[Sárkánylegenda 1.]
GRAHAM EDWARDS
SÁRKÁNYVARÁZS

(Tartalom)

 

 

Helennek:
a szerelmedért.
Nélküled nem
szárnyalhattam volna.

 

Külön köszönet Jane Johnsonnak
és Joy Chamberlainnek a lelkesedésükért,
támogatásukért és fáradhatatlan javításaikért.
És köszönet Rogernek a dalért...

 

 

A fordító előszava

Különös történet ez, mely barátságról szól és szerelemről, hűségről és árulásról, összetartásról és ellenségeskedésről, csüggedésről és kitartásról, csupa-csupa emberi értékről, a szereplői mégis – sárkányok. Graham Edwards pazar, nagyívű történetben, megrendítő szépséggel tárja elénk az ember előtti, legendás világot, amikor még sárkányok éltek a földön. Egyszerre félelmetes és gyönyörű ez a világ, telve hétköznapokkal és sorsfordító eseményekkel, természettel és csodákkal, s a háttérben végig ott húzódik egy testetlen szereplő: a sors súlyosan sodró, örök törvénye, melynek így vagy úgy, de mindnyájan alanyai vagyunk.

 

 

A szerzőről

Graham Edwards 1965-ben Angliában, a Somerset megyei Shepton Mallettben született, és Bournemouthban nevelkedett. Londonban végzett képzőművészeti iskolát, és jelenleg tervezőként dolgozik. Nottinghamben él feleségével, Helennel és két gyermekükkel. A Sárkányvarázs az első regénye.

 

 

 

I. KÖTET

 

A VILÁG VÁLTOZNI KÉSZÜL

A trollok csontjai lassan kővé válnak, s a természet eltávolodik a Tartománytól, a mágia titokzatos forrásától, kivonva a varázsenergiát a világból.
Mégis egy ifjú természetes sárkány, Jószerencse az – bár torka nem lehel tüzet, elméje nem parancsol varázserőknek –, aki kezében tartja a kulcsot a mágia fennmaradásához, a sárkányok új fajának megszületéséhez.
Lidérc, egy varázssárkányokból álló hadsereg gonosz vezére tudja ezt; és fel kell ébresztenie a Tartomány Őrzőjét, hogy elragadhassa tőle a Varázsmagot, s a hatalmat, mely abban rejlik. De az Őrző vén, akár maga a föld, a mágia pedig kétélű, veszélyes fegyver...

 

 

PROLÓGUS

 

Lapos, köves tengerpart a távoli csillagok fényében.
A homokban sziklák rengetege pihent, mindegyikük a reggeli dagályra várt. Mindegyik szikla egyedi volt, külön egyéniség a nagy tömegben, és az egyikük egy sárkány volt.
Égkék a sziklái között üldögélt, s a tompa fényű csillagokat szemlélte. A valaha élesen és fényesen ragyogó csillagok mára elmosódott káosszá fakultak; az idős sárkány számára évről évre egyre üresebbé, anyagtalanabbá váltak.
– Ah – mondta Égkék a hullámoknak. – Akkoriban még több volt a mágia a világban.
Felkacagott.
– De az is lehet, hogy csak a szemem öregedett meg.
Kinyújtotta érdes sárkányszárnyát, lerázott egy köteg uszadékfát kanyargó farkáról, és kényelmesen elfészkelte magát kőágyában. Sárga karma könnyedén simult bele az évek során kimélyített vájatokba, s az Égkék Üregeként ismert sziklaodú régi barátként mosolygott rá lekerekített peremével. Az éjjeli óceán csöndesen terült szét a hideg, távoli horizonton, egyedül a hullámok finom csapkodása hallatszott a partot alkotó lejtős sziklazátony felől.
Égkék békésen, öregesen elszundikált, aztán felébredt, majd újra elszundikált, s az éjjeli sárkányok röptére várt.
Egy sok-sok évvel fiatalabb sárkány bukkant fel a sziklafal tetején. Egy pillanatra zavartan megtorpant, mert csak sziklák labirintusát látta, aztán az egyik szikla felköhögött. Meglelvén célját, az ifjonc elindult lefelé a tengerpartra.
Égkék összerezzent, és maga mögé lesett, amikor a csattogó, zajos görgeteg feléje közeledett a sziklafal felől. Száraz agyagdarabok és éles kövek záporoztak körülötte, ahogy az ifjú sárkány csúszva-mászva lesietett a barna sziklafalat félrecsúszott mosolyként kettészelő, lankás vízmosáson. A betolakodó heves zihálása elfedte az óceán susogását, s az ifjonc menet közben kiabált, miközben két gyönge szárnya és lábai ide-oda imbolyogtak a laza talajon.
– Égkék! – kiáltotta. – Uram... hoppá. Égkék, uram!
Jobb szárnyvége beakadt egy jókora, kiszáradt hínárcsomóba, mire az ifjonc kibillent egyensúlyából, és orra bukva szánkázott tovább, míg végül az ereszkedését kísérő törmelékfelhő nemes egyszerűséggel elhelyezte őt Égkék mellett a parton.
– Égk... – idáig jutott, mire ráeszmélt, hogy meglehetősen kifulladt. Hatalmas köhögésbe kezdett. Égkék elmosolyodott.
– Nos, mi az, ifjú Berek? – kérdezte, és örült a tenger susogásával elvegyülő szavainak. – Fújd ki magad, fiam – mondta, miután válasz helyett csak heves habogás jött ki Berek torkán. – Bár úgy vélem, kitaláltam, mi az a hír, amit ilyen... látványos módon hoztál el nekem.
Berek behúzta a nyakát, amint egy elkésett kavicsfelhő még rájuk záporozott a lejtőről, aztán felemelte ifjú fejét, és a mellette pihenő idős sárkány kortól barázdált arcába bámult. Égkék szeme táncolni látszott az arcát két oldalról keretező, a feje mögött csavaros szarvakká vastagodó csontvonulat alatt. Szürke pikkelyek mozdultak meg, ahogy szája mosolyra húzódott, amikor Berek végül elmondta üzenetét.
– Harsona az, uram. Harsona... Égkék, fiad született!
Égkék behunyta öreg sárkányszemét az oly régóta várt hír hallatán. Fia! Végre fia született!
Emlékek tömege száguldott át elméjén – a gyerekkor fürgesége, a szabad kirepülés a világba, a tanulóévek és a sok gyakorlás, hogy csatlakozhasson a Varázssárkányokhoz... és a végső kudarc. A komor hazatérés és a kudarc. Kudarc az életben, a szerelemben, a zúgó árként magával sodró öregkor... és aztán Harsona. Amikor már azt hitte, az élete véget ért... Amikor már azt hitte, mindene kudarcot vallott... Harsona.
Harsona feltűnés nélkül érkezett Délvégre egy hirtelen őszön. Idős volt, mint Égkék, múltja titok, melyet egyedül ővele osztott meg. Azonnal barátok lettek, és lassan, fokozatosan szerelmet találtak, gyengéd, boldog szerelmet, mint az ifjú sárkányoké, akik fölöttük keringve udvaroltak egymásnak. Elválaszthatatlanokká váltak.
És most a tojás, az öregnek, meddőnek gúnyolt Harsona szülte tojás kikelt, és Égkék tudta, hogy az élete végre értelmet nyert.
Ha az élet megfordulhat egy pillanat fokán, gondolta, akkor ez a pillanat most az enyém.
Ott ült, kényelmesen, öregen, boldogan, és a partot cirógató hullámok sustorgását hallgatta. Behunyta a szemét, és megérezte a világ szívverését, amint felemelkedett az egekbe, magával vitte őt, Bereket és az összes sárkányt egy távoli, jövőbeli fény felé.
– Ööö, uram?
Berek megbökdöste Égkék szürke, ráncos oldalát.
– Ne aludjon, uram. Nem akarja látni?
Égkék kinyitotta egyik szemét, és végignézett a türelmetlen ifjoncon.
– Harsona majd hív, ha elkészült – felelte. – Légy türelemmel.
Berek egyik szikláról a másikra ugrált, ügyetlenül csapkodva hozzá repülésre még képtelen, fiatal szárnyával. Visszaevickélt az üreghez, és újra megbökte Égkéket, bosszúsan, hogy az idős sárkány csak még kényelmesebben helyezkedett el kőágyában.
– Még soha nem láttam keltetést – mondta, megpróbálva felhívni Égkék figyelmét. – Az egész olyan nyálkás volt, és...
– Sss, ifjú Berek – mormolta Égkék. – Gyere, ülj ide mellém.
Berek engedelmesen felpattant, és leült idősebb társa meleg teste mellé. Farkát gépiesen a nyaka köré kunkorította, és lustán simogatni kezdte vele az arcát.
– Jól teszed, hogy ilyen izgatott vagy, Berek.
Berek tágra nyílt szemmel bámult Égkékre; igen komoly, ifjú sárkány volt ő, akiből csak a keltetéshez hasonló, fontos dolgok csiholták ki a lelkesedés szikráját. Égkék gyakran eltűnődött rajta, vajon miféle belső lelki háború varázsolhatott ilyen felnőttes aggodalmat a fiatal sárkány gyerekképére. Bizonyára még mindig gyászolta az édesanyját, de vajon nem mélyebben gyökerező okról volt szó? Az ifjonc arca sima volt, pikkelyei még feszesek és fényesek, de a maszk alatt...?
Aztán újabb gondolat lopódzott váratlanul Égkék fejébe: A fiam és ez itt barátok lesznek.
– Ifjú Berek – folytatta. – Minden évben ezen a napon eljövök ide, az üregembe. Látod, ahol a karmom kikoptatta a sziklát? Jól megvagyunk egymással, a szikla és én.
Elhallgatott, aztán megkérdezte:
– Láttál már éjjeli sárkányt?
– Egyet vagy kettőt – felelte Berek, és feszülten Égkékre nézett. Aztán lesütötte a szemét, és halkan motyogva tette hozzá: – Az apám azt mondja, azok csak hullócsillagok.
– Nos, akármik is legyenek, egész évben látszanak az éjjeli égbolton, egy itt, kettő ott. De van egy olyan éjszaka, ifjú Berek, amikor nem egy vagy kettő, de tízezer jelenik meg!
Égkék közelebb húzta magához az ifjoncot. Berek izgatott volt.
– Ők az éjjeli sárkányok, akik gyorsan és magasan repülnek a világ felett, olyan magasan, ahol mi nem érhetjük el őket. És ahogy szállnak, olyan forró lángot lehelnek, hogy mi csak fehér csóvának látjuk azt az égen. Magasan szállnak a távolban, a rokonaink, de ők olyan sárkányok, akikkel soha nem találkozhatunk az életünkben; mégis ott szállnak, egy itt, kettő ott. Repülnek. És ezen az egy éjszakán az éjjeli sárkányok összegyűlnek, és együtt ünnepelve szállnak. Ezrével gyűlnek össze; forognak és suhognak; összegyűlnek, hogy a legnemesebb módon fejezzék ki lelkük örömét – szárnyalnak. És ahogy szállnak, tüzet lehelnek az égboltra. Minden évben egy éjszakán összegyűlnek. És ez ma van, ifjú Berek, éppen ma!
Ahogy Égkék elhallgatott, egy csillag száguldott át a pettyes, fekete égbolton.
– Egy éjjeli sárkány – suttogta Berek áhítattal.
– Az első a sok közül.
Ott ültek a nyári éjszakában, két sárkány az élet két végéről, és az égbolt fölöttük tüzes csíkokkal életre kelt. Mágia remegett a levegőben azon az éjszakán, és ugyan ki tudná megmondani, mit is látott az a két sárkány az égbolton? Berek tágra nyílt szemmel bámult. Szíve Égkékkel együtt az éjjeli sárkányok felé szárnyalt, de az elméjében egy hang visszhangzott, és ez a hang az apja hangja volt, aki azt mondta, kövek potyognak az égből, és magabiztos szavai lehűtötték a mágia egy pillanatra felparázsló fonalát.
És bár a fényeket nem láthatta az édesanyja szárnyának meleg hajlatai alatt megbúvó újszülött apró szeme, az éjjeli sárkányok jelenlétét talán ő is érezte, és egy újabb sárkány látott neki a világ rejtélyeinek kibogozásához.
Akármik is voltak azok a fények, csodálatos volt nézni őket. Szaladtak és játszottak, aztán elvékonyodtak és megszűntek, miközben a két sárkány elaludt.

 

Amikor Berek felébredt, a keleti égbolt már halvány fényben derengett. Mellette Égkék hortyogott rekedt hangon, csontos farkának hegye nyugtalanul mozgott a Berek sietős érkezése által lezúdított kavicsok között.
Vigyázva, nehogy felzavarja az idős sárkányt, Berek elkúszott mellőle, és felküzdötte magát a vízmosáson. Felért a sziklafal tetejére, és az arcán kényelmesen viselt homlokráncolásával visszanézett a tengerpartra.
Égkék érdes, sötét folt volt a szürke tengerparton. Élettelennek tűnt. A sziklafal tetején a zöld fű megfürdött a felkelő nap aranyában, de odalent a tengerpartról hiányoztak még a színek. Berek halványan hallotta Égkék reszelős légzését, egy ritmusban a csapkodó hullámokkal; az idős sárkány eggyé látszott válni az óceánnal. Berek megborzongott, és elindult haza.

 

A nap feljebb emelkedett, és rásütött Égkék szürke arcára. Hátán árnyék táncolt végig. Égkék kinyitotta a szemét, és megpillantotta a szarv nélküli nőstényt, amint átsuhan a nap előtt, és Égkék előtt landol a parton. A szájában apró, barna szárnyakkal körülvett csomagocskát hozott.
– Olyan fáradt vagyok, Harsona – sóhajtotta Égkék.
– Tudom, kedvesem – felelte Harsona, és törékeny terhét letette Égkék lába elé. – A fiad.
Könnyek szöktek Égkék szemébe, amint végignézett az apró, összekuporodott alakon. Kinyúlt, és elhúzta a sárkánybébi szárnyát a szeme elől. A gyermek tegnap éjjel még szorosan lezárt szeme most nyitva állt, és kíváncsian nézett a világba.
– Ugyanolyan nedves a szeme, mint az enyém – kacagott Égkék.
– Ide kellett hoznom, mielőtt...
– Tudom. És nevet is kell adni neki – Égkék felköhögött, és ügyetlenül kinyújtózott. – Tegnap éjjel még olyan jól éreztem magam, de ma reggel...
Újra köhögött, bordái fájdalmasan nyomódtak neki vékony húsának. A levegő könnyű volt és nyirkos; ízetlennek tűnt, akárcsak már az egész világ Égkék számára.
– Sss, Égkék – csitította Harsona.
Égkék öreg orrával megérintette az újszülöttet.
– A világ változni készül, kisgyermek – suttogta. – Főrend azt mondta, nagy változás történik. A Varázssárkányok tudják ezt – túlzottan is jól...
Köhögött egyet és aztán még egyet. A fia nyugodtan, mozdulatlanul bámult rá.
– Fiam – folytatta Égkék, jóllehet úgy tűnt, most már csak a hangja élt, a sárkány többi része elúszni látszott a világtól valami távoli, titokzatos hajnal felé. – Fiam, keresd meg a Varázssárkányokat. Talán létezik egy út, egy ösvény a jövő felé. Talán Főrend ismeri. És mégis, és mégis...
Ahogy egyre gyengült, beszéde egyre érthetetlenebbé vált, Égkék megérezte, hogy a szavai és a lelke közötti távolság mérhetetlenül megnőtt. Mintha távolról látta volna a fiát, a sziklafal tetejéről, vagy talán egészen a csillagokból. Óriási erőfeszítéssel egyik mancsát átnyújtotta a szakadékon, hogy megérintse a gyermek arcát. A tekintetük hirtelen zökkenéssel egymásra talált, és Égkék mélyen elmerült a fia éjfekete szemében.
Egy örökké tartó, dermedt pillanatig a mágiát és a természetet látta azokban a szemekben, fájdalmat, szenvedést és elmondhatatlan örömöt; harcot látott és születést, haragot ízlelt és szerelmet; érezte, amint a világ leveti a bőrét.
Mindezen túl és mindezek mélyén hatalmas, dermesztően bonyolult ösvényt látott, egyszerre idegen és ismerős labirintust, melynek távoli kijárata ködbe veszett. Ezen az ösvényen állt a fia, elveszve és magányosan, sötét kanyarokkal és nyújtózó árnyakkal körülvéve.
A távoli ködben valami a csillagok erejével mozdult.
Égkék ajkáról sóhaj szállt fel...
– Jószerencse. A neved Jószerencse legyen.
...és Égkék végre békében meghalt.
Harsona csöndesen sírt. Közel húzta magához a fiát, és őszülő szárnyával betakarta Égkék testét. Ott feküdtek hárman, egy halott, egy újszülött, egy a kettő között, s a nap arany fénnyel futtatta be lassan a tengerpartot, az égbolt színével űzte el a szürkeséget.
Odakint a tengeren megfordult az ár, s egy napfényre késett csillag, egy magányos éjjeli sárkány röppent fel a láthatárról, tiszta, fehér vonalat rajzolva a hideg, reggeli égboltra.

 

 

l. RÉSZ
DÉLVÉG

 

   1.   
Berek

Ha egy ifjú sárkány Délvég füves tengerparti lankáin sütteti a hasát a nappal, és túl lusta a repüléshez, könnyen azon kaphatja magát, hogy inkább a gondolatai szárnyalnak helyette. Összegyűjtheti csapongó gondolatait, és kilövellheti őket a só illata és a csapkodó hullámok sustorgása felé, képzelt szárnyat bontva a tengerparti sziklafal felől felszálló légáramlatok hátára. Aztán gondolatban lusta csigavonalban felemelkedhet az egekbe, lenézhet a füves földhöz szegezett porhüvelyére, és tekintetét a nyári délutáni égbolt könnyed mozdulatlanságára vetheti.
Bármely ifjú sárkány felsuhanhat a magasba, képzelt szárnyakkal átölelheti a képzelt szelet, és elméjében végrehajthatja mindazon bonyolult repülő mozdulatokat, melyeket éretlen teste még nem sajátított el teljesen.
Nem így az ifjú sárkány, akit Bereknek hívtak.
Berek ott feküdt álmodozó társai között.
De míg a többi gyereksárkány elpihent, Berek megfeszítette izmait; amikor azok ásítottak, ő magában füstölgött.
A nagy megelégedettség mezején Berek maga volt a tökéletes, összecsomósodott bosszúság.

 

A nap nem kezdődött jól. Berek korán kelt fel, mert valami megfoghatatlan ok miatt nem tudott aludni; talán vihar volt készülőben. De odakint a kristályok tisztaságával ragyogott a hajnal. Az ágyát alkotó ágak között átkukkantva jól láthatta a sárkánytelepülést, amely részletességében valahogyan kicsinynek tűnt a számára. Még nyár volt, de a tél illata már az orrát csiklandozta.
Berek elnézte a települést. Az immáron hideg és magányos családi fészek a Délvég északi határán húzódó hosszú, magas mészkőszikla tetejére épült. Jobb és bal kéz felől jól látszottak a kolónia lakónegyedét alkotó, fából készült fészkek és a hozzájuk kapcsolódó építmények. A fészkek közti széles utcákon egyetlen sárkány sem járt. Délvég még aludt e szikrázó hajnalon, és Nyelv még nem nyitotta meg a vízvezetéket.
A lakott földsáv dél felé erdős völgybe nyúlt le, majd meredekebben újra felemelkedett, ahogy a mészkő találkára igyekezett a hatalmas gránithullámokkal, melyek még az ősidőkben magasodtak fel, hogy megformálják Torr szigetének déli sziklatornyait. A fűborította szikla zöldjéből meztelen kőfélhold emelkedett ki, ívelt gátként, és a szikla lejtőin lesiető patakok vize kis tavat alkotott a gát mögött. Ez volt a Kút, innen indult ki a völgyet behálózó, fából készült vízvezeték labirintusa. A vízvezeték – a sárkány építész, Nyelv legnagyobb műve – átívelt a völgy sűrűn egymás mellé tolult fái fölött, majd keskenyebb vályúkra bomlott, melyek elvezettek a sárkány település legtöbb épületéhez.
A Kúton túl a szikla széles lankái terpeszkedtek, azokon is túl pedig a tenger és az égbolt és olyan messzi, messzi mélységek hullámzottak, melyekről Berek nem remélte, hogy valaha is megpillanthatja őket. Hideg mélységek voltak ezek, messze délen.
Az orra előtt a sárkányfészek girbegurba gerendái még sosem látszottak ennyire tisztán. Szaladó felhők árnyékai kúsztak végig a tájon, akár egy patak játékosan siető vize. A Kút falának gránitjában kígyózó, fagyrepesztette vájatok tisztán látszottak, és az egész világ képe éles volt, akár egy sárkány karma.
A sárkányok legtöbbje otthonosnak, sőt jókedvre derítőnek találta volna a tájat. Nem így Berek.
Aztán saját nevének hangja robbantotta szét a nyugalmat.
Apja hívta, Üvöltő, akit hatalmas hangja miatt hívtak így. Az utóbbi időben keveset beszélt ugyan, de a szavai így is fülsiketítően hangosak maradtak.
Berek emlékezett azokra az időkre, amikor az apja még beszédes volt, meleg lelkű, csillogó szemű sárkány, aki éjszakákat beszélt át a világról, a sárkányokról, a természetről és a mágiáról, a vadászatról és a szerelemről. Amikor még igazából apa volt.
Aztán eljött a viharok éve. Berek édesanyját, Habfodort a levegőből rántotta le a háborgó tenger, mely azon az éjszakán úgy tombolt, akár egy életre kelt hegylánc. Utána következett Égkék, akihez Berek nagybátyjaként fordult, miután az apja saját bánatának vihara kirekesztette őt a világából. Égkék csöndesen halt meg ugyanazon tenger partján, amely elnyelte Berek édesanyját. A tengerben tehát ezek után már sem csöndben, sem viharban nem lehetett megbízni. Szörnyű bánat követte a halált, majd olyasmi következett, ami a bánatnál is rosszabb – csend.
Már nyolc éve, hogy csend uralta a családi fészket, gonoszul beszivárogva Berek és Üvöltő közé, barikádokat állítva a két sárkány között, barikádokat, melyek láthatatlanságuk miatt még áttörhetetlenebbnek bizonyultak.
Eleinte vitatkoztak. A beszédes Üvöltő és a csöndes Üvöltő időszaka között egy ideig a vitázó Üvöltő időszaka következett. Megállíthatatlanul ömlött a szemrehányás minden alkalmas célpontra, és minden célpontok között mindig is Berek volt a legalkalmasabb. De Berek visszafeleselt. Ijesztő tisztasággal éltek az emlékezetében azok az éjszakák, amikor az apjával vívott újabb, hisztérikus szópárbaj után egyedül feküdt a fészekben. Berek nem kislány volt, amit Habfodor mindig is szeretett volna; Üvöltőnek nem lett volna szabad elengednie halászni azon a napon; Berek szófogadatlansága valósággal az őrületbe hajszolta az anyját; Üvöltő Pöröly és társai iránti imádata pedig a kétségbeesésbe kergette őt.
Szemrehányások, mindig csak a szemrehányások. Nemsokára mindennemű beszélgetés görcsös érzelemviharba fulladt; a végeláthatatlan, gigászi viták mindkettejüket kimerítették, így aztán a végén elhallgattak. Apa és fia kísértetjárta ürességben élt egyazon fészekben; Berek az édesanyját hibáztatta, amiért meghalt, Üvöltő pedig minden este elment, hogy a saját cimboráival találkozzon, ahol más gondokkal és más szemrehányásokkal tölthette meg az elméjét. Egyik sárkány sem segített a másiknak a gyógyulásban.
– Berek!
Üvöltő hangja szikrázott a dühtől. Épp most tért vissza egy találkozóról a Kút mellől, és azt látta, hogy Berek csak bámul kifelé a hajnalba. Fiának pikkelyei itt-ott felrepedeztek, és hasának puha bőrén hosszú, vörös horzsolás húzódott.
– Megtiltottam, hogy repülj! Vagy szót fogadsz nekem, vagy pedig...
Berek apja úgy vélte, Berek még túl fiatal a repüléshez. Szinte minden nap elprédikálta intelmeit arról, hogy Berek ne menjen a vízmosásokhoz gyakorolni; Berek pedig szinte minden nap kiment, és csaknem ájulásig kimerülve vagy horzsolásokkal borítva tért haza – néha mindkettőben része volt. Erre az engedetlenségre Üvöltő mostanában nem tudott mit felelni – néha egyszerűen magába roskadt, de a leggyakrabban ellógott a fészekből, és a Kút partján bukkant fel újra.
– Vagy pedig micsoda? Érdekel is téged egyáltalán, hogy én mit csinálok! – vágott vissza Berek, majd elszáguldott az apja mellett az áttetsző nappalba.
Amikor hátrapillantott, tekintete találkozott Üvöltő haragos tekintetével, és egy villanásnyi időre mindketten megtorpantak... megint az ismerős csönd... aztán Berek elviharzott, letéblábolt az ösvényen, mely az erdőbe, majd onnan tovább, a szikla tetejére vezetett.
Könnyek csillogtak a szemében. Berek természetesen úgy gondolta, hogy a dühe csalta őket elő. Aztán egész nap nem mozdult el a szikla tetejéről, még azért sem, hogy felszálljon a levegőbe – dacolva az apjával.

 

A hajnal hidegét elsöpörte a tenger felől érkező nehéz, meleg léghullám, és a táj Berek körül olyan nyirkossá vált, mint Berek szíve. Ifjú sárkányok jelentek meg, hogy a füves lejtőkön sütkérezzenek, aztán később egyenként visszaszállingóztak otthonaikba – meleg, barátságos otthonaikba.
Berek egyedül maradt, és elszenderedett – a nyughatatlan szívűek rövid, felszínes álmát aludta.

 

Amikor felébredt, a nap már alacsonyan járt és ködfátyolba burkolózott. Nyirkos levegő borította a földet. Az este, ha lehet, még melegebbnek ígérkezett, mint a délután. Berek gyorsan megbecsülte az időt, és talpra ugrott.
– Jószerencse – motyogta halkan, miközben trappolva elindult a település felé.
Berek nyugat felé került a Kút körül. Jóllehet távol esett a házaktól, mégis a Kút volt Délvég központja. Déli pereménél széles, füves síkság terpeszkedett kellemes ivóhelyet szolgáltatva, északi partján pedig, a sziklagát száraz oldalában repedések és üregek száza sorakozott: megannyi titkos találkahely két vagy akár kétszáz sárkánynak is. A beszélgetésre, vitára, titkos szerelmi légyottra szomjazó sárkányok számára a Kút jelentette az ideális búvóhelyet... de csak egyfajta sárkányok jártak ide.
Üvöltő nemsokára itt lesz a cimboráival, talán hogy morogjanak egy kicsit a mai eseményeken, de még inkább, hogy a sárkánypolitika sürgetőbb, súlyosabb ügyein vitázzanak. Berek kínosan ügyelt rá, hogy elkerülje az apját.
A háta mögött a nap átadta helyét a nem teljesen éjjeli feketeségnek, a súlyos bizonyosságot hordozó, masszív sötétnek; viharfellegek gyülekeztek, hatalmas, sötét árnyak egy még hatalmasabb és még sötétebb árny előtt, mely az égbolt volt maga. A gát alól hangok szűrődtek át a fülledt levegőn. Szenvedélyes, indulatos szavak.
Berek lekuporodott és hallgatózott, de csak keveset sikerült megértenie. Mondatfoszlányok hussantak az izzó levegőben...
– ...váratlanul...
– ...eljött az idő...
– ...Márvány nem folytathatja tovább...
Aztán az apja hangjának félreismerhetetlen morajlása hallatszott:
– ...a varázsosok.
Újabb összeesküvés, gondolta Berek. Többet törődik a harcoló varázssárkányokkal, mint velem.
Berek nagyon jól tudta, hogy Délvég természetes sárkányai közül sokan, így az apja is, milyen mélyen gyűlölték a „varázsosokat”. A gyűlölet okát nem értette teljesen. Mivel még sosem látott varázssárkányt – manapság ennek ellenkezőjét csak kevesen mondhatták el magukról –, úgy gondolt rájuk, hogy ha léteznek is egyáltalán, akkor a múlt egy színes időszakából maradhattak vissza. Gyenge és idejétmúlt parlamentjükhöz hasonlóan nem töltöttek be igazi szerepet ebben a világban. Titokzatos, mitikus lények voltak, akiknek csodájára járt az ifjú sárkány. Berek nem értette, hogyan okozhattak ekkora utálatot. Bár mostanában, természetesen, ott volt az a tojás ügy...

 

A varázssárkányok sokkal régebb óta lakták Délvéget – és Torr nagy részét –, mint a természetesek, akik most fénykorukat élték a keskeny mészkőgerincre épített, durva fészkeikben. A még a trolloknál is régebbről származó varázssárkányok faja egyike volt azon mágikus lényeknek, akik akkor születtek erre a világra, amikor az még fiatal volt. A égboltot arany és ezüst töltötte meg, ahogy szárnyas lovagok ezrei suhantak a napfényben, hogy új otthont leljenek a sarjadó világban.
A Teremtés úgy tapadt akkor a világhoz, mint a frissen hullott harmat a földhöz, és minden lehetségesnek tűnt. A nagy vándorlások ideje, aranykor volt.
Bár ők töltötték meg az eget és a földet, a varázssárkányok új területeket kerestek, így aztán a föld alá is lemerészkedtek, és itt találták meg az igazi végzetüket, legalábbis ők úgy hitték. A föld alatt a varázsenergiát fókuszálni lehetett. Az elme csak a föld alatt tudott igazán a mágiára koncentrálni, hiszen ott nem vonta el figyelmét a nappal és az éjszaka, az elemek állandó zavargása. Létrehozták tehát a nagy, föld alatti varázsos barlangokat, és a mágiát továbbfejlesztették, míg az példátlan szépségűvé és hallatlan bonyolultságúvá kristályosodott. A parlamentjük által hozott törvények szigorúak voltak, az erkölcseik szilárdak, és a mágiájuk jó célokat szolgált. Minden mágikus lény közül őket övezte a legnagyobb tisztelet.
Ebbe a világba kezdtek fokozatosan beszivárogni a természetes sárkányok. Az elsők, akik Délvégen telepedtek meg, kellő készséggel fogadták el a varázsosok vezetését. A hatalmas, de szelíd varázssárkányok sokat törődtek a földdel, és akkoriban a természetesek rajongtak értük.
De ahogy múltak az évek, egyre több és több természetes sárkány érkezett Délvégre, és a mágia egykori napjai lassan feledésbe hanyatlottak; minden megváltozott, és senki sem tudta, hogy mi volt ennek az oka. A varázsosok már rég visszavonultak föld alatti barlangjaikba, messze nyugaton, az erdőkön is túl, az egyre növekvő számú természetesek pedig nyíltan bírálni kezdték remeteéletet élő szomszédaikat, és terveket szőttek ellenük.
Felforgató hajlamú természetesek egyes csoportjai újra és újra azt tervezték, hogy megtámadják a varázsosokat, de tett sohasem követte szavaikat. A varázsosok gyengék voltak és visszahúzódóak, mégis valahogy sikerült megőrizniük az egyetlen fonalat, amivel urai maradhattak saját társadalmuknak – a mélyben rejtőző, iszonyatos varázserejüktől való félelmet. Ahogy az ifjú természetes sárkányok lassan felnőtté cseperedtek, úgy nőtt szívük mélyén is a varázssárkányoktól való félelem. Hosszú éveken át ez a félelem volt az egyetlen gát, amely visszatartotta a természeteseket a végső támadástól.
A félelem azonban halványulóban volt. A varázssárkányok sosem lépték át föld alatti búvóhelyeik kapuit, és a mágikus múltról szóló történetek csak történetek maradtak, melyeket az olyan ifjoncoknak meséltek, mint amilyen Berek is volt.

 

Üvöltő a természetesek egyik agresszív csoportjához tartozott, amelyet egy Pöröly nevű sárkány vezetett. Régebben Berek gyakran megtette, hogy kifigyelte a fészekből éjnek évadján kilopózó apját, és kihallgatta a többi természetessel folytatott titkos beszélgetéseit. Ezekből a beszélgetésekből a varázsosok iránt érzett ismerős gyűlölet áradt, és mindez ártalmatlannak tűnt. A sárkányok dühös szavakkal vezették le belső feszültségüket és agressziójukat... de végül sosem cselekedtek semmit.
A mostani gyűlés – amennyire a kihallott beszélgetésfoszlányokból meg lehetett ezt ítélni – nemigen tért el a számtalan másiktól, amelyet Berek suttyomban végighallgatott. De Bereket most a hőség ellenére is szinte kirázta a hideg. Korábbi biztonságérzete hirtelen megingott. Csak keveset hallott, mégis valami nagyon rossz dolgot érzett. Vajon miről beszélnek ma este? Vajon miféle terv járhat az apja fejében?
– ...váratlanul...
– ...eljött az idő...
– ...Márvány nem folytathatja tovább...
A vitázó sárkányok hangját rég elsodorta már az egyre erősebben fújó szél, a kihallgatott mondatfoszlányok azonban végigvisszhangoztak Berek elméjén, s döntésről és végzetről dúdoltak.
Háta mögött nekikészült a vihar. Berek elnézett a fák sötétülő koronája fölött, és úgy érezte, a sötétség mindjárt elnyeli őt, hogy kiköpje egy másik világba, ahol az árnyak és a félelem uralkodnak. Villámok cikkantak az esti égbolton, és az erősödő szél a világ megváltozásáról susogott. Berek világáéról. Talán az egész világéról.
Berek lenézett, és saját két mellső mancsát látta, amint görcsösen markolják a füvet. Éles karmai mélyen beletúrtak a puha földbe, néhány fűcsomó azonban büszkén kitüremkedett közülük, dacolva a szorítással. Berek hatalmas akaraterővel ellazította izmait, és sietve elindult az erdő mellett nyugatnak, a Délvég régi negyede felé vezető úton.
Az erdő ék alakban szűkült nyugat felé, amint belesimult az alakját meghatározó völgy szorításába. A legnyugatibb pontján a fák elkeskenyedtek és eltűntek, átadván helyüket egy rövidke mezőnek, mely kicsivel arrébb hirtelen véget ért egy meredek sziklafalban. A sziklafal nyers volt és jellegtelen, csak egyetlen nyílás hasadt rajta. Ez a fal alkotta a határvonalat Délvég két fele között: a bent és a kint, a nyílt térség és a föld alatti világ, a fény és a sötétség között. És itt húzódott a kettőt összekötő egyetlen ösvény is.
Berek félelme nem enyhült, ahogy felfelé kaptatott a meredek ösvényen; ellenkezőleg, a környék csak még jobban felerősítette azt. Itt építette fel egykoron otthonát a hőskor természeteseinek többsége. Itt volt az a hely, ahol az ősi erdőt szinte teljesen átalakították – egész fákat hajlítottak hatalmas, ovális fészkekké, ágaikat falakká szőve, törzsüket élelmiszerraktárnak kifúrva –, és fészket építettek fészek hátára. Ahonnan a sárkányok elköltöztek, oda mohák és gombák telepedtek be, a mélyebben fekvő részek pedig már régen rothadásnak indultak. Bűzös szag terjengett.
Mit tervez ma éjjelre Pöröly?? Miért kell megváltozniuk a dolgoknak?
Berek számára a változás fogalma ijesztő fogalom volt; hiszen életében eddig minden változás csak még rosszabbat eredményezett. Elmenekült hát a hangoktól, a Kúttól, a vihartól. A változástól.
Miközben a romos folyosókon szaladt, érezte, hogy idős sárkányok görnyedt alakjai veszik körül alig láthatóan a falak repedései mögött. Szürke, kérges bőrük alig különbözött a fedezéket nyújtó faágaktól. A még mindig itt élők kitartóan ragaszkodtak ahhoz, hogy senki sem költözhet be a telepükre, így az egész környék egyfajta gettóvá alakult át. A mészkősziklán élő sárkányok legtöbbje egyetértett abban: csak idő kérdése, hogy az utolsó öreg is meghaljon, és az egész lakónegyedet le lehessen bontani, majd újat építeni a helyére. Addig is itt rekedt ez a település, öregen, haldokolva.
Sárkányok köhögtek és mocorogtak ősrégi ágyaikban, a fa recsegett és sóhajtott, a hangok staccato dallammá olvadtak. Berek áthámozta magát a titokzatos fészkek között, és azt kívánta, bárcsak tudna repülni, hogy a levegőből közelíthesse meg a találkahelyet.
A vihar tompa morgással közelebb gördült, Berek pedig gyorsított a tempóján, és pánikszerűen rohanva téblábolt előre.
Amúgy sem lehet viharban repülni!
Vakon rohant a régi negyed folyosóin, és félelmét erőnek erejével kordában tartotta. Kiálló ágvégek hasították fel az oldalát, és a fájdalom segített elnyomni növekvő rettegését; Berek már régóta gyakorolta érzelmei elfojtását, így félelmét ugyanarra a titkos gyűjtőhelyre szorította a lelkében, ahol az többé nem zavarta őt.
Amikor már úgy tűnt, a labirintus örökké fog tartani, Berek befordult az utolsó sarkon is, átnyomakodott az utolsó ágakadályon is, végül kiért a Délvég nyugati határát és a régi negyed peremét alkotó sziklafalhoz. A sziklafal előtt pedig egy sárkány várt rá, egyik karmával fogait tisztogatva. Berek lihegve, remegő lábakkal, a fészkek végtelen labirintusában való kószálástól fájó farokkal, csúszva megállt előtte.
A lenyugvó nap utolsó sugarai halvány fénycsíkot varázsoltak az amúgy homályos sziklafalra, és a fény megvilágította a fal tövében üldögélő sárkányt. Fiatal pikkelyek ragyogtak, hosszú, elegáns orr emelkedett fel, és Berek morogva zavarta el a gondolatot, hogy milyen gyönyörű is ez a sárkány.
– Helló – mondta Jószerencse. – Mi tartott fel?

 

 

   2.   
A vezető

Jószerencse ötlete volt, hogy indítsanak titkos expedíciót a varázsosok barlangjaiba.
Berek és Jószerencse lustán feküdtek a késő nyári napsütésben, és a településtől északra elterülő síkságon a zuhanórepülést gyakorló idősebb sárkányokat figyelték. A nap meg-megcsillant a szarvakon és gerinctüskéken, amint a hagyományos sportjukat űző, halványbarna alakok nyílként csaptak le a célpontként szolgáló, megfeketedett fatönkre. Akkor volt sikeres a zuhanás, ha a sárkány karma megérintette a villámsújtotta tönköt. Bizonyítékként széndaraboknak kellett a karmon maradniuk. Sem Jószerencse, sem Berek nem volt még elég idős a versengéshez, bár Berek lankadatlanul gyakorolt a gyereklejtőkön, és türelmetlenül várta, hogy először megérinthesse a szenes, mozdulatlan zsákmányt.
Berek három évvel volt idősebb Jószerencsénél, és már tizenkét nyarat megélt, így majdnem elérte azt a kort, hogy csatlakozhasson a vadászó és udvarló repüléseket gyakorló ifjú sárkányok hadához. Míg Jószerencse könnyed várakozással, addig Berek feszült elszántsággal figyelte a többieket.
Jószerencse most mindentudó mosollyal pillantott barátjára. Berek előrehajolt, szárnya remegett az enyhe szélben, és szemmel láthatóan legszívesebben a többi sárkánnyal röpködött volna odafent. De ma valami más is volt a tartásában: Berek olyan... mogorvának tűnt. Vajon miért?
Jószerencse elunta a repülőbemutatót, és hanyatt fekve elterült a füvön, gyakorlatlan szárnyát az oldalához hajtotta. Berektől eltérően ő nem érezte szükségét, hogy gyakoroljon. Teste elég fiatal és egészséges volt, és ha eljön az ideje a repülésnek, majd akkor repülni fog, de addig nem. Édesanyja a „Jószerencse, a Takarékos Sárkány” nevet adta neki, ő pedig szerette ezt a nevet.
Gazdaságossága többféle módon is kifejezésre jutott, könnyed lépteiben, széles és enyhe mosolyában, és abban, hogy az élet sok dolgához nyugodtan, csöppet sem sietve állt hozzá. Ezeket az értékeket ő is felismerte magában, és az édesanyjának tulajdonította. Anyja forrón szerette fiát, mégis bátorította az önállóságra. Jószerencse úgy gondolta, ha lett volna édesapja, akkor talán a társaihoz hasonlóan nőtt volna fel ő is – versengőnek és nyersnek. De édesanyja befolyásának hála, őt nem nagyon érdekelte a többi sárkánytársára olyannyira jellemző, tipikus hímrivalizálás.
Jószerencse függetlensége – amit az édesanyja „gazdaságosságnak” hívott – azonban valamelyest távol is tartotta őt a társaitól. Ez sem zavarta őt különösebben; jól illett magányához, romantikus természetéhez. Hiszen ő álmodozó volt, aki kedvelt hosszan csatangolni az északi mezőkön, miközben az eljövendő, de különösen az elmúlt időkről álmodozott. Azokról az időkről, amikben az édesapja élt.
Édesanyja, Harsona természetesen beszélt az édesapjáról. Jószerencse mindig figyelemmel hallgatta az Égkékről, az ő jó humorérzékéről, barátságos természetéről és kicsit a magányosságáról szóló történeteket. De a történetek mindig rövidnek tűntek, a mondatok mintha más történetekbe, más világokba sodródtak volna át. Az édesanyja sosem tudott Jószerencse szemébe nézni; úgy tűnt, Jószerencse édesapja nemcsak meghalt, de megfoghatatlan is volt.
Menekül előlem, szokta gondolni ilyenkor Jószerencse, és a lelkében kimélyült, sárkány alakú űr egy kicsit mindig tágasabbá lett.
Édesanyja hallgatagságát egyszerűen a bánatnak tudta be, és talán helyesen. Úgy tűnt, Harsona mostanában legszívesebben elköltözött volna Délvégről, el valami messzi helyre, de az, hogy a párjáról beszélt, talán valahogyan mégis ehhez a helyhez kötötte.
Volt azonban valami más is. Amikor Harsona Égkékről szóló történetei félrecsusszantak, úgy tűnt, hogy mindig a mágia, a varázslatok birodalmába sikamlottak át. A varázsosok birodalmába. Az apja és a varázsosok?
Harsona csöndessé és távolivá vált, amikor Jószerencse kérdőre fogta. Távolivá saját magától, mintha csapdába esett volna legbelül, ott, ahol a múlt rejtőzött. Lehetetlen volt többet kiszedni belőle; Jószerencse csak annyit tehetett, hogy megvárta a következő történetet, hátha akkor egy kicsivel jobban felfedi magát Égkék.
Jószerencse szenvedélyesen kapaszkodott ezekbe az apró történetfoszlányokba, hogy kialakítson magában egy képet az apjáról; egy képet, amit majd magával hordozhat. De csak kevés dolgot látott, és azokat sem elég világosan, így a lelkében megmaradt egy állandó, tátongó űr, mely egy ismeretlen sárkány ismeretlen alakját viselte, egy sárkányét, akit sosem látott, akivel sosem beszélt, de aki mégis rettentően hiányzott neki.
Jószerencse gyermeki napjai így teltek békében és álmodozásban, magányos gondolatok és felfedezések közt, és a függetlensége, vagyis a gazdaságossága ezekben a napokban épült ki szilárdan.
Az űr azonban megmaradt a lelkében, sőt, ami még rosszabb, egyre csak terebélyesedett.
Akkoriban ismerte meg Bereket.
Bereket mindig ismerte egy kicsit, akárcsak egy nagybácsit, aki valamennyire közel állt hozzá, mégis sok dologban távolinak tűnt. Útjaik többször keresztezték egymást életük során, mégis csak az utóbbi évben váltak barátokká. Jószerencse nem tudta biztosan, Berek miért kedvelte meg őt, de gyanította, hogy a dolognak köze lehetett ahhoz, hogy Berek úgy érezte, ide van kötve Délvéghez – hiszen Jószerencse mindig szabadságról, megszokásról, kalandokról és a fészek elhagyásáról beszélt. Gyanította, hogy Berek sosem csinálna ilyesmit, de egy ideig legalább megpróbálhatta a kalandozás ízét Jószerencse álmodozásában.
Jószerencse barátsága egy igen egyszerű tényben gyökeredzett: Berek ismerte Égkéket.
Bár Berek nem beszélt Harsonánál többet az édesapjáról, Jószerencse rájött, hogy elég pusztán együtt lennie Berekkel ahhoz, hogy magába szívja egy kicsit az édesapja szellemét. Jószerencse jól látta, mekkora szeretet fűzte őket egymáshoz: ott csillogott Berek szemében, akárcsak egy varázslat.
Tehát Égkék volt az, aki egymáshoz kapcsolta e két ifjú sárkányt. Egy teljes éven át együtt nevettek és indultak felfedezésekre, együtt vitatkoztak és együtt fejlődtek. Jószerencse egyre kalandosabb álmokat álmodott, amelyekben Berek először csak vonakodva követte, de a végén aztán rájött, hogy ő is élvezi a dolgot. Az az év teljes és csodás volt e két sárkány számára, akik látszólag egymás ellentétei voltak, mégis igazi barátra találtak egymásban.
De ahogy az évek szokták általában, ez az egy év is véget ért, és Jószerencse kezdett ráeszmélni, hogy a felnövekvés egyben távolodást is jelent.
Ez kis dolgokban mutatkozott meg. Jószerencse felismerte a jeleket, és elfogadta őket a maga csöndes, gazdaságos módján, mivel nem látta be, hogy ő és Berek miért ne maradhatnának barátok úgy is, hogy számos dologban különbözik a véleményük. Mindeddig úgy tűnt, Berek nem vette észre a növekvő rést, és Jószerencse attól tartott, hogy amikor ez bekövetkezik, Berek egészen másképp fogja látni ugyanezeket a dolgokat. Ez is olyan különbség volt kettejük között, ami miatt Jószerencse aggódni szokott.
Mindig barátoknak kell maradnunk, mondta magában, bárhol is legyünk a világban, és bármi is történjen.
Csak remélte, hogy Berek is ugyanígy fogja látni, amikor majd ő is észreveszi a barátságukban egyre inkább megmutatkozó éleket.
Így aztán, látva Berek türelmetlen, egyhelyben toporgó repülni vágyását, e különös, kíváncsi keverékét az izgatottságnak és mogorvaságnak, Jószerencse felvetette azt az ötletét, amin már hetek óta rágódott: hogy fedezzék fel a varázsosok barlangjait.
Jószerencse meglepetésére Berek csodálatosnak találta az ötletet.
De a figyelmét aztán elterelte egy formás, fiatal sárkányhölgy, aki körülötte nyüzsgő sihederek kíséretében suhant le az égből. Jószerencséhez fordult és elvigyorodott, pedig ilyesmit szinte sosem tett korábban.
– Ki tudja, mit látunk majd odalent a sötétben azzal a rengeteg mágiával.
Jószerencse megrázta a fejét.
– Nem tudom pontosan, mit fogunk látni, de nem azt, amire most gondolsz.
Berek mordult egyet, de a vigyora megmaradt, amint elnézte az újra felszálló fiatal nőstényt.
A dolgot mindenesetre megbeszélték.
És ha Jószerencse nem lett volna eléggé izgatott a kaland és a mágia ígérete miatt, még aznap éjjel, miután elvált barátjától, közös elhatározásukat különös esemény pecsételte meg egy tökéletesen váratlan és furcsa találkozás formájában. Egy találkozáséban, amely velejéig megborzongatta Jószerencsét, és amely visszavonhatatlanul elindította őt a sorsnak a varázsosok rejtett barlangjai felé vezető útján.
Éhesnek érezte magát, miután elbúcsúzott Berektől, így aztán hazafelé menet került egyet a település és a Kút között húzódó erdő pereme felé. Estefelé gyakran összegyűltek itt a nyulak, azt képzelvén, hogy biztonságban vannak a vízvezeték árnyékában. Csak kevés sárkány ment be a fák közé vadászni, mivel féltek a vigyázatlan szárnyakat könnyen feltépő ágaktól, a nyulak úgy érezték tehát, hogy a fák között nem érheti őket veszedelem.
Jószerencse becserkészett és űzőbe vett egy elbizakodott nyulat.
A nyúl azonnal eliramodott Jószerencse mellett, amint megérezte a sárkány szagát, Jószerencse pedig nagy rugaszkodással utánaugrott, ösztönösen széttárva szárnyát, hogy vitorlázássá enyhítse az ugrást.
A nyúl felrohant egy kisebb dombon, és élesen balra fordult a fák közé. Jószerencse hátsó lábaival az avar tetején korcsolyázva suhant előre, majd kiterjesztett szárnyait a szélnek feszítve hirtelen lefékezett.
Tompa puffanással pottyant a földre, és a lenyugvó nap felé pislogott.
Egy alak rajzolódott ki a napkorong előtt: egy lény állt az egyik kis domb tetején, alig egy fahossznyira Jószerencsétől.
Sárkány volt, persze, de olyan különösnek tűnt. Nem természetes sárkány volt.
Jószerencse visszatartotta a lélegzetét, s a nyakát erre-arra nyújtogatva hiába próbálta meg jobban kivenni a különös alakot. Aztán az alak megszólalt, halk, gyors, parancsoló hangon.
– Figyelj! – mondta. Aztán az összes többit egyetlen szuszra hadarta el.
Azt mondta, hogy ő Jószerencse vezetője.
Azt mondta, hogy találkozni szeretne vele egy megadott helyen a régi negyedben, a következő telihold éjszakáján.
Azt mondta, hogy a világ változni készül.
És azt is mondta, hogy a neve Teher.
Aztán a nap elmozdult a sárkány különös körvonala mögül, és Jószerencse kénytelen volt pislogni a szembetűző fény miatt. A fák által keltett árnyak összezavarták a látását, s mire kipislogta a szembefény előcsalta könnyeket, a furcsa lény eltűnt.
Ennyi volt.
Jószerencse tudta, hogy egy varázssárkányt látott.
Leszállt a sötétség, de Jószerencse még sokáig ott maradt az erdőszélen. A völgy nyugati végében ott tornyosult a nagy sziklafal, benne az alagúttal, amilyen keresztül be akartak menni a föld alá. Azt az alagutat a hagyomány szerint csak a varázsosok használhatták (nem mintha manapság éltek volna ezzel a jogukkal), de Jószerencse úgy döntött, megszegi a szabályokat, és bemegy. Akarta, vágyott rá, álmodott róla.
A völgy egyre szűkült nyugat felé, mintha egyetlen ponttá zsugorodva hívogatná Jószerencsét a barlang bejáratához; egy pillanatig mintha akaratlanul is elindult volna arrafelé. A fák mintha elsuhantak volna mellette, a sötétülő felhők mintha forrongtak volna nyomában, ahogy valami titokzatos erő odavonzotta őt a várakozó alagutakhoz.
Aztán semmivé foszlott az illúzió. Pontosabban, most valami más érzés kerítette a hatalmába Jószerencsét: mintha ő maga állna, és a világ mozogna, ijesztő lendülettel közelítene feléje, miközben ő lehorgonyozva áll egy helyben.
A világ feléje száguldott.
A világ változni készült.

 

Szinte kibírhatatlanul hosszúra nyúlt a várakozás. Három nap volt még hátra teliholdig, és ebben a három napban Jószerencse teljesen elkerülte Bereket. Jól tudta, hogy ezzel még több duzzogásra készteti a barátját, de félt, hogy elkottyantja egyszer a titkát, és így meghiúsítja a küldetést. Mivel tudta, hogy ha Berek akár csak sejtené is, hogy egy varázssárkánynak is köze van az expedícióhoz, akkor visszatáncolna. Megadta Bereknek a helyet és az időpontot, aztán elhúzta a csíkot. Biztosra vette, hogy Berek elég kíváncsi ahhoz, hogy tiszteletét tegye a találkozón, függetlenül attól, hogy tovább nógatják-e vagy sem. Ami pedig azt illeti, hogy miként reagál ha megpillantja Tehert... nos, ezzel várni kell egészen a találkozás pillanatáig.
A három nap eltelt, a telihold beért, és hatalmas vihar borította be sötét pestisként a környéket.

 

A vihar veszélyével dacolva egy sárkány szállt a telihold alatt azon az éjszakán; egy sárkány, aki egészen más volt, mint azok a természetes sárkányok, akik odalent a földön találkozgattak és szövögették a terveiket. Egy sárkány, aki számára a repülés inkább szellemi, mint fizikai feladatot jelentett, és inkább gondolatokba, mint izommunkába került.
A sárkányt Főrendnek hívták, és varázssárkány volt.
Egyéb mágikus tudása mellett Főrend képes volt érzékelni az érzelmeket. Az érzések ugyanannyira láthatóak voltak számára, mint másnak a fény, és ahogy a táj fölött repült, jól látta a Kút felől világító érzelemsugarat. Az a sugár a harag, az agresszió színében parázslott. Sárkányok gyűltek ott össze, sok sárkány, és mind harcra készült.
Főrend megborzongott, és elfordult a baljóslatú fénytől, majd magasabbra szállt, hogy az egész települést megszemlélje figyelmes pillantásával.
Apró fénypöttyök szikráztak a fészkekben alant, a vitatkozás, szerelem és az élet nagy folyamát kitöltő megannyi érzelem apró fényfoltjai. Hatalmas csillagmező terpeszkedett – csak az ő számára láthatóan –, és mindegyik csillag egy sárkány volt. Egy természetes sárkány.
Valaha ezen fények mindegyike egy-egy varázsos lett volna, gondolta keserűség nélkül. Most már nem.
Főrend látta a varázssárkányok aranykorát, és hosszú évszázadokon át élt is benne, de az a kor elmúlt már, és most lelkét szomorúság töltötte meg. Szomorúság, de nem keserűség.
Pedig, istenem, milyen nehéz volt!
Nyugatnak fordította tekintetét, és pislogva újra használatba vette csodás második látását. Mélyen a föld alatt, a varázsosok barlangjaiban is harag szikrázott. Fénye átszivárgott a bejáratot őrző mágián. Harcra készültek ott is, akárcsak a Kút körül.
A mai éjjel lesz talán a vége mindennek. Ó, Palást, van rá mód, hogy a tervünk sikerüljön? A feladat annyira hatalmas!
De valahol, a szíve sarkában, rejtve mégis élt benne a remény.
A vihar végül elérte a félszigetet. Villámok kötötték össze csattogva a földet az éggel, és a mennydörgés hangja kizökkentette Főrendet a gondolataiból, ahogy a két világ szikrázó hálóval forrt egybe. Az égbolt még az ő számára is kezdett veszélyessé válni. Visszafordult a barlangok felé, ahonnan jött, és ahogy visszafelé tartott a társaihoz ezen a rettenetes éjszakán, mérhetetlen szomorúság töltötte meg a szívét.
Került egyet a régi negyed fészkei fölött. A vér hangosan dobolt a fejében, ahogy tekintete végigpásztázta a tájat odalent, és hagyta, hogy szívében a rejtett reménysugár felküzdje magát a felszínre. Második érzékét megfeszítve kutatott.
Ahogy elsuhant a fészkek fölött, a felhőtakaró szétvált egy pillanatra, és egyetlen kósza holdsugár rávetődött Főrend csillogó oldalára.
Ott!
Holdárnyéka végigcikkant a földön, apró sötétségfolt a csontvázfészkek között, és ahogy a felerősödő szél megremegtette szárnyait, odalent hirtelen felvillant a fény, amit egyedül csak ő láthatott. A fénylobbanás szinte fizikai ütésként érte Főrendet. Megrendült e hirtelen csapástól, és a vihar szeléről elfeledkezve megdobbant a szíve, remegést hagyva a nyomában... a fénysugár pedig felnyúlt az égbe a hold, a csillagok felé.
Egy pillanatig a vihar is megtorpant, a távoli villámlások elültek. Aztán a felhők újra összezárultak a hold körül, és zuhogni kezdett az eső.
Főrend dübörgő szívvel továbbrepült, és lelke legmélyére beégette magát az előbbi fénysugár, mivel tudta, mit látott az imént. Azt, amiért már olyan régóta küzdött.
Sárkányok találkoztak a régi negyedben e sötét éjszakán, és ezen a találkozón a végső kétségbeesés tengeréből nyers, tiszta remény izzott fel az égre. A csak Főrend számára látható fénylobbanás már halványulóban volt alant, a vihar pedig kitöltötte a nyomában támadt űrt. A vihar és a harag tüzei vadul újra fellángoltak a Kút és a barlangok alkotta kettős középpont körül.
Mégis remény volt az, amit Főrend varázsszemével meglátott – még ha az érzelem melege hűlőben is volt már.

 

Berek egyre türelmetlenebb lett. Kalandvágya gyorsan elpárolgott, amikor Jószerencse közölte vele, hogy nem mennek azonnal a barlangokba, hanem először leülnek, és megvárják a „vezetőjét”.
– Hárman sokkal könnyebben keverednek bajba, mint ketten – tiltakozott Berek. – A múlt héten nem volt szó semmilyen vezetőről.
– A dolgok megváltoztak a múlt hét óta.
Jószerencse tovább folytatta a virrasztást.
Fölöttük a fellegek a mélytengeri lények áttetsző csendjével gördültek tova. Egy-egy villámlás néha-néha megvillantotta hasuk legalját, de igazi, tornyosuló tömegük mindig rejtve maradt.
Aztán a felhőtakaró hirtelen kettévált, és megjelent az éber telihold. És a kerek fény előtt egy sötét alak úszott lassan.
Berek tudta persze, hogy az az alak sárkány – hiszen az égbolt nem tartozott senki máshoz. De viharban repülni! A sárkány szárnyformája ezenkívül furcsa is volt, arányai szokatlanok. Berek eltűnődött azon, vajon miféle sárkány vehet fel ilyen különös formát repülés közben.
Hát persze! Egy varázssárkány!
A holdfény hunyorgott egyet, amint a sárkány elhúzott a fejük fölött, aztán újra elhalványult, mivel a felhőtakaró összezárult odafent.
Az eleredő zápor hevesen dörömbölni kezdett Berek fedetlen fején. Berek zsémbes mozdulattal közelebb húzódott a sziklafalhoz, melynek tövében Jószerencse is kuporgott abban a gyönge reményben, hogy valamelyest védelmet nyer a zuhogó esőtől.
– Most még jól el is ázunk – morogta Berek, és felemelte szárnyát, hogy védekezzék az eső ellen.
A hirtelen holdfény miatt káprázott egy kicsit a szeme, pislogott hát néhányat, és a sziklafal tövében kucorgó Jószerencse felé lesett. Aztán eltátotta a száját.
Már nem voltak egyedül.
Egy harmadik sárkány állt az esőben Jószerencse előtt, aki most felkelt, és némileg idegesen, valahogyan mégis ismerős módjára köszöntötte az idegent. Berek belenyugodott hát a bőrig ázásba, és hagyta, hogy felforrjon benne a harag, amiért Jószerencse megváltoztatta a tervet anélkül, hogy előbb ővele megbeszélte volna.
– Akkor, gondolom, a legjobb lesz, ha bemutatsz – szólalt meg morogva, és tüsszentett egyet, mert az eső néhány cseppje belecsorgott az orrába.
– Berek – felelte Jószerencse –, ismerd meg Tehert.
Teher pedig Berek felé fordult.
Bereknek ez volt az első találkozása egy varázssárkánnyal, és ráadásul teljesen készületlenül érte a dolog. Azt tudta nagyon jól, hogy a varázsosok idegenek, de hogy a saját szemével lásson is egyet közülük! Meglepetésében leült a sárba, és csak bámult tátott szájjal.
Berek Jószerencséhez és a többi természetes sárkányhoz hasonlóan variáció volt a természet egy alapvető témájára: tompa barna testéből négy végtag és egy hosszú, kanyargós farok állt ki, szárnya vékony volt, jóllehet a bőrredők a csuklójától a derekáig nyúltak; hátsó lábai rövidek és erőteljesek voltak. A Berekféle természetes sárkányok alapvető törvénynek tartották, hogy a hernyók és halak kivételével minden természetes lénynek négy végtagja nő: négy lába volt a nyúlnak, két lába és két karja a medvének, két lába és két szárnya a sárkánynak.
A varázsosok persze ebben is különböztek, és Berek tudott erről. Hiszen mi egyébről beszéltek volna a régi történetek, ha nem arról, hogy a varázsosok mágikus erőknek parancsolnak, és ezen erők segítségével nemcsak a testüket változtathatják meg, hanem magát a világot is, amelyben élnek?
Berek feje hátrabillent, ahogy bután, tátott szájjal bámulta Tehert.
Sárkány? Szörnyeteg volt ez a lény, aki magát a természetet hazudtolta meg azzal, hogy négy masszív lábán állt, és mégis szárnyak lebegtek az oldalán! Berek lelke mélyén undorodott a természetes rend e hatlábú káromlójától. Kívül persze hűvösen nyugodt maradt, de belül háborgott a lelke, mintha legalábbis repülő nyulat vagy szőrös halat látott volna. Az ő számára a dolgok vagy jók, vagy rosszak voltak... Teher pedig határozottan a rossz dolgok közé tartozott.
A természetesek bőre tompa fényű volt és barna. Teheré arany színben ragyogott. A szarvnak durvának és erősnek kellett lennie, ezé a betolakodóé pedig vékony volt, annyira vékony, hogy Berek el nem tudta képzelni, ez a gyönge szarv hogyan tarthatja meg akár a saját súlyát is. Berek saját szárnya Jószerencsééhez hasonlóan masszív volt, és hatékony, nagy felületek nőttek ki az erős repülőizmokból, és most itt állt előttük egy varázssárkány, akinek a szárnyai arany levelekhez hasonlítottak, és méretükből ítélve nem tölthettek be más szerepet, mint a fölös díszét.
És ha ez nem lett volna elég, ez a szörnyeteg mindezek tetejébe még mosolygott is Berekre. Nem, nem is mosolygott, valósággal vigyorgott!
Berek ott állott tehát csöndben, és ezt a fémes micsodát bámulta, akit még az esőcseppek is elkerültek estükben, mintha viszolyogtak volna tőle.
Viszolyogtak volna... Ez az, ezt érzem én is. Sőt, nemcsak viszolygok – sértve is érzem magam!
Jószerencse ellenben az életében eddig látott leggyönyörűbb sárkánynak tartotta Tehert, és ezt gyorsan el is mondta Bereknek.
– Látod? – hadarta. – Színezik a pikkelyeiket. A régi történetek mind igazak. Teher most arany, de ugyanilyen könnyen lehetne zöld vagy vörös is, sőt, ők még a testük alakját is képesek akaratuk szerint változtatni...
– Nem teljesen „akaratunk szerint”, hogy az igazságnál maradjunk – javította ki Teher. – Igazából rengeteget kell gyakorolnunk hozzá.
– Gondoltam – mormogta Berek.
– Üdvözöllek – mondta Teher, és köszönésképpen bólintott. – Te vagy a második természetes, akivel életemben találkoztam, így aztán már lassan hozzátok kellene szoknom, mindazonáltal úgy vélem, hogy soha nem fogom megérteni, hogyan vagytok képesek elboldogulni azzal a nagy csapkodással, és miért kell akarnotok egyáltalán a levegőben élni...
– Teher sosem vesz levegőt, ha beszél – szakította félbe Jószerencse vidáman. – Hát nem csodálatos?
Mindketten várakozóan néztek Berekre, a válaszára várva. Berek legszívesebben köpött volna egyet az undortól, de a kíváncsiság végül felülkerekedett benne, így csak ennyit mondott:
– Varázsos vagy!
Teher elmosolyodott.
– Sárkány vagyok. – Aztán hozzátette: – Na, ha már egyszer találkoztunk, mire várunk még? Induljunk!
Ezzel sarkon perdült, és odasétált a sziklafal tövéhez. Jószerencse utánasietett, a morcos Bereknek pedig nem maradt más választása, mint harmadikként zárni a sort. Teher végigvezette őket a sziklafalat körülölelő, keskeny ösvényen, és végül megérkeztek egy nagy barlangbejárathoz, melyet majdnem teljesen eltakart a repkény.
– Itt akartatok belépni a varázsosok barlangjaiba – Teher kijelentésnek szánta a mondatát, nem kérdésnek.
– Hát, igen... – kezdte Jószerencse, de a fiatal, lelkes varázssárkány félbeszakította.
– Persze, rossz ötlet volt, mivel látjátok, ez a bejárat csak álca – az igazi bejárat itt van. Egyetlen természetes sem találná meg soha.
Teher felemelte egyik elképesztően kicsinyke arany szárnyát, és íme, a szárnya mögött a sziklában egy másik bejárat tátongott. Egy bejárat, ami az előbb még nem volt ott.
– Hogyan...? – tört ki Berekből.
– Varázsos vagyok.
Megfordult, mintha be akarna lépni az alagútba, de aztán megtorpant, és összeráncolta a homlokát.
– Mi a baj? – kérdezte Jószerencse, és ő is odalépett a bejárathoz. Minél hamarabb követni akarta új társát a barlangokba.
– Ah – válaszolta Teher tompa hangon, mivel a feje még odabent volt. – Eltévesztettem.
Magában motyorászva kigyalogolt az esőre. A lába ide-oda kalimpált, mintha valami őrült motor munkált volna az ösztövér testben.
Esőcseppek robbantak szét a köveken, és a két természetes csöndben figyelte a sziklánál matató Tehert. Messze maguk mögött hagyták már a régi negyed fészkeit, sőt innen még a távoli erdők sem látszottak. Egyedül az agresszív zápor és a nyers, gigantikus sziklafal létezett csak, és Jószerencse úgy érezte magát, mint aki csapdába esett a kettő között, tehetetlenül és védtelenül kitárva olyan erőknek, amelyeket képtelen volt irányítani. Elnézte a kutató Tehert, és remélte, hogy ez a különös varázssárkány valóban az a barát, akinek látszik. Berek megborzongott mellette.
– Vezető! – horkant fel. – Hol szedted fel ezt a korcsot?
– Ő nem korcs – vágott vissza Jószerencse. – Ő egy varázsos. Azt mondja, az ő fajtája mind ilyen – vagy efféle. Na, hát megváltoztatják magukat. Az egésznek valami hagyományhoz meg becsülethez van köze. Hát nem fantasztikus?
Bereket egyáltalán nem nyűgözte le a dolog.
– Már te is kezdesz úgy beszélni, mint ő – mondta. – Azt hittem, ez a mi expedíciónk.
– Az is. De Teher ismeri az utakat, ösvényeket. Mellesleg...
És bár egyetlen kém sem hallhatta volna meg őket a zápor fülsiketítő zajában, Jószerencse mégis gyanakodva hátrakémlelt a válla fölött, majd előregörnyedve folytatta tovább.
– Valami történni fog ma este. Itt, a barlangokban.
– Mire gondolsz? – kérdezte Berek tettetett meglepődéssel. Nem mutathatta ki Jószerencse előtt, hogy beijedt. Ő, Berek, soha!
– Te nem érezted? – erősködött Jószerencse. – Nem hallottad a pletykákat?
De Berek nem bírta rávenni magát, hogy elmondja, amit hallott; számára érthetetlen okok miatt szüksége volt rá, hogy egyelőre mélyen magában tartsa ezt az információt.
– Miféle pletykákat? – kérdezte kitérően.
– Szembe fognak szállni a Tanáccsal – magyarázta Jószerencse. – Pöröly meg akarja buktatni Márványt, és...
Léptek zöreje hallatszott a vízfüggöny mögül.
– Most jöttök, vagy egész éjjel politikáról akartok beszélgetni, hm? – kérdezte Teher. Egyhelyben ugrándozott, apróka szárnyai komikusan csapódtak az oldalához.
– Gyertek, gyertek. Nemsokára őrszemeket állítanak, ha eddig még nem tették volna meg, mert a mai estére minden kétséget kizáróan mindenki emlékezni fog. Na, itt van a bejárat!
– De hát ez az az alagút, amin Berekkel eredetileg is be akartunk menni – mondta Jószerencse meglepetten, amint Teher széles, büszke mozdulattal az ismerős, félig benőtt üregre mutatott a sziklafalban.
– Ah, igen – felelte szégyenlősen Teher. – Úgy tűnik, igazinak csinálták, bár fogalmam sincs, hogy miért, mivel így akármelyik természetes csak úgy simán bejöhet rajta, és...
– Most bemegyünk, vagy micsoda? – szakította félbe Berek bosszúsan. – Mert már kezdek teljesen átázni.
– Hm – válaszolta Teher. De nem nagyon figyelt, mert szemmel látható aggodalommal a nyílást bámulta. – Milyen különös...
Amikor beléptek a barlangba, Jószerencsének úgy tűnt, az alagút kiszélesedett egy kicsit, és valahonnét a mélyéről halk, száraz sustorgás hallatszott. Talán a szél zúgott, talán egy sárkány mozgott láthatatlanul a mély barlangokban. A kinti éjszakát felcserélték hát a benti éjszakára, és a két sárkány elindult felfedezni a varázsosok föld alatti világát.

 

 

   3.   
Föld alatt

A Kút melletti sziklagát mondabeli óriásként magasodott az árnyékában összeverődött természetes sárkányok fölé. Mielőtt az esőnek zuhogni támadt volna kedve, apró forgószelek táncoltak végig a csupasz sziklafelületen, port és homokot emelve a levegőbe. A hatalmas sziklafal mögött felgyűlt tó felszínéről párát emelt le a szél, és finom fátyolként nedvesség lebegett a gyülekezet fölött. A Kútban magasan állt a víz; hatalmas tömege úgy tömörült a sárkányok mögött, akár egy várakozó szörnyeteg.
A hold alig látszott, fényét elrabolták a gyülekező felhők. A levegő sűrűnek érződött, és forró ízt lehelt magából.
Nyelv, az építész ékesszólóan beszélt a varázsosok nagyszerű örökségéről, és békés szembeszegülést javasolt a nyílt háború helyett, de még ő sem tudta visszatartani az éjszaka folyamán egyre jobban felduzzadó, mély és keserű gyűlöletáradatot.
– Hogy véded őket! – gúnyolódott Parázs, egy forrófejű, fiatal sárkány, aki harcolni akart inkább, és sokkal jobban képviselte az egybegyűltek véleményét, mint az öreg Nyelv. – Azt beszélik, a vízvezetékek kiépítésében is ők segítettek neked.
– Így van – bólintott Nyelv, hangjában váratlan rosszindulattal. – De nem állok olyan sárkányok mellé, akik gyerekes dolgokat művelnek! Az ilyeneket én sajnálni szoktam!
És így tovább. Az indulatok fellángoltak és alábbhagytak, míg végül úgy tűnt, elérkezett a kritikus pillanat. Pöröly csak ekkor szólalt meg. Ő volt a vihar magja. Mintha kortalan lett volna; sem fiatalság, sem öregség nem látszódott az arcán: Pöröly egyszerűen csak létezett. Nehéz pikkelyekkel fedett háta sötéten csillogott a nedvességtől, és vörös szemének mélyén az őrület szikrája villant.
– Azt gondolhatjátok, hogy gyűlölöm őket – dörmögte pillanatnyi tűnődés után –, de ez nincs így. Nem. Ők öregek. Gyengék. Nincs meg már az az erejük, amitől félünk. Az idejük lejárt, barátaim, és ebben rejlik a mi erősségünk. Eljött a mi időnk. Többé már nincs hatalmuk felettünk. Nem gyűlölöm, hanem inkább szánom őket!
Vörös szeme a tömeget pásztázta, miközben szája az ügyes hazugságokat mondta. Tágra nyílt sárkánytekintetek bámultak rá vissza. Ismerte a nevüket – amott Harang, ez itt meg Nyelv, akit mindnyájan csak a Nagy Nyelvnek hívtak... de a nevek mit sem számítottak neki. A tömeg ereje volt az, ami őt érdekelte. És a saját hatalma ezen tömeg fölött.
– Igen, szánom őket – mennydörögte. Hangja túlzúgta még az erősödő szél zúgását is. – Régiek. Nem a mi időnkbe valók. Ők már csak történelem! Mi viszont nem! A ma a miénk!
Hangos igenlés kórusa zúgott fel a hallgatóság soraiból. Pöröly pontosan ezt akarta hallani. De valami még hátravolt...
A varázsosoktól való félelmük még mindig visszatartja őket, gondolta. Még mindig.
Pöröly mélyet lélegzett, és hátsó lábán a karmok begörbültek, mintha valami láthatatlan áldozatot markolnának. Megigazította szárnyát, hogy az alatta megbúvó tárgyak továbbra is rejtve maradjanak. Mindjárt elérkezik a pillanat. A tömeg már majdnem a markában volt: a szikla le fog billenni, de még nem azonnal, még nem... mivel Pörölynek megvoltak rá a saját okai, hogy megvárja, amíg zuhogni kezd az eső.
Pöröly teljesen kifejlett korában bukkant elő Délvég messzi, keleti szikláinak egyik barlangjából. Szülei gyermekkorában fogolyként tartották őt a maguk kis bezárt, őrült világában. Ez idő alatt Pöröly csak a szikla érintését ismerte – és csak a két sárkány lélegző csöndjét hallgatta, akik ételt hoztak neki.
Megjelenésének e hihetetlen napján Pöröly végre széttörte a kőfalakat, melyek oly sokáig a föld alá zárva tartották. A barlangbejárat résnyi csöndje végül kiengedte őt egy megdöbbentően tágas világba. Pöröly váratlan napfénytől vörössé izzított szeme pedig ösztönösen visszafordult a szikla felé, mely tojáshéjául szolgált e késői előbukkanásig. Zavartan, fájdalomtól terhesen imbolygott a homokban, és megrémült a körülötte kitárulkozó, szikrázó tértől; mégis kíváncsian vágyott e világ határtalan lehetőségeinek felfedezésére. Szülei – akikről most már tudta jól, hogy börtönőrei voltak – nyughatatlan árnyakként mozogtak a barlang mélyén, és ahogy Pöröly fájdalmas pillantásával megérintette őket, gyűlöletet fedezett fel.
A szép, új világ lakójaként első tette a gyilkolás volt.
Apja, ez a hatalmas testű sárkány nem halt meg egykönnyen, de a Pöröly által kiügyeskedett sziklaomlás végül elvégezte a feladatát; napokig tartott, mire az öreg, bomlott agyú harcos kilehelte a lelkét. Hiszékeny, naiv anyját Pöröly egyszerűen darabokra szaggatta.
E tetteket nem tartotta rossznak, hiszen ezek a sárkányok nem voltak valóságosak – egyedül a szikla volt valóságos, a sötét, körülzáró kő. A szikla és Pöröly, aki a sziklából született.
A felismerés, hogy más sárkányok, sőt, egy egész sárkányközösség él alig rövid repülésnyire tőle, kis híján elviselhetetlen volt a lelkének. Érzékeire azonban annyira bizarr, hihetetlen ingerként hatott az „új” sárkányok élete, hogy Pörölyt végül izgatni kezdte a dolog. Ügyes leskelődéssel megtanulta valamennyire a sárkányok nyelvét, tudása azonban mindig is cserbenhagyta, ha néhány kurta szónál többre volt szüksége. Titokban beillesztette a természetes sárkányok településének képét saját, torz érzékvilágába, és annyi magányos év után megtette a döntő lépést: rejtett barlangjából átköltözött egy sötét, komor fészekbe. Magasba nyúló költőfészkét ő maga építette Délvég keleti határán.
Hamar felismerte, hogy a természetes sárkányok ártalmatlanok. Szószátyár, egymástól függő népség, akik csak azért élnek, hogy élvezzék – milyen furcsa szó is volt ez Pöröly számára – a vadászatot és a szerelmet, és rá sem hederítenek a karmos lábuk alatt meghúzódó sziklára. A szikla és Pöröly számára ők nem jelentettek veszélyt. A varázsosokkal azonban egészen más volt a helyzet.
A varázsosok léte rejtélyt, majd végül aggodalmat támasztott Pöröly lelkében. Pöröly maga gyakran meglátogatta az ismerős barlangrendszert a keleti parton, hogy megbizonyosodjon róla, az őt szülő sziklák még mindig megvannak, és még mindig valóságosak. De ezek a varázsosok, ezek is barlangokban éltek, mélyen belül a sziklában. És ez zavarta Pörölyt.
Hát nem csak ő érdemes a kő ölelésére? A varázsosok fenyegető veszélyt jelentettek, és természetellenes érzékeik külön személyes sértésnek számítottak. Pöröly elméjében megszületett az elmélet: az üresfejű természetesek valójában az ő ajándékai, eszközök, melyeket a világ azért dobott a felszínre, hogy ő, Pöröly, felhasználhassa őket a varázsosok ellen.
Nem volt nehéz támogatókat találnia a varázsosok ellen szőtt gonosz terveihez, mivel a természetesek ráuntak valaha büszke vezetőikre, akik elhagyták őket, és visszavonultak barlangjaikba. A tizedet már nem fizették; az ünnepeket és rituálékat már nem tartották meg; a varázsosok sem adták semmi jelét annak, hogy érdekelték volna őket természetes rokonaik. Még csak ki sem jöttek többé a föld alól.
De továbbra is ott éltek lent valahol, ebben egyetlen sárkány sem kételkedett. És esetenként még fitogtatták is a természetesek fölötti hatalmukat. Egy szókimondó, varázsos ellenes aktivista fészke egyszer titokzatos módon kigyulladt, és köztudott volt, hogy néha el-eltűnt egy-egy okvetetlenkedő sárkány. Baljóslatúnak tartották, hogy különös fények szoktak villódzni nyugaton, az egyik ismert barlangbejárat közvetlen szomszédságában.
Ebbe a lázongó légkörbe fecskendezte be Pöröly a maga érveit, és meglepetten konstatálta, hogy hamar meghallgatásra talált. Ahogy középkorúvá idősödött, felismerte, hogy ezek a különös, társasági életet élő sárkányok valahogy... vonzódtak őhozzá. A tekintetük elárulta, hogy óvatosak és tartanak tőle – a Magányos, így nevezték őt –, de más szavak is elhangzottak: karizmatikus, sőt, jóképű.
A sárkányok meghallgatták, csüggtek rajta, elfogadták az elképzeléseit, és beemelték Pörölyt az életükbe. Még a nyugodt, könnyed társaikat fellázítani vágyó sárkányok is egyedülállónak találták céltudatosságát. A beszélgetés újdonsága és végül a vezérség, az uralom izgalma kábítószerré lett Pöröly számára. A furcsa, másmilyen sárkányok nem valóságos volta – melyet Pöröly annak tudott be, hogy ezek a sárkányok nélkülözték a kellő keménységet az ő kíváncsi, barlangon kívüli világukban – már kevésbé volt fontos a számára, elhalványult a szédítő felismerés fényében, hogy ezt a világot Pöröly irányítani képes.
A lázadás tehát felépült már, készen állt arra, hogy rázúduljon a varázsosokra, de Pöröly kellett hozzá, hogy képes legyen valóban felszabadítani a benne rejlő energiákat.
A vihar volt a végszó. A napok óta borús időben felgyülemlő feszültség és hőség ideális alkalom volt Pöröly számára, hogy a szakadék peremére ügyeskedje Délvéget.
A régi érvek porrá foszlottak – hogy nem tartják meg az ősi ünnepségeket, hogy a varázsosok elfeledett faj, hogy a varázsosok torz bürokraták vagy gonosz varázslatszövők. Sok sárkány egyetértett Pöröly és mások szavaival, de egyikük sem mert volna cselekedni a valóságban. Rettegtek, szívük legmélyéig rettegtek a varázsosoktól, azok legendás mágiájától.
De Pörölynek volt egy álma, mely szembe tudott szállni ezzel a mágiával, és ez az álom annyira erős volt, hogy talán maga is hordozott egy kis varázslatot.
Elméjének torz világában Pöröly élesen látta saját magát, amint felhág egy hegyre, melynek tetején hatalmas szikla pihen, kisebb kövekkel körös-körül megtámasztva. Ezeket a köveket Pöröly fokozatosan eltávolította. Egy gyűlés itt, és a szikla alig észrevehetően odébb moccant, egy pletyka ott, és a szikla még közelebb kúszott a szakadék széléhez.
A szikla volt a lázadás, és a kövek voltak a félelem, a varázsosok haragjától való félelem. Ha a kövek nincsenek többé, a szikla lezúdul a hegyoldalon. És hogy mi következik utána? Felemelkedik egy sárkány, szárnyát kiterjeszti az égbolton, és ő lesz az egyedüli ura a szikláknak és az alant tolongó sárkányok hadának.
Abban, hogy a célja segítség nélküli eléréséhez megvan az ereje, Pöröly bizonyos volt. De már régen úgy döntött, hogy felhasználja ezeket a másféle, sárkányszerű lényeket. Élvezte az uralmát fölöttük; ez is, akárcsak a szikla az álmában, valahogy elegánsnak, fejedelminek tűnt.
A szikla le fog zuhanni. Csak az apró kövek tartották vissza; és ezen a héten Pöröly egyetlen kivételével mindegyik követ megsemmisítette.
Elrabolt két tojást és egy sárkánybébit egy óvatlan, fiatal anyától, és titokban a varázsosok barlangjainak bejárata elé szállította zsákmányát. Ott, a csillagok testetlen tekintete előtt, de a többi sárkány elől rejtve, kitörte a magatehetetlen csecsemő nyakát, és a holttest fölött ízzé-porrá zúzta a tojásokat. A tett színhelyén pedig végtelen gondossággal elhelyezte régóta – nyilvánvalóan erre a napra – tartogatott kincsét: négy aranyszínű sárkánypikkelyt, melyeket még hosszú évekkel ezelőtt talált az otthonát jelentő barlanghoz közeli mocsárban. Aztán gondolt egyet, az egyik pikkelyt visszavette, és elrejtette a barlangjában, ahol felnőtt.
Elnézte a szörnyűséges jelenetet, és büszke volt arra, amit tett.
Pöröly a bámuló sárkányok tekintetét figyelte, és megcirógatta a karmai között tartott titkot. A vihar mindjárt kitör.
– Igen, barátaim! – mennydörögte. – A varázsosok semmit sem csinálnak meg, amit megígértek. Semmi sem maradt a vezetésükből, elszállt a becsületük, eltűnt a bölcsességük... és a varázserejük is. Már nincs mágiájuk. Hiszen ha mágikus erőknek parancsolnának, miért kényszerülnének arra, hogy EZT TEGYÉK?
Most! Eljött az idő!
Pöröly hátrahúzta két szárnyát, és feltartott egy fehér tojáshéjdarabot. A szilánk szélei halványak és töredezettek voltak, és még a halványuló holdfényben is jól látszottak rajta a megszáradt vérnyomok. Pöröly feltartotta utolsónak megmaradt aranypikkelyét is.
Hatalmas üvöltéssel morajlott fel a tömeg. A zápor zuhogni kezdett, és Pöröly felkészült, hogy elmondja végső szózatát.
De már nem volt rá szükség. Mennydörgés mart a levegőbe, és a sárkányok hirtelen elindultak, karmolva, csattogva mozgásba lendültek, vadul lökdösték egymást igyekezetükben. Az egyének elvesztek az óriáslény testében, mely a tömeg volt maga; ezerlábú, ezerszemű szörnyeteg, mely lehömpölygött a gát faláról, és az erdő szélén végigtörtetve a varázsosok barlangjának bejárata felé nyomult, a bejárat felé, mely mind a mai napig semmi más nem volt, csak álca. A szörnyeteg sárkányhangon üvöltött, szárnya sárkányszárnyak tömege volt. A gát kavargó árnyékából kihullámzott, kiáradt, kiözönlött a tornyosuló éjszakába.
Pöröly visszahúzódott a sötétbe, és nézte, a csőcselék hogyan tülekedik el előtte. Elmosódott, névtelen arcok suhantak át látóterén; a szemében szikladarabokká váltak az alakok, sárkánysziklákból álló, mindent elsöprő hegyomlássá. A háttérben a mennydörgés basszusa együtt zúgott a csőcselék morajlásával. Pöröly torz szíve örvendett, mert a lappangó erőt sikerült végre az uralma alá hajtania.
A kétségek szétpukkantak; az utolsó kérdések és szabódások eltűntek. A szikla előrebillent, és megkezdte csattogó, dübörgő, pusztító törtetését a hegyoldalon. Pöröly vérvörös tekintetében lavina borította el a világot.

 

Az ifjú kalandozók úgy léptek be a varázsosok barlangjába, mintha mágia nyitotta volna meg előttük az utat.
– Hogyan is másképp? – suttogta Jószerencse magának, ahogy átlépte a benti és a kinti világ határát.
Háta mögött a zápor súlyosan verődött az agyagos talajra. Jószerencse egy pillanatra megállt a bejáratban és körbekémlelt, de érzékei csak elmosódott képeket, torz hangokat és valótlan szagokat közvetítettek, mintha valamiféle finom hártya védte volna a benti mesevilágot az odakinti valóságtól.
– Mozdulj már, bőrig ázom idekint!
Berek előretuszkolta Jószerencsét. Aztán Teher újra előbukkant az alagút sötétjéből ott, ahol az imént olyan gyorsan eltűnt.
– Innentől kezdve csöndben kell lennünk – suttogta. Aztán tekintetével Berekre mutatott. – Bár valami azt súgja nekem, hogy erre nem leszünk mindnyájan képesek. Tekintettel arra, hogy természetesek vagytok, egy kicsit nyomasztónak fogjátok érezni az alagutakat, jóllehet fogalmam sincs, hogy miért kellene így éreznetek, már legalábbis addig, ameddig a vihar nem zavar minket.
Teher megfordult, hogy induljon. Jószerencse követni akarta, de aztán meglátta Bereket, aki a bejáratnál durcásan leült a földre.
– Gyere már, Berek! – nógatta.
– Addig nem, amíg pontosan meg nem mondod, hogy mi folyik itt – hangzott a válasz.
– De hát tudod. Ezt terveztük – felfedezzük a barlangokat. Egyszerűen csak... na, hát véletlenül a mai éjszaka egyben valami különleges is fog történni.
De Bereket nem lehetett meggyőzni. Miközben Teher türelmetlenül fel-alá járkált az alagútban, Berek odahajolt Jószerencséhez, és félig hangosan, félig suttogva mondta:
– Mi azt terveztük, hogy beosonunk, megnézzük, hogy mit csinálnak ezek idebent, utána pedig gyorsan elhúzzuk a csíkot. Arról nem volt szó, hogy a ma éjjel különleges lesz, arról meg pláne nem, hogy különlegesen veszélyes. És arról sem volt szó, hogy velünk jön egy vezető.
Ez utóbbi szót Berek némi malíciával ejtette ki, de Teher úgy döntött, elengedi a füle mellett.
– És az után, ami a múlt héten történt... – folytatta Berek.
Ennél a pontnál Teher jól hallhatóan levegőt vett, és már éppen meg akart szólalni, amikor Jószerencse mindkettejüket meglepte azzal, hogy közbevágott.
– Nem hiszem, hogy azért varázssárkány lenne felelős.
Teher elégedetten vette tudomásul, hogy támogatóra akadt, így lecsillapította magát.
– Természetes, hogy nem – mondta. – Egészen bizonyos, hogy nem mészárolunk le csecsemőket a saját barlangunk bejárata előtt.
– Talán máshol csináljátok? – horkantotta Berek.
Teher újra valami csípőset akart válaszolni, de Jószerencse ismét közbeavatkozott.
– Figyelj ide, Berek – mondta. A félhomályban Berekbe újra belenyilallt a gondolat, hogy milyen gyönyörű sárkánnyá is fog válni Jószerencse. – Könnyű szívvel terveztük meg ezt az expedíciónkat, de az események közbeszóltak. Nem tudom, milyen okból, de Teher maga döntött úgy, hogy csatlakozik hozzánk, és én ennek örülök. Szükségünk van a tudására a barlangokról és a varázsosokról. És terád is szükségünk van, Berek. Talán jól jön majd az erőd. Szörnyűséges dolgok történhetnek ma éjjel. Kérlek, maradj velünk, ha Teher miatt nem is, akkor legalább énmiattam.
Jószerencse szavai hallatán Berek elszégyellte magát, mivel ezek a szavak Égkékre emlékeztettek. Mostanában szörnyen félt attól, hogy a barátságuk véget ér, mert Jószerencse végül elmegy valami nagy kalandra, és Berek itt marad Délvégen egyedül, magányosan, hogy aztán itt unatkozza végig élete hátralévő napjait.
De most Jószerencse tekintetében olyan fény villant, amilyet Berek eddig még nem látott. Nem az a fény, ami az égbolton egymással vetélkedő sárkányok tekintetében szikrázott, hanem olyan fény, mely a lélek mélyéről szivárgott elő: egy igaz barát iránti szeretet fénye.
Berek tehát elszégyellte magát, és nem tudott mit válaszolni. Jószerencse tekintetének súlya elől menedéket keresvén másfelé nézett, és Teher szemével találkozott. Látta, hogy a varázssárkány felismerte a kettejük között átvillámló gondolatokat, és Berek hirtelen... meztelennek érezte magát. Védtelenül állt ez előtt a lény előtt, akinek a modorát tolakodónak találta, és akit csöppet sem kedvelt.
A szégyen és a harag közötti zavarában nem vette észre, hogy Teher tekintetéből tiszta együttérzés világít feléje.
– Na – mondta mogorván – Ha megyünk, akkor menjünk.
Az alagutak különösek és rémisztőek voltak a két természetes számára. Beszüremlett ugyan annyi fény, hogy lássák, merre mennek... de csak éppen hogy. Csak ott láttak valamit, amerre néztek, ezen kívül tökéletes sötétség uralkodott a föld gyomrában. Még a régi negyed ijesztő labirintusa is barátságosnak tűnt ehhez képest. A mennyezet súlyosan nehezedett rájuk, mintha maga az égbolt omlott volna le. Ügyetlennek érezték magukat a szűk helyen, mégpedig jó okkal – szárnyuk nagy volt és esetlen a mancsuktól az oldalukig kifeszültében, karmuk, könyökük és hosszú, ágszerű ujjuk pedig gyakran beakadt a szűk folyosófalak kiszögelléseibe. A szabad térben annyira megszokott, hosszúléptű járásuk akadályozta őket a legjobban, egészen annyira, hogy még Berek is irigyelni kezdte Teher karcsú, kisszárnyú testfelépítését.
Mindkét természetes egyazon új érzést tapasztalta meg – a klausztrofóbiát.
– Vigyázzatok – suttogta Teher a sor elejéről –, errefelé szűk a járat.
– Errefelé mindenhol szűk – felelte Berek maró gúnnyal.
A sötétség elnyelte a hangját, Jószerencse pedig felnyögött, mert az érdes mennyezet végigsúrolta a feje tetejét. Szárnyfeszítő karját és bőrszárnyát a lehető legfeszesebben a mellére húzva ügyetlenül átnyomakodott egy láthatatlan S-kanyaron, majd hirtelen megtorpant, mert sima sziklafalnak ütközött.
– Erre – hallatszott jobbról egy tompa hang.
Jószerencse óvatosan oldalt kúszott. Az alagút vett néhány éles fordulót, melyek mind őt, mind a háta mögött szünet nélkül zsörtölődő Bereket alaposan meglepték, majd a végső kanyar után kibukkantak egy kisebb terembe, ahol legalább mindketten újra láthattak.
A hármójukkal csaknem csordultig betöltött kis barlangot különös, rózsaszín fény világította meg. A fényforrás a levegőben lebegett, közel a mennyezethez. Jószerencse elmélyülten bámulta a pajkos tüzet – számára olyannak tűnt a fény, mintha a szivárványból hasítottak volna ki egy szeletet.
– Mágia? – kérdezte óvatosan.
Teher bólintott, és megmutatta a kamrából kivezető alagutak torkolatait.
– Ezt a kettőt nem szabad használnunk, amerről idejöttünk, az a felszínre vezet, de a negyedik, ez itten, na, hát igazából ezt sem kellene, de úgy vélem, nincsen túlzottan sok lehetőségünk.
Amint Berek megközelítette a negyedik és legkeskenyebb nyílást, Teher izgatottabbá vált.
– Remek. Még egy fekete lyuk – morogta Berek. – Egyáltalán mi ez a hely?
– Őrszoba – felelte gyorsan Teher.
– És miért választottad ezt a folyosót? – kérdezte Jószerencse. – Nem úgy fest, hogy túlzottan biztos vagy benne.
Teher idegességében újra elkezdett fel-alá ugrándozni, úgy válaszolt.
– Tilos ez is, de a másik kettőt őrzik – még most is. Nem ez az egyetlen sima út a Nagyterembe, de ha tovább akarunk jutni, akkor erre kell mennünk, jóllehet nem vagyok annyira biztos benne, hogy...
– Ez az őrszoba üres – vágott közbe Berek türelmetlenül. – A többi alagút is a Nagyterembe vezet akkor?
– Minden alagút a Nagyterembe vezet.
– Akkor mire várunk? – mondta Berek, és elindult a két szélesebb alagút közül a közelebb eső felé.
– ÁLLJ!
Jószerencse szívverése kétszer is megtorpant és újraindult, mire rájött, hogy a Bereket azonnal szinte kővé dermesztő, félelmetes hang Teher vézna torkából tört elő. A két ártatlan természetes egy olyan világ felhangjait hallotta ki abból a hangból, mely világ nem az övék volt, és melyet nem ismertek. A mágia dallama, az elbájoló bűvparancs hangjai csendültek ki ebből a szóból. Teher a szó szoros értelmében elvarázsolta őket hangjával.
– Nem élnétek túl a varázsosok egy őrével való találkozást – tette hozzá Teher magyarázólag. Hangjában még mindig csengett egy kis mágikus felhang.
Berek tehát azon kapta magát, hogy akaratlanul is elindul Jószerencse után, aki pedig Tehert követte végig a három folyosó legkeskenyebbikén, túlméretezett, természetes testét belepréselve a sötétségbe. Teher és Jószerencse most már másodszor tették őt nevetségessé. Elindult a két sárkány után, és ahogy küszködve nyomult előre, úgy érezte, mintha a hegy élve elnyelné.
A legelső, felszínre vezető alagút falai érdesek és repedezettek voltak, ennek a mostani folyosónak a falai viszont simák és szinte teljesen kerek keresztmetszetűek. Teher elmagyarázta, hogy könnyebben is el lehet jutni a Nagyterembe, de ma éjjel ezen az alkalmi úton kell közlekedniük.
– Azt mondtad, ez is tilos – suttogta rekedtesen Jószerencse. – Miért?
– Majd megértitek, ha meglátjátok a Nagytermet – felelte Teher kitérően.
A trió csöndben maradt, amíg az alagút vége látótávolságba nem ért. A halvány fénykör hol felbukkant, hol eltűnt a sötétben a hátul haladó Berek szeme előtt, amint a társai ide-oda imbolyogva nyomultak előre az alagútban. A nyílástól egyetlen fahossznyira Teher megtorpant.
– A Nagyterem, gondolom – mormogta Berek, és látta, hogy a vezetőjük fekete körvonala bólint a fénykörben. A különös látvány egy másik körvonalat és egy másik fénykorongot juttatott az eszébe – egy különös sárkányt, akit a hold előtt látott repülni aznap este.
– Te repültél ma éjjel?
Teher felhorkant.
– Viharban? Lehet, hogy varázsos vagyok, de bolond az nem! Miért, mit láttál, Berek?
A tömzsi természetes nem felelt.
– Mit láttál? El kell mondanod!
Teher hangja vészesen megremegett, és a szavai mögött újra mágikus felhangok gyülekeztek. Berek e különös sárkány hatalmas parancsolóerejét megérezve először haragosan összeszorította a fogát, de aztán önként megadta magát.
– Jó van, jól van – duzzogta. – Láttam egy sárkányt, ennyi az egész. Nem sokkal azelőtt, hogy találkoztunk. A hold előtt repült. Olyan... furcsának tűnt. Még nálad is furcsábbnak.
– Főrend – suttogta Teher, rá sem hederítve a piszkálódásra. – Ha Főrend repül, akkor valóban elérkezett az idő.
Természetesen mindez teljesen új volt Jószerencse számára.
– Főrend? És miféle „idő”? – kérdezte. Főrend az a varázssárkány volt, akiről az édesanyja többet beszélt, mint a többiről.
– Szerintem – mondta Teher, és újra elindult –, a legjobb, ha belépünk a Nagyterembe. Kövessetek!
Óvatosan kivezette hármójukat a fényre, majd intett, hogy hajoljanak le, és végiglopakodtak a terem falán körbehúzódó keskeny párkányon. Jószerencse kíváncsian, várakozással telve, lélegzetét feszesen visszafojtva lépett ki a fényre.
Az édesanyja, Harsona által a gyermekkori mesékben felidézett Nagyterem hatalmas, mágikus fényekkel telt csarnok volt, ahol súlyosan visszhangoztak a varázssárkány lovagok nehéz szárnycsapásai. A tágas csarnok végében székelt a hatalmas Varázssárkányok Tanácsa – bölcsen, jóságosan, nyugodtan ítélkezve a nagy, állami ügyekben.
Az igazi Nagyteremben azonban Jószerencse csak töredékét lelte fel a gyermekkori mesék csodáinak. A hely teljes egészében romosnak tűnt.
A csarnok válóban hatalmas volt, annyi szent. A sziklapárkánytól lefelé induló fényes kőfalak bonyolult mintázatokat rajzolva és egyre beljebb kanyarodva érték el a messze, messze alant húzódó, csillogó padlót. A mennyezet nem sokkal a fejük fölött feszült, felületét meg-megtörték a terem közepén szikrázó rózsaszín tűz fényét visszatükröző, sima felületű, lebegő kövek.
A tűzön és a belőle sugárzó meleg fényen kívül azonban nem volt más, ami megvilágítsa a Nagytermet. A diadalmas fém helyett szellemek, feketeség és az elmúlás árnyai töltötték meg a csarnokot.
A szemközti fal meredekebben emelkedett, és hatalmas, öblösre faragott sziklák alkották, melyeket valamikor egy földomlás szabadíthatott el a helyükről. Jószerencse elnézte a sziklákat, és lassan kezdett ráeszmélni, hogy mik is azok, illetve mik is voltak azok.
– Azok a sziklák – suttogta Tehernek. – Nem a...?
– A Tanácskozó Székek? De – huszonnégy üreg huszonnégy sziklában, mindegyikük a Tanács egy tagjának széke, még ha mostanra össze is dőltek, és ott, mindegyikük fölött áll a Nagyszék.
Berek undorral horkantott Teher szomorú, de fennkölt hanghordozása hallatán. Jószerencse nem figyelt rá, előrehajolt inkább, és Teherrel együtt lépett egyet a sziklapárkány széle felé. Egyikük sem vette észre a társuk szemében szikrázó szilaj, haragos tekintetet, mely ide-oda villogott a romos székek és Teher között.
Jószerencse a mennyezet alatt égő tűz fényén átpislogva megpróbálta minél jobban szemügyre venni a Tanácskozó Székek között magasodó hatalmas monolitot, mely szemmel láthatóan az egyetlen épen maradt alkotmány volt a valaha büszke csarnok romjai között. A vibráló mágikus fény eltakarta a sziklatorony nagy részét, de a tetején Jószerencse felfedezni vélt egy árnyékos alakot.
– Az ott Márvány? – kérdezte idegesen.
– Igen.
– Hm! – fújtatott Berek, és barátságtalan tekintetét most egyenesen Teherre szegezte.
Jószerencse éppen megkérdezte volna, hogy hol van a Tanács többi tagja, de ebben a pillanatban távoli morajlás visszhangzott végig a csarnokon. A három ifjú sárkány mozdulatlanná dermedt a kőpárkányon, és fülelni kezdtek, hogy kitalálják, minek a hangját hallották.
– A csőcselék közeledik – csóválta a fejét hitetlenkedve Teher. – Nyilván nem sokkal mögöttünk jöttek, de ők egyenesen az őrszoba felé tartottak, így nem jönnek fel ide. Miért engedték be őket?
Tehetetlen pillantással a mennyezet felé fordította a fejét.
– Ami azt illeti, ezen a tiltott párkányon aránylag biztonságban leszünk – csak ennyit sikerült mondania. – De vigyázzatok: senki sem láthat meg minket. Nem tudom, mi lenne, ha megtalálnának... talán semmi, bár én a legrosszabbtól félek, talán...
De ijedt szavait félbeszakították. Berek tekintete szikrát hányt, ahogy sarkon perdült, Tehernek ugrott, és a varázssárkány látszólag törékeny testét a párkányra nyíló alagút bejáratától nem messze a sima kőfalnak szorította. Tomboló haraggal sziszegte:
– Idefigyelj, korcs! Eláztam, szűk helyeken nyomakodtam, levegőnek néztek, és sértegettek... nem érdekelsz se te, se az úgynevezett varázserőd. Amennyire én tudom, nincs is olyanod! Válaszokat akarok hallani most, nem pedig zagyvaságokat csőcselékről meg mágiáról! Mi folyik itt?
Jószerencse megpróbált közbeavatkozni, de Berek szilárdan állt a helyén, és egyetlen szilaj oldalpillantással megállította barátját. Jószerencse hátrahőkölt, zavarta a Berek szemében tomboló düh. Mekkora harag, alatta pedig... keserűség?
– Miért tiltott ez a párkány? – hadarta Berek. – Mi fog történni, ha megtalálnak itt minket? Mit keresünk itt egyáltalán? És hol van a ti úgynevezett Tanácsotok? A Nagyszerű Márvány! Hol vannak azok a sárkányok, akiket vezetni akar?
Berek hevesen zihált most, és a dühe rövid rohamokban böfögött ki belőle. Erősen markolta Tehert, de a varázssárkány félrebillentette a fejét emígy, elfordította a vállát amúgy, és máris szabadon állt a párkány másik oldalán, Berek pedig reménytelenül markolászta az üres levegőt. Teher meglepődött ellenfelére szegezte tekintetét, és gyorsan, parancsoló hangon beszélni kezdett.
– Ez a párkány és az alagút, amin végigjöttünk, azért tiltott, mert magasabbra hág a Teremben, mint a Nagyszék legmagasabb pontja, és mivel egyetlen sárkány sem állhat a Vezér fölött, ezért csak a Vezér használhatja ezt a helyet. Azért vagyunk itt, mert akármi is történik ma éjjel, annak szemtanúja kell, hogy legyen, és hidd el, Berek, nagyobb biztonságban leszel idefent, mint bárhol máshol a Nagyteremben.
Egy távoli alagútban karmok csikordultak a sziklán, és a morajló hang egyre közelebb nyomult.
– Nagyobb biztonságban? – vágta rá Berek, és idegesen fel-alá járkált a párkányon. – Egyáltalán, miért éreznénk magunkat biztonságban olyan sárkányok társaságában, akik tojásokat rabolnak el és csecsemőket mészárolnak le? Varázsos pikkelyeket találtak! Ti nem lovagok vagytok, hanem gyilkosok!
Jószerencse döbbenten csóválta a fejét legrégibb és legújabb barátja vitájának hallatán. Döbbenetét pedig csalódás követte. A Nagyteremmel kapcsolatos nagy elvárásai egyáltalán nem teljesültek be – szürkét talált, ahol fehérre számított, nyűttet lelt, hol díszesnek kellett volna állnia, és árnyék koszlott a fény dicsőséges ragyogása helyén. Barátai egymással vitáztak, természetes a varázsossal egy széttört álmokból épült, halott sziklacsarnok keskeny peremén.
Csodavárását egészen idáig magával hozta, itt azonban keményen szembetalálkozott a szomorú valósággal. Egyetlen könnycsepp csordult ki a szeméből, és az orrán legördülve lehullott a távoli kőpadlóra.
Az alagútból özönlő moraj ereje újra és újra megkétszereződött, majd szilaj dühvel visszhangzott a sziklaoszlopokról és falakról.
Sárkányok közeledtek.
A csőcselék kiáltozva, majd zúgolódva robbant be a Nagyterembe, ezer szárnnyal és karommal csattogva a háború előszelével töltötte meg a csarnokot. Jószerencse rettegő szível mozdulatlanná dermedt; Berek is, Teher is abbahagyták vitájukat, miközben hitetlenkedve bámultak az alant nyüzsgő sárkányok tömegére. Farkak csattogtak és szárnyak suhogtak a csarnok alján, a csőcselék rekedt üvöltése pedig élesen hasított a halott levegőbe, fülsiketítő bömböléssel fejezve ki tomboló dühét és bosszúságát, aljasul félrevezetett igazságvágyát.
A csarnok gyönge varázsfényébe bedobbant a halál bömbölése.

 

 

   4.   
A nagyteremben

Jószerencse csak ebben a percben érezte meg a lelkében terjengő üresség igazi alakját, most, hogy a hirtelen megvilágosodás fénye belülről világította meg azt. Míg álmodozva barangolt a mezőkön, nem vette észre, elengedte füle mellett édesanyja finom célzásait, melyek Égkék nevét a nagy varázsosokéval hozták kapcsolatba – Főrendével, Destaterével és az öreg, öreg Halcyonéval. Akkor nem értette, hogy a dicsőséges lovagokról szóló történetek milyen fontossággal bírtak egy, az életét a szabad ég alatt élő fiatal természetes sárkány számára.
De most végre meglátta a célt, a rejtett összefüggést. Meg kell ismernem a varázsosokat ahhoz, hogy megismerhessem az édesapámat!
De hol voltak maguk a varázsosok? Sehol!
Jószerencse megértette, hogy túl késő már. Szíve fájdalmasan lüktetett mellében. Mindig csodálta a varázsosokat, de csak most eszmélt rá, hogy miféle okból – és most, hogy minden megvilágosodott, a varázsosok már nem segíthettek neki.
– Mi történt itt? – suttogta magában.
Hátat fordított a csőcseléknek, hátat a sziklatorony csúcsán trónoló Márvány tompa alakjának, és a párkány túloldalán nyíló alagútbejáratra meredt. A sötét lyuk visszhangra talált a lelkében döngő ürességben. A háta mögött természetesek nyüzsögtek a csarnok padlóján; Jószerencse mégis az álmai sárkányait kereste, az illanó árnyékokat, melyek talán ott mozogtak valahol az alagutak mélyén... és talán mégsem.
Az alagút feketesége kitágult, hogy elnyelje őt, Jószerencse pedig hirtelen egyedül maradt az apja árnyékával, egy fekete sárkányszellemmel, mely mindig éppen elérhetetlenül remegett előtte, láncra verve egy hozzáférhetetlen múlt ködében. Jószerencse megremegett, mintha tél zuhant volna rá hirtelen... és bár nem vette észre, annyira beborították saját gondolatai és félelmei, de vele együtt Teher is megremegett mellette.
Teher is a múltba húzódott vissza, bár az ő számára az emlékek tiszták és világosak voltak. Maga elé idézte Főrendet, legutolsó találkozásukat, az ifjú szívében ébredő félelmet, hiszen most érkezett el a fordulópontja a feladatnak, melyet Főrend bízott rá. El kell hinniük, amit elmondok nekik, gondolta kétségbeesetten, pedig én magam sem hiszem az egészet. Honnan merítsek hát meggyőződést?
Azóta nem látta Főrendet, hogy meghallotta tőle a szavakat, amiket át kellett adnia Jószerencsének és Bereknek. Attól félt, hogy Főrend elhagyta őt, sőt talán Délvéget is, de amikor Berek arról beszélt, hogy egy varázssárkányt látott a viharban repülni. Teher megnyugodott, hogy akkor talán mégis ő lehetett az.
Főrend beszélt a világról, amelybe Tehernek be kell majd merészkednie, és beszélt az idő súlyos, kísértő nyomásáról. Elküldte Tehert, hogy keresse meg Jószerencsét.
– A saját végzetem ide köt, de Délvég nem lehet otthonod sem neked, sem annak az ifjú természetesnek, akit el kell vinned Halcyonhoz. A világ változni készül, Teher. A trollok csontjai megmozdultak.
Aztán Halcyonról beszélt, a Covamere-ben lakó hatalmas, bölcs sárkányról. Covamere fellegvár volt messze délen, és onnan irányították a világ összes sárkányának ügyeit, és talán onnan fog majd származni a gyógyír is, mely legyőzi majd a Délvég varázsosait elpusztító kórt – a kórt, mely már azelőtt elvégezte munkáját, hogy Pöröly lesújthatott volna rájuk. Ha sárkány közbeavatkozhat egyáltalán, akkor az a sárkány Halcyon, és ha ő képes lesz rá – és erre Főrend megesküdött –, akkor cselekedni is fog.
Főrend szavait mégis a csöndes belenyugvás és legyőzöttség felhangjai színezték, és Teher megrémült ettől. Ifjú lelke lázadozott a reménytelenség ellen, és ezt el is mondta Főrendnek. Az öreg sárkány felsóhajtott.
– Éppen ezért kell téged megbíznom ezzel a hatalmas feladattal – mondta gyengéden.
– De hát mit tehet Halcyon? Hiszen ő is csak sárkány, semmi több.
– Attól tartok, Délvégért már semmit. De neked látnod kell Délvég végzetét, hogy aztán elmondhasd Halcyonnak, milyen sorsra jutottak az itteni sárkányok. A mi településünk csak egy a sok közül, és a különbségeink – varázsos és természetes – ellenére mindnyájan sárkányok vagyunk. Csak Halcyon ereje akadályozhatja meg a végső romlást.
De miközben Főrend erről beszélt, ő maga is félrenézett a barlangja legsötétebb pontja felé.
– És még? – kérdezte tanítványa. – Van még valami más is, ugye?
– Nincs semmi más. Meg kell találnod a társadat, és el kell mennetek Halcyonhoz. Ez a végzeted parancsa.
Főrend hirtelen nagyon öregnek tűnt Teher szemében.
Szíve legmélyén érezte, hogy Főrend többet tud, mint amennyit elmondott, és ez az érzés súlyosan feküdte meg Teher lelkét, amint megpróbálta meglelni azt a belső meggyőződést, amit majd átadhat beszédében Jószerencsének és Bereknek. Ő maga is el fogja titkolni a nagyobb igazságot – bár fogalma sem volt róla, mi lehet az –, és az esze azt súgta, hogy veszélyes játékba kezdett bele.
Amiatt is aggódott, hogy két természetessel találkozott, pedig Főrend csak egyről beszélt, és az elkerülhetetlen kérdés gonosz lidércként emelkedett fel a lelkében. Vajon melyiküket kell hátrahagynom?
Bereket először izgalom öntötte el, amikor meglátta a természetesek erejének eme parádés megnyilvánulását a varázsosok fellegvárában, hiszen odalent olyan hadsereg tolongott, mely sokkal nagyobb dolgokért küzdött, mint ő Teher ellen a sziklapárkányon. Itt végre igazság fog tétetni.
Aztán megtántorodott, és izgalmát félelem festette át, mert meglátta a természetesek arcát, az arcukra kiülő pusztítani vágyást. A lenti sárkányok közül néhányat szintén elfogott a félelem, őket viszont azért, mert felnéztek a föléjük magasodó, félelmetes csarnokra. A legtöbbjük mégis eltökélt maradt, kiáltozott és jelszavakat kántált, harsányan és bátran, mert érezte, hogy lázadótársai lankadatlanul tülekednek a háta mögött. Hadsereg volt ez, ahhoz nem fért kétség, hadsereg, mely nem akart távozni addig, amíg varázsosok vére nem áztatta az ősi köveket.
De amikor Berek már éppen kételkedni kezdett, amikor már éppen közelebb akart húzódni a párkányon tágra nyílt szemmel és tátott szájjal kuporgó Teherhez, a hömpölygő tömegben felismert egy arcot.
Egy arcot, mely valaha mosolyogva lebegett az ő arca fölött kedvességeket susogva az éjjeli szellőben, és mely elégedetten pihent édesanyja arca mellett. Ugyanezt a valaha kedves arcot most gyűlölet torzította el, amint hol eltűnt, hol felbukkant a kiáltozó csőcselék hullámai között.
Hűsége hirtelen megváltozott – a csőcselék irányába –, de közben Berek felismerte, mi is fűti édesapja haragját: nem bosszúvágy; nem is a varázsosok iránti gyűlölet, hanem a Habfodor elvesztése fölött érzett mérhetetlen keserűség. Az édesapja tehát törődött valamivel – végre törődött valamivel!
Berek tudta, érezte, hogy az édesapja oldalán kellene állnia, hogy felvegyék a küzdelmet a varázsosokkal, de hirtelen felismerte az Üvöltő haragja mögött megbúvó álnokságot, súlyos tévedést, és ez a felismerés volt az, ami végül visszatartotta, és belső vívódásra kényszerítette, nem tudván eldönteni, hogy mit is tegyen valójában.
Odalent a Nagyterem négy bejáratának mindegyike mellé két hatalmas sárkányt állítottak őrnek; a többiek szorosan összetömörülve, nyugtalanul kavarogtak a teremben. A kiáltozás mormogássá szelídült, mert a sárkányok a vezetőjükre vártak, aztán a mormogás fokozatosan hangszínt váltott, mert néhányan a tömegből kezdték felismerni, hogy Pöröly nincs velük.
Teher a zaj pillanatnyi csökkenését kihasználva rásziszegett Jószerencsére és Berekre, és végül sikerült is felkeltenie a figyelmüket. Rá sem hederített arra, hogy Berek állandóan az alant kavargó tömeget lesi, hanem kérdésekre időt nem hagyva beszélni kezdett mély hangon, sebesen.
– Figyeljetek – kezdte, és amikor Jószerencse megpróbált közbeszólni, felemelt szárnyával csöndesítette el. – Ne, kérlek, csak figyelj. Sok mindent kell mondanom, és mindent egyszerre kell elmondanom, mielőtt azok odalent tényleg komoly bajt csinálnának.
Berek messzebb lépett az ifjú varázssárkánytól, de jól látszott, hogy ő is feszülten figyel. Jószerencse is, ő is összeráncolták a homlokukat, Berek a lelkében dúló harc, Jószerencse pedig a várakozás, sőt talán a remény miatt.
Mindent elfog magyarázni, gondolta Jószerencse kétségbeesetten. Mindent elfog magyarázni, és akkor minden újra rendben lesz!
A tömeg zajongása újra erősödni kezdett, néhány sárkány pedig hiába szólongatta Pörölyt. Teher nekikezdett.
– Nincs sok időnk, és sok, túlságosan is sok a mondanivalóm, de mindegy, azért megpróbálom. Szóval, én varázssárkány vagyok, olyan, mint amilyenekről a legendáitok is szólnak – legalábbis amennyire ismerem a legendáitokat –, és mi a varázserőből élünk, vagyis a mágiából, és ti ezt sosem éltétek át és nem is értitek. Valaha a ti fajtátok és az én fajtám békében élt egymás mellett – még olyanok is voltak közületek, akik jelentkeztek, hogy hozzánk hasonló varázsosokká váljanak –, de ez már nincs így. A természetes sárkányok elvesztették a bizalmukat a varázsos út iránt. És mi, varázsosok most betegek vagyunk! Valaha kétezer varázssárkány élt itt, ezekben a barlangokban, de nemrég a számunk a felére csökkent. És ezalatt néhányan a hatalmasaink közül látták, hogyan fejlődtök ti, tompa, betolakodó természetesek – és akaratuk ellenére is keserűség vett rajtuk erőt.
– Inkább beijedtek – morogta Berek.
A teremben odalent vita tört ki, és az ifjú leselkedők egy pillanatra lenéztek. Két megtermett hím sárkány elindult visszafelé az egyik folyosón, nyilvánvalóan azért, hogy megnézzék, jön-e Pöröly, vagy talán azért, hogy újabb támogatókat irányítsanak a terembe.
– Legyetek türelemmel, sárkányok – csattant fel egy névtelen hang a tömegből. – Nem hagy magunkra minket.
– De mitől? – kérdezte Jószerencse, türelmetlenül várva a történet folytatását. – Miért fogyatkoztak meg a varázsosok?
Teher kényelmetlenül fészkelődni kezdett. Bár tudta, hogy senki sem látja őket idefent, mégis védtelennek és kiszolgáltatottnak érezte magát.
– Olyan erők munkálkodnak, melyek nagyobbak annál, semmint azt bármilyen sárkány megérthetné, legyen az varázsos vagy másmilyen – Teher megborzongott. Főrend szavai összekuszálódtak az emlékezetében.
– Azt mondtad, hogy a számotok a felére csökkent – hadarta Jószerencse. – De még ezer varázsos is több, mint mennyi is, hétszáz természetes itt, Délvégen. Még mindig többen vagytok. Miért nem jöttök elő sosem? Nincs szükség háborúra, ha előjöttök és újra szóba álltok a természetesekkel. Talán nem lesz már olyan, mint régen, de...
– Jószerencse – szakította félbe Teher. – Igazad van, amikor azt mondod, hogy nem lesz már olyan, mint régen, mivel látod, hogy nem is lehet. Élt itt ezer sárkány, nem is olyan régen, de most... most már messze nem vagyunk annyian.
– De ez nem számít – mondta Jószerencse szinte könyörögve. – Ezer, vagy néhány száz – akármennyien is vagytok...
– Jószerencse, Jószerencse – csitította Teher, félve, hogy a hangjukat esetleg meghallja az átmenetileg elcsöndesült tömeg. – Attól tartok, már nemcsak hogy kevesen vagyunk: gyakorlatilag megszűntünk létezni!
– Huszonnégy Tanácstag – válaszolta Jószerencse gépiesen, mintha valami betanult verset darált volna –, és a Vezér a huszonötödik. Alattuk az ötven adminisztrátor, és aztán...
Teher még egyszer, utoljára elcsöndesítette természetes társát.
– Hét – mondta kifejezéstelen arccal. – Már csak heten vagyunk.
A kiküldött két sárkány most hangosan kiáltozva, újra megjelent a Nagyteremben.
– Pöröly nincs sehol! – kiáltotta az egyikük dühösen. – A varázsosok elrabolták!
– Az alagutak valahogy másmilyennek tűntek, mint amikor kimentünk a felszínre – tette hozzá a társa, riadalommal a hangjában. – Alig találtuk meg vissza az utat.
Nyelv ismerős hangja csattant az összecsődültek feje fölött.
– A mi állítólagos vezérünk magunkra hagyott tehát minket, ahogy előre megmondtam. Testvéreim, ha már itt vagyunk, beszéljünk a varázsosokkal, amíg még megtehetjük.
Jószerencse és Berek nem is figyelt a Nyelv ellen felzúduló tiltakozások özönére, figyelmüket teljesen lekötötte Teher kényszerű vallomása.
– Hét?! – kiáltottak fel egyszerre.
Teher felsóhajtott, mint egy sárkány, akit túl nagy feladattal bíztak meg. Hogyan lépjen innen tovább? Miért éppen őt választotta Főrend minden sárkányok közül?
Azért, mert már nem maradt más. Teher szíve elkomorult.
Jószerencse nem jutott szóhoz, de Berek furcsa módon azonnal reagált. Barátian odahajolt Teherhez, mely mozdulatot a varázssárkány meglehetősen fenyegetőnek talált.
– Egész jók az arányok – suttogta Berek. – Mit gondolsz, Teher, hány természetes sárkány van odalent? Hetven? Vagy hétszáz, a kintieket is beszámítva? Ti pedig heten vagytok? Nagyon rossz arány, Teher, nagyon rossz arány!
Teher felcsattant erre.
– Valóban rossz az arány, Berek! – sziszegte. – De nem a varázsosok szemszögéből nézve, arról biztosíthatlak. Ó, igen, sokan vagytok, hát persze, de hidd el, a varázsosok iszonyatos erőkkel harcolnak, olyan mágiával, amilyet ti remélhetőleg sosem tapasztaltok meg!
– Heten hetven ellen? – gúnyolódott Berek. – Hétszáz ellen?
– Sem én, sem Főrend nem fogunk harcolni – válaszolta Teher hűvösen. –, így aztán tekintsd úgy, hogy a varázsosok száma mindössze öt. De akárhogy is – folytatta figyelmen kívül hagyva, hogy Berek hitetlenkedve csóválta a fejét –, ez az öt olyan könnyen el tud pusztítani hétszáz természetes sárkányt, mint ahogy ti eltapostok egy csapat bogarat. Higgy nekem, Berek, mivel igazat beszélek!
– Akkor is magunkkal viszünk néhányat közületek – csikorogta Berek.
Szeme zavartan izzott üregében. Valamiféle varázslattal bűvölte volna meg ez a sárkány?
– Légy körültekintő, mielőtt elkötelezed magad – hangzott Teher rideg válasza. – A varázssárkányok elpusztulnának egy ilyen harcban, de velük pusztulna az összes sárkány is. Berek, ez a harc be fog következni, és el fogja pusztítani Délvég teljes sárkány népességét, varázsosokat és természeteseket egyaránt. Nem lesznek győztesek; talán még túlélők sem!
Minket kivéve, remélem! De csak akkor, ha ezek elfogadják a szavaimat, ha hisznek nekem!
– Hallgassatok meg figyelmesen mindketten, figyelmesebben, mint bárkit egész életetekben – folytatta, nem törődve a természetesek seregéből felerősödő kakofóniával.
Néhányan elindultak kifelé, nem tudni, hogy gyávaságból, vagy azért, hogy megkeressék a varázsosokat.
– Délvég elesett. Egyszerű, borzalmas tény... de tény. Az itteni sárkányoknak befellegzett. És ez a mai harc csak része egy hatalmas háborúnak, mely az egész sárkányfajt eltörölheti a föld színéről!
Teher sietve beszélt az őrületjárványról, mely először megkurtította a varázsosok sorait, és végül megtizedelte őket. Betegség, hisztéria – akármi is volt az, ami erdőtűzként söpört végig a varázsos populáción, csak néhány sárkányt hagyott érintetlenül. A sárkányok megőrültek, rettegni kezdtek, barátaik ellen fordultak és lemészárolták családtagjaikat. A vér vastagon hömpölygött a varázsosok barlangjaiban, és az őrült sárkányok kacagva gázoltak benne.
Teher édesapját és aztán az édesanyját is elkapta az őrület, végül mindketten meghaltak azokban a halálos csetepatékban, melyek itt-ott minduntalan fellángoltak a föld alatti labirintusban. Barátait, családját, mindenét elsöpörte a Délvég varázsosait elborító, tomboló őrület.
Főrend volt az, aki megvédte őt ezekben a szörnyűséges időkben, ő volt az, aki szárnyai alá vette a feldúlt Tehert, és visszatérítette a józan ész világába.
A Tanács hamar összeomlott, tagjait megrontotta a kór, bár az okos Teher észrevette, hogy a Tanács már évek óta hanyatlóban volt, és a járvány mintha csak egy olyan töréspont végső elérkeztét jelezte volna, mely töréspont felé már évek óta lassan masíroztak.
Töréspontét, vagy talán fordulópontét.
Jószerencse és Berek tágra nyílt szemmel bámultak Teherre, de Teher nem tudhatta, mennyit hittek el a történetből.
Hiszen még én magam is alig hiszem el az egészet, gondolta kétségbeesetten.
– Viszont... – folytatta sietve, hiszen a lenti nyugtalanság már vészesen közeledett a robbanáshoz. Valami hamarosan történni fog, ki fog pattanni valahonnan egy szikra, és meggyújtja a tüzet. Tehernek sietnie kellett. – Viszont talán van még remény. A tenger túlpartján, délen fekszik az ősi Covamere, a világ összes sárkányának egykori fővárosa. Ott lakozik Halcyon, a Legfőbb Sárkány, és bár az ő ereje is megcsappant, ő talán képes lesz megállítani a háborút, és elhozni a békét. De csak akkor, ha elvisszük neki a híreket. Az a feladatunk, hogy figyeljünk, és eszünkbe véssük, ami ma éjjel történik, majd a háborúnak az egész világon végigsöprő hullámával versenyt futva elvigyük a hírt Halcyonnak. Ha mi, varázsos és természetes kézen fogva együtt érkezünk hozzá, és elmeséljük Délvég elpusztításának borzalmát, akkor ő cselekedni fog.
De mielőtt akár Jószerencse, akár Berek válaszolhatott vagy reagálhatott volna Teher szavaira, mielőtt Teher maga lélegzethez juthatott volna hosszú monológja után, egy hang dörrent a Nagyteremben. Olyan elemi erővel üvöltött ez a hang, hogy a leselkedő ifjak egy pillanatig azt hitték, varázslat lakozik benne. Pedig egy természetes sárkány kiáltott, és elsőként Berek ismerte fel a hangot, saját édesapja hangját.
– MÁRVÁNY! – mennydörögte Üvöltő, akár egy földrengés. Mire másodszor és harmadszor is elharsogta e nevet, teljes csönd borult a Nagyteremre.
– Apám – suttogta Berek.
A tömeg szétnyílt, ahogy Üvöltő előrenyomakodott a terem túlsó végét uraló hatalmas monolit, a Nagyszék lábáig. A sárkányok követték a tekintetét, és egyszerre tátották el a szájukat, amikor megpillantották a sárkányt, akit mindeddig nem vettek észre: Márvány, Délvég varázsos Vezére mindvégig itt volt a jelenlétükben.
A varázsos vezér öregen, bronz színnel csillogva, mozdulatlanul kuporgott a sziklatorony tetején. A fény visszatükröződött hatalmas, fémes szárnyáról, melyet szorosan maga köré tekert, mintha csak ki akarná zárni velük a világot.
– MÁRVÁNY! – mennydörögte Üvöltő utoljára, majd mivel kiáltásai nem találtak válaszra, a csőcselék felé fordult, úgy bömbölte:
– Mi tarthatna vissza minket tovább? Vagy ti is haboznátok inkább, mint Nyelv? Nem tudom úgy szőni a szavakat, mint Pöröly – de érzem azt, amit mindnyájan érzünk. Meg kell mentenünk Pörölyt. A beszéd ideje lejárt, és elérkezett az idő a cselekvésre – a támadásra!
Még egyszer teleszívta rettentő tüdejét, és a Nagyterem falai megremegtek ordításától.
– A TÁMADÁSRA!
A tekintetek követték, amint Üvöltő felugrott a Nagyszék előtt, erőteljes szárnyaival csapkodva, félig mászva, félig repülve felkúszott a magasló torony tetejéig, majd végül felért, és kiterjesztette hatalmas szárnyát Márvány görnyedt alakja fölé, hogy mindenki lássa, mennyire eltörpült mellette a sárkányvezér.
Egyedül Berek látta, hogy Üvöltő egy röpke pillanatra összeráncolta a homlokát, mielőtt széttárt szárnyakkal elkiáltotta magát.
– HALÁL A VARÁZSOSOKRA!
Hatalmas csapással letaszította Márványt a toronyból.
Odalent a sárkányok előretolultak, gyilkolásra éhesen... de Márvány teste nem zuhant le.
Amíg Üvöltő hadonászva próbálta meg visszanyerni egyensúlyát, az öreg sárkány bronzteste hangtalan puffanással szétrobbant. Fémes porfelhő röppent a levegőbe, és emelkedett fel csillogva, szikrázva, súlytalan, csodás fátyollal vonva be a Nagyterem mennyezetét.
A titkos párkányon Berek elfintorodott, majd csodálkozva eltátotta a száját.
– Márvány már halott volt! – suttogta.
Teher csupán megcsóválta a fejét, és ennyit mondott:
– Ebbe halt bele!
Üvöltő ügyetlenül egyensúlyozott a Nagyúr megürült trónján, és hirtelen védtelennek, kiszolgáltatottnak érezte magát. Lázadótársai elhátráltak a torony tövéből.
Jeges szél suhant be a csarnokba. Elsodorta Márvány maradványait, és a levegőben táncolva a párkányon kuporgó leselkedők felé fújta; de mielőtt a bronzszínű por elérte volna őket, semmivé foszlott. A Tanácskozó Székek mögött éles reccsenéssel megnyílt a fal, és a feltáruló repedésben egy sárkány alakja rajzolódott ki csillogva a sötétségben.
– Márvány meghalt – jelentette ki a sárkány, és kilépett a fényre. – De én élek.
Teher szíve megdobbant. Fennkölt megkönnyebbülés söpört végig a lelkén, amikor megpillantotta Főrendet életben, pompásan – de az öreg sárkány a halállal nézett farkasszemet!
Főrend hangja elkábította Tehert, és az ifjú sárkány egy időre elveszett az emlékeiben, melyek egyszerre özönlöttek elő ama hatalmas sziklafal repedéseiből, mellyé Teher elméje változott egy pillanatra.
– Úgy vélem, még a régóta halott trollok csontjai is mozgásba lendültek – visszhangoztak Főrend szavai az elméjében, azaz Főrend barlangjában... Teher kedvenc tartózkodási helyén, egy szinte tökéletesen gömb alakú üregben, melyet számos kisebb, szabálytalan alakú lyuk vett körül. Két folyó ömlött be az egyik oldalon, majd egyetlen folyammá egyesülve távozott a másikon. És Teher kavargó emlékei között meghallotta a vízesés állandó robaját, mely az eggyé váló két folyó vizét végül a tengerbe ürítette.
Főrend elmesélte, hogy a barlangja valaha a trollok temetkezési helye volt. A régmúlt ezen óriásai már rég eltűntek, de társadalmuk valaha virágkorát élte Torr szigetén, és rítusaik nyomai jól látszottak a kerek kamra mellett meghúzódó kisebb üregekben, cáfolhatatlan bizonyítékául ittlétüknek.
Azok az üregek tele voltak csontokkal.
– A trollok varázsosak voltak – mint minden élőlény azokban az időkben –, a sziklából születtek, és haláluk után a csontjaik a sziklába tértek vissza.
Amikor Teher behatóbban megvizsgálta a csontokat, felfedezte, hogy azok egybeolvadtak valahogyan a sziklafalakkal. Lelki szemei előtt elképzelte, amint a legendák egy óriása ott állott a szikla előtt, kezében egy ősének koponyájával, és eggyé olvasztotta a két kemény anyagot olyan kifinomult mágia segítségével, mely meghazudtolta otromba kinézetét.
– És a csontok egyszerűen itt maradnak örökké?
– Igen. Legalábbis régebben úgy hittük, hogy igen. De úgy tűnik, a jövő ezeket is zsákmányul kívánja ejteni, akárcsak minden mást. A világ változni készül.
Teher visszarángatta érzékeit a jelenbe.
A világ változni készül.
Főrend öreg volt, mégis csodásan csillogott. Fémes kék és fémes zöld villogott a bőre alatt, a hátán és farkán pedig bíborvörös pikkelyek sorakoztak. Levél alakú taréj futott le a gerincén, és olvadt bele a szárnyába. És ahogy kinyitotta a száját, hogy beszéljen, tűz vöröse izzott mélyen a torkában.
A természetes sárkányok nyers, izmos teste mellett Főrend karcsú alakja úgy ragyogott, mint gyémánt a széndarabok közt. A természetesek is tudták ezt, és megrémültek.
– Hé, korcs! – kiáltotta valamelyikük, amelyik bátrabb volt a többieknél. – Lehet, hogy színes vagy, de sovány vagy ott, ahol számít!
Rekedt kacagás hallatszott a tréfamester szomszédai felől.
Főrend furcsán oldalt billentette a fejét, és az őt sértegető sárkány orrából hirtelen vér buggyant elő. A sárkány rémülten felkiáltott, és a társai után kapott, akik riadtan hátráltak el vért fröcskölő cimborájuktól.
Aztán Főrend pislogott egyet, és a vérfolyás olyan hamar elállt, amilyen hamar elkezdődött. A sárkány óvatosan tapogatta az orrát, és hirtelen elszégyellte magát.
– Nem kívánok vért ontani – mondta Főrend a maga szilárd, mindenhová elhallatszó hangján –, de bizonyosan védeni fogom magam, ha szükséges.
A párkányon Teher a karmával megragadta Berek könyökét, és odasuttogta neki:
– Jegyezd meg jól a mágia erejét, Berek. Ez a vérző orr csak a kezdet.
Miközben Berek dühösen lerázta Teher kezét, Jószerencse megpróbálta felfogni a hihetetlen történések értelmét.
Rájött, hogy felváltva hol bízik Teherben, hol kételkedik benne, és képtelen megemészteni az ifjú varázssárkányból áradó kettősségét az idegességnek és bizonyosságnak. Ifjú életében mindig kalandról álmodott, és most, hogy a kaland végre elérkezett, rájött, hogy rettentően be van ijedve.
A világ változni készül, gondolta. De vajon kész vagyok-e én is, hogy vele változzak?
Főrend újra megszólalt.
– Azt javaslom, távozzatok békében – mondta. – Nem esik bántódásotok, ha távoztok most, ha azonban maradtok...
– Maradunk – dörögte Üvöltő a monolit tetejéről. – A gyermekeink halálát megbosszuljuk!
Főrend hűvösen nézett végig rajta.
– Fontold meg, hol állsz, mielőtt bosszúról beszélnél, sárkány – morajlotta. – Vezetőink legnagyobbjai ültek azon a helyen. Te is vagy olyan hatalmas, mint ők?
– A ti nagy vezéreitek porrá váltak! – köpött ki Üvöltő. – Adjátok ki azt a varázssárkányt, amelyik megölte a gyermekeinket, és akkor talán nem mészárolunk le mindnyájatokat.
– A gyermekeiteket nem varázsos ölte meg.
Főrend egyszerű kijelentése nem citált érveket, és bár a halk hangot kis híján elfojtotta ellenfele bömbölése, e szavak még jóval azután is visszhangoztak a Nagyteremben, hogy Üvöltő szavai elhaltak.
Eközben Berek előrekúszott a fénybe, és már a párkány szélén kapaszkodott. Az inak megfeszültek tagjaiban, és a szárnya remegett, készen a harcra.
Odalent az arénában a két sárkány szembefordult egymással. Üvöltő és Főrend, természetes és varázsos.
A csőcselék elcsöndesült.
– Gyilkos! – bömbölte Üvöltő.
Elrugaszkodott a Nagyszékről, masszív szárnyai hatalmas kortyokban nyelték a levegőt, ahogy gazdájuk az öreg varázssárkány felé suhant. Üvöltő minden fájdalma felszínre robbant ebben a szilaj elrugaszkodásban, és egy pillanatig nem is Főrendet látta maga előtt, hanem Habfodort, az ő gyönyörűséges Habfodorját, aki a tengerbe fulladt azon a szörnyűséges éjszakán. És mintha csak ő idézte volna meg, távoli mennydörgés jelezte, hogy a kinti vihar elég erőt gyűjtött már ahhoz, hogy elérjen ezekbe a távoli, ősi mélységekbe is.
Főrend könnyedén oldalt lépett és kitátotta a száját.
Lángnyelvek ugrottak elő a torkából, és Berek látta, amint az édesapja szárnyát narancsszínű tűz borítja el, mely úgy áramlott a teste körül, mint holmi hegyi patak siető vize. Lyukak támadtak Üvöltő szárnyában, ahogy a tűz lassan emészteni kezdte áldozatát, és a sebesült sárkány fájdalomüvöltései még az odakint dühöngő mennydörgésnél is iszonyatosabb hangokkal töltötték meg a Nagytermet.
– Apám! – kiáltotta Berek.
Kétségbeesett kiáltással leugrott a párkányról, és kiterjesztette szárnyát. Célpontja nem holmi kiégett fatönk volt, hanem az édesapja gyilkosa, az erő, mely elragadta tőle az édesanyját, a gyermekek hidegvérű lemészárolója... ez a szörnyű, szörnyű varázsos.
Életében most először világosan látta, mit kell tennie. Minden bosszúsága és tétovázása egyetlen pillanat alatt elpárolgott a szárnya körül suhanó szélben, és elhalkult a fülében dörömbölő véráramban. Az édesapja haldoklott, és a megoldás egyszerű volt.
Támadni!
Előrelendült a csőcselék is. Sárkányok hömpölyögtek Főrend felé a sziklapadokon, sárkányok kaptak szárnyra, sárkányok vették körül a lezuhant Üvöltőt, hogy elfojtsák a lángokat, melyek lassan emésztették társukat.
Ebbe a kavarodásba suhant bele Berek, olyan szilárd önbizalommal hasítva a levegőt, melyről oly régóta álmodott. Egyetlen célpontja volt csak: Főrend.
Az idős varázssárkány felnézett a feléje suhanó ifjonc láttán, és kitátotta a száját. Berek elfintorodott, és felkészült a tűzfolyamra, de Főrend csupán behunyta szemét, és lehajtotta a fejét.
Mielőtt Berek elérhette volna célpontját, a tömeg ellepte és darabokra szaggatta a varázssárkányt. Csillogó pikkelyek röpködtek a levegőben, majd porrá és lánggá változtak. Távoli mennydörgés robajlott végig a csarnokon, de nem tudta elfojtani a halál félelmetes hangjait.
Jószerencse rémülten figyelte, amint Berek eltűnt a tombolásban, és most már az ő számára is hideg bizonyossággal tárult fel a jövő. Látta, hogy a nyers erő elsöpörte mindazt, amiben a varázsosok hittek, elsöpörte minden törvényüket és becsületüket; Jószerencse gyomra felfordult a látványtól. Undorodva elfordította tekintetét természetes társai cselekedeteitől, és Teher felé fordult támogatásért. Éppen időben sikerült elkapnia barátját, mert ő is le akarta vetni magát a párkányról, akárcsak az imént Berek.
– Megölték őt! Megölték őt! – kiáltozta Teher, és a szeme vörösen villogott. Szája sarkából apró lángnyelvek lobbantak elő, és Jószerencse kis híján hátrahőkölt rémületében.
Szörnyeteg! Akárcsak a többiek!
De a pánik olyan gyorsan távozott, amilyen gyorsan jött, a józan ész hatalmas sziklaként zuhant le mögötte, Jószerencse pedig erejét megfeszítve markolta barátját, hogy az ne ugorjon a pusztulásba.
– ENGEDJ! – sikoltotta Teher.
Jószerencse lehajtotta fejét, és szarvával a falnak lökte a varázssárkányt, elég keményen ahhoz, hogy észhez térítse. Teher elterült a párkányon, és levegőért kapkodott.
– Elkezdődött – lihegte. A tekintete kitisztult. – Ki kell jutnunk innen, Jószerencse. Azonnal!
Jószerencse megkockáztatott egy utolsó pillantást a csarnokba. Főrend maradványai eltűntek, és a tomboló természetesek kezdtek szétszéledni az alagutakban, hogy felkutassák a többi varázsost is. Ha feljutnának ide, őt is, Tehert is azonnal megölnék.
Berek sehol sem látszott.
– Merre, Teher?
De Teher újra elkalandozott. Jószerencse megrázta.
– Merre? – ismételte.
– Az őrszobába. Vissza az őrszobába.
– Rendben!
Jószerencse visszatolta Tehert az alagútba – a varázssárkány egészen könnyű volt –, és minden teketória nélkül lökdösni kezdte maga előtt. Beletelt némi időbe, amíg Teher ráunt a durva bánásmódra, és úgy döntött, hogy kellemesebb lesz, ha a saját lábán megy tovább.
– Az őrszobából merre? Vissza a felszínre?
Jószerencse rácsapott Teher hátsó felére, hogy azonnali választ kapjon.
– Elnézésedet kérem, de nem gondolod, hogy abbahagyhatnád ezt a durvaságot, ami az én véleményem szerint nem feltétlenül szükséges? Ti természetesek annyira egyformák vagytok – hallatszott a zsörtölődő válasz.
Jószerencse akaratlanul is elmosolyodott – ez már sokkal inkább a régi Teher volt!
Kifulladva értek az őrszobába, és váratlanul nagyot csobbantak. Szerencsére senki sem tartózkodott itt, a kamra viszont félig megtelt vízzel. A vihar által a földre zúdított víz behatolt a felszínre vezető alagútba, és megállíthatatlanul ömlött befelé a kis barlangba. Hidegen csapódott a két sárkány mellének, majd körbe-körbe forogva továbbáramlott az alsóbb szintekre vezető két alagúton.
– Na, ez elrendezve – mondta Jószerencse komoran, és végignézett az alagúton, amelyen át korábban bejöttek. – Arrafelé nem jutunk ki a felszínre. Most merre?
– Lefelé.
Jószerencse kétkedve nézte a két vízmosta alagutat. Víz csobbant a szájába, és prüszkölnie kellett.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani – motyogta.
De mielőtt elindulhattak volna, különös hang tört be a barlangba.
A bal kéz felőli alagútból jött. Jószerencse számára úgy hangzott, mintha valami nagy tűz robaja lett volna, de valahogy mégis... élőnek tűnt.
Teher pontosan tudta, minek a hangja volt ez.
– Felnyitották a Tartományt – mondta. – A megmaradt öt varázsos előjött rejtekhelyéről, és harcba szállt a barátaiddal.
– Ezek nem a barátaim – vágott vissza Jószerencse.
– Fogadd bocsánatkérésemet. Nagyobb erők munkálnak most, semhogy azt sárkány...
– ...remélhetné, hogy megérti, igen, igen, tudom. De miről beszéltél, Teher? A Tartomány, mi ez a...?
– Nincs időnk! Majd máskor elmondom – ha lesz egyáltalán máskor. Gyerünk, a zaj közeledik!
Amint becsusszantak a másik alagútba, az őrszoba közepén remegő színes fény kihunyt, varázsereje elfogyott. Sötétség borult a kamrára, melyet alkalmanként meg-megvilágított a kinti villámlások vízen át betüremkedő fénye. Sokkal többször villogtak azonban a mágia sötétebb színei, melyek a varázsosok barlangjainak gyomrából szikráztak elő.
A harc már vadul tombolt azokban a föld alatti alagutakban. Rejtett harc volt ez, melynek részletei mindörökké titokban maradnak, de melynek végső eredménye csakhamar bevilágítja majd az egész világot ugyanúgy, ahogy bevilágította ezt a kicsinyke kamrát is.
Ahogy Jószerencse és Teher futott a harc elől, a harc úgy üldözte őket.
Amiről Teher beszélt, megkezdődött.

 

 

   5.   
Menekülés

A földalatti barlangokon keresztüli menekülést nem lehetett egykönnyen elfelejteni. Ha az utat harc vagy holttestek zárták le, vissza kellett fordulniuk. Futniuk kellett a mennydörgés vagy a mágia vagy mindkettő által okozott halálos sziklaomlások elől. Mennydörgések szaggatták a levegőt, és nem mindegyikük a kint tomboló vihartól származott.
Vad képek váltogatták egymást közelharcot vívó sárkányokról, és velőtrázó halálsikolyok visszhangoztak az alagút falairól szinte minden irányból.
Behúzódtak egy árnyékos sarokba, és nézték, amint egy varázssárkány tíz természetest tart sakkban egy tűzfolyammal; elhaladtak egy kővé vált természetes sárkány mellett, kinek merev tekintetében meglepett kifejezés ült; egy másikat jégtömbbé fagyva találtak meg. A jéggé vált természetes sárkány a szemük láttára kezdett víztócsává olvadni, és Jószerencse mintha könnycseppet pillantott volna meg a sárkány szétolvadó szemében.
És Jószerencse minden kanyar után arra számított, hogy Berekkel találkozik, hogy rábírja, hogy kikönyörögje, ráerőszakolja, hogy tartson velük. De a szíve mélyén tudta, hogy a barátja vagy meghalt, vagy a csatazajjal együtt ő is a felszín felé nyomult. Bármelyik is történt, ő már elveszett Jószerencse számára.
Útjuk során harminc holttestet számoltak. Berek nem volt közöttük. És egyikük sem varázssárkány holtteste volt.
Mélyen bent jártak már a föld gyomrában, Délvég szikláiban, és amikor lelassítottak, hogy saját zihálásukon túl mást is halljanak, rádöbbentek, hogy csend van. Aztán zúgást hallottak – a lábuk alatt folyamatosan özönlött a víz, és az áradás egyre erősebbé és erősebbé vált, míg végül már azzal fenyegetett, hogy mindkettőjüket magával sodorja.
Öten hetven ellen! Tűzvarázs! A Tartomány!
Jószerencse most már nem is saját maga, hanem a felszínen élők biztonsága miatt aggódott. Idős, törékeny édesanyja, Harsona magányosan élt egy fészekben, némileg távolabb a sárkánykolónia magját alkotó fészektömegtől. Jószerencse kétségbeesetten remélte, hogy Harsona elég messze van a csatától ahhoz, hogy még legyen ideje a szárazföld felé menekülni, vagy talán elrejtőzni a Torr szigetének nyugati felén magasodó hegyekben, mivel azt beszélték, arrafelé még mindig éltek sárkányok.
Amikor megálltak egy kicsit kifújni magukat, Jószerencse lihegve kérdezte:
– Az édesanyám... Délvég másik végén él. Gondolod, hogy...?
De Teher mintha nem hallotta volna.
Jószerencse hirtelen elképzelte, milyen lehet az, végignézni, amint széttépnek valakit, akit szeret.
– Nem mindegyik természetes vadállat – mondta esetlenül, és megérintette Teher vállát.
Teher kíváncsian nézett rá. És Jószerencsének muszáj volt arra gondolnia, milyen érzés lehet Tehernek végignézni, amint a saját fajtája az őrület és pusztulás martalékává válik.
Talányos, Teher, az vagy te, gondolta Jószerencse. Az édesanyja használta ezt a szót.
De most még nem gondolhatott az édesanyjára.
– Hová megyünk? – kérdezte.
Teher válasz helyett betessékelte őt a bal oldali fal egyik keskeny repedésébe. Dübörgés áradt a repedésből, és rövid, feszes nyomakodás után kijutottak egy kör alakú terembe: Főrend barlangjába, melyet szinte teljesen elmosott a víz.
A vihar dagályával felduzzasztott két beömlő folyó most köveket szakított le a falakról, olyan erővel hömpölygött. Örvények táncoltak a termet fokozatosan, visszavonhatatlanul megtöltő árban. A kijárati alagút sehol sem látszott, elmerült a vízszint alá, mely a két sárkány szeme láttára emelkedett. Szivárványszínű varázslat világított a fortyogó víz fölött, de ez a fény is imbolygott, remegett, ahogy a fenntartó varázslat a túlélésért küzdött.
A zaj fülsiketítő volt.
Jószerencse megállt, hogy átnézzen a bömbölő áradat fölött, hogy egy másik kijáratot találjon, de aztán ráeszmélt, hogy Teher megtorpant, és tátott szájjal bámul a terem mennyezete felé.
Egy szörnyeteg nézett vissza rá.
Ezüstös teste a repedezett mennyezetről csüngött le, karmával mélyen belemart a csontborította szikla húsába. Egy fényes pikkely pottyant le a hátáról, melyet az örvénylő ár máris magával ragadott; egyetlen szárnya szánalmasan remegett, a másik véres pép volt csupán.
Egy halálosan megsebesült varázssárkány.
– Cinkos – suttogta Teher.
A sárkány lassan előrenyújtotta a nyakát. Jószerencse elfintorodott, amikor meglátta, hogy a szeme helyén csak sötét üreg tátong – mégis őrá bámult e tekintet. Teher mozdulatlanul állt mellette.
A sárkány kitátotta a száját. A levegő megremegett a hőségtől, de nem robajlottak elő lángok. A sárkány nyomorultul felszisszent.
– Segíts rajtam, Teher!
A sebesült sárkány a tömegvonzás törvényét meghazudtolva bicegett végig a mennyezeten, éles karmai hátborzongatóan csattogtak, amint ütemesen bele-belemartak a sziklába, majd elengedték azt. Rémisztő kifejezés ült az arcán, és üres szemgödréből vér csöpögött a vízbe.
Teher még mindig nem mozdult.
– A tested, Teher.
A szavak a torkában fortyogó tűzön keresztül szivárogtak elő. Aztán hirtelen erőre kapott. Akár egy homokban tekergő féreg, valami megmozdult a bőre alatt.
Teher végre megszólalt.
– NEM!
De az ő bőre is hullámzani kezdett, akárcsak a szörnysárkányé. Fehér kőszikla gyanánt, mozdulatlanul állt a melléig érő vízben, szemére hályog húzódott.
Vörös fény izzott fel az odafent lebegő szörnyeteg szemében, és vörös fény izzott fel a szörnysárkány tépett bőre alatt is. Teher bőre pedig fakulni kezdett.
– Elég volt! – sikoltotta Jószerencse, és fogát vicsorította a gonosz lény felé. Tehetetlen volt; bármit is művelt ez a szörnyeteg Teherrel, az ő elméje azt fel nem foghatta.
Kiáltása végigvisszhangzott a termen és a terembe torkolló folyosókon, és válaszul fojtott hangok hallatszottak a föld mélyéről.
– Itt lent, erre – jött a hang, és az egyre közeledő kiáltozásból tudni lehetett, hogy több sárkány is elindult a terem felé.
A sebesült sárkány riadtan nézett fel, és nagyot, szomorút kiáltott.
Jószerencse megmozdult.
– Erre! – kiáltotta, majd hátrahúzta lábát, és Tehert egyetlen, gyengéd rúgással belökte a vízbe. A jeges folyam magához térítette a fiatal varázsost, és Teher rögvest kapálózni kezdett, hogy a felszínen maradjon.
A fény kihunyt a sebesült sárkány bőre alatt, és Jószerencse szívét egy pillanatra sajnálat töltötte el. De aztán ő is előreugrott, és a víz fagyos ölelése összezárult mögötte. Beszivárgott az orrába, a fülébe, és az erős áramlat egyre messzebb sodorta őket a csata színhelyétől.
Az erős folyam megállíthatatlanul hömpölygött a láthatatlan kijárat felé. Jószerencse Teher mellett félig úszva, félig elmerülve himbálódzott, és csak foszlányokat látott a hátuk mögött felszikrázó harcból. Két hullám között egy természetest pillantott meg, amint szétolvad, akár egy halom só. Haragos vízfátyollal takartan látta, amint a varázssárkányról leharapják a lábát. Elmerült, majd újra felbukkant, hogy megpillantson egy újabb természetest, aki lefoszlott bőrrel, iszonyatosan sikoltozik.
Ezeket a szörnyű képeket látta a vízben hánykolódva. Aztán, amikor a víz alatti alagútban való végső elmerülése előtt még utoljára felszínre bukkant, megpillantotta a darabokra szaggatott varázssárkányt és a körülötte heverő négy halott természetest.
Egy ötödik természetes állt zihálva a vérengzés fölött, tucatnyi sebből vérezve. Fiatal sárkány volt, zömök és büszke.
Berek!
Jószerencse megpróbálta a nevét kiáltani, de a hullámok átcsaptak a feje fölött, és a világ elsötétült.
Az ár magával ragadta föld alatti útjára.
Jószerencse érzékeitől megfosztva, tehetetlenül lebegett a vízben. Ösztönösen kinyitotta a szárnyát. Az ifjú sárkány, aki életében még sosem repült többet egyetlen bizonytalan fahossznyinál, most szárnyat bontott, hogy így suhanjon a vízen át.
Lélegzete megfeszült tüdejében, fejét üresnek és könnyűnek érezte, szívverése vadul dobolt a fülében. Kinyitotta szemét a folyékony viharba – és fényt pillantott meg elöl, tompa, lebegő fényt. A fény a háta mögé suhant, majd újra előreszökkent, és Jószerencse végre rádöbbent, hogy a fény valójában egyhelyben áll, és ő az, aki vadul hánykolódik.
De nem, nem is egyhelyben állt. Közeledett feléje, pontosabban Jószerencse közeledett a fény felé.
A halál fénye, gondolta, miközben lélegzetének utolsó buborékát is kirántotta szájából a tomboló áradat.
Jószerencse fojtott kiáltással kitátotta száját, hogy betöltse tüdejét a jeges víz gyilkos löketével... és hirtelen a legédesebb levegőt lélegezte be, amit életében valaha is remélhetett.
A folyó millió vízcseppre robbant szét körülötte, és kivetette Jószerencsét az éjjeli levegőre.
Félig kitárt szárnya most szinte saját akaratából teljesen kinyílt, és kiemelte őt a vízből. Valami rejtett, ősi ösztön tudással töltötte meg gyakorlatlan izmait, és Jószerencse csapkodva egyre feljebb emelkedett, majd a levegőben szárnyalva visszanézett, hogy megpillantsa azt, ami kis híján a sírjává vált.
A hatalmas sziklafal egy darabja eltűnt.
Ahol valaha vízesés függött, most széles ívben özönlött kifelé a megáradt víz, haragosan zubogva alá a megtört földre. Roncsok és törmelékek hevertek alant; egy egész óceán volt ez, menekülőben.
Jószerencse szinte fel sem fogta, máris több száz csapásnyit megtett a levegőben. Aztán az elméje utolérte a testét, és a szárnya megremegett. De ahogy megbillent a levegőben, egy árnyék suhant át látóterén, és Teher máris ott volt mellette.
– Tehát repülsz! Ne aggódj, ne is gondolj rá, csak csináld!
Jószerencse megfigyelte, hogy Teher egyet csap, míg ő hármat, és aztán ráeszmélt, hogy fény ragyog körülöttük, jóllehet éjszaka volt.
Torka elszorult, ahogy a szétzúzott sziklákon túl a fény forrása felé nézett. A fény visszatükröződött a viharló felhők hasáról, és izzó, narancs ragyogásba vonta az égboltot.
Délvég lángokban állt.
Együtt meglovagolták a szelet, és közelebb repültek. A zápor már elállt, de Jószerencse ráeszmélt, hogy ezt a tüzet még a korábbi felhőszakadás ereje sem csillapíthatta volna. A vihartól érintetlen, mélyre ásott, száraz gerendák is tüzet fogtak és égtek olthatatlanul. Ameddig a szem ellátott, tűzfallá változott a fészkek hatalmas sora; az erdő maga volt a lángoló pokol.
A régi negyed tölgyfányi lángokkal égett, és a lángok között megkínzott, összeaszott alakok feketéllettek: az öreg természetesek, magányosan, elkülönülve a világtól, halálukban ugyanúgy, mint életükben.
Jószerencse elindult Teher után az égre öklendező, forró léghullámok között. Teher védővarázslatot font köréjük, mely távol tartotta az útjukba ugráló szikrákat és zsarátnokokat.
Az alant dúló pusztítás oly hatalmas volt, hogy egy pillanatig Jószerencse felfogni sem volt képes, és gondolatai a Főrend barlangjában dúló párviadalhoz kalandoztak vissza.
– Az a sárkány a barlangban. Mit akart tőled? – kérdezte.
– Engem akart! – borzongott meg Teher.
Most a Nyelv építette, büszke vízvezeték fölött szálltak; ahogy elsuhantak, lángnyelvek rohantak végig a vezeték hosszában. A fából készült alkotmány forgácsokra robbant, és a két sárkány oldalt billent, ahogy hatalmas gőz- és füstfelhő borította be őket.
– Súlyosan megsebesült – köhögte Teher. – Csak úgy menekülhetett meg, illetve maradhatott volna életben, ha elveszi egy másik varázssárkánytól a testét. Megjegyzem, ez eléggé különleges varázslat.
– Azt nem is kétlem – válaszolta Jószerencse iszonyodva. – De mi történt volna veled?
– Bekerültem volna az ő haldokló testébe, és meghaltam volna. Cinkos egyike volt a megmaradt öt varázssárkánynak, és ő is megőrült már, akárcsak a többiek. Nézz le, Jószerencse – nézd, mekkora pusztítást képes véghezvinni akár néhány varázssárkány is...
Mostanra elérték a Kutat, pontosabban annak maradványait. A Délvég ivóvíztömegét évszázadok óta kordában tartó, nagyszerű sziklagát most szétrobbant, hatalmas tömege szétzúzott törmelékként, szomorúan borította a tájat, a felduzzasztott víz pedig elfolyt, csatlakozott a barlangokat elöntő, megduzzadt folyók áradatához.
A megsemmisült Kutat látva Jószerencse végre rádöbbent, hogy Délvégnek is vége.
A lángok keményen, magasan lobogtak, megvilágítva a világvégét, de Jószerencse úgy látta, hogy miközben mindent elemésztettek, egyben tisztítottak is, eltörölték a gyűlöletet, mely támasztotta őket. A vihar kiadta erejét, és a szárazföld belseje felé vonult tovább, nyomában pedig különös, váratlan béke zuhant a tájra.
Teher látta, hogy Főrend próféciája beteljesült, és a jövendölés igaza most harmattisztán csillogott a szemében. Délvég nem volt többé a sárkányoké. Halcyonnak tudnia kell Délvégről. Sikerrel kell járnunk, gondolta. El kell jutnunk hozzá!
– Covamere délre van, a tengeren túl – kiáltotta oda a viharral együtt észak felé sodródó Jószerencsének.
– Az édesanyám... – tiltakozott Jószerencse.
– Most nincs időnk – nincs időnk!
Jószerencse nem válaszolt, csak kitartóan repült tovább északnak, és egyre jobban eltávolodott Tehertől.
Teher ott lebegett még egy ideig, és számba vette közös veszteségüket. Többet veszítettek, mint amennyit bármely sárkány megérdemelt volna, és még fiatalok voltak, alig fejlettek. Jószerencse most a saját édesanyja miatt aggódott, Teherre pedig az a veszély leselkedett, hogy egyetlen barátja és társa itt hagyja őt egyedül.
Elhatározta hát magát.

 

A haldokló lángok lassan kúsztak a halottak között.
Sem Jószerencse, sem Teher nem látott túlélőket, pedig voltak túlélők. Kevesen voltak és elgyengültek, de éltek és lassan összegyűltek a Kút iszapos maradványai körül.
– Gyermekeim – suttogta Pöröly az előtte kuporgó hat sárkánynak. – Bárcsak én is osztozhatnék a győzelmetekben.
Pöröly csúnyán bicegett, és alvadt vér borította testét. Megjelenése, viselkedése azé a sárkányé volt, aki kétségbeesetten harcolt a halál küszöbén, s csak kis híja volt, hogy nem tudott visszakerülni onnan.
Az illúzió tökéletes volt.
Kevés vérfolt volt azonban az övé, és egyik sem harcból származott. Egyetlen igazi sebe, a vágás a bal hátsó lábán csak felszínes volt, és Pöröly saját maga okozta a jobb hatás kedvéért. Fájdalmas bicegése cáfolhatatlanul valóságosnak tűnt, és elmesélt történetei mindenkit meggyőztek, hogy Pöröly hatalmas érdemeket szerzett a harcban.
A valóságban a harc legnagyobb részét a Kút falában lévő egyik üregbe rejtőzve nézte végig. Amikor a Kút összeomlott, Pöröly néhány kisebb karcolást és horzsolást szenvedett, de ettől eltekintve nem esett bántódása. A csata akkorra már csaknem véget ért, és a visszamaradó, kisebb csetepatékat könnyű volt elkerülni.
A szikla oltalmában még alvásra is jutott ideje. Az apró barlang gránitja éles volt és kemény – de szeretettel fogadta magába. Simogatta, csitította őt, és hideg ölelésében Pöröly a legördülő szikláról álmodott.
De a szikla most nagyobb volt, mint amekkorának korábban látta. Nem is a Délvégre rágördített szikla volt az, hanem hatalmas, morajló hegyomlás, mely egyetlen kővel kitámasztva a világ fölött lebegett, készen a zuhanásra, és csupán a sárkányra várva, aki felismeri erejét, elhúzza az utolsó követ, és pusztító útjára engedi a sziklazuhatagot. És az eredmény? A varázsosok teljes megsemmisítése, természetesen – nemcsak Délvégen, hanem az egész világon.
Pöröly álmaiban a szikla büszke volt és hatalmas, csak a parancsolójára várt. Élesen látta, halálosan fájdalmas részletességgel: mögötte egy hegy, azon is túl az alacsonyan járó, téli nap, körös-körül pedig jég. És Pöröly a részletekben azt is látta, hogy őhozzá hasonlóan mindez valóságos volt. Délre fekszik innen, gondolta.
Hat túlélő csoportosult köréje. Pöröly tekintete sorban végigvándorolt rajtuk. A nevüket ugyan megmondták, de tudta, ezeket hamarosan el fogja felejteni; az ő számára ezek csak sárkányok voltak. Tölgy, egy nehéz, lassú fejű sárkány, akinek az oldalát karmolások és égési sebek borították; Lánc és... Parázs? – testvérek, akik együtt küzdöttek, és sikerült porrá zúzniuk egy varázssárkányt; a negyedik nevét már elfelejtette, egy éles szemű tolvaj volt, aki kilopta magát a harcból, és ugyanúgy bujkált, mint Pöröly.
Ebből a négyből legalább ketten az övéi voltak, ezt Pöröly jól tudta. És az ötödik is: Üvöltő. Üvöltő teste szinte a felismerhetetlenségig összeégett, szárnya elszáradt falevélhez hasonlított, arcát iszonyatos hegek borították, de valahogyan sikerült életben maradnia, hogy jelentést tehessen imádott vezérének. Most tökéletes, kételymentes hűséggel nézett fel Pörölyre.
A hatodik sárkány pedig Berek volt.
Berek szorosan apja mellett állt. Teste mintha elérte volna a fizikai érettséget a harc hosszú órái során. A számos vágás és horzsolás viharvert kinézetet kölcsönzött neki, és több évvel idősebbnek láttatta, mint amennyi a testben megbúvó fiatal sárkány valójában volt. A hat közül egyedül az ő szemében fedezte fel Pöröly a függetlenség szikráját.
Berek, gondolta Pöröly, és valamilyen okból a név élesen világított az elméjében. Oda kell figyelnem erre az egyre.
– Hatalmas veszteségeket szenvedtünk – kezdte gondos, előre kitervelt szózatát. Ezek a gyenge szellemsárkányok nem fogják megérteni, hogy miért volt szüksége Pörölynek a hegyomlásra. – Mindnyájan elveszítettük szeretteinket, és ezért a varázsosok a felelősek. A varázsosoknak kell ezért fizetniük. Mi alkotjuk majd a győztes hadsereg magját; felkutatjuk őket a világ minden zugában. Csak ezután nyugodhatunk meg újra.
De már beszéd közben is látta, hogy ezek a sárkányok nem törődnek a retorikájával. Aludni, pihenni akartak leginkább. A legjobb lesz hagyni őket.
– Testvéreim – mondta, és ugyanolyan fáradtságot tettetett, mint amekkorát a sárkányokon látott –, mindnyájan bátor harcosok vagyunk. Zárjuk hát a sorainkat, és aludjunk, mivel ma megszabadítottuk Délvéget a gonosztól. Az energiáink nemsokára megújulnak majd, és akkor elkezdhetjük nagy utazásunkat. Békét hozunk a varázsosoktól megszabadított világra.
Ahogy a holtfáradt harcosok boldogan lerogytak aludni, Pöröly gondolatai visszakanyarodtak Berekhez. Az ifjú sárkány még nem fejlődött ki teljesen, de széles válla, vaskos orra előjelezte a majdan előbukkanó, erőteljes felnőttet. Pöröly elhatározta, hogy a lázadás első jelére megöli Bereket. Addig mindenesetre a fiatal sárkány nyilvánvaló harci képességei hasznos eszköznek bizonyulhatnak még.
A jövő az útjára indult hát, és Pöröly lefeküdt katonái közé, hogy átaludja azt a keveset, ami még megmaradt az éjszakából. A szabad ég alatt feküdtek. A vihar elült, friss, lágy szellő simogatta a tájat. A felhők elvonultak, és délen újra megjelentek a csillagok.
Pöröly körülnézett: mindenhol pusztulás. Képzeletbeli sziklája a földdel tette egyenlővé a települést, és amikor Pöröly visszagondolt a feláldozott bébisárkányokra, élvezettel ízlelgette, hogyan tudott az a kicsiny erőszak ilyen csodás mészárlássá terebélyesedni.
A halál volt az ágyastársa azon az éjszakán, és Pöröly hitte, hogy ameddig kimutatja a hűségét neki, ő maga örökké élni fog.

 

Berek tompa volt és kába; csak annyit tudott, hogy újra együtt lehet az apjával, és ez jólesett. Tudta, hogy Pöröly őrült, és meglehetősen veszélyes... de ez a gond a holnapra tartozott.
Valami azonban a lelke mélyén lüktetett, és nem hagyta aludni. Odabent, abban a víz borította barlangban, amikor a társai halálukat lelték a sebesült sárkánnyal vívott harcban, Berek egy pillanatra arrafelé pillantott, ahol a folyó kavargó örvénybe szívta saját magát.
És mit látott?
Egy sárkány hánykolódott az árban? Egy ismerős arc küzdött, hogy a víz fölött maradhasson, amíg a folyó végleg magával rántja?
Jószerencse? Vagy az édesanyja szelleme volt az, megismételve halálos fuldoklását ebben a föld alatti barlangban?
Berek megrázta a fejét, mert képtelen volt mérlegelni a lehetőségeket. Jobb lesz felejteni, együtt maradni az édesapjával. Végre újra rátaláltak a kettejüket összefűző családi kötelékre, és a világon semmi sem vehette rá Bereket, hogy ezt újra elszakítsa. Túl sok a veszteség, gondolta.
A koránál idősebbnek látszó ifjú sárkány tehát szíve legmélyére űzte kétségeit, és szorosan átölelte szerencsétlenül járt édesapját. A hét sárkány közül ő aludt el utoljára.
Ha majd a varázsosokat eltöröltük a föld színéről, gondolta, miközben álomba sodródott, akkor az édesapám és én újra békében fogunk élni. És legalább arra a pillanatra hitt is ebben.

 

Amikor Teher utolérte Jószerencsét, az ifjú természetes sárkány egy megfeketedett hamukupac közepén üldögélt nem messze a település központjától. Nem nézett fel, amikor Teher leszállt melléje.
– Az otthonom – mondta Jószerencse, és körbemutatott az égett törmeléken, mely valaha sárkányfészek volt.
– Tudom – felelte Teher.
– Nincs itt; nem látok holttestet.
– Az édesanyád akárhol lehet. Megkereshetnénk, de...
Teher hangja elfulladt. Délvég füstölgő romjai minden szónál ékesebben beszéltek.
– ...de van egy küldetésünk – fejezte be a mondatot Jószerencse. Felnézett Teherre, és szemében könnyek csillogtak. – Életben van. Érzem.
Bizonyossága lenyűgözte Tehert. Ekkora meggyőződés ritka dolog volt egy természetestől. A szikrázó zsarátnokok különös fényeket villantottak Jószerencse szemében, és Teher olyan mélységet pillantott meg abban a tekintetben, hogy eltűnődött, vajon ki választott kicsodát erre a nagy útra.
Jószerencse súlyosan felsóhajtott.
– Találkozni fogunk még. Egy napon biztosan – mondta. – De most indulnunk kell.
Elkomorodott, és elhallgatott egy pillanatra, mintha távoli hangot hallott volna. Enyhe széllökés suhant el körülöttük, belekapott a fészek hamvaiba, és belesodorta őket az éjszakába.
– Elvesztettem Bereket – tette hozzá Jószerencse, ahogy szembefordultak a friss széllel. Tehernek nem jött szó a szájára, ezért csupán kinyúlt, és egyik szárnyával megveregette Jószerencse oldalát.
Valami felrobbant a távoli völgyben, és a robbanás szikrákat szórt az égre. Mintha csak erre a jelre vártak volna, az ifjú sárkányok felszökkentek a levegőbe, és Délvég parázsló romjai fölött dél felé szárnyaltak, túl a sziklákon, a tenger felé.
Covamere felé; Halcyonhoz.
Narancs fény kísérte őket, ahogy átsuhantak a csatamező fölött. A fény mélyvörössé változtatta Jószerencse fakóbarna bőrét, és miriádnyi apró fényszikrát szórt szét Teher poros, arany pikkelyeiről. Alant Délvég füstölgő roncsai izzottak, és Jószerencse úgy találta, nagyszerű színeket lát a pusztulásban odalent. A narancs és vörös tüzek élénken világítottak az éjszaka sötétjében, és életet sejtettek a halállal, fényt a sötétséggel és reményt a csüggedéssel szemben.
A hőség újra végigcsapott rajtuk, ahogy szántszándékkal alacsonyan repültek a harcmező fölött, hiába kutatva túlélők után. Aztán elhagyták a parti sziklákat, és a tenger levegője hidegen zuhant le körülöttük. Saját, belső tüzüktől fűtve gyorsan maguk mögött hagyták Délvéget, és nemsokára nem voltak mások, mint két pötty az éjjeli égbolton, két aprócska pötty, melyek egyre halványultak, és végül eltűntek.

 

 

2. RÉSZ
AZ AETHER-HÁGÓ

 

   6.   
Fátyol

Az Aether-hágó olyan hely volt, melynek múltjáról többféle történet is szólt.
Az első történet arról beszélt, hogy sok-sok évszázaddal ezelőtt egy hatalmas troll hadúr hosszú szakadékot hasított az Alacsony-hegységbe, hogy utat építsen a déli, nagy Tört-hegységtől, minden trollok szülőhazájától az északi tengerekig, a trollok végső nyugvóhelyéig, Chaemen hideg földjéig. Azt beszélik, mindössze néhány napig tartott, míg az óriás Aether kivéste a szakadékot, hiszen azokban az időkben a természet ereje csekély volt, és más, hatalmasabb erők uralták a világot. Aether keményen dolgozott, iromba kezében porrá törte a sziklát, a kőport pedig délnek fújta, így születtek meg Szívfölde finom, szürke homokú tengerpartjai. A troll hadúr varázserőt viselt, és eme varázserő felett rettentő uralommal bírt.
Az Aether által kivágott járaton közlekedtek aztán a trollok. Fáradhatatlan, ősi utazók voltak ők. Az Aether-hágó és még sok ezer kisebb út segítségével beutazták az egész világot, és uralkodtak fölötte.
De az eonok gyorsan peregtek azokban az ősi időkben, és a világ már akkor is változni készült. Ahogy szülőhazájukat, a hegyeket lekoptatta az idő, úgy fogytak el a trollok is; a jeges Chaemen földjére menekültek, és lemondtak a tűzről, mely valaha megtöltötte ereiket. Hátra csak csontjaikat és földbe vésett munkájuk nyomát hagyták. A Hágót. A trollokat újabb utazók követték, aztán megérkeztek a sárkányok, és amikor letelepedtek itt, az Aether-hágó fellegvára újjászületett.
Az Aether-hágó varázssárkányainak megvolt tehát a maguk története.
A Hágó természetesei keveset tudtak erről, és ők egészen más történeteket meséltek. Ők nem trollokról, hanem egy hatalmas folyóról beszéltek, mely az évek hosszú során, fáradhatatlan munkával kirágta a Hágó puhább szikláját, és természetes utat nyitott a hegyeken át. Nem a trollok, hanem az időjárás szeszélyei alakították ki a miriádnyi barlangot és hasadékot, sőt egyesek szerint hatalmas jégfolyam vonult le északról, az simította el a kanyon alsóbb szintjeit. Ezek a sárkányok nem hitték el a trollokról és a tűzről szóló regéket, és helyettük más hősöket támasztottak: vihart és áradást, természetet és időt.
Egyik történetet sem lehetett bizonyítani, így hát mindkettő tovább élt.
Az Aether-hágó nem volt más, mint egy széles terület az Alacsony-hegységet északról délre átszelő, keskeny völgyszorosban. Az Alacsony-hegység hegyei nevükkel ellentétben meredekek voltak és szeszélyesek – ráadásul nagyon magasak –, és még a sárkányok is úgy találták, hogy tanácsosabb a szoroson átkelni, mint a csúcsok fölött repülni a hideg, kavargó, ritka levegőben.
Tágas, biztonságos hely volt ez, otthonos kiszélesedése a hegyet kígyóként átszelő, kanyargó kanyonnak. Sárkányok laktak itt, és Délvéghez hasonlóan az itteni kolónia is némileg kettéosztott volt, hiszen itt is külön létezett a természetesek és a varázsosok birtoka. De míg Délvégen mindig volt legalább egy kicsiny kapcsolat a két birodalom között, az Aether-hágónál a kétféle sárkánytársadalom teljes elkülönültségben élt – múltban és jelenben egyaránt.
A varázssárkányok az őseik által a kanyon szakadék keleti falába vágott barlangokban éltek. A fal csupasz volt és rideg, csak az olvadások vize táplálta vízesések, a szikla önnön repedései és csipkéi, valamint a varázsosok által bejáratnak és kijáratnak használt hét fekete lyuk tagolta kopár felszínét. Az itteni varázsosok a világ más pontjain élő rokonaikhoz hasonlóan ugyancsak visszahúzódóak voltak, és keveset törődtek szomszédaikkal, a nyugati fal természetes sárkányaival.
Ez a szemközti fal ellenben lankásabban, sok-sok sziklalépcsővel emelkedett, és a természetesek ezekre a lépcsőkre építették fel egymásba érő fészkeiket. Nemcsak a fészkek támaszkodtak egymásra, hanem maguk a sárkányok is: a Hágó természetesei szoros közösségben éltek, és segítették egymást. Tisztában voltak a nagy, szürke sziklára épített otthonuk sebezhetőségével, és legalább annyira elkötelezték magukat a közjó fenntartásáért, mint saját maguk és családjuk jólétéért.
A régebbi időkben csak varázsosok éltek itt, és a Hágó egyetlen varázsos kolónia volt, ahol szívesen pihentek meg a Szívföldén átvágó utazók. Nemes varázsosok uralkodtak az aranykorban, jóval a természetesek megérkezte előtt.
A változás alig észrevehetően kezdődött. Különös, csupasz és fakó sárkányok érkeztek, és letelepedtek a nyugati fal sziklái között. A varázsos tojásokból váratlanul hasonló, tompa és furcsa kicsinyek születtek. Nehéz volt őket varázslatok között felnevelni, és amikor végleg kiderült, hogy a picinyek nélkülözik a varázstehetség legapróbb szikráját is, ezeket a varázserő nélküli gyerekeket átküldték a hágó szemközti oldalán egyre nagyobb számban letelepedő rokonokhoz. A természetesek előítélet nélkül befogadták és sajátjukként nevelték fel ezeket a bébiket, így nemsokára a természetesek száma növekedni, a varázsosoké pedig apadni kezdett.
A világ változni készült.
És akárcsak Délvégen, a Hágónál is megértették a varázsosok, hogy a világ nem az ő irányukba fordul.
Visszavonultak hát az Aether-hágó meredek, keleti falát átfurkáló alagútjaikba, és a Hágó sárkányaira jellemző nyugodt, sztoikus módon elfogadták fajtájuk végső kihalásának fenyegető veszélyét. De ahogy teltek-múltak az évek, különös őrület szivárgott be a barlangokba, és senki sem tudta, hogy betegség szülte-e, vagy csak az elfojtott félelem. A valaha nemes lovagok a föld alatt paranoiássá és erőszakossá váltak, míg odakint a természetes kolónia virágzott és csakhamar el is feledkezett visszavonult szomszédairól. A föld alatt egyre növekedett a feszültség, és a varázsosok között kezdett elterjedni az a nézet, hogy valójában a természetesek azok, akik magukkal hozták az őrületet, és ezek a varázstehetség nélküli, otromba betolakodók okozzák a varázsos örökség pusztulását.
És hogy egyedül úgy kerülhetik el a végzetüket, ha elpusztítják a természeteseket.
Így szövetkeztek tehát, és ezáltal közelebb sodorták a Hágót ahhoz, hogy itt is megismétlődjön a Délvégről már jól ismert, szomorú történet. És ki tudja, hány sárkánykolónia élt még a világban, ahol hasonló forgatókönyv szerint zajlottak az események?
Ám a Hágó másmilyen volt.
A Hágó számára a sors valami egészen mást tervezett.
A Hágón átrohanó folyót Aethernek hívták az őt létrehozó vagy nem létrehozó troll hadúr után, és az Aether most hóolvadékkal felduzzadva, haragosan hömpölygött. A magasra nyúló, csupasz sziklafalak szürkeségét csillogó gyöngyszemekkel tarkázták tele a folyó itt-ott mélybe zúduló, zajos vízesései.
A sárkányok odafent éltek, távol a vízpermettől, de nem mentesülve az állandó zúgástól. Ott fent, a nyugati parton fészkek és utak és leszállóhelyek álltak, míg keleten csak láthatóan elhagyatott alagutak fekete bejáratai tátongtak egy olyan falban, mely inkább csonthoz hasonlított, semmint sziklához. Míg a nyugati oldalon szikrázott az élet, a keleti oldal halottnak tűnt.
A Hágó természeteseinek többsége azonban nem nagyon törődött a szomszédokkal. Miután a varázsosok eltűntek szem elől, a természetesek közül sokan azt is elfelejtették, hogy egyáltalán léteztek valaha. Volt helyette más gondjuk is.
Míg a varázsosok élete viszonylag könnyű volt – a barlangok nagyban hasonlítottak egymásra, és a mágia olyan csodákat is lehetővé tett, melyekről a természetes sárkányok még csak nem is álmodhattak –, addig a természetesek számára a Hágó zord körülményeket teremtett. Alig tengődött néhány növény: a szakadékon keresztülrohanó északi szél akadálytalanul süvített a fészkek között. Enni szinte csak halat lehetett, és azt is csak fáradtságos munkával tudták kihalászni a lenti, zúgó folyóból a kifejezetten erre a feladatra kiképzett halász sárkányok, akik ennek megfelelően jogosan örvendtek nagy tiszteletnek fajtársaik körében. Maga a szikla nem volt túl stabil, és hegyomlások gyakran megrongáltak vagy elpusztítottak fészkeket – sőt, alkalmanként sárkányokat is megöltek.
A környék tehát ellenséges volt, a természetes sárkányok mégis maradtak. Évente mindig elmentek néhányan, ők túl öregek vagy túl gyávák voltak a Hágóhoz, de a többség nem mozdult: a levegő tiszta volt és friss, és a hegyek illatát hordozta, a folyó pedig élénken szikrázott odalent; néhány sárkány számára úgy tűnt, mintha maga a Hágó is hatalmas élőlény lett volna.
Sőt, a veszélyek még jót is tettek, hiszen így létrejöhetett egy egészséges, gazdag és egységes sárkányközösség. Egy olyan társadalom, mely igazán törődött a tagjaival. Ahol szeretet uralkodott.
A Hágóhoz hű természetes sárkányoknak ez volt az egyetlen otthonuk; számukra ez volt a világ középpontja.
A Hágó sárkányai sok tekintetben hasonlítottak egymásra, és Fátyol nem különbözött tőlük – a felszínen legalábbis. Lelke mélyén azonban több dolog rejtőzött, mint amennyi a puszta túléléshez feltétlenül szükséges volt. Fátyolnak ugyanis volt egy titka.
Nem titkolta, hogy érdekelte a mágia; a barátai gyakran viccelődtek is azzal, hogy Fátyolt minden varázslatos dolog vonzotta. Fátyolt azonban rendszeresen meglátogatta egy álom, és ebben az álomban átrepült a kanyon túlpartjára, és besuhant a hét alagútbejárat egyikén. Álmában napokig kutatott odabent a sötétségben, és nem talált senkit és semmit. Ilyenkor mindig felébredt, és sajgott a szíve.
Íratlan törvény volt a természetes sárkányok között, hogy tilos az alagútbejáratokhoz repülni. A legtöbb sárkányt az alagutak nem is érdekelték, de néhányan, különösen a fiatalabbak és különösen Fátyol úgy találták, hogy azok a tátongó, fekete lyukak mágikus vonzerővel bírnak. Ezek az ifjoncok merev áhítattal bámulták az alagútbejáratokat, és vártak, vártak, hogy megpillantsák akárcsak egy pillanatra is azt, amit az alagutak rejtettek: a varázssárkányokat.
Így aztán új, nem hivatalos időtöltés született. A lyukfigyelés.
Az este, az iskola és a vacsora közti időszak volt a legalkalmasabb, amikor a nap már elvonult, és az égbolt sötétedni kezdett. A kíváncsi ifjoncok ilyenkor felsorakoztak a nyugati fal sok sziklateraszának egyikén, és csak ültek és bámultak. Általában semmit sem láttak, de alkalmanként, néhanapján...
Fátyol rendszeres – ha nem éppen megszállott – lyukfigyelő volt, csakúgy, mint öccse, Szilárd.
Külsejük alapján nehéz lett volna megmondani, hogy ők ketten testvérek. Szilárd váltig hangoztatta, hogy ő „erős testfelépítésű”, de a valóságban kövér volt. Édesanyja viccesen szokta mesélni a barátainak, hogy Szilárd milyen hatalmas csecsemőnek született, és nevéhez méltóan kitartóan ragaszkodott az állandó evéshez, hogy bebizonyítsa, milyen hatalmas felnőtt is lesz majd belőle. Fátyol ezzel szemben vékony és könnyű volt, akárcsak a neve. Szilárd jól látta, milyen gyönyörű sárkánnyá fog érni a nővére, és ez a felismerés ifjú szívét a szeretet és a féltékenység közötti állandó harc színterévé tette. Egyrészt életét is feláldozta volna, hogy megvédje Fátyolt, másrészt irigyelte nővére könnyed báját és puha érintését. Az édesanyjuk Szilárddal foglalkozott többet, de Szilárd gyanította, hogy lelke mélyén mégis inkább a lányához vonzódott.
Ami Fátyolt illeti, ő azzal az egyszerű közvetlenséggel szerette öccsét, ami minden egyéb cselekedetében jellemezte őt. Ha létezett sárkány, mely igazi gyermeke volt a magasan fölöttük fehérlő, hófödte hegycsúcsokról a Hágóba áramló tiszta levegőnek, akkor ez a sárkány Fátyol volt. A szép arcú és ügyes szárnyú Fátyol után sokan megfordultak, hiszen bőre természetes létére meglepően sokféle színben tündökölt. Hátát és szárnyát okker és vörös foltok díszítették, földszínek, melyek mások voltak, mint a varázsosok rikítóan szikrázó színei.
Azon a nyári estén, az elhaló napfényben Fátyol szinte ragyogott.
Fátyol úgy képzelte, hogy finom színei is kifejezték természetadta vonzódását a varázsos lények iránt. Kedvenc lyukfigyelő helyén kuporogva lenézett a szakadékba, és megbámulta a lenti ködben robajló számos vízesés egyikét.
Ezüst nyilacskák villogtak ide-oda a vízpermetben: játszadozó vízitündérek kergették egymást a szél hátára kelt habokban. Fátyol felismerte közöttük Hangyácskát és Törpikét, mert bár a nyelvüket nem beszélte, néhány arcot és nevet azért ismert. Úgy tűnt, a vízitündérek általában megértették, amit mondani szokott nekik. Találkozásaik azonban mindig rövidre és bosszantóra sikerültek, mivel a tündérek annyira csöppnyiek voltak és annyira fürgén mozogtak, hogy Fátyol szemmel is alig bírta követni őket, és akkor az apró lények magas, cincogó-fütyülő hangjáról még nem is beszéltünk.
Lehet, hogy varázsosok vagytok, gondolta Fátyol, de azért még nem kellene ennyire sajtkukacnak lennetek.
A tündérek mágiája földi társaikhoz hasonlóan lágy volt és gyöngéd. Lélegeztek a víz alatt, énekeltek a köveknek, és gyógyító varázslatokat szőttek. A mágiájuk földmágia volt, kedves és hűs, más, mint a varázssárkányoké.
Mint a tűz mágiája.
– Négyféle varázs létezik – mondta egyszer Fátyol édesanyja egy csoport gyerkőcnek az egyik tanórán. Fátyol megbabonázva figyelt; Szilárd csöndesen horkolt. – Ez a négy azonban igazából csak kettő. Az első három a föld, a levegő és a víz mágiája, melyek igazából mind földvarázsok. A földvarázs az anyaföld mágiája, a világunké, az óriásoké és tündéreké és nimfáké és földi lényeké. A földmágia erős és gyöngéd, ritkán okoz kárt. A negyedik mágia a tűzvarázs. Ez a rokonaink, a varázssárkányok mágiája. Más, mint a többi, mert bár ez is lehet jóságos, a földmágiától eltérően azonban ezzel szörnyű rombolást lehet okozni. És a földmágiától eltérően a tűzvarázs nem ehhez a világhoz tartozik; a tűzmágia a Tartomány mágiája.
– Mi az a Tartomány? – kérdezte Fátyol.
Édesanyja szeme elködösült.
Mindegyik sárkánygyermek türelmetlenül várt, hogy Fátyol édesanyja megadja a választ. Nem így Szilárd, aki panaszkodni kezdett, hogy már késő van, nagyon késő... és az osztály szétszéledt.
Odahaza Fátyol megkérdezte az édesanyját:
– Csak a sárkányok tudnak tűzmágiát használni?
– Valaha voltak mások is – szólt a felelet –, de úgy tűnik, ők már nem léteznek! Úgy beszélik, a trollok voltak az elsők, mivel ők a tűzből születtek és a jégben pusztultak el. Úgy vélem, még őelőttük is voltak mások, de ők nem ehhez a világhoz tartoztak.
– Akkor a Tartományhoz talán? – kockáztatta meg Fátyol.
Édesanyja a lányára emelte tekintetét, és tudta, mi fog következni. Fátyol ezt biztató jelnek értelmezte, és azonnal megkérdezte:
– Mi az a Tartomány?
– Mennyi kérdés – sóhajtott az édesanyja. Szemében ugyanaz a ködös tekintet jelent meg, mint korábban, amikor Szilárd olyan durván félbeszakította az órát. Mintha megborzongott volna.
– Kíváncsibb vagy, mint az öcséd, az biztos – felelte nagy nehezen. – A Tartomány? Nos, azt közülünk senki sem tudhatja – mármint a természetesek közül. A legtöbb, amit mondhatok, hogy a Tartomány egy hely, egy olyan hely, ahová mi nem juthatunk el, a varázssárkányok viszont igen. És ezen a helyen lakozik a tűz.
– Az a tűz, ami a tűzmágiát csinálja?
– Igen, úgy vélem.
Aztán Fátyol édesanyja megcsóválta a fejét, és magára hagyta a lányát, hadd tűnődjön, vajon kik lehettek a tűzmágia ezen ősi urai, és vajon miféle hely lehet ez a Tartomány. Attól a naptól kezdve a tanóra emlékei kitöltötték a sárkánylány ifjú életét, és Fátyol még jobban elkötelezte magát a lyukfigyelésnek, mígnem az csaknem mániájává vált. Ha a keleti fal alagútjaiban megpillantott egy arany vagy ezüst villanást, a teljes napját kész volt figyelő helyén tölteni. Szilárd általában hamar elunta magát, de azért maradt, mert Fátyol is maradt. Fátyol képes volt napokig várni, hogy megpillantsa akár a legkisebb mozgást is a homályban, bármit, ami bizonyíthatta, hogy a varázssárkányok valóban odabent éltek a hegy gyomrában. Közel a Tartományhoz. A tény, hogy a varázssárkányok elhagyták a kinti, nagyszerű világ csodáit a föld mélyének csodái miatt, csak egyetlen dolgot jelenthetett: azt, hogy sokkal nagyobb csodák lakoztak a Tartományhoz közel. Sőt, magában a Tartományban!
Nemrégiben egy izgalmas napon a folyó nyugtalanul hánykódott ágyában, és Fátyol a kanyont belengő ködben látni vélt egy halvány, szellemszerű lényt... egy csodálatos, elegáns leányt, akinek tiszta fehér szárnya és karcsú, törékeny alkata volt, és aki alig lehetett idősebb Fátyol tíz événél...
– Átrepülhetnék – suttogta magának Fátyol. – És beszélgethetnénk és játszhatnánk és megtanulhatnánk egymás nevét!
De a köd megsűrűsödött, és Fátyol új barátja eltűnt az alagút sötétjében. Nem is varázssárkány volt, csak egy megfoghatatlan fantom.
De Fátyol továbbra is arról a napról álmodott, amikor varázsos és természetes együtt fog repülni, ha csak rövid időre is. Ez volt az ő titkos álma.
Aztán ugyanazon a nyáron, egy másik nap estéjén Fátyol újra a keleti falra lassan rákúszó árnyakat és a fölöttük lebegő szürkületet leste. A vízitündérek fürge lazacokként felszaladtak a folyón, az éjszaka pedig gyülekezni kezdett a kanyon mélyén. Szilárd mocorogni kezdett Fátyol mellett.
– Éhes vagyok – nyögte.
– Unatkozol – javította ki Fátyol. – Csak azért hiszed, hogy éhes vagy, mert unatkozol.
– Menjünk haza.
– Csak még egy kicsit – nógatta Fátyol. – Talán látunk valamit.
– Hah! Ha látunk valamit, akkor én...
Szilárd elharapta gúnyos megjegyzését, és felnézett az égre. Az égbolt sötétségbe fordult keleten, és a hegy mintha újabb csúcsot növesztett volna arrafelé.
A keleti szikla egy része szemük láttára levált a halványabb, csipkés peremű hegycsúcsról, és zuhanni kezdett feléjük, akár egy alkonyaton áthasító, kőkemény árnyék, egy égboltról aláhulló, fekete éjdarab. A jelenés hangtalan puhasággal leszállt a varázsosok legnagyobb alagútbejárata előtti sziklaperemre. És Fátyol rájött, hogy egy sárkányt lát.
A sárkány körvonalai alig látszottak. Erőteljes szárnya alól mintha túl sok láb nyúlt volna ki. Mint egy póknak.
És fekete volt. Tökéletesen fekete.
És gyönyörű is volt.
Karomhoz hasonlító feje megmozdult és feléjük fordult. Jellegtelen, sárga szeme jelentette az egyetlen színfoltot az éjfekete testen, és ez a hideg tekintet most egyenesen őrájuk meredt. Fátyol lelapult a sziklára, és Szilárdra sandított. Szilárd dermedten, rettegve állt. Fátyol hallotta az idegen sárkány sima, súlyos lélegzését, és úgy érezte, ez a csöndes suttogás sóhajonként szívja ki belőle a melegséget.
A fekete sárkány megfordult, hogy belépjen az alagútba. Egy kurta pillanatig szélesre tárta szárnyát a sziklafal előtt, és úgy tűnt a világ számára, mintha ő maga lenne az alagút. Aztán a két rettenetes szárny összecsukódott, és a sárkány eltűnt a hegy gyomrában.
Fátyol csak most döbbent rá, hogy egész idő alatt visszatartotta a lélegzetét, így muszáj volt nagyokat sóhajtania. Lassan lecsillapuló szívdobogással magához ölelte az öccsét. Mindketten remegtek, de Fátyol kipréselt magából egy halvány mosolyt, amikor látta, hogy az öccse hiába küzd, hogy megjátssza a bátort.
– Ez egy...? – nyögte Szilárd.
– Varázssárkány volt? Igen.
– Olyan... – dadogta Szilárd. – Olyan... nagy volt!
– De nem mindegyik ilyen – felelte Fátyol. – Nem kell beijednünk.
De mindnyájan ilyennek látszódhatnak, ha akarnak, gondolta hozzá. A varázssárkányok olyannak látszanak, amilyennek akarnak. Még akár ilyennek is: rémisztőnek, de egyben mégis... csodálatosnak!
– Nem is ijedtem be – hadarta Szilárd, és széles mozdulattal eltolta magától Fátyolt. – Végeredményben sárkányok ők is. Nem félek tőlük.
Fátyol pajkosan megveregette az öccse hátát.
– De te megvédesz engem, ugye, Szilárd?
– Hát persze – jött a kiszámítható felelet.
Szilárd megdöngette a mellét, és büszkén lépdelve elindult hazafelé. Fátyol meglátta benne a szeretet és irigység azon furcsa keverékét, ami miatt annyira szerette az öccsét. És bár a szeretet melege kitöltötte a lelkét, szívébe mégis belemart egy vékony jégcsap. Mi volt ez a sárkány? Egy idegen, utazó varázsos ideérkezett. Miért?
Elhatározta, hogy másnap reggel majd beszél a szüleivel a különös jövevényről. Megfordult, és a leselkedőhelyükre vezető, sekély árokban elindult vissza a bonyolult ágszövevény felé, mely az otthoni fészkét jelentette. A csillagok fénye tompán világított ezen az éjjelen, és foltokká változtatta a tárgyakat, árnyékokká az árnyékokon belül. Fátyolnak úgy tűnt, mintha minden élesség, minden kontúr eltávozott volna a világból, és a dolgok puszta ködalakokká változtak volna. Sárkányok mozogtak a látóterében, de ezek nyers, otromba alakok voltak csupán, felismerhetetlenek, mint akiket durva agyagból gyúrtak, és még nem kapták meg a nevüket. A szél elült, és a dermedt, mozdulatlan levegő csak még jobban nyomasztotta Fátyolt.
A sárkánytelepülés ijesztően tompának tűnt a számára. Szinte nem is volt valóságos.
Mintha lassan kővé vált volna.
Fátyol hirtelen ráeszmélt, hogy valami rettenetes dolog fog történni, valami, amit ő nem fogalmazhatott meg, de amiről a többi sárkányt értesíteni kellett. De ahogy átlépte otthona küszöbét, és látta, hogy a szülei csak később fognak megérkezni, és Szilárd már alszik is, sietségéből leadott egy kicsit. A szíve a kinti világ tompaságával dobogott, és Fátyol megadóan úgy döntött, a hírek elmondása várhat másnap reggelig.
De mielőtt a hajnal megérkezhetett volna, az éjszaka nappallá változott, és tűz lövellt ki a varázsosok hét alagútjából. Az Aether-hágó természetesei pedig megtudták, hogy a rémület megkezdődött számukra.
Megtudták, hogy a Fekete Sárkány megérkezett.

 

 

   7.   
Szívfölde

Délelőtt volt, az óceán végeláthatatlanul nyúlt el alattuk, és Jószerencse minden porcikája sajgott. Az előző éjjel eseményei már most távolinak, valótlannak tűntek.
Különös egy páros vagyunk mi, gondolta.
Varázsos és természetes, mindkettő sárkány, mégis különböztek egymástól, mint nappal az éjszakától. Jószerencse teste rugalmas volt és áramvonalas, Teheré pedig szögletes és ügyetlen; Jószerencse szárnya masszív volt és erőteljes, Teheré elképesztően kicsinyke; Jószerencse a testével repült, Teher az elméjével.
Teher egyszer elmesélte, miféle varázslatokat kell megtanulni ahhoz, hogy a testet a hagyományos varázsos alakúra lehessen formálni.
– Megtanuljuk, hogyan növesszünk új lábakat, és a szárnyunkat hogyan helyezzük át a hátunkra – magyarázta. – Aztán fémes színt viszünk a bőrünkbe és a pikkelyeinkbe; a lehetséges árnyalatok száma végtelen.
– Tehát ha nem lenne mágia, te is úgy néznél ki, mint én? – kérdezte Jószerencse kíváncsian.
– Igen. De tudod, ez is csak része annak, ami manapság történik. Valamikor a varázssárkányok még varázssárkánynak születtek. Mostanában küzdenünk kell, hogy megtartsuk az alakunkat. És a mágiánk sem olyan erős már, mint régebben; keményebben kell izzadnunk, hogy fenntartsunk egyszerűbb varázslatokat.
– A mágia így is romhalmazzá változtatta Délvéget.
– A mágiával könnyű pusztítani, különösen tűzvarázzsal. Az építő mágia azonban napról napra nehezebbé válik, és nemsokára teljesen elérhetetlen lesz. Főrend azt mondta, hogy még maga a Tartomány is zsugorodik.
– Mi ez a Tartomány? És miért történik mindez?
Teher összeráncolta a homlokát.
– Főrend azt mondta egyszer: „A világ leveti a bőrét.” Talán a varázssárkány faj a világ bőre.
– Nagyon vidám. De mi a helyzet ezzel a „Tartománnyal”? Ez az, amit tudni akarok.
– Erről nem engem kell kérdezned – válaszolta Teher hirtelen.
Hangjából fájdalom csendült ki. Aztán csönd ereszkedett kettejük közé, s csak a szél susogása hallatszott a szárnyuk körül. Jószerencse leküzdötte vágyát, hogy tovább erőltesse a témát.
Nemsokára vékony, szürke, lebegő vonal jelent meg a láthatáron, és a szárazföld ígérete új erőt adott a fáradó izmoknak. A szürke sáv kínkeserves lassúsággal közeledett.
Hátuk mögül már régóta eltűnt az otthonukat jelentő, keskeny földsáv; előttük állott a jövő, és ez a jövő jelen pillanatban nem volt más, mint egy kanyargós, homokos tengerpart, néhány ezer fájdalmas szárnycsapásnyi távolságra. Minél közelebb értek hozzá, Jószerencse annál inkább úgy érezte, Délvég nem létezik többé.

 

Aznap később a két sárkány leheveredett egy nem túl mély, fákkal ritkásan tarkított folyóvölgy lejtőjére. Jószerencse érezte, hogy izmai a pihenéssel egyre jobban elnehezülnek, és már kezdett belenyugodni, hogy itt töltik az éjszakát is.
– Nem tudunk már többet utazni ma – mondta. Könnyűnek érezte a lelkét, és nem tudta az okát. Társa az oldalán feküdt, és a mélykék égbolton egymással fogócskát játszó felhőket bámulta. Amióta földet értek, a szél felerősödött, és Jószerencse csak remélni tudta, hogy nem lesz belőle újabb vihar.
– Hogy hívják ezt a vidéket? – kérdezte. – Ez is sziget, mint Torr?
– Nos – felelte Teher –, a helyi nevét nem ismerem, de Főrend Szívföldének szokta nevezni. Hatalmas kontinens ez – sokkal nagyobb, mint Torr –, és át kell rajta vágnunk, hogy Covamere-be jussunk. Gondolhatod, nem lesz könnyű út.
– Milyen messze van Covamere?
– Nyolc vagy kilenc napnyi kiadós repülésre, ha a szél kedvez, de azt mondják, Covamere körül kietlen és hideg a táj. Szerencsénk van, hogy nyáron utazunk.
Teher szavaira rácáfolandó, a szél végigsuhintott a környező fákon, leveleket szórva a két sárkány köré s a völgy mélyére.
– Közeleg az ősz. Talán már a tél is úton van – jegyezte meg Jószerencse. – Erről jut eszembe, némi ennivalót kellene keresünk még napnyugta előtt.
Teher ásított egyet, és kinyújtózkodott.
– Mihez lenne nagyobb kedved? – kérdezte. – Vadászni vagy tábort verni?
– Élnek nyulak Szívföldén?
– Nyulak is és sok másfajta lény is – felelte Teher rejtélyesen. – Menj csak. Hamarabb felépítem az alvókunyhót, mint ahogy te megérzed a vacsora illatát.
Ezekkel a szavakkal matatni kezdett az aljnövényzetben, így Jószerencsének nem maradt más dolga, mint talpra állítani fáradt testét, és zsákmány után kutatva elindulni a hegyoldalban.
A völgy enyhén ívelt, és egyik végén jókora hegy határolta. Jószerencse nem sokat törődött a látvánnyal; a hegyet csak különös, elnyújtott formája miatt vette észre egyáltalán. Sokkal inkább arra koncentrált, hogy szagot fogjon.
Másmilyen volt errefelé a levegő. Délvég lankáin az egér, a nyúl és a hangafű illata mögött mindig ott húzódott a só és a sárkányok szaga, a település felől szivárgó, jellegzetes parfümillat. Olyan illat volt ez, melyet Jószerencse önmagában sosem vett észre, de rettentően hiányolta most, hogy itt kuporgott ezen az idegen hegyoldalon, s olyan levegőt lélegzett be, melynek nem kölcsönzött életet a sárkányok illata.
Nincs is itt élet, gondolta, és megpróbálta felébreszteni magában a keserűséget.
De csak üres növényillatot szagolt, és csak zöld hegyeket látott – a háború emlékei csökönyösen a távol ködében maradtak.
Mi történt velem? Hová lett a fájdalmam?
Barna szőrcsomó suhant át a látómezején, és Jószerencse a vadász ösztönös reflexével utánaugrott. Hamar eltűnt a bozótban, elméjét hálásan kitöltötte a táplálék képe.
Nem telt bele sok időbe, máris öt nyulat fogott. Ennyi elég lesz ma estére, gondolta, és várakozóan korgó gyomrával visszaindult a táborhelyük felé. Levágta a folyópartra vezető ösvény kanyarulatát, majd besurrant egy bokor mögé, hogy titokban kikémlelje, mi zajlik a parton.
Teher takaros kis tornyot épített a tűzifából, majd hátrahúzott nyakkal megállt előtte. Hirtelen minden figyelmeztetés nélkül kitátotta száját, és sárga lánggombolyagot lehelt a farakásra. A fadarabok csattogni, recsegni kezdtek, amint a tűz körülölelte őket. Kis idő múlva az egész farakás vígan lángolt, a tűz szikrákat szórt az ég felé, és halvány füstfelhőbe burkolta Tehert.
Jószerencse egy pillanatig arra gondolt, hogy Teher a legeslegidegenebb teremtmény, akivel életében eddig találkozott, de ez a pillanat hamar elmúlt, és attól kezdve már csak a barátját látta egy nagy tábortűz előtt. Kicsit gyerekesnek tartotta a leskelődést, kilépett hát a bokor mögül, s elindult a barátja felé.
– Miért gyújtottál tüzet? – kérdezte illedelmesen, és büszkén leterítette zsákmányát a földre.
– Ha velem utazol, Jószerencse, meg kell ismerkedned a főtt étel élvezetével!
Jószerencse ámulva nézte, amint Teher a fogával felemelte az egyik nyulat, majd fejének egyetlen mozdulatával feldobta a levegőbe. Amikor újra elkapta, a nyúl már meg is volt nyúzva. A lenyúzott bőrruha halk tottyanással Jószerencse lába előtt landolt a földön.
– Főzővarázslat – magyarázta Teher. – A sárkány először ezt tanulja meg. Persze ez a hajigálás egy kicsit túl extravagáns, de ha kíváncsi vagy a véleményemre, szerintem az egész szakácsművészetnek ez a lényege.
Az öt nyúl hamarosan megnyúzva és kikészítve olvadozott a tűz fölött. Jószerencse életében először szagolt főtt ételt, és úgy döntött, lehet, hogy a mágia egy kicsit idegen dolog, de az eredménye kétségkívül kellemes illatú.
– Mindig ezt csináljátok – mármint, hogy megégetitek az ennivalót?
– Általában – felelte Teher. – Szerintem neked is tetszeni fog.
Tetszett bizony. A étel állaga és aromája annyira különleges volt, hogy Jószerencse alig bírta megállni, hogy ne egyetlen falásra nyelje le az egész adagját. De Teher figyelmeztette, hogy egyen lassan, és élvezze ki az ízeket, Jószerencse pedig vonakodva elismerte, hogy talán mégiscsak megéri a dolog. Jóízűen megvacsoráztak, friss folyóvizet ittak utána, s végül kényelmesen elnyújtóztak a vízpart puha füvén.
Leszállt az éj, és hideget hozott, Jószerencse pedig a tűz újabb előnyével ismerkedett meg. Az ő fajtája mindig is rettegett a tűztől, de a meleg lángok most otthonosan ropogtak, és Jószerencse felismerte, hogy mindezen előnyök furcsa módon olyan forrásból érkeztek, melytől mindig is félt.
Teher két fészket épített – lapos, tető nélküli ágyat Jószerencsének, és zárt burkot saját magának –, de egyelőre mindkettejüket elkerülte az álom, ahogy ott feküdtek a tűz mellett. Beszélgetni kezdtek Délvégről, megpróbálták maguk elé idézni elveszített világukat, de ez a világ is elbújt előlük. Egyikük sem tudta élesen elméjébe idézni a rettenetes éjszaka eseményeit. Az emlékek elmosódtak és elugrattak előlük, a beszélgetés pedig minduntalan más témára terelődött. A küldetésükre. Jószerencse eltűnődött azon, vajon Teher miért éppen őt választotta társául.
– Igazából nem én választottalak – ismerte be Teher. – Főrend mondta, hogy menjek el egy megadott helyre egy megadott napon, és várjam meg ott az első, arra járó sárkányt, ez a sárkány pedig te voltál. A telihold éjszakáján el kellett vinnem téged a Nagyterembe, és hát, a többit már tudod. Meglepődtem, amikor ketten bukkantatok fel... de ahogy elnéztem, Berek is hasonlóképpen érzett.
– De honnan tudta Főrend?
– Főrend olyan dolgokat is látott, amiket más sárkányok nem, még más varázssárkányok sem. Szerintem ő egy kicsit még a jövőbe is belelátott.
– Mesélt neked valamit Szívföldéről?
– Azt mondta, itt erősebb volt a mágia, mint a mi kis szigetünkön. Ezért is Covamere a végső célunk – a rothadás még nem ért el odáig, legalábbis Főrend úgy vélte.
Rovarok zümmögtek a hideg éjszakában, és Jószerencse megborzongott.
– Úgy érted, hogy ott még több varázssárkánnyal fogunk találkozni? – kérdezte idegesen. A varázsosok iránti bizalma az utóbbi időkben jelentős mértékben megcsappant.
– Kétségkívül. És más varázslényekkel is.
Teher ásított, és feltápászkodott a földről, hogy aludni térjen, de Jószerencse nem hagyta annyiban a dolgot.
– Mit értesz azon, hogy „más varázslényekkel is”?
– Nektek is vannak legendáitok – mondta Teher, és elnyomott egy második ásítást. – Azok a dolgok, amelyekről ma már csak a legendáitok szólnak, valamikor régen léteztek Torr szigetén. De itt, Szívföldén, ezek a legendák még mindig valóságosak. Talán. Legalábbis remélem, hogy a mágia errefelé még mindig eleven.
Ezekkel a szavakkal faképnél hagyta a bosszús Jószerencsét, és elvonult alkalmi alvóburkába.
Jószerencse még egyszer, utoljára végignézett a völgyön. Ismét észrevette a különös formájú hegyet, mely a csillagfényben most már csak alig látszódott; és mintha az alakja is megváltozott volna – másmilyen lett a körvonala. Jószerencse fáradtan megcsóválta a fejét, és lerogyott a fészkébe.
– A föld csak nem mozog – motyogta magának, aztán elaludt.

 

Teher éjnek évadján rázta fel Jószerencsét.
– Mi a...? – kezdte Jószerencse, de a száját betapasztotta egy arany szárnyvég.
– Sss!
A köd leülepedett, s előbukkant a hold, Teher teste pedig furcsán szellemszerűnek tűnt a különös megvilágításban. Jószerencse álmos szemét dörzsölgetve vonakodva elindult társa után a folyópart felé.
– Remélem, jó okod volt rá, hogy felkeltettél – morogta magában.
– Az bizony – mosolygott Teher. – Emlékszel, amit az előbb mondtam más varázslényekről?
– Ja, csak erről van szó? Annyira azért nem volt fontos kérdés, hogy...
– Csönd. És figyelj.
Teher végigmutatott a völgyön.
A hegy eltűnt.
Jószerencse pislogott egyet, és nem akart hinni a szemének. A völgy most kétszer olyan hosszú volt, mint korábban, és a holdfényes éjszakában is alig-alig kivehető, távoli hegylánc szürke vonalában végződött. A különös hegy nyomtalanul eltűnt.
– Varázshegy? – suttogta.
– Úgy is mondhatjuk.
A talaj hirtelen megremegett a lábuk alatt. A mély, brummogó remegés felkúszott a testükön, és megvacogtatta a fogaikat. Hullámgyűrűk fodrozódtak a folyó felszínén, és a fák egyszerre rezdültek meg.
– Gyere! – suttogta Teher, és tuszkolni kezdte Jószerencsét fölfelé a lejtős folyóparton.
Az éjszaka hideg volt, és a sárkányok holdárnyéka hosszan elnyúlt a földön. Teher és Jószerencse csöndesen felkúszott a lejtőn.
– Mi történik? – kérdezte Jószerencse.
– Nem tudom. Csak találgatni tudok. Főrend beszélt nekem egy keveset az ilyesmikről. Földmágiának nevezte. Torr szigetén nincsen ilyesmi, de errefelé...
Újabb remegés rázta meg a földet. A lehullott levéltakarót zöld gyep váltotta fel, ahogy a két sárkány maga mögött hagyta a fasort, és felért a völgyet keretező hegy gerincére.
– Lapulj le – figyelmeztetett Teher.
– Veszélyben vagyunk?
Újabb erős dobbanás következett, mely ezúttal hallható is volt. Vékony porréteg ugrott fel a földről, hogy kavarogva újra visszaereszkedjen.
A két sárkány lekuporodott a hegygerinc mögött. A tompa puffanások szabályos időközönként hallatszottak. A töredezett hegygerinc fölött a hold halvány korongja lebegett, fénye varázsos ragyogásba vonta a tájat. Holdsugarak szikráztak az éjszakában, mint holmi hatalmas tűz megfagyott lángjai.
Ahogy a két sárkány egyre feljebb emelte a fejét, úgy ereszkedett le látómezejükben a hegygerinc. A hegyen túl újabb völgy tárult fel, melynek alján lapos, feszes síkság terült el; a láthatár ködében távoli hegyek szellemei kísértettek. A széles gyűrű övezte hold úgy tekintett le rájuk, akár egy gigászi szem.
A síkság közepén halvány bőrű földóriás állt. Jószerencse tíz fahossznyira becsülte a magasságát. Fatörzshöz hasonló, masszív lába szilárdan támaszkodott a talajon, izmos vállát pedig megfeszítette, amint lehajolt, hogy felemeljen egy hatalmas sziklát a lábánál magasodó halomból.
Ennél különösebb lényt Jószerencse még álmában sem látott. Eltűnődött, vajon Berek mit szólt volna eme varázskolosszus láttán. Teher furcsán festett ugyan, de ő legalább jól felismerhetően sárkány volt. Ez a hátsó lábán bizonytalanul egyensúlyozó, csupasz bőrű, hosszú, barna hajú földóriás azonban egészen más kategóriába tartozott. Lapos holdarca eltorzult az erőlködéstől, amint a vállára emelte a hatalmas sziklát.
Aztán nagy szusszanással feldobta a levegőbe. A sárkányok tátott szájjal bámulták, amint a tíz sárkánynál is jóval nagyobb gránittömb könnyedén pörögve emelkedik az égnek, majd megtorpan egy pillanatra, s csattanó puffanással nekirohan a földnek, ugyanolyan rengéshullámokat robbantva körbe, mint korábban.
Az óriás körül széles ívben hasonló sziklák hevertek, és jól látszott, hogy ha végez a munkájával, szabályos sziklakör fog kialakulni a földön. Hatalmas kéz emelkedett fel, hogy hegyoldalnyi homlokot töröljön meg, s verejtékcsöppek záporoztak a ködbe.
Teher égnek emelte tekintetét, ahogy Jószerencse feltette az elkerülhetetlen kérdést.
– Mit csinál?
Jószerencse vég nélküli kérdezősködése hízelgett neki, de egyben zavarba is hozta; Főrend nem készítette fel arra, hogy bölcs tudóst kell játszania. Ezzel egyidőben azonban felébredt a büszkesége is, mely azt diktálta, hogy legalább próbálkozzon meg a látszat megőrzésével.
– Az óriás, ööö, sziklákat dobál körbe – magyarázta okosan.
A lény felemelte a fejét, mintha hallgatózna. A két leselkedő lelapult a fűbe, így a köd eltakarta őket.
– Szerinted meghallott minket? – következett Jószerencse újabb kérdése.
Teher számot vetett magában, hogy büszke legyen inkább, vagy őszinte, s végül úgy döntött, hogy hosszú távon az őszinteség a könnyebben járható út.
– Jóllehet nem szívesen ismerek be ilyesmit, de ha őszinte akarok lenni, el kell mondanom, Jószerencse, hogy jóval kevesebb tudással rendelkezem a földóriások füléről, mint magukról a földóriásokról. Mindössze annyit tudok biztosan megmondani, hogy honnan jönnek.
– A hegyből! – suttogta Jószerencse hirtelen fellelkesülve.
– Jószerencse, ez a lény itt maga a hegy.
S a sokk csak ekkor rázta meg igazán a fiatal természetest.
Egy hónappal ezelőtt még álmodozó, gyermeki ködben sodródtak tova a napjai, s gondolatait elfújta a szél. S azóta is csukott szemmel utazott egy olyan világban, melyet élénk fények világítottak meg.
A Teherrel való találkozása villantotta meg először ezt a fényt, de a Nagyterem volt az, ahol Jószerencse szeme végérvényesen kinyílt... a létező legkegyetlenebb módon.
Az édesanyja sok történetet mesélt az ősi varázsosokról, és ezek a történetek mind egy hatalmas lovag, Destater köré fonódtak. Destater olyan sárkány volt, aki az égboltra született; a legenda szerint a felhők fölött kelt ki, és újszülött teste három szárnycsapás alatt tanulta meg a repülést. Azután sem érintette a földet sosem, sőt még magát a halált is elkerülte. A varázsosok Tanácsának állandó tagjaként minden gyűlésen részt vett, s hatalmas, ezüst szárnyával lustán csapkodva lebegett a széke fölött.
Csak kevés sárkány volt nagyobb nála, e sokáig halhatatlan, a földet sosem érintő, a végtelenségig bölcs lovagnál.
Amikor a háború kitörésének napján Jószerencse először lépett be a Nagyterembe, sok egyéb mellett arra is számított, hogy megpillantja majd Destatert.
De nem volt ott ilyen sárkány.
Ehelyett ugyanezen az éjszakán azt látta, hogy Márvány porrá omlik, Berek harcoló démonná változik át, és ismerős sárkányokat szaggat szét a sötét mágia.
Szülőhelye felégett, egész élete pusztasággá perzselődött egyetlen pillanat alatt, és Jószerencse, a sárkány, csupasz, élettelen szoborrá változott. Válasszatok egy érzést, gondolta, s ragasszátok a homlokomra.
Destater halott. Megérintette a földet. Talán nem is élt sosem.
Az édesapám halott, és sosem ismertem őt.
Az édesanyám eltűnt, de megfogom találni.
Ám ez utolsó, irracionális bizonyosság csöppnyi falevél volt csupán, melyet elsodort a vihar szele. A harc emlékei kegyetlen hirtelenséggel rohanták meg Jószerencsét. Az óriás elhajított szikláinak minden egyes puffanásával egy újabb emlék robbant az elméjébe.
Puff!
Berek felkiált, „Apám!”, s beleveti magát a karmok, fogak kavargó tömegébe, mely sokkal inkább valami torz, soklábú szörnyeteghez hasonlít, mint szomorú sorsú sárkányok tömegéhez.
Puff!
Egy fejetlen varázssárkány, nyakából vért és lángokat spriccelve tornádóként száguldozik körbe-körbe egy föld alatti teremben, míg gyilkosai azért küzdenek, hogy le tudják fogni valahogyan.
PUFF!
Az otthona szilaj lángokkal ég.
Jószerencse végre zokogni kezdett, elsiratta a sárkányokat, akiket elvesztett, s az álmokat, melyeket a valóság darabokra zúzott.
És a fiatal természetes sárkány könnyei nyomában Teher keserűsége is megtalálta az utat a felszínre.
A két barát egymást átölelve zokogott. Feszültségük elmúlt, s minden fájdalmuk felszabadult, ahogy a szörnyűséges emlékek végigszáguldottak elméjükön. És bár kívülről gyengének, gyermeknek tűntek, ezen az éjszakán mindketten megerősödtek legbelül, s míg odakint a hold lassan lenyugodott, és nyomában sötétségháló fonta be a világot, a lelkükben fény gyulladt.
A sötétség leple alatt aztán a zokogásuk is elmúlt, s átadta helyét a mély, álomtalan alvásnak.
Éjjeli munkája végeztével az óriás mennydörgésszerű robajjal összecsapta két tenyerét, és visszasétált a völgyébe. Mire a hajnal első, kutató sugarai előbukkantak a láthatáron, hatalmas teste újra elnyugodott, s lezárta szemének két tavát.
Finoman alakult át, akár a hajnali harmat – mint egy víztócsán átsuhanó hullámfodor, remegés futott végig az alvó alakon, és az óriás újra Jószerencse hegyévé változott, combjain nyulak üregeivel, fején sűrű bozótossal. Légzése elhalt, és egy újabb napig újra föld lett belőle.

 

A két sárkány lassú könnyedséggel ébredt másnap, és azonnal rájöttek, hogy ugyanott fekszenek a hangafűben, ahol előző éjjel elrejtőztek. Teher eszébe idézte a „reggel” szó ősi, varázsos megfelelőjét, ami valójában „kezdet”-et jelentett.
Nos, gondolta, a mai nap kellőképpen kezdetnek tűnik.
Titkos mosolyt váltott Jószerencsével. Együtt repülték át bánatuk viharát, és bár sebeket szereztek, mégis épségben bukkantak ki a másik oldalon. Fájdalmuk bizonyosan végigkíséri őket egész küldetésükön, de mégis éltek.
Együtt felkerekedtek, hogy lebandukoljanak a lejtőn a táborhelyükhöz, mivel úgy tervezték, hogy gondosan eltakarítják a szemetet, mielőtt megkezdik hosszú útjukat Szívföldén át. De a táborhelyükön, a tűz maradványai között egy sárkány kotorászott!
Az idegen figyelmesen nézte a közeledő ifjú sárkányokat. Varázssárkány volt, az jól látszott. Sima teste fémesen, zölden csillogott, s viszonylag kevés minta ékesítette, ám az igazi büszkesége a szárnya volt: a Teherénél sokkal nagyobb, csodálatosan díszes, finom ívű, mozaikszerű pikkelyekkel kirakott, hatalmas szárny szépen csillogott a napfényben.
– Remélem, barát – suttogta oda Jószerencse a társának, amint belül egyáltalán nem érzett, büszke önbizalommal lépdeltek a lejtőn az idegen sárkány felé.
Jószerencse figyelmeztette magát, hogy az életében eddig látott varázssárkányok közül egyedül Főrend és Teher volt barátságos, s újra az eszébe villant a Tehertől az életét elszívni akaró, mennyezeten járkáló szörnyeteg képe.
A levegőben feszültség remegett, ahogy közelítettek egymáshoz. Korábban is voltunk már hárman, gondolta Teher, és abból sem sült ki semmi jó.
Az idegen lassan bólintott, amint a két ifjú sárkány megállt a tűzhely másik oldalán. Aztán összeráncolta a szemöldökét, és az arca roppant kényelmetlen kifejezést öltött. Az arckifejezés maradt, Jószerencse és Teher pedig bambán nézte, ahogy a díszes szárnyú lény úgy egyensúlyozik előttük, mint akiből mindjárt valami rettenetes dolog fog kirobbanni.
– Hááááápssziiiii!
A rettentő tüsszentés valósággal hátralökte az idegent, és ezzel együtt hamut puffantott a földről Jószerencse képébe. Hála az égnek, gondolta Jószerencse, hogy a varázssárkányok nem lángot tüsszentenek!
– Elnézést – mondta az idegen gyámoltalanul –, de túl sok füstöt szívtam be. Sosem szerettem ezt a tűz-ügyet. Kajás.
– Parancsol? – kérdezte Jószerencse.
– Nem, köszönöm. Kajás vagyok – ismételte a sárkány – Ez a nevem – tette hozzá magyarázólag.
– Ahá, értem – szólalt meg Teher, megkönnyebbülve, hogy a sárkány kellőképpen barátságosan viselkedett. – Én Teher vagyok, ő pedig a barátom, Jószerencse.
– Örvendek. Nem idevalósiak vagytok.
Rájöttek, hogy Kajás az a fajta sárkány, aki egyenesen a tárgyra szokott térni.
– Torrból jöttünk, a tengeren túlról – mondta Teher. Torr irányát jelezve hátramutatott a szárnyával, melyet hirtelen nagyon fejletlennek érzett Kajás csodás vitorlái mellett.
– Jó – bólintott Kajás, mint aki elfogadta ugyan a választ, de nem különösebben érdekelte a dolog. – Ahogy elnézem, nem tűntök dilisnek. Hová tartotok?
– Ki mondta, hogy tartunk valahová? – kérdezte Jószerencse gyanakodva.
– Na, ha nem dilisek, akkor gyanakvóak – motyogta Kajás magának. – Átmeneti táborhely – folytatta, és a fészkekre mutatott. – Táskák a szem alatt. Ti utaztok valahová. Vagy tévedek?
Teher szimpatikusnak találta az idegent. Jóllehet a varázsosok korát nehéz volt megbecsülni, úgy tippelt, Kajás jóval idősebb lehet nála és Jószerencsénél – nagyjából késő-középkorú. Talán szükségük lehet tapasztalt segítőre az útjuk kezdeti szakaszán.
Jószerencse is azon kapta magát, hogy tetszik neki Kajás, annak ellenére, hogy gyanakodva figyelte az idegent. Volt valami kedves a szeme körüli ráncokban, széles szájának ívében volt valami akaratlanul is bizalomgerjesztő. Mindazonáltal Szívföldén tartózkodtak, ahol a dolgok nem mindig azok voltak, aminek látszottak.
– ...friss levegőt szívni – mondta Kajás, miközben fel-alá sétálgatott a folyóparton. – Dilis mindegyik az utolsó szálig. Örülök, hogy sikerült meglépni előlük, mármint hogy nekem. Szóval újból kérdezem, hová tartotok?
– Délnek – mondta Jószerencse, aki Kajás rokonszenves megjelenése ellenére sem akart túl sokat elárulni.
– Hm. Ott nincs sok minden. Én északnak megyek. Át kell mennetek a Hágón, ha délnek tartotok.
– A Hágón?
– Az Aether-hágón. Nem is tudtok róla?
– Szóval odavalósi vagy, az Aether-hágóra? – kockáztatta meg Teher.
– Csak voltam. Mindenki bedilizett. Északnak megyek.
Jószerencse kezdett eltűnődni azon, vajon nem lökött-e Kajás maga is egy kicsit, de Teher újra megszólalt.
– El kell jutnunk Covamere-be.
Kajás kimeresztette szemét, és abbahagyta a járkálást.
– Covamere-be, mi? No, az bizony kemény út lesz, és akkor még finoman fogalmaztam. Át kell mennetek az Alacsony-hegységen. Mit keres Covamere-ben egy hozzátok hasonló pár?
Jószerencse oldalba bökte Tehert, hogy a barátja ne kotyogja el a történetüket, de amikor Teher elkezdett mesélni, ő is úgy érezte, hogy be kell kapcsolódnia a beszédbe. A történet mintha magát gördítette volna tovább, és a két sárkány úgy érezte, talán sikerül lebeszélni a vállukról a terhüknek legalább egy részét. Kajás figyelmesen hallgatott, s csak akkor szólalt meg, amikor a két ifjonc kifogyott a szavakból.
– Szép kis történet – bólintott. – Ahogy gondoltam: dilisek mindenhol. Minden varázsos bedilizett. Mi ketten vagyunk a szerencsések, te, Hever, meg én...
– A nevem valójában Teher.
– Nem baj. A mi elménk legalább még a sajátunk. – Kajás végignézett Jószerencsén, és hozzátette: – Te meg jobb, ha vigyázol magadra. A természetesek nem túl népszerűek errefelé. Hallgassatok ide: menjetek vissza északnak. Menjetek el egészen a jeges világig, mert én is csak azzal törődöm, hogy elfelejtsem Covamere-t. Ha Halcyon még életben van, ő is dilis, akárcsak a többi.
– Kajás, te azt mondod, hogy itt is dúl az őrület... – kezdte Teher, és közben forrón remélte, hogy az egész nem igaz, hogy Szívföldét nem érhette még el a kór.
– Ami megtörtént a ti Délvégeteken – szakította félbe Kajás –, pontosan az történik most a Hágónál. A mágia gyenge, a varázsosok dilisek, foglyul ejtik a természeteseket. Ugyanaz a mese.
Teher felnyögött a hírek hallatán.
– Hát itt is – mondta. – Még itt is.
– Tessék? – kérdezte Kajás, kizökkenve gondolatmenetéből.
– Elkezdődött hát a versenyfutás – mondta Teher. – Úgy bizony. Azt hittem, leelőztük az őrületet Délvégnél, de lám, máris elérte Szívföldét. Terjed, mint a ragály.
– Miről hablatyolsz itt? – morogta Kajás, de Teher elfordult tőle, s Jószerencséhez intézte a szavait.
– A küldetésünk versenyfutás az idővel, és az a legszörnyűbb az egészben, hogy ezt mindvégig tudtam. Akármi is legyen, ami sárkányt sárkánnyal állít szembe, de ez az erő gyorsabban halad, mint gondoltam volna. És gyorsabb nálunk is! Főrend azt monda: „A szikla belezuhant a vízbe, és nektek a felvert hullámokat megelőzve kell partra érnetek.” Milyen igaza volt! Jószerencse, nincs vesztegetni való időnk!
Teher kiterjesztette arany szárnyát, és felugrott a várakozó levegőbe.
– Várjatok! – kiáltotta Kajás, amikor Jószerencse is kibontotta a szárnyát. – Ne menjetek át a Hágón. Legalább kerüljetek. Több napnyi kerülő, az igaz, de...
– Nincsenek vesztegetni való napjaink! – kiáltotta Teher, és haragosan csapkodott Kajás égnek fordított feje fölött. Jószerencse határozott szárnycsapásokkal lebegett mellette.
– Hallgassatok ide – kiabálta Kajás, ahogy a két sárkány távolodni kezdett. – Menjetek északnak, menjetek haza!
– Nekünk nincs otthonunk – vágott vissza Teher. – Gyere, Jószerencse, hagyjuk itt ezt a pesszimistát a maga őrületével!
Ahogy körözve egyre feljebb emelkedtek, Jószerencse arra gondolt, hogy Teher számára a „pesszimista” szó feltehetőleg a létező sértések legerősebbike lehet. Végül is ki más, mint egy megátalkodott optimista vállalná el a feladatot, hogy az őrület hullámaival versenyt futva átszáguldjon a világon, és felkutasson egy olyan sárkányt, aki talán nem is létezik többé, már ha létezett valamikor egyáltalán?
Legyen hited, Jószerencse, legyen hited, mondta az édesanyja hangja.
Kajásnak volt még egy utolsó ütőkártyája, és ez el is érte a hatását.
– Ne nézzetek levegőnek, mint az a másik! – kiáltotta.
Jószerencse szétterjesztett szárnyával lefékezett a levegőben, s hát- és mellizmait haragosan előre-hátra rángatva, ügyetlenül lebegni kezdett; arra gondolt, hogy egy napon talán rendesen megtanul majd repülni.
– Miféle másik? – kérdezte, s gerincén bizsergés futott végig.
– Egy öreg sárkány – felelte Kajás azonnal. – Nőstény. Természetes, akárcsak te. Rám sem hederített. Szerintem nem is látott. Ő is délnek ment, akárcsak ti.
Teher meglátta Jószerencse tétovázását, s kétségbeesetten rászólt.
– Nem tudhatod, hogy ő volt az, Jószerencse. Akármelyik sárkány lehetett.
Jószerencse egy darabig csak lebegett, és Kajásra bámult. Aztán délnek fordult, s a távoli hegylánc felé vezette Tehert.
– Eggyel több ok, amiért erre kell mennem – sziszegte összeszorított fogai között.
Kajás tovább kiabált utánuk. Apró, csillogó drágakősárkány a dús, zöld folyóvölgyben.
– Maradjatok a nyugati fal mellett! Kerüljétek el az alagutakat! A Fekete...!
De többi szavát már nem hallották, mert Kajás, a parázsló tűz és az üres fészkek messze elmaradtak, s végül a semmibe vesztek a hátuk mögött.
Előttük az Alacsony-hegység nehéz körvonalai ültek a láthatáron. Alig látható, függőleges rés nyílott a töretlen hegyláncban ott, ahol az Aether-hágónak kellett lennie, s Jószerencse eltűnődött, vajon rejtenek-e magukban ezek is valami más lényt ugyanúgy, mint a földóriás az előző éjjel.
Vajon miféle varázslat bukkanna elő, ha Jószerencse pislogna egyet, és amikor újra kinyitná a szemét, az egész hegylánc eltűnne a láthatárról?

 

 

   8.   
A hágó

Ha Kajás a nap hátrelévő részére a folyóparton maradt volna, akkor egészen bizonyosan összetalálkozott volna az Aether-hágó felé repülő sárkányok másik csoportjával is, és akkor Kajás talán korábban meglelte volna azt az erőt, amire szüksége volt, hogy eljátssza szerepét a nagy küzdelemben; de akkor talán más problémák is felmerültek volna, és nem is biztos, hogy minden úgy lett volna jó.
Kajás még sokáig nézte az üres levegőt, ahol Jószerencse és Teher eltűntek az égen. Végül, amint a nap magasabbra hágott, megfordult és gondosan eltakarította a tűz és a fészkek nyomait.
– Gyerkőcök! – morogta, miközben egyik csodás szárnyával homokot söpört a hamura. – Fogalmuk sincsen az utazásról!
Felszállt, és elrepült ugyanahhoz a hegygerinchez, ahol Jószerencse és Teher előző éjjel átlapulták az éjszakát. Az új sziklakörrel nem sokat törődött, átsuhant a hegygerinc fölött, s egyenesen észak felé szállva nemsokára el is jutott az apró, jellegtelen barlanghoz, ahol az előző két éjszakát töltötte. Belépett a szűk sziklaüregbe, s a nap hátralévő részében itt feküdt, és varázslatokkal gyógyítgatta lábsebeit. Elszunyókált, felébredt, aztán megint elszunyókált. Leszállt az éjszaka.
Kajásnak be kellett ismernie, hogy az utóbbi években meglehetősen ellustult. Halcyon még sok évvel ezelőtt küldte az Aether-hágóhoz, és amikor Covamere-ből még rendszeresen érkeztek futárok, Kajás elég jól végezte a dolgát. Vendégül látta az utazókat egy-két napig, majd átadta nekik a jelentését, s útjukra bocsátotta őket. Az ő feladata volt, hogy a futárok által hozott híreket elterjessze a Hágó varázsosainak barlangjaiban. Az itteni sárkányok mindig szívesen látták; mint Halcyon követét, mindenhol szerették és megbecsülték, és cserébe Kajás is kedvelte őket. Jól érezte magát közöttük. Ám be kellett ismernie, hogy ez volt a probléma gyökere is: túlzottan jól érezte magát. A munkája őszintén szólva pofonegyszerű volt.
Amennyire vissza tudott emlékezni, a munkája mindig is ilyen könnyű volt, egészen addig, amíg fáradt érzékei meg nem neszelték a járvány előrevetett árnyékát, s Kajás egy reggel arra a rettenetes kilátásra ébredt, hogy a dolgok esetleg megváltozhatnak. Elgondolkodott ezen, és kiszámolta, hogy már több mint egy éve nem hallott semmit Covamere-ről. De még ez sem számított – azért jól érezte magát.
Aztán a Hágó sárkányai kihalásról, lázadásról és a természetesek móresre tanításáról kezdtek sustorogni. E témák közül Kajást csak az első érdekelte, mivel valóban érezték, hogy a varázsosok száma nemcsak a Hágón, de az egész világon is – ennyit még megtudott Halcyon futárjaitól – csökkenőben volt. Ugyan mit tehetne ez ügyben egy olyan egyszerű sárkány, mint Kajás? Természetesen semmit. A legjobb, ha kényelembe helyezi magát, és kiélvezi az életet. A legjobb nem aggódni afölött, hogy a valaha vízitündérektől hemzsegő hegyi folyók manapság üresen hömpölyögnek, hogy szarv nélküli unikornisok élnek a déli síkságokon, és hogy a varázssárkányok is kezdenek lassan a trollok sorsára jutni.
A legfőbb, hogy kényelemben élhessen.
De aztán megérkezett a Fekete Sárkány, láng lövellt ki az alagutakból, s a sustorgás harci üvöltéssé, sőt ami még rosszabb – cselekedetté változott!
Amikor Kajás ráébredt, mi is történik, először dühbe gurult, hogy megzavarták a nyugalmát. De mikor meglátta a barlangokba bevonszolt első természetest, a haragja – később ezt nagyon szégyellte – félelembe csapott át. Megrémült korábbi társaitól, de különösen magától a Fekete Sárkánytól. Képtelen volt helytállni (hogyan vehetné fel a harcot egyetlen sárkány egy egész hadsereggel?), így aztán északnak menekült. Átverekedte magát a Hágó két végére, a természetes szökések megakadályozására felállított őrségek egyikén, s végül elrejtőzött ebben az apró, névtelen kis barlangban, messze északon, szülőföldjén, Szívföldén.
Mindez két nappal ezelőtt történt, és Kajás dühe még mindig nem csillapodott.
Mindenki bedilizett! Mindenki! Még hogy foglyul ejteni a természeteseket!
Azok a sárkányok, akik annyi éven át barátai és ismerősei voltak, most egyetlen csapásra őrjöngő, jégszívű hadsereggé tömörültek, és eltörölték az életet a Hágó nyugati szikláiról. Ezt Kajás nem tudta megbocsátani nekik, szíve legmélyén – ott, ahol az igazi rettegés rejtőzött – mégis tudta, hogy a Fekete Sárkány hozta a szikrát, ami lángba borította a Hágót.
Ha nincs a Fekete Sárkány, Kajás kényelmes élete néhány évig még biztosan megmaradhatott volna.
Mielőtt újra elszundított volna, körülnézett a spártai barlangban. Holnap újra északnak fogok menni, döntötte el. De lehet, hogy itt is elég jól elleszek. Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt elnyomta volna a felszínes, nyugtalan álom.

 

Jószerencse és Teher a Kajással való találkozásuk utáni második nap délelőttjén érték el az Alacsony-hegység lábát, és ők sem tudtak róla, hogy egy másik csoport sárkány is ugyanezt az utat követi. Csak enni és inni álltak meg, s az előző éjszakát egy fenyvessel keretezett tó partján töltötték. Kajás óta nem találkoztak más sárkánnyal, és az egyetlen szokatlan dolognak az itt-ott felbukkanó, teljesen vagy csak félig kész sziklakörök számítottak; újabb bizonyítékai annak, hogy más óriások is élnek és munkálkodnak. Az óriások azonban szemmel láthatóan nem jelentettek veszélyt, így a sárkányok sem törődtek velük nagyon.
Ahogy egyre feljebb repültek, a levegő érezhetően lehűlt. Az Alacsony-hegység hirtelen nem is tűnt olyan alacsonynak, s a két sárkánynak az Aether-hágó elkerülésére szőtt terve meglepő könnyedséggel foszlott semmivé. A hegyek szilárdan, halálosan meredeztek szikrázó hó- és jégpáncéljuk védelmében, s gyilkos hideget ígértek.
A csúcsok lassan, büszkén nyúltak a távolba, hogy nyugaton egybeolvadjanak az óceán ködével, keleten pedig balsejtelműen fölmagasodjanak, s elérjék a Gerinc félig ködbújtatta, félig előtűnő hegyóriásait.
– Örüljünk, hogy nem arra tartunk – mondta Teher megborzongva. – A Gerinc mentén még Főrend sem merészkedett végig. Azt beszélik, ha követed a hegyvonulatot keletnek, és aztán északnak, eléred a világ gerincét. Nekem már ez az úgynevezett Alacsony-hegység is túl magas!
– És hideg is – tette hozzá Jószerencse. – Tudsz varázsolni valamit?
– Nehéz dolgot kérsz. Körülvehetnem magunkat meleg levegővel, de nem tudnám sokáig fenntartani, mert amit ti természetesek szemmel láthatóan nem tudtok megérteni, tudod az az, hogy a varázsláshoz energia kell, és ez gátolná a repülővarázslatomat, így aztán lelassulnánk, és ezt követően...
– Jól van, jól van. Csak megkérdeztem. Akkor tehát marad az Aether-hágó.
Elindultak egy széles folyó fölött, mely a hegyszorosból dübörgött ki hatalmas vízeséssel. A hasadék bejárata fenyegetően az egekig nyúlt, s a két sárkány remegő szívvel küzdötte fel magát a robajló vízesés fölött a Hágó alsó szintjéig.
A csupasz sziklafalak mellett eltörpült a két utazó. Kicsinek és jelentéktelenek érezték magukat a szürke hegyóriások felséges pillantásának tüzében. A hasadék kanyarogva dél felé nyúlt, a folyó pedig szűkülni és emelkedni kezdett, ahogy egyre közelebb értek a forrásához. A ráncos sziklafalak köréjük zárultak, s a két sárkány kénytelen volt egymás mögött repülni.
A nap meg-megvillant a fejük fölött a kanyon falát koronázó jégmezők közé szorult keskeny égboltszalagon, s apró sárkányárnyékokat festett a vízre messze, messze odalent. A déli napsütés ellenére a levegő ritkának és hidegnek tűnt, és Jószerencse izmai sajogni kezdtek az erőfeszítéstől, mely ahhoz volt szükséges, hogy testét a ritkább levegőben is fenntarthassa.
Mit is mondott Kajás, amikor elváltak? Tartsatok nyugatnak? Nos, a nyugati irány egyetlen, tömör sziklafalat jelentett jobb kéz felé, a keleti irány pedig az édestestvére volt bal kéz felől – egyiket sem választhatták a kettő közül.
Erre repültél te is, Harsona? Vagy az édesanyámat is elfogom veszíteni?
A délutáni nap eltűnt a fejük fölötti égcsíkról, és a hőmérséklet meredeken zuhanni kezdett. Előttük éles forduló látszott, a továbbvezető utat a kanyar csipkés sziklatömegével zárva el, s a kinti levegő hidegéhez új bizsergés társult Jószerencse gerincén: a félelem fagyos érintése.
A falak még közelebb nyomultak egymáshoz, ahogy a két sárkány megközelítette a szorost, amiről kiderült, hogy válójában éles, kettős kanyar a szakadékban. Odalent mélyen a folyó haragosan fortyogott a zúgókon, kanyargó csíkja pontos mása volt a fejük fölött kígyózó égboltsávnak.
Bal szárnyvége végigsúrolta a kanyon falát, ahogy Jószerencse a hely rendkívüliségétől megbűvölten lesodródott a biztonságos középútról. Kavicsok gördültek le a sziklafalról, és csapódtak sustorogva az odalent forrongó, fehér habözönbe. Jószerencse idegesen visszatántorgott középre.
– Nyugalom! – kiáltotta Teher, amint észrevette a megingást. – Itt nincs helye a repülési hibáknak, annyi szent.
– Magasabbra akartam repülni! – kiabálta túl Jószerencse a folyó bömbölését. – De odafent még szűkebb. És az sem biztos, hogy a szárnyam elbírná a ritkább levegőt.
– Meglepődnél, ha tudnád, milyen magasra fel tud szállni egy sárkány.
– Remélem, ezt sosem fogom megtudni; köszönöm szépen, de nekem már ez is elég magas!
A sziklaszoros addig szorította őket, amíg úgy tűnt, hogy képtelenség tovább repülni. Előttük jellegtelen, szűk sikán magasodott, és a sárkányok rettegve hatoltak belé. A folyó éhesen zúgott; az égbolt közömbösen szemlélte őket; a két sárkány eltűnt egymás szeme elől, s egy kis ideig ijesztő magány zuhant rájuk.
A sziklaajkak aztán szétnyíltak, és a sárkányok kilökődtek közülük. Az imént a hátuk mögött hagyott szoros vékony hasadéknak látszott a meredek sziklafalban. A szoros mögött azonban viszonylag széles területre leltek. A valóságban a szakadéknak ez a szakasza alig volt olyan széles, mint a bejárati szakasz, de a két ifjú sárkány úgy érezte, lejutott a szabad levegőre.
Jószerencse megkönnyebbülten felnevetett, Teher pedig részeg módjára ide-oda suhogott a levegőben.
Pihennünk kell, gondolta Jószerencse, döbbenten érzékelve saját fáradtságát. Elkanyarodott a nyugati sziklák felé, s kicsit eltávolodott az örömében bukfencet bukfenc után hányó Tehertől. Pihennünk kell és rendeznünk a gondolatainkat.
– Fészkek! – kiáltotta Teher, és gyorsan Jószerencse feje fölé iramodott. Suhanásának szele egy kicsit megremegtette az ifjú természetes sárkány szárnyát.
A nyugati sziklán valóban sárkányfészkek sorakoztak, kullancsként tapadva a töredezett sziklafalhoz. Az Aether-hágó természetes sárkányainak fészkei.
De üresek voltak. Mindegyikük.

 

Jószerencsének jó néhányszor körbe kellett repülnie, mire sikerült landolnia barátja mellett a keskeny sziklapárkányon. Teher repülővarázslatot használt, Jószerencsének viszont meg kellett küzdenie a kanyon fala körül csattogó ravasz légörvényekkel, s miközben erre koncentrált, lelke mélyén tisztelni kezdte a Hágó természetes sárkányait – akárhol is voltak most –, hogy nap mint nap, akár többször is végrehajtották itt a leszállás bonyolult mozdulatsorát.
Végül sikerült leszállnia, s Teherrel együtt hevesen zihálva álldogáltak egy kicsit, hogy összeszedjék magukat valamelyest. Aztán végignéztek mindazon, ami megmaradt a valaha élettől pezsgő sárkánytelepülésből. A nyugati sziklafal meredeken emelkedett hátrafelé, a repedések és párkányok gazdag hálózatába pedig beleszőtték a sárkányok társadalmuk szövetét.
Mindenfelé könnyű és gazdaságos, bozótosból font fészkek borították a meredély nyugati oldalát. Valahogyan mintha mégis a fenyegetettség felhője lebegett volna fölöttük. Koszosnak és fésületlennek látszottak, olyannak, mint amiket hirtelen hagytak el. Erőszaknak, holttesteknek, harcnak vagy tűznek ugyan nem volt nyoma, a két ifjú sárkány mégis úgy érezte, gyászos csöndben kell maradnia.
A kanyon túlsó oldalán a sziklafal sokkal meredekebben, szinte függőlegesen magasodott. Egyetlen párkány futott végig a hosszában, s közvetlenül e párkány fölött hét különböző nagyságú lyuk tátongott. Mindegyik nagyjából kör alakú, mindegyik rendíthetetlenül fekete... vakon bámuló, veszedelmes küklopsz szemek. A varázsosok barlangjainak bejáratai! Mi történt itt?
– Ne maradjunk itt sokáig – bökte ki Teher. – Úgy értem, hogy Kajás figyelmeztetett minket, és a hely amúgy is olyan... hátborzongató. – Gyanakodva Jószerencse szemébe nézett, és hozzátette: – Akármi is történt itt, azon már nem segíthetünk. Jószerencse, tovább kell mennünk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy közbeavatkozzunk.
Talán olvasni tud a gondolataimban? gondolta Jószerencse. Valóban képes lenne rá?
– A válasz nem – folytatta Teher. – Nem tudok olvasni a gondolataidban, ha erre gondoltál az imént. Ha akarod tudni, az arcodra volt írva minden. Jó rendben, kíváncsi vagy, hogy mi történhetett itt, én is kíváncsi vagyok, de veled ellentétben én nem hiszem azt, hogy bármit is tehetnénk ez ügyben.
– Miből gondolod, hogy én...?
– Bizonyítékot akarsz arra, hogy az itteni természetesek biztonságban vannak, mert nem akarod azt hinni, hogy mindegyik varázsos gonosz. Nos, nem mind gonoszok, ha akarod tudni... csak megőrültek.
Ez utóbbi szavak végtelen keserűséggel buktak ki Teher száján, és Jószerencse meglátta a kétségbeesést társa szemében. Rádöbbent, hogy a keleti fal gonosz alagútbejáratai egyszerre taszítják és vonzzák Tehert. Hiszen számára végül is az otthont jelképezték.
De aztán újra végignézett az elhagyott fészkeken. Valami rettenetes dolog történt itt, ezt biztosan tudta. És...
– És tudom, hogy arra gondolsz, az édesanyád esetleg itt van – folytatta Teher finoman. – De már semmit sem tehetünk.
Jószerencse megborzongott, mert úgy tűnt a számára, hogy Teher világosabban tudja követni a gondolatait, mint ő maga.
– Veszélyes hely ez a természetesek számára – mondta. – Ha erre jött, talán őt is elvitték; és minket is elvihetnek.
– Eggyel több ok, amiért egyenesen tovább kell repülnünk – nógatta Teher. – Ha Halcyont figyelmeztetni tudjuk, talán ő véget vethet ennek az egésznek, és aztán mindenki kiszabadulhat, vagy inkább gondoljak arra, hogy te most azonnal, nyílegyenesen berepülsz az egyik alagúton, majd egy kis idő múlva előbukkansz egy csapatra való, a gonosz varázsosok karmai közül hősies módon kimentett természetes sárkánnyal, közöttük természetesen az édesanyáddal?
Jószerencse csak sóhajtani tudott.
– Csak arra gondoltam, hogy a kalandunknak nemcsak az a célja, hogy egyenesen délnek repüljünk, és elmondjuk Halcyonnak a történetünket. Csak arra gondoltam, hogy talán tudunk valamit segíteni, hogy tehetünk valamit, valahol, akár egyetlen sárkányért is. Ahelyett, hogy mindig csak menekülünk.
– De ezt minden sárkányokért tesszük! Mellesleg, Jószerencse, ha kalandot akarsz, akkor szerezz magadnak más társat, mert én nem a kalandért vagyok itt, ó, nem – én azért vagyok itt, mert Főrend azt akarta, hogy ezt tegyem, és attól tartok, hogy a „kaland” – ami a tekintetedből ítélve a te olvasatodban „veszély”-t jelent – a legeslegutolsó dolog, amivel szembe akarok nézni. Én nem egészen úgy képzelem el a feladatunk sikeres végrehajtását, hogy megküzdünk minden szembejövő sárkánnyal, és foglyokat szabadítunk ki, véleményem szerint ennél hatékonyabban is dolgozhatunk, sőt, még odáig is elmegyek, hogy kimondjam...
– Csönd legyen!
– Tessék?
– Csönd legyen, Teher, és fülelj.
Teher becsukta a száját, és idegszálait megfeszítve hallgatózott, de csak a folyó mormogását hallotta.
– Mi van? – sziszegte. – Legközelebb már szellemeket is látni fogsz.
– Azt hiszem, láttam is – suttogta Jószerencse. – Odaát, a kanyon túloldalán, az alagutaknál.
Teher hunyorítva a megadott irányba nézett, s fáradt érzékeit megfeszítve varázserő után kutatott a levegőben.
– Sok varázserő van abban a sziklában – motyogta. – Emiatt elég nehéz... várjunk csak!
Beleszagolt a levegőbe, aztán megcsóválta a fejét.
– Csak szellemek! – jelentette ki hangosan, és visszafordult Jószerencse felé. – Na, akkor velem jössz?
Jószerencse a társára bámult, majd visszanézett az alagutak bejárata felé. A levegő úgy remegett odaát, mintha meleg szállt volna fel. Szellemek?
– Nem – felelte lassan. – Tennünk kell itt valamit.
– Ó, Jószerencse! – kiáltott fel Teher kétségbeesetten. – És egészen pontosan mit szándékozol tenni, hm?
– Nem tudom! Csak érzem, hogy tennem kell valamit. Miért fogták el a természeteseket, és miért nem ölték meg őket, mint Délvégen? Teher, itt nem volt küzdelem. A természetes sárkányok egyszerűen eltűntek. Miért?
– Nem tudom, és nem is érdekel! Csak annyit tudok, Jószerencse, és jobb lenne, ha ez neked is az eszedbe jutna, hogy Covamere-be kell jutnunk, mielőtt az őrület megelőz minket, vagy mielőtt mi is foglyul esünk valahol, és minél tovább itt maradunk, ez annál valószínűbb! Gyerünk már!
– Nem – mondta Jószerencse csöndesen, ahogy Teher kibontotta a szárnyát, és kitotyogott a sziklaterasz peremére.
Keményen egymás szemébe bámultak, tekintetük harcra kelt, de a vitás kérdést nem sikerült megoldaniuk, mert ebben a pillanatban mintha maga az égbolt szakadt volna rájuk.
A levegő szinte forrt, ahogy a négy varázssárkány előugrott mágikus álcája mögül, és hirtelen láthatóvá villant. Fémes pikkelyeik repülővarázslat kék szikráitól csillogtak, szárnyuk tökéletes csöndben csapkodott. Egy tűzvihar hevességével rohanták meg a két fiatal sárkányt.
Csillogó karmok ragadták meg Jószerencsét. Teher megpróbált elhátrálni, s narancs lángokat okádott támadóira, de az egyikük fejbe csapta a szárnyával.
A láthatatlanná tévő varázslatok vadul villódzva hol bekapcsoltak, hol kikapcsoltak, mintha a gazdáik elfeledkeztek volna róluk. Jószerencse így csak villanásokat látott a foglyul ejtőiből: egy félig eltakart karmot, egy remegő szellemalakon áttetsző, alig látható sziklát, két pikkelyes mellső mancsot, egy gonosz, vörös szemet.
Aztán érezte, hogy felnyalábolják, és repülni kezdenek vele a kanyonon át. Az elhasznált varázslatok darabokban peregtek le a varázssárkányok testéről, így a támadók fokozatosan felfedték igazi alakjukat, de még így, félig láthatóan is folytonosan kavarogtak és villództak Jószerencse szeme előtt. Gerincoszlopok feszültek, tépőfogak villogtak, s Jószerencse a zúgó szélben egy sziszegve kimondott nevet hallott.
– Zordon!
Az egyik alagútbejárat vészes gyorsasággal közeledett, akár egy hegyomlás, majd mindnyájukat elnyelte. Ahogy a fényről beléptek a sötétségbe, Jószerencse feje keményen nekiütődött egy kiálló kőszirtnek. A feketeségben hirtelen fény robbant, aztán minden újra elsötétedett.

 

A nap alig vándorolt odébb az égen, amikor egy második sárkánycsapat repült át a Hágón, ezúttal akadálytalanul. A szorosból könnyed mozdulattal robbantak ki a széles terepre, szárnyuk gyorsan és hatásosan dolgozott. Szótlanul végigsuhantak a természetesek fészkei fölött, nem lassítottak, és nem tűnődtek el a település különös lakatlanságán.
Pöröly diktálta a tempót, mögötte Lánc és Parázs repült. Berek zárta az alakzatot, édesapját nógatva és biztatva. Üvöltő fájdalmas arccal csapkodott megégett és törött szárnyával, mégis szilárd eltökéltséggel követte a sárkányt, akit bálványként imádott. A hatodik sárkány, a tolvaj, már korábban otthagyta őket.
Zavartalanul haladtak át a Hágón, és mit sem tudtak a drámáról, mely röpke percekkel előttük játszódott le a barlangok előtt.
Amint besurrantak a déli átjáróba, Berek halkan mégis kimondta Jószerencse nevét, és nem értette, mi lehetett az, ami miatt eszébe idézte a barátját.
De Jószerencse biztosan nem él már, meghalt a csatában, de még ha túl is élte az öldöklést, bizonyosan megfulladt a föld alatti folyó hideg, halálos ölelésében.

 

Jószerencse maga is úgy vélte, hogy meghalt. A semmiben lebegett. Színes karikákból álló, hatalmas kerék forgott lustán a szeme előtt.
Utazol.
A hang az elméjében szólalt meg, de nem a sajátja volt.
Van egy hely, ahol az elveszett sárkányokat újra meglehet találni.
A látása torzan, vizenyősen megremegett. Újabb körök jelentek meg, aztán spirálok, bonyolult mintázatok parádéztak lankadatlanul a szeme előtt. A nagy kerék újra és újra körbefordult, akárcsak a világ a tengelye körül.
A színes minták aztán elhalványultak, és egyetlen képpé álltak össze: egy apró, szabálytalan formákból összerakott körré – halvány szigetek egy sötét tengerben.
Hirtelen felismerte a hangot.
Az édesanyja hangja volt.
Egy szigetgyűrű fölött lebegett a tengeren. Középen zátony terpeszkedett. Jószerencse feljebb emelkedett, hogy az egész tájat átláthassa.
Ez a hely is itt volt mindig, susogta az édesanyja hangja. A neve Menedék, és itt biztonságban élhetsz. Az elveszett sárkányokat itt lehet újra megtalálni...
A hang elhalkult. Vagy azért, mert visszahúzódott a múltba – lehet, hogy Jószerencse már korábban hallotta édesanyjától ezeket a szavakat? –, vagy azért, mert a helyét új, brummogó hang foglalta el. Jószerencse feljebb emelkedett a szigetgyűrű fölé, míg végül az egész táj semmivé olvadt a szeme elől, elnyelte a sötét óceán.
A brummogás szinte elviselhetetlenné erősödött. Vadul dörömbölt a körülölelő semmiben, s Jószerencse hirtelen rádöbbent, hogy mit is hall.
Szárnycsapásokat.
A világnál is hatalmasabb szárnycsapásokat, mintha valami óriási sárkány szárnyalna a semmin át. A végzet szárnycsapásaival.
Nézőpontja tovább tágult, míg végül az egész óceán is csak árnyékká változott egy hatalmas, sárga szemben. A szem lassan pislogott egyet, könnycseppet szült, ahogy összecsukódott, majd újból kinyílt, és sárga fényében új hang kondult meg.
Tudom, hogy ott vagy, természetes, mondta.
Nem lát engem, gondolta Jószerencse, visszatartva a rettegését. Engem akar, de nem lát.
És tudta, hogy az ellenség az.
Aztán a szem szerterobbant körülötte, hiábavaló, meddő kutatása megsemmisült a harag viharában.
Dühroham, gondolta Jószerencse.
Sárkányok száguldottak el mellette, természetesek és varázsosok egyaránt, s mindegyikük vagy a harc színeit, vagy a harc sebeit viselte magán. Végtagok szakadtak le testekről és foszlottak semmivé, szárnyak hasadtak és égtek, arcok sikoltoztak és zúzódtak véres péppé. Sárkányok kiabáltak segítségért, irdatlan kínok között fetrengve, de Jószerencse lezárta elméjét a látvány elől, mert tudta, ha kinyúlna érte, biztosan felfedné magát az ellensége előtt.
Érzi a szagomat, de nem lát!
Hatalmas erőfeszítéssel oldalvást lépett egyet, s elmenekült a vérengzés elől.
Csillapító ragyogás jelent meg, rózsaszín fény, melyet furcsa módon ismerősnek talált. Szivárványszínek villantak át a látóterén, s Jószerencse végül visszatért abba a világba, melyet ismert.
A szivárvány valamivel távolabb lebegett tőle, nem messze, de éppen elérhetetlenül. Varázslat, mely a levegőben ragyogott, hasonlóan Délvég barlangjaihoz. A rózsaszín fény szelíden verődött vissza a barlang falairól...
Barlang?
– Teher! – kiáltotta Jószerencse, és felült.
Ezt azonnal megbánta, mivel a fájdalom éles dárdaként hasított a fejébe. Jószerencse felnyögött, és visszafeküdt a hideg, kemény talajra.
– Sss – csitította egy lágy, női hang. – Ne mozogj.
Az édesanyja?
Jószerencse elfordította fejét, s egy fiatal sárkányhölgyet pillantott meg, aki gondterhelten mosolygott le rá. Más arcról eltörölte volna a szépséget az aggodalom, az övén azonban együtt látszott mind a kettő, és Jószerencse szíve nagyot dobbant láttára.
– Üdvözöllek – mondta a lány, s szárnya végével gyengéden végigsimított Jószerencse arcán. – A nevem Fátyol.

 

 

   9.   
Az őrült sárkányok

Teher kinyitotta a szemét, s egy csillogó fogsort pillantott meg.
A fogak sárgák és nagyon élesek voltak. Varázssárkány viselőjük arcát kis híján kettérepesztette a széles mosoly. Forró, áporodott lehelet bűze úszott a levegőben, és Teher heves tüsszögésbe kezdett. Egy lusta mancs hihetetlen erővel fejbe csapta hátul. Teher feje már amúgy is sajgott a szikla okozta, jókora ütéstől.
– Rendben, Takonypóc – morogta a sárkány. – Ki vagy?
– Te... – mondta Teher, de aztán rájött, hogy okosabb nem elárulni az igazi nevét. – Tejfel.
– Nem baj, én azért csak Takonypócnak hívlak.
A sárkány lustán elfordult, és odakapott a barlang fala mellett sorakozó árnyékok sorához. Teher nem látta jól, mik azok... valamik, amik egymás mellett lógnak... a látása elmosódott, így az alakjukat nem tudta kivenni.
Amikor végre ráeszmélt, hogy az elmosódott alakok valójában barnák és gömbölyűek, csámcsogó hangok hallatszottak a másik sárkány felől. Amaz visszafordult, még szélesebben vigyorgott, és jóízűen rágcsálta azt a valamit, amit az imént leakasztott a falról. Szőr és csontok táncoltak a fogai között, s ahogy hangosan nyelt egyet, Teher rádöbbent, hogy a sárkány patkányt eszik, és a barlang falán több ezer döglött patkány lóg – a farkuknál fogva kötötték fel őket.
Élelmiszerraktár, gondolta Teher, és megpróbálta összeszedni magát. A vigyorgó sárkány az arcába böfögött.
– Most azt hiszed, hogy egy élelmiszerraktárban vagy – mondta, és pengeéles karmával patkányhúsdarabokat piszkált ki a foga közül. – És milyen igazad van, Takonypóc. A kaját tartjuk itt, és te is ugyanolyan jól megteszed, mint a patkányok, ha már jól, ah, kiklopfoltunk! Persze négyünknek nem leszel elég; téged kénytelen leszek majd én egyedül megenni.
Teher nekilapult a falnak, mert a büdös leheletű sárkány fölébe hajolt, és kinyújtotta mancsát, hogy megmarkolja a grabancát. A patkány apró szemgolyója úgy remegett az egyik éles tépőfog hegyén, mint vízcsepp egy jégcsapon. Teher felkészült rá, hogy minden erejével a kijárat felé iramodjon, bár, hogy merre keresse azt, egyelőre nem tudta.
– Vaják! – mennydörögte egy új hang. – Őrszolgálat, börtönszint. MOST AZONNAL!
A hang megdöbbentő hatással volt a vigyorgó sárkányra. Gerinctüskéi lelapultak, szeme kidülledt, száját egyetlen csattanással becsukta. Azonnal elhúzódott Tehertől, fejét lehajtotta, s oldalvást kicsoszogott a barlangból, tiszteletteljesen megkerülve a hátuk mögött csöndesen belépő, hatalmas, csillogó sárkányt.
– Csak szórakoztam a kicsikével. Csak játék volt, vicc az egész, Zordon.
– Pofa be, Vaják – felelte Zordon. – És most tűnj el innen, mielőtt a farkadnál fogva téged is fellógatlak a patkányok mellé.
– Igenis, Zordon. Sajnálom, Zordon.
Vaják kihátrált a kinti folyosóra, tekintetét alázatosan a földre szegezve mindaddig, amíg ki nem ért Zordon látóköréből. Ekkor visszanézett Teherre, és kaján, vérszomjas pillantást villantott feléje. Aztán eltűnt.
Teher agya sebesen zakatolt. Nem vagyok ugyan természetes, de egy természetes oldalán fogtak el. Eddig mindenesetre még nem öltek meg.
– Beszélj! – dörrent Zordon.
Teher egy pillanatig képtelen volt megszólalni. Gondolkoznia kellett. Ha Kajás igazat beszélt, akkor Jószerencse feltehetőleg még életben van, és a többi természetessel együtt fogva tartják a varázsosok barlangjaiban. És hova is küldték Vajákot az imént? A börtönszintre!
A feladata világos volt: megtalálni Jószerencsét és megszökni. De hogyan?
Beszélnie kell! Beugrott egy ötlet. Fogalma sem volt, honnan jött, de érezte, hogy a közeledő végzet súlya kis híján elnyomja hirtelen támadt bátorságát. Ez a Zordon nyomasztóan hatalmas volt, igazi vezér a sárkányok között; hogyan győzhetné le ravaszsággal ő, Teher, ezt a félelmetes hadurat?
Nos, azért megpróbálhatom!
– Nagyuram – kezdte, és meghajtotta a fejét. Csak annyira, amennyire az a varázsos hagyomány szerint egy feljebbvalónak kijárt, de annyira azért nem, hogy elismerné Zordont akkora feljebbvalójának. – A vezérem a legmesszebbmenőkig elégedett lesz azzal a móddal, ahogyan ön eljárt az adott helyzetben.
Hirtelen ráébredt, hogy pontosan a megfelelő húrt pendítette meg.
Mielőtt elkezdhette volna szőni a hazugságait arról, hogyan küldték ki őt és Jószerencsét (aki szintén varázssárkány, de megváltoztatta a kinézetét, hogy természetesnek látszódjék) Délvégről, hogy próbára tegyék az Aether-hágó védelmét, Zordon álla máris leesett a döbbenettől.
– A Vezér? – kiáltott fel Zordon. – Ő küldött benneteket?
Jóllehet Teher nem érezte magát tökéletesen a helyzet urának, azért volt elég bátorsága ahhoz, hogy tovább blöfföljön.
– A Vezér küldött – bólintott, és közben kétségbeesetten azon járt az ágya, ugyan ki lehet ez a bizonyos „Vezér”. – A sárkány aki velem volt, nem természetes...
És elmondta a helyszínen rögtönzött történetét, melyet homályos célzásokkal töltött meg az ismeretlen „Vezérre” vonatkozóan. Zordon arcán félelem jelent meg, de hagyta, hogy Teher beszéljen, és a félelmet hamar felváltotta a gyanakvás. Nyilvánvaló volt, hogy tartott ettől a „Vezértől”, de Teher kezdett ráébredni, hogy okos szavaknál több kell ahhoz, hogy meggyőzze a hadurat a története igazáról. A minden kétséget kizáróan magas rangú Zordon képes volt arra, hogy meghozza a saját döntéseit, és az is látszott, hogy nem fog mindent elhinni az első szóra.
Teher befejezte a történetét, Zordon pedig elgondolkodva bólintott, és átható tekintettel méregette foglyát. Csak nem remegni, gondolta Teher, és mereven visszabámult.
A dolog azonban nem bizonyult könnyűnek. Zordon szilárdan állott előtte, izmos testéből csontos tüskék meredeztek elő. Ezüstös-szürke, kemény bőre acélként ragyogott a barlangban lebegő világítómágia fényében. Tehertől eltérően szárnya nagy volt, és vastag peremén készenlétben álló repülővarázslat csillogott. Hosszú, kanyargós nyakán ülő, széles arcát hátrafelé meredő szarvak keretezték, és semmit sem lehetett leolvasni a zord arcról. Íme, egy hatalmas sárkány, gondolta Teher. Egy igazi sárkány hadúr.
– Érdekes történet – mondta végül Zordon. – Ha igaz is, akkor a barátodat szabadon engedjük. Te magad megdolgoztál a saját szabadságodért, de ez egyelőre csak a barlangokon belül érvényes. Ha megpróbálsz megszökni vagy megszabadítani a barátodat, mindketten meghaltok. Most megyek, mert sok a dolgom. Holnap este bebizonyíthatod a történeted igazát. Ha erre nem leszel képes, akkor mindkettőtöket megöllek.
Ezekkel a szavakkal sarkon fordult, tekintélyt sugárzó eleganciával kisurrant a barlangból, és eltűnt a kinti folyosó homályában.
Tehert hirtelen elfogta a remegés, ahogy a sokk és a megkönnyebbülés egyszerre kerítette uralmába az izmait. Kimerülten nekidőlt a falnak, a patkányok rothadt gyümölcsökként klaffogtak körülötte. A remegés aztán fokozatosan alábbhagyott, és elgondolkodhatott Zordon utolsó szavain.
– Holnap este – mondta a varázssárkányok parancsnoka. Teher a lebegő fényvarázslatra pillantott, és látta, hogy már közel jár az éjfél. Akárcsak Délvégen, a világítás itt is finoman változtatta színét a napszaktól függően, és ha Teher nem téved, akkor az alapjában rózsaszín fénygömb szélén megjelenő kékes árnyalatok arra utalnak, hogy a holnap lassan kezd mává válni.
Tehát egyetlen napnál is kevesebb időm van.
Zordon legalább megerősítette, hogy Jószerencse még életben van – feltehetően a barlangrendszerben raboskodik valahol. És mit is mondott Vaják? „Te nem vagy elég négyünknek...” Tehát a varázsosok csak négyen vannak.
Ketten négy ellen. Rossz arány, de talán ha sikerülne meglepni őket...
Teher akaratlanul is felnevetett, szárazon, humortalanul. Sárkányokkal harcolni és foglyokat kiszabadítani! Úgy tűnt, Jószerencsének végül sikerült belerángatnia őt a kalandjába!
A helyzet legalább egyértelmű volt. Ha nem tudunk kiszökni, mindketten meghalunk.
A tiszta képet csupán egyetlen helyen homályosította el egy kis zavar, ez pedig Zordon rettegő arckifejezése volt, amikor először meghallotta a „Vezérem” szót.
Ekkora félelem egy ilyen hatalmas és rettentő sárkány arcán?
Ki – vagy mi – lehet ez a Vezér?

 

Ahogy beszélt, Jószerencse szinte itta minden szavát, elveszett a tekintetében, s ugrott minden mozdulatára. Tökéletesen rabul ejtette ez a szépség, és jóllehet figyelmesen hallgatta a szörnyű történetet, s annak minden részletét elraktározta, egyben úgy is érezte, mintha csak félig lenne jelen; a világa megváltozott, s egyetlen gócpont töltötte ki életét: Fátyol.
Tehát ez az az érzés, amiről Berek mesélt nekem. Jószerencse visszaemlékezett azon ritka pillanatok egyikére, amikor Berekben feltámadt a költő. Éppen együtt heverésztek Délvég gyakorlórétjein; a fiatal hímek befejezték vadászgyakorlataikat, és a nőstények következtek utánuk, hogy megpróbálják a kiégett farönköt.
Berek figyelmét felkeltette egy nőstény, egy Szeszély nevű, karcsú, hosszú szárnyú sárkány. Szeszély versenytársaitól eltérően nem drámai zuhanással csapott le a farönkre, hogy aztán az utolsó lehetséges pillanatban újra felhúzzon a magasba, hanem odarepült a farönk fölé, s szárnyának lusta csapásaival egy darabig mozdulatlanul lebegett fölötte. Aztán kecses mozdulattal előremeresztette karmát, s ráugrott a célpontra, fejét büszkén feltartotta, majd a szellő könnyedségével tovaröppent.
Jószerencse számára Szeszély csak díszes színésznő volt, semmi több, de most, Fátyol láttán megértette, mi indította Bereket arra, hogy akkor azt mondja: „a legcsodálatosabb teremtmény”.
Fátyol is az volt. A legcsodálatosabb teremtmény Jószerencse számára. S Jószerencse úgy figyelt a beszédére, mint még soha életében.
– Minden akkor kezdődött, amikor megláttuk a Fekete Sárkányt. Egyszerűen csak lecsapott az égből. Rettenetes volt... de egyben gyönyörű is, valahogy... – Fátyol értetlenül összeráncolta a homlokát, mintha csak visszaemlékezne a pillanat kettősségére: a sárkány sötétjére, alaktalanságára, és különös, éteri szépségére. – Akár azt is hihettem volna, hogy ő a Megmentő; de ő ehelyett feldúlta a Hágót.
Jószerencse döbbenten hallgatta, ahogy Fátyol leírta az aznap éjjel a hét alagútból kicsapó, robajló lángokat. A lángok rövidek voltak, és hamar kialudtak, csak félig hidalták át a két sziklafal közötti teret, s nem értek el a természetes fészkekig. Az Aether-hágót nem tűz emésztette el, mint Délvéget. Annál sokkal rosszabb dolog történt!
Varázssárkányok özönlöttek elő a tűz nyomában; ráugrottak természetes szomszédaikra, az ép és egészséges természeteseket folyékony tűzből készült kötelekkel gúzsba kötötték, s mintha csak halott csomagok lennének, átszállították őket a szakadékon, az alagutak mélyére. Az öregeket és gyermekeket csak akkor vitték el, amikor a nappal már komolyan veszélyeztetni kezdte az éjszaka uralmát. A gyerekek között volt Fátyol és Szilárd is.
– Láttuk, ahogy elviszik a családunkat és barátainkat – pityeregte Fátyol hirtelen elérzékenyülve. – El... elnézést, Jósz... Jószerencse. Még magam sem emésztettem meg teljesen, hogy mi történt az Aether-hágóval...
– Nincs semmi baj – vágta rá gyorsan Jószerencse.
Óvatosan átölelte szárnyával Fátyolt, és meglepve tapasztalta az érzéseket, melyeket a lány érintése váltott ki. Fátyol erősen hozzásimult, és nagyokat sóhajtozott, míg végül elapadtak a könnyei.
– Már jól vagyok – szipogta. – Még arra sem emlékszem, mikor történt az egész. Idelent nem tudom számon tartani az időt.
– Sok nappal ezelőtt történt? – kérdezte Jószerencse.
– Nem. Öt vagy hat napja talán.
Jószerencse arra számított, hogy Fátyol a sírás elmúltával elhúzódik tőle, de nem így történt. Ehelyett a lány még szorosabban odasimult az oldalához, és tovább beszélt.
– Szilárd és én addigra persze már elbújtunk. A mi oldalunkon nincsenek igazi barlangok, csak néhány repedés és üreg. Együtt behúzódtunk az egyik üreg mélyére, és csak arra vártunk, hogy mikor kapnak el minket. Mindenfelé varázsosok járőröztek...
Lelapultak, ahogy két hatalmas varázssárkány suhant feléjük.
Amint leszálltak, egy nagyon öreg, nagyon reszketeg természetes sárkány ténfergett az útjukba. A varázssárkányok nagyobbika ellépett az öreg mellett, s egyenesen Fátyol felé tartott, a másikuk viszont megtorpant, és azt latolgatta, kit vigyen el másodiknak.
– Még sosem láttam Szilárdot ennyire feldúltnak – remegett meg Fátyol. – Tudod, ő amolyan büszke fajta. Már akkor mérges volt, amikor nem ítélték érdemesnek arra, hogy az első hullámban elvigyék, de most, hogy a második sárkány megállt, és azon töprengett, őt vigye el, vagy pedig azt az öreget inkább – hát Szilárd egyszerűen majd szétszakadt dühében!
– Azt akarta, hogy elkapják?
– Nem, dehogy. De nem akarta, hogy lenézzék. Így aztán nekik rontott.
Az első sárkány már megkötözte és felemelte Fátyolt, amikor Szilárd kiugrott a párkányra az öreg sárkány elé, a második varázssárkány azonban egyetlen szárnylegyintéssel oldalt lökte. És mielőtt Szilárd bármit is tehetett volna, felemelte az öreget és a társa után eredt.
– Érted majd később jövünk el, kövérke – kiáltotta vissza.
– Szilárd biztosan meghallotta – jegyezte még Fátyol. – Csak annyit láttam utoljára, hogy szárnyra kelt. Annyira mérgesnek tűnt... és annyira megalázottnak. Gondolom, nem sokkal ezután vitték el őt is.
Fátyol elhallgatott, mintha a története egy fejezetének a végére ért volna. Jószerencse belélegezte a hallgatását; szinte megrészegült tőle. Egy darabig szótlanul kuporogtak egymás mellett, és élvezték a másik ölelését.
– Ez a Fekete Sárkány – szólalt meg végül Jószerencse. – Láttad azóta?
– Nem. De tudom, hogy ő irányítja a varázsosokat. A varázssárkányok nem rossz sárkányok, Jószerencse, de ha egy rossz sárkány parancsol nekik, akkor rettenetes dolgok történhetnek. És történtek is.
Jószerencse bólintott. Már mesélt Fátyolnak Délvég pusztulásáról, Teherről és a küldetésükről, hogy Covamere-be kell jutniuk. Úgy tűnt, nincs sok értelme titkolódzni, és Fátyol úgyis az ő oldalukon állt, az egység és béke oldalán. És mindezek mellett olyan... gyönyörű volt!
– Jobb lesz elhúzódni a faltól – sóhajtotta Fátyol, és kecses, könnyed mozdulattal felkelt. – A víz nemsokára átjön.
Jószerencse követte őt a barlang másik felébe. A cellájuk kétszer olyan hosszú volt, mint amilyen széles, és szokatlanul sima falak határolták. A mennyezeten kicsiny szikladarab ragyogott, lapos fényt vetve a tejfehér falakra. A falak maguk jellegtelenek és ránctalanok voltak.
– Hogy kerültünk ide? – kérdezte Jószerencse, és most először döbbent rá a helyzetük lehetetlen mivoltára. – Hogyan tudunk egyáltalán lélegezni?
– Ó, az varázslat – válaszolta Fátyol könnyedén. – Vagy van a falban egy lyuk, amit nem látunk, mert földvarázzsal vagy valami másféle mágiával elrejtették, vagy pedig igazából nincs is bejárat, csak átvisznek minket a falon, ha szükségük van rá.
Fátyol olyan meggyőződéssel beszélt, hogy Jószerencse akaratlanul is elmosolyodott.
– Úgy látom, sokat tudsz a mágiáról – jegyezte meg.
– Érdekel a téma – hangzott a kedves válasz.
– Engem is.
Újabb kellemes csönd, újabb összetalálkozó tekintet, és nagyobb melegség, mint amennyi a két test puszta fizikai érintkezéséből származhatna.
– Ahonnan én jövök – dadogta Jószerencse, mert annyira lenyűgözte az ifjú sárkánylány szépsége –, ott csak nagyon kicsi a mágia. Mindig is többet akartam tudni róla. Itt, Szívföldén az egész sokkal valóságosabbnak tűnik. Olyan, mintha a legendák itt a szemünk láttára kelnének életre.
– A mágia csoda – bólintott Fátyol. – Bárcsak találkoznál Hangyácskával.
– Hangyácskával? – kérdezte Jószerencse gyanakodva. Szíve hirtelen elszorult. – Ő kicsoda?
Fátyol ünnepélyes arccal Jószerencsére nézett, aztán kibuggyant belőle a vidám, kacér nevetés.
– Jaj, Jószerencse! Még alig ismerjük egymást, és máris milyen féltékeny vagy! Hangyácska egy tündér. És nagyon kicsi; nem kell tartanod tőle!
Jószerencse súlyosan elszégyellte magát, és lehajtotta a fejét. Egy tündér! Milyen ostoba volt!
– Akkor gondolom, hogy ő...
De nem jutott tovább. Mintha csak a mágiáról szóló beszélgetésükre válaszolt volna, a barlang szinte megfeszült körülöttük. Vakítóan fényes pont jelent meg a szemközti falon, s nemsokára ragyogó háló terjedt szét belőle. A fényháló felől recsegő hang hallatszott, s a levegőben ózonszag terjengett.
A háló nemsokára egyetlen, súlyos roppanással megszilárdult, és Jószerencse egy rövid időre megpillantotta mögötte a folyosót.
Azután a szikla összecsattant – mintha puszta mintázat lett volna egy hatalmas szövetben, melyet összehajtott valami láthatatlan kéz –, és a cella fala újból elfoglalta az őt megillető helyét.
De most két helyen lyuk tátongott rajta, egy fent, egy lent, s a két lyuk között keskeny vízsugár villogott.
– Amennyire meg tudom ítélni, ez naponta kétszer történik – mondta Fátyol. – Ivóvíz!
– Akkor nyomás! – kiáltotta Jószerencse, majd mindketten felpattantak, és gondjaikról átmenetileg elfeledkezve, egymást lökdösve odaszaladtak a cella tejfehér falán játszadozó kristálytiszta forrásvízhez.

 

Teher megpróbált Zordon után eredni. Otthagyta a bűzös élelmiszerraktárat és a döglött patkánysereget, s kimerészkedett a folyosóra. A parancsnok azonban eltűnt, nemkülönben az alattomos Vaják, Teher pedig hamarosan eljutott az őrszobáig, és szembetalálkozott a másik két varázssárkánnyal, akik börtönőrt játszottak ebben az isten háta mögötti barlangrendszerben.
A látvány, amit megpillantott, más körülmények között hatalmas nevetésre ingerelte volna.
Az Aether-hágó sziklája egészen más volt, mint amilyet Teher megszokott. Hiányzott az ismerős agyag és gránit, s helyét fehér mészkő foglalta el, mely a fagyott tej hidegségével csillogott a lebegő világítóvarázslatok lágy fényében.
A világos háttér előtt két sötét sárkányalak huzakodott egymással, két fémes állkapocs szorongatta egyazon, hőn óhajtott zsákmány két végét – egy döglött patkányét.
A két sárkány megjelenése annyira elütött egymástól, hogy azt már komikusnak is lehetett volna nevezni: az egyik határozottan kövér, a másik pedig egészen valószínűtlenül inas volt. A kövér sárkány hatalmas súlybeli előnye ellenére is jól láthatóan csak komoly erőfeszítések árán tudta fenntartani a patthelyzetet, a zsákmány végleges megszerzéséről nem is beszélve.
Kék szikrák ugráltak a sovány sárkány hátán, gazdájuk őrült ütemben fogyasztotta a mágiát; a kövér sárkány látszólag kizárólag a nyers erőre támaszkodott. A patkány figyelemreméltóan strapabírónak bizonyult.
Teher megköszörülte a torkát, mire a két sárkány feléje sandított, s egy pillanatig még a civódásukról is megfeledkeztek. A sovány kicsivel hamarább eresztette el a patkányt, mire kövér társa hátrabucskázott, és nekizuhant egy száraz faágakból készített fészeknek. A fészek berogyott a súlya alatt, s fadarabok röpködtek szanaszét őszi levelek gyanánt.
Csönd lett.
Aztán a sovány sárkány felkacagott, a testéből kiáramló kósza varázserő apró forgószelekben emelte fel a port a földről.
A patkány élettelenül csüngött a kövér sárkány fogai között, de a huzakodás győztese végül hátracsapta a fejét, s egyetlen, hatalmas nyelésre eltüntette torkában a dögöt. Elégedett vigyor ült ki az arcára.
– Hahaha!
A sovány harsányan kacagott egy darabig, majd a csontvázarcát kettéosztó vigyor hirtelen eltűnt, s fenyegető vicsorgás foglalta el a helyét.
– Megölhetnénk, Cécó – mondta. – De Zordon azt mondja, hogy nem szabad. Te mit mondasz, Tejfel?
Ez utóbbi kérdés Tehernek szólt, de beletelt néhány pislogásnyi időbe, amíg a fiatal varázssárkánynak eszébe jutott az a név, amit az előbb Vajáknak mondott. Tudta, hogy a csalása legalábbis idáig bevált, ezért visszatért az önbizalma, s kidüllesztette a mellét. A hirtelen beállt csöndben végigfuttatta tekintetét a különös páros testét díszítő, éles karmokon s pikkelyeken, majd hirtelen ráébredt, hogy ők is a tegnap láthatatlanul támadó sárkányok között voltak.
A kövér sárkány szótlanul ült a törött faágak között, szemöldökét összeráncolva a padlóra meredt, mintha valami súlyos problémán törné a fejét. Nem mozdult, csak farka legvége írt le szabályos köröket a levegőben. Mire végre rászánta magát, hogy megszólaljon, a sovány sárkány arcán ülő ellenséges kifejezést csodálkozás váltotta fel.
– Zordon azt mondja, ne mondjunk el neki semmit – recsegte. – Nos, Cécó, akkor azt sem lenne szabad elmondanunk neki, hogy Zordon azt mondta, hogy ne mondjunk el neki semmit, mi? Kövér patkány! Kövér patkány! Hahahaha!
Teher ráeszmélt, hogy Kajás nem viccelt, amikor azt mondta, hogy mindenki bedilizett. Akármi is lehetett a Délvég varázsosait elkeserítő és megöregítő kór, ezt a két sárkányt itt vihogó idiótává alacsonyította.
Mintha csak Teher gondolatait akarná igazolni, a kövér Cécó lassan buborékokat kezdett fújni.
Teher elnézte a két tágra nyílt szemű sárkányt, s egy pillanatra megsajnálta őket. Aztán mélyet lélegzett, és így szólt:
– Nos, sárkányok, éhesek vagytok?
A két cimbora kíváncsian, engedelmesen rábámult. Teher pedig megtanította őket főzni.
Meglepődött, hogy ezek a sárkányok még sosem hallottak ilyen elemi varázslatról, de ahogyan vadul rávetették magukat a tűzön megsütött, gőzölgő patkányhúsra, Teher látta, hogy valóban nem színlelték a tudatlanságukat. Beletelt egy kis időbe, hogy megtöltsék a hasukat, de mire végeztek az evéssel, még a Kohó nevű, sovány sárkány is jókora pocakot növesztett vézna testére.
Ami Tehert illeti, ő csak annyit evett a rosszízű ételből, hogy éppen jóllakjon, pedig már több mint egy teljes napja éhezett. Megtudta, hogy Vaják egész nap őrszolgálatot lát el, Zordon pedig a kolónia távoli részein járőröz, hogy esetleg elrejtőzött természeteseket kutasson fel. Arra azonban sehogy sem tudta rávenni Kohót, hogy árulja el Jószerencse hollétét.
Kohó és Cécó patkányhússal jóllakva végül elaludt, így Teher szabadon nekiláthatott felfedezni a barlangrendszer többi részét.
Hamar kiderült azonban, hogy ez csak csekély diadal. Az Aether-hágó alagútrendszere rendkívül bonyolult volt.
A két buta sárkányt elaltató ravaszságáért Teher először viszonylag egyszerű elrendezésű alagútrendszer formájában kapta meg a jutalmát. A felszínről egyetlen, széles folyosó vezetett a hegy mélyébe, s ez alkotta az egyetlen ki- és bejárati utat a belső kamrákba, ahol az Aether-hágó varázsosai éltek. A bevezető folyosó széles, kerek terembe torkollt, majd onnan továbbhaladva három keskenyebb járatra vált szét. Teher a legelső járatból bukkant elő – e folyosó mentén sorakozott az élelmiszerkamra, az őrszoba és a lakótermek többsége –, s máris választania kellett.
Elindult az egyik keskenyebb járaton, és csakhamar elérte az alagútrendszer Nagytermét. Az itteni Nagyterem sokkal nagyobb volt, mint Délvégen – de legalább annyira elhagyatott. A Tanácskozó Székek érintetlenül álltak ugyan, a terem mégis hideget és romlást lehelt magából. Teher nem maradt sokáig, magára hagyta a homályos, kihalt zsákutcát, és visszatért az elágazáshoz.
A harmadik járat hívogatóan tátongott, de valamilyen okból Teher mégsem indult el rajta. Beleszimatolt a levegőbe. Természetes sárkányok! Szinte érezni lehetett őket. A harmadik járat vezet tehát a börtöncellákhoz. És Vajákhoz. Jószerencse is ott raboskodik valahol. De hogyan találja meg, s hogyan szabadítsa ki őt? Visszamehetnék az őrszobába, és megölhetném a két sárkányt álmában, gondolta hirtelen. Aztán talán megölhetném Vajákot is, s megmenthetném Jószerencsét... meg a többi természetest.
Aztán mire Zordon visszatérne, azt látná, hogy a fogva tartott sárkányok kiszabadultak, s készen állnak szembeszállni vele. Egy egész hadsereg.
Természetes sárkányokból...
Olyan sárkányokból, akik minden bizonnyal boldogan végeznének az első varázsossal, akit csak meglátnak, még akkor is, ha az a sárkány lenne az, aki kiszabadította őket. Természetes társuk, Jószerencse talán meggyőzhetné őket, hogy ne bántsák Tehert, de vajon melyik cellában őrzik Jószerencsét? A négy őr egyike sem árulta el ezt a titkot, s enélkül Teher egyenlő eséllyel nyithatná rá a cellát a legjobb barátjára meg egy gyilkos szándékú harcosra is.
De tudta, hogy logikája mögött mélyebb, nagyobb igazság is meghúzódik: nem ölhet meg egy másik sárkányt hidegvérrel. Sőt, talán máshogyan sem.
Szép kis kalandozó!
A menekülés volt a dolgok kulcsa. Mielőtt megmentené Jószerencsét holmi újonnan felhasznált varázserő segítségével, előbb tudnia kell, hogyan jussanak ki a barlangokból – végig a fő alagúton, aztán ki a keleti fal hét alagútbejáratának egyikén. Teher csak most döbbent rá, mennyire összetett, mennyire zavarba ejtően bonyolult valójában a barlangrendszer.
A külvilágra nyíló hét alagútszáj olyan alagutakat takart, melyek kusza elrendezése egyetlen célt szolgált csupán – a megtévesztést. Az Aether-hágó stratégiai fontossággal bírt, s valaha a Szívföldén átvezető utak legfontosabbika haladt át rajta, ezért kellőképpen meg is védték. Az első csel az volt, hogy a hét egyenrangú bejárat között nem létezett kiemelt fontosságú főbejárat. Az alagút mindegyik mögött kettéoszlott, aztán mindkét ág újra szétvált, majd újra és újra, míg végül mindegyik bejáratból tizenhat különböző alagút ágazott szét. Az alagutak emelkedtek és süllyedtek, kanyarogtak és csavarodtak, így a behatoló rövid idő alatt minden irányérzékét elveszítette bennük. Elrettentő eszköznek kiválóak voltak.
Teher magabiztosan végigmasírozott a hosszú folyosón, s valósággal lenyűgözte a külső alagútrendszer bonyolultsága. A hét kijárat közül csak hármat lelt meg; mindegyik egy érzékzavaró, kusza labirintus túlsó felén tátongott, sőt, ami még rosszabb, mindegyiket erős varázslat védte. Az első kettőt láthatatlan fal zárta el, de ahogy Teher megközelítette a harmadikat, keskeny fényháromszög hívogatott a kinti világ felé.
Teher óvatosan araszolt előre, idegszálai feszülten lesték a veszély legkisebb jelét is, szárnyát, lábát szorosan a testéhez szorította, hogy együtt remegjenek szívdobogásával.
A levegő rezzenéstelen volt és nehéz, mintha maga a szikla lehelte volna ki magából. Mocsárbűz csapta meg Teher orrát.
Itt valami nincs rendjén.
Ennyire közel a kijárathoz már érezni kellene valami szellőt. És ilyen magasan a hegyek között a levegőnek sokkal hidegebbnek kellene lennie.
A levegő meg sem rezdült.
A levegő forróságot lehelt.
Teher úgy vélte, tudja, hogy miért.
Óvatosan előrenyúlt, egyik karmával a levegőt próbálgatta. Semmi sem történt.
– Valahol itt kell lennie – motyogta magának, s óvatosan előrébb csusszant. A karma most ellenállásba ütközött, mintha a levegő rugalmas lett volna. Az áporodott mocsárbűz erősebben érződött, s Teher gyomra felkavarodott. Lezárta orrcimpáját, s kinyújtott karmát finoman nekinyomta a láthatatlan buroknak.
A bűz egy pillanatra teljesen megszűnt, a levegő kitisztult, mintha a szagot árasztó erő hirtelen másfelé fordította volna a figyelmét. De a mocsárbűz aztán újra visszatért, megerősödött... és alakot öltött.
Teher pattanásig feszült izmai akcióba léptek: hátrarántotta a karmát, s ő maga is hátraugrott. Ahol az imént állt, a sziklapadló hullámozni, majd bugyborékolni kezdett, akár egy haragos tó felszíne. Hatalmas, kerek böffetegek szakadtak ki a remegő sziklából. Félelmetes fénnyel izzottak, és ahogy Teher hátrébb tántorodott, felületükön repedésvonalak jelentek meg. Sötét, alig látható alakok dörömböltek bennük, készen arra, hogy kiszökjenek a sárga fény börtönéből.
Aztán hatalmas sóhaj suhant át az alagúton. A Teher fölé magasodó, iszonyú sziklabuborékok születésük pillanatában megdermedtek... majd összehúzódtak, s a csillogó felszínüket végigszántó repedések újra összezárultak.
Teher még hátrébb lépett, s mereven figyelte, amint a buborékok vonakodva összelappadnak, elhalványulnak, végül pedig visszasimulnak a kőfalba. A folyosó újra felvette régi alakját, s újra csak óvatlan áthaladókra várt.
Akár egy haragos szörnyeteg lélegzete, elhalkult a sóhaj.
Teher maga is felsóhajtott – a mocsárgázszagú levegőt legalább be tudta lélegezni ott, ahol állt –, majd fáradtan nekitámaszkodott a sziklafalnak.
Amint azt gyanította, Zordon lezárta az alagútrendszert.
Teher elindult vissza, a hegy mélyébe nyúló alagút felé, s közben a sziklabuborékokon elmélkedett. Tűzmágiát már látott korábban is, de ez a mostani másmilyen varázslat volt – ez mintha élt volna.
Szívföldén vagyunk, gondolta. A mágia itt erősebb. És ha le akarom győzni, akkor a Tartományhoz kell fordulnom. Életemben először igaziból fel kell használnom a tűzmágiát!
Mi rejtőzött a buborékok belsejében? Korhadt, sárga árnyak a megtört fényben!
Teher kényelmetlenül érezte magát. A szökés egészen más fényben tűnt fel. Még ha sikerülne is kiszabadítani Jószerencsét, a kijáratokat őrző varázslatokon vajon hogyan jutnának át? Talán képes lenne olyan varázs megalkotására, mely felvehetné a harcot a védőmágiával, de vajon elég erősre sikerülne-e? Talán elég erős lenne. De arról továbbra sem volt halvány fogalma sem, hogy hol őrizhették Jószerencsét.
Szívét aggodalom töltötte el, miközben visszarohant a hegy mélyén megbúvó belső alagútrendszer felé. Az őrszobából horkolás hallatszott, ezért úgy döntött, hogy ellenőrzi Cécót és Kohót. Belépett a kamrába, s tekintetét körbefuttatta a halvány fényben reszkető mészkövön, hátha valahol, valamiről eszébe jut valami, amiből kiindulva elkészítheti a tervét.
Csupasz falak. Alvó őrök. A szemközti falon két lyuk, közöttük ivóvíz folydogált.
Sehol semmi.
A tiszta víz hívogatóan csobogott, Teher odasétált hát, hogy végre leöblíthesse mocsárszagtól bűzös, áporodott torkát. Orrát beledugta a vízbe, s jólesően ivott a hideg, friss folyadékból.
Aztán lélegzetét visszafojtva megtorpant.
Apró, ezüstös alakok táncoltak a vízben. Tehernek kancsalítania kellett, hogy jól láthassa az apró, csillogó lényeket.
Aprócska lények voltak, talán ha ebihal méretűek. Keskeny testükből ezüstös farok és két uszonyos kar nőtt ki, finom ívű, hegyes fejüket ezüst haj koronázta. Pöttöm fényfoltokként cikáztak.
A vízitündérek lágy, intelligens tekintetüket Teherre függesztették.
Teher csodálkozva bámulta e víz alatti táncot. Természetesen hallott már ilyen lényekről, de egészen Szívföldéig kellett eljönnie, hogy először pillanthassa meg őket. Ősi szépségük valósággal lenyűgözte őt.
A víz hirtelen leszaladt az orrából, ahogy tátott szájjal bámulta a vízitündéreket.
– ...eh... el...
Éles, édes hang cincogott a levegőbe. Teher körülnézett, de aztán ráébredt, honnan jött a hang.
– Eh... el...
Ezúttal közel hajolt a vízhez, s megpróbálta kihallani a pici lények furcsa hangját a forrás csobogásából. Az egyik vízitündér rövid időre kiemelkedett a felszínre, s úgy küzdött a felületi feszültséggel, akár egy örvénybe sodródott sárkány.
– T... eh... el – suttogta a lény legerősebb hangján.
T... eh... el. Tehel. Teher?
Teher!
– Igen – felelte Teher azonnal.
A tündérek ide-oda forogtak, táncoltak, küzdöttek az árral.
– T... eh... el... m... egy.
Megy. De hova?
– ...m... egy... v... íz... e... sé...
Vízesés?
Heves remegés rázta meg az alagutat, s a tündérek ide-oda lökődtek a vízben. Erőnek erejével küzdve megpróbáltak helyben maradni.
– ...kő... – hallatszott még utoljára, aztán a vízfolyás hirtelen elállt, s a tündérek vele együtt eltűntek a sziklafalban. Teher megpróbált utánuk kapni, de sikertelenül. Tehetetlenül nézte, amint a jeges víz utolsó cseppje is eltűnik a sziklában.
Véget ért az itatás.
Teher szíve hevesen dobogott mellében. Végre volt egy nyom, amin elindulhatott, volt egy cél, amit elérhetett. Az üzenet Jószerencsétől jött, efelől nem lehetett kétség. Egy vízeséshez kellett eljutnia – ha megtalálja a vízesést, megtalálja a barátját is.
A délután lassan haladt előre, s vele együtt váltott színt a lebegő fénygömb is. Cécó és Kohó mélyen aludt az őrszobában. Teher pedig véghezvitte első komoly varázslatát.

 

 

   10.   
Tűzvarázs

Talán jobb is, hogy Teher nem mérte fel előre az általa okozott sziklaomlás nagyságát, mert különben esetleg megingott volna.
Magában Elosztókamrának nevezte el azt a barlangot, amelyből a betorkolló főfolyosó három kisebb járat formájában haladt tovább. Most ott állt, s a menekülési útvonalat bámulta – az egyetlen lehetséges kijutást, feltéve, hogy nem akarta átfúrni egymagában a teljes hegyet. Egy varázssárkány természetesen ez utóbbira is képes lenne, de csak akkor, ha kapna rá egy-két évnyi időt.
A háta mögött, a bal oldali alagútban a sziklaomlás felverte por csak lassan ülepedett le. Teher beomlasztotta a két alvó őr barlangjának bejáratát, így a sárkányok odabent rekedtek. Amennyire meg tudta ítélni, még csak fel sem ébredtek jóllakott álmukból.
Cécó és Kohó mostantól legalább egy ideig csöndben lesznek.
Cécó nagylelkűen elárulta, hogy Zordon odakint, a kanyonban kutat újabb természetesek után, s napnyugtáig nem is fog visszatérni.
Tehát csak Vaják maradt.
A jobb oldali alagút torkolata hívogatóan tátongott a börtönszint, Vaják és remélhetőleg Jószerencse felé.
Bárcsak megtalálnám azt a vízesést!
Az alagútból sem életnek, sem vízcsobogásnak nem hallatszott hangja. A lebegő fénygömbök bőséges fényt árasztottak, de az alagút lassan elfordult jobb felé, így csak két-három fahossznyit lehetett belőle látni. Teher ott állt az Elosztókamrában, megpróbált felkészülni mindarra, ami odabent várni fog rá, s amitől olyannyira rettegett. Megrázta a fejét, de az idegszálain végigbizsergő, kellemetlen előérzettől nem tudott megszabadulni.
Az alvó Cécót és Kohót bebörtönző sziklaomlást a földmágia okos, takarékos felhasználása idézte elő, de Teher még e varázslás közben is, életében először, folyamatosan érezte az elméje legmélyén motoszkáló, viszkető érzést. Olyan volt, mintha valami ott csípte volna a farka legvégét, ahová nem tudott elérni, vagy mintha állandó zúgás duruzsolt volna a fölében, amit ugyan csak alig lehetett hallani, mégis kitartóan tovább zümmögött. Ez aggasztotta Tehert a földomlás alatt és akkor is, amikor végignézett a börtönszintre vezető folyosón, s megpróbálta elképzelni, mi vár rá a folyosókanyarulat mögött.
Az érzést Teher a Tartománynak tulajdonította.
Földmágia és tűzvarázs: a varázssárkányok mindkettőt gyakorolták. A földmágia gyengéd volt és könnyű, s Teher mindezidáig csak ezzel élt. Még a szájából lehelt tűz is egyfajta villám volt csak, a levegő felmelegítése, a természetes elemek nem természetes formába való átalakítása.
A tűzvarázs azonban ettől nagyon, nagyon eltért; Teher mindig is félt tőle. Hiszen olyan sárkány volt ő, aki epedve vágyott rá, hogy megértse a világot, felfogja a dolgok részleteit, hogy elemezzen és találgasson, így tehát különösen rettegett a Tartománytól. A Tartomány mindig is elkerülte, és ő maga is úgy döntött még régen, hogy jobb ez így.
S bár korábban még sohasem tapasztalta meg a viszkető érzést, mégis pontosan tudta, mi okozza: a Tartomány. A tűz forrása. Egy másik világ a miénken túl. A Tartomány megérezte, hogy Teher erőre vágyik, s eltörölte az ifjú sárkány óvatosságát, kívánva, hogy elszabadulhasson, kívánva, hogy kiteljesedhessen őáltala.
– Felhasználjuk a Tartományt – mondta egyszer Főrend –, de ha nem vagyunk elég körültekintőek, akkor a Tartomány is felhasználhat minket. Hatalmas erők lakoznak ott, melyeket nagyon nehéz irányítani, ha egyszer elszabadítottuk őket.
A félelem szorosan a sarkában maradt, amint az ifjú varázssárkány maga mögött hagyta az Elosztókamrát, és elindult a lassan kanyarodó, hosszú börtönfolyosón.

 

Teher nem vette észre, de földvarázslatával átszakított számos varázshálót, melyeket Zordon és sárkányai arra használtak, hogy a cellák kiszolgálását biztosítsák. Ezeket a varázslatokat javarészt az őrszoba falába építették be, és a sziklaomlás tekintélyes részüket tönkretette. Teher tevékenységének eredményeképpen a börtön lakóinak többsége a közvetlen életveszély peremére sodródott.
Jószerencse és Fátyol cellájának falán töredezett szélű lyukon keresztül folyt ki a víz, s ez a lyuk most szemmel láthatóan fokozatosan zsugorodni kezdett. A pereme vibrált, ahogyan egyre beljebb húzódott.
Aztán teljesen eltűnt.
Jószerencse kicsit kábult volt még a fejére mért ütés miatt, de tudata most hirtelen kitisztult.
Egyetlen lyuk tátongott már csak a cella falán, s ebből a lyukból folyamatosan csobogott a hideg víz. Ez a lyuk nem mutatta a zsugorodás legkisebb jelét sem, a víz pedig megállíthatatlanul ömlött befelé, és nem tudott hol eltávozni.
– Azt hiszem, nagy bajba kerültünk – jegyezte meg Jószerencse.

 

A víz csöndesen emelkedett a börtönben. A mágia egy lerobbanó gépezet ernyedt, halódó remegésével csökkenni kezdett, s visszahúzódott. Néhány cellában nem maradt belélegezni való levegő; sok helyen kialudt a fény; az egyik cella a felére zsugorodott, s továbbra is csak szűkült. Jószerencse és Fátyol börtönétől hat cellával odébb pedig egy másik fiatal természetes küzdött az életéért.
Szilárd cellája kicsi volt, így a vízszint gyorsan emelkedett. Szilárd már a plafonhoz egészen közel lebegett a vízben, s feje a kemény sziklának nyomódott, ahogy lélegezni próbált. Még néhány másodperc, és megfullad.
Milyen hideg!
A remény elhagyta már, de a haragja megmaradt. A varázsosok bezárták ide, hogy itt pusztuljon el, mivel most már biztosnak tűnt, hogy ez fog következni. Átnéztek rajta, az öreg sárkányt vitték el helyette, őérte csak az utolsók között jöttek; Szilárd haragja nem ismert határokat.
– Ha valaha is kijutok innen – kiabálta, szavait úgy lövellve a mennyezetre, mintha azok puszta erejükkel megrepeszthették volna a sziklát –, soha, senki nem nézhet át többé rajtam.
A haragjába azonban bűntudat is keveredett.
Hagytam, hogy elvigyék Fátyolt. A nővérem, meg kellett volna védenem!
A víz nekinyomta a fehér sziklának. Egyik szarva áthasította a fényvarázslatot, mely a víz felszínén lebegett tovább, s nemsokára teljesen kihunyt, sötétbe borítva a cellát. A jeges víz egyre magasabbra emelkedett, s vele együtt egyre nőtt Szilárd rémülete is. Szárnyával vadul csapkodni kezdett, s amikor a vak tombolás pillanatnyi hulláma alábbhagyott, ráeszmélt, hogy a teste teljes egészében a sötét hidegségben lebeg, és ha most lélegezne, akkor az lenne élete utolsó, folyékony lélegzete.
De minden haragja, minden bűntudata ellenére a lelke legmélyén azt súgta valami, hogy még nem ez a sors vár rá. Szárnyát feszesen kitárta, hátsó lábával elrugaszkodott, és alámerült a jeges vízbe, hogy kiderítse, meg tud-e menekülni valahogyan.

 

– Félek, Jószerencse – mondta Fátyol remegő hangon.
– Tudod, mit? – ismerte be Jószerencse. – Én is.
Átölelték egymást, így őrizték testük melegét a jeges vízben. Jószerencse úgy találta, a halál közelsége megélesítette tudatát – nem, nem is, inkább a szívét. Lehetőségei annyira beszűkültek, hogy közülük csak a legigazabb lehetett valóságos, és a legigazabb az volt, hogy szerette Fátyolt.
Fátyolnak úgy tűnt, hogy a melegség, melyet a jeges vízben egymás testének kölcsönöztek, több volt egyszerű, fizikai melegnél. A mágiára gondolt. Kettejük között szorosabb volt a kapcsolat, mint amilyet a fizikai világ létrehozhatott – persze nem tűzvarázs volt ez, hanem az ő saját, finom mágiájuk, talán az, amennyire egy természetes lény valaha is megközelítheti az igazi varázslatok csodáit.
De azt beszélik, hogy valamikor voltak természetesek, akik varázsosokká lettek, gondolta. Lehetséges lenne, akár olyan sárkányok számára is, mint mi? Vagy csak mese volt ez is, egy másik korról szőtt álom?
Átölelte Jószerencsét, érezte szerelmét, s tudta, hogy nemsokára ő is viszont fogja szeretni.

 

Az alagút mindig jobbra kanyarodva, nagyívű spirálban, lassan ereszkedett lefelé. A falak simák voltak és fehérek, s olyan tejszerű ragyogás vonta be őket, mely nedves kinézetet kölcsönzött nekik, jóllehet a tapintásuk továbbra is száraz maradt. Teher karmának halk csettegésén kívül semmi zörej nem hallatszott.
Ha lenne vízesés, azt hallanom kellene, gondolta. Az is aggasztotta, hogy a természetes sárkányok szaga megszűnt, nyomtalanul eltűnt. Egyetlen cellát sem talált, de még csak halvány bizonyítékot sem arra nézve, hogy idelent egyáltalán sárkányok éltek, pedig elméjével tudta, hogy valahol errefelé kell lenniük, észrevehetetlen varázsburok alá rejtve. A fényvarázslatok egykedvűen ragyogtak, a tejfehér falak csupaszon futottak a messzeségbe.
Hol van Vaják?
Amint ellenfelére gondolt, újra megérezte a különös, viszkető érzést, ezúttal azonban sokkal erősebben, sokkal parancsolóbban.
– Nagyon jó – motyogta. – Ha már nem hagyhatom figyelmen kívül, akkor legalább megmutathatom neki, hogy ki is a főnök!
Megtorpant, gondosan körbehallgatózott, nem közelít-e valaki, majd leült a hátsó lábára. Mindössze annyit kellett tennie, hogy az eszébe idézi, amit Főrend mondott neki valamikor nagyon, nagyon régen.
– A Tartományt csak úgy lehet biztonságosan elérni, ha saját magadból indulsz ki – magyarázta Főrend. – Te hozod létre a kaput, te nyitod ki, és te is irányítod. Minden az elmédben zajlik. Ha nem így csinálod, akkor elemészt az erő. A dolog nem nehéz, de veszélyes, és pontosnak kell lenned hozzá. Hogy a kaput miként nyitod ki, az persze tőled függ. Én magam mindig egy karmot képzelek el, ami egy szempillantás alatt utat hasít, s be is gyógyítja maga mögött a hasítékot. A hártya törékeny, de követni fogja a parancsaidat – ha már a kezdettől fogva félreérthetetlenül kinyilvánítod, hogy képes vagy a szükséges szinten irányítani.
Teher újra végiggondolta ezeket, és erősen koncentrált. Akkoriban a felét sem értette Főrend szavainak, de most más volt a helyzet: most megérezte a Tartomány közelségét. Megérezte közelségét a világhoz, s amint rákoncentrált, különös kép jelent meg az elméjében.
Egy hatalmas bőrlebeny. Hullámzó, recsegő, gőzölgő bőrlebeny. A bőr élettől duzzadó vörösét egyes helyeken foltok piszkolták, másutt élénk, elképesztően gyönyörű színek villództak rajta. Olyan volt, mint egy világméretű zsák, melyben szüntelenül mocorgott, fészkelődött az élet – nem, nem az élet, hanem a mágia.
Láthatatlan alakok nyomódtak a bőr felületének, néha teljesen ismeretlen alakokat dudorítva ki belőle, néha ijesztően ismerőseket; gigantikus, torz koponyákat; hosszú fogsorokat; mindegyik alak kétségbeesetten próbált megszökni a zsákból.
Ez itt a hártya a mi világunk és a Tartomány között, gondolta Teher, és kiszáradt a szája. Csak annyit kell tennem, hogy felnyitom.
Gondolatban magasra tartotta a karmot.
Erősen koncentrált rá, elméjének erejével formálta, alakította. Hosszú, fekete karom volt, éles, akár a tél hidege. Teher végtelen gonddal előretolta, amíg az végül megérintette a bőrzsák hullámzó felszínét.
A benti alakok egyetlen szempillantás alatt odasiettek az érintési ponthoz. A vonaglás mozdulatok orkánjává, iszonytató csapkodásorgiává erősödött, ahogy a bezárt varázserők mindegyike egyetlen célért küzdött – hogy a Tartomány bőrét ráfeszítsék a betolakodó fegyverének hegyére, s a felhasított résen át energiáikat a világba ürítsék. A hártya kidudorodott és megnyúlt, rózsaszín feszültségvonalak szaladtak szét a ponttól, ahol Teher karma egyre mélyebben és mélyebben hatolt a bőrbe; aztán hirtelen kihasadt, szikrázó tartalma kiáramlott a világba.
Teher azon nyomban visszahúzta a karmot, s az gondolata parancsára hátraugrott, majd eltűnt, megszűnt létezni. Hatalmas remegés futott végig a Tartomány felszínén, a bent rekedt alakok elcsöndesültek, mozgásuk lelassult, mintha belenyugodtak volna, hogy elmulasztották az esélyt a szökésre. Továbbra is hullámzottak, de most már csak úgy, mint korábban, tapogatózva, az újabb lehetőségre várva.
Teher mélyet lélegzett. Elfordította elméjét a Tartomány képzelt világától, s tekintetét újra a távoli, tejfehér messzeségbe tovakígyózó alagútra szegezte. Szilárd, kimért léptekkel újra elindult, hogy megtalálja barátját és ellenségét.

 

A villám elpárologtatta a jeges vizet, melyen átkígyózott. Nyomában izzó buboréksereg pattant, mely kisietett a falba szakított, recés szélű lyukon. Hatalmas, sissenő lökés volt ez, nem is csobbanás, inkább irtóztató, víz alatti robbanás. A cella fala beomlott, és vizet, sárkányt egyaránt kiokádott a kinti folyosóra. A tűz tovább táncolt a folyadék felszínén, s gőzzé változtatta a vizet, mielőtt az elmenekülhetett volna a titkos sziklarepedésekbe.
Szilárd hangosan krákogva köhögött, tüdejéből vízpárás löketek robbantak ki. Sárkányfeletti erőfeszítéssel felkönyökölt a szárnyára, de aztán újra lerogyott a földre, elterült a gyorsan fogyó víztócsában.
A háta mögött valami kemény és fémes dolog kattogott ütemesen.
Hatalmas ásítás hallatszott. Egy állkapocs recsegett, majd megszólalt egy hang.
– Volt egy kis bajod a vízzel, mi? Legalább szép kövér vagy!
Szilárd megperdült. Az a sárkány állt előtte, aki otthagyta őt a sziklapárkányon az öreg kedvéért, az a sárkány, aki kövérkének nevezte. A nevét nem tudta ugyan, de ez a sárkány nem volt más, mint Vaják. Szilárd vadul zihálva összehúzta szemét, s ugrásra készen lekuporodott, minek láttán Vaják hatalmas, gurgulázó nevetésben tört ki.
– Maradj csak ott, ahol vagy, kis patkány! – parancsolta.
És mintha az egész csak kellemetlen kötelezettség lenne, oldalt billentette fejét, s apró tűzlabdát köpött a Szilárd teste körül még mindig meglévő víztócsába. A folyadék élénk narancs színt öltött, majd hirtelen szíj alakúvá csattant, a szíj pedig átfonta Szilárd mellkasát, s gigantikus, fojtogató erővel a földre szegezte a fiatal sárkányt.
Vaják elvigyorodott, sárga fogai között apró szikrák ugráltak. Tűz fortyogott a torkában, s a vigyora annyira kiszélesedett, hogy a végén teljesen betöltötte Szilárd látóterét. Hogy Vaják egyszerűen csak közelebb hajolt, vagy varázslatot használt, hogy a fogsora irtóztató, mindent elnyelő szájnak tűnjön, azt Szilárd már nem tudta megállapítani, mivel abban a pillanatban elájult.

 

Hirtelen morgó csobbanás hallatszott, és a távolban megremegett valami.
Teher lekuporodott, s kúszva haladt tovább az alagútban a villogó fény felé. Szerencséje volt: a fal mellett kőrakás terpeszkedett, a kövek között még mindig kis patakokban csordogált a víz. Nem vízesés ugyan, de legalább fedezéket nyújtott.
Teher elrejtőzött a kőhalom, mögött, s nyakát kinyújtva előrekémlelt. A Tartomány viszketve mocorgott a fejében. A kőrakás mögött azonban olyan látvány tárult elé, melytől hideg futott végig a hátán, és attól félt, pánikba fog esni... a félelem azonban gyorsan elpárolgott, s különös, hűvös nyugalom foglalta el a helyét.
A kőrakás túlsó felén egy természetes sárkány feküdt ájultan, valamiféle mágiával a földhöz bilincselve. Fölötte Vaják magasodott. Teher elméje legmélyén érezte, hogy a Tartományt felhasították, de megpróbált az előtte lezajló eseményekre koncentrálni.
Vaják a foglya felé nyújtotta jobb mellső lábát. Fényes pókháló gyanánt kék fény burkolta be a karmait, s eme fényháló egy szempillantás alatt megduzzadt, hossza kétszeresére nyúlt. Nyújtózott és tekeredett, a karmok, ujjak összeolvadtak, az energiaszálak egyetlen fonálba fonódtak a tűzvarázs brutális erejének hatására. Szikrák és verejtékcseppek záporoztak az iszonyatosan átváltozott végtagról.
Vaják három megmaradt lábán furcsán bicegve elindult a természetes felé. Negyedik lába óriássá nőtt, húsos nyelv kanyargott a végén, alsó felén éles tüskék meredeztek – kövér, lila kígyó volt ez, mely vágyakozva nyúlt áldozata felé. Vaják magasra emelte kígyólábát, egy pillanatig mozdulatlanul megállt, majd a halálos kígyó zúgva lecsapott, hogy végezzen magatehetetlen áldozatával.
Teher elméjét kitöltötte a Tartomány. Lelki szeme előtt öntudatlanul is megjelent a karom – és ezúttal hatalmas, mély hasítékot vágott a bőrzsák oldalán. A seb szétnyílott, odabent vadul vergődtek, tülekedtek a formák, s Teher mélyen benyúlt közéjük.
Tüzet érintett. Fagyot érintett. A szempillantás törtrésze alatt megtalálta, amit keresett, mert milliónyi erő nyüzsgött odabent, milliónyi különféle varázslat, s egymáson gázolva mindegyik arra törekedett, hogy megnyilvánulhasson az anyagi világban. Teher karma kitartóan kutatta egyetlen célját a szikrázó sötétségben, elméje pedig kordában tartotta a kitüremkedni vágyó alakokat, meggátolta, hogy a világot elárassza a kaotikus mágiatenger.
Megvan!
Megragadta a varázst, amit keresett. Megmarkolta, s erőnek erejével kirángatta a világ fényére. A felhasított hártya sebe elméjének egyetlen parancsára újra összeforrt, odabent pedig elült a vad tülekedés.
S amikor Vaják lába a természetes felé csapott, áldozata teste helyett a Tartomány kék tüzéből szőtt varázsfalba mélyedt, melyet Teher állított az útjába.
A milliónyi kék lángocskából álló, vulkanikus hővel izzó, függőleges tűzfal hirtelen megszilárdult. Levágta a végtagot gazdája testéről, s annak éles végét rettentő precizitással hamuvá égette.
Vaják felvisított kínjában. Megégett lábcsonkját a melléhez szorította, majd kibontotta szárnyát, és felszökkent a levegőbe.
A varázslat most duzzadó tűzzsákká alakult körülötte, s egy pillanatra megtorpant, amint Teher előlépett a kőrakás mögül. Vaják kínok közt fetrengve ifjú ellenfelére bámult a tűzrétegen át. Előtte az ájult természetes hevert mozdulatlanul, nyakán füstölögve oszlásnak indult a levágott végtag lilás, élettelen kígyója.
Aztán a tűz oldalt szökkent, és belemerült az alagút sziklafalába. Vaják mintha óriási messzeségből kiáltott volna, aztán a hangja egycsapásra elnémult, amint a masszív szikla teljesen körbeölelte.
Csönd lett.
Teher érezte, hogy elméjében elül a viszkető, kaparó fuvallat. Megtapogatta a világot a Tartománytól elválasztó hártyát: a bőrfal szorosan zárt, hegek nem látszottak rajta. Munkáját bevégezte.
Teher egyszerre remegett a rettenettől és a győzelem mámorától, majd a Vaják áldozatának kiszemelt természetes sárkány fölé hajolt, s akaratának erejével lefeszítette róla a földhöz szögező, narancsszínű varázslatot. A varázs hátrahúzódott, belecsúszott a sziklapadlóba, s visszamenekült a Tartományba, eltűnt, mintha soha nem is létezett volna – és Teher ráeszmélt, hogy akaratlanul is apró rést nyitott a Tartomány falában, hogy a narancsszínű varázslat besurranhasson rajta. Az iszonyat és diadal furcsa érzelemkeverékétől fűtve elmosolyodott magában. Most már kezdek igazi kalandozóvá válni!
A mágia azonban még nem ért véget. A folyosó fala hullámzani kezdett, s egy hatalmas, megnyúlt sárkányláb vált ki belőle. A láb mintha maga is kőből lett volna; fehéren izzó, forró magma keringett benne vér gyanánt, a bőre pedig felrepedezett és recsegett, amint Teher felé nyúlt.
Kőkarmok zárultak a nyaka köré fájdalmasan, s a sziklamancs vonszolni kezdte a padlón. A sziklafal vészes tempóban közelített, és Teher diadala rémületbe csapott át, amint ráeszmélt, hogy Vaják még nem pusztult el.
Hirtelen minden összezavarodott, összefolyt előtte; hatalmas varázslat erejét érezte, ahogy Vaják keményen küzdött, hogy karmával megkapaszkodhasson a világban.
Tejszínű szikla töltötte ki látóterét, karma pedig csikorogva szántotta a kőpadlót, ahogy Vaják elemi erővel a falba rántotta őt.
Teher – logikus elméje tudtán kívül –, ösztönösen újra megnyitotta a Tartományt. Ezúttal másképp bánt vele – ahelyett, hogy kihúzott volna belőle valamit, ő maga merült el benne. Varázslatok ugrottak elébe féltékenyen, irigyelve Teher fizikai létezését. Kétségbeesett törtetéssel tülekedtek ki a világba, de ő visszatartotta őket.
Vaják gyengébben kapaszkodott a Tartományba, s Teher hirtelen ráeszmélt, hogy ellenfele haldoklik. Kétségbeesett támadása az utolsó volt életében; halálos, ha nem védekeznek ellene, összességében mégis hiábavaló. Teher könnyű félfordulattal kicsusszant ellenfele karma közül, s a Tartományon keresztül ellopakodott előle. Amaz csigalassúsággal követte, tehetetlenül csapkodta Teher egyre messzebb táncoló szellemalakját, mélyen a sziklában, olyan tereken át, melyek nem is léteztek. Fuldokolva evickélt a Tartományban, a varázsvilágban, mely hirtelen az ellenségévé vált. A Tartomány kiszívott belőle minden varázsenergiát, s végül élettelenül, tehetetlenül visszalökte a szikla gyomrába.
A szikla pedig befogadta őt, megdermesztette szívét, megfagyasztotta vérét, s elméjét a gyűlölet görcsös, halott bilincsébe zárta mindörökre. Vaják eggyé vált a kővel, sorsa beteljesedett: csak akkor érez majd újra tiszta levegőt, ha a hegy elmállik, elporlad, s eonok múltán felszínre veti az őrült sárkány kővé vált holttestét.
Egy pillanattal később Teher újra a saját testében ébredt, s lerogyott a folyosó padlójára. A levegő ritkán, anyagtalanul kavargott körülötte. Hatalmasnak érezte magát, olyannak, mint aki fáradás nélkül öregedett, mint aki tanulás nélkül nagyobb tudásra tett szert. A Tartomány nyugtalanul kuporgott elméje határán, vágyva-várva, hogy újra megidézze erőit.
Most nem, gondolta Teher. Sőt, soha többet, ha rajtam múlik.
A hatalom ízét gyorsan tovasodorták a gondolatai, s Teher a földön fekvő, lassan mocorogni kezdő természetes sárkány felé fordult. Mögötte a legyőzött ellenfél hatalmas, rojtos szélű lyuk volt csupán a falban. Vaják ezen a lyukon rántotta ki áldozatát a cellából, hogy megpróbáljon végezni vele.
Teher legalább azt megtudta, miért nem látott cellákat a folyosón: a cellák ajtó és ablak nélkül a hegy gyomrába mélyedtek, s csak varázslattal lehetett nyitni-zárni őket.
Elnézte az eszméletre térő Szilárdot... s látta, amint a fiatal természetes sárkány felüvölt, és szemébe vad téboly ül ki!
Teher mögé bámult, s amikor Teher is megfordult, látta, hogy a fal tejfehér, akárcsak a folyosó többi része, de ezen a ponton különös árnyék rajzolódik ki benne. Oldalt billentette a fejét, s hirtelen ráeszmélt, hogy belelát a sziklába. Az árny Vaják volt, bezárva a hegy mélyére. Arcára örökre ráfagyott a kimondhatatlan szenvedés. Teher újra szemtől szembe találta magát Vajákkal... pontosabban azzal, ami megmaradt belőle.
Megborzongott, és hátralépett. Elkerekedett a szeme. Még egy lépést tett hátra.
A Vajákot börtönbe záró szikla olyan volt, mint egy kristály, melynek egyetlen szépséghibája csak a varázssárkány beleszorult teteme. De nem, nem is kristály!
A folyosón ragyogó fényvarázslatok tündöklésében Teher hatalmas mészkőszobrot látott, cseppek és buborékok formájára szabott, áttetsző kőalakzatokat, egyenes csatornákat, melyek tejszerűen csillogtak. Hatalmas vízoszlopra emlékeztetett az egész, s ez volt a legesleggyönyörűbb mészkőszobor, melyet Teher életében látott.
Egy szépséges, kőből készült vízesés.

 

 

   11.   
Menekülés a fényre

Zordon hatalmas, vasszürke szárnyán suhant az alagutak bejárata felé.
Sietős volt a dolga. Amint azt remélte, a körútja során senkit sem talált. Biztos volt benne, hogy egyetlen természetes sem maradt a Hágón, s idegen sárkányok sem merészeltek elrejtőzni a kolónia elhagyott romjai között. Az Aether-hágó természetes sárkányai maradéktalanul eltűntek.
De ezek a látogatók – a varázsos és a természetes – valóban különös pár voltak. Zordon egyetlen percig sem hitte el a varázsos meséjét (Tejfel volt a neve, ha ugyan nem hazudott), de az ifjonc megemlítette a Vezért, így óvatosnak kellett lenni, hátha a történetnek legalább egy kis része valóban igaz.
Zordon hideg és fantáziátlan sárkány volt – sőt, büszkén viselte e tulajdonságait, mert míg az Aether-hágó többi varázssárkányának elméjét megbontotta az őrület, addig ő, Zordon, erős maradt és éber. S amikor a Vezér megérkezett, Zordon az elsők között állt a természetesek fölötti uralom terve mögé, az elsők között támogatta a varázsos hegemónia ábrándját.
Pontosan száz sárkány gyűlt össze a Nagyterembe azon az éjjelen, és ezek közül talán ha ötven lehetett teljesen ép elméjű. A többi ötven paranoiás őrült volt, s hamar külön csoportokra szakadtak; gyanakvó tekintetek villogtak, a levegőben valósággal remegett a feszültség. Nem volt vezetőjük, mivel az öreg Góliát néhány hónappal azelőtt belehalt elmebetegségébe; egyetlen sárkány sem foglalta el azóta a helyét.
A Vezér megérkezését már napokkal előre jelezte egy éber, szikár sárkány, aki Insissnek nevezte magát. A varázsosok különösnek találták őt, s bár aki csak találkozott vele, mindenki megesküdött rá, hogy nem lehet megbízni benne, mégis mindenki elhitte, amit Insiss arról a nagy Vezérről mondott, aki nemsokára látogatást tesz majd náluk.
– Ő majd megadja nektek a célt, amire áhítoztok – duruzsolta Insiss halk, behízelgő hangján, és senki nem értette, a Fekete Sárkány miért ezt a gyanús alakot küldte hírnökéül. És bár az Aether-hágó sárkányai nem bíztak Insissben, mégis felkészültek, hogy megérkezzen közéjük egy olyan sárkány, akiben igenis bízhattak; Insiss sikamlós hamissága olyan ravaszul nyitotta meg az utat a Vezér érkezése előtt, hogy azt egyetlen sárkány sem vette észre.
Ebbe a gyanakvó, reménykedő, egymás ellen áskálódó csődületbe suhant be a Fekete Sárkány. Nem az alagutakon, hanem a Tartományon keresztül érkezett közéjük, vakító fénylobbanás kíséretében, mely hatalmas alakját sötét árnyékként hajította elébük. A Nagyteremben összegyűltek egy sárkányként tátották el a szájukat, a Fekete Sárkány pedig begyakorlott könnyedséggel – mivel pontosan ugyanígy tett más varázsos telepeken is, mielőtt az Aether-hágóhoz érkezett volna – elfoglalta helyét az üres Főszéken, s kijelentette, hogy mától ő lesz a Vezér. Mindnyájan fejet hajtottak előtte, hiszen a Fekete Sárkány nemcsak hatalmas volt, de el is hozta nekik, amire oly régóta vágytak – az egységet, a közös célt, annak ígéretét, hogy végre tehetnek valamit azok ellen, akik annyira megkeserítették az életüket: a nyugati sziklafal természetes sárkányai ellen.
– Ma éjjel – jelentette ki a Fekete Sárkány ellentmondást nem tűrő hangon.
A támadást a éj leszállta előttre időzítették, s pontosan úgy ahogy a Fekete Sárkány megígérte, egyetlen, pusztító rohamban leigázták a természeteseket.
Zordon saját maga a „leigázni” szót szívesen helyettesítette volna az „elpusztítani” szóval. A Fekete Sárkány úgy határozott, hogy senkit sem szabad megölni, mindenkit börtönbe kell vetni, s ez volt az egyetlen parancsa, amivel Zordon nem értett egyet teljes mértékig. A Fekete Sárkány szava azonban törvény volt – ez a különös bánásmód valójában megingatott néhány kevésbé szilárd hitű varázssárkányt –, és Zordon eléggé hitt a Vezérben, hogy úgy vélje, mindez egy nagyobb, átfogó terv része, mely végül mégis a természetesek teljes kipusztítását eredményezi majd. Addig is bízott a saját erejében, elfogadta a Vezér uralmát, s elégedett volt azzal, hogy ő lehetett az Aether-hágó helyőrségi parancsnoka.
A varázsos népesség túlnyomó részét a Vezér két nappal később magával vitte dél felé, s három sárkányt helyezett Zordon parancsnoksága alá – Vajákot, Cécót és Kohót. A rábízott hármast összességében sem lehetett túlzottan okosnak mondani, de eléggé hatékonyak és kegyetlenek voltak. Sajnos az őrületük a természetesek őrzése közben csak még jobban megerősödött. Egyedül Vajákban lehetett némileg megbízni – ám az őrület végül őt is elragadta, amíg Zordon távol volt. Zordon még ekkor sem aggódott; a Vezér magas beosztást ígért neki a tisztjei között, ha majd végre meghívhatja őt az új fellegvárba, messze délen. A Vezér arrafelé vezette az Aether-hágó varázssárkányainak többségét... hiszen ott rejtőzött a varázsosok jövője.
Nemsokára meg kell ölnöm ezt a hármat is, fontolgatta magában Zordon, miközben a barlangbejáratok felé közelített. Amíg a Vezér új parancsot nem küld, magam is elboldogulok.
De ezek az új sárkányok, ezek az utazók, ezek még bajt okozhatnak. Zordon biztosan tudta, hogy elég könnyen el tud velük bánni, két nyomorult ifjoncról lévén csupán szó, ám mégis volt bennük valami, amitől... megrettent.
Megrettent?! Zordon szívében nincs helye a félelemnek!
Valami mégsem volt rendjén. A halál illata szivárgott az alagutakból, s Zordon haragba fordította át a félelmét. Túl sokáig volt távol.
Megfeszített karma begörbült a levegőben, ahogy felkészült, akárki is várjon rá odabent. Halálos tüskéi haragosan meredeztek a hátán, a szárnyának élét pedig fűrészfogas harci varázslat vonta be.
Egyre növekvő haraggal, sietve besuhant az alagutak sötétjébe.

 

– Egy kőből készült vízesés! – suttogta Teher izgatottan. – Én meg kis híján elsétáltam mellette!
Hátat fordított az áttetsző szoborcsoportnak – a Tartományban tett korábbi útja során megtudta, hogy az alagútnak azon az oldalán egyetlen cellát sem fog találni –, s megpróbálta a szemközti fal szikláját. A feladat nehéznek bizonyult, mivel a sziklát átszövő varázsháló sűrű volt és bonyolult. Teher varázsos érzékeit eltompította valami, elméjében csak elmosódottan rajzolódott ki a kép. Egy cella rejtőzött a fal túloldalán, az bizonyos, de miért volt ennyire mély, miért látszott ennyire homályosan? Tompának tűnt az egész, mintha csak...
– Hiszen víz alatt van!
A cellát megtöltötte a víz! Hát persze! Teher kétségbeesett pillantást vetett a falból kirobbantott kövekre, melyek a Vaják ocsmány varázslatától az imént megmentett természetes sárkány cellája előtt hevertek szanaszét. A fiatal természetes közben feltápászkodott a földről, és leplezetlen rosszindulattal bámult Teherre – de tekintetébe félelem is vegyült, s ez legalább visszatartotta attól, hogy támadjon. Tehernek nem volt most rá ideje. Gondolatban összevetette a falon át megpillantott, vízzel elárasztott szoba képét a földön heverő törmelékével – megfigyelte a szikla repedéseit, a cella és a folyosó közötti fal vastagságát, a repedések alakját. Aztán anélkül, hogy levegőt vett volna, mélyen benyúlt a sziklába, s hatalmas energianyalábot fúrt az alagút falába. Kört vágott a mészkőfalban, s a kihasított sziklahengert mélyen betolta a Tartományba, ahol az szinte azonnal semmivé foszlott, atomjaira bomlott az éhes varázsenergiák tombolásában. A Tartomány megböffent és füstölgött, de Teher ismét összezárta a hártyán ejtett sebet.
Egyre könnyebben megy, minden egyes alkalommal; bárcsak ne így lenne!
Aztán egy pillanatig mintha az idő is megtorpant volna: henger alakú nyílás fúrta át a falat egészen a benti celláig, s mögötte előbukkant a vízfal. Egy darabig tétovázni látszott, de a természetes világ végül utolérte a mágiát, s a víz hatalmas löketben kiáradt a cellából, nyakon öntötte Tehert és Szilárdot, majd kanyarogva elindult lefelé, a hegy ismeretlen mélységei felé. A vízsugár élén hab és sziklatörmelék utazott, nyomában pedig két sárkány böffent ki. Fáztak és átáztak, de örömmel kapkodták a levegőt, mert ráeszméltek, hogy még mindig élnek.
– Teher! – kiáltotta Jószerencse, ahogy nekitoccsant a barátjának.
A két sárkány egymásba kapaszkodva elgurult, s tompa puffanással megállapodott a kő vízesés tövében. Prüszköltek és köhögtek, aztán nevettek és játékosan összeütötték a fejüket. A víz hamar leapadt körülöttük, s mindketten egyszerre néztek hátra a a sziklafalba fúrt lyukra.
– Gondolom, most először varázsoltál ilyesmit! – mondta Jószerencse vidáman.
Aztán újra nevettek és megölelték egymást, körbetáncoltak a vízben. Időbe tellett, amíg lassan szétváltak, és lihegve, vigyorogva, hitetlenkedve csóválták a fejüket, hogy végül újra összetalálkoztak.
– Nem egészen – hangzott Teher halk válasza, de a fáradt mosoly semmit sem mondott Jószerencsének. Úgy tűnt, mintha Teher megöregedett volna, de Jószerencse örömét jelen pillanatban semmi sem árnyékolhatta be.
Képes rá, hogy kivigyen minket innen, gondolta meggyőződéssel. Tehernek megvan hozzá az ereje!
– Majd később mindent elmesélek – tette hozzá Teher, amikor meglátta, hogy Jószerencse nyelvén már feltolul az ilyenkor szokásos kérdések özöne. – De addig is most azonnal...
– Szilárd!
– Fátyol!
Jószerencse és Teher ismét megfordult, hogy szemtanúi legyenek egy másik nagy találkozásnak. Fátyol olyan szorosan ölelte reszkető öccsét, hogy a pufók sárkány szeme valósággal kidülledt, rövid lába felemelkedett a földről. A két természetes vad, boldog táncban körülviharzott az alagútban, majd végül lihegve, vidáman megállapodtak Teherék előtt.
– Jószerencse! – lihegte Fátyol. – Szilárd jól van. Ő pedig...?
– Teher – bólintott Jószerencse, és végigmérte Szilárdot.
A fiatal természetes Teherre vetett pillantásából világosan látszott, hogy Szilárd nem kedveli a varázsosokat – sem ezt az egyet, sem pedig a fajtájukat általában. Ami Tehert illette, ő látszólag nem törődött Szilárd ellenséges tekintetével, hanem inkább megpróbálta a többieket végigterelni a folyosón.
– A bemutatkozásra, attól tartok, várni kell, de ha lennétek olyan kedvesek, és elindulnátok a mutatott irányba, akkor menet közben nyugodtan kideríthetnénk, hogy ki kicsoda. Ám sietnünk kell, igyekeznünk kell. Kérek mindenkit, hogy szíveskedjen sietni, nincs vesztegetni való időnk.
Izgatottsága átragadt a többiekre is, s mielőtt ráeszméltek volna, mit is csinálnak, Jószerencse és Fátyol máris Teher előtt siettek a folyosón. Csak ekkor hallották meg Szilárd kiáltását. Hátrafordultak.
– Nem megyünk sehová a többiek nélkül! – kiabálta Szilárd. Továbbra is a vízesés előtt állt.
Teher, Jószerencse és Fátyol egyszerre torpantak meg.
– Igaza van – mondta Fátyol azonnal. – Hogyan is képzelhettem? A szüleink, a barátaink... Jószerencse, azt mondtad, talán az édesanyád is itt van...
Ennek hallatán Teher kérdőn pillantott Jószerencsére, de a barátja megcsóválta a fejét. Majd később elmondom, mondta a mozdulata, miattam ne aggódj.
– Teher? – mondta Jószerencse olyan hangsúllyal, ami tudatta társával, hogy teljesíteni fogja, bármit is kérjen tőle.
Bizalma meghatotta a fiatal varázssárkányt. Egy pillanatra nem is tudta, mit mondjon, de ösztönös, józan esze végül felülkerekedett, s nem szólt, hanem inkább cselekedett.
Odalépett a folyosó cellákat rejtő falához, és fejét a falnak támasztotta. Érezte, hogy a szikla belsejében még mindig működnek szakadt, viharvert varázslatdarabok – csak most ismerte fel, mekkora kárt okozott a börtönszint varázsrendszerének azzal, hogy bezárta Cécót és Kohót az őrszobába. A varázslatok rendszere túl bonyolult volt az idő rövidségéhez képest, így Teher azt tette, amit tehetett: kikapcsolta az egészet. Egyben talált a Tartományban egy olyan varázslatot, amely millió apró lyukat fúrt a sziklába a cellák körül. Annyit nem, hogy a szikla jelentősen meggyengült volna tőle, de annyit talán igen, hogy a bent rekedt sárkányoknak jusson levegő; csak remélni tudta, hogy sikerült az összes cella falát kilyuggatnia.
– Idehallgassatok – mondta, és sarkon perdült. – Leállítottam az áradást, és a barátaitoknak van levegőjük. Most csak ennyit tehetek, bár biztos vagyok benne, hogy nagyon örülnétek, ha mindenkit megmentenék. Ám hinnetek kell nekem, ha azt mondom, hogy nincs idő – ha maradunk, talán ki tudom szabadítani még néhány társatokat, de aztán mindnyájan csapdába esünk, mint a patkányok, ha Zordon visszajön, és higgyétek el, nem fog akkor számítani, hogy hányan leszünk szabadok – mindenkit megöl majd. Erről jut eszembe, abban sem vagyok biztos, hogy a barátaitok némelyike nem lincselne-e meg engem az első pillanatban, tekintettel arra, hogy a varázsosok mit műveltek velük.
– Beijedtél, mi? – gúnyolódott Szilárd.
– Szilárd! – sziszegte Fátyol. – Igaza lehet. Jószerencse azt mondta, hogy...
– És ez itt Jószerencse, igaz? – vágott a szavába Szilárd, hangjában olyan keserűséggel, ami igen sokat elárult. Nyilvánvaló ellenszenvvel mérte végig Jószerencsét.
– A kérdésedre válaszolva – folytatta Teher –, igen, valóban beijedtem. És neked is félned kellene Zordontól, és attól, hogy mit művelne veled, ha sarokba szorítana idelent, mivel meglehetősen biztos vagyok benne, hogy az sokkal rosszabb lesz akárminél, amit Vaják kitalálhatott.
A mondatát úgy fejezte be, hogy haragosan a vízesésbe fagyott alakra mutatott. Jószerencse és Fátyol összeráncolták a homlokukat, majd gyors lélegzetet vettek, amikor rádöbbentek, hogy egy kőbe fagyott sárkány szenvedő arcát bámulják. Szilárd megborzongott, amikor meglátta mindörökre sziklába zárt támadóját.
– Mit...? – kezdte Jószerencse, de Teher félbeszakította.
– Később majd ezt is elmesélem. De most induljunk, ki kell jutnunk azonnal, nincs vesztegetni való időnk!
– A mi életünk már csak ilyen – vont vállat Jószerencse. Fátyol szemébe nézett, s bizalmat látott a lány tekintetében, és ettől a szívverése is elállt egy pillanatra.
Megbízik bennem, velem jön! Vajon ő is szeret engem, lehetséges lenne? Fátyol tekintete mélyén valahol megtalálta a választ, s a válasz megadta neki az elszántságot, amire szüksége volt.
– Akkor induljunk – mondta, s tekintetét nem vette le Fátyol szeméről. – Ha most kijutunk, talán később megmenthetjük a többieket. Egy darabig úgyis biztonságban lesznek – Zordon minket akar elsőnek elkapni. Fátyol?
Fátyol behunyta a szemét, és bólintott.
– Szilárd? – kérdezte Teher.
A duci, fiatal sárkány egyik szárnyáról a másikra támaszkodott, és végül tompa hangon, óriási erőfeszítéssel megszólalt.
– Veled megyek, Fátyol, már csak azért is, hogy megvédjelek ettől a két pondrótól. De visszajövök – erre megesküszöm!
– A modorod hallatán kezdek arra gondolni, talán mégsem kellett volna megmentenem az életedet – vágott vissza Teher nyilvánvalóan rossz humorérzékről téve tanúbizonyságot. – Arról már nem is beszélve, hogy útitársammá fogadjalak!
– Teher, ha ki akarunk jutni innen, akkor azt javaslom, fejezd be a csipkelődést, és vezess minket! – csattant fel Fátyol.
Teher hátralépett kettőt, és megrázta a fejét, mintha csak pofon ütötték volna. Fátyol zordan rábámult.
A fiatal varázssárkány azonban gyorsan visszanyerte büszkeségét, és sietve elindult a folyosón. A három természetes alig bírta a tempót. Jószerencse magában mosolygott, örült, hogy újra Teher mellett lehet, még akkor is, ha óriási veszélyek leselkednek rájuk. Azt remélve, hogy elnyerheti Fátyol öccsének bizalmát, hátrafordult, és megeresztett egy mosolyt a mögöttük bukdácsoló Szilárd felé, de a durcás sárkány csak sötét pillantással válaszolt.
Az elosztókamrában érték utol Tehert.
Itt Teher szembefordult Fátyollal és Szilárddal. Lehalkította a hangját.
– Varázsos vagyok, és higgyétek el, a barátotok is – mondta sietve. – Csak egyetlen ellenfelünk van, de gyanítom, hogy ő erősebb, mint mi négyen együttvéve; erősebb, mint a Hágó összes természetes sárkánya, ami azt illeti.
– És mi van a többi őrrel? – kérdezte Jószerencse.
– Csak hárman voltak. Vajákot megöltem – felelte Teher, és meglepődött, hogy semmit sem érzett, amikor ezt kimondta. – A másik kettő – Cécó és Kohó – az őrszobában alszik, és bezártam őket; mostanra már kemény szikla veszi körül mindkettőjüket. Szerintem Zordon először az őrszobába megy, és eltölt egy kis időt, amíg bejut oda – legalábbis ezt remélem. Így mögénk kerül majd, mi pedig közben megpróbálunk átjutni a...
Teher tétovázott.
– Átjutni a micsodán? – kérdezte Jószerencse.
– Semmin – hazudta Teher, és megremegett, amint eszébe idézte a kijáratokat védő varázslatokat. – Majd elintézem a dolgot, ha odaérünk.
Fátyol észrevette a Teher hangjában megbúvó bizonytalanságot. Végtére ő is csak sárkány, gondolta.
– Hogyan találtál meg minket? – kérdezte sietve.
Teher varázstudása és hétköznapi viselkedése felkeltette az érdeklődését, s akaratlanul is szimpatikusnak találta a fiatal varázssárkányt.
– A tündérek mondták – válaszolta Teher. – Ti bíztátok rájuk az üzenetet?
Fátyol és Jószerencse összenéztek, aztán Fátyol megrázta a fejét.
– Nem. Kis időre láttunk ugyan tündéreket az ivóvízben, de aztán eltűntek. Alig néhány másodpercig lehettek ott.
– Nos, ezek szerint ennyi elég is volt, mert az ő segítségükkel sikerült megtalálni benneteket.
– Ezt meséld a többieknek – jegyezte meg Szilárd haragosan.
– Úgy vélem, ezt egyszer már megbeszéltük – vágott vissza Teher. – Hidd el, én is legalább annyira gyűlölöm ezt a helyzetet, mint te. És most mindenki maradjon csöndben. Meg kell állapítanom, hogy Zordon visszajött-e már.
Intett a társainak, hogy maradjanak a folyosón, ő maga pedig besétált az elosztókamrába. Száraz szellő fújt a széles, felszíni alagút felől, s virágok illatát sodorta az élettelen sziklabarlangba. A halvány falak gyöngyházfénnyel csillogtak a plafon közelében lebegő varázsfényben.
Semmi sem mozdult.
A börtönszintre vezető alagút csöndesen, üresen ásított.
A hegy belsejébe vezető másik két alagút nem volt más, csak két fekete lyuk.
A felszínre vezető folyosó mélyét moccanatlan sötétség borította.
Hol járhat Zordon?
– Szerintem... – kezdte Teher, de a szellő hirtelen erős léglöketté változott, mely váratlan dühvel robbant be a kamrába.
Teher az alacsony mennyezet alatt lebegve a falhoz tuszkolta társait. A virágillatot hamar elnyomta a tűz és verejték szagával keveredett áporodottság. A gyönge szellő harapós széllé, majd zúgó, fütyülő orkánná erősödött. Visszhang visszhangra halmozódott az egyre hangosabban bömbölő szélviharban.
A beáramló erő egyetlen, tomboló porviharrá egyesült, s a négy szökevény visszahúzódott az árnyékba. A fojtogató levegő szédült tempóban, üvöltve rohant el mellettük, s nyomában berobbant a barlangba Zordon. Hőség remegett, a tűzvihar forrósága.
Egyetlen pillanattal később minden újra csöndes volt, mert Zordon tomboló hurrikánként továbbszáguldott, s bevetette magát az őrszoba felé vezető alagútba. Ám e rövid pillanat emléke mindörökre beégette magát a négy sárkány agyába: Zordon ugyanis repülve közelített. Kitárt szárnya jóval szélesebb volt, mint a folyosó, amelyben repült, s ahol beleütközött a falakba, ott a szárnya élén ragyogó, kékes varázstűz ízzé-porrá zúzta a sziklát. Nyomában megfeketedett, megégett az alagút, s az oldalfalakból kimart sziklák füstölgő törmeléke jelezte útját.
És (bár elméje ekkor még nem bizonyosodhatott meg róla) az arcára kiült a zord felismerése annak, hogy utolsó két foglya megszökött.
Egyedül haragjának vaksága mentette meg Teher, Jószerencse, Fátyol és Szilárd életét. Átszáguldott a barlangon anélkül, hogy észrevette volna őket!
– Nyomás! – sziszegte Teher, s a szökevények egyszerre ugrottak ki búvóhelyükről.
Félig repülve, félig futva száguldottak a széles kivezető alagútban, mely Zordon levegőt-sziklát áthasító, hihetetlen röpte után mostanra még szélesebbé vált. Teher repült elöl, mögötte Jószerencse és Fátyol sietett. Az ugrások és suhanások között Jószerencsének valahogyan arra is jutott ideje, hogy megcsodálja a Fátyol szárnyát díszítő csodás, vörös és okker színeket.
Szilárd zárta a sort. Szégyellte, hogy menekülnek, de szívét rettegés mardosta.
Valahol előttük napfény szüremlett be az alagútba, és szabadulást ígért. A falak megpörkölődtek és felhasadtak Zordon nyomában; a padlót hatalmas repedések hasították széles, vigyorgó szájakként. A szikla nyögött és reszketett, ahogy a hegy súlya ránehezedett.
A természetesek számára veszélyes utazás volt ez, mert míg Teher mindig a biztonságos középúton haladt repülővarázslata segítségével, addig a többiek csak a szárnyukra hagyatkozhattak, melyet azonban nem tudtak teljesen kiterjeszteni, maradt hát a futás, ugrálás és imbolygás. Örültek, ha néha kicsit szabadon vitorlázhattak egy egyenes szakaszon, s magukban szitkozódtak, amint a sziklafalak állhatatosan csépelték a szárnyuk végét a kanyargósabb részeken. A fény lassan, nagyon lassan közeledett.
A hátuk mögül robajlás hallatszott. Zordon visszafordult.
Közben elérték a labirintust. Ellenségük vad rohanása most az előnyükre szolgált, mert Zordon ahelyett, hogy végigjárta volna a labirintust, egyszerűen új alagutat fúrva átvágta magát rajta, mintha a szikla nem lett volna más, csak puha tengeri szivacs. Az új alagút nyílegyenesen vezetett a felszín felé. A falakból áradó hőség égette a bőrüket, de a folyosó végén apró fényszikra tudatta, hogy ott már a napfény vár rájuk.
Teher visszanézett a társaira, és feszülten hallgatózott, hogy megítélje, mennyire gyorsan közelít a Zordon tomboló rohanása által keltett robaj. Ezt aztán összevetette a kijárat távolságával.
Az eredménynek pedig egyáltalán nem örült.
Lelassított, majd hirtelen megtorpant, s egyetlen szárnycsapás nélkül, lebegve megállt repülővarázslatán. A társai összetorlódtak mögötte, s kénytelenek voltak megállni a fájdalmasan forró sziklán, mert Teher szétterjesztett szárnya elzárta előttük az utat.
– Mi a jó...?! – tört ki Szilárd, s kieresztett karmával sietve megmarkolt egy kiálló, füstölgő sziklaperemet. Forró szél nyomult a hátukban.
– Oda befelé! – parancsolta Teher, s az egyik oldalsó alagútra mutatott. Aztán Jószerencséhez fordult. – Az első jobbra, az első balra, a második balra, az első balra, az első balra. Aztán várjatok meg a kijárat előtti kanyarnál. És semmi körülmények között ne merészeljetek nélkülem kimenni a szabadba. Ismételd meg!
Jószerencse szóról szóra elismételte. Amióta az Aether-hágó elhagyott fészkei között vitába szálltak egymással, Teher megkomolyodott, Jószerencsének pedig meg sem fordult az agyában, hogy kétségbe merje vonni barátja utasításait; ez most már Teher kalandja volt.
– De már látjuk a fényt – tiltakozott Fátyol, és előremutatott.
– Bíznunk kell benne – mondta Jószerencse, s Fátyolt is, Szilárdot is betuszkolta az oldalfolyosóba. – Vigyázz magadra – szólt oda varázsos barátjának.
Teher csöndesen bólintott – majd eltűnt. Jószerencse megcsóválta a fejét. Úgy tűnt, mintha Teher hirtelen felismerte volna saját erejét, és a gondolat, hogy a barátja ugyanolyan erős lehet, mint az eddig látott varázssárkányok, félelemmel töltötte el a szívét. De aztán saját szavai csendültek meg a fülében:
– Bíznunk kell benne.
– Megbízom benned, Teher – suttogta.
Kék fény világította be az alagutat. Jószerencse visszahúzódott, Zordon pedig másodszor is eldübörgött mellette. A varázsos parancsnok ezúttal lassabban repült, tudatosabban és sokkal-sokkal fenyegetőbben. Hatalmas szusszanásokkal szimatolta a levegőt, s Jószerencse csak remélhette, hogy a varázs-szaggatta fal füstje elég arra, hogy elrejtse a félelmük szagát. Visszahúzódtak hát a megtépázott labirintusba, és hallgattak, akár a sír.
Ezek az alagutak szűkebbek voltak és kellemesen hűvösek. Jószerencse haladt elöl. Pontosan követte Teher útmutatását, mígnem az eddig csak tompa messzeségben látott napfény teljes ragyogással töltötte ki az alagutat.
– Még nem szabad kimennünk – figyelmeztette őket Jószerencse, s megállt az utolsó folyosókanyarulatnál. Szilárd azonban a megmenekülés kilátásától megrészegedve, türelmetlenül elrohant mellette, és befordult a sarkon. Fátyol utánanyúlt, s csak kevésen múlt, hogy elkapja öccse ide-oda imbolygó farkát.
– Ne! – sikoltotta.
A vakító napfény körülfolyta Szilárd kifelé siető alakját.
– Minden rendben, Fátyol! – kiabálta öccse a kanyaron túlról. – Nincs itt semmi, amitől...
De szavait félbeszakította egy éles csattanás, s egy túlvilági mordulás, amit Teher már bizonyára felismert volna. A mocsárbűz elborította Jószerencsét és Fátyolt, amint gyorsan befordultak a sarkon, előre rettegve attól, amit esetleg látni fognak.
A könnyeztető erővel szembetűző napfény előtt kirajzolódva, kitárt szárnnyal lebegett a levegőben Szilárd. Pókhálóhoz hasonlító, izzó tűzfonalak tartották fogva, körülötte pedig émelyítő, sárga színnel fortyogott, bugyborékolt a szikla, mintha valami vulkanikus pokolszörnyet készülne megszülni.
– Segítsetek! – sikoltozta Szilárd.
Jószerencse és Fátyol azonban tehetetlenek voltak.

 

Teher belemerült a Tartományba.
Átrepült a zajos varázslatok rémálmai között, s kibukkant a Zordon által vágott alagút végén, nem messze a kijárattól.
Könnyed mozdulattal kikapcsolta az őrzővarázslatot.
Itt jég volt a védelem: ha valaki megpróbálna áthaladni rajta, azonnal jéggé fagyna, majd elemésztődne a sokfogú szájban, amellyé az alagút változna. A Tartományból előhalászott ellenmágia megfordította a fagyasztóhatást, és tétlenségre kárhoztatta az őrzőmágiát.
A legfélelmetesebb akadályt így Teher könnyedén elhárította.
– Csak vigyázz, Teher – mormogta magában. – A túlzott önbizalom is végzetes lehet.
Aztán a szomszédos alagútbejárat felől meghallotta Szilárd kiáltozását.
– Segítsetek!
Az ördögbe is, gondolta, ezt az alakot állandóan meg kell mentenem?
Oldalvást libbent a kiáltás irányába – és Zordon ebben a pillanatban rontott ki abból az alagútból, ami előtt Teher az imént lebegett.
Karma elkapta Teher bal szárnyát, s mélyen belehasított a finom hártyába. Teher felkiáltott kínjában, vére olvadt aranyként fröccsent a levegőbe. Megperdült a levegőben, s a varázsenergia felhevítette testét, ahogy megpróbálta visszanyerni fölötte az uralmát.
Kénytelen volt csapni egyet a szárnyával, így Zordon karma még mélyebbre hatolt. Teher szembefordult csupa fog, csupa tüske ellenfelével, s a Tartomány tüzével hatalmas csapást mért az arcára. Orgonaszínű lángok világították be a kanyont napnál is fényesebben, s Zordon eleresztette áldozatát. Teher feljebb emelkedett.
De amint a tűz eloszlott, a hatalmas sárkány vicsorogva kibukkant alóla, s meggyengült ellenfele után vetette magát. Szárnya vadul csapkodott, lábáról varázsszikrák záporoztak, karmai megnyúltak, fogai megélesedtek. Nyakán több száz éles, fűrészes horog jelent meg. Teher tátott szájjal bámulta a szeme láttára alakot váltó Zordont.
Mégis a többiek jártak az eszében.
Szeme sarkából mozgást látott az egyik alagútkijáratban. Fények villogtak, s morgás remegtette meg a sziklát; az őrző varázslat működésbe lépett.
Teher felnyögött, majd megfordult a levegőben, és nyílként suhanni kezdett az alagútban vibráló sárga fény felé. Zordon elébe vágott, s nem sokkal a sziklapárkány előtt elkapta ellenfelét, kitátott szájjal, torkában éhesen bugyogó lángokkal.
Teher ezúttal készen állt. Felnyitotta a Tartomány oldalát, a lángok pedig ártalmatlanul beözönlöttek a résen, s szétoszlottak odabent.
Zordon felüvöltött haragjában, és szárnyát Teher köré fonta; most egyedül az ő repülővarázslata tartotta fent mindkettejüket. Teher ráharapott ellenfele szárnyára, s keményen szorította, miközben leszédültek a párkányról. Szélben táncoló, összefonódott, csillogó bőrlabdacs, benne két sárkány, mindegyikük ellenfelét szorongatva, mindegyikük az életéért küzdve. Levegőben hánykolódó közelharcukat teljesen eltakarta Zordon hatalmas szárnya, mely tojáshéjként ölelte körül őket. Néha-néha felvillanó fények sütöttek át a bőrszárnyon, s ilyenkor az erek sötét hálózattal rajzolódtak ki a narancs bőrön.

 

Az alagútban, a kijárathoz közel, Szilárd elvesztette eszméletét. A foglyul ejtő fényháló szorosan körülfonta a nyakát, s torkánál lila színben játszott a hús. Teste néha-néha megrándult, ahogy hatalmas robbanások rázkódtatták meg az egész alagutat.
Fátyol tehetetlenül nézte, amint hatalmas sziklabuborék buggyan elő a padlóból, majd nedves cuppanással felhasad, s a kiáradó, sárga fényben felfedi rettentő tartalmát. Milliónyi pókszerű lény tülekedett elő a buborékból, s élő szőnyegként egyetlen szempillantás alatt elözönlötték a padlót. Aztán a testük lassan összeolvadt, mintha így adnának életet egy hatalmasabb, még ocsmányabb szörnyetegnek, melynek igazi kinézetét Fátyol még elképzelni sem merte.
Rémülten bámulta a szörnyűséges születést. Aztán árnyék takarta el a Szilárd ernyedt alakja mögött ragyogó égboltdarabkát. A felcsapó, vakító varázsfény elhomályosította a napot is, amint Zordon a kinti sziklapárkány előtt megütközött Teherrel. Fátyol zsenge gyermekkora alatt nem készülhetett fel ekkora szörnyűségre – mégis rádöbbent: lelke legmélyén tudta, hogy ez fog következni, tudta attól a pillanattól kezdve, hogy Szilárddal együtt szemtanúi voltak a Fekete Sárkány eljövetelének. És nem tehetett semmit, hogy segítsen az öccsén.
Jószerencsére nézett, s látta, hogy az ő szemében is ugyanaz a kérdés izzik: Ennyire gyengék vagyunk, hogy a varázslat mindig legyőz minket? Hát semmit sem tehetünk?
Fátyol a tündérekre gondolt, de az ő mágiájuk a vízé és a földé volt. Aztán az öccse iránti szeretetére gondolt, de most az sem segíthetett. Aztán a Fekete Sárkányra gondolt, és szíve elkomorult.
De ameddig Fátyol gondolkodott, Jószerencse cselekedett.
A ki nem pukkant buborékok most lanyhulni látszottak, mintha beletörődtek volna abba, hogy egyikük már megnyerte a földöntúli vetélkedőt. A milliónyi kristálypók egyetlen, nagyobb lénnyé kezdett összeállni, az új lény sárga szikrákat szóró körvonala azonban még bizonytalan volt.
A legyőzött buborékok visszahúzódtak, s végül kiderült, mekkora pusztítást okozott a Tartomány energiája az alagútban. A padlót és falakat teljesen felhasogatták a repedések; a kanyargó mennyezet fejjel lefelé fordított, kiszáradt tófenéknek tűnt, az alagút bejáratánál pedig hatalmas szikladarabok váltak le a hegyről, s zuhantak le az alant fortyogó folyóba. A helyükben megnagyobbodó bejáraton most vastag, kövér sugarakban ömlött be a napfény. A fejük fölött maga a hegy recsegett-ropogott.
Az egész alagút forogni kezdett, s a sziklák mindenhol széthasadtak, elváltak egymástól.
De Jószerencse nyugodt volt.
Mintha csak egy rémálomban történne minden, a pókok hatalmas, kitines tömeggé olvadtak össze. Fogak bukkantak elő a szörnyeteg alakot öltő szájából. És bár ez a kimondhatatlan szörnylény lassan elindult Szilárd felé, jószerencse rádöbbent valamire.
A lény már születése közben is folyamatosan veszített a mágiájából.
Varázserő hozta ugyan létre, de ő maga nem volt varázsos. Minél nagyobbra nőtt, minél jobban átkúszott a fizikai létbe a maga ki tudja milyen, ocsmány világából, úgy csökkent a mágiája is.
A testéről lepattanó szikrák fokozatosan fogyasztották az erejét; a lény szó szerint varázserőt izzadt; és létének minden egyes újabb pillanatával kevesebb maradt neki. Minden egyes pillanattal egyre inkább evilágivá, egyre valóságosabbá vált.
És én is valóságos vagyok!
Jószerencse nem torpant meg, hogy átgondolja mindezt. Tudta, hogy az ösztön nem állna meg az elemzés fényében. De talán most felismerte a súlyos igazságot a mágia erejével kapcsolatban – felismerte a mágia gyenge pontját.
Ha igaza van...
A remény rettegő kiáltásával előrevetette magát, de nem a szörny, hanem a repedezett plafon felé. A hatalmas, idomtalan pók most feléje fordult, de olyan lassúsággal, mely elárulta, milyen tompaagyú borzalom is volt. Jószerencse az utolsó pillanatban behúzta a fejét, és érezte a fájdalmat a hátában, amint nekicsapódott a rogyadozó mennyezetnek. Éles reccsenés tudatta vele, hogy az egyik gerinctüskéje eltörött. De sebaj. A lény zavartan horkant egyet.
Jószerencse a padló és a mennyezet között pattogva a Szilárdot fogságban tartó háló felé tartott, az alagút azonban egyre jobban meggyengült az állandó ugrálástól. A háló fényszálainak némelyike kinyúlt, s átölelte, de csak gyöngén, mintha valami más erő visszafogta volna őket. Jószerencse hátsó lábával megragadta, s magához szorította Szilárdot, majd mindketten visszapattantak a szörnylény felé.
– Kifelé! – kiáltotta a félelemtől valósággal megdermedt Fátyolnak.
Kiáltás közben meglendítette a farkát, és belecsapott a szörnyeteg képébe. A szörnypofa darabokra szakadt, a szilánkok pedig szempillantás alatt apró pókokká változtak, majd semmivé olvadtak a levegőben.
Az alagút megroggyant, kövek záporoztak a mennyezetről. Jószerencse ellökte magát a vergődő, fej nélküli szörnyetegtől. Szárnyával keményen csapkodott, hogy saját testén felül még Szilárd tehetetlen tömegét is a levegőbe emelhesse, karmos lába pedig elrugaszkodás közben újabb seregnyi kis pókot kapart le a szörnyetegről. Fájó izmokkal, Szilárd jókora testével terhelten, botladozva, kúszva-mászva-repülve elindult kifelé a záporozó sziklák között.
Fátyol!
Hátranézett. A lány alig látszott, tehetetlenül toporgott a szörny maradványainál. A szörnyeteg teste most már saját magát pusztította a petyhüdt varázsfonalak között, sok apró robbanással, fokozatosan húzódott vissza a fizikai létből. Jószerencse ledobta a párkányra az ájult Szilárdot, és visszafordult. A lehulló törmelékek között visszasuhant Fátyolért, átkarolta, s maga előtt lökdöste a fény felé, miközben körülöttük mintha az egész világ egyetlen, végtelen kőzáporrá változott volna.
– Nem bírom... – lihegte Fátyol.
– Muszáj! – csattant fel Jószerencse. – Nézd, már majdnem kiértünk!
Sziklafüggöny szakadt le mögöttük. Jószerencse egy utolsó, kétségbeesett lökéssel kitaszította Fátyolt a levegőre, majd maga is utánaugrott, s csak hajszállal kerülte el a lezúduló köveket. Az alagút végleg megadta magát a hegy nyomásának, s mindörökre lehunyta fekete, vak szemét.
Porfelhő robbant mögöttük, a sziklapárkány megremegett, leomlással fenyegetve. Mély, fülsiketítő dobbanások hallatszottak: a hat másik alagútbejárat is összezárult. A szikla vad remegése fel-feldobta a sárkányokat a levegőbe. Úgy tűnt, mintha az egész kanyon a pusztulásba omolna, de nem, a sziklafal mégis egyben maradt, s a párkány, amin álltak, vészesen megdőlt ugyan, mégis kitartott.
A porfelhő kiözönlött a szakadékba, megtöltötte a levegőt, és elhomályosította az égboltot, a remegés pedig fokozatosan – nagyon, nagyon lassan – csillapodni kezdett. Jószerencse tekintete végigpásztázta a mélységet, és... igen, ott voltak!
Szíve megdermedt. A porfelhő elfedte az apró részleteket, de a kicsiny, ernyedten fekvő alak fölé tornyosuló, hatalmas árnyék csak Zordon lehetett az ájult, kiszolgáltatott Teher fölött. Teher nem mozdult, tehetetlenül függött a levegőben valami láthatatlan varázslat hátán. Zordon körülrepülte áldozatát, és semmi kétség, hogy esze az alkalomhoz illő kínzáson járt – teste újra megváltoztatta alakját.
Emlékezetes gyilkolást akart.
De ahogy a porfelhőn áttetsző szellemalak kitátotta száját, hogy rávesse magát áldozatára, a levegő kavarogni kezdett, s Jószerencse ismét úgy érezte magát, mint aki álmot lát.
Elmosódott, sötét folt zavarta meg a porfelhőt. Odafentről zúdult le a dermedt csendből, s egy röpke szempillantás alatt már el is tűnt, elnyelte a por szürkesége.
Mégis megváltást hozott.
Zordon feje úgy zuhant le a testéről, akár egy darab kő. Széles szárnya reszketegen belecsapott még a levegőbe, egyszer, kétszer, aztán elernyedt, összecsukódott, s a hatalmas, nyakából vért spriccelő test zuhanni kezdett lefelé, a szürke porfelhő homályos, láthatatlan mélységeibe.
Mindez egyetlen hang nélkül történt.
Ahogy elhalt Zordon, úgy halt el a varázslata, s Teher is zuhanni kezdett vele együtt. Jószerencse egy pillanatig úgy vélte, hogy felébredt, mert a fiatal varázssárkány kibontotta a szárnyát, de hiába, csak a test mellett elsüvítő levegő kapott bele az ernyedten csüngő bőrlebenybe. A szárny haszontalanul leffegett, s nemsokára gazdájával együtt eltűnt a porban. Teher nem volt többé.
Továbbra sem hallatszott hang.
Ott kuporogtak a sziklapárkányon, s vártak, hogy leülepedjen a por. Fátyol ájult öccsét ölelte, Jószerencse pedig Fátyolt. Egyikük sem sírt.
Mi történt? Mi ölhette meg Zordont?
Hogyan mehetek tovább Teher nélkül?
Jószerencsét egy szürke árnyék villanása zökkentette ki gondolataiból. Körülkémlelt. Semmi.
Aztán meghallott egy hangot.
– Piszok nehéz... pedig milyen ványadtnak tűnt – mondta a hihetetlen hang. Szavait nyögések és szuszogások festették alá. – Figyelmeztettelek... ugye? Mehettünk volna... haza. Covamere-be... Naná!
S a szétváló porfelhőből lassan kiemelkedett Kajás. Tehert szorosan a karma között tartotta, szivárványszínű szárnya pedig elszántan csapkodta a levegőt.
Teher hirtelen magához tért, s riadt tekintettel nézett körül, ahogy Kajás váratlan eleganciával lefektette őt a sziklapárkányra Jószerencse mellé. Aztán maga is leszállt, s összehajtotta színes szárnyát.
– Ez a keleti fal – füstölgött. – Azt mondtam, hogy maradjatok a nyugati falnál, nem? Ifjoncok! Bah! Sose hallgatnak a sárkányra. Gondolom, most még az utat is nekem kell megmutatni.
Kényelmetlen arckifejezéssel megvakarta az orrát.
– Csak tudnám, mitől van az – kezdte –, hogy amikor benneteket látlak, mindig... hááááápssziiiii!
Jókora porfelhő csapott fel Kajás titáni tüsszentésének nyomában. A hatalmas durranás felébresztette Szilárdot. A testvérek csodálkozva néztek, Jószerencse és Teher pedig egymásra pillantottak, majd hatalmas, harsogó nevetésben törtek ki. A sziklapárkány újra megremegett, ám ezúttal a szeretettől és megkönnyebbüléstől.
Hiszen nemcsak életben maradtak, de az erejük is gyarapodott.
Mostantól már öten voltak.

 

 

   12.   
Az üzenet

Az Üszökhegy csontjai felnyögtek, s új remegés söpört végig rajtuk. Amit már oly régen tett utoljára, az Üszökhegy most újra megmozdult.
A hegy mélyébe zártan Palást is megmoccant.
A Törthegység hegyei közül már csak ez az egy, a legnagyobbik mozgott. Hirtelen rengések rázták meg a régi sebeket, jóllehet a föld öreg volt, s tüze is csaknem végleg kialudt már. Repedések nyíltak, s zárultak össze újra.
Amint a lökéshullám elhagyta az Üszökhegyet, és továbbutazott a világba, Palást előkészítette varázslatát.
Végre megvolt a hírvivője.
Régóta várt erre a földrengésre, s most beleszőtte az üzenetét. Az energiahullám kifelé, észak felé terjedt tovább, nyomában megremegett a föld. Tavakon, völgyeken hullámzott át, s Palást akaratának engedelmeskedve északra, mindig csak északra tartott.
A földrengés-hírnök elérte az Alacsony-hegység déli peremét. Itt a föld alá bukott, s megrengette útjában a mély sziklákat. A hullám most szűk volt és erős, s csak egyetlen célpontra koncentrált, a szakadékra, a kanyonra.
Az Aether-hágóra.
A sziklák megadóan meghajoltak útjában, irányba terelték az energiát, s Palást földrengése végül lecsapott az Aether-hágó sárkányaira.

 

A menekülésüket követő nap a csöndes pihenésé volt. A kába, fáradt sárkányok átvergődtek a nyugati sziklára, majd lerogytak a földre az elhagyott fészkek között. A beomlott alagutak keltette porfelhő lassan, fokozatosan leülepedett a kanyon mélyén, s végül elragadta a folyó. Nagy békesség ereszkedett a tájra. A sárkányok sokáig aludtak, és későn ébredtek fel, s közülük is Jószerencse és Fátyol volt az, aki elsőként kinyitotta szemét. Együtt elsétáltak a késő reggeli fényben. Fátyol a kedvenc helyéhez vezette új társát – a lyukfigyelő ponthoz.
Leültek egymás mellé, s elnézték a kanyont, a meggyötört, sivár keleti falat, amelyben valaha alagutak tátongtak. Megborzongtak, mert hideg volt a látvány. Messze alant a tiszta, tiszta levegőn át is alig látszott a folyó. Aztán a zúgó permetet hirtelen elsodorta a szél, s előbukkant alóla a víz. Barnán, lustán hömpölygött.
– Betakarják a lehullott falevelek – mondta Fátyol, s nyakukat nyújtogatva mindketten a fentről keskenynek tűnő folyót lesték. – Az őszi falevelek!
– De hiszen a nyár még nem ért véget – suttogta Jószerencse.
A két sárkány egymásra nézett, majd újra megborzongott, ezúttal azonban nem csak a hidegtől. A szél átsüvített közöttük, s ők megérezték benne a jég és a hó, a hosszú, hosszú tél ígéretét.
– Fátyol – buggyant ki Jószerencséből. – Azt hiszem, szeretlek!
Fátyol nem válaszolt, szótlanul felállt inkább, kecses szárnyával végigsimított Jószerencse nyakán. Jószerencse elmosolyodott, majd meglepetten hátrahőkölt, amint Fátyol felugrott a levegőbe, s szárnyával csípős, reggeli levegőt lobbantott társa képébe.
Magasra szállt, fel a Hágó szakadékát koronázó keskeny égboltsávig, szárnyának finom színei boldogan szikráztak a sziklák fakó szürkéje előtt. Lebegve megállt odafent, majd zuhanni kezdett, süvített körötte a levegő, ahogy elhúzott Jószerencse feje fölött.
Jószerencse játékosan utánakapott, majd ő is felugrott, s űzőbe vette szerelmét. Minden gondolatát Fátyol töltötte ki, s a levegőben táncoló két sárkány egyre feljebb és feljebb szárnyalt.
Fátyol farka megcirógatta Jószerencse arcát. Néhány homályos, fehér felhő gördült az útjukba, lustán lebegve szakadék és égbolt között. Jószerencse a szerelme után suhant, de sehol sem találta. Értetlenül tovább repült – aztán Fátyol kirobbant az őt elrejtő felhőből, fejével gyöngéden meglökte szerelmét a mellkasánál, aztán elkanyarodott, s újra eltűnt. Jószerencse hangosan nevetett, tetszett neki Fátyol könnyed röpte, felfűtötte szerelme szépsége.
A lány most távoli pötty volt csupán, sötétvörös folt a szürke szikla előtt. Vízpára sistergett a szárnya végén, ahogy zuhanni kezdett a ritka levegőben, majd Jószerencse fejéhez közel elszáguldott. Jószerencse hangosan kacagva elfogadta végül társa vezetését, s maga is zuhanni kezdett a levélborította folyó felé. Egyre gyorsabban suhantak, majd felhúztak, karmukkal szinte érintették a barna vizet, csapkodó szárnyakkal újra felemelkedtek, tökéletes harmóniában suhantak és szárnyaltak, szárnycsapás szárnycsapásra felelt, kanyar kanyart követett a boldog, önfeledt duettben.
Közelebb húzódtak egymáshoz, s egyre sebesebben szárnyaltak. Jószerencse könnyűnek érezte magát. Elfeledkezett a körülölelő sziklákról, el a levegőről is, mely fenntartotta őket. Egyes egyedül Fátyol létezett a számára, szerelme karcsú, okker teste, a körülötte sivító, csodás légáram, Fátyol illata. Még közelebb húzódtak egymáshoz, úgy repültek, s végül Jószerencse átölelte szerelmét, úgy tartotta a levegőben. Szíve hangosan dobogott, szárnyában tíz, ezer sárkány erejét érezte. Akár az egész világot elbírta volna most, s édes szerelme, Fátyol súlya röpke sóhaj volt csupán.
Felröppentek a kavargó felhők közé, s ahogy a szikrázó fehérség körülölelte őket, Jószerencse hangos, hosszú kiáltással engedte szabadjára örömét, hiszen nemcsak túlélte az Aether-hágó minden megpróbáltatását, de új szerelmet is talált. Kiáltása megtöltötte az eget, s a két sárkány eltűnt a földi lények szeme elől, elrepültek saját, külön birodalmukba.
Csak egyvalaki figyelte őket, amint eltűntek odafent.
Szilárd szótlanul ült, arca kőmaszk volt, lelkét féltékenység mardosta, mert szeretett és óvott nővére, Fátyol elrepült ezzel a betolakodóval, ezzel a Jószerencsével. Behunyta szemét, hogy így várja meg visszaérkezésüket, de csak színlelte az alvást.
Mire az ifjú szerelmesek visszatértek a nyugati sziklafalhoz, a társaik már mind felkeltek, és mély vitába bonyolódtak. Pontosabban Teher és Kajás bonyolódtak mély vitába – Szilárd elsündörgött, s a romok között matatott, mintha keresne valamit. Jószerencse és Fátyol némileg bátortalanul értek földet varázsos társaik mellett. Kajás gyors biccentéssel köszöntötte őket.
– Szép pár – jegyezte meg.
Teher csak mordult egyet; Jószerencsének úgy tűnt, mintha bosszankodna, valami elterelné a figyelmét, de hogy micsoda, azt nem lehetett tudni.
– Teher? – kezdte, de Kajás közbeszólt.
– Talált valami érdekeset – jelentette ki, és megfeszítette színes szárnyát. – Lehet, hogy a barlangok nem semmisültek meg.
Jószerencse a szemközti sziklafal felé intett.
– De hát... mindegyik beomlott!
– Lehet, hogy épségben maradtak – ismételte Kajás. – Mondom, lehetséges. Nem lehetünk benne biztosak.
– De hogyan? – kérdezte Jószerencse.
– Varázslat – felelte Teher, rá nem jellemző tömörséggel.
Jószerencse arra gondolt, talán Kajás szófukarsága hatással kezd lenni a barátjára.
– Figyeljetek – mondta bőszen. – Ha van valami, amivel segíthetnénk azokon a sárkányokon, azonnal el kell mondanotok.
Ezúttal Szilárd vágott közbe. A tömzsi sárkány hirtelen odaugrott melléjük. Nyilvánvaló volt, hogy egészen eddig hallgatózott.
– Ha van valami – csattant fel, s harciasan felugrott egy kisebb kőre –, akkor csinálnunk kell valamit! És most kell megtennünk, ameddig még előnyben vagyunk ezekkel a varázsos szörnyekkel szemben!
Kajás és Teher Szilárd felé fordították a fejüket, és rábámultak. Szilárd hátratáncolt néhány lépésnyit, de büszke, harcias pózát azért megtartotta.
– Majd elfelejtem, amit most hallottam – mondta mély hangon Teher.
Jószerencse összeráncolta a homlokát: valami határozottan nem volt rendjén a barátjánál. Biztosan a Zordonnal való harc emléke teszi, gondolta, de lelke legmélyén érezte, hogy valami másról is szó lehetett még.
Fátyol, aki csöndesen hallgatott az egész vita alatt, most megszólalt.
– Kajás, Teher – mondta halkan. – Csak mondjátok el, hogy mit találtatok. Aztán majd eldöntjük, hogy tudunk-e csinálni valamit.
Úgy tűnt, Teher ezt már válaszra érdemesnek találta. Nagyot sóhajtott.
– Megvizsgáltuk a hegyoldalt, és találtunk benne varázserőt – rengeteg varázserőt. Lehetséges, hogy maradt még annyi mágia a börtönszinten, amennyi megvédte a sárkányokat a hegyomlástól.
– De nem halnak éhen, vagy nem fulladnak meg? – kérdezte Fátyol.
– Talán nem – vette át a szót Kajás. – A mágia talán megrekedt és kitart. Talán nem tart ki. Nehéz megmondani.
– Nehéz megmondani! – csattant fel Szilárd. – Akkor csináljatok valamit. Tudjátok meg! Megmenthetjük őket, vagy sem?
Egyik varázssárkány sem válaszolt.
– Csak megengedhetjük magunknak, hogy itt töltsünk néhány napot, nem? – javasolta Jószerencse. Nem értette Teher komorságát. Eddig oly életvidám barátja most csöndes, tompa árnyékává vált csupán korábbi önmagának.
Mi történhetett vele?
És mintha csak beigazolná Jószerencse gyanúját, Teher ezt a pillanatot választotta, hogy kijöjjön a sodrából.
– Nincsenek napjaink, Jószerencse, és ezt te is nagyon jól tudod! Indulnunk kell. El kell jutnunk Covamere-be, ahogyan eddig is terveztük. Ezen nem változtatott semmi!
– Tudom, de...
– Semmi de! Indulunk!
Jószerencse feldühödött, mert ugyanabban a vitában találta magát, mint ami akkor tört ki közöttük, amikor néhány napja Zordon és a martalócai lecsaptak rájuk. Ennyit szenvedtek csak azért, hogy most visszatérjenek ugyanahhoz a ponthoz?
És mi a helyzet a keleti sziklák mélyén rekedt, szerencsétlen természetesekkel? Több százan lehetnek! Velük mi lesz? Ha akármilyen kis esély is van rá, hogy életben maradhattak, akkor meg kell próbálkozni a megmentésükkel.
De onnan csak varázserővel lehet őket kihozni. Ehhez pedig vagy Kajásra vagy Teherre van szükség.
Teher.
Jószerencse a barátjára gondolt, mindazon dolgokra, amiket együtt átéltek idáig, s arra az ismeretlen jövőre, ami rájuk várt. Elméje sarkában megtelepedett a gondolat, hogy Teher esetleg tévedhet.
Talán nem is a sürgető időről van szó.
Délvég elpusztult, az Aether-hágót feldúlták.
A Fekete Sárkány!
A világ változóban.
Körülnézett a társain, de úgy tűnt, holtpontra jutottak.
Teher üres, hideg tekintettel meredt maga elé – kiismerhetetlenül.
Kajás, a kifürkészhetetlen, bölcs sárkány, szemmel láthatóan egyetértett Teherrel. De vajon meg lehet-e ingatni?
Szilárd. A vak is láthatta, hogy féltékeny Jószerencsére, de egyben mélyen ragaszkodik a saját fajtájabéliekhez is. Ő biztosan bármit megtett volna, hogy kiszabadítsa a bent rekedt, nyomorult sárkányokat kőbörtönükből.
És Fátyol, kedves, drága Fátyol, aki oly sebesen, mélyen belépett az életébe, és akinek oldalán Jószerencse egyetlen szempillantás alatt felnőtté ért. Vajon ő mit akar?
Úgy tűnt, hogy mindenki Jószerencsétől várja a választ.
Menni vagy maradni?
– Én... – kezdte.
És ebben a pillanatban dübörögve közibük robbant Palást üzenete.
A talpuk alatt újra megremegett a sziklapárkány, s mély, fémes mordulás dörrent a hegy gyomrából. Hatalmas repedések szaggatták szét a keleti és nyugati falat egyaránt, s magasan a fejük fölött a sziklák leváltak a hegyről, és halálos táncban pörögve, forogva zuhanni kezdtek a folyó felé.
A föld megvonaglott.
A sárkányok ösztönösen felugrottak a levegőbe, s az égbolt összezsugorodott, helyét elfoglalta a leomló sziklatömeg.
Mi történik? Hová menjünk?
A sziklák lassan összeborultak a fejük fölött.
A hasadék, amelyen át Jószerencse és Teher legelőször megérkeztek az Aether-hágóhoz, kezdetben lassan, tapogatózva, de aztán egyre gyorsabb tempóban zsugorodva szorosan összezárult. Megvolt tehát az irány: Jószerencse délnek fordult, s a többiek követték. Mögöttük sziklák zuhantak recsegve, s a Hágó kőfalai lassan összezárultak; úgy simultak össze a sárkányok nyomában, akárcsak egy gigantikus, hegy méretű sziklaállkapocs.
Nem lehetett többé különbséget tenni hegy és égbolt között; hogy sziklák töltötték-e meg a levegőt, vagy ők repültek levegővel telt sziklákon át, Jószerencse meg nem mondhatta. Valaki irányít minket? A gondolat csak átvillant az elméjén, megtelepedni nem volt ideje. A Hágó déli kijárata tíz fahossznyi távolságra derengett, aztán már csak öt fahossznyira, aztán...
A keskeny szoros átengedte őket, majd fáradtan összezárult mögöttük. A szakadék összecsukódott, s búcsúzóul hatalmas léglöketet lehelt magából, mely ide-oda dobálta a sárkányokat a szűk kanyonban. Csattanás hallatszott.
Az Aether-hágó eltűnt.
Eltűnt!
– Úgy vélem – kiabálta túl Kajás a kolosszális hangzavart –, a dolog ezennel eldőlt! Most már akkor sem hozhatnánk ki őket onnan, ha akarnánk!
– Akkor irány dél – motyogta Jószerencse.
– Nincs más választásunk – suttogta Fátyol, s közel repült társához, hogy hallja minden lélegzetvételét. Igazat beszélt: a döntés megszületett.
A sárkányok lassan rendezték soraikat, s a repülést egy pillanatra sem szüneteltetve, kétségbeesetten suhantak előre, hogy végre kiszabaduljanak a szűk hegyszorosból, mely egyre távolabb vezette őket attól a hatalmas, összezáródott sziklasebtől, mely valaha az Aether-hágó nevet viselte. A hosszú, szomorú menekülésüket övező csönd csak egyszer tört meg, amikor Szilárd megszólalt.
– Életben vannak – kiáltotta hirtelen, majd sokkal halkabban hozzátette: – Mind szabadok lesztek. Egy napon visszajövök ide, erre megesküszöm.
A sárkányok tovább repültek délnek, a tél felé. Covamere felé.

 

Palást körül újra elnyugodott az Üszökhegy, hiszen erejét kiadta egy időre. Az üzenet elment, s a sárkányok közeledtek.
Palást behunyta a szemét, és megszemlélte azt, ami a barlangja alatt feküdt.

 

 

3. RÉSZ
HEGYEK GYOMRÁBAN

 

   13.   
A fekete sárkány

Magányos hegycsúcs meredt a magasba büszkén a Törthegységben.
E hegység csúcsai között születtek meg valaha a trollok, itt ugrottak elő a hatalmas tűzből, mely az ősi időkben felhasította a földet. Szívfölde déli síkságai megremegtek, széttöredeztek, ahogy nyers mágia tört elő a föld gyomrából, s az izzó, fortyogó levegőben új hegylánc emelkedett a világba. Ezek a hegyek időről időre tüzet hánytak magukból; minden egyes kitöréssel új sziklarétegek rakódtak a vulkánok örökké emelkedő csúcsaira.
S minden egyes kitöréssel egy új troll született meg.
A trollok feketék voltak, akár a kő, mely szülte őket, lassúak a gondolkodásban, de hatalmasak a tettben... és varázsosak voltak. Mint a folyékony kő, mely ereikben kúszott, úgy kúsztak szét ők is a világba, hogy olyanná faragják azt, mely a legjobban megfelelt vágyuknak: az utazásnak. Mert fáradhatatlan utazók voltak a trollok, eonnyi idő alatt lassan szétáradtak szülőhelyükről, s az egész világot uralták. És végül már nem volt hová továbbmenniük.
Ekkor tértek vissza a hegyek közé, ahol valaha születtek, nem tudván ellenállni a hatalmas ösztönnek, mely újra összegyűjtötte őket... hogy aztán gigászi csaták sorozatán át egymást öldököljék. Ezekben a hosszú, gyötrelmes napokban olyan tűzmágiát szabadítottak a világra, mint soha senki, széttörték a hegyláncot, s így született meg a név, amelyet mindenki ismert: a Törthegység.
A kevés megmaradt troll aztán elvonult északra, és soha senki nem látta őket többé. A hegycsúcsok közül csak egy maradt meg, hogy az égboltot hasítsa. Elszigetelten állott a magányos, csupasz hegy, mely soha egyetlen trollt sem szült. A valaha kiokádott láva már réges-régen tornyokká és dombokká szilárdult, s úgy borította a hegy lejtőit, mint megannyi gigászi, megfagyott kőfolyam. A folyamokat aztán lassan csupaszra koptatta az idő, s a fekete lávakővel borított hegy messziről úgy nézett ki, mintha egy hatalmas, kiégett tábortűz üszkös koloncai borítanák. Innen kapta a nevét is – az Üszökhegy.
Aztán megérkeztek a sárkányok.
A trollok léte legenda volt csupán az elsőként érkezőknek. A varázssárkányok vonzódtak a hegyhez, s ennek több oka is volt: a mélyében rejlő alagutak és barlangok gazdagsága, az örökzöld erdők üdesége... és még sok más. Itt építették fel Covamere-t.
Covamere, eme hatalmas labirintusa a termeknek és barlangoknak, nyílt térségeknek és fedett alagutaknak, hamarosan az egyre táguló sárkányvilág fővárosa lett. Bonyolult kormány jött létre – a Nagytanács –, az általa kiküldött futárok kapcsolatot tartottak a világ sárkánytelepüléseivel, az általa hozott törvények és tanok pedig hosszú, hosszú évekre megőrizték a békét.
A Nagytanács legtöbb tagja azt állította magáról, hogy az első sárkányok között érkezett a világra. Hatalmas koruk és bölcsességük minden kétség fölött állt, de csak egy volt közülük, akit igazán ősinek, a sárkányok születésétől valónak tartottak: ő volt Halcyon, a Nagytanács Vezetője. Mindenki tisztelte, mindenki hallgatott rá. Halcyon híven őrizte a rejtett tudást, mely pozíciójából adódóan felhalmozódott. Ő tudta egyedül annak titkát, hogy mi rejtőzik az Üszökhegy alatt, s ő egyedül tudta az okát, hogy miért készül megváltozni a világ.
Most, hogy a változás ideje közel járt, visszavonult a barlangjaiba, hogy kidolgozza a varázslatot, melyről tudta, hogy ki kell dolgoznia. Visszavonulása szükséges volt ahhoz, hogy megvalósíthassa a varázslat létrehozásához kellő teljes koncentrációt, de ezáltal – hosszú, dicsőséges uralkodása alatt első alkalommal – sebezhetővé vált a külső támadással szemben.
És felbukkant egy sárkány, akinek megvolt az ereje hozzá, hogy kihasználja ezt a sebezhetőséget. A Fekete Sárkány.
Halcyon egyetlen dolognak tulajdonította vezető pozícióját: ő volt az első varázssárkány, aki túlélte Covamere Útvesztőjének kihívását. Az Útvesztő az Üszökhegy alatt húzódott, így Covamere nemcsak politikai, de spirituális szempontból is a sárkányvilág központjának számított. Csak kevesen tudták, mi rejtőzik az Útvesztőn belül, de persze mindenkinek megvolt a saját elképzelése...
A Tartomány ott találkozik a világunkkal...
A Tartomány ott találkozik az összes világokkal...
Odabent, az Útvesztőn belül, ott rejlik a csillagok ereje...
Halcyon nem beszélt arról, mit látott az Útvesztő titokzatos mélységeiben, így a titok továbbra is titok maradt, bár sok ifjú sárkány túl kíváncsinak – és ambiciózusnak – bizonyult, s ők bátran kihívták agg vezetőjüket. Ezeket a kihívásokat nyilvánosan elfogadták, s kellőképpen tisztelték is, mivel Covamere alkotmánya kimondta, hogy minden sárkánynak jogában áll megpróbálni elfoglalni Halcyon székét. Sőt, külön erre a célra szigorúan szabályozott akadémiát hoztak létre, mely kitanította és felkészítette az ifjú sárkányokat végső, nagy erőpróbájukra az Útvesztőben.
A végzett hallgatót aztán elvezették az Útvesztőhöz, s csak akkor foglalhatta el a Nagytanács vezető székét, ha sértetlenül bukkant ki az Útvesztőből – Halcyon maga ezt a tettet már évszázadokkal korábban véghezvitte. Maga tett ígéretet rá, hogy ha lesz ilyen sárkány, akkor az méltó a cím viselésére, s akkor ő, Halcyon, távozni fog.
És bár sok-sok sárkány megpróbálkozott vele, azokban az időkben egyetlen varázssárkánynak sem sikerült megjárnia az Útvesztőt. Egytől egyig mind kudarcot vallottak. És Covamere Útvesztőjében a kudarc a halált jelentette.
Volt azonban egy kivétel. A sárkányok hosszú éveken át beszéltek a napról, amikor nem egy, hanem két sárkány bukkant ki az Útvesztőből. A körülmények azonban annyira szokatlanok, annyira egyediek voltak, hogy egyiküket sem lehetett vezetővé fogadni.
Az elsőként kibukkanó sárkányt a legnagyobb tisztelet és mély megbecsülés fogadta, de belőle nem lehetett vezető; a második sárkány szégyenletesen, gúnykacaj közepette bukkant elő. Egyikük sem maradt Covamere-ben, így Halcyon megtarthatta pozícióját.
De még ez a nagyszerű történet is elveszett, elhalványult a Halcyon nagyszerűségéről szóló regék fényében. Csak az Üszökhegy tudott róla.

 

Fekete árny repült az Üszökhegy fölött a hajnali égbolton. Magasan az északi lejtők fölött szállt ez az árnyék, egy sárkány. A felkelő nap sugarai nekiütköztek a bőrének, majd csapdába estek alatta, s felmelegítették a testét, mígnem a hőből tűz, a tűzből pedig varázserő keletkezett. A varázserő saját ragyogásával töltötte meg a testét. Fekete fénye a látható spektrum szélén lebegett, s úgy tűnt, mintha ezt a sárkányt nem is e világ fénye, hanem saját, belső ragyogása világítaná be. Ezt a sárkányt sokan feketének látták, a valóságban azonban mélyebb, sötétebb fénye volt.
Ő volt az árnyék maga: a Fekete Sárkány. Lidérc. Vagy seregei számára: „A Vezér”.
Covamere elfoglalása óta Lidérc sokszor repült magányosan az Üszökhegy felett. Jól ismerte a környéket, hiszen száz vagy annál is több évvel ezelőtt itt repült fiatal sárkányként, s most, hogy visszatért ifjúsága színhelyére, régi ambíciók, régi vágyak buzogtak fel szívében. Régi emlékek.
A színe akkoriban még nem volt fekete. Sovány, homokbarna sárkány volt, aki magasan felette állt társainak Covamere Útvesztőjének akadémiáján, s mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy neki megvan az ereje és bátorsága ahhoz, hogy legyőzze az Útvesztőt. Még maga Halcyon is felismerte az ifjú tehetségét, és sok szerencsét kívánt neki, amikor az elmerült az Üszökhegy alatti rejtett világba. Lidérc belépett hát az Útvesztőbe... és kibukkant belőle! De nem dicsőséggel.
Mert ő volt a második sárkány, alá kibukkant azon a végzetes napon – de valójában az első sárkány volt az, aki megmentette őt. Még most, a hegy fölött magasan szárnyalva is szívébe markolt az Útvesztőbeli kudarc rettentő, éles fájdalma, s a zsibbasztó, megsemmisítő megvetés, ahogy az utána belépett sárkány megmentette. Lidérc soha sem tudta meg annak a sárkánynak a nevét, mivel még aznap éjjel elmenekült Covamere-ből, miközben megmentőjét az egekig magasztalták ugyanazok, akik valaha segítették őt a felkészülésben.
S bár a nevét nem tudta, soha sem felejtette el azt a sárkányt. Arcát, szárnyának állását és különösen az illatát örökre bevéste az emlékezetébe.
Amikor az Útvesztő végül megragadta Lidércet, és nekikezdett, hogy darabokra szaggassa, amikor egy sárkány bukkant elő a semmiből, s kihúzta őt a pusztulás markából, abban a sorsfordító pillanatban egyetlen dolog hasított élesen Lidérc elméjébe. Az Útvesztő minden kínja és gyötrelme közepette vakító fénnyel látta, hogy megmentője más volt, mint a többiek – s ez a mássága volt végül az az ok, amiért bár túlélte az Útvesztő kihívását, mégsem lehetett az varázsosok Vezetője.
Mert természetes sárkány volt.
Sok minden történt azóta, s a Covamere-be visszatérő Lidérc számára úgy tűnt, mintha az idő megnyúlna, s az eltelt száz év ezerré, millióvá szélesedett volna. A mágia halványulni kezdett, s a hegyet borító, sűrű erdőkben most természetes sárkányok nyüzsögtek.
A világ megváltozott, de megváltozott Lidérc is. A hosszú évek során radikálisan megváltoztatta külsejét. Szárnya feketévé változott a rászőtt millió szín keverékeként. Mélyvörös követte először eredeti, homokbarna színét, aztán jött az arany és a holdkék, az örökzöld és a narancs, a legmélyebb tüzek színe... évről évre minden egyes új álca beleolvadt a többibe. Lidérc teste végül magába nyelte az összes színt, s eredményül kápráztató, tökéletes fekete született.
Csak egyetlen dolog nem változott. Száműzetése hosszú volt és keserű, a kudarc emlékei mélyen gyökereztek: egyetlen vágya azonban lankadatlanul növekedett. A feladata sem változott, de motivációja most sokkal nagyobb, elhatározása sokkal szilárdabb volt. Egyedül ő emlékezett a fiatal, homokbarna száműzöttre, hisz az a történet túl régi volt már a maiak számára. Tudta, hogy ezúttal legyőzi majd az Útvesztőt. Ezúttal a saját feltételeivel fogadhatja a kihívást.
Magasan és gyorsan repült a hajnali derengésben, szeme beitta a hófödte csúcs fehérségét, különös érzékei a föld alatt húzódó mágia hálóját próbálgatták. Az Útvesztőt vizsgálta.
A földön suhanó árnyéka mögött Covamere feküdt – de Covamere immáron az övé volt. Száműzetésében hadsereget szervezett sok-sok év alatt, sok-sok vidék sárkányaiból. Hadnagya, Insiss segítségével addig élesítgette a sereg karmát, míg végül tökéletes, iszonyú pusztítógépezetet alakított ki, mely annyira hű volt hozzá, hogy akár a teste meghosszabbítása is lehetett volna. Hogy a hűséget a parancsnokuktól való félelem szülte, nem aggasztotta Lidércet. Saját hatalomvágya támasztotta a félelmet, s ez a félelem megfordult, visszasütött, s arra késztette őt, hogy még hatalmasabbá tegye magát. És amikor meghallotta, hogy Halcyon visszavonult az Üszökhegy mélyére, tudta, elérkezett az ideje, hogy szabadon engedje erejét.
A Covamere elleni támadás megsemmisítő volt. Lidérc légiói ízzé-porrá zúzták Halcyon nyomorultul elhanyagolt védelmét. A sárkányok között elterjedt a hír, hogy Lidérc készen áll az Útvesztő lebírására, és Halcyon szétvert seregének túlélői többségükben lobogót váltottak, s hűséget fogadtak a Fekete Sárkánynak. Néhányan fellázadtak az idegen hadúr ellen, s ezek bár szövetkeztek, sőt elnevezték magukat Lidérc Ellenállóknak, mégsem izgatták nagyon a Fekete Sárkányt, hiszen hatalom és befolyás nélküliek voltak. Elfeledkezett róluk, s megtűrte a létezésüket, jóllehet a tanácsadói ezzel nem értettek egyet.
Covamere elfoglalása után Lidérc kötelezőnek érezte visszaállítani seregét az eredeti nagyságára, hiszen akármilyen lehengerlő győzelmet is aratott, harcosai közül néhányan elpusztultak a Covamere alatti barlangokban. Ezenkívül magát a települést is jelentősen újjá kellett építeni az ütközet után, s elhatározta, hogy az új Covamere-ből példa nélkül álló, hatalmas fellegvárat épít. Hónapok teltek el az újjáépítéssel, és Lidérc toborzóakciókat szervezett szerte Szívföldén – többek között az Aether-hágónál is –, miközben a Halcyon elleni, végső roham időpontján töprengett. Az idő most éppen megfelelt... Megérezte, hogy eljött a pillanat! Mielőtt a hold újra teliholddá nőne.
Mielőtt a világ megváltozna.
De amikor visszatért az Aether-hágóból, azt látta, hogy a Lidérc Ellenállók megerősödtek. Már nem voltak kevesen – számuk több százra rúgott!
– Lehetőségekről beszélnek, nagyuram – magyarázta Insiss, miután az előző éjszakát az ellenállók gyűlésén kémkedve töltötte. – A távollétedben kérdéseket tesznek fel. Azt kérdezik, vajon Lidérc útja-e az egyetlen út? Azt kérdezik, vajon az erőszaké-e az egyetlen út? Még azt is kérdezik, hogy a mágia-e az egyetlen út? El kell taposni őket, nagyuram.
– Mágia? – tűnődött Lidérc érdeklődve. – Természetes sárkányokról beszélnek?
– Úgy vélem, nem, nagyuram. De tűnődnek. És a befolyásuk terjedőben van a hadsereg soraiban. Nem tűrheted meg őket többé. El kell pusztulniuk.
– Én nem gyilkolok, Insiss. Én uralkodom. Természetesek!
Napfény érte Lidérc oldalát, s a hegy is világosodni kezdett odalent. Lidérc mélyebbre nézett, meglátta a földbe rejtett erővonalakat, s megérezte, hogy közelítenek egymáshoz, és közelítenek őhozzá is. Az események és történések egyetlen pont felé tartottak, s ez a pont az Üszökhegy alatt rejtőzött, ebbe a pontba húzta Lidércet a saját élettörténete is. Ezúttal azonban uralkodni fog.
Ezúttal ő lesz, aki győzedelmesen kibukkan a másik oldalon.
De ahogy a földet vizsgálgatta, megszimatolta, hogy valami közeledik feléje a levegő szárnyán, egy illat, mely elől oly régen elmenekült. A természetes! gondolta ismerős keserűséggel. Az illat gyönge volt és illékony, de úgy tűnt, Lidérc azért felismerte. Aztán szétoszlott a levegőben, s a Fekete Sárkány eltűnődött, vajon nem csak képzelte-e az egészet, mint a múltban már annyiszor. De nem baj – ha a természetessel is szembe kell szállnia az öreg, gyönge Halcyon mellett, csak jobb lesz úgy. A dolog sokkal... szimmetrikusabb lenne.
A pillanat elmúlt, Lidérc pedig újra a hegy felé fordította a figyelmét, mivel valami zajlott odalent, valami, ami azt parancsolta, hogy a bosszú gondolatai még várjanak egy napot.
A föld megrepedt.
A mozgást alig lehetett érezni – és bizonyosan váratlan is volt, hiszen ezekben az időkben ritkaságnak számítottak a földrengések. Az északi lejtő megrázkódott egyszer, felső régióin szabálytalan alakzatban megrepedezett a jég. Egyetlen, hatalmas repedés futott le a hegycsúcsról, majd eltűnt az erdőben; s nem bukkant újra elő a túlsó végén.
A mozgás megszűnt, de a hang szorosan követte a nyomát. A robajlás nagyot dörrent Lidérc fülében, s csak fokozatosan halkult északnak szaladó, távoli zúgassa. Lidérc természetfeletti, éles hallásával követte a nyomát, s a messzi távolba pislogott, amint a robajlás elzúgott észak felé. Kíváncsi volt, mivel úgy tűnt a számára, nem csak egyszerű földrengést lát, s nem csak az Útvesztő feszíti meg lustán számos izmainak egyikét.
Volt valami az elhaló remegésben, annak ízében, ami azt súgta Lidércnek, hogy a földrengést szándékosan irányították észak felé. És hogy egy sárkány irányította.
Halcyon?
Kézenfekvőnek tűnt a feltételezés, Lidérc mégis elvetette. A mágia íze valahogy másmilyen volt. Talán valaki más?
Aztán hirtelen felismerte a forrást.
Palást! Hát ő még életben van?
Csodás, újabb ellenfél, akivel szembenézhet a végén. Az Útvesztő Ura személyesen!
Nagyrészt Palástnak volt köszönhető, hogy bár az Üszökhegy Covamere Útvesztője fölött magasodott, mégsem engedte szabadon az alatta tomboló tüzet. Időről időre kisebb adagok megszöktek ugyan az Útvesztő hatalmas varázstárházából, de ezek a szivárgások csak a hegyet övező erdőgyűrűre korlátozódtak. Az Útvesztő néha felszínre tört, s energiái megjelentek a kinti világ számára is. Csak itt, az erdőben, a hatalmas fenyőfák állandó árnyékában merte megmutatni tapogatózó csápjait, mivel csak itt biztosíthatta magának azt az elszigeteltséget, melyre kifürkészhetetlen kísérleteihez szüksége volt.
Hatalmas erdődarabokat töltött meg a mágia, s hatalmas erdődarabok maradtak feltérképezetlenek a sárkányok számára; a tiltott zónákba tévedő sárkányok sorsáról hátborzongató, különös történetek szóltak. Sárkányok remegő hangon egyszerre gyönyörű és rettenetes manifesztációkról beszéltek: folyékony fémbe öltözött, szárnyas lényekről, melyek a fák között lebegtek, majd beleolvadtak a földbe; olyan helyekről, ahol a levegő sűrű volt, és magától mozgott, mintha külön életet élne; a földből kivágódó, fekete dárdákról, melyek rácsapnak a fákra, s a levágott faágak csonkjaiból vörös vért serkentenek.
Lidérc még soha nem látott ilyesmit, de most, az elhaló földrengés csöndjében tudta, hogy valamit mégis megpillantott.
Magasságát megtartotta, csak tekintetét fókuszálta, s lélegzetét visszafojtva figyelte, amint egy tisztás jelenik meg a fák között. Hatalmas recsegés-ropogás szűrődött át a tiszta égbolton, és valami földből sugárzó, hatalmas erő felnőtt fenyőfákat zúzott porrá röpke pillanatok alatt. Felhő nőtt a tisztás fölé, s eltakarta a rálátást.
Lidérc óvatosságát félretéve lejjebb ereszkedett.
Elmerült a felhőben, a recsegő hang pedig elérte tetőfokát. Rövid ideig körös-körül minden széthasadt fától szaglott, de Lidérc aztán áttört a felhőn, s hirtelen az erdőből kihasított tisztás fölött találta magát. A föld még remegett itt-ott, de Lidérc varázsos érzékei tudatták, hogy az Útvesztő újra elcsöndesült, a kísérlet maradványai itt maradtak a felszínen, s megszemlélhetőek voltak.
Elhagyatott hely volt. Sziklák nyúltak körös-körül a magasba, s úgy lezárták az erdőt, hogy erre a tisztásra csak a levegőből lehetett eljutni. Olyan volt az egész, akár egy börtön. A déli sziklák fölött az Üszökhegy tornyosult, ám Lidércet sokkal jobban érdekelte az erdő kellős közepén megjelent hatalmas, ovális tisztás.
Az e helyütt álló fákat nemcsak kivágták, de teljesen megsemmisítették. A földet csupaszra tépték; csupán vékony, filmszerű termőföld takarta a környéket egészen a tisztás élesen elkülönülő pereméig.
Sokkal érdekesebb volt az, amit az Útvesztő a fák helyébe rakott.
A tisztás közepén sok száz kék, vibráló gömb lebegett vékony, tüzes csáppal a földhöz kötve. Mindegyik kétszer akkora volt, mint egy átlagos méretű sárkány. Lidérc gyors számítást végzett, és hozzávetőlegesen négyszázra becsülte a számukat. A gömbök villogtak és szikráztak, energiasávok ugráltak közöttük a villám sebességével. Forrók voltak. Nyers varázserőből készültek.
Lidérc odalopakodott az egyikhez, magabiztosan most, hogy az Útvesztő elcsöndesedett. Belesett a gömbbe.
Varázsgömbök, tűnődött. Ősi mágia, a legősibb, amivel eddig találkoztam. Nézzük csak, hogyan is lehetne a Fekete Sárkány segítségére?
Ahogy a világító gömbök között sétált, ráeszmélt, hogy talán itt rejtőzik a megoldás az egyik legfontosabb problémájára. Elmosolyodott, majd kiterjesztette hatalmas, fekete szárnyát, s felhussant a világosodó égboltra, elméjében pedig új, csodálatos terv körvonalai rajzolódtak ki.
A Lidérc Ellenállókat legyőzzük. Nemsokára egyetlen sárkány sem mer közösséget vállalni azzal a szomorú, rögeszmés szektával, mivel látni fogják hűtlenségük következményeit.
A Fekete Sárkány úgy repült vissza Covamere-be, hogy már tudta, hogyan bánjon el a lázadókkal. Most már semmi sem akadályozhatta meg, hogy legyőzze Halcyont, és annyi, annyi év után magát az Útvesztőt. Odalent a hegyoldalban a varázsgömbök csöndesen szikráztak. Az Útvesztő magukra hagyta őket, de mégis ott remegett bennük az energia, mely csak arra várt, hogy a megfelelő sárkány az uralma alá hajtsa.

 

 

   14.   
Tartománysokk

Fekete, szivacsos sziklák nyújtóztak a távolba ameddig csak a szem ellátott. A merev, fekete folyam repedezve, hullámozva sietett a láthatárt uraló, távoli hegy felé. Maga az Üszökhegy – hiszen ez volt a távolban derengő, magányos óriás – tökéletesen csupasz volt, csak egyes lejtőin nőttek nagy levelű növények. Lábát hatalmas erdősáv takarta, de Jószerencse kedvét még az sem tudta felderíteni. A világ körös-körül halott, fekete sivatag volt, s a távolban veszély rejtőzött.
Feszes tempóban, repülőizmaikat keményen büntetve nyargaltak ki az Alacsony-hegységből, mert attól féltek, hogy nemcsak a valaha létezett Aether-hágó, de az egész sziklakanyon is utánuk záródhat. Akkor sem csökkentették a sebességüket, amikor kiértek Szívfölde déli, tágas síkságára: a táj jellegtelen és unalmas volt, így nem maradt más, mint a repülés.
Utazásuk első három napja kemény, izzasztó repüléssel telt nappal, s álomtalan, kimerült alvással éjszaka. Táborhelyeiket úgy ahogy összecsapták, mégsem panaszkodott senki a kényelmetlenségre; mindnyájan halálosan fáradtak voltak. Ételt csak ritkán láttak, azt is javarészt Kajás gyűjtötte be, aki istenáldotta tehetséggel lelte fel a nyulakkal teli üregeket és halakban gazdag patakokat. Ő is főzött rájuk – Szilárd kivételével, aki ragaszkodott hozzá, hogy nyersen fogyassza el az adagját. Tehert csak annyira érdekelte az étkezés, hogy a szükséges fehérje bejusson valahogy a szervezetébe, ám láthatóan még ezért sem tett túl nagy erőfeszítéseket.
Az utazók hamarosan három csoportra váltak: Jószerencse és Fátyol mindig egymás mellett voltak; Kajást és Tehert varázsos fajtájuk azonossága kapcsolta össze; a harmadik csoportot pedig Szilárd alkotta egyedül. Három csoportban repültek, három csoportban étkeztek és aludtak, s úgy tűnt, egyedül Jószerencse és Fátyol kommunikáltak egymással. Kajás és Teher ugyan egymás közelében maradtak, de keveset beszélgettek, Szilárd pedig, a maga nagy elkülönülésében tökéletesen hallgatagon viselkedett.
Elkerülhetetlen volt, hogy az egyre halmozódó feszültség végül kitörjön, s ez a negyedik nap reggelén következett be.
A társaság egy hatalmas tó partján töltötte az éjszakát. A tóról Kajás – a tőle megszokott tömörséggel – kijelentette, Hogy Tükörvíznek nevezik.
– Ősi tó – jegyezte meg csak úgy a levegőbe. – Jó éjszakát.
A Tükörvíz egyetlen jótéteménnyel szolgált a számukra, s ez a tóparti növényzet friss, zöld színe volt, hiszen eddigi útjuk során csak halódó, kopár növényeket láttak. Zöldet sehol. Az ősz színei borítottak mindent, pedig a naptár még csak késő nyárra járt. Ezért könnyebbült hát meg mindenki, amikor földet érve köröskörül zöld növénytakarót pillantottak meg a tó partján. Hatalmas, bütykös tölgyfák magasodtak, s eltörpültek mellettük a víz fölé hajló, ravasz füzek, akik mintha minduntalan saját kristálytükörképükben gyönyörködtek volna. Maga a föld is illatozott. Csodálatos, meleg, otthonos hely volt a tó és környéke.
Egészen hajnalig.
Szilárd volt az első, aki felébredt az új, nyirkos fényre. Álmos tekintettel nézett körül, s egészen a vízpartig botorkált, mire végre ráeszmélt, hogy mi is történt. Mert amikor lehajolt, hogy igyon, a karmát elborították a nedves levelek. Halott, barna levelek.
Szilárd felkapta a fejét, álma egyetlen szempillantás alatt elpárolgott. Körülnézett.
A fák elvesztették leveleiket. Csupasz ágaik szomorúan meredeztek az ég felé, törzsük körül pedig nagy halomban pihent az elhalt, barna avar. Szilárd körbesepert a földön a lábával, de nem hallott zörgést, annyira nyirkosak voltak a levelek. Hiányoztak az ősz csodás, bíbor és arany színei – minden barna volt. Fakóbarna és halott.
A látvány annyira megrendítette a fiatal sárkányt, hogy minden erejére szüksége volt, hogy bánatát ne öntse azonnal könnyekbe. Az utazásuk során minden táj ilyen volt – szomorú, halott. Mintha valami kavargó, halálos örvény rántotta volna őket magával a pokol mélységeibe. Szilárd szipogott egyet, s talán el is sírta volna magát, de meghallotta, hogy a lehullott levelek takarójában gázolva, valaki feléje közelít. Gyorsan visszanyerte önuralmát, és megfordult. A nővére volt az, arcán komor kifejezés ült.
– Ó, Szilárd! – mondta, s az öccse felé gázolt az avarban. – Mi történik a világgal?
Szilárd, amikor meglátta nővére mély szomorúságát, megenyhült egy kicsit, mégsem bírta rávenni magát, hogy kinyúljon és megérintse. A két testvér ügyetlenül, kényelmetlenül feszengve, egymástól hűvös távolságra álldogált, s meg-megborzongott a nyirkos levegőben.
– A mágia a felelős mindezért! – törti ki Szilárd. – Majd meglátod.
Fátyol felsóhajtott, a tóhoz sétált, és kecses mozdulattal inni kezdett a vízből. Szilárd elnézte nővérét, s már-már odalépett, hogy átölelje, de az ebben a pillanatban felállt és elsétált a víztől, a pillanat pedig elmúlt. Fátyol élénk, mély tekintettel mérte végig az öccsét; Szilárd megborzongott a pillantás alatt.
– Tudom, hogy nem kedveled Jószerencsét, Szilárd – mondta halkan. – De ez csak azért van, mert nem akarod megismerni őt.
– Ne legyél ostoba – vágott vissza Szilárd. – Semmi bajom sincs vele.
– Megmentette az életedet – emlékeztette Fátyol. – És az enyémet is.
De a te életedet nekem kellett volna megmentenem, gondolta Szilárd kétségbeesetten, önnön, perverz logikájának csapdájába szédülve. Nem őneki. Nekem kellene megvédelmeznem téged!
– Igen, felteszem – morogta. Szemmel láthatóan nehezére esett a beismerés. – De attól még nem kell kedvelnem.
– És a többiek...
– Azok varázsosok! – csattant fel Szilárd, mielőtt Fátyol befejezhette volna a mondatot. – És ennyi elég is. Te is tudod, hogy mit műveltek velünk!
– Nem ők ketten – suttogta Fátyol szomorúan, mert látta, hogy nem tudja megértetni magát az öccsével. – Gyere, legalább a reggelit közöttünk fogyaszd el.
– Jól elleszek itt még egy darabig – felelte Szilárd, majd hátat fordított a nővérének, s elnézte a ködös tófelszínt.
Fátyol gyöngéden megérintette az öccsét, majd visszasétált a táborhelyhez, ahol Jószerencse ébredezett. Szilárd iránt érzett aggodalmát tökéletesen aláfestette a szomorú táj, a halott, nedves levelek tengere, mely egyetlen éjszaka alatt hullott a földre.
Valami varázslat működik itt, gondolta megborzongva. Jön a tél, és nagyon gyorsan közelít. Vajon miért?
Erre azonban nem talált választ, így inkább visszacsoszogott a levélkupacok között ébredező szerelméhez. Körülötte a fák égnek meredő, csupasz ágakkal visszhangozták kérdését.
Jószerencse hozzásimult, amikor odaért hozzá.
– Mint a levelek a folyóban – mondta szomorúan, s körülmutatott a tájon. Fátyol bólintott.
– Arra gondoltam – folytatta Jószerencse –, hogy vajon velem jöttél volna-e, ha lett volna más választásod is?
Fátyol meglepetten nézett Jószerencsére, aztán ravaszul elmosolyodott.
– Nos – felelte. – Ez nagyon közvetlen kérdés ilyen korán reggel.
– Velem jöttél volna?
Fátyol szégyenlősen lehajtotta a fejét, szemét résnyire összehúzta. Tekintetét tudatos lassúsággal végighordozta Jószerencse testén, szemétől kezdve végig az oldalán, összehajtott szárnyán, le egészen hosszú, összetekert farka legvégéig, majd onnan vissza, lassan fel, újra a szeméig. Jószerencse közben egyre kényelmetlenebbül érezte magát, s a végén alig bírta leküzdeni az égető vágyat, hogy felpattanjon, felugorjon a levegőbe, s messzire szárnyaljon – akárhová, csak el ettől a szörnyű, csodás vizsgálódástól.
– Hm – tűnődött Fátyol, s élvezte hatalmát szerelme fölött. – Ezen még el kell gondolkoznom.
– Te...! – kiáltott fel Jószerencse, majd szárnyát Fátyol köré vetette, s együtt, összekapaszkodva tovahengergőztek a nedves levelek között, le egészen a tó partjáig. Szilárd undorodva hátat fordított nekik, s elindult, hogy reggeli után nézzen a fák között.
A szerelmesek lihegve, nevetgélve, egymásnak mindenféléket sutyorogva hevertek a tóparton.
– Bocs, hogy közbevágok – hallatszott a hátuk mögül Kajás ismerős, morgós hangja. – Beszélnünk kell.
A két fiatal természetes ügyetlenül felkászálódott a földről, s közben jól látták a Kajás képére kiülő fanyar mosolyt, amint a varázssárkány tisztelettudóan elnézett a távoli látóhatár felé.
– Megjött az ősz – jegyezte meg Kajás, míg a fiatalok megtisztították magukat a tapadós, nedves levelektől. – Jön a tél. Hamarosan. Beszélnünk kell.
– Ahogy mondod – bólintott Jószerencse. – Miről akarsz beszélni?
– Szerintem is a legfőbb ideje, hogy leüljünk beszélgetni – mondta Fátyol.
Kajás egyetértően bólintott.
– Mi hárman rendben vagyunk – mondta. – Ellenben az öcséd... – tette hozzá, s fejével a távoli, száraz fák között az avarban matató Szilárd felé intett. – Még mindig nagyon mérges. És Teher...
– Mi van Teherrel? – kérdezte Jószerencse azonnal.
Teherrel kapcsolatos aggodalmai eddigi útjuk során nemhogy csökkentek volna, de még inkább erősödtek. A barátjára valami érhetetlen módon igen mély hatással voltak az Aether-hágónál történt események. Teher lassabb lett, zárkózottabb, sőt, mostanában már egyáltalán nem beszélt senkihez, még Kajáshoz sem, aki az utóbbi három napban pedig mindig ott tartózkodott mellette. Arckifejezése üres volt, tekintete tompa; a korábban rá annyira jellemző életörömnek nyomát sem lehetett látni.
Mintha szegény Teherre is ráköszöntött volna az ősz, gondolta Jószerencse borongósan. Bárcsak tehetnék érte valamit.
– Megpróbáltam segíteni neki – folytatta Kajás. Szavai hirtelen zökkentek be Jószerencse gondolatai közé. – Nem sikerült. Neked talán sikerülhet.
– De mi a baj vele? – tört ki Jószerencséből, s ahogy ezt kimondta, a balsejtelem hirtelen mintha robbanásként söpört volna végig az elméjén.
Jaj ne! Ne, kérlek, ne, az nem lehet!
– Ő ugye nem... ne mondd azt, hogy ő is...?
Kajás szerencsére megérezte, mire akar kilyukadni Jószerencse.
– Bedilizett? – kérdezte. – Nem. Annyira azért nem rossz a helyzet. De a maga módján azért elég súlyos.
– Akkor mi a baja? – könyörgött Fátyol, s ő is legalább annyira aggódott, mint Jószerencse, hiszen Teherrel való rövid ismeretsége alatt megtanulta tisztelni és becsülni az ifjú varázssárkányt. Pedig még nem is látta őt a legjobb formájában. – Mi a baj vele?
Kajás nagyot sóhajtott, majd leült, s intett a többieknek is, hogy tegyék ugyanezt.
– Nagyon egyszerű – kezdte. – Ezen minden varázssárkány átmegy egyszer. Én is, mindenki. Mi Tartománysokknak hívjuk.
– A Tartomány! – suttogta Fátyol.
– Ez az a Tartomány, amiről Teher beszélt? – kérdezte Jószerencse. – Mert ha igen, akkor pontosan tudnom kell, hogy mi az. Kérlek, Kajás, ha segíteni akarunk Teheren, akkor a titkaitok egy részét el kell árulnod.
Kajás mesélt Jószerencsének és Fátyolnak a Tartományról, a világon túli világról, ahonnan a varázsenergia származik. Mesélt saját tapasztalatairól a tűzzel, annak jó, de gonosz cél érdekében is felhasználható erejéről, s arról, hogy az olyan, mint egy élőlény. És végül mesélt a Tartománysokkról.
– Mélyen megrázott – mondta, s a tekintete elködösült az emléktől. – Napokba telt, míg megbirkóztam vele. Akárcsak Teher most. Ijesztő az erő, a vele járó felelősség. Ha rosszul használják, elpusztíthatja az egész világot.
– Nem túlzol? – borzongott meg Fátyol, de már előre tudta a választ.
Kajás csöndesen megcsóválta a fejét.
– Már kezded érteni – jegyezte meg szárazon. – A legtöbb sárkány megbirkózik a Tartománysokkal. Néhányan nem: ők megőrülnek. Teher rendbe fog jönni, de jobb, ha segítünk neki. Szüksége van rád, Jószerencse. Jobban, mint énrám, azt hiszem.
Jószerencse szomorúan elmosolyodott, s érezte, hogy Fátyol szárnya hegyével végigsimít az arcán. Csak most vette észre, hogy könnycseppek csillognak a szeme alatt.
– Menj a barátodhoz – suttogta Fátyol, s a távoli fákra mutatott, ahol Kajás és Teher az éjszakát töltötték. A fiatal varázssárkány ott feküdt, összekuporodott a hideg ellen, arany pikkelye harmattól csillogott a nyirkos levegőben.
Jószerencse fázósan megborzongott, pedig a korai nap első sugarai már átfúrták magukat a sűrű ködön. Lerázta a szárnyára tapadt leveleket, s felballagott az enyhe lejtőn, melynek tetején a barátja feküdt. Teher nem aludt: ébren volt, és tompa, érdektelen tekintettel figyelte a barátját. Jószerencse nem tudta, mit mondjon, így ácsorgott egy darabig, s leheletének kilövellő párafelhőjét bámulta. Aztán végül összeszedte magát, és megszólalt.
– Aggódunk miattad – mondta esetlenül.
– Felesleges – válaszolta Teher röviden.
Aztán becsukta a szemét. Jószerencse visszalesett a tópartra, ahol a többiek vártak és figyeltek. Szilárd előbukkant a fák közül, s egy kicsit távolabb a többiektől megállt. Először Kajásékra nézett, majd a dombra, ahol Jószerencse állt Teher előtt.
Mit mondhatnék neki? kérdezte magában Jószerencse kétségbeesetten.
– Tudom, min mentél át – kezdte, de a varázssárkány hangos kiáltással közbevágott.
– Tudod?! – kiáltotta, s egyetlen szempillantás alatt talpra ugrott.
A hirtelen mozdulat szanaszét szórta a leveleket, s Jószerencse hátrált néhány lépést, amint Teher haragosan feléje indult. Harmatcseppek gördültek le a varázssárkány arany pikkelyeiről, és sisteregve csöppentek le a testéről. Kék varázssávok szikráztak az oldalán, elpárologtatva a vizet. Tágra nyílt tekintetében őrület villogott.
Megőrült! gondolta Jószerencse rémülten. Akárcsak az összes többi. Az őrület megfertőzte őt is! Kajás tévedett!
– Tudod?! – ismételte Teher mennydörgő hangon. – Honnan tudhatnád, természetes?! Honnan tudhatnád, mit láttam, mit tapasztaltam? Tudod, mi az a tűz? Tudod, mi ez?!
Jószerencse oldalt ugrott, mert Teher kitátotta száját, s a földre lehelt. Hatalmas, recsegő hang hallatszott, mintha egy bőrdarabot hasítottak volna le egy gigantikus lény oldaláról. A föld aztán megremegett, s villám hasított végig az avarban. Pokoltűz lobbant fel.
Jószerencse éppen azon volt, hogy felszálljon a levegőbe, de hirtelen meghallotta Kajás kiáltását.
– Maradjatok! Mindenki – ne mozduljatok!
Jószerencse egyszerre rémülten és csodálkozva kényszerítette magát, hogy egyhelyben maradjon.
Teher sem mozdult. Lábát szilárdan, széles terpeszben megvetette a földön, s a nyakát olyan alacsonyra hajtotta, hogy a torkából kiokádott tűz közvetlenül a földre ömlött, majd eltűnt benne. Aztán körös-körül csakhamar újra felszínre tört. Kék lángok lobbantak fel az avarból mindenhol, le egészen a vízpartig, s ahol fellobbantak, egyetlen szempillantás alatt összefacsarodtak a lehullott levelek. Csak ott nem táncoltak lángok, ahol a sárkányok álltak; mindenhol másutt szilajul lobogott a tűz.
A természetesek döbbentek merednek a látványra; Kajás arcára zord kifejezés ült ki. Teher pedig csak állt, s arca megvonaglott a fájdalomtól, ahogy elképzelhetetlen energiákat áramoltatott a mágia e hatalmas kitörésébe. A köd megsűrűsödött, a harmat elpárolgott a levelekről, s füstfelhővé vált, ahogy maguk a levelek is tüzet fogtak. A nedves avar hamarosan vékony, fekete bőrhártyává alakult, melyet apró darabokra szórt szét az északi szél.
A tűz végül elvékonyodott Teher torkában, s az ifjú varázssárkány megremegett. Aztán hirtelen összerogyott, a lángok kihunytak, Teher pedig lebucskázott a domboldalról, és nekiütközött egy öreg tölgyfa gyökerének. A barátai odasiettek hozzá, hogy segítsenek rajta, miközben szárnyukkal csapkodva tartották távol a hideg levegőben kavargó pernyét.
Szilárd a lassan tisztuló levegőn át nézte őket. A távolságot továbbra is megtartotta, a csoporttól továbbra is elkülönült. Nem egészen tudta, mi itt az ő szerepe, így hát leült a vízparton, és saját érzelmeit vizsgálgatta. Azokat, amelyek előrevitték – és azokat, amik visszatartották.
Senki sem nézhet többé levegőnek, gondolta. És a varázsosok fizetni fognak azért, amit a Hágóval műveltek.
Figyelmesen nézte, amint a nővére Teher mozdulatlan teste fölé hajol, és jól tudta, hogy egyedül Fátyol jelenléte az, ami megakadályozza abban, hogy megtegye, amire a leginkább vágyik, nevezetesen, hogy itt hagyja az egész csoportot, s elinduljon valamerre egymagában. Biztosan élnek valahol sárkányok, természetes sárkányok, akiknek legalább annyi okuk van gyűlölni a varázsosokat, mint őneki.
De nem hagyhatta magára a nővérét, nem hagyhatta itt ezzel a másik sárkánnyal, ezzel a Jószerencsével, aki a varázsosok barátja, és aki a szerelem hatalmával bír Fátyol fölött.
De Fátyol nemsokára észhez tér majd, gondolta Szilárd. És akkor majd újra szüksége lesz rám. És akkor majd együtt kiállhatunk a varázsosok ellen.
És egy napon talán visszamegyünk a Hágóhoz.
Egy napon.
Talán.

 

Teher kitörése mindenkiből kiűzte a feszültséget. Mindenkiből, Szilárd kivételével. Három nap és három éjszaka múlt el Teher összeroppanása óta, és most, hat napnyi kemény repüléssel a hátuk mögött az utazók végre elérték a céljukat – az Üszökhegyet.
Teher azóta is alig beszélt, de legalább nem tűnt annyira befelé fordulónak.
Jószerencse egymagában üldögélt egy érdes, fekete sziklán, előtte csak a Törthegység csupasz végtelensége terpeszkedett, a fenyegetően kiemelkedő Üszökheggyel, s hirtelen ráébredt, hogy nagyon hiányzik neki Teher. A Fátyolban fölfedezett új örömök ellenére azt is felismerte, hogy a többi barátjára jobban szüksége van, mint valaha.
És Berek is hiányzik, gondolta.
Még egy utolsó pillantást vetett az előtte elnyúló fekete sziklatengerre, majd megfordult, és elindult az aznap éjjelre kijelölt táborhelyük felé. A hajnali derengésben alig-alig látta a szivacsosan lyukas kőzet egyik üregében fekvő három sárkányt: Fátyolt és Kajást, s egy kicsivel távolabb Szilárdot.
Hol van Teher?
Csöndesen, hogy ne zavarja a többieket, felkaptatott a szomszédos, kiálló szikla csúcsára, és körülnézett a fekete tájon.
A háta mögött a homokos, szürke sivatag, mely a Szívfölde fölötti hosszú repülőútjuk utolsó napját uralta. Vizet csak néha találtak, s nagyon megörültek, amikor felfedezték a Törthegység tépett, fekete hegyeiből fakadó forrásokat.
Előre és oldalt a Törthegység.
És egészen elöl, természetesen, maga a Hegy.
Teher azonban nem látszott sehol.
Jószerencse újra körbejártatta tekintetét, ezúttal közelebb a táborhelyükhöz. Hirtelen arany foltot pillantott meg a gyönge hajnali fényben – ott van! Teher egy kiálló sziklafokon üldögélt, rövid repülésnyi távolságra Jószerencsétől. Annyira nem volt közel, hogy Jószerencse lássa, éppen mivel foglalatoskodik, de a levegő remegett körülötte, mintha hőség szállt volna fel onnan, ahol ült.
Csak nehogy megint tűzmágiát használjon, gondolta Jószerencse nehéz szívvel, és felugrott a levegőbe. Szárnya szörnyen sajgott az aznapi fárasztó repüléstől, s szinte hallotta, hogyan recsegnek az izmai, miközben megtette barátja gubbasztóhelyéig a néhány fahossznyi távot. Csöndesen ért földet mögötte, s éppen meg akart szólalni, amikor hirtelen rádöbbent, hogy Teher talán nem is hallotta az érkezését. Átkukucskált a fiatal varázssárkány szárnya fölött, s megpillantott mögötte...
...egy varázslatot!
Egy valóságos méreténél sokkal kisebb sárkány lebegett előttük a levegőben. A sárkányt tök nagyságú burok ölelte körül, s a burok felületét halványan villogó szikrák borították. Ahogy Teher megmozdította a fejét, úgy mozgott vele együtt a varázslat is. A gömbbe zárt sárkány – egy hatalmas, varázsos harcos – figyelő testtartásban állt, s halványnak és laposnak látszott, mintha nagyon messzire lenne tőlük. Minthogy messze is volt. Szemmel láthatóan nem vette észre, hogy figyelik.
– Nagyító varázslat – jelentette ki Teher. Jószerencse összerezzent barátja hangjára a soknapnyi csönd után. – Látod, kezdtem azon tűnődni, hogy nem tennénk-e jobban, ha egy kicsit óvatosabban közelítenénk meg a hegyet és Covamere-t, így aztán egy ideje elnézegetem már a helyőrséget, és azt kell mondanom, kezdek azon töprengeni, hogy minden olyan-e ott, amilyennek lennie kellene erre délen, mert azok a sárkányok, akiket most láttam, sokkal inkább olyannak tűnnek, mint amilyeneket az Aether-hágónál láttunk, és nem olyannak, mint amilyennek Halcyon szeretné látni az őrszolgálatot teljesítő sárkányait, bár feltételezem, hogy ha...
– Teher! – szakította félbe Jószerencse.
Teher pislogott egyet, és szemmel láthatóan vonakodva fordult el a varázsgömbben lebegő sárkánytól.
– Tessék? – kérdezte ártatlanul.
De Jószerencse csak vigyorogni tudott, mint egy bolond, mivel nem más állt előtte, mint Teher – az igazi Teher, az, akit annyira szeretett, nem pedig az elmúlt napok komor, zárkózott sárkánya. Szíve vadul zakatolt mellkasában, s akadozva tudott csak beszélni.
– Teher, én...
– Ne is mondd – mondta Teher, s egyik szárnyát felemelte, hogy elcsöndesítse barátját. – Tudom, hogy rettentő udvariatlanul viselkedtem az elmúlt napokban, és magyarázattal tartozom, bár el tudom képzelni, hogy Kajás többet-kevesebbet elmondott neked abból, mi zajlott le a fejemben, mivel ő maga is átment ezen a maga idejében – sőt, úgy vélem, ezt a valamit minden varázssárkány átéli előbb vagy...
– Teher! – kiáltotta Jószerencse, és most már nevetett, mivel úgy tűnt, Teher eltökélte magát, hogy néhány mondatban egyenlíti ki hat nap hallgatagságát. – Jól van, tudo... nem, elnézést, nem tudom, hogy min mentél át, legalábbis nem teljesen, de azt tudom, hogy ez rossz volt neked. Ha van valami, amit megtehetek érted...
– Nincs semmi baj, barátom – felelte Teher. Kikapcsolta a nagyító varázslatot, és szomorkás mosollyal Jószerencse felé fordult. – Nekem elég, hogy te végig bíztál bennem.
– Akarsz róla beszélni?
Teher megrázta a fejét.
– Öltem – sóhajtotta. – A tűzmágia a sárkányok lelkét rágja, Jószerencse. Valahogyan beszennyezi, de nem tudom elmagyarázni, hogyan.
– Vaják megölhetett volna – mondta Jószerencse.
– Tudom. De a Tartomány miatt a dolgok olyan... keserűvé válnak. Jóra is lehet használni, ezt nem szabad elfelejteni, de manapság annyira nehéz a jó mágiát művelni, annyira nehéz...
Teher szomorú, tudó mosollyal újra elmosolyodott, és Jószerencse most tudta meg biztosan, hogy a barátja újra rendbe fog jönni – talán nem még aznap, nem is másnap, de hamarosan meg fog gyógyulni.
De van még valami más is, ugye?
– Mi az, amit nem mondasz el nekem, Teher? – kérdezte Jószerencse, s bizonyos volt benne, hogy elérkezett közöttük a teljes nyíltság ideje. Szárnyával átkarolta barátját, s megveregette a vállát. Teher kissé zavarba jött, és elhúzódott tőle.
– Én mindig itt leszek, hogy a segítségedre legyek, Teher – erősködött Jószerencse. – Ez jusson az eszedbe, ha legközelebb szükséged lesz valakire. Őszintének kell lennünk egymással, különösen most, hogy itt állunk az Üszökhegy előtt. Van valami, amit nem mondtál el nekem, ugye?
Teher hátrafordult, s nyakát teátrális mozdulattal kinyújtva a táborhelyük irányába pillantott.
– A többiek ébredeznek – mondta. Annyira átlátszó volt a figyelemelterelő csel, hogy Jószerencse elmosolyodott.
Micsoda bosszantó sárkány! nevetett magában. Talán éppen ezért olyan jó barát.
– Mondd csak el, Teher – mondta kétségbeesetten. – Bármi is legyen az, csak bökd ki.
– Na jó, rendben, legyen, ahogy akarod – mormogta Teher, és fel-alá sétált a sziklakiszögellésen. – De igazán csak semmiség az egész.
– Majd meglátjuk.
– Jól van. Semmi érdekeset nem tudok mondani, mindössze csak annyi az egész, hogy szerintem Főrend nem volt teljesen őszinte velem.
– Ezt hogy érted?
– Nos, amikor elmesélte a küldetés részleteit, tudod, hogy legyünk szemtanúi Délvég pusztulásának – amit ő előre látott –, és hogy aztán az őrülettel versenyt futva mi érjünk előbb Halcyonhoz, tájékoztassuk a veszélyről, és kérjük meg, hogy segítsen... nos, volt valami, amit nem mondott el nekem. És én ugyanezt nem mondom el neked sem.
– De mi az, Teher? – Jószerencse legszívesebben jól megbúbolta volna a barátját.
– Nem tudom. Mondom, hogy Főrend nem beszélt róla!
– Jaj, Teher!
– Viszont – tette hozzá Teher sokkal komolyabban. – Sokat töprengtem rajta, hogy mi lehet az, és most, hogy már közel értünk a célunkhoz, kezdem sejteni. Nem látom azonban tisztán az igazi mibenlétét, vagy hogy úgy mondjam, az igazi színét.
– Teher, mi a csudáról beszé...? – Csak ekkor fogta fel Teher szavait. A színét! – Ez valami olyasmi, amit Főrend előre látott, de nem beszélt neked róla?
Teher bólintott.
– Valami rossz dolog?
Teher ismét bólintott.
Jószerencse zajosan kifújta magából a levegőt. Ismerte Teher félelmeit, mivel maga is osztozott bennük. Volt valami, amitől mindnyájan közösen rettegtek, természetesek és varázsosok egyaránt. Valami, amiről ha tudtak volna akkor, amikor elhagyták Délvéget, talán mégsem vállalták volna el a feladatot, hogy jussanak el Halcyonhoz.
Ez a valami egy sárkány volt.
A Fekete Sárkány!
Jószerencse inkább lehelte, semmint mondta a szavakat.
– Tényleg úgy véled, hogy Főrend tudott róla, mielőtt megbízott minket ezzel a küldetéssel?
Teher megrázta a fejét, de nem azért, hogy tagadja az állítást, hanem azért, mert ő maga sem tudta biztosan a választ.
– Nem tudom – felelte. – És most már soha nem is fogom megtudni. De arról meg vagyok győződve, hogy Főrend többet tudott, mint amennyit elárult – és hogy volt egy másik oka is annak, hogy nem beszélt a Fekete Sárkányról.
Teher elhallgatott.
Jószerencse attól félt, hogy a barátja újra morózussá válik, ezért rövid bólogatásokkal nógatni próbálta, de szólni nem mert egy szót sem.
Teher újra magához tért. Akármi is nyomhatta a lelkét, szemmel láthatóan meggondolta magát az elmondásával kapcsolatban.
– De az is lehet, hogy valami teljesen más dologról van szó – fejezte be sután.
– Hm. Gondolod, hogy itt van? A Fekete Sárkány?
Teher hátranézett a távoli hegy felé. A hideg levegő, a csupasz táj, az üres égbolt – teljes bizonyossággal érezte, hogy valami nincs rendjén. Valami – ha nem a varázsosok őrülete, akkor valami más – megelőzte őket. Valahol arrafelé ott volt az a sárkány, akit Jószerencse megérkezéséig varázslattal megfigyelt. Az a sárkány nagy volt és erős, de egyben... sötét és tompa is.
– Biztos vagyok benne – felelte Jószerencse kérdésére. – És biztos vagyok benne, hogy a szárnya közöttünk és a hegy között feszül. De jól jegyezd meg, Jószerencse – akármennyire bonyolulttá is válik a küldetésünk, az elsődleges cél nem változik: el kell jutnunk Covamere-be, s beszélnünk kell Halcyonnal, és ez az, bármi is történjen, ez az, amit Főrend elvárt tőlünk, és ez az, amit tenni fogok!
Teher olyan büszkének, annyira nemesnek tűnt, hogy Jószerencse meglepetten hőkölt hátra. Most újra látta, mennyit fejlődött a barátja az Aether-hágó óta, s hálát adott a sorsnak, hogy a fiatal varázssárkányt a barátai és nem az ellenségei között tarthatta számon. Teher most már bírta a tűz erejét, s ez csak még hatalmasabbá tette őt. Akárcsak Berek, amikor leugrott arról a sziklapárkányról, Teher is hirtelen felnőtt, megkomolyodott.
Vagyis már csak én nem vagyok felnőtt, gondolta hozzá szomorúan.
– Ha van sárkány, aki elvezethet minket Halcyonhoz, akkor az te vagy, Teher – mondta szeretettel. Aztán szembefordult a széllel, és felszállt a levegőbe.
Miközben visszavezette barátját a táborhelyük melegéhez, nem vette észre, hogy a kétség árnya suhant át Teher aggódó arcán, mivel Teher úgy vélte, sok megoldatlan rejtélyt tartogat számukra még ez a vidék.
A nap kicsit feljebb emelkedett az égbolton, de továbbra is alacsonyan maradt a nap hátralévő részére, fényt és meleget alig adott. Az égbolt tiszta maradt, a levegő hideg volt, de a jég harapása nélkül; a gyülekező hó hidegével övezte a Törthegységet.
Ha a nyár rövid volt, az ősz még rövidebbre sikerült, s a sárkányok kirepültek gyönge markából, egyenesen bele a közeledő télbe.

 

 

   15.   
Új kor hajnalán

Ha egy sárkányt bekötött szemmel bedobnának Covamere szívébe, majd levennék szeméről a kötést, körülnézve egészen bizonyosan azt mondaná, hogy a fellegvár hatalmas építészeti zsákutca, mely mindenféle koncepciót és rendszert nélkülöz.
Közelről szemlélve ez igaznak is tűnhet, mivel Covamere hatalmas labirintusa volt az egymást keresztező utcáknak, hatalmas, fedett térségeknek, egymáson tülekedő falaknak és tornyoknak, alagutaknak és utaknak, hidaknak és üregeknek, s óriási, nyílt tereknek. Minden kőből vagy az Üszökhegyet övező erdő termékeiből készült. Akárki sárkánynak egy életbe tellett volna, hogy feltérképezze.
Szédületes, őrült építményhalmaz volt Covamere, melyet az egymást követő korszakok folyton bővítgettek, csinosítgattak, így aztán a fellegvárnak nem is volt igazi alapja, csak kanyargó, táncoló emeletek és föld alatti szintek, tornyok és kacskaringós alagutak halmozódtak egymásra. Ha a sárkány el akart jutni a város egyik feléről a másikra, felkészülhetett rá, hogy először jó magasra, majd ugyanilyen mélyre kell mennie a kanyargó alagutakban és ösvényeken. Hiába építette újjá Lidérc a várost nemrégiben, ő sem tudott rendszert vinni az utcakáoszba.
Ha viszont a sárkány a levegő felé fordul, kiterjeszti szárnyát, és fölrepül – a varázsosok manapság iszonyodtak az ilyesmitől –, akkor egészen más kép tárul a szeme elé. A helyi kuszaság helyébe a nagy egész alakja lép.
A levegőből Covamere hatalmas, hegyes agyarnak tűnt, melynek gyökere elveszett a hegy lábánál hullámzó erdőtakaróban, de hegye tisztán, kivehetően felnyúlt az Üszökhegy nyugati lejtőjének negyedéig. Egész Covamere eme egyetlen agyar döfésirányában épült, és ezt az irányt követve a szem felszaladt a hegyoldalon, fel, fel, egészen addig a helyig, amelyről a sárkányok azt képzelték, hogy életükben valamikor még el fognak oda utazni. Ez a hely pedig a Kapu volt.
Rés a hegyoldalban. Széles, hívogató nyílás, melyet fekete kőfogak kereteztek. Ez volt az Üszökhegy szája.
A Kapu egy volt a Covamere földalatti labirintusaiba (melyek nem összekeverendők a város alatt fekvő, keszekusza alagútrendszerrel) nyíló hét bejárat közül. A többi kapu egymástól egyenlő távolságra ölelte körül a hegyet, de ezek elhagyatottak voltak, s ritkán használták őket. A hegy gyomrába vezető fő útvonal a Kapun át vezetett, a föld alatti barlangok, s végül a legmélyebben fekvő, legtitkosabb termek felé, ahol már érezni lehetett magának az Útvesztőnek a rezdüléseit. S hogy azon túl mi rejtőzött? Azt csak az Útvesztő tudta.
A Kapu volt az egyetlen útvonal az olyan sárkánynak, aki hatalmas volt és céltudatos. Az olyan sárkánynak, mint Lidérc.
De a Kaput is, és a hat kisebb bejáratot is lezárta a behatolás elől valaki, aki nem olyan volt, mint Lidérc, ha nem is az erejét tekintve. Ez a sárkány Halcyon volt.
A hold keskeny ezüstsarlót faragott a világos égboltra. Másnap estére teljesen el fog tűnni, behunyja majd világra nyitott, egyre fogyó szemét.
Az újhold éjszakája sötét lesz valóban.
Lidércet saját nosztalgiaemlékei nem hagyták aludni, így felszállt inkább a levegőbe, s repült egyet a gyengülő hold szemlélte éjszakában. Egyre erősebben gyötörte az érzés, hogy egyetlen, állandó társa, a múlt, közelebb kúszott hozzá ezekben a napokban, mint amire számított. És lehet, hogy még ennél is közelebb nyomul majd.
Lidérc – saját hangulatát követve – Covamere legalsó szélén találta magát, a hegyet ölelő erdőgyűrű fái között.
Némileg bánta, hogy az erdőben most alig moccant valami. Elkóborolt a kihalt tájon, ahol valaha virágzott az élet és a mágia, s lelki szeme előtt újra megjelentek az egykoron itt élt lények.
Gyönge most az élet, tűnődött. És a mágia még gyöngébb.
Covamere sárkányai hatalmas csordákban ziráfusokat tartottak errefelé az aranyidőkben. Ezek az elképesztően vékony, de a finom mágiától mégis szilárd lábú, elegáns varázslények itt kóboroltak az erdőben. Ha a fák közötti rések túl szűknek bizonyultak a számukra, akkor magukon a fákon haladtak keresztül, elriasztván az erdei nimfákat halk, tülkölő dalukkal.
De amikor Lidérc visszatért Covamere-be, a ziráfusok mind eltűntek. Nem tudhatta, hogy mi lett velük: elmenekültek pásztoraiktól, valami más fajjá változtak, vagy pedig egyszerűen kihaltak. Egyetlen sárkány sem tudott róluk; a ziráfusok egyszerűen megszűntek létezni.
És a mágiájuk? Az is eltűnt, vagy talán valami mássá alakult?
Átalakult vagy megváltozott?
Minden mágia távozni készül a világból?
– Nem – suttogta Lidérc, saját kérdésére válaszolva –, mert bár a világban csökken a mágia, énbennem viszont növekszik. A mágia nem zsugorodik; úgy tűnik, hogy távozik a világból, de ez csak azért van, mert énbelém vándorol át.
Elmosolyodott vékony, holdszerű mosollyal, s elképzelte a fakoronák magasságában legelgető ziráfusokat. Egy napon talán újra meg fogja alkotni őket. Megvolt hozzá az ereje.
Teste mohón nyelte a reggeli napfényt, s a mágia egy picinyke darabja ismét elhagyta a világot, s átvándorolt Lidércbe.
– ...átkozott sárkány! – hallatszott egy kiáltás a háta mögül.
Lidérc sarkon perdült, s egy apró, sovány sárkányt pillantott meg, aki a föld fölött lebegett úgy, hogy csak a farka vége ért le a talajra.
Insiss!
– Mit mondtál? – dörrent Lidérc haragosan.
– Az utolsó felsorakozott sárkány, nagyuram – felelte azonnal a hadnagya. Fehér pikkelyei villogtak a napfényben, és sovány, beteges benyomást keltettek. – A felvonulásról értesítettelek. Az a sárkány – mondta, s farka hegyével egy távoli sarok mögött éppen eltűnő sárkányra mutatott – az utolsó felsorakozott sárkány.
– Az utolsó?
– A felvonulás, nagyuram – ismételte Insiss, és bosszúságának úgy adta jelét, hogy hátrahajtotta egy kicsit a fejét, s arcán enyhén gúnyos mosoly jelent meg.
– Jól tennéd, ha több tiszteletet mutatnál az irányomban – morogta Lidérc, láthatóan rá sem hederítve hadnagya apró fegyelemsértésére. – Sétáljunk egyet. Beszélnünk kell a támadásról.
Insiss úgy lebegett Lidérc árnyékában, akár egy hópihe a viharban. Ő fundálta ki, hogyan építsék fel az ura hírnevét hosszú, fárasztó évek során. Lidérc már javában szervezte seregét, amikor Insiss talán ha félidőben csatlakozott hozzá egy éjjel, messze keleten, fehér sivatagok és rettentő hegyek között. Insiss sivatagi sárkány volt, s a hadnagyi posztra való alkalmasságát nemcsak azzal bizonyította be, hogy beárulta azt a néhány sárkányt Lidérc vezérkarában, akik nem megfelelő módon beszéltek urukról, hanem azzal is, hogy sok finom módszert dolgozott ki arra nézve, a Fekete Sárkány hogyan erősítheti meg hatalmát a seregei fölött.
Pletykákat terjesztett Lidérc óriási hatalmáról. Ezen pletykák egy része igaz volt, egy része nem; közben saját magáról az árulók rettenthetetlen ellensége és elpusztítója képét alakította ki, s ha csak megjelent egy pihenő egység soraiban, puszta jelenlétével mindenkit sikerült tökéletesen megfegyelmeznie.
Hatalmas urához képest apró testű sárkány volt Insiss. Világos pikkelyei szikár, feszes vázat és hasonlóan feszes, pengeéles elmét takartak. Insiss géniusznak számított a sárkányok között. Mindenki tudta, hogy olyan, akárcsak az ura: vagyis olyan sárkány, akitől félni kell.
Hatalmas intellektusának köszönhette, hogy nagy önbizalommal mozgott ura jelenlétében is. Könnyedén manipulálni tudta Lidércet, hosszú évek gyakorlatának minden fortélyát felhasználva. Nem mintha Lidércet könnyen le lehetett volna pipálni ész dolgában, nem, a Fekete Sárkány rémisztően intelligens és kegyetlenül határozott volt – de Insiss egész egyszerűen még nála is gyorsabb agyúnak bizonyult.
Sosem láttatta ostobának Lidércet, de gyakran közel került ehhez... nagyon közel.
Insiss játszott.
De nagyon veszélyes játék ez, gondolta, miközben Lidérc mögött lebegett, eltörpülve ura hatalmas szárnya mellett.
Lidérc hatalmas testű sárkány volt, ennélfogva erős is. Hatalmas mellkas feszült két széles szárnya között; a sárkányok megesküdtek rá, hogy még nagyobb távolságról is jól hallani az odabent zakatoló, rettentő szív dobogását. Teste fekete és dísztelen volt – egyetlen, széles páncéllemez nyúlt ki hosszú, hegyes koponyája hátuljából. Ez a páncél jól védte hátát és nyakát repülés közben, ha pedig megállt, éjfekete koronaként magasodott mindenki fölé, s híven követte gazdája tekintetének irányát. Lidérc szárnya elképesztően hatalmas volt, s rejtett fémektől és varázslattól csillogott. Lidérc mágiával, de anélkül is tudott repülni; gyakorolta is mindkettőt.
De mindezeken túl az tette igazán hatalmassá a Fekete Sárkányt, ahogyan a Tartományt kezelte.
A legtöbb sárkány csak akkor lépett be a Tartományba, ha szükséges volt, mivel túl veszélyesnek tartották, hogy akár csak a legrövidebb ideig is odabent tartózkodjanak.
Nem így Lidérc. Ő folyamatosan odabent volt.
Ebből a célból átalakította testét, s hogy állandóan érintkezésben maradjon a Tartománnyal, két új végtagot növesztett torz vállából. E két kar hátpáncélja tövéből nyúlt ki kétoldalra. Hosszú, vékony rudak voltak, melyek szinte nyers csontnak tűntek. Karja két helyen is megtört egy-egy durva, duzzadt könyékben, s mindkettő vége... hiányzott.
Illetve nem hiányzott, csak belenyúlt a Tartományba.
Lidérc valóságossá növesztette azokat a képzelt karmokat, amelyekkel a varázssárkányok felvágták a Tartomány bőrhártya-határát. Két új karja kinyúlt a testéből, tekergett, majd eltűnt, mint az olvadó hó, s a tűzmágia szülőhelyének fortyogó, kavargó gyomrában bukkant újra elő. Hatalmas energia kellett hozzá, hogy e világok közötti állandó csatlakozást fenntarthassa, de hát Lidérc maga is hatalmas volt, s ez az energia a rendelkezésére állt.
És pontosan ettől válik szörnyeteggé, gondolta Insiss. Minden egyes alkalommal, amikor megjelent Lidérc mellett, szándékosan végigmérte urát, megbecsülte annak rettentő erejét. Elég volt egyetlen pillantás azokra a hosszú, nyers kezekre, melyek egyszerűen eltűntek a levegőben, s Insissnek mindig az eszébe jutott, hogy óvatosnak kell lennie, mert elképesztően veszélyes játékot játszik.
– Beszélj a felvonulásról – parancsolta Lidérc.
– Ahogy kívánod, nagyuram. Amint te is tudod, az erőnk nagyobb része Covamere-ben marad, mivel a Kapu a fő célja a kezdeti csapásunknak. A kisebb kapukhoz csak tíz-tíz sárkányt küldtem ki, és úgy vélem...
– Tízet? Az túl sok.
– Nagyuram?
– Halcyon nem fog megpróbálkozni a szökéssel. Azok a lezárt lyukak nem fontosak. Nekem itt van szükségem az erőre. A kisebb kapukhoz két-két sárkány is elég lesz. Intézkedj.
– Ahogy kívánod, nagyuram.
Lidérc eltöprengett a döntésén egy darabig, azután hozzátette:
– De azért arról is tégy, hogy ezek erős sárkányok legyenek, Insiss. Tudod, olyanok, amilyeneket kedvelek.
– Természetesen, nagyuram.
A sárkányok elhúzódtak a rettentő páros elől, ahogy Lidérc és Insiss végigmasíroztak Covamere utcáin; néhány sárkány még el is menekült. Lidérc időközönként megállt, hogy megvizsgáljon egységeket, s eligazítson alacsonyabb parancsnokokat, de ezen kívül semmi és senki nem állta az útját az egyre keskenyedő, meredek hegyoldalon a Kapu felé. Előtte a sárkányok lázasan sürögtek, igyekeztek jó benyomást kelteni; mögötte leültek és töprengő mosolyokat váltottak egymással, mivel végre ráébredtek, hogy minden és mindenki rendben és készen várja minden idők legnagyobb sárkánytámadását.
A támadást a hegy ellen.
Lidérc több sárkánnyal is beszélt covamere-i körútja során, és minden egyes beszélgetéssel erősödött az önbizalma. Covamere-ből annak idején szégyenteljesen szökött el, de most büszkén tért vissza, a világ minden sarkából összeverbuvált, s eggyé kovácsolt sárkányhadsereg élén. És tudta, hogy a város végre, dicsőségesen az övé lesz.
Szerencsés sárkány vagyok, tűnődött magában, s megállt egy pillanatra, hogy visszanézzen a büszkén ívelő kőhídra, amelyen az imént áthaladt, mivel kaptam egy második lehetőséget. Egyszer megengedték, hogy túléljem az Útvesztőt. És most igényt formálok jogos győzelmemre. Ezúttal megvan az erőm; ezúttal én magam vagyok a mágia!
A Kapuhoz vezető meredek út széles volt, akár tíz sárkány is elfért volna rajta egymás mellett. Lidérc széttárt szárnya az út egyik szélétől a másikig nyúlt, így Insissnek muszáj volt az ura mögött haladnia, finom varázslatán lebegve.
A Kapuhoz közelítő emelkedő sokkal meredekebb volt, mint maga a hegyoldal, így csak a délutáni égboltot látták maguk előtt fölfelé haladtukban. Ha elérik az emelkedő tetejét, az út vízszintesbe fordul majd, s fantasztikus rálátás nyílik az Üszökhegy szürke ékébe mélyedt Kapu tátongó feketeségére.
Amikor már közel jártak az emelkedő tetejéhez, Lidérc megállt, s visszafordult, hogy végignézzen Covamere fölött.
Ma éjjel megkezdődik a Kapu ostroma.
Egy alacsonyabb rangú tiszt szaladt oda idegesen Insisshez, és a fülébe súgott valamit. A szikár, fehér sárkány röviden bólintott, intett a tisztnek, hogy várjon, majd megszólította Lidércet.
– Nagyuram – mondta. – Jelentést kaptam, hogy a még megmaradt Ellenállókat is sikerült összefogdosni. Összesen kilenc sárkány. Mindet bezárták a Kerek Arénába. Mi legyen velük, nagyuram?
– Ugyanaz, mint áruló társaikkal – mormogta Lidérc. Továbbra is a várost nézte, és szemmel láthatóan nem nagyon érdekelték az új fejlemények.
Három napba tellett, amíg megtörték a Lidérc Ellenállókat, és a szerveződést most véglegesen el fogják törölni. Azon a napon, amikor Lidérc elhatározta, hogy tenni fog valamit az Ellenállók ellen, földrengés rázta meg a hegyoldalt, s megjelent az a tisztás a kék, mágikus tűzgömbökkel. Lidércnek életében most először kellett elgondolkodnia arról, vajon nem manipulálja-e őt valami nagyobb, magasabb erő.
Az Útvesztő megadta a megoldást.
Eltűntek a Lidérc Ellenállók, eltűntek a tűzgömbökben.
– Nagyuram – mondta Insiss tettetett habozással. – Bölcs döntés ez? Túl sok minden van, amit még nem tudunk. Sokat megtudhatnánk ezektől a sárkányoktól.
– Semmi olyasmit, amit nem tudunk már most, vagy amit nem tudunk meg holnap éjjel, Insiss – morogta Lidérc, és sötét tekintettel végigmérte hadnagyát.
Insiss az oldalán toporgó tisztre pillantott, aki szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát, hogy fültanúja egy ilyen magasszintű beszélgetésnek.
– De nagyuram, a Kaput lezárták a behatolás ellen, ennyit tudunk. És mi vár ránk mögötte? Nem tudjuk. Hol rejtőzik Halcyon? Nem tudjuk. Milyen erőknek parancsol? Nem tudjuk.
– A javaslatod, Insiss?
– Olvass az elméjükben, nagyuram.
A mindenségit, Insiss! Ezúttal messzire mentél!
Lidérc állítólagos gondolatolvasó képessége az egyik legrettegettebb fegyver volt a Fekete Sárkány félelem-arzenáljában. Természetesen Insiss terjesztette el a hírét ennek a hallatlan erőnek, s ezzel sikerült elérnie, hogy mostanra Lidérc parancsnokai közül csak kevesen merték megkérdőjelezni uruk rettenetes varázsképességének létezését. És a Fekete Sárkánnyal kapcsolatos gondolataik is ennek megfelelően alakultak. Azonnali tárgyalás, azonnali ítélethozatal. Félelmetes fegyver.
A valóságban, s ezt még Insiss sem gyanította, Lidérc valóban rendelkezett a gondolatolvasás képességének legalább a töredékével. A teljeskörű gondolatolvasás művészete régen elveszett már a világ számára. Lidérc nem is tudta elolvasni egy másik sárkány gondolatait, de arra képes volt, hogy kinyerjen néhány gondolatot egy haldokló sárkányból. A halál küszöbén, amikor a sárkány lelke távozni készül a testéből, hogy felkészüljön a következő nagy utazásra, az elméje egy része nyitva áll az olyan lények számára, akiknek megvan az erejük és felkészültségük rá, hogy ezt elolvassák.
Lidérc, a Tartománnyal állandó kapcsolatban álló sárkány pedig ilyen lény volt.
Korábban egyetlen alkalommal már csinált ilyet, és úgy tervezte, hogy a következő nap éjszakáján többször is felhasználja majd e képességét.
Miközben Insiss a zavartan toporgó tiszt előtt nógatta őt, Lidércnek eszébe jutott, hogy esetleg itt és most meg kellene ölnie a hadnagyát, s ellopni tőle a gondolatait, hogy végre megérthesse ezt a vékony, fehér sárkányt, aki azt hiszi, hogy okosabb lehet uránál. A Vezérnél, Lidércnél – a Fekete Sárkánynál.
– Idehallgass, Insiss – mondta. – Ezek az árulók semmi fontosat sem tudnak. Már most többet tudok, mint amennyit akár te, akár más sárkány el tudni képzelni. És ismerlek téged is, Insiss; jobban ismerlek, semmint gondolnád. Holnap éjjel az újhold éjjele lesz, és a holnap éjjel után még sok más dolog is újjá fog születni. Gondolj erre, Insiss, ahogy most távozol; nagyon alaposan gondold ezt végig.
Insiss farkasszemet nézett urával, ameddig csak bírt, de a végén le kellett sütnie a tekintetét. Gondolatai csöndesen fortyogtak elméjében annak láttán, hogy Lidércet meg sem rendítették a sértései.
A Fekete Sárkány változóban van, gondolta, s a félelemhez hasonló érzés kerítette hatalmába. Vajon meddig folytatódhat még a játék?
– Akkor öld meg őket, nagyuram – felelte hirtelen, remélvén, hogy sikerül egyszerű haragot kiprovokálnia Lidércből.
De a Fekete Sárkányt nem lehetett provokálni. Nyugodt, sárga tekintettel nézett le Covamere-re.
– Én nem gyilkolok, Insiss – felelte hűvösen. – Én uralkodom.
– Ahogy kívánod.
Insiss haragosan sarkon perdült, s a remegő tisztet maga előtt tuszkolva elindult lefelé a lejtőn. Lidérc rájuk sem hederített, tekintete beitta a fellegvár távlati képét.
Ma éjjel sok minden újjá fog születni. Új hold, új korszak.
Teste elnyelte a gyengülő napfényt, s kibontotta szárnyát a Kapu sötétje előtt, hogy megérezze a masszív varázsbarikádok jelenlétét, melyeket Halcyon szőtt a hatalmas bejárat védelmére. A mágia erősnek és ősinek érződött – nagyon, nagyon ősinek –, s Lidércnek muszáj volt ellenfele hatalmas korára és hatalmára gondolnia... de csak rövid ideig.
Halcyon ideje lejárt, gondolta, s gyorsan kiűzte elméjéből a kétkedést. Új kor következik.
Halvány mosollyal kiküldött egy vékony varázsfonalat a Kapu előtti térbe. A fonál felizzította és kiszínezte a levegőt, majd egy tiszta mágiából nőtt, a fák között elegánsan ügető, ősi ziráfus alakját vette fel. A kivetített kép fürgén nekitáncolt a fekete bejáratnak, s ott azon nyomban halványulni kezdett.
Megfogsz újulni, gondolta Lidérc. Te is, és mások is újra élni fogtok; a múlt újra visszatér.
De ezúttal Lidérc törvényei szerint..
Lángnyelv csapott ki az árnyakból, amint Lidérc varázslata összetalálkozott Halcyonéval. A ziráfus képe hirtelen eltűnt. A lángnyelv kihunyt.
A nap lenyugodott, s az éjszaka elborította Covamere-t. A sötétnél is feketébb Lidérc azonban nem aludt.

 

 

   16.   
Az erdő

Az utazók megegyeztek, hogy az Üszökhegyig még hátralévő távot gyalog teszik meg. Teher túlzottan sok őrsárkányt figyelt ki a távoli hegyeken, így a levegőből közelíteni kockázatos lett volna. Tudták, hogy a gyaloglással nagyon sok időt elpocsékolnak, de végül kényszeredetten elismerték, hogy a biztonság fontosabb, mint a sebesség.
– Amúgy sem járunk már messze – mondta Teher, hogy felvidítsa társait. – Ha elérjük az erdőt, ott már biztonságban leszünk, és Covamere onnan csak egy ugrás.
A meggyötört táj fájdalmas lassúsággal vánszorgott el mellettük a nap folyamán. Sőt, ami azt illeti, jobban haladtak éjszaka, a fogyó hold halvány, ezüstös fényében. A második nap reggelére elérték azt a folyóvölgyet, melyen túl már nem következett más, csak az Üszökhegy kitartóan emelkedő meredek lejtői.
A völgy alsóbb régióiban a szivacsos, fekete sziklák helyét simább, poros föld foglalta el, melyet alacsony, széles levelű bokrok tarkítottak. A sima talajon a sárkányok könnyebben mozogtak, így a kedvük is javulni kezdett, ahogy az oltalmazó erdő egyre közelebb került. Sőt, amikor Kajás felfedezte, hogy a különös bokrokon fura, hosszúkás, zöld héjú, de puha, édes belű gyümölcsök nőnek, az utazók még jobban felvidultak. Délre átkeltek a mocskos ágyában küszködve vánszorgó folyón, s hamarosan elkezdhették a felfelé kaptatást az Üszökhegy lábánál.
Szilárd izgatottan az élen nyomult, Kajás és Teher mély beszélgetésbe merülve másodikként következett, a sort pedig Jószerencse és Fátyol zárta, hátramaradva egy kicsit. Jószerencse csoszogva haladt előre, s szórakozottan kis felhőkbe rugdalta maga előtt a port. Érezte, hogy tompa melankólia üli meg a szívét. Az arcára kiült a komorság.
– Mi a baj? – kérdezte meg végül Fátyol.
Jószerencse egy darabig nem válaszolt semmit. Mostanra Fátyol már elég jól megismerte társát, így tudta, időt kell biztosítani neki, hogy összegyűjthesse a gondolatait. Fátyol tehát hagyta, a kérdése hadd lebegjen a levegőben, s elnézte az előttük ködlő, hatalmas hegyet.
A hegy szinte sajgott a mágiától. Fátyol érezte, milyen rettentő erővel árad belőle a varázs, s az életerő úgy úszott a sziklák között, ahogy a vízitündérek úsznak a folyóban. Fátyol természetes érzékei számára a mágia illat, puszta tükröződés volt csupán, de látta, tapasztalta, és azt érezte, mintha a hegy hívogatná őt.
– Engem hív, Fátyol – mondta Jószerencse, s Fátyol nem lepődött meg, hogy a gondolataik hasonlítanak.
Érezte, hogy szerelme felbuzog a lelkében, mint ahogy a napfény tör át egy felhőhasadékon. Hirtelen megtorpant, és szorosan átölelte Jószerencsét.
– Ezt miért csináltad? – nevetett Jószerencse, amikor végre szétváltak.
– Nem akarlak elveszíteni – felelte Fátyol, s mély komolysággal nézett Jószerencse szemébe.
– Nem veszítesz el – mondta Jószerencse.
De ahogy kimondta ezeket a szavakat, hideg szélfuvallat hömpölygött le a hegy oldalán, s elborította őket. A két sárkány megborzongott a hirtelen szélben, és szorosan egymáshoz simultak. Téli szél volt ez, ősszel.
– Ez nem csak egyszerű szellő – mondta Jószerencse, de a szél – nem, nem is szél volt, hanem sokkal inkább egy hang – megerősödött, s jeges markába szorította őket. A többiek gyanútlanul meneteltek tovább.
Jószerencse belehunyorított a hidegbe, és teste Fátyolénak feszült. Berek jelent meg lelki szeme előtt, Berek, amint leugrik a sziklapárkányról, s eltűnik az alant csattogó, villogó fogak tengerében; Berek, akit elragadott a varázsosok ellen indított háború örvénye. Berek, aki elveszett a számara. Hideg, szomorúság. Hideg és veszteség.
Rettentően hiányzott neki Berek.
Hideg és veszteség, susogta az Üszökhegy, mindezt megleled, ha közelebb jössz.
Jószerencse szorosan átölelve tartotta Fátyolt, a hegy lehelete pedig átdübörgött rajtuk, s jéggel vonta be szívüket.
A hegy beszél? Vagy valami más?
– Engedj át minket! – kiáltott fel Jószerencse harciasan.
A szél meggyengült, majd teljesen eltűnt, mintha elpárolgott volna. Jószerencsének úgy tűnt, mintha kacagást, majd üres, sötét sóhajt hallott volna. Ez a sóhaj aztán egész nap a fülében csöngött.
Visszafordult Fátyolhoz, és szeretettel nézett rá.
– Igen – mondta Fátyol váratlanul. Jószerencse összeráncolta a homlokát, nem értette a dolgot. – Azt kérdezted, hogy veled mentem volna-e – folytatta Fátyol. – Ó, Jószerencse, hát nem tudod magad is a választ erre a kérdésre? Még ha az Aether-hágó most is létezne, én akkor is itt lennék. Elhagytam az otthonomat abban a pillanatban, amikor először vettem levegőt a jelenlétedben. Azóta veled vagyok, és veled is maradok örökké.
A hideg szelet követő melegségben a két szerelmes közel simult egymáshoz, s arra a kis időre semmi más nem létezett számukra a világon, csak ők maguk, egymás iránt érzett szerelmük.
– Olyan kevés időt töltöttünk együtt – sóhajtott Jószerencse.
– Úgy beszélsz, mintha nem lenne már sok időnk hátra – felelte Fátyol, és megborzongott szerelme ölelésében.
– Dehogy – mosolygott Jószerencse. – Minden idő a miénk az egész világon.
– Remélem – mondta Fátyol, és felnézett a hegy hófödte csúcsára. – Igazán remélem.
– Gyertek már, ti ketten! – kiáltott Kajás magasan a fejük fölül. – Erre csak később lesz idő!
Szívük egy ritmusra dobbant, de lelküket súlyos teher húzta le, mert megérezték a telet, ami nem érkezett még el. Újra kaptatni kezdtek fölfelé a hegyoldalon, s az útjuk hirtelen komor lett, sötét előérzetekkel teli. Az Üszökhegy úgy magasodott fölébük, mint egy ragadozó vadállat, mely csöndesen, hidegen várja, hogy a zsákmánya felmásszon a hátára.
A fenyves összezárult körülöttük, s a homály meglepetést tartogatott: mindenfelé sárkányok nyoma látszott. Természetes sárkányoké.
Öreg fészkek kuporogtak a nagyobb sziklák szélárnyékában, s a magas, szikár fák között sok helyen táborhelyek látszódtak. Kinézetükből ítélve átmeneti táborhelyek lehettek.
– Nomádok – mondta Kajás. – Errefelé nincs sok élelem. A sárkányoknak muszáj tovább vándorolniuk.
– Itt sárkányok élnek! – suttogta Fátyol csodálkozva.
– Azt hittem, ez a varázsosok birodalma – mondta Szilárd izgatottan, ahogy kiértek egy tisztásra.
A nap fénye átszivárgott a tűlevelek hálóján, és kusza fény-árnyék mintázatot rajzolt a földre. A talaj kemény volt, fekete és rideg, csak vékony termőföld takarta a lyukacsos sziklát. Ezen a helyen nehéz volt a megélhetés, különösen természetes lények számára; Szívfölde errefelé csak vonakodva tartotta el azokat, akik nem folyamodhattak a mágiához.
– Valaha az volt – mondta Teher, s rámosolygott a csapatot végre utolérő Jószerencsére és Fátyolra. – De úgy tűnik, a természetes sárkányok még ide is elértek.
Szilárd csillogó szemmel kutakodott az elhagyott tábor maradványai között.
– Talán összetalálkozunk ezekkel a sárkányokkal – mondta.
– Lehet, hogy már most is figyelnek minket – felelte Jószerencse, és gyanakodva körülnézett a tisztást keretező erdőn.
A magas fák között itt-ott hatalmas sziklák pihentek, és sok helyen árkok szabdalták a talajt. Itt akár egy egész hadsereg is elrejtőzhetett volna. Jószerencse sebezhetőnek érezte magát, s gyorsan hozzátette még:
– Igyekezzünk, jobb lenne még nappal túljutni ezen az erdőn.
A terep most meredekebben emelkedett, és az állatvilág ritkasága egyben azt is jelentette, hogy csak kevés nyomot találtak az erdőben. Előrehaladásuk tempója ismét lelassult, hiszen állandóan fölfelé kellett kapaszkodniuk. Tehernek és Kajásnak ez könnyebben ment, mint a csupaszárny természetes sárkányoknak. Az éles horzsakövek állandó veszélyt jelentettek a természetesek finom szárnyhártyáira, nem is beszélve a kiálló ágakról és gyökerekről.
– Természetesek! Tisztára olyanok most, mint akik kilógnak a természetből – morogta Kajás Tehernek, mert a többiek alaposan lemaradtak. Aztán megálltak, hogy megvárják őket.
– Most már biztosan közel járunk a végéhez – lihegte Jószerencse Tehernek.
Hirtelen elfogta a féltékenység barátja négy lába láttán. A varázssárkányok testfelépítése lehetővé tette, hogy biztonságosan behajtsák szárnyukat. Az erdő olyan sűrűn ölelte körül őket, hogy Jószerencse még azt sem nagyon tudta megállapítani, hogy milyen napszak van. Az általános szürkeségből arra következtetett, hogy már közel járhatnak a napnyugtához. Az erdő maga nyugtalanította; fagyot lehelt magából.
– Pihennünk kell, szerelmem – suttogta Fátyol. – Mindnyájan fáradtak vagyunk.
– Tovább kell mennünk – mondta Jószerencse eltöprengve. – Te mit gondolsz, Teher? Nem tudjuk, hogy mi...
A hátuk mögül motoszkálás hallatszott.
Megfordultak, de nem láttak semmit. Az utazók megtorpantak és füleltek, idegszálaik pattanásig feszültek.
– Gyertek elő, hogy lássunk benneteket! – kiáltotta Szilárd hirtelen. – Nem félünk tőletek!
– Beszélj csak a magad nevében – morogta Kajás.
– Sss! – csitította Fátyol.
Jószerencse belefúrta tekintetét a homályba. Mogorva, szürke fatörzsek meredeztek a halvány ég felé, s árnyékukban mindenféle alakú, sötét foltok látszottak. A levegő feszes volt és rezzenéstelen, semmi sem mozdult..
– Hol vagytok? – kiáltotta Szilárd.
Jószerencse éppen szólni akart neki, hogy ne kiabáljon, amikor valami átfutott két fa között, és eltűnt az aljnövényzet sötétjében. Halk hangfoszlányok hallatszottak, mintha csak gyönge szellő susogna.
Szilárd felbátorodva előrelépett, és éppen újra kiáltani akart, amikor a hangfoszlányok egyike jól hallható suttogássá erősödött.
– A Hegy szerelmére, ifjú sárkány, maradj már csöndben!
A fák között bujkáló árnyékokból két sárkány emelkedett ki lassan. Természetesek voltak, de a szárnyuk vastag volt és zömök, szemmel láthatóan alkalmazkodott az erdős környékhez. Öreg, ráncos sárkányok voltak, itt-ott hiányzó pikkelyekkel és töredezett szarvval.
– Gyertek ide gyorsan – intett a nagyobbik sárkány a karmával.
– Miért? – felelte Szilárd kihívóan.
A sárkány égnek fordította a tekintetét, úgy fordult társához, egy nőstény sárkányhoz.
– Nézz már szét magad körül, manócska! – mondta türelmetlenül.
Jószerencse körülnézett, s hirtelen észrevette, hogy egy apró kőgyűrű közepén állnak. A kört több száz apró kavicsból rakták ki.
– Nem forogtok veszélyben – mondta a nőstény sárkány –, de nem akarjátok, hogy esetleg megbántsatok valakit, nem igaz? Gyertek most ide mindnyájan – a különös sárkányok is, ha akarnak.
Hangja melegen és hívogatóan duruzsolt, és Jószerencse mindezidáig feszesen pattogó idegei megenyhültek egy kicsit, amikor látta, hogy Fátyol elmosolyodik, és kilép a körből. Óvatosan lépte át a kör határát, hogy ne bántsa a kavicsokat, s végül a többiek is így tettek. A szürkület lassan éjszakába fordult.
– A nevem Barka, ő pedig a párom, Gomoly – mondta a nőstény sárkány, amikor odaértek hozzá.
Jószerencse úgy mutatta be magát és a társait, mint olyan sárkányokat, akik azért vándorolnak, hogy új lakóhelyet keressenek maguknak, miután a régi településük folyója kiszáradt. A történetét az erdőlakó sárkányok nem nagyon hitték el, és gyanakvó pillantásokat vetettek Kajásra és Teherre. Ám ettől függetlenül továbbra is kedvesek maradtak, s a fáradt utazókat bevezették az erdőbe, ahol nem messze egy kis táborhoz értek. A tisztást durván összefont ágakból készült falak osztották szobákra. Horkolás hallatszott a legtöbb paraván mögül, s amikor az utazók beértek a táborba, az idős sárkányok intettek nekik, hogy a lehető legnagyobb csöndben mozogjanak.
– Szívesen vendégül látunk benneteket egy-két napig – suttogta Barka Jószerencsének. Aztán élesen Kajásra és Teherre nézett, majd hozzátette: – Aztán úgyis megint útra fogtok kelni.
– Nagyon kedves vagy – mondta Jószerencse. – Biztosíthatlak, nem hozunk bajt rátok. De légyszíves, mondd meg, miért kellett olyan sietve kilépnünk a kavicskörből? Kit sértettünk volna meg, ha maradunk?
– Azokat, akik építették – felelte Gomoly kitérően.
– Jobb nem kérdezősködni sokat – mondta Barka, és nem túl biztatóan kacsintott egyet.
– Kerüljétek el őket... – tette hozzá Gomoly.
– ...és akkor ők is békén hagynak benneteket – fejezte be a mondatot Barka.
Jószerencse elkapta Fátyol pillantását, és érezte, hogy a gondolataik összecsengenek. Mennyire szeretem őt, gondolta. Látta, hogy Fátyol visszaemlékezett arra, amikor Jószerencse az óriások kirakta körökről beszélt, amit még azelőtt láttak Teherrel, hogy elérték volna az Aether-hágót. Ez a kör viszont sokkal kisebb volt...
– Tündérek talán? – szólalt meg Fátyol, konkrétan senkihez sem intézve a kérdést.
– Talán – mondta Gomoly, és megvonta a vállát.
– Van élelmünk, ha szeretnétek enni – mondta Barka, témát változtatva.
– Ez fantasztikus – suttogta Teher Jószerencsének. – Ezek a természetesek szinte a varázsos világ központjában élnek, és mégsem érdekli őket a mágia.
Nem, gondolta Jószerencse. Ezeket a sárkányokat nemhogy nem érdekli a mágia, hanem szándékosan rá sem hederítenek.
Amikor Jószerencse odasétált a többiekhez, Kajás már nevét beigazolandó, nagy lelkesedéssel evett. Gomoly és párja gondosan ügyeltek rá, hogy még csak véletlenül se nézzenek a falatozó varázssárkány irányába.
Vacsora közben Gomoly és Barka meséltek egy kicsit a csoportjukról. Úgy tűnt, húszan voltak, s a mai nap volt az utolsó napja egy különösen hosszú és fárasztó vándorútjuknak az erdő egy távoli részéből.
– Négy napig utaztunk alvás nélkül – mondta Barka, és büszkén sóhajtott egyet. – Nem csoda, hogy a legtöbben egész nap aludtak! Nomádok vagyunk – nem is olyan rossz élet, ahogy más életeket elnézek.
Udvarias beszélgetés folyt tovább, míg végül az éjszaka lassan megülte az erdőt. Gomoly megköszörülte a torkát, és megkérdezte Jószerencsétől, hogy másnap valóban fel akarnak-e menni a hegyre. Jószerencse megérezte, hogy most fontos információ következhet, ezért ártatlanul visszakérdezett:
– Van talán valami oka, hogy ne menjünk fel?
Gomoly és Barka egymásra néztek, megvonták a vállukat, és értetlenül megrázták a fejüket.
– A helyetekben én visszamennék a folyóhoz – mondta Gomoly. – Úgysem juttok fel nagyon magasra, annyit mondhatok.
– Miért nem? – kérdezte Szilárd.
– Túl kemény – felelte gyorsan Gomoly.
– Túl meredek – tette hozzá Barka.
– Nincs élelem.
– Nagy a hideg. Nem sárkányoknak való hely.
– De hát élnek odafent sárkányok – tiltakozott Jószerencse.
Barka ugyanúgy fordította az ég felé a tekintetét, mint ahogy korábban Gomoly tette. Úgy látszik, náluk ez volt a szokás. Jószerencse elnyomott egy mosolyt: ez a két kedves, öreg sárkány minden titkolózása ellenére is szimpatikus volt neki.
– Ezek a fiatalok mindig olyan szeleburdiak. Hallgassatok a tanácsunkra, és...
– Tovább akarunk menni – szakította félbe Jószerencse. – Mondjátok meg, miért nem lenne szabad.
A vendéglátóik most meglehetősen kényelmetlenül kezdték érezni magukat. A sűrű erdőn átszivárgó, elenyészően kevés fényben arcuk sötéten, kiismerhetetlenül nézett az utazókra. Jószerencsének úgy tűnt, mintha hirtelen gyanakvóvá és óvatossá váltak volna.
– Szörnyű történeteket hallottunk mostanában. Szörnyűeket – bökte ki Barka.
– Miféle történeteket? – kérdezte Jószerencse.
Barka megcsóválta a fejét.
– Veszélyes odafent – bólintott Gomoly, és széles, feltűnő mozdulattal úgy csinált, mint aki azonnal elmegy lefeküdni. – A hozzánk hasonló sárkányok talán feljuthatnak, de biztosan nem térnek vissza. Most lefekszünk aludni. Ha jól gondolom, holnap reggel ti már nem lesztek itt.
Amikor eltűntek, megszólalt Teher.
– Csak nagyon kevés természetesnek engedték meg, hogy betegye a lábát Covamere-be – mondta. – Ha a Fekete Sárkány már Covamere-ben van, akkor a város most minden eddiginél veszélyesebb hely a természetesek számára...
Mélyet sóhajtott, és elméje legszélén megérezte a Tartomány viszketését. Az éjszaka hirtelen még sötétebbé vált, ha ez ugyan lehetséges volt. A Fekete Sárkány szárnya azonban még ennél is sötétebb, gondolta Teher, és megborzongott.
– Mit tegyünk, Teher? – suttogta Jószerencse, és szorosan átölelte Fátyolt.
– Nos, azt javaslom, hogy tegyünk felderítőutat ma éjjel. Újhold van. A sötétség a mi oldalunkon áll.
– De miért ma éjjel? – nyögött fel Fátyol. – Én már most is halálosan fáradt vagyok.
– Ha várunk holnap éjjelig, akkor elveszítünk egy egész napot, ezért most megyünk. De nem mindnyájan – ehhez csak Kajásra és rám van szükség, mivel mi varázsosok vagyunk, és könnyebben ki tudjuk beszélni magunkat, ha esetleg bajba keveredünk, mellesleg még mindig...
– Én is megyek – szakította félbe Jószerencse, mielőtt végiggondolhatta volna a dolgot. A vér hangosan dübögött a fülében, ahogy kimondta a szavakat. Nem bírt Fátyolra nézni.
Szilárd összeráncolta a homlokát, és arcára gúnyos mosoly ült ki. Fátyol elfintorodott, mint akit arcul ütöttek, de nem szólt semmit.
– Ööö – dadogta Teher, és tekintete Jószerencséről Fátyolra ugrott, akinek szemmel láthatóan nem tetszett az ötlet. – Nem vagyok benne biztos, hogy... mármint nem tudom, hogy...
– Teher, veled megyek – ismételte Jószerencse. – Veled együtt kezdtem az utazást, és veled együtt is akarom befejezni. Ez a küldetés legalább annyira az enyém is, mint a tiéd.
És továbbra sem bírt Fátyol szemébe nézni. Érezte, hogy a szerelme megborzongott mellette.
– De csak egyszerű felderítőútról van szó – mondta Teher. – Igazán nincs rá szükség, hogy...
– De még mennyire, hogy szükség van rá. Jövök, és ez az utolsó szavam.
– De te túl gyanús vagy – tiltakozott Teher, és kétségbeesetten Fátyolra nézett támogatásért.
– El tudjátok fedni a külsőmet – vágta rá azonnal Jószerencse. – Felteszem, hogy meg tudjátok csinálni. Kajás? Tudsz olyan varázslatot, ami álcázza a külsőmet?
– Persze – dörmögte Kajás.
– Erről ennyit – Jószerencse felsóhajtott.
Csak most, hogy meghozta döntését, volt képes szembenézni a szerelmével. Fátyol szemében könnycseppek csillogtak.
– Nem leszek sokáig távol – mondta Jószerencse csitítóan, de ezt ő maga is csak félig hitte el. – Kiderítjük, hol van Halcyon, és hogyan tudunk a legjobban eljutni hozzá. Aztán visszajövünk, és kidolgozzuk a tervet. Ne aggódj – észre sem veszed, hogy elmentem, és már vissza is térek.
Elhallgatott, mert az ő szemébe is könnyek szöktek. Fátyol hihetetlen intenzitással nézett vissza.
– Szilárd – mondta Jószerencse, és kis híján elfulladt a hangja. – Vigyáznod kell a nővéredre. Megteszed ezt a kedvemért?
Erre Szilárd természetesen csak igennel válaszolhatott. Dühös volt, hogy Jószerencse ilyen könnyen tudja manipulálni őt, de titokban meg is könnyebbült, hogy így nem kell szembenéznie újból a Fekete Sárkánnyal... legalábbis egyelőre nem.
– Igaza van, Fátyol – motyogta. – Hadd menjen a varázsos haverjaival.
Hidegen és keserűen mondta ezt. Utána megfordult, elnyomakodott Jószerencse mellett, és elvonult a tábor legtávolabbi sarkába. Ott aztán lefeküdt egy kupac tűlevélre, és összekuporodott.
– Nincs sok időnk – figyelmeztette őket Teher finoman, és ő is, Kajás is elhúzódtak. – Azonnal indulnunk kell.
Jószerencse bólintott. Ismét csak nem vitte rá a lélek, hogy Fátyol szemébe nézzen; csak állt a sötétben lehajtott fejjel. Egy álomfoszlány lebegett a szeme elé... sziklakörök forognak az ürességben... egy óriási szemként megnyíló hegy... egy tojás mélyéről kinyúló árnyékok.
Menedék!
A csillagok észrevehetetlenül ragyogtak, mint apró szigetek egy hatalmas, elveszett óceán közepén. A gondolat kettéhasította Jószerencse álmát.
– Menedék – suttogta.
Fátyol összeráncolta a homlokát.
– Hallottál róla? – kérdezte Jószerencse, de Fátyol csak értetlenül megcsóválta a fejét.
És Jószerencse mesélt az álmáról, a távoli tengerben körben lebegő szigetekről; hogy az édesanyja elmondta neki, hogy ez Menedék, az a hely, ahol biztonságban élhet.
– Ha valaha eljön az idő, hogy igazán külön kell válnunk – mondta Jószerencse gondosan –, akkor ott találkozunk. Menedék a mi helyünk, a mi szentélyünk. Ott biztonságban leszünk.
– De...
– Tudom, hogy butaságnak hangzik! – Jószerencse szorosan magához ölelte Fátyolt, s a tekintete hirtelen megvillant. – Még csak azt sem tudom, hogy hol van, arról nem is beszélve, hogy létezik-e egyáltalán. De ígérd meg, Fátyol, ígérd meg, hogy elmész oda, ha... ha valaha is elszakadunk egymástól!
Fátyol megriadt Jószerencse hirtelen indulatától, és reszketegen bólintott egyet.
– Megígérem – mondta, s önuralmát valamelyest visszanyerve sikerült megeresztenie egy mosolyt. – Elmegyek oda. Akárhol is legyen, elmegyek oda.
A mélykék, csillagfényes égbolt előtt feketén rajzolódtak ki a fák, mint fölébük tornyosuló, hatalmas börtönőrök, akik éberen ügyeltek rá, nehogy a két ifjú sárkány szerelme ráfröccsenjen a zord hegyoldalra. Hangok susogtak a fenyőóriások magas ágai közt, de ezeket csak driádok és nimfák keltették. A lenti természetes lények számára a hangjuk nem volt más, csak távoli zörej az éjjeli szellőben.
Legfeljebb egy napra megyünk el, gondolta Jószerencse. Holnap este visszajövök Fátyolhoz, ha nem már holnap reggel.
Visszanézett Fátyolra, és elmosolyodott, de nem bírt a szemébe nézni. Lassan, vontatottan elfordította a tekintetét, és csatlakozott felderítőtársaihoz.
– Kétféleképpen tudunk álcázni téged – mondta Teher minden teketória nélkül.
– Az egyik, hogy átalakítjuk a testedet – vette át a szót Kajás. – Úgy nézel majd ki, mint mi. Elég fájdalmas. És fárasztó is a számunkra. Nem javallott.
– A rejtővarázslat jobb ötlet – szögezte le Teher. – Láthatatlanná ugyan nem tudunk tenni, de... emlékszel, hogyan bukkantak hirtelen elő Zordon és a cimborái, amikor az Aether-hágónál nekünk rontottak? Amikor hirtelen előtűntek a semmiből?
– Igen. A körvonalaik olyan... bizonytalanok voltak. Mintha a tekintetem lecsúszott volna róluk, amikor rájuk néztem, még akkor is, amikor beszállítottak az alagutakba. Olyan volt, mintha egy halat akarnék megfogni.
– Pontosan ez az! – kiáltotta Teher diadalmasan. – Mintha egy csúszós halat akarnál megfogni: amikor már azt hiszed, hogy elkaptad, megrántja a farkát, és kicsúszik a karmod közül. Elintézzük, Jószerencse, hogy te is folyton kicsússz a karmaik közül, majd meglátod!
Fátyol komoran nézte a mély beszélgetésbe bonyolódott három sárkányt. Tudta, hogy Jószerencse tartja a szavát, mint bármelyik sárkány, de az elválásuk mintha kettészakította volna a szívét, és Fátyol egyetlen rövid, kínkeserves pillanatig azt kívánta, bárcsak sosem találkozott volna szerelmével.
De aztán látta, hogy Jószerencse felnevet, megütögeti Teher vállát, és könnyű szívvel mosolyog.
Sosem válunk el, gondolta. Akármilyen messzire is kerülünk egymástól, elválni sosem fogunk.
– Fátyol – mondta Teher. – Ha egy napnál tovább vagyunk távol, akkor tételezzétek fel a legrosszabbat, és helyezzétek magatokat Gomoly és Barka védőszárnyai alá. Ők befogadnak.
– Bárcsak ez sose történne meg – mondta végül Fátyol, elszoruló torokkal.
De amikor a felderítők elindultak, egyetlen szót suttogott:
– Menedék.
Aztán megfordult, odasétált az öccséhez, s a szeméből még mindig csorogtak a könnyek. Jószerencse elnézte szerelmét a tört csillagfényben, és emlékeibe véste szépségét.
Aztán meglepő nyugalommal varázsos társai felé fordult, s a három jóbarát határozott léptekkel elindult az erdő felé. Jószerencse kényszerítette magát, hogy ne nézzen vissza, míg el nem érik a tisztás peremét. Ott aztán megtorpant egy pillanatra, és hátralesett.
Fátyol és Szilárd egymás mellett álltak, s távozó társaikat figyelték. A sovány fény foltokban világította meg bőrüket, színes, bűvös csillogást varázsolva Fátyol köré.
Menedék, gondolta Jószerencse. Ő az én Menedékem.
S a felderítők eltűntek a fák között.

 

Szinte nem is vették észre, olyan hamar kiértek a fenyőerdőből, és elindultak a Covamere felé vezető, meredek hegyoldalon. Hátul és alattuk az erdő tömörült, elöl és fölöttük csak lassan, fárasztóan fedte fel magát a hegy, ahogy a felderítők fölfelé kapaszkodtak a kőzetbe fagyott számtalan gödörben és árokban.
A fák fölött a szikla elképesztő színekben játszott. A tompa csillagfényben is jól láthatóan csillogtak a vörös és sárga sávok, csak hogy átadják helyüket a kék, sőt zöld sziklafoltoknak, mielőtt az egész színkavalkád fokozatosan eltűnne, s a talaj újra felvenné megszokott fekete színét.
A csillagok lassan kerülték meg a világot, s óvatosan araszoltak előre az égbolton.
A terv egyszerű volt: körültekintően haladni előre, amíg össze nem találkoznak egy varázssárkánnyal. Ha nagy csoporttal találkoznak, akkor visszavonulni, remélhetőleg észrevétlenül, és új útvonallal próbálkozni. A céljuk az volt, hogy találjanak egy magányos sárkányt, egy unatkozó őrt, vagy akárkit, akiből a lehető legtöbb információt kiszedhetik anélkül, hogy felkeltenék a gyanúját.
Teher és Kajás maguk is varázsosok lévén, kellőképpen biztonságban érezték magukat, s hamarosan nekiálltak, hogy létrehozzák azt a bonyolult varázslatot, amely eltereli majd a gyanakvó tekinteteket természetes társukról. Jószerencse üres, nemlétező lyuk lesz csupán, amelybe senki sárkányfia bele nem nézhet.
Ami Jószerencsét illeti, ő nem is nagyon vette észre, hogy a varázslat létrejött. Bizsergő érzésre, vagy legalább különös fények villódzására számított; de nem érzett és nem látott semmit.
Aztán Teher tájékoztatta őt, hogy bár nem vált teljesen láthatatlanná, annyira azért kellőképpen elmosódott, hogy mostantól kezdve hármójuk kivételével egyetlen sárkány se vegye észre. Jószerencse úgy vélte, Teher fölöslegesen csűri-csavarja a szavakat – hiszen ha egyetlen sárkány sem láthatja őt, akkor láthatatlan, és pont.
– Igen, bizonyos szempontból igazad van – bólintott Teher. – A mi varázslatunk azonban a külső szemlélő elméjére hat, nem pedig a te testedre. A „láthatatlan” szó valóban helyénvaló, de csak a sárkányok nem látnak téged. Más lények számára továbbra is látható maradtál, így aztán vigyáznod kell, mert ha felzavarod őket, azzal magadat is elárulod.
– Ne kockáztass – foglalta össze Kajás. – Viselkedj óvatosan. Mi majd átjuttatunk.
Egy kődarab meglazult Jószerencse talpa alatt, s apró porfelhőket felkavarva lepattogott a hegyoldalon. A láthatatlanság korlátai élesen megmutatkoztak: Jószerencsét nem lehetett ugyan látni, de a nyomát igen. Körültekintően kellett viselkednie.

 

A következő lávagerinc mögött tornyok emelkedtek; a mögöttük feszülő égboltot sárgás színűre festette a város fénye.
– Covamere! – suttogta Teher, ahogy átmászott a gerincen.
Egy masszív szikla közéjük és a sárkányváros közé állt, így nem sokat láttak, mert a szikla fölé csak a magas tornyok csúcsai nyúltak. A sárkányváros viszont így is nagyon közelinek tetszett. Céljuk tehát itt feküdt, látótávolságra.
A lávagerinc belesimult egy széles fennsíkba. A fekete, poros aréna lustán nyúlt ki a hatalmas szikla lábáig, mely olyan hatékonyan eltakarta a kilátást. A fagyott lávából álló szikla magasan a fennsík fölé tornyosult, szilajul meghazudtolva saját hatalmas tömegét. Világosabb volt, mint körös-körül a hegyoldal, s úgy nyúlt ki a hegyből, mint egy tojásából kikelő, óriási sárkány.
A jókora sziklát mély repedés hasította végig a közepéből kiindulva. A fennsíkról ösvény vezetett a repedésig. Jószerencse behúzta a karmát, igyekezett a lehető legcsöndesebben osonni a barátai mögött, s hirtelen nagyon sebezhetőnek érezte magát.
A fennsíkon nem volt hová elbújni, s három oldalról baljóslatú sötétség övezte a térséget; negyedik oldalát a gigászi szikla zárta le, melyen csak kemény, meredek repüléssel lehetett átjutni. Csönd ülte meg az arénát.
Aztán a csönd megmozdult.
A sziklarepedés sötétje két sárkányt lökött ki magából. Lassan lépdeltek a gyönge csillagfényben. Vastag páncéljukban nehéz harci gépezeteknek tűntek, ahogy előreléptek, hogy köszöntsék a betolakodókat.
Nos, gondolta magában Jószerencse, remélem, a rejtővarázslat jól működik.
A hold nem látszott, a tompa, fénytelen korong elrejtőzött a csillagok tengerében. Elérkezett az újhold ideje.

 

 

   17.   
A kapu ostroma

Tizenkilenc holttest, tizenkilenc halott varázssárkány hevert egy pár valószínűtlenül hatalmas szárny árnyékában. Az árnyék lustán simogatta a holttesteket, ahogy a szárny lassan, kimérten csapkodott a levegőben.
Lidérc az áldozatok fölött lebegett, szomorú maradványaikat nézegette, sebeiket szimatolta. Emitt felnyitott egy hasat, amott betört egy koponyát; mindegyik áldozatot alaposan megvizsgálta a maga tudásszomjában, de még ez sem volt elég.
A következőt!
Nemsokára megkapja a választ.
– Insiss! – mennydörögte a szárnyánál is sötétebb hangon.
A hadnagy egyetlen szempillantás alatt ura mellett termett. Sovány fejét lehajtotta, várta a parancsot.
– Igen, nagyuram?
– A következőt! – parancsolta Lidérc türelmetlenül.
– De nagyuram – kezdte Insiss, ezúttal sokkal óvatosabban, mert többé már nem tudta pontosan felmérni ura hangulatát. – A sárkányok nyugtalankodnak. Attól félnek...
– Tőlem félnek, Insiss, ezt ne feledd. És neked is kellene.
– Ahogy kívánod, nagyuram. Döntésed kétségkívül bölcs. Hozok egy másik sárkányt.
Insiss bosszúsan fordult sarkon, és sietve kimenekült a csillagfényre a Kapu hatalmas, fölébe magasodó kámzsája alól. Sok választásom van, gondolta. Az elméje sebesen zakatolt, a jövő miriádnyi lehetőséget tárt fel előtte. Mégis összeráncolta a homlokát. Ha elhagyja a Fekete Sárkányt, akkor utolérik, és megölik, mivel túl sokat tud Lidércről. Akkor hát maradjon? Sok mindennek meg kell változnia, ha maradni akar.
Agya pörgött-forgott, kalkulált, ahogy Insiss végiglebegett a Kapuhoz vezető széles úton hosszú menetoszlopban felsorakozott sárkányok között. Odafent az égbolton a hold lehunyta szemét, de az éjszaka egyetlen porcikájában sem emlékeztetett újra – nagyon, nagyon öregnek tűnt.
A Fekete Sárkány a Kapu sötét kámzsája alatt maradt, s könnyed eleganciával nézegette a holttesteket. Szélesre tárta szárnyát, mintha valamiféle pokoli tekintet elől takarná el a halott harcosokat. Varázsenergiából higanytócsát formált a levegőben önmaga fölött.
Felnézett, és megszemlélte a fejjel lefelé függő, ezüstös folyadék felszínéről visszatükröződő képet, saját mély, sötét testét, nyolc, pókszerű végtagját.
Gyönyörű vagy, mosolygott rá a tükörképre. Farkát könnyedén a tükörkép felé lendítette, feszesen széttárta szárnyát, s elnézte a tompa ragyogást, melyet a szárnyán fluoreszkáló repülővarázslat fénye keltett a bőrredőkön gyöngyöző olajcsöppeken. Csupasz mellső végtagjaival lazán a bőrébe dörzsölte az olajat. Érezte, amint Halcyon ősi mágiájának illata fűszerként lebeg a levegőben, s ez az illat valósággal megrészegítette: micsoda hatalmas mágia, micsoda méltó ellenfél!
Micsoda dicsőséges győzelem!
Egyetlen gondolattal megváltoztatta a képet a tükörben, és most a Kapu hatalmas alagútja előtt feszesen álló sárkányok között elhaladó Insisst figyelte rajta. A sárkányok úgy váltak szét Insiss előtt, akár a tenger; fejüket meghajtották, s oldalt fordultak, ahogy a fehér hadnagy elhaladt előttük. Insiss végül választott: acélos, büszke tekintetével rámutatott egy sárkányra, s a sárkány mellől úgy húzódtak el a szomszédai egyetlen pillanat alatt, mintha csak fertőző beteg lett volna. A szerencsétlen lény Insiss erős, hipnotikus tekintetének parancsára engedelmesen elindult fölfelé a lejtőn a Kapu előtt várakozó Lidérc felé. A tömeg szemmel láthatóan megkönnyebbült, a feszültségük feloldódott egy pillanatra.
Ez lesz az, gondolta Lidérc, és hirtelen aggodalom mart a szívébe. Nem szabad lázadást kiprovokálni. Nem ölnék meg ennyi hűséges követőt.
Szétoszlatta a higanytükröt, majd szembefordult a bejárattal, és csontos Tartomány-karját széttárva üdvözölte az újabb útkeresőt.

 

Jószerencse hallotta, hogy Teher is, Kajás is megkönnyebbülten felsóhajt. A két őr elindult ugyan feléjük, amikor meglátták őket, de szemmel láthatóan hiányzott belőlük az éber gyanakvás. Inkább tompa közönnyel mozogtak.
– Túl hosszú ideje vannak már szolgálatban – suttogta Teher. – Ez éppen kapóra jön.
Aztán udvariasan köszöntötte az őröket, akik válaszul csak ásítottak egyet.
– Csatlakozzatok a többiekhez a szikla túloldalán, ha újak vagytok – mondta a nagyobbik, amikor közel értek egymáshoz.
A nagyobbik sárkány érdes bőre csodálatos türkiz színben ragyoghatott volna, ha nem lett volna piszkos és ápolatlan. A négy sárkány szorosan egymás mellett állt a fennsík közepén; jól látszott, hogy az őröknek fogalmuk sincs, hogy Jószerencse is ott áll, tőlük nem messze. Hideg szél süvített el közöttük.
– Pihenhetnénk egy kicsit? – lihegte Kajás, és széles mozdulattal kinyújtóztatta tagjait. – A hegymászás eléggé kimerített.
– Ahogy nektek tetszik – felelte a kisebbik őr, egy fiatal, ezüstös bőrű, rojtos karmú, enyhén hunyorító sárkány. – A kiképzőtábor a szikla túloldalán van, de ha pihenni akartok, csak pihenjetek nyugodtan.
Tekintetén látszott, hogy nem nagyon érdekli, mihez kezdenek Kajásék.
– Mostanában úgysem folyik már túl sok kiképzés – mormogta Türkiz, csak úgy saját magának.
– Hogy őszinte legyek, egy kicsit későn érkeztetek – tette hozzá a társa.
– Mintha csak a saját élettörténetemet hallanám – nevetett Kajás. Kezdett belejönni a szerepébe. – Régóta vagytok már szolgálatban?
– Már nem is tudjuk, mióta! – felelte Türkiz keserűen.
Teher nem szólt semmit, hagyta, hadd beszélgessen Kajás a két őrrel. Őt magát sokkal jobban érdekelte a fölébük magasodó szikla, s az azt szinte kettészelő, hatalmas repedés. A repedés keskeny volt, de az alján kissé kiszélesedett, és túl titokzatosnak tűnt ahhoz, hogy egyszerű barlang legyen.
Túl sötét, ez nem lehet természetes barlang, gondolta, és megborzongott. Varázslat dolgozik itt valahol. Ősi varázslat.
– Nem baj, ha fedél alá húzódunk egy kicsit? – kockáztatta meg, és úgy tett, mintha elindult volna az őrök mellett a szikla felé. A repedés felé.
Az ezüst színű őr azonnal elállta az útját.
– A Vezérnek nem tetszene – mondta monoton hangon.
Teher megtorpant, és Kajásra nézett.
– Nekem jó így is – mormogta Kajás, miközben Teher visszalépett. – Gondolom, úgyis megismerjük majd, ha beállunk a szolgálatába.
– Arra ne számíts.
Ősi varázslat!
– Akkor tehát erre nem szökhet ki – mondta Teher hirtelen ötlettől indíttatva. Kajás összeráncolta a homlokát.
– Hah! – nevetett Türkiz. – Az biztos. Lidérc jól bekerítette, annyi szent.
Tehát ez a neve, gondolta Jószerencse, és megdobbant a szíve. Jól hallotta az egész beszélgetést; a levegő tiszta volt és rezzenéstelen.
– Minél hamarább elintézik Halcyont, annál jobb – mondta Kajás, finoman tovább gombolyítva a Teher által megkezdett fonalat.
– Erről nem tudunk – felelte Ezüst gyanakvóan. – Mi csak parancsokat teljesítünk. Mit mondtatok, honnan is jöttetek?
– Hágóvégről – válaszolta gyorsan Teher. – Hallottuk, hogy mi történik, és jöttünk, hogy beszálljunk mi is.
– Hallottátok, hogy mi tört... és ugyan kitől hallottátok? – kérdezte Ezüst, és bólintott egyet a társa felé.
Türkiz lassú, fenyegető léptekkel megkerülte Tehert és Kajást. Az őrök oldalán fenyegető szisszenéssel felmeredtek a tüskék. Ezüst hidegen elvigyorodott, és megnyalta a szája szélét.
– Szerintem jobban teszitek, ha most válaszoltok néhány kérdésre – mondta fenyegetően. – Nem láttunk még hozzátok hasonló sárkányokat errefelé. Talán Lidérc személyesen is érdeklődni fog irántatok.
Jószerencse tehetetlenül figyelte, amint a két őr bekeríti a barátait. Világosan kiderült, hogy az őrök sokkal éberebbek, mint amilyennek látszottak. Könnyedén megnyerték a blöffcsatát Teher és Kajás ellen, s most felfedték valódi színüket.
Persze az még nem segít, ha ezt tudom, gondolta Jószerencse kétségbeesetten.
Csak néhány másodpercnyi ideje maradt, hogy elhatározza magát.
– Idesüssetek! – kiáltotta, és előrelendült.

 

A Kapu hatalmas sziklakoronát viselt, mely ernyőként borult a magas, széles alagút fölé, mely maga a bejárat volt. A barlang tíz fahossznyira nyúlt be a hegybe, s végül egy tökéletesen sima, függőleges falban ért véget. Ez a fal nyilvánvalóan mesterséges volt, mivel sem repedés, sem barázda nem látszott rajta, és semmivel sem árulta el, hogyan lehet belépni a mögötte rejlő titkos folyosóra.
Halcyon ott rejtőzött a fal mögött valahol.
De mielőtt a falat áttörhette volna, Lidércnek meg kellett birkóznia a Kapu láthatatlan varázslabirintusával, melyet Halcyon állított fel a tíz fahossznyi alagútban. Tizenkilenc sárkány indult neki a labirintusnak, és mindegyikük tudta, hogy előtte elhalt társai milyen útvonalon haladtak. Mindegyikük egy kicsivel többet tudott meg a labirintusról, s végül mindegyikükkel végzett a láthatatlan ellenség: a varázslat, melyhez hasonlót még Lidérc sem látott soha.
Még egy sárkány!
Még egy sárkány, és Lidérc biztosan sikerrel jár!
– Ezzel vége is lesz – mondta Lidérc Insissnek.
A hadnagy kifejezéstelen arccal gyorsan visszavonult. Lidérc rá sem hederített – mostanra már túlhaladt az efféle gondokon.
– A neved... Derék? – folytatta.
Az Insiss által idehurcolt szerencsétlen sárkány tompán bólintott. Arra gondolni sem mert, honnan tudta meg a nevét a Vezér.
– Gyere.
Lidérc finom hangerősítő varázslatot szőtt, s Derékhez intézett szavai hangosan dörrentek a hegyoldal fölött, hogy a felsorakozott sárkányok mindegyike jól hallhassa. Lidérc áldozatról és dicsőségről és a nagyszerű győzelemről beszélt, mely minden kétséget kizáróan az övék lesz majd. És ahogy beszélt, az összes sárkány, Deréket is beleértve, hitt neki. De nemcsak hittek neki – szerették is őt.
Lidérc a tűz erejével uralkodott – a tűz haragjával és a tűz félelmével –, s a szavaiban most ez a tűz robajlott a Kapu előtt.
– Hűséges Derék – mondta. – Vedd hát magadhoz a társaid által szerzett tudást, hogy te lehess az első, aki áttöri a hatalmas Kaput!
Üdvrivalgás csapott fel odakintről, amint Lidérc lehajolt és rövid, pontos mondatokkal leírta Dereknek az előző tizenkilenc halott sárkány által kitaposott, biztonságos utat. A sárkányok hangosan örültek, igen, de az örömkiáltásuk sokkal halkabb volt most, mint az első néhány előreküldött társuknál.
Lidérc kétségbeesetten remélte, hogy a huszadik útkereső végre megoldja a Kapu által támasztott rejtvényt. Reménye alatt azonban ott fortyogott a harag, hogy őt, a nagyszerű Lidércet ennyire feltartóztathatja az öreg, szenilis Halcyon által szőtt mágia. A harag alatt pedig megrezzentek a félelem első szálai, a félelem magától az Útvesztőtől, attól, hogy Lidérc esetleg nem lesz képes legyőzni azt.
Derék szeme kidülledt az előtte fekvő hullahegy láttán. Csöndesen elhaladt Lidérc kiterjesztett szárnya előtt, s belépett a Kapu sűrű sötétjébe. A kint várakozó hadsereg nem látta, mi történik, mégis elcsöndesedett.
Derék átlépett néhány, a porózus sziklába vésett mélyedés fölött, s hirtelen ráébredt, hogy azok akkor keletkeztek, amikor az elődei holttestét Lidérc kihúzta az alagútból, feltehetőleg mágia segítségével. Lidérc már elmondta az utasításait, de hangja most is ott suttogott Derék fülében. A testetlen hang szólt, hol kell befordulnia, merre lépjen az alagút jellegtelen, sima talaján; Derék néha megtorpant és visszafordult, néha egyenesen előrehaladt, néha éles kanyart kellett vennie. Saját varázsérzéke közben folyamatosan veszélyt jelzett, mert láthatatlan varázscsapdák lebegtek a levegőben, ám ezek a csapdák valahogyan tompák voltak, nem lehetett érezni pontos helyüket. Még a hatalmas Lidércnek is útkeresőkre volt szüksége. Hát miféle rettentő veszélyek leselkednek odabent?
Derék nagyot nyelt, s a láthatatlan labirintusra koncentrált.
Elért egy ragadós vértócsához a földön, mely még azelőtt megalvadt, hogy beszivároghatott volna a lyukacsos sziklába. Vérnyomok vezettek a tócsából Lidérc és a halott katonák felé. Derék úgy érezte, mintha a valóság eltávolodott volna tőle.
Ez volt a tizenkilencedik sárkány vére. A biztonságos ösvény itt véget ért. Derék munkája megkezdődött.

 

Teher és Kajás rémülten egymásra néztek, amint Jószerencse kiáltása felhangzott a semmiből.
Az ezüst bőrű őr körbefordította a fejét, és egyenesen arrafelé bámult, amerre Jószerencse állt a fennsík másik oldalán. Összehúzott szemmel próbálta kivenni a sötétben a torz, elmosódott képet, fejét jobbra-balra billegtette, mintha csak a napba nézett volna.
Türkiz zavartan megtorpant.
Kajás nagyot kiáltott, majd lehajtotta a fejét, és felöklelte Ezüstöt. Az őrsárkányból kifutott a levegő, és hanyatt esett. Fejét beütötte egy kiálló éles kőbe, és teste hirtelen elernyedt. A szeme megrezdült egy pillanatra, aztán végleg elájult. Kajás még ott lebegett fölötte egy darabig, gyanakodva – a sárkány páncélzata vastag volt és erős, különösen a feje és nyaka körül, Kajás pedig biztosan akarta tudni, hogy tényleg elájult-e ellenfele.
Türkiz összehúzott szemmel elhátrált, ahogy Teher elindult feléje. Kék lángok villantak meg a hátán, ahogy szabadjára engedte a testében felhalmozott varázsenergiát; a lángok végigkígyóztak a testén, a lábán, majd Teher felé fordultak, és hatalmas, karmos mancsok alakját vették fel.
Teher lekuporodott, és a megfelelő alkalomra várt, hogy támadhasson.
Türkiz előreugrott, de aztán hirtelen megtorpant a levegőben, és arcán meglepett kifejezés ömlött szét.
Teher egyike volt a láthatatlansági varázslat megalkotóinak, így jól látta, hogy Jószerencse előrelendíti hátsó lábát, és vadul karmolni és ütlegelni kezdi az őr fejét.
Türkiz figyelmét tehát sikerült elterelni. Teher megragadta az alkalmat, és vastag sugárban lövellte ellenfele felé a Tartomány tüzét. Türkiz szinte azonnal elájult a csapástól, s tompa puffanással rázuhant a társára.
Jószerencse leereszkedett a levegőből, és elegánsan földet ért varázsos barátai mellett. Azok ketten egymásra néztek, majd vállat vontak, és szétoszlatták a Jószerencsét övező láthatatlansági varázslatot.
– Nem lesz már szükség rá – mondta Teher fanyar mosollyal. – Jól csináltad, Jószerencse.
– Ostobaság volt – mormogta Kajás, és még mindig a földön fekvő, ájult őröket bámulta. – De azért okos.
– Úgy vélem, ez dicséret volt – jegyezte meg Teher mosolyogva. De amikor Jószerencse visszanézett rá, a fiatal varázssárkány arca újból elkomorodott.
– Mi a baj? – kérdezte Jószerencse.
Teher a sziklarepedésre mutatott.
– Nem tudom – felelte. – De azt hiszem, mindjárt ki fog derülni.
Bíborvörös ragyogás jelent meg a barlang mélyén – vagy nem is barlang volt ez, hanem alagút? A ragyogás egyre fényesebb lett, és végül lüktetni kezdett. Kavicsok ugráltak le a szikláról, s kopogtak a sárkányok körül. A föld megremegett.

 

– Csak tovább bátran. Nagy jutalomban lesz részed.
A Kapu hátsó fala már közel volt. Alagút nem látszott a sima felületben, de Deréket arra figyelmeztették az ösztönei, hogy kell lennie egynek valahol a környéken.
A varázserő élénken buzgott a magasban, jobb kéz felé, így Derék balra fordult, és átlós irányban hat határozott lépést tett a fal felé.
Sértetlenül!
Megállt, és finoman megszagolta maga körül a varázsenergiákat. A mágia most erősebbnek érződött, és könnyebb volt észlelni, így aztán Derék áthámozta magát a láthatatlan akadályok között, s egyetlen szárnyhossznyira járt már csak a faltól.
Fehér folt látszott a földön a lába előtt, s a folt fölött a levegő valósággal sercegett a mágiától. Derék lenézett a foltra, és mintha halvány körvonalat látott volna... valami volt a sziklában – valami, ami mintha nem is létezett volna.
– Vezérem?
– Lépj tovább!
Derék rálépett a homályos, fehér foltra, majd hirtelen felüvöltött, ahogy a testét s egész lényét egy láthatatlan erő elszívta ebből a világból valami másik, ismeretlen birodalomba – talán magába a Tartományba, talán egészen máshová. Az elméje szétrobbant, és Derék megszűnt létezni.
Derék nem láthatta utolsó, bátor lépésének eredményét, Lidérc viszont igen, s örvendett a szíve. Sikerült ugyan Derék – és a tizenkilenc korábbi áldozat – elméjéből kinyernie a bejárt út pontos részleteit, erre az információra azonban már nem volt szüksége, mivel a huszadik útkereső végre átjutott a labirintuson.
Hatalmas, bíborvörös robbanás száguldott be a barlang mélyébe, és pusztító útja során újabb varázsrobbanások végeláthatatlan láncában megsemmisítette a többi védőmágiát. Szikraeső áradt ki a Kapu torkán. Odalent a sárkányok megpróbáltak elrejtőzni, s közben remegve remélték, hogy a végső győzelem sziklái hullottak rájuk, nem pedig a Vezérük mindent elsöprő haragja.
A tűz fellobbant az égre, de saját magát emésztette, s végül hatalmas mennydörgéssel semmivé foszlott.
Halcyon barikádja megsemmisült.
A Kapu nyitva állt.

 

Jószerencse, Teher és Kajás lehasaltak a földre, amikor a bíborvörös ragyogás vakító fénnyé erősödött, s tűzsugár csapott ki a fennsíkra. A lángok azonban gyorsan eltűntek, csak a földrengés maradt. A fennsík haragosan remegett, s a hatalmas sziklát kettéhasító repedésből számtalan kisebb repedés futott szét cikkcakkos pókhálómintában.
– Gyerünk az alagútba! – kiabálta túl Teher a dübörgést.
A sárkányok felpattantak, és fejvesztve berohantak az alagútba. A szikláról hirtelen levált egy hatalmas darab, s lezuhant a földre, centiméterekkel Jószerencséék mögött.
A lezuhant szildadarab hatalmas reccsenéssel szilánkokra robbant. Különös csend ereszkedett le utána, melyet csak a sziklarepedés belső faláról lepattogzó kisebb kavicsok zöreje zavart meg.
Hatalmas kőhalom keletkezett a fennsík közepén.
A kőrakás alatt hevert valahol Ezüst és Türkiz; eltávozásukat azonban senki sem siratta sokáig.
A három felfedező biztonságban volt az alagútbejáratban. Lassan, fokozatosan megértették, miféle hely is volt ez, s mit láttak az imént.

 

Halcyon barikádja a hat kisebb kapuhoz is elért, így a robbanások nyomában most hét út nyílott az Üszökhegy belseje felé.
A hegy egyik rejtett barlangjában Halcyon várt és figyelt és töprengett.
Olyan sárkány volt ő, aki már sok mindent megélt és sok mindent látott, talán többet is, mint amennyit sárkány megérdemelhetett. De nem saját maga zúdította magára a bajt a hosszú, hosszú évek során? Az Útvesztő sosem engedélyezett utódot, s Halcyon még sosem érezte a halál szükségességét.
Ő Halcyon, és életben fog maradni, hogy a Változást a helyes irányba terelje.
Elpihent, már amennyire ő elpihenhetett valaha is, és körbesétált az Üszökhegy mélyébe faragott szűk barlangjaiban. Halcyon sok tekintetben átlagos sárkány volt. Testét papírszerű, barna, öreg pikkelyek fedték. Amikor megpihent, úgy festett, mintha örökké itt pihent volna, és az eonok hosszú sora lassan rozsdával vonta volna be a testét. Halcyon nem olyan volt, amilyennek a sárkány a varázsosok Vezetőjét elképzelné, de hát nem volt felesleges most maga ez a cím is – nem változott meg hozzá a világ már évekkel ezelőtt?
Nem már akkor kezdődött a Változás?
Természetesen a világ már akkor is változott, mint mindig, de az a régi, gördülékeny változás a múlté volt; a mostani téllel beköszöntő, nagy Változás nem lesz ilyen finom, egyáltalán nem.
A Fekete Sárkány behatolt a bejáratok legnagyobbikán. Halcyon imádkozott, hogy a még megmaradt védőpajzsok elég sokáig feltartóztassák a behatolót, hogy a még hátralévő események szabadon kibontakozhassanak.
Halcyon gondolatait Palást barlangjába küldte, hogy megnézze, miféle sárkány az, akit idős kollégája meghívott a hegy gyomrába, hogy eljátszhassa a saját, kicsiny szerepét a Változás bonyolult, nagyszerű színjátékában...
És eltűnődött azon, vajon van-e egyáltalán olyan sárkány, aki elég bátor ahhoz, hogy belépjen a kisebb kapuk valamelyikén a hegy belsejébe.

 

A Kapu hátsó fala a tetejétől az aljáig végighasadt. A hasadék olyan széles volt, hogy azon akár három sárkány is bemasírozhatott egyszerre. Lidérc ujjongva lépett oda a nyíláshoz, és elégedetten érezte maga körül az ürességet a levegőben. Amikor elért ahhoz a helyhez, ahol Derék meghalt, karmával végigsimított a földön, és eltöprengett.
Derék haldokló elméje fehér villanást mutatott, mely a földből csapott ki, amikor a szerencsétlen sárkány rálépett arra az elmosódott foltra. Persze, varázslat volt ez is, mégis valahogyan különleges. Szinte olyan mint... a trollok mágiája?
Csapda?
De a csapda, amibe Derék belelépett, végül elpusztította az egész labirintust. Vajon miért épített Halcyon a hegyet védő labirintusba ilyen önmegsemmisítő csapdát?
Túl könnyen ment, gondolta Lidérc keserűen. Halcyon nyilván abban reménykedett, hogy ellenfele majd elbízza magát, és az óvatosságról megfeledkezve bemasírozik a nyitott Kapun, egyenesen bele a... mibe is?
Lidérc varázsérzékeivel körülkémlelt a falban tátongó repedésen. Mágia nézett rá vissza: a Kapu kinyílt, de csak azért, hogy felfedje a hegy gyomrát védő, ismeretlen varázspajzsokat. És ezek a varázspajzsok még annál is sokkal erősebbek voltak, mint az, amelyiken épp az imént sikerült áttörni.
Belegyalogolni egyenesen a csapdába? Nem, a Fekete Sárkány annál sokkal okosabb. Továbbra is óvatosnak kell lennem. A hegy védelmét legyőzöm, és Halcyont megtalálom, akármeddig is tartson!
Mégsem tudta elfojtani feltörő dühét, amiért arra kényszerült, hogy megváltoztassa a stratégiáját, s a terveit Halcyon időbeosztása és nem a saját elképzelése szerint szője. Egyetlen dologban azonban biztos lehetett – ma éjjel már nem győzi le a hegyet, és nem győzi le holnap éjjel sem; sokkal több védelemmel találkozott, mint amennyire számított.
– Kezdek türelmetlen lenni, Halcyon – morogta fenyegetően. – És ha megtalállak, drágán megfizetsz még ezért.
Kirontott a Kapun az éjszakába, és hangos kiáltással magához hívta a parancsnokait. A legjobb sárkányai együttes varázsérzékére volt szükség, hogy feltérképezzék s végül szisztematikusan megsemmisítsék ezt az új mágiát. A sárkányok ugrottak a parancsára, ahogy végigmennydörgött közöttük, utasításokat kiáltva, és karmával lecsapva azokra, akik nem mozogtak kellő gyorsasággal. Hű sárkányok vére fröccsent a fekete sziklára, s bátor sárkányok remegtek félelmükben.
Mégis engedelmeskedtek, mert imádták és rettegték a hatalmas Vezért.
Bármely útvonalon bemegyek, legyen az kicsi vagy nagy. Halcyont térdre kényszerítem!
Sárkányok sürögtek-forogtak nagy igyekezetükben, s az éjszakát varázsfények világították meg, ahogy Lidérc különleges, varázsérzékeny csapata hozzálátott Halcyon csapdáinak feltérképezéséhez. Osztagokat küldtek ki a hat másik bejárathoz. Bármely útvonalon.

 

Nem sokkal ezután háromszáz varázssárkány szállt fel a Covamere fölötti erdők fölé. Nekik egészen más céljuk volt.
Ezek a sárkányok zord elhatározással repültek, mivel a parancsuk egyszerű volt, és döbbenetes. Ez utóbbi, kegyetlen parancs fedte fel igazán Vezérük haragjának igazi mélységét.
A háromszáz sárkány alacsonyan suhant a fák fölött, és torkukban tűz parázslott.

 

 

   18.   
Különválás

– Ez tűzmágia volt? – kérdezte Jószerencse, miközben sűrű pislogással igyekezett eltüntetni látóteréből a hatalmas felvillanás keltette utóképeket.
– Persze – felelte Teher. Aztán megcsóválta a fejét, és hozzátette: – Valamit mégsem értek. Kajás, te is érzed?
Kajás bólintott.
– Már eltűnt. Akármi is volt. Visszahúzódott.
– Micsoda? Mi húzódott vissza? – Jószerencse alig tudta leplezni kíváncsiságát.
– Nagyon erős varázslat őrizte ezt a bejáratot – magyarázta Teher. – Azonnal megéreztem, amint kiértünk erre a fennsíkra.
– Azt mondanám, hogy troll – jegyezte meg Kajás mogorván. – Ha nem tudnék jobbat.
– Hm. Nos, akármi is volt, valami az imént legyőzte. Valaki más is megpróbál bejutni a hegybe, és ez a valaki most megelőzött minket.
– Lidérc – suttogta Jószerencse.
– Semmi kétség – bólintott Teher. – De legalább megspórolt nekünk egy kis munkát. Most, hogy az őrzővarázslat megsemmisült, valószínűleg újabb csapatok érkeznek ehhez a bejárathoz is, de addig legalább szabadon bemehetünk rajta...
– Ha nincsenek odabent újabb védővarázslatok – szólt közbe Jószerencse. – És azt is kétlem, hogy szabadon bemehetnénk. – Agya sebesen forgott. – Kajás, neked vissza kell menned a többiekhez; tudd meg, hogy biztonságban vannak-e. Ha Lidérc áttörte Halcyon védelmét, akkor valószínűleg azonnal támadni fog; beletelhet némi időbe, amíg újra ki tudunk majd jönni.
– Már ha ki tudunk jönni egyáltalán – mondta Kajás.
De Jószerencsét nem lehetett megingatni.
– Lesz, ahogy lesz, a feladatunk mégis az, hogy jussunk el Halcyonhoz, és ha Halcyon odabent van, akkor mi is bemegyünk oda!
– Neked elment az eszed – felelte Kajás, aki szemmel láthatóan mélyen meg volt győződve küldetésük reménytelenségéről. – De a többieknél elkel majd a segítség. Ha kitör a harc az erdőben, akkor oda varázsos védelemre van szükség. Hol találkozunk újra? Oda kell majd menekítenem a többieket.
– Fátyol tudja – felelte Jószerencse csöndesen, mire Teher értetlen arcot vágott.
Kajás elnézte a két ifjú sárkányt, és megrendítette a hasonlóságuk. Nekem is barátaim, gondolta büszkén, s egy kicsit gyerekesnek érezte a lelkében hirtelen felbuzogó érzelmeket. Túl sok éven át élt eltemetve az Aether-hágó mélyen, túl sok éven át fordított hátat Halcyonnak és a rá bízott szolgálatnak. Túl sok éven át volt magányos és barátok nélküli. De ennek vége.
Újra visszatért Covamere-be, visszatért Halcyon birodalmába, és olyan sárkányokkal jött, akiket a barátainak nevezhetett. Halcyonnak szüksége volt őrá, efelől semmi kétség, sőt, ami még több – más sárkányoknak is szükségük volt rá. Fátyolnak és Szilárdnak.
Mély, tompa dübörgés hallatszott a sötétségben.
– Figyeljetek – mondta Kajás, elsőként reagálva. – Sárkányok. Nincs sok időnk. Menjetek be oda. És sok szerencsét. Remélem, újra látlak még titeket. Nagyon remélem.
Jószerencse szárnycsapások zaját hallotta. Egy egész sárkányhadsereg közeledett!
– Siess, Kajás – mondta, és barátságosan oldalba vágta idősebb barátját.
– Vigyázz arra a szép szárnyadra – mondta Teher.
Kajás válasz helyett kiterjesztette szivárványszínű vitorláját, s felugrott a levegőbe. Gyorsan, alacsonyan elsuhant a fennsík fölött, majd a peremén lebukott, s eltűnt a szemük elől, amint elindult lefelé a hegyoldal fölött.
Jószerencse nézte az elsuhanó Kajást, majd megfordult, és szembenézett az alagút sötétjével. Olyan... furcsán érezte magát. Korábban, amikor őt és Fátyolt körülvette az a keserű, téli szél, ami a semmiből jött, és hamarabb elhalt, mint az természetes lett volna, akkor is így érzett. Mintha az Üszökhegy hozzá beszélne, mintha hívogatná.
Halcyon odabent van, gondolta kétségbeesetten.
De nincs odabent még valami más is? Valami, ami hatalmas erővel mozdul? A csillagok erejével!
– Apám! – suttogta olyan halkan, hogy Teher sem hallotta.
– Hát akkor – mondta Teher büszkén, és elindult az alagút felé. – Úgy fest, a végére megint csak ketten maradtunk, te és én, a két hős kalandozó.
Együtt beléptek a sötétségbe.
– Ez még csak a kezdet, Teher – mormogta Jószerencse. – Csak a kezdet.

 

A vérvörös villanás rövid volt és fényes, s azonnal felébresztette a Gomoly és Barka átmeneti táborában alvó sárkányokat. Néhány sóhajtásnyi idő múlva pedig a dübörgő hang is végigdörrent a fák között. A természetesek gyorsan felszedelőzködtek, s mindnyájan a hegyre néztek, a távoli Covamere felé, ahol felvillant a fény.
Amikor Fátyol felébredt, az öccse már ott állt mellette, és szárnyát kiterjesztve óvta nővérét, bármilyen veszély is sújtson le rájuk. Ezenkívül reszketett is egy kicsit.
Erre a testtartásra, erre az óvó szárnyra az újhold hosszú, sötét éjszakáján Fátyol még sokáig visszaemlékezett, amikor ő és Szilárd kénytelenek voltak elválni egymástól. Ott állt az ifjú sárkány, aki valamikor még kövér volt... és Fátyol döbbenten látta, mekkora változáson ment át az öccse. Továbbra is tömzsi maradt, de karcsúbb lett – sokkal karcsúbb –, a szárnya pedig megnyúlt és megerősödött, megbízható repülő gépezetté vált. Magasabb lett és erősebb, teste pedig egészségtől csillogott a halvány csillagfényben. Fátyol még sosem látta ilyennek az öccsét.
Nocsak, gondolta örömmel, az utazás sárkányt faragott belőle!
És amikor Szilárd megfordult, Fátyol meglátta, hogy az öccse nemcsak fizikailag változott meg, de új fény is csillogott a szemében. Annyira örült azonban az öccse felnőtté válásának, hogy nem vette észre azt a belső tüzet, mely a csillogást fűtötte Szilárd szemében, nem vette észre, csak amikor már túl késő volt. Akkor és ott Fátyol csak büszkeséget érzett.
– Bárcsak anya látna most – sóhajtotta, amikor Szilárd lehajolt hozzá, hogy beszéljen.
– Láttad?! – kérdezte Szilárd izgatottan, és szárnyával a hegy felé intett. – Ez biztosan mágia volt! Valami történik odafent!
– Igazad lehet, ifjú sárkány – szólalt meg Barka remegő hangon. – De a mi fajtánk jobban teszi, ha nem bámulja az ilyen dolgokat. A legjobban tesszük, ha most útnak indulunk, amilyen gyorsan csak tudunk – de lehet, hogy máris elkéstünk vele.
Fátyol elnézte az égbe nyúló fák fölött felvillanó és kihunyó vérvörös fényt, s csak Jószerencse, Teher és Kajás épségéért tudott aggódni. Számára a robbanás azt jelentette, hogy valami más, nagyobb katasztrófa is történt odafent. Imádkozott, hogy az a valami ne eméssze el a barátait és a kedvesét.
Szilárd is ugyanazt a fényt nézte, de az ő izgatottsága, az ő szemének csillogása egészen más forrásból fakadt.
– Mihez kezdjünk, Szilárd? – kérdezte Fátyol.
Rádöbbent, hogy most először fordult segítségért az öccséhez, most először kért tőle tanácsot, s ez a pillanat mindkettejükre nagy hatást gyakorolt. Szilárd most olyan sárkánnyá vált, akiben megbíztak, akinek kikérték a tanácsát – nem volt többé kisöccs, most ő volt Szilárd.
De az éjszakától már amúgy is sötét égbolt aztán még jobban elsötétedett – sárkányok árnyéka takarta el. Az ifjú testvérek megölelték egymást, ahogy a sárkányok leereszkedtek az égből. Örültek, hogy az égboltot megvilágító vérvörös fény eltűnt már, mert akármilyen sorssal is kellett szembenézniük, azt legalább áldott sötétség takarta.
Jószerencse elpusztult a vörös robbanásban, és most megérkeztek Lidérc harcosai, hogy elpusztítsák a megmaradt barátait és társait is.
Fátyol behunyta szemét, s Menedékre gondolt. Egy napon még találkozni fog ott a szerelmével, bár abban is biztos volt, hogy már nem ebben az életében.

 

– Valami nagyon furcsa dolog történik itt.
Teher megállt, és hagyta, hogy a szavai végigvisszhangozzanak az enyhén lejtő alagútban.
– Valami nagyon furcsa, az biztos!
Összeráncolt homlokkal Jószerencsére nézett, aki üres, álmodozó tekintettel állt mellette.
Az alagút készséggel befogadta őket. Jól tudván, hogy odakint számtalan varázssárkány landolt a fennsíkon, a két barát rendíthetetlenül menetelt egyre beljebb a sötétségbe, azt remélvén, hogy legalább nyernek egy kis időt, amíg az üldözőik elindulnak utánuk, vagy hogy az alagutak elég kuszák ahhoz, hogy a nyomukban haladó ellenség ne találja meg őket.
De nem követték őket. Egyáltalán nem.
Teher úgy vélte, tudja, hogy mi történik, de zavarta, hogy nem tudja, miért. Világosan látta, hogy egy sárkány – feltehetőleg Lidérc – áttörte a bejáratokat védő mágiát. Jószerencse és ő ezért tudtak behatolni a hegy belsejébe.
Mindez elég logikusan hangzott, de még ezzel együtt is valószínűtlennek tűnt, hogy olyan sárkányok, mint ő és Jószerencse, egyszerűen csak besétálhattak ide, annak ellenére, hogy a külső védővarázslat már megsemmisült: a benti alagutakból áradni kellett volna a további varázslatoknak. De nem találkoztak ilyesmivel. Vagy még inkább: itt nem.
– Mi aggaszt? – kérdezte Jószerencse. A fiatal természetes figyelmét szemmel láthatóan valami olyasmi kötötte le, amit Teher nem érzékelhetett.
– Elmondom én, hogy mi aggaszt – felelte Teher meglehetősen feldúltan. – Valaki engedi, hogy behatoljunk, hát ez aggaszt. Mágia sugárzik előttünk, és mágia sugárzik mögöttünk is – ezek vagy Halcyon védővarázslatai, vagy ne legyek többet varázsos –, de akárhová is megyünk, a mágia szertefoszlik! Valami védelmez minket, és én nem tudom, mi ez a valami!
– Halcyon? – tippelt Jószerencse, és erőszakkal kizökkentette magát álmodozó hangulatából. – Ugyan mit számít már ez? Itt vagyunk, így aztán akár tovább is mehetnénk.
Teher hangosan, kétségbeesetten sóhajtott egyet, majd megtorpant.
– Természetesek! – kiáltotta. – Itt állnak a középpontjában egy megmagyarázhatatlan, érthetetlen mágikus jelenségnek, és erre mit mondanak? Azt kérdezik, hogy ugyan mit számít! Nos, ha rajtam múlna a dolog, akkor most azonnal megállnék, és nagyon, nagyon alaposan átgondolnám ezt az egészet.
– Teher! – kiáltotta Jószerencse, aki már előrébb haladt valamennyit az alagútban. – Hallgass, és gyere! Sokat kell még mennünk, és nincs sok időnk!
– Bah! – fortyogott Teher. – Mit is tudhat az egészről? Jól van már, megyek. De azért legyünk óvatosak!
Tovább masíroztak hát az alagútban, keresztülhaladván a fekete, porózus szikla mélységein. Az egyedüli fényt Teher világító-varázslata adta, mely állandóan előttük lebegett néhány lépésnyire, folyvást változó árnyékcsarnokká változtatva a durva falú sziklaalagutat. A remegő, ide-oda imbolygó árnyalakok hosszan elnyúltak a falakon, és végül beleolvadtak a végtelennek tűnő sötétbe. A levegő jeges volt és moccanatlan; mindenhol csönd honolt.
Teher valamit motyorászott magában a kettejüket körülvevő varázsbuborék esetlegességéről és bizonytalan mivoltáról. Jószerencse a barátja előtt bandukolt.
Az alagút semmilyen irányba sem kanyarodott; egyenesen, kitartóan haladt előre és lefelé a hegy mélyére, le a föld alá. Nem volt elágazás, nem volt kanyar. Nem volt választási lehetőség. Nem mintha mindez érdekelte volna Jószerencsét. Számára a sima, egyenes útvonal olyannak tetszett, amilyet mindig is remélt: közvetlen út egyenesen Halcyonhoz, a küldetésük végéhez.
De nem csak a kezdet még mindez?
És maga a küldetés talán nem volt fölösleges, ízetlen tréfa? Itt voltak ugyan, hogy elmondják Halcyonnak, hogy Délvég – és persze az Aether-hágó is – elveszett, az erőszak mégis megelőzte őket. A Fekete Sárkány már elérte Covamere-t és az Üszökhegyet; Jószerencséék saját, személyes kis története eltörpült a körülöttük kibontakozó történelmi események súlya mellett.
A Fekete Sárkány varázsost varázsossal állított szembe. Mi, természetesek itt most nem számítunk, gondolta Jószerencse szomorúan. Most már a mágiáról van szó, és a mágia mindig is erősebb volt; és mindig is az fog uralkodni.

 

A kiáltás végigvisszhangzott az indulásra kész tábor sárkányai között, de ezúttal Szilárd kiáltott.
– Ezek természetesek! – kiáltotta, amint a sárkányok gyorsan leereszkedtek a tisztásra.
Öten voltak, s most nem tűntek hatalmas hadseregnek, mint akkor, amikor szárnyaik elhomályosította a csillagokat. Csöndes, begyakorlott mozdulatokkal értek földet. Összességében azonban mégis van bennük valami ijesztő, gondolta Fátyol. Valami... hadseregszerű.
– Mit gondolsz, kicsodák ezek? – kérdezte egy ideges hang mellette.
Fátyol megfordult, és egy fiatal nőstényt pillantott meg, aki bátortalanul nézett ki összehajtott szárnya mögül. Az ifjú sárkánylány kicsi volt és törékeny, s hatalmas, izgatott szemmel nézett a világba.
– Nem tudom – felelte Fátyol, és halványan elmosolyodott. – Ki vagy te?
– A nevem Bársony, és örülök, hogy találkoztunk – érkezett azonnal a válasz, melyet ideges fejbólintás és kérdő nyaknyújtogatás követett. – Szerintem még a szemük sem áll jól. Te mit gondolsz?
– Nem tudom – felelte Fátyol türelmesen. – Várjunk egy kicsit, és majd meglátjuk, hm?
Bársony röpke mosolyt küldött, majd újra elkomorodott, és a földet érő sárkányokat figyelte. Minden elcsöndesült.
– Ki itt a vezető? – kiáltotta nyersen az egyik idegen.
Gomoly azonnal előrelépett.
– Mi mindnyájan egyenlők vagyunk, de beszélhetsz énhozzám. Mi a szándékotok velünk? Gyorsan válaszolj, kérlek, mert épp indulni készülünk.
Senki sem hallgatta akkora figyelemmel az idegen sárkány szavait, mint Szilárd.
– Jól teszitek, hogy indulni készültök – kiáltotta az idegenek vezetője, és úgy tartotta a fejét, hogy mindenki jól hallhassa, amit mond. – El kell hagynotok ezt a helyet, méghozzá rögvest. Ám mielőtt elindulnátok, gondolkozzatok el ezen: egy varázsos hadsereg közelít a hegy felől, az erdőn át. Ami a szándékukat illeti, azzal kapcsolatban nyugodtan találgathattok, de abban biztosak lehettek, hogy nem bánnak majd túl kedvesen a természetes sárkányokkal. Választhattok: vagy elindultok vakon, és eltapos benneteket a varázsos hadsereg gonosz mágiája, vagy velünk jöttök. Mi megígérjük, hogy biztos helyre viszünk titeket, és később esélyünk lesz rá, hogy visszavágjunk a közös ellenségünknek.
Szilárd a beszéd alatt lassan, fokozatosan az újonnan érkezők felé lépegetett, és Fátyol csak most ismerte fel, mennyire távol álltak ők ketten egymástól. Éppen szólni akart neki, amikor Bársony megbökte oldalról.
– Gondolod, hogy ők az ellenség? – sziszegte.
– Kicsoda? Ezek a sárkányok? – mondta Fátyol, és továbbra is az öccsét figyelte. Talán mégsem változott annyit, mint gondolta volna.
– Dehogyis, te buta! A varázsosok, természetesen. De én akkor sem hiszem, hogy ők az ellenség, ha te úgy is véled.
Fátyol meglepetten, s hirtelen tisztelettel nézett le az ifjú sárkányhölgyre.
Gomoly újra megszólalt, és megkérdezte az idegent, hogy hol van ez az állítólag biztonságos hely, és hogy mi a bizonyíték rá, hogy a varázsosok valóban jönnek.
– Hamarosan semmilyen bizonyítékra nem lesz szükséged, vén bolond! – csattant fel amaz mérgesen. – Te magad leszel a bizonyíték!
– Én megyek – szólalt meg ekkor Szilárd halkan, majd megköszörülte a torkát, és jóval hangosabban megismételte. – Én megyek! És szerintem mindegyikőtöknek jönni kellene. Ezeknek a sárkányoknak igazuk van: eljött az ideje, hogy felvegyük a harcot az ellenséggel, mielőtt örökre elpusztítana minket!
– Szilárd, ne! – kiáltott fel Fátyol, és előreszaladt.
Bársony Fátyol után sietett. Meglepte, hogy ilyesmit művel, de úgy érezte, képtelen lenne rá, hogy elszakadjon új barátnője mellől.
– Várj meg engem is, légy szíves – kiáltotta. – Még meg sem kérdeztem a neved!
– Fátyol! – felelte Fátyol automatikusan.
Ám ebben a pillanatban újra lángok csaptak fel az éjjeli égboltra.

 

Jószerencse képtelen volt koncentrálni. Bár érzékei azt tudatták vele, hogy az alagút változatlanul egyenes vonalban halad előre, a látása mégis elhomályosult, a léptei bizonytalanná váltak. Mintha a levegő összesűrűsödött, a sziklatalaj pedig kanyargott és vonaglott volna.
A mágia őskori óriásként nyögött, szuszogott, s Jószerencse érezte, amint a varázserők átrendeződnek. Lelki szeme előtt szinte látta a mágiamezőt, mely szétnyílik, hogy átengedje őket, és azon nyomban össze is csukódik mögöttük, hogy senki más ne hatolhasson át rajta.
De ki vagy mi enged át minket?
Erről fogalma sem volt, találgatni sem tudott, de lelke mélyén egyre jobban megerősödött a bizonyosság, hogy nemsokára megtudja majd a titkot. Vagy talán tudja már most is...
A bizonyosság egyre növekedett, kitöltötte az űrt a lelkében, majd végül formát öltött. Jószerencse nem láthatta ezt az alakot, mégis azonnal felismerte.
Hiszen sárkány alakú volt: az édesapjáé.
Elmosódott látóterében az alagút mintha kettéoszlott volna, hirtelen választási lehetőséget felkínálva. A szikla hullámzott, a két alagút eggyé olvadt, majd újra szétvált.
A talaj remegett, a falak mozogtak, a plafon megrepedezett. A mágia minden irányból éhesen ömlött rá Jószerencsére.
– Teher. Melyik alagutat...?
Hátrafordult, de a barátját nem látta sehol.

 

Tehernek el kellett ismernie, hogy alaposan megrémült.
Neked aztán könnyű dolgod van, gondolta komoran, amint a szemmel láthatóan könnyedén előrehaladó Jószerencsét figyelte. Nem tudsz semmit az Útvesztőről, csak keveset tudsz Halcyonról, és még kevesebbet a mágiáról. Neked ez csak egy szép, nagy kaland, Jószerencse.
Rettegése ellenére irigyelte barátja ártatlanságát. Jószerencse sosem lesz rákényszerítve, hogy szembenézzen a Tartomány borzalmaival, s azzal a nyomasztó felelősséggel, mely a tűzmágia erejét felhasználó sárkány lelkét terheli. Idebent, az Üszökhegy mélyén a Tartomány olyan közel volt, hogy Teher szinte szagolhatta, tapinthatta.
Honnan tudhatnák, hogy nem egyenesen csapdába sétálnak bele?
Nem lehet csapda – Halcyon nem vezetne minket csapdába!
De mi van, ha nem Halcyon irányítja ezt az egészet?
Jószerencse farka vége ismét csak eltűnt a sötétben elöl, és Teher ismét csak meggyorsította a lépteit, ám a gondolatai ezúttal annyira elkalandoztak, hogy nem vette észre az alagút talajából kiálló éles sziklaperemet. Két mellső lábával fájdalmasan nekiütközött a kemény kőnek, elvesztette egyensúlyát, és előrezuhant, fejét pedig beütötte a jobb oldali falba. Valami felvillant a szeme előtt.
A másodperc törtrészére veszítette csak el az eszméletét, de ennyi is elég volt. Amikor újra magához tért, Jószerencse eltűnt.
– Jószerencse! – kiáltotta Teher, és előreszaladt. – Jószerencse, gyere vissza! Várj meg!

 

A tisztás déli oldalán meggyulladtak a fák a hegyoldalon félelmetes sebességgel végigsöprő tűzhullámtól; mintha a nap az erdő közepén kelt volna fel.
A fákkal együtt lángba borult sárkányok sikolyai áthatoltak a tűz robaján. Az életben maradtak kétségbeesetten felugrottak a levegőbe, s vadul csapkodták szárnyukkal a füstös, kormos levegőt. A tűz narancs oszlopokkal, szikrázó zsarátnokokkal töltötte meg az eget és földet. A sárkányok elugrottak a tűz elől, majd éleset fordultak, s eltávolodtak a hegytől. Nem álltak meg, nem is lassítottak, amíg a tűznek odalent volt még mit elemésztenie, volt még miből táplálkoznia.
– Gyere! – kiáltotta Fátyol Bársonynak a dübörgésben. Alattuk fehér színű lángok tomboltak eszeveszetten; valahogy egyáltalán nem természetesnek tűntek. – Gyere velem. Nem maradhatsz le!
– Megpróbálom – lihegte Bársony, s vadul csapkodva igyekezett előre az izzó levegőben.
Szilárd valamivel előrébb repült, de ő maga is lemaradt egy kicsit a csoporttól, s folyton hátra-hátrafordult, hogy megbizonyosodjon róla, a nővére és annak új társa megvannak-e még.
– Nem kell éppen velük mennünk – lihegte a Fátyol mellett hősiesen küzdő Bársony.
– Nem is velük megyek – felelte Fátyol röviden. – Hanem Szilárddal.
A tűz azonban mást tartogatott a számukra.
Előttük egy eleddig érintetlen hegygerinc magasodott. A fő csoport már átrepült fölötte, és most Fátyolon és Bársonyon volt a sor, hogy magasabbra emelkedjenek, s úgy verekedjék át magukat a túloldalról feléjük zúduló heves légáramlatokon. Megkönnyebbültek, hogy még a tűz előtt járnak – ha csak kevéssel is –, és lepillantottak a fekete földre, ahol a hatalmas fenyőfák kétségbeesetten meredtek az ég felé, mintha segítségért könyörögnének, menekülni próbálnának a feléjük száguldó végzet elől.
– Siess – mondta Fátyol. – Nem veszthetjük őket...
De ahogy áthaladtak a gerinc fölött, a tűz újra megtalálta őket. A lángok már megkerülték a hegygerincet, s vadul tülekedtek a túloldali lejtőn, elképesztő sebességgel száguldottak fölfelé. Amikor Fátyol és Bársony átsuhant a gerinc fölött, hirtelen hatalmas, éhesen nyaldosó, fehér tűzfallal találkozott szembe.
A két sárkány felsikoltott, s kitárt szárnyát a fortyogó levegőnek feszítve lefékezett. Visszarepültek a parázsló erdő fölé, arra, amerről jöttek, és kétségbeesetten remélték, hogy találnak egy helyet, ahol leszállhatnak. Varázssárkányok suhantak a fák fölött széles, szárnyhoz hasonlító alakzatokban, s ahol elhaladtak, nyomukban újabb tüzek lángoltak fel.
A Tartomány tüze volt ez, gyors és intelligens, vadul emésztő és gyorsan elhaló. Nyomában tökéletes volt a pusztulás.
Fátyol és Bársony olyan alacsonyan repültek, amilyen alacsonyan csak mertek, s remélték, hogy a tűz hamarabb alábbhagy odalent, mint hogy felnyúl értük, és elragadja őket kielégíthetetlen étvágyában.

 

Jószerencse várt a sötétben egy darabig, várta, hogy meghallja Teher karmának kopogását a sziklán. Nem hallott semmit.
A feje ismét kitisztult, ám utoljára még látott valamit, valamit, ami őt hívta. Akár egy régen elfeledett álom, egy régen mesélt történet egy jelenete. Bárcsak emlékezne... De a látvány beleolvadt a peremét alkotó ködbe, s Jószerencse tudata hirtelen visszazökkent a valós világba. Éberebbnek érezte magát, mint bármikor az eddigi útja során idebent. Úgy döntött, hogy megvárja Tehert.
Nemsokára elunta a várakozást, és elindult visszafelé, amerről jöttek. Alig tíz lépést tehetett meg, amikor érezte, hogy a levegő összesűrűsödik előtte, és nem ereszti át. A láthatatlan korlát visszatolta, és minél jobban küzdött ellene, annál keményebb akadályba ütközött. Egy darabig próbálkozott, aztán hátralépett, és leült a sziklás talajra, hogy alaposan kilihegje magát.
Újra megpróbálkozott az átjutással, de most még hamarább feladta.
– Teher! – kiáltotta, de nem kapott választ. Magára maradt.
Ráeszmélt, hogy továbbra is lát, pedig Teher is és a világító-varázslat is eltűnt. Az alagút távoli végében halvány fény derengett. Remegett és hullámzott a tompa, kék fény, mintha halódó lángnyelv táplálta volna. Jószerencse sietve elindult feléje.
Az alagút ezúttal vad volt és kanyargós. Kunkorodott, csavarodott, tekergett, szűkült és szélesedett, a fény mégis mindig pontosan elöl lebegett, pajkosan hívogatott. Az idő megszűnt Jószerencse számára: egyedül a szikla számított és a fény, és az, ami a küldetése végén vár rá.
Halcyon! gondolta izgatottan, amint az alagút váratlanul egy barlangba torkollott. Ez lenne a kihallgatóterem? De nem, az alagút újra megjelent a barlang túloldalán, s a kék fény hívogatóan vibrált a következő kanyar előtt.
Jószerencse gondolatai élesen, gyorsan kergették egymást, miközben rohant előre a halványan megvilágított alagútban. Hirtelen ráeszmélt, hogy most már nem érzi maga körül a mágiát, mint korábban.
Nyilván átjutottam a védőpajzson, akármi is lehetett az, és most beértem a hegy közepébe!
Apró sziklarakás állta el az utat, de Jószerencse hamar áthámozta magát rajta. Közvetlenül előtte az alagút keskeny, függőleges réssé szűkült le, s a rés mögött vakító erővel ragyogott a fény.
A levegő forró volt, forró és élénk. Forróság égette Jószerencse bőrét. Lángok robajlottak könnyező szeme előtt. A levegőt megülte az égő fa illata.
– Nem! – bömbölte Jószerencse.
Egy enyhén lejtő párkányon állt az erdő fölött. A párkány alatt lángok robajlottak az égre. Jószerencse megperdült, hogy szembeforduljon az alagúttal, mely egyszerűen kiköpte őt a hegy oldalából. De többé nem létezett az alagút, a helyén csupasz sziklafal meredezett.
Az égbolton a csillagok nagyon távolinak tűntek. Jószerencse ismét odakint volt.
De még nem végeztem! Mi van a küldetéssel? Mi van Halcyonnal?!
Szeme sarkából barna árnyékot pillantott meg a fehér lángok előtt. Egy másik sárkányt, egy kicsit lejjebb a párkánytól.
Morajlás hallatszott, s a szikla megremegett. Jószerencse felnézett, és látta, hogy a feje fölött a hegyoldal lángokban áll, a hevesen égő növényzet egy része leszakad a szikláról, s mindent magával sodorva útjában, szikrázva, tombolva zuhanni kezd feléje. Jószerencse a bőrén érezte a közeledő hegyomlás hőjét. Lekuporodott, és felkészült a végre.
A másik sárkány megmozdult.

 

Tehernek nem maradt sok ideje, hogy elgondolkodjon a Jószerencsétől való hirtelen elszakadásán, mert megérezte, hogy magával rántja egy mágikus erő.
A teste bizseregni kezdett, amint elmerült a Tartományban. Bezárt szörnyszellemek süvöltöttek és karmoltak, ahogy elsuhant mellettük, rettentő alakok varázslatokat hajítottak rohanó alakjára. Az utazás villámgyors volt, és egyáltalán nem kellemes.
Aztán hirtelen széles, gömb alakú teremben találta magát. A barlang akár Főrend délvégi kamrájának fekete változata is lehetett volna. A terem közepén öreg, apró és vékony sárkány ült. A színe fekete volt.
A Fekete Sárkány!
De persze nem ő volt az. Tompa, megégett fakéreghez hasonlító pikkelyek fedték az öreg testet, melyek úgy lapultak egymásra, mintha attól félnének, hogy lecsúsznak róla. Teher előtt nem a Vezér szörnyűséges, ében szépsége állt, hanem a nagyon, nagyon öreg kor árnyéka. A sárkány szemében harag és ambíció helyett humor és bölcsesség csillogott; s e tekintet mögött Teher mérhetetlenül mély szomorúságot fedezett fel.
Amikor jobban megnézte a furcsa sárkányt, észrevette, hogy a kormos pikkelyek sötét, de áttetsző bőrt takarnak. Erek és izmok és – Teher megborzongott – csontok is láthatónak tűntek alatta.
Kék fény sugárzott a terem padlójába mélyedt varázskorongból, mély árnyékokat vetett a sárkány arcára, melyen mintha jóindulatú mosolyt ült volna. S akárha Teher gondolataiban olvasna, a sárkány meghajtotta fejét és megszólalt:
– Üdvözöllek, Teher.
Olyan könnyed eleganciával mozgott a sima padlón, mely Jószerencse takarékos viselkedését juttatta Teher eszébe.
– A nevem Palást. Nos, hol kezdjem?

 

Legyen az végzet, vagy véletlen egybeeséseknek akármely más láncolata, de Szilárd éppen akkor nézett hátra, amikor hatalmas tűzlabda robbant a hegygerincen: Fátyol és Bársony csak apró pöttyöknek látszottak a távoli füstfátyol előtt. Aztán a hegyből lángok robbantak elő mindent elsöprő erővel, és Fátyol eltűnt.
Szilárd torkán nem jött ki hang. Nekidöntötte szárnyát a forró levegőnek, s teljes testével megfordult, szembenézett a pusztulással. Az izzó szél azonban elfújta őt, így kénytelen volt könnyes szemmel, tehetetlenül bámulva sodródni egyre messzebb.
Aztán egy másik sárkány suhant mellé odafentről, és lebegve megállt mellette. Annak a csoportnak a vezetője volt, akik nemrégiben leszálltak a táborba, hogy mindenkit a varázsosok elleni harcra buzdítsanak.
– A nővérem! – szipogott Szilárd.
– Rettenetes dolog látni, hogy elég a családod – mondta a sárkány ridegen. A hangja mégis úgy csengett, mintha tudná, miről beszél – mintha ismerné már ezt az érzést.
Szilárd ráemelte tekintetét, s a másik sárkány újra megszólalt.
– Ám tehetsz ellene valamit. Ha velünk tartasz.
– Bosszú? – kérdezte Szilárd.
– Ha úgy akarod.
Mielőtt megfordultak, és eltávolodtak volna, a sárkány még megkérdezte:
– Van más társad is?
Szilárd elgondolkodott.
– Nincsen – felelte végül. – Senki sárkányfia, csak én és a húgom. Most már csak én. A nevem Szilárd.
– Jól van. Tartsd a tempót, mert hosszú lesz az út. Engem Bereknek hívnak.

 

 

   19.   
Az öreg sárkányok

– De mi lett Jószerencsével? – kérdezte Teher, és egyhelyben maradt, pedig Palást mindent elkövetett, hogy közelebb hívja a terem közepén világító kék fénykoronghoz. Főrend barlangjához hasonlóan ez is troll temetkezési barlang volt, és az ősi csontok türelmes csöndben bámultak le rájuk.
– Jó, rendben van – mormolta az öreg sárkány. Viseltes szárnyával megvakarta az oldalát, és felvonta egyik szúrós szemöldökét. – A barátod, Jószerencse, meglehetős biztonságban van. Vagy legalábbis meglehetős biztonságban hagyta el az alagutat. Hogy mi történik vele ezután, attól tartok, az nem tőlem függ.
– Tehát irányítottak minket? – kérdezte Teher, fáradhatatlanul erőltetve a témát.
Bármennyire is szimpatikusnak találta ezt az agg sárkányt, elhatározta magát, hogy kiszed belőle minden lehetséges információt. Végül is, ha már átutazták a fél világot, hogy eljussanak ide, csak megérdemelnek egy kis magyarázatot, nem?
– Mi van Halcyonnal? Mi köze van neki ehhez az egészhez? És te ki vagy?
Palást mélyet sóhajtott.
– Te jó ég – mondta. – Biztosan te voltál a legjobb, akit Főrend elő tudott keríteni?
Teher pislogott egyet. Kitátotta a száját, majd halk csattanással becsukta. Újra pislogott egyet.
– Remélem, nem vagy olyan ostoba, mint amilyennek látszol – mondta Palást, és olyan közelről szemlélte az ifjonc arcát, hogy az kezdte magát kényelmetlenül érezni.
Teher még egy utolsót pislogott, majd halk, tompa hangon kinyögte:
– Te ismerted Főrendet?
Palást felemelte a fejét, és jobbra-balra megbillegtette egy kicsit. Kopott szarva együtt imbolygott vele.
– Természetes, hogy ismertem őt, ifjú Teher – mondta türelmetlenül. – És mondhatom, nagyszerű sárkány volt. Persze sosem találkoztam vele, de neki is hasonló volt a humorérzéke.
Az öreg sárkány elfordult, és keresztülcsoszogott a barlangján.
Főrend? Ez itt pedig... Palást? Humorérzék?
Teher óvatosan megkerülte a kék fénykorongot, s elindult vendéglátója után. Palást egy falba épített valamicsodával volt éppen elfoglalva. A különös készülék oldalán hatalmas trollcsont feküdt, félig a sziklába ágyazottan. A csont szürke felszínét furcsa jelek borították, és a kék fényben mintha megelevenedett volna, s Tehernek az az érzése támadt, hogy hirtelen akár meg is mozdulhat.
– Sosem találkoztál vele? – kérdezte. – Ismerted, és mégsem találkoztál vele?
Akármennyire furcsa is volt a gondolat, mégsem vonta kétségbe az igazát, mivel látta, hogy ez a Palást legalább annyira kedveli a titokzatos válaszokat, mint Teher régebbi tanítója.
– Természetesen – felelte az öreg sárkány, és hirtelen sarkon perdült. – Akkoriban még tízen voltunk. Az idők persze változnak.
Teher lehajtotta a fejét, és elnyomta felbuggyanó indulatát. Amikor újra felnézett, Palást arcán mintha halvány mosoly játszadozott volna.
– Elmondanád, ha megkérlek – kezdte Teher fáradtan –, hogy mi folyik itt?
– Semmi sem okozna nagyobb örömet – felelte Palást vidáman. – De először mutatni szeretnék valamit.

 

Halcyon átküldte gondolatait a hegyen át Covamere felé. Szinte azonnal megérezte a legbelső termek és a Kapu közé emelt, ötrétegű védővarázslat első rétegét. Amint az várható volt, Lidérc könnyedén áttört a Kapun, s már csak ez az öt réteg állt még, veszélyes mindegyik, de egyik sem legyőzhetetlen egy Lidérchez hasonló sárkány számára. Hogy a Fekete Sárkány áttörhet rajtuk, és eljuthat Halcyonhoz – s persze az Útvesztőhöz –, afelől nem volt kétség; csak az számított, hogy milyen gyorsan sikerül ez neki.
E célt szolgálta hát az egész védelem – az időhúzást.
Egyetlen dolog lassíthatta csak le Lidércet, az, hogy a Fekete Sárkány arra számított, hogy Halcyon megmaradt hadserege odabent várakozik a hegy gyomrában. Lidércnek ezért óvatosan kellett előrehaladnia. Ez volt Halcyon legutolsó és legkockázatosabb húzása.
Mivel csupán ő és Palást maradtak.
Csak ő és Palást tudták, mennyire meggyengült az ügyük. Ott voltak még persze az Ellenállók, de a hűségnek ezt a magját Lidérc végül sikeresen legyűrte...
És az Útvesztő keze volt benne. Övön aluli ütés, a legrosszabb fajtából!
De Halcyon látása még messzebb ért, mint Lidércé, és olyan dolgokat is meglátott, amik rejtve maradtak a Fekete Sárkány elől. Olyan dolgokat, amelyeket ha egyszer megpillantott valaki, akkor nem lehetett úgy tenni, mintha nem léteznének.
És persze, gondolta végül, ott van még az Alvó. Hogy ő mihez kezd majd, ha valaha is felébred, azt nem láthatom előre – és nem is befolyásolhatom.
A magányos, öreg Halcyon visszahúzta elméjét a külső varázsrétegből, mely mindezidáig feltartóztatta a Fekete Sárkány hadseregét. Végignézett a pusztításon, amit ellenfele okozott az Üszökhegyen.
A Tartomány csúf tüze természetfölötti hővel és sebességgel pusztított, s mielőtt még a Nap első sugarai előbukkantak volna a felhős égbolton, tökéletesen elemésztette a hegyet gyűrűként övező erdőt. Napkeltekor Halcyon kikémlelte Lidércet, s borzongva érezte meg a Fekete Sárkány hideg elégedettségét a fekete hegyoldalt borító, parázsló hamutenger láttán. Halcyon többé nem csúszhatott át a fák leple alatt, többé nem menekülhetett el a hegy gyomrából. Néhány kisebb erdőfolt megmaradt, mert Lidérc így rendelkezett, de az erdő többi részét kíméletlen hatékonysággal elpusztították.
Halcyon jól érezte, hogy Lidérc biztos győzelmében, és bizonyosságát még harag is élesítette. A Fekete Sárkány hátat fordított a Kapunak, hogy megbeszélést tartson a varázsérzékeny sárkányok vezetőjével. A varázsérzékenyek keményen dolgoztak, hogy feltérképezzék a Kapu falába ütött lyuk mögött meghúzódó varázspajzs szerkezetét. A legtöbben egyetértettek abban, hogy legalább négy rétegű a pajzs, de biztosan nincs hatnál több réteg.
– Legalább egy napba kerül mindegyik – sóhajtotta a kimerült parancsnok. Fárasztó és életveszélyes munkát végeztek.
– Egy napot kapsz mindegyikre – mondta Lidérc, szaván fogva a sárkányt. – Nem többet.
Mérges volt, hogy ennyi időbe telik Halcyon védelmének áttörése. Legbelül azonban bizonyos volt, hogy Halcyon nem menekülhet. Legyőzhetetlennek érezte magát. És még egy ok miatt haragos volt a Fekete Sárkány, ezt Halcyon jól érezte: Insiss eltűnt, így Lidércnek személyesen kellett foglalkoznia a beosztott parancsnokokkal.
Aztán a harag még szörnyűbb valamibe fordult át, s Halcyon megérezte, Lidérc új örömét lel abban, hogy közvetlenül a parancsnokaival kell érintkeznie, nem pedig azzal a síkos, ravasz lénnyel. A sárkányok keményen dolgoztak neki, keményebben, mint bármikor korábban.

 

– Mozog! – kiáltott fel Teher, miután egy ideig figyelmesen szemlélte a troll csontot. Semmit sem hallott, de határozottan látta a mozgást, mely szinte alig észrevehetően, de mégis jelen volt.
– Mozog bizony – bólintott Palást, és a csontra pislogott. – Akárcsak a többi. Akárcsak sok minden más dolog manapság.
– De miért történik mindez?
– Ah – felelte Palást. – Most meg ez a kérdés. Akarsz tippelni?
– Nos – kezdte Teher, és minden igyekezetével azon volt, hogy ne csak ostoba, fiatal sárkánynak tűnjön, aki semmit sem tud a világról. – Ez egy troll csont, ennyit tudunk. A csont öreg, és a saját tempója szerint lassan visszahúzódik a sziklába. Ööö...
– Nagyon jó. Sikerült megállapítani azt, ami nyilvánvaló. Ám az előbb azt kérdezted, hogy miért.
– Na jó. Miért?
– Nem tudom – felelte Palást széles, derült mosollyal. De mielőtt Teher ingerülten válaszolhatott volna, az öreg sárkány összeráncolta homlokát, és közel húzta látogatóját. – De figyelj most jól, ifjú Teher, mert komolyan akarok beszélni veled. Az igaz, hogy nem tudom, miért történik mindez, de annyit tehetek, hogy kitágítom a látóteredet. Figyelj. Elmondta valaha Főrend, hogy a világ változni készül?
– Igen, de...
– De sosem értetted, hogy mire célzott, igaz? Jól van, akkor majd én elmondom mindazt, amit tudok, mert lehet, hogy te olyan igazságokat fedezel föl, amelyeket még nekem sem sikerült. A világ változni készül, Teher. Vegyük például ezeket a csontokat. Hosszú éveken át itt feküdtek, de most mozgásba lendültek. Egyre mélyebben elmerülnek a sziklában, olyan mélyre, hogy többé ne is lehessen elérni őket. De azon túl, hogy ők maguk mozognak, egyre öregebbé is válnak; a múltjuk is mozog. Változik.
– Nem értem.
– Ezek a csontok – folytatta Palást egyre izgatottabban – troll csontokból valami egészen mássá alakulnak át, olyan lények csontjaivá, amilyeneket a mi fajtánk, a mi világunk soha nem ismert. De amelyeket az új világ ismerni fog. A trollok nagyon régiek voltak – sok ezer évesek – de ezek a lények még régebbiek lesznek – millió évesek. El tudod ezt képzelni?
Teher értetlenül megrázta a fejét, és megpróbálta elképzelni, miféle lények létezhettek, amik még a trolloknál is régebbiek és különösebbek voltak. Elméje legmélyéről azonban lassan kiterjesztette sugarait a megvilágosodás fénye.
A világ változni készül, gondolta ámulattal.
– Látod – folytatta Palást –, a trollok varázsosak voltak. Az ősidőkben, a világunk gyermekkorában még minden lény varázsos volt, és ez nem változott egészen a mostani időkig. Néhány generációval ezelőtt felütötték a fejüket az első természetes sárkányok, és a varázsosok bölcsei látták, hogy a világ változni készül, hogy új útra tér, más jövő felé halad, elfordul a mágiától.
– Akkor tehát a mágia haldoklik? – tört ki Teher akaratlanul. – Hát ezért egyre nehezebb a varázslás, ezért haltak ki a trollok, és ezért őrülnek meg a varázssárkányok, és...
– Nehéz megmondani minden dolog miértjét – figyelmeztette Palást, és a padló közepén tündöklő kék fényre szegezte tekintetét. – De sok minden más lesz, amikor a világ megváltozik, és sok dolog elpusztul majd.
– Értem – mondta Teher. – Azt hiszem, most már értem!
– Dehogyis érted! – mordult fel Palást hirtelen haraggal. Teher hátralépett egyet, és megdöbbent a hirtelen hangulatváltozás láttán. – Semmit sem értesz! De ne félj, nemsokára mindent érteni fogsz, azért kezeskedem!
Teher egészen a fénykorong pereméig hátrált. Ott megtorpant, s idegesen pislogott át a válla fölött a kékesfehér fénybe. Palást fölébe tornyosult, és összehúzta szemét.
Aztán újra lehiggadt.
– Ó – sóhajtotta. – Lehet, hogy a végén minden olyan egyszerű lesz. Nézd: időnként a világ más irányba fordul, úgy, ahogy te vagy én megfordulunk álmunkban – lehet, hogy a világ is alszik, bár fogalmam sincs, mi fog történni, ha egyszer fölébred.
Palást kacagott egyet, mintha az ötlet tetszene neki, de aztán tovább beszélt.
– Amikor a világ más irányba fordul, minden megváltozik. Az utolsó Változáskor megszületett a mágia, és a következő – a mostani – Változáskor...
– ...pedig meghal? – Teher megborzongott.
– Talán. Nem feltétlenül kell így történnie, de... megeshet. Talán. A lényeg azonban az, hogy megértsük, van lehetőség – mindig van – a katasztrófa elkerülésére. Csak meg kell találni a módját.
– Akkor tehát még meg lehet menteni a mágiát?
– Megmenteni a mágiát? – kiáltott fel Palást, mintha viccesnek találta volna a kérdést. – Megmenteni a mágiát... ifjú Teher, ha a mágiának mindössze megmentésre lenne szüksége, akkor igazán szerencsésnek mondhatnánk magunkat. A világ saját ritmusa szerint változik, valami ismeretlen, kozmikus reflex által, de saját maga nem tudja véghezvinni, amibe belekezdett. Csak pozitív közbeavatkozással érhető el, hogy jó irányba forduljon. Mert a világnak jó irányba kell fordulnia, máskülönben elpusztul.

 

Halcyon visszahúzta érzékeit Palást cellájából, ahol tanúja volt Teher megvilágosodásának. Lidérc lelke mélyén valami megváltozott, és a változás figyelemreméltónak bizonyult.
Lidérc elrepült a Covamere alsó felénél épségben hagyott kis erdődarabhoz, oda, ahol valaha még ziráfusok szaladgáltak a fák között. Mire leért odáig, gondolataiból teljesen kitörölte Insisst. Élvezettel nézte hadigépezetének olajozott működését, és tudta, hogy a célja végre ott lebeg előtte, a győzelem már csak karnyújtásnyira van. És az övé lesz. Egyedül az övé. Ám ekkor történt valami. A hangulata hirtelen megváltozott.
A Fekete Sárkány félt!
A jelenség új volt Halcyon számára, és örült neki. De Lidérc ettől csak még kiszámíthatatlanabbá vált. Talán a fák közötti szellemek, vagy az általuk képviselt múlt volt az, ami félelmet ébresztett a Fekete Sárkány szívében.
– Túl sok történelem – mondta Lidérc a hajnali égboltnak. – Túl sok sárkány.
Félt a múlttól, de Halcyon nem látta, ezt a félelmet hogyan kellene beilleszteni a nagy minta többi szála közé.
Elveszett sárkány, gondolta, nem minden megvetés nélkül. Az Útvesztő elkapta a frakkodat, Lidérc, és egy természetes kellett hozzá, hogy megmentsen. Most már csak te, én és Palást emlékszünk arra a napra; csak mi emlékszünk az elveszett sárkányra.
Mi térhetett vissza abból a múltból, ami megrémítette a Fekete Sárkányt most? A Változáshoz ennyire közel bármi megtörténhetett.
Aztán ott volt Palást, és ez az ifjonc, akit Főrend küldött. A fiatal sárkány kezdte feldolgozni mindazt, amit Palást feltárt előtte. Helyes; erős sárkány. Főrend jól választott.
De miért küldte azt a természetest? Helyesen cselekedtünk, amikor kizártuk?
Halcyon eltűnődött azon, nem kellene-e többet foglalkoznia Palást szerepével a történésekben. Eddig csak a saját felelősségével törődött – a védelmi fal felállítása, az ellenféllel folytatandó küzdelem saját maga által vállalt feladata épp eléggé kimerítőnek bizonyult. De most... nem kellene közelebbről megvizsgálni a két látogatót?
Nem. Olyan sok volt a teendő, és Halcyon csak egyetlen sárkány volt. Palást döntött úgy, hogy fogadják be Tehert, természetes társát pedig küldjék vissza a tűzbe. Nehéz idők voltak azok, súlyos döntéseket kellett hozni, és amennyire Halcyon meg tudta ítélni, Palást jól döntött.
Az idő majd mindent megítél.

 

– Mielőtt elmondom, hogy milyen feladattal bízlak meg – mondta Palást síri hangon –, azt akarom, hogy nézd meg ezt.
– Világító padló? – kérdezte Teher kényszeredett mosollyal. – Hát, nagyon... szép.
– Ne tréfálkozz! Miféle munkát végzett Főrend, ha arra sem tanított meg, hogy tiszteletteljesen viselkedj az idősebbek jelenlétében?
– Ó, jól van, igen, de mondd el, hogy mit akarsz tőlem. Meg kell találnom Jószerencsét; tudnom kell, hogy jól van-e.
– Kicsoda? Ó, igen, a barátod. Igen, nos, még épp elég idő fog jutni arra is, nekem elhiheted, de először...
Még mielőtt Palást megmozdult volna, Teher érezte, hogy a Tartomány úgy nyomódik neki a koponyája hátának, mintha nagyon messziről érkezett volna, és most kitátott állkapoccsal, vadul zihálva várakozna. Becsukta az elméjét, s hirtelen ráébredt, hogy apró erecskékben szivárgott el a mágia a saját tartalékából. A Tartomány láthatatlan éhséggel toporzékolt és füstölgött.
Palást odalépett ahhoz a szerkezethez, amivel korábban babrált, és jobb szárnyának végét nekinyomta. A szerkezet négyszög alakú sziklakiszögellés volt. Sima felülete alatt szinte lüktetett a varázserő, és Palást érintésére apró villámocskák szökkentek ki belőle, mint egy madártoll finom erezete. Néhány fénysugár Palást testére vetült, s ahol megérintették, az öreg sárkány rozsdás pikkelyei narancs fénnyel kezdtek ragyogni.
Teher visszanézett a kék fénykorongra, és látta, hogy az szétnyílik.
Lassan nyílt ki, mint egy hatalmas szem. Visszaszívta saját fényét, és mérhetetlenül mély szakadékot tárt fel gyomrában. A kékes fém meggörbült visszavonultában, beborította a szakadék peremét, majd kék színű tűzsugarakat lövellt lefelé, a feneketlen semmibe. Teher nagyot lélegzett, és szilárdan megmarkolta a szakadék peremét, nehogy beleszédüljön a sötétségbe.
Tudata peremén pedig a Tartomány nyöszörgött, s megpróbálta beletaszítani a lyukba.
Teher el akarta fordítani a tekintetét, de nem volt rá képes. A tompa mélységbe lenyúló, élénk, kék színű fényszalagokkal keretezett szakadék elbűvölte, hívogatta, és magához húzta, miközben a Tartomány hátulról tolta. Teher zuhant, zuhant...
– Csak nyugodtan, Teher! – nevetett Palást.
Megragadta a fiatal sárkány hátsó lábát, s elhúzta a szakadék peremétől.
– Tisztes távolban kellene maradnunk tőle, nem?
Teher szinte hallotta, amint a fénysugarak mennydörgő robajjal áramlottak lefelé a szakadékba. Érezte a fájdalmat a fejében, ahogy a Tartomány megpróbált átverekedni a tudatán, hogy belevethesse magát az alant fortyogó, ismeretlen mélységbe.
De te is tudod, hogy mi van odalent, nem igaz, Teher? gondolta kétségbeesetten.
– Az ott a...? – A szavak tűzként égették a torkát.
– ...hogy az-e, amire gondolsz? – fejezte be Palást. – Igen. Amit most látsz, az az egyetlen bejárata annak, ami a létező legnagyobb kihívás akárki sárkány számára. Ez itt a bejárat Covamere Útvesztőjébe.
Teher elszakította tekintetét a ragyogó kék fénytől, és Palástra meredt. Fájdalom hasított az agyába.
– Akkor te... – suttogta.
– Palást vagyok, az Útvesztő Őrzője.
Elfordult, kitárta szárnyát, s a padlón tátongó nyílás egyetlen szempillantás alatt eltűnt. Hang nem hallatszott, Teher mégis érezte a tompa döbbenést, ahogy az Útvesztő és a Tartomány egyszerre ugrottak vissza a maguk különös nyughelyére.
A földre zuhant, remegni kezdett.
– Ne aggódj – suttogta Palást, és egyik szárnyával betakarta. – Nem kell bemenned oda. Van azonban valami, amit megtehetsz nekem. Most kell elmondanom, méghozzá gyorsan, mert eljött az ideje, hogy indulj.

 

Halcyon nem tudott meg sokat Teher reagálásából. A legtöbb sárkány így reagál az Útvesztőre; csak az ismétlődő találkozások során dől el, hogy az illetőben megvan-e a kellő bátorság – vagy nincs.
De Palástnak egy dologban igaza volt – egyetlen sárkánynak sem kell már belépnie az Útvesztőbe – egyetlen kivétellel.
Palást gyorsan véget vetett a találkozásnak, így utoljára Halcyon is visszavonult a kamrájába. Teher visszatér majd a kinti világba, de most már az Ősi Földlakók mágiájával felfegyverezve. A feladata viszonylag egyszerű, de annál fontosabb. És újabb szál kerül a helyére a nagy mintában.
De láthatja-e valaha is valamelyikük a teljes mintát? Halcyon gyanította, hogy nem.
Egyedül az Alvó lenne képes olyan messzire látni, ha valaha is felébredne. Ha viszont felébred, akkor könnyen összeomolhat mindaz, amit Palást és Főrend és én elterveztünk.
Halcyon lehajtotta fejét, és súlyos, múlhatatlan fáradtságot érzett. Hamarosan minden véget ér, remélte. Hamarosan.
Felnézett a fekete mennyezetre, és gyorsan belépett abba a menekülőalagútba, amit a Földlakók készítettek a számára, és amit Lidérc soha sem találna meg.
Ez az alagút túlságosan finom az ő szemében, gondolta Halcyon elégedetten, s átsuhant a sziklán a lágy, élő varázsenergiából font térségekbe.
A föld és nem a tűz mágiája. Nos, Halcyonnak számít a különbség!
Fölfelé suhant – nem menekülés volt ez, mivel még hajnal előtt újra vissza fog térni börtönébe, ám akkor már a menekvés reménye nélkül – föl, át a hegyen. Palást nemsokára csatlakozik hozzá, és a Földlakókkal együttesen megpróbálják megtalálni a mindezidáig ismeretlen válaszokat.
Kevés az idő. A kövek talán majd meghozzák számukra a megvilágosodást, amire annyira vágynak.

 

 

   20.   
A hegytető

A földmágia sok mindenben különbözik a tűzmágiától. Gyengébb, igen, de a maga módján jóságosabb. Míg a tűzmágia szembeszegül, a földmágia kiegészít; míg a tűzmágia ingerel, a földmágia csillapít. A tűzvarázs könnyedén osztja a halált, a földvarázs viszont az életről dalol.
Ezt Halcyon és Palást is tudta, és azt remélték, hogy a föld mágiája lehet az, amit valahogyan felhasználhatnak majd a Változásban, hogy a világ új iránya az élet és ne a halál felé mutasson.
Ebben reménykedtek, de a reményük gyönge volt, és egyikük sem mert hinni benne.
Gyönge mágia. A földvarázs annyira törékeny, hogy még az idő körforgása is befolyásolja erejét. A hosszú és rövid napok növelik és csökkentik a hatását, a hajnali és szürkületi varázsos órákban a legerősebb, amikor a fény és a sötétség elterelik egymás figyelmét, s a kettejük közt megnyíló résen átsuhanhatnak a gyönge, finom varázslatok.
Gyönge mágia; törékeny mágia.
Ám gyönyörű.
A hajnal ígérete végigsimított az Üszökhegy csúcsán.
Az egyenetlen, de javarészt szabályos tölcsér nem széles krátert takart a szédítő magasságban, mint a Törthegység többi hegye. Az Üszökhegy tetején széles, lapos síkság terült el.
A kilátás pazar volt. Észak felé a fekete hegyoldal lassan belesimult a halvány sivatagba és Szívfölde távoli, távoli zöldjébe. Dél felé a feketeség tovább folytatódott, a Törthegység kietlen vonulata ijesztő szépséggel uralta a tájat. Keletre a széles beltengerek és a Jégcsúcsok látszottak, míg nyugatra a hatalmas sziklák keretezte óceán.
Mindezeket egyszerre lehetett látni, megízlelni, belélegezni a hegytetőről; a természetnek e csodái drága ékkövekként ültek a föld csodálatos szövetébe ágyazva.
De most, a hosszú éjszaka végén a hegy másmilyen képet mutatott. A világ továbbra is ott volt a tisztán csillogó távolban, ám a fenyegető hajnal tompa fényében minden hidegnek és halottnak tűnt. Kialvófélben lévő tüzek pislákoltak reményüket vesztve az erdő hamvai között. Füstkoszorúk keringtek végeláthatatlan hurkokban. A csönd a halál küszöbének csöndje volt. És a hegy maga még ennél is fagyosabbnak tűnt.
A hegytető csupasz volt és fehér, a fekete szikla elbújt az ebben a magasságban már állandóan jelenlévő jég és hó alatt. A levegő könnyű volt és finom; az ég hidegen feszült odafent.
A sötét égbolton gyülekező felhők eltörölték a csillagokat, s igyekeztek felcsalni a napot. És lám, fény derengett a láthatáron. Nem a felkelő nap fénye, még nem, hanem varázsfény, mely gyönge körökben áramlott a hegytető körül, rövid fényvillanások, melyek felizzottak a hó alatt, majd újra beleolvadtak a sziklába. A fények felvillantak, majd eltűntek, az általuk kirajzolt kör azonban megmaradt, mert ahol felvillant egy fénypont, apró kövecske nőtt a helyére, nem nagyobb egy kavicsnál. Különböző színű volt mindegyik, és csakhamar vörösek, okkerek és kékek villogtak a jégben, mint holmi földre zuhant, széttört szivárvány.
A kőgyűrű lassan, hangtalanul emelkedett ki a jégből, és vele együtt emelkedtek ki a sárkányok is.
Palást ritkán járt erre, de ilyenkor mindig alázat töltötte el a szívét, mert azok, akik lehetővé tették a számára, hogy ide feljöhessen, kicsinyke erővel, de óriási szorgalommal és tehetséggel nyitották meg előtte az utat. A földvarázslat gyönge volt, de olyan pontosan, precízen irányították, hogy a gyöngesége szinte nem is számított. Ehhez képest Palást saját tűzmágiája – vagy földmágiája, ha éppen arról volt szó – annyira nyersnek tűnt, hogy az öreg sárkány mélységesen elszégyellte magát saját fajtájának durvasága és ridegsége miatt.
Pedig nem ő volt a durva vagy nyers; ez a finom földvarázs volt hihetetlenül lágy és finom.
Miközben kiemelkedett a hideg, ritka levegőre a hegytetőn, emlékezetébe idézte találkozását Teherrel. Világosan elmondta a kívánságait az ifjoncnak, és kellőképpen biztos volt benne, hogy a feladat az utasításai szerint lesz végrehajtva. Teher halálra rémült az Útvesztő láttán, de ez végül is várható volt.
Akkor hát mi a probléma?
Akárhogyan is próbálkozott, nem tudta lerázni azt a kellemetlen balsejtelmet, ami azóta gyötörte, hogy Teher megkapta feladatát, és újra visszatért a kinti világba. Palást megbánta, hogy anélkül küldte el a természetest, hogy beszélt volna vele, de egyszerre két sárkány kiküldése sosem szerepelt a tervben – el sem tudta képzelni, mi lelhette Főrendet, hogy két sárkányt küldött. Mellesleg a feladatot csak varázssárkány tudta elvégezni, vagyis csak Palást maga, Halcyon és Főrend képviseletében Teher.
És persze Lidérc. Nem feledkezhetünk el az ő szerepéről sem.
Halcyonhoz hasonlóan Palást is emlékezett Lidércre. Igazán emlékezetes volt a nap, amikor két sárkány bukkant elő az Útvesztőből, már csak azért is, mert Palást akkor nemrég kapta megbízását Halcyontól, mint az Útvesztő Őrzője, és akkor még újoncnak számított. Intézkedései – a természetesre kiszabott gondos karantén, és az ifjú Lidérc azonnali elűzése – tiszteletet és megbecsülést hozott a számára, és végül talán ez biztosította a helyét a Titkos Tanácsban.
Tíz főből állt az a Tanács, olyan sárkányokból, akiket inkább különleges érdemeik, semmint koruk alapján választottak be. Egyéni bölcsességük eltérő mértékű volt, de ez csak színt vitt a tanácskozásaikba, s a közös döntéseik általában helyesnek bizonyultak. Vezetőjük természetesen Halcyon volt, és Palást mindig élvezte, ha elméjét összekapcsolhatta Halcyonéval vagy Főrendével és a többiekével.
Az évek során azonban a többiek meghaltak. Legalábbis Palást feltételezte, hogy meghaltak; eltűntek a Tanács szeme elől. Alkalmanként újabb sárkányok is csatlakoztak az elmék közös találkozójához, de aztán ők is elpusztultak. Nemrégiben Főrend, a drága Főrend is meghalt, így már csak Palást maga és Halcyon maradt.
Ha kevésbé szerény lenne, akkor talán úgy vélné, ő tartotta fent Halcyont az utóbbi években, ő adta neki a szükséges erőt, hogy az idős sárkány felemelhesse hatalmas terheit, melyekről sosem hitte volna, hogy neki kell felemelnie.
És most ő volt az, aki idehívta Halcyont. Átsuhantak Lidérc villámtekintete alatt, a Földlakók segítségével varázslatos folyadék cseppjeiként szivárogtak át a hegy apró repedésein, hogy végül teljes életnagyságban előbukkanjanak a hegytetőn, itt, annak a kőgyűrűnek a közepén, mely csak olyankor jelent meg, ha a fenntartásához szükséges erőket igazán összpontosítani lehetett.
Csak olyankor, amikor tanácsot kellett ülni.
Vagy amikor a világ megváltozni készült.
A két varázssárkány leheletfinoman emelkedett ki a jégtakaró alól, majd megálltak, hogy megvárják vendéglátóikat, az Ősi Földlakókat, a Gyűrűkészítőket, a Szelídeket.
Szótlanul várakoztak, de közel húzódtak egymáshoz, hogy osztozzanak egymás testének melegében a csípős, éles, hideg hegyi levegő alatt. Ha valaki messzebbről nézné őket, azt látná, hogy az egyik sárkány négy lábán áll, a másik pedig őrá támaszkodik.
Palást volt az, aki szilárdan állt a hidegben, rezzenéstelenül tartva Halcyon testsúlyának nagyját, ugyanúgy, ahogy az öreg sárkány lelkét is fenntartotta az elvonulásuk hosszú, hosszú évei során. Vének voltak már mindketten, de Palástnak sikerült megőriznie valamit régi tüzéből. Halcyon továbbra is hatalmas volt – sőt néha ijesztően az –, de elfáradt. A mágia ott rejtőzött benne, ám a tüze elillant.
Mégis hatalmas mágiának parancsol még most is, emlékeztette magát Palást. Még most is folyamatosan finomítja a védelmet, félrevezeti Lidércet, óvja az Útvesztőt.
De vajon meddig tarthat ki?
A jégpáncél megremegett, és Palást érezte, hogy Halcyon saját lábára áll. Gyorsan odanézett, és mintha fényt pillantott volna meg a vénséges vén Vezér vizenyős szemében.
Fejük felett hatalmas felhőuszályok borították az égboltot, de itt, a hegycsúcson minden mozdulatlan volt. Semmi sem zavarta meg a csöndet, mígnem... a jég újból megremegett, s a kör közepétől apró fényszilánk szaladt el az egyik kövecskéig.
A kavics elnyelte a halvány ragyogást, és lassan növekedni kezdett. A fényfolt körülfutott a kőgyűrűn, s a többi kő is duzzadásnak indult, csöndesen emelkedtek a tolongó felhők felé, míg végül túlnőttek a sárkányokon is. A karcsú kövecskék óvó őrszemekként tolultak a jégre, figyelve, kövéredve...
A kör közepén szétvált a jég, és Palást visszatartott lélegzettel figyelte, amint előbukkantak a tündérek.
Testük lassan kristályosodott meg, mint a hópihe, ha földre hullik. A tündérek leginkább szellemek voltak, testük nem sűrűbb a levegőnél. De néha, a százévenként megtartott nagy tanácskozásukkor, vagy egészen különleges alkalmakkor fizikai alakot öltöttek, hogy egy ideig e törékeny, hevenyészve összeállított testek adjanak otthont szellemlényüknek.
A mostani egy ilyen különleges alkalom volt.
Sok év telt el, mióta Palást utoljára látta a tündéreket, és már elfelejtette, mennyire szépségesek. Meglepetten sóhajtva nagyot nyelt a jeges levegőből, és bámulva nézte az Ősi Földlakókat.
Tizenhárman voltak, szinte teljesen egyformák, magasak és karcsúak, finom arcúak és hosszú, mozgékony kezűek. Testüket földmágiából formálták, s ez a mágia halványan ragyogott bennük, lábukat a földhöz rögzítve, de attól mégis elkülönítve. A tündérek a föld felett lebegtek. Hosszúkás arcukban nagy, szomorú szem ült, hátukon pedig varázsenergiából formált, finom fátyolhoz hasonló szárnyak lebegtek, mint harmatcseppekkel átitatott lágy pókhálók.
Ahogy lebegve elindultak a sárkányok felé, a földről apró jégkristályok szökkentek feléjük, mintha szülőjük, a föld csak vonakodva engedné ki fiait a szabadba, hiszen annyira szereti őket.
Palást tudta, micsoda hatalmas erőfeszítésbe tellett a tündéreknek, hogy nemcsak őt és Halcyon hozzák fel ide, de saját maguk is feljöjjenek. Alázatos tisztelettel nézte a törékeny lényeket. Vajon tudnak-e segíteni?
Be kellett ismernie, hogy nem bízott ebben. Mégis meg kellett próbálnia.
– Legyetek üdvözölve – mondta halkan, attól félve, hogy puszta hangjával szétzúzhatja a törékeny kristálytesteket.
– Üdvözlünk, Palást – felelte a tündérek vezetője halk, suttogó hangján. Karcsú kezét összekulcsolta a melle előtt, és fejét oldalra döntötte. Varázslatos mosoly ömlött el szomorú arcán. – És téged is, Halcyon.
– Kevés az ereje – mondta Palást, és fejével a társa felé intett. – Megpróbálok mindkettőnk nevében beszélni, ha szabad.
– Megértjük – mondta a tündér. – Halcyon hatalmas energiát emészt fel most is, hogy beszélünk, ezt világosan érezzük. A Fekete hatalmas, és még Halcyon tüze is csak lelassítani képes. Úgy tűnik, semmi sem állíthatja meg.
– Úgy tűnik – bólintott Palást.
Halcyon behunyta szemét, és hagyta, hadd beszéljenek a barátai. Még idefent is érezte, amint Lidérc sárkányai a hegy védelmét próbálgatják, és lassan feltérképezik a sziklákba és alagutakba szőtt bonyolult varázsszálakat. De ahogy kutattak, Halcyon sem tétlenkedett, folyamatosan változtatta, bonyolította a mágiát, felesleges csapdákat törölt el, és újakat épített máshová. Nem tudta biztosan, meddig képes feltartóztatni a behatolókat, és azt sem, hogy mire jó ez az erőfeszítés – csak annyit tudott, hogy így kell cselekednie.
– A Fekete Sárkányt le kell lassítani – suttogta, mielőtt elszundított volna. – Az Útvesztőt meg kell védeni legalább addig, amíg elérkezik a telihold. Utána pedig... senki sem tudhatja, mi történik utána.
A tündér lehajtotta a fejét, a társai pedig tökéletes félkört alkotva felsorakoztak mögötte. Palást észrevette, hogy a többi tündér teste átlátszóbb, mint a vezetőjüké, és szemüket szorosan csukva tartják. Tudta, hogy nem vesznek részt a megbeszélésben, ők csak azért jöttek, hogy segítsenek a vezetőjüknek. Varázserejüket egyesítve a vezetőjük képes volt arra, hogy kommunikálni tudjon ebben a földi világban, és Palást bizonyos volt benne, hogy gondolataikat is átadták vezetőjüknek, nem csak varázserejüket.
– Kevés időnk van hajnalig – mondta a tündér –, de talán nem is kell sokat mondanunk egymásnak.
– Talán – felelte Palást. – Tudtok segíteni?
A tündér felsóhajtott. Lehelete köddé vált a szája előtt a hideg levegőben, s a tündér leplezetlen élvezettel nézte a lassan tovagördülő párafelhőt.
– Micsoda szépség az anyagi világban – mondta örvendezve, hangja, mint a napfény a sötétségben. Aztán elkapta Palást tekintetét, és kezét az arcához emelte. – Furcsa dolog, hogy egy Földlakó ilyet mond – tette hozzá, mintha Palást valami olyasmit látott volna, amit sárkánynak nem lett volna szabad.
– Változások? – kérdezte Palást halkan.
– Változások – bólintott a tündér. – Ez az új természet nemcsak a sárkányok világába hatol be.
Büszke és végtelenül szomorú kifejezéssel felemelte állát, karját széttárta, és teljes testét felfedte Palást tekintete előtt. Szomorúsága válaszra lelt a sárkány szemében, mert Palást látta a tündér bőre alatt növekedő új formákat, a puha húsnak feszülő kemény csontokat, a finom vonalú fejet eltorzító, durva koponyát. A szellemlény testében egy természetes, evilági lény volt növekvőben.
– Valahányszor fizikai formát öltünk, egy kicsit mindig erősebb lesz – susogta a tündér, és végigsimított a testén. – Ezek az új testek súlyosan nehezednek a szellemünkre; nem tudjuk sokáig fenntartani a mágiánkat. Új tündérek jelentek meg a világban, Palást, természetes tündérek, és ők nem a barátaink.
– Csak remélni tudom, hogy nem harcoltok egymás ellen, mint a mi fajtánk teszi – felelte Palást. A hírek megdöbbentették, jóllehet nem lepték meg. Ám a tündér megrázta a fejét.
– Félnek tőlünk, azt hiszem – mondta halkan. – És irigyelnek. Mi pedig? Idővel majd elhalványulunk. Idővel minden elhalványul.
– Magatok is természetesek lesztek? – kérdezte Palást olyan udvariasan és gyöngéden, ahogy csak tudta.
A csontváz most jól látszott a tündér finom, áttetsző bőre alatt – a társai bőre alatt is –, és mégis, mintha a tündér nem fogadta volna el ezt. Megcsóválta a fejét.
– Nem leszek újra anyagi – mondta. – Ők sem, a társaim. Palást, te most a mi fajtánk utolsó tanácskozását látod. Továbbra is éteriek maradunk, mert ha testet öltünk, akkor ilyen testet kell öltenünk, és ezzel el kell fogadnunk ezen testek természetét és halandóságát is. Szellemlényként lehet, hogy nem vagyunk halhatatlanok, de legalább szabadon élünk. És van varázserőnk is, legalábbis még egy ideig.
– Egy ideig – bólintott Palást. Mélyet lélegzett, és tovább beszélt. – De nem véletlenül vagyunk most itt, és ha mágiáról beszéltél, úgy érzem, nekem is szólnom kell róla. Úgy kérlek, mint tűz a földet, mint nyers a finomat, mint halálhozó az élet szülőjét. A világ változni készül. Mi, sárkányok, a tűz használói, azon vagyunk, hogy a világ a jó irányba forduljon, bármi is történjék, mert a másik irányra még akár gondolni is borzalmas lenne. Van valami, amivel segíteni tudtok nekünk ebben? Van valami, ami mellett mi elsiklottunk?
Halvány fény jelent meg a gomolygó felhők alatt. A fény kékesfeketéből barnába, majd lassan aranyba fordult. Mélyen a jégben a hajnali fény visszatükröződött a tündér arcán.
– Kérlek – mondta Palást.
A tündér behunyta ragyogó szemét, és egy pillanatig eltűnődött Palást szavain. Aztán újra kinyitotta szemét, és megszólalt:
– A világ minden pontján a barátaink olyasmiket műveltek, amit ti talán ostobaságnak tartanátok, de még a legkisebb cselekedet is számíthat, ha a történelem ennyire pengeélen táncol, mint most. A barátaink köröket készítettek, és ezek a körök segítenek majd, ha bekövetkezik a Változás. Ne becsüld alá a föld erejét, Palást, sem a kövekét. Te már el is küldtél valakit, hogy vegye kezelésbe a köveket a hegyen – és ez jó. De ne becsüld le ezt az új erőt, ezt a természetet, mivel minden dolgoknak meglesz a maguk szerepe, amíg elérkezik újra a telihold. Minden dolgoknak. Ami pedig a segítséget illeti, már most is tudod, hogy nincs semmi, amit adhatunk. Most a sárkányokon a sor, Palást, mert a mi időnk már lejárt, akárcsak a tiétek is majd egy napon. Cselekedj jól; ettől függ, hogyan emlékeznek majd rád, ha lesz egyáltalán még, aki emlékezzen.
A napfény már végigsimított a jégmezőn, és megvilágította az égboltot. A tündérek elvékonyultak és megtörtek, mintha lassan elolvadtak volna.
– Mennünk kell – susogta a vezetőjük. – Jöjjetek velünk most, különben itt rekedtek.
Palást engedelmesen visszasétált a körbe, és maga után húzta az el-elszendergő Halcyont. Csak a tündérek mágiája szabadíthatta ki őket a börtönükből, és csak ugyanez a mágia vihette őket vissza oda úgy, hogy Lidérc ne észlelje a mozgásukat.
Palást érezte, hogy a lágy varázserő elhúzza őt a szikrázó égbolttól és éles levegőtől. Felnézett, és látta, hogy a felhőtakaró szétnyílik. Hópelyhek szállingóztak az égből, ezüstösen, fagyosan, élesen, mint a tél, melynek hírnökei voltak. A tündérek és a sárkányok elmerültek a fagyott sziklában, s a friss hó csakhamar elfedte nyomukat. A hegy oldalán pedig az utolsó tüzek is kilobbantak, a hamvak fehérré változtak, s a földi lények megálltak, és felnéztek az égre, mert bár a nyár csak nemrég ért véget, az égbolt más történetet suttogott, olyan történetet, mely a múlt távoli, fagyott földjén született, és melyről senki sem tudta, hogyan végződik majd.
A tél gyorsan, túl gyorsan borította el a világot, és egyetlen lény sem akadt, varázsos vagy természetes, aki megmondhatta volna, lesz-e még újra tavasz.

 

 

 

II. KÖTET

 

A VILÁG VÁLTOZNI KÉSZÜL

Jószerencse tovább hátrált.
– Azt hiszed most, hogy megöllek, természetes – kacagott Lidérc –, de én nem öllek meg. Azt majd elintézi az Útvesztő, miután távoztam. Igazán frappáns vég, nem gondolod?
– Amikor távozol? – kérdezte Jószerencse élesen.
– Távozni nehéz – bólintott Lidérc. – De nekem most itt van ez! – Szeme kidülledt, ahogyan a szájában szorongatott Varázsmagra meredt. – Te viszont nem jutsz ki innen, természetes!
Oldalra hajtotta fejét, és a Mag megváltoztatta alakját. Hosszú, szürke tű emelkedett ki a tompa felszínből, s egészen a bőrhártyáig nyúlt, amibe mindkét sárkány kapaszkodott. Átszúrta a hártyát és tovább hosszabbodott, Lidérc pedig visszarántotta a fejét, és hosszú, éles nyílást vágott a buborék felületén, elég széleset akár tíz sárkánynak is.

 

 

4. RÉSZ
TÉL

 

   21.   
Ébredések

Valaha volt neve.
Valaha sok mást is magáénak mondhatott: halhatatlan testvérei társaságát, a fellegvárat, amit maguknak építettek, de később elhagytak... Valaha, de már soha többé. Most csupáncsak aludt.
Régi emlékek – a legősibbek – bukkantak elő álmaiban. Világok – ez a mostani és mások – születtek az ősi fényből, ő pedig elnézte születésüket, csodálattal, mely azonban nem tarthatott örökké.
Az örökkévalóság nagyon hosszú élet, s a végtelen idő folyamán sok világ születik és pusztul el. A csodálat unalomba, az unalom pedig kétségbeesésbe fordul végül. A halhatatlanok csüggedésébe, amiért mindent végig kell nézniük, mielőtt ők maguk meghalhatnak. Ha meghalhatnak egyáltalán.
Az Alvó egyike volt a Halhatatlanoknak, öröktől fogva élt, és örökké élni is fog, s amikor e súlyos felismerés elzsibbasztotta összes idegszálát, beburkolta minden gondolatát, az egyetlen lehetséges kiutat választotta, azt, amelyet öt testvére is választott még nagyon-nagyon régen, amikor felismerték a rettentő igazságot: hogy az örökkévalóság mindent felőröl. S az egyetlen lehetséges kiút, ha elfordulnak tőle.
De még hosszú alvásában sem menekülhetett meg halhatatlansága átkától, mivel az örökkévalóság beszivárgott az álmai közé is. Világok születtek és pusztultak el, világok álltak össze és hullottak darabokra. Világok változtak.
Álmában érezte, hogy a lelke újra és újra megtölti a testét. Sok testet használt el, s mindig egy újabb várt rá a halál küszöbén, készen arra, hogy új, élettől pezsgő húsába fogadja a fáradt, sajgó lelket. Hogy létezik-e valaki, aki felelős ezért az átokért, ezért a vég nélküli újra- és újraszületésért, az Alvó nem tudhatta, bár hosszú évezredeket töltött azzal, hogy hiába kutasson e kegyetlen isten után.
De az egymást követő testek hosszú életsorában – mindegyik test hasonló volt nemtelenségében, hatalmas mágikus erejében, és nyers ellenálló képességében – sok világot beutazott, és soha, de soha nem talált egyetlen lényt, egyetlen istent sem, akit okolhatott vagy büntethetett volna.
Ezekről az utazásokról álmodott most, az útjai végén reá váró kudarcokról, s álmában újraélte minden csalódását... a hegy mélyén hullámzó, sekély mágiató szívében. Az Alvó végül eltemette magát létezése rémálomterhe alá, s felvonta korlátait, melyek elválasztották a világtól. Eonok teltek el, és a tó egyre mélyült, erősödött, ahogy a mágia szorosabban markolta a világot, s utat vert a csillagok között.
A mágia egyre nőtt, és vele együtt, a szívében, egyre nőtt az Útvesztő is. Az Alvó mindvégig zavartalanul álmodott tovább, de az utóbbi időben a mágia nem csupán fel-alá hullámzott – mozgásba lendült.
Lustán először, majd lélegzetelállító sebességgel, ahogy a sárkányok felhasználták és eltorzították. Jóllehet, továbbra is az Útvesztő maradt a szív, a horgony, a mágia kiszabadult a hegy alól, s munkára fogták, hogy saját védfalakat építsenek belőle, varázsfolyamokat, finom varázsereket a szikla mélyében, védőpajzsokat...
Az Alvó körül most villámként áramlott a mágia, s ennek a villámnak színe is volt – a sárkányok keze nyomát viselte magán, különösen egyetlen sárkányét: Halcyonét.
Halcyon alkalmanként meg-megvillant az álmában, mivel egyike volt azon kevés sárkányoknak, akik elég hosszú életet éltek ahhoz, hogy az Alvó észrevegye létezésüket, bármennyire futólag is. De bár Halcyon mágiája úgy zubogta körül az Alvó tétlen testét, mint szilaj hegyi folyó a kiálló sziklákat, mégsem volt elég ahhoz, hogy felébressze.
Ahhoz különleges dolognak kellett bekövetkeznie.
Valami veszélynek.
Halcyon véghezvitte azt, amit soha egyetlen sárkány sem merészelt. Körbeszőtte varázslatait a hegy körül, amelyről csak ő tudta, hogy az Alvót rejti, és vakmerően, ostobán egy lépéssel még tovább lépett.
Mágiájához magát az Alvót használta fókusznak.
A szunnyadó Halhatatlan gigantikus lencseként hihetetlen mértékben erősítette fel Halcyon varázslatait, és vad, lenyűgöző formákban fröcskölte szét a hegy belsejében. Halcyon újra megcsapolta ezt az ősi mágiát, s védelmi rendszerré formálta, saját kreatúráit is beleszőve az ősi, hatalmas varázsfolyamba, melyet Lidérc és utászai csak érzékelni tudtak, azonosítani nem.
Sosem találkozhattak ilyesmivel, ugyan honnan ismerték volna fel, hogy mivel állnak szemben?
Kísérlete kockázatának nagyságát Halcyon nem ismerhette, csak annyit tudott, hogy óriási. Mindig, mindig az volt az egyetlen reménye, hogy az Alvó nem ébred fel.
És nem tudta elgondolni, mi történhetne, ha ez egyszer bekövetkezne.
Halcyon mágiája szüntelenül áramlott, s Lidérc varázsérzékeny sárkányai darabról darabra, lassan lebontották.
A vihar mélyén, az áramlás mélyén álmodott az Alvó.
Mígnem...
Mélyen az Üszökhegy szívében, a legbelső sziklák mélyén a hosszú eonokra lezárt, ezüst, jellegtelen szemek csöndesen felnyíltak. Tomboló varázsfolyamban, a sárkányok hegyet védelmezni akaró, gyermeki mágiájától megkötötten, az Alvó kinyitotta a szemét.
Mélyen a föld alatt, az Útvesztő küszöbén, újra felébredt a baziliszkusz.

 

Tompa, égető érzés kúszott végig Jószerencse bal oldalában, és egy mozgó árnyék sötétségbe vonta lehunyt szemét. Néha-néha éles fény villogott, és ez bántotta.
Kinyitotta a szemét.
Egy sárkány lebegett fölötte: egy hatalmas hím, élesen kirajzolódva a vakítóan fehér égen. Természetes sárkány volt. Jószerencse megkönnyebbült.
– Jobban érzed magad? – kérdezte a sárkány mély, lassú hangon, és szárnyát lustán lebegtette a levegőben. – Maradj itt. Hozok egy kis vizet.
Ezzel elsuhant Jószerencse szeme elől, de nemsokára visszatért, és szájában egy összetekert, jókora viaszos levelet tartott.
– Óvatos légy – dörmögte, és a vizet gondosan beletöltötte Jószerencse szájába. – Ez az egyetlen levél a környéken, attól tartok. Lassan igyál.
Jószerencse ivott, és a víz jeges volt, akárcsak a fény a szemében. A másik természetes leült melléje a sziklapárkányra. Hatalmas sárkány volt, fényes szemét félig elrejtette vaskos, loncsos szemhéja. Bőre sötét volt, de lassan, fokozatosan fehérre váltott. Jószerencse erősen pislogva kinézett a kinti, fényes világba, és megállapította, hogy havazik. Méghozzá jó sűrűn.
– A nevem Viasz – mondta a sárkány lassan, gondosan, mintha ehhez is gondolkodnia kellett volna. – Örülök, hogy magadhoz tértél. Most már rendben leszel.
Hangjában rettentő bizonyosság lüktetett, mintha minden, amit kimond, azonnal valóra válna. Jószerencse rögtön megkedvelte.
– Hol vagyok? – tört ki. – És mióta...?
De Viasz egy újabb adag jeges vízzel elcsöndesítette.
– Hamarosan válaszolni fogok a kérdéseidre. Addig pihenj, és engedd, hogy a tested visszanyerje az erejét. Mi a neved?
– Teher! – kiáltott fel Jószerencse hirtelen, ahogy az elméje hirtelen új gondolatvágányra zökkent.
Viasz összeráncolt homlokkal elgondolkodott.
– Különös név ez egy természetes sárkánynak – mondta, és gyanakodva a háta mögé pillantott a csupasz sziklafalra.
– Tessék? Jaj nem, elnézést, a nevem Jószerencse. A barátomat hívják Tehernek. Nem láttad őt?
– Csak téged láttalak – hangzott a szilárd válasz. Újabb pillantás a sziklafalra.
– Ó!
Az ezt követő csöndben Jószerencse végigmérte megmentőjét. Viasz mindenféle léptékkel mérve hatalmas sárkány volt, Jószerencsénél kétszer nagyobb, mégis karcsú és arányos. Csillogó, értelmes szempár díszítette az arcát, s a testéhez hasonlóan mély, mogyoróbarna szárnya izmosnak és fejlettnek tűnt. Jószerencse jól megnézte magának az ápolt szárnyat, mert az az érzése támadt, hogy az hamarosan eltűnik majd a Viasz testére lehulló, és ott megtapadó hópihék alatt.
Félelmetes, mégis barátságos, gondolta Jószerencse, és örült a hatalmas sárkány jelenlétének.
Óvatosan felemelte fejét, és arca grimaszba rándult, mert fájdalom sütött végig az oldalán. A hó leomlott a hátáról, és kis kupacokba gyűlt a földön.
– Egy ideig még nem szabad mozognod – mondta Viasz barátságosan. – Ha pihensz egy napot, akkor jó erőben leszel akár a repüléshez is.
Jószerencse óvatosan megmozdította a szárnyát, és érezte izmai rideg merevségét a vállában.
– Kellőképpen rendbe fogsz jönni – biztosította Viasz. – Szereztél egy hosszú sebet a bal oldaladra, és a bal szárnyad is elveszített némi repülőfelületet. Valószínűleg nem leszel olyan takaros, mint voltál, de annyi baj legyen.
A nagy sárkány elmosolyodott. Jószerencse úgy vélte, a mosoly ritka vendégnek számít az arcán, és örült, amiért megmentője megtisztelte vele.
Ezenkívül nagyon fáradtnak, és nagyon-nagyon szomorúnak érezte magát.
– Láttam, hogy kijöttél a hegyből – bökte ki Viasz hirtelen, majd elszégyellte magát, és lehajtotta a fejét. – Ezzel nincs is semmi baj – tette hozzá gyorsan. – Csak olyan... szóval, én erről nem nagyon beszélnék másoknak, ha neked volnék. A sárkányok még félreérthetik.
– Úgy érted, hogy a természetes sárkányok érthetik félre? – kérdezte Jószerencse mosolyogva.
– Valami olyasmi – motyogta Viasz, és szégyenlősen oldalt nézett. – A dolog persze rajtad áll, de a legtöbb természetes nem kedveli a varázsosokat, és nem tenne jót neked, ha elmesélnéd, hogy épp most jöttél ki a hegyből.
Viasz gyorsan hadarva mondta mindezt, majd megvonta a vállát, összeszedte magát, és a szokásos, nyugodt beszédtempójában még hozzátette:
– Ami engem illet, nekem tökéletesen mindegy.
Jószerencse felsóhajtott. Egyszerre tisztelni kezdte ezt a hatalmas sárkányt, és érezte, hogy valami mély, tompa érzelmi kimerültség itatja át egész testét. Hideg volt, nagyon hideg.
– Ők is csak sárkányok, Viasz – mondta.
– Nem engem kell meggyőznöd, Jószerencse – hangzott a felelet.
– Ki mondja, hogy bárkit is meg kellene győznöm?
– Nos, te tudod a legjobban.
– Én még azt sem tudtam, hogy tél van – mondta Jószerencse borongósan egy kis szünet után. – Gondolod, hogy ihatnék még egy kis vizet?
Viasz kiterjesztette szárnyát, könnyed mozdulattal lerázta róla a havat, majd szolgálatkészen leugrott a sziklapárkányról, és kirepült a havazásba. Hatalmas testmérete ellenére kecsesen repült, és úgy tűnt, semmi érőfeszítésébe sem került a rövid út a kinti, apró tavacskáig.
Jószerencse kimerülten hátradőlt. Mellette hevert az a hatalmas rakás faág és levél, ami akkor zuhant rá, amikor kibukkant a sziklából – egy olyan alagúton, mely már nem is létezett többé. A valaha dús, zöld növényzet rideg hamuréteggé változott, melyet most már javarészt hótakaró borított. Jószerencse megborzongott, amikor arra gondolt, mi történne, ha Viasz nem sietett volna a segítségére.
Vajon megállította az omlást, vagy csak egyszerűen kihúzott a törmelék alól?
Persze ez már nem számított. Viasz megmentette az életét, és jelen pillanatban ő volt az a sárkány, akire Jószerencsének szüksége volt: erős és élelmes. Mert az én erőm az utolsó csöppig elszivárgott.
Forró könnyek robbantak hirtelen a szemébe, ahogy rátört az események utáni sokk, ahogy átérezte mindannak az elvesztését, amiért eddig küzdött. A könnyek lecsorogtak az arcán, és megolvasztották a szája körül összegyűlt hókristályokat.
Egyedül volt, a küldetése kudarcba fulladt, és legjobb tudomása szerint az összes barátja odaveszett.
A felégetett erdő Délvég pusztulására emlékeztette, bár az itteni rombolás ezerszer akkora volt. Jószerencse elképzelni sem tudta, hány természetes halhatott meg a lángokban, és fel nem foghatta, Lidérc miféle gonosz terve követelhetett, ennyi életet.
Lidérc azonban nem gyilkolt az Aether-hágónál. Talán most is mások a szándékai.
Viasz nem gyűlölte a varázsosokat, de ezzel nagy mértékben különbözött a fajtája béliektől. Az életben maradt természetes sárkányok most vérre, bosszúra áhítoznak, és ugyan ki hibáztathatná őket ezért?
A háború itt is tovább fog folytatódni.
– Nincs ez így rendjén – motyogta magában Jószerencse. – Az öldöklésnek valamikor véget kell érnie.
És meglepetten tapasztalta, hogy a könnyei már felszáradtak, bármekkora fájdalom is szaggatta a lelkét, és bármilyen nagy is volt a keserűség, elvesztette a barátait, és kudarcba fulladt a küldetése. Azon kezdett töprengeni, vajon van-e más teendő, várnak-e más küldetések végrehajtásra. A legfontosabb az volt, hogy kiderítse, mi történt a barátaival, ehhez azonban segítségre volt szüksége.
– Azt mondod, ma este már képes leszek repülni? – kérdezte, amikor a nagy sárkány visszatért a friss vízzel.
Amaz lassan bólintott leszállás közben, és kíváncsian összehúzta a szemét.
– Hová mennek a természetes sárkányok most, hogy az erdő elpusztult? – kérdezte Jószerencse.
Viasz összeráncolt szemöldökkel gondolkodott, Jószerencsének az a benyomása támadt, a nagy sárkány nem a válaszon töri a fejét, hanem azon, hogy elmondja-e azt Jószerencsének.
– Ám legyen – mondta végül Viasz, furcsán feszült hangon. – Elviszlek oda, ahová a természetes sárkányok mentek. De először el kell tűnnünk erről a sziklapárkányról. Ha maradunk, a havazás megöl minket. Van egy barlang közvetlenül alattunk, nem messze a tavacskától, ahonnan a vizet hoztam. Ott estig biztonságban leszünk. Csak egyetlen, rövid siklórepülés az egész; arra már most is képes vagy.
– Akkor mire várunk? – kérdezte Jószerencse, majd óvatosan kiterjesztette a szárnyát, és grimaszolt egyet az izmaiban hasogató fájdalomtól. – Mutasd az utat, Viasz.
– Ehhez értek a legjobban – felelte széles mosollyal a hatalmas sárkány.

 

A havazás kitöltötte az egész napot. A barlangban biztonságban voltak a varázsos őrjáratoktól, de Viasz időnként ki-kimerészkedett, hogy kifigyelje, miféle bonyolult útvonalat követnek Lidérc járőröző sárkányai. A hó felhalmozódott a barlang bejárata előtt, de tudták, hogy mire csapdába eshetnének idebent, addigra már nem lesznek itt. A hőmérséklet még a szélmentes barlangban is alacsony volt, és Jószerencse minden izomláza és fájdalma ellenére is felkelt, és fel-alá sétált, hogy melegen tartsa magát.
– Az őrjáratok valósággal betöltik az égboltot – jegyezte meg Viasz, amikor visszatért az egyik felderítőútjáról. – Nehéz lesz átcsusszanni közöttük. Csak éjszaka lesz rá esélyünk. Ha szerencsések vagyunk, nem áll el a havazás.
– Ha szerencsések vagyunk? – kiáltott fel Jószerencse.
– Igen – felelte Viasz őszintén. – De a te neveddel nem is lehetünk mások.
Lassan telt az idő. Jószerencse mesélt egy keveset a küldetéséről, ám hiába bízott a nagy sárkányban, nem szívesen árult el sokat. A barlangban biztonságban tudta magát, de úgy érezte, mintha valami állandóan a nyomában járna, mintha valami ösztökélné, sürgetné, de mindig elillanna, amikor megfordul. Valami a hegy gyomrában.
Kényelmetlen érzés volt, de Jószerencse e kíváncsi, zavaró jelenlét ellenére sem szívesen hagyta volna el a hegyet. Viasznak csak keveset mondott el, mert attól félt, hogy e láthatatlan jelenlét valahogyan meghallja a szavait, és majd később felhasználja őket ellene.
Szerencsére Viasz semmit sem vett észre az egészből, vagy ha észre is vett valamit, nem adta jelét. Lassú beszédtempója ellenére szórakoztatóan adta elő a történeteit, amikor Jószerencse a múltjáról kérdezte, és arról, hogy milyen életet éltek a természetes sárkányok az Üszökhegy erdeiben.
– Egy nagy kaland volt az egész – mondta Viasz. – A sárkány élete egyetlen nagy utazás volt, kezdet és vég nélkül – a nyilvánvaló kezdetet és véget leszámítva persze.
– Állandóan itt vándoroltatok a hegy körül? – kérdezte Jószerencse hitetlenkedve.
Viasz bólintott. Bár Jószerencse ezt nem tudta, Viasz általában nem beszélt ennyit, pláne nem ilyen színesen. De mint sok más sárkány azon az éjszakán, ő is fordulóponthoz érkezett az életében. Csak emlékei maradtak. Szüksége volt a szavakra, hogy megossza valakivel az emlékeit, mielőtt azok apró morzsákká zsugorodnának. Mégsem volt könnyű beszélni róluk.
– Minden évszakban új tábort építettünk. Odébbálltunk, és mire körbeértünk, a föld újra friss volt és üde. Ez nagyon nagy erdő... – habozott egy kicsit, de aztán tovább beszélt. – ...mármint nagyon nagy erdő volt. És jó életet éltünk. Amikor még négyen voltunk... – Újra elakadt, és a szemében mély üresség tükröződött. – Most már csak ketten maradtunk. Csak Röpte és én.
– Mi történt? – kérdezte halkan Jószerencse.
Hosszú éveken át, amióta csak az eszüket tudták, Viasz és Röpte alkotta a felét annak a négyfős csoportnak, akik valósággal tobzódtak a nomád életmód nyújtotta szabadságban. Az életük egyetlen hosszú kaland volt. Volt közöttük egy, akire a másik három mindig felnézett. Kőszál. Ő állt elő mindig az ötletekkel; a kaland mindig az ő kalandja volt. Nem igazából volt vezető, de körülötte mindig történtek dolgok.
– Remek sárkány volt – sóhajtotta Viasz szomorúan. – Hiányzik nekem.
Kőszál lelkesedése nem ismert határokat. Az a fajta sárkány volt, aki a viharban is repült, csak az izgalom kedvéért, és belevágott mindenbe, akármilyen veszélyek is leselkedtek rá. A csoport negyedik, egyben legfiatalabb tagja Dudás volt. Együtt az erdő sok részét bejárták, de Kőszál mindig többet akart, és végül egy igazán merész ötlettel állt elő. Azt javasolta, hogy látogassák meg a tiltott övezetet.
– Tiltott övezetet? – kérdezte Jószerencse, bár sejtette, hová fog kilyukadni a történet.
Őt vajon nem fogta el a vágy, hogy megnézze Délvég tiltott tájait? Vajon nem a saját kíváncsisága vitte őt a varázsosok barlangjaiba, és végül ide, élete legnagyobb kalandjába? Hirtelen úgy érezte, ismeri és kedveli ezt a Kőszált.
– Az erdő egy részét, amit a varázsos megjelöltek – felelte Viasz. – Senki sem tudja, miért. Egyszerűen csak tilos volt oda bemenni. De mindig meséltek történeteket, tudod, olyasféléket, amiket este mesélnek az ifjoncoknak, hogy megijesszék őket.
– Ismerem az ilyeneket – mosolygott Jószerencse. – Én is hallottam néhányat annak idején.
– Hm – felelte Viasz, és néhány pillanatra kizökkent gondolatmenetéből, hogy végigmérhesse ifjú társát. – Azt hiszem, neked is el kellene mesélned néhány történetet, Jószerencse.
Aztán tovább folytatta a sajátját.
A tiltott övezet határán a varázsosok vörös karomnyomokkal jelölték meg a fákat.
Viasz nem akarta, hogy Kőszál elmenjen oda, de Kőszál csak elvigyorodott, és így szólt:
– Ne aggódj, Viasz barátom. Bemegyünk és már ki is jövünk néhány pillanat alatt. Nos, ki tart velem?
Röpte odacsoszogott az elszántan álló Viasz mellé, ám az ifjú Dudás – Dudagyuri! – vonakodva bár, de áthaladt a megjelölt fák vonalán, és belépett a tiltott övezetbe. Idegesen pislogott vissza a többiekre.
Először minden rendben ment. Dudás mosolyogni kezdett, és intett a többieknek. Viasz és Röpte kelletlenül visszaintegettek, és figyelmeztették őket, hogy jöjjenek ki hamar, amíg még nem késő.
Aztán Kőszál megszólalt:
– Dudás, azt hiszem, ideje visszamennünk.
Viasz és Röpte tisztán hallották, mit mondott, bár Kőszál csak suttogott. Ezek voltak az utolsó szavai.
– Olyan hirtelen történt – mormogta Viasz, és mély hangja megremegett az emlék hatására. – Elindultak kifelé, és akkor... akkor... a föld egyszerűen megnyílt, mint egy nagy száj, és nagy... fény volt. A fény felcsapott, mint valami gejzír – egyszer már láttam ilyesmit, még a hegy másik oldalán –, és letépte a húst a csontjaikról. A csontvázuk aztán belezuhant a lyukba, és a föld újra összezárult. Egy pillanat műve volt az egész...
Viasz hosszasat, nagyot sóhajtott, és Jószerencse megérezte a kényszerű mosoly mögött a szomorúságot.
– Tíz évvel ezelőtt történt, mégsem tudom elfelejteni – tette hozzá Viasz.
Viasz és Röpte élete közben tovább haladt, de a kalandok abbamaradtak. Teltek-múltak az évek, és barátaik halálának emléke súlyosan nyomta a lelküket.
Egészen addig a napig, amikor leégett az erdő.
A dolgok már korábban változásnak indultak a hegyen. A végtelen erdőgyűrűvel valaha elégedett sárkányok új helyekről, szabadulásról kezdtek beszélni; még többen beszéltek arról, hogy szembe kellene szállni a varázsosokkal. Hiszen a föld az övék is, nem? És végül, elkerülhetetlenül, néhányan szóba hozták a háborút.
Ez utóbbiakra Viasz és Röpte nem figyeltek, mivel igazából nem hitték, hogy valaha is kitörhet a háború. De a kivonulás, a megszabadulás a tudtukon kívül fogva tartó erdőtől... ez olyan kalandot ígért, amelyről még Kőszál sem álmodhatott.
Elhagyni szülőhelyüket, és beutazni a világot!
De képesek-e rá Kőszál nélkül? Az utazás vágya erősen buzogott mindkettejük lelkében, de ugyanilyen erős volt az a késztetés is, hogy kövessenek valakit. Egyikük sem volt vezető, s a Kőszál és Dudás halálát követő évek elszívták az önbizalmukat. Így aztán ők is úgy tettek, mint a többi sárkány: csak beszéltek a távozásról, de soha nem tettek érte semmit.
De most, alig öt nappal azután, hogy Lidérc varázsosai végigdúlták az erdőt, a természetes sárkányok ténylegesen nekikezdtek az elköltözésnek. Ügyes kérdezősködéssel kiderült, mi az úti céljuk egy ősi és elhagyott troll erődítmény a hegy északi részén, egy olyan hely, ahol nem voltak erdők, de ami mégis közel feküdt Covamere-hez. A sárkányok ott gyülekeztek, és állítólag nem csak az erdőből jöttek, de a világ más tájairól is.
Viasz és Röpte úgy hitték, ez csak egyetlen dolgot jelenthet – hogy az összetűzés valószínűleg bekövetkezik, és ezek a sárkányok a varázsosok elleni háborúra készülnek. De hosszú viták után végül úgy döntöttek, hogy azért odamennek ők is, remélve, hogy ez lesz az első szárnycsapás abban a hosszú repülésben, amelyet mindketten megtenni vágytak: a világ körüli utazásnak. Az Erőd alkalmas átmeneti táborhelynek tűnt.
Nemsokára repülni fognak. Nem holnap, de talán már az azt követő napon...
Addigra már mindketten tudták, hogy Viasz lesz az, aki meghozza a végső döntést az indulásra, a döntés azonban csak nem akart megszületni. Vagy az időjárás nem felelt meg – ami egészen furcsa volt, mert Viasz bármikor, bármilyen körülmények, között képes volt repülni –, vagy más elintézendő dolgok jöttek közbe.
Kétszer majdnem eljutottak odáig, hogy ténylegesen el is induljanak, és a harmadik ilyen pillanat éppen az újhold idejére esett, arra az éjszakára, amikor Lidérc áttörte a Kaput, és felégette az erdőt...
– Talán a döntést most meghozták helyettünk – mondta Röpte, miközben a könnyeivel küzdött.
Viasz furcsa módon nem szólt semmit, mintha valami belső hangot hallgatna. A valóságban semmit sem hallott, de valami – a hegy talán? – mégis ösztökélte.
Mielőtt Röpte bármit is mondhatott volna, Viasz felugrott a levegőbe és elindult a tűz felé...
– Egyenesen iderepültem – mondta kihívóan, mintha arra számítana, hogy Jószerencse megcáfolja, amit mond. – Nem tudom, miért... Nem is ismerem jól ezt a helyet. De amikor ideértem, megláttam, hogy...
– Engem? – kérdezte Jószerencse.
– Téged – a hatalmas sárkány felsóhajtott, lehelete sziporkázó felhővel töltötte meg a barlangot. – Éppen kibukkantál a hegyből. Nem volt idő töprengésre – egyszerűen odarepültem, és elkaptalak a lezuhanó fák elől. Az alagút meg, amin kijöttél a... az meg eltűnt.
– Megmentetted az életemet – mondta Jószerencse komolyan, és finoman megérintette társa szárnyát. – De azt mondtad, úgy érezted, mintha valami... ösztökélne – folytatta, mivel ismerősnek tűnt számára a Viasz által leírt érzés. – Most mit érzel?
Viasz lassan elmosolyodott, és mosolya ragyogott, mint a felkelő nap.
– Mintha túl sokáig aludtam volna – felelte. – És csak most ébredtem volna fel.
Odakint az esteli homály mélykék mozaikot varázsolt a lehulló hópelyhek függönyéből. A két sárkány nem látott mozgást az égbolton, de tudták, hogy Lidérc járőrei odakint köröznek, és különös, varázsos érzékeikkel szorgalmasan pásztázzák a lecsupaszított földet. A természetes szem alig látott valamit: három vagy négy fahossznyira csak, és a helyzet egyre romlott.
– Ideje indulnunk – szólalt meg hirtelen Viasz, és rugalmas, sima mozdulattal felkelt a földről. – Ha elég erősnek érzed magad.
– Elég erősnek érzem magam – mondta Jószerencse. – De hát az időjárás! Semeddig sem jutunk el ekkora havazásban. És a varázsosok...
– Egy kis ráadás fedezék. Éppen erre van szükségünk – mondta Viasz halvány mosollyal. – Ami pedig az őrjáratokat illeti: azok adott útvonalon közlekednek. Az útvonaluk bonyolult ugyan, de mindig ugyanaz.
– És hogyan...? – kezdte Jószerencse, de Viasz átkarolta a vállát, majd finoman kitolta őt a hóba. Jószerencse vonakodva kiterjesztette szárnyát, és hirtelen megborzongott a nyers hideghullámtól, ami a sziklafal tövében magasra feltorlódott hókupacokból áradt. Kinézett a szürke homályba.
– Nos – sóhajtotta. – Ha biztosan tudod, hogy merre megyünk...
– Jószerencse – mondta Viasz, és előkelően kiterjesztette saját, hatalmas szárnyát – nincs sok dolog, amiben jó vagyok, de van valami, amit kiválóan csinálok.
– És mi az? – kacagott Jószerencse. Váratlanul önbizalomhullám áramlott végig rajta, és ez elég volt, hogy az izmai működésbe lépjenek.
– A repülés!

 

A baziliszkusz több síkon létezett egyszerre. Csak külső védfalai omlottak le, amikor Halcyon mágiafolyama elég erőssé vált ahhoz, hogy nyomot hagyjon külső érzékein. Belső magját azonban nem érintették ilyen gyermekségek, így hagyta, hogy a külső őrszemei saját belátásuk szerint foglalkozzanak a problémával.
Ezek az érzékek: természetes lény sosem értheti meg őket, hisz mindegyik külön értelemmel bírt, mindegyik külön létező volt, akárcsak a paraziták egy nagyobb lény bőrén – a baziliszkuszén. Ha a baziliszkusz élt és virult, éltek és virultak az érzékei is; ha meghal, az érzékei is vele haltak. Furcsa kettősségükkel maga a baziliszkusz voltak, legalább annyira, mint amennyire nem, így aztán bennük is duzzadt a megsemmisülés utáni vágy, a legmélyebb, legtökéletesebb halálösztön.
A felébredt, információra éhes érzékek mélyen beszívták a körülöttük robajló mágiát, s kiszűrték belőle annak a világnak a képét, amit már évezredek óta nem láttak.
...varázs... sárkányvarázs... nincsenek trollok... kicsiny tűz... és a világ változni készül!
A baziliszkusz tehát a világ életének egy kritikus pillanatában ébredt fel. De már rengeteg Változást látott hosszú életében; és ez a mostani semmiben sem különbözött a többitől, semmiben...
Az érzékek a természetes lények időfogalma szerint egyetlen pillanat alatt kielemezték, majd végigpásztázták a világot, és már éppen azon voltak, hogy újra lehunyják parazitaszemüket, s a baziliszkusszal együtt újra elmerüljenek az álom vég nélküli totalitásában, ám hirtelen mégis megtorpantak.
Ezek a sárkányok...
A sárkányok alig egy villanásnyi időre jelentek meg a világban, amikor a baziliszkusz utoljára elmerült az álomban, így aztán nem sokat törődött velük. Valami gyermeki, csekély módon talán a rokonai, hiszen ők is a tűz mágiáját viselik, s ha a történelem más módon alakul, talán ők is megtalálhatták volna a módját, hogy megosszák vele a hatalmát. De a történelem saját szempontjai alapján döntött úgy, hogy szétválasztja a két fajt, így aztán a baziliszkusz most újra felébredt, és azt látta, hogy a világot a sárkányok uralják.
Erős lények.
Tornádó söpört végig a baziliszkusz alvó elméjén, s a szélvihar sárkányhangokat, sárkányillatokat, sárkánygondolatokat és sárkányszíveket sodort. A baziliszkusz a szempillantás apró töredékéig magába szívta a sárkányokat, és abban a mikroszkopikus időszeletben felismerte azt, ami arra késztette, hogy teljes egészében felébredjen, kinyújtóztassa időtől megfagyott tagjait, s újra kilépjen a világba.
Mert megértette: ez a Változás másmilyen. Ezúttal a sárkányok változtak. És ezúttal valóságos volt az esély, hogy a világ rossz irányba fordulhat.
Hogy a világ meghalhat.
És ha a világ meghal, talán meghalhat maga a baziliszkusz is.
Az álom határán lebegve a baziliszkusz érdeklődve visszairányította érzékeit a hegybe, melynek gyomrába bezárva a teste is hevert.

 

 

   22.   
Kőgyűrű

Azon az éjszakán szabad ég alatt aludni nem vallott ép észre, Fátyol és Bársony mégis erre kényszerült. Amint visszarepültek a hegy felé, az éhes, mágikus erővel lobogó tüzek már kezdtek alábbhagyni. A két fiatal sárkány kimerült, nem tudták, mi történt társaikkal a hatalmas tűzfal fellobbanása után. Egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtek, míg végül már nem bírtak tovább repülni. Leszálltak egy hamumezőre, biztonságos távolságban az éjszakába rohanó izzó tűzfaltól. Ha Lidérc sárkányai meg is látták őket, nem törődtek velük – két nőstény természetes nem jelentett veszélyt a Fekete Sárkányra –, de ha leszálltak volna értük, Fátyol és Bársony akkor sem ellenkezett volna. Másra nem maradt már erejük, csak arra, hogy összekuporodjanak a földön, és elaludjanak.
Az új nap ezüst fénysugarakkal virradt fel, de a fényt hamar elnyelték a jeges, szürke felhők, melyek a hegy fölé tornyosulva telet idéztek a tájra. A hideg ébresztette fel végül a két fiatal sárkányt, nem pedig a magasan a felhők fölött küszködő sovány, színtelen fény. Hirtelen ébredtek, nagy rándulással. Gyorsan feltápászkodtak, és lerázták magukról a testüket különös formájú tereptárgyakká változtató vékony hóréteget. Ha tovább aludtak volna, talán örökre a hó fogságában maradnak, egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedve az álmosító fagyba, s testük csak akkor került volna elő, ha végre eljön a tavasz. Ha eljön egyáltalán.
Mindketten ugyanezen gondolatokat fedezték fel egymás szemében, ezért összebújtak, hogy meg melegedjenek. A havazás tovább folytatódott, s a testük csakhamar újra fehérré vált.
– Nem maradhatunk itt – mondta Fátyol, és oldalt döntött fejjel körülkémlelt. Hópelyhek nyüzsögtek az arca körül, s leereszkedtek a szájára és nyelvére, míg beszélt.
– Nem ismerek olyan helyet, ami ezek után is biztonságos lenne – felelte Bársony reménytelen hangon. – Azt sem tudom, hová akartak vinni azok a sárkányok.
– Azt tudod, hogy hol vagyunk?
Bársony fájdalmas, görcsös mozdulatokkal körülnézett. Kiköpte a szájába szállingózott havat.
– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Gondolom, nem messze onnan, ahonnan indultunk. Covamere arra van, dél felé. Messze vagyunk mindenféle menedéktől, most, hogy az erdő...
A hangja elhalkult, amikor rádöbbent, hogy mit is akart mondani. Szembefordította fejét a széllel, és nem törődött vele, hogy hópihék áramlanak a szájába.
– Mit műveltek? – siránkozott. – Az erdő volt minden, amit idáig ismertem. Hová menjek most? Mit csináljak?
De Fátyol nem tudott választ adni, így aztán szorosan magához ölelte Bársonyt, és hagyta, hadd sírjon az ifjú sárkánylány, akinek gyönge szívét kis híján megtörték az események. Minden általuk ismert sárkány elpusztult egyetlen éjszakán, és Fátyol hiába kereste a szavakat, mellyel megnyugtathatta volna társát.
– Bársony – mondta végül –, légy üdvözölve a klánban.
– A kl... klánban? – dadogta Bársony, és annyira meglepődött, hogy egy pillanatra elfeledkezett a sírásról.
– Annyi mindent elvesztettünk, hogy semmi sem maradt már a hátunk mögött – folytatta Fátyol; megpróbálván meggyőzni saját magát, hogy a szavai jelentenek is valamit. – Tudod, mit fogunk most csinálni?
– Nem – szipogta Bársony.
– Nem nézünk hátra – előre fogunk nézni!
A Fátyol arcára kiült diadalmas mosoly hamis volt és átlátszó – legalábbis ő így gondolta. Bársony mégis felvidult egy kicsit, s végül elmosolyodott.
– Tudod – szipogta –, igazad van, Fátyol. Fiatalok vagyunk, élünk. A fák újra kinőnek, és mi is élni fogunk! Nézzünk előre együtt, Fátyol, te és én!
És volt valami Bársony tiszta, ifjú hangjában (bár Fátyol legfeljebb két évvel lehetett idősebb nála, mégis úgy gondolt rá, mint nagyon fiatal sárkányra), amitől Fátyolnak az az érzése támadt, hogy az ifjú lány szavának hatalma van. Érezte, hogy minden hófúvás, minden kétségbeesés ellenére Bársony csodás ártatlansága őt is visszahúzza a szakadék széléről, vissza abba a világba, ahol a sárkányok maguk alakíthatják a jövőjüket. Abba a világba, ahol a telet hamarosan tavasz váltja fel.
– Gyerünk! – mondta, és játékosan hátba veregette Bársonyt. – Keressünk menedéket, mielőtt mindkettőnket eltemet a hó!
De ahogy nekiindult, Bársony megragadta, és csillogó szemmel nézett rá.
– Várj csak! – kiáltott fel. – Nézd hol vagyunk! Nézd csak, hol szálltunk le!
Fátyol megállt és körülnézett. Mindenfelé fehérséget látott. A szél felerősödött, és vadul kavarta körülöttük a havat.
– Nem látom... – kezdte Fátyol.
– Nézz a földre, nézz a földre!
Fátyol lenézett, és hirtelen meglátta.
– Kövek! – kiabálta Bársony, és fel-alá ugrált örömében. Fátyol lehajolt, hogy megvizsgálja a széles körben elhelyezkedő, apró hóbuckákat. Az egyikről eltakarította a kristálypihéket, és valóban, apró kő pihent alatta a földön.
– Ez az a kőgyűrű, amibe akkor léptünk be, amikor Gomoly és Barka megtaláltak – mondta lassan. – Biztos vagyok benne akkor is, ha már nincsenek itt a fák. A környék ugyanolyan. Voltam már itt.
– Gondolod, hogy ez jelent valamit, Fátyol? – kiáltotta Bársony. Minden lélegzetvétellel egyre izgatottabbá vált. A hópihék örvényleni kezdtek körülötte, maguk is csatlakoztak a táncához.
– Nem tudom...
Fátyol körbesietett a kör mentén, és mindegyik kő fölül eltakarította a havat. Húsznál is több kő bukkant elő. Bár a havazás gyors tempóban próbálta újra betakarni őket, mégis úgy tűnt, a hóréteg vastagsága errefelé nem növekedett olyan gyorsan, mint máshol; a körön belül és a kör peremén a havazás ritkább volt.
Különös, de Fátyol valamilyen okból kifolyólag mégsem lepődött meg rajta.
Leguggolt, orrát a földre fektette, és megpróbálta kitalálni, mi lehet az, ami ilyen különössé teszi ezt a helyet. Biztosan érezte, hogy mágia munkálkodik itt, hasonló az Aether-hágó folyójában fickándozó vízitündérekéhez. Az volt az otthonom, gondolta hirtelen fájdalommal.
Újra felállt, s amint felemelkedett, a kör belseje alig észrevehetően megereszkedett, mintha valami láthatatlan óriás lépett volna rá. A hó recsegve ellapult, simává varázsolta a kör belsejének fehér felszínét. A két sárkány ámulva nézte.
Aztán valami kiemelkedett a közepéből.
A hó hangosan ropogott, ahogy maga előtt tolta a földből kiemelkedő alak. Hirtelen arany szín villant a fehérségből, s a hópihék szanaszét röppentek a lény hátáról, aki varázsburokba ágyazva utazott idáig, mélyen a hegy gyomrában.
A tündék finom varázslatától övezve, a kőgyűrű közepén, Fátyol és Bársony ámuló tekintetének kereszttüzében, lassan előbukkant Teher.
Nagyot fújtatott, mert a hideg levegő beáramlott a tüdejébe, aztán mulatságos mozdulattal megrázta picinyke szárnyát, mintha megpróbálná elkerülni, hogy a földről felrobbantott hópelyhek újra őrá ereszkedjenek vissza. Pislogva, tüsszögve, párafelhőket köhögve kitámolygott a kör pereméig, majd hirtelen megtorpant, mint akit villám sújtott.
– Te ki vagy? – kiáltott fel, mert először Bársonyt pillantotta meg.
Az ifjú természetes csak állt, és tátott szájjal bámulta a szédületes, aranyszínű szörnyet, aki kétségkívül varázssárkány volt, mégis annyira... bumfordinak tűnt.
– Teher! – süvöltötte a háta mögül Fátyol.
A varázssárkány megfordult, de a következő pillanatban már le is döntötte lábáról a kör túlsó feléről nekiugró Fátyol. Összeölelkezve felbucskáztak a hóban, és pontosan Bársony lába előtt állapodtak meg. A fiatal sárkány széles vigyorral bámulta őket.
– A nevem Bársony – jelentette ki boldogan, miközben Fátyol és Teher feltápászkodtak a földről. – És te vagy az első varázssárkány, akivel életemben találkoztam. Eléggé különösnek tűnsz, úgy látom, de ha Fátyolnak barátja vagy, akkor nekem is!
– Nos, köszönöm, ööö... – dadogta Teher, és némileg sértve érezte magát, amiért Bársony ilyen közvetlen hangon beszélt hozzá.
– A nevem Bársony! – hangzott el újból az égnek fordított tekintettel kísért bemutatkozás. – Figyelj csak, Fátyol, mindegyik barátod ilyen feledékeny?
– Ne is törődj vele – nevetett Fátyol, de hangjából Teher kihallotta a feszültséget. Tekintetük találkozott, s arcukról lehervadt a mosoly.
– Hol van Jószerencse? – kérdezte Fátyol.
– Elváltunk – felelte Teher, és hátranézett a kőgyűrűre. – Azóta nem láttam, hogy bementünk a hegybe.
– A hegybe... – szörnyülködött Bársony.
– De hiszen csak felderítő útról volt szó! – kiáltott fel Fátyol. – Megígértétek, mindketten megígértétek!
Teher összeráncolta a homlokát.
– Kajás nem magyarázta el? – kérdezte.
– Azóta nem láttam Kajást, hogy elment veletek.
Hosszú, beszédes csönd következett, és ezúttal kivételesen Bársony is hallgatott.
– Nem volt más választásunk – motyogta Teher. – Be kellett mennünk: Lidérc sárkányai szorosan a nyomunkban voltak.
Fátyol megborzongott, majd lassan, nagyon lassan kieresztette magából a levegőt.
– Jól van, Teher – mondta végül. – Megértelek benneteket... pontosabban megértettelek akkor, amikor elindultatok, de egyszerűen... egyszerűen csak nem akartam elhinni.
– Biztos, hogy nem láttad Kajást? – kérdezte Teher.
– Persze.
Újabb hosszú csönd következett, de ezúttal Fátyol halkan sírdogált közben.
– Jószerencse biztonságban van, Fátyol – mondta hirtelen Teher, és szárnyával oldalba bökte a szomorú lányt.
– Honnan tudod? – szipogta Fátyol. Bársony odasimult az oldalához, hogy testének melegével, szótlanul vigasztalja társát.
– Palást mondta – felelte Teher büszkén.
Fátyol olyan tekintettel nézett Teherre, mely a könnyein keresztül is szinte sütött.
– Ki az a Palást? – kérdezte parancsoló hangon. Aztán felsóhajtott. – Jól van, Teher. Mesélj el mindent, ami történt, az elejétől kezdve.
– Nem bújhatnánk előbb fedél alá? – panaszkodott Bársony, mivel a havazás egyre erősebbé és sűrűbbé vált.
– Nem – csattant fel Fátyol. Aztán gyöngédebben hozzátette: – Először Teher története, kedvesem, és csak utána a fedél. Teher?

 

A barlang könnyedén elnyelte őket, a szája szélesebbnek és magasabbnak tűnt közelről, mint a távolból. A kinti hóesést egyetlen szempillantás alatt kellemes árnyék váltotta fel, és ha volt a megérkezésnek pillanata, amire Szilárd élesen visszaemlékezett, akkor az az a pillanat volt, amikor hátranézett a válla fölött, nem sokkal azután, hogy átsuhantak a barlang száján.
A bejárat a látótere határáig terpeszkedett minden irányból, szélesen, magasan. A kinti világ szikla keretezte fehér viharnak látszott, mely mindent eltakart, egyetlen kivétellel: a Sziklatorony függőleges vonala még látszott a kavargó fehérségben. Mintha egy hatalmas, szélesre tárt szem bámult volna vissza, függőleges sziklapupillájával. Szilárd gyorsan elfordította a tekintetét, de a gigantikus szem pillantása még sokáig, sokáig égette a szívét.
Az Erőd belsejében sárkányok vártak rájuk.

 

Berek felkiáltott:
– Az Erőd! – és kiáltásával egy időben bukkantak elő a hajnal első fényei is. A fény felgördült az égboltra, és olyan gyorsan emelkedett, amilyen gyorsan csak az üldöző hófellegek haladtak. A sárkányok az erdőtűz hőségét messze maguk mögött hagyva, töredezett jégdarabokként hasították a levegőt, élesen, hidegen.
A hegy mindkét oldala egyforma, jellegtelen lejtővel ereszkedett, de az Erőd meredeken nyúlt a magasba. Hatalmas hullámként emelkedett ki a talajból, mintha megfagyott volna gigászi felgyűrődése közben. Repedezett, ráncos peremétől hátrébb és oldalt nyúlt el a hegyhullám, a hátsó fertálya pedig rejtve maradt. Alatta hatalmas, alacsony barlang sötétlett titokzatosan. Ebbe a barlangba repültek be a sárkányok.
Egyetlen dolog emelkedett ki az egyhangú fehérségből, ez pedig a hatalmas, szürke Sziklatorony volt, mely büszkén magasodott a megfagyott hegyhullám előtt, élesen, idegenül elütve hótól és fekete kőzettől egyaránt.
Ez a betolakodó magas volt, akár maga a hegy karcsú törzse, finom ívben hajlott, akár egy sárkány karma. Az igazi csoda azonban a legtetején pihent.
A karom csúcsán hatalmas kőszikla egyensúlyozott a szél nyomása és a föld vonzása között. Elegáns hósapkája alatt színes csíkok díszítették, és az alátámasztó toronyhoz képest is hatalmas szikla odafent lebegett, leselkedett, mintha csak arra várna, hogy hatalmas tömegét lezúdíthassa a karomtorony oldalán. Érdes felszínét mélyzöld, keménykék és tűzvörös sávok díszítették, mintha az anyagát több hegyből vágták volna ki, hogy aztán újra összeragasszák itt, ezen a lehetetlen helyen, ismeretlen célból.
Szilárd arca megrándult, amikor elrepültek a Sziklatorony büszke árnyéka alatt. A szikla alatt nem esett a hó, de ahogy Szilárd elnézte a torony furcsán sima oldalát, örült, hogy mihamarabb újra távol lehet tőle. A torony csontként csillogott a szürke árnyékban, és a kőszikla maga betöltötte fölöttük az égboltot.
Bereknek nyilván célja volt azzal, hogy ezen az útvonalon vezette őket, gondolta Szilárd, mivel egyetlen épeszű sárkány sem repült volna önszántából ilyen közel ehhez a szörnyeteghez. Lehet, hogy azt akarta, ámuljanak el, lehet, hogy azt akarta, rémüljenek meg; Szilárd a maga részéről mindkét érzést átélte.
Amikor kiértek a szikla alól, a havazás visszatért, de olyan erős szél hátán, mely eltérítette a sárkányokat az útjukról, és azzal fenyegetett, hogy visszasodorja őket az óriás alá. Berek kitartóan haladt elöl, erőteljes szárnycsapásaival egyre jobban eltávolodott a Sziklatoronytól, és egyre közelebb került a hegy hívogató menedékéhez. Szilárd egyre növekvő lelkesedéssel repült utána, mivel végre maguk mögött hagyták a tornyot és annak rettenetes sziklaterhét. Izgalommal várta, mit fog majd látni ezen a helyen, mely nem is annyira barlang volt, mint inkább egy egész ország, sziklatetővel befedve.
Az Aether-hágó megpróbáltatásai óta most először áramlottak tisztán a gondolatai, s bár nővére halála fáklyaként égett lelkében, mégis reményteljesen és vidáman repült be új társaival az Erődbe, melynek sziklateteje úgy csapott a hófödte táj fölé, mint egy kőóceán szilaj hulláma.
Odakint a viharban rendületlenül állt tovább a torony, az Erőd belsejében pedig a sárkányok szeme lassan hozzászokott a szürkeséghez, és beitta az odabent váró csodákat.
Szilárd úgy érezte, hogy a jó viszonynak legalább az alapjait sikerült leraknia Berekkel, de Berek a megérkezésük után szinte azonnal eltűnt, és a csoportot egy termetes sárkány gondjaira bízta, akinek a nevét Szilárd sosem tudta meg. Átrepültek a csarnok másik végébe, majd végigkísérték őket egy folyosón, és végül sárkányok egy csoportja külön-külön alaposan kikérdezte mindegyiküket a múltjukról és a hűségükről. Szilárd folyékonyan hazudott a társairól, és egyszer sem említette Jószerencsét, vagy éppen Tehert és Kajást. Nem titkolta viszont a varázsosok iránti gyűlöletét; sőt, szinte lubickolt benne, jócskán kiszínezve az Aether-hágó pusztulásakor átélt borzalmakat, újabb történeteket is kitalálva beszéd közben. Elhatározta, hogy felhívja magára a figyelmet, ezért felemelte a hangját, hogy a toborzóközpontban sürgölődő összes sárkány jól hallja, amit mond. Remélte, hogy így majd emlékezni fognak rá.
Nem derült ki, hogy bevált-e a taktikája, mivel a végén egyszerűen megtagadták tőle a belépést – ugyanúgy, mint a vele együtt érkezett összes sárkánytól. Lelke mélyén felébredt a gyanú a toborzási eljárással kapcsolatban, és eltűnődött azon, vajon ezek a sárkányok bevennének-e akármilyen természetest a seregükbe, akire csak úgy rábukkannak útközben, de gyorsan elnyomta ezen gondolatait, és inkább igyekezett azt hinni, hogy most valami próbán esett át, a kezdeményezőkészségét és eltökéltségét bizonyítandó.
A fény odabent hideg volt és tompa, mivel át kellett verekednie magát a kinti hófúváson, és mire bejutott, csak halvány, elmosódott foltokat tudott varázsolni az Erőd amúgy is halvány és elmosódott falaira. Az Erőd szürkéje betolakodóként állt az Üszökhegy feketeségével szemben, és a bejáratát őrző Sziklatoronnyal együtt élesen kiemelkedett a tájból.
A padló széles, sima teraszok sorozatával emelkedett a csarnok távoli vége felé, és a teraszok ívesek voltak, mintha egy óriási lény bordáit alkották volna. A bordák aztán éles kanyarral alakultak át a barlangcsarnok falává, és ebből a falból robbant ki a mennyezet nagyszerű, csodás íve, melyet kisebb-nagyobb buckák és lógó cseppkövek díszítettek itt-ott. Az Erőd úgy lüktetett a sárkányok körül, akár egy gigantikus tojáshéj, mely eltörölhetetlenül, védelmezőn magasodott föléjük, szótlanul elfogadva a gyomrában nyüzsgő sárkányhadsereg jelenlétét.
Az újonnan toborzottakat kiképzőtáborokba rendelték, mely az Erőd leghátsó falánál kapott helyet. Miközben Szilárd rendeltetési helyére repült, szeme valósággal beitta a látványt. Micsoda hadsereg!
A zaj fülsiketítő volt. A teraszokon mindenhol sárkányok tolongtak; Szilárd még sosem látott ennyi fajtájabélit. Ezrével hemzsegtek a természetesek! A megérkezését követő napokban pedig sok történetet hallott arról, mi indította a sárkányokat arra, hogy idejöjjenek. Sokan közülük a felégetett erdőből menekültek, de legalább ennyien a világ más tájairól érkeztek – a tűz elől menekülve, vagy a természetes hadseregről keringő pletykákat követve.
És mindnyájan egyetlen névről beszéltek, arról a névről, amit Berek csak egyszer említett meg, mielőtt elváltak. Szilárd aznap még sokszor hallotta ezt a nevet, melyet mindig csodálattal ejtettek ki. Annak a sárkánynak a neve volt ez, aki a messzi északról érkezett, hogy győzelemre és szabadságra vezesse természetes társait; ez a sárkány egyszer már legyőzte a varázsosokat, és meg fogja tenni másodszor is. Ez a sárkány, és az ő követői lesznek az új, varázsosok nélküli világ örökösei. Ez a sárkány győzni fog; ez a sárkány véget vet majd a mágia uralmának. Ez a sárkány: Pöröly.
Szilárd figyelmesen hallgatta a körülötte kibontakozó legendát, izgalmasnak találta Pöröly elmesélt hőstetteit, és ráébredt, hogy ő maga is olyan kalandokra vágyik, amelyekben Pöröly részt vett, sőt, amelyeket ő maga indított útjára. Végre egy sárkány, akiért rajonghatott!
De amikor feltett egy egyszerű kérdést a társainak, és választ is kapott rá, elgondolkodott azon, vajon nem rejtőzik-e más is a Pörölyről szóló történetek fala mögött. Szilárd kérdése az volt, hogy egészen pontosan honnan is érkeztek Pöröly és követői, és erre egy különösen jól informált sárkány habozás nélkül válaszolt is: „Valami Torr nevű szigetről. Ők csak Délvégnek hívták. Ott győzte le először a varázsosokat. Én mondom neked, az a hely biztosan bevonul majd a történelembe.”
Délvég!
Szilárd először adott hálát magának, amiért annyira csínján bánt Teher és Jószerencse nevének említésével. Ha ők egy helyen laktak ezzel a Pöröllyel és a cimboráival, akkor... akkor micsoda? Valami azonban mégsem hagyta nyugodni a hírrel kapcsolatban, bár pontosan nem tudta, hogy mi. Talán ez jelent valamit, talán mégsem...
Tehát Pöröly onnan származik, ahonnan elveszett társaim is. Ez a tudás értékessé tehet egy sárkányt – értékessé tehet engem.
Szilárd ezen gondolkodott egész nap, ezen gondolkodott, amikor a társaival együtt gyakorlatozásra fogták őket, és ezen gondolkodott, amikor az erőltetett repüléstől és meneteléstől kimerülten lerogyott átmeneti fészkében. Azon tűnődött, hogyan húzhatna hasznot a titkából, már ha hasznot húzhatna belőle egyáltalán.
Jószerencse és Teher, tűnődött, miközben az álom lassan beborította, mint holmi lassan emelkedő dagály. Kíváncsi vagyok, vajon találkoztak-e egyáltalán ezzel a Pöröllyel, vagy hogy mit tennének, ha most viszontlátnák. De ezt talán már sosem tudom meg.
Odakint a fehér nappal lassan tompa, kék alkonyattá változott. És a havazás továbbra sem állt el.

 

– Nézzétek! – kiáltotta Bársony kétségbeesetten, akit lenyűgözött Teher története, de egyben bosszantott is a fiatal varázssárkány csapongó elbeszélési stílusa. Úgy döntött, hogy most már elég. – Most eltűnünk innen, vagy micsoda? Nem ismerlek benneteket, de azt tudom, hogy a szárnyam mindjárt odafagy az oldalamhoz, és ha nem indulunk el most, akkor már nem is indulunk el sosem.
– Nos – felelte Teher, homlokát ráncolva –, úgy vélem, éppen a végére értem. Miután Palást azt mondta, hogy ideje indulnom, csak úgy egyszerűen behunyta a szemét, aztán a padló szétolvadt, és a tündérek varázslata idehozott, tehát, szóval, itt vagyok.
– Nagyszerű – mondta Bársony. – És most indulás. Eszembe jutott egy hely, ahol meghúzhatjuk magunkat, amíg alábbhagy a hóvihar.
Lerázta a havat a szárnyáról, és hangosan szuszogva, trappolva elindult a hófúvásban.
– Nem lennék meglepve, ha mindnyájan alaposan meghűltünk volna – kiáltotta vissza a válla fölött.
– Ó, hát akkor rajta – mondta Teher. – Fátyol, te nem...?
De Fátyol csak állt, habozott, és az újra fehér takaró alá került kőgyűrűt bámulta.
– Gyere – mondta Teher. – Mi a baj?
– Még nem fejezted be a mondandódat, Teher – felelte Fátyol távoli hangon, mintha csak egy álomból szólalt volna meg. – Mit nem mondtál el?
– Mire célzol? – kérdezte Teher.
A kicsit távolabb álló Bársony alig látszott a villogó hófüggönyben, alig látszott, ahogy türelmetlenül egymáshoz ütögette két szárnyát.
– Mire vártok?! – kiabálta.
– Mi mást mondott még Palást? – kérdezte Fátyol.
– Mit? – Teher összezavarodott. Fázott, és fáradt volt. A földmágia kimerítette, nem is beszélve a hegy gyomrába vezető útról, ezenkívül elvesztette Jószerencsét, találkozott Palásttal... – Sajnálom, Fátyol – mormogta. – De eléggé fáradt vagyok, látod, és nem igazából értem, hogy mit...
– Jaj, gyerünk már, Teher – nyögött fel Fátyol.
– Igaza van – visszhangozta Bársony. – Gyerünk már, de erre!
– Mit? – mondta Teher ismét. Mostanra eljutott odáig, hogy nem érdekelte a hóvihar sem, csak az, hogy lefeküdjön és aludjon egy nagyot.
Fátyol lehunyta a szemét, és lassan, türelmesen mondta:
– Nyilván nem akarod bemesélni nekem, hogy Palást elrángatott egészen idáig csak azért, hogy közölje veled, a világ változni készül – akármit is jelentsen ez.
– De már mondtam, hogy mit jelent.
– Teher, mit akart tőled Palást? Mit mondott, mit kell tenned?
Teher bizonytalanul ingatta a tejét, és elkezdte, hogy: – Nem ért... – de aztán szélesen elvigyorodott, amint végre visszaemlékezett.
– Hát persze! – kiáltott fel diadalmasan. – Tudtam, hogy van valami, amit elfelejtettem!
Örömében előreiramodott, és vad táncot lejtett a hóban. Bársony némileg távolabb vihogni kezdett, de Fátyol arcára csak gúnyos mosoly ült ki.
– Teher? – mordult fel.
– Hm? Igen?
– Mire kért meg?
Teher erre beugrott a kőgyűrű közepére, rövid farkát körbeforgatta, és egy helyen elsöpörte a havat. A felvert hópelyhek csatlakoztak fentről záporozó testvéreikhez. Teher szikrázó fogakkal kitátotta száját, és forró levegőt – nem tüzet, csak hőséget – lehelt a gyűrű peremére, hogy elolvassza a köveket fedő havat. Bársony tátott szájjal bámult; Fátyol növekvő izgalommal figyelte a jelenetet.
– Tudunk csinálni valamit, ugye? – kérdezte.
– Ó, igen – felelte Teher mosolyogva.
– Hogy segítsünk Jószerencsén?
Teher erre elkomorult, de aztán bátran újra mosolyt varázsolt az arcára.
– Ez éppenséggel nem arra való, de... nos, azt hiszem, talán... igen, azt hiszem, talán segíthetünk rajta is. Ne kérdezd, hogyan, de talán igen.
– Nekem ennyi elég. Most pedig mutasd, mit kell tennem?
Teher, amennyire csak tudta, kihúzta magát, és kidüllesztette a mellét is. Büszke, felséges tekintettel végigmérte a kőgyűrűt, majd természetes társaira pillantott, és kijelentette:
– Megsemmisítjük a gyűrűket, sárkányok, ezt fogjuk tenni!
Ezzel forró leheletét lángoszloppá változtatta, és egyetlen, drámai fújással körbefordult, amivel messze kisöpörte a köveket a hóviharba.
A kőgyűrű helyén csak gőzölgő locspocs maradt.
Teher érezte, de megérezte Fátyol is: amint a gyűrű eltűnt, úgy tűnt el vele a varázslata is, mintha az azt létrehozó tündérek soha nem is léteztek volna.
– Mindegyiket? – kérdezte Fátyol.
– A hegyen és az erdőben lévő összes kőgyűrűt el kell pusztítani – bólintott Teher.
– De... hány ilyen gyűrű van? És hol vannak ezek egyáltalán?
Erre Teher elbizonytalanodott.
– Ööö, nos, izé... – dadogta, és önbizalma gyorsan elpárolgott.
– Én tudom – mondta Bársony, aki közben visszacsörtetett hozzájuk a hóban. – De most gyertek, mielőtt mind a hármunkból hósárkány lesz!
– Te tudod, hol vannak a kőgyűrűk? – kérdezte Teher.
– Hát persze. Ez az otthonom, tudod. Gyertek már!
És ezúttal végre elindultak.
A hátuk mögött a hó súlyosan zuhogott a gyűrűre, ahol valaha a kövek mágiát rejtettek. A gyűrű mágiája kitörlődött tehát a világból, eltűnt nyomtalanul, hogy ha eljön is egyszer a tavasz, senki se tudja már, miféle energia duzzadt valaha ezen a helyen.
Miközben a három sárkány alacsonyan szállva suhant a hóesésben, Fátyol szívébe idézte Jószerencse képét, és kétségbeesetten remélte, hogy ez a gyűrűpusztítás valahogyan újra összehozza majd őket.
Hogy hogyan, arról fogalma sem volt, és bár a hatodik érzéke nagyon kiélesedett ezen a varázshegyen, ahhoz mégsem volt elég erős, hogy megválaszolja a kérdést, amit egy ismeretlen szörnyeteg a szívébe plántált.
Hogyan menthetem meg Jószerencsét a tűztől?

 

 

   23.   
Az első réteg

Azon az éjjelen – egy nappal azután, hogy a Kaput áttörték, azon az éjjelen, amikor Jószerencse és Viasz a havazás leple alatt elindultak az Erőd felé, amikor Szilárd kimerülten aludt egy egész napos, kimerítő katonai gyakorlatozás után, amikor Teher, Fátyol és Bársony álomra hajtották fejüket a helyiek által csak Ikreknek nevezett, hatalmas, kettős szikla fedezékében... amikor mind a természetesek, mind a varázsosok magukba szálltak, elfordultak a havazástól, a tél nem kívánt leheletétől, hogy saját álmodozó szívüket figyeljék inkább – azon az éjjelen Lidérc sárkányai áttörték Halcyon védőmágiájának első rétegét.
Az esemény sem látványos nem volt, sem dicsőséges. Nem világította meg tűz a viharos égboltot, nem áradt mágia a levegőbe, nem zavarta meg mennydörgés a csöndes havazást.
De azért így is sárkányok pusztultak el.
Lidérc abban a pillanatban értesült a sikerről, amikor az bekövetkezett, mert a hangtalan, láthatatlan lökéshullám végiglüktetett a Tartományon, s megsimogatta a Fekete Sárkány mindig jelenlévő két kezét. A csontok a fizikai világ számára láthatatlanul meghajoltak e két furcsa kar végén, amint a robbanás hullámai végigzúgtak közöttük ismeretlen úti céljuk felé; a két kar csontjai érintettek, éreztek, szimatoltak és tanultak.
Lidérc pedig felszívta az információt, s átforgatta az agyában.
Az érzés ugyanolyan volt, mint előző éjjel, amikor a Kapu végül összeomlott, és megnyílt az út a hegy belsejébe.
De csak részben, gondolta keserűen.
Ősi mágia. Nem a trolloké. És bár Lidérc megpróbált átlesni a varázs sok-sok rétegén, és megpróbálta megpillantani a középpontot, mégsem tudta megállapítani, miféle mágia tartotta össze Halcyon védelmi rendszerét.
De hát a Fekete Sárkány még sosem találkozott a baziliszkusz szagával.
Elmélkedését egy sárkány hangja zavarta meg. Körös-körül sűrűn zuhogott a hó az épen hagyott erdőszelet fái között; Lidérc szinte maga előtt látta a jeges fenyőtüskéket szedegető ziráfusokat, szinte hallotta a tülkölésüket...
– Nagyuram – szólalt meg a sárkány. Nem Insiss volt az, hanem a kisebb parancsnokok egyike; Insiss a tegnapi eltűnése óta sehol sem mutatkozott. De Lidérc nem aggódott.
Túl sokáig támaszkodtam másokra, határozott. Különösen Insissre. Ugyan mire jó az erőm, ha nem tudom közvetlenül felhasználni?
– Áttörtétek az első réteget – mondta mély, határozott hangon. Mondata kijelentés volt, nem kérdés, és ez nem is kerülte el a parancsnok figyelmét. Alázatosan meghajtotta a fejét.
– Nagyuram messzire lát – felelte.
– A jelentésedet kérem.
A sárkány idegesen köhintett, majd hátrapillantott a hegy felé. Semmi sem látszott a fák koronáján kívül, de Lidércnek az az érzése támadt, hogy a sárkány fél valamitől.
– Nagyuram – dadogta a parancsnok. – Valóban megsemmisítettük az öt réteg közül az elsőt, de szörnyűséges áron. Először úgy tűnt, mintha semmi sem történt volna, de aztán... nagyuram, sárkányok haltak meg, sok sárkány!
– Beszélj lassan, parancsnok – utasította Lidérc. – Mondd el, mit láttál.
– Igenis, nagyuram – a parancsnok mélyet lélegzett. – Derekasan dolgoztunk. Az első sor visszahúzódott, amikor úgy döntöttek, hogy elérkezett az idő a végső kapcsolat létrehozására – én magam a harmadik sorban voltam, leghátul. Tíz sárkányt rendeltünk ki a felfedezett tíz csapdához, és aztán beindítottuk a csapdákat az előzetesen megfelelőnek ítélt sorrendben.
– És?
– És sikerrel jártunk, nagyuram. A védőkorlát leomlott – mindnyájan megéreztük, amint felfedi a mögötte rejlő második réteget, ahogy azt korábban megjósoltuk.
– De?
A sárkány ismét maga mögé pillantott, mintha attól félne, hogy valamiféle szörny egészen idáig üldözhette.
– De van odabent valami más, nagyuram, valami, ami fókuszálja a mágiát. A megtört varázslat nem foszlott semmivé, nem is robbant szét: eltűnt. Elnyelődött, nagyuram, elnyelte egy vákuum, amit mi nem érzékeltünk, és aztán ugyanez a vákuum visszaköpte az elnyelt energiát... és micsoda erővel! Semmit sem láttunk; semmit sem hallottunk; még a varázsérzékünk is alig jelzett valamit. De amikor újra körülnéztünk, a csapat fele eltűnt.
– Eltűnt?
– Meghalt, nagyuram. Szétrobbant.
Lidérc mozdulatlanul állt a kavargó hóesésben, a parancsnok szavait hallgatta, és újra a Tartományban megérzett mágiát ízlelgette. Vagy úgy! Halcyonon kívül másik ellenfélre is számíthat a Fekete Sárkány? De vajon kire vagy mire?
– Annyi baj legyen – morogta. – Az elhalt sárkányokat pótolni fogjuk. A második réteget holnap éjjelre áttöritek. Semmi sem változott – megértetted, parancsnok?
– De nagyuram...
– Hallgass ide! – Lidérc hangja mennydörgésként robajlott az éjszakában. – Le fogom győzni Halcyont! Uralkodni fogok. Kétségbe vonod ezt?
– N... nem, nagyuram.
És a remegő parancsnok valóban nem kételkedett abban, hogy Lidérc valamilyen módon kiválasztott, és hogy a Fekete Sárkány erősebb mindenkinél. Győzhetetlen, mondták egyesek.
– Hidd el, sárkány! És miközben elhiszed, gondold meg ezt is: inkább bizonyítod a hűségedet a Fekete Sárkánynak, vagy inkább elszenveded a büntetését, amikor végül elfoglalja méltó helyét Covamere Útvesztőjének szívében? Azt a büntetést el sem tudod képzelni, sárkány. Ne akard megtapasztalni!
– Nagyuram, már munkába is álltunk – dadogta a szerencsétlen parancsnok. Sietve elhátrált az ura elől, és visszasietett, hogy újra szembeszálljon a hegy ismeretlen erejével, tudván, hogy talán egy szörnyeteg vár rá odabent.
De hát, tűnődött el közben, létezik-e félelmetesebb szörnyeteg annál, amelyikkel épp az imént találkozott a fák között?
Lidérc figyelemre sem méltatta a távozó sárkányt, hiszen tudta, hogy a parancsait pontosan végre fogják hajtani. Vére a hideg ellenére is forrón lüktetett ereiben, és Lidérc érezte a benne áramló tüzet és varázserőt. Győzedelmesnek érezte magát, mert Insiss távozása megmutatta, mekkora erőknek is parancsol valójában.
És ahogy a hópelyhek leperegtek hatalmas testéről, a Fekete Sárkány valami olyasmit csinált, amit csak ritkán szokott: spekulált. Lidérc mindig is a tettek sárkánya volt, és a jövővel pragmatikus viszonyban állt. Tervezett, és aztán megvalósította a terveit. A spekulációk nem számítottak, mert a tervei mindig sikerrel jártak. Egy távoli, belső hang alkalmanként megszólalt: Egyszer már kudarcot vallottál, elveszett sárkány. Az előző éjjelen is hallotta a hangot ezen a kísérteties helyen, és akkor megborzongott, mert nem volt képes szembenézni saját gondolataival... eljön majd érted egy természetes a következő alkalommal?
De most élvezte a spekuláció újdonságát, mivel úgy tűnt, Halcyonnak sikerült előkészítenie néhány trükköt a számára. Nem ijedt meg, sőt élvezte a kihívást, mivel mi mást bizonyított mindez, ha nem azt, hogy Halcyon fél tőle? Az öreg sárkány megrémült, hogy végre eljött valaki, aki letaszítja trónjáról, így aztán cselekre és csapdákra fanyalodott, hogy megpróbálja távol tartani azt a sárkányt, aki biztosan őutána következne az uralkodásban.
Lidérc hosszú éveken át tervezte a Halcyonnal való végső találkozását, és hosszú éveken át olyan egyszerűnek tűnt minden: szembeállnak egymással, és Halcyon vagy fejet hajt, vagy elpusztul.
De most úgy tűnt, az öreg sárkánynak maradt még ereje.
És talán segítője is van, gondolta Lidérc, és újra eszébe jutott a különös ízű mágia.
Az öreg sárkány talán harcot akar.
A hóban és sötétben Lidérc úgy érezte, semmi másnak nem örülne jobban.

 

 

   24.   
Repülőlecke

Egy sárkány egyensúlyozott a sötétülő felhők és a földön gomolygó kék alkonyat között feszülő, hideg levegőben. A hó vastagon hullott körülötte, de érintése most puha volt, pihéi simogattak. Gyönge széllökés suhant át a szárnyán, s a bonyolult mozgás közepette a sárkány megérezte a szél irányát. Felült a hátára, együtt emelkedett vele, szabadon szállt, mélyen átérezte a teste és az égbolt közötti kapcsolatot. Új tanulója a repülés művészetének.
Jószerencse egész napját a levegőben töltötte, és micsoda nap volt ez!
Csak Viasz tornyosuló önbizalma tudta rávenni, hogy kirepüljön az Üszökhegyből, egyenesen bele a kint tomboló havazásba. Szárnya elnehezült a rárakódott fehér hótól, és Jószerencse megijedt.
– Viasz! A szárnyam! A hó! Meg kell állnunk!
De Viasz tovább repült.
– Sok igaztalanságot mesélnek a hidegről! – mondta. – Időnként rázd meg a szárnyadat: úgy lassabban jegesedik be. A repülés melegen tartja. Nem fog megfagyni.
Valóban nem fagyott meg. Viasz haladt elöl, monoton egyhangúsággal csapkodva a szárnyával, fel és le. Hatalmas csapásai elbűvölték Jószerencsét, és magukkal vonszolták a szélben, amikor már azt hitte, képtelen tovább repülni. Az élet leszűkült a szárnycsapások zárt körére, melyek szüntelenül ismétlődtek a végeláthatatlan hófelhőben. Jószerencse egy pillanatig meg volt győződve róla, hogy csapdába estek egy forgószélben, és egyszerűen csak körbe-körbe repülnek, ugyanazon pont körül újra és újra és újra...
A csoda azonban megtörtént: a két sárkány végül maga mögött hagyta a hóvihart. Az égbolt kivilágosodott, és bár továbbra is szállingózott a hó, a tépő-cibáló, erős szelek elmaradtak. Újra megpillantották a földet, bár csak homályosan, elmosódva, elképzelhetetlenül nagy távolságra alattuk. A halvány láthatár is előbukkant, emlékeztetőül a távoli világra, mely valaha az övék volt, és amibe most újra visszatértek. A két sárkány a hajnal világosszürke fénye s a gyönge hószállingózás kíséretében végre leszállt egy sziklahasadéknál. Úgy tervezték, hogy a hajnali órákat itt töltik el, mert itt elrejtőzhetnek Lidérc járőrei elől.
Ehelyett azonban mindössze kétszer tértek vissza a hasadék fedezékébe – mert bár a varázsos járőrök messzire jártak, Viasz úgy ítélte meg, óvatosnak kell lenniük –, és az egész napot diadalmasan a levegőben töltötték!
Amikor reggel megérkeztek a hasadékhoz, Viasz leheletének párafelhőjébe burkolózva kijelentette:
– Ez remekül ment. Legalább ott vagyunk, ahol lennünk kell.
Jószerencse ennek hallatán kis híján lefordult a szikláról.
– Micsoda?! – kiáltott fel. – Hol van ez az itt? Egy ilyen éjszaka után akárhol is lehetnénk. Én még csak azt sem tudom, a hegy melyik oldalán vagyunk, arról már nem is beszélve, hogy merre menjünk tovább.
– De te nem vagy idevalósi, Jószerencse – felelte Viasz halvány mosollyal.
– Jaj, elnézésedet kérem – mondta Jószerencse, és mélyen meghajolt. – Vajh melyik hóbucka felé vegyük az irányt, ó, hatalmas idevalósi sárkány? Erre itt, vagy inkább válasszuk azt a másikat?
Jószerencse csak udvariasan viccelődött, mert minden aggodalma ellenére sem tudott haragudni Viaszra. A nagy sárkány egyszerűen túl... őszinte volt. És bár Jószerencse nem hitte, hogy létezhet sárkánylény, aki képes eligazodni egy ilyen hóviharban, mégis megbízott Viaszban, és remélte, hogy ő talán képes meghatározni a helyzetüket, és végül megtalálni a helyes utat.
– Erre repülünk – határozott Viasz azonnal, és kinyújtott szárnyával mutatott valamerre, amely irány semmiben sem különbözött az összes többitől. Jószerencse csak annyit tudott, hogy ha abba az irányba haladnak tovább, akkor eltávolodnak a hegytől, következésképpen feltehetőleg ugyanabba az irányba repülnek majd, amerre egész éjjel.
– Tehát éppen a jó irányba jöttünk? – kérdezte Jószerencse hitetlenkedve. – Nem hiszem. De még ha így is lenne, az csak a puszta véletlennek köszönhető.
– Nem véletlen – felelte Viasz komolyan. – Csak hozzáértés.
– Hát persze – nevetett Jószerencse. – Na, merre megyünk?
– Tényleg erre megyünk, Jószerencse – mondta Viasz halálosan komolyan. – Az ilyesmivel nem viccelek. Ezek a dolgok tesznek azzá, aki vagyok.
Jószerencse Viasz szemébe nézett néhány pillanatig, majd nevetni kezdett. A nevetés úgy robbant ki belőle, mint egy sokáig börtönbe zárt vadállat, és Jószerencse érezte, hogy ezzel együtt mintha az egész lelke megtisztult, megkönnyebbült volna; a hegy vonzása elhalványult; hűvös nyugalom ereszkedett le a Fátyol és a többi barátja elvesztése fölött érzett fájdalomra; mintha a múltja – halott édesapjával és továbbra sem talált édesanyjával együtt – gondoskodó szárnyával körülölelte volna; újra teljesnek érezte magát.
A küldetése kudarcot vallott, de voltak más küldetések is.
Viaszra nézett, és a nagy sárkány értetlen tekintete láttán újabb nevetéshullám söpört végig rajta.
– Elnézést, Viasz. Nem rajtad nevetek, barátom, nem rajtad. Illetve, egy kicsit talán mégis. Csak mert olyan komolynak tűnsz. Itt vagyunk a nagy semmi kellős közepén, és te mégis olyan magabiztos vagy.
Viasz szélesen elmosolyodott, de korábbi rosszallásának egy kis töredéke továbbra is megmaradt az arcán.
– Te nem hiszel nekem, Jószerencse – mondta lassan, és oldalt döntötte a fejét.
– Nem arról van szó, hogy nem... – kezdte Jószerencse, de a barátja félbeszakította.
– Igazad van, ha kételkedsz. Már régóta nem kellett bizonyítanom, de a kedvedért újra megteszem, Jószerencse. Minden sárkányok közül neked aztán valóban szükséged van a bizonyítékra.
– Valóban?
– Repülj el addig a gerincig – mondta Viasz ravaszkás mosollyal, és egy alacsony hóbuckavonulatra mutatott, nem túl messze. Amikor Jószerencse kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, Viasz hozzátette: – Ne kérdezd, miért, csak csináld. És számold meg a szárnycsapásaidat.
Jószerencse engedelmeskedett, elrepült a buckasorig, megfordult, és nagyjából ugyanolyan tempóban visszatért. Amikor földet ért, közölte Viasszal az eredményt.
– Hatvannyolc csapás oda, hetvenkilenc vissza.
– Rendben. Most nézz meg engem.
Viasz vidáman kitárta a szárnyát. Jószerencsére újból mély benyomást tett a társának hatalmas testmérete: Viasz és széles szárnya akár élő hegy is lehettek volna.
– Számold a szárnycsapásokat.
Ezekkel a szavakkal felugrott, három erőteljes csapással feljebb emelkedett, és elindult a gerinc felé. Jószerencse szolgálatkészen fejben számolta a ritmikus szárnycsapásokat. Viasz még el sem ért a gerincig, Jószerencse máris észrevette, mennyire stabil ütemben, változatlan tartással repül a barátja. Kis idő múlva Viasz leszállt az egyik hóbuckára, teste apró sárkányalaknak tűnt a hófehér tájban. Átkiáltott Jószerencsének:
– Mennyi?
– Negyvenhét csapás! – kiabálta Jószerencse.
– Rendben! Most számold újra!
Viasz felszállt, lazán visszarepült a hasadékig, és puhán földet ért Jószerencse mellett.
– Mennyi? – kérdezte újra.
– Ugyanannyi – felelte Jószerencse lenyűgözve. – Negyvenhét. A ritmus, a szárnycsapások üteme: minden pontosan egyforma volt.
– Ez a jó navigáció egyik titka – mondta Viasz. – És ez az első lecke a jó repüléshez. Ha a sárkány jó ritmusban repül, akkor mindig pontosan tudja, mekkora utat tett meg. A szárnycsapásokat átszámolhatod távolságba, Jószerencse, és ezzel máris tudod, merre jársz.
– És az irány? És mi van a széllel? – kérdezte Jószerencse. Számára a repülés mindig is önkényes izommozgást jelentett, reflexmozdulatokat szépség és forma nélkül. Sietve tanulta meg, Délvég pusztulásának éjszakáján, és sosem tekintett rá másképp, mint a világban való mozgás egyik hasznos módjára.
De Viasz valósággal művészetté finomította a repülést! Jószerencse újból végignézett a nagy sárkány izmain: nemcsak nagyok, de formásak is voltak, az állandó, tudatos gyakorlás eredményeképpen. És a szárnya: nagy volt, no meg láthatóan hatékony is. Íme egy sárkány, aki a repülésnek él!
Ahogy Viasz elkezdte a választ a kérdésére, újabbak ugrottak Jószerencse agyába.
– Az irány ennél sokkal finomabb valami – felelte a nagy sárkány. – A szél természetesen számít, de sok minden segíthet a sárkánynak az égbolton: a csillagok, a föld vonzása, egyszerű tereptárgyak és a vonalak közöttük.
– De amikor semmit sem látni, mint például tegnap éjjel?
– Akkor a sárkány teljesen a testére hagyatkozik. Ez lehetséges, Jószerencse. Korábban már bebizonyítottam, és megteszem újra, ha kell.
De Jószerencse már nem kételkedett.
– És akkor mi van, ha magasra repülsz, és a levegő megritkul? És mi van, ha elfáradsz? Akkor nem borul fel a ritmus? És ha magasságot változtatsz? És mi van, ha...?
– Jószerencse! – kiáltott fel Viasz. – Azt mondtam, hogy bebizonyítok valamit, nem azt, hogy megtanítalak egy egész élet munkájára.
Jószerencse hirtelen elhallgatott. Bár már nem érezte tovább a vonzást, a hegy mégis ott leselkedett mögötte, és bár nem ismerte az irányt, mégis érezte, hogy az Erőd ott vár rájuk valahol a távolban. A hegyet elhagyják, és az Erőd nemsokára fel fog bukkanni a láthatáron.
Akkor már csak a mai nap maradt, gondolta.
– Taníts, Viasz! – kiáltott fel. – Taníts meg mindenre, amit tudsz!
A nagy sárkány összehúzta a szemét, és olyan sokáig gondolkodott, hogy Jószerencse már újra szólni akart.
– Egy egész élet munkájába került – felelte lassan Viasz. – És még mindig tanulok, most is.
– Akkor taníts meg az alapokra!
– Ma éjjel el kell jutnunk az Erődig – figyelmeztette Viasz. – A szabadban nem biztonságos. És valami történni fog ma este, amit látnod kell.
Jószerencse körülnézett a szürke égbolton, mely lassan világosodott, amint az új nap fénye véglegesen elárasztotta a világot.
– Akkor induljunk – mondta.

 

Eltelt tehát egy nap a téli táj fölött. Minden fehér volt, sima és felismerhetetlen. Az égbolt végtelen, szürke kupolaként borult föléjük, és ürességében a sárkány elveszíthette múltját és jövőjét, csak a ma számított, magányosan a repülésben.
Magányosan az üres égbolton, tűnődött Jószerencse. Erre születtek a sárkányok. Mi vagyunk az egyetlen faj, amelyik repülni képes.
Gondolatai szertefoszlottak, amint Viasz odasuhant mellé, szárnyainak szele megzavarta Jószerencse sima siklását. Széles mosoly virított a nagy sárkány arcán. Előre-hátra lebbent Jószerencse fölött, és kritikus szemmel figyelte, amint tanítványa megpróbálta visszanyerni egyensúlyát.
– Sose bízz a légáramlatokban! – mondta, majd mélyeket lélegzett. – A tél csodálatos idefentről!
Jószerencsének egyet kellett értenie. Odalent a világ tisztán terült el, a hó saját, csillogóan sima varázslatával borított mindent. A felhőkön átszűrődő kékesszürke fény halvány burokba vonta a tájat, mely mintha belülről ragyogott volna.
Látóterük határán, az Üszökheggyel ellentétes irányban apró pötty jelent meg a láthatáron. Viasz kijelentette, hogy az az Erőd, bár Jószerencse el nem tudta képzelni, hogyan lehetett ezt ilyen messziről megállapítani.
– Oda kell mennünk – mondta Viasz, követve barátja tekintetét.
– Kár – felelte Jószerencse. – Legszívesebben örökké itt repülnék.
A repülőlecke egész ideje alatt csak kétszer szálltak le a földre, amikor el kellett rejtőzniük az őrjáratok elől. Ezt a két alkalmat megragadták arra, hogy frissítőt vegyenek magukhoz a hasadék védelmében növő gyümölcsök és jeges víz formájában. De mindkét alkalommal csakhamar újra felszálltak, hogy maximálisan kihasználják a tompa fény és a fagyos égbolt előnyeit. Azon a napon egyszerűen csak repültek, megosztották egymással a szelet, és együtt tanultak.
Jószerencse tehetséges, figyelmes tanítványnak bizonyult, aki hajlandó volt beismerni hibáit, és tanulni belőlük. Még évek kellettek volna hozzá, hogy egyáltalán elkezdhesse megérteni Viasz navigációs tudásának kifinomult összefüggéseit, de azért sikerült megtanulnia a szárnyával való bánásmód alapjait, és sikerült meglehetősen szabályos mederbe terelnie összevissza csapkodó szárnymozdulatait.
De amit a legjobban élvezett – és ez tűnt számára a legfontosabbnak –, az a sebesség és a légi akrobatika volt. A repülés.
Viasz Jószerencse testével kezdte, elmagyarázta az anatómiát és az aerodinamikát. Elmondta, hogy a sárkányok csontjainak nagy része üreges, hogy ha a szárnyéleken található, visszahúzható porclapocskákat kiengedik, igen alacsony sebességgel is repülni tudnak anélkül, hogy lezuhannának, így lassú és bonyolult manőverek is végezhetők; ezek a porcok különösen hasznosak akkor, ha szűk helyen kell leszállni. Elmagyarázta, hogy Jószerencse mellcsontja olyan, mint egy hajógerinc, amelyre az összes repülőizom rátapad.
– Honnan tudod mindezt? – kérdezte ámulva Jószerencse, mert bár mindez a tudás őneki is ismerősnek tűnt még gyermekkora ködös álmaiból, Viasz mégis olyan pontosan és egyszerűen adta elő, hogy előadásának puszta eleganciája valósággal lenyűgözte Jószerencsét.
– A repülés szimmetria kérdése – mondta Viasz. – Nekem ezt a magam tapasztalatából kellett megtanulnom. Te szerencsésnek mondhatod magad: neked itt vagyok én!
Jószerencse tehát repült, és repülés közben szabadnak és élőnek érezte magát.
– Gondolom, a repülés volt az én válaszom az erdei életre.
Jószerencse észrevette, hogy Viasz sokkal felszabadultabban viselkedik idefent, mint odalent a földön. Továbbra is lassú szavakkal és meggondoltan beszélt, de a repülés különös, kifejező színt kölcsönzött hangjának, ami korábban hiányzott a nagy sárkány beszédéből.
– A legtöbb erdei sárkány a földhöz van kötve, és magának való. A szárnyuk rövid; csak cammogni tudnak. Én viszont mindig az égen éreztem magam elememben. El tudod képzelni, Jószerencse, milyen lehet az élet repülés nélkül? Az égbolt nem azért van, hogy üres legyen.
Aztán újra a barátairól beszélt, Röptéről és szegény Dudásról. És persze Kőszálról.
– Ha Röpte itt lenne, biztosan énekelne! – kacagott. – És ha Kőszál itt lenne...
– De ő nincs itt – mondta Jószerencse finoman.
– Nem, ő nincs itt – felelte Viasz. – De te itt vagy, Jószerencse. Te itt vagy.
A nap előrehaladt fölöttük, és odalent egyenletes tempóban suhant a világ. A délutáni fényben zuhantak és szárnyaltak, az esti szürkületben pörögtek és siklottak, míg végül a lecke a végéhez közeledett. Mindketten sajnálták, hogy véget kell vetniük egy ilyen csodás napnak, de az idő sürgette őket.
– Jól tanítottál, Viasz. Köszönöm – mondta Jószerencse, és közel suhant barátjához egy felszálló légáramlat hátán.
– Tanulni akartál – mondta Viasz.
– Igen.
De nem csak ez volt az oka, ugye?
– Tulajdonképpen – folytatta Viasz – a sárkány azt mondaná, hogy szükséged volt a tanulásra.
– Talán igazad van, Viasz.
Nem beszélt barátjának a különös érzésről, mely azóta növekedett a lelkében, amióta maguk mögött hagyták a hegyet. Az érzés belülről rángatta; mintha karom merült volna a szívébe, mely ki akar szabadulni. Az első felszállás óta enyhült egy kicsit, de továbbra is megvolt, megpróbálta visszahúzni Jószerencsét a hegyhez.
Vissza a...
Nem volt sem kellemes érzés, sem fájdalmas, inkább amolyan... kitartó. Jószerencse ellen tudott állni neki, de vajon folytathatja ezt az örökkévalóságig? Úgy vélte, nem. Úgy vélte, hamarosan, talán ma még nem, nem is holnap... de hamarosan engedni fog a nyomásnak, és visszatér a hegyhez, követni fogja a kitartó vonzás irányát, mígnem elérkezik annak forrásához.
És aztán?
Azt nem tudhatta, de lelke legmélyén vágyott rá, hogy elérkezzen ez az idő, mivel tudta, szívének melyik részébe akaszkodott bele a különös karom.
Előttük az Erőd, mely ismeretlen kilátásaival megtöltötte elméjét; hátuk mögött a hegy, mely magához húzta a szívét.
Jószerencse egy ideig legyűrte szíve vonzását, és tovább repült előre.

 

Sokat beszélgettek az Erőd felé repülve. Jószerencsét meglepte, hogy alig fáradt ki a nap megpróbáltatásaitól.
– Azért, mert jól repültél – mondta Viasz. – Ha a sárkány jól repül, akkor kevesebb energiát használ el.
– Nem beszéltél túl sokat erről a helyről. Hány sárkány él itt?
Viasz elgondolkodott egy darabig, és az átmeneti csöndben Jószerencse figyelmét egyre jobban és jobban lekötötte a láthatáron lebegő sárkány-erődítmény. Az Erőd most hatalmas sziklagömbnek látszott, melyet egyetlen, függőleges vonal osztott ketté középen.
Akár egy hatalmas szem, gondolta megborzongva, és eszébe jutott az álom, ami már jó ideje nem fordult meg a fejében.
– Csak tippelni tudok – felelte Viasz lassan. – Körülbelül kétezren lehetnek. De biztosan nem többen háromezernél.
– Háromezernél?! – kiáltott fel Jószerencse, és a szárnya megremegett. – Háromezer sárkány? Nem is tudtam, hogy egyáltalán létezik ennyi a világon!
– Elég nagy hadsereg – bólintott Viasz. – Komoly kihívás a varázsosoknak, annyi szent.
– Háromezer – visszhangozta Jószerencse. – Mesélj róluk. Miféle sárkányok?
– Sokan az erdőből jöttek; a tűz után, gondolom, még többen. De máshonnan is sokan érkeztek, különösen északról.
Északról!
Viasz tovább beszélt.
– Sok éve élnek sárkányok az Erődben, de csak mostanában egyesültek. Az Erőd jókora hely, és több kolónia is él benne, egészen máig egymástól elkülönülve. És sok természetes még mindig fél tőle, mert az Erőd valaha a trolloké volt. De biztonságos hely, igazi erődítmény, és ami a legfontosabb, a varázsosok sosem mennének oda.
– Miért nem?
Viasz vállat vont, és a mozdulat finom hullámokat küldött végig a szárnyán. Jószerencse észrevette, hogy barátja automatikusan változtatott a szárnymozgásán, hogy kiegyensúlyozza még ezt a kis vállrándítást is.
– Nem tudom. Te jobban ismered a varázsosokat, mint én.
– Mi hozta össze a természetes sárkányokat? És miért éppen most?
Újabb vállrándítás.
– Sok különös dolog történt Covamere-ben az utóbbi időben – sóhajtotta a nagy sárkány. – Fények, hangok. Azt beszélik, a varázsosok nyugtalankodnak; egyesek szerint hadsereget toboroztak a természetesek ellen. A természetesek sebezhetőnek érzik magukat az erdőben, közel Covamere-hez, de egyben haragosak is, mert az erdő legalább annyira hozzájuk is tartozik, mint a varázsosokhoz. Az erdei sárkányok jónéhány nappal ezelőtt elmenekültek az Erődbe. És aztán megérkeztek a sárkányok északról.
– Miféle sárkányok?
A levegő mintha hirtelen lehűlt volna. A sötétség már majdnem beborította őket, az égbolt lila burokként magasodott a felhők felett. Jószerencsét különös érzés kerítette hatalmába, mintha már akkor bizonyosan tudta volna, mit fog válaszolni Viasz, amikor a nagy sárkány még ki sem nyitotta a száját.
– A vezetőjüket Pörölynek hívják – mondta Viasz.
A név könnyedén röppent fel a nagy sárkány ajkáról, mégis úgy dörrent Jószerencse fülében, akár egy hegyomlás. Pöröly! A sárkány északról!

 

 

   25.   
A gyűlés

A földet mindenhol az idő előtti tél fehérje borította. Még az Üszökhegy hatalmas lejtői is elbújtak a mindent beborító hótakaró alatt, és csak a legmagasabb és legmeredekebb sziklák magasodtak feketén a fagy fölé. Szürke felhők burkolták a hegy csúcsát, és árnyékolták a lábát, míg hegyszomszédai tompa szürkeséggel nyúltak el a távolban.
Fehér volt a föld, és amennyire a sárkányok tudták, fehér volt az egész világ is.
Varázssárkányok repültek bonyolult útvonalakat követve a zord égbolton. Céljuk: megakadályozni Halcyon követőit, hogy titkos utakon megszökhessenek a hegyből. Az erdő felégetésével a feladatuk elvileg könnyű volt, de a lehullott hó a járőröző varázsosok legjobb érzékeit is eltorzította. A hó becsapta a szemet, és eltompította még a finom varázsérzéket is, ha tehát a sárkány körültekintő volt, átcsusszanhatott a járőrök karmai között.
Teher elnézte a hófödte tájat, és közben kiélvezte a felkelő nap első sugarainak látványát. Meglepve tapasztalta, hogy amióta ideérkezett a hegyhez, örömét lelte ilyesféle dolgokban.
Felsóhajtott, visszaemlékezett a barátaira és tanítóira, majd a feladatára koncentrált. Meg kellett semmisítenie azokat a kőgyűrűket, amiket a tündérek olyan gondosan megalkottak. Az alacsony fény úgy ömlött el a tájon, akár egy tengerpartra kifutó gyönge hullám, narancsot varázsolt a hegygerincekre, kéket a völgyekbe, s lassan, fokozatosan elérte a sziklahasadékot, ahol a három sárkány pihent. Bársony vezette őket ide, ebbe a kényelmetlen, de biztonságot adó menedékbe.
A felvirradó nap már a második volt Teher előbukkanása óta. Az első napon nagyon jól haladt a munka, Bársony a ravasz hótakaró ellenére fáradhatatlanul kutatta fel a gyűrűket. Ha egy gyűrűt egyszer megtaláltak, megsemmisíteni már könnyű volt – csak egyetlen követ kellett kiemelni a többi közül, hogy a közöttük áramló lágy földvarázs szétporladjon.
Továbbra is csak találgatni tudtak, miért éppen ezzel a feladattal bízta meg Palást Tehert. Ezzel kapcsolatban mindhárom sárkánynak megvolt a maga titkos elmélete.
Sötét folt az égbolton.
– Egy sárkány! – sziszegte Teher.
Visszasietett a barlangba Fátyolhoz és Bársonyhoz, s a három vándor riadtan figyelte, amint a varázssárkány alacsonyan suhan a hóbuckák fölött, és nyakát nyújtogatja, gyanús nyomokat keresve. Fogalmuk sem volt, mi vonzotta éppen ide ezt a varázsos őrszemet, mivel a barlangot odafentről nem lehetett látni. Mégis itt volt, és egyre közeledett...
– Visszajön, hogy körülnézzen még egyszer – suttogta Bársony, és szorosan Teherhez simult, miközben a járőröző sárkány lassan elsuhant a barlang előtt. A három rejtőzködő hunyorogva lesett ki a szabadba, és azt nézték, hagytak-e odakint valamilyen nyomot, ami esetleg elárulhatná őket.
Aztán a sárkány leszállt.
Ügyetlen mozdulatokkal ugrálva a hóban elindult a szikla felé, amelynek egyik repedésében a három szökevény rejtőzött. Nőstény sárkány volt, pikkelyei fehérek, szárnya hosszú és karcsú; ha arcán nem ennyire éles és zord kifejezés ült volna, Teher talán még gyönyörűnek is találta volna.
– Hárman együtt legyőzhetjük – szólalt meg hirtelen Bársony.
Teher összerezzent, mivel a hang éppen a füle mellett szólalt meg. Érezte Bársony testének melegét, és meglepődve tapasztalta, hogy az érzés jólesett neki. Bársony a maga részéről örült, hogy Teher nem húzódott el. A fiatal varázssárkány lenyűgözte, mivel személyesen testesítette meg mindazokat a történeteket, amelyeket Bársony még gyermekkorában hallott a varázsos szörnyetegekről, akik gonosz dolgokat művelnek a világgal és rokonaikkal, a természetesekkel. De Teher sem szörnyeteg nem volt, sem gonosz; Teher jóságos volt, és... jópofa.
– Butaság – suttogta Teher. – A társai hiányolnák, és a keresésére indulnának. Mellesleg erősebb is, mint amilyennek látszik.
Valóban, minél közelebb ért, annál félelmetesebbnek tűnt. Karcsú szárnyán éles tüskék sorakoztak, s a bennük elraktározott varázsenergia ezüstös hálóval ragyogott. Szeme hideg, kemény ékkőként csillant.
Teher körülnézett a barlangban, de csak azt látta, amit már eddig is tudott – hogy nincs más kijárat.
A Tartományon keresztül persze mindig el lehet menekülni, gondolta megborzongva. De akkor itt kellene hagynom a barátaimat.
A sárkány már annyira közel ért, hogy szinte az illatát is érezni lehetett.
– Gyémánt!
A hang az égbolt felől dörrent. A három rejtőzködő felnézett a felkelő napot eltakaró, világos felhőfoltra, és egy másik varázsost pillantottak meg, aki szárnyával keményen csapkodva lebegett az égbolton.
– Gyémánt! – kiáltotta másodszor is. – Miért játszol állandóan? Már régen végeznünk kellett volna ezzel a területtel!
A nőstény sárkány – Gyémánt – eltökélten bámult a barlang sötétjébe. Szemét összehúzta, tekintete kiismerhetetlen volt.
– Mintha láttam volna valamit – mondta magában halkan, a hangját mégis jól lehetett hallani a jeges sziklabarlangban.
– Persze, te mindig látsz valamit – morogta a társa türelmetlenül. – Gyere már, ránk fér egy kis pihenés. Egész éjjel nem ettünk egy falatot sem!
Gyémánt egy ideig nem mozdult, majd megcsóválta a fejét.
– Jól van, megyek – sóhajtotta.
A három rejtőzködő csöndesen felsóhajtott, szinte fel sem fogták hihetetlen szerencséjüket.
Gyémánt kitárta a szárnyát. Fényvillanások suhantak végig a karcsú bőrredőkön, s a varázssárkány a szárnya mozdítása nélkül, felséges mozdulattal a levegőbe emelkedett. Fátyol és Bársony tátott szájjal bámulták.
– Csak hivalkodik – motyogta Teher. – Micsoda mágiapocsékolás!
– Te is tudsz ilyet? – kérdezte Bársony izgatottan, miután a két varázssárkány eltűnt a távolban.
– Hát persze, legalábbis tudnék, ha akarnék – felelte Teher gyorsan. – De ha engem kérdezel, szerintem a sárkány sokkal hasznosabb dolgokra is használhatja a mágiát, bizony, sokkal hasznosabbakra.
– Mint például? – kérdezte Bársony.
– Nos – felelte Teher, és elgondolkodva nézte Gyémánt lábnyomait a hóban. – Kezdetnek vegyük az alábbit. Gyertek utánam.
Kisétáltak a barlang elé. A havazás továbbra sem állt el, de most sokkal csendesebben szállingózott a hó, és a sárkányok minden veszély ellenére barátságosabbnak látták a hegyet, mint az előző napon. Bársony izgatott ugrálással követte Tehert, Fátyol pedig alig észrevehetően elmosolyodott, látván fiatal társa viselkedését a különös varázssárkány jelenlétében.
– Álljatok oda – mondta Teher, és találomra kijelölt két pontot a hóban. – Már tegnap meg kellett volna csinálnom, de kiment a fejemből, és különben is, csak ma ébredtem rá, mekkora energiák rejlenek errefelé. A hó eltakarja, de azért még megvan, a földben, a föld alatt, még a levegőben is. Jól érezhető.
– Elnézést kérek – kotyogott közbe Bársony, aki egy kicsit szégyenlősen viselkedett most, hogy Teher átvette az irányítást. – De mi van itt?
– Varázserő – felelte Teher.
– Mágia – magyarázta Fátyol.
– Ja, hogy az – mondta Bársony.
– Az egész hegy csordultig van töltve vele – folytatta Teher, és hangosabban beszélt, mert kezdett belelendülni. – És ez azt jelenti, hogy az a fajta mágia, ami olyan nehezen működik Szívföldén – Torr szigetén, és a távolabbi vidékeken még inkább –, szóval az a mágia itt sokkal hatékonyabb. Itt olyan varázslatokra is képes vagyok, amilyenekről Délvégen még csak álmodni sem mertem. Csak most kezdem megérteni, miféle lehetőségek nyílnak meg, tudjátok, mert ahhoz, hogy ilyen dolgokat csináljon a sárkány...
– Teher – szakította félbe Fátyol türelmesen. – Mit akarsz csinálni?
– Ah, gondoltam, hogy meg fogod kérdezni. Nos, ha nincs ellenetekre, akkor a következőt fogom csinálni.
Ezekkel a szavakkal lehunyta a szemét, és begörbítette a hátát. A lába körül recsegve megolvadt a hó, és a pikkelyei közül hirtelen apró lángok csaptak ki, ezernyi pici lángnyelv az arany foltok között. És bár arany pikkelyek közül ugrottak ki... fehérek közé húzódtak vissza.
Teher megváltoztatta a színét.
– Hűha! – kiáltott fel Bársony néhány másodpercnyi hatásszünet után. – Ez hihetetlen!
– Nos, Teher – mosolygott Fátyol, és körülsétálta a fiatal varázssárkányt, mintha csak megszemlélné az elkészült művet. – Velem akarod kezdeni, vagy inkább Bársonnyal?
– Tessék? – kiáltotta Bársony.
– Ó, remélem, nem gondolod, hogy én... – dadogta Teher, s hirtelen elszégyellte magát. – Mármint hogy megkérdezem, hogy először kicsodát, és... szóval persze az lenne a legjobb – álcázás, meg minden ilyesmi –, de azt is tökéletesen meg tudom érteni, ha nem lenne nagy kedvetek hozzá, és...
– Teher! – nevetett Fátyol.
– Igen?
– Csak csináld!
– Ööö, jó, rendben. Bársony?
Bársony hirtelen kifogyott a szavakból, így csak bólintani tudott. Fátyol látta, hogy az ifjú sárkánylány remeg egy kicsit, ezért odasétált mellé, és anyaian átkarolta egyik szárnyával.
– Ne aggódj, kedvesem – mondta. – Ha nem tetszik majd az új ruhád, biztos vagyok benne, hogy Teher ezer örömmel visszaváltoztat. Persze sose lehet tudni – tette hozzá suttogva. – Lehet, hogy fehérben még jobban tetszel majd neki!
Mielőtt Bársony válaszolhatott volna, meleg bizsergés áramlott végig a testén. Az orra hegyéből indult ki, és a farka végénél halt el. Bársony ösztönösen behunyta a szemét, és kibökte:
– Szólj, ha vége van!
– Már készen is vagyunk – felelte Teher azonnal. – Mi vagyunk most a fehér sárkányok. Talán ezen majd elgondolkodhat a Fekete Sárkány, nem gondolod, Fátyol?
Fátyol végignézett új pikkelyein. Tisztán, gyönyörűen ragyogtak a tompa fényben. Bársony teste is ragyogott, tisztábban és világosabban akármilyen fehérségnél. Fátyol megborzongott, mert félelem hasított a szívébe, de egyben izgalmasnak is találta a váratlan átalakulást.
Ha a sárkányok színt válthatnak, miféle más változás lehetséges még a világban? gondolta hirtelen. Milyen meleg jövő bontakozhat ki a hideg hóból?
Fátyol őszinte meglepetésére Bársony kijelentette:
– Tetszik az új ruhám, Teher. Köszönöm! Örökre ilyen akarok maradni! És most gyertek: még sok a dolgunk.
Teher és Fátyol jóleső nyögéssel felemelkedtek Bársony mellé a levegőbe, és a három fehér sárkány elindult, hogy megkeressék a következő kőgyűrűt.
A nap félelemmel indult, de most új, reményteljes hangulat lett úrrá rajtuk. Miközben gyűrűről gyűrűre haladtak a hegyoldalban, új ruhájuk kezdeti csillogása megfakult, tompa, de még jobban rejtő fehérségnek adva át a helyét.
– Ez azért van, mert a színezővarázslat lassan elhalványul – magyarázta Teher. – A szín viszont megmarad örökre – legalábbis addig, amíg újra meg nem változtatják –, de a mágia előbb vagy utóbb mindig elhalványul.
Aznap este hosszan, mélyen aludtak egy barlangban, amit Bársony fedezett fel a hegy keleti lejtőjén.

 

– Maradj szorosan mellettem – mondta Viasz, amint zárt alakzatban berepültek az Erőd száján. – És hagyd, hogy én beszéljek.
– Megértelek, Viasz – válaszolta Jószerencse. – Nemcsak a te életedet, de a többi jóbarátom életét is veszélybe sodornám.
Viasz elmosolyodott.
– Ne feledd – mondta, hogy Jószerencse kedvéért részletesen is kifejtse a dolgot. – Az itteni sárkányok keveset tudnak a varázsosokról. A legtöbben lenézik őket. Sem a Fekete Sárkány nevét nem ismerik, sem a te titkaidat. Légy óvatos, Jószerencse, különben mindketten nagy veszélybe kerülünk.
A kinti hóesésből berepültek a sziklagyomorban rekedt, hatalmas, mozdulatlan levegőbuborékba. Viasz igazat beszélt: valóban sok sárkány élt odabent – ezrek!
Teljesen betöltötték az Erőd lépcsőzetes padlóját, hatalmas, egybefüggő hallgatóságot alkotva, mely egyenetlen félkörben terjedt szél a gigantikus sziklacsarnok hátsó falából kiálló kiszögellés körül. A sárkányok testéből felszálló meleg remegve emelkedett a hideg levegőben, és Jószerencse érezte, hogy újonnan szerzett tudásával automatikusan úgy igazítja szárnyát, hogy kiegyensúlyozza a felszálló légáramlat hatását. A meleggel együtt ezernyi beszélgetés elmosódott mormogása is felszállt a levegőbe – a tömeg hangja, a hadsereg morgása.
– Mennyi sárkány – suttogta Jószerencse rémülten. – Ennyire megvetnék a varázsosokat?
– Azt hamarosan magad is megtudod – mormogta Viasz. – De előbb meg kell találnunk Röptét.
Jószerencse nem szólt egyetlen szót sem, csak követte a nagy sárkányt. Egyre alacsonyabban és alacsonyabban szálltak, szélesre tárt szárnnyal egyre szűkülő spirálban ereszkedtek lefelé. Ha létezett sárkány, aki ebben a tömegben meg tudta találni a barátját, az a sárkány biztosan Viasz volt.
Lassan köröztek, és közben az alattuk nyüzsgő sárkányok tömegét pásztázták. Pontosabban csak Viasz, Jószerencse inkább a csarnok végében álló sziklakiszögellésre figyelt, amelynek irányába minden sárkány nézett.
– Nem a szokásos helyen áll – morogta Viasz.
Jószerencse a szeme sarkából észrevette, hogy bal kéz felől két hatalmas termetű őrszem gyorsan a levegőbe emelkedik. Odasuhantak hozzájuk, és megállásra szólították fel őket. Jószerencse és Viasz egymáshoz közel megálltak lebegve, a két őrszem pedig tőlük jobbra és balra helyezkedett el, hátha Jószerencséék közül valaki meneküléssel próbálkozna.
– Mit kerestek itt? – kérdezte az egyik őrszem.
Nagydarab, csontos sárkány volt, és könnyed hanghordozásában több volt a kedvesség, mint a fenyegetés. A társa ezzel szemben gyanakvóan tekintett Jószerencséékre, savózöld bőre veszedelmesen csillogott.
– Bizony – bólintott. – A földön kellene lennetek. Megsértitek Pörölyt, ha megpróbáljátok elvonni tőle a figyelmet. Jó okom van rá, hogy mindkettőtöket feljelentselek.
– Jól van, Izmos – morogta a másik őrszem. – Ennyi elég. Te pedig... te vagy Viasz, ugye?
– Igen – morogta Viasz.
– Hm. A barátodat nem ismerem. Új fiú?
– Tegnap érkeztem, uram – sipította Jószerencse túlfűtött lelkesedéssel. – Viasz körbevezetett a környéken, és attól tartok, egy kicsit sokat kérdezősködtem. Csak leszállóhelyet kerestünk. Nagyon sajnálom: minden az én hibám. Csak annyira kíváncsi vagyok a beszédre, hogy egészen megfeledkeztem az időről.
Jószerencse legszívesebben pofon ütötte volna magát. Megjátszott lelkessége annyira erőltetettnek tűnt, hogy biztos volt benne, a két őrszem könnyedén átlát a szitán. Abban egyeztek meg, hogy majd Viasz beszél. Ettől függetlenül a dolog mégis működni látszott. Izmos elégedettnek tűnt, hogy Pöröly két hű alattvalójával találkoztak, nagy testű társa pedig eléggé ismerte Viaszt ahhoz, hogy megbízzon a barátjában is.
– Láttatok odakint sárkányokat? – kérdezte azonban Izmos, továbbra is gyanakodva. Szárnyának hirtelen csapásával Jószerencse elé ugrott. – Talán jó okotok volt rá, hogy odakint repüljetek ebben a nagy hidegben, mi, Viasz? Talán a hűségetek nem is terjed olyan messzire, mint amit el akartok velünk hitetni?
Jószerencse tökéletesen értetlen pillantást vetett Viaszra, de Izmost nem lehetett átrázni.
– Te pedig ne tégy úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek, kis vakarcs! – csattant fel. Izmos szemmel láthatóan olyan sárkány volt, aki könnyen méregbe gurul, és aki elhatározta, hogy vagy így, vagy úgy, de megmutatja ennek a két későn jövőnek, hogy ki is az úr a háznál.
– Ugyan már, Izmos – ásított a társa. – Hagyjuk őket a csudába. Nem ártanak ezek senkinek sem.
– De attól még árulók lehetnek – suttogta Izmos haragosan.
– Viasz nem ostoba – jött a lusta válasz. – Ez az ifjonc meg nem a Szabadság sárkánya, azt akárki láthatja. Hagyjuk őket leszállni, és mi is repüljünk vissza a helyünkre. Nem lenne jó idefent maradni, amikor Pöröly elkezdi a beszédét.
Izmos idegesen körülnézett a tömegen, majd vonakodva elindult a társa után. Utoljára azért még gyilkos pillantást vetett Jószerencsére és Viaszra.
– Most mehettek – sziszegte. – De ne találkozzunk még egyszer ilyen helyzetben. Pöröly talán eltűri a hozzátok hasonló sárkányokat, de attól nekem még nem kell eltűrnöm benneteket!
– Mi volt ez az egész? – suttogta Jószerencse, amikor a két őrszem eltávolodott.
Kérdését azonban szinte elnyomta a tömeg felől felcsendülő, ámuló kiáltás. Az ámulat a sziklakiszögellés felől indult el, majd hullámként söpört végig az egész hallgatóságon. A sárkányok mind felemelték a fejüket, és figyeltek. Valami készülőben volt.
– Ez most nem a megfelelő alkalom – kiabálta túl Viasz az általános zúgást. – Gyere utánam, és később majd elmagyarázom. Nézd, ott van Röpte!

 

És bár sem az Erődben aznap éjjel összegyűlt természetes sárkányok, sem az Üszökhegy varázssárkányai nem észlelték, de nagyjából abban a pillanatban, amikor Jószerencse és Viasz elvegyült a Pöröly beszédére váró tömegben, Lidérc utászai áttörték Halcyon védőmágiájának második rétegét.
Ez a második áttörés nagyban hasonlított az elsőhöz – csöndes volt és sötét –, de ezúttal a csapdákat kikutató varázsosok nagy megkönnyebbülésére nem követelt sárkányéletet. A kritikus pillanatban a hatalmas élőlényként hullámzó, varázslatokból font tükörfal hangtalanul elolvadt, elszivárgott, mint a hó tavasszal.
Lidércet láthatóan jó kedvre derítette az eredmény, a varázsérzékeny sárkányok pedig örültek, hogy túlélési esélyeik jelentős mértékben megnőttek, így újult erővel és lelkesedéssel kezdtek neki a harmadik réteg titkának megfejtéséhez.
A harmadik réteg láthatatlan volt, akárcsak az első, és a sárkányok tudták, hogy óvatosan kell bánniuk vele, hiába csupán egy simára csiszolt, finom faragásokkal díszített sziklafal állta az útjukat.
A sárkányok együttesen felsóhajtottak tehát, és eltökélten újra munkához láttak.
Újabb napot kaptak a rejtvény megfejtéséhez, mely után már csak két fal következett. És titokban mindegyikük azt remélte, hogy három nap elteltével legalább ő maga életben lesz még.

 

Viasz átfurakodott a tömegen, és egy nagy barna sárkány felé tartott, aki szemmel láthatóan jókedvűen várta őket. Jószerencse azonnal kitalálta, hogy ő Röpte, mert bár méretre sem volt olyan nagy, és színre sem volt olyan sötét, mint Viasz, mégis ugyanúgy viselkedett; aki együtt látta őket, az két olyan sárkányt látott, akik kis híján egy egész életet töltöttek el egymás mellett, és akik annyira könnyedén viselkedtek egymás társaságában, amilyen könnyedén csak lehetett.
– Viasz! – kiáltott fel Röpte, és megveregette barátja oldalát. – Legközelebb ne hagyj csak úgy faképnél! Már kezdtem aggódni érted, drága barátom!
Szép, gazdag bariton hangon beszélt, és Jószerencsének eszébe jutott, hogy Viasz azt mondta barátjáról, hogy az szeret énekelni. Remélte, hogy egy napon még hallani fogja Röpte szép énekét.
– Nos – felelte Viasz lassan, mély hangon. – Csak nem hagyhatom, hogy egy kis tűz és jég az utamba álljon, nem igaz?
Röpte elvigyorodott, és az ő széles arcán jobban állt a mosoly, mint Viaszén. Jószerencsének az a benyomása támadt, hogy Röpte olyan sárkány, aki nem veti meg az élet örömeit, és nem időzik sokáig egy témánál sem, ha az túl sok gondolkodást igényel.
– És ki ez az ifjú? – kérdezte, és lehajolt Jószerencséhez.
Jószerencse teljesen kifejlődött már, mégis eltörpült e két hatalmas sárkány társaságában. Egyben biztonságban is érezte magát, és Röptét legalább olyan gyorsan megkedvelte, mint korábban Viaszt.
– Ő Jószerencse – mondta Viasz, rá nem jellemző sietséggel. – Azt hiszem, ő egy kis ideig még itt tarthat bennünket.
Röpte felvonta egyik szemöldökét, úgy nézett a barátjára, és Jószerencse eltöprengett rajta, vajon milyen gondolatot váltottak egymás között. Éppen kérdezgetni akart, amikor újra sustorgás futott végig a tömegen. A zúgás ezúttal félbeszakadt, ahogy a hallgatóság mindegyik tagja magába fojtotta a lélegzetét.
Egy sárkány jelent meg a sziklakiszögellésen.
A fény gyönge volt, ezért erőltetni kellett a szemüket, ha látni akarták, és ő csak akkor szólalt meg, amikor már mindenki elcsöndesedett.
– Legyetek üdvözölve – mondta. – Pöröly vagyok, és mindenkit köszöntök az erődömben.

 

Berek nem lepődött meg, hogy a beszédet nem találta túl megindítónak.
Korábban már hallottam az egészet, gondolta, miközben Pöröly dicsőségről és bosszúról és győzelemről és igazságról mennydörgött. Berek nyugtalannak érezte magát a szónoki emelvény mögött, elzárva a tömegtől, amelyhez Pöröly a szavait intézte, és furcsa, de nem izgatta a lehetőség, hogy végül háborúba mehet a varázsosok ellen.
De hát nem ezt akarta? Nem az a pillanat érkezett el, amelynek elkerülhetetlenül el kellett érkeznie attól kezdve, hogy elhatározta magát a Nagyterem tiltott párkányán Délvégen, és az apja nevét üvöltve belevetette magát a harcba, hogy végezzen Főrenddel? Nem az a jövő jött el, amibe átrepült abban a pillanatban? Az esze azt súgta, hogy igen, de a szíve...?
A szíve nem tudta a választ, mivel az még az édesapjához kötődött. Szerencsétlen, megégett Üvöltő, aki mostanra kis híján megvakult, s csak rettentő fájdalmak árán tudott repülni, ám mégis átvágott a világon Pöröly oldalán, és még mindig egyike volt az őrült sárkány néhány közvetlen tanácsadójának. Imádta vezérét, és hűséges volt hozzá a végsőkig. Berek pedig imádta az édesapját, és be kellett látnia, hogy ez volt az igazi oka annak, hogy még mindig Pöröllyel maradt. Az Alacsony-hegységen keresztül az Aether-hágón át vezető útjuk után megerőltető utazás következett idáig, az Erődig. Pöröly kegyetlen iramot diktált, kis csapatával vad tempóban repült, nappal és éjszaka, s csak a szükséges legrövidebb időkre álltak meg. Üvöltő makacs kitartása, s urát mindenhová követni vágyó akarása nélkül Berek már régen otthagyta volna őket, de így mégis maradt, ha csak az apja kedvéért is.
Egy teljes nappal azután érkeztek meg a Törthegységbe, hogy Palást földrengés-üzenete összezárta az Aether-hágó szakadékát, s Jószerencsét társaival elindította saját, délnek vezető útjukon. Pöröly vörös szeme pihenés nélkül pásztázta a tájat, mely fölött úgy repült el, mintha a sajátja volna. Aztán a láthatáron feltűnt az Erőd, és ők egyenesen berepültek a bejáratán.
Pöröly különös módon viszonyult az Erődhöz, mert míg a többiek lenyűgözve bámulták a hatalmas méretű sziklacsarnokot, és különösen az odakint őrt álló, a tömegvonzás minden erejének fittyet hányó Sziklatornyot. Pöröly szemmel láthatóan úgy vett tudomást az egészről, mint aki már eleve erre a látványra számított.
Üvöltő egészen odáig elment, hogy megkérdezze vezérét, miért van ez így, Pöröly pedig röviden, érzelmek nélkül válaszolta:
– Már régóta él ez bennem, sárkány. Engem itt nem lep meg semmi! Az a szikla odakint a „Sziklatorony”.
Találkoztak az Erődben élő sárkányokkal, később pedig egyre többen érkeztek, és csak idő kérdése volt, hogy Pöröly megtegye ugyanazt, amit Délvégen egyszer már megtett, és a lázadás szítójának, a varázsosok ősi ellenségének kiáltsa ki magát. A vezérnek.
A gyülekező természetesek kíváncsian hallgatták a beszédeit, és buzgón terjesztették, hogy végre-valahára elérkezett valaki, aki tenni szándékozik valamit a varázsosok ellen, és aki végső győzelemre vezetheti a természeteseket. Kisebb toborzócsoportok repültek ki az erdőbe, ezekben Berek maga is részt vett, már csak azért is, hogy ne gondoljon a Pöröly alatti életfogytiglani szolgálat rémes lehetőségére. Még azon is töprengeni kezdett, hogy egyáltalán meg kell-e küzdeni a varázsosokkal.
De aztán, az utolsó kőrútjuk során, melynek alkalmával Gomoly és Barka sárkányainak többségét sikerült megnyerniük, látta, hogy az erdő leég.
És a lángokban a saját otthonát látta porrá égni. A hamvak között pedig saját édesapja üszkös teste derengett fel.
A varázsosok büntetést érdemeltek!
A harag újra fölhorgadt benne, elnyomhatatlan reflexként, melyet nem Pöröly szavai, hanem önnön gondolatai váltottak ki. Elűzéséhez nem érezte magát elég erősnek, ezért úgy hitte, haragja a valódi hitét képviseli, és ha egyszer is kétségbe vonná a létezését, elég egyetlen pillantás az édesapja nyomorék testére, hogy újra eszébe idézze, micsoda rettenetes pusztítást képesek véghezvinni a varázssárkányok az ártatlan természetesek között. Micsoda pusztítást végzett Főrend az édesapja testén.
De hát az apám volt az, aki támadott!
Ezt és az ehhez hasonló gondolatokat Berek még azelőtt száműzte lelkéből, hogy azok testet ölthettek volna. Könnyebb volt azt hinni, hogy az édesapját meg kell bosszulni, hogy Pörölyt támogatni kell, hogy Főrend volt az, aki először támadt, hogy Jószerencse egész végig tévedésben élt...
Jószerencse, bárcsak itt lennél most! Akkor megmutathatnám neked, micsoda szörnyű hibát követtél el azzal, hogy a rossz utat választottad. Pöröly győzni fog, a varázsosok elpusztulnak, te pedig a másik oldalon állsz.
Afelől szemernyi kétsége sem volt, hogy ő maga jól választott, mivel hitte: akár rosszul választott, akár jól, Pöröly győzni fog. Ha körülnézett, hatalmas hadsereget látott, és nem hihette, hogy Covamere varázssárkányai ellenállhatnának közel háromezer természetesnek! Az összes furfangjuk és varázslatuk ellenére is vereséget szenvednek majd. A sárkányok nagy, végső ütközetéből a természetesek fognak győztesként kikerülni.
Odalépett a sziklakiszögellés oldalához, és elnézte az összegyűlt tömeget. A kinti hó beszüremlő fényének sötét árnyékában szemügyre vehette a sereget anélkül, hogy őt meglátták volna. Biztonságban érezte itt magát, mint egy védőburokban, névtelen tagjaként a sokezres tömegnek. Kettészakadt családja helyébe ezt a tömeget fogadta otthonául. Itt megvolt a nagy szárny, mely alatt elrejtőzhetett; itt megvolt a támogató, meleg test, melyhez hozzábújhatott; itt elfeledhette mindazt, amit eddig átélt.
Itt, egy időre elmenekülhetett.
Arcok bámultak vissza a tömegből, arcok, melyek elnéztek Berek mellett, és az emelvény tetején álló Pörölyt csodálták, aki fel-alá járkált, és izzó nyilakként lőtte szavait a tömegbe. Berek jól látta az arcokon a félelmet, a tiszteletet, az imádatot. Ismerte ezt a nézést – az édesapja is folyton ilyennel ajándékozta meg Pörölyt.
Bárcsak énrám tudna így nézni, gondolta, és megborzongott. Bárcsak tudnám, hogy büszke rám.

 

– A szokásos szöveg – jegyezte meg Röpte szárazon, miközben Pöröly tovább beszélt az éjszakában. – Bár most már kezd rátérni a taktikára. Gondolom, hamarosan cselekedni fog. Mégis, ha engem kérdezel, szerintem sokkal nagyobb élvezet a Szabadságban beszédeket hallgatni.
Jószerencse megbökte Viasz vállát.
– Figyelj csak – suttogta. – Nem kerülgethetitek a témát egész éjszaka. Mi ez a „Szabadság”, amiről állandóan beszéltek?
A nagy sárkány tekintete egy pillanatra összetalálkozott Röptéével. A két sárkány mintha együtt lélegzett volna egy pillanatig, Röpte finoman összeráncolta a homlokát, majd mindketten lenéztek Jószerencsére.
– Ám legyen – mondta Viasz komolyan. – Elmondjuk.
– Nagyon egyszerű – jegyezte meg Röpte. – Ne húzd el nagyon.
– Nem húzom el – felelte Viasz türelmesen. – De szerintem érdekes lesz meghallanunk Jószerencse véleményét az üggyel kapcsolatban.
– Jaj, Viasz – tiltakozott Röpte erőtlenül. – Csak nem gondolod, hogy egészen odáig eljutsz, hogy...
De Viasz félbeszakította.
– Kőszált érdekelné a dolog – mondta lassan.
Röpte gyorsan becsukta a száját, és újból kiült arcára az incselkedő kifejezés.
– Csak rajta – mormogta, és megújult érdeklődéssel nézte Jószerencsét.
Jószerencse ismét úgy érezte, a két sárkány között átsuhant valamiféle információ, jóllehet nem egészen értette, hogy micsoda. És mégis, mintha már kezdeném látni az összefüggéseket... gondolta.
– Nem mindegyik sárkány ért egyet Pöröly elképzeléseivel – magyarázta Viasz. – Különösen akkor nem, ha a varázsosok elleni harc kerül szóba; vagy egyáltalán, bármilyen harc, ami azt illeti. A gond az, hogy nem tudják, mihez kezdjenek. Eddig még nem határoztak el semmit... csak azt, hogy Szabadságnak nevezik magukat.
– Lázadók! – kiáltott fel Jószerencse. – Mondjátok el, Viasz, Röpte: ti is a Szabadság sárkányai vagytok?
– Mi? – kiáltott fel Röpte. – Bizonyára viccelsz! Mi holnap éjjel már itt sem leszünk, Viasz talán nem mondta ezt el?
– Viasz?
– Ez volt a tervünk – bólintott a nagy sárkány. – De érdekel, hogy mi a véleményed, Jószerencse, mindannak a fényében, amit az imént elmondtam neked.
A két barát újra összenézett. Ezúttal Jószerencsének az a benyomása támadt, hogy Viasz nem akarja, hogy Röpte többet mondjon, és hirtelen úgy érezte magát, mint aki valamiféle bizarr kísérlet alanyává lépett elő.
– Úgy vélem – felelte lassan –, hogy személyesen is szeretnék találkozni a Szabadság sárkányaival. Velem tartotok?
Viasz most diadalmas pillantást lövellt barátja felé. Röpte egyszerűen vállat vont, de Jószerencse tisztán látta, hogy válasza inkább a nagy sárkánynak volt kedvére.
– Indulhatunk most? – kérdezte, de Viasz megrázta a fejét.
– Én nem sétálnék ki, amíg Pöröly beszél. Az túl gyanús lenne, főleg három olyan sárkány részéről, akik azt tervezik, hogy csatlakoznak a Szabadsághoz.
– Ki mondta, hogy csatlakozni akarunk? – kérdezte Röpte.
– Holnap éjjel – mondta Viasz, és hatalmas szárnyának egyetlen intésével elcsendesítette barátját. – Mellesleg talán érdekes lesz egy kicsit tovább hallgatni Pöröly beszédét.
– Szerintem már épp eleget hallottunk – mormogta Jószerencse, miközben Pöröly, kinek vörösen izzó szemét még innen, a terem közepe tájáról is jól lehetett látni, egyre hangosabban szónokolt.

 

Igazából nem is Pöröly szavai számítottak azon az éjjelen, nem is a hanghordozása. Egyszerűen a jelenléte és annak időzítése volt az, amely megragadta az összegyűlt, már tettre készen álló sárkányokat.
Aznap éjjel minden jelen lévő sárkány tudta, hogy ütött a mágia utolsó órája. Aznap éjjel és az azt követő éjjeleken megkezdődik az új kor, a természetes irányítása alatt megszülető új világ. A varázsosokkal végezni fognak, és Pöröly nem tett egyebet, mint összehozta a megfelelő sárkányokat a megfelelő időben a megfelelő helyre.
Szavai úgy dörrentek a hatalmas csarnokban, mintha varázserő lakozott volna bennük, és felizzították az odalent hallgató sárkányok vérét. Pöröly fél éjszakán át beszélt; és mire lelépett az emelvényről, a hangja halk volt és rekedt.
De beszédét nem csak az időzítés tette igazán hatásossá, hanem az, hogy miután általános harcba hívással felpezsdítette hallgatóságát, részletesen elmagyarázta terveit, felfedve kémei által a hegyvidékről, sőt magáról Covamere-ről begyűjtött adatokat. Nem hagyott kétséget afelől, hogy Covamere a végső célpont, és a csarnokban egyetlen sárkány sem kételkedett benne, hogy Pöröly képes győzelemre vezetni seregét.
A sárkányok tehát izgatottan és tettre készen tértek nyugovóra aznap éjjel, mivel mindegyik egység megkapta a maga szerepét a nagy hadjáratban, és még ezen egységeken belül is mindenkinek megvolt a saját kicsinyke, teljesítendő feladata. A sárkányok nem csak lelkesek voltak, hanem érezték is, hogy a háborúnak, sőt magának Pörölynek is szüksége van rájuk.
Pöröly a lehető leghatékonyabb módszerrel manipulálta hadseregét: hízelgett nekik.
Mely tett megdöbbentő volt egy olyan sárkány részéről, aki az őrület határán bolyongott, és aki úgy képzelte, hogy saját magán kívül a többi sárkány nem is valóságos.
Amikor a tömeg szétoszlott, Viasz és Röpte meghívták Jószerencsét a bejárat keleti széléhez közel elhelyezkedő kis fészkükbe. Jószerencse boldogan velük ment, így aztán hárman könnyed léptekkel elindultak a csarnokban – a repülésből még Viasznak is elege volt aznapra. És az éjszaka ekkor szolgált Jószerencsének a legnagyobb meglepetéssel.
Kicsivel előrébb egy sárkány állt egy alacsony, ívelt sziklagerincen, és az emelvényre bámult, ahonnan Pöröly elmondta szónoklatát. A tompa fényben jellegtelen, átlagos sárkánynak tűnt, és Jószerencse nem is figyelt volna fel rá – de végül észrevett benne valamit, ami felkeltette a figyelmét. Megtorpant, odaugrott az idegen mellé, majd megragadta a szárnyát, és némileg erőszakosan lerángatta a sziklagerincről, amelyen állt.
– Hé...! – kiáltott fel a sárkány, és éppen neki akart ugrani Jószerencsének, amikor a tekintetük találkozott, s végre felismerték egymást.

 

 

   26.   
Sárkányok a hóban

Egyre feljebb hatoltak, és lassan körbekerülték a hegyet.
Kezdetben bőven volt izgulnivalójuk, mert az őrjáratok megkettőzték erőfeszítéseiket, s a három összeesküvőnek többször is csak a hó és saját, újdonsült ruhájuk adott menedéket. S bár a gyűrűket elég könnyen megtalálták, és még könnyebben elpusztították, mégis fáradságos munkát végeztek, hiszen folyton rejtőzniük kellett a kutató varázsos szemek elől. Az este közeledtével együtt lerogytak egy jégtől és hótól mentes sziklarepedés mélyén. Fáradtan lihegtek, de elégedetten nézték az alattuk elterülő hegyoldalt, melyet titokzatos küldetésükkel valahogyan megtisztítottnak éreztek.
Az aznapi sikereik ellenére is komor hangulat uralkodott el rajtuk, és csak keveset szóltak egymáshoz. Aztán, amikor a pihenés lassan elernyesztette testüket, Fátyol váratlanul megszólalt.
– Felmegyek a lejtőn egy kicsit. Hamarosan visszatérek. Szükségem van egy kis magányra.
És mielőtt a társai tiltakozhattak volna, már el is tűnt. Teher felállt, hogy utánamenjen, de Bársony finoman visszahúzta.
– Hagyd magára egy kicsit – mondta.
– De nem lenne szabad...
– Nem lesz semmi baj. Hiányzik neki Jószerencse, az az ő baja, akárki sárkányfia láthatja.
Teher felsóhajtott.
– Én nem láttam – mondta röviden.
– Nem baj – vigasztalta Bársony. Közelebb húzódott Teherhez, és törékeny testével az ifjú varázssárkány oldalához lapult.
– Biztosan csudálatos dolog lehet, ha egy sárkány ennyire szeret egy másikat – tűnődött Teher. – Ez eddig meg sem fordult a fejemben, már amíg el nem érkeztünk ide, a hegyhez, de hát, tudod, ez az a hely, amiről kiskoromban mindig is álmodtam, hogy majd egyszer eljövök ide, és most, hogy itt vagyok, hát ez olyan, mintha álomban járnék. Csak most ez a valóság.
– Tehát hiszel abban, hogy az álmok valóra válhatnak?
– Nos, gondolom, ez az egy valóra vált, de aztán annyira más, mint amire régebben számítottam, hogy úgy tűnik, mintha nem is az én álmom lenne... Mintha valaki más álmába csöppentem volna bele, már ha érted, hogy mire célzok.
– Nem igazán – suttogta Bársony, és pajkosan hozzádörgölőzött Teherhez.
– Szóval – mondta Teher, és kezdett belelendülni a témába. – Annyi minden dolog van egy hozzám hasonló, fiatal varázssárkány számára... Ott van persze maga a mágia, az önmagában is elég egy életre, de aztán ott van a történelem is, meg a küldetés az összes furcsa fordulatával és titkával... meg ez a feladatunk itt, a hegyen. Ez aztán az igazi rejtvény!
– Hm. – Bársony olyan közel húzódott Teherhez, amilyen közel csak lehetett.
Az ifjú varázssárkány pikkelyei melegek voltak és feszesek, és ha Bársony korábban felnézett az arany sárkányra, most, hogy Teher fehérré változott, érezte, hogy teljesen elgyengül a jelenlétében. Hallgatta, hogy Teher a mágiáról beszél, és bár csak félig értette, mégis izgatott volt, hogy ő, Bársony, az erdő sárkánya ennyi titkot megoszthat Teherrel, a mágia sárkányával.
De nem csak erről van szó, gondolta. Hiszen ő Teher. És talán szeretem őt!
A gondolat megrázta, hiszen ellentmondott mindannak, amire eddig tanították. Egy természetes és egy varázsos? Lehetetlen! Még ha a varázssárkányok nem is voltak szörnyetegek, az ilyesmit akkor sem lehetett elképzelni; a dolgoknak egyszerűen más volt a rendje. A sárkány ragaszkodjon a saját fajtájához, és tartsa távol magát az olyan dolgoktól, amiket nem ért.
De Bársony hiába viselkedett néha gyámoltalanul, mégis független sárkány volt, és jelen pillanatban csak azt tudta, hogy Teher jelenlétében jól érzi magát. Annyira jól érezte magát, hogy lehunyta a szemét is, és hagyta, hogy Teher hangja és szívdobogása álomba ringassa. És annyira jól érezte magát, hogy elfogadta, igen, elfogadta még azt a gondolatot is, hogy lehetséges a szerelem varázssárkány és természetes sárkány között. Teher hangja szakította félbe álmodozását.
– Azt kérdezem, te mit gondolsz, hány van még? – kérdezte, és türelmetlen hangjából kihallatszott, hogy egy ideje már ismételgette ezt a kérdést.
– Jaj, ne haragudj – ásított Bársony. Szívesen álmodozott volna tovább, de Tehernek is kedvében akart járni. – Hogy micsodából van még hány?
– Hát gyűrűből, kedves. Kőgyűrűből. Hány van még?
Kedves! Azt mondta, hogy kedves!
– Várj, hadd gondolkozzam. Hallottam egyszer egy verset, bárcsak emlékeznék rá...
Összeráncolta a homlokát, és a karmával kopogni kezdett, mintha számolna. Gyermekkora emlékei lassan felszínre bukkantak. Mély hangon, halkan kántálni kezdte a sok-sok évvel ezelőtt bemagolt verset.

 

„A legnagyobb gyűrűben
A fákat vigyázza hét.
Öt tornyokat ékesít
A sárkánykirályokét.
Három egymás mellett áll
Hol víz súgja énekét.
És vég nélkül az egy
Mit megalkot a hegy
Ha kibocsátja fényét”

 

Teher úgy nézett Bársonyra, mintha csak ebben a pillanatban döbbent volna rá, hogy a társa egyáltalán ott van mellette; és bizonyos szempontból így is érezte. Érezte Bársony testének közelségét, s most először észrevette az ifjú sárkánylány finom körvonalait a fehér hóban. Olyan szorosan simultak egymáshoz, hogy Bársony meg is szűnt sárkánynak lenni – egyszerűen csak ő volt Bársony.
– Ez csodálatos! – kiáltott fel Teher.
A vers vadul kavargott az elméjében, s maradéktalanul kiűzte onnan az összes kósza gondolatot, mely esetleg arra irányult, hogy itt maradjon fekve eme ifjú hölgy mellett, és élvezze a meghitt közelséget.
– Kíváncsi vagyok, vajon mit jelenthet? „A legnagyobb gyűrű”! Ez vajon mit jelenthet?
Bársony titokban elmosolyodott, mert bár egyre jobban bosszantotta, hogy Teher néhány pillanatnál hosszabb időre képtelen volt elengedni magát, mégis ráébredt, hogy pontosan ez az, amit annyira szeret ebben az ifjú varázssárkányban. Elhajolt egy kicsit az idegesen topogó Tehertől, és megszólalt:
– Az erdőt, természetesen.
– Az erdőt! – visszhangozta Teher értetlenül. Aztán fény gyulladt az agyában. – Ó, már értem. Hát persze. Ezeket már meg is találtuk: hét kőgyűrűt az erdő még nagyobb gyűrűjében. Persze az erdő már eltűnt mostanra. De gondolom, így csak még könnyebb volt megtalálni őket. És most nézzük csak...
Bársony kétségbeesetten felnyögött, mert Teher talpra ugrott, és magában motyogva fel-alá járkált a sziklahasadékban.
– Öt gyűrű... hogyan is folytatódott, Bársony?
– „Öt tornyokat ékesít, a sárkánykirályokét” – felelte Bársony fejcsóválva. – Azokat ma találtuk meg. A „Sárkánykirályok tornyai”: így nevezik azokat a fura sziklákat, amik mellett ma elmentünk.
Teher növekvő lelkesedéssel bólintott. Valóban megtaláltak s elpusztítottak öt kőgyűrűt aznap. Ezek a gyűrűk közel voltak egymáshoz, és tőlük nem messze furcsa tornyok magasodtak ki a hóból, sziklakorona gyanánt. Olyan volt az egész, mintha egy hatalmas, születés közben kővé fagyott szörnyeteg karmai nyúltak volna ki a hegyből.
Ki tudja, tűnődött Teher, s hátán végigborzongott egy kis félelem, a trollok talán ilyen hatalmasak lehettek valaha!
– Tehát akkor maradt három gyűrű egy tóhoz vagy patakhoz közel... hol is vannak ezek?
– Arról nem szól a vers – mondta Bársony – De igazad van: tizenkét gyűrűt már megsemmisítettünk, és már csak négy van hátra. És azt hiszem, tudom, merrefelé lehet az a hely, ahol „víz súgja énekét”, amiről a vers beszél.
– Tényleg? Hol?! El kell mondanod! – Teher gyors pillantást vetett a sötétedő hegyoldalra. – Messze van?
– Elég messze ahhoz, hogy ma már ne menjünk oda – kacagott Bársony. – Jaj, Teher! Nem tudnál idejönni, és nyugodtan üldögélni velem egy kicsit?
– Hm? Egy kicsit. De először gondolkodnom kell. A versedről eszembe jutott valami, de aztán ki is ment a fejemből. Maradj csak, mindjárt visszajövök.
Ezekkel a szavakkal sarkon fordult, és kisietett a szürkületbe, Bársony pedig reménytelenül magára maradt a sziklahasadék rideg menedékében. De Fátyol hamarosan megérkezett, és leült mellé. Összebújtak.
– Megmondtad neki? – kérdezte Fátyol.
Bársony ránézett. Jól láthatta, hogy könnycseppek száradnak Fátyol hófehér arcán.
– Micsodát? – kérdezte, és fejét Fátyol oldalára fektette.
– Hegy szereted őt.
Bársony nem válaszolt, csak szorosan Fátyolhoz simult, s a két sárkány együtt nézte, amint a felhők odakint először kékre, majd vörösre, végül pedig mély lilára változtatják színüket. Bársony arra gondolt, hogy ha az érzéseit ilyen jól látja Fátyol, akkor talán neki magának nem is kell beszélnie róluk, és még kevésbé kell közölni őket Teherrel.
Talán Teher is látja őket, és így nem kell majd magyarázkodni.
Aztán a nap lenyugodott, s a sárkányok elaludtak.

 

– Jószerencse!
– Szilárd!
Jószerencse lenézett Szilárd szárnyára, amit még mindig szorosan a markában tartott. Néhány pillanatig kővé dermedten bámulta, aztán magához tért, és elengedte zsákmányát. Hátralépett.
Szilárd rábámult, de Jószerencse annyira örült a véletlen találkozásnak, hogy nem vette észre a másik sárkány mogorva tekintetét.
Csak később, amikor újra eszébe idézte a találkozásukat, csak akkor látta, hogy Szilárdban már kezdettől fogva forrongott valami rejtett harag.
– Szilárd! – mondta. – Hála... jól vagy! Nem gondoltam, hogy újra láthatjuk még egymást. – Körülnézett, mintha arra számítana, hogy a többiek is előbukkannak az éjszakából. – A többiek... ők is jól vannak? Hol van Fátyol? És Kajás... mi történt...?
– Csak én vagyok, Jószerencse! Világos? Csak én!
Szilárd hangja ostorcsapásként csattant, és ha Jószerencse figyelmesebb lett volna, észrevette volna, milyen kétségbeesett segélykiáltás rejtőzött ebben a beismerésben. De a lelkében inkább gyanú ébredt, s szavai hamarosan megteltek haraggal.
– Mit értesz ez alatt? – csattant fel. – Hol van Fátyol? Megkértelek, hogy vigyázz rá, Szilárd. Ennyit még te is meg tudsz tenni!
Tudta, hogy kegyetlen volt, és szégyellte is magát érte, de nem tudta visszafogni keserűségét. Afölött érzett dühe, hogy Szilárdot egyedül találta meg – a nővére és a többi barátja nélkül – gyorsan és tisztán lövellt ki a szívéből, és akkor, abban a pillanatban könnyebb megoldásnak tűnt letorkollni Szilárdot, mint szembenézni az igazsággal.
– A tűz miatt szétváltunk – vágott vissza Szilárd. Jószerencse haragja szemmel láthatóan nem érdekelte. – Megtettem, amit tudtam, Jószerencse. És te hol voltál?
Szavai mélyre döftek, és Jószerencse hirtelen megbánta, amit mondott. De aztán újra a kedves, drága Fátyolra gondolt, és szívét csordultig töltötte a félelem és a harag. Szilárdra nézett, és arcában Fátyol arcát látta, a szemében Fátyol tekintete csillant; kedvese ígéretét látta az előtte álló testes sárkányban. De ezt az ígéretet Szilárd nem volt képes megtartani.
– Fogalmad sincs arról, milyen az, szeretni egymást! – kiáltotta, s haragja más, súlyosabb szavaknak is utat adott, olyan szavaknak, melyekre később már nem emlékezett vissza, mégis szégyellte magát értük.
Szíve azonban jól hallotta őket, s azt súgta, azt könyörögte, hogy ne hangozzanak el, de valami ördögi gépezet mozgásba lendült Jószerencsében, s csak gyártotta, lökte a kegyetlen szavakat:
– Mindenért felelős vagy, ami vele történt, Szilárd! – dörögte. – A te védelmed nem ér semmit; te magad sem vagy jó semmire, hallod, amit mondok, Szilárd?! Semmire!
Lihegve elhallgatott, szeme vörös ködben égett. Viasz és Röpte kicsit távolabb halkan suttogtak egymás között.
Nyílván azon tűnődnek, vajon kit is hoztak ide, gondolta Jószerencse, és a gondolat friss szélként süvített át elméjén. Egy pillanatra annak látta Szilárdot, ami volt – egy ifjú, büszke, ijedt sárkánynak, aki fajtája utolsó fiaként elveszett egy olyan világban, amiből csak keveset értett, és aki kétségbeesetten kereste, hogyan tudja újra felépíteni azt az életet, mely oly szörnyű hirtelenséggel omlott össze körülötte. Jószerencse behunyta szemét és lehajtotta fejét, képtelen volt újra a szemébe nézni egykori útitársának.
És akkor, amikor keresni kezdte a szavakat, hogy elnézést kérjen, hogy kifejezze sajnálatát, új rettegés markolt a szívébe. Újra felemelte a fejét, és Szilárdra nézett, de nem azért, hogy elnézést kérjen.
– Csak te maradtál egyedül? És mi van Teherrel? És Kajással? Kajás egyenesen visszaindult hozzátok. Mi történt vele?
– Nem találkoztunk vele – vágott vissza Szilárd, megelégelve Jószerencse kiabálását. – Felőlem akár mind a két varázsos barátod is halott lehet, Jószerencse, sőt, még te magad is! Nem érdekeltek. És most hagyjatok magamra!
Kajás!
Teher hollétével kapcsolatban Jószerencsének halvány fogalma sem volt, de amit Kajásról hallott, az újabb aggodalommal töltötte meg szívét.
Hol lehetsz, szivárvány szárnyú barátom?
De sem erre a kérdésre nem találhatott választ, sem a többire, így aztán, miután Szilárd sarkon fordult, és eltűnt a csarnok homályában valahol, Jószerencse magára maradt két új barátjával, és a súlyos, fájó lyukakkal a szívében, melyek a barátai alakját viselték – és szerelméét, Fátyolét.
Mégsem tudta elhinni, hogy meghaltak. Sem Teher, sem Kajás. És Fátyol, nem, Fátyol biztosan nem. Egyszerűen csak... eltűntek.
Akárcsak – úgy festett – Szilárd.
Jószerencse döcögő, ügyetlen mentegetőzésbe kezdett Viasznak és Röptének, de a két sárkány intett, hogy felesleges, nem kell magyarázkodnia. Jószerencse hálás volt a megértésükért és tapintatukért, de a szégyen továbbra is vele maradt, mert bár ők ketten megbocsátottak neki, ő maga nem tudott megbocsátani saját magának. Ám minden érzések között a legrosszabb mégis az volt, hogy Fátyol, akárhol is lehetett, valahogyan megérezhette haragját, valahogyan meghallhatta szavait, mert nem lehet, hogy Szilárdot támadva Jószerencse egyben szerelmének is ártott?
Aztán utolérte az aznapi megpróbáltatások után törvényszerűen bekövetkező fizikai fáradtság is. Sokat és keményen repült, és a fél éjszakát azzal töltötte, hogy feszülten hallgatta Pöröly szónoklatát. A levegő egyre jobban lehűlt a sziklacsarnokban, s Jószerencse úgy érezte, egyik pillanatról a másikra az egész világ súlya az ő vállára nehezedett.
Elveszettnek és magányosnak érezte magát, kétségek és megbánások között hányódott, miközben szótlanul baktatott társai után, és azt kívánta, bárcsak elborítaná mihamarabb a gyógyító álom. De hiába értek el a társai barlangjáig, Viasz és Röpte hiába kuporodtak össze, hogy csakhamar ütemesen szuszogva aludjanak, az álom messze elkerülte Jószerencsét, és gonoszul hagyta, hadd birkózzon meg a gondolataival.
A súly megsemmisítő erővel nehezedett a vállára, és mire szemhéja lassan, reszketve lecsukódott, s elméje végre-valahára elhomályosult, úgy érezte, nem is az egész világ súlya az, hanem inkább egy hatalmas szikláé, mely egy szürke kőtorony tetején egyensúlyozik. A szikla körül sárkányok rajzottak, s mindnyájan Jószerencsétől várták a választ.
De Jószerencse nem válaszolhatott nekik, csak haragot kínálhatott, céltalan haragot, mely úgy áramlott ereiben, mint holmi varázserő, csak arra várva, hogy valaki a szolgálatába állítsa.

 

Egyszerű vágy volt, mely arra késztette Fátyolt, hogy elváljon barátaitól egy kis időre, és felsétáljon a hegyoldalban: szüksége volt a kilátásra.
Nem mintha a szélárnyékos sziklahasadék tetejéről elébe táruló kilátás nem lett volna elég lenyűgöző – hatalmas, kerek hódombok nyúltak a távolba, finom íveik egymásra tolulva olvadtak egybe a távoli sziklahasadékokkal és a hegy alsó lejtőivel –, de Fátyolnak többre volt szüksége, valami másra, valamire, amiről ő maga sem tudta pontosan, hogy micsoda...
Valamire, amivel Jószerencsére gondolhatok!
Lassan felkaptatott a meredek lejtőn. A lejtő fölött hatalmas sziklatömb zárta el a kilátást. A háta mögött az égbolt éjszakába fordult. A sziklatömb fölött fehér fényforgács villant a csillagos égbolton – egy éjjeli sárkány, mely a mennyekből hullott alá, hogy teljesítse saját, titkos küldetését.
Fátyol a nappali óvatosságot félretéve kitárta szárnyát, és bátran felrepült a sziklatömb tetejére, majd megült a csúcsán, s karmát a jégbe mélyesztve szilárdan megkapaszkodott.
Végignézett a tájon. Ez az a kilátás, amit keresett?
Keletnek nézett a félhomályban, háta mögött a hegy pihent. Errefelé semmi olyasmit nem látott, ami a sziklahasadékból elkerülte volna a tekintetét, vagy amire vágyott. A háta mögött a hegy hatalmas tömege minden kilátást elzárt, így Fátyol jobb szárny felé tekintett.
Hómezők; előmeredő sziklatömbök; a halvány láthatár, mely alig-alig látszott most, hogy az éjszaka leülepedett a világra. Semmi rendkívüli.
Bal szárny felé – észak.
Ugyanaz: a közeli, hóborította hegy és rajta túl a távoli, tompa világ.
Viszont...
Viszont Fátyol úgy vélte, most valami mást látott. Nem, nem is látott, inkább érzett.
Előrenyújtotta nyakát, egyik szemét behunyta, úgy meredt a szikrázó hómezőkre, megpróbálva kideríteni, mi is volt az, amit látni vélt az imént.
Halvány vonalak hálózata, mely tompán húzódik a felszínen? Vagy inkább a felszín alatt? A tompa vonalak csöndesen csillogtak a látótere peremén. A szeme sarkában tisztán látta őket, de legelöl, ahová nézett, mindig eltűntek. Valósak voltak, vagy sem? Fátyol nem tudhatta, de volt valami, ami...
Ahogy feszülten figyelt, mintha észrevette volna a mintázatot. A vonalak koncentrikus köröket alkottak, melyek a hegyből sugároztak szét, széles íveik elnyúltak a távolba, ameddig csak a szem ellátott – vagy inkább elérzett. Fátyol úgy vélte, valamiféle varázslatot érzékelhet, mivel néha hasonló vonalakat látott az Aether-hágónál, az annyira szeretett vízitündérek törékeny teste körül. Azok az apró varázshártyák tompa színekben ragyogva övezték a fürge tündérek ezüst testét, de ezek a vonalak itt, a hegy körül, bár hasonlóak voltak, valahogy mégis egészen másnak tűntek.
Ezek nagyobbak, gondolta Fátyol, és hangosan elnevette magát erre a megállapításra. Nevetése megtörte a varázst, és amikor újra körülnézett, a vonalak halványulni kezdtek. De mielőtt végleg eltűntek volna, Fátyol megpillantott egy utolsó mintát, olyat, mely eddig elkerülte figyelmét: a koncentrikus gyűrűvonalak nem voltak szabályosak, néhol apró zavarok gyűrték meg őket, különös árnyékok, mint apró görcsök egy gyümölcs héján. Fátyol tízet számolt, és aztán a vonalak semmivé foszlottak. A tíz folt szabályos kört alkotott, talán egy vagy két napnyi repülésre a hegytől.
Valamik gyűrűt alkotnak a hegy körül, ugyanolyan gyűrűt, mint amilyeneket nekünk el kell pusztítanunk...
A rejtvény túl kemény diónak bizonyult. A sötétség már közel járt, Fátyol pedig sajgó fejjel megfordult, hogy visszatérjen barátaihoz a sziklahasadékba.
És nem tettem meg azt, amiért kijöttem ide – hogy Jószerencsére gondoljak.
Jószerencse emléke viszont nem fájdalmat hozott, amire számított, hanem hirtelen, mindent elborító nyugalmat, mert úgy tűnt, hogy most, ezen az éjjelen együtt voltak ők ketten. Fátyol önkéntelenül is északi irányba nézett, és nem tudta, hogy a távoli pont a láthatáron, amely felé a tekintete irányult, az a hely volt, ahol a szerelme tartózkodott éppen; Fátyol tudtán kívül, akaratlanul is egyenesen az Erőd felé meredt, és a nézésében mindent elsöprő, lenyűgöző erővel megérezte, hogy Jószerencse életben van.
A felismerés forró szélként robbant át a lelkén, nyomában pedig izzó könnyek fakadtak, melyek végigcsorogtak arcán, majd lehullottak a földre, s megolvasztották a havat maguk körül. Északnak nézett, és bár nem tudta, miért, de megérezte, hogy ott rejtőzik minden, ami számít neki: a mágia, a félelem... és Jószerencse.
És bár nem láthatta szerelmét, sem a tűnő pillanatra elősejlő varázsvonalakat, tudta, hogy mindkettőben erő rejlik, és tudta, hogy egy napon, hamarosan felhasználja majd ezen erőket.
Jószerencse várakozott, várakozott a föld is, és Fátyol nem tehetett mást, csak nézett és sírt, tudván, hogy a végső próba minden erejét felemészti majd, sőt talán még annál is többet, és nem csak kettejük élete, de még sok-sok más sárkány élete is attól függ, hogy ő felfogja-e a küldetésük célját, amelyet még Teher sem értett.
Északnak nézett tehát, és hosszan, hosszan sírt, de nem volt szomorú, mert miközben visszatért társaihoz a menedéket adó sziklahasadékba, megérezte, hogy az idő végre körülzárja mindannyiukat, és az elkövetkező néhány nap olyan időszak lesz, amely a világ új, igazi irányát meghatározza.
Vajon jó irányba fordul-e a világ, vagy az örök tél martalékává válik?
– Miért mutatják meg magukat előttem ezek a dolgok? – suttogta, miközben a szilahasadék felé közelített. – A végén biztosan Teher lesz az, aki átlátja a küldetést. A végén biztosan a mágia lesz az, ami miatt a világ új irányba fordul.
De míg ezeket a szavakat suttogta, addig is a titokzatos észak felé bámult.
Holnap lesz a csúcspont, gondolta ámulattal. De vajon minek a csúcspontja?
Azt nem tudhatta, de érezte, hol fog majd megszületni kérdésére a válasz.
– Északon – mormogta. – Hamarosan.

 

Teher is észak felé nézett, de ő nem részesült a Fátyol által látott, megvilágosító látványban. Ehelyett... nem látott semmit.
– Rossz helyen vagyok – mondta zordan, és elnézte az éjszakát. – Nem tudom, hol kellene lennem, de az biztos, hogy most rossz helyen vagyok.
Négy gyűrű maradt még épen, és Teher biztos volt benne, hogy holnap mind a négyet megsemmisítik. És utána mi lesz? Valóban három sárkány kell ahhoz, hogy végrehajtsák ezt a feladatot?
– De hát Palást ezt mondta nekem – tiltakozott magában, és nem örült az új iránynak, amerre a gondolatai elindultak. – Át kell látnom a lényegét, különben...
Különben micsoda?
Súlyosan felsóhajtott, és Bársonyra gondolt. Különös ifjú sárkány, az biztos, de egyben... érdekes is. Bárcsak lenne rá idő, hogy egy kicsivel jobban megismerhessem.
Az égbolton napok óta most először jelentek meg tiszta, felhőtlen foltok, és Teher látta, hogy csillagok ragyognak bennük. Úgy érezte, a csillagok fénye elárasztja az egész világot, csak ide nem jut belőle, annak a hegynek arra az egy pontjára, ahol ő tartózkodik éppen.
Rossz helyen vagyok!
– Na jó – mondta. – És mit gondolsz, Teher, hol kellene valójában lenned, hm? Na erre válaszolj!
Nem tudom. Csak... nem itt.
Odafent egy éjjeli sárkány suhant át az égbolton, egyenes vonalban haladva, olyan sárkány bizonyosságával, aki tudja az útját, és tudja, milyen eseményeket befolyásolnak tettei.
Teher nyugtalanul, bizonytalanul visszasétált a sziklahasadékba. A barátai már aludtak, így csöndesen elfészkelte magát mellettük, és végül ő maga is hánykolódó álomba sodródott. Elveszett sárkányokról és elfeledett küldetésekről álmodott.
Odakint pedig elállt a havazás.

 

Szilárd sokáig gondolkodott a Jószerencsével való találkozásán, és ráeszmélt, hogy tulajdonképpen köszönettel tartozik neki az utolsó, kegyetlen megjegyzéseiért.
– Semmire sem vagy jó! – mondta Jószerencse, és szavai egyenesen rávilágítottak az állandó bosszúságra, mely már azóta fortyogott Szilárd szívében, hogy megérkezett ide az Erődbe.
Pöröly szavai fellelkesítették persze; senki sem hallgatta a beszédet olyan feszült figyelemmel, mint ő. De mégis jelentéktelennek érezte magát, tudta, hogy bizonyítania kell. Amíg nem bizonyít, addig egyetlen sárkány sem fogja elismerni igazi érdemeit.
És aztán Jószerencse azt mondta, hogy nem jó semmire!
Ez az utolsó, kegyetlen mondat volt az, aminek hatására Szilárd végleg elhatározta magát. Majd megmutatja nekik. Mindenkinek meg fogja mutatni!
Aznap éjjel nem aludt, aznap éjjel tervet szőtt. Bizonyítani fog. Megtalálja az igazi kihívást. És aztán, amikor majd diadallal repül, az olyan sárkányok, mint Pöröly és Jószerencse, majd felnéznek rá, és azt mondják:
– Ott repül Szilárd – a nagyszerű sárkány!
És talán Fátyol is, akárhol is legyen, majd felnéz rá, és büszkén ezt mondja:
– Ott repül Szilárd. Tudjátok, ő az én öcsém.
Szilárd szeretetről álmodva átkúszott az alvó sárkányok között, és kisurrant a hóborította éjszakába, ahol a Szabadság sárkányai szárnyaltak.

 

 

   27.   
Várakozás

Nem volt különösebb időszak azon a váratlan télen, mint az ezt követő két nap. Aznap éjjel történt, hogy Teher, Bársony és Fátyol együtt aludtak a sziklahasadékban, nem tudván, hogy hamarosan szét kell válniuk, sok sárkány pedig egy különös birodalomba, egy olyan valóságba lépett át, ahol minden visszájára fordítva működött, ahol úgy tűnt, a világ elferdült az igaz úttól. Visszatekintvén erre a lehetetlen időszakra, egyikük sem tudta megmondani, mi romlott el, csak azt érezték, hogy valami nincs rendjén.
Az volt az a bizonyos éjszaka, amikor Szilárd belevágott élete legveszélyesebb kalandjába, amikor Berek sírt, miközben édesapja fájdalmas nyögéseit hallgatta álmában, amikor Jószerencse nyugtalan álmot látott, mert tudta, hogy minden eddiginél nagyobb vihar van készülőben. Az az éjszaka volt, amikor Lidérc áthatolt a legeslegutolsó védelmi falon is, s már közel járt az Üszökhegy szívéhez és Covamere Útvesztőjéhez. Az volt az éjszaka, mely telve volt mindenféle történésekkel, nagyokkal és kicsikkel egyaránt, és amikor a havazás végre elállt, mintha tudta volna, hogy a világ kozmikus nyugvópontra ért végtelen forgása során. Az azt követő napok tiszták voltak, majd megérkezett a köd, és onnantól kezdve már nemcsak a hó, de maga az idő sem számított többé a hegyen.
És sehol máshol az egész világon.
Ez volt a Változás ideje, és ebben az időszakban magának az időnek a jelentése is megváltozott.

 

A két álmos nap közül az első gyorsan telt az Üszökhegyen dolgozó három sárkány számára. Örülvén a tiszta égboltnak, vidáman siettek felfelé a meredek lejtőkön, hogy Bársony irányításával megleljék azt a helyet, amiről a vers szólt: egy széles tengerszemet a hegy déli oldalában. Délutánra elértek a tóhoz, és hamarosan meg is találták az első gyűrűt. Apró köröcske volt, mely a tó közepéből kiálló kis szigeten feküdt, mindössze tizenkét kavicsból kirakva. Napnyugtáig a másik két gyűrűt is sikeresen megsemmisítették.
Így már csak egy maradt.
A tóban halak is úszkáltak, melyek közül Teher elegánsan kifogott néhányat egy varázslattal, amit meg sem próbált elmagyarázni a többieknek. Bársony rajongva nézte, amint Teher nyílt tűzön megsüti a halakat, és élvezettel hümmögött, amikor megérezte a füstös lángok előcsiholta, gazdag ízt.
– Csak ezért megérné, ha most elkapnának! – kiáltotta, és nagy élvezettel egy harmadik adagot is elfogyasztott. – Ó, Teher, te olyan okos vagy!
– Visszavonják az őrjáratokat – felelte Teher eltűnődve. – Lidérc felkészül a végső rohamra. Most már nem fognak észrevenni minket.
Fátyol gyanakodva nézett végig az ifjú varázssárkányon.
– Mi a baj, Teher? – kérdezte. – Azt hittem, érdekelni fog az utolsó gyűrű. Már nagyon kevés időnk van, ugye?
– Igen, Fátyol. Nagyon kevés.
Teher alig szólt valamit az utolsó gyűrűnél, és Fátyolnak csak napnyugta után sikerült összehoznia egy beszélgetést vele. Bársony egy kicsivel távolabb békésen aludt, Fátyol és Teher pedig egymás mellett lekuporodtak a tűzből megmaradt zsarátnokok közé. A lassan kialvó lángok arany színűvé változtatták fehér pikkelyeiket. Teher szomorkásan végignézett a testén.
– Talán unod már a fehéret? – kacagott Fátyol.
Megérezte azonban, hogy valami végtelen szomorúság bujkál Teher tekintetében. Úgy vélte, tudja is, hogy mi az.
– Nem látom át az egészet – tört ki Teher, és búsan a tűzbe bámult. – Tudom, hogy csalódást okozok Palástnak, de... nem vagyok rá képes, Fátyol. Nem szabadna itt lennem egyáltalán. Inkább...
– Igen?
Teher lassan engedte ki a lélegzetét.
– Nem tudom – mondta. – Csak nem itt.
– Akkor hol? – erősködött Fátyol finoman. – Jószerencsével? Palásttal? Lidérccel?
– Ne tréfálkozz ezzel. Én komolyan beszéltem.
– Akárcsak én, Teher. – Fátyol közelebb hajolt varázsos társához. – Nézd, Teher, te most megpróbálod elmagyarázni nekem, hogy távoznod kell, és kettőnkre bízni annak a küldetésnek a teljesítését, amivel Palást eredetileg téged bízott meg. Rajta, Teher. A feladatot majd mi végrehajtjuk. Senki sem ismeri jobban a hegyet Bársonynál, én pedig...
Itt elbizonytalanodott, és Teher azonnal rácsapott a pillanatnyi megingásra.
– Igen, Fátyol? Te pedig micsoda?
Fátyol elmosolyodott, és Teher ebben a pillanatban biztosan megérezte, hogy itt fogja őket hagyni, és hogy ez így lesz rendjén. Nem értette ugyan, hogy miért, de még mindig bűnösnek érezte magát, mert – ahogy ő látta – cserbenhagyja Palástot, de valahogyan tudta, ennek így kell történnie.
– Azt mondtad, nem kellene itt lenned. Nos, amilyen erősen te ezt érzed, én ugyanolyan erősen érzem, hogy nekem pedig igen. – Fátyol észak felé tekintett. Ez a mozdulata szinte már olyan automatikussá vált, mint a pislogás vagy a lélegzés. – Várok valamire, Teher, és itt kell lennem, amikor az megérkezik.
– Én is – válaszolta Teher. – De nekem... valahol máshol kell lennem.
Egyikük sem érezte magát fáradtnak, így e szavak után csak ültek egymás mellett, és nézték, hogyan alszik ki lassan a tűz, és hogyan mozognak a csillagok a fekete égbolton. Különös napot tudhattak maguk mögött, diadalmasat, ami a munkájukat illette, mégis türelmetlenséggel, bosszúsággal terheset, mintha mindketten valami olyasmire vártak volna, amit egyikőjük sem tudott megmagyarázni. De most, az éjszaka csöndjében a feszültségek oldódni kezdtek, legalábbis Fátyol és Teher között, s döntések születtek, sorsok fordultak végső irányuk felé.
Aztán mélyen a talpuk alatt, a hegy gyomrában megkezdődött a morajlás.
A föld megremegett, porhó táncolt a sárkányok karma alatt, s a levegő együtt rezgett a föld alatti vihar robajával. Bársony nagyot kiáltva ébredt fel, odasietett a barátaihoz, és rettegve ölelte át őket.
– Mi volt ez? – kiáltotta, és ijedten nézett körül. A robajlás elhalt.
Fátyol és Teher pillantást váltottak.
– Lidérc – mondták egyszerre.

 

Másnap reggel elváltak, de Bársony meglepte Tehert azzal, hogy miután már minden búcsúszó elhangzott, hirtelen odarohant hozzá, és két szárnyával szorosan átölelte.
– Jaj, vigyázz magadra, kérlek, drága Teher! Nem bírom ki, ha arra gondolok, hogy valami történhet veled! Tegnap egész nap tudtam, hogy forgatsz valamit a fejedben, de nem mertem megkérdezni, mi az, még rágondolni is féltem. Kérlek, gyere vissza hamarosan, kérlek, ígérd meg, hogy visszajössz!
Teher nehézkesen és nem kis zavarban kiszabadította magát az ölelő szárnyak közül, s finoman hátralépett, kurta szárnyával távol tartva magától Bársonyt.
– Hát persze, kedves, hát persze, hogy vigyázok magamra – és persze vigyázz magadra te is, szóval, úgy értem, hogy... na, hát figyeljetek egymásra, akármit is csináltok, keressétek meg azt az utolsó gyűrűt, és semmisítsétek meg úgy, ahogy a többit. Ha ezt megígéritek, akkor én is megígérem, hogy óvatos leszek.
– Megígérjük! – vágta rá Bársony könnyek között. Szipogott egyet, majd egyik szárnyával gyorsan megtörölte az arcát, és hirtelen ellökte magától Tehert.
– Siess! – kiáltotta. – Végezzük el a dolgunkat. És minél hamarább gyere vissza hozzám!
– Remélem, hamarosan mindnyájan újra együtt leszünk – szólt vissza Teher, majd megfordult, és bizonytalan léptekkel elindult a hóban.
– Isten veled, Teher – suttogta Fátyol, aki az előbb már elbúcsúzott, és most ott állt, s nézte, amint egy újabb társa tűnik el a távolban.
– Van ötleted? – kérdezte Bársonytól egy félmosollyal.
Bársony összeráncolta a homlokát, letörölte arcáról a könnyeket, aztán odalépett Fátyolhoz, és felkiáltott:
– Tudom, hogy újra látni fogom, meg a te Jószerencsédet is persze! Hogy ötletem? Ó, igen, rengeteg ötletem van, de nem vagyok bennük túlzottan biztos, jóllehet igazából már csak egyetlen irányba mehetünk, nem gondolod?
– És merre van az az irány? – nevetett Fátyol.
Bársony hirtelen hangulatváltozása frissítően hatott, és az az érzése támadt, hogy Teher távozása csak kis része egy nagyobb tervnek, melyet ő úgysem érthet.
– Hát fölfelé!

 

Ami Jószerencsét illette, a köd érkezése előtti várakozás napjai nyomasztóak és komorak voltak. Pöröly sárkányai körös-körül bevégezték gyakorlataikat, és a harcra készülődtek; feszültségük és tettre készségük különös visszhangra talált Jószerencse belső feszültségében. Nem tudta az okát, az érzés mégis állandóan jelen volt a lelkében, fenyegetően, mint egy növekvő vihar, mint egy lecsapni készülő vadállat. Talán csak a közelgő háború előszele okozta, de voltak más dolgok is, mint például az a lehetőség, akármilyen vékonyka is, hogy ha Pöröly itt tartózkodik, akkor mások – sárkányok, akiket Jószerencse szeretett – talán szintén itt rejtőzhetnek valahol. Ez az eshetőség mindennél jobban feszítette a szívét, de Jószerencse mégsem próbálta megkeresni őket, mert még jobban rettegett attól, hátha nem találna senkit.
Hamarosan, gondolta. Talán ők találnak meg engem. Mégis úgy tűnik, nincs már erre idő!
És aztán ott volt a Szabadság.
A Pöröly szónoklata utáni napot Jószerencse azzal töltötte, hogy a hatalmas nyüzsgést bámulta maga körül. Mivel az előzményekről lekésett, és mivel a hatalmas Viasz és Röpte voltak az őrei, a századparancsnokok miatt nem aggódott, hiszen mindannyiuknak jobb dolguk is volt, mint szokatlanul viselkedő sárkányokra vadászni, akik vagy elkerülték a kötelezettségeiket, vagy nem. Begyűjtött néhány furcsa pillantást, Viasz kapott néhány kellemetlenkedő kérdést, de ettől eltekintve, kedvükre járkálhattak az Erődben. Azt is tették.
– Annyi minden látnivaló van itt! – mondta Jószerencse egy alkalommal, amikor egy ötszáz természetesből álló zászlóaljat pillantott meg, akik tökéletes alakzatban lebegtek az Erőd talaját alkotó egyik sziklalépcső felett. Csapkodó szárnyukkal valóságos vihart keltettek.
– Pöröly a megfelelő időben érkezett – felelte Röpte. – Ezek a sárkányok alig várják, hogy harcolhassanak. Már évek óta alig várják. Énekek fognak szólni ezekről az időkről, jól jegyezd meg a szavaimat.
– Te pedig ott leszel, hogy elénekeld őket? – nevetett Jószerencse.
Viasz szája humortalan mosolyra húzódott. A katonai erőnek ez a nyílt demonstrációja lenyűgöző volt ugyan, de azért még nem kellett szeretnie a dolgot. Figyelmesen végignézett a Röptével viccelő Jószerencsén, s hamar észrevette, hogy a fiatal sárkány nevetése csak erőltetett, és lelke mélyén valami súlyosabb, sötétebb dolog rejtőzik. Eszébe idézte a kegyetlen szavakat, amiket Jószerencse Szilárdnak szegezett előző éjjel, s egy rövid pillanatra kételkedni kezdett abban, jól tette-e, hogy követni kezdte ezt az idegent, aki egyszer csak kibukkant a hegyből, és egyenesen berepült az életébe.
De aztán tekintetük találkozott, s abban a rövid pillantásban mindkettejük szemében mély megértés villant.
Lehet, hogy a nevetésem hamis, mondta Jószerencse tekintete, de én magam nem vagyok az! Tarts velem, Viasz!
Viasz félretette hát a kétségeit, és a nap hátralévő részében követte a barátait, akik körbesétáltak az Erődben. Megbecsülték a hadsereg erős pontjait (sok ilyet találtak), észrevették a gyenge pontjait (kevés ilyet találtak), kérdezősködtek, megpróbálták kideríteni a Covamere elleni, küszöbön álló támadás stratégiai részleteit, figyeltek, tanultak, készülődtek.
De vajon mire készülődünk? tűnődött Viasz.
Jószerencse feszültsége enyhült valamennyire, amikor lenyugodott a nap, mert ahelyett, hogy az Erődbe zárva próbálná agyonütni az időt, kirepülhetett a sötétségbe, hogy többet tudjon meg azokról a sárkányokról, akikhez sokkal jobban vonzódott, mint az odabent parádézó ezrekhez. Viaszt és Röptét követve kirepült a sziklacsarnokból a havazástól mentes, hideg, tiszta levegőbe, és érezte, amint a várakozás izgalma végigömlik a testén. Szárnyát újnak és erősnek érezte, s a Viasz által adott leckék után úgy vélte, képes megbirkózni bárki sárkányfiával, akit Pöröly – vagy éppen Lidérc – esetleg az útjába állítana.
Az Erődben lakó sárkányok közül sokan ismerték a Szabadság találkahelyét. Pöröly néha őröket is állított, hogy megbizonyosodjon róla, nem történik erőszakos cselekedet a gyűléseiken, de aznap éjjel csak az Erőd belsejében volt nyüzsgés. Az égbolt szinte üresen ásítozott.
– Általában idelent szoktak lenni – mondta Röpte, miközben alacsonyan siklottak az Erőd teteje fölött.
A hatalmas sziklahullám szürkén, keményen csillogva haladt el a szárnyuk alatt a halvány csillagfényben. Jószerencse a sötétségben alig-alig látta a valamivel előrébb lebegő alakokat, melyek csak a Szabadság sárkányai lehettek.
Hirtelen fény csapott fel, s a sziklafelszín élénken csillogó peremek és mély, éles szélű árnyékok kusza hálózatává változott. A sárkányok a váratlan, vakító fény forrása felé fordították fejüket.
A fény hamar elhalt, mégis mindannyian jól látták, honnan jött; az Üszökhegy nyugati lejtőjének alsó részéről.
Covamere! gondolta Viasz és Röpte.
Lidérc! gondolta Jószerencse.
Aztán megérkezett a morajlás, az iszonytató remegés, és meglódította még a levegőt is a szárnyuk körül. A szikla mélyen, hosszan remegett, az ismétlődő visszhangok csak lassan, fokozatosan haltak el, hogy újra átadják helyüket az éjszaka hideg csöndjének.
Jószerencse érezte, hogy az elhaló remegés magához húzza, gyenge visszhangjaként annak a láthatatlan erőnek, mely megpróbálta megakadályozni, hogy idejöjjön, de aminek mindezidáig ellenállt. A hegy vonzása volt ez, mely mintha csak a lelkében növekvő nyomást ellentételezné, vákuum, mely azzal fenyegetett – vagy inkább azt ígérte? –, hogy odaszippantja Jószerencsét a forrásához.
Jól tettem, hogy egészen idáig ellenálltam neki? tűnődött magában. Itt kellene lennem egyáltalán?
Előrenézett a sárkányokra, akik őrájuk vártak. Kétségeit félretéve megnyitotta szívét és lelkét az itt és a most előtt, mivel kíváncsi volt, vajon kik lehetnek ezek a sárkányok, akik ilyen nyíltan dacolni mernek őrült urukkal.
– Üdvözlet – csendült egy erős, női hang, valahonnan a csoportból. – Már vártunk benneteket.

 

A Szabadság negyven sárkányt számlált, közülük több mint húszan nőstények voltak. Minden este itt gyűltek össze, hogy egymás között legyenek, mert a sokukat Pöröly legaktívabb egységeibe osztották be, s mire letelt a szolgálatuk, annyi harag és bosszúság halmozódott fel bennük, hogy muszáj volt levezetniük valahol.
– Miért nem repültök el egyszerűen? – kérdezte a gyakorlatias Röpte. – Ha ennyire gyűlölitek, ami itt történik, akkor menjetek el. Mi is azt tervezzük – tette hozzá, és jelentőségteljesen Viaszra nézett.
– Ah – sóhajtott fel az a sárkány, aki először üdvözölte őket. Középkorú nőstény volt, és Fagyöngynek hívták. Nem ő vezette a csoportot – a Szabadságban sem vezetőnek, sem belső hierarchiának nem volt helye –, de úgy tűnt, mindannyiuk nevében beszél. – Azért gyűlünk itt össze éjjelenként, mert mi a szívünkön viseljük a természetes sárkányok ügyét, és éppen ezért nem menekülhetünk el. Ha maradunk, talán tehetünk valamit; ha elmegyünk, akkor semmit sem végeztünk.
– Igazán nemes dolog – bólintott Röpte. – Átkozott ostobaság, ha engem kérdeztek.
– De nem kérdezünk – felelte Fagyöngy illedelmesen. – A barátaidnak mi a véleménye?
– Elismerésre méltó dolog – mondta Viasz kis szünet után. – A gyakorlatban viszont nem értek el semmit.
– Mindnyájan elégedetlenek vagyunk – szólalt mag valaki a csoportból.
– Az eszméink terjednek – mondta valaki más. – A számunk folyamatosan növekszik.
– De túl lassan – mondta Viasz keserűen. – Még néhány nap, és Pöröly támad. És akkor sok sárkány fog elpusztulni.
Általános helyeslés hallatszott a tömeg felől. Aztán Fagyöngy szólalt meg újra, ezúttal egyenesen Jószerencséhez intézve szavait.
– Te még nem szóltál, ifjú sárkány. Neked mi a véleményed?
Jószerencse eltűnődött, majd így felelt:
– Azt mondtad, már vártatok minket. Hogy értetted ezt?
A sárkányok fészkelődni kezdtek.
– Nos – válaszolta Fagyöngy bizonytalanul. – Minden úgy kezdődött, hogy amikor ma éjjel összegyűltünk, először senkinek sem akaródzott beszélni. Aztán, amikor végül elindult a társalgás, mindnyájan egyetértettünk abban, hogy nagyon különös nap volt a mai.
– Úgy ám! – vágott közbe valaki. – Nagyon különös!
– Köszönöm, Guba – motyogta Fagyöngy. – Akkor hát folytathatom? Hol is tartottam? Igen: különös nap volt. Amikor szokás szerint létszámellenőrzést tartottunk, kiderült, hogy hárman nem jöttek el...
– Dara, Forgács és Kotor! – szólt közbe újra Guba. – Tiszta szerencse!
– Pontosan – mondta Fagyöngy. – Nos, akárhová is tűntek, eltűntek. De mi többiek mind úgy éreztük, hogy mivel eddig folyamatosan növekedett a létszámunk, előbb vagy utóbb fel fog bukkanni néhány új sárkány, hogy helyettesítse a hiányzókat. És íme, itt vagytok ti!
Fagyöngy derűsen az újonnan érkezőkre mosolygott. Háta mögött a Szabadság sárkányai egy ritmusra csapkodtak a szárnyukkal, és tekintetükből hol szeretet, hol gyanakvás sugárzott.
De a legtöbbjük örül nekünk, gondolta Jószerencse meglepetten.
– Honnan tudjátok, hogy kik vagyunk? – kérdezte. – Pöröly kémei is lehetnénk. Nem kellene óvatosabbaknak lennetek?
– Ugyan, dehogy! – kiáltott fel Fagyöngy. – Viaszt és Röptét ismerjük valamennyire. Ők sem szeretik Pörölyt, ebben biztos vagyok.
A fent említett két sárkány tettetett közönnyel morgott valamit, de jól látszott, mindketten elégedetten nyugtázzák, hogy jó hírük megelőzte őket. Fagyöngy rájuk mosolygott, de Jószerencse volt az, akit hosszan, behatóan tanulmányozott éles tekintetével.
– Te viszont – mondta. – Hm, te egy kicsit másmilyen vagy, nemdebár?
– És aztán ott volt a fény is – szólalt meg valaki a csoportból. – Ne hagyd ki a fényt se!
– Éppen rá akartam térni – mondta Fagyöngy. Közelebb lépett Jószerencséhez. – Volt ez a fény tudod, épp akkor, amikor átrepültetek a gerinc fölött. És a morajlás. Akkor, éppen akkor történt, amikor felbukkantatok...
Fagyöngy mintha hirtelen nem találta volna a szavakat. Segélykérő pillantással a többiek felé fordult, de mielőtt bárki bármit mondhatott volna, Jószerencse szólalt meg:
– Az varázslat volt. Mágia. Az Üszökhegy felől jött.
A Szabadság sárkányai elcsöndesedtek. Viasz és Röpte lélegzetüket visszafojtva, feszülten figyeltek.
– Lidérc megpróbál behatolni a hegybe – magyarázta Jószerencse.
Szavai keményen, pattogva lökődtek ki torkából. A lelkében felhalmozódott feszültség most hirtelen kiáramlott belőle, s maga előtt tolta a szavakat.
– A világ nagy változások előtt áll, olyanok előtt, amelyeknek mindenki részese lehet. Még Pöröly és a sárkányai is. Még én is. Talán még ti is.
Hosszú csend következett, s csak a szárnycsapások keltette szél susogott. Fagyöngy hosszan, fütyülve sóhajtott egyet.
– Nos – mondta. – Úgy tűnik, te vagy az, akire egész éjjel vártunk. Mi a neved, ifjú sárkány?
– Jószerencse.
– Úgy vélem, a neved éppen a helyzethez illik.

 

Sok minden elhangzott aznap éjjel, és sok mindenre fény derült. Jószerencse elmesélte történetét a Szabadság sárkányainak. Mindenki feszülten figyelt, még Viasz és Röpte is, hiszen a teljes történetet ők is csak most hallották először.
– Tehát így történt – fejezte be Jószerencse. – Nekünk kettőnknek – Tehernek és nekem – az volt a feladatunk, hogy keressük meg Halcyont, hátha létezik még módja, hogy elérjük, a pusztulás ne söpörjön végig a világon úgy, ahogyan a tűz végigsöpört az erdőn.
– De nem jártál sikerrel! – szólt közbe valaki.
Jószerencse arra tippelt, hogy ismét csak Guba lehetett az.
– Valóban – ismerte be. – Nem jártam sikerrel. Valami kivezetett a hegyből, mielőtt találkoztam volna Halcyonnal. Elvesztettem a társaimat, és a küldetésem kudarcot vallott. Igazából nem tudom, hogy most mit tehetnék, de... de...
– De micsoda, Jószerencse? – kérdezte Viasz gyöngéden. Dörmögő hangja jólesett a fiatal természetesnek, aki hirtelen olyan helyzetben találta magát, amit nem ő irányított.
Ez az, gondolta. Ez hiányzott eddig: nem én határoztam meg, hogy mi történjen velem!
Nagyot lélegzett, és körbenézett hallgatóságán.
– Viszont mondok nektek valamit: a varázsosok nem gonoszak, tudom, hogy a szívetek mélyén ti is érzitek ezt. Csak a félelem és az előítéletek okozták a szakadást – és mindkét fél hibákat követett el. Mindkét fajban vannak jók is és rosszak is: Pöröly talán nem szörnyeteg? És mi más lenne az én jó barátom, Teher, ha nem a legjobb sárkány, akivel csak találkoztam életemben?
– Hallgassatok ide, Szabadság sárkányai, és úgy figyeljetek, mint még soha. Pöröly és Lidérc válságba sodorták a sárkányvilágot. Fordulóponthoz, ha úgy tetszik. Odaát Lidérc azon munkálkodik, hogy lerombolja mindazt, amit a varázsosok valaha is felépítettek – amennyire én tudom, az a célja, hogy elpusztítsa a hegyet ugyanúgy, ahogy elpusztította az erdőt is. A végső célját illetően még csak találgatni sem tudok, de ugyan miért állna meg az erdőnél? Pöröly pedig? Az ő célja, hogy elpusztítsa Lidércet, és mindazt, amit ő és a varázssárkányai képviselnek. Láttam már, az őrület hogyan képes egész sárkánytelepüléseket elpusztítani; ti magatok is láttátok a varázsosok hatalmát, amikor elpusztították az erdőt; mindnyájan ismerjük Pöröly hadseregének erejét.
– Tehát azt kérdem tőletek, mit eredményez mindez a végén, ha nem az összes sárkány elpusztítását? Ha figyelembe vesszük a tűzmágia félelmetes erejét, a Lidérchez és Pörölyhöz hasonló sárkányok gonosz szándékát, mit eredményezne mindez, ha nem az egész világ pusztulását?
– Nagyon sokat tudsz a mágiáról – hallatszott egy óvatos hang a tömegből. – És úgy tűnik, sok más dologról is tudsz. A te megérkeztedig senki sem ismerte a Fekete Sárkány nevét, te mégis úgy beszélsz róla, mint aki már találkozott is vele.
– Nem találkoztam vele – felelte Jószerencse azonnal. – És nem is vágyom ilyesmire, de igen, tudok valamit a mágiáról. És ha minden természetes tudná, amit én tudok, akkor valamilyen módon hatással lehetnénk az események menetére.
Ez utóbbi mondatára hangos helyeslés zúgása válaszolt, és Jószerencsét lenyűgözte a dolog. Észre sem vette, s máris átbeszélte a fél éjszakát, saját gyűlést tartott az Erőd fölött, a hideg éjjeli levegőben. Viasz és Röpte már nem különültek el a csoporttól, hanem fokozatosan elvegyültek közöttük, Jószerencse pedig azon kapta magát, hogy egyedül áll szemben a tömeggel, s egy magas kőről beszél hozzájuk.
Mi történik itt? tűnődött. Lehetséges, hogy ittlétem célja vezetni ezeket a sárkányokat?
– Mit tegyünk, Jószerencse? – kérdezte Fagyöngy mosolyogva az egyik hátsó sorból. – Mondd meg, és mi hallgatunk. A szavaid jó szavak; most már csak annyi kell, hogy tettekre is váltsuk őket.
Tettekre?
Jószerencse eltöprengett ezen egy kicsit. Eddigi beszéde mintha nem is az ő szájából jött volna, s most hirtelen úgy érezte, elhagyta az az ihlet, melynek szárnyán kiröppentek szavai. Kezdetben izgalmas volt ilyen sok sárkányt a befolyása alatt tartani, de ez az izgalom is elhalványult lassan, s Jószerencse hirtelen nagyon fiatalnak, nagyon aprónak és nagyon zavartnak érezte magát.
Mit tehetnék értük éppen itt, ilyen rettentő esélyek ellen? gondolta kétségbeesetten.
Nagy megkönnyebbülésére Viasz észrevette a zavarát. Finoman odasiklott mellé a levegőben, majd elegánsan megfordult, és szembenézett a Szabadság sárkányaival.
– Javasolhatnék valamit? – kérdezte szilárd hangon.
– Ter... Természetesen – felelte Jószerencse hálásan.
– Sokat vitatkoztunk ma éjszaka – mondta Viasz lassan, körültekintően. – Úgy érzem, korai még, hogy döntést hozzunk ilyen fontos kérdésekben.
Köszönöm, Viasz!
– Igen – bólintott Jószerencse, felvéve a barátja által elejtett fonalat. – Azt javaslom, legyen a holnap az a nap, amikor mindannyian gondolkoztok, megfigyeltek, és ha lehet, újabbakat toboroztok. Holnap éjjel ugyanitt találkozunk, és csak akkor döntjük el, hogy mit tegyünk. Azonban... – itt elhallgatott egy pillanatra, és összeráncolta homlokát – ...azonban holnap éjjel mindenképpen döntenünk kell. Kevés az időnk, és nem késlekedhetünk tovább. Holnap éjjel... kezdődik majd minden.
A sárkányok általános helyesléssel és várakozással zajosan szétoszlottak, s mindenki hazatért lakhelyére az Erődben. Fagyöngy is elbúcsúzott, és Viaszhoz fordult:
– Vigyázz nagyon erre az ifjú sárkányra. Több dolgok rejtőznek benne, mint azt a sárkány elsőre gondolná.
– Vigyázni fogok rá – felelte Viasz. – Ebben biztos lehetsz.
Jószerencse elnézte a szétoszló tömeget. Végül csak ő, Viasz és Röpte maradtak. A keleti égbolton már hajnalodott, a halovány fény új napot ígért, s Jószerencse nagyot ásított. Fáradtnak, sőt, ami még rosszabb, elégedetlennek érezte magát. Az éjszaka eseményei fellelkesítették ugyan, de hiába szerzett új szövetségeseket, hiába jelentkeztek új kihívások, legbelül üresnek érezte a lelkét.
Túl sok az űr a szívemben, gondolta szomorúan. Valamikor még csak az édesapámat hiányoltam; most oly sok más sárkány is elveszett. Vajon meggyógyulok-e valaha is?
S mintha csak meghallotta volna a gondolatait, Viasz megveregette barátja oldalát.
– Nagy nap ez a mai az életedben, Jószerencse, még ha most nem is gondolod így. Lovagold meg a közelgő vihart, ne küzdj vele, s a szárnyán talán hamarosan eljuthatsz oda, ahol igazából lenni akarsz.
Miközben visszarepültek az Erődbe, Jószerencse észrevette, milyen hosszú árnyékot vet a Sziklatorony a felkelő nap fényében. Az árnyék fekvő, lapos óriásként nyújtózott a havon. Varázskarom volt, mely nyugat felé mutatott... de hová?
Oda, ahol igazából lenni akarok. De hol van ez a hely?
Aztán átrepültek a torony árnyékán, s az új nap megkezdődött.

 

A hegy gyomrában, a végtelen sötét legmélyén megmoccant a baziliszkusz. Az álom úgy hámlott le róla, mint világok hulláma, ha visszahúzódik a csillagfövenyről. Fények és hangok borzolták az érzékeit, s aprócska sárkányok csipkedték a kusza hálót, melynek saját, brutális erejű mágiája is részese volt. Színek szivárogtak be az álmába – fekete, vörös és arany –, s a színeket alakok követték.
Sárkányok alakjai, aprók és törékenyek, az időn át kétségbeesett, halandó sietséggel bicegők.
A hegy, egyszerre magas és mély.
Egy karom és egy szikla, egy fehér hóba ágyazott, megtört kőgyűrű.
És még sok más. Mely dolgok közül egyesek érdekesek voltak.
Mélyen a hegy gyomrában, az éber tudat küszöbén, felmordult a baziliszkusz.

 

 

   28.   
Sziklatorony és fény

Jószerencse arra gondolt, az életét kockáztatja azzal, hogy éppen ezen a helyen várakozik, mégsem rettent meg az ijesztő kilátásoktól. Itt, ezen a ponton végre kezdte jól érezni magát.
A világ működésébe szólok bele, gondolta álmodozva, majd hangosan felnevetett.
– Ostoba vagy, Jószerencse – kacagott.
Odafent egy éjjeli sárkány húzott át az égbolton, s hamarosan a társai is követték. Tűzfonaluk magasan északon kezdődött, majd dél felé nyúlva az Üszökhegy mögött tűnt el. Maga a hegy élesen, tömören magasodott a láthatáron.
Egyedül a csillagok fénye világított, mert az éjjeli sárkányok ragyogása gyöngécske volt, s a hold sem látszott sehol. Jószerencse megborzongott ettől, mert ilyen tiszta éjjelen látni kellett volna a holdat, még ha tünékeny, vékony sarlóként is. Sok nap eltelik még, amíg újra meghízik, és szélesen világít, de addig is egy darabkájának odafent kellene lennie.
Mégsem volt sehol.
Az idő nemcsak sürget – rossz útra is tért!
Miközben Jószerencse a Szabadság sárkányaira várt, elnézte a hegy felé nyúló tájat. A távoli hegy lankái fokozatosan vízszintesbe fordultak, és beleolvadtak a Törthegység egyenetlen síkságába. A hóval borított, széles táj hatalmas, fagyott tónak tűnt, melybe még hosszú évezredekkel ezelőtt belepottyantották a nagy hegyet. A felkavart földhullámok lustán fodrozódtak körben, s egyre távolabb és távolabb haladva elnyúltak... egészen az Erődig.
Jószerencse nézőpontjából jól látszott, hogy az Erőd az egyik körkörös földhullám tompa gerincén ül; sőt, maga is külön sziklahullámnak hatott a fagyott óriástóban. Mintha egy hatalmas sárkány kolosszális kört rajzolt volna a hegy köré.
Egy kőgyűrűt.
És aztán ott magasodott a Sziklatorony.
Jószerencse nem tudta, miféle titokzatos erő hívta ide ezen az éjjelen. Egyedül akart lenni, de vajon miért éppen ide jött?
Ide, a legfelső pontjára annak a hatalmas sziklának, mely a Sziklatorony tetején lebegett. Ha Pöröly sárkányai megtalálnák itt, a vezérük által legszentebbnek tekintett helyen, bizonyára megölnék.
Mégsem félt.
Az óriás szikla csöndesen kuporgott alatta, s valószínűtlen egyensúlyban imbolygott a karcsú, szürke kőtornyon, mely az Erőd szája előtt szökött fel a hóból. Úgy tűnt, a leggyöngébb szellő is kimozdíthatná egyensúlyából, csatlakozási pontját mégis benőtte a piszok és a növényzet, s ez is azt bizonyította, hogy már hosszú, hosszú évek óta áll itt moccanatlanul.
A tömegvonzás törvényének fittyet hányva pihent a Szikla.
És bár a hegy továbbra is magához vonzotta, s bár új feladatok hívták, megpihent Jószerencse is. A feje fölött szikrázó játékba kezdtek az éjjeli sárkányok.

 

Fagyöngy kora reggel találkozott Jószerencsével. Gyanakodva nézett körül, és azt motyogta, hogy nem maradhat soká, mert nem akarja, hogy együtt lássák őket.
– Azért jöttem, hogy elmondjak valamit – suttogta. – Valamit, amit nem akartam elmondani a múlt éjjel, hogy a többiek is hallják.
Jószerencse mélyen aludt az előző nap különös megpróbáltatásaitól és a Szabadság sárkányaihoz intézett hosszú beszéd fáradalmaitól kimerülten, azután reggel sokkal frissebbnek érezte magát, mint gondolta volna. Az új nap hideg volt és tiszta, s az Erőd még nem ébredt fel; a hatalmas sziklatető alatt csöndes volt minden. Jószerencse felnézett a mennyezetre, és álmélkodva bámulta a háromezer sárkány leheletéből egyetlen éjszaka alatt keletkezett, szikrázó jégcsapokat.
– Miről van szó, Fagyöngy? – ásított, és elhúzódott a saroktól, ahol Viasz és Röpte békésen aludt.
Fagyöngy izgatottan összeütögette a szárnya végét. Tekintete meleg volt és anyáskodó. Végül felsóhajtott.
– Nos, biztosan kellemetlen lesz, hogy elmondom, de persze az is lehet, hogy már tudsz róla – mondta bizonytalanul.
– Mondd csak – mosolygott Jószerencse.
– Jól van. Vannak itt más sárkányok is Délvégről, nem csak Pöröly.
Ha Jószerencse eddig nem lett volna tökéletesen éber, most minden idegszálát megfeszítette. Szeme kitágult, légzése felgyorsult. A hideg levegő hasította a torkát és tüdejét, de nem törődött vele.
– Folytasd – motyogta.
– Itt van persze Pöröly, de tegnap éjjel azt mondtad, hogy csak a hírét ismered, és ezt el is hiszem. Vannak mások is – az egyikük Pöröly tanácsadója, bár nála szomorúbb kinézetű sárkányt aligha lehetne találni a világon. Súlyosan megégett ugyanis, állítólag egy varázssárkány leheletétől.
– Üvöltő! – bukott ki akaratlanul is Jószerencséből.
– Akkor tehát ismered.
– Ő nem rossz sárkány – mondta Jószerencse szomorúan. – De azt hiszem, Pöröly megtévesztette, és most azt hiszi, hogy jó ügyért küzd. Igen, ismerem: ott voltam, amikor megégett. A fia a barátom volt.
Fagyöngy mélyet lélegzett.
– Sokkal több dolgok rejtőznek benned, mint azt először gondoltam, Jószerencse. Ott voltál, amikor megégett? Nos, akkor a következő hírem legalább ilyen sokat fog mondani, ha nem többet: ezt az Üvöltőt egy fiatal, izmos sárkány támogatja. Azt beszélik, a fia.
– Berek? – kérdezte Jószerencse halkan.
– Igen. Mit akarsz tenni? Mindketten Pöröly hűséges követői, és hamarabb elárulnák a Szabadságot, mint hogy levegőt vennének. Biztosan megérted, hogy el kellett ezt mondanom, Jószerencse; azt kell tennem, amit helyesnek látok, de védelmeznem is kell azokat a sárkányokat, akikkel törődöm.
Jószerencse visszahúzta elméjét a felbuzogó, távoli gondolatok közül.
– Megértelek, Fagyöngy – sóhajtotta. – Nem tennék semmi olyasmit, ami veszélybe sodorná a Szabadságot, hidd el. Köszönöm, hogy elmondtad nekem mindezt, de ami azt illeti, hogy mihez kezdek most... azt nem tudom.
Fagyöngy elfordult, hogy távozzon, és egyik szárnyát anyaian Jószerencse szárnyára fektette.
– A többi sárkány, akik Délvégről jöttek, csak közönséges csirkefogók – tette hozzá. – Biztos vagyok benne, hogy nem tudtál róluk, és nem is kedveled őket.
– Persze, feltehetően.
– Egészen ma estig.
– Viszlát, Fagyöngy. És köszönöm.
Fagyöngy visszatért az ébredező Erődbe, Jószerencse pedig magára maradt a nyugtalanító hírekkel. Megtalálta Bereket... és bizonyosan örökre elvesztette az édesanyját. De ha az Erődben is van Berek, próbálja-e megtalálni? Nem lenne nehéz dolog meglelni egy Pörölyhöz ennyire közel álló sárkányt, még háromezer közül sem.
De vajon akarom-e?

 

Jószerencse egész nap ezen töprengett, miközben Viasz és Röpte kíséretével a készülődő hadsereg izgatott sárkányai között kószált. Amerre csak néztek, sárkányok repültek, gyakorlatoztak, komolyan beszélgettek, térképeket kapartak a földre, és taktikáról, stratégiáról vitatkoztak. Jószerencse még sosem látott ennyire lelkes sárkányokat.
Mégsem volt bátorsága, hogy szembenézzen Berekkel. Nem itt, és nem most.
Mit mondanánk egymásnak? gondolta szomorúan. Ha az útjaink nem is Délvégen, de mostanra egészen biztosan elváltak már.
És aztán ott volt a Szabadság. Berek azonnal tudná, hová tartozik Jószerencse, amint megpillantaná, és ez már önmagában elég lenne, hogy Pöröly haragja lesújtson a Szabadság ártatlan sárkányaira. Berek valószínűleg nem árulná el őket közvetlenül, de túl nagy lenne az esély, hogy Üvöltő, vagy talán maga Pöröly, valahogyan tudomást szerezzen a találkozásukról, és akkor megszorongatnák Bereket, hogy beszéljen. Nem, túl nagy volt a kockázat.
A döntés fájt, mert gyávaságnak tűnt. Jószerencse mégis tudta, hogy ezt kell tennie mind a saját, mind pedig új barátai biztonságának érdekében.
Bárcsak valahol máshol találkoztunk volna, távol a világtól, ahol csak mi ketten lennénk.
De ilyesmi persze sosem történhetett meg.
Jószerencse csak kora délután hozta meg döntését, és nem sokkal ezután elvált Viasztól és Röptétől. Azt magyarázta nekik, hogy meg akarja tekinteni az Erőd azon részeit, amiket eddig még nem látott, és hogy egyedül ezt könnyebben meg tudja tenni. A barátai egy percig sem hitték el a mesét, de hagyták, hadd menjen, mert látták, hogy Jószerencsének egyedüllétre van szüksége.
– Több ez a sárkány, mint aminek látszik – mondta Röpte, miközben a távozó Jószerencsét figyelte.
– Még mindig el akarsz repülni, Röpte? Még mindig világot akarsz látni? Ha akarsz, mehetünk.
Röpte eltöprengett ezen, majd így válaszolt:
– Nos, Viasz, drága barátom, úgy tűnik, sokkal több látnivaló van errefelé mostanság. Talán jobb lenne, ha maradnánk, csak egy kicsit még. Mi a véleményed?
– Szerintem Fagyöngy is pontosan ezt tenné.

 

Jószerencse kis híján meggondolta azon döntését, hogy nem akarja látni Bereket. Késő délután, amikor már kezdett arra gondolni, hogy kirepül a szabad égre, és odakint várja meg a Szabadság sárkányait, az Erőd hátsó részében járt éppen, ott, ahol a mennyezet széles ívben lehajlott a földig. Pöröly itt rendezte be főhadiszállását. Széles, szabályos barlangok és alagutak mélyén tanácskozott és határozott. Őrszemek járkáltak a földön és keringtek a levegőben; a hely igazán nem arra való volt, hogy sárkányok céltalanul arrafelé őgyelegjenek.
Jószerencse mégis ott lődörgött a környéken. Néhányszor alacsonyan elrepült a főhadiszállás fölött, remélve, hogy... nos, ezt ő maga sem tudta pontosan, mert még ha meg is pillantaná Bereket odalent, biztosan nem szállhatna le hozzá, és még csak le sem kiabálhatna neki.
Háromszor fordult, de aztán távozott, mert az egyik őr gyanakodni kezdett, és elindult a nyomában. Jószerencse gyorsan hátat fordított Pörölynek, és hátra sem pillantva kirepült a naplementébe.
És most csak ült, egész este, Pöröly legszentebb Sziklájának legtetején. Leszállt az éjszaka, az éjjeli sárkányok szárnyra keltek, és nemsokára a Szabadság is megérkezik.
Hamarosan.
De még nem.
A szívében táncot jártak félelmei és reményei, ő mégis csak arra a valamire figyelt, ami együtt virrasztott vele, szótlanul üldögélve a világban, akárcsak ő maga. Az a valami csöndesen pihent az éjszakában, s hó csillogott a hátán.
És csak várt, várt Jószerencsére.
Az Üszökhegy.
A hegy magához vonzotta, hatalmas erővel szaggatta lelkét, mintha mindkettejüket ki akarná tépni a világból, amelyben éltek... s ugyanakkor mégis az őszi szellő melegségével suttogott, melyet csordultig megtölt a lehullott falevelek illata. A hegy nemcsak egyszerű objektum volt a láthatáron – a hegy itt volt. Olyan közel Jószerencséhez, mintha a saját teste lenne, mégis még közelebb akarná húzni.
A sötét égbolton magasan szárnyaltak az éjjeli sárkányok. Szikráztak és villogtak, eleven fényükkel megtöltötték az éjszakát.
A hegy pedig csöndesen hívogatott.
Jószerencse karma alatt megremegett a szikla.
– Jószerencse! – suttogta valaki a hideg levegőn át. Viasz volt az. Ott lebegett mellette. – Mit csinálsz itt? – sziszegte türelmetlenül. – Az ég szerelmére, tűnj el innen! Ha megtalálnak...!
– Nem – felelte Jószerencse. – Te menj el innen. Gyűjtsd össze a Szabadságot biztonságos távolságban, és... és figyeljetek. Csak figyeljetek.
– Miről beszélsz...?
Nem csoda, hogy Viasz nem fejezte be mondatát, mert ekkor Jószerencse feléje fordult, és hirtelen fény világította meg, hatalmas, dicsőséges, rettentő fény, mely mintha egyszerre sok mindenből áradt volna, a hegyből, a sziklából, a hóból, a földből... és Jószerencse szeméből.
– Nincs semmi baj, Viasz – mondta Jószerencse. Hangja a testét körülvevő tüzes ragyogás ellenére is furcsán nyugodtnak tűnt. – Továbbra is itt vagyok. Nem tudom pontosan, mi történik, de azt hiszem, minden rendben lesz.
Viasz szótlanul elhátrált a levegőben, majd megfordult, és odakiáltott az Erőd szájánál várakozó Szabadságnak.
– Ide hozzám! És ne menjetek közel!
A fény a hegyből jött. Ék formájú volt, s a rémülten figyelő sárkányok tekintetétől kísérve lüktetni kezdett, energiahullámokat préselt a földbe, melyek nyomában megremegett a levegő, és felkavarodott a hó odalent. A fény összeszűkült, felerősödött, s jól látszott a célpontja: a Sziklatorony.
A szikla tetején Jószerencse kitárta szárnyát, s felröppent a levegőbe.
A fény egyetlen, utolsó lüktetéssel kirobbant a hegyből, s nekivágódott a Sziklának. Rémületes energiák töltötték meg Jószerencse testét, pikkelyei közül lángok csaptak ki, s e furcsa, ragyogó fény versenyre kelt az éjjeli sárkányok táncával.
Fénysárkány szárnyalt az égbolton.
A tűznyelvek megvilágították a sziklát odalent, s a hegyből jövő fényt elhomályosítva behúzódtak a belsejébe, mint giliszták a föld alá, s a Szikla végül mintha belülről ragyogott volna. A csillagok elhalványultak, mert sokkal nagyobb fény robbant ki az óriás sziklából, a felszínét borító jég gőzzé vált, s haragos gejzírként szökött az égre, de a hideg levegőben újra megfagytak csöppjei, s apró kristályokból szőtt köddel vették körül a Szabadság rémülten bámuló sárkányait.
Jószerencse átsuhant a ködön.
Ködcseppek peregtek le szárnyáról, ahogy laposan elhúzott a Sziklatorony fölött, majd fenséges ívben az égbolt felé fordult, s csak szárnyalt meredeken fölfelé, messze maga alatt hagyva a Sziklát, a Szabadságot, az Erődöt, sőt, úgy tűnt, az egész világot. Elemi erő, nem a sajátja, mozgatta szárnyát, s a fagyott táj összezsugorodott odalent.
A hideg levegő égette Jószerencse tüdejét, ahogy az égbolton suhant, feje könnyűvé vált, ahogy a levegő ritkulni kezdett körülötte. Az Üszökheggyel egy magasságban lebegve megállt, rábízta magát a ritka levegőre, mely feszes volt és törékeny, akár a pók hálója. Messze alatta lassan forgott a csillagfényes, varázsos világ.
Fények táncoltak a szeme előtt, szárnya ritmusosan verte a híg levegőt. A fagyos hideg úgy járta át a testét, ahogy a tél ront a világra. Jéggel terhes szárnyának minden csapására kis darab fagy tört le pikkelyes testéről.
Elméje kitágult.
Messze, messze odalent a Sziklatorony saját maga ragyogott, olyan fénnyel, melyről nem lehetett tudni, valós-e vagy csak illúzió, természetes-e, vagy mágia keltette. De ragyogott. Jószerencse nem tudta ugyan, ám a fény az Útvesztő ragyogása volt.
Messze, messze a távolban, az Üszökhegy oldalában, ott, ahová Covamere épült, egy másik ragyogás gyúlt ki, és áttetsző vénák és artériák kusza útvesztőjeként vörös fényt vérzett a távoli, havas tájra. A Sziklatorony felől metsző szél csapott fel, átsuhant Jószerencsén, majd, mintha csak az ő teste irányítaná, vízszintesbe fordult, s elindult a hegy felé. Végigsüvített Covamere-en, majd visszafordult, s újult, megkettőzött erővel csapott le a magányosan lebegő sárkányra.
Jószerencse pörgött-forgott a két ellentétes irányú szél tombolásában.
Majd ismét a távolban – bár Jószerencse kitágult érzékei közelinek mutatták – újabb fénypont jelent meg, ezúttal magasan fent, a hegy tetején, s ebből a pontból aranyló pengeként dicsőséges fénynyaláb lövellt fel az éjszakai égboltra, s a maga csípős szelét átküldte a hófödte táj fölött, egyenesen bele a törékeny, repülő sárkány körül duzzadó szélviharba.
Jószerencse uralma alá kényszerítette a vihart, meglovagolta, hiszen Viasz megtanította rá, s mert testén újabb, szélesebb tudás ömlött el, melynek forrását találgatni sem merte.
S megszületett előtte a negyedik fény is.
Ez a csillogó jégkristályokban villant meg, melyek Jószerencse szarváról törtek le. Éles kéksége a hegy gyomrából csapott fel. Jószerencse szembefordult vele, s látta, hogy az új fény szelet küld feléje, forrót, a halál bűzétől terheset. De megadásra kényszerült ez is, s a négy szél együtt hánykolódott, zúgott az égbolt új urának irányítása alatt.
Tehát élnek, gondolta Jószerencse, ahogy sorban végignézett a fényeken.
– Még mindig élnek! – kiáltotta diadalittasan.
Úgy érezte, a világ legtávolabbi sarkából is idegyűltek a szelek az ő szárnya alá, s hogy itt lebegve készen állnak elindulni bármerre; ő maga irányíthatja őket, s abba az irányba terelik majd a világot, amerre csak akarja.
Belélegezte a vihart, s érezte, amint szíve energiával pumpálja teli a testét. Mint amikor Viasz a repülés gyönyörűségére tanította, ismét szabadnak, elevennek érezte magát, de ezúttal a világ is ővele tartott, s eleven volt az is.
– Élnek! – kiáltott fel újra, s hangja áradó örömdalba olvadt.
A kavargó szelek egyetlen végső, rettenetes löketté egyesültek, s Jószerencse szélesre tárta lüktető szárnyát, mígnem úgy érezte, a melle is széthasad. Pikkelyek hajlottak meg és csúsztak egymásra, ahogy a háta összehúzódott, megfeszült, majd Jószerencse egyetlen, mérhetetlen csapással útjára indította az összegyűlt szeleket, új örömét, minden fényt és minden levegőt, melyet távoli tájakról és tengerekről gyűjtött, és kilövellte őket... lefelé!
A hatalmas energia szétterült a havon, de magja súlyosan nekicsapódott a Sziklatoronynak. A Szabadság sárkányai apró porszemcsék voltak csupán a hatalmas robbanás mellett, s riadtan bemenekültek az Erőd védelmező bejárata alá. Jószerencse magas nézőpontjából mintha különös alakot vett volna észre a sziklában, a táj új formáját...
A Sziklatorony megremegett, és megmozdult a föld.
Jég- és kőforgácsok záporoztak, ahogy a masszív tartóoszlop két ponton is megroggyant.
A szél hirtelen elült, s a varázsfények – a Jószerencsét övező, különös izzás és a távoli fényvisszhangok a hegyen – kihunytak. Csak a csillagok halovány, állandó fénye maradt; az éjjeli sárkányok abbahagyták szárnyalásukat.
A Sziklát tartó hatalmas kőoszlop vadul rázkódott és remegett. Négy új torony tört elő a hóból, s elfoglalták helyüket mellette. Egymáshoz hajoltak, összezárultak, hogy megtámasszák a remegő sziklát.
Az öt kőtorony együtt kétszer akkora volt, mint Pöröly egész erődje.
Aztán a talapzatuk megremegett, levetette hó- és jégkabátját, majd ők maguk is meghajoltak, s finom, állati mozdulattal útjára engedték a tetejükön pihenő Sziklát. A Szikla dübörögve alázúdult a keskeny völgybe.
Az egész hegy megrázkódott.
A hótakaró szanaszét robbant, ahogy a Szikla átgázolt rajta. Fehér felhők villogtak a fagyott levegőben, s a világ körös-körül döbbenten figyelt. A Szikla csak gurult és gurult, utat szántott a fehérségben, míg végül elérte a következő hegygerincet, ahol a talaj emelkedni kezdett. Ott felmászott egy kicsit a gerincre, lelassult, megállt, majd saját nyomában visszafordult, dübörögve újra végigszáguldott a felkavart sávon, és végezetül megállapodott a völgy szájánál. A levegőben szikrázva kavargó hó csak lassan, fokozatosan ülepedett le.
A Szikla dübörgése mennydörgéshez hasonlított. Végtelenségnek tűnt az idő, ameddig a visszhangok egymást túlordítva tomboltak, s amikor elhaltak végül, Jószerencse még akkor is tovább hallotta őket.
Súlyos csend következett.
A csillagok arrébb gördültek az égbolton, amióta Jószerencse először repült ki az Erődből azon az éjszakán, s az ifjú természetes magasabbra szállt, hogy jobban lássa, amit a halovány fény felfedett előtte.
Ekkora magasságból megdöbbentő látványt nyújtott a táj.
Az Üszökhegy körül egy troll feküdt. Alakja alig kivehetően húzódott a tájon, s olyan hatalmas volt, hogy csak ilyen magasról lehetett észrevenni. Az Üszökhegyet körülvevő alacsony hegyek egyáltalán nem hegyek voltak, hanem azok alkották a troll elhalt testét. Mint egy földóriás, gondolta Jószerencse. Egyszerre föld és troll.
A troll feje nem volt sehol, de hátának íve jól látszott a hegyek között, a hegygerincek és völgyeik alkották a bordáját, a Sziklatorony hegyén kiemelkedő kőtornyok pedig jól láthatóan egy gigantikus kéz ujjai voltak. Jószerencse nem tudta, milyen lehetett a trollok igazi, élő alakja, de amit látott, attól jelentéktelennek, reménytelenül aprónak érezte magát e hatalmas és ősi erő jelenlétében.
A troll haldoklott, vagy talán már meg is halt, de erejének utolsó megfeszítésével még ledöntötte a Sziklát, melyet oly sok éven át a magasban tartott. A Szikla pedig a földre zuhant, s csatlakozott társaihoz.
Mert ez volt a másik minta, amit Jószerencse észrevett: szabályosan elhelyezkedő, óriási sziklákból álló gyűrű, mely most, hogy az utolsó darabja is a helyére került, teljesen körülölelte a hegyet.
Akárcsak a földóriás, amit még Teherrel együtt figyeltek meg egy éjjelen, a legendák e lénye is azon dolgozott valaha, hogy kőgyűrűt alkosson, de elfáradt hatalmas munkájában, mely csak most, ezen az éjszakán fejeződött be.
Csak most, hogy Jószerencse közbeavatkozott – vagy valami más avatkozott közbe őáltala.
Az éjszaka eseményei ködösen keringtek az emlékezetében. A troll halott ujjai mozdulatlanul meredtek odalent, s nem lehetett tagadni, hogy mi történt, hiszen az óriás szikla szántotta nyom ott szélesedett a földön, mégis annyira hihetetlennek tűnt az egész – egy természetes sárkány képes rábírni egy haldokló trollt, egy varázsos trollt, hogy befejezze rejtélyes feladatát? Lehetetlen! Jószerencse egyszerűen csak ott tartózkodott éppen, amikor mindez megtörtént. És mégis...
Törmelék záporozott a földre, leülepedett a porfelhő, s Jószerencse megfordult, hogy újra a föld felé vegye útját. Aztán megtorpant, s lebegve megállt, mert a csillagfény egy másik sárkány testén csillant meg az égbolton.
Egy másik sárkány küzdött a magas, ritka levegőben, s olyan közel volt, hogy Jószerencse hallotta zihálását, rémült, fáradt nyögéseit. Természetes sárkány volt, masszív testfelépítésű.
– Berek? – motyogta Jószerencse, és igyekezett jobban kivenni a sárkány vonásait. Aztán felismerte.
– Szilárd!
Kiáltására Szilárd felnézett, arcát szenvedés torzította el. Aztán mintha feladta volna a küzdelmet: szárnya összecsukódott, s teste irányítatlanul, kő gyanánt zuhanni kezdett a föld felé.
Jószerencse testéhez szorította szárnyát, süvítő zuhanórepülésbe fogott, hogy mihamarabb Szilárd lehulló teste alá kerüljön. Összeütköztek, a csapódás mindkettőjüket megviselte, de legalább életet rázott Szilárdba, mert a duci sárkány újra kibontotta szárnyát. Siklórepülésben együtt átsuhantak a hóborította táj fölött, s az öt torony között értek földet, melyek valaha egy troll ujjai voltak.
Jószerencse magához szorította Szilárdot, szárnyával betakarta az ifjonc fagyott, reszkető testét.
– Sajnálom – sírta Szilárd. – Annyira sajnálom. Segíts, Jószerencse, bocsáss meg.
– Minden rendben, Szilárd – csitította Jószerencse. – Minden rendben. Én is sajnálom. Nem lett volna szabad azt mondanom, amit mondtam. Sajnálom.
A tornyok őrt álltak körülöttük, ők pedig egymást melegítették, második váratlan találkozásuk csodája elűzte a telet a szívükből, s Szilárd hamarosan abbahagyta a reszketést, és felnézett.
– Mindent megteszek érted, Jószerencse, amit csak kérsz – mondta. – Csatlakozni akarok a Szabadsághoz. Csatlakozni akarok hozzád. Soha többé nem hagylak cserben.
Jószerencse meghallotta a szavakból kicsendülő meggyőződést, és egy pillanatra Fátyol szerelmének fényét látta megvillanni Szilárd szemében. Könny csorgott le az arcán, s cseppjei kristállyá fagytak a hidegben.
– Nincs semmi baj, Szilárd – mondta. – Minden rendbe jön. És most nem akarod elmesélni, hogy mi történt?

 

 

   29.   
A háború előestéjén

Pöröly hirtelen ébredt, szemében tűz szikrázott.
A hideg, vakító fény átmenetileg nappalt varázsolt az Erődbe. Vibrált és szikrázott, kimeríthetetlen energiaforrással táplált, különös villámként, és szörnyűséges robaj rezegtette meg a csontokat Pöröly feszült testében.
A levegőben mágia íze lebegett.
Pöröly félrelökte az útból a barlangja előtt bután, értetlenül álló két őrt, kisietett az emelvényre, és körbenézett az Erődön.
Barlangja sok tekintetben pontos mása volt annak a magányos odúnak, melyben felnőtt: kamrák és alagutak sötét hálózata, melyet abba a puhább sziklába vájtak, mely, bár Pöröly nem tudott róla, de egy halott troll elfeküdt teste volt. Innen szinte az egész Erődöt belátta, s remek, parancsoló rálátás nyílt a kinti völgyre is.
De bár háromezer sárkánynak parancsolt, Pöröly továbbra is ugyanolyan gyáva maradt, mint volt, és azért, hogy vész esetén legyen hová menekülnie, személyesen ügyelt rá, hogy néhány sárkánya menekülőjáratot ásson a halott troll testében az Erőd hátsó falának tövéig. S hogy a titok örökre titok maradjon, személyesen gyilkolta meg azt a négy sárkányt, akik kiásták az alagutat.
Ölni elég jól tudott, nem kellett harcban igazolnia magát. A négy sárkány a parancsára egy második alagutat is kiásott, s Pöröly ebbe temette be őket elevenen – de ezek a sárkányok csak ostoba eszközök voltak. Akárcsak a szülei. Használat után eldobandók.
A múltra alig emlékezett már. Ideutazása Délvégről izzadó szárnycsapások és lihegő lélegzetvételek egyetlen, tompa tengere volt csupán, s az itteni sárkányok fölötti hatalom megszerzését annyira természetesnek tartotta, hogy nem is szorított neki helyet az emlékei között. Pöröly átlépett a ma és a közeljövő sötét világába. Abba a világba, amelyet a Sziklatorony uralt.
Ez a hatalmas Szikla lesz majd, amit rágörget mindazon sárkányokra, akik dacolni merészelnek vele. Mert ez volt Pöröly tébolyult, reménytelen terve: hogy hadserege idevonzza a varázsosokat a hegyről, és ő majd itt várja őket, hogy a megfelelő pillanatban a nyakukba zúdítsa a hatalmas Sziklatornyot.
Gyorsan kiért a barlangjából, így szemtanúja lehetett odakint, a völgyben lejátszódó rettentő eseményeknek. A Szikla ismeretlen erők hatására kibillent a helyéről. Dübörögve gördült a hóban, s furcsa, kék ragyogás – mágikus ragyogás – vette körül, ahogy pusztító útjában megremegtetett földet és eget.
A mágia tehát már az Erődig is elért, s a Sziklát lelökte nyugvóhelyéről. Valaki elárulta Pörölyt – a szikla volt a jel –, s ez a sárkány meg fog ismerkedni a haragjával, még mielőtt felkelne a nap.
Elnézte az egyre lassuló, s végül megállapodó Sziklát. Hideg harag öntötte el üres szívét.
Elárulták!
A két őr idegesen hátrébb lépett, ahogy Pöröly mormogni kezdett magában. Egyes, kevésbé bölcs sárkányok őrültnek hitték urukat, de ezek a őrök bölcsek voltak, így elhátráltak, tartották a szájukat, s parancsára vártak.
– Elárultak – morogta Pöröly rekedtes hangon. – Egyetlen sárkányban sem bízhatok. A mágia már ide is elér. Félrevezettek. Elárultak! De engem nem lehet ledönteni; én nem vagyok szikla. Ez az én háborúm, az én földem. Nem adom meg magam!
Az őrök felé fordult, s azok arca megrándult.
– Hívjátok a hadnagyaimat – parancsolta. Vörös szemében üres, tompa tekintet ült. – A háború elérkezett. Ez volt a jel!
A távozó őrök alig vonták el figyelmét, s egyedül maradt az emelvényen.
Mint mindig, most is egyes-egyedül.
Hiszen Pöröly számára a kinti világ nem volt más, csak az elméjén belül létező világ kiterjesztése, meghosszabbítása; odakint, akárcsak idebent, ő volt az egyetlen igazi lény, az egyetlen igazi sárkány. Csak ő létezett, senki más.
Most, hogy a hatalma növekedett, elérte, hogy a külső világ a saját képére alakuljon – meglelte az Erődöt, létrehozta hadseregét; ezt a világot ő maga formálta, s ez a világ, bár létezett, mégsem volt valóságos.
Mégis, ahogy telt-múlt az idő, ez a világ egyre valóságosabbnak tűnt, s hogy megvívhassa harcát az idegen, gondolatai közé betolakodó valósággal, Pörölynek egyetlen fegyvere maradt csak, a Sziklatorony.
A szikla, mely rázuhan a sárkányokra, kiszorítja őket a létezésből, Pöröly valóságából, ahová oly hívatlanul beszivárogtak. Varázsosok, természetesek, mind elpusztulnak majd a végén, s ez így lesz rendjén, mivel kezdettől fogva egyedül csak Pöröly létezett igazából, senki más.
De most látnia kellett, hogy alaposan rászedték.
A Sziklatorony maga volt az árulója. Az Erőd elsődleges védműve most mágiától bűzlött, s külső és belső világot egyaránt megrengetve, szabálytalan mozgásával, akaratának pimasz megszegésével, elárulta Pörölyt.
Az általa létrehozott világ nem engedelmeskedett többé, s állandó bosszúság, idegesség forrásává vált. Viszketni kezdett az elméjében.
S Pöröly számára elérkezett az idő, hogy elvakarja ezt a viszketést.
Mélyen elmerült saját, belső világában, s fontolóra vette a teendőket.
Varázslat döntötte le a Sziklatornyot, következésképpen a varázsosoknak pusztulniuk kell.
De hogy a varázsosok tudjanak egyáltalán a Sziklatorony létezéséről, ahhoz egy természetes áruló is kellett.
Ezért a természeteseknek is pusztulniuk kell.
Maga a föld, Pöröly új világa is megrezzent a Sziklatorony összeomlásától.
A föld is el fog pusztulni.
Egyedül Pöröly marad meg majd, az egyetlen valódi sárkány.
Pöröly egész életét az őrület szakadékának peremén szédelegve töltötte, s most véglegesen belezuhant a mélybe.

 

Jószerencse rávette Szilárdot, hogy mondja el a történetét, s nem tudta, hogy figyelik őket.
– Azt hittem, hogy okos vagyok – kezdte az ifjú sárkány, s megremegett. – Véletlenül bukkantam a nyomukra. Azt terveztem, hogy beépülök a Szabadságba, és elárulom őket Pörölynek. De végül oda lyukadtam ki, hogy ezt a három sárkányt követem. Minden azután történt, hogy vitatkoztunk, te meg én. Bizonyítani akartam.
– Jaj, Szilárd – sóhajtotta Jószerencse, és szívét elöntötte a megbánás. – Kiket követtél? Mesélj el mindent, az elejétől kezdve.
– Három önfejű sárkányt a Szabadságból. Darát, Forgácsot és... a harmadik nevét elfelejtettem. Az Erőd szája előtt beszélgettek arról, hogyan fogják Pörölyt elárulni a varázsosoknak. Először arra gondoltam, hogy egyszerűen jelentem a dolgot, de amikor láttam, hogy indulni készülnek, arra gondoltam, hogy talán velük mehetek. Gondolom, az járhatott a fejemben, hogy vagy lebeszélem őket a dologról, vagy harcban megverekszem velük. Akárhogy is – tette hozzá halkan –, arra gondoltam, eljött a lehetőség, hogy hős váljék belőlem.
Szilárd mélyen, szaggatottan lélegzett. Rémült arca előtt apró jégpöttyökké fagyott a lehelete.
– Az a Dara, az rossz sárkány, Jószerencse. Illetve volt. Először azt hittem, ő is amolyan tipikus Szabadság sárkánya, tudod, aki borsot akar törni Pöröly orra alá, de aztán láttam, mi is volt az ő igazi baja, ki ellen is küzdött igazából. Neki nem egyetlen célpontja volt: ő minden sárkányt ellenségének tekintett. Ő olyan... rossz sárkány. Volt. Szinte azonnal bajba kerültünk. A varázsosok most már mindenhol ott nyüzsögnek a hegy körül; szerintem, ha nem áruljuk el Pörölyt, akkor is hamar rátaláltak volna az Erődre. Szóval ránk rontottak, amikor még csak félúton jártunk Covamere felé. Megölték Forgácsot és azt a harmadik sárkányt. Azonnal, egyetlen szó nélkül! Csak Dara és én menekültünk meg...
Szilárd most egész testében remegett, de Jószerencse tovább nógatta. A történetnek el kellett hangoznia.
– Nem tudom, hogyan úsztuk meg – folytatta Szilárd tágra nyílt, céltalan tekintettel. – Egy tábornál találtuk magunkat, a varázsosok ebből a táborból jöttek. Ott még mindig vannak fák.
Elhallgatott, jól láthatóan nem szívesen beszélt volna tovább. Hatalmas remegések rázták a testét.
– Ez a tábor – mondta Jószerencse. Látván Szilárd szörnyű zavarát, nehezére esett, hogy megkeményítse a szívét.
– Rossz lesz neked erről hallani, Jószerencse – mondta Szilárd szinte esdekelve.
Jószerencse testében jeges vízzé hűlt a vér, ahogy Szilárd történetét hallgatta a varázsos táborról.
– Az erdő egy részét meghagyták, és a tábor ott áll egy tisztáson. Nyilván azért, hogy börtönnek rendezhessék be. Tűzketrecek vannak ott, levegőben lebegő gömbök. Vibráló, kék lángok borítják őket, és mindegyikben egy sárkány van bezárva. Varázssárkányok, Jószerencse... a saját fajtájuk. Néhányukat megcsonkították. Dara nem mert odanézni, de én körbenéztem. Volt, akinek a lába hiányzott, volt, akinek kiütötték a szemét, egyeseknek hatalmas sebek borították az oldalát. És aztán felismertem valamit. Ott feküdt a sarokban, csak úgy odahányták egy sarokba.
Újabb reszkető lélegzetvétel. Jégkristályok a levegőben.
– Mit láttál, Szilárd? Mondd meg!
– Szárnyakat – buggyant ki Szilárdból hirtelen. – Egy pár sárkányszárnyat.
Most Jószerencse is megborzongott. Egy sárkánynak elveszteni a szárnyát, az olyan, mint... arra nem is léteztek szavak. Egy sárkány szárny nélkül nyomorék volt, kitaszított, halottnál is rosszabb. Akárki sárkány hamarabb lemondana a szeméről, a lábáról... akármiről, csak nem a szárnyáról.
– A varázssárkányok talán vissza tudják növeszteni – jegyezte meg óvatosan.
– Talán – felelte Szilárd, minden meggyőződés nélkül.
– De mi volt az, amit felismertél? – sürgette Jószerencse, jóllehet tudta már a választ.
– Vörös volt és kék, meg arany, meg mindenféle színű. Olyan volt, mint egy szivárvány. Kajás szárnya volt, Jószerencse! Kajás szárnya!
Szilárd egyetlen lélegzetre hadarta el mindezt, arcára kiült az iszonyat, mintha lelki szemei előtt újra lejátszódna a történet. Jószerencse lelke üresen tátongott. A szelek között érzett különös eksztázis semmivé foszlott, akárcsak a visszahúzódó dagály, s nyomában... ürességet hagyott.
Kajás!
Kedves, bátor Kajás, aki egyszer mindnyájukat megmentette azzal, hogy megölte Zordont, s aki újra kockára tette az életét, hogy elkísérje őket Covamere-be. És a saját fajtájabéliek csonkították meg.
– És Kajás...?
– Életben van – mondta Szilárd. Nagyokat nyelt a levegőből. – Egy ketrecben, akárcsak a többiek. Még csak a közelébe sem juthattam. Több száz ketrecet láttam, Jószerencse. Több százat. És akkor döbbentem rá végül.
– Mire döbbentél rá?
– Hogy ők is csak olyanok, mint mi.
És Jószerencse megértette végre, hogy Szilárd átváltozott: mogorva ifjúból komoly, racionális felnőtté ért.
– Sírni kezdtem – vallotta be Szilárd. – Nem tudtam visszatartani. Olyan hirtelen jött rám, hogy muszáj volt sírnom. Rájöttem, mennyire elviselhetetlen voltam, milyen kegyetlen... milyen gonosz.
– Nem, Szilárd – felelte Jószerencse. – Nem gonosz. Csak bizonytalan.
– Na, hát elszégyelltem magam, és sírtam. Sajnálom, Jószerencse; olyan rossz voltam, és most Fátyol eltűnt, és nem vigyáztam rá, és...
Jószerencse hagyta, hogy Szilárd hosszan, súlyosan zokogjon. Átölelte, s finoman ringatta a hóban, a melegség apró szigeteként a troll halott ölelésében.
A sziklatornyok gyűrűjének peremén pedig szótlanul leste őket valaki.
– El kell mondanod a többit is, Szilárd – mondta végül Jószerencse. – Meséld el, mi történt Darával, és hogyan jutottál vissza.
– Hát – kezdte Szilárd. Szipogott egyet, és letörölte arcáról a jéggé fagyott könnycseppeket. – Nem tudom, milyen sokáig kuporogtam ott, megbánva a bűneimet, de amikor újra felnéztem, láttam, hogy Dara odalent van a táborban, és négy varázsos veszi körül. Úgy festettek, mint Zordon: nagyok voltak és félelmetesek.
Jószerencse bólintott. Ő is jól emlékezett Zordonra, túlzottan is jól.
– Dara hangját csak alig hallottam, de annyit azért kivettem, hogy elmesélte a varázsosoknak, hogy hol van Pöröly, és hol van az Erőd. Aztán, amikor befejezte a történetét, csak állt ott, mint aki arra számít, hogy köszönetet mondanak neki.
– És ők mit csináltak?
– Kettéhasították.
Jószerencse nem tudta sajnálni Darát, mégis megborzongott.
– Akkor elmenekültem – mondta Szilárd. – Visszafelé egész úton biztos voltam benne, hogy követnek. Minden egyes szárnycsapással csak azt vártam, mikor borít be valami varázstűz, de sikerült visszaérnem. Megcsináltam...
Most már szemmel láthatóan megkönnyebbült, a látott borzalmakat kimosták lelkéből a szavak, s Jószerencse új önbizalmat látott a szemében, céltudatosságot, mert Szilárd felismerte, mi az ő szerepe a nagyobb színdarabban, amibe mindnyájan oly elkerülhetetlenül belecsöppentek.
Eltűnődött egy darabig, elméje elrágcsálta az emléket, mint egy falatnyi megszáradt húsdarabot: újra látta a belső ragyogást, ami megtöltötte a Sziklatornyot.
Az volt a nagyobb színdarab.
A fény emléke átvillant az agyán, s újra hallotta a troll ébredését, az azt követő halálát, a legördülő Szikla robaját; látta a Szabadság sárkányait apró porszemekként szétszéledni a szélben.
A Szabadság! Viasz!
Aggodalmasan körülnézett, emlékeinek könnyed áramlását hirtelen fagyos szél dermesztette meg. A barátait kereste, és szemtől szembe találta magát a sárkánnyal, aki eddig titokban leste őket.
A kém előlépett a halott troll egyik ujja mögül, s lassan besétált a tenyér közepére. Masszív, izmos teste fenyegető pózt vett fel.
– Berek? – suttogta Jószerencse. Felismerte ugyan barátja hús-vér vázát, de nem látta a lelket, ami belülről mozgatta azt.
– Add ki nekem az árulót – mondta Berek higgadtan.
Jószerencse megpillantotta az ürességet a szemében, s izmai megfeszültek, felkészülvén a támadásra, mely nemsokára bekövetkezik majd, de közben érezte, hogy szíve meghasad; miféle forgatókönyv diktálta, hogy éppen itt és éppen most találkozzanak össze ők ketten?
– Nem akarok harcolni veled, Berek – mondta. – De nagyon kérlek, ne állj az utamba. Ne itt és ne most.
– Nekem nem te kellesz – válaszolta Berek. Lassan, céltudatosan közeledett a hóban. – Csak add ki az árulót.
Szilárd ott reszketett Jószerencse mellett, s éppen szólni készült, de a társa elcsöndesítette.
– Menj oda a szikla mögé – parancsolta élénk hangon. Amikor Szilárd tiltakozni próbált, hozzátette: – A Szabadság sárkánya vagy most már, Szilárd, és mint ilyen, engedelmességgel tartozol! Indulj!
Jószerencse hangja olyan tekintélyt parancsolóan csengett, hogy Berek elbizonytalanodott egy pillanatra. Szilárd vonakodva bár, de elvonult, s tágra nyílt szemmel bámulta, amint Jószerencse és Berek szembefordul egymással a troll kezének bölcsőjében.
– Ha vitád van Szilárddal – folytatta Jószerencse ugyanazon a parancsoló hangon –, akkor velem vitatkozol.
Aztán megenyhült, és hozzátette:
– Berek, én vagyok az! Ugyan miért haragudnál énrám?
Kegyetlen mosoly jelent meg Berek arcán.
– Csak nem a kedves, aranyos Jószerencsét látom, akire még emlékszem a régi...? – kezdte, de rádöbbent, hogy nem az a Jószerencse áll előtte, akit még Délvégről ismert, hanem egy másik, egy megváltozott sárkány.
Elakadt a hangja.
Az előtte álló sárkány jól láthatóan Jószerencse volt, de annál egyben sokkal több is. A valaha barna pikkelyek most mély, gazdag rézszínben tündököltek; az izmok szilárdan pihentek a bőre alatt; finom, kedves vonásai jóképű felnőtté értek. Jószerencse gyönyörű volt.
És a szemében belső fény tündökölt.
Berek visszaemlékezett a régi Jószerencsére – úgy tűnt, nagyon régen volt már – a fiatal sárkányra, kinek testére rásütött a kései nap egy sugara Délvég régi negyedében. Ragyogott akkor az arca, és mosolyában a jövő csillant. Gyönyörű volt.
– Nem lett volna szabad annyiszor elrepülnöd Pöröly főhadiszállása fölött – morogta. – Tisztán láttalak, és mondhatom, eléggé megrendített a látvány. Azt hittem, meghaltál. Hogy belefulladtál a vízbe.
– Akkor hát téged láttalak Főrend barlangjában! – kiáltott fel Jószerencse, s tett egy lépést a barátja felé.
– Csak add ki nekem az árulót – sóhajtotta Berek, mert elszállt már a mérge. – Pöröly elé kell állnia, hogy beszámolhasson róla, hogyan árult el minket.
– Szilárd velem marad – felelte Jószerencse.
Berek újra elbizonytalanodott, mert Jószerencse magabiztosan, keményen, erősen nézett rá vissza.
– Velem jön – mondta, s elfintorodott, mert érezte, hogy kettejük régi ellentéte újra fellobban a szívében. De azt tette vele, amit mindig is – elnyomta, lelke ismerős, távoli pontjára száműzte.
Szélesre tárta szárnyát a hóban, s harci pózt vett fel.
Szilárd száját tátva bámulta, ahogy a két sárkány körbeforog egymás körül, alacsony, sötét árnyak a csillagok fényében fürdő hótakaróban. Körülöttük kőtornyok meredtek a magasba körben, kékes árnyékuk élesen hasított a hegy oldalába. A szél havat sodort, s finom, fehér permetet szitált az arénába.
Berek előrelendült.
Jószerencse számított rá. Fájdalmasan felkiáltott, amint elfogadta, hogy harcolnia kell legrégebbi barátjával, s ügyesen oldalt ugrott, havat rúgva az árnyékán átsuhanó Berek arcába. Berek nekirohant egy kiálló jégkupacnak, s megtorpant, megpróbálta visszaszerezni egyensúlyát.
Gyilkos pillantással fordult szembe újra Jószerencsével.
– Te állsz az egész mögött – morogta. – Ha nem vittél volna el azokba a barlangokba, mindezek a dolgok meg sem történtek volna!
Jószerencse megcsóválta a fejét, elméje kétségbeesetten kereste a szavakat, melyekről tudta, hogy léteznek, s melyek Bereket ellenségből újra baráttá változtathatják. De Berek újra előrelendült, s Jószerencse ezúttal nem tudott idejében félreugrani. Ellenfele a kitárt szárnyának rohant neki, s fájdalmasan hozzácsapta a troll egyik ujjának tövéhez. Apró csontocskák törtek el. A küzdő felek összegabalyodtak, s a hóra zuhantak.
– Te és a varázsos barátaid! – hörögte Berek. – Miért nem tanulsz sosem?
Berek úgy harcolt, mint egy megszállott, s Jószerencse hamarosan ráeszmélt, hogy ezúttal az életéért kell küzdenie. Nyakát keményen szorította Berek összetekert farka. Csapkodni kezdett a hóban, minden egyes lélegzetvétele tűzként égette torkát.
A világ elködösült, amikor Berek vicsorgó fogú arca villant át a látóterében.
Kétségbeesetten megfeszítette minden izmát, s keményen ráharapott Berek tarkójára. A kemény pikkelyek ellenálltak a harapásnak, ellenfele mégis felnyögött fájdalmában. Jószerencse Berek hasa felé lendítette a lábát, s lassan, fokozatosan kiszabadította nyakát a farok szorításából.
Kitárta szárnyát, s felugrott a levegőbe. Lábával kirúgott közben, s karma mély sebet szántott Berek arcára ott, ahol a pikkelyek puhák voltak, s beleolvadtak a torka alatti bőrbe. Jószerencse a hideg szélben lebegve nézte, amint ellenfele feltápászkodik a hóból, majd ő is kitárja szárnyát, s felkészül az ugrásra. De amaz mégsem ugrott.
Jószerencse értetlenül nézte, hogy Berek az égnek fordítja az arcát, s tekintetén döbbenet, majd harag, s végül félelem uralkodik el.
Jobb kéz felől megremegett a levegő, s hirtelen Viasz érkezett a színre.
Ugyanekkor Röpte csapott le balról, aztán felforrni látszott a levegő, amint a Szabadság sárkányai mind megérkeztek, legalább ötvenen, s betolultak a troll kinyújtott ujjai között feszülő résbe.
Ennyi sárkány láttán Berek harci kedve végképp elpárolgott. Elhátrált, lépteit félelem szaporázta, lelkében zord harag ébredt.
És aztán Jószerencse elmondta azt, amit ő utolsó esélynek szánt, de amit Berek végső sértésnek tekintett.
– Csatlakozz hozzánk, Berek – mondta. – Kérlek. Elfogadunk téged, ha te is elfogadsz minket.
De Berek csak artikulátlan, zagyva káromkodással válaszolt, s eltűnt az árnyékok közt. Elmenekült az arénából, szégyene hatalmas volt, gondolatai viharként forrongtak.
Ebben a viharban különböző szelek sodorták különböző irányokba, ahogy új és régi, elfeledett hűsége egymással küzdött. De bár haragja megakadályozta, hogy döntésre jusson, egyetlen gondolat mégis keresztülhasított a viharon, s Berek úgy döntött, hogy először ennek engedelmeskedik.
Pörölynek meg kell ezt tudnia. Mindenről értesülnie kell.

 

– Szerinted hallotta, hogy miről beszélgettünk? – kérdezte Szilárd. Hangja vékonyan, megtörten csendült az erősödő szélben. Hófellegek táncoltak elfeledett szellemekként, s finom, fehér takaróval borították be testét.
– Minden szót – felelte Jószerencse, majd a Szabadság felé fordult, és így kiáltott:
– Pörölyt elárulták. De ami még rosszabb, Berek el fogja neki mondani, hogyan, s azt is elmondja, Darán keresztül hogyan játszottunk mi is közre az árulásban. Az idő elérkezett végre, barátaim; elérkezett a háború előestéje. Eredeti szándékunk az volt, hogy a mai éjszakát a tervezésre szánjuk, de nincs már időnk erre. Talán jobb is így. Most mindegyikőtöknek azt kell tennie, amit helyesnek érez; csak ti fordíthatjátok meg az áradatot. Menjetek most, és beszéljetek a Szabadság igazságáról, és ha a háború véget ér, talán megmarad közülünk néhány. Ne kérjétek, hogy elmondjam, mit tegyetek. Eddig egyszer sem beszéltünk cselekedetekről, s ez továbbra is így marad. Tegyétek, amit a szívetek diktál. Toborozzatok. Térítsetek. Ne harcoljatok. Meséljétek el az igazságot.
Jószerencse szavai egyszerre fellelkesítették és lehűtötték a sárkányok kis csoportját, s amikor a rövid beszéd véget ért, mindnyájan szárnyra keltek, s szívükben remény és félelem parázslott, nagyjából egyforma arányban. Ők voltak a mag, a kételkedés magja, melyről Jószerencse azt remélte, hogy kicsírázik majd Pöröly sorai közt, s az igazság fájává terebélyesedik.
Csak Viasz és Röpte maradtak. Először gyanakvással szemlélték Szilárdot, de gyorsan megkedvelték, amikor Jószerencse röviden elmesélte a történetét.
– Ha te bízol benne, akkor mi is – mondta Viasz komolyan, s Jószerencsét újra megrendítette a nagy sárkányból áradó hűség.
Viasz jó sárkány, gondolta. Ügyelnem kell rá, hogy túlélje az egészet.
– Most várunk egy kicsit, hogy Szilárd pihenhessen – mondta. – De aztán el kell mennünk innen, mielőtt Pöröly hadserege megérkezne.
– Utánamehetünk Bereknek – javasolta Viasz. – Pörölynek nem feltétlenül kell értesülnie a történtekről.
– Nem! – felelte Jószerencse élesen. Végignézett a ledőlt Sziklatorony okozta pusztításon. – Pöröly már most is tudja, hogy elárulták. Az ő elméje másképp dolgozik, mint a miénk; higgyétek el, már tud róla. Akárhogyan is, az idő szorít.
– Mit csinálunk most? – kérdezte Szilárd. Jószerencse elnézett a messzeségbe, de nem válaszolt.

 

Egy sárkány száguldott végig az Erőd jeges folyosóin aznap éjjel, s az ő lelkében is őrület tombolt, jóllehet másmilyen, mint Pörölyé. A megalázott, haragos Berek ahhoz a sárkányhoz szaladt támogatásért, akit megvetett, de akinek nyers erejét mégsem tagadhatta.
Egyedül apjának az őrült parancsnokba vetett hite volt az, ami mindezidáig Pöröly hadseregében tartotta Bereket. Gyűlölte Pörölyt, és sokszor könyörgött az apjának, hogy hagyják ott együtt, s meneküljenek el. De a gyönge, sebesült Üvöltő ilyenkor mindig azt mondta:
– Tudom, hogy néha kegyetlennek tűnik, de az igazságért küzd, hogy a természetesek a saját törvényeik szerint élhessenek, nem pedig a varázsosok uralma alatt. Ezek a sebek, amiket magamon viselek, Pöröly sebei, nem az enyémek. Sosem hagyom el őt. – Így aztán maradtak.
De Berek, ahogy végigsietett most az Erődön, tudta, hogy Pöröly és ő nem különböznek annyira egymástól, hiszen mindketten gyűlölik a varázsosokat, s ez a gondolat volt, ami vak dühvel a parancsnokához kényszerítette, a gondolat, hogy Pöröly haragja lesújt majd az árulókra, a Szabadságra, Szilárdra és Jószerencsére, és mindenkire, akik a varázsos útban hisznek. Hát nem látják, mekkorát tévednek? Nem szégyellik magukat?
Nem lehet, hogy mégis inkább én tévedek? – A gondolat hirtelen fájdalmat döfött forrongó haragjába. Nem árulta el Jószerencsét, amikor látta, hogy felrepül a Sziklatorony tetejére, de felmérgesítette, hogy a barátja volt annyira bátor, hogy ezt megtegye.
A haragja aztán minden határon túlnőtt. Döbbenten nézte, ahogy az események kibontakoznak Jószerencse körül – a lezuhanó szikla, Szilárd különös története... Hogyan lehet, hogy mindez Jószerencsével történik? Én vagyok az, aki jól választott, nem pedig ő.
Ahogy megközelítette Pöröly főhadiszállását, kinyújtott karmával megállította őt egy agresszív, fiatal őrszem.
– Nem mehetsz fel – mondta a tagbaszakadt sárkány. – Fontos megbeszélés. Tilos megzavarni.
Berek kis híján átverekedte magát, de az őrszem éles karma, izmos testének fenyegető tartása láttán meggondolta magát. Nagyot lélegzett, és így szólt:
– Fel kell mennem! Fontos híreket hozok Pörölynek!
Az őrszemet nem lehetett megingatni.
– Tilos megzavarni – ismételte gépiesen. – Nincs kivétel.
Berek bosszúsan toppantott a hóban, s kinyújtotta nyakát, hogy végiglásson az alagúton, ami a fenti kiszögellésre vezetett. Tompa hangok szüremlettek le a rámpán, s Berek feszülten figyelt, hogy megértse a szavakat.
– Mélységes tiszteletem – szólott egy hang. – De nem látok bizonyítékot arra, hogy a helyzetünk veszélyben forog.
– Pedig veszélyben forog! – csattant a felelet Pöröly összetéveszthetetlen hangján. – Elárultak.
Berek elkáromkodta magát.
– Fel kell mennem – tiltakozott. – Pörölynek hallania kell a híreimet!
– Nincs kivétel – morogta az őr. Izmai megfeszültek, karma újra előcsusszant.
Pöröly egyre türelmetlenebbé vált, ahogy a megbeszélés tovább folytatódott. Végül nagyot kiáltott:
– Támadunk! Elrendelem, tehát így lesz!
– Tévedsz, Pöröly.
Ezt a hangot Berek azonnal felismerte. Az apja volt az, Üvöltő!
Lélegzetét visszafojtva figyelt, s összes izma a hang irányába feszült, mintha ezzel közelebb juthatna az apjához.
– Ha támadunk, mindnyájan elpusztulunk – folytatta Üvöltő nyugodt hangon. – Itt jól védett pozíciónk van. Ezért is táborozunk itt. Te adtad nekünk mindezt, Pöröly. Miért vennéd most el?
Mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Mindnyájan ismerték Üvöltőt – szegény, megégett Üvöltőt –, s tudták, hogy ő Pöröly leghűségesebb követője. Lehetséges lenne, hogy valóban nem ért egyet urával?
– Támadunk! – ismételte Pöröly, mintha meg sem hallotta volna Üvöltő szavait.
– Bocsásd meg nekem, de nem értek egyet veled! – válaszolta Üvöltő rendíthetetlenül. – Pöröly, követtelek az egész világon át, mert hiszem, hogy igaz ügyért küzdesz. El kell törölnünk a gonosz varázsosokat a föld színéről azért, amit a fajtánkkal műveltek. Magam is elvesztettem az én drága Habfodromat egy viharban, amit az ő gonosz varázslatuk támasztott...
Hangos, kaparó hang fojtotta el átmenetileg Üvöltő hangját, de Berek szinte rá sem hederített. Azt hiszi, hogy a varázsosok ölték meg az édesanyámat, gondolta kétségbeesetten. De hát ez nem igaz – csak vihar volt, egyszerű vihar.
S a varázsosok iránti gyűlölete hirtelen megingott. Jószerencse jelent meg lelki szemei előtt, de elűzte a képet.
Az apja akkor is tévedett.
– ...ostobaság lenne most támadnunk – mondta Üvöltő. Kétségbeesetten hadart, szavai egymásra tolultak. – Ha most harcba viszel minket, mindnyájan elpusztulunk, varázsosok és természetesek egyaránt. Minden sárkány elpusztulna ebben a háborúban, minden...
Valami újra félbeszakította, de Berek ezúttal rettentő hangokat hallott – éles, hasító szisszenést, rövid zihálást, majd egy nehéz puffanást.
Aztán csönd volt.
Az őrszem idegesen felnézett a rámpán.
Berek megragadta az alkalmat, elsuhant az őr mellett, s inaszakadtából felszáguldott a folyosón, karma jégforgácsokat hasított le a falakról. Rettentő, súlyos előérzet fészkelte be magát a szívébe.
Fehér jég suhant át a szeme előtt, ahogy felrohant a kiszögellésre. A talaj vízszintesbe fordult, s rózsaszínűre váltott. Aztán vörösre.
Húsz sárkány állt félkörben, arcukra kiült a félelem.
Az apja teste mozdulatlanul feküdt egy fagyott vértócsa közepén.
Pöröly karma mélyen elmerült a halott sárkány nyakában, szeme vörös volt és hideg.
Vörös halál. Berek úgy érezte, minden reménye szertefoszlott.
– Apám! – kiáltotta, s Pörölyre vetette magát, az olyan sárkány vakmerő haragjával, aki számára már nem számít a halál.
Az egyik sárkány hűségesen kilépett a sorfalból, hogy megállítsa a támadást, de Berek feléje csapott, s beszakította a koponyáját. A szerencsétlen sárkány a földre rogyott, szeme megtelt vérrel. A többiek óvatosak voltak, nem mozdultak.
Berek vére még forrt a Jószerencse elleni harc után, s most szembefordult apja gyilkosával.
Pöröly meglendítette véres karmát, és a földre sújtotta vele Bereket. Az ifjú sárkány a földön szemtől szembe találta magát halott édesapjával.
A halál már elfüggönyözte Üvöltő tekintetét; kitátott szájába fagyott vér ragadt. Berek semmit sem érzett.
Megperdült, és szembefordult Pöröllyel.
Egy sor csapás hátraszorította a kiszögellés peremére. A körben álló sárkányok nem akartak közbeavatkozni, odébb csusszantak, teret adtak a harcoló feleknek. Pöröly kivárt, végigmérte ellenfelét.
– Áruló! – kiáltotta hirtelen.
– Nem – motyogta Berek.
Állkapcsa sajgott, több foga meglazult. Agyát tompának érezte – most érdekelte vajon a halál, vagy sem? Nem tudta biztosan. Bizonytalansága ellenére, lelkének egy belső, mély pontjáról feltört valami, ami az életért kiáltott.
– Nem én... a Szabadság. Igazad volt, valóban elárultak, de nem én, nem...
– Te voltál az! – bömbölte Pöröly, s szárnyával vadul csapkodta a levegőt. – Te vagy az áruló! Akárcsak az apád. Mindketten árulók vagytok!
– Nem!
Berek támogatást keresve körülnézett a sárkányokon, de nem talált támaszt. Pöröly hadnagyai a jeges földre szegezték tekintetüket, s arcukon megkönnyebbülés látszott, mert uruk kiválasztotta már azt a sárkányt, akit felelősnek tekint.
Mindenhonnan hideg sugárzott.
Berek tekintetét újra Pörölyre emelte, belenézett a fagyott, vörös szembe... és meglátta, hogy Pöröly eltávozott!
A teste maradt persze, sőt, bizonyos mértékig az értelme is. De valami nagyobb, lényegibb része örökre visszahúzódott abba a sötétségbe, amely valóságként szolgált a számára.
Berek megérezte, hogy Pöröly most veszélyesebb, mint valaha, mégis különös nyugalom áradt végig testében.
– Az apámnak igaza volt – mondta. A körben álló sárkányokhoz intézve szavait. Hátralépett, amíg a karma megérezte a kiszögellés peremét. – Mindnyájatokat meg fog gyilkolni. Túlment már az ígéretein. Nem nyugszik, amíg mindenki meg nem hal.
Pöröly hahotázni kezdett.
Berek kihúzta magát a kiszögellés peremén, és kibontotta szárnyát.
– Meggyilkoltad az apámat, Pöröly. Ezért még megfizetsz! – Aztán hozzátette: – Ami a többieket illeti... talán még van egy reményetek: ha képesek vagytok megtalálni.
A hadnagyok döbbenten, értetlenül nézték, amint Berek megfordul, s átrepül az Erődön.
Magasan szállt, szorosan a hatalmas sziklatető alatt, hogy elvesszen szem elől a repedések és sziklahullámok tengerében.
Az őrült sárkány hahotája kikísérte az éjszakába, megtöltötte a folyosókat és átjárókat, a barlangokat és alagutakat, a termeket és sarkokat, az Erőd minden szegletét, az őrület és félelem árnyékát vetette a harcra készülődő háromezer természetes sárkány lelkére, akik számára egészen idáig Pöröly egyedüli, meleg fény volt egy olyan világban, mely sötétté és hideggé vált.
Sok sárkány mozdult meg az Erődben, hogy a sziklakiszögelléshez menjenek, hogy az urukat hallják, hogy megbízzanak benne, hogy biztatást kapjanak tőle. Legtöbben felismerték, hogy elérkezett a háború előestéje.
A nevetés hullámai között, Pöröly rabszolgáinak tömege mögött megmozdultak a Szabadság sárkányai is, s ők azt remélték, hogy megakadályozhatják a háború kitörését.

 

 

   30.   
Megvilágosodás

Hogy honnan jött a fény, mely végül ledöntötte a Sziklatornyot évezredes őrhelyéről, senki sárkányfia nem tudhatta biztosan; e tudás halandók számára elérhetetlen volt.
Egyetlen lény azonban tudta, a lény, kinek halhatatlansága is részét képezte annak az ősi világnak, ahonnét a varázsfény kilövellt.
Megmozdult, megrezdült most ez az ősi lény, ez a baziliszkusz, s ébredező vénáin emlékek áramlottak át. Trollok születnek, megformálódik a világ, az óceánok lecsapódnak az élő ködből. A világ véget ér, s másik lép a helyébe. Ciklusok. Eljön az óriások kora, kiemelkednek a hegyek, s végül ők is porrá morzsolódnak. Megérkeznek a sárkányok.
A mágia csökkenni kezd.
Magányosan Halcyon varázslatának viharában, a baziliszkusz felgyülemleni érezte az idő energiáit a hegy körül, s meglátta, az események hogyan kapcsolódnak egymásba. Tudta, mennyire hiábavalók e szánalmas sárkányok erőfeszítései, hogy más irányba állítsák a világ menetét, hiszen ő már sok-sok Változást megélt a kezdet óta, mely nem is létezett sohasem. Ilyen a végtelenség borzalma.
És mégis... tudta, hogy e mostani Változásra fel fog ébredni, mert most valami más is közreműködött. A baziliszkusz látta Halcyon védelmének furcsaságát, s látta, hogyan törekszik a Fekete Sárkány e védelem elpusztítására. Más sárkányok arra használták volna erejüket, hogy egyetlen bevehetetlen erődítményt építsenek ki, vagy fáradhatatlan, nyílt hadjáratok során számoljanak le ellenségeikkel. Ezek a sárkányok azonban másképp cselekedtek. Halcyon rétegekre osztotta védelmét, félelmetes, de legyőzhető védőfalakra; a Fekete Sárkány elégedettnek tűnt azzal, hogy Halcyon játékát játssza, s darabról darabra bontsa le a védőfalakat ahelyett, hogy egyetlen, nagy rohamra indulna.
A baziliszkusz elnézte a sárkányok viselkedését az egyre gyülekező, nagyobb erők ellen, s közben észrevette, hogy épp ezért saját, gyermeki háborújuk egybeeshet azzal a játékkal, amit a baziliszkusz saját maga kezdett el. Különös, és valószínűleg következmény nélküli egybeesés. De... érdekes.
Mert a baziliszkusznak nem volt neve, nem vágyott a jövőre, s nem gyűlölte a múltat, számára csupán egyetlen dolog lehetett elég fontos ahhoz, hogy megszakítsa miatta végtelen alvását, csak egy dolgot szeretett annyira, hogy felébredjen miatta: a halál lehetőségét.
Ha hozzá hasonlóan Covamere Útvesztője is felébred, és részt vesz a végkifejletben, mely minden eddigi történést megkoronáz majd, talán lehetségessé válik, hogy együttesen rést leljenek az örökkévalóság szövetében. Hogy az Útvesztő újra felébredt, ahhoz nem férhetett kétség, mivel erejét szabadjára engedte aznap éjjel, forró, kék fény formájában, s az energiák – minden irányok közül – északnak szaladtak a természetes sárkányok erődítményéig; amit egy halott troll testébe véstek. Igen, a baziliszkusz megfigyelte azt a fényt, megfigyelte a Sziklatorony leomlását is, s az azt követő megszületését a végső, legnagyobb kőgyűrűnek.
Mindezt Covamere Útvesztője idézte elő. Mégis egy sárkány kellett hozzá!
Mindent elborító késztetés sürgette, hogy immáron teljesen felébredjen, így hát a baziliszkusz megmozdította végül fizikai testét. Varázsenergiát pumpált az erősen is gyönge, hajlékonyan is merev testbe, hogy kimossa belőle az eonok fáradtságát. Óvatosan, hogy Halcyon mágiáját ne zavarja, kinyújtózott, megfordult, és szimatolt, és... kíváncsi volt.
Végtelen idők óta most először felébredt benne a kíváncsiság!
Az érzés minden mágiánál jobban életre keltette tagjait, s a baziliszkusz elnyugodott újra, ám ezúttal éberen, türelmesen várta a végső összecsapás napját, amikor a hegyet végre feltörik, s ő szembekerülhet az Útvesztővel és a sárkányokkal... és akkor majd kiderül, milyen szerepet játszanak a sárkányok a minden játékok közül a legősibben.

 

Jószerencse nem tudott róla, de a kék fény, amit legutoljára megpillantott, az Útvesztő fénye volt. Két másik tűz is csatlakozott azonban a különös párbeszédhez, olyan tüzek, melyek sokkal közelebb álltak a sárkányokhoz, mint a hegy mélyén pihenő, időtlen szörnyeteghez. A két fény hívására két sárkány válaszolt, s miközben így tettek, mindketten meglelték a maguk megvilágosodását.

 

Az egyik sárkány Lidérc volt, mert abban a pillanatban, hogy rettentő, büszke fejét északnak fordította, s megpillantotta a láthatáron a fényrobbanást, mely azt jelentette, hogy a birodalma peremén varázserők működnek, fáradt harcosai áttörték Halcyon legutolsó védőfalát is.
Mélyen a hegy gyomrában dolgoztak már, messze a Kapu szintje alatt, túl messze ahhoz, hogy akár a legerősebb napfény is eljusson hozzájuk, nem is beszélve a halovány csillagfényről, mely most a munkájukat kísérte. Kimerült, illúzióikat vesztett sárkányok voltak ők, olyanok, akik kezdtek kételkedni vezérük igazában, s kezdték gyászolni saját sorsukat. Érezték ugyan, hogy már közel járnak munkájuk végéhez, de a rémület is megülte szívüket, mert tudták, hogy akármilyen rettenetes is volt eddigi előrehaladásuk, mégiscsak könnyebbnek bizonyult, mint arra előre számítani lehetett; vajon mit rejteget Halcyon a legvégén a számukra?
A harmadik réteg feltűnés nélkül omlott le az előző nap éjjelén, s úgy tűnt akkor, bármelyik pillanatban áttörhetnek a negyediken is. S valóban, Lidérc annyira biztos volt a sikerben, hogy csak a Kapunál állt meg, a hosszú alagút fejénél, s csak onnan szemlélte a műveletet. Jelenlétének inspirálnia kellett volna harcosait, de csak arra volt jó, hogy megrémítse, elgyávítsa a sötétben dolgozó sárkányokat. Ám ő mégis maradt, elszántan, félelmetesen. Ha meg is érezte a sárkányok hűségének lanyhulását, rá sem hederített; ő volt a vezérük, s tudta, hogy uralkodni fog.
Aznap éjjel könyörgéssel fordultak hozzá sárkányai, azt kérték, hogy enyhítsen a kegyetlen tempón, a feszes időrenden, mert bár kevesebb sárkány esett áldozatául a rejtett csapdáknak, mint arra számítottak volna, így is nagy árat fizettek, s munkájuk fáradtságos volt.
– A haladás üteme megfelelő! – mennydörögte Lidérc. – A munkát akár könnyűnek is lehetne mondani. Ne kívánjátok, hogy megnöveljem az elvárásaimat veletek szemben!
A sárkányok megremegtek e szavak hallatán. Ugyan ki az, ki szembe merne szállni a fekete szörnyeteggel? Nem, gondolták, holnap éjjel a hegy megadja magát, s vele együtt Halcyon is. A Fekete Sárkány akkor egymaga szembeszáll majd az Útvesztővel, s egyszer és mindenkorra kiderül, valóban arra ítélte-e a sors, hogy a varázssárkányok vezetője legyen.
És sok sárkány titkon azt remélte, hogy talán mégsem, hogy ha Lidérc belép az Útvesztőbe, talán soha többet nem kerül elő élve.
Így aztán a megkönnyebbülés volt az uralkodó érzelem, amikor az első sorokban dolgozó sárkányok elbontották a negyedik réteg utolsó darabjait is, majd úgy találták, hogy nem rejtőzik mögötte rettenetes, pusztító mágia. Senki sem halt meg azon az éjjelen, s mindnyájan csöndben örvendeztek. És csöndben félték a másnapot.
Egyetlen esemény jelezte a barikád végső áttörését, s ezt egyetlen sárkány, még maga Lidérc sem értette teljesen, ám mindegyikőjük vagy így, vagy úgy, de megalkotta saját magyarázatát. Amikor az utolsó darab varázsenergia is semmivé foszlott, vörös porfelhő gyülemlett fel a feltáruló fekete fal repedéseiből. A porfelhő kavargott és sűrűsödött, a sárkányok pedig idegesen elhátráltak előle, attól félvén, hogy valami közibük talál ugrani a ködből.
De csak fény csattant elő, vakító, vörös fény, mely körülölelte őket, s kisuhant a felszínre; az úttörő sárkányok azt mesélték később, olyan érzés volt, mintha vérben fürödtek volna. A fény felfelé száguldott, s kitört végül a Kapun, így sok sárkány szemtanúja volt annak, ami akkor történt.
A fény Lidérc fejének száguldott neki. Lidérc azonnal kitárta szárnyát, s egyetlen pillanat alatt elnyelte az energiákat, a szemtanúk közül mégis sokan úgy vélték, a csapás teljesen váratlanul érte vezérüket. Szilárd, kemény arcvonásai nem mozdultak ugyan, a mozgásában, testtartásában mégis volt valami, ami merev döbbenetet sugárzott magából.
Lidérc gyors, darabos mozdulatokkal, mintha teste valami ismeretlen erő irányítása alatt állna, hátrafordította fejét, s észak felé tekintett. Aztán kitárta hatalmas száját, kimutatta félelmetes fogait, s a fényt továbbköpte a láthatár felé. Amaz pedig átvillant az éjszakán, átvillant a hófödte tájon, s összetalálkozott a messze távolban megjelenő fehér ragyogással.
Elemi erővel sistergett útjára a fény, mintha valami ismeretlen varázserő szívta volna ki Lidércből. Észak felé vezető útján összetalálkozott egy második fénnyel, egy arany ragyogással, mely magasan a hegyről jött, s végül egy harmadik, kék villanás is megjelent... de senki sárkányfia nem tudta, az honnan jött, csak annyit éreztek, hogy valahonnan odalentről.
A fények összetalálkoztak és felerősödtek, a távoli láthatáron hatalmasat lobbantak... és aztán minden maradt, mint volt. Az éjszaka sötétje visszatért.
Lidérc ott állt továbbra is, szája kitátva, gondolatai valahol a messzeségben járhattak. Tudata csak lassan tért vissza, de vele együtt visszatért a félelem is alattvalói szívébe. Megújult tisztelettel figyelték, ahogy a Fekete Sárkány felséges léptekkel elindul a lejtőn, s eltűnik a hegy mélyében, hogy tovább felügyelje az odabent folyó munkát, mert bár egyikük sem tudta, miféle dolognak voltak a szemtanúi az imént, azt mindnyájan érezték, hogy Lidérc állt annak középpontjában.
A Fekete Sárkány hatalma tehát újabb néhány napra biztosítva volt. Azután pedig már csak az számított, hogy maga az Útvesztő mit tartogat számára.

 

Fátyol és Bársony egész nap csak fölfelé kapaszkodtak, céltalanul kerülgették körbe-körbe a hegyet, a levegő hideg és nyers lett körülöttük. Minden egyes lélegzetvételért küzdeniük kellett, s néha úgy érezték, nem is ők kapaszkodnak fölfelé, hanem a hegy zsugorodik alattuk. Egész nap küszködtek, de nem találkoztak se sárkánnyal, se más élőlénnyel, olyasmivel pedig végképp nem, ami akár csak emlékeztetett volna kőgyűrűre.
– Mit is mondott a versed? – lihegte Fátyol, és intett, hogy álljanak meg egy pillanatra. – „És vég nélkül az egy”? Nos, ez a gyalogtúra szemmel láthatóan vég nélküli.
Együtt lerogytak egy jégbuckára. Ebben a magasságban már állandó vendégnek számított a hó és a jég, s alaposan megnehezítette az előrehaladást. Repültek is, de a levegő annyira ritka volt idefent, hogy csak repülni túl fárasztó lett volna: felváltva hol a szárnyukat, hol a lábukat használták inkább. Nagy távolságot tettek meg, dacolva a nehézségekkel, mégis úgy tűnt, jottányival sem kerültek közelebb a céljukhoz.
– Nem mehetünk ma már tovább – siránkozott Bársony, és közel húzódott Fátyolhoz. – Jaj, bárcsak nagyobb segítség lennék neked, Fátyol, de tényleg.
– Nincs semmi baj, nem a te hibád. Itt letáborozunk. Ez is van olyan jó hely, mint az összes többi, s holnap talán megleljük a választ.
Több biztatásra nem lévén szüksége, Bársony még közelebb fészkelte magát Fátyolhoz, s néhány rövid lélegzetvétel után már aludt is.
Kicsit később, amikor a nap már lenyugodott, Fátyol kiszabadította magát ifjú társa öleléséből, s előresétált néhány lépést a jégben, hogy végignézzen a lejtős hegyoldalon. Nehéz volt a szíve. Bársony – élénk természete ellenére – testileg gyengébb volt őnála; ráadásul aggódott is nagyon Teher miatt.
Holnap meg kell találnunk, reménykedett. De segítségre van szükségünk, s ugyan ki segíthetne idefent?
Elnézte a havat és a sziklát, s eltűnődött, vajon merre járhat Teher a széles vadonban. Nyugat felé nézett, Covamere irányába, melyről tudta, hogy ott bújik, ott várakozik a hegy görbülete mögött.
Oda mentél vajon, Teher? Mire gondoltál, hol fejeződik be a küldetésed?
Aztán észak felé nézett, s Jószerencsére gondolt közben, akárcsak két napja, mielőtt Teher elvált volna tőlük.
– Jószerencse. Hol van most a mi menedékünk?
Még később, miután már aludt egy keveset Bársony meleg testének közelségében, felébredt, s megpillantotta a fénycsíkokat az égbolton. Hanyatt feküdt a jégen, úgy nézte az éjjeli sárkányokat, amint vonalakat húznak a mennyekre, s újra csak eszébe jutott...
– Jószerencse!
A név ezúttal úgy csengett, mint egy tettre hívás, izgalomdöfés az éjszakában. Fátyol felpattant, odasietett, ahonnan korábban elnézte a tájat, s szemét meresztve a tompa csillagfénybe bámult. A hegy feszülten lapult a karma alatt, összehúzódva, mintha csak ugrásra készülne; a levegőben mágia illata érződött.
Aztán megérkezett a fény.
Fátyol elragadtatással fogadta. A fény beszivárgott bőrének minden apró pórusán, s Fátyol szélesre tárta szárnyát, úgy köszöntötte; a ragyogás úgy söpört át a testén, akár egy hullám, belecsapott az érzékeibe, végiglüktetett az erein, s belesuhant a karma keltette milliónyi repedésbe a jégben. Elnyelte a hegy.
A sötétség visszatért, de csak rövid időre, mert a fény újra kirobbant Fátyol alatt, belépett a testébe, s megtöltötte szívét világossággal, ragyogással, Jószerencsével!
Arany színű volt most a ragyogás, örömmel teli és szikrázó, s Fátyol testéből kiröppenve északnak szárnyalt, hogy csatlakozzon társaihoz, egy vörös és egy kék fényhez, s együtt olvadjanak bele a távoli, fehér ragyogásba.
Hogy találkozzanak Jószerencsével!
Fátyol kimerült, de örvendett, kacagott és sírt, könnyei maguk is belső fénnyel ragyogtak. Odarohant Bársonyhoz, aki még a szemét törölgette az álmosságtól, s tátott szájjal bámulta a történéseket.
– Mi volt ez? – kérdezte hüledezve.
– Jószerencse! – kiáltotta Fátyol, hangja maga is fény volt a torkában, szerelmének neve pedig tűz az égen.
– Jószerencse? – mondta Bársony. – A te Jószerencséd?
– Ő bizony! És tudod, mit? Most már tudom, merre kell mennünk!
Bársony megcsóválta a fejét, és megborzongott. Túl sok volt ez a számára – félbeszakított alvás, csípős hideg, s most egy őrült útitárs.
– Biztos? – kérdezte kételkedő hangon.
– Te magad mondtad, amikor útnak indultunk korábban.
– Tényleg?
– Igen! Felfelé kell mennünk. De nem úgy, ahogy eddig tettük, lassan araszolva. Fel kell mennünk! Egészen fel, a csúcsig!
Bársony felsóhajtott, és halványan elmosolyodott.
– De azért még aludhatok előbb egy kicsit?

 

 

5. RÉSZ
COVAMERE ÚTVESZTŐJE

 

   31.   
A börtön

A havazás elállt, de az időjárás új játékot talált ki. A tenger felől köd hömpölygött csöndesen az Üszökhegy lejtőire, s mozdulatlanul, eltökélten megült ott. A sárkányok még a saját orrukat is alig látták benne, s éles hallásukat eltompította a nyirkos massza.
Megjelent tehát a köd, majd lelassult, megült, mint ahogy maga az idő is lassulni s megállni látszott. A tél végérvényesen markába szorította a világot, nyirkos, fagyos, halálos hideg ujjai mindenhová elértek. A köd fölött a nap, a hold és a csillagok talán ugyanúgy mozogtak, mint rendesen, de a homályban botorkáló sárkányok számára megszűntek létezni.
Az Üszökhegy kívül került az idő folyásán.
Négy sárkány közelített a hegy felé a kavargó ködben. Nem tudták, látnak-e még hajnalt, mert világuk szürke, elmosódott foltok csoportjává zsugorodott. Szilárd felnyögött, ahogy a köd egyre sűrűsödni látszott.
– Aggódsz, kis sárkány? – kacagott Röpte. – Fölösleges. Nálunk jobb sárkányokat keresve sem találhattál volna arra, hogy együtt tévedjünk el.
Viasz erős, ütemes szárnycsapásokkal vezette őket a szürkeségen át. A sűrűsödő ködben a sárkányalakok sárkányárnyakká fakultak, majd nemsokára azok is nyomtalanul eltűntek, s csak a hangjuk tartotta őket együtt.
– Szívesen énekelnék, de attól félek, attól csak mindenki szerteszét repülne kínjában! – tréfálkozott Röpte, de a hangjában apró remegés érződött, mely elárulta belső feszültségét.
– Épp ellenkezőleg – válaszolta Jószerencse. Az ő hangja megkönnyebbültnek tűnt. – Viasz szárnya ugyan a helyes irányba vezet minket, de nem látunk jól, ezért könnyen elveszíthetjük egymást. Énekelj csak, Röpte! Már sokat meséltek a szép hangodról: most végre hallani is szeretném!
Rövid, nem túl meggyőző tiltakozás után Röpte végül dalolni kezdett. Régi hegyi dalt énekelt mély, andalító hangján. A dal keskeny füstcsíkként lebegett a levegőben, s árulásról, elveszett szerelemről szólt. Bár a sárkányok nem látták egymást, a dalt könnyűszerrel követni tudták, és ha az elöl haladó Viasznak úgy tűnt, halkul a melódia, néhány rövid kiáltással hamar a helyes irányba terelte Röptét, s vele együtt a többieket.
Együtt repült hát a négy barát, és lassan, kínzóan lassan közeledtek a hegy felé. Jószerencse biztos volt benne, hogy Covamere a végső úti célja... de valami mégis sajgott a lelkében, agya legmélyén új küldetés bontakozott ki, s azt diktálta, hogy hajtsa végre gyorsan.
– Szilárd! – kiáltott fel hirtelen. – Egészen pontosan hol láttad Kajást?
A csapat megtorpant, mintha parancsszóra tennék, s egyhelyben lebegtek, Szilárd pedig megpróbált visszaemlékezni a varázsos tábor helyére. De hiába volt ott Viasz és Röpte is az ő hatalmas helyismeretükkel, Szilárd emlékei olyan halványak és olyan elmosódottak voltak, hogy Jószerencsének rá kellett döbbennie, ez alapján sosem találják meg a tábort.
– Miért mennél el egy varázsos börtönbe? – kérdezte Viasz gyanakodva.
– Kajást ki kell szabadítanunk – felelte Jószerencse egyszerűen.
– Jószerencse – mondta Viasz mély, komoly hangján. A hatalmas sárkányból sugárzó nyugodt racionalitás szinte látható hullámként gyűrűzött át a ködön. – Onnan sosem kerülnénk ki élve. Azok a varázsos szörnyetegek...
– Azok is sárkányok! – csattant fel Jószerencse. – Te nem ismered a mágiát, Viasz. Nem olyan gonosz, mint ahogy azt elképzeled.
– Láttam, hogyan gyilkolta meg Kőszált és Dudást! – vágott vissza Viasz. – Ha az nem volt gonosz, akkor nem tudom, micsoda...
Haragja azonban olyan gyorsan párolgott el, ahogyan fellángolt, s Viasz csöndesen hozzátette végül:
– Sajnálom, Jószerencse. Mi most a Szabadság vagyunk. Okosabbnak kellett volna lennem.
– Nem, Viasz, engem illet a szégyen – felelte Jószerencse azonnal. – Viasz, és ti mindannyian, a mágiában is van gonoszság, akárcsak magában a természetben, és érthető, ha féltek tőle. Mindannyiunknak félnünk kell tőle. De Szilárd és én hálával tartozunk Kajásnak – tette hozzá nagyot sóhajtva.
– Nem tartozol magyarázattal – szólt közbe Röpte. – Megbízunk benned.
– Pontosan ezért van szükség rá, hogy megmagyarázzam – mondta Jószerencse. – Kajás megmentette az életünket. Szilárdét és az enyémet. Ha ő nincs, akkor Zordon megölte volna Tehert, aztán minket, Fátyolt... mindnyájunkat. A küldetésünk véget ért volna, pedig szinte még el sem kezdődött. De ennél is többet mondok: gondolkozzatok el ezen a fogolytáboron, gondolkozzatok el mirajtunk. Mi vagyunk a Szabadság, a rés Pöröly erődjének falában. Nos, Kajás és a társai talán ugyanilyen szerepet töltenek be Lidérc ellen! Ha ismerem Kajást egy kicsit is, akkor biztosan tudom, hogy ugyanúgy megpróbálta egységbe szervezni a sárkányokat, ahogyan mi tettük. Az is lehet, hogy ő a vezetőjük. Meg kell kísérelnünk, hogy kiszabadítsuk. Ha nem tesszük, mindnyájan elpusztulnak az eljövendő háborúban, csapdába ejtve egy börtönben. Ők is a Szabadsághoz tartoznak. Varázsosok, de a barátaink és szövetségeseink is. És a mi fajtánk. Ők is sárkányok!
Amikor Jószerencse befejezte beszédét, hirtelen fuvallat lazította meg a ködöt, s rövid időre megpillanthatta barátait a tompa szürkeségben. Egyikükről a másikukra nézett, sötét sárkányfelhők a szürke égbolton, s hirtelen rémisztő bizonyossággal megérezte, hogy az egyikük hamarosan meg fog halni.
A dolog tőlem függ, gondolta szándékosan. Nem kell feltétlenül megtörténnie.
A köd újra összezáródott, s Szilárd erős, határozott hangja csendült fel.
– Nyugat felől közelítettük meg a tábort – mondta, és erősen koncentrált. – Jobb kéz felől egy magas sziklasarkantyú meredt. Most már emlékszem: olyan volt, mint egy fenyőfa törzse. Áthaladtunk egy, nem is egy, hanem két patakon, mindkettő keletről nyugatra folyt. A tábor a második patak mögött volt, egy mélyedésben.
Viasz és Röpte újra kérdezősködni kezdtek, majd egymás felé fordultak.
– A Kunyhó-völgy legalja – mondta végül Röpte magabiztos hangon.
– Semmi kétség – bólintott Viasz.
– Milyen messze van? – kérdezte Jószerencse.
– Körülbelül kétszáz szárnyfesztávnyira – felelte Viasz komoran. Aztán mélyet lélegzett. – Egyenesen lefelé.
– Úgy érted, hogy... éppen ott vagyunk? – kiáltott fel Szilárd.
– Érdekes egybeesés – bólintott Viasz.
A sűrű ködben szorosan egymás mellett repültek, s remegő szívvel ölelték a nyirkos levegőt. Vajon miféle erő kényszerítette őket ide, amikor eredetileg Covamere-be akartak menni?

 

Kajás világát kék tűzháló töltötte ki.
Szikrák pattogtak, ahogy kényelmetlenül megfordult, hogy más testhelyzetet vegyen fel a szikrázó varázsgömbben. A gömb egyike volt azon számtalan gömböknek, amelyekbe bezárták Lidérc hadseregének árulóit.
Miért nem öl meg minket? tűnődött Kajás, és a kérdés szokás szerint ismét túl későn bukkant fel az elméjében.
Ugyanez a kérdés járt a fejében az Aether-hágó természetes sárkányaival kapcsolatosan is. Miért vállal Lidérc annyi vesződséget, hogy börtönt építsen a természetesek számára? Miért nem öli meg őket? Nem a hódítás a célja?
Kérdések, kérdések, s nem volt remény, hogy választ kap rájuk.
Valaha büszke szárnyának csonkja szörnyen viszketett. A fájdalom már elmúlt; bár nagy részét sikerült semlegesíteni egy gyors fájdalomcsillapító varázslattal, az amputáció mégis szinte elviselhetetlen kínnal járt.
Az őrök a földre szorították, majd tüzet idéztek a Tartományból, s úgy metszették le. A halott szárnyak még most itt ott feküdtek a cellájától nem messze, tompán, piszkosan, lehullott falevelekként a hóban.
Kajást nem sokkal azután kapták el, hogy elvált Jószerencsétől és Tehertől a sziklánál. Fátyolhoz már nem ért vissza. Egy szakasz katona Covamere-be kísérte, ahol maga Insiss kérdezte ki, s ott kínálkozott számára az első választási lehetőség.
– Te idegen vagy itt – mondta Insiss monoton hangon. – És úgy fogtak el, hogy éppen a helyszínéről távoztál egy... szokatlan eseménynek.
Lidérc síkos modorú hadnagya persze arra a hegyomlásra célzott, ami maga alá temette a Kapu előtt őrt álló két sárkányt. Azon a Kapun át lépett be a hegybe Jószerencse és Teher. Kajás jelenléte a helyszínen gyanús volt, ezért le is tartóztatták, de most Kajás úgy látta, itt az alkalom, hogy visszanyerje a szabadságát. Mindössze annyit kell tennie, hogy kiagyal valami hihető mesét, közli, hogy ő Lidérc hűséges szolgája, majd elvegyül a Covamere-ben nyüzsgő sereg soraiban.
Hiába volt Insiss intelligens és ravasz, Kajás megérezte, megvan a módja, hogy félrevezesse, ha akarja.
Hízelegj neki, gondolta. Tettesd magad ostobának, és akkor elenged.
A terv talán működött volna, és Kajás (későbbi nagy szégyenére) komolyan fontolóra is vette egy pillanatig. De aztán a társaira gondolt, a bizalmukra – hisz Jószerencse annyira megbízott benne, hogy vigyáz majd Fátyolra. Eszébe jutott hosszú útjuk Szívföldén át, amely során Teher berepült a Tartománysokk pusztító viharába, s érettebben, bölcsebben bukkant ki a túloldalon. A társaira gondolt. Nem, nem is a társaira... a barátaira inkább.
És aztán Halcyon neve bukkant fel a gondolatai között.
Kajás egy időben Covamere-ben lakott, sok-sok évvel ezelőtt, amikor még fiatal volt és naiv. Akkortájt csatlakozott Halcyon nagyszerű, az egész világra kiterjedő hírnökhálózatához, sokat tanult, s végül megkapta első – és utolsó – állomáshelyét: az Aether-hágót. Rádöbbent, hogy éppen a Halcyon-éra hanyatlásának kezdetén jelentkezett szolgálatra, és soha nem látott mást a valaha nagyszerű rendszerből, csak annak lassú felbomlását. Így aztán elunta magát, és illúzióit vesztett, magányos sárkányként az Aether-hágónál maradt.
Most itt volt újra Covamere-ben, újra Halcyon földjén – mégis a Fekete Sárkány uralma alatt!
– Sárkány! – mondta büszkén, és csodás szárnyát félig kitárva felegyenesedett Insiss előtt. – Sárkány! Halcyonnak, a Sárkányok Vezérének és Covamere Uralkodójának megbízott követével beszélsz. A nevem Kajás Nagykövet, s parancsot egyedül Halcyontól fogadok el, nem pedig akárki fia trónbitorlótól. Fennhatóságodat én el nem ismerem; nincs hatalmad ezen a helyen. Ünnepélyesen kijelentem, hogy szolgálattal Halcyonnak, s egyedül őneki tartozom. Azt tehetsz velem, amit akarsz, de figyelmeztetlek, hogy csak egyetlen igazi Vezér létezik.
– Valóban – felelte Insiss jeges hangon, és arcán kegyetlen vigyor jelent meg. – Ahogy mondod, csak egyetlen igazi Vezér létezik. Ő, természetesen, a mi Lidérc nagyurunk, a Fekete Sárkány, Covamere Ura és hamarosan az Útvesztő Legyőzője. A vén Halcyon iránti hűségedet tudomásul vettük, és majd eszerint is járunk el. Őrség!
Insiss további teketóriázás nélkül magához szólított négy hatalmas őrsárkányt, és intett, hogy vezessék el Kajást. Az őrök parancsa nem hangzott el, mégis mindenki számára nyilvánvaló volt. Kajás nem tiltakozott. Amikor elhaladt Insiss előtt, még odaszólt neki:
– Alaposan gondold meg, kinek az oldalára állsz, sárkány. A Fekete Sárkány kudarcot fog vallani. Hová futsz majd akkor?
Mindez öt nappal ezelőtt történt. Kajás megbecsülte a foglyok számát, amikor megérkezett a táborba: háromszázan, talán többen is lehettek, és a számuk egyre csak nőtt.
Miért nem öl meg minket?
A fogolytársakkal alkalomadtán suttogva beszélgetett, és így mindannyiuk között megerősödött a kötelék. Hamar megtudta a nevüket is: Lidérc Ellenállóknak hívták magukat. Kajás sokat utazott sárkány volt, így a történeteit mindig szívesen hallgatták, s különösen kedvelték az Aether-hágóról szólót, amelyben Kajás lefejezte Zordont a barátai menekülését követő füstös-poros hegyomlásban. Történeteiben mindig szeretettel szólt a barátairól, varázsosokról és természetesekről egyaránt, s fogolytársai magukban mind csodálták ezt a sárkányt, aki, ha csak rövid ideig is, de abban az álomban élt, amelyről mindannyian álmodtak. Hogy varázsosok és természetesek együtt szárnyaljanak, testvérsárkányként egy békés világban. Mert ez volt az ő örök, elérhetetlen álmuk.

 

A napfény megmutatta magát egy kicsit azon a reggelen, aztán leereszkedett a legsűrűbb köd, amit Kajás valaha is látott. A levegő nyirkossá vált, és továbbra is érezni lehetett benne a megégett erdő fanyar szénszagát.
A köd lassan hömpölyögve közelített, eltömte a teret föld és ég között... majd felemelkedett a sárkányok fölé, mintha láthatatlan védőburok övezte volna a tisztást, melyen semmiféle köd át nem hatolhatott. Egy-egy csápja be-benyúlt néha a tisztásra, de ettől eltekintve, a levegő szikrázóan tiszta maradt.
A tábort tehát átláthatatlan, sűrű fal övezte minden irányból, és szürke ködréteg borította felülről is. A börtöncellák ékkövekként szikráztak a nagyobb levegőbuborék belsejében, s a tisztás magányos, különös világgá változott, ahol bármikor, bármi megtörténhet.
Kajás körülnézett: rabtársai nyugtalanul fészkelődtek celláikban, de az őrök is idegesen járkáltak, zavarta őket a különös jelenség.
A feszültség lassan növekedett. Kajás elgondolkodott a varázslaton – mert varázslat kellett hozzá, hogy eltaszítsa a ködöt.
Ősi mágia lehet, olyan, amilyenből a cellák varázsfalait is formálták.
Meg-megpróbálgatta a szikrázó, kék tűzsávokat, és végleg megbizonyosodott róla, hogy azokat nem sárkányok alkották. Ősi, ősi mágia volt az, sokkal ősibb, semmint hogy Kajás azonosítani tudta volna a forrását, de egyvalami bizonyos volt: a cellák – ha nem is itt, akkor máshol, talán a föld alatt – már nagyon hosszú idő óta léteztek, talán annál is régebben, hogy az első sárkányok megjelentek ebben a világban.
Gyanította, hogy eredeti rendeltetésük örökre titok marad, de tény, hogy remekül lehetett őket börtönnek használni. A cellák rácsfala úgy működött, akár egy szelep, akárki élőlényt beengedett, ha az kintről jött, de soha többé nem eresztette, ha az távozni próbált. Az élettelen anyag, az élelem és ürülék szabadon közlekedhetett a falon át mindkét irányban, de ha a bezárt sárkány megpróbálta elhagyni celláját, hirtelen fény villant, és éles, iszonyú kín következett... a varázserő kemény volt, akár egy sziklafal.
Aki egyszer bekerült egy ilyen cellába, az örökre bent is maradt.
A börtöntábor egészen különleges volt a maga nemében, hiszen varázsos lényeket nagyon nehéz dolog fogva tartani. Kajás is ösztönszerűen arra gondolt legelőször, hogy utat nyit magának a Tartományon át, és elmenekül, hogy az erdő egy másik részén bukkanjon fel újra.
Csakhogy a Tartományt nem találta sehol!
A cellákon belül nem volt hatalma a mágiának. A varázssárkányokból egyszerű sárkányok lettek, megfosztva varázserejüktől és büszkeségüktől. A szabadságuktól nemkülönben.
A Kunyhó-völgy igazi börtön volt.
Kajásnak rengeteg ideje maradt, hogy eltűnődjön ezeken a furcsa tűzrácsokon. Lidérc arra használta a tábort, hogy bezárja ide ellenségeit, és bár Kajás elképzelni sem tudta, mi lehetett a cellák eredeti rendeltetése, azt legalább tudta, hogy miféle erő hozta őket létre. Eszébe idézte a történeteket, melyek arról szóltak, hogy az Útvesztő „kísérleteket” folytat az erdőben!
Talán hosszú eonokkal ezelőtt harc dühöngött itt; talán az Útvesztő egyszer itt tört a felszínre; talán a tisztás varázsgömbjei magának az Útvesztőnek a részét képezik.
Kajás ez utóbbi feltételezést tartotta a legvalószínűbbnek, s meggyőződése csak erősödött, amikor a ködöt olyan drámai módon... eltaszították a cellák.
A nyolc őrsárkány a völgy bejáratánál múlatta az időt, pikkelyük furcsán csillogott a sok száz kékes gömb keltette fényben. A foglyok mocorgása okán pattogó szikrák villámként világították meg a köd hasát, és kékre festették. S onnan bukkant elő az üdvözülés is!
Kajás látta meg őket elsőként – négy sárkány ereszkedett le a ködmennyezetből, mozdulataik gyakorlott repülőkre vallottak. Arcukra kiült a meglepetés, azon sárkányok döbbenete, akik az örökkévalóságot töltötték azzal, hogy a végtelen, üres űrben bolyongjanak, s akik most hirtelen magányos, élő világot találtak annak szívében. De Kajás felismerte, hogy a meglepetést csak az okozta, hogy a sűrű ködből olyan hirtelen bukkantak ki a tiszta levegőre.
Mind a négyen természetesek voltak, masszív, izmos szárnyakon repültek, és Kajás csöppet sem lepődött meg, hogy Jószerencse állt az élükön. Szilárdot is megismerte, bár az ifjú sárkány most karcsúbbnak, keményebbnek tűnt, mint amikor utoljára látták egymást. A másik kettőt sosem látta, de lenyűgözte őt hatalmas testük, és az a csodás elegancia, ahogy repültek, különösen a nagyobbik, aki úgy suhant Jószerencse mellé, s úgy ölelte a levegőt széles szárnyával, mintha az egész égbolt csak az övé volna.
Üdvözülés? Négy természetes jött, hogy... mirajtunk segítsen?
Az őrök semmit sem láttak, de a többi fogoly reménykedve az érkezők felé fordította fejét. Néhányan csalódottan felnyögtek. Ugyan mit tehetne négy természetes a tűzmágia ellen? Az őrök hirtelen gyanút fogtak, és körülnéztek. Ketten szárnyra kaptak, hogy földre kényszerítsék a természeteseket.
Kajás dobogó szívvel nézte, hogy Jószerencse parancsokat kiált a másik háromnak, akik azonnal eltűnnek a ködben. A cellák fölött a levegőben megsűrűsödött a mágia, bár Kajás nem érezte pontosan, melyik sárkány irányította azt.
Jószerencse magállt egy helyben, és kihívóan nézett a magabiztosan közeledő két őrre, hogy felbosszantsa őket. De mielőtt az őrök elértek volna hozzá, a nagy természetes előzuhant a ködből, s tévedhetetlen pontossággal fejen találta őket. Kajás döbbenten látta, hogy a természetes szorosan csukva tartotta a szemét. Mindkét őr hatalmas ütést kapott a nyaka tövére, s rögvest lezuhantak a levegőből. Lábuk, szárnyuk ide-oda csapódott, végül tompa, reccsenő püffenéssel értek földet egy felégetett bokor maradványai között. Az egyikük megrándult még, és megfordult, hasát hegyes kövek és éles fatörzsek metszették fel. Vér ömlött ki holttestük körül fekete tócsaként a hideg, kék fényben.
A hat másik őr megtorpant, majd egy sárkányként az égnek emelték tekintetüket, ahol Jószerencse és társa lebegett. A másik két természetest sehol sem lehetett látni.

 

 

   32.   
Ősi mágia

– Csodálatos vagy, Viasz – mondta Jószerencse, mély meggyőződéssel.
Viasz csak ekkor nyitotta ki a szemét.
– Valami más is volt mellettem – motyogta a nagy sárkány. – Ennyire nem vagyok jó. És nem az én szándékom volt, hogy megöljem őket.
– Tudom – felelte Jószerencse. – De akármi is legyen az, nem bízhatunk meg benne. Megvannak a saját indítékai – Jószerencse lenézett a körülbelül négy fahossznyira alattuk, a földön heverő két tetemre. – Úgy vélem, kezded megízlelni a tűzmágiát, Viasz.
A többi őr zavart volt és habozott, de mindenki tudta, ez sem tarthat örökké, s hamarosan akcióba fognak lendülni. És akkor mi lesz? A meglepetés előnye nélkül ugyan hogyan vehetné fel a harcot négy természetes hat varázsossal?
De hiszen több száz szövetségesük van! Mi lenne, ha kiszabadítanák őket?
– Szilárd! Röpte! – kiáltotta Jószerencse. – Menjetek Kajáshoz!
A táborban mindenki hallotta a kiáltást. Jószerencse kockáztatott, remélte, hogy az őrök nem ismerik a foglyok nevét. S valóban, nem is reagáltak a kiáltásra, azt hitték, Jószerencse csak egy előre megbeszélt helyre küldi a társait.
A kiáltás azonban felrázta az őröket, akik hátat fordítottak a ketreceknek, s egységesen elindultak Jószerencse és Viasz felé. Testükön szikrák villogtak, ahogy felhalmozódott körülöttük a mágikus energia.
Hátul, a cellák mögött, Szilárd és Röpte csöndesen kibukkantak a ködből, és leszálltak a földre. Sietve átsuhantak a foglyok között, suttogva kérdezősködtek, tudakozódtak, kutattak.
Jószerencse már éppen fel akarta vetni Viasznak, hogy időt nyernének azzal, ha visszahúzódnának a ködbe, de az egyik őrsárkány meghajlította a nyakát, és hosszú lángnyelvet lehelt az égbe. A két természetes könnyedén elkerülte a tüzet, de mielőtt Viasz megjegyezhette volna, milyen pocsék volt a célzás, valami olyasmi történt, aminek a célja sokkal finomabb volt, mint az egyszerű támadás.
A láng elszáguldott mellettük, és amikor nekiütközött a ködfalnak, szétfröccsent, mint víz a sziklán, s szétterülve forró, fehér hálót feszített ki. A háló kitágult, beburkolta az egész tábort. Forrón lüktetett, szinte élt, s aki egyetlen szárnyhossznyira megközelítette, azt fájdalmasan megpörkölte. Most tehát a természetesek is fogságba estek.
Jószerencse észrevette, hogy a feléjük közelítő őrök száma ötre csökkent. A hatodik őr – nyilván az, aki a tűzhálót létrehozta – megtorpant, s összekuporodott, teste pikkelylabdává vált, amiből csak hátgerincének hegyes tüskéi meredtek elő.
Nagyszerű. Öten négy ellen, gondolta Jószerencse komoran.
A tűzháló ekkor zsugorodni kezdett. Jószerencse felnézett, és látta, hogy a háló egyre lejjebb ereszkedik. Viasz inkább kíváncsian, semmint félve bámulta a jelenséget, miközben a tűzrács egyre lejjebb és lejjebb suhant.
Jószerencse Viasz erős, nyugodt jelenléte ellenére is kétségbe esett.
Nem pusztulhatunk el most, nem itt, és nem így!
De a háló egyre csak szűkült, s lángoló szálai között sehol sem találtak rést, melyen át kiszökhettek volna a szabadba.

 

– Arra! Arra! – suttogta hangosan egy fogoly, Szilárd és Röpte pedig sietve elindultak a mutatott irányba. Aztán...
– Kajás! – kiáltotta Szilárd, és odarohant a sorban utolsó ketrechez.
Aztán megtorpant, s legszívesebben elsírta volna magát, mert Kajás sovány volt és fáradt, és csodás, szivárványszínű szárnya nélkül a legmagányosabb, legnyomorultabb sárkánynak tűnt, akit Szilárd valaha is látott. Mégis, a két természetes láttán, széles mosoly ömlött el az arcán, s ez a mosoly felszárította, eltüntette Szilárd könnyeit még azelőtt, hogy azok megjelentek volna a szemében.

 

Az öt harcos szótlanul nézte Jószerencsét és Viaszt, haragjuk elmúlt, most már szórakoztatta őket a látvány. A háló egyetlen fahossznyi magasságban abbahagyta a zsugorodást; oldalt a ketrecek széléig terjedt ki, de nem tovább. Csak a varázsenergiák időnkénti sercenése törte meg az újra leszállt csöndet.
Viasz arca komor volt és merev, izmai megfeszültek; készen állt a harcra. De Jószerencse, kezdeti rövid félelemrohama után újra nyugodtnak érezte magát. Úgy érezte, mintha olyan dolgokat is látna, olyan dolgokról is tudna, amelyekről nem lenne szabad.
A várakozó őrök például anyagtalan képeknek tűntek csupán, csontvázaknak, amelyeken köd feszült ott, ahol húsnak kellett volna lennie.
A föld halovány volt és vízszerű, alatta pedig, a mélyben... egy minta rajzolódott ki sok-sok vonalból.
A vonalak osztódtak, szétágaztak, keresztezték egymást, bonyolultabb mintázatot alkottak egy egész hegynyi pókhálónál is, és élettől lüktettek, valóságosan, valahogyan sokkal valóságosabban, mint a világ többi része együttvéve. A vonalháló a természet ízét, a mágia ízét sugározta magából. Változásról suttogott.
Az volt az Útvesztő.
Jószerencse megpillantotta tehát, jóllehet nem tudta, mit lát. Mégis volt benne valami megsemmisítően ismerős, mintha Jószerencse már járt volna itt. Az Útvesztő felfedte egy töredékét előtte, s ő megérezte, hogy itt rejtőzik az erő, amely kimozdította helyéről a Sziklatornyot. Itt rejtőzik az erő.
De mielőtt eltűnődhetett volna, hogy mit tegyen, Szilárd robbant ki a tűzketrecek közül. Az őrök döbbentek nézték, amint a fiatal természetes sárkány elsuhan a fejük fölött, s felemelkedik addig a pontig, ahol Jószerencse és Viasz lebeg.
Abban a pillanatban szinte megtorpant az idő.
– Fátyolért – mondta Szilárd. – A mágia a tiétek.
E szavakkal megfordult, az őrök felé siklott, és mély, magabiztos hangon kiáltotta:
– A mágia a miénk!
Négy őr szétszóródott, de az ötödik felugrott, és lerántotta Szilárdot a levegőből. Lezuhantak a földre, s ott megragadta Szilárdot a nyakánál, és szélesre tárta állkapcsát, hogy öljön. De aztán megtorpant egy pillanatra, s úgy döntött, hogy előbb még megvillantja igazi erejét ezek előtt a szemtelen természetesek előtt. Orrát az égnek emelte, szélesre tátott szájából sárga lángcsóva csapott ki. Állkapcsa a kétszeresére nyúlt, arcából csonttüskék emelkedtek ki, melyek éles, halálos pengékké változtak növekedtükben.
Nyelve lánggá változott, mely fehér dárdaként hasított elő sárgán villogó állkapcsából; fogai megnyúltak, megvastagodtak, élük fűrészes lett; ajka hátrahúzódott és eltűnt.
A varázsszörny lehajtotta csupa agyar, csupa csont fejét, hogy végezzen áldozatával.
De e rövid idő elégnek bizonyult Viasz számára. A nagy sárkányt egyszerre vonzotta és taszította a harcos varázshencegése, de elsuhant Jószerencse mellől, állkapcsát belemélyesztette a mit sem sejtő varázssárkány hasába, akit annyira lekötött saját mutatványa, hogy nem is vette észre közeledő támadóját. Melle és hasa felszakadt; azonnal meghalt.
Varázslata azonban tovább élt. A Tartomány tüze szétrobbant minden irányba, és oldalra hajította az eszméletét vesztett Viaszt. Szilárdot is ellökte a robbanás, de ő az eszméleténél maradt, jóllehet erősen elkábult és meggyengült.
A tűz magasra hömpölygött a halott sárkány testéből, s különös formájú csápjait kinyújtotta a világba. A lángok csavarodtak és ugráltak, majd dagadozni kezdtek, mintha ezernyi lényt rejtettek volna magukban, melyek mind kitörni szándékoztak. A tűz vörösre, zöldre, végül ragyogó kékre váltott, és megpróbált szétterjedni az egész tisztáson, ahogy a rettentő Tartomány-szellemek karmaikkal kijáratot hasítottak maguknak a fizikai világba. Ám az egyik varázsos őr hirtelen előreugrott, s szájából vakító, tiszta fehér sugarat lövellt a pokoltűz szívébe.
Villám dörrent, s amikor a rés bezárult a fizikai világ és a Tartomány között, Jószerencse megpillantotta a hidat, mely a két világot összekötötte.

 

Abban a pillanatban nem létezett idő.
Jószerencse felnézett, s a ködön át is megpillantotta a csillagokat.
Lenézett, s a vastag sziklatalajon át is megpillantotta az Útvesztőt. Kinyúlt, és utat nyitott a Tartomány felé.
Egy jelenlétet érzékelt, mintha valaki a háta mögött állna, s megadná neki a varázserőt, amit Jószerencse természetes teste nélkülözött. A Tartományba vezető híd viszont csak a sajátja volt.
A Tartomány elhúzódott előle, mintha csak megrettent volna a jelenlététől. Leírhatatlan szörnyetegek suhantak át az elméjén, ahogy ő is átsuhant az övékén. A Tartomány befogadta, de nem üdvözölte ezt a betolakodót, ezt a varázstalan idegent.
Sötéten tátongott a Tartomány, Jószerencse mégis fényt hozott magával. Minden és mindenki elhúzódott előle, menekülni próbált a tekintete elől, ahogy átsuhant a hemzsegő varázsenergiák között, s keresett, kutatott... És hirtelen meglelte azt a fényt, ami keresett, amit felhasználhatott. Elhagyta akkor a Tartományt... és valahol máshol találta magát.
Zsibbasztó ragyogás izzott a messzeségben, s Jószerencse valami ismeretlen, leírhatatlan érzékével megsejtette, hogy ez a sercegő fénypont a Tartomány és a valós világ közötti űrt hidalja át. Mindkét világ, mindkét birodalom az ő szolgája volt; a fény úgy lebegett közöttük, akár csöppnyi harmat egy pókháló szívében.
A pókháló volt az Útvesztő.
Minden irányba szétterjedt, valóságos és nem valóságos irányokba egyaránt. A fény, a világ, a Tartomány, mind harmatcseppek voltak a hálóján, a hatalmas ősszöveten, mely mindennek a támasza volt. Az Útvesztő kitárta magát Jószerencse felé, integetett, hívogatott, benne élet lüktetett, s halál remegett.
Kusza vonalai átnyúltak téren és időn. Lélegzett, akár egy élőlény, bár annál sokkal, de sokkal több volt. Az Útvesztő már akkor vénséges vén volt, amikor az idő egyáltalán mozgásba lendült.
Jószerencse átsuhant a semmin, bár tudta, hogy teste, lelke igazából nincs is ott, jelentéktelenné zsugorodott, eltörpült, megérezte a teremtés hatalmasságát, megérezte az izzó fény közelségét, érezte saját törékeny, természetes lelkét a mágia eme hatalmas óceánjában.
De akkor új irányba fordult, ismeretlen, érzékelhetetlen új irányba, és a fény semmivé foszlott.

 

Jószerencse újra a fizikai világban, a börtöntáborban találta magát, de most vakító, fehér fény töltötte ki az egész völgyet. Körülnézett, megpróbálta meglelni a fény forrását, s csakhamar ráeszmélt, hogy ő maga az.
Lenézett, és ketrecekbe zárt varázssárkányokat látott, a varázsgömbök kék fénye elsötétedett, megfakult saját csodálatos ragyogásában. Végigsimított a levegőn, s a ketrecek vakító fehér fénnyel abban a pillanatban fellobbantak, majd megnyíltak, és lassan, vonakodva visszahúzódtak a földbe. A föld sziszegett, hullámzott, ahogy elnyelte a mágiát. Négyszáz varázssárkány huppant a talajra hirtelen, és nézett fel ámulattal megmentőjére – egy természetes sárkányra.
A ketrecek helyén most kesze-kusza vágások látszottak csak, mintha a föld megsebesült volna – de már régen, nagyon régen.
Hatalmas fáradtság tört be Jószerencse testébe, ugyanúgy, ahogy az imént ő maga betört a Tartományba. Valóban ott voltam? tűnődött, és teste finoman a földre csusszant, elterült a havon.
Sárkányok tódultak köréje, varázssárkány mind, s tekintetükben aggodalom szikrázott, ahogy fölébe hajoltak a lénynek, aki természetesnek tűnt ugyan, mégis elűzte az ősi varázslatot, amelyet egyikőjük sem bírt még csak felfogni sem. Arcuk hullámozva lebegett Jószerencse szeme előtt, rokonszenv és meglepetés sugárzott tekintetükből. Idegen arcok voltak, és ő átutazta a fél világot, hogy találkozzon velük, mégsem talált most szavakat, hogy szóljon hozzájuk. Vére zajosan dübörgött a fejében, látása peremén sötét foltok lebegtek.
– Jószerencse! – kiáltott fel egy ismerős hang. A tömeg szétnyílt, és egy sárkány nyomakodott előre közöttük. – Jószerencse!
A sárkány arca kitöltötte Jószerencse látóterét, s a jótékony sötétség, mely sem ehhez a világhoz, sem a Tartományhoz nem tartozott, összezárult előtte. A zsugorodó tűzháló eltűnt, létrehozóját és annak négy társát elfogták a kiszabadult sárkányok. A köd pedig, melyet a hegynél is ősibb erők visszatartottak, most szabadon leereszkedett, s vele együtt érkezett meg a sötétség is Jószerencse szemére. Mielőtt elalélt, még egy arcot pillantott meg, s ezen az arcon egyszerre tükröződött végtelen öröm és aggodalom.
– Kajás – suttogta halkan.

 

Álmodott. Mágia nélküli álmot, telve stabil, masszív valósággal. Természetes álmot.
Sárkányok repültek a tenger fölött. A levegő friss és sós illatú volt, a szél barátságos. Hullámok hömpölyögtek, felhők kergetőztek a nap körül. Világosság, tisztaság áradt mindenünnen.
Egy szigetlánc húzódott széles körívben, közepén egy zátony. Dús, zöld fák hajladoztak, fehér homok szikrázott. Köröttük a türkizkék óceán.
Hangok szitáltak a makulátlan légben, ismerős hangok, az édesanyjáé és Fátyolé, Bereké is, szavaik sietve, illékonyan suhantak.
– A világ változni készül – suttogták mind.
– Itt kezdődik – kántálták. – S itt is ér véget.
Számtalan sárkány hangja suttogott, ismeretlenek, mégis mind vele repültek. A Szabadság és az Ellenállók hangjai. A kántálás ritmusával tompa dübögés hallatszott, a Fekete Sárkány szárnycsapásainak hangja.
A világ elcsavarodott, átváltozott, a napsütötte égbolt elfolyt, és Jószerencse magára maradt. Fejjel lefelé találta magát, s a fény nem a napból áradt többé, hanem a földből, onnan, ahol a lába állt. A felismeréssel a lefelé fordított világ újra a helyére került, és Jószerencse értő tekintetébe beszivárgott a rémület. Hatalmas, dermesztően bonyolult ösvényt látott, egyszerre idegen és ismerős labirintust, melynek távoli kijárata ködbe veszett. Óriási erőfeszítéssel egyik mancsát átnyújtotta a szakadékon, hogy megérintse az ösvény titokzatos falát. Ott állt elveszve és magányosan, sötét kanyarokkal és nyújtózó árnyakkal körülvéve. Tekintete hirtelen zökkenéssel egy másik tekintetre talált; s Jószerencse mélyen elmerült benne. A szempár fekete volt, akárcsak az övé, s tudta, hogy az édesapja az, Égkék, aki abban a végtelen, dermedt pillanatban ott állt mellette. Érezte, amint a világ leveti a bőrét. A távoli ködben valami a csillagok erejével mozdult.
Odafent megpillantotta a csillagokat, s határtalan örömöt érzett. Ám a csöndet szárnycsapások hangja zavarta meg...

 

Újra felébredt, és tudta, hogy csak néhány pillanatra ájult el. Kajás fölébe hajolt, s ott voltak mellette természetes barátai is – Viasz, Röpte és Szilárd. Aggódó tekintettel tolongtak körülötte, s aggodalmuk annyira őszinte volt, hogy Jószerencse hirtelen nevetségesnek érezte az egész helyzetet, és vihogni kezdett. Barátai először meghökkentek, majd elmosolyodtak, és nevettek végül, s hahotájukhoz a háttérben álldogáló, értetlen varázsosok is csatlakoztak. Ott nevettek a hóban és a ködben, hogy begyógyítsák a sebeiket és felvidítsák a hangulatukat, s hosszú percekbe tellett, míg a hahota elhalt végül. Jószerencse úgy döntött, hogy az álmát elraktározza elméjében egy későbbi pillanatra. Épp elég furcsa volt az is, ami a valós világban történt.
Viaszra mosolygott, és megszólalt:
– Nagyszerű sárkány vagy, Viasz, és milyen nagyszerűek a fogaid!
A nagy sárkány szélesen elvigyorodott.
– Te is tudod, Jószerencse, hogy nem csak én voltam az.
– Így van – bólintott Jószerencse. – Röpte, te is csodás voltál. És te, Szilárd...
Nevének említésére az ifjú sárkány előrelépett, és átölelte Jószerencsét, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy mindketten életben vannak még.
– Igazi hős vagy – mondta Jószerencse, amikor szétváltak. – A bátorságod mentett meg minket.
– Te pedig minket szabadítottál ki! – kiáltott fel Kajás, mert képtelen volt tovább hallgatni. – Az eredmény döntetlen!
Jószerencse szíve majd szétrobbant az örömtől, amikor Kajás lehajolt, és atyai módon megveregette a feje búbját. Mennyire hiányolta ezt a sárkányt! Aztán megpillantotta a durva sebeket a hátán, s örömét hirtelen elmosta a hideg borzalom.
– Ja, hogy ezt nézed! – mondta Kajás komoran, miután észrevette Jószerencse pillantását. – Nos, repülni lehet szárny nélkül is. Egy darabig legalábbis. Majd visszanőnek.
Jól látszott hogy Kajás megpróbálta könnyedén felfogni a dolgot. Jószerencse a legjobban mégis annak örült, hogy barátja hangjában nyoma sem volt keserűségnek, s most hirtelen megvillant előtte, milyen is lehetett Kajás valaha.
– Jó, hogy újra látlak – mondta elfúló hangon.
– Hasonlóképpen.
Kajás kinyúlt, hogy felsegítse barátját. Jószerencse némi nehézség árán tudott csak lábra állni, és egy darabig fájó izmokkal imbolygott a hóban.
– Kimerített a mágia, mi? – mondta Kajás, és a szeme megcsillant egy kicsit. – Az ilyesmi nem a te fajtádnak való. Milyen volt?
Jószerencse kiszorított magából egy mosolyt.
– Finom vagy, mint mindig, Kajás – felelte. – Az igazat megvallva, magam sem tudom biztosan, hogy mi történt. Emlékszem, hogy láttam... egy fényt. Meg láttam valamiféle hálót, vonalak útvesztőjét a hegy alatt.
A barátai elhallgattak, Jószerencse pedig megpróbálta újra eszébe idézni az emléket. A varázssárkányok között jól érezhető feszültség lebegett a levegőben.
– Útvesztőt? – kérdezte Kajás.
– Igen... vagy valamit. Nem tudom, Kajás, de akármi is az, helyénvalónak találta, hogy énrajtam keresztül hajtsa végre a varázslatát. Nem ez volt az első alkalom. Fura dolog, de az a lényeg, hogy mindnyájan szabadok vagytok. Jelen pillanatban most csak ez érdekel.
Az Ellenállók sorai közt halk mormogás futott végig, de Jószerencse nem törődött vele.
– Úgy véli, hogy az Útvesztő őrajta keresztül dolgozik! – kiáltott fel Kajás. – Mindig éreztem, hogy olyan különös vagy, Jószerencse. Most már tudom, hogy miért!
– Akkor tehát amit láttam... az létezik? – kérdezte Jószerencse izgatottan.
– Covamere Útvesztője – felelte Kajás ünnepélyesen. – Igen, létezik.
Jószerencse nagyot, mélyet lélegzett.
– Jól vagy? – kérdezte Viasz némi aggodalommal a hangjában. Nem értette ugyan, hogy az imént miről folyt a beszélgetés, de annyit azért látott, hogy a barátja nagy megpróbáltatáson ment át. Jószerencse minden fáradtsága ellenére is lefegyverző mosolyt villantott feléje.
– Jól érzem magam, Viasz – mondta. – A testem szívesen lefeküdne pihenni, de legbelül... legbelül készen állok. Most már közel járunk az igazi küldetésünkhöz, érzem, közel a szívéhez.
– Hát akkor? – kérdezte Kajás. – Mi a terv?
– Terv? – mondta Jószerencse. – Miből gondolod, hogy szükségünk lenne tervre?

 

Beszélgettek. Néhány varázssárkány tüzet rakott a környező fák között gyűjtött gallyakból, így volt melegük, sőt, a lángok a ködöt is távol tartották valamelyest. Jószerencse először a varázssárkányok csoportjának nevét tudta meg.
– Lidérc Ellenállók – mosolygott. – Tetszik a nevetek! Mindnyájan hűek vagytok Halcyonhoz?
– Mi az ő sárkányai vagyunk – felelte Kajás. Világosan látszott, hogy ő a varázsosok szószólója. – Követek, mint én. Harcosok, mint Vasököl emitt. Vagy szolgálók és hivatalnokok. Mindnyájan Halcyon sárkányai vagyunk.
– Először azért jöttem ide, hogy beszéljek Halcyonnal – tűnődött Jószerencse. – Kíváncsi vagyok, fogok-e valaha is találkozni vele; szerintem valami egészen más oka volt, hogy idejöjjünk. Kajás, beszélj erről az Útvesztőről.
– Sok mindent mondhatnék – kezdte Kajás. – A varázsosok félnek tőle. Az Útvesztő... egyszerre sok minden.
– Nem tudod most elmondani az egészet, ugye? – kérdezte Jószerencse. Kajás bólintott, és újra elfintorodott a fájdalomtól. – Nem baj. Most ennyi is elég. Viszont... Lidérc fél az Útvesztőtől?
– A legtöbb sárkány fél tőle.
– Hm.
Jószerencse nem akarta túlságosan erőltetni a témát, mivel mind Kajásnak, mind a varázsosoknak szemmel láthatóan nehezére esett beszélni róla. De még ha nem is vette volna figyelembe a húzódozásukat, ő maga is belekóstolt egy kicsit, mennyire furcsa, különös az Útvesztő. A többi majd később következik – ha számít egyáltalán –, ebben biztos volt. Információra volt szüksége az Ellenállókról, Lidérc hadseregéről. Vasököl, egy karcsú, sebhelyes harcos, sokat beszélt a különféle alegységekről, a létszámukról.
– Akkor tehát ezerötszáz varázssárkány még mindig Covamere-ben tartózkodik Lidérc uralma alatt? – kérdezte végül Jószerencse.
Vasököl bólintott.
– Ez nem jelenti azt szükségképpen, hogy mind hűségesek Lidérchez – mondta. – Sokan közülük legalább annyira csalódtak a Fekete Sárkányban, mint mi. A különbség csak annyi, hogy ők jobban ismerik az urukat, így aztán jobban is félnek tőle. A hadsereg ezért gyengébb, mint azt a létszámuk alapján gondolnánk.
Viasz megköszörülte a torkát, dörmögő hangjára minden vitázó sárkány elhallgatott, és őrá figyelt. A nagy sárkány még a varázsosok között is büszkének, magabiztosnak tűnt, hatalmas szárnya türelmetlenül remegett; jól látszott, hogy azonnali tettekre vágyik.
– És mi van Pöröllyel? – szólalt meg mély, kimért hangon. – A Fekete Sárkány hadserege csak fele akkora, mint az, amelyik északról, az Erőd felől közelít. Ez egy természetes sárkányokból álló hadsereg – tette hozzá azok kedvéért, akik még nem hallottak róla.
– Nem maradt meg túl sok varázsos a világban – jegyezte meg Kajás, rá nem jellemző szomorúsággal a hangjában.
– Covamere-ben azért épp elegen vannak – mondta Jószerencse, és komoran Viaszra mosolygott. – Ne tévesszen meg a számuk, Viasz. Délvégen a varázsosok csak tizedannyian voltak, és látod, mi történt.
– De Délvégen nem voltak Lidérc Ellenállók – emlékeztette Kajás.
Viasz újra köhintett. Jószerencse elmosolyodott magában, amikor meglátta a fényt hatalmas barátja szemében. Viasz újra felfedezte a kaland érzését; most olyasmit csinált, amire Kőszál büszke lett volna.
– Pöröly bármelyik pillanatban támadhat – mondta. – A Szabadság keményen dolgozik, hogy aláássa a tekintélyét, de azt hiszem, így sem tudják elejét venni a háborúnak. Csak abban reménykedhetünk, hogy kisebb lesz a pusztulás.
– A folyót nem állíthatjuk meg, de eltéríthetjük – mormogta Jószerencse olyan halkan, hogy csak Szilárd hallotta, aki ott állt szorosan mellette.
Szilárd aggódva Jószerencsére nézett, és odasúgta:
– Nem tudom, hogy itt mit csinálhatunk, de egy dolgot tudok: olyan sárkányok is odafent vannak a hegyen, akik sokkal fontosabbak a számomra akármilyen hadseregnél.
Kajás türelmetlen kiáltása szakította félbe suttogó párbeszédüket.
– Tervet! – kiáltotta. – A köd miatt nem látszik, de az idő gyorsan halad.
– Nem, Kajás. Nincs terv.
Jószerencse hangja halk volt, mégis átszivárgott a ködön; s minden sárkány jól hallotta. Megérezte, hogy elérkezett a döntés ideje, és nincs már értelme a további vitának. A Lidérc Ellenállók ott álltak előtte, mégis úgy tűnt, mintha a Szabadságot látná, azokat a sárkányokat, akiktől egyszer már megtagadta a vezérséget. Látta a reményt, az akarást, a bizalmat az arcukon, és tudta, hogy el kell őket utasítania.
– Nincs terv – ismételte komoly hangon. – Nincs vezér. Vagy mindenki egyénileg dönt, vagy senki sem dönt sehogy. Viasz igazat beszélt: küszöbön áll a háború. Ti már jóval azelőtt megtudtátok a magatok szerepét, hogy én ideérkeztem a hegyre: meggyengíteni Lidércet. Nos, akkor rajta, csináljátok ezt. Megtettem mindent, amit értetek tehettem; hagyjátok hát, hadd végezzem be a küldetésemet.
Elhallgatott egy kicsit, majd hozzátette:
– Tél ereszkedett a világra. Legyen a feladatotok véget vetni ennek a télnek. Nem tudom megmutatni az utat; magatoknak kell megtalálnotok.
A rövid szónoklat véget ért, és a sárkányok szétoszlottak. Találgattak, vitatkoztak, és kisebb csoportokba tömörültek. A csoportok aztán osztagokká alakultak, és a sárkányok búcsút intettek egymásnak, majd felemelkedtek a ködbe, hogy ismeretlen küldetéseiket követve szembeszálljanak a sötétséggel. Döntéseikről nem beszélték, mégis egyetlen célpont felé tartott mindegyikük: Covamere felé.
– Jó sárkányok – szólalt meg Kajás Jószerencse mellett, ahogy elnézte a homályban eltűnő varázssárkányokat.
A tüzek kialvóban voltak, és a köd újra közelebb nyomult. Minden nyirkosnak, kihaltnak tűnt. Elveszett világ, ahol megállt az idő, mely életet hozhatott volna.
– Lidérc Ellenállók – mosolygott Jószerencse. – Jó név. Nem kell, hogy vezessem őket, és senki más vezérre sincs szükségük. Mindnyájan tudják, mit kell tenniük.
Eszébe idézte, milyen különös tisztasággal látta maga előtt a képet, amikor feltörte a börtönöket – s most olyan keveset látott csak. Hatalmas eltérés feszült a két kép között, mint élet és halál, a fizikai világ és a Tartomány között.
Mint a természet és a mágia között.
A ködből előbukkant Viasz, Röpte és Szilárd. Az utoljára maradt kis csoport Kajással együtt öt főt számlált. Az Ellenállók távoztak, a legyőzött őrök rég elmenekültek, s most Jószerencséék egyedül maradtak végre.
– Megtalálja Pöröly hadserege Covamere-t ilyen időben? – kérdezte Jószerencse Viaszt, amikor a nagy sárkány odaért hozzájuk.
– Meg fogja találni – felelte Viasz. – Most már semmi sem állítja meg.
Szilárd türelmetlenül mocorgott egy kicsit távolabb.
– Mit fogunk csinálni? – kérdezgette, és lelkesen nyitogatta-csukogatta szárnyát. – Mi is Covamere-be megyünk?
– Nem egészen – felelte Jószerencse titokzatosan. – Pontosabban egyelőre nem.
– Tervek, Jószerencse? – mondta Kajás széles vigyorral. – Nem rád vall.
– Nem, Kajás. Nem tervek. Irányok!

 

A tisztás csakhamar végérvényesen kiürült. Az utolsó öt sárkány is útnak indult a ködben, s a Kunyhó-völgy magára maradt a sötét, szürkés homállyal, hidegen, fagyosan. Távoztak a sárkányok, csak a tél maradt, mint ahogy a tél uralkodott mindenhol az Üszökhegyen, s talán mindenhol az egész világban is.

 

 

   33.   
A támadás

A Változás sorsfordító időszakának összes megmagyarázhatatlan eseménye között az egyik legkülönösebb kétségkívül az volt, hogy Pöröly a mindent elborító ködtengerben is képes volt harcba vezetni hadseregét.
Míg a varázssárkányok számára a köd egyszerű kényelmetlenséget okozott, akadályt, melyen a hatodik és hetedik érzékekkel azért könnyedén át lehetett látni, a természetes hadsereget megsemmisítő csapásként érte. Sárkányok, akik alig várták a támadást, sárkányok, akik készen álltak az életüket is feláldozni Pörölyért, sárkányok, akik készen álltak lesöpörni a mágiát a világ színpadáról, most mind kétségbeestek, amikor legördült a ködtakaró. A sárkányok kiálltak az Erőd szájába, kinéztek a szürke semmibe, s a világba üvöltötték bánatukat; egyesek még sírtak is. A támadás most biztosan lehetetlenné vált, most biztosan várniuk kell.
Pedig annyira készen álltak már! És sietségüket erősítendő, Pöröly kijelentette, hogy elárulták őket, hogy a varázsosok tudomást szereztek az állomáshelyükről és céljukról. Azt is kihangsúlyozta, hogy most, a Sziklatorony leomlásával az Erőd védelmi esélyei annyira meggyengültek, hogy a támadás maradt az egyetlen lehetőség.
Ez utóbbi kijelentést a sárkányok nem egészen értették, mivel csak kevesen voltak, akik a Sziklatornyot másnak tekintették egyszerű természeti jelenségnél. Mindnyájan tudták azonban, vezetőjük milyen fontosságot tulajdonít neki, s most, hogy lehullott, mindnyájan belátták, hogy nincs már értelme az Erődben maradniuk. Minden egyszerű volt és tiszta: az idő elérkezett. Hanem ez a köd!
A nap lassan előrehaladt, és Pöröly felől semmit sem lehetett hallani. A sárkányok csalódottá váltak, s ekkor mások is szóltak hozzájuk, magányos sárkányok, akik arról suttogtak, hogy Pöröly őrült (ezt a legtöbben már eddig is gyanították), sőt, híreket meséltek a Covamere-ben rájuk váró varázssárkányokról.
Ők is sárkányok, suttogták. Ők is egy olyan vezért követnek, aki túl sokat akar. Még a vezérük neve is elhangzott, a Fekete Sárkány neve: Lidérc!
A pletykák terjedtek, s ha húsz sárkány el is utasította, a huszonegyedik felfigyelt rájuk, és elgondolkodott rajtuk, sőt, néha még meg is vitatta őket a híreket terjesztőkkel, mert kíváncsi volt, mit hallhat még ezekről a varázssárkányokról, akiket annyira gyűlölnek itt, de akik mégis olyan távolinak tűnnek.
A Szabadság sárkányai tehát nekiláttak munkájuknak Pöröly hadseregén belül, és mindnyájan azt remélték, hogy a köd elég időt biztosít ahhoz, hogy feladatukat bevégezhessék, s hogy a sárkányok eszét és szívét új, békés irányba állítsák. Idealizmusuk talán naivitásnak tűnhetett, de mindnyájan tudták, hogy a kételkedés magjait el kell ültetniük, ha a sárkányok világát valaha is jobbá kívánják tenni; a legapróbb kezdeményezésekből nőhetnek ki a legnagyszerűbb események.
Tudták, amit Pöröly is tudott, hogy apró kavicsok is elindíthatnak hatalmas hegyomlásokat. De végül Pöröly maga volt az, aki úgy döntött, hogy útjára indít egy ilyen kis kavicsot. Mielőtt a nap delelőre hágott volna – ha ugyan látni lehetett a vastag ködtakarón át –, haditanácsot tartott, és a rövid megbeszélésen egyetlen utasítást adott csak a parancsnokoknak.
– Kövessetek – mondta, s vörös szeme átizzott a sűrű ködön. – Támadunk.
A parancsnokok nem tiltakoztak. Üvöltő halála még frissen élt emlékezetükben, s ők maguk is kedvére akartak tenni feszült, várakozó katonáiknak, így aztán bólintottak, és visszatértek egységeikhez azzal a paranccsal, hogy minden épkézláb sárkányt vezessenek az Erőd szájához. A stratégia egyszerű volt: átrepülnek a ködön Covamere-be, és saját földjükön támadják meg a varázsosokat. Pöröly majd utat mutat.
A támadás híre erdőtűzként terjedt végig a hadsereg sorai közt, s a parancsnokok csak alig tudták megakadályozni, hogy a sárkányok egymást taposva özönöljenek az Erőd szájához. Egyetlen szempillantás alatt összeállt a valaha létezett legnagyobb természetes hadsereg – háromezer éhes, haragos sárkány sorakozott a hatalmas sziklapárkányon. Előttük az üres mélység tátongott, amit átrepülnek majd, azt a sárkányt követvén, aki erőt és célt adott nekik. Mert bár a modora igen rideggé változott, és tekintetében hideg, távoli fény csillogott, mégis Pöröly volt az ő vezetőjük. Ő volt az, ki felemelte szavát a varázssárkányok ellen, és síkra szállt a természetesek szabadságáért.
Pöröly a hadsereg élére repült, és ahol elhaladt, a sárkányok döbbenten néztek fel rá, mert vörös szemének fénye fáklyaként hatolt át a ködön. Levegőbe emelkedtek hát a katonák, hullám hullám után, ezred ezred után, s elszántan belerepültek a sűrű ködbe. Minden egység az előttük haladók farkát követte, a parancsnokok kiáltoztak, hogy egyben tartsák sárkányaikat, a szárnyak csapkodása többszörös szívverésként dübögött, lélegzetek gomolyogtak, vidám hangok szóltak, s hallgattak el, hogy a sereg titokban haladhasson. Dél felé repültek a természetes sárkányok, és élükön az repült, aki még sosem repült az élen, mert gyáva volt, aki hátulról, biztonságból szeretett irányítani.
Pöröly érzékei eltorzultak, elméje messze járt már az őrület birodalmában, de uralkodni, parancsolni még tudott, ezt a vékony kötelet még megtartotta őrülete mélységes mély, fekete szakadéka fölött, melybe más sárkány soha bele nem nézhetett. A feneketlen mélységben apró varázsfoszlányra lelt, apró színt talált vörös szeméhez, mellyel tájékozódni tudott a mindent elborító ködben, de az is lehet, hogy csupán a puszta szerencse vezette Covamere felé azon a napon.
És ha odaérnek, a világ belezuhan majd ugyanabba a szakadékba, amelynek mélyén Pöröly már régóta gubbasztott, s ha ez megtörténik, akkor talán újra szabad lehet. Ő, Pöröly, egyes-egyedül.

 

Teher lassan és alacsonyan repült, jobbra-balra cikázott a hóborította fatörzsek labirintusában, melyek szorosan tapadtak a hegyhez, s tévedhetetlenül Covamere felé vezették őt. Varázsenergiát szórt szét maga előtt, és a visszaverődésekből feltérképezte azt a világot, amit a köd miatt szemével nem láthatott. Megpróbálta meghatározni az időt, de nem járt sikerrel; csak annyit tudott, hogy nem nagyon érződik. Azt gyanította, hogy talán már meg is állt.
Bal oldalról hőt érzékelt, mely egy előretolt őrhely felől sugárzott; Covamere közel volt már. Egy magas gerinc eltakarta őt a kutató varázsenergiák elől, s Teher hangtalanul suhant tovább, csöndes szélként a megtört, szürke erdőben.
Miután elvált Fátyoltól és Bársonytól, egy darabig a hegyen kószált, és csak arra vigyázott, hogy elkerülje a varázsos őrjáratokat, bár mostanra azok már teljesen eltűntek. Aztán éjjel meglátta a fényt északon, s a hegyből érkező három választ: a vörös fényt Covamere-ből, az aranyat a csúcs közeléből, s a kéket... odalentről. Az Útvesztőből. Tudta, hogy onnan. Hiszen járt már ott. És abban a pillanatban tisztán és világosan látta, mit is kell tennie.
– Vezető! – kiáltott fel az éjszakában. – Fátyolnak Bársonyra, Jószerencsének énrám van szüksége!
A dolog egyszerűsége kis híján letaglózta. A küldetésük egyáltalán nem ért véget! Neki és Jószerencsének továbbra is be kellett lépniük a hegy mélyére, jóllehet Teher most már nem tudta, hogy miért. Gyanította, hogy a végső céljuk nem is Halcyon, hanem valami egészen más.
Palást majd tudni fogja, gondolta magabiztosan. Újra megtalálom a barlangját, és ott majd találkozom Jószerencsével. Most, hogy eljött a megfelelő idő.
A döntés megszületett, ám a célhoz vezető utat már nehezebb volt megtalálni, mivel Teher nem csak azt gyanította, hogy erősen őrzik a hegy bejáratait, de arról sem volt fogalma, merre járhat Jószerencse, vagy, hogy teljesen őszinte legyen saját magával, hogy él-e egyáltalán, akármilyen hevesen is állította Fátyol, hogy igen.
– Nem számít – motyogta magának, amikor felvirradt az új nap. – Meg kell próbálnom.
S végül a második döntés is egyszerűnek bizonyult, hiszen ha neki kell vezetnie Jószerencsét, akkor azt azon az úton kell megtennie, amit már végigjárt egyszer.
– Vissza az alagúthoz – mondta, és maga is meglepődött, hogy a válasz ennyire egyszerű. – Korábban már bementünk ott, bemegyünk hát újra.
Ha visszajutna a kis kapuhoz, ahol a múltkor beléptek a hegy gyomrába, akkor talán minden újra a helyére kerülne.
Elindult hát új célja felé, s a köd ekkor ereszkedett le a hegyre. Teher előrehaladása lelassult, varázsérzékeinek használata jobban kimerítette, mint arra számított. Pislogott a ködben, és hirtelen megérezte, hogy a mágiája gyengül. Megijedt, hogy nemsokára vakon halad tovább, ezért gyorsan leszállt egy hóborította sziklakiszögellésre.
Széles csigavonalban haladt eddig Covamere felé, és tudta, hogy a központi tornyoktól már csak rövid repülőút választja el, vagyis éppen a hatalmas város határán jár. Fáradtsága ellenére újra koncentrált, varázsenergiát sugárzott a ködbe, hogy körülnézzen a tájon, ahol természetes szem nem láthatott semmit.
Az erdőgyűrű halott hamucsík volt csupán, Covamere hófödte tornyai és barlangjai pedig lustán nyújtóztak a nyirkos szürkeségben. Sárkányok nyüzsögtek a keskeny utcákon; zajuk tompa hullámokban szűrődött fel a hegyoldalon.
Teher pihent egy kicsit, és elnyomta feltörekvő félelmét.
– Először az alagút – motyogta magának – Aztán majd aggódhatok Jószerencséért.
Ahogy ott várt, s a ködben is látó mágiát figyelte, valami megdörrent mélyen a hegy gyomrában, a lába alatt. Nehéz varázsenergia lódult meg... majd elcsöndesedett, és Teher feje csak ezután tisztult ki újra. Az Útvesztő megmozdult!
Agya gyorsan kalkulált. Hogy eljusson az alagút bejárata előtti fennsíkra, át kell haladnia Covamere egy részén, de legalábbis meg kell közelítenie azt. Kerülhetne is, de az idő olyan súlyosan nehezedett a vállára, hogy minden fölösleges késedelem gondolatára végigborzongott szívén a rettegés. És... úgy tűnt, Covamere-ben sokan zavartan, össze-vissza nyüzsögnek; talán be lehet surranni közéjük észrevétlenül. Más választása úgysem volt.
Könnyed testtartásban elrepült a legközelebbi tornyokig, a város keleti felének egyik bejáratáig. Hatalmas tüzek égtek itt, hogy távol tartsák a ködöt, s az őrök egy kicsit jobban láthassák a környéket. Oda sem figyelve, egyetlen szó nélkül átengedték Tehert. Nem sokkal utána tíz harcos sétált oda a kapuhoz, és elfoglalták őrposztjaikat.
– Természetesek! – morogta az egyikük.
Teher megkönnyebbülten felsóhajtott – a sárkányoknak szemmel láthatóan kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy ellenőrizzenek minden varázsost, aki ki-be mászkál a város kapuján.
Sárkányok sürögtek-forogtak mindenütt, s Teher megtett minden tőle telhetőt, hogy utánozza sietségüket. Minden sarokban tűz égett, hogy tisztán tartsa a levegőt. Mindenkinek valami fontos dolga volt, és Teher növekvő aggodalommal azt is észrevette, hogy mindenki súlyos páncélzatot visel. Szinte mindegyik sárkány harcos volt. Tüskéik és karmaik élesen, hegyesen meredtek a levegőbe, legtöbbjük friss növesztés nyomait viselte magán. A város harci lázban égett.
Teher óvatosan megkerült egy széles teret, és megfigyelte a tér középpontjából sugárirányban szétágazó, a teret övező, lusta lejtőkön felfelé haladó folyosókon nyüzsgő sárkányokat. A tömeg sodrása a tágas, nyílt térség felé kényszerítette, és küzdenie kellett, hogy az ellenkező irányba haladhasson. A talaj sima volt és fekete, a megszilárdult lávát a hosszú évek során simára taposta a sok-sok sárkányláb. A falak és alagutak magasra nyúltak, felületük durva volt. Egyesek természetes képződményként, mások mesterséges alkotmányként meredtek a magasba, de mindnyájan kidolgozottnak tűntek, egyfajta primitív eleganciát sugároztak magukból.
Ez egy nagyon régi hely, gondolta Teher, de gondolatai szétoszlottak, amikor egy újabb sárkányhullám csapódott neki, és az egyik folyosó bejárata felé sodorta. Már kezdte úgy érezni, hogy túl nagy a nyomás, és a tömeg besodorja az arénába, amikor a sárkányok hirtelen elfogytak. Néhányan még elsiettek mellette aggódó arccal, aztán Teher magára maradt a folyosón.
Tudta, hogy meg kell ragadnia az alkalmat, hogy átvágjon a városon, és eljusson a fennsíkig, mégis tétovázott, mert kíváncsi volt, vajon mi fog történni. A hangok moraja hamarosan suttogássá csitult, majd mindenki elcsöndesedett, s az ég felé fordította a fejét.
Teher is felnézett, és akkor először pillantotta meg Lidércet.
Szörnyeteg szárnyalt az égen. Fekete teste elsuhant a hömpölygő ködfal alatt, majd megfeszítette hatalmas szárnyát, és felséges mozdulattal leereszkedett az arénába. Hosszú, éles feje körbefordult, s tekintete a Tartomány tüzének erejével söpört. Két csontvázkarja meg-megvonaglott, a végük a semmibe veszett, csontos körvonalukon szikrázott a mágia. Teher óvatosan visszahúzódott az árnyékba, attól félve, hogy a Fekete Sárkány észreveszi, hogy ott lapul valaki a birodalma sarkában.
Szárnyának kígyózó eleganciájú mozgásával Lidérc úgy ereszkedett le az égből, akár egy hatalmas, repülő pók, s hamarosan eltűnt Teher látóteréből, eltakarta egy magas, tüskés peremű fal. Teher várt, és figyelt.
A levegő dübörögni kezdett.
Teher először arra gondolt, Lidérc valami varázslatot készít elő, de aztán ráeszmélt, hogy a mágia a föld alól jön, valahonnan a hegy mélyéből. Elhátrált, és nem értette a dolgot, mert a mágia hirtelen nagyon öregnek és nagyon erősnek tűnt, mégis fegyelmezett volt, s hangjában, mozgásában egy pillanatra visszatükröződött a korábbi morajlás, amit Teher még a városon kívül, a sziklakiszögellésen hallott. A mágia mozgásba lendült Covamere alatt. Ősi mágia volt, amely még nem állt készen, hogy megmutassa magát a világnak. Türelmesen várakozott.
Az Útvesztő!
A tömeg mormogni kezdett, ők is értetlenül álltak a jelenség előtt, akárcsak Teher. Lidérc sehol sem látszott. A dübörgés lassan elállt... de valami visszamaradt belőle. Valami rossz lebegett a levegőben. Valami, amit Lidérc nem tervezett el előre. Teher menekülőre fogta a dolgot, a veszély előérzete mozgásba lendítette testét. A varázsdübörgés elhallgatott, s helyét természetes morajlás foglalta el. Természetes sárkányok morajlása!
Teher imbolyogva befordult egy sarkon, és kiterjesztette szárnyát, hogy a levegőben fejezze be menekülését. De a levegő többé már nem létezett odafent.
Az égbolt hatalmas sárkánycsődületté vált, ahogy a természetes sárkányok végigrepültek Covamere fölött. A köd apró, szürke foltokká zsugorodott a testek és szárnyak mintázata mögött. Teher csapdába esett egy folyosón, s mindenhonnan csatakiáltások hallatszottak, a szárnycsapások által keltett szél haragos örvényekben kergette ide-oda a havat. A természetesek megtámadták Covamere-t!
Teher beszáguldott egy oldalsó folyosóba, és menedéket lelt néhány sziklába vésett, kusza alagútban. De nem örült volna neki, ha itt lent sarokba szorítják. Sietve szaladt a jeges alagutakban, varázsérzékei a fennsík irányába terelték. Odakint csattogni, sercegni kezdett a tűzmágia: a varázssárkányok felvették a harcot.
Tehernek fogalma sem volt, honnan jött a természetesek serege, mivel ő semmit sem tudott Pörölyről és az Erődről. De maga a támadás nem lepte meg; végül is csak az igazolódott be, amit Főrend előre megjósolt. Hogy sárkány sárkány ellen harcol majd, amíg mindannyian el nem tűnnek a világból. Sárkányokat gyilkoló sárkányok, és a világ mágia nélkül! A gondolat mélyen Teher szívébe hasított, és lelke mélyén felébredt a harag, úgy rontott ki az alagút végén a szabadba. Haragja volt az, ami megmentette az életét.
Nyolc vagy kilenc természetes állta el az útját, ahogy kibukkant a kavargó ködbe; amint észrevették, azonnal nekitámadtak.
Teher szívében tombolt a harag, gyűlölte a világot, gyűlölte a harcoló sárkányokat, gyűlölte, hogy a saját fajtájával kell megverekednie, hogy életben maradhasson – mert Teher természeteseket és varázsosokat egyaránt a saját fajtájából valónak tartott –, közibük vetette magát, s kegyetlen hasítással felmetszette a Tartomány oldalát.
De ami előbukkant onnan, az sem tűz, sem szörnyeteg nem volt – inkább egy forma, egy alak.
A Tartomány szele magához szívta a havat a környező folyosókról, s vastag jégburokká tömörítette, mely páncélként vette körül Teher testét. Vastag volt, akár egy fenyőfa törzse, kemény, mint a szikla, mégis hajlékony, akár egy sárkány farka.
A különös páncélzatba öltözött Teher átnyomakodott a megdöbbent sárkányok között. Sem ő nem bántotta őket, sem azok nem árthattak neki. Karmuk, foguk lecsúszott a fura, csillogó páncélról, s csak lepattanó jégszilánkok fakadtak vér helyett.
Teher minden mérgét beleömlesztette a védőpajzs fenntartásához szükséges varázslatba, s duzzogva továbbrohant, eltűnt egy újabb alagútban. A természetesek zavartan, csodálkozva, sértetlenül álltak a helyükön. Amint eltűnt ellenségei szeme elől, Teher szétoszlatta a jégpáncélt, a fenntartó energiákat pedig visszairányította a Tartományba.
Vére forrón lüktetett, izmai remegtek a kimerültségtől. Átrohant a városon, közel az alsó határhoz, s igyekezett minél hamarabb kikerülni a harcból.

 

 

   34.   
Idő

Akár egy kőszikla a folyó közepén, akár az elfeledett baziliszkusz a mágiafolyamban, úgy ült mozdulatlanul az Üszökhegy a soha nem szűnő időáramban.
Az idő folyama régóta folyt a világban, sok akadállyal találkozott már kavargó útján, s ezeket előbb-utóbb vagy kiszakította helyükről, vagy porrá, semmivé morzsolta. A hegy azonban másmilyen volt. A Változás szövetébe burkolt Üszökhegy ellenállt. Az idő körülfolyta, nekicsapódott, majd megtört, s körülkerült, mérhetetlen erejének kicsiny töredékét sem tudta nekiszegezni a hatalmas akadálynak. Az idő normális folyása megszűnt, és helyébe begördült a köd.
Az Üszökhegy sárkányai számára az idő vagy szabálytalanul, szeszélyesen haladt előre, vagy teljesen megállt, s a külvilág többé nem számított, ha ugyan létezett egyáltalán.
A Változás csúcspontja egyre közelebb került.

 

Halcyon ott állt titkos termének küszöbén, a falat bámulta, s olyan gyengének érezte magát, hogy nem is mert rágondolni. Körülötte a hegy mágiával lesimított, fekete sziklái pihentek. A terem falai szédítő spirálban emelkedtek a magasba, a mennyezet elveszett a számtalan, lebegő világító-varázslat fényében. Halcyont azonban nem érdekelte most az önhitt sziklaterem büszke dicsősége, elmerült inkább a koncentrálásban, és a könnyű kőfal túlsó oldalán, alig karnyújtásnyira mozgolódó sárkányokat figyelte. Vékony volt ugyan a kőfal, de erejét elképzelhetetlen mértékben megnövelte a hatalmas mágiafolyam, mely szinte áttörhetetlen akadályként hömpölygött. Szinte.
A fal túlsó oldalán a sárkányok dolgoztak és próbálgatták, s Halcyon megérezte a mágiafolyamban okozott változtatásaikat. Nemsokára áttörnek az akadályon. Felsóhajtott, hangja felsuhant a terem spirálcsúcsa felé, és elveszett a fény ragyogásában. Nemsokára, gondolta csüggedten. Az idő minden.
Tudta, hogy odakint a hegyen elkezdődött a harc, s hogy az idő egyetlen pontba fókuszálta sok fonalát, hogy szembenézzen az útjában álló, nagy akadállyal. A világ változni készült, kétségbeesetten akart új irányba fordulni, és mégis... És mégis, az időzítésnek tökéletesnek kellett lennie.
Halcyon Palástra gondolt, aztán Lidércre, majd a számtalan kis sárkányra, akik ebben a pillanatban is a saját szerepüket játszották a Változásban. De mindenek fölött az időre gondolt. Lidércnek pontosan a megfelelő időpontban kell áttörnie a falat. Nem léphet be az Útvesztőbe túl korán. Idő és időzítés. Ennyi maradt csupán Halcyonnak, mivel már tudta, milyen jövő vár rá, és saját maga is meglepődött, hogy egyáltalán nem fél. Inkább megkönnyebbülést érzett, hogy így vagy úgy, de hamarosan minden véget ér.
Gondolatai rövid időre kitágultak, s elmerengett egy kicsit más sárkányokon, akiket ismert, az egész sárkányvilágon, amit valaha a befolyása alatt tartott. Jó idők voltak azok? Úgy vélte, igen – most így emlékezett rájuk. Eszébe jutottak a nagyszerű sárkányok, akikkel kapcsolatban állt egykoron – Főrend és Herceg, és a többi nemes sárkány –, de ők is csak emlékek voltak csupán, és mostanra ezek az emlékek is megfakultak. Halcyon nem emlékezett már tisztán, hogyan alakult meg a birodalma, s arra sem, mi célból tartották fent.
A megalakulása elég egyszerű volt, emlékeztette magát. Túléltem az Útvesztőt. A sárkányok a hősöket követik, és én is hős voltam – egy ideig.
Úgy vélte, a megszokás volt az, ami az évszázadok során fenntartotta a hatalmát, a megszokás, és az a tény, hogy egyetlen sárkány sem bukkant elő az Útvesztőből erősen és bölcsen, úgy, ahogyan ő maga tette annak idején. Nem mintha igazi hatalommal bírt volna, hiszen uralmát béke és felvilágosultság jellemezte, s mindig ő igyekezett magára vállalni a nézeteltérések hevét. A kulcsszó a kommunikáció volt, a hasonló gondolkodású sárkányok egész világra kiterjedő hálózata, hogy az egyes vezetők állandó kapcsolatban álltak Covamere-rel, hogy követek jártak közben a béke megtartására és a problémák vérontás nélküli megoldására – amikor csak lehetséges volt.
Természetesen történtek hibák, talán túl sok is. Mégis, senki más nem bukkant fel, aki a túlélés esélyével nézett volna szembe az Útvesztővel, így aztán Halcyon meghosszabbította az életét, mágiával táplálta testét, amíg az életkor jelentéktelen tényezővé vált, még az ő számára is. Ő egyszerűen csak létezett.
Az éhes ragadozóként feléje rohanó idő azonban utolérte végül, s Halcyon szélesre tárta szárnyát, hogy magába fogadja. Végre elérkezett a pillanat, és ő készen állt.

 

Rövid repülésekkel tarkázott, hosszú hegymászás után végre felértek a csúcsra. A hegy teteje göröngyös volt, fehér és kietlen, a jégtölcsér széles felületét itt-ott fekete szikladarabok és törmelékek törték meg. Kör alakját alacsony sziklafal keretezte, és a peremén túl csak a horizont látszott: valóságos aréna volt ez a világ tetején.
A sárkányok kimerülten rogytak le pihenni egy kicsit egy rövid lávatorony árnyékába, s elnézték a hegytetőt uraló kőgyűrűt. Apró kavicsokból állt, melyek sok tekintetben kicsik és jelentéktelenek voltak, mégis hatalmas erő lakozott bennük. Fátyol tisztán érezte a belőlük áradó földvarázst, az óriások és tündérek mágiáját. Alázatosnak és kicsinek érezte magát a gyűrű jelenlétében, mert az a földvarázs erejére és szépségére emlékeztetett, s arra, hogy ez a csoda lassan távozni készült a világból.
Miféle hely lesz a világ, ha minden mágia eltávozik belőle? tűnődött komoran. Lesz-e bármi is, ami átveszi majd a helyét?
Mit tartogathat a jövő egy mágia nélküli világ számára?
Fátyol alázatosan, bűnbánóan lépett oda az egyik kis kavicshoz, s mérhetetlen szomorúsággal lehajtotta orrát, és odébb lökte helyéről. A mozdulat kicsiny volt, mégis iszonyú következményekkel és hatalmas fontossággal bírt, mert amikor az apró kavics odébb gurult, s megállapodott végül a jégen, Fátyol érezte, hogy a gyűrűben lebegő varázserő is elhussan, elpárolog a téli levegőben.
Megsemmisült!
Bársony bölcsen a távolban maradt, mert érezte társa szomorúságát. Elmosolyodott, amikor Fátyol nehéz léptekkel visszatért hozzá, majd továbbment, és felsétált az alacsony gerincre, mely körbefutotta a hegytető peremét. De itt sem bírta ki sokáig, így nemsokára felpattant, és odaszaladt Fátyol mellé.
– Nos? – kérdezte hangtalanul.
– Megsemmisült – sóhajtotta Fátyol.
– Akkor mehetünk? Elvégeztük a munkánkat?
– Nem tudom, Bársony. Maradjunk még egy kicsit, csak hogy nézelődhessünk.
Így aztán maradtak, és megérkezett a köd, vele együtt az éjszaka is, és úgy tűnt, hogy nem maradt hová menniük. Fölöttük a csillagok, messze, elérhetetlenül, alattuk pedig a puszta föld.
– Nincs hold – jegyezte meg Fátyol.
Lenéztek a ködre. Az éjszaka körülfolyta a hegyet, de nem érintette meg; mintha megtorpant volna a lejtőkön, félve, nehogy áttörjön valami láthatatlan védőfalat, félve, nehogy...
A csillagfényben tompa és szürke köd lassan, súlyos hullámokban mozgott, felületét meg-megzavarta egy-egy fodor, mely hosszú, tapogatózó párakarmokat nyújtott a világba, amik aztán csavarodtak, tekeregtek, s lassan visszasimultak az őket szülő szörnyeteg hátába. A mindent elrejtő, semmit sem mutató köd vaskos takaróként fedte a hegy alsó részét, s a hegycsúcs és környéke úgy meredt ki belőle, akár egy sziget a nyugodt, szürke óceánból.
És bár a csata már javában tombolt, idefentről nyomát sem lehetett látni a harcoló sárkányoknak.
– Olyan békés az egész – suttogta Fátyol, és a ködtakarót bámulta.
– Számomra inkább hideg és nyirkos – jegyezte meg Bársony, és megborzongott. – Ugye nem akarsz lemenni oda?
Fátyol megrázta a fejét.
– Egy darabig még itt maradunk – felelte. – Legalábbis, amíg a köd el nem oszlik. Akkor talán lesz esélyünk megtalálni a többieket.
– Igen! – kiáltott fel Bársony. – Minden másnál jobban vágyom már arra a percre! Ugye Tehernek nem esett semmi baja? – Aztán gyorsan hozzátette: – És persze Jószerencsének sem.
Fátyol is megborzongott, és megvonta a vállát. Nem válaszolt, bár ő is szívesen elhagyta volna a hideg lejtőket, hogy találkozzék a barátaival, a szerelmével, hogy élvezze más sárkányok közelségét. De érezte, a feladatuk túl könnyű volt idáig, a munkájukat még nem végezték el teljesen...
Mindegyik gyűrűt megsemmisítettük, gondolta nyugtalanul. Miért? Nem tudom, de mindegyik elpusztult, még ez a gyűrű a hegytetőn, még ez is. Akkor hát miért nem tud a lelke megnyugodni?

 

A külső világ fénye nem jutott el Halcyon termébe, az öreg sárkány mégis tudta, hogy az égbolt megváltozott. A ragyogó, vakító fényvarázslatok megremegtek, és ugrálni kezdtek, ahogy a mennyország mozgásba lendült odafent.
Halcyon beleszimatolt a varázsfolyamba; a túloldalról eltűntek a sárkányok, feladatukat bevégezetlenül hagyták, nyilván csatlakoztak társaikhoz a harcban.
Most ő következik, gondolta komoran. És megkönnyebbülést érzett. Odafent közben mozogtak a csillagok.

 

– Odanézz! – kiáltott fel Bársony, s mindkét szárnyát a levegőbe lendítette. – Odanézz, Fátyol! Az égbolt mozog!
Mindketten szájukat tátva bámultak fölfelé, s csak ők látták a mozgó égboltot. A hatalmas, ragyogó csillag, mely körül az összes többi forgott, az ősöreg Szem nem mozdult, de miriádnyi szomszédja különös változáson ment át. Mintha egy óriási hullám söpört volna végig a sötét űrön: elhalványultak a csillagok, melyek előtt elhaladt, s csak később nyerték vissza a fényüket a nyomában. Északról dél felé haladt a hullám, átrendezte az ismert csillagképeket; a csillagok erejével mozgott, s a csillagok vele tartottak.
Távoztával idegen, másféle égbolt tekintett le a két sárkányra. Ők megremegtek, félni kezdtek, s a sötétség ekkor kettészakadt.
A sok-sok napon át bujkáló hold visszatért időtlen száműzetéséből, és ezüstös fénye újult erővel lobbant az égen, nyomában apró fényszikrák pattogtak a hegytető lapos jégtakaróján. Senki sem tudta, miféle erő volt az, mely kiragadta az idő börtönéből, senki sem tudta, honnan bukkant elő, de Fátyol és Bársony számolták a napokat a hegyen, és tudták, hogy csak vékony sarlót lenne szabad mutatnia, fényeset talán, mégsem ennyire csodásan ragyogót.
A telihold azonban visszatért, fényes, kékesfehér gömbjét fehér kristályok keretezték, melyek ragyogva táncoltak a levegőben, s csillogó hálót vontak szülőjük köré. Messzi szemlélőnek tűnt, túl a világ befolyásán, túl az aprócska lények nyüzsgésén odalent. Hidegen, közömbösen nézte a két sárkányt, és jeges sugarait körbeszórta a hegytetőn, a köveken.
A holdsugarak villogtak, végigsimítottak a jégen. Tompa hangok hallatszottak a föld alól. Fény ömlött odafentről, s vonalát követve Fátyol és Bársony a kőgyűrűre meredt.
Halvány recsegés hallatszott. A jég megrázkódott.
A holdfény kifehérítette az arénát.
A kövek aztán egymás után duzzadni, növekedni kezdtek. Ahogy Halcyon és Palást előtt is tették, megnőttek, de ezúttal nem hagyták abba a hízást, amíg a két megrémült, a hihetetlen eseményeket riadtan bámuló sárkány el nem törpült mellettük. Magasra emelkedtek a ráncos óriások, hatalmas, recsegő foltokban hányták le magukról a jeget, jobbra-balra dülöngéltek, úgy nyúltak az újjászületett, fényes telihold felé, mely a mennyekbe hívta őket. Növekedésük csak lassan torpant meg, s a sziklatornyok kicsit visszarogytak a jégbe, aztán repedezett alakjuk nyújtózott és hajlongott, mintha mindegyikükben egy-egy szellem raboskodott volna, aki megpróbálta elérni a csillagokat.
Fátyol és Bársony tekintete döbbenten cikázott hold és szikla között, és bár nem értették, miféle misztikus erők állnak az események mögött, gyors pillantást váltottak, s mindketten biztosan tudták, hogy a küldetésük nem ért véget az Üszökhegy tetején. Egyáltalán nem. Valójában éppen csak megkezdődött.

 

A fal vékony volt, ennyit Lidérc is érzékelt. Az azt védelmező mágiafolyam mégis olyan pusztító erővel hömpölygött, hogy még ő maga is megrettent tőle. Csontos Tartomány-karjával finoman megnyomta, de a folyam nem engedett. Kemény volt, akár a végtelenség, hömpölygött, akár az idő, s minden irányból körülfolyta a törékeny kőfalat. Már csak ez választotta el a Fekete Sárkányt Halcyontól és az Üszökhegy belső termeitől. És az Útvesztőtől.
Lidérc nemrég kapta meg a hírt, hogy a természetesek megtámadták Covamere-t. A Kunyhó-völgybe kirendelt őrök (már akik életben maradtak közülük) nem vették komolyan Dara figyelmeztetését, és most rettegve száguldottak vissza a városba. Jelentésük szerint Pöröly hadserege meglepetésszerű támadást intézett a fogolytábor ellen, s ők kénytelenek voltak meghátrálni a túlerő elől. A hadsereg még most is a nyomunkban jár, mondták. Covamere-nek fel kell készülnie a harcra, és a támadókat meg kell semmisíteni.
Lidérc észrevette a hazugságaikat, de azt is tudta, hogy igazat beszéltek, amikor a Covamere felé tartó természetes hadseregről szóltak. Meghallgatta az őrök pánik fűtötte beszámolóját, majd azonnal nagygyűlést hívott össze, hogy harckészültségbe helyezze sárkányait, és egyben előkészítse saját maga számára az utat a hegy mélyére, az Útvesztőbe való dicsőséges belépéshez.
A Fekete Sárkány itt követte el az első hibát.
Bár afelől nem volt kétsége, hogy valóban összeállt egy háromezer fős természetes hadsereg Covamere leigázására, abban mégsem hitt, hogy egyszerű természetesek képesek legyenek megtalálni a várost a ködben. Nem, várni fognak, amíg a köd megritkul, és csak akkor támadnak majd, így neki épp elég ideje lesz, hogy előkészítse a védelmet, és beszédekkel lelkesítse sárkányait. Lidérc ezért lusta, könnyed eleganciával ereszkedett le a gyűlés színhelyére, az arénába. Magába szívta a pillanatot, az őrá szegeződő számtalan tekintet látványát, a sok varázssárkányét, akik közül sokan még mindig tisztelték, és akik mind félték őt. Sárkányok – az ő sárkányai, csak az ő parancsára vártak. Ő azonban nem adott ki parancsot.
Mert amint földet ért az arénában, a természetesek Covamere-re zúdultak! A nyers, izmos sárkányok hullámokban özönlöttek, testek, fogak és karmok végtelen tengereként bukkantak elő a ködből. Sok száz varázsos elpusztult az első rohamban, a természetesek hatalmas számbeli fölényükkel és a meglepetés erejével legyűrték a varázssárkányok félelmetes harci képességeit. A meglepett varázssárkányok gyorsan visszavágtak, de Lidérc számára nem elég gyorsan, mert máris túl sok varázsos hevert holtan vagy haldokolva, s a tömeg tolongása csak rontott a szörnyűséges helyzeten, melybe Lidérc vezette hadseregét. A természetesek minden irányból zuhogtak odafentről, így a varázssárkányok számára halálos csapdává vált az aréna. Képtelenek voltak időben összevonni erőiket, hogy elhárítsák az első, gyilkos rohamot.
De végül mégis összegyűltek, és Lidérc önbizalma újra helyreállt, amikor látta, hogy az ő sárkányai is felemelkednek a szürke levegőbe. A ködtakarót fényvillanások tarkázták, súlyos varázslatok csattogtak. Most a természetesek kerültek csapdába, hatalmas seregük nem tudott elég gyorsan fordulni, s a védők által kilőtt tűznyelvek egyenesen belefúródtak a tömegbe. Vér és csontok záporoztak a ködből, s hullottak le az arénát már amúgy is megtöltő holttestekre. Az égbolt tüzek villogásával telt meg.
Ez volt a természetes hadsereg első vesztesége, de a második és a harmadik a varázsosok számára. Lidérc nem várta meg a további fejleményeket.
– Küzdjetek, sárkányaim! – bömbölte, s a hangja átzengett égen és földön, fizikai világon és Tartományon egyaránt. Mindenki hallotta a szavait, mert azok olyan mennydörgésként visszhangzottak, mint még soha más e világon. – Küzdjetek, s uralkodni fogtok!
Ahogy bömbölt, a köd szétvált egy kicsit, majd keskeny, tiszta rést nyitott az ég felé, s a csillagok előbukkantak egy rövid időre. Az égbolt sötét volt, de hirtelen kék fénnyel ragyogott fel. A köd aztán újra összezárult, ám Lidérc megértette a jelt.
– A telihold visszatért hozzánk – kiáltotta. – A prófécia ideje elérkezett! Küzdjetek az életetekért és a vezéretekért, mert ha visszatérek majd hozzátok, Covamere Útvesztője az enyém lesz. A mágia uralkodni fog, sárkányok!
E szavakkal durván utat nyitott a Tartományban, s eltűnt az arénában még életben maradt néhány sárkány elől. Az égen, a földön, Covamere-ben mindenhol tombolt a csata, és pusztultak a sárkányok. A mágia villámfényekkel töltötte meg a sűrű ködfelhőt, a tüzek rejtett szívekként lüktettek a homály mélyén.
Sárkány fordult szembe sárkánnyal a világ fordulópontján, s Lidérc a föld alá menekült, saját végzetét követve. A harcot maga mögött hagyva átsuhant az úton, amit utászai törtek. A varázsérzékeny sárkányok még mindig ott szöszmötöltek a végső akadály előtt, elküldte hát, a harcoló egységekhez rendelte őket, jóllehet tudta, hogy a küzdelem hevében nem tudják majd megtalálni rendeltetési helyüket. E sárkányok annyira félték a Fekete Sárkányt, hogy azonnal elmenekültek, inkább választották a harcot, mint az ő jelenlétét.
Így hát ott állt Lidérc, egyedül a sötétben, érezve Halcyon varázsfolyamát, ízlelgetve a kihívást, s előre örülve a végső diadalnak, mely hamarosan az övé lesz.
Előtte simán, feketén magasodott a fal, a megfagyott lávakőzet, melyet tökéletes simaságúra csiszolt a felületén áramló mágia. Maga az alagút, amit lezárt, keskeny volt, de nagyon magas, rés inkább, nem is folyosó. Lidérc felnézett a sötétbe burkolózó mennyezetre, s látását átirányította a Tartományba.
Apró szörnyecskék vergődtek a tekintete alatt a másik világban, de ő volt az uruk. A soklábú, sokagyú lények küzdöttek, szabadulni próbáltak, de végül megadták magukat akaratának. Vértelenül, hidegen, ernyedten feküdtek a furcsa, torz csontmarokban, és Lidérc átemelte őket erre a világra.
Szétlapította őket, s a kicsiny lények gyémánt testéből fehér nedvek folytak ki. A lét aztán magasan a falra fröccsentette, s figyelmesen tanulmányozta a szétröppenő cseppeket. Azok nekiütköztek az örvénylő mágiafolyamnak, s azon nyomban elpárologtak, semmivé váltak, de felcsapó gőzükben Lidérc olyasmiket pillantott meg, amit eddig nem látott: mintákat, fonalakat... Gyenge pontokat!
Szemét a falra szögezte, szárnyát kitárta, és felemelkedett két fahossznyi magasságba egy világos foltig a falon. Ide még többet fröcskölt a halvány léből, és elégedetten nézte, hogyan remegnek meg a csöppek, mielőtt elpárolognának. Behunyta sárga szemét, csontvázkarjával mélyen belenyúlt a Tartományba. Mágikus karmokat varázsolt a falon túli térbe, majd visszahúzta őket, az ellenkező oldalról lyukasztva át a varázsfolyamot, hogy annak kiszabadult energiái a falon túli terembe áramoljanak be.
Azon nyomban megérezte egy másik sárkány válaszcsapását – Halcyonét! –, mely elterelte a szabadjára engedett energiákat, és visszaküldte a Tartomány egy távoli, üres pontjába. A mágiafolyam hatalmas nyögéssel, s mély, narancs lángolással merült el a másik világban, a Tartományban. Most már csak a vékony kőfal feszült a Fekete Sárkány és zsákmánya között.
Lidérc lehajtotta fejét, és egyetlen, finom lökéssel áttörte a kőfalat. Száját szélesre tátotta, beleharapott a maradék faldarabokba, széttépte, szétrágta őket, s a morzsalékot kiköpte a túloldalon várakozó, ragyogó spirálterembe. Előrelendült, és lábával megragadta a falban ütött lyuk peremét.
Odalent, a terem alján kuporgott Halcyon barna, gyönge teste. Öreg, fáradt szemével felnézett a hatalmas harcosra, akivel nyilvánvalóan fel sem vehette a versenyt. Lidérc szeme szikrázott, száját éhes vágyakozással tátotta ki...
Aztán megtorpant, mert ekkor két olyan dolog is történt, amire egyáltalán nem számított.
Először hirtelen mozgást pillantott meg maga alatt. Lenézett, és azt látta, hogy egy fehér sárkány nyomakodik át ugyanazon fal alján. Halcyon is meglepődött, amint az idegen sárkány átjutott a falon, s megállt közvetlenül az ő fáradt tekintete előtt. A sárkány csak kicsivel lebegett a föld fölött. Vékony, inas nyakát tekerve fölfelé fordította hófehér arcát, s a falon magasan kuporgó Lidércre pillantott. Insiss volt az.
Lidérc sziszegett egyet, de különös ízt érzett a szájában, amikor levegőt vett. Halcyon varázsfolyamának maradványai még mindig ott szikráztak a falba ütött rés peremén, és Lidérc ennek az ízét érezte. Furcsa, idegen aroma volt, ugyanaz, ami már akkor is az érzékei peremén táncolt, amikor a hegy ostroma megkezdődött. Ősi. Hatalmas. Éber. Nem sárkányé.
Elnézett az odalent egymás mellett álló, fölfelé bámuló Halcyon és Insiss mellett, s tekintetét a terem végébe irányította, ahol a magas mennyezet fokozatosan lejjebb ereszkedett, majd mély, hosszú alagútba zsugorodott, mely alagút – és ezt Lidérc túlságosan is jól tudta – a hegy közepébe, az Útvesztő bejáratához vezetett. Ebből a mélységből most hatalmas energiák áradtak, de Lidérc figyelmét hirtelen valami egészen más, valami sokkal közelibb dolog kötötte le.
Pontosan szemközt vele, közel a spirális terem padlójához, repedés nyílt a falban. Fény szivárgott mögüle, mely előre-hátra, fel-alá imbolygott. Fény és mozgás. A repedés lyukká szélesedett, s a fény is erősebben áradt. Valami megmozdult odabent, valami, aminek üres, ezüst szeme és hosszú, tekergő farka volt. Valami ősi hüllő, aminek a lehelete maga az árnyék, s aminek a tekintete öl. Valami, ami eddig aludt, de most felébredt végre.
Lassan kicsúszott a saját maga keltette fénybe, és rámeredt a Fekete Sárkányra, aki erőszakkal behatolt az ő saját, időtlen világába. Lustán, semmivel sem törődve, megmozdult a baziliszkusz.

 

 

   35.   
Összecsapás

Ha a hegy egyetlen időpillanat volt, ami dermedten, érintetlenül állt a változás közepén, akkor Halcyon terme volt a szíve a jégnek, amiből a hegy készült. A magas, spirálisan emelkedő tető alatt semmi sem mozdult, a fagyos levegő moccanatlanul feszült a kinti tél nyomása és a benti Útvesztő mágiája között. Visszatartott lélegzet egy mozdulatlan szörnyeteg torkában.
A teremben azon az éjjelen – ha ugyan éjjel volt az, nem pedig csak sötétség – összetalálkozott lények közül Insiss érezte magát a legkényelmetlenebbül. Valamilyen mértékben mindnyájan bizonytalanok voltak, Halcyon, Lidérc, még maga a névtelen baziliszkusz is, mivel semmi sem látszott tisztán, semmit sem lehetett előre megjósolni. De Insiss számára a helyzet tökéletesen idegen és furcsa volt, s hirtelen rádöbbent, hogy olyan események közé csöppent, amelyek kívül estek az ő befolyásán. Az örökké manipuláló sárkány, aki még magát a Fekete Sárkányt is rá tudta venni olyan döntésekre, amelyeket az magától nem hozott volna meg, most elbizonytalanodott, nem tudta, mit tegyen vagy mit mondjon. Épp e bizonytalansága késztette végül beszédre, így az ő szavai voltak azok, amelyek megnyitották a Változás nagy összecsapásainak sorát.
– Nagyuram! – kiáltott fel, és gondosan úgy fogalmazott, hogy ne lehessen tudni, Lidérchez vagy Halcyon szól-e. – Itt állok a szolgálatodra, bármi is legyen a kérésed. A tiéd vagyok: parancsolj velem.
Szavai felszálltak a kanyargós mennyezetig, s ott visszhang nélkül elvesztek, elnyelte őket a szikla, megvetően, mintha csak felismerné értéktelenségüket e jeles helyen és társaságban. Insiss visszafojtotta lélegzetét. Először Lidércre, aztán Halcyonra pillantott, végül a falban magasan fent kuporgó baziliszkuszra emelte tekintetét. Lidérc és Halcyon rá sem hederítettek; ebben a pillanatban csak egymást nézték. Insiss finoman elhátrált, megsemmisült a két erős tekintet között. Várt és figyelt, kíváncsi volt és aggódott, mivel megérezte, hogy a jövő a szeme láttára alakul majd. És én a részese leszek! határozta el.
A lomha levegő megrezdült egy kicsit, amint Halcyon felemelte és egy kicsit megbillentette csontos fejét, hogy ferdén, oldalvást nézzen ellenfelére. Az apró mozdulat felmérgesítette Lidércet, mert bosszús mozdulattal felvonta szárnyát, és undok tekintettel nézett le az elaggott, barna sárkányra, aki szembe mert szállni vele.
– Mit képzelsz, ki vagy te, sárkány? – mennydörögte, hangja akár a tűz. – Azt képzeled, ellenállhatsz nekem? Azt hiszed talán, másé ez az idő, s nem az enyém, vagy valaki más uralkodik majd, s nem a Fekete Sárkány?
Halcyon nem válaszolt, de szája mosolyra húzódott.
– Félsz talán válaszolni, sárkány? – dörögte Lidérc, haragra gerjedve. – Gúnyolódni merészelsz velem?
De visszafogta dühét, és ő is elmosolyodott egy kicsit.
– Vagy talán kihívást szándékozol intézni hozzám, ahogy én is kihívtalak téged? – folytatta. – Ezt kívánod, sárkány? Igazán azt képzeled, hogy egy hozzád hasonló, gyönge lény legyőzheti a félelmetes Fekete Sárkányt?
Lidérc mélyet lélegzett, s két rettentő karját kitárta, kinyújtotta a megkínzott mennyezet alatti térbe. Lángok táncoltak a karmai között, végigszaladtak csontos karján, végig a nyakán is, s narancs oszlopban törtek elő a szájából.
– Elfogadom hát a kihívásodat! – mennydörögte a sercegő lángok mögül. – Válaszd meg jól a pillanatot, mert számodra az lesz az utolsó!
A lángok kihunytak, s a szavakat, akárcsak Insiss szavait az előbb, elnyelte a sötét szikla. A baziliszkusz rettenthetetlenül bámult a szemközti falból, ezüst szeme üres volt és kiismerhetetlen, teste halvány és elmosódott, lehelete halálos méregfelhőként kavargott tompa, ősöreg arca előtt.
Halcyon tovább mosolygott.
Insiss Halcyonra villantotta tekintetét, de figyelmét mégis inkább az ura kötötte le. Lidérc uralkodni fog, ahogy megígérte, s ezért létfontosságú volt Insiss számára, hogy helyrehozza mindazokat a károkat, amelyeket kettejük kapcsolata az utóbbi időben elszenvedett.
Legutolsó vitájuk óta Insiss beásta magát Covamere legmélyebb alagútjaiba, ételt és információt lopott, ahol tudott, s következő lépését tervezte. Régóta tudta már, hogy a mostani összecsapás fordulópontot jelent majd Lidérc életében, és régóta eldöntötte azt is, hogy személyesen jelen lesz a döntő pillanatban. De melyik oldalra helyezkedjen? Ki marad majd életben a végén? Halcyon vagy Lidérc? Az egyikük meg fog halni.
És ez az új lény, ez a baziliszkusznak látszó akármicsoda, aki olyan ijesztően, rémítően néz a falból? Mit cselekszik majd? Megkíméli vajon valamelyiküket, a győztest vagy a vesztest? Érdekli-e egyáltalán a sárkányok sorsa?
– Elveszett sárkány.
A szavak kósza, kanyargó füst gyanánt kúsztak át a hideg levegőn, s elérték a helyet, ahol Lidérc kapaszkodott a falban. Nyomukban harag gerjedt Lidérc lelkében, sárga szeme szikrázva kitágult, Halcyon békés tekintettel nézett fel.
– Elveszett sárkány – ismételte. – Igen, ismerlek, sárkány. Ismertelek már akkor, amikor a színed még nem volt fekete, mielőtt még magadra vetted volna a súlyt, amit te mágiának hívsz, de ami valójában szégyen forrása csupán. Ismertelek, amikor eljöttél ebbe a terembe, és végighaladtál ezen az alagúton, hogy elmerülj a hegy szívében. És láttalak, amikor újra előbukkantál, amikor az Útvesztő kiköpött magából. Amikor elvesztél, és amikor valaki megmentett. Igen, ismerlek, Fekete Sárkány. Ismerem a múltadat, s talán egy kicsit a jövődet is. Te vajon mennyire ismersz engem?
Halkan, alig hallhatóan szólt, szavai mégis keményen csengtek, erőtől duzzadtak. Lidérc visszavágott.
– Tudom, hogy öreg vagy, Halcyon – felelte, s most először mondta ki ellenfele nevét. – Tudom, hogy az időd lejárt, s tudom, hogy elérkezett az enyém. Tisztán látom a jövődet, Halcyon, mert az már csak percre korlátozódik. Itt kezdődik, és itt is ér véget; egyedül a bukásod mikéntjét áll módodban megválasztani.
Halcyon még jobban oldalt döntötte a fejét, és egyik karmával megdörzsölte a vállát.
– Nem jönnél le inkább, elveszett sárkány? – javasolta, és elfintorodott egy kicsit. – Akkor könnyebben beszélgethetnénk.
Lidérc felkacagott.
– Fáradt vagy? Fáj valamid? Nem, egy darabig még idefent maradok, mert te vagy az, aki elveszett. Jól ismerem a helyemet itt; kár, hogy te ezt nem mondhatod el magadról.
– Fájdalomról beszélsz?! – kiáltott fel Halcyon hirtelen. Hangja rettentő erővel robbant, a jég megrepedezett a falakon, és Insiss ijedten meglapult. – Mit tudsz te a fájdalomról, elveszett sárkány? Azt képzeled, uralkodó lehetsz úgy, hogy nem ismered a fájdalmat? Ha egy sárkány meghal, én is vele halok; ha fájdalom érzik valahol, én is érzem. Minden sárkány hozzám jön, és én vagyok minden sárkány. Most, ezekben a percekben is érzem a háborút, amit te hoztál a földemre, a fájdalom most, ezekben a percekben is az enyém. Ezt akarod, elveszett sárkány, mindezt a fájdalmat?!
E szavakkal Halcyon hátrarántotta ütött-kopott szárnyát, hátsó lábára állt, mellét feltárta Lidérc előtt, s a Fekete Sárkány úgy érezte, mintha a háború megjelent volna előtte. Szeme vért látott mindenütt, füle sikolyokat hallott, orra a halál szagát érezte. Állkapcsok csattogtak, pikkelyek recsegtek, szárnyak gyűrődtek és karmok hasítottak, s mindez Halcyon kiterjesztett szárnya között történt. A terem a halál vörös fényében fürdött, a fény pedig Halcyon melléből áradt, mintha egyenesen a szívéből jött volna. És Lidérc látta, hogy az öreg sárkány igazat beszélt; uralkodni annyi, mint százszorosan átérezni az alattvalók fájdalmát. Megborzongott, elszörnyedt a rettenetes képtől, de egyben fel is lelkesült tőle. Mi más lenne a fájdalom ellenpontja, ha nem a dicsőség? gondolta. Uralkodóként vajon nem kell-e megismernem az eksztázist is, nem csak a szenvedést?
Ő maga is kiterjesztette szárnyát, hatalmas, éjfekete vitorláját, s úgy tűnt, a mennyezet alatti teret teljes egészében átöleli. A vörös fény nekiütközött szárnyának, majd eltűnt, a fekete test magába nyelte azt, ami Halcyonból kiáradt, s ezenközben varázscsöppek záporoztak a padlóra, a falakra, még Insiss fölfelé fordított arcára is, ahogy Lidérc magába szívta a fájdalmat, amivel Halcyon meg akarta rettenteni őt.
Insiss döbbenten szemlélte a bizarr összecsapást: Halcyon kiönti magából az odafent tomboló vérengzés minden kínját és rettenetét, Lidérc pedig úgy nyeli el mindezt, mintha a legtisztább forrásvíz lenne, mintha élvezné a borzalmat, ami feléje árad. Közelebb húzódott Halcyonhoz, s tudta, mekkora harag gerjed majd Lidérc szívében, ha meglátja, hogy hadnagya végre elhatározta magát. Insiss az ösztönei ellenében választott gazdát, még mielőtt az összecsapás eredménye világosan kirajzolódott volna. Vállalta a kockázatot, mert hát nem egy nagy, halálos játék maga az élet is, amelyben csak azok mondhatják magukat igazi győztesnek, akik kockáztattak?
Lidérc a vörös ragyogáson át is észrevette az apró mozdulatot, mellyel Insiss csöndesen Halcyon oldalára állt, és abban a pillanatban tudta, hogy elárulták. A felismerés hideg örömmel töltötte el, mert most megtalálta a jó okot, hogy eltakarítsa Insisst az útjából. Ahogy Halcyon lassan visszavonta, összecsukta a szárnyát, és visszaroskadt a földre, mintha kimerült volna a rettentő produkciótól, Lidérc elnyelte az utolsó érzést is, de szárnyát továbbra is kitárva tartotta.
– Insiss! – mondta mély, fenyegető hangon. – Látlak téged, és látom azt is, hogy elhatároztad magad. Ám legyen, a döntésedet elfogadom. – Kivárt egy kicsit. – Fogadd hát te is az enyémet.
Ijesztő gyorsasággal történt az egész.
A Fekete Sárkány lehasított egy darab lávakövet a falról, és a Halcyon mellett kuporgó volt hadnagya felé hajította. Insiss könnyedén elhajolt a kő elől, de az millió apró szilánkra repedt, amikor nekiütközött a falnak, s a kis szilánkok mind felugrottak a földről, és nekicsapódtak Insiss arcának. Halcyon közömbös arccal nézte, amint az éles kődarabok szemkápráztató sebességgel körülforogták áldozatuk fejét, majd minden irányból mélyen beleásták magukat a húsába. Insiss egyet rándult, s a feje úgy zuhant a sziklapadlóra, mint egy darab kő. Lecsupaszított nyakú teste ernyedten a földre omlott.
– Elég! – kiáltotta Lidérc.
Mielőtt a nyüzsgő kövek beborították volna a fejetlen hullát, karjának egyetlen mozdulatával visszaűzte a varázslatot a Tartományba, oda, ahonnan jött. A zaj elült. A levegő ismét moccanatlanná dermedt, de most mintha valahogyan beszennyeződött volna. Így határozott hát Insiss végül, s így érte utol a halál.
– És most? – kérdezte Halcyon.
– Mit választasz, sárkány? – felelte Lidérc azonnal. – A fájdalmat, vagy valami annál is rosszabbat?
Hangtalanul leugrott a magasból, és földre ereszkedett Halcyon előtt. Olyan közel állt ellenfeléhez, hogy megérinthette volna, ha kinyúl, de egy pillanatig mégsem mozdult. A baziliszkusz újra pislogott egyet, s bár tekintete irányát nem lehetett követni, úgy tűnt, előrehajolt a szakadék fölött, hogy jól lássa az odalent a teremben kibontakozó eseményeket. Jellegtelen szemében visszatükröződött az ősi kamrában egymással farkasszemet néző két sárkány, Lidérc és Halcyon kettős alakja, míg háta mögött az Útvesztő más eseményekkel volt elfoglalva.
Ott álltak ketten, mindegyikük a másikra várt, hogy az tegye meg az első lépést, és közben érezték, hogy a hőmérséklet emelkedni kezd a teremben. A tél túl hamar jött, magát az időt is meghazudtolta korai érkezésével, s most valami más fenyegette uralmát.

 

És a tetejébe még ez a sárkány is. Éppen akkor bukkant fel, amikor a kövek végére értek különös átalakulásuknak. Fájdalmas bicegéssel mászott át a hegytetőt övező sziklafalon, és lerogyott a kőgyűrű szélénél. Fátyol és Bársony tétovázva nézték, hogy a sárkány – aki szemmel láthatóan természetes volt, és súlyosan meg is sebesült – elvergődik az egyik legnagyobb kőhöz, és lerogy az árnyékába. Ott feküdt mozdulatlanul, talán meg is halt, s a két barátnő még mindig nem tudta, mihez kezdjen.
– Ki ez? – suttogta Bársony ijedten.
– Nem tudom – felelte Fátyol. – De ki kell derítenünk.
A jég- és hóborította, kerek hegytető tompának tűnt a hold éles fénye ellenére is, hideg felszínét csak a megkínzottan, görcsösen égnek meredő sziklaóriások torzították el. Minden holtnak, üresnek tűnt, Fátyol mégis tudta, hogy akárhogyan is érzett korábban, kellett még maradnia a környéken varázserőnek.
Mágia, gondolta hirtelen. Akármi is legyen a feladatom itt, azt nem hajthatom végre a mágia nélkül.
A kék árnyak lesiklottak az idegen hátáról, amikor megmozdult. Tehát még él! Mély nyögés hallatszott, rövid lihegés, majd újra csönd. Egy sötétebb árnyék volt terjedőben a földön, ahol a többi, haloványabb árnyékok moccanatlanul nyújtóztak. Fekete tócsa jelent meg a sebesült sárkány körül. Olyan volt, mintha víz lenne. Vagy...
– Vér! – sziszegte Fátyol, és hirtelen elindult az idegen felé. Akárki is ez a sárkány, megsebesült, és segítségre van szüksége.
Ha Jószerencse lenne az, segítenék neki!
– De lehet, hogy... – kezdte Bársony.
– Segítenünk kell rajta! – felelte Fátyol, és olyan durván rázta le magáról Bársony karmát, hogy azonnal meg is bánta a mozdulatot. – Maradj itt – tette hozzá sokkal kedvesebben. – Óvatos leszek.
Kitárta föld-vörös szárnyát a ritka, hideg levegőben, sietve átsiklott a kőgyűrű másik oldalára, és az összekuporodott alaktól alig szárnynyújtásnyi távolságra leszállt. Amikor áthaladt a gyűrű közepe fölött – itt enyhén kipúposodott a jég –, a föld halkan dorombolt egyet, mintha csak nyugtázná a jelenlétét. Fátyol meleget érzett.
Mágia! De nem az enyém, még nem.
A sárkány valóban természetes volt, erős, fiatal hím, tompa, barna színű és halvány hasú. Sötét szeme haragosan nézett fel Fátyolra, ernyedt teste pedig ügyetlen pózban hevert a szikla tövében. Újra megmoccant, és felnyögött, Fátyol pedig megpillantotta végre a sebét. A szerencsétlen sárkány bal szárnya szinte teljesen megsemmisült. Furcsa szögben állt ki az oldalából, szinte mindenhol alvadt vér borította, finom bőrhártyája több helyen felhasadt, az éle tépett és szakadozott volt. Középtájon eltört a kifeszítő csont, a fehér szilánkok átszúrták a bőrt, és rémisztő tisztasággal csillogtak az ezüst holdfényben. Gazdája nyilván iszonyatos kínokat állhatott ki.
A sárkány nyögve kinyújtotta ép szárnyát Fátyol felé, és suttogva megszólalt:
– Menj el. Meg fog ölni. Menj el innen, amíg még lehet.
– Megsebesültél – felelte Fátyol, és előrehajolt, de a másik sárkány elhúzódott előle. A mozdulat okozta fájdalom egy pillanatra eltorzította az arcát.
– Tűnj innen! – kiáltotta. – Nem lehel legyőzni. Utánad megy, és téged is megöl!
– Kicsoda? – kérdezte Fátyol türelmetlenül. – Ki tette ezt veled?
– Már túl késő – hangzott a felelet. A sebesült sárkány hangja hirtelen fáradtnak tűnt. – Menj.
Aztán a szeme tágra nyílt.
Fátyol a nyakán érezte, hogy meglendült a levegő, ahogy közelebb lépett a sebesült sárkányhoz. A földről hópihék szálltak fel.
Sarkon perdült, és... Bársonyt pillantotta meg. Ifjú társa nehézkes mozdulattal landolt a hóban. Fátyol szíve megkönnyebbülten dobbant egy nagyot.
– Úgy éreztem, mintha valaki engem nézne – tört ki Bársony. – Mi történik itt? Ki ez? Fátyol, nagyon félek!
– Hallgassatok ide – mondta az idegen, türelmetlenül félbeszakítva Bársonyt. – Még mindig itt van valahol. Azért jöttem fel ide, hogy... gondolkozzam, elvonuljak, de ő ide is követett. Rám talált. Ő tette ezt velem. – Grimaszolva felemelte roncs szárnyát. – Menjetek el innen. Az a sárkány őrült. Nem fog kegyelmezni nektek.
– Kicsoda?! – kiáltott fel Fátyol bosszúsan.
Az idegen meglepetten pislogott egyet.
– Hát Pöröly, természetesen – felelte. – Itt van!
Csalódottnak látszott, mintha valami reakciót várt volna. A két nőstény értetlenül nézett rá; a név szemmel láthatóan semmit sem jelentett a számukra. Nevetni kezdett.
– Bárcsak itt lenne Jószerencse – kacagta. – Biztosan mulatságosnak találná. És az a barátja...
– Jószerencse?! – robbant ki Fátyol, s elképedten bámult erre az idegen sárkányra, aki szemmel láthatóan szédületes tehetséggel volt képes érthetetlen dolgokat beszélni.
De aztán a kezdeti sokk alábbhagyott, és alaposan megnézte az idegen vonásait, akivel bár sohasem találkozott, de aki mégis ismerős volt a számára. Valami a hangjában, a kiejtésében, a tekintetében. Valami ismerős Jószerencse történeteiből? Valami közös...
És akkor beugrott.
– Te Berek vagy – mondta halkan.
Most az idegenen volt a meglepetés sora. Száját eltátotta, és fájdalmáról átmenetileg elfeledkezve, hátraugrott.
– Ki... ki vagy te? – kérdezte, s hangjában félelem bujkált.
– Berek vagy, ugye? – mondta Fátyol, és egyik szárnyával óvatosan kinyúlt, hogy megérintse a sebesült sárkány arcát.
Berek tompán bólintott, és Fátyolra meredt. Gyönge mosoly kúszott az arcára, és újra kacagott egyet.
– Lám, lám – mondta. Felköhögött, és vércseppek fröcsköltek a hóra. – Látom, szereted őt.
Fátyol szégyenlősen elfordította tekintetét. Elborzasztották Berek sebei, de egyben élvezte is a kölcsönös megértést, ami létrejött közöttük egy pillanatra. Bárcsak korábban találkoztak volna. Amikor visszanézett, azt látta, hogy Berek figyelmesen nézi az arcát.
– Ugye neked van egy öcséd? – kérdezte hirtelen.
Fátyol bólintott.
– Szilárdnak hívják – felelte ámulva.
– Életben van, legalábbis még életben volt, amikor utoljára láttam. De annak már jó néhány napja.
A megkönnyebbülés könnyei töltötték meg Fátyol szemét, s egy pillanatra úgy elgyengült, hogy Bársonynak kellett megtartania.
– És Jószerencse is – tette hozzá Berek.
A földre szegezte most a tekintetét, és ő is könnyezett, mert nem akart többet mondani régi barátjáról, csak annyit, hogy megnyugtassa Fátyolt, hogy ő is életben van.
– Jaj, kedvesem – mondta Fátyol, és újra végignézett Berek sebein. – Annyira megsebesültél. Segítenünk kell rajtad.
– Ahhoz már túl késő – válaszolta Berek.
Körös-körül vér borította a jeget, de nem alvadt meg. Inkább a jég olvadt meg a melegétől, s apró víztócsák keletkeztek. A föld alól hő áradt, melyet még itt a hegytetőn is érezni lehetett.
– Számomra már túl késő – suttogta Berek.

 

A baziliszkuszt meglepte, hogy érdekesnek találja a két varázssárkány összecsapását. Bár a hatalmas mágia hője egyre jobban érződött a teremből nyíló belső alagutak labirintusa felől, s bár a hegy gyomrában az Útvesztő eltaszította magától az időt, a baziliszkusz rádöbbent, hagy figyelmét leköti az előtte kibontakozó jelenet, és egy pillanatra nem kíván megmozdulni.
Mindenek fölött Lidérc bilincselte le. Ez a sárkány sokkal valóságosabbnak tűnt, mint a többi, akikkel hosszú élete során találkozott. Ez a hatalmas, fekete sárkány keményebb volt, mint amilyen sárkány lehetett egyáltalán. Ott magasodott a teremben, méretével jelentéktelenné zsugorította Halcyont, és puszta jelenlétével lenyűgözte a baziliszkuszt. Létezése emlékszikrákat csiholt a baziliszkusz elméjében, eonokon át mélyen alvó emlékképeket, melyek most újra felszabadultak, de túl gyorsan áramlottak ahhoz, hogy alaposan megszemlélhetők legyenek.
És bár nem emlékezett rá tisztán, a baziliszkusz ráébredt, hogy van valami, amit a lehető leghatékonyabban csinálhat.
Rájött, hogy képes a félelemre.

 

Szemük egymáséba fúródott – Lidércé kemény és sárga, Halcyoné barna és vizenyős –, gondolataik kiismerhetetlenül kavarogtak. Hosszú évekig, vagy néhány másodpercig csupán, mozdulatlanul álltak egymással szemben, szinte élettelenül, mindketten a másikra várva, hogy az tegye meg az első lépést.
A baziliszkusz figyelt, küzdött, hogy tágas, időtlen érzékelését erre az egyetlen jelenetre fókuszálja, és látta, hogy a valóságban van mozgás. A két sárkány kínos lassúsággal haladt, Lidérc előre, Halcyon pedig hátra. Lassan, halálosan lassan Halcyon farka elérte a terem falát, körbetekeredett, és valamivel később a hátsó lába is hozzáért a durva, fekete sziklafalhoz, s úgy tűnt, Halcyon összekuporodott. Lidérc csak ekkor állt meg. Alig hallhatóan lélegzett, fejét parancsolóan felszegte.
Csönd állt be, majd halk sziszegés hallatszott.
– Engedj – suttogta Lidérc.
Halcyon nem válaszolt. Lenézett Insiss fejetlen holttestére, mely azon lyuk előtt hevert a padlón, ahol a fehér sárkány belépett a terembe. Aztán megrázta a fejét, és tekintetét lefelé fordította.
– Engedj! – ismételte Lidérc, ezúttal hangosabban. – Különben meghalsz.
Halcyon újra megrázta a fejét.
– Ha elutasítasz, meghalsz! – kiáltotta Lidérc, s a hangja csattogott. Bár teste nem moccant, lelkében tombolt a vihar.
Halcyon felnézett.
– Nem utasítalak el – mondta halkan. – Ne tégy hát úgy, mintha választást kínálnál.
Lidérc összezavarodott, és minden egyes lélegzetvétellel egyre nagyobb haragra gerjedt. Hátrahőkölt, s remegő Tartomány-karmait magasra tartotta Halcyon feje felé, aki most mint áldozat állt előtte.
– Engedj! – mennydörögte, s két karma közt villám szikrázott.
– Emlékezz vissza erre a végén, elveszett sárkány: fel kell adnod, ha valaha is uralkodni akarsz. Ezen a tényen áll vagy bukik minden. Emlékezz a szavaimra, ha sárkánynak hívod magad!
Lidérc felmérgesedett a szenilis, öreg sárkány zagyva beszédén, és elvesztette türelmét. Karmát Halcyon felé lendítette, de ahelyett, hogy a testébe mélyesztette volna, körülölelte inkább az öreg sárkányt, felemelte, a melléhez szorította, és sarkon perdült, hogy szembeforduljon a baziliszkusszal. Aztán mindketten eltűntek.
Csönd ereszkedett a teremre, ha csak rövid időre is. A baziliszkusz könnyedén nyomon követte haladásukat a Tartományban, és ezüst szemét jobb felé villantotta, oda, ahol a két sárkány újra előbukkan majd a világba.
Nagy csattanással meg is jelentek, Lidérc még mindig ziháló mellére szorította Halcyont. De az öreg sárkány bőréből már hiányzott a teste.
Lidérc teleszívta tüdejét, és hatalmasat bömbölt, és hangját minden sárkány meghallotta odafent, a felszínen. A rettentő bömbölést szavakkal leírni nem lehetett, más hanghoz nem volt hasonlítható: a diadal és rettenet üvöltése volt ez, a hatalomé és a mágiáé, egy elveszett sárkányé, aki újra megtalálta önmagát. Sokáig robajlott a hang, majd lassan elhalt, s Lidérc szétnyitotta csontkarját, hogy Halcyon bőre a földre pottyanhasson. Barna pikkelyek hevertek szanaszét szóródva a fekete sziklán, akárcsak a lehullott őszi levelek.
Halcyon sorsa bevégeztetett. És a baziliszkusz megmozdult.
A dráma itt véget ért, és a finálé, mint oly sokszor korábban, most is kiábrándító volt. Sárkány gyilkolt sárkányt, s a győztes azzal áltatta magát, hogy tettével saját hatalma növekedett. A Fekete Sárkány máris az alagút bejárata felé fordította fejét, az alagút felé, mely a hegy gyomrába vezet, az Útvesztőhöz, hite szerint az ő végső győzelméhez.
Nem számít, úgyis a baziliszkusz ér oda hamarább.
De ahogy elsuhant Lidérc mellett, a sárkány hangja újra megszólalt, és a baziliszkuszt valami ősi emlék arra késztette, hogy megálljon és megforduljon. Egy emlék és... a félelem?
– Mi vagy te?
A baziliszkusznak nem állt szándékában beszélni, ha ugyan emlékezett még rá, hogyan szólaljon meg, hisz oly régen volt már, hogy végleg felhagyott a kommunikáció eme durva módjával. Kiengedte halálos leheletét, pislogott egyet gyilkos szemével, és meglepve tapasztalta, hogy ez a sárkány nem mutatja a félelem jelét.
Ami Lidércet illeti, ő ámulva szemlélte a különös lényt. Hatalmas szíve olyan erővel dobogott testében, mint eddig még soha, és úgy érezte, képes lenne bárki sárkánnyal birokra kelni, aki szembefordulna vele. És most... ez a micsoda itt.
Aprócska lény volt, alig nagyobb egy medvebocsnál, mégis félreismerhetetlenül hüllőnek látszott. Krémszínű pikkelyek fedték keskeny, kanyargó testét, melyből csak két végtag állt ki, két hosszú, mozgékony kar, melyek érzékeny, sokpercű ujjakban végződtek. A lény teste izmos farokban folytatódott hátul, és ezzel a farokkal mozgatta magát. Feje széles volt és csontos, száját félig elfedte az előtte örvénylő gőzfelhő. A szeme...
Lidérc nem bírt a szemébe nézni, mert maga a halál rejtőzött benne.
Mégis fél engem! örvendezett, megrészegülve hatalmától most, hogy Halcyon elpusztult. Az ura lehetnék, ha akarnám! És akarom!
Persze tévedett, mert nem Lidérc volt az, amitől a baziliszkusz félt, hanem az a gonoszság, melyet a Fekete Sárkány mindkettőjükre rászabadíthat.
Lidérc elindult az apró lény felé, most végre rátalált a nevére is.
– Baziliszkusz! – sziszegte. – Hol van a fajtád, baziliszkusz? Vagy te lennél az utolsó a hatok közül? Igen, te vagy az utolsó, érzem. Nos, baziliszkusz, beszélnek-e a legendák sárkány és baziliszkusz egybeolvadásáról? Halcyon talán nem merészelt ilyesmit tenni, de én igen!
A kicsiny lény fölé tornyosult, szárnyát széttárta, sárga szeme villogott. Szavai mintha hipnotizálták volna a baziliszkuszt, pedig a különös lény valami más miatt esett csapdába. Lidérc visszaemlékezett arra, ami oly régóta elkerülte figyelmét: hogy sárkány és baziliszkusz egyetlen, nagyobb létezőt alkothat, egy szimbiotikus szörnyeteget, mely olyan hatalommal bír, amit sosem tapasztalt meg eddig a világ. Sem Lidérc, sem a baziliszkusz nem tudta, miféle hatalom lehet ez, hiszen soha korábban nem jött még létre ilyen egyesülés, de mindkettejüket foglyul ejtette a dermesztő felismerés, hogy az egyesülés elkerülhetetlen, ha az alkalom megfelelő rá.
A mostani minden bizonnyal megfelelő alkalom volt.
Az elkerülhetetlen felismerése feldúlta a baziliszkuszt. Csapott egyet a farkával, de hiába próbált elmenekülni az elől, ami elől nincs menekvés. Mert őnáluk sokkal hatalmasabb erők vonzották egymáshoz e két lényt most, és ennek örvényében sárkány és baziliszkusz egyaránt úgy hánykolódott, mint két apró falevél csupán. Egyre közeledtek egymáshoz, míg testük összeért végül, s engedett, egybeolvadt...
Ahol a sárkány pikkelye hozzáért a baziliszkusz húsához, a levegő is fortyogni kezdett. A nyers, élő hús felvillant egy pillanatra, majd új bőr csattant a lassan eggyé váló két lény köré. Most már mindketten menekülni próbáltak, felismerve, mi történik velük, de már elkéstek. Bármi is lehetett az ősi átok, mely megjósolta e bizarr egybekelést, ereje nagyobb volt ennél a két hatalmas lényénél is, akiknek nem maradt más választásuk, mind megadni magukat a sodrásnak.
Lidérc felüvöltött fájdalmában, ahogy a baziliszkusz csapkodó teste elmerült a sajátjában. Vagy azért, mert az ő teste volt a nagyobb, vagy azért, mert így rendeltetett, de az ő formája élte túl a transzformációt, és a baziliszkuszé nyelődött el. Hamarosan már csak a baziliszkusz csapkodó farka állt ki Lidérc oldalából, akár egy haragos kígyó. És ott is maradt.
Senki sem volt szemtanúja a testek e hihetetlen egybekelésének, hiszen mind Halcyon, mind Insiss meghaltak már. Talán az Útvesztő tudott csak róla, talán az sem, hiszen a Változás már oly közel volt, hogy a világ iszamóssá vált az idő sodrásában s a mágia erjedésében.
Soha nem létezett még olyan lény, mely ekkora erőt és ekkora mágiát egyesített volna magában. Vajon felhasználja-e valaha is rettentő képességeit, vajon számít-e még valamit is egy olyan fontos esemény, mint a világ megváltozása e rettentő lény hatalma mellett, mely talán arra is képes, hogy visszafordítsa az időt, és megteremtse a saját mágiáját a föld és a Tartomány nélkül is? Vajon nem uralkodna-e örökké egy ilyen lény? Vajon nem fordíthatja-e a világot bármilyen irányba, amilyenbe csak akarja?
Ha az Útvesztő tudott is e transzformációról itt, Halcyon termének megfakult fényében, a gondolatait mégsem árulta el, akárcsak a baziliszkusz, akinek az igazi szándékai mindvégig titokban maradtak.
Most minden a szándékokon múlott. Ha Lidérc akarata hajtja a lényt, akkor az haladéktalanul elindul az Útvesztő, s a végső győzelem felé; ha a baziliszkuszé... akkor talán megkeresi önnön elpusztításának módját, hogy egyetlen csapással véget vessen saját teremtése rémálmának. Vagy dicsőségének, attól függően, honnan nézzük.
A földöntúli lény, mely sárkánynak tűnt, mégis sokkal több volt annál, most lassú, nehéz léptekkel elindult az Üszökhegy alatt húzódó mély alagutak sötétjében. Valahol odalent az Útvesztő várta, ugrásra készen és éhesen.
A hőség egyre nőtt.

 

 

   36.   
A kör bezárul

Nem sokkal Pöröly gyilkos serege mögött sárkányok kis csoportja repült, természetesek, varázsosok vegyesen. Úgy kerülték meg a hegyet, mintha a sűrű köd könnyű felhőfoszlány lett volna csupán, hiszen élükön Viasz repült, minden navigátorok legnagyobbika.
Ismét Röpte éneke tartotta együtt őket, úgy repültek a sötétben, mely még nem az éjszaka sötétje volt. De Röpte most nem szomorú hegyi dalt énekelt, hanem eltökélt, bizakodó nótát. A hangok magasra szálltak, és mindnyájuk lelkét reménnyel töltötték meg.
– Közeledünk – mondta Viasz. – Talán halkabban kellene énekelned, Röpte.
– Nem – kiáltotta Jószerencse azon nyomban. – Hadd énekeljen. A rejtőzés és bujdosás ideje elmúlt. Együtt repülünk most, a Szabadság és az Ellenállók, és hadd tudja ezt meg minden sárkány!
Tovább repültek hát, s Röpte folytatta az éneklést. A táj láthatatlanul suhant el alattuk, és a kis csoport a homály ellenére is hatalmas tempót diktált.
– Mindjárt a sziklához érünk! – kiabálta túl a fülük mellett elsuhanó levegő zúgását Viasz. Hópelyhek robbantak a szárnyuk alatt, amikor átsuhantak egy gerincen, és kibukkantak mögötte a tisztább levegőre.
A köd itt szinte hullámzott. A szikla szélárnyékában vékonyabb volt a szürke takaró, és hamarosan látni is lehetett, miért: nem messze nyugat felé hatalmas tüzek égtek Covamere-ben, és a lángok hője meghátrálásra késztette a ködöt. Villámnyaláb csapott fel a földről, s fúródott a piszkosszürke levegőbe.
Odalent a táj hullámzani látszott, majd a köd csápjai szétváltak, s a mögüle előbukkanó terepet Jószerencse és Kajás azonnal felismerte. Viasz korábbi utazásaiból ismerte ezt a helyet, de Jószerencse és Kajás számára a sziklafennsíkhoz rossz emlékek fűződtek, hiszen itt kellett elválniuk egymástól, és innen indult ki az a különös utazás is, melynek végén Jószerencse elszakadt Tehertől.
Semmi sem változott: a repedezett, szürke szikla továbbra is fenyegetően magasodott a fennsík fölé, és a homlokzatát kettészelő, a hely egyik bejáratát magában rejtő, hatalmas függőleges repedés is megvolt. A fennsík közepén hóborította sziklahalom magasodott, az, amelyik a leomlott sziklatörmelékből keletkezett.
Azok a szerencsétlen, halálra zúzott sárkányok még mindig ott vannak alatta, gondolta Jószerencse, és megborzongott, mert olyan rettegés markolt hirtelen a szívébe, amire nem számított. A távolból csatazajt sodort magával a ködöt örvényekbe kergető, hideg szél. A szikla hatalmasan, fenyegetően magasodott fölébük.
A fejük fölött kavargó, szürke felhők fátylai között aztán egy pillanatra előbukkant a sötét égbolt. Apró, fehér fénypöttyök tarkázták fekete szövetét, s a pöttyök gyönge fényét erősebb, kékes ragyogás kísérte.
– A hold! – kiáltott fel Szilárd.
Valóban, a telihold ott lebegett a fejük fölött, és bár a kavargó ködfelhők miatt csak tompán, elmosódottan látták, mégis elakadt a lélegzetük. A hold, mely napokkal ezelőtt eltűnt az égboltról, most visszatért, hatalmasan, kövéren, szürreális, elviselhetetlenül vakító fényben, s gömbjét fehér kristályglória övezte, mely kifejezéstelenül meredt le rájuk a mennyek elérhetetlen magasából. Baljóslatú volt ez a fény, baljóslatú és izgalmas, ezért a repülő sárkányok mind megálltak, és gyönyörködve bámultak fel rá, alig merték elhinni, hogy amit látnak, az valóban ott ragyog fent, és nem akartak arra gondolni, miféle események eljövetelét – szörnyűségesekét és nagyszerűkét – hirdeti e ragyogó dicsfény.
Viasz és Röpte, az égbolt és az erdők egyenes gondolkodású sárkányai számára a holdat látni egyszerűen jólesett, mivel fénye a természet rendjének megerősödését jelezte. Szilárd és Kajás számára azonban titokzatos és ijesztő volt a hold, hiszen ők már közelről látták és tapasztalták a borzalmakat. Jószerencse pedig ismét valami mást látott benne. Ő egy elfogulatlan, hideg szemet látott, mely közömbösen nézett le a rájuk, ugyanolyan közömbösen, ahogyan Lidércre, Pörölyre és Fátyolra is lenézett... Egy szemet, amely számára nem létezett szeretet vagy gyűlölet, jó vagy rossz, természet vagy mágia, hiszen ez a szem csupán szemlélte, megfigyelte a világot.
Mindezek a dolgok rajtunk múlnak, gondolta Jószerencse komoran.
A gondolat rémülettel töltötte meg, és abban a pillanatban nem akart semmi mást, csak megfordulni, és elmenekülni minden elől. Hirtelen lezuhant a felhős égboltról, tompa puffanással leszállt a hóba, s megperdült, hogy szembeforduljon a hegy bejáratával. És ott, az alagútban megpillantotta Lidércet!
A hatalmas, pókszerű sárkányszörny feléje iramodott, karja csapkodott, szárnya hasította a levegőt, s vad, sárga szeme alatt félelmetes agyarak meredtek elő ocsmány pofájából... de az illúziókép szertefoszlott. Jószerencse hátrahőkölt a hóban. A barátai aggodalmas kifejezéssel az arcukon ereszkedtek le melléje.
– Nem vagyok képes... – motyogta Jószerencse, és megtántorodott a síkos talajon.
– De igen!
A kiáltás a leomlott törmelék alkotta kőhalom felől jött. Mindenki egy sárkányként fordította arra a fejét. Jószerencse is felnézett a kőhalom tetején ülő alakra, akinek körvonalai élesen kirajzolódtak a holdfényben, s aki olyan mesteri időzítéssel jelent meg éppen itt és éppen most. Egy sárkány volt az. Egy varázssárkány.
– TEHER!
Jószerencse hihetetlen, eleven erővel száguldott fel a kőrakás oldalán, faképnél hagyva a hatalmas Viaszt, aki értetlenül pislogott fel a hirtelen megjelent különös, vékonyka látogatóra.
Fehér pikkelyek villantak, ahogy Teher szélesre tárta a szárnyát, hogy megölelje vele barátját, de találkozásuk öröméhez még ez is kevésnek bizonyult.
Jószerencse teljes lendülettel nekiszaladt barátjának, ledöntötte lábáról, s a két barát önfeledt viháncolással ide-oda hempergett a hóban. Legurultak a kőhalom túloldalán, és eltűntek a többiek elől. Ugráltak és nevettek, egymást veregették, mint a gyermekek, s amikor kezdeti nagy örömük alábbhagyott végre egy kicsit, csak akkor tápászkodtak fel, hogy visszatérjenek társaikhoz, és szemtanúi legyenek egy újabb nagyszerű találkozásnak, ahol Teher megsiratta Kajás szárnyát, és Szilárd most először igazi barátjaként ölelte magához az ifjú varázssárkányt.
A Jószerencse mellében fortyogó sötétség a boldogság hirtelen kínjával robbant apró darabokra, s nyomában nem maradt más, csak színtiszta kimerültség. Ám új fény és remény is megjelent, mert Jószerencse esélyt látott rá, hogy a történet ugyanúgy végződjön, ahogy elkezdődött – úgy hogy a két barát együtt marad.
– És Fátyol? – ez volt az első kérdése.
– Jól van – felelte Teher. – Nincs messze. Hamarosan találkozhatsz vele.
Fény és remény. És a hosszú tél véget érhet. Talán, figyelmeztette Jószerencsét egy belső hang, mely azonban nem Fátyolé és nem az édesanyjáé volt.
– A szárnyad! – kiáltott fel, és Teherre bámult. – A pikkelyeid!
– Tetszik? Némileg persze magam is kételkedtem a hatékonyságukat illetően, de hát mindig is azt vallottam, hogy ha a sárkány nem próbál ki egyszer valamit, akkor soha nem tudja meg, vajon beválik-e, bár miután már mondtam, hogy...
– Egész jól beleolvadnál a környezetbe, ha nem beszélnél annyit! – mondta Szilárd, és mindnyájan nagyot nevettek.
Amint a szikla árnyékában lassan magukhoz tértek az örömtől, hirtelen gigantikus robbanás hallatszott, és Covamere fölött tűzgömb emelkedett a magasba. Mindnyájan arrafelé fordultak.
– Sárkányok pusztulnak – mormogta Viasz. – Még sok dolgunk van.
– Viasznak igaza van – mondta Kajás, és arca hirtelen elkomorult. – Újra elválunk, Jószerencse?
Jószerencse körbenézett a feléje forduló arcokon, és ráeszmélt, hogy már nem először, de most is ő áll a csoport középpontjában. Bólintott.
– Attól tartok, igen – mondta. – Teher? Egyszer már megjártuk ezt az utat. Nem bánod, ha még egyszer neki kell vágni?
– Ugyan, Jószerencse! – hangzott az élénk válasz. – Szeretném látni azt a sárkányt, aki megállít!
A sárkányok elnevették magukat Teher válaszára, de a nevetésük erőtlen volt, és hamar elhervadt. Mindnyájuk számára világos volt, hogy újra szét kell válniuk, így aztán hamar egyetértésre jutottak, hogy ki tartson kivel: Jószerencse és Teher újra bemennek a hegybe, hogy megkeressék Halcyont, Viasz, Röpte és Kajás pedig továbbrepülnek Covamere-be, hogy megkeressék a Szabadság és az Ellenállók megmaradt sárkányait... és valahogyan megpróbáljanak véget vetni a harcnak.
– Szilárd? – kérdezte Jószerencse, mivel az ifjú sárkány újra minden csoporttól elkülönülten állt. – Te mit akarsz? Eldöntheted: bármelyikünk büszke lenne, ha az oldalán tudhatna.
Szilárd zavartan lesütötte tekintetét.
– Hát – mondta végül. – Sokáig tartott, hogy megtaláljam a helyemet a történésekben. Amikor megláttam szegényt Kajást abban a borzasztó börtönben, igazából akkor határoztam el magam. A harcnak véget kell vetni, és ez csak egyetlen helyen lehetséges: a harc szívében. Kajással megyek.
– Jól beszéltél, ifjú sárkány – mormogta Kajás elismerően.
– Akkor hát, járjatok sikerrel! – mondta Jószerencse. Szilárdra nézett, és örömmel nyugtázta, hogy az ifjú sárkány most már bátran állja a tekintetét.
– Járjatok sikerrel ti is, Jószerencse!
Ezzel elváltak. Jószerencse és Teher szorosan egymás mellett állva figyelték, amint barátaik felemelkednek a tejfehér égboltra, és szembefordulnak az erősödő széllel. Ködfoszlányok suhantak szárnyaik körül, s a felszakadozó felhőzet mögül lassan előbukkant az éjjeli égbolt. Amikor végül eltűntek a messzeségben, a két barát egyszerre fordult a bejárat felé.
– Akkor hát induljunk – mondta Jószerencse.

 

A hegytetőn egy sárkány lesett ki rejtekhelyéről, két közeli szikla mögül. Lélegzete kapkodó volt és hideg. Szeme kemény és vörös. A sárkány Pöröly volt. Még.
Az emlékei ki-kihagytak most. Óriási erőfeszítésébe tellett, hogy visszaemlékezzen a nemrégiben történtekre: átvezette hadseregét a ködön, Covamere-be. Hogyan volt erre képes? Valami irányította. A saját nagysága, feltételezte. Aztán a támadás. Amint elkezdődött, ő hátramenekült az előrehaladó hadoszlop mentén, hátra és fölfelé repült, egyre messzebb és messzebb, magasabbra és magasabbra, míg a köd végül elmaradt alatta, a levegő elvékonyult, és a hegy aprócska csúccsá szűkült.
A hegytető! Hát persze, micsoda rejtekhely, és ő még sosem gondolt erre. Itt ugyan nem volt lezuhanni készülő szikla, de azért így is megjárta. Itt biztonságban kuporoghatott egymagában, az ügyes-bajos világ itt nem nyomakodott be megkínzott érzékei közé.
De egy sárkány azért feltartóztatta így is – Üvöltő fia, az a veszélyes. Vajon nem ölte már meg korábban ezt a sárkányt? Vagy az egy másik volt? Pöröly őrülete viharként kavargott most, kételyekből font, óriási örvényként, melynek magjaként egyetlen pont világított csak bizonyossággal.
Én! Én maradok! Én létezem! Semmi más, csak én!
Mégis, úgy érezte, el kell kerülnie a háborút, amit ő zúdított a világra, mert bár a kinti világ csak a saját elméjének szüleménye volt, azért mégis veszélyt jelentett. Ez a paradoxon nyugtalanította a legjobban Pörölyt: hiába volt egyedül, mégis sebezhetőnek érezte magát.
Mindenféle szempontból visszavonult hát, de nem messze a hegytetőtől összetalálkozott Berekkel, és gondolkodás nélkül rátámadt. Az ifjonc szárnya elég könnyen eltört; Pöröly bevégezte volna a gyilkolást, ha nem hallja meg a két nőstény egyre közeledő hangját. Az önbizalma megrendült, a kinti világ kizárására növesztett, pikkelyes páncélzatán itt-ott repedés támadt, s ő gyorsan hátrahúzódott. Berek így elvonszolhatta magát a két jövevény jelenléte által keltett átmeneti biztonságba.
Pöröly elnézte, ahogy a nőstények ápolgatják az ifjú sárkányt, és miközben őket nézte, minden olyan egyszerűvé vált. Egykoron azért dolgozott, hogy elpusztítsa a varázsosokat. Aztán az Erődben ráeszmélt, hogy mindent el kell pusztítania, ami teremtetett – mágiát, természetet, sárkányt, még magát a földet is.
De most, minden zavaráról megfeledkezve, minden eddiginél világosabban látta saját végzetét. A világ, a szédítő, hamis világ összezsugorodott körülötte, míg nem maradt belőle más, csak ez a hegytető, ez a kőgyűrű és ez a három sárkány. Minden más a semmibe tűnt, de ők, ezek hárman ugyanolyan valóságosak voltak, akárcsak ő maga, és Pöröly felismerte, hogy csak ezek elpusztításával nyerheti el a végső üdvözülést és győzelmet. Ez volt a nagy cél; élete e végső leszámolás felé irányult!
Mert Pöröly a saját őrülete által eltorzított világában továbbra is hitte, hogy ő az Úr, és eme rendíthetetlen hite volt az, mely veszélyessé tette. S talán legyőzhetetlenné is.

 

– Melyiket válasszuk? – kérdezte Teher.
Egy alacsony, széles barlangcsarnokban álltak, melyből három alagút ágazott szét. Egyikük sem emlékezett erre a csarnokra; igazából elég volt egy rövid út is a hegy belsejében ahhoz, hogy megállapítsák, minden egészen másként fest, mint amikor először jártak idebent.
– Szerintem az Útvesztő képes megváltoztatni a dolgokat – jegyezte meg Teher gyászos hangon.
– Már megint ez az „Útvesztő” – nyögött fel Jószerencse. – Meg fogom valaha is tudni, hogy mi az valójában?
– Talán hamarább is, mint gondolnád, feltéve, hogy ez az alagút arrafelé vezet, amerre én gondolom.
De most mégis választaniuk kellett, és a választás lehetetlen volt.
– Talán nem is számít, hogy melyik alagúton indulunk el – kiáltott fel Teher hirtelen. – Ha az Útvesztő irányítani akar minket, akkor ugyan mit számít, hogy mi mit választunk? Ha nekünk tényleg itt kell most lennünk, akkor arra mehetünk, amerre nekünk tetszik!
– Miféle útvesztő az olyan, ahol mindegyik út ugyanoda vezet? – mormogta Jószerencse, és elindultak a középső alagúton.
Az alagút széles volt és érdes falú, s ugyanabba a fekete sziklába vágták, amiből az egész hegy állt. Ahogy előrehaladtak, egyre melegebb lett.
– Vajon szeret-e még Fátyol? – tört ki hirtelen Jószerencse.
Teher felnyögött.
– Vajon repülnek-e a sárkányok? – felelte. – Jószerencse, benneteket egymásnak teremtettek, hogyan nem látod ezt?
– Épségben volt, amikor utoljára otthagytad őt a hegyen?
Korábban már elmondták egymásnak a történteket, és Teher biztosította Jószerencsét, hogy jelen pillanatban Fátyol és Bársony a lehető legbiztonságosabb helyen tartózkodnak, olyan távol a harctól, amilyen távol csak lehet. Teher aztán tágra nyílt szemmel hallgatta Jószerencse történetét arról, hogy természetes létére milyen hatalmas mágiát irányított a börtönnél, és még annál is korábban, amikor a Sziklatorony leomlott.
– És azt mondod, hogy az erő újra elhagyott? – kérdezte.
– Nem hiszem, hogy egyszer is a birtokomban volt úgy igazából. Szerintem a te Útvesztőd volt az, ami rajtam keresztül dolgozott.
– Jószerencse, te mestere vagy az alulbecsülésnek. Ha tudtam volna a jelentőségét annak, amiről most te itt beszélsz, akkor, hát, nem is tudom... mármint úgy értem, van fogalmad arról egyáltalán, hogy mit tettél?
Jószerencse felnevetett.
– Elég a fortyogásból, Teher – kacagta. – Hát persze, hogy nem tudom. Hiszen én csak egy természetes vagyok.
– Hm, igen, hát az vagy.
Úgy tűnt, Teher gondolatai elkalandoznak. Jószerencse fanyar mosollyal nézte barátja elmerült arckifejezését.
– Annyira hiányoztál, Teher – mondta. – El sem mondhatom, mit jelent számomra, hogy újra együtt tehetjük meg ezt az utolsó utat.
– Hm? Ja, igen, nos, hát szerintem jobb lesz, ha az energiáidat a gyaloglásra tartogatod – vagy arra, ami azután vár ránk.
Jószerencse bólintott, de Teher megjegyzése eszébe juttatta, milyen rettentő fáradtság húzza le tagjait. Teher volt most az ő ereje – ha az ifjú varázssárkány nem állna mellette, akkor minden bizonnyal a helyszínen összeroskadt volna a fáradtságtól.
Olyan kevés van, amit adhatok, gondolta tehetetlenül.
Megtántorodott, a hőségtől elszédült egy kicsit, és amikor Teher segítségével újra talpra állt, reszelő hangot hallott, s csak lassan eszmélt rá, hogy saját lélegzete zihál a torkában. Nagyot nyelt, és tovább támolygott, a látása elhomályosult, majd újból kitisztult.
– Beszélj hozzám, Teher – hörögte. – Vezess.
És Teher beszélt neki Bársonyról, arról, hogyan beszélgettek egymással, hogy mennyire hűséges és mennyire lelkes. És ahogy róla beszélt, a hangja ellágyult, és Jószerencse érezte, hogy új energiák szivárognak a testébe valahonnan.
– Nocsak, Teher – mosolygott. – A sárkány még azt hinné, hogy vonzónak találod ezt a Bársonyt.
– Ó, hát... hm... – dadogta Teher meglehetősen bizonytalan hangon. – Nos, ahogy mondtam, a legjobb lesz, ha csöndben maradsz, és takarékoskodsz a lélegzeteddel, Jószerencse. Még hosszú út áll előttünk, afelől nincs kétségem.
Ahogy egyre mélyebbre hatoltak az Üszökhegy sötét, fekete gyomrába, a kinti csatazaj eljutott ugyan a fülükig, de csak tompán és halkan; idebent biztonságban voltak.
– Ha a világ egy nagy forgószél lenne – suttogta Jószerencse –, ez a hely lenne a magja.
– A világ egy nagy forgószél, Jószerencse. A Változás pontosan ezt jelenti.
– Beszélj még Palástról! – mormogta Jószerencse, és érezte, hogy a fáradtság hullámai újra összecsapnak a feje fölött, és úgy kapaszkodott Teher szavaiba, mint fuldokló egy arra úszó farönkbe. Mégis, csak keveset hallott abból, amit a társa elmondott. Többé már nem létezett különbség a kinti csatazaj és a fejében dübörgő, belső zúgás között, s bár az alagutak szinte izzottak a hőségtől, Jószerencse mégis fázósan megborzongott.
– Valami engem akar – motyogta. – De én nem tudom, hogy akarok-e menni.
Teher bizonytalanul nézett végig Jószerencsén, de mielőtt újra szólhatott volna, az alagút élesen bekanyarodott, és a háború zaja hirtelen sokkal erősebben hallatszott, vadul üvöltött, ahogy a két sárkány áthaladt egy keskeny folyosószakaszon. Nehéz csapások dübörögtek a falakon; törmelék pergett a mennyezetről. Néhány rövid pillanatig úgy tűnt, valami hatalmas mágia készül áttörni.
De nem tört át semmi. Ahogy a két barát továbbhaladt, a zaj alábbhagyott, és nyugodt, biztató csönd ereszkedett a helyébe. Jószerencse fejében is csillapodott a zúgás, és az ifjú természetes úgy találta, hogy újra képes odafigyelni Teher szavaira.
– ...sok tekintetben olyan, mint Főrend – mondta Teher. – És a maga módján igen figyelemreméltó sárkány. Palást volt az, aki továbbhajszolt minket, amikor fennállt a veszélye, hogy az Aether-hágónál maradunk egy ideig, legalábbis ő így mondta. Nagyon remélem, hogy Palástot fogjuk megtalálni az alagutunk végén, mert hát szerintem Halcyon már túlhaladt azon, hogy most akárki sárkányfiának őrá lenne szüksége – amennyire én tudom, ő mostanra akár már halott is lehet. Palást tudja, hogy mi történik, Jószerencse. A trollok csontjai mozognak, a mágia is mozog, eltávolodik a világtól és a Tartománytól, és mindennek az Útvesztőhöz van köze – tudod, láttam a bejáratát Palást barlangjában –, így aztán ha valamit is csinálnunk kell itt nekünk, akkor az az, hogy megtaláljuk a módját, hogyan kell megmenteni a mágiát, mielőtt az végleg elpusztul, bár igazából nem hiszem, hogy akár Palást is tudja, hogyan lehet ezt megcsinálni, már ha egyáltalán lehetséges az ilyesmi...
És egyre csak beszélt, kitöltötte a természetes barátja által már ismert tények közötti űrt, beszélt a Változásról, arról, hogyan szivárog el a mágia a világból, beszélt a kőgyűrűkről, amiket Fátyollal és Bársonnyal szisztematikusan elpusztítottak... és beszélt arról, mennyire nem érti az egészet.
– Ha a mágia elpusztul – mondta –, a ciklus akkor véget ér, és a világ nem fordul tovább. És ha ez megtörténik, akkor megszűnik létezni is. Ezt mondta el nekem Palást – azt hiszem, ennyi volt az egész, ha összefoglaljuk. A világot meg kell menteni.
– De hogyan? – kérdezte Jószerencse, aki figyelmesen hallgatott ugyan, mégis az alagútban derengő ködöt bámulta. Vajon fényt látott a távolban?
Teher felsóhajtott.
– Szerintem Palástnak és Halcyonnak van egy terve – mondta. – De ők maguk sem bíznak benne. Én is a részese voltam, és segítettem nekik a hegyen Fátyollal és Bársonnyal, de... – Itt elhallgatott.
– De? – kérdezte Jószerencse, mire Teher sarkon perdült, és ravaszul elvigyorodott.
– De terád nem számítottak, Jószerencse – válaszolta.
Áthaladtak egy újabb keskeny szakaszon, és hirtelen kibukkantak arra a fényre, amit Jószerencse látni vélt az imént – kibukkantak Palást barlangjába, mely azonban alaposan megváltozott azóta, hogy Teher utoljára itt járt.
Alig maradt meg belőle valami. Hatalmas ragyogás töltötte be minden zugát. A kövér, színtelen fény a barlang közepén tátongó szakadékból tört elő, és tompa tejszínűre festette még az éjfekete sziklafalakat is. A padló nem volt más, csak egy repedezett párkány, mely a fényoszlopot ölelte körül, és a trollok csontjai is eltűntek, mindegyik csont. Nélkülük üresen ásítoztak a falak és a mennyezet.
A párkány kerületének egyharmadánál sötét kupac hevert a földön. A két barát először azt gondolta, csak egy rakás fekete pikkely, de aztán Teher felismerte, hogy egy sárkány az. Egy fekete sárkány.
– Lidérc? – suttogta Jószerencse.
– Palást! – kiáltotta Teher szorongó szívvel.
Mindenről elfeledkezve végigszaladt az imbolygó párkányon, és odarohant, ahol az öreg sárkány – vagy annak a teste – feküdt.

 

 

   37.   
A gyógyítás

Fátyol és Bársony hallgatták, amint Berek röviden mesélt Pörölyről, és elmondta, hogyan emelkedett hatalomra. Mindnyájuk számára fájdalmas volt, amikor a Jószerencsével vívott harcáról mesélt.
– Már Délvégen eltávolodtunk egymástól – mondta, és tekintete a távolba meredt. – De ez nem lehet mentség. Soha sem kívántam volna, hogy ilyen messzire elszakadjunk egymástól. Bárcsak újra látnám őt.
Fátyol látta a Berek szemében csillogó fájdalmat, ezért nem kérdezősködött, nem erőltette a dolgot, megérezte, hogy sem a hely, sem az idő nem alkalmas rá.
Haragra gerjedt, amikor meghallotta, milyen leírhatatlan pusztítást szabadított a világra ez a két sárkány, Pöröly és Lidérc, micsoda pusztulás, micsoda gyötrelem volt az, amiben örömüket lelték. És látván Berek szemében a szomorúságot, komoran gondolt arra, hány barátságot, hány szerelmet szakított félbe ez a nyomorúságos időszak.
Berek bevégezte mondandóját végül, és Fátyol égő szemmel köszönetet mondott neki.
– Most mit tegyünk? – kérdezte ridegen, és hagyta, hogy minden haragja és keserűsége a szavaiba áramoljon.
Berek ráemelte tekintetét.
– Talán nem hallottad, amit mondtam? – felelte. – Pöröly még mindig idefent van – itt kell lennie. Itt kell hagynotok engem, menekülnötök kell.
– Megölte az édesapádat – felelte Fátyol tompán. – És nézd, mit tett veled.
De Berek csak fáradtan megrázta a fejét.
– Már kiadtam a haragomat – mondta.
– Én viszont még nem! – csattant fel Fátyol. – Hallgass ide, Berek: nem megyünk sehová. Ha elmegyünk, Jószerencse meghal, hát nem érted?
A mondat úgy csusszant ki a száján, hogy szinte észre sem vette, de amikor kimondta, a szíve is beleremegett. Pedig igaz: épp ezért vagyunk itt!
– Nem tudhatod... – kezdte Berek.
– De tudhatom, és tudom is! És most add ide a szárnyadat!
Fátyolban fortyogott a harag, legesleginkább arra a gondolatra, hogy létezhet sárkány, aki egy társát ilyen nyomorúságos helyzetbe hozhatja. Berek tétovázva előredőlt, és elfintorodott fájdalmában, amikor sérült szárnya hozzáért a kőoszlophoz. Fátyol és Bársony átkarolta a lassan botorkáló Bereket, s így léptek ki a kőoszlop védelméből, a nyílt arénába.
– Túl sebezhetők vagyunk itt – nyögte Berek. – Biztosan meglát.
– Hadd lásson! – vágta rá Fátyol. Haragja egyre erősebben és erősebben parázslott, és most, hogy a kőoszlopok gyűrűje keretezte jeges aréna középpontja felé tartottak... mintha valami történt volna.
– Megváltozott – suttogta Bársony, aki rá egyáltalán nem jellemző módon, egészen idáig csöndben maradt. És valóban, a környék tényleg megváltozott.
A gyűrű kitágult, s úgy tűnt, a sárkányok hatalmas síkságon vágnak át. Az arénát őrző sziklák ezzel egyidőben megduzzadtak, hatalmassá nőttek, alakjuk megváltozott, csontok és koponyák emelkedtek ki az aréna felőli oldalukon. A csontok egyszerre tűntek élőnek és halottnak, tudatosnak és tudattalannak. Megfigyelők voltak csupán, nem résztvevők.
Bírák, talán.
A három sárkány fájdalmas lassúsággal vánszorgott a megújult tájon. Berek tiltakozott, Bársony pedig újra beszélni kezdett, hogy mindannyiukban tartsa a lelket. Fátyol zord elhatározással törtetett előre.
Mi volt a célja? Az aréna közepe, semmi más.
És aztán mi lesz? Erre már nem tudott felelni, de érezte, hagy szükségük lesz Berekre, ha a feladatukat teljesíteni akarják. És azt is tudta, bár megrémült a gondolattól, hogy Pörölyre is szükségük lesz hozzá.
A táj fehéren nyúlt el körülöttük. A gyűrű közepén lankás oldalú kúp dudorodott, enyhén emelkedve szomszédsága fölé. A talaj izzott, a hó olvadni, párologni kezdett rajta, s itt-ott hirtelen gőzoszlopok törtek föl.
Nyomukat vércsík jelezte, Berek vére, az ifjú sárkányé, akinek eszmélete lassan, fokozatosan, a vérével együtt szivárgott el.
– Tartsd ébren! – utasította Fátyol Bársonyt.
Amint ezt kimondta, hatalmas gőzoszlop tört fel éppen előtte. Amikor a gőz szétfoszlott, Fátyol megpillantott valakit az aréna túlsó oldalán. A sárkány kilépett egy szikla mögül, és távolból is vörösen izzott tekintete, amint elindult feléjük.
Fátyol elfintorodott, és hirtelen tudatára ébredt, hogy kitágult körülöttük a tér.
– Itt van! – kiáltotta. – Már közel jár!
Pöröly megtorpant a kiáltásra, s úgy tűnt, mintha minden mozgásba lendült volna abban a pillanatban. A világ újra összehúzódott, csattanva bezárult, a helyére zökkent, visszanyerte igazi dimenzióit.
Pöröly kíváncsian Fátyolra bámult, alig egy fahossznyi távolságra tőle. Fátyol lenézett a földre. Egy kis dombocska tetején álltak; valószínűleg már korábban elérték a kör közepét. Az aréna visszanyerte ugyan rendes méretét, de a peremén sorakozó sziklák továbbra is hatalmasnak és alaktalannak látszottak. Fátyol rájuk kiáltott:
– Elárulnátok engem? Félrevezetnétek minket?
Azok nem válaszoltak, és Fátyol haragja egyre csak nőtt.
Körülöttük mindenhol felolvadt a hó, párafelhők sziszegtek, és gőzoszlopok táncoltak. A gőz összegyűlt Pöröly körül, majd elsuhant mögéje, s az izzó szemű sárkány ott maradt egyedül, sötéten és fenyegetőn.
– Ki lesz az első? – kérdezte éhesen, de tekintetének hideg haragja mögött Fátyol megérezte a kétségbeesést.
– Te magad – felelte. Azzal hátat fordított Pörölynek. Kinyúlt a földön félig ájultan fekvő Berek felé, behunyta szemét, és dúdolni kezdte a verset, melyről egészen eddig a pillanatig azt hitte, hogy rég elfeledte már. Tündérek verse volt, régi és gyönge, mégis varázslat. Mágia.
Talpuk alatt nagyot nyögött a hegy, mintha egy hatalmas, föld alatti szörnyeteg fordulna meg álmában. A hótakaró mostanra eltűnt, és a talaj feltárulkozott alatta, feketén, akár az égbolt odafent. Fátyol gyöngéden átölelte a sebesült Bereket, és ragyogó varázsenergia töltötte meg a szárnyát. Bársony ámulva, rettegve bámult.
Fátyol mélyen előrehajolt, egész lelkével körülölelte a sebesült sárkányt. Érezte, amint a mágia – a föld mágiája – megmoccan szívében, majd áramlásba kezd, és hogy ő mozdította-e meg az ősi varázsfolyamot, vagy valaki más, nem számított; csak az volt a fontos, hogy a folyam létrejött, és kiáradt, egyre folyt, és gyógyító energiával töltötte meg a sebesült testet.
Ekkor támadott Pöröly. Felszáguldott a kicsinyke domb oldalán, félrelökte Bársonyt, és megfordult, hogy szembenézett Fátyollal. Fátyol továbbra is Berek fölé hajolva állt, szárnyával betakarta az ifjú sárkány sérült testét, szíve lassú, nehéz dobogással verte mindkettejük életének ritmusát.
Pöröly megtorpant, önbizalma elillant. Életet érzékelt!
Milyen erős ez a nőstény, gondolta. És mennyire valóságos!
Fátyol most feléje fordult, arcán nyugodt kifejezés ült. Mosoly talán? Ha az is volt, szomorú mosoly volt. Elhúzódott Berektől, magára hagyta a széttárt szárnyakkal Pöröly előtt fekvő ifjú sárkányt. Berek teste megcsavarodva feküdt; sérült szárnya alatta rejtőzött, nem látszott.
Most Pörölyön volt a mosolygás sora. A szünet, a szívdobbanásnyi pillanat elmúlt, és zsákmánya végre itt állt előtte, készen a halálra. Előrehajolt, vicsorgott, állkapcsából nyál gőzölgött, vörös szeme vad táncot járt üregében, és Pöröly készen állt, hogy az egész világot vérszínűre fesse. Kitátotta félelmetes állkapcsát, és lehajolt, hogy magához vegye az áldozatot, melyet ez a szánalmas nőstény olyan készségesen felajánlott neki.

 

– Palást! – kiáltotta Teher, saját biztonságával mit sem törődve. Az öreg sárkány nyilvánvalóan meghalt már, de Teher biztosan akarta tudni. Jószerencse szorosan mögötte lépett be a barlangba, ő legalább annyira aggódott a barátja épségéért a barátságtalan helyen, mint a sárkányéért, akit sosem látott még. A fényoszlop közvetlenül mellettük vibrált, forrón és nyirkosan, akár egy ébredező szörnyeteg lélegzete.
– Palást!
Teher rávetette magát a pikkelykupacra, és kis híján elsírta magát, amikor az megfordult, majd kinyúlt belőle egy ráncos nyak, és megnyílt két apró, mégis csillogó szem. Vér pergett a padlóra, ahogy megmozdult a test, de Palást élt – élt!
– Lidérc – motyogta. – Itt járt, de... most több.
– Ne beszélj – csitította Teher. – Gyorsan ki kell vinnünk innen.
Palást hevesen tiltakozott, már amennyire szomorú állapotától tellett.
– Beszélnem kell – kezdte, és ekkor megpillantotta Jószerencsét. Kérdően nézett Teherre.
– Egy természetes? – mondta lassan. – Itt?
– Ő Jószerencse – magyarázta Teher védekezően, mivel úgy tűnt, Palástnak nem tetszik a dolog. Jószerencse maga nem szólt semmit, csak hallgatta a két varázssárkány beszélgetését. Valami rejtőzött Palást óvatos reagálása mögött, valami, amitől meglódult a szíve.
– Hm. – Palást lecsukta a szemét egy kicsit. – És tud ez a Jószerencse a Változásról?
– Tud – felelte Teher, és ideges pillantást vetett a barátjára.
– Akkor hagyjuk, hadd beszéljen róla.
Teher habozott, nem értette, mi történik. Jószerencse végül előrelépett, óvatosan, nehogy megcsússzon az alattomos sziklapárkányon.
– Létezik egy ciklus – kezdte ügyetlenül. – Olyan, mint az évszakoké. A mágiának is van – a mágia nyara elmúlt, és most beköszöntött a tél. A következő nyár a természeté, de aztán annak is elérkezik a tele. És így tovább: mágia, természet, mágia, természet, végtelen körforgásban.
– Ám nemcsak erről van szó – folytatta, egyre izgatottabban. – A világ így változik ugyan, de egymagában mégsem képes végrehajtani a változást. Minden alkalommal, amikor beköszönt a tél, mind a mágia, mind a természet halálos veszélybe kerül, elpusztulhat az egész ciklus, az egész világ. Minden alkalommal, amikor beköszönt a tél, meg kell akadályozni a végső pusztulást. A mágia mostani ciklusa végén is elérkezett már a tél, akárcsak korábban számtalan alkalommal, és most is meg kell találni a módját, hogy a világ ne változzon túl nagyot, különben a tél sosem ér véget! Minden elveszhet: természet, mágia, a Tartomány, a világ, talán még maga a szövet is, ami mindezt összetartja. Végeláthatatlan tél következne, amit még elképzelni sem tudunk, hiszen akkor mi már nem is léteznénk!
Jószerencse elhallgatott egy kicsit, nagyokat lélegzett. Palást kemény, hideg tekintettel meredt rá.
– És az Útvesztő? – kérdezte követelő hangon.
– Úgy vélem – mondta Jószerencse bizonytalanul. – Úgy vélem, az Útvesztő a mágia szíve, talán az egész világé is. Amikor a világ a fordulópontra ér, akkor az Útvesztő körül fordul meg, és egyedül az Útvesztő rendelkezik elég hatalommal ahhoz, hogy megakadályozza az örök tél bekövetkeztét.
– Figyelemre méltó – jegyezte meg Palást, és Teherre villantotta tekintetét.
Teher a maga részéről tátott szájjal bámulta barátját. Sosem gondolta volna, hogy Jószerencse ilyen mélyen belelát a dolgokba – mintha egy egészen más sárkány beszélt volna az imént!
Aztán Palást újra megszólalt.
– De? – mondta.
– De – ismételte Jószerencse, és összeráncolt homlokkal a fényoszlopra meredt. – De van egy probléma. Ha az Útvesztő a mágia szíve – sőt, ha az Útvesztő maga a mágia –, akkor fel kell áldoznia magát, hogy a természet végül diadalmaskodhasson, és a világ jó irányba forduljon. Ahhoz, hogy egyszer majd újra élhessen, most meg kell halnia. És mivel tudja ezt, kiszámíthatatlanná válik. És nagyon veszélyessé.
– Kitűnő – mondta Palást elmélázva.
– Jószerencse! – kiáltott fel Teher. – Sosem gondoltam volna, hogy ennyi mindent tudsz! Sosem gondoltam volna! De honnan tudod; honnan tudod, hogy ez így van?
– Nem tudom – felelte Jószerencse halvány mosollyal az arcán. – De elég igaznak hangzik, nem?
Tehernek ezzel egyet kellett értenie.
– És ezzel szépen el is jutottunk Lidérchez – jelentette ki Palást. Továbbra is a földön kuporgott, de a hangja most céltudatosabban, erőteljesebben csendült. – Mint azt bizonyára már ti is kitaláltátok, Lidérc itt járt, és megtámadott, majd erőszakkal belépett az Útvesztőbe. Most is odabent van, miközben mi itt cseverészünk.
A vakító fénnyel megtöltött szakadék felé biccentett.
– Halcyon és én már régóta elterveztük ezt, de most... most eltűnődöm azon, vajon nem tévúton jártunk-e egész idő alatt.
Palást felemelte tekintetét. Jószerencsére nézett.
– Mindenre van példa – folytatta. – Minden, ami megtörténik, már megtörtént egyszer korábban: a Változás, a mágia hanyatlása, még az is, hogy egy természetes sárkány van jelen Covamere Útvesztője Őrének barlangjában.
Teher szeme elkerekedett, mert bár hallotta a régi történetet a természetesről, aki szembe mert szállni az Útvesztővel, részleteket nem ismert, és még csak álmában sem gondolt rá, hogy a legendát a jelen események tükrében szemlélje.
Jószerencse úgy érezte, a szívverése is eláll, és miközben erre gondolt, újra megérezte az űrt, mely mindig is ott bujkált a szívében, az ismerős űrt, mely olyan volt, mint egy seb, amit sosem lehet meggyógyítani. És eszébe jutott az álom a börtöntáborban, az álom, amit akkor látott, amikor elájult.
– Sok évvel ezelőtt egy természetes lépett be az Útvesztőbe – magyarázta Palást, főleg Jószerencse kedvéért, de Teher is feszülten figyelt. – És bár nem teljesítette a feladatot, mégis sértetlenül bukkant elő, és megmentett egy varázssárkányt, aki viszont elveszett a semmiben odabent. Legenda született – bár mára az is elhalványult –, és az említett két sárkány távozott Covamere-ből. És most az egyikük újra visszatért.
– Lidérc? – szólt közbe Teher izgatottan.
Palást bólintott.
– Ő az elveszett sárkány – felelte.
– És a másik? A természetes?
– Úgy vélem, az ő nevét Jószerencse biztosan ismeri – felelte Palást halkan.
Jószerencse könnyes szemmel mondta ki a nevet.
– Égkék – motyogta. – Az édesapám.
– Valóban – bólintott Palást. – És ez mindent megváltoztat.
– Találkoztál vele? – kérdezte Jószerencse remegő hangon.
– Nagyszerű sárkány volt. Igen, büszke vagyok rá, hogy találkoztam vele.
Jószerencse kitörölte a könnycseppeket a szeméből, és belenézett a szakadékba.
– Ha tehát az édesapám nem lett volna, akkor Lidérc sem lenne most itt.
– Mégis Lidérc volt az utolsó reményünk – mondta Palást. – Halcyoné és az enyém. Covamere Útvesztőjében el kell végezni egy feladatot, és úgy véltük, csak egyetlen sárkány képes rá, akármilyen gonosz is.
Jószerencse elmosolyodott.
– De most van egy másik sárkány is – mondta.
– Igen, most van egy másik is.
Teher egyik sárkányról a másikra pillantott, és teste valósággal remegett a visszafojtott izgalomtól. Amit most hallott, az túl sok volt neki.
– Már elnézést kérek! – tört ki. – De arra célzol, hogy Jószerencsének be kéne mennie oda? Mert ha igen, akkor egy olyan sárkány áll itt a szemed előtt, aki...
– Aki micsoda? – szakította félbe Jószerencse. Megragadta barátja szárnyát, és megrázta. – Teher, az én döntésem, hogy bemegyek vagy sem – nem a tiéd, nem Palásté. Ha az édesapám itt járt, az egy dolog; ha Lidérc odabent van, az egy dolog; az, hogy bemegyek-e vagy sem, az egy egészen más dolog. És csak én dönthetek felőle.
Néhány másodpercig szorosan tartotta a bámuló Tehert, majd keményen megölelte, és visszafordult Palást felé.
– Hogyan döntesz? – kérdezte az öreg sárkány. Jószerencsének nem kellett sokat gondolkodnia a válaszon.
– Maradj Teherrel! – parancsolta. – Ő majd gondoskodik rólad, de... de az az érzésem, találkozni fogunk még.
Széles mosollyal megveregette Teher oldalát, és a fény felé fordult. Kivárt egy kicsit, körbenézett az Útvesztő bejáratát keretező keskeny sziklapárkányon. A szikla omladozni kezdett, a pereme lassan porrá tört, ahogy az Útvesztő alulról dörömbölt rajta; az egész barlang megremegett.
– Találj nekem kiutat, Teher! – kiáltotta Jószerencse, és belevetette magát a vakító ragyogásba. – És jussatok ki ti magatok is... – A hangja elhalkult, és Jószerencse eltűnt a fényben.
Hatalmas csattanás hallatszott, a fény visszahúzódott, magába hajolt, majd kihunyt.
A barlang padlóját ismét szikla töltötte ki, az Útvesztő bejárata eltűnt.
Egyetlen út befelé, egyetlen út kifelé.
Covamere Útvesztője lezárult.

 

Berek számára varázslatos lassúsággal telt az idő.
Nézte, amint éltető vére lassan folyik a hóba, ahogy ernyedt testét átvonszolják a hegytetőn, és nézte, ahogy a hó levegővé válik, mert a talaj izzani kezd.
Egy fiatal, női hang dörömbölt valahonnan szüntelenül, megakadályozva, hogy tudata átcsússzon a tompa ájulásba, sőt, talán még annál is messzebb. Berek végtelenül, gyógyíthatatlanul fáradtnak érezte magát.
Semmi mást nem akart, csak aludni. Álmában az édesanyja élne, és szeretné az édesapját, és álmában még mindig ismerné drága barátját, Jószerencsét, és Égkék – az öreg, nagyszerű Égkék – még mindig az üregében feküdne, és az éjjeli sárkányok játékát nézné az égbolton.
Álmában a világ békés lenne és biztonságos, elégedettség töltené el a szívét. Berek úgy vélte, elérkezett már az álom, amikor csukott szemhéja mögött hirtelen megpillantott egy képet. A kép a valóság látszatával mozgott, de nyers volt és sötét, mintha kőfalon keresztül látszana.
Hogyan láthatna át egy sárkány a kőfalon? A képen Jószerencse látszott. Fuldoklott, ahogy fuldokolni látszott Főrend barlangjában is, de most szikla fojtogatta, élő szikla, folyékony kő, mely szorongatta és csapkodta. Állkapcsa fehér volt, mintha belső fény világítaná meg. Torkából fájdalomkiáltás szakadt fel. Fény villant elő a szeméből, és a fénysugár a tekintete irányát jelezte – felfelé!
De valahányszor felnézett, újabb hullám szikla zuhant rá halálos súllyal, hogy visszalökje. A menekülés útja felfelé vezetett, odafent várt a menedék, a biztonság, valami mégis megakadályozta Jószerencsét a menekülésben – egy korlát, egy fal, egy háló...
Jószerencse felüvöltött kínjában, és a folyékony kő Berek felé, a sebesült szárnya felé fröccsent, és égetett, égetett, ahol hozzáért!
Hirtelen energiahullám töltötte meg Berek testét. Lelke meglódult.
Felnyitotta szemét, és megpillantotta Pörölyt, az őrült sárkányt, édesapja gyilkosát, amint szélesre tátott állkapcsával fölébe magasodik. Berek újra sajátjának érezte a testét, a fáradtsága elmúlt, a szárnya felemelkedett. A szárnya!
A szárnya gyógyultan, újra egészségesen markolt bele a levegőbe, és félrerántotta őt a rárontó Pöröly elől. Berek teste erős volt, és ahogy ellenfele elterült a földön, ő lecsapott rá. Foga szikrát vetett a Pöröly nyakának hátsó felét védő pikkelyeken, lábával kirúgott, kettétörte ellenfele egyik szarvát, és mély, tátongó sebet szántott védtelen oldalára.
Amíg Pöröly összeszedte magát, Berek széles ívben felrepült, majd újra zuhanni kezdett a földhalom felé. Fejét leszegte, szarvát előremeresztette, s torkán találta el az őrült sárkányt, mert az felemelte fejét, hogy megpillantsa ellenfelét. Az ütközés ereje feldobta Pörölyt a levegőbe, és messzire elhajította. A kőgyűrű sugarán félúton, keményen csapódott a földre, tucatnyi sebéből vér fröcskölt.
Berek újra felszállt és lecsapott, alacsonyan suhanva, Pörölyt újra a várakozó sziklák felé lökve. A sebesült sárkány ezúttal ernyedten ért földet, és szemmel láthatóan elkábult, nem tudta már, mi történik körülötte. A sziklák feszesen álltak, őrizték a hegytetőt, nézték a párviadalt. Vártak.
Berek mennydörögve újra felszállt, túlrepült a sziklagyűrűn. Magasan, széles ívben fordult, körülrepülte a hegytetőt, mintha az egész hegy az övé volna, tekintete mégis egyetlen pontra szegeződött rezzenéstelenül: Pörölyre.
És ahogy ott szárnyalt a holdfényben, eszébe villant, hogy míg valaha bosszút esküdött a varázsosok ellen, most minden bosszúvágya, minden haragja egy természetes sárkány ellen irányul. Hatalmas felismerés volt ez, mely bár nem űzte el Berek minden félelmét és kételyét, amit a varázsosok iránt érzett, mégis felkeltette benne az égető vágyat, hogy újra lássa Jószerencsét, hogy találkozzon, beszéljen vele. Hogy együtt repüljenek. És talán – ha képes lenne rá –, hogy magyarázatot adjon.
Két furcsa szikla között, alacsonyan repült be újra a körbe, szárnya erős csapásokkal pumpálta a levegőt. Végigszáguldott az arénán, és felkészült a végső, halálos csapásra.
Csak Fátyol látta a villanást, a Pöröly szemében felcsillanó utolsó, vörös szikrát.
– Berek! – kiáltotta kétségbeesetten. – Hagyd őt! Ő már...!
De Berek suhanásának szele félresöpörte a figyelmeztetést, a távolság közte és Pöröly között a felére zsugorodott, majd még tovább, a negyedére...
Mintha Jószerencse figyelmeztető kiáltását hallotta volna, de nem lehetett benne biztos.
Csak arra volt ideje, hogy megpillantsa Pörölyt, aki hirtelen a hátára hengeredik, s felmereszti véres, halálos karmát. A találkozást már nem lehetett elkerülni. Pöröly karma kiszakította a száguldó Berek torkát, az ifjú sárkány pedig mélyen ellenfelébe harapott, állkapcsa áttörte Pöröly mellkasát, és összezárult vergődő szíve körül.
Hatalmas ütközés volt. Fátyol visszafojtott lélegzettel figyelte, hogy a két sárkány halálos ölelésben a kör túlsó pereméig sodródik, majd nekicsapódik a peremet őrző legmagasabb, legkeskenyebb sziklának.
Ott aztán mindketten elterültek, és nem mozdultak többé.
Hatalmas nyögés szakadt fel a földből, s a magas szikla megremegett. Lassan, fokozatosan, rövid gyökércsápokat növesztett az alján, majd megbillent és eldőlt, hatalmas nyögéssel, nagy szelet kavarva zuhant ki a körből, s tompa dörrenéssel elfeküdt a kőtalajon.
Apró kavicsok és szilánkok záporoztak körülötte egy ideig, majd minden elcsöndesedett.
A két nőstény sárkány lassan odasétált a kör széléhez, ahol a csatázó hímek feküdtek. Pöröly halott volt, testét szinte kettészakította Berek végső rohamának nyers ereje.
Berek csöndesen figyelte őket. Teste véres ronccsá zúzódott, lélegzete gurgulázva tört elő cafatokra tépett torkából.
– Most már tudjátok, mit kell tennetek – suttogta. Szeme fénytelen lencse volt a halvány holdfényben.
Fátyol, könnyeinek függönyén át a lezuhant a sziklára nézett, és bólintott. Igen, most már tudja.
– Azt hiszem... azt hiszem, én még elheverek itt egy kicsit – mondta Berek ernyedt mosollyal. – Itt az ideje, hogy ti is munkához lássatok végre.
– Először gondoskodnunk kell rólad – mondta Fátyol.
De Bársony odalépett mellé, és suttogva szólalt meg.
– Berek jól van. Munkához kell látnunk. Most azonnal.
S mintha csak Bársonynak adna igazat, a föld megremegett mögöttük, és amikor hátrafordultak, keskeny repedés szaladt végig az arénán, egészen a túlsó széléig. Színtelen, haragos fény szűrődött ki a résből, és hőség terhelte a levegőt.
– Mondjátok meg Jószerencsének – hörögte Berek. – Mondjátok meg neki, hogy sajnálom.
Fátyol hosszú, hosszú másodpercekig bámulta a megtört sárkányt, majd mosolyt erőltetett szenvedő arcára, és így felelt:
– Mondd meg neki magad!
Berek gyöngén bólintott, majd tudata átsodródott oda, ami akár álom is lehetett volna.
Fátyol és Bársony vonakodva, szívük mélyén érezve, hogy többet már nem tehetnek érte, otthagyták Bereket. Szembefordultak az utolsó kőgyűrű szikláival, és felkészültek, hogy megmentsék Jószerencsét.

 

 

   38.   
A Megtört Hegy

Fényalagút.
Végtelenbe nyújtózó, csupasz, vakító falak. Alagutak, kettéágazók, újra kettéágazók, kanyargók és különválók, önmagukba fordulók, nyújtózok, szerte-szerteágazók...
Covamere Útvesztője.
Jószerencse alagutakon belüli alagutakon belüli alagutakon haladt. Szél tépett minden irányból, távolságok nehezedtek rá súlyos nagyságukkal, az idő kacagott, és elmenekült előle a végtelenségbe. Az Útvesztő... az Útvesztő élt.
Hatalmas erőfeszítéssel, melybe háta kis híján belerokkant, Jószerencse felnézett, hogy kiemelje tekintetét a labirintus káprázatából, melyen át lassan, fájdalmasan nyomakodott előre. Egy alagútban haladt, ennyit felismert, de az alagút fényből készült, nem sziklából, ragyogó cső volt, melyet saját életerő feszített. A szikrázó falak energiától lüktettek; a levegő – ha levegő volt az egyáltalán – forró volt és száraz. Az alagút elöl is, hátul is számtalan ágra bomlott, hasonló ikeralagutakra, így Jószerencsének minden egyes lépéssel döntenie kellett: most merre? Erre vagy arra? Ide? Oda? Lehetetlenség volt választani, a menekülés esélye még halványabbnak látszott, mint azé, hogy valaha elérheti e lenyűgöző alagút- és csőlabirintusnak a középpontját.
Oda kell vajon mennem? A középpontba? Merre menjek hát, mikor olyan sok út kínálkozik?
Elveszve és magányosan, bezárva a minden irányba hamis utakat kínáló útvesztőbe, Jószerencse segítségért kiáltott. De itt nem volt segítség, itt csak nyomakodni lehetett előre és előre, fejet leszegve, nehéz szívvel, reménytelenül.

 

Már javában dühöngött a harc Covamere-ért, amikor a vihar lecsapott az Üszökhegyre.
A sárkányok fogukat összeszorítva harcoltak tovább az árnyékában, de ez a veszedelem több volt egyszerű, közönséges viharnál. Felhők hömpölyögtek és fortyogtak elő a hegy lejtőin megnyíló repedésekből, melyek elnyelték a harcoló varázsosok brutális mágiáját, hogy aztán megtízszerezve böfögjék vissza újra. Villámnyalábok csattogtak, hatalmas varázskisülések doboltak, s hasították tovább a földet titáni ökölcsapásokként. A hegy megremegett a gigantikus tombolásban, és lassan, visszavonhatatlanul omladozni kezdett.
A földön kitartóan, vadul tombolt a harc. A természetesek elvesztették kezdeti meglepetés-előnyüket, és kisebb csoportokba verődve szétszóródtak Covamere-ben, a varázsosok pedig megtisztították tőlük az arénát, és felfelé hajtották őket a hegyoldalon.
A földöntúli vihar kegyetlen erővel préselt a földhöz mindenkit, és egyetlen sárkány sem merészelt repülni. Ahol valaha köd tolongott, most forró eső és szikrázó hamu zubogott, s az égbolt nem fogadott magába egyetlen lényt sem, aki életben is akart maradni benne.
Varázsosok pusztultak el a töméntelen természetes támadó túlsúlyától; cserébe természetesek semmisültek meg, amint egy magányos varázssárkány pusztító tűzvarázslatot lövellt közéjük. Mágia sercegett a sötétben, és a Tartomány ott táncolt a látóhatár peremén, romboló energiáit a világra ürítette. Egy villámlás kővé dermesztett egy csoport természetes sárkányt, majd egy hasító varázskarom felnégyelte őket; megvadult természetesek felzabálták néhány elesett varázsos hulláját. A hegy rázkódott, amint a rettentő energiák belülről tépték szét.
Mégis voltak sárkányok, akiknek a szeme előtt nemes cél lebegett a tomboló őrület e hatalmas kitörésének közepette. A Szabadság és az Ellenállók sárkányai kemény szívvel, céltudatosan törtettek át a pusztuláson. Elhullottak ők is, akár a többiek, de ők könyörögtek, kiáltoztak közben, hogy véget érjen a mészárlás, mivel csak ők eszméltek rá, hogy itt és most az Üszökhegyen gyűlt össze az összes sárkány, aki még megmaradt a világban. És csak kevesen voltak, akik nem folytattak életre-halálra menő küzdelmet saját fajtársaik ellen.
De a vihar még lejjebb ereszkedett, még szorosabban préselte a sárkányokat a szétmálló földhöz, és a béke hangját alig lehetett hallani. A harc őrjöngve tovább folytatódott.

 

Teher és Palást úgy sodródott ki az összeomló alagútból, mint két falevél a téli szél hátán. Mindketten nekizuhantak a kőrakásnak, de még annál is tovább kellett botorkálniuk, hogy elkerüljék a fennsíkra záporozó sziklákat, és a földben megnyíló repedéseket. A levegő szinte izzott; a fülükben mennydörgés dübörgött; a háború fényei közelről villództak.
Amint Jószerencse belépett az Útvesztőbe, Palást barlangja szinte azonnal beomlott. Teher és Palást rémülten szaladtak kifelé a tekergő folyosón, földcsuszamlások, beomlások, fullasztó porfelhők és izzó koromlöketek közepette, de csodák csodája, mégis sikerült megmenekülniük. Palást sebei nem voltak annyira komolyak, mint azt Teher elsőre gondolta, és még őneki is sikerült további sérülések nélkül átvergődnie a beomló, gyilkos alagutakon.
Most ott álltak mindketten a rengő földön, fejüket leszegték a forró eső- és hamuzáporban, s csak azt kívánták, hogy minél hamarabb minél messzebbre kerüljenek ettől a pokoltól.
De merre induljanak?
Találj nekem kiutat, kérte Jószerencse Tehert, de vajon mit értett ezen?
– Felfelé! – kiabálta túl Palást a bömbölést.
– Micsoda?! Ezen át?
Teher felnézett a fejük felett kavargó, villogó felhőtakaróra. Palást csak nem gondolhatta komolyan, hogy...?
– Ahol otthagytátok a barátaitokat! – kiabálta Palást. – Még maradt elvégezni való munka!
– Akkor hát fel? – Teher hangja megremegett.

 

Magasan a vihar fölött Fátyol és Bársony úgy dolgoztak, mint életükben még soha. Fátyol időnként Berekre pillantott; az ifjú sárkány még mindig életben volt, de a lélegzete olyan meggyötörten, olyan keservesen zihált benne, hogy azonnal elűzött minden reményt.
Villámnyalábok, sőt varázslatok is kilövelltek a fortyogó felhőrétegből, mely valaha ködtakaró volt. A kicsapó energiák gőzzé változtatták a hegytetőn a jeget, és alkalmanként le-ledöntöttek még a peremet őrző sziklákból is egyet. Bársony rettegve nézte a hatalmas kisüléseket, Fátyol pedig elborzadva és gyanakodva figyelte őket.
– Fáradt vagyok, Fátyol – lihegte Bársony, és nekidőlt az egyik sziklának. – Nem pihenhetnénk?
– Nem, kedvesem – felelte Fátyol. – Nincs időnk. Hunyd le a szemed, és dolgozz tovább. És akkor célhoz érünk.
Ketten együtt ledöntötték már a sziklák felét, nyers erővel, úgy, hogy azok kifelé dőljenek, kifelé mutassanak a körből. A többi szikla azonban még állt; és mindkét sárkány kimerült.
– Nem értem, hogy miért...
– Hogy megmentsük Jószerencsét – vágott közbe Fátyol. – Ne kérdezd, hogyan... csak azt tudom, hogy ezt kell tennünk.
Bársony nagyot nyögve feltápászkodott, és felsőtestével nekifeszült a fölébük magasodó szikla érdes felszínének. Fátyol felrepült a szikla csúcsához, megragadta azt, és kifeszített szárnyával kifelé dőlt, hogy kibillentse a hatalmas követ az egyensúlyából. Jégkristályok és kőszilánkok hasadtak szanaszét a szikla lábánál, majd ropogó hang hallatszott, és a kőtömb nagy robajjal az oldalára zuhant.
A két sárkány lihegve megállt egy kicsit, hogy megszemlélhessék munkájuk eredményét.
– Ez könnyű volt – mondta Bársony két lihegés között. – De olyan sok hátravan még!
– Gyerünk – zihálta Fátyol. – Valahányszor eldöntünk egyet, eggyel kevesebb marad állva.
Odaléptek a következő sziklához, és erejüket megfeszítve újra nekiláttak különös munkájuknak.

 

Jószerencse nem tudott az agyarát a hegy húsába mélyesztő viharról, Jószerencse nem tudott semmiről, csak az Útvesztő alagútjainak végtelen bonyolultságáról. Kiszáradt, érdes torokkal bár, de tovább nyomult előre. Itt nem hallatszottak hangok – még az állandó szél is hallgatagon süvített –, saját szívének ritmusa mégis hangosan dobolt a fülében.
Jószerencse már réges-rég reménytelenül eltévedt, minden alagút egyformának tűnt a számára, minden elágazás szakasztott mása volt a korábbiaknak. Honnan tudhatná, hogy melyik irányba kell menni?
Sárkányok lebegtek előtte, s barátai közül legélesebben Fátyol arcát látta. De aztán...
– Berek!
Valóban ő volt az, de a teste kicsavarodott, megtört. Minden sárkány, akit valaha is szeretett, még az édesapja öreg, barátságos arca is tisztán kirajzolódott Jószerencse ébredő elméjében. Minden sárkány... de vajon melyikre van szüksége?
Természetesen Fátyol arca uralta az elmosódott csoportot, de Jószerencse tudta, nem őrá van most szüksége, nem itt és nem most. Vonakodva, hasogató szívvel hátratolta hát az arcot a többi közé. Kit válasszon hát?
Egy friss, fehér pikkelyű sárkányt. Tehert!
Az ismerős arc megjelent Jószerencse könnyes szeme előtt. A szája mozgott.
– Micsoda? Mit mondasz, Teher?
A szavak halványan, a széltől megtörten hallatszottak csupán.
– ...hogy melyik utat választod...
– Mit mondasz, Teher?
Jószerencse feszülten figyelt, feszülten, mint még soha. Minden e szavakon állt vagy bukott.
– ...nem számít...
A szél hirtelen elállt. Csönd következett, még Jószerencse szívverése sem hallatszott.
Aztán diadalmas mosoly ömlött el az arcán, és vele együtt az alagút falai, minden alagút minden fala szétrobbant a térbe, s a labirintus robbanásszerűen kitágult. Fénykarikák szökkentek minden irányba, hogy visszazsugorodjanak a sötétségbe, mely hideg ölelésébe fogta az útvesztő bonyolult szövetét. Tér és üresség, és végül az egyszerű megoldás.
– Nem számít, hogy melyik utat választod! – kiabálta Jószerencse tomboló örömében. – A végén minden út ugyanoda vezet!
És ez itt, végre, igaz volt.
Jószerencse szabadon lebegve fölébe emelkedett az útvesztőnek, s szárnya mögül lenézett a szikrázó alagúthálózatra, e fénylő pókhálóra, mely elég nagy volt ahhoz, hogy foglyul ejtsen egy sárkányt. De én kiszabadultam belőle!
Emlékeztette magát azonban, hogy csak az első szakaszon, a kisebb labirintuson jutott túl: magából az Útvesztőből még nem szabadult. A pillanat örömét azonban nem csökkentette a felismerés, hiszen ugyan melyik sárkányt ne indította volna meg a kép, ami most Jószerencse szeme elé tárult?
Az egész világ fölött repült. A szikrázó labirintus halványulni kezdett, egybeolvadt az alant szétterülő tájjal. Az egész világ kitárult odalent, szélesen és laposan, akár egy gyümölcshéj a maga hatalmas, csodás valójában. És ahogy ott repült a világ fölött, Jószerencsének az a zavaró érzése támadt, hogy miközben lefelé néz, a tekintete felfelé is irányul, s óceánokat lát, melyek hegyvonulatokká változnak, hegyeket, melyek kráterekké lesznek. Átsuhant az egész világon, kontinenseket hagyott maga mögött, melyeket soha nem látott, melyekről soha nem hallott, s lenyűgözte a teremtés hatalmassága, megindította szépsége.
Hatalmas óceánt látott, aztán egy sivatag következett, majd... majd egy hegy, az a hegy! Suhanva indult az Üszökhegy felé, s csak most döbbent rá, mit is lát igazából. Fénypontok szikráztak a hegy lejtőin, és Jószerencse abban a pillanatban megértette, hogy minden fénypont egy sárkány.
A világ többi részén nem látott más fényeket. Minden sárkány itt gyűlt össze most. A fények kérlelhetetlenül hunyorogtak, s egymás után, lassan kihunytak. Akárhová is nézett, mindenhol sárkányok pusztultak el. Az ütközet!
Aztán a hegy tovaszáguldott, elmaradt az elmosódott száguldásban, és Jószerencse megpillantott valamit, valamit, ami a lelke mélyére szúrt, valamit a tengeren, túl a szárazföldön. Ám ez is elillant hamar, s Jószerencse csak most ébredt rá, hogy nem ő irányítja saját mozgását. Kétségbeesetten csapkodott szárnyával, erőnek erejével próbált visszafordulni, talán azért, hogy segítsen az Üszökhegyen értelmetlenül elpusztuló, számtalan sárkányon. Valami azonban könyörtelenül tovább húzta, egy erő a végső célja felé kényszerítette. Jószerencse felnézett, és megpillantotta a Tartományt.
A Tartomány ott görnyedt a világ felett, de míg a világ hatalmas volt és fényes, a Tartomány nem volt más, mint egy apró, sivár kődarab. Lassan mozgott. Lüktetett, akár egy mérges gyulladás, kinyújtotta árnyékcsápjait, hogy megsimogassa velük a száguldó világot, s gyorsan visszahúzta újra, mintha fájna az anyag érintése. Tűz hömpölygött a felszínét szabdaló hasadékokból, és előbukkantak azok a lények, melyeket Jószerencse elméje sosem láthatott, előjöttek a végtelen kínok közt a lángokban kavargó energiaszörnyek.
Odalent a világ, odafent a Tartomány. Jószerencse elfordult tőlük, hogy szembenézzen az űr sötétjével.

 

– A csata fölfelé halad a lejtőkön – mondta Viasz. Jó füle még a mindent elborító dübörgés közepette is meghallotta az árulkodó zajokat. – Gondolom, nekünk is követnünk kellene, de...
Megtorpantak, hirtelen nem tudták, hogy mit tegyenek.
Rövid, kemény repülőutat tettek meg idáig a hegy bejáratától, ahol magára hagyták Jószerencsét és Tehert. Nem volt szükségük Viasz képességeire ahhoz, hogy tudják, merre repüljenek: csak a csata fényeit és zaját kellett követniük.
Bár sok rombolást láttak a Covamere felé vezető útjukon – ledöntött oszlopokat, feldúlt otthonokat, megégett holttesteket és levágott testrészeket, a mindent elborító romok között látták, hogy néhányan még élnek; úgy tűnt, a harc középpontja odébbállt.
Az aréna közepén értek földet, ahová Teher először látta leereszkedni Lidércet seregei közé. Ez volt az a hely, ahonnan az egész ütközet kiindult.
– Micsoda hatalmas veszteség – sóhajtotta Szilárd, és elborzadva nézett körül a szerteszét fekvő holttesteken. Varázsos és természetes sárkányok hevertek halmokban a füstben és a hóban, és ködcsápok kúsztak körülöttük, mintha csak a holtakra vadásznának.
– A Lidérc Ellenállóknak semmi nyoma – jegyezte meg Kajás komoran.
– A Szabadságot sem látni – tette hozzá szomorúan Röpte.
A föld nyögött és morajlott a lábuk alatt, forró levegő süvített elő a frissen nyílt repedésekből. Viasz felfigyelt egy hirtelen mozdulatra, az élet egy apró villanására bal szárny felől. Egy csoportba verődtek, és óvatosan elindultak arrafelé. Mindent sötétség borított, a zuhogó eső pedig elhomályosította azt a keveset is, amit látni lehetett. De villám hasított az égre, és egy pillanatra megvilágította az ösvényt előttük. Három sárkány – két természetes és egy varázsos – állt alig egy szárnyhossznyira tőlük, s lopva szemlélték őket.
Árnyak kúsztak a földön és a falakon, amint egy még erősebb villámlás fényből szőtt faliszőnyeget vetített köréjük.
– Mi a Szabadság és az Ellenállók sárkányai vagyunk – jelentették ki azok hárman egy sárkányként, bár a hangjukba csüggedt szomorúság is vegyült. – Nincs más lehetőségetek, csak a mi utunk. Csatlakoznotok kell hozzánk. Kérünk titeket.
– Hányan vagytok? – kiáltotta Kajás azonnal, és szíve megdobbant a szavak hallatán.
– Láthatjátok magatok is: hárman – hangzott az óvatos felelet.
– Akkor most már heten vagytok! – kiáltotta Szilárd izgatottan.
– Talán van esélyünk – tette hozzá Viasz, és előrelépett.
– Viasz! – kiáltott fel az egyik természetes, és Röpte felismerte a hangját.
– Fagyöngy!
És valóban ő volt az. Fagyöngy, aki megszervezte és összetartotta a Szabadságot, amíg Jószerencse meg nem érkezett, és aki most megégett pikkelyekkel, törött szarvval rejtőzött Covamere romjai között. Hatalmas fáradtsága ellenére is szélesen elmosolyodott.
– Ez itt Sugár – mondta büszkén. – Ő pedig Fejes. Én toboroztam őket! Most velem tartanak, de olyan sokan elpusztultak már.
– El kell mesélned mindent, amit láttál... – kezdte Viasz, de Fagyöngy a szavába vágott.
– Arra most nincs időnk – csattant fel. – El kell mennünk a csatába, és szólnunk kell. Jószerencse szavai ezek, és jó szavak. Véget vethetünk a harcnak. Ha hiszünk benne, képesek leszünk rá.
És ahogy beszélt, a forró eső mintha enyhült volna egy kicsit, s a felhők is fellazultak valamelyest, mintha a vihar megérezte volna elhatározásuk szilárdságát.
– A csata felfelé halad a lejtőkön – mondta Fejes, a varázssárkány, megerősítve Viasz gyanúját. Rongyos, sárga szárnyával egy oldalfolyosóra mutatott. – Ez az út kivezet Covamere-ből, egyenesen a csata felé.
– Akkor induljunk! – kiáltotta Szilárd, és lelkesen az élre állt.
A mennydörgés újra elborított mindent, majd leereszkedett a földre, rombolva, tépve a hegyet, hatalmas, érdes sávokban hasítva a sziklát. Villámok cikáztak elő odalentről, és csattantak fel az égre, a felhők felé nyújtózva megolvasztották maguk alatt a kőzetet, mely szülte őket.
A hét sárkány lába alatt táncot járt a föld, majd teljes egészében berogyott, megadta magát a mélyből feltörő, folyékony tűznek. A Törthegységet valaha megszülő föld alatti forróság most végre áttört az Üszökhegyen, megremegtette alapját, s tűzcsápjait magasra nyújtotta a lejtőkön át a hegycsúcs felé. A tűz elnyelte az ösvényt, elnyelte az arénát is, majd lassan, hatalmas böffenésekkel elnyelte egész Covamerett.

 

Fátyol érezte, hogy a vihar elcsendesül. Már csak három szikla maradt állva; a többi a földön feküdt.
Nem sokkal messzebb, az elsőként ledöntött szikla oldalában Berek felnyögött, és lassan megfordult.
– Mi a baj? – kérdezte Bársony remegő hangon.
– Nem tudom – felelte Fátyol. – De rossz előérzetem van.
Mennydörgés rázta meg a hegyet. Mélyen, a szívében keletkezett a morajlás, és a felhőket felizzó, vörös ragyogás világította meg hátulról. A fény előbb megtöltötte a felhőket, majd túlcsordult rajtuk, ragyogó napként a sárkányok felé száguldott, eltűnt egy pillanatra, hogy aztán a földből magából bukkanjon elő, kettéhasítsa a kör alakú hegytetőt, és fortyogó, olvadt lávával töltse ki a középen támadt rést.
Fátyolt és Bársonyt messzire dobta a robbanás. Fátyol kétségbeesetten felkiáltott, amikor látta, hogy társa a hatalmas hasadék túlsó felén zuhan a földre. És Berek is a túloldalon rekedt.
A három megmaradt sziklából kettő ledőlt, ám zuhanásuk robaja meg sem hallatszott a mocorgó, olvadt kőzet gigantikus morajlásában; az utolsó szikla hátrahajolt, majd megtorpant, s makacsul állva maradt, szilárdan magasodva Bársony mozdulatlan teste fölé. Fátyol a vakító fénybe bámult, s közben el-elhajolt az egyre szélesedő lávatóból kirepülő szikrák és zsarátnokok elől. A túlpart minden egyes lélegzetvételével egyre messzebb és messzebb sodródott.

 

A világ és a Tartomány apró pöttyé zsugorodott most a semmiben, de ahogy Jószerencse elnézte zsugorodásukat, közös mozgásuk kapcsán új mintát fedezett fel a sötétségben. Világ és Tartomány együtt fordultak, szorosan egymáshoz rögzítve örvénylő táncukban, mely halvány hullámgyűrűket keltett az őket körülvevő űrben. A sötétség nem volt tompa és sima, hanem mintázat szőtte át, olyan lágy és finom, mintha sugárzó vonalait halk sóhajból sodorták volna. A vonalak hálózatot alkottak, gigantikus, felfoghatatlan rendszert, mely könnyedén, mintha csak szórakozásból tenné, a világot és a Tartományt – és még hány és hány világot, hány és hány Tartományt? – a maguk helyén tartotta.
Óriási volt. Ez volt mindennek az ősszövete, mindennek, ami valós volt, és sok minden másnak is, ami nem.
Ez volt az Útvesztő.
Jószerencse magába itta a rettentő látványt, s közben tudta, hogy az Útvesztő valójában nem így fest, ezt a hálót csak a saját elméje láttatja vele, így próbálván értelmezni a számára felfoghatatlant.
Sokkal hatalmasabb, mint amilyenre számítottam, gondolta alázatosan.
És ahogy ott hánykolódott, látta, hogy a háló szálai összesűrűsödnek egy pont körül, s Jószerencse hirtelen jött félelemmel és izgalommal felismerte, hogy ő maga is éppen e pont felé száguld. Zuhanása hihetetlen mértékben felgyorsult, s az összesűrűsödő, összecsomósodó szálak között kemény, feszes fénygolyó izzott. A vakító gömb gyorsan tágult, s csakhamar kitöltötte Jószerencse látóterét.
Jószerencse érezte, hogy a hatalmassá növekedő gömb hamarosan elnyeli őt, akár egy éhes szörnyeteg. Szorosan becsukta szemét, de ez sem használt! A ragyogó gömb a lehunyt szemhéj mögött is látszott. Ez volt az Útvesztő szíve!
Jószerencse felkészült a becsapódásra, ám a gömb hatalmas, finom szirmokat nyitott hirtelen, óriási, világméretű szájat, mely egész csillagokat felfalhatott volna. Jószerencse áthaladt a szájon, a szirmok becsukódtak mögötte, és ő tudta, ahogy az Útvesztő elzárta magát a világtól, úgy záródott le központi magja is körülötte.
A fény forogni kezdett, Jószerencse is megperdült, majd hirtelen elsötétült előtte minden.

 

 

   39.   
A Varázsmag

Egy szempillantással később újra magához tért.
Saját karmát pillantotta meg, mely most szilárd talajt markolt, legalábbis valami olyasmit, ami arra emlékeztetett. A föld világított; halvány vénák domborodtak ki a feszes bőr alól. Jószerencse felnézett. A padló fölfelé görbült, fallá, s végül kupolás mennyezetté alakult, tökéletes gömböt alkotva. A gömb fehér volt belülről, és sugárzóan fényes, falát szikrázó fényszálakból, az Útvesztő saját szubsztanciájából szőtték. Vajon börtön ez a hely? Vajon biztonságot nyújt?
Az Útvesztő szíve.
Az Útvesztő hálója itt sűrűsödött össze, itt ölelte magához szorosan saját anyagát, hogy ragyogó buborékot alkosson, melynek belső falába Jószerencse görcsösen kapaszkodott. Hideg uralkodott itt, és valami annál is rosszabb. Az egész buborék olyan... betegnek tűnt. Az izzó gömbfal alkalmanként meg-megremegett, mintha hatalmas láz emésztené szövetét. A remegés néha ijesztő rengéssé duzzadt, és Jószerencse attól félt, belezuhan a buborék belsejének üres terébe; de keményen kapaszkodott, és sikerült megtartania magát. Hirtelen felismerte, hogy ugyanez a beteg, rossz érzés volt az, ami elborította a varázssárkányok elméjét.
Felnézett, és látta, hogy a buborék középpontjában lebeg valami. De mielőtt jobban megnézhette volna, valami más is előbukkant mögüle. Ez a másvalami nagy volt és fekete, kiterjesztett szárnya széles volt és sötét, akár a viharfellegek. Ez a másvalami olajozott, pontos mozdulatokkal indult el lefelé. Ez a másvalami egy fekete sárkány volt. Lidérc.

 

A lény javarészt továbbra is Lidérc maradt, bár a baziliszkusz és sárkány egyesüléséből létrejött teremtmény mindkét szülője személyiségét magába ölelte. Sárkányszív pumpált baziliszkuszvért, sárkányhús feszült baziliszkusz csontozaton, de odabent a nagy egész két külön részre oszlott... egy ideig még.
Lidérc érezte, hogy a baziliszkusz gondolatai úgy hasítják elméjét, akár egy éles penge. Erős volt a kísértés, hogy engedjen nyomásuknak, hiszen a gondolatok halhatatlanságot ígértek, és az örökkévalóság emlékei áramlottak bennük, de Lidérc csupasz ürességet is érzékelt, és attól mélységesen undorodott. Ez a lény meg akart halni!
Lidérc maga heves ellenkezéssel utasította el a halál gondolatát, így kemény korlátokat húzott fel, hogy megakadályozza a két lény végső egybeolvadását. Megérezte az erő illatát, a hatalomét, ami az övé lehet, ha jobban beengedi tudatába a baziliszkuszt, de bízni nem bízott meg benne. Abban reménykedett inkább, hogy anélkül használhatja fel a baziliszkusz mágiáját, hogy az szétrombolná az elméjét. Az idegen lény ott bujkált Lidérc testében, akár egy parazita, akinek elég ereje van, hogy segítsen neki a feladata végrehajtásában, de aki egyben mindkettejük pusztulására is szomjazik, s csak a megfelelő alkalomra vár, hogy meghalhasson.
A baziliszkusz pusztulásvágya idegen volt Lidérc számára, mert ő maga nem vágyott a halhatatlanságra – a baziliszkusz torz elméje elriasztotta e hamis álomtól –, és az öngyilkosság még kevésbé vonzotta.
Semmi sem fog legyőzni, gondolta, akármilyen dicső is lenne a vég. Uralkodni fogok!
Így aztán tovább kapaszkodott lelkének azon részébe, ami még sárkány volt, míg a többi része magába szívta a baziliszkusz mágiáját, a baziliszkusz gondolatait, elvette ezeket az ősi lénytől, aki oly szívesen feladta saját magát, és nem várt cserébe semmit. A baziliszkusz csöndesen pihent a sárkánytestben, nem fenyegetett, nem is könyörgött, egyszerűen csak létezett és várt, csak várt...
Lidérc járt már korábban az Útvesztőben, így viszonylag könnyedén megtalálta az utat a szívéhez. De amikor odaért, kétségek gyötörték, habozva toporgott egyhelyben, nem tudta, mihez kezdjen. Végül is egyszer már járt itt, és akkor kudarcot vallott. Vajon mit csinált rosszul?
Aztán, miközben ott töprengett, és a baziliszkusz emlékei között kutatott, hogy megtalálja a következő lépés irányát, hirtelen ismerős illat csapta meg az orrát, mely egy lehetetlen szellő hátán érkezett.
Beleszimatolt a szellőbe, majd elmosolyodott, mert ez volt az illat, amit magával hordozott az egész világon át, és ami egészen eddig a pillanatig mindig elkerülte. Ez volt az illat, amit oly régóta gyűlölt, és amit most, mindennek a végén, dicsőségesen a saját javára használ fel majd.
– Látod, baziliszkusz? – suttogta. – A természetes közeleg.
Lehunyta a szemét.

 

Jószerencse feszülten nézte, amint Lidérc lassan leereszkedik a buborék bőrére, az Útvesztő szívének belső felületére.
Fáradtnak érezte magát, de készen is állt egyben – a szív ritka, hideg levegőjében kristálytisztán látott mindent; jól hallotta masszív dobbanásait. A fáradtság továbbra is vele maradt, de mostanra megtanulta már, hogyan szorítsa vissza egy időre; hogy erre meddig képes, azt nem tudhatta. Várakozott, elraktározta a testében még megmaradt kicsinyke energiáit, és megragadta az alkalmat, hogy alaposan szemügyre vegye a Fekete Sárkányt, a titánt, aki lángba borította a világot.
A Fekete Sárkány szemét sötét szemhéj takarta magabiztosan – Lidérc annyira biztonságban érezte itt magát, hogy a szemét sem nyitotta ki. Szárnya hatalmas vitorla volt, rettentő szépséggel ragyogó, melyet sárgaréz és arany vénák márványerezete szőtt át. Fekete volt, de olyan gazdag színeket is megvillantott, melyeket jószerencse még elképzelni sem tudott korábban. Lidérc teste hosszú volt és fényes, csontvázára csak a legszükségesebb helyeken tapadt hús. Feszes hasa alatt négy karmos láb rejtőzött, de nyaka mellett még két kéz meredt a magasba, melyek csupasz csontoszlopokként álltak ki testéből. A csontkezek vége átlátszóvá halványodott, s eltűnt a mágiafolyamban, mely parancsukra áramlott. A Fekete Sárkány nyaka hosszú volt és keskeny, feje éles vonalú és gyönyörű. S a szemét továbbra is lehunyva tartotta.
– Természetes – suttogta Lidérc, és lebegve megállapodott, alig két szárnytávolságnyira Jószerencsétől. – Ismét együtt vagyunk.
Orrcimpája mozgott, a levegőt szimatolta. Jószerencse összeráncolta homlokát, de nem válaszolt. Volt valami különös ebben a sárkányban, valami az alakjában. Az oldalán talán? Jószerencse nem láthatta jól, de úgy tűnt, mintha valami vergődne, csapkodna ott, valami fehér...
– Természetes – susogta Lidérc újra, ám a hangja ezúttal úgy csengett, mintha átkot mormolna. Hegyes orrából gőz szivárgott ki, s tekeregve felfelé sodródott a középpontba. Mélyen a torkában tűz villant. Aztán hirtelen elmosolyodott: – Ezúttal hogyan segítesz nekem?
Jószerencse most sem válaszolt, így Lidérc csukott szemmel előrelépett egyet, karma apró szikrákat vetett, ahogy belemélyedt a bőrfelszínbe.
Jószerencse tovább várt, és Lidérc végül kinyitotta a szemét.
– Égkék! – mennydörögte. – Nézz velem szembe utoljára...! – Hirtelen elhallgatott, és ostobán pislogott néhányat. – Te nem Égkék vagy – mondta fenyegető hangon. Most rajta volt a homlokráncolás sora. Ám lélekjelenléte hamar visszatért. Újra beleszimatolt az Útvesztő szívének hideg levegőjébe. – Az illatod olyan, mint Égkéké – mondta tűnődve. – A kinézeted nem olyan, mint Égkéké. Hm, hm.
– Égkék fia vagyok – felelte Jószerencse bátor, hamisan csengő hangon. – És velem van az ereje – tette hozzá, remélvén, hogy ez talán jelent valamit.
De Lidérc csak nevetett.
– Az ereje? – kacagta. Nevetése hirtelen haragossá, komorrá vált. – Neki nem volt ereje, kicsi sárkány.
De akkor valami megmoccant Jószerencse elméjében, és hirtelen elöntötte a harag.
– Megvolt az ereje, hogy megmentsen téged, elveszett sárkány! – csattant fel, és úgy tűnt, szavai ezúttal eltalálták Lidércet, s megütötték keményen.
– Mi mindent tudsz még, természetes? – kérdezte parancsoló hangon a Fekete Sárkány. Szeme halott, sárga ékszerként csillogott.
– Ismerlek, Lidérc – válaszolta Jószerencse azonnal, veszélyesen egyensúlyozva a semmiben, megpróbálva kitapogatni Lidérc gyönge pontjait. A részleteket nem ismerte, csak annyit tudott, hogy a történet igaz. – Tudom, hogy kudarcot vallottál, amikor először jártál itt, és tudom, hogy most is kudarcra vagy ítélve. Hiszen még engem sem tudsz megkülönböztetni az édesapámtól.
Lidérc megpróbálta figyelmen kívül hagyni a sértést, de jól látszott a haragja. Valami úgy lüktetett két szárnya között, mintha a második szíve lett volna. Jószerencse nem látta jól. Mi lehet az? Valami van a testében?
– Azt látom – mondta Lidérc, és fejét fenyegetően leengedte –, hogy a nyelved jól forog, akárcsak az apádé. Talán az ostoba hited is ugyanolyan. Tudod, hogy miért vagy itt?
– Hogy megmentsem a világot – hallatszott a válasz.
De miközben kimondta e szavakat, Jószerencse úgy érezte, nevetnie kell. Csak nehezen gyűrte le magában a késztetést, s könny szökött a szemébe, a válla megremegett. Hogy visszanyerje komolyságát, alaposan szemügyre vette Lidércet ismét, végignézett éles karmán, megnézte páncéljának hiú csillogását, szemének gonoszságát... Igen, gonoszság csillogott a szemében, de valami más is, valami, ami miatt Jószerencse kis híján megsajnálta ezt a hatalmas szörnyeteget.
Lidérc oldalt fordult egy kicsit, és akkor végre jól látszott! Oldalából fehér farok állt ki, mely olyan obszcén mozdulatokkal rúgkapált, amit Jószerencse gusztustalannak tartott. Valami van a testében!
– Ostoba! – kiáltotta Lidérc. – Ahogy gondoltam. A világot nem lehet megmenteni, kicsi sárkány. Nincs is rá szüksége. Birtokolni viszont lehet! – Felmutatott a buborék középpontjában lebegő, kivehetetlen alakú valamire. – Ott van az erő, amivel birtokolni lehet a világot. Ezért vagy most itt, hogy eldönthessük, melyikünk érdemli meg.
Sárga szeme fortyogott.
– Mindketten tudjuk, hogy ezt az erőt csak egyetlen sárkány érdemelheti meg – tette hozzá maró gúnnyal. – És az nem te vagy, Égkék fia!
– Jószerencse – csendült a higgadt válasz. – A nevem Jószerencse.

 

Az Üszökhegy megremegett a hatalmas, végzetes csapástól, mely mélyen a gyomrából böffent elő. A jég elpárolgott, olvadt szikla fröcskölt a levegőbe, s új felhők csatlakoztak a viharhoz, amint a hegy télikabátja egyetlen szempillantás alatt gőzzé illant.
Covamere-t teljesen elemésztette az első kitöréshullám, s a valaha dicső város helyén tátongó izzó veremből tűzpatakok csurrantak elő, hogy izzasztó hálójukat kiterjesszék a hegyoldalra, hogy égessenek és ragyogjanak, mígnem az izzó lávafolyam kis híján kettévágta a hegyet. A hasadék lomhán, érzékelhetetlen könnyedséggel szélesedett, és a hegy lassan megnyílt.
Odafent tovább tombolt a vihar, de most nem a Tartomány okádta tüzét a fellegekbe, hanem az alant kitört vulkán.
A sárkányok szanaszét szóródtak a kitáguló föld felszínén, az ütközet kisebb verekedések áttekinthetetlen halmazává korcsosult, de végül ezek is abbamaradtak, mert minden egyes sárkány menekült inkább, hogy mentse az életét. Varázsosok és természetesek, az egyik pillanatban még egymást markolták halálos ölelésben, a másik pillanatban már fej fej mellett futottak, s egymást noszogatták, hogy minél messzebb kerüljenek a pokoltűztől. Pöröly és Lidérc fennkölt szónoklatai egyetlen villanásnyi idő alatt semmivé foszlottak, minden harag rettegésbe fordult. Úgy tűnt, a világ végén egymásra talált végül a sárkányok fajának két ága, s a küzdő felek együtt menekültek a haldokló hegyről.
Leírhatatlan tüzek tomboltak; a dübörgő hang fülsiketítőnél is erősebb volt, s a fájdalom hasogató birodalmába taszította a sárkányokat. A tűz és a mennydörgés összeszorította, agyontaposta őket.
És mégis, a viharon át, a pusztuláson s mindenen át egy sárkány repült, aki tudta, hová igyekszik. Viasz. Mögötte szárnyaltak a Szabadság és az Ellenállók sárkányai, varázsosok és természetesek egyaránt, tompa ékként hasítva a törmelékkel teleszórt égboltot, fel a hegyoldal fölött, fáradhatatlanul pumpálva a fortyogó levegőt, felfelé, mindig csak felfelé. Heten indultak, hogy belefúrják magukat a levegőbe, mert Covamere felrobbant alattuk, és mostanra a számuk megduplázódott, megtriplázódott, s egyre csak nőtt.
És énekeltek, ahogy repültek. A szólamot Röpte vezette, s a hangjuk zengett, kitöltötte a kevéske teret, amit a vihar meghagyott, hogy hallani lehessen, de a sárkányok így is meghallották a dalt, s a harc közepette megpillantották az éneklőket is – akik hol fehérek voltak, hol feketék, ahogy tűz és villámlás játszott körülöttük, de ők voltak az erő, mely a harcot a tomboló elemek, s nem saját fajtájuk ellen fordította. Természet és mágia ereje egyesült bennük, sárkányokban.
A harcolók pedig egymás után szárnyra kaptak, s felszálltak oda, ahol a Szabadság és az Ellenállók repültek; egymás után maguk mögött hagyták különbözőségüket, és csatlakoztak az egységhez.

 

Fátyolt hirtelen oldalt taszította egy felböffenő, égető légáramlat. Szárnya sajgott, bőre felhólyagzott, szeméből könnycseppek patakzottak izzó esőként, hogy aztán gőzzé villanjanak, s nyomtalanul eltűnjenek.
Fátyol a lávató fölött lebegett, mely kettészelte azt, ami a hegytetőből mostanra megmaradt. A tó fortyogott és bugyborékolt, de végre úgy tűnt, már nem növekszik tovább.
A túlparton feküdt Bársony eszméletlenül, ha nem holtan, s az utolsó szikla fenyegetően lebegett fölötte. Vörös, izzó fények világították meg a lávató szélétől alig néhány szárnyhossznyira heverő, ernyedt sárkánytestet.
A hegytető többi része eltűnt, elemésztette a tűz.
Berek sehol sem látszott.
A két part között szikraerdő táncolt a levegőben, zsarátnokok, izzó lövedékek röppentek fel a lávatóból; Fátyolnak minduntalan kerülgetnie kellett a feléje száguldó tüzes gyilkokat. Magasabbra emelkedett, hogy nyugodtabb pontot keressen, hogy átjuthasson a túlpartra, egyre feljebb és feljebb, míg végül már harminc, negyven, ötven fahossznyira szállt a hegytető fölé.
A levegő itt ritka volt már, akár egy szellem, és a sárkányszárny alig bírt megkapaszkodni benne. Odalent a hegy egyetlen sötét tömeg volt, melyet lüktető viharfelhők öveztek, s melyet tűzfolyam hasított ketté. A tűzfolyam egyre szélesedett, lángot köpött Fátyol felé; mintha gigantikus szem lett volna, mely eonok óta most először nyílt meg, s lövellte villámtekintetét a világba. A trollok csak nem lehettek ilyen nagyok!
Fátyolt megrendítette a gondolat, de összeszedte magát, és tovább küzdött a ritkás égbolton. Még ebben a hatalmas magasságban is kerülgetnie kellett a hegyből kirepülő tűzfoszlányokat, de végül, hosszú, gyötrelmes repülőút után átjutott a túloldalra, s összecsukhatta szárnyát, hogy zuhanórepülésben suhanjon Bársonyhoz és az utolsónak állva maradt sziklához.
A levegő újra sűrűbbé és forróbbá vált, és a lávató otromba lökkenéssel még tágabbra nyílt. Az olvadt szikla narancsszínű magokat köpött Fátyol elé, de ő kikerülte őket, és leszállt, nem messze Bársonytól, ám ahogy földet ért a forró sziklán, a talaj hirtelen nagyot rándult. A lökéshullám végigszaladt, nekiütközött az álló sziklának, megmozdította, és a föld felé taszította.
A szikla azonban befelé dőlt. A rossz irányba. Lezuhanó árnyéka alatt pedig ott feküdt Bársony, magatehetetlenül.
– Nem! – sikoltotta Fátyol.

 

A remegés átlüktetett az Útvesztő szívén, és mindkét sárkányt kibillentette egyensúlyából. A buborék bőre végül újra elnyugodott, bár még mindig érezni lehetett néha a lökéseket. Hirtelen minden sötétebbnek tűnt.
A fény megroggyant, mintha az energiáját valahol máshol használnák fel. Szürkés árnyalat szűrődött a levegőbe.
Jószerencse azon kapta magát, hogy a gömb középpontjára mered, oda, ahová Lidérc mutatott, és most, hogy a fény elhalványult korábbi, vakító ragyogásához képest, végre kivehetővé vált, mi is lebeg odafent.
Az erővonalak, a gömb anyagát alkotó háló szálai óvatosan ölelték körül ezt az egy központi magot. Jószerencse mozgást is látott, mintha energiák áramlanának az összesereglő fonalakon, hogy a fókuszban egyesüljenek. Fénygyöngyök világítottak felfelé tekeredő szálakon.
Hirtelen ráeszmélt, hogy az Útvesztő minden energiája befelé áramlik most, hogy összegyűljön ebbe az apró, központi magba, az Útvesztő szívének is a legközepébe.
Most már jól látszott az a valami, ami begyűjtötte az energiákat, de Jószerencse el sem tudott volna képzelni kevésbé látványos, és sokkal hasznavehetetlenebb alakot. A középpontban egy apró, szürke tömeg lebegett, talán feleakkora, mint Jószerencse feje. Az a valami nem csillogott, nem forgott, nem lüktetett és nem is beszélt. Öregnek tűnt és halottnak, tökéletesen jelentéktelennek.
Jószerencse mégis tudta, hogy ezért jött ide, ezért utazott át a hegyen, ezért börtönözték be az Aether-hágónál, ezért nézte végig szülőhazája pusztulását, ezért találkozott Teherrel, ezért szeretett bele Fátyolba... ez volt az oka, hogy a világ változni készült. Itt lebegett mindennek az oka. És, valahogyan a megoldása is mindennek.
Jószerencse keményen rábámult, és ahogy nézte, érezte, hogy egy erő odavonzza hozzá. Tompa és élettelen volt az a valami, mégis teljesen lekötötte Jószerencse figyelmét; maga a szürkesége részegítette meg, maga a mozdulatlansága vonzotta. Jószerencse hirtelen rádöbbent, hogy az a valami gyönyörűségesen szép. És őt hívja.
Hirtelen szédülni kezdett, elrántotta a tekintetét, és ekkor meglátta, hogy Lidérc legalább olyan figyelmesen és feszülten nézi őt, amint az imént ő nézte azt a szürke valamit.
– Látom, te is akarod – mondta a Fekete Sárkány.
Jószerencse egyetlen lélegzetvételnyi idő alatt eszmélt rá hirtelen, milyen iszonyatosan hatalmas is Lidérc, és a felismeréssel rettenet költözött a szívébe. Ez a sárkány végigdúlta a világot!
Minden korábbi félelme és fáradtsága hirtelen visszazúdult a testébe, és Jószerencse reszketve a földre omlott. Lidérc hidegen, érzelmek nélkül figyelte.
– Kicsi természetes – mondta fagyosan. – Szánalmas vagy.
Jószerencse haragudott saját magára, amiért kimutatta gyengeségét, mégis képtelen volt megszólalni. Maga elé bámult, a padló szövetére, és koncentrált, hogy megzabolázza vad zihálását, heves szívdobogását.
– Gondolom, az apád nem mondta el, hogy mi az ott – mondta Lidérc társalgó hangon. – Nos, én majd bevégzem a tanításodat, kicsi sárkány. Amit odafent látsz, az az Útvesztő középpontja. Neve is van: úgy hívják, hogy a Varázsmag, de én jobban szeretem annak nevezni, ami valójában, vagyis a Hatalom Magjának. Az a sárkány, aki ezt birtokolja, az lesz mindenki vezére, de nem csak a sárkányoké, hanem talán minden világoké is.
A szavak elszálltak Jószerencse mellett; és ő küzdött, hogy meghallja őket. A Varázsmag! gondolta. Hát persze.
És tudta, hogy Lidérc igazat beszél. Ám a szavak mögött a hamisság árnyéka rejtőzött, vagy talán nem is a hamisságé, inkább Lidérc saját tévedéséé. „A Hatalom Magja”, így nevezte a Fekete Sárkány, és Jószerencse számára ez valahogy nem tűnt helyénvalónak. Akárcsak a fehér obszcenitás Lidérc oldalában, ezek a szavak is idegennek, nem odavalónak tűntek.
Lassan, kínkeservesen megzabolázta teste remegését, és újra visszanézett Lidércre, de aztán továbbvándorolt a tekintete, felfelé, a Mag felé, mintha a szürke felület könyörtelenül szívná magához. A Mag azonban nemcsak a tekintetét vonzotta, hanem a gondolatait is, és amikor Jószerencse újra megpillantotta az apró, szürke alakot, érezte, hogy a fáradtság tökéletesen elillan a testéből. A látvány felfrissítette, mint addig még semmi más, és a Mag hangtalanul újra őt hívta.
Lidérc kihívóan bámulta Jószerencsét. Jószerencse szótlanul kiterjesztette szárnyát, és felemelkedett a lebegő Maghoz. Lidérc mohó érdeklődéssel figyelte.
Jószerencse hőségre vagy ellenállásra vagy akármi másra számított, ahogyan a Mag közelébe ért, valami erőre, amit le kell majd győznie ahhoz, hogy kinyúlhasson a jellegtelennek látszó, szürke gömbért. De semmi nem hátráltatta. Egyetlen szárnyhossznyira megközelítette, majd megállt, összehúzta szemét, és gyanakodva, kíváncsian nézte a Magot. Az egyre csak őt hívogatta. És amikor Jószerencse lassan kinyújtotta a nyakát, a Mag belsejében gyönge fény gyulladt, és a tömör gömb picit, alig észrevehetően áttetszővé vált. Arcok lebegtek odabent, sárkányoké, akiket Jószerencse szeretett. Mindnyájan őt hívták. Teher, Fátyol, Berek, Kajás, Viasz, és még sokan mások, mindnyájan üdvözölték őt. Az édesapja, Égkék; az édesanyja, Harsona. Jer ide, és megleled az édesanyád, suttogta a Mag.
Jószerencse tudta, hogy csak ámítják, félrevezetik, mégsem bírt ellenállni. Olyan gyönyörű volt a kép, telve szeretettel és ígéretekkel, amiket biztosan meg fog tartani. Érezte, amint a Mag energiája megtölti testét, és aztán kiáramlik a szemén, a fülén, a karma hegyén.
Érezte, hogy az energia úgy lüktet belé, mint egy csillag életereje, melegséggel és dicsőséggel itatja át. Érezte, amint lelke kitágul, hogy betöltse a Mag végtelen terét. A Mag múltját saját emlékein belül érezte, és meglátta, hogy az élettelen, szürke felszín alatt hatalom rejlik, mely parancsol a világnak, minden világoknak, azok minden változásai alatt.
És most ez volt mindennek a középpontja. Jószerencse kinyújtotta a nyakát, és finoman a szájába vette a gömböt. Fények szikráztak csöndesen a pikkelyei között, körülölelte a mágia, és a képek elhalványultak a Mag belsejében. A gömb újra átlátszatlanná, szürkévé vált, finoman megremegve levetette magáról az Útvesztő miriádnyi energiaszálának szorítását, s minden fény és mozgás nélkül megült Jószerencse szájában, semmivel sem árulva el a mérhetetlen erőt és hatalmat, amit magában rejtett.
És az átmetszett fényszálak, melyek a Magot a világegyetem szövetével összekötötték, halványulni kezdtek, és oszlásnak indultak, felpöndörödtek, mint száradó fű a nap hevében, csattanva visszaugrottak a buborék bőre felé, melyből kinyúltak.
Jószerencse lassan leereszkedett a várakozó Lidérchez. Kinyújtott karma hozzáért a reszkető bőrfelülethez, s hirtelen energiakisülés rázta meg a testét, hogy a foga is beleremegett. A Mag csöndesen pihent a szájában.
– Látom, a tiéd, kicsi sárkány – mondta Lidérc.
Jószerencse feje szédült. Az enyém! A Mag, a Hatalom!
Tudta – lelke legmélyén érezte –, hogy itt és most halálra sújthatná Lidércet, sőt akár az egész világot is, és a Mag továbbra is energiával táplálná őt, hogy lesújthasson még milliónyi Lidércet, és még milliónyi világot.
– Lehet, hogy magadnál tartod – mondta Lidérc –, de nem birtoklod, kicsi sárkány. Soha, egyetlen természetes sem birtokolhatja a Magot. Az apád a legvégén megtudta ezt, és ezért vallott kudarcot.
Jószerencse alig hallotta Lidérc szavait, annyira lenyűgözte a Magból áramló erő tisztasága. Mint a lüktető, éltető napfény, mint a legeslegtisztább hegyi levegő, a legédesebb patakvíz. Minden egyes lélegzetvétellel kis híján átsuhant a Mag kínálta jövőbe, abba a jövőbe, ahol az övé lesz a Hatalom, ahol úgy uralkodhat sárkányok és világok felett, ahogy csak neki tetszik... de Lidérc egy szava átszüremlett kábulatán, és megakaszkodott a józan ész kósza fonalában, mely még ott tekergett Jószerencse elméjében.
Birtokolni. Birtokolni a Magot. Soha egyetlen természetes sem birtokolhatja? Lidérc annyira közel járt az igazsághoz. És mégis, oly végzetesen távol állt tőle!
Kapzsi, gondolta Jószerencse, és lelke legmélyén elmosolyodott. Mosolya árnyékot vetett a Mag fénylő ígéretére, s egyszerre szomorúsággal és reménnyel töltötte el.
Hogyan is mondhatnék le róla? gondolta, de a következő pillanatban máris újabb gondolat villant az agyába: Le kell mondanom róla!
Feladván egy kis részét a Mag iránti vonzódásának (szerelmének?), amely az egész lényét kitöltötte, figyelmét lassan Lidérc felé fordította. Lidérc is akarta a Magot, talán még Jószerencsénél is jobban. De ő nemcsak birtokolni akarta a Magot – el akarta nyerni Jószerencsétől, hogy megalázhassa, ahogyan Égkék is megalázta őt. Csak így nyerhetett gyógyírt szégyenére.
A tiéd lehetek örökre, suttogta a Mag. Hirtelen megmozdult, megfeszült Jószerencse állkapcsában. Érdes felülete kisimult és felmelegedett, illatot küldött Jószerencse orrába, és gyöngéd, szerető hangon énekelt és mormogott. Az érzés enyhén erotikus felhangokat hordozott, és Jószerencse ráeszmélt végül, hogy Fátyol illatát érzi, az ő hangja szól a halott, szürke anyagtömbből.
És ebben a pillanatban érezte, megvan az ereje hozzá, hogy végleg lemondjon a Varázsmagról.
– Engedj, természetes! – kiáltotta Lidérc fenyegetően.
Jószerencse erőszakkal az eszébe idézte, milyen könnyű volt leemelni a Magot a helyéről, az Útvesztő középpontjából. Bemenni könnyű, gondolta. A kijövetel az, ami nehéz.
Felemelte a fejét, és a Mag felvisított. És támadásba lendült.
Jószerencse szembeszegült az égető, jeges, csapkodó energiával, mely elméjét és testét egyaránt keresztülszaggatta. Előredőlt, bele a tomboló tornádóba. Lángnyelvek táncoltak a pikkelyei között, és érezte, hogy végtagjait cafatokra tépi a tomboló vihar. Semmi mást nem hallott, csak a mindent betöltő visítást.
Aztán valahogyan, számára is ismeretlen, új erő gerjedt benne, így fogta magát, és a Varázsmagot puhán, gyöngéden Lidérc várakozóan kitátott szájába helyezte.
Amint Lidérc összezárta állkapcsát a Mag pörgő-forgó gömbje körül, a szél elült, csönd lett, és Jószerencse visszarogyott a földre. Lenézett, és arra számított, hogy vérző, csonka testet pillant meg. Ám egyetlen karcolás sem látszott rajta. Sőt. Még a kimerültsége is elmúlt; s bár továbbra is megsemmisítő erővel élt benne, amit a Mag megmutatott, elméje mégis tiszta volt és sebesen járt. Egy eonnál is több idő telt el, ő mégis túlélte!
A háló fonalai tovább pöndörödtek-zsugorodtak körülöttük, fonnyadt végük egyre közelített a buborék bőréhez. Jószerencse gondolni sem mert rá, mi fog történni, ha a zsugorodás eléri a bőrt is. A vibráló fényben tisztán látta az alakot Lidérc oldalában. Szétterjedt, mint egy púp a pikkelyek alatt, daganat volt, mely halvány, lüktető ereket küldött szét a sötét testen. Jószerencse visszataszítónak találta.
De mielőtt jobban szemügyre vehette volna a daganatot, Lidérc hátraugrott, és tekintetében új fény csillogott.
– Sajnálom – mondta Jószerencse, miközben a Fekete Sárkány végigmérte.
– Sajnálod? Még sajnálkozni merészelsz?
Lidérc magasra emelte a fejét, a Varázsmagot szorosan a szájában tartotta, beitta erejét. Az elméjével beszélt, szavai mégis tisztán és hidegen szólaltak.
– Végre az enyém! Akárcsak te, kicsi sárkány! Akárcsak te!
Elindult Jószerencse felé. Mágia pergett a testéből, mint forrásból a víz, karma hatalmas vágásokat metszett a buborék remegő bőrébe, szemében gyűlölet szikrázott.
Jószerencse elhátrált, szíve majd meghasadt, lelke sajgott, mert átadta a Magot a szörnyetegnek, legbelül azonban mégis biztosan tudta, hogy helyesen cselekedett. Biztosan? Csak remélhette, hogy igen.

 

Amikor a szikla ledőlt, a lávató újra meghasadt, előugrott egy kődarab, és nekicsapódott a ledőlő sziklának, s egy kicsit eltérítette az útjából. De nem eléggé!
A zuhanást viszont lassította egy kicsit. Fátyol berohant a lezúduló tömeg alá, felnyalábolta a magatehetetlen Bársonyt, és biztonságos helyre hurcolta. Egy szívdobbanásnyi idővel később a szikla dörögve a földre omlott, és szikrák, szilánkok záporoztak mindenfelé.
Ám a rossz irányba dőlt.
A fortyogó kőzetet köpködő lávató dübörgése közepette Bársony kinyitotta szemét, az aggódó Fátyolra nézett, és megszólalt:
– Hány maradt még? Már majdnem végeztünk!
Fátyol átölelte, és eltűnődött, vajon hogyan mozdítják meg a hatalmas sziklát, hogy az is kifelé mutasson a körből, akárcsak a többi.
A többi szikla közül olyan sokat elemésztett már a tűz, gondolta kétségbeesetten. Mégis tudta, hogy a munkát be kell végezniük. Jószerencse élete függött tőle.

 

Jószerencse tovább hátrált.
– Azt hiszed most, hogy megöllek, természetes – kacagott Lidérc. –, de én nem öllek meg. Azt majd elintézi az Útvesztő, miután távoztam. Igazán frappáns vég, nem gondolod?
– Amikor távozol? – kérdezte Jószerencse élesen.
– Távozni nehéz – bólintott Lidérc. – De nekem most itt van ez! – Szeme kidülledt, ahogyan a szájában szorongatott Varázsmagra meredt. – Te viszont nem jutsz ki innen, természetes!
Oldalra hajtotta fejét, és a Mag megváltoztatta alakját. Hosszú, szürke tű emelkedett ki a tompa felszínből, s egészen a bőrhártyáig nyúlt, amibe mindkét sárkány kapaszkodott. Átszúrta a hártyát és tovább növekedett, Lidérc pedig visszarántotta a fejét, és hosszú, éles nyílást vágott a buborék felületén, elég széleset akár tíz sárkánynak is.
A tű eltűnt, a Mag hangtalanul visszanyelte. Szél fütyült be a hasadékon, forrón és szárazon, s a távolból dübörgés hallatszott.
– Ez az én diadalmas órám! – bömbölte Lidérc. – Ezért örökre szolgálni fognak.
Lehajolt a hasítékhoz, mintha távozna, de aztán megtorpant, és visszafordult Jószerencse felé. A Varázsmagot szorosan a foga között tartotta, mégis széles mosoly ömlött el az arcán, melynek láttán Jószerencse szíve kis híján jéggé fagyott.
Semerre sem látott kiutat. Egy pillanatig arra gondolt, hogy elhátrál, de tudta, hogy még normális körülmények között sem lenne esélye Lidérc legyőzésére, nem is beszélve arról a Lidércről, akinek rendelkezésére áll a Varázsmag minden ereje. Megállt hát szilárdan a lábán, és lélegezni is alig mert.
A Mag pörögni kezdett Lidérc szájában, de a színe továbbra is kitartóan szürke maradt, erejét elrejtette a külső szemlélő elől. Jószerencse nem tudta, Lidérc miféle véget tervezett neki, de azt tudta, hogy legyőzték, és hogy a halála rettenetes lesz.
– Ég veled, Égkék fia! – morogta Lidérc fölébe magasodva, és ha csak alig érezhetően is, de némi szomorúság vegyült a hangjába.
Aztán nyilván megláthatta a tükörképét Jószerencse szemében, vagy saját varázsos érzékei fedték fel, hogy új jövevény érkezett. Akárhogyan is, Lidérc sarkon perdült, és abban a pillanatban egy harmadik sárkány repült be az Útvesztő szívébe azon a hasítékon át, melyet Lidérc vágott, hogy elmenekülhessen.
Jószerencse pedig senki másra nem számított volna kevésbé akkor és ott, minden mágia középpontjában, mint Berekre.

 

 

   40.   
A változás

Berek volt az, de a tökéletes Berek.
Jószerencse elfordította tekintetét Lidércről, s a meghökkentő látvány felé fordult, hiszen a barátját látta, aki annyi év, annyi vita és annyi fejfájás után most az Útvesztő szívébe emelkedett, hogy csatlakozzon hozzá a végső összecsapásban.
Lidérc tekintete egyik sárkányról a másikra villant. Cselre gyanakodott.
– Mi történik itt? – morogta vészjóslóan.
– Eljöttem a barátomért – mondta Berek csöndes, józan hangon.
Jószerencse kis híján hangosan felkacagott; minden olyan normálisnak tűnt.
– És érted ki jön el, természetes? – vágott vissza Lidérc.
– Mindkettőnket meg kell ölnöd, ha távozni akarsz – mondta Berek. Elegánsan körülrepülte a Fekete Sárkányt, és leszállt Jószerencse mellé.
– Helló, Jószerencse – szólt oda csevegő stílusban. Jószerencse kinyitotta száját, de nem jött ki hang a torkán.
Megérintette Berek szárnyát, hogy megbizonyosodjon róla, a barátja valóban ott áll mellette, és nem csak Lidérc ravasz illúzió-varázslata az egész. De ugyan honnan tudhatnám? Berek a barátjára pillantott.
– Bárcsak itt lenne Égkék is – mondta, s a szemében könny csillogott. – Idefelé jövet láttam az éjjeli sárkányokat; azok igaziak, Jószerencse, igaziak és léteznek!
Egy rövid pillanatra eltűnt Lidérc, eltűnt a buborék, az egész Útvesztő is megszűnt létezni, s csak két természetes sárkány maradt, akiknek gyermekkori, közös álma végre valóra vált. Egymás mellett állva Délvég puha füvét tapintották a karmuk alatt, a tenger illatát szagolták a levegőben, érezték, hogy a szél szabadon süvít a szárnyuk körül. Szótlan bocsánatkérések villantak át tekintetükben, és a végső, nagy fordulóponton, amikor az egész világ fölöttük lebegett, készen arra, hogy rájuk zuhanjon, a két barát újra egymásra talált.
– Hiányoztál – mondta Jószerencse könnyek között.
– Boldogan jöttem – felelte Berek.

 

Berek útja gyors volt és rövid.
Hol elalélt, hol magához tért, miközben Fátyol és Bársony különös munkájukat végezték. De aztán elkezdődött a vulkánkitörés, és Berek érezte, hogy az élete végül elhagyja őt. A talaj volt az utolsó emléke a hegytetőről, az a hely, ahol ott feküdt Pöröly holtteste mellett, és amely lassan vörössé, majd fehérré vált, végül pedig tátongó semmivé, és elnyelte őt.
Aztán csak mozzanatokra emlékezett az útjáról. Végigsuhant a világ fölött és alatt, át egy fényhálón, egyre közelebb egy ragyogó gömbhöz, melynek oldalát hosszú rés hasította végig. Ismeretlen erő hátán utazva csúszott át a hasítékon, s előbukkant itt, és a teste újra teljes volt, a lelke ép, az elméje tisztább és élesebb, mint valaha.
Most először érezte igazán, hogy ő Berek. És örvendett neki. Hogy miért került ide, hogy miben segíthet Jószerencsének ez ellen a szörnyeteg ellen, azt fel nem foghatta, de tudta, hogy itt van most, és itt is marad.
Ő volt Berek, és ezt senki sárkányfia nem vehette el tőle többé.

 

Lidérc képtelen volt megmozdulni. Bár tudta, hogy új hatalmával kisöpörhetné a két ifjoncot a semmibe, mégsem tette. Valósággal elkábította a két természetes szemében csillogó fény. Az egyikben, Jószerencséében, Égkéket látta. Erre számítani lehetett, persze, hiszen apa és fia voltak; de ez a másik sárkány, ez a jövevény. Vele mi a helyzet? Mert Lidérc az ő szemében is meglátta Égkék szikráját, megpillantotta Égkék jókedvének foszlányát, képzeletének villanását. Hát Égkék ott lakozik mindegyik természetesben?
Ettől elborzadt. Akkora ereje lett volna Égkéknek, hogy tovább éljen minden természetes sárkányban? Hiszen nem volt ereje! Lidérc elméjének racionális fele tagadta, amit látott, de más nedvek is keringtek a testében. Vére összekeveredett a kiismerhetetlen baziliszkuszéval, és most a Varázsmag is beleömlesztette energiáit. Lidérc, Berektől eltérően, még sosem került ilyen messzire igazi önmagától.
Meg kellett volna ölnöd őket mind, amíg még megtehetted, suttogta félelmei legmélyén a baziliszkusz.. Miért vesződtél foglyok ejtésével?
– De akkor milyen sárkányok fölött uralkodhatnék? – tört ki hirtelen Lidérc. Jószerencse és Berek arcán értetlenséget látott, és ettől dühbe gurult. – Azért csak rettegjetek, természetesek! – bömbölte, s előrelépett egyet. Elfintorodott, amikor látta, hogy azok szilárdan állnak a helyükön.
Ne ejts foglyokat, gúnyolódott a baziliszkusz.. Csak a halál méltó egy igazi uralkodóhoz.
– De akkor nem maradna egyetlen világ sem! – mondta Lidérc könyörgő hangon. Fejét jobbra-balra csapkodta, de a Varázsmagot szorosan tartotta foga között. – Miféle király uralkodhat alattvalók nélkül? Te csak halált kívánsz. Az én ígéretem legalább az életre szól!
Az uralkodáshoz nem feltétlenül kell élni, hát még nem tanultad ezt meg?
Lidérc lelkét elnyelte a baziliszkusz és a Mag között tomboló tornádó, s ő nem tehetett semmit, hogy megakadályozza. Darabról darabra, gondolatról gondolatra elméje lassan semmivé foszlott. És semmi sem állíthatta meg...
– De igen! – bömbölte. – Én majd megállítom!
Előreugrott, két csontos karját Jószerencse torka felé lendítette, éles karma megvillant a vibráló fényben. Ujja végén fény csillant, varázsenergiák gyűltek fel.
Lecsapott.
Jószerencse nem ugorhatott volna félre időben.
Berek egyenesen Lidérc elé ugrott, és mellkasára vette a csapást. Lidérc karma felemelte a levegőbe, és áthajította a buborék túlsó oldalára. Amikor nekicsapódott a bőrfalnak, a szétoszló fényhálók rátámadtak, és nekiláttak, hogy lassan szétszaggassák a testét.
Jószerencse tudatáig alig jutott el, hogy mi történik, de oldalt lépett, elugrott a rohamozó Lidérc elől, hirtelen irányváltásra késztetve ezzel a Fekete Sárkányt; Lidérc hátralendítette a fejét, és imbolyogva megállt a saját maga hasította rés peremén. A baziliszkusz farka ide-oda csapkodott az oldalában, belemélyedt a fekete pikkelyekbe, és élő, sötét vért fakasztott. Lidérc bizonytalanul állt a peremen, mintha valami nagy súly húzná le. A Mag volt az, nehezebb, mint maga az élet.
Lidérc sárga szeme kidülledt, színe ezüstre váltott, majd vissza feketére, s foga úgy szorította a Magot, hogy annak felületéről szikrák pattantak le. Évszázadoknak tűnő ideig egyensúlyozott, üresen, értetlenül bámulva Jószerencse szemébe, és aztán lassan, nagyon lassan, mintha sűrű masszában mozogna, hátradőlt a hasadékba, kizuhant az Útvesztő szívéből, bele a forrongó semmibe, amivé maga az Útvesztő változott.
Arckifejezése eltorzult, és a Varázsmagot továbbra is a foga között szorítva szótlanul kinyúlt Jószerencse felé, de a lehúzó erő hatalmas volt és kíméletlen. Lábai, teste, két szárnya és végül két hosszú, rettentő karja is eltűnt, s a kinti robaj elcsöndesült egy pillanatra.
Jószerencse odarohant a hasadék pereméhez, és kinézett. Lidérc ott volt, lassan zuhant, iszonytatóan lassan. Az Útvesztő hálója szédületes tempóban fejtette szét tulajdon szövetét. A halálos, fehér szálak pattogva csapkodtak a mögülük hirtelen előtűnő, tompa ürességben. Az Útvesztő vonaglott, pergett-forgott. Saját magát tépte széjjel.
A robajlás újra elkezdődött, de most új hang is hallatszott, csikorgó recsegés, mely egyre magasabb tónusra váltott, mígnem sikoly lett belőle. A hasíték szélesebbre nyílt, körbeszaladt a buborék peremén, s a másik végével összetalálkozva, lassan kettéválasztotta az Útvesztő szívét.
Jószerencse belekapaszkodott a félgömbje bőrébe, és Berek váratlanul újra ott állt mellette.
– Hogyan...? – dadogta Jószerencse.
Berek sértetlennek tűnt, a teste egészséges volt, egy karcolás sem látszott rajta.
– Nem tudom – felelte. – De azt tudom, hogy téged megölt volna a csapás.
Az Útvesztő szívének maradványa gyorsan oszlásnak indult a karmuk alatt, és lábuk hamarosan a semmit markolta. Odalent Lidérc küzdött a beteg, vibráló fényben, kétségbeesetten kapaszkodott az Útvesztő feléje nyúló szálaiba, és fintorgott, mert azok a húsába martak.
– Halld a szavam, Lidérc! – kiáltotta Jószerencse, miközben ő maga is sodródni kezdett az űrben. – Lehet, hogy Varázsmag, de biztosan nem a Hatalom Magja! Soha nem is volt az. Csak egy sárkány van, aki kiviheti az Útvesztőből, Lidérc, és az nem te vagy!
A Fekete Sárkány most hatalmas póknak tűnt, de olyannak, akit saját hálója ejtett foglyul.
– Életben hagytam őket! – kiabálta, hangja törékeny lepke volt csupán a körülötte tomboló viharban. – Hogyan uralkodhattam volna másképp? Elvesztem volna...!
Hatalmas energiák fortyogtak teste körül, s a háló köréje fonta a szálait. Lidérc szárnyával és lábával a szorongató szálak felé csapott, de a háló lassan magába gyűrte, elnyelte, szorosan körülölelte. Az egyre erősebben szorító szálakon keresztül az Útvesztő minden pusztító ereje Lidérc testébe áramlott egyetlen pillanatig, a Vezérbe, a Fekete Sárkányba. Most ő volt az Útvesztő szíve.
Rövid, hangtalan robbanás látszott, majd hatalmas, izzó lángnyelvek csaptak fel, s dobták le magukról a szálakat. Lidérc millió apró szilánkra hasadt, csillogó mozaikdarabokra, melyek átszáguldottak az üres téren, a végtelenségbe söpörte őket az összeomló, haldokló Útvesztőn átszáguldó vihar. Hosszú, kétségbeesett sikoly követte őket miriádnyi útjukon. A sikoly nem halkult el, távozott inkább, ahogy a darabkák messzire sodródtak az űrben. Olyan magányosan csengett. Elveszett sárkány.
A Mag viszont megmaradt, szürkén, érdesen lebegett a pusztuló Útvesztő csillogó háttere előtt, és lassan emelkedni kezdett fölfelé, Jószerencse és Berek felé, szabadon az Útvesztő szívétől, a buboréktól, ahol oly sokáig fogságban ült, a megmentőjére várva. A vezetőjére várva.

 

Viasz és Fagyöngy átvezették a Szabadság és az Ellenállók sárkányait a hegytető peremén, s egyenesen belerepültek az ott tomboló viharba.
Rengetegen odavesztek a felfelé vezető úton, a viharfellegekben csapkodó villámok gyilkos precizitással szedték áldozataikat. Alig százan maradtak csak, mire a csapat kiért a vihar fölötti, tisztább levegőre. Odalent a vulkán köhögött és remegett, az égboltot tűz és hamu töltötte meg.
Viasznak alig maradt ideje, hogy szemrevételezze az életnek e hatalmas pusztulását, mert máris szembetalálta magát a sziklák ledőlt gyűrűjével, a lávatóval, és a hatalmas sziklát megfordítani próbálkozó két törékeny nősténnyel, akik valami ismeretlen, felfoghatatlan cél érdekében dolgoztak. A sárkányokat a páros felé fordította, és éppen megkezdték a leereszkedést, amikor váratlanul és hihetetlenül egy kiáltás hasított át a tomboló zűrzavaron.
– Bársony! – kiáltotta a hang, és a hegytető széttöredezett maradványai fölött előbukkant Teher. Egy ráncos, fekete sárkány repült az oldalán, aki öregebbnek tűnt magánál a földnél is, de aki mégis ifjúi eleganciával szárnyalt. A két csoport, a nagy és a kicsi, egyesült a megmaradt szikla fölött, és neveket kiáltoztak, fohászkodtak, üdvözölték egymást, miközben a hegy tűzzel próbálta meg letörölni őket az égről.
– Teher! – kiáltotta Szilárd, és ő ért elsőként a fiatal varázsoshoz. Teher megrökönyödésére egyenesen az oldalának szállt, s erőteljesen, de gyöngéden megbökte a szarvával. – Örülök, hogy látlak!
– Tényleg? – kérdezte Teher, akit meglepett Szilárd érzelmes hangja.
– Tényleg bizony – vágta rá Szilárd. – De hol van Jószerencse?
Teher tekintetének iránya minden szónál ékesebben beszélt, de az ifjú varázssárkány azért hozzátette:
– Odalent – mondta gyászos hangon. Aztán szilárd elhatározás csillant meg szemében. – Mi viszont idefent vagyunk! Gyertek!
Jobb szárny felől a lávató fortyogott, bal szárny felől hat eldőlt szikla feküdt azon a földdarabon, ami megmaradt még a hegytetőből. A sziklák egy tökéletes kör mentén kifelé mutatva hevertek... egyikük azonban befelé fordulva feküdt.
Bársony és Fátyol reménytelenül igyekeztek körbefordítani a hatalmas kőtömböt, hogy az is kifelé mutasson, akárcsak a többiek. És bár a szikla szemmel láthatóan túl nehéz volt, a két sárkány mégis minden megmaradt erejét beleadta a próbálkozásba. Eltökéltségük megindította Tehert, és az ifjú varázssárkány a rettentő körülmények ellenére is jókedvvel ereszkedett le melléjük. A többiek a levegőben maradtak, és az utasítására vártak, mert úgy tűnt, egyedül ő tudja, mit kell itt tenni.
– Bársony – mondta Teher, ezúttal csöndes szeretettel a hangjában. – Annyira aggódtam érted.
– Én jól vagyok – csiripelte Bársony. – De elkélne itt egy kis segítség.
Az arca olyan fáradt volt és piszkos, a szeme mégis olyan fényesen csillogott, hogy Teher szélesen rámosolygott. Szerető mosolyuk melege megérintette a kimerült Fátyolt is, és a három sárkány összeölelkezett egy rövid időre. Aztán Teher felkiabált az odafent köröző társaknak.
– Mire vártok? Mozdítsuk meg ezt a sziklát!

 

Odalebegtek a Maghoz. A szürke gömb elnyugodott; hiszen nagy feladatot hajtott végre.
Ám Jószerencse gyanította, hogy még több és talán még nagyobb feladat vár még rájuk, mielőtt minden véget érne.
Berekhez fordult.
– Most mennem kell – mondta.
Berek bólintott.
– Azt hiszem, én nem tarthatok veled – felelte szomorúan.
Jószerencse a Varázsmagra nézett, majd kinyújtotta szárnyát, és finoman magához húzta.
– Ezzel akárhová elmehetsz – kínálta Bereknek, de a barátja csak megrázta a fejét.
– Köszönöm, de inkább nem, ha te sem bánod.
– Tényleg itt vagy, Berek? Tényleg te vagy az?
Az Útvesztő darabokra szakadt körülöttük, és Jószerencse úgy érezte, a szíve is meghasad. Berek megmentette az életét, és most semmit sem tehetett érte.
– Bárcsak Égkék itt lenne – mondta Berek hirtelen. – És Harsona is. Mindkettejüknek itt kellene lenniük, hogy megnézzék az éjjeli sárkányokat.
És ahogy beszélt, fénycsík suhant a háta mögött. Távoli éjjeli sárkány, vagy csak a pusztuló Útvesztő egy szikrája, Jószerencse meg nem mondhatta, de akármi is suhant el a sötétben, gyönyörű volt.
– Talán mégis lehetséges, hogy velem jöjj – kezdte. De Berek feltartott szárnyával elcsitította.
– Azt hiszem, eljött az idő, hogy én is elmenjek – mondta gyöngéd mosollyal. Aztán elnevette magát. – Pedig még nem is láttuk a varázsosok áldozati táncát, nem igaz?
– Ők sosem felelnének meg az elképzeléseidnek – felelte Jószerencse könnyes szemmel.
Reménytelenül szomorú volt, de a megfelelő pillanat elérkezett; a történetük új irányba fordult, ha rövid időre is, de összetalálkoztak a végén, és most mindkettejüknek mennie kellett. Az Útvesztő recsegett-ropogott körülöttük, a pusztulás hangjai a végtelenségből visszhangoztak.
– Ég veled – mondta Berek, és arra fordult, amerre az éjjeli sárkány is suhant az imént. – Örülök, hogy valóban léteznek.
– Ég veled, Berek.
Jószerencse könnyes szemmel nézte, amint barátja kiterjeszti szárnyát, s lassan elindul a semmibe. Az Útvesztő tüzet és mágiát köpött rá, de az energiák elsiklottak mellette, mintha Berek sebezhetetlen lett volna. És most végre az is volt. Egyre messzebb és messzebb szállt, és sohasem tűnt el, csak összezsugorodott olyan apróra, hogy Jószerencse sárkányszeme már nem láthatta.
Jószerencse sokáig várt, míg újra felemelte a Varázsmagot. A Mag ezúttal csöndesen pihent a szájában, mintha tisztelné s megosztaná a szomorúságot, mely megülte a természetes sárkány ifjú lelkét.
Ilyen egyszerű volt hát Covamere Útvesztőjének titka: hogy a sárkánynak, ki belép az Útvesztőbe, s magához veszi a Varázsmagot, csak le kell mondania róla, mielőtt távozhatna.
Ezt a titkot a baziliszkusz mindig is tudta, de a sárkányok közül csak kevesen értették meg finom lényegét.
Egy ilyen sárkány állt most a baziliszkusz előtt, egy természetes lény, aki magát a Magot tartotta törékeny állkapcsában. A jelenet drámaisága persze nem érintette meg az ősi lényt, ahogy végignézett Jószerencsén. Egy pillanatra érdeklődés támadt benne, mert az őt megpillantó sárkány szemében először zavart, majd rettegést látott. De aztán szótlanul továbblebegett.
Elméjének egy távoli csücskében eltöprengett azon, hogy a Lidérccel való szimbiózisa vajon halandóvá tette-e végre, de ez a reményszál is elveszett, amikor Lidérc végül megsemmisült. Az újraszületés rettentő volt, nemcsak mert fájt, de az emlék miatt is, hogy egy örökkévalóságnyi élet, a halálnak egy örökkévalóságon át tartó keresése után a halhatatlan lény újra feltámadt. Míg Lidérc teste miriádnyi szilánkká robbant, addig a baziliszkuszé ijesztő precizitással újra felvette régi alakját, hogy most, a világ és a Tartomány közötti különös elzártságában itt úszhasson az Útvesztőben, a világokon át. Újraszületett hát a baziliszkusz, s tovább kellett keresnie a pusztulást.
Közel ért az Útvesztő szívének maradványaihoz. Itt megállt és megfordult, rövid időre leereszkedett, hogy részesedjen egy kicsit a sárkány apróka, jelentéktelen valóságából. Egy szót keresett, és egy szót talált.
Jószerencse nézte, amint a baziliszkusz elúszik mellette, s megközelíti az Útvesztő összetört szívét, érdektelenül, mégis izgatottan a jelenlétében. Aztán a baziliszkusz megfordult.
INDULJ!
A szó berobbant az agyába, és Jószerencse azonnal engedelmeskedett.

 

A baziliszkusz visszafordult az Útvesztő szívének roncsai felé. Száját szélesre tátotta, akár maga a kozmosz, ezüst szeme tágra nyílt, akár a világűr, s úgy zuhant rá az Útvesztő szívére, mint egy ragadozó, ha végez zsákmányával.
A pusztuló Útvesztő minden kapcsolatát megszakította ekkor a valósággal, végső, haldokló pókhálóját a támadójára fonta, s milliónyi megmaradt szálát kitépte a világok és a Tartomány húsából.

 

A mágia abban a pillanatban hagyta el a világot.

 

Jószerencse menekült.
Elszaladt a nyers, vérvörös energiavihar elől, amivé az Útvesztő változott, s kétségbeesetten kutatta, hogyan juthatna vissza a világba. A Magot könnyűnek érezte szájában, könnyűnek és erőtlennek; most nem számíthatott a segítségére.
Az Útvesztő maradéka, s az, amivé a baziliszkusz változott, egy-egy fényponttá zsugorodott, majd eltűnt. Jószerencse magára maradt az egyetlen, igazi űrben, s elveszetten vándorolt egy olyan labirintusban, melyből nem látott kiutat.

 

Villám szikrázott a távoli viharból, s cikkcakkos sugarakat lövellt a lávatóba. Izzó szikladarabok záporoztak a hegytető rokkant maradványaira. A varázssárkányok lezuhantak az égből.
A hegytetőn minden varázssárkány megérezte az utolsó, hatalmas reccsenést, ahogy az Útvesztő eltépte magát a világtól. A Tartomány elmenekült; a mágia haldokolni kezdett a varázsosokban; a csak dísznek jó szárnyak összecsukódtak a vékony levegőben, s gazdáik zuhanni kezdtek a nyögő, bugyborékoló talaj felé.
Egyedül Teher ismerte fel, mi történik, ezért maga köré gyűjtötte a megrémült sárkányokat.
– Az Útvesztő most járja a haláltáncát! – kiabálta túl a széthasadó föld robajlását. – A mágia is. Legyetek bátrak, sárkányok: használjátok fel a mágiátokat, amíg tudjátok, különben sosem hagyjuk itt élve ezt a hegyet!
Arcát az ég felé fordította, hogy nyugodt képet lásson a fortyogó föld helyett. Elméjében felrémlett a jelenet, amint a mágia seregnyi szála visszahúzódik a világból. Millió és millió szikra röppent, millió és millió világból szakadt ki a varázs.
A mágia halála! Hát megtörtént! Elkapott most egy menekülő szálat, pedig valaha még széles alagutat nyithatott a Tartományba. A mágia csapkodott, csúszósan tekeregve próbált megszökni szorításából, de Teher erősen markolta, s feltöltötte energiájával az izmait. Szárnya kitágult, megduzzadt, szélessé vált és karcsúvá, mint egy természetes sárkányé. A mágia haldoklott a markában.
– Használjátok, amíg tudjátok! – figyelmeztette társait, miközben ő maga is küzdött, hogy megtartsa az illékony fonalat. – Nem tart ki sokáig!
A Lidérc Ellenállók varázssárkányai kétségbeesetten dolgoztak, hogy megragadják az elpusztuló Útvesztő utolsó visszhangjait. Ahogy a világ elveszítette a mágiát, úgy veszítették el ők is, és sietniük kellett, ha fel akartak készülni az utána következő, új világra.
Aztán hirtelen borzalmas gondolat hasított Teher agyába.
– Kajás! – bömbölte, és hiába kereste barátját az égen. Kajásnak egyáltalán nem volt szárnya!
Körös-körül mindenhol zavar, csapkodó sárkányok, a holdfényben gyengén, szánalmasan fröcskölő mágia. Kajás sehol.
– Gyere már! – kiáltotta Fátyol türelmetlenül, rá sem hederítve a varázsosok küzdelmére. – Nincs sok időnk!
A szikla keményen megült, és nem moccant.

 

Jószerencse a semmiben hánykolódott. A Maggal a szájában a kivezető utat kereste, de már nem emlékezett rá. Az Útvesztő eltűnt, a Tartomány eltűnt. Csak a feketeség maradt. A világ sehol sem látszott.
Elnyomta a szívében felduzzadó pánikot, behunyta a szemét, és gondolatait a Magra irányította. Lelki szeme előtt a gömb még mindig forró volt és energiával teli, s ötleteket susogott Jószerencse elméjébe, mondatokat, illúziókat...
Hatalom...
De nem saját magamnak.
...menekülni...
Igen!
...elrejtőzni...
...várni...
...megfordulni újra...
Megfordulni.
Jószerencse minden hitét, bizodalmát a Magba vetette, s megnyitotta előtte lelkét. Ha most a vezetőm leszel, gondolta, nem árullak el. Így foglak vezetni téged.
És ahogy magába fordult, végre megérezte, hogy halad, hogy utazik, gyorsan suhan a világokon kívüli semmiben, egyre gyorsabban és gyorsabban, az évszázadok sietségével az arcán, s valahol a távolban apró fénypont jelenik meg. A fénypont lassan növekedett, koronggá változott, majd fényívvé, mely alatt széles árnyéköv húzódott... és Jószerencse hirtelen a világ fölött, s a világ alatt lebegett, éppen úgy mint akkor, amikor először lépett be az Útvesztőbe. Szédítő, kimerítő és ijesztő érzés volt.
Közeledett, egyre csak közeledett, megfeszítette hát magát, mert tudta, hogy bár az Útvesztő volt az, ami kiengedte őt a világból, most nincs Útvesztő, hogy visszafogadja újra. Egy út befelé, de nincs út kifelé.
A világ sikolya hangosan csengett a fülében, ahogy zuhanni kezdett feléje, lefelé és fölfelé. Úgy tűnt, nem tud átjutni. Nem volt menekvés.

 

– Nyomjátok!
A ledőlt szikla egyik oldalán Teher, másik oldalán Viasz irányította az erőlködő sárkányokat.
– Mágiával nem tudod odébb lökni? – nyögte Szilárd, miközben Teherrel együtt minden erejét megfeszítve tolta a sziklát.
– Az most már csak nyers erő... attól tartok – felelte Teher lihegve. Láva fröcskölt körülöttük, és az óriási szikla csak lassan, kínkeservvel haladt a megfelelő irányba.
Fátyol előre-hátra rohangált, mert ő volt az egyetlen, aki tudta, érezte, merre kell mutatnia a kőnek.
– Siess már! – kiáltotta, szép arcát eltorzította az alulról áradó, kegyetlen, vörösen izzó fény. – Kérlek, siess!

 

Tájak suhantak el Jószerencse mellett, mintha csak álmodna; birodalmak terültek el tekintete alatt. De ezzel egyidőben odabent is suhant, alvilágokon és belső tereken libbent át.
A világ odalent is, odafent is minden dicsőségét megmutatta, és ahogy lassan fordult, Jószerencse látta, hogy újraalkotja részeit, új formákat teremt az új törvényeknek megfelelően. A világ változott, és Jószerencse szemtanúja volt mindennek.
Messze elöl, már ha létezett egyáltalán ilyen irány e földöntúli dimenzióban, egyre növekvő fényfoltot pillantott meg. A folt narancs színnel lüktetett, s lassan tágult, mígnem kitöltötte Jószerencse egész látóterét. Hatalmas lávató volt, ovális, a tűz fényeivel vibráló.
Akár egy óriási szem. Ez volt a kivezető út. De zárva állt.

 

A szikla nagyon lassan fordult.
A hegy nyögött, akár egy troll, s lassan megváltozott. Déli fele saját magába omlott, s hatalmas hamufelhőt lövellt magasan az égboltra. A robbanás kettéhasította a vihart, és gigászi villámok villantották karmukat az éjszakába. A terjengő hamu aztán kioltotta a tüzet és a vihart; a mennydörgés elhalt; az eső forró iszappá változott; a villámok elsötétedtek.
Holdfény és láva egyesítették kék és narancs színeiket, s vakító sugarakat küldtek a gigantikus sziklánál küzdő sárkányok felé. A szikla csak félig fordult el, éppen érintőlegesen feküdt a megszakított gyűrű peremén.
A lávató úgy dudorodott körülöttük, akár egy óriási szem. Ahogy a fortyogó láva emelkedett, úgy remegett és billegett a megmaradt földsziget is. Néhány sárkány egyensúlyát vesztve nekizuhant a sziklának, néhányan pedig egészen távolra estek tőle.
A föld elárulta őket, így hát a sárkányok felszálltak a levegőbe. A földön hatalmas repedések nyíltak, mígnem az egész szigetet kanyargó, cikázó, izzó-vörös lávaerek szőtték át. A szikla megbillent, és azzal fenyegetett, hogy visszatér eredeti helyzetébe.
– Nem! – sikoltotta Fátyol és Teher egyszerre.

 

Jószerencse tehetetlenül zuhant a halálosan lebegő szem felé.
A szem tüzet köpött a szárnyára; Jószerencse mintha élő, lélegző földóceánon úszott volna át. A trollok vérén. Kétségbeesetten elfordult, hogy új irányt keressen, hogy elmeneküljön a végzettől, mely rettentő sebességgel száguldott feléje. A szem egyre nőtt látóterében – az egész világot jelentette most Jószerencse számára.
A Mag csöndesen pihent a szájában, nem segített rajta többet.
Aztán hirtelen csillagtisztaságú, új gondolat hasított Jószerencse elméjébe: Fátyol! Segíts!

 

Jószerencse!
Fátyol megérezte Jószerencse közelségét, megérezte rettentő száguldását.
– Most! – kiáltott fel a holdra.

 

Egy lélegzetvételnyi, egy szívdobbanásnyi időre minden megdermedt. Most, most. És a világ megváltozott, új irányba fordult.

 

A sziget újra megbillent.
Fátyol suhanva indult a szikla felé a szétszóródott sárkányok között.
Olvadt sziklatömb robbant ki a lávatengerből, nekicsapódott az utolsó, ledőlt sziklának, és földöntúli nyögéssel meglökte, csúszva-mászva, recsegve-ropogva, lassan fordítani kezdte...
Fátyol odaért a forduló sziklához, megérintette, nekinyomta testét a mozgó tömegnek. Az ereje oly kicsi volt, hogy csak alig-alig téríthette el útjából a sziklát, de egy kicsit mégis eltérítette, és tudta, hogy ezzel a kis lökéssel a rossz irányból a jó irányba fordította, abba az irányba, amerre ő akarta... amerre Jószerencse akarta.
Minden sárkány – Teher, Szilárd, Viasz –, minden sárkány meglátta az új, végső irány igazát, és minden sárkány megérezte a végső, hatalmas csöndet, ahogy a szikla a helyére zökkent, ahogy minden más a helyére zökkent, és az összes kőgyűrű, a világ összes életköre körbeért s bezárult.
A hegytető gyűrűje a létrehozása óta csak erre a végső állapotra várt, és most, bár kerületét javarészt elnyelte a láva, végső helye és végső rendeltetése beteljesült. Erejének nagy része elveszett szikláinak pusztulásával; talán elég lesz az is, ami megmaradt. A hegyen szerteszét elszórt gyűrűtársai elhaltak már mind; csak ő maradt, és gigászi testvére, a nagy gyűrű, mely körbeölelte az egész hegyet, s melynek a Sziklatorony csak apró részét alkotta, csak ők ketten léteztek, s most erejüket arra fókuszálták, hogy az illanó mágiát egyetlen, fénylő pontba gyűjtsék össze.
A Szabadság és az Ellenállók egy sárkányként szálltak magasra az égen, magasra az alattuk elterülő, egyre duzzadó tenger fölé. A tenger fölé, amely lassan megnyílt. Fátyol ámultan nézte, ahogy a narancsszínű láva szétnyílik, s közepén tökéletes, sötét kör bukkan elő, akár egy izzó szem pupillája. Lélegzetét visszafojtva figyelte, ahogy a kör közepén apró fénycsöpp jelenik meg.

 

Lángkarok nyújtóztak, Jószerencse pedig végigsuhant a tűzalagúton. A szem ott derengett az alagút végén, a szem volt minden, mindenhol máshol narancsszínű halál izzott. A tűz kinyúlt, hogy eleméssze őt...
És ekkor a szem kinyílt.
Fény villant, apró, gyönge fény.
A hold!
Sárkányok a hold előtt!
Jószerencse pislogott egyet, a tűzszem is pislogott, és Jószerencse máris kiért! Végre kiemelkedett a világra ismét, erősen és magabiztosan repült a szikrázó csillagokkal teleszórt égbolt felé, melyet szilárdan tartott az ezüst fényű telihold. A hold előtt sárkányok lebegtek, fentről ezüst, alulról narancs fényekkel megvilágítva.
A szem máris becsukódott.
Jószerencse félelemüvöltése a születés és öröm boldog kiáltásába fordult, mert ím, újra itt volt a világban. Szájában szilárdan tartotta a Varázsmagot, szárnya pedig kiemelte őt a lávatóból, mely azonnal bezárult mögötte.
Ha csak egyetlen pillanattal korábban vagy később... gondolta kábán. A világ egyetlen pillanat fokán fordul meg.
A láva összeért kétoldalt, nagyot robbant, olvadt követ fröcskölt Jószerencse útjába, de ő sértetlenül szállt, s a felszálló hőt arra használta, hogy vidám örömtáncot lejtsen röptében.
Megmenekült az Útvesztőből, és a szájában pihent a Mag.
Öröm és barátok várták az alagút végén, a béke és melegség reménye, és a vége a hosszú-hosszú télnek.
Árnyékok a holdkorong előtt.
Ám újabb árnyék, vékony, feszes árnyék suhant át az ezüst fény előtt. Egy sárkány, egy varázssárkány repült elő a semmiből, elvágta Jószerencse útját, s elválasztotta őt barátaitól. Egy fekete sárkány! Jószerencse érezte, hogy a lelke egyetlen, hatalmas sikollyá feszül... de aztán felismerte, ki is az öreg, fekete sárkány. Palást, gondolta. Gondolatait a sárkány felé röpítette, s tudta, hogy az hallja és érti őt. Tudhattam volna, hogy te itt leszel.

 

 

   41.   
Éjjeli sárkány vezető

Jószerencse újra maga előtt látta fejvesztett menekülését a halódó Útvesztőből, és az emléket fárasztónak, végtelenül súlyosnak találta. A Mag ott lüktetett a szájában, halott súlya mintha legszívesebben visszahúzta volna a fortyogó, tomboló pusztulásba, amivé a hegy vált.
Fáradtnak érezte magát; azt akarta, hogy érjen már véget az egész. Forró levegő lökdöste kitárt szárnyát. Az égbolt élesnek, ellenségesnek tűnt, s Jószerencse tekintete kétségbeesetten ugrált ide-oda, pihenésre vágyva. Menekülésre vágyva.
– Már megmenekültél, ifjú sárkány – mondta Palást kacagva. – Sikerrel jártál; visszajöttél.
Jószerencse csak nehezen tudott válaszolni. Elméjét kiürítette a nagy erőfeszítés, hogy gondolatait kivetítse, és most fájdalmasan érezte, milyen nevetségesen nagy a Mag a szájában, és mennyire akadályozza a beszédben. Ügyetlennek érezte magát.
Mégsem állt még készen, hogy elengedje a Magot. Még nem. Talán már sosem...?
Palást szeme összeszűkült.
– Még hátravan egy utolsó feladat, Jószerencse, és lehet, hogy az lesz a legnehezebb, amit életedben eddig véghezvittél. De előbb – tette hozzá gyorsan, mert látta, hogy Jószerencse megfeszülő torokkal válaszolni próbál: – Hallgass ide, és figyelj jól!
– A világ új irányba fordult végül, Jószerencse, akár egy nagy szikla. Elindult az útján, és már túl késő, hogy eltérítsük, mert aki ezt megpróbálná, s az útjába állna, halálra zúzná magát az iszonyú súly alatt. Ez a dolgok rendje, Jószerencse, a természetes és a mágikus rend egyaránt.
És a mágia? Nos, az ideje egyelőre lejárt. Ahogy a mágia aláhanyatlik, úgy emelkedik fel a természet. De vésd jól az eszedbe, Jószerencse, amit mondok, mert egy napon ez a tudás lesz majd a megmentőd – a mágia nem semmisül meg teljesen. Egy kicsi visszamarad belőle, Jószerencse, egy kis szikra itt, egy varázslat ott. Talán azt gondolhatod, a halála végleges, de a szelleme itt fog kísérteni a világban, amíg újra hús-vér testet nem ölthet. Képzelj el egy tengerpartot, ahol a visszahúzódó apály apró tócsákat hagy vissza: sok tócsa vize elpárolog, de lesz néhány, amelyik mély, elég mély ahhoz, hogy megmaradjon, míg újra megjön a dagály. Néhányan aludni fognak, néhányan megelégszenek az emlékezéssel, de lesznek, akiket keserűség fog el. Óvakodj a magára hagyott mágiától, Jószerencse; hiszen az újra megpróbálkozhat a sárkányfaj elpusztításával!
– És most, add ide a Magot! – fejezte be mondandóját Palást. Jószerencse megdöbbent. Palást hangja keményen, fenyegetően csengett.
– Ez az, amit a neve is ígér, Jószerencse – ez az egyetlen remény, hogy a jövőben újraszülethessen a mágia, és általa az egész világ. El kell ültetni, és arra te nem vagy képes.
Jószerencse elméje kínlódva vergődött. Palást szavai úgy égettek, mintha magát a levegőt gyújtották volna lángra, és Jószerencse tudta, hogy át kell adnia a Magot. De mégis, de mégis...
A szörnyeteg egy szikrája azonban megvetette lábát a lelkében, és most figyelmeztetően felmordult. Borzalmakat és végtelen kínszenvedést ígért a Mag árulója számára. Fenyegette Jószerencsét, megpróbálta elcsábítani, könyörgött neki, hogy ne váljon meg tőle.
Jószerencse akarata meghátrált a baziliszkusz mindent elsöprő jelenléte elől.
A baziliszkusz tehát még mindig élt, még mindig a megsemmisülésre vágyott, még mindig a világ végét kereste, mert azt hitte, úgy talán saját, örökké tartó, elviselhetetlen élete is véget érhet.
Jószerencse állkapcsa megfeszült, engedelmeskedett az idegen akaratnak, s a szorítástól repedés futott végig a Mag tompa, szürke felszínén. Fény szivárgott a résből, s félelemtől remegett, haragtól vibrált. Jószerencse gondolatai mocskos örvényként kergették egymást, és az ifjú természetes sárkány most először döbbent rá, hogy a Mag törékeny. Ha összeszorítaná az állkapcsát, összetörhetné, akár egy tojáshéjat.
Palást látta a csatát, és látta, hogy Jószerencse egyre hátrébb és hátrébb szorul. Jószerencse becsukta a szemét, és amikor újra kinyitotta, ezüst tekintet villant elő, s Palást egyenesen a baziliszkusz képébe bámult.
Azonnal felismerte; hiszen nem e lény fölött állt egykor, sok-sok évvel ezelőtt, Halcyonnak könyörögve, hogy ne szője bele az idegen esszenciát a hegy védővarázslatainak szövetébe? A lény akkor aludt, és Halcyon bízott benne, hogy anélkül használhatja fel az energiáit, hogy a lényt magát felébresztené.
Palást ebben nem volt olyan biztos. És most látta, hogy neki volt igaza. A baziliszkusz lehelete bűzös felhőként villogott Jószerencse feje körül, megfestette a levegőt, és Palást megérezte, hogy itt és most érkezett el a fordulópont, amire ő maga is olyan régóta várt.
A várakozáshoz már hozzászokott. Teher első látogatása és az utóbbi napok kataklizmikus eseményei közötti halott időt csöndes meditálással töltötte, hosszú éjszakákat beszélgetett át az emlékeivel és azzal a kevés tündérrel, akik megmaradtak még a hegyen. Várt ő is, akárcsak Halcyon, de Halcyontól eltérően ő túlélte Fekete Sárkány haragját. Halcyon, béke legyen veled.
És most elérkezett az ő fordulópontja. Vajon eltiporja-e a lezúduló ár? Ha igen, akkor talán az egész világ is vele pusztul.
Jószerencse keményen hadakozott, ennyit jól látott Palást. Ám az ifjú sárkány vesztésre állt.
– El akarod pusztítani a világot, szörnyeteg – mondta Palást sietősen –, de te akkor is tovább élnél. Te is tudod, hogy igazat beszélek. Ez a végzeted. Ebben a testben, vagy másikban, de tovább fogsz uralkodni. Hagyd hát életben a világot – a lábad előtt hever.
Jószerencse szeme kidülledt, mintha egy újabb vulkán volna születőben a belsejében. Eltorzult arccal, tehetetlenül lebegett a levegőben, csapdába esvén az egyszerre ismerős és idegen vágyak között.
Palást újra lehunyta a szemét, és magában csöndesen sírt, mert úgy látta, hogy veszíteni fognak.
Fátyol döbbenten nézte, amint a moccanatlan dráma kibontakozik odalent.
Jószerencse és az az idegen, fekete sárkány pöttyöknek látszottak csupán az élénk, bíborvörös tűz előtt. A hegytetőt már elnyelte az izzás, a megmaradt sziklák elsüllyedtek a lávában, s most sötét hamufellegek emelkedtek fölfelé, hogy ha valami mégis megmaradt volna, azt is elnyeljék. A hamu magát a tüzet is eltakarta sötét tömegével. Vajon mindnyájukat el fogja nyelni?
Fátyol kiáltani akart, odarepülni, átölelni szerelmét, de mégsem tette, nem tehette. Egyelőre...
Valami nagyon szörnyű dolog történt. A szíve, mely dübörögve dobogott a sárkány jelenlétében, akiért élt, és akit oly sokáig nélkülözni volt kénytelen, most mintha megdermedt volna. Jószerencse arcára nézett, egyenesen a szemébe a nagy távolság ellenére is, és amit ott látott, az nem Jószerencse volt; még csak nem is sárkány.
– Add ide a Magot – mondta Palást reménytelenül. Szíve elsötétült most, hogy a jövő csupán néhány, színtelen választási lehetőségre szűkült le.
A baziliszkusz nagyot lehelt, Jószerencse állkapcsa erősebben szorított, s a Mag tovább repedt, belső energiái nekifeszültek a repedezett, külső héj alatt húzódó hártyának.
– Ha hallasz engem, Jószerencse – ismételte Palást. – Add ide a Magot.
Mágia lebegett közöttük, hiába változott meg a világ, s a varázserő feszes szálakkal egymáshoz kötötte a két sárkányt. Az energia nagy része a baziliszkusz saját mágiája volt, végtelenül gyenge ugyan, de nyomasztóan precíz, ám Palást saját, elraktározott, fenntartott mágiája is beleömlött, az a varázserő, amit Palást még azért szőtt, hogy felkészüljön az útra, melyről most már úgy érezte, hogy nem fogja megtenni. Mágia szikrázott, mágia villogott; egy rövid időre a mágia újra élt.
Fátyol egyenesen belerepült a varázscsomóba. A föld mágiája irányította, útján a tündérek suttogtak fülébe. Hátrahúzta szárnyát, és megállt a forró égbolton egymással szemben lebegő Jószerencse és Palást között. A hamufelhő éhesen nyaldosta mindhármójukat.
Fátyol nem szólt, s egy hosszú, rettentő pillanatig együtt hánykolódtak a lentről felszálló, forró levegő böffenetek hátán. Aztán gyöngéden kinyújtotta nyakát, orrát odadörgölte Jószerencse oldalához, majd orrhegyét finoman összeérintette az övével. A szavak maguktól bukkantak fel a torkából, s ő tisztán, csengő hangon mondta ki őket.
– Győzd le, Jószerencse. Hiszen annyira gyönge, annyira szomorú. Eddig az utolsó próbáig sikerrel jártál. És ez is olyan könnyű.
Kinyúlt, és fejét oldalt billentette. Elegáns mozdulattal szélesre tárta a száját, és lassan, óvatosan ő is megragadta a Magot, s nyelvével támasztotta meg közben.
Ott tartották együtt a Magot, megosztva egymás közt a terhet. És Jószerencse, ahogy kiugrott a vulkán torkából, olyan hirtelen szabadult meg most a baziliszkusz öreg, száraz szorításából. Abban a pillanatban újra megtalálta saját magát, s határtalan örömmel fordult a jelen felé, az itt és most felé. Fátyol!
Állkapcsát meglazította, s nézte, amint Fátyol egyszerű, elegáns mozdulattal kiemeli belőle a Magot, és Palást várakozó kezébe helyezi.
Olyan könnyű volt az egész.

 

A felhő nagyot böffent alattuk, ők pedig elhúzódtak, és amikor elrepültek, a baziliszkusz is távozott.
– Elment – mondta Palást, megfogalmazva mindannyiuk gondolatát. – De nem tűnt el. És sohasem felejt. Most ő is magára hagyott mágia, Jószerencse – légy óvatos!
Bár a vihar villámait eltompította a hamufelhő, mégis újabb fények villantak a kék, holdsütötte felhők gyomrában. Az egyik villanás megvilágította Jószerencse elméjét, s ő döbbenten tántorodott hátra, mintha valami óriási távolságból éppen most csapódott volna bele a saját testébe. És Fátyol ott repült mellette.
Jószerencse nagyot zökkent a levegőben, és bután elvigyorodott. Fátyol gyöngéd, kérdő pillantást vetett rá, majd az ő szája is mosolyra húzódott, de mielőtt bármelyikük megszólalt volna, Palást közbevágott.
– Eleget vesztegettük már az időt – mondta. – Mondj meg valamit Tehernek a kedvemért, Jószerencse: mondd meg neki, hogy fontos szerepet játszott – neki ez sokat jelent.
– Megmondom – felelte Jószerencse. Mosolya elült, s arca ismét ünnepélyessé vált.
– És te? – kérdezte Fátyol.
– Most rajtam a sor, hogy fontos szerepet játsszak – válaszolta Palást, és olyan szélesen mosolygott hozzá, hogy mindkét ifjú sárkány arca azonnal felderült. – Most én vagyok a vezető!
Jószerencse megfeszítette szárnyát, mintha előre akarna lépni, de Fátyol odasuhant elé.
– Ég veled, Palást – mondta, és gyors oldalpillantást vetett szerelmére.
– Igazad van, ha siettetsz – kacagott Palást. – Az öreg sárkányok szeretnek sokat beszélni, és még hosszú út áll előttem.
– De hová...? – kezdte Jószerencse, Palást azonban egyetlen fejrázással elcsöndesítette.
– Jobb, ha nem tudod – mondta. – Jobb, ha senki sárkányfia nem tudja. A Mag majd elvezet oda.
– Visszajössz?
– Ég veletek – mondta Palást határozottan. – Legyetek boldogok Jószerencsével.
– Te is – felelte együtt Fátyol és Jószerencse.
Az öreg sárkány meglendítette szárnyát, s felröppent az éjjeli égboltra. Egyre feljebb szállt, és távolodott közben, mígnem apró pontnak látszott csak a láthatáron.
Aztán a Mag forrón és fehéren felizzott, és a fény erősebben világított a holdnál, erősebben a napnál is. Izzó csillag volt, mely pörgött és remegett, míg végül végigsuhant az égbolton fenséges, széles ívben, mely ebből a világból indult ki, de ki tudja, hová vezetett. Uszálya hosszan, élesen csillogott, s a csillagok mögé sodródott, ahogy Palást, az éjjel új sárkánya a Varázsmagot elvezette arra a helyre, ahol az megpihenhetett. Ahol várakozhatott. Az ő menedékébe.
És most, Jószerencse végül Fátyol felé fordult. Odafent a társaik lebegtek, de abban a pillanatban csak ők számítottak egymásnak, senki más.
Egy ideig együtt lebegtek a forró, ritka levegőben, fejüket egymásénak támasztva, közös lélegzettel, csukott szemmel. A különváltan töltött idő visszahúzódott az emlékezetükbe, és új jövő bontakozott ki előttük, olyan jövő, mely csillogó tisztasággal volt teli, és a remény hangján dúdolt.
Jószerencse kinyitotta szemét, mert még a remény hangjánál is többet hallott.
– A tenger! – tört ki.
És a hang valóban ott volt, a hullámok ritmusával susogott a fülükbe, fényről és örömről, otthonról énekelt. De merre van az az otthon? Jószerencse lenézett a kavargó hamufelhőre, mely maga is óceánnak tűnt. Szigetek vettek körül egy törékeny korallzátonyt, és egy hang – az édesanyja hangja – egyetlen szót suttogott: „Menedék”.
– Menedék – visszhangozta Jószerencse. – Otthon.
– El tudsz vezetni minket oda? – kérdezte Fátyol.
– Nem tudom – felelte Jószerencse ámulva. – De azt hiszem... azt hiszem, talán igen!
Mélyen, szerelmesen egymásra néztek, majd Jószerencse elkerekedő szemmel felkiáltott:
– Hiszen te fehér vagy!
– Ez bizony hosszú történet! – nevetett Fátyol.
Megölelték egymást, ügyetlenül, csak úgy a levegőben, s a többiek éljenzésbe kezdtek fölöttük, majd leereszkedtek hozzájuk, s új örvendezés következett, mert meghallották ők is a tenger hangját. Ütemesen sustorgott, csapkodott a hang, míg végül sárkányszárnyak csapkodása lett belőle, és a villogó hamufelhőből egy sárkány emelkedett ki, széles, szivárványszínű szárnyával erőteljesen, büszkén ölelve a levegőt.
Kajás volt az.
– Egyszer már jártam ott – morogta, miközben csatlakozott a többiekhez. – Akár meg is ismételhetem az utat.
Örömujjongás csattant fel és nevetés, és ámulat, hogy Kajás elég varázserőt talált, hogy a pusztulás közepette is újra megnövessze csodás szárnyát. Együtt szárnyaltak fölfelé, együtt a Szabadság és az Ellenállók, mindnyájan sárkányok. A levegő ritka volt, szinte nem is létezett, de ez most nem számított, most egyedül csak a sárkányok számítottak, és az égbolt csak az övék volt. Holdfény játszott a fel-le hullámzó szárnyak tengerén, Jószerencse pedig az oszlop élére suhant, és nyugatnak fordult, mert egyedül ő tudta, merre kell menniük.
Egyedül ő volt képes hazavezetni őket.

 

Szél fújt az éjszakában, és elsodorta a hamufelhőt nyugatnak, a tenger felé. Az Üszökhegy elrejtőzött a felhő árnyékában, sértett büszkeséggel, felhasítva és megroggyanva ült a sötétben. Dübörgését elnyomta a pernyeréteg.
A hamu hosszú hetekig megmaradt még, kitartóan keringett a trollok szülőhelyének maradványai fölött. Aztán végül felemelkedett, és magasra szállt, hogy még hosszú éveken át vörösre fesse a napkeltéket mindenhol a világon. És amikor végre megült, a föld szürkévé változott a hótakaró fehérje után. Már hosszú ideje nem esett új hó.
A sárkányok sokkal korábban elhagyták a hegyet. Még aznap elrepültek, hogy a hegy meghalt, s hogy Covamere Útvesztőjének markából kicsúszott a világ, és akárcsak a hótakaró, ők is eltűntek.
Egy lény azonban itt maradt, és halványan, végtelenül szomorúan lebegett egy szakadt mágiafoszlányon egy olyan világban, melyből kihúzódott a varázs. A lény az örökkévalóságon át növekedett, de most összezsugorodott mégis. Élt még, de már nem volt kedve más évszakhoz, csak a végső télhez, melynek diadalát e törékeny, nevetséges sárkányok valahogyan mégis megakadályozták.
Lidérc új erőt adott neki, melyet a baziliszkusz nem kívánt felhasználni. Mindenestől elnyelte az összeomló Útvesztőt, miután meghalt az a sárkány, és azt remélte, hogy ezzel véget vethet minden teremtésnek. Majdnem túl későn vette csak észre, hogy a Változás szíve nem az Útvesztő, hanem a Varázsmag, de a végén még ez a tudás sem bizonyult elégségesnek. A sárkány, Palást igazat beszélt: elpusztíthatná a Magot, s vele együtt az egész világot is, saját maga mégis túlélné.
Ez volt a végzete. A baziliszkusz átsuhant létezése kihalt vidékére, míg lelke mélyén az Útvesztő darabkái izzottak. Elrepült a hegytől, el Szívföldétől is, el a világtól, s gyorsan a hold mögé ért, és távozott onnan, ahol oly sokáig otthonra lelt. Az idő álmosan ásított a távolban, s a baziliszkusz helyet keresett magának, hogy újra aludhasson. Ezúttal örökre.

 

 

   42.   
Az üres égbolt

A szél hátára vette őket, megtöltötte szárnyukat erejével, s átvette a kimerült sárkányoktól a fárasztó repülés munkájának nagy részét. A tenger egy teljes napon és éjszakán át csillogott alattuk kéken és ragyogón, nyugodt hullámokkal, melyek elsimították a messze fönt utazó sárkányok lelkét. Néha-néha fehér fodrok és sötét árnyak látszottak, amint egy-egy hatalmas tengeri lény megborzolta a felszínt, de ettől eltekintve a sárkányok üres égbolton utaztak. Egyikük sem járt még erre, így az út titokzatos volt és ismeretlen, de mindnyájan megbíztak a sárkányban, aki az élen haladt, és aki megígérte, hogy új otthonba vezeti őket.
Csöndben repültek, hiszen mindnyájan szemtanúi voltak korábbi otthonuk pusztulásának. S bár a testük magasan szállt, szívüket súlyos teher húzta le; egyedül a Jószerencse szemében csillogó szilárd elhatározás volt az, ami miatt feltartották fejüket és mozgatták szárnyukat. Alig, csak alig merték remélni, hogy valahol a távolban létezhet egy hely, ahol békében élhetnek.
A láthatáron aztán megtört zöld és arany foltok bukkantak fel. Senki sem szólt, de ahogy egyre közelebb értek a szárazföldhöz, néhányan már élvezni kezdték a levegő csöndjét, a kedvesen sodró szellő meleg, baráti ölelését. A szigetek lassan növekedtek. Jószerencse különös érzéssel figyelte őket, hiszen e képet látta már korábban.
Nem is olyan régen éppen itt repült el. Akkor az Útvesztő vette körül, és a világ kitárulkozott alant, mint egy felhasított gyümölcs héja, de a szigetek úgy suhantak el Jószerencse alatt, hogy szinte észre sem vette őket, mert figyelmét az Üszökhegy látványa kötötte le. De azért meglátta őket a tenger nyugodt kékjében, a tökéletes láncot a tökéletes óceánban.
Menedék.
Zátonyok emelkedtek ki a hullámokból, ezerszínű korallcsodákat simogatott lágyan a habos víz. A part után dús, zöld erdő következett, majd ismét arany homok. Sziget sziget után, mindegyikük egyedi, mindegyikük gyönyörűséges, mindegyikük apró láncszem a nagyobb láncban, ami maga volt Menedék.
Száz sziget, vagy még annál is több sorakozott odalent, és a fáradt sárkányok végre leereszkedhettek az égből. Találomra választottak maguknak partot, s boldogan nyúltak el az aranyló homokon. Hullámok susogtak, napfény játszadozott a fák között.
Menedék.

 

Társaik leereszkedtek az első szigetre, de Jószerencse és Fátyol továbbrepültek még egy kicsit, hogy elérjék a gyűrű közepét. Hatalmas, széles korallzátony pihent itt, melyhez nem csatlakozott erdő és homok.
A zátony nagyja a víz alatt rejtőzött, de egyes részei tisztán kiemelkedtek, s a két szerelmes egy ilyen finom koralltoronyra szállt le, hogy együtt heverésszenek, hogy beszélgessenek és ráeszméljenek, a félelmeik messze szálltak, és szerelmük mindennél jobban megerősödött. Átbeszélték az egész éjjelt, és nevettek, s együtt élvezték a csodás, új időt. Aznap éjjel talán igazából megérezték a világ megváltozásának értelmét; talán egyszerűen csak egymás vágyaira válaszoltak. De akárhogyan is, azokban a drága, csodás pillanatokban, kettesben a zátonyon, miközben a óceán gyöngéden hullámzott, s a szél finoman suttogott, Jószerencse és Fátyol igazi biztonságra leltek egymásban. És bár az idő múlásával elhalványult ez az érzés is, biztató erejét mindketten a szívükbe zárták, s remélték, hogy talán újra meglátogatja őket a jövőben.
– A tenger a barátom – suttogta Jószerencse a szeplőtlen, csillagfényes éjszakában. – Remélem, sosem kell már elhagynom.
Odafent egy éjjeli sárkány kelt versenyre a hajnallal, és Jószerencse Berekre gondolt, aki végre megláthatta az éjjeli sárkányokat, s megtudhatta, hogy azok élnek és igaziak, ahogy azt Égkék is elmondta. És Jószerencse aztán az édesapjára gondolt.

 

Övék volt az egész zátony, így vonakodva hagyták el egy időre, hogy meglátogassák a többieket másnap reggel. A társaik a szigetlánc legnagyobb szigetén laktak.
A sziget füves, keleti lankáin szedett-vedett, kellemes társaság várta őket. A reggel hideg volt, de már korai napsütést ígért; a tél nemcsak elmúlt – valósággal elmenekült.
Teher köszöntötte őket elsőként. Az Üszökhegy szétrobbanását túlélő többi varázssárkányhoz hasonlóan ő is megváltozott, karcsú, széles szárnyú sárkány lett belőle, s a változást a mágia távozása kényszerítette ki. Most már nehéz volt mágiát találni, még nehezebb felhasználni, s a legtöbb varázssárkány végleg le is mondott róla. Teher fehér álcája azonban megmaradt, és ha volt valami, amit az ifjú varázssárkány hiányolt, akkor az pikkelyeinek elveszett arany színe volt.
– Ne bánkódj emiatt – nevetett Jószerencse. – Minden sárkány ismerni fog téged, Fátyolt és Bársonyt, akár tetszik, akár nem!
Így hát azok százan, akik megmenekültek Pöröly és Lidérc haragja elől, s túlélték az Útvesztő összeomlását, most mind természetesek voltak.
Teher és Bársony barátsága, ha lehet, csak még jobban szimbolizálta e tényt: az egyikük természetes, a másikuk varázsos, de mindketten sárkányok.
– Illetek egymáshoz – mosolygott Jószerencse.
– Ó, igen, nos – felelte Teher szokás szerint szégyenlősen, mint mindig, amikor szóba került, hogy neki esetleg érzelmei is lehetnek. – Tudod, Bársony borzasztóan jó társaság, és úgy gondolom, egész jól megvagyunk egymással, és felteszem, minél több időt töltünk el együtt, annál több közös vonást találunk egymásban, és bár a hátterünk nagyon különböző, azért...
– Akkor tehát szereted?
De Teher csak szégyenlősen elmosolyodott, és lábával a földet kaparta, hagyta, hadd találgassa Jószerencse azt, ami nyilvánvaló volt.

 

Az a nap az üdvözlések, az újratalálkozások, majd az élménybeszámolók s végül, ahogy az éjszaka közelített, az ünneplés és lakoma napja volt. Történetek röpködtek a halból és gyümölcsből készített vacsora körül, és az előző nap fáradtan és szótlanul repülő sárkányok most végre felébredtek, és örültek barátaiknak, örültek a jövőnek.
– ...amikor Pöröly először beszélt hozzánk, én már tudtam, hogy nagy baj van. Jól jegyezzétek meg, amit mondok – az a sárkány a velejéig romlott volt...
– ...aztán Kajás előbukkant a semmiből. Egyenesen lecsapta a fejét...
– ...ennyi szomorúság. Ennyi halál...
– ...sajnálod? A Fekete Sárkányt? Én mondom neked, nincs az a sötét sors, amit ne érdemelt volna meg...
Egész éjjel beszélgettek, és talán úgy volt rendjén, hogy míg a csillagok csöndesen fordultak odafent, a történetek egyre színesebbek és színesebbek lettek, a borzalmak versenyre keltek a dicsőséggel, de a feszültségkeltés csak a kellő drámát szolgálta, semmi mást. Jószerencse is mesélt, és hallgatta mások meséit, együtt nevetett és sírt a barátaival, és közben százszor, ezerszer újra elmondta és újra meghallgatta az egész történetet. Berek történetét Covamere Útvesztőjében többször is elmondta.
– Berek igazi hős volt – mondta Fátyol. – Megmentett engem és Bársonyt, és Pöröly megölésével téged is megmentett, Jószerencse. De egészen biztosan meghalt ott a hegyen; azt egyetlen sárkány sem élhette túl.
– Lehet, hogy meghalt – felelte Jószerencse –, de én mégis láttam őt. Az Útvesztőben is megmentett; abban a világban és ebben is megmentette az életemet. Igazi, fontos szerepet játszott.
– Mindnyájan fontos szerepet játszottunk – mondta Teher büszkén, és aztán Viasz érkezett, Kajás, vagy egy másik, vidám sárkány, hogy egyiküket vagy másikukat elhúzza a csoporttól, s egy másik társaságba vigye, ahol aztán újra elő lehetett adni ugyanazt a történetet, de még gazdagabban, még színesebben.
Lassan telt az idő, és az ünneplő sárkányok egyre kisebb és kisebb csoportokra szóródtak szét. A gyomrukat megtöltötték, a legendákat ezerszer elmesélték, s végül hatalmába kerítette őket az addig oly ritka vendégnek számító, nyugodt, békés álom.

 

Jószerencse és Fátyol egy csöndes üregben aludtak, és másnap hajnalban Szilárd, Kajás, Röpte, Viasz és Fagyöngy jött oda hozzájuk. Ez utóbbi, úgy tűnt, elválaszthatatlanná vált a nagy navigátortól.
Jószerencse és Fátyol azonnal tudták, hogy barátaik távozni készülnek. Szótlanul megölelték hát őket.
– Még mindig életben vannak – tört ki Szilárd, aki szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát az érzelmes jelenet közepén.
– Talán – tette hozzá Kajás gyöngéd figyelmeztetéssel a hangjában.
– Az Aether-hágó sárkányai – bólintott Jószerencse. – Lehetséges, hogy életben maradtak?
Kajás megrázta a fejét.
– Nem tudom – felelte. – Lidérc mindent megtett, hogy életben tartsa őket. Talán még mindig élnek.
– Lidérc rabszolgákat akart – mondta Szilárd keserűen.
Jószerencse eltöprengett ezen egy darabig, majd megszólalt.
– Szerintem Lidérc csak hűséges alattvalókat akart. Hiszen mire jó királynak lenni alattvalók nélkül?
Szilárd arckifejezésén látszott, hogy a fiatal sárkány nem tud rokonszenvet érezni a Fekete Sárkánnyal, de szerencsére Fátyol közbeszólt.
– Azt hiszem, Palást küldte a földrengést, ami elpusztította az Aether-hágót – mondta határozottan. – Nem hiszem, hogy tudatosan megölt volna annyi sárkányt, még akkor sem, ha hatalmas tét forgott kockán.
– Nekem is ez a véleményem – mondta Jószerencse meggyőződéssel. Fátyol szorosan fogta a szárnyát. – Azok a sárkányok – és remélem, a szüleid is ott vannak közöttük – még mindig élnek, ebben biztos vagyok. De maradt még elég mágia a világban, hogy kiszabadítsátok őket?
– Azt nem tudhatjuk – felelte Szilárd szomorúan. – De meg kell próbálnunk.
Aztán Fátyolra nézett, és a hűséges testvér mosolyát küldte feléje.
– Megígértem, hogy megvédelmezlek – mondta. – Ezt az ígéretet Jószerencse tartotta meg végül. Én viszont tettem egy másikat is, Fátyol, azt, hogy megmentem a családom többi tagját. És ezt az ígéretet senki sárkányfia nem veheti el tőlem. Kívánj nekem szerencsét.
– Arra nincsen szükség – szólt közbe Fagyöngy, és finoman oldalba bökte Viaszt. – Hiszen itt van nekünk a világ legnagyszerűbb navigátora!
– A navigáció nem győzi le a mágiát – felelte Viasz. – De nagy kaland lesz, az egyszer biztos.
– Kőszálért megyünk – magyarázta Röpte.
Jószerencse elmosolyodott, amikor meglátta a többiek arcára kiülő értetlenséget.
– Értem – mondta melegen.
– Én nem – jegyezte meg Kajás. – De Viasznak igaza van. Nincs szükségünk szerencsére.
– Nincs? – kacagott Jószerencse.
– Nincs hát. Leginkább egy egész hadsereg kellene!
Nevetéssel váltak hát el, és Fátyol reményteljesen nézte öccsét, amint a kis csoport élén felemelkedik a kék égbe, és szárnyalva elindul a felkelő nap felé.
Teher és Bársony jött akkor oda hozzájuk, és ahogy négyesben figyelték a távozó sárkányokat, amíg azok el nem tűntek a szikrázó kékségben, Bársony mondta ki először a kérdést, amit már mindnyájan megkérdeztek maguktól, de amit eddig még egyikük sem mert hangosan megismételni.
– Vajon véget ér itt a Változás?
Jószerencse elnézte a távozó Szilárdot és csapatát, és akaratlanul is eszébe jutott, hogy most már minden sárkány pontosan olyan, mint ő maga – természetes. A varázssárkányok természetes sárkányokká váltak, de vajon tovább folytatódik-e még a változás? A kérdés megrémítette, mert lelke legmélyén érezte, hogy a válasz igen, és tudta, hogy ez a válasz elkerülhetetlenül egy újabb kérdéshez vezet.
És mintha csak olvasna szerelme gondolataiban, Fátyol tette föl ezt a kérdést:
– Mi lesz belőlünk?
Minden sárkány közül talán ő ismerte leginkább a finom kapcsolatot a természetes és a varázsos lények között.
De Jószerencse kérdése sokkal igazabbnak bizonyult, bár ő akkor nem tudta még ezt.
– Nem – javította ki társát. – Mivé válunk?
És tekintetét fürkészőn a széles, üres égboltra emelte.

 

 

EPILÓGUS

 

Korall tengerpart a távoli csillagok fényében.
A korallon egy sárkány pihent, mozdulatlanul egyensúlyozva a szakadék fölött, mely az álmot a valóságtól elválasztotta, egyedül két világ között. Ott pihent Jószerencse, szunyókálva, várakozva, emlékezve...
Az elhagyott fészket magasan a központi zátony csúcsán találták meg, néhány nappal azután, hogy megérkeztek Menedékre. Jószerencse és Fátyol szerették ezt a helyet, mert itt úgy érezték, kapcsolatban lehetnek a világ mélyebb régióival, amiket talán a korall számtalan pórusán át lehetett elérni. A zátony maga is különálló építmény volt, útvesztő talán, mely mélyen lenyúlt az óceán alá, és ki tudja, hol ért véget.
A zátony csúcsán találták meg a fészket, és Jószerencse sírt, amikor megpillantotta.
Látott már ilyen fészket régebben, alakját egészen a születése pillanatától ismerte. Messziről, Torr szigetéről, Délvégről. Az otthonából. Csak egyetlen sárkány építhette, és ez volt az a sárkány, aki először súgta meg Menedék nevét Jószerencse egy távoli álmában. Harsona.
Hiába kutattak utána. A fészekben nemrég még laktak, az jól látszott, de sem a zátonyon, sem a környező szigeteken nem találtak rá Jószerencse édesanyjára. Csak továbbment, gondolta Jószerencse, de visszatér még.

 

És most az idő is továbbhaladt, a hold háromszor járta körbe ciklusát, s újra telten világított. Gyönge hullámok susogtak, bár szellő sem mozdult, s a csillagok úgy csillogtak, akár a fagy. Meleg volt az éjszaka, és valahol a zátony szívében Fátyol is érezte a testében növekvő új élet melegét.
Jószerencse elszundikált, aztán felébredt, majd újra elszundikált. A csillagok körbejártak az égbolton, és Jószerencse később meg nem mondhatta, ébren vagy álmodva töltötte-e az éjszaka nagyobbik részét, s meg nem mondhatta, mely állapotában történt, hogy égnek emelt tekintete hullócsillagot pillantott meg.
Elsőre közönséges éjjeli sárkánynak tűnt, mely fénylő ívet húz a sötétségben. De aztán, amikor pontosan föléje ért, hirtelen megállt és megduzzadt, egyre nagyobbra nőtt, s végül ereszkedni kezdett. Hamarosan ott lebegett Jószerencse szeme előtt, s a vakító fehérségben egy sárkány látszott, egy ismerős arcú idegen, szeplőtlen fényburokkal övezve.
– Édesapám – suttogta Jószerencse.
– Fiam – felelte Égkék.
Egy második csillag suhant végig a tenger fölött, ezüst habot húzott a hullámok tetején, s amikor a zátonyhoz ért, megállt. Őt is ragyogó glória övezte, akárcsak az öreg, mosolygó Égkéket. Az édesanyja volt az.
– Látogasd meg Fátyolt, Jószerencse – mondta Harsona, s hangja tisztán csengett, akár a tavasz. – Az idő a tiétek most, egy darabig még.
– Ne menjetek – könyörgött Jószerencse, de a két sárkány máris felemelkedett, elsuhant, egyetlen, fényes csillaggá vált a távolban, mely egy pillanatra kitágult, hogy betöltse a mennyboltot, majd alig észrevehető ponttá zsugorodott össze ismét.
Aztán még egyszer, utoljára felizzottak, és Jószerencse nézte, ahogy maguk után tűzsávot húzva eltűnnek a sötétben a csillagok mögött. Talán olyan helyek felé suhantak, ahová Palást is ment, talán még annál is messzebb. Talán sosem állnak már meg.

 

Jószerencse felébredt, vagy talán ekkor zuhant álomba, és közben távoli, vidám kiáltás hallatszott, mely lerázta róla a különös varázslatot, ami bűvöletében tartotta őt. Kitárt szárnyakkal elrugaszkodott a partról, átölelte a levegőt, s a szárazföld felé fordult, hogy válaszolhasson újszülött gyermeke hívására.