Halkirálynő - 7.

Vavyan Fable
Apád, anyád ide lőjön!

(Tartalom)

 

 

Kedves Vavyan!
Vavyan Fable-nek írták a neten

 

Bevallom, a könyveid rám életveszélyesek! Szülinapomra megkaptam az új regényedet, aminek annyira örültem, hogy az egész hetet a kórházban töltöttem: kicsit leestem a lépcsőről. Aztán a Mikulás elhozta nekem egy régebbi kötetedet... Még aznap begipszelték a karomat, mert elnyaltam a suliban, amikor egy másik Fable-rajongóhoz rohantam a könyvvel a kezemben...
Várom az új történetet!

Timi

*

Nagyon köszönöm a könyveidet! Szinte valamennyivel sikerült elérnem, hogy felfigyeljenek rám buszon-vonaton, pedig nem volt szándékos egyszer sem, hogy neveltemben leestem a padról-ülésről. A Halkirálynő összesen túl vagyok, és már nagyon várom a folytatást. Van vagy 8 éve.

Mártás

*

Imádom a könyveidet! 13 évesen a Halkirálynővel kezdtem. Miután végigolvastam a sorozatot, arra gondoltam, ennél jobb már semmi sem lesz. Na, csak ezután jött a Vis Major! Meg a Tíz kicsi kommandós, a Szennyből az Angyal... Tőled be kell hidalni! A napokban tudtam meg, hogy közeleg az Apád, anyád ide lőjön! Alig várom! Külön köszi a szókincsgyarapítást! Néha csak úgy ámulok a kifejezőerődön. Kívánom, hogy még rengetegszer múld felül önmagad!

Noémi

*

Drága Mesemondó! Ezúton tájékoztatom, hogy friss műtétes sebeim felszakadása brutális röhögésorgiából kifolyólag csakis és kizárólag az Ön számlájára írható – lenne hamarvást! Így fájdalom bár, de lecserélem könyvét a pszichológia tételsorra. Valamin el kell tudnom aludni...

Nolly

*

Köszönöm, hogy vagy nekünk, volt gimnáziumi tanáraimmal együtt, akik még az órai olvasási mániámat is elnézték nekem, cserébe pár – még nem olvasott – könyvért tőled. Tartós lefelé figyelésemkor csak ennyit kérdeztek: mi a címe? Remélem, még sokáig olvashatjuk szívboldogító soraidat.

Plázamanó

*

Képzeld, az „enyhén” sznob sógornőm megállt a könyvespolc előtt, és aszongya: te ezt a sz.rt olvasod? Erre én odaadtam neki a Szennyből az Angyalt. Másnap jön, a szeme vörös, mint az angóranyúlé, és így szól: Hol a többi? Hadd olvassam! Mindet akarom!

HáBé

*

Csaptam magamnak két örömteli olvasós napot a Jézuska-hozta Nászjelentéssel. (Könyvet kértem minden mennyiségben, de kikötöttem, hogy igényes irodalom legyen! Téged kaptalak, és Fekete István Füveskönyvét). Köszönöm ezt a két napot. Meg a többi olvasással töltött és megtöltött órát.

Hópehely pereme

*

Igen régen vagyok olvasója, és egyetlen kedvencemként tartom számon! Nagy örömmel fogadtam a Halkirálynő sorozat folytatásának hírét. Van, amelyik könyvén könnyesre nevetem magam, van, amelyiken könnyekig meghatódom. Az Álomhajszát előszöri olvasásra nem tudtam hova tenni magamban. Még fiatal voltam. Ám néhány évvel később újraolvasva döbbenten álltam a könyv előtt! Összeállt a kép, és már tudtam a sorok között olvasni, s pedzettem a regény valódi lényegét. Lehet, elhasznált szó ez, mégsem jut eszembe róla más: FANTASZTIKUS! És még csodálatos is, és azóta a bibliám. Már nem tudom, hányszor olvastam.

Orsolya

*

Történt pár évvel ezelőtt, hogy egy baráti házaspár a válás mellett döntött. A férj bosszúból ki akarta dobni az őt elhagyó neje könyveit, de az én drága hitvesem megkérte, hogy inkább adja nekem. Kaptam egy nagy doboznyi könyvet, ami javarészt ponyva volt. Beleolvastam 3-4-5-6 kötetbe, aztán jött a csoda: Vavyan Fable: My Fair Lord! EZT a könyvet nem tudtam csak úgy letenni, EZT a könyvet egy szusszanatra elolvastam. Nem lehetett hozzám szólni, a fiúk nem kaptak enni. El voltam varázsolva. Nem sokkal később a munkahelyemen „házaló” könyveseknél megpillantottam az Álomhajszát. Felcsillant a szemem, azonnal megvettem. Nem hittem volna, de megismétlődött a csoda, bár a két könyv teljesen más, mégis éppúgy elvarázsolódtam! Ettől kezdve vadászom a könyveidre! Kívánom, hogy légy nekünk, és kívánom, hogy írj!

Macus

*

Kb. 20 éve készülök ennek a levélnek a megírására, tekintettel arra, hogy évtizedekkel ezelőtt a te könyveid faragtak belőlem EMBERT, és óriási rajongód voltam-vagyok. Nagyon visszahúzódó, néha azonban kifejezetten agresszív kamaszból egy csapásra nyugodt és kiegyensúlyozott fiatalemberré váltam a könyveid elolvasása után. Nem beszélve arról, hogy sokszor a térdemet csapkodtam a röhögéstől, és hosszú idő után végre becsajoztam a te dumáiddal. Azóta persze kidolgoztam a sajátomat (meg aztán meg is nősültem), de még mindig a teáltalad használt szófordulatokra alapozok. Még egyszer (és még sokszor) köszönöm szépen.

Zozo

*

Újra elolvastam az Álmok Tengerét, mert éppen olyan hangulatom volt, és rádöbbentem, hogy valamilyen szinten meg tudom érteni azokat, akik változást emlegetnek... (A panaszos felhangot ugyan továbbra sem értem!) A különbség tényleg számottevő... Persze ettől egyik korszak sem lesz kevesebb számomra. De nagyon más! Miközben ezen gondolkoztam, megjelent előttem egy nagyim korabeli, kézzel horgolt csipketerítő, de olyan ám, aminek az elkészítése akár egy évet is igénybe vehet (ha elég lassan csinálják...) ...A közepén még egyszerűbbek a minták, bár már ott is látszik, hogy a készítőt szeretik az istenek, de ahogy telik az idő, és haladunk a szélek felé, egyre újabb csodák bomlanak ki a szemünk előtt. Az egyes motívumok igazi kis ékszerek önmagukban is, de együtt a világmindenség felé húzzák a tekintetet, elgondolkoztatnak, gazdagabbá teszik szemlélőjüket...

Heni

*

Tizennégy éves korom óta megszállottan írom kisregényeimet. Sosem mutattam meg senkinek, de titkon reméltem, hogy olyan nyelven írok, amit mások is megértenek és átélnek. Aztán tavaly a kezembe került az egyik könyved, addig nem is hallottam rólad. És vérfagyasztó felfedezést tettem a negyedik Fable-könyv elolvasása után. Eddigi munkám felesleges. Te már mindent megírtál. Helyettem. A világ már megkapta az üzenetet, így végre új küldetésbe kezdhetek. Köszönöm.

Jean

 

 

 

Apád, anyád ide lőjön!

 

 

„Számtalan angyal kalauzolja az embereket az életen át,
de nagyon nehéz a dolguk,
mivel az emberek ezt nem tartják lehetségesnek.”

Shirley MacLaine

 

Őrületes dugulatban hernyózik a kocsisor. Tizenegy és fél kilométeres sebességgel haladok, már ha ez sebesség, meg haladás. Sebaj, a sminkem úgyis korrekcióra szorul. A visszapillantó tükörhöz hajolva feldobok a számra egy kis enervált-pirosat. Ujjheggyel lesimítom a szemöldökömet.
Naná, hogy a piperett kellős közepén üvölt fel a telefon! Mérgemben majdnem nagy, kerek bohócszájat festek magamnak.
A készüléket a fülemhez szorítom, a noteszt a combomra fektetem. A rúzst a kis- és a gyűrűsujjam közé csippentem, a másik hárommal tollat ragadok a jegyzeteléshez. Zsarutársam, Zsötem keres, méghozzá avégből, hogy megosszon velem egy rakás memorizálhatatlan adatot.
Mivel egész nap nincs egy laza percem a napisajtóra, a saláta formátumú lapot a kormányra fektetve, fél szemmel átfutom a híreket. Ezalatt a kocsisor húszméternyit gurul előrébb. Felpillantok az újságból. Kuplung, váltó, pici gáz. Vészfék.
A mellettem vánszorgó, az enyémnél jókorább járgány harmincas vezetője rám hunyorít, száját csücsörítgeti.
Biztosra veszi magáról, hogy ellenállhatatlan mozisztárhasonmás, én pedig tüstént visítozva, csápolva áthajolok hozzá, s két lámpaváltás között szenvedélyes orálozással kényeztetem őt.
A mögöttem gőgicsélő Urian Belloq égszaggató bömbölésre vált. Kiveszem a csepertyűt a biztonsági kasból. Ölembe ültetem, és táplálékkal látom el. Cumiztatás közben persze zavartalanul folytatom a telefonálást, jegyzetelést, olvasást, sminkelést, pasasgerjesztést.
A bonszáj-Belloq eszembe juttat egyet s mást. Épp megmozdult a hasamban, mire megtudtam, hogy ott lakik. Miután szerető hitesemmel örömünkben összefogdostuk valamennyi madarat, amit ilyenkor összefogdosni szokásos, ráeszméltem, mennyi lemaradást halmoztam fel a kései gólyahír okán. Nosza, padlógázzal söpörtem a fitneszközpontba, hogy mielőbb utolérjem magam az egészségóvásban, végtére közel öt hónapnyi restanciám volt.
Aztán csak bolyongtam abban a hatalmas épületben, a vége-hossza nincs folyosón, a nagy, széles ajtók előtt.
Az egyiken ez állt: JÓGA. Gondoltam, benézek. Odabenn tucatnyi ember lótuszült a földre terített szivacspárnákon. Szép, színes, drága sportruhát viseltek, és aludni látszottak.
Világéletemben hiperaktív lány lévén, egyből tudtam: a jóga még vagy hetven évig nem való nekem.
A következő ajtón ezt olvastam: INTIMTORNA. Ide is bekukkantottam.
Sok-sok, csábos dresszbe bújt női személy kucorgott a földön. Neonszínű topba és rövidnadrágba öltözött hölgy csücsült velük szemközt, féloldalasan. Egységesen átszellemült arcot vágtak, aminőt olyankor vág az ember, ha azon fáradozik, hogy benn tartson valamit a szervezetében, mert szörnyen kínos lenne, ha az a (légnemű vagy csapadék állagú, ne adja ég: gyúlékony!) valami éppen ott és akkor távozna belőle.
A benntartást hosszasan művelték, ettől orcájuk egészen felzacskósodott, szemük biliárdgolyóhoz hasonlatossá vált. Aztán azt vezényelte a tréner, hogy gyűrűztessék a rejtett izmokat. Ez a gyakorlat módfelett megfintorgatta az apoteizált arcokat.
A gyűrűztetést követően szívó jellegű mozgatást parancsolt a vaginaidomár. Ennek végrehajtása közepette az ábrázatok tovább torzultak. Folytatásként szívó-taszító izommunka került sorra, méghozzá fentről lefelé irányuló. Később pedig a titokizmokkal történő pörgetést, finomabb-vadabb harapdálást, valamint a vitézcsomó kötését gyakorolták extatikus áhítattal. Elvezettel tanulmányoztam a furán grimaszoló arcokat.
Kevéssel később azt mondta nekem a hüvelytréner, hogy az ő kurzusán a záróizmok acélozása a cél. Sietve odébbálltam, utóvégre egy terhes nő esetében éppenséggel a nyitóizmokat kell erősíteni, a játszi könnyűségű szülés előmozdítása érdekében. Azért persze megjegyeztem néhány fogást.
A soron következő ajtón ez állt: MASZTURBÁLÓ-TANFOLYAM.
Balek lettem volna, ha nem kémlelek be, nem igaz?
Itt is sokat tanultam. Seregnyi háztartási, műszaki és kozmetikai cikket-holmit, élelmiszert ismertem meg az élvezetesebbik oldaláról. Megtudtam továbbá, hogy bárhol, bármikor maszturbálhatunk, mivel felvilágosult korban élünk. Egyáltalán nem baj, ha mások észreveszik örömszerzési ténykedésünket, mi több, ez talán még izgalmasabbá teszi, amint (például) szenvedélyesen üzekedünk egy uborkával a tömött síliftben, vagy unaloműzés céljából jót vibrizünk gumiköteles halálugrás közben.
S az intimitás? – kérdeztem.
A kéjtréner azt felelte, itt az ideje, hogy kiterjesszük egónkat a világmindenségre, elég volt az elnyomatásból! Eszembe jutott egy mondás, miszerint „a nagy egó olyan pajzs, amely a nagy semmit védi”. Tűnődözve faroltam ki terméből.
Végül megtaláltam a TERHESTORNA feliratot.
Idáig érkezem az emlékezésben, midőn megmoccan a kocsisor. Ölemben a szenvedélyesen cuppogó Urian-Surprise Belloqkal, kezemben a rúzzsal, telefonnal, cumisüveggel, tollal és kormánnyal, gurulok néhány méternyit, majd újfent elakadok.
A szomszéd sávban vánszorgó terepjáró vezetője már alig bír magával. Egyszerűen eszét veszti tőlem. Hunyorgat, csücsörget, száját nyaldossa. Ám a Ben Affleck-hasonmás hasztalan fáradozik, engem a férfiasabb típus izgat fel.
Úgy is mint Daniel Belloq, alias Mogorva. Ez mindössze azért különös, mert a vágykeltő pasas a férjem. Azok a tudorok, akik a kémia felől közelítenek az örök témához, azt állítják, hogy a szerelem három évig él, aztán piff-puff, kötelezően meggebed, elpatkol, földöglik, kipurcan, a halál fogára jut. Szerintük tehát már régen ásítoznunk kéne egymáson. Bagózok rájuk! Részemről a csoda felől közelítek a szerelem nevű rejtelemhez.
A bonszáj-Belloq félrelöki a kezemben tartott szoptatós üveget, és megejtő fogatlanságát világgá tárva, égzengető üvöltésbe kezd. Sejtem, mi bántja, kitűnő a szimatom. A mellettem lévő ülésre fektetem a zsengét. Hátranyúlok a cuccaimhoz. Vakon előrántok egy vadonatúj nadrágpelenkát. Rutinos mozdulatokkal tisztába teszem a dedet. Eközben véletlenül megbököm könyökömmel a rádió csatornaváltó gombját. Megtorlásképpen a hírolvasó búsan rezegtetett hangja váltja fel az áldott U2 muzsikát, és mindjárt rám zúdulnak az emberiség gaztettei, miszerint népirtás, éhínség, járvány, bűnözés, környezetmocskozás.
Mivel az én fejemben állandóan valamilyen vetítés zajlik, most is megjelenik előttem egy – sűrűn játszott, amolyan híradósok kedvence – képsor: két talpig marconába öltözött, huszadik századi fehér ember bazi géppisztolyokkal taszigál egy harmadik fehér embert, valahol Európában.
A lökdösött férfi lecsüggedt fejjel, roskadt vállal támolyog közöttük. Egyszerre csak a fegyveresek unott lazasággal hátba lövik a fegyvertelent. Semmi teketória, ítéletolvasás, előjáték, utolsó szó joga, figyelmeztetés. Csupán a sorozat.
A szitává lyuggatott áldozat lerogy. A pribékek felnyalábolják a testet. Egyikük oly hanyagul kapja fel a neki jutó végtagokat, hogy a halott feje az ő lábai közé kerül. Nem vacakol korrekcióval. Széles terpeszben bukdácsol terhével a máris zsúfolt hullagödör felé.
Meredten bámulom a cipekedő gyilkos combjai közt, már-már az ülepénél imbolygó emberfejet. A korábban félelemtől torzult vonások immár kisimultak. A fiatal férfiarc nyugodt, megkönnyebbült. Erre szokták mondani: olyan, mintha aludna. Vagy: olyan, mint egy angyal.
A hátraejtett fej bólogat a szétvetett lábakkal, kényelmetlenül botorkáló gyilkos lépteinek ütemére. Akárha egyetértene azzal, hogy – ha kedve tartaná – vígan, belenézhetne a katona seggébe, s hogy jó tempóban közelednek a tömegsírhoz. Ahol is nemsokára megleli az – állítólagos – örök nyugalmat.
Lövése sincs arról, de bizonyára nem is érdekli már, hogy később az ő és földijei leöléséről készült filmet bárki emberfia kibérelheti majd egy videotéka pultja alól, könnyed esti szórakozás céljára. Hogy egy napon kihantolják a csontjait, s megkísérlik meghatározni, ki lehetett, amíg élt. Aztán médiás, haccárés, világraszóló gyászpompával saját, fejfás sírba helyezik, és könnyet potyogtatnak, dalolnak, imádkoznak érte. Őt már az is holt hidegen hagyja, mily jól eljátszogathatna a kérdéssel az újratemetésen szónokoló politikusok láttán: vajon melyikük igazi, ál-, fa-, apró- vagy mindenszent?
Vetítés vége. A rádiós hírolvasó beszámol a legfrissebb bankrablásról.
Katlanosodik a veszteglő kocsi belseje. Leengedem az ablakokat. Eszembe jutnak a motoros rablások. Némely bűnözők a dugókban senyvedő járgányok megtámadását tekintik hivatásuknak. A beszorult autók között fürgén cikázó motorosok benyúlnak az ablakon, vagy betörik azt. Kikapják az ülésen heverő táskákat, és elfüstölnek. Olykor rosszul végződnek az ilyetén akciók. Nemcsak a támadók cipelnek magukkal tűzfegyvert. Előfordult már, hogy a kifosztott áldozat meglőtte a motorizált gengsztert.
A tisztába tett Urian lehiggad. Rám csillantja szilvamag alakú résben sötétlő szemét, elvigyorodik, ajkait berregteti. Nem tiltakozik, amikor visszateszem a helyére, s rácsukom a kalodát. Kezébe adom a tentemacit. Rikoltozva üdvözli, majd nyálbuborékokat eregetve vizsgálgatja a mutatóujjával, kivehető-e az alvócimbora szeme.
Összehajtom az esztrádos pelenkát. Perceken belül rádöbbenek, hogy ha a mellettem lévő ülésen hagyom, ez engem kiüldöz a kocsiból! Óvatosan lehelyezem a padlóra a bűzfegyvert. A pelcsi ettől sem lesz összeférhetőbb.
Haladéktalanul meg kell tudakolnom anyámtól, mikor kezdhetem lehúzós vécére járatni a babicát. A mögöttem felharsanó motorbőgéssel nem törődve, magam mellé hajítom a táskámat, és nyúlok a telefonért, midőn a mellettem dekkoló Ben Affleck-hasonmás buzgón csücsörítgetett szája bemerevedik. A bugyihasító tekintet a vállam fölé rebben, és ott fixálódik.
Mi az? Tán a pénzbeszedő rongyol felém? A parkolási díjért? Végtére már vagy tíz perce foglalom a közút kellős közepét.
Paranoiám a régi. Reflexből megpördülök.
S menten azon kapok egy bőrgúnyás, szkafanderes idegent, hogy a motorján ágaskodva behajol a Montereym ablakán. Pisztolyt szorítgató, bőrkesztyűs kezével megragadja a puttonyomat!
Ez elviszi a tartalék pelcsiket! A fogzási-nevelési kézikönyvet! A cumisüveget!
Elkapom a csuklóját. Megfeszítem kezének kényesebb pontjait.
A stukker az ülésre hullik.
A fickó felüvölt, nyaktól lefelé katatónná dermed. A sötét sisakrostély lefojtja ordítását.
Szabad kezemmel feltolom a plexit. Az üvöltés felerősödik.
Nem enyhítek a bénító fogáson.
A táskaragadozó kimeredt szeméből legördül egy könnycsepp.
Fáj, kicsim? Felmarkolom a padlóról a viseltes pelenkát. Körkörös mozdulattal a lator képébe telepítem a csomag műsoros oldalát. Néhányszor megismétlem a körkörös mozdulatot, majd az ajándék holmira rántom a sisakrostélyt. Ellököm a köztörvényes pracliját.
A külvilágtól, a rablószakma gyakorlásától, valamint a levegővételtől egyaránt elszigetelt figura vakon cselekszik. Felrántja a fejét, ám az elakad az ablaknyílásban. Miközben vadul vonaglik, motorja kidől alóla, s a lábára roskad. A több mázsás gép támadása további izgágaságra ösztökéli a latort.
A dúsan bepelenkázott fejű flótás összeroskad. Eltűnik a látóteremből.
Kilépek a kocsiból. Nadrágom derekába tűzöm a tőle szerzett stukkert.
A mozicsillag-alteregó pislogva bámul rám járgányából. Feltűnően kerüli, hogy szemkontaktust létesítsen velem. Bár talányos számomra, miért nem akar immár oráloztatni, nem időzöm a problémánál.
A flaszteron fetrengő banditához ballagok. Úgy tűnik, a légzőcentrum zavara lépett fel nála, ezenfelül pszichomotoros nyugtalanságot is észlelek rajta. A krízist vélhetően a bukósisak kirakatüvege alá juttatott kakás csomag okozza.
Letérdelek mellé, felszabadítom a légnyílásait.
Emlékezetem szerint a táskaragadozó a találkozás kezdetén sem volt lehengerlően jóképű, ám a bűzös make up módfelett előnytelen számára. Elcsúfulása tetézeteként hápog és alattomozik. Megpróbál belém rúgni. Könyökütéssel reccsentem meg a térdét.
Válaszként rugószerűen felül, hogy lefejeljen a vaskalapjával. Honorálom igyekezetét: az esztrádos pelcsit visszatolom a képébe. Megest rávágom a rostélyt.
Újfent epileptikus görcsrohammal reagál.
Kinyitom járgányom jobb oldali ajtaját, könyékig merülök a hősiesen megvédelmezett puttonyba. Bilincset fakasztok a mélyből.
Lepántolom a pszichomotorost, és néha-néha levegőcseréhez segítem. Közben a telefonra hajtom a fejemet. Míg a zsaruk jöttére várunk, mindenfelől fotóznak, ki a mobiljával, ki másféle memóriapótló apparátussal.
Megértem felebarátaim aktivitását. Végtére homo sapiensek: muszáj elfoglalniuk magukat valamivel, hiszen a kocsisor továbbra sem mozdul előrébb a gőzölgő aszfalton. Azonkívül már sokuknak okoztak bosszúságot a tatyóbetyárok, így most kielégüléshez jut az igazságérzetük.
Aztán egyszerre csak eljutok végre a bébicsősszel megbeszélt helyre. A szemvidítóan zöldellő, sok-sok hektáros közpark bejáratánál előszedem a gyerekkocsit a csomagtartóból. A belevalót is kihámozom a hátsó ülésen lévő kalodából. Fejbúbon csókolom a kacarászó, gőgicsélő Uriant. Hálásan a dedóvó nőre vigyorgok, a kormány mögé vetődöm, és tovaporzok.

 

 

Hivatalosan még nem dolgozom. Vagyis dehogynem, csak közben nem szabad semmi veszedelmeset művelnem. Konfrontálni, testcsatázni, túlórázni tilos. A munkaidő végén haza kell söpörnöm a családi oltárhoz, azon belül az anyaság szent gyakorlásához, a még szentebb tűzhelyhez, és az annál is szentebb mosófazékhoz. Mindezt fondorlatos összeesküvés keretében találta ki szülöttem atyja, valamint a főnököm, továbbá a női jogokért küzdő védegylet és a szakszervezet, mégpedig azért, hogy vigyázzanak rám, miáltal én ügyelhetek sarjamra, minek eredményeképpen nem hal ki a nemzet.
Máskülönben nincs semmi új a fokozott vigyázatban, mert régebben viszont a következő indoklásokkal féltettek szellőtől, huzattól, fűtől-fától: kezdő vagyok, nő vagyok, fiatal vagyok, szeleburdi, kelekótya, vakmerő, eszement, felelőtlen, látens szőke, szuicid hajlamú etc.
Nos. Míg a kevéssé veszedelmesnek ígérkező munkavégzés helyszínére igyekszem, eltökélem, hogy ezentúl motorral fogom járni a várost, mivel két keréken áthatolhatóbbak a forgalmi dugulatok. Legfeljebb felszerelem a füstparipát gyereküléssel, pelenkázóval, cumiztatóval.
E ponton csaknem kisiklom, ugyanis eszembe jut még egy s más. Szívesen eltűnődnék azon, mi minden történt velem, mióta imádott szervezetemet feldúlták a másállapotos hormonok. Az a gyanúm, hogy már nem is én vagyok az, aki korábban voltam, hanem másvalaki. Sőt: másvalakik! Micsoda fura, bogaras, szokatlan, megbotránkoztató késztetéseim, szokásaim születtek a gyerkőce mellé! Sóhajtva lesütöm a szemem.
Aztán átengednek a rikító színű szalagkordonon. Nemrég tatarozott, árvácskakék falú családi házba lépek. S hirtelen szörnyen megkomolyodom.
A tágas, hosszú folyosót ködös-halovány fénynyalábok sejtelmesítik. A szőnyegen cipőtalpnyomok bíborlanak. A hálószobába nyíló ajtón véres tenyérlenyomat virít.
Odabenn, a széles hitvesi ágyon szétvetett karokkal, egymáson keresztezett lábakkal fekszik a halott. Negyvenegy-két évesen, izmossága, egészsége, férfias kisugárzása teljében kapta el őt gyilkosa.
A holttest ruhátlan. Elrendezett. Pontosan úgy hever a vérfoltos, fehér lepedőn, miként a kereszten függene. A vaskos, hosszú szögek sem hiányoznak végtagjaiból. Töviskoszorút nem visel. Homloka közepéből fémfeszület mered elő.
Kollégámra, Zsötemre pillantok. Ő szögletes fejrándítással hátradobja homlokába hulló szőke tincseit, azt a néhányat, melyeket direkt e célból növesztett hosszúra, rám villantja kék szemét. Száján bús fintor rándul át.
Megállok a szoba közepén, arccal a holt férfi felé. Igyekszem kikapcsolni tudatomból a zacskókkal, csipeszekkel, porokkal, ecsetekkel, üvegcsékkel babráló tetemfürkészeket, a vakuvillámlást, a halottkém mocorgását. Egyikük sem szól hozzám, egymással is csak halkan, kurtán beszélnek. Ők a mikroszkopikus és a kézzel fogható nyomokat gyűjtik, kapargatják, tudományosan. Én kitárulkozom a benyomások előtt. Befogadom a jeleket, megérzéseket; szimatolok, ösztönből.
Az áldozat, miként Harold Monton nevű, nemrég meggyilkolt elődje, orvos volt, nőgyógyász. Gyilkosa tudta, hogy a felesége elutazott a gyerekekkel. Az egyedüllét első éjszakájára időzítette látogatását. Az ágyban lepte meg őt, egy haslövéssel felébresztette, egyszersmind védekezésképtelenné tette. Eztán (bizonyára) elmondta neki jövetele okát-célját, majd szíven lőtte a férfit. Elrendezte a végtagokat, a titáni szögeket átkalapálta a megfelelő helyeken. Elővette az eredetileg papírvágónak készült, a megfeszített Jézust ábrázoló domborművel ékesített kést, és a kivégzett személy homlokába döfte. A körültekintően megmunkált dísztárgyon a markolatra került a töviskoszorús fej, a keresztvasra jutottak a széttárt karok, a pengén a test többi része feszül.
Ezt követően elpancsolt a kiömlött vérrel, belemártogatta az áldozat papucsát. Ezt felöltve többször végigtrappolt a folyosó mogyorószín szőnyegén. A mártogatást megismételte vastag gumikesztyűbe bújtatott kezével. Tenyérlenyomatokat hagyott a falon, az ajtókon, a nappaliban lévő kandalló párkányán sorakozó, aranyozott keretbe foglalt családi fotográfiákon.
Vagyis tombolt, dühöngött. Mint egy megszállott.
Szakasztott olyképpen, mint az előző gyilkosságnál. Az karácsony előtt történt. Az áldozat, Harold Monton családja elutazott, hogy vidéken töltsék az ünnepet. A doktornak még volt néhány fontos műtétje, ezek végeztén készült útra kelni övéi után.
A gyilkos éjjel, álmában lepte meg a nőgyógyászt. Előbb hasba lőtte a férfit, majd egy szívlövéssel kivégezte. Befejezésül elrendezte a holttestet, szögeket kalapált a két tenyérbe, a lábfejekbe. A homlokot ugyanilyen multifunkciós – papírvágónak, feszületként és dísztárgy gyanánt is használható – eszközzel lyukasztotta át.
Akkoriban felkutattuk a papírvágó eszközök készítésével és árusításával foglalkozó cégeket, üzleteket. Nem bukkantunk rá sem a gyártóra, sem az értékesítőre. Az eszköz bizonyára külföldön került a gyilkoshoz, talán egy turistaparadicsom bazárjában. Hajszállal sem jutottunk előrébb. Az áldozat szomszédainak, ismeretségi körének gyóntatása nem vezetett sehová. Nem tettünk szert gyanúsítottra.
Aztán engem hosszabb időre lekötött a szülés, babázás. Az ügy bekátyúzott, ám nem merült feledésbe. Gyakorta eszünkbe jutott, agyaltunk rajta Zsötemmel, közben kérdőjel-erdőt rajzoltunk a jegyzetfüzetünkbe, s efféléket irkáltunk eléjük: szekta?, vallási dinka?, az áldozat miként hozható összefüggésbe Jézussal?; indíték, indíték, indíték???
Néhány nappal ezelőtt, egy izzasztó rémálom folytán megneszítvén, hogy az eset ismétlődhet s ezt meg is teszi, kecses, egyszersmind reszketeg mozdulattal elküldtem az anyagot Danu Baabelnek, cégünk újdonat bűnözőbúvárának, akit még csak hírből ismertem.
A kriminálpszichológus kisvártatva magához szólított. Baabel irodája nem volt trónteremszerű. Kliensdívány, karosszék, íróasztal, számítógép, telefonok és vaskos gerincű, magvas gondolatokat tartalmazó kötetek alatt ívesre görbült polcok bútorozták a szobát.
A tulajdonos a fekete bőrfotelben ült az asztala mögött. Halványkék inget viselt, szája sarkában értékes pipa díszelgett. Érdeklődő tekintetem láttán vígan megszuttyogtatta a csibukot. Szemlátomást megörült, midőn sikerült néminemű, füstre emlékeztető, illatos szürkületet kipöfékelnie belőle.
Elegáns legyintéssel jelezte, hogy foglaljak helyet a kereveten.
– Ülve vagy fekve? – kérdeztem.
– Mivel ez az első randink, egyelőre maradjunk ülve – felelte. – Később még lefekhetünk.
Leültem, szemléltük egymást. Vártam, hogy közlendőjébe fogjon.
Az elmebúvár az arca elé emelte a tenyerét, majd ujjait behajlítva a körmeit fürkészte. Az egyiken felfedezett valamilyen makulát. Felkapott egy reszelőt az asztalról, s annak hegyes végével a körme alá vájt. Ezután újfent hosszan tanulmányozta szarudíszeit, a látószervéhez közelítve, majd onnan távolítva is. Közben kurta, kutató pillantásokat vetett rám fenyőmézszínű íriszével. Magas homlokán puha eleganciával hullámzott néhány ránc. A szemével azonos színű, gyűrűs haja nem a klasszikus módon őszült, hanem tincsenként. Az egyik hattyúfehér fürt a homlokába hullott, a másik a bal halántékánál rugózott, a harmadik – s egyelőre utolsó – ősz hajtekervény a füle mögül lebegett a tarkója felé.
Baabel megszörtyögtette a pipát, és társalgást kezdeményezett.
– Lehet, hogy igaza van, Denisa – szólt kellemes masszázshangon. – Ám az is lehet, hogy nincs. Maga szerint több gyilkosság várható. Erre én, mint szakember, felelősségem tudatában bátran kijelentem: vagy így lesz, vagy pedig nem. Igen, látok sorozatgyilkosra valló, jellegzetes attitűdöket az elkövetés módjában, valamint a tettes ceremóniáiban. Mégsem mernék megesküdni, hogy Harold Monton megölése egy széria nyitánya volna. Bármily fájdalmasan hangzik is, feltevését csakis akkor vehetjük biztosra, ha újabb gyilkosság történik. Utánanéztek Montonnak? Bigott, ájtatos ember volt? Kettős életet élt? Sokan vannak, akik kifelé vallásos, erkölcsös arcot mutatnak, titkon pedig gaz dolgokat művelnek. Lehet, hogy ilyesmi áll a gyilkosság hátterében. Jut eszembe! Tudja, mennyi pénzt áldoz az egyház a tulajdon ügyei kendőzésére? Hogy kártalanítsa a papság áldozatait? Tömérdeket!
– Mennyi időre visszamenőleg? – szúrtam be, mert jólesett beszúrnom. – Monton nem volt istenhívő, nem járt templomba, ismerői liberális szellemű személyiségként jellemezték őt. Eléggé felkapartuk az életét, ám nem akadtunk sötét titkok nyomára.
– Azt akarja hallani tőlem, hogy ki a gyilkos?
– Nem nézem önt ilyen okosnak – feleltem. – Monton teljesen normális módon élt. Dolgozott a kórházban és magánrendelésen. Nem verte, nem is csalta a nejét, két kamaszt nevelt. Sem banknak, sem uzsorásnak nem tartozott, a szerencsejátékot kerülte. Gyakran járt operába, ritkán partira. Egyszerűen nem adott okot arra, hogy megöljék.
– Én vagyok a szakértő, kedvesem. Mindnyájunknak vannak sötét, bűnös, zavaros ügyei! Montonnak is lehettek. Azt mondja, liberális volt. Nem lehetett a háttérben politikai ok?
– Politizálás nélkül volt liberális, a gondolkodásában, életvitelében. Sok évre visszamenően felástuk a múltját. Talán emlékszik, egyszer egy légiirányító hibájából lezuhant egy kisrepülő. A gépen utazó asszony és fiai meghaltak. Az apa beleőrült a veszteségbe. Hiába kezeltette magát, rögeszméjétől nem szabadulhatott. Egy napon felkerekedett, és kivégezte a tragédiáért felelős repülésirányítót. Megnéztük, meghalt-e valaki Monton hibájából, de sosem volt ilyen ügye, az ő keze alatt született gyerekek, a nála szült anyák jól vannak. Nem segített a világra torz csecsemőt. Közlekedési balhéja sem volt. Nem hűtlenkedett.
– Az ilyen tökéletes fickókat annyira unhatja a feleségük, hogy bérgyilkost fogad ellenük! – morrant Baabel. Megszuttyogtatta a pipát. Felemelkedett a fotelból, előlépdelt az asztala mögül. Térdig érő, lila-kék kockás skót szoknyát viselt, csípőjén a férfiasságot jelképező, szőrmés tarsollyal, prézliszínű térdzoknival, márkás sportcipővel.
– Mielőtt kérdezné, nem vagyok skót – közölte. – Csupán követem a divatot.
Szemöldököm a hajtövemhez szaladt.
– Ez a divat? – Nem emlékeztem, hogy hasonló öltözékben láttam volna Belloqot a reggelinél, habár ő nem volt éppen módihajhász.
– Ez – bólintott türelmes arccal Baabel. – És bár a skótok nem viselnek a szoknya alatt alsóneműt, én igenis viselek! Egy szorosabbat és egy szűkebbet. Ugyanis kisfiú korom óta rettegek attól, hogy egy napon elveszítem a fityegőmet.
Felkeltem ültömből, lenyomtam a díványra a doktort.
– Heverjen el – kértem. Az íróasztal szélére telepedtem. – Van tíz percem, talán elegendő lesz. Még sosem fordult fóbiájával a kollégáihoz?
– Gondoltam, önerőből is képes leszek orvosolni. Ezért mentem pszichológia szakra.
– És? – érdeklődtem.
Baabel hanyatt dőlt, eligazította a pipát a szájzugában, majd a kockás szoknyát is elrendezte a combjain.
– Nem használt – sóhajtott. – Ez a félelmem természetesen kihat a magánéletemre, azon belül főként a szexuálisra. Na persze, időnként én is koitálok, de igazából a tudományos munkámban lelek élvezetet. Rengeteget publikálok.
– Hisz Istenben?
– Nem én! Ugyan már! Ha volna Isten, engedné, hogy a fityegőm elvesztésétől rettegjek? Bevallom magának, volt egy pokoli időszakom. Éppen ki voltam borulva a fóbiám miatt, a folytonos szorongás már majdnem kicsinált. Szóval ekkoriban okkal, ok nélkül ordítoztam az emberekkel. Egyszer egy nő nekikoccant az autómnak, hát ettől olyan ideges lettem, hogy fojtogatni kezdtem a tyúkot, és azt üvöltöztem a sminkjébe, miért nem ugrik le a Tajgetoszról, aki még vezetni sem tud?! Erre ő kibontakozott a fojtogatásból, végigsimított az arcomon, és szelíden így szólt: „Megértem az idegességét, uram. Önnek biztosan kicsi a farka”. Ezzel visszaült a járgányába, nekitolatott egy másik kocsinak, és eldöcögött. Azóta se tértem magamhoz! Azóta se!
– Ne veszítse el a fejét, Baabel – sóhajtottam. – Ugye tudja, miként segítenek a fóbiákon a kollégái?
– Hát persze.
– Jó – bólintottam. – Akkor holnap eggyel kevesebb alsónadrágot vegyen fel. És az emiatti kínokat viselje el egész nap.
– Honnan tudja, hogy füllentettem, amikor azt mondtam, kettőt viselek?
– Ez a szakmám. Észlelem, ha valaki füllent.
– Ettől én még jó szakember vagyok – kezdte.
– Naná, Baabel. Egy kis dilibajtól még mindannyian pompásan lapátolunk a gályahajónkon. Szóval segít nekem megtalálni Harold Monton gyilkosát? Cserébe mindennap leparancsolok magáról egy alsónadrágot. Amikor az utolsótól is megszabadul, rájön, hogy a fityegőjében nem esett kár, az utolsó milliméterig megvan az egész!
– Nem gondolja, hogy akkor keresek magamnak újabb fóbiát?
– Nem hinném. Mi értelme? Ha a meghitt kapcsolatoktól, vagyis az intimitástól félve találta magának a fityegőfrászt, akkor persze lesz helyette másik. Mivel negyven elmúlt, s fogytán az ideje, inkább legyen szerelmes. Próbálja ki, ne féljen tőle.
– Holnap is találkozik velem? – kérdezte.
– Persze. Mindennap, az utolsó gatyájáig. S tudja, miért? Mert nemrég jöttem ki a szülés utáni depresszióból, hála egy merészen ötletes diligyógyász asszonynak. Ennyivel tartozom a magafajtának. És mielőtt megkérne, magamtól ígérem: kettőnk titkáról senkinek sem beszélek.
Rám kacsintott.
– Tudja, Denisa! Magát is köti az orvosi titoktartás!
Gleccserszörfözni lehetett volna a hátamon, mégsem adtam jelét az idegkimerültségnek. Végtére Baabelnek szüksége volt rám. Az ajtónál jártam, mikor utánam kiáltott:
– Megszállott! És egyre jobban bepörög! Még ölni fog. Ha nem kapják el, többször is! Tudja, Monton gyilkosa. Vallás! Vallási vonalon szimatoljanak! A keresztre feszítési jelkép nagyon érdekes! És árulkodó!
Visszafordultam.
– Amikor említettem, hogy Monton liberális volt, többek között arra céloztam, hogy abortuszt is vállalt, persze csak legálisan. Műszeres és tablettás terhesség-megszakítást is végzett.
– Lehet, hogy ez is a vallási vonalat erősíti – bólintott. Megest lehúzgálta a szoknyát a térdére, és felült. – Az abortusz! Ez lesz a kulcs!
– Holnap jövök! – búcsúztam. – Ne feledje: mindennap egy alsóval kevesebb!
Betartottam ígéretemet. Gyakorta látogattam a fóbiás bűnözőfürkészt. A második gyilkosság idején – azaz most – már csak három alsónadrággal oltalmazza féltett kincsét.
A holttest közelében álldogálok, ám jelenlétem csupán fizikai, valójában vizionálok, összevissza csapongva a házban. Gyakran beégő, elhomályosuló, meg-megdöccenő szellemfilmen látom a gyilkost. Gyanúm szerint magam is az olvadozó celluloidszalagon lebegek. A malac-álarcos alak nyomában járok, beavatkozni tehetetlenül.
Az alattomozó fickó beütögeti a számkódot az ajtónyitóba, s máris a házban jár. A tulaj nőorvos, neje sebész. Mivel fontosnak tekintik a sterilitást, nem tartanak kutyát. Így aztán a tettes észrevétlenül jut a hálószobába.
A házigazda halkan horkol. Az álarcos ráérősen felkattintja a lámpát, csőre tölti fegyverét.
A filmszalag most elakad, megszorul, mindegyre nagyobbodó kör perzselődik rá, végül megolvad.
A következő képben Jacop Clifton már felébredt, két tenyerét a hasán terjedő vérfoltra szorítva jajgat, és fogvacogva könyörög az életéért.
A malacmaszkos alak kiabál vele. A gumi álarc vastag ráncokat vet, meggyűrődik és eltorzul, miként alighanem a mögötte rejtőző gyilkos arca is. A konnektor formájú orr alatti szájhasítékból nyál fröcsög. Mintha víz mélyéről hallanám a rikácsolást, csak az üvöltő hangból áradó gyűlöletet érzem, a szavakat nem értem. Az éles, magas, korbácsos hangszín miatt elbizonytalanodom. Gyilkos Malac netán nő?
Clifton fázik a vérveszteségtől. Fölfelé kúszik hátával az ágyvégi deszkatáblán. Az íves falap láttán arra gondolok, vajon az hányszor verődhetett a falhoz az asszony és a férfi szeretkezésének ritmusára, fokozódó kopogással; hányszor markolhatta elfehérült ujjakkal a nő az orgazmus közeli pillanatokban, vagy épp a férfi, midőn asszonya lovagolt rajta?
Mielőtt áldozata ülő helyzetbe tolhatná magát, Gyilkos Malac visítva felröhög, és szíven lövi Cliftont.
Az utolsót vonagló testhez lép, két tenyérrel mártakodik a hasból és a mellkasból bugyogó vérben, olyféle mozdulatokkal, akárha tésztát gyúrna.
E ponton a filmkocka megnyúlósodik, elolvad, megfeketül. Jó darabig nem látok semmit.
Midőn ismét megdöccen a látomásfilm, az álarcos éppen a megfeszítettet jelképező holttest fölé hajol, és a kezében tartott késsel a homlokra sújt, olyan magasról, amilyen magasra csak emelni képes a karját. Hallom a kés hegye alatt beszakadó koponyacsont roppanását.
Mielőtt kimenne a fejemből, az egyik technikusnak megmutatom a szőnyegen azt a helyet, ahol mintát vehetne a tettes üvöltözés közben szétfröcsögött nyálából a DNS-meghatározáshoz.
A férfi bólintva vizsgálódáshoz lát, csak Zsötem néz rám a tőle megszokott, hitetlenkedő tekintettel.

 

 

Kimenekülünk a házból, a szomszédoknál érdeklődünk, láttak, hallottak-e valami rendkívülit múlt éjjel. Nincs kapásunk, de legalább kiszellőztetem magamból az émelygető vérszagot.
Később kiadom az egyenruhásoknak, hogy kerítsék elő s kérdezzék ki mindazokat, akik ezen a környéken sétáltatják a kutyájukat, továbbá a közelben lakó tinédzsereket is faggassák ki, mikor értek haza a légyottról, buliból, hol álltak meg búcsúzkodni a kísérőjükkel, s közben feltűnt-e nekik valami szokatlan dolog vagy esemény: a doktor háza előtt parkoló járgány, ólálkodó alak, lövészaj, zseblámpafény, kutyaugatás, bárakármi. Elvégzendő feladataik közé sorolom a környékbeli üzletek szemeteskonténereinek átkutatását is, hátha valamelyikből előkerül a gumi álarc, a kesztyű vagy egy összevérzett ruhadarab.
Gyilkos Malac stukkerének is örülnék, bár nem hiszem, hogy azt eldobná, míg nem szorul körötte a hurok. Ezenkívül az utcabéli házak, üzletek figyelőkameráinak felvételeit is látni óhajtom, feltéve, hogy léteznek ilyenek; továbbá a zsarukordon körül őgyelgőkről rutinszerűen készített filmre is kíváncsi vagyok, és azt kérem, hogy még napokig rögzítsék, ki fordul meg a tetthely környékén, mert némely gaztevők azért térnek vissza az elkövetés helyére, hogy újra meg újra kiváltsák magukban azt a gyönyörteli impulzust, amely gyilkolás közben járta át őket. S kiosztok még kétezernyi tennivalót, majd csüggedten Zsötemre tekintek.
A kinézete miatt vikingként is emlegetett, szőke hajú, kék szemű, bradpittes férfilátványosság fejcsóválva viszonozza pillantásomat.
– Te fényévekkel buggyantabb vagy, mint a szülés előtt – jegyzi meg, félistensége teljében. – Hál' istennek, teszem hozzá, annak ellenére, hogy a nyálmintával meg a gumi álarccal komolyan kiakasztottál. Mit mesélünk a sajtónak? Nem tagadhatjuk le, hogy ez volt a második lemészárolt nőgyógyász. Vagyis itt valaki konkrétan a nunászokat gyilkolja, méghozzá rituálisan. Mi baja velük? Anyakomplexusa van? Utálja a muterját? Meglehet, kiskorában, amikor felfedezte a fütyijét, és megkérdezte: „Mi ez, mami? Az agyam?”, az anyja azt felelte: „Még nem, kisfiam!” Mi van akkor, ha most a szülészeket teszi felelőssé emiatt?
Lebombázom Zsötit a megválaszolandó kérdésekkel:
– Clifton ugyanott dolgozott, ahol Monton? Végzett abortuszt? Járt templomba? Elkövetett-e nyilvános istenkáromlást? Volt műhibaügye, -pere? Született nála beteg gyerek? Jótékonykodott? Visszautasított ilyen felkérést? Ismernek a környezetében különös viselkedésű személyt?
– Melyik személy nem különös viselkedésű? – morran a viking.
– Kapott fenyegető levelet, e-mailt, voltak bizarr világi vagy internetes kapcsolatai? Harcolt-e valami ellen, mint akármilyen aktivista? Politizált? Nőzött?
– Ugye, azért te is elfáradsz néhány helyre kérdezősködni?! Úgy tudom, helyreállt nálatok a régi rend, vagyis már nem te szoptatsz, hanem a családfő, de remélhetőleg nem a gyereket, mert az büntetendő, már ha kiszivárog. A cumisüveget is bárki betolhatja a klapec arcába, ha már nincs név szerinti csecshez kötve. Apropó, van még tejed? – bámul a mellemre.
Nemet intve odapillantok magam is. Régebben a lépcsőn történő, bármely irányú haladás közben kitűnően magam elé láttam, és nem csupán emlékezetből tudtam, milyen cipőt viselek, hanem egyszerűen csak lenéztem, és máris tisztán kivehettem, mi virít a lábamon. Mígnem egy hegyes has nőtt a kilátás útjába, mostanában pedig a jókorára duzzadt melleim szűkítik az alanti panorámát.
– Hát persze, segítek. Mostantól újra nyeregben leszek – felelem, szövegelése pikánsabb részét elengedve a fülem mellett. – Van még két szabad órám.
Zsöti végtelenül megbotránkozik.
– Ezért lépett meg Laco!!! Ezért! – hörgé. – Nem győzte! Mert te nagy kegyesen csak segítesz, amikor éppen ráérsz kicsit!
– Beköpjelek az érdekvédőknél? – firtatom.
– Ó, hogyne! Panaszolj be, hogy akadályozlak anyai hivatásod gyakorlásában! Ezáltal késleltetem a szentté avatásodat!
– Nem akadályozol, hanem sértegetsz benne – pontosítok királynői tartásban. – És ha már itt tartunk, Lacót te fúrtad ki!
– Nem fúrtam ki! Ő maga vonult szanatóriumba, hogy kezeltesse a trippereit!
– Nincsenek tripperei! Laco remek zsaru!
– Ez miért zárná ki a trippereit?
– És vajon miért kötelezné rájuk?
Zsötem rám mered.
– Tudod mit, Denisa? Sokkal jobban bírtalak, míg gyermekágyi depressziód volt! Nyomottan kuksoltál egész nap. Kit zavart, hogy sötéten, némán nézel magad elé?
– Engem, például. Tudd meg, olyan pocsék volt, mint a zárlatos vibrátor! Ritka ocsmány érzés, ha egész nap öngyilkossági válfajokon agyalsz, és folyton zsákot akarsz húzni magadra! – morgom.
– Hálózsákot?
– Hullazsákot, te baromira hülye!
– Jól van na, én is szeretlek! – Zsöti megpaskolgatja a hátamat, miként Steven Seagal teszi filmbéli kedveseivel, midőn szirtfokára hág bennük a gerjedelem. Esetükben nyilvánvalóan ez az előjáték. Az pedig már maga a szextázis, midőn a nő vérfoltot észlel a lapockáját paslagoló férfi ruházatán, ám a hős macsó legyint: nem számít, nem az én vérem. És ezzel már borulnak is az ágyba, befele.
– Én is szeretlek, mint a rántott tököt – mormogom.
– Tényleg szereted? Kirántsam? – vigyorog a viking.
Nem felelek, szétszéledünk.
Az utcára lépve először az acélfényű, feszes, moccanatlan nyári délutánt érzékelem. A rezdületlen hőséget, a vakító eget, a sárga szalagkordont. Aztán a bámészkodók arcát fürkészem, kivált a háttérben állók érdekelnek, a megbújni szándékozók. A többség nyíltan meresztgeti a szemét, találgatják, mi történhetett, tákolják saját verziójukat. Megüti a fülemet néhány „pedig milyen rendes ember volt”, „azt kapta a piszok, amit érdemelt”, „én sejtettem”, „megmondtam előre, hogy rossz vége lesz ennek” és „már sehol sincs közbiztonság!” – egyszóval a minden helyszínen elhangzó, triviális szövegek röpködnek.
A kocsim felé indulok. Néhány házzal távolabb megpillantom Miss Röfit.
A gumimaszk láttán reflexből nyúlok a stukkeremért. Még jókor észbe kapok. Mutatóujjamat a hónaljtok szélébe akasztva, lefékezem a mozdulatot. Gyorsítok lépteimen.
A malac-álarcos egyén ütött-kopott edzőcipőt, foltosra vakart lábszárat, lehorzsolt térdet, a kívánatosnál kilenc-tíz számmal nagyobb, csupa öl, ülep és buggyanás fazonú divatnadrágot, továbbá menő-banda-feliratos pólót visel. Apányi termetű suhancokkal marháskodik. Társai nevetnek bohóckodásán.
Elkapom a fiú karját.
– Honnan vetted a maszkot? – kérdezem.
Affektáltan, lányosan felvihog, röfög néhányat, próbálja elhúzni a kezét.
– Nos? – firtatom. – Hol találtad?
Mindjárt azt feleli, hogy a játékboltban vette. S ezzel a vízióm szertefoszlik.
Szabad kezemmel megpöccintem a nyakamba függesztett kopójelvényt, és úgy fordulok, hogy észlelje fegyveremet. Ez hat, miként vártam. A száznyolcvan centi magas kiskamasz még abban a korban jár, amikor a srácok zsarunak, tűzoltónak: hősnek készülnek.
– Az átjáróban – válaszol, segítőkészre váltan. – Mi sikátornak csúfoljuk. Anyámék idegesek, ha hallják, mert ez nem olyan sikátoros környék. Itt a jobb emberek laknak.
Emeli a kezét, hogy lekapja fejéről a maszkot. Megfogom a csuklóját.
– Hagyd! Kérlek, gyere velem.
A néhai nőorvos háza felé indulunk. A fiú bizonytalanul, lassan lépked mellettem.
– Mit csináltam? – sóhajtja a Muppet Show-ból ismert mókás gumimaszk mögött.
– Mást nem találtál? – érdeklődöm.
A házsor közepe táján keskeny átjáró vezet a túloldalra, hogy a gyalogosoknak ne kelljen jókorát kerülniük, ha a szomszéd utcában akad dolguk. Elbaktatunk a nyiladék előtt. Odalesek. A szűk sikátorfélében csupán árnyat és homályt látok.
– Van ott egy rakás szemeteszsák – dünnyögi a srác fojtott hangon. – Miért nem vehetem le ezt a szart? Tudom, hogy kinyírtak egy ipsét, és most gyászidő van. Direkt távolabb húzódtunk, hogy a bohóckodással ne zavarjuk a siratókórust. Mi van? Most bekóterez?
– Majd a technikusok leszedik rólad a maszkot. Valószínűleg tele van érdekesnél érdekesebb nyomokkal. Mivel megfogtad és felöltötted, tőled is ujjlenyomatot és biológiai mintákat vesznek majd. Hány éves vagy?
– Tizenkettő. Pontosabban tizenegy és fél. Engem még nem lehet sittre vágni!
– Sejtelmed sincs, miként került az álarc a zsákok közé? Nem láttál arrafelé somfordálni valakit? A szemétkupac már régebben ott van?
– Már vagy három napja hevernek ott a zsákok. Pedig onnan tutkóra nem viszik el a kukások! Az álarcot nemrég találtam, ugyanis arra járok át a cajgával a másik utcába, a haveromhoz.
– Nemrég? Pontosabban mennyi ideje?
– Amikor hallottuk a szirénázást, idegyűltünk a cimbikkel. De persze a hék rögtön odébb zavartak. Juszt is itt köröztünk, a sikátoron tekertünk keresztül. Valami takony miatt elcsúsztam a cajgával, és pont a szemétrakáson landoltam. Leborult néhány zsák. Akkor láttam meg Miss Röfit. Hát nem állat?! Nem csináltam semmit! Mi csak röhögtünk!
– Mi volt még ott?
– Képzelje, nem turkáltam fel a szemetet! Hé, minek néz maga engem? Az én szüleim jól állnak! Mi jobb emberek vagyunk! Nem szoktunk kukázni.
– Nem is gondoltam, hogy a kukából gyűjtitek a főznivalót. Pusztán azért érdeklődöm ily mohón, mert előtted alighanem a gyilkos viselte a maszkot.
A kamasz megtorpan. Hegyomlásszerű hangot hallat. Két kézzel kapna az álarchoz, hogy letépje azt a fejéről. Eszébe rémlik a tiltás. A gesztus félútján szoborrá mered.
– Ebben gyilkolt az ipse? – nyögi. A Miss Röfi pödrött pillái alatti résben valósággal pörög a szeme. – És ha az ilyesmi fertőző? Mint a vámpíroknál? Ma éjjel már én megyek gyilkolni? Lejön a fejemről egyáltalán, vagy örökre rám tapadt?
– Ne aggódj – sóhajtom.
Iménti kérdése eltűnődtet. És ha igaza van, s valóban fertőző? Csak felveszed a gyilkos maszkot, és már muszáj is indulnod, hogy kínhalálban részesítsd egy felebarátodat. Majd, miután eldobtad a gumi álarcot, kisvártatva arra jár a következő gyanútlan, felveszi a talált holmit, és neki is tüstént ölnie kell, különben irtózatosan megőrül. És így tovább, az utolsó eleven emberig. Halálstaféta.
Átadom a fiút a kocsijuk körül sürgölődő technikusoknak.
Zsötem a bronzkori Land Roverétől ballag vissza hozzám. Megemeli előttem képzeletbeli kalapját.
– Gondolom, veszettül féltékeny a férjed – jegyzi meg. Megrándítja a fejét, miáltal a szemébe lógó színarany tincsek a helyükre röppennek.
– Nemigen adok rá okot. S mint tudod, nem is szokta kimutatni – felelem.
– Akkor belülről emészti magát. Sokkal rosszabb, mintha tombolna, nekem elhiheted. Elvégre a vak is látja, hogy a feleségének viszonya van, méghozzá a Véletlennel! Honnan tudtad a gumi álarcot? Honnan tudtad?!
Vállat vonok.
– Vízió. Megérzés.
– Megérzés? – hörren. – Pár száz évvel ezelőtt megégették a magadfajtát! Elevenen.
Bólintok. Bizony, megégették, ám ezt megelőzően – kezét-lábát összekötözve – vízbe dobták a megérzőt. Ha a nyomorú némber fenn maradt a vízen, ez nyilvánvalóvá tette boszorkány mivoltát, és már ment is a máglyára. Ha elmerült és vízbe fúlt, bizonyítást nyert, hogy mégsem boszorkány. Esetleg, tán-tán némiképp peches.
Elsétálunk a sikátorhoz. Ragasztószalaggal lezárt szájú műanyag zsákok hevernek a betonnal és rágógumival burkolt, emberi és állati vizelettel pácolt-illatosított utcácska közepe táján. Gumikesztyűs kézzel tapogatom meg az egyiket. Braille-os módszeremmel összegyűrt fém és papírdobozokat, ócska cipőt, dinnyehéjat, üres üveget, egyéb hulladékféléket agnoszkálok a belsejében. Félrelököm a jókora fekete zacskót. Megragadom a következőt.
Meglehet, valóban viszonyom van a Véletlennel. Vagy neki velem.
Hamar megtalálom az eldobott gumikesztyűt. Emberünk kifordítva tépte le magáról, miként az orvosok szokták: a véres, enyőkés rész került belülre, higiénikusan. A gombóc formát öltött kézvédő dupla rétegei arra engednek következtetni, hogy a Megfeszítő hallott már a zseniális daktiloszkópusokról, akik mai napság akár arra is képesek volnának, hogy harminc-ötven évvel ezelőtt deflorált nőkről levegyék a nyomot, ki volt az az aljas, aki hajdanában átfúrta egyetlen kincsüket, és ilyenformán megbecstelenítette őket. Egyébként is vigyázni kell az egész kutatós, laboros népséggel, mert más műfajú nyomkurkászok viszont azt derítették ki, hogy minden huszonötödik gyermek félrebotlás gyümölcse, apjuk csak hiszi, hogy ő a nemző, holott pedig...! Nos, gyanítom, az ilyen srácok félrelépegető anyja nem vezet naplót, mint Bridget Jones, vagy ha igen, trezorban tartja.
Visszatérek a fősodorba. Két további zsákkal lejjebb megtalálom a vérmaszatos esőkabátot. Efféle krajcáros darabot akkor vesz az ember, ha váratlanul zúdul rá a vízözön, és bár otthon divatos, értékes esernyők, vízhatlan kabátok sorakoznak a gardróbban, neki most kell valami, sürgetően, mielőtt csontig ázna. A hitvány anyagból készült, morzsányira összehajtható, olcsó vásárfia csupán egyszer használatos, mint mostanság oly sok minden körülöttünk.
Közelebbről szemügyre veszem a kifordított állapotban, gombóccá gyűrve elhajított, silány ruhadarabot. Azon kétségkívül vér bíborlik. Néhol már rászáradt, máshol még nyúlósodik, alvad.
Ebben jött volna idáig a gyilkos a háztól? Véresőkabátban, pitymallatkor? Itt megszabadult az összes álcájától, védőruhájától, a szemeteszsákok közé rejtve azokat. Zavartalanul átsétált a szomszéd utcában parkoló kocsijához (vagy biciklijéhez, riksájához, felnyergelt elefántjához), és eltűnt a környékről.
Egy hang kopogja a fejemben: a fickó intelligens. Nagyra tartja magát. Lenéz másokat. Kompenzál...
Ezt talán hagyjuk Baabelre, felelem a kopácsolónak.
Mire ő: látszik rajta, hogy kattant, ketyós, nem százas! A környezete észleli a jeleket, ezen indulj el! Nem mézesmázos pszichopata, hanem eszement fanatikus.
Az elhangzottak immár szögek a fejemben.
Megvárom, míg a nyomkeresők ellepik a sikátort. Újfent a kocsim felé baktatok. A gyilkoson töprengek. Miért éppen Miss Röfi maszkjában ölt? Kiket vagy mit képviselt ily módon?

 

 

Ekkor apró termetű férfiú tartóztat fel haladásomban, alig méretesebb, mint rajongott nagyanyám. A hatvanas éveiben járó, kerek arcú, szemüveges úriember mutatósan hófehér gézturbánt visel. Mindkét könyökét és térdét vastag kötés fedi. Bepólyázottságának zavartalan megfigyelését rövid ujjú, avarzöld pólója és azonos színű, kurta sortja teszi lehetővé. Vadászatos hangulatú öltözékét lábszárközépig érő, hullott-lomb-sárga és őszi-erdő-piros árnyalatokból komponált kockás zokni, valamint rőtbarna félcipő koronázza fenségessé.
– Csókolom a kezét, ön ugyebár Denisa Ryder?! Most jövök a kórházból, azért nem jelentkeztem előbb tanúskodni.
– Wry – felelem. – Denisa Wry.
– Csókolom a kezét! Milyen helyes, ötletes, james-bondos neve van! Wry. Denisa Wry. Nagyon jó! – kuncogja. Szürkéskék szeme villog-szikrázik a jókedélytől. – A biztos urak mondták, hogy kegyed vezeti a nyomozást, mert mint sajnálattal értesültem, valaki meggyilkolta Clifton doktort. Kérem szépen, én nem láttam semmit, úgy értem, az alantas aktust magát, de azt hiszem, éppen a kritikus időpontban jártam errefelé, mint kutyás, valamint kerékpáros, tehát késő éjszaka. Jaj, micsoda faragatlanság, még be sem mutatkoztam! Kérem, bocsásson meg! Lehet, hogy a fejemre mért ütés okozza figyelmetlenségemet, de valószínűbb, hogy a mész.
– Megtámadták önt, uram? – kérdezem.
– Gruber vagyok. Doktor Gruber, kezét csókolom. Doktor Colin Gruber. Bölcsész, nem pedig gyógyító doktor, mint szegény, boldogult Clifton. Bizonyos értelemben megtámadtak, de ennek nincs köze a gyilkossághoz, úgy gondolom. Kérem, én éjszakai típus vagyok, mint általában a tudósfélék. Bagoly, biztosan ismeri az ilyet: éjjel éber, nappal pihen. Lefekvés előtt mindig megjáratom a kutyáimat. Van néhány kutyuskám, kisebbek, nagyobbak. Pórázra veszem őket, biciklire pattanok, és megyünk egy jó nagy kört, kifáradásig. Minden éjjel, hóban, sárban. Utána sokkal jobban alszom. Nem mondom, hogy hozzám lehet igazítani a napkeltét vagy a szemeteseket, mert általában nem menetrend szerinti időpontban jövök, hanem órától függetlenül. Tetszik tudni, akkor kelek fel az irataim mellől, amikor már a harmadikat is elásítottam. Ásítok egyet, kettőt, aztán a harmadik végén már felkelek, jót nyújtózkodom, és lódulok is a pórázokért. Különben tanulmányt írok a kortárs irodalomról. Lehet, hogy nem adatom ki, míg élek. De nem untatom a részletekkel! Ma éjjel fél három tájban indultunk. Az utcán minden rendben lévőnek látszott, a közvilágítás kifogástalanul működött, sehol egy teremtett lelket nem láttam, pont ahogyan szeretem! Hanem egyszerre csak, a saroknál bekanyarodva észrevettem, hogy egy nagydarab személy megy előttünk, és valamilyen macskaféléket vezet pórázon. Mire én ezt lereagáltam, a kutyuskáim már azt is kiszagolták, hogy azok ott nem is macskák, hanem görények, egy jobbról, egy balról. Na, erre úgy nekilódultak velem, mintha a szánhúzó verseny finisében volnánk! Irgalmas istenem, ezek engem száz kilométeres sebességgel röpítettek maguk után a drótszamárral! Egyikük hirtelen átloholt előttem, majd váratlanul a másik is! Szabályos x alakban! Na, ekkor rettentő kacifántosan a levegőbe repültem és átfordultam a biciklivel, de oly attrakciósan, mint egy cirkuszos! Közben a szélsebes haladás folytatódott ám, bár némileg csökkent iramban. Tudtam, ha életben akarok maradni, el kell engednem a pórázokat! Hanem azt is tudtam ám, hogy az előttem sétáló, nagydarab, telepőr jellegű személy teljességgel gyanútlan az őt és kedvenceit fenyegető veszélyt illetően! Muszájból elengedtem a kutyákat, de a sebességem alig csökkent, pedig könyökkel és térddel is fékeztem! Közben meg teli torokból kiabáltam, hogy: Vigyázzon, asszonyom! Ugyanis össze voltam zavarodva, ami esetemben teljességgel érthető és méltányolható, szerintem. Mármost a nagydarab, őrző-védő küllemű illető a kiáltás hallatán, roppant rutinosan, tüstént a magasba nyalábolta a görényeket. Így aztán, amikor a kutyák odaértek, hasztalan ugrándoztak, még másfél méter magasra is, nem fértek a petymegekhez. A nagydarab fickó pedig felém lódult. Elölnézetből csúnyán sárgálló szeme és húsos szája volt, s a görényeit a feje fölött tartva ezt kérdezgette, de megszállottan ám: Asszonyom?! Neked én asszonyom vagyok?! Én meg továbbra is csak siklottam a talajon. És ő feltartóztatott a talpával. Sajnos, ezen a ponton kihagy az emlékezetem. Mire felocsúdtam, a durva egyén eltávozott az állatkáival. Nekem pedig be volt horpasztva a fejem, és az államon is keletkezett némi, tettlegességre utaló hámhiány. Tehát most, hosszas mérlegelés után feljelentést teszek a petymeges illető ellen, na de ezt majd az egyenruhás rendőr urakkal intézem. Kegyednek azt akartam elmesélni, hogy Cliftonék háza előtt elhaladtamban, amikor még gondtalanul, épségben ördögkerekeztem, s csupán az érdekesség kedvéért említem, hogy ez a kerékpár egyik régies elnevezése, miként a görényé a petymeg, szemet szúrt a szokatlan világosság. Ugyanis lámpák égtek a házban, több helyiségben is. Ezt furcsállottam, mivel Cliftonéknál ebben a napszakban rendszerint sötétség honol. Tehát ez feltűnt. Utóbb, amikor felkecmeregtem az aszfaltról, és összeciceréztem a kutyáimat meg a biciklimet, s éppen hazafelé húztam-toltam őket és magamat, észrevételeztem, hogy időközben a Clifton-ház elsötétült. Hanem ekkor veszekedett ugatásban törtek ki az ebeim, és vonszolni is kezdtek, holott ennek egyáltalán nem örültem, minthogy immár roppant erős fájdalmaim voltak térdben, könyökben és fejben egyaránt, ráadásul rengeteg vért vesztettem a sebeimen keresztül. Mindössze annyit láttam, hogy valaki befordul az átjáró sarkánál. Az illető vacak esőkabátot viselt, tudja, olyan fóliaszerű, zizegős, átlátszó holmit. Nagyon csillogózott rajta a lámpafény, főleg a kapucniján. Mielőtt a fóliás fickó eltűnt volna a zugutca sarkánál, alaposan szemügyre vettem a külalakját. Arra gondoltam ugyanis, hogy ha azonos a görényes illetővel, akkor az aljas bántalmazás miatt rendreutasítást intézek hozzá. Ám ez nagyjából átlagos méretű, nem túl magas, kissé testes, negyven-ötven év körüli férfi volt.
– Maszkot látott rajta?
Gruber doktor eltöpreng. Hátraveti a fejét, s a Napba mered. Szemüvege kerek lencséi elsötétülnek. A kezében tartott kulccsal megvakargatja a gézturbán szegélyét a halántékánál, majd rám pillant.
– Mielőtt bekanyarodott volna az átjáróba, visszafordult egy pillanatra – szól kissé reszelős, barátságos hangján. – Maszkfélére nem emlékszem, de mintha az arcát is csillódzó fólia fedte volna. És mintha egy pápaszem is megcsillant volna. A haja rövid lehet, legalábbis nem látszott ki a kapucni alól. Szóval a fickó többé-kevésbé átlagos kinézetű, enyhén otromba mozgású, középkorú személy volt. Csupán az esőkabátja lepett meg, hiszen az elmúlt napokban szemernyi csapadék sem hullott. Úgy véltem, a kutyácskáim is emiatt ugatnak oly bőszen, hiszen ők egyébként végtelenül jámbor, szelíd teremtések. Hasznát veszi az elmondottaknak?
– Igen, köszönöm – bólintok. – Mennyire ismerte Clifton doktort?
– Jószerivel csak látásból. Mint mondottam, errefelé szoktam kerékpározni, sétálni a kutyáimmal. Ha találkoztunk, köszöntöttük egymást, váltottunk néhány szót az időjárásról, de nem jártunk össze. Úgy tudom, a Morgan klinikán dolgozott. Valamikor egy híradásban láttam, hogy egy abortuszellenes csoport tüntetett az intézmény előtti téren. Clifton doktor és az igazgató is szólni próbált a demonstrálókhoz, de azok megdobálták őket rothadt zöldséggel és tojással, s közben még udvariatlanul fütyültek is. Ezért ők felhagytak a kommunikációkísérlettel, és a rendőrségre bízták a megoldást.
– Mikor volt ez?
Gruber doktor újfent eltöpreng, szemüveglencséi besötétülnek.
– Tavaly ősszel – feleli kisvártatva. – Ennél pontosabban nem tudom behatárolni.
– Majd kiderítem, köszönöm.
Jobbulást kívánok zúzott és horzsolt porcikáinak, s a kocsimhoz süvítek. Már a kormány mögött ülök, amikor elkap egy bűnügyi tudósító. Ugyanekkor felsír a telefonom. A kijelzőn a sajtóreferens efendi neve jelenik meg. A készülékbe búgok.
– Üdvözlet, Denisa! – rikkant a legfőbb szóvivő. – Remélem, mondanom sem kell, hogy szót se a firkászoknak! Értette? Fékezze meg a zöldfülű munkatársát is! Semmi nyilatkozás, semmi poénkodás! Küldje hozzám az összes sajtóhiénát! Megértette? Majd én beadok nekik valami jól menedzselhető sztorit. Még csak az kéne, hogy országos pánikot robbantsanak ki! Ezek direkt arra utaznak, hogy minél alaposabban felkeverhessék a katyvaszt!
Bólogatva, ühümözve hallgatom a fényes tekintetű efendit, bármi egyébre képtelenül. Elképzelem, mi várható, ha kitudódik a nőorvosok legyilkolása. Meglehet, ijedtében az összes vaginafürkész átnyergel az építőiparba, és azontúl ők tapétázzák a lakásokat a levélbedobó résen át.
Közben Zsöti lecsap a kocsim mellett dekkoló újságíróra, és hosszas fejtegetésbe kezd a történtekről. Felajánlja neki, hogy használja bátran az általa kieszelt Nunászgyilkos kifejezést, mert azt a nagynép imádni fogja! A tollnok felderül, máris vési a füzetébe:

 

A NUNÁSZGYILKOSSÁGOK RETTEGÉSBEN
TARTJÁK A KÖZVÉLEMÉNYT!
AZ ABORTUSZELLENES CSOPORTOK
VALAMELYIKE ÁLL A FELHÁBORÍTÓ
MÉSZÁRLÁS MÖGÖTT?

 

– Rendben van, mindent elkövetek – felelem az efendinek, akit a háta mögött csak Manírnak nevezünk. Közben főnökösen fejcsóválva, szemet szikráztatva nézek Zsötire, hasztalan. Míg ő tovább szédíti a médiást, a legfőbb szóvivő bársonyossá szelídíti a hangját.
– Hogy van mostanában, nyomozónők gyöngye? – búgja. – Múltkor láttam a folyosón, elölről, hátulról, mindenféle szögben. Majdnem elélveztem! Magácska szebb, mint szűz korában! Kivirágzott az anyaságtól. Apropó, majd küldök magának egy névre szóló példányt az új könyvemből. Dedikálhatom a Legszebb Fenekű Zsaruhölgynek?
– Ismeri Belloqot? – kérdezem.
– Csak vicceltem! – kacagja. – Inkább a maffia haragudjon meg rám, mint Daniel Belloq! De hát tudja, hogy csak komédiáztam, hiszen olvassa a könyveimet! Közismert, milyen humoros vagyok!
Irgalomból vele nevetek. Búcsúzom, zsebre vágom a telefont.
Az ablakba könyökölök. Cumit nyomok a számba. Cigi helyett, ami persze jobban ízlene.
– Szóval az ipse tutira az abortuszok miatt pipa a punászokra, azért irtja őket halomba! – magyaráz Zsöti. Éppen huszonötödször fogalmazza át ugyanazt a mondatot. A tollnok szorgalmasan lejegyzi az összes közlésváltozatot, közben azon füstölög, hogy pont most kellett berosálni a diktafonjának.
– Mit jelent az, hogy berosál? – kötözködöm a szopóka mellől.
– Hát nem azt, hogy bekaputol! – szögezi le a viking. Vidáman rám kacsint, és megest előad egy verziót a minden egyes mondatára szenzációs hírfalatként lecsapó tudósítónak. Mivel a firkász legalább jóképű, így még mindig található rajta csodálnivaló, ha az ember már felhagyott azzal, hogy az agya miatt bámuljon fel rá.
– Tehát a vérengző mocsokfajzat le akar számolni a puncibúvárokkal, hogy véget vessen a küretelésnek! – diktálja Zsöti.
Fintorogva megcuppogtatom a cumimat, és elhajtok a színről.

 

 

Otthon, trágya otthon. Elgurulok a sokatmondó graffitivel ékesített, sivár betonkerítés előtt. Néhány barátságosan zöldellő élősövény következik.
Aztán lépéstempóra lassítok szomszédom és kebelbéli barátom, Donald nemrégiben emeltetett monumentális kőfala előtt, amelynek az a küldetése, hogy visszaverje az amatőr kíváncsiskodók, valamint a hivatásos kukkolók otromba érdeklődését. Ugyanis hajdani zsarutársam írt néhány regényt. És bár ezek roppant sikeresek lettek, nem csupán eladás, hanem elolvasás, sőt újraolvasás tekintetében is, Donald nemrégiben irodalmi díjat kapott. Mivel a baj nem jár egyedül, tüstént ajnározni kezdte őt a bulvársajtó. Ennek következtében vált szükségessé a módfelett magas kőfal megépíttetése, mely funkcióját tekintve arra szolgál, hogy a magánszférát elhatárolja a közétől.
Donald ugyanis nem kívánja ismeretlenekkel megosztani élete apró intimitásait, aminők például az óvatlanul letett pipák nyomán rendszeresen fellángoló fotel-, kanapé- és vécéülőke-tüzek. Továbbá szeret hangosan diskurálni saját különféle személyiségeivel, a tulajdon kertjében fel-alá járkálva. Imád szétvetett végtagokkal, meztelenül lebegni a medencében, hason és háton egyaránt. Meglehetőst szerteszórt, szórakozott és némiképp kétbalkezes lévén, a hullámokba vetődés előtt többnyire nem veszi észre, ha a karbantartó éppen leengedte a vizet. Néhány alkalommal az évszakokat is összekeverte, de szerencsére csak vékonyka jégréteget kellett áttörnie az amúgy mesterien kivitelezett hasas ugrással, amely egyébként a regényírás mellett a másik specialitása. Továbbá személyesen lovagoltatja kisfiát, Gabrielt, vagyis ő maga a szilaj, tüzes Donald mén; mindhárom járnemben kiválóan teljesít, és még akadályt is ugrik a véknyát sarkantyúzó kicsi angyallal.
Életmódunkat tekintve nekünk is kijárna a hatvan méter magas kőfal, és felülről sem ártana lefedetni biotópunkat, részint a köztudottan élénk műholdas tevékenység, másrészt a motoros sárkányrepülőn próbálkozó lesifotósok miatt, akik persze Donald intimitásaira gerjednek, de ha már ott barnulok pucéran a szomszédos fűben, rólam is készítenek néhány felvételt, alig tízméteres magasságból.
Nemrég hitesem, a Mogorva néven is ismert akciózsaru módfelett bepöccent a magánlégterünket érő durva atrocitás miatt, és megtorlást eszközölt. Na nem rakéta-és bombavető vadászgépeket rendelt a védelmünkre, ám a sokoldalú rendőrségi helikopterek is képesek voltak alaposan megkesergetni az arcátlankodó sárkányosokat.
Ezt a fordulatos jelenetsort viszont én fotóztam, „ezen még az unokáim is röhögni fognak” mottóval. Utóbb pedig a levegőakrobatáknak újfent vizsgázniuk kellett a légi közlekedés szabályaiból a felszállásukat engedélyező repülőtéren.
Amúgy nem vagyok haragtartó vagy bosszúálló típus, az ellenfeleim nyugodtan alhatnak miattam. Bár nem árt, ha tudják: semminő sérelmet nem felejtek! És profi vagyok közelharcban, fekete mágiában.
A felhajtóra fordulok a kocsival. E pillanatban olyatén kontaktus jön létre a járgány és a kapu között, amit „nő létemre úgysem érthetek” (fivér és férj közlése), s a szezám feltárul. A kertbe gördülök, fedél alá gurítom a terepjárót. Kézbe kapom a hátiputtonyt. Fél lábamat kiteszem a talajra.
S ekkor belém nyilall: NA DE HOL A GYEREK?! A GYERMEKED, DENISA!
A stroke-roham, az infarktus és az embólia egyként fölém lebben, lecsapni készen. Gesztenyeszín tincseimben elhalni készül a pigment. A hajhagymák is a pusztulás ötletével kacérkodnak.
Ekkor eszembe jut: Uriant öcsém, Martin hozza haza a közparkból. Agyérgörcs, infarktus, embólia, őszülés, kopaszodás leáll.
Trillázva áttáncolok a buján viruló kerten. A növényzetet egy Piciklon nevű, botanikailag fanatizált egyén ültette. Végezetül kereken és határozottan kijelentette, hogy ő, alkotó személyiség lévén, nem foglalkozik olyan dibdáb dolgokkal, mint a betelepített flóra gondozása, a továbbiakban tehát ne számítsunk rá, viszlát sohanapján. Azóta hetente jön metszeni, gyomlálni, füvet nyírni, mert „az ilyen, finomságot igénylő tevékenységet vétek volna kontárokra hagyni”.
S ha már itt van, odébb cipeli a kerti padot, mivel azt botor módon a velünk élő süncsalád vonulási útvonalába tettük, márpedig a tüskések ragaszkodnak ahhoz, hogy mindig egyazon kitaposott ösvényen járkáljanak, tehát udvariatlanság akadályt telepíteni az útjukba. Megmutatja, hova tegyük a macskaeledeles tálkát, hogy azt viszont okvetlenül megtalálják, végtére imádják a finomságokat, és megjelöli, hogy a farakás melyik részét ne bolygassuk, ha netán kandallótüzet raknánk, mivel ott laknak sünék. Egyelőre. Ugyanis a kicsi áricsok – így nevezik őket Piciklon szülőhelyén – felcseperedésük után majd saját, önálló lakrészt alakítanak ki, vagyis feltehetően teljesen birtokba veszik a farakás alsó szintjét, épp ezért egyáltalán nem is kéne bolygatni azt.
Piciklon egy speciális pánt alkalmazásával letiltotta a macskákat a kerti fák többségéről, hogy ne hangfelvételről kelljen madárdalt hallgatnunk. Amikor pedig a szomszédban tenyésző humán sejthalmaz, akit Belloqkal közösen és külön-külön is többször lebeszéltünk a légpuska felelőtlen használatáról, a távollétünkben egyszercsak visszaesőként lövöldözni kezdett a látóterébe kerülő élőlényekre, a kertben kapirgáló Piciklon tett nála villámlátogatást, nem tisztelgő jellegűt.
Később, sörözés közben bevallotta, mit művelt a légpuskással, és követelte, hogy őt most azonnal verjem vasra, vigyem áristomba, ám én mind rendőri, mind emberi mivoltomban szemet hunytam önbíráskodása fölött, és inkább megittunk még néhány dózis sört.
Az otthonom zöld füvét gondozó bogaras fickó után nyomban eszembe jut Gruber, doktor Gruber, és amíg átkelek a részegítően zöldellő, virágzó, illatozó cserjék között, megengedem magamnak, hogy örüljek az ilyféle emberek létezésének. Donald éppen zongorázik a szomszédban. Ez kissé mérsékli ünnepélyes hangulatomat.
A házba nyitok, amelyben férjemmel és az ő előző frigyéből származó Ella lányával, továbbá egyszülött sarjammal, Meglepetés-Uriannel, valamint kisebb seregletnyi négylábú rabszolgatartóval élek együtt; ahol bentlakó vendég az öcsém, a soros barátnőivel.
Imádott vérem, Martin lakosztályának ajtaján a következő Oscar Wilde-idézet olvasható: „Ma már nincs többé romantika. A nők túlsággal intelligensek lettek. Semmi nem ölheti el oly biztosan a romantikát, mint egy nő humorérzéke.”
És még egy citátum, egy másik nagy szellemtől: „Casanova a Vagina Paganinije.”
Tovább lépdelek. Bekukkantok a nappaliba, a hálószobába, aztán a kisebb gyerekébe, majd megállok a nagyobbik ivadék ajtaja előtt. Ezt olyannyira belepték a halálfejes kalózzászlók, biológiai, vegyi és sugárveszélyre figyelmeztető piktogramok, valamint egyéb feliratok, táblácskák, hogy a kilincset már emlékezetből kell megtalálni. Hajdanában mindössze egyetlen inzert függött a leányszoba ajtaján, a Hét mesterlövészből örökbefogadott párbeszéddel, miszerint: „Merre tartasz?” „Dél felé visz a ló.”
Ez már a múlté. Böngészem az írásokat.
Egy mondat Lawrence Durrelltől: „Eric, ha így folytatod, ne számíts hitvesi hűségemre!”
A zsaruhitvallás: „Két dolog tart a szakmámban: az adrenalin, az endorfin és a kortizol.”
A stukkert markolászó, 10 éves bolti rabló szövege: „Adj egy nyalókát, különben kinyírlak!”
Részlet egy ódon csecsemőgondozási tankönyvből: „Szőrös mellű férfiak ne szoptassanak, mert a szőr irritálja a csecsemőket, tüsszögnek és levegőt nyelnek tőle.”
Tanács a lányneveldéből: „Úrinő nem használ trágár kifejezéseket, és nincs orgazmusa!”
Szállóige, napjainkból: „Tök depi vagyok. Mingyá öngyi leszek”.
Nem művelődöm tovább, benyitok.
Ella az ágyán kamaszodik, állig betakarózva. Öt macskakölyök hever rajta, jórészt hanyatt.
Ők nemrég menekültek meg a légflintás szomszédtól, aki egy illatosan szép tavaszi napon azzal foglalta el magát, hogy egy vödör vízbe fojtogassa a kétségbeesetten áriázó újszülötteket. Ella meghallotta a segélykiáltásokat. Habozás nélkül átszárnyalt a magas kerítés fölött, és mindenfélének elnevezte a cicabébiket öldöső véglényt, holott korábban megbeszéltük, hogy emberre nem mondunk ilyeneket: spóra, egysejtű, sejthalmaz. Féreg, patkány, szarcsimbók.
A begorombult gyereklányka által lerohant peremlény azonnal felmérte: most aztán elégtételt vesz rajta az állatvédelmi törvény, ha nem vigyáz, ezért tüstént magyarázni kezdte, hogy ő nem befelé teszi a kölyköket a vödörbe, hanem éppenséggel kifelé kapkodja őket. Különben pedig most találta a csöpikékkel zsúfolt csebret az ajtajában. Valami aljas, szemét alak rakta be hozzá, de csak kapja el a mocsadékot, tüstént kibelezi!
Ella hasztalan érdeklődött az anyaállat holléte felől. Végül a pólójába bugyolálta a maréknyi ázott, sipákoló csecsemőt, és hazarohant velük. Mivel a macskamama később sem került elő, Martinnal közösen dajkaságukba fogadták, és megejtő odaadással gondozták gömböc fejű, vaksin csúszó-mászó védenceiket.
Akkoriban Urian még anyatejen élt. Míg én a kanapén szoptattam a dedet, mellettem Ella és Martin a veszekedetten nyivákoló cinyóbandát cumiztatta üvegből.
Öcsém aggodalmaskodott amiatt, hogy a kölyköknek – anya híján – tejporon kell felnőniük. Majd az iránt érdeklődött, megkínálhatná-e őket a maradékkal, s közben áthatóan bámulta dús mellkasomat.
Rámeredtem.
– De hiszen ezek macskák, tesó!
– Miért? Szerinted én azt hiszem, hogy emberek? – hörrent.
– Nekem viszont embertejem van – mutattam rá.
– Neked anyatejed van!
– Tehénnek nézel? – morrantam, lezárva a vitát.
Miután Urian jóllakottan elaludt, szokás szerint félrevonultam, és a mellemet feszítő fölösleget lefejtem egy edénykébe, s a hűtőbe tettem, az esetre, ha másnap netán arra ébrednék, hogy: „jézusmária, elapadtam!” Mivel ez nem volt számottevő mennyiség, nem ajánlottam fel a rászorulóknak, inkább naponta frissre cseréltem.
Egyszercsak feltűnt, hogy az átlátszó szilkében tartott tejből jócskán hibádzik.
Legott firtatózni kezdtem. Ella közölte, hogy véletlenül felborította az edénykét, mellesleg nem érti, miért keresgélem a tejet, hiszen úgyis csak kiönteném a mosogatóba. Másnap hasonló jelenséget észleltem. Sürgető faggatózásomra Martin a torkát reszelgetve, zavartan meggyónta, hogy a barátnője véletlenül az én testem nedvéből készítette el a reggeli tejeskávéját. Jobb lenne, ha ez köztünk maradna, krákogta, mert ha kiderül, szegény lány kihányja a belét. A partnernőt ismervén jóval tragikusabb reakciótól tartottam, ezért gyorsan a szőnyeg alá keféltem az ügyet.
Hanem a jelenség folytatódott. Kérdezősködésemre mindig akadt hihető válaszuk: a meleg anyatej nem várt reakcióba lépett a hűtő hidegével, és egyszerűen elpárolgott; a flúgos barátnő megint összetévesztette a frigóban hűsölő tejeket, a tehéné, kecskéé helyett az enyémből kakaózott, abból főzött tejbegrízt, krumplipürét, mákos gubát, pudingot, továbbá szépészeti célzattal a fürdővizébe is bőven lottyintott belőle. Avagy: néhány napon át enyhébb földrengések rázogatták a házat, minek folytán a szilke lépten-nyomon felborult a hűtőgép polcán.
Időközben a macskakölykök szeme kinyílt, alakjuk kigömbölyödött. Boldogságukban naphosszat doromboltak, még álmukban is, és valamely különös oknál fogva odavoltak értem. Ha megszimatolták jelenlétemet, azonnal körbehömpölyögtek, és az ölembe másztak, ha nem nadrágot viseltem, akkor a csupasz bőrömön kapaszkodtak fel rám. Engem ez legalább annyira meghatott, mint amennyire elcsodálkoztatott.
– Érzik, hogy totál depressziós vagy – magyarázta Ella. – A rajongásukkal szerotonint és endorfint szabadítanak fel a szervezetedben, és neked most pont ezekre a mámorhormonokra van szükséged! Ha ők nem volnának, sokkal nyomottabb lennél!
A kölykök ezúttal is – bár szétvetett végtagokkal, háton fekve ejtőznek – lelkes kurrogásokkal és egetverő dorombolással fogadnak.
Ella leverten rám pillant.
– Hol voltál?
– Dolgoztam. Mi újság?
– Öngyi leszek – közli. Keresztbe fekteti karjait a mellkasán, és lehunyja szemét. – Ma este elvisznek két cicát.
– Végre sikerült gazdára lelniük.
– Mi is nagyon jó gazdáik vagyunk! – zokogja. S felsóhajt: – Öngyi leszek.
– Nem lehet hat macskánk. A kicsik teljesen kiborították Fáraó Átkát. Kénytelenek leszünk pszichológushoz járatni szegényt. Tarzanról nem is beszélve.
– Tarzan az anyjukként szereti őket! Pedig ő nem is macska, ha nem tűnt volna fel, hanem kutya, méghozzá doberman, vagyis hiperérzékeny lélek, és ráadásul fiú! Ő meg akkor fog kiborulni, ha eltépitek tőle a kicsikéit!
– Ez igaz – sóhajtok belátóan.
– Akkor maradhatnak. Elvégre Uriant sem adjuk oda másoknak.
– Naná, hogy nem adjuk! Urian a mi gyerekünk. A tejemmel tápláltam őt. Mint egy madonna.
A kölyöklány fellelkesül.
– A cinyókat is te madonnáztad! – tudatja. – Ők tehát Urian tejtestvérei. Nekik is maradniuk kell!
Légzési nehézségeim támadnak. Átgondolom a közelmúltat. Úgy tűnik, a gyermekágyi depresszió figyelmetlenné tett bizonyos jelekre.
– Daniel tudja? – nyögöm, amint levegőhöz jutok.
– Hát persze! És túlzottan ki se tért a hitéből, mellesleg rögtön mutattam neki egy nőlapos riportot, amely egy olyan nénit mutat be, aki személyesen szoptatja a dzsungelben talált árva kismajmokat. Apu szerint a spiné hibbant. Meg mi is azok vagyunk, de kis töprengés után ezt ránk hagyta. Na, szóval mindenki tudott róla, hogy te vagy a tejdonor, csak te nem, de különben te sem butaságból nem tudtad, hanem mert akkoriban rémisztően le voltál esve! Már-már az agyász is letett rólad. Akkoriban tutira felvetette Danielnek, hogy lassan már csak az eutanázia segíthet rajtad.
Mintha nem emlékeznék!? – sóhajtom magamban. Kézjelzésekkel értésre adom, hogy sürgős meditációra, egyedüllétre van szükségem. Ella bólintva elbocsát.
Jóllehet, azon kéne agyalnom, ki ölte meg Jacop Cliftont – és korábban Harold Montont –, másutt jár az eszem.
Egészen másutt, és nagyon messze.
A hálószobába vonulok. Elterülök az ágyon.
A nyitott ablakon át dallamos szirénázás, telefon- és vekkercsörgés hallatszik be. Nem ülök fel nekik, még a segítség! segítség! segítség! kiáltozásnak sem, tudván: a tanulékony seregélyek, szajkók és más kertlakó madarak szövik át éneküket a környezetükben felszedett hangokkal. Odaadom magam az emlékezésnek.

 

 

Jócskán különc, csodabogár barátnőmmel, Daliával egyszerre találtuk magunkat begyerekezett állapotban. Míg Belloq és én minden erőnket megfeszítve gürcöltünk a bébi-projekten, addig a hajdani férfifalóból (már-már apáca-életmódúvá szerelmesedett harcművésznő esetében kéretlenül csúszott be a gól. Pedig a pasasa egy messzi-messzi kontinensen élt, miáltal csak elvétve kerültek ivarsejt-egyesítési helyzetbe. Mindettől függetlenül nem irigykedtem a szerencséjére, amit egyébként rettenetes problémaként élt meg. Hónapokig rágta körmét, az enyémet és Cyd barátunkét is, mire elszánt magát, hogy közölje az atyával az édes titkot. Ugyanis a volt a fixa ideája, hogy a több ezer kilométerre élő Marcel a gólyahír hallatán ijedtében átköltözik a Tejútra vagy a Göncölszekérre.
Ehhez képest az atya fejvesztve rohant a Fiastyúkhoz. Örömteli büszkeségében a levegőbe dobálgatta Daliát, latinos véralkatú, kolosszus pasas lévén több emeletnyi magasra, s majdnem mindig el is kapta landoltában. A hajigálások szüneteiben vadul szólítgatta őt férfiúi kebelére, szenvedélytől tüzelten a tárat is kilőtte a stukkeréből. Aztán petárdás, pukkantyús tűzijátékot is rendezett mámorában.
Jelen lévő baráti társaságunk joggal tartott attól, hogy az atyai kitörések következtében Dalia megsérül, elvetél, netán életét veszti a golyózáporban vagy a pirotechnikai attrakciót követő háztűzben, esetleg a páni menekülés során.
A fieszta másnapján Marcel elbizonytalanodott azt illetően, vajon elég érett-e az apaságra.
Válaszképpen Dalia felvetette, hogy öngyilkos lesz. Holott korábban sosem volt túlérzékeny típus, érzékeny is alig-alig, de hát az anyasági hormonok az ő személyiségét is letarolták, síró-picsogó hisztérikát csináltak belőle.
Cyddel karöltve krízisvonalat hoztunk létre. Bármely napszakban és élethelyzetben, angyali jósággal és türelemmel rendelkezésre álltunk, telefonon, személyesen, térben és időben. Gondoztuk Dalia és Marcel lelkét, később elkísérgettük őket a párterápiára is.
A hormonhömpöly és a párkapcsolati bizonytalanság okán idegroggyant harcművésznő, általam Patáliára/Raplira átkeresztelve, rendszeresen velem tartott a kondiközpontba is. Kezdetben korrekt módon terhestornára jártunk, ám igen hamar meguntuk a konszolidált szuszogást és óvatoskodást, ezért inkább a dzsesszbalett és a latin táncok nevű foglalkozásokat látogattuk.
Dalia és Marcel nem hiába fizette a bölcs terapeutát. Egy komor őszi napon kánonban eszméltek rá a következőkre: de még mennyire, hogy érettek a megállapodott párkapcsolatra, a gyermekvállalásra! Szomjaznak a rutinszerű házaséletre és a monotóniára! Alig várják, hogy fej fej mellett elszürküljenek!
Mindazonáltal nem most rögtön lépnek frigyre, hanem valamikor, egyszer, majdan. Legfeljebb tíz éven belül.
Marcel máris az emlékiratai kiadatását tervezgette, Hogyan estem fogságba-házasságba? címmel, mivel zajlós élete során megfigyelte, milyen jól lehet keresni a könyvírással, ha az ember legalább egyszer feltűnt már a tévében, vetélkedő, dalnokverseny vagy kukkoló-show hőseként. Márpedig ő egy ízben járt odabenn, szakértői minőségben felelgetett egy mikrofont szorongató szivarnak, tehát totálisan jogosult pennát ragadni. Végtére minden garasra szüksége is volt, hiszen a közelgő apaság, de főként az ellene meghirdetett legújabb vendetta miatt bizonytalan időre fogasra akasztotta titokrendőri tevékenységét. Ő ugyanis a bűnözőbandákba történő beépülés módszerével dolgozott, tehát gyakorta került kínos életveszélybe, mert ugyan mit lehet manapság titokban tartani?
Néhány évvel korábban épp ennek következtében szövődött barátságunk. A szívettépően kék szemű, kockaállú, karizmatikus pasas csatakosan, magatehetetlenül feküdt az úttesten, lőtt sebekből vérezve. Felnyaláboltam, kocsiba tuszkoltam, hazacipeltem, átmenetileg távol lévő fivérem hajlékában rejtegettem-ápoltam a sérülted miközben ütésem se volt kiléte felől. Ráadásul nemcsak üldözői kergették elszántan, hanem imádottam, Belloq és válogatott zsarutársai is szörnyen nyomultak utána, én pedig hazudtam, konspiráltam, nem is egy emberként, hanem mindjárt elannyira, mint egy kém-házaspár. Mindezek számos válsághelyzetet idéztek elő amúgy is hányatott életemben.
Marcel felépült, titkait felfedte. Üldözői elhaláloztak, kórházba, sittre vonultak. Ő pedig hamarosan újabb katyvaszba keveredett, ám – na, mit rendez az Élet?! – a nagyszerűek akciócsoportja véletlenül akkor is éppen arra járt (egy messzi-messzi dzsungelben, hol másutt?), és a titokkopó ezúttal is megmenekült a drogmaffiások bosszúja elől.
Ekkor már komoly figyelmeztetést intézett hozzá az Úr: összeismertette őt Daliával. Azóta küzdöttek egymással, valamint az intimitás, meghittség, szerelem iránti vágyuk ellen – és amivel még csak bírtak, küzdő alkatúak lévén. Mígnem egy viharos éjjelen megfogant hercehurcás viszonyuk gyümölcse, Vivica.
Ezt a gyümölcsöt járattuk dzsesszbalettre, latin táncra, már foetus korában.
Ugyanis a magunk részéről nem értettünk egyet azzal a felfogással, mely szerint a másállapotos nők méhében fejlődő magzat a legkisebb megerőltetés hatására kiesik, elgurul, felszívódik vagy szétpukkad. Következőleg nem szabad mozogni, tornázni, táncolni, fára mászni, közösülni (legfeljebb misszionárius pózban, de csakis az állapot legelején), sőt, még a terpeszállás és a guggolva pisilés is tilos, viszont két ember helyett kell tömni a bendőnket. Hát ebben képtelenek voltunk hinni. Idősb nőrokonok, ismerősök, kollégák, továbbá a kondiközpont személyzete és vendégei közül is többen a szemünkre vetették, hogy hülyék, felelőtlenek, potenciális magzatelhajtók vagyunk.
Majd megnézhetjük magunkat, ha időnap előtt elvetélünk, elvérzünk, ha szülőágy helyett gipszágyban leszünk kénytelenek világra hozni szerelmünk gyümölcsét, aki persze biztosan vízfejű és agykárosodott lesz, és kicsavarodott végtagokkal fog előbújni, ráadásként a dzsesszbalett általi rázkódások következtében tutira a fülében lesz a szeme, a szemében a nyelve, az orrában a fogai, a feje pedig hátrafelé fog nézni, etc.
Ezenkívül néhányan azt is követelték, hogy haladéktalanul váljunk meg házi kedvenceinktől, fajra való tekintet nélkül, tehát ebtől, macskától, papagájtól, díszhaltól, menyéttől, kajmántól egyaránt, mivel azok borzalmas betegségeket terjesztenek! Továbbá ne nézzünk cigányasszonyra, vudu papnőre, mert azok rontást raknak ránk. Kerüljük a rokkantakat, sántákat, elcsúfultakat, ha nem akarjuk, hogy a gyerekünk is olyan legyen. Nem szabad szomorú filmet nézni, tilos krimit – pláne horrort – olvasni. A vidám történetektől fokozottan tartózkodjunk, tudniillik a mértéktelen röhögés agyrázkódást okozhat a magzatnál, és koraszülést is előidézhet.
Vásároljunk otthoni használatra szív- és bélhangellenőrző/elemző készüléket, mindig legyen kéznél a kórházi csomagunk. Folyamatosan kísérjük figyelemmel szülészorvosunk programját, ne hagyjuk, hogy a doki túlságosan eltávolodjon a közelünkből, vagy balesetet szenvedjen, mert mégse maradhatunk nélküle, nem igaz?
Rapli/Patália rosszul tűrte a kéretlen tanácsosztó-szolgáltatást. Tréningezésképpen javasoltam, nézzen már szét az interneten, néhány, e témába vágó fórumon! Másnap este tajtékos fejjel robbant be az otthonomba. Érdeklődtem, mi ütött belé.
– Rálóg a placenta a méhszájamra – felelte üveges tekintettel. Már ennyi is elegendő lett volna a behaláshoz, de ő még tudta folytatni: – Kinyílt a petezsákom. Erős keményedéseim vannak. Ki kell építenem a fiziológiás gátamat a szülésig, és még hozzá se kezdtem! Sőt, azt se tudom, hogyan épül ki egy fiziológiás gát! Te tudod?!
– Hova lóg a...? Mi nyílt ki? – hörrentem.
– Nem te zavartál fel az internetre? – meredt ram. – Átnyálaztam néhány terhességi-szülési fórumot, és teljesen kikészültem! Hipochondert csináltak belőlem!
– Ja?! – vontam vállat. – Értem, mire gondolsz. Annakidején én is szétnéztem egy-két babaváró csevegőlapon, hátha megtudom, mi módon eshetnék teherbe, mert kezdtem aggódni, hogy természetes úton nem fog összejönni. Aztán úgy döntöttem, hogy nekem ne legyen stimulált ciklusom, tüszőrepesztéssel! Enélkül is masszív herótom volt már a peteérésjelző pálcikáktól, mérőeszközöktől, tesztcsíkoktól! Már akkor is rosszul leszek, ha a drogériában végignézek az ilyféle holmik polcán: terhességi teszt, lázteszt, drogteszt, alkoholteszt, orgazmusteszt, lábgomba-teszt, nemiszervgomba-teszt, hülyeségteszt!
Időközben szeretteim körénk szivárogtak.
Ella megkérdezte:
– Kértek cigit?
Öklendeztünk.
– Piát?
Sóhajtoztunk, de lemondtunk róla.
– Most jövök a netről – mesélte a sihederlányka. – Martin kapott egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Pénisznyújtó, vagyis hosszabbító készüléket kínálnak neki.
A nevezett felfigyelt.
– Név szerint nekem jött az ajánlat?
– Te vagy a férfi a háznál, tehát neked.
– Na és Daniel? – akadékoskodott Martin.
– Daniel szintén férfi, viszont ő nem foglalkozik a péniszméretével. Legalábbis még egyszer sem hallottam tőle effélét, és Dentől sem.
– Tőlem mikor hallottad, hogy kicsinyellném a péniszemet? – bömbölte fivérem. Akkoriban neonzöld haja volt. Nem mindenütt, csak fejtetőn, zselével kakastaréjjá formásítva. Fülében kisbalta, stukker, sámli, strandpapucs, kelta kereszt csillogott-himbálódzott, ezüstből. Gyakorta hangoztatta: imádná, ha végre komolyan és felnőttszámba vennék személyét, mivel ezt már az életkoránál fogva is igényelheti, arról nem is beszélve, hogy perceken belül diplomás zsaru lesz.
– Tegnap éjjel hallottam, képzeld! – tromfolt Ella. – Amikor két órán át fürödtetek a kádban a nyafka csajoddal, és megittatok egy üveg pezsgőt, és a második óra vége táján már csak ez hallatszott át a falon: kicsike, kicsike, jaj, de kicsike! Kis haszontalan! Irinkó-pirinkó, kis vacak! Morzsácska! Töppedek! Szóval te csak ne legyél öngyi emiatt, mert meg lehet hosszabbítani a töppedékedet egy spéci ketyere segítségével. Ez valamilyen acélgyám-féle. Ráhelyezed a mini szervet, a húzóhurkot rögzíted a makkod tövében, aztán mehet a növelés! Ha naponta három órán át nyújtod, két hónap alatt két és fél centivel hosszabbodik. Ez annyi mint... Szorgalmas gyakorlással négy és fél méterig, némi túlbuzgással öt méterig is felmehetsz, röpke harminc év alatt! Ha pedig a csajodnál az is csak egy kis vacak lesz, keressen másik partit!
– És ha kihagy egy napot? Kezdheti elölről? – érdeklődtem.
– Nem fog túlzottan elvékonyodni a nyújtástól? – aggódott Daniel.
– Ugrókötélnek még akkor is jó lesz – nyugtatta Dalia.
– Vagy cérnának, és majd azzal varrja fel a sliccgombjait – ötletelt Ella.
– Az ugrókötél praktikusabb – érvelt a harcművésznő.
– Egy ötméteressel akár egy teljes játszótérnyi gyerek ugrálhat egyszerre!
– Kopjatok le rólam, jó? – üvöltött Martin. – Amit Ella kikémlelt, nyilván üvegpoharat a falra szorítva, az arról szólt, hogy aznap már túl voltunk a sokadik meneten, és átmenetileg szünetelt a... a... a...
– A töppedék? – segített a kölyöklány.
Ezen a ponton felsírtam. Talán azért, mert átéreztem, minő problémákkal lesz kénytelen küszködni a méhemben fejlődő magzat, ha majd férfikorba jut. Vagy csupán azért, mert akkortájt lépten-nyomon elsírtam magam.
Rapli nemkülönben, de ráadásképpen ő még balhézóssá is vált, pedig hát korábban sem volt gátlásos vagy passzív. Nem tehettünk róla, végigzokogtuk a híradókat, az esti mesét, az újságok vezércikkeit, a léggömbös állapotot. Lépten-nyomon elbömböltük magunkat az utcán, és egymás karjába borulva pityeregtünk a táncteremben, tangózás közben.
Utóbbit jórészt kínunkban tettük, a magzatérlelő állapot vége felé, amikor már senki nem volt hajlandó táncolni velünk, holott zseniálisan csurgliztunk, sosem tapostuk péppé a partnerünk lábát, de ha netán ráléptünk volna is, lepkesúlyúak lévén, alig fájhattunk neki.
Táncosaink főként arra panaszkodtak, hogy zavarja őket a pocakunk, ugyanis valaminő rejtélyes oknál fogva bűntudatot éreznek tőle. Továbbá attól is rettegnek, hogy megnyomnak vagy elrontanak benne valamit, ha hozzáérnek. Ettől kezdve egymással roptuk. Kifejlesztettük a technikát, miként helyezzük el egymás mellett a gömböcöket, hogy ne gátolják szabad mozgásunkat. Amíg mi a rumbalépéseinket tökéletesítettük, a magzatvizekben ringatott Vivica és Urian összedughatta a fejét, és alaposan kitárgyalhattak minket.
Ekkoriban történt, hogy a hibbant latinos véralkat, másképpen Marcel, teljességgel megtért. Valósággal üldözte Daliát a szerelmével, huzattól is óvta, vigyázott rá, mindenütt a nyomában járt. Egyszer összetalálkoztunk a hipermarketben. Álldogáltunk szépen a kasszánál, a sorunkra várva. Előttünk folyton problémák adódtak a vásárolt áruval, a bankkártyákkal, a pénztárgép szalagjával, és a lopásérzékelő kapu is kétpercenként bejelzett.
Mindenki elcsigázódott. Egy harminc-egynéhány éves anya nyakon vágta jégkrémet, kiflit, csokit, guminőt követelő, tízesztendős sarjadékát; egy hatvanas asszony elővette rózsafüzérét, és hangosan imádkozni kezdett.
A közvetlenül mögöttem ácsorgó, sötét hajú, kreoll bőrű, karikás szemű férfi fogott egy böhöm kukazsákot, és összeharmonikázta, miként a női harisnyát szokás. Az így nyert képletet a fejére illesztette. Lassan, finoman – belülről – végiggördítette magán a fekete zsákot, kobaktól talpig. Ilyképpen ravaszul elbújt a világ elől.
A szemeteszsákba visszavonult, mogyoróvaj színű ember zizegve szobrozott a hátam mögött. Nem zavartattam magam. Inkább örültem, hogy bújócskásat játszik, nem pedig azt, hogy ő egy élő bomba, most pedig bumm! Kattintottam róla egy képet a telefonommal.
Marcel is rettentően szenvedett a narkolepsziásnak rémlő pénztárosnő lassúzása miatt.
Dalia sírva fakadt a meghatottságtól, mivel Vivica szaporán rugdalta a hasát, és ez őt megannyiszor könnyezésre késztette, viszont nem tartotta vissza attól, hogy vontatott mozgású alkalmazottal patáliázzon.
Éppen belefogott a drágám, nem aggódik, hogy itt szülök meg, nem az agyban...? kezdetű mondatba, midőn a karizmatikus titokzsaru leborult a térdeihez, és szenvedélyesen felkiáltott:
– Nem érdekel az elszürkülés, monotónia, mókuskerék, csapágyba szorulás, ha te leszel a társnőm! Hozzám jössz, Patália?
– Jókor kérdi! – zümmögte egy pasas a szomszédos sorban, két kézzel megsimogatva tulajdon sörhasát.
– Milyen romantikus! – lehelte a harmincas nő, megest nyakon vágva sarjadékát, mivel az varangyzöld gömböt fújt a rágógumijából, s a szétpattanó ragadék az anya ékköves köldökfukszára tapadt, nyúlósan és mindörökre.
– Isten nevében, ámen! – mormolta a rózsafüzéres matróna.
– Kedvesem, most nem érek rá dönteni életem sorsfordító kérdésében, ugyanis a kasszában haldokló hölggyel beszélek! – szólott Dalia királynői méltósággal. – Úgy vélem, ha nem agonizálna, gyorsabban haladnánk. Kérem, kisasszony! Felmentetné magát a munkavégzés alól? Egyébként maga hajadon? Vagy zombi?
– Leszel a feleségem? – kérdezte Marcel, továbbra is a bevásárlókocsi mellett féltérdezve.
Úgy rémlett, az ő szervezetében is rendesen dúlnak a terhességi hormonok. Ezt is lefotóztam. Mögöttem a zsákember nem moccant, bagózott a romantikára.
– Elvihettél volna a város tetején lévő luxusétterembe, gyertyafényes vacsorára, melynek végeztén szerét ejthetnéd a kézkérésnek – sóhajtott Rapli. – Hol a gyűrű?
– Majd elviszlek oda is, meg ahová csak óhajtod. Mindenütt feleségül kérlek.
– Jó, jó, de osztán elveszi-e? – firtatta gyanakvó arccal egy középkorú férfi. – Mer' úgy nézem, már ideje vóna!
– Szégyenben hagyja, szerintem is! – morogta egy inkább széles, mint magas öregasszony, platina hajában karvastagságú csavarókkal.
A tízéves sarjadék az asszonyság fejére mutatott.
– Ilyet is láttam a pornócucc-katalógusodban, anyu! Ez nem is a hajba való, hanem a bácsik pöcsére, hogy nektek kéjesebb legyen! Látszattak a képeken!
A srác kapott egy újabb maflást. A pénztárosnő megmutatott a leolvasónak, majd odébb taszajtott egy fürdőlepedőt.
– Na, ilyet se vennék! – háborgott. – Pirájamintásat! Komplettek ezek?
Odébb pöckölt egy pohár joghurtot.
– Ebben is több az E betűs szarság, mint a tej!
Lebillentett a szalagról egy CD-t.
– Piha! Ez is zene?! – morogta.
Urian fordult egyet a hasamban. Rásimítottam a tenyeremet.
– Isten hozott Ketyó Cityben! – szóltam.
– Hozzám jössz? – érdeklődött Marcel, az apaság hormonoktól bomlottan.
– Csak nem képzeled, hogy megmondom?! – förmedt rá Dalia.

 

 

Sokat tűnődtem azon, miként élünk tovább, ha majd újra normálisak leszünk. Elképzelni se bírtam, milyen lehet az. Tudja valaki?
A rugdalódzó Kiscsikó napról napra növekedett. S nekem nap mint nap meg kellett küzdenem ama előítéletekkel, miszerint mi mindent nem tehetek az én állapotomban. Legszívesebben ágyba dugtak és lefedtek volna a szülésig. Pedig korábbi sportos életmódomnak és a táncolásnak köszönhetően tökéletesen fitt voltam, a bennem tomboló tigrishormonok pedig űztek, hajtottak, folyvást ténykednem kellett.
Bár a babonaság tiltotta, Daniellel berendeztük a csecsemőszobát. Zsötivel nyomokat szálaztunk, gyilkosokat kergettünk, néhányat utol is értünk. A legtöbb esetben nem rendeltem kommandót az elfogásukhoz. Emiatt persze gyakori, szenvedélyes vokálozásokra került sor gyermekem apja s közöttem. Mogorva nem és nem értette, hogy nyugodtan rám bízhatja egy helyzet veszélyességének megítélését, ő csak hajtogatta a magáét, miszerint duplán kéne vigyáznom magamra.
Dalia talált egy kedvére való fórumot a hálón. Az ott találkozgató babavárók értelmes csevegést folytattak, inkább segítették, semmint hipochondrizálták egymást, számon tartották, kinek mikor jön el az ideje.
– Fantasztikusan emberi topik! – ujjongta barátnőm tangózás közben.
Oldalról összeillesztett hassal, enyhén bedőlve siklottunk a parketten. Igyekeztünk roppant erotikusak lenni, végtére a tangó nem egyéb, mint felforrt érzékiség. A nyúlánk termetű, merő izom harcművésznő változatlanul könnyedén mozgott, éppen csak olyan hatást keltett mintha egészben nyelt volna el egy jókorább dinnyét! Hozzá képest valamivel alacsonyabb, fenékben kissé kerekebb voltam. Az általam betorkoskodott, harántfekvésű dinnye ováldad formát öltött, végei napról napra hegyesedtek. Ez különösen oldalnézetből szúrt szemet, és szeretteim szerint roppant mókásan hatott.
– A többség teljesen normálisan viszonyul a babás szituhoz, semmi affektálás, gügyögés, nyafogás – folytatta Dalia. – S ami a legjobban tetszik: amint valamelyikük megszül, a férje bejelentkezik a hírrel. Tudod, egyből fel lehet ismerni, ha egy apuka kopogtat, mert elképesztően másmilyen egy férfi szaga, érintése, szuszogása, és ez keresztüljön a hálón is, már ha érted, mit akarok ezzel árnyalni. Szóval a minap is bejelentkezett egy apa, s röviden, velősen, meghatottságát palástolva számolt be a születésről. Engem ez mindig annyira meghat! És mégsem engedem, hogy akkor Marcel bent legyen velem!
Hallgattam, ő szipogott. Tovább táncoltunk, mit sem törődve azzal, hogy a többiek jó ideje leálltak, s azóta bennünket bámultak, némelyikük meg-megránduló állal fintorgott. Mintha siratókórusnak készültek volna, csak még titkolni próbálnák.
– Olyan szépek vagytok – rebegte a finom, törékeny kézimunka-tanárnő. – Mint a szerelem.
– Igen – helyeselt egy magas, vállas, középkorú férfi. – Mint a szerelem. És mindjárt a következményével együtt.
– Komolyan mondom, nem hittem volna, hogy... – sóhajtotta egy indián varkocsos, harmincas, félénk szingli, aki azért járt a táncórákra, hogy magabiztosabb legyen. Ha volt rá időnk, terápiáztunk vele az öltözőben. Egész jól haladtunk. Kezdte elfogadni saját halk, szerény személyiségét. Ezúttal a könnyeit szorítgatta vissza. – A végén még nektek köszönhetem, ha megszabadulok a férfifóbiámtól.
– Ahhoz Férfi kell – szögeztem le. – Majd ő megszabadít.
– Mikor mentek át a gáttornára? – kérdezte a tánctanárnő, szintén orrhangúan. – Már nagyon közel az időtök.
– Muszáj? – nyögte Dalia. – Úgy tudom, szabadon választhatom meg, miben hiszek. Én azt hiszem, meghagyom másoknak a gáttornát. Nem mintha bármi bajom volna vele.
– Esetleg ajánlhatom a szülőpozíciós jógát?
– Nem! – zokogta a harcművésznő.
Izgatottságában annyira hátradöntött, hogy a fejem koppant a padlón. Visszarántott a viadukt-pózból. Ujjainkat összefűzve, büszkén kihívó fejtartással tovasiklottunk a teremben. Tudtam, mi következik. Dalia kitört:
– Hadd mondjak valamit! Sokat gondolkoztam, mi zavar fenemód a szerelem, a szex, az esketés, a terhesség-szülés körül. Rájöttem! Ezek szent dolgok! Úgy értem, meghitt ügyeinket meg- és át kell élnünk! Magunknak! Nem állítom, hogy egyedül, de kevésbé revüszerűen. Miközben a fizikai részéből csinálunk cintányéros felhajtást, a lelki oldala elsikkad, pedig az egész arról szól, hogy amikor az ember szerelmes, kézfogózik, babásodik, szül, akkor személyesen találkozik a csodával. Lehetőleg a szentségeinkre rátelepült iparágak nélkül, mennél szűkebb körben. Az én bensőmben szimfónia szól! És nem hagyom, hogy a külső zajok elnyomják a zenét!
– Dalia! – nyögtem.
– Mi van?
– Nem ismerek rád!
– Mert én igen? – jajdult.
Továbbra is feljárt a fórumra. Kisvártatva „priviben” is levelezni kezdett néhány sorsosával. Némelyikükkel személyesen is találkozott. Babaholmit vásároltak, fagyiztak, dzsúzoztak, és igyekeztek a másállapoton kívül egyébről is beszélgetni. Ez tetszett nekem.
Egyik éjjel Dalia felhívott. Úgy rémlett, már régóta sír. Bedagadt, fátyolos torokkal, sűrűn elfúló hangon hüppögte:
– Képzeld, mi történt! Az egyik lány a topikból, Szikra néven járt fel egyébként, és biztosan meséltem már róla, múlt héten elnémult. Gondoltuk, randira ment gólyával, mert már esedékes volt. Mivel nem hallatott magáról, folyton csak biztattuk, írjon már, mi van velük, különváltak-e a kis Carlóval? Így nevezte a babáját. Az előbb néztem fel a fórumra, és egyből megörültem, mert látom, ott van egy fényképen Carlo: férfias, kék rugiban kalimpál a pelenkázón. Egy gyönyörű, fejlett, nagy szemű hajasbaba! Szikra azt írta a fotó mellé, hogy múlt hét közepén megszületett a kisfia, három kiló harminc dekásan, negyvenkilenc centivel, hosszú hajjal, kócosan. Betegen. Még az anyaméhben támadta meg őt egy vírusfertőzés. Az orvosok minden tudományukat bevetették érte. Carlo nagyon akart élni, keményen küzdött. Szikra és a férje napokon át, éjjel-nappal vele volt. Imádkoztak, hogy meggyógyuljon. Aztán azért könyörögtek, hogy a kicsikéjük ne szenvedjen tovább. Ez az óhajuk teljesült. Carlo elment. És Szikra is búcsúzik tőlünk. Nehéz most nekik, de idővel majd felálllnak. Megígérte, hogy visszajön a topikra a következő babával, Carlo kistestvérével. Nemsokára.
Dalia fulladozva elnémult. Régebben hasonló alkalmakkor kevertem magamnak egy narancsos vodkát. Ezúttal a telefonnal a fülemen a frigóhoz vánszorogtam, és kevertem egy narancsot. Dalia sem volt képes beszélni az érzelmeiről. Ültünk a stokin, ki-ki a saját konyhájában mérföldeset hallgattunk, és leittuk magunkat gyümölcslével.
Déltájban megint felhívott. Dugult orral, légszomjasan beszélt:
– Nagyon, nagyon... Denisa, olyan nagyon...! Jaj, istenem! A fórumon mindenki, mindenki írt néhány vigasztaló, sajnálkozó, részvétes szót Szikrának. Én még ilyen összetartást, ilyen együttérzést...! Végül megegyeztünk, hogy elhantoljuk a topikot a babája emlékére. Aztán nyitunk egy másikat, egy újat, és azon beszélgetünk tovább... Denisa, nemrég eltemettük a kis Carlót.
Dalia felzokogott.
Szótlanul krákogtam.
Aztán eljött a Kiscsikó világrajövetelének napja.
Arról ismertem fel, hogy ez Az A Nap, mert kora reggel mindenki elrohant otthonról, engem egyedül hagyva.
Ella suliba ment. Martint sürgős nyomoznivaló szólította küldetésbe. Kicsinyellő barátnője egy ideje már másutt méricskélt.
Belloq örömest velem maradt volna, miután nem kis derültség közepette ő szedett le az ágyról, ugyanis felülési kísérleteim teknősbékás felborulásokkal végződtek. Bár ezt játékosan műveltem, nem ok nélkül jött rám, hogy épp ilyet játsszak.
Egyszerre tettünk-vettünk a fürdőszobában. Az atya borotválkozott, én fel-alá jártam a fogsikálóval, és mindenféle szögből szemügyre vettem a külcsínemet. Hirtelen a tükörhöz hajoltam.
– Nem nőtt meg az orrom tegnap óta? Azt mondják, szülés előtt megnagyobbodik.
– Mint Pinocchiónak? – kérdezte Daniel. Mindehhez félmeztelen volt, fentről lefelé. Tekintetem a hasfalára tévedt a tükörben. Valósággal megszédültem a rémülettől, miszerint én még mindig halálosan szerelmes vagyok ebbe az őskori pengével nyúzakodó pasasba! Szilvamag alakú résben ülő szemébe néztem. Tűzforró pillantása láttán megnyugodtam: lobogásom nem viszonzatlan.
Ám ilyesmiről fehér ember nem beszél. Rézbőrű is legfeljebb a kínzócölöpön vall érzelmet.
Kiöblítettem a számat. Próbáltam a lábfejemre meredni, ám ez helyezkedést igényelt. Most jól jött a dzsesszbalett.
– Állítólag nem csak az orrunk, hanem a lábunk is megnövekszik a szülés előtti órákban. A hasunk lesüllyed. Ha sima a hajunk, akkor begöndörödik. Ha göndör, akkor kidobja magából a hullámot, dauert.
Belloq intenzíven vigyorgott. Meg is vágta magát a járomcsontjánál.
– Nagymama, miért olyan nagy az orrod, meg a lábad? Miért lóg földig a hasad? – kérdezte Piroskásan. Felém fordult, halkan kopogtatott a babaház jól láthatóan hullámzó falán.
– Jó reggelt, Urian Kiscsikó! Mi volna, ha idekinn szilajkodnál tovább? Nem akarsz még előnyargalni? Mielőtt anyád átváltozna tülökorrú, kenulábú, petyhüdt hasú ordassá?
– Ez egyáltalán nem vicc! – erősködtem.
– Nem hát! – felelte. – Jól vagy? Miről is szoktak csevegni a várandós angyalok? Keményedsz? Barnázol? Kilökődött a nyákdugó?
Ráöltöttem a nyelvemet.
Megszólalt a telefonja.
– Nem, nem, nem! – nyögtem.
De. Felvette.
A hívót hallgatva felpörgött. Letörölte arcáról a habot. Fél kézzel felrántotta a farmerját, a kapkodásban a cipzáros oldal került hátra. Kezdte elölről, ezúttal két lábat dugott egy szárba. Végül sikeresen felöltötte a nadrágját. Néha hümmögött, a készülékbe bólintott. Kisvártatva félredobta a ketyerét, és rám nézett.
– Mennem kell. Zsaruhalál híre jött. Egy kétszeres gyilkos, közveszély fickót vittek tárgyalásra a börtönből. A bíróság előtt közéjük robbant egy motoros. Tüzet nyitott a kísérőkre, két zsarut leterített, a többit megfektette, profi mód. Ezután elszelelt a kiszabadítottjával. Az üldözőket gyorsan lekoptatták. A lerázott zsaruk egyike felismerte a szöktetőt.
– Igen? – leheltem.
– Egy női smasszer tette. Indulunk Wyne-ékkal. Levadásszuk őket.
Belloq homlokon csókolt, megsimogatta a hullámvasutazó Uriant. Tenyerét a mellkasához érintve ellenőrizte, helyén van-e a szíve. Kiviharzott az ajtón. Nyolc másodperc múlva visszarohant ottfeledett telefonjáért.
– Hívhatlak, ha megszültem? – dünnyögtem utána.
Ismét visszapördült. Célba vett a mutatóujjával.
– Bárhol leszek is, tüstént itt termek, ha szólítasz.
– Ki nem hagynám.
– Ég veled, Hárpika! – búcsúzott. Még egyszer lehajolt egy futó csókra.
A konyhába vánszorogtam. Kifacsartam néhány narancsot. Bekapcsoltam a tévét, helyből meg is bántam.
– Jó nap ez a szülésre – morogtam.

 

 

Felsírt a mobilom.
A kijelzőn Dalia nevét olvastam. Lelkileg felkészültem egy katartikus zokogásra.
– Denisa, beférsz még a kormány mögé? – lihegte izgatottan.
– Mi történt? Hány percesek? Hova menjek érted? Hol van Marcel?
– Bajban van a... Gáz van valakivel. Oda kell jönnöd! Mondom a címet!
Beigazított, merre söpörjek. Lelkemre kötötte, tüstént hívjam, ha már nyeregben leszek.
Betömködtem magam az ülésre. Indultam, rácsörögtem.
– Tehát mi van? – firtattam.
– Nem tudom pontosan, egy társnőm felhívatott a mobiljával. Mocsok nagy bajba kerülhetett, de volt annyi lelkiereje, hogy beüsse az automata hívószámomat! Csak annyit hallottam, hogy ő sír, jajgat és dübörög, közben meg valaki ordítozik.
– Biztos, hogy otthon sír, jajgat és dübörög? – kérdeztem.
– Nem biztos, de erősen valószínű. Kábé két perc múlva nála leszek.
– Kábé én is odaérek addigra. Tehát ő szintén babás?
– Persze! A fórumról ismerem. Ugyanahhoz a dokihoz jár, akihez mi is. Ő is a kádas verziót választotta, akárcsak mi. Neki még két hete és három napja van a szülésig. Többször találkoztunk, elmentünk ultrahangra, kibeszéltük a dokit, együtt vásárolgattunk. Például könyvet vettünk, hogy legyen mit olvasnunk a kórházban...
– Mi a címe? Az utolsó könyv, amire az elkövetkező öt évben időd lesz?
– Nem, hanem: Hogyan őrizzük meg szüzességünket?
– Monszun után gumibugyi. Szóval várandós a barátnő. Van neve?
– Kékmacska. Tudod, ahogy a neten szokás.
– És ha a férjével arénáznak? Berontunk a családi perpatvar legkellősebb közepébe? – érdeklődtem.
– És ha igen? Lehet, hogy jelenleg nem vagyok a szokásos ász fejrúgásban, de ha a férj brutálozza Kékmacskát, lejjebb is találok rajta rúgnivalót.
Nem támadtak kétségeim.
Szélhajtotta, ólomszürke fellegzet terült a városra. A sötét, súlyos, rideg felhők horzsolták a tetőket, tunyán másztak tova az ablakok előtt. A szürkeség elnyomta, fojtogatta a karácsonyi fényözönt. Búskomor utcákon robogtam végig.
Egyszerre érkeztünk a jól szituált környéken lévő házhoz. A bekerítetlen kertben nyurga fenyők toronylottak a fakult gyep fölött. A barackszínű, kétszintes épület ablakaiban, falain, a tető oromzatán és az erkélykorláton fakultan hunyorogtak a közelgő ünnep tiszteletére felszerelt színes égők, világító angyalok, rénszarvasok, télatyók.
A csukott ajtajú garázs előtti felhajtón hanyag-sietősen odakormányzott sötétkék furgon vesztegelt, kitárj raktérajtóval.
Felvijjogott a belső vészjelzőm. Járgányomat eldobva a ház felé iramodtam.
A gyalogút melletti fűben kipányvázott léggömbök, héliummal bélelt, titáni hóemberek, nyuszik, őzgidák, óriásgombák imbolyogtak, zenéltek, és csillogni-villogni próbáltak. Nem gerjedtem tőlük ünnepi hangulatra.
Dalia előbb érkezett a bejárathoz. A falhoz simulva pihegett, hallgatózott.
Becsapódtam mellé az ajtó másik oldalán.
Odabenn áthatóan, eszelős hangon rikácsolt valaki.
Az illető bárki lehetett, tébolygó papagájtól feketemiséző banyáig. Bútordöntögetés zaját is kivettük.
Egy másik hang sírósan rimánkodott: hagyjál kérlek, légy szíves, ne csináld ezt...!
– Van stukkered? – suttogta Patália.
– Naná. Otthon – morogtam.
Behatoltunk. A máskor bizonyára takaros nappaliban felborított székek hevertek. Az étkezőasztalról letépett terítő az egyik fotel támláján lógott, a szétszórt teríték elemei a padlón éktelenkedtek. Vajasdoboz, szeletelt sajt, felvágott, dzsemestálka, üveg- és porcelántörmelék színesítette a müzliszőnyeges csataképet. Mindenfelé szétdobált-felhasogatott díszpárnák folyatták vattás, szivacsos, szöszös belüket. A cafatosra kaszabolt bőrkanapé lemészárolt áldozati állatra emlékeztetett.
Fájdalom markolt a méhembe.
A rikácsolás felerősödött.
– Úgysem szaladhatsz el! – zihálta a tébolyult hang, szinte bizonyosan nőé. – De tőlem csak rohangálj! Úgyis mindjárt kidöglesz! Ha azért csinálod, hogy a szülést siettesd, ne fáraszd magad! Megkíméllek a hosszas vajúdástól, nyögéstől!
Kékmacska sikítozott, sírt.
Betájoltuk hollétüket.
Rohanvást fellopakodtunk az emeletre.
Közben összeraktam benyomásaimat. A nyomokból ítélve a támadó késsel ténykedik. Az indítékra nem mertem rájönni.
Dalia leoldotta csípőjéről a vaskos fémszemekből és bőrrojtokból komponált övet, s a tenyerébe rejtette.
Átható sikolyt, döndülést hallottunk.
Az eszelőző némber zihálva, önelégülten ordított:
– Na ugye, hogy...?! Úgy lesz, ahogy akartam! Pontosan itt akartam megcsinálni, a hálószobában! Az ágyon! Gondolok a kényelmedre!
– Nem teheted ezt, Ago! Olyan jóban voltunk! Hiszen a barátnőm vagy! Együtt várjuk a gyerekünket!
– Most se vagyunk rossz viszonyban! Csak te hisztizel! Ne fetrengőzz nekem, mert még megváglak! – Az őrjöngő felröhögött. Látni véltem a szájából kifröccsenő nyálcsöppeket. – Habár mindenképpen megváglak! De akkor se fetrengőzz!
Valami csattant. Sejthetően Ago tenyere Kékmacska bőrén. Légszomjas hörgés hallatszott.
Elsiettünk egy nyitott ajtó előtt. Besandítottam, visszatolattam. Kikaptam a lábtartót az íróasztal alól. Megragadtam az egyik lábát, miáltal a zsámoly pajzsként simult a karomra. Kissé sajnáltam, hogy nem spártaibb modell. Kurta lábacskáit ívesre faragták, lábtartó részét virágmintás szövettel vonták be, márpedig a kárpitozás csüggesztően tompítaná az ütést, ha netán fejbe csapnék vele valakit. A zsámoly mélyében üreg rejtezett, a fedél két zsanéron mozgott.
A hörgés, haldoklás színterére, a hálószobába toppantunk.
A terebélyes hitvesi ágyat nem rendeltetésszerűen használták. A süppedésmentes, gerincbarát matracon két előrehaladottan állapotos nő szumózott. A zokogó asszony vergődött alul. A rikácsoló némber felülről, fojtogatásos módszerrel bizonygatta, hogy ő az alfanőstény.
A negyvencentis pengéjű, villogóra fent kés a nászágy fejtámlájában rezgett. Gazdája nyilván azért parkolta oda, hogy mindkét kezét igénybe vehesse áldozata legyűréséhez, megbilincseléséhez.
Megköszörültem a torkomat, hogy észrevétessem magam.
Alfanőstény megpördült. Reflexből röpítette felém a kést.
A süvítő penge útjába löktem a pajzsot. Az acélhegy recsegve hatolt át a kárpiton, fedélen. A karomig nem jutott el.
Elégedetten előrébb léptem.
– Mi folyik itt? – érdeklődtem.
Ráfaragtunk.
Ago hihetetlen gyorsasággal bűvészkedte elő stukkerét a drapp színű kismamanadrág szára alá szíjazott tokból.
Lemászott áldozatáról. A fegyvercső billegetésével az ágy végébe, a közelünkbe terelte Kékmacskát. Végigpillantott rajtunk, és elvigyorodott.
A vigyorgó gravida harminchét-negyven éves lehetett. Kerek, kicsiny, kórosan pufók arcát bébikacsa-szőke haj keretezte. Vállig érő, bepödört végű, frufrus frizuráját csak egy hatvanas évekbeli kismama-divatlapból koppinthatta. Vízfesték-kék szeme, parányi, kerek orra volt. Rövid, dús, sebesre harapdált ajkából vékony vércsík szivárgott. Fehér kesztyűt, drapp dzsörzé tunikát és terhes-pantallót viselt vaskos alakján. Hasméretéből ítélve a tizenharmadik hónapban járt.
Ő meg a mi babaházainkat bámulta. És felderült.
– Nahát, minő szerencse! – rikkantott. – Hármas ikrekkel megyek haza!
Könnyedén lehajolt félútig, felemelte a lábát. Beturkált a múlt századi terhesnadrág alatt tárolt arzenálba, közben egyetlen pillantás idejéig sem tévesztett szem elől bennünket. Az előhúzott hangtompítót felcsavarta a csőre. Lenyalta ajkáról a kiserkent vért. Kimutatta, mennyire élvezi az ízét.
– Te is meghibbantál a terhességtől? – próbálkozott Dalia. – Akkor egy csapatban játszunk.
– Naná, hogy egyben – morogta a szólított. Immáron tépelődni látszott. – Jól megnehezítettétek a dolgomat, mondhatom!
– Jaj, de sajnáljuk! – sóhajtottam. – Akkor inkább máris lelépünk.
Az alfaszuka mögötti ablakban kifakadt a szürkeség: a felhők ontani kezdték terhüket. Izzó fehérségű, kövér hópelyhek lebegtek-süllyedtek a föld felé.
– Innen élve nem mentek ki! – szögezte le Ago. – Sajnálhatjátok. A fenébe! Csak egy pár bilincset hoztam... Márpedig az kevés lesz! Lássuk csak. Megvan! Megkötözitek magatokat! A csicsás függönyzsinórral! Hajtós lesz a melóm. Na sebaj, sebaj. Időm van bőven, elvégre fejvesztve siettem, mihelyt megtudtam, hogy a férjecske ma nem ül itthon a szoknyácskán! Estig elő sem kerül! Válaszoljatok nekem! Egészségesek vagytok?Több generációra visszamenően terheletlen a vérvonalatok? Semmit se titkoljatok el! A bébikék milyen neműek? Az apái fehér bőrűek? Diplomások? Kulcspozíciót töltenek be a munkahelyükön?
– Mindez miért bír jelentőséggel? – érdeklődtem. Az átható gravida olybá festett, mint egy jóllakott, álruhás hörcsög. Feszültségéről mindössze a heves ajakrágásai árulkodott.
– Itt én kérdezek! – förmedt rám. – Tehát?
– Valami védőnő vagy? Vagy mi a fene? – firtatta Dalia. Úgy állt, hogy a tenyerébe rejtett övvéget elfedje a hosszú pulóverujj.
– Nem érted?! Ki akarja vágni belőlünk a gyereket! – sikította az ágy tetején kuporgó Kékmacska.
Holott már rég felfogtuk, csak éppen hinni nem mertük.
– Nemhogy inkább megszülné a sajátját – fanyalgott Rapli. – Már ha az gyerek, nem pedig mamut.
Próbált közelebb araszolni a feltűnően másállapotos nőhöz.
A némber megpöccintette a ravaszt. Diszkrét pukkanás hallatszott. Egy fegyverszakértő szerint épp ilyen finom hanggal jár, ha „egy gentleman finog”.
Dalia visszahátrált iménti helyére. A golyófúrta lyukra néztük a padlóban. A lőporszagot szimatoltuk.
Megest markolást éreztem a hasamban.
Válaszoltunk a gravida kérdéseire.
A csőre töltött stukker éber figyelmétől kísérve az ablakhoz sétáltam. Leszedtem a bojtos, fényes, csúszós függönyzsinórokat. Az egyikkel hátrakötöztem a harcművésznő kezét. A másikat Kékmacska hurkolta a csuklómra. Naná, hogy csalafintáztunk közben.
Ago rikácsolva követelte, hogy jó alaposan húzzuk meg a csomót. Sajnálatos módon volt annyi esze, hogy ennek ellenőrzése végett ne jöjjön túlsággal a közelünkbe, így aztán nem nyílott alkalom a lefegyverzésére. Végezetül ő bilincselte meg Kékmacskát, és letette végre a csúzliját.
Ezután olyféle mozdulatokkal ütögette meg komód-szerű hasát, aminőkkel az erejét fitogtató hímgorilla püföli a mellkasát. Megdicsőülten ránk vigyorgott. Felhajtotta özönvíz-kori tunikáját. Csaknem hónaljig érő terhességi bugyogót viselt alatta.
Ebből rángatta elő a bálna méretű haspárnát. Terhességét az ágyra dobta. Kicipzározta, és széthajtogatta.
Nagyot ámultunk. Sebészeti eszközök csörögtek a műtőzöld bélésen. Szikék, többféle méretben. Fűrész, érfogók, sebterpeszek, kampók. Nemrég láttam hasonlókat az emberkínzási múzeumban.
– Veled kezdem, Kékmacska, mert a barátnőm vagy – közölte alfanőstény burukkoló kedvesen. – Végig melletted voltam, mióta először írtál a topikba. Együtt hordtuk ki a babát. Az én babámat. Otthon már mindent berendeztem számára! A rokonság és a szomszédság is várja már a bébikét. Hű, hogy meglepődnek majd, ha három pólyást viszek haza! Ne aggódjatok, nem teszek kárt a babukákban! Vigyázni fogok rájuk, mint a koronagyémántokra! Amiatt se féljetek, hogy utána széthagylak benneteket, megkötözve, felvágva! Nem vagyok én állat! Ígérem, nem lesznek felesleges kínjaitok. Miután kiszedtem a bébiket, mindenkit lelövök, emberségesen! Csak addig kell kibírnotok.
A kisujjnyi vastagságú, műszálassága folytán ígéretesen csuszamlós díszkötél nem sokáig feszült a csuklómon. Addig-addig húzgáltam, feszegettem, mígnem kellőleg meglazult.
Újabb markolást éreztem a hasamban. Tudtam, most inkább az órát kéne nézegetnem.
– Elrámolhatsz! Mindjárt megszülök! – nyögte Dalia a szőnyegre roskadva. Félig ülő helyzetben támaszkodott a falhoz. Elkínzott arccal vergődött-vonaglott. Meggyőzően csinálta.
– Valahogy kitaláltam magamtól is, hogy elleni készülsz! – mordult rá Ago. Kékmacska fölé hajolt. Fehér kesztyűs kezében szikét tartott. – Tessék, csináld csak! Vajúdj! Addig kirámolom a másik kettőt.
A harcművésznő tovább fetrengett a padlón.
Egyszerre csak kisiklatta csuklóit a selyemkötél csomójából. Talpra szökkent. Röptében kapta föl a szőnyegről a láncszemes övet.
Ekkorra már én is szabaddá tettem végtagjaimat. Bal kézzel felragadtam a zsámoly-pajzsot. Kirántottam a kést a talptámaszból.
A villámgyors Ago eldobta a szikét, és odébb vetődött, hogy felmarkolja stukkerét.
Nem érte el a fegyvert. A lesújtó láncöv a nyaka köré csavarodott, és fulladásos érzetet keltett benne.
A felém szárnyaló szikét félreütöttem a zsámollyal. Elhajítottam a jobbomban lévő kést.
A penge az alfanőstény vállába fúródott, de csak heveny idegrendszeri tüneteket: hörgést, vicsorgást okozott.
Dalia megrántotta az övet, mire az még jobban megszorult a némber torkán. Ám a következő feszítésnél elszakadt.
A fojtásból menekülő Ago iszonyatos hördüléssel, üvöltve lódult az ágy végében heverő fegyvere felé.
Az útjába pattanva lecsaptam rá a pajzzsal. Ez kissé letérítette őt a pályájáról.
Egyetlen rántással kinyitottam a zsámolyfedelet. Úgy intéztem, hogy amikor a tető nagy lendülettel visszacsapódik, annak kárpitmentes fenékrésze érintkezzék a némber arcával. Ugyanezt mandinerből is megcsináltam.
És máris kezdtem elölről. A nyíló-csukódó fedél csapásai jobbról-balra, balról-jobbra rángatták a fejét. A zsámoly úgy működött, mint egy pofozógép.
Ago nyaka, lába megbicsaklott. Kiskacsa-sárga, frufrus, befésült hajzata félrecsúszott, elfüggönyözte a fél arcát. A paróka által szabadon hagyott arcfél némiképp átformálódott az ütések hatására. Úgy döntöttem, megtartom a csodafegyvert.
Dalia az ágyon átmászva elérte a stukkert. Talpra szökkenni képtelen lévén, fenékre huppant a matracon, és Agóra szegezte a fegyvercsövet.
Az csak ingatta a fejét. A csuszamlásnak indult álhajzat tovább sikamlott lefelé.
– Nem, nem, nem! – hörögte. – Rengeteg ideje készülök erre! Rengeteg ideje! Babuka nélkül nem megyek haza! Nem maradok szégyenben!
– Nem mész haza – szóltam gyengéden. – Sittre mész. Vagy diliházba.
Észleltem, mire készül. Midőn a rámeredő pisztollyal mit sem törődve Daliára vetődött, tarkón csaptam a zsámollyal.
Lezuhant röptéből. Elterült a félregurulni igyekvő harcművésznő mellett.

 

 

Megkerültem a kontinensnyi nyoszolyát. Kiszabadítottam a félig lemeztelenített Kékmacskát a bilincsből. A magas, vörös hajú, kisírt szemű, ifjú nő mély lélegzetet vett.
– Ne sikítozz! – mordult rá Dalia.
Kékmacska engedelmesen becsukta a száját. Ellazította arcizmait. Felhúzott térdeire simította tenyerét, és amennyire méretes hasa engedte, bekukkantott önnön combjai közé. Jóllehet, mit sem látott, finom arcvonásai megest fintorba rántotta a rettenet.
– Menten megszülök! – szűkölte. – Egyfolytában keményedek!
Dalia legyintett.
– Én is. Nyugi, az első gyerek szivatós. Hátúszásban is simán beérünk a kórházba. Hívd fel a férjedet. Te hogy vagy? – kérdezte rám nézve.
Épp nem kaptam levegőt a méhmarcangtól. Kínomban teljesen megfeledkeztem a jógalégzésről. Kidüllesztett szemmel hápogtam.
Dalia értelmezte a jeleket. Sóhajtott.
Amint a fájdalom alábbhagyott, visszavánszorogtam a takarón heverő ájulthoz. Hasam leárnyékolta az előttem lévő világ egy szegmensét. Elbotlottam a műszőke parókában. A bilincs kihullott a kezemből.
A térdre tápászkodott Dalia kissé előrébb csúszott a nászágyon. Megmarkolta a hasmánt komázó némber halványbarna, félhosszú, saját haját, és felrántotta a fejét. A lehunyt szemű, párnás, horzsolt arcra meredt. Nyelve gyanúsan mocorgott a szájában. Sejtettem, hogy köpni készül, vagy csőre tölti a méregfogait.
Fontolóra vettem, lehajoljak-e. Végül inkább berúgtam a bilincset a nyoszolya alá.
Közös erőfeszítéssel a hátára görgettük a magzatrablót. Átloholt az elmémen, mennyire örülnének az elnevezésnek a bűnügyi tollnokok. Még az is eszembe jutott, mi mindent fognak összefogalmazni az esetről.
Könnyfakasztó stílben, gyengébb idegzetűeknek: „Elkeseredett, gyermekre vágyó, magányos szingli végső, kétségbeesett lépése! Mindenáron anyaság?”
Emeltebb ingerküszöbűek számára: „A Magzatrabló sátáni gonoszsággal tervelte ki, hogyan szerezzen magának csecsemőt! Áldozatát egy internetes terhességi fórumon hálózta be. Fűrésszel, szikével érkezett, hogy kivágja a magzatot az élő anyából! Tengersok vér és zsigerek a hálószobában! Húscafatok a karnison!”
Politizáló modorban: „Jaj nekünk! Összeomlott a közbiztonság! Szabadon gyilkoló, sebészszikés magzatrablók! Már a terhes anyák is veszélyben! Kipusztul a nemzet! Mondjon le a miniszter!”
Giccsmagazin-stílusban: „Vajon mi játszódott le a magányos szingliben? Miért nem talált jobb megoldást? Lehet ilyen erős a kisbaba utáni sóvárgás? Muszáj ölni egy aprócska cukorfalatért? Valóban a sorozatos szerelmi kudarcok sodorták bűnbe az egyedülálló szinglit? A mai férfiak tényleg képtelenek az apaságra? Vajon elmebeteg az elszánt szingli? Vagy csak kétségbeesett?”
Mindhárman buzgó telefonkeresésbe fogtunk. Szemhunyorintás alatt kiderült, hogy Dalia a kocsijában hagyta a mobilját. Miként magam is.
Kékmacskáéról megtudtuk, hogy „Nincs meg! Jézuszkám, nincs meg!”
A vezetékes készülék zsinórját a módfelett tervszerű Ago elvágta.
Tercettben szitkozódtunk.
Felnyaláboltuk a köztörvényes korpuszt. Dalia fogta az egyik kartövet, én a másikat, ekként vonszoltuk magunk mögött a passzív szervezetet. Így aztán lefelé haladtunkban nem a némber fejét kopogtattuk a lépcsői fokokhoz, csupán a sarkai zötyögtek, csattogtak. Előbb az egyik cipője veszett el, majd a másik is lepottyant, és a zoknija is különvált tőle. Ezután a hatos ikerterhességhez méretezett nadrágra került sor. A fokozottan műszálas ruhadarab a húzgálás következtében elektromossággal telítődött, lecsúszás közben sercegő-pattogó hangokat hallatott, szikrák is fröccsentek belőle, a dzsörzépantallót a sörsátorszerű terhességi bugyogó követte.
A zaklatott Kékmacska lépdelt mögöttünk. Utálkozva rugdalta odébb a lábai elé hullott ruhadarabokat.
Mire leértünk a nappaliba, már csak a combközépig érő tunika díszelgett a nehézsúlyú Ago alakján. Elengedtük a testet a szőnyegen, a széthajigált reggeli maradványai között.
A ház asszonya megtorpant mellette. Végigtekintett a lába előtt heverő húskötegen.
– Fura, most is olyan, mintha terhes volna – jegyezte meg. – Habár nem csoda, hogy így néz ki. Folyton azt írta a fórumon, hogy ő bizony kettő helyett kajál, mert mindent meg akar adni a kicsikéjének. És közben mindvégig az én babámra fente a fogát!
Ezt felidézve tüstént elkomorult. Ránk meredt.
– Hogy lehetett képes ilyesmire?! – nyögte. – Háromnegyed éven keresztül színlelt, hazudott!
– Keresd meg a mobilodat – tanácsoltam.
– Eltűnt a küzdelem hevében! – kiabálta választékosan. – Nem tudom, hová lett!
– Gondolkozz – javallotta Dalia. – Engem honnan hívtál?
– Hát a mobilról!
A harcművésznő a mennyezetre fordított szemmel felsóhajtott. Tenyerét a hasára simította.
– Melyik helyiségből? – lehelte a fájdalom múltával. Legyintett. – Most kocsiba ülünk, és begurulunk a kórházba. Momentán mindenki szül?
Gondolkodás nélkül bólintottunk.
Patália a Magzatrablóra mutatott:
– Ezt el kell pucolni innen. Szóljunk a kukásoknak.
Kifelé indultam a telefonomért. Odakinn hószőnyeg hevert a lábam alá. A sűrűn hulló, öklömnyi pelyhek máris eltüntették Ketyó City szürkés, szomorkás színeit. Behajoltam az ülésre, kitapogattam a telefonomat.
Mindenekelőtt Danielt hívtam. Rögtön meghallottam az előfizető jelenleg nem elérhető szöveget. Az agyamra lobbanó tigrishormon hatására a hátam mögé vágtam a készüléket. Aztán térden csúszkálva keresgettem a mélyülő hóban a kocsi körül, mígnem a közelben libegő légmikulás palástja alatt rátaláltam.
Bepöttyentettem Martin számát. Úgy rémlett, egyetlen öcsém együtt időzik valahol Daniellel, mert az ő mókuskerék-meghajtója sem volt rácsatlakoztatva a rádióhullám-hálózatra.
A telefont zsebre vágva az indítókulcs keresésébe fogtam. Sem a kocsiban, sem a zsebemben nem leltem azt! A ház felé indultam, azon töprengve, hol ejthettem el a slusszkulcsot, és megtalálom-e valaha.
Már a bejáratnál lépdeltem, midőn felfogtam a benti zajokat. Ehhez nem kellett túlsággal szemfülesnek lennem: lövés dörrent, bútorok borultak, ajtó csapódott.
Berontottam. A kiújult sikoltozás, csataüvöltés nyomába lendültem. Átvágtam a hulladékos nappalin. Az alfanőstény korpusza nem hevert a szemét között.
A távolodó kiáltozás nyomában lefelé lódultam egy rövid, ámde homályba vesző lépcsősoron. Nem láttam a fokokat, botorkálva haladtam. A következő méhösszehúzódás a grádics aljában ért. Mély lélegzetet vettem. Benn tartottam a levegőt. Úgy képzeltem, ki sem engedem a szülés végéig.
Hirtelen világosságféle támadt a pokolsötét folyosón. A szemközti ajtó kitárult. Mielőtt élvezni kezdtem volna, hogy látok, az ajtó becsapódott. Aztán újra kinyílt, megest bevágódott.
Átrohantam a széljátékszeren. Végigsüvítettem a tágas garázson. Szemem sarkából észleltem Dalia és Kékmacska ottlétét. Kiléptem az utcára nyíló ajtón.
Időben ahhoz, hogy lássam a következőt: Ago meztelen lába, csupasz hátsója villan egy utolsót a felhajtón veszteglő furgon mellett.
Becsapódott a vezetőülés felőli ajtó. A motor felbőgött, a járgány üvöltve, csikorogva lefarolt az úttestre, siettében gyakorta megcsuszamlott a havon.
A garázsban parkoló kocsi mögött mocorgó nőalakok elővánszorogtak a takarásból.
Dalia egyik kezével a tarkóját masszírozta, a másikkal hasát simogatta, mindeközben fogcsikorgatott és nyögdécselt.
– Fejbe pajszerolt a cseszett szuka! – panaszolta görnyedt tartásban. – Kapjuk el, Denisa!
Sóhajtva az orra elé tartottam a markomat.
– Hol a kulcsod?
– Mit tudom én!? Hát a tied? – meredt rám.
Nem akaródzott válaszolnom. Kékmacskára néztem, majd kérdőn a garázsban parkoló járgányára. Ő a hasát szorítgatva, szűkölve helyben futott, és fejbillegetéssel jelezte, hogy valahol a házban lesz a kocsikulcs.
A bőgő motorú furgon cikcakkolva távolodott a hózáporban.
Kékmacskára szegeztem a mutatóujjamat.
– Hívj segítséget, és tépj el a kórházba! – parancsoltam. – Mi elkapjuk Agót!
Ezzel megragadtam Dalia gallérját. Rohanvást lódultunk az utca felé. Teremtett lélek sem autózott a vastagon behavazott úton.
– A rongyos, szutykos, büdös, kurva életbe! – sziszegte társnőm, a lába alatt fehérlő havat rugdalva. – Járni is alig tudok, nemhogy futni!
Ekkor egy motoros pöfögött elő a csapadéktüllből. A nyeregben kuporgó, hóembernek tetsző fickó lassan, óvatosan haladt a csúszós pályán.
Összebeszélés nélkül döntöttünk Daliával: megkíméljük a vezetőt a további félszektől.
Gyengéden határozott mozdulattal eltávolítottuk a középkorú pasast a feketére krómozott, áramvonalas, tökös gépről. Elhadartam neki, hogy zsaru vagyok, és csak kölcsönvesszük kincsét. A fickó pendelyes korában bizonyára ezerszer megcsodálta a moziban a Szelíd motorosokat, s azóta vágyott hasonló paripára. Mire felnevelte srácait, és elvált nejétől, már meg is engedhette magának a vételt, ám ekkorra meglehetősen fóbiás-aggódós lett.
Legott a helyére pattantunk. Eléggé billegett velünk a gép.
Tudtuk, mi a baj. Babaházaink kiterjedése miatt csak keservesen fértünk el a nyeregben.
Kiegyensúlyoztuk magunkat és egymást.
Repülőstarttal indítottam.

 

 

A bitangos masina alkalmas volt a menőzésre. Na persze düh és mersz is kellett hozzá. Nekünk mindkettőből volt bőségesen, továbbá előéletünk sem lótuszvirág-ápolásról, hajasbabázásról szólt. Gyorsan döngettem, részint az üldözés okán, részint azért, mert máskülönben megfeneklettünk volna a hóban. Dalia segítsége, egyensúlyozása is kellett a haladáshoz.
Új extrém sportágat alapítottunk, bár akkor ez még töredékpillanatokra sem jutott eszünkbe. Az sem, hogy induljunk vele a következő olimpián. Az ötlet csak utóbb merült fel bennünk. Speciális szakágunkat a motoros hajsza hóban, szülés közben nevezettel láttuk el.
Akkor arra sem gondoltunk, hogy rémálomszerű, esetleg lehetetlen dolgot művelünk. Pláne, hogy utóbb némelyek majd hümmögve hallgatják erről szóló visszaemlékezésünket.
És amikor a filmbéli főhős kecsesen végigszökell a száguldó vonat tetején, majd leugrik a felrobbanó viaduktról a hatszáz méter mélyen lévő folyóba? Aztán lesodródik egy háromszoros Niagara-jellegű vízesésen? Ráadásul közben még ágyúval is lőnek utána, ám mindeközben a farka bojtja sem görbül? Ez miért reálisabb, mint szülés közben motorozni? Nos?
A kék furgon cikcakkolva száguldott előttünk, akárha vezetője részeg volna. Tudtuk, hogy nem az. Csakcsupán megszállott, kerge elméjű, ketyós. Ráadásképpen kiadós verésben részesült, főleg a fején, így aztán még agyrázkódásra is szert tett.
Újfent megpróbálkoztam a telekommunikációval. Míg ezzel bajlódtam, fokozottan szükség volt Dalia egyensúlyozó tehetségére. Előbb Danielről pattantam vissza, ezután hívtam a legfőbb akciócsoportost, Patrickot, majd Delgadót, Louist, Rühlt, a csapat többi tagját. Hasztalan.
Martin, Cyd és Marcel készüléke ezúttal be volt kapcsolva. Ők mással beszéltek.
Mit tehettem? Felcsörgettem Zsötit. Vázoltam a helyzetet, miszerint egy ámokozó bige furgonját kergetjük a makkig érő hóban, motorral. Nincs sálunk, sapkánk, vodkánk és stukkerünk, viszont sűrűn törnek ránk a szülési fájások. S azt firtattam, lépne-e valamit az érdekünkben?
– A tágulási szakaszban vagytok? – rikkantott Zsötem. – Vagy már toljátok?
– Küldd a fogdmegeket! – mordultam. Közöltem vele a sötétkék furgon márkáját, rendszámát.
– Meglátom, mit tehetek – felelte.
Elsüllyesztettem a telefont. Hátrakiáltottam Daliának.
– Van nála fegyver?
Ő meg a fülembe üvöltött, közben a kabátomat markolászta, mivel a karja nem ért át.
– Amikor feltámadt a poraiból, lecsapott a pisztolyra! Tusakodás közben átlőttük a plafont. A stukker a házban maradt.
Ekkor, mintha csak pontot illesztene a mondat végére, a gravidaszomorító némber kihajolt a kocsiablakon és ránk lőtt. A golyó elfütyült a fejünk fölött. Mesmeg kerülgetni kezdett a szívroham, valamint cimborája, az agyérgörcs. És persze elővett a korai őszülés, kopaszodás, tikkelés. Továbbá a szitokhajlamom.
Heveny idegességemben rút dolgokat kívántam a lövöldözőnek, de oly rútakat ám, hogy az már fekete mágia.
– Nem lehet stukkere! Elszedtem tőle! – üvöltötte Dalia. – Bosszúból ő meg tarkón cseszett valami fémből készült hosszúval és keménnyel! Jaj, mindjárt idebabázok!
– Te is? – nyögtem.
Újabb lövés dörrent. Mire felfogtuk, hogy túléltük, már a következő skuló is startolt felénk.
A gépet megdöntve áthúztam a furgon másik oldalára. Hókását terítettünk magunk köré. Az arcunkba, nyakunkba is jutott belőle. Alaposan meghóemberesedtünk.
Ago a vezetőfülkében hátrafordulva tüzelt ránk, a lövedék átfúrta a háta mögötti fal üvegablakát, aztán a raktérajtóét. Mindeközben veszített a lendületéből, ét kissé meglankadtan süvített felénk. Elsuhant a bal vállam fölött.
– Elkaptad a fogaddal? – sziszegtem társnőmnek.
Dalia közelebb hajolt hozzám, hogy halljam: ropogtat valamit.
– Tuti, hogy a kocsiban rejtegette a fegyvert – morogta bosszúsan. – Remélem, nincs nála tartalék tár.
Ez a reménye sem vált valóra, behúzott nyakkal, átkozódva, hullámvonalban motoroztunk a sűrű hó- és golyózáporban. Égdörgésnek megtették a lövések, villámlás gyanánt a zúzmarás szempilláimon olvadó-hintázó hópelyhek szikrázása, kaleidoszkópozása szolgált. Látásom jócskán leárnyékolódott.
Ismét megkíséreltem a távolsági kapcsolatfelvételt.
Érdeklődtem Zsötinél, mit cselekedett az érdekünkben. Azt válaszolta, hogy – reményei szerint – felénk tart egy zsarulégióval, személyesen vezeti őket. Mellékesen az iránt érdeklődött, merrefelé robogunk, ugyanis a kollégák egy motoros női martalócot is űznek éppen, tehát jó lesz vigyáznunk, nehogy összetévesszenek vele. Nem kezdtem ordítani, kiszálltam a kontaktusból.
Hívtam Belloqot.
És mit ád az ég, elértem őt!
– Csakhogy! – örvendeztem. – Nem fogod, elhinni, mit művelek! Inkább el se mesélem. Ráérsz?
– Mit művelsz? – kérdezte. Alighanem hallotta a lövéseket, motorzúgást. – Tévézel?
– Nem tévézek! Hanem egy lövöldöző álterhest kergetek, rekvirált motoron, trutymós útviszonyok között, cefet hidegben, hóemberként! Ráérnél elkapni a közveszély spinét a nagyszerűekkel? Ugyanis haladéktalanul szülnöm kell! Nemcsak nekem, hanem Daliának és Kékmacskának is! Mellesleg a ketyós álgravida ki akarta vágni belőlünk a gyereket!
– Kérlek, most ne hülyéskedj – sóhajtott hitesem. – Ne haragudj, mennem kell. A szökevényt elfogtuk, de a motoros bige még menekül. Két társam megsérült.
S ezzel kiszállt a vonalból.
– Belloq, ez most komoly – leheltem a süket készüléknek. – Ha végeztél, gyere a kórházba. Vagy a proszektúrára. A rohadt életbe! – morogtam, felfogván a horrorba illő helyzetet. Szememet könnyek marták-csikarták, már-már a hátam mögé vágtam a telefont.
Ekkor hajtottunk át – eléggé viharszerűen – a tilos jelzésen, a Vértanúk terénél.
Hirtelen harsányan vijjogó zsarumobilok kaptak közre s fékeztek le bennünket.
A mellénk vágódott kocsikból eltökélt fegyveresek pattantak elő.
Ago ennek ellenére tovább tépett volna, ám a célzó lövések villámgyorsan szétpozdorjázták az abroncsait. Mire a furgon megfeneklett, az egyik fogdmeg-brigád minket is térdre parancsolt a hókásában, holott siralmasan pisztolytalanok voltunk.
Az álgravida nem szállt ki a járgányából, rikácsolt, dühöngött. A kék rom fedezékéből vadászgatott az egyenruhásokra.
Azok pedig viszonozták lövéseit.
Egyszerre csak elcsendesedett a vipera- és tűzfészek.
Zsaruk lódultak a furgon felé.
Felnyögtem a ránk szegezett, hosszabb-rövidebb fegyvercsövek között.
– Óvatosan! Ez egy keljfeljulcsi!

 

 

Rövidesen tisztázódott, hogy Dalia meg én nem az a debella termetű motoros smasszernő vagyunk, akit a fél város kopói üldöznek, mint rendőrgyilkost. Ezután a kollégák kihántották a sötétkék roncsból a golyólyuggatott állapotban is harapott és karmolt sebeket osztogató gravidahentelőt, majd mindhármunkat mentőbe gyömöszöltek, bölcsen nem egyazon kocsiba.
Az akciót levezénylő Zsöti a helyszínen maradt babért aratni, sajtózni.
Velünk elszáguldott a nínómobil. A hordágyon heverésztünk, gémberedettre fagyott ujjainkat lehelgettük, görbítgettük, azon reményben, hogy talán nem haltak el, és még hasznukat vehetjük a ránk váró pelenkázás, pürékészítés során.
Megszólalt a telefonom. A mentőorvos éppen ultrahangos vizsgálatot eszközölt a hasamon. Intett, hogy nyugodtan létesítsek kapcsolatot az engem kereső külvilággal. Urian hangos, erőteljes szívhangjai dübörögtek körülöttem.
Daniel nem is próbálta leplezni zaklatottságát.
– Szia gravidka. Most hallottam a lidércálomszerű történetet – nyögte elfúlóan.
– Másoknak könnyebben elhitted? – kérdeztem. Csúnya elégtételérzet töltött el. Majd meggyónom, gondoltam, s tovább élveztem Belloq vezeklőkedvét.
– Máris megyek! – ígérte. – A kórházban találkozunk.
A doktor felemelte két ujját, mint az iskolában. Néhány másodperc türelmet kértem Danieltől, és a jelentkezőre pillantottam.
– A magzattal minden rendben, habár gyorsabb a szívverése a normálisnál, de ez alighanem az anyai testmozgás következménye – közölte a gyógyász. – Úgy vélem, még két-három óra is eltelhet a szülésig. Izgalomra semmi ok.
Bólintottam, a telefonba szóltam.
– Te is hallottad?
Daniel hümmögött. Halkan, feltűnő szelíden sóhajtotta:
– Szeretnék melletted lenni.
– Úgy érted...?
– Igen, úgy.
– De hát ezt már ezerszer megbeszéltük, Mogorva! Nem mondom, az elmúlt órában például csöppet sem bántam volna, ha mellettem vagy.
– Olyasmiért teszel szemrehányást, amiről nem tehetek?
– Miért, te nem így szoktad?
Elnevette magát.
– Nem sétálok a kelepcédbe! – szólt. – Nem vitatkozom. A kórházban találkozunk.
– Ne siess, még két-három óra telhet el a...
– Épp elég lesz ahhoz, hogy elnadrágoljalak.
– Mi van a bizarr love story női hősével? – váltottam témát.
– A smasszer bige motorral menekül. Lerázott bennünket. Előbb-utóbb rábukkanunk, ugyanis megsérült a tűzharcban, amikor elkaptuk a pasasát. Az ólomálló mellényén is lehet néhány horpadás, de az altestében biztosan hordoz egy-két golyót.
Felszisszentem, altest-érzékeny lévén.
– Említetted, hogy két társad megsebesült – emlékeztettem. – Velük mi van?
– Semmi komoly, vagyis nem kellett lélegeztetőgépre, monitorra kapcsolni őket, és amputációra sem került sor – felelte játszott könnyedséggel.
Nem kérdeztem tőle neveket.
– Kapjatok el a gaz spinkót! – sóhajtottam.
Kisvártatva a kórházi folyosón gördültek hordágyaink. Dalia azon elmélkedett, vajh hová lettek a keményedései. Mióta orvoskézre kerültünk, egyetlen összehúzódása sem volt. Azzal vigasztaltam, hogy nekem sem.
A szülészeti osztály valósággal izzott a feszültségtől. Mintha váratlan munkaerő-túltengés lépett volna fel, a személyzet módfelett népesnek látszott. Mindnyájan vakítóan tiszta, ropogósra vasalt ruházatot viseltek, gondos alapossággal ki voltak sminkelve, még a takarítók is, nemre való tekintet nélkül, és egy emberként, folyvást mosolyogtak.
Midőn megpillantottam a jobb oldali folyosószárnyat lezáró testőrkordont, és a várószobában nyüzsgő fotós-firkász hadat, sejteni kezdtem, miért változott mindenki viruló szépséggé.
Aztán megláttam ŐT.
A popzene jelenleg hatályos csillaglánya vörösesszőkén áradó, kibontott hajjal, csillárszerű, gyémántos fülbevalóit rezgetve, selyemből, tüllből és szőrösebb tollakból komponált háló-, szülő- és folyosózó funkciójú ruhakölteményben, tűsarkú topánban suhant keresztül a gorillakordonon. Kerek, gödröcskés arcán, csillámos kék szemében harag lángolt, dús ajkai lebiggyedtek. Kezében ékkő berakásos, színaranynak rémlő mobiltelefont szorongatott. Olyképpen, mintha fojtogatná.
Láttára az amúgy is zizegős fotós-firkász sereg méhrajzásszerűen felbolydult. Mielőtt még az izgatott sajtósok elhagyhatták volna az üvegfalú várószobát, az őrző-védő falanx az ajtó elé rendeződött. A torlasz termetű testőrök derekasan állták a kifelé igyekvők verbális és fizikai rohamát.
A hordágyainkat toló mentősök lemerevedtek a felénk közelgő, előrehaladottan viselős popdémon bámulásában. Felültem, Dalia is. Összenéztünk, senki sem vette volna észre, ha meglépünk.
A Sacra Venustas művésznevű, főleg latin zenei csapáson nyomuló énekesnő mellénk ért. És ekkor, éppen e pillanatban történt vele valami. Valami borzadályos. Megtorpant, maroktelefonját elhullatva görcsösen megkapaszkodott a legközelibb hordágy szélében, térde megroskad, szeme kifordult, arcvonásai eltorzultak. Az egyik mentős a lepottyant készülék után hajolt, másik kettő a roskadozó, immár kutyalihegés-szerű légzésre váltó Szent Báj mellett ugrándozott kitárt karokkal, hozzáérni nem mertek.
– Mi van? Keményedsz? – kérdezte Dalia. Arrébb tolta a mambótündért, hogy az mégse az ő arcába ziháljom. – Kilökődött már a nyákdugód? Különben ne így vedd a levegőt, mert így akkor kell lihegni, amikor hisztizel. Most viszont szülsz.
A fájás megszűnt, a hírneves gravida visszatért a poklosabb dimenzióból, és a valóságra csodálkozott, azon belül Daliára.
– Én szülőpozíciós jógára jártam! – tudatta, a két mentős még mindig széttárt karokkal szobrozott mellette, a harmadik megbűvölt fickó a szikrázatos telefont nyújtotta felé, akár egy humán tálca. – Tudod, mi az? Nos, az olyasmi, amit csakis és kizárólag az apával együtt lehet abszolválni. Na, és hol az apa? Te látod valahol? Mert én nem!
– Úgy érted, hogy...? – szisszentem elhűlten. – Szent Báj! Téged szűznemzéssel ejtettek teherbe?
– Helyesbítek: Szent Szépség! Különben már bánom, hogy hagytam ezt a nevet! – legyintett. – Csak azért engedtem, mert hasonlít a Madonnára, de az már foglalt. Inkább a Szép Helené tetszene. Tudjátok, az almás csajszi! Nyert egy aranyalmát, mert ő volt a legbombázóbb. Miatta tört ki a spártai háború.
– Trójai.
– Akkor az, ja! Láttam a filmet.
– Most hagyjuk a mozizást – legyintett Dalia. – És ha nincs itt az atya, benn tartod a gyereket?
– Az úgy volt kitalálva, hogy ketten szülünk, vagyis itt kéne lennie!
– És akkor hol van? – informálódtam.
Szent Báj vállat vont, gyanítottam, hogy gyököt nem tud.
– Halványlila fingom sincs! – kiabálta, felerősödő kutyalihegéssel. – Azt állítja, hogy éppen busás üzletről tárgyal, mivel ő a menedzserem is, de ezt én nem hiszem el, őszintén szólva! Szerintem kurvára gyáva idejönni, és szembenézni azzal, milyen a szülés kínja!
– Nem mindegy, hogy itt van-e? Kismillióan vannak itt, kizárólag a te kedvedért. Válassz ki egy jobb fazont, és szüljetek együtt! – tanácsolta Dalia.
Sacra Venustas rámeredt, megest megmarkolta a hordágy szegélyét, elannyira, hogy két műkörme pengve elszállt. Zihált egy verssornyit, majd kisimult arccal felpillantott.
– Akartok a bérelt szárnyon szülni? Velem? – kérdezte, Patáliához fordulva.
– Kösz, nem. Az csak a tied, hisz azért bérelted ki.
– Hát ez volt az értelme – bólintott. – Na jól van. Menjetek csak. Mindjárt utánatok küldetem az egyik korongomat. A dalaimmal könnyebben megy majd a vajúdás.
– Kösz, haláli rendes vagy – sóhajtott Dalia. – De ne fáradj. Mi inkább zenét hallgatunk. Úgy értem, relaxálóst.
– Akkor majd adok nektek autogramot!
Felderültem.
– Tényleg? Aláírnád a placentámat?
Szent Habanéra rám nevetett:
– Hát persze! Olyat még úgyse dedikáltam!
Integetve elváltunk, bennünket tovább gördítettek a folyosón, pedig szívesen mentünk volna a saját lábunkon is, főleg futólépésben, mivel keményedéseink kiújultak! Egy nővér pihegett mellettünk. Megkérdezte a nevünket, majd bólintva a kezében tartott felírótáblára nézett.
– Igen, maguk az internetes frontra mennek.
– Semmilyen frontra nem megyek, onnan jövök! – tiltakoztam.
– Ez egy olyan szekció, ahol a netes fórumozók együtt szülhetnek, ha eljön az idejük. A legkorszerűbben felszerelt, egymásba nyitható szülőszobákról van szó! – magyarázta kísérőnk. – Óriási igény volt a kialakításukra, ugyanis rendkívül szoros kötődések jönnek létre a levelezőcsatornákon. Előfordult már, hogy öten-hatan szültek egyszerre, egymást biztatva, közösen nyomva-lélegezve, és még az apukák is segítettek! Vannak családi valjúdóink is, ahol elfér az egész família, de még a barátok és munkatársak is...
– Hát ez nagyszerű! – ujjongtam fanyarul. – És ha történetesen exhibicionista volnék, igényelhetném, hogy ország-világ foghassa a szülőcsatornámat?
– Kereskedelmi a csatornád? – kérdezte Dalia. – Mert akkor reklámot is sugározhatnál! Tudod, abban van a nagy dohány! Na persze, ha közszolgálati, akkor is reklámozhatsz. De csak két műsor között! Közben nem etikus.
– Nos, megérkeztünk – tündökölt ránk a nővér, a keblére tűzött kártya szerint Deggie nevű. Kíváncsi lettem volna, hogy ez miféle név becézete lehet. Gondoltam, majd később visszatérek rá, nem akartam a szavába vágni mivel épp ezt mondta: – Kara már itt van, és izgatottan várja magukat.
Daliára meredtem.
– Kara?
– Kékmacska – tudatta ő.
S ezzel betoltak a frontra.
A barackrózsaszín falú helyiségben vetett ágy állt, ennek mindkét végében és oldalán digitális kijelzős, érintőgombos kütyük villództak, amelyek segítségével játszi könnyedséggel átalakíthatták a fekvőhelyet. Ily módon bizonyára szülőággyá, műtőasztallá változtathatták, ám meglehet, még rakétakilövő, kolbásztöltő és zsírleszívó funkcióval is ellátták.
Az egyik sarokban – értelemszerűen – sarokkád gömbölyödött, a vajúdás megkönnyítése céljából. Ugyanez okból szerelték fel a bordásfalat. A szoba elmaradhatatlan eleme volt az iskolai tornateremből ismert, böszme csomókkal ékített, vastag mászókötél is.
Az egyik falat elektronikusan mozgatható paraván helyettesítette. Ez most elektronikusan elmozdult, láthatóvá téve a szomszédos – körtezöld színű – helyiséget, amelyet – az irigykedés-vitázás elkerülése végett – ugyanúgy rendeztek be, mint a pinket, valamint a következőként megnyíló züm-zümajtón túli, vajszínű szobát.
Ez utóbbi cella sarokkádjában ült Kékmacska, kerek kézitükröt tartott maga elé, és éppen vajúdott, ezt a légzésmódjával és a grimaszaival árulta el.
Az összehúzódáson túljutva leengedte a tükröt, és ránk pillantott.
– Elleptek a pattanások. Ez is szülési előjel. Már szóltam a férjemnek, hogy hozza utánam a laptopot, mert megígértem a csajoknak, hogy blogot vezetek a szülésről! A bibircsóközönt is beleveszem!
– Melyik szobát kéred? – kérdezte tőlem Dalia.
– Az elsőt. Nem a színe miatt, hanem azért, hogy elszigetelődhessek.
– Valami bajod van velünk?
– A szülés is olyasmi volna, mint a dalkör, a kosárfonás vagy a kukoricafejés?
– Mióta fejik a kukoricát? – csodálkozott rám Kékmacska. – Azt morzsolják.
– Tessék, csak pontoskodj! – mordultam. – Jól van, nem volt nagy poén. Most fájok, és antiszociális vagyok, és ég veletek!
Átvonultam a pink cellába. Úgy tűnt, az ásatag kórterem kifejezést szétrágta az idő vasfoga, vagyis kimúlt a kór és a terem, béke poraikra. Lehántottam magamról a sáros, nyirkos ruházatot, behanyatlottam az illatos fürdővízbe. Amint hátam a kád falához ért, pezsgés-sziszegés vette kezdetét, a fúvókák rám áramoltatták a technikai fejlődés megannyi élvezetes áldását. A rafinált „ezer-ujj masszázs”-ban részesülten fejemet a kipárnázott peremre hajtottam, és megszólítottam Uriant.
Tudattam vele, hogy hamarosan megszületik. Szokatlan és furcsa dolgok történhetnek az elkövetkező néhány órában, ám ezek az ő világrajövetelét mozdítják elő, tehát semmi szorongás, ijedelem. Már mindenki nagyon várja idekinn. Nemsokára megérkezik apukája, hogy aztán tradicionálisan fel-alá futkározzon a folyosón. Az atya nemrég, amikor megtudta a gólyahírt, egy doboz szivart is kapott mellé, melyet aztán az utolsó füstrúd kivételével kötelességszerűen el is pöfékelt, pedig majdnem belepusztult, rögzött nemdohányzó lévén.
A megkímélt szivart a mosti alkalomra tette félre, meséltem Kiscsikónak, mivel nem szeretném, ha ő is jelen lenne a véres-könnyes mozzanatoknál, ha látná a kidagadó ereket homlokon és nyakon, hallaná a fogcsikorgatást, miegymást. Amúgy nem kapcáskodom az apás szülés divatjával, de szerintem ez csak kettőnkre tartozik, Zsebihal. Tehát addig nemződ babonásan harapdálja a szivart a folyosón, árkot jár a padlóba, s összerezzen minden ajtónyitásra. Mihelyt túljutunk a kettőnk titka-szakaszon, vagyis amint előbújtál, bejöhet atyád, bár lehet, hogy még ez is korai lesz, hisz valószínűleg bömbölni fogok, és az is eléggé intim dolog. Nos, khm, hát erről van szó.
Folytattam volna, ám ekkor megszólalt a mobilom. A készülék természetesen nagyon-nagyon távol volt a karnyújtásomtól. Megest megizmosodott szakrális meggyőződésem, miszerint minden egyes telefont rejtett érzékelővel látnak el, amely tévedhetetlenül észleli tulajdonosa fürdési, alvási, vizelési, szaunázási, szeretkezési, foghúzási etc. szándékát, és ekkor legott beélesít. Mihelyst a szándék megvalósul, a fondor kütyü tüstént előteremt egy hívó felet, aki lelkesen kicsörgeti az embert a zártkörű elfoglaltságból.
Kimásztam a szülőkádból, talpam vizes volt, a padló csúszós. Különleges kűrt adtam elő, szürreális balettba illőt. Mivel nem vágytam elesni, zuhantamban szoborul dermedtem.
Ezenközben felfogtam a szobába lépő Szent Habarérát, valamint az őt kísérő 4XL-es gorillát. Előbbi üreg kézzel érkezett, utóbbi fonott piknikkosárkát cipelt, jól lehet csatabárd jobban illett volna a markába.
A körtezöld szülde felől Dalia és Kékmacska döcögött felém.
– Buli lesz? – érdeklődtem, csurdé korpuszomon kevésnyi fürdőhabbal.
Patália a messzire nyújtott kezembe rakta a telefont. Az pedig tüstént elnémult.
A fekete bőrű test- és kosárcsősz egyenesbe állította szerteszét sikamlott alsó végtagjaimat, s még a törzsemen is igazított, figyelmes fickó lévén. Jótettét megkoronázandó, rám terítette a lepedőnyi törölközőt, szemérmem óvása végett.
Szent Báj kivett a kosárból egy huszonnégy karátos, jócskán félre-formatervezett készüléket, és az asztala helyezte. Menten felcsendült a Mambo Erotico című divatdal. A sláger, amellyel a rádióadók hosszabb ideje s naphosszat kínozták/gyönyörködtették hallgatóikat.
A gorilla lesuttyantotta a garabolyt a lejátszó közelében, finomított a vállamra borított frottírlepel elhelyezésén, művelten pardont lehelt, összecsapta sarkait, és kihömpölygött a helyiségből.
Szent Szülőnő felhangosította a zenét.
– Nem fog eljönni, most már egészen biztos! – zokogta az arcomba, túlkiabálva a magnóját.
– Megesküdött rá? – kérdeztem, azon tűnődve, mit is szoktam csinálni hasonló szituációban, és rá kellett eszmélnem: még soha nem szültem diliházban.
– Felhívott, és kijelentette, hogy tele van a töke az egésszel! Örül, hogy kibírta mellettem a kilenc hónapot, amit szerinte végighisztiztem, ezen a pár órán már nem kíván osztozni velem, mert nem akar szülés közben megfojtani, ezt inkább későbbre hagyja.
– S mi jön le neked mindebből? – informálódtam.
– Szeret? Nem szeret? – sóhajtotta a legfeljebb huszonkét éves hírneves. – Mit gondoltok? Bőghetek?
– Most már nem érdemes – vélte Dalia.
– Mégiscsak itt lenne a helye melletted! – szögezte le Kékmacska. – Először is: felcsinált. Másodszor: irtóra költi a pénzedet. Harmadszor: itt a sajtó, innen tehát minden kiszivárog!
– Szivárog?! – nyögtem.
– Az apának igenis ott a helye a vajúdóban! – toppantott Kara.
– A te apád hol van? – kérdeztem.
Rám meredt.
– Kötözködni akarsz?
– Zsaru vagyok. Ragaszkodom a tényekhez.
– Mindjárt ideér az én apám, vagyis a kisbabámé, csak előbb rendet rak a házban, mert mint tudod, szörnyű felfordulást hagytam hátra. Tatarozás közben megkeresi a laptopot, hogy írhassam a blogomat.
Urian-Zsebihal jelezte inkarnálódási szándékát, felnyögtem:
– Most mindenki elmegy a saját vackára szülni!
– Leálltak a fájásaim! – panaszolta Szent Báj. – Biztos meghalt a gyerek! A megrázkódtatástól. Így van! Az orvosok meg csak hazudják, hogy jók a szívhangok!
– Miért vagy ennyire pasasfüggő? – firtatta Dalia.
– Mindenféléktől függök – zokogta Szent Mambó eltorzuló arccal. – Engem senki se szeret önmagámért! Mindenki csak a hírességet, a pénzeszsákot imádja bennem! Csúsznak-másznak, benyalnak, hízelegnek, de tudom ám, miért! Hogy szívhassák a véremet! Az a rohadt dzsigoló is! Aki a férjem! Boldogan kirúgnám a disznó! De mostanra már beadtuk a sajtónak az egész széphistóriát! Felépítettük, pontról pontra. Szerelem, esküvő, gyerek! Ahogy a menedzsmentem követelte.
– Szarj rájuk, ívesen – ajánlotta Dalia.
– Nem lehet – szipogta a lány. – Nem lehet!
– Bocsássatok meg, engem ez most halálosan nem érdekel! – szóltam ingerülten.
– Mindjárt öngyilkos leszek! Az sem érdekel?
– Össze tudnád számolni a két kezeden, hányszor kiabáltad már ezt, Szent Liba? – kérdeztem. – Kit bírsz ezzel sarokba szorítani?
Az arcomba meredt, megrökönyödésében könnyezni is elfelejtett.
– Nem ijedsz meg? – nyögte. – Nem is aggódsz értem?
– Nem kell rögtön az öngyilkosságra gondolnod. Szent Izéke – vette át a szót Kékmacska. – Higgadjunk le, gondoljuk végig a dolgokat.
– Mi vagy te? – érdeklődtem, Kara felé fordulva. – Valami problémamegoldó?
– Nem, de a babafórumon is mindig így szoktuk csinálni, ha valamelyikünk kiakad. Meg kell beszélni.
– Miért nem hagyjuk inkább gondolkozni őt? Egyedül?
Dalia halkan feljajdult, a plafonról lógó kötélhez robogott, két kézzel elkapta azt, és lábsegítség nélkül, villámgyorsan felhúzódzkodott rajta a rögzítő csavarig. Kara és a poplány felszegett fejjel bámult utána.
– Nahát, ezzel nem ezt kell művelni! – lehelte Kékmacska. – Ez csak szimpla kapaszkodásra való!
Védelmembe vettem a barátnőmet.
– Ő ilyen intenzív. Guminő és akrobata. Állatira tud tangózni, mindenórásan is. Hagyjátok.
A mambótündér hirtelen felderült.
– Hoztam kaját, piát! – újságolta felragyogó szemmel. – Irtóra guszták a szendvicsek! Flamózzunk! Kólát ki kér?
– Nagyon magányos vagy? – kérdezte a lefelé sikló Dalia. Két lábát széttárva ereszkedett, egyik lábfején a kötéllel, ily módon szabályozva, hogy az ne súrlódjék a hasához.
– Magányos? Én?! – sikkantott Szent Szülőnő, könyékig a piknikkosárban. – Fenét vagyok magányos! Hiszen híres vagyok! Minden percben egy vagyont keresek! Egyfolytában hízik a bankszámlám!
– És nagyon magányos vagy? – ismételte Dalia.
A lány kibontott egy szendvicset, és beleharapott. Még a fogai közt tartotta a fehérrel, zölddel és pirossal teletömött szénhidrátszeleteket, amikor szájsarkai legörbültek, s a könnye kicsordult.
– Hadd maradjak veletek! – zokogta a kenyérbe. – Annyira félek!
– Miért pont velünk akarsz maradni? – hörrentem.
– Mert ti nem akartok tőlem semmit!
– Mi viszont őszinték vagyunk. Ezt te nem szereted, s ezzel nem vagy egyedül. Sokan utálják.
– Úgyis megsajnáltok!
– Anyám, priznicelj! – sóhajtottam. – Szülni óhajtok, nem gyógypedezni!
Eszembe jutott, hogy fel kéne hívnom őseimet.
Szervusztok, képzeljétek, nemsokára világra jön Urian!
Öcsém se tudja, hol vagyok.
Amit viszont én nem tudok, az a következő: hol jár felszentelt frigyem hím tagja? Már rég a folyosón kéne koptatnia a kagylómintás kőpadlót!
Felöltöttem a kórházi stafírungot. Kacér hálóinget, köntöst.
Az ajtóhoz trappoltam, kinéztem a külvilágba. Ameddig a szemem ellátott, nem észleltem Belloqot.
Ellenben kerek lencse csillant szemből, vaku villámfénye lobbant. Mutatóujjammal megfenyegettem a lesifotográfust.
– Ha most nem szülnék hanyatt-homlok, fenemód beléd kötnék!
Dühödten bevágtam az ajtót.
– Kérsz kaját? – kérdezte Szent Habanéra.
– Mi a rendes neved? – firtattam.
– Emili.
– Jó szűzies – bólintottam. – Nem kérek kaját. Kólát se. Táncolni akarok!
– Így? – nyögte Kékmacska. – Néztél tükörbe mostanában?
Kidüllesztett hassal ránevettem:
– Léggömböt nyelt kinézetem van, netán?
Felhangosítottam a lejátszót. Derékon kaptuk egymást Daliával, és a szoba közepére perdültünk. Amikor az elunt terhestornát ritmikusabb mozgásformára cseréltük anno, megegyeztünk, hogy még „boldogos-gólyás-hasas” állapotunkban bemutatót tartunk szeretteinknek dzsesszbalettből és latin táncból. Meglepetésképpen begyakoroltuk a háremrázást is.
Ezúttal lambada-ritmusban riszáltunk, pörögtünk-forogtunk, összeütögettük fenekünket, medencecsontunkat. Szent Báj duettet énekelt a korongon daloló önmagával. Kékmacska dallamra tapsolt és kurjongva biztatott bennünket, majd maga is megpróbálkozott az érzéki vonaglással.
Sacra Habanera is csatlakozott az aktív táncmulatsághoz. Roppant átérzéssel, fölöttébb mókásan rezgette hatalmasra növesztett babakastélyát. Igyekeztünk komoly és átszellemült arcot vágni, ám valahányszor egymásra pillantottunk, kitört belőlünk a derültség: kuncogás és gurgulázás, mi több, vihogás és kotkodácsolás formájában is.
A következő, elmélyültebb zenedarab hallatán dzsesszbalettre váltottunk, azután hastáncot improvizáltunk. Ekkor már tántorogtunk jókedvünkben, és ujjal mutogattunk egymásra.
A magas, vörös hajú, finom arcvonású, dinnyét nyelt alakú Kékmacska hasrázása láttán csaknem felhemperedtünk az árvácskamintás kőpadlón. Dalia ezt hajtogatta: mindjárt felröhögöm a gyereket, majd apácás arcjátékkal kísért, virtuóz csípőtekerésekkel örvendeztetett meg bennünket. Én bemelegítésnek nyolcasokat és végtelen jeleket írtam le a medencémmel, majd a teljes számsort és az ábécét is eltekertem. Az alkotóelemeket összekombinálva végül már románcos történeteket kalligrafáltunk a csípőnkkel s még számos porcikánkkal.
Mindeközben könnyeztünk, csuklottunk a vidámságtól, s hogy holtunkig nyoma maradjon a szülőszobai kancavigalomnak, bőszen fotóztunk, videóztunk maroktelefonjainkkal. Összehúzódás közben sem hagytuk félbe a táncot, csupán ringatózóvá lassultunk.
Egyszercsak kifulladtunk.

 

 

Letelepedtünk a multifunkciós fekhely szélére, négyen egymás mellé, mint a fecskék, csak mi lóbáltuk a lábunkat, és módfelett szerelempocakosak voltunk. Az asztalra telepített zenehordozóból fáradhatatlanul áradtak felénk az ízecskerázogatós táncra ingerlő dallamok Szent Báj mutálós-fátyolos hangján. Az orgánumtulajdonos mellettem pihegett, és az ágy szélén villódzó kapcsolópanelt babrálta.
Addig-addig babrálta, mígnem egy óvatlan pillanatban viharsebesen felcsukódtunk a falra. A zárt térben meglehetősen egymásra torlódtunk. A sajátos és fülledt szendvicsállapot nem tartott sokáig, mert a poplány izgatottan tovább matatott a gombokon, miáltal a fekhely lecsapódott a padlóra, ám közben fejrésze jelentősen megemelkedett. Ennek következtében mindnyájan a lábrészhez sodródtunk. Valamilyen oknál fogva képtelenek lévén a kétségbeesésre, változatlanul vidáman reagáltunk az eseményre.
Miután lehiggadtunk, mély lélegzetet vettem a Szent Katasztrófához intézendő beszéd megkezdéséhez. Ekkor ő elrúgta magát mellőlem, és mindkét kezét a hasára szorítva, heves kutyalihegés közepette a szülőkádhoz botorkált. A vízre meredt, meghőkölt tőle. Lódult tovább, kötélhez érkezett. Végignézett rajta, lentről fölfelé, majd fordítva. Ezzel végezvén zihálva körbefordult, mintha azt kutatná, hogy akkor ő most hová legyen.
– A bordásfalnál még nem jártál – szólt Dalia.
– Mit csináljak vele? – szuszogta Emili.
– Végezz felüléseket. Az állapotodra való tekintettel ötszáz elég lesz.
– Szerintem függeszkedhetne – vélekedtem, meg sem hallva a lány borzadó sikolyát. – Fél kézzel.
– Két ujjal! – szigorkodott Dalia.
– Nem látod, hogy vajúdik?
– Oké, függeszkedjen fél kézzel.
– Fél kézzel és bicskában.
Emili túljutott a keményedésen. Abbahagyta a lihegést már nem is sikított, szemében babakék csillámok szikráztak.
– Nagyon hülyék vagytok! – vigyorgott.
– Olvastam egy regényt – lehelte ábrándosan Kékmacska.
– Píha! – hördültem. – E teljesítményért megkaphatnád a Tiszti Keresztet. És?
– Több könyvet is olvastam persze, de ebben volt egy oltári sikamlós, fílinges, vad szexjelenet a bordásfalnál...! Édes istenem! Szerintem annak izgalma hajtott az én drágám karjába, és most tessék!
– Mesélj! – biztattam.
Kara megbotránkozottan rám meredt.
– Neked most volna kedved a szexről beszélgetni? Hiszen amiatt szakad ki a ménünk! Amiatt kínlódunk! Ezért mondtam az én drágámnak, hogy ne jöjjön a közelembe, míg meg nem szülök, nehogy összekarmoljam dühömben, végtére is ő tette ezt velem!
– Sejtem, melyik regényre gondolsz! – rikkantott Dalia, félperces fájásszünetet tartott, majd enyhén gyöngyöző homlokkal, sápadtan folytatta: – A pasinak óriási farka volt, de tényleg óriási, valóságos boa constrictor, és azt szerette, ha a nő úgy tett, mintha nem akarná a szexet! Naponta ötször is nemi erőszakot követett el a párján...
– Hagyd abba, ez gusztustalan! – kiabált Kékmacska.
– Szóval nem ez a könyv volt? Akkor talán a másik, amelyikben a pasi meg a nő valahonnan valahová ment, mondjuk A-ból B-be, mint általában szokásos, s mivel nyár volt, meleg és bokrok, ezért lépten-nyomon megálltak, lefeküdtek, vagy a csaj csak úgy előrehajolt, a szoknyájával a nyakában...
– Lányok! Hányok!
Dalia búsan sóhajtott.
– Szóval ez sem az? Denisa, nincs tipped?
– Hacsak nem arra a regényre gondolsz – vettem át a fonalat –, amelyikben volt egy házaspár, a férfi tisztára aberrás, és folyton ocsmányságokat művelt a nejével. Mígnem egy napon a megkínzott asszony besokallt, az ágyhoz bilincselte a férjét, és...
– Ez nem regény, hanem az egyik gyilkossági ügyed – emlékeztetett Dalia. – Nem volt nehéz megoldani. A pasi kipurcant a seggébe rámolt cuccoktól. Amúgy meg csak megérdemelten visszakapta, amit...
Kara sikított, és dobolt a lábával. Végigsimítottam a haján.
– Megkapod a Hiszti Keresztet is – szóltam nyugtatólag.
Nyakamat átkarolva a vállamra omlott, és a soronlévő összehúzódás végéig ott maradt.
Ezután fogadtuk a bizalomkeltően jó arcú, harmincas doktort. Ő pedig mindenkit megtekintett – külön kérésre Szent Bájt is –, és megjövendölte, kinek mennyi ideje van még hátra a kitolási szakig. Végül az iránt érdeklődött, megcsillogtassa-e előttünk a korszerű nőorvoslás káprázatos bűvésztárát, azaz ránk csatlakoztasson-e különféle gépeket, prüttyentőket. Lecsillapítottuk, mondván: a mi inger- és ízlésküszöbünk nem tart ott, mi tűzijátékos haccáré nélkül is megszülünk.
Azt viszont nem akartuk, hogy ő elbűvöletlenül távozzék körünkből. A következő lambada-szám hallatán összevillantottuk szemünket, egymás köré perdültünk, és mozgalmasan virgonc táncbemutatót rögtönöztünk a „szüllető” orvosunknak, hálánk jeléül.
A méhszájfürkész nevetve távozott.
Ezután benyitott egy zizegősen ideges nőszemély, szemüvegben, konttyal. Megpróbálta rávenni a poplányt, hogy menjen vissza vele a különszárnyba. Az újfent pihegő Emili előbb fityiszt mutatott neki, ám a darázsfészek-kedélyű fehérnép nem bírta értelmezni a makettet. Az egész öklös verziót már felfogta. Háborogva hátrált ki a szobából.
Az ajtózsanér még ki sem hűlt, midőn berobbant Marcel.
A máskor tűrhetően normális viselkedésű, áthatóan férfias, szikrázóan kék szemű pasas felnyalábolta születő gyermeke anyját. Átvitte őt a körtezöld szobába, végigterítette az ágyon, leborult a lábaihoz, főként az ágyéhoz, és szenvedélyesen előadott egy lánykérő verset.
A rímben gazdag, ám költészetben szegényes zengzet őszintén megríkatta Szent Habanérát.
Daliát és engem kuncogásra ingerelt.
Marcel döbbenten bámult egyikünkről a másikunkra.
– Mit kacarásztok? Az internetről vettem a költeményt! Pénzért! Teljesen hivatalos! Direkt Patáliának íródott, név szerint. Elküldtem a versfaragónak a történetünket, és egy óra múlva már kész is volt a lánykérő rigmus. Nem tetszik?
– Meghatottságomban röhögök – gurgulázta Dalia felhúzott térdeit csapkodva.
– Ez mind semmi! – villant Marcel szeme. Bőrdzsekije zsebébe vájt. Előbb az egyikbe. Aztán a másikba. Lázasan végigtúrta az ördögi fazonú kabát mellkasára, vállára, ujjára, gallérjára varrt zsebeket is, mind a kéttucatnyit, majd rátért a rejtett belsőre.
Örvendeztünk, hogy nem adta fel a reményt, mert végül megtalálta, amit keresett, és zsonglőrös mozdulattal előhúzott egy szívpiros bársonnyal bevont dobozkát. Amikor felpattintotta a fedelet, az arajelöltet újabb keményedés ragadta magával a másik dimenzióba.
A fájdalom hatására Dalia széttárta térdeit, és hessegetően hadonászni kezdett, kifelé terelve a parányi dobozzal zsonglőrködő Marcelt.
Az atyát megrémítette a szenvedés látványa, ugyanakkor elhatalmasodott rajta a segítő szándék. Aggódón hajolt nője fölé. Felhajtotta a hálóinget, hogy bekukkantson Vivicához, s megérdeklődje tőle, meddig kínozza még az anyját, s mikor találkoznak végre.
Dalia ellenezte a hívatlan vizitelést. Nem csak szóban tiltakozott. Hadonászott, rúgkalimpált. Így aztán a bársonybevonatú dobozka szülőágy körüli pályára állt, kevés híján Marcel is repült utána.
Utóbb a kudarcos vőlegény négykézláb jött-ment a szobában, és a jegygyűrűt keresgette. Dalia lekászálódott az ágyról, átfésülte a lepedő összes ráncát, redőjét, széthajigálta a párnákat, a takarót. Végül sóhajtozva lemondtak a sorsfordító smukkról.
– Leszel a feleségem? Ennek ellenére? – rajongott a jobbára épeszű titokzsaru.
Barátnőm rám sandított a kérdező válla fölött. Leolvasta a választ a számról.
– Meglehet – rebegte. – De most hagyj magamra.
Marcel kifelé indult. Kilinccsel a kezében visszafordult, és lelkes taglejtésekkel biztosította nőjét, hogy nem megy messzire, itt lesz az ajtó másik felén. Teljes kivonulása hosszabb időt vett igénybe, mivel még percekig dobálta a puszikat a küszöbről.
Dalia gyorsan elkészítette a diagnózist.
– Meggárgyult szegény – sóhajtotta, miután az egykori macsó átcuppogta magát a nyílászáró külső oldalára.
– Ne cikizd, hiszen úúúgy, de úúúgy szeret téged! – bömbölte Emili. – Ha engem csak feleennyire imádna a dzsigoló férjecském!
– Ráadásul David Copperfieldnek is tőle kéne megszereznie az eljegyzésigyűrű-eltüntetés trükkjét! – morogta a már-már menyasszony. Újabb fájása jelentkezett, ezért ismét felcsimpaszkodott a kötélre. Amikor a feje koppant a plafonon, megtorpant. Szétnézett a magasból, ám onnan sem látta az elgurult gyűrűt. Bosszúsan felcsattant. – Szemfényvesztés volt az egész! „Itt a piros, hol a piros?” Még jó, hogy nem mondtam neki áment a kézkérésre! Egy illuzionistának! Egy gyűrűszédelgőnek!
– Majd előkerül a takarításkor – vigasztalta Emili. – Bezzeg az én dzsigoló férjecském teljesen hagyományos módon tüntette el a jegygyűrűjét: egyszerűen elkártyázta.
Kara felcsattant:
– Miért nevezed dzsigolónak azt a stricit?
– Mert úrinő vagyok!
– Vagy úgy – sóhajtottam. – Úrinőnek úriférfit!
– Istenem, pedig úgy hittem ebben az egészben! És papás szülést akartam! – jajdult a poplány. – Képzeljétek, az esküvőnkre még a pápát is meghívtam!
– Erre az eseményre is meghívhattad volna – vélekedtem. – Sőt, ha most szólsz neki, még időben ideérhet. A pápás szülés még simán összejöhet.
– Ez inkább sajtós szülésnek ígérkezik – dünnyögte Dalia a mennyezetről ereszkedőben. – Lekoptathatnád a médiát a szülőcsatornádról.
– Nem lehet. Nem lehet!
– Na persze. Értem én. Lapozzunk. Eszembe jutott egy vicc, minden apropó nélkül. A férj hazaállít egy afrikai szopóbékával. Neje kérdi, minek az. Mire a pasas: tanítsd meg főzni, aztán húzz vissza anyádhoz!
Kékmacska a szívéhez kapott.
– Hát ezt senki nem fogja elhinni nekem, ha megírom a blogban! Ti még ilyenkor is képesek vagytok a szexre gondolni?
– Voltaképpen miért kell neked blogot írni? – informálódtam.
– Mert most ez a szokás. Az emberek internetes naplót vezetnek.
– Aha. És ki olvassa az emberek internetes naplóit?
Kara homlokráncolva eltűnődött.
– Hát nem is tudom. Fű? Fa? Ez egy önkifejezési forma, egyfajta kitárulkozás. Rengetegen felteszik a hálóra a különféle műveiket, és töméntelen dicséretet kapnak a netpublikumtól. Ez egy hatalmas közösség. Na persze, olvastam lesújtó véleményt is a jelenségről. Idézem: „Egy régi teória szerint, ha egymillió majomnak adsz egy-egy írógépet, és ők elkezdik ezeket összevissza püfölni, előbb-utóbb megírják a Shakespeare-összest. Az internetnek hála, ma már tudjuk, hogy ez nem igaz.”
E végszóra kopogtak. Ezúttal a vajszínű szoba ajtaján.
– Megjött a blogíró gép – vélte Dalia. – Nem tudom,nektek mi a további programotok. Azt hiszem, én most már kicsomagolom Vivicát.
Perceken belül ott termett a doktor és az asszisztencia. Becsukták a Kékmacska-család felőli paravánajtót.
A fess peteböngész gumikesztyűbe bújt. A lehanyatlott Patália térdei közé hajolt, s szinte nyomban felörvendett:
– Gratulálok, anyuka! Szültünk egy csodaszép jegygyűrűt!

 

 

A szüllető személyzet már nem moccant el Dalia mellől.
Kékmacska kiküldte a férjét Marcel mellé, arra utasítván őket, hogy rágják egymás körmét.
Kinéztem a folyosóra. Belloq bizony nem volt ott.
Marcel sem a szarut harapdálta, miként az örökösük születésére várakozó atyáknál előírásos, hanem arccal a fal felé, homlokát a csempéhez támasztva, bolydultan artikulált a telefonjába:
– Hogy mit mondasz? ...Hogy hol mondod? ...Hogy merre menjek? ...Hogy mit csináljak? Hogy kinek a...?
Buggyant exmacsót dünnyögve visszavonultam a pink szobába, az ajtónak vetettem a hátamat, míg átvészeltem a rám rontó, az eddigieknél klasszisokkal tortúrásabb összehúzódást – vagy valami olyasmit. Nem vettem biztosra, hogy túlélem. Amint a prés megpihent, úgy döntöttem is magam is lepihenek, vagy eltemetkezem. Az ágy felé indultam.
Emili jött szemből, gödröcskés arcán mosollyal, zsinórjánál fogva lóbálta a mobilját.
– Szia, nekem most mennem kell! Megjött a műkörmös!
Gondoltam, egy visszhang erejéig még megvárathatom Uriant.
– Műkörmös?!
– Ja, lepattant két körmöm. Muszáj helyrehozatni a praclimat. Ha már manikűröztetek, a rőzsémet is rendbe rakatom – magyarázta, megpaskolgatva vállra omló fürtjeit. – Egy füst alatt dolgozhat rajtam a sminkes is.
– Szülés közben?
– Naná, mivel utána egyből ellepnek a sajtósakálok. A Dame magazin vette meg az első fotózás jogát. Habár kikötötték, hogy ők hoznak stylistet, fodrászt, sminkest, én akkor is ragaszkodom a saját, bejáratott szépítőimhez. Na pá, rohanok! Ja, és képzeld, az imádott férjecském mégiscsak ideólálkodott! Ezt az asszisztensemtől tudom, ugyanis a drágám nem mert felhívni, a tök jogos dühömtől félve. Máris magától beállt a sarokba, szégyenkezni. Mit szólsz, micsoda idomár vagyok?
Szent Báj kuncogva elgörgött.
Folytattam utamat a roppant csábító fekhely felé. Félúton jártam, mikor Marcel robbant be a másik ajtón a körtezöld szobába, ezt kiáltozva:
– Mézecském, mit hallok? Tényleg megkerült a gyűrű? Tehát akkor mi a válasz? Hozzám jössz? Apropó, véletlenül nincs nálad stukker?
Míg ezt elhadarta, meredten bámulta a Dalia véres-nyákos combjai között megjelenő hollófekete, göndör hajfürtöket. A szülész abroncsként összeillesztett, gumikesztyűs ujjai közül előbukkanó fej elakadt néhány – végtelenné lassult – másodpercre.
Rettenthetetlen Marcel felfogta a panorámát. Térdei megroggyantak. Hátrált kétlépésnyit, megtámaszkodott az ajtófán. Ujjai, melyekkel odatapadni iparkodott, márványosra fehérültek.
Dalia mély lélegzetet véve felült. Céklaszín arccal préselt. A fürtös babafej valósággal kilövellt belőle. Virágbomlásszerűen fakadtak ki testéből a vállak, a törzs, mígnem az egész újszülött kilövődött. A doktor és segédje rutinos mozdulattal, röptében kapta el az apja felé sikló, gyümölcsfagyi színekben pompálló Vivicát.
Marcelt nem kapta el senki. A sokat megélt titokzsarunak szédültében is maradt annyi lélekereje, hogy kifelé roskadjon, összecsuklás közben még az ajtót is behúzta maga mögött. Le a süveggel a tapintatos pasasok előtt! De vajon miért óhajtotta a stukkert?
Vivica éles, rekedtes hangon felsírt. Dalia lehanyatlott a párnára. Szorosan lezárta szemhéját.
– Egészséges? Ép mindene? – kérdezte.
– Minden rendben. Gyönyörű leányzó. Még egyszer gratulálok! – felelt az orvos.
A megkönnyebbült harcművésznő csatlakozott síró szülöttéhez.
Immár leplezetlenül hüppögtem tovább, nem csak meghatottságomban. Kissé dühös is voltam. Mert hát hol késik az én Szívem Ura? Félhangosan, bár nem szó szerint idéztem Lawrence Durrellt: „Daniel, ha így folytatod, ne számíts hitvesi hűségemre!”
Hirtelen rám került a sor.
Az elevenen történő széttépetésre hajazó tolófájások eszembe juttattak a boszorkánypróbát. A sűrű homályú középkorban, ha egy fehérszemély sátánimádás gyanújába került, hosszas vallatásra számíthatott, és még a Gonosz jelét is keresgették rajta. Testét döfködték, nyújtották, facsargatták, forró szurokba, szögekbe hempergették. Az aberrált módszerekkel véghezvitt kínzás során nem törődtek azzal sem, ha a megvádolt nő beteg vagy viselős volt. A boszorkánypróba tüzében edzett asszonyok (ha túlélték az eljárást) utóbb darázscsípésként fogták fel a gyerekszülést, de még az is lehet, hogy laci-pecsenyés, táncos vigalomnak tartották.
A fájásfürkész mosolyogva bátorított, mondván: Urian rögvest landol körünkben. Haldokoltam, megítélésem szerint. Lett volna mit morognom a rögvestről, és amúgy is férfirühellő hangulatba kerültem. Nem szívesen éreztem efféléket, így aztán inkább az iménti gondolatfutamot folytattam, azon mélázva, hogy a hajdanvolt korokban az arra hajlamos egyének beállhattak bakónak, nyúzómesternek, körömletépőnek, csigázónak, spanyolcsizmázónak. Midőn elkövetkeztek a „humánus” idők, a kínzószakma illegalitásba vonult, ám képviselői továbbra is szörnyen buzgók és tevékenyek. Őket immár perverznek, aberrásnak, pszichopatának nevezzük, és rendőrileg üldözzük. Jó játék, nemde?
Mivel az analitikus gondolatoknak sem volt fájdalomenyhítő hatásuk, titkos technikához folyamodtam. Meséltem magamnak. Huhh, ez nagyon bejött! Fantáziámban varázsos tájakon kalandoztam, vad és szenvedélyes dolgok történtek velem. Lángolt bennem az életerő tüze. Amelyről már biztosan tudtam, hogy élőholt lennék nélküle. Ha – ne adj' isten! – ez a láng kialszik valaha külső-belső világom fekete-fehérré csúnyul, rideggé; ismétlővé szürkül. Végül közönyössé vagy – ami még rosszabb – utálkozóvá válok iránta. Ellegyeztem a spleenes gondolatot. Élveztem sejtjeim elevenségét, tisztaszép érzelmek áradtak bennem. Szárnyaltam. Erős, szabad, halhatatlan voltam, akár a lélek.
Egyszercsak megéreztem Urian jelenlétét. Spirituálisan összekapcsolódtunk, szavak nélkül oszlattuk el egymás félelmeit. A tágas világ fehérizzóan vakító lett köröttünk, mi testetlenül lebegtünk. Olyféle érzés töltött el, amely leginkább a csodával volt rokon.
Mindeközben két emelettel arrébb az orvosi öltözéket viselő Belloq gumikesztyűt húzott. Ugyanis altesti beavatkozáshoz készülődött a sürgősségi osztályon.

 

 

Daniel Belloq a társaira hagyta a kámforrá vált smasszernő felkutatását. A maga részéről átöltözött, kocsiba pattant, a kórházba indult. A rutin vezetett helyette, míg ő azon töprengett, miként juthatna be a szülőszobába, neje ellenóhajával dacolva. Például: az ajtót berúgva, tigrisbukfenccel. Nem jó, a rabiátus hitvesasszony bőszen tiltakozhat. Ilyenkor nagyobb tárgyak is röpködhetnek.
Esetleg előreküldhetne egy könnygázgránátot, az garantáltan beválna. Fenét. A zokogás bárki mást lekötne, Denisát kivéve. Attól a nej bőszül. Netán fény-hang gránáttal próbálkozzék? Vagy inkább álruhában? Öltözzön orvosnak, gólyának, kéményseprőnek? Mégis, miként érje el az ember, hogy szüléskor a felesége mellett lehessen?
Sóhajtva szállt ki a Mazdából. A kórház bejárata felé indult, még mindig tompán érzékelve a környezetét. Lelke mélyén sejtette, hogy nincs mit tenni, ő bizony a folyosón fog rohangálni, dúlt pók módjára. Mivel a nej amúgy ruganyos és laza a világ dolgait illetően, ám éppen ezen egy ügyben nem és nem hajlik. Az elmúlt hónapokban naponta többször összetűztek, szakítottak, már-már szét is költöztek emiatt. Denisa hajthatatlan maradt.
Na persze, ő sem enged, elvégre ő a férfi! Egyszerűen be fog menni, megáll a lány mellett, akit valaminő rejtelmes okból átkozottul szeret, és részt vesz gyermekük világrajövetelében, ha már a gyártáskor is aktívan jelen volt. Alig bánta, hogy nincs nála stukker, jól tudván: a konok nej számára még egy töltött ágyú sem perdöntő érv.
Ilyféle gondolatokkal próbálta doppingolni magát, midőn megpillantotta a sántikáló személyt. A hátulról könnyen férfinak nézhető, zuhanykabin alakú, magas növésű egyén combközépig érő, suhogós kabátot viselt, ám valahogy olyképpen, mintha csak az imént rángatta volna le valakiről. Vastag bőrből készült nadrágja szárait sárfoltok rondították, lábán szegecses, fémlemez-ékes motoroscsizma feketéllett, forgattyúdíszes ezüstsarkantyúval.
Belloq villámgyorsan végigelemezte a látottakat. A repkényzöld kabát még tévedésből sem illett az alatta rejtegetni próbált motorosszereléshez. Patyolattiszta lévén erősen elütött a szürkés-bíboras foltokkal éktelenített nadrágszártól, a hasonképpen sáros-véres csizmák. Az utóbbi sarkán lévő forgó ezúttal alig-alig moccant. Nem úgy, mint amikor tulajdonosa lötyős hókását fröcskölve, a kocsik közt cikázva menekült üldözői elől a városi forgatagban.
A száguldó zsarujárgány többször is közel jutott a motorhoz, mielőtt az eltűnt volna egy lejtős, keskeny utcában. Daniel emlékezetébe rögzült a menetszél által vadul pörgetett sarkantyúforgó látványa.
Így hát biztosra vette, hogy Imola Meco, a fogolyszöktető smasszer biceg előtte. A szűk kölcsönkabát sokat sejtetően dudorodott a nő bal hónaljánál. Belloq végigtapogatta magát, ám fegyvertelensége mit sem változott. E hiányosság ellensúlyozására sem stukker, sem golyóálló mellény nem nőtt rajta. Tüstént felhagyott azzal, hogy tovább higgyen a mesékben, csodákban. De legalább – ezt is kontrollálta – a szíve a helyén volt. Követte a nőt.
Korábban, midőn az ádáz szerelmespárt hajszolták városszerte, igyekeztek minden hasznavehetőt megtudni róluk. A fickót fegyveres rablás miatt kalitkázták be, a nő rabokra felügyelt a sitten. Kettejük titkolt ismeretsége még a bekóterezés előtt köttetett és mélyült végzetessé.
Meco megszállottan sportolt. Súlyt emelt, gyúrt, erőmérő versenyeken indult. Többször elnyerte a Legerősebb Nő címet. Rajongott a lőfegyverekért. Az öltözőszekrénye ajtajára ragacsolt poszter meredező fegyvercsövet ábrázolt, a csövön rúzsos ajaknyomok vöröslöttek, a torkolatot pörge nyelv nyaldosta.
Igen, az erőművésznő sántikált a kórházi folyosón. Útirányából sejteni lehetett, hogy a sürgősségi osztály felé tart.
Belloq felgyorsult. Megelőzte Mecót. Nem tartott a felismeréstől, mivel azelőtt sosem találkoztak, az üldözés során pedig maszkot viselt.
Mire átgondolhatta volna, mire is készül, beért az osztályra, felmutatta igazolványát a recepciós pultnál ülő, tágra meredt szemű nőnek. Közölte vele, hogy a rövidesen bejelentkező, szekrényszerű perszónát küldje hozzá, addigra ő szert tesz gyógyító identitásra.
Benyitott a legközelebbi, vizsgáló-kisműtő feliratú ajtón. Odabenn is igazolta kilétét. Senki sem tartotta fel kérdezősködéssel. Kapott egy köpenyt, s legott magára maradt. Körbepillantott, felmérve, mit hol talál. Üvegajtós szekrények, gördíthető asztalkák, különféle gépek, monitorok, állványok fogták közre a helyiség közepén lévő, lepedővel takart ágyat.
Sejtette, hogy Marcel már az ugyancsak szülésbe fogott Dalia közelében strázsál, esetleg pókként rohangál a folyosófalon, vagyis kéznél van. Felhívta sorstársát, néhány szóban összefoglalta az akut helyzetet. Vázolta a tervbe vett megoldást.
Marcel válaszreakciói alapján gyanítani kezdte, hogy az egyébként penge pasas átmenetileg agyhalott, aligha számíthat rá. Sebaj, egyedül is belevág. Nos igen. Bejött, amit sajátos szókincsű Cyd barátjuk mondogatott: ha a férfiember nem rutinos nőbúvár, akkor hagyja a fenébe a szülőszobai jelenlétet, különben bizonyosan bekómál a véres stresszektől; ha pedig pozdorjává töri a fejét a padlón, ki neveli fel a csóringer gyereket?
Ami azt illeti, ő már akkor kocsonyás lett bokában, midőn egyszer, Denisát vizsgálatra kísérve egy nyomasztó kinézetű ajtón a következő feliratot olvasta: LÁTVÁNYSZÜLÉSZET. Vagy inkább ÉLMÉNYSZÜLÉSZET szövegű táblát látott? Netán mindezt csak rémálmodta? Mostanában többször megesett vele, hogy nehezen bírta megkülönböztetni a való életet a lidércálmoktól.
Eltette a maroktelefont. Az ajtóhoz sétált, kilépett a folyosóra.
Szinte nyomban stukkercső nyomódott a hasába. Nagyjából erre számított, mi több, kívánta a fejlemény. Mindazonáltal ijedelmet színlelt.
Szemközt, szoros közelségben Imola Meco állt, laza szemrésében szürkéskék szemgolyó úszkált, tűhegynyi pupillája lüktetni látszott. Orrlyukai kitágultak, fogai összecsikordultak.
– Befelé! – recsegte.
Daniel visszahátrált a vizsgálóba. Kezét megadóan felemelte.
Meco a sarkával rúgta be az ajtót. Sebeiről megfeledkezve a sérült lábára helyezte testsúlyát. Megroggyant a fájdalomtól. Szabad kezével az orvosi köpeny mandzsettája után kapott.
– Szedje ki belőlem a golyókat! – parancsolta.
– Csak nem sérült meg, hölgyem? Megtámadták? Szólt a zsaruknak?
– Kuss legyen! Kurvára fáj!
Belloq emlékezett a reggel óta történtekre.
A fejvesztve menekülő latorpár nyomában egy motelszobába rontottak. Akárha egy bolydult kaptár belsejébe kerültek volna: dühödt ólomdarazsak röpködtek feléjük. Két társa sikoltva lehanyatlott, ő egy kanapé mögé vetődött, a hajszolt gengszter után. Ereszkedés közben igyekezett maga alá temetni az Uziját meresztgető kóterszökevényt. A mellényét végigpüfölő sorozatot ménesnyi lórúgásaként élte meg.
Lélegzete elakadt, gyomra felfordult. A szervezetét elárasztó adrenalintól bíborrá ködösült a világ. Érezte a lökéshullám jótét – kínenyhítő – hatását. S persze a kommandós szlengjükben überképzőnek nevezett reakciót is, minek befolyásaként élő pöröllyé változott. Könyökkel, alkarral ütötte meg a fickót. Lefegyverezte,majd a mellkasára térdelve mozgásképtelenné tette a félholt bűnözőt. Közben – a jól ismert, maró émellyel a torkában – az ablakon kilendülő smasszer után lőtt. Néhány társa ugyanezt tette.
S jól látta, amint a hóesésbe vetődő nő ruháját több helyen feltépik a golyók. A szétrobbanó nadrágbőr alól vér fröccsent elő, akárha bíborvörös rózsaszirmok peregnének a párkányra.
A menekülő eltűnt szem elől. Ők utána szárnyaltak.
Meco épségben utcát ért. Motorra pattant. A hajsza folytatódott. Újra s újra a nyomába értek, ám a fürge smasszert elcsípniük nem sikerült. Jóllehet örömest leterítették volna, ügyeltek a célzásra, mivel főnökeik eleven állapotban óhajtották megkapni az erőbajnoknőt. Mire ez a kívánság élve vagy halva paranccsá módosult, a jócskán stimulált állapotban lévő Imola Meco köddé vált.
Mostanáig. Belloq gyanította, minek köszönheti a váratlan alkalmat. Denisa a közelben tartózkodik, tehát kézenfekvő, hogy levakarhatatlan kísérője, a Véletlen is errefelé időzget.
Meco megpróbált feljutni a vizsgálóágyra. Leülési kísérletei ingerülten nyöszörgős, sziszegős kudarcba fulladtak.
– Adhatnék egy bódító injekciót – ajánlotta Daniel.
– A kurva anyádnak! – mordult a sérült domina-modorban.
– Próbáljuk meg együtt. Szépen lefekszünk.
A nő rámeredt, töviről hegyire beitta a gumikesztyűt, fehér köpenyt viselő, magas termetű, sötét szemű, komoly doktor látványát, végül így szólt:
– Rakj föl, de közben ne érj a sajgó seggemhez, mert kinyírlak!
– Elmondaná, mi történt önnel? – kérdezte Belloq.
Hónaljon ragadta, az ágyra lendítette a sérültet, emeltében igazított a mázsás testen, hogy az az ép oldalán landoljon. A féloldalas helyzetből hasra fordította a sziszegő nőt.
– Felvághatom a ruháját? – érdeklődött.
Felkapott egy ollót a keze ügyében lévő tálcáról, választ nem várt, széthasította a nadrágot. Szemügyre vette a golyónyomokat, az egyiket a bal oldali farpofában, a következőt valamivel lejjebb, a combtőnél. A harmadik lövedék a combizomzatot átfúrva, elöl eltávozott.
– Hány lövés érte, hölgyem?
– Három, cseszd meg! Szedd már ki az ólmot!
– Csúnya szövetroncsolásokat látok. Javaslom, fogadja el a bódítást...
– Anélkül csinálod!
– Fájni fog.
– Mit érdekel az téged? Csináld, vagy kiloccsantom az agyvelődet! – bömbölte Meco, derékból hátrafordulva. A válla fölött meresztette a fegyvercsövet a célpontra. Ehhez kénytelen volt a könyökén megtámaszkodni, a labilis helyzetben enyhén remegett a keze.
Belloq fogadást mert volna kötni az agyvelőloccsantós szófordulat bekövetkezésére. Amint a várt fenyegetés elhangzott, félősen összerezzent. Miután ilyképpen Meco kedvére tett, fogót ragadott gumikesztyűs kezébe. A fekete-lila szegélyű, szivárgó vértől síkos sebbe hatolt az eszközzel. Meglehetőst mélyre jutott a terjedelmes farpofában, mire megérezte az akadályt. Finoman szétnyitotta a fogó szárait, közéjük siklatta a lőmagot, hallotta a fémrészek egymáshoz koccanásának neszét, Meco fogcsikorgatását. Nem először művelt ilyesmit, mozgalmas pályafutása során többféle orvosi tevékenységre kiképezték, talán csak magzatelhajtásra és prosztatamasszázsra nem. A tálcára pottyantotta a golyót, magasról, hogy szépen koppanjon, fertőtlenítőszert permetezett a szabálytalaj formájú nyílásba. A páciens erőteljes huhogása, sziszegése közepette tamponálta a kiújult vérzést.
Mindeközben kifigyelte, hogy Meco nem viseli a fogolyszöktetési akció során jelesre vizsgázott golyóálló mellényét. Alighanem ugyanakkor dobta el, midőn a rongyosra lőtt bőrdzsekit is eltüntette. Szívesen megérdeklődte volna a nőtől, mi módon tett szert a suhogós kabátra, s vajon jól van-e az egykori tulajdonos.
Midőn az ülep alatti sebbe nyúlt az eszközzel, eszébe jutott, hogy a fia talán ebben a pillanatban bukkan elő a Denisa által magzatbölcsőként és kenguruzsebként is definiált anyai szervezetből. Ő meg itt babrál egy erőbajnok és zsarugyilkos testszöveteiben.
Ennek hatására kotorászás nélkül, álomsebesen lelte meg a következő lövedékmagot. Kiemelte a mélyből, szétnyitotta a fogó szárait, megvárta a koppanást. Kiejtette a szerszámot az ujjai közül.
A következő pillanatban hátracsavarta a nő fegyvert tartó karját. A lezuhanó stukker csattanását is elégedetten nyugtázta.
– Letartóztatom, Imola Meco – szólt lágyan.
A meglepett smasszer üvöltve vergődött, vonaglott, rúgni próbált, sikerrel.
A kényesb szervén, továbbá szívgödrön talált, kínok közt agonizáló Daniel még az eutanáziára is gondolt, midőn a nő tarkójába döfte a könyökét. Szorosan fogva tartotta a hátrafeszített kart. Meco zsibbadtan hevert a satuban.
Belloq úgy vélte, talán mégis megmarad. Fájdalmai valamelyest alábbhagytak. Megvárta a tányérszemű recepciós által titkon riasztott zsarukat. Végignézte, ahogy hátrabilincselik a bukott smasszer karját. Aztán azt amint az őrjöngő erőművész felrúgja egyiküket, és nekifutásból felökleli a másikat.
Ekkor előszökkent a háttérből, egyetlen félköríves fordulatból térdhajlaton, lábközt és állon rúgta a medveszerű női személyt. Bár az megroggyant, majd sokrét görnyedt, és a szeme is fennakadt, mielőtt még az eszméletvesztése beállt volna, iszonyatos bosszulást helyezett kilátásba.
Daniel méltóságteljes unottsággal fogadta az ezerszer elhörgött fenyegetést. Mihelyt a jókora bajnoknő padlórepesztő robajjal összeomlott, s ily módon bizonytalan időre ártalmatlanná vált, ő sarkon fordult, és az ÉLMÉNYSZÜLÉSZET irányába startolt. Négyesével vette a lépcsőfokokat. Elszáguldott a mambóbébi megörökítésére várakozó fotóshad és a testőrkordon mellett.
Parázs testi kínjairól megfeledkezve, Apa leszek, apa leszek! ritmusra dobbanó szívvel, tapintatos kopogására választ sem várva rontott a pink szobába, arra eltökélten, hogy nem hagyja magát kiűzetni onnan.
Berohanása pillanatában hőn szeretett neje alig hasonlított arra az univerzum-tekintetű, csúfondáros mosolyú, roppant bűverejű lányra, akit annak idején első látásra-hallásra a magáénak kívánt. Ugyanis egy tolófájás finisében lehunyt szemmel, kipirosodott arccal, kötélnyire duzzadt halántéki és nyaki erekkel épp visszafelé hanyatlott a párnára.
Ám tüstént hasonlítani kezdett, amikor megszólalt:
– Ha a következő nyomásra sem születik meg, abbahagyom az egészet! Elhúzok apácának! És ezentúl, ha egy pasas csak rám pillant is, kasztrálom a nyavalyást!

 

 

És ekkor felfedeztem a rám pillantó pasast.
– Jaj, Belloq, már csak önvédelemből is rohanj kifelé – nyögtem, szörnyeteg fenyegetőzésem miatt rémülten. Hiszen vétek volna kasztrálni az istenadtát!
A széttépetési kín elölről kezdődött.
A figyelmeztetés ellenére merészen közelgő férfit bámultam.
Magas pasas volt, cseles fazonú, inggalléros, kigombolt nyakú, kötött pulóverben, épp annyira szűk farmerban, hogy az még kényelmes legyen. Emlékezetből a ruhája alá láttam. Mesemód meglepett, amit éreztem. Ugyanis letagadhatatlanul az jutott eszembe, hogy jelenlegi elfoglaltságomat boldogan elcserélném a vele való hempergőzésre. Fejtől bokáig elpirultam. Ez aligha szúrt szemet, hiszen az arcom amúgy is szederszínű volt, utóvégre szültem.
Mit fogok felelni, mikor anyám megkérdezi: drágám, mire gondoltál rettentő kínjaid közben?
Na mégis, anya, mire!? Szerinted? Hát Mogorva szelvényezett hasizmára, fejesugrásra csábító, mély köldökére! Aztán még a finom szattyánbőrbe kötött medencecsontjainak ívére. Na meg az általuk közrezárt, legforróbb részletekre. Vagyis – végső soron – a kettyintésen szántott az agyam; édes anyukám! Mami, borogass!
Belloq arcára néztem.
Rövid, sötét haja borzasnak tetszett, akárha küzdelemből érkezett volna. Magas homlokát, dús szemöldökét, varázsosan ívelt, szűk szemrését néztem. Mélyre hatoló tekintete átégetett, melengetett és vágyamat csigázta, szokásosan. Forró csokoládé színű íriszéből tűz áradt, elevenség tüze. Egyenes, jelentékeny indiánorra, az arcára vésődött, félköríves barázda, a csukott szájú, sajátos mosolygás is erőteljesen hatott rám.
Belloq mellém lépett. Összefontuk ujjainkat.
Amikor a fájdalom félig ülő helyzetbe emelt, ő megtámasztotta a hátamat, és én a pulóverébe fúrtam az arcomat. Ujjaink szorították egymást. Felpörgött szívverésem a halántékomban dübörgött, és Daniel szívdobbanásait is hallottam.
Egyszercsak könnyű lettem, akárha kínálomból ébrednék.
– Hát itt van a kis Meglepetés! – szólt a doktor.
Elállt a lélegzetem. Meglepetés? Micsoda?! Mégsem fiú?
Ja, ez az egyik neve. Felnéztem.
A fess magzatböngész kezében tartott csomag alapszíne kékes-pirosas-szederjes volt, bevonata penészes-nyákos. Arca olyan kék mazsoláéra emlékeztetett, akit csúnyán megijesztettek.
Homlokráncolva szemléltem a tejszínes gyümölcsfagyi árnyalatú, hurkás-ráncos szüleményt. Belloqra sandítottam, azt lesve, neki vajon tetszik-e.
Egyszerre csak heves mozgolódás támadt abban a tarka ránchálózatban, amit a meglepetéscsomag arcának véltem. Hirtelen tárult fel benne egy jókora, kerek nyílás. Ez belül rózsaszín és nedves volt. Keserves, szaggatott, szívettépő üvöltés tört fel belőle.
A doktor még egyszer fenéken paskolta az újszülöttet.
Aztán óvatosan Daniel kezébe adta az öklét rázva, rúgkapálva bömbölő jövevényt.
Ő pedig úgy fogta két tenyere bölcsőjébe, miként féltett kincset szokás.
– Isten hozott, Urian-Surprise Belloq – szólt, furcsán fátyolozott hangon.
És a hasamra helyezte a fiunkat.
– Most vígan bőghetnék, ha nem jöttél volna be! – csuklottam, a visszafojtott könnyektől fintorgatott arccal.
– Együtt tilos? – kérdezte ő. Úgy tetszett, hirtelen náthás lett.
Futó tűnődés után engedélyeztem magunknak a közös pityergést.
Boldogan tercetteztünk egymás ölelésében.

 

 

Ella röpít vissza a jelenbe.
A kamaszlány kopogtat, benyit. Cingáran álldogál az ajtórésben.
– Ugye, a zöld a kedvenc színed? – kérdezi. Nem vár választ, folytatja: – Ha nem tudnád, a zöld a tündérek színe.
– Válasszak másik kedvenc színt?
– Á dehogy! Megtarthatod!
Hátrál kétlépésnyit. Rám csukja az ajtót.
Lepattanok az ágyról. Jobbkor nem is jöhetett volna. Ha még néhány percig emlékezni hagy, eljutok a szülést követő, bús fejezetekig.
Kisétálok a konyhába. Útközben hallom a tévés hírolvasó hangját. Hogy ne figyeljek közlendőjére – miszerint végre megint egy rakás ember, állat, erdő, folyó halt meg a világban, juhé! –, a mézbariton hangú, csődörpillantású fickó közelmúltbéli menyegzőjére gondolok.
Az volt ám a társasági esemény! Rongyot ráztak, fényt űztek, trendeknek hódoltak. Galambrajokat eresztettek föl a szférába. Ez enyhén zsenánt volt, végtére pávát is öntethettek volna, hiszen az sokkal nagyobb és színpompásabb. Továbbá kilométeres uszályt vonszoltak maguk után, na persze nem hajózásit, hanem fátyolzatit, csipkéset. Minden vendégre jutott egy-egy serény giccslapfotós, az örömanyák ríttak, értelemszerűen örömükben. Másnap reggelig tartott a mondén táncos muri, mindenki ropta/csinálta mindenkivel, hejehuja, dajdaj.
Mire odaérek, a figyelmes Ella csatornát vált, pontosan tudván, hogy ekként megelőzheti pikírt beszólásaimat. Rám néz, jókora, sötét szemében meglátom apja tekintetének mását. Ők azt állítják, inkább az én pillantásom perzselően életteli, semmint az övék. Én pedig azt hiszem, hajdan éppen a tekintetünkről ismertük fel egymást: jin a jangját – és viszont.
– Martin az imént hívott. Nemsokára hazaérnek Uriannel a tüntetésről – jelenti Ella.
Bekapok egy szem pisztáciát az asztalon ácsorgó tálkáról.
– Most épp a melegek vagy a hidegek jogaiért manifesztál? – kérdezem.
Öcsém megszállott demonstráló, tüntetett már a családi erőszak, a globalizáció, a rasszizmus, a háború, továbbá az unalom és a hülyeség ellen is. És mire ment? Na?
– Ezt a tüntit egy nagyon híres, réges-rég lekaszabolt és megskalpolt indián főnök leszármazottai szervezték – magyarázza Ella. – A Föld jogainak elismertetéséért harcolnak. Biztosan ismered azt az indián mondást, miszerint a Földet az unokáinktól kaptuk kölcsön. Meg azt is, hogy butaság mindent elpusztítani pénzszerzés céljából, mert aztán a pénzt nem lehet majd megenni. Én is el akartam menni, de Martin azt mondta, maradjak itthon ugyanis akár verekedés is kitörhet, ugyanis ez kényes téma, és felvetése piszkosul sérti a multigazdagok érdekeit.
– Ne sokkolj – morgom.
– Pedig szerintem jogom volna ott lenni, mivel én is ezen a bolygón élek, nem igaz?
– És mit gondolsz arról, hogy Urian ott van a huzatos agyú nagybácsival? – firtatom.
– Ne idegeskedj, nem eshet baja! Martin verhetetlen cukaharás, hisz tudod. Akár vízágyúzás, akár kardlapozás lesz, akár bőrfejűek, langyosok vagy al-kaidások támadnak rájuk, ő megvédi a kistesót. Inkább figyelj ide, gyűjtöttem néhány indián mondást erre az alkalomra, és felraktam a honlapomra is, hogy terjedjen a gondolat.
– Figyelek.
– Tehát! „Mihez kezd az ember, ha nem lesz több vad? Ha mind eltűnnek a föld színéről, akkor az emberek belehalnak az egyedüllétbe. Akármi lesz is a vadállatokkal, az lesz az emberrel is. Mert minden összefügg. Akárhogy alakul is a Föld sorsa, olyan lesz az ember jövője is.” Ez az egyik horderős gondolat. Szerintem nagyon igaz. És pontos.
– Félő, hogy így van – dünnyögöm.
– Aztán: „Az indiánok két útról beszélnek, ám ezek szemben állnak egymással. Az egyik a technika útja, a másik a szellemé. A technikai fejlődés beteg és kiégett földet kínál a modern társadalomnak. Ez pedig örült pusztítást vetít előre, míg a szellem útja nyugodtabb ösvény, melyet az egykori őslakosok újra keresnek és járnak. Mert így a Föld nem pusztul el, hanem rajta a fű örökké nőni fog”.
– Remélem, ma délután Martin egyszer s mindenkorra megmenti a Földet – morgom.
Fáraó Átka érkezik a zajosan csapódó macskaajtón át. Magasra tartott farokkal, fojtott hangú nyávogással közelít. Megáll előttem, lezserül a lábamhoz hajítja a fogai közt szorongatott boldogultat. Áramszedőjét rezgetve rohan a tányérjához.
Ella becseréli az egeret féldoboznyi szója-, színezék-, tartósítószer-mentes konzervre. A cirmos rabszolgatartó elégedetten veti magát a gyári kajára. A macskanövendékek viszont a pocik hullájára gerjednek. Mivel azonban öt vérszomjas kölyök jut egyetlen hűlt egérre, ádáz testvéri morgás, köpködés, pofozkodás, birkózás robban ki közöttük.
– Mikor viszik el őket? – kérdezem.
– Csak kettő kap új gazdát. Ők Donaldhoz kerülnek.
A lánykára meredek.
– Donaldhoz? De hiszen ő itt lakik a szomszédban! – Áthat a gyanakvás. – Mit terveltetek ki azzal a gazemberrel?
– Emlékeztetlek, hogy az a gazember a kedvenc barátod és íród!
– Francokat! Még egyáltalán nincs eldöntve, hogy író-e! Meglehet, csak színleli az íróságot! Bűzlik az ipse! Túl jól tépi az igét, mesésen osztja a tahókat, túl fincsi szórend-robbantásokkal játszogat. Túl könnyen ír, túl termékeny. Túl sikeres. Túl kevés macskát fogad örökbe!
– Vigye mindet? – kérdezi Ella alkukészen. – Úgyis hazajönnek.
– Hát itt van az eb elásva! – hörrenek.
A perifériás látásommal észlelem az ablak előtt elsikló Mazdát.
Daniel! – sikoltja egy menyecskés hang a szívemben. Rezegőssé válok bokában, térdben, torokban; testközéptáji villanyozást érzek, hosszan. Mellkasban pihegős leszek. Arcszínem mélyülésének, pupillám tágulásának nem parancsolhatok, ám a mimikai izmaimat királynőként uralom. Rezzenetlenül nézek a belépő pasasra.
Belloq homlokon csókolja, magához vonja a lányát, Ella átkarolja apját, és máris a megskalpolt indián ősről cseveg neki.
Mielőtt én is sorra kerülnék, találkozik a pillantásunk. A szilvamag alakú szemrésből rám villanó, cirógató-vetkőztető tekintet láttán eszembe jut egy másik mondás: Isten mindannyiunknak adott egy éneket.
Te aztán tudod azt a dalt, Mogorva!
Aztán megcsókol. Egy pillanatig sem kétséges, mi a pokol, mi a mennyország.
– Urian? – kérdezi kisvártatva.
Ella válaszol helyettem.
Daniel kissé felvonja bal szemöldökét, egyebekkel nem kommentálja az információt. A tinilány még aggódik egy keveset a Föld bolygó sorsáért, majd rátér Martinéra.
– Megint becsajozott, tudtok róla?
– Nem, mert még nem költöztette be a választottját – jegyzem meg.
Észbe idézem öcsém széles spektrumú bigegyűjteményét, ezen belül főként azokra a lányokra gondolok, akikkel közelebbi ismeretséget köthettem, mivel a folyamatosan nálunk vendégeskedő tesó a barátnőit is nálunk vendégeskedtette. A keresztnevekre alig emlékszem, ám ez nem baj, úgyis hamar kaptak tőlem – vagy a vérkritikus Ellától – becézetnevet.
A legrázósabb bigék egyike Sírógörcs. A lapos alakú; középmagas lány hullámfodros haja lapockáig ért. Tekintete, hangja vibrált, széles, izgatott taglejtésekkel beszélt szakadatlanul szikrázott. Fölöttébb érzékenyen reagált az élővilágra, azon belül főként a bogárkákra, ha összetalálkozott egy cincérrel, pókkal, hangyával, heveny izgalmában eszelőssé vált. Szűz leányként cuccolt össze öcsémmel, és úgy gondolta, az is marad az „eski”-ig, akárcsak példaképe, az épp hatályos poptündér, akiről persze gyorsan kiderült, hogy marketingszűz, és nem valódi.
Mindnyájan tömérdeket szenvedtünk, Martin azért, mert hasztalan próbálta deflorálni a vele alvó, kacér virgót, ugyanis az következetesen ellenállt. A hajadon azért, mert – mentális defektjét leszámítva – amúgy egészséges volt, mármint testileg, és női szervezete módfelett kívánta a férfiét.
Mindezen okok folytán világa drámai módon átfókuszálódott. Minden hím az ő liliomságát akarta megtiporni. Naphosszat nemi üldöztetésre gyanakodott-vágyott, emiatt volt sirámos, ingerlékeny. Ha egy másnemű köszönt neki, vagy a hogyléte felől érdeklődött, netán – uram bocsá'! – olyfélét merészelt mondani: mily csinos ma, de szép a haja, vagy: ah, mily vonzó a tébolyos csillogás a szemében, Sírógörcs íziben megbotránkozott. S haladéktalanul elpanaszolta ezt az arcátlanságot. Nekem, Ellának, Danielnek, Martinnak. Feltelefonálta szerető édesanyját, nagynénjeit, apukáját, és nekik is elzokogta az aberrás szexuális zaklatást.
Egyéb tekintetben is próbált úrrá lenni rajtunk. Ő mindig jobban tudta, mit miként helyes csinálni, gondolni, érezni. Mígnem egy szép napon arra lettünk figyelmesek, hogy a babaszobájának tekinti a házunkat, és játékszereiként tart benne minket. Ha kedvére tettünk, vagyis helyesen, jól viselkedtünk, cukormázas kedvességgel jutalmazott bennünket, ám ha valami az akarata ellenére történt, jött a hiszti, bömbölés.
Martin teljesen fanatizálódott. Márpedig ő megkapja ezt a bigét, ha addig élünk is. Nem vitatkoztunk vele végtére szép haja volt a lánynak. Csupán arra kértük; költözzön vele haza, a saját héderébe, s ott könyörögjön, epedjen ezentúl. Ott jajveszékelje az éjbe, hogy megörülök érted, elpusztulok, imádlak, kívánlak! Ha nem leszel az enyém, gerincsorvadást kapok, miegymás.
Öcsém azt felelte, szeret velünk lakni, és maradtak. Egy napon, melegem lévén, felelőtlenül meglegyeztem magam a pólóm csücskével, miáltal – horribile dictu! – kivillant a hasam. Sírógörcs azonmód sírógörcsöt kapott. Midőn a kiborulási jelenet végeztén újfent beszédképessé vált, kikérte magának, hogy a mellemet mutogatva csábítom-riogatom őt, a szüzet, mivelhogy ő tiszta szívből lenézi, utálja a biszexualitást.
Kevéssel később rányitott az óvatlanul fürdőző Danielre. A zuhanykabin falán áttetsző férfitest láttán megdermedt az ajtóban, két kezét az arca elé kapta, ujjbegyeivel lehúzta az alsó szemhéját, s torz hangon sikítozott, miszerint: segítség, szatír!, hosszú perceken át. Még akkor is teljes erőből vokálozott, amikor a rajtakapott pasas kitaszigálta őt a fürdőszobából, és hétszer is elfordította a kulcsot a zárban, hogy biztosan nyugta legyen tőle.
Martin ekkortájt kötelezte el magát az új hobbija mellett. Ezúttal is fogta a deszkát, az előhevített vasalót és egy lepedőt. Felment a tetőre, a simítólapot a kéményre fektette, és nekiállt extrém-vasalni. Ezt a szabadidős tevékenységet az internetről sajátította el.
A remek, új sportág tízezrével vonzotta követőit, boldog s boldogtalan egyaránt hívéül szegődött. Férfiak, ifjak s idősek extrém-vasaltak földön, égen, levegőben, cápák közt a tenger mélyén. Extrém-vasaltak a kiképzőpályán, hason csúszva a szögesdrót alatt a sárban, maguk előtt tolt deszkán ráncmentesítve a munkadarabot. Vasaltak bázisugrás közben, fára mászva, kötélen függeszkedve, repülőgép szárnyán, motor hátsó ülésén, kocsi tetején, szirtfokon. Versenyt is rendeztek, azt eldöntendő, ki vasal a legesleg-extrémebbül.
Öcsém a nyeregtető gerincén, a kéményen, az úszómedence fenekén vagy a napfénytetőn kihajolva szeretett vasalni. Főként olyankor hatalmasodott el rajta az extrémvasalási késztetés, ha Sírógörcs cirkuszolt. A mintaszűz egyszer utána indult a tetőre, hogy folytassa, amit megkezdett, ám a padláson összefutott egy átutazóban lévő denevérrel. Az élővilág egyedével történt találkozás éktelen sikítozást, hajtépést, toporzékolást váltott ki belőle. Az iszonytató vijjogás, szirénázás hatására a szomszéd házban bekapcsolt a tűzriasztó. Örök emlékezetű, szép délután volt.
Mígnem egy napon a leány nyíltan rákérdezett: mikorra tűzik ki az eski dátumát? Martin csípőből lökött egy időpontot. Sírógörcs magától értetődően sírógörcscsel reagált, naná. Örömtelin brühühüzve végigtelefonálta mindenkijét, aztán felröppent a netre, kiválasztotta a menyasszonyi öltözetet, a menyecskeruhát, az esketési helyszínt, a meghívót, a tortát, valamint a csokrokat. Rá jellemző módon eltervelte, hogy féltéglát köttet a vendég hajadonok közé hajítandó bokrétába. Mire mindezzel végzett, ráéjjeledett.
S ekkor – jutalom gyanánt – megajándékozta Martint a féltve őrzött szüzességgel. Nem adta könnyen, ezt mindnyájan hallhattuk, de csak odaadta valahára. Példátlan léhasága hamar megbosszulta magát. Két nap múlva öcsém közölte: jelet várt – és most megkapta ugyanis egy hírneves üstökös haladt át a csillagászok látóterében. Ez az égi jeladás azt hozta az ő tudomására hogy mégsem szabad megnősülnie.
Míg Sírógörcs hisztériázott, a tesó felment a tetőre extrém-vasalni.
Mindezt végigemlékezvén, borongva összenézünk Daniellel. Tehát öcsém új barátnőt talált.
– Charles Bronson jóformán még el sem múlt – sóhajtom.
Charles Bronson a legutóbbi leány, kinek rendes neve Charlotte Bronson. Számára a külvilág minden megnyilvánulása bosszúért kiáltott. Ő pedig hallgatott e kiáltozásra, s bármit megtorolt, akárcsak névrokona a moziban.
Belloq a konyha felé indul. Mellettem elhaladtában végigsimít a vállamon. Ha egyszer elmulasztaná az érintést, világom megroggyanna, attól félnék, nem szeret. Lehuppanok egy székre. Bekapok egy szem pisztáciát, elrágcsálom. Míg a hites vacsorát készít, mesélek neki az újabb nőorvos meggyilkolásáról, a papírvágó késről, a malacmaszkról, a kedves doktor Gruberről.
Konyházós sürgés-forgása közepette Daniel figyelmesen hallgatja szavaimat, olykor elém tesz ezt-azt, hogy hámozzam meg, kevergessem, vagy aprítsam fel. Beszámolóm végeztéig nem szól semmit, hanem aztán kérdezgetni kezd. Mivel maga is zsaru, kérdéseinek, kétségeinek, ötleteinek többnyire hasznát veszem.

 

 

Épp azon töprengek félhangosan, miért nem hajlandó elmélyülni bennem a népszerű elgondolás, miszerint abortuszellenes fanatikus gyilkolja a nőgyógyászokat, amikor Martin trappol be az ajtón.
Urian a karjában ücsörög, serpája bizsukkal telelőtt fülcimpáját gyűrögeti, barátságosan gőgicsél, nyálbuborékokat ereget. Arca nehezen felismerhető, bár remélhetőleg csak tejes, csokis, poros, pürés.
Apját megpillantva elvigyorodik. Széttárt karokkal repes felé, kisded nyelven kurjongat.
Érzelmi nagyjelenet következik. Levegőbe dobálgatás, szerencsére elkapással. Becézgetés, kacagás-nevetés, ajakberregtetés, nyálazás, csóközön.
Apuka tisztába teszi örökösét. Nem fintorog, nem hanyatlik ájultan a pelenkázó mellé. A szagosnadrág-váltás után makulátlanra cseréli az összeparkozott, lovasrendőrös játszóruhát is. Figyelmesen megérdeklődi, kérem-e a kakás pelenkát, újrahasznosítás céljára, táskarabló motorosok elleni csodafegyverül.
Martin mesél. A tüntetésre tartván a lovas zsaruk mellett sétáltak el. Urian a nyelvét csettegtette, gurgulázott, berregett a paripáknak, majd ugyanazzal a határozott, férfias mozdulattal, mellyel egy közelmúltbéli reggelen mindörökre félretolta az anyatejes emlőt, hogy inkább az asztalon álló spirituszos flaska után kapjon, megragadta a legközelebbi kengyelszíjat. Aztán a nyereg magasába húzta-tolta magát. A lovon ülő zsandár érte nyúlt és maga elé ültette a csepertyűt.
Zsebihal bal kézzel a sörénybe csimpaszkodott, jobbját hadurasan előrenyújtva mutatta a menetirányt. Sétáltak néhány környit.
A bátor hátas, akit arra drilleztek, hogy ne rettegjen tömegtől, ordítástól, harctól, pukkantyúzástól, szapora vágtába rémült egy hirtelen felröppenő galambtól. A sörényét markolászó Urian csettegve nevetett, és a derekával hajtotta a nyargaló lovat az elképedt zsandár ölében.
A történetmesélés eme pontján hangot adok kétkedésemnek.
Martin megesküszik a vasalójára, a motorjára, a hatlövetűjére, meg a vincseszterére, hogy igazat mond. Cöcögésemre válaszul előrántja mobiltelefonját, és megmutatja az esetről készített mozgóképeket. S valóban, Urian, aki a felállást még csak fontolgatja, profi módon üli meg a vágtázó hátast.
Büszke atyja azonnal megállapítja, hogy ezt a gént csakis tőle örökölhette, s kijelenti, hétvégén elmegyünk a lovardába.
– Amúgy milyen volt a tüntetés? – kérdezi Ella.
– Békés. Urian végigcsápolta. – Martin megvakarja a fejét. Mutatóujjával megpöcköli a fülében himbálódzó csecsebecséket. – Beszélhetnénk, Daniel? – sóhajtja.
– Már megint egy nőt akarsz beköltöztetni? – hörren a leány. – Ide? A béke szigetére?
– Jelenleg nincsenek ilyen terveim, tinik gyöngye. Megnyugodhatsz. Nem akarsz egy kicsit játszani Zsebihallal? A szobádban?
Ella felfújja az arcát, luftballonnál nagyobbra.
– Eltávolítasz a köreidből? – sziszegi, egy füst alatt a levegőt is kiáramoltatva.
– Munkamegbeszélés – legyint vérem.
A tinigyöngy felmutatja az ültetőujját, hátraveti hosszú, hollófekete haját. Sarkon fordul, uralkodónősen távozik.
Martin megráspolyozza a torkát.
Ella megtorpan, visszahátrál. Közömbös arccal átveszi apja karjából a repeső öcsikét, és újfent levonul a színről. Heves cuppogást eresztünk utána, hogy tudja: honoráljuk előadását.
– Nos? – kérdezi Belloq.
– Imola Meco – veti oda Martin.
Elhallgat, hosszabb hatásszünetet tart. Alighanem ő lepődne meg legjobban, ha bálványa türelmetlenül faggatni kezdené. Nem is történik meg.
Csend telepszik ránk.
A kórházban elcsípett Meco nem jutott el a fogdáig, anno. A zsarujárgányban magához tért a Belloq által rámért, röpke kómából. Női báját latba vetve, turbékolósan kérlelte kísérőit, ugyan bilincseljék előre a karját, mert szörnyű kínokat érez fenékben és combban. Amint óhaja teljesült, azt kívánta, hogy a nadrágzsebében lévő fiolából bevehessen két pirulát, fájdalomcsillapítás céljából. Ezt is megkapta.
Az elbűvölt zsaruk gyanútlanul beadtak neki két szupergyorsítót. Nemsokára nagyot néztek, midőn a rabkórház közelében a Legerősebb Nő cím büszke birtokosa irtózatosan képen mázolta őket megvasalt csuklóival, majd néhány atomerejű rúgással tovább rongálta szervezetüket.
Az egyik kísérő sok fogat veszített, társa utóbb a bal szemétől is búcsút vehetett.
Imola Meco magához ragadott egy stukkert, és fogai között a bilincs kulcsaival, kaszkadőrösen kivetődött a száguldó kocsiból. A gyalogszerrel utána iramló sofőrt két lövéssel leterítette, majd dolgát jól végezvén, felszívódott a közeli erdőben. Meglehet, mindörökre. Legalábbis a nyomába bolydult rendőri apparátus, a kutyás zsarukat is ideértve, azóta is bottal csépeli a nyomát.
A körözés nem vezetett eredményre. A nő nem került elő egyik kórházból, magánrendelőből sem. Haza nem ment, rokonait nem látogatta. Visszakóterezett kedvese családjánál nem járt.
Belloq őrölte magát a jól sikerült sebészeti beavatkozás miatt. Időnként révedezőn maga elé meredt, mint Platón s így sóhajtott: nemhogy benne hagytam volna a skulókat!
Igaza volt, hiszen a golyómentesített smasszernek már csak sebfertőtlenítőt kellett beszereznie, és külső segítség nélkül is rendbe jöhetett.
– Hát, azt hiszem, láttam a tyúkot – szól Martin.
Mások uralásához mindenekelőtt önuralom szükséges, tartják a bölcsek. Indiános arcjátékú, vagyis Rezzenetlen Belloq külsőleg nem reagál. Legbelül tutira spiccen áll a vadászösztöne.
Öcsém kénytelen kurtítani a hatásszüneten.
– Szóval, mint tudjátok, jelenleg a számítógépes gyakorlatomat töltöm. Tegnap éjjel megöltek egy férfit a nyílt utcán. A pasas prostira vadászott, több lányt meg is szólított, mint utóbb kiderült, de nem bírt velük megegyezni, vagy nem tetszettek neki eléggé. Végül asszonyára akadt. A nő egyetlen mozdulattal törte el a nyakát. Nem volt köztük vita, a tyúk csak úgy, hobbiból, váratlanul, alattomosan csinálta. A közeli bank biztonsági kamerája felvette az eseményt. Ma ezt a filmet elemeztük. A gyilkossal idején tök sötét volt az utcán, mi mégis jó minőségű közelieket csiholtunk ki a képkockákból. Többünknek feltűnt, hogy láttuk már valahol a böszme tyúkot. Nyugodtan vállon veregethettek, én kapcsoltam elsőként. Hiszen ez egy visítva keresett-körözött zsarugyilkos! Imola Meco! Na, ezután szúrópróba-szerűen megnéztük az utcabeli cégek kameráinak felvételeit is. A következőt rekonstruáltuk. Meco gyalogszerrel kószált az éjszakában, eléggé dúltnak látszott. Megkockáztatom, azt figyelte, kibe köthetne bele. Egyszercsak észrevette az örömlányok közt keresgélő fickót, és tüstént beindult rá. A paskó után eredt, mondott neki valamit, ám mielőtt az komolyabban reagálhatott volna, már meg is halt. A szadizós spiné részéről annyi volt az egész, mintha csak egy csirke nyakát tekerné ki. Semmit nem jelentett számára. Aztán elsétált. Egészen a Monszun térig követtük a nyomát. Akarjátok látni?
Akarjuk. Számítógép-fenomén fivérem a monitor elé ültet bennünket. Lejátssza nekünk az utca különböző pontjain lévő biztonsági kamerák által rögzített képek alapján összeillesztett filmet.
– Ez ő, csakugyan – bólint Belloq a megtermett nőalak láttán.
Meco bő farmernadrágban, rendkívüli felsőtestét hangsúlyozó, mélyen kivágott izompólóban csatangol az éjben. Vékony szálú, kevés haját szamurájkontyban viseli. A homlokára kötött szalag nem takarja el fejtetőn álló W-t formázó, tetovált szemöldökét. Mélyen ülő szeme meg-megvillan az utcai lámpák fényében. Nagyobbacska, lapos orra furcsa árnyékot vet az arcára. Duzzadt, vaskos szája láttán könnyen hihetném, hogy az plasztikai sebész műve, ám láttam már gyerekkori fotóit, és azokon is feltűnt az összevert bokszolók feldagadt ajkára emlékeztető szájforma, tehát ez a dússág veleszületett.
Ennél többet is láttam már róla. Szökése után Patrick Wyne akciósai is a nyomába eredtek, érdekeltek lévén az elfogásban, hiszen az erőbajnoknő két társukat is megsebesítette. Módfeletti alapossággal tárták fel múltját, köz- és magánéletét, hátha ekként fogódzót találnak a további kutatáshoz.
Belloq töviről hegyire végigböngészte Meco lakását, elolvasott minden cetlit, megnézte az összes fotót, filmet, átfésülte a komputert is. Így aztán az öröklét számára készített mozgóképkockákon láthatta a nőt súlyzózni, edzeni, versenyen pózolni. Megtekinthette szeretkezés közben.
Imola és barátja, a fegyveres rablásban professzionista Rooker nem bízta a véletlenre orgazmusait. Ezek előidézése céljából igénybe vették a modern szexipar csinálmányait, a csiklóstimuláló farokgyűrűtől az anális verdesőig, a zenés-táncos vibritől a mámorában hörgő kéjbabáig. Korbácsolták, megbilincselték vagy levizelték egymást, esetenként izgató jelmezekbe bújtak. Meco attól gerjedt legjobban, ha Rooker a hét törpe egyikének – talán Kukának, de semmiképp se Szendének vagy Tudornak – öltözött, ő pedig Hófehérkévé szépségesülhetett. Meglehetőst bizarr mesefigurák voltak, mellesleg.
A privát pornófilmeket a mimózás Belloq gyorspörgetésben tekintette meg, ám így is ráérzett Meco motivációjára. A nő rajongott az erőkultuszért, a fegyverekért. Legfőképpen pedig a mindezt megtestesítő Rooker iránt táplált csillapíthatatlan, lángoló, érzéki szenvedélyt. A férfi bármit megtehetett vele, amit nem szégyellt, s nemigen kaptuk őt szégyenkezésen.
Arra tippeltünk, hogy Meco lemerül egy időre, esetleg az országból is eltűnik, de szerelmeséről nem tesz le, ezért várhatóan felbukkan a férfi ügyének tárgyalásakor. Az is megfordult a fejünkben, hogy újra megpróbálkozhat valamilyen szöktetési akcióval.
Ám arra nem gondoltunk, amit a Martin által hozott képkockákon láttunk. Arra, hogy képtelen elmenni Rooker közeléből. Itt jár-kel a városban, szenved a férfi hiányától, dühében gyilkol.
– Mire készülhet? – kérdezem.
Belloq megvakarja a fejét. Vállat von.
– Nehéz a bőrébe bújnom – feleli.
– Pedig te sokat tudsz róla.
– Rólad is sokat tudok, mégis folyton meglepsz. Ez valami női fifika.
– Mintha ti nem volnátok cefetül fondorlatosak – jegyzem meg. – Az ő helyében éjjel-nappal azon agyalnék, miként szabadítsam ki a pasimat. Hófehérke ex-smasszerként jól ismeri a kóterviszonyokat, még az sem kizárt, hogy megpróbálja valahogy kihozni Rookert. Ez persze halálosan veszélyes. Ő pedig nyilván azt szeretné, ha a szöktetés után boldogan élnének, a végelgyengülésig. Alighanem mást fog kitalálni. De azért figyeltetni kéne Rookert. Kinek küld levelet, kivel cseveg telefonon, kitől kap csomagot, ki látogatja?
– Figyeltetjük.
Belekötök:
– Aki ezt kézben tartja, odafigyel a trükkökre? – kérdezem.
– Ha nem hülye.
– És? – nézek Belloq szeme közé. – Nem hülye?
– Remélem – sóhajtja.
– Meco helyében gyakran látni vágynám a férfit, aki annyiféle orgazmussal halmozott el.
– Nyilván nem megy hozzá látogatóba. Rögtön elkapnák.
– És ha mégis? Hófehérke-jelmezben ráismerne valaki?
Daniel elvigyorodik.
– Nem tudom elképzelni, hogy ne szúrjon szemet egy ekkora debella, akármilyen kosztümöt aggat is magára.
– Miért is? – firtatom.
Vezetgetjük egymást, bár még nem tudni, merrefelé tartunk.
– Mert a legkevésbé sem nőies – fűzi tovább a gondolatsort.
Martin felrikkant:
– Ez az! Pasasnak öltözik! Fogadjunk, hogy karácsony óta többször járt Rookernél!
– Jól van, utánanézek – bólint Belloq. – Bár nem leszek népszerű, ha leellenőrzöm a kollégákat.
– Ne népszerű legyél, hanem eleven – mondom. Ezen eltöprengek. – Mit ígért neked, amikor elkaptad?
– Csak a szokásosat. Hét halált, hét életre.
Intek a tesónak. Martin a számítógép felé fordul, két kattintás után megjelenik a monitoron a bikadöntő felsőtestű Meco. Az utcán őgyelgő pasas mögé lép, baljával átkarolja annak nyakát, jobb kezével csavarint a fején, és ennyi. Rutinos, gyors, pontos, szakszerű, halálos. Akár egy kommandós.
Előszedetem a számítógépből Meco körözési fotóját, tekintetem elidőzik a vaskos ajkakon, a fekvőrendőrnek is beillő, lapos cimpájú orron. A magas, széles arcból erőteljesen kirajzolódó csontok vonalát bámulom. A szürkés színű szemet, a fölötte tótágasozó W-t. Ráncozom a homlokomat. Képzelgek.
– Uramisten! – nyögi Belloq, a nő arcára meredve.
– A szentségit! – hördülök magam is.
– Mi van? Látomásotok jött? – nyögi öcsém.
Daniel felpattan mellőlünk, a telefonra veti magát.
Megkérem Martint, szedje össze a tudását, és alkosson új frizurát Mecónak, rasztásat. Ragasszon neki dús szemöldököt, mely elfedi a tetováltat. Tegyen rá színezett lencséjű szemüveget. Kenje be az arcát a legsötétebb árnyalatú alapozóval. Adjon rá kapucnis melegítőfelsőt. Vagy valami más slamposat.
Végül az erőbajnok már nyomokban sem hasonlít nőnemű lényre. Önnönmagára hasonlít legkevésbé.
Belloq megáll mögöttünk. Szemügyre veszi a göndör hajú, sötét szemüveget viselő, szerecsen fickót a képernyőn.
– Mindjárt megnézik a legutóbbi beszélőn felvett anyagot – közli. – Habár emlékezetből is tudják, hogy Rookert többször felkereste egy színesbőrű, dagadt pasas. Nem gyanakodtak, ugyanis a fekete fickó első ízben egy másik sittes hozzátartozójával érkezett. A beszélő végén jelentkezett, hogy szívesen látogatná Rookert, mivel látta, milyen szomorú szegény, amiért a kutya se jött be hozzá, az öreganyján kívül. Ilyesmi előfordul, bár főleg nők szokták kezdeményezni. Tegyük fel, a húgocska elkíséri nővérét a vőlegényhez, csevegés közben hirtelen megpillant egy tökös macsó priuszost az üvegfal mögött, megdobban a kis szíve, s máris kéri a láthatást.
– A ravasz bestia! – Martin csettint a nyelvével. – Ilyen száj- és orrformával nem is álcázhatná magát másnak, mint feketének!
– Várjuk meg, mit mondanak a kollégák – józankodik Daniel.
Kikapcsoljuk a gépet. A munkát a dolgozószobában hagyjuk.
Vacsorához ülünk.
Urian királyfi az etetőszékben trónol. Randalírozós hangulatban lévén, kanállal püföli a karfát, az asztalt, a saját fejét. A neki szánt püré biztos távolban figyel a tálkájából. Hol az apja, hol a bácsikája, hol a nővére lapátol belőle a szájába. A kevés – azaz: néhány és egynegyed – fogú fiatalember pedig vagy lenyeli, vagy szétberregi a falatot. Főleg az utóbbi verziót választja. Úgy rémlik, hamarosan hívhatjuk a házfestő brigádot.
Merészet gondolok, megkínálom Kiscsikót a saját tányéromból. Bebizonyosodik, milyen jól főz Daniel. Az ivadék befalja a sajtmártásos, csőben sült zöldséget. Desszertként barackot, vörösbort, kávét követel. Megjegyzi magának, hogy nem kaphat meg mindent, amire vágyik. Nem bánja, szabadulása után négykézláb vágtázik a szőnyegen, kölyökmacskákat kerget-tologat maga előtt.
Aztán gurgulázó nevetéssel, szaporán hátranézegetve, térd- és praclicsattogtatva inal előlük, ám azok utolérik, és lebirkózzák a szőnyegen. Tarzan, a doberman merészen közbelép, orrával félretúrja a tarka cinyócsapatot. Leül a gyerek mellé.
Urian feltérdel. Dajkája mellső lábába, vállába kapaszkodva talpra áll. Elkapja a kutya fülét, diadalmasan imbolyog egy keveset, majd lassan dőlni kezd. A moccanatlan eben támaszkodva csúszik vissza a kiinduló helyzetbe.
Apjával egymás kezét szorítgatva, büszkén bámuljuk evolúciós kísérletét. Ella hangtalanul tapsolva a szemet meresztgeti, Martin a hüvelykujját. Nem merünk megszólalni, nehogy megzavarjuk Zsebihalat. A Holdra szállás piti tetté törpül az iménti esemény fényében.
Urian felállt! Bár csak pár pillanatra. Ezt telefonon újságolom anyámnak. Ő pedig amiatt sopánkodik, hogy öklömnyi nagyim már megint veszedelmesen infantilis dolgokat művel. Képzeljem, most meg motorosbandázik a vénecske barátnőivel, talpig szegecses bőrszerkóban! Na de most már elég ebből! Itt már csak a gyógyszerezés segíthet!
Felidézem neki a viruló agghölgyet, akit a doktor a 110. születésnapján eltiltott a szivarozástól, kupicázástól, a még hosszabb életkor elérése céljából. A matróna megütközött: „De hát akkor minek éljek tovább? Nem tovább akarok élni, hanem kupicázni, szivarozni akarok! Esetleg kevéske szex is szóba jöhet!”
Szerintem körkörösen igaza volt, mondom anyámnak. Aztán hallom a hangján, hogy a szemét forgatja, vakon is felismerem az ilyetén tónusát. Válaszcsapásként megemlíti, hogy ha annakidején rá hallgattam volna, ma már zongoraművésznő lehetnék.
– És akkor kit szánnál férjemül? – kérdezem.
Zavart-szemérmesen köhécselve, halkan elrebegi örökös kedvence, Daniel nevét, majd arra hivatkozik, hogy meg kell keresnie apa kallódó pápaszemét, ám nem hagyom őt lelépni.
– Zongoristaként mégis hogyan találkozhattam volna vele? – firtatom.
– Hát nem is tudom, talán egy bűntény tanújaként.
– Milyen bűntény történhet egy zongoraművész környezetében?
– Tételezzük fel, hogy csúnya módon meggyilkolják a Karmestert! Utóvégre a karnagyok többnyire magas kort érnek meg, következésképpen túl hosszan várakoztatják örököseiket a vagyonra. Így aztán egyikük kénytelen lepuffantani szegénykét. Nos, ekkor jönnek a nyomozók és kikérdezik az operaházi munkatársakat. Az egyik detektív szeme megakad rajtad, ugyanis csinos kiskosztümöt viselsz, rendezett a frizurád, és...
– Anyu!!! – sikoltom. – Ez már sci-fi!
– Te kérdezted! A kezeden szép, francia manikűr ékeskedik, tökéletes a sminked, makulátlanul tiszta a tűsarkú cipőd...
– Selyemharisnyában járok? Zsabós a blúzom? És zongorázom az Operában?
– Mindenképpen roppant elegáns vagy. Szóval a jóképű, fiatal detektív sokat kérdezősködik a lepuffantott karmesterről, és mindig újabb kérdések jutnak eszébe, s hogy ezeket föltehesse, meghív vacsorázni egy előkelő étterembe...
– Anya, a detektívek viszonylag ritkán járnak mondén helyekre.
– Ez egy különleges detektív! Roppant kifinomult, nyalka, lovagias, és különben is, kisebb vagyont örökölt nemrég...
– Netán karmester volt a rokona?
– Miért szólsz közbe folyton?
– Megtaláltad már a pápaszemet?
– Képzeld, mit mondott apád a minap! Akkor is éppen a pápaszemét keresgéltük. Egyszerre csak sóhajtozni kezdett, hogy ha a pápaszemtől sokkal jobban lát, akkor miért nincs neki pápafüle is? Meg pápafoga?
– Milyen igaz! Pápafarokra nem vágyik?

 

 

Később a daliás, kifinomult, lovagias detektív mosolyogva eltöpreng anyám ábrándképén.
– Nem voltál kirívóan rendezett, amikor először találkoztunk – emlékszik. – Nem jártál körömlányhoz, nem viseltél zsabót, kiskosztümöt. Tűsarok se volt. Szerintem rágtad a körmödet.
– Nem is rágtam! Legfeljebb a bőrt körülötte, azt is csak halálesetkor. Tényleg slampet voltam?
– Lezserül, bozótharcos stílben öltözködtél. Az számított, hogy kényelmesen rúgni tudj, ha kell. És kivillanthasd a hasadat, ha véletlenül arrafelé nézek.
– De te nemigen nézegettél arrafelé.
– Férfiasan küzdöttem ellene. Végtére ijesztő híred és pasasod volt.
– Miféle ijesztő hírem?!
– Sokan rettegtek a nyelvedtől. Ez most is így van. Vészes beszólista vagy.
– Te sem panaszkodhatsz a hajdani hírneved miatt. Még nem is találkoztunk, amikor már csiklandottan kíváncsi voltam rád. Sőt! Biankóba zúgtam beléd!
A múltba merengünk. Kisdedet, kamaszlányt, nagyfivért hátrahagyva, keserédes-fanyar hangulatú, füstös blues-kocsmában tesszük ezt. Előttünk – öblös pohárban – illatmécses ringatja sárga lángját. A nyalka detektív gyümölcslevet kortyolgat, én persze alkohollal léhulok.
A szmogon túli, távolinak rémlő pódiumon magas, karcsú, szmokingos férfi fújja a szaxofont. Felsőteste ívesen hátrahajlik, tarkóra simított hajából elszabadul egy tincs és vele imbolyog, miközben bús-fáradt, felkavaró dalt bűvöl elő formás instrumentumából. A mögötte sötétlő zongora tetején üldögélő, rekedtes hangú nő gingallózgat hosszú lábaival, és az istenek tüzéről énekel.
Talán sejti, talán nem, milyféle bevarasodottnak hitt sebeket kapar fel.
Belloqnak szemet szúr elkalandozásom.
– Jól vagy? – kérdezi.
Urian születése óta rengetegszer felmerült, jól vagyok-e, jogosan.
Neki és egy rátermett pszichébúvárnak hála, túljutottam gondjaim zömén. Mulatságos, hogy a giccsorgánumok pont akkoriban tapicskoltak Szent Báj gyermekágyi depressziójának tragikomikus részleteiben, amikor az enyém is éppen tetőzött. Azóta helyrezökkentem, bár az istenek tüze témakörre érzékeny maradtam.
A nő fájdalmas szépségű dolgokról énekel, felemelem libabőrös karomat, végigsimítok rajta nyelvem hegyével.
Belloq közelebb siklatja székét, lábaival is ezt teszi az asztal takarásában, immár a teljes felhámom lúdbőrzik. Kortyolok az italból, élvezem, amit érzek, legfőképpen azt, hogy érzek. Ám mert az elmúlt kínszak nem érdemes a nosztalgiára, másfelé legyezem gondolataimat.
Később összesimulva táncolunk a parketten, fel sem véve, ha mások hozzánk érnek, vagy meglöknek. A köpcös, izzadt pincér a tálcáját egyensúlyozva cikcakkozik a ringatózó párok között, s mivel az áldott állapot óta tigrisénél különb a szimatom, verítékszagából kapásból kianalizálom, mit evett-ivott az elmúlt órákban. Erről igyekszem megfeledkezni.
Belloq vállára hajtom a fejem, beszívom bőre illatát, élvezem érintését, hálaimát intézek isteneimhez, amiért vele lehetek. Kétségkívül használt kapcsolatunknak az agyász által javallt, szokatlan terápia. A kezdetek kezdetén az egymás iránt támadt, ijesztő hőfokú szenvedély ellen küzdöttünk, nem is akárhogyan, Nagy Sándor vagy Dzsingisz kán legfeljebb fegyverhordozó lehetett volna mellettünk. Mígnem egyszercsak a másik parton találtuk magunkat. Ott még szörnyűbb volt a lét.
Miután visszaülünk az asztalhoz, a blues-páros szerepet cserél. Immár a nyúlánk, rövid hajú nő hajol hátra az ajkára illesztett szaxofonnal. A zene a talpából árad fölfelé végigrezgeti testét. Csípőjét körkörösen rázza meg, széttartó melleit külön-külön járja át s táncoltatja. Válla nyolcasokat ír a levegőbe.
A férfi a zongorára támaszkodik. Gerinckarmoló hangon, nyűtt szavaktól mentesen énekel nappalokról és éjszakákról. Erről is tud újat mondani, tehetséges lévén. Valósággal belezsibbadok.
Daniel kézen fog, kilépünk az utcára. Rutinosan körbenézünk. Sehol egy gyanús alak. A semmiből előbukkanni szerető, ketyós rajongómat sem látjuk, igaz örömünkre. A fanatikus fickó kevéssel Urian születése után tolakodott az életembe, s bár sokat fáradoztam, hogy érdeklődését másvalakire csigázzam, ez nem sikerült, mi több, kapcsolatunk különössé szövődött.
A Mazdába ülünk. A város fölé magasodó Társzekérhegy csigavonalszerű szerpentinjén száguldunk. Leengedem az ablakot, hátravetett fejjel kortyolom a kocsiba vágó, hűvös levegőt. Leplezetlenül imádom Danielt, amiért megfogadta a diligyógyász tanácsát. Az ódon Vidámparkba visz, igen! Éjjel, zárás után, igen! Amint észlelem az útirányt, előkészítem a kutyakorrumpálót.
Kisvártatva elhajítjuk a járgányt, és zajtalanul áthatolunk a magas terméskő kerítés fölött, az odarohanó őrebek boldog farkcsóválással fogadnak bennünket. Elmajszolják a kutyakekszet, cserébe szemet hunynak illetéktelenségünk fölött.
A hajóhintához surranunk, ez a kedvenc nyoszolyáink egyike, nem kényelmes, hanem kényelmetlen; mostanában gyakran megidézzük itt Erószt, és ő mindahányszor eljön, áthat-elvarázsol bennünket. A hintában felfedezzük egymást, csókról csókra, ízről ízre, érintésről illatra.
Ruhadarabok alá lopakodunk, éppoly kíváncsian, mint legelőször, ám ezerannyi örömöt lelünk a másikban, jóllehet már akkor is – és azóta számtalanszor – megrökönyödtünk érzékleteinktől. Feledjük gátlásainkat, hajtjuk a hintát. A lábaink előtt heverő Ketyó City fényei az égboltéival vetélkednek, a másik irányban a tenger sejlik, a part közelében hajólámpások csillódznak. Hallom Daniel szívdobbanásait, hallom a magaméit a koponyámban, s mindkettőt érzem egybedobbanni a testemben.
Később a szokásos kőrútjukon járó biztonsági őrök mögött lopakodunk, merő mulatságból, észrevétlenül. A két fickó széles taglejtésekkel, hangosan, egyszerre cseveg, a magasabbik csősz a feleségét gyalázza, mert a rusnya fehérnép hanyagolja a házimunkát, nem ír, nem olvas, csak a tükröt bámulja naphosszat, még a tévéműsor sem érdekli, annyira odavan önmagáért. A másik őrszem a kocsijáról tart előadást, izgalmatlan karburátorokról, szelepekről, kipufogóról magyaráz.
Az ügyeleti szobáig követjük a régimódi park őrzőit. Az üvegfalon át látjuk, amint elnyúlnak a fotelokban, a tévére bambulnak, s néhány percen belül leolvad arcukról az értelem.
A kedves, csíkos ölőkutyák a kerítéshez kísérnek bennünket. Egy ferdén nőtt fa törzsén felsétálva kényelmesen átlépünk a kőfal tetejére, onnan az utcára vetődünk. Visszanézek a hullámvasút gigászi hernyójára, az óriáskerék szellőringatta gondoláira, majd a mélyben dagályló tenger felé fordulok. Máris örömest visszamennék érzékezni-szeretkezni, például újfent kipróbálhatnánk a szellemvasutat, az is élménydús hely.
Összeölelkezünk, köröttünk lélek sem jár, selyempapírt vergődtet-hurcol a szél az üres parkolóban. A Mazdához támaszkodva hallgatunk, érezzük önmagunkat, egymást, az éjt, a girlandos égboltot, az alanti hullámverést.

 

 

A hazaúton a gonoszdi agyhormonokra gondolok, arra, hogy mennyire kiszolgáltattak az ördögnek.
Urian születése után kevéssel bezúdult Cyd. A nagyobbacska manóra hajazó, nem a szépségéért kedvelt, szerteágazó nézésű jóbarát sajátos szemforgatás közepette megtekintette Dalia büszkeségét, majd az enyémet. Megdörzsölte az orrát, lekapart az álláról egy pattanást, és ígyen érdeklődött:
– Milyen fajták? Sarpejek?
Öcsém hosszan szemlélte a hasamon heverkélő Zsebihalat, homlokát ráncolta, grimaszolt, végezetül rám meredt:
– Extrém ötlet, hogy kedvem volna kivasalni? – kérdezte.
Ella megtekintette az öcsikét, tőle átszaladt Vivicához. Onnan töprengő arccal ténfergett visszafelé.
– Normális dolog, hogy aszalt szilvára emlékeztetnek? Miért nem cirmosak? Vagy miért nem pintók inkább?
Betoppant anyám:
– Jaj, de aranyos, édes, ráncos babica! Pont ugyanilyen voltál te is! – lelkesült a bordóból pirosra fürösztött szülemény fölött. – Tényleg fiú? Van neki...?
Az atya dölyfösen felmagasodott az ágy mellett.
– Van hát!
Apám hosszan törölgette a szemüvegét, belecsiszolt néhány újabb dioptriát, aztán még jó sok karátot is, meglehet a ded nevét is belegravírozta. Amúgy nem szólt semmit, nem lévén a szavak embere. Köhécselt, torkot smirglizett, reszkető szájszéllel mosolygott az unokára, az pedig csendben rágcsálta a jobb öklét, és nem tette szóvá a nagypapa sután titkolt könnyeit.
– Elkértétek a placentát? – firtatta Cyd. – Remélem, nem engedtétek kidobni! Ha nektek nem kell, adjátok nekem, csinálok belőle turmixot, tejjel, banánnal. Pörgetősebb, mint a Viagra! A maradékot felkockázom, lefagyasztom, és majd apránként használom fel, szendvicsbe, tortába, parféba. Egy részéből pedig kocsonyát főzök.
– Gondoltunk rád – közölte Dalia a szomszéd szobából. – Tortadobozban kapod meg a méhlepényt.
– Várj! – sikoltottam. – Előbb dedikáltassuk Szent Bájjal!
– Bemutatom az anyukádat – szólt Ella, Kiscsikó szabad öklét rázogatva. – Máris kezdd el megszokni a mamica stílusát. Nem épp gyerekzsúr! A manószerű, atomkancsal mandró neve Cyd. Őt tekintsd afféle nagybácsikádnak, rá mindenben számíthatsz, de tényleg, pedig ki se néznéd belőle! Az idétlen, nyurga csávó a kilónyi fülfuksszal, na meg a zöld kakastaréjjal a vér szerinti bácsikád. Neve Martin, és roggyant-hülye! Róla inkább nem mondok többet, de kitalálhatod...! A másik daliás illető, ki a férfiak közt a legférfibb, csak most nem tudja kimutatni, mert parádésan meghatódott, az apánk! Ő egy überfrankó csávó! Nem mintha nem volna balhézós fajta, néha meg halál ásatag, na de nekünk ez jutott. A nagymamád is egész rendesen viselkedik, amikor kimegy a fejéből, hogy ő voltaképp egy úri dáma. Szerencsére ez mostanában sűrűn előfordul vele. Amúgy nem hiszem, hogy alzheimeresség miatt, inkább azért, mert nyugdíjba vonult, és már nem ő a doktor belsőépítész, hanem csak nagymuter. A nagyapó azért kuka, mert könyvkiadó. Egész nap írók, költők szerkesztők donganak körötte. Hát, gondolom, jó régóta szócsömöre van. Ja, ez meg én vagyok! A nővéred, Ella. Jól nézz meg, hogy ezentúl mindig megismerj, elsőre! Ez követelmény! Rólam azt kell tudni, hogy engem másik anya szült. Az én anyukám sajnos már meghalt. Később még mesélek róla. Tehát ha úgy vesszük, féltestvérek vagyunk, de szerintem tekintsünk el a félezéstől. Nos, ha rendesen viselkedsz, nem vinnyogod végig az éjszakákat, és persze a nappalokat sem, ha nem kötöd le túlzottan az őseinket, akkor nem lesz gond közöttünk. Mázlinkra nem csajzat vagy, így hát nem kell jó előre szólnom, hogy majdan ne vedd föl a gönceimet, ne használd a szempilla-pöndörítőmet, és rá se nézz a fiúimra. Vicces, hogy én fogok rád vigyázni, lány létemre. Különben bízhatsz bennem, Denisa szerint letálisak a beszólásaim. Ezt persze még biztosan nem érted. Ha majd nagyobb leszel, és megtanulsz olvasni, odaadom a kedvenc könyveimet, és menten bedúsul a szókincsed, meg persze az érzelemvilágod is. Én már túlestem az otthoni könyvtáron, pedig az se kicsi, de most már én se vagyok az.
Martin félrecsiklandozta a tini lánykát Urian mellől, és átvette a szót.
– Szia, Kiscsikó! Fogadd meg idősb és koponyásabb véred tanácsát, egyébként még sok ilyet fogsz kapni tőlem, ugyanis nem akarom sírba vinni a bölcsességemet. Tehát: sose hallgass másokra embertársaid megítélésében! Mindig te magad döntsd el, mit gondolsz valakiről vagy valamiről. Mellesleg nem árt bevésned: amit másokról terjesztesz, az kizárólag téged minősít. Az iménti példa fényesen bizonyítja igazamat. Ha Ellára hallgatva elfordulsz tőlem, mint idétlentől, olyan ismeretséget szalasztasz el, amit tíz életen át bánhatsz! Szerintem kimondottan rajonganivaló vagyok, különben majd meglátod. Te viszont elég furán nézel ki az ibolyakék szemeddel meg a hamuban sült indián bőrszíneddel, ráadásul még az öregapád is csak tizedannyira ráncos, mint te, habár állítólag te órákon belül kinövöd. Na, ezt majd akkor hiszem el, ha látom. A spinkókról még mondanék egyet s mást, ugyanis az elővigyázatot nem lehet elég korán beidegzeni! Szóval a csajok összesen két dolgot akarnak az élettől: férjhez menni, valamint férjhez menni, a szinglizés csak szemfényvesztés, be ne dőlj neki! Te csak tettesd magad színidiótának, és kínosan ügyelj a fogamzás megfelelő gátlására, máskülönben úgy bepaliznak, hogy száz évre megemlegeted!
– Martin, kérlek! – hörrent anyánk. – Te most egy kiskorúval csevegsz! Mégsem terhelheted ilyen témákkal, élete legelső napján!
– Nemsokára férfi lesz! – érvelt fivérem. – Vagy azt akarod, hogy inkább lúzer váljék belőle?
– Igaza van máskülönben! – csatlakozott Cyd. – Itt vagyok például én! Mindenki nézzen meg nagyon alaposan! Hát szép fiú vagyok én?
– Szép, szép, bár nem feltűnően – feleltem.
A se barna, se szőke, nem épp hajasbaba férfiú leintett.
– Belőled csak az irántam táplált imádat beszél! Elfogulatlan választ várok!
– Ha úgy vesszük, igazi szépség vagy – mondta Ella. – Ha az a szép, akit szeretünk, akiben bízunk, akire örömmel nézünk.
– Az semmi, hogy szép vagy! – csattant fel Dalia. – Te vagy az Ideális Pasas!
– Na jól van, de az mégiscsak túlzás, amit az új barátnőm művel! Folyton áradozik a bájaimról! A páratlan szépségű szememről, hogy mást ne mondjak. Meg a hamvas barack bőrömről. Senki sem lehet ilyen elvakultan szerelmes! Egyébként a csajszi titkos ügynök, zsaru és kommandós...
– Ezt ki ne mondd még egyszer Denisa előtt! – nyögte Ella. – Pokolian allergiás rá. Mindjárt olyan bibircsókos lesz, mint egy varangyos béka!
– Attól, hogy csajszi? – csodálkozott Cyd.
– Attól, és én is – csatlakozott apám.
A manó vállat vont. Bár a háta mögötti sarokban álló kádra nézett, mindnyájan tudtuk: Uriant látja. Ujjait rezgetve integetett neki. Az ölded rámosolygott.
– Látjátok, neki is tetszem! Na jól van. Egyébként úgy sejtem, a csajszi hazudik nekem, a legtöbb dolgot illetően. Ja bocs, Denisa. Mit akarhat tőlem?
– Majd bemutatod nekünk, és mi kimájazzuk-kivesézzük – szólt Dalia. – Ha a szándékai mocskosak, véget vetük üzelmeinek. Ha nem, megnősülsz!
– Soha! Inkább kasztráltatom magam!
– Csak nyugodtan, már vehetsz hereprotézist! – újságolta Ella. – Kibogyózás közben be is építik. Ha nem híreszteled a műtétet, sosem derül ki, hogy szilikongolyókkal ékeskedsz! Viszont a csajok nem tudnak tőrbe csalni a terhességgel!
– Tényleg? – ámult el Cyd. – Honnan veszed?
– A netről. Naná! Csakis! A pénisznyújtó szerkezetről sem hallottál? Óriási szabadalom! De van még! Ha például nem érsz rá a négyméteresre spécizett péniszeddel boldoggá tenni a csajodat, mert épp a tévét bámulod a nappaliban, távkapcsolóval táncoltathatod a hálószobában unatkozó nőcid vibrijét! Sőt, ha még távolabb időzöl, a mobiltelefonról is felhívhatod a döngetőt, és az a beleprogramozott kód szerint látja el a csaj baját. Gondolom, „tüzes”, „csődörös”, „atombikás” műsorok közül választhatsz.
– Jelenleg nem akarok a szexről hallani – utálkozott Dalia.
Torokhangon helyeseltem.
Kékmacska nem társult hozzánk, ám csupán azért, mert nem hallhatta netművelt társalgásunkat. Ugyanis éppen a világrahozatallal volt elfoglalva az elektronikusan záródó fal mögött. Ezt a kiabálásából szűrtük le. Jobbára ezt kiáltozta: „jaj nekem”! Aztán meg ezt is, felettébb vérszomjasan: „jaj neked”! Utóbbit alighanem a férjének szánta, akiről már tudtam, hogy neve Peter, úri- és üzletember, és jelenleg a folyosón szaladgál.
Kara kiabált egyebet is. Úgy tettünk, mintha nem hallanánk, hiszen nem ránk tartozott, miféle vérmes terveket forgat elméjében. Dehogy is szándékozott ő megöli Petert, ám szerette volna kiadósan megkínozni, picikét megcsonkítani, huzamosabb időre elkedvetleníteni a házasélettől, azon belül a gyerekcsinálástól. Még egy zseniális reformot is kigondolt, miszerint: ezentúl a férfiak hordják ki a magzatot, és ők is hozzák a világra. Ezt első hallásra megszavaztam. Ez ám az igazi emancipáció, nem pedig az igavonáshoz való jog!
Habár én nem sirámozhattam, hiszen Szívem Ura remekül főzte a kávét és a vacsorát, majomügyességgel teregetett, és még az ágyban is fenomén volt. Nem is aggályoskodott folyvást, miként a trendi pasasok: neked is jó volt, drágám? Egyszerűen tudatában volt a képességeinek, és kész. Azért persze akadt néhány hibája: folyton sokkos lett a vásárlástól, és ádázul féltékenykedett a mosogatógépre. Utóbbival kapcsolatban rendszeresen választás elé állított.
Vagy ő, vagy én! – rikkantotta. Aztán, látván arckifejezésemet, sebtében témát váltott. Ilyenkor alighanem eszébe jutott, hogy több ízben is meglehetőst célzatosan hivatkoztam a gizdáskodó hajlamú Oscar Wilde-ra, aki a halálos ágyán a gyanútlan tapétába kötött bele, kijelentvén: egyikünknek mennie kell! Nos, miként közismert: a tapéta maradt.
Gondoltam, idővel majd mindezt elmesélem Uriannek.
Kisvártatva hazamentünk a kórházból. Forró drót kapcsolatban maradtunk Patáliával és Karával, segítettük egymást az első gyermek körüli, sűrű homályba burkolt teendőkben, vak vezet világtalant jeligére. Triplájára dúsult mellemből bőségesen fakadt az anyatej, Zsebihal tapintatosan viselkedett, miáltal napi 4-5 órányi alvás is összejött.
Az első hetekben lezajlottak a rokoni és baráti látogatások. Kosárnyi praktikus ajándékkal halmoztak el: „szopis” melltartóval, tejképző teafűvel a ded táplálásának elősegítéséhez. Fogamzásgátlás céljából strasszköves erényövet, gyöngyös vibrátort, nyugtató hatású habfürdőt hoztak. Kaptam továbbá kézikönyveket: a) a nevelésről, b) a súlyos lefolyású gyermekbetegségekről, c) a szülőpárok halálos bizonyossággal bekövetkező kapcsalatválságáról szólókat.
Milliárdnyi nagy eszű tanáccsal láttak el. Ha hallgatok rájuk, a porontyszoba intenzív osztállyá alakult volna ezernyi villódzó, pittyegő géppel. Véranalizátorral, vizeletelemzővel, nyálvizsgálóval, szív-, agy- és tüdőműködés-érzékelővel, fogbújás-riasztóval, pelenkatelés-jelzővel, lézeres lázmérővel, párásítóval, ionizátorral, terápiás tengermorajlással, ultrahang-kibocsátóval, elektromos bölcsőringatóval, gépi tornáztatóval, kutyagumival.
Többen úgy vélték, talán még nem késő elkezdeni az ivadék felkészítését a Nagybetűs Életre. A következő tanfolyamokat ajánlották: babaúszás, babazongorázás, babainformatika, babamarketing, babamodellkedés, babahangképzés, babasmink, babadivat, babatánc, sőt: babahastánc. Ezenfelül járhattunk volna baba feng shuira. Vagy babaharcművészet órákra.
Ám igazából nem ez okozta válságomat.
Időközben megismertem Hasfelmetsző Ago kórtörténetét.
A Lava Zalmanként anyakönyvezett, harmincnyolc éves némber tízesztendős kölyökként zaklatással vádolta meg nevelőapját. A nő- és elmeorvosi vizsgálatok során kiderült, hogy a kiskorú agyafúrt hazudozó. Akkoriban az emberek még nem kérkedtek valós vagy valótlan perverzióikkal, ezért az igaztalanul meghurcolt, megszégyenített férfi öngyilkosságba menekült. Változnak az erkölcsök: manapság ugyanezért ajnárolt média-hullócsillag lehetne.
Az anya megutálta aljas leányát, az pedig igyekezett erre minél alaposabban rászolgálni. A külvilág felé kedves, udvarias, eminens serdülőnek mutatkozó Lava húszéves korára sírba rámolta az anyját is. Mivel ekkoriban már sokan gyanították a környezetében, hogy mégsem az a tündérbogár és pipifül, akinek kiadja magát, másik városba költözött.
Immár új projekten ügyködött: férjhez akart menni. Gondviselő hajlandóságú jelöltet keresett, gyűlölvén a munkát. Szappanoperett-függőként komolyan elhitte, hogy az esküvő maga a révbe érkezés, vagyis azontúl a férj fizeti a számlákat. Dühére a facér pasasok közt alig akadt jómódú. A tehetős fickókat pedig rég elhorgászták előle más pecások.
A vagyonos fazonok egyébként sem róla ábrándoztak, hasztalan környékezte meg őket. Legtöbbjük megérezte vagy felismerte viselkedésében a dilipata attitűdöket, siettek is eliszkolni a közeléből. Mivel kecsei bevetésével nem ért célhoz, bekeményített: bevádolta kiszemeltjeit, miszerint azok szexuálisan zaklatták, megtámadták őt, orális, nazális, anális, banális erőszakot követtek el rajta.
Az ügyvédek többnyire megegyezésre törekedtek, következőleg Zalman szépen tollasodott.
Egy napon rádöbbent, hogy mindez kispálya. Nagyobbat álmodott. Közismert férfiakra kezdett vadászni; nevelő, titkár, asszisztens vagy házvezető posztokon tűnt fel a sztárolt figurák környezetében. Begyűjtött róluk minden begyűjthető információt, majd tárgyalást kezdeményezett, s ha elutasították, már szaladt is a pletykasajtóhoz. Született hazudozóként szivárványos rémtörténeteket kreált kenyéradóiról, a giccsorgánumok bőkezűen tejeltek neki. Előbb-utóbb az áldozat is megtört, és inkább fizetett, semhogy Zalman tovább égesse őt.
Belvilága lassacskán kiült a karosszériájára, ám csupán az egyik csapás volt számára, s nem is a legnagyobb, hogy viharos tempóban elcsúnyult. Jóval megrázóbbnak találta, mikor az általa kultivált, pénzes miliőben vérdíjat tűztek ki a fejére. Nem az életét akarták, hanem azt, hogy gyorsan, mindörökre okuljon. Buzgó fejvadászok kapták el. Megverték, megautóztatták, és a természet bogaras-csalános ölén feledték őt, jócskán távol a civilizációtól.
Végül a mérhetetlen utálatnak örvendő Zalman kénytelen volt nevet, külsőt változtatni. Pszichózisa időközben új irányt vett. Immár mániákusan azt akarta, hogy az emberek bízzanak benne. Példaképpé akart válni. Miként is? Kézenfekvő: Minta Anya lesz!
Mivel természetes úton több okból sem jutott másállapotba, kiagyalta, miként tegyen szert újszülöttre. Roppant egyszerű: kivágja a magzatot az anyjából, aztán sajátjaként mutatja meg a környezetének.
Felkészült a hosszas kihordási szakra: szorgalmasan látogatta szomszédait, rosszulléteiről mesélt nekik, növekvő pocakjával dicsekedett, ultrahangképeket mutogatott, tradicionális terhesöltözékben járt. Réklit horgolt, rugdalódzót varrt, rendezgette a gyerekszobát. Közben kiszemelte és becserkészte a gyerekdonort a netes babafórumon.
Megszállott módon azonosult a bébiszerző-programmal. Végül teljesen bekattant tőle. Kétség nélkül elhitte magát.
Aztán beleköptünk a főztjébe.
A Minta Anya a perverz császármetszési kísérlet végén több golyót is kapott a testébe a furgonját megakasztó zsaruktól. Rövid időre rabkórházba került. Amint talpra állt, rázárták a cellaajtót.
Ago először a nadrágszárral fojtogatta magát. A smasszerok közbeléptek.
Ezt követően ruhadarabokat tömeszelt a légcsövébe. Nem hagyták, hogy megfulladjon.
Hosszan verte fejet a falba. Párnázott cellába került.
Éhségsztrájkolt, szomjazott. Infúziót adtak neki.
Ő pedig cirkuszosan kitépte magából a kanült, és azzal kísérelt meg öngyilkosságot.
Végre sikerrel járt, bevették furmányát.
A pszichiátriára szállították a dilipata némbert. Mivel élőholtnak vélték, őrzésével nem sokat törődtek.
A fondor Zalman pedig nem várt sokáig. Hálóingét nővérruhára váltotta, és kisétált a zárt intézményből. Az ápolónő nem élte túl a ruhacserét.

 

 

Mielőtt köddé vált volna, látogatást tett Karánál. A garázsajtón át hatolt a házba. Ismerte a járást. Késsel a kezében surrant fel a hálószobába.
A hitvesi ágy tetején lelte Kékmacskát, karjában a vágyott csecsemővel. Ám – csalódására – nem akcióba, hanem olajra lépni volt kénytelen, ugyanis a szoptatási eseményt az áhítatos atya és két fivér is felügyelte. A meglepett család tágra nyílt szemmel bámult a csengetés nélkül betoppanó jövevényre.
Kara felsikoltott:
– Jézusom, ez ő!
A férfiak viharosan űzőbe vették a császármetszőt.
Zalman lerázta üldözőit. Még mindig nem tűnt el a ködben. Gondja volt arra, hogy megmutassa magát Daliának.
A harcművésznő épp a parkban sétált a keblére függesztett Vivicával, egyszerre csak egy robogó dübörgött felé. A füstokádó gép megállt előtte, a nyergében ülő személy felpöccintette a sisak üvegét. Észlelvén, hogy Dalia ráismert, gázt adott, és elsöpört.
Ekkortájt a média rengeteget foglalkozott a Miss Hasfelmetszőnek és Anyaszívű Szinglinek is titulált elmebajnoknővel, műsoridőt szenteltek annak, hogy végigjárják élete színtereit. Egykori tanáraival, szomszédaival, a lakása közelében lévő boltok eladóival készítettek interjút. Ország-világ megtudhatta a következőket: „lesírt róla hogy nem százas”; „fogadni mertem volna, hogy aljas üzelmeket folytat”; „kiolvastam a szeméből a bűnös hajlamot”; „pedig olyan rendesnek látszott”; „nő létére hogyan tervelhetett ki ilyen állatságot!” Etc.
Az egyik giccslap terjedelmes, álempatikus fotóriportban számolt be életútjáról, s ezáltal sztárpszichopatává avatta Zalmant, noha jobban tette volna, ha inkább híddá vagy emléktáblává avatja. Az írás szerzője sejteni engedte, hogy kétli a nevelőatya ártatlanságát. Mi van akkor, ha mégiscsak megtörtént, amit a védtelen kis tízéves állított anno? „Ki védi meg a gyermeket? Szegény kicsike végzetesen kisiklott! És most üldözik őt az állig felfegyverzett, szigorú zsaruk, pedig ő végső soron nem ártott senkinek, csak egy pihepuha, tejszagú bábukat akart! Végül gyilkosságba hajszolták az Anyaszívű Szinglit! Ki tudja, mivel gúnyolta őt az a nővér a pszichiátrián!?”
Látogasson el hozzád Miss Hasfelmetsző! – gondoltam epésen.
A látogatás bekövetkezett. Nálam.
Zalman a kerítésen át pottyant a kertbe, a légpuskás szomszéd felőli oldalon.
Akkor történt, midőn Tarzan kutya éppen Donalddal úszkált odaát a kellemesen felfűtött medencében. Martin, Ella, Daniel is házon kívül leledzett.
Charles Bronson – szakítás okán – bőröndöt csomagolt öcsém lakrészében. Dühében Marilyn Mansont kiabáltatta, korongról. Urian aludt, efölötti örömömben magam is ezt tettem, a falrázóan dübörgő doboktól sem zavartatva.
A kerítést nem csekély nehézség árán leküzdő Anyaszívű Szingli váratlanul szemközt találta magát Piciklonnal. A kertészek kiválósága termet tekintetében nem volt kimagasló, ám amikor felismerte a látogatót, továbbá észlelte a fogvájót rágcsáló nő markában tartott, pisztolynak látszó tárgyat, azonnal csőre töltötte a kezében lóbált sövénynyírót. Habozás nélkül megostromolta vele a meglepett Agót, és a kapuig kergette a fegyverével fenyegetőző nőt. Üldözéses bajvívás közben vad harci kiáltásokat hallattak.
Aztán a stukker eldördült.
Piciklon kalapja elrepült.
A drámai fejlemény megakasztotta a kertészek legkitűnőbbjét. A sövénynyíró leesett.
Az alkatilag is túlerőben lévő sztárelmebeteg támadásba lendült. Ököllel, stukkeraggyal csépelte ellenfelét.
A flóra őre már-már életvesztésre állt, midőn a letaglózó lendülettel kivágódó kapu hátba verte Zalmant.
A dilipata lenyelte a fogvájót, nyaka, dereka megbicsaklott. Jajongva a fűbe roskadt.
Az újonnan érkezett versenyző nem törődött vele, inkább letérdelt a hápogva lélegző, sokkos Piciklon mellé. Haladéktalanul szívmasszázst és szájból szájba lélegeztetést alkalmazott. Valamilyen oknál fogva tenyéréllel is végigütögette a kiváló kertészt, méghozzá erőteljesen. Nyaktól bokáig. Ez egyébként használt: a kerti férfi megelevenedett tőle, és még agresszívabbá vált.
Továbbra is mit sem sejtve aludtam.
A zenelejátszó elnémult. A fúriás hangulatú Charles Bronson bepattintotta az utolsó zárat a bőröndjén, és kirohant a házból. Rögtön észlelte a kapunál zajló fertőséget: a zöldben két férfi hempergőzött, smárolt. Gerjedelmük oly sürgetően heves volt, hogy nászágy helyett a tulipános virágággyal is beérték. A közelükben tartózkodó, nyilvánvalóan otellósan érző nő négykézláb mászott a pisztolya után.
Charles Bronson még jókor félrepöckölte előle a stukkert, majd azt rugdalva kitáncolt az utcára, bosszúéneket rikoltozva távolodott, cipőorrával folyvást odébb lódítva a fegyvert. A gyilokszerszám hirtelen elunta, hogy itt csak neki van agya, ráadásul durva bántalmazástól szenved, és rüsztön lőtte a lányt.
Erre ébredtem.
Mezítláb, szál bugyiban, kurtácska pólóban katapultáltam a tavaszias kertbe. Ahol is Piciklon undortól köpködve fojtogatott egy ismeretlen fickót, és szaporán buzizta is közben, vagyis egyáltalán nem disztingvált, mint egy liberális.
A lábon lőtt Charles Bronson a nyitott kapuval szemközt, az úttesten ülve vértanúskodott, és cirkalmas bosszúesküt tett.
Mire rekonstruáltam a történteket, a ficamos hátú Zalman kilépett a Föld légteréből.
– Maga kicsoda? – kérdeztem a flóraőr által lebuzizott hímneműt.
A harminc év körüli, fiatal szervezet végigbámult rajtam. Lejjebb húzgáltam hasamon a mackómintás pólót, didergő lábujjaimat le-föl kunkorítgattam a fűben.
– Én vagyok a te legnagyobb rajongód, és ezt nyugodtan írhatod csupa nagybetűvel, Denisa Wry! Végigizgultam veled az egész eddigi karrieredet! Eszméletlenül drukkoltam, hogy mielőbb teherbe ess! Átszurkoltam az állapotosságodat! Rajongói honlapot is csináltam neked! Rengetegen írnak oda, és szinte mindannyian imádnak téged!
– Van valami neve, uram? – érdeklődtem. A bugyimat is próbáltam lejjebb húzgálni, vagy inkább széjjelebb, ám az csak nem lett fedősebb.
– Ruby vagyok, de Mátrix a nicknevem.
– Buzeráns vagy, kishaver? – forszírozta Piciklon. A kezembe kapaszkodva talpra tápászkodott, és tovább köpködött. – Hullik a bajuszod, vagy mi?
– Nincs is bajuszom – érvelt Ruby.
Tényleg nem volt neki. Nehéz lett volna személyleírást adni róla. Nem hasonlított Jim Carreyre vagy Humphrey Bogartra, egyáltalán senkire sem. Nem volt szép, de csúnya sem, egyszerűen semmi sem történt a külsején. Két szem, egy orr, egy száj, mindez két fül között, és ennyi. Na jó, a fülei kismértékben elálltak.
Úgy döntöttem, nem veszek tudomást ruházatom hiányosságairól, és akkor talán mások sem törődnek vele. Még egyszer végigfutottunk az eseményeken. Újfent világossá vált számomra, hogy Lava Zalman próbálta felkeresni otthonomat. A kert lelke azonban hősiesen rátámadt a sövényaprítóval. Cserébe golyót kapott a szalmakalapjába.
– Zalman tényleg itt volt, és ti hagytátok elhúzni? – hördültem, felfogván, hogy továbbra sem lidércálmodom.
– Ne haragudj – sóhajtott duettben Piciklon és Ruby.
Mélyeket lélegezve megvártam, míg lehiggadok, elmondattam velük, miként nézett ki a betolakodó. A leírásból kiderült, hogy álterhessége óta Zalman jelentősen lefogyott, nem csupán hasban, hanem combban és fenékben is. Haja jelenleg rövid, szálegyenes, szőke. Kicsiny kerek arca továbbra is jellegzetesen pufókás, vagyis járomcsontja, pofazacskója és álla is párnás. Apró szeme vizenyőkék. Parányi szája – az egyik szemtanú fogalmazásában „csücsörös”, a másik szerint „biggyesztett”.
Öltözékéről is beszámoltak: a Császármetsző férfias fazonú bőrzakót, gyapjúpulóvert, vasalt élű nadrágot csizmát viselt. Mindezekből arra következtettem, hogy lakik és tisztálkodik valahol, ergo cseppet sem pénztelen. Zavartalanul tenyészik a városban, mintha a zsaruk nem is kajtatnának a nyomában. Tudtam, hogy a bankszámlájához nem nyúlt. Ugyanvajon miből-honnan telik neki az eleganciára?
Észbe idéztem izmosodó gyanúmat.
A Lesigráfus nevű, szívbenyálazós hetilap tollforgatója két-három hetenként felmelegítette Miss Hasfelmetsző történetét, csakhogy nem a kevés híján élve felboncolt Kékmacska szemszögéből. Lava Zalmant tette meg áldozatnak, a liliomtipró, gaz nevelőapa, a gonosz anya és a piszkos élet mártírjának, s mindehhez olyatén részleteket közölt pártfogoltjáról, amelyek olvastán többször is gyanút fogtam azt illetően, hogy kapcsolatban áll vele.
A telefonra vetődtem. Kisvártatva zsarumobilok cirkáltak a környéken. Sejthető volt persze, hogy a fondor Zalman autóval vagy robogóval suhangat a városban, és réges-rég messze jár.
Próbáltam kisírni a Főnöknél, hogy szerezzen engedélyt a Lesigráfus tollászának figyeltetésére. Na jó, legalább a telefonját ellenőrizhessük. Oké, akkor csak egy híváslista kéne, az elmúlt hónapról.
Aztán az elutasítástól dühösen a hátam mögé vágtam a készüléket.
Ruby lovagiasan visszahozta a ketyerét egy bokorból.
– Ne mérgelődj, Denisa! – mondta. Halk, normál hangon beszélt hozzám, valamiért mégis olyan érzésem támadt, mintha kiabálna. – Veled vagyok, már nagyon régóta. Már akkor a rajongóddá váltam, mikor az első riportot olvastam rólad. Direkt miattad járatom a zsarulapokat, de a körzeted weboldalát is figyelem. Ha nem is mindig írják ki a nevedet, általában tudni szoktam, melyik ügyet kaptad meg. Nagy tisztelőd vagyok. De hiszen ezt már említettem. Segíteni akarok. Bízd ide a firkászt! Majd én kilesem, mikor és hol találkozik azzal a női szörnyeteggel.
– Nekem ez nem tetszik – feleltem. – Ne leskelődj senki után. És ne mászkálj a közelemben.
– De hát én szeretlek téged!
– Nyugi, Ruby! – leheltem. Kihátráltam a közelében érzett diliáramlásból. – Nincs sok értelme, hogy rám kattantál, nem én vagyok az eseted. Ismerek egy rakás fazont, aki sokkal jobban díjazná a rajongósdit.
– Kit ajánlasz? Bye-t, a társadat? A krapek sokkal kevésbé vonz, mint te. Benned van valami rendkívüli. Engem ez érdekel.
– Döglesztően unalmas és hétköznapi vagyok.
Ruby rám mosolygott. Ettől sem vált élőbbé az arca. Erőteljes koncentrációval megfigyeltem, hogy szürke a szeme. Vagy halványkék. Esetleg keki.
– Szerénykedsz, ismerlek – mondta. – Mindent tudok rólad. Na persze, nem fogom felhasználni ellened, mindhalálig a híved maradok. Sokat segíthetnék, baromi jó hekker vagyok. Mondok példát. Nem csak érted rajongok, másnak is a fanjéül szegődtem. Ez a másvalaki nagyon közismert személy, rengetegen utálják. Fikázzák, ha érted.
Felvont szemöldökkel meredtem rá.
– Nem értem – szóltam. Kezdtem komolyan koncentrálni belső hangjaimra.
– A fikázók különféle rajongói fórumokra járnak fel és ott utálkoznak, köpködnek. Pitiáner indítékból csinálják. Vagy szimplán csak irigyek. Esetleg azt képzelik, ha ekéznek valakit, különbbé válnak nála. Avagy pusztán csak szórakoznak, de ez nem is érdekel. Feltörtem a kedvencem lapját, és kiderítettem, kik a fikásai. A kis szarosok hiába használnak álnevet, hiába írnak hamis mél-címet. Csináltam egy visszakereső progit. Ezzel percek alatt feltárom, honnan jött az üzenet. Ám azt ne hidd, hogy odamegyek, és agyonverem a mitugrászt, aki ócskázni meri az imádottamat! Nem vagyok én vadbarom! Ajándékot küldök neki. Jelképes selyemzsinórt, áspiskígyót, már ha érted. Vagyis olyan férget telepítek a gépére, amitől aztán a vincsesztere a pincéig lerohad! Semmi nem jelent gondot számomra, bármikor belépek a mobilhálózatba, megnézem neked a híváslistát. Ha akarod, lehallgatom a firkászodat.
– Több évnyi hűsölést kapsz érte – feleltem. – Bár ennek is van előnyös oldala: a sitten szappanos fiú lehet belőled.
– Ugyan, hagyd már! Nem vagyok én meleg! Csak újraélesztettem a cimborát.
– Nem is voltam meghalva! – protestált Piciklon. – És te mégis szám a szádont csináltál velem!
– Jól van, na, beismerem: kicsit tényleg meleg vagyok Viszont a nőket is komálom. Csak éppen sosincs időm a szexre.
– Mivel foglalkozol? – kérdeztem.
Ruby elvigyorodott.
– Már vártam ezt a lányos anya-kérdést. Csomagkihordással foglalkozom, de valójában abból élek, hogy információkat árulok. Ezeket persze a netről szerzem. Nyugodtan fordulj hozzám, ha bármilyen segítségre szorulsz. Neked grátisz megszerzek bármit, és ne aggódj a főnökeid miatt, az ügylet köztünk marad. Szívesen állok rendelkezésedre. Maholnap úgyse boldogulsz nélkülem, hiszen máris minden a hálón zajlik.
– Jól van, Mátrix – legyintettem. – Ne vedd zokon, ha nem győztél meg. Ne járkálj a közelemben. Szívódj fel.
– Ne félj tőlem!
– Nem vagyok félős.
– Ne utasíts el!
– Miért ne? Akkor mi lesz? Begorombulsz? Férget küldesz?
– Tényleg nem köszönöd meg, hogy segítettem?
– Talán elkaptad a nőt?
– Legközelebb elkapom! – ígérte.
Nem láttam rajta ingerültséget. Arcizma sem rándult szavaimtól, csak a diliárama lett erősebb. Rám szegezte a mutatóujját.
– Ne bánts meg, mert szeretlek. Sose bántsd meg azt, aki szeret! Ne okozz fájdalmat, csalódást. Na persze, tudom, milyen szájas vagy. Nem is haragszom rád. Itt a névkártyám. Keress meg, ha kellek.
– Szerinted mire kellenél?
– Bármire – felelte. Mutatóujjával kipöckölte homlokából a nem létező kalapot. Rám hunyorított, csókot döfött a húzódozni látszó flóraőrnek, és kisétált a kertből.
Bűnjeltasakba csúsztattam a maroktelefonomat.
Utóbb az ujjlenyomat alapján megtudtam, hogy Mátrixnak nincs priusza, habár a zsarukollégák többször előteremtették gyorshajtás, pirulázás miatt. Névjegyén valódi adatok szerepelnek, vagyis a kilétét illetően nem hazudott.
Ráborítottam a feledés fátyolát.
Ezt ő gyakorta fellebbentette. Rendszeresen feltűnt a közelemben, hol a zsarutanyánál lődörgött, midőn az irodába siettem; hol a parkban, gyereksétáltatás közben bukkant fel, máskor pedig a hajlékom körül csellengett. Gyakorta küldött virágcsokros, szívecske piktogramos e-mailt, sms-t.
Nem foglalkoztam vele. Akkoriban már roppant nehezemre esett a felkelés, nem csak reggel, hanem a nap bármely szakában, a világ elszürkült, fekete-fehérré sivárult. Továbbra is kedveltem szeretteimet, csak valahogy lanyhábban. Szenvedélyre, tűzre, lázra képtelenné váltam.
Tudtam, hogy süllyedek.
Belloqnak hamar feltűnt változásom. Naná, hiszen totál impotens lettem. Próbáltunk beszélni róla. Kapaszkodtam a roncsokba, igyekeztem felszínen maradni. Rettegtem a kudarctól, már amennyire abban a furcsa, ballasztos, „üvegbura”-szerű érdektelenségi állapotban rettegni lehet bármitől is.
Anyám könnyű olvasmányokkal halmozott el, nőmagazin-tenger örvénylett köröttem. Ekként értesültem Szent Báj gyermekágyi depressziójáról.

 

 

Sorsközösséget éreztem vele, végtére egy időben, egy intézményben szültünk, lambadáztunk, fájtunk, nevettünk együtt, rövid időre feloldottuk egymás félelmét, egyedüllét-érzetét.
Emili jobban belesüllyedt, mélyebbre csúszott, a nőlapok öngyilkossági kedvről, majd kísérletekről számoltak be. Hiába próbálkozott, valaki mindig ott termett, hogy megmentse őt a gyógyszer-túladagolástól, ablakon kiugrástól. Orvoshoz vitték, színültig tömték pirulákkal.
Róla olvasva beláttam, hogy nekem is lélekfürkészre van szükségem. Ekkoriban már Daniel is gyakorta szóba hozta a pszichébúvár-látogatást, mivel folyton sírkertekbe jártam, kriptákat, kőangyalokat, halotti emlékműveket fényképeztem, és ezen fotóimmal dekoráltam a házat.
A sírokról szedett borostyánból fontam koszorút. Ajándékba is készítettem néhányat, jóllehet a megtiszteltek húzódoztak a homlokdísz viselésétől. Családi összejöveteleken és baráti társaságban az elmúlásról csevegtem, többek szerint módfelett éteri voltam.
Világosan látszott: zűr van az Erőben.
Belloq főnökének neje, Joy Craft ajánlotta Mayron doktornőt. Joy átlagosan félévenként összecsomagolta ikreit, és elköltözött Patricktól. Azt mondta, nem bírja a terhet, amely a férje hivatása miatt nehezedik rá, képtelen megszokni, hogy folyton retteg, valahányszor Wyne akcióba indul. Mindenki pompásan megértette őt, Patrick ilyenkor néhány napon át pihentette a válságot, majd érte sietett, kéz a kézben beültek Mayron rendelőjébe, átbeszélték a dolgaikat, és együtt hazamentek.
Felkerestem a terapeutát, eldünnyögtem a leckét a depresszió kémiájáról. Miszerint: olvastam róla, agyi anyagcserezavar következménye, megfelelő gyógyszerezéssel rendben tartható.
A mézszőke doktornő hajában ezüst szálak csillámlottak, holdvilágkék szeme áttetszett, akár a forrásvíz. Szív alakú arcát félköríves mosolybarázdák szépítették, kerek szélű metszőfogai fehéren ragyogtak. Nem hivatásszerű hanem őszinte, igaz kedvesség áradt belőle.
– Tablettát akar szedni? – lehelte. – Nem hinném.
– Tényleg nem akarok. Mivel azonban ok nélkül zuhantam le, kénytelen vagyok kémiában gondolkodni.
– Szorongás?
Csak így, simán rákérdezett. Köhintettem, torkot reszeltem. Gyóntam:
– Nos, nem könnyen babásodtam meg. Többek szerint lelki okok is közrejátszottak. Férjem már mentális fogamzásgátlásról beszélt. Miután anyámmal tisztáztam, hogy a terhességgel kapcsolatban ő is átélte az idegentestérzést, emiatti szégyenletem, szorongásom megszűnt. De azért mostanában is tele van a fejem kétségekkel. Alkalmas vagyok-e anyának, jól csinálom-e? Eleget foglalkozom a gyerekkel, a családdal, önmagammal, a munkámmal? Ez okozhatja?
Mayron bólintott.
– Hogyne. Máris felfejtette a titkot. A sok kicsi szorongás képes összeállni egyetlen nagy depresszióvá. Ez pedig kiolthatja azt a magas érzelmi hőfokú lángolást, amit Prométheusz lopott az emberek számára: az istenek tüzét. Szomorú, de sokan a közönséges szalonnapirító parazsat értik Prométheusz tüze alatt. Akinek valóban adatott belőle, az belehal, ha a láng kialszik. Ő azt is tudja, hogy nem mindenki kap belőle, ez ugyanis ajándék. Más felfogás erósznak nevezi az érzést, még inkább varázst, amitől elevennek, az élet szerelmesének érezzük magunkat, amely által érzéki kapcsolatba kerülünk a világgal. Érzéki kapcsolaton nem csak a szexualitás értendő, érzéki a látás, ízlelés, érintés, szaglás, hallás, az, hogy a bennünket körülvevő Mindenség tetszik, vonz, vágyakozásban, izgalomban, örömben, érdeklődésben tart. Sokan azt képzelik, hogy az istenek tüze örökkön ég bennük. Hát nem.
– Az elparázslott állapot a depresszió? Hogyan lehet visszakapni Prométheusz tüzét?
– Ha az istenek tüze kialszik bennük, az emberek tudatosan vagy tudat alatt azt gondolják, nekik most nagy szenvedélyekre kell lobbanniuk, mivel a nagy szenvedélyek tüzeket gyújtanak. Ilyenkor válnak problémássá, megcsalóssá, valóssá. Kiprovokálják az élettől, hogy fájjon. Úgy vélik, ha fájdalmat éreznek vagy okoznak, akkor bizonyosan élnek.
– De nem így van.
– Nem. Más az istenek tüze, s megint más a bozóttűz.
– Az elevenségnek nem fájnia kell.
– Nem. Az elevenség ajándék. Kincs. Élmény és élvezet.
Bólintottam:
– Így definiálhatnám, ami velem történt: a depresszióban úgy érzem magam, mintha kiraktak volna a Holdon, ahol hideg van és csekély a vonzás.
– Igen, ilyesmi. A kedélybetegek kívülállónak, elidegenedettnek érzik magukat. Frigidek a világra.
– Olvastam a hálón, hogy a depiseknek sok-sok paradicsomot, csokit, almát kell enniük.
Mayron vállat vont.
– Egyenek, ha szeretik. Bizonyos kultúrákban az öreg emberek északra indulnak, amikor érzik, hogy ideje meghalni. Nos, nem volna kedve visszafordulni északról? Hisz még oly fiatal.
– Szeretnék.
Belloq a petesejt-egyesítési projekt során kiábrándult a pszichébúvárokból. Nem csoda, hisz majdnem lelki beteggé elemezték őt. Nem volt könnyű rávenni, hogy egy – mindössze csak egyetlenegy! – beszélgetésre együtt menjünk Mayronhoz.
Aztán ő is pontosan megértette a krízisterapeuta gyógymódját. Mindazonáltal nehezen azonosult vele, hiszen az Érzőkevirág jegyében született, Szende aszcendenssel.
És mégis elkísért a városszéli, eldugott sírkertbe.
Pedig már éjszaka volt, éhes denevérek cikáztak az égbolton. Amint átlebbentünk az ősrégi temetkezőhely dús borostyánfüggönnyel borított kerítése fölött, bemértek bennünket, felénk zúgtak, körberepültek, suhogott tőlük a levegő. Rájuk ámultunk.
Gyerekként sem féltem a bőrszárnyúaktól, mivel maroknyi nagyanyám estilapatyikának nevezte őket, és ki hallott már olyat, hogy az estilapatyikától félni kelljen? Ha pedig nem aludtam el, nagyanyó nem tentebabát dúdolt, hanem tentelapatyikát, tentemackót, tentemumust.
A telő Hold ferdén heverő D-je narancsos fényben fürdött, egy különleges sárkány félig lehunyt szemére emlékeztetőn. Kifürkészhetetlen somolygással nézett bennünket.
A fölénk magasodó évszázados fák frissen fakadt, zsenge lombjából balzsamos illat áradt. Sétára indultunk a düledező sírtáblák és szobrok között. A hantok, ha voltak valaha, régen a földbe süppedtek. Mélyzöld borostyánlevelek kúsztak mindenfelé, beburkolták az időtlen ideje nem használt utakat, a sírokat határoló kovácsoltvas kerítéseket, az öregedő köveket: a gyönyörű angyalokat, királyokat és Isten fiát; a faragott babérkoszorút, fóliánst, hárfát és lantot, a sokféle keresztet. Az örökzöld borostyán a fák törzsén kapaszkodott fölfelé, elbújtatta-felöltöztette a kőpadokat, melyeken régóta nem ült senki. Letelepedtünk az egyikre, éreztük langyosát. Horgadt fejű arkangyal támaszkodott a mögöttünk magasodó síremlék oldalához.
Hetek óta impotens voltam Vágyaim Férfijára, s emiatt átkozottul gyötrődtem, attól féltem, mindörökre elhagyott az érzéki szerelem. Az éjszakai sírkertben, a fejünk fölött suhangató denevérek között újra elevennek éreztem magam.
Az Idő hömpölygött velünk, elhagyott életeink és a jövendők jötték-múltak, magukba fogadtak, ringattak, hullámoztattak. Érzékezésünk olyan volt, mint egy mágikus hajóút az Öröklét Óceánján. Százéves fotográfia színeiben játszott köröttünk a világ, tetézetten kaptuk vissza azt, aminek elvesztésétől rettegtünk.
Sokáig hevertünk egymás mellett a halhatatlanságot jelképező borostyánszőnyegen. Valaha létezett és képzeletlakó lények-alakok lebegtek mindenfelé, különös, szellemborzongató nyugalom sugárzott az elhagyott sírkert vénséges fáiból, köveiből. Bőrmadarak táncoltak körülöttünk, a vérünkre vágyó szúnyogokat vadászták.
A fejünk fölé hajoló, vénséges bükk bordó leveleit vérnarancs színűvé röntgenezte a Hold. A fa törzsén örökzöldellő folyondáron szaladgáló mókus le-föl surrogott, azon habozván, bátor legyen-e megnézni, van-e nálunk mogyoró. Végül merszet gyűjtött, és megnézte.
Mindezek után úgy vélekedtem, a depresszió nevezetű, bizarr Csipkerózsika-álomnak vége, immár ébren maradok. Csalódás ért. A temetőkerti érzékáradás pezsgető hatása hamar szertefoszlott. Arra sem gyanakodhattam, hogy mindez azért történik így, mert ingerszegényen élek. Egyrészt Daniel Belloq mindig fenemód ingergazdag tényezőt jelentett számomra.
Másrészt javában zajlott Charles Bronson Martin ellen fogadott bosszúhadjárata. Ez is izgalmakkal járt.
Egyik este hosszan csengettek. Ella foglalkozott a kapusi teendőkkel.
Hirtelen az egész család arra lett figyelmes, hogy daliás fickók özönlik el a nappalit.
Az albatroszfehér uniformist, tányérsapkát viselő délcegek szívritmusban dübörgő zenekísérettel lejtették el a női közönséget lázasító táncukat, s közben szaporán tépdesték magukról a ruházati elemeket. Végül csupán lábszárközépig érő csizma, dúsan bélelt alsónadrág és vaskos izomkötegek maradtak rajtuk. Ella, Martin és Urian sikítozva csápolt a mámorító produkció láttán.
Belloq mogyorószemeket hajigált a szájába, meg az enyémbe.
– Ki küldte ezeket? – kérdezte, örök zsaru módján.
Vállat vontam.
– Charles Bronson, szerintem.
– És mi ebben a bosszúállás?
– A számla, amit Martin rögvest megkap – vélekedtem. Igazam lett.
Ám előbb a Chippendale-fiúk még két táncot elpörögtek. A műsor végén az oldalt záródó alsóneműt is lerántották magukról, hadd lássuk: domborműveik valódiak. A kamaszodó Ella bealélt. Éveinek utánaszámolva beláttam: többé-kevésbé jogosan. Hiszen fogékony életszakaszhoz közelgett. Zsebihal kurjongva kapdosott a nyalka táncosok felé.
A macskakölykök megilletődött-kíváncsian lapultak az egyik fotelban. A sztriptízszám vége táján az ezüstszínű kiskandúr kitört rejtekéből. Beélesített körmökkel, szélesre tárt lábakkal, mohón vetődött a legközelebb vonagló fickó büszkeségére, hiszen az játékra-vadászatra ingerlően ityegett-fityegett. Ám visszakézből kapott egy pofont a molesztált pucértól, és leszédült röptéből.
Miután a tánckar távozott, Belloq végignézett rajtam. Észlelte, hogy kiújult impotenciámból a dögös daliák sem gyógyítottak ki. Sóhajtott, lefektette, álomba rimánkodta ivadékunkat, kézen fogott, és kivezetett a házból.
Ezúttal nem a temetőbe látogattunk. A régi Vidámparkba igyekeztünk. Átugrottuk a kerítést, megvesztegettük az ölőkutyákat. A Szellemvasút alagútjába surrantunk. Éjszakánál feketébb sötétség fogadott. Bekapcsoltuk homloklámpáinkat, egymás kezét szorítva lépdeltünk. Az üzemidőben oly tevékeny rémek, szörnyek, bestiák és monstrumok bénán hevertek barlangjaikban. Lámpáink fénye megcsillantotta csupa-pupilla szemüket, óriási szájüregüket, roppant karmú mancsaikat. Rémtől rémig haladtunk.
Az egyik üregben ernyedt ajtajú szekrény, ócska asztal roskadozott. A terebélyes nyoszolya körül vastag szálú pókfonadék tépett, szürke baldachinja lógott. A takarón heverő lány végtagjait acélszemű bikaláncok rögzítették az ágyvégekhez, teste kifeszült, kígyószerű hajtincsei szétterültek a feje körül. Torz vonású arcában fekete karikákkal övezett, földöntúli szempár sötétlett, vicsorgó fogsorán vérmáz virított. Rongyos vászoningének szegélye a térdei köré csavarodott.
A fizető napszakban az ördög által megszállt teremtés tombolva fetrengőzött, sikítozott, hörgött. Az ágy szilajon rángott vele, a mélyedésekkel teli, kopott padlón patkányok cikáztak, a falon sátáni árnyak vibráltak.
Az őrjöngő lány mellett görnyedő, moccanatlan pap feszületet és bibliát tartott magasra emelt kezében. Munkaidőben előreugró állal imádkozott és kellékeit lóbálta, hol áldást osztó, hol fenyegető stílusban.
Ölelkezve nyúltunk végig a pókhálófüggönyös ágyon. Csupán az asztalra helyezett mécses vonagló, sárga lángja világított az odúszerű szobában, árnyékot adván az árnyaknak, sejtelmesre sötétítve a fényeket.
Az ördög-játékszer lány mellett heverve újfent kigyógyultam tehetetlenségemből, gyönyörűségesen megfeledkeztem a külvilágról. Márpedig, orvosi tanácsra, pontosan ezt kellett elsajátítanom. Azért persze át- meg átvillant az agyamon: vajh mi lenne, ha násznyoszolyánk rázkódni, a leláncolt tébolyult vergődni kezdene? Ha az atya a paráznaságról és más bűnökről papolna? Ha a kísértő megjelenne? Netántán megszállna?
S midőn erre gondoltam, az ágylábak megrezzentek. Zörrent a fejtámla a falon. A prédikáló lapozott szent könyvében, és meglengette feszületét. A gyertyaláng kialudt pár másodpercre, majd szisszenve visszalobbant. Ördögi volt. Fenemód élveztük, mindannyian.
Aztán elfészkelődtünk egymás mellett, Daniel vállára hajtott fejjel végigpöfékeltem egy képzelt staubot, ő inkább szivarozott. A leláncolt lány bágyadtan hevert mellettünk, ám a bibliás atya szeme vadul szikrázott. Ezen nem is csodálkoztam, végtére másféle sikolyokhoz, hörgésekhez szokott, mint aminőket tőlünk hallott.
Úgy jártunk a hátborsókás szeretkezéssel, mint Martin az extrém-vasalással: módfelett rákaptunk. Ám ezt jó ideig nem vallottuk be egymásnak. Újratanultam Belloqot, ő pedig engem. Sűrűn eszünkbe jutott első együttlétünk, amely – aligha véletlen – meglehetősen hasonlított a mostaniakhoz.
Akkor nyáréjszaka terült körénk, varázsos. Virágillat párállott, tücskök hegedültek, fülemüle dallantott a természet banálisan lágy ölén. Baráti társaságunk Donald tóparti házában hétvégézett. Mi ketten már hosszabb ideje fogcsikorgatva titkoltuk-rejtegettük egymás iránt támadt, riasztó erejű vonzalmunkat. Ételre, vízre frigid voltam, csak a spanglifüst és a spiritusz csúszott le a torkomon. Érzelmi válságtól sokkosan sétára lódultam a tóparton. S mit tesz a Merő Véletlen? Mogorva is levegőzni startolt, és persze összeakadtunk a sötétben. Ha már így történt, ellenálltunk viharzó vágyunknak, míg csak bírtunk, csakhogy nem bírtuk sokáig.
Mellesleg pár órával korábban kértem a Donald horgáról lementett Halkirálynőtől – a mesebeli három kívánság jussán – éppen őt, Danielt. Később a többi óhajtásom is teljesült: Belloq túlélte mortális sérüléseit, más szeretteim felépültek sebeikből, a bántatlanoknak nem esett nagyobb bajuk. Azóta – a legmélyebb titokban – minden kockázatos cselekedet, akció előtt elsuttogtam a bűvigét: a Halkirálynő nevében.
Ella meséinek hősei a király vagy éppenséggel a Tündérkirály nevében vitték véghez tetteiket. Ezért Belloq többnyire ezzel a sóhajjal vetette magát a veszedelembe: a Tündérkirály nevében. Ebből is kitetszik: nem akárkik vigyáztak ránk. Miért is féltünk volna a Szellemvasút alagútjában?
Egy este, midőn megint terhessé vált visszatérő impotenciám, Szívem Ura kocsmázni hívott. A külvárosba téptünk, a NO FEAR nevű tomahawk-dobálóba. Amint belökte az ajtót, Belloq kommandósan felgyorsult. Végigsöpört a golyóálló kármentőredőnnyel felszerelt pult mentén, megvillantotta jelvényét, közölve: rendőrségi okból átfésüljük a hátsó traktust. Keményen ráparancsolt a hüledezni látszó csaposra, hogy biztosítsa akciónk zavartalanságát. Nem ismertem a megfontolt pasasra, akivel mostig együtt éltem, ám ezúttal nem is foglalkoztatott az azonosság.
Átcsörtettünk a lengőajtón. Hevülten birtokba vettük az italraktárt, annak is a legkényelmesebb szegletét, s szerfölött jól éreztük magunkat és egymást.
Ezenközben a csapos egy stokin posztolt a lengőajtó előtt, és senkit sem engedett hátra. Látható élvezettel, pergő szóváltások közepette hajtotta végre állampolgári megbízását, holott többször is necces helyzet alakult ki. Néhány vérmesebb vendég mindenáron meg akart válni vesemeleg sörétől, ám a mi pultosunk férfi volt a talpán, és nem hagyta, hogy a hőzöngők megzavarják zsarus teendőinket. Tapintatból észrevétlenül távoztunk, a takarítószeres helyiség ablakán át.
Néhány nap múlva ugyanott landoltunk. Daniel a korábbihoz hasonló módon betaszította az ajtót, felmutatta jelvényét, és a páncélüveg mögött elvigyorodó pultosra förmedt, miszerint: rendőri akció! Stukkert rántott, s jelezte: tegyek hasonlóképpen. Csodáltam leleményességét: oh, mily kifinomultan cifrázza!
Kétfelől támasztottuk ki az ismerős lengőszárnyakat. Hasonlóképpen rohamoztuk meg a mosdóajtót is. Kipirult arccal, lobbant-vérűen elterveztem, miként ölelem át a nyakát a lábammal a következő percben, s még egyet-mást, midőn elrebbent mellőlem, és gyors vetődéssel derékszíjon ragadta a szűk vécéablakon kifelé törekvő korpuszt.
Az angolos távozáson csípett, bikafektető alkatú fickó berzenkedett az elfogás ellen.
Mire kijózanodtam menyecskés tévhitemből, a törvényszegő háromszor felfeküdt a falra az arcával. Nem önszántából, viszont szemmel alig követhető sebességgel.
Daniel egy lengőhorog következtében a mosdókagylóra hanyatlott, le is törte azt.
Ettől aktiváltan bemutatta szélvészgyors rúgásainak legszebbikét. Közben kiköpte a horgos következtében kifakadt vérét. Gesztusa inkább férfias volt, mint kultúros. Imádtam az istenadtát!
A lator térdre rogyott, onnan hátraívelt, és hosszan úgy maradt, mintha csontkovácsra várna, holott csak a zsaruk jöttek érte, nínómobillal.
Utóbb Belloq elmagyarázta, hogy váratlan fülest kapott az Aranyér nevű, lélekszakadva körözött, főként rablásban, nemi erőszakban jártas bűnöző hollétéről, ez indokolta a lázas sietséget.
A hazaúton zsebkendővel itatgattam a felrepedt szájából patakzó vért. Otthon jeget robbantottam a frigóból, gyakorlottan bezacskóztam, az arcára szorítottam. Elmerengtem a múlton, az általunk eddélig monokli-, tipli- és dudoklilohasztás céljára elhasznált, antarktisznyi jég mennyiségén, s addig-addig sóhajtoztam, mígnem úgy tetszett: csoda történt! Felépültem impotenciámból! Immár a hajlék falai közt is csábítást érzek arra, hogy...
Nem a gyerek sírt fel. Nem.
Csöngettek.
Éjfél után két óra volt.
Megérkeztek a Charles Bronson által rendelt go-go görlök a közeli bárból. Martin természetesen bebocsátotta őket, hogy ellejtsék táncukat a nappali legkellősebb közepén, Joe Cocker zenéjére. Utóbbit nem bántam. A produkció megtekintése közben az ajtóban támaszkodtunk, én jobbról, vágyamban meglankadtan, Daniel balról, jégtömlővel csókolózva.
Öcsém a kanapén terpeszkedett, és vigyorogva élvezte a cenzorcsík-melltartót, akáclevélke szerénységű bugyit viselő táncosnők kitüntető figyelmét. Valósággal lubickolt a feromonokban.
Ella átvánszorgott a színen, olyasféle fílinget árasztón, mint egy agóniás volgai hajóvontató. Álmosságtól összeragadt szemmel, térdig érő, nyuszimintás hálóingben botorkált a riszálva vonagló, lufi-mellkasú nők között. Egyik karjánál fogva vonszolta közel életnagyságú játék gorilláját, s arra célozgatott, hogy Martin hazaköltözhetne végre, a saját örömtanyájára, mert neki már elege van az éjjel becsöngető csipendél-csávókból, gyászmenetekből, halottkémekből, továbbá Charles Bronson egyéb tündéri bosszúötleteiből, valamint Martinból úgy általában, tehát holnap tövig vágatja a haját, és kolostorba vonul, irgalmas anyának. Bár az is lehet, hogy inkább öngyilkos galócának áll.
A póznamászó műkörmökkel csinosított, erőteljesen bevakolt, fürge lábú női személyek zavartalanul csábtáncoltak. Egy darabig bámultam őket, díjazva huszáros képzelőerejüket, melynek birtokában képesek voltak eljátszani, hogy egy rúd körül rugóznak-tekergőznek, pedig semmilyen oszlopféle nem volt a közelben. Ezt elunva kétszer akkorát ásítottam, mint egy falka oroszlán, és elbotorkáltam, ágy iránt.
Belloq véget vetett a vigasságnak. Főleg Urian álmára hivatkozott, holott az ölded a fogképződés azon szülőgyilkos szakában járt, amikor nem rezonált a bölcsődalra s kizárólag az ütvefúró vagy a körfűrész hangjára merült álomba. Neki tehát holmi szolid orgia lármája meg se kottyant, békésen aludt tovább. Egészen addig, míg engem el nem nyomott az álom.
Félkómában töprengtem: ugyanvajon miként nyomja el az embert az álom? Úgy mint egy csikket? Mint egy bogárkát? Vagy úthenger gyanánt? Ekkor következett be az elnyomás. Ahogy az ezoteriában írva vagyon: tudatom ezüstzsinóron függve távolodott a fehér alagútban, majd a kozmikus messzeségben, szikrázó csillagok között...
E magasztos pillanatban Kiscsikó úgy döntött, ideje felsírni, mégpedig teli torokból. Menten jaj lett nekem.
Erről is beszéltünk Mayron doktornővel. Meggyóntam kínomat. Mélységesen áthat az anyai szeretet, kötelesség- és felelősségtudat, csakhogy ezek libidóblokkoló tényezők, lássuk be. A sárgarépa- és sütőtök-pürésítés sem gyújt vad vágyakat. Az sem, ha kipufogóhalálában, hideg verítékben úszva érkezünk a megbeszélt találkozóra, mert nem jött meg időre a porontycsősz; mert az utód belázasodott, hasmenést kapott, vagy éppen lelécelt.
Igenis, lelécelt! Holott még állni sem tud.
A Teremtett Világ egyik szép napjának verőfényes reggelén elszürcsöltem cukormentes kávémat, bekaptam rá egy kanálka eukaliptuszmézet, és hátradőltem a kanapén. E mozdulat fele útján erőteljes hiányérzet rohant meg.
Hol a gyerek? Egyszülött babicám?
Katapultáltam a kényelmi helyzetből. Végiglihegtem a hajlékon. Saját zihálásom lármája sarkantyúzott még fürgébb rohanásra.
A konyha-nappali gyermektelen!
Ella szobája, valamint a háló-, a dolgozó- és a központi fürdőszoba negatív!
Martin lakrésze zsebihaltalan!
A kamrában, a pincében, a padláson sincs Urian!
És a tetőn sem extrém-vasal a bácsikától ellesett módok valamelyikén! Ami nem is csoda, hiszen még járni sem tud! Bár ami azt illeti, úgy mászik, mint a Hétördög.
Ekkor már mind a stukker, mind a mobiltelefon a markomban volt. Kirontottam a kertbe, tudván, hogy elkapom és meglincselem az utódrabló Zalmant!
A flórában a teljesen automata, emberi közreműködést nem kívánó, gyephossz-érzékelős fűnyíró zümmögött, öntevékenyen kurtítva a pázsitot. Ügyesen kikerülte a terméskő szegélyes virágágyásokat, besurrant a bokrok szoknyája alá, és lenyeste alattuk a dudvát.
Színes magazin került az útjába, melyet a rátett napszemüveg óvott attól, hogy ellopja a szél.
A technika hangtompítós csodája áthaladt rajta.
Színes üvegszilánkok és papírcafatok maradtak a lopakodó fűnyíró nyomában.
Mit sem sejtő szalmakalap hevert a talajon.
Aztán már csak szalmacsíkok.
A settenkedő aprító megkerült egy bokrot, és eltűnt mögötte.
Gyanakodva loholtam utána.
Urian baba a fűben hasalt, két karját oldalvást kinyújtva, fölfelé fordított tenyérrel.
A nyomkövető fűnyíró egyenesen feléje tartott! A földön heverő, kicsiny ujjakat mérte be magának. Hogy aztán azok maradékain fölhaladva...
Fogaim közé haraptam a nyelvemet, nehogy sikítsak. Eldobtam a stukkert, telefont.
A levegőbe pattantam. A cserkelő szecskagép fölé úsztam. A célpont fölött ereszkedésbe/zuhanásba kezdtem. Birokra keltem az orvvadász fasírozóval.
Én győztem!
A csatazajra Piciklon is előkerült a kertvégi csalitból.
És azt kérdezte – tőlem! –, fölöttébb értetlenül: hogyan került ide Urian, és miért nem tartottam rajta a szememet?
– Mert a pohárban tartom, a fogsorom mellett – dünnyögtem.
Mire ezt elmorogtam, a rejtély megoldódott. Zsebihal kacarászva négykézlábra emelkedett. Hatvan kilométeres sebességgel a ház felé lódult, és árulkodó rutinossággal átcsattogott a macskaajtón!
– Anyám, jegelgess! – nyögtem.
A krízisterapeuta utóbb készséggel rám hagyta, hogy az ilyen események valóban fenemód blokkolják a libidót.

 

 

Tehát ott álltam földig nullázott libidóval, a Teremtett Világ Talán Legjobb Pasasának feleségeként. Tépős konstelláció volt. És ezt a nagyszerű férfiút akként csodáltam csupán, mint egy angyalt, akinek nincs neme; mint festményt a falon, csodajárgányt a moziban, felhőképződményt az égbolton. Távolról, éterin. Érzékeim mindújra lebénultak.
Már éppen vegyianyag-bevitelen gondolkodtam, midőn jött a hír a mentősöktől: tréfás fiatalok Viagrával etettek meg néhány csődört egy környékbeli istállóban. A szer földindulás-szerűen hatott, és az eredményt leső mókacsinálók kapóra jöttek a begerjedt méneknek. A kínos végkimenetel hallatán letettem a művi aktiválóról.
Sokat kellett szenvednem. Mindazok, akik még sosem voltak diszfóriásak – ez az eufória ellenkezője –, hasznavehetetlen tanácsokkal halmoztak el. Ilyfélékkel:
– Ne búslakodj!
– Ugyan, mit izélsz? Szedd már össze magad!
– Élvezd az életet!
– Mások sokkalta pocsékabbul élnek!
– Hallgasd a madárdalt!
– Örülj!
Depresszióban mindez cirka olyan hatású, mint halottnak a:
  - beöntés;
  - szexmasszázs;
  - sarkantyú;
  - rigófütty;
  - díszsortűz;
  - vibrátor.
Ebből másképp kell kijönni.
Belloq megkímélt a látványos aggódástól. Nem cirkuszolt-jelenetezett, nem cuccolt el otthonról, nem nézett bővérű szerető után. Nem kényszerített rám sablonos szerepjátékot. Nem követelte, hogy házias, takaros, tündi-bündi legyek. Meglehet, harapta a szügyét, amikor Mayron azt tanácsolta, hogy szokatlan, kockázatos, extrém helyeken érzékezzünk, mégis belement. Mi több, módfelett aktívan alkalmazta a terápiát.
Rajta kívül egykori kollégám, Donald segített legtöbbet. Hozzá napjában többször is átszaladgáltam, részint mert vágytam társaságát, másrészint oltani siettem sűrűn fellobbanó lakástüzeit. Keblenc barátom erotikusan csúnya, taszítóan vonzó férfi volt, akárcsak hasonmása, Fellini zseniális filmjének Casanovája, Donald Sutherland. Nemes fejformája lóéra emlékeztetett. Alighanem ez okból viselt szénakazal színű, fazonú frizurát. Vízfesték-kék, enyhén dülledt szeme, enervált szemhéja, jókora orra, ösztövérsége, hintázó tartása csigázta az emberek érdeklődését, nem csupán a nőkét. Finom iróniával vértezett, mágneses személyisége senkit sem hagyott közönyösen.
Amikor vele beszéltem, gyakorta a szavamba vágott és másról kezdett csevegni, vagy éppen nem arra felelt, amiről éppen szólottam. Ám egyszercsak, egy gondolatmenettel arrébb, netán egy héttel, hónappal, évekkel később visszatért a mellőzött témára, mivel nagyon is koncentrált mások kommunikációjára. Csupán azért reagált spétesen, mert hosszan elmézett a tárgyon. Utóvégre íróként embertársainak ízekre figyeléséből élt.
Gyarlóságaink és ostobaságismétlő mániánk fürkészése közepette a pipájára jóval kevésbé koncentrált. Hol a fotel karfáján, az íróasztal sarkán, hol a kanapé szélén, a nyugágy vagy a hitvesi nyoszolya közepén, hol a vécéülőkén vagy a nagyapja urnafedelén feledte a parázsló csibukot. Senkit nem hamvasztottak oly számosszor, mint Donald ópapáját.
Sokat tapasztalt, szerető neje telepakoltatta a házat füstérzékelőkkel. A cselesen bekötött tűzriasztó nemcsak az ő hajlékukban és a közeli tűzoltóságon, hanem nálunk is rivalgott, így aztán sebesen beavatkozhattunk, ha kellett. Mindeddig sikerült elhárítani a súlyosabb katasztrófát. Ettől függetlenül Donaldnál bármikor akadt írógéppörkölt, hamuban sült fotel, pergelt kézirat, hamvadt pipavég. Viszont vele kapcsolatban egyáltalán nem okozott fejtörést az ajándékozás.
Névnapra, születésnapra, karácsonyra oltókészüléket kapott szeretteitől. Poroltót, haboltót, vízoltót. E tárgyakkal – rászedős nevükkel ellentétben – nem port, habot vagy vizet, hanem éppenséggel tüzet lehetett oltani. A palackokat képzőművésszel terveztettük, és az írómesterről neveztük el. Aforizmákat, kedvességeket gravíroztattunk a sokféleképpen kivitelezett tartályok falába. Volt köztük gömbölyű, sokszögű, tégla formájú, pepita, opart, vadmintás, szőrmés.
Gondoltunk az enyhébb tűzesetekre is, ezért gyakorta megleptük őt oltólapáttal, csákánnyal, azbesztsisakkal, védőkesztyűvel. Legújabb regénye megjelenésének ünnepén oltókészség-tároló folyosószekrényt kapott. Hosszan hálálkodott, majd elárulta: szeretne egy tűzcsapot a dolgozószobájába. Pirosat.
Ő is segített kihátrálni a hormonális depresszióból. Meghallgatta panaszáriámat, miszerint a Urianhez érkező ismerősök, rokonok némelyike megőrjít. Ezek az illetők korábban lépten-nyomon a hasamra vetették magukat, és tenyerüket, fülüket odaszorítva negédes hangon kiabálták észrevételeiket: a pocilakó fiú, lány, vegyes. Keresztben hever, megszülhetetlenül. Faros fekvésű, tehát legalább fél évig tartó, pokoli vajúdás várható! Mégse kérjek lumbális érzéstelenítést, mivel attól lebénulok, és azontúl csak hason csúszva tudok közlekedni. Amúgy se biztos, hogy gyerek lesz a dologból, ugyanis aggasztóan kicsi a pocóm. Talán csak egy fránya cisztát növesztgetek.
Az egykori pocitapizók manapság már nem a babaházam láttán vesztik el fejüket. A védtelen ded megpillantása váltja ki tüneteiket. Hirtelen fordulnak ki magukból, ultrahangon vijjognak, kukorékolnak, berregnek, gügyibügyiznek. Mindezt agyonnyálazással tetézik keserűbbé. Kínomban úgy vélekedtem, inkább legyen szellemjárás, mint vendégjárás!
Rövid töprengés után Donald előállt a megoldással: bébilátogatási szabályzatot kell alkotni! Ő megírta, én kifüggesztettem. Bevált.
Süppedt kedélyállapotom sokat emelkedett tehetséges barátom legújabb regényének olvastán, de ő közvetlenül is foglalkozott lelki bajommal. Minden jajdulásomra akadt egy fanyar poénja. Sokat és visítozva röhögtünk együtt.
Továbbá ő játszotta az egyik szerepet ama drámában, amely végül kisokkolt a depresszióból.
Egy napon Kékmacska izgatottságtól reszketeg hangon telefonált.
Elhadarta, hogy talán megbuggyant, talán nem: mostanában rettenetes üldöztetési mániája van. Úgy érzi, mintha folyton lesnének rá, nyomát követnék. Pokolmélyre jutott a félelemben. Ugyanilyen irtózat bénította testét-lelkét, amikor Zalman megpróbálta felvágni a hasát. Néhány nap óta már nem meri felhúzni a redőnyöket, lámpafényben tengődik, házszerte kulcsolja az ajtókat, szellőztetni sincs mersze. Mikoron elpanaszolta gondját a zsaruknak, odagurult egy járőrkocsi a közeli jardról. Az egyenruhások körbejárták az épületet. Nem találtak senkit. Két napon át sűrűbben fordultak meg arrafele, aztán elmaradtak, mondván: mivel egyetlenszer sem tapasztaltak gyanús jelenséget, a továbbiakban azon állampolgároknak szentelik éberségüket, akik valóban bajban vannak.
Kara úgy érezte, mintha a ház mögött magasodó, dús lombú diófáról fürkésznék mozgolódását. A redőny rései közül távcsövezte a vélt leshelyet, hasztalan. Még egy baglyot sem látott az ágak között. Férje, az átlagosan normális, pacifista Peter úgyszintén kizakkant magából. Tűzfegyvereket szerzett, illegálisan, bűnözőktől, mivel a törvényes út körülményes és hosszadalmas. Azóta dühöngésesen gyakorolnak a garázsban, bár egyelőre még csak gumilövedékkel, dobónyíllal. Mindketten bizonyosra veszik, hogy nem így kellene élniük. Tehát mikor óhajtom elkapni Zalmant?
Most, feleltem biztatóan. Tüstént érdeklődtem a Császármetsző után kutató kollégánál, hol tart a nyomozás. Ő azt válaszolta, hogy bár tízezer egyéb gyilkossági ügyön is gályázik, beszélt a Lesigráfus betűvetőjével, bizonyos Hoppy Baskkal. Megfingatta a fickót, ezért az tüstént dob neki egy fülest, amint megtud valamit a gravidahentelőről.
Hittem is, nem is. A tollász aligha törekszik arra, hogy zsarukedvenc legyen, hiszen akkor a tunkolós témák szállítói tüstént máshoz fordulnának. E lélektani pillanatban állított be hozzám Ruby, a rajongó és hekker. A kapuban fogadtam a jövevényt, meglehetőst bőszülten amiatt, hogy a tulajdon hajlékomban stukkert kell viselnem, ugyanis a többi zsaruval ellentétben én nem véltem hisztérikának Karát, és számítottam Zalman újabb látogatására. A kártékony perszóna győzni akar, holtáig nem adja fel.
– Mi van, Mátrix? – kérdeztem udvariatlanul.
Az utóbbi időben sokat foglalkoztam a reinkarnációval, épp ezért újfent meglepett Ruby semmitmondó külseje. Úgy tudtam, a semmi fogalom, és fogalmak nem születnek le emberként, miként például lábtörlők, tintásüvegek és kutyaszőnyegek sem számíthatnak ilyesmire. Habár, ami a kutyaszőnyeget illeti...
A jövevény nem észlelte gondolatfuttatásomat.
– Érezteted velem, hogy terhedre vagyok? – nyögte. – Mindjárt kezet csókolsz nekem!
– Miért tenném?
– Mert keresel valakit, és én megtaláltam neked.
– Zalmanra célzol? – firtattam óvatosan.
– Naná, hogy rá, nem is a vérbajra! Rászálltam a Lesigráfus firkászára. Nem untatlak a technikai részletekkel. Lényeg az, hogy ismerem Miss Hasfelmetsző mobilszámát, nagyjábóli tartózkodási helyét.
– Ezért állatira lecsukhatnak – morogtam.
Rám nevetett:
– Na és? Nagyon idegen tőled a módszerem?
– Eléggé – bólogattam komolykodón.
– Mert nem a tied? – kérdezte félrehajtott fejjel. – Egy-két napon belül hajszálpontosan tudatom veled, hol rejtőzködik a csaj! Ha nem érsz rá elfogni, mert szoptatsz vagy pelenkázol, lelövöm helyetted.
– Már nem szoptatok. És mi nem lőjük le a bűnözőket, Ruby – sóhajtottam. – Mi elfogjuk őket, aztán a bíróság...
– Az ügyvédekről megfeledkezel! – vágott a szavamba. – Rosszul teszed, mert ők azok, akik folyton újratermelik számotokra a melót! Fogadsz velem, hogy Zalmant villámgyorsan kiviszi az ügyvédje, akit ma még talán nem is ismer, mivel csak ezután készül őt felfogadni? Később majd közösen megírják a sztorit, eladják a filmjogokat, és dúskálni fognak a lében! Micsoda vérfagyasztó-könnyeztető történet! Látom magam előtt a mozik előtt hömpölygő tömeget! Bridget Jones elhúzhat az Unalmas Szárcsák Múzeumába! Ez ám az izgalmas szingli! Gyereket akar, csakhogy az apajelöltek a szőnyeg alá rejteznek! Sebaj! A mi találékony, önellátó szinglink kioperál egy csecsemőt az édesanyja hasából!
– Dugulj el, Ruby! – vágtam közbe. – Igazad van, azt illetően...
Leintett.
– Ti is vagyonokat kereshettek rajta! – kurjantotta. – Ti hárman, a néhai terhesek! Mindent tudok az esetről! Nem csak a lapokban olvastam róla, hanem a bizalmas kopócsatornákon is! Tudok az eszelős motoros üldözésről! Szülészek, pszichológusok agyalnak azon, miként kössék le a vajúdó anyákat, hogy azok ne a tágulási görcseikkel foglalkozzanak, nektek meg csípőből, spontán sikerült elterelő foglalatosságot találni! Tuti, hogy tőletek is megveszik a filmjogot! Szemérmetlenül sokat kérjetek!
– Figyelj rám, Mátrix. Olyasmivel töltöd az idődet, ami törvényellenes, következőleg büntetendő. Nem kukkolhatod a firkászt, engem vagy bárki mást! Hacsak nincs rá engedélyed. Van?
– Naná, hogy nincs, de mit törődsz ezzel? Ha kérdeznék tőled, honnan az infó, hivatkozz névtelen informátorra. Ennyi.
– Nem! – szóltam zordan.
Ruby áthajtotta fejét a másik vállára. Összeszűkült szemmel bámult rám.
– Tényleg ennyire hülye vagy? – hüledezett.
Bólintottam.
– Eszerint. Rajongásod ezennel okafogyottá vált.
– Más zsernyák habosra nyalná az ánuszomat egy ilyen infóért! Nem bízol bennem? Mi bajod velem? Nem vagyok elég behízelgő? Éjjel-nappal az érted való rajongás köt le! Te vagy a példaképem, bálványom! Oltárt is emeltem neked! Megnézheted, ha eljössz hozzám!
Bevágtam a kaput, és nekitámaszkodtam. Előhúztam a stukkert. Halántékomhoz illesztettem a hűs fémcsövet. Begörbítettem mutatóujjamat a levegőben, és csettintettem a nyelvemmel.
Ruby átkiáltott a kerítés fölött.
– Hívj fel, ha meggondolod magad!
– Seggfej – morogtam a ház felé siettemben. Büszke voltam magamra. Ellenálltam a bűnös kísértésnek.
Felkerestem a Főnököt a zsaruvárban, és számon kértem tőle a nyomozás állását. Ő pedig jámbor türelemmel elmagyarázta, hogy alapos gyanú nélkül nem rendelheti el Hoppy Bask telefonjának lehallgatását. Márpedig az én gyanúm még szimplának is gyenge, nemhogy alaposnak. A fickó megfigyelését ugyanezen okból nem szorgalmazhatja. Arról nem beszélve, mily csüggesztően kevés az embere. Ugyanis, ha nem tudnám, Laco szanatóriumban lógatja sokat megért golyóit, a kiégett Ackerer elhúzott vidéki seriffnek. A zöldfülű Zsöti zavaróan túlbuzgó; a nemrég felvett kollégákról inkább szót sem ejt. Legjobb nyomozónője csecsemőgondozással bíbelődik. Nem szemrehányásként említi, de igazán visszatérhetnék a rabszolgahajóra. Beletúrt hajbeültetés útján szerzett, göndör gömbtujára emlékeztető sérójába, és elbocsátott.
Elhatározásra jutottam. Majd én felpörgetem a lanyhult nyomozást!
Donald nejére, Irisre bíztam Uriant. Elkocsiztam a Lesigráfus szerkesztőségébe, hogy személyesen megismerjem a szegény szingli nyomoráról tudósító tollászt. Bár egyetlen percet sem késtem a megbeszélt találkáról, Hoppy Bask áttetsző kifogással meglépett előlem. Pöpi kis nap! Az agyszélhűdés által kerülgetve süvítettem haza.
Tarzan őrjöngve ugatott a kerítésnél. Donald messzire hallatszó zongorázása érthetővé tette kiborulását.
Sárkány módra gőzölögtem a zuhany alatt, midőn furcsa, bénító félelem kerített hatalmába. Légcsövem, aortám összeszorult. Csaknem bealéltam a légszomjtól.
Törölközés nélkül cibáltam fel ruháimat. Reszkető térdekkel siettem a szomszédba a titkos kerti kapun át.
A klimpírozás szünetelt. Elfúló hangú szólongatásomra senki sem reagált.
Az úszómedence vizén kék-fehér csíkos strandlabda lebegett. A gyerekpancsoló mellett kicsiny, vizes lábnyomok szikkadoztak, alighanem Gabrieléi. A csúszkálásra valló térd-, tenyér- és fenéklenyomatok Uriantől származtak.
A hinta lustán ringatta magát. A mászóka tetején rozsdafarkú madár tollászkodott.
Hahózgatva a házba léptem. Elcsukló gyereksírás felelt kiáltozásomra.
A nappaliban nem a szokásos rendet tapasztaltam, melynek nyomán Iris a Földreszállt előnevet kapta férjétől. Hanyatt fekvő szék, felborult fotel, gyűrött szőnyeg fogadott.
A gyerekszobában leltem meg Irist és Gabrielt. A kisfiú az anyja mellett görnyedve, kétségbeesetten zokogott. Érintésem éreztén felsikított, és védekezőn eltakarta arcát a karjával.
Iris egy porladt kerámiaedény cserepei között, eszméletlenül hevert a padlón.
Térdre rogytam mellette. Kitapintottam nyaki artériáját.
– Hol van Urian? Mi történt? – nyögdécseltem.
A törékeny nő szemhéja megrezzent. Arcába zúdítottam a közeli asztalkán álló vizespohár tartalmát. Elfintorodott, szeme zárva maradt. Halkan nyögdécselt, többször összerándult.
Magamhoz szorítottam Gabrielt.
A fiúcska hisztérikusan, tébolyodottan sírt, szűkölt.
– Gonosz, csúnya néni! Cibálta, megverte anyut! – jajgatta.
– Apu hol van? – kérdeztem.
Próbáltam magamnál, eszemnél maradni. Szünet nélkül duruzsoltam, nyugtató szavakat, mantrásan. Gabrielt elengedve talpra kecmeregtem.
Az emeleti dolgozószoba felé lódultam. Nem jutottam messzire.
A lépcsősor aljában leltem meg eszméletlen barátomat. Donald telefont szorongatott a kezében. Egyik térde furcsa, szembántó szögben hevert a teste alatt.
Úgy rémlett, siettében megbotlott, és nyolc-tíz foknyit gurult a lépcsőn, aléltsága ennek következménye. Végigtapogattam koponyáját. Horpadást, dudort, sebet nem észleltem, füléből sem szivárgott vér. Pulzusa erőteljesen lüktetett az ujjaim alatt.
Robotpilótára váltottam. Megnéztem az utolsó hívást a mobiljában. Engem keresett, alig néhány perce. Akkor éppen a zuhany alatt habzottam, és nem hallottam a csörgést.
Beütöttem a segélyhívó számát. Igaz megrökönyödésemre tisztán, érthetően bemutatkoztam, és előadtam óhajomat, miszerint küldjenek a házhoz mentőkocsit. Zsarulégió zárja le a környéket. Azonnal! A kollégák lélekszakadva keressenek egy csecsemővel menekülő, kisportolt alkatú, hörcsögarcú nőt.
Megpaskolgattam Donald orcáját. Nem állt be változás az állapotában. Tudata másutt kószált.
Felegyenesedtemben Tarzanba ütköztem. A doberman szűkölve toporgott mögöttem, hátán tarajosan borzolódott a szőr.
– Keresd – sóhajtottam. – Keresd meg a rohadékot, és tépd fel a torkát!
Kölcsönvettem Donald mobilját. Örvendhettem, hogy barátaink közösek, így nem kellett fejből memorizálnom a hívószámokat. Aztán mégsem hívtam egyiküket sem. Úgy éreztem, képtelen volnék kiejteni még egyszer, hogy: elrabolták a gyermekemet.
Tarzannal nyomokat kutattunk a házban, a kertben.
Zalman a túlnani szomszédból áthajoló fa dúsan lombos, göcsörtös ágán ütötte fel leshelyét. Megfigyelés közben fogvájót, mogyorót rágcsált. Előbbit rostos szálakra tépdeste a fogaival, és szétköpködte. Utóbbi kemény héját összegyűjtötte, ám a belső, hártyás burkot maga alá potyogtatta.
Ily módon kémlelte ki Donald és Iris szokásait, tudván, hogy gyakorta rájuk bízom Uriant. Ők nem gyanakodtak, nem is vették észre az elmebajnok perszónát.
Amikor Iris a medencés pancsolás végeztén aludni vitte a két gyereket, Zalman kényelmesen lemászott a fáról, a házba sétált, megtámadta, majd leütötte őt egy vázával, és felkapta Zsebihalat.
Gabriel zokogása hallatán Donald félbehagyta a zongorázást, és rohanvást lefelé indult. Pusztán azért nem került a Császármetsző stukkercsöve elé, mert még jókor legurult a lépcsőn, s így kivonta magát a forgalomból.
Zalman a garázsba nyargalt a kisfiammal. Beült Iris kocsijába, a távnyitóval kiengedte magát a kapun, és elhajtott.
Újfent telefonáltam, megadva az elkötött járgány adatait.
Továbbra sem éreztem magamban erőt ahhoz, hogy felhívjam, összetörjem Belloqot.
Hazarohantam, zsebre vágtam saját telefonomat. Felpattantam Martin motorjára. Célba vettem a Lesigráfus szerkesztőségét.
A forgószékkel együtt harmincöt kilós titkárnő megpróbálta letagadni Hoppy Basket, majd saját testével akarta eltorlaszolni a tollnok irodájába vezető ajtót, csakhogy előbbihez átlátszó, utóbbihoz vézna volt. Áthatoltam rajta.
Bask az íróasztala szélén ülve, megdicsőült arccal telefonált. Kitéptem kezéből a készüléket, és a fülemhez illesztettem.
Mielőtt véget vetettem volna a kontaktusnak, felfigyeltem az ismerős hangra.
– ...és még azt is írja meg, drága Hoppykám, hogy végre boldog vagyok, soha boldogabb! Van már saját kicsinyem! – édelgett Zalman. A háttérben gyerek sírt.
Az enyém.

 

 

Uralkodtam magamon, ütésem sincs, miként. Szó nélkül kikapcsoltam, zsebre vágtam a telefont.
Bask nyúlkált utána, a kezére csaptam.
A középmagas, nyomasztóan sovány, horpadt mellkasú fickó vastag keretes szemüveget, vékony szálú, halványbarna bajuszkát viselt. Nyakában, csuklóján ezüstláncok sokasága csörömpölt. A 2D-s figura szövetnadrágban, combközépig érő gyapjú pulóverben zörgette csontjait.
Közöltem vele, ki vagyok. Azt is, hogy kegyetlenül sittre juttatom, ha nem köpi be Zalmant. Személyes motivációmról egyelőre hallgattam.
Bask visszaroggyant az asztal szélére, összefonta karjait a mellén, és fölényes pillantást vetett rám csontkeretes okuláréja mögül.
– Nem tudok róla semmit. Időnként felhív, és elbeszélgetünk.
– Most például miről beszélgettek? – érdeklődtem.
– Az időjárásról – felelte szemrebbenés nélkül.
– Zalman végszava az volt, hogy van már saját kicsinye. Hol bujkál?
– Nem tudom.
– Nem kérdezem még egyszer – figyelmeztettem a fickót. – Ha nem válaszol őszintén, lefejelem.
Bask hátradőlve kacagott.
– Fizikumot vet be az intellektus ellenében? Irgalmatlanul beperelem, drága hölgyem! Irrrrgalmatlanul! Már azért is perbe fogatom, hogy berontott ide, elrabolta az értékes mobiltelefonomat, és feltart a köz szolgálatában.
– A micsoda micsodájában? – informálódtam előrehajolva. Kimutattam, hogy erősen koncentrálok.
– A köz szolgálatában.
– Mivel szolgálja a közt, édes uram?
– Információátadással, drága hölgyem.
– Jó, tárgynál vagyunk. Adja át az információt Zalman hollétéről.
– Nem tudom, hol van.
Szálanként merevre zselézett, talajszínű, rövid haját méregettem. Bár késztetést éreztem arra, hogy belemarkoljak, kényes gyomrú lévén tudtam: bánni fogom, ha megteszem.
Megfogtam a fejét kétfelől, hüvelykjeimet a halántékára nyomtam, egy-egy szerfölött érzékeny pontra. Ebben a pózban akár a száját is megcsókolhattam volna.
Ő persze nem ettől tartott. Próbált, de nem bírt elhúzódni. Megküzdött a kísértéssel, hogy talán belém rúghatna. A józan esze győzött. Röpke fickándozás végén elpihent érintésemben.
– Nos? – firtattam.
– Kitervelte, hogy bármi áron megszerzi valamelyik kis kölyköt. Bármi áron.
– Ezt előre elmondta magának?
– Igen, de hozzátette, hogy ha idő előtt eljár a szám, kinyír!
– És maga fél tőle? Hiszen Zalman csak egy nő.
– Megölt egy ápolónőt! – sikított Bask borzadva. – Holott az a nővér ki volt képezve a dilisekkel való bánásmódra! Márpedig ez a tyúk extra dilis!
– Jé, a riportjaiban efölött mindig oly elegánsan átsiklott – sóhajtottam. – Csak a szegény szinglizésre koncentrált. Miszerint nincs neki gyerekkéje, ezért akarta szikével kikunyerálni abból a mindenórás gravidából, aki – vele ellentétben – volt oly szerencsés, hogy teherbe esett, mert jaj, az aljas élet nem egyenlően bánik velünk. Nem idézem tovább, mert behányok. Tehát eltervelte. Aztán?
– Nem árulta el, melyik babát szemelte ki. Mindegyiket figyelte.
– Megírta már? – kérdeztem. Enyhén megnyomtam az érzékeny pontokat.
– Igen, de még nem jelent meg...
– A mostani fejleményre várt?
– Igen. Kerek sztorit akartam.
– Teszek róla, hogy sok esztendőt lehúzzon a kóterben, Bask. Ott mindenfélét tanulhat. Például tanulja meg a szakmáját, nevezetesen az újságírást. És most adja ide a cikket!
– A számítógépben van – nyikorgott.
– Lefogadom, hogy kinyomtatta. Maga hiú fickó. Ugye, kedves? Szeret paksamétákkal, kéziratokkal sétálgatni. Fűnek-fának felolvassa műveit, kiprovokálja a fényezést, tapsikolást. Hadd mondjak valamit, habár úgyis gyanítja, sőt: épp ez okból oly morcos az alapállása: nem tud írni, Hoppy kedves! Az igazi írástudók tartják magukat valaminő alapmorálhoz, etikusak. Nem csak zsigerbirizgálásra hajtanak.
– Fel akar dühíteni? – hörögte.
– Maga már rég dühös, gyűlölködő, cinikus. Forduljon lélekgyógyászhoz.
– Mi maga, drága hölgyem? Valami lélekgyógyásznepper?
– Találkozott Zalmannal?
– Igen, és az a nő klasszisokkal emberibb, mint maga!
– Gondom lesz rá, hogy összezárják magukat, Hoppy kedves! – nyájaskodtam. – Mikor, hol találkoztak?
– Egy étteremben, múlt héten. Együtt ebédeltünk.
– Nem azt ígérte az ügyben nyomozó zsarunak, hogy értesíti őt, ha megtud valamit a hentelő hajlamú Zalmanról? Mi finomat ettek? Miről társalogtak közben?
– Engedjen el! Azonnal engedjen el! Feljelentem, beperelem! Maga engem kényszervallat!
– Kösz a figyelmeztetést. Igaza van, kényszervallatom. Épp ezért nem is fejelem le, miként ígértem, mert annak nyoma marad.
Fokoztam a nyomást a halántéki ponton. Ez meggyőzően hatott rá. További biztatás nélkül mesélni kezdett.
– Zalman egy gazdag, öreg tyúkot gondoz. A vénasszony vak, süket, félbéna, és nincsenek hozzátartozói. Hatalmas házban él. Lava odavitte a gyereket. Nem tudom, hol van ez a hely! Becsületszavamra!
– Valami másra esküdözzön. A bankkártyájára, azt elhiszem.
– A bankkártyámra esküszöm, hogy nem tudom!
Fejemet ingattam. Mélyebben a koponyájába ékeltem hüvelykjeimet.
– Nem lopakodott utána? – firtattam. – Nem hiszek magának.
– Utánalopakodtam, de észrevett. Felhívott a mobilon, és közölte, ha nem kopok le mögüle, máshoz viszi a sztorit.
– Tehát? Mi a sztori?
– Állatira feldühödött, amiért annakidején kárba veszett a babaszerzéssel kapcsolatos rengeteg előkészülete, fáradozása. Elvesztette az emberek becsülését, a kiküzdött renomét. Bosszút fogadott. Csak azért is elrabolja valamelyik kölyköt, vagy mindhármat! Pedig most már jóval kevésbé érdekli az anyaság, hiszen bujkálni kénytelen. Tudja, hogy külföldön sem lenne biztonságban. Most jó dolga van a nyomi öregasszony mellett. Bőven szerez tőle pénzt, na persze, a vén tyúk tudta nélkül. Ebből tart kocsit, csinosan öltözködik, telik neki sminkre, szépítkezésre. Nemsokára átoperáltatja az arcát. Utána senki sem fog ráismerni. Maga szerint ez nem jó sztori?
– Veszett jó sztori – bólintottam. – Hová teszi a rabolt gyereket, amíg plasztikázzák az arcát?
Bask vállat vont.
– Kit érdekel? Maga elhiszi, hogy a történet a babuci utáni vágyról szól?
– De hisz maga épp ezt igyekszik elhitetni a fogékony olvasókkal, Hoppy kedves! – csodálkoztam. – Mi másról szólna?
Elengedtem a fejét. Hátraléptem. Lehetőséget kapott a fölényeskedésre. Élt is vele, naná.
Kezét magasra emelve, az ujjain számlálta a szempontokat.
– Hírnévről szól. És nem olyan Warhol-féle, tizenöt perces hírnevecskéről, hanem a halhatatlanságról! Ezzel a históriával örökre be lehet robbanni a köztudatba! Továbbá: ambícióról, bosszúvágyról, dicsőségről, gazdagságról szól! Hát, nagyjából ezek a vezércsillagaink! A bíró előtt persze majd letagadom, amit mondtam.
– És szerez látleletet a kényszervallatásról.
– Persze. Akkor is, ha nem hagy rajtam nyomot. Mindössze csak pénzkérdés. Bárkit megveszek, kilóra.
– Hogy hívják a Zalman által gondozott, szerencsés öregasszonyt?
– Palma akárkicsodának. Egyszer véletlenül kicsúszott a száján a neve. Végtére is, nem vagyunk bizalmas barátok. Zalman mégiscsak bűnöző, én meg ugye...! De aligha kell dicsekednem!
– Kefélt vele, Hoppy kedves?
– Nem. Tudja, én... Nekem nem szokásom.
– Aszexuális?
– Dehogy! Nem! – sikoltott hátrahőkölve. – Én szextagadó vagyok!
Rátártam szememet.
– Miért tagadja a szexet?
– Mert undorító! Hozzá kell érni egy idegen személyhez. Az egész dolog nyálas, nyirkos, ragacsos, váladékos! Csicsog, szörcsög! Ocsmány.
– E felfogásnak van valamilyen tábora?
– Van hát! A Felszentelt Szextagadók Rendje. De ez nem közönséges felfogás, hanem vallás!
– És maga ott szent lovag? – informálódtam. Ella legújabb mulatsága járt a fejemben. Lánykám mostanában óvodai jeleket osztogatott társainak. Mindig volt nála egy zacskónyi piktogram. Szerintem Basknek a hányás jelét adományozta volna.
– Honnan tudja a szent lovagságot? – hüledezett a tollász.
– Zsaru vagyok. Hogyan szólítják a rendtársai? Hoppy Lovagnak?
– Erénylovagnak. Ez a nevem.
– Illik magához, fenemód! – fanyarogtam. Úgy döntöttem, átveszem Ella játékát. Ezentúl mindig lesz nálam egy csomag óvodai jel. Tovább bókoltam. – Örültem a találkozásnak, Erénylovag. Adja ide a kéziratot!
Megkaptam. Émelyegve végigböngésztem a bombasztikus mondatokkal, és vajon kezdetű, holthülye kérdésekkel zsúfolt irományt.
– A holnapi lapszámban fog megjelenni – büszkélkedett Bask.
– A jövő hetibe szánja a gyerekrablás leírását?
– Lava most töviről hegyire elmesélte volna, hogyan csinálta, ha maga nem zavarog közbe. Csakhogy nem toszott ki velem, ugyanis a lényeget tudom. Egyetlen zárómondattal beharangozhatom, hogy a jövő héten már a kicsinyszerzési akciók leírásával szolgálok. Ja! Ide a telefonomat!
– Kénytelen lesz másik készüléket szerezni. Ezt lefoglalom.
– Van engedélye?
– Nekem is csupán motivációm van. Mint magának.
Nem árultam el neki a motivációmat. Viszont búcsúzásképpen mégiscsak lefejeltem őlovagságát. Utóvégre az ember mi egyéb módon kerülhetne testi kapcsolatba egy felszentelt szextagadóval?

 

 

Nem feneklettem meg, de jelentősen lelassítottak. A dús hajú Főnök megígérte, hogy kideríti, honnan telefonált Zalman. Lenyomoztatja Bask hívásait, mihelyst kézhez veszi a bírói engedélyt. Nem győzte hangsúlyozni, mennyire megérti ideges türelmetlenségemet.
Holott nem is idegeskedtem. Teljesen mélyhűtött voltam. Szinte halott.
Nem papoltam a gyermekemről. Féltésről, szeretetről. Minek zavarjak össze másokat olyatén perverzióval, mint az érzelmi élet?
Előkaptam mobilomat. Ekkor felvinnyogott a zsebemben Bask készüléke. Magasztos szimfóniafélét nyekergett, alighanem az Erényrend himnuszát.
Torkot köszörültem. Röpke gyakorlással előállítottam a tollnok orgánumát, mely a ráspolyhoz dörgölt cukorspárga hangjára emlékeztetett, és a ketyerébe hallóztam.
– Maga az, Hoppykám? – ujjongott Zalman. – Mi történt az előbb? Lemerült?
– Ja – morogtam. – Mizújs?
– Az előbb már elkezdtem mondani: megszereztem az egyik kölyköt! Ez ám az irdatlan trófea! Tudniillik elsőre a kíbercsaj potyadékát koptattam le! Így mindjárt túl is vagyok a nehezén! Feltétlenül írja meg, milyen zseniálisan taktikázom! Már mindhárom ribanc ágyúval rohangál, én mégis a legveszélyesebbtől raboltam el a bébikéjét! Rittyentsen ebből egy szívszaggató remekművet, Hoppykám! Olyan igazgyöngyszemet, amilyet csakis maga tud írni, senki más! Remélem, beleőrül az a szemét picsa!
Cukorspárga hangon hümmögtem.
– Mi baj, Hoppyka? – érzékenykedett Zalman. – Csökkent az olvasottsága? Majd ettől megnövekszik! Azt ne mondja, hogy senkit nem érdekel, amit műveltem! Zaklatják a kopók? Tagadjon, Hoppykám, tagadjon! Számíthat rá, hogy magára szállnak. Jaj, szegénykém! Mostantól óvatosabbnak kell lennünk! Akarja, hogy megtámadjam? Persze csak színlelten! Összeverem egy kicsit azt a helyes pofikáját, rakok egy-két monoklit a szeme alá! Megéri, számoljon utána! Tízezrekkel is nőhet a példányszáma!
Buzdításképpen mohó sóhajtást hallattam.
– Bízza rám, Hoppyka! – turbékolta Császármetsző. – Majd elmélezek néhány képet a kölyökről. Helyes kis zsivány! Ha a fotók nem ajzzák fel kellően az olvasótáborát, küldök egy pinduri fület vagy ujjacskát, aranyos Hoppykám! Maga ne törődjön semmivel, csak írja a remekművét! Ha megvan, küldje el nekem a szokott módon. Ígérem, csak finoman irkálom át a maga igazgyöngy sorait!
Lebénítottam, és zsebre vágtam a készüléket.
Szemem elé vontam a magamét.
Felhívtam Mátrixot.
A rajongó és hekker minden feltételét elfogadtam. Eldöngettem érte motorral. Mögém ülhetett, derekamat karolva.
Nem rúgtam le Rubyt a nyeregből, mikor a vállamra hajolva önelégülten dörmögött, kuncogott, és még a sisak alól kilógó hajamat is megcibálta.
– Ugye hogy ugye, Denisa? Na, ugye hogy ugye? Neked is szükséged van rám! Egy tőről valók vagyunk, te meg én!
Hangtalanul vicsorítottam.
– Hova megyünk? – kérdeztem.
– Zalmanhoz. Hova máshová? Indulj előre. A Pipacs térnél fordulj balra.
– Mi volna, ha elárulnád a címet? Hátha ismerek egy rövidebb utat.
– Nem vagyok hülye.
– Hát persze – dünnyögtem.
Hátsó kerékről indítottam. Ruby erősen fogódzott a derekamban. Fenn maradt az ágaskodó gépen. Midőn egyenletesen haladtunk a forgalomban, megpaskolta vállamat.
– Ez király volt, csinálhatod máskor is! Láttam a nőcit tegnap este! Jó lesz, ha vigyázol! Tele van stukkerrel. Mellesleg sejtettem, hogy hamarosan megkeresel.
– Miből sejtetted?
– Hát abból, hogy a nőci egy összecsukható járókát cibált ki a kocsijából. Meg gyerekcuccos reklámzacskókkal cepekedett.
– Ezt tegnap este láttad?
– Igen.
Lefékeztem a motort. Az ülésen megfordulva, érzelemdúsan ölelgettem Rubyt. A megáradás annak szólt, hogy Zalman tervei hosszabb távúak. Életben találhatom a fiamat.
Mihelyt úrrá lett rajtam a szemérmetesség, visszapördültem. Újfent hátsó kerékről lőttünk ki.
– Mióta tudod, hogy hol lakik? – érdeklődtem üvöltve.
– Tegnap dél óta. Rohadt sokat gyúrtam a basztit, amúgy nem káromkodom, hanem a billentyűzetet nevezem így, mire összeraktam a képet. A nőci ravasz és óvatos. Ám mert te tiszta erőből babáztál, a kartársaid meg nem törték magukat a nyomába, ellustult. Vesztére. Képzeld, mélezett a firkásszal! A hapsi könyvet ír róla, és fejezetenként küldözi neki. A nőci meg belerondít, és visszapostázza. Ugyanezt teszi a fickó förmedvény cikkeivel is. Nyíltan hülyének néznek titeket.
– Gyanítom egy ideje, hogy vissza kéne térnem a praxisba – morogtam.
– Te vagy a legjobb, Denisa! Alig vártam, hogy idefigyelj rám! Cseppet sem véletlen, hogy pont a te faned vagyok!
– Minek neked ez a fanes hülyeség? – nyögtem.
– Emberi kapcsolattartás – magyarázta.
– Nem értem! – kiáltottam.
Zajos kamion repesztett mellettünk. Megtetszettünk a sofőrnek. Ennek kifejezéseképpen hergelt gázadással hívta fel magára figyelmünket.
A vezetőfülke magasába pillantottam. Kerek fejű, kopasz pasas könyökölt az ablakban, állcsontját másfél milliméteres szakállcsík keretezte. Rám vigyorgott, felém néző szemfogában piros lámpafény villódzott.
Felpörgettem a gépet. Elcikcakkoztam a lármás szépfiú közeléből.
– Itt jobbra! – ordított Ruby, midőn épp elhagytunk egy nyüzsgő kereszteződést.
Sebaj, bekanyarodtam pótlólag. Fékcsikorgás, dudálás, szitokáradat méltatta bravúromat.
Alighogy ebből kimásztam, megest súlyosra fordult az életem. Éktelenül csörgött a telefonom. A kijelzőre pillantva minden bátorságom az inamba hümmedt. Úgy tettem, mintha totálisan a motorvezetéssel volnék elfoglalva.
A figyelmes fan elvette tőlem a készüléket. Beleszólt, majd a sisakom alá gyömöszölte a mobilt.
– Ne haragudj – sóhajtottam a ketyerébe. – Képtelen vagyok beszélni veled...
– Semmi vész, Denisa – felelt Daniel higgadt hangon. Tudtam, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy nyugodtnak mutatkozzon. – Semmi vész. Megtudtál valamit? Jól vagy? Merre jársz?
Meg kellett állnom. Letettem lábamat a földre, megszorítottam a maroktelefont. Szánalmasan közel jártam a könnyes-taknyos, ordítozós síráshoz.
– Nem bírok veled beszélni – szűköltem. – Megoldom.
– Kinézed belőlem, hogy ezt ölbe tett kézzel kivárom?
– Tudom, hogy nem. De ha meglátnálak, összeomlanék.
– Fenét omlanál! – szólt emeltebb hangon. – Piramist lehetne építeni a lelkierődre. Mit tudtál meg?
– Zalman búvóhelyére megyek.
– Hova?
– Nem tudom, az informátor apránként kalauzol oda.
– Fél, hogy lerázod?
– Joggal fél. Zalman tegnap este járókát és babaholmit cipelt haza. Egy Palma nevű öregasszonynál rejtőzik, úgy tűnik, valahol az északi városrészben. Te hol vagy?
– A kórházban. Mindketten agyrázkódást kaptak. Donald térdét begipszelték, mert lógósra nyúlt az egyik ínszalagja. A tájékoztatás tőle származik. Észnél van, pipát követel. Iris jegeli a fejét, sírdogál és önmagát vádolja. Gabrielre Ella vigyáz, Ellára Martin. Ami engem illet, mindjárt robbanok. Hol tegyem?
Rubyhoz fordultam.
– Hol lakik? – kérdeztem.
Visszakérdezett.
– Veled maradhatok?
– Utállak. Maradhatsz – szipogtam.
Szája elé tartottam a telefont, míg elsuttogta a Zalmant rejtő hely címét.
– Indulok – felelte Belloq.
Néhány végtelennek rémlő percig képtelen voltam tovább vezetni a motort.
Telebőgtem két-három pézsét. Észbe idéztem a lelki anyámtól tanultakat. Vizualizáltam magamnak egy gin-tonikot. Majd egy száraz Martinit, naranccsal. Mivel mindez kevésnek bizonyult, felszippantottam egy dózis kokót a képzelt tükörlapról.
Vizualizáltam továbbá a meditációs technikák kedvelt kútját, amelybe a bút és bajt kell hajigálni, egyszer s mindenkorra.
Bitang mély, jeges vizű kutat fantáziáltam. És belerúgtam Zalmant.
Legott erőre kaptam. A motor ágaskodva indult.
Dübörögve repesztettünk a Kagyló köz felé.
Mátrix a derekamat szorítgatta. Éreztem erősödő ketyóáramát.
Átfutott a fejemen, hogy: mi van, ha a rajongó és hekker átejt? Ha összejátszik Miss Hasfelmetszővel? Ha szólóban is képes eszelőzni? Ha rögvest sorozatgyilkolásba fog, és velem kezdi? Végtére egy vadidegen flótás, egy keki szemszínű, megtestesült mimikri ücsörög mögöttem, intim közelségben.
Vagy pedig: mi lesz akkor, ha későn érkezünk?
Elkelt volna egy ablaktörlő a sisakomba.

 

 

Domboldalba épült, borostyánnal és vadszőlővel borított, régi villához érkeztünk. Az elszürkült terméskő falakon és a kőgyámokon nyugvó balkonok vascsipkés korlátjain dúsan tenyésző folyondár több helyütt leomlott önnön súlya alatt, és zuhatagosan függött a levegőben. A kapaszkodót nem lelő indák lágyan hintáztak a szélben. A csúcsíves ablakokat kopott festésű spaletták takarták. Az épület bástyaszerűen előgömbölyödő sarkai hegyes tornyocskákban végződtek, ezeket is futónövény lepte.
Évszázadosnál idősebb, terebélyes koronájú fák magasodtak a többszintes, zegzugos kertben. Fenséges lombozatú, örökzöld magnólia tenyérnyi levelei terítettek árnyékot a kiszáradt kőmedencére, melyben egykor talán aranyhalak úszkáltak a vízfelszínen lebegő tündérrózsák között. A parkon átvezető lépcsősort szegélyező mellszobrokat ókori jelességek ihlették, a tovahömpölygő idő árnyékot perzselt, mohát, zuzmót, apró páfrányt telepített a kőből faragott arcvonások mélyedéseibe, a homlokredők közé, mosolyráncokba, szemgödrökbe, szájzugokba.
Iris elkötött kocsija az utca szintjén lévő, zsalugáterajtós garázsban állt, egy ütött-kopott, öregecske Ford és egy robogó társaságában. E helyiségből lopództunk a kertbe. A bokrok takarásában közelítettük meg a házat.
A villából nem hallatszott neszezés.
Zalman gondozottja a kőburkolatos teraszon üldögélt tolószékében. A boglyás kontyú, sültalma arcú, semmibe meredő öreg hölgy nem látta a napnyugtát, nem élvezhette a fészkükre térő madarak lusta trilláit.
Nem vette észre a kertjét elözönlő, sötétszürke uniformist viselő kommandósokat. Őket akkor sem észlelte volna, ha szeme sasé, füle denevéré, hiszen a rejtőzőmesterek még csak árnyéknak sem látszottak. Légáramlatként suhantak keresztül a nyílt tereken, beolvadtak a falrepedésekbe, a folyondárok, bokrok lombjába.
Belloq bölcsen tette, hogy a nagyszerűekkel együtt érkezett. Ha csak mi ketten vinnénk véghez a szabadító akciót, s ennek során Zalman néhaivá válna, utóbb bíráink elkaszálnának bennünket, „személyes ügy” vádjával. Ha pedig túlélné az elfogást, védője remek szónoklatot tákolhatna bosszúvágyunkra, gyilkos indulatainkra hivatkozva.
A mélységesen csendes, vén villa komor mesébe kívánkozó alkonyatba burkolódzott. Bizonyára volt min méláznia.
Úgy rémlett, Palma a teraszon felejtődik.
Ő is elunhatta az ücsörgést. Tenyérrel püfölte kerekes széke karfáját, majd türelmetlenül tapsolt néhányat.
Semmi se történt.
A sárgásősz hajú asszony ráncos arca mind értetlenebb és rémültebb lett. Úgy tűnt, még sosem történt vele ehhez fogható. A hívó hangokra senki sem jött elő.
Gyanítom, én is keserves képet vághattam. A kis termetű, fürge Louis vagy negyedórája besurrant, hogy felderítse a hajlékot, és még nem adott életjeleket.
Egyszerre csak lámpafény sárgállott fel a teraszra nyíló szobában. Az elősiető Zalman könyékkel taszította ki az üvegajtót.
Palma valamiképpen megneszelte a nő közeledését. Kellemetlenül sipító hangon ráförmedt. Süket lévén hangosabban beszélt a szükségesnél.
– Hol a bánatban késlekedik, Suzo? Meddig tapsoljak még? Nem a színházban vagyunk! Sajnos, jelzem, sajnos! Ugyanis ott sokkal szívesebben lennék.
Zalman megtorpant a vak tekintetű öregasszony előtt. Nyelvet öltött rá, fityiszt mutatott neki, majd elkapta és vadul megpörgette a tolószéket.
Palma fehér ujjakkal kapaszkodott a karfába. Éles, bántó hangon kiabált:
– Mit szemétkedik, Suzo? Hallja-e, fénykoromban simán elintéztem a magafajtát! A tíz körmömmel vájtam volna ki a szemét! Istenem, ha maga látott volna engem Júliaként! Vagy táncolni, énekelni! A férfiak a vállukra emeltek, a lábaimnál térdepeltek...
Ezt gyakorta mesélhette. Császármetsző grimaszolva együtt mondta vele.
Kánonban folytatták, az idősebb nő átszellemülten, az ifjabbik gúnyos hang- és taglejtéssel:
– Csodás bokrétákkal halmoztak el! Pezsgőt ittak a cipellőmből! Képzelje, egy fiatal ügyvéd öngyilkos lett, amiért kikosaraztam! Leugrott a hídról! Pontosan a robogó vonat elé zuhant! Egy álló hétig temették szegény fiút! Na persze nem azért, mert annyifelé vágták a kerekek, hanem mert a család megadta a módját! Gazdag népség volt az! Siratókat fogadtak, gyászhintón furikázták a koporsót, az egész várost bevonták a tragédiájukba! Hja, nagy idők voltak! Sejtheti, hogy én is fogatot béreltem, és a gyászhintó után hajtattam, hadd lássák együttérzésemet!
Zalman megunta a duettet.
– Kussolj már, rohadt banya! – morrant. Könyökével az öregasszony szája felé suhintott. Az utolsó centinél fogta vissza az ütést.
Palma mindebből mit sem érzékelt. Zavartalanul tovább emlékezett.
Lava el akarta nyomni a bosszantó hangot, ordibálósan dalra fakadt. Elénekelte, mit szeretne tenni a büdös, vén zombival. Elfüstölögte afölötti dühét, hogy az ilyeneket vagyonnal, házzal kényezteti a mocsok élet. Na, de másnak is lesz még keserű! – dúdolgatta.
Végre meghallottam Louist a fülesben.
– Sehol nem találom a gyereket. Még csak a nyomát sem! Mi legyen?
– Máris kapcsoljuk le a csajt! – javallotta Delgado.
– Várjatok! – súgta Patrick. – Maradjunk rajta! Majd csak nyomra vezet.
– Nincs sok idő – leheltem.
Urian ilyentájt vacsorázik, kényes ízléssel, a pfujosabb falatokat szétberregve. Ezután csúszkál egy jót a padlón; hajszázik, birkózik, összebújik a cinyókkal és Tarzannal. Mindettől pilledten már-már elbóbiskol közöttük, ám éber szülei a kádba merítik, majd lefektetik őfelségét. Zsebihal a kiságyban tüstént felébred, öklömnyire nyitott szemmel hallgatja a mesét, melynek aligha érti még minden szavát, eseményét, ám az atya által a Tündérkirály nevében felvezetett fordulatnál hangosan felkacag, és buzdítóan meglóbálja tentemaciját.
Hol a fiam!?
Palma kiabálva ételt követelt.
Zalman üvöltött: nincs kaja, nincs tovább! Minek él az ilyen vak, süket, félhulla, beszarós roncs?!
Dúlva-fúlva csapkodott, démoni hahotázás kíséretében a földre hajította a telefonkészüléket, bevágott néhány ajtót.
Aztán elcsöndesedett. Az öregasszony is elnémult.
– Alaposan felfegyverkezett – jelentette Louis. – Most a garázsba rohan. Elkapjam?
– Ne! Tapadjunk rá – nyögte Belloq.
– Két ember itt marad! – szólt Wyne parancsnok. – Rühl és Steve. Alaposan kutassátok át a házat. Ha találtok valamit, rögtön szóljatok.
– Ruby szerint járókát és gyerekcuccot cipelt haza tegnap – mondtam. – Miért vonszolta volna fel a garázsból a házba, ha nem...?
– Nem láttam semmi ilyesmit – közölte Louis. – A padláson és a pincében is jártam.
– A távollétében nyugodtabban szétnézhetünk – mondta Steve. – Ha Urian itt van, megtaláljuk.
– Miért nem hallom sírni? – szűköltem.
– Minden rendben lesz – vigasztalt Rühl.
Lenn az utcán nyikorogva feltárult a garázsajtó. Motorberregés hallatszott.
Zalman nyomába indultunk.
Siettünkben Rubyt a villával szemközti járdán toronyló fa lombjában feledtük.

 

 

A sötétszürke furgon távolról követte Császármetszőt.
A soknevű és sajnálatosan többéletű Ago-Suzo-Lava múlt karácsony tájékán megúszta a velünk történt találkozást, a zsarugolyókat. Azt kívántam, ezúttal ne ússza meg. Szívem szerint menten szitává lőttem volna a gyűlöletes perszónát. Ám ezt mindaddig nem tehettem meg, amíg el nem vezet Urianhez. Immár egyáltalán nem mertem biztosra venni, hogy nem tett kárt a gyermekemben. Mind nyomasztóbban elhatalmasodott rajtam a félsz, hiszen Urian elrablásának egyetlen célja volt: a bosszúállás.
Belloq vállához dőltem a kocsi mélyében. Éreztem-hallottam viharzó szívdobbanásait, légzése ritmusából kivettem rémületét, dühét. Szót nem váltottunk, szorítottuk egymás ujjait.
Zalman kiismerhetetlenül lavírozott előttünk az estében.
Patrick Wyne vezette a furgont. Nem akarván feltűnést, jókora előnyhöz juttatta a rozsdaszínű Fordot. Ezzel azonban azt kockáztatta, hogy szem elől tévesztjük Lavát.
Széles utcán haladtunk, körös-körülöttünk kirakati fények ragyogtak.
Váratlanul síró-jajgató szirénázás hangzott fel hátulról. Tűzoltókocsi döngetett el mellettünk. Majd még egy, aztán a harmadik.
Ezzel még nem ért véget az idegtépő sivítozás. Száguldó rohammentő követelt helyet magának. Nyomában villogó-vijjogó zsarumobilok süvítettek.
Alig fél perc múltán újabb mentőfurgon robogott a konvoj után.
Wyne kigurult az út szélére, fél kézzel a rádiót babrálta, arra kíváncsian, milyen katasztrófa történt. Toporgott a forgalom, a villogó jelzésektől, vijjogástól zavarodott autósok összevissza kígyóztak a sávokban.
Patrick szem elől tévesztette a rozsdaszínű Fordot. A gázra lépve előrébb süvített a tétova járgányok között. Valamennyien az utat kémleltük, sehol sem láttuk a kámfor kocsit.
– Hová lett? – jajdultam.
– Kiállt volna? – töprengett Louis.
– Elkanyarodott jobbra, mást nem tehetett – vélte valaki.
– Melyik utcát hagytuk el?
Fejemhez kaptam.
– Dalia a közelben lakik! – hörrentem.
Előrántottam a maroktelefont, hívtam Daliát, ám csak a hangpostás állt szóba velem. Próbálkoztam Marcellel, ő sem válaszolt. Beütöttem a lakás számát.
Hallgattam a telefoncsörgést. Hallgattam és hallgattam.
– Nincs sehol – dünnyögte Louis, az utcát fürkészve. Izgatottan a hajába borzolt, fürtjei valóságos kígyófészekké göndörödtek a kuszálás hatására.
– Daliához megyünk! – szólt Belloq.
Patrick nem vitatkozott, az első kereszteződésnél jobbra kanyarodott, ügyet sem vetve a behajtást tiltó táblára.
A telefon mindegyre csörgött a harcművésznő lakásában. Úgy rémlett, még az üzenetrögzítő sem áll szóba velem. Sóhajtva elvettem fülemtől a készüléket.
Ekkor hallottam meg a kislányos hallózást. Lecsaptam az életjelre.
– Dalia, te vagy az?
– Nincs itthon – rebegte a fátyolos kamaszhang.
– Marcel? – próbálkoztam.
– Ő sincs. Színházba mentek. Én vigyázok a kisbabára. Elnézést, csöngettek...
– Ne nyiss ajtót! – sikoltottam, de már csak a félretett kagyló koppanása hallszott.
– Odaért, Patrick! – nyögtem.
Wyne a gázpedálra taposott. Gyakorlottan, merészen manőverezett a szembejövők áradatában. Szélsebes irányváltoztatásai következtében jobbra-balra dülöngéltünk mögötte.
Bármily gyorsan haladtunk is, a fülemre tapasztott telefon által közvetített hangok alapján tudtam, hogy elkéstünk.
A fátyolos lányhang kiabált, sikítozott.
Vivica felsírt. Bútorok borultak, robaj, döndülés, elhaló sikoly hallatszott. Ajtó csapódott.
Mélyülő csend támadt.
– Vége – sóhajtottam. – Vivicát is megszerezte.
Louis látta meg elsőként a házból kirohanó Zalmant. A sötétre festett hajú nő összecsavart pokrócot tartott a karjában. Sebtében felcsapta a hátsó fedelet, a csomagtartóba hajította a takaróba bugyolált testet. Előresietett, a kormány mögé vetődött, padlógázzal röppent el a járdaszegélytől.
Hűtöttem az agyamat. Nem akartam a hátul hánykolt kislányra gondolni. Semmire sem akartam gondolni. Mélyaltatásra vágytam.
– Mit művel ez az agybajos rüfke? – hörögte Louis. – Kapjuk már el!
– Megyünk utána. Elvezet Urianhez – felelte higgadtan Wyne.
– Francot vezet! Felhajt a hídra, és lehajítja a gyereket! – akadékoskodott Louis. – Sehova se vezessen! Fektessük meg! Majd én kiszedem belőle a sötét titkait.
– Nyugi, Kígyó! – szólt Belloq.
– Frankó, hogy te ilyen nyugodt vagy! Talán tudod, hol van a kisfiad?
– Ha nem dugulsz el, kilöklek – felelte Daniel.
– Puszit sem adsz? Jól van, bocs! Piszkosul kiakadtam. Engedjétek, hogy lelőjem a buggyant rüfkét!
– Majd lelőheted – ígértem. – Várj egy keveset.
– Hova megy ez? – nyögte Patrick.
Nem a vénséges villa felé tartottunk, az útirány erősen eszembe akart juttatni valamit. Eszembe is juttatta. Megragadtam az üléstámlát.
– Karához tép! – jajdultam. – A harmadik babáért.
– Azt már nem! – morogta Louis. Elővette stukkerét. – Gyehennára vele!
Öten ordítottuk le a fejét.
Ekkor jelentkezett a házban hagyott Steve Delgado. Tudatta velünk, hogy átfésülték az „elvarázsolt kastély” minden zegét, zugát, szegletét. Nem találtak járókát, gyerekruhát, kisbabát.
Viszont a szemétben meglelték a bolti számlákat. Ezek tanúsága szerint Zalman valóban megvásárolta a Ruby által említett holmikat: járókát, bébiételt, nadrágpelenkát, takarókat.
Wyne riasztotta a Kékmacskáék házához közeli zsarufészek diszpécserét. Rendőri jelenlétet kért. Észlelhető jelenlétet, semmi többet. Egyelőre.
Aztán a Dalia lakására küldött kollégák jelentették, hogy megtalálták a tizenöt év körüli bébicsőszt. A kamaszlány betört fejjel, eszméletlenül feküdt a padlón. A mentőkocsi már a kórház felé robog vele.
– Hadd lőjem le a büdös rüfkét! – siránkozott Louis.
– Lelőheted – hagyta rá Belloq. – Szólok, ha eljön az ideje.
– Már akkor eljött, amikor kibújt az anyjából.
– Higgadjunk – javallottam. – Zalman a mai napot találta alkalmasnak a gyerekrablásra. Milyen konstellációk alapján döntött? Honnan a nyavalyából tudta, hogy én Irisre hagyom Uriant, hogy Daliáék színházba mennek?
– Karáék otthon vannak? – kérdezte Belloq.
Vállat vontam.
– Ha felhívom őket, roppant idegesek lesznek.
– Akkor lesznek igazán síkidegek, ha Zalman beállít hozzájuk.
Hívtam Kékmacskát. Tüstént a hangpostás jelentkezett.
– Lehet, hogy együtt ülnek a színházban – sóhajtottam.
– Ki szokott vigyázni a gyerekükre?
– Úgy tudom, a nagymama.
Ekkor hagytuk el az első járőrkocsit. Ötszáz méteren belül találkoztunk a második cirkálóval.
A Ford lelassult.
Jócskán lemaradva gurultunk nyomában.
Zalman megközelítette Karáék házát.
Eszembe jutottak a járda mentén lebegő mikulások, rénszarvasok, a sűrű hóesés, a rémálomszerű események. Azóta nyár lett, lombos, illatos. Ám a lidércálom még nem múlt el.
Az épülettel szemközt zsarumobil vesztegelt. Fényhídja színesen villogott.
A Ford továbbgurult. Kényelmes tempóban megkerülte a lakótömböt, majd újfent a csábító épület felé vette az irányt.
A forgófény változatlanul ugyanott színeslett.
Zalman a gázra taposott.
Veszett iramban megindult hazafelé.
Néhány perces ámokfutás után visszavett a sebességből. Eszébe juthatott, hogy ha száguldozik, majdnem biztosan megállítják a rendőrök, és valószínűleg megérdeklődik, miért sírogat hátul a pokrócba csavart kisbaba.
Ezt a találkozót nem kívántam a gyanútlan egyenruhásoknak, tudván, hogy Zalman mindkét hónaljában stukker függ, és még a bokájára szíjazott tokban is pisztoly lappang.
Egyszerre csak a nő még lassabb haladásra váltott. Úgy rémlett, telefonál.
A Ford hullámvonalban gurult, gyakorta vészesen megközelítette a járda mellett parkoló kocsikat vagy az útszegélyt. Zalman erélyes rántásokkal korrigált. Váratlanul hátravágta a mobilját.
Megállította a kocsit. Kilökte az ajtót, a csomagtartóhoz rohant. Tébolyultan megcsapkodta a fedelet az öklével, majd oldalt fordult, és sarkával többször a járgány farába rúgott.
Visszatartottuk lélegzetünket. Azt kívántam, bárcsak kinyitná a csomagtartót, hogy Louis lőhessen Vivica védelmében. Ugyanakkor azért fohászkodtam, hogy üljön vissza a kormányhoz, vezessen el minket Urianhez.
Lava az első ajtó felé indult. Két lépés után megtorpant. Úgy rémlett, tüstént visszarohan a kocsi végéhez. Nem tette, beérte egy atomerejű rúgással. A Ford keményebbnek bizonyult a lábánál.
A nő görnyedten szökdécselt, forgolódott a tengelye körül. Eltorzult arccal átkozódott kínjában-dühében.
– Szőke ez, vagy mi? – hüledezett Louis a jelenet láttán.
Zalman kinyitotta a hátsó ajtót. Behajolt, megkereste imént elhajított telefonját. Visszaült a kormányhoz, padlógázzal indított.
Útirányt váltott. Immár nem a villa felé söpört.
Wyne nem szakadt le a nyomából.
Steve Delgado ismét jelentkezett a házból.
– Körbenéztünk a matróna szobájában. A szekrény tetején megtaláltuk a hallókészüléket.
– És? – nyögtem.
– Nem töksüket az öreglány. Zalman akarta, hogy ne halljon.
A háttérből Rühl szólította Delgadót. A kontaktus megszakadt.
– Mit nem kéne hallani a nyanyának? – töprengett Louis.
– A tyúk telefoncsevegéseit, például – tippelt Patrick.
– Zalman körözését a rendőrségi műsorokban, csatornán.
– Gyereksírást – vélekedett Belloq.
A Ford lelassult a távolban, majd megállt.
A járda mentén sorakozó kocsik mögül középmagas, vékony testalkatú férfi lépett elő. Nem sietett a járgányából kifelé iparkodó Zalmanhoz. Megtorpant, és zsebre vágott kézzel, billegve várakozott rá. A feje fölé magasodó lámpaoszlopról hulló, sárgás fény megvilágította vastag keretes szemüvegét.
– Hoppy Bask – suttogtam. – Miért kellett hirtelen randizniuk?
Wyne félrehúzódott a furgonnal. Tettre készen figyeltük, mi történik.
Zalman kirobbant a Fordból, és a hintázgatva ácsorgó férfi felé lódult. A csomagtartó mellett elhaladtában nagyot húzott a fedélre.
Aztán Bask gyomrába mártotta az öklét. A tollász meggörnyedt, próbálta elkapni a nő karját. Lava kitért hadonászó kezei útjából, mandinerből csapta fültövön a gyengélkedő Erénylovagot.
Louis az ajtókilincs felé tapogatózott.
– Hagyd – mondtam.
Bask visszaütött. Mindketten hátráltak néhány lépésnyit, üvöltözve cseréltek eszmét. A férfi a fejét ingatta.
Zalman tovább ordított. Hirtelen előreszökkent, kétfelől megragadta Hoppy füleit, fejét leszegve a keszeg fickó arcába öklelt. Távolról is csúnya látvány volt.
Hoppy vére a közelben álló kocsikra fröccsent, jócskán beterítve a fúriát is. A tollász a két kezébe temette összetört arcát. Aztán széttárta karjait, egyik tenyeréről a másikra meredt, véres habot fújva orrlyukaiból.
Lava utálkozva törölgette magát. Odavetett valamit Basknek, visszahuppant tragacsába. Kilőtt a szegély mellől.
Mentünk utána.
Wyne nem hagyta cserben Erénylovagot. Értesítette a mentőket a vérző fejű páciens hollétéről.
Úgy rémlett, Zalman betartotta monoklikra vonatkozó ígéretét. Bár aligha a zsaruk megtévesztése végett csúfította el Hoppy arcát. Arra gyanakodott volna, hogy a firkász miatt nem jutott be Karáékhoz? Attól tartott, hogy Bask netán elköp valamit? Vagy csupán a gyereksírás tette őt tomboló őrültté?

 

 

Megérkeztünk az ódon villához. A csukott spaletták mögött éjszaka feketéllett.
A kert fölött gömbölyödött a telihold. Oly hatalmasnak és közelinek tetszett, akárha a fák koronájára telepedett volna. Ezüstös fénye becsorgott a lombok közé, arabeszkárnyakat festett a fűre, a lépcsősort és a medencét szegélyező mellszobrokra. Megcsillogtatta a házfalat borító folyondárfüggöny feketezöldnek tetsző leveleit.
Steve a fülesünkbe suttogta, hogy odabenn várják a madarat.
Zalman elszöszmötölt a garázsban. Vivica rekedten, kimerülten sírdogált.
A kis termetű, félelmesen hatékony Louis berepült a kertbe. A belső garázsajtónál várakozott. Wyne erősen a lelkére kötötte, mikor léphet közbe.
Mi is elfoglaltuk leshelyünket.
A terebélyes magnóliafa levelei közül bámultam fel a Holdra, sajtlukacsos arcát, fanyar vigyorát néztem, könnyeim szivárogtak, lassan elmosták a gömbóriás körvonalait.
Szememet megtörölve újra felpillantottam.
Hatalmas, vicsorgó koponya fénylett az égbolton.
Lava kilépett a garázsból, sarkával lökte be az ajtót maga mögött. Könyékkel szorította magához a nyöszörgő Vivicát rejtő takarót.
Rajtakaptam magam, amint két kézre fogom a stukkert, és célba veszem Császármetszőt. Még jókor lejegeltem az agyamat.
A nő felbámult az égre.
Láttam az arcát. Előbb a homloka szaladt ráncba, majd a szeme kerekedett el. Megrázta fejét, újfent odapillantott.
A magasban fénylő koponya tovább vicsorított.
Zalman nyögve, szitkozódva mászta meg a házhoz kanyargó lépcsőfokokat, Vivica mind fáradtabban sírdogált.
Eltűntek szemem elől. Végtelenné nyúlt percek másztak az idegeimen, gyakran pislogtam órám számlapjára, elhinni képtelenül, hogy megállt volna az idő.
Utóbb tudtam meg, mi történt odabenn.

 

 

Zalman felpöckölte a villanykapcsolókat, amerre elhaladt. Végigment az előszobán, benézett a kerekes székében szunyókáló Palmához. Égve hagyta nála a lámpát, felsétált az emeletre.
A könyvtárszobába nyitott. A padlótól plafonig bepolcozott helyiségben az ajtóval szemközti falhoz sietett. Rövid keresgélés után kiválasztott egy könyvet, és megbillentette azt.
Kattanás hallatszott. A polcsor kitárult.
Zalman átlépett a megnyíló ajtón. Kézháttal csapott a benti villanykapcsolóra.
Kékes fény áradt szét az odúban.
A titkos szobában három kicsiny, üres fakoporsó komorlott egymás mellett.
A nő a cella közepén lévő járókában alvó gyermek mellé helyezte a takaróba csavart másikat.
Felvett a padlóról egy bébiételes üveget, lepöccintette annak fedelét. Fogott egy kiskanalat, megízlelte a pürét. Utálkozva fintorgott, a kenőcsöt a falra köpte.
Urian felneszelt. Ösztönösen a mellette szűkölő kisgyerekhez húzódott, és elkeseredett hangon felsírt. Vivica újult erővel rázendített.
Zalman hisztérikusan rájuk üvöltött.
Ekkor Steve Delgado lepottyantott egy pénzérmét a folyosón.
Lava meghallotta a fémes zörejt. Stukkert rántott a hónaljtokból. Gyors, óvatos léptekkel átszelte a könyvtárszobát.
Előbb a fegyvercső kémlelt ki a folyosóra. A nő csak ezután dugta ki az orrát.
Különösnek találta, hogy a kinti lámpa elaludt. Előkapott egy pisztolyt a nadrágszára alá rejtett tokból, kétszeresére duzzadt bátorsággal lopakodott a lépcső felé.
Elhaladt egy – sötétbe vesző – ajtómélyedés előtt.
Nem látott senkit, akire lőhetett volna. Csupán annyit észlelt, hogy jobb karja hátracsavarodik, balja a nyaka elé ível.
Mindkét fegyverét elejtette.
A csukott ajtót áttörve a hálószobába szárnyalt. A szemközti fal fékezte meg röptét.
Mintegy másfél méteres magasságból csúszott le a tapétán. Szédelegve landolt az ágy tetején.
Feketéllett körötte a szoba. A spaletta nem engedte át a telihold fényét.
Hallotta a támadó kísértet légvételeit.
Az erkélyajtóhoz tapogatózott a sötétben.
Tapogatózás közben előcsápolta tartalék stukkerét a másik hónaljtokból. Nem sokáig örvendhetett neki.
Fegyvert tartó bal karja az erkélyajtó üvegének vágódott. Azt betörve átszakította a fatáblát. A stukker átesett a nyíláson.
Zalman is. Zuhantában kitágította a zsalugáterajtón ütött rést.
A balkon padlóján heverő pisztoly után vetődött.
A stukker odébb csúszott előle. Végigszánkázott a márványburkolaton, átsuhant a vascsipkés korlát alatt, a peremen megbillenve lefelé indult. Surrogva száguldott alá a lecsüngő folyondár levelein, akárha vízesésen siklana.
Az égbolton fényeskedő holdkoponya Császármetsző arcába vicsorgott.
Ő pedig átmászott a korlát fölött. Azt tervezte, hogy a kúszónövény hajtásaiba kapaszkodva leereszkedik, és elinal az üldöző kísértet elől.
A korláton átfordulva kitapogatta lábával az erkély szegélyét. Csúszni kezdett lefelé. Elkapott egy vaskos folyondárköteget, átkulcsolta lábaival, mintha liánon kúszna.
Mielőtt alásiklott volna, kíváncsian felpillantott. Látni akarta, ki művelte ezt vele.
Magas, széles vállú, sötét ruhás férfi állt az erkélyen. Az arcát takaró maszk kivágásában megvillanó szeme visszatükrözte a vicsorító koponyát az égről.
Zalman lábai alól kifogyott a lombozat, holott még messze járt a talajtól. Kinyújtotta karját, próbált átkapaszkodni a közelében ringatózó levélfürtre.
Ellökte magát. Sikerült: elkapta a zuhatagosan csüngő vadszőlőt.
Lepillantott a mélybe. A kiszáradt medence sötétlett alatta. A peremen ókori jelességek, bölcselők mellszobrai sorakoztak.
Megindult lefelé.
A kísértetférfi előrébb lépett a balkonon. Nem vetődött utána.
Csak nézte őt, szemében az égi koponya fénymásával.
A futónövény recsegve szakadozott-vékonyult Zalman markában, s megint kifogyott alóla a lombozat. Elszántan csimpaszkodott a kert fölé nyúló, lassan körbeforduló levélkötegen. Forogtában észlelte az alant gyülekező, sötét ruhás alakokat.
A folyondárkötél elszakadt.
Zalman már nem a balkonon álló férfit, hanem a hulló teste fölött fénylő holdkoponyát látta.
Háttal zuhant Titus Petronius mellszobrára.
Szörnyű reccsenés hallatszott.
A törött gerincű nő őrjöngésesen tekergőzve, vaktában csapkodva, körmeit meresztve, üvöltve halt meg, mint egy veszett állat.
A házba rohantunk.

 

 

Egész éjjel nem hunytam le szememet. Összegömbölyödtem a gyerekágy mellé húzott fotelban, az alvó Urian arcát bámultam, sötét hajfürtjeiben és pilláiban, ferde szemrésében, lebiggyesztett alsó ajkában, finom babaillatában gyönyörködtem. Álmát őrizve figyeltem, átéli-e újra, amit elszenvedett, ám ő nyugodtan szuszogott, tentemackóját a hasához ölelve.
Lidércnyomásszerűen rohantak meg az elmúlt éjszaka mézgás emlékképei. Felrémlett, miként gyökeredzett földbe a lábam, mikor megláttam a rejtekodúban az ekrü-színű selyemmel bélelt, kicsi koporsókat.
Rühl megtalálta Zalman laptopját, és felolvasott néhány irtóztató részletet a sötét elméjű nő naplójából, valamint Bask készülő, Anyaszívű Szingli című, könyvnek szánt förmedvényéből.
Delgado megszólaltatta a matrónát. Palma módfelett megörült, midőn visszakapta hallókészülékét. Legelőbb inni kért, majd a gyümölcsleves poharat kiürítve, tüstént látókészüléket követelt. E tréfáján jót nevetett, aztán elénekelt nekünk egy operettdalt.
Midőn megérdeklődtük tőle, miért árulta el Zalmannak a titkos szoba hollétét, őszintén elcsodálkozott: titkos szoba, az ő házában?
Hideglelősek lettünk. Ha Dalia lakásánál vagy később levadásszuk Zalmant, talán sosem találjuk meg a könyvtárból nyíló rejtekodút.
Felrémlett előttem a Vivicáért érkező Dalia és Marcel könnyben úszó arca. A társaságukban lévő Kara idegsokkos sikoltozása. Férje, Peter bénultan állt közöttünk, megszólalni képtelenül nyeldekelt; hosszú nyakán le-föl száguldozott a gégeporc.
Kékmacska látni akarta a holttestet. Megmutatták neki, ám ő továbbra sem merte hinni, hogy a gyerekeink meggyilkolását kiagyaló Zalman halott. Cipőorrával megbökdöste a tetemet.
Utóbb Wyne-ék elindultak Hoppy Baskért. Követeltem, hogy azonnal értesítsenek, ha megvasalták őlovagságát. A lesittelés hallatán lehiggadtam.
Feltelefonáltam az időközben hazakallódott Rubyt, hálálkodni próbáltam, hüppögés lett belőle. Szipogva meghívtam őt egy fagyira.
Daniel a másik fotelban ült mellettem, Zsebihalat nézte. Már nem volt oly sápadt, feszült és robbanni kész, mint estehosszat.
És akkor, azon a hajnalon visszaváltozott világom.
Akárha szennyes víz fenekéről úsztam volna felszínre, vagy mocsár mélyéből másznék elő.
Mintha Zalman – tudattalanul észlelt – gyűlölete bénított volna mostanáig. Halála megszabadított a béklyótól.
A lelkemben szunnyadó parázs megest lángra kapott.
Reggel a közeli parkba futottunk Tarzannal. Idegbaj ellen és farfeszesítés végett loholtunk a cserjeszegélyes sétányon, egymást előzgetve. Egyszercsak elfogytak mellőlünk a gömbölyű bokrok. Jókora tisztás szélén torpantunk meg.
A rézsútos napfényben fürdetett, harmatszikrás füvön réges-régen ledőlt faóriás hevert.
A csaknem vízszintesen fekvő, vaskos törzsön két ismerős pasas – egyikük fehér, másikuk sárga bőrű – végezte szokásos formagyakorlatait. Harmonikusan, méltósággal, egyszerre mozogtak.
A ferde szögben érkező napfény hátulról világította meg karcsú alakjukat. Mindketten magasak, ferdén ívelt szemrésűek voltak. Egyikük lófarokban viselte hosszú, fekete haját.
A fehér nadrágos, meztelen felsőtestű, rövid hajú férfit néztem.
Belloq ritkán mulasztotta el a reggeli katázást Duong-gal. Nem zavartatták magukat, ha korai sétálók vagy kutyások csodálták őket, ha eső vagy hó hullott, ciklon süvített. Még az sem szegte kedvüket, ha komoly harcművészeti edzésüket taj csínek csúfoltam.
A ravasz szögben beeső napfény által körbearanyozott Daniel mozgását bámultam. A vastag fatörzsön hajladozó-táncozó férfi a szemem előtt változott szárnyaló sólyommá, lecsapó kígyóvá, támadó tigrissé. Néztem őt, és csontvelőig átizzított a szerelem.

 

 

Belloq apanapot tart: ma ő foglalkozik Uriannel.
Tehát bármit tehetek: otthon maradhatok vagy szétszéledhetek, szépségszalon, táncterem, iroda iránt.
Reggel még nem tudom biztosan, mit szeretnék. Az éjszakai hajóhintázás élményétől lustán ténfergek a házban. Kávémat nyaldosva, elvarázsoltan jövök-megyek, légiesnek, könnyűnek, elvontnak érzem magam. Gyakorta sandítok édeni hangulatom kiváltójára.
Daniel önfeledten babázik, ám közben ő is rám talál egy-egy pillantás, mosoly, érintés erejéig. Szikrázom érte-tőle.
Ella már a medencében rohangál, holott úszkálhatna is a nyakig érő vízben. Vödörrel merítgeti kifelé a peches bogarakat, mielőtt azok megfulladnának, vagy a szűrőbe kerülnének. Sok a rovar, fürge a lány. Felturbózott tempója láttán olyan benyomásom támad, mintha pörgős akciófilmet látnék. Úgy rémlik, estére az utolsó csepp vizet is kicsöbrözi a fűbe.
Öcsém a tetőn szabadidőzget, lovaglóülésben. A térdein nyugvó deszkán vasal.
Felkapaszkodom hozzá. Lehuppanok vele szemközt, a tetőnyergen.
– Mit csinálsz? – kérdezem.
Megdermed kezében a gőzölgő vasaló.
– Tésztát gyúrok – morogja. – Vagy fátylat szövök? Apropó, máris létrejött e hobbi legújabb válfaja. A helyszínek ugyancsak szembetűnőek és változatosak, csak éppen a résztvevők nem vasalnak, hanem maszturbálnak. Ez az extrém-recskázás. Részemről nem követem a trendet, mert legyöngít és kiégéshez vezet.
A szél belekap a pucér kebelcsodával ékített deszkán heverő párnahuzatba, és megcsattogtatja a vásznat. Körbetekintek a magaslatról.
Donaldék kertjében hanyatt fekve hortyog Tépdszét, a talált kutya. A meglelése óta számosszor átkeresztelt eb nemrég bentlakásos kiképzésen vett részt, melynek során megtanulta az intenzív házőrzés fortélyait, és még a macskakergetésről is leszokott. Zalman ez idő alatt leselkedett a gazdái után. Azóta Iris és Donald is kilábalt tőle szerzett sérüléseiből. Mindketten a teraszon villásreggeliznek. Az asszony lesi férje óhajait, az írómester a szélzilálta újságlepedővel birkózik.
Örökbe fogadott sarjuk, a kevés éves Gabriel az úszómedence felé lopakodik. Iris kétlépésenként kiabál utána:
– Bogaram, egyedül ne menj a vízhez!
A kicsi angyal oda se bagózik.
A másik irányban a légpuskás szomszéd lép ki a házából. Ezúttal fegyvertelen, kockás sortot, bozontos felsőtestet visel. Meztelen lába legott a földbe szilárdul: hiszen Fáraó Átka ül a füvén. Egy macska! Az ő birtokát háborítja!
A fickó bősz üvöltéssel visszarohan a vackába.
Ám máris odakinn csattog a talpa. Kezében vízzel töltött kancsót lóbál. A szfinx-nyugalommal üldögélő cirmosra ordít:
– Takarodj! Te kutyakaja!
Fáraó Átka nem moccan, higgadtan rászegezi óarany tekintetét. S ezennel mozgásba lendíti az – állítólag intelligensebb – sejthalmazt. A szellemóriás – kezdésnek – helyben fut, hogy fokozza gyorsulását. Még pörgeti magát, midőn szenvedélyes dühében a macska felé loccsintja a vizet. A vad elánnal lóbált kancsó kilódul a markából, és tartalmát szétárasztva, félmagasan tovaröppen a műkő burkolat fölött. Lendülete fogytával a padlóhoz csattan üvegrepeszek szálldosnak mindenfelé.
A felgyorsult géniusz kiló hússzal csattog a kövezeten. A második lépés után már nem önszántából robog, immár a fellocsolt padlat csúszóssága röpíti korpuszát, szilánkok csikordulnak talpa alatt.
A lángelme hadonászva egyensúlyozgat, sarkával fékezni próbál, hasztalan. Hangsebesség-határra gyorsultan közelít a terasz szegélyét szépítő kerti törpékhez. Szüntelen ropogás hallatszik a lába alól. A metélt talpú einstein a levegőbe pattan kínjában, minek folyományaként végzetesen kibillen egyensúlyából, s röpke szárnyalás után fenékre zuttyan. E fertályán robog tovább a gondosan elősíkosított talajon.
Ekkor már halálsikolyt ereget. Nem ordítozhat hosszasan, mivel a heveny izgalmát kiváltó látványosságba csapódik, széttárt lábakkal. A vérbő géniusz heréire ölelt, bölcs Tudor tartaná magát, ám az elsöprő basztéboly őt is felkapja, s tovaröpíti.
A farán sikló szoborfíl és a combjai közé zárt kőtörpe átrodeózik a kerten. Egy diófa törzsén fullad ki vehemens gerjedelmük.
A szellemóriás legörgeti magáról a sziklaszerű mesefigurát, szétvetett lábakkal kecmereg térdre. Huhogva kapkodja a levegőt, akárha tolófájások közt gyötrődne. Mire talpra veszkődik, rádöbben ezernyi nyomorára: ágyéka, fara, talpa totálkáros. Tettleg fejezi ki dühét: vérfagyasztó csataüvöltést hallatva, brutálisan fejbe rúgja a kerti törpét.
Aztán lehuppan fájdalmában, és alsó végtagot cserél. Utolsó ép lábával a diófába rúg.
Fáraó Átka tágra tárt szemmel csodálja mulattatóját.
Mikor az már alig-alig mutat életjeleket, a macska puha mozgással odébbáll.
Martin megtapogatja nadrágja derekát, majd az enyémet.
– Kéne egy telefon – sóhajtja.
– Kit hívnál?
– A csontszervizt.
Elhagyom a kilátót, a nappaliból mentőt rendelek az önfelszámoló szomszédnak, hangsúlyozva, hogy extra dózis gipszet és vízágyat is hozzanak.
Megtekintem a medence apadó vizében lebegő Belloqot, és az atyja hasán keresztben heverő, kurjongva pancsoló Uriant. Ella gondterhelt arccal menti a fuldokló bogárkákat.
Csókot dobok feléjük, kocsiba vetődöm, kigurulok a kapun. Sötétszürke öltönyös, kalapos férfi álldogál a személybejáratnál, mutatóujját a csengőhöz közelítve.
– Ön kicsoda? – érdeklődöm a járgányból.
– A Gyászgárdától jöttem, a temetkezés ügyében.
– Ki halt meg?
– Martin Wry. Hamvasztást óhajt a néhai számára, vagy inkább koporsós temetésre gondolt?
Felmutatok a háztetőre.
– Ott vasal az elhunyt. Fáradjon fel hozzá, beszéljék meg személyesen – szólok nyájasan, majd elhajtok, iroda iránt.

 

 

Útközben megpróbálom felhívni a tréfafelelős Charlotte Bronsont, ám az öcsém által rég lapátra tett, bosszulós hajlamú lány nem reagál közeledésemre. Így legalább eltűnődhetek azon, hogy vajh, mit is mondhatnék neki? Csupa-csupa fogcsikorgatás jut eszembe, valamint morgás, hörgés, fogcsattogtatás. Felnevetek, félrehajítom a maroktelefont.
Kisvártatva az íróasztal tetején ülve hallgatom Zsötemet.
Bye elmondja, hogy mindkét meggyilkolt nőgyógyász végzett abortuszt a Morgan klinikán. Jóllehet az intézmény számos osztályán komoly és igényes gyógyítómunka folyik, bizonyos csoportok a szervátültetések ellen tiltakoznak, mások a magzatelhajtást tiltanák, míg némelyeknek a szépítő sebészet tevékenysége csípi a szemét, így aztán meglehetősen gyakoriak a kórháznál a húsz-ötven fős tüntetések.
– Utánanéztem e sajátos szabadidős elfoglaltság híveinek – folytatja Zsöti. – Az elmúlt hónapokban a következő szerveződések demonstráltak a klinikánál: a Férfiak Felszabadítási Frontja, az Abortuszellenes Aktivisták, valamint a Felpumpálás Ellenzői, utóbbiakat másképp hívják, de az most nem jut eszembe. Mindhárom törvényes, bejegyzett polgári szervezet. Különösebb balhékat eddig még nem rendeztek, tettlegesség nem történt. Vallási vonalon is tapogatóztam. Ott se találtam semmit. Egyik doki sem járt templomba, viszont afférjuk sem volt egyházi személyekkel. Az özvegyek úgy vélik, valami dilinyós fanatikus végzett a férjükkel, és azt követelik, hogy oszlassuk fel az abortuszellenes ligát. Ezt persze nem tehetjük, még az esetben sem, ha netán valamelyik aktivistájuk gyilkolt, merő buzgalomból.
– Mi ez a Férfiak Felszabadítási Frontja? – kérdezem.
– Személyesen még nem volt időm utánajárni – von vállat Bye. – A bejegyzés szerint a csoport tagjai az alapvető férfiúi jogok gyakorlásához ragaszkodnak.
– Melyek azok? Például az első éjszaka joga? – firtatom.
Írmag, a Lacót helyettesítő zsaru nagyot szív az orrán.
– Az egy pöpi kis jog volt! – lelkesül. – Támasszuk fel! Ha jövet-menet látok egy jó csajt, legyen jogom tüstént gerincre vágni! Semmi lacafaca, bokréta, szerenád.
Próbálok a tárgynál maradni.
– Lehet ennek valami köze a petefürkészek halálához?
Bye vállat von.
– A Férfifront ellenzi az abortuszt, mert ez is csak egy újabb fegyvert ad a nők kezébe az ő leigázásukhoz.
– Le vagytok igázva? – nézek végig rajtuk.
Írmag a harmincas évei derekán jár. Hízásra hajlamos, nagyétkű és hiú, ezért folyton a gyúróteremben izzad. Két évvel ezelőtt véres tűzharcba csöppent társaival. A fegyveres brigantik elfogása során valamennyi kollégája megsérült, ki súlyosabban, ki könnyebben, egyedül ő nem kapott golyót. Ekkor adományozta magának az Írmag nevet, egyszersmind megfogadta, hogy soha többé nem válik meg a lőcsatában viselt ruházatától, ugyanis annak tulajdonította sértetlenségét. Vagyis kettő éve nem cserélt nadrágot, inget, dzsekit. Ő nem szenved magától, mivel gyermekkora óta alig-alig érez szagokat. Neje szakított vele, ivadékai nincsenek.
Az agglegény családi állapotú Zsötem haja szőke, szeme kék, arccsontja tökéletes formájú. Alakja csinosításán is sokat dolgozik. Neveltetése folytán nehezen tűri a kudarcot, azt képzeli, ő fogja megmenteni a világot, vagyis akad néhány közös vonásunk. Kezdetben marcangoltuk egymást. Miután fény derült másállapotomra, valósággal ellágyulttá váltam, még iránta is. Mostanában újfent csipkelődésre fordult kapcsolatunk.
A kisvárosi seriffé avanzsált Ackerer helyén ülő Trent nem feltűnő jelenség. Rövid, fekete haja csigákba göndörödik, barna szeme kissé dülledt. A középmagas, karcsú fickó a kötelező testedzésen túl is sokat gyúr, remek testharcos, kitűnő céllövő, valamiért mégis puhának hat. Úgy gondolja, az érződik rajta, hogy anyja és nővérei nevelték őt, harmincöt éves koráig. A dédelgető nőrokonok nemrég kirakták a szűrét, mondván, álljon meg végre a saját lábán. Ő pedig módfelett megbántódott, és jégre tette kapcsolatukat. Időnként öngyilkossággal fenyegetőzik, mivel a szerelme férjes asszony, és csak hitegeti őt, hogy majd elválik és hozzámegy.
Kórusban felelnek a kérdésre:
– Naná, hogy le vagyunk igázva!
– Ugyan már! – legyintek. – S mi köze ehhez néhai Monton és Clifton doktoroknak?
– Nézd, én személy szerint nem őket teszem felelőssé a boldogtalanságom miatt – közli Trent. – Bár a nőgyógyászok kétségkívül komoly szerepet játszanak abban, hogy elszaladt veletek a ló! Ők adtak nektek fogamzásgátlót, küretet. Továbbá a plasztikai sebészek is sokat tehetnek a szerencsétlenségemről. Nekik köszönhetően ma már a bányarémek is elhiszik magukról, hogy igazából szexdémonok!
– Igaza van Trentnek – bólogat Zsöti. – A küretelők, mellnövelők nélkül nem dirigálhatnál nekem. Hanem otthon főznéd a bébipürét, sikálnád a pelenkát.
– Én még sosem küreteltettem, és a mellemet sem pumpáltattam föl, mégsem bírtok el velem – tiltakozom. – A női egyenjogúsággal van bajotok?
– Hol van itt egyenjogúság? – mordul Írmag. – Nőuralom van, sőt: női rémuralom! Amikor még érvényben volt az első éjszaka joga, melyik ribi merte volna visszautasítani férfias közeledésemet olyan követeléssel, hogy mosakodjak meg, és váltsak ruhát? Na?
– Az első éjszaka joga nem minden pasit illetett meg hajdan sem... – kezdeném.
Lehurrognak.
– Engem megilletne! – jelenti ki Zsöti önérzetesen.
– Na persze, mert neked mindig győznöd kell! – legyintek. – Jól van, képzeljük magunkat a középkorba. Te még a páncélodat sem vennéd le az udvarláshoz.
– Miért, én talán levenném?! – kacag Írmag. – Az lenne a nekem való korszak! Remélem, akkoriban is éltem, és nagyokat élveztem!
– Igazán? – hörrenek. – A lélekvándorlásban szívesebben hiszel, mint a női egyenjogúságban?
– Szebb idők voltak – bólint Trent.
– Ne beszélj! – morranok. – A középkori barátnőd jobban elvált volna a kedvedért?
Zsöti az órájára tekint.
– Nekem erre most nincs időm – közli. – Fél óra múlva a Morgan klinika éttermében lesz jelenésem. Tarts velem, Denisa. Találkozhatsz Kairo Oxenhammel, a Férfiak Felszabadítási Frontjának vezérével. Megbeszélhetitek egymással a küreteidet és a mellplasztikát. Egyébként a fickó alibije golyóálló. Clifton doktor megölésének éjjelén gyűlést tartott a tagsággal.
– És bemegy az ellenfél éttermébe? – csodálkozom.
– Miért ne menne? A kajálda nyilvános. Ki tart velem?
– Nekem más dolgom van – sóhajt Trent. Elszólásszerűen az asztalon villogó mobiljára sandít. Világos: amint kitesszük a lábunkat, ő legott felhívja férjes barátnőjét, és faggatni kezdi, csakugyan szereti-e őt, tiszta szívből, igazán?
Írmag telefonkagylót szorongat.
– Én sem tudok menni, beszélnem kell a karbantartókkal – magyarázza. – Már napok óta könyörgök nekik, hogy ne csináljanak ilyen hideget az irodákban, mert megbetegszem.
– Nyiss ablakot – javaslom, két éve mosatlan talizmánruházatának odőrjétől bágyadtan.
– Még csak az kéne! – nyögi megroggyanó térddel. – Hogy folyton huzat legyen, és megbetegedjek?
– Ugyan, Írmag! Légy már férfi!
Kihúzza magát, lesújtóan végigmér.
– Én teljesen férfi vagyok, Denisa! Ideje, hogy észrevedd! A Három Hősben, ahová szórakozni járok, nem is tenyérnyomatot kérnek a magamfajtától, az olyan szánalmas! Ott a legjobb pasasok répalenyomatai lógnak a falakon! Meghívlak, hogy láss csodát!
Hökkenten rámeredek:
– Nem hordod magaddal a csodádat? Oda kell fáradnom, hogy kisplasztikán bámulhassam?
– Nagyplasztikán! – helyesbít önérzetesen.
– Mikor használtad legutóbb?
– Mármint a répámat?
– Azt, ha így nevezed.
Töprengtében a hüvelyk- és mutatóujja között hintáztatja a telefonkagylót.
– Hát, az Ominózus Tűzharc után rengetegszer. Aztán a ribik fanyalogni kezdtek. Azóta segédeszközökkel élek.
– Mifélékkel?
– Babamániás vagyok, tudod. Többfélét tartok. Például apácaruhásat, feketét, dominát.
– Guminő-háremben élsz? – csodálkozom. – Vannak téli és nyári guminőid? Szezonváltáskor csak elviszed az aktuális babákat a gumishoz, és felnyomatod őket tíz bar atmoszférával?
Ő még élénkebb csodálkozást mutat.
– Te talán nem szereted a szerepjátékokat? – kérdezi.
Enyhébben elpirulok, éjszakai titkos útjainkra gondolva, majd grabancon ragadom Zsötit, és elhurcolom a diliházra hajazó irodából.

 

 

Kairo Oxenham harminckét év körüli, középmagas, botsáskaszerű fickó. Rövid haja barna, arca keskeny, fakó, likacsos, szőrtelen. Szeme szürke, tekintete sosem állapodik meg személyeken, tárgyakon, lopakodó tolvajként szüntelenül ide-oda surrangat. Orra kicsiny, cimpái magasan szabottak és tágasak, esőzéskor holtbiztosan beáznak. Szája borotvaélre emlékeztet, ajkai szinte nincsenek. Előreugró, hegyes állcsúcsán kisujjnyi, seszínű szakállka meredezik. Hosszú nyaka elképesztően vékony, göcsörtös ádámcsutkája alig fér el rajta. Nem az ő alakjára szabott öltönyt, átizzadt, csíkos inget visel, zakóhajtókáján jókora jelvény díszeleg: a kettétört jegygyűrű szimbólum belsejében a Férfiak Felszabadítási Frontja felirat és egy ököl látható.
Oxenham szüntelenül babrál csontos ujjaival, meghajlítja a villa fogait, bélyeg méretűre hajtogatja a szalvétát. Hangja kaparó, rekedtes.
– Tökéletesen normális vagyok, ha erre kíváncsiak! Nincs diliflepnim, se fegyverem! Nem akarom kiirtani az angyalcsináló nőgyógyászokat! Én csupán a lelkiismeretük vagyok, és furdalom őket! – magyarázza.
A kórház legfelső szintjén lévő, üvegfalú étteremben ülünk, a déli oldallal szemközt a tenger türkizkéklik, a végeláthatatlan vízen hajók siklanak. Az ebédidő nemrég kezdődött, alig néhányan tartózkodnak a dermesztőre klimatizált helyiségben.
– Ne higgyék, hogy kompenzálok! – szögezi le. – Van munkahelyem, éjszakánként telefonalkatrészeket csomagolok, mint főcsomagoló! Egyszóval nem egy senki vagyok! Kétszer váltam, és soha többé nem nősülök, nehogy megint kifosszon egy rüfke! Független vagyok, nem magányos! Nem pótcselekvésképpen foglalkozom a férfiak felszabadításával! Intelligens, művelt ember vagyok! Színházba, koncertre járok, és egyáltalán nem rajtam múlt, hanem mások szemétségén, hogy nem én magam adom a koncertet, stradivarin vagy orgonán! Csak tudják, az én őseimnek nem tellett ilyesmikre! Versenyszerűen lovagolok, méghozzá díjlovasként, márpedig ez a lovaglás csúcsa, olyan, mint a tábornokság! Mérhetetlenül felháborít, hogy a törvények a férfiak kifosztásának kedveznek! Hogy a nők kedvükre megalázhatnak, kisemmizhetnek minket! Hogy szexuális tárgynak használnak! Tiltakozom az ellen, hogy a csúf kis békákból sminkkel, műtéttel, ruházattal és más optikai csalással bombázókat csinálnak, és mi áldozatul esünk az aljas illuzionistáknak! Tűrhetetlen!
A kuszára hajlítgatott fogú villát a tányérján heverő csirkecombba döfi. Miután ilyképpen fixálta a prédát, másik keze két ujjával megragadja a húsdarab feléje eső szélét, és tépi-húzza. Az nyúlik, rojtosodik, majd elszakad. Oxenham hátradől a zsákmánnyal, a szájába dugdossa a letépett falatot, és csámcsogva folytatja:
– Magukat beperelem, amiért egyáltalán megkerestek, mert ezzel elárulták, hogy gyanúba fogtak! Arról is tudok, hogy már az alibimet is ellenőrizték, szóval magas összegű kártérítésért fogok pereskedni, nem érem be szimpla „jaj, bocsiká!”-val! Vagyis sokba lesz maguknak ez a kis móka! És persze nő van a dologban, naná hogy! Maga is egy optikai csaló! – szegezi rám a sajátosan átformázott villát és a rászúrt állatdarabot. – Mije valódi? He? Hány férfit forgatott ki a vagyonából a szilikonos cicijével, a seprű szempilláival, a pirosra rúzsozott szájával? Nagy kedvem volna szétkenni az arcán azt a rúzst! Na persze nem teszem, mert tudok viselkedni. Mint mondtam, művelt ember vagyok. Van IQ-m! Meg önfegyelmem! Ennek is köszönhetem, hogy múlt vasárnap hatodik lettem díjugratásban. Ha elbírok egy hatalmas lóval, megbirkózom magukkal is, sejthetik!
– Örömmel hallom, hogy lovagol – kedveskedem. – Gratulálok a helyezéséhez. Világbajnokságon indult?
– Gúnyolódik? Hát ez jellemző! Azért, mert házi versenyen, négy induló közül lettem a hatodik, maga még ne gúnyoljon engem! Ez tűrhetetlen! Folyton megzavarták a lovamat, telefoncsörgéssel, orrfújással, vonatfüttyel, repülőgéppel, krákogással, szerintem direkt, és még ki is röhögtek! Ráadásul a talaj is túl mély volt, szerintem szívatásból, de ez most nem ide tartozik! Mellesleg lefogadom, hogy maga hozzám képest csak futószáras lehetne! Látott egyáltalán közelről lovat? És ha látott? Fogalma sincs az egészről! Ha nem tudná, ez tudomány! Aki nem precízen, a tankönyvnek megfelelően lovagol, az vágólovat csinál! Ráadásul az életét kockáztatja, de meg is érdemli, ha egy ló megöli! Érti, miről beszélek?
– Szeretném érteni, épp ezért tereljük mederbe a társalgást – javallom. – Ismerte ön Jacop Cliftont?
– Mármint személyesen? Miért ne ismertem volna? Persze hogy ismertem! Ocsmány alak volt, ártatlan kis magzatokat gyilkolászott, hogy még több vérszemet adjon a nők kezébe!
Anyám, borogass!
– Beszélt is vele? – kérdezem. A tengert bámulom, hogy ne lássam, miként marcangolja fogaival a villára döfött csirkehúst.
– Hát persze! Közöltem vele, mit gondolok róla és a többi gyilkosról! Ezután persze figyelmeztettek, hogy ha még egyszer zaklatni merészelem őt meg a többi mengelét, kitiltanak innen! Engem! Csakhogy ezt nem tehetik, mert a közelben lakom, és valahol nekem is ebédelnem kell! Tehát azóta nem intéztem szót hozzájuk, de mindennap itt vagyok, mint egy megtestesült kiáltás!
Zsöti előrehajol:
– Mit kiált? – kérdezi.
– „Jaj nektek! Álljatok le a gyilkolással! Különben elvesztek!” Ezt kiáltom a lényemmel. Máskülönben könyvet is írok a témáról. Közzéteszem a hasonló cipőben járó férfiak panaszait. Mellesleg még maga is csúnyán megjárhatja, akármilyen szépfiú! Utálom a női nemet! A nőorvosok mind cinkosok!
Megbököm Bye cipőorrát a lábammal. Egymásra pillantunk, a fejemet rázom. Ő nem ért egyet velem, megítélése szerint érdemes folytatni a csevegést.
– Voltaképpen miért is küzd a Férfiak Felszabadítási Frontja? – kérdezi.
Hosszú, nyakatekert litániára számítok. Dühömben irtózatosan bokán rúgom Zsötit az asztal alatt. Nem nézek a nyeles combot marcangoló interjúalanyra, a tengert bámulom, aztán az asztalok közt sertepertélő alkalmazottat figyelem.
A medveszerű fickó virítóan tejfölszőke. Rövid kefehaja, pöndör szempillája, borostaszakálla valósággal világít. Karján, kézfején fehérizzani látszik a dús szőrzet, de még a fülében is fluoreszkál néhány fehérszőke tincs. Keret nélküli, alig észrevehető szemüveget visel, írisze piszkosszürke. Mozgása lomha, cipője ladik méretű. Kocsira szedi a szennyes edényt, s amíg áttolja azt egyik asztaltól a másikhoz, a fogantyúra dől, mintha a végsőkig kimerült állapotban volna.
Ezenközben Kairo Oxenham megosztja velünk hitvallását.
– Hát először is, a mai nők mindenáron karriert akarnak csinálni, és ettől férfiassá keményednek! Családfenntartónak tekintik magukat, és mint ilyenek, elnyomnak minket. Fogamzásgátlót zabálnak és a küretelő dokikra is számíthatnak, tehát fütyülnek a kisbabákra! Nem arra törekszenek, hogy odaadóak legyenek irántunk, hanem szexuális ragadozóként viselkednek. Egyetlen orgazmus kevés nekik, ők alkalmanként vagy százat akarnak! Épp ezért dirigálnak, hogy mijüket simogassuk, stimuláljuk, dörzsöljük, miként birizgáljuk a G-húrjukat! Szexelő-géppé alacsonyítanak, ocsmány segédeszközök használatára kényszerítenek bennünket! Ez undorító, gusztustalan, utálatos! Tűrhetetlen! Ha szakítani akarunk velük, menten áldozattá változnak! Mindenünkből kiforgatnak, a srácainkat is beleértve, végül pedig horribilis összegű nőtartást követelnek. Ennek akarunk véget vetni! Jelszavunk: „A férfi is ember! Le az emancipációval! A nő takarodjon vissza a tűzhelyhez! Legyen alázatos, felejtse el az orgazmust!” Egyébként az internetes portálunkon jóval részletesebben vallunk küldetésünkről. Nos: nem én öltem meg a nőgyógyászokat, pedig megérdemelték volna! Én hiszek abban, hogy a rábeszélés módszerével is célt érünk.
– Clifton doktor mit szólt az ön által képviselt kiáltáshoz? – kérdezem.
Továbbra sem nézek rá, bántónak érzem kisugárzását, és bár az oda nem nézés nem óv meg tőle, inkább az étterembe lépő, magas, nagy orrú, széles hátú, kék inget és szövetnadrágot viselő, ismerősnek rémlő fickó kilétén tűnődöm.
– Elárulom magának, mit szólt! – mordul Oxenham. – Kiröhögött! Ha az útjába akadtam, ha rám pillantott, ha szóltam hozzá, ő mindig cinikusan vigyorgott! Azt mondta, forduljak pszichiáterhez, hátha kigyógyít a lelki defektemből! Ugyanis én a kisebbségi érzésemet kompenzálom nagyzolással. Szerinte! Csakhogy nekem nincs semmilyen defektem, pláne kisebbségi érzésem, hiszen mindenben a legjobb vagyok, épp ezért elegem is van a hülye emberekből! Különben ilyet egy nőgyógyász nem is diagnosztizálhat, ez tűrhetetlen! Megmondta az ügyvédem! Nekem papírom van arról, hogy teljesen normális vagyok!
– Ki adta? – kérdezem, ám máris legyintve továbblépek: – Eszerint önök több ízben összekülönböztek?
– Cliftonnal? Igen. Na és? Maga nem figyel rám? Hiszen eddig a szembenállásunkról pofáztam! Naná, hogy összetűztünk! Elvégre Clifton fogamzásgátlót írt fel a rüfkéknek és kapart! És aki ilyet csinál, pláne kapar, az lehetővé teszi, hogy a nők nagypofájúsodjanak!
Az imént érkezett kék inges, széles hátú, negyven körüli férfi beszélgetésbe merül két másikkal, utóbbiak kórházi öltözéket viselnek. Nevetgélve vállon lapogatják egymást, majd a tengeri kilátáshoz legközelibb asztal felé indulnak.
Ekkor újabb pasas toppan a helyiségbe, finom arcvonású enervált, enyhén sértettnek tetsző. Felméri, hogy az imént érkezettek merre tartanak, és utánuk kiált.
A három fickó megtorpan, teljesen feléje fordulnak, áhítatos arckifejezéssel várják be a jövevényt. A megbántott arckifejezésű férfi melléjük sétál, kimérten szót intéz hozzájuk, majd ellép mellettük. Elsőként érkezik a kiszemelt asztalhoz. Amint ott terem, leveti magát egy székre, háttal a panorámának, és összefonja karjait a mellkasán. A többiek hajbókolva leülnek köré.
– Ki az? – kérdezem Oxenhamet.
– Melyik? A kék inges, borzas hajú tag, amelyiknek olyan az orra, mint egy ököl? Az Lookie Lazan. Ő csinálja a leleplezős műsort a Skandalum-csatornán. Tudja, amelyikben magánzsarukkal nyomozzák ki a házasságtörőket, sikkasztókat, ilyeneket. Ha a csalók lebuknak, a riporter szembesíti őket a kárvallottal, és közösen jól beolvasnak nekik. Imádom a műsorát! Olyan igazságos! A köpenyes fazonok okésak, ők nem kaparnak, ugyanis belgyógyászok. A szomorú képű férfi Mueller doktor. Pszichiáter, mindenki odavan érte, az ökölorrú Lookie Lazan is, jó barátok. Na, például Mueller professzor szerint sem vagyok hibbant.
A medveszerű tányérleszedő alkalmazott felvillanyozódik az újonnan érkezettek láttán, közelükbe tolja kocsiját, a szomszédos asztalt rendezgeti, megfordítja a terítőt, átcseréli a tartóban az olajos és az ecetes üveget, már-már attól tartok, hogy újrahegyezi a fogvájókat.
Matatás közben Mueller tekintetét keresi. A pszichiáter kimérten rámosolyog, Lazan is üdvözli a megtisztelten hajladozó, jégszőke fickót. A belgyógyászok egyike előrehajolva magyaráz a lélekfürkésznek. Az rezdületlen arccal hallgatja a hozzá beszélőt.
– A személyzet tagjai közül sokan járnak Muellerhez – mondja Oxenham. – Én is kértem egyszer, hogy fogadjon. Azt felelte, ha felvesznek a kórházba betegként, szívesen meghallgat, privátban nem teheti. Ebédelés közben kellemesen elcsevegtünk, a végén kérdeztem, normálisnak tart-e, ugyanis elég sokan veszik a bátorságot, hogy lehülyézzenek, fanatikusnak nevezzenek, ám az ő meglátása szerint nincs velem semmi baj. Gondolom, ezt írásba is adja, és akkor magukat piszkosul beperelem.
– Van barátnője? – kérdezem.
– Magára tartozik?
– Beszélnék a hölggyel.
– Nincs barátnőm. Mondtam már, elegem van a rüfkékből.
– Egyedül él?
– A lehető legegyedülebb, hála az égnek. Clifton megölésekor taggyűlést tartottunk a Klubban. Az egy szolid szórakozóhely, a nevéből kiviláglik, hogy nők nem léphetik át a küszöbét. Ugyanis a klub az klub, oda rüfkék legfeljebb takarítani járhatnak. Itt szoktuk megtervezni a soros akciókat, közben eszünk, iszunk, sportolunk.
– Mit sportolnak?
– Dartozunk, lengőtekézünk, biliárdozunk, ilyesmi. Aznap hajnali négy óra tájban mentem haza. Ott voltam, a biztonsági kamera felvételén maguk is láthatták. Akkor mi a francot akarnak tőlem?
– Tanúként beszélgetünk önnel – felelem. – Miért érzi magát gyanúsítottnak?
– Ne próbáljon szívatni engem! Se maga, se a szépfiú kollégája! Nem tűröm! – fenyeget a villára szúrt combmaradvánnyal.
A duhaj lóbálás hatására a csontos húsdarab elszabadul, átszeli a termet, elsuhan a Muellerék asztalához igyekvő, tányérokkal felpakolt felszolgáló arca előtt, és tarkón kólintja a közelben motoszkáló leszedőembert.
A nyakszirten ütött fickó összerándul, villámgyorsan megpördül, és küzdőállásba helyezkedik. Szempillantás alatt felfogja, mi történt, nyomban kilazul, és tréfásan megfenyegeti a hajigálózó Oxenhamet.
Ráébredek, mit furcsállok a jégszőke férfin. Jókora keze tányérra emlékeztet. Enyhén behajlítva tartja – összenőttnek rémlő – ujjait, miáltal végtagja inkább emlékeztet mancsra, mint emberi kézre. Olybá tűnik, mintha fogókesztyűt használna. Az ötvenes éveiben járó férfi vakítóan fehér, rövidujjú inget, kínosan pengére vasalt nadrágot visel, fekete cipője tükrösen ragyog. Teóriám sincs, mindez miért ragad meg bennem. Úgy tűnik, oly rég végeztem megfigyeléseket, hogy most minden az újdonság varázsával hat rám.
Kairo Oxenham távoztában seprűnyelet-nyelt peckesen vonul végig a helyiségen, akár egy westernhős; mint aki görcsösen ügyel arra, hogy férfias benyomást keltsen. Vagy mintha farbarúgástól tartana. A nadrágszövet megfeszül lapos, szúrós ülepén, becsúszik összeszorított farpofái közé s minden lépésnél grimaszolásszerű ráncot vet. Magasított cipősarka keményen kopog a kőpadlón. Merev hátat, feszes lépteit szemlélve elképzelem, miként lovagolhat, s megértem, miért oly büszke arra, hogy négy induló közt hatodik lett a versenyen. A bíró a javára bundázott.
Valami azt súgja, jó helyen szimatolok: a Morgan klinikán megtalálom, akit keresek. Mielőtt e sugalom végére járhatnék, újabb játékos érkezik, és lehuppan Oxenham langyos székére.

 

 

Kenneth Cicely abortuszellenes aktivista az ötvenes éveiben jár, kinézetre ő is aszkétikus, akárcsak a kaktusztüske farú Oxenham. Rövidre nyírt, festett fehér haját kétfelől fejtetőre késztetve, zselével merevítve viseli, amolyan kakastaréj-félében. Arckoponyája formára és lyukacsosságban is mogyoróhéjra emlékeztet, aprócska szeme fekete, kicsiny orra fitos, szája vércseppszínű, alakú. Hegyes állán szürkés kecskeszakáll ékeskedik. Vaskalapot és fodros gallért képzelek rá. Ha évszázadokkal korábban találkozunk, alighanem alávetett volna a boszorkánypróbának.
Ezt gondolom, első ránézésre. Remélem, megszólalásakor tüstént kiderül, hogy bensőleg alig-alig inkvizítor-szerű.
– Hallja, hölgyem, már nagyon elegem van a kihallgatásokból! – közli, mihelyt elhelyezkedik. – Mi nem fanatikusok vagyunk, hanem ellenzők. Remélem, képes érzékelni az árnyalatokat. Ne közöttünk keresse a gyilkosát, mi nem öldöklünk, azt persze nem mondom, hogy nem kívánjuk a rohadék küretelők kínhalálát, de nem végzünk ki senkit! – Hanyag mozdulattal elém hajít egy jókora borítékot. – Fogja a képeket! Ezeken alaposan megnézegetheti, hogyan próbál menekülni, elbújni, kitérni a védtelen kis magzat a küretkanál elől! Holott maguk azt állítják, hogy ebben a korban szegényke még semmit sem érez, nem is szenved. Fenét nem! Krisztus szenvedései elhalványulnak a kikapart kicsikék kínjai mellett!
– Gondolom, Clifton doktornak is átnyújtotta a képeket. Sikerült valamilyen konszenzusra jutniuk?
– Nem sikerült! Képzelje, Clifton nem volt hajlandó szóba állni velem. Azt mondta, ő semmi törvénybe ütközőt nem csinál, főleg fejlődési rendellenességben szenvedő magzatokat veszejt el, ő persze elnézőbben fogalmazott. Hiába magyaráztam neki, hogy minden élet Istentől ered, és csakis Isten veheti vissza ezt az ajándékot, senki más! Tehát ha a nyitott gerincű, Down-kóros, vízfejű, végtaghiányos satöbbi magzatok megfogantak, akkor igenis világra kell jönniük! De ő nem csak ezeket a babucikat csinálta el, hanem a házasságtörésből, az ösztönlét elburjánzásából származókat is.
Nem firtatom, mit ért az ösztönlét elburjánzása alatt, próbálom sínen tartani a csevejt.
– Monton doktornak is megmutatta a képeket?
– Monton ritkábban jött ide, ő folyton rohant, ugyanis csak részmunkaidőben küretelt itt. Amúgy rendkívül gorombán viszonyult mindazokhoz, akik ellenezték ocsmány tevékenységét. Oxenhamot például impotensnek nevezte, és még azt is megkérdezte tőle, mekkora a pénisze. Kairo dührohamot kapott, és egyből vett egy lovat, ez volt a válasza! Különben Monton velem is próbálkozott, de én előre felkészültem ám! Gipszöntvényt készítettem a péniszemről, és átnyújtottam neki. Na, ehhez mit szól? Elég zúzós?
Cicely hátradől, fejét is hátraejti, félárbocra eresztett szemhéja alól pillant rám.
– És? – kérdezem. – Mit szólt Monton?
– Hát, úgy vélekedett, hogy a méret megteszi, ám nagyon sok baj okozója lehet az is, ha túl szoros a fityma.
Zsöti felvinnyog. Kitörését próbálja szamárköhögésnek álcázni, kínjában már-már torokgyíkot, tébécét is szimulál.
Az aktivista rámered.
– Maga szerint Monton megjegyzése nem felháborító és pimasz?
– Ööööö... attól függ...! – hebegi a számonkért. – Az egyik bácsikám világéletében kerülte a női nemet, és amikor ötvenévesen mégiscsak behálózta valaki, a nászéjszaka előtt elbattyogott az orvoshoz, és elsírta titkos bánatát. A doki szikét ragadott, és pikk-pakk megszabadította őt a fél évszázados nyomorúságtól. Még értetlenkedett is: hogyhogy nem üszkösödött vagy rothadt el az a szerszám a roppant szoros pilótasapkában? Szegény bácsikám hamar rájött, mit mulasztott. Iparkodott is mindent bepótolni. Ám a rettentő igyekezetben elromlott nála valamilyen visszacsatolás. Egyszerre csak minden vére a szerszámjába áramlott, és többé semennyi sem jutott a fejébe. Sajnos, emiatt aztán beállt nála az agyhalál. Én ugyan nem láttam őt holtában, ám a fivérei szerint magasított koporsófedélre volt szüksége, hogy elférjen a dárdája.
Cicelyhez fordulok.
– Monton doktor a gipszöntvény láttán arra következtetett, hogy az ön mentális problémáját szervi baj okozza? – kérdezem, szándékom szerint roppant diplomatikusan.
– Nincs mentális problémám! Az nem mentális probléma, hogy véget akarok vetni a magzatholokausztnak ezen a klinikán, és más helyeken is! Ez társadalmi probléma! Monton, Clifton és a többi szemétláda hozza létre a problémát!
– Úgy sejtem, Monton az ön ezzel kapcsolatos, túlzott érzékenységére célzott. Nem feladatom, hogy megvitassam önnel a meggyőződését, kérem, maradjunk a tényéknél. Tehát a doktor diagnosztizált önnél...
Cicely leszegett fejjel rám üvölt.
– Az a kurafi nőgyógyász volt, nem érti? Hogy jön ahhoz, hogy engem diagnosztizáljon, férfi létemre? Egy gipszlenyomat alapján?
– Ha az embert szorítja a sapka, kínjában sok hülyeségre képessé válhat – jegyzi meg Bye.
Megest bokán rúgom őt az asztal alatt.
– Most mi van? – bámul rám. – Közismert, hogy Hitlernek mindössze egyetlen heréje volt.
– Még senki sem bírta bebizonyítani, hogy emiatt robbantotta ki a második világháborút! – ordítja Cicely.
– Most már szálljunk le egymás intim szerveiről, és térjünk vissza a fősodorba – javaslom. – Tehát ön és Oxenham is rendszeresen megfordult itt, és provokálták a két doktort.
– Nem provokáltunk senkit! Különben én csak a magam nevében óhajtok beszélni. Én meg akartam győzni a dokikat, hogy bölcsen tennék, ha abbahagynák a kaparásokat!
– És ha nem?
– Akkor vessenek magukra!
– Vagyis?
– Vagyis a pokol tüzén fognak főni az idők végezetéig!
– És ki juttatta oda őket? – kérdezi Bye. – Hol is járt a gyilkosságok éjszakáin?
– Otthon aludtam. Minden este pontban kilenckor nyugovóra térek, mert alvás szempontjából az éjfél előtti órák a legértékesebbek!
– És mit csinált az éjfél utáni, értéktelenebb órákban? Ugyanis mindkét gyilkosság éjfél után történt – firtatom.
– Akkor is aludtam.
– Tanúi vannak?
– Hát persze! Idős édesanyámmal és nővéremmel élek ők készek megesküdni a Szent Bibliára, hogy ki se tettem a lábamat az ágyból!
Észbe idézem a kollégák által írt jelentést, mely szerint a rokon hölgyek egyöntetűen állítják, hogy Cicely valóban nem lépett ki a szobájából. A feljegyzés arra is kitér, hogy az édesanya szemüveg és nagyothalló készülék nélkül képtelen tájékozódni a saját hajlékában, továbbá a nővér nagyothallását is megemlítik, valamint azt is, hogy Cicely hálószobája a bejárati ajtó közelében található, míg a matrónák az épület túlsó végében alszanak, ráadásul altatóval, s ez közel ugyanaz, mintha lebunkózták volna őket.
Kenneth Cicely közismert figura, másfél évvel ezelőtt zajos tömegtiltakozást szervezett („mert az élet Istentől való, és azt csakis Isten veheti vissza”), mikor a bíró engedélyezte az abortuszt egy vérfertőző apa tizenegy éves leányának. Hasonló csinnadrattás-médiás felvonulást rendezett egyéb erőszakos bűntettek abortuszra váró áldozatainak esetében is.
– Azért, mert a kinyírt dokik köptek rám és Kairo győzködésére is, még nem kell gyanúba fogni minket! – pattog Cicely. – Kérdezzék meg a jelenlévőket, melyikük abortuszbarát! Tessék! Mire várnak?
A kecskeszakállú fickó talpra szökken, felpattan a szék ülőlapjára, onnan az asztal tetejére ugrik, és elbődül:
– Figyelem! Figyelmet kérek! Jelentkezzenek az abortuszpártiak! Mindenki, aki imádja a magzathirigelés, bébiholokausztot! Fel a mancsokkal! Na, mi lesz? Babagyilkosok, föl a kezeket! Gyerünk, gyerünk!
Szánakozva lepillant rám a magasból.
– Na? Hány kezet lát? Mert én egyet sem!
– Politikusképzőben tanulta a kérdésfeltevést? – érdeklődőm.
– Nem nézte meg a képeket! – figyelmeztet.
– Nem azért vagyok itt.
– Hány kürete volt?
– Magánügy. Viszont több kasztrálást is végeztem, legyen óvatos velem. Az ingatag alibijére később még visszatérünk. Köszönjük a beszélgetést.
Cicely levetődik az asztalról.
Mueller karba font kézzel, hátradőlve figyeli az aktivista műsorát, arcán a jellegzetesnek nevezhető megbántottságon kívül egyéb érzelemnek nem ad teret. Otthagyom az akrobatikus abortuszellenzőt, és a pszichiáter felé indulok.
Zsöti utánam szól:
– Télapó-effektus vett elő: puttonyt kell ürítenem. Képtelen vagyok több kretént végighallgatni. Kinn megvárlak.

 

 

Bólintva útjára engedem a mikulást. Elsétálok a jégszőke alkalmazott mellett. Ő rám pillant, ám olyképpen, mint akit nem is érdekel, mit láthatna meg egy másik emberen; lényéből tompa fájdalom árad. Tekintete nem időzik rajtam, a közelben megüresedő asztalhoz vonszolja magát, és tányérozáshoz lát.
Megállok Muellerrel szemközt.
– Denisa Wry vagyok. Clifton doktor halála ügyében nyomozok. Beszélhetnék önnel? – kérdezem.
Arcrezdülés nélkül kiölti egymásból összefűzött karjait, jobbjával a mellette lévő üres ülőhelyre mutat. Megragadom a vele szembeni széket, és magam alá igazítom.
Látom a szemén, és kiböngészhetem társasága testbeszédéből, mily helytelenül viselkedem. Más emlősöknél is megfigyeltem hasonlót: fenemód éreztetik az újonnan érkezettel, hogy megbolygatta a hierarchikus szentséget. A lovak például kis ideig kergetőznek, fart emelgetnek, harapdálóznak. Ám náluk e gomolygás végére eldől a rangsor, és elfelejtődnek az izgalmak.
Mivel egyik kedvenc extrém sportom a hierarchia-sértegetés, ennek szellemében hátradőlök, áthajítom egyik lábamat a másikon, és lassan, alaposan körbetekintek a jelenlévőkön. Nem rettenek meg a szúrós, tüskés viszontpillantásoktól. Jól teszem, előbb a belgyógyászok távoznak, halaszthatatlan teendőikre hivatkozva, majd Lazan is felemelkedik ültéből. Előrehajolva az asztalra könyököl, halkan búcsúzgat Muellertől. A ceremónia nekem szól, azt üzeni: látod, milyen bizalmas a viszonyunk?
Míg a riporter sutyorog, felidézem legutóbb látott műsorát, amelyben egy ifjú asszony gyanúja alapján privát hekusaival követett, lehallgatott-lefilmezett egy csélcsap férjet. Aztán a méltán kiborult, bús-dühös nőt elvitte a tetthelyre, s az – magától értetődően – a hűtlenségen csípett férj torkának ugrott. A riporter felháborodott szónoklatot intézett a lebukott fickóhoz.
Akkor azt hittem, Lazan egy velejéig cinikus pasas, mindkét felet holt hülyének nézi, s csakis azért szószol ily emelkedetten, mert ezt kívánják tőle a műsorára gerjedő nézők.
Ám az asztalon könyöklő, farát ringató, kreolos bőrszínű fickó láttán rádöbbenek, mekkorát tévedtem. Lazan valóban az erkölcs és a házastársi hűség marcona csősze. Egy igazi erénylovag! Meggyőződésből üldözi a bűnösöket. Ami küllemét illeti, az Oxenham által ökölszerűként jellemzett orrát én inkább a pörölycápáéhoz hasonlítanám. Ha e szervét nem nézem, továbbá átsiklom szűk szemrése, átható tekintete, túlontúl húsos szája, valamint fenék formájú, popsibevágásos álla fölött, igazán jóképűnek mondhatom a fickót.
A riporter felegyenesedik Mueller mellett, fensőségesen lepillant rám, pát int, és elvonul.
– Elnézést, nem akartam szétrobbantani az asztaltársaságát – szólok angyalos mosollyal, s pontosan tudom, hogy tudja: mindez csak púder.
Mueller először rezzen elő az arcára öltött maszk mögül. A sértett merevség leolvad vonásairól, szemében érdeklődés csillan, tartása kilazul kissé.
– Gyanúsított vagyok? – kérdezi. – Még senki sem keresett meg az ügyben, alibit sem kellett igazolnom.
– Inkább pszichiáteri minőségében zavarom. Úgy hallottam, nagyra becsülik önt.
Megvető szusszanással hátravágja magát a széken, újfent összefűzi karjait.
– Kitől hallotta? Attól a két furulya fickótól? – Lenézően elfüttyenti magát, annak illusztrálásaképpen, miként értelmezzem a „furulyát”.
– Ketyósnak tartja Oxenhamet és Cicelyt?
– Ketyósnak?! Komplett idióták! Maga szerint talán nem? Figyeltem az arcát, miközben beszélt velük. Príma a mimikája, hölgyem. Kicsit provokatív, kicsit rácsodálkozó, egyszerre kívülálló és beleélő. Remek arányban keveri a gesztusokat. Ezt nem lehet tanulni, miként jómagam szakmáját sem. Bemagolhatunk tíz könyvtárnyi tananyagot, túrót sem érünk vele, ha nincs bennünk isteni szikra. Mi ketten egyformák vagyunk, amennyiben a megfigyeléseinkből élünk. Mellesleg rajtunk kívül még a színészek és az írók is veszedelmesen éles szemű megfigyelők, legalábbis a tehetségesebbje. Maga kitűnően bánik a pszichikai eszközeivel. Csak azt ne higgye, hogy ez dicséret.
– Igazából most nem magamról csevegnék. Monton és Clifton doktor itt dolgozott. Ismerte őket?
– Úgy érti, orvosilag?
– Úgy értem, bárhogy.
– Hát persze, többször tartottunk közös konzíliumot, időnként együtt ebédeltünk. Magánemberként nem jártunk össze. Nem is kezeltem egyiküket sem. Nem is voltak betegek. Úgy vélem, ha netán segítségre szorultak, az ő problémáikkal közönséges pszichológus is megbirkózhatott. Ami azt illeti, örömömre szolgált volna, ha olykor összefutok velük a kórházi kápolnában, de hát ők nem voltak odajárósak. A hitélet mindenkinek a magánügye, jómagam mindenesetre napjában kétszer gondoskodom a lelki üdvösségemről, engem tehát nem sújt majd a Végítélet, hiszen reggel és este is hajszálpontosan megjelenek a misén. Maga jár templomba?
Elengedem a kérdést a fülemben hintázó unikornis mellett.
– Tehát a doktorok lelkileg egészségesek, kiegyensúlyozottak voltak – összegzem. – Mi lehetett a lényükben, ami kiváltotta gyilkosuk dühét? Leereszkedően viselkedtek? Nem tisztelték az emberek közti rangsort? Gúnyolódtak mások hitén?
Mueller vállat von.
– Maga talán tiszteli? Pontosan tudja, ki vagyok, mégis úgy lépett ide, mint aki fütyül rá.
– Nem hierarchiát tisztelek, hanem személyeket. Azokat, akik ezt érdemeikkel kivívják – felelem. – Úgy láttam, önt bosszantotta volna, ha asztaltársai előbb érnek ide, és nem magának jut az első hely kiválasztásának joga. Ön szereti érezni, hogy legelső a rangsorban.
– És ez miért baj?
– Engem nem zavar, uram. Clifton és Monton elfogadta? Vagy inkább belementek a játszmába, és rivalizáltak önnel a főhelyért?
– Engem gyanúsít?
– Dehogy. Önt kérdezem, mint lélekgyógyászt: az áldozatoknak voltak-e ilyen vagy hasonló, másokat ingerlő megnyilvánulásaik?
– Nem beszélt erről kriminálpszichológussal? Vagy elemző szakemberrel?
– Beszéltem. Csakhogy ők nem ismerték személyesen a meggyilkoltakat.
Végigmér, hirtelen áthajol az asztalon, megragadja a nyakamban függő, ametisztköves keresztet, és betaszigálja a pólóm nyaka alá.
– Kicsi! Sértően kicsike! – förmed rám. – Ez is a tiszteletlenség jele, ha nem tudná! Nos, Clifton doktor simulékony ember volt, kerülte a konfliktusokat, mindig ügyesen elsiklott a provokációk elől. Monton belemenősebb természet volt, őt ki lehetett hozni a sodrából. A ketyós aktivisták például kedvükre felidegesíthették. Ha sokat gyilkosozták, Monton vércukra az égbe szökött, feje ellilult, állkapcsa még akkor is mozgott, amikor éppen nem az ebédjén rágódott, és mégis kimutatta, hogy ő ezekkel nem áll le vitázni. A furulyák meg élvezték, hogy következmény nélkül felhúzhatják. Kevélység? Gőg? Lenézés? Volt bennük, hát persze. Kiben nincs?
– Jó viszonyban volt velük?
– Udvarias munkakapcsolatot tartottunk fenn. Nem gondoltam volna, hogy bárkinek is annyira bántanák a szépérzékét, hogy elpucolja őket a föld színéről.
– Szépérzékét? Mit csinált ön Clifton doktor meggyilkolásának éjjelén?
– Komolyan alibit követel tőlem?
– Egyáltalán nem tiszteletlenségből. Ez a munkám.
– Gyanúsít valamivel?
– Fel sem merül bennem. Csupán rutineljárásról van szó. Tehát?
– Lookie Lazan társaságában töltöttem mindkét kérdéses éjszakát, mivel szakértőnek kért fel a műsorához. A leleplezésekhez mindig elkísérem őt, ugyanis minden esetben súlyos drámai helyzet robban ki, az érintettek kiborulnak a történtek miatt, és szakorvosi segítségre szorulnak. Tehát Lookie-val voltam, igazolhatóan.
– Ön családos ember?
– Hát persze! Van két fiam, de ők már kirepültek a családi fészekből. A második feleségemmel élek. Ja, pardon! Sylva már a harmadik nejem, igen. Született egy közös gyerekünk. A kislány ötéves, őt apácának szánom.
Még ott tartok, hogy jaj, csak egyszer mondaná valaki a felnőtt gyerekeiről, hogy kiperültek a csalási fészerből, mivel így hangyafaroknyit kevésbé banális, amikor megüti fülemet az apácának szánás.
– Apácának szánja?! – ismétlem.
– Mi a baj ezzel? Mondtam már: reggel, este ott vagyok a misén, és hétvégén is biztosítom a lelki üdvösségemet. Szenvedelmesen hiszek Istenben, alázatosan szolgálom Őt. Kifogásolja netán, hogy a leányomat Jézus menyasszonyának szánom?
– Közöm nincs hozzá, míg ez nem ellentétes a gyermek akaratával.
– És ha ellentétes volna? Mit tudja azt egy gyerek? A szülő dolga és kötelessége megmondani, hogy mi a jó neki. Van gyereke?
– Anyám pianistának szánt. Zsaru lettem.
– Szegény, drága, áldozatos édesanyja! Biztos rengeteget zokogott maga miatt! Ott, ahol senki se látta.
Úgy döntök, tovább katéterezem a lélekgyógyász lelkületét.
– Nagyra tartom a pszichébúvárokat, uram – szólok. – Nemrég jöttem vissza a depressziós pokolból.
– Maga nem jött vissza sehonnan! – förmed rám. Hangját nem emeli fel, csupán hangszínén komorít. – Oda ugyanis azért jutott, mert istentagadó! Magát csakis Ő hozhatja ki onnan!
– Ő? Kicsoda?
– Isten! A Mindenható Isten!
A mellettünk sertepertélő jégszőke tányérleszedő keresztet hajigál magára, egymás után többet is, hátha úgy jobban használ. Mivel mindeközben ételmaradványokkal teli kanalat tart a kezében, rizsszemekkel is vastagon behinti magát, ez meg nyilván a fokozott termékenységet segíti elő nála. Szemüveglencséje felém villan.
Mueller folytatja:
– Pejoratív, vulgáris, durva, sértő kifejezéseket használ, hölgyem! Én több diplomát szereztem! Én lélekgyógyász professzor vagyok, nem pedig búvár!
– Értem, uram: ön nem búvár – hagyom rá. – Ha nem bánja, az alibijére még visszatérünk. Most mennem kell. Örültem a találkozásnak.
Felállók a székről, Mueller mögé tekintek. Néhány pillanatig aléltatom magam, oly fantáziaszépen kéklik, fodrozódik a tenger. Kalap formájú szigetecske kereklik a vízben, felszínét érzékien burjánzó, zöld lombozat borítja. A smaragdos szárazföld mélyében megbúvó kicsiny, fehér falú kápolna tűhegyes tornya kimagasodik a fák közül. Termetes, tajtékfehér sirályok köröznek a felhőtlen égbolton. Bárki műve is a látvány, magasra emeli a szívemet.

 

 

Felhívom Daliát, hogy lemondjam későbbre megbeszélt találkozónkat; mivel a vártnál hamarabb végeztem teendőimmel, inkább hazasöpörnék.
Frigy-zakkant barátnőm könyörögve kérlel, ne törődjek az időponttal, máris találkozzunk a templomban, végül is nem az a lényeg, hogy a szertartáson legyen jelen, hanem a ráhangolódás.
Sóhajtva ráhagyom. A kocsiban iszonyatos forróság zúdul rám, kardot edzhetnék a fegyverkovács hőfokon. Mire leeresztem az összes ablakot, és bekapcsolom a légkondit, az ülésbe olvadok.
Útközben a barátság fogalmán töprengek. Marcel latinos megszállottsággal követeli a kézfogót, ám ez idő szerint Dalia retteg az elkötelezettségtől, így aztán folyton párterapeutához szaladgálnak, maholnap összeköltöznek vele. A kapcsolatmentő a következőt tanácsolta Daliának: próbáljon ráhangolódni az esketésre. Ebből következően Rapli menyegzőről menyegzőre jár. A tanácsnak megfelelően nem egyedül látogatja vadidegen emberek gyűrűváltó ceremóniáit, hanem a hozzá legközelebb álló személyek valamelyikével, lehetőleg barátnővel – én vagyok a kiválasztott –, hogy az őt érő benyomásokat azonnal megvitathassa, s ráadásul azzal, akire többé-kevésbé hallgat.
Előfordult, hogy nem értem rá, ám a helyettesítésem céljából megjelent Cyd pánikba esett, amikor a vőlegény hosszas verejtékezés, vívódás után, reszketeg hangon elhabogta a végzetes igent, valahogy ilyenformán: i-i-i-ne-i-i-i-ig-ig-nee-gen. Emiatti rohamában a manó jajongva ösztökélte Daliát, hogy meneküljön a gyűrű elől, míg nem késő, különben becsapdázzák, befogják, szárnyait amputálják, frigytömlöcben fog elrohadni!
Utóbb Marcel meg akarta fojtani Cydet. Szerencsére tiszteletben tartották a lovagiasság szabályait, ezért hajnalban mentek ki a mezőre, és párbajsegédek jelenlétében vívtak meg. Levideóztam hosszadalmas ütés- és rúgásváltásos, szökdécselős, táncolós küzdelmüket, hogy majd aggastyán korukban is láthassák, miként eszelőztek a napkeltében, mint két hibbant harci kakas.
Kezdhettük elölről a ráhangolódást Daliával. Eskiről eskire jártunk, hercegkisasszony-szép menyasszonyokat, daliás vőlegényeket csodáltunk. Utóbbiakat persze szúrósabban vettük szemügyre, ki is veséztük őket, és még a családjukon is megfigyeléseket végeztünk.
Rapli kézfogós témájú fórumokat böngészett a neten. Az itt megforduló arajelöltek négyszáztíz százalékig pozitívan viszonyultak az esketéshez, hiszen erre vágytak születésük óta. Megingathatatlanul hitték, hogy a szent nap után életük eszeveszett boldogra fordul majd, és napról napra sokkal boldogabbá válik. S az évek növekvő eufóriában telnek-múlnak, megszületnek, felnőnek, kirepülnek a gyerekek, ők pedig már olyannyira szuperboldogok lesznek, hogy csak na! Jóllehet a lagzifórumok az igenlő életérzést terjesztették, Dalia továbbra is rettegett a gyűrűváltástól, bilincsváltásként emlegetve azt.
Megérkezem az aktuális templomhoz. Mivel az esketés majd csak két óra múlva veszi kezdetét, játszva találok parkolóhelyet. A bejáratnál szürke furgon vesztegel, felirata és ábrázolatai szerint Valento Kovachni víz-, gáz- és csatornaszerelő tulajdona. A szélesre tárt ajtón át a virágokkal, girlandokkal zsúfolt raktérbe látok. Észlelem a járgányba bámuló két fiatal férfit.
Ők olybá festenek, mint akik régebben ott állnak, és minden bizonnyal azért holt passzívak, mert rút varázslat folytán kőbálvánnyá változtak.
Egyikük arca sípálya-simára borotvált, finoman púderpacsmagolt. Hosszú, sörszőke haját művészien hátralőve viseli, szeme oly áttetszően kék, mint a sekély tengervíz. Esküvői szmokingjára felmosórongyszínű, hosszú köpeny borul, nyilvánvaló állagóvási célzattal. Ő a legfőbb kőbálvány a díszítenivalóval telebuggyantott furgon mögött.
A másik fickó egy-két évvel ifjabb, sminktelen, enyhén borostás, kék szemű, szintén gálaruhában pompállik fakókék pedellusköpenye alatt, és ugyancsak fenemód gondterhelt, ám az ő bénultsága éppen oldódni látszik.
Hirtelen összecsapja két tenyerét, megrázogatja a katatón vőlegényt.
– Gyere, Valento! Essünk neki, mert sosem leszünk készen!
– De miért? – hüppögi az áldozatjelölt. – Miért pont velem cseszett ki a lambériázó?
– Nem lambériázó, hanem girlandozó! És nem cseszett ki senkivel. Vesekőrohamot kapott a nyomorult! Görcsök közt fetreng, padlót rág. Képtelen díszíteni, hiszen még brunyálni sem bír! Gyere, csináljuk! – ragozza higgadtan az ifjabbik. Ő alighanem az esketési áldozatjelölt öccse.
Dalia szuszogva érkezik, finoman a vállamhoz dől, telepatikus úton adja értésemre, hogy mindjárt megőrül, oly súlyú gond nyomasztja: férjhez menni, vagy nem menni? Erről hirtelen megfeledkezik, észlelvén, mit figyelek. Lentről fölfelé, majd fordítva, aztán csapongó pillantásokkal is szemügyre veszi a két tanakodó jóképűt. Halkan, pumaszerűen felmorran, ez a vadászmordulás néhány éve még a fickók vesztét jelentette volna.
A girlandozók nem törődnek velünk, a raktérbe hajolnak, s a különféle zöld és tarka növényekből kötött díszítőelemeket hajigálják a vállukra.
– Miért pont én? Miért mindig én? – nyöszörög a vőlegény.
– Te akarod annyira elvenni Kittyt! Én megmondtam, hogy ráértek!
– Nem az esküvőről beszélek, hanem a csicsázásról!
– Gondolj bele, mennyit fogsz te még csicsázni, mint nős fazon! Ezentúl tonnaszámra fújhatod a lufikat! Grill-parti, gyerekzsúr, szülinapi tortadobálás, szappanbuborék-fújás, hahahaha! Nem hallgattál rám, pedig ezerszer figyelmeztettelek: ahhoz, hogy dugjad a csajt, nem kell belezúgni! Ha mégis belezúgtál, nem muszáj elvenni! Most majd megfizetsz tesó, méghozzá kamatyostul! Bruhaha!
Betaszigálom Daliát a templomba, részint azért, hogy ne hallja a destruktív szöveget, másrészt a benti klímára vágyódón. Rapli leroskad az ajtóhoz közeli padsorba, összekulcsolja két kezét, és magába fordul. A falhoz támasztom hátamat, élvezem a hűsölést, eszembe jut Mueller üdvössége, s a magamé.
A vőlegény és fivére becipeli az erdőnyi folyondárt. Az ifjabbik reménykedő arckifejezéssel megszólítja Daliát:
– Az esküvőre vártok? Kitty barátnője vagy?
Rapli felpillant, és kimérten így felel:
– Kittyre most módfelett ráférne egy bátor, erős barátnő. Sajnos nem én vagyok az. Ha nem látnád, éppen a ráhangolódásra koncentrálok!
– Abban bíztam, hogy esetleg segítenél nekünk. Te mégiscsak nő vagy, simábban eligazodsz a virágok között.
– Rád bízták? Akkor te csináld! És ha még egyszer kizökkentesz a koncentrációból, fellövöm a címedet egy partnerkereső melegfórumra, „bármit beanálok” jeligével!
– Nem is tudod a címemet!
– Ott virít a furgon oldalán! Kopj le!
Az ifjú rám tekint. Vállat vonok, testbeszéddel jelzem: engem is agydoki kezel.
Dalia üveges szemmel meditál, a házasság gondolatával babrálgat.
A két fickó minden zöld levelet és tarka virágot becipel a kocsiból. Megvitatják, miként helyezzék el a kötélszerűen összefont lombozatot. Az első padsor mellé lépnek.
A vőlegény megfogja az egyik végtelennek tetsző zöldkígyó farkát. A másik végével a fivér elindul hátrafelé.
– Bocs, urak! – köhintek. – Az a cél, hogy lezárjátok a padsorokat? Kordon vagy girland? Nos?
– Basszus! – morogja az ifjabb. Úgy tetszik, jelenleg ő az életképesebb egyed. – Igazad van! Ez így nem jó.
Megint nekiveselkednek, újfent kitervelik a csinosítás módját. Aztán egymás homlokára csapnak.
– Hékás! A spenótok nem állnak meg a levegőben! Mivel rögzítsünk?
Kreatív ifjonti szervezetek lévén, ezt is megoldják. A férfiasan elrendezett, bár kissé rémültnek ható növényi szíveket, galambokat, csokrokat és girlandokat ipari tűzőgéppel, alumíniumdróttal, szigetelőszalaggal – ünnepélyes dekorációhoz illően többféle színűvel –, valamint csillogó vécéláncokkal erősítik a padokhoz, széktámlákhoz, és ahova még szükséges. Furgonjukból hegymászó felszerelés is kerül a kötözés tartósabbá tételéhez.
Lelkesítően csattog a takker. Ahol a tűzés nem válik be, ott ragasztószalagot használnak, foggal tépdesik a piros, sárga, zöld és bébikék tekercseket. Helyenként drótozni szükséges;Valento és öccse buzgón hajlítgatják a huzalt, a végét elharapják.
A bilincsváltás helyének közelében magasodó márványoszlop ékesítéséhez zuhatagos virágözön-megoldást alkalmaznak, kötelek és karabinerek segítségével rögzítik művüket. Végül ezüstös vécélánc-kavalkáddal dobják fel az összképet. Az ifjabbik dekoratőr a tulajdon szájától megvont rágógumival fixál egy félrecsúszni készülő páfránylevelet. Az eredmény kaliberekkel emberibb, mintha habos-fodros, tulitarka szalagokkal kötöztek-giccsesítettek volna!
A befordult Dalia tudata időközben visszaszüremlik a realitásba. Kezdetben szórakozottan bámulja a szorgosan rendezkedő pasasokat, akárha azok véletlenül kerülnének tekintete fókuszába, majd mindjobban felfigyel rájuk, mi több! Úgy tetszik, nekik köszönhetően apránként visszanyeri a férfinembe vetett hitét, végül felderül, és kijelenti:
– Jól van, hozzámegyek Marcelhez! Jöhet az eski!
Juhé! Túlsággal persze nem élem bele magam, mondott ő már ilyet, kétszer is, ám másnap visszavonta.
Egyik ráhangolódásos célzatú esküvőlátogatási esetünk során a vőlegény testszerte bevizenyősödött az idegroppantó izgalmaktól. Ennek következtében a jegygyűrű nem és nem ment fel az ujjára. A mind idegesebb menyasszony előbb csak megköpdöste, majd meg is szopogatta a karikát, csúszásfokozás végett, ám nyála vagy túlsággal száraz volt, vagy pedig kevéssé zsíros: a gyűrű mesmeg elakadt félúton. Az ara tolta, nyomta a frigypecsételő karikát, eltökélten erőltette a felhúzást, mígnem a férjjelölt csillaglátásra panaszkodott, és mutatkozni kezdtek rajta az első intő jelek, miszerint tüstént eláll nősülési szándékától. Ekkor egy dekoratívan kiöltözött, szemlátomást tűzmeleg férfirokon sietett a mátkapár segítségére. Előkapta a zsebvazelint, és a gyűrű hipp-hopp felszaladt, a nász megköttetett.
Az önzetlen szolidaritás ezen megnyilvánulása elannyira meglágyította Dalia szívét, hogy nyomban igent mondott Marceljének. Ám szándékától reggelre eltántorult, ugyanis éjjel borotvás álmot látott.
A második elgyengülés akkor következett be, midőn egy ceremónián az eskető atya kérte a házasuló (Dalia szerint: rabosuló) feleket, mondják utána a következő szöveget: őt életemnek örök társául magamhoz veszem...
– Örökös életemnek... – kezdte a vőlegény, ám elhallgatott, mivel jelezték neki, hogy valami nem stimmel.
Ezután az arával felváltva próbálkoztak:
– Életelememnek trásául...
– Én téged ötödmagaddal belém fogadlak...
– Örökösömnek tárásául szedem...
– Életes társamul örököllek...
Próbálták szótagolva, hátulról előre, középről jobbra, továbbá papírról felolvasva, sehogy sem sikerült.
Rapli nyomban tudta, hogy a roppant megrendülés műveli ezt velük, ugyanis ily mérhetetlenül szerelmes ez a nagyszerű, drága emberpár. Van remény! A rettegett házasság akár még sikeres is lehet!
Legott szólt Marcelnek: jól van, hozzámegy. Vőlegénye repesett.
A következő éjjelen Dalia méregpoharasat álmodott. Pitymallatkor újfent lemondta az esküvőt.
Amíg ezt végiggondolom, még egyszer megtekintjük a férfiasan felékített templomhajót. Meghatottan az utcára sétálunk, szemügyre vesszük a gyülekező násznépet.
– Várjuk meg a menyasszonyt – javaslom kíváncsian.
– Utálom azt a mázlista békát! Micsoda pasit fogott ki! Hazamegyek! – morran Rapli. Búcsúzásképpen megcibálja a hajamat, motorra pattan, és eldönget.
Sóhajtva hazaindulok.

 

 

– Nos? – fogad Belloq. – Lesz menyegző?
– Megígérte – felelem.
Életemnek örök társához simulok, s legott megneszelem, hogy mi ketten ma esküvőfüggetlen nászéjszakát tartunk. E gondolattól kipirultan felkapom és meglóbálom Uriant, aztán a köszöntésemre odasereglő macskakölyköket. A cinyók forró hangú dorombolása közepette nyakamba hajítom Zsebihalat, és virgonc négylábúaktól övezetten, bennük sűrűn fel-felbukva, körbegaloppozzuk a kertet.
Aztán lehűtöm magam a bogártalan medencében, végül elnyúlok a diófa árnyékában álló széken, és elfogadok egy jeges italt a Világ Majdnem Legtökéletesebb Pasasától.
– Mi újság? – kérdezi Daniel.
Kiscsikó a jámboran hasaló Tarzan elhantolásán ügyködik a homokozóban, csupán arra ügyel, hogy az eb feje felszínen maradjon.
– Beszélgettem néhány alakkal a meggyilkoltak ismeretségi köréből. Erősen úgy érzem, hogy találkoztam a tettessel, csak éppen nem tudom biztosan, melyikük az.
– Azért vigyázol ezzel?
– A megérzésemmel? Naná. És te?
– Babáztam – feleli. – Na persze, néhány információ átjutott. A Mecóra vadászó vizslabrigád utánajárt gyanúnknak. Elküldték a beszélőkön készült felvételeket. Rasztasérós, dús szemöldökű, sötét szemüveges, vaskos szájú, póznalóbáló alkatú fickó látogatja Rookert. Ő az, Meco. A kollégák kikérdezték az illetőt, akivel első ízben odament, és az elmondta, hogy a fekete fazon az utcán szegődött mellé, megkérte, vigye be magával, és tegyenek úgy, mintha összetartoznának. A rasztasérós fizetett a szívességért. A beszélő végén már át is nyergelt Rookerhez. A Leo Canhar nevet használja. Nos, Canhar létező személy, munkahelye, biztosítása, bankkártyája is van, priusza viszont nincs. Egyedül él, szabadidejében egy állatmenhelyen tesz-vesz kisegítőként. Meco valahogy megszerezte az iratait. Eddig ennyi.
– Mi a tervetek?
– A következő beszélőn csapdát állítunk, és elkapjuk Mecót.
– Nem bűzlik ez neked?
– Mit akarsz sugallani? – sóhajtja. Lábait előrenyújtva hátradől a széken. Végigpillantok régi hegein, fürdőnadrágos korpuszán, és menten pornografikus látomásaim támadnak.
– Beszélt valaki Canharral? – kérdezem.
Belloq köldökét, hasfalát nézem, s érdekesen érzem magam: villámcsapás-sorozatok váltakoznak bennem áramütésekkel. Víziómban az ő bőrfelszínéről veszem magamhoz a jeges italt, fagyit, jégkrémet, tejszínhabot, epret, málnát, ribizliszemeket. Midőn a gyermekágyi depresszióban gubbasztottam, egyebek között az orális fantáziálást hiányoltam. És rettentően utáltam, hogy szürke a pipacs, háromlevelű a lóhere, a pohár félig üres, és a Nap feketén süt.
– A fickó fizetés nélküli szabadságot vett ki – feleli Daniel. – Kenyában tölti a nyarat, állatvédelemmel foglalkozik. Kértem, hogy ellenőrizzék. Ugyanis megfordult a fejemben: mi van, ha Meco tüntette el őt?
– És?
Vállat von.
– Majd hívnak, ha meglesz az eredmény.
– Remélem, feltűnés nélkül szimatolnak, nehogy Rooker szagot kapjon. Felmerül a kérdés: túl azon, hogy Meco megvesz a fickóért, miért jár be hozzá? Szerintem ez nem elég ekkora kockázatvállaláshoz. Készülnek valamire. Átvizsgálták Rooker cuccait? Mikor esedékes a tárgyalása?
– Szóltak a smasszeroknak, hogy nézzék meg, rejteget-e valamit. Nem találtak semmit a cellájában.
– Mecóék kiket sebesítettek meg a múltkori üldözésben? Lipowskit és Delgadót? Szerintem ők eléggé motiváltak. Ők forgassák fel a holmiját!
– Kérsz körömreszelőt? – kérdezi a támlára hajtott fejjel, félárbocra bocsátott szempillák mögül rám pillantva.
– Ne gizdulj, Mogorva, nem beszélek hülyeségeket. Csak töprengek, téged nézve. Ha a sitten dekkolnál, nem érném be azzal, hogy rendszeresen látogassalak, az idők végezetéig, míg a klimax el nem porlaszt. Hanem mielőbb ki akarnálak hozni onnan! Bármi áron, de persze azzal a feltétellel, hogy ezt az árat mások fizessék meg. Meco is tudja, hogy előbb-utóbb lebukik az álöltözettel, lopott papírral. A lefizetett tanú köpni fog, Canhar pedig, ha még módjában áll, bejelenti iratai eltűnését. Egyáltalán, miért nem tette meg eddig?
Belloq felsóhajt.
– Engem is izgat néhány kérdés. Körbeszimatolok Canhar háza táján.
Csengetés hallatszik. Összenézünk, megvonjuk vállunkat. Eszerint nem várunk vendéget. Eszembe jut a reggeli pasas, a gyászgárdás. Ha most beállít egy csapat vinnyogó siratóasszony, dühömben lefejelem a kerítést. Vagy Charles Bronson kisasszonyt.
Ülve maradunk. Kerti székeinkből nem látunk a kapuhoz, ám felismerjük Ella és Martin nevetgélését. Ehhez más hangok is csatlakoznak, érett, rekedtes szopránok, altok kacarásznak, gőgicsélnek, csacsognak, sikonganak.
Kisvártatva megjelenik kedvenc, egyetlen fivérem. Titokzatos képpel jókora zenemasinát cipel, ezt a terasz falán lévő konnektor keringésébe kapcsolja. Csókot fúj felém a tenyeréről, Belloqra kacsint. Jelzi, hogy rögtön újra jön, s ezzel visszatér a ház frontjára, ahonnan továbbra is olyféle hangok hallatszanak, aminők a szépségversenydöntők során a női öltözőben megszokottak.
Urian szem elől téveszti az orrig elhantolt Tarzant a homokozóban, vagy megunja a mélyalvó eb passzivitását. Négykézláb hozzánk csattog, felmászik az ölembe, megragad egy hajtincset a vállamnál, a mutatóujjára tekeri, hajas ujját a szájába kapja, s szuszogósan elalszik anyai keblemen, mindezt másodpercek alatt. Beszívom összetéveszthetetlen, finom babaillatát, s elgyengülten a harmóniába hanyatlom.
Egyszerre csak Ella sétál közénk, arcán vibráló, fojtott mosollyal, és illedelmesen letelepszik egy székre. Ígéretéhez híven visszatér vigyorgó öcsém. Bekapcsolja a lejátszót, s e mozdulattal az ezeregyéjszaka zenei világát árasztja ránk.
A tüzes, játékos, izgató, táncoztató arab muzsika odavonzza a titokzatos jövevényeket.
Hét dúsan lefátyolozott, ám leplei alatt cselesen ruházathiányos háremhölgy toppan elénk, és vehemensen rázni kezdenek. Pompázatosan flitteres, gyöngyös, csengettyűs, tündökletes öltözetük minden eleme a táncolást szolgálja, annak ritmusára zizzen, lebben, csillan, lobban.
Táncol a fejük, ritmusra jár a válluk, kígyóznak karjaik, vonagló ujjaik, valamennyi porcikájuk részt vesz a rafinált csábításban, érzékgyújtogatásban.
Ella és Martin ütemre tapsol, az élen hastáncoló fő háremhölgy hátraveti fátyolát, egyiket a másik után, mígnem csupán egy gyöngyös-rojtos szegélyű, áttetsző leplecske marad arca előtt. A fátylak elhajítása felfedi alakját, meztelen hasát, a bőrére tetovált jeleket és a köldökét díszítő ékkövet.
A hölgy hatvan-százhuszonkét éves lehet, társnői sem ifjabbak. Lelkesen, vérpezsdítően, tüzesen riszálnak, ráznak, vonaglanak az ujjaikra, karjukra húzott csörgők, csengettyűk diktálta ütemre. Maguk közé csalogatják Ellát, és ő már repül is, ügyesen próbálgatja testét-részecskéit.
A felfedett arcokat, testformákat méregetem, játékos kedélyű nagyanyómat kutatom a tánckarban. Mivel őt nem lelem a szerájmatrónák között, másféle gyanú kap el. Martinhoz fordulok.
– Charles Bronson? – kérdezem.
Bólint, ujjait pattintgatva rázza magát ültében.
– Bírod még fizetni a számlákat? – firtatom.
Rám vigyorog, vonaglik tovább.
– Mostantól Charlotte bankszámlája bánja ezeket a tréfákat – közli.
– Hogyan?
Nem felel, a székében ülve bemutat néhány bitangos csípőcsavarást.
– Hogyan? – ismétlem, fondorlatot gyanítva.
– Szépen levonják tőle. Mire észbe kap, hogy megcsappant a tőkéje, a bankja már ki is köhögte a siratókórust, a Chippendale-fiúkat, a go-go görlöket, a háremnagyikat. A helikopter vontatta óriásplakátot, melyen az állott, hogy „Martin Wry köcsög, pedofil és fetisiszta”. Mindent ő fizet, végtére ő rendelte. Szóval nemsokára abbahagyja.
– Hogyan fizet, ha nem tud róla?
Nem felel, vigyorog.
– Interneten át? Ruby csinálja? – nyögöm.
– Élvezd a műsort, teljesen jó! – ajánlja.
– Mikor fogod megválogatni végre a csajaidat?
– Te is sok hülyén gyakoroltad a párkapcsolatot, mire megcsípted Danielt, az Isten Lábát. Emlékszel még Cruzra? Nemde ő az az exed, aki börtönben rostokol? Egyszer majd én is megtalálom a nekem rendelt nőt.
– Vagy Cruz mellett találod magad Rubyval.
– Na tessék! Hiába, testvér csak egy van! Ne légy rosszhiszemű! Ruby nem lúzer, ő sosem bukik le. És Charlotte-Charles Bronson csak azt a bulit fizeti meg, amit ő maga rendelt. Így igazságos. Élvezd a szupernagyikat!
Ami azt illeti, élvezem őket. Amikor már mindannyian hívogatnak, Belloq kiveszi karomból az alvó Uriant, Martin pedig kiborít a székből.
Feltápászkodom a fűből, igazítok fürdőruhám pántjain, félbehajtott kendőt kötök a csípőmre, és máris járom a tüzes háremtáncot. Kifejezetten Danielnek címzett érzéki vallomásfélét kalligrafálgatok a medencémmel, porcikáimmal. Jóval vidámabban ropom, mint Zsebihal születésekor a vajúdószobában, Kara, Patália és Szent Báj társaságában.

 

 

Mesei álmomat hajnali két órakor csörrenti szét a telefon. Belehabogok.
– Nagyon gyorsan ébredj föl, és gyere ide! – ajánlja Zsöti. – A rohadék nem csak nunászokat öl!
Egy perc alatt letusolok, két mozdulattal megtörölközöm, évszaknak megfelelő ruházatot öltök magamra, vagyis kucsmát nem, kocsiba vágódom, és indítok.
Recepciós pulttal védett bérház legfelső szintjére visz a külső falra dizájnolt, üvegfalú lift. Viharsebesen marad alattam a fénysziporkás város. A széles folyosó falán nonfiguratív képek függenek, az egész emeleten mindössze három lakás leledzik.
Az egyik húzós bérű héder ajtajában egyenruhások őrködnek, odabenn vaku villog, beszédmormolás hallatszik. És bár a légkondicionáló jégkockagyártó üzemmódban dübörög, a halálszag egyhamar ki nem szellőzik az épületből.
A lakás előterében véres lábnyomok, a falakon bíbor kézlenyomatok virítanak. A hálószobai ágyon heverő férfi előbb haslövést kapott. Hosszan vérzett, vonaglott, mielőtt gyilkosa keresztüllőtte a szívét. Végezetül megkapta a jelképes szögeket, és homlokába döfték a feszületet formázó díszkést.
A harmincöt év körüli férfi hosszú ideig feküdt a vériszamós ágyon, a húszfokosra hűvösített szobában. Senki nem nyitotta rá az ajtót mostanig, jóllehet a szemközt lakó hölgy néhány nap óta kínos szagokra panaszkodott a portaszolgálatosnak.
A szomszédnő ezúttal éjfél után érkezett haza, fúriás hangulatban. Amint kilépett a liftből, és belélegezte a folyosó levegőjét, már fordult is vissza a kulcsos emberért.
Vele együtt csöngettek, kopogtattak, ájuldoztak a bűzben, mígnem a recepciós kinyitotta végre az ajtót.
Bekukucskáltak az előtérbe. A tengersok vér láttán a nő sikítani készült, de nem jutott rá ideje, oly gyorsan koppant a feje a padlón. A biztonsági ember hősiesen kitartott, míg rendőrért telefonált, aztán félig emésztett csilis babbal hányta végig a tojáshéjszínű folyosószőnyeget.
A meggyilkolt férfi régebben halott, mint Jacop Clifton. Kivégzésének módja, eszközei, rituáléi azonosak. Fejemben egy hangocska azt suttogja, hogy észre kéne vennem az apró különbözést, ám arról hallgat, hogy milyfélét.
– A halottkém úgy véli, két vagy három hete oszladozhat – fogad Zsöti. – Biztosabbat majd a vizsgálatok után mond. Az áldozat Alfred Spedo. Nem mókusbúvár, hanem újságíró. Egyetlen eltérést észleltem a másik két ügyhöz képest. Spedo dolgozószobáját végigkutatták, számítógépét összetörték, adathordozó lemezeit elvitték.
A fejbéli hangocska azt rikkantja: van még más is, figyeljek.
– Spedo szabadúszó volt, vagy valamelyik lapnak dolgozott? – kérdezem. – Ismerted? Bűnügyi tudósító volt? Monton ügyében szimatolgatott?
– Reggel mindennek utánajárunk – feleli Bye. Felfigyelek nyúzottságára: szemhéja duzzadt, arca puffadt, tartása roggyant. Hangja kedvetlen: – Remélem, bekapcsolódsz végre. Úgy értem, személyesen. Teljes testi valódban.
– Megpróbálom – ígérem.
Körbejárom a terebélyes fekhelyet, arra is figyelve, hova-mibe lépek védőpapucsba bújtatott cipőmmel. Szemügyre veszem a halott testhelyzetét, éjjeliszekrényét, az ágy végében lévő ládára hajított köntösét. Gumikesztyűs kezembe fogom a nyoszolya alatt talált maroktelefont, végigfutok a hívásinformációs sorokon, majd bezacskózom a készüléket. A vezetékes telefonhoz sétálok. A kapásjelző hét üzenetet jelez.
Az elmúlt két-három hét alatt mindössze ennyien keresték volna Spedót?
Megpöccintem a gombot. Két „csókol anyád” jellegű kedveskedést egy „úgyse bújhatsz el előlem, te lelketlen szarzsák!” szövegű követ, majd „tőled várok gyereket, és nem kapartatom el, te gyáva strici!” kiáltás következik, aztán két „rohadj meg, te utolsó szemét!” kezdetű, terjedelmesebb gyűlöletnyilvánítás, végül „kitúrattam magamból a csírádat!” kiáltás zárja az üzeneteket.
Zsöti az elektronikus noteszába jegyezget, miszerint: kikérdezni a szülőket, excsajt, melóhelyet. Vajh, ha nem írná fel, elfelejtené? S ha elfelejtené, akkor űrhajósokat, mélytengeri búvárokat, bázisugrókat faggatna helyettük?
Nem bírom tovább a hullabűzt. Kiszédelgek a folyosóra, kopogtatok a szomszédban. Mélyet szippantok a mentőápoló kezében tartott, kéjgázzal teli palackból.
Szemügyre veszem a díványon aléldozó szomszédasszonyt.
A nő harmincas évei derekán jár, hosszú, hullámos, szőke haja csapzottnak rémlik, keskeny arca alapozótól hímporos, üdesége az átéltek miatt kissé elmázolódott. Divatos italkeveréket szopogat, egyenesen a pazar címkés palackból.
– Elég felszínesen ismertem Spedót – szipogja. – Amikor ideköltöztem, becsöngettem hozzá egy üveg pezsgővel. Bemutatkoztam, koccintottunk, csevegtünk egy jót. Annyit tudok róla, hogy újságíró volt, amolyan pepecses, komolyan utánajárós, kiveszőben lévő fajta. Ha jól emlékszem, így fejezte ki magát: „én még kötődöm az etikához”. Lenézte a bulvárt, az olcsó szórakoztatást, ugyanakkor sznob se volt. Szívesen jártam volna vele, de nem sokkal előtte vált el, a szakítás teljesen összetörte a szívét. Még nem volt nyitott új kapcsolatra, olyan lazára meg végképp nem, amilyenre én hajtok. Nemrég összefutottunk a liftben, elhangzott a „hogy vagy, hogy vagy”? Azt mondta, óriási témán dolgozik, és ironikusan hozzátette: ha nem vigyáz, a végén még Pulitzer-díjat is kaphat érte. Tudja, Alfred nem hitt a díjakban, szerinte azoknak közük sincs a tehetséghez, teljesítményhez. – A Eulah nevű nő hosszút kortyol a flaskából, fejét hátrahajtja, szemét lezárja, pillái alól könnycsepp szivárog. – Látja, azt állítom, hogy alig ismertem őt, és máris mennyi mindent meséltem róla! Spedo rendes pasas volt, afféle ősbölény típus, ha érti, mire célzok. Nem a hajuknál fogva vitte ágyba a nőket, nem bírta a versenyhajszát, lihegést, taposást, a cirkuszos karrierépítést, és halálosan utálta, ha emiatt lúzernek gúnyolták.
– Elárulta, mi az az óriási téma? – kérdezem.
– Csak éppen fellifteztünk az aulából, ez legfeljebb két percig tartott. Ja, ő még megvárta, míg elővájom az ajtónyitómat a retikülből, és bemegyek a lakásba, mert ez is az elemi dolgai közé tartozott. Szóval talán négy percet is együtt töltöttünk. Azt mondta, a megszállottságról gyűjt anyagot. Riportkötetet készít, ilyen-olyan fanatikusokkal, de áldozatokkal és agyászokkal is beszélget. Ha ő interjút csinált, akkor abból mélyinterjú lett, ugyanis nagyon el bírt merülni az alanyában. Egyszer kibuktam, szakítás miatt, és bezörgettem hozzá. Akkor átdumáltuk az éjszakát. Illetve főleg én beszéltem. Alfred csodálatosan tudta hallgatni az embert. Fogalmam sincs, kinek lehetett útjában.
– Kérdezte, milyen fanatikusokkal találkozgat?
– Ja, mikor hallottam a kifejezést, felnevettem: csak nem terroristákkal jársz össze? Azt felelte, az másik világ, ő hétköznapi megszállottakkal beszélget, habár úgy véli, az alanyai közül némelyik ugyanúgy kriminalizálódhat, mint a terroristák, akik öngyilkos robbantásokat hajtanak végre tömött buszokon, piacokon. Hozzátette, nem azt akarja bizonyítani a könyvével, hogy a megszállottság tébolyhoz, gyilkossághoz vezet, ő elsősorban az okokat kutatja, azt kívánja megfejteni, mi sodorja idáig a mai embereket. Habár a pénzcsinálásban dolgozom, történészdiplomát szereztem hajdan, szóval mondtam neki, hogy megszállottak minden korban voltak és lesznek. Igen, felelte, épp ezért tartja felettébb izgalmasnak a témát. Azt tudniillik, hogy az emberek korról korra fejlődve nem tanulnak az ősök hibáiból, hanem újra meg újra elkövetik azokat, ráadásul halmozottan. A hibákat és hülyeségeket majmoljuk elődeinktől, nem pedig az értelmes, bölcs, hasznos dolgokat. Azt már csak én teszem hozzá, hogy szerintem az emberiség a boldogtalanságot hajszolja. Mi a véleménye?
– Spedónak volt állandó munkahelye?
– Igen, egy hetilapnál dolgozott, a hogyishívjáknál, na! Az egy tekintélyes, komoly lap, mindenféle témával foglalkozik, szóval nem csak politikával vagy közgazdasággal, művészettel vagy szociális ügyekkel. Kerüli az alantas pletykálkodást, a stílusa mégsem száraz, dohos. Na, megvan: LiberaMe! Tudja, egész könnyen memorizáltam, csak észbe kellett idéznem a gyászmise zárómondatát. Libera me! Kegyelmezz nekem! Szokatlan névválasztás, de a lap valóban jó. Ami azt illeti, én nem olvasom, semmire sincs időm. Ugyanis szingli vagyok.
E megjegyzéssel felkelti a magánsorsa iránti érdeklődésemet.
– Ez miként teszi túlfoglalkoztatottá?
– Hát mert a szingliség életforma, egyfajta stílus, ezt meg kell élni. Karriert építek, ami azt jelenti, hogy reggeltől estig dolgozom, azután férfiakkal ismerkedem, mert az is a szingliség ismérve, hogy skalpokat gyűjtök. Igyekszem nem elköteleződni, ez néha szörnyen nehéz. Megesik, hogy akaratlanul is beleszeretek valakibe, ám ezt nem engedhetem meg magamnak, ugyanis az életvitelembe kerülhet. Ja, és a kevéske ráérő időmben kurzust vezetek „hogyan élnek az igazi szinglik?” címmel. Ugyanis ezt is hamisítják. Látom a nézésén, nem érti, mire célzok. Nos, azért nem lehetek szerelmes, mert nem akarom, hogy kötelező szex, háztartási robot, gyereknevelés szürkítsen el. Maga férjnél van? Nem hinném, nem úgy néz ki, mint egy sparheltsárkány. Megcsináltatta a melleit? Nekem is rá kell szánnom magam, ez manapság alapvető. Hova jár kondizni?
Hörrentek, egy kézmozdulattal hárítom a témát.
– Mit tud Spedo magánéletéről, kapcsolatairól?
– Hát nem sokat. Ő nem az a fajta volt, aki a válása után visszatér a kamaszkori viselkedésmintához, és megkettyint minden mozgó célpontot, de az biztos, hogy nem sietett újra nősülni. Ilyen helyzetben a férfiak általában fizetett szolgáltatást vesznek igénybe. Hallotta, hogy léteznek olyan kuplerájok, ahol nem élő örömlányok fogadják a klienseket? Jaj, nehogy azt gondolja, hogy a pasik a ravatalozóba járnak kefélni! Nem, nem! Ez gumibabás örömház, olyan fickók számára, akik félnek a hús-vér nőktől. A szerepjáték-mániás pasasok is buknak rá. Csak azt szeretném tudni, hogyan higienizálják a babákat.
– Ilyesmikről írt Spedo?
– Nem! Ezt csak a történészdiplomámmal mondom magának! Kuriózumként! – nevet Eulah. Újfent hosszasan kortyol a koktélból. – Szerintem mostanában nem járt senkivel. Nem hallottam neszezést a lakása felől. Tudja, mivel mozgásérzékelős világítás van a folyosón, általában hallom a bekapcsolást kísérő kattanást. Hacsak épp nem üvöltöztetem a zenét. A harmadik szomszéd világutazó, rengeteg lakást tart fenn mindenfelé, itt nagyon ritkán időzik. Így aztán tudom, hogy ha a világítás bekapcsol, Spedo jön vagy megy. Lehet, hogy mégis beletenyerelt valami terrorista-balhéba?
– Hetek óta nem is hallott mozgást a lakása felől?
– Nem, de nem is foglalkoztam vele. Hiszen nyár van, mindenki ilyenkor utazik vakációra, és ő is készült valahová. Eszembe fog jutni, mert valamilyen iszonyatos, agyrémes ötlete támadt a szabija eltöltésével kapcsolatban, valami őrületes, eszelős hülyeség.
– Nos? – kérdezem.
Körbepillantok a nappaliban. Nem látok arra utaló jeleket, hogy nőnemű lény lakik a tágas héderben. Nincsenek dísztárgyak, párnák, szőnyegek, gyertyák, szétszórt ruhadarabok, földre hajigált magazinok, szétnyitott könyvek. Bőrkanapé terpeszkedik a panorámás ablak előtt, a dohányzóasztal hatalmas márványöklön nyugvó üveglap, két bőrfotel karéjában. Óegyiptomi írnokot formázó, életnagyságú szobor strázsál az ajtó mellett. A szemközti falon gazdagon felszerelt bár tükörfala csillog-villog, a félkör alakú pultot gólyalábú székek övezik.
– Igen, igen, megvan! – ujjong fel Eulah. – Azt mondta, elrepül Nepálba, és elmeditálgat néhány hétig egy kolostorban. Semmi pörgés, zúzás, kérdeztem, pedig neked pontosan az kéne, a seggaszalós munkád után. Azt felelte, azon a korszakán rég túljutott, besokallt már a búgócsigázástól. Jelenleg úgy érzi, elérkezett abba az életszakaszba, melyben már mondanivalója is akad az embernek. Na. Ennyi.
– Ha bármi eszébe jut... – kezdem.
Eulah bólint. Kiüríti a flaskát, a feje fölé tartja, fél szemmel belekukucskál. Az utolsó koktélcsepp a szemhéján landol.

 

 

Visszamegyek a másik lakásba. Zsötit a dolgozószobában találom. Az íróasztal sarkán ücsörög a kihúzgált fiókok, szélesre tárt ajtajú szekrények között.
– Mi van? – érdeklődöm.
– Megtudtál valamit? – dobja vissza a labdát.
– Annyit, hogy Spedo a megszállottságról gyűjtött anyagot, és szerintem ezen a vonalon leljük meg az indítékot. Továbbá alighanem tévesek a rögzítőjére rikácsolt üzenetek, mert ő nem teherbeejtős-cserbenhagyós fickó volt.
Bye meglóbálja a jobb lábát. Sarka az asztal sarkához koppan. Hüvelykujjal kitolja homlokából a – gyakorta odaképzelt – Stetson-kalap karimáját.
– Kiderítettem, kicsoda a gorombán üzengető csajzat – közli. – Felhívtam a vagit, akárhány óra van is. És persze, megint neked van igazad: igen, a bula eltévesztette a házszámot, valaki mással akarta közölni édes titkát. Később azt is, hogy kikapartatta magát. Előadott egy szövevényes történetet arról, hogy új telefont kellett vennie, és emlékezetből írta be – hibásan – a számot. Spedo rögzítője meg nem mutatkozik be, nem szól semmit, csak sípol, így aztán a vagi jó ideig nem is jött rá a baklövésre. Mire rájött, elhajtatta a bébijét. Időközben a pasija meg azt hitte, végeztek, azért hanyagolja őt. A lüke csávó bezabált két marék pirulát, hogy belehaljon a szerelmi bánatba, de tévedésből hashajtót vett be. Na, nem részletezem. A két ezereszű utóbb tisztázta a félreértéseket. Momentán a küretelés miatt tartanak haragot, és fene nagy bánatukban öngyilok-módokon agyalnak. Tisztára, mint Rómeó és Júlia, nemde?!
– Tehát gyakorlatilag senki sem kereste Spedót, mert ismerői úgy tudták, Nepálban meditál. Teljesen szétbarmolták a számítógépét?
– Nem, a tettes valamiért azt gondolta, hogy a monitor a komputeragy, azt pozdorjázta szét.
– Mire következtetsz ebből?
– A gyilkos életkorára – feleli.
Bólintok. Folytatja:
– Az én generációm az anyatejjel szívta magába az informatikát, még azokra is ragadt valami, akik csak alibiből jártak suliba. Vagyis úgy sejtem, nem túl fiatal személy az elkövető. Szilánkokra törte a monitort és a klavit. Az íróasztalba rejtett böhöm dobozt is megzúzta valamelyest, amit én agyháznak nevezek, de szerintem nem tett benne végzetes kárt. Ismersz valakit, aki restaurálná?
– Ismerek – felelem. – Minden lemezt elvittek?
– Sajnos igen, és egy csomó papírt is. Vagyis a gyilkos jókora puttonnyal távozott innen. Faggattam a portást, látta-e a Mikulást, ám annak büfije sincs, miként juthatott be meg ki az illető, mivel szerinte ide egy légy se jöhet be észrevétlenül. Pedig légy is volt, a laborosok megkönnyebbülésére, ugyanis lárvákat találtak Spedo testnyílásaiban, és ezek segítségével pontosan behatárolhatják a halál idejét.
Fejemet ingatom.
– Nem hiszek a Mikulásban – mondom. – Spedo lelkesen híresztelte a nepáli vakáció tervét, vagyis a tettes biztosra vehette, hogy jó darabig senki sem fedezi fel a tetemet. A lakásban összeszedett, nemkívánatos holmit bizonyára a szemétledobóba zúdította, tudván, mire megtaláljuk a holttestet, és keresni kezdjük a hiányzó dolgokat, a kompromittáló írásokat ezerszer is elfüstölik a dzsuvaégetőben. A cipekedéstől ily ravasz módon megszabadult gyilkos elegánsan kisétált a portás orra előtt. Vezetnek nyilvántartást a látogatókról, szerelőkről? Meddig őrzik meg a biztonsági kamerák felvételeit?
– Vezetnek. Rengetegen megfordultak a házban a kérdéses időpontban. Ha elkészül a halottkémi jelentés, pontosan behatárolhatjuk az ellenőrizendő napot, napszakot. Biztonsági kamerák a garázsban és az aulában vannak, negyvennyolc óránként törlik a felvett anyagot.
– Passz. – Megvakarom a fejemet. – Töprengjünk. Laptop. Szerkesztőség.
– Mi van? – firtatja.
– Találtál fényképezőgépet?
– Kettőt is, az egyik elöl volt, abból a tettes kivette a memóriakártyát. A másik a gardróbban hevert. Ezt átnéztem, semmi különöset nem találtam benne. Spedo néha felkapta a gépet, és lefotózott egy galambot az ablakban, egy felhőt, az esőt, egy hangulatot, ilyesmit. Kéred?
– Kérem. A kocsija hol van?
– A garázsban.
– Átnézte valaki?
– Nézzük át – sóhajt Bye.
A járgány csomagtartójában megtaláljuk Alfred Spedo tüchtig módon bepakolt bőröndjét. Az néhány váltás öltözetet, borotvát, szappant, útlevelet, térképet és könyveket tartalmaz, utóbbiak egyikét maga Spedo írta, Elvált férfiak címmel. A kocsi nyilván a repülőtéri parkolóban várta volna gazdája visszatértét. Egy válltáskában megleljük a laptopot.
Zsöti bekapcsolja a gépet, s némi ajakrágcsálós, feszült várakozás után így rikkant:
– Bingó! Az utolsó bejegyzés dátuma tizenhét nappal ezelőtti. Akkor tehát még élt. Neten foglalt repülőjegyet, tizenhat nappal ezelőttre. És itt van a készülő könyv anyaga, Megszállottak címen. Utoljára tizenhét nappal ezelőtt írtak bele. A mocsadék gyilkos mégiscsak rácsellózik! Hiába hentelte meg Spedót, mienk az anyag, amit el akart tüntetni!
A magam részéről, az Élet nevű mókamestert valamelyest ismervén nem hiszem, hogy mindez ilyen egyszerű. Hallgatok, az Elvált férfiak című kötet hátulját bámulom. A borítón lévő fotón látható arc véletlenül sem hasonlít a vérmocskos ágyon bomladó halottéra. Magas termetű, fekete hajú, sötét szemű, átszellemült pillantású, kedvesen félszeg mosolyú férfit ábrázol, nyakában ötszögű medállal. Ránézésre épp olyan, amilyennek Eulah jellemezte őt. Ez a típus roppant figyelmes, ezáltal sokat merít másokból, értelmi képességeivel nem vág fel és nem él vissza. Azért kerüli a konfliktust, mert lézerélesen átlátja a dolgok lényegét, és pontosan tudja, mi fontos, mi nem az.
Zsöti lázasan lapozgat a motorházfedélre helyezett laptopban.
– Megvan! – üvölti diadalmasan. – Tudtam! Máris mehetünk a kasznár seggű Oxenhamért! Spedo interjút készített vele.
– Oxenham a gyanúsítottad? – kérdezem.
– Neked talán nem?
Vállat vonok.
– Nem tudom. Érdekelne, hogy a véres kéz- és lábnyomok ugyanattól a személytől származnak-e.
Bye rám tárja a szemét.
– Azt akarod mondani, hogy ez a gyilkosság hamisítvány?
– Nem, nem tudom, mit akarok mondani. Valamilyen eltérést érzek.
– Tudod bizonyítani?
– Ez csak megérzés.
– Az agyamra mész! – nyögi.
Rápillantok. Jóval nyúzottabbnak látom, mint fél órával korábban.
– Nem alszol mostanában? – kérdezem.
Felsóhajt, becsukja a gépnoteszt.
– Éjjelente csak forgolódom, mint a grillcsirke. Rácsesztem, Denisa. Megismertem egy bulát, és hülye módon belezúgtam. Ő meg szórakozik velem. Azt mondja, mi férfiak mind egyformák vagyunk, csak kettyinteni akarunk, aztán lelépünk. Szikrányit sem bízik bennem. De bezzeg a szomszédjában lakó vaginak egy tűzoltó udvarol, az a fickó ismeri ám a romantikát! Egyik éjjel szerenádot adott a csajának, máskor tapadónyilakkal lőtte körbe az ablakát, és a nyíltalpakon ilyen szövegek álltak: szeretlek; légy a feleségem; csak te; örökké; nemzzünk bébikét; ébredj velem! És mivel a vagi még ettől sem adta be a derekát, hanem tovább cincálta a margarétaszirmokat, hogy hát: hozzámenjek, ne menjek, a tűzoltó kivonult a nagy piros kocsival, emelőkosárral vitette magát a sokadik emeleti ablakhoz, és rózsákkal szórta tele a lányszobát! A vagi meg kipattant az ágyból, hálócuccban repesett a trubadúrhoz, és bár közben telement a talpa tüskékkel, a ménkű nagy romantikától cseppet sem bánta a tetanuszinjekciót, a lábpólyálást, most már valószínűleg tűzoltóné lesz. Mindezek hatására az én választottam mindegyre azt hajtogatja, hogy forgácsízű udvarlást folytatok, hogy a zsaruk unalmasak, fánkzabálók, tintanyalók, aktakukacok.
– Na és? Úgysem akarod elvenni. Vagy igen?
Zsöti vakarja-húzgálja a fülcimpáját.
– Hát, elvenni nem akarom, de állatira megkettyinteném. Mit tanácsolsz?
– Én? – hörrenek. – De hát miért tőlem kérsz tanácsot?
– Mert, azt hiszem, nő vagy, de persze szólj, ha tévedek! Téged hogyan döntött ágynak a szuperzsaru?
– Nem is tudom, talán fordítva történt.
– Gondolhattam volna, hogy te voltál a leteperő fél! Erőszakkal vonszoltad őt a pap elé?
– Összebilincselve mentünk.
– Nem nősülök, de rettentően bagzanék! Agyalj ki valami zúzósat!
– Előbb fogjunk gyilkost – sóhajtok.

 

 

A park felé megyek haza, leteszem a kocsit a lombsátor alatt, a tisztáshoz sétálok. Belloq és Duong a ledőlt fatörzsön katázik, az ébredező Nap óarany vakulatot varázsol köréjük. Leülök egy jókora kőre, mélázón nézem a napkeltét, a formagyakorlatokat végző férfiakat, és rádöbbenek végre, mit akar mondani a hangocska a fejemben.
Főként ez a három szó kavarog az elmémben: szertartás, védjegy, megfeszítés.
Ezekkel kéne kezdenem valamit. A tettes azt akarja, hogy tudjuk: ő követte el a gyilkosságokat. Miért is? Az áldozatok sorában – ha felteszem, hogy nincs több felfedezetlen holttest – az újságíró volt a második, vele kapcsolatban jó volna tudni, deklarálta-e valaha abortuszpártiságát, egyáltalán foglalkozott-e a témával, vagy mi tartunk hamis irányba, mikor azt feltételezzük, hogy ez a gyilkosságok kiváltó oka. Az nem lehet véletlen, hogy az elvált férfiakról és a megszállottságról riportkötetet író Spedo eljutott az éppen e műfajban zajongó Oxenhamhez, utóvégre, ha fanatikust akart látni, akkor az FFF-vezér kitűnően megfelelt a célnak.
Tehát, visszatérve a szertartáshoz: az elkövető azt akarja, hogy tudjuk, így jár, aki Monton, Clifton vagy Spedo álláspontját képviseli. A gyilkossági ceremónia a védjegye, ettől nem tekint el, enélkül talán nem is leli örömét az ölésben.
A megfeszítési aktus megértéséhez nem Jézussal kapcsolatos enigmát kell megfejtenünk, miként mostanig véltük. Ez a jelkép az áldozat lator mivoltát hangsúlyozza.
Vesznie kellett, mert ócska ember volt, ennyi az üzenet. Vagyis: pusztuljanak a Rosszak!
Oxenham a két nőgyógyász kivégzésének idejére taggyűléses, klubos alibit igazolt. Ha társai csupán feleannyira elkötelezettek az aljasul elnyomott férfiak felszabadítása iránt, akkor szíves-örömest hazudnak vezetőjük érdekében. A szórakozóhely előtti utcafrontot pásztázó kamera valóban rögzítette, hogy Kairo a gyilkosság után egy órával távozott onnan. Ha netán korábban is elment, hogy meggyilkolja áldozatát, s ezután visszatért a klubba, aligha okozott számára nehézséget a forgókamera kijátszása.
A másik kattant, Kenneth Cicely alibije is jócskán ingatag a házában alvó, nyomasztóan süket, altatófüggő matrónákkal.
És ekkor ráeszmélek a helyszínen érzett különbözésre: Spedo halála nem kivégzésnek indult. Alighanem más célból találkozott a tettessel a tulajdon lakásában. A nappaliban társalogtak, amikor a gyilkos bezizzent valamitől. Hasba lőtte az újságírót, a hálószobába cipelte a haldoklót, és ott végrehajtotta a kötelező rituálét.
Megragadom a telefont, felhívom a tetthelyböngésző csapat vezetőjét.
– Lehetséges, hogy az áldozatot az egyik fotelban vagy a kanapén érte az első lövés? – kérdezem.
– Vizsgáljuk. Mint tudod, minden csupa vér volt... – kezdi.
– Lehetséges?
– Igen, bennünk is felmerült. A gyilkos erős fizikumú fickó lehet, de nem bivaly. Miután megsebezte Spedót, a vállára dobta, így cipelte át a hálószobába. Ha gyengébb felépítésű, akkor vonszolta volna a testet. Habár arra is bőven volt ideje, hogy utóbb átrendezze a helyszínt, meghamisítsa a nyomokat. Nyugodt lehetsz, minden eshetőséget megvizsgálunk, napokon belül az asztalodon lesz a jelentés.
– Spedo sem volt estharmat. Jó húsban volt, a haslövés következtében nemigen vesztette el a tudatát, védekezhetett...
Ezúttal ő vág közbe:
– Az áldozat ülőmunkát végzett, ne feledd. Nem volt nagy kondija, bizonyára be is pánikolt a lövéstől, meg a rengeteg vér láttán, egyszóval nem lehetett nehéz elbánni vele.
– Mi lett a ruhájával? Nyilván felöltözve fogadta a vendéget.
– Nem találtunk véres ruházatot. És az is különös, hogy Spedo atlétában, alsónadrágban hevert az ágyon, holott a ruhatára szerint pizsamaviselős fickó volt. A falakon lévő mázolmányok láttán arra gyanakszunk, hogy a róla lerángatott véres holmik szolgáltak „ecset” gyanánt. Valószínűleg cipőben várta a látogatóját, azt se találjuk. A papucs a lábbelis-kabátos gardróbban dekkol, holott az ágy mellett kéne lennie, ha Spedót ott érték volna a lövések.
Sóhajtok. Már éppen az elköszönést fontolgatom, midőn beugrik valami.
– Várj, várj! Nem találtatok egy arany nyakláncot? Ötszögű medál volt rajta, tudod az a pentákulum vagy boszorkaszög nevű szimbólum.
– Ördögöd van, Denisa. Még mindig a helyszínt vallatjuk. Épp az előbb került elő a nyaklánc. Úgy néz ki, mintha beakadt volna valamibe, kötött pulcsiba például, aztán a rángatástól elszakadt. És alig egy perce lett meg a medál.
– Egymáshoz közel bukkantatok rájuk?
– Nem, a lánc a kanapé alatt hevert, a medál távolabb. Ez is a pulcsis elméletet erősíti, de persze majd a laborban is megvallatjuk a cuccot. A nyaklánc beakadt és elszakadt az amulett lecsúszott róla, ezért külön-külön vesztek el.
– Nyár van...
– Idebenn viszont dühöng a légkondi. A hőmérő tizenöt fokot mutat. Indokolt a pulcsiviselés. Vacognak a golyóim.
Elköszönök, magamba roggyanok. Belloq és Duong végez a testgyakorlással. Szertartásosan meghajolnak egymás felé, leszökkennek a fatörzsről. A nyurga vietnami elkocog az ösvényen, Daniel átvág a tisztáson, és hozzám lépdel.
– A gyilkos még szabadon garázdálkodik? – kérdezi töprengő arcom láttán.
Előadom a történteket, teóriámat, benyomásaimat. Közben a kocsihoz érünk, Belloq lemond a futásról, beül mellém. Amikor végzek a beszámolóval, így szól:
– Amint rájövünk, mi az, amit megtorol, világossá válik a kiléte.
Már-már a nyakába ugrom, a kulcsszóért hálásan. Kis tűnődés után meg is teszem, közben nyomom a gázt, és a kocsi lendületesen halad előre.
Daniel rutinosan megragadja a kormányt, és kikerüli a hatósugarunkban tekerő biciklist, a bóklászó galambot, az úttestre rakott kukát. Miután lehiggadok, visszaveszem az irányítást.
Megtorló. Ez az. Köszönöm, sokkal előrébb vagyok.
Otthon kapok kávét, viperaméreg erősségűt. Reggelit nem kérek, annak ellenére sem, hogy szeretett tesóm az egyik élemedett tántink hangját utánozva sápítozik: ha nem eszem rendesen, akkor az anyaságtól oly szépen kitelt melleim jól megfonnyadnak és összetöppednek, és öltözéskor majd a nadrág derekába csípődnek! Legfeljebb kitömöm a zacsit kóccal, felelem.
Ella vigyorogva mártogatja a kakaóba a vajas kiflit. Apukája arról mesél neki, hogy most elkísér engem, később pedig önvédelmi kiképzést tart a Pokolnegyed csúfnevű városrészben lévő zárdában, tehát az ifjú hölgy legyen kedves öcsikéje gondját viselni.
Az ifjú hölgy felháborodik:
– Jelzem, ma Iris vigyáz Urianre!
– Te pedig vigyázz Irisékre, tudod, milyen sebezhetőek – sóhajtom.
– Karácsonyra vegyünk nekik egy igazi nínós tűzoltókocsit, víztartályost! – rikkantja. – És apa őket is kiképezhetné önvédelemre! Vagy te, Denisa! Tréningezzétek őket!
– Donald remek hadzsimás volt – vetem oda.
– Ja, de mivel régóta tintahuszárkodik, kipuhult a praxisból – mondja Martin.
– Gyakorolj vele, tesó! – tanácsolom.
A fürdőszobába vonulok. Civilizálom magam, fésülködés közben megakad a szemem az ékszertartó fogasra aggatott csecsebecséken. Kiválasztok egy bőrszíjra fűzött, varázsmotívumos amulettet, és a nyakamba akasztom. A másik láncon hintázó ametisztköves függőt kelta keresztre cserélem. Végezetül megállok Urian ágya mellett.
Az atya mögém lép, együtt nézzük a tentemacit ölelő, gondtalanul alvó Zsebihalat. Genetikai lenyomatunk elmosolyodik álmában, mi pedig körbeolvadozzuk őt gyönyörűségünkben.
A Mazdába ülünk, Belloq vezet, én maroktelefonon nyomulok.
E héten Oxenham éjszakás műszakban dolgozik, mégsem otthon horpaszt ilyenkor, hanem a lovardában rója a köröket.

 

 

Zsötivel egyszerre landolunk az istálló mögötti parkolóban. Ő kipattan őskori Land Roveréből, kitárja a hátsó ajtót, és szívszaggató hangon rimánkodik az ülésen heverő, szürkén loncsos kutyaszőnyegnek, hogy másszon ki a tragacsból, különben tíz percen belül hőgutát kap, tepertővé sül, tócsává olvad. Hasztalan pitizik, az eb nem moccan.
Végül persze úgy lesz, ahogy a csökönyös ír farkas akarja: a kocsiajtók kitárulnak, a levegő cirkulál, ő tovább pihenkél.
A létesítménybe sétálunk. Az akadálypályán lovasok keringenek, ugratnak, villás targonca pöfög el mellettünk.
Oxenham ekkor csukja magára a másik, teljesen üres karám kapuját. Kikötőszárakkal lefogott fejű heréltet vezet, a kényszertartásba szíjazott patás már-már a saját szügyét rágja. A Férfiak Felszabadítási Frontjának vezére daliásan megáll a hátas bal oldalán.
Ütésem sincs, miről ismerem fel a fickót, ugyanis a botsáska személy sportcipőt, páncélozott lábszár- és térdvédőt, felsőtest-vértezetet, szivacsszegélyes nyakvédőt, álltámaszos kobakot és napszemüveget visel. Biztonsági öltözéke jócskán megváltoztatja alakját. Simán összetéveszthetném őt egy bevetésre induló rohamrendőrrel vagy űrhajóssal, ám a páncélozás által szabadon hagyott kaktusszerű, összeszorított ülep és a cerkavékony combok láttán tüstént azonosítom kilétét.
Midőn Zsöti érces hangon közli vele, hogy a telefonon történt megbeszélésnek megfelelően itt vagyunk, és örömmel vennénk, ha rendelkezésünkre állna, hűvösen így felel:
– Ha jól körülnéznek, láthatják: közel húsz tanút tudok majd beidéztetni, amikor a rendőri zaklatás bizonyításra kerül a bíróságon. Hétvégén versenyem lesz, épp ezért most a kűrömmel foglalkozom, és majd csak azután állok a gyanúsító hatóság rendelkezésére!
Oxenham két kézre ragadja és a nyeregkápához cövekeli a kantárszárat. Egyik bal lábát a kengyelbe dugja, s hosszasan rugózgat a másikon. Mindeközben vértjei eléggé zörögnek, nyikorognak.
Mindezek észleltén Bye letesz arról, hogy hirtelen felindulásának engedve beugorjon a karámba, és tornádó gyanánt hozza elő az öntelt hólyagot, ugyanis érdeklődni kezd annak tevékenysége iránt. Magam is úgy vélem, hogy kivételes élmény vár ránk. Belloqra sandítok, ő is ámultan szemléli a lovagi tornászt.
Oxenham addig-addig ruganyozik a jámboran ácsorgó patás bal felén, mígnem egyszercsak elválik a földtől. Elváló lábát átlendíti a nyereg fölött, ám úgy tetszik, mégsem rugózott eleget, ugyanis a lendítőív laposra sikerül, minek következtében a durván hátba rúgott patás orbitális pályára lódul.
A hurcolt Oxenham hősiesen csimpaszkodik a nyeregkápába, egyik bal lábát a kengyelben tartja, a másikat a vágtázó ló fölött lebegteti, s szorulásos hangon azt kiabálja: hóóóóóóó, az anyád, hóóóóóóóóóóóó!
A kedvesen megszólított paripa megtorpan. A versenyző folytatja a felszállást. Átjuttatja lábát a patás túlsó oldalára. Odahajol, a cipőjére húzza a kengyelt, felegyenesedik, és legott átszellemül.
Kétszer körbesétálja a pályát. Testével nem veszi át a sárga herélt lépteinek ritmusát, utóvégre ő a fejlettebb intelligencia, épp ezért ő az, aki előmozog a lónak. Bámészan csodáljuk az általa kifejlesztett, módfelett különleges mozgásmotívumot. Fixálja talpait a kengyelben, és csípőjét görcsösen előre-hátra taszigálva diktálja az ütemet.
A sétakörök után tempóváltásos tanügetést mutat be. Bámulatos, milyen magasra képes felpattanni a nyeregben, és mégis mindig ugyanoda nyekken vissza! Ha netán megcsúszik, akkor sincs vész, keményen megkapaszkodik a szárakban, és fenn marad.
Elkápráztat bennünket néhány kis körrel és kígyóvonallal, azután könnyű ügetésre vált. Ezt is az általa kidolgozott módszerrel hajtja végre. Minden ütemre csaknem teljesen kiemelkedik a nyeregből, majd gyors egymásutánban kétszer a ló hátába zuttyan, s kezdi elölről.
Hirtelen megállítja a jobb sorsra érdemes hátast, és elüvölti magát:
– Tűrhetetlen! Nem látják, hogy én itt keményen edzek?
Az arra járó lovasok és gyalogosok némelyike megtorpan.
– Most éppen mi a baj, Kairo? – kérdezi egyikük.
– Hányszor kértem, hogy ne targoncázzanak! Szüneteltessék a caflatást, vonulást! Zavarja a lovamat! Túl mély a homok! És valami nyikorog! Mi a franc nyikorog, amikor a versenykűrömet gyakorolnám? Tűrhetetlen!
Senki sem felel, pedig a süket is hallja, hogy az ő páncélozása nyikorog. A megtorpant személyek rezignáltan odébb mozdulnak, bizonyára gyakran átélnek hasonlót. Némelyek halkan kuncognak, gyanakszom, hogy én is köztük vagyok.
Oxenham végigmér bennünket. Önelégültként jellemezhető mosoly ömlik szét az arcán.
– Na? Figyelik, hogyan csinálom? Amúgy láttak már lovat egyáltalán?
– Hát... ömmmmm... – hebegi Zsöti a fejét vakargatva. Tavaly ilyenkor még hosszúdad ismeretterjesztő előadást tartott volna a farmról, amelyen felnőtt. Ma már nem oly lágyak a kutacsai.
– A golyóálló páncéljait tekintve kegyetlenül veszélyes sport lehet ez – lehelem áhítatosan. – Acél, azbeszt, kevlár... Nem kéne fogvédőt használnia? Tudja, olyan bokszolósat, hiszen az ördög nem alszik! Mit is mondott egyébként? Mit csinál? Lo-va-gol? Ez a lovaglás?
Kairo eltűnődik, csúfolódom-e, majd úgy dönt, ez kizárt, ugyanis rajta nincs csúfolkodnivaló.
– Nem akarja megpróbálni? – kérdezi gőgös vigyorral.
– Jézusom, nem! Dehogy! Nézni is szörnyű, amit művel!
Válaszképpen Oxenham vágtába ugratja a lovat, hogy ájulásba kápráztasson, aztán csak lobog és zörög, valamint recseg és nyikorog a nyereg tetején. A lekötött fejű, gyilkolt hátú herélt fásultan pörög körbe-körbe.
Mielőtt sírva fakadnék, az istálló felé fordulok.
Szalmaszín hajzatú lovász vezet egy impozáns küllemű lovat az épület mellett. Vagy inkább a mén vezeti az embert. Érdekes stílusban lépkednek egymás mellett, a szalmahajú az összes végtagjával lassítaná a paripát, hallani vélem fékcsikorgását. Amikor már nyilvánvalóan a ló hurcolja a lovászt, utóbbi lecövekel, és két kézzel kapaszkodik a vezetőszárba.
A mén légiesen tovább siet, a fickó karja aggasztóan nyúlik. Midőn már nem nyúlhat tovább, mert az anatómiai nonszensz lenne, a kötél kicsúszik az elernyedő ujjak közül.
Az ívelt nyakú, csokipej csődör megrázza hosszan leomló, mesebeli sörényét, felcsapja hullámos farkát, és patahegyen szökellve, elegánsan lassú vágtában megkerüli néhányszor az utána kapdosó szalmahajút.
Oxenham mindebből mit sem észlel. Zuttyogástól tördelt üleppel a karám kijárata felé lépteti a lovat.
Zsöti udvariasan kinyitja a tolókaput.
A férfiak vezére előkelő fejbiccentéssel köszöni figyelmességét. Ujjait rezegtetve integet, hogy még nem megy ki, majd ezt el is magyarázza nekünk, tudatlanoknak:
– Lesétáltatom a lovat, különben megfázik, kehes lesz, ina szakad, bekólikázik, és mehet a vágóhídra. Egyébként nyomon tudták követni, amit csináltam?
Zsöti két ujját feltartva jelentkezik:
– Ennek mi a neve a művészetében? – kérdezi, s illusztrációképpen spiccre magasodik, görcsösen előre-hátra rezgeti a csípejét, és le-föl pattog a levegőben.
– Ilyet én biztosan nem csináltam – szögezi le Oxenham felhős homlokkal.
A csokipej csődör megunja a lovászbosszantást. Hátat fordít a hadonászó fickónak, a levegőbe emelkedve páros lábbal visszarúg, majd játékosan meglóbálja sörényét, és földrengető vágtában felénk lódul.
– Már nagyon sokan könyörögtek nekem, hogy tanítsam meg őket lovagolni, mert senki másban nem hisznek – magyarázza Kairo, szinte lazán ülve hátasán. – Maguk is jegyzetelhettek volna.
– Majd most jegyzetelünk – dünnyögi Belloq.
Az andalúz táltos mellénk érkezik. Végignyargal a karám mentén, felfedezi a bejáratot, és beront a pályára. Fergeteges parádét rendez, nem csak a lekötött fejű sárgát, hanem minket is igyekszik megbabonázni. Vágtat, fújtat, sörényt lóbál, négy lábbal a levegőbe pattan, a hátsókkal hátrarúg.
Bár nem támadja a másik lovat, a kikötőszárak által mozgásgátolt herélt mégis ideg-összeroppanást kap. A szíjak akadályozzák abban, hogy ágaskodjon, márpedig ő ezt akarja. Vágtába lendül a hátán üvöltöző Oxenhammel, és mert a fejét nem bírja emelgetni, hát a farát dobálja magasra. Ám az elejével sem tétlenkedik, kecsesen összehangolt technikával mindig akkor szegi le a fejét, amikor a hátulja fellendül.
A tetőtől talpig bepáncélozott versenyző hánykolódik a paripán, minden testatomjával tapadni, kapaszkodni igyekszik, szíjakban, szőrszálakban, nyeregkápában, fűben-fában.
– Tűrhetetlen! Tűrhetetlen! – ordibálja. – Ki engedte ide ezt az állatot?
Zsöti és Belloq bepattan a karámba, félreterelik a virgonc kedvű andalúzt, magukra vonják figyelmét, játszanak, hancúroznak vele, hogy Oxenham kimenekülhessen.
Kairo immár nem bír a jövőjére koncentrálni, ugyanis repül. Kitépett sörényszálakat markolva átsuhan a hátas feje fölött, és struccként a homokba fúródik. A rémült herélt kirohan a karámból, őt a szalmahajú lovász elcsípi, és elvezeti.
Belloq megfogja az andalúzt, a vezetőkötelet átveti a nyaka fölött. Zsöti elkapja azt a túloldalon, és a kötőfékhez hurkolja. Mozdulataik láttán emlékképek törnek az agyamba. Hátborsókás leszek, eszembe rémlik a lángoló pincefolyosó, a robbanások, a levegőbe repülő istálló, a pánikban száguldó lovak. És egy másik helyszín, a lóhátról vívott csata, a titkos aréna gladiátoraival.
A humán strucc kihúzza fejét a talajból. Napszemüvege még csak meg sem billent az orrnyergén, bár a behomokozott lencsék átláthatósága jelentősen csökkent.
– Tűrhetetlen! Beperelem a felelőst! – köpködi a nyálas homok közé kevert szavakat.
Mellé vezetik az andalúzt, és mire észbe kap, a két zsaru feldobja őt a ló hátára.
Oxenham megragadja a szárat, és kőbálvánnyá merevül. Felfogja, hogy az nem kantárszár, csak egy kötél! A ló szájában nincs zabla, az ő feneke alatt nincs nyereg: itt kényszervallatás készül!
Fiatalos pasas könyököl mellém a karámrúdra.
– Jó lovacska ez, csak kicsit tüzes – jegyzi meg.
Az andalúz megindul. Finom eleganciával vágtázik, rója a köröket, nyolcasokkal és hullámvonalakkal színesíti futását. Oxenham a csuklója köré tekeri a sörényt, lábával próbálja átkulcsolni a ló hasát, és persze ordibál, miszerint: hóóóóóóóóó, hóóóóóóó, állj meg, te állat!
Rikkantgatása serkentőleg hat a paripára.
– Élmény lehet ülni rajta – sóhajtom.
– Förgetegen? Meghiszem azt! A tulajdonosa is élvezi, bár most a vízágyat nyomja.
– Lepottyant netán?
– Le, sárkányrepülővel – szusszan együttérzően a pasas.
Oxenham nem vár a sárkányrepülésig, máris lepörög a ménről. Éppen felém szárnyal, ezért alaposan megfigyelem technikáját: két karjával úgy hadonászik, mintha pillangózna, lábaival kallózik. A röpút végén lefejeli a karámoszlopot, ám különféle vértjeinek, sisakjának, merevítőinek hála, a becsapódást észre sem veszi. Homlokával az oszlopnak támaszkodva talpon marad, majd megfordul, és Zsötire tekint:
– Nos? Ki képes ilyen sokáig megülni ezt az őrjöngő bikát? – kérdezi kihívóan.
– Milyen sokáig? – mered rá Bye.
Oxenham a karórájára pillant. Nullát se lát, mivel az üveg és a számlap között homoktenger sárgállik.
– Tíz-tizenöt percig? – blöfföli.
Férfiállak zuhannak lefelé.
Szemem felakad. Az égboltot fixírozva arra gondolok, hogy most aztán jaj nekem. Mai napom a ki üli meg hosszabban a bősz bikát? vetélkedés jegyében folytatódik.
Látszik rajtuk, hogy más vágyuk sincs, mint próbát tenni. Mindkettőjüknek tetszik a szép mozgású, szilaj mén.
– Rég nem lovagolták – szól a mellettem könyöklő fickó.
– Tele vagy, szépségem? – gügyögi Bye a lónak.
– Na mi lesz már? – rikkant Oxenham. – Én vagyok itt az egyetlen férfi?
Ímhol, a százdolláros kérdés. A legtöbb pasasnál bejön. Ha ez elhangzik, íziben készek hülyét csinálni magukból.
Viszont Donald az olyféléktől gerjed, mint például: mit vinne magával a lakatlan szigetre? Téged, felelte legutóbb a firkásznak, téged vinnélek, és amint átérnénk, rögtön visszaúsznék!
A provokált Zsöti lóra pattan. Nem cipel mellé lajtorját, nem rugózik félórácskát. Csak fellendül a mén hátára.
Az pedig megugrik, és sörényét lobogtatva, farkát feltűzve nyargalászni kezd. Bye megragadja a kötélszárat, lazán elfészkeli magát Förgeteg gerincén, és élvezi a vágtát.
– Meddig csináljam? – kérdezi, mikor a sokadik kör megtétele után feltűnik neki Oxenham megnyúló arca.
– Még kábé harminc percig – feleli a szalmaszín hajú lovász, immár a másik oldalamon könyökölve. – Ennyit menne a jártatógépben is.
– Mert most már nyugodt a beste! Mivel nincs itt az én lovam! – kurjantja Kairo. – Úgy persze könnyű, ha senki sem zavarja az embert!
– Uram, meg tudná mondani, hol járt tizenhat nappal ezelőtt, az esti órákban? – Előveszem a noteszomat, kiszálazom belőle a pontos dátumot.
– Engem kérdez? – bámul rám Oxenham.
– Önt kérdezem – bólintok.
Bagózik rám, ugyanis fülig szalad a szája, mivel egy váratlan irányváltás következtében Bye lemarad a tovaszáguldó lóról.
Az andalúz néhány másodpercig meglepetten nézegeti a homokban hempergő lovasát. Aztán Danielhez üget, megáll előtte, kihívóan ringatózik, toporog.
– Maga! Hé! Maga! – mutogat Kairo Belloqra. – Most maga is üljön fel a vadállatra! Ne parázzon, én majd mondom, mit csináljon! A kolleginájuk meg jegyzetelni fog, hogy később újra átvehessék a tudnivalókat.
Látom Belloq szemén, hogy képtelen ellenállni a káprázatszép lónak.
Végigsimít a csokipej mén orrán, ezüstös fényű, fekete sörényén, és máris a hátán terem. Förgeteg nem moccan, utasításra vár.
Daniel összeolvad vele. Kentaurrá válnak.
Olyannyira egyek, hogy a lovas moccanni sem kénytelen, elég, ha gondolatban kéri, s a paripa lassan jobbra lépeget, majd ügetésben folytatja az oldalazást. Egyszerre csak balra vált, és keresztlépésben tér vissza a kiindulási pontra.
Aztán egy helyben köröz, mind gyorsulóbb tempóban. Később magas lábemeléses ügetésre vált, e járnemben többször megkerüli a karámot.
Végül a kentaur vágtába lendül.
Az érzékborzongatóan lovagoló Belloq láttán olyatén gyanúm támad, hogy Mayron doktornő túlkezelt: egykori impotenciám erotomániává fajult.
Mielőtt még elmerülnék bujalázas, felgyúlt, vad képzelgéseimben, tudatomhoz fér Zsöti kiáltása:
– Oxenham lelécel!

 

 

A Férfiak Felszabadítási Frontjának parancsnoka félrelöki a parkolóba gördülő, macsó sportkocsiból kifelé kászálódó nőt, bevágódik a kormány mögé, és csikorgó gumikkal eldönget.
Belloq vágtában ér utol a Mazdánál. A lovat hátrahagyva söprünk az elkötött Audi után.
Zsöti a Land Roverbe pattan. A meglóduló járgány lendülete előbb meglebegteti, majd becsapdossa a kutyalevegőztetés céljából kitárt ajtókat.
Ám Bye hiába robog padlógázzal, az elrabolt sportkocsival szemben még a Mazdának sem sok esélye volna, ha...
Ha Oxenham nem úgy vezetne, ahogy lovagol.
És ha az út akadálytalanul járható lenne. Nem az, mások is haladnak rajta, minden létező irányban. Úgy rémlik, Kairo nem kockáztat feleslegesen, és inkább nem előz, ha látótávolságon belül szembejövőt észlel.
Azért persze nem is dugaszolódik be a forgalomba. Nem, ő erre is privát módszert fejlesztett ki, s nyilván az a krédója, hogy aki nem úgy vezet, mint ő, az vágókocsit csinál. Nem klasszikus módon előzget, mint a piti pórok, hanem agresszíven letúrja a padkára az előtte haladókat, így aztán az őt megillető, saját sávjában maradhat. Ha az útról ledózerolt autósok által rászórt átkok fognának rajta, édesanyja, nénikéje, valamint ő maga is rútul végezné.
Próbáljuk kitalálni, mi ütött belé. Veszett rohanására nem találunk magyarázatot.
Bye előbb lemarad a csotrogányával, majd eltűnik mögöttünk, ám ettől nem roskad csüggedten a legközelebbi sarokba. Inkább felhív, és a kihangosított telefonon navigáltatja magát.
Kisvártatva megállapítja:
– Hé, hé, a gennyzsák hazafelé tart! Biztos a gázon feledte a pörköltet. Tréfán kívül: mondtam neked, hogy ő a gyilkos! Kérdeztél tőle valami kritikusat?
– Csak az alibijét firtattam.
– Na látod! Hát ezért menekül! Tök hangyás a csávó, mellesleg.
– Valóban roppant impulzív – dörmögi Belloq.
– Akkor hát vonjuk ki őt a forgalomból, ne az úton impulzáljon – sóhajtom. – Szerintetek van fegyvere?
– Momentán aligha – véli sofőröm. – A lovon még fegyvertelen volt, a kocsit rekvirálta.
– Akkor ezért tép az otthona felé! – kurjant Zsöti. – Ott aztán majd páncélököllel fogad minket! Különben a padláson lakik, vagyis tetőtéri kégliben, és tutira ismer egy jó kis egérutat a háztetőkön át! Egyszóval máris vethetjük rá a keresztet!
– Alfred Spedo meghívta vagy hazavitte a tettest a saját lakásába – szól Daniel. – Valószínűnek tartom, hogy gyanútlan volt iránta. Na de melyiktek hívná meg Oxenhamet az otthonába?
– Azt sugallod, hogy...? – kérdezem.
– A szkeleton Oxenham bírta volna cipelgetni a megsebesített Spedót? – folytatja Belloq a lelombozást.
– Attól még, hogy lóhülye?! – csattan Zsöti. – Lehet, hogy a gyűrűsujjánál fogva vonszolta a hálószobába, vagy a fotellal együtt tolta át, aztán később elrendezte, hogy úgy fessen a csatakép, mintha az ágyban végezte volna ki. Rengeteg ideje volt rá!
– Ha újságíró lennél, a saját lakásodon beszélgetnél az interjúalanyaiddal? – szegezi neki Belloq.
– Ami azt illeti, az én lakásomra nem jöhet fel boldog-boldogtalan.
– Na látod.
– Miért? – vetem közbe. – Hozzánk már mindenki eljött: boldog és boldogtalan is. Volt siratókórus, többféle. Gyászhuszárok, vidám csávók...
– Bingó! – rikoltja Bye. – Megjött az isteni szikrám! Tudom már, hogyan körözöm le, vágom zsebre a szerenádos tűzoltót!
– Hogy tudsz ilyenkor a tűzoltóra asszociálni? – nyögöm.
– Bármiről képes vagyok a bagzásra asszociálni, annyira magaménak akarom azt a vagit! Innen már csak egy ugrás a trubadúr tűzoltó! Segítesz nekem, Denisa?
– Attól függ, mit találtál ki – sóhajtom.
Bérházrengetegbe érkezünk. Óceánjáró hajókra emlékeztető, nyolc és tíz emeletes, téglaszínűre festett, régi épületek között kanyargózunk. A hajdani tervezők fantáziás díszítéseket álmodtak a kapuk és az ablakok köré. Átjáróhidacskákat függesztettek a háztetők közé, s mivel abszurdnak tartották, hogy akár csak két füstkieresztő is egyforma legyen, ezerféle kéményformát gondoltak ki. A bejáratokhoz vezető lépcsők korlátját és a tetőszegélyt vascsipkéből készíttették.
Oxenham egy sarokház előtt hajítja ki maga alól a kocsit. Az ajtót tárva-nyitva hagyja, lélekszakadva lohol a kapu felé.
Belloq a rekvirált Audi mögé kanyarodik a Mazdával, ő sem cicózik a gondos parkolással. Futólépésben tépünk a könnyűlovassági páncélzatban menekülő Kairo után. Mire áthatolunk a bejáraton, ő már felfelé zötyög az egyetlen lifttel. Az ódon fülke szuszogva, rázódva kapaszkodik a magasba, így aztán a lépcsősoron felfelé loholva mindig pontosan tudjuk, hol tart Oxenham. Előbb érünk a legfelső szintre, mint az elaggott felvonó. Teszünk egy gyors kört a folyosón. Mindössze két lakás nyílik innen, leghátul, a sötétben „tető” feliratú fémajtóban végződő, falra szerelt vasgrádics csúnyállik.
Visszahúzódunk a lépcsőházba. A lift zökkenve célba bocog. Oxenham feltépi a csörömpölő kovácsoltvas ajtót. Lihegve, nyögdécselve a lakásbejárathoz rohan, kapkodva próbál a zárba találni a kulccsal, közben dühödten rugdalja az ajtót, mintha sürgetné, hogy nyíljon már ki, míg szépen van.
Összevillantjuk szemünket Belloqkal.
Amint a kulcs fordul a zárban, megállunk Oxenham mellett, kétfelől.
Ő ledobja a kulcscsomót, brutálisan megrúgja a küszöböt, két tenyere közé fogja sisakos fejét, és betántorog a hajlékba.
– Van valamilyen különös oka erre az idegállapotra? – kérdezem.
– Hallottam a hírekben, hogy Spedót is megölték. Mindjárt gondoltam, hogy én leszek a zsernyákok kedvenc gyanúsítottja!
– Miért gondolta? – érdeklődöm.
Körbenézek a lépcsőházból nyíló, multifunkciós helyiségben. A konyha-étkező-nappali-kondizó teremben kényelmetlen, kínos rend honol, a szőnyegek rojtjai katonásan állnak, nem látok egyedülálló férfira jellemző ruházati és kulináris csendéleteket, porszem sincs sehol.
Hellyel kínálom Oxenhamet. Ő topogósan körbefordul, kiválaszt egy kemény széket, fél fenékkel rátelepszik. Leveszi napszemüvegét. Hosszan keresgéli a megfelelő helyet, ahova biztonságosan letehetné, közben behajtogatja az okuláré szárait. A probléma megoldása után jobb kezével tördelni kezdi balján az ujjakat.
– Azért, mert Spedo többször is meginterjúvolt és lefotózott a készülő könyvéhez – feleli. Hüvelyk- és mutatóujját már összegyűrte, rátér a középsőre. – Ő is elvált a nejétől, őt is kisemmizték, ezért pontosan értette férfiemancipációs törekvéseimet. Igaz, nem volt hajlandó velünk tartani, hiába győzködtem, hogy lépjen be a felszabadítók közé.
– Hol beszélgettek? Mikor látta őt utoljára?
– Egyszer találkoztunk egy kávézóban, kétszer meg a kórházi étteremben ültünk össze. Ja, és eljött a múltkori tüntetésünkre. Az volt ám a nagyszabású, összevont demonstráció! Spedo sokat fotózott közben. Az abortuszellenesek és a nők plasztikázását elítélők is megjelentek! Remek beszédek hangzottak el, sokan voltunk! Spedo azt ígérte, elolvashatom a kész interjút. Mostanában lenne esedékes. Azt mondta, ha visszatér nepáli útjáról, megkeres. Kábé három hete láttam őt utoljára, éppen Cicelyvel beszélgetett az étteremben. Megjegyzem, Cicelyt is gyanúba foghatnák! Az az alak egy testet öltött agyrém! Kész kóreset! Egy fanatikus!
– Hol járt e hónap tizenharmadikán, az esti órákban?
– Én?
– Ön.
– Péntek volt?
– És ha?
– Péntek tizenharmadika szörnyen szerencsétlen nap. Talán ez okozta szegény Spedo vesztét. Mellesleg sejtettem, hogy rosszul végzi, mert elég jóképű és olyan liberálisféle volt.
– Tehát? Merre járt péntek tizenharmadikán?
Oxenham végtagot cserél, immár a baljával gyűrögeti-tördeli jobb keze ujjait. Tekintete zavarodottan röpköd, olyként, ahogy a szobába tévedt madár kutatja a kijáratot, nyomában a ház macskájával.
– Hát, lássuk csak – hebegi. – Azon a héten nappali műszakban dolgoztam. Vagy inkább éjszakás voltam? Utána kell néznem. Hol lehet a naptáram?
– Tizenhat nappal ezelőtt történt. Nem megy fejből? Egyedül él itt?
– Még szép! Naná, hogy egyedül! Nem én vagyok az, aki vizet prédikál és bort iszik, és még palló vagy gerenda is van a szemében! Nem én vagyok! Jegyezzék meg az elvemet: én nem kockáztatok!
– Barátnője csak van – feltételezi Belloq.
– Nem! Nincs! – vágja rá gyorsan, túlsággal gyorsan. Összeszorítja szemhéját. Immár rettentően impulzál. – Illetve van, és ha aznap nem voltam éjszakás, akkor biztosan vele voltam. Mondtam már, hogy színházba, koncertre járok...
Zsöti toppan a lakásba.
– Kiköpöm a pejslimet! Hogy lehet ilyen liftszegényen élni? – lihegi. – Hány emberre jut egyetlen rozzant lift? Na mi van? Vallott az ipse?
– Haladunk – szól Belloq. – Már emlékszik a barátnőjére.
Oxenham magasra emeli a kezét, és megrázogatja hosszú csontvázujjait.
– Nem úgy kell érteni a barátnőt, hogy itt lakik, vagy valami. Ha rendet rakott és kielégített, utána mindig hazamegy. Nincs ám hoppá, elaludtam!, meg: juj, elment az utolsó busz! Ez itt nem szálloda, itt csak én vagyok ötcsillagos, hehe. Egyébként perelni fogok.
– Ön eltulajdonított egy járművet... – kezdem.
– Csak kölcsönvettem egy ismerős tyúktól, ő pedig meg fogja bocsátani, majd beszélek vele! Még azt is elnézi nekem, hogy zúzott lett a kocsi oldala – hadarja. – Bezzeg én ütős lökhárítót szereltettem az enyémre, nem műanyag vacakkal járok! Az én tankomon egy karcolást sem talál! Na például ez a tyúk egy vágólócsináló lovas! A lovast persze idézőjelben értettem, hehe. Igen. Nos. Nem fog haragudni, ezzel ne is törődjenek tovább, végtére is gyilkost keresnek, nem igaz?! Most azt fogják kérdezni: miért siettem? Hát... én nem is siettem! Én így vezetek, sportos alkatom van, nem tehetek róla! Éjszakára megyek dolgozni, úgyhogy ma még aludnom is kell, ezért volt az igyekezet. Állapodjunk meg abban, hogy maguk most hagynak engem hajcsizni, én meg holnapra viszem az alibit. Rendben? Megegyeztünk?
A velem szemközti csukott ajtó mögül zörej hallatszik, nem első ízben. A furcsa hangot fémes csörgésnek vélem.
Oxenham felemeli a hangját, azzal együtt a feneke is megemelkedik a széken. Ujjaival kalimpálva, cikázó tekintettel tovább impulzál:
– Kikísérem magukat! Ne is várjanak a liftre! Ha az épp nincs az emeleten, fél nap is eltelik, mire felmászik ide! Most szunyálok egy finomat. Amúgy én mindig jól alszom, mert tiszta a bűntudatom! Aztán megnézem a naptáramban, mit is csináltam tizenharmadikán, és tüstént megtelefonálom! Isten önökkel! A kocsiügyet meg majd elrendezem! Már volt szerencsém említeni...
– Mi zörög az ajtó mögött? – szúrom közbe. Kétkedem kissé a házigazda tiszta bűntudatában.
Ekkor a jócskán bepáncélozott Oxenham mindnyájunkat elképeszt egy váratlanul kivitelezett, közel négyméteres szöcskeugrással. A szélsebesen sorsára hagyott szék a levegőbe pattan, majd hanyatt vágódik.
A távolugró feltépi az erkélyajtót, és kirohan.
– Az egérút! – rikkantja Zsöti. – Nem megmondtam? Most mászhatunk a tetőn, mint a kéménytúrók!
Belloq halk torokhangon felnevet, ám titok marad, min mulat. Oxenham után lendül, mi is kirohanunk a nyomában.
Kairo ekkorra leküzdi az erkélykorlátot. Az enyhe lejtésű tető cserepein billegve botorkál a szembeni házba átvezető, ingatagnak rémlő, keskeny hidacska felé. Karjával szélkelepként csapkod, egyensúlyozás céljából.
A napsütötte zsindelyek meleget ontanak magukból, a felforrósodott levegő délibábot vibráltat. Édeskedves magaslati légáramlat cirógatja arcomat, a szellőjárás csaknem nesztelen.
Épp ezért jól hallatszik, amikor Belloq kibiztosítja a stukkerét.
Pár másodperc múlva követem példáját.
Zsöti elszámol háromig, és csőre tölt.
A tető széléhez érkezett Oxenham éppen a vaskorlátos átjáróra lépne, mikor észleli az első csattanást. Bénítólag hat rá a fémes hangocska.
A második „csatt” hallatán, felemelt lábával továbbra is a levegőben, 180 fokos fordulatot tesz.
Rájövök, miért kuncogott Belloq, amikor a főférfi kiszöcskézett a tetőre. Bizonyára felidézte korábbi kinyilatkoztatását: Jegyezzék meg az elvemet: én nem kockáztatok!
Amikor Bye is militarizálja magát, Oxenham leteszi a levegőben feledett lábat, és lehorgadt fejjel visszafelé indul.
Daniel és Zsöti eléje siet, mielőtt megest kiújítaná a fogócskajátékot.
Átszelem a nappalit, megállok a csukott ajtó mellett. Lenyomom a kilincset.
Az ajtó nem nyílik. A zárban nincs kulcs.
A túloldalon valaki fojtottan nyöszörög.
Kommandós stílusban küzdöm le az akadályt.

 

 

A bezárt ajtó mögötti fürdőszobában ifjú nőt lelek.
A lány kezét pontosan olyan hosszúságú lánccal bilincselték a forró vizes csőhöz, hogy elérje a vécécsészét, ha szükséges. Végtére nem piszkíthat a kőre, mint egy rühes macska, hiszen Oxenham oly kényes a rendre. Száját széles ragasztószalag némítja.
Mikor meglát, nem kezd vonaglásba, fetrengésbe, nem sürgeti a szabadítást. Inkább rémültnek hat. Lehajtja fejét, vállig érő, fekete haja eltakarja az arcát.
Először is készítek róla néhány fotót a mobiltelefonnal. Aztán gyors mozdulattal letépem arcáról a ragasztócsíkot.
A lány azonnal rázendít:
– Én igyekeztem csendben maradni! Nem tehetek róla, hogy meghallottak! Bocsáss meg, drágám! Nem tehetek róla!
Az ajtóban szobrozó három pasas meglepettnek rémlik.
Oxenham észbe kap.
– Semmi baj, Rina, kicsi mogyoróm, semmi baj – gügyögi. – Akkor most eloldozlak. Ne aggódj, szeretlek.
– Biztosan szeretsz?
– Biztosan. Jó kislány vagy.
– Már nem haragszol a másik dolog miatt?
– Nem haragszom. Imádlak. Hazamehetsz.
– De ugye nem dobsz el? Holnap is jöhetek?
– Felhívlak, szerelmes mogyoróm. Légy jó kislány.
– Elnézést, hogy belegőgicsélek – szólok. – A jó kislányokat magánál a vízcsőhöz láncolják?
– Csak játszottunk, hallhatta! Mi köze a magánéletemhez? Tűrhetetlen! Tűrhetetlen! – kodácsolja. – Beperelem magukat!
– Beragasztják a szájukat, és enni sem kapnak? – firtatózom tovább.
– Evett! Mindennap kapott kaját! Igaz, mogyoróm?
– Igen! Igaz! Kaptam enni.
– Jól van, majd kiderül, ki mond igazat, ha megvizsgáljuk a gyomortartalmat.
A lány szája legörbül. Arca elfintorodik.
– Az én gyomortartalmamat? De hiszen nem is ölt meg! Akkor hogyan vizsgálják meg a gyomortartalmamat?
– A boncolásnál mindig minden kiderül! – felelem.
– De Kairo nem szokott megölni! Csak pár napra idecsuk időnként! Nem túl sűrűn, csak ha megharagítom! Legközelebb szebben takarítok, esküszöm!
– Mogyoróm, te hallgass! Majd én beszélek! Nem veszed észre, hogy hülyét csinál belőled?
– Utóvégre az sem tűnt fel neki, hogy maga mit csinál belőle – dörmögi Belloq.
Bye utálkozva felcsattan:
– Nem érdekel, mi folyik itt! Kairo Oxenham! Letartóztatom!
– Én kértem, hogy bilincseljen ide! – sikolt a lány.
– Letojom, mivel tart a markában, kis csibém! – förmed rá Zsöti. – Letartóztatom ezt a patkányt! Kairo Oxenham, három ember meggyilkolásával gyanúsítjuk!
Oxenham leszegi a fejét és Bye gyomrába öklel. Ultrakönnyű sisakja a megfeszített hasfalnak ütközik, és ruganyosan visszapattan.
Belloq a hátratámolyodó Kairo karjáért nyúl, bilincset csattint rá. Arccal a falhoz támasztja a korpuszt, és megkopogtatja gerincvédőjét.
– Mit gondoltok, golyóálló? – kérdezi.
– Meddig tart kipróbálni? – von vállat Bye.
– Lelövik? Lepuffantják a kutyát? – sivalog Rina. – Szétloccsantják az agyvelejét?
Rásandítok. Igaz lehet a mondás a zsákról és foltjáról. Legyintek.
– Nem szükséges lövöldözni. Ha lekapjuk róla a gerinctámaszt, szétfolyik, mint a takony.
– Nem én öltem meg őket! – üvölti Oxenham. – Nem én voltam! Utáltam a dokikat, mert lenéztek és hülyébe vettek, de nem én öltem meg őket! Azért rohantam el a lovardából, mert megfélemlítettek! Ügyvédet akarok!
Zsöti kimereszti szemét, eltátja száját, a hatás kedvéért jócskán nyáladzik is.
– Mink? He? Mink félemlítettük meg? – habogja. – Oszt mivel?
– Ügyvédet akarok!
Belloq fixálja a fickót a forró vizes csőnél. Rinát leoldja onnan, kivezeti a fürdőszobából, behajtja mögötte a romos ajtót. A lány kíséretében végigsétál a steril lakáson, benyit a faburkolatos, belső zsalugáteres hálószobába, szemügyre veszi a körömfekete ágyneműt a helyiség egyik falát elfoglaló tükörajtós szekrényt.
Rina a szájára teszi a mutatóujját, másik kezével Belloq könyökét bökdösi. E módszerrel a bal szélső tolóajtóhoz jutnak, a lány kinyittatja azt, és a felső polcra mutogat. Különböző méretű skatulyák sorakoznak egymáson, oly precízen elpakolva, hogy egyetlen milliméter se maradjon kihasználatlanul.
Rina sürgetően jelezget, hogy Daniel szedje le a dobozokat, és kukkantson beléjük. A következő percekben bepillantást nyerünk Oxenham egyszemélyes, ezerarcú szexuális életébe. A sokféle segédeszköz láttán megértjük, miért nincs szüksége önálló akaratú, igazi nőre.
Zsöti fejőgépeknek nevezi a soknyi marokjátékszert, melyek bemenete szájat, vaginát, öklöt, guillotint, mellközt avagy ánuszt formáz, a puha tapintású szopacsok élénk színűek, csörögnek, cuppognak, csammognak, vibrálnak, továbbá vákuumot is képeznek.
Belloq nem hajlandó kinyitni több dobozt.
A lány hevesen integet.
– Beszélni nem tudsz, mogyoró? – mordul rá Zsöti.
Rina sajátos jelrendszerrel adja értésre: bajba kerülhet, ha Oxenham meghallja, hogy segít nekünk. Azt is lejeleli, hogy nem tudja, melyik dobozban található az, ami szerinte érdekelhet minket.
Így aztán további játékszerekkel ismerkedünk meg. Végül, az utolsó dobozból valóban érdekes holmi kerül elő.
A két pasas tüstént rábukik a csíramentesen elcsomagolt Berettára.
Ilyen fegyverrel végezték ki Montont, Cliftont és Spedót.

 

 

A nap további része a bekutricázott Oxenham faggatásával telik.
A letartóztatott FFF-vezér váratlanul émelyítően alázatossá, egyszersmind zavarodottá válik, ám ronda szokását megtartja: tévedésből sem mond igazat, és nem hazudik kétszer egyformán. Amikor a házkutatást végző csapat vezetője megtelefonálja, mit találtak a héderében, különböző rejtekhelyeken, Oxenham megnémul. Mi pedig megértjük: lomtalanítási célzattal ámokfutott haza a lovardából, midőn felfogta, hogy a zsaruk ráindultak.
A szakértő másnapra ígér választ azon egyszerű kérdésre, miszerint: a maszturbátor-kollekció között lelt Beretta azonos-e a gyilkos fegyverrel. Ám azt már bizonyosra tudja, hogy Spedót is azzal a pisztollyal végezték ki, amellyel Montont és Cliftont.
Nem érzek elégedettséget. Miután elvezetik Oxenhamet, és Zsöti szóló diadalmenetté lényegülve elhúz strandolni, az asztalomhoz ülök, mélázón hintázgatok a székkel. Erről szanatóriumban henyélő zsarutársam, Laco jut eszembe, amint székét az eséshatárig hátradöntve, hanyagul hintázgatva lóg a telefonon, mély torokhangon mormolja a kagylóba a bigefűzögető igéket, közben Caporalt lök dús húsú szája sarkába, s a feneke alatt lobbantja lángra a gyufát. Amíg ilyen férfiak születnek, kinek kell vibrátor?!
Ellapozom az emlékképet. Kedvem támad egy cigarettára, azon belül a rágyújtós, ujjak közt forgatós, hamulepöckölős, füstkarika-eregetős ceremóniára. Ám a spangli keserűjét, szagát, fojtogatós velejáróit magasról utálom.
Lecsupaszítom az óhajtást: hiányzik valami az ujjaim közül, a számból. Bekapok egy cerkavéget, s ekkor eszembe rémlik, hogy hasonló levezetéssel el lehet jutni a masztizós szettig. Nagyot harapok a ceruzába, és felnevetek.
Belloq az épületben barangol, Meco ügyében mozgatja a szálakat, fél óra múlva randizunk a Mazdánál. Addig is felfigyelek az asztalomon heverő videokazettára. Az átlátszó fóliába burkolt csomagon a nevemet olvasom. Kibontom a küldeményt. Félbehajtott papírlap csusszan elő a védődobozból.
T. Hölgyem, a napokban erősen érdeklődött az alibim iránt. Mindkét kérdéses éjszakán Lookie Lazan forgatásán vettem részt. A mellékelt filmen megtekintheti, milyen fontos munkát végzünk a köz javára és elégedettségére. A stáb tagjai kézjegyükkel igazolták alibimet. Kérem, a további zaklatástól tekintsen el. Üdvözlettel: prof. dr. Bible Mueller.
Jó kis keresztnév. Biztosan nem győzött eleget hálálkodni érte a szüleinek. Az asztallaphoz kocogtatom a doboz sarkát. Újabb papírlap siklik a kezembe. Ezen azt olvasom, hogy a lélekbúvár mindkét alkalommal, egész éjszaka a leleplező műsor felvételén tartózkodott, az állítást tizenöt aláírás szentesíti. Na de hol a pecsét???
Hümmögve fordulok a szemközti számítógépnél gubbasztó Trenthez:
– Kérlek, járj utána, mennyire bombaálló Mueller doki alibije.
Trent kikandikál a monitor széle mellett.
– Most komolyan, vagy csak a rend kedvéért?
– Ez miféle megkülönböztetés? – kérdezem. – Tudod mit, ne is felelj! Komolyan kapard meg, merre járt a kérdéses éjszakákon. És azt is tudni szeretném, hol volt tizenharmadikán este.
– Szerinted nem Oxenham csinálta? – Ezt kell kiderítenünk – morgom. – Ugyanis ez a munkánk.
A lejátszóba nyomom a kazettát. Némi dühöngéssel elegy egerészéssel monitorra csalogatom a képet. A Szégyentelenek című „valóságfilm-sorozat” Csapodárok alcímű epizódjának leleplezési jelenetét Monton meggyilkolásának éjjelén vették fel. A film elején bemutatkozik a férje hűtlenségétől tartó nő. Lookie Lazan szörnyülködve, együttérzően hallgatja panaszait, sorra veszik a gyanújeleket. Rövid reklám következik, ezt átugrom, majd Lazan magánkopóival együtt a csélcsap férj után eredünk, követjük őt a kocsmába, a tekepályára, a konditerembe, a munkahelyére.
És hoppá! A fickó éjszakás küldöncként dolgozik egy nagy cégnél, csomagokat fuvaroz egyik telephelyről a másikra, ám szinte naponta útba ejt egy munkaköridegen helyszínt is, és besurran egy takaros családi ház adventi koszorús ajtaján. Leböngészem a nevet a hanyagul kitakart réztábláról: Manderley.
Anyám, priznicelj!
Röpke szárnyasbetét-, kopaszodásgátló és milyen autóval sápasztgassuk szomszédainkat? jellegű cuccajánló kerül sorra, ezt hatvanszoros gyorsításban nézem végig, közben Trent megjelenik mellettem, és lecsüccsen az asztal sarkára.
A modern technikával felszerelkezett privát kopók a reluxa résein át sólymolják a ház földszintjén dúló eseményeket. A házasságtörők felcsókolóznak a kivilágított emeletre, itt már nem látják szükségét a szemérmes függönyözésnek. Így aztán megtekinthetjük vehemens szeretkezésüket. Na persze, az arcuk és intim testrészeik cenzorhomályba vesznek, utóvégre személyiségi jogok is vannak a világon!
Az ablakra célzott kamera a fürdőszobába is követi a frigygyalázókat. A pacafejűvé cenzúrázott pár újabb gerjedelembe őrül a zuhany alatt, ez mellmasszázzsal veszi kezdetét, heregyűrögetéssel, pénisznyújtó gyakorlattal majd térdeplésben folytatódik; beletekerek.
– A barátnőd férje tud a szerelmi háromszögetekről? – kérdezem Trentet.
– Jaj, dehogy! A gyerekek! – szisszen a kérdezett, továbbra is a képernyőre meredve.
Ami azt illeti, a következő jelenet a legszkeptikusabb nézőt is meggyőzi arról, hogy ez a férj bizony hűtlenkedik. A gaz fickó álló helyzetben teszi magáévá – számításaim szerint fél órán belül harmadízben – a Manderley-ház asszonyát. A felek heves csípőlökések és -csavarások közepette a fürdőszobaablakhoz tántorodnak.
A kamera tüstént ráközelít a nő ritmikusan odanyomódó-szétterülő farpofáira. Egyszercsak az üveg nem bírja tovább a mind hevesebb döfölést, és átengedi a szenvedélyes feleket. Az ablak- és frigytörők majdnem kizuhannak a téli tájba. Lazan felháborodott hangú kommentárja szerint meg is érdemelnék: „Isten Ujja lenne”! Némi vér is folyik.
A kötelező reklámszünet után a Leleplezés című fejezetet láthatjuk, amelyben levetítik a filmet a gyanakvó nejnek, miáltal az gyanakvóból tomboló nejjé alakul át. Ezután a találkahelyre indulnak vele.
Hárman ülnek a kocsiban a sofőr mögött: az átkozódva zokogó nő egyik oldalán Lazan ad hangot határtalan megbotránkozásának. Eltökélem, hogy alkalomadtán megérdeklődöm tőle, miért sérti őt a nemi élet. A másik oldalon prof. Bible Mueller üldögél, megbántott arckifejezéssel, mint mindig, és olykor így szól, amúgy lélekgyógyászosan:
– Hát kérem, az élet nem habos sütike!
Kisvártatva megérkeznek a tetthelyre. A találkaházból kilépő férj frontálisan kapja féltégla gyanánt nekizúduló hitvesét. A lebukott himpellér kabátszakadtáig tagad. Bősz neje hajat tép, herét rúg, bokszol, visítozik.
A szerető kiszalad a házból, és összetett kézzel könyörög a stábnak: jaj, fel ne verjék a szomszédokat, ne csináljanak feltűnést az ő tisztes otthonánál! Lazan tüstént értelmezni kezdi a tisztes otthon fogalmát, világi és valláserkölcsi szempontból egyaránt.
A megcsalt nő felfigyel rimánkodó riválisára. Legott felvijjog, és egy percre futni hagyja hűtlen urát, hogy inkább a te büdös ribanc!-cal bokszoljon.
A magánvizslák közbelépnek, szétválasztják az összegabalyodott küzdőket, ám rövidesen kezdhetik elölről. Különféle színű és hosszúságú hajcsomók, ruhalafancok lebegnek a télies éjszakában. Mueller doktor mindenkit nyugtatgat, miszerint: az élet nem szentmise!
– Jézusom! – nyöszörög Trent a dramolettet nézve. – Meglehet, szörnyű volna, ha lebuknánk. De akkor legalább elválna, és hozzám jönne!
– Mióta ígéri?
– Régen, de hát még kicsik a gyerekek! Tudom, ezt meg kell értenem, de akkor is nagyon nehéz a helyzetem. Elképzelni se bírod, milyen rémes a magány! Hétvégén, ünnepnapon mindig egyedül vagyok, hiszen neki első a családja. Karácsonykor majdnem öngyilkos lettem, csakis azért maradtam életben, mert villanysütőm van: ha beledugom a fejem, maximum leég a hajam. Csupán morzsákat kapok a szerelmemből, aprócska morzsákat!
Enyhén dülledt, nagy, sötét, szomorú szemét, homlokába hulló göndör fürtjeit nézem. Tehát ilyen az élet, ha az ember házasasszonyt szeret. Leitatom homlokáról a verítéket. Mire végzek, elkezdődik a második film, ez Clifton doktor halála napján ért a végkifejlet felvételéhez.
A bolti tolvaj alcímű epizódban egy éjszaka is nyitva tartó üzlet kasszafosztogató alkalmazottját leplezik le Lazan kopói. A kórosan sovány, karikás szemű, szürke bőrű, vibráló lány az üzletben elhelyezett kamerákat kijátszva beleeszik, beleiszik az áruba, aztán visszazárja, újracsomagolja a megdézsmált portékát. A dugón keresztülszúrt tűvel fecskendőbe szivattyúzza a megkívánt italt, majd teát vagy vizet tölt a helyére. Bankjegyeket gyűr zsebre, villámgyorsan eltünteti a pultján feledett pénztárcát, szándékosan hibázik a blokkolásnál.
Mindezt a Lazan vizslái által elrejtett kamerák rögzítik. Vetítés közben harminckét reklámszünettel csigázzák a nagyérdeműt, mi már falat bontanánk idegességünkben, mire a szembesítéshez jutunk. A leleplezett bolti szarka kiborul, és Mueller vállán zokogja el, hogy azért botlik újra meg újra, mert képtelen lecsavarodni az anyagról.
A lélekbúvár azt feleli, legyen erős, intsen be a csábításoknak, menjen elvonóra vagy forduljon az egyházhoz, és persze ne feledje: az élet nem csupa szalonnapörc-zabálás! Keresztet rajzol a vétkes lányra, az megragadja s megcsókolja Mueller kezét. Míg az agyász missziózik, az üzlet tulajdonosa teli tüdőből kiabál:
– Követelem, hogy térítse meg a káromat! Életfogytiglani járna az ilyennek!
Kikapcsolom a készüléket.
– Kapargasd meg ezt az alibit! – szólok Trentnek. Az ajtó felé indulok, mielőtt még lekésném a légyottot. Sietek, elvégre nős pasassal randizom.
– Mi bajod Muellerrel? – nyögi a zsarutárs. – Ez egy szent! Sőt, ha Lazant is számolom, akkor kettő!
– Nekem ne szentek legyenek, azt kéne elhinnem róluk, hogy emberi lények – sóhajtom. – Feltűnés nélkül csináld!
Az előcsarnokon átvágva megtorpanok néhány pillanatra, ugyanis a recepciós pult fölött függő kivetítőn Manír szóvivőt látom, amint széles mosollyal nyilatkozik a délutáni híradóban, elújságolva a „zaklatott közvélemény”-nek: a polgárok mától újra nyugodtan alhatnak, a Megfeszítő Gyilkos rendőrkézre került.
Jaj nekem. Ha ő mondja, így kell lennie.

 

 

A börtönben röplabdameccset rendeznek, ebből következően csaknem mindenki a kóterudvaron lesz. Lipowski és Delgado zavartalanul átkutathatja Rooker celláját. Mivel a lófarkas kommandós egyszerre két helyen nem tartózkodhat, Belloq megkérdezi, beugrom-e Steve helyett a zárdában.
A Pokolnegyed csúfnevű, kriminalisztikai szempontból meglehetőst fertőzött városrészben működő zárda nővérei naphosszat az utcákat járják, az lévén küldetésük, hogy felkutassák és talpra segítsék az elesetteket. Sok kallódó fiatal, lakástalan és lecsúszott személy köszönheti nekik, hogy időben odaértek a zsaruk, a mentők, a szociális gondozók, hogy munkára, hitre, biztató szóra leltek. Ám hivatásuk gyakorlása közben mind több támadás éri a tisztelendő anyákat.
Mármost. Az utóbbi időben országszerte csúnya változásokat mutatnak a bűnügyi statisztikák, a tendencia egyébként az egész bolygóra jellemző. A bűnözők módszerei mind brutálisabbak, ez okból gyarapodott a rendőrárvák és -özvegyek száma is. A zsaruminiszter több pénzt, fejlettebb technikát követelt a bűnüldözés számára a szenátusban. A hon atyái többé-kevésbé teljesítették kívánságát, és még meg is fejelték egy ajándékkal. A mi hatókörzetünk, az akciózsarukat is ideértve, Radír Atyát kapta.
Radír Atya bővérű, víg kedélyű, fiatalos férfiú. Haja pilises, arca gömböc, alakja hóemberes. Szeret enni, inni, bőrt kergetni, motorozni. A testület tagjai boldogan gyónnak neki, mert vétkeiket nem többnapos rózsafüzér-olvasással torolja meg, hanem joviálisan kijelenti: botlásodra boruljon radír! Innen ered becéző neve, amúgy kissé furabogár, ragaszkodik ahhoz, hogy valamely rég feledésbe merült szerzetesrend bágyadtbarna színű, durva darócból tákolt, kámzsás csuhájában járjon, derekán kordával. Roppant módon szőrzetes alsó végtagján spárgafűzős, mezítlábas bakancs klaffog. Ebben az öltözetben pattan motorra, és lobogó csuhában, combvillogtatva dönget az utakon. Ugyancsak különcködő oknál fogva speciális fejvédőt visel a motorozáshoz: a lovagi sisak rostélyát jókora kereszt ékesíti.
Radír Atya rendőrségi alkalmazásban oszt áldást. Megáldja a bűnözők elfogására induló zsarukat, a golyóálló mellényt, a tonfát, a hang- és fénygránátot, a csatabárdot, a Patrick Wyne-ékat szállító furgon kerekeit, a gaztevők lesitteléséhez gyűjtött bizonyítékaimat, a lábaim nyomát, de még Zsötit is.
Szabadidejében házat is szentel; minap úszómedence-avatásra volt hivatalos, és mert fergeteges hangulat kerekedett, Radír Atya a svédasztalos büfét is meghintette szentelt vízzel, ebből következően szentelt sajtsalátát ettem szentelt kaszinótojással, a lakomát szentelt sörrel öblítettem le. Tőle származik az ötlet, hogy a Pokolnegyed nővérei tanuljanak önvédelmet. Hetente egy alkalommal Belloq és Delgado ellátogat a zárdába, és harcművészetre okítja az apácákat.
A nővérek az utcai ruhájukat viselik az edzésen, úgy vélekedvén, ez lesz rajtuk akkor is, amikor majd támadás éri őket. Elsorolják, milyen természetű atrocitásokat szenvedtek el eddigi tevékenységük során. Kezdésnek a lökdösődés, pofozkodás, mellbevágás kezelését, leszerelését gyakoroljuk. Daniel a ganef, a rossz fiú, én alakítom a zárdaszüzet. Miután bemutatjuk a védekezési technikákat, ők velünk és egymással is elpróbálják azokat.
Megegyezésünk értelmében a keresztnevünkön szólítjuk egymást, mellőzzük az anyám, nővérem, szentmuter, rendőr bácsi, pipifül megszólítást. A neveket a keblekre tűzött kártyákról olvassuk le, az enyémen ez áll: Steve, ugyanis Delgadót várták helyettem.
Esther megjegyzi: meg ne haragudjak, de ő szórakoztatóbbnak találja, mikor Steve játssza az apácaszerepet. Delgado hajlandó pingvinruhát, fityulát ölteni, és szemérmes sikolyokat hallat a nemi erőszaktevő elleni harc hevében. Ők pedig rengeteget nevetnek, tengersok kék-zöld foltot szereznek, ám még annál is többet tanulnak, és mostanában már észlelhető az irántuk támadt tisztelet az utcákon.
Egyébként, folytatja Esther, rémes bántalomban volt része minap: amikor a járda mocskában fetrengő felebarátja fölé hajolt, az delíriumos rohamában leteperte őt.
Belloq nyomban lefekszik a tatamira, s buzgón delirálni kezd. Vagyis rukkja sincs, hol van, hiszen a mája viharsebesen bomladozik, továbbá az agya is elszállt, mindezek folytán viselkedése zavart, paranoiás és agresszív.
A ketyós fickó fölé hajolok, ő pedig megpróbál kinyírni. Koncepciója sincs, miként vigye véghez, ezért egyszerre művel mindent: fojtogat, harap, öklöz és fejel. Tudom hogy beteg, ám inkább azt tartom észben, hogy halálosan veszélyes. Néhány mozdulattal mozgásképtelenné teszem a tébolygót, és nem éppen kisasszonyos finomsággal hasra fordítom. Térddel leszorítom a továbbra is vergődő fickó fejét, hogy ne kezdhesse újra a pattogást.
Aztán fogásról fogásra bemutatjuk a technikát, és egyenként begyakoroljuk mindenkivel.
Betrix nővér panaszkodik: tegnap beszélgetni próbált az utcán drogozó suhancokkal. Egyikük lehajolt, váratlanul felrántotta a ruhát a nyakába, és csomót kötött rá! Ő meg gyakorolhatta a keresztényi megbocsátást becsomagolva, kiröhögötten, alsóneműben.
Belloq megpróbálkozik velem, mielőtt azonban még a szoknyám széléhez érhetne, a kézfejére taposok, másik karját hátra-, majd a nyaka köré csavarom. A fájdalomélmény térdre készteti a támadót.
Betrix elpróbálja a tanultat. Amikor Daniel már kalodafogásban görnyedezik a lábainál, ő szabad kezével megáldja az ellene vétkezőt, majd előkapja szent könyvét, és felolvasásba kezd.
Érdeklődésemre azt feleli: abban bizakszik, hogy a majdani éles helyzetben, az Ige hallatán a lábon hagyott suhancok is megtérnek.
– Miért is ne? – sóhajtom. – Ha jól tépi az igét...
– Igaza van, lepje meg őket – vigyorog Belloq.
Az óra végének közeledtével össztáncot hirdet, ekkor kiderül, mily képzettek a hosszú szoknyás, fityulás tanítványok. Élmény nézni őket, és ők is élvezik a lábemelgetős, ugrálós, forgolódós testmozgást.
Legvégül, amikor mindenki a sarkán ül, és mély légvételekkel foglalja el magát, körbeküldök egy fényképet a díszkésről. Egyenként megtekintik a megfeszített Krisztust ábrázoló, hegyes pengében végződő tárgyat. Némán várakoznak a kérdésre.
– Láttak már ilyet, vagy ehhez hasonlót? – firtatom.
Agnes bólint.
– Láttam, nagyon fiatal koromban, vagyis jó régen, egy könyvborítón. A középkorban játszódó történetben egy barát megelégelte a rangosabb papok és más uraságok dőzsölését. Készíttetett egy megtorló kést a kováccsal, és Jézus nevében nekilátott, hogy kiirtsa az istenteleneket. A jobb szemükön át döfött áldozatai agyába, ugyanis ez letális. A kiszúrt szem lett a kézjegye. Emlékszem, iszonyúan izgalmas volt a regény vége! Egyik alkalommal nem sikerült álmában meglepni az istentelent, ezért a barátnak menekülnie kellett. Felkapaszkodott egy fogatra, ám az üldözés miatt a lovak megbokrosodtak, kitépték magukat a hámból, és otthagyták a kocsit, az meg gurult tovább a lejtőn, közben potyogtak kifelé a kerekei... – Agnes a mellkasára szorítja tenyerét, nagyot szusszan, és elmosolyodik: – Még most is izgatott leszek, látják? Szóval az elszabadult fogat végül a szakadékba zuhant, a Megtorló barát elhalálozott. Sokan siratták, szobrot állítottak az emlékének.
– Megtorló barát? – kérdezem. Kitől is hallottam e kifejezést? Jutalomnyalókát Belloqnak!
– Igen, ez volt a neve, a néptől kapta. A könyv címe is ez: A Megtorló barát. Az író nevére nem emlékszem. Jókora corpus christis dísztőr volt a borítón, ugyanolyan, mint a maga fényképén. A mi kegytárgy boltunkban is kapható nagyméretű kereszt, feszület. Tudja, némelyek úgy vélik mennél méretesebb jelképet vesznek, annál jobban magukhoz vonzzák Isten figyelmét, háláját, jóindulatát. Visszatérve a regényre: butácska fruska voltam, és a történet zavarodottá tett. Tudtam, hogy nem erkölcsös, ha a Megtorló barátnak drukkolok, mégis úgy éreztem, az istentelenek megérdemelték balsorsukat. Később rádöbbentem, hogy ez az alak egy lopakodó, alattomos, gyáva gyilkos! Legalább megküzdött volna az istentelenekkel! Vagy a fejükre olvasta volna, miért is döf kést az agyukba! Most már csak nevetek ezen, de akkoriban komolyan megrendültem.
Megköszönöm a segítséget.
A zuhanyozás mellőzésével, agyonizzadtan vetődünk a kocsiba, és padlógázzal sietünk haza szeretteinkhez.
– Még sosem voltam ilyen sokáig távol Zsebihaltól – sóhajtozom. – Annyira hiányzik, hogy menten újraindul a tejképzésem.
Belloq rám villantja a szemét. Épp a választ fogalmazza, midőn megszólal a telefonja. A kijelzőn megjelenő név láttán kihangosítja a hívást.
– Nyerő ötlet volt a titkos kutatás! – ujjong Delgado. – Megtaláltuk Rooker telefonját a cellában! Kikapcsolt állapotban rejtegeti, nincs benne egyetlen hívásinfó sem. Mindegy neki! Ismerjük az adatait, rácuppanhatunk. Patrick épp az engedély megszerzésén ügyködik.
– Első kérdés: miként jutott a készülékhez? – szól Belloq.
– A snassz smasszernő révén? – találgat Delgado.
– Úgy van, alighanem a snasszer csempészte be hozzá. Második kérdés: a múltkori keresésnél miért nem találták meg az őrök? Azóta nem volt láthatás.
– Meco női böriben dolgozott hajdan, de férfi foglárok is voltak ott. Lenyomozzuk, ismerheti-e Rooker őrzőit, azt is kik végezték az eredménytelen kutatást. Valamelyikükkel tutira összeszűrte a levet, ha nem cimboraságból, akkor jattért. Vasárnap megy beszélőre a pasijához. Wyne szervezi a lekapcsolási akciót.
– Remek. Egy púppal kevesebb lesz a hátunkon – sóhajt Daniel.
Alighogy befejezi a csevegést, prüttyent a telefonom.
Trent közli velem:
– Máris halálos biztonsággal kijelenthetem, hogy Mueller alibije tűzálló, csókálló, atombiztos, tuti fix! A vágó megmutatta az eredeti felvételeket, a pontos dátummal, időponttal. Ha Mueller nem lehetett egyidejűleg két helyen, akkor a forgatáson volt a hirigek időpontjában! Törődj bele, hogy Kairo Oxenham a nunászgyilkos! Na? Meg se dicsérsz?
– Szuper vagy, Trent. Ettől függetlenül úgy gondolom, Oxenham egy grand minor. Ő nem packázik pasikkal. Azért oly fenemód nőgyűlölő, mert rájött, hogy a bigékkel könnyebben elbír.
– És a lakásán talált fegyverek? A Beretta, a gránátok, a nyílpuska?
– Fogadsz velem, hogy az ő Berettája nem az a Beretta?
– Ha mindent ilyen pöpin tudsz, jósold már meg nekem, mikor válik el a szerelmem a férjétől!?
– Ismerek egy Ramona nevű látnokasszonyt. Fordulj hozzá válaszért!
– Meg is teszem! Jaj, jaj, Denisa! Megint egy hosszú magányos hétvége vár rám! Sajnálsz?
Hörrentve bontom a kontaktust. Belloq rám vigyorog:
– Grand minor?

 

 

A medencébe merülünk. Urian nyitott szemmel, lelkesen csápol a víz alatt, elevickél az apjához. Mindketten megörülnek a találkozásnak, Daniel kiragadja a fiát a mélyből, és meglóbálja a levegőben. Zsebihal kap az alkalmon, gyorsan légcserél, majd babanyelven elmeséli, mit csinált egész nap. Ezután visszamerítkezik a vízbe, és kézzel-lábbal lapátolva elbúvárkodik hozzám.
Amikor elfárad, keresztbe fordul a felszínen lebegő atya hasán, fülét annak mellkasára helyezi, és ajakberregtetve, nyálbuborékosan elmagyarázza, hogy apukája belsejében valami szívdobog. Ezt tisztázva megpaskolgatja a vizet, megpróbál belesiklani, ám Belloq elkapja a bokáját, és nem engedi. Nevetgélve küzdenek, birkóznak. Melléjük úszom, a ded átmászik a hátamra, teknősbékásat játszunk.
A kamaszlány búvárszemüvegbe meregeti a bogarakat a medence szélénél, és úgy dönt, ő is elbeszéli a nap történetét.
– Kiengedték a kórházból a légpuskás spórát... – kezdi.
– Ella... – sóhajtok.
Gyors pillantást vet a maszkba, s az egyik kimentett rovart visszapöccinti a körme hegyével.
– Elutasították a kegyelmi kérvényedet! – közli vele, s ujjbeggyel a víz alá nyomja az elítéltet. Rám villantja a szemét, vállat von. – Bögöly. Kiszedjem? Akarod lélegeztetni? Na szóval, a sejthalmaz kijött a kórházból, csak azt nem tudom, mihez fog kezdeni, mert az egyik lába meg az átellenes karja gipszben van, azonfelül nyakmerevítőt is visel. Ráadásul kerekesszékben gurulászik, de irtóra bénázik a gipszes karjával, ezért sokszor csak körbe-körbe halad, mint a ringlispíl.
– Majd átmész hozzá, és megkérdezed, segíthetsz-e neki valamiben – szólok.
Hunyorogva mered rám, úgy nézeget, mintha most látna először.
– Disneylandbe ne vigyelek? – hörren. – Menjen át hozzá a kiéhezett Medve koma. Mi van veled, hol forgolódtál ma?
– Most jövünk az apácáktól – mondja az apja.
– Késő lett volna otthagyni Denisát? Már nagyon nem szűz oda, igaz? Be sem vennék! Jaj, hadd folytassam! Szóval tudjátok, a sarki házban lakik az a fura házaspár, azok a sittesék! Ne nézzetek ilyen hülyén, ti meséltétek, hogy a pasas böriben volt, nőverés, erőszakozás miatt. A spinéni meg olvasta róla a zsarulapban, hogy milyen állatias, és egyből belezúgott. Írta neki a nyálas szerelmes leveleket kilószám, és amikor a pasekot kiengedték végre, elrohantak a paphoz. Na, azóta szegény sittes folyton gipszben, pólyában mászkál, úgy értem, kötéspólyában, nem bébiében. Hol a lába, hol a karja, hol a válla, hol az álla van felkötve, bemúmiázva. Azt beszélik, az asszonya borzasztóan verekedős, de azért irtó boldogok. Ma összefutott a két kerekesszékes ipse, a légpuskás meg a sittes. Halálira megörültek a talinak! Összehasonlítgatták a gipszeiket, kongatták és kopogtatták: kié keményebb? És még dedikálták is egymásnak! Ordibálva dicsekedtek a jó kis törésekkel, szakadt szalagokkal, ficamokkal, zúzódásokkal, aztán szék szék mellett elgurultak a krimóba. Délután a spinéni a férjéért indult.
Belloq megtorpedózottan lesüllyed a fenékre. Befogom a fülemet. Urian kacarászva az apja után merül.
– Na, ne izéljetek már! – nyafogja a kamasz. – Még nincs vége!
Daniel felbukkan levegőért, kalimpáló ivadékát a feje fölé tartja.
– Ne kínozz, véres napunk volt! – könyörög a lányának.
– Nektek? Amikor én lettem itthagyva az öcsikémmel? Most már teljesen megértem Denisa viszonyát Martinhoz! Pedig már abból is tanulhattam volna, hogy amikor lórit akartam, rávettetek, hogy suli után dolgozzak néhány hétig egy állatkereskedésben, és azóta egyáltalán nem akarok lórit! Na, mit is próbálok ezzel kifejezni? Ja igen: ma eljutottam az egykeség akarásáig. Már soha többé nem lehetek egyke?
– Nem lehetsz. Én az voltam. Nézz meg: önző, mogorva pasas lettem.
– Nem baj, Daniel. Én így is szeretlek, végül is az apám vagy. Szóval ma egész nap fürödtünk, homokoztunk, hintáztunk, azonkívül fel kellett olvasnom Zsebihalnak Donald új regényéből, és meglátszik, hogy Denisa forgatja a könyvet, mert az állandóan annál a résznél nyílt ki, ahol a hős meg a hősnő... izé, szóval irtóra nyálaskodnak az ágyban. Donald honnan tud ilyeneket?! Olyan nyugis, elvont, lüke paseknak látszik!
– Tízezer mesekönyv van a házban – jelzi az atya.
– Uriannek a Donald-könyv borítója tetszett meg, biztosan a ló miatt, abból kellett felolvasnom, és punktum! Most legalább már tudjuk, hogy a szűznemzés kamu, szemenszedett baromság! Szóval a spinéni elment a börisért a krimóba, de az ellentmondott neki, mert a légpuskás spóra felpöckölte őt, hogy: na mi van, berezelsz a banyádtól? A két kezdetleges intelligencia addig csinálta ezt, megjegyzem, jó hangosan és utcahosszat, míg csak a spinéni meg nem sértődött, és amikor a férje nemiszerv nevet adott neki, ő ezért beleborította a pasekokat a vízelvezető árokba, tolószékestől. Már mindhármukat elvitték, szortírozva persze: a spinénit a jardra, a spórát a balesetire. A börist meg a dilisgondozóba, tudniillik az árok mélyén arról kezdett kiabálni, hogy mosópornyalábokkal sugarazzák őt a kozmoszból egy zseblámpa üreges testén keresztül, száztíz Celsius-fokos szögben, főleg csütteki és szomdai napokon. Na, egyébként Iris és Gabriel is velünk volt egész nap, én akár el is mehettem volna, de tűrhetően telt az idő. Donald ma nem gyújtott fel semmit. Martin csajozik. Ja, itt járt az a terepszínű filkó, az a Ruby. Azt mondta: nem hív téged telefonon és nem küld elektronikus levelet, mert azok nem biztonságosak a mocsatos hekkerek miatt, inkább rám bízza a titkát. Tilos röhögni!
– Mi már semmin sem röhögünk – sóhajtom. – És tudjuk, hogy titoktartó vagy.
– Azt mondta, menthető a romos vincseszter, csak most nem ér rá két napig, mert egy zizi fivér elől muszáj elhúznia a csíkot. Ugyanis a minap bekapott pár gyorsítót meg élénkítőt meg pörgetőt, fullra csavarta a tuc-tucot, és padlógázzal tépett az úton, mert így orgazmusszerű. Kábé ezerrel szállt a pályán, és hát sajnos lezúzott egy verdát. A verdában ülő csajnak behorpadt néhány bordája, elrepedt a kulcscsontja, és az egyik füléig beszakadt a szája, amúgy semmi baja nem esett. Csupán a kocsija ment a bontóba, a bátyuska mégis be akarja törni Ruby orrát, és még azt is tervezi, hogy átrakja a térdkalácsát a szemére. Tudjátok, hogy a térdkalács latin neve patella?
– Láttunk néhány boncolási jegyzőkönyvet – felelem.
– Akkor jó, szóval a tök flúgos filkó most két napig kámforol. Amint a zizi fivér elutazik, és békét hagy az ő patellájának, egyből jönni fog a vincseszterrel. Ja, még azt is mondta, hogy piszok sok fotó van a gépben. Hát ez történt, dióhéjban. Ma is láttam a kertben Chi-Chi Seagalt, de nem állt meg nekem, mert már nem szeret! Tisztára elvadult, mióta kiköltözött a házból, a kaját bezzeg mindig elcipeli a tálkájából! Az emberiség után a patkányságban is csalódtam!
– Jut eszembe: készítenél nekem egy óvodai jel-kollekciót?
– Osztani akarod?
Bólintok.
– Ma találkoztam egy hányás jelű fickóval. Délután láttam egy filmet egy gennyzsák és egy féreg jelű fazonnal.
– Neked szabad így beszélni a drágalátos embertársaidról? – morran rám.
– Jól van na: virág, lepke, mackó, bonbon és tündér; jelet is osztogatnék! Egyébként sosem állítottam, hogy minden ember szerethető, csak azt kértem, hogy legalább próbáld meg. Én is igyekszem.
Lefürdetem Uriant, bekenem testápolóval, pelenkázás közben hasba-trombitálósat játszunk. Mikor betakargatom porcikáit, már csak a tentemedvét akarja, s arcán óriási vigyorral, ájulásszerűen elalszik. Édeskedves kis fiam. Még nem jár, de már búvárúszkál. Megüli a rendőrlovat, és bármikor lefalcol a macskaajtón át. Nemrég úgy döntött, férfiasabb italra cseréli az anyatejet, s bár a gyermekpszichológus kissé aggódik a tudattalanjáért, a tudata nem sínylette meg az elmebajnok Zalmannal történt találkozást.
A tévé elé roskadok. Manír szóvivő nyilatkozik Oxenham letartóztatásáról.
Elkiabáltnak érzem a hírt. Gyanítom, a valódi Megtorlónak sem fog tetszeni, hogy más aratja le a vetését. Sóhajtva eltökélem, hogy holnap a Morgan klinika éttermében fogyasztom el ebédemet.
Fejem oldalt csúszik a támlán, s hogy, hogy nem, Belloq vállán landol. Életem Mogorvája üvegtálból villázza az imént alkotott, sajtos, sonkás, főtt tojásos, zöld leveles, paprikacsíkos, olívás salátát, és önzetlenül az én számba is rakosgat belőle. Mielőtt lecsöppenhetne ez vagy az, reflexesen alákap a szalvétával.
Nincs más teendőm, bámulhatom a nagyérdemű memóriafrissítése céljából bemutatott archív felvételt a Monton-ház előtti rendőrkordonról; a halottszállító furgonhoz gördített koporsóról; a lakás előterébe lopakodott kamera által pásztázott vérfoltokról, eldobott gumikesztyűkről.
Aztán a Clifton doktor holttestének felfedezése utáni utcai sokadalom következik, majd a hálószobaablakon át befürkésző szuperkamera képe a vérmaszatos falakról, az iszamós ágyról; a Miss Röfi-maszkos kamaszról, Zsötiről és rólam. A halott elszállítása után az operatőr bejut a hálóba, záróképe megállapodik a szennyes ágy mellé hajított gumikesztyűkön.
– Ezt a tudósítást még nem is láttam – dünnyögöm. – Jogszerűen kémkednek a tévések?
– Bízd az érdekvédőkre – sóhajt Daniel, és az arcomba villáz egy fenséges falatot.
A Spedo-gyilkosságról szóló tudósítás kerül sorra, az utcai sokasággal és a recepciós által végighányt szőnyeggel, legalább megtudom, mily fotogén a félig emésztett csilis bab. A kivégzett riporter véres ágya következik; az egyik helyszínelő elhajított gumikesztyűje koronázza a képsort.
Eszembe jut, hogy nem láttam a gyilkossági helyszínek csődületeiről készült rendőrségi filmeket. A kollégák semmi feltűnőt nem észleltek a felvételeken. Valami azt súgja, nézzem végig az anyagot. Félreterelem Belloq tápláló kezét, elrohanok a jegyzetfüzetemért, és belevésem: film a bámészkodókról!!! Kis töprengés után alávésem: Spedo laptopja.

 

 

Utóbbival nem is várok tovább, feltelefonálom a számítógép-mániás Zsötit, és megérdeklődöm, átnézte-e a...
Eddig jutok, amikor közbeliheg:
– Épp most akartalak hívni, Denisa!
– Nemizel?
– Bárcsak nemiznék! Épp loholok a kocsihoz. Tedd ezt te is! Oxenham klubjában, vagyis a Mókus és Nyúlban vészgyűlést tartottak a tagok vezérük lecsukása miatt. Lett némi grimbusz, lövészet. A mentősök két kómás fickót vittek el. A riasztott kollégák szépen benn marasztották a többieket, és most ránk várnak, hogy elcsevegjünk velük. Egyelőre nem hajlandóak megszólalni.
– Hol a patvarban van a Mókus és Nyúl? Egyébként a klubnév nem nagyon illik Oxenhamhez, hiszen a mókus női szexuális szimbólum.
– Totálisan hülye vagy, Denisa! – kuncog Zsöti. Hallom amint bevágja a kocsiajtót. A Land Rover olyan hangon indul, mint egy űrrakéta. – Nem irtózik tőle, láthattad! Tucatnyi marokmókust tart otthon! Különben ne beszélj nekem szexről, mert Tyria iszonyúan kiéheztetett! A végén még a magamévá teszem magam, mint Oxenham!
Betájol, merre van az emancipált pasasok gyűléseinek otthont adó műintézmény. Mire fejtegetni kezdeném, hogy a nyúl nevezet viszont nagyon is illik Oxenhamre, már a járgányomban ülök, ám nem a kormány felőli oldalon, mivel ott a nagyszerű Belloq tapossa a gázpedált. Futni hagyom a nyulat.
– Szóltál Ellának? – kérdezem Danielt.
– Igen, és Martin is itthon lesz hamarosan. Ez a jó hír.
– Mi a rossz?
– Nem egyedül jön.
Megbokszolom a kocsi plafonját, aztán komoran Belloqra nézek, arcélén legeltetem a szemem. Az utcai világítás vetítővászonként használ bennünket fény-árnyék játékához.
– Te is ilyen csajozós voltál suháng korodban? – firtatom.
– Jobban örülnél, ha most tartanék ott?
– Netán arra célzol, hogy idővel kinövi?
– Ne aggódj magadra ráncokat, szép hitvesem. Ha szerelmes lesz valakibe, lefittyed a vadászreflexe.
– De hiszen minden esetben azt állítja, hogy most aztán utoljára, végzetesen szerelmes!
– Mit állítson huszonévesen?! Legalább lesz mivel összehasonlítania az igazi Utolsót és Végzetest.
– Szóval te már biztos vagy énbennem? A koromnál fogva? – kérdezem.
Félmosolyt villant rám, azt a fajtát, amely mindig is eszembe juttatja, mennyire szeretem az istenadtát.
– A római légiók nem harcoltak annyit, mint te meg én az érzelmeink ellen – feleli. – Magamban immár halálbiztos vagyok.
– Tekintsem ezt szerelemnyilvánításnak?
– Mi egyébnek tekinthetnéd?
– Hát... ööö... Nos, ezt költői kérdésnek veszem.
– Jó, akkor mesélj: hová is megyünk?
Ő sem járt még a Mókus és Nyúl nevű kocsmában, de simán odatalál, mivel tájékozódási géniusz, mint a legtöbb pasas.
A dísztéglából épült, 19. századi csehót idéző műintézmény homlokzatán forgókamera nyikorog, a sárga kordon mentén éjjeli öltözékes nézelődők gyülekeznek, a járőrkocsik színesen villódzó fényhídjai által odavonzottan. A bejáratnál magasodó, régies gázlámpák sárgálló burái körül öklömnyi szenderek berregnek.
Miként többnyire, Zsötivel egyszerre érkezünk, alkalomadtán majd megkérdezem a látnokasszonytól, miért történik így. A terembe nyitunk.
Igen, én is besétálok, holott az ajtón fityegő tábla ezt ordítja: BELÉPÉS CSAK FÉRFIAKNAK!
A másik felirat tovább diszkriminál. Férfiból se mehet be mindegyik: ZÁRT KÖRŰ RENDEZVÉNY! CSAK KLUBTAGOKNAK!
Odabenn elszántként és zordként jellemezhető arcok fordulnak felénk. Megszemlélem a pólókra, inggallérokra tűzött FFF-emblémás, nem kicsi jelvényeket. Némelyek csuklószorítón, homlokpánton, sapkasilden is viselik a kitűzőt, észlelek továbbá kopasz fejre, vállra, felkarra tetovált logókat is. Az emancipálódni törekvő fickók nézése láttán ez jut eszembe: nocsak, a fiúk meg akarnak félemlíteni! Méghozzá személy szerint engem.
Körbenézek. Féltucatnyi egyenruhás zsaru szobrozik a helyiségben. Magabiztosságomat Belloq és Zsöti jelenléte teszi teljessé.
A frontos fickók négyesével ülnek az asztaloknál, a söntéspult és környéke harcostiszta. Lecsüccsenek az ajtó közelében lévő asztal lapjára, és magamhoz intem a legközelebbi klubtagot.
– Elmesélné, mi történt? – kérdezem.
Nem lep meg a válaszával:
– Történt valami? – mered rám. Félig nyitott szájjal, lenézően rágózik.
– Úgy hallottam, pankrációztak, és még lövések is dörrentek. Nos?
– Ne mondja!? Tényleg?
– Tehát?
– A budin voltam.
Bólintok. Lesiklom az asztalról, az utánam forduló figurák közt végigvonulok a termen, és a mosdóba nyitok. A púderozóban mindössze két fülke, három piszoár és egyetlen mosdókagyló található. A sörledobó csészék lefolyónyílása vérvörös női szájat ábrázol. A falat fekete csempe ékesíti. A helyiség ablaktalan, a plafonon szagelszívók zümmögnek.
Visszatérek kiindulási helyemre. A rágózó fickóra tekintek.
– Mit mondott, mit is csinált a balhé alatt?
– Hugyoztam – morogja.
– Rendben, fáradjon a mosdóba – szólok.
A pisis fiú hanyagul elvitorlázik, útközben a felé tartott tenyerekbe csap, haját, vállát rázogatja, nevetgél.
Magamhoz intem a következő játékost.
Felteszem kérdéseimet, ám ő is csak a vállát vonogatja.
– Semmit se láttam. Pont brunyáltam.
Ekkor már sejtem, hogy negyedórán belül ki leszek képezve a vizelés szinonimáiból. A fickó a mosdóba vonulhat.
Belloq és Zsöti elhelyezkedik körülöttem, az egyenruhások a púderozó ajtajához gyűlnek. A bejáratnál további zsaruk sorakoznak fel.
Amikor az ötödik klubtagot küldöm a vécébe, megcsappan a fölényes kedély. A tetovált fejű emancipált már nem vonul oly délcegen, mint elődei.
Ettől függetlenül kitartanak, miszerint: hordószám itták a sört, nem csoda hát, ha tengersokat vizeltek, pipiltek, csövellettek, pisáltak, ríkatták a félszemű viperát, répalevet facsartak, kukoráltak, itatták a babát etc.
A tizenkettedik félrevonuló már alig fér a szépítkezőbe. A bentiek morogva, lázadozva fogadják a jövevényt, az nem is szívesen nyomakodik be társai közé, ám az egyenruhások becsukják mögötte az ajtót.
A tizenötödik emancipált férfi is a „pisáldában” járt, így aztán most is befáradhat. A veseproblémás népség belülről döngeti a dudorodni látszó ajtót, a zsaruk kívülről állják az ostromot.
Már csak három legény ücsörög a gáton.
Unom, hogy egyenként cicerézzek velük.
– Aki a mosdóban volt, máris menjen oda vissza – szigorkodom.
– Ugyanolyan jogaim vannak, mint neked! – mordul rám egyikük: kis termetű, vörös hajú, sápadt tekintetű, karikás szemű fickó.
Vállat vonok.
– Akkor menjen a női vécébe.
Rám vicsorít:
– Nincsen női vécé! Megfigyelhetted volna!
– Megfigyeltem – bólintok. – Tőlem magázódhatunk. Mi történt itt ma este?
– Verekedni akarsz?
Körbepillantok, végül a vörös fickóra meredek:
– Én?
– Nem, majd a szájba cseszett, ribanc anyám! Vagyis a tied! Te engem oda be nem küldesz!
– Bekísértetem, ha az eseménykor is ott időzött.
– Kísérj be te! – mordul rám.
Leszökkenek az asztalról. Sok hasonlóval találkoztam már, sejtem, mire számíthatok. Amikor nekem ront, kitámasztom az öklét, hátrafeszítem a kézfejét. Ennyi elegendő is ahhoz, hogy térdre hulljon.
Kezét továbbra is hátratörve tartom, sajátos táncfigurát adunk elő, mikor leereszkedem elé. Szemünk egy vonalba kerül.
– Mi történt itt ma este? – kérdezem.
– Hugyoznom köll! – feleli.
Felsegítem a vörös fiút a padlóról, a döngetett ajtóig kísérem. Megvárom, míg ő is elvegyül a társai között, aztán visszatérek a maradék kettőhöz. Azok fél fenékkel feszengenek a szék lapján vagy inkább fölötte, és szemlátomást sietve elhúznának a szituációból.
Zsötire villantom a szemem. Ő csettint egyiküknek, és félrevonulnak egy távolibb asztalhoz.
Leülök az árván maradt emancipált mellé.
– Beszélgessünk. Mi a neve?
– Homer vagyok.
– Homer micsoda?
– Homer Xhingang.
– Jól van, Homer Xhingang. Megtudták, hogy Oxenhamet lesitteltük. Összehívták a vészgyűlést. Aztán?
– Először is új vezért választottunk. Kaironak már úgyis kövér ellenzéke volt.
– Ellenzéke? – csodálkozom. – Annak a remek fickónak? Miért?
– Remek fickó?! – kacag Homer. Poétikusan gyűrűs, mézbarna tincseit színes hajpánttal hátraszorítva viseli, mindössze egyetlen fürtöt hagy szabadon, az viszont lágyan, kígyóbűvölő módon rugózik a homlokában, le-lenyúlik a szája vonaláig, s visszapattan. – Egyáltalán nem volt remek! Tudja, minek tartottuk őt, egyre inkább? Majomnak! Jobbat mondok: Kis Pöcsnek neveztük a háta mögött! Ugyanis a kis pöcs teljesen begőzölt magától! Tisztára elfelejtette, mik a célkitűzéseink, egyfolytában csak önmagát akarta imádtatni, hogy ő milyen eszméletlenül jó fej! Állandóan az aforizmáival jött, amiket szerintem az internetről gyűjtött le, és azt követelte, hogy a taggyűléseken legyen nálunk az FFF-emblémás notesz, és bőszen jegyzeteljük, amit mond! Ha nem félünk, hogy pokolian megsértődik, megkérdeztük volna: katedrát nem akarsz?
– Térjünk vissza a főmenübe – javaslom. – Eszerint nemigen siratták a lecsukott vezért?
– Volt aki siratta, volt aki nem.
– Emiatt robbant ki a verekedés?
– Részint – feleli. – Ihatnék valamit?
– Majd utána.
– De én most vagyok szomjas!
– Nyugi Xhingang, a végén sokkal szomjasabb lesz. Másrészint?
– Másrészint azon veszekedtünk, hogy Kairo nem lehet a Keresztes Rém.
– Keresztes Rém?
– A tévében így emlegették. Ő nem lett volna képes elbánni azokkal az életerős nőtúró dokikkal! Annyira nem is rühellte őket! Ő a csajokat utálja aktívan! Nem véletlen, hogy minden tréfája ellenük irányult!
– Miféle tréfák?
– Úgyis tudják. Lefogadom, hogy Kairo mindent bevallott, amikor megszuttyongatták a golyóit. Emiatt is veszekedtünk a srácokkal. Hogy el kéne tüntetni az arzenált, mielőtt mindenkinél házkutiznak a hekusok.
Tekintetem a le-föl rugózó, mézszínű hajfürt mozgását követi.
– Ha ráér kimondani, hogy megszuttyongatták, miért nem szakít időt a házkutatás végigtagolására? – kérdezem, mellékszálként.
– Hát éppen ezért! Az egyiken időt veszítek, a másikon visszanyerem. Szóval. Feljegyezte, amit mondtam? Na tessék, már én is Oxenham vagyok! Egy: vezérválasztás. Kettő: Kairo nem a Keresztes Rém. Három: arzenál.
– Emlékszem – bólintok. – Rakjon össze valamit ezekből. Siessen, mert a vacsorámat hagytam félbe.
– Jó, szóval új vezért választottunk, nála is radikálisabbat, viszont kevésbé idiótát. A másik esélyesnek és híveinek ez nem tetszett, ebből kifolyólag megemelkedett a feszültségszint. Egyébként a két vezérjelölt ugrott össze, aztán meg is lőtték egymást, szerencsére nem halálosan. A kórházban lesz idejük átgondolni, hogy fejleszteniük kéne a konfliktuskezelési technikáikat.
– Hűha! – nyögöm. Igyekszem tiszteletteljesen nézni.
– Szóval előbb a választáson vitáztak, aztán előjött mindenféle sérelem, kezdetét vette a személyeskedés. Mivel mindenkinek a lelkére lett kötve, hogy ne hagyjon a lakásán semmi kompromittálót, a többség magával hozta a dugdosnivalóját, emiatt is kitört a parázás, mert ugye, ha netán lecsapnának ránk a zsernyákok...
– Mit találnánk?
– Mit kapok, ha énekelek?
– Az Úr feloldoz, gyermekem. Tehát?
– Mindnyájan azon az alapon jöttünk össze, hogy váláskor a nejünk kisemmizett, vitte a kérót, az összekuporgatott vagyonkát, a srácokat. Ezért, érthető módon, baromi pipásak vagyunk a női nemre. Kaironak zseniális ötlete támadt: büntessük meg a tyúkokat, de úgy, hogy ne kerüljünk gyanúba! Így aztán elcseréltük a bosszulásokat: az én exnejemet más szívatja, én is másvalakinek az exházisárkányán torolok. Érti?
– Félig-meddig.
– Szóval Kairo állatira rühelli a volt nejét. A csaj elvitte mindenét: kocsit, lakást! Ezért aztán tűz ütött ki a nőnél, és porrá égett mindaz, amit az exférjétől összekapzsizott! És persze Kairo a kérdéses időpontban a munkahelyén robotolt, legalább harminc tanú szeme láttára! Később ő viszonozta a klubtársi szívességet: kommandósmaszkban, zsarucuccban elkapott egy exnejet, elvitte egy elhagyott házba, az ágyhoz bilincselte, és étlen-szomjan ottfeledte. A volt férj persze tök ártatlan volt, és megdönthetetlen alibit igazolt, pedig a nyomingerek piszkosul szimatoltak! Mivel a csaj majdnem bekrepált, mire egy hét után rátaláltak a gombaszedők a vadonbéli faházban. És valami állat már bele is zabált a húsába!
– És egy-egy ilyen akció közelebb vitte magukat a férfiúi felszabadulás érzetéhez?
– Voltak egészen vicces ügyek is! Például felrobbantottuk az egyik spinkó ebül szerzett járgányát! Az meg éppen kefélt az új pasijával, amikor rádurrant a hálószobaablak! Ijedtében egyből összeragadt a csődörével! Pucéran rohantak az utcára, kocsitűznézőbe! Sikítozva le-föl szaladgáltak, mint egy emberszendvics! Na persze, fénykép is készült az eseményről! Megnézheti az albumban, szerintem irtóra röhejes! Fogadjunk, hogy nem látott még ilyen összeragadást! A pasas szörnyen kínlódott! Azóta is ezzel ugratjuk a társunkat. Kérdeztük, milyen sűrűn fordult elő a házaséletük során, hogy a muff becsípte a lompost? És mi kellett hozzá? Telefoncsörgés, szellentés, tüsszentés, bolhacsípés? Sikoly a szomszédból, repülő a légtérben, dongó a szobában? Ha a csajnak esze lett volna, beépíttet magának egy szivarvágót vagy ceruzahegyezőt! Jaj, mennyit röhögtünk! Jó csapat vagyunk! Ha a majom Oxenham nem keveri magát gyanúba, előbb-utóbb felszámoltuk volna a szemét, kapzsizó, orgazmushalmozó női nemet!
Homert az egyenruhásokra bízom, a következő emancipáltért küldetek a púderozóba. Bye is lecseréli csevegőpartnerét. Belloq is választ magának egy társalkodófiút.
Immár olajozottabban haladunk, mivel a mosdóbéli összezártság közepette viharosan megromlott a tagság morálja. Mindenki összetűzött mindenkivel, bosszút fogadtak egymás ellen, és ezúttal beköpővetélkedőt tartanak. Sosem a gyónó fél a bűnös, csakis a többiek. A vallomástevő ártatlanabb, mint a szopós bárány, hanem az a szemét, tróger akárkicsoda...!
Így aztán apránként kiderül, mily célra gyűltek a fegyverek, mi szépet és jót tervelt ki a Férfiak Felszabadítási frontja a női nem létszámának gyérítése céljából.
Most is jól jönne egy zacskónyi óvodai jel!
Az otthonról elmenekített fegyvereket, kézigránátokat is megtaláljuk a pince mélyén, a söröshordók mögött.
Megleljük a tanulságos fotóalbumot, és egy lovagi kódex méretű, vasalt sarkú kötetet: a Férfiak Felszabadítást Frontja Harcosainak Naplóját.
Még később is olyféle torokhangokat hallatok felindulásomban, mint egy bolhás, rühes, veszett kutya. Már-már a hátsó lábammal vakargatom a fülemet.
Zsöti utánam ereszt egy sms-t: Azt hiszem, belépek közéjük! :-)
Géppuska ujjakkal írom a választ: POJÁCA!!! :-(

 

 

Alvásra és szöszölős tantra-szexre nincs már idő, csupán némi zuhanyozás közbeni, két-legyet-ütős, szilaj kéjkalandra, gondosan bezárt ajtó és lefüggönyözött ablakok mellett.
Utóbb Belloq felüdülten elnyargal a parkba, katázni.
No sport! – idézem Churchillt, bekapcsolom a tévét, hátat fordítok a képernyőnek, és zsörtölök a hírekben elhangzó banalitások, ferdítések, fárasztások miatt. Ella mellettem gubbaszt a hajnalinak elkeresztelt étek fölött, mutatóujja körmével a kakaóját kevergeti vagy a pipacsmintás terítőt kapargatja.
– Bocikának nevezi a csajzatot – sóhajtja. – Mihelyt megjöttek, bezárkóztak a szobájába. Nagy lárma, vihogás hallatszott. Fél óra múlva Bocika megjelent a konyhában Martin gatyájában, mezítláb.
– Felül semmi? – szúrom közbe.
– Jaj, te zsaru! De, volt rajta melltartó, nehogy leessenek a szilikon labdacsai. Kitárta a frigóajtót, és a tízcentis, flitteres műkörmével mutogatta Martinnak, mit akar kikajálni belőle. Öcsikéd meg úgy pattogott, mint akit megtiszteltek, kábé húsz szendvicset gyártott neki. További fél óra múlva Bocika megmondta Martinnak, hogy meg kell szabadulni tőlünk, másképpen nem szerezhetik meg maguknak a házat. Kutyának, macskának kívül a helye, a medencét csak egyharmadig szabad feltölteni, hogy spóroljanak, vagy a szomszédtól kell lopni a vizet. Továbbá kertészre sincs szükség, a biokert sokkal bulisabb. Végül Martin adjon fel hirdetést, hogy extrém-bérvasalást vállal, vagy nyisson látványvasaldát, semmiképp se ingyér' bohóckodjon a háztetőn, meg ahol még szokott. Mer' az ember manapság már el se púzza magát ingyér', minden rezdüléséből csináljon bótot, biznicet! Hát ez Bocika hitvallása. Kivetted a szavaimból, hogy nem a féltékenység beszél belőlem?
Ekkor megüti a lányka fülét a tévében elhangzó szöveg:
– A rendőrség szabályos embervadászatot folytat...
Szaporán verdeső pillákkal bámul rám.
– Mik az embervadászat szabályai? – kérdezi.
Mielőtt bármit összehordhatnék, a hírolvasó ígyen szól:
– ...ne járjanak eldugott helyeken...
– Hogyan dugják el a helyeket? – csodálkozik Ella.
Aztán újra felfigyel, amikor a tépett frizurás, tüzes nézésű felolvasónő példás családapát emleget.
– Milyen példája van a családapának? – firtatózik a tudásszomjas gyermek. – Danielnek van példája? Elvégre családapa! Sőt, kétszeres!
Lehajtom az utolsó korty kávét, beveszem a kanál mézet, homlokon csókolom a leányt.
– Elröppenek. Vigyázzatok Urianre! Ne adj neki füves spanglit! Igyekszem mielőbb végezni az üggyel, akkor talán megint nyugisabban élhetünk...
– Folyton ezzel jöttök, Mostohám. Becézhetlek Mostinak?
– Feküdj vissza. Aludj, mint Urian.
– Milyen jó kis baba: sokáig alszik! Nem akartok még egyet?
– Elég nekünk két gyerek.
– A megoldandó ügyeket is összeszámláltad, Mosti? Mivelhogy az sem egy! – ripakodik rám.
Oké, máris összeszámolom. Előkapom a kisujjamat: Oxenham és az emancipók (ez az emancipa hímnemű alakja). Gyűrűsujj: Imola Meco, a zsarugyilkos smasszer. Középső ujjam a Keresztes Rémé.
– Hát – sóhajtok –, tényleg nem vagyunk egy-ügyűek. Szia, ne stresszelj!
Felkapom a kulcsaimat, az arcomba harapok egy körtét, sietek kifelé.
Rókavörös, sudár lány jön szembe a folyosón, megpúpozott melltartóban, bagzó nyuszi-mintás bokszeralsóban, mezítláb.
– Ti csapjátok ezt a baromi, állat ricsajt? – förmed rám. – Fingotok sincs, hány óra van? Ti nem szoktatok durmolni? Délig nekem kuss legyen!
Martin pisszeg a háttérben:
– Bocika...! Gyere vissza! Viselkedj!
Ella megáll a lánnyal szemközt, és csípőre vágott kézzel így szól:
– Fogadjunk, hogy téged a múlt héten találtak a tundrán, a farkasalomban! Még szocializálhattak volna pár évig, mert emberek között más az etikett.
Lapockáig érő, fekete haját hátradobva, peckesen levonul a színről, mint egy koronahercegnő.
Nincs mit hozzáfűznöm. Körtével eltorlaszolt szájjal biccentek a hökkent Bocikának. Két ujjamat a sapkám szegélyéhez érintem, ami egyébként nincs is rajtam, és elhúzok az irodába.
Ott pedig a tetemfürkész csapat szintén álmatlan vezetője a következő hírrel vár: Spedo már majdnem két napja halott volt, amikor lábfejét, tenyerét keresztülszögelték, a díszkést a homlokába döfték.
Vagyis a tettes bizonyára nem ölési szándékkal látogatott el hozzá, így hát csupán az önvédelmi fegyvere volt nála, a rituáléjához szükséges lóhágó méretű szögek, a kalapács és a megfeszített Jézust ábrázoló dikics otthon maradt.
Az aprólékos vizsgálatok alapján biztosra vehető, hogy a gyilkos a kanapén ült, Spedo pedig a fotelban, amikor az első lövés eldördült. A Megtorló a stukkeraggyal halántékon csapta a sérült újságírót, hogy kissé elkábítsa, majd a görgőkerekes fotellal a hálószobába vonszolta, átrángatta az ágyra, ott fehérneműre vetkőztette, és alaposan kivéreztette, végezetül szíven lőtte.
Mivel a fal- és padlómázoláshoz friss vérre volt szüksége, ezt a ceremóniát felkészületlenül is el kellett végeznie. Gumikesztyűt keresett a fürdőszobában, szokásosan két párat öltött fel, a kezére rántotta az áldozatról leszedett nadrágot, megtunkolta a vérben, és körbemaszatolta a falakat. A padló és a szőnyegek összetapicskolásához a cipőjére tekerte a véres inget, így hozta létre a rettenetes mázolmányokat.
Ezután szemeteszsákba gyömöszölte Spedo ruhadarabjait, valamint a saját véres holmiját is, és lehajította az emeleti folyosóról nyíló szemétcsúszdán. Kényelmesen lezuhanyozott, szárazra törölközött, megfésülködött, majd a fürdőlepedőt és a fésűt is bezacskózta, kidobta.
Molyolós elővigyázata ellenére is rácsellózott piperkőzéssel, ugyanis megtette nekünk azt a szívességet, hogy tusolás közben vizelt egy jólesőt. A húgysugárból nemcsak a tálcába, hanem a csempére (egyszersmind a laborosoknak) is jutott, továbbá néhány szál fanszőre is elpotyogott. És bár a hajkefét kidobta, a helyiség padlóján csúszva-mászva bogarászó technikusok mégis találtak tőle származó korpát és hajszálat, így aztán hátrahagyta számunkra a genetikai kódját. Ez a kód fogja kinyitni előtte a cellaajtót.
A szépítkezés végeztén felöltözött Spedo gardróbjából, és a mélygarázson át távozott, mivel ezen az útvonalon nem találkozhatott biztonsági emberrel. A kamerák ellen az áldozattól örökbefogadott széles karimájú kalappal és napszemüveggel védekezett. Ha netán valaki monitoron figyelte volna a lenti jövés-menést, az árnyékos kép láttán vígan hihette, hogy Spedót látja.
Ezután a Megtorló két napig őrlődött, hogy tette nem az ő – fáradságosan megalapozott – hírnevét fogja öregbíteni, ha nem teszi le védjegyét. Ezért vállalta az újabb kockázatot, és visszatért a lakásba. Ezúttal vitte a szerszámosládikóját, és elvégezte a szögelős, homlokon szúrós rituálét. Minden bizonnyal az áldozattól eltulajdonított ajtónyitóval jutott a garázsba, az ismerős kalapban és napszemüvegben, végül hasonló módon, feltűnésmentesen távozott.
Az elemző rám pillant. Szemüveglencséi felnagyítják szürkéskék íriszét.
– Van még valami, Denisa. A gyilkos fegyver mindhárom esetben ugyanaz. Ám ez a fegyver nem azonos a Kairo Oxenham lakásán lefoglalttal. Ezzel persze nem azt állítom, hogy nem ő volt az elkövető.
– Nem ő volt – mondom. Látom rajta, hogy tartogat még petárdát a tarsolyában.
– Összehasonlítottuk a három gyilkossági helyszínen talált kéz- és cipőnyomokat. Nos, Spedo lakásán nem ugyanaz a fickó járt, aki Montonnál és Cliftonnál. Utóbbiaknál termetesebb, súlyosabb személy készítette a sajátságos piktúrákat a falakra és a padlóra. A riporter gyilkosa kisebb, könnyebb illető. A másikra valószínűleg fel se ment volna Spedo ruhája.
Bűnténycsere, bűnténycsere, cirkulál a fejemben. Fölöttes énem gyorsan rámordul: ennek nincs semmi értelme! A cérnavékony hangocska konokul újra kezdi: bűnténycsere, bűnténycsere.
Zsöti beszédeleg az ajtón, nála is álmosabb kutyája rongyszőnyeg gyanánt vonszolja magát mögötte. A szőrösebbik nagy robajjal a padlóra roskad, a szőkébbik a székre. Utóbbi az asztalra hajítja Spedo laptopját, megdörzsöli a szemét, és így szól:
– Nézegettem a srác írásbeli remekműveit, de nem bírtam ébren maradni rajtuk. Folyton csak Tyrián agyalok. Amúgy jó reggelt. Mizújs?
A tetemfürkész rám pillant:
– Ja, az elkövető barna hajú. Mint például Oxenham. Egyelőre nincs más. Elmondod a társadnak?
Bólintok, ő elsuhan.
– Kávét! – hörgi Bye.
Elmesélem neki az imént hallottakat. Menten felébred.
– Ez is azt erősíti, hogy Oxenham csinálta a vérengzéseket! Eszerint nem is egyedül! De hát hallhattad, milyen furmányosak: csereberélik az exnej-szívatást, alibit biztosítanak egymásnak, és így tovább. A vezér-mitugrász simán megölhette Spedót! A farkánál fogva kapjuk el a rohadékot! Kellett neki a zuhany alatt pisálni!? Az én anyám ezerszer is elmondta: kisfiam, mosogatóba, kádba nem pisálunk! A húgymolekulája vagy a tökszőre majd eldönti a kérdést.
– Ugyanaz lesz a végeredmény, mint a Berettával – jövendölöm.
Zsöti a mennyezetre mereszti a szemét, azután rám.
– Egy furgonra való fegyvert szedtünk össze a Mókus és Nyúlban! Majd csak előkerül a gyilkos stukker! Az is lehet hogy még jobban fel kéne forgatni Oxenham kéróját. Érdeklődésünk láttán nyilván azért rohant haza fejvesztve, hogy eloldozza a rabnőjét, és eltüntesse a gázos cuccokat.
Zsöti elhallgat, ám továbbra is a kígyószelídítő nézésével fixíroz, és megnyerően mosolyog.
– Mi van? – kérdezem.
– Figyelj, Denisa, beszélni akarok veled. Trent és Írmag már igent mondott. Számítok rá, hogy te is beadod a derekadat. És még össze tudok verbuválni pár mókás kedvű fickót, szóval, na!
– Miről dadogsz?
– Tyriáról van szó – sóhajtja.
– Ez milyen név becézete?
– A Satyriáé. Ne röhögj, ne kommentáld! Nos. Tegnap is próbáltam hanyatt dönteni a vagit, erre azzal jött, hogy hol tudok én olyan poénosakat mondani, mint a cseszett tűzoltó a szomszédban lakó barátnőjének? Miért, mondom, mi jót mondott már megint az a francos csőhúzgáló? Hát azt, hogy ő mindig háztűznézőbe jár, hahahaha. Ezt mivel überoljam, elárulnád?
Vállat vonok.
– Ne überold. Satyria szívat téged. Keress másik bigét.
– Majd keresek, de előbb ezt nyársra húzom!
– Mit akarsz? – sóhajtom.
– Szóval igen? Ez igent jelent nálad?
– Kérjem meg a kezét a nevedben? Hastáncoljak neki?
– Jobbat agyaltam ki! Lenyomjuk a tűzoltót! Kommandós akció keretében teszek szerelmi vallomást Tyriának! És még énekelni is fogok, mint trubadúr, már betanultam egy szerelmes duettet! Nem lesznek komoly költségek a behatolás miatt, ugyanis nyár van. A kellékeket, cuccokat már beszereztem. Az akciót estefelé megcsináljuk! Ha nem jön össze, a te lelkeden fog száradni! És persze az is, ha magamat kell a magamévá tennem, jobb híján!
– Ne haragudj, a duett nem világos – dünnyögöm.
– Tudtam, hogy megállsz rajta! – vigyorog Zsöti. Hanyagul kigombolja kockás ingét, elém tárja és megpaskolja csupasz hasfalát. Sportcsukás lábát felrakja az asztalra, s lepöccinti vele a laptop fedelét. – Írmaggal fogom elénekelni a dalt, talpig kommandósban, fegyverrel a kézben, csöpögés hollywoodi stílusban! Ha ez se jön be, altatólövedéket eresztek a vagiba, és félálmában hágom meg! Na persze, erre nem lesz szükség, mert úgyis elkábul Írmag bukójától. Tudtad, hogy a csávó fetisiszta? Tegnap rajtakaptam, hogy a zoknimat szagolgatja! Ugyanis levettem, lábizzadási okból. Ő meg rábukott, mint apáca a vibrátorra. Amikor informálódtam, hogy hát mégis, mit akar a fuszeklimtól, azt mesélte: csak kipróbálta, hátha megjavult a szaglása, ami ugye köztudottan nincs is neki! Egyszóval tartsd a szemedet a zoknidon, ne hagyd őt intimen Írmaggal!
Elveszem előle Spedo számítógépét, elvonulok a helyemre, és elmélyedek a Megszállottak könyvtár dokumentumaiban. A riporter alaposan körbejárta a témát, sokféle elvarázsolt lelket gyóntatott meg. Eleddig ütésem sem volt, mennyiféle fanatizmus létezik.
A bennfentes addig talpal, kuncsorog, ügyeskedik, míg össze nem ismerkedik egy nevességgel. Kezdésnek az illető bizalmába hízelgőzik, majd rátelepszik, és élősködik rajta. A továbbiakban jogot formál arra, hogy ő tájékoztassa a külvilágot, kiváltképpen a bulvársajtót a jelesség érzéseiről, gondolatairól, viselt és viseletlen dolgairól. Titkokat szivárogtat ki, fátylakat lebbent fel, alsóneműt vizslat, kukázik. Ha pedig az áldozat reklamál, ő tüstént vérig bántódik, és szankcionál. A bosszulás általában nem fajul tettlegességig, a bennfentes névtelen kampányba fog, és különböző, kétes fórumokon járatja le a korábban istenített jelességet.
Rajongó sokféle létezik, Spedo többükkel is beszélgetett. Nem mindnyájan bálványoznak énekeseket, mozisztárokat vagy politikusokat, némelyikük földi halandóval is beéri. Jéghegy nevű interjúalanya például az önfeladás szintjén imádja mélyen vallásos, nagy tudású fölöttesét. Mások egyenruhásokért vagy kalandos foglalkozású személyekért vesznek meg. A buzgóbb rajongó is hajlamos a túlkapásokra, melyekkel immár a bálványát veszélyezteti.
Illusztrációképpen Spedo összegyűjtött néhány hátborsóztató példát, az őrület határát súroló megnyilvánulásokról. A Mentális mazochisták című fejezetben az egészséges életmód tébolyultjait, a hajmeresztő fogyókúrák rabjait, valamint a cölibátus híveit szólaltatja meg.
Elolvasom a Férfiak Felszabadítási Frontjának vezérével készült interjút, majd az abortuszellenes aktivistával, Kenneth Cicelyvel folytatott beszélgetést.
Közös ismerőseink között találom Lookie Lazant, ő az erkölcsjavító küldetés megszállottja, s holt komolyan gondolja, hogy a csalfaságról, lopásról, megvezetésről (stb.) forgatott filmjei, kivált az ő felháborodott hangú kommentárjai jobbá teszik a világot, varázsütésre Jóvá változtatják a Rosszakat. Addig is, míg ez bekövetkezik, a kötet olvasóinak kegyelmébe ajánlja műsorát: „a Csapodárok új részeiben még több lopás, csalás, csapodárság, még több ökölcsapás, még több botrány várható! Nagyjelenet, hisztéria, pofonözön! Káosz, dráma és könnyek, ezt kínáljuk önnek!”
Turkálás közben találok egy Magánjegyzetek a Megszállottakhoz című fájlt, amelybe Spedo a privát benyomásait pötyögte, azon nyersében, ahogy azok eszébe jutottak. Általában hasonlókat körmölgetek a firkafüzetembe, midőn tanúval vagy gyanúsítottal beszélek. E széljegyzetek hasznosak lehetnek később, mikorra a másik fél csalafintasággal és hazudozással jócskán összekuszálja vele kapcsolatos impresszióimat. Jó, ha van hová visszalapozni tisztánlátás végett.
Úgy tetszik, Spedo is e célra használta jegyzeteit. Oxenham ragaszkodott ahhoz, hogy saját néven szerepeljen a kötetben. Róla ezeket jegyezte le magának: kisebbségi komplexus. Nagyzolás. Pitiánerség. Rosszindulatú!!! Bosszúálló. Laza erkölcsi alapok.
Ez a vélekedés még nem ok a halálra.
Lazan sem úszta meg: kétszínű, kétarcú, skizoid! Bigott! Kóros.
Tűvé teszem az írásokat. Elolvasom a megszállottak által üldözött, lelkileg megkínzott személyekkel készült interjúkat. Átfutom a pszichiáterekkel folytatott beszélgetéseket. Ezek böngészése közben olyan érzésem támad, mintha paraván vagy csukott ajtó mögül szólnának hozzám.
Belefutok egy riporttöredékbe: Spedo szakértői nyilatkozatra kérte fel Muellert is, ám valamiért nem fejezte be az interjút. Vajon a tervezett utazás miatt állt le, vagy érdektelennek találta a professzort? Netán megelégelte az eddigi fensőséges hozzászólásokat, és úgy döntött, a nepáli meditálás után olyan agyászt keres, aki tisztán és érthetően fejezi ki magát, és nem bújócskázásra használja a szakmáját?
Mindez immár az ő titka marad.
Lehajtom a fedelet.
Vibrizésre állított telefonom pattogni kezd az asztalon. Érte nyúlok, ám a ketyere elzötyög előlem. Hasmánt eredek utána, immár a lábam sem éri a földet. Nyúlok, hosszabbodom. A készülék tovarezeg Zsöti felé.
Bye elkapja a felé igyekvő mobilt, és beleszól:
– Szia, Dalia, a barátnőd jelenleg nincs jól. Azért adjam?
Ráöltöm a nyelvemet, ő hozzám vágja a telefont. Elkapom, belekérdezek:
– Megint eskire kell menni?
– Nem is tudom – sóhajt Patália. – Találkozhatnánk? Teljesen leestem. Nem lehet, hogy nekem is gyermekágyi depresszióm lett?
– Most?! Mi baj?
– Alternatívákat keresek.
– Mivel kapcsolatban?
– A házassággal kapcsolatban.
– Miért vagy hülye? – zokogom.
– Ráérsz ebéd után? Kettő körül. Marcelra hagyom Vivicát, mi meg beülünk egy jó kis temetésre, megiszunk néhány pohárka vitriolt, ilyesmi. Csak azt ne mondd, hogy a visszafertőződéstől félsz, jó!? Te, én olyan szinten magam alatt vagyok, hogy nem győzök édességet zabálni! Félek lemenni a parkba Vivicával, mert attól tartok, kicsavarom a kölykök kezéből a csokit! Állatira villog érte a szemem! Tegnap loptam egy tábla mogyoróst egy kis krapektól, míg az egy másik kölyök haját tépte, és a bokrok között nyomban befaltam. Szerinted ez állapot?
– Megadom Mayron doktornő számát. Jól tennéd, ha...
– Utálom az orvosokat! Te jártál nála, nem igaz? Tehát te már mindent tudsz a depresszió gyógyításáról! Totálkáros vagyok! Imádom a gyönyörű, egészséges gyerekemet, a szerelmem kézfogót követel, én meg gubbasztok a depi-gödörben! Miként lehetséges ez?!
Miután elbúcsúzunk, sóhajtozva eltöprengek, hogyan segíthetnék. Zsöti megszólít szemből:
– Padlófogás van? Hívd el a barátnődet a kommandós szerenádra, hátha attól jobb kedvre derül!
– Most elmegyek a Morgan klinikára. Szántson az agyad a megfejtésen!
– Mit kell megfejteni?
– A következőt: ki ölte meg Monton és Clifton doktort, valamint Alfred Spedót?
– Kairo Oxenham – feleli hányavetin.
Rávágom az ajtót.

 

 

Egyenesen a klinika éttermébe sietek. Elindulok a tengerre néző üvegfal felőli, hosszú asztalhoz. A királyi hely még üres, az ebédelni szándékozók csak most kezdenek befelé szivárogni.
A ragyogó cipőjű, frissen vasalt, medveszerű alkalmazott tányérokat igazgat, evőeszközzel csörömpöl, papírszalvétát hajtogat. Éppen akkor lendül tovább a következő asztal felé, mikor elsétálok mellette. Nekem löki a kocsiját.
– Jézusom! Istenem! Elnézést, ne haragudjon! – nyögi rémülten. – Megütöttem?
– Semmi baj.
Keret nélküli, csaknem láthatatlan szemüvege mögé pillantok, tekintetét keresem. A jégszőke, fluoreszkálóan fehér bőrű fickó a lábamat bámulja. Hirtelen lehajol, bokán ragad, maga felé fordítja sarkamat, és alaposan megtekinti, látható-e rajta sérülés. Nem védekezem, hagyom történni az eseményt. Fél lábon egyensúlyozom, bal kezem mutatóujjával megtámaszkodom a lábamat csavargató, medveszerű férfi vállán. Megállapítom, hogy nem használ illatszert.
– Jól van – sóhajt megkönnyebbült mosollyal. Finom mozdulattal teszi le a zsákmányolt végtagot, mi több, visszafordítja a megfelelő szögbe. Végigsimít a félig befűzött, magas szárú vászonsurranóba burkolt bokámon. – Jaj, de megijedtem! Tudja, egyszer véletlenül felsértettem egy hölgy sarkát. Nem elég, hogy elszakadt a harisnyája, még a lába is vérzett! Szörnyű volt. Magácskánál minden rendben van. Szerencsére a cipője megvédte.
Rámosolygok.
– Köszönöm, nagyon figyelmes. Ugye, Mueller doktor ma még nem járt itt?
Hátrább lép, elkomorodik.
– A professzor úr perceken belül megérkezhet. Korán szokott ebédelni. Vádolja őt valamivel?
– Ön tudja, hogy zsaru vagyok?
– Mindenki tudja.
– Látszik rajtam?
– Nem rendőrnek látszik.
– Hanem?
Lesütött szemmel töpreng a válaszon, keresi a szavakat. Lassan végigtekint rajtam, lentről fölfelé. Szemügyre veszi halásznadrág fazonú farmeromat, illedelmes hosszúságú, csípőig érő pólómat, a nyakamban függő varázs-medált és a kelta keresztet, féloldalasan feltűzött hajamat, fülemben az unikornist.
Kezet nyújtok. Mielőtt elfogadná, fehér pincérkabátja hátuljába törli a sajátját.
– Denisa Wry vagyok.
– Cliff. Én meg Cliff Coronel – feleli vibráló zavarban. Kezem eltűnik tányérszerű markában. Érintése puha, langyos, bátortalan. – Maga druida?
– Micsoda?
– Hát mert kelta kereszt lóg a nyakában. A kelta vallás a természetimádás egyik válfaja. Pogányság.
– Számomra ez a kereszt egy szép forma, egy alakzat. Nincs köze a vallásgyakorláshoz.
– Nem hisz Istenben?
– Hosszú volna elmagyarázni – mondom.
– Mueller professzor úr jó ember, nagyon jó! – szögezi le. Áthatóan néz a szemembe. Hirtelen félrekapja piszkosszürke tekintetét, és felmarkol néhány evőeszközt a kocsin lévő tálcáról.
– Kezelte önt? – kérdezem.
– Úgy nézek ki, mint egy agybeteg? – morran rám. Felém se fordul, az asztalkendővel dörzsöli a széles pengéjű, recés élű késeket.
– Én talán úgy nézek ki? Engem is agyász kezelt. Depressziós voltam. Mostanában ez gyakori kórság.
– Már nem az? Meggyógyult?
– Teljesen.
– Akkor jó. Én is sokkal jobban vagyok. Ebédelni is akar?
– Nem, csak iszom egy narancslevet.
– Kihozzam magának?
– Hálás lennék.
Rámosolygok, a kiszemelt asztal felé indulok. Alig teszek néhány lépést, amikor a hátam mögül meghallom Mueller kissé vontatott, fád hangját:
– Engem keres, nyomozónő?
Hátrapillantok a vállam fölött, lépdelek tovább. Aztán úgy döntök, mégsem ingerlem fel a doktort. Megállok, hagyom, hogy elsőként érjen kedvenc asztalához, s elfoglalja helyét, háttal a panorámaablaknak, a tengernek. Megvárom, míg fontoskodón körbenéz, kiválaszt számomra egy széket, és rámutat: leülhetek.
Lecsüccsenek vele szemközt, tőle kissé haránt balra, ahogy mutatta. Igyekszem uralni vigyorizmaimat.
– Jól mulat? – kérdezi.
– Élvezem a munkámat – felelem. – Nos, köszönöm a filmet, nagyon tanulságos volt. Esetleg e hó tizenharmadikán is forgatott Lazannal?
– E hó tizenharmadikán? – kérdezi ráncolt homlokkal. – Emlékeznem kéne?
– Azt reméltem, tud róla. Megbíztam egy munkatársamat, hogy tisztázza önnel ezt a napot.
– Alibit óhajt? Már megint?
„Ily huncut az élet” jelentésű gesztussal tárom szét karjaimat.
– Hallottam Oxenhamről – mondja. – Sejthető volt, hogy elkövet valamit, és végül csúnyán végzi. Jómagamat nem ért váratlanul. Többször is említettem neki, hogy a mentális állapota miatt szakorvosi segítségre volna szüksége.
Bólintok.
– Alfred Spedo vele is hosszú interjút készített a fanatizmusról szóló kötetéhez. Nem utalt rá, hogy veszélyesnek találná Oxenhamet.
– Spedo talán lélekgyógyász volt? – kérdezi lesújtó hangszínen.
– Természetesen nem, de mint minden jó riporter, ő is vájt szemű emberismerő volt.
– Magácska miből állapította meg, hogy Spedo jó riporter?
– Olvastam az írásait. Komolyan szeretné, hogy kifejtsem? Nem a zsigerek birizgálására hajtott, kerülte a triviális, banális nyelvi fordulatokat, egyéb paneleket. Felkészült az alanyaiból. Elmélyedt a témáiban. Interjúkészítés közben beszélgetőpartnere fontosabb volt számára, mint ő maga. Nos, ebből gondolom. Ön másként látja?
Mueller vállat von, féloldalasan pillant fel a mellé érkező pincérre. Az roggyantott térdekkel a szemmagasságába kucorodik, és elé helyezi a leveses tányért.
– Nem kell! – legyint a professzor. – Ez nekem nem kell, Browie! Innen látom, hogy hideg!
– Máris megmelegíttetem önnek, professzor úr! – készségeskedik a felszolgáló. – Elnézést. Azonnal visszahozom.
És elüget a gőzölgő tányérral.
A perifériás látásommal észlelem, hogy a mögém nyikorgó Cliff felém nyújtja a narancsleves poharat. Közben nem rám néz, Muellert bámulja. Mihelyt elveszem tőle az italt, összecsapja bokáit, sarkon pördül, és a fogantyúra nehezedve tovanyikorog. Még őt szemlélem, mikor meghallom Mueller fahangját.
– Cliff!
A jégszőke tányérleszedő nyomban megfordul, és vigyázzállásba merevedik.
– Igenis, professzor úr?
– Olajozza meg a kerekeit – sóhajt az agyász. Sürgető ujjlegyezéssel útjára bocsátja az alkalmazottat. Amikor az a cincogó kerék felőli oldalt felemelve odébb vonszolja kocsiját, utánakiált: – Nincs semmi baj, Cliff. Ne idegeskedjen. Csak ez a nyekergés kibírhatatlan.
Rám tekint, magyarázólag hozzáteszi:
– Szegény fickó rettentő érzékeny! Képzelje, egyszer pont akkor jött az irodámba, mikor Lookie-val az előző nap felvett anyagot néztük. Csak a szokásos megcsalásos sztori volt, semmi extra. A felszarvazott férj zokogott a jelenetben, taknya-nyála összehabzott. Erre ez a melák elbömbölte magát együttérzésében! Pedig nem is nős.
– Láthatóan roppant hálás azért, hogy ön a gondját viseli. Nos, eszébe jutott, mit csinált tizenharmadikán este?
– Nem Oxenhamről akart beszélni velem?
– Nem egészen. Illetve miért is ne? Ön elképzelhetőnek tartja, hogy a ványadt Oxenham ölte meg a nőgyógyászokat? Mindketten sportos alkatúak voltak. Spedo izomzata kevésbé volt kidolgozott, de még vele se könnyen bírhatott volna el.
– Hiszen pisztoly volt nála! Ráadásul álmukban lepte meg őket. Mit számít, milyen kigyúrt az áldozat?! Jómagam például kocogok, aztán mégsem vagyok izompacsirta, bár ami azt illeti, vézna se. Igaz, nem is én tettem.
– Esetleg Cicely? – kérdezem, csupán a ziccer kedvéért.
Megérkezik az újramelegített leves. A pincér háromrét görnyed a doktor mellett, nehogy annak felfelé kelljen néznie, mikor szót intéz hozzá, mert akkor megint előáll valamilyen kifogással.
– Rendben van, Browie. Most jó lesz. Hozna nekem néhány szál petrezselymet?
A felszolgáló hajladozva elsiet a konyha felé. Mueller rám pillant, kézbe veszi a kanalat, és tréfásan felém lengeti:
– Egyen maga is jó sok petrezselymet! Fokozza a férfierőt.
– Eszerint az öné fokozott? Emlékszik már tizenharmadika estéjére?
– Nem, azaz nem pontosan. Úgy rémlik, Lookie-val voltam, talán annál az esetnél, amelyben a háztulajdonos gyanakodott, hogy a bérlő eladogatja a bútorait, aztán majd jól lelép a kiürített bérleményből. Éjszaka csinálta a kis tetű! Sötétedés után lopta ki a szajrét a lakásból! Na de az éjjellátó kamerákkal lekaptuk a mesterkedését! A vevőt is lefüleltük. Más szóval elvégezzük a maguk munkáját, drága nyomozónő! Mondja, merre járt szombat éjjel?
– Mihez kér tőlem alibit? – kérdezem.
– Gyanítom, boszorkánymisén tombolt. Pogány szertartást is végzett? Mit áldozott? Állatkát? Emberkét?
– Jól van, uram? – firtatom.
– Csak a nyakában lógó förtelmességek alapján gondolom, hogy az erdőben táncolt meztelenül a többi boszorkánnyal! Csecsemőt is ettek?
Megérintem a varázsjeles medált.
– Ez csak egy amulett.
– Ez egy istentagadó, pogány szemét! Sőt! Sátáni jelkép!
Pólómba csúsztatom a függőt. A doktor nyakára pillantok, arra kíváncsian, ő vajon milyen istenességet hord a nyakában. A templomtornyot? Vagy az orgonát a karzatról?
Mueller magas nyakú pulóvert visel. Ha van orgonája, templomtornya, azt a haragoskék ruhadarab eltakarja.
Elkortyolom a narancslevet.
– A riportert tizenharmadikán ölték meg – sóhajtok. – Spedo magára haragította volna valamelyik interjúalanyát?
– Engem kérdez?
Aranyszegélyes tányérkán érkezik a petrezselyem. Mueller a villájára szúrja az üdéllően zöld leveleket, és belekavargatja a levesbe.
– Miért csodálkozik? – firtatom.
Mindjárt kiugrik a nyuszi a bokorból.
– Mi közöm hozzá?
– Spedóhoz?
– Róla beszélünk, nem?! – morran.
– Nem kérte fel önt szakértőnek?
– Szakértőnek? Mihez?
– A készülő kötetéhez.
Rám mered. Szája sarkában petrezselyem zöldell.
– Nem kért fel szakértőnek! – bömböli. – Honnan veszi ezt a marhaságot?
– Miért volna az? Spedo a fanatizmusról írt könyvet, sokféle megszállottal beszélgetett. A téma palettája színesebb, mint hittem. Ezt pszichiáterekkel is megvitatta.
Mueller elmosolyodik.
– Értem! Lehet, hogy szándékában állt a felkérés, de nem jutott el hozzám.
– Különös – jegyzem meg.
Sörétet a nyuszinak!
– Micsoda?
– Nemrég olvastam a számítógépében lévő anyagot, és határozottan emlékszem az ön nevére.
– Az én nevemre?! – rökönyödik.
– Visszhangos ez a hely – sóhajtok. – Spedo önnel is beszélgetett.
– Ezt Oxenhamtől tudja?
– Nem, a számítógépből tudom.
– A számítógép összetört. Mondták a hírekben.
– Igaz. Önnek van elektronikus határidőnaplója? Vagy a mobiljába jegyezget?
– Papírra jegyezgetek. Tollal, ceruzával. Utálom a komputereket!
– Nos, mászkálós ember lévén, Spedo laptopot is tartott, azt cipelte magával, hogy a szerkesztőségben is firkálgathasson, meg ahol csak rájön.
– Noteszbe jegyzetelt. Papír noteszbe. Láttam!
– Amikor nem beszélt önnel?
– Amikor Oxenhamet nyúzta két asztallal odébb! Meg Cicelyt. Miért nem Cicelyre gyanakszik? Az se normális!
Legyintek:
– Ő csak egy csőlátó fickó, nem sok vizet zavar. Szerepelni óhajt, azért nyüzsög. Ha holnaptól fitymarojtozással lehet a híradóba kerülni, akkor ő szalagosra rojtozza a fitymáját. Lócitromot sem ér az abortuszellenes meggyőződése. De bocsánat, hisz ön a Mester!
– Az ember nem divatból abortuszellenes, vagy azért, mert ezzel lehet a nyilvánosság előtt szerepelni! Az ember azért abortuszellenes, mert Isten is az! Ezt az ő földi helytartója is kinyilvánította, tehát a pápa őszentsége! Abortusznak, fogamzásgátlásnak, homoszexualitásnak nincs helye az ég alatt!
– Ön most Cicely nevében beszélt?
– Nem! Magácska most Istennel érintkezett! Jómagam vagyok a szócsöve. Rajtam keresztül szólt magához a Teremtő Isten!
Anyám, borogass! Szép nagy, veszett nyuszi bújt elő!
Felsóhajtok.
– Tehát mégiscsak Oxenham a Keresztes Rém. A Megtorló. Nem értem! Olyan, de olyan piti ő ehhez! Ha a készülő könyv miatt pöccent be Spedóra, akkor miért nem törte össze a laptopját is? Nos, majd kiderül. Legfeljebb egész éjjel a gépet fogom bújni.
Mueller ellöki maga elől a félig üres tányért. Hátradől megtörli száját, a szalvétát a leves maradékába hajítja. A papírkendő nyomban teleszívja magát zsiradékkarikás nedvekkel.
– Ugyan, mit tudhat meg belőle? – kacag gúnyosan. – Világos, hogy Oxenham nyírta ki őket! Ki más?
– Ön biztos nem – mondom. – Az alibije kész titánötvözet. Ja! Tizenharmadika estéjét még titánozni kéne! Ha forgatott Lazannal, várom a filmet az irodámban. Köszönöm a beszélgetést. Nagyon élveztem.
– Már nem sokáig örülhet. Napról napra közelebb ér a Földhöz az Igazságtétel nevű üstökös. Közeleg a Harag Napja!
– Oh. Szomorú. Milyen üstökös?
– Az Igazságtétel! Ez most nem fog elmenni mellettünk! Ez becsapódik! Bekövetkezik az Új Özönvíz! Nagyon sokan meghalnak! Rengetegen!
– Nem aggódom. Láttam az Armageddont. A filmben simán megoldják a problémát. Speciális kommandót küldenek a bolygó létét veszélyeztető meteoritra, és szétrobbantják a nyavalyást! Ha filmen lehetséges, akkor a valóságban sem tripla szaltó, nem igaz?! Ne aggódjon, doki! Emiatt nem halhat meg.
– Jómagam nem is halok meg! Nem leszek a hullák között! Tudja, kik pusztulnak el? A Sátánimádók! A Rosszak! Az olyanok, mint maga! Ők elpusztulnak! Megérdemelten. Az életben maradók végre megteremtik a földi paradicsomot! Megérdemeljük!
– Értem.
– Kötve hiszem, hogy érti! – fújtat. Felcsippenti a terítő szegélyét, és meglegyezi magát vele. – Elnézést, csak kicsit kijöttem a sodromból. A sátánhívek miatt hagytam ott a korábbi állásaimat. Mindenütt rengeteg van belőlük! Rengeteg! Elismerten kitűnő szakember vagyok, a legkitűnőbbek egyike!
– Most már értem az interjútöredéket – szólok elgondolkozva.
– Milyen töredéket?
– Azt hittem, Spedo a közelgő utazás miatt hagyta félbe a professzor Bible Muellerrel megkezdett csevegést. Tévedtem. Azért hagyta félbe, mert rájött, hogy egy Mueller nevű megszállottal beszél.
– Mit mond? Megszállottnak nevez?
– Mennem kell. Jelentkezem, ha átvizsgáltam a laptopot.
– A főnöke mit szól a maga őrült fantazmagóriáihoz?
– Nem tud róluk, egyelőre titkolom a teóriámat. Rajtam kívül mindenki biztosra veszi, hogy Oxenham a gyilkos. Bizony, a végén még ő dicsőül meg! Aztán az üstökös becsapódása előtt, amikor majd külön-külön felsorakoznak a Jók meg a Rosszak, hogy csak az utóbbiak vesszenek oda, a pitiáner Oxenhamet állítják a túlélők közé, maga meg veszendőbe megy! Jaj, de szomorú!
– Ne higgye! Nehogy azt higgye! – vicsorít rám. – Mekkorát téved! Dies irae! Az a nap a világot hamuvá teszi!
Felemelkedem a székről. Pukedlivel búcsúzom. A kijárat melletti kasszánál kifizetem a lónyálat. Aztán Lookie Lazan karjaiba szaladok.

 

 

Megörvendek a találkozásnak.
Az ováció nem kölcsönös. Naná, hiszen tüstént azzal nyitok, hogy merre is járt tizenharmadikán, az esti órákban.
– Nem emlékszem – feleli. Kézháttal megdörzsöli pörölycápaszerű orrát. – Annyifelé járok mindennap! Kapásból nem tudom megmondani magának, hogy akkor éppen mit csináltam.
– Kérem, nézzen utána.
– Miért fontos ez? Hiszen megfogták a gyilkost! Gratulálok egyébként! Szép munka volt!
– Köszönöm. És a filmet is, amit küldött. Fantasztikus a műsora! Árulja el, hogyan bírja ki ép ésszel azt a sok hazugságot, csalást, ámítást, maszlagot, cirkuszt?! Én beleőrülnék.
Két tenyere közé fogja a kezemet, és mindkét irányból paskolgatja. Megdicsőülten mosolyog. Úgy helyezkedem, hogy utánam pörögjön. Félfordulatnyit táncolunk. Immár nem látja a barátját. Én sem látom Muellert az ő szép, széles felsőtestétől.
– Na, a magácska munkája sem estély habfürdővel, lufipukkasztással! Az enyémbe is bele lehet jönni, csupáncsak tréning kérdése. Ha tudná, hányszor szeretném elhányni magam a sok féregtől! Összevissza tekergőznek a saját mocskukban! Szörnyen undorítóak! Azok a drogosok, alkeszek, tolvajok, stricik, félretoszó ribancok...
– És pasasok...
– Nos igen, pasasok is – sóhajt tragikusan.
Eszembe jut Spedo magánjegyzete. Gondolatban kiegészítem az általa lefirkantott jellemvonásokat: képmutató, arcátlan.
– Gondolom, sokan nézik a moziját. Ön megtisztítja az emberek életét a szennyektől – hízelgek, álnokul.
– Szennyektől?! A szennyüktől! A saját szennyüktől! Tényleg nem is értem, miért csinálom! Már rég abbahagytam volna, ha nem könyörögnének a csatornánál: „Csináld, Lookie, te vagy a Megváltó! Ráadásul ez a legnézettebb műsorunk.” Mit gondol? Maga szerint hatunk az emberiség lelkiismeretére?
– Egy mondás jutott eszembe: „a lelkiismeret az a hang, amely szól, hogy figyelnek bennünket”.További sok sikert, fokozott nézettséget! Isteni a műsor! Hát még a címe: Szégyentelenek. Nagyon találó!
Lazan rám kacsint, továbbra is két keze közt paskolgatja az enyémet. Érintése nyers, nyálkás, áporodott.
Visszakacsintok.
– Örültem a találkozásnak. Várom az alibit! Biztosra veszem, hogy nem lesz gond vele! Viszlát!
Futva tépek el mellőle, mert a fölöttes énem hangos torokreszelés kíséretében nyálat gyűjt a számban, köpéshez.
Most nem köpünk! Pillanatnyilag nem szándékozom konfliktusba keveredni Lazannal. Egyelőre annyi elég, hogy megcinkeltem és újraosztottam néhány lapot.
Felhívom Manírt, majd Zsötit, és ugyanazt kérdezem tőlük: nyilatkoztak-e a sajtónak arról, hogy Spedo számítógépe „összetört”. Szóba került egyáltalán a számítógép? Határozott, kövér NEM-mel felelnek.
Príma! Akkor már csak azt kell megfejtenem, miként lehet valaki egyszerre két helyen.
Dalia is megragadja a kezemet, mihelyt meglát. Estére porrá morzsolják becses végtagomat.
– Képzeld, Denisa! Ez őrület! A nők szervezetében van egyfajta hormon, amely szeretkezéskor szabadul fel, és ennek hatására azonnal beleszeretnek a pasiba, akivel kefélnek, ugyanakkor viszont a pasival semmi, de SEMMI efféle nem történik! Soha! SOHASE!
– Mi van?! – hörrenek.
– Te tisztára leépültél? Mi van veled? Nem figyelsz?
– Feszülten koncentráltam. Honnan veszed ezt a baromságot?
– Olvastam.
– Akkor légy szíves, gondold végig. Marcel kefélt veled?
– Hajjaj, de hányszor!
– Beléd szeretett?
– Sírba kerget a szerelmével!
– Én is úgy emlékszem, hogy az első keféléskor gyakorlatilag összeköltöztünk Mogorvával. Vagyis benne is felszabadult valamilyen hormon, vagy inkább érzelem, feltehetően szerelem, amely mellettem tartja őt, mókában-zokogásban egyaránt. Eszerint hülyeséget olvastál. Kész, ennyi. Ne depizz tovább.
– Nem rázol le ilyen könnyen. A közelben van egy szexbolt. Gyere be velem, keressünk alternatívát.
– Szexboltban?
Rám néz, megcsóválja fejét. Nem csak a szeme karikás, hanem az egész arca. Összeborzolom a haját. Végigpillantok göncein.
– Úgy öltözöl, mint egy molylepke.
– Úgy is érzem magam.
– Miért?
– Nem tudom. Jóformán le se szállok a netről, szünet nélkül kutatom a lelki bajom okát. Összevásároltam az összes lélekgyógyító könyvet, szitává olvastam az agyam. Tanulmányozom az eskis fórumokat. Pánikolok, Denisa! Érted?
– Akkor ne esküdj. Nem kötelező. Rengetegen nem loholnak el az oltárhoz, mégis boldogan élnek, míg rá nem unnak. Menj el Mayron doktornőhöz, ő elbeszélget veled. Nem tömi ki az agyadat okosságokkal. Hazavezet magadhoz. Szerinte sokan azért depressziósak, mert éhen halt a lelkük.
– Éhen halt a lelkük...? – ismétli. Megszorítja a kezemet.
– Másvalaki szerint ilyenkor a lelkünk megbüdösödik. Nyiss ablakot!
– Megbüdösödik?
– Mióta vagy ezen a hároméves szinten? – nyögöm.
– Nem tudom, de emlékszel a szupermarketből a mögötted álló pasira? Tudod az arabra, aki kukazsákot húzott magára?
– Persze. Hálás vagyok neki, mert simán fel is robbanthatta volna a kócerájt. Mi van vele?
– Neki volt igaza! Most is van nálam kukazsák! Felvegyem?
Sikoltva megragadom a kezét.
– Elmész Mayronhoz! Marcellel. Emlékszel, hol voltam pár hónappal ezelőtt?
– Gödörben.
– És most?
– Most nem. Most egy habos felhőcskén ülsz, és lóbálod a lábadat.
– Jól van, azért ne vigyük el csöpögősbe. A szexbolt minek az alternatívája?
– A pasiknak.
– Miért nem értelek?
– Talán mert olyan régen férjnél vagy. Leépültél. Figyelj, felvázolom: pasas – vagy szexuális segédeszköz? Hát ez az alternatíva.
– És számodra még kérdés, mit választanál? Előbb ismertem Marcelt, mint te. Fürdettem, ápoltam. Láttam porcikáit. Nincs az a vibrátor, ami kiválthatná! Ráadásul jó beteg volt, alig nyavalygott. Nem könnyen adta be a derekát a szerelemnek, nősülésnek. De beadta, és nem tántorul! Szereted?
– Meghalnék nélküle.
Mindeközben futólépésben haladunk az utcán. Harmincöt fokos, pállott meleg tikkasztja a várost. Csapzott lombok lógnak fölöttünk. A kirakatok is elvesztették színeiket a hőség kínjában.
– Jól van, életem – sóhajtok. – Ismerem az állapotodat. Neked most hiába trilláznak a madarak. Elsöpörtök Mayronhoz.
– Téged mivel gyógyított meg?
– Hát izé... Hát ööö...
– Prozackal?
– Nem szedtem gyógyszert.
– Hanem?
– Azt tanácsolta, vonuljak hátrébb a bábeli hangzavarból. Ne legyek ott, ahol mások nyilvános vécét csinálnak a csodából. Még jókor ismerjem fel, melyik tabut kell ledönteni, melyik örök. És ne feledjem, az öröktabuk többsége azért keletkezett, hogy a varázslatos dolgainkat őrizze-védelmezze. Manapság minden szentséget szétpofáznak körülöttünk. Mindenki érteni vél mindenhez. Rengeteget lehet ártani ezzel.
– Ez mind igaz. Mégsem hiszem, hogy e szavaktól ripsz-ropsz meggyógyultál. Ugyanis én most nem lettem jobban.
– Ahhoz is idő kellett, hogy lerombold magad. Akarod még a szexboltot?
– Inkább szexuális segédeszköz boltba járok, mint gyógyászatiba! Vegyünk inkább járókeretet?
– Mennyi sok alternatíva! – örvendezem.
Benyitunk az üzletbe. Odabenn bíbor félhomály, füstölő édeskés illata fogad. A polcokat, tárlókat, árubemutató asztalokat piros fényű lámpák hangulatosítják.
Dalia mélyet lélegzik az émelyítő odőrből, és összerázkódik.
– Olyanok a fényviszonyok, mint egy buzeráns seggében!
– Helyesz, épp erre törekedtünk – selypegi egy hang. – Az análisz meghittszégre.
Erőteljesen kisiminkelt, lánynak öltözött, nagy dudás, izmos fickó bukkan elénk a tárlók közül. Lapos, feszes hasfalát tetkók ékítik. Köldökében mozgó pénisz-pirszing tornázik: erektál, csügged, erektál, csügged, és elölről.
– Szegíthetek valamiben, cajszikák?
– Te vagy itt a...? – nyögi Dalia. Holott többnyire nem nyögdelős alkat.
– Szexuálisz szegédeszköz-menedzser vagyok, pofikám. Jaj ne! Rám sze nézz! Szajna, elaludtam a szemöldökömet! Rémeszen feszthetek! Nősz, kiszlány? Mire vágysz?
Rapli megpillant egy háton fekvő, szétvetett karú-lábú gumibabát. A szexuálisz szegédeszköz nyakba tűrt apácaruhát és fityulát visel, egyik ívesen begörbített kezében vibrátort tart. Mind a fején lévő ajkak, mind szemérmének ajkai dúsak és vértelt színűek, ugyancsak nyilvános végbélnyílása valamelyest visszafogottabb.
Dalia jujjant egyet.
A transzi rámozdul.
– Nosz, cajszikák, mire vágytok? Ha a paszasz nem izgul be rátok, vigyétek haza neki a szexapácát! Ez egy erotikusz fantáziákkal átfűtött, maszturbáló baba! Tehát először isz, kirakjátok a paszasz elé, ész elindítjátok a felizgató programot. Így ni!
Megpöccint egy gombot az űrsiklóéval vetekvő kezelőpanelen, mire a szexapáca vehemens nyögdeléssel az üzemnyílásába helyezi a vibrátort, és vontatottan húzgálni kezdi, ki s be, ki s be.
– Lehet gyorszítani – magyarázza a boltos. Pöccint, a baba karja meglendül. A nyögdelés felerősödik, olykor hördülésekkel tarkul, időnként ziháló óóóóóÓÓÓ-zás hallatszik a gépből.
– Lehet szokkal gyorszabb isz!
Újabb pöccintés: a szexapáca felkapálja a virágágyását. Közben vonaglik, vergődik, sikoltozgat, zihál.
– Ez nagyon...! Tényleg...! Betanítható, hogy a pasija nevét sikoltsa? Vagy ahhoz már erősen szőke? – érdeklődik Dalia. Rám pillant. – Erre aztán gerjedhetnek a pasekok! Nem gondolod?
– Ész persze lehet variálni a pózokat! – sorolja tovább a menedzser. Megfordítja, térdeplésbe hajtogatja a babát, hátracsavarja a karját, célra igazítja a vibrátort. Pöccint, a döfölés hátulról folytatódik. – Szokféle pozitúrát lehet alkalmazni, kérdész, hogy mire indul be a paszitok, cajszikák! Ész ha már jól beszerkent, kikapcolhatja a vibrit, ész ő prütykölheti tovább a babát, vagy pedig hagyja szikongatni a kicikét, ész közben veletek kamatyol.
– Igazából gumipasas kéne – közli Dalia. – Van szextengerész? Vagy guminőgyógyász? Esetleg szextűzoltó?
– Páncélos szexlovag? – kérdezem.
– Gumipaszasz ninc.
– Miért nincs? És a női emancipáció?!
– De van tapadótalpasz vibri! Cak felcuppantod a cempére zuhanyozászkor, lehajolsz a szamponért, ész márisz te vagy a világon a legvígabb! A lepcire, padlóra isz ragad, vagy székre, asztalra, tükörre! Hát nem romantikusz? Vagy pedig válassz támadó vibrátort!
– Támadó? Végigüldöz a lakáson? Egy fütyi? Viccelsz? – Dalia eltöpreng, majd így szól: – Támadó szexhokis nincs?
– Támadó gumikommandós? – reménykedem.
– Szajnosz ninc. Vegyetek análtrénert! Akkorára tágítja a popszinyílászt, amekkorára cak tetszik, utána bármit bedugdoszhattok magatoknak, banántól a kókuszdióig! Tágítász közben persze verdesz, vibrál, iszteni! Ész moszogatógépben isz moszható! Mint oly szok cikkünk. Akartok vaginapumpát? Ha azt kipróbáljátok, utána egész nap cak pumpálni akarjátok az édesz kisz vaginátokat! Vagy inkább ehető fehérneműt kértek? Eper, dinnye, vanília ízeszítészűt?
– Minden fehérnemű ehető – legyint Dalia. – Legfeljebb rágós és pocsék ízű. Még a zoknit és a cipőt is megkajálhatod! Nem higiénikus, de ehető, kérdezd meg a kutyámat. Offenzív szexkatona sincs? Vagy egyszerű, sima? Közlegény, nagy szuronnyal?
– Ninc, ninc. Van viszont kéjzsámoly! Bármiddel beleülhetsz, szopogathatod! Mutatom!
Térül-fordul, zselészerű, rózsásan áttetsző székecskét tesz elénk, melynek szélein fogantyúk díszelegnek, közepén daliás pénisz meredezik, a prütykölő tövén apró nyelvecskék lifegnek. Akár egy hatvankilencedik típusú találkozás.
A szexuálisz szegédeszköz-menedzser pöccint, a zsámoly berezeg, középütt a zselés vibri táncol, rázkódik, le-föl rugózik, csücsörit a makkjával. Nyelvecskéivel lafatyol, nyolcasokat írva lengedez. Áttetsző belsejében golyós, csapágyra emlékeztető kütyü tekergőzik, kidudorgatva a kéjcucc oldalát.
– Hű! Huhh! – sóhajtozik Dalia. – Már úgy untam a tévézést. Ha erről nézném a telegagyit, biztos jobban élvezném. Sőt, serkennék! Megnyernék minden betelefonálós vetélkedőt! Na de! Mi van akkor, ha a távollétemben ráharap a bébicsősz? Vagy ha gyönyörszék-függő lesz a szomszédné, netán a nagynéném? Hogyisne! Mindenki nálam akar majd ücsörögni! Na, azt nem! Szexpostás sincs?
– Támadó szexkéményseprő? – kérdezem. – Extra kefével?
– GumiSting? SzexBonJovi?
– Szexmikulás? Támadó szextélapót akarok!
– Továbbítom óhajaitokat a gyártóknak! Iszteni ötleteket adtatok!
– Még egyik meleg kliensed sem követelt felfújható fiúckát? – csodálkozik Rapli.
– A kéjgolyókhoz mit szóltok? – pattan elénk egy méteres hosszúságú spagócára fűzött labdasorral. – Cak bedugjátok a popsziba, tövig. Aztán cak kirántjátok, ész kész a szorozatmámor! Ratatata! Vagy ne análisz legyen, hanem punálisz, hahaha? Tudom már, biztoszan! Gésza-golyókra van szükszégetek! Vagy szerelemhintára! Felszerelitek az ajtóra, a babahinta mellé, ész amíg a kicike babica alszik, ti cak beleültök a paszival, ő felcatolja a pénisz-hosszabbító vibrit, ész lóbálkozász közben alaposzan megszorozza a nunuszkátokat! Vigyázat, kétszáz kiló terhelész fölött eszetleg leszakad!
– Még egy mezei szextaxisofőr sincs? – sóhajtom. – Na persze, támadó szextaxis jobb lenne.
– Nincen, szajna. Van viszont bilinc, huncutoknak! Te döntöd el, hogy előre vagy hátra bilinceljék-e a praclidat! Tépőzárasz bandázzsal combhoz kötözhető a kacód! Van például vibriző tonfa, ha eszetleg zsarukra gerjedtek. A fekete zsaru tonfája vaszkoszabb, ereszebb. A szárgáé kicikébb, virgoncabb. A vörösz zsarué isz jó méretesz, ész ha szci-fi zsarura izgultok, adhatok zöld tonfát isz! Vegyetek joyridert! Cak felhúzzátok a péniszre, ész tuti sziker, nektek isz, a paszinak isz! Vagy fütyköszre húzható mandzsettát! Szokfélét árulok, különféle dörzsfelülettel. Elélveztek, százszor ész ezerszer isz, ha kipróbáljátok! Vibrire isz ráhúzható, ha nincen paszitok, vagy ha a paszit inkább a szexbabák érdeklik. Lepjétek meg őt az Álomasszonnyal! Három vákuumosz, vibráló kéjnyílász, életszerű, dögönyözhető cickók, hosszúkász, szopogatható mellbimbók...
– Hol van a szexbabák felfújónyílása? – kérdezem.
– Hát ott – feleli Dalia. – Felfújják, aztán gyorsan bedugaszolják.
– Vegyetek éjszakász nővért a paszitoknak! Imádni fogja, garantálom! A szexnővér ánuszban hőmérőzik, vérnyomászt mér, ész szurit isz ad!
– Szerintem inkább olyan szexmacának örülne, akit a strandra is kivihet, gumimatracnak. Van Baywatch-baba? Vagy olyan, amit felvihet a repülőre, hogy elfoglalja magát, és ne parázzon a légiúton? Ez kéne! Stewardess-baba, ejtőernyővel! Ha zuhan a gép, a pasi csak felfekszik a szexsztyúvira, ernyőt bont, és lelebegnek.
– Ilyen szinc, de ha a paszi netán túl szemérmesz vagy szégyenlősz, ész cikinek vagy szoknak érzi az életnagyszágú babát, az sze gond! Lepd meg a paszit egy maszturbátorral! Ez egy diszkrét henger, ő cak leveszi a fedelét, és márisz ott van neki a finci punci, pihipuhi! Tuti, hogy állandóan benne lesz, cak teniszkönyököt ne kapjon! Ha közben meglepik a paszit, szemmi baj, cak felrántja a cipzárt a masztira, ész akár még matekórát, szentmiszét vagy körmenetet isz tarthat vele!
– Szexpilóta sincs? Ha csak robot is? – kérdezem.
– Szórakoztok? Moszt komolyan! Vagy vászárolnátok?
– Hát jó! – Dalia eltöpreng, majd így szól: – Adj nekem tíz deka joyridert, fél kiló gésagolyót.
– Szíkoszítót hozzá? Szíkoszítóra szükszéged lesz! Különben feldörzsöl ész begombászodsz! Egy vidám ujjackához mit szólnál? Ez egy ujjackára húzható vibri, metrózász vagy autóvezetész közben szörnyen hangulatosz! Pláne dugóban!
– Nem kell! Kicsi! – legyint Rapli.
– Van nagyobb isz, akkora, mint a fejed, vagy amekkorát cak akarsz! Kétfunkciósz vibrihez mit szólnál? Az egyik ága a punuszban táncol, a mászik a popsziban viháncol! Iszteni, nekem hihetsz! Van punuszom, cináltattam!
Dalia a fejét ingatja. Leinti a szellősen öltözött, feldombozott mellű fickót, végigsétál a polcok előtt. Péniszre húzható, bajusszal kiegészített okulárét vesz a kezébe. A menedzser menten rábukik:
– Ez ám a viccesz cikk! Vedd meg szülinapra, eszküvőre! Isztenien mókász! Nem farok-szemüveg, hanem...
– Ki ne mondd!
– Boc. Cak azt akartam mondani, hogy faszüveg, hahaha! – Rám pillant. – Na ész te? Vegyél egy édesz, játékosz műfütyit! Én cak mütyinek nevezem, hahaha!
– Kösz, nem. Van otthon Fétisem.
Mindazonáltal nem távozunk üres kézzel.
Amikor a Bíbor Romantika feliratú, rózsálló szívecskékkel és csókos ajkakkal telehintett zacskóinkkal kilépünk a kéjshopból, villan valami az utca túloldalán.
Megállok, újrafűzöm a cipőmet. Nézegetem a surranó talpát, a járdát, forgolódom, csuszatolok.
– Mi van? – kérdezi Dalia. – Rágóba léptél?
– Aha, rám tapadt valami.
– Micsoda snassz hely! – méltatlankodik, szexportékás zacskóját lengetve. – Még egy vacak próbafülkéjük sincs! Vagy egy próbasezlon a sarokban! Csoda, hogy csak néhány kacatot vásároltam?
– Akarsz temetőbe menni?
– Akarok hát!
Erőltetett menetben gyalogolunk a közeli, árnyas sírkertig.

 

 

Fantáziaszépek a régi temetők. Mintha az Idő vigaszt csorgatott volna a sírkövekre, hantokra. Átkarolhatatlanul vaskos törzsű fák terítik fölénk lombjukat, mókusok szaladgálnak a földön és az ágakon, rigóseregek fújják dalukat, borostyán zöldell körös-körül. Átjár a mesévé olvadt, megbékélt múlt hangulata.
Egy verssort vagy mondattöredéket ismételgetek magamban: „Álmokat majszoló Isten: az Idő...”
Leülünk egy átlangyosodott kőpadra. Szakítok egy borostyánhajtást, koszorút formázok belőle.
– Cyd? – kérdezem.
– Jaj, ő egy hűtlen kutya! Bőszen jár a csajjal, aki kommandósnak, kémnek, tán még asztronautának is hazudta magát. Mert persze kiderült, hogy kamu az egész, csak fel akarta szedni Cydet. Naná, világi jó fogást csinált! A manó a földkerekség egyik legszuperebb pasija, ha nem is a legszebb, de imádnivaló! Nemrég elhúztak kalandtúrázni, egyszóval hetekig nem számíthatok a legjobb fiúbarátomra, mert ő most éppen farokvezérelt!
– Örülj neki, hogy jól van.
– Hát persze. Örülök – morogja. – Kösz, hogy eljöttél velem. Jólesett. Nagyjából akkor kezdődött a süllyedés, amikor Zalman elrabolta Vivicát. Iszonyúan kiborultam. Azóta úgy érzem, mintha aszinkronba kerültem volna a világgal.
– Különös, én meg azután lettem jobban. Sőt, jól.
– Eszerint cseréltünk. Ne hidd, hogy ha összejárok más anyákkal, akár a neten, akár személyesen, egyfolytában csak egymás agyhártyáját cakkozzuk! Értelmes dolgokkal is foglalkozom. Például gyűjtöttem egy csomó jobbnál jobb kifejezést! Uriannek is van alvórongya, igaz?
– Tentemackóval alszik.
– Szóval! Nevezzük alvórongynak a kölyköcskék által ajnárolt ágybavalókat. Íme, a babaszlenges szinonimák, saját gyűjtés! Bömbirongyi, selymipárna. Dedő, pundi, cafi, csücskölős. Gonga, güzmű, güzmike. Kedvencem a poász. Ugyanis ezt Vivica hajtogatja, ő az apjától capcarált, negyvenötös frottírzoknit használja bekómázás céljára. Egy másik kisgyerek az anyja bugyogójáért bolondul, a morgóbugyi nélkül nem hajlandó aludni. Jézusmária, Denisa! Hát erről beszéltem! Úgy gügyögök, mint egy hajcsavarókkal telelőtt fejű, agyleszívott házitündér!
– Most mi van? Téged megvertek a grundon kiskorodban, ha azt mondtad, hogy egyszer majd férjhez mész és anya leszel? Mit szégyellőzöl ezen? A te rongyodnak mi volt a neve? – kérdezem, szorgosan szépítve a zöld leveles fejdíszt.
– Az enyémnek? Már nem tudom. Hát a tiednek?
– Én sem emlékszem. Most viszont tentepasival alszom. Felséges! Hat tucat Bíbor Romantika shopot pakolhatnának egymásra, vagy tőlem akár mindet is, az sem érne fel az érzelem- és értelemdús tentepasimmal! Réges-rég együtt vagyunk, és én kihagyás nélkül, változatlanul bizseredem tőle, mindenére erogén vagyok! Nálunk még csak mosolyszünet, csendkúra fordult elő, áramszünet sosem volt. Ha aludni akarunk, én gömbölyödöm hozzá hátulról, ez a kanalak a fiókban vagy a szerelmes kiflik pozitúra. Ha nem szeretnénk aludni, akkor viszont ő simul a hátamhoz, ennek is adtunk nevet, ám ezt továbbra is fedje szűzies szemérmem fátyola.
– Azért mesélsz most nekem erről...?
– Azért, Rapli. Akármit mondjon is a kor szava, te csak önmagadra hallgass.
– De a szerelem-házasság olyan nyálas, nyúlós, vattacukros, csöpögős, szürkítő, monotóniás...
– Ez volt a Kor Szava. Elhitted, vagy így érzed?
– Nos, hát épp ebben nem látok tisztán.
– Anélkül pedig így maradsz.
– Hogy a francba lássak tisztán, amikor bazi nagy hangzavar vesz körül, és mindenki mást ordibál?
– Mit érdekel az téged? Nincs saját koponyád? Mit tartasz benne? Púdert, hajzselét?
Dalia a vállamra hajtja a fejét.
– Észrevetted a kukkolót? – kérdezi.
– Azért igazgattam a cipőmet az utcán, hogy meglessem, jól láttam-e az objektív csillanását.
– Miért követ téged?
– Akarsz csókolózni, Patália?
– Miért? Már megint fotózgat?
– Teljesen bepörgött, mióta a vállamra rogytál.
– Oké, ha van kedved, megcsókolhatsz. De csakis mozisan!
Elnevetjük magunkat. Hajára illesztem a borostyánkoszorút. Felpattanok, előkapom a telefonomat, és repesve fényképezgetem a környezetemet. Titkos kísérőnk a mögöttünk tornyosuló, vénséges platánfa törzse mögé húzódik.
– Belloq tudja, miben mesterkedsz? – kérdezi Dalia.
– Ami azt illeti, a mai csínyem hallatán egy hétig hátraszaltózna.
– Mit műveltél?
– Hallottál a Keresztes Rémről?
– Persze, minden résből ő folyik. Elkaptátok, nem igaz?
– Nem őt kaptuk el. Na persze, az elkapott személy sem makulátlan. Tizenöt mázsánál kevesebbet aligha kap a bírótól: fotóalbum, napló, fegyverek, tanúvallomások mesélnek ellene.
Fotók, fotók, fotók, hajtogatja egy hang a fejemben. Az emberek manapság mindent lefotóznak, mintha nem volna memóriájuk. Memória, memória... Meghülyültem!
A homlokomra csapok.
– Megvilágosodtam! – ujjongok. – A Megfeszítő nem azért vette ki a memóriakártyát Spedo digijéből, hogy eltüntesse az őt kompromittáló képeket! Hanem azért vitte el, mert ő maga fényképezett, éspedig azt, amit Spedóval művelt! Mi van akkor, ha a többi gyilkosságot is megörökítette?
– Azért jól vagy? – érdeklődik Patália.
A platán mögé lapult fickó kidugja a fejét egy tizedmásodpercre, arra kíváncsian, befejeztem-e végre a koszorúslány-fotózást. Nem fejeztem be! Lekapom az óvatlant a mobillal.
Aztán felnagyítom a képet, többszörösére. Elkerekedett szemmel bámulom a monitort.
– Hihetetlen! – szisszenek. – Ez maga a nagy Lookie Lazan, személyesen! Amint engem követ! Sőt, megfigyel!
– A Szégyentelenes? – hörren Dalia. – Szoktam nézni a gennyes műsorát!
Mély pillantást vetek rá a telefonképernyő fölött. Arca kissé elszíneződik. Vállat von.
– Álló nap otthon kuksolok a gyerekkel. Vagyis egy rabnő vagyok! Utálom a takarítást, pürépancsolást. Naná, hogy közben a tévét dumáltatom!
– De miért naná?
– Te talán nem?! Amúgy miért követ téged a szenteskedő, sütőtök-orrú Lookie?
– Azért, dinka barátnőm, mert ő és egy másik fickó a Keresztes Rém!
– Ő és egy másik? – ismétli cérnaszál hangon. Furcsállón méreget.
– Így van, és ez mind semmi, ugyanis a gyilkosságok időpontjában nem a tetthelyen, hanem teljesen máshol voltak, huszonkét tanú igazolja az alibijüket! Na, erre tetkózz vasmacskát!
Alighogy ezt kimondom, újabb gömbvillám csapódik az agyamba. Mueller akkor veszítette el a fejét, amikor említésbe hoztam Spedo laptopját. Nem a gépben lévő szöveg miatt idegeskedik. Azt mondtam neki: szöveg és fotók lelhetők benne. A fotók nevű horgot kapta be.
Mivel azonban Spedo laptopjában valójában egyetlen fénykép sincs, csakis a széttrancsérolt számítógép vincseszteréből áshatnám elő annak magyarázatát, hogy Mueller vajon miért pöckölődött fel ennek hallatán. Ruby, hol vagy!?
Miközben a monitorját bámulom, megzörren a telefon. Bye neve villan fel a kijelzőn.
– Tudom, tudom! Hányra menjek? – kérdezem, köszönés gyanánt.
– Szürkületkor csapunk le. A tetőről ereszkednél, vagy inkább az ajtórobbantókkal tartanál?
– Megyek a tetőről.
– A barátnődet is hozod?
– Mindjárt megkérdezem, jön-e.
– A ház sarkánál, egy zöld furgonban találkozunk. Beöltözünk, felszerelkezünk, megtartom az eligazítást. Figyelj, Denisa, ne késs el, ne verj át! Két zacskó kéjgumit vettem, ugyanis ekkora sikerre számítok!
– Más újság? – firtatom.
– Oxenham bevallott egy rakás szemétséget: gyújtogatást, robbantást, ölkedvenc-lelövést, nőrablást, kényszer-fogvatartást. Mindent, ami szétment házastársak bestiális képzelgéseiben valaha is felmerült, meg amitől még csak hányni lehet. Viszont bömbölve, ordítva tagadja, hogy ő lenne a Nunászgyilkos!
– Hallatlan – felelem.
Bontom a kontaktust, megkérdezem Daliát, jön-e kommandós trubadúrnak.
Vállat von, rám tekint:
– Bye még mindig teljesen lütyő?
– Már megszoktam. Persze, Belloqkal szívesebben dolgozom.
– Naná. Ő tényleg erogénesebb.
– Lookie most még rögtönözve jött utánam. Ám ha lesz ideje felkészülni, nem éri be a szuper-digitális-éjjellátó technikákkal, hanem rövidesen kém-hallókészülékkel is felszerelkezik, a telefonomra is rászállhat. Tehát most kell őt leráznom. Segítesz?
– Jó hogy! Trubadúrnak is elmegyek. Mayron dokinőt is felkeresem. És köszönöm neked.

 

 

A fülledt, szűkös furgon mélyén öltöm magamra a sötétszürke formaruhát, golyóálló mellényt, álcasapkát, sisakot. Csípőmre aggatom a műsoros derékszíjat, amelyen késtől tonfáig, tartalék tártól ilyen-olyan gránátig ezerféle macsóság függ-lifeg. Végül felcsatolom a hónalj- és combtokot, s lélekben legott pukedlizek Wyne-ék előtt, akik télen-nyáron ilyen szerelésben üldözik a fegyveres latrokat. Rongyaimból máris facsarni lehet a vizet, és a sóveszteségen kívül még sérv is fenyeget.
Zsöti kiosztja a pisztolyokat, hevedereket.
Csövüknél fogva az orra elé tartom a két stukkert.
– Ezek élesek?
– Nem, a játszótéren koboztam a srácoktól! Naná, hogy élesek!
– Miért? Ha mégis nemet mond a kis bige, kinyírjuk?
– Azért, hogy minél életszerűbb legyen. Tudsz bánni a fegyverrel, nemde? Akkor meg mi baj történhet? Hülyére nem bíznám.
– Én is kívánlak.
– Hol a bendzsóm? – nyögi Bye.
– Milyen bendzsó?
– Ne izgulj, nem géppisztoly. Igazi bendzsó. Mint tudod, a végén szerenádot adunk Tyriának. Egy szuperdögös country-dalt választottam, ahhoz kell az instrumentum.
– Bendzsóval a kezedben akarod rárúgni az ajtót? Mily szívszaggató! A lány, a szülei vagy a szomszédok nem kapnak esetleg szívrohamot?
– Miért kapnának? Pont híradó-időben támadunk. Épp ugyanezt látják majd a tévében is. Ki figyel oda manapság, ha a mellette lakóra zúzzák az ajtót-ablakot?
– Te bezzeg odafigyelsz a szomszéd bige körül illegő-billegő, nyalka tűzoltóra! Azt képzeled, nem tud újfent lehéjazni? Idejön a víztartályos szerkocsival, és hatezer atmoszférával felírja az ablakra, hogy tubarózsám, légy az enyém! Vagy telenyomja a lányszobát romantikus oltóhabbal.
– Kösz, hogy lelkesítesz. Utálom a tűzoltókat!
Dalia becsattintja combján a fegyvertokot.
– Ha a barátnőd rajong a lánglovagokért, a Bíbor Romantikában nemsokára vehetsz neki felfújósat, százfokozatú, zselés vibrátorral, aktív nyelvvel, csákánnyal! Épp ma intézkedtünk ez ügyben! A csaj a nyakadba fog ugrani hálából! Hát nem oltári baromság, hogy azért rendezünk kommandós show-t a csajának, mert egy rivális bigének egy snájdig tűzölő teszi a szépet?
– Hiszen tudod: a szomszéd farka mindig zöldebb – jegyzi meg Írmag. Bár a hátam mögött öltözködik, pontosan érzem hollétét.
– Konkrétabban: a tűzoltó farka mindig hosszabb! – kuncog Tropa.
– Ez a szlogen ki ne szivárogjon innen! – mordul Bye. – Tyria meg ne hallja!
Ezerfokosnak érzem környezetem hőmérsékletét, a páratartalom ugyanannyi, százalékban. Feltűröm a sapkaszegélyt, már-már kilógatott nyelvvel lihegek. A veríték marcangolja bőrömet, ám vakarózni nem tudok a rám aggatott áthatolhatatlan cuccoktól.
Zsöti megragadja az alkalmat, és utasításokkal lát el minket.
– Tehát Dalia, Denisa és Írmag a tetőről suhan le. Megmutatom nektek, melyik ablakon kell behatolni.
– Jó ötlet – mondom.
Trent felnyerít:
– Képzeljétek, mi lesz vele, ha eltévesztjük a kéglit, és felszedünk neki egy vénülő, nimfomániás birkózónőt!
Zsöti meg se hallja:
– Trent, Tropa meg én berobbantjuk az ajtót, persze csak a zárat, lajtosan, és bevágjuk a gránátot. No meg beszórjuk a szilveszteri petárdákat is, hogy ünnepélyesebb hangulatot keltsünk. És beözönlünk...
– Amennyire három csávó özönlésre képes – jegyzi meg Tropa.
Ő szintén zsaru, tízkötetnyi véres múlttal, és még alig múlt harminc. Válla széles, csípője keskeny. Golyóit borotválja, az arcát nem, ezt általában szóban közli, ám egy ízben demonstrálta. Így élünk Ketyó Cityben.
Felrakjuk a füleseket, végigtekintünk egymáson. Mindenki tökéletes kommandós benyomást kelt. Roppant harciasnak, hatékonynak látszunk.
Mi hárman előremegyünk, elfoglaljuk helyünket a nyolcszintes épület tetején. Rögzítjük köteleinket. A rögzülést én kiskorút nevelek a háztartásomban! felkiáltással Dalia tizenötször ellenőrzi. Régebben tényleg sokkal lazább volt. A magam részéről mindössze kétszer vizsgálom meg a kötélvéget, aztán betájolom magam, nehogy elvétsük a berúgandó ablakot.
A tetőn lágy szellő fújdogál. Erősen alkonyodik, a színes, szélesvásznú naplemente ezúttal elmarad, kövér fellegek lomháznak az égbolton, szürkévé búsítva a külvilágot. Ha a szél nem élénkül meg, tíz év alatt sem ér ide a zivatar. Lehasalok a peremen, körbefürkészek.
Négy tojásegyforma, nyolcszintes ház magasodik az alant zöldellő terecske körül. Az erkélyeken futómuskátli-zuhatagok piroslanak, mosott ruhák porladnak a fregolikon. Némelyik balkonon hőségtől pilledt lakók hevernek karosszékükben. A szemközti épület felső emeletén ősz hajú asszony és bársonytalpú kedvence könyököl az ablakpárkányon. A nő nem lát meg bennünket, a fekete macska ránk mereszti színarany szemét.
Írmag persze nyomban a tallérsárga szempárba bámul. Szélsebesen visszatolat a szegélyről, lesodorja fejéről sisakját, álcasapkáját.
– Láttátok? – hördül. – Fekete macska! Rossz ómen! Nem ereszkedem! Tuti, hogy lezuhannék!
Lehúzom kesztyűmet, nadrágomba törlöm csatakos tenyeremet, majd a körmeimet bámulva megjegyzem:
– Ha elmesélem a Három Hősben, hogy Írmag berezelt egy macskától, lecserélik a cégtáblát!
– Két Hős és Egy Gyávára? – kérdezi Dalia.
– Ki gyáva?! Ha nem tudnátok, berepülőpilóta akartam lenni! – pattog a babonás. – Amikor a felvételire mentem, a kapuban ült egy fekete macska! Hát így nem lettem berepülőpilóta!
– Berepülő villamosvezető simán lehettél volna, csupán egy bekrepált váltó kell hozzá. Sőt, még most sincs késő, hogy berepülj, mint villamosvezető, vagy mint motoros, targoncás. Végtére is, nem vagy olyan öreg, mint amilyen rigolyás – vigasztalja Rapli. – Egyszer én berepülő sofőr voltam. Siettem picit, tehát baromira megpördültem a jeges úton, és berepültem a parkba. A bokrokat letarolva a tavon landoltam. Mákomra koripályás viszonyok fogadtak legalább úszni nem kellett. Na de aztán mire kicsúszkáltam onnan, jégtáncra is kiképződtem.
A macska öklömnyire tátott szájjal, hosszan ásít. Aztán leroskad a könyöklőpárnára, a szügyére görbíti a fejét, két mancsával betakargatja a füleit, és kómába zuhan.
Zsöti szól a fülesben, hogy indul a kuvikos óra.
Vagyis: öt, négy, három, kettő, egy, HALÁL!
Siklunk. Elsuhanunk egy, kettő, három ablak előtt. A negyediken nagy elánnal áthatolunk. Odabenn már elsült a ricsajgránát, durrognak a bulis petárdák. Szikra- és hangorgia tombol.
Padlót érek, elengedem a kötelet. Dalia érkezik mellém jobbról. Írmag a másik oldalamon pattan le a liánról.
A trubadúros effektek veszettül teszik a dolgukat: pukkannak, dörrennek, vakítanak, kápráztatnak.
Kéznyújtásnyira egy húsz év körüli lány sikítozva fogja a fejét.
Nem szimulál, tényleg stresszes.
Tőle balra egy ötvenes asszony a fotelba hanyatlik. Remélhetőleg csak próbainfarktust kapott.
Egy fotellel arrébb a házigazda fel sem ugrik, inkább két kézzel markolássza a karfát.
– Kuvikdalos szép jó estét! – sóhajtom.
Zsöti és Írmag a sikongató lány elé perdül. Feltűrik az álcasapkát, kézbe kapják a bendzsót, megpengetik a húrokat, s kiömlend belőlük a dal...
Pánikszerűen eldobáljuk füleseinket.
Ébresszenek fel! Most azonnal! Követelem!
A szobai tűzijáték kifullad, ám a fotelokkal szemközti tévéből pokoli lövöldözés hallatszik.
Szemközt, a folyosón bevágott ajtó durran.
Éles, magas, hisztérikus férfihang üvölt:
– Zsaruk! A kurva életbe! Zsaruk! Futás!
A bezúzott bejárattal szemben pörgő fickó bebámul a nyiladékon.
Találkozik a tekintetünk.
A hisztiző pasas reflexből stukkert varázsol a markába.
Félresodrom a bendzsózásba vakult trubadúrokat mert a lővonalban epekednek.
A kinti fickó három lövést ad le ránk, a szemközti lakásból kirohanó társait fedezve, majd szitkot rikoltozva utánuk lódul.
Zsöti felocsúdik, eldobja a hangszert, és szájon csókolja hűdésesnek tűnő imádottját.
Daliával és Írmaggal az ablakhoz lódulunk, megragadjuk a himbálózó köteleket, és folytatjuk az ereszkedést.
Bye, Tropa és Trent a lépcsőház felől veszi üldözőbe a menekülőket.

 

 

Négy bolydult fickó robban ki az épületből. Közös jellemzőjük, hogy a felsőtestük kimunkált és pucér. Nyáriasan tarka térdnadrágot, vadkender-mintás hajkendőt viselnek.
Bőrszínük vegyes: fekete, fehér, sárga. Mind valahányan stukkert markolnak. Egyiküké bézbólütő méretű.
Meglepjük őket a kapu felől.
Írmag kiszemel magának egy ámokfutót, és combon lövi. A gigász megroggyan, támadója felé pördül, és viszonozza a lövést. Tőlem is kap egy skulót, az a csuklójába mar. Elejti a fegyvert, sérült lábát vonszolva tovaszökdécsel a házfal mentén. A mesterien megtervezett épületet tízméterenként ferdés betongyám támogatja. A sajátos lábazat fedezékét nem csak mi használjuk ki, hanem a menekülők is.
A böhöm parittyát cipelő, legfeljebb tizenhét éves fickó nem hagy kétséget afelől, hogy ő ugyan nem viccel, panccsá lő bennünket, ha továbbra is támadunk.
Megpróbálkozunk persze a verbális térítő kommunikációval is, ám a lövöldözés belénk fojtja a missziós szándékot.
Ami azt illeti, ütésünk sincs, kiket hajszolunk, mi több, már az sem teljesen egyértelmű, hogy mi kergetjük-e a kendősöket, vagy inkább azok vadásznak ránk.
Zsötiék valamiért leragadtak az épületben, legalábbis a külvilágon nem mutatkoznak. Ha nem lőtték halomra őket, akkor odabenn leltek maguknak elfoglaltságot. Még az is lehet, hogy Bye visszament bendzsózni, nehogy veszendőbe menjen betoppanásunk szívbénító hatása.
Mindenesetre a pucér mellkasú fiúk szorgosan tüzelnek ránk. Épp ezért először is ártalmatlanítani kéne őket. Második lépésben talán megtudakolhatjuk, miért is izgultak fel kommandós szerelésünktől.
Ha ezt a hancúrt túlélem, óriási sorállás alakulhat ki a hátam mögött. Többek között a Főnök, Wyne parancsnok, valamint Mogorva fog ott tolongani, hogy jóízűen szétrúghassa a seggemet.
Nos hát. Elhagyom fedezékemet. Átrobogok a bejárati ajtó előtt, ezt bentről valaki egy golyóval honorálja. A lövés elkerül, a bezúzott üveg szilánkjai megtalálnak.
Éljen a repeszeket is felfogó kommandós szerelés! Hallom a tankálló sisakomat végigkarmoló üvegtörmelék kaparászó hangját, vagy ezt csak képzelem. A lépcsőházi lövöldöző golyót kap, a csatazajban felismerni vélem Zsöti pisztolyának öblös basszusát.
A combon és csuklón lőtt menekülő két ferdés betongyámmal előttem szöcskézik az ép lábán. Társai előrébb loholnak. Úgy tűnik, őt hagyták hátra, hogy fedezze megpattanásukat.
Dalia elkámforolt mögülem. Őt ismerve gyanítom hogy az épületet övező fagyalbokrok között surran. Meglehet, máris a kendős fiúk elébe került.
Írmag is teleportált valamerre a hátam mögül. Ő talán a kerülőúttal próbálkozik.
Zsötiék gurulnak ki az épületből, és rögvest a falhoz tapadnak.
Bye jelzi, hogy két fickót hibernáltak odabenn, cserébe elmutogatom a mi helyzetünket.
És ezt is: ugye, most mily elegánsan rádiózhatnánk, ha nem kukorékolja-bendzsózza le rólunk a fülest?!
Ellököm magam a betonfaltól, és a két sebből vérző fekete fickó felé repülök. Neki immár nem tetszik a ráosztott fedezőszerep, inkább a saját bőrét mentené. Megpróbál kitörni a szomszédos épület kocsikkal telezsúfolt parkolója felé. Előrobban a gyám mögül, vad lövöldözéssel csörtet a bokrok irányába. Bal kézzel ügyetlenül használja stukkerét. Futólépésben közelítek hozzá, s amikor célba vesz, a földre vetődöm. Lendületből mellé gurulok, kirúgom kezéből a fegyvert. Felpattanok, a sajátommal halántékon csapom. Vészsebesen kapom elő a bilincset, és a kovácsoltvas szeméttartóhoz rögzítem a rogyadozó korpuszt. A romboló az arcomba öklel. Még jókor leszegem a fejem, homloka a sisakon csattan. Térdem a hasfalán, pisztolyt markoló kezem a tarkóján dörren. A fickó elveszti a kendőjét és az eszméletét.
Megyek tovább.
A gigászi stukker révén férfivá lett tinédzsert utoléri a Végzet Asszonya. A százkilós fiatalkorú döbbenten bámulja a bőszen vijjogó harcművésznő rakétaként feléje száguldó lábát, aztán meg tovarepülő parittyája után pislog.
Dalia lovagiasan megvárja, míg kissé észhez tér, és cselekvésre szánja el magát. Mihelyt a fegyvertelenné vált fickó testcsatát kezdeményez, ő idegbénító rikoltozással megpördül a tengelye körül, s a kör végén nyakon rúgja a csodálkozó izomképletet. A legény hanyatt vágódik, ám kegyetlen talpassal fogadja az utánahajoló Patáliát.
Elsüvítek a közelükben. A böhöm csúzli épp az utamba akad. Futtomban görnyedek le érte, kikapom a tárat, kiürítem a csövet. A súlyzónak is nehéz fegyvert félrehajítom, a skulófészket mellényem kétmillió zsebének egyikébe csúsztatom.
Visszalesek a vállam fölött. Dalia egyértelműen győzelemre áll, ragadozómadarat idéző vijjogása messzire hallatszik. A tűzoltófíliás bige lebénításához csak pocsékoltuk a zajgránátot. Elegendő lett volna beküldeni a rikoltozó harcművésznőt. Az izomhalmaznak most jócskán jaj lesz, hiszen diszfóriás barátnőm módfelett raplis.
Az imént tett kitérőm folytán Zsöti elém kerül. Megütközik az egyik félmeztelen rombolóval. Első lépésben kirúgják egymás kezéből a stukkert. A másodikban szenvedélyes ökölvívásba kezdenek. Ismét megállapítom, hogy Bye egész jó pasek, kár, hogy jócskán huzatos a feje meg a szíve.
Kell nekem ökölvívókban gyönyörködni? Valaki aljasul hátba lő.
Az ütés hatására felgyorsulok, mielőtt összeesnék.
Amint talajt fogok, villámgyorsan a hátamra hemperedem, stukkerrel a kezemben, ám tüstént le is eresztem a fegyvert.
Trent és Tropa vetődik a lépcsőházból előtámolygott merénylőre. Flaszterra sodorják a lövöldözőt. Mennydörgő ökölcsapásokkal igyekeznek jóvá tenni, hogy korábban felszínesen hibernálták a fickót.
Tropa barlangos hangon bömböli: addig üsd a faszit, amíg meleg! E buzdítás közepette kábítják passzívvá a hátbalövőt.
Időközben Írmag és az általunk üldözött negyedik fickó ínszaggató gyalogvágtában közeledik a háztömbhöz tartozó, hagymakupolás tornacsarnok-féleséghez. Felszökkenek, és utánuk lódulok. Első légvételeim fájdalmasak, ám kisvártatva megfeledkezem a mellény által felfogott golyóról.
A hirtelen felhorgadó szél szemből ront nekem, feltartóztatni próbál. A közvilágítás még nem reagált arra, hogy a förgeteg által fölénk tolt vészterhes, fekete fellegzet éjszakává sötétítette a mélyszürke alkonyulatot. Sisakomon esőcseppek koppannak.
Írmag a dühödt lövöldözés közepette nyargaló fickó nyomában a csarnokba rohan. Lehülyézem, de követem őket.
T alakú folyosóra toppanok. Az űzőcskézők lefelé trappolnak egy szűkös, homályos lépcsősoron. Mennyei. Söprök utánuk, mellettem lapostányér formájú, kevés fényű lámpák rondállanak az összefirkált falon.
Fogtöméslazító hangon csikorduló fémajtón loholok keresztül. Sziszegő csövekkel, henger alakú tartályokkal, párás büdösséggel telített, jókorább helyiségbe érkezem.
Megérzem Írmag közelségét.
Szageffektes társam egy szerényebb méretű tartály mellett kuporog fél térden. Integet nekem, hogy bukjak le, menjek oda hozzá, vagy tűnjek el, mert itt aztán férfias küzdelem zajlik.
Mielőtt bármit is felelhetnék, a szökevény észrevesz, és nekem szentel egy komplett tárat, hogy érezzem: vagyok valaki.
Íves delfinugrással lendülök át a nyílt téren. Behúzódom Írmag mellé, tán még hozzá is bújok, védelmet keresőn.
– A kurva anyját! – súgja a babonás. – Ismerem ezt a pofát. Piti díler volt nemrég. Most nem jut eszembe a neve.
Még folytatná, ám a fickó betájol minket a fülével, és újabb tárat áldoz ránk.
Rejtekhelyünk inkább tökéletlen, mint biztonságos, ezért egyelőre nem vesszük át a kezdeményezést. Inkább ellappangunk a golyózáporban.
– Becsukhattad volna az ajtót! – zsörtölődik mellettem Írmag. – Haláli huzat van! Máris kapar a torkom!
Rábámulok. Tényleg komolyan beszél.
A lövészkedő romboló bezúz fölöttünk egy hályogüveges ablakot. Orkán süvít végig a helyiségen.
– A kurva anyját! A végén még irtóra meghűlök! – morran Írmag.
Náthától való félelmében előpattan a fedezékből. Míg a kendős fickó tárat cserél, ő előrébb rohan két hengernyit. Bevágódik egy böhöm fémhordó mögé, s dühödt tüzelésbe fog.
Két lövés közt visszafordul felém, és rám ordít:
– Becsuknád végre az ajtót?!
Anyád borogasson!
Balra húzódom, míg ők egymást cakkozgatják. A vasmonstrumok között lopakodom előrébb, nesztelenül, mint az egér.
A kicsiny, tejüveges ablakok mögött villámok cikáznak. Midőn kialszanak, az ablaksor mélylilából jégszínűvé fakul.
Jégszínű, jégszőke, Jéghegy, kopogja fejemben a vékonyka hang, pontosan az, amelyik a fölöttes énemmel szokott vitázni. Tüstént felbátorodom, elvégre máris hárman vagyunk.
Jégszínű, jégszőke, Jéghegy. Mit akar ez jelenteni?
Újabb villámcsokor csap le az ablaksornál. Az üvegek orgonalilává fényesednek, elhalványulnak, s egy jegeces villanás végén visszahomályosulnak.
A lehalkított telefon vibrál a nadrágzsebemben. Vajh, ki kopogtat? Sajnálatos, miliőm zajossága nem kedvezne a társalgásnak.
A romboló észleli lopakodó közeledésemet, és néhány jól célzott lövéssel megfektet.
A három számmal bővebb kommandós nadrág jobb oldali zsebe alám csúszik, kínos ponton. A gerjedt telefon vadul rezeg. Ah, nyögöm. Ah, ah és ah!
Élménydús halálom lesz.
A vibráció hosszan-hosszan folytatódik, és a kontaktusfelvétel késlekedésével arányosan felerősödik. Mélyülő érzületek közt hányódom. Hagyd már abba, sóhajtom, majd: jól van, nem bánom: csináld!
Átvillan agyamon, mit szólna mindehhez anyám. Nem megmondtam, édes lányom, hogy inkább zongorálj?!
A telefon abbahagyja a stimulálást.
Miközben emiatt sajnálkozom, más ötlet is átrémlik elmémen.
Előhúzom mellényemből a bézbólütőszerű stukkerből kinyert tárat. Kivárom a pillanatokon belül bekövetkező villámcsokrot. A mélylila színű ménkű-csapkodásban a lövöldöző fickó acélparavánja felé hajítom a skulófészket.
A becsapódás szokatlan hangú robaja kirezzenti búvóhelyéről a rombolót.
Megpillantom a fickó fegyvert tartó karját. Több se kell.
Tüzet nyitok. A díler stukkere elröppen, kifröccsenő vére feketének tűnik a villámfényben.
A telefon újrakezdi a vibrálást a nadrágomban. Aktiváltan felpattanok az istennyilazást követő égdörgésben, és a rombolóhoz szárnyalok.
Ő pedig az ép kezével nyúlna a fegyveréért, ám azt félrepöccintem előle.
Ököllel felém sújt. Stukkerem vasával támasztom meg lecsapó karját. Csontja furaféle hangon reccsen, akár a hasadó vitorlavászon. Mielőtt még a fájdalom az elméjébe sugározna, rábukik a csuklómra.
A padló felé fordítom a csövet. Váratlan könyökütéssel térítem el figyelmét a pisztolyom megszerzéséről.
A telefon tovább rezeg a zsebemben, immár kevésbé erogénes zónában. A vibráció sürgetésként hat rám.
A romboló szájon vág, majd mandinerből halántékon csap. Odébb tántorodom, felemelem a fegyvert tartó kezemet. Átlövöm a térdét, és meggyőzően jelzem, hogy szívlövésben is mesteri vagyok.
A gaztevő lehuppan a padlóra.
Írmag közeledtét érzem.
Elhátrálok. Kisöpröm arcomból a maszkot, és vért köpök, mint Mimi.
Így jár, aki bohémul él.

 

 

A rombolók által süllyedő hajóként elhagyott lakásban kevéske bútort, ám annál több ládát találunk.
A ládákban zacskók, tasakok, csomagocskák hevernek. A tabletta, por és gyanta állagú tudatmódosítók rengeteget érnek, mind zsetonban, mind sittbéli években mérve.
Mindent értünk.
A lerombolt drogmenedzsereket egyenruhás kollégák furikázzák el az ömlő esőben: ki fogdába megy, ki pedig rácsozott kórházba.
Fotósok és riporterek tülekednek körös-körül. A ház lakói is buzgón villogtatják vakuikat. A zsarutársak hasztalan próbálják visszaszorítani a kíváncsiskodókat. A bámészkodó tömeg eltorlaszolja a folyosót és a lépcsőházat. Nem is vesszük le az álcasapkát, holott fulladozva pihegünk alatta, ráadásul így még a vérköpködés is bonyolultabb.
A konzervált arcú Manír szóvivő lelkendezve fontoskodik, ám az is lehet, hogy fordítva csinálja.
Odakinn végítéletszerű időjárás tombol. Az áradó eső vízfalat alkot, a villámlás csupán másodpercekre szünetel. Szörnyordító mennydörgések rázkódtatják a házat, a lámpák szaporán pislognak, mintha zavarban volnának.
A megbabonázott Tyria képtelen leszakadni az est hőséről, bal kezét Bye vállán tartva követi őt mindenhová. A próbaszívrohamon átesett szülőpár is rettentő büszke leányuk fiújára. Zsöti pedig sütkérezik a dicsőségben, úszik a boldogságban, egyszóval mentálisan hawaiiol.
Telefonom újrakezdi a rezgőzést. Kézbe veszem a kis kedvest, végigsimítok rajta. Csak nemrég vettem a szédítő tempóban fejlődő technika eme százoldalú remekét, és máris mily meghitt a viszonyunk! Eltökélem, hogy pikáns kalandunkat meggyónom Belloqnak. Lesz, ami lesz!
Nem ő hiányol. A kijelző szerint ismeretlen hívó keresget.
– Lookie Lazan vagyok – hallom. – Már vagy fél órája üldözöm. Mit művel éppen? Félrelép, hehe? Akarja még az alibimet?
– Akarom.
– Eljönne érte? Éppen egy forgatáson vagyok. Itt mindjárt le is ellenőrizheti a munkaszalagon a dátumot, időpontot, mielőtt még beképzelné magának, hogy becsapom.
– Úgyis lendületben vagyok.
– A kedves férje tudja, merre jár? Mert otthon nincs!
– Én nem vagyok otthon?
– Magácska. Tudja, hol van a Fenyőrigó utca?
– Valahol a folyó környékén.
– Ott, ott, a csatornasoron, a Fedeles Hídnál. Odatalál?
– Megkísérlem, bár nem vagyok egy postagalamb.
– Uramisten, mit nem ért ezen? Figyeljen! Tenger, folyó, csatornák, lagúnák. Amerre a turistaáradat hömpölyög. A Fedeles gyalogos híd, ott tegye le a kocsiját. Átsétál a hídon, elfordul balra. Remélem, nem tintás, mert nagyon keskeny a járda azon az oldalon. Nehogy nekem a vízbe szédüljön! A harmadik házban várom, nyitva lesz a csatorna felőli bejárat. Egyedül jöjjön, kíséret nélkül! Ugyanis számomra a forgatás szent rituálé, és utálom, ha szétbarmolják. Mit gondol, idetalál?
– Megpróbálom.
– Igyekezzen, mert nemsokára végzünk a felvétellel, és összecsomagolnánk. Ne várakoztasson! Magácska szerint mennyi idő alatt ér ide? Azt tudja, hogy most hol van?
– Húsz perc – felelem, a második kérdést eleresztve a fülem mellett.
– Várom – búgja Lazan.
E pillanatban a telefonom kikapcsol. Zsebre vágom a döglött ketyerét. Megbököm Dalia könyökét.
– Éhen halt a vibrátor – sóhajtom búsan. – Kérlek, hívd fel Belloqot, és mondd neki, hogy forgószélként söpörjön utánam.
Elismételtetem vele a címet.
– Mi van ott? – kérdezi.
– A Megfeszítő Gyilkos.
– Veled mehetnék?
– Menj haza Vivicához.
– Remélem, látlak még.
Hálát adok az égnek, hogy még nem vetkőztem le különítményes gúnyáimat. Meglötyögtetem a cipőmben összegyűlt vizet, két ujjal tisztelgek a hátramaradóknak, és átfurakodom a sokaságon.
A lenti esőáradatban nehezen találom meg a Montereyt, aztán percekig hallgatom a párásságtól hisztis önindító hörgését. Rimánkodom, fűt-fát ígérek, hízelgek a járgánynak. Monty még cicózik velem. Montyka beindul végre. Te édes macitalp!
Az ablaktörlő lapátok nem győzik félresöpörni a vízfüggönyt, az üvegek bepárásodnak. Ha kinyitom az ablakot, betódul a zivatar.
Előrehajolva fürkészem az úttestet az orrhossznyira szűkült látási viszonyok között. Hátamon gleccser csordogál. A golyóálló szerelés által leszorított melleim alól veríték-cseppek gördülnek a hasamra. Még a térdem is izzad, a fülem is ragad.
Mérgemben végigtapogatom a rajtam függő túlélőarzenált. Mindent rendben találok. Reszkess, Lazan! Meglátjuk, ki sétál csapdába.
Lassabban haladok a vízözönben, mint egy csigabige. Megint előjön a visszhang a fejemben. Jégszínű, jégszőke, Jéghegy.
Aztán már csak ez ismétlődik: Jéghegy, Jéghegy, Jéghegy.
Beugrik végre. Spedo gépiratában olvastam ezt a nevet.
Mindössze annyira emlékszem, hogy Jéghegy nevű interjúalanya például az önfeladás szintjén imádja mélyen vallásos, nagy tudású fölöttesét.
És ekkor még az is eszembe jut, amit a Clifton-gyilkosság másnapján a kutyáit sétáltató Gruber doktor mondott a fóliakabátos, fura fickóról.
„Mindössze annyit láttam, hogy valaki befordul az átjáró sarkánál. Az illető vacak esőkabátot viselt, tudja, olyan fóliaszerű, zizegős, átlátszó holmit. Nagyon csillogózott rajta a lámpa-fény, főleg a kapucniján. Mielőtt a fóliás fickó eltűnt volna a zugutca sarkánál, alaposan szemügyre vettem a külalakját. Arra gondoltam ugyanis, hogy ha azonos a görényes illetővel, akkor az aljas bántalmazás miatt rendreutasítást intézek hozzá. Ám ez nagyjából átlagos méretű, nem túl magas, kissé testes, negyvenötven év körüli férfi volt. Mielőtt bekanyarodott volna az átjáróba, visszafordult egy pillanatra. Maszkfélére nem emlékszem, de mintha az arcát is csillódzó fólia fedte volna. És mintha egy pápaszem is megcsillant volna. A haja rövid lehet, legalábbis nem látszott ki a kapucni alól. Szóval a fickó többé-kevésbé átlagos kinézetű, enyhén otromba mozgású, középkorú személy volt. Csupán az esőkabátja lepett meg, hiszen az elmúlt napokban szemernyi csapadék sem hullott. Úgy véltem, a kutyácskáim is emiatt ugatnak oly bőszen, hiszen ők egyébként végtelenül jámbor, szelíd teremtések. Hasznát veszi az elmondottaknak?”
Akkor nem vettem komoly hasznát. Most bezzeg!
Jéghegy, önfeladás, otromba mozgás.
„Mintha” szemüveget viselt volna: netán keret nélküli szinte láthatatlan okulárét hord?
Miért csillogózott a fóliakabát kapucniján a lámpafény? Miért is rémlett úgy Grubernek, mintha a fickó arcát is csillogó fólia takarná?
Nos, Denisa, kis butám?
Jégszőke. A kurta haja és a borostaszakálla is. Ez bizony csillogózhat a lámpafényben!
Előveszem a telefont. Hasztalan nyomkodom, nem kel életre. Hát nem szörnyen különös ez is? Hiszen a temetőlátogatás után hazaloholtam, és amíg otthon időztem szeretteim körében, szoptattam a mobilt! Vagyis őtelcsisége nem halhatott éhen. Most viszont nem működik. A vihar művelte? Kikapcsolták?
Félredobom a ketyerét. Majd később utánanézek Cliff Coronel előéletének.
Még az is lehetséges, hogy perceken belül találkozom vele.
Hiszen ő a két Megtorló ítélet-végrehajtója.
Így lehet tűzálló, csókálló, atombiztos, tuti fix alibije a két inkvizítornak! Ily egyszerű.
Spedo felismerte Jéghegy-Coronel megszállottságát, ezért készített vele interjút.
Megint felkapom a halott telefont, és újfent visszaejtem a másik ülésre.
Legalább Zsötit elhívhattam volna.
Nyugi, Denisa.

 

 

Nem véletlenül rajongják a turisták ezt a környéket.
Őseleink csatornássá szelídítették a tengerbe igyekvő folyó mocsaras torkolatát. A réges-régen készült házak arról mesélnek, hogy a hajdani építőmesterek szívesen elszöszöltek művükkel, hiszen nem egy-két emberöltőben gondolkodtak: ők az örökkévalóságnak szánták alkotásukat. Megsallangozták vagy befigurásították az ablakok körüli falszegélyeket, egyedi bejáratokat álmodtak, nem tűrtek el két egyforma kilincset és kopogtatót két különböző kapun.
A többszintes, keskeny házak félköríves balkonjai emberalakot vagy fantázialényt formázó kőgyámokon támaszkodnak, vascsipkés korláttal szegélyezetten, míg a falból előugró, télikertszerű erkélykiszögelléseket kazettás üvegtáblák fedik.
Átsétálok a festett üvegburával borított Fedeles Hídon. Az áradó eső döngöli a mesebeli jelenetekkel piktorált tetőt és az oldalfalakat. A cikázó villámfények csalókán bemozdítják körülöttem a képzelet szülte alakokat, az ölelkező párok táncra perdülni látszanak, a hízott gyümölcsökkel teli fa hajladozik a szélfúvásban, a birkák arrébb mozdulnak a legelő zöld füvén, és az unikornis a mellette térdelő fehér ruhás szűz ölébe hajtja fejét.
Elvarázsolt hangulatban érek át a hídon, balra kanyarodom. A Fedeles alatt hattyúk és vadkacsák imbolyognak a vihar által lötyögtetett vízen, odébb kikötött csónakok kocogtatják a kőburkolatos partoldalt. A csatornát övező, többszintes házak egymáshoz támaszkodnak, némelyik ablakban lámpafény sárgállik. A dühöngő vihar sokakat rábírt, hogy becsukják spalettáikat. Keserédes, fülledt nyárillat lebeg a víz fölött.
Rőzsekötegszerű villámkéve csap le előttem, és káprázó szemem láttára bomlik orgonalila szálakká. A cikcakkos fénynyilak szerteszét szóródnak, körbekerülik a szembeni hidacskát, végigvillódznak a korláton, a tetők magasába fröccsennek, a házfalaknak ütköznek. Lecikáznak a sötétlő vízbe, és néhány pillanatra lángra lobbantják a mélységet.
A tűzijátékot követő mennydörgés robaja csaknem kiugraszt golyóálló ruházatomból. A partszegélyen sorakozó kandeláberek hunyoríntanak néhányat és kialszanak.
Sűrű éjszaka terül rám. Az eső zizegve, kopogva szakad tovább, az épületek immár fenyegetően hajolnak fölém. A járda valóban szédítően keskeny, az apróköves burkolat síkos. A fal közelében haladok, talpig sötét öltözetben, láthatatlanul.
Mielőtt belépnék, szemügyre veszem a házat. A háromszintes épület falából félköríves balkon öblösödik elő. A következő villámbokréta megvilágítja a kovácsoltvas korlát motívumait, a dézsában hajladozó legyezőpálma széltépázta leveleit. A kicsi ablakokat fatáblák fedik. Csupán az erkély melletti spaletta alsó része nyitott, a sátorosan kitámasztott deszkaelem mögött lámpafény halványlik.
Kiveszem a combtokból a stukkert, a csövet ceremóniásan a homlokomhoz érintem. Az arcomat takaró, lucskos maszkon át is érzem a fegyver fémes, olajos, férfias, merésszé tevő szagát. Csak nemrég láttam, amint Írmag a pisztolycsővel vetett keresztet magára, s végezetül szájon csókolták egymást.
Titkos fohászomat elsóhajtva belököm a kaput. Ahogy az tárul, újabb villámok bomlanak elő az éjből, és felvillantják az ajtófaragványokat.
Világtalan folyosóra lépek. Néhány pillanatra a falhoz simulok, s az égbolt döndülésekor behajtom a kaput. Fülelek, csupán az eső hangjait hallom, ám ez most nem békés neszezés, az ömlő vízáradat döngeti az ereszcsatornák falát, püföli a fatáblákat, kopog a kövezeten.
Köröttem teljes a sötétség. Forgató stábnak, bárminemű életnek híre-hamva sincs, és pontosan ez az, amire számítottam.
Éjjellátó macskaszemre váltok. Környezetem bezöldül és valamelyest megvilágosodik.
Előttem, kissé jobbra, egyenetlen szélű grádics vezet a pincébe. Szemből néhány lépcsőfok a nappaliba visz.
Felsurranok. Körbenézek a tágas helyiségben. Párnákkal teleszórt ülőgarnitúra, kényelmes fotelok, lábzsámoly, könyvekkel, újságokkal borított asztalok, vak tévéképernyő bomlik elébem az éjből. Alighanem magános nő lakik itt.
Végigjárom a szintet. Figyelek a függönyökre, ajtókra, a takarásban lévő helyekre.
Mindegyre rosszat sejtek. Nem újdonság, hisz eddig sem sejtettem jót.
Átfürkészem a gardróbszobát. Impresszióm bizonyossággá válik: csakis női holmival találkozom; a ház lakója a harmincas éveiben jár.
A konyha, kamra, mosóhelyiség megtekintése után nekivágok a felfelé vezető, fakorlátos lépcsősornak. Az első deszkafok felnyög alattam, inkognitóm veszélybe kerül.
Föllevitáljak, vagy megvárjam a következő istennyilát? Utóbbit választom. A villámlást követő égzengésben szaladok az emeletre. A folyosón a falhoz simítom hátamat. Csukott ajtók sorakoznak körülöttem.
A szemközti ajtó alól vértócsa alakú, vajsárga fényfolt szüremlik elő.
Tovább hízik bennem a balsejtelem.
A macskaszemet félretéve a nyugtalanító aurájú hálószobába nyitok.
A halott nő a terebélyes ágyon hever.
Az éjjeliszekrényen lévő olvasólámpa fényköre megsápasztja meredt szemű, sikolyba fagyott arcának vértelen holt bőrét.
Homlokából a megfeszített Jézust ábrázoló tőr mered elő. Golyó által szakított, alvadó sebek bíborlanak lecsupaszított mellkasa bal felén és a medencecsontjai által közrezárt háromszögben.
A gyilkos még nem fejezte be a szertartást. A szögelést még nem hajtotta végre, a vér szétpancsolása is várat magára. Természetesen nem hagyta veszendőbe folyni a mázoláshoz szükséges testnedvet.
Áldozatát kivéreztette, miként gondos gazdasszony a leölt állatot. A vért rózsaszínű műanyag tálba fogta fel.
Az ággyal szembeni falnál álló komódhoz hátrálok. Felkapom a telefont. Még csak légköri zavarokra valló sistergés sem hallszik a kagylóban, csupán a süket csend. Nem lepődöm meg.
Alaposan körbenézek a szobában. Fellebbentem a földig lógó lepedőszéleket, félrehúzom az erkélyajtó előtt függő, vastag sötétítőfüggönyt.
Tudom, hogy itt van valahol.
A franciaágy jobb oldaláról hiányzó éjjeliszekrény helyén színes gerincű kötetekkel zsúfolt könyvespolc-poszter tarkállik. Előtte, a parkettán félköríves kopás halványlik. A gardróbajtóhoz vágom a süket telefont.
– Jöjjön ki! – parancsolom.
– Le fog lőni? – kérdezi bentről egy fojtott hang. Úgy sejtem, Lazané.
– Nem azonnal – felelem. – Van fegyvere?
Hogy kérdezhetek ilyen hülyeséget?!
– Nyugalom, kislány. Kidobom a pisztolyt, aztán jövök jómagam is.
Jómagamék, mily pöpec kis név a sajátos baráti kör számára! Jómagamék jó kis hobbija: gyilkoljuk halomba felebarátainkat!
Nem nézek a holttestre. Az ágy mellé helyezett, bőrösödő vérrel töltött tálra sem.
A könyvespolc-tapétás ajtó lassan előrecsúszik, kitárul.
Az ígért stukker a padlón csúszik felém. Az ágy végéig szánkázik.
Bőrkesztyűs ujjaimmal felcsippentem a pisztolyt, és a combtokba dugom. Egyelőre nem teszem szóvá, hogy ez másik fegyver.
Lazan elősétál a gardróbból.
– Csukja be! – utasítom, saját csúzlimat rászegezve.
Megpróbálja a sarkával visszatolni az ajtót, ám nem boldogul vele, végül egy csípőlökéssel hajtja be. Nem veszi le rólam a tekintetét.
Tengerészkék nyári öltönyt húzott, nyakkendőt kötött a gyilkossághoz. Kezén lila gumikesztyűt visel, cipőjén ormótlan kórházi védőpapucs fehérlik. Sötét, hullámos, hátranyalt haja kócolatlan. Széles száján fölényes mosoly vibrál.
– Maga az, nyomozónő? – kérdezi. – Miféle maskarába bújt? Fél tőlem?
– Még szép, hogy félek magától! – felelem. – Utóvégre totál elmebeteg. Elmeséli, mit vétett ez a fiatal nő?
Lazan a halottra mutat a hüvelykujjával.
– Ez? Ugyanazt, amit a többi. Istentelenül élt. Nem kár érte, higgyen nekem. Magácskát is felháborítaná az erkölcstelensége!
– Hogyhogy ön van itt? Eddig kerülte a gyilkosságok helyszíneit.
– Hát persze! Nyilvánvaló! Hiszen hírneves, köztiszteletben álló valaki vagyok! Könnyen felismerhettek volna.
– Ezért küldték Cliff Coronelt?
– Honnan tudja? Honnan tudja, hogy vele végeztettük ki az istenteleneket?
– Maga kérdez, Lookie?
– Nos? Honnan tudja? Miként derítette ki, hogy mi vagyunk a Megtorlók? Képtelenség! Nem tudhatja! Tökéletesen kitaláltunk, kidolgoztunk, kicsiszoltunk mindent! Gyanú fölött állunk!
– Furcsa rögeszméi vannak – fanyalgok. – Úgy vélem, Montont és Cliftont a tányérleszedő slapajuk ölte meg. Spedót viszont Mueller, és még az áldozat haláltusáját is lefotózta. Jól gondolom, hogy ettől most sem tekintettek el?
– Nem tudja! – mondja Lazan szuggesztíven. – Nem tudhatja!
– Sétáljon a falhoz, Lookie Lazan. Rakja fel a mancsait. Letartóztatom. Jelzem, ugyanazok a jogok illetik meg, mint a rendes népeket. De ha csak egyetlen kétes mozdulatot tesz, lelövöm! Apropó, hol van a gyilkos fegyver?
Vonakodva mozdul az általam mutatott irányba. Odakinn megreccsen és hosszan hasadozik az égbolt.
Lazan túlbömböli a robajlást:
– Közeleg a Harag Napja! Akkor majd nem egyenként számolunk le a magafajtával! Mindet, hangsúlyozom: MINDET elsöpörjük! Kiirtjuk a sátánfattyakat! Forog a gyomrom az erkölcstelen, hazug, aljas, szemét istentelenektől! Jár maga misére?
A falhoz lököm a fröcsögőt. Hátába nyomom a stukkert, másik kezemmel végigtapogatom a ruháját. Military-boltokban kapható, „szabadidős golyóálló mellény”-ként hirdetett lajbit visel a zakó alatt, ám dugifegyvert nem találok nála.
– Járnom kéne? Mindenkit megfeszítenek, mint latrot, aki nem nyalja a követ a templomban?
– Ezt majd elvégzi az Üstökös! Közelít az Igazságtétel! Véget vet ennek a förtelmes fertőnek! A tolvajlásnak, lopásnak, buzulásnak! A félretoszásnak!
Nyugi, Den, ne pörögj be!
– Mikor ölte meg a nőt? – firtatom. – Miután velem beszélt? Közben? Kevéssel előtte?
– Na ugye, hogy nem tud mindent!? Na ugye, hogy jómagunk jóval intelligensebbek vagyunk! – üvölti, leköpdösve a falat.
Az alvadó vér nehéz szaga átitatja lucskos sapkámat. Letépem fejemről a sisakot, maszkot.
Kicsavarom a vizet a hajamból. Félrerántom a vastag bársonyfüggönyt, kitárom az erkélyajtót. A felfrissült levegő valósággal lerészegít.
A falhoz támasztott Lazan felém fordítja a fejét.
– Még élt, amikor megbeszéltük a kis találkánkat, ha érdekli! Még vert a szíve! Még pislogott! Sikítozott volna, ha tud, de a pofájába tenyereltem, tehát nem tudott! Érdekli, miért most hajtottuk végre? Ha nem csukják le Oxenhamet azzal, hogy ő a Megtorló, akkor ez a bűnös kurva még élhetett volna valameddig! De maguk híressé tették azt a férget! Helyettünk! Azt a szaros kis bélférget! Azt az istentelent! Micsoda mocskos dolgokat művelt! Na meg persze ez a ribanc is!
– Fotózta a gyilkosságot?
– Miért kérdezi? Magácska netán attól élvez el, ha efféle fényképeket bámul? Nemde, jól sejtem, evégett lett rendőr!?
Nem hagyom feldühíteni magam. Kinézek az erkélyajtón. Újabb villámkéve robban szét a szemközti házsor fölött. A fényjáték sötétlilából halványul jegecessé. Másodpercnyi késedelem nélkül döndül meg az ég, robaja megremegteti az épületet.
Az olvasólámpa elalszik egy szempillantásnyi időre, majd felgyullad, és újfent kihuny. Ismét pislant egyet, aztán sötétben marad.
Lazan felém pördül.
Elhajolok hosszú karja elől. Lendülete elsodorja mellettem jókora testét, utánafordulok, combon és vesén rúgom. Elkapom és hátracsavarom a karját. Néhány mozdulattal rábírom, hogy térdre rogyjon, aztán a padlóra hajtsa a fejét, és felnyaljon néhány pormacskát.
Rögzítem a karját a tarkójánál.
Lazan nyögécsel, vonaglik.
– Engedjen el, nagyon fáj!
– Ismételten kérdezem: hol a gyilkos fegyver? Hol a fotómasina?
– Nálam, te ringyó! – hangzik a hátam mögül.

 

 

Kandallóvassal sújt a hátamra.
Újra lecsap, ezúttal eltalálja a tarkómat. Öltözékem jócskán tompít az ütések erején. Így is megtántorodom, a komód felé billenek.
Lekapom a sisakot a szekrény lapjáról, és Mueller arcába vágok vele. Hallom orrcsontja reccsenését. Vér fröccsen rám a sötétben.
Viszolyogva ütök újra, két kézzel egyszerre. Egyikben a sisakot, másikban a fegyvert tartom.
Mueller ordítva leomlik.
Lazan rám vetődik. Mire észbe kapok, mázsányi téboly lóg rajtam.
Bal karját a nyakam elé tekerve fojtogat. Stukkert tartó kezemet az erkélyajtó éléhez ütögeti.
Elejtem a fegyvert. Lábfejére taposok, felütöm öklömet. Egy pillanatra lazul a szorítás.
Mielőtt kiperdülhetnék belőle, újfent rám csavarodik.
Ellazulok a karjában, akár egy rongyzsák.
Zihálása kuncogásba vált.
– Magácska olyan zseniális! Egy női Sherlock Holmes! Találja ki, nyomozónő: miért nem lőtte még le Bible? Nos? Szabad a gazda?
Rogyadozom, pihegek.
Már rég kitaláltam, miért nem fejezték be a ceremóniát. Rám vártak vele. Úgy tűnik, a Megtorló barátok a nőket csak kettesével szeretik megfeszíteni.
A hátamra tapadó Lazan izmainak görcsössége felenged valamelyest. Bár nyakam szorításán nem lazít, immár legyőzöttnek tekint.
Tovább roggyanok.
A fickó fogást vált.
Hátralököm a sarkamat.
Térde megreccsentésével egy időben elsütöm öklömet a homlokán. Megragadom a nyakamat szorító karját, letekerem magamról, és még annál is tovább csavarom. Könyökömet a gégéjébe mélyesztem.
Mueller mocorog a háttérben. Hörögve, bugyborékolva lélegzik. Négykézláb mászik a padlón. Fém csikordul, majd csattanás hallszik.
Előrántom a fegyvert a hónaljtokból.
Későn. Frontálisan kapom az őrjöngő Lazant.
A tébolygó szélvészként letarol.
Kisodródunk a sarkig tárt erkélyajtó szárnyai között.
A pálma leveleibe gabalyodva a korláthoz támolyodunk.
Mueller tüzet nyit. Szikrázik a csőtorkolat. A kezemben tartott pisztoly is felugat.
Közvetlen közelről lövöm mellbe a szétmarcangolásommal elfoglalt Lazant.
A mindkét oldalról tűz alá vett riporter meg-megrándul a golyók ütéseitől. Üvöltözve torkon ragad, és nekem feszül.
Átfordulunk az erkélykorláton. A víz felé süvítünk.
A partszegélynek csapódunk.
Lazan szörnyűt nyekken alattam.
Lendületünk visszalódít a kőperemről. Megint átfordulunk. Hátammal egy csónak széléhez ütődöm.
Felnyögök a kíntól, és Lazan ujjaival a nyakamon elmerülök. Nyeldeklem a vizet.
Muszáj lefejtenem magamról a veszett nehezéket. Hüvelykujjamat a szemébe nyomom.
A szorítás kienged. Köhögve fuldoklom, süllyedek.
A lecsapó villámlás átvilágítja a vizet, lila gyöngyök és buborékok lebegnek köröttem.
Lazan dühödt karcsapásokkal tempózik utánam.

 

 

Valamiféle kedélyes borulatban, tompán érzékelem a vízbe fúródó torpedót a rám pecázó Lazan mellett. Aztán kilobbannak a villámfények, és megest sötét lesz.
Buborékok pattognak a fülemben, képtelen volnék eldönteni, hogy kívül vagy belül, nem is érdekel.
Galléromnál fogva rántanak fölfelé a mélyből.
Zseblámpa fényköre villan a szemembe. Köhögök, hörgők, haldoklom.
Megragadnak a partról, kiemelnek. Oldalra fordítanak, hogy kifolyhasson légcsövemből a víz.
Némi vízköpőzés után megkönnyebbülök. Köhécselve feltérdelek a szegélynél. Újabb villámlás derít kísérteties világot a sötét csatorna fölé.
Fortyogva kavarog a víz a partfalhoz kocódó csónak mellett.
Lazan feje kiemelkedik a felszín alól, és a ladik oldalához csapódik, nem kétszer, nem is önszántából.
Belloq a szegélyhez tutajozza az ernyedt testet, és átengedi Zsötinek.
Bye és Trent kirángatja a fickót a talajra.
Az exriporter újfent vergődni kezd. Kiokád egy lavórnyi vizet, majd fejjel előre nekiront a kikapaszkodással elfoglalt Danielnek.
Belloq félrehúzódik az útjából.
Lazan bősz fejessel vetődik a csónakba.
Nyaka roppan, dühe csillapul.
Lábainál fogva újfent partra vonszolják a testet. Lefektetik a keskeny járdára.
Bye a mozdulatlan férfi nyakat tapogatja. Trent a csuklóján keres pulzálást. Összenéznek, purcantanak a szájukkal.
– Örömest visszarúgnám, még holtában is – utálkozik Zsöti.
– Szennyeznéd a vizet? – morran rá Trent.
– Mueller? – nyekergem furcsa géphangon.
Bye a fölénk öblösödő balkon felé bök a hüvelykujjával.
– Letaroltuk a terminátort. A barátnőd vigyáz rá, nehogy elsunnyogjon.
Daniel vizesen áll meg mellettem, talpra segít. Mozdulatából érzem, hogy szíve szerint behajítana a csatornába.

 

 

Mueller nem válaszol egyetlen kérdésre sem, szót sem ejt. Őt elviszik a kollégák. A házat ellepik a halottfürkészek, vezetőjük megelőlegezi, hogy ezúttal a gyilkos Berettára tettünk szert.
Patrick Wyne-t és nagyszerűit hasztalan ugrasztjuk ki az ágyból. A veszedelmes gonosztevők elfogására kiképzett csapat nem találja otthonában Cliff Coronelt.
A jégszőke tányérleszedő alkalmazott idős édesanyja módfelett csodálkozik a kései látogatás miatt, ám nem tudja, hol lehet a fia. Nincs az ágyában? – kérdezi. Az ágy alatt és a padláson sincs. Járgányát is elvitte.
A Mazdába ülünk. Motorcsónakázás-szerűen robogunk hazafelé. Az utcákon duzzadt patakok hömpölyögnek. Időközben a villámlásos, mennydörgéses vihar odébb vonult, a szél meglankadt, ám az eső minderről nem vett tudomást. Szélvédőzúzó vehemenciával kopácsol az üvegen, a kocsitetőn.
A hátsó ülésen vedlem le csatornaszagú, ázott ruháimat. Továbbra is érzem a Belloqból áradó, jócskán negatív előjelű feszültséget.
Ajkam belső felszínét nyalogatom, a vért ízlelgetve próbálok visszaemlékezni, mikor is repedt fel. Rémlik, hogy valamelyik romboló pokolian szájon vágott.
Erről persze az jut eszembe, mit kapok én otthon. Az nem lehet, éjnek évadján Daniel mégsem ordíthatja fel az alvó kiskorúakkal teli házat. Nem tördelheti porrá a bútorzatot, és gyújtónyilakkal sem kergethet.
De akkor miért nem szól hozzám? Most?
Megkérdezem. Némán rám villantja szemét a visszapillantó tükörből.
Felnyögök:
– Ennél a nézésnél még az is jobban esne, ha feldarabolnál.
Persze, ha Daniel Belloq, a Mogorva eltökél valamit, akkor azt megcsinálja, ha ördögök záporoznak az égből, ha a szememet kisírom, akkor is. Ezúttal azt tökélte el, hogy nem szól hozzám.
– Hé, hé! – kezdem, szintén konok lévén. – Rémálmodni se mertük volna, hogy Zsöti szerenádjából ekkora vércsaft lesz! Mi semmi rosszat nem tettünk! Csak segíteni akartunk szegény epedő társunknak, és ez sikerült is! A tűzoltóbarát csaj egyből kiábrándult az unalmas lánglovagokból, és mostantól csak kommandósokat, zsarukat akar! Jól van, Mogorva, ha én már nem kellek, nála szerencsét próbálhatsz. Ráadásul fél tucat drogkalmárt is kivontunk a forgalomból. Elcsíptük a Megtorló barátokat is, bár az egyiket holtan. A pribékjüket is elkapjuk hamarosan! Csak előbb hadd aludjak egy kövéret!
Nem felel. Felölti a rezzenetlen indián a kínzócölöpön jellegű arckifejezést. Csakhogy volt már vele néhány randim. Tudom, hogy kegyetlenül csontozza magát.
– Hívtalak volna – folytatom –, de bekrepált a mobilom. Meglehet, paranoiás képzelgés: úgy vélem, Lazan csinálta valahogyan. Ezt már nem tudjuk meg tőle.
– Próbáltalak elérni. Ki volt kapcsolva a számod a szolgáltatónál.
Mogorva megszólalt! Győztem!
Előhúzom a készüléket. A Kiskedves immár zenél, rezeg, világít.
– Jut eszembe, muszáj bevallanom neked valamit – sóhajtok. – Ugye tudod, hogy nem vagyok kalandozós típus, már ami az ágybéli életemet illeti. Ez különben nem elhatározásból van így, hanem azért, mert csakis te érdekelsz, mármint momentán. Illetve, meglehet, ennek vége, ugyanis ma este... Jaj, hogyan meséljem el?
Rám függeszti tekintetét a tükörből. Elhallgatok, lesütöm szememet, a szoknyám szegélyét babrálom, pedig nincs is.
Belloq elvigyorodik:
– Vágj bele!
– Szóval a légiós nadrág zsebében volt a mobilom, extra erős rezgetésre beállítva, és amikor az egyik romboló mániásan tüzelt rám, hasra vágódtam, pont rá a telcsire, és éppen akkor keresett valaki, de oltári intenzíven vibrizett ám, és még sokszor újra nekifutott, és hát... Nos... Szóval érzékenyen érintett.
– Legalább nem maradsz partner nélkül, ha elmegyek.
– Ne csináld! Még szerelmünk hajnalán elegem lett a költözéseidből! Gólyák, darvak, vadludak együttesen nem költözködnek annyit, mint te akkoriban!
– Úgy észleltem, máris berendezkedtél a szóló életmódra. Leparkoltál egy bíbor szívecskés-szájacskás csomagot a hálóban...
– Meg se nézted, mit vettem? Ennyire hidegen hagy? Sebaj, Mogorva! Holnap mindent eladogatok egy second hand pornóshopban! Költözz el, ha akarsz! És hogy ne búsulj magadban, veszek neked egy felfújhatós háziasszonybabát. Egy otthonülős, tepsiszagú, kötögetős szexmolylepkét, egy vákuummentes modellt, zéró kéjnyílással.
Hazaérkezünk. Tarzan siet üdvözölni minket, aztán észvesztve visszavonul vízhatlan vackára. Végiglopakodom a sötét házon, megnézem az alvó Ellát és Uriant.
A fürdőszobába vonszolom nyűtt korpuszomat. Leszórom gönceim maradékát, meg is taposom a nyirkos kupacot.
Kinyitom a zuhanycsapot, a csempéhez támaszkodom, hátrahajtom a fejem, és lehunyt szemmel élvezem a bőrömet simogató vízcseppek langyosát.
Belloq nem tartogatja tovább a dührohamát.
A kabinajtót rám tépve robban be hozzám. Két kezét felteszi mellettem a csempére, ekként elejét véve eloldalgásomnak.
Nem sok ruházatot visel, hanem keveset, az is ázottan tapad rá. Nagy elánnal zokog ránk a meleg víz.
– És most elmondom, mit gondolok – szól halkan. Szenvedélytől átfűtött suttogása ordításként hat. – Mindig is a konokságod miatt rohantam le az agyamról! Mintha nem tudnád, hogy a mi síkos pályánkon nem csak tűzzel játszol, hanem vassal is! Már az sem mákosmetélt, amit Zsötivel műveltetek! Ám az már egyenesen agyrémszerű, hogy szálegyedül furikáztál a csapdába! Miközben halálbiztosan tudtad, hogy kelepcébe csalnak! Miben bíztál? A golyóálló mellényben? A stukkereidben? Tudtad egyáltalán, hány elmebajos vár rád csőre töltött csúzlival? Nem jutottam eszedbe? Elsősorban, mint segítőtárs? Másodsorban, mint egyebekben is társad? Nem jutott eszedbe Urian?
– Neked eszedbe jutunk, amikor kommandózni mész?
– Nem kell, hogy külön eszembe jussatok, ugyanis mindig ott vagytok!
– Te mégis mindannyiszor elmész, és kockáztatod a bőrödet. Miről beszélsz nekem!?
– Ne mondd, hogy nem érted! Tudom, hogy hülye vagy, de gyengeelméjű nem!
– Ilyenkor nem jut eszembe, hogy bajom eshet.
– Miért nem, az ég szerelmére?!
– Mert a robotpilótám vezet.
– És netán Isten a robotpilótád?! Elmondhatatlan, miféle halálélmény nem is sejteni, mi van veled! Az alig áthatolható esőben vánszorogni a kocsival, s közben tudni, hogy te az elmebajos gyilkosokkal randizgatsz! Téged ismervén az se lepne meg, ha te magad provokáltad volna ki a leölésedre szóló meghívást!
Na, még majd bevallom!?
– Nem mentem készületlenül – szólok. – Nem esett bajom. Látod, itt vagyok.
– Tudod, mit észleltem, mikor berontottunk a barlangsötét házba? Azt, hogy nem csak az ég dörög, hanem stukkerek durrognak odabenn! És történetesen az én nejem is pont ott időzget! A legricsajosabb szobába rontva pedig azt láttam, hogy éppen átfordulsz az erkélykorláton a téged fojtogató bengával, miközben egy tomboló idióta ontja rátok az ólmot! És az ágyon fekvő holttestet is érzékeltem! Mekkora mázli kellett ahhoz, hogy ne törd össze magad a partszegélyen, vagy a csónak peremén? Hogy ne fulladj vízbe? Nem bírom én ezt! Melletted szakadatlanul kerülget a szívroham! Ez a kísérő sakálom, keselyűm!
– Ne félts túlzottan. Hiszen megmondtad: Isten a robotpilótám. Vagy a Halkirálynő. Miként neked a Tündérkirály.
– Csakhogy az élet nem Szentivánéji álom! Eddig ezt hajtogattam: ez volt az utolsó, kérlek, soha többé ne boríts ki! Most mit mondjak?
– Ezt: aludj jól, szeretlek. Vagy valami hasonló kedveset.

 

 

Reggel arra ébredek a függönyök jóvoltából árnyas szobában, hogy a kacarászó Urian kalimpál az ágyunkban. Ivadékom az összes végtagjával csápol, rúgkapál, ám közben odafigyel, hogy valamelyiket mindig átengedje mellette könyöklő apjának egy kis harapdálásra, rágcsálásra. Felkönyökölök a másik oldalán. Zsebihal megragadja az egyik hajtincsemet. Kerek, csupasz hasára hajolok, beszívom babaillatát, majd a hajamat kiszabadítva újra feltámaszkodom.
Apa és fia birkózását szemlélem. Egyikük szűk bokszeralsót, másikuk pelenkanadrágot visel, többnyire az utóbbi áll nyerésre, gond nélkül kifekteti, leigázza, megnyöggeti nemzőjét. Ám egyszercsak fordul a kocka: az atya támadásba lendül, és addig csiklandozza a pelenkást, mígnem az végtagjait szanaszét vetve, pilledten megadja magát.
Tovább nézem őket, azért fohászkodva, hogy örökké tartson ez a reggel, ez a hangulat. Életem Mogorvája az iménti küzdelemtől szuszogva hosszan, érzelemdúsan rám tekint. Derűs arca, mosolya láttán fel nem foghatom, miért adtam neki marcona becézetnevet.
Igazítok éjszakai viseletemen, felpolcolom a párnámat, kissé a keblemet is, e mozdulatot Daniel szemének szánom.
Magamhoz ragadom a dedet. Zsebihal átkarolja a nyakamat, túlcsordultan ölelget, nyálas puszikat is kapok, és természetesen mindet viszonzom. Mire felocsúdom a kacarászós pusszogásból, megpillantom Ellát.
A leányzó az ágy szélén ücsörög, a szemét forgatja, és kamaszos beszólást fogalmazgat az észlelt idilliumról. Bátorítóan rámosolygok, ezenközben Urian elszabadul a kezeim közül, négykézláb a nővéréhez robog a takaró tetején és vad harapdálást kezdeményez kevéske fogával. Ella legyőzötten közénk hemperedik. Kiteljesedik a káosz.
Reggelizés közben felfedezem a nappali új lakóját. A tavi spenóttal beültetett, lakályosan tágas, buborékgazdag akváriumban mesei szép aranyhal úszkál, fenségesen lebegtetett uszonyai csipkések és fátyolzatosak; a teremtmény maga a költészet.
A kamasz leányra gyanakszom. Ella széles mosolyt tündököltet rám.
– Tudod, Denisa, annyit csalódtam az utóbbi időben! – sóhajtja. – A csuklyás patkucim hűtlenül kiköltözött a kertbe. Most már a magam nevelte cinyókák is órákra eltünedeznek, szóval úgy gondoltam, az aranyhal jó választás, ő nem fog elcsavarogni. Ráadásul praktikus is, mert teljesíti a kívánságokat.
Homlokomat ráncolom. Az atya is steppeli homlokát, közben néhány kukoricapelyhet dob a szájába, s elropogtatja.
– Emlékszel a Halkirálynőre? Donald tavában? – kérdezi a leány. Bólintásom láttán mély lélegzetet vesz a folytatáshoz. – Akkor még kisnyúl voltam, de megjegyeztem ám az egészet! Nagyon megszerettelek érte, Denisa! Szerintem azóta is a Halkirálynő vigyáz ránk, de mivel ti annyi sok munkát adtok neki, úgy gondoltam, jól jöhet egy itthoni aranyhal. Még nincs neki neve, és az is lehet, hogy csak királylány vagy egyszerű hercegkisasszony, de a kívánságteljesítésben teljesen profi! Szóval, ha szeretnél valamit, nyugodtan beszéld meg vele. Te is, Daniel, és tőled persze nem vesszük zokon, ha olyankor csinálod, amikor kettesben maradsz vele, mert tiszteletben tartjuk férfias szemérmedet.
Apukának torkán akad egy mazsolaszem. Ella hátba vágja köhécselő nemzőjét.
– Látod, máris kívánhatsz egyet az aranyhaltól! Például azt, hogy ne fulladj meg! Hányszor mondtam, hogy ne szárazon edd a müzlit, hanem öntsd nyakon tejjel!?
– Úgy olyan truttymutty – ellenkezik Belloq. Iszik néhány korty narancslevet, és életben marad.
– Na látod! – ragyog fel a leány. – Nem patkoltál el! Az aranyhalnak köszönd!
– Köszönöm, Aranyhal.
– Nem jó, valami név kéne neki.
– Tied, te nevezd el – javallom.
– Nagyon nehéz és felelősségteljes dolog elnevezni egy aranyhalat! – magyarázza. – Mégsem adhatok neki olyan közönséges nevet, mint mondjuk a Sandra vagy a Pamela, mert belőle nincs több. És ha mégis királynő?
– Istenkirálynő, sógorlány, istenkirálynő! – lép be Martin. – Legalább! Igazodjunk a trendi ingerküszöbhöz! Még a szuperlatívusznak is legyen felsőfoka, különben a kutya se figyel rátok!
Mi viszont éberen figyelünk. A szolidan zöldes kakastaréj-sérót viselő, huszonéves férfiember öklömnyi napraforgókkal televirágozott, száras alsóban pompállik, mely nem hagyja rejtve épülő-szépülő felsőtestét, valamint egyenes és haránt hasizmait. Ám nem ezen akad fel a szemünk, hanem a kezében tartott gombolyagon és horgolótűn.
Igen. Mezítlábas öcsém apró, finom, horgolgató mozdulatok közepette közeledik.
– Mit csinálsz? – hörrenek.
Vállat von, és micsoda vállat!
– Meguntam a vasalást – vigyorog rám. – Folyton cipelni kell a deszkát, forrósítani a vasalót! Ez a robot nem nekem való! Mostantól extrém-horgolok.
– Ez így is extrém – bólintgatok. – Nem is kell a tetőre másznod vele.
– Felmászom! És a kocsi tetőablakán kihajolva is fogom csinálni! Víz alatt, szörfön és motorozás közben is horgolni fogok! Akcióban is horgolhatok, akkor majd a stukkertokban tárolom a motringot, nehogy elguruljon.
– Rendben van – hagyom rá. – Velem jöhetsz. Most készülök egy pszichiáterhez. Kicsit ölős, de jó szakember. Mi van a Farkasnővel?
– Lapátra tettem. Bocs az incidens miatt. Míg ágyba nem hurcoltam, nem mertem biztosra venni, hogy domina-alkat.
– Domina?! – kacag fel a kamaszlány. – Részéről az ugartörés vagy a sírrablás sem volna extrém! És még a vágóhíd-működtetés sem! Adj nevet az aranyhalnak!
– Legyen a neve Aranyhal! – szól ünnepélyesen Martin.
– Érdekel valakit, honnan jött az ötletem? – kérdezi Ella, s máris válaszol: – Látom, csüggtök ajkaimon! Iris, Gabriel, Urian meg én gyakran kijárunk a közeli japánkertbe, mert gusztusos hely. Nos, az ottani tóban böhöm koik élnek, és az emberek aprópénzt szoktak behajigálni nekik, abban a hitben, hogy ezáltal teljesülnek a kívánságaik. Pedig ez marhaság, hiszen a halaknak van saját pénzük! Nemrég, amikor egy buszra való turista tolongott a koik körül, jó hangosan elmondtam Irisnek, hogy képzelje, mióta leírtam a kívánságaimat, és a papírost bedobtam a halaknak, minden óhajom teljesült! Másnap is elmentünk a tóhoz. Fura látvány fogadott: a vízfelszín fehérlett, és a japán kertész mérgeskedve szákozta a lepedéket. Ugyanis az emberek teleszórták a tavat a vágyaikkal telekörmölt cetlikkel, és sokan írtak papírhajóra is! A turisták kezdték, azután utánuk csinálta minden arrajáró. Más helyeken meg spagócát kötnek a bokrokra, és azok a spagócák teljesítik a kívánságokat.
Martin leül mellém, keresztbe veti lábait, és buzgón bököget. Piszkosszürke, formátlan csipkealakzat bontakozgat szorgos keze alatt.
– A fotel támlájára szánod? – firtatom.
– Ja. És ha már minden széken és monitoron lesz kézimunkám, akkor horgolok neked egy cuki mamuszt. És persze Danielnek is.
– Köszönjük, tünci lesz – sóhajtom meghatottan. Lehörpintem az utolsó korty kávét, bekapom a kanálka mézet, megtörlöm a számat, felemelkedem.
Körbecsókolom az asztal népét, mindenkit a vérmérsékletéhez illő hevességgel. Zsebihallal hosszasan érzelgőzünk.
– Tartsatok ki, már ne őrüljetek meg jobban – mondom távozóban. – Holnap megyünk Donald tavához, és persze lovagolni is fogunk.
– Most hová mész? – kérdezi Ella.
– Befejezek valamit.
– Remélhetőleg – jegyzi meg Mogorva. – Bizakszom, hogy épségben maradsz.
Visszalépek az ajtóból.
– Köszönöm szépen, hogy tegnap éjjel kimentettél a csatornából.
– Engem ért megtiszteltetés. Ma is kimentenélek. Csak értesíts időben!
– Jut eszembe! Az egyik titkárnő mesélte, hogy problémás a házassága, ám ő remekül kezeli a konfliktusait: minden áldott nap, roppant alaposan kisikálja a vécét.
Martin csúfondárosan felkiált:
– Nahát! Milyen extrém!
– A férje fogkeféjével – teszem hozzá, s behajtom magam mögött az ajtót.

 

 

Zsötem szeme alatt öklömnyi karikák függeszkednek. Keze remeg, ruhája olybá fest, mintha a kutyája éjhosszat azon nyáladzott volna.
– Jól vagy? – érdeklődöm.
Egyik lábát felrakja az asztalra, a másikat a széke alatt kómázó ír farkasra teszi. Hátradől, és addig táncoltatja a székét, mígnem az már csupán egyetlen lábon billeg. Ekkor elharapja a kezében tartott plajbászt, és rám mutat a csonkkal:
– Nem vagyok jól! Mivel én nem szoptatok, korán reggel járok dolgozni. Illetve... na hagyjuk! Kösz a tegnapit, megérte! Te bezzeg kialudtad magad!
– Fogjuk rá. Más újság?
Letelepszem, bekapcsolom a számítógépet. Felemelem, és visszaejtem az asztalomon heverő paksamétát.
– Nos, köröztetjük Cliff Coronelt, de egyelőre nincs sehol – tudatja. – Odaadtam Danu Baabelnek Spedo laptopját az utasítással, hogy olvassa el a Jéghegy nevű fanatikusról szóló interjút, meg a másik két idegtottyét is, aztán mondjon róluk szakvéleményt, ahogy kérted. Megnéztem a nyilvántartást: Coronelnek nincs priusza. Lazan halála ránk bolydította a komplett médiát. Manír sajtófőnök állati pipás, mert reggel, alighogy kilépett a kocsiból, félezren is lefotózták, pedig még csak ezután készült a sminkszobájába. Tehát totálisan szarkalábas volt, és púder nélkül az arcbőre is fénylett, ráadásul foltokban! Ja, a szeme viszont nem csillogott eléggé, és mindennek a tetejébe lekávézott nyakkendőben jött el hazulról!
Felmorranok. Mindösszes cicomám a kétszeresére duzzadt számon pirosló rúzs. Sebtiben igazítok is rajta a ficamosan eltartott kisujjam körmével. Megpaskolgatom varázsjeles függőmet, és a Coronelt megbotránkoztató kelta keresztet.
Zsöti rám kacsint, folytatja:
– A nyakékedről jut eszembe: Lazan és Mueller arasznyi feszületet hordott az inge alatt. Ekkorát általában a falra szoktak tenni, nem nyakban cipelik. A halottkém kiakadt, amikor megtekintette a hullát, mármint Lazanét. Azt mondta, ilyet még nem látott, nem is hiszi el. Az ipse háta merő véraláfutás a lövésektől. Mueller alaposan próbára tette a haverja golyóálló mellényét, ám az állta a sarat! Jut eszembe, a tegnap esti csata után Írmag nem akart megválni a kommandós szerkótól, amit már eleve a büdös kabalagöncei tetejére húzott fel, merthogy azok megvédték őt a lövöldözésben. Végül, hosszas huzavona után lekaptuk a lábáról Trenttel, és lenyúztuk róla a gúnyát.
– A bukésat is? – kérdezem.
– Azt nem hagyta. Azt ordibálta, hogy meghal, ha megfosztjuk a pajzsától. Felkínáltam cserébe két pár használt zoknimat is, de így sem állt kötélnek. Az imént telefonált, hogy tegnap este meghűlt a huzatban, ezért ma otthon marad, és kúrálja magát.
Újfent felmorranok. Délig közveszélyes lévén, hajnali fél tizenegykor még nem hatódom meg Írmag náthájától, bár a bűntudat kerülgetni kezd. Miért nem csuktam be azt a nyavalyás ajtót!?
– Mit tudtál meg az áldozatról? – firtatom.
– Irena Cashoginak az lett a veszte, hogy a Morgan klinikán dolgozott. Illetve ott is. Na szóval: a nő harminchárom éves és laborasszisztens volt egy élelmezéskutató cégnél, részállásban pedig tanvaginaként ténykedett az oktató kórházakban.
– Ezt meg kéne magyaráznod – vetem közbe.
– Igen, nos, engem már beavattak. A tanvagina hivatásszerűen áll a medikusok rendelkezésére. Abban segít nekik, hogy tárgyilagos képet kapjanak vizsgálati stílusukról, vagyis tudatja velük, mennyire finoman, tapintatosan nyúlnak páciensükhöz. A Morgan klinika két nőgyógyászát is perelik egykori betegeik. Egyiküket olyan ürüggyel, hogy vizsgálati módszere szexuális zaklatással ér fel, a másikat durva bánásmóddal vádolják. Nos, ennek eldöntéséhez kellett Cashogi. És ha már ott járt, bevizsgáltatták vele a többi doktor kézügyességét is. Ezen persze sokan eltréfálkoztak az étteremben. Mueller professzor kiakadt a tanvaginaságon, és megpróbálta rávenni a nőt, hogy tegye jóvá fertős életvitelét, tehát hamar első-, második-, harmadikáldozzon, gyónjon, bérmálkozzon, úrvacsorázzon, aztán söpörjön el apácának. Cashogi, zsidó lévén, jócskán meglepődött a tanácson. A jelenlévők szerint nem alakult ki közöttük komolyabb konfliktus, mivel Irena nem jött ki a sodrából, csupán annyit mondott, hogy a szüleitől örökölt vallását sem gyakorolja, nemhogy egy idegent. A doki pedig nem volt idegtottyabb, mint egyébkor. Mueller ugyanis, mint kiderült, elég agresszív modorban, nyomulósan terített, de idővel ezt megszokták tőle, mert amúgy jó szakember volt.
– Érdekesen hangzik: a futóbolond, sőt ámokfutóbolond agyász, amint jó szakember. Mi van vele?
– Nem akar ügyvédet. Kijelentette, hogy ő fogja védeni magát.
Újfent felmorranok.
Azután meglátogatom Cliff Coronel idős édesanyját.
A bérházi lakásban élő, nyolcvan év körüli, élénkszőkére, loknisra fodrászolt hölgy kitérdelt melegítőnadrágot és keresztcsíkos kardigánt visel. Utóbbit alighanem maga kötötte, vagy pedig Martin. Szemüvegre nem szorul. Járókerettel csattog előre, mikor megkérem, hogy mutassa meg fia szobáját.
– Már éjjel is kereste őt egy csapat rendőr, de azóta sem került elő. Cliff nagyon helyes, jó gyerek. Aranyos fiú, higgye el nekem! – győzköd, miközben a mamakeretre támaszkodva robog előttem a folyosón. Hirtelen lefékez egy ajtóban. – Nem mondom, időnként csinál turpisságokat, mint amilyen az is, hogy tegnap óta nem jött haza! Előfordult máskor is, de sohasem lett belőle rendszer! Tudja, az én áldott, egy szem kisfiam ötven évvel ezelőtt látta meg a napvilágot!
Felsóhajtok. Mielőtt javasolnám, hogy ne merüljünk oly mélyre a múlt bő levű kútjában, megragadja a kezemet, és az ajtó kilincsére helyezi.
– Nem kísérem be magát. Cliff nem szereti, ha bejárok a szobájába. Még a takarítást sem engedélyezi. Ha esetleg egy kis rendetlenséget talál, nézze el neki, elvégre agglegény a drágám.
Megfordul, és elsüvít a járókával. Benyitok.
Az agglegényfészek leginkább leopárdketrecre emlékeztet. Keskeny ágy, kétajtós szekrény, stelázsiszerű könyvespolc, asztal, szék bútorozza a szobát. A falakat kisebb-nagyobb keresztek, feszületek, vallási témájú képek, poszterek borítják, a beszögelt ablakot úgyszintén. Már-már önjáróvá mikrobásodott zoknik, alsóneműk, egyéb ruhadarabok hevernek mindenfelé. A spártai priccset takaró pokróc alatt sötétszürkére mocskolt ágynemű bűzlik.
A találomra kihúzott asztalfiókban nyolc darab corpus christies dísztőr csörren egymáshoz, pontosan olyanok mint az eddig felhasználtak.
A másik fiókban telekörmölt iskolai füzetek hevernek szamárfülesek, zsírfoltosak, rossz szagúak. Gazdájuk alighanem rengeteget gubbasztott fölöttük, tollát rágcsálva igyekezett kiadni magából az őt feszítő furcsa érzéseket, feszültségeket. Firkálás közben tömte magába az ételt. Teát, vizet, vörösbort csöpögtetett naplójára, melyek aztán elszínezték, felhullámosították a lapokat. Gyakorta elaludt feljegyzésein, lenyálazta, meggyűrte azokat.
Végigböngészem a legfelül lelt füzetet. Ebben Atyámként emlegeti Muellert, Atyai Barátomként Lazant. Gyalázatos, elpusztítandó, bűnös disznókként Montont, Cliftont, Casoghit és másokat. Az utolsó oldalon látható írás kaparászásszerű, széteső, olvashatatlan.
A szekrényben találok néhány, levélboríték méretűre hajtogatott, vadonatúj fóliakabátot, egy doboz gumikesztyűt és féltucatnyi, Miss Röfit ábrázoló gumi álarcot. Utóbbi szimbolikus szerepe az imént átlapozott füzetek révén már tisztázódott előttem.
Az alsó polc lapja alá rejtett fiókból muzeális cipőskatulyát húzok elő. Megszaglászom a dobozt, ám így sem tudok rájönni, milyen stukkert tároltak benne, bár kétség sem fér ahhoz, hogy pisztolyfészek akadt a kezembe.
Alaposan szétnézek a leopárdodúban, nemcsak a fegyvert keresve, mely bizonyára Coronel kísérője a szökésben, rejtekhely után is kutatok, azt is feltéve, hogy a szoba lakosa esetleg itt rejtőzött el valahol. Akivel csak egyetlenszer is megtörtént, hogy az általa hajtott gyilkos a szomszéd lakásban lappangott észrevétlenül, amíg ő a véres tett nyomait fürkészte, többé nem követ el hasonló hibát.
Felhívom a Főnököt.
Aztán értesítem a bűnügyi technikusok vezetőjét, hogy megszállhatják a hédert.
Ő beszámol a Lookie Lazan házában jelenleg is zajló házkutatás során talált terhelő bizonyítékokról.
Megkérdezi, hallottam-e a hírt, miszerint a Spedo nyakából letépett boszorkányszög medálon értékelhető ujjlenyomatot leltek, s az megegyezik Muellerével. Genetikai vizsgálathoz is vettek tőle mintát, hogy majdan a bíróság előtt szétbombázhatatlanul bizonyíthassuk: ő zuhanyozott Spedo fürdőszobájában a vérengzést követően; az eredmény napokon belül megszületik.
Megköszönöm az információt. A vadkotorék átfésülésével végezve körbejárom a lakást is. Tudatosan paranoiás módon nézek körül, kihajolok az ablakokon, lehetséges búvóhely után szimatolgatok.
A fürge agghölgy járókeretét csörgetve, hűségesen kísérget a hajlékban. Kérdéseimre kimerítően válaszolgat.
Megtudom, hogy Coronel szobában gubbasztós, magának való fiú, a nőktől retteg, a barátkozástól szimplán csak fél. Néhány évvel ezelőtt jócskán megsüllyedt, hétszámra fel sem kelt az ágyból. A mama egyik barátnője ekkoriban ajánlotta Mueller professzort. A pszichiáter hajlandó volt személyesen eljönni a fiúhoz. Néhány látogatás alatt elérte, hogy Cliff kimásszon az ágyból. Kisvártatva munkát szerzett neki a kórházban, és megismertette őt a vallással. Azóta minden a legnagyobb rendben van a gyerekkel. Mueller professzor nagyszerű szakember.
Megérkeznek a nyomböngészek, én lelépek.
Kis kitérő után felkeresem Muellert a kihallgatószobában.
A mindig sértett arckifejezésű pszichiáter frissen fésülködötten, törött orrán kötéssel, tiszta öltözetben ül a széken. Megbántottan átnéz a bal vállam fölött. Kérdéseimet meg sem hallja.
Kisétálok néhány percre a tükörfal mögött ülő Baabelhez.
A bűnügyi elmész a pipáját harapdálva ül az asztal sarkán, skót szoknyája kacéran felcsúszik a combján. Mivel kettesben vagyunk, megtudakolom, hány alsónadrágot visel.
– Képzelje, már csak kettőt! – újságolja. – És ma randizom! Méghozzá egy nővel! Maga szerint kínos lenne, ha kiderülne a két gatyó?
– Kérdezősködéshez vezetne – felelem.
– A férfiak általában egyet viselnek? Tényleg?
Mélyértelműen bólogatok. Baabel megvakarja a fejét a pipa szárával.
– Nagyon igyekszem – mondja. – Beszéltem a hölgykollégával is, akit javasolt. Remélem, nem csak lemegyek egy gatyóig, hanem tartani is tudom a helyzetet, visszaesés nélkül.
– Elolvasta az interjúkat?
– Igen. Nagyon érdekesek és tanulságosak. Ha a boldogult riporter örököse engedélyezné, szívesen feldolgoznám és publikálnám az eseteket. Nos: szakszerű legyek, vagy közérthető?
– Inkább közérteni szeretném.
– Rendben van. Lazan és Mueller is nagyzási hóbortos, önmagától elvakult, személyiségzavaros, kisiklott idióta. Kóros küldetéstudatban szenvednek. A bizonytalan, befolyásolható, puha Coronel az áldozatuk. Bármit megtett a kedvükért, és ezt alaposan ki is használták. Vigyázat, Lazan és Mueller mániásan bosszúálló típus. Coronel is veszélyes lehet, ha fenyegetve látja rajongottjait, ugyanis értük mindenre képes.
– Mueller miként gyógyíthat ilyen állapotban?
– Úgy képzelje el őt, mint egy villamost. Megy szépen a kijelölt pályán, hibátlanul teszi a dolgát. Ám időnként átáll a váltó, és ő mellékvágányra fut. Kisvártatva hopp, visszatér a normális sínre, aztán valami újfent kisiklatja. Állapota előrehaladtával mind gyakrabban zakkan félre, ehhez már jóval kevesebb kiváltó ingerre van szükség, mint korábban. Előbb-utóbb tisztára gyagyás lesz. Addig azonban, ha valaki tudja, mire kattan be, simán elboldogulhat vele. Gondolom, ha az ismerői kerülték a kisiklató témát, akkor ő normálisan működött. Ez azért kockázatos viszonyulás, mert a betegséget egyáltalán nem gyógyítja, ha nem veszünk róla tudomást.
– Tehát ő beteg?
– Hajjaj! Ne akarjon cserélni vele, Denisa! Ha magának ilyen fokú küldetéses elmezavara lenne, piramist építene a leölt bűnözőkből!
– Eddig sem értettem, mit kedvelek magán – dünnyögöm.
Baabel rám vigyorog.
– Menjen, gyóntassa meg Hirig Professzort. Idehívok néhány markosabb férfit. Én kevés vagyok ahhoz, amire számítok.
Előszedem a bűnjelek közül kölcsönzött holmik egyikét, és magamra öltöm. A másikat nadrágom farzsebébe dugom. Aztán visszamegyek a kihallgatószobába.

 

 

Mueller szivárványosra puffadt, megbántott arccal ül a széken, jobb kezét az asztal lapján tartja, ujjai szakadatlanul mozognak, babrálnak. Oldalt elválasztott, gondozott haja kócolatlan. Homloka ránctalan, épp ezért feltűnő az orrnyerge fölé vésődött két függőleges, komor barázda.
– Fogadja részvétemet a barátja halála miatt – mondom. – Szegény Lookie nem azért boldogult meg, mert maga többször hátba lőtte. Még attól sem, hogy tőlem kapott egy golyót a mellébe. Elképesztően strapabíró fickó volt! Nem is néztem volna ki belőle, mivel tunya fazonnak látszott. Nos: a nyakában lógó bazi feszület nyírta ki szerencsétlent! Szegény Lookie, egyszerűen belezuhant! Átdöfte vele a saját torkát!
Nem mondok igazat, ám emiatt szemernyi furdalást sem érzek a lelkemben. Nem én vagyok az első, aki blöfföl vagy hazudik ebben a szobában.
Mueller rám se néz, tekintete elrévedezik mellettem.
Biztosra veszem, hogy mindjárt rám mered. Gondosan válogatom szavaimat, hogy azok kellőleg stimulálják őt.
– A következővel gyanúsítom önt, Mueller: ön és szegény Lookie rávették a Cliff Coronel nevű férfit, hogy gyilkolja meg Monton és Clifton doktorokat. Az ürügy vagy indok szerintem tökmindegy, érdektelen. Ami pedig személy szerint önt illeti, Mueller: ön e hó tizenharmadikán felkereste Spedót a lakásán. Bár akkorra ő már ráébredt, hogy ön inkább megszállott, mint szakember, mégis ajtót nyitott, és leült magával a nappaliban. Ön arról győzködte a riportert, hogy képes az interjúalanyok által mondottak szakértői elemzésére, tehát ne hozza szégyenbe azzal, hogy visszalép a felkéréstől, amelyről máris mindenki tud a klinikán. Ugyanis ön, Mueller, gyűlöli, ha égetik. Spedo nem állt kötélnek, óvatlanul vitába szállt önnel, azt a nézetet képviselve, miszerint mindenkinek jogában áll eldönteni, miben hisz vagy sem, milyen medált, jelképet, toronyórát hord a nyakában, kit tekint megszállottnak, és így tovább. Ön neki is elhörögte, hogy ő kevély, gőgös, a sátán cimborája, na de majd jön az Üstökös, és letarolja a Rosszakat. Ezenközben szépen bekattant az amulett láttán. Mire észbe kapott, már őrjöngött, és hasba is lőtte Spedót. Ezután őt jócskán lekötötte a haldoklás, ön pedig nagy boldogan megalázta, levetkőztette, ágyba cipelte...
– Nem cipeltem ágyba! – ordít rám Mueller. – Fogalmazzon pontosan! Az ágyába cipeltem! A végén még fajtalankodással is megvádol! Vagy legalábbis beárnyékolja a feddhetetlen, jó híremet! És szólítson doktor Muellernek, vagy professzor úrnak!
– Tudja, nekem nincsenek paranoiás áthallásaim. Tehát ágyba cipelte – folytatom –, és miután egy szívlövéssel meggyilkolta, gumikesztyűt keresett a takarítócuccok között. Aztán összepacsmagolta a lakást az áldozat vérével, ahogy ezt korábban a slapajukkal is végeztették Monton doktor házában. Ja, a számítógépzúzást ki ne hagyjam! És persze az se mellékes, hogy ön felkapta Spedo digitális fotómasináját, és megörökítette emlékbe a dicső tettet. Gondolom, majdan ezzel igazolja az Üstökös színe előtt, hogy önnek a túlélők, vagyis a Jók táborában van a helye. Még arra is figyelt, hogy lepucolja az ujjnyomait a korábban puszta kézzel megérintett tárgyakról. Egy kivételével, pechjére. Majd, mint ki dolgát jól végezte, testfürdőt vett. Mivel az átélt izgalmak miatt pisilnie kellett, azt is letudta a zuhany alatt.
Látom, hogy tátott szájjal rám mered.
– Megértem a pisilést, Mueller. Elvégre ilyen alkalmakkor iszonyúan termeli a szervezet a küzdőhormonokat, úgy mint adrenalin, kortizol, satöbbi. Vagyis full üzemmódban működik a mellékvese, a fővesék...
Baabel szisszen a fülesemben:
– Kiborítja, Denisa. Tud magára vigyázni?
Hátranyúlok a farzsebemhez. Közben mutatóujjam körmével megpöckölöm a nadrágom derekába rejtett dobozkát, melynek segítségével Baabelt hallhatom. Előhúzom a férfiarasznyi feszületet, és magam elé dobom az asztalra. A tőlem négyméternyire ülő Mueller tekintete nyomban rátapad.
– És még meg is fésülködött, mert ön oly tüchtig. Felvette Spedo öltönyét, kalapját, napszemüvegét, és a garázson át kisétált. Utóbb mégis ették a kefét szegény Lookie-val, hogy ha a nepáli nyaralás idejének leteltével valaki megleli a hullát, a seggfej zsaruk sosem jönnek rá, hogy az a gyilkosság is a Megtorló barátok műve! Akkor pedig kárba vész a belefeccolt fáradság, oda a Monton doktor megölésével szerzett hírnév! Apropó: egyébként a Megtorló barát pofis könyvecske, ismerek még valakit, aki olvasta. Visszatérek a főszálhoz: szóltak a slapajuknak, mire is Coronel felkereste a tetthelyet, és a halott homlokába döfte a Megtorló barátok névjegyét, aztán észrevétlenül távozott. Képzelje, egy furmányos bűnügyi technikus számolta ki, különböző dögunalmas képletek segítségével, hogy maga gyenge volna ahhoz a döféshez, tehát valaki más csinálta. Pedig egy ideig úgy véltem, ön személyesen fáradt vissza a dísztőrrel. Cliff Coronel tíz nappal később ama megtiszteltetésben részesült, hogy megölhette Clifton doktort. A gyilokkal nem is volt gond, hanem később, amikor távozott, összetalálkozott egy kutyasétáltató emberrel. Ez pedig szörnyen összezavarta a nem éppen IQ-kolosszus slapajt. Ezért aztán ő nem ment el a legközelebbi szemeteskonténerig, hanem az útjába eső sikátorban heverő zsákok alá temette maszkját, vérhatlan kabátját, kesztyűjét. Mi pedig mindezt megtaláltuk, és ezáltal birtokunkba került a tettes DNS-kódja.
– A hülye, szemét barom! Azt hazudta, hogy zsákba dugta, és kukába tette a holmiját! Az idióta! Ezért életfogytig ülni fog! Eszement gyilkos! – háborog a professzor tompa, nazális hangon.
– Szegény Lookie ismerte a rendőrségi gyakorlatot, ezért bármennyire is élvezték volna, önök nem mentek el a holttestek felfedezését kísérő, rutinszerűen filmre vett tömegfelhajtásra, nehogy gyanúba keveredjenek. Kénytelenek voltak beérni a gyilkosságokról készített privát fotóik nézegetésével.
Mueller az iménti kitörését máris bánva, magába hümmedten üldögél. A fényképnézegetés hallatán felszegi lecsüggesztett fejét, és rám mered.
Mutatóujjammal az előttem heverő feszületet piszkálom. Úgy pöccintgetem, hogy az lassan körbeforogjon az asztalon.
– Coronel nem egy fenomén, de a digitális géppel még ő is boldogult – mesélek tovább. – Szegény Lookie pedig kinyomtatta a képeket, falinaptár méretben, ünnepélyesen fényes, szép, kemény papírra. Ezeket ragasztották az Üstökös-kalendáriumba. Kiszámolták, hány hét van még hátra a vélt becsapódásig. Sajnálatukra elég hosszan kell még várakozni a Jók és Rosszak különválogatására, de hogy addig is édesebben teljék az idő, csináltak maguknak egy naptárt, amelynek minden egyes lapját a kivégzésekről készült fotókkal ékesítették-ékesítenék. Egyébként még elég sok kép számára jutna benne hely. Ha olyan liba volnék amilyennek hittek, immár az én véres fotóim is a kalendáriumban virítanának. Casoghi eltervezett kivégzését Oxenham letartóztatása miatt hozták előbbre, az enyém meg azért vált sürgetővé, mert ön, Mueller, bevette, hogy egyedül járok a nyomukban, magamnak akarván kisajátítani az elfogásukért járó dicsőséget. De hát persze hogy bevette, hiszen fenemód igyekeztem elhitetni magával.
– Bőven rá is szolgált a halálra, maga leszbikus ribanc!
– Szegény Lookie, őt is könnyű volt megvezetni. Tudja, ha valaki oly mértékben lebecsül másokat, mint önök tették, idővel teljesen elhiszi azt, hogy mindenki ostoba, ez pedig óvatlansághoz vezet. Jut eszembe: kérem, ne vegye zokon a munkatársaimtól, hogy megfosztották önt a keresztjétől. Mint tudjuk, mindenkinek megvan a sajátja. Visszaadom az önét. Én is hurcolom a magamét, este lerakom, reggel felveszem, hol a keltát, hol a koptot, mikor melyikhez érzek kedvet.
Megtaszítom a feszületet, és az átszánkázik az asztalon, a túlsó végen ülő Mueller felé. Ő pedig úgy nyúl érte, mintha kincset kapott volna vissza. Szájához érinti, rálehelget, megcsókolja. Végül a markába ragadja, mint egy tőrt.
Felkelek a székről, lerövidítem a köztünk lévő távolságot. Félúton az asztal szélére ülök.
– Vigyázzon... – súgja a füldugómban Baabel. – Maga nagyon nem normális! A mellettem lévő férfiak szerint sem.
Elgondolkodva babrálom a nyakamban függő medált. Addig-addig matatok rajta, mígnem az a pólómon kívülre kerül.
Mueller rábámul. Talpra ugrik, fogást vált arasznyi keresztjén, ördögűzősen tartja elém, és saját jeges hangjától hideglelten rám kiált:
– Ki innen! Vigye ki! Sátánnal cimboráló, bűnös boszorkány! Távolítsa el a közelemből azt az ártalmas szemetet!
Az ötszögű jelképre pillantok.
– Miért idegeskedik, Mueller? Ha a háromszög felfelé néz, nincs félnivalója!
– Mindegy, merre néz! Ki vele innen! El a közelemből! Sátánfajzat! Boszorkány!
– Rosszul van?
– Szólítson doktor professzornak, és tartson tiszteletben! Misére kell mennem! Most azonnal misére akarok menni! Már kettő is kimaradt maga miatt! Nem hagyom elveszni a lelki üdvösségemet! Takarodjon kifelé azzal a förtelemmel! Kevély, gőgös, sátánnal cimboráló, bűnös, leszbikus ribanc! Olyasmibe ártotta magát, amihez nincs köze! Amit nem ér fel ésszel!
Sejtem már, mit szenvedett el a riporter élete utolsó perceiben.
– Spedo misztikával foglalkozott, érdeklődött a fehér mágia iránt – mondom. – Ezért viselte ezt a medált.
– Varázsolt vele! Gonosz praktikákat művelt! Boszorkánymester volt! És ő se becsült engem semmibe! Pedig én annyira örültem, amikor megkeresett az ötletével, és felkért szakértőnek a könyvéhez! Átkefélt a mocsok! Égetni akarta Lookie-t! Aki egyébként magának nem szegény Lookie, hanem Lazan úr, illetve most már Szegény Néhai Lazan Úr! Még hogy ő megszállott! Spedo úgy írt róla, mint egy elmebetegről! Hát ezt fedeztem fel az írásaiban! Meg azt, hogy kihízelegte Cliffből, milyen hülye segg, és mennyire függ tőlünk! Hogy ha mi nem foglalkozunk vele, vagy nem mosolygunk rá Lookie-val, avagy nem vetünk oda egy jó szót szegény hülyének, akkor ő rögtön depresszióba süllyed! És én még a Békaszem-tavi házamba is elhívtam egyszer a mocskos sátánfajzat Spedót! Az aljas boszorkánymester ott ült a gyanútlan nyugszékemben! Szürcsölte a koktélomat! Lóbálta a lábát, és kérdezgetett! Mire felocsúdtam, már arról szólt az interjú, hogy jómagam is szalajtott bolond vagyok! Fanatikus! Megszállott, küldetéstudatos kretén! Na persze ezt nem mondta ki! De tudtam ám, mit gondol rólam! Hát ezt velem nem lehet csinálni! Ráadásul az ostoba Cliff is pont akkor jött ki a nyaralóba! És elmesélte Spedónak, hogy én gyógyítottam ki őt a nyomorult betegségéből, a halálvágyából! Meg hogy mennyire tisztel, becsül, tisztára odavan értem! Spedo meg fényképezgetett! Később rájöttem, hogy ha nyilvánosságra kerülnek a fotók, kiderül a kapcsolat Cliff és közöttünk! Márpedig az rettentő kínos! A magunkfajta ne adja össze magát az alja néppel! Az nem vezet jóra! Pláne egy közönséges gyilkossal!
– Álljunk meg egy pillanatra, Mueller! Attól tartott, hogy Spedo az idő múlásával rájöhet, hogy maguk állnak a rituális gyilkosságsorozat mögött, és Cliff a bakójuk? Ezért ölte meg?
Leakasztom a bőrszíjra fűzött boszorkamedált a nyakamból. Ujjamra lógatom, játszom vele. A függő kileng jobbra, kileng balra, s kezdi elölről. Mueller tekintete igézetten követi hintázását.
– Kukucs! – szólok figyelmeztetően. – Kérdeztem valamit!
Ő pedig rám néz, távoli, idegen tekintettel.
– A Jók és a Rosszak közti évezredes háború végre véget ér! – bömböli. – Csak a Jók maradnak életben! Az olyan sátánimádók, mint Monton, Spedo, Clifton, Casoghi vagy maga, és még sokan, tömérdek sokan: a szemétdombra kerülnek! Az emberiség szemétdombjára! Tegye le! Vigye innen! Vigye ki! Látni se bírom!
És felém lódul a döfésre emelt feszülettel.

 

 

Kendőcskébe csomagolt, fagyasztott zöldborsós zacskóval jegelem immár kívülről is felrepedt számat, és a járomcsontomon keletkezett, érzékeny dudoklit. Ezenközben a medence lépcsőjén ücsörgök, derékig a vízben, és a mellettem lábáztató Ruby ölében tartott, napernyővel árnyékolt számítógép-monitort nézem.
Másik oldalamon Belloq üldögél. Naná, hogy ő volt az egyik markosabb férfi, akit Baabel maga mellé szerzett, míg én Muellert provokáltam a kihallgatószobában. Ha utóbb netán a védő lesöpri is az ilyetén gyónásokat, mi már akkor is nyugodtabban alszunk, tudván: az igazi bűnöst fogtuk el. Belloq persze félvállról kezelte érvelésemet, miután Zsötivel közösen lenyomta a tomboló terminátort.
– Jól vagy, Denisa? Nem fázol? Nem ráz a hideg? Nem kéne ágyba bújnod? – aggodalmaskodik Mátrix, észlelve figyelmem elkalandozását.
– Jól vagyok. Spárgázni tudnék – felelem. – Szóval azt mondod, semmi sem veszett el a vincseszterről?
– Igen, azt. Úgy vettem észre, a tulaj nemrég rendet rakott a gépben lévő dolgai között, kipucolta a lomtárát, eldobott egy csomó fölösleges irományt. Rendes tag lehetett.
– Rendes, tehetséges, okos fickó volt.
– Ha még okosabb, most is élne – jegyzi meg Belloq. – Ő sem bírta megállni, hogy ne menjen el Muellerrel a falig.
– Ez a Mueller mázolt be neked? – kérdezi tőlem Ruby.
– Igen, de elbírtam volna vele. Többek között erre is kiképeztek. Miért kell annyit problémázni ezen? Tegnap óta több afféron is átestem. Jó kis zsírkimosós menetek voltak. Mutasd a képeket!
Megtekintjük a fotókat. Köztük a Lazanról, Muellerről és Coronelről készülteket is. A jégszőke tányérleszedő több felvételen is egy fenyőerdős, gerendaházas, vadregényes helyszínen görnyed az agyász előtt, cipeli utána a frissitős tálcát, fűzi a cipőjét, kezét csókolgatja.
– Ki ez? – utálkozik Ruby. – Valami rabszolga? Vagy homokos? Micsoda lelkivilág kell ahhoz, hogy az ember mások kezét nyalja-falja?!
– Elolvastad a riportokat? – fordulok felé.
– Nem igazán. Kellett volna?
– Spedo veled is beszélgethetett volna. Mániásokról, megszállottakról írt, csak véletlenül futott bele az aktív elmebajos Muellerékbe. Ilyesmire aligha számított. Te például a szokottnál több időt töltesz azzal, hogy velem foglalkozol.
– Mert a rajongód vagyok, Denisa! Tehát ez teljesen normális! Ugyanis éppenséggel ez a hobbim: a ráérő időmben veled foglalkozom. Drukkolok neked, hogy sikerrel felgöngyölítsd az ügyeidet, s hogy eközben ne essen bántódásod. Amikor babára vágytál, imádkoztam, hogy ő megfoganjon! Még gyertyát is raktam az ablakba azokon a napokon, amikor szerintem peteérésed volt!
– Holott nélküled is épp elég népes volt a szaporodási drukkolótáborom. Kérdezgetésem tájékozódó célzatú: meddig mennél el a rajongásban?
– Nem ölnék meg senkit a kedvedért, ha erre gondolsz, de ha bajod esne, megbosszulnám.
Végigpörgetem a képalbumot. Úgy tűnik, Mueller csakis azért csinált apróvasat Spedo számítógépéből, hogy később ne lehessen őt összefüggésbe hozni Coronellel. Zakkant logika.
Megállok az egyik fotónál. Ezen fenyves, hegyvonulat, tópart és néhány faház is látható.
– Hol is van ez a hely? – töprengek fennhangon. – Úgy emlékszem, Békaszem-tónak nevezte.
– Ötven kilométer a küszöbtől – mondja a balomon ülő, borostás topográfus.
Folytatom:
– Cliff Coronel anyja nem tud rokonról, barátról, akihez a fia menedékért mehetett volna. Nyaralójuk nincs.
– Öltözzek? – kérdezi Belloq.
Útközben telefonon tudakolja az üdülőkörzet főrendőrétől, hogy pontosan merre is találjuk Mueller nyaralóját.
Stillet vidékies bájjal igazít útba minket, miszerint: a lódoktor háza után menjünk jobbra, majd megint jobbra a fogatlan fogatos kunyhójánál, aztán a dinnyeárusnál forduljunk északnak, végül ott kanyarodjunk balra, ahol télen a forró teát árulják a korcsolyázóknak.
Még hozzáteszi, micsoda csalódás számára, amit Mueller profról hallott, hiszen amikor válófélben volt, tőle kapta a létező legjobb tanácsot keserveinek kezelésére. Tudniillik rettentően odavolt az asszonyáért, és már attól félt, hogy bánatában a munkaképességét is elveszíti.
– Mit mondott az agyász? – kérdezem. – Hogy az élet nem habos sütike? Vagy: nem szentmise?
– Azt mondta, húzzam fel a leghegyesebb orrú csukámat, ha pedig nincs, akkor sürgősen vegyek egyet, és azzal rúgjam valagba csélcsap nőmet. Igaza volt! Nagyon jólesett. Ezután szinte napok alatt túltettem magam a válságon. Kitűnő szakember a prof, én mondom!
Daniel megérdeklődi tőle, mikor járt a tóparti házaknál. Az emberei járőröznek, feleli Stillet, de nem szóltak, hogy látták volna a körözött Coronelt vagy a kocsiját. A minap jelentették, hogy két csavargó mászkál a tó körül, de ez nem tilos, és ők nem is köthetnek beléjük, amíg azok nem nyomnak fel egy nyaralót, vagy nem erőszakolják meg a bibliás mutert a verandáján. Járőrei ma még a kószákkal sem találkoztak, ám ez nem is csoda, majd mi is meglátjuk, milyen sűrű az erdőség a tó körül!
Belloq bontja a kapcsolatot. Zsöti megkocogtatja a vállamat.
– Te érted a fogatlan fogatost, meg a bibliás mutert? – kérdezi.
Legyintek.
– Ezek olyan bukolikus izémicsodák.
Trent felsóhajt:
– Látjátok, tőle bezzeg elvált a neje! Csak az én szerelmem nem válik a férjétől!
– Keress másik vagit – tanácsolja Bye, emlékezetem szerint milliomodszor. – A tyúkok legalább háromszor annyian vannak, mint mi, férfiak!
– De én ezt a nőt szeretem! És amint elválik, elveszem! Már egy hete rettegek a hétvégétől! Kénytelen leszek egyedül körbeülni a szülinapi tortámat, mert a szerelmem a családjával tölti az idejét, szokása szerint. Pedig tűzijátékot is vettem! Nyamburger és lufi is lesz!
Az út keskenyedik alattunk, felhőkarcoló fenyőfák magasodnak körénk. A tegnapi vihar nem mosta el a forróságot, a lombok enyhítenek némileg a fullasztó hőségen. Az alkonyat és az égbolton tornyosuló fellegzet megcsappantja a látási viszonyokat.
– Múltkor beszélgettem a gondomról a plébivel – mereng tovább Trent. – Azt mondta, a férfinép összes bajára a cölibátus a legjobb megoldás.
– Kivel beszélgettél? – nyögöm közbe.
– A plébánossal. De hát, mondtam neki, a cölibátus borzalmas! Ugyan dehogy, felelte, van benne alternatíva, végtére is megválaszthatjuk, hogy heteroszexuális vagy homoszexuális cölibátusban akarunk-e élni.
– Választható továbbá a pedofil cölibátus – jegyzem meg.
– A mi papunk a meleg cölibátus mellett döntött – vallja meg Trent. – De nem bírt rávenni. Én inkább a joviális nemi élet híve vagyok. Amint elválik, elveszem őt!
– Milyen a joviális nemi élet? – nevet fel Belloq.
– Pont te kérdezed? – hördül Bye. – Te vagy köztünk az egyetlen nős fazon!
Eszembe jut az óriáskerék, a szellemvasút, és még annyi más.
Alighanem Danielnek is effélék járnak a fejében, mert továbbra is vígnak látszik. Lefékezi a kocsit. Puhán begurulunk a fák közé.
Innen már gyalogolunk, nehogy elriasszuk Coronelt, ha netán a lélekidomára hétvégi házában bujkálna. A hullott fenyőtűvel borított talaj elnyeli lépteink neszét. Újfent vihar készül, fullasztóan páratelt levegőt szívunk tüdőnkbe.
Petyhüdten vonszolom magam a fák között, jóllehet lőálló öltözékem nem súlyos, ám annál melegebb. A fülledtségben még egy szitakötőszárnyat is izzó pokrócnak éreznék.
Enyhe lejtőn haladunk lefelé, jobb kéz felől patakocska kísér bennünket, a magasban madarak zsinatolnak, a sebesen vastagodó felhőzet mélyíti az esti szürkületet.
– Megint szétázunk! – sóhajt Zsöti.
Végre megpillantjuk a tavat. A zöld lombos hegyek között elterülő tengerszem bagózik kékleni, a vízfelszín haragosszürkén hullámzik. Alattunk, a parton feketére vénült gerendaépület rejtőzik egy alacsonyabb cserjecsoport és a fölébe magasodó tölgyek, szilek takarásában. A ház felénk néző ablakait csukott spaletták fedik.
Nesztelenül lépdelünk tovább. Elmegyünk az egyik matuzsálemi makkfa közelében.
Belloq felfedezi a vaskos ágak magasában tákolt kunyhót, az ötemberes törzsre szögelt, korhadozó lajtorját. Meglehet, gyerekkorában Mueller ott játszott mohikánt, robinhoodot.
A nyaraló tó felőli, hosszabbik oldala javarészben üvegezett. Az oszlopokon nyugvó, fapadlós verandán lemeztelenített hintaágy ringatózik az élénkülő szélben. A ház belsejében sötétség terjeng.
Körbejárjuk az épületet. A keskenyebbik falhoz simuló, dús lombú mogyoróbokor mögé is bepillantunk. Észrevesszük a törött ablakot, a fal tövébe söpört, szolidan vérfoltos üvegtörmeléket. Lábnyomokat fürkészünk, ám lassan a saját lábunkat sem látjuk.
Megszemléljük a közelben álló kisebb épületet. A fészerféleség keresztgerendával óvott ajtaján jókora, nyitott lakat lóg.
Zsöti és Belloq az építménybe surran. Kívül maradok Trenttel. Belső radarjainkra hagyatkozva biztosítjuk a fészerben folyó kutatás háborítatlanságát.
A durvuló szél lötyögted a tó vizét. A rönklábakon álló, ingatag stéghez láncolt csónakok hánykolódása eszembe idézi a múlt éjszakát.
Amint ez átvillan rajtam, a fölöttünk csüngő felleg hasa átreped, a sebből villámnyaláb robban elő. A cakkos fénynyilak körbeszáguldozzák, kísértetiesre világítják a tavat, megsorozzák a stéget, és kialszanak. A világ újfent sötétbe borul.
Valami mozdul a kikötőhíd lábánál.
Jelzek Trentnek, és őt otthagyva a vízpart fele lódulok.
Az utamba kerülő bokrokat használom fedezékül, hogy újabb villámlás esetén rejtve maradjak. Érzékelőim kifogástalanul működnek: átlépek a lábam előtt alattomozó korhadt ágon, kikerülök egy macska nagyságú követ.
Aztán nem kerülöm ki az igazi macskát, az ugyanis láthatatlan, vagy pedig fekete. Átbotlom a lapuló cicuson, ez őt is meglepi. A vaksi állat helyből kétmétereset ugrik, közben leköpdös és arcba hörög, majd a környezetet törve-zúzva eliszkol.
Anyám, hímezz szemfedőt!
A gyakorló-szívrohamon túljutva tovább lépdelek. A stég parthoz legközelibb lábát figyelem. A rönk alsó fele olykor megvastagszik, majd visszanyeri alakját, és újra elformátlanodik, mintha valaki rejtőzne-leskelődne mögötte.
Előszedem a stukkert, elmormolom a titkos fohászt. Az utolsó fedezékcserje mögött megtorpanok.
A stég és a csipkerózsabokor közötti mintegy húszméteres, nyílt szakaszt szemlélem.
Visszalesek a fészer felé.
A fölöttem lógó felhő udvariasan felhasad a kedvemért. A villámlás bevilágítja a tájat. A csűr környékén semmi sem történik.
Megest sötét lesz. Süppedős homokon rohanok a kikötőhelyig Az égdörgés robaja kerget, olyféle hangon, mintha egy Kilimandzsáró méretű hegy görögne a nyomomban. Ami azt illeti, az élmény kevésbé joviális, mint a nemi élet.
Támadóállást veszek fel, két kézre ragadom a pisztolyt. Ráordítok a rönklábra, hogy felemelt kézzel jöjjön elő.
Csodát látok: előjön!
Magas, kígyózó mozgású fickó bontakozik elő a térdig érő vízből, a stégoszlop mögül.
Mondom: hasaljon a földre.
Vonakodik.
A következő villámlobbanásban megpillantom hihetetlenül nagy, ferde, L alakú orrát, tágra meresztett szemét.
Amikor a lilálló világítás kialszik, és hirtelen újra elsötétül a világ, térdhajlaton rúgom a figurát. A nyakigláb összeomlik a fövenyen.
A veséjére térdelek. Végigtapogatom a ruháját. Csupán egy szalonnázóbicskát lelek a nadrágzsebében. Kissé nyögdécsel, mikor elkobozom dikicsét.
– Egy Cliff nevű, otromba, jégszőke fazont keresek. Hol van? – sziszegem a fülébe.
Aztán nem hallom, mit felel, mert kiújul a hegyomlásszerű robajlás.
A mennydörgés elhaltával visszahajolok a kígyóvékony fickó hátára.
– Hol van? – kérdezem.
– Nem tudom – nyögi. – Nincs odabenn? Azt mondta, övé a ház, itt maradhatunk.
– Hányan? – csapok le.
– Ketten tekergünk a cimborámmal. Cliff megengedte, hogy a verandán vagy a stégen aludjunk! A stéget választottam, mert félek tőle. A csóka tutira hibbant. Hol megroggyan, hol meg rohangál. Egyfolytában motyog. Most is azt hittem, ő jön, hogy kinyírjon, azért bújtam el.
Talpra szökkenek. A ház felé nyargalok.
Két villámlással később a fészerhez érek. Látom, amint Zsöti elővezeti a másik csavargót.
Leszakad az ég, nem csak dörejjel. Esőtenger zúdul ránk.
A Bye kezében vonagló, kis termetű, gömböc fickó azt bömböli, hogy Cliff elment! Nem tudja, hová, viszont örül neki, mert az ipse színőrült. Ugyebár normális tag nem hajtogatná naphosszat, hogy: felakasszák, felakasszák, felakasszák?
Belloq kétli az elmenést, ugyanis a jégszőke tányérleszedő kocsija a hanyagul rádobott ponyva alatt, a csűrben ácsorog.
Trentet és Zsötit kinn hagyjuk, és a bezúzott ablakon át a házba szivárgunk.
A fürdőszobában landolunk. Végigjárjuk a helyiségeket.
Coronel a hálóban időzött legtovább, de még a konyhában is érzem a szagát, bár az odőr nem olyan átható, mint otthoni odújában.
Ám hiába kutatjuk nyomát, a medveszerű fickó nincs sehol.

 

 

Kiterjesztjük a keresést. A végítéletre hajazó égszakadásban bóklászunk tovább, minden bokor és lapulevél alá belesünk.
Daniel egyszercsak megtorpan, és a makkfán lévő építmény felé mutat a kibomladó villámlásban. Habos áradat ömlik a tölgyóriás lombjából, vízesésként zúdul le a viskó körüli korlátról, végighömpölyög az ócska létra fokain.
Belloq kivárja, míg újfent sötét lesz körülöttünk. Égzengéstől kísérve szélsebesen felkapaszkodik a síkos lajtorján.
Mielőtt megvethetné a lábát odafenn, Coronel ront elő a kunyhóból.
A mennydörgést is túlbömbölve letarolja Belloqot, és rajta taposva célba vesz bennünket. Vaktában lövöldöz felénk. Nem merjük viszonozni a tüzet.
Villámlásra várok.
Inkább sejtem, mint látom, hogy Daniel leveti magáról Coronelt. Tusakodás közben megcsúsznak a rozzant pallókon.
A korlát meginog. Elroppan, és dőlni kezd.
Az újabb istennyilak fényében feldereng az omló deszkaszegéllyel hanyadó Belloq sziluettje.
Coronel fél térden imbolyog. Már-már lefordul a pallókról, ám az utolsó pillanatban kapaszkodót talál.
Mihelyt egyensúlyra lel, megcélozza az alant álló Trentet. Szikraesőt okád a fegyvertorkolat.
Belloq zuhantában elkap egy ágat. Álomsebesen felhúzódzkodik rá. Átlép egy vastagabbra, és végighasal rajta.
Trent sikoltva egy bokor felé vetődik. A villámfény kilobban.
Coronel széttárt karokkal ugrik Daniel után.
Röptében kapja a golyókat.
Teste a kiszemelt ághoz ütődik, majd lezuhan.
Aztán a csűrben lefektetett Trent hideglelős vacogását hallgatom a tetőt püfölő esőben.
Derékszíjjal eszkábálunk vérzéscsillapító kötést keresztüllőtt combjára, ám a sérült ér továbbra is patakzik. Reménykedünk, hogy a mentőkocsi eljut a házhoz a hegyről hömpölygő sárban.
– Meghalok? Most meghalok? – didergi Trent. Nagy, sötét szemét rám mereszti, csuklómat markolja. – Végem van?
– Nincs véged.
– És neki? Lelőttem Coronelt?
– Lelőtted.
Az eszméletlennek tűnő ítélet-végrehajtó a közelünkben hever.
Ujjvégei helyben sétálgatnak, a földet matatják.
Rózsafüzérolvasás-szerűen, alig érthetően mormolja: felakasszák, felakasszák, felakasszák.
Belloq ügyel a több sebből vérző, önkívületben zsolozsmázó fickóra.
Coronel alighanem mindannyiunktól kapott egy-két golyót vetődés közben.
Trent markolgatja a kezemet. Kisimítom arcából a poétikus hajfürtöket, amelyek ázottan jóval gyűrűsebbek, mint szárazon.
– Kérlek, Denisa, tegyél meg valamit! Mondd meg Sulette-nek, hogy szerettem őt!
– Ne melodrámázz. Te majd megmondod neki.
– Meghalok! Tudom, érzem! Végem van! Kérlek, mondd meg neki, hogy az utolsó leheletemmel is róla beszéltem!
E végszavaknál csücsörítve nagyot lehel, illusztrációképpen, továbbá a gyengébbek kedvéért.
Mély lélegzetet véve nyitom a számat, hogy ekként szóljak: légy férfi! Ekkor feltűnik, hogy Zsöti a fejét ingatva, rosszallóan mered rám.
– Jól van, Trent, megmondom – sóhajtok. – Akarod, hogy felhívjam? Ha most rögtön elválik, még hozzád mehet, mielőtt elpatkolsz. Olyan romantikus lenne!
– Denisa, én most haldoklom! – figyelmeztet, módfelett méltóságteljesen.
Tekerek néhányat a combjára szorított derékszíjon. Mihelyt az még feszesebb lesz, a vérzés alábbhagy. Aggódom, hogy a keringés is.
Később a Coronelt és társunkat szállító mentőkocsi mögött vánszorgunk az úton hömpölygő sárfolyamban. Az ablaktörlő lapátok birkóznak az ömlő esővel.
Mögöttem Bye telefonál.
Úgy hallom, Sulette-tel beszél. Rimánkodik neki, érvel és győzködi, ám a nő nem hajlandó elindulni a kórházba. Kisvártatva azt is letagadja, hogy ismeri vérző társunkat.
Hallom, amint felmordulok:
– Mondd meg neki, hogy ha nem lesz a műtő előtt, mire odaérünk, magunk megyünk érte! S akkor személyesen magyarázom el jövetelünk célját a férjének!
Bye tolmácsolja szavaimat. Meghallgatja a választ, zsebre vágja Trent készülékét.
– Ott lesz – közli.

 

 

Trent még él, amikor a rohamkocsi a kórházba ér vele.
Mi több, a vérzést megszüntető mentőorvostól azt is tudjuk, hogy társunk a golyóeltávolító műtétet követően hamarosan felépülhet, bár akrobatikus táncversenyre mostanában aligha nevez be. Viszont a közeljövőben jó sok sóskát, spenótot bekanálkázhat, vérképzés végett.
Ám a jó hírt senki sem köti a sérült kedvesére várakozó Sulette orrára.
A tolóágyat kísérő nő felváltva tördeli a saját kezét és Trentét is. Utóbbi tiszta erőből, átélten haldoklik, testamentumot diktál, legeslegutoljára vall szerelmet.
A kicsi, törékeny, szőke lófarkas, kék szemű, harmincas nőnek imponál a jelenet: hosszú léptekkel siet a kocsi mellett, amelyen sápadt, kivérzett (és persze: titkos) szerelme agonizál, egy sorozatgyilkos skulójával a combjában, miközben a külön mellé kirendelt ápoló a transzfúziós tasakot tartja fölötte, s a talpig marconának öltözött, ázott, vérfoltos zsarutársak kánonban aggódnak érte.
Zsötivel immár szemvillanásból is értjük egymást. Ő izgatottan meséli a sebesülés kalandos történetét Sulette-nek. Üldözős, testcsatás, hajszálon függős, tökig leizzasztós, macsó hőstettet színez belőle, én pedig áhítatosan bámulom a gyűrűs hajú, félholtan is jóképű héroszt, és szívettépően sóhajtozom.
Belloq fejcsóválva lemarad mellőlünk Coronellel.
Trentet betolják a liftbe, s a műtőbe viszik. Sulette érzelmesen feltapad a becsukódó liftajtóra, majd Bye kezét tördeli tovább, én pedig a háta mögött elmutogatom a vikingnek, hogy ha le meri vadászni a lágyra puhított nőszemélyt, ő is golyóeltávolító műtétre kerül, amit majd magam hajtok végre, diótörővel.
Otthon duhaj csatakép fogad.
Martin és Ella sivalogva szaladgál a házban. Mindketten távirányítót markolásznak, és vad harci rikkantások, valamint szilaj röhögések közepette egymás tévéit kapcsolgatják. Párbajozás közben életveszélyes fenyegetéseket is üvöltöznek, kilátásba helyezve, milyen horrorságot művelnek az ellennel, ha nem nézhetik tovább a kihagyhatatlan, überszuper filmjüket.
A cinyókölykök egy kupacban hevernek az egyik fotelban, és lustán figyelik a köröttük zajló futkosást. Urian baba velük szemben áll, imbolygás ellen az ülőpárnába kapaszkodik, és nyálas, zajos macskaköpdöséssel próbálja elüldözni a fotelból a henye csapatot.
Tarzan önkívületben szaladgál Martinék nyomában, őt Fáraó Átka űzi két lábon, a mellsőket bokszolósan széttárva, kaktuszosra borzolt szőrrel, felmeresztett farokkal.
A játékosok futtában üdvözölnek bennünket.
Zsebihal folytatja a macskaköpdösést. A cinyók ásítoznak.
Öcsém felkap egy kancsót az asztalról, és a nappalit átszelő Ella után zúdítja annak tartalmát. A megöntözött szűz visszafordul, és teszed le a pitlit!? kiáltással támadásba lendül.
A fivér hasmánt az asztal alá vetődik a kancsóval, s az odatoppanó leány lábára folyatja a maradék vizet.
– Hüüüülye! Menj a pitlibe! – sikolt az áldozat.
A térdnadrágot, izompólót és horgolnivalóval tömött hónaljtokot viselő, érett személyiségű fiatalember kimászik fedezékéből. Kiló hússzal Ella szobájába vágtat, átkapcsolja a tévét, és máris a saját lakosztálya felé sprintel.
A kamaszlány csattogó talpakkal, meg-megcsúszva lohol mögötte a másik távirányítóval.
– Állj meg, te pitliáner! – zihálja. – Előlem úgysem oldhatsz cigánykereket!
A fürdőszobába vonulunk Belloqkal.
Mire végzünk felhámunk ápolásával, többé-kevésbé elcsendesedik a hajlék. Életem Örökös Társa bevallja, hogy imád engem, és voltaképpen bízik is bennem, ám azért felcseréli a fogkeféinket.
A babakencéktől illatozó Urian immár az ágyában gőgicsél. Az apja által kezdeményezett mesélés ötödik mondata táján álomba alél.
Ella egymillió plüssállatkától övezetten, szuszogva hever a takaró alatt, lábánál szakajtónyi eleven kismacska hentereg. Amikor leülök az ágyra, a kölykök nyomban ellepnek, és forró hangon dorombolva hozzám törleszkednek, köntösöm alá, hajamba bújnak.
– Nem azt mondtad, hogy kettőt átviszel Donaldhoz? – érdeklődöm.
– Átvittem őket.
– Mégis itt vannak.
Vállat von.
– Visszajárnak. Nagyon erős bennük a vérségi kötődés. Elvégre itt élsz te, mint az anyjuk, itt van a tejtesójuk és a dadusok. Mi újság, Denisa? Lezártad az ügyet? Megyünk reggel a tóhoz?
– Megyünk – bólintok. – Lovagolunk is.
Néhány perccel később Belloq kulcsra zárja mögöttünk a hálószobaajtót.
– Megmutatod a szexboltos vásárfiát? – kérdezi.
– Nem félsz, hogy elcsábulsz?
– Bátor az én szívem.
Felöltöm a mindkét oldalán, valamint elől-hátul bársonyszalaggal összefogott mídert. Lábamra simítom a hátul fűzős, elöl gótikus csúcsívben végződő, combközépig érő, fekete harisnyát, és körbefordulok.
Belloq szerájzenét tesz a lejátszóba.
– Azt hiszem, innen eredhet a fűzögetés szavunk – véli, mikor a keskeny szalagok kibontogatásához lát.
Nem kapkodja el a vetkőztetést, kiélvezünk minden mozzanatot. Voltaképpen nem is vetkőztet, inkább csak itt is, ott is megbontogatja a mídert, alálopakodik, és ezt-azt kihámoz belőle.
Mivel egész úton hazafelé a száját bámultam-kívántam, csemegének kiszemelt, enyhén biggyesztettnek tetsző, széles alsó ajkára akaszkodom a fogaimmal. Nem hanyagolom el az égen szárnyaló madarat formázó, áramvonalas felső ajkat sem, körberajzolom a mutatóujjammal és a számmal.
– Elmenjünk itthonról? – kérdezi nagyvártatva. – Tudod ahogy mostanában szoktuk, hogy kedved támadjon...
– Már késő – sóhajtok közbe.
– Kedved támadt netán?
– Szerinted?
– Nem is tudom. Az enyémet letagadni se tudnám.
Hümmögök. Összesimulva ringatózunk a zenére.
– Szép nagy kedved támadt – suttogom. – Az enyémet is könnyen rajtacsípheted.
Rajtacsípi, s rövidesen az ágyba táncolunk. Fölé könyökölök, és a szeméről, orráról, szájáról beszélek neki, majd helyet cserélünk, és ő is beavat abba, hogy milyennek látja porcikáimat, melyiken mit szeret. Egy hevesebb csók nyomán felhasad gyógyulóban lévő szájsebem. Kiserkenő vérem édes, erős, délvidéki vörösbor ízére emlékezteti Danielt.

 

 

Zsibbadtra úszva, csuromvizesen henyélünk a napon, az orrunkig húzott szalmakalap alatt. A hullámverés hangja kisimítja viseltes idegeinket.
Donald a Nagy Terhességi-Gyermekágyi Hormontámadás túlélőjeként emleget, majd kinyilvánítja afölötti örömét, hogy végre újra a régi vagyok, sőt, valamicskével jobb is, és hosszan méltatja legutóbbi munkámat.
Kisóhajtok a kalap alól:
– Virágokat az öltözőmbe!
– Pezsgőt innék a topánodból – feleli, megpaskolgatva térdemet. – Apropó, olvastad Shirley MacLaine ezoterikus témájú könyveit?
– Mostanában főleg elmebajtannal foglalkoztam. Ilyeneket tudok, de csípőből ám: a primitív oralitás meghaladásának szükségessége... Továbbá: entitását kitette a felbomlás veszélyének...
Nagy tapsot kapok.
– A Megfeszítő Gyilkossal kapcsolatban felmerült bennem ez meg az – mondja Donald. – Eszembe jutott Mac Laine gondolata: „A vallás réges-régen született, amikor az emberek már nem tudtak egymás gondolataiban olvasni. Ha az ember nem tud mások gondolataiban olvasni, akkor a szavakra hagyatkozik. Ez lehetővé teszi a manipulációt, amely pedig valláshoz vezethet”.
– Bűbájosan árnyalt – vigyorgok, majd elrikkantom magam: – Hurcolják máglyára azt a nőt!
– Mi van Coronellel? – kérdezi Martin.
Belloq felpillant vadnyugati kalapszegélye alól.
– A doktorok szerint életben marad.
– Remélem, ötven év villamosszéket kap a küldetéses főgyilkossal együtt!
– Nem sok öröme lesz az életben maradásban – folytatja Daniel. – Valószínűleg mindörökre mozgásképtelenné vált. Már csak hálni jár belé a Gonosz.
– Én meg küldetéses alkoholista vagyok: megyek, hozok egy italt – szól Donald.
Iris magazint lapozgat mellettem, ám nem úgy, mint azon kellemesen odaadó hölgyolvasók, akik számára a termék készült. Hanem olyképpen, ahogy a szél lapoz.
– Hisztis vagy? – kérdezem. – Peteérsz?
– Csak kiakadtam ettől a tömérdek hülyeségtől.
– Te? – hördülök. – Amint kiakadsz?
Találomra kinyitja a magazint.
– Teleputtonyos leszek az ilyen fonnyadt frázisoktól: „egy ország zárta a szívébe; eltalálta Ámor nyila; repültek az órák, elcsattant az első csók”. Nekik az esküvő: „révbeérés”. Kész közhelytéka. Ha Donald kezébe kerül a lap, akkor duplán megőrülök, mert még az ő dohogását is hallgatnom kell a csócsás közhelyekről, meg a...
– ...pátosszal telített szóképekről, valamint az egydimenziós és az elcsépelt emberekről – fejezi be helyette a visszatérő tollmester.
Kezembe ad egy hideg tapintású poharat. Nem is nézem, mi lehet benne, nyomban kiürítem. Nem bánom meg, tüstént csengetek a következőért.
Iris tovább lapozgat, majd hirtelen megint lecsapja a sajtóterméket.
– A két kézzel szórt címektől is lemegyek az öntudatomról. Amilyen például a „legendás focilegenda” vagy a „sztárkém”. De a „szatírkirály” sem pite.
– Adjunk ki néhány sajtódíjat, Hölgykávézó stílusban – javasolja Martin. – Kit jutalmaznál a Legszexibb Kéjgyilkos megtisztelő címmel? Avagy: ki kapja a babérkoszorút, mint Legperverzebb Állat?
– Miért olvastok ilyen bődületeket? – firtatom.
– Mert Donald könyvét már olvastuk, és a következő még nem készült el, ugyanis lassan ír, viszont annál többet hamvaszt! – feleli Martin.
– Más írók is publikálnak – jegyzem meg.
– Igen, igen – helyesel Donald. – S mint tudjuk: „A könyv az egyetlen igaz varázslat”.
– Szinte mindenki firkálgat – krákogja a szellőző Írmag, nyakán kendővel, ám a strandolós alkalomhoz illően fürdőnadrágban. – A legtöbben elolvasnak két könyvet, és a harmadikat már maguk írják.
– Jut eszembe, az ügynököm havonta egyszer elém teszi a nekem küldött leveleket – szól piromániás barátom, és körülményes pipagyújtási ceremóniába fog.
Iris torkot köszörül.
– Ő csak válogatást kap, mivel rettentő érzékeny – pontosít suttogva. – De hiszen ismeritek!
– Miért volnék érzékeny? Ki mondta ezt rólam? Cápák elé vele! Gyújtónyilat a hajába! – morran Donald, nyakig a csibukban. Hüvelykujjal tömköd, fémeszközzel lazít, széklábhoz kopogtat. – Semmi bajom a levelekkel! Kapok is, zsákszám: elektronikusat, postakocsival és galamb útján terjedőt. Sokan követelik, hogy ezt-azt írjak bele a történeteimbe, vagy hagyjak ki azokból; a negatív hős ne értelmiségi legyen, mert az entellektüel-ellenes, deklasszált se legyen, mert az meg fennhéjázó, köznapi se, mert az viszont dögunalmas; és a téves rögzülés elkerülése végett vegyem tudomásul, hogy a szerzetes trappista, nem pedig ementáli vagy camembert!
Zsöti is csatlakozik a művelt társalgáshoz:
– Láttátok már az új telefonomat?
Felbámulok az árnyékolás alól.
– Mit lehet nézegetni egy telefonon?
– Volt már dolgod ekkorával? – büszkélkedik Bye az orrom elé tartott nápolyiszelettel.
– Hál' istennek nem – legyintek az apróságra.
– A maroktelefon mérete fordítottan arányos a farokéval – magyarázza a viking. – Legalábbis az igazi férfiak esetében.
– Giccslap-szökevény – mordulok.
– Még mindig jobb, mint ha sakktábla-szökevény lennék – vigyorog Zsöti. – Vagyis sötét paraszt. Mindenki mutassa a magáét!
Belloq felemelkedik a székről. Jobbról is, balról is felnyalábol egy-egy gyanútlan kisdedet, és a part felé indul velük.
Donald sem szándékozik mutogatós bácsit játszani, ám megszólal a telefonja. Amikor pedig a füstölgő pipát letéve előszedi a készüléket, menten kiderül, hogy az bizony nagyobbacska, ha nem mindjárt jókora.
– Hát, barátom...! – szörnyülködik Zsöti. – Ha ennek híre megy... Téged kibeszélnek!
– Nem bánom, ha a szájukra vesznek. Csak a seggemnél kezdjék – dörmögi az írómester, és félrevonul a csilingelő mókuskerék-pörgetővel.
A szék peremén billegő pipájából kiszökken az első szikra. Isteni! Irisszel egymásra meredünk, szemünk elkerekedik.
– Ne izguljatok, az egész part csupa oltóhomok! – nyugtat minket Martin.
Belloq és a két kiskorú fiúgyermek éppen lovagvárat épít belőle.
Ella nyújtózkodik a nyugszékben. Kinéz a szalmakalapja alól. Sóhajával szörfözni lehetne:
– Mindjárt vége a vakációnak! Kezdhetek magolni: ...és akkor a vérhasjárvány megtámadta az udvart, ám a király álruhában elmenekült előle! Aztán meg jön a mi leszel, ha nagy leszel? kérdéskör. Minden héten két dogát irkálunk erről!
– És mi leszel? – kérdezi a cirkalmas valamicsodát horgolgató Martin.
Ella vállat von, viszaroskad a támlára.
– Mit tudom én? Okapi. Villamos. Ugrókötél. Sikerminiszter. Éghajlati tanácsos. Túlélés-specialista. Stigmatikus apáca. Boldog.
– Ha újrakezdhetném a pályaválasztást, feltaláló lennék – jelenti be öcsém. – Múltkor gálaruhát kellett húznom. Félórát aikidóztam a nyakkendővel, mire sikerült megkötnöm. Közben kiagyaltam, hogy kéne egy öltöztető robot. A férfiállat egyszerűen csak beállna a szerkezet karjai közé, és azok szépen megkötnék a cipőjét, nyakkendőjét, begombolnák a nadrágját. Aztán még sürgősen feltalálnám az evezőpados tévét is, a sok kövérre tespedt figura miatt. Ha a fazon nem evez, nincs műsor. És internetes áruházat is nyitnék. Testben felejtett orvosi eszközöket árulnék.
Bye megdobja Martint egy kupakkal.
– Mekkora telefonod van? – forszírozza.
Fivérem két ujjal elcsippenti alhasa elől a fürdőnadrágot, és hosszan, töprengőn belebámul.
– A telefonodat kérdeztem! – rikkantja Zsöti.
– Azt mondtad, fordítottan arányos? Na, akkor az enyém már nem is telefon, csak egy mikrocsip!
– Laco hívott! – lelkendezik Donald. – Azt ígérte, holnap meglátogat bennünket.
Bye a szívéhez kap.
– Nem fertőz a csávó?
Rámosolygok.
– Csak nemi úton.
Használj gumit. Ella tovább borzong a heverőszékén:
– Dogahegyek várnak! Jaj, de szívettépő! Den, szerinted mit szólna a fatus, ha kiiratkoznék a hülye, blőd, unalmas suliból?
– A fatus nem örülne – szól Belloq védőbástya-építkezés közben.
– Részvétlen vagy! És ha megígérném, hogy én a Világegyetemen szerzek diplomát? Már rég kinőttem a gyerekoktatást! Néhány hét múlva mégis arról kell majd dogát körmölnöm, hogy szerintem mi az emberiség. Ezt fogom írni: az emberiség harmincmillió év alatt lebomló szemét a Földnek.
– Érdekel García Lorca dolgozata? – kérdezi az apja. – „A Föld alighanem az Elveszett Paradicsom”.

 

 

Lóháton barangoljuk be a tó körüli erdős-mezős, hegyes-völgyes terepet.
Visszafelé virágokat nézegetek, és legelni hagyom kancámat. Bye és Belloq felidézi Oxenham mester paripázását. Sóhajtozva megállapítják, hogy bizony, nem mehet ez így tovább. Valóban ideje volna, ha megtanulnának lovagolni.
Gyakorlásképpen vágtába ugratják hátasaikat, majd szorosan egymás mellé húzódnak, és nyargaltukban lovat cserélnek. Aztán visszacsinálják a cserét, és kezdik elölről.
Időnként lezúgnak a hasig érő fűbe, hol egyikük, hol másikuk. Egyszer összegabalyodott végtagokkal, közösen fognak talajt a tovaszáguldó négylábúak mögött.
Zsöti kerül alulra. Nagyot nyekken, majd felordít, és rám végrendelkezi kártyaadósságait. Miután kinyögdécselik, kinevetik magukat, levadásszák szétgurult kalapjaikat és szerteszéledt patásaikat.
Az istállóhoz érve Daniel lenyergel, visszalendül hátasára, és megparipáztatja Uriant. A dús hajú, ám kevés fogú lovas elhelyezkedik apja előtt, megragadja a sörényt, és ösztönösen átveszi az alatta lépdelő állat mozgását.
Hosszas sétálás végén ügetésre váltanak. Zsebihal némileg meglepődik a tempóváltozástól, ám nem esik kétségbe az oltalmazó karok közt, csupán kissé elkomolyodik. Néhány kört tesznek meg így. Időközben a pelenkás újfent ellazul, és visszatér a lóval közös mozgáshoz.
A lovardai közönség néhány tagja megbotránkozik, és váltig állítja, hogy a gyereknek annyi, ő még túl fejletlen ehhez, rögvest összeomlanak a csigolyái, kettétörik a gerincoszlopa. Más pesszimisták izgatott gesztusok kíséretében kilátásba helyezik, hogy szegényke rögvest lezuhan, és a patás széttapossa a fejét.
A higgadt többség inkább azon aléldozik, hogy lám, milyen könnyedek vagyunk kicsinek, amikor még nincs rajtunk a sok mentális homokzsák. Ilyenkor kéne megtanulnunk úszni, lovagolni, táncolni. Repülni.
A szörnyülködésre Belloq úgy reagál, ahogy szokott, vagyis erogénesen: megy a saját feje, ösztönei után. Megvágtáztatja Uriant. Az ügetésnél jóval simább, hintázásra emlékeztető mozgás módfelett tetszik a dednek. Elannyira, hogy valósággal kukorékol élvezetében. Jobb kézzel elengedi a sörényt, és hadonászva hajtja a lovat.
Víg trappban távolodnak a kibicek közeléből. Utánuk nézek, és ezerféle melegség járja át szívemet.
Ella és Martin is elunja a közsopánkodást. Elsétálnak egymástól húszméternyire, majd azt játsszák, hogy ők a vágyódó szerelmespár egy romantikus filmből: lassított felvételben futnak a másik felé. Széttárt karokkal, vontatottan lobogó hajjal, nyúló nyakkal trappolnak. Szemükkel és szájukkal is csücsörítve úsznak a levegőben, és persze alig haladnak.
Bye úgy dönt, ő szolgáltatja számukra a kandallótűz nevű hangulati elemet: lánggá válik és lobogni kezd, ugyancsak lassításban.
Sikerül elvonniuk a lovardai publikum figyelmét a kisdedét lovagoltató atyáról. Oly mulattatóan alakítják szerepüket, hogy kisvártatva mindenki vonaglik körülöttük jókedvében. Az egyik ifjú nő a lábait egymás köré tekergetve azzal fenyegetőzik, hogy tüstént bepisil, a másik attól tart, hogy felröhögi a spirálját.
Belloq visszaléptet. Amikor elveszem tőle a rúgkalimpáló, kacarászó Kiscsikót, megszólal a telefonja.
Martin és Ella ellebeg egymás mellett, a kandallótűz meglankad.
Mi lesz a hepi enddel?
Aztán Daniel rám néz a készülék fölött.
– A börtönből hívtak. A smasszerok délelőtt magánszorgalomból feltúrták a cellát, és megtalálták Rooker mobilját. Ő pedig nekik rontott, kicsavarta a kezükből, és lenyelte a ketyerét.
– Lenyelte? – ismétlem kongó hangon. Eszembe rémlik Bye nápolyiszelet méretű büszkesége.
– Ha lenyelte, majd kiszarja! – legyint Zsöti. – Átcsúszkál a bélrendszerén, és potty. Ne izguljatok! Itt a lenyelés izgalmas! Hogyhogy nem akadt meg a torkán?
Előhúzza parányi telefonját a pólója alól, a madzagjánál fogva a feje fölé tartja, és kitátja a száját. A torkába lógatott mobil fickándozik, mint egy halacska.
– Hülye volnék lenyelni! – szól a próba végeztén.
– Nekem ez bűzlik – dünnyögi Martin.
– Nekem is – mondja Belloq. – A telefon gyakran csörög, mióta Rooker bezabálta. Eleinte a smasszerok is úgy gondolták, hogy majd kihányja, vagy átér rajta holnapra...
– Hogyhogy csörög? – szólok közbe. – Delgadóék nem azt mondták, hogy a mobil nincs bekapcsolva?
– Az őrök bekapcsolták, amikor ráakadtak.
– És most? – nyögöm. – Szedjék ki belőle endoszkóppal! Dugjanak a torkára pávatollat, vagy...
Ezúttal Belloq szól közbe:
– A mobiltelefon veszélyes hulladék. Mérgező. Ha Rookernek baja esik miatta, megszívatják az őröket, a börtöndirit.
– Ne...! – szisszenek.
Bólint.
– De. Nem akarunk balhét jeligére kocsiba rakták Rookert, hogy elvigyék az ügyeletes kórházba.
– Micsoda?!
– Mivel váratlan helyzet állt elő, nem számítanak támadásra.
– Küldd oda Wyne-ékat! – hörrenek.
– Szólok nekik – bólint Belloq.
– Gondolkodjunk – indítványozom.
Közben kocsiba vágódunk, és visszafelé söprünk a nyaralóhoz.
– Adott a telefon – kezdi Martin. – A rovott múltú kikapcsolva tartja. Figyeltetitek?
– A szolgáltató szerint nem használják.
– Akkor meg minek? – töprengek. – Daniel, kérdezd meg Delgadótól, hogy mekkora.
Megkérdezi.
Kicsike, hangzik Steve válasza, az övénél is kisebb, pedig az is morzsányi.
Megtudjuk, hogy a nagyszerűek máris indulnak Rooker után a kórházba.
Martin ráncolja a homlokát.
– Lehet, hogy pontosan ezért csempészték be hozzá? – kérdezi.
– Lenyomoztattátok a foglárokat? – firtatom. – Meco tutira kapcsolatban áll valamelyikükkel! Most rögtön le kéne kapni a becsületes megtalálókat!
– Nyugi, vegyük fontolóra, nem vagyunk-e túlsággal gyanakvóak – mondja Daniel.
– Meco esetében nem lehetsz eléggé gyanakvó – morgok. – Az erőművésznő klasszisokkal veszedelmesebb, mint Zalman volt. És hadd emlékeztesselek valamire: te kaptad el annakidején!
– Tizenöt percig volt lakat alatt.
– Tehát van egy telefon, amit az őrök nagy hirtelen felfedeznek, bekapcsolják, és Rooker lenyeli. Az eleddig használatlan cucc íziben csörögni kezd a fickó gyomrában. A foglárok meg jól berezelnek, hogy hát szegény fegyenc mobiltoxikózisban fog elpatkolni, és akkor ők mennek helyette bitóra. Életszerű ez?
– Még akkor sem, ha a túlzásaidat kivonjuk belőle.
– Hát ez a baj vele – sóhajtok. – Ezt előre kitervelték! Snasszer ott lapul valahol a kórháznál! Megvárja, míg kiszedik a telcsit a pasijából. Aztán lekaszabolja az őröket, ahogy szokta, és viszi a fiúját!
– Elkezdheti a kaszabolást a kórházban is – vélekedik Zsöti. – Elvégre imád gyilkolászni. Menjünk, kapjuk el őket!
– Egyetértek – bólint Belloq.

 

 

Míg zsenge korú szeretteinket hátrahagyva a főváros felé süvítünk, megtudjuk, hogy a szolgáltató szerint a Rooker gyomrában lévő telefonra szöveges üzenetek érkeztek, amelyeket már régebben adtak fel, s azok a bekapcsolás után postázódni kezdtek. Ha a készüléket úgy állították be, akkor az hosszas csengetéssel jelzi az sms-ek érkeztét.
Land Rovere vezetése közben Zsöti az Iristől kölcsönzött vajas dobozt tartja az ölében, és nyelési próbákat végez a mobiljával. Erről a mellette ülő Írmag tudósít a kihangosított telefon segítségével:
– Kedves hallgatókáim! Idióta versenyzőnk megpróbálkozik a száraz nyeléssel! Figyelem! Jaj, de izgulunk! Sikerül? Nem sikerül? Megfullad? Vagy sajnos mégsem? Az oxigénmolekulák megállnak a levegőben! Izzadságcseppek jelennek meg tökeinken! És beveszi! Kedves hallgatókáim, Zsötem pajtás most bevette! Tövig bevette! És nyel! Nagyokat nyeldekel!
Ezt mi is halljuk a Mazdában, akárcsak az öklendezést, köhécselést, krákogást.
– Versenyzőnk homloka csuromverítékes! – bömböli Írmag sportriporteresen. – Szeme kigúvad! A kormányzásba magam is besegítek! Jaj és jaj! Éppen lehagytunk egy középkorú háziasszonyt! Sőt, jobban odanézve inkább középkorit! Pontosabban kiló hússzal elkígyóztunk mellette! Szerencsére a Noé bárkájáról való Land Rover nem megy gyorsabban! Így is necces volt, drága hallgatókáim! A hölgy nagyon integet, és máris jóval öregebb, mint első látáskor! De nem ez a lényeg! Nem ment le! És ez a lényeg! Szárazon nem ment le! A mobiltelefon szárazon megakadt! Most megpróbáljuk vajjal! Ha azzal sem megy, szerzünk valahonnan vazelint.
– Adsz a tiedből? – harákolja Zsöti.
– Ez aljas célozgatás, és később még visszatérek rá! Amikor a pajszerral bezúzom a képedet! Még az is lehet, hogy puszta kézzel tépem le az arcodat! És figyelem, kedves hallgatókáim! Zsötem pajtás belenyomta vadiúj telefonját a vajas dobozba! A vérből és fizetésből élő közzsandár piszok drága mobilja eltűnt a vajban! És most előszedi! Jaj, de undorító, drága hallgatókáim, kedves édesanyám! De gusztustalan! És most a torkába lógatja a telefont a köldökzsinórjánál fogva! És nyeli! És csúszik! Kérem, a bevajazott telefon csúszik! Senki se próbálja ki otthon! Ez kérem, az extrém-mobilozás! És... Hoppá!
Öklendezést hallunk. Krákogást, köhögést. Majd egy mély glutty hangot. Fékcsikorgást.
Aztán újra Írmagot, jóval halkabban:
– Lenn van, basszus! Lement! Lenyelte! És még él! Vezet is! Igaz, hogy a padkán, hullámvonalban, hússzal, de haladunk! Az is igaz, hogy a nyelés óta a szemgolyója legalább két számot nőtt! Na, és szerintem a nyelőcsöve is. Kapkodni fognak utánad a melegpornósok, Zsötikém! És most, kedves hallgatókáim, most jön a bónusz mutatvány: visszahúzza! A madzagjánál fogva húzza vissza a telefont!
A hangeffektekből úgy vesszük ki, hogy inkább visszahányás zajlik. Hosszas, lármás kínkeservek végén világra jön a készülék.
Bye kitérdelt torokkal hebegi:
– Tuti, hogy segítették! Másképp nem lehet lenyelni! Kizárt!
– Kedves hallgatókáim! – üvölti Írmag. – Megvan! Megszületett! Mi legyen a neve?
– Pucold le a vajat! A számból is! – követeli Zsöti, majd elfullad a hangja. – A ksztytrtbn tlsz pzst!
Kiszállunk közülük.
Belloq felhívja Patrick Wyne-t.
– Biztos, hogy bentről is segítették Rookert – közli. – Mi a helyzet?
– Mindjárt a kórháznál vagyunk. Nagyon emlékeztet valamire ez a helyzet. Hát téged?
– Egen, engem is – hagyja rá Daniel.
– Kénytelen vagyok azt mondani, hogy te voltál az ötletadó, amikor annakidején kiszedted a nőből a golyókat.
Belloq hümmögve elköszön. Máris megnyekken az én készülékem.
– Denisa, csak azt akarom mondani – suttogja Ella –, hogy ha bármilyen kívánságod van, akkor írd le egy cetlire, és dobd be az Aranyhalnak! Helyettem is kérd meg őt, hogy vigyázzon rátok! Szia.
Arcizmaim olyként viselkednek, mintha tüsszentés fintorgatna.
Daniel rám mered.
– Mi lelt?
– Megríkat ez a fruska. Ella üzeni, hogy bízzuk a dolgokat az Aranyhalra.
Néhány percen belül a következő események zajlanak le a kórházban: a vezetőpórázon tartott Rooker és a hozzáláncolt porkoláb a kezelőbe sétál. Odabenn az orvosnak vélt, sötét bőrű férfi golyót ereszt a fegyőrbe. Leszedi Rookert a vasról, és a személyzeti folyosóra nyíló ajtón át elmenekíti.
Az utánuk robogó további foglárokat immár ketten döntik kévébe sorozataikkal.
Az odaérkező Wyne-ék a kezelőhelyiség vetkőzőkabinjában megtalálják a valódi orvost és asszisztensét. Azok megkötözve gubbasztanak az ajtó mögött, arra várva, hogy kiszedhessék a mobiltelefont a fegyveres fickó által bejelentett páciens gyomrából.
Az akciócsoport tagjait éri a megtiszteltetés, hogy gumibottal üthessék Snasszerék nyomát.

 

 

Minderről száguldás közben, telefonon értesülünk. Időközben ránk sötétedik, és megjelennek a szokásos viharfellegek az égbolton.
Belloq helyben fut a kormány mögött.
Martin jelentkezik viharsebes motorjáról.
– Épp ideértem, mikor kirongyoltak hátul, a proszektúra felől. Meco szerecsennek maszkírozta magát, mint a böriviziteken, csak most orvosi köpenyben van. Beugrottak egy itt várakozó temetési vállalkozó furgonjába. Úgy láttam, Rooker leszúrta a sofőrt. Most a Maholán tépünk fölfelé. Ha bármerre lekanyarodnak, és megyek utánuk, engem is kiböknek.
Szeretném azt mondani, légy óvatos, de hát ez nyilván neki is eszébe jut. Hallgatok, körmeimet a tenyerembe vájom.
Írnom kell az Aranyhalnak!
Majd később, most előtépek egy kallódó noteszt a kesztyűtartóból, és körmölni próbálok a vágtázó kocsiban, a térképlámpa gyéres fénye mellett. Egyelőre magamnak jegyezgetek.
Meco eredetileg úgy tervezte, hogy megszabadíttatja Rookert a mobiltól, és csak ezután szökteti meg imádottját. Vagyis valaki figyelmeztette őt az akciózsaruk közeledésére.
Kicsoda? Valaki a börtönből. A mobilnyelető foglárok egyike vagy mindkettője. Külön-külön a gyóntatószobába velük!
– Ki szunyókál a Meco-ügyön? – kérdezem. – Kire bíztuk vele kapcsolatos kérdéseinket? Ki a nyomozó kolléga?
– Hispan Bardott. Szerinted tudja már, hogy Meco megszöktette Rookert?
– Szerinted érdekli?
– Ezt illetően épp elbizonytalanodtam – sóhajtja.
Martin újra telefonál.
– Letértek a Maholáról. Patrickék mögöttem jönnek. Ti hol vagytok?
– Két perc múlva odaérünk – feleli Belloq. – Maradj le kissé.
Jókor mondja. Felugat egy fegyver.
A telefonkapcsolat megszakad.
Behorpad a padló a gázpedál alatt.
Elsöprünk az út szélén heverő motor mellett. Mielőtt szívrohamot kapnék, megpillantom Martint. Kedvenc öcsém a közeli kapualj fedezékéből integet felénk.
Beérjük Wyne-ék furgonját.
A sötétszürke járgány állja a géppisztolysorozatok ostromát. Egyelőre mögötte maradunk, mivel a Mazda kevésbé golyóálló.
Éktelen szirénázás hallatszik szemből. Helyes, a kollégák megkísérlik eltorlaszolni Snasszerék útját.
A Végső Kegyelet feliratú furgon gyors kormányrántással félresiklik az útról. Eleje nekicsapódik a jobb oldalon magasodó állványzatnak. Utasai szempillantás alatt elnyelődnek a védőfüggönnyel és reklámtáblákkal közrezárt építkezésen.
Festetlen, félkész, rideg falak között vadászunk a szökevényekre. Emelőcsigákat, vödröket, téglakupacokat kerülgetünk, malterosteknő fölött pattanunk át. Hanyagul falhoz támasztott talicskák és gereblyék támadnak ránk, önszántukból.
Meco és Rooker éterként elpárolgott.
Tűvé tesszük az utunkba kerülő targoncát, a mobil felvonót, a biztonsági őrök konténerét.
A két őrszem alszik. Aléltan szenderegnek egymás karjában, pedig épp csak beesteledett. Érthető: a szextázis napszaktól függetlenül bágyaszt.
Szólunk nekik, hogy most már maradjanak, ahogy vannak, és tovább keressük a szökevényeket. Akik persze rég eltűnhettek valamelyik szomszédos kertben.
És ha mégsem?
– Csörgessétek meg Rookert! – javaslom Belloqnak.
– Nem hiszem el! Ilyen nincs! – nyögi Delgado, miközben egy épülőfélben lévő fal mellett hasal, és telefonon hívja a fickót, akit üldözünk.
– Akkor mit szólnál, ha felvenné? – vigyorog Daniel.
A tőlünk balra feketéllő munkagép-monstrum belsejéből tompa telefoncsörgés hallszik.
– Hozzám jössz, Denisa? – súgja hitesem.
A nőkérést dicséretnek veszem. Valami kis romantikus csipkecsodában vonulnék oltárhoz, drágám.
Belloq laposkúszásban eltűnik mellőlem.
A böhöm jármű ajtaja csapódik. Géppisztolysorozat zúdul ránk.
Aztán csörren valami a közelünkben.
A fémes, guruló hang hallatán villámgyorsan fedezékbe suhanunk.
A kézigránát robbanása megbontja fölöttünk a félkész falakat. Törmelék omlik ránk, tégladarabok hullanak.
Betonkeverő- és talicskapajzs mögött hasalva átkozom Snasszer és Rooker születése napját.
A hatalmas munkagép motorja felbömböl.
A montsrum felénk lódul. Néhány méternyi lendületes gurulás után megfeneklik egy mély gödörben.
Bőg a kínozott motor. Az óriási gumiabroncsok már-már kivonszolják a gépszörnyet a csapdából, midőn Wyne-ék jobbról és balról is rátépik az ajtót a vezetőfülkében küzdő fickóra.
Rooker felméri a túlerőt. Minden irányból marcona fegyveresek fogják közre járgányát.
Ledobja géppisztolyát. A nyitott kocsiajtóban kapaszkodó Delgadót is utána vágná, ám Steve fürgébbnek bizonyul, ezért aztán Rooker repül le a magasból.
Odalenn rögtön meghátalják, átkutatják és vasra verik a kóterszökevényt.
Snasszert továbbra sem leljük.

 

 

Hispan Bardottról megtudjuk, hogy nyaral.
Szerintem eddig is ezt tette, jegyzem meg, legalábbis a Meco-Rooker nyomozással kapcsolatban. Lepattintanak azzal, hogy szegénynek mennyi sok megoldásra váró ügye van, a végén még beleroppan, jaj s jaj!
A telefonnyelésnél jelen lévő foglárok egyikéről kiderül, hogy ő már az esemény megtörténte után ment a cellába, társa hívására. Ekkor már kihallatszott a csörgés a hisztérikusan viselkedő Rookerből.
A másik smasszer váltig állítja, hogy az elítélt a szeme láttára nyelte le a készüléket, mielőtt ő még bármit tehetett volna ez ellen. A mobilt ő találta meg a matrac alatt, és azért kapcsolta be, mert látni kívánta, kit hívogatott Rooker.
A porkolábot Varratnak nevezik, ugyanis tetőtől talpig kitetkóztatta magát. Komplett Brehm-kollekció virít rajta sellők és lefátyolozott arcú, kevés ruhát viselő nők társaságában.
Elkérem a maroktelefonját. A megcsúszott fegyőr nagyjelenetesen ügyvédet követel. Ordítozás közben szétkapja készülékét, és megpróbálja lenyelni az adatkártyát.
Úgy fest, a böriben az ember rákap a telefonzabálásra. Csomóra fogjuk a torkát, és kiperselyezzük belőle a nyálas lemezkét.
Az ezereszű foglár büszkén közli, hogy most már cseszhetjük. Jutalmul a személyzeti öltözőt is felforgatjuk. A szekrényébe rejtve még egy mókuskerék-pörgetőt találunk.
Utóbb azt firtatom, honnan és mióta ismeri Mecót, miként tartották a kapcsolatot, mi haszna származik mindebből. Ő pedig megátalkodottan nem válaszol.
Bár eddig nem különösebben foglalkoztatott, azt is tudni akarom, hogy Rooker pontosan miért is került sittre annakidején. Mihelyt a gyengélkedő Zsöti és Írmag előkerül a lomha Land Roverrel, megtiszteltetésben részesülnek: feláshatják a Meco számára oly kívánatos fegyenc múltját.
Különféle kívánságaim elsorolásakor a Főnök megígéri: intézkedik, hogy megkapjuk a házkutatási, lehallgatási, satöbbi engedélyeket, ám – miként magam is tudom – ilyenkor nem könnyű elérni a jognokokat, így aztán a pecsétes papírok beszerzése időbe telik. Egyébként pedig Meco befürdött, Rooker sitten van, miért nem pihenek holnapig?
Nem csak a felpöckölt vadászösztönöm miatt, felelem. Meco immár nem adja fel. S hogy mit léphet a kétszeres kudarc után? Most majd biztosra akar menni.
Vagyis? – kérdezi.
Képtelen vagyok kinyögni, mitől tartok, mintha félelmem kimondása elősegítené a tett megvalósulását.
A Főnök triviális nyugi, Denisa sóhajjal búcsúzik, az én vízióim továbbra is kitartanak.
Martint elküldöm a keki szemszínű Mátrixhoz Varrat telefonjaival és a torkából kihúzott nyálas kacattal.
Aztán jó darabig nem történik semmi.
A nagyszerűek az építkezés környékén és égen-földön sem találják Mecót.
Varrat kitart amellett, hogy nem ismeri a Legerősebb Nő cím büszke viselőjét, ügyvédet óhajt és pert ígér meghurcoltatásáért cserébe.
Arra kérem, várjon ezzel, mert még nincs meghurcolva. Hiszen még csak most keresgélem a főcsapás irányát.
Addig is, míg rábukkanok, Varratot jégre rakom.
Rooker nincs kihallgatható állapotban. Mivel telefoneltávolítás közben idegösszeomlást kapott, s ez agresszív szökési próbálkozásban nyilvánult meg, szervezetét színültig nyugtatózták. Ez idő szerint valószínűleg ő a történet egyetlen olyan szereplője, aki boldogan szendereg.
Hajnaltájt az irodában görnyedek. Az előásatott paksaméták és a számítógépemre küldetett anyagok – hatvanezer oldalnyi betű! – fölött agyalok.
Éhségtől kóválygó fejjel felturkálom íróasztalom fiókjait. Szerencsésnek mondhatom magam: találok egy tábla csokit. Bár a lelet szavatossági ideje akkortájt járt le, mikor Urian-Surprise Belloq megfogant, kibontogatom a papírt, és már-már török a fosszíliából, midőn észlelem a fura reszeléket a sztaniol egyik sarkában. És felfedezem a reszeléket készítő, rózsás húsú, aprócska kukacot.
Ilyen a szelaví, gőgicsélek neki, egyik percben még urak vagyunk a csokiban, a következőben meg repülünk kifelé az ablakon, madárcsőrök elé!
A férgecske kihajítását követő válságos hangulatban pizzát rendelek, és mivel közben Zsöti és Írmag pottyan a szobába, öt adagra emelem a dózist, hátha más is befut még.

 

 

Rooker hajdanában részt vett egy páncélkocsi kifosztásában. Két társát a támadás során lelőtték, ő másodmagával meglépett, ám kevéssel később zsarukézre jutott. A negyedik álarcos fickó kiléte azóta sem ismert, ő éppúgy eltűnt, miként a tetemes zsákmány.
Mi van akkor, ha Rooker nem csupán azért vonzó Snasszer számára, mert szexuálisan szerfelett aktív, és a felsőteste csinosan kigyúrt, hanem ráadásképpen még komolyabb pénzösszeg fölött is rendelkezik? És mert rendelkezési jogát nem engedi át, a teljes zsét csak vele együtt lehet birtokba venni? Ez is motiválhatja Meco lángoló szerelmét. Továbbá megmagyarázza, miből telik a nőnek bujkálásra, foglár-megvételre, fegyveres mentőakciókra.
Időközben a nagyszerűek kiderítik, hogy az erőbajnoknő és Varrat ötezer éve ismerik egymást, mindketten ugyanabba az edzőterembe és smasszer-kocsmába jártak a nő tündöklése idején.
A hírt Belloq hozza meg, személyesen.
Hosszan meredek rá, mikor belép az ajtón. Néhány órával korábbi elválásunk idején álla még erogénesen kéklett, mostanra feketéllik a borostától.
– Rigófüttyös jó reggelt! – köszön rám, dermedt bámulásomat látva. – Ma még nem sminkeltem. Mi baj van?
Hallgatok rossz előérzetemről.
Daniel elmondja, mit végeztek. Töröget a négysajtos pizzából, kávét kortyol, arcomat fürkészi.
Végül mégiscsak kinyögöm:
– Az a gyanúm, hogy Meco nagy dobásra készül. Mindenáron Rookert akarja. Szerintem fogolycserét tervez.
Bejelentésem nem épp kacifántos körmondat, mégis alaposan meggondolkodtatja társaimat.
Belloq megreszelgeti a torkát, mielőtt rákérdez:
– Úgy véled, túszt fog ejteni?
– Attól tartok. És folyton ti köptök a levesébe. Az akciózsaruk. Viszont ti veszélyes fickók vagytok.
Homlokráncolva nézi az arcomat.
– Marad a családunk?
– Remélem, tévedek. Mindenesetre örülök, hogy sarjaink a tónál maradtak Irisékkel. Delgado fia és Wyne ikrei biztonságban vannak?
– Na ne, Denisa! – morran Zsöti. – Te nem aludtad ki magad! Ilyet már mégse csinál!
– Mesélgessek? – sóhajtom. Eszembe jut egy s más a múltból. Emlékeimet igyekszem tüstént kiterelni a fejemből.
– Az engedélyre várunk, hogy felforgathassuk Varrat kéglijét – mondja Belloq. – Remélem, találunk valamit, amitől beszédessé válik. A bankszámlája is érdekes lehet.
Megköszöni a reggelit, lelkemre köti, hogy legyek észnél – hiszen tudod: mi nem csak tűzzel, hanem vassal is játszunk! –, érzelemtelin szájon csókol, vigyorogva megpaskolgatja a bornírt megjegyzést fogalmazgató Bye vállát, és kisiet az irodából.
Valamiért úgy nézek utána, mint egy hosszú időre búcsúzó tengerészfeleség.

 

 

Kisvártatva hazataxizom fürdeni, átöltözni. Az égbolton lógó fellegek tegnap este óta fenyegetnek a viharral. Minden szikrázik, amit megérintek. A végén még telekinetikus leszek. A zsaruságtól úgyis kezdek besokallni, zongorálni meg nem tudok.
Váltok néhány szót az Aranyhallal. Az én dolgom nehezebb, mert nekem szájról kell olvasnom.
Beszédelgek a zuhany alá. Próbálok felébredni a meleg víz alatt.
Kávéillat csalogat ki a fürdőből. Martint és Rubyt találom a konyhában. Serkentős csészéinkkel a dolgozószobába vonulunk.
Körbeüljük a mobiltelefonnal és laptoppal is összekapcsolt számítógépet, elejtek egy megjegyzést a füstködös varázslatokról, de lepisszegnek.
– Figyelj, Denisa! – szól Mátrix. – Azt hiszem, előreléphettek. Találtunk néhány nyomot.
– Úgy érti persze, hogy velem együtt – szól Martin.
Bólintok.
– Rájöttem. Nos, nyomozók?
– A múltkori rabmentési akció után Bardott nem járta tövig a lábát, hogy Meco nyomára bukkanjon – kezdi öcsém. – Rátalált ugyan egy távoli rokonra, ám nem rendelte el az illető megfigyelését. Ennek a fazonnak a telefonszáma többször szerepel mind Varrat, mind pedig Meco híváslistáján.
– Meco híváslistáján? – hebegem.
Megdicsőülten vigyorognak rám.
Ruby átveszi a szót. Kekiszínű szeme ragyog.
– A smasszer, vagyis Varrat telefonjairól tegnap két alkalommal is hívtak egy számot. Először akkortájt, amikor a főnökség engedélyezte, hogy Rookert az ügyeletes kórházba vigyék. Ez a hívás az öltözőszekrényben talált készülékről ment ki. Másodszor a Varrat zsebében lévő mobilról riasztottak. Úgy gondoljuk, a fickó a kártyás készülékkel próbálta megóvni inkognitóját, de amikor a hirtelen érdeklődés észleltén világossá vált számára, hogy rájöttetek a furmányra, és ott lesztek a kórházban, nem fért az öltözőben rejtegetett készülékhez, és mert a figyelmeztetés sürgős volt, hát kockáztatott. Követhető volt csavaros gondolatmenetem? A gyöpi csávó nyilván Bardott tempójához volt szokva. Úgy számított, hogy mire a zsaruk eljutnak hozzá, letelik a szolgálata, és ő eltünteti a nyomokat.
– Úgy sejtem, egy életre megjegyezte a Wry és Belloq neveket – vigyorog Martin.
– Szóval Varrat korábban többször beszélt egy Vigor Sich nevű taggal. Ez az ipse Meco távoli rokona, egy folyóparti házat bérel. Bardott annakidején ellátogatott oda, majd beírta a jelentésébe, hogy az épület jóformán lakhatatlan, tehát Meco biztosan nem ott bujkál. Miért gondoljuk, hogy esetleg mégis ott tanyázik? Mert megnéztük Meco híváslistáját. A csaj elég sűrűn hívogat egy közelben lévő vendéglőt, meg egy fűszerest is, nyilván kaját rendel tőlük. Vagyis arrafelé rejtőzget valahol. Nos?
– Hogyan fértetek hozzá?
– Mondtam már: informatikai ezermester vagyok. Lecsuksz?
– Nem, Ruby. Együtt megyünk a sittre – felelem.
– Nem hinném, ugyanis eltüntetem a nyomokat. Tehát? Körülnézel a folyóparton?
Martin felemeli a mutatóujját.
– Denisa nem megy sehova. Meco egy rombolónaszád. Danielék majd utánajárnak.
– Bardott mit tudott meg Vigorról? – kérdezem öcsémet.
– Semmi különöset. Annyit jegyez meg róla a jelentésben, hogy ifjabb korában kocsmai verekedőként jeleskedett, ült is garázdaság miatt. Hispan Bardott körkörösen tojik az ügyre, néhány hónap múlva ugyanis eldzsal nyugdíjasnak. Inkább a derűs alkonyatot akarja megérni, mint hogy halomba kaszálja a babért a sokszoros gyilkos Snasszer elfogásával.
– Az is lehet, hogy Meco megfenyegette Hispant. Varratnak három kamasz kölyke van, könnyen lehet, hogy őt meg velük zsarolta – töprengek. Hirtelen talpra pattanok. – Francba! Hogy erre nem gondoltam!? Ha Meco elrabolná Varrat srácait, így a smasszert is tisztázhatná, a srácokat pedig kicserélhetné Rookerre!
Csókot dobok nekik, és az ajtó felé nyargalok. Végre futhatok egy kört.
A nappalit átszelve feltűnik, milyen csendes a ház Ella és Urian nélkül, és még Tarzan sem szökdécsel a lábam alatt.
A járgányomba huppanok. Az automata kapu feltárul előttem.
Az első, amit odakinn megpillantok, Wyne kocsija.
Patrick és Rühl Fresson tart felém.
Arckifejezésük észleltén vérbíbor színű adrenalinlöket homályosítja el látásomat.

 

 

– Beszélnünk kell veled – szól halkan Wyne. – Bemehetnénk?
– Ülve kéne meghallgatnom?
Fresson a karomért nyúl. Félresodrom kezét.
– Mi van, doki? – morranok. – Hoztad az orvosi táskádat? Benyugtatóznál? Mi történt?
– Még nem tudjuk pontosan – mondja Wyne. – Daniel és Steve ment Varrat házába körülnézni. A szomszéd látta az érkezésüket. Amint kiléptek a kocsiból, egy furgon rontott nekik, és szándékosan elütötte őket. Aztán a járgányból kipattanó személy még lövöldözött is rájuk. Végül kényszerítette egyiküket, hogy a társát tegye be hátra, majd ő maga is másszon utána. Mielőtt eldöngetett volna, a szemtanúra is tüzet nyitott.
– Tehát élnek – sóhajtom. – Meco volt, ugye?
– A szomszéd nagy bengát emleget, fején kalózkendővel, napszemüvegben, vadászruhában. Nem biztos benne, hogy nő az illető. Az esemény gyorsan zajlott le. Még csak egy rendszámtöredéket sem bírt megjegyezni, ámbár a furgon biztosan lopott.
– Van vérfolt?
– Rengeteg vér van. Amint meglesz a teszt eredménye, tudni fogjuk, kitől származik.
– Remélem, nem azért jöttetek, hogy ágyba dugjatok.
– Nem, Denisa – feleli. – Úgy gondoljuk, te megtalálod őket.
– Te nyomozó vagy, mi akciózsaruk – mondja Fresson. – Ha most nem roppansz össze...
Szavába vágok:
– Később sem kell összeroppannom! Megtaláljuk őket.
– Remélem, élve – sóhajt a nyurga, nagy orrú Rühl.
Rámeredek:
– Régebben is ilyen csúnya voltál?
– Bocsáss meg. Steve az egyik legjobb barátom.
– Adj be magadnak valamit – javaslom. Patrickhoz fordulok: – Kikérdeztétek a szemtanút a gázolásról?
– Azt mondta, mindkét áldozatot egyformának és magasnak látta, police feliratú, sokzsebes mellényt, sisakot viseltek. Észlelték a feléjük tépő kocsit, el is ugrottak volna előle, ám az gyorsabb volt. Az egyik férfi felrepült a levegőbe. A másik a kerítéshez szorult, őt a furgon oldala nyomta a palánkhoz. A lövöldözés végén a kalózkendős a géppisztollyal hadonászva ordibált. Az épebben maradt férfi átadta neki a saját fegyverét és a társáét is. Állítólag vitatkozott a támadóval, mire az le akarta lőni a földön heverő rendőrt. Ekkor a másik férfi felhagyott az ellenszegüléssel, és berakta a sérültet a kocsiba. Meco kiszúrta a szemtanút, megsorozta a kerítését, aztán elsöpört. A nő megúszta a golyókat, viszont idegsokkos lett.
– Tehát Meco eltette a fegyvereiket. Nem maradt ott egyetlen ruhadarab sem? Jól tudom, hogy a cuccotokban van jeladó?
– Jól tudod, de ez bizalmas információ. Keressük őket.
Bólintok.
– Talán sejtem, hova megy Meco – szólok. – Körbe kéne szimatolni arrafelé, de ő semmit se vegyen észre, mert akkor kinyírja a túszait.
– Ha még élnek egyáltalán – sóhajtja Fresson.
Rábámulok.
– Mióta vagy ilyen anyámasszony kommandósa?! Snasszer Rookert akarja. Megpróbálhatja kicserélni rá Danieléket. Ha nem tűnik fel neki, hogy a sarkában vagyunk, talán nem bántja őket.
– Nem érted, hogy megsérültek?! – förmed rám Rühl.
– Naná! Ha nem üti el őket, aligha boldogul két olyan férfival! Csakhogy a fejüket, felsőtestüket sisak és golyóálló mellény védte. Sérüléseik remélhetőleg nem halálosak. Én erre akarok gondolni! Steve nekem is szívügyem. A másik pasasról meg inkább nem is beszélek. Meco talán éppen a sérüléseik miatt igyekszik mielőbb lebonyolítani a cserét.
– Na persze, mielőtt ráhalnának! – mordul Fresson. – Mert holtan ugyebár mit sem érnek!
Patrick kézbe kapja megcsörrenő telefonját. A hívót hallgatva a kocsija felé pördül. Integet nekünk, hogy tartsunk vele.
Behuppanok mögé a járgányba. Úgy érzem, mintha sűrű, mocsatos vizenyő terjedne bennem, a talpamtól fölfelé. Tudom, ha a mellkasomhoz jut, megfullaszt. Nem akarok olyan gondolatoktól gyötrődni, aminőktől Rühl. Abban hiszek, hogy ha a feladatra koncentrálok, megúszom, elfojthatom, félresöpörhetem a kínokat.
Wyne padlógázzal száguld a városban. Az egészből csupán a suhanást, a hirtelen kormányrántásokat, kanyarokat és fékezéseket érzékelem, az utcákra terülő borulat, a járókelők és más közlekedők képe tarka masszává mosódik köröttem.
Danielt viszont lézerélesen látom magam előtt. Repülő madár kontúrjára emlékeztető felső ajkában gyönyörködve – én! – ilyet gondolok: a szerelem szép madara.
Vajon mennyi idő múltán felejtjük el annak arcvonásait, akit nem láthatunk többé?
Hát ez olyan, mintha Rühl kérdezte volna.
Odébb húzódom a hátsó ülésen, Patrick arcélét figyelem. Rövid, fekete haját, magas homlokát, mélyen ülő, sötét szemét. Összehasonlítom arcát Belloqéval. Bár sok külső vonásuk hajaz egymásra, s ráadásul rokonlelkek, bekötött szemmel, százszor megpörgetve sem téveszteném össze őket.
Wyne felém villantja tekintetét, majd újra összetapad a megcsörrenő telefonnal. Fél kézzel kormányoz, úgy is hatékony.
Egyszerre csak megáll egy gigászi üzletközpont mögött, a szemeteskonténereknél.
Lipowski, Hasa, Louis és mások megelőztek bennünket. Ők már lázasan kukáznak.
Lidérc telepszik a mellkasomra. Nem kapok tőle levegőt.
Egészen addig, míg az apró termetű Louis ki nem mászik a konténerből.
A betonra terítik a zsákmányt.
Nem holttestet találtak, csupán ruhadarabokat.
A csuromvér mellényt bámulom. A zsebek szegélyénél megsűrűsödött, alvadt vérrögöket.
A másik – az alatta viselt – golyóálló öltözet kevésbé véres.
A betonra terített kommandós nadrág ágyékrészét, bal oldali zsebét és szárát is ömlő vér áztatta lucskosra.
– Bal felkar – dörmögi az orvos és mesterlövész Fresson száraz, tompa hangon. – Bal comb és térd. Szerintem a keze is megsérült.
Ezt illusztrálandó kissé meggörnyed, kézfejét az ágyékához szorítja, miként fájdalmában tenné.
Aztán átkutatja a zsebeket, ám még egy használt papír zsebkendőt sem talál.
– Végezd el a vércsoporttesztet – sóhajt Wyne.
– Mondtam már, hogy az kevés nekünk! – feleli Rühl. – Egyforma a vércsoportjuk és az Rh-juk is.
– Miért tart olyan rohadt sokáig kideríteni, hogy melyikük vérzett baromira? – mordul Patrick. Dühében a hajába túr, majd kézháttal megdörzsöli borostás arcát.
– Mert laboratóriumi körülmények között kell összevetni a vérmintákat – magyarázza a doktor, aligha első ízben.
Louis visszamászik a konténerbe. Zajosan tovább turkál, utálkozó hangokat hallat.
– Nincs több jel – közli Pierre Lipowski. – Vagyis két golyóálló mellényt kellett volna találnunk.
– Nézzük meg a többi kukát is – sóhajtok.
Ideális a létszámunk: mindenkinek jut régészkedőhely. Elmerülök az egyik halászhajó méretű tartályban. Borzongva túrom a szemetet.
– Olyan nagy batyu volna kiszedni a lajbiból a tetves jeladót? – kérdezem a hulladék mélyéből. – Az exsmasszer és fegyvermániás Meco nyilván tisztában van a bizalmas információkkal. Neki a golyóálló cucc kellett, mivel a sajátját tegnap alaposan elhasználta. Viszont nem kívánta a kommandót a nyakába.
Lipowski a kezében tartott pittyegővel sétálgat a konténerek előtt. Visszatér az első tartályhoz, és ő is bemászik a mind elkeseredettebb Louis mellé.
Kisvártatva meglelik a keresett kütyűt.
– Kiszedte az agyas rüfke! – fakad ki a zömök Pierre.
– Ez azt jelenti, hogy a másik lőhatlan mellény tisztább volt, mint emez – mondom. – Vagyis egyikük továbbra is jobb állapotban van, és képes vigyázni a társára. Gondoljatok bele: a szemtanú szerint az épebb férfi vitatkozott Mecóval. Nyilván azt akarta elérni, hogy Snasszer hagyja ott a súlyos sérültet.
– Ebből nehéz kikövetkeztetni, melyikük van kivérzett állapotban. Bármelyikünk harcolna a társáért – állapítja meg Louis. – A mocsok nőimitátor! Ezentúl majd bőr alá lövetjük a jeladót.
– Az önmegsemmisítőt is? – kérdezem, egy régebbi kalandra emlékeztetve.
Louis rám fintorog.
– Hehe – morogja. – A jeladó jól jönne nektek otthon is. Mindig tudnád, merre jár Daniel.
– Most szeretném tudni – sóhajtom. – Amikor ő maga nem mondhatja meg.

 

 

Belloq azon fáradozik, hogy hibernálja indulatait. Nehezen boldogul. Újra meg újra végiggondolja a történteket, ám nem találja azt a pontot, ahol hibázott vagy hibáztak. Márpedig anélkül nem volnának itt.
Steve a sáros, mocskos, hordalékos padlón hever. Sebei már nem véreznek. Ha magánál volna, talán még örülne is ennek.
Amikor behajóztak börtönükbe, Meco el is tűnődött néhány másodpercig, megbilincselje-e egyáltalán Delgadót. Aztán persze megtette. Aligha attól tartott, hogy törött medencéjű foglya megszökik, hiszen mászni is képtelen. Inkább azért vasalta őt a rácshoz, mert ezáltal is kiélvezhette hatalmát. Vagy azért, nehogy később a víz elsodorja testét.
Elcseszték. Óvatlanul szálltak ki a kocsiból Varrat kertvárosi házánál.
Nem! Hiszen körbenéztek.
Nem találták gyanúsnak a keskeny utca szemközti oldalán parkoló furgont. Az égszínkék kisteherautó oldalán fehérlő margaréták nem tűntek fenyegetőnek.
Úgy vélték, mivel Varrat a fogdában ücsörög, neje és srácai aligha rontanak fegyverrel a zordonás akciózsarukra. Azt persze sejtették, hogy éppen a megjelenésük provokál majd némi kiabálást, hisztériás jelenetet, és valamelyikük talán elkottyant valami érdekeset.
Steve viccet mesélt:
– A kiskrapek meglesi a hálószobában etyepetyéző szüleit a kulcslyukon keresztül. Egyszerre csak felhördül: Ezek akarnak engem pszichológushoz cipelni? Mert szopom az ujjamat? Ezek?!
Nevetgélve szálltak ki a kocsiból.
A magánóvodát hirdető furgon indulni készült.
Ők megközelítették a kerítést. A kocsi feléjük lódult.
Mindketten figyelmeztető kiáltást hallattak. Nem volt hová menekülniük.
Ha néhány tizedmásodperccel több idejük marad, átugorhattak volna a palánk fölött.
A furgon a deszkakerítéshez szorította őket, majd szélsebesen hátratolatott néhány méternyit.
Steve üvöltő sikollyal összerogyott.
Belloq a támadásra koncentrált, ám mire stukkert rántott volna, Meco megcélozta őket egy géppisztolysorozattal. Közben ordítozva követelte fegyvereiket.
A fél-öntudatlanul nyöszörgő Steve karjából, lábából patakzott a vér.
Meco leugrott a vezetőfülkéből. Arcba rúgta a sérültet, és annak nyakához nyomta a fegyvercsövet.
Daniel nem szegült ellen, őrültség lett volna.
Ez a menet elveszett. Még mindig nyerhet a következőben.
Snasszer hallani sem akart arról, hogy érje be vele, s ne hurcolja magával Delgadót.
Utóbb Belloq kitörhetett volna a rájuk zárt raktérből, ám akkor kénytelen lett volna sorsára hagyni társát. Így aztán az ötlet foganása pillanatában elvetélt.
Még később, amikor Meco lefékezett az üzletközpont mögött, és leparancsolta róluk a mellényeket, őt teljesen lefoglalta, hogy megállítsa végre a Steve testéből ömlő vérzést.
Az exfoglár szörnyű reccsenéssel taposta szét a mobilját. Ezután üvöltözve lecibáltatta a konokul csak félhullának titulált Delgadóról a véres nadrágot, ám nála nem lelt telefont.
Az átszálláskor sem adódott támadási alkalom. Nem csoda, hiszen az egykori börtönőr pontosan erre volt kiképezve.
Meco a folyóparti csalánosban állt meg a furgonnal. Ráparancsolt, hogy rakja be a félhullát a csónakba.
Csónakba! Daniel ekkor gondolta első ízben, hogy soha többé nem látja viszont a családját.
A gettórepper stílusú, koponyamintás fejkendőt, malomkerék napszemüveget és avarzöld terepruhát viselő, kreollá púderezett Snasszer rúgástávolságon kívül maradt, míg ő elhelyezte a ladikban Steve testét, majd beült mellé, és fogvatartójuk parancsa szerint egy fémkarikához bilincselte saját karját.
Az erőbajnoknő betottyant a méretes csónak túlsó végébe, a vízbe hajította sisakjaikat, bepöccintette a motort, és kilőttek a csalános, fűzfás, szúnyogjárta búvóhelyről.
Hanem a – gondosan lezárt – fehér margarétás furgon a néptelen parton maradt, remélhetőleg árulkodni. Tulajdonosa bizonyára körözteti már. Na, és ha felfedezik ottlétét? Ha megtalálják a raktérben a vértócsákat? Hol keressék őket a folyón?
A padlón heverő Steve eszmélkedett, ám ennek a legkevésbé sem örült. Amikor rádöbbent önnön állapotára, megvonaglott tehetetlenségében.
Belloq a környezetet figyelte, tudni akarván, hol járnak, merre tartanak. Kissé meglepődött, midőn felfogta, hogy a város belseje felé igyekeznek. Keresztezték a csatornasort, az előtt is elsuhantak, amelynek partjait az üvegburával borított Fedeles Híd kapcsolja egymáshoz.
Egyszercsak megérezte a közeli tenger sós illatát. Megpillantotta a fodrozódó víz által ostromolt hullámtörő gátat.
Meco a part felé kormányozta a csónakot.
Belloq az elsuhanó házakat nézte, elhinni képtelenül, hogy egyik ablakban sem üldögél valaki, akinek feltűnhetne a ladik fenekén heverő, véres, félholt férfi, vagy ő. Habár mi feltűnő volna rajta: fekete pólóján, sötét nadrágján?
Meco a karjára dobott viharkabáttal álcázta a rájuk szegezett géppisztolyt.
Ezenközben még közelebb és közelebb húzódtak a vízben álló épületekhez, mígnem a csónak oldala egy rácsos kapuzathoz döccent.
Belloq sejtette, hogy megérkeztek.
A bédekkerek által Line Velencéjeként emlegetett, vízre épült lakónegyedben voltak. Ennél pontosabban is betájolta magát. Még gyerekkorából ismerte az évek folyamán mind romosabbá váló sarokházat. Emlékezett a derékszögű utcában lévő fagyizóra, s egy étterem is berémlett, amelyben pizzatésztából készült fokhagymás kenyeret sütöttek olívaolajon.
Eszébe jutott, hogy Bardott jelentéseinek valamelyikében olvasott a hanyatló állagú saroképületről. A nyugdíjba készülő nyomozó kizárta, hogy a zsarugyilkos ex-smasszer itt bujkálna az igazságszolgáltatás elől. Ez az eshetőség az ismeretségi körének átvizsgálásakor merült fel, s tüstént el is lett süllyesztve.
Meco lepattintotta a lakatot a korhadt deszkákkal átláthatatlanná tett tolórácsról, és annyira felemelte azt, hogy átcsúszhassanak alatta. Az épület alá jutottak, a homályba vesző falakon kivehetőek voltak a vízszintingadozás jelei.
A csónaktárban hűvös, áporodott levegő lengedezett. A ladik elsiklott a szembeni rácsig.
Meco leállította a motort, és kikötötte a bárkát egy kagylóval-moszattal borított, rothadozó cölöphöz.
Kinyitotta a keskeny ajtót, odadobta Belloqnak a bilincskulcsot, és ráparancsolt: szabadítsa ki magát, kapja fel a félhullát, és vigye beljebb. Nagyon vigyázzon, mert ha elejti a kulcsot, megbotlik, vagy bármi egyebet trükközik, szétlövi a seggüket.
Daniel ügyefogyott lassúsággal hajtotta végre a parancsot. Megfigyelte az ajtóhoz vezető, vízlepte, nyálkás lépcsőfokokat, a rácsozatot, mindent, aminek utóbb hasznát vehetné.
Steve testével a karjában átcsúszkált a küszöbön. Erősen lejtő, síkos padlójú odúban találta magát, amelynek oldalfalai arról árulkodtak, hogy a víz olykor jócskán megárad, és a dagály is gyakori látogató errefelé.
A szemközt magasodó rácsozat vasrúdjait a mennyezetbe ágyazták, vagyis ők egy újabb ketrecbe jutottak. A kivezető ajtón túl lépcsősor kanyargózott a ház magasabban lévő belseje felé. A grádics fölött függő lámpa inkább árnyékot, mintsem fényt adott.
Meco bezárta a folyó felőli ajtót. Belloqra parancsolt: tegye le a félhullát, és annak egyik karját bilincselje a rácshoz.
Átsétált a lépcsőházba nyíló ajtón, bezárta azt maga mögött, majd a géppisztolyt Danielre szegezve követelte: vegye le cipőjét, nadrágját, és dugja át a rudak közt. Végigkutatta ruháit, végezetül ráförmedt, hogy tolja le az alsógatyáját.
Aztán a nő hosszan bámulta a válasz gyanánt felmeresztett középső ujjakat, a jobbkezest és a balost is.
Éles csattanással kibiztosította a fegyvert, ám így sem érte el célját.
Hosszas töprengés után elvigyorodott. Visszadobta Belloq elé az átvizsgált ruhadarabokat, megvárta, míg ő belebújik a nadrágba, cipőbe, aztán a rácshoz bilincselte a karját, és kuncogva feldübörgött a lépcsőkön.
Steve a hordalékszemetes, nedves padlón hevert, testét izomrángások cibálták.
Daniel letérdelt mellé, amennyire a csuklóján lévő vas engedte. Megtapintotta nyaki artériáját, észlelte alacsony hőmérsékletét, bőrén a gleccserhideg verítékfilmet. Körbenézett, de persze semmit sem talált, amivel betakarhatta volna barátját. Sejtette, hogy a víz hamarosan ellepi ketrecüket.
Odakinn vihar készült. A lámpavilág kísértetiesen hunyorgott.

 

 

Belloq hűti az agyát. Nem akar Delgado állapotára gondolni, eltaszigálja magától a rettegést.
Keresik őket. Denisa már értesült a történtekről. A hír nyilván megsarkantyúzta őt.
Ha Varrat vagy Rooker tudja, hol rejtőzik Meco, akkor Den és Patrick biztosan kilantozza belőlük az információt.
Hogyan csinálná ő maga? A Varrat telefonjaiban lelt hívószámhoz nyilvánvalóan nem tartozik megnevezhető tulajdonos, ám az kideríthető, melyik körzetben használták leggyakrabban a mobilt. Ha a nő eddig is e helyt tenyészett, hamarosan rátalálnak. Ám félő, hogy nem eléggé hamarosan. Azt persze nyilván ő is sejti, hogy itt nem időzhet tovább, mielőbb lépnie kell. Tehát megszervezi a fogolycserét.
Csakhogy Steve-nek nincs ennyi ideje.
Belloq ezredszer is megszemléli, megrángatja a rácsot, amelyhez odabilincselték. Meco a padlótól méternyire lévő, vízszintes fémrúd fölött rögzítette a karját.
Ha fellépne arra a vasra, elérné a plafont. Ha képes volna kibolygatni a függőleges rudat a mennyezetből, talán meghajlíthatná annyira, hogy áthúzza rajta a karperecet.
Ha elszabadulna a rácstól, átjuthat a csónaktárba vezető ajtón. A folyóra nyíló tolókapu alatt biztosan kiúszhat.
Delgadót vinné magával. Társa néhány percet bizton átvészelne a víz alatt.
Terve megvalósításához lát. Felpattan a vízszintes vasra, talpával megtámaszkodik rajta, mindkét kezével megragadja s megrángatja a bilincsét rögzítő rudat. Az nem moccan, ám a plafonról finom cementtörmelék hullik. Próbálja körkörösen mozgatni a vasat.
Úgy tetszik, ha ezt szorgosan csinálja, néhány napon át, egyszercsak sikerrel jár. A néhány naptól kis híján elsírja magát.
Hangokat hall a lépcsőkanyarulat felől. Fegyvercsörgést, lábdobogást, beszédfoszlányokat.
Leszökken a vasrúdról, közel húzódik a betonpadlón heverő, hideglelt, ájult Steve-hez.
Az emelkedő víz már a cella elejét nyaldossa.
A közeledő Mecóra förmed:
– Hozzon takarót a társamnak!
– Más óhaj? – kérdezi gúnyosan a nő.
– Oldozza el őt!
A domina mögött szélesvászonra, gengszterfilmbe illő, fehér atlétatrikós, kockaállú fickó lépdel. Arcán borosta sötétlik. Fogvájót rágcsál, mozgása megjátszottan hanyag. Hónaljtokban és nadrágkorcban is tart egy-egy stukkert, így érzi magát jól és biztonságban. Vagy férfinak.
Meco sem fegyvertelen. Kinyitja az ajtót, átlép a fogolyketrecbe. Társa kívül marad, fenyegetésnek.
– Mi van a félhullával? Még néhány órát ki kell bírnia. Nemsokára megszabadulok tőletek.
– Nem fogja kibírni! Kihűl, ha nem kap takarót. Hozzon fertőtlenítőt, csipeszt és gyorskötözőt!
Snasszer megáll előtte. A stukkercsövet a hasába nyomva készteti, hogy lépjen hátra, egészen a rácsig.
A túloldalon álló fickó láncot teker Daniel nyaka köré.
– Nekem te nem dirigálsz! – köpi a domina. – Asszed, nem ismertem rád? Nagyon is rád ismertem! Megmondom neked a valót! Igazából a kölykökért mentem Varrathoz...
– Velük nem is lett volna probléma! – mordul a fogvájós. Megrántja a láncot Belloq nyakán. – Még a pofázós kamaszt is ezerszer könnyebb becserélni, mint az izomagyakat! Ráadásul az egyik ólomkatonát majdnem kinyírtad!
– Kussolj, seggfej! – legyint Meco. Hüvelyk- és mutatóujja közé szorítja a hátrafeszített fejű Daniel állát. – Nem bírtam ellenállni neked, drágaságom! Nem bírtam! Olyan ügyesen szedted ki a seggemből az ólmot! Te is emlékszel, ugye? Ha tudnád, mennyit gondoltam rád azóta! Kismilliószor elképzeltem, hogyan foglak kinyírni! Hülye lettem volna, ha otthagylak! Te is kurvára jó leszel Rookerért cserébe!
– Ne dumálj sokat, Imo! – nyafog a fojtogató. – Ezeket rohadtul kiképezték! Ne adj nekik időt...
– Fogd már be, kisfiú!
– Anyád a kisfiú!
– Jól van, pubika! – turbékolja a nő. Jókora teste nagy felületen izzad, átható verítékszag árad belőle. – Ne most akarj érvényesülni! Inkább az ágyban lennél jó!
Belloq kap az alkalmon, és beszúrja:
– Szegény Rooker a sitten hallgathatja a szarvai növését.
– Na, ő például bika az ágyban! – szögezi le Snasszer. – Ő aztán überbika!
– És nemcsak ez a szexepilje – jegyzi meg Daniel. – Ő a legjobb páncélkocsi-kifosztó! Na persze, a túlélésben sem járatlan: nem köti mások orrára, hová rejtette a zsákmányt.
– Nem baj, nekem így is megteszi! Majd közösen feléljük a dohányt! Közösen, ahogy szereztük! Nem nyálas hűséget fogadtunk egymásnak! Mi vérszövetséget kötöttünk! – Meco felkuncog: – Vér- és spermaszövetséget! Kihozom őt a sittről! És nem fogom faggatni, kivel köcsögözött odabenn. Őt sem izgatja, kivel kúrtam idekinn.
– Hozzon takarót a társamnak! – követeli Belloq.
Meco lehajol a sérülthöz, annak hátrafésült, lófarokba kötött hajába markol, felrántja fejét a földről. Hideg verítéktől ragacsos, fakó arcába mered.
– Na mi lesz, hékás? Félhulla, bámulj rám! Bazsalyogj a nénire! Most még fel ne dobd a talpad! Légy már férfi, pajtikám!
Snasszer kiengedi az ujjai közül Steve fejét, és az hangosan koppan a betonpadlón. Megszorítja a nyakát, ököllel a mellkasára sújt, durván az ágyékába markol. Az öntudatlan sebesült alig reagál.
– Ezt tanítják a smasszerképzőben? – mordul rá Belloq. – Ez már majdnem nekrofília.
– Akarsz cserélni vele? – vicsorít a domina. – Téged is megropogtassalak? Érdekel, miért jöttem le? Kurvára ki akarom sasolni, ahogy a kemény fiúk felpuhulnak! Csipáznám, ha látnám! Vagy te még mindig kemény vagy? Mint múltkor a csipeszed? Imolát nem lehet csak úgy átkúrni, pajtikám! A cimbidet is megműtenéd, mint engemet?
– Kivenném sebeiből a golyókat. Minél tovább ott maradnak, annál inkább zuhan a csereértéke. Halott túszért hulla Rookert kapsz.
– Nem! Rookie-nak nem eshet baja!
– Mert akkor koldusbotra jutsz?
– Nem jutok, mert nem hagyom, hogy bántsátok őt! Most tényleg kihozom a sittről! De csak addig leszek veletek humánus! Ne hidd, hogy megéritek a holnapot! Épp azért, mert éjfél előtt megdöglesz, most mondom el neked: még az írmagodat is kiirtom! Kinyírom a családodat, izomagy! Mind mentek a tömegsírba!
– Felrúglak, te görény! – szól lágyan Belloq.
– Kurvára merész vagy, elfogó vadász! És mégis, ki van elfogva, izomagy kommandós?! Te még most is pofázol velem, amikor egyértelműen én vagyok a domináns!? Rohadtul meg fogom hálálni neked, ezért vagyok itt! Még egyszer nem kúrsz ki velem! Nem égetsz le emberi mivoltomban! Mint jómúltkor a kórházban! Most figyelj!
Snasszer fellendíti a lábát.
Belloq jól irányzott rúgással akasztja meg az óriásnő elsütött végtagját.
Jutalmul a pubikának szólított fickó fokozza a szorítást a nyaka körül.
A fuldokló Daniel szabad kezével megragadja a láncot, és megpróbálja eltávolítani a gégéjétől.
Meco combon lövi a rácshoz bilincselt, fojtogatott férfit.
Pubi a nyakánál fogva tartja a megroggyanó testet, amíg Snasszer ököllel megsorozza a sokkos Belloq gyomrát, bordáit, majd sarokkal és talpéllel is megrugdossa őt.
– Hagyd már! Elég, te paraszt kurva! – siránkozik a láncos fickó. A fojtással felhagyva hátrébb lép, mert fehér atlétájára fröccsen a fogoly vére.
– Ne ugass bele, Vigor! – lihegi Meco, s tovább csépeli túszát.
– Ha kinyírod, mihez kezdünk, te libasegg?
Meco zihálva felegyenesedik. Félúton megállítja ellódított öklét.
Tisztuló tekintettel végigbámul összevérezett vadászruháján. Elmaszatol egy vérfoltot az avarzöld pólón.
– Tudd meg, kurvára jólesett! – fújtatja. – Esküszöm, estig bírnám csinálni! Látod, ezért hiányzik a kóter! Ott bezzeg kiélhettem magam!
Belloq hátrafeszített fejjel roskadozik a rácsnál.
– Már nem sokáig kell hiányolnod a kótert – hörgi rekedtesen. Áthelyezi testsúlyát a sértetlen lábára: – Oldozd el a társamat!
Meco megteszi. A nadrág derekába gyűri az inkább holt, mint élő Steve-ről leszedett bilincset, majd – akárha köszönetet várna – Belloq vérző arcába mered, és gúnyosan elvigyorodik.
Int Vigornak, hogy szorítson a fojtáson. Nekilendül, hogy lefejelje áldozatát.
Daniel ujjai a fémszemek alá hasítanak. Elrántja nyakától a láncot, behörgi a levegőt.
Félrekapja fejét a feléje süvítő koponya elől.
Meco homloka hatalmasat döndül a rácson. Nyaka hátrabicsaklik.
A nő leroskad, néhány másodpercre különválik tudatától.
Szemhéja, szája rángatózik. Végtagjai kalimpálnak. Vigor kibiztosítja a stukkert. A fegyvercsövet Belloq veséjébe nyomja.
– Ha nem volna kurvára elegem az egész szarból, most péppé lőnélek! – sziszegi sírós hangon.
A domina megmoccan a padlón. Hápogva levegőt vesz, félig ülő helyzetbe kuporodik.
Feltérdel, és öklendezni kezd.
Kiokád némi habos nyálat. Lábra kecmereg, az ajtóhoz botorkál. Ügyel arra, hogy ne kerüljön közel Danielhez.
– Ezt ezerszer, milliószor bánni fogod! – hápogja, miután kijut.
Csörrenve bevágja, kulcsra zárja maga mögött a rácsos ajtót.
– Ha nem hozod, amit kértem, kövess el öngyilkosságot! – szól utána Belloq. – Jobban jársz, ha te végzel magaddal.
Snasszer a hangjára talál.
– Fenyegetsz, elfogó vadász? Ne röhögtess! Máris hullák vagytok!
Eszes Vigor a nadrágjába dugja a kibiztosított stukkert. Belloq reméli, hogy pillanatokon belül huszárosan tökön lövi magát.
– Rohadtul hülye vagy, Imo, hogy ezeket kaptad el! – sopánkodik a fickó a lépcsőn fölfelé baktatva. – Ha nem nyomorítod le őket, nem bírsz velük! Ha viszont megbénítod őket, akkor nem kapod meg Rookert!
Mihelyt halkulnak a távozó léptek, Daniel enged a késztetésnek, és leroskad a lábáról.

 

 

Néhány perc múlva Vigor visszatér. A felhergelt stukkert továbbra is a köldökénél tartja a nadrágkorcban. Ócska takarót gyömöszöl át a rácsok között. A mocskos padlóra koppantja a csipeszt, a fertőtlenítőszeres flakont és a gyorstapaszos dobozt.
– Nesze, csináld!
Belloq feljebb ráncigálja az alsónadrágra meztelenített, átfázott Delgadót az emelkedő víz útjából. Aztán fölé hajol, és amennyire fél kézzel képes, ellátja sebeit. A csíraölő lötty hatását fohásszal erősíti.
Végül a jódos folyadék maradékával leönti a fémfogót, és a saját húsába fúrja. Sírva fakad, mire kivájja magából a golyót.
Társát takaróba bugyolálja, hogy az minden oldalról melegben legyen. Úgy saccolja, fél órán belül eléri őket a dagály. Odakinn zúg a szél, gyilkos kedvű esőcseppek püfölik a tolókapu deszkázatát.
Nem tudja, mennyi lehet az idő, a lécek rései között alkonyi szürkület homálylik.
Ép lábával fellép a vízszintes vasra. Megragadja a mennyezetbe ágyazott rudat, és teljes testsúlyával ránehezedik. Forgatja, mozgatja, lötyögted azt.
Nem akar odafigyelni szervezete vészjelzéseire. Nem érdekli a kín, szabadulni akar.
Ráakaszkodik a vasra, szkanderezik vele.
Nem csak saját súlyát, erejét viszi át a küzdelembe. Steve elillant energiáit is odafókuszálja. Végiggondolja, hányan segítenének neki. Őket is segítségül hívja.
Radír Atyával megáldatja magát.
Szót vált az Aranyhallal és a Tündérkirállyal.
A plafonba fúrt rúd megmoccan, milliméternyit meghajlik.
Emlékezetébe idézi a lányát. Ella nemrég úgy döntött, hogy összeírja magának a tíz legfontosabb életszabályt. Éjjel-nappal, hetekig körmölt. Egyetlen lépést sem tett a jegyzetfüzete nélkül, vitte azt a kádba, az ágyba, mindenüvé. Amikor betelt a notesz, fogott egy újabbat. Ekkor figyelmeztették a buzgót, hogy csupán tíz szabályról volt szó, ő pedig már bibliai terjedelemnél tart. Azt felelte, összeír minden fontosat, ami eszébe jut, és a végén majd kiválogatja a legelemibb tízet. Végül, nagy sokára, így is lett.
A rúd látható módon elferdül valamelyest. Hegye előbukkan a plafonból.
Ella után Denisára gondol, néhány hét előtti beszélgetésükre. Hitvese ekként szólt játékosan hajlékony hangján: azért éppen téged szeretlek, mert a titoktalan férfiak nem izgatnak fel.
Nekem meg nem kéne olyan asszony, aki állandóan a megőrülés szélén van, felelte ő, mire a lány tébolyt mímelt, és nevetve körbekergette őt a házon. A kör végére felfedezték, hogy: nicsak, kettesben vagyunk! És ünnepélyesen kihasználták a rendkívüli alkalmat.
Eszébe villan Denisa hajdani amnéziája. Lélekölő volt, hogy neje hetekig nem ismerte fel, idegennek tekintette őt. Most akár ezt az árat is megadná a szabadulásért. Bármelyikük lehetne amnéziás, hiszen úgyis újra egymásba szeretnének végül.
A vasrúd tovább ferdül.
Lőtt sebe mesmeg vérezni kezd. Korábbi fájdalmai is visszatérnek, hogy a gázolásra, verésre emlékeztessenek. Felbőszül, majd Urianre gondolva újfent erőre kap.
Odakinn tombol a vihar. Az égdörgés robaja sürgetésként hat rá.
Megpróbálja áthúzni a láncot az elhajlított rúdvégen. Némi feszegetés után sikerül.
Lemászik a rácsról. Steve-hez biceg.
Delgado bőre immár láztól lángol. Érintését észlelve felpillant, megragadja a kezét:
– Daniel, a telefon! Hívd fel őket!
– Figyelj, Steve! Kiúszunk innen. Majd ha szólok, pár percig ne vegyél levegőt. Fő, hogy meg ne ijedj.
– Átkozottul fájok mindenütt – rebegi a sérült.
– Nemsokára kórházban leszel – ígéri Belloq.

 

 

Delgado eszmélete újfent megszakad.
Daniel a folyó felőli ajtóhoz sántikál. Néhány lépés után a vártnál gyorsabban emelkedő vízben gázol. Megcsúszik a nyálkás padlaton.
Feltápászkodik, kiköpi az enyhén sós vizet.
Eléri az ajtót. Megpróbál néhány trükköt. Az egyik működik: enged a zár.
Visszafordul Steve-ért.
Neszt hall a ladiktárból.
Odafordul, ám csak gőzölgő árnyakat lát a sötéten fodrozódó víz fölött.
A láncra kötött csónak egykedvűen ringatózik. A kapudeszkázaton túl villámlás villódzik, fénye nem kerül belülre.
Kihámozza összetört társát a takaróból. Gyanúja sincs, hol foghatná meg úgy, hogy minél kevesebb kínt okozzon neki. Úgy dönt, elvonszolja a testet az ajtóig, aztán a külső helyiségben aláúszik, és a hátára veszi.
Itt tart, amikor valaki lefelé indul a lépcsőkön.
Sérült lábáról megfeledkezve pattan a rácshoz, és úgy igazítja a bilincsláncot, mintha még mindig oda volna vasalva. Gyanítja, hogy furmányát hamar felfedezik.
Vigor érkezik látogatóba.
– Nemsokára indulunk – újságolja, s felkuncog. – Az utolsó utatokra. A segg zsaruk beszopták a cselt. Kihozzák nekünk Rookie-t. Él még a cimbid?
Ezt kérdezvén úgy helyezkedik, hogy láthassa Delgadót.
Danielnek több se kell. Átnyúl a rudak közt, elkapja a fickó fejét kétfelől, és a rácshoz robbantja.
Ezúttal Vigor vére spricceli össze az ő pólóját. Nem hagyja leomlani a jókora korpuszt. Segít neki csekély robajjal összecsuklani.
Kicseni a pisztolyt a dőlő fickó nadrágkorcából, kihúzza annak méregfogát. Saját nadrágderekába tűzi a fegyvert. Kicsit sajnálja, hogy nincs átlőve Vigor töke vagy rüsztje. Elveszi a hónaljtokban lapuló stukkert is, felismeri benne a sajátját.
Visszabiceg Delgadóhoz.
A csónaktár felé vonszolja társát.
– Hívd fel őket! – motyogja a sérült. – Itt a telefon!
És ha mégsem beszél félre? Daniel a lázpiros arc fölé hajol.
– Telefon? Hol?
– A gatyámba dugtam – motyogja Steve. – Amikor a debella elgázolt.
Ugyanekkor a nevét hallja.
A saját nevét, a sógora hangján.
– Daniel! Daniel, gyere már!
Megőrült, és hallucinál!
Eléri az ajtót, hátrabotlik a lépcsőkön. Elterül a vízen. Az ájult Steve ráborul.
Meghitten lebegnek.
Búvárruhás alakok bukkannak fel körülötte.
Martin, Fresson és Wyne.
Belloq tüstént kapcsol. A folyó felől jönnek.
Beúsztak a tolóajtó alatt! Ugyanegy srófra jár az agyuk!
Átadja a testet Martinnak és Rühlnek.
– Siessetek vele! – kéri.
– Istenem, éltek! – nyögi Fresson. – Megbocsátok a nejednek.
Megragadják a sérültet, és a deszkaborítású ajtó felé tempóznak vele.
– Menj velük te is! – szól rá Patrick.
Belloq a fejét rázza. Haragjában minden nyomoráról megfeledkezik.
– A dominát akarom!
– Odakinn vár a sajátod – súgja Wyne. – Hárman tartják vissza, különben már itt lenne. Mecót nélküled is elintézzük. Hásáék az utca felől törnek be.
És ironikus hangsúllyal hozzáfűzi:
– Radír Atya áldásával jöttünk!
Bár nem hitte volna, hogy valaha ilyet tesz: Daniel visszafelé igyekszik az elöntött cellába. Megragadja a rács mellett heverő, ájult Vigor derékszíját. Úgy fordítja a testet, hogy a nadrágzsebhez férjen. Előveszi az ajtókulcsot.
Ekkor futó léptek zaja hallatszik a lépcsősor felől.
– Lejön! – súgja Belloq.
Wyne levetődik a gyülemlő vízbe, magára rántja a takarót.
Belloq oldalvást visszadől a rácshoz, kezét is felrakja, mintha még a bilincs foglya volna. Másik kezébe szorítja a stukkert, és a combja mellé rejti.
Vigor nyögdécsel. Öklendezve fél térdre kuporodik.
Meco kibukkan a lépcsőkanyarulatból, és a földön mocorgó fickóra mered.
Fojtogatós Vigor nem foglalkozik a debellával.
Ugyanis éppen a tőle elvett stukker csövébe bámul.
– Mi a frász...? – mordul Snasszer gyanakvón. Belloq golyóálló mellényét, jól felszerelt derékszíját viseli.
Daniel a nő jobbjában tartott géppisztolyt nézi.
A domina könyökét veszi célba.
A lövés döreje robbanásként hat a pinceszerű helyiségben.
A szétroncsolt karú Meco a másik kezével kap lezuhanó fegyvere után.
Wyne felpattan rejtekéből, és homlokon lövi Snasszert.
Vigor térdeplésben fordul a lépcső felé. Vészsebesen mászni kezd.
– Állj meg, mert nagyon elcsúszol – óvja Patrick a menekülőt.
Belloq nem várja meg a kimenetelt.
A lábánál hömpölygő vízbe roskad.
Mielőtt átadná magát az ájulatnak, felötlik benne a kérdés.
Vajon amnéziásan ébred?