Umberto Eco
A rózsa neve
(Tartalom) (Térkép)
1968. augusztus 6-án egy könyv került a kezembe, bizonyos Vallet apát tollából: Le manuscript de Dom Adson de Melk, traduit en français d'après l'édition de Dom J. Mabillon (Aux Presses de l'Abbaye de la Source, Paris, 1842). A sajnos eléggé gyér történeti jegyzetekkel ellátott könyv állítólag hű mása volt egy XIV. századi kéziratnak, melyre a XVII. század nagy tudósa, akinek a bencés rendi történetírás oly sokat köszönhet, a melki kolostorban bukkant. A nagybecsű felfedezés (mármint az idők során harmadik: az enyém) kellemes órákat szerzett nekem Prágában, míg egy szeretett lényre várakoztam. Öt nappal később a szovjet csapatok megszállták a szerencsétlen várost. Némi viszontagságok után Linznél sikerült elérnem az osztrák határt, onnan pedig Bécsbe utaztam, ahol megtaláltam azt, akire vártam, és együtt mentünk tovább, fölfelé a Duna mentén.
Nagy szellemi izgalommal, lenyűgözve olvastam Melki Adso iszonytató történetét, és annyira átadtam magam neki, hogy szinte kapásból mindjárt fordítást is készítettem a Papéterie Joseph Gibert néhány nagyalakú füzetébe, abba a fajtába, amelyikbe olyan jó írni, ha puhán fog az ember tolla. Így érkeztünk Melk közelébe, ahol a folyó egyik kanyarulatában ma is ott magaslik az évszázadok során többször újjáépített, gyönyörű szép apátság. Olvasóm nyilván kitalálta, hogy a kolostor könyvtárában nyomát se leltem Adso kéziratának.
Még mielőtt Salzburgba értünk volna, egy Mondsee-parti kis szobában töltött tragikus éjszakán váratlanul vége szakadt a mi úti kettősünknek, és az a valaki, akivel addig utaztam, eltűnt, magával vive Vallet apát könyvét, persze nem gonoszságból, hanem csak mert oly kuszán és hirtelen ért véget a kapcsolatunk. Nem maradt rám más, csak egy sor általam teleírt füzet meg a nagy üresség a szívemben.
Néhány hónappal később, Párizsban, elhatároztam, hogy végére járok annak, amit kutatni kezdtem. A francia könyvből kiírt kevés utalás közt megvolt a kivételesen aprólékos és pontos forrásmegjelölés:
Vetera analecta, sive collectio veterum aliquot operum & opusculorum omnis generis, carminum, epistolarum, diplomaton, epitaphiorum &, cum itinere germanico, adnotationibus aliquot disquisitionibus R. P. D. Joannis Mabillon, Presbiteri ac Monachi Ord. Sancti Benedicti e Congregatione S. Mauri. – Nova Editio cui accessere Mabilonii vita & aliquot opuscula, scilicet Dissertatio de Pane Eucharistico, Azymo et Fermentato, ad Eminentiss. Cardinalem Bona. Subjungitur opusculum Eldefonsi Hispaniensis Episcopi de eodem argumento Et Eusebii Romani ad Theophilum Gallum epistola, De cultu sanctorum ignotorum, Parisiis, apud Levesque, ad Pontem S. Michaelis, MDCCXXI, cum privilégia Regis.
A Vetera Analectát[1] egykettőre megtaláltam a Sainte-Geneviève könyvtárban, de az ott előkerült kiadás nagy meglepetésemre két részletében is eltért a megjelölttől. Először is kiadója volt más: Montalant, ad Ripam P. P. Augustinianorum (prope Pontem S. Michaelis), másodszor pedig a keltezése szólt két esztendővel későbbről Mondanom se kell, hogy ezekben az analecták-ean Melki Adsonak vagy Adsonnak semmiféle kézirata nem szerepelt; mi több, ez a gyűjtemény, mint bárki ellenőrizheti, közepes hosszúságú és kifejezetten rövid szövegeket tartalmaz, a Vallet másolta történet hossza viszont több mint száz oldalra rúgott. Sok jeles középkorásszal konzultáltam ekkortájt, mint például a kedves és felejthetetlen Étienne Gilsonnal, de nem fért hozzá kétség, hogy a Sainte-Geneviéve könyvtárbelin kívül nincs más Vetera Analecta. Egy kiruccanás a Passy környéki Abbaye de la Source-ba, valamint egy barátommal, Dom Arne Lahnestedttel folytatott beszélgetés ráadásul arról is meggyőzött, hogy semmiféle Vallet apát nem készíttetett könyveket az apátság (amúgy nem is létező) nyomdájában. A francia tudósok bibliográfiáinak megbízhatatlansága közismert, ám ez az eset minden józan borúlátásomon túltett. Kezdtem azt hinni, hogy holmi hamisítvány került a kezembe. Most már Vallet könyve is beszerezhetetlen volt (legalábbis nem mertem visszakérni attól, aki elvitte tőlem). Csupán a saját feljegyzéseim maradtak, de lassan már azokban is kételkedtem.
Lehetnek olyan mágikus pillanatai az embernek, ha nagy fizikai fáradtság és erős motorikus izgalom keríti hatalmába, amikor egyszerre csak régről ismerős személyek jelennek meg a szeme előtt („En me retraçant ces details, j'en suis à me demander s'ils sont réels, ou bien si je les ai rêvés”[2]). Mint később Bocquoy abbé remek kis könyvéből megtudtam, mindeddig megíratlan könyveket is lehet vizionálni.
Ha nem történt volna megint valami, még ma is csak találgatnám, vajon honnan származik Melki Adso története; ám 1970-ben, Buenos Airesben, ahogy a Contentes egyik kis antikváriumában, nem messze ama nagy sugárút valamivel nevezetesebb pontjától, a Patio del Tangótól, a polcokat böngésztem, spanyolfordításban a kezembe akadt Milo Temesvar könyvecskéje, a Tükrök alkalmazása a sakkozásban, melyet már volt alkalmam (másodkézből) idézni a magam Világvége-hirdetők és beilleszkedettek című művében, újabban megjelent, Az Apokalipszis kufárai című könyvéről szólván. A ma már föllelhetetlen, grúz nyelvű eredeti kiadás (Tbiliszi, 1934) fordításáról volt szó; s én ebben, nagy meglepetésemre, az Adso kéziratából vett bőséges idézetekre bukkantam, csakhogy nem Vallet és nem is Mabillon volt a forrás, hanem Athanasius Kircher atya (de vajon melyik műve?). Egy tudós ember – a nevét inkább elhallgatom – később azt bizonygatta nekem (és egész címjegyzéket idézett emlékezetből), hogy a nagy jezsuita sohasem beszélt Melki Adsoról. Temesvar könyve azonban ott volt előttem, a benne felidézett epizódok pedig teljes mértékben egybevágtak a Vallet által lefordított kézirat részleteivel (kivált a labirintus leírása zárt ki minden kétséget). Bármit is írt utóbb Beniamino Placido, (La Repubblica, 1977. szeptember 22) Vallet apát valóságosan létezett, s így nyilván Melki Adso is.
Mindebből azt szűrtem le, hogy Adso visszaemlékezéseit valahogy mintha ugyanaz jellemezné, mint az általa fölelevenített eseményeket: számos bizonytalan titok övezi, kezdve magán a szerzőn, eladdig, hogy Adso makacs következetességgel hallgat az apátság helyét illetően, amiért is csak feltételezni lehet, hogy a helyszín valahol Pomposa és Conques között, nagy valószínűséggel Piemonte, Liguria és Franciaország között, az Appenninekbe (mondjuk, Lerici és Turbia között) keresendő. Ami a megörökített események idejét illeti, 1327 novemberének végén vagyunk, bizonytalan viszont, hogy mikor írta művét a szerző. Számításba véve, hogy azt mondja magáról: 1327-ben novícius volt, emlékeinek írásba foglalásakor pedig már a sír szélén állt, feltételezhetjük, hogy a kézirat a XIV. század utolsó tíz-húsz évében fogalmazódott.
Ha jól belegondolok, igen kevéssé érezhettem magam indíttatva rá, hogy a XIV. század végi német szerzetes latin nyelven írott művének XVII. századi latin kiadása alapján készített bizonytalan, neogótikus francia változatból született olasz változatomat közzétegyem.
Először is milyen stílust használjak? Elfogott ugyan a kísértés, hogy korabeli olasz mintákhoz igazodom, de indokolatlansága miatt ezt a megoldást el kellett vetnem: Adso nemcsak hogy latinul ír, de a szöveg egészéből nyilvánvalóan kiderül az is, hogy műveltsége (illetve annak a kolostornak a műveltsége, mely ilyen egyértelmű hatással van rá) ennél sokkal korhoz kötöttebb; egyértelmű, hogy a különféle ismeretek és a késői középkor hagyományához kapcsolódó stílusfordulatok több évszázados összegződéséről van nála szó. Adso gondolkodásmódján és írásán meglátszik, hogy szerzetesi lényén nem fogott a köznyelv forradalma, hogy a művében szereplő könyvtár darabjaitól elszakadni nem tud, hogy patrológiai-skolasztikus szövegeken eszmélkedett, így hát az ő története (eltekintve a XIV. századi utalásoktól és eseményektől; ezeket maga Adso is csak nagy üggyel-bajjal, és mindig másodkézből adja tovább), nyelvezetét és tudós idézetanyagát tekintve, akár a XII. és XIII. században is íródhatott volna.
Másrészt kétségtelen, hogy Adso latinját a maga neogótikus franciaságába ültetve át, Vallet különféle – és sokszor nemcsak stilisztikai természetű – szabadosságokat engedett meg magának. Van például, ahol a szereplők a füvek erejéről beszélnek, és közben nyilvánvalóan azt az Albertus Magnusnak[3] tulajdonított titkok könyvét idézik, mely az évszázadok során számtalan átdolgozáson ment keresztül. Biztos, hogy Adso ismerte ezt a könyvet, de akkor is furcsa, hogy olyan részleteket citál belőle, amelyek nagyon is szó szerint mondanak fel egy-egy Paracelsus-receptet vagy egy bizonyíthatóan Tudor korabeli Albertus-kiadásból vett közbeszúrásokat. (Liber aggregationis seu liber secretorum Alberti Magni, Londinium,juxta pontem qui vulgariter dicitur Flete brigge, MCCCCLXXXV.) Ráadásul később azt is kiderítettem, hogy az idő tájt, amikor Vallet apát Adso kéziratát másolta (?), közkézen forgott Párizsban egy XVII. századi Grand-, illetve Petit Albert-kiadás (Les admirables secretes d'AIbert le Grand, A Lyon, Chez les Héritiers Beringos, Fratres, á l'Enseigne d'Agrippa, MDCCLXXV; Secrets merveilleux de la Magie Naturelle et Cabalistique du Petit Albert, A Lyon, ibidem, MDCCXXIX.) immár jóvátehetetlent megromlott szöveggel. Mégis, hátha olyan szöveg hatott Adsora, illetve azokra a szerzetesekre, akiknek ő a beszélgetéseit feljegyezte, amely a közbeszúrt glosszák, a lapszéli vagy egyéb jegyzetek közt már az utókor kultúráját termékenyítő utalásokat is tartalmazott?
Végezetül felmerült: meghagyjam-e latinul azokat a passzusokat, amelyeket – talán a korhangulat kedvéért – maga Vallet apát sem óhajtott lefordítani? Nem volt rá nyomós okom, hogy így járjak el, hacsak nem valami – tán rosszul értelmezett – forráshűség... Elhagytam a fölösleget, de valami azért megmaradt. Még így is félek, hogy olyan vagyok, mint a rossz regényíró, aki, ha francia szereplőt léptet a színre, efféléket ad a szájába: „parbleu”, meg: „la femme, ah! la femme!”.
Egy szó, mint száz, csupa kétely vagyok. Egyszerűen nem tudom, mi okból határoztam el, hogy összeszedem minden bátorságomat, és úgy teszem közzé Melki Adso kéziratát, mintha hiteles volna. Esetleg szerelemből. Vagy, mondjuk, azért, hogy megszabaduljak végre számos régi rögeszmémtől.
Úgy másolok, hogy mit sem törődöm az időszerűséggel. Azokban az években, amikor én a Vallet apát szövegét felfedeztem, az a meggyőződés járta, hogy csakis a jelen iránt elkötelezetten, világmegváltoztató szándékkal szabad írni. Ma, tíz-egynéhány esztendő múltán kiengesztelődhet (és fennkölt méltóságában megerősítve érezheti magát) végre az írástudó: igenis lehet egyszerűen az írás kedvéért írni. Úgy érzem tehát, hogy, pusztán mesemondó kedvemtől indíttatva, nyugodtan elmondhatom Melki Adso történetét; és bátorít és vigasztal az a tudat, hogy ma (midőn a virrasztó ész kisöprűzte mind a szunnyadása idején támadt rémeket) ez a történet oly mérhetetlenül távol került az időben; és hogy oly dicsőségesen semmi köze a mi korunkhoz, oly időtlenül idegen a mi reményeinktől s a mi bizonyosságainktól.
Mivelhogy könyvek és nem hétköznapi nyomorúságok története ez, olvastán megeshet, hogy Kempisszel[4], a nagy követővel együtt felsóhajtunk: „In omnibus requiem quaesivi, et nusquam inverti nisi in angulo cum libro.”[5]
[1980. JANUÁR 5.]
Megjegyzés
Adso kézirata hét napra, egy-egy nap pedig a liturgikus óráknak megfelelő szakaszokra tagolódik. Az alcímeket, egyes szám harmadik személyben, valószínűleg Vallet fogalmazta utólag. Minthogy azonban az eligazodni vágyó olvasó hasznukat veszi, s mert a kor köznyelvi irodalmának jó részétől amúgy sem idegen ez a szokás, úgy döntöttem, hogy meghagyom őket.
Némileg zavarba hoztak Adsonak az imaórákra való hivatkozásai, mert az imaórák meghatározása helyenként és évszakonként más és más, mi több, igen valószínű, hogy a XIV. században nem volt szokás abszolút pontossággal Szent Benedeknek a regulában rögzített útmutatásaihoz igazodni.
Mégis, az olvasó eligazítása kedvéért, részint a szövegből következtetve, részint pedig az eredeti regulát a kolostori életnek Édouard Schneider Les heures bénédictines (Paris, Grasset, 1925) című könyvében olvasható leírásával összevetve, azt hiszem, bátran tarthatjuk magunkat az alábbi értelmezéshez:
Matutinum: (ezt Adso a régebbi kifejezéssel néhol Vigiliaenek is hívja). Éjjel 2.30 és 3 között.
Laudes: (a régebbi hagyományok szerint Matutinaenek is mondták). Reggel 5 és 6 között, pirkadatkor kell hogy véget érjen.
Prima: 7.30 körül, kevéssel napfelkelte előtt.
Tercia: 9 körül.
Szexta: dél (azokban a kolostorokban, ahol a szerzetesek nem végeztek mezei munkát, telente az ebéd ideje is ez volt).
Nóna: délután 2 és 3 között.
Vesperás: 4.30 körül, alkonyattájt (a rendtartás szerint még besötétedés előtt kell megvacsorázni).
Kompletórium: 6 körül (7 órára a szerzetesek már lefekszenek).
A számítás azon alapul, hogy Észak-Itáliában november végén a nap 7.30 körül kel, és délután 4.40 körül nyugszik.
Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. Ez kezdetben az Istennél vala, s a jámbor szerzetes dolga az volna, hogy zsoltározó alázattal naponta e mindenek közt egyedül módosíthatatlan eseményt hirdesse, melynek megváltoztathatatlan igazsága bizton állítható. Ám videmus nunc per speculum et in aenigmate[6], s az igazság, ha egyelőre nem is szemtől szembe, de legalább vonásonként (ó, mely kivehetetlenül!) megmutatkozik a világ tévelygésében, amiért is betűzni tartozunk hűséges jegyeit, ha itt-ott sötétben derengők s gonosz szándékkal terhesek is.
Most, hogy lassan vége bűnös életemnek, őszen elaggva, akár a világ, s azt várva, mikor veszek bele a néma és puszta isteni lét feneketlen mélyébe, itt késlekedvén már súlyos és beteg testemmel a jó melki kolostor cellájában, íme nekigyürkőzöm, hogy e vellumon tanúságot hagyjak az ifjúkoromban megtapasztalni adatott csodálatos és borzasztó eseményekről, fölelevenítvén Verbatim, mit láttam s hallottam, de odáig nem merészkedvén, hogy valami képet is alkossak ebből, s így azoknak, akik majd utánam jönnek (hacsak az Antikrisztus meg nem előzi őket), mintegy jelek jeleit hagyom örökül, hadd gyakorlódjék rajtuk az olvasat imádsága.
Az Úr adja kegyesen, hogy hű tanúja lehessek mindannak, ami egy bizonyos apátságban – nevét is elhallgatnom illő és istenes ma már – az Úr 1327. évében történt, amikor is Lajos császár Itáliába vonult, hogy helyreállítsa a szent római birodalom méltóságát, híven a Mindenható szándékaihoz és rémületére ama bitorló, szimóniás[7] főeretneknek, aki Avignonban szégyent hozott az apostol szent nevére (vagyis Cahors-i Jakabnak, akit az istentelenek XXII. Jánosként tiszteltek).
Hogy érthetőbb legyen, miféle eseményekbe bonyolódtam, talán nem árt, ha fölidézem az akkori időkben történteket, mind valahai eszem s élményeim, mind pedig aszerint, hogy most, azóta hallott beszámolókkal gazdagabban, miként emlékszem; feltéve persze, hogy emlékezetem képes még oly sok kuszánál kuszább esemény szálait újra összekötözni.
A század legelső esztendeiben V. Kelemen pápa Avignonba tette át az apostoli székhelyet, Rómát a helyi hatalmasságok martalékául hagyva; s így aztán a kereszténység szent városa cirkusszá, avagy bordéllyá lett, ahogy urainak belharca pusztította; respublikának mondotta magát, holott nem az volt, fegyveres martalócok ostromolták, erőszak és fosztogatás dúlta. Papok vonták ki magukat a világi törvénykezés alól, zsiványbandák élére álltak, és kivont karddal raboltak, gazemberkedtek és ocsmány üzelmeket folytattak. Hogyisne vetette volna szemét – helyesen – a Caput Mundira[8] az, aki a szent római birodalom koronáját óhajtotta viselni, s méltóságában helyre akarta állítani azt a világi uralmat, mely valaha a caesaroké volt?
Elég az hozzá, hogy 1314-ben öt német fejedelem Frankfurtban megválasztotta Bajor Lajost a birodalom legfőbb kormányzójául. Ám ugyanaznap, a Majna túlpartján a rajnai választófejedelem és Köln érseke Ausztriai Frigyest emelte ugyanezen méltóságra. Két császár egyetlen trónon s egyetlen pápa kettőn: bizony, hogy zűrzavar fészke lett ez a helyzet...
Két esztendővel később új pápát választottak Avignonban Cahors-i Jakab, egy hetvenkét éves aggastyán személyében, a már említett XXII. János néven; s bár adná az ég, hogy soha, egyetlen pápa se viselje többé ezt a nevet, mely oly igen gyűlöletessé vált a jók szemében. Francia ember s Franciaország királyának a híve lévén (mert ama romlott ország fiai mindenkor a maguk fajtájának az érdekeit nézték, s képtelenek rá, hogy szellemi hazájuknak az egész világot tekintsék), XXII. János Szép Fülöpöt támogatta a templomos rendi lovagok[9] ellenében, akiket a király (úgy hiszem, hogy igazságtalanul) szégyenletes gaztettekkel vádolt, csak hogy a renegát főpap cinkosságával a javaikat megkaparinthassa. Időközben Nápolyi Róbert is beleszólt a dolgok ezen alakulásába, s hogy továbbra is ellenőrzése alatt tarthassa az itáliai félszigetet, rávette a pápát, hogy a két német császár közül egyiket se ismerje el, és így ő maradt az egyházi állam főkormányzója.
1322-ben Bajor Lajos legyőzte Frigyest, a riválisát. Egyetlen császártól János még jobban félt, mint addig kettőtől, így hát kiátkozta a győztest, az meg erre válaszképpen eretneknek nyilvánította őt. Szükséges megjegyezni, hogy ugyanezen évben tartották perugiai káptalanjukat a ferences barátok, s generálisuk, Cesenai Mihály, elfogadván a „spirituálisok” folyamodványát (róluk még lesz alkalmam beszélni), hitigazsággá nyilvánította Krisztus szegénységét, mondván, hogy ha apostolaival egyetemben volt is valamije Krisztusnak, az csakis mint usus facti[10] volt az övé. E dicséretes határozat célja az volt, hogy a rend erényességét és tisztaságát megoltalmazza, a pápának azonban egy csöppet sem tetszett, mert ő alighanem olyan princípiumot látott benne, ami magukat az általa egyházfőként hangoztatott elveket veszélyezteti, melyek elvitatták a császárságtól a püspökválasztás jogát, a császárválasztásét ellenben a szent trónon ülőre ruházták. 1323-ban, Cum inter nonnullos című dekrétumában János elítélte a ferencesek tételeit.
Gondolom, ekkor vette észre Lajos a pápával immár szembekerült Ferenc-rendiekben az erős szövetségeseket. Krisztus szegénységét hangoztatva tulajdonképp a császári teológusok, azaz Páduai Marsilius[11] és Janduni Janus[12] elképzeléseit erősítették ők. Végül is, alig néhány hónappal amaz események előtt, melyekről történetem szól, egyezségre jutván a legyőzött Frigyessel, Lajos bevonult Itáliába, Milánóban megkoronáztatta magát, összetűzött a Viscontokkal, akik pedig tárt karokkal fogadták őt, ostrom alá helyezte Pisát, kinevezte császári biztosnak Castrucciót, Lucca és Pistoia hercegét (s úgy vélem, rosszul tette ezt, mert kegyetlenebb emberről én soha életemben nem hallottam, kivéve talán Uguccione della Faggiolát), és a város urának, Sciarra Colonnának a hívására immár Rómába készülődött.
Így álltak tehát a dolgok, amikor is atyám, ki Lajos kíséretének tagjaként, bárói közt nem éppen utolsó, kiszakított engem – eladdig a melki monostor novíciusát – a klastrom nyugalmából, úgy okoskodván, hogy magával visz, hadd ismerkedjem meg Itália csodáival, s hadd legyek jelen, mikor a császárt Rómában megkoronázzák. Pisa ostromakor azonban elszólították őt a hadi teendők. Jómagam, élvén az alkalommal, részint mulatságul, részint tapasztalni vágyásból, a nyakamba vettem Toszkána városait, ám jó szüleim úgy vélték, hogy az efféle szabad és regulátlan élet nem való egy szemlélődő életre szánt serdülő ifjúnak. Marsilius tanácsára, ki időközben igen megkedvelt, elhatározták hát, hogy egy tudós Ferenc-rendi szerzetes, Baskerville-i Vilmos mellé adnak, mivelhogy ő épp akkor indult valamely, hírneves városokat és ősrégi apátságokat érintő missziós útjára. Így lettem én az írnoka s a tanítványa is egyszersmind, és nem bántam meg, mert vele együtt olyan események tanújává lettem, amelyek méltók rá, hogy emlékezetüket – ím, ezt teszem most – örökül hagyjam az utánunk jövőknek.
Akkor még nem tudtam, hogy Vilmos testvér mit kutat, és az igazat megvallva nem is tudtam meg mindmáig, sőt feltételezem, hogy ő maga sem tudta, hiszen őt csakis az igazság érdekelte s a – láthatóan mindig benne motoszkáló – gyanú, hogy az igazság sosem az, ami épp annak látszik. S azokban az esztendőkben talán kedvenc tanulmányai mellől szólították őt el a világi teendők. Vilmos megbízatásáról utunk során semmit sem tudtam meg, azazhogy ő nem beszélt róla nekem. Ehelyett – ahogy útközben meg-megálltunk – inkább csak egy-egy kolostor apátjával folytatott beszélgetéseiből hámoztam ki egyet s mást feladatának a természetét illetően. Ám egészében föl nem foghattam mindaddig, míg utunk célját el nem értük; később majd szó lesz róla. Északnak tartottunk, de utunk vonala nem volt egyenes, és itt is, ott is megálltunk egy-egy kolostorban. Így esett, hogy elkanyarodtunk nyugat felé, ámbátor utunk végcélja keleten volt, követvén mintegy azt a hegyi utat, mely Pisából a Szent Jakab útja[13] felé visz, s így jutva ama tartományba, melyet közelebbről a később ott bekövetkező rettenetes események miatt jobb meg nem neveznem, de amelynek császárhű urai voltak, s ahol a rendünkbeli apátok szembeszegültek az eretnek és romlott pápával. Utunk váltakozó viszontagságok közepette két hétig tartott, s ez idő alatt alkalmam nyílt megismerni (ámbár nem és nem eléggé, döbbenek rá mindig) az én újdonsült tanítómesteremet.
E könyvben nem lesz helye személyek leírásának – hacsak egy-egy arckifejezés vagy gesztus valamely néma, de annál ékesszólóbb nyelv jegyét nem ölti magára –, mert ahogy Boethius mondja, mi sem mulandóbb, mint a külső forma, mely úgy fonnyad s változik el, akár a mező virágai, ha az ősz beköszönt, és ugyan mi értelme volna hát azt mondani ma Abbo apátról, hogy tekintete szigorú s az arca sápadt volt, ha egyszer immár porrá lett, együtt mindazokkal, akik körülvették, és a testük már e por halálos hamuszínét szürkélli? (S csak a lelkük, Isten adja, az tündöklik soha ki nem hunyó fénnyel.). Vilmost hadd fessem le mégis egyszer s mindenkorra, mivel engem ő még az arcvonásaival is lenyűgözött, márpedig a serdülő ifjakat egy-egy náluknál idősebb és bölcsebb férfiú általában nemcsak vonzó beszédével és elméjének élével, hanem a testi küllemével is vonzani szokta, minekokáért az ifjak e küllemet is fölöttébb megkedvelik, akárha apjuké volna, akinek figyelik minden mozdulatát, szemöldökráncolását, és lesik a mosolyát, de paráznaságnak még csak a nyoma sem piszkítja ezt a (tán egyes-egyedül makulátlan) testi szerelemfélét.
Valaha az emberek szépek és nagyok voltak (most pedig megannyi gyermek és törpe mind), ám ez csak egy a világ elaggásáról tanúskodó tények sokasága közül. Az ifjak többé semmit sem hajlandók tanulni, a tudomány hanyatlik, az egész világ tótágast áll, vak vezet világtalant s taszít a szakadékba, a madár röppen, de nem szárnyal, a szamár lantot penget, az ökör táncot jár, Mária nem szereti már a szemlélődő életet, és Márta nem szereti a tevékeny életet, Lea meddő, Ráhel érzéki szemeket mereszt, Cato bordélyba jár, Lucretius asszonnyá lesz. Semmi sem úgy megy, ahogy mennie kéne. Mondassék hála az Istennek, amiért azokban az időkben reám ragadt mesteremről a tanulni vágyás, és hogy mindig érzem, melyik a helyes út, ha mégoly kanyargós is az ösvény.
Vilmos testvér tehát már külső megjelenésével magára vonta a legszórakozottabb szemlélő figyelmét is. Magasabb volt, mint általában az emberek, s olyan sovány, hogy ettől még magasabbnak látszott. Tekintete szúrós és átható; vékony és kissé horgas orra miatt valami állandó éberség ült az arcán, kivéve álmatag perceit, melyekről mindjárt szót ejtek. Az álla is szilárd akaratról tanúskodott, noha hosszúkás és szeplőkkel teli arca – gyakorta láttam ilyennek a Hibernia[14] és Northumbria[15] közt születettekét – olykor bizonytalanságot és zavart is tudott tükrözni. Idővel észrevettem viszont, hogy amit bizonytalanságnak véltem, csakis és mindig kíváncsiság volt, de kezdetben nem sokat tudtam erről az erényről, s inkább a buja lélek holmi szenvedélyének tartottam, úgy okoskodván, hogy a bölcs elme nem élhet vele, mert az csakis az igazságból táplálkozhat, az igazság meg – gondoltam – eleve ismernivaló.
Gyermeki figyelmemet az első pillanattól fogva leginkább a füléből kikandikáló, sárgás szőrpamacsok meg sűrű, szőke szemöldöke keltette fel. Megérhetett vagy ötven tavaszt, tehát már nagyon öreg volt, de fáradhatatlan fizikumával és fürgeségével sokszor én magam sem tudtam fölvenni a versenyt. Erői valósággal kifogyhatatlanok voltak, valahányszor elfogta a tennivágyás. Néha azonban mintha meghátrált, rákként valami bénulatba húzódott volna vissza benne a lélek, s én órákon át azt láttam, hogy csak hever cellájában a fekhelyén, alig-alig bökve ki egy-egy kurta szócskát, s egy arcizma se rezdül. Ilyenkor üresség és idegenség költözött a tekintetébe, s már-már azt gyanítottam, hogy valamely víziókra serkenteni képes növényi szer kerítette hatalmába, de eszembe idézve, milyen nyilvánvaló mértékletesség irányítja az életét, el kellett vetnem ezt a gondolatot. Mindazonáltal nem hallgatom el, hogy utunk során olykor megállt egy-egy rét szegélyén, erdő szélén, tépett valami fűből (méghozzá mindig ugyanabból, azt hiszem); s aztán töprengő arccal rágcsálni kezdte. Egy részét eltette, és csak a legnagyobb izgalmak idején kapta be. (De sok ilyen várt ránk a kolostorban!) Egy ízben megkérdeztem tőle, mi ez a fű, mire ő mosolyogva azt válaszolta, hogy a jó keresztény olykor a hitetlenektől is tanulhat; amikor pedig megkértem, hadd kóstoljam meg én is, ő azt felelte, hogy akárcsak a beszédek esetében, az együgyűek számára is vannak paidokoi, ephebikoi, günaikoi és így tovább, amiért is valamely fű jót tehet egy öreg ferencesnek, de nem tesz jót egy ifjú bencésnek.
Együtt töltött időnk alatt nem volt módunk igazán szabályos életre: az apátságban is virrasztottunk át éjjeleket, s rogytunk le fáradtan fényes nappal, és az ájtatosságokon sem vettünk mindig részt. Útközben mégis ritkán maradt fenn kompletórium után, és igen egyszerű szokásai voltak. Az apátságban például olykor reggeltől estig a kertben sétált, úgy szemlélgetvén ott a növényeket, mintha csupa topáz és krizoprász volna mind, s láttam viszont, ahogy a kincses kriptában téblábolva úgy mér végig valamely smaragdokkal és krizoprásszal teli ladikot, akár egy tő maszlagot. Máskor egész nap a könyvtár nagytermében ült, úgy lapozgatván a kódexeket, mint aki csakis a maga mulatságát nézi (holott körülöttünk sokasodtak közben a hullák, a szörnyű mód legyilkolt szerzetesek holttestei). Egyik nap is a kertben bukkantam rá, szemlátomást cél nélkül sétálgatott, mintha bizony nem kéne számot adnia Istennek a cselekedeteiről. A magam rendjében én nem ezt tanultam az időmmel való bánás mikéntjéről, s meg is mondtam neki. Ő erre azt válaszolta, hogy a világmindenséget nem csupán a sokféleségben rejlő egység teszi széppé, hanem az egységben rejlő sokféleség is. Úgy éreztem, hogy pallérozatlan empíria sugallta válasz ez, s csak később jöttem rá, hogy hazájának fiai gyakorta mondanak olyasmit, amiben vajmi csekély munkája van az ész megvilágosító erejének.
Amíg csak az apátságban voltunk, a kezét mindvégig könyvek pora, frissen festett miniatúrák aranya, a Severinus ispotályában összefogdosott mindenféle szerek sárgája színezte. Mintha csakis a kezével tudott volna gondolkozni, márpedig inkább holmi mechanikushoz illenék ez, gondoltam akkor (és úgy tanultam, hogy a mechanikus moechus, aki házasságtörő módon megcsalja az intellektuális életet, holott szűzi frigy kéne, hogy egyesítse vele); ám valahányszor valami törékenyhez, példának okáért miniatúrákkal frissen ékesített kódexekhez vagy idő emésztette és pászkamód mállatag könyvlapokhoz nyúlt, látnom kellett, mily rendkívülien finom a fogása, s ugyanígy, ha a masináival babrált. S el is mondom majd, hogy ez a furcsa ember miféle instrumentumokat hordott a batyujában: soha életemben nem láttam még mindahhoz foghatót, amit ő a csudamasináinak nevezett. A gépek, mondta, a művészet remekei, a művészet pedig a természet majmolója, melynek a gépek nem a formáit, hanem magát a működését utánozzák. El is magyarázta az óra, az asztrolábium[16] és a mágnes csodáját. Eleinte azonban tartottam tőle, hogy mindez boszorkányság, s alvást színleltem, ha olykor, tiszta éjjelen (a kezében különös háromszöggel) a csillagokat méricskélte. Azok a ferencesek, akiket Itáliában vagy még a szülőföldemen megismertem, egyszerű, gyakran írástudatlan emberek voltak, s én ámulattal adóztam a tudományának. Hanem hát ő mosolyogva azt válaszolta, hogy honi szigetjeit másféle ferencesek lakják:
– Roger Bacon[17], akiben én mesteremet tisztelem, azt tanította nekünk, hogy az isteni terv egykoron beveszi majd magát a gépek tudományába, mert természeti, szent mágia az. S a természet erejéből hajózási instrumentumokat csinálnak egykoron, melyeknek segedelmével a hajó unico homine[18] régente és sokkalta gyorsabban fog menni, mintha vitorla avagy evező hajtaná; és olyan szekerek is lesznek, „ut sine animali moveantur cum impetu inaestimabili, et instrumenta volandi et homo sedens in medio instrumenti revolvens aliquod ingenium per quod alae artificialiter compositae aerem verberent, ad modum avis volantis”[19]. És kicsinyke szerkezetek, melyek hatalmas súlyt emelnek, és olyanok, amelyekkel le lehet majd szállni a tenger fenekére.
Kérdésemre, hogy ugyan hol vannak mind e masinák, azt felelte, hogy már megcsinálták őket a régiek, sőt egyiküket-másikukat a maiak is.
– Kivéve a repülő instrumentumot, mert még nem láttam, esnem is találkoztam senkivel, aki látott volna olyat, de ismerek egy tudóst, az kigondolta már, hogy milyennek kell lennie. És olyan hidakat is lehet csinálni, amelyek oszlop vagy más egyéb támaszték nélkül ívelik át a folyót, s még mindenféle más hihetetlen szerkezeteket. Sose aggasszon, hogy egyelőre nincsenek meg, mert ettől még nagyon is lehetnek. S azt mondom én neked, hogy Isten úgy akarja, hogy legyenek, aminthogy bizonnyal meg is vannak már az elméjében, még ha az én Ockham[20] barátom tagadja is, hogy az ideák ekként léteznének, s nem azért mondom ezt, mintha határozni tudnánk az isteni természet felől, hanem éppen mert semmiféle korlátot nem szabhatunk neki.
Hallottam tőle aztán még más efféle ellentmondásos kijelentéseket is; de azt máig nem sikerült igazán felfognom, pedig megöregedtem, és bölcsebb lettem, mint voltam akkoron, hogy miként is lehetett akkora bizalma az ő Ockham barátjában, ha közben folyvást Bacon szavaira esküdött. Nemhiába mondják, hogy sötét idők voltak azok, s a bölcs ember ellentmondó dolgokat kényszerült gondolni.
Meglehet, hogy csupa ostobaságot mondtam Vilmos testvérről, összegereblyézvén mintegy elejétől fogva akkori, kusza benyomásaimat. Kilétéről s arról, hogy mit csinált, tán többet is tudsz majd te, nyájas olvasóm, ha következtetsz mindabból, amit az apátságban töltött napjaink során véghezvitt. Nem is ígértem neked teljes képet, hanem csupán csodálatos és rettentő események lajstromát (de azt mindenképp).
Nap nap után így ismerkedvén mesteremmel, s a gyaloglás hosszú óráit még hosszabb társalkodásokkal töltvén, melyekről, ha úgy adódik, apránként számot adok majd, elérkeztünk ama hegy lábához, amelyre az apátságot építették. Ideje tehát, hogy az elbeszélés – mint akkor ott mi magunk is – nekivágjon a kaptatónak; és bárcsak ne remegne a kezem, hogy elmondhassam, mi történt azután.
[ELSŐ NAP]
Melyben hőseink megérkeznek az apátság alá,
és Vilmos bizonyságot ad éles eszéről
Szép, november végi reggel volt. Éjjel havazott valamicskét, de a földet borító friss hólepel nem volt vastagabb háromujjnyinál. Még sötétben, mindjárt a reggeli dicséret után, misét hallgattunk egy völgybéli faluban. Azután útnak indultunk, neki a hegyeknek, épp mikor a nap felkelt.
Ahogy a hegy körül kanyargó, meredek ösvényen kaptattunk, megpillantottam az apátságot. Nem az azt minden oldalról övező falak látványa nyűgözött le – hisz hozzájuk hasonlót sokat láttam már az egész keresztény világban –, hanem az a súlyos tömegű építmény, melyet hamarosan így ismertem meg: az Aedificium[21]. Nyolcszögletű konstrukció volt, de távolról négyszögűnek tetszett (tökéletes ábra, Isten városának[22] szilárdságát és bevehetetlenségét fejezi ki); falai dél felől az apátság fennsíkján magasodtak, északon viszont mintha mindjárt a hegy tövéből szökkentek volna nyílegyenesen a magasba. Azt is mondhatnám, hogy alulról nézve újra meg újra úgy rémlett, mintha maga a kőszikla folytatódnék, és mit sem változtatva színén és matériáján, egyszer csak bástya s torony formálódnék belőle (óriások műve, kik igen otthonosak földön és égben egyaránt). Három ablaksor hirdette függélyességének hármas ritmusát, így hát az, ami a földön fizikailag négyszögű volt, szellemileg háromszögű lett az égben. Ahogy közelebb értünk, kitűnt, hogy a négyzetforma mindegyik sarkán egy-egy hétszögletű őrbástyát képezett, s ezeknek öt-öt oldala látszott kívülről: vagyis a nagy nyolcszög négy oldala négy kisebb hétszöget alkotott, melyek kívülről ötszögűnek mutatkoztak. Ki ne venné észre ennyi szent szám együttesében a bámulatos összhangot, mély értelmű spirituális jelentések egybecsengését? Nyolc a befejezettség száma minden négyszög esetében, négy az evangéliumok száma, öt a világrészek száma, hét a Szentlélek adományainak száma. Nagyságát és formáját tekintve az Aedificiumot olyannak láttam, amilyennek utóbb, az itáliai félsziget déli részén, Castel Ursinót vagy Castel del Montét, de megközelíthetetlensége miatt ez félelmetesebb volt amazoknál, s rá is tudott ijeszteni az utazóra, ki apránként közelít. Még szerencse, hogy e szikrázó téli reggelen nem úgy ötlött szemembe ez az építmény, amilyennek viharos napokon látszik.
Mindazonáltal azt se mondhatnám, hogy vígságra gerjesztett. Félelem és valami bujkáló nyugtalanság fogott el. Isten a tanúm, hogy nem az én éretlen lelkem látott rémeket, s hogy helyesen betűztem ki ama baljóslatot, mely ott már attól a naptól a kőbe vésődött, midőn az óriások munkához láttak, jóval azelőtt, hogy a dőre szerzetesi szándék rá merészelte volna bízni Isten igéjének az őrzését.
Öszvéreink épp a hegyi út utolsó kanyarulatának vágtak neki, ott, ahol a fő csapás, két oldalösvényt képezve, háromfelé ágazott, amikor a mesterem egyszer csak megállt egy percre, s körülnézett, végighordozván tekintetét az út két oldalán, az úton és az út fölött is, a hóval beszitált, természetes alagúttá összeboruló, örökzöld fenyőlombokon.
– Gazdag apátság – mondta. – A nyilvánosság előtt az apát szeret tündökölni.
Már hozzászoktam, hogy olykor a legkülönösebb kijelentéseket teszi, így hát nem kérdezősködtem. Már csak azért sem, mert alig mentünk még egy keveset, amikor a fülünket hirtelen lárma ütötte meg, s egy csapat izgatott szerzetes és szolga tűnt föl. Egyikük, mihelyt meglátott bennünket, fölöttébb tisztelettudóan elébünk jött.
– Isten hozta testvéremet – mondta –, s ne csodálkozzék, ha kitaláltam, kicsoda is testvérem, hiszen értesültünk a látogatásáról. Varaginei Remigius volnék, a kolostor házgondnoka. Testvérem pedig, ha nem tévedek, Bascavillei Guillemus, s ez esetben értesíteni kell az apát urat. Hé, te – fordult az egyik szolgához-, szaladj vissza, és szólj, hogy a látogatónk mindjárt a kapunál lesz!
– Köszönöm, cellárius uram – felelte szívélyesen az én mesterem –, és annál is inkább hálás vagyok, amiért ilyen udvarias vagy, testvérem, mivel üdvözlésem kedvéért a hajszát is félbeszakítottad. De semmi baj, a ló emitt jött el, és a jobb oldali ösvényre futott. Nem mehetett nagyon messzire, mert a trágyadombnál meg kell hogy álljon. Okos állat, csak nem veti le magát a meredélyen...
– Mikor látta testvérem azt a lovat?
– Dehogy láttuk, igaz-e, Adso? – fordult felém Vilmos, és igen jól mulatott. – De ha Brunellust keresitek, az állat csakis ott lehet, ahol mondtam.
A cellárius meghökkent. Vilmosra, majd az ösvényre pillantott, s végül megkérdezte:
– Brunellus? Ezt meg honnan tudja testvérem?
– Ugyan már – mondta Vilmos –, nyilvánvaló, hogy Brunellust keresitek, az apát úr kedvenc lovát, mind közül a leggyorsabb lábú, fekete szőrű, öt láb magas, tömött farkú, kicsiny és kerek patájú, de igen szabályos járású, és kis fejű, vékony fülű, és nagy szemű állatát. Jobbra ment, ha mondom, siessetek csak utána.
A házgondnok egy pillanatig még tétovázott, aztán intett a társainak, és rohanvást nekivágott a jobb oldali ösvénynek, miközben a mi öszvéreink folytatták a kapaszkodást. Épp faggatni akartam Vilmost, mert furdalta oldalamat a kíváncsiság, de ő leintett; s alig néhány perc múlva már harsantak is az örvendező kiáltások, és az ösvény kanyarulata mögül ismét föltűntek a szerzetesek s a szolgák, kötőféken vezetve a megkerült lovat. Váltig döbbent pillantásokkal méregettek bennünket, ahogy elhaladtak mellettünk, s előrementek az apátság felé. Azt hiszem, Vilmos vissza is fogta az öszvérét, hogy tőlük hallhassa, mi történt. Bizony, volt alkalmam észrevenni, hogy mesterem, e talpig erényes férfiú enged a hiúság kísértésének, valahányszor csak fitogtathatja az éles eszét, s minekutána remek diplomatatehetségéről már meggyőződhettem, az is világossá vált számomra, hogy célját elérendő, bölcsességének a hírét óhajtja meglovagolni.
– Árulja már el atyám – tört ki belőlem végül –, miből találta ki?
– Derék Adsom! – mondta a mester. – Egész újon arra tanítgatlak, miként kell fölismerned azokat a nyomokat, melyek segedelmével úgy szól hozzánk a világ, mint valamely nagy könyv. Alanus ab Insulis[23] mester azt mondotta:
omnis mundi matura
quasi liber et pictura
nobis est et speculum[23]
és itt a szimbólumok kifogyhatatlan sokaságára gondolt, melynek révén, teremtményeit beszéltetve, Isten az örök életről ad hírt nekünk. A világegyetem azonban még annál is beszédesebb, amilyennek Alanus vélte, és nem csupán a végső dolgokról beszél (olyankor mindig homályosan fejezi ki magát), hanem a közeliekről is, mégpedig roppantul világosan. Szinte szégyellem elismételni neked azt, amit pedig tudnod kéne. A hármas útelágazásnál, a friss havon igen élesen kirajzolódtak egy ló patájának a bal oldali ösvény felé húzódó nyomai. Ezek a szép, egyforma távolságokban sorjázó jelek arról árulkodtak, hogy a lópata kicsi és kerek, a ló járása pedig fölöttébb szabályos; amiből viszont a ló természetére is következtethettem s arra, hogy nem úgy szaladt, mint egy megbokrosodott állat. Ott, ahol a fenyők holmi természetes alagút módjára összeborultak, némelyik ágon friss törések mutatkoztak, s épp öt láb magasságban. Az egyik szederbokor tüskéin, ott, ahol a ló nyilván ráfordult a néki jobboldalt húzódó ösvényre, fönnakadt néhány hosszú, szénfekete farokszál... Azt ne mondd, hogy nem tudtad: az az ösvény a trágyadombhoz vezet; hiszen ahogy az alsó útkanyarulaton jöttünk, láthattuk, miként csordogál lefelé, bepiszkítván a havat a nagy keleti őrbástya alatt a trágyalé; az útelágazás helyzetéből pedig kitaláltam, hogy az ösvény csakis oda vezethet.
– Jó – mondtam –, de hát hogy a feje keskeny, a füle vékony, a szeme nagy...
– Nem tudom, olyan-e, de bizonyos, hogy a szerzetesek szilárdan így hiszik. Sevillai Isidorus[24] szerint egy ló szépségéhez az kell, „ut sit exiguum caput et siccum prope pelle ossibus adhaerente, aures breves et argutae, oculi magni, nares patulae, erecta cervix, coma densaet cauda, ungularum soliditate fixa rotunditas”. Mármost az a ló, amelyre én itt következtettem, csakugyan az istállók legszebbike kellett hogy legyen, máskülönben semmivel se magyarázhatnád, miért nem csupán a lovászok indultak a keresésére, miért maga a cellárius vette nyakába a gondját. És hát ha egy szerzetes elragadtatott véleménnyel van egy lóról, akkor, túl a ló természet adta küllemén, mindenképp olyannak látja, amilyennek az auktoritásoknál[25] olvasta, kivált – s itt gonoszul rám mosolygott – ha valamely tudós Benedek-rendi ez a szerzetes...
– Helyes – mondtam. – De miért éppen Brunellus?
– Bár a Szentlélek adna neked egy kicsivel több sütnivalót, fiacskám! – kiáltott fel a mester. – Ugyan miféle nevet adtál volna neki te, ha egyszer még a nagy Buridannak[26], a leendő párizsi rektornak sem jutott eszébe természetesebb név, amikor egy szép lóról akart beszélni?
Ilyen volt az én mesterem. Nem csupán a természet nagy könyvének az olvasásához értett, hanem ahhoz is, hogy miként olvassák és értelmezik a szerzetesek a megírt könyveket. Látni fogjuk még, mely igen hasznosnak bizonyult ebbéli tehetsége az elkövetkező napok során. Magyarázatát továbbá oly kézenfekvőnek találtam már, hogy nem is szégyenkeztem, amiért nem leltem rá magam, hanem inkább büszkeséggel töltött el a beavatottság érzése, és szinte még én magasztaltam magam a nagy eszemért. Az igazság ereje olyan, hogy szétárad, mint a jóság. És dicsértessék a mi Jézus Krisztus urunk szent neve, amiért erre a nagyszerű fölfedezésre jutottam.
De tovább, mesém, tovább, ne hagyd, hogy folyvást elkalandozzék ez a vénülő barát. Azt mondd inkább, hogy megérkeztünk az apátság főbejáratához, s a kapuban ott állt az apát, és két novícius vízzel telt aranyedényt tartott elébe. S amikor leszálltunk a nyeregből, az apát megmosta Vilmos kezét, majd átölelvén szájon csókolta őt, és kegyesen üdvözölte, miközben a házgondnok énvelem foglalkozott.
– Köszönöm, Abbo – szólt Vilmos –, nagy örömömre szolgál, hogy a kegyelmességed kolostorába léphetek, hiszen a híre jócskán túljutott e hegyeken. Mint zarándok, a mi Urunk nevében érkeztem ide, s kegyelmességed ebbéli mivoltomban igencsak megtisztelt. Egyszersmind azonban evilági urunkat is képviselem, amiként olvashatja majd atyám ebben a levélben, amit ezennel átadok, s a szíves fogadtatást az ő nevében is köszönöm.
Az apát átvette a császári pecsétekkel ellátott levelet, s megjegyezte, hogy Vilmos jöveteléről már korábban értesítették őt némely rendtársak levelei (no igen, gondoltam magamban némi büszkeséggel, nehéz dolog ám egy bencés apátot meglepni); majd meghagyta a házgondnoknak, hogy kísérjen bennünket a szálláshelyünkre, a lovászok pedig ezenközben a hátasjószágainkat vezették el. Az apát megígérte, hogy majd később, ha már kipihentük magunkat, tiszteletét teszi nálunk, s azután beléptünk az óriási udvarba, az apátsági épületekkel telehintett, szelíd mezőre, mely puha teknőként – avagy fennsíkként – tompította a hegy csúcsát.
Az apátság elrendezéséről még többször s részletesebben is lesz alkalmam szólni. A kapun (s egyben a védfal egyedüli nyílásán) túl fasor kezdődött, mely az apátsági templomhoz vezetett. A fasortól balra jókora darabon veteményes- és – mint nemsokára megtudtam – botanikus kert fogta körül a fal kanyarulata menti két épületet, a fürdőházat meg az ispotályt és herbáriumot. Hátul, a templomtól balra az Aedificium állt, a templomtól sírokkal teli lapos tér választotta el. A templom északi kapuja az Aedificium déli őrbástyájára nyílt, szemből a nyugati torony tárult a látogató elé, mely azután oldalt egyesült a védfallal, s úgy futott le a mélybe, amely fölé a rézsút látható északi őrbástya magasodott. Jobbra, a templom háta mögött és a kolostorudvar körül is volt egypár építmény: nyilván a dormitórium[27], az apát úr háza meg a zarándokszállás, ahová egy kies kerten átvágva épp tartottunk. Tőlünk jobbra, egy sík térség túloldalán, a déli falak mentén s tovább, a templom mögött, a keleti oldalon egy sor cselédház, istálló, malom, olajütő, csűr meg pince és még egy épület, amit a novíciusháznak néztem. A sima, épp csak hogy hullámos felszín jóvoltából e szent hely egykori építői könnyűszerrel tiszteletben tarthatták a tájolás szabályait, túltéve még akár Honorius Augustodunensis[28] vagy Guillaume Durand[29] elképzelésein is. A nap állásából megállapítottam, hogy a főkapu hajszálpontosan nyugatra nyílik, úgy, hogy a szentély és az oltár kelet felé nézzen; s hogy hajnalban mindjárt a dormitóriumba meg az istállókba tűzhetett a kelő nap, felébresztvén a szerzeteseket és az állatokat. Ennél szebb és csodásabb elrendezésű apátságot soha életemben nem láttam, pedig később Sankt Gallent, Clunyt, Fontenay-t s még más apátságokat is megismertem, nagyobbakat is talán, de ily arányosakat semmiképp. A többitől eltérően, emitt mégis az Aedificium mindenen uralkodó tömege volt a legszembeszökőbb. Nem értettem a pallérmesterséghez, de azt rögtön láttam, hogy ez az épület sokkalta öregebb a környező többinél – tán a rendeltetése is más volt eredetileg –, s hogy tehát az apátság egésze későbbi időkben épült köréje, mindazonáltal úgy, hogy a nagy épület tájolása illeszkedjék a temploméhoz, vagyis hát emezé a nagy épületéhez. Mert tagolásában az architektúra azon van – minden művészetek közül a leginkább –, hogy megjelenítse rendjét a világegyetemnek, vagyis annak, amit a régiek kozmosznak, tehát ékesnek neveztek, mivelhogy az állathoz hasonlít, melynek teste egyszerre fényli minden porcikájának tökélyét és arányosságát. És dicsértessék a mi Urunk-Teremtőnk, aki – mint Ágoston mondja – mindeneket megszabott számban, súlyban és mértékben.
[ELSŐ NAP]
Melyben Vilmos
épületes társalgást folytat az apáttal
A házgondnok kövér és közönséges küllemű, de kedélyes, ősz hajú, de még mindig izmos, kicsiny, de fürge ember volt. Elkalauzolt bennünket a zarándokszállásra, hogy megmutassa a celláinkat. Azazhogy csak a mesteremnek szánt cellát, azt ígérvén, hogy másnapra az én számomra is szabaddá tesz egyet, mert novícius vagyok ugyan, de a vendégük, s így kijár nekem ez a megtiszteltetés is. Aznap éjjel még elalhatok abban az öblös és hosszú mélyedésben, mely a cella falából nyílik, szóratott is beléje finom, friss szalmát. Nagyurak szolgái szoktak néha ott aludni – tette hozzá –, ha a gazdájuk vigyáztatni akarja az álmát.
A szerzetesek ezután bort, sajtot, olajbogyót, kenyeret meg jóféle aszúszőlőt hoztak nekünk, s azzal magunkra hagytak bennünket, hadd pihenjünk. Nagy élvezettel ettünk és ittunk. Mesteremet nem jellemezték a bencések rideg szokásai, és nem szeretett hallgatni, miközben eszik. Egyébiránt mindig ugyanoly jó és bölcs dolgokról beszélt, mintha egy szerzetes a szentek életéből olvasott volna föl.
Aznap ama lóval kapcsolatos kérdések csak nem hagytak nyugodni.
– Igen ám – mondtam –, csakhogy amikor atyám olvasott a havon s az ágakon látható nyomokból, még nem ismerte Brunellust. Azok a nyomok voltaképpen a világ, vagy legalábbis ugyanazon fajta valamennyi lováról egyszerre beszéltek nekünk. Nem azt kell-e hát mondanunk, hogy a természet könyve csupán esszenciákban szól hozzánk, amiként sok jeles teológus tanítja is?
– Nem egészen, kedves Adso – felelte a mester. – Az igaz, hogy azok a nyomok a lóra, ha úgy tetszik, mint verbum mentisre utaltak, s utaltak volna bárhol, ha másutt kerülnek elibém. Ám azon a helyen s a napnak abban az órájában a nyom azt mondotta, hogy az összes elképzelhető lovakból legalább egy arra járt. Így hát félúton voltam a „ló” eszme észlelése s egy bizonyos ló felismerése között. És mindenesetre az, amit az általános lóról tudtam, számomra a nyomból adódott, amely viszont egyedi volt. Úgy is mondhatnám, hogy ekkor megrekedtem a nyom egyedisége s a magam tudatlansága közt, mely egy univerzális eszme fölöttébb áttetsző formáját öltötte magára. Ha messziről látsz valamit, s nem tudod, mi az, beéred azzal, ha azt mondod: amott egy test. Ha közeledik hozzád, állatnak fogod mondani, ámbátor nem tudod még, ló-e vagy szamár. Ha pedig még közelebb jön, megállapíthatod, hogy ló, bár még mindig nem tudod, Brunellus-e vagy Favellus. S csakis a megfelelő közelségből láthatod meg, hogy Brunellus az (vagyis egy bizonyos ló s nem valamely másik, nevezd bármiképpen). És ekkor lesz teljes a tudásod, így nyílik rá a szemed az egyedi dologra. Ugyanígy jómagam egy órával ezelőtt a világ összes lovaira számítottam, de nem azért, mert oly nagy az eszem, hanem mert oly kicsiny bennem az intuíció. S elmém éhsége csak akkor csillapult, amikor megláttam azt az egy szem lovat, ahogy a szerzetesek kötőféken vezették. Csakis ekkor tudtam meg igazán, mennyire közel kalauzolt az igazsághoz az iménti okoskodás. Így hát azok az eszmék, melyekhez az imént azért folyamodtam, hogy el tudjak képzelni egy sosem látott lovat, pusztán jelek voltak, amiképpen a ló eszméjének jelei voltak a hóban hagyott nyomok is: jelekhez és jelek jeleihez pedig csakis akkor folyamodik az ember, ha a dolgokat hiába keresi.
Más alkalmakkor mindig azt hallottam, hogy nagy kétkedéssel beszél az egyetemes eszmékről s viszont mély tisztelettel az egyedi dolgokról; és később is úgy véltem, hogy e hajlam britanniai és ferences mivoltából egyaránt következett. Ezen a napon azonban nem volt már elegendő ereje, hogy teológiai disputákba bonyolódjék; amiért is bebújtam a számomra kijelölt kuckóba, takaróba burkolóztam, és mély álomba zuhantam.
Batyunak nézhetett, aki belép. Alighanem így is történt, amikor a harmadik imaóra táján beállított az apát úr, hogy tiszteletét tegye Vilmosnál. És ekként észrevétlenül kihallgathattam az ő első beszélgetésüket. S igazán nem rosszaságból, hiszen váratlanul felfednem magam a látogató előtt nagyobb udvariatlanság lett volna, mint az, amit tettem, a szemérmes rejtőzködés.
Abbo tehát benyitott. Vilmos elnézését kérte a tolakodásért, újfent üdvözölte őt, s azt mondta, hogy bizalmas beszéde van vele, igen súlyos ügyben.
Először is gratulált Vilmosnak, amiért oly nagyszerűen fején találta a szöget a ló körüli históriában, és megkérdezte, hogyan is tudhatott ily bizonyossággal ennyi mindent arról az állatról, holott sohase látta. Vilmos röviden és szenvtelen szavakkal elmagyarázta, mit miből következtetett, s az apát úrnak fölöttébb tetszett az okoskodása. Azt mondta, hogy pontosan ezt várta egy olyan férfiútól, akit már megelőzött nagy bölcsességének híre. Levelet kapott a farfai apáttól – mondotta-, s az nem csupán Vilmos pápai megbízatásáról beszélt neki (ezt majd megvitatják az elkövetkező napokban), hanem arról is beszámolt, hogy mesterem Angliában és Itáliában is inkvizítora volt egynémely pereknek, kitűnvén roppant emberséggel is párosuló éles eszével.
– Örömmel értesültem róla – tette hozzá az apát úr –, hogy testvérem számos esetben oly vélekedésre jutott, miszerint a vádlott ártatlan. Hiszem, s legkivált e gyászosnál is gyászosabb napokban, hogy a Gonosz mindennemű emberi dolgokban állandóan jelen van – s azzal észrevétlenül körbepillantott, mintha bizony ott bujkálna a Gonosz azok között a falak között –, de azt is hiszem, hogy a Gonosz gyakorta közvetett módon ténykedik. És tudom, hogy áldozatait késztetni tudja: úgy cselekedjék a rosszat, hogy a gyanú valamely ártatlan emberre terelődjék; s aztán élvezettel nézi, miként égetik meg succubusa[30] helyett az ártatlant. Az inkvizítorok, buzgalmukról akarván bizonyságot tenni, sokszor mindenáron vallomást csikarnak ki a vádlottból, mert azt hiszik, csakis az a jó inkvizítor, aki azzal fejezi be a pert, hogy bűnbakot talált...
– Egy-egy inkvizítor is lehet az ördög eszköze – mondta Vilmos.
– Lehetséges – ismerte el nagyon óvatosan az apát úr –, elvégre a Mindenható tervei kifürkészhetetlenek, mégis távol álljon tőlem, hogy ily érdemes embereket gyanúba keverjek. Mi több, éppen egy közülük való, vagyis testvérem kell most énnekem. Történt valami ebben az apátságban, amiért is egy testvéremhez foghatóan éles eszű és tapintatos férfiú vizsgálódására és tanácsára van szükség. Eszes azért legyen, hogy fölfedjen, tapintatos meg azért, hogy (ha van mit) elfedjen. Mert bizony gyakorta megesik, hogy olyan emberre kell rábizonyítani a bűnösségét, akinek pedig a jámborságával kéne jeleskednie, de ilyenkor úgy kell a baj gyökerét kitépni, hogy a bűnösre azért ne mutogathasson ujjal a közmegvetés. Ha egy pásztor hibázik, el kell őt különíteni a többi pásztortól, de jaj lenne, ha a bárányok egyszer csak nem bíznának már meg pásztoraikban.
– Vagy úgy – mondta Vilmos.
Korábban is észrevettem már, hogy amikor ilyen megértőnek és udvariasnak mutatkozik, általában az egyet nem értését vagy a zavarát leplezi szerényen.
– Tehát – folytatta az apát – úgy vélem, hogy mindazon ügyeket, amelyek egy-egy pásztor hibáival kapcsolatosak, csakis olyan emberekre szabad bízni, mint testvérem, akik nem csupán azt tudják, hogy mi a jó és mi a rossz, hanem azt is, hogy mi kívánatos és mi nem. Jó tudnom, hogy testvérem csakis olyankor hozott elmarasztaló ítéletet...
...amikor a vádlottak gaztettekben, méregkeverésben, ártatlan gyermekek megrontásában és más olyan ocsmányságokban bizonyultak vétkesnek, amelyeknek a nevét ki se merem ejteni a számon...
– ... hogy testvérem csakis olyankor hozott elmarasztaló ítéletet – mondta a magáét az apát úr, ügyet sem vetve rá, hogy félbeszakították –, amikor az ördög jelen valósága nyilvánvalóan bebizonyosodott mindenki szemében, elannyira, hogy másképp már nem is lehetett eljárni, mert különben az irgalmasság még a bűnnél magánál is nagyobb felháborodást szült volna.
– Valahányszor bűnössé nyilvánítottam valakit – helyesbítette Vilmos-, az illető valóban olyan gaztetteket követett el, hogy jó lelkiismerettel, nyugodtan átadhattam őt a világi hatalomnak.
Az apát úr egy pillanatra elbizonytalanodott. – Miért – kérdezte –, ugyan miért kerüli testvérem váltig, hogy a bűnös cselekedetekről szólván utaljon azok ördögi okára is?
– Mert az okokról s az okozatokról elmélkedni fölöttébb nehéz dolog, s hiszem, hogy egyedül Isten hivatott bíráskodni benne. Már egy oly nyilvánvaló okozat, mint egy perzselt fatörzs s az ezt lángra lobbantó villám között is csak nagy üggyel-bajjal lelünk rá az összefüggésre, hogyne vélném hát úgy, hogy okok és okozatok néha roppantul hosszú láncolatát nyomon követni ugyanoly esztelen vállalkozás, mint égig érő torony építésébe fogni!
– Az aquinói doktor[31] – emlékeztette őt az apát úr – pusztán az ész erejére támaszkodva is be merte bizonyítani a Mindenható létezését, úgy jutva el a legelső, ok nélküli okozatig, hogy sorra vette mind az okokat.
– Ki vagyok én – kérdezte alázatosan Vilmos –, hogy vitatkozzam az aquinói doktorral? Már csak azért is, mert megannyi egyéb tanúság is az ő Isten-bizonyítéka mellett szól, ami mind egyengeti az útját. Isten a lelkünk legbensejében szól mihozzánk, amiként már Ágoston is megmondotta, s kegyelmességed, Abbo atya, bizonnyal dicséretét zengte volna az Úrnak s az isteni jelenlét nyilvánvalóságának, ha Tamás nem... – Elharapta a mondat végét, majd hozzátette: – Gondolom én.
– Ó, hogyne – bólintott rá gyorsan az apát úr, s mesteremnek ezzel a pompás fogással sikerült megszakítania a skolasztikus vitát, amihez látnivalóan nem fűlött a foga. Azután így folytatta:
– Térjünk vissza a perekhez. Mondjuk, hogy valakit megmérgeztek. Ez ténykérdés. Félreismerhetetlen jelek alapján esetleg úgy képzelem, hogy a méregkeverő egy bizonyos másik ember volt. Ily egyszerű oksági láncolatot az elmém könnyen áttekint, bízván benne, hogy megteheti. De vajon szabad-e bonyolítanom e láncolatot azzal, hogy úgy képzelem: a gonosz cselekedetnek egy további, ezúttal már nem emberi, hanem ördögi előidézője is volt? Nem állítom, hogy ez lehetetlen, az ördög is világos jelekkel adja tudtul, merre járt, akárcsak atyám Brunellus nevű lova. Csakhogy miért keressem én e bizonyítékokat? Nem bőven elegendő-e, ha tudom, hogy ez és ez az ember a bűnös, és átadom a világi hatalomnak? Büntetése így is, úgy is a halál lesz, Isten bocsásson meg neki.
– Igen ám, de ha jól tudom, három esztendeje, egy Kilkennyben[32] tartott per során, amikor is néhány személyt súlyos gaztettek elkövetésével vádoltak, testvérem sem tagadta az ördögi mesterkedést, miután kézre kerültek a bűnösök.
– De nyílt szavakkal kimondva nem is állítottam. Tagadni sem tagadtam, ez igaz. Ki vagyok én, hogy az ördög műve fölött ítéljek? Kivált olyan esetekben – tette hozzá, s mintha ennek a megfontolásnak külön nyomatékot szánna –, amikor azok, akik a vizsgálatot elindították, a püspök, a városi hatóságok s az egész nép, sőt tán még maguk a vádlottak is, csakugyan érezni akarták a démon jelenlétét? S az ördögi jelenlétet talán egyedül ez bizonyítja igazán: e pillanatban mindenki tiszta szívéből arra vágyik, hogy megtudja, igen, az ördög mesterkedik itt...
– Tehát testvérem – szólt az apát úr aggodalmasan – azt akarja mondani, hogy sok per során az ördög nemcsak a bűnösben, hanem talán, vagy leginkább, a bírákban munkálkodik?
– Talán bizony állíthatnék effélét? – kérdezte Vilmos, s e kérdést szemlátomást úgy tette fel, hogy az apát ne mondhassa: igen, állíthatna; s a percnyi szünetet használta ki Vilmos, hogy másra terelje a szót. – Hanem hát messzi dolgok ezek már. Azóta fölhagytam ama nemes ténykedéssel, és ha fölhagytam, nyilván az Úr akarta így...
– Kétségkívül – bólintott az apát úr.
– ... és azóta – folytatta Vilmos – másfajta kényes kérdésekkel foglalkozom. S foglalkoznék immáron azzal is, ami kegyelmességedet bántja: hadd hallom hát, miről van szó.
Úgy vettem észre, az apát úr örült, hogy befejezvén az eddigi társalgást, rátérhet a maga bajára. Belefogott hát, hogy igen gondosan megválogatva szavait és hosszú körülírásokba bocsátkozva, előadja, mely különös és a szerzeteseket fölöttébb felkavaró dolog történt néhány nappal korábban. S azt mondta, azért számol be Vilmosnak, mert tudván róla, mely nagy ismerője mind az emberi léleknek, mind pedig az ördög mesterkedéseinek, azt reméli, hogy becses idejének egy részét rászánja majd Vilmos, hogy fényt derítsen egy igen fájdalmas rejtélyre. Az történt tehát, hogy Otrantoi Adelmusra, erre a fiatal kora ellenére máris nagy miniatúrafestőként számon tartott szerzetesre, aki gyönyörű szép képekkel díszítette a könyvtár kódexeit, egyik reggel valamely kecskepásztor az Aedificium keleti őrbástyája alatti meredély tövében bukkant rá. Minthogy kompletóriumkor még látták őt a többiek a szentélyben, de a matutinumon már nem jelent meg, valószínűleg a legsötétebb éjszaka idején zuhant le. Hóviharos éjszakán; heves, déli szél sodorta, pengeéles, jégesőforma pelyhek kavargásában. Sziklák zúzta teste köré páncélt vont a megolvadt, majd megannyi jégszilánkba dermedő hó; így találtak rá a szakadék tövében. Szegény, törékeny halandó! Az Úristen legyen hozzá könyörületes. A sok ide-oda csapódás miatt nehéz lett volna megmondani, hogy pontosan honnan is esett ki: minden bizonnyal a torony szakadék felőli négy oldalán húzódó három ablaksor valamelyik ablakából.
– Hol temették el szegényt? – kérdezte Vilmos.
– Természetesen a temetőben – felelte az apát. – Talán látta már testvérem, a temető ott van a templom északi oldala, az Aedificium és a konyhakert között.
– Értem – mondta Vilmos. – És azt is értem, hogy atyámnak mi szúrt szemet. Ha az a szerencsétlen, ne adj' isten, öngyilkosságot követett volna el (mert az, hogy netán véletlenül zuhant le, teljességgel ki van zárva), akkor másnap kegyelmetek nyitva találták volna az egyik ablakot; csakhogy csukva volt mind, s tócsának egyik előtt sem volt nyoma.
Az apát úr, mint mondottam, diplomatikusan higgadt ember volt, ezúttal azonban összerezzent meglepetésében, s egyszerre lefoszlott róla mindaz a méltóság, ami Arisztotelész szerint komoly és nemes férfiakhoz illő:
– Ezt meg ki mondta?
– Kegyelmességed, atyám – válaszolta Vilmos. – Ha az ablak nyitva van, atyám mindjárt arra gondolt volna, hogy a barát kiugrott rajta. Amennyire kívülről megítélhettem, nagy, homályos üvegű ablakok azok, márpedig azok egy ekkora épületben nemigen szoktak elérhető magasságban nyílni. Arról szó sem lehetett, hogy a szerencsétlen kihajolt, és elveszítette az egyensúlyát, így tehát ha az ablak nyitva van, muszáj lett volna öngyilkosságra következtetni. Ez esetben atyám nem hagyta volna, hogy szentelt földbe temessék. Keresztényi módra temettette el, tehát az ablakoknak csukva kellett lenniük. Mivel pedig csukva voltak, s mert én még a boszorkányperekben sem találkoztam oly megátalkodott halottal, akinek Isten vagy az ördög megengedte volna, hogy a túlvilágról visszalátogatva, gaztettének nyomait eltörölje, nyilvánvaló, hogy a feltételezett öngyilkost inkább taszította valami: emberi kéz avagy ördögi erő. Atyám pedig most azon tanakodik, vajon ki lehet az, aki, ha a mélybe tán nem is lökte, de a párkányig mindenképp felhúzta az illetőt; és aggódik is atyám, mert valami természetes avagy természetfölötti gonosz erő ólálkodik most az apátságban.
– Úgy van... – mondta az apát úr, és nem volt világos, vajon Vilmos szavait hagyja-e helyben, vagy Vilmos bámulatos érveit nyugtázza magában. – Hanem azt honnan veszi testvérem, hogy egyik ablak előtt sem voltak tócsanyomok?
– Onnan, hogy kegyelmességed azt mondta: déli szél tombolt; márpedig az semmiképp sem fújhatott be egy keletre nyíló ablakon.
– Sok jót hallottam testvéremről, de hogy ilyen jól vág az esze, azt nem is sejtettem – mondta az apát úr. – S igaza is van, nem volt ott nedvesség, és most már azt is tudom, miért nem volt. Minden úgy történt, ahogy testvérem mondja. S íme, ez aggaszt most engem. Már az is nagy baj volna, ha egyik szerzetesem az öngyilkosság alávaló bűnével szennyezte volna be magát. De okom van gyanítani, hogy valamely másikuk szennyezte be magát egy másik, nemkülönben borzalmas bűnnel. S ha csak ennyi volna a baj...
– Először is miért egy másik szerzetes? Az apátságban sokan mások is élnek: lovászok, kecskepásztorok, szolgák...
– Ami igaz, az igaz, kicsiny, de gazdag apátság ez – ismerte el büszkén az apát úr. – Százötven cseléd jut hatvan szerzetesre. Csakhogy a dolog az Aedificiumban történt. Talán már testvérem is tudja, hogy ott a földszinten a konyha meg a refektórium van ugyan, de a két fölsőbb emelet a szkriptóriumnak[33] meg a könyvtárnak ad helyet. Vacsora után az Aedificiumot bezárjuk, s nagyon szigorú szabály tiltja, hogy utána bárki is belépjen – mondta ki Vilmos kérdését elértve, majd mindjárt hozzátette, bár szemlátomást nem szívesen: – S ez persze a szerzetesekre is értendő, de...
– De?
– De teljességgel, mondom, teljességgel kizárt dolog, hogy egy cseléd éjnek évadján oda be merjen hatolni. – Valami kihívó mosolyféle cikázott át a tekintetén, de már el is enyészett, akár a villám vagy egy hullócsillag. – Mondjuk úgy, hogy megijednének... tudja testvérem, néha nem árt, ha az együgyűeknek szánt utasítást megerősíti az ember némi baljóslatszerű fenyegetéssel is, hogy megsejtsék: aki nem engedelmeskedik, azzal valami természetfölötti szörnyűség történhet. Ami viszont a szerzeteseket illeti...
– Értem.
– Sőt egy szerzetesnek egyéb okai is lehetnek rá, hogy a tilosba merészkedjék, mégpedig... hogy is mondjam: a regulát sértő, mégis ésszerű okai...
Vilmos észrevette, hogy az apát zavarba jött, s ő ezért talán csak valami másra akarta terelni a szót, ám kérdése még nagyobb zavart okozott:
– A gyilkosság lehetőségét mérlegelvén, miért mondta atyám az imént, hogy „ha csak ennyi volna a baj”?
– Ezt mondtam volna? Hát igen, aki öl, annak bizonnyal oka van rá, ha mégoly perverz oka is. S belereszketek a gondolatba, vajon miféle perverz ok késztethet rá egy szerzetest, hogy megölje a rendtársát. Igen. Ezért mondtam így.
– Csak ezért?
– Csak ennyit mondhatok.
– Úgy érti kegyelmességed, hogy csak ennyit van hatalmában mondani?
– De, testvérem, Vilmos testvér! – s az apát jól megnyomta a „testvérem”-et is meg a „testvér”-t is. Vilmos fülig pirult, s megjegyezte:
– Eris sacerdos in aeternum.[34]
– Köszönöm – mondta az apát úr.
Uram-Istenem, micsoda szörnyű titok szegélyét súrolták az én óvatlan feljebbvalóim, félelmében az egyik, kíváncsiságában a másik! Mert azt a papi hivatás isteni titkai felé épp csak elindult novícius létemre, egyszerű fiatalemberként is felfogtam, hogy az apát úr tudott valamit, de azon a valamin a gyónási titok pecsétje ült. Gyónáskor hallhatott olyasmit valakitől, aminek netán köze volt Adelmus tragikus halálához. Talán ezért kérte meg Vilmos testvért, hogy fedje föl azt a titkot, melyet ő gyanított ugyan, de senkinek föl nem fedhetett, s azt remélte, hogy mesterem az ész erejével majd fényt derít arra, amit őneki az irgalmasság magasztos parancsa folytán homályba kellett burkolnia.
– Jól van – mondta akkor Vilmos. – Kikérdezhetem majd a szerzeteseket?
– Igen.
– Szabadon járhatok-kelhetek az apátságban?
– Fölhatalmazom rá testvéremet.
– Kihirdeti-e ezt atyám coram monachis?[35]
– Még ma este.
– Én mindazonáltal már ma nekilátok, mielőtt a szerzetesek tudomást szereznének a megbízatásomról. Egyébiránt pedig hő vágyam, s itteni látogatásom egyik célja is, hogy fölkeressem a kegyelmességtek könyvtárát, melyről a keresztény világ valamennyi apátságában oly nagy csodálattal szólnak.
Az apát úr szinte felpattant, az arca megkeményedett. – Azt mondtam testvéremnek, hogy járhat és kelhet az egész apátságban. De az Aedificium emeletéről, a könyvtárról szó sem lehet.
– Miért nem?
– Ezt már korábban el kellett volna mondanom, de azt hittem, tudja testvérem. Annyit bizonyára mégis tud, hogy a mi könyvtárunk nem olyan, mint a többi...
– Tudom, hogy több könyv van benne, mint bármelyik másik keresztény könyvtárban. Tudom, hogy a kegyelmességtek szekrényeihez képest Bobbio, Pomposa, Cluny vagy Fleury polcai akárha valamely ábécével most ismerkedő fiúcska szobájában szerénykednének. Tudom, hogy az a hatezer kódex, amivel száz-egynéhány évvel ezelőtt Novalesa büszkélkedhetett, semmi az itteniek számához képest, sót időközben tán még ide is került jó néhány amazok közül. Tudom, hogy kegyelmességed apátsága egyetlen fénysugár, amit a kereszténység Bagdad harminchat könyvtára, Ibn al-Alkami vezír tízezer kódexével szemben felragyogtathat, ahogy a kegyelmességtek bibliáinak száma megegyezik Kairó büszkén emlegetett kétezer-négyszáz koránjáéval, és hogy a kegyelmességtek szekrényei valóságosan fényeskedő bizonyítékul szolgálnak azzal a gőgös legendával szemben, mely szerint a hitetlenek (Hazugság Hercegének cinkosai) sok éve már azt híresztelték a tripoli könyvtárról, hogy abban hatmillió kötet van, s hogy nyolcvanezer kommentátor és kétszáz írnok lakja.
– Így igaz, az égnek legyen hála.
– Tudom, hogy az itt lakó szerzetesek közül sokan a világ legkülönfélébb apátságaiból jöttek, némelyikük rövid időre, egyebütt föllelhetetlen kódexeket lemásolni és hazavinni azután, s persze hozván is értük cserébe valamely úgyszintén föllelhetetlen kéziratot, amelyet pedig kegyelmetek másolnak le s tesznek az itteni kincsek közé; némelyikük pedig hosszú-hosszú időre, olykor haláláig is itt maradván, mert csak itt találja meg a kutakodását bevilágító műveket. Tehát germánok, dákok, hispánok, franciák és görögök vannak kegyelmességtek között. Tudom, hogy sok-sok évvel ezelőtt Frigyes császár[36] azt kérte kegyelmességtektől, hogy állítsanak össze neki Merlin[37] próféciáiról egy könyvet, s azt fordítsák le arabra, hogy elküldhesse az egyiptomi szultánnak. Végezetül tudom, hogy e nyomorúságos időkben még egy olyan dicsőséges apátságnak, mint a murbachi, sincs többé egyetlenegy írnoka sem, hogy Sankt Gallenben alig maradt olyan szerzetes, aki írni tudna, hogy már a városokban alakulnak egyre-másra olyan világi céhek és testületek, amelyek az egyetemeknek dolgoznak, és hogy már csakis a kegyelmességed apátsága ápolja, vagy mit ápolja, tündökölteti fel új és még újabb magasságokban e rend dicsfényét...
– „Monasterium sine libris – idézte töprengőn az apát úr –, est sicut civitas sine opibus, castrum sine numeris, coquina sine suppellectili, mensa sine cibis, hortus sine herbis, pratum sine floribus, arbor sine foliis...”[38] És a mi munka és imádság kettős parancsa szerint gyarapodó rendünk mindig is mint lámpás világolt szerte az ismert világban, tudásnak tárháza, tűzvész, fosztogatás és földrengés fenyegette, réges-régi tanítás menedéke, műhelye új és szaporítója régi irományoknak... Ó, hisz tudja jól testvérem, milyen sötét időket élünk, s pironkodva mondom, hogy alig néhány esztendeje a vienne-i zsinat kellett hogy figyelmeztessen rá: minden szerzetesnek kötelessége a regula szerinti élet... Se szeri, se száma az olyan apátságainknak, amelyekből kétszáz éve még csak úgy sugárzott a nagyság és a szentség, ma pedig szemforgatóknak szolgálnak búvóhelyül. A rend még mindig hatalmas, de a városok bűze már szent helyeinket örvényli körül, Isten népe ma kufárkodásra és pártharcokra adja a fejét, odalenn azokon a nagy településeken, ahol a jámborság szellemének nincsen maradása, nemhogy beszélni (hisz mi mást várhatnál a laikusoktól), hanem már írni is köznyelven szokás; de bárcsak soha egyetlenegy se kerülhetne be ide, a mi falaink közé az efféle könyvekből, óhatatlanul elburjánzó eretnekség melegágyaiból! Az emberek bűnei miatt a világ a mélység szélére került, s már ott van benne magában is az a mélység, mely a mélybe taszít. És holnapra, ahogy Honorius gondolta, az emberek kisebb testűek lesznek, mint mi vagyunk, amiképpen mi is kisebb testűek vagyunk a régieknél. Mundus senescit[39]. Mi egyéb volna mármost a mi rendünk isteni küldetése, mint szembeszegülni a mélységnek tartó rohanással, ismételgetve őrizvén és védelmezvén az atyáink által reánk bízott bölcsesség kincseit? Az isteni gondviselés úgy rendezte, hogy a világ kormányzása, mely az idők kezdetén napkeleten volt, annak a napnak a közeledtével fokról fokra nyugatra helyeződjék át, hogy tudjuk, közel a világ vége, mivel az események folyása már elérte szélét az univerzumnak. Mindaddig azonban, amíg nem telik le végleg az ezredév, míg nem győzedelmeskedik, ha csak kevés időre is, a rút fenevad, az Antikrisztus, a mi dolgunk védelmezni a keresztény világ kincseit és magát Isten igéjét is, úgy, amiként ő mondotta volna tollba a prófétáknak és az apostoloknak, úgy, amiként az egyházatyák egyetlen szó változtatás nélkül elismételték, úgy, amiként az iskolák kommentálni próbálgatták, ámbátor manapság még az iskolákba is befészkelte magát a gőg, az irigység, az esztelenség. Alkonyul, de mi még mindig fáklyaként lángolunk és fennen fényeskedünk a láthatáron. És amíg csak állnak még e falak, mi őrzői maradunk Isten igéjének.
– Úgy legyen – mondta rá Vilmos alázatosan.- De mi köze ennek ahhoz, hogy a könyvtárba nem szabad bemenni?
– Lássa testvérem, Vilmos testvér – felelte az apát -: hogy megvalósulhasson az a roppant és szent mű, mely oly gazdaggá teszi most azokat a falakat – s azzal az Aedificium nagy tömbjére mutatott: átderengett a cella ablakán, mint magasodik még az apátsági templomnak is fölébe –, istenfélő férfiak évszázadokon által, vasszigorú regulát követve dolgoztak. A könyvtár olyan terv szerint született, amely mindenki előtt rejtve maradt a századok során, és egy barát sincs hivatva rá, hogy megismerje. Csak a könyvtárosnak adta át titkát az őt megelőző könyvtáros, ő pedig, még életében, a segédkönyvtárosnak adja tovább, nehogy úgy lepje meg a halál, hogy a közösség a titoktól megfosztassék. És mindkettejük ajkán titoktartás pecsétje ül. Amellett, hogy ő a titok tudója, csak a könyvtárosnak van joga a könyvlabirintusban járni-kelni, csak ő tudja, melyik könyvet hol találja, s hová tegye vissza, csak ő felel a könyvek állapotáért. A többi szerzetes a szkriptóriumban dolgozik, és a könyvtárban föllelhető köteteknek a listájához férhet hozzá. Ám a címlista gyakorta igen keveset mond; abból, hogy egy-egy kötet hol van, hogy mennyire hozzáférhetetlen, csakis a könyvtáros tudja, mely típusú titkok, igazságok vagy hazugságok foglaltatnak benne. Csak ő dönti el, hogyan, mikor adja, s odaadja-e egyáltalán annak a szerzetesnek, aki kérte, bár van úgy, hogy előbb velem is megbeszéli. Mert nem minden igazság való minden fülnek, nem minden hazugságban ismeri föl a hazugságot egy jámbor lélek, s mert végtére is a szerzetesek azért vannak a szkriptóriumban, hogy valamely meghatározott munkát elvégezzenek, amihez csakis bizonyos köteteket kell elolvasniuk, nem pedig azért, hogy minden dőre gondolatuknak utánamenjenek, ami akár elméjük engedékenységéből, akár kevélységükből, akár ördögi sugallatra támadt kíváncsiságukból fakadt.
– A könyvtárban tehát olyan könyvek is vannak, amelyek hazugságokat tartalmaznak...
– A szörnyek azért léteznek, mert részei az isteni tervnek, és még a szörnyek borzasztó vonásai is a Teremtő hatalmát jelenítik meg. Ilyképpen léteznek isteni terv szerint a mágusok könyvei, a zsidók kabalái[40], a pogány költők fabulái, a hitetlenek hazugságai. Azok, akik megalapították és századokon által fönntartották ezt az apátságot, szilárd és szent meggyőződéssel vallották, hogy a tudós olvasó szemében még a hazug könyveken is átderenghet az isteni tudás halovány sugara. Így hát a könyvtár az ilyeneknek is helyt ad. De épp ezért nem mehet oda be akárki, értse meg testvérem. Egyébiránt – tette hozzá az apát mintegy bocsánatkérően, amiért ez utóbbi érve oly gyöngére sikeredett – törékeny szerzet ám a könyv, megsínyli az idő múlását, retteg a rágcsálóktól, az elemektől, az ügyetlen kezektől. Hogyha száz meg száz éveken át mindenki szabadon lapozgathatta volna a kódexeinket, legnagyobb részük meg sem volna már. A könyvtáros tehát nemcsak az emberektől, hanem a természettől is védelmezi őket, s életét ennek a háborúnak szenteli, igazságnak ellenfele, a feledés ellen hadakozván.
– Így hát csupán két személy teheti be lábát az Aedificium fölső emeletére, senki más...
Az apát elmosolyodott:
– Senkinek sem szabad. Senkinek sem lehet. Senkinek sem sikerülne, hiába akarná. A könyvtár magamagát védelmezi: kifürkészhetetlen, mint az igazság, amelynek szállása csalóka, mint a hazugság, amelynek őrzője. Szellemi labirintus, meg földi labirintus is. Testvérem netán bemegy, s netán nem jön ki. És ezt azért mondom, mert szeretném, ha testvérem is alkalmazkodnék az apátság rendjéhez.
– Igen ám, de atyám szerint nem kizárt, hogy Adelmus a könyvtár egyik ablakából zuhant ki. Hogyan gondolkodjam hát el a halála felől, ha nem látom, hol kezdődhetett a halálához vezető história?
– Vilmos testvér – mondta békítőleg az apát úr-, annak az embernek, aki elmondta, hogy milyen az én Brunellus lovam, pedig sosem látta, s hogy miként halt meg Adelmus, pedig úgyszólván semmit se tudott róla, talán nem okoz majd nehézséget olyan helyek felől elmélkedni, ahová nincs bejárása.
Vilmos meghajolt: – Kegyelmességed akkor is bölcs, amikor szigorú. Ahogy atyám akarja.
– Ha bölcs volnék, az csak azért volna, mert tudok szigorú lenni – válaszolta az apát úr.
– Még egy utolsó kérdés- mondta Vilmos. – Hubertinus?
– Itt van. Várja testvéremet. Megtalálja őt a templomban.
– Mikor?
– Mindig- felelte az apát úr mosolyogva. – Hisz tudja testvérem: igen tudós ember, mégsem tartja sokra a könyvtárat. Világi hiúságnak véli... Többnyire a templomban van, és elmélkedik, imádkozik...
– Öreg? – kérdezte Vilmos tétován.
– Mióta nem látta őt testvérem?
– Sok éve.
– Fáradt. Nagyon elszakadt a világ dolgaitól. Hatvannyolc esztendős. De azt hiszem, még mindig ifjúságának a szelleme lobog benne.
– Mindjárt megkeresem, köszönöm.
Az apát úr megkérdezte, nem volna-e kedve szexta után együtt ebédelni a közösséggel. Vilmos azt felelte, hogy nemrég evett, méghozzá igen bőségesen, s inkább Hubertinusszal találkoznék máris. Az apát úr elköszönt.
Épp kilépett volna a cellából, amikor az udvar felől vérfagyasztó üvöltés harsant, mintha halálra sebzett ember ordítana, s ezt még néhány hasonlóan szörnyű kiáltás követte.
– Mi volt ez? – kérdezte Vilmos döbbenten.
– Semmi – mosolygott az apát. – Disznóölés ideje van. A kondások végzik a dolgukat. Ne ez a vér aggassza testvéremet.
S azzal kiment, és ez egyszer rácáfolt a hírére, amely nagyeszű embernek mondotta. Mert másnap reggel... De vess féket türelmetlenségedre, locsogó nyelvem. Hiszen még mielőtt leszállt volna az est, ugyanezen a napon is sok minden történt, amiről illő beszámolnom.
[ELSŐ NAP]
Melyben Adso megcsodálja a templom főkapuját,
Vilmos pedig
viszontlátja Casalei Hubertinust
Láttam később emennél fenségesebb templomokat is Strassburgban, Chartres-ban, Bambergben és Párizsban. Ez inkább az Itáliában már látottakhoz hasonlított: azok nemigen törnek meredeken az égnek, inkább megülnek a földön jó keményen, s gyakorta terebélyesebbek, mint amennyire magasak; ám ezt az épületet emeletmagasságban szögletes párkányzat koszorúzta, mint valami fellegvárat, és a fölött újabb építmény, nem is torony, hanem valóságos másik templom emelkedett, csúcsos tetejű, a falában számos, szigorú kis ablak, Provanszban és Languedocban építettek eleink efféle robusztus, a modern stíl merészségeitől és túlságba vitt cikornyáitól ment apátsági templomot; azt hiszem, csak a későbbi időkben gazdagodott a szentély fölött egy merészen égnek szökkenő fedélsüveggel.
Két egyenes és sima oszlop szegélyezte a bejáratot, s az az első pillantásra egyetlen nagy boltívnek tetszett; ám kiderült, hogy az oszlopok egy-egy gyámfalban folytatódnak, azokon pedig újabb boltívek sokasága nyugszik, s az egész, mint valami szakadék mélyébe, úgy kalauzolta a tekintetet a sötétben sejlő, tulajdonképpeni kapuhoz, mely fölött timpanon feszült egy-egy szélső gyámpilléren, meg egy középső oszloptámaszon; az pedig a bejáratot kétfelé, két, vasalt tölgyfa kapus nyílásra osztotta. Ez idő szerint a bágyadt napsugarak csaknem függőlegesen tűztek a tetőre, így a homlokzatot rézsút érte a fény, homályban hagyva a timpanont; a két oszlop között átlépve tehát egyszerre mint valami erdei alagútfélében, úgy álltunk ama boltívek alatt, melyek a gyámfalat erősítő kisebb oszlopok során nyugodtak. Ahogy a szemem végre hozzászokott a félhomályhoz, az írott kő néma beszéde – mely első ránézésre és bárki képzeletének hozzáférhető (mivelhogy pictura est laicorum literatura[41]) – villámcsapásként sistergett a szemembe, és olyan látomást zúdított rám, hogy még ma is akadozik a nyelvem, ha szólni akarok róla.
Mennybe helyezett királyiszéket láttam, és valaki ült a királyiszékben. Annak, Aki ült, orcája szigorú volt és szenvtelen, tágra nyílt két szeme lesújtó pillantást lövellt a földi emberekre, kiknek napjai meg vannak számlálva, fenséges haja és szakálla mint valamely folyó habjai úgy folytak szét az arcán és a mellén, csupa egyforma és szimmetrikusan kétfelé váló patakban. Fején a korona zománccal és drágakővel dús, a bíborszín fejedelmi palást széles redőket vetett az ölében, és arannyal és ezüsttel volt átszőve és hímezve. Térdén nyugvó bal kezében lepecsételt könyv, jobbja felemelve: hogy áldón vagy fenyegetőleg-e, nem tudom. Orcáján keresztforma, virágos dicsfény ijesztő szépsége tündökölt, és a királyiszék körül és a rajta ülőnek feje fölött smaragd szivárványt láttam ragyogni. A királyiszék előtt, a rajta ülőnek lába alatt kristálytenger hullámzott, a királyiszéken ülő és a királyiszék körül meg a királyiszék fölött pedig négy – igen – iszonytató lelkes állat, iszonytató nekem, döbbent szemlélőjüknek, de szelíd és kezes jószág a királyiszéken ülő szemében, akinek a dicséretét zengték, fáradhatatlanul.
Azazhogy tulajdonképp mégsem mindegyik volt iszonytató, mert szép és nemes emberi vonásokkal ékeskedett az az emberalak, mely tőlem balra (s a királyiszékben ülőnek jobbja felől) egy könyvet tartott a kezében. Viszolyogtatónak láttam azonban vele átellenben egy sast: a csőre szélesre tátva, tüskés tollazata mint valami páncél, karmai hatalmasak, két nagy szárnya kitárva. A királyiszékben ülő lába előtt, a két előbbi alatt másik két alak: bika és oroszlán, s e két lelkes állat patájában és mancsában is egy-egy könyv, testük a királyiszéktől elfelé fordul, de fejük a királyiszékre tekint, vállukat és nyakukat mintha cudar indulat facsarná, a csípejük vonaglik, tagjaik halódó állatra vallanak, szájuk kitátva, a farkuk kígyóként kanyarog és tekereg, és lángnyelvekben végződik. Mindkettőnek szárnya volt, mindkettőt dicsfény koronázta, rettentő küllemük ellenére nem pokoli, hanem mennybéli lények voltak, s oly borzalmassá csak az tette őket, hogy bömbölvén imádták amaz Eljövendőt, aki ítélni fog eleveneket és holtakat.
A királyiszék körül, a négy lelkes állat mellett s a királyiszékben ülő lába alatt, akárha a kristály tenger vizei alól derengenének által, mintegy ki akarván tölteni a látvány valamennyi hézagát, a timpanon háromszög-struktúrája szerint elrendezve, legalul hét meg hét, azután három meg három, afölött pedig, a királyiszék mellett, kettő meg kettő, összesen huszonnégy vén ült huszonnégy kicsiny királyiszéken, fehér ruhában és aranykoronával. Kezeikben hárfák és füstölőedények, de csak egy volt közöttük, aki játszott, a többiek mind átszellemült révületben fordították orcájukat a királyiszékben ülő felé, s a dicséretét zengték, s hogy mindnyájan láthassák a királyiszékben ülőt, az ő tagjaik is kifacsarodtak, úgy, mint a lelkes állatokéi, s mégsem állati módra, hanem elragadtatott táncmozdulatokkal – Dávid táncolhatta így körül a frigyládát –, úgy, hogy bárhol lettek légyen, szemük sugara akár a testtartásukat igazgató törvénnyel dacolva is ugyanabban a fényességes pontban fusson össze. Micsoda egybeesés: odaadás és szenvedély, természetellenességükben is kecses pozitúrák micsoda összhangja zengett a testi matéria súlyát csuda mód levetkező tagok eme misztikus nyelvezetében, új lényeg formájába töltött, jeles sokféleség, mintha a szentek raját viharos szél tépázná, életnek fuvalma, eszeveszett ujjongás, hangból csoda folytán képpé váló halleluja.
Testükben s minden porcikájukban a Lélek lakozik, és a kinyilatkoztatás fényeskedik, vonásaikat ámulat dúlja, tekintetüket rajongás fűti, orcáikat szerelem pirosítja, szemük bogarát boldogság nyitja tágra, egyikükbe gyönyörűséges döbbenet villáma csap, másikukba döbbent gyönyörűség hasít, ezt ámulat szellemíti át, amazt örvendezés ifjítja meg: ekként énekelnek mindahányan orcájuk kifejezésével, palástjuk redőivel, pillantásukkal s a tagjaik feszülésével új éneket, félig nyílt ajkukon örökkön magasztaló mosoly. A Vének lábainál pedig, és fölöttük feszülő ívben és a trón fölött és a lelkes állatok négyese fölött, szimmetrikus sávokba rendezve, úgy, hogy alig lehet egyiket a másiktól megkülönböztetni, oly jól egymáshoz arányítottá mindet a művészet bölcsessége, sokféleségükben oly egyformává, és egyformaságukban oly sokfélévé, különbözőségükben oly páratlanná és nagyszerű együtthatásukban oly különbözővé tette, részeiknek csodás megfelelésében, szemet gyönyörködtető, szép színek, egybecsengő és egybejátszó, más-más hangok csodájában, hárfahúrok módjára elrendezett együttesben, mélyről és belülről fakadó, még a játszi kétértelműségekben is egyértelműsíteni tudó erő kötötte, egyetértő s egyre törő, eleve tartós egyezségben, kölcsönösen hasoníthatatlan és kölcsönösen hasonított kreatúrák ékítményszerűségében és egybeolvasataként, mennyei, egyszersmind e világi szabály (béke, szeretet, erény, kormányzás, hatalom, rend, eredet, élet, fény, ragyogás, fajta és figura köteléke és erős frigye) szerinti, szerelemteljes szövetkezés műveként, a matéria arányos részeit átfogó forma tündöklésében fénylő, sokrétű egyformaságként – így fonódott egybe minden földi és mennyei kerteket díszítő növény minden virága és levele és indája és bokra és fürtje: az ibolyáé, az aranyesőé, a kakukkfűé, a liliomé, a fagyalé, a nárciszé, a kolokáziáé, az akantuszé, a mályváé, a mirháé és a balzsamoké.
Lelkem javában ámuldozott földi szépségek és fenséges, természetfölötti jeladások emez összhangján, s már-már ujjongó dalra fakadt, de a tekintetem ekkor, a Vének lábai előtti virágos rozetták kimért váltakozását követvén, a timpanont tartó, középső oszlopra fonódó alakokra esett. Micsoda volt, miféle jelképes üzenetet közvetített az a három, ferde keresztformán összefonódó oroszlánpár? Hátuk ívbe görbült, hátsó lábuk a földre, az elülső pedig társuk hátára támaszkodott, sörényük kígyósan tekergett, pofájuk fenyegető vicsorgásra nyílt, s az oszlophoz indák kusza szövedéke hálózta őket. Megnyugvásomra – s talán az is volt ott a dolguk, hogy az oroszlánok ördögi természetét megjuhászítsák és a legmagasztosabb dolgokra való utalássá alakítsák át – az oszlop két oldalán egy-egy természetellenesen, az oszlop teljes hosszában megnyújtott emberalak szolgált, ikerpárjai annak a másik kettőnek, melyek a faragott ívpillér oldalain, velük mindkétfelől szimmetrikusan szemben álltak, ott, ahová a tölgyfa ajtók kerete beágyazódott; négy aggastyánalakot láttam tehát, s a kellékeikből ráismertem Péterre és Pálra, Jeremiásra és Ézsaiásra: ők is mintha valamely tánclépésbe facsarodnának, hosszú, csontos, szétterpesztett ujjú kezük szárnyként emelkedik fölfelé, és szárnyként lobog a szakálluk és a hajuk is valami prófétai szélben, meg a hosszú-hosszú lábuk mozgatta hosszú-hosszú köntösük sok redője, ahogy hullámokba és csigavonalakba korbácsolódik, s a négy aggastyán farkasszemet nézett az oroszlánokkal, de ugyanazon matériából faragtatott, mint ők. És hogy lenyűgözött pillantásom továbbsiklott szent tagok és pokoli izmok eme talányos polifóniájáról, a kapu mellett és a mélyülő boltívek alatt a gyámfalon, a gyámfalakat erősítő és díszítő, karcsú oszlopok közé faragottan és az oszlopfők dús vegetációjában is és onnan tovább, az ívsorok erdei boltozata felé burjánozva, újabb jelenések tárultak szemem elé, hátborzongató látnivalók, melyek csakis parabolisztikus és allegorikus erejük, avagy az általuk közvetített erkölcsi tanítás folytán kerülhettek ide: parázna asszonyállatot láttam, meztelen volt és foszlott húsú, és undok varangyok rágták, s kígyók szipolyozták, mellette püffedt hasú, sörtés grifflábú, trágár pofájú szatír, ahogy önnön kárhozatát ordítja világgá, és láttam egy fösvényt, ahogy hullamerevvé zsibbadtan fekszik baldachinos nyoszolyáján, tehetetlen prédájaként immár egy falkányi démonnak, s hörgő szájából az egyik démon a lelkét cibálja ki épp, s a lelke kisgyermek (örök életre újjá, jaj, sosem születő), és láttam egy dölyföst, a nyakában démon ült, s a szemébe vájta a körmét, közben pedig két másik alak – torkosok – viszolyogtató birkózásban marcangolta egymást, és sok egyéb szerzetet is láttam, kecskefejűt, oroszlánsörényűt, párducpofájút, lángtenger foglyait, szinte érződött a tűz lehelete. És körülöttük, közibük vegyülten, a fejük fölött s a lábuk alatt megint más arcok és más kezek-lábak, egymás haját tépte egy férfi meg egy asszony, kárhozott ember szemét szívta két áspiskígyó, horgas kézzel hídra száját feszegette egy vigyorgó, és a Sátán bestiáriumának valamennyi fenevadja ott gyülekezett konzisztóriumra[42], díszes társaság, és ott őrködött és önnön kudarcával dicsőségét zengte annak a királyiszéknek: faunok, kétnemű lények, hatujjú szörnyek, szirének, kentaurok, gorgók[43], hárpiák[44], lidércek, dracontopodusok[45], minótauruszok, hiúzok, párducok, kimérák, orrlikaikból tüzet lövellő kutyafejűek, agyaras behemótok, sokfarkú gyíkok, szőrös kígyók, szalamandrák[46], viperák, rákok, siklók, fogas hátú kétfejűek, hiénák, vidrák, varjak, krokodilusok, fűrészes szarvú hidrák, békák, griffek, majmok, páviánok, leucrotusok[47], manticorák[48], keselyűk, parandrusok, menyétek, sárkányok, búbos bankák, baglyok, baziliszkuszok[49], hypnalusok, presterusok, spectaficusok, skorpiók, saurusok, cetek, acitalusok, kétfejű kígyók, jaculusok, dipszászok, zöld gyíkok, kalauzhalak, polipok, murénák és teknőcök. Mintha a poklok valamennyi lakója itt adott volna egymásnak találkozót, hogy kitaszított sokaságuk tornác, sötétlő erdő, kietlen pusztaság legyen a timpanon királyiszékben Ülőjének, biztató és fenyegető orcájának színe előtt, Armageddon[50] legyőzöttjei voltak ők Annak színe előtt, aki eljő majd, hogy mindörökre különválassza az élőket a holtaktól. És félájultan meredtem e látomásra, nem tudva már, hogy hol vagyok: barátságos helyen vagy a végítélet völgyében-e, s ekkor hallani véltem (vagy hallottam is csakugyan?) ama hangot, és szemem előtt felrémlett mindama látomás, ami végigkísérte novícius gyerekkoromat, első szent olvasmányaimat és a melki szentélyben átmerengett éjszakáimat, és harmatgyönge és elgyöngült érzékeim ájulatában hallék nagy szót, mint egy trombitáét, amely azt mondja vala: „Amit látsz, írd meg könyvben!” (íme, ezt teszem most); és láték hét arany gyertyatartót, és a hét gyertyatartó között hasonlót az ember Fiához, mellénél aranyövvel körülövezve. Az ő feje pedig és a haja fehér vala, mint a fehér gyapjú, és a szemei olyanok, mint a tűzláng, és a lábai hasonlók valának az izzó fényű érchez, mintha kemencében tüzesedtek volna meg, a szava pedig olyan, mint a sok vizek zúgása. Vala pedig a jobb kezében hét csillag, és a szájából kétélű éles kard jő vala ki. Ezek után látám, és ím egy megnyílt ajtó vala a mennyben, és Aki üle, tekintetére nézve hasonló vala a jáspis- és sárdiuskőhöz, és a királyiszék körül szivárvány vala, a királyiszékből pedig villámlások és mennydörgések jőnek vala ki. Az pedig, Aki ül vala, éles sarlót ragadott, és így kiáltott: „Indítsd a sarlódat és arass, mert a földnek aratni valója megszáradt.” Bocsátá azért, Aki ül vala, az Ő sarlóját a földre, és learattaték a föld.
Ekkor értettem meg, hogy látomásom csakis arról szól, ami ebben az apátságban az apát úr vonakodó közlése szerint történik; s hányszor meg hányszor visszatértem még ide az elkövetkező napokban a kaput szemlélni, bizonyosan afelől, hogy ugyanazt élem át, amiről a kapu is beszél! És megértettem, azért jöttünk fel ide, hogy hatalmas, mennyei leszámolás tanúi legyünk.
Megborzongtam, mintha bőrig áztatott volna a jeges téli eső. S ekkor egy másik hang is megütötte a fülemet, ám ezúttal a hátam mögül jött, és másféle hang volt, mivelhogy a föld felől eredt, nem pedig látomásom szikrázó centrumából; mi több, szét is zúzta a látomást, mert Vilmos (csak most vettem észre megint, hogy velem van), aki maga is belefeledkezett a szemlélődésbe, szintén hátrafordult.
A hátunk mögötti lény szerzetesnek látszott, habár piszkos és rongyos csuhája inkább csavargóhoz tette hasonlatossá, az arca pedig az oszlopfők imént látott szörnyetegeire emlékeztetett. Engem, nem úgy, mint sok rendtársamat, sohasem kísértett meg az ördög, de mert Isten rendelése folytán ő még akkor is képtelen rá, hogy természetét teljességgel elleplezze, amikor pedig a szándéka szerint emberi alakot ölt, azt hiszem, hogy ha egy napon mégiscsak megkísértene, hát igencsak olyan vonásokat mutatna, mint az, aki megszólított bennünket, s most íme, előttem állt. A feje kopasz volt, de nem vezeklés, hanem valami undok bőrbaj egykori műveképpen, a homloka oly szűk, hogy ha nőtt volna haj a koponyáján, bizonnyal egybekuszálódik sűrű és gubancos szemöldökével; kerek szemének bogara kicsike és fürge, a nézésében pedig nem tudom, mi volt: ártatlanság vagy gonoszság-e inkább, de meglehet, hogy mindkettő, hol ez, hol pedig amaz. Orra nemigen volt, hacsak az a csontkinövés nem mondható annak, mely a két szeme közül elődudorodván mindjárt vissza is homorult, és nem maradt belőle más, mint két sötét üreg, két, szőrökkel telis-teli, roppant orrlik. A száját heg kötötte össze e likakkal, széles és ormótlan, jobbra ferdülő száj volt, nem létező felső és előrelógó, húsos alsó ajka közül pedig szabálytalan közökben fekete és hegyes kutyafogak meredeztek elő.
A férfi mosolygott (legalábbis így véltem), és ujját mintegy figyelmeztetőleg fölemelve, azt mondta:
– Penitenziagite! Hogy rodegálja animádat a draco venturus, mi? La mortz est super nos! Imádkozz, hogy veniálna a szentatya liberar nos a malo de todas bűnöktől! Hahaha, ugye, tetszik ista boszorkányság de Domini Nostri lesu Christi? Et anco jois m'es dois és plazer m'es dolors... Cave el diabolo! Semper ott lapul valami cantumban, per adentarme a sarkamba! De Salvatore non est insipiens, nem ám! Bonum monasterium, et aqui eszem-iszom et se priega dominum nostrum. Et a többi le van ejtve. Et ámen. Hát nem?
E történet során lesz még mit mondanom erről a szerzetesről, és a szavait is idéznem kell. Bevallom, hogy ez fölöttébb nehezemre esik, mert én bizony azóta se tudnám megmondani, miféle nyelven is beszélt. Nem latinul volt ez, ahogy társalogni az apátságban, tanult emberekként, szokásunk volt, és nem is az arrafelé használatos vagy bármely más köznyelven, amelyet valaha is hallottam. Azt hiszem, hogy imént (legjobb emlékezetem szerint) idézett, első szavaival sikerült úgy-ahogy érzékeltetnem, miként is beszélt. Később, amikor megtudtam egyet s mást a kalandos életéről meg arról, hogy hányféle megfordult, s hogy mégsem volt maradása sehol, rájöttem, hogy Salvatore mindegyik nyelven is beszél, meg egyiken se. Vagyis hogy saját nyelvet csinált magának mindama nyelvek foszlányaiból, amelyekkel valaha is kapcsolatba került; és egyszer az a gondolatom támadt, hogy ez a nyelv nem az az édeni nyelv, amit az egyféle beszédben egységes, boldog emberiség a világ kezdetétől a bábeli toronyépítésig beszélt, nem is a gyászos elkülönülésből származó nyelvek valamelyike, hanem maga az isteni büntetést követő első nap bábeli nyelve, az ős-zűrzavaré. Salvatore beszéde másfelől nemigen volt nyelvnek mondható, hiszen mindegyik emberi nyelvnek szabályai vannak, és mindegyik terminus ad placitum, mindig érvényes törvény szerint jelent valamit, mivelhogy az ember a kutyát nem hívhatja hol kutyának, hol pedig macskának, és olyan hangokat sem hallathat, amelyeket a közmegegyezés nem ruházott fel valami meghatározott értelemmel, nem mondhatja például azt, hogy „blitiri”. Mégis, úgy-ahogy megértettem, s a többiek is megértették, hogy mit akar mondani Salvatore. Ebből is látszik, hogy nem egy nyelven beszélt, hanem mindegyiken, de egyiken sem úgy, ahogy kell, hol egyikből, hol másikból véve a szavait. Később azt is észrevettem, hogy ugyanazt a dolgot hol latinul, hol meg provansziul nevezi meg, és rájöttem, hogy a mondatait nem annyira ő találja ki, mint inkább más mondatok csonkjait illeszti össze, ekkor vagy akkor hallott töredékeket, aszerint, hogy mikor s mit akar épp mondani, mintha például csak úgy tudna beszámolni valamely ételről, hogy azoknak az embereknek a szavait használja, akikkel együtt amaz étket ette, vagy az örömét kifejezni csak olyan mondásokkal tudná, amelyeket valamely örömteli napján úgyszintén örvendező emberektől lesett el. A beszéde az arcához hasonlított, mert az is olyan volt, mintha mások arcának darabjaiból rakták volna össze, vagy mint némely drága ereklyetartók (si licet magnis componere parva, avagy isteni dolgokhoz ördögieket hasonlítani), abból a fajtából, amelyet más kegytárgyak törmelékeiből csinálnak. Amikor Salvatorét először megpillantottam, úgy éreztem, hogy arcát és beszédmódját tekintve nem sokban különbözik a kapuban épp most látott szőrös-patás korcsoktól. Később észrevettem, hogy alighanem jószívű és víg kedélyű ember ő. Még később pedig... De ne vágjunk a dolgok elébe. Már csak azért se, mert alighogy Salvatore végzett a mondókájával, mesterem fölöttébb kíváncsian faggatni kezdte.
– Miért mondtad azt, hogy penitenziagite? – kérdezte.
– Domine testvér magnificentisimo – mondta erre Salvatore valami meghajlásféle kíséretében –, Jesus venturus est, és az embereknek debent facere penitencia. Hát nem?
Vilmos szúrósan a szemébe nézett: – Honnan kerültél ide? Minorita rendházból?
– No intendo.
– Azt kérdem, hogy Szent Ferenc szerzetesei között éltél-e, hogy ismerted-e az úgynevezett apostolokat...
Salvatore arca, akarom mondani, a napcserzette pofája elsápadt, vagyis szürkére változott. Mélyen meghajolt, motyogott valamit – „vade retro” –, nagy buzgón keresztet vetett, majd sarkon fordult, s vissza-visszanézve eliszkolt.
– Mit kérdezett tőle atyám? – tudakoltam.
Vilmos eltöprengett. – Nem fontos, majd később elmondom. Most menjünk be. Találkozni akarok Hubertinusszal.
Nem sokkal múlt el a hatodik óra. A sápadt napfény nyugatról, vagyis alig néhány szűk ablakon át derengett be a templom belsejébe. Egy vékony sugár épp a főoltárra tűzött még, és aranyos csillogásba vonta a baldachint. Az oldalhajókra félhomály borult.
Az oltár előtti utolsó kápolnánál, a bal oldali oldalhajóban karcsú oszlopon modern stílusban faragott Szűzanya-szobor állott, mosolya sejtelmes, a hasa kitolva, karján a gyermek, ruhája csinos, felsőtestén lenge rékli. A Szűzanya lábánál csaknem a földre borultan imádkozott egy ember, a clunyi rend ruháját viselte.
Odamentünk hozzá. Meghallván lépteink zaját, a férfi fölnézett. Sima arcú, tar koponyájú vénember volt, nagy szeme égszínkék, szája vékony és piros, patyolatszín bőre olyasformán tapadt rá csontos koponyájára, akárha tejben pácolt múmia bőre volna. A keze fehér volt, vékony és hosszú ujjú. Korai halálba hervadó kislányhoz hasonlított. Réveteg pillantással tekintett fel ránk, mintha látnoki elragadtatását zavartuk volna meg, ám az arca máris felderült.
– Vilmos! – kiáltotta. – Én drága testvérem! – Nagy üggyel-bajjal felkászálódott, mesterem nyakába borult, és szájon csókolta. – Vilmos! – mondta még egyszer, és a szeme könnybe lábadt. – Milyen rég nem találkoztunk! De megismertelek ám! Milyen rég, és mennyi minden történt! Hányszor próbára tett bennünket az Úr! – Sírva fakadt. Vilmos láthatólag megindultan viszonozta az ölelését. Casalei Hubertinus állt előttünk.
Sokat hallottam róla, már azelőtt is, hogy Itáliába kerültem volna, kivált, amikor a császári udvar ferencesei között forgolódtam. Valaki egyenesen azt állította, hogy a kor legnagyobb költője, a firenzei Dante Alighieri, aki néhány esztendővel korábban halt meg, egy olyan költeményt írt (én magam nem tudtam elolvasni, mert toszkán köznyelven íródott), mennynek és földnek művét, amelynek számos sora nem egyéb, mint Hubertinus Arbor vitae crucifixae[51] című műve egyes részeinek parafrázisa. És korántsem ez volt ennek a hírneves férfiúnak egyedüli érdeme. De hogy az olvasó jobban megérthesse, miért volt oly fontos ez a találkozás, úgy helyes, ha annak alapján, amit rövid közép-itáliai tartózkodásom idején mesterem elejtett szavaiból meg az apátokkal és szerzetesekkel utunk során folytatott beszélgetéseiből megtudhattam, megkísérlem feleleveníteni, mi minden történt azokban az esztendőkben.
Igyekszem elmondani mindazt, amit megértettem, ámbátor nem biztos, hogy jól látom eme dolgokat. Melki tanáraim gyakorta mondogatták, hogy egy északi embernek nagyon nehéz Itália vallási és politikai viszontagságai között eligazodnia.
Ezen a félszigeten, ahol a klérus hatalma nyilvánvalóbb volt, mint bármely más országban, és ahol bármely más ország egyházánál jobban fitogtatta is ez a klérus a hatalmát s gazdagságát, legalább két évszázada már valósággal burjánoztak a mozgalmak, szegényebb életet hirdető, a romlott papokkal feleselő, sőt még az általuk nyújtott szentségek elfogadását is megtagadó emberek mozgolódtak itt, független közösségekbe tömörültek, kihíván maguk ellen mind az urak, mind a császárság, mind pedig a városi hatóságok haragját.
Akkor aztán jött Szent Ferenc, és meghirdette a szegénység szeretetét, ami nem mondott ellent az egyház tanításainak, és elérte, hogy az egyház megszívlelje ama korai mozgalmak erkölcsi szigorra való intését, és megtisztítsa e mozgalmakat a beléjük férkőzött rendetlenségtől. Úgy illett volna, hogy most aztán szelídség s jámborság kora köszöntsön be, ám ahogy a ferences rend erősödött, és magához vonzotta a legjobbakat, úgy vált mindinkább kárára is a túlzott hatalom és a földi üzelmek köteléke, s ezért sok ferences vissza akarta téríteni rendjét a kezdeti tisztaság útjára. Ez meglehetősen bajos volt, hiszen akkortájt, hogy én az apátságba vetődtem, a ferences rend már több mint harmincezer tagot számlált szerte a világon. Mégis így állt a dolog, és Szent Ferencnek sok testvére szembeszegült a rend saját szabályaival, mondván, hogy ez a rend immáron ugyanazokhoz az egyházi intézményekhez vált hasonlatossá, amelyeket megreformálni létrejött. És hogy ez már Szent Ferenc életében bekövetkezett, és hogy szavai és szándékai elárultattak. Sokan közülük ekkor újból fölfedezték egy Joachim[52] nevű, látnoki lélekként tisztelt cisztercita szerzetesnek a XII. század elején írott könyvét. Annyi biztos, hogy Joachim megjövendölte: új kor közelget, s annak során Krisztus szelleme, amely hamis apostolai miatt jó ideje elfajzott már, ismét valósággá válik e földön. S olyan terminusokat hirdetett meg, hogy mindenki számára egyértelmű volt: tudtán kívül a ferences rendről beszél. S ennek számos ferences igen megörült, talán túlságosan is, minekokáért az évszázad derekán a párizsi Sorbonne doktorai elítélték Joachim apát nézeteit, de meglehet, csupán azért, mert a ferencesek (s a Domonkos-rendiek) túlságosan erősek voltak s túl sokat tudtak már ott a francia egyetemen, s ezért mint eretnekektől akartak tőlük megszabadulni. Erre végül is nem került sor, s ez fölöttébb javára vált az egyháznak, mert ily módon elterjedhettek Aquinói Tamás és Bagnoregiói Bonaventura[53] művei, ők pedig, ugyebár, nem voltak eretnekek. Amiből kitetszik, hogy az eszmék Párizsban is össze voltak zavarodva, avagy hogy valaki, önös érdekből, össze akarta zavarni őket. S így és nem másként kezdi ki Krisztus népét az eretnekség: elhomályosítja az eszméket, és mindenkit rászorít, hogy saját, személyes érdekéből inkvizítorrá legyen. Mert abból, amit az apátságban láttam (s amit elbeszélendő vagyok), arra a vélekedésre jutottam, hogy sokan az inkvizítorok miatt lesznek eretnekké. És nem csupán úgy, hogy az inkvizítor ott is eretnekséget lát, ahol annak nyoma sincs, hanem úgy is, hogy akkora hévvel irtja az eretnek kórságot, hogy megutáltatja magát, s így sarkall sokakat az eretnekséghez való csatlakozásra. Ez bizony ördögi kör a javából, s az Isten mentsen meg tőle bennünket.
Hanem én most a joachimita eretnekségről szóltam, ha ugyan eretnekség volt az. Elég az hozzá, hogy egy Borgo San Donninói Gerhardus nevű toszkán ferences a szószólójává lett Joachim jövendöléseinek, s igen nagy hatást tett a minoritákra. Így történt, hogy valóságos seregbe tömörültek a régi szabály követői, azok, akik ellenezték a rend későbbi generálisa, a nagy Bonaventura által szorgalmazott rendi újjászervezést. A múlt évszázad utolsó harmadában aztán, minekutána a lyoni zsinat megvédte a ferences rendet a betiltását követelőkkel szemben, és a régebbi rendekre eleve vonatkozó törvény értelmében reá is ráruházta használt javainak tulajdonjogát, némely Marche tartománybeli szerzetesek fellázadtak, mondván, hogy így végleg elárultatott a regula szelleme: egy ferencesnek semmiféle, se személyes, se kolostori, se rendi tulajdona ne legyen. Tömlöcbe vetették őket, életfogytiglan. Vélekedésem szerint nem mondott ellent az evangéliumnak az, amit hirdettek, csak hát valahányszor földi javak birtoklása forog kockán, az emberek bajosan tartják magukat az igazsághoz. Úgy tudom, hogy Raimondo Gaufredi, a rend új generálisa Anconában megtalálta ezeket a foglyokat, s kiszabadítván őket, azt mondta: – Adná Isten, hogy egész rendünkkel egyetemben valamennyien ebben a bűnben találtatnánk vétkesnek! Amiből is kitűnik, hogy az eretnekek nem mondanak igazat, s az egyház kebelében igenis vannak még nagyszerű emberek.
Ezen foglyokkal együtt szabadult ki bizonyos Angelus Clarenus is; aki azután összeállt egy Joachim jövendöléseit hirdető provanszi szerzetessel, Petrus Johannis Olivivel, majd pedig később Casalei Hubertinusszal is, és ebből lett a spirituálisok mozgalma. Ebben az időben egy szent életű remete, Murronei Petrus került a pápai trónra V. Celesztin néven, s a spirituálisok megkönnyebbüléssel fogadták őt: „Eljő egy szent – hangzott a jövendölés –, s ő követni fogja Krisztus tanításait, angyali életű ember lesz, reszkessetek, romlott prelátusok!” Úgy látszik, Celesztin túlságosan is angyali életű ember volt, avagy az őt körülvevő prelátusok voltak túlságosan is romlottak; annyi bizonyos, hogy Celesztin leköszönt méltóságáról, és visszament remetének. Ám kurta, egy esztendőnél is rövidebb uralkodása idején a spirituálisok valamennyi reménye teljesült: fölkeresték Celesztint, aki velük együtt megalakította a fratres et pauperes heremitae domini Celestini[54] elnevezésű közösséget. Másrészt, miközben a pápa kénytelen volt közvetítőként eljárni a leghatalmasabb római bíborosok között, némelyikük, mint Colonna és Orsini is, titkon támogatták az új, szegénységet hirdető tanokat, ami bizony fölöttébb furcsa vonzalom volt ily mérhetetlen jómódban és kényelemben élő hatalmasságok részéről, és sohasem sikerült kiderítenem, vajon kormányzati céljaik puszta eszközének tekintették-e a spirituálisokat, vagy pedig világias életüket igyekeztek-e valamiképpen a spirituális irányzatok támogatása révén igazolni; meglehet, hogy igaz volt ez is meg az is, már amennyire az itáliai dolgokból meg tudom ítélni. Hogy csak egyetlen példát mondjak: Orsini bíboros akkor fogadta fel házi káplánjának Hubertinust, amikor épp egy hajszálon múlott, hogy ez utóbbit perbe fogják-e, mint eretneket. És Avignonban is ugyanaz a bíboros vette őt oltalma alá.
Hanem ahogy ilyenkor történni szokott, egyfelől Angelus és Hubertinus hirdettek igét a hitelvek szellemében, másfelől viszont ugyanezen igék egyszerű hívek nagy tömegeinél leltek meghallgatásra, s ők azután ellenőrizhetetlenül széledtek szét az egész országban. Itáliát ily módon elárasztották ezek a kistestvérek[55] avagy szegény életű testvérek, és sokan nagy veszedelmet láttak bennük. Nehéz lett megkülönböztetni az egyházi hatóságokkal kapcsolatban álló spirituális tanítóktól az ő egyszerűbb követőiket, akik most már egyértelműen a renden kívül éltek, alamizsnát koldultak, és két kezük munkájából, egyik napról a másikra tengődtek, mindennemű tulajdon nélkül. A Petrusjohannis Olivi tanait követő beginekhez[56] is hasonlítottak némiképp, s órájuk ragadt tehát a „kistestvérek” elnevezés.
V. Celesztint VIII. Bonifác követte, és az új pápa egykettőre bizonyságot tett róla, mely kevés türelemmel viseltetik a spirituálisok és a kistestvérek iránt: a letűnő század legutolsó esztendeiben bullát bocsátott ki Firma cautela[57] címmel, s ebben egy füst alatt ítélte el a harmadrendi begineket, a ferences rend legszélső peremén mozgó kéregető vándorszerzeteseket és a tulajdonképpeni spirituálisokat, vagyis azokat, akik a rend életéből kiválva remeteségre adták a fejüket.
A spirituálisok a későbbi pápáktól próbáltak meg beleegyezést kicsikarni a rendtől való erőszakmentes elszakadáshoz. Úgy hiszem, végül is sikerrel jártak volna, ám XXII. János trónra lépése véget vetett minden reményüknek. Ez utóbbi, alighogy 1316-ban megválasztották, levelet küldött Szicília királyának, hogy kergesse ki országából ezeket a barátokat, merthogy sokan ott leltek menedékre, Angelus Clarenust és a provanszi spirituálisokat pedig béklyóba verette.
Nyilvánvalóan nagy fába vágta a fejszéjét, és a pápai udvarban sokan ellene is szegültek. Hubertinus és Clarenus mindenesetre elérte, hogy szabadon kiléphessen a rendből, és egyiküket a bencések, másikukat pedig a celesztinusok fogadták be. Ám azokkal szemben, akik a maguk szabad életét élték továbbra is, János pápa könyörtelen volt, rájuk küldte az inkvizíciót, és máglyán el is égették sokukat.
Azt azonban jól tudta János pápa, hogy az egyház tekintélyét fenyegető kistestvéreket csak úgy gyomlálhatja ki gyökerestül, ha elítéli mindama tételeket, melyekre ők a hitüket alapozták. Azt állították, hogy Krisztusnak és az apostoloknak semmiféle egyéni avagy közös tulajdonuk nem volt: nosza, a pápa eretnekségnek nevezvén, elítélte ezt a nézetet. Amin csak csodálkozni lehetne, mivelhogy nem világos, miért is tartja egy pápa eltévelyedésnek azt az eszmét, hogy Krisztus szegény volt; igen ám, de Perugiában épp egy évvel korábban tartották szerzetgyűlésüket a ferencesek, s ott úgyszintén ezt a nézetet hangoztatták; így hát a pápa most emezeket elítélvén, egyszersmind elítélte amazokat is. Említettem már, hogy a szerzetgyűlés nagyban ártott az ő császár ellen folytatott küzdelmének, s ez itt a dolgok veleje. Minekokáért az időtől fogva számos kistestvér máglyán lelte halálát, pedig azt sem tudta, mi fán terem a császárság és Perugia.
Ezek a dolgok jártak a fejemben, míg Hubertinust, e legendás férfiút néztem. Mesterem bemutatott neki, mire az öregember megcirógatta az arcomat: a keze meleg volt, szinte forró. E kéz érintésekor egyszeriben megértettem sok mindent, amit erről a szent emberről hallottam, meg amit az Arbor vitae lapjain olvastam; hogy micsoda misztikus tűz emésztette őt már ifjúkorában, amikor párizsi diák létére felhagyott a hittani spekulációkkal, s az a képzete támadt, hogy ő a bűnbánó Magdolna; hogy szoros kapcsolatban állott azzal a Folignói Szent Angélával, aki a misztikus élet kincsei közé és a Kereszt imádásának tudományába vezette: s hogy miként is eshetett, hogy rendfőnökeit végül már olyannyira aggasztották az ő lángoló prédikációi, hogy egy szép napon az isten háta mögé, La Vernába menesztették.
Fürkészve néztem ezt az arcot, lágy vonásai azt a szent leányt idézték, akivel átszellemült eszméket cseréltek egykor ők ketten. Mégis megsejtettem, mennyivel keményebb kifejezést ölthettek 1311-ben, amikor az Exivi de paradiso[58] című dekretáléval a vienne-i zsinat leváltotta a spirituálisokkal szemben ellenséges rendfőnököket, a spirituálisokat meg utasította, hogy éljenek békességben a rend kebelén, de Hubertinus, a mindenről lemondás bajnoka nem fogadta el ezt a bölcs kompromisszumot, és a legszigorúbb elvektől áthatott, független rend alapításáért állt legott sorompóba. Ezt a csatát a nagy harcos akkor elveszítette, mivel XXII. János épp azokban az esztendőkben indított keresztes hadjáratot Petrus Johannis Olivi követői ellen (s őt, Hubertinust is közibük sorolták), és ítélte el a narbonne-i és béziers-i szerzeteseket. Ám barátja emlékének védelmében Hubertinus bátran szembeszállott a pápával, azt meg oly igen lenyűgözte az ő személyének szentsége, hogy nem merte elítélni. (A többieket viszont utóbb annál inkább elítélte.) Sőt még menekvést is kínált neki ekkor, azt javasolván, majd pedig parancsolván, hogy lépjen be a clunyi szerzetesrendbe. Hubertinus (e látszatra oly védtelen és törékeny ember), ki alighanem a pápai udvarbeli protektorok és szövetségesek szerzésében is jeleskedett, beleegyezett ugyan, hogy a flandriai Gemblach kolostorába vonul, de azt hiszem, még a tájékán se járt soha, s Avignonban maradt, Orsini bíboros védőszárnyai alatt, hogy ott védelmezze a ferencesek ügyét.
Csupán a legutóbbi időkben áldozott le az ő avignoni szerencséje (bizonytalan szóbeszédből tudom csak, amit tudok), és ott kellett hagynia a pápai udvart, a pápa meg űzőbe vette e hajlíthatatlan férfiút, mint eretneket, aki per mundus discurrit vagabundus[59]. Az a hír járta róla, hogy nyoma veszett. Ezen a délutánon Vilmos és az apát úr beszélgetéséből tudtam meg, hogy itt, ebben az apátságban rejtőzködik. Most pedig, íme, előttem áll.
– Tudod, Vilmos – mondta éppen –, engem már épp meg akartak ölni, éjnek idején kellett menekülnöm.
– Ki szánt halálra? János pápa?
– Nem. János pápa sosem szeretett, de mindig is tisztelt. Végtére is ő tette lehetővé számomra tíz évvel ezelőtt, hogy a perbe fogás elől megmeneküljek, amikor utasított, hogy lépjek be a bencések közé, s ezzel elhallgattatta ellenségeimet. Pusmogtak is azután sokat, élcelődtek: a szegénység bajnoka miként is léphet be ily gazdag rendbe, miként is élhet Orsini bíboros udvarában... Vilmos, te tudod, hogy engem nem érdekelnek a földi dolgok! De hát csak így maradhattam Avignonban, hogy a testvéreimet védelmezzem. A pápa fél Orsinitől, felőle biztos lehettem, hogy hajam szála se görbül. Alig három éve még követségbe küldött Aragónia királyához.
– Akkor hát ki kívánta a vesztedet?
– Mindenki. Az udvar. Kétszer is megpróbáltak eltenni láb alól. El akartak hallgattatni. Ugye tudod, mi történt öt esztendeje? A narbonne-i beginek ellen már két éve megvolt az ítélet, amikor is Talloni Berengario, aki pedig az egyik bíró volt, fellebbezett a pápánál. Nehéz napok voltak ezek; János pápa már két bullát is kibocsátott a spirituálisok ellen, és még Cesenai Mihály is beadta a derekát... most jut eszembe: ő mikor is érkezik?
– Két nap múlva itt lesz.
– Mihály... Régóta nem láttam. Azóta észhez tért, rájött, hogy mit akartunk, a perugiai szerzetgyűlés nekünk adott igazat. De akkor, 1318-ban még hajlott a pápa szavára, és a kezére adott öt provanszi spirituálist, a hajthatatlanok közül. Elégették őket, Vilmos... Jaj, micsoda szörnyűség! – S arcát a kezébe temette.
– Mégis, pontosabban mi történt Talloni fellebbezése után? – kérdezte Vilmos.
– János pápa kénytelen volt újranyitni a disputát. Érted? Kénytelen volt, mert a pápai udvarban is elfogott a kétség sokakat, még az ottani ferenceseket, azokat az álszent farizeusokat is, akik egy zsíros javadalomért a lelküket is eladják, még őket is elfogta a kétség. Ekkor kért fel János pápa, hogy írjak egy emlékiratot a szegénységről. Mondhatom, Vilmos, hogy jól sikerült, Isten bocsássa meg a kevélységemet...
– Olvastam, Mihály megmutatta.
– Habozok a mieink között is akadtak, az aquitaniai tartományfőnök, a San Vitale bíborosa, Kaffa püspöke...
– Az az agyalágyult – mondta Vilmos.
– Isten nyugosztalja, két esztendeje, hogy jobblétre szenderült.
– Nem, Isten nem volt ily könyörületes. A Konstantinápolyból érkezett hír hamis. Máig itt van közöttünk, úgy tudom, tagja lesz a követségnek. Isten óvjon bennünket!
– De hisz pártolja a perugiai határozatot – mondta Hubertinus.
– Hogyne. Tulajdon ellenfelének a legjobb embere az ilyen.
– Az igazat megvallva – mondta erre Hubertinus – már akkor sem igen használt az ügynek. Meg hát végül is semmi sem lett az egészből, viszont olyan határozat sem született, hogy maga az eszme eretnekség, s ez akkor nagyon fontos volt. Ezért nem bocsátották meg nekem soha a többiek. Mindenféle módokon ártani próbáltak, azt állították, hogy három éve ott voltam Sachsenhausenban, amikor Lajos eretneknek kiáltotta ki János pápát. Pedig mindenki tudta, hogy júliusban én Avignonban voltam, Orsininél... Úgy találták, hogy a császári nyilatkozat egyes részei az én eszméimet tükrözik. Micsoda bolondság!
– Nem éppen – mondta Vilmos. – Az eszméket én szolgáltattam a császárnak, s a te avignoni nyilatkozatodból meg egyes Olivi-idézetekből vettem.
– Te? – kiáltott fel Hubertinus félig döbbenten, félig örvendezve. – Vagyis egyetértesz velem!
Vilmos mintha zavarba jött volna: – Épp kapóra jöttek a császárnak azok a gondolatok – mondta kitérőleg.
Hubertinus bizalmatlan pillantást vetett rá. – Vagy úgy, szóval te nem hiszel bennük igazán, ugye?
– Mondd tovább – szólt Vilmos –, mondd el, hogyan vesztettek szem elől azok a kutyák.
– Ó, igen, kutyák, Vilmos. Veszett kutyák. Tudod-e, hogy magával Bonagratiával gyűlt meg a bajom?
– De hisz Bergamói Bonagratia velünk van!
– Csak amióta beszéltem a fejével. Akkor tért jobb belátásra, és tiltakozott az Ad conditorem canonum[60] ellen. A pápa erre lecsukatta, egy évet ült tömlöcben.
– Úgy hallottam, hogy mostanában egy kúriabeli barátomhoz, bizonyos Ockham Vilmoshoz áll közel.
– Őt csak kevéssé ismerem. Nem tetszik nekem. Odaadás nélküli ember, csupa koponya és semmi szív.
– Koponyának annál jobb.
– Meglehet: azért kerül majd pokolra.
– Legalább találkozunk odalenn, és eldiskurálunk a logikáról.
– Elhallgass, Vilmos – mosolygott rá Hubertinus mélységes szeretettel –, te jobb vagy, mint a filozófusaid. Csak akarnod kellett volna...
– Micsodát?
– Amikor ott Umbriában utoljára találkoztunk... Emlékszel? Akkor gyógyultam ki a nyavalyáimból, mert közbenjárt érettem az a csodálatos nő... Montefalcói Klára... – motyogta sugárzó arccal. – Klára... Ha a természettől oly igen romlott asszonyi természet szentséggé szublimálódik, a kegyelem legmagasztosabb eszközévé tud válni. Jól tudod, hogy az én életemet mindig is a legtisztább szűziesség hatotta át, Vilmos – s azzal megragadta a karját, és görcsösen megszorította –, te jól tudod, milyen veszett, igen, ez a jó szó rá: veszett szomjúsággal szomjúhoztam a vezeklést, hogy a test lüktetését elnyomjam magamban, és minden ízemiglen átlátszóvá legyek a Megfeszített Jézus szerelme előtt... Mégis volt három asszony, három égi küldött az életemben. Folignói Angéla, Città di Castellói Margit (tőle kaptam sugallatot, hogy mi legyen a könyvem befejezése, amikor még csak a harmadával készültem el), s végezetül Montefalcói Klára. Az ég ajándéka volt, hogy nekem, éppen nekem jutott osztályrészül az ő csodatételeit felderíteni és szent mivoltukat közhírré tenni, még mielőtt az anyaszentegyház megmozdult volna. S te, Vilmos, odalent voltál velem, és segíthettél volna ebben a szent vállalkozásban, s mégsem akartál segíteni...
– Az a szent vállalkozás, amelybe be akartál vonni, abból állott, hogy küldjem máglyára Bentivengát, Jacomót és Giovannucciót – jegyezte meg halkan Vilmos.
– Gyalázatosságaikkal az ő emlékét akarták elhomályosítani. S te inkvizítor voltál!
– Pontosan ekkor kértem, hogy mentsenek föl e megbízatás alól. Az a história nem tetszett nekem. És őszintén szólva az sem tetszett, ahogyan Bentivengát rávetted, hogy vallja meg a tévelygéseit. Úgy tettél, mintha be akarnál lépni a szektájába, ha ugyan szekta volt az, kiszedted belőle a titkait, azután pedig letartóztattad.
– De hisz így kell elbánni Krisztus ellenségeivel! Eretnekek voltak, hamis apostolok voltak, Dolcino testvér kénköves bűze áradt belőlük!
– Klára barátai voltak.
– Nem, Vilmos, ne feketítsd be Klára emlékét!
– Az ő csoportjában forgolódtak...
– Minoriták voltak, spirituálisoknak mondották magukat, de valójában a közösséghez tartoztak! Jól tudod, a vizsgálatnak nem volt kétsége afelől, hogy Gubbiói Bentivenga apostolnak mondotta magát, s azután Bevagnai Giovannuccióval egyik apácát csábította el a másik után azzal, hogy pokol nem létezik, hogy a testi vágyak kielégítése nem sérti Istent, hogy Krisztus testét akkor is magához veheti az ember, ha (Uram, megbocsáss!) épp egy apácával hált, hogy az Úr előtt kedvesebb volt Magdolna, mint Ágnes, a szűz, hogy az, aki közönségesen ördögnek neveztetik, maga is Isten, mert az ördög a tudás, a tudás pedig Isten! És hallván e beszédeket, épp a boldog emlékezetű Klárának támadt látomása, melynek során maga az Isten mondotta néki, hogy ezek az emberek a Szabad Lélek testvéreinek[61] elvetemült követői!
– Minoriták voltak, a Kláráéhoz hasonló látomások gyújtották lángra a képzeletüket, a révült látomást pedig gyakorta alig egy lépés választja el a bűn mámorától – mondta Vilmos.
Hubertinus kezébe fogta a kezét, s a szemét ismét könny fátyolozta el: – Ne beszélj így, Vilmos. Hogyan tévesztheted össze a bensődet tömjénillattal perzselő, révült szeretetet az érzékek kénköves bűzű zűrzavarával? Bentivenga egy-egy test meztelen végtagjainak tapogatására biztatta az embereket, azt állította, hogy csak így lehet az érzékek birodalmából kiszabadulni, homo nudus cum nuda iacebat...
– Et non commiscebantur ad invicem...[62]
– Hazugság! Igenis keresték a gyönyört; ha a testi vágy felébredt bennük, úgy vélték, nem bűn férfinak s asszonynak összefeküdnie és tapogatnia és csókolnia egymást mindenütt, és csupasz ágyékot csupasz ágyékkal egyesítenie!
Ami igaz, az igaz, ekként bélyegezvén meg a mások vétkét, Hubertinus engem vajmi kevéssé épületes gondolatokra késztetett. Mesterem fölfigyelhetett zavaromra, s félbeszakította a szent férfiút.
– Lánglelkű ember vagy, Hubertinus, az Isten szeretetében éppúgy, mint a Gonosz gyűlöletében. Csupán annyit akartam mondani, hogy a szeráfok tüze és Lucifer tüze között nem nagy a különbség, mivel mindkettő az akarat végső fellángolásából támad.
– Nagyon is van különbség, s én tudom, hogy mi az! – mondotta Hubertinus átszellemült arccal. – Azt akarod mondani, hogy a jó akarását csak kicsinyke lépés választja el a rossz akarásától, mert így vagy úgy, de ugyanaz az akarat munkálkodik. Ez igaz. Csakhogy a különbség abban van, amire az akarat irányul, az pedig remekül fölismerhető. Emitt az Isten, amott az ördög.
– Én mégis attól félek, Hubertinus, hogy már nem megy nekem a megkülönböztetés. Vajon nem a te Folignói Angelád számolt-e be róla, hogy egy napon révület fogta el, és Krisztus sírjában találta magát? Ugye ő lelkendezett, hogy először a keblét csókolta meg, s azt látta, hogy lehunyt szemmel feküszik, és azután a száját is megcsókolta, s úgy érezte, hogy kimondhatatlanul édes illat száll fel azok közül az ajkak közül, s akkor várt egy keveset, majd orcáját a Krisztus orcájához nyomta, Krisztus pedig ekkor rátette kezét az orcájára, és magához szorította őt, s ekkor (ő maga mondotta így) mindennél magasabbra hágott a gyönyöre?...
– Mi köze ennek az érzékek ostromához? – kérdezte Hubertinus. – Ez misztikus tapasztalás, az a test pedig a Mi Urunk teste volt.
– Talán túlságosan is hozzászoktam Oxfordban – mondta Vilmos –, hogy ott a misztikus tapasztalás is merőben másként ment végbe...
– Csakis a fejekben – mosolyodott el Hubertinus.
– Vagy a szemekben. A fény gyanánt a napsugarakban, a tükörképekben, a jól tagolt matéria ízein elomló színekben, a harmatos levélen csillogó virradatban megérett Isten... Hát nincs-e közelebb az ilyen szeretet az Istent teremtményeiben, virágban, fűben, vízben, levegőben dicsérő Szent Ferenc szeretetéhez? Az ilyen szeretet aligha rejteget csapdát. A szeretetnek az a fajtája ellenben sehogy se tetszik, amelyik a Mindenhatóval folytatott társalgásba a testi érintkezés kéjes borzongásait elegyíti...
– Ne káromold az Istent, Vilmos! A kettő nem ugyanaz. Óriási, szakadéknyi a különbség a Megfeszített Krisztust szerető szív eksztázisa meg a montefalcói hamis apostolok romlott eksztázisa között...
– Nem hamis apostolok voltak azok, hanem a Szabad Lélek testvériségének tagjai, te magad mondtad.
– Ugyan, mi a különbség? Te nem tudtál mindent arról a perről, mert némely vallomásokat jegyzőkönyvbe se mertem vétetni, nehogy az ördög akár csak egy pillanatra is árnyékot vethessen a Klára jóvoltából ott jó ideje honos jámbor tisztaságra. Én viszont tudtam, nagyon is tudtam, amit tudtam, Vilmos! Éjnek évadján pincében gyülekeztek, fogtak egy újszülöttet, s azt addig hajigálták egymásnak, amíg bele nem halt a zúzódásokba... vagy más egyébbe... S aki utoljára kapta úgy el, hogy még élt, akinek a karjai közt a kisded kiszenvedett, az lett a szekta feje... A kisded testét pedig széjjelszaggatták, s liszt közé keverték, hogy szentségtörő ostyát süssenek belőle!
– Hubertinus! – szólt rá szigorúan Vilmos. – Ugyanezeket a dolgokat mondták sok-sok évszázada már az örmény püspökök is a paulikánusok[63] szektájáról. A bogumilokról[64] úgyszintén.
– Hát aztán? Az ördög ostoba, cselszövéseiben és csábításaiban ismétli önmagát, ezer évek múltán is ugyanazok maradnak a szertartásai, sohasem változik, s épp ezért ismerszik fel ellenség mivolta! Esküszöm néked, gyertyákat gyújtottak húsvét éjjelén, és kisleányokat vittek le a pincébe. Azután eloltották a gyertyákat, és rávetették magukat a kisleányokra, még ha vérségi kötelék fűzte is velük egybe őket... És ha gyermek született az ilyen ölelkezésből, hát újrakezdődött a pokoli szertartás, körülülték a borral teli, hordócskának nevezett edényt, lerészegedtek, és feldarabolták a gyermeket, és a vérét egy kehelybe csorgatták, és eleven gyermekeket vetettek a tűzre, és a gyermek hamvait a vérébe keverték és megitták!
– De hisz ezt Mikhael Pszellosz[65] írta az ő démoni mesterkedésekről szóló könyvében, háromszáz esztendővel ezelőtt! Kitől hallottad te mindezt?
– Tőlük, Bentivengától meg a többiektől, a kínvallatáskor!
– Az állatokat csak egyvalami ajzza fel még a gyönyörnél is jobban: a fájdalom. Kínvallatáskor olyanná leszel, mintha látomáskeltő füvek kerítettek volna hatalmukba. Minden, amit hallottál, amit olvastál, minden eszedbe jut, elragadtatásfélét érzel, csak épp nem a menny vonz, hanem a pokol. Kínvallatáskor nemcsak azt mondod, amit az inkvizítor hallani akar, hanem azt is, amiről úgy véled: szívesen hallaná; mivelhogy ti ketten jól megértitek egymást, s ez a megértés már csakugyan ördögi... Tudom, mit beszélek, Hubertinus, magam is azok közé az emberek közé tartoztam, akik azt hiszik, izzó vassal elő tudják kényszeríteni az igazságot. De tudd meg, hogy az igazság másfajta tűztől izzik. Kínvallatáskor Bentivenga a legelképesztőbb hazugságokat mondhatta, mert akkor már nem ő beszélt, a bujaság, lelkének a démonai beszéltek belőle.
– A bujaság?
– Igen, létezik buja fájdalom, amiként buja imádat, sőt buja alázat is létezik. Ha a lázadó angyaloknak csekélység is elegendő volt, hogy imádatuk és alázatuk tüze a gőg és a lázadás tűzévé váljék, ugyan mit véljünk az emberi lényről? Íme hát, tudd meg, hogy ez a gondolat fészkelte belém magát inkvizícióim során. És ezért hagytam fel azzal a tevékenységgel. Megijedtem, nem mertem tovább kutatni a gonoszok gyengéit, mert észrevettem, hogy a szenteknek is ugyanezek a gyengéi.
Vilmos ez utóbbi szavait Hubertinus úgy hallgatta, mint aki nem érti, mit mondanak neki. Arca egyre inkább gyöngéden szánakozó kifejezést öltött, s ebből megértettem, hogy Vilmost igen-igen bűnös érzelmek rabjának tekinti, de megbocsát neki, mert igen-igen szereti. A szavába vágott, fölöttébb keserűen mondván:
– Mindegy. Ha ezt érezted, jobb is, hogy abbahagytad. A kísértéseket le kell győzni. De hiányzott ám a segítséged, együtt meg tudtuk volna regulázni azt a bandát. Ehelyett tudod, mi történt: engem vádoltak meg, hogy túlságosan gyenge kézzel bánok velük, és eretnekség gyanújába kevertek. A te kezed is gyenge volt, amikor a Gonosz ellen küzdöttél. A Gonosz ellen, Vilmos! Hát sosem fogy el ez az átok, ez a sötétség, ez az iszap, mely a tiszta forrást eldugaszolja előlünk? – Közelebb hajolt Vilmoshoz, mintha attól tartana, hogy meghallják: – Még itt, ezek között az imádságra fölszentelt falak között is, tudod-e?
– Tudom, az apát elmondta, sőt még arra is megkért, hogy segítsek fényt deríteni a dologra.
– Akkor hát keress, kutass, hiúzszemekkel kétfelé kémlelj: arra, amerre a bujaság meg amerre a gőg van...
– A bujaság?
– Igen, a bujaság. Volt valami... valami asszonyi, tehát ördögi is abban az ifjúban, aki meghalt. A szeme inkubusszal üzekedő kisleányé. De ne felejtsd a gőgöt se, a szellem gőgjét itt, ebben a szavak hivalkodásának, tudomány illúziójának szentelt kolostorban...
– Ha tudsz valamit, segíts.
– Tudni semmit sem tudok. De a szívével egyet és mást megérez az ember. Hagyd, hogy a szíved szóljon, az arcokat faggasd, ne arra hallgass, amit a nyelvek mondanak... Hanem hát miért is beszélünk folyvást csak gyalázatosságokról, miért ijesztgetjük mi a fiatal barátunkat?
Rám emelte égszínkék szemét, hosszú fehér ujjaival pedig megcirógatta az arcomat, és én ösztönösen csaknem hátrahőköltem; de erőt vettem magamon, s jól tettem, mert megsértődött volna, a szándéka pedig tiszta volt.
– Beszélj inkább magadról – mondotta ismét Vilmoshoz fordulva. – Mit csináltál azóta? Eltelt idestova...
– Tizennyolc év. Visszatértem a szülőföldemre. Oxfordban tovább folytattam a tanulmányaimat. Természettudományt tanultam.
– A természet jó, mert Isten leánya – mondta Hubertinus.
– Isten is jó, ha létrehozta a természetet – mosolygott Vilmos. -Tanultam, bölcs barátaimmal találkozgattam. Azután megismerkedtem Marsiliusszal, tetszettek a birodalomról, a népről, a földi királyságokra érvényes új törvényekről alkotott nézetei, s így kerültem rendtársaink azon csoportjába, akik a császárnak szolgálnak tanácsadással. Minderről persze te is tudsz, megírtam neked. Nagyot dobbant a szívem, amikor Bobbióban megtudtam, hogy itt vagy. Azt hittük, elvesztél. Most azonban, hogy együtt vagyunk, nagy segítségünkre lehetsz néhány napon belül, amikor Mihály is megérkezik. Kemény összecsapás lesz.
– Nem lesz sok mondanivalóm azon kívül, amit öt esztendeje, Avignonban már elmondtam. Ki lesz Mihállyal?
– Néhányan olyanok, akik a perugiai szerzetgyűlésen is ott voltak: Aquitaniai Arnold, Newcastle-i Hugó...
– Kicsoda? – kérdezte Hubertinus.
– Novocastrumi Hugó. Bocsáss meg, jóféle latint használok, s mégis rááll a nyelvem a magam beszédjére. Meg Alnwick Vilmos is ott lesz. Az avignoni ferencesek közül pedig Hieronymusra, a kaffai tökfejre számíthatunk, és talán eljön Berengario Talloni meg Bergamói Bonagratia is.
– Adj a Isten – mondotta Hubertinus –, hogy ezek ketten ne forduljanak túlzottan szembe a pápával. És ki fogja a kúriát képviselni? Úgy értem, a hajthatatlanok közül.
– A hozzám eljutott levelek alapján úgy képzelem, hogy itt lesz Decoalcon Laurentius...
– Gonosz ember.
– Jean d'Anneaux...
– Ravasz teológus, óvakodj tőle.
– Óvakodni fogunk. S végül Jean de Baume.
– Majd meggyűlik a baja Berengario Tallonival.
– Igen, azt hiszem, jól fogunk mulatni – mondta mesterem nagy vígan. Hubertinus tétova mosollyal nézte.
– Sosem tudom, hogy ti, angolok, mikor beszéltek komolyan. Ez súlyos ügy, nincs benne semmi mulattató. A rend fennmaradása forog kockán, a te rendedé, mely a szívem mélyén még mindig az enyém is. Én bizony esdekelni fogok Mihálynak, ne menjen Avignonba. János pápa túlságosan is kitartóan hívatja, keresi, invitálja. Ne bízzatok a vén franciában! Ó, Uram, milyen kezekbe jutott a te egyházad! – Fejét az oltár felé fordította. – Szajhává lett, elpuhult a fényűzésben, s úgy vonaglik a bujaságban, mint kígyó a napon! A betlehemi istálló csupasz tisztaságától, a deszkától, amely deszka volt, amiként a kereszt lignum vitae-je[66] is, a csupa arany és csupa kő bacchanáliákig[67]; nézd, még itt, hisz láttad a kaput, még itt sincs menekvés a képek hívsága elől! Közel van immáron az Antikrisztus napja, és én félek, Vilmos! – Körülnézett, tágra nyílt szemmel bámult a sötét templomhajóba, mintha az Antikrisztus bármelyik pillanatban felbukkanhatna, s én már szinte kerestem is, hol van. – Helytartói már itt vannak, elküldte őket közénk, akár Krisztus, szerte a világba, az apostolokat! Romlásba döntik Isten városát, csellel, képmutatással és erőszakkal csábítanak. Itt lesz hát az ideje, hogy Isten elküldje szolgáit, Illést és Énokot, akik ő általa elevenen maradtak meg a földi paradicsomban, hogy egy napon ráijeszthessenek az Antikrisztusra, s ők eljönnek, darócba öltözötten, hogy prófétáljának, és szóval és tettel bűnbánatra buzdítanak...
– Már eljöttek, Hubertinus – mondta Vilmos, végigmutatva ferences csuháján.
– De még nem győztek, s a dühtől tomboló Antikrisztus most fogja kiadni a parancsot Énok és Illés megöletésére, s hogy a holttestük tétessék közszemlére, hogy mindenki lássa, és ne merjen az ő nyomdokaikba lépni. Úgy, amiként meg akartak ölni engem is...
Akkor, ott az a döbbent gondolatom támadt, hogy Hubertinust valami isteni megszállottság kerítette hatalmába, s attól féltem, elveszti az eszét. Most, hogy ennyi idő távolából visszatekintek, és tudom, már amit tudok, vagyis hogy alig néhány évvel később titokzatos módon megölték szegényt egy német városban, és sohasem derült fény a gyilkos kilétére, még nagyobb a döbbenetem, mert nyilvánvaló, hogy Hubertinus a jövőbe látott azon az estén.
– Tudod, Joachim apát igazat szólt. Elérkeztünk az emberiség történetének hatodik korszakához, melynek során két Antikrisztus jelenik meg, a misztikus és a tulajdonképpeni Antikrisztus; s ez most, a hatodik szakaszban fog történni, minekutána eljött Szent Ferenc, hogy saját testén szemléltesse a Megfeszített Jézus öt sebét. Bonifác volt a misztikus Antikrisztus, és Celesztin lemondása nem volt érvényes; Bonifác volt ama tengerből jövő fenevad, melynek hét feje a hét főbűn, tíz szarva pedig a tíz parancsolat elleni vétség, az őt körülvevő bíborosok pedig a sáskák voltak, melyeknek teste Apollyon! De hisz a fenevad száma, ha görög betűkben olvasod ki a nevét, Benedicti!
Fürkészőn tekintett rám, hogy vajon értem-e, és figyelmeztetőleg fölemelte az ujját:
– XI. Benedek a tulajdonképpeni Antikrisztus volt, az a fenevad, amelyik a földből mászik elő! Isten azért engedte, hogy egyházát ez a bűnös és gonosz szörnyeteg kormányozza, hogy annál nagyobb dicsőséggel fényeskedjék követőjének minden erénye!
– De tisztelendő atyám – vetettem ellen alig hallhatóan, minden bátorságomat összeszedve –, hiszen János pápa lett a követője!
Hubertinus végigsimított a homlokán, mintha egy rossz álmot akarna elhessenteni. Nehezen lélegzett, fáradt volt. – Hát igen. Rossz volt a számítás, az angyali pápát azóta is várjuk csupán... Eljött viszont időközben Ferenc és Domonkos. – Tekintetét az ég felé emelte, és úgy mondta, mintha imádkoznék (én azonban bizonyos voltam benne, hogy az élet fájáról írott nagy könyvéből idéz): – Quorum primus seraphico calculo purgatus et ardore celico inflammatus totum incendere videbatur. Secundus vero verbo predicationis fecundus super mundi tenebras darius radiavit...[68] Igen, ha így szólt az ígéret, az angyali pápa bizonnyal eljő.
– Úgy legyen, Hubertinus – mondta Vilmos. – Jómagam mindenesetre azért vagyok itt, mert meg akarom akadályozni, hogy elűzzék az emberi császárt. A te angyali pápádról Dolcino testvér is beszélt...
– Ki ne ejtsd többé a szádon annak a kígyónak a nevét! – kiáltotta Hubertinus, és szomorúságát most először láttam dühbe fordulni. – Bemocskolta Kalábriai Joachim szavait, halál és szenny forrásává tette őket! Ha valaki, hát ő bizonyosan az Antikrisztus követe volt. Te, Vilmos, azért beszélsz ám így, mert az az igazság, hogy nem hiszel az Antikrisztus eljövetelében, mert a te oxfordi mestereid az ész bálványozására tanítottak, és elsorvasztották szívedben a jövendölés erejét!
– Tévedsz, Hubertinus – felelte Vilmos nagyon komolyan. – Jól tudod, hogy minden mesterem közül leginkább Roger Bacont tisztelem...
– Aki röpülő masinákról képzelgett – jegyezte meg Hubertinus keserű gúnnyal.
– Aki világos és érthető szavakkal szólott az Antikrisztusról, fölfedezvén nyomait a világ romlásában és a tudomány hanyatlásában. Ő azonban azt tanította, hogy egyes-egyedül úgy készülhetünk föl az eljövetelére, ha kutatjuk a természet titkait, ha az emberi nem jobbítására a tudás segedelméhez folyamodunk. Az Antikrisztus elleni harcra oly módon is készülődhetsz, hogy a füvek gyógyító erejét vagy a kövek természetét tanulmányozod, sőt még ama röpülő masinák kigondolásával is, amelyeket megmosolyogsz.
– A te Baconod Antikrisztusa csupán ürügy volt rá, hogy a gőgös ész hajbókoljon.
– Szent ürügy.
– Semmi sem szent, ami ürügyül szolgál. Vilmos, tudod, hogy én szeretlek. Tudod, hogy nagyon megbízom benned. Fegyelmezd meg az értelmedet, tanuld meg, miként kell sírni az Úr sebei felett, hajítsd el a könyveidet.
– Csak a tiédet tartom meg – mosolygott Vilmos. Hubertinus is elmosolyodott, és az ujját rázva megfenyegette:
– Te, te bolond ánglius! Ne nevesd ki nagyon a felebarátaidat. Sőt féld inkább azokat, akiket nem szívelhetsz. És óvakodj az apátságtól. Ez a hely nem tetszik nekem.
– Ezért akarom jobban megismerni – mondta Vilmos, és búcsúzott. – Menjünk, Adso.
– Azt mondom, nem jó hely, mire te: meg akarom ismerni. Ej, ej! – rázta Hubertinus a fejét.
– Jut eszembe – szólt vissza Vilmos félútról –, ki az az állati küllemű szerzetes, aki Bábel nyelvét beszéli?
– Salvatore? – fordult meg Hubertinus, aki közben ismét letérdelt. – Azt hiszem, én ajándékoztam meg ezt az apátságot ővele... Meg a házgondnokkal. Amikor a ferences csuhát levetettem, egy időre visszavonultam Casaléba, az én régi kolostoromba, s ott azt kellett látnom, hogy több testvérem is bajba jutott, mert a közösség megvádolta őket, hogy spirituálisok, s az én szektámhoz tartoznak... így mondották. Felemeltem szavamat az érdekükben, és sikerült kijárnom, hogy követhessék a példámat. Kettejükkel azután, Salvatoréval és Remigiusszal éppenséggel itt találkoztam újra össze, amikor tavaly ide érkeztem. Salvatore... ő csakugyan olyan, mint valami állat. De nagyon szolgálatkész.
– Úgy hallottam, azt mondta: penitenziagite – bökte ki Vilmos némi habozás után.
Hubertinus hallgatott. Legyintésféle mozdulatot tett, mint aki kellemetlen gondolatot akar elhessenteni.
– Nem, nem hiszem. Tudod, milyenek ezek a laikus testvérek. Falusi népek, hallottak talán egyszer valami vándor prédikátort, s nem tudják, mit beszélnek. Salvatorénak van mit a szemére vetni: torkos és buja az ebadta. De az ortodoxiával, azzal semmi baja. Nem, ezt az apátságot másféle kórság sanyargatja, s azt olyanban keresd, aki túl sokat tud, ne pedig olyanban, aki tudatlan. Ne építs egyetlen szóra gyanakvásból légvárat.
– Sose tenném – felelte Vilmos. – Épp azért hagytam fel az inkvizítorsággal, hogy ezt ne kelljen tennem. De azért a szavakra is szeretek odafigyelni, s azután elgondolkodom rajtuk.
– Túl sokat gondolkodsz. Fiacskám – fordult oda énhozzám –, ne végy rossz példát a mesteredtől. Gondolkodni, s erre most, életem végén jöttem rá, csakis a halálon kell. Mors est quies viatoris – finis est omnis laboris[69]. Hagyjatok imádkozni.
[ELSŐ NAP]
Melyben Vilmos fölöttébb tudós társalgást folytat
Severinus füvész atyával
Újra végigmentünk a főhajón, és a nagy kapun át távoztunk, ott, ahol bejöttünk. Hubertinus minden szava ott zsongott még a fejemben.
– Olyan... olyan különös ember – kockáztattam meg.
– Nagy ember, legalábbis az volt, sok tekintetben. És épp ezért olyan különös. Normálisnak csak a kisemberek látszanak. Hubertinusból ugyanúgy válhatott volna eretnek, az a fajta, amelyikből ő is sokakat segített máglyára, vagy a római anyaszentegyház bíborosa is. Igen közel jutott mindkét perverzióhoz. Valahányszor Hubertinusszal beszélek, úgy rémlik, hogy a pokol a mennyország, csak épp a túloldalról nézve.
Nem értettem, hová akar kilyukadni. – Melyik oldalról? – kérdeztem.
– Igaz is – visszakozott Vilmos. – Kérdés, hogy egyáltalán léteznek-e különböző oldalak, és létezik-e egy egész. De ne figyelj rám. És ne bámuld már azt a kaput – mondta, azzal tarkón legyintett, mert már megint a bejáratnál látott szobrok után tekergettem a nyakam. – Mára épp eléggé rád ijesztettek. Mind, egytől egyig.
Ahogy ismét előrefordultam, egy másik szerzetessel találtam magamat szemközt. Vilmossal lehetett egykorú. Ránk mosolygott, és udvariasan köszöntött bennünket. Szent Emmerani Severinus füvész testvérnek, a fürdők, az ispotály s a konyhakert gondnokának mondta magát, s ajánlkozott, hogy szívesen segít, ha jobban el szeretnénk igazodni az apátság területén.
Vilmos megköszönte a szolgálatkészségét, s azt mondotta, hogy érkezéskor már felfigyelt a csodaszép konyhakertre, s úgy látta, mintha ott nem csupán ehető főzelékfélék, hanem gyógyfüvek is nőnének, már amennyire a hó látni engedte.
– Nyáron vagy tavasszal, amikor a különb- s különbféle növények teljes virágdíszükben pompáznak, szebben zengi az a kert a Teremtő dicsőségét – szabadkozott Severinus. – De a füvész szeme ebben az évszakban is mélyére lát a száraz töveknek, látja, miféle hajtások bújnak majd elő, és elárulhatja neked, hogy nincs az a herbárium, amely ennél a kertnél gazdagabb avagy színpompásabb volna, bármily szép miniatúrákkal ékeskedjék is. Meg aztán télvíz idején is nőnek ott jóféle füvek, s a műhelyem polcain sorakozó edényeket is teliszedtem ezzel-azzal. A madársóska gyökerével például a hurutokat lehet gyógyítani, a ziliz gyökerének főzetéből pedig bőrbetegségekre lehet borogatást készíteni, a bojtorján leszárítja az ekcémát, a keserűfű összemorzsolt és darált rizómája hasmenés és egynémely női bajok ellen használatos, a vasfű serkenti az emésztést, a lókörömfű köhögésre jó, és emésztésserkentőnek van még csodajó encián, és van édesgyökér és boróka, finom forrázatnak, bodzakéreg, aminek a főzete májbajok ellen használ, szappangyökér, ami hideg vízbe áztatva a náthát orvosolja, és van macskagyökér, aminek a hatását bizonyára ismeritek.
– Ahány füved van, testvérem, annyiféle időjárás kell, hogy megteremjen. Ez meg hogy lehet?
– Részint az Úr könyörületessége folytán, amiért fennsíkunkat úgy helyezte el, hogy dél felől a tengerre nézzen, s onnan meleg szelek érjék, észak felől meg a magasabb hegyekre, ahonnan csak úgy árad az erdei levegő. Részint pedig annak a tudománynak köszönhetem ezt, melyet tanítómestereim akaratának hála, méltatlanul bár, de elsajátítottam. Némely növények mostoha időben is megteremnek, ha tudod, milyen földbe ültesd, hogyan trágyázd, hogyan nyesegesd.
– De bizonyára olyan zöldségei is vannak atyámnak, amelyek csak megenni jók – jegyeztem meg.
– Kedves és nagyétkű csikóbarátom, nincs olyan megenni való növény, amely kellő mennyiségben ne volna jó orvoslásra is. Vegyük például a tököt. Hideg és nedves természetű, jó szomjoltó, ám ha megromlik, hasmenést kapsz tőle, és mustármagos sóslével vagy kénytelen megzabolázni a beleidet. Hát a hagyma? Meleg és nedves, kis mennyiségben potencianövelő, persze csak annak, aki nem tett olyan fogadalmat, aminőt mi, nagy mennyiségben viszont elnehezíti a fejet, aminek tej és ecet az ellenszere. Tanácsos tehát – tette hozzá kajánul –, hogy fiatal szerzetesek mindig csak módjával fogyasszák. Fogyassz ellenben fokhagymát. Meleg és száraz, mérgek ellen hatásos. De azért vigyázz: túl sok nedvet elhajt az agyból. Ami a paszulyt illeti: serkenti a vizeletet és hizlal, s ez is, az is igen jó dolog. Csakhogy rosszat álmodsz tőle. Igaz, sokkal kevésbé, mint bizonyos más füvektől, mert olyanok is vannak, amelyek gonosz víziókat okoznak.
– Melyek ezek? – kérdeztem.
– Ejnye, de nagyon kíváncsi a mi kis novíciusunk! Az efféle dolgokat csak a füvésznek szabad tudnia, máskülönben bárki szabad kezet kaphatna, hogy nagy könnyelműen víziókat gerjesszen, vagyis hazudjon a füvek segedelmével.
– Elegendő azonban egy kevéske csalán – szólalt meg Vilmos –, vagy roybra avagy olieribus, és máris védve vagyunk a vízióktól. Remélem, neked van ezekből a gyógyfüvekből, testvérem.
Severinus a mesteremre kapta pillantását:
– Foglalkozol a füvészkedéssel?
– Csak nagyon kevéssé- mondta Vilmos szerényen -; egyszer a kezembe került a Theatrum sanitatis[70], Ububchasym de Baldach könyve...
– Abul Haszan al Muchtar ibn Botlané.
– Vagy al-Kaszim Elimittaré, ahogy tetszik. Jó volna tudni, vajon akad-e itt belőle egy példány.
– Akad ám, méghozzá az egyik legszebb, sok-sok finom kidolgozású képpel.
– Hála legyen az égnek. Hát Platearius De virtutibus herbarum-ja[70] megvan-e?
– Az is megvan, sőt a De plantis meg a De vegetalibus[70] is Arisztotelésztől, Saresheli Alfredus fordításában.
– Mondják, hogy ezek nem is Arisztotelésztől valók – jegyezte meg Vilmos –, amiként, mint kiderült, a De causis-t[70] sem Arisztotelész írta.
– Mindenesetre nagyszerű könyv – mondta Severinus, amire mesterem buzgón rábólintott, meg se kérdve, hogy a füvész atya a De vegetalibus-ra avagy a De causis-ra gondolt-e. Én egyiket sem ismertem, de ebből a beszélgetésből arra következtettem, hogy mindkettő hatalmas mű lehet.
– Örömmel venném – mondta végtére is Severinus –, ha válthatnánk még egypár tisztes szót a füvekről.
– Hát még én! – vágta rá Vilmos. – De nem szegjük-e meg ezzel a hallgatás szabályát? Úgy tudom, hogy a rendetek előírja.
– A regula – felelte Severinus – a századok során alkalmazkodott a különféle közösségek kívánalmaihoz. A regula lectio divinát[71] írt elő, nem pedig tudományos munkálkodást; mégis jól tudod, mily sokra jutott rendünk az isteni dolgok és az emberi dolgok kutatásában. A regula továbbá közös dormitóriumot ír elő, ám alkalmanként, mint nálunk is, úgy helyes, ha a szerzeteseknek éjszaka is módjuk van elmélkedni, így hát kinek-kinek külön cellája van. A hallgatást illetően a regula nagyon szigorú, és minálunk is úgy van, hogy mind a kézi munkákat végző, mind pedig az író avagy olvasó szerzetesnek tilos társalognia testvéreivel. Ez az apátság azonban mindenekelőtt tudósok gyülekezete, és gyakorta hasznos, ha a szerzetesek kicserélhetik tudományuk felgyülemlett kincseit. A tanulmányainkat illető kérdésekről itt mindig szabad és hasznos is társalognunk, persze nem a refektóriumban, vagy istentisztelet idején.
– Sokat beszélgettél Otrantói Adelmusszal?- kérdezte váratlanul Vilmos.
Severinus szemlátomást nem lepődött meg.
– Tehát már elmondta neked az apát úr – állapította meg. – Nem. Vele nemigen érintkeztem. Folyvást a miniatúráit festette. Más barátokkal hallottam néha vitatkozni, például Salvemeci Venantiusszal vagy Burgosi Jorgéval, a munkája természetéről. De hát én nem a szkriptóriumban töltöm a napot, hanem a műhelyemben – és szemével az ispotály épülete felé vágott.
– Vagy úgy – mondta Vilmos. – Tehát nem tudod, voltak-e Adelmusnak víziói.
– Víziói?
– Mondjuk, olyanok, amelyeket a te füveid okoznak.
Severinus elkomorult:
– Mondtam már, hogy a veszedelmes füveket féltve őrzöm.
– Nem így értettem – helyesbítette magát Vilmos sietve. – Én általában mindenféle víziókra gondoltam.
– Nem értem – rázta a fejét Severinus.
– Úgy vélem, hogy ha egy szerzetes éjnek idején az Aedificiumban bolyong, ahol az apát úrtól hallottak szerint bizonyos... bizonyos szörnyű dolgok eshetnek meg azzal, aki a tiltott időben oda behatol, szóval úgy véltem, hogy egy ilyen szerzetesnek netán ördögi víziói támadhattak, s azok késztethették rá, hogy a mélybe vesse magát.
– Mondtam, hogy én nem járok a szkriptóriumba, hacsak nincs szükségem valami könyvre, de rendesen az ispotályban őrzött herbáriumaimat szoktam használni. Mint mondottam, Adelmus Jorgéval meg Venantiusszal volt igen meghitt viszonyban... és persze Berengárral is.
Magam is úgy éreztem, hogy Severinus hangja egy pillanatra megbicsaklik. Mesterem pedig azonnal lecsapott:
– Miféle Berengárral? És hogyhogy persze?
– Arundeli Berengárral, a segédkönyvtárossal. Egyidősek voltak, együtt novíciuskodtak, érthető, ha volt egymásnak mondanivalójuk. Így értettem.
– Tehát így értetted – állapította meg Vilmos. És meglepett, miért nem firtatja ezt tovább. Mindjárt témát is váltott: – Hanem ideje talán felkeresnünk az Aedificiumot. Kalauzolj bennünket, jó?
– Örömest – mondta Severinus nagyon is nyilvánvaló megkönnyebbüléssel. A konyhakert mentén az Aedificium nyugati homlokzatához vezetett bennünket.
– A kert felőli bejárat a konyhába nyílik – mondta –, ám a konyha a földszintnek csupán a nyugati oldalát foglalja el, a másik oldalon a refektórium van. A déli kapuhoz a templom szentélye mögé kerülve lehet eljutni, onnan két bejárat is nyílik, az egyik a konyhába, a másik a refektóriumba. De mi csak menjünk be itt, a refektóriumba bentről, a konyhából is átjuthatunk.
Ahogy a tágas konyhába léptem, mindjárt szembetűnt, hogy belül az Aedificium teljes magasságában nyolcszögű udvar van kiképezve; később kiderült, hogy ez amolyan nagy aknaféle, s ajtaja sehol, de minden emeleten jókora ablakok nyíltak rá, hasonlatosak a kifelé nyílókhoz. A konyha hatalmas, csupa füst csarnok volt, a cselédek sürgő-forgó sokasága már a vacsora körül szorgoskodott. Egy nagy asztalnál ketten zöldségből, árpából, zabból és rozsból készítettek pástétomot: fehérrépát, zsázsát, retket és karottát vagdaltak épp. Mellettük egy másik szakács most vette le a tűzről a boros vízben főtt halhúst, és zsályás, petrezselymes, kakukkfüves, fokhagymás, borsos és sós mártásba forgatta belé.
A nyugati őrbástya alatt irdatlan kenyérsütő kemence, rőt lángok villództak immár elő a száján. A déli őrbástya üregében óriási tűzhely, rajta üstök rotyogtak, és nyársak forogtak. A templom mögötti gazdasági udvarra nyíló ajtón ebben a pillanatban léptek be a kondások, frissen leolt disznók húsát cipelték. Inkább ezen az ajtón át hagytuk el a konyhát, s a gazdasági udvarban, a fennsík keleti szélén találtuk magunkat. Számos építmény húzódott itt meg a fal tövében. Severinustól megtudtam, hogy az elsőben a sertésólak vannak, azután a ló-, majd a marhaistállók, végezetül pedig a baromfiólak következtek s egy fedett karám a juhoknak. A sertésólak előtt a kondások egy nagy hordóban az imént leölt disznók vérét kavargatták, nehogy megalvadjon. Ha alaposan s azonnal megkevergetik, a hideg időben eláll néhány napig, míg véres hurka nem lesz belőle.
Visszamentünk az Aedificiumba, s az ebédlőre, ahogy a keleti torony felé lépdelve áthaladtunk rajta, épp csak egy pillantást vetettünk. A refektóriumot közrefogó két őrbástya közül az egyik, az északi, egy kandallónak adott helyet üregében, a másik pedig egy csigalépcsőnek, mely a szkriptóriumba, vagyis az emeletre vezetett. Reggelenként, munkába menet a szerzetesek vagy ezt használták, vagy ama két szűkebb, ámde jól fűtött, spirálforma másikat, melyek a kandalló, illetve a konyhai tűzhely hátuljába épültek.
Vilmos megkérdezte, hogy vajon találunk-e valakit ilyenkor, vasárnap is a szkriptóriumban. Severinus mosolyogva azt válaszolta, hogy a bencés barátnak imádság a munkája. Vasárnap az istentiszteletek tovább tartanak, mindazonáltal a könyvekkel foglalkozó szerzetesek ilyenkor is odafönt töltenek néhány órát, többnyire a szentírással kapcsolatos tudós megfigyelések, ötletek és eszmék gyümölcsöző cseréjébe mélyedvén.
[ELSŐ NAP]
Melyben fölkeressük a szkríptóriumot,
és megismerünk
több tudóst, másoló barátot és rubrikátort,
valamint egy világfalun aggastyánt,
aki az Antikrisztusra vár
Fölfelé menet észrevettem, hogy mesterem a lépcsőre fényt vető ablakokat vizsgálgatja. Szemfülességem hovatovább az övével vetekedhetett, mert azonnal felismertem, hogy ezeket az ablakokat aligha érte el bárki is. De ami azt illeti, a refektóriumból nyíló ablakok (merthogy a földszinten csakis azok néztek a szakadékra) nemkülönben elérhetetlennek látszottak, mivel semminemű bútor nem állott alattuk.
A lépcsőn felérve, az északi őrbástyából a szkriptóriumba léptünk, s ekkor önkéntelenül felkiáltottam az ámulattól. Az emelet nem volt kettéosztva, mint a földszint, s így egyszerre tárult föl előttem a hatalmas tér. A zömök oszlopokon nyugvó, boltozatos és nem túlságosan magas mennyezet (amely ugyan csak templomban lett volna alacsony, mert káptalani teremben ilyen magasat sem láttam még soha) csodaszép fényben fürdő térre borult rá ívesen: a főfalakon három-három óriási ablak nyílott, az őrbástyák öt külső oldalának mindegyikébe egy-egy kisebb ablak hasított nyílást, s végül nyolc magas és keskeny ablak a nyolcszögű, belső akna felől is beeresztette a fényt.
E rengeteg ablaknak köszönhetően a nagytermet még egy ilyen téli délutánon is állandó és egyenletes fény tette derűssé. Az ablaktáblák nem színesek voltak itt, mint a templomokban, az ólomkeretek színtelen üvegű lapocskákat fogtak közre, hogy a fény a lehető legtisztábban mindenféle művi torzítás nélkül hatolhasson át rajta, s betöltse feladatát: szolgáltasson világosságot az olvasás és írás munkájához. Máskor és másutt is láttam én jó egynéhány szkriptóriumot, de egyikben sem ragyogott oly fennen, mint az e helyt elomló, fizikai természetű fényben, az a szellemi princípium, melynek a fény testet ad: a claritas, minden szépség és tudás forrása, szükségképpeni attribútuma a terem arányainak. Mivelhogy a szépséget három dolog együttesen hozza létre: először is a teljesség, vagyis a tökély, s ezért ítélünk rútnak mindent, ami befejezetlen; azután a megfelelő arányosság, vagyis az összhang; végezetül pedig a világosság és a fény, s ez az oka annak, hogy a tiszta színű dolgokat szépnek mondjuk. S minthogy a szépség szemlélése békességgel tölt el, szomjúságainknak pedig mindegy, hogy a békesség, a jóság avagy a szépség oltja-e őket, nagy-nagy megnyugvás járta át lelkemet, és elgondoltam, mily kellemes lehet itt dolgozni.
E kora délutáni órán bölcsesség derűs műhelyének rémlett e hely. Később, Sankt Gallenben láttam egy hasonló arányokkal ékes, a könyvtártól különválasztott szkriptóriumot (egyebütt a szerzetesek ugyanott dolgoznak, ahol a könyvek helye van), de az se volt ennyire szép. Antikváriusok, libráriusok, rubrikátorok és kutatók ültek, ki-ki a maga asztalánál, s egy-egy asztal volt mindegyik ablak alatt. Minthogy pedig az ablakok száma negyven volt (ami igencsak tökéletes szám, lévén a négyzet megtízszerezésének eredménye, akárha a tízparancsolat szorzódnék be a négy sarkalatos erénnyel), egyszerre negyven szerzetes is dolgozhatott volna, ámbátor e pillanatban alig harmincan ültek az asztaloknál. Severinus elmagyarázta, hogy a szkriptóriumban dolgozó szerzetesek mentesülnek a tercia, a szexta és a nóna idejére eső ájtatosságok alól, nehogy félbe kelljen szakítaniuk a munkát, amíg tart a napvilág, s csupán alkonyatkor, vecsernyére fejezik be a szorgoskodást.
A legvilágosabb helyek az antikváriusoknak, a legtapasztaltabb miniatúrafestőknek, a rubrikátoroknak és a másolóknak voltak fönntartva. Valamennyi asztalnál megvolt minden, ami a miniatúrafestéshez és a másoláshoz kell: tintatartók, vékony hegyű tollak, melyeket néhány barát kicsi kis késekkel farigcsált, habkő a pergamensimításhoz, lénia a teleírandó lapok megvonalazásához. Az írnokok mellett vagy a rézsútos fedelű asztalok tetején könyvállvány, s azon az átírandó kódex, melynek lapját maszk fedi, csupán az épp másolt sort hagyva szabadon. Volt, aki előtt arany- s egyéb más színű tinták csillogtak. Megint mások ellenben csak olvastak, és irkákba avagy némely lapocskákra írtak ki maguknak egy-egy megjegyeznivalót.
Egyébiránt nem volt rá időm, hogy megfigyeljem, miként dolgoznak, mert elébünk sietett a könyvtáros, akinek már tudtuk a nevét: Hildesheimi Malakiás. Arca szívélyes kifejezést igyekezett ölteni, én azonban önkéntelenül összerezzentem, oly igen különös volt az egész fizimiskája. Magas termetű ember volt, s noha roppantul sovány, keze-lába mégis otrombán hatalmas. Ahogy fekete csuhásan, nagy léptekkel közelített, volt a küllemében valami nyugtalanító. Kintről jött, még nem bocsátotta vissza a csuklyáját, mely árnyat vetett arcának sápadtságára, nagy, mélabús szemére pedig valami bizonytalan fájdalom hályogát vonta. Mintha sok-sok, idővel megzabolázott, hajdani szenvedély hagyta volna rajta nyomait, mozdulatlanná, immár élettelenné rögzült barázdáit az arcán. Bánat és szigorúság uralta e vonásokat, s a tekintete oly átható volt, hogy egyetlen pillantással a szívébe látott annak, akivel épp beszélt, s a legtitkosabb gondolatait is kitalálta, minekokáért szinte elviselhetetlen volt ez a nézés, s az ember kerülte, hacsak kerülhette.
A könyvtáros ezt is, azt is, amazt is bemutatta nekünk az épp szorgoskodó szerzetesek közül. Malakiás arról is beszámolt, hogy melyikük milyen munkát végez, s én csodálattal bámultam, mely nagy odaadással vannak mindnyájan a tudomány és Isten igéjének tanulmányozása iránt. Ekként ismertem meg Salvemeci Venantiust: görögből és arabból fordított, és ama nagy Arisztotelész tisztelője volt, akinél bölcsebb ember bizonyára nem élt még e világon. Uppsalai Benno, egy fiatal skandináv szerzetes, retorikával foglalkozott. Arundeli Berengár a segédkönyvtáros volt. Alessandriai Aymarus olyan műveket másolt, amelyeket a könyvtár csupán néhány hónapra kölcsönzött ki; és megismertem még egy csoportnyi, különféle országokból való miniatúrafestőt is: Clonmacnois-i Patrickot, Toledói Rabanust, Ionai Magnust, Herefordi Waldust.
A felsorolást folytathatnám, s nincs is remekebb dolog, mint egy felsorolás, mely csudaszép hypotyposisok[72] eszköze lehet. Most azonban arról kell beszámolnom, hogy miről is társalogtunk ott, mivelhogy társalgásunk tárgya számos hasznos utalással szolgált ahhoz, hogy megértsük, miféle nyugtalanság bujkál a szerzetesek körében, s miféle megfoghatatlan súly nyomasztja kimondatlanul is minden szavukat.
Mesterem először is Malakiással elegyedett szóba, dicsérvén a szkriptórium szépségét és célszerűségét, s felvilágosítást kérvén tőle a benne folyó munka menetét illetően, mivel mondta nagy óvatosan – már igen sokat hallott erről a könyvtárról, s most számos kötetét szemügyre venné. Malakiás elmondotta neki mindazt, amit már az apát úr is előadott, hogy tudniillik könyvet minden szerzetesnek a könyvtárostól kell kérnie, aki azután a kívánt művet a második emeleti könyvtárból maga hozza le neki, feltéve, hogy a szerzetes óhaja indokolt és istenes. Vilmos kérdésére, hogy ugyanis miként tudhatná meg, mely könyveket rejt a fönti szekrények sora, Malakiás egy aranylánccal az asztalához erősített, vaskos kódexre mutatott, melynek lapját sűrű címlista borította.
Vilmos benyúlt kámzsájának elülső, zsebet formázó mellrészébe, s előhalászott onnan valamit, amit utunk során már láttam a kezében s az arcán is. Kétágú villa volt ez a tárgy, olyasformán kiképezve, hogy egy férfiorron (kivált az ő merész sasorrán) jól megmaradjon, úgy, amiként lovas üli meg a lovát vagy madár az ülőkéjét. A villa két ágához pedig, a két szem helyének megfelelően, két ovális fémkarika csatlakozott, s bennük egy-egy, pohár fenekéhez hasonlatosan vastag, mandulaforma üvegdarab. Olvasáshoz Vilmos többnyire a szeme elé tette ezeket az üvegeket, és azt mondta, hogy a segedelmükkel jobban lát, mint amennyire a természete vagy előrehaladott kora engedné, különösen alkonyattájt. Nem ahhoz kellettek neki, hogy messzire lásson, mert ahhoz nagyon is jó volt a szeme, hanem a közelre nézéshez. Az üvegekkel könnyedén olvasott egészen apró betűs írásokat, olyanokat, amelyeket magam is csak nehezen silabizáltam ki. Magyarázata szerint az életének felén túljáró ember szeme, ha mégoly éles sasszem volt is mindaddig, megkeményszik, s mind nehezebben igazítja hozzá a nézéshez a pupillát, amiért is sok tudós férfiú olybá lesz ötvenedik tavasza után az olvasás és az írás tekintetében, mintha meghalt volna. Nagy szerencsétlenség ez olyan embernek, aki még sok-sok esztendeig tudása javát adhatta volna. Minekokáért hála legyen az Úrnak, hogy valaki föltalálta és megcsinálta ezt a szerkezetet. S ez is csak azt mutatja, hogy igaza van Roger Baconnak, amikor is azt mondja, hogy a bölcsesség célja egyebek közt az emberi élet hosszabbá tétele.
A szerzetesek igen kíváncsian figyelték Vilmost, de kérdezősködni nem mertek. Ebből pedig rájöttem, hogy ez a csodás szerkezet még egy ilyen, írás-olvasást féltékeny öntudattal művelő helyet is elkerült mind ez ideig. És büszkeség töltött el, amiért annak a férfiúnak lehetek kísérője, akinek bölcsességükről világszerte ismert embereket is van mivel meghökkentenie.
Orrán a szerkezettel, Vilmos a kódexbe írt lista fölé hajolt. Magam is így tettem, és láttuk, hogy ismeretlen című és híres-neves könyvek egyaránt megvannak a könyvtár tulajdonában.
– De pentagono Salomonis, Ars loquendi et intelligendi in lingua hebraica, Herefordi Rogertól a De rebus metallicis, Al Kuwarizmi Algebrá-ja, Robertus Anglicus latin fordításában, Silius Italicus Punicá-ja, a Gesta francorum, Hrabanus Maurustól a De laudibus sanctae crucis, azután a Flavii Claudii Giordani de aetate mundi et hominis reservatis singulis litteris per singulos libros ab A usque ad Z[73] – olvasta fennen az én mesterem. – Ragyogó művek. De miféle rend szerint soroltatnak fel itt? – S azzal egy előttem ismeretlen, ám Malakiásnak annál ismerősebb textust idézett: – „Habeat Librarius et registrum omnium librorum ordinatum secundum facultates et auctores, reponeatque eos separatim et ordinate cum signaturis per scripturam applicatis.”[74] Honnan tudja testvérem, hogy melyik könyv hol van?
Malakiás felhívta figyelmét a valamennyi cím mellett ott látható megjegyzésekre. Efféléket olvashattam: iii, IV gradus, V in prima graecorum; ii, V gradus, VII in tertia anglorum, és így tovább. Kitaláltam, hogy az első szám azt mondja meg, hányadik könyv a polcon avagy graduson, a második szám ez utóbbira vonatkozik, a harmadik pedig a szekrényre utal, és azt is kitaláltam, hogy a további szavak valamelyik könyvtárszobát vagy folyosót jelölik, s eme distinkciókról nagy bátran legott részletesebb felvilágosítást kértem. Malakiás szigorú pillantást vetett rám:
– Testvéreim bizonyára nem tudják vagy elfelejtették, hogy alkönyvtárba csak a könyvtárosnak szabad belépnie. Jogos és elegendő tehát, ha e jeleket csak a könyvtáros tudja megfejteni.
– De milyen rend szerint vétettek lajstromba ezek a könyvek? – kérdezte Vilmos. – Úgy látom, nem a tartalmuk alapján. – Azt, hogy a könyveket szerzőiknek az ábécé betűi sorrendjébe szedett neve alapján is lajstromba lehet venni, föl sem vetette, hiszen ez az okos elgondolás csupán a legutóbbi években terjedt el, s akkoriban még kevéssé volt használatos.
– A könyvtár eredete réges-régi időkbe nyúlik vissza – mondotta Malakiás –, és a könyvek megszerzésük s adományoztatásuk, vagyis aszerint vannak ide beírva, hogy mikor kerültek e falakon belülre.
– Nehéz lehet őket megtalálni – jegyezte meg Vilmos.
– Elegendő, ha a könyvtáros emlékezetből ismeri valamennyi könyvet, és egytől egyig tudja róluk, hogy mikor érkeztek. Ami a szerzeteseket illeti, ők nyugodtan az emlékezetére bízhatják magukat – s mintha nem is önmagáról, hanem valaki másról beszélt volna; és úgy is volt, mert arról a hivatalról beszélt ő, amelyet e pillanatban az ő méltatlan személye töltött ugyan be, de amelyet száz elődje is betöltött már korábban, olyanok, akik haláluk előtt mind egymásnak adták tovább a bennük lakozó tudást.
– Értem – mondta Vilmos. – Ha tehát én csak annyit tudnék, hogy Salamon ötszögéről keresek valamit, testvérem föl tudna világosítani, hogy létezik az a könyv, amelynek a címét most olvastam itt éppen, s azt is tudná testvérem, hogy odafönt hol a helye.
– Feltéve, hogy testvéremnek csakugyan meg kéne tudnia valamit Salamon ötszögéről – mondta Malakiás. – Hanem ezt a könyvet például csak úgy kölcsönözném ki, hogy előbb kikérem az apát úr véleményét.
– Hallom, hogy most halt meg a kegyelmetek egyik legkivalóbb miniatúrafestője – mondta ekkor Vilmos. – Az apát úr igen dicsérte a művészetét. Megnézhetem az általa díszített kódexeket?
– Otrantói Adelmus – nézett Malakiás bizalmatlanul Vilmos szemébe – zsenge kora folytán még csak a lapszéleket illusztrálta. Nagyon élénken dolgozott a képzelete, s értett hozzá, hogy az ismert dolgokból ismeretlen és meghökkentő dolgokat költsön, mintha például valaki lófejjel látna el egy emberi törzset. De amott vannak a könyvei, ni. Senki sem nyúlt még az asztalához.
Odaléptünk Adelmus elárvult asztalához, melyen még ott hevertek egy zsoltároskönyv gazdagon díszített lapjai. A legfinomabb vellumból, minden pergamenek királyából készült hártyák voltak ezek, az utolsó még az asztalhoz erősítve feszült. A művész keze csak nemrég dörgölte habkővel, puhította krétával, simította simítóvassal, s vékony tűvel épp beszurkálta szélein a vonalakat vezetni hivatott, picinyke pontokat. A fél lap már teleíródott, s a szerzetes a lapszéli figurák felvázolásához látott épp hozzá. A többi lap ellenben már elkészült, s láttukra belőlem is és Vilmosból is ámult kiáltás tört fel ellenállhatatlanul. Fordított világ rajzolódott ki e zsoltároskönyv lapszélein, egészen más, mint aminőhöz az érzékeink szoktattak bennünket. Mintha bizony egy olyan beszéddel egy időben, amely beszéd lényege szerint magát az igazat szólja, egy másik, vele határos és hozzá csudálatos, in aenigmate utalások révén mélységesen kötődő, hazug beszéd bontakoznék ki valamiféle fejtetőre állított univerzumról, ahol a kopók menekülnek a nyúl elől, és a szarvas kergeti az oroszlánt. Madárlábas fejecskék, hátukból emberkezeket kinövesztő állatok, boglyas üstökök, melyekből lábak kalimpálnak elő, zebracsíkos sárkánygyíkok, négylábúak, melyeknek ezernyi kibogozhatatlan csomóba bonyolódó kígyónyakuk van, agancsos majmok, madártestű, hártyás szárnyú szirének, kar nélküli emberek, akiknek más emberek teste nő ki púpformán a hátán, és csupafog-szájas hasú alakok, lófejű emberek és emberlábú lovak, madárszárnyú halak és halfarkú madarak, egyetlen testű és kétfejű meg egyetlen fejű és kéttestű szörnyetegek, kakasfarkú és lepkeszárnyú tehenek, halpikkelyes fejű nők, gyíkpofájú szitakötőkkel egybefonódó, kétfejű kimérák, kentaurok, sárkányok, elefántok, manticorák, fatetőn elheverő sciapodusok, harci íjjá feszülő farkú griffek, vége-hossza nincs nyakú, ördögi kreatúrák, emberforma állatok és állatforma törpék képének sora váltakozott, olykor egyazon könyvlapon, különféle falusi képekkel, melyek oly lenyűgöző élénkséggel mutatták a vidék életét, hogy az ember már-már elevennek nézte a figurákat, ahogy szántanak, szüretelnek, aratnak, fonnak, vetnek, s közben mellettük íjjal fölszerelkezett rókák és nyestek épp egy majmok védte, soktornyú várost ostromolnak. Emitt L betűt formált egy hajlós iniciálé, s a talpából sárkány bújt elő, amott egy nagy V-ből, mely a verba szónak volt első betűje, szőlőtőkéből indázó hajtás, ezernyi hurokba tekergő kígyó született, s abból is újabbak és újabbak, s az indázásuk szőlőleveleket és virágernyőket rajzolt.
A psalterium mellett egy láthatólag csak nemrég befejezett, pompás kis hóráskönyv hevert, oly hihetetlenül kicsinyke, hogy egy tenyérben elfért. A parányi betűs írással teleírt lapok szélén a miniatúrákat első pillantásra kivenni is alig lehetett, s egészen közelről kellett őket megszemlélni, hogy teljes szépségük megmutatkozzék (és kész talány, hogy vajon festőjük miféle, nem is emberi szerszámmal készítette őket, hogy ily csöppnyi helyen ennyire eleven hatást tudott kelteni). A lapszéleken körös-körül icipici figurácskák hemzsegtek, szinte természetes kinövésként bújván elő a gyönyörű szép rajzolatú betűk zárótekervényeiből: tengeri szirének, menekülő szarvasok, kimérák, a sorok betűinek testéből megannyi gilisztaként napvilágra bukkanó, kar nélküli embertorzók. Egy helyütt, mintegy a három soron által ismételgetett „Sanctus, sanctus, sanctus” folytatásaként, három emberfejű állatalak volt látható: egyikük lefelé hajolt, másikuk pedig fölfelé ágaskodott, s a szájuk csókban forrott össze, amely csókot az ember habozás nélkül szemérmetlennek mondotta volna, ha nincs meggyőződve, mint én, hogy valamiféle mélységes, noha nem nyilvánvaló szellemi jelentés bizonyára igenis indokolja, hogy mit keres épp itt és éppen ez az ábrázolás.
Ahogy lapozgattam, néma áhítatomba bizony kacaghatnék is vegyült, mert ezek a figurák, ha szent tartalmak kommentárjaiként is, de valamelyest szükségképpen nevetségesek voltak. Vilmos testvér mosolyogva nézegette őket, és megjegyezte:
– Babewynnek mondják az ilyeneket minálunk otthon, a szigeteken.
– Gall földön úgy mondják: babouins – mondta Malakiás. – Látszik, hogy Adelmus a testvérem hazájában tanult mesterséget, ámbátor később Franciaországban is tanult. Páviánok ezek, vagyis afrikai majmok. Fordított világ figurái, onnan valók, ahol toronynak tetejébe épül a ház, s a föld van fönt, az ég pedig alant.
Erről egy vers jutott eszembe, még otthon, az ottani tájnyelven hallottam, s szavai most ellenállhatatlanul az ajkamra tolultak:
Aller Wunder si geswigen,
das erde himel hât überstigen,
daz sult ir vür ein Wunder wigen.
Malakiás tovább idézte:
Erd ob un himel unter
das suit ir hân besunder
Vür aller Wunder ein Wunder. [75]
– Bravó, Adso – folytatta prózában a könyvtáros –, úgy van: arra a vidékre, amelyről e képek mesélnek, kék lúdon lovagolva juthatni el, és patak vizéből halat fog ott a karvaly, a medve sólymot űz az égen, a rák együtt repül a gerlékkel, három óriás verembe esett, s egy kakas csipkedi őket.
Halvány mosoly derengett föl az ajka körül. A többi szerzetes eddig valahogy félszegen figyelte a társalgást, de most egyszeriben felhahotáztak, mintha engedélyt kaptak volna rá a könyvtárostól. Ő maga máris megint elkomorult, holott a többiek fennen kacagtak, magasztalván szegény Adelmus tehetségét, és sorra mutogatván egymásnak a leghihetetlenebb figurákat. S ki jobbra, ki meg balra dőlt a kacagástól, ám a hátunk mögött hirtelen egy hang harsant, ünnepélyes, szigorú hang:
– Verba vana aut risui apta non loqui![76]
Megfordultunk. A hang egy éveinek terhe alatt görnyedő hátú szerzetestől jött, hófehér aggastyántól, akinek nemcsak a haja, hanem az arca, sőt a szembogara is hófehér volt. Kitaláltam, hogy vak. Testét az öregség már megaszalta, de a hangja most is fenségesen zengett, s a tagjaiban erő feszült. Úgy meredt ránk, mintha látna, s később is azt vettem észre, hogy úgy jár-kel s úgy beszél, mintha váltig birtokában volna a látás kincsének. Hanghordozása azonban olyan emberre vallott, aki csakis a jövőbe látás adományát mondhatja magáénak.
– Hadd mutassam be testvéremnek ezt a tiszteletre méltó korú és tudományú embert – mondta Malakiás Vilmosnak, és az újonnan érkezettre mutatott -: a neve Burgosi Jorge. Öregebb, mint a kolostor bármelyik másik lakója, kivéve Grottaferratai Alinardust, s a szerzetesek közül igen sokan ővele osztják meg bűneik terhét a gyónás titkos szentségében. – Azután az aggastyánhoz fordult: – Atyám előtt pedig Baskerville-i Vilmos testvér áll, a mi vendégünk.
– Remélem, nem haragudott meg testvérem amiatt, amit mondtam – reccsent ridegen az öregember hangja. – Annyit hallottam, hogy itt valakik nevetni való dolgokon nevetnek, és eszükbe idéztem regulánk egyik alapelvét. S ahogy a zsoltárszerző mondja: ha a szerzetesnek a hallgatás fogadalma miatt tartózkodnia kell még a jó beszédtől is, a rossz beszédtől hogyne kéne tartózkodnia! És ahogy vannak rossz beszédek, ugyanúgy rossz képek is vannak. Tudniillik azok, amelyek hazudnak a teremtett világ formáját illetően, és fordítva mutatják a világot ahhoz képest, amilyennek lennie kell, amilyen mindig is volt, és amilyen lesz mindaddig, amíg a világ világ, az idők végezetéig. Testvérem persze másik rendből való; úgy hallom, ott a leghelytelenebb vigalmakat is elnézik.
S ezzel ama bencések közt járó mendemondákra utalt, melyek Assisi Szent Ferenc furcsaságairól szóltak, s talán a kistestvéreknek s a mindenféle fajta spirituálisoknak tulajdonított furcsaságokról is, merthogy ezek úgyszintén a ferences rendnek voltak legújabb, meghökkentő hajtásai. Vilmos testvér azonban úgy tett, mintha nem értette volna el a célzást.
– A lapszéli képek gyakorta késztetnek mosolyra, de ezt mindig a szemlélő lelki épülése végett teszik – válaszolta. – Amiképpen a prédikációkba gyakorta mulatságos példázatokat sem árt belefoglalni, hogy megmozgattassék a jámbor sokaság képzelete, ugyanúgy a képekkel való beszéd is kénytelen teret adni az efféle tréfálkozásnak. Minden erényre és minden bűnre akad példa a bestiáriumokban[77], s az állatok az emberi világot jelenítik meg.
– Ó, hogyne! – gúnyolódott az öreg, de mosolynak nyoma sem volt az arcán. – Mindennemű ábrázolás jó, hogy az erényre buzdítson; hogy aztán a teremtés főműve a feje tetejére állíttassék, s nevetség tárgya legyen. És mi jeleníti így meg Isten igéjét? Lantot penget a szamár, pajzzsal szánt a fülesbagoly, maga fogja be magát az eke elé az ökör, árja ellen folyik a folyó, a tenger lángra gyúl, a farkas remetének áll! Hajtsátok csak ökörrel a nyulat, tanuljatok grammatikát a kuviktól, csipkedje a bolhát a kutya, a vak nézegesse a némát, s a néma kérjen fennhangon kenyeret, a hangya szüljön borjút, a sült galamb szálldosson, tetőn teremjen a pogácsa, adjon a papagáj leckét retorikából, hágjon kakast a tyúk, a szekeret fogjátok be az ökrök elé, altassátok ágyban a kutyát, és járjon mindenki fejtetőn! Mi a céljuk mindeme tréfáknak? Fordított világ és Isten rendjének ellentéte, az isteni parancsolatok hirdetését pedig csupán ürügyként mímelik!
– Az Areopagita[78] mindazonáltal azt tanítja – ellenkezett Vilmos tisztelettudóan –, hogy Istent csakis a legformátlanabb dolgok révén lehet megnevezni. Szent Viktori Hugó[79] pedig arra figyelmeztet, hogy minél kevesebb a hasonlóság és minél több az eltérés, a rémisztő és szégyenletes alakzatok fátylán annál inkább általdereng az igazság, s a képzelet annál kevésbé ernyedez a testies élvezetben, és kénytelen-kelletlen megfejti az ocsmány képek mögött lappangó titkokat...
– Ismerem ezt az érvelést! És szégyenkezve azt is elismerem, hogy ez volt rendünk fő argumentuma, amikor a clunyi[80] apátok meg a ciszterciták viszálya dúlt. Szent Bernátnak[81] azonban igaza volt: ha az ember folyvást szörnyetegeket és természeti csodákat ábrázol, előbb-utóbb beleszeret önnön szörnyszüleményeibe, és kedvét leli bennük és általuk, s a végén már csakis rajtuk keresztül látja a világot. Nektek még jó a szemetek; vessetek csak egyetlen pillantást az itteni kerengő oszlopfőire! – s az ablakon túlra, a templom felé mutatott. – Hát mi tolakszik ott a meditáló testvérek szeme elé? Mit jelent az a sok nevetni való szörnyűség, azok a formátlan formák és formás formátlanságok? Mit azok a ronda majmok? Hát az oroszlánok, a kentaurok, a félig emberi lények, a szájas hasúak, egylábúak, vitorlafülűek? Hát a foltos tigrisek, a harcoló katonák, a kürtjükbe fúvó vadászok, azok az egyfejű, soktestű és sokfejű, egytestű alakok? Kígyófarkú emlősök és emlősfejű kígyók, emitt egy elöl ló, hátul bakkecske állat, amott meg egy agancsos lóféle, és így tovább, és így tovább, úgyhogy immáron a szerzetes inkább márványkőből szeret olvasni, nem pedig kódexekből, s inkább az emberkéz műveit csodálja, ahelyett hogy Isten törvényéről elmélkednék. Szégyen és gyalázat a ti szemetek sóvárgása és az ajkatok minden mosolya!
Az aggastyán zihálva elhallgatott. Én pedig ámulattal csodáltam, mily remek memóriája lehet, ha tán nagyon is számos vak esztendeinek távolából ennyire jól emlékszik azokra a képekre, melyeknek ocsmányságát most fölemlegette. Eladdig, hogy gyanút fogtam, hátha épp csábítólag hatottak rá, amikor még látta őket, s azért tudja a részleteket még most is oly nagy szenvedéllyel felidézni. Én bizony gyakorta tapasztaltam, hogy a bűn épp azon kikezdhetetlen erényű emberek ábrázolásában mutatkozik a legcsábosabbnak, akik a bűn vonzerejét és megnyilvánulásait leginkább elítélik. Ebből is látszik, hogy az ilyen emberek oly nagy hévvel igyekeznek tanúságot tenni az igazságról, hogy a rosszat Isten nevében habozás nélkül felruházzák minden elképzelhető csáberővel, hogy imigyen a népek minél jobban megtudhassák, hány- s hányféle módon babonázza meg őket a gonosz. S bizony Jorge szavai is felajzottak, nagyon szerettem volna megnézni a kerengő tigriseit és majmait, mindazt, amit eddig még nem csodálhattam meg. Hanem Jorge megszakította gondolataim fonalát, mert valamivel higgadtabb hangon így folytatta:
– A mi Urunknak nem volt szüksége e sok ostobaságra, nélkülük is megmutatta a helyes utat. Példabeszédeiben semmi sincs, ami nevetésre vagy ijedelemre késztetne. Adelmusnak ellenben, akit ti most sirattok, oly igen kedve tellett a tulajdon szörnyalakjaiban, hogy elveszítette szem elől a végső dolgokat, holott épp azoknak kellett volna őáltala testet ölteniük a matériában. Megjárta ő minden útját – és ünnepélyes és fenyegető hangon megismételte: – minden, de minden útját a förtelmességnek. És Isten nem ver bottal.
Súlyos csönd szakadt a jelenlévőkre. A hallgatást végül Salvemeci Venantius törte meg nagy bátran.
– Tiszteletre méltó Jorge atya – mondta –, roppant erényei igaztalanná teszik kegyelmedet. Két nappal Adelmus halála előtt atyám jelen volt egy tudós dispután, amely éppen itt, a szkriptóriumban zajlott. Adelmus akkor aggályosan leszögezte, hogy művészete furcsa és fantasztikus tüneményeket ábrázolván is Isten dicsőségét szolgálja, eszköz az égi dolgok megismeréséhez. Vilmos testvér az imént a formátlanság általi megismerésről szólva az Areopagitát idézte. Adelmus azon a napon egy másik igen nagy tekintélyre, az aquinói doktorra hivatkozott, aki szerint úgy helyes, ha az isteni dolgok nem nemes, hanem inkább hitvány alakban jeleníttetnek meg. Először is azért, mert így az emberek lelke könnyebben megkímélhető a tévedéstől; hiszen világos, hogy isteni dolgokat nem lehet felruházni egynémely tulajdonságokkal, ám ez kétségessé válnék akkor, ha eme tulajdonságokat nemes testi alakzatok tennék szemléletessé. Másodszor azért, mert ez az ábrázolási mód felel meg jobban a mi Istenről való e világi tudásunknak: hiszen Ő inkább megmutatkozik abban, ami nincs, mintsem abban, ami van, tehát az Istentől leginkább elrugaszkodott dolgokat hasonító példázatok pontosabb képzeteket keltenek bennünk Róla, mert így tudjuk, hogy Ő felette van mindannak, amit mondunk és gondolunk. Harmadszor pedig azért, mert így jobban rejtve maradnak Isten dolgai a méltatlanok előtt. Egy szó, mint száz, arról folyt aznap a disputa, hogy vajon miként ismerszik föl agyafúrt avagy talányos kifejezések által az igazság. S akkor felhívtam a figyelmét, hogy a nagy Arisztotelész művében én erről igen világos szavakat olvastam...
– Nem emlékszem – vágott közbe nyersen Jorge –, nagyon öreg vagyok. Nem emlékszem. Lehet, hogy túl szigorú voltam. Későre jár, mennem kell.
– Furcsa, hogy nem emlékszik atyám – erősködött Venantius. – Tudós és élvezetes társalgást folytattunk, Benno és Berengár is részt vett benne. Azt firtattuk, hogy noha látszólag puszta mulattatásul agyalnak ki a poéták metaforákat, szójátékokat és talányokat, vajon nem késztetnek-e ezek bennünket mégiscsak arra, hogy új és meglepő gondolatokat szőjünk a dolgokról, amire is én azt mondottam, hogy bölcs embernek ez is erénye kell hogy legyen... És Malakiás is ott volt...
– Ha egyszer a tiszteletre méltó Jorge testvér nem emlékszik, hát légy tekintettel a korára s arra, hogy fáradt az elméje... bár máskor úgy vág, mint a borotva – szólt közbe most valaki a társalgást figyelő szerzetesek közül. Hangja izgatottan csattant, ám lendülete megtorpant, hiszen észre kellett vennie, hogy a tiszteletre intő szavak valójában az aggastyán gyengéjére világítottak rá, s közbeszólása így végül szinte szabadkozó suttogásba fúlt. Arundeli Berengár, a segédkönyvtáros volt az, aki így beszélt, egy sápadt orcájú ifjú. Ahogy jobban megnéztem magamnak, az jutott eszembe, amit Hubertinus Adelmusról mondott: a szeme parázna asszonyszemélyé volt. Egyszeriben minden tekintet őrá szegeződött, s ő a kezét tördelte, mint aki valamely belső feszültséggel küszködik.
Venantius egészen különös dolgot válaszolt. Úgy mérte végig Berengárt, hogy az önkéntelenül lesütötte a szemét.
– Jól van, testvérem – mondta Venantius –, az emlékezőtehetség Isten ajándéka, de olykor a felejteni tudás is igen hasznos és méltánylandó. Ami idős rendtársamat illeti, s én ővele diskuráltam, méltányolom is. Tetőled azonban elvártam volna, hogy jobban emlékezz, mi is történt akkor, amikor itt álltunk, együtt a te igen kedves barátoddal...
Nem tudom biztosan, hogy Venantius megnyomta-e a szót, amikor azt mondta: „igen kedves”. Azt azonban határozottan éreztem, hogy a jelenlévőket zavar fogja el. Ki ide, ki meg oda nézett, csak éppen a lángvörösre gyúlt arcú Berengárra nem.
Malakiás gyorsan véget vetett a vitának.
– Menjünk, Vilmos testvér – mondta ellentmondást nem tűrő hangon –, hadd mutassak még néhány érdekes könyvet.
A csoport szétszéledt. Észrevettem, hogy Berengár haraggal teli pillantást vet Venantiusra, s ezt Venantius hasonlóképpen, néma kihívással viszonozza. Jómagam, látván, hogy az öreg Jorge menni készül, tisztelettudóan meghajoltam előtte, és alázatos kézcsókkal illettem a kezét. Az öreg fogadta kézcsókomat, majd tenyerét a fejemre tette, és megkérdezte, ki vagyok. Hallván, mi a nevem, az arca földerült.
– Nagyszerű és gyönyörű szép nevet viselsz – mondta. – Tudod-e, ki volt Montier-en-Der-i Adson? – kérdezte. Bizony nem tudtam. Jorge így maga adta meg a választ: – Írt egy hatalmas és rémületes könyvet, Libellus de Antechristo címen, s abban előre meglátta, mi minden fog történni, de nem figyeltek rá eléggé.
– Az a könyv az ezredforduló előtt íródott – szólt Vilmos –, s a benne foglalt jövendölések nem váltak valóra...
– Csak azok számára nem, akiknek nincs szemük, hogy lássanak vele – mondta a vak ember. – Az Antikrisztus útjai hosszadalmasak és kanyargósak. Az Antikrisztus váratlanul fog eljönni, de nem azért váratlanul, mintha az apostol számítása helytelen lett volna, hanem mert mi nem tanultuk ki, miként értelmezzük.
Hirtelen a csarnok belseje felé fordult, és valósággal elbődült, hangja csak úgy mennydörgött a szkriptórium boltíveinek öblében:
– Itt van már közel! Nincsenek többé vesztegetni való napjaitok, hogy foltos bőrű, göndör farkú torzpofákon vihogjatok! Ne herdáljátok el az utolsó hét napot!
[ELSŐ NAP]
Amelyben az apátság többi részével is megismerkedünk,
Vilmos néhány következtetést von le
Adelmus halálával kapcsolatban,
és beszélgetésre kerül sor
az üvegcsiszoló testvérrel az olvasóüvegekről
meg arról, hogy akiben túlteng az olvashatnék,
azt lidércek fenyegetik
Ekkor vecsernyére kolompoltak, s a szerzetesek, felállván asztalaik mellől, szedelőzködni kezdtek. Malakiás értésünkre adta, hogy nekünk is távoznunk kell. Ő még maradt kissé segédjével, Berengárral, hogy rendet csináljanak, s hogy – mint mondotta – előkészítsék éjszakára a könyvtárat. Vilmos megkérdezte, hogy az ajtókat a végén bezárja-e.
– Nincs itt olyan ajtó, amely a konyhából s az ebédlőből a szkriptóriumba, vagy amely a szkriptóriumból a könyvtárba való bejutást akadályozná. Az apát úr tilalma erősebb kell hogy legyen minden ajtónál. Meg aztán kompletóriumig a szerzeteseknek szükségük van mind a konyhára, mind pedig a refektóriumra. Akkor azután, megakadályozandó, hogy olyanok, akikre a tilalom nem érvényes, tehát idegenek avagy állatok az Aedificiumba lépjenek, én magam csukom be a lenti kapukat, azt, amelyik a konyhába, meg azt, amelyik a refektóriumba nyílik, s attól fogva az Aedificium egészen zárva van.
Lementünk. A szerzetesek már elindultak a szentély felé, amikor mesterem úgy döntött, hogy az Úr alighanem megbocsátja nekünk, ha mi az ájtatosságon nem veszünk részt (de sok megbocsátanivalót is adtunk mi az Úrnak az elkövetkező napokban!), és azt javasolta, hogy mi ketten járjunk egyet a fennsíkon, ismerjük ki ezt a helyet.
Kilépvén a konyhából, a temetőn keresztül indultunk el. Voltak ott újabb sírkövek meg olyanok is, amelyeket már jócskán megjelölt az idő; ezek letűnt századokban élt szerzetesekről regéltek. Név nem volt a sírokon, csupán egy-egy kőkereszt.
Az idő rosszra fordult. Hideg szél kerekedett, s az ég elfelhősödött. A konyhakert mögött lebukó nap fénye épp csak hogy általderengett, kelet felé pedig, amerre tartottunk, az ég már sötétedett. Oldalvást magunk mögött hagytuk a templom szentélyét, és a hátulsó részhez értünk. A védőfalnak az Aedificium keleti őrbástyájával való találkozásánál, szinte hozzátapadva a falhoz, az ólak sorakoztak, s a kondások épp azon voltak, hogy a disznóvérrel teli hordót befedjék. Észrevettük, hogy az ólak mögött a védőfal alacsonyabb, át lehet nézni rajta. Túloldalt, a meredek fal lábánál, a hó alól is kitűnt, hogy a lejtősen alászaladó hegyoldalt valamiféle hulladék borítja. Kitaláltam, hogy csakis trágya lehet az, amit innen föntről szórnak le, s azután egészen addig az útkanyarulatig csuszamlik, ahol a szökevény Brunellus az ösvényelágazásra tévedt. Bizonyos, hogy trágya volt, mert a nagy, bűzös görgeteg szaga még fönn, a mellvédnél is facsarta az orromat, a parasztok alighanem rá is jártak odalentről, hogy elhordják, amennyi a földjükre kell. Az állati és emberi ürülék azonban másfajta, szilárd hulladékkal volt vegyes: mindama holt matériával, amit az apátság kilökött tulajdon testéből, hogy mindig makulátlanul tisztán társalkodhassék a hegytetővel s az éggel.
A szomszédos istállóban a lovászok épp most vezették jászolhoz a jószágot. Az út a fal mentén húzódó, különféle istállók és a szentélyhez simuló szerzetesi dormitórium, majd pedig a latrinák között vezetett tovább. A sarokban, ott, ahol a fal nyugatnak fordult, a kovácsműhely épülete állott. A kovácsok már csaknem mind helyükre tették szerszámaikat, kioltották a tüzet, készültek az ájtatosságra. Vilmost egyszer csak elfogta a kíváncsiság, s a műhely egyik többé-kevésbé különválasztott zuga felé indult, ahol egy szerzetes még csak most rakodta el a holmiját. Asztalán tarka üvegek csudaszép kollekciója csillogott, csupa kicsiny darab, a falnak támasztva azonban jókora táblák is voltak ott. A szerzetes előtt félig kész ereklyetartó; még csak az ezüstkerete volt meg, de a barát szemlátomást azon dolgozott, hogy üveget és más köveket foglaljon bele, mely utóbbiakat a szerszámai segítségével drágakő kicsinységűre csiszolt.
Így ismerkedtünk meg Morimondi Miklós testvérrel, az apátság üvegcsiszoló mesterével. Megtudtuk tőle, hogy a műhely hátulsó részében üveget is fújnak, s azt elöl illesztik ablaktáblához való ólomfoglalatokba, ott, ahol a kovácsok is dolgoznak. Megjegyezte azonban, hogy a templom és az Aedificium éke, az igazi nagy üvegmunka legalább két évszázada befejeződött. Ő itt most már csak apróságokat készít, javítgatja azt, amit az idő kikezdett.
– S még ez is milyen nehéz! – tette hozzá. – Sehol sincsenek már az egykori festékek, kivált az a kék, amit még mindig megcsodálhattok a szentélyben: oly tiszta, hogy amíg fenn jár a nap, valósággal édeni fénnyel árasztja el a templom belsejét. A főhajó nyugati oldalán lévő ablakokat nem sok idővel ezelőtt újították fel, s meg is látszik, különösen nyári napokon, hogy nem ugyanolyanok. Hiába – legyintett –, oda már a régiek tudása, az óriások kora véget ért!
– Törpék vagyunk – ismerte el Vilmos –, de azoknak az óriásoknak a vállán állunk, és olykor törpeségünkben is messzebbre látunk, mint ők.
– Ugyan, mondd már, mit tudunk mi, amit ők ne tudtak volna! – kiáltott föl Miklós. – Majd ha lemégy az altemplomba, oda, ahol az apátság kincseit őrzik, olyan remekbe megmunkált ereklyetartókat fogsz ott találni, hogy ez a torz tákolmány, ni – s az asztalra mutatott, készülő munkájára –, amit üggyel-bajjal most fabrikálok, kész nevetség hozzájuk képest, meglátod!
– Sehol sincs megírva, hogy az üvegcsiszolóknak muszáj továbbra is ablakokat, az aranyműveseknek pedig ereklyetartókat készíteniük, ha egyszer a régi idők mesterei oly szép és századokra szólóan maradandó darabokat tudtak már csinálni. A végén még megérjük, hogy a földet elborítják az ereklyetartók, holott a szentek mára ugyancsak megritkultak, s nincs kiből ereklye lehessen – ékelődött Vilmos. – Az ablaktáblák forrasztgatásának sem kell örökké tartania. Láttam viszont különféle országokban, hogy mi mindent tudnak ma már üvegből csinálni, minekokáért bízvást számíthatunk rá: maholnap az üveg nem csupán az istentiszteleteket fogja szolgálni, hanem az embert is megsegíti gyengeségében. Hadd mutassak be néked ezennel egy ilyen mai találmányt, melynek egy igen hasznos mintadarabjával van szerencsém büszkélkedhetni. – S azzal a kámzsájába nyúlt, előhalászta az üveglencséket és odanyújtotta őket beszélgetőtársunknak.
Miklósnak leesett az álla. Roppant érdeklődéssel forgatta kezében a villás szerkezetet.
– Oculi de vitro cum capsula![82] – kiáltott fel. – Pisában ismertem egy bizonyos Jordanus testvért, ő már beszélt nekem róla! Azt mondta, húsz éve sincs, hogy föltalálták. De annak, hogy ővele beszéltem, több mint húsz esztendeje már.
– Úgy hiszem, már sokkal hamarabb föltalálták – mondta Vilmos –, de nehéz az elkészítése, és csak igen gyakorlott üvegcsiszoló tudja megcsinálni. Sok idő és munka kell hozzá. Tíz évvel ezelőtt egyetlen pár eme vitrei ab oculis ad legendumból[83] hat soldóért kelt el Bolognában. A magamét ajándékba kaptam egy nagy mestertől, Salvino degli Armatitól, s ennek több mint tíz éve, de féltékenyen őrzöm azóta is, akárha a testem része volna, amiképpen végtére azzá is lett.
– Remélem, megengeded, hogy szemügyre vegyem valamelyik nap, szívesen készítenék ilyet magam is – mondta Miklós izgatottan.
– Nagyszerű! – helyeselt Vilmos. – Ne feledd azonban, hogy az üveg vastagsága a viselő szemétől függően más és más kell hogy legyen, s hogy sok-sok ilyen lencsét ki kell próbálni a páciensen, míg ki nem derül, melyik a kellő vastagság.
– Csodálatos! – lelkendezett váltig Miklós. – Sokan mégis boszorkányságot és ördögi mesterkedést emlegetnének...
– Bizton emlegethetsz mágiát az efféle dolgokról szólván- bólogatott Vilmos. – Csakhogy kétféle mágia létezik ám. A mágia egyik fajtája az ördögtől való, s az ember romlására tör mindenféle fortélyokkal, ne is beszéljünk róluk. Létezik azonban Istentől való mágia is, az, amelyiknek során Isten tudománya megnyilvánul az emberi tudomány képében, segít átalakítani a természetet, s egyik célja az, hogy maga az emberi élet meghosszabbodjék. Ez pediglen szent mágia, és a bölcseknek mind odaadóbban kéne művelniük, s nemcsak avégett, hogy új dolgokat fedezzenek fel, hanem azért is, hogy újra fölfedezzék mindama sok természeti titkot, amit az isteni bölcsesség egyszer már megsúgott a zsidóknak, a görögöknek és más hajdani népeknek, sőt a hitetleneknek még manapság is. (Nem is hinnéd, mennyi csudálatos optikai és látástudományi értekezés olvasható a hitetlenek könyveiben!) És az igazi keresztény tudománynak mindezen ismereteket ismét magáévá kell tennie, és vissza kell vennie őket a pogányoktól és a hitetlenektől, tamquam ab iniustis possesoribus[84].
– De vajon azok, akik birtokában vannak e tudománynak, miért nem részeltetik belőle Isten népét?
– Mert Isten népéből nincs mindenki felkészülve rá, hogy e sok titkot befogadja, és gyakorta megesett, hogy ezen tudomány letéteményeseit ördöggel paktáló varázslóknak nézték, s a szerencsétleneknek életükkel kellett fizetniük azért, hogy tudományuk kincsét meg szerették volna osztani másokkal. Azoknak a pereknek a tárgyalásain, melyek során valakit ördögi üzelmekkel gyanúsítottak, kénytelen-kelletlen magam is óvakodtam a lencséim használatától, és inkább buzgó titkárokkal olvastattam föl magamnak a szükséges írásokat, mert különben ott és akkor, midőn az ördög jelenléte épp a legnyomasztóbban nehezedett mindenkire, s úgyszólván szagolni lehetett a kénes bűzét, bizony könnyen azt vélhették volna, hogy a vádlottakkal cimborálok. Végezetül pedig a nagy Roger Bacon is figyelmeztet rá, hogy a tudomány titkait nem mindig szabad közkinccsé tenni, mert vannak, akik rossz célokra használnák őket. A tudós ember gyakorta kénytelen mágikusnak föltüntetni olyan könyveket, amelyekben pedig semmiféle mágia sincsen, csakis jóféle tudomány, s pusztán azért, hogy megvédje őket a kíváncsi szemek elől.
– Attól félsz tehát, hogy az együgyű emberek netán rosszra használják ezeket a titkokat? – kérdezte Miklós.
– Ami az együgyűeket illeti, csupán attól félek, hogy halálra rettennek, mert a tudomány titkait összetévesztik azokkal az ördögi mesterkedésekkel, amelyekről a prédikátorok annyit, de annyit beszélnek nekik. Tudod, ismertem én igen remek orvosokat, akik pompás szereket kotyvasztottak, a beteg egykettőre meggyógyult tőlük. Ők azonban a kenőcsükkel vagy a főzetükkel mindig úgy látták el az együgyűeket, hogy közben szent szavakat mormoltak, és imádsághoz hasonlatos mondókákat kántáltak. Nem mintha ezeknek az imádságoknak gyógyító erejük lett volna, de ők azt akarták, hogy az együgyűek, abban a hiszemben, hogy a gyógyulás az imádságok műve, szépen nyeljék le a főzetet vagy dörzsöljék be magukat a kenőccsel, oda sem figyelvén annak igazi hatására. Meg aztán ilyképpen az ájtatos formulába vetett bizodalomtól felajzott lélek jobban fel tudott készülni az orvosság testbeli munkálkodására. Ám a tudomány kincseit gyakran nem az együgyűek, hanem más tudósok elől kell elzárni. Csodamasinákat is készítenek manapság, olyanokat, amelyekkel csakugyan kormányozni lehet a természetet. De jaj, ha valamelyikük is olyan ember kezébe kerül, aki arra használja, hogy önnön földi hatalmát kiterjessze, és bírvágyát kielégítse. Hallom, hogy Katájban[85] egy tudós olyan port állított elő, amely tűzzel érintkezvén nagy dörrenést hallat, és nagy láng csap ki belőle, körös-körül sok-sok rőfnyi távolságban mindent elpusztítván. Csodálatos eszköz, ha arra használják, hogy folyókat tereljenek más mederbe, vagy az eke útjába kerülő szikladarabokat hasogassanak a segítségével. De hátha valaki arra használja, hogy az ellenségeinek ártson vele?
– Talán jól teszi, ha azok Isten népének is ellenségei – mondta jámboran Miklós.
– Talán – bólintott Vilmos. De hát ki ma Isten népének az ellensége? Lajos császár vagy János pápa?
– Uramisten! – nyögött fel rémülten Miklós. – Én bizony semmi szín alatt nem döntenék ily szomorú dologban!
– No, ugye – mondta Vilmos. – Olykor nem árt, ha bizonyos titkokat továbbra is okkult szavak leple takar. A természet titkai ne kerüljenek kecske- avagy juhbőrre. Arisztotelész azt mondja a titkokról szóló könyvében, hogy a természetnek s a művészetnek nem szabad túl sok titkát kifecsegni, mert akkor felhasad egy égi pecsét, s abból rengeteg baj származhatik. Ez persze nem azt jelenti, hogy a titkokat egyáltalán nem szabad megfejteni, azt azonban a bölcseknek kell eldönteniük, hogy a megfejtés mikor és hogyan történjék.
– S épp ezért helyes – fűzte tovább a gondolatot Miklós –, hogy egy ilyen helyen ne férhessen hozzá bárki bármelyik könyvhöz.
– Ez megint más história – mondta Vilmos. – Lehet bűn a túlságba vitt fecsegés, de a túlságba vitt elhallgatás is lehet az. Nem úgy értettem, hogy a tudás kútfőit rejtegetni kell. Ezt inkább igenis nagy bajnak vélem. Úgy értettem, hogy a bölcsnek, ha olyan rejtelmekről beszél, amelyekből jó is meg rossz is születhet, joga és kötelessége valamiféle homályos nyelven szólani, amit csak a magafajta ért meg. A tudomány útja nehéz, és nehéz megkülönböztetni rajta a jót a rossztól. S az új idők bölcsei gyakorta csupán törpéknek vállán ágaskodó törpék.
A mesteremmel folytatott kedélyes társalgás, úgy látszik, bizalomra hangolta Miklóst. Rákacsintott Vilmosra (mintegy azt mondván: mi ketten értjük egymást, merthogy ugyanarról beszélünk), és sejtelmesre fogta a hangját. – Igen ám, de amott – mondta, s az Aedificium felé intett – a tudomány titkait éppenséggel mágia őrzi...
– Igen? – kérdezte Vilmos közönyt mímelve. – Vagy úgy: lelakatolt ajtók, szigorú tilalmak, fenyegetések, képzelem.
– Nem, nem, van ott más is...
– Például micsoda?
– Pontosan ugyebár nem tudhatom, mivelhogy én üveggel foglalkozom, nem pedig könyvekkel, de az apátságban olyan... furcsa történetek járják...
– Mifélék?
– Furcsák. Mondjuk, arról a szerzetesről, aki éjnek idején bemerészkedett a könyvtárba, hogy megkeressen magának valamit, amit Malakiás nem volt hajlandó kiadni neki, s hát, kígyókat látott meg fej nélküli meg kétfejű embereket. Kis híján megbolondult, mire a labirintusból kikeveredett...
– Miért mágiát mondasz és nem ördögi jelenéseket?
– Mert ha csak egy szegény üvegcsiszoló vagyok is, valami sütnivalóm azért nekem is van. Az ördög (Isten óvjon tőle!) nem kígyókkal meg kétfejű emberekkel kísért meg egy szerzetest. Akkor már inkább buja látomásokkal környékezi őt meg, mint a sivatagi atyákat. Meg aztán, ha csakugyan olyan rossz dolog egynémely könyvekhez nyúlni, ugyan miért tántorítana el az ördög egy szerzetest attól, hogy rosszat tegyen?
– Nagyszerű entiméma[86] – ismerte el mesterem.
– Végezetül pedig, amikor az ispotály ablakait javítottam, bele-belelapozgattam Severinus néhány kódexébe. Volt köztük egy titkokról szóló könyv, azt hiszem, Albertus Magnus írta; s ahogy azt nézegettem, megakadt a szemem egypár különös miniatúrán, és legott elolvastam, mivel kell átitatni egy olajmécs kanócát, hogy a füstje látomásokat okozzon. Bizonyára észrevetted, vagyis még nem vehetted észre, mert még nem éjszakáztál itt az apátságban, hogy amíg tart a sötét, az Aedificium fölső emelete ki van világítva. Az ablakon itt-ott valami halvány világosság szüremlik át. Sokan tanakodtak már, hogy vajon mi lehet az, volt, aki lidércfényről meg az egykori birodalmukba visszalátogató, elhunyt könyvtárosok lelkéről beszélt. Sokan hiszik is az effélét. Én úgy vélem, hogy látomást keltő mécses az ott mind. Tudod, hogy ha kutyafülzsírral itatod át egy mécses kanócát, hát aki csak beszívja annak a füstjét, azt fogja hinni, hogy kutyafeje nőtt, ha pedig van vele valaki, azt látja kutyafejűnek. Van azután egy másik kenőcs, attól meg úgy érzi az, aki a mécses közelébe kerül, hogy akkora, mint egy elefánt. Ha meg egy denevérnek és két halnak a szemével (hogy milyen haléval, azt már elfelejtettem) és egy farkasnak az epéjével preparálod ki a kanócot, a füstje mindazon állatokat láttatni fogja veled, amelyekből a kenőcsöt készítetted. Továbbá a gyíkfaroktól körös-körül minden olyan lesz, mintha ezüstből volna, fekete kígyó zsírjától és halotti lepel foszlányától pedig mintha kígyók özönlenek el a szobát. Tudom. Valaki nagyon fortélyos ott abban a könyvtárban...
– Nem lehet mégis, hogy az elhunyt könyvtárosok lelkei űzik a mágiát?
Miklóst ismét elfogta a zavar és a nyugtalanság.
– Erre nem is gondoltam. Lehet. Isten óvjon bennünket. Későre jár, a vesperás elkezdődött. Isten veletek – s azzal elindult a templom felé.
Folytattuk utunkat a déli fal mentén: jobbra a zarándokszállás meg a káptalani terem s a kert, balra az olajsütők, a malom, a magtárak, a pincék, a novíciusház. S mindenütt a sok templomba siető.
– Mit gondol atyám arról, amit Miklós mondott? – kérdeztem.
– Nem is tudom. Valami történik a könyvtárban, és nem hiszem, hogy az elhunyt könyvtárosok lelke járna vissza...
– Miért?
– Mert úgy képzelem, kiérdemelték, hogy most odafont üljenek a mennyországban, s elmerüljenek Isten orcájának szemlélésében, ha beéred ezzel a válasszal. Hogy vannak-e ott mécsesek, azt majd meglátjuk. Ami meg a mi derék üvegesünk emlegette kenőcsöket illeti, látomásokat egyszerűbben is elő lehet idézni, s hogy miként, azt nagyon jól tudja Severinus, hisz tapasztalhattad. Annyi kétségtelen, hogy az apátság könyvtárába éjszaka behatolni nem kívánatos, és hogy ezt sokan mégis megkísérelték, illetve megkísérlik.
– És hogyan jön ehhez a históriához az általunk vizsgált bűneset?
– Bűneset? Minél tovább töprengek rajta, annál szilárdabb meggyőződésem, hogy Adelmus öngyilkos lett.
– Ugyan miért?
– Emlékszel, amikor ma reggel figyelmes lettem a trágyadombra? Amint a keleti őrbástya alatti útkanyarulaton fölfelé kaptattunk, omlás nyomait vettem észre; nyilvánvaló, hogy nagyjából onnan, ahol a trágya összegyűlik, némi földomladék egészen az őrbástya tövéig csuszamlott. Most este, amikor föntről lenéztünk, ezért látszott ki a trágya a hó alól, hiszen csak annyi takarja, amennyi tegnap leesett, holott az elmúlt napok során bőven havazott. Ami Adelmus holttestét illeti, az apát úr azt mondotta, hogy a sziklák összevissza zúzták; mármost a keleti őrbástya meredek lejtőben folytatódik, s azon, mindjárt az építmény tövénél, fenyőfák nőnek. Sziklák ott vannak, ahol a fal síkja véget ért, s egy amolyan lépcsőfokféle után kezdődik a trágyalerakat.
– No és akkor?
– És akkor gondold el, vajon nem kevésbé... hogy is mondjam... vajon nem ér-e többet úgy vélnünk, hogy Adelmus, még tisztázásra váró okokból, önként vetette át magát a fal mellvédjén, a sziklákra zuhant, majd pedig holtan vagy sebesülten a trágyába hengeredett. Az aznap esti vihar okozta csuszamlás azután a trágyát is, a földomladékot is meg szegény szerencsétlennek a testét is a keleti őrtorony alá sodorta.
– Miért mondja atyám, hogy többet ér így vélekednünk?
– Kedves Adsom, fölösleges szaporítani a magyarázatokat és az okokat, föltéve, hogy nincs rá múlhatatlan szükségünk. Ha Adelmus a keleti őrtoronyból esett ki, akkor be kellett hatolnia a könyvtárba, valakinek előbb le is kellett őt ütnie, nehogy ellenkezzék, az ő tehetetlen testével a hátán annak a valakinek föl kellett valahogy kapaszkodnia egészen az ablakig, ki kellett nyitnia azt az ablakot, és ki kellett dobnia rajta a nyomorultat. Az én hipotézisemhez ellenben nem kell más, csak Adelmus, az ő végzetes döntése és egy csuszamlás. Kevesebb ok is mindent megmagyaráz.
– Ugyan miért ölte volna meg magát?
– Ugyan miért ölték volna meg? Valami indítékot persze kell találnunk. Ahhoz pedig szerintem nem fér kétség, hogy van is ilyen indíték. Az Aedificiumot megüli a titkolózás levegője, mindenki elhallgat előlünk valamit. Mindazonáltal begyűjthettünk néhány burkolt megjegyzést, melyek, ha fölöttébb bizonytalanok is, de arra utalnak, hogy valamiféle furcsa kapcsolat lehetett Adelmus és Berengár között. Következésképpen szemmel tartjuk a segédkönyvtárost.
Közben véget ért az esti ájtatosság. Vacsoráig a cselédek még visszatértek a munkahelyükre, a szerzetesek a refektóriumba vonultak. Besötétedett, havazni kezdett. A hó könnyű, puha pelyhekben szinte egész éjszaka eshetett, reggelre ugyanis az egész fennsíkot hófehér lepel borította; de erről később.
Éhes voltam, és megkönnyebbülésemre asztalhoz ülünk.
[ELSŐ NAP]
Amelyben Vilmos és Adso
az apát úr szíves vendéglátásának,
valamint Jorge epés megjegyzéseinek
örvendenek
A refektóriumot nagy fáklyák fénye világítja be. A szerzetesek hosszú asztalsor mellett ültek, melyet a sorra merőlegesen, egy széles dobogóra helyezve, az apát úr asztala zárt le. A szemközti oldalon pulpitus emelkedett, s azon már elfoglalta helyét az a szerzetes, akinek a vacsora közbeni felolvasás volt a hivatala. Az apát úr kicsiny medencénél várt reánk egy fehér kendővel, hogy kézmosás után megtörölje vele a kezünket, úgy, amiként Szent Pachomius[87] réges-régi előírásai tanítják.
Az apát úr Vilmost a tulajdon asztalához invitálta, s hozzátette, hogy ezen az egy estén, mivelhogy én is frissen érkezett vendég vagyok, bencés rendi novícius létemre szintén részese lehetek a kitüntetésnek. A következő napokon azután – mondotta atyailag – odaülhetek a szerzetesek közé, vagy ha mesterem netán megbízna valamivel, étkezések előtt vagy után a konyhában is elkölthetem az ételt, a szakácsoknak majd gondjuk lesz rám.
A szerzetesek most mozdulatlanul álltak az asztalok előtt, csuklyájuk a szemükbe húzva, kezük a skapuláré alatt. Az apát úr a saját asztalához lépett, és elmondta a Benedicité-t. A kántor a pulpituson rázendített az Edent pauperes-re. Az apát úr áldást osztott, és mindenki leült.
Alapítónk regulája igen egyszerű étkezést ír elő, de az apátra bízza annak eldöntését, hogy végül is mennyi ételre van szükségük a szerzeteseknek. Más kérdés, hogy apátságainkban immár messzemenően tért hódítottak az asztali örömök. Nem azokra az apátságokra gondolok, amelyek sajnos haspókok gyülekezetévé lettek; ám még a bűnbánat és az erény szellemétől áthatott helyeken sem híg, hanem nagyon is tartalmas étkeken élnek a legtöbbnyire nehéz elmemunkát végző szerzetesek. Egyébiránt az apát asztala mindig is kitüntetett helynek számított, már csak azért is, mert gyakorta kell tekintélyes személyiségeket megvendégelnie, az apátságok pedig büszkék földjeik és istállóik kincsére, szakácsaik tudására.
A szerzetesek csöndben ettek, szokás szerint a magunkfajta jól ismert mutogatós ábécéjét híva segítségül, ha mégis mondani akartak egymásnak valamit. Először a novíciusok és a fiatalabb szerzetesek számára szolgálták fel az ételt, mindjárt azután, hogy a mindenkinek járó fogások az apát úr asztalát megjárták.
Az apát úr asztalánál velünk együtt foglalt helyet Malakiás, továbbá a házgondnok és a két legöregebb barát, Burgosi Jorge, a szkriptóriumban már megismert vak aggastyán és Grottaferratai Alinardus, ez a csaknem százesztendős, sánta, törékeny küllemű s – ahogy elnéztem – eszement, vénséges vén ember. Az apát úrtól megtudtuk, hogy Alinardus már a novíciusidejét is ebben az apátságban töltötte, mindig is itt élt, és legkevesebb nyolcvan évre visszamenőleg emlékezett mindenre, ami itt történt. A vacsora kezdetekor súgva mondta el ezt nekünk az apát úr; a továbbiakban rendünk szokásaihoz tartván magunkat, csöndben figyeltünk a felolvasásra. Mindazonáltal, ahogy mondottam, az apát asztalánál sok mindent szabad volt, így hát megesett, hogy dicsérő szavakra ragadtattuk magunkat egy-egy újabb fogást megízlelve, az apát úr pedig hol a finom olajával, hol pedig a borával dicsekedett. Sőt, poharunkat telitöltvén, egy ízben eszünkbe idézte a rendtartás ama passzusát, ahol a szent alapító megjegyezte, miszerint a bor nem való ugyan a szerzetesnek, de ha már egyszer a szerzeteseket manapság úgysem lehet az ivásról lebeszélni, hát legalább ne addig igyanak, ameddig egészen el nem töltekeznek, mivel a Prédikátor könyve is méltán figyelmeztet rá, hogy a bortól még a bölcs ember is kitér a hitéből. Benedek úgy mondta: „manapság”, s ezen a saját, immár réges-rég letűnt idejét értette; hogyan is ne lett volna hát igaz ez oly sok erkölcsi hanyatlás után a mi apátságbeli vacsoránk idejére nézvést (nem is beszélve mostanról, amikor is e sorokat írom, bár igaz, ami igaz, itt, Melkben leginkább a sör járja); elég az hozzá, hogy mértékkel, de azért jóízűen ittunk.
Nyárson sültet ettünk, a frissen leölt sertések húsát, s föltűnt nekem, hogy az egyéb ételek nem állati zsírral és nem is repceolajjal, hanem jóféle olívával készültek, mely a hegy lábánál elterülő apátsági földekről származott. Az apát úr megkínált bennünket abból a (csak is az ő asztala számára felszolgált) csirkéből is, amelynek készítésekor épp a konyhában jártam. Kicsiny fémvillája volt, ami nagy ritkaság, az alakja mesterem olvasólencséit juttatta eszembe: vendéglátónk, előkelő származású ember lévén, nem akarta bezsírozni a kezét, mi több, nekünk is odanyújtotta ezt az instrumentumot, hogy legalább a közös tálból a magunk tányérjára azzal szedjük a húst. Én köszönettel visszautasítottam, Vilmos azonban készséggel elfogadta, és fölöttébb fesztelenül forgatta emez úri szerszámot, talán hogy az apát úr azt ne higgye: a ferencesek valamennyien pallérozatlan és alacsony sorból származó emberek.
Úgy belefeledkeztem a sok finom ételbe (minekutána napokig úton voltunk, s csak azt ettük, ami adódott), hogy jó ideje már nem is figyeltem a jámbor felolvasásra. Csak Jorge élénken helyeslő böffentésére kaptam föl a fejem, és megtudtam, hogy ott tartunk, amikor a rendtartás egyik fejezetének felolvasására szokott sor kerülni. Jorge nagy elégedettségén egy csöppet sem csodálkoztam mindannak alapján, amit délután hallottam tőle. A felolvasó ugyanis azt mondotta:
– Kövessük példáját a prófétának, aki így beszélt: elhatároztam, hogy ügyelni fogom a lépteimet, nehogy vétkezzem a nyelvemmel, kipeckeltem az én számat, megalázkodván elnémultam, hallgatván hallgattam még tisztes dolgok felől is. S ha ebben a passzusban a próféta arra tanít bennünket, hogy a csönd kedvéért még a szabad dolgok felől is hallgat, mennyivel inkább kell hallgatnunk minekünk a tilos dolgok felől, nehogy bűnhődnünk kelljen e bűn miatt! – Azután így folytatta: – Hanem a közönséges, a bárgyú és a bolondos beszédet száműzzük mindörökre és mindenünnen, és egyetlenegy követőnknek sem engedjük meg, hogy a száját efféle szókra nyissa.
– Úgy bizony, s ez a ma vitatott margináliákra is áll – szaladt ki Jorgéból félhangosan a megjegyzés. – Aranyszájú Szent János[88] mondotta: Krisztus sohasem nevetett.
– Emberi természete ezt nem indokolta – vélte Vilmos –, hiszen a nevetés a teológusok tanítása szerint az ember sajátja.
– Forte potuit sed non legitur eo usus fuisse[89] – vágta rá Jorge, Petrus Cantort[90] idézvén.
– Manduca jam coctum est[91] – dörmögte Vilmos.
– Micsoda? – kérdezte Jorge. Azt hitte, hogy mesterem valamelyik épp felszolgált ételre céloz.
– Ambrosius[92] szerint Szent Lőrinc mondta e szavakat a rostélyon, amikor megkérte a pribékeket, fordítanák őt a másik oldalára, mint a Peristephanos-ba Prudentius[93] is feljegyzi – válaszolta Vilmos angyali ábrázattal. – Vagyis Szent Lőrinc igenis tudott nevetni és nevettetni, még ha avégett is, hogy ellenségeit megalázza.
– Íme a bizonyság rá, hogy a nevetés a halál s a testi romlás tőszomszédja – hördült föl válaszképpen Jorge, s meg kell adni, hogy remek volt a logikája.
Az apát úr ekkor szelíden csöndre intett bennünket. A vacsora különben is végéhez közeledett. Az apát úr felállt, és bemutatta Vilmost a szerzeteseknek. Magasztalta bölcsességét, felidézte hírnevét, bejelentette, hogy felkérte őt, vizsgálná ki, miként halt meg Adelmus, és buzdította a barátokat, hogy feleljenek Vilmos minden kérdésére, s erre alantasaikat is szólítsák fel az egész apátságban. Továbbá segítsék is őt a kutakodásban, hacsak – tette hozzá – a kérései nem ellenkeznek a kolostori szabályzattal. Ily esetekben az ő személyes jóváhagyása szükséges.
A vacsora végeztével a szerzetesek felálltak, a szentélybe készültek, kompletóriumra. Ismét szemükbe húzták a csuklyát, s az ajtó előtt felsorakoztak. Azután hosszú sorban megindultak, s menetük a temetőn általvágván, a templom északi kapuján át vonult be a szentélybe.
Az apát úrral mi is elindultunk. – Az Aedificium-kaput ilyenkor zárják be? – kérdezte Vilmos.
– Mihelyt a cselédek kitakarították a refektóriumot meg a konyhát, maga a könyvtáros fog bezárni minden ajtót, belülről reteszeli el őket.
– Belülről? Hát ő hol megy ki?
Az apát úr komoran fürkésző pillantást vetett Vilmosra.
– Nyilván nem a konyhában alszik – vágta el azután a kérdést. Megszaporázta a lépteit.
– Nagyszerű – súgta oda nekem Vilmos –, tehát van még egy bejárat, de nem szabad tudnunk, hogy hol. – Ezt remekül kikövetkeztette, büszke voltam rá. Elmosolyodtam, de ő szemrehányóan rám förmedt: – Ne nevess. Láthattad, hogy a nevetésnek e falak közt nincs valami nagy becsülete.
Beléptünk a szentélybe. Odabent egyetlenegy lámpa égett, kétszeres ember nagyságú bronztripódus tetején. A szerzetesek némán foglalták el helyüket a kórusüléseken, a felolvasó ezenközben Szent Gergely egyik homíliájából olvasott fel egy passzust.
Azután az apát úr intésére a kántor rázendített: Tu autem Domine miserere nobis. Mire az apát imigyen válaszolt: Adjutorium nostrum in nomine Domini, majd kórusban, mindenki: Qui fecit coelum et terram[94]. Azután a zsoltárok következtek sorra: Mikor kiáltok, hallgass meg engem, igazságomnak Istene; Dicsérem az Urat teljes szívből; Nosza, áldjátok az Urat mind, ti szolgái az Úrnak. Vilmos meg én nem ültünk le, visszahúzódva álldogáltunk a főhajóban. Ott figyeltünk föl egyszer csak Malakiásra: alakja egy oldalkápolna sötétjéből bukkant elő.
– Jegyezd meg azt a helyet – mondta Vilmos. – Lehet, hogy onnan vezet valami folyosó az Aedificiumba.
– A temető alatt?
– Miért ne? Sőt, ha jól belegondolok, valahol valamiféle csontkamrának kell is lennie: lehetetlenség, hogy évszázadok óta minden szerzetest ugyanabba a kicsinyke földdarabba temessenek.
– Csak nem akar atyám éjnek idején a könyvtárba hatolni? – kérdeztem rémülten.
– Merthogy ott halott szerzetesek meg kígyók meg rejtelmes fények járnak, ugye, szeretett Adsom? Nem, nem, fiacskám. Gondolkoztam én ezen ma, s nem kíváncsiságból, hanem mert tudnom kell, miképpen halhatott meg Adelmus. Azóta, mint mondottam, logikusabb magyarázatra hajlok, s végtére is tiszteletben szeretném tartani az itteni szokásokat.
– Akkor hát miért akar atyám mindent tudni?
– Mert a tudomány nemcsak abból áll, hogy tudjuk, amit kell vagy lehet, hanem abból is, hogy tudjuk, mit lehetne, még ha netán tilos is. Ezért mondtam ma az üvegcsiszoló mesternek, hogy a tudós kendőzze valamiképpen az általa fölfedezett titkokat, nehogy mások rosszra használhassák a fölfedezését; de fölfedezni muszáj, márpedig ahogy elnézem, a titkokat ebben a könyvtárban inkább elfedni szokás.
Ezt mondta mesterem, s akkor elindultunk kifelé, mert az ájtatosság véget ért. Mindketten nagyon fáradtak voltunk, s egyenest a cellánkba mentünk. Bekucorodtam a „loculusomba”, ahogy Vilmos tréfásan nevezte, és azon nyomban elaludtam.
[MÁSODIK NAP]
Amelyben néhány órányi misztikus boldogságot
véres esemény szakít meg
A kakas hol az ördög, hol meg a föltámadott Krisztus szimbóluma, nincs is nála állhatatlanabb állat. Rendünk kolostoraiban még olyan lusta kakas is akadt, amelyik nem kukorékolt napfelkeltekor. Különben is, kivált télidőben, a hajnali ájtatosságra úgy kerül sor, hogy az éjszakából még jó darab hátravan, mivel a szerzetesnek sötétben kell kelnie, s a sötétben hosszasan imádkoznia kell, ekként várván a hajnalt, és buzgalma világló lángjával oszlatván a homályt. Annakokáért a bölcs hagyomány virrasztó barátokról gondoskodik; a testvérek nem feküsznek le a többiekkel együtt, hanem zsoltárokat énekelnek egész éjszaka, pontosan olyan ritmusban és annyit, hogy mérni tudják velük az időt, s így, ha letelik a többiek alvásának ideje, ébresztőt hirdethessenek.
Így ébredtünk aznap éjjel a kolompolásukra, ahogy a dormitóriumot meg a zarándokszállást járják, s egyikük celláról cellára járva elkiáltja magát: Benedicamus Domino, amire minden esetben Deo gratias[95] volt a válasz.
Vilmos is, én is a bencés szokáshoz tartottuk magunkat: félórába sem tellett, s már az új napra készen mentünk is a szentélybe, ahol a szerzetesek földre borultan, az első tizenöt zsoltárt recitálva várták, mikor érkeznek meg mesterük vezetésével a novíciusok. Akkor azután ki-ki elfoglalta helyét a stallumban, s a kórus rázendített: Domine labia mea aperies et os meum annuntiabit laudem tuam[95]. A kiáltás panaszos gyermeksikolyként szökkent a boltívek magasa felé. Két szerzetes a pulpitusra hágott, s a kilencvennegyedik zsoltárba kezdett – Venite exultemus[95] –, és utána következett sorra mind, ahogy elő vagyon írva. Megújult hit tüze perzselte a bensőmet.
A szerzetesek a stallumban: hatvan egyformán kámzsás és csuklyás alak, hatvan árny a nagy tripódus lángjainak épp csak derengő fényében, hatvan hang a Mindenható közös dicséretében. És a megindító harmónia hallatán, paradicsomi gyönyörűségek tornácán mintegy, felötlött bennem a kérdés, hogy hát csakugyan kendőzött titkok, tilos leleplezni vágyások és komor fenyegetések helyszíne-e ez az apátság. Mert e pillanatban sokkal inkább véltem úgy, hogy szenteknek lakhelye, erénynek lakomaasztala, tudásnak ereklyetartója, okosságnak frigyládája, bölcsességnek tornya, jóságnak karámja, erőnek bástyája, szentségnek füstölőedénye.
Hat zsoltár után kezdetét vette a szentírás felolvasása. Néhány barátnak le-lecsuklott feje az álmosságtól, s az egyik virrasztó testvér kicsiny lámpással járt fel s alá a kórusülések közt, hogy felébressze azt, aki netán elaludnék. Az ilyen, ha rajtakapták, büntetésül maga kellett hogy a lámpást kézbe vegye, s folytassa a felvigyázó járkálást. Annak utána újabb hat zsoltár eléneklése következett. Majd az apát úr áldást osztott, a hetes testvér elmondta az imádságokat, s lehajtott fővel magába szállván egy percig mindenki az oltár felé fordult, misztikus hévnek és mélységes mély lelki békességnek, oly édes érzésnek igézetében, amilyent csak az ismerhet, aki már maga is élt át ilyen perceket. Végezetül, újfent szemébe húzván csuklyáját, ki-ki visszaült a helyére, és ünnepélyesen rázendített a Te Deum-ra. Én is dicsértem az Urat, amiért megszabadított kételyeimtől, és megszabadított az apátságban eltöltött első napom rossz feszengésétől. Esendő lények vagyunk – magyaráztam magamnak –, a gonosz műveként még e tudós és istenfélő szerzetesek közé is beveszi magát itt egy kis irigység, ott egy kis acsarkodás, de füst az csupán, szejjeloszlik a hit szélviharában, mihelyt ismét egybegyűlik mindenki az Atyának nevében, és Krisztus újra leszáll közébük.
Matutinum és laudes között a szerzetes nem tér vissza a cellájába, ha mégoly sűrű is még az éj. A novíciusok mesterük nyomában a káptalani terembe mentek zsoltárt tanulni, néhány barát a templomban maradt, hogy rendbe tegye a kegyszereket, a többiek – mint Vilmos és én is – csöndben elmélkedve a kerengőt járták. A cselédek javában aludtak, s aludtak még akkor is, amikor eljött a laudes ideje, s mi a változatlanul sötét ég alatt visszamentünk a szentélybe. Újrakezdődött a zsoltáréneklés, s akkor az egyik, hétfőre rendelt zsoltár hallatán váratlanul ismét reám tört a félsz: „A gonosznak hamissága felől így gondolkozom szívemben: nincs ő előtte istenfélelem. – Mert hízeleg néki önmagának, ha bűnét elkövetheti, ha gyűlölködhetik. – Szájának beszéde hiábavalóság és hamisság...” Rossz előjelnek véltem, hogy a regula épp aznapra ilyen rettentő figyelmeztetést rendelt. A hálaadó zsoltárok után következő, szokásos Apokalipszis-felolvasás sem hatott éppen enyhítőleg a feszengésemre, és eszembe jutottak ama főbejárati alakzatok, melyek előző nap oly igen lenyűgözték a szívemet s a tekintetemet. Ám a reszponzórium, a himnusz és a vers után, amikor az evangéliumi canticum kezdetét vette, egyszer csak észrevettem, hogy a szentély ablakai mögött, s épp az oltár fölötti részen, halovány fény dereng, és már csillog is az üvegtáblák sötétség rabságából szabaduló sok színe. Még nem pirkadt igazán, a hajnal csak prima idején diadalmaskodik, pontosan akkor, amikor így éneklünk: Deus qui est sanctorum splendor mirabilis, meg így: Iam lucis orto sidere[96]. A téli pirkadatnak épp csak a legelső, reszketeg hírnöke volt ez, de ennyi is elegendő volt, s elegendő volt szívemnek is a templomhajó éji sötétjét felváltó, könnyű félhomály, hogy megkönnyebbedjék.
A szentírás szavait énekeltük, és ahogy az emberi elméket megvilágosító Igéről tanúságot tettünk, úgy rémlett, mintha a nappali égbolt csillagának minden ragyogása egyszerre tündökölnék föl a templomban. Napvilág híján a fényesség mintha a canticum szavaiban fénylett volna föl, illatozva nyíló, misztikus liliom a boltívkeresztekben. „Köszönet néked, Uram, e kimondhatatlanul örömteli pillanatért!” – fohászkodtam némán, s így szóltam szívemhez: „Hát mit félsz, te ostoba?”
Az északi kapu felőli részen ekkor hirtelen zaj támadt. Nem értettem, hogy munkába induló cselédek hogyan is zavarhatják meg így szó nélkül az ájtatosságot. Három kondás rontott be, az arcukon iszonyat, az apát úrhoz szaladtak, s a fülébe súgtak valamit. Az apát úr nyugalomra intette volna őket, s úgy látszott, nem akarja az istentiszteletet félbeszakítani, ám újabb szolgák jöttek, a kiáltozás fölerősödött. – Ember az, halott ember! – hangzott emitt, amott meg: – Szerzetes; hisz láttad a lábbelijét!
Az imádkozók elhallgattak, az apát úr rohanvást kifelé indult, intve a celláriusnak, hogy kövesse. Vilmos a nyomukba szegődött, de már a többi szerzetes is fölpattant a helyéről, s a kijárat felé sietett.
Időközben kivilágosodott, s a hó a fennsíkot még fényesebbé tette. A szentély háta mögött, az ólaknál még mindig ott pöffeszkedett a tegnapi, sertésvérrel telt tartály, de most holmi keresztforma furcsaság kandikált ki belőle, földbe szúrt, madárijesztő póznapárhoz hasonlatos valami.
De nem madárijesztő volt az, hanem két emberi láb, egy fejjel a véres hordóba bukott ember lába.
Az apát úr megparancsolta, hogy emeljék ki a hullát (mert hisz élve sajnos senki élő ember nem bírta volna ki ebben a trágár pozitúrában), vegyék ki abból az undok léből. A kondások vonakodva bár, de odamentek a hordóhoz, és magukat is bevérezvén, kiemelték belőle a vértől iszamós, szánandó testet. Jól mondták nekem, hogy ha kiöntés után mindjárt alaposan megkeverik, s azután kint hagyják a hidegben, a vér nem alszik meg, ám most a hullát bevonó réteg azonnal keményedésnek indult, beleivódott a ruhájába, felismerhetetlenné tette az arcát. Az egyik cseléd egy vödör vizet hozott, s a nyomorult tetem képébe loccsintotta. Valaki más föléje hajolt, s egy ronggyal tisztára törölte az arcát. S akkor láttuk, hogy a felfehérlő arc Salvemeci Venantius arca, ama görög dolgokban jártas tudósé, akivel előző délután Adelmus kódexei fölött diskuráltunk.
– Meglehet, hogy Adelmus öngyilkos lett – mondotta Vilmos a halott arcát fürkészve –, ez itt azonban semmiképp, és az is elképzelhetetlen, hogy véletlenül húzódzkodott föl a tartály peremére, s onnan tévedésből bukott belé.
– Vilmos testvér! – lépett oda az apát úr. – Mint látja, valami történik ebben az apátságban, valami, amihez testvérem egész tudományára szükség van. De könyörögve kérem, hogy siessen!
– Ott volt a szentélyben a hajnali ájtatosságkor? – kérdezte Vilmos a hullára mutatva.
– Nem – felelte az apát úr. – Észrevettem, hogy az ő stalluma üres.
– Senki más nem hiányzott?
– Azt hiszem, nem. Nem tűnt föl.
Következő kérdésével Vilmos habozva hozakodott elő, s csak súgta, vigyázva, nehogy a többiek meghallják: – Berengár a helyén volt?
Az apát úr nyugtalanul elismerő pillantást vetett rá, mintegy tudtára adva mesteremnek, mennyire az elevenjére tapintott ez a kérdés, mivelhogy érthetőbb okokból bár, de őbenne magában is átsuhant ugyanez a gyanú. Azután gyorsan rávágta: – Ott volt, az első sorban ült, jobbra tőlem, szinte kéznyújtásnyira.
– Természetesen – szólt Vilmos – mindez semmit sem jelent. A szentélybe menet aligha kerülte meg bárki is az apszist, következésképpen a hulla már órák óta itt lehetett, legalábbis azóta, hogy mindenki nyugovóra tért.
– Hogyne, a legelső cselédek pirkadatkor kelnek, ezért fedezték fel csak most.
Vilmos úgy hajolt a hulla fölé, mint aki gyakorlott halottvizsgáló. A rongyot a vödör vizébe mártotta, és még jobban letisztogatta Venantius arcát. Időközben a többi szerzetes is rémülten egybesereglett, lármás gyűrűt vontak köréjük, az apát úr alig tudta lecsendesíteni őket. A tömegből utat tört magának Severinus – az ő dolga volt az apátság halottjaival való foglalatoskodás –, és odahajolt mesterem mellé. Hogy halljam, mit beszélnek, no meg hogy segítsek Vilmosnak, aki épp egy másik, tiszta vizes ruhát kért, félelmemet és undoromat legyűrve magam is melléjük kuporodtam.
– Láttál-e már vízbefúltat? – kérdezte Vilmos.
– Sokat is – felelte Severinus. – Tudom, mire akarsz kilyukadni: azoknak nem ilyen az ábrázatuk, hanem püffedt.
– Vagyis ez az ember már akkor halott volt, amikor a hordóba dobták.
– Miért tették volna?
– Miért ölték meg? Ez egy háborodott elme műve. Hanem most meg kell vizsgálni, vannak-e sebek avagy zúzódások a tetemen. Javaslom, hogy vitesd a fürdőbe, vetkeztesd le, tisztíttasd meg, és vedd szemügyre. Én is mindjárt megyek.
S miközben Severinus az apát engedelmével elvitette a holttestet, mesterem azt kérte az apát úrtól, hogy a szerzeteseket ugyanazon az úton irányítsa vissza a szentélybe, amelyiken jöttek, s hogy a szolgák is hasonlóképpen menjenek vissza, senki se maradjon kint az udvaron. Az apát úr nem kérdezte, miért akarja így, eleget tett a kívánságának. Magunkra maradtunk tehát a hordóval, melyből a hátborzongató hullamentés során jó sok vér kiloccsant; a hó körös-körül piroslott, a víz több helyütt lyukakat olvasztott belé, ahol pedig a hulla feküdt kiterítve, nagy folt sötétlett.
– Szép kis összevisszaság – mutatott Vilmos a szerzetesek és a cselédek szertehagyott nyomainak bonyolult mintázatára. – A hó, kedves Adsom, csudálatos pergamen, s az emberi testek remekül olvasható betűkkel szokták telivetni. Ez itt rosszul kapart palimpszesztus[97] csupán, nemigen olvasunk ki rajta semmi fontosat. A templomtól idáig a szerzetesek sereglését, az ól meg az istállók s e hely közt a szolgahad szaladását látni. Az egyetlen érintetlenül maradt terület az ólak és az Aedificium közötti rész. Lássuk, találunk-e rajta valami érdekeset.
– Mire gondol atyám? – kérdeztem.
– Hacsak nem maga vetette be magát a tartályba, valakinek ide kellett hoznia a szerencsétlent, azazhogy, mint vélem, a holttestét. Aki pediglen másvalaki testét cipeli, az mély nyomokat hagy a hóban. Keresgélj tehát, hátha találsz valahol másfajta nyomokat is, nemcsak a locsogó barátokét, akik elrontották nekünk e pergament.
A szót tett követte. S nem azért, hogy hencegjek – Isten óvjon a kevélységtől! –, de elárulom, hogy elsőül én bukkantam rá valamire a tartály és az Aedificium között. Meglehetősen mély emberi lábnyomok voltak egy olyan részen, ahol még senki más nem járt, s a rajzolatuk, mint mesterem azonnal észrevette, haloványabb volt, mint azoké, amelyeket a szerzetesek és a szolgák hagytak maguk után, jeleként annak, hogy további havak hullottak rájuk, vagyis korábban kellett keletkezniük. A legfigyelemreméltóbbnak azonban azt találtuk, hogy e lábnyomok között egy másik, nagyjából egybefüggő nyom is látható volt, mintha a léptek gazdája valamit hurcolt volna. Elég az hozzá, hogy egy barázdát láttunk, mely a hordótól a refektóriumig, vagyis az Aedificiumnak a déli s a keleti őrtorony közti falán nyíló ajtajáig húzódott.
– Refektórium, szkriptórium, könyvtár – töprengett Vilmos. – Már megint a könyvtár. Venantius az Aedificiumban halt meg, s még valószínűbb, hogy a könyvtárban.
– Miért éppen a könyvtárban?
– Igyekszem magamat a gyilkos helyébe képzelni. Ha Venantiust a refektóriumban, a konyhában vagy a szkriptóriumban öli meg, miért ne hagyta volna ott? Ha ellenben a könyvtárban gyilkolta meg, muszáj volt máshová vinnie, mert a hullát a könyvtárban sohasem fedezték volna föl (s a gyilkosnak talán épp az állt érdekében, hogy fölfedezzék), és azért is, mert a gyilkos vélhetőleg nem akarja, hogy a figyelem a könyvtárra irányuljon.
– Ugyan miféle érdeke fűződhetett a gyilkosnak ahhoz, hogy az áldozatot fölfedezzék?
– Nem tudom, találgatok. Ki mondta, hogy a gyilkos azért ölte meg Venantiust, mert gyűlölte őt? Venantius amolyan esetleges áldozat is lehetett, akinek a megölése a gyilkos szándéka szerint jelzés csupán, valami másnak a jele.
– „Omnis mundi creatura, quasi liber et pictura”...[98] – dünnyögtem. – De vajon minek a jele?
– Ez az, amit nem tudok. Ne feledjük azonban, hogy némely jelek csak látszatra azok, valójában semmi értelmük, mint például annak, hogy blitiri vagy bú-bá-baff...
– Borzalmas volna, ha egy ember azért halna meg, hogy megölésével a gyilkosa azt mondja: bú-bá-baff!
– Ugyanolyan borzalmas volna, ha a gyilkosa azt akarná a megölésével mondani: Credo in unum Deum...[99]
Ebben a pillanatban odalépett hozzánk Severinus. A hullát megmosták és alaposan megvizsgálták. Sebesülésnek, fejsérülésnek nyoma sincs rajta. Mintha varázslat ölte volna meg.
– Vagy Isten büntetése? – kérdezte Vilmos.
– Lehet – mondta Severinus.
– Vagy méreg?
Severinus elbizonytalanodott.
– Az is lehet.
– Vannak-e mérgek a laboratóriumodban? – tudakolta Vilmos, s közben elindultunk az ispotály felé.
– Akadnak. De attól függ, mit értesz mérgeken. Vannak olyan anyagok, amelyek kicsiny dózisban jót tesznek, túladagolva viszont halálosak. Mint minden jó fűvésznek, nekem is van belőlük, s módjával ugyan, de használom őket. Terem a kertemben példának okáért macskagyökér. Ha egy bizonyos főzethez néhány csöppnyit belőle hozzáadok, megnyugtatja az összevissza verő szívet. Túl nagy adag ellenben zsibbadást és halált okoz.
– És nem láttad nyomát a hullán valami méregnek?
– Nem. Habár sok méreg semmiféle nyomot sem hagy.
Az ispotályhoz érkeztünk. Venantius kimosdatott holttestét a fürdőből ide hozták át, s most Severinus laboratóriumának nagy asztalán feküdt. A lepárlótégelyek s más egyéb üveg- meg cserépinstrumentumok az alkimista műhelyeket juttatták eszembe, habár azokról csak hallomásból volt némi fogalmam. A fal mentén, hosszú polcokon, különféle színű szerekkel teli ámpolnák, korsók, edények sokasága sorakozott.
– Remek gyógyfűkollekció – szólt Vilmos. – Minden az itteni kertből való?
– Nem – válaszolta Severinus-, sok ritkaságot, vagy olyasmit, ami errefelé nem terem meg, világjáró szerzetesektől kaptam az esztendők során. Vannak nagyon becses, föllelhetetlen szereim, meg persze olyanok is, amelyeket könnyűszerrel előállíthatok az itteni füvekből. Nézd csak... ez a zúzott Alghalingho Katájból való, s egy arab tudóstól kaptam. Aloénedv: ez Indiából van, pompás véralvasztó. Higany: feltámasztja a holtakat jobban mondva felébreszti azt, aki elájult. Arzenikum: roppantul veszedelmes, halálos méreg annak, aki lenyeli. Bórax: gyógyír a beteg tüdőnek. Bakfű: koponyatörést orvosol. Mézga: tüdőváladékok és komisz hurutok ellen jó. Mirha:...
– A háromkirályok-féle? – kérdeztem.
– Az, a háromkirályok-féle, de mifelénk vetélés ellen használatos, egy balsamodendron myrrha nevű fából csapolják Ez meg itt múmia: igen nagy ritkaság, a bebalzsamozott holttestek mállásának terméke, sokféle, már-már csodatévő orvosság készül belőle. Mandragola officinalis: remek altatószer…
– És testi vágykeltő – szólt közbe mesterem.
– Mondják, de hát gondolhatjátok, hogy itt nem akként használatos – mosolyodott el Severinus. – Aztán meg itt van ez, ni emelt föl egy ámpolnát: – tutia, csodás szere a szemnek.
– Hát ez meg micsoda? – kapott fel Vilmos egy kődarabot az egyik polcról.
– Ez? Jó régen kaptam valakitől. Úgy hívják, hogy lopris ematiti vagy lapis ematiti. Állítólag különféle gyógyhatásai vannak, de eddig még nem sikerült kiderítenem, mifélék. Ismered?
– Igen – felelte Vilmos –, de nem mint orvosságot. – Kámzsájából kicsiny kést húzott elő, és óvatosan a kő felé közelítette. A penge lassan-lassan már majdnem hozzáért a kőhöz, amikor látom ám, hogy hirtelen ugrik egyet, mintha Vilmos csuklója mozdult volna, holott Vilmos meg se mozdította a kezét. A penge halk, fémes csettenéssel a kőhöz tapadt.
– Látod? – mutatta Vilmos. – Magához húzza a vasat.
– Az meg mire jó? – kérdeztem.
– Sok mindenre, majd elmondom. De most hadd hallom, Severinus, van-e olyan szered, ami meg tudna ölni egy embert.
Severinus elgondolkodott, épp csak egy pillanatra, de már ennyi is mintha sok lett volna ahhoz képest, hogy milyen világos választ adott: – Van itt mindenféle. Mondtam már, hogy a mérget az orvosságtól csupán egy hajszál választja el, nemhiába nevezték a görögök mindkettőt pharmakon-nak.
– S nem kelt-e mostanság lába valami effélének?
Severinus megint elgondolkodott. – Nem, mostanság semminek – mondta azután, mintegy megfontolva minden egyes szavát.
– És régebben?
– Ki tudja. Nem emlékszem. Harminc esztendeje vagyok ebben az apátságban, s az ispotályban is már huszonöt éve.
– Bizony, ily sok idővel nem bír az emlékezet – bólogatott Vilmos. Majd hirtelen azt mondta: – Tegnap szó esett róla, hogy bizonyos füvek látomásokat tudnak okozni. Melyek ezek?
Severinus feszengéséről s az arcáról lerítt, mennyire szeretné kikerülni e tárgyat. – Ezt még végig kell gondolnom, tudod, annyiféle csodaszerem van itt énnekem. De beszéljünk inkább Venantiusról. Mit szólsz az esethez?
– Még végig kell gondolnom – felelte Vilmos.
[MÁSODIK NAP]
Melyben Uppsalai Benno elárul
egyet s mást,
Arundeli Berengárnak is van mondanivalója,
Adso pedig megtudja,
mi fán terem az igazi bűnbánat
A borzalmas eset felkavarta a közösség életét. A holttest fölfedezését követő zűrzavar félbeszakította az ájtatosságot. Az apát úr egykettőre visszaterelte a szerzeteseket a szentélybe, hogy együtt imádkozzanak rendtársuk lelki üdvéért.
A szerzetesek hangja megtörten szólt. Úgy ültünk, hogy jól szemügyre vehessük az arcukat, amikor a liturgia szerint lehúzzák fejükről a csuklyát. Legelőször is Berengár arcára esett a pillantásunk. Sápadt volt és beesett, verejtéktől fényes. Előző nap két elejtett célzást is hallottunk róla, mint olyasvalakiről, akinek különleges köze volt Adelmushoz; s nem is az volt a feltűnő, hogy a két egykorú fiatalembert barátság kötötte össze, hanem az, hogy oly sokat sejtetően céloztak e barátságra a megjegyzést tevők.
Mellette Malakiást vettük észre. Sötét, összehúzott szemöldökű, kifürkészhetetlen arc. Malakiás mellett, nem kevésbé kifürkészhetetlen arccal, a vak Jorge. Szembeszökően idegesnek láttuk viszont Uppsalai Bennót, a retorika tegnap, a szkriptóriumban megismert tudósát, s azon kaptuk, hogy egyszer csak lopva Malakiásra pillant.
– Benno ideges, Berengár csupa rémület – jegyezte meg Vilmos. – Azonnal ki kell őket faggatnunk.
– Miért? – kérdeztem mit sem sejtve.
– Komisz mesterség a miénk – mondta Vilmos. – Komisz dolga van az inkvizítornak; mindig a leggyengébbekre kell lesújtania, és mindig abban a pillanatban, amikor épp a leggyengébbek.
A szertartás végeztével mindjárt oda is mentünk Bennóhoz, aki a könyvtár felé indult volna. A fiatalember szemlátomást bosszúsan fogadta Vilmos érdeklődését, és a munkájára hivatkozva valami kibúvófélét keresett. Látszott, hogy minél hamarabb a szkriptóriumban akar lenni. Mesterem azonban figyelmeztette rá, hogy ő itt vizsgálatot folytat, mégpedig az apát úr megbízásából, s felszólítására Benno követte őt a kerengőbe. Egy párkánykőre ültünk, két oszlop közé. Benno hallgatott, várva, hogy Vilmos belefogjon, s közben minduntalan az Aedificiumra pillantott.
– Nos tehát – kezdte Vilmos –, miről is esett szó aznap, amikor Berengárral, Venantiusszal, Malakiással és Jorgéval Adelmus miniatúráiról vitatkoztatok?
– Hallhatta atyám tegnap. Jorge azt mondta, hogy nem szabad nevetséges képekkel díszíteni olyan könyveket, amelyekben az igazság van megírva. Venantius erre azt mondta, hogy az élcek és a szójátékok még Arisztotelész szerint is az igazság jobb megismeréséhez segítenek hozzá, minekokáért a nevetés nem lehet rossz dolog, hiszen, lám, az igazság eszközévé válhat. Mire Jorge azt mondta, hogy emlékezete szerint Arisztotelész az ő Poétiká-jában beszélt effélékről, éspedig a metaforákkal kapcsolatban. És hogy itt mindjárt két bökkenő is van; az egyik az, hogy a Poétika, minekutána oly hosszú ideig, s tán Isten rendeléséből, ismeretlen volt a keresztény világ előtt, a hitetlen mórok révén került el hozzánk...
– Csakhogy az angyali doktor[100] egyik barátja fordította latinra – vetette közbe Vilmos.
– Ezt mondtam én is – csillant fel Benno szeme. – Nem valami jól olvasok görögül, így hát énelőttem Moerbeke Vilmos fordítása nyitotta meg az utat ehhez a nagy könyvhöz. Igen, ugyanezt mondtam én is. Jorge azonban folytatta, mondván, hogy van még egy bökkenő, ugyanis Arisztotelész a poézisről beszél, márpedig az igen alantas doktrína, és koholmányokból él. Venantius erre azzal vágott vissza, hogy a zsoltárok is költői művek, és metaforákat használnak, mire Jorge méregbe gurult, s azt mondta, hogy a zsoltárok isteni ihletésű művek, és azért használnak metaforákat, hogy az igazságot terjesszék általuk, a pogány poéták ellenben a hazugság terjesztése és merő szórakoztatás céljából használnak metaforákat, ami engem fölöttébb sértett...
– Miért?
– Mert retorikával foglalkozom, és sok pogány poétát olvasok, és tudom... vagyis hiszem, hogy szavaik keresztény természetű igazságokat is közvetítenek... Elég az hozzá, hogy ekkor, ha jól emlékszem, Venantius további könyvekkel hozakodott elő, és Jorge nagyon mérges lett.
– Mely könyvekkel?
Benno habozott: – Nem emlékszem. Mit számít, hogy mely könyvekről beszéltünk?
– Nagyon is sokat számít, mivelhogy mi itt könyvek közt, könyvekkel, könyvekből élő emberek viselt dolgait fürkésszük, következésképp az is fontos, hogy mit mondanak ugyane könyvekről.
– Igaz – mondta Benno, és elmosolyodott, most első ízben, s az arca szinte felragyogott. – Mi a könyvekért élünk. Szép küldetés ebben a rendetlen és hanyatló világban. Talán csakugyan érteni fogja atyám, mi történt azon a napon. Venantius, aki nagyon jól tud... tudott görögül, azt mondotta, hogy a Poétika második részét Arisztotelész kimondottan a nevetésnek szentelte, s hogy tehát ha egy hozzá foghatóan nagy filozófus egész könyvet írt a nevetésről, a nevetés bizonyára fontos dolog. Jorge erre azt mondta, hogy számos egyházatya a bűnnek is egész könyveket szentelt, mert a bűn is fontos, ámde rossz dolog, mire Venantius azt mondta, hogy az ő legjobb tudomása szerint Arisztotelész úgy beszél a nevetésről, mint jó dologról s az igazság eszközéről, mire Jorge gúnyosan megkérdezte tőle, hogy vajon olvasta-e is netán Arisztotelésznek eme könyvét, mire Venantius azt felelte, hogy olvasni mindeddig senki sem olvashatta, mert többé nem került elő, és talán el is veszett. És így igaz, a Poétika második könyvét soha senki nem olvasta még, Moerbeke Vilmos a színét se látta. Mire Jorge azt mondta: persze hogy nem lelték, hiszen sosem is íródott meg az a könyv, mert a gondviselés nem engedte, hogy bárki is haszontalanságoknak zengje dicséretét. Én le akartam csillapítani a kedélyeket, mert Jorge hirtelen haragú ember, és Venantius beszéde igencsak ingerelte, azt mondtam tehát, hogy a Poétika ismert részében s a Retoriká-ban is számos bölcs megállapítás olvasható a találós kérdésekről, és ezt Venantius megerősítette. Részt vett mármost a beszélgetésben Tivoli Pacificus, aki igen jól ismeri a pogány költőket, és ekkor megjegyezte, hogy találós kérdésekben senki sem tesz túl az afrikai költőkön. Legott citálta is Symphosiusnak a halról szóló enigmáját:
Est domus in terris, dara quae voce resultat.
Ipsa domus resonat, tacitus sed non sonat hospes.
Ambo tamen currunt, hospes simul et domus una.[101]
Jorge ekkor kijelentette, hogy Jézus arra intett: igen és nem legyen a mi beszédünk, ami pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon; s hogy aki a halat akarja megnevezni, mondjon csak annyit, hogy hal, s ne kendőzze csalárd hangokkal azt, amiről beszél. S még hozzátette, hogy vélekedése szerint nemigen bölcs dolog az afrikaiakhoz igazodni... És akkor...
– Akkor?
– Akkor történt valami, amit nem értettem. Berengár elnevette magát, mire Jorge rápirított, mire Berengár azt mondta, azért nevet, mert eszébe jutott, hogy az afrikaiaknál akad még egynéhány találós kérdés, jóval fogasabb is, mint a hal enigmája, csak keresni kell. Malakiás is ott volt, és ekkor egészen kikelt magából, kis híján a csuklyájánál fogva penderítette ki Berengárt, mondván, hogy eredjen a dolgára... Berengár ugyanis a segédje...
– S aztán?
– Azután Jorge véget vetett a vitának azzal, hogy faképnél hagyott bennünket. Mindnyájan visszamentünk a helyünkre, de munka közben egyszer csak látom ám, hogy előbb Venantius, majd Adelmus is odamegy Berengárhoz, és kér tőle valamit. Messziről is láttam, hogy Berengár elzárkózik a kérésük elől, de a nap folyamán mindketten ismét odamentek még hozzá. Ugyanaznap este, vacsora előtt pedig föltűnt, hogy Berengár és Adelmus a kerengőbe vonulva pusmog egymással. Hát ennyit tudok.
– Vagyis tudod, hogy mindkét, titokzatos körülmények közt nemrég elpusztult személy valamit kért Berengártól – mondta Vilmos.
Benno zavarba jött: – Nem ezt mondtam! Azt mondtam el, mi történt azon a napon, s amikor atyám megkérdezte, hogy... – Egy pillanatra elgondolkodott, azután kibökte: – Hát, ha atyám tudni akarja, Berengár énszerintem olyasvalamiről beszélt, ami a könyvtárban van; ott kutakodjék atyám.
– Miért éppen a könyvtárban? Mit értett azon Berengár, hogy az afrikaiaknál kell keresni? Nem úgy értette ezt, hogy többet kellene olvasni az afrikai költőket?
– Meglehet, s így is hangzott, de hát akkor miért kelt ki úgy magából Malakiás? Végső soron ő dönti el, hogy kiadja-e olvasásra egy afrikai költő művét vagy sem. Hanem egyvalamit biztosan tudok: a könyvek katalógusát lapozva szembeötlik, hogy a könyvtároson kívül mindenki más számára érthetetlen megjelölések közt van egy, amelyik sűrűn emleget valamiféle Africá-t, sőt én már finis Africae megnevezéssel is találkoztam. Egy ízben olyan könyvet kértem, amely mellett ez a jel állott, nem emlékszem már, mi volt a címe, de tudom, hogy kíváncsivá tett; s akkor Malakiástól azt a választ kaptam, hogy az ilyen jelű könyvek elvesztek. Ennyit tudok. S ezért azt mondom atyámnak: úgy van, tartsa szemmel Berengárt, s olyankor tartsa szemmel, amikor épp a könyvtárba megy. Az ember sohasem tudhatja.
– Az ember sohasem tudhatja – ismételte Vilmos, és útjára engedte Bennót. Azután kerengőbeli sétára invitált, és először is megállapította, hogy Berengárt ismét a szájára vette egyik rendtársa, másodszor pedig, hogy Benno valamiért, úgy látszik, mindenáron a könyvtárra akarja irányítani a figyelmünket. Én erre azt mondtam, hogy talán olyasmit akar odafönt kideríttetni velünk, amire ő maga is kíváncsi, mire Vilmos azt felelte, hogy ez valószínűleg így van, de meglehet, hogy csak azért terel bennünket a könyvtár felé, hogy minél távolabb maradjunk valahonnan máshonnan. Kérdésemre, hogy vajon honnan, Vilmos azt válaszolta, hogy nem tudja, talán a szkriptóriumtól, talán a konyhától, a szentélytől, a dormitóriumtól vagy az ispotálytól. Megjegyzésemre, hogy előző nap őt, Vilmost nagyon is érdekelte még a könyvtár, mesterem azt felelte, hogy jobb szereti, ha nem a mások tanácsa, hanem a saját kénye-kedve dönti el, mi iránt érdeklődjék. A könyvtárt mindazonáltal szemmel kell tartani, s a behatolást sem ártana megkísérelni valamiképpen. A dolog állásából következően most már jogosnak véli, ha kíváncsiságában elmegy egészen addig a határig, melyet az udvariasság meg az apátság szokásainak és törvényeinek tisztelete jelöl ki a számára.
Kisétáltunk a kerengőből. A templomban most ért véget a mise, a cselédek s a novíciusok épp kifelé jöttek. A templom északnyugati sarkán befordulva Berengárt vettük észre: a kereszthajóból nyíló ajtón lépett ki, s a temetőn át az Aedificium felé tartott. Vilmos a nevén szólította, mire Berengár megtorpant, s bevárt bennünket. Még feldúltabbnak látszott, mint amilyen a szentélyben volt, és Vilmos nyilván úgy döntött, hogy ezt kihasználja, akárcsak Benno idegességét az imént.
– Szóval te láttad Adelmust utoljára, ugye? – kérdezte tőle.
Berengár megtántorodott, mint aki mindjárt elájul.
– Hogy én? – motyogta reszkető hangon. Vilmos szinte vaktában szögezte neki a kérdést, vélhetőleg azért, mert Benno, mint mondotta, kettesben látta őket aznap az esti ájtatosság után, amint a kerengőben pusmognak. A kérdés azonban, úgy látszik, telibe talált, és Berengár nyilván egy másik, csakugyan utolsó találkozásra gondolt.
– Hogy mondhat ilyet atyám? – szólalt meg rekedten. – Akkor láttam őt, mikor a többiek, mielőtt nyugovóra tértünk volna!
Vilmos ekkor úgy döntött, hogy érdemes ezt az embert megszorongatnia:
– Nem, te még később is találkoztál vele, és többet tudsz, mint amennyit el akarsz hitetni magadról. Csakhogy azóta megint meghalt valaki, s te nem hallgathatsz tovább. Nagyon jól tudod, hány- és hányféleképpen szóra lehet bírni valakit!
Vilmos többször mondta nekem, hogy inkvizítorként is mindig elzárkózott a kínvallatás elől, Berengár azonban félreértette őt (s ő erre alighanem számított is); a csel mindenesetre bevált.
– Hát igen, igen! – jajdult föl Berengár, és már rázta is a hangos zokogás. – Aznap este még egyszer találkoztam Adelmusszal, de ő akkor már meg volt halva!
– Hogyhogy? – firtatta Vilmos. – Hol találkoztál vele? A meredek tövében?
– Nem, nem, hanem itt, a temetőben, ahogy a sírok közt ment, ment előre, árny az árnyak közt. Ahogy megpillantottam, mindjárt láttam, hogy nem élő ember, az arca holttetemé, a szeme már az örök kínokra szegeződik. Persze csak másnap reggel, a halálhírét hallván tudtam meg, hogy a kísértetével találkoztam, de azt már akkor, azonnal kitaláltam, hogy látomással van dolgom, s hogy elátkozott, hazajáró lélek áll előttem... Jaj, Uram-Istenem, micsoda síri hangon szólt hozzám!
– És mit mondott?
– „Elkárhoztam!”, azt mondja. „Nézz reám: a pokolból jövök, és a pokolba kell visszatérnem”, azt mondja. Mire én, kiáltva: „Igazán a pokolból jössz, Adelmus? Milyenek a pokol kínjai?” És reszkettem, mert épp a miséről jöttem, s ott szörnyű szavakat hallottam az Úr haragjáról. Ő pedig így felelt: „A pokol kínjai sokkal, de sokkal nagyobbak annál, hogysem szavakkal elmondhatnánk. Látod-e – azt mondja –, miféle, okoskodásból szőtt köpenybe burkolóztam mind a mai napig? Most meg úgy nyomaszt, úgy görnyedezem alatta, akárha Párizs legmagasabb tornyát avagy a világ minden hegyét hordanám magamon, és most már soha többé nem vethetem le. És e büntetést az isteni igazságszolgáltatás az önteltségemért mérte rám, azért, mert gyönyörök helyének hittem a testemet, mert azzal áltattam magam, hogy másoknál többet tudok, mert torz dolgokban gyönyörködtem, s ahogy lelki szemeimet váltig rajtuk legeltettem, egyszer csak elszörnyedtem, tapasztalván, hogy belül, a lelkem mélyén mely sokkalta torzabb szörnyűségek támadtak belőlük; és most már ezekkel kell együtt élnem, mindörökkön-örökké. Látod-e? A köpenyem bélése izzó parázs és perzselő tűz, és ez a tűz perzseli a testemet, s ez a büntetés a bujaság ocsmány bűne miatt méretett reám, mert azzal mocskoltam magam, és ez a tűz engem mostantól lankadatlanul éget és perzsel! Nyújtsd ide a kezed, én szép mesterem – mondta még azután –, szolgáljon néked hasznos tanításul e mostani találkozásunk, hadd háláljam meg ezzel az egy leckével mindama sokat, amit én tanultam tetőled, nyújtsd ide a kezed, én szép mesterem!” És a keze lángolt, és billentett egyet az ujjával, és akkor egyetlen kicsinyke csöppnyi verejtéke a kezemre csöppent, és úgy éreztem, menten általfúrja a kezemet, napokig meg is látszott a nyoma, csak épp elrejtettem a többiek elől. Azután eltűnt a sírok között, s én másnap reggel tudtam meg: az a test, amely ily szörnyen rám ijesztett, ekkor már holtan hevert a sziklaszirt tövében.
Berengár zihált, az arca könnyben fürdött.
– És hogyhogy az ő szép mesterének szólított? – kérdezte tőle Vilmos. – Egyidősek voltatok. Tanítottad tán valamire?
Berengár az arcára rántotta a csuklyát, térdre rogyott, és átölelte Vilmos lábát:
– Nem tudom, miért szólított így, én őt semmire se tanítottam! – Felzokogott. – Félek, tisztelendő atyám, gyónni szeretnék, irgalom, engem egy ördög rág belülről!
Vilmos eltolta őt magától, s a kezét nyújtotta, hogy fölsegítse.
– Nem, Berengár – mondta neki –, ne kérd, hogy meggyóntassalak. Ne pecsételd le az ajkam azzal, hogy a magadét megnyitod. Másképp mondd el azt, amit tudni szeretnék rólad. S ha nem mondod el, hát majd kiderítem én magam. Esedezz irgalomért, ha akarod, de a hallgatásomat ne kérd. Túl sokan hallgatnak ebben az apátságban. Áruld el inkább, hogyan állapíthattad meg, hogy sápadt, hisz sötét éjszaka volt, hogyan perzselhette meg a kezedet, hisz szakadt az eső meg a dara meg a hó egész éjjel; és mit csináltál a temetőben? Ki vele! – s azzal a vállába markolt, és durván megrázta. – Legalább ezt áruld el!
Berengár minden ízében reszketett:
– Nem tudom, mit csináltam a temetőben, nem emlékszem. Nem tudom, hogyan láthattam az arcát, talán mécses volt nálam, vagyis nem... hanem őnála, igen, mécses volt a kezében, talán annak a lángjánál láttam az arcát...
– Hogyan éghetett az a mécses a kezében, ha egyszer esett és havazott?
– Ez kompletórium után volt, mindjárt kompletórium után, akkor még nem havazott, csak később kezdett el esni... Emlékszem, akkor csapódtak az arcomba a hóvihar első széllökései, amikor már a dormitórium felé futottam. A dormitórium felé futottam, nem arra, amerre a kísértet ment, hanem ellenkező irányba... És aztán semmi többre nem emlékszem, és kérem atyámat, hogy ne faggasson, ha meggyóntatni nem akar.
– Jól van – mondta Vilmos –, akkor most menj, menj be a templomba, menj, és beszélj az Úristennel, ha már az emberekkel nem akarsz beszélni, vagy keress magadnak egy másik szerzetest, olyat, aki hajlandó meggyóntatni téged, mert ha azóta nem gyóntad meg a bűneidet, akkor szentségtörőként járultál a szentségekhez. Menj. Majd még találkozunk.
Berengár eliszkolt. Vilmos pedig összedörzsölte a két tenyerét, mint már máskor is oly sokszor, ha elégedett volt valamivel.
– Helyes – mondta –, most sok minden tisztázódott.
– Tisztázódott, mesterem? – csodálkoztam. – Tisztázódott most, hogy Adelmus képében még egy kísértet is előkerült?
– Kedves fiam, Adso – felelte Vilmos –, azt a kísértetet én vajmi kevéssé látom kísértetnek, s annyi bizonyos, hogy amit előadott, azt én már olvastam valamely prédikátoroknak szóló kézikönyvben. Talán túl sokat olvasnak ezek a szerzetesek, s ha izgalomba jönnek, újra átélik az olvasáskor támadt látomásaikat. Nem tudom, vajon Adelmus csakugyan mondotta-e ezeket a dolgokat, lehet, hogy Berengár csak azért hallotta mindezt, mert hallani akarta. Tény, hogy ez a história megerősíti egy sor feltételezésemet. Például: Adelmus halálát öngyilkosság okozta, és lám, Berengár története szerint közvetlenül a halála előtt magánkívül járt-kelt izgalmában és mert furdalta valami miatt a lelkiismeret. A saját bűne izgatta és ijesztette, mert valaki ráijesztett, és talán épp annak a pokoli jelenésnek a meséjét olvasta a fejére, melyet ő Berengárnak oly nagyszerű és átszellemült remekléssel adott elő azután. És úgy került a temetőbe, hogy a templomból jött, ahol is épp megvallotta (vagy meggyónta) a titkát valakinek, vagyis annak, aki ezt a félelmet és lelkifurdalást gerjesztette benne. A temetőből pedig, mint Berengártól most megtudtuk, a dormitóriuméval ellentétes irányba indult. Vagyis az Aedificium felé, de egyszersmind (úgy lehet) az ólak mögötti védfal felé is, márpedig következtetésem szerint csakis onnan ugorhatott a szakadékba. És még azelőtt ugrott le, hogy a vihar kitört volna, és ott halt meg a fal tövében, s az omladék csak később sodorta magával tetemét az északi és a keleti őrbástya közé.
– Hát a tüzes verejtékcsöpp?
– Az már készen lángolt abban a históriában, amelyet hallott és elismételt, vagy amelyet Berengár színezett ki a maga izgalmában és lelkifurdalásában. Mivelhogy Adelmus lelkifurdalásának antistrófájaképpen van egy másik szólam is: Berengár lelkifurdalása, hisz hallhattad. Az is lehet, hogy ha Adelmus a szentélyből jött, hát gyertya volt nála, s akkor a barátja kezére csupán egy viaszcsöpp hullott. Berengár azonban sokkal égetőbb fájdalmat érzett, mégpedig azért, mert Adelmus bizonyára csakugyan a mesterének nevezte őt. Ami kétségkívül arra vall, hogy Adelmus szemrehányást tett neki valamiért, amit tőle tanult, s ami miatt most halálosan kétségbeesett. És Berengár ezt tudja, ő azért szenved, mert tudja, hogy ő taszította Adelmust a halálba azzal, hogy olyasvalamire késztette, amit nem szabad tenni. S hogy mire, szegény kis Adsom, azt nem nehéz kitalálni azok után, amit a mi derék segédkönyvtárosunkról hallottunk.
– Azt hiszem, tudom, mi történt kettejük között – mondtam, és szégyenkeztem a tudományomon. – De vajon nem hiszünk-e mi mind az isteni bűnbocsánatban? Azt mondja atyám, hogy Adelmus vélhetőleg meggyónt; miért próbálta volna hát első vétkét egy nyilvánvalóan még nagyobb, de legalábbis ugyanakkora bűnnel büntetni?
– Mert valaki kétségbeejtő szavakkal illette őt. Mint mondtam, valamely mai prédikátortól vett idézet adhatta a szájába valakinek azokat a szavakat, amelyek Adelmust megrémítették, s amelyekkel Adelmus pedig Berengárt rémítette meg. A prédikátorok, hogy kegyességre és félelemre (meg buzgalomra meg az emberi és az isteni törvény tiszteletére) késztessék az embereket, még sohasem traktálták őket oly ádáz, döbbenetes és hátborzongató szavakkal, mint az utóbbi esztendőkben. Az önostorzók csapatai még sohasem zengtek annyi zsolozsmát Krisztus és a Szűzanya szenvedéseiről, mint mostanában, még soha senki nem ijesztgetett oly kitartóan a pokol kínjaival, hogy jámborságra sarkallja az együgyűeket, mint manapság szokás.
– Talán mert ennyire kell a bűnbánat – mondtam.
– Adso, én még soha annyi bűnbánatra intő dörgedelmet nem hallottam, mint ma, amikor immár sem a prédikátorok, sem a püspökök, de még az én spirituális rendtársaim sem képesek többé valódi bűnbánatra indítani az embereket...
– De hát a harmadik korszak[102], a Papa Angelicus, a perugiai káptalan... – dadogtam megütközve.
– Csupa ábránd. A bűnbánat nagy idejének vége, ezért beszélhet bűnbánatról még a rendi nagy káptalan is. Volt, száz, kétszáz esztendővel ezelőtt csakugyan volt egy nagy megújulás. És volt idő, hogy azt, aki ezt hirdette, megégették, akár szent volt, akár eretnek. Most mindenki erről beszél. Bizonyos értelemben még a pápa is emlegeti. Sose bízz az emberi nemet megújító eszmékben, ha kúriák és fejedelmi udvarok hirdetik őket.
– És Dolcino testvér? – vetettem föl nagy merészen, mert előző nap többször is hallottam ezt a nevet, és furdalt a kíváncsiság.
– Meghalt, ugyanolyan csúnyán, ahogyan élt, mivel ő is későn érkezett. De hát mit tudsz te róla?
– Semmit, ezért is kérdezem...
– Róla nem szívesen beszélek. Volt szerencsém az úgynevezett apostolok némelyikéhez, és közelről figyeltem ki őket. Szomorú história ez. Felkavarna téged. Engem legalábbis felkavart; nem is tudom, hányadán állok velük, s ez téged még inkább felkavarna. Ennek a históriának a hőse eszeveszett dolgokat vitt végbe, mivelhogy valóságos gyakorlattá tett ezt-azt, amit különféle számos szentektől hallott prédikálni. Végül már nem tudtam, ki a hibás valójában, olyan voltam, mint akit... mint akinek elhomályosítja a látását az, hogy tudja, honnan fúj a szél. A szentek vezeklésről prédikáltak, az ellentáborbeli bűnösök pedig a vezeklést valóságos gyakorlattá tették, gyakran mások rovására... De hát nem erről beszéltem. Azaz talán mégiscsak erről: a bűnbánat idejének múltával a vezeklők bűnbánatvágya halálvággyá lett. És akik a tébolyult vezeklőket megölték, a halált halállal tetézve, azok a lelki bűnbánatot elképzelt bűnbánattal cserélték fel, csupa kín és csupa vér, természetfölötti víziók idézésével, s ezeket a valódi vezeklés „tükrének” mondták. Az együgyűek, s néha még a tanult emberek képzeletében is ez a tükör eleveníti meg a pokol kínjait. Avégett, hogy (mint mondják) senki se vetkezzék. Azt remélik, hogy a félelem majd visszatartja a lelkeket a bűntől, s bíznak benne, hogy a lázadás helyébe plántálhatják ezt a félelmet.
– S akkor csakugyan nem fognak vétkezni? – kérdeztem aggodalmasan.
– Attól függ, Adso, hogy mit tartasz véteknek – felelte a mester. – Néhány esztendeje itt élek már ebben az országban, és nem szeretném igaztalanul vádolni a lakóit, de azt hiszem, Itália népeinek silány erkölcsét jól mutatja, hogy csak azért nem vétkeznek, mert valamely bálványtól félnek, még ha egy-egy szent nevét aggatják is reá. Jobban félnek Szent Sebestyéntől vagy Szent Antaltól, mint Krisztustól. Ha vigyázni akarsz valami helyre, nehogy ráhugyozzanak, mert az olaszoknak megvan ez a kutyaszokásuk, elég, ha odapingálod Szent Antalt a bottal, s az elűzi a hugyozni készülőket. Félő, hogy prédikátoraik hatására az olaszok így visszakanyarodnak a régi babonákhoz, és már nem hisznek testnek feltámadásában, csupán a testi kínoktól s a szerencsétlenségektől rettegnek, és ezért félik Szent Antalt Krisztusnál is jobban.
– Berengár nem olasz – jegyeztem meg.
– Mindegy, én az itteni szelekről beszélek, melyek az egyház és a prédikáló rendek felől fújnak, s amelyek tovább is e félszigetről terjednek mindenüvé. Még az ilyen, tudós szerzetesek lakta, tiszteletre méltó apátságot is elérik.
– Csak legalább ne vétkeznének! – sóhajtottam, mert már ennyivel is kész voltam beérni.
– Ha speculum mundi volna ez az apátság, már megkaptad volna a választ.
– Hát nem az? – kérdeztem.
– Csak úgy lehet a világ tüköre, ha a világnak formája van – zárta le a kérdést Vilmos, és ennyi filozófia már nem is fért az én kamasz tejembe.
[MÁSODIK NAP]
Amelyben az ember egy közönséges civakodás tanúja lesz,
Alessandriai Aymarus
célzásokba bocsátkozik,
és Adso elelmélkedik a szentség
meg az ördögganéja fölött.
Annak utána Vilmos és Adso ismét fölkeresi a szkriptóriumot,
Vilmos egy érdekes dolgot pillant meg,
harmadszor is megbeszéli, vajon szabad-e nevetni,
de végképp nem nézhet körül ott, ahol szeretne
Mielőtt fölmentünk volna a szkriptóriumba, megálltunk a konyhában, hogy csillapítsuk éhünket, mert felkelés óta még semmit sem vettünk magunkhoz. Egy csupor meleg tej engem mindjárt helyre is billentett. A déli oldalon a nagy tűzhelyben már akkora láng lobogott, mint valami kohóban, a kemencében pedig most sült az aznapi kenyér. Két pásztor érkezett, frissen ölt birka tetemét dobták le épp a vállukról. A szakácsok közt megpillantottam Salvatorét, farkasszája mosolyra húzódott, ahogy találkozott a tekintetünk. És látom ám, hogy az egyik asztalról lekap egy darab estéről maradt csirkehúst, s titkon a pásztoroknak adja, akik a zsákmányt elégedett vigyorral bőrujjasuk elejébe rejtik. Hanem a konyhamester észrevette, és rászólt Salvatoréra:
– Cellárius, cellárius – mondta –, ne herdáld az apátság javait, hanem kezeld!
– Ezek is csak filii dei – feleselt Salvatore –, et Jesus azt mondta, hogy tessék vele is azt tenni, amit eme pueri közül eggyel!
– Elhallgass, szarházi kistestvér, büdös minorita! – csattant föl a konyhamester. – Itt már nem a te koldus frátereid közt vagy! Majd jut Isten gyermekeinek az apát úr irgalmából!
Salvatore arca elsötétült.
– Nem vagyok minorita kistestvér! – fordult vissza éktelen haraggal. – Én egy rendes szerzetes vagyok Sancti Benedicti! Merdre á toi, szaros bogumil!
– Bogumil ám a lotyód, akit éjjelente seggbe dugdosol azzal az eretnek farkaddal, te disznó! – kiabálta a konyhamester.
Salvatore sietve tuszkolta a pásztorokat kifelé. – Fráter – szólt oda közben aggodalmas képpel Vilmosnak –, a te rended nem az én rendem, de védd meg, mondd ennek itt, hogy a Franciscus fiai non ereticos esse! – Majd a fülembe súgta: – Ille menteur, pfuj! – s a földre köpött.
A konyhamester végül is erőnek erejével penderítette ki Salvatorét, és becsukta utána az ajtót.
– Testvérem – szólította meg Vilmost tisztelettel –, én nem a kegyelmed rendjét és annak szent életű tagjait szidalmaztam. Amit mondtam, annak a minoritának is meg bencésnek is hamis, se hús, se hal senkiházinak mondtam.
– Tudom, honnan való – mondta Vilmos békítőleg. – De most már ugyanolyan szerzetes, mint te, s ezért tiszteld is úgy, mint testvéredet.
– Csakhogy ő mindenbe beleüti az orrát, amibe nem kéne, mert hogy a cellárius védence, s azt hiszi, ő maga a cellárius. Úgy tesz-vesz az apátságban, mintha övé volna éjjel és nappal!
– Éjjel? – csodálkozott Vilmos. – Hogyhogy?
A konyhamester legyintett, mint akinek semmi kedve ily kevéssé épületes dolgokról beszélni. Vilmos nem faggatta tovább, és kiitta tejét.
Kíváncsiságom nőttön-nőtt. A Hubertinusszal való találkozás, a Salvatore meg a házgondnok múltját illető megjegyzések, a kistestvérekre, eretnek minoritákra vonatkozó s mostanában mind gyakrabban hallott utalgatások, mesterem tartózkodó válasza, amikor Dolcino testvérről kérdeztem... Képek idéződtek föl bennem, s állottak össze új rendbe. Utunk során példának okáért legalább két ízben összetalálkoztunk egy flagelláns menettel. Emitt a helybeliek úgy néztek rájuk, mint szent emberekre, amott ellenben azt súgták-búgták, hogy eretnekek. Pedig a flagellánsok ugyanazok voltak. Kettesével vonultak végig a városok utcáin, elfödött szeméremmel, de máskülönben ruhátlanul, mivelhogy szégyenérzetnek immáron nyoma sem volt bennük. Mindegyikük kezében bőrkorbács, azzal csapkodták véresre önnön hátukat, könnytől áradó szemük mintha a Megváltó kínszenvedéseire szegeződnék, panaszos énekükkel az Úr irgalmasságáért s a Szűzanya közbenjárásáért csengtek. Nemcsak nappal, hanem lobogó gyertyát markolva éjnek idején, a téli zimankóban is járták a templomokat, az oltárok előtt leborultak, és gyertyás és zászlós papok vezette soraikban nem ám csak nép fiai és asszonyai, hanem nemes matrónák és kalmárok is voltak... És akkor némelyek fennen megvallottak bűneiket, a tolvaj visszaadta, amit elrabolt, s mások más gaztetteket ismertek be...
Vilmos azonban hűvös pillantással méregette őket, s azt mondta, hogy ez nem igazi bűnbánat. Nagyjából ugyanúgy beszélt, mint ma reggel: a nagy, vezeklő megtisztulás korszakának vége, s most maguk a prédikátorok terelgetik efféle mederbe a tömegek istenfélelmét, mégpedig pontosan azért, nehogy egy másfajta, eretnek és mindenkit elborzasztó vezeklési vágy kerítse őket hatalmába. De én bizony föl nem foghatom, hogy mi itt a különbség, s hogy egyáltalán van-e. A különbség mintha nem abban állt volna, hogy mit csinálnak ezek s mit amazok, hanem abban, hogy az egyház milyen szemmel nézi ezt s milyennel azt a cselekedetet.
Eszembe jutott a Hubertinusszal folytatott vita. Vilmos kétségkívül meggyőzően beszélt, azt próbálta megértetni vele, hogy vajmi kevés különbség van Hubertinus misztikus (és ortodox) hite meg az eretnekek tévhite között. Hubertinus megsértődött, mint aki nagyon is tudja, mi a különbség. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy Hubertinus épp azért más, mint ők, mert ő képes meglátni ezt a különbséget. Vilmos erre nem volt képes, ezért is bújt ki az inkvizítori teendők alól. Ezért nem tudta, mit mondjon nekem arról a titokzatos Dolcino testvérről. Ám ha mindez így van – okoskodtam –, akkor Vilmos nyilvánvalóan elveszítette az Úr segedelmét, mivelhogy Ő a kiválasztottakat nem csupán rávezeti a különbség meglátására, hanem mintegy hivatalul ruházza rájuk a különbséglátás képességét. Hubertinus meg Montefalcói Klára (aki pedig bűnösökkel volt körülvéve) épp azért maradhattak szent életűek, mert különbséget tudtak tenni. Ez a szentség és nem más.
Mégis, Vilmos miért nem tud különbséget tenni? Pedig mily okos ember, s ami a természet dolgait illeti, a legkisebb eltéréseket és a legkisebb hasonlóságokat is egykettőre fölfedezi!...
Ekként töprengtem elmerülten, Vilmos pedig épp az utolsó korty tejét itta, amikor valaki ránk köszönt. Alessandriai Aymarus volt az, a szkriptóriumból ismertük, s már ott is föltűnt nekem, micsoda gúnyos mosoly ül folyvást az arcán: mint aki fel nem foghatja ésszel, mily nagyon ostoba minden emberi lény, mindazonáltal nem tulajdonít különösebb fontosságot eme kozmikus tragédiának.
– Nos, Vilmos testvér, hozzászokott-e már kegyelmed ehhez az őrültek tanyájához?
– Ahogy elnézem, csupa csodálatra méltó jámborságú és tudományú ember van itt – mondta Vilmos óvatosan.
– Csak volt. Amikor még egy apát apát, egy könyvtáros pedig könyvtáros volt. Most meg, testvérem is láthatta, odafenn – s az emelet fölé mutatott – az a vakember-szemű, félhulla német nagy buzgón csak azt hallgatja, mit hord össze az a hullaszemű, vak spanyol, az Antikrisztus akárha bármelyik reggelen betoppanhatna, a sok szerzetes csak kaparja-kaparja a pergament, de új könyv alig kerül ki innen... Mi itt fönn ücsörgünk, miközben mások lenn, a városokban cselekszenek... Valaha a mi apátságainkból kormányozták a világot. Ma meg, hisz láthatja testvérem, a császár arra használ bennünket, hogy ide küldi a barátait, itt tartsanak találkozót az ellenségeivel (mert tudok ám egyet s mást a kegyelmed küldetéséről, a szerzetesek beszélnek-beszélnek, nincs más dolguk), de hogyha azt óhajtja ellenőrizni, miként is mennek a dolgok ebben az országban, akkor a városokban marad. Mi idefönn gabonát sarlózunk és szárnyas jószágot tartunk, odalenn meg rőf selymeket vég gyolcsokra és vég gyolcsokat fűszerszámra cserélnek, és mindegyikért jó pénz is kapható. Mi itt őrizgetjük a kincseinket, odalenn azonban gyűlik-gyűlik a kincs. Meg a könyv. A mieinknél szebbek.
– Persze sok új dolog megy végbe a világban. De miért gondolja testvérem, hogy erről az apát úr tehet?
– Mert a könyvtárat a külföldiek kezére adta, az apátságot pedig úgy igazgatja, mint holmi fellegvárat, mely a könyvtár védelmére épült. Egy bencés apátság ebben az olasz hazában olyan hely kellene hogy legyen, ahol olasz emberek olasz ügyekben döntenek. Mit csinálnak az olaszok manapság, hogy már pápájuk sincsen? Kereskednek, iparkodnak, és a francia királynál is gazdagabbak. Nosza, csináljuk hát mi is ugyanezt; ha egyszer szép könyveket tudunk készíteni, hát készítsünk könyveket az egyetemeknek, vessük vigyázó szemeinket a völgyre, de nem a császárra gondolok, bármily fontosnak tartom is a kegyelmed küldetését, Vilmos testvér, hanem arra, amit a bolognaiak vagy a firenzeiek csinálnak. Ellenőrizhetnénk innen az Itáliából Provanszba s onnan emerre vonuló zarándokok és kereskedők vonulását. A könyvtárat nyissuk meg a népnyelven írott textusok előtt, s akkor ide sereglenek majd azok is, akik már nem írnak latinul. Csakhogy minket idefönn néhány külföldi tart a markában, s ők továbbra is úgy vezetik a könyvtárat, mintha Clunyben még mindig a derék Odiló[103] volna az apát...
– Az itteni apát olasz – mondta Vilmos.
– Az apátnak itt nincs szava – somolygott tovább Aymarus. – A feje helyén egy könyvszekrény van. Jó szuvas. Hogy a pápa bosszankodjék, hagyja, hogy az apátságot elárasszák a kistestvérek... mármint azok az eretnekek, testvérem, a kegyelmed szentséges rendjének hitehagyottjai... és hogy a császár örüljön, valahány északi kolostor csak van, mindből hív ide szerzeteseket, mintha bizony minekünk nem volnának remek másolóink meg görögül és arabul tudó embereink, s mintha Firenzében vagy Pisában nem akadna épp elég gazdag és nemes lelkű kereskedőivadék, aki szívesen belépne a rendbe, ha a rend lehetőségeket nyújtana az atyai befolyás és tekintély gyarapítására. De hát a világi dolgok itt csakis olyankor vétetnek tekintetbe, ha arról van szó, hogy a németek szabadon... jaj, édes jó istenem, üss a számra, mert még a végén valami illetlenség szalad ki rajta!
– Az apátságban illetlenségek történnek? – kérdezte Vilmos szórakozottan, és töltött magának még egy kis tejet.
– A szerzetes is ember – jelentette ki Aymarus nagy bölcsen. Majd hozzátette: – De itt azért kevésbé emberek, mint másutt. S amit most mondtam, azt ugyebár nem mondtam.
– Nagyon érdekes – bólogatott Vilmos. – És mindez csak testvéremnek a véleménye, vagy sokan gondolkodnak ugyanígy?
– Sokan, sokan. Sokan, akik most siratják szegény szerencsétlen Adelmust, de ha másvalaki zuhant volna le a mélybe, olyasvalaki, aki többet járkál a könyvtárban a kelleténél, akkor bizony nem lettek volna olyan szomorúak.
– Mit akar ezzel testvérem mondani?
– Eljárt a szám. Itt mindannyiunknak eljár a szája, nyilván észrevette már kegyelmed. A hallgatás szabályát itt senki sem tartja már tiszteletben, egyfelől. Másfelől túlságosan is tiszteletben tartjuk. Itt a beszéd vagy a hallgatás helyett inkább cselekedni kéne. A régi szép időkben, ha egy rendünkbeli apát nem volt apátnak való, egyetlen jó kupa mérgezett bor megnyitotta az utat az utódlás előtt. Mindezt persze nem azért mondtam, Vilmos testvér, hogy hírbe keverjem az apát urat vagy más rendtársaimat. Isten őrizzen tőle, szerencsére nem kenyerem a szóbeszéd. De nem örülnék, ha az apát úr arra szólította volna föl testvéremet, hogy énutánam vagy olyanok után nyomozzon, mint Tivoli Pacificus vagy Sant' Albanói Petrus. Minekünk a könyvtárbeli históriákhoz semmi közünk. De bárcsak volna egy kicsi. Rajta, testvérem, fedje föl ezt a kígyófészket, hisz annyi eretneket elégetett már!
– Soha senkit nem égettem el – vetette oda neki Vilmos.
– Ezt csak úgy mondtam – szabadkozott Aymarus széles mosollyal. – Jó vadászatot, Vilmos testvér, de éjszaka nem árt az óvatosság.
– És nappal?
– Nappal itt a testet szokás kúrálgatni jóféle füvekkel, éjszaka ellenben mindenféle rossz füvek az elmét betegítik. Azt ne higgyék kegyelmetek, hogy Adelmust kézzel lökte le valaki a szakadékba, vagy hogy valaki kézzel fojtotta bele Venantiust a vérbe. Itt valaki nem akarja, hogy a szerzetesek maguk döntsék el, hová menjenek, mit csináljanak és mit olvassanak. És a pokol erőihez vagy a pokol bűbájos cimboráihoz folyamodik, hogy a kíváncsiskodók eszét összezavarja...
– A füvész atyára gondol testvérem?
– Szent Emmerani Severinus igen derék ember. No persze, ha meggondoljuk, hogy ő is német, meg Malakiás is német... – S avval, miután még egyszer bizonyságát adta, mennyire nem kenyere a szóbeszéd, Aymarus fölment, hogy munkához lásson.
– Vajon mit akarhatott mondani nekünk? – kérdeztem.
– Mindent és semmit. A szerzetesek minden apátságban harcot vívnak egymás ellen a közösség fölötti uralomért. Melkben is, csak erre ott mint novíciusnak talán nem volt alkalmad fölfigyelni. Ám aki a te hazádban tesz szert valamely apátság fölötti uralomra, az egyszersmind olyan helyen vetette meg a lábát, ahonnan közvetlenül a császárral lehet tárgyalni. Ebben az országban viszont más a helyzet, a császár messze van, még olyankor is, amikor leutazik egészen Rómáig. Itt nincs semmiféle udvar, már a pápai udvar sincs többé. Vannak ellenben a városok, ezt nyilván észrevetted.
– Észre bizony, és meg is hökkentem. A város Itáliában mást jelent, mint mifelénk... Nemcsak lakóhelyet, hanem olyan helyet is, ahol döntéseket hoznak, ahol mindenki mindig kint van a piactéren, ahol a városi hatóságok többet számítanak, mint a császár vagy a pápa. Olyanok, mint... mint megannyi királyság...
– És királyaik a kereskedők. Fegyverük a pénz. A pénznek Itáliában más a feladata, mint a te hazádban vagy az enyémben. A pénz mindenütt forog, de az életet nagyrészt még mindig a javak: itt néhány tyúk, ott egypár kéve gabona, amott egy sarló vagy egy taliga csereberéje uralja és szabályozza, s a pénz arra szolgál, hogy e javakat meg lehessen venni rajta. Bizonyára észrevetted, hogy az itáliai városokban viszont a pénzt veszik a javakon. És a papok, a püspökök, sőt még a szerzetesrendek is kénytelenek belevenni számításaikba a pénzt. A hatalom elleni lázadás persze ezért jelenik meg szegénységre való buzdításként, a hatalom ellen pedig azok lázadnak fel, akiknek nem lehet közük a pénzhez; s bármiképpen buzdítson valaki a szegénységre, szelet vet és vihart arat, és a városok a püspöktől a magisztrátusig egy emberként saját személyes ellenségüknek tartják azt, aki túl hangosan hirdeti a szegénységet. Ha valaki bárhol szóvá teszi az ördög ganéjának bűzét, az inkvizítorok nosza mindjárt ördögbűzt szimmantanak. Nyilván azt is érted tehát, mire gondol Aymarus. Egy-egy bencés apátságból a rend aranykorában a pásztorok szemmel tudták tartani a hívek nyáját. Aymarus azt szeretné, bárcsak minden megint úgy lenne, mint régen volt. Csak hát a nyáj élete megváltozott, s az apátság életében csakis akkor lehet megint minden úgy, mint régen, dicsőségének, egykori hatalmának idején volt, ha elfogadja a nyáj újfajta szokásait, s maga is megváltozik. Mármost manapság itt nem fegyverekkel vagy a szertartások pompájával, hanem a pénz fölötti ellenőrzés révén szokás a nyájon uralkodni, Aymarus tehát azt szeretné, ha az apátság egész működése, a könyvtárat is beleértve, holmi műhelymunkává, pénzt csináló működéssé változnék át.
– És mi köze ennek a gyilkossághoz vagy a gyilkosságokhoz?
– Azt még nem tudom. De most föl szeretnék menni. Gyere.
A szerzetesek már javában dolgoztak. A szkriptóriumban csöndesség fogadott bennünket, de ez nem a szívek termékeny békéjéből fakadó csöndesség volt. Berengár kevéssel előttünk érkezett, s most zavartan jött oda hozzánk. A szerzetesek fölnéztek munkájukból. Tudták: azért jöttünk, hogy megtudjunk valamit Venantiusszal kapcsolatban, s most még az ő tekintetük is irányította a figyelmünket: oda, ahol a nyolcszögű belső udvarra nyíló ablakok egyike alatt üresen árválkodott egy asztal.
Odakünn nagyon hideg volt, ám a szkriptóriumban meglehetős enyheség honolt. Nemhiába épült a konyha fölé, ahonnan bőven áramlott a meleg, már csak azért is, mert a két lenti tűzhely füstcsöve a nyugati meg a déli őrtorony csigalépcsőit tartó oszlopok belsejében húzódott. A nagyterem túlfelére eső őrtoronyban nem volt lépcsőház, volt viszont egy jókora kandalló, melynek tüze derűs langymeleget árasztott. A padlót ráadásul léptek zaját tompító szalma borította. Elég az hozzá, hogy a legfűtetlenebb rész a keleti őrtorony környéke volt, s én ki is figyeltem, hogy mivel sosem dolgozott annyi szerzetes, hogy ne maradjanak szabad helyek, az ottani asztalokat általában mindenki kerülte. Később, amikor rájöttem, hogy a keleti őrtoronybeli csigalépcső az egyetlen, amelyik nemcsak lefelé, a refektóriumba, hanem fölfelé, a könyvtárba is visz, felötlött bennem, hátha valamely ravasz számítás szabályozta úgy a terem fűtését, hogy a szerzetesek arrafelé ne igen kíváncsiskodjanak, s a könyvtáros könnyebben szemmel tarthassa a könyvtárhoz vezető utat. Ez azonban talán mégiscsak túlzó gyanakvás, mesterem szánalmas majmolása volt részemről, hisz mindjárt az is eszembe jutott, hogy nyáron egy efféle számítás nem sok eredménnyel járna... hacsak – gondoltam – nyáron nem éppen ez a legnaposabb, tehát megint csak a legkevésbé népszerű hely.
Szegény Venantius asztala a nagy kandalló előtt állott, és valószínűleg az egyik legjobb helynek számított. Addigi életemnek még csak kicsinyke részét töltöttem el szkriptóriumban, de annál többet azóta, és tudom, mekkora szenvedés a másoló, a rubrikátor vagy a kutató számára a hosszú téli órákat az asztalnál végigülni, gémberedett ujjakkal szorongatván a tollat (holott hatórányi írás után az ujjakon már normális hőmérsékletnél is erőt vesz a szörnyű szerzetesgörcs, s az ember hüvelykje úgy fáj, mintha rátapostak volna). Ezért találunk gyakorta a kódexek lapszélein mindenféle megjegyzéseket, melyek tudatják, mit tűrt (és türelmetlenkedett) a másoló barát, mint például: „Hál' istennek, nemsokára besötétedik”, vagy: „Be jó volna most egy jó kupa bor!”, avagy: „Máma hideg van, a világosság gyér, ez a vellum csupa szösz, valahogy nem megy a dolog.” Egy régi közmondás szerint a pennát három ujj szorítja, de a munkát az egész test végzi. És fáj.
Hanem hát Venantius asztaláról beszéltem. Kisebb volt a többinél, mint amúgy a nyolcszögű udvart körülvevő s kutatóknak szánt asztalok mindegyike. A nagyobbak – a miniatúrafestők s a másolók asztalai – a külső ablakok alatt sorakoztak. Egyébiránt Venantius is könyvállvánnyal dolgozott, alighanem azért, mert a munkájához kölcsönkódexeket kellett forgatnia, s azokból másolt. Az asztal lapja alatt egy alacsony polcon bekötetlen lapok hevertek, csupa latin szöveg, amiből arra következtettem, hogy ezek Venantius legutóbbi fordításai. A sebtében teleírt oldalak nem valamely könyv lapjai voltak, nyilván még csak ez után kellett volna egy másolóhoz vagy miniatúrafestőhöz kerülniük. Kibetűzni is nehéz volt rajtuk az írást. A lapok közt egypár görög nyelvű könyv. Egy további, görögül írott könyv az állványon, kinyitva: az elmúlt napokban Venantius ezen a művön dolgozott mint fordító. Én akkortájt még nem tudtam görögül, mesterem azonban azt mondta, hogy a könyvet bizonyos Lukianosz írta, s egy szamárrá változott emberről szól. Nekem erre eszembe jutott Apuleiusnak egy hasonló meséje, melynek olvasása a novíciusok számára szigorúan tilos volt.
– Venantius ezt fordította? Hogyhogy? – fordult Vilmos a mellettünk álló Berengárhoz.
– A fordítást Milánó ura kérte tőlünk, s cserébe az apátság elővásárlási jogot fog kapni tőle mindama borra, ami egynémely birtokain terem, ott, ni – intett Berengár nagy messze keletnek. Azután sietve hozzátette: – Nem mintha az apátságnak szokása volna bérmunkát végezni világiak részére. A megbízó azonban kijárta, hogy a velencei dózse kölcsönadja nekünk ezt a becses kéziratot, melyet ő a bizánci császártól kapott, s mi úgy terveztük, Venantius munkájának végeztével két másolatot is készítünk, egyet a megbízó, egyet pedig könyvtárunk számára.
– Amely eszerint nem átall pogány meséket gyűjteni – mondta Vilmos.
– A könyvtár az igazságról és a tévedésről is bizonyságot tesz – szólalt meg ekkor valaki a hátunk mögött. Jorge volt az. Újfent meglepődtem (s még mennyi ilyen meglepetésben lett részem az elkövetkező napok során!), milyen hirtelen-váratlanul bukkan elő mindig ez az aggastyán, mintha bizony mi nem látnánk őt, és ő látna minket. Az is szöget ütött a fejembe, hogy vajon egy vak ember mit keres a szkriptóriumban, de később rájöttem, hogy Jorge mindig és mindenütt, az apátság minden zugában jelen van. És gyakorta időzött a szkriptóriumban, egy kandalló előtti karosszékben üldögélve, és mintha semmi sem kerülte volna el a figyelmét, ami a teremben történt. Egy ízben megütötte a fülemet, hogy a székéből nagy hangosan azt kérdi: – Ki az, aki fölmegy? – s Malakiás felé fordult, aki szalmán csosszanó léptekkel épp a könyvtár felé indult. A szerzetesek igen tisztelték őt valamennyien, és gyakran olvastak föl neki nehezen érthető szövegrészeket, scholionokat[104] tanácskoztak meg vele, vagy tőle kértek útmutatást, miként is kell ábrázolni egy-egy állatot vagy szentet. Ő pedig halott szemét a semmibe fúrta, mintha emlékezetében most is elevenen élő könyvlapokat fürkészne, és megválaszolt, mondván, hogy a hamis prófétákon püspöki ruha van, s a szájukból varangyok ugrálnak elő, vagy hogy minémű köveknek kell díszíteniük a mennyei Jeruzsálem falait, vagy pedig hogy az arimaspusokat[105] a térképen János pap országa[106] mellé kell berajzolni, de túlzás nélkül ám, torz mivoltuk nehogy csábítólag hasson, minekokáért bőven elegendő a figurákat jelképesen ábrázolni, úgy, hogy épp felismerhetők legyenek, de se parázna, se nevettetően visszataszító képzetet ne keltsenek.
Egyszer hallottam, amint egy jegyzetkészítőnek azt magyarázza, miként kell Tyconius[107] recapitulatióit Szent Ágoston szellemében s olyképpen interpretálni, hogy a donatista eretnekség veszélye ne fenyegessen. Másszor azt fejtegette, hogyan kell a kommentárokban különbséget tenni eretnekek és szkizmatikusok között. Megint másszor arról világosítván föl egy meghökkent kutatót, hogy melyik könyvet keresse a könyvtár katalógusában, megmondta neki, hogy a keresett rím annak nagyjából melyik lapján található, sőt még azt is közölte vele, hogy a könyvtárostól biztosan meg fogja kapni, amit kér, mivel Istentől ihletett műről van szó. Végezetül olyasmi is megütötte a fülemet, hogy valakit lebeszél egy bizonyos könyvről, mondván, hogy a címe csakugyan ott van a katalógusban, de ötven esztendeje megrágták az egerek, s most egyetlen érintésre elporlik. Egy szó, mint száz, maga volt ő a könyvtár emlékezete s a szkriptórium lelke. Néha ekként rivallt a szerzetesekre, ha fecsegni találtak: – Siessetek bizonyságot tenni az igazságról, mert közel az idő! – s az Antikrisztus eljövetelére célzott.
– A könyvtár az igazságról és a tévedésről is bizonyságot tesz – szólalt meg tehát Jorge.
– Apuleiusnak is, Lukianosznak is sok tévedést a szemére lehet vetni, ez kétségtelen – mondta erre Vilmos. – Az agyszülemények leple alatt azonban dicséretes tanulsága is van ennek a mesének, mert rádöbbent, hogy tévedéseinkért lakolnunk kell; sőt azt hiszem, hogy a szamárrá változott ember története a bűnbe esett lélek metamorfózisára utal.
– Lehet – mondta Jorge.
– Most értem csak, hogy annak a beszélgetésnek a során, melyet tegnap fölidézett, miért is érdeklődött Venantius oly nagyon a komédia kérdései iránt; lám, az efféle meséket bízvást össze lehet hasonlítani a régi komédiákkal. Nem valóban létezett emberekről szólnak, mint a tragédiák, mivelhogy ezek, Isidorusszal szólva, fikciók: „fabulas poetae a fando nominaverunt quia non sunt res factae sed tantum loquendo fictae...”[108]
Egy pillanatig nem értettem, miért bocsátkozik Vilmos efféle tudós társalgásba, méghozzá épp egy olyan emberrel, aki a jelek szerint nem kedveli ezt a tárgyat, Jorge válasza azonban ráébresztett, milyen agyafúrt is az én mesterem.
– Azon a napon nem a komédiákról vitatkoztunk, hanem csakis arról, hogy szabad-e nevetni – mondta Jorge komoran. Én meg nagyon is jól emlékeztem rá, hogy előző nap, amikor Venantius szóba hozta azt a vitát, Jorge azt állította, semmire sem emlékszik.
– Vagy úgy – bólintott Vilmos könnyedén. – Én meg azt hittem, a poétái hazugságokról és a találós kérdésekről folyt a szó...
– Nem, hanem a nevetésről – mondta szárazon Jorge. – A pogányok azért írtak komédiákat, hogy a nézőkből nevetést váltsanak ki, és ezt nagyon rosszul tették. Jézus Urunk nem mesélt soha se komédiákat, se meséket, ő csakis világos parabolákat használt, melyek allegorikusan mondják el nekünk, miként juthatunk a mennyországba, ámen.
– Föl nem foghatom – csodálkozott Vilmos –, miért tiltakozik úgy atyám az ellen a gondolat ellen, hogy Jézus nevethetett. Úgy vélem, a nevetés olyan, mint a fürdő: jó orvosság a rossz nedvek és más egyéb testi nyavalyák, kivált a mélabú ellen.
– A fürdő jót tesz – mondta Jorge –, és még az Aquinói is javallja szomorúság ellen, mert az gonosz szenvedély is lehet, ha nem olyasmi baj váltja ki, aminek megszüntetéséhez csupán merészség kell. A fürdő helyreállítja a testnedvek egyensúlyát. A nevetés a testet összevissza rázza, az arcvonásokat eltorzítja, az embert majomhoz teszi hasonlatossá.
– A majmok nem nevetnek, a nevetés az ember sajátja, jele annak, hogy értelmes lény – mondta Vilmos.
– Az emberi értelem jele a szó is, és a szóval káromolni lehet Istent. Nem biztos, hogy minden, ami az ember sajátja, szükségképpen jó is. A nevetés a bolondság jele. Aki nevet, nem hisz abban, amin csak nevet, de nem is gyűlöli. Tehát aki a rosszat neveti, az a rosszat nem hajlandó leküzdeni, aki pedig a jót neveti, az azt az erőt veszi semmibe, amelynek folytán a jó önmagától terjed. Ezért mondja a regula: „decimus humilitatis gradus est si non sit facilis ac promptus in risu, quia scriptum est: stultus in risu exaltat vocem suam”[109].
– Quintilianus – szakította őt félbe mesterem – azt mondja, hogy dicshimnuszba a nevetés nem való, tehát kerülendő, de bátorítani való sok más esetben. Tacitus dicséri Calpurnius Piso iróniáját, az ifjabbik Plinius pedig így ír: „aliquando praeterea rideo, iocor, ludo, homo sum”[110].
– Pogányok voltak – vágta rá Jorge. – A regula azt mondja: „scurrilitates vero vel verba otiosa et risum moventia aeterna clausura in omnibus locis damnamus, et ad talia eloquia discipulum aperire os non permittimus”[111].
– Csakhogy Krisztus igéje már győzedelmeskedett a földön, amikor Kürénei Szüneziosz[112] arról beszélt, hogy az istenség összhangba tudta hozni a komikumot és a tragikumot, Aelius Spartianus pedig azt mondja Hadrianus császárról, erről a fennkölt erkölcsű és naturaliter keresztényi lelkületű férfiúról, hogy remekül tudta, miként kell elegyíteni a derű perceit a komolysággal. Végezetül Ausonius is a komoly és víg dolgok mértékletes arányát javallja.
– Nolai Paulinus és Alexandriai Kelemen viszont óva intettek az efféle ostobaságoktól, továbbá Sulpicius Severus beszámol róla, hogy Szent Mártont se tehetetlenül dühöngeni, se tehetetlenül hahotázni nem látta soha senki.
– Feljegyzi ellenben a szent egynémely spiritualiter salsa csattanós válaszát – vetette ellen Vilmos.
– Azok találó és okos, nem pedig nevetni való válaszok voltak. Szent Efráim parainézist írt a szerzetesek nevetése ellen, s a De habitu et conversatione monachorum-ban[113] az olvasható, hogy mind a trágárságtól, mind az elménckedéstől óvakodni kell, akár az áspiskígyó mérgétől!
– Hildebert ezzel szemben azt mondta: „admittenda tibi joca sunt post seria quaedam, sed tamen et dignis ipsa gerenda modis”[114]. Salisbury Johannes[115] is megenged egy kis szerény derűt. Végül a Prédikátor, akitől azt a passzust idézte atyám, amelyikre a rend regulája hivatkozik, s amelyikben arról van szó, hogy a nevetés bolondság, még ő maga is jóváhagy legalább némi, derűs lélekből fakadó, csöndes nevetést.
– A lélek csak akkor derűs, ha az igazságot szemléli, és elgyönyörködik mind a beteljesült jóban, és az igazságot és a jót nem neveti ki. Ezért nem nevetett Krisztus. A nevetés kétségnek melegágya.
– A kétség néha helyénvaló.
– Ugyan miért volna az? Akit kétség gyötör, forduljon valamely tekintélyhez, hallgassa meg, mit mond ez vagy az a szentatya vagy doktor, s már nincs is miért tovább kételkednie. Úgy veszem észre, testvéremet a párizsi logikusok nézeteihez hasonló, vitás doktrínák fertőzték meg. Hanem Szent Bernát tudta ám, miként feleljen meg a herélt Abélard-nak, aki hideg és élettelen okoskodással (mert az eszét nem világította meg a szentírás fénye) minden kérdést ennek a híres észnek óhajtott alárendelni, egyre csak hajtogatván a magáét, hogy ez így van, ez meg nem így van. No persze, aki elfogadja az efféle, igen-igen veszedelmes nézeteket, annak tán szívéből beszél az ostoba is, amikor kinevet ezt vagy azt, amiről csakis az egyetlen, az egyszer s mindenkorra rég kimondatott igazságot kell tudni. Az ostobának nevetése így végső soron azt beszéli: „Deus non est”.
– Tiszteletre méltó Jorge atya, kegyelmed alighanem igazságtalanul bélyegzi meg Abélard-t azzal, hogy heréltnek mondja őt, hisz kegyelmed nyilván tudja, hogy siralmas állapotának mások elvetemültsége volt az oka...
– Nem, hanem a saját bűnei. Az ő emberi észbe vetett dölyfös bizalma. Az, hogy így nevetség tárgya lett az egyszerű emberek hite, hogy Isten titkait boncolgatták (azaz csak szerették volna boncolgatni őket, a bolondok), hogy mindenekfelett álló kérdéseket taglaltak vakmerően, hogy az egyházatyákat is kinevették, amiért őszerintük az ilyen kérdéseket jobb annyiban hagyni, mintsem boncolgatni.
– Nem osztom a kegyelmed véleményét, tiszteletre méltó Jorge atya. Isten azt akarja, hogy igenis használjuk az eszünket, s derítsünk vele fényt sok mindenre, aminek felderítését a szentírás mireánk bízta. És ha valaki elébünk kínál egy állítást, akkor először is vizsgáljuk meg, hogy elfogadható-e vagy sem, mert a mi eszünk Isten alkotása, s nem lehet, hogy ami tetsző dolog a mi eszünknek, az az isteni észnek ne tessék, hisz arról amúgy is csak annyit tudunk, amennyire hasonlítás és gyakorta tagadás révén is a tulajdon eszünk működéséből következtetünk. Lássuk be tehát, hogy egy-egy képtelen s az eszünkkel ellenkező állítás hamis hitelét leleplezni a nevetés is megfelelő eszköz lehet. A nevetés sokszor arra is jó, hogy a gonoszokat összezavarja, és megmutassa, mily bolondok. Szent Maurusról mondják, hogy amikor a pogányok forró vízbe rakták, ő felpanaszolta, hogy a fürdője nem eléggé meleg, mire a pogány kormányzó, ellenőrizni akarván a vizet, balgán beledugta a kezét, és jól megégette. Remek ötlet volt, a szent vértanú nevetségessé tette a hit ellenségeit.
Jorge gúnyosan elmosolyodott:
– A prédikátorok történeteiben is sok a mesebeszéd. Ha egy szentet forró vízbe dobnak, az a szent némán szenved Krisztusért, a jajgatását is visszafojtja, s dehogy is ugratja gyermetegül a pogányokat!
– No, ugye! – mondta Vilmos. – Ez a história atyám szerint ellenkezik az ésszel, s elítélendően nevetséges! Atyám hangtalanul és a száját összeszorítva ugyan, de mégiscsak kinevet valamit, s azt akarja, hogy én se vegyem komolyan. Atyám a nevetésen nevet, de nevet.
– Testvérem meg addig játszadozik, hogy így a nevetés meg úgy a nevetés – csattant föl bosszúsan Jorge –, míg engem is bele nem hajt az üres fecsegésbe. Pedig tudja, hogy Krisztus nem nevetett.
– Nem vagyok biztos benne. Amikor felszólítja a farizeusokat, hogy vessék ők az első követ, amikor megkérdi, kié a kép az adópénzen, amikor a szavakkal játszva azt mondja: „Tu es petrus”, úgy vélem, igenis tréfálkozik, hogy a bűnösöket összezavarja, s hogy a híveibe lelket öntsön. Tréfál akkor is, amikor azt mondja Kajafásnak: „Te mondád.” Azt a Jeremiás-passzust, amelyben Isten azt mondja Jeruzsálemnek, hogy „nudavi femora contra faciem tuam”, Jeromos így magyarázza: „sive nudabo et relevabo femora et posteriora tua”[116]. Tehát még Isten is használ tréfás beszédet, hogy összezavarja azokat, akiket meg akar büntetni. És hogyan is ne tudná atyám, hogy a clunyi reform hívei meg a ciszterciták közt dúló viszály tetőpontján az előbbiek azzal vádolták meg az utóbbiakat, nevetségessé akarván tenni őket, hogy nem hordanak gatyát. A Speculum Stultorum-ban[117] szó esik bizonyos Brunellus nevű szamárról, aki azon tanakodik, vajon mi lenne, ha éjjel a huzat fellibbentené a takarót, s a szerzetes megpillantaná a tulajdon szemérmét...
A hallgatóság felnevetett, Jorge pedig méregbe gurult:
– Testvérem holmi bolondok ünnepét rendez itt a rendtársaknak. Tudom én, hogy a ferencesek szeretik mindenféle balgaságokkal behízelegni magukat a nép kegyeibe, mégis ugyanazt mondom az effajta mulatságról, amit épp a kegyelmetek egyik prédikátorától hallottam: „tum podex carmen extulit horridulum”[118].
A rendreutasítás kissé erősre sikeredett; Vilmos tiszteletlenül viselkedett ugyan, de most Jorge azzal vádolta, hogy a beszéde merő szellentés. Megfordult a fejemben, hátha felszólításnak tekintendő az agg szerzetes válasza: tessék a szkriptóriumot elhagyni. Hanem ekkor az imént még oly harcias Vilmos egyszeriben kezes báránnyá változott.
– Bocsánatot kérek, tiszteletre méltó Jorge atya – mondta. – Eljárt a szám, kibeszélte, mit gondolok, pedig nem akartam kegyelmedet megbántani. Úgy lehet igaz, ahogy atyám mondja, s én tévedtem.
E nagyvonalú meghunyászkodás láttán Jorge morgott valamit, ami az elégedettség jele ugyanúgy lehetett, mint a megbocsátásé, és – mit volt mit tenni – újra elfoglalta helyét a karosszékben, miközben a vita során lassan egybesereglett szerzetesek is szétszéledtek, s ki-ki visszaült a munkája mellé. Vilmos ismét térdre ereszkedett Venantius asztalánál, és tovább vizsgálgatta a teleírt lapokat. Ezzel az alázatos felelettel egypár pillanatnyi nyugalmat nyert. És abból, amit e néhány pillanat során megpillantott, rájött, mi után kell kutakodnia az elkövetkező éjszakán.
De csakugyan nem volt ez több néhány pillanatnál. Máris ott termett Benno, mint aki csak az íróvesszőjét keresi – hátha az asztalon felejtette, amikor a Jorgéval folytatott társalgásra kíváncsian ő is odajött –, és Vilmos fülébe súgta, hogy sürgősen beszélni akar vele, találkozzanak a fürdőház mögött. Vilmos induljon előre, ő meg majd mindjárt utánamegy.
Vilmos elbizonytalanodott, de azután gyorsan odaszólt Malakiásnak, aki a katalógus mellől, könyvtárosi asztalánál ülve végig figyelemmel követte a történteket, és az apát úrtól kapott felhatalmazása nevében (nagy nyomatékkal hangsúlyozta ezt a kiváltságát) megkérte őt, állítana őrséget Venantius asztalához, mivelhogy a nyomozás érdeke úgy kívánja, hogy a nap folyamán senki se nyúljon hozzá, mindaddig, amíg ő, Vilmos, vissza nem jön. Fennhangon mondta mindezt, ilyképpen nemcsak Malakiást kötelezve a szerzetesek felügyeletére, hanem a szerzeteseket is Malakiáséra. A könyvtáros kénytelen volt igent mondani, és Vilmos velem együtt távozott.
A kerten át siettünkben, útban az ispotály hátába épített fürdőház felé, Vilmos megjegyezte:
– Úgy látszik, többen is rossz szemmel néznék, ha rátenném a kezem valamire, ami Venantius asztalán vagy az asztala alatt van.
– S vajon mi az a valami?
– Érzésem szerint azok sem tudják, akik a dolgot rossz szemmel néznék.
– Vagyis Bennónak nincs is mondanivalója, csak ki akart csalni bennünket a szkriptóriumból?
– Ezt mindjárt meg fogjuk tudni – mondta Vilmos. Benno kisvártatva meg is érkezett.
[MÁSODIK NAP]
Amelyben Benno különös dolgokról számol be,
s ezek nem vetnek valami jó fényt
az apátság életére
Benno kissé zavarosan beszélt. Mintha valóban csak azért kellett volna lejönnünk ide, hogy ne legyünk a szkriptóriumban, mindazonáltal mintha – képtelen lévén valami elfogadható ürügyet találni – Benno mégiscsak igazságokkal traktált volna bennünket, egy őelőtte ismeretes, nagyobb igazság töredékeivel.
Azt mondta, hogy reggel még hallgatni akart, de most, meghányván-vetvén magában a dolgot, arra a vélekedésre jutott, hogy Vilmosnak meg kell tudnia a teljes igazságot. Annak a bizonyos, nevetésről folytatott beszélgetésnek a során Berengár utalt holmi „finis Africae”-ra. Vajon mi az? A könyvtár teli van titkokkal, kiváltképp olyan könyvekkel, amelyeket a szerzetesek még sosem kaptak meg olvasásra. Bennót szíven ütötte az, amit Vilmos az egyes állítások ésszerű megvizsgálásáról mondott. Úgy vélte, minden tudós szerzetesnek jogában áll megismerni bármit, ami a könyvtárban van, sistergő szavakkal illette a soissons-i zsinatot, mely Abaelard-t elítélte, és ahogy beszélt, észre kellett vennünk, hogy ezt a még fiatal szerzetest, a retorika szerelmesét, szabadság láza fűti, és kézzel-lábbal kapálózik az apátsági rendtartás ellen, amely megbéklyózza az ő kíváncsi tudni vágyását. Jómagam mindig azt tanultam, hogy az efféle kíváncsiskodással vigyázni kell, de jól tudom, hogy mesterem semmi kivetnivalót nem talált az ilyen magatartáson, s észre is vettem, hogy Benno tetszik neki, és hitelt ad a szavának. Benno tehát azt mondta, hogy nem tudja, miféle titkokról beszélt egymással Adelmus, Venantius és Berengár, de nem bánná, ha eme gyászos história végre egy kissé megvilágítaná, micsoda módszerek járják ebben a könyvtárban, s az sem ártana, ha mesterem, bármire jusson is a nyomozásban, fölhasználná az eredményt arra is, hogy rávegye az apátot: könnyítsen a szerzeteseket nyomasztó szellemi diszciplínán, hiszen ők – tette hozzá –, vele együtt, épp azért jöttek ide oly messziről, hogy a könyvtár roppant bendőjében rejtőző csodákkal lakassák jól az elméjüket.
Azt hiszem, őszinte volt, és csakugyan ezt várta a nyomozástól. Vilmosnak azonban valószínűleg igaza volt, és Benno egyszersmind azt is célul tűzte ki, hogy elsőnek ő kutathassa át Venantius asztalát, mert majd meghalt a kíváncsiságtól; hogy pediglen távol tartson bennünket, hajlandó volt egyéb információkkal szolgálni. Mégpedig a következőkkel.
Berengárt – s erről sokan tudtak a szerzetesek közül – tébolyult szenvedély emésztette, ugyanazt érezte Adelmus iránt, aminek gyalázatosságaira Szodomában és Gomorrában az Isten haragja lesújtott. Így mondta Benno, talán hogy tekintettel legyen az én zsenge koromra. Pedig aki kolostorban töltötte a kamaszkorát, az jól tudja, hogy van ilyen, mert ha ő maga szűzen maradt is, hallani csak hallotta, mit beszélnek mások, s vigyáznia kellett, mert olykor nyilván őt magát is megkörnyékezték ennek a szenvedélynek a rabjai. Avagy tán gyerekfejjel nem kaptam-e Melkben, egy öreg szerzetestől én is olyan versekkel teleírt levélkéket, aminőket egy világi ember rendesen asszonyszemélynek szokott írni? A szerzetesi fogadalmak minket távol tartanak az asszonyi testtől, ami bűnöknek fertője, ám gyakran annál kisebb a híja, hogy másfajta tévutakra nem vezetnek. S vajon tagadhatom-e, hogy még most, öregségemben sem hagy békén a déli ördög, amikor tekintetem a templomban el-elakad valamely novícius sima, lányosan tiszta és friss orcáján?
Nem azért mondom mindezt, mintha kétségbe vonnám, hogy helyesen választottam, amikor a kolostori életre szántam magamat, hanem azért, hogy megmagyarázzam, miért tévelyednek el annyian azok közül, akik nem bírják el ezt a szent terhet. Azért talán, hogy Berengár szörnyű bűnét megmagyarázzam. Ámbátor Benno szerint ez a szerzetes még bűnénél is nemtelenebb módon elégítette ki bűnös vágyát, nevezetesen úgy, hogy a zsarolás fegyverét használva csikarta ki másoktól azt, amit azoknak erkölcs és méltóság okán meg kellett volna tagadniuk tőle.
Tehát már jó ideje gúnyolódtak egymás közt a szerzetesek, hogy mily gyöngéd pillantásokat vet Berengár Adelmus felé, aki igen csinos fiú lehetett. Adelmus ellenben a munkájába volt fülig szerelmes, mintha csakis abban tellett volna gyönyörűsége, és ügyet sem vetett Berengár szenvedélyére. De ki tudja, tán maga sem tudta, hogy a lelke mélyén ő is hajlamos ugyanarra a gyalázatra. Benno mindenesetre azt állította, hogy egyszer megütötte a fülét egy beszélgetés, melynek során Berengár, utalva rá, hogy Adelmus valaminő titok megfejtését kérte tőle, ocsmány üzleti ajánlatot tett Adelmusnak, legártatlanabb olvasóm is elképzelheti, mifélét. Benno pedig úgy hallotta, hogy Adelmus igent mond, méghozzá megkönnyebbüléssel szinte. Mintha bizony – találgatta Benno – titkon épp ez lett volna Adelmus leghőbb óhaja, s most, úgy látszik, kapva kapott az alkalmon, hogy nem a testi vágy, hanem valami más lehet beleegyezésének indoka. Ebből is látszik – érvelt Benno –, hogy Berengár titka valami tudományos rejtelemmel lehetett kapcsolatos, minekokáért Adelmus azzal áltathatta magát, hogy csupán szellemi vágyának kielégítése végett esik a testiség bűnébe. Ó – tette hozzá Benno, és mosolygott –, hiszen őt magát is vette már elő oly szilaj szellemi vágy, hogy csillapítására bizony alávetette volna magát mások testi vágyának, akár önnön testi gusztusának ellenében is.
– Nem érzi-e néha úgy, testvérem – kérdezte Vilmostól –, hogy elítélendő tettektől sem rettenne vissza, ha általuk megkaparinthat egy esztendők óta hiába keresett könyvet?
– A tudós és mérhetetlen erényű II. Szilveszter[119] évszázadokkal ezelőtt egyszer egy armilláris gömböt adott egy Statius vagy Lucanus-kéziratért cserébe – felelte Vilmos. – De csak egy armilláris gömböt[120], nem a tulajdon erényét.
Benno beismerte, hogy lelkesedésében elragadtatta magát, és folytatta az elbeszélést. Az Adelmus halála előtti éjszakán ő kíváncsiságtól hajtva a nyomába szegődött kettejüknek. Kompletórium után azt látta, hogy együtt indulnak el a dormitórium felé. Sokáig várt, résnyire nyitván cellájának ajtaját – cellája az övéktől nem messze van –, s egyszer csak, amikor már mélységes csönd ereszkedett az alvó szerzetesekre, Adelmus jól kivehető alakját pillantotta meg, amint Berengár cellájába surran. Nem jött álom a szemére, s éberen feküdt egészen addig, mígnem hirtelen azt hallotta, hogy Berengár ajtaja kicsapódik, és Adelmus ront ki rajta szinte rohanvást, hiába fogná vissza őt a barátja. Adelmus lesietett a földszintre, Berengár meg utána. Ő, Benno, vigyázva utánuk lopódzott, s lenézvén, a lenti folyosó végén Berengárt pillantotta meg, amint a falhoz lapulva, Jorge cellájára mereszti a szemét, s a teste csupa reszketés. Benno ebből kitalálta, hogy Adelmus a vétkét meggyónni vetette magát öreg rendtársának lába elé, Berengár pedig azért reszket, mert tudja, hogy titka most lelepleződik, noha a gyónás szentségének pecsétje továbbra is rajta marad.
Adelmus kisvártatva előjött, és hiába szólongatta őt Berengár, eltolta magától, kiszaladt a dormitóriumból, és az apszist megkerülve, az északi kapun át (mely minden éjjel nyitva van) a templomba menekült. Feltehetőleg imádkozni akart. Berengár követte, de a templomba nem ment utána, és a sírok közt botorkált, kezét tördelve.
Benno akkor veszítette el a fonalat, amikor észrevette, hogy egy negyedik árnyalak is ott imbolyog a közelben. Ez is a másik két szerzetes nyomában járt, és nyilván nem tudta, hogy Benno is ott van: ő a temető szélén, egy tölgyfa törzse mögé bújt el. Ez a negyedik személy Venantius volt. Láttára Berengár lekushadt egy sírhant mögé, mire Venantius is bement a templomba. Benno ekkor, félve, hogy fölfedezik, visszaosont a dormitóriumba. Másnap reggel megtalálták Adelmus hulláját a meredek alján. Egyebet ő, Benno, nem tud.
Közeledett az ebédidő. Benno elköszönt tőlünk, és mesterem nem tartóztatta. Kissé még elidőztünk a fürdőház mögött, majd a kertbe ballagtunk, s pár percig ott sétálgattunk, az imént hallott furcsaságokon elmélkedvén.
– Kutyabenge – szólalt meg egyszer csak Vilmos, és lehajolt, hogy szemügyre vegyen egy növényt, melyet így, télvíz idején, a bokráról ismert föl. – A kérgéből kiváló főzetet lehet készíteni aranyér ellen. Az meg ott Arctium lappa, a gyökeréből csinált friss, pépes borogatás elmulasztja az ekcémát.
– Atyám még Severinusnál is jobb – mondtam neki-, de most inkább azt árulja el, mit vél a hallottakról!
– Kedves Adsom, tanulj meg a saját fejeddel gondolkodni. Benno valószínűleg igazat mondott. Elbeszélése egybevág azzal, amit ma kora reggel Berengár képzelgéses elbeszéléséből kivehettünk. Próbáljuk csak meg rekonstruálni. Berengár és Adelmus valami nagy rosszaságot csináltak: ezt már eddig is sejtettük. És Berengár nyilván csakugyan fölfedte Adelmusnak azt a titkot, amely sajnos továbbra is titok marad. Adelmus, megrettenvén önnön szüzessége s a természet törvényei ellen elkövetett gaztettétől, lélekszakadva keres valakit, aki feloldozhatná, és beront Jorgéhoz. Ő azonban roppantul rideg erkölcsű ember, hisz láthattuk, és alighanem borzasztó dörgedelmeket vág Adelmus fejéhez. Talán föl sem oldozza, de az is lehet, hogy valami lehetetlen penitenciát ró rá, ezt nem tudhatjuk, és Jorgétól nem is fogjuk megtudni sohasem. Adelmus mindenesetre a templomba rohan, és az oltár előtt leborul, de a lelkifurdalása nem enyhül. Ekkor megy oda hozzá Venantius. Nem tudjuk, mit beszélnek egymással. Talán a Berengártól ajándékba (vagy fizetségül) kapott titkot osztja meg Venantiusszal Adelmus, hiszen már úgyis mindegy, amióta őneki sokkalta szörnyűbb és fájdalmasabb titka is van. Hát Venantiusszal mi történik? Talán az ő oldalát is fúrja a kíváncsiság, ugyanaz, amelyik ma a mi Bennónkat is cselekvésre késztette, és örülvén annak, amit megtudott, faképnél hagyja a gyötrődő Adelmust. Adelmus magára marad, elhatározza, hogy öngyilkos lesz, kétségbeesetten kimegy, és a temetőben Berengárba botlik. Rettentő szavakkal illeti, szemére hányja a felelősségét, és mesterének mondja őt, rosszra tanítójának. Igen, azt hiszem, hogy a képzelgéseket leszámítva, Berengár hitelesen mondta el, mi történt. Adelmus nyilván ugyanazokat a kétségbeejtő szavakat ismétli el neki, amelyeket nemrég Jorgétól hallott. No, és ekkor van az, hogy Berengár földúltan erre, Adelmus pedig, hogy megölje magát, amarra megy. A folytatásnak aztán már szinte mi magunk is tanúi voltunk. Mindenki azt hiszi, hogy Adelmust megölték, Venantius arra következtet, hogy a könyvtár titka még fontosabb, mint gondolta, és a saját szakállára keres-kutat tovább. Mindaddig, amíg valaki útját nem állja, épp mikor fölfedezné, vagy már föl is fedezte azt, amit akart.
– Kicsoda öli meg? Berengár?
– Lehet. Vagy Malakiás, hiszen az ő dolga őrizni az Aedificiumot. Vagy másvalaki. Berengár azért gyanús, mert fél, és mert tudta, hogy Venantius ismeri az ő titkát. Malakiás is gyanús: a könyvtár sérthetetlenségének őre lecsap a betolakodóra, és megöli. Jorge mindenkiről mindent tud, szintén ismeri Adelmus titkát, nem engedi, hogy kiderítsem, vajon mire bukkant Venantius... Volna miért gyanúsítani. De kérdem én: hogyan is ölhetne meg egy vak ember egy makkegészséges másik embert, s egy aggastyán, ha mégoly életerős is, hogyan cipelhette el a hullát a hordóig? Hanem hát végtére is miért ne lehetett volna éppenséggel Benno a gyilkos? Lehet, hogy hazudott nekünk, hogy valamiféle bevallhatatlan célok hajtották. Továbbá miért is gyanakszunk csupán azokra, akik a nevetésről folytatott beszélgetésben részt vettek? Talán másfajta indítéka volt a gyilkosságnak, olyasmi, aminek semmi köze a könyvtárhoz. Két teendőnk mindenesetre biztos: meg kell tudnunk, hogyan lehet éjszaka a könyvtárba bejutni, és szereznünk kell egy mécsest. A mécsesről gondoskodj te. Tévedj be ebédkor a konyhába, és vegyél el egyet...
– Lopjak?
– Csak kölcsönbe veszed, az Úr nagyobb dicsőségére.
– Az más, akkor számíthat rám atyám.
– Derék fiú vagy. Ami az Aedificiumba való behatolást illeti, tegnap éjjel láthattuk, honnan bukkant elő Malakiás. Máma jól megnézem magamnak a templomot, kivált azt az oldalkápolnát. Egy óra múlva ebéd. Utána az apát úrral kell találkoznunk. Te is ott leszel, mert megkértem, hadd vigyek magammal titkárt, aki lejegyzi, mit beszélünk.
[MÁSODIK NAP]
Amelyben az apát úr
az apátság kincseit illetően büszkének,
az eretnekek dolgában viszont
aggodalmasnak mutatkozik,
a végén pedig Adsot kétség fogja el,
hátha mégsem kellett volna nyakába vennie a nagyvilágot
A templomban, a főoltár előtt az apát úrral találkoztunk össze. Egypár novícius munkáját figyelte épp: szentelt edényeket, kelyheket, kehelytányérokat, monstranciákat hordtak elő valahonnan bentről, meg egy feszületet, amelyet a reggeli ájtatosságnál nem vettem észre. Önkéntelenül felkiáltottam, úgy elámultam e kegytárgyak szemkápráztató gyönyörűségén. Fényes dél volt, s a nap sugarai nyalábszám özönlöttek a szentély ablakain s még inkább a homlokzatiakon át, fehér zuhatagokká állva össze, melyek, megannyi isteni lényegű, misztikus patak, a templomban itt is meg ott is összefutottak, és magát az oltárt is elárasztották.
Az edények, a kelyhek, minden mutatván mutatta önnön becses matériáját: az arany sárgájába, az elefántcsont patyolatfehérségébe és a kristály áttetsző tisztaságába mindenféle színű és nagyságú drágakövek csillogása vegyült, s én ráismertem a jácintra, a topázra, a rubinra, a zafírra, a smaragdra, a krizolitra, az ónixra, a karbunkulusra és a jáspisra és az achátra is. És közben észrevettem azt is, amire reggel, az imádság révületében, utána pedig a nagy ijedelemben nem figyeltem fel: az oltárterítő s az oltáron még három másik szőttes is színtiszta aranyból volt szőve, úgyhogy az egész oltár aranynak tetszett, bárhonnan nézte is az ember.
Az apát megmosolyogta álmélkodásomat.
– Ez a sok kincs – fordult mindkettőnk felé – s mindaz, amit testvéreim még látni fognak, sok-sok kegyességben és áhítatban telt évszázad öröksége, egyszersmind apátságunk erejének és szentségének bizonysága. Földi fejedelmek és hatalmasságok, érsekek és püspökök áldozták föl ezen oltár s a kegytárgyak kedvéért a tulajdon beiktatási gyűrűiket, aranyat és drágaköveket, előkelőségük megannyi jelét, hogy itt új formába öntve még nagyobb dicsőségét hirdessék az Úrnak s az Ő itteni szent hajlékának. Közelegnek szent karácsony ünnepnapjai, s most fogunk épp hozzá e kegytárgyak tisztításához, hogy a Megváltó születését a hozzá méltó és neki kijáró teljes pompával és pazarsággal ünnepelhessük. Mindennek teljes szépségében kell ragyognia... – tette hozzá, mélyen Vilmos szemébe nézve, s én csak most értettem meg, miért kardoskodik ekkora önérzettel e ténykedése mellett -... mert hisszük, hogy úgy hasznos és illő, ha nem rejtegetjük, hanem ellenkezőleg, fennen hirdetjük az isteni bőkezűséget.
– Meg kell hagyni – mondotta Vilmos udvariasan –, ha kegyelmességed szerint így kell dicsőíteni az Urat, akkor ez az apátság tökélyre vitte a magasztalást.
– Így is kell – szögezte le az apát. – Ha Salamon templomában Isten akaratából vagy a próféták parancsára aranykorsókba, aranyfiolákba és aranyos mozsaracskákba volt szokás fölfogni kecskék, tinók vagy üszők vérét, akkor Krisztus vérének cseppjeit szűnhetetlen alázattal és mélységes áhítattal egybegyűjteni hogyne kellenének aranyedények, drágakövek és mindaz, ami a teremtett világban a legértékesebb? Ha valamely második teremtés folytán kerubokká és szeráfokká lényegülnénk át, lényünk még úgy sem tudna méltóképpen ellátni ily fölfoghatatlan áldozatot...
– Ámen – mondtam.
– Sokan azt vetik ellen, hogy istenesen átszellemült elme, tiszta szív, hittel teli szándék is bőven elegendő e szent feladat ellátására. Nálunk egyértelműbben és határozottabban senki sem szögezheti le, hogy ez lényegében így igaz; mindazonáltal meggyőződésünk, hogy a hódolatot a szent tárgy külső ékítményeinek is ki kell fejeznie, mivel mindenekfölött indokolt és helyénvaló mindenben és teljességgel szolgálnunk a mi Megváltónkat, amiképpen Ő sem habozott minden dologban és hiánytalanul gondoskodni mirólunk.
– A kegyelmességtek rendjének nagyjai mindig is ezen a véleményen voltak – bólintott Vilmos –, s eszembe ötlik, hogy a templomi ékítményekről milyen szépeket írt a nagy tekintélyű és tiszteletre méltó Suger apát[121] úr.
– Úgy van – mondta az apát. – Nézze csak testvérem ezt a feszületet. Még nem készült el egészen... – Végtelen nagy szeretettel fölemelte, s ahogy nézegette, az arca csak úgy ragyogott a boldogságtól. – Innen még hiányzik néhány gyöngy, nem találtam megfelelő nagyságúakat. Szent András valaha azt mondta a Golgota keresztjéről, hogy azt Krisztus tagjai megannyi gyöngyként ékesítik. Így hát ama nagy csoda szerény mását is gyöngyöknek kell ékesíteniük. Ámbátor úgy gondoltam, hogy ide meg, pontosan a Megváltó feje fölé, egy gyémántot rakatok, olyan szépet, amilyet testvérem még nem is látott.
Hosszú, fehér ujjú kezével, áhítatos tenyérrel simított végig a szent keresztfán, azazhogy elefántcsonton, mert a kereszt szárnyai ebből a csodálatos matériából készültek.
– Valahányszor elgyönyörködöm ennek az isteni hajléknak minden szépségében, s közben a tarka kövek varázsa feledteti velem a kinti gondokat, és magasztos meditációtól indíttatván, a matéria világát a matérianélküliségre vonatkoztatván, a szent erények különbözőségéről szövök gondolatokat, valahogy mindig mintha az univerzumnak valamely különös tartományában volnék, amely már nem egészen foglya a föld sarának, de még nem is lebeg egészen szabadon az égi tisztaságban. És ilyenkor úgy érzem, mintha, Isten kegyelmének hála, ebből a lenti világból jelképesen ama fentibe ragadtathatnék el...
Beszélt, beszélt, s arcát a templomhajó felé fordította. A nappal csillagának különös kegye folytán egy föntről lezúduló fénynyaláb épp az arcát és az elragadtatásában keresztformán széjjeltárt két kezét világította meg.
– Minden teremtmény – mondta –, akár látható, akár láthatatlan, egy-egy fénysugár, s a fényeknek atyja kelti életre. Ez az elefántcsont, ez az ónix, de a bennünket körülvevő kő is megannyi fénysugár, hiszen én fölfogom, hogy jók, hogy szépek, hogy arányaikban önnön szabályaik szerint léteznek, hogy nemre és fajra nézvést minden más nemtől és fajtól különböznek, hogy a számuk meghatározza őket, hogy hűek a saját rendjükhöz, hogy súlyuknak megfelelve keresik a maguk külön-külön helyét. És természeténél fogva minél értékesebb az általam szemlélt matéria, annál inkább föltárulkoznak előttem ezek a dolgok, s annál jobban fényesedik általa az isteni teremtő erő, mert hiszen ha az okozat fenségéből a teljességében megközelíthetetlen ok fenségére kell következtetnem, akkor bizony oly szépséges okozatok, mint az arany vagy a gyémánt, mégiscsak minden másnál többet mondanak nekem az isteni okozatiságról, ha egyszer még a trágya, a féreg is mond róla valamit! Így tehát, valahányszor ily fennkölt dolgokra ismerek rá ezekben a kövekben, sír a lelkem a meghatott örömtől, és nem földi hiúság vagy kincsszeretet téteti ezt velem, hanem a legelső, az okozatlan ok iránti makulátlan szerelem.
– Bizony nincs ennél édesebb teológia – mondta Vilmos a lehető legjámborabban, s bennem felötlött, hogy alighanem ahhoz az ármányos gondolati alakzathoz folyamodott, amit a rétorok iróniának neveznek; csakhogy ezt mindig be kell vezetnie némi pronuntiatiónak[122], s ehhez a szabályhoz Vilmos sohasem igazodott. Amiért is az apát úr, járatosabb lévén a beszédalakzatok használatában, szó szerint értette Vilmost, és misztikus elragadtatásában tovább rajongott, mondván: – Nincs ennél közvetlenebb kapcsolat köztünk és a Mindenható között, ez maga a theophanie[123]!
– Ahm... ehm... – köhintett jól nevelten Vilmos. Mindig ezt csinálta, valahányszor témát akart váltani. Nagyon kedvesen tudta csinálni, mert szokása volt – s azt hiszem, honfitársaira általában is jellemző –, hogy minden megszólalását hosszú, bevezető nyögésekkel kezdte, mintha roppant szellemi erőfeszítésébe kerülne, hogy belefogjon egy-egy kerek gondolat kifejtésébe. Holott, s ez akkorra már meggyőződésemmé lett, minél több nyögéssel vezette be valamely állítását, annál bizonyosabb volt annak helyessége felől.
– Ahm... ehm... – mondta tehát Vilmos. – Most ejtsünk talán néhány szót a találkozóról és a szegénységvitáról...
– A szegénység,.. – merengett az apát, és láthatólag nehezére esett alászállni azokból a kies régiókból, amelyekbe az ékkövei elragadták volt. – Persze, a találkozó...
Azzal már neki is láttak szaporán a tárgyalásnak. Amiről beszéltek, azt részint már magam is tudtam, részint most hámoztam ki a hallottakból. Amint már hűséges krónikám elején is említettem, arról a kettős viszályról volt szó, amelyben egyfelől a császár helyezkedett szembe a pápával, másfelől a pápa a ferencesekkel, akik sok-sok esztendős késéssel ugyan, de magukévá tették a spirituálisok Krisztus szegénységéről hangoztatott tételét; továbbá szó volt arról a szövevényről is, mely úgy keletkezett, hogy a ferencesek a császársághoz húztak, s amely szövevény ellentétekés szövetségek háromszögéből négyszöggé változott most, úgyhogy – számomra máig igen homályos körülmények között – Szent Benedek rendjének apátjai is beleavatkoztak a dologba.
Sosem értettem pontosan, hogy vajon a bencés apátok miért is nyújtottak oltalmat és menedéket a spirituális Ferencrendieknek már az előtt is, hogy így vagy úgy, de a saját rendjük is osztani kezdte amazok nézeteit. Hiszen miközben a spirituálisok azt hirdették, hogy a földi javakról le kell mondani, a rendembeli apátok – s erről épp az imént szerezhettem fényes bizonyságot – egy ugyanily erényes, de homlokegyenest ellenkező irányú utat követtek. Mindenesetre azt hiszem, az apátok úgy vélték, hogy a túlságos pápai hatalommal túlságos püspöki és városi hatalom jár együtt, márpedig az én rendem épp a világi klérus és a városi kereskedők elleni küzdelemben őrizte meg érintetlenül a maga hatalmát, közvetítvén ég és föld között, uralkodóknak tanácsadójaként.
Számtalanszor hallottam azt a tételt, mely szerint Isten népe pásztorokból (vagyis papokból), kutyákból (vagyis katonákból) és bárányokból, tehát a népből áll. Később azonban megtanultam, hogy ezt a mondatot különféle módokon át is lehet fogalmazni. A bencések gyakran nem három rendről[124], hanem két nagy osztályról beszéltek, melyek egyikébe a földi, a másikba az égi dolgok igazgatása tartozik. A földi dolgok osztálya mármost tovább oszlott klérusra, világi urakra és népre, ám e hármas felosztást uralta az ordo monachorum[125], mely közvetlen kapocs Isten népe és a menny között, a szerzeteseknek pedig semmi közük sem volt az olyan világi pásztorokhoz, mint a tudatlan s romlott papok és püspökök, városi érdekek kiszolgálói, akiknek bárányai már nem annyira a derék és hűséges parasztok, mint inkább a kereskedők és a kézművesek voltak. A bencés rend nem bánta, ha a hívek irányítását a világi papság veszi kezébe, feltéve, hogy e viszony alapszabályait a szerzetesek állapíthatják meg, közvetlen kapcsolatban minden földi hatalom forrásával, a császársággal, ugyanúgy, amiképpen minden égi hatalom forrásával is közvetlen kapcsolatban voltak. Azt hiszem tehát, hogy a püspökök és kalmárok által vállvetve irányított városokkal szemben helyre akarván állítani a birodalom méltóságát, sok bencés apát ezért volt hajlandó még arra is, hogy pártfogásába vegye a Ferenc-rendi spirituálisokat, mert elvbarátaik nem voltak ugyan, de kapóra jött a jelenlétük, amennyiben a császárságnak remek szillogizmusokra[126] adott alkalmat a pápai túlerővel szemben.
E megfontolások vitték most rá Abbót – vélekedtem –, hogy együttműködjék Vilmossal, a császár követével, és közvetítsen a ferences rend meg a pápai udvar között. Ugyanis, bár váltig dúlt még az egyház egységét fenyegető heves vita, Cesenai Mihály, akit János pápa többször is hívott már Avignonba, végre úgy döntött, hogy elfogadja a meghívást, mivel nem akarta, hogy rendje végképp szembekerüljön a pápával. A ferencesek rendfőnökeként arra törekedett, hogy győzelemre juttassa a rend állásfoglalásait, de a pápai jóváhagyást is megszerezze, már csak azért is, mert sejtette, hogy a pápa jóváhagyása nélkül nem sokáig maradhat a rend élén.
Mindazonáltal sokan felvetették, hátha a pápa csapdát állít neki Franciaországban, eretnekséggel vádolja, és bíróság elé állítja. Ezért pedig azt tanácsolták, hogy tárgyalások előzzék meg Mihály avignoni útját. Marsiliusnak még jobb ötlete támadt: küldjenek Mihállyal együtt egy császári követet is, aki majd a pápa elé tárja a császár támogatóinak álláspontját. Éspedig nem annyira az öreg Cahors-i meggyőzésére, mint inkább azért, hogy szilárdítsák Mihály helyzetét, hiszen ha Mihály egy császári küldöttség tagja, már nemigen lehet könnyű prédája a pápai bosszúnak.
Hanem hát ennek az ötletnek is megvoltak a hátrányai, és nem lehetett tüstént nyélbe ütni. Ezért született az a gondolat, hogy a császári küldöttség tagjai előzetesen találkozzanak a pápa néhány küldöttével, puhatolják ki egymás nézeteit, és kössenek egy olyan egyezséget, amely a találkozó során szavatolja majd az itáliai vendégek biztonságát. Ennek a legelső találkozónak a szervezésével volt Baskerville-i Vilmos megbízva. Őneki kellett továbbá Avignonban a császári teológusok nézeteit képviselnie, ha úgy látja, hogy az utat nem fenyegeti veszedelem. Nem volt valami könnyű dolga, mivel feltételezni lehetett, hogy a pápa – aki egyedül szeretett volna találkozni Mihállyal, hiszen úgy könnyebben engedelmességre kényszerítheti – olyan küldöttséget meneszt Itáliába, amelyiknek az lesz a feladata, hogy lehetőség szerint meghiúsítsa a császári megbízottak avignoni útját. Vilmos mindmostanáig igen ügyesen járt el. Hosszas konzultációkat folytatott különféle bencés apátokkal (ezért volt utunknak oly sok állomása), s a választása végül azért esett erre az apátságra, mert az itteni apátról tudni lehetett, hogy – diplomáciai tehetségének hála – feltétlen császárhűsége ellenére sincs rossz híre a pápai udvarnál. Vagyis mert ez az apátság semleges terület, ahol bizton találkozhat a két csapat.
A szentatya azonban nem adta be egykönnyen a derekát. Tudta, hogy küldöttsége az apátság kapuját általlépve az apát úr joghatósága alá kerül; s minthogy emberei közé világi papokat is szándékozott beválogatni, ezt a klauzulát, arra hivatkozván, hogy császári csapdától tart, nem fogadta el. Helyette kikötötte, hogy küldötteinek bántatlanságát egy saját bizalmi emberének parancsnoksága alá rendelt francia királyi íjászszázadnak kell szavatolnia. Még Bobbióban hallottam félfüllel, amint Vilmos egy pápai követtel épp erről beszél: arról folyt a szó, hogy miképpen írják körül ezeknek az íjászoknak a feladatát, illetve arról, hogy mi is értendő a pápai küldöttek védelmén. Végtére az avignoniak ésszerűnek látszó megfogalmazását fogadták el: a fegyveresek, illetve parancsnokuk joghatósága alá tartoznak „mindazok a személyek, akik valami módon a pápai küldöttség tagjainak életére törnek, vagy tetteiket és ítéleteiket erőszakkal igyekeznek befolyásolni”. Ez az egyezség akkor mintha pusztán formai aggályok miatt jött volna létre. Most azonban, hogy az apátságban történt egy s más, az apát nyugtalan volt, s azt is megmondta Vilmosnak, hogy miért fő a feje. Ha a küldöttség érkezésekor még mindig nem tudni, ki a két gyilkosság tettese (s az apát úr feje másnap még inkább főhetett, mert a gyilkosságok száma addigra három lett), akkor muszáj lesz elismerni: e falak közt olyasvalaki jár-kel, akitől bizony kitelik, hogy erőszakkal igyekezzék a pápai küldöttek ítéleteit és tetteit befolyásolni.
A bűneseteket elhallgatni nem jó, mert ha netán megint történik valami, akkor a pápai legátusok azt hiszik, hogy őellenük folyik itt valami összeesküvés. Így hát csak két megoldás lehetséges. Vagy még a küldöttség megérkezése előtt kideríti Vilmos, hogy ki a gyilkos (és e szavaknál az apát úr mélyen mesterem szemébe nézett, mintegy vádlólag, amiért még mindig nem jutott a dolog végére), vagy pedig őszintén el kell mondani a pápa képviselőjének, mi is történt, és kérni kell őt, járuljon hozzá, hogy az apátság a tanácskozások ideje alatt erős őrizet alá helyeztessék. Ez utóbbihoz őneki nagyon nem fűlött a foga, mert azt jelentette volna, hogy részben lemond a fennhatóságáról, s a saját szerzeteseit a franciák felügyelete alá rendeli. Kockáztatni azonban nem lehetett. Sem Vilmos, sem pedig az apát úr nem örült a kilátásoknak, de választásuk nemigen volt. Egyelőre abban maradtak, hogy a végleges döntést másnapra halasztják. Addig pedig nem volt más hátra, bízni kellett az isteni könyörületességben és Vilmos éles eszében.
– Kegyelmes atyám, én megteszem, ami tőlem telik – mondta Vilmos. – Másrészt nem látom be, hogy végeredményben miként is kompromittálhatná ez az ügy a találkozót. Nyilván a pápai követ is meg fogja érteni: más az, hogy mit művel egy tébolyult, egy kéjgyilkos, vagy épp egy eltévelyedett lélek, és megint más az, hogy igaz férfiak miféle súlyos kérdéseket készülnek itt megvitatni.
– Azt hiszi testvérem? – kérdezte az apát, és le nem vette a szemét Vilmosról. – Ne feledje, az avignoniak tudják, hogy ferencesekkel, vagyis olyan emberekkel van találkozójuk, akik közel állanak a kistestvérekhez és más, még azoknál is bolondabb népekhez, veszélyes eretnekekhez, akiknek a gaztettei mellett – és az apát úr most halkabbra fogta a hangját – úgy elhalványulnak az itt megesett szörnyűségek, mint a köd a napsütésben.
– Ne keverjük össze a dolgokat! – csattant föl Vilmos. – Ne mérje atyám ugyanazon mércével a perugiai káptalan minoritáit meg azokat a bandába verődött eretnekeket, akik magánbosszúk és véres őrjöngések sorozatává alacsonyítva a világi javak elleni küzdelmet, félremagyarázták az evangélium üzenetét...
– Még nem sok éve annak, hogy innen alig egypár mérföldnyire az egyik ilyen banda, ahogyan testvérem mondja, tűzzel és vassal dúlta végig a vercelli püspök birtokait és a novarai hegyeket – mondta szárazon az apát.
– Dolcino testvér és az apostolok ugyebár...
– A hamis apostolok – javította ki az apát. Vagyis már megint Dolcino testvért és a hamis apostolokat emlegették körülöttem, s már megint valami visszafogott, hogy azt ne mondjam, ijedt hangon.
– A hamis apostolok – bólintott rá készséggel Vilmos. – De hát őnekik semmi közük sem volt a ferencesekhez.
– Nem ám, csak épp egyformán Kalábriai Joachim nagy tisztelői voltak – mondta a magáét az apát úr -; de talán többet is tud erről mondani testvérem rendtársa, Hubertinus.
– Hadd emlékeztessem rá kegyelmes atyámat, hogy ő most már a tikegyelmességtek rendtársa – szólt Vilmos mosolyogva, s holmi meghajlásfélével mintegy gratulált az apát úrnak, amiért a szóban forgó híres-neves férfiú befogadásával oly jó vásárt csinált a rendje.
– Tudom, tudom – mosolyodott el az apát is. – Testvérem azt is tudja nyilván, mily testvéri készséggel fogadta be rendünk a spirituálisokat, amikor azok magukra vonták a pápa haragját. Nemcsak Hubertinusra gondolok, hanem sok más, csöndesebb testvérre is, akikről nem sokat tudni, pedig talán nem ártana. Megtörtént, hogy olyan, minorita csuhában érkező menekülteket is befogadtunk, akikről később derült ki, hogy életük viszontagságai egy időben ugyancsak közel sodorták őket a dolciniánusokhoz...
– Itt is? – kérdezte Vilmos.
– Itt is. Elárulok valamit, amiről igazság szerint nagyon keveset tudok, legalábbis nem eleget ahhoz, hogy vádaskodhassam. De mivel testvérem ennek az apátságnak az életét igyekszik felderíteni, jó, ha be van avatva az effélékbe. Tudja meg tehát, hogy azt gyanítom (ismétlem: gyanítom) abból, amit hallottam meg kitaláltam, hogy volt egy nagyon sötét idő a mi házgondnokunk életében; ő is a ferencesek vonulását követve került sok éve ide, mihozzánk.
– A házgondnok? Varaginei Remigius mint Dolcino követője? A világ legszelídebb emberének tetszik, azt meg őbelőle nézném ki a legkevésbé, hogy a szegénység megszállottja volna... – csodálkozott Vilmos.
– Nem is lehet rá egy szavam se, szolgálatait köszönettel veszem, s az egész közösség hálával tartozik neki értük. Csak azért hoztam őt szóba, hogy testvérem belássa, mily könnyű fölfedezni egy testvér s egy kistestvér között a rokonságot.
– Nagyságod már megint igazságtalan, ha szabad magam így kifejeznem – szólt közbe Vilmos. – A dolciniánusokról volt szó, nem a kistestvérekről, akikről sok mindent összehordhatnánk úgy, hogy még az se legyen világos, kikről beszélünk, hiszen annyiféle fajta van belőlük; ám hogy vérszomjasak volnának, azt az egyet nem lehet mondani. Legföljebb azt lehet a szemükre vetni, hogy vajmi kevéssé bölcsen ültetnek át a gyakorlatba olyasmit, amit a spirituálisok nagyobb mértéktartással és igazi istenszeretettől fűtve hirdettek, de elismerem, hogy e tekintetben itt-ott elmosódnak köztük a határok...
– A kistestvérek eretnekek! – vágott az apát nyersen a szavába. – Nem érik be azzal, hogy Krisztus és az apostolok szegénységét hangoztatják; osztani én ugyan nem osztom ezt a tételt sem, de megengedem, hogy hasznos ellenszere lehet az avignoni dölyfnek. A kistestvérek ebből a tételből gyakorlati következtetéseket vonnak le, s oda lyukadnak ki, hogy joguk van a lázításhoz, a fosztogatáshoz, az erkölcsromboláshoz.
– Ugyan melyik kistestvérek?
– Mind, valamennyien. Testvérem is tudja, hogy kimondhatatlan bűnökkel mocskolták be magukat, hogy nem ismerik el a házasságot, hogy tagadják a poklot, hogy szodómiában tobzódnak, hogy vallják az ordo Bulgariae meg az Ordo Drygonthiae bogumiljainak eretnekségét...
– Kérem kegyelmes atyámat – mondta Vilmos –, ne keverjen össze különböző dolgokat! Mintha bizony kistestvérek, patarénusok[127], valdensek[128], katarok[129] s azokon belül a bulgáriai bogumilok meg a dragovicai eretnekek mind-mind egyformák volnának!
– Pedig azok – vágta rá az apát. – Azok, mert eretnekek, és mert veszélyeztetik az egész művelt világ rendjét, a császárságét is, amin testvérem munkálkodni látszik. Száznál is több esztendeje már, hogy Bresciai Arnold[130] követői felgyújtották a nemesek és a bíborosok házait: ide vezetett a patarénusok lombardiai eretneksége. Szörnyű történeteket olvastam róluk Heisterbachi Caesariusnál[131]. Veronában a Szent Gedeon Eberhardus nevű kanonokja beszámolt róla egyszer, hogy a szállásadója minden este elment hazulról a feleségével s a leányával. Ő megkérdezte valamelyiket a három közül, hogy hová mennek és mit csinálnak. Jer velünk, majd meglátod, felelték, s ő követte őket egy föld alatti, hatalmas házba, ahol sokan voltak már, mindkét nembéliek. Csöndben végighallgatták egy főeretnek káromlással teli, életük és erkölcseik megrontására törő beszédét. Azután eloltották a gyertyát, és ki-ki rávetette magát a legközelebbi némberre, nem nézvén, hogy a hites felesége-e vagy hajadon, özvegy-e vagy szűz, úrnő-e vagy a szolgálója, vagy akár (az Úristen bocsássa meg, hogy ily borzalmakról beszélek), hogy a saját leánya vagy a húga-e netán. Eberhardus mindezek láttán, afféle könnyelmű és kéjvágyó ifjú lévén, úgy tett, mint aki maga is közéjük való, elkapta a szállásadója leányát vagy egy másik gyereklányt, nem is tudom, s amikor a gyertya elaludt, vétkezett vele. Sajnos, több mint egy évig csinálta ezt, s a végén már azt mondta a mester, hogy lám, ez az ifjú oly nagy haszonnal látogatta a gyűléseiket, hogy hamarosan neofitákat avathat be maga is. Eberhardus ekkor ráébredt, milyen mélyre süllyedt, s azzal sikerült kisiklania a karmaikból, hogy azt mondta: nem az eretnekség vonzotta ebbe a házba, hanem a lányok. Mire ők elzavarták. Lássa testvérem, ilyen az eretnekek, a patarénusok, katarok, joachimiták, a mindenféle spirituálisok törvénye, élete. Nincs mit csodálkozni: nem hisznek testnek feltámadásában és a pokolban, ahol a bűnös meglakol, s így azt tartják, hogy bármit büntetlenül megtehetnek. Ezért mondják magukról: katharoi, vagyis tiszták.
– Abbo atya – mondta Vilmos –, kegyelmességed elszigetelten él itt ebben a pompás és szent apátságban, távol a világ gonoszságaitól. A városi élet sokkalta bonyolultabb, hogysem hinné, s az eltévelyedésnek meg a rossznak is vannak, ugyebár, fokozatai. Lót sokkal kevésbé volt bűnös, mint a többi városbeliek, akik még Isten angyalait is mocskos gondolatokkal illették, Péter árulása pedig semmi sem volt Júdáséhoz képest, amiképpen az egyik bocsánatot is nyert, a másik meg nem. Nem említheti kegyelmességed egy napon a patarénusokat meg a katarokat. A pataria mozgalma, az anyaszentegyház törvényein belül maradva, erkölcsi megújulást akart. Ők mindig is az egyháziak életmódjának megjobbítására törekedtek.
– Azt állították, hogy a tisztátalan papoktól nem szabad elfogadni a szentségeket...
– Ebben tévedtek, de ez volt az egyetlen tévtanuk. Sohasem állt szándékukban, hogy Isten törvényét megváltoztassák...
– Csakhogy több mint kétszáz esztendeje Rómában a pórok tömegei Bresciai Arnold patarénus szónoklatának hatására gyújtották föl a nemesek és a bíborosok házait.
– Arnold megpróbálta bevonni a maga reformmozgalmába a városi hatóságokat. Azok nem hallgattak rá, de nagyon is egyetértett vele a szegények és nincstelenek sokasága. Nem ő tehetett róla, hogy a sokaság akkora erővel és dühvel válaszolt a város túlságos romlottságát ostorozó beszédeire.
– A város mindenkor romlott.
– A város az a hely, ahol ma Isten népe él, s annak a pásztorai vagyunk mi kegyelmességeddel együtt, mindannyian. A megbotránkozás helye, mert a gazdag prelátus ott prédikál erényt a szegény, kiéhezett népnek. A patarénus zűrzavarok ebből a helyzetből születnek. Ők szomorúak, és nagyon is meg lehet őket érteni. A katarok ügye más. Az keleti eretnekség, és kívül helyezi magát az egyház tanain. Nem tudom, hogy valóban elkövetik vagy elkövették-e a fejükre olvasott bűnöket. Azt tudom, hogy elvetik a házasságot, hogy tagadják a poklot. De gyanítom, hogy számos, soha el nem követett tettet csak az általuk hirdetett (s persze gyalázatos) eszmék miatt tulajdonítottak nekik.
– Azt állítja testvérem, hogy a katarok nem is keveredtek el a patarénusokkal, s tagadja, hogy ezek is meg amazok is ugyanazon, számtalan arcú ördögi megnyilvánulásnak mutatják egy-egy arcát?
– Azt állítom, hogy az eretnekség, függetlenül az általa hirdetett tételektől, sokszor azért arat sikert az egyszerű emberek körében, mert azzal biztatja őket, hogy másfajta élet is lehetséges. Azt állítom, hogy az együgyűek nagyon gyakran semmit sem konyítanak a hitelvekhez. Azt állítom, hogy az együgyűek tömegei a katarok prédikációját gyakorta összekeverték a patarénusokéval, ez utóbbit pedig általában a spirituálisokéval. Az együgyűek életét, Abbo atya, nem világosítja meg a tudomány s az elménket pallérozó, éber különbséglátás. És betegség és szegénység nyomasztja, s dadog a tudatlanságtól. Sokan csak azért csatlakoznak valamely eretnekcsoporthoz, mert történetesen így kiáltják világgá a kétségbeesésüket. Egy bíboros házát felgyújthatja valaki azért is, mert jobb útra akarja téríteni a klérust, meg azért is, mert úgy véli, hogy az a pokol, amiről a bíboros prédikál, nem létezik. De mindenképp azért teszi, mert nagyon is létezik az a földi pokol, amelyben a nyáj él, s ennek a nyájnak vagyunk mi a pásztorai. De hisz atyám jól tudja, hogy amiképp ők sem tesznek különbséget bolgár egyház és Liutprand pap hívei között, ugyanúgy gyakran a császári hatóságok s a támogatóik sem tettek különbséget spirituálisok és eretnekek között. Sűrűn megesett, hogy bizonyos ghibellin[132] csoportok úgy mértek csapást az ellenfelükre, hogy katar hajlamokat szítottak a népben. Szerintem rosszul tették. Ma mindenesetre tudom, hogy ugyanezen csoportok utóbb gyakran úgy szabadultak meg ezektől a túlságosan is „egyszerű”, izgága és veszélyes ellenfelektől, hogy ezt annak, azt meg emennek az eretnekségével vádolták, s végül mindegyiküket a máglyára juttatták. Én láttam, Abbo atya, esküszöm, hogy ezzel a két szememmel láttam erényes életű, szegénység és szűzi tisztaság útját járó, őszinte embereket, akik azonban ellenségei voltak a püspököknek, s őket ezért a püspökök a világi törvénykezés kezére juttatták, lett légyen az a császárság avagy a szabad városok intézménye, promiszkuitással, szodómiával és mindenféle gyalázatos praktikákkal vádolván őket, csupa olyan bűnnel, amit mások talán elkövettek, de ők bizonyosan nem. Az egyszerű nép vágómarha; kihasználják, míg általa megingatható az ellenfél hatalma, és föláldozzák, amikor már nem kell.
– Akkor hát – kérdezte az apát érezhető gúnnyal –, Dolcino testvér és az ő megszállottjai, Gherardo Segarelli és azok az aljas gyilkosok vajon gonosz katarok avagy derék kistestvérek, szodomita bogumilok avagy reformátor patarénusok voltak? Vilmos testvér mindent tud az eretnekekről, szakasztott úgy, mintha maga is közibük tartozna; szíveskedjék hát elárulni, hol az igazság!
– Néha sehol – mondta Vilmos szomorúan.
– Ugye, hogy már testvérem sem tud különbséget tenni eretnek és eretnek között? Én legalább tudom, milyen szabályhoz tartsam magam. Tudom, hogy eretnekek azok, akik kikezdik Isten népének megtartó rendjét. S azért fogom a császárság pártját, mert az szavatolja számomra ezt a rendet. A pápa ellen azért küzdök, mert ő a szellemi hatalmat a városi püspökökre ruházza át, azok pedig szövetkeznek a kereskedőkkel és a céhekkel, s a rendet nem lesznek képesek fenntartani. Mi fenntartottuk, évszázadokon át. Magukra az eretnekekre is van egy szabályom, nagyjából az, amit Arnaldus Amalric felelt, amikor azt kérdezték tőle, mi legyen az eretnekséggel gyanúsított Béziers[133] polgárainak sorsa: öljétek meg mindet, Isten majd ráismer az övéire.
Vilmos lesütötte a szemét, s egy darabig hallgatott. Azután azt mondta:
– Béziers városát bevették, a mieink méltóságra, nemre és korra való tekintet nélkül csaknem húszezer embert kardélre hánytak. Az öldöklés után a várost kifosztották és felégették.
– A szent háború is csak háború.
– A szent háború is csak háború. Ezért talán nem kéne lenniük szent háborúknak. De mit is beszélek, hiszen én itt Lajos jogainak szószólója vagyok, márpedig ő hovatovább egész Itáliát fölperzseli. Magam is furcsa szövetségek játékába bonyolodom. Furcsa a spirituálisok és a császárság szövetsége, és furcsa a császárság meg a népnek szuverenitást követelő Marsilius szövetsége is. Meg a mi kettőnk, két ilyen különböző szándékú és indíttatású ember szövetsége. Van azonban két közös feladatunk. Legyen sikeres a találkozó, és kerüljön meg a gyilkos. Próbáljunk meg békességben együttműködni.
Az apát úr széttárta karját. – Békecsókot, Vilmos testvér! Egy ilyen nagy tudású emberrel, mint testvérem, még hosszan el lehetne vitatkozni mindenféle kényes teológiai és erkölcsi kérdésekről. De ne engedjünk a vitakedvünknek úgy, mint a párizsi doktorok. Bizony, fontos feladat vár reánk, és azt közösen kell megoldanunk. Pusztán azért hoztam szóba ezeket a dolgokat, mert szerintem lehet, mondom: lehet, hogy összefüggés van, illetve mások netán összefüggést állapíthatnak meg az itteni gyilkosságok s testvérem rendtársainak nézetei között. Ezért figyelmeztettem testvéremet, ugyanis elejét kell vennünk az avignoniak mindennemű gyanújának vagy gyanúsítgatásának.
– Úgy vegyem-e, hogy ezzel kegyelmességed egyszersmind azt is megsúgta, merre nyomozzak? Hogy kegyelmességed szerint a mostani események mögött valamelyik szerzetes eretnek múltjában gyökerező, sötét história áll?
Az apát úr néhány pillanatig kifejezéstelen arccal nézett Vilmosra. Azután azt mondta:
– Testvérem az inkvizítora ennek a szomorú ügynek. Testvérem dolga, hogy gyanakodjék, kockáztatva akár az igazságtalan gyanúsítást is. Én itt csak e közösség atyja vagyok. S hozzáteszem, ha tudnám, hogy valamelyik szerzetesem alaposan gyanúsítható a múltja miatt, már rég magam téptem volna ki a gyomot tövestül. Amit tudok, tudattam. Amit nem tudok, arra derítsen fényt a testvérem éles esze. De mindenről és mindig először is én szeretnék értesülni.
Elköszönt, és kisietett a templomból.
– A történet egyre tovább bonyolódik, kedves Adsom – mondta Vilmos, és az arca komor volt. – Egy kéziratot hajkurászunk, a túl kíváncsi szerzetesek csevegéseit és a túl buja barátok viselt dolgait firtatjuk, most meg, lám, egyre erőteljesebben kirajzolódik egy újabb, egészen másféle nyom is. Tehát a házgondnok... S a házgondnokkal együtt jött ide az a fura, állatforma Salvatore... Hanem most ideje lepihennünk, hiszen úgy terveztük, hogy nem alszunk ma éjjel.
– Vagyis még mindig tervezi atyám, hogy éjjel felmegyünk a könyvtárba? Hát nem hagyjuk veszni ezt a legelső nyomot?
– Dehogy hagyjuk! És ki mondta, hogy két különböző nyomról van szó? Meg aztán lehet, hogy a házgondnokról szóló história csak puszta gyanakvás az apát részéről.
Elindultunk a zarándokszállás felé. A küszöbhöz érve megállt, s folytatta, mint aki ugyanazt a gondolatot fűzi tovább:
– Végtére is, amikor megkért, hogy derítsem ki, miként halt meg Adelmus, az apát csak arra gondolt, hogy ez valamiféle, fiatal szerzetesek közti zavaros ügy. Most azonban Venantius halála másfajta gondolatokat is elindított; talán rájött az apát, hogy a titok kulcsa a könyvtárban van, s nem akarja, hogy ott vizsgálódjam. Föl akarja hát hívni a figyelmemet a celláriusra, hogy ily módon ne foglalkozzam tovább az Aedificiummal...
– De miért akarná, hogy...
– Ne kérdezősködj annyit. Az apát a kezdet kezdetén megmondta, hogy a könyvtár érinthetetlen. Nyilván megvan rá a jó oka. Elképzelhető, hogy ő is részese valaminek, amiről nem gondolta, hogy köze lehet Adelmus halálához, s csak most kapott észbe, hogy amint a botrány dagad, úgy keveredhet beléje ő maga is. S ezért nem akarja, hogy az igazság kiderüljön, legalábbis azt nem akarja, hogy én derítsem ki...
– Micsoda Istentől elhagyatott hely ez! – mondtam csüggedten.
– Miért? Talán jártál már olyan helyen, ahol az Isten otthonosan érzi magát? – nézett le rám Vilmos.
Azután elküldött, menjek aludni. Lefekvés közben úgy talátam, hogy édesapámnak nem lett volna szabad kiküldenie engem a világba; hogy a világ bonyolultabb, mintsem hittem. Túl sok mindent tanulok.
„Salva me ab ore leonis”[134], imádkoztam elalvóban.
[MÁSODIK NAP]
Amelyben, bár a fejezet igen rövid,
az agg Alinardus fölöttébb érdekes dolgokat
mond a labirintusról s arról,
hogy miképpen lehet oda bejutni
Majdnem elaludtam a vacsorára hívó harangszót. Az álomtól egészen elzsibbadtam, mert a nappali alvás olyan, mint a paráznaság vétke: minél kiadósabb, annál több kéne belőle, s az ember mégis boldogtalan, egyszerre jóllakott is meg éhes is. Vilmos nem volt a cellájában, a jelek szerint ő már sokkal korábban fölkelt. Rövid bolyongás után rátaláltam, épp az Aedificiumból jött. Azt mondta, hogy a szkriptóriumban járt, a katalógust lapozgatta, s figyelte, hogyan dolgoznak a szerzetesek, miközben váltig azon volt, hogy odamehessen Venantius asztalához, s folytathassa a szemlét. De miért, miért nem, mintha mindenkinek föltett szándéka lett volna, hogy nem engedi őt turkálni. Először Malakiás ment oda hozzá, és becses miniatúrákat mutatott. Azután Benno tartotta föl mondvacsinált ürüggyel. Amikor meg végre mégis lehajolt, hogy tovább vizsgálódjék, Berengár kezdte kerülgetni, közölvén, hogy majd ő segít neki.
Végezetül Malakiás, látván, hogy mesteremnek föltett szándéka Venantius holmijával foglalkozni, kereken megmondta neki, hogy mielőtt feltúrja az elhunyt iratait, nem ártana talán felhatalmazást kérni az apát úrtól; hogy, lám, könyvtáros létére tapintatosan és fegyelmezetten még ő maga is tartózkodott attól, hogy kutakodjék; s hogy egyébként sem ment oda senki ahhoz az asztalhoz, úgy, ahogyan Vilmos kérte, és aztán sem megy oda mindaddig, amíg az apát úr nem intézkedik. Vilmos megjegyezte, hogy az apát úr engedélye szerint ő az apátságban mindenütt szabadon vizsgálódhat, mire Malakiás enyhe gúnnyal megkérdezte, hogy az apát úr netán azt is megengedte-e neki, hogy a szkriptóriumban vagy ne adj' isten a könyvtárban járjon-keljen tetszése szerint. Vilmos belátta, hogy nincs most értelme összeakaszkodni Malakiással, noha a Venantius irományai körüli nagy sürgés-forgás és aggodalmaskodás természetesen csak még kíváncsibbá tette. Oly szilárdan eltökélte azonban, hogy még az éjjel, ha törik, ha szakad, valamiképpen visszatér ide, hogy úgy döntött, nem okvetetlenkedik. Mindazonáltal látni való volt, hogy bosszút forral, ami nagy-nagy megátalkodottság jele s tán elítélendő is lett volna, ha nem az igazságszomj vezérli mesteremet.
Mielőtt a refektóriumba mentünk volna, jártunk egyet a kerengőben, hogy a hideg estéli levegő kiszellőztesse fejünkből az álmosságot. Egypár elmélkedő szerzetes is ott sétált még. A kerengő előtti kertben a vénséges vén Grottaferratai Alinardust pillantottuk meg; az öreg olyannyira elhülyült már, hogy egész napját a növények között töltötte, hacsak nem a templomban imádkozott. Láthatólag nem fázott, az oszlopcsarnok külső párkányán üldögélt.
Vilmos néhány barátságos szóval üdvözölte, mire a vénember arca felragyogott, hogy lám, valaki szóba áll vele.
– Derült napunk van – mondta Vilmos.
– Istennek hála – bólogatott a vénség.
– Derült az ég, de a földön sötétség van. Atyám jól ismerte Venantiust?
– Milyen Venantiust? – kérdezte az öreg. Aztán felcsillant aszeme. – Ja persze, a fiút, aki meghalt. A fenevad itt ólálkodik az apátságban...
– Miféle fenevad?
– A nagy fenevad, amelyik a tengerből jön... Kinek hét feje van és tíz szarva, és az ő szarvain tíz korona, és az ő fejein a káromlásnak neve. Az a fenevad, mely hasonló a párduchoz, és az ő lábai, mint a medvéé, és az ő szája, mint az oroszlán szája... Láttam.
– Hol? A könyvtárban?
– A könyvtárban? Mi? Évek óta nem járok a szkriptóriumban sem, a könyvtárat pedig soha még csak nem is láttam. A könyvtárba senki sem megy be. Persze, ismertem olyanokat, akik följártak...
– Kicsodát? Malakiást, Berengárt?
– Nem, nem... – kuncogott szárazon az öreg. – Előbb. Azt a könyvtárost, aki Malakiás előtt volt, sok-sok éve...
– Ki volt az?
– Nem emlékszem, meghalt, amikor Malakiás még fiatal volt. Meg ismertem a Malakiás mestere előttit is: az akkor volt fiatal segédkönyvtáros, amikor még én is fiatal voltam... De a könyvtárba sohasem tettem be a lábamat. Labirintus...
– A könyvtár labirintus?
– Hunc mundum tipice laberinthus denotat ille – szavalta révetegen az aggastyán. – Intranti largus, redeunti sed nimis artus.[135] A könyvtár egy nagy labirintus, jele a világ labirintusának. Bemégy és nem tudod, kijutsz-e belőle valaha. Minek áthágni Herkules oszlopain...
– Így hát nem is tudja atyám, hogyan juthatni be a könyvtárba kapuzárás után?
– Dehogynem – nevetett az öreg –, ezt sokan tudják. A csontházon át kell menni. A csontházon át mehetsz, de nem akarsz a csontházon át menni. Őrt állnak a halott szerzetesek.
– A halott szerzetesek állnak őrt? Nem azok, akik éjjelente mécsessel járják a könyvtárat?
– Mécsessel? – csodálkozott az öreg. – Ilyesmiről sose hallottam. A halott szerzetesek a csontházban vannak, a csontjaik a temetőből potyognak alá apránként, s fölhalmozódnak, hogy eltorlaszolják az utat. Láttad-e már azt az oldalkápolnabeli oltárt, ahonnan a csontházba lehet jutni?
– A kereszthajó után balra a harmadik, ugye?
– A harmadik? Lehet. Az az, amelyiknek a kövébe ezernyi csontvázat faragtak. Jobbról a negyedik koponya, benyomod a szemét... És benn is vagy a csontházban. De nem mégy be, én sohasem mentem be. Az apát úr nem engedi.
– Hát a fenevad? A fenevadat hol látta atyám?
– A fenevadat? Ja, az Antikrisztust... Hamarosan eljő, eltelt az ezer év, várjuk őt...
– De hisz az ezredév már háromszáz esztendeje eltelt, s akkor nem jött...
– Az Antikrisztus nem akkor jön, amikor eltelt az ezer esztendő. Az ezer esztendő elteltével megkezdődik az igazak uralkodása, azután jön el az Antikrisztus, összezavarni az igazakat, és azután lesz a végső ütközet...
– Csakhogy az igazak ezer évig fognak uralkodni – mondta Vilmos. – Vagy Krisztus halálától az első ezredév végéig uralkodtak, s akkor kellett volna az Antikrisztusnak eljönnie, vagy nem uralkodtak, s az Antikrisztus még messze van.
– Az ezredév nem Krisztus halálától, hanem Konstantin adományozólevelétől számíttatik. Az ezer esztendő most telik le...
– Vagyis most ér véget az igazak uralkodása?
– Nem tudom, már nem tudom... Fáradt vagyok. A számítás nehéz. Liébanai Beatus[136] kiszámította, Jorgét kérdezd, ő még fiatal, ő jól emlékszik... Hanem az idő megérett. Nem hallottad a hét trombitát?
– A hét trombitát? Hogyhogy?
– Nem hallottad, hogyan halt meg az a másik fiú, a miniatúrafestő? Az első angyal is trombitála, és lőn jégeső és tűz, vérrel elegy. És a második angyal trombitált, és a tengernek harmadrésze vérré lőn... A második fiú abban a vértengerben halt meg, hát nem igaz? Figyeljétek a harmadik trombitaszót! Meghal a tengerben lévő teremtett állatoknak harmadrésze. Büntet az Isten. Az apátságon túli világot körös-körül az eretnekség mételyezi, hallottam, hogy a római trónon egy romlott pápa ül, varázslatokat csinál a szent ostyával, meg a murénáit eteti vele... Minálunk meg valaki megszegte a tilalmat, feltörte a labirintus pecsétjeit...
– Kitől hallotta ezt atyám?
– Hallottam. Mindenki súgja-búgja, hogy a bűn bevette magát ide az apátságba. Bagolyborsód van?
Ezt tőlem kérdezte, s én meghökkentem.
– Nem, nincs bagolyborsóm – motyogtam zavartan.
– Legközelebb hozz nekem bagolyborsót. Szopogatni szoktam, ebben a szegény fogatlan számban, ni, amíg meg nem puhul. Nyálserkentő, aqua fons vitae. Holnap hozol nekem bagolyborsót?
– Holnap hozok – mondtam. De épp elbóbiskolt. Magára hagytuk, s elindultunk befelé, a refektóriumba.
– Mit szól atyám a hallottakhoz? – kérdeztem mesteremet.
– A százévesek isteni tébolyának áldása van rajta. Nehéz elválasztani szavaiban az igazat a hamistól. De azt hiszem, kaptunk tőle némi útmutatást arra nézve, miként lehet az Aedificiumba bejutni. Megnéztem azt a kápolnát, ahonnan Malakiás tegnap este előbukkant. Csakugyan van ott egy kőoltár, s annak az aljába koponyák vannak vésve. Most majd kipróbáljuk.
[MÁSODIK NAP]
Amelyben behatolunk az Aedificiumba,
egy rejtélyes látogatóba botlunk,
egy varázsjelekkel írott titkos üzenetre bukkanunk,
továbbá egy könyvre is,
mely azonban máris újra eltűnik,
és számos elkövetkező fejezetek során kerestetik majd; végül,
de nem utolsósorban pedig
valaki ellopja Vilmos becses olvasólencséjét
A vacsoránál szomorúság és csönd honolt. Alig több, mint tizenkét óra telt el azóta, hogy Venantius holtteste előkerült. A szeme sarkából mindenki az ő üres helyét nézte. Elérkezett a kompletórium ideje, és a szentélybe vonuló szerzetesek gyászmenetnek is beillettek volna. Mi a főhajóban állva vettünk részt a szertartáson, s közben le nem vettük szemünket a harmadik oldalkápolnáról. Kevés volt a fény, s amikor Malakiás egyszer csak előbukkant a sötétségből, és elfoglalta helyét a maga stallumában, nem tudtuk volna pontosan megmondani, hogy honnan jön. Mindenesetre szép lassan félrehúzódtunk, és elrejtőztünk a mellékhajó sötétjében, nehogy valaki észrevegye, hogy az ájtatosság végeztével a templomban maradunk. Skapulárémban ott lapult a mécses, vacsorakor emeltem el a konyhán. A nagy bronztripódus egész éjjel világít, azon majd meggyújtjuk. Új kanóc is volt nálam, meg jó sok olaj. Hosszú ideig lesz mivel világítanunk.
Annyira izgatott voltam, hogy nem tudtam a szertartásra odafigyelni: mire észbe kaptam, már vége is volt. A szerzetesek arcukra eresztették a csuklyát, és lassú sorban kivonultak, hogy ki-ki megtérjen a cellájába. A tripódus fényeivel derengő templomi terek kiürültek.
– Rajta – szólalt meg Vilmos. – Munkára fel!
Odamentünk a harmadik kápolnához. Az oltár alja valóban csontkamrát idézett az ember eszébe, a csodaszép domborművű faragás lábszárcsonthalomra helyezett, félelmet gerjesztően mélységes szemüregű koponyasort mintázott. Vilmos mormogva elismételte Alinardus szavait (jobbról a negyedik koponya, benyomod a szemét). Két ujját bedugta a csupacsont arc szemgödreibe, s ekkor tompa csikorgásféle hallatszott. Titkos tengelyen mozdulva az oltár kissé elfordult, s egy sötét nyílás vált láthatóvá. Fölemelt mécsesemmel bevilágítottam; nyirkos lépcsőfokok csillantak meg. Elhatároztuk, hogy aláereszkedünk, de előbb még megbeszéltük, becsukjuk-e magunk mögött az átjárót vagy sem. Jobb, ha nem, vélekedett Vilmos, mondván, hogy nem tudjuk, képesek leszünk-e majd újra kinyitni. Amiatt, hogy mi lesz, ha rajtacsípnek bennünket, nem fájt a fejünk, hiszen ha ezen a kései órán azért jön ide valaki, hogy működtesse ezt a szerkezetet, az nyilván ismeri is a behatolás módját, és nem torpan meg, hiába van az átjáró becsukva.
Jó tucatnyi lépcsőfokkal lejjebb egy folyosóra jutottunk, melynek két oldalán vizszíntes fülkék nyíltak: katakombákat látogatva később sok ilyet láttam. Most azonban életemben először jártam osszáriumban, és nagyon féltem. Az évszázadok hosszú során át ezekbe a fülkékbe gyűjtötték össze a szerzetesek kihantolt csontjait, testük formáját meg sem próbálva többé kirakni. Volt olyan fülke, amelyikben csak apró csontocskák halmozódtak, volt, amelyikben csakis koponyák, szépen gúlába rakva, hogy egymást jól megtartsák, s ez bizony rémisztő látvány volt; a mécsesem fényénél, elhaladóinkban rájuk vetülő árnyak játéka ráadásul tovább fokozta ezt a rémületet. Az egyik fülkében csak kezeket láttam, sok-sok kezet, végképp szétbogozhatatlanul egymásba gabalyodott, halott ujjak szövevényét. Felordítottam; egy pillanatra úgy rémlett, hogy ezen a halálos helyen valami elevenség moccan, nyüszít, surran sötéten.
– Egerek – nyugtatott Vilmos. – Mit keresnek itt az egerek?
– Átvonulóban vannak, akárcsak mi, hiszen a csontház az Aedificiumhoz, tehát a konyhához vezet. Meg a könyvtár finom könyveihez. Ugye most már érthető, miért olyan zord mindig Malakiás képe. Hivatala folytán naponta kétszer, reggel és este is itt kell hogy végigmenjen. Neki aztán valóban nincs min nevetnie.
– Miért nem mondja az evangélium egyszer sem, hogy Krisztus nevetett volna? – kérdeztem, magam sem tudom, mi okból. – Csakugyan úgy van, ahogyan Jorge állítja?
– Hányan tanakodtak már rajta, hogy nevetett-e Krisztus! Engem nemigen érdekel. Úgy hiszem, ha nem nevetett, hát azért nem nevetett, mert Isten fiaként nyilván mindentudó volt, és tudta, mire jutunk majd mi, keresztények. Nicsak, megérkeztünk.
Úgy is volt, a folyosó, hál' istennek, véget ért, újabb lépcső következett, azon fölmenve pedig már csak egy vasalt keményfa ajtón kellett benyitnunk, s ott találtuk magunkat a konyhai tűzhely mögött, közvetlenül a szkriptóriumba vezető csigalépcső tövében. Fölfelé menet egyszer csak mintha zajt hallottunk volna az emeletről.
Megtorpantunk, s egy pillanatra visszafojtottuk a lélegzetünket.
– Lehetetlen – mondtam azután. – Senki sem jött be előttünk...
– Feltéve, hogy az Aedificiumot csak innen lehet megközelíteni. Az elmúlt századokban ez itt fellegvár volt, és nyilván több titkos bejárata is van, amelyekről nem tudunk. Legyünk óvatosak. De nem sok választásunk van. Ha a mécsest eloltjuk, nem látjuk, hova lépünk, ha meg égve hagyjuk, észrevesz bennünket az, aki fönt van. Csak abban reménykedhetünk, hogy ha valóban van ott valaki, akkor az minálunk jobban fél.
A déli őrbástya belsejéből kilépve megérkeztünk a szkriptóriumba. Venantius asztala pontosan átellenben volt. Mécsesünk a roppant öblű teremben egyszerre mindig csupán néhány ölnyi falat világított meg. Reméltük, hogy nincs odakint senki, aki fölfigyelhetne az ablakokon kiszüremlő fényre. Az asztal mintha rendben lett volna, Vilmos azonban lehajolt, hogy először is a lenti polc iratait vegye szemügyre, és csalódottan felkiáltott.
– Hiányzik valami? – kérdeztem.
– Ma én itt két könyvet láttam, az egyik görögül volt írva. Az a könyv hiányzik. Valaki elemelte, méghozzá nagy sietve, mert egy pergamen, itt, ni, a földre esett.
– De hisz őrizték ezt az asztalt...
– Hogyne. Talán csak az imént szabadult rá valaki. Talán még itt is van. – Tekintetét a sötétségbe fúrta, hangja visszhangozva kongott az oszlopok között: – Ha itt vagy, jaj neked!
Tetszett az ötlete, igaza volt: ha félünk valakitől, mindig úgy helyes, ha ő mitőlünk még jobban fél.
A földön talált lapot Vilmos az asztalra terítette, és föléje hajolt. Megkért, hogy világítsak. Odatartottam a mécsest, s a fényénél megláttam a pergament. Egyik fele üres volt, a másikon mákszemnyi betűcskék sorakoztak, arra is csak nagy nehezen jöttem rá, hogy mifélék.
– Ez görögül van? – kérdeztem.
– Igen, de nemigen értem. -Elővette kámzsájából a lencséjét, feszesen az orrnyergére csípte, és még közelebb hajolt a pergamenhez.
– Görögül írták, de nagyon kicsiny és kusza betűs írással. A lencsémmel is alig tudom elolvasni, még több világosság kellene. Hozd csak közelebb azt a mécsest...
A pergament fölemelte s az arca elé tartotta, én meg ahelyett, hogy a háta mögé kerültem volna, hogy a mécsest onnan emeljem a feje fölé, buta módon éppenséggel eléje álltam. Megkért, hogy húzódjam arrább, s én ekkor mécsesem lángjával véletlenül súroltam a pergamen hátulját. Vilmos eltaszajtott, mondván, hogy a végén még elégetem itt neki ezt a kéziratot, ám hirtelen fölkiáltott. Jól láttam, hogy a pergamen fölső felén bizonytalan, sárgásbarnajelek rajzolódnak ki. Vilmos elkérte tőlem a mécsest, és mozgatni kezdte a pergamen mögött, vigyázva, hogy csak melegítse, de ne érje a láng. Lassan, lassan, mintha láthatatlan kéz írná, e szavak betűi íródtak a pergamen üres felére: „Mene, Tekel, Ufarszin”, sorban, egyenként, s miközben a láng hegyén tekergődző füst feketére kormozta a lap hátulját, még újabb s újabb jelek tűntek elő, ám azok már nem hasonlítottak semmiféle ábécé betűihez, hacsak nem a boszorkányokéihoz.
– Fantasztikus! – lelkendezett Vilmos. – Egyre érdekesebb. – Körülnézett: – De talán mégse mutogassuk ezt a fölfedezést titokzatos vendégünknek, ha netán itt van még... – Olvasólencséjét levette, s az asztalra tette, azután gondosan összetekerte, s a kámzsájába rejtette a pergament. A legutóbbi, enyhén szólva csodálatos élményektől még mindig kábultan épp közelebbi magyarázatokat kértem volna, amikor egy váratlan zajra fölkaptuk a fejünket. A könyvtárba vivő, keleti lépcső alján valaki motoszkált.
– Ott a mi emberünk, kapd el! – rikkantotta Vilmos, és egyszerre iramodtunk meg a lépcső felé, de ő gyorsabb volt, én a mécses miatt nehezebben mozogtam. Valaki megbotlott, egy test elzuhant, s odaérve láttam, hogy Vilmos az; a lépcső tövében egy fémpántokkal megerősített kötésű, súlyos kódexre meredt. Ugyanebben a pillanatban megint zajt hallottunk, ezúttal onnan, ahonnan épp jöttünk. – De nagy bolond vagyok! – kiáltotta Vilmos. – Vissza Venantius asztalához, gyorsan!
Most fogtam föl, hogy valaki közvetlen mögülünk, a sötétből hajította el azt a kódexet, hogy jó messzire eltávolítson magától.
Vilmos ismét gyorsabb volt nálam, s már ott is termett az asztalnál. Én utána, s ekkor menekülő árnyat pillantottam meg: az oszlopok közül kiugorva a keleti őrbástyabeli lépcsőhöz futott.
Harci hév lángolt föl bennem, a mécsest Vilmos kezébe nyomtam, és uzsgyi, vaktában a menekülő után vetettem magam, le a lépcsőn. E pillanatban úgy éreztem, Krisztus katonája vagyok, a pokoli légiók ellen harcolok, valamennyi ellen, s perzselő vágy hajtott, bárcsak elkaphatnám és mesterem kezére adhatnám az ismeretlent. Valósággal gurultam lefelé, végig a csigalépcsőn, minduntalan a csuhám szélére tapostam (s ez volt életemnek az egyetlen olyan pillanata, esküszöm, amikor megbántam, hogy szerzetesnek álltam), de közben már át is cikázott agyamon a vigasztaló gondolat, hogy hát hiszen ellenfelem is nyilván hasonlóképpen kénytelen botorkálni. Sőt ha a könyvet ellopta, őneki még a keze sem szabad. A kenyérsütő kemence mögött szinte zuhanvást értem a konyhába, s a tágas átjárót halvány derengésbe vonó csillagfényes éji világnál ismét megpillantottam azt az előlem menekülő árnyat, amint beront a refektórium ajtaján, és becsapja maga után. Máris ott termettem, némi üggyel-bajjal felrántottam az ajtót, körülnéztem, s már senkit sem láttam. A szabadba nyíló ajtó retesze érintetlen volt. Megfordultam. Homály, csönd. A konyha felől egyszer csak valami fény szüremlett át, a falhoz lapultam. A két helyiség közti ajtóban egy emberalak magasodott, arcát mécses fénye világította meg. Felsikoltottam. Vilmos volt az.
– Ugye, nincs már itt? Tudtam. Biztos, hogy nem ajtón át távozott. Nem a csontház felé ment ki?
– Nem, hanem valahol erre, de nem tudom, hol!
– Mondom, hogy más bejáratok is vannak, kár is kutatni őket. Ki tudja, hol, milyen messze kászálódik elő épp most a mi emberünk. S vele az olvasólencsém.
– Atyám lencséje?
– Bizony. A pergament nem tudta elorozni tőlem a cimbora, de a szemüvegemet nagy lélekjelenléttel fölkapta, amikor menekült.
– S ugyan miért?
– Mert van esze. Hallotta, mit beszélek erről az írásról, fölfogta, hogy ez valami fontos dolog, és úgy gondolta, hogy a lencsém nélkül képtelen leszek kisilabizálni, az iránt pedig nincs kétsége, hogy mutogatni senkinek sem fogom. S csakugyan, ez a pergamen most aztán van is meg nincs is.
– De hát honnan tudott atyám lencséjéről?
– Ugyan már, hisz tegnap beszéltünk róla az üvegesmesterrel, ráadásul ma reggel a szkriptóriumban még föl is tettem, amikor Venantius holmiját vizsgáltam. Vagyis sokan vannak, akik tudhatják, milyen becses szerszám. Mert egy normális kéziratot még csak el tudnék olvasni nélküle is, de ezt – s azzal ismét széjjeltekerte a titokzatos pergament –, ahol a görög rész ilyen apró betűs, a fölső pedig ilyen kétes...
A láng melegénél, mintegy varázslat folytán előtűnt, rejtelmes jelekre mutatott:
– Venantiusnak valami fontos titkolnivalója volt, ezért olyan tintát használt, ami nyom nélkül ír, s csak melegben ütközik ki. Vagy citromlevet is használhatott. Nem tudom, mit használt, ezek a jelek azonban mindjárt megint eltűnhetnek, úgyhogy egykettő, neked jó a szemed, másold le őket hamar, amilyen pontosan csak tudod, de egy kicsivel nagyobbak legyenek.
Így is tettem, s fogalmam sem volt, mit másolok. Négy-öt sornyi, igazán boszorkányos írás volt, e helyt csupán a legelső jegyeit idézem fel, hogy olvasóm érezhesse valamelyest, miféle talánnyal volt nekünk dolgunk.
f_eghi ♂γa γf ♀♂e γ_♀
Amikor a másolattal megvoltam, Vilmos – lencséjét, sajnos, nélkülözvén – fölemelte az írótáblámat, jó messzire az orra elé tartotta, és szemügyre vette. – Titkosírás, meg kell fejteni, semmi kétség – mondta. – A betűi rosszul vannak megrajzolva, s a másolásod talán tovább rontott a dolgon, de bizonyos, hogy valamiféle zodiákus-ábécé szerint íródott. Látod? Az első sorban ez itt... – még messzebbre tartotta magától az írótáblát, erőlködve hunyorgott: – Nyilas, Nap, Merkúr, Skorpió…
– És mit jelent mindez?
– Ha Venantius naiv lett volna, bizonyára a legközönségesebb zodiákus-ábécét használja: az A a Nap, a B a Juppiter... Ez esetben az első sor így hangzanék... próbáld csak írni: RAIQASVL... – Félbeszakította magát. – Nem, ez semmit se jelent, és Venantius nem volt naiv. Átalakította ezt az ábécét, a megfejtés kulcsa valami más. Rá kell jönnöm, hogy micsoda.
– Rá lehet jönni? – kérdeztem álmélkodva.
– Rá, ha konyít az ember valamit az arabok tudományához. A legjobb kriptográfiai[137] értekezéseket hitetlen tudósok írták, Oxfordban módom volt felolvastatni belőlük egyet-kettőt. Baconnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy a tudomány meghódításához a nyelvek ismeretén át vezet az út. Abu Bakr Ahmad ben Ali ben Vasijja an-Nabati több évszázaddal ezelőtt írt egy könyvet ezzel a címmel: Arról, hogy mely hőn áhítozik a jámbor ember a régi titkosírások elsajátítására, és számos példán bemutatta, hogyan lehet csinálni és megfejteni a titkos ábécéket, melyek varázsláshoz éppoly jók, mint hadseregek vagy királyok és követeik közötti üzenetváltáshoz. Forgattam más arab könyveket is, melyek rengeteg igen ötletes módszert felsorolnak. Példának okáért megteheted, hogy a betűket más betűkkel helyettesíted be, hogy fordítva írod a szavakat, hogy megcseréled a betűk sorrendjét, de csak minden másodikat veszed, majd újrakezded; megteheted, hogy (mint ez az írás is) a betűket a zodiákus jeleivel helyettesíted, de a rejtjelezett betűk számértéke a fontos, és a számokból azután egy másik ábécé szerint további betűket kaphatsz...
– S Venantius vajon melyik szisztémát alkalmazta ezek közül?
– Ki kéne próbálni mindet, s még más módszereket is. Az üzenetmegfejtés első szabálya azonban azt mondja, hogy találjuk ki, mi van az üzenetben.
– De hisz akkor már nem is kell megfejteni! – nevettem el magam.
– Nem így értettem. Arról van szó, hogy alakítsunk ki magunknak valami elképzelést az üzenet első néhány szaváról, majd pedig nézzük meg, vajon az ebből következő szabály ráillik-e az írás többi részére. Itt például Venantius bizonyára azt mondja meg, milyen kulcs segítségével lehet behatolni a finis Africae-ba. Ha ezt a tartalmat tulajdonítom az üzenetnek, máris a szemembe ötlik egy bizonyos ritmus... Kísérletképpen vedd az első három szót, a betűket ne nézd, csak azt, hogy hány írásjegyet látsz... IIIIIIII IIIII IIIIIII... Most próbáld szótagolni őket, úgy, hogy minden szótagban legalább két írásjegy legyen, és mondd hangosan: ta-ta-ta, ta-ta, ta-tata... Nem jut eszedbe valami?
– Nekem nem.
– Nekem meg igen. Secretum finis Africae... De ha ez van itt, akkor az utolsó szó első és hatodik betűje ugyanaz kell hogy legyen; s tessék, nézd, ugyanaz a Föld-szimbólum áll mindkét helyen. Az első szó első betűje, az S pedig meg kell hogy feleljen a második szó utolsó betűjének: s tessék, nézd, a Szűz jele ismétlődik csakugyan. Talán ez a megfejtés útja. De az is lehet, hogy ez csupán véletlen egybeesések sora. Rá kell találnunk valami átfogó szabályra...
– Hol?
– Fejben. Ki kell ötlenünk. S azután ellenőrizhetjük, az-e az igazi. Csakhogy a nagy próbálgatásra egy egész napom is rámehetne. Annál több nem, mert (s ezt ne feledd) nincs az a titkosírás, amelyiket egy kis türelemmel meg ne lehetne fejteni. Most azonban siessünk, mert az idő telik, s mi még meg akarjuk látogatni a könyvtárt. A lencsém nélkül különben sem tudnám elolvasni az üzenet második részét, te pedig nem tudsz segíteni, hiszen ezek a jelek a te szemedben...
– Graecum est, non legitur – fejeztem be porig sújtva.
– Bizony, s ugye, hogy igaza volt Baconnek. Tanulj! De azért ne csüggedjünk. Tegyük el a pergament meg a jegyzeteidet, és induljunk máris a könyvtárba. Mert ma este tíz pokoli légió sem tartóztathat föl bennünket.
Keresztet vetettem.
– Vajon kijárhatott itt mielőttünk? Benno?
– Benno égett a vágytól, hogy megtudja, mi lehet Venantius irományai között, de nem úgy néztem, mint aki képes lenne ilyen gonoszul megtréfálni bennünket. Végtére is szövetséget ajánlott nekünk; meg aztán nem hinném róla, hogy éjnek évadján be merjen lopózni az Aedificiumba.
– Akkor hát Berengár? Vagy Malakiás?
– Berengárból már ki tudnék nézni effélét. Elvégre ő egyik felelőse ennek a könyvtárnak, furdalja a lelkiismeret, amiért elárulta a könyvtárnak valamilyen titkát, rájött, hogy Venantius elvette azt a bizonyos könyvet, és talán épp vissza akarta vinni oda, ahonnan az elszármazott. De nem sikerült fölmennie, most valahol másutt rejtegeti, s ha Isten is úgy akarja, rajtaüthetünk, amikor vissza próbálja vinni a kötetet a helyére.
– Malakiás is lehetett, ugyanettől a szándéktól vezéreltetve.
– Szerintem nem. Amikor egyedül maradt, hogy az Aedificiumot bezárja, Malakiás annyit kotorászhatott Venantius asztalán, amennyit csak akart. Ebben egészen bizonyos voltam, megakadályozni pedig nem tudtam volna. Most viszont már tudjuk, hogy ezt nem tette. S ha jól belegondolsz, nincs okunk feltételezni Malakiásról, hogy tudja: Venantius behatolt a könyvtárba, és elvitt valamit. Ezt rajtad és rajtam kívül csak Berengár tudja, meg Benno. Adelmus gyónása folytán tudhatná még Jorge is, de hát ő semmiképp sem lehet azonos azzal az emberrel, aki oly szélsebesen száguldott le a csigalépcsőn...
– Tehát vagy Berengár, vagy Benno...
– Igen? S miért nem Tivoli Pacificus vagy bármely másik szerzetes azok közül, akiket ma itt láttunk? Vagy Miklós, az üvegesmester, aki tud az olvasóüvegemről? Vagy az a fura szerzet, Salvatore, akiről hallhattuk, hogy éjszakánként járkel, s ki tudja, miben sántikál? Észnél legyünk, s ne szűkítsük gyanakvásunk körét csak azért, mert a Bennótól hallottak egy bizonyos irányba terelték a figyelmünket. Lehet, hogy Benno becsapott.
– Atyám őszintének látta.
– Igen. Azonban ne feledd: a jó inkvizítor első számú kötelessége az, hogy elsőül azokat gyanúsítsa, akik őszintének látszanak.
– De rossz lehet inkvizítornak lenni! – mondtam.
– Ezért hagytam abba. Most meg, lám, mégis újra azzá kell lennem. No, gyerünk a könyvtárba.
[MÁSODIK NAP]
Amelyben végre behatolunk a labirintusba,
különös vízióink támadnak,
s ahogyan labirintusokban szokás, eltévedünk
Visszamentünk a szkriptóriumba, de ezúttal a keleti lépcsőt másztuk meg magasan előretartott mécsesem fényénél, azt, amelyik továbbvitt, följebb, a tiltott emeletre. Eszembe jutott, mit mondott Alinardus a labirintusról, és hajmeresztő dolgokra számítottam.
Fölérkezve oda, ahová nem lett volna szabad a lábunkat betennünk, meglepetésemre egy nem túl tágas, ablaktalan, hétszögű helyiségben találtam magam, a levegőben valami nehéz, avas-dohos szag érződött. Rémisztő dolgoknak semmi nyoma.
A helyiségnek, mondom, hét fala volt, de ezek közül csupán négyen nyílott meglehetősen tágas, köríves boltozatú átjáró két-két, falba ágyazott kis oszlop között. A lezárt falakhoz hatalmas, szabályosan elrendezett könyvekkel teli szekrények simultak. A szekrényeken, csakúgy, mint a szekrények minden egyes polcán, egy-egy szalagdísz, s azon valamilyen szám: nyilván ugyanazok a számok, amelyeket a katalógusban láttunk. A helyiség közepén asztal, az is könyvekkel rakva. A köteteken egyforma, meglehetősen vékony porréteg, látszott, hogy a könyveket több-kevesebb rendszerességgel letakarítják. A padló sem volt szemetes. Az egyik ajtó boltíve fölött jókora szalagdísz volt a falra festve, rajta e szavak: Apocalypsis Iesu Christi. Az írás csöppet sem látszott fakónak, habár a betűi régiek voltak. Később vettük csak észre, a többi helyiségben, hogy ezeket a szalagdíszeket valójában a kőbe vésték, méghozzá jó mélyen, s azután a mélyedéseket töltötték ki festékkel, úgy, ahogyan a templomok freskóit szokták csinálni.
Átmentünk az egyik boltív alatt. Újabb helyiségben találtuk magunkat; ennek ablaka is volt, üveg helyett alabástromtáblájú. Két fala bontatlan, a negyediken átjáró nyílt, ugyanolyan, mint amelyiken bejöttünk, s ezen át az ember újabb szobába jutott, melynek szintén két bontatlan fala volt, egy ablaka, s megint csak egy ajtaja, szemközt velünk. Mindkét helyiség falán ott kacskaringózott a felirat, hasonlatos az előbb látotthoz, a szavak azonban mások voltak. Az egyiken ezt olvashattuk: Super thronos viginti quatuor, a másikon pedig ezt: Nomen illi mors[138]. E két helyiség kisebbnek mutatkozott ugyan, mint az, amelyiken át a könyvtárba jutottunk (mi több, amaz hétszögű volt, ezek meg négyszögűek), ám egyebekben a berendezés semmiben sem különbözött: könyvekkel teli polcok, középen asztal.
Továbbmentünk a harmadik szobába. Ebben nem voltak könyvek, és felirat sem volt. Az ablak alatt kőoltár. Három ajtó nyílott: az, amelyiken át beléptünk, egy másik – ez a már ismert hétszögű helyiséggel kötötte össze emezt –, meg egy harmadik, melyen át az előbbiekkel mindenben megegyező, új szobába léptünk, csak a szalagdísz szavai voltak ismét mások: Obscuratus est sol et aer. Ezután újabb szoba következett, Facta est grando et ignis[138] felirattal, s ennek több ajtaja nem volt; tehát ebből a szobából nem lehetett továbbhaladni, vissza kellett fordulnunk.
– Lássuk csak – mondta Vilmos. – Öt négyszögű, vagyis nagyjából trapéz alakú, egy-egy ablakos szoba veszi körül azt az ablaktalan, hétszögű helyiséget, ahová a lépcső vezet. Pofonegyszerű. A keleti őrbástyában vagyunk, minden őrbástyának öt ablaka és öt oldala néz kifelé. Ez egybevág azzal, amit mondok. Az üres szoba az, amelyik keletre néz, ugyanarra, amerre a templom szentélye, a felkelő nap sugarai épp az oltárra esnek, s ez derék és jámbor dolog. Csak az alabástrom ablaktáblákban vélek ravaszságot fölfedezni. Nappal szépen átszüremlik rajta a fény, éjszaka még a hold sugarait sem engedik át. Hát ez nem valami nagy labirintus. Most pedig lássuk, hová jutunk a hétszögü szoba másik ajtaján át. Azt hiszem, könnyen eligazodunk.
Mesterem tévedett, a könyvtár építői ügyesebbek voltak, mint véltük. Nem tudom pontosan, mi történt, de mihelyt elhagytuk az őrbástyát, a szobák rendje összezavarodott. Az egyikből két, a másikból három ajtó nyílott. Ablaka mindegyiknek volt, azoknak is, amelyekbe egy-egy ablakos szobából abban a hiszemben léptünk, hogy az Aedificium belseje felé haladunk. Mindegyikben mindig ugyanolyan szekrények és asztalok voltak, s mintha mindenütt ugyanazok a könyvek sorakoztak volna szép rendben, ami bizony nem segített egy-egy pillantással fölmérnünk, hogy hol is vagyunk. Megpróbáltunk a szalagdíszek segítségével tájékozódni. Egy ízben átmentünk egy In diebus illis[139] feliratú szobán, s némi bolyongás után azt hittük, megint ott vagyunk. Emlékeztünk azonban, hogy az ablakkal szemközti ajtó egy Primogenitus mortuorum[139] feliratú szobába nyílott, most ellenben egy másikba vezetett, melynek falán megint az Apocalypsis Iesu Christi szavak állottak, s nem ám az a hétszögű terem volt, ahonnan elindultunk. Vagyis be kellett látnunk, hogy olykor különböző szobákban ugyanazok a szalagdíszek ismétlődnek. Két Apocalypsis feliratú helyiséget is találtunk, méghozzá egymás mellett, a rögtön utánuk következő pedig ezt a feliratot viselte: Cecidit de coelo stella magna[140].
Nyilvánvaló volt, hogy a szalagdíszek szavai honnan származnak – János jelenéseiből idéztek egy-egy sortöredéket –, ám az egy csöppet sem volt világos, hogy miért és hogy milyen logika szerint kerültek föl a falakra. Zavarunk csak nőtt, amikor észrevettük, hogy némelyik (de csak némelyik) felirat nem feketével, hanem vörössel van kifestve.
Egyszer csak ismét a legelső, hétszögű teremben találtuk magunkat (rá lehetett ismerni, hiszen innen nyílott a lépcsőlejárat), s most újrakezdtük a felderítést, azzal, hogy mindig csak egyenesen jobb kéz felé megyünk, szobáról szobára. Három helyiségen haladtunk át, de ekkor fal zárta el utunkat. Az egyedüli ajtó megint egy olyan szobába vezetett, amelyiknek csupán egy ajtaja volt, azon átmenve pedig további négy szoba után újfent falba ütköztünk. Visszamentünk az előző szobába, annak két ajtaja közül most azt választva, amelyiket még nem próbáltuk, újabb szobán mentünk át, és megint ott voltunk, ahonnan elindultunk, a hétszögű teremben.
– Hogy is hívták azt a szobát, ahonnan legutoljára visszafordultunk? – kérdezte Vilmos.
– Equus albus[141] – mondtam némi töprengés után.
– Jól van, találjunk oda megint. – Nem volt nehéz. Onnan, ha nem akartuk ismét ugyanazt az utat végigjárni, csakis a Gratia vobis et pax[141] feliratú szobába mehettünk, onnan pedig jobbra fordulva véltük elkerülhetni, hogy megint ugyanoda jussunk vissza. További két szoba ugyan ismét az In diebus illis meg a Primogenitus mortuorum nevet viselte (ámbátor biztos, hogy az imént már megjárt szobák voltak ezek?), de aztán végre eljutottunk egy olyan szobába is, amelyikben még aligha jártunk: Tertia pars terrae combusta est[141]. Ekkorra azonban már nem tudtuk, hogy a keleti őrtoronyhoz képest hová kerültünk.
Előretartva a mécsest, továbbindultam. Ijesztően megtermett óriás, hullámos és reszketeg testű kísértet állta el az utamat.
– Ördög! – ordítottam el magam, és kis híján elejtettem a mécsest, ahogy sarkon perdültem, és Vilmos karjába zuhantam. Ő kivette kezemből a mécsest, és eltolva engem magától, bámulatos eltökéltséggel előrelépett. Valamit ő is megpillantott, mert hátrahőkölt. Majd megint előrehajolt, s a mécsest magasra emelte. Hangosan fölnevetett.
– Nagyon ötletes! Egy tükör!
– Tükör?
– Az bizony, marcona vitézem. Mily bőszen vetetted magad az imént, a szkriptóriumban, egy valóságos ellenség nyomába! Most meg a saját tükörképedtől is megijedsz. Tükör ez: felnagyítva és torzítva tükröz.
Kézen fogott, és odavitt a szoba bejáratával szemközti falhoz. Most, hogy a mécses ilyen közelről világította meg, magam is jól láthattam azt a hullámos üveglemezt, amely a kettőnk tükörképét ormótlanná torzította, szüntelenül változtatva az alakját s a formáját is, aszerint, milyen messziről néztük.
– Okvetlenül olvass majd el egy-két optikai értekezést – derült Vilmos -; a könyvtár alapítói bizonyára forgattak effélét. A legjobbak az arabok. Alhazen írt egy De aspectibus című könyvet, s ebben pontos geometriai szemléltetéssel a tükrök erejéről beszél. Van olyan tükör, amelyiknek úgy hajlik a felülete, hogy a legapróbb dolgokat is fel tudja nagyítani (s végtére ilyen az én lencsém is), azután olyan is van, amelyik a képet megfordítja vagy elferdíti, avagy két tárgyat mutat egy helyett, s négyet kettő helyett. Meg van olyan is, mint ez itt, ni, amelyik a törpéből óriást, vagy az óriásból törpét csinál.
– Krisztusom! – kiáltottam fel. – Ezek hát azok a könyvtárbeli víziók, amelyekről rebesgetni hallottunk?
– Talán. Remek ötlet, meg kell hagyni. – Elolvasta, mi van a tükör fölötti szalagdíszre írva: Super thronos viginti quatuor. – Ezzel már találkoztunk, de abban a helyiségben nem volt tükör. Ennek meg egyébiránt ablaka nincs, pedig nem hétszögletü. Hol vagyunk? – Körülnézett, s odalépett az egyik polchoz. – Adso, én amaz istenáldotta oculi ad legendum nélkül nem látom, mi van ezekre a könyvekre írva. Olvass föl nekem néhány címet!
Találomra leemeltem az egyik könyvet.
– Nincs ráírva, mesterem!
– Hogyhogy? Látom én, hogy rá van írva, mondd, mit olvasol?
– Nem olvasok. Ezek nem az ábécé betűi, és nem is görög betűk, rájuk ismernék. Ezek itt kukacok, giliszták, légypiszkok...
– Aha, arabul írták. Több ilyen könyv is van itt?
– Van egypár. De ni, ennek itt latinul van a címe, ha Isten is úgy akarja. Al... al-Hvárizmi: Tabulae.
– Al-Hvárizmi asztronómiai táblázatai, Bathi Adelardus fordításában! Rendkívüli ritkaság! Tovább!
– Isa ibn Ali: De oculis. Alkindi: De radiis stellatis...[142]
– Hát az asztalon?
Hevert ott egy De bestiis[142] című, vaskos kötet. Kinyitottam, s a pillantásom gazdagon illusztrált lapra esett, azon is egy csodaszép egyszarvú képére.
– Remek munka – bólintott Vilmos, mert a képeket szabad szemmel is jól látta. – És az ott?
– Liber monstrorum de diversis generibus[142] – olvastam hangosan. – Ebben is szép képek vannak, de ezek mintha régebbiek volnának.
Vilmos egészen ráhajolt a textusra:
– Írországi szerzetesek készítették, legalább öt évszázaddal ezelőtt. Az egyszarvús könyv ellenben sokkalta újabb keletű, azt hiszem, francia minta szerint készült.
Mesterem tudása ezúttal is lenyűgözött. Beléptünk a következő szobába, majd újabb négy szobán át folytattuk utunkat – mindnek ablaka volt, s a polcaikon csupa ismeretlen nyelven írott könyv meg néhány okkult tudományokkal foglalkozó kódex –, mígnem megint csak falba ütköztünk, és kénytelenek voltunk visszafordulni, mert az öt utóbbi szoba úgy nyílott egymásba, hogy nem is volt más kijárat.
– A falakból ítélve valamelyik őrbástya ötszögében kellene lennünk – mondta Vilmos –, csakhogy sehol sem látom a középső hétszögű termet. Talán tévedtünk.
– És az ablakok? – kérdeztem. – Hogyhogy ilyen sok az ablak? Lehetetlen, hogy valamennyi helyiség kifelé nézzen.
– Megfeledkezel a központi aknáról. Sok olyan ablakot is láttunk, amelyik az akna nyolcszögére nyílik. Ha most nappal volna, a fények különbsége megmutatná, melyek a külső és melyek a belső ablakok, sőt a napsugarak iránya talán még a szobák tájolását is elárulná. Éjjel azonban nem látni semmi különbséget. Forduljunk vissza.
Visszamentünk a tükrös szobába, s ott ezúttal a harmadik ajtón át indultunk el, mert úgy tudtuk, hogy arra még nem jártunk. Egyszerre három vagy négy szobán is végigláttunk. A legutolsó szoba táján világosság derengett.
– Valaki van ott! – kiáltottam elfúló hangon.
– Ha van, akkor már észrevette a mécsesünket – mondta Vilmos, de azért eltakarta tenyerével a lángot. Egy-két percig mozdulatlanul álltunk. A derengő fény finoman tovább vibrált, de se erősebb, se halványabb nem lett.
– Talán csak egy mécses – mondta Vilmos –, s csakugyan azt hivatott elhitetni a szerzetesekkel, hogy a könyvtárt az elhunytak kísértetei járják. Mindjárt meglátjuk. Te maradj itt, és takard a mécslángot, én meg óvatosan előrelopódzom.
Még most is szégyenkezve a tükör előtti dicstelen viselkedésemért, ki akartam köszörülni a csorbát.
– Nem, inkább én megyek – jelentettem ki –, s maradjon itt atyám. Óvatos leszek, én kisebb és könnyebb is vagyok. Mihelyt látom, hogy nincs veszély, visszaszólok.
S már indultam is. A fal mentén osontam végig három szobán, könnyedén, mint a macska (vagy mint egy novícius, ha a kamra felé tart, sajtot lopni: Melkben ezt én igen ügyesen csináltam). Amikor az utolsó szoba küszöbéhez értem, oda, ahonnan az a halvány világosság előderengett, az átjáró jobb oldali oszlopa mögött a falhoz lapultam, és belestem. A szobában senki. Az asztalon mécsesféle égett, és nagyon füstölt. Nem olyan mécses, mint a miénk, inkább holmi födetlen füstölőedényhez hasonlított, lángja nem volt, finom hamu alatt épp csak parázslott valami. Összeszedtem a bátorságomat, és beléptem. A füstölő mellett az asztalon élénk színekkel tarkálló, nyitott könyv hevert. Odamentem, s a lapján négy, más-más színű csíkot láttam: sárgát, cinóbert, türkizt és okkert. A képen fenevad, nézni is szörnyű, roppant, tízfejű sárkány, amint a farkával lerántja az égbolt csillagait, és a földre zúdítja őket. S egyszerre látom ám, hogy a sárkány megsokasodik, a bőre sziporkázó pikkelyek rengetegévé lesz, s a könyvből kiszakadva a fejem köré gyülemlik, kavarul. Hátrahanyatlottam, s azt láttam, hogy a szoba mennyezete meghajlik, és megindul felém, azután sziszegést hallottam, mintha ezernyi kígyó hangja volna, de nem ijesztő, sőt inkább csábító hang volt, s fényben ragyogó asszonyalak jelent meg, arcát az arcomhoz közelítette, éreztem a leheletét. Kinyújtott kézzel eltoltam magamtól, s mintha a szemközti szekrény könyveibe tenyerelnék, vagy mintha óriásivá növekednének azok a könyvek. Nem értettem már, hol vagyok, hol van fönt és hol van lent. A szoba közepén Berengárt pillantottam meg, utálatos, paráznaságtól csöpögő mosollyal mustrálgatott. Arcomat a kezembe temettem volna, de a kezem varangy lába volt, nyálkás és hártyás békatenyér. Azt hiszem, felordítottam, a számban savanykás íz áradt szét, azután valami mérhetetlen sötétségbe süllyedtem, szakadéka mintha egyre mélyült volna alattam, és akkor már semmiről se tudtam.
Nem tudom, mennyi idő telt el – nekem évszázadoknak tetszett –, arra ébredtem, hogy a fejemben ütések visszhangzanak. A földön feküdtem, Vilmos pofozgatott. Egy másik szobában voltam, a szemem egy Requiescant a laboribus suis[143] feliratú szalagdíszre tévedt.
– Jól van, Adso, jól van, no – súgta mesterem. – Nincs semmi baj...
– Azok a valamik... – motyogtam még mindig révülten. Az a fenevad, ott...
– Nincs semmiféle fenevad. Amikor rád leltem, önkívületben hevertél az asztal lábánál, az asztalon nyitott könyv: egy szép mozarab[144] apokalipszis, a mulier amicta sole[145] képével, amint fenekedik rá a sárkány. A szagból azonban megéreztem, hogy valami rosszat lélegeztél be, és tüstént elcipeltelek onnan. Nekem is megfájdult a fejem.
– De hát mit láttam?
– Semmit se láttál. Abban a szobában valami látomásgerjesztőt égettek, fölismertem a szagáról; arab szokás, talán ezt szívatta a Hegyi Öreg a hasszaszinjaival[146], mielőtt egy-egy újabb vállalkozásba küldte őket. Így hát megoldottuk a látomások rejtélyét is. Valaki varázsfüveket helyez el éjszakára, hogy a hívatlan vendég azt higgye: a könyvtárt ördögi lények védelmezik. Tulajdonképpen mit éreztél?
Úgy-ahogy eldadogtam, mire emlékszem. Vilmos jót nevetett:
– Felerészt azt szőtted tovább, amit a könyvben láttál, felerészt pedig a vágyaidat és a félelmeidet juttattad szóhoz. Így hatnak az ilyen füvek. Holnap ki kell faggatnunk Severinust; azt hiszem, több tudomása van erről, mint amennyit el szeretne hitetni. Füvekről, csakis füvekről van szó, azokra a hókuszpókuszokra, amelyeket az üveges testvér emlegetett, semmi szükség. Füvek, tükrök... Tilos tudásnak helye ez, és furfangosnál furfangosabb csinálmányok az őrei. Itt a tudomány rejteget, ahelyett hogy földerítene. Nem tetszik ez nekem. Valami romlott elme vezényli itt a könyvtár szentséges védelmét. Hanem ideje kifelé indulnunk, nehéz éjszakánk volt. Rossz bőrben vagy, vízre és friss levegőre van szükséged. Ezeket az ablakokat nem lehet kinyitni, kár is próbálkozni vele, túl magasan vannak, s tán évtizedek óta nem nyúlt hozzájuk senki. Hogyan is hihették, hogy Adelmus innen ugrott ki?
Kifelé, így mondta Vilmos. Mintha az olyan egyszerű lett volna. Azt tudtuk, hogy a könyvtárba csakis az egyik, a keleti őrbástyán keresztül lehet bejutni. De hol vagyunk most? Teljesen elveszítettük a tájékozódási képességünket. Miközben ott bolyongtunk, attól félve, hogy sohasem keveredünk ki többé, miközben engem váltig szédülés és hányinger környékezett, Vilmos pedig meglehetősen aggódott értem, s mérgelődött is, amiért, íme, véget ért a tudománya, mindeközben, mondom, támadt egy ötletünk, azazhogy őneki támadt, a következő napra nézvést. Legközelebb – feltéve, hogy egyáltalán kijutunk – valami üszkös fadarabbal térünk ide vissza, vagy más egyébbel, amivel jeleket lehet rajzolni a falra.
– A labirintusokból – recitálta Vilmos – csak egyféleképpen lehet kijutni. Minden új, vagyis még járatlan kereszteződést három jellel kell ellátni. Ha az elágazások valamelyikén látható jel azt mutatja, hogy az illető kereszteződésnél már jártunk, érkezéskor csak egy jelet tegyünk a falra. Ha már valamennyi út jelölve van, akkor forduljunk meg, és menjünk vissza oda, ahonnan jöttünk. De ha egy vagy két elágazás még nem visel jelet, akkor induljunk el tetszés szerint az egyiken, s a falára két jelet rajzoljunk. Ha olyan elágazáson indulunk el, amelyiken csak egy jel van, akkor a melléje rajzolt két másik jellel most már ennek az útnak is három jele lesz. A labirintust úgy járhatjuk be egészen, ha egy-egy kereszteződéshez érve sohasem indulunk el olyan úton, amelyiknek három jele van, hacsak nincsen már mindegyik út megjelölve.
– Honnan tudja ezt atyám? Talán labirintus-szakértő?
– Nem, egy hajdan olvasott régi könyvből idéztem.
– És e szerint a szabály szerint ki lehet jutni?
– Amennyire tudom, szinte soha. De azért mi kipróbáljuk. Meg aztán az elkövetkező napokban megint lesz olvasólencsém, és időm is lesz, hogy a könyveket jobban megvizsgáljam. Lehet, hogy a könyvek sorrendje majd eligazít ott, ahol a feliratoké összezavar.
– Atyámnak megint lesz olvasólencséje? Hogyan szerzi vissza?
– Azt mondtam, lesz. Csináltatok újat. Az üveges testvér szerintem kapva kap majd az alkalmon, alig várja, hogy valami újat próbálhasson. Remélem, vannak üvegcsiszoló szerszámai. Ami az üveget illeti, abból a műhelyében épp elég dirib-darab hányódik.
Amint így járkáltunk, kiutat keresve, az egyik szoba közepén hirtelen azt éreztem, hogy arcon simít egy láthatatlan kéz, a közben valami sem nem emberi, sem nem állati sóhaj visszhangzik még a szomszéd helyiségben is, akárha kísértet libegne teremről teremre. Már hozzá kellett volna edződnöm a könyvtárbeli meglepetésekhez, mégis újra megrémültem, és hátraugrottam. Vilmosnak is valami hasonlót kellett éreznie, mert az arcához kapott, magasabbra tartotta a mécsest, és körülnézett.
Fölemelte a kezét, majd szemügyre vette a mécses lángját, amely most mintha élénkebben lobogott volna, azután benyálazta a mutatóujját, és maga elé nyújtotta.
– Világos – mondta végezetül, s mutatott valamit két, egymással szembenéző falon. Fejmagasságban egy-egy szűk rés nyílott rajtuk, s ahogy a kezünket e résekhez közelítettük, érezni lehetett a kintről jövő hideg levegőt. A fülünket közelítve pedig susogást hallottunk, mintha szél fújna odakint.
– Nyilvánvaló volt, hogy a könyvtárnak van valamiféle szellőzőrendszere – mondta Vilmos –, máskülönben nem kapna benne levegőt az ember, kivált nyáron. Ezek a nyílások ráadásul a megfelelő nedvességről is gondoskodnak, nehogy a kövek pergamenje kiszáradjon. Az építtetők agyafúrtsága azonban nem érte be ennyivel. Olyan szögben helyezték el ezeket a nyílásokat, hogy szeles éjszakákon az egyes járatokból kiáramló fuvallatok keresztezzék egymást, s örvényeket kavarva az egymásba nyíló szobák során, az imént hallott hangokat hallassák. A hangok meg a tükrökkel és a füvekkel együtt úgyszintén az óvatlan behatolót ijesztgetik, aki, mihozzánk hasonlóan, nemigen tudja, hová is jött. Hisz egy pillanatra még mi is azt hittük, hogy fantomok lihegnek a képünkbe. Eddig azért nem vettük ezt észre, mert a szél csak most támadt fel. Így hát ezt a rejtélyt is megoldottuk. Azt viszont még mindig nem tudjuk, hogyan jussunk ki innét!
Időközben végleg eltévedtünk, már csak találomra forgolódtunk erre-amarra, s az egyformának rémlő feliratokra ügyet sem vetettünk többé. Újabb hétszögű terembe vetődtünk, jártuk a vele szomszédos szobákat, kiútra sehol sem leltünk. Visszamentünk oda, amerről jöttünk, csaknem egy órán át tébolyogtunk, s már nem is akartuk tudni, hol vagyunk. Vilmos egyszer csak azt mondta, hogy megadja magát, nincs más hátra, feküdjünk le valamelyik teremben, és reménykedjünk, hogy Malakiás majd ránk talál reggel. S már javában búsongtunk, hogy nagyszerű vállalkozásunk mily szánalmas végre jutott, amikor váratlanul a lépcsős teremben találtuk magunkat. Buzgón hálát adtunk az égnek, és nagy vígan lesiettünk a lépcsőn.
A konyhába érve hamar a tűzhely mögé kerültünk, majd az ajtón át s le az újabb lépcsőn a csontház folyosójára, és esküszöm, hogy a csupasz koponyák halálos vigyora megannyi meghitt barát mosolya volt ekkor nekem. A templomból az északi kapun át léptünk ki megint a szabadba, és boldogan roskadtunk le egy-egy sírkőre. A csodás éjszakai levegőt isteni balzsamnak éreztem. Csillagok ragyogtak körülöttünk, a könyvtárbeli látomások egyszeriben nagyon messzire tűntek.
– Milyen szép a világ, és milyen csúfak a labirintusok! – sóhajtottam megkönnyebbülten.
– Milyen szép lenne a világ, ha volna szabálya, hogyan forgolódjunk a labirintusokban! – vágott vissza mesterem.
– Hány óra lehet? – kérdeztem.
– Elvesztettem az időérzékemet. De nem árt visszatérnünk a cellánkba, még mielőtt matutinumhoz harangoznának.
Végigmentünk a templom bal oldala mentén, majd a főkapu elé kerültünk (s én elfordultam, ne lássam az Apokalipszis seniorjait, super thronos viginti quatuor!), végezetül a kolostorudvart átszelve megérkeztünk a zarándokszálláshoz.
A bejárat küszöbén ott állt az apát úr, és szúrósan nézett ránk.
– Egész éjjel keresem testvéreimet – mondta Vilmosnak. – Nem voltak sem a cellájukban, sem a templomban...
– Nyomon voltunk... – dünnyögte Vilmos, és láthatólag zavarban volt.
Az apát úr hosszasan fürkésző pillantást vetett rá, azután nyomatékkal és szigorúan azt mondta: – Mindjárt kompletórium után kerestem testvéreimet. Berengár nem jelent meg a szentélyben.
– Nocsak, nocsak! – ékelődött Vilmos. Most végre kiderült, kicsoda fészkelte be magát a szkriptóriumba.
– Nem jelent meg a szentélyben kompletóriumkor – ismételte az apát úr –, s a cellájába se tért vissza. Nemsokára matutinumot harangoznak. Meglátjuk, addig megjön-e. Ha nem, attól tartok, megint valami nagy baj történt.
Berengár a hajnali ájtatosságon sem volt ott.
[HARMADIK NAP]
Amelyben az eltűnt Berengár cellájában
véres ruhadarab kerül elő, más semmi
Fáradtan írom a sorokat, ugyanolyan fáradt vagyok, mint azon az éjszakán, vagyis hogy hajnalon. Mit mondjak? A szerzeteshad felbolydult, mise után az apát sürgetésére a barátok szétszéledtek, s szinte valamennyien nagy keresésbe fogtak, de hiába.
Laudes felé járt már az idő, amikor az egyik, Berengár cellájában kutakodó szerzetes vérfoltos, fehér ruhadarabra bukkant a szalmazsák alatt. Megmutatták az apátnak, s az igencsak komor jelnek vélte. Jorge is ott volt, és hallván, mit találtak, felkapta a fejét.
– Vér? – kérdezte, mint aki hitetlenkedik. Alinardust is értesítették, ő meg a fejét rázta, és azt mondta:
– Nem, nem, a harmadik trombitaszóra a halál a vízen át jön...
Vilmos szemügyre vette a ruhadarabot, majd így szólt:
– Most már minden világos.
– Hol van hát Berengár? – kérdezték tőle.
– Azt nem tudom – felelte. Válaszát meghallotta Aymarus; fölnézett az égre, és odasúgta Sant' Albanói Petrusnak:
– Ilyenek ezek az angolok.
Prima táján – a nap feljött már – szolgákat küldtek ki, cserkésszék be a meredek alját körös-körül a falak mentén. Tercia idején tértek vissza, semmit sem találtak.
Vilmos azt mondta, nincs mit tennünk. Ki kell várnunk az eseményeket. És elvonult a műhelyek felé, s ott élénk eszmecserébe bocsátkozott Miklóssal, az üvegesmesterrel.
Én meg leültem a templomban, hátul, a főkapunál. Egyik misét mondták a másik után, s én buzgó, mély álomba merültem, mert nekünk, fiataloknak alighanem több alvásra van szükségünk, mint az öregeknek; hisz azok eleget aludtak már, s az örök nyugovóra készülődnek.
[HARMADIK NAP]
Amelyben Adso a szkriptóriumban
rendje históriáján és a könyvek sorsán töpreng
Pihentebben, de zavaros fejjel hagytam ott a templomot, mert az ember csak az éjszakai órákban tudja magát igazán kipihenni. Fölmentem a szkriptóriumba, és Malakiás engedelmével lapozgatni kezdtem a katalógust. Szórakozott pillantásokat vetettem az oldalakra, de valójában a szerzeteseket figyelgettem.
Meghökkentett, milyen nyugodtan és józanul végzik a dolgukat, mintha bizony nem épp most tennék tűvé a védfal környékét egyik rendtársukért, s nem hunyt volna már el ijesztő körülmények között két másik társuk. Íme, gondoltam, ilyen emberek érdeme, hogy oly nagyszerű a mi rendünk: száz és száz esztendőkön át látniuk kellett, mint törnek be barbár hordák, mint fosztják ki apátságainkat, taszítanak lángörvénybe egész országokat, de ők csak olvasták egyre, félhangos mormolással, ugyanazokat a szavakat, évszázadok örökét, amelyeket azután mindig ők örökítettek tovább, a jövendő évszázadoknak. Rendületlenül olvastak és másoltak, miközben letelni készült az ezer év; miért rendülnének hát meg most?
Előző nap Benno azt mondta, hogy még gaztettet is hajlandó volna elkövetni valami könyvritkaságért. Nem hazudott és nem tréfált. Úgy illenék persze, hogy a szerzetes alázattal szeresse az ő könyveit, a könyvek kedvéért és nem önnön kíváncsiságának diadalra juttatása végett; csak hát a tudás csábítása a szerzetesek számára ugyanaz, ami a világiaknak a házasságtörő kísértés, vagy a kinti papoknak a kincsvágy.
Pergettem a katalógus lapjait, és szemem előtt titokzatos címek lejtettek ünnepi táncot: Quinti Sereni de medicamentis, Phaenomena, Liber Aesopi de natura animalium, Liber Aethici peronymi de cosmographia, Libri tres quos Arculphus episcopus Adamnano escipiente de locis sanctis ultramarinis designavit conscribendos, Libellus Q. Iulii Hilarionis de origine mundi, Solini Polyhistor de situ orbis terrarum et mirabilibus, Almagesthus... Nem csodálkoztam rajta, hogy a gyilkosságok rejtélyének középpontjában a könyvtár áll. Ezeknek az írásra szentelt életű embereknek a szemében a könyvtár a mennyei Jeruzsálem is meg valami föld alatti világ is a terra incognita és a pokol közt félúton. Uralkodik rajtuk a könyvtár, a kecsegtető és tilalmas. Vele és érette élnek, s talán ellene is, mert bűnös módon azt remélik, hogy egy szép napon valamennyi titkát megszegik majd. Miért is ne kockáztathatták volna akár az életüket, hogy jóllakassanak magukban valami tudni vágyást, miért is ne ölhettek volna, ha csak így akadályozhatják meg, hogy valaki megkaparintsa egy féltve őrzött titkukat?
Kísértések, kevély gondolatok, igen. Mennyire másként képzelte el szent alapítónk az írnok-szerzetest, aki képes úgy másolni, hogy nem is érti, mit ír, aki ráhagyatkozik Isten akaratára, azért ír, mert imádkozik, és az írása imádság! Miért nincs ez már így? Nem mintha egyebekben nem romlott volna a mi rendünk. Túlságosan erős lett, apátjai királyokkal versengtek; hisz Abbo maga is uralkodóként állott előttem, aki uralkodóként igyekszik elsimítani uralkodók egymás közti viszályát. Még az apátságokban felhalmozott tudásból is adom-veszem portéka, kevélység ürügye, tekintély hivalkodó támasza lett; amiképpen a lovagok fegyvert, páncélt és zászlókat fitogtattak, úgy fitogtatták apátjaink a szépen illusztrált kódexeket... S gőgjük csak nőtt (micsoda téboly!), amióta másoknak is ékévé lett a tudomány: időközben az egyházi iskolák, a városi céhek, az egyetemek is másoltak már könyveket, talán többet és jobban is, mint mi, sőt az ő műhelyeikből újak is kikerültek; meglehet, ez volt a forrása számos bajnak.
Ez az apátság, ahová most kerültem, talán utolsóként dicsekedhetett tudománycsináló és tudást szaporító kiválóságával. Szerzetesei azonban, talán épp ezért, már nem érték be a másolás Istennek tetsző művével, újdonságokat sóvárgó vágyukban ők maguk is új természetpótlékokat akartak létrehozni. Nem veszik észre – ötlött fel akkor bennem bizonytalanul az, amit ma, éveim számában és tapasztalatban megöregedvén, immár jól tudok –, hogy ezzel épp a saját kiválóságuk romlását készítik elő. Mert ha az általuk teremteni kívánt, újfajta tudás szabadon útjára kelhet, ki, az apátság falain kívüli világba, akkor ezt a szent helyet többé semmi sem különbözteti meg egy egyházi iskolától vagy egy városi egyetemtől. Ha viszont rejtve marad, akkor nem éri csorba a tekintélyét s az erejét, nem kezdi ki a vita, az elbizakodott szőrszálhasogatás, amely a sic et non[147] patikamérlegére rakna mindent, ami titokzatos, mindent, ami nagyszerű. – Ezért – gondoltam –, hát ezért veszi körül hallgatás és homály ezt a könyvtárat: a könyvtár tudásnak tárháza, de a tudást csak úgy őrizheti meg érintetlenül, ha megakadályozza, hogy illetéktelenek – akár maguk a szerzetesek is – csak úgy hozzáférjenek. A tudomány nem olyan, mint a pénz, amin nem fognak a legpiszkosabb csereberék sem, hanem olyan inkább, mint a szép ruha: megviseli, ha használják és fitogtatják. Hisz már a könyv is ilyen! Lapjai töredeznek, tintája-aranyozása megfakul, ha túl sok kéz koptatja. Nem messze tőlem ott ült például Tivoli Pacificus, és egy réges-régi kötetet forgatott, melynek lapjai szinte összeragadtak a nedvességtől. Hogy lapozni tudjon, Pacificus újra és újra megnyalta mutató- és hüvelykujját, minden egyes nyálazással tovább gyöngítve a lapokat, s azok lapozáskor óhatatlanul gyűrődtek és törtek, állták a levegő s a por cudar ostromát, a nyűtt pergamen vékony ráncai mind tovább mélyültek, s újabb és újabb penészfoltok támadtak ott, ahol a nyál megpuhította, de meg is gyöngítette a lapok sarkát. Ahogy a szertelen gyöngédség leveszi a lábáról és harcképtelenné teszi a katonát, ugyanúgy ítélte halálos végű betegségre a könyvet is a mohó és kíváncsi szeretetnek ez a szertelen ostroma.
Mi a teendő? Abbahagyni az olvasást, és már csak a megőrzéssel törődni? Jogosak-e a félelmeim? Mit mond erre a mesterem?
Amott egy rubrikátor ült, Ionai Magnus; az imént dörgölte át habkővel a vellumát, s most krétával puhította, hogy azután a simítófájával majd szépen lecsiszolgassa. Mellette Toledói Rabanus az imént feszítette ki pergamenjét az asztalra, finoman kipontozva rajta kétoldalt a margót; most ónnal vonalazta épp hajszálvékonyan. A két lapot nemsokára színek és formák fogják benépesíteni, a vellum ereklyetartóhoz válik hasonlatossá, csillogó ékköveinek istenes szövésű írás lesz a foglalata. E két rendtársam számára – elmélkedtem – a földi paradicsom ideje ez a néhány óra. Új könyveket csinálnak, ugyanolyanokat, mint azok, amelyeket előbb-utóbb elemészt már az idő... Vagyis a könyvtárt nem fenyegetheti semmiféle földi erő, vagyis a könyvtár elevenen él... De ha él, miért nem szabad megnyílnia a megismerés kockázata előtt? Ezt akarta Benno és talán Venantius is?
Gondolataim zavarba hoztak és megijesztettek. Talán nem egy novíciushoz illő gondolatok voltak, hisz a novícius dolga csupán annyi, hogy aggályosan és alázattal vesse alá magát a regulának egyszer s mindenkorra, ameddig csak él; amiképpen tettem utóbb magam is, nem tanakodva többé semmin, miközben köröttem a világot lassan elborította a vér és a téboly vihara.
Ideje volt megreggelizni. Lementem a konyhába, ahol már összebarátkoztam a szakácsokkal; a legjobb falatokat tették nekem félre.
[HARMADIK NAP]
Amelyben Salvatore a bizalmába fogadja Adsót,
s amit mond, nem lehet csak úgy, néhány szóban összefoglalni;
Adsót mindenesetre
hosszas és gondterhelt elmélkedésre indítja
Evés közben Salvatorét pillantottam meg; eszerint kibékült hát a konyhamesterrel, egy sarokban nagy darab birkahúspástétomot kebelezett be vígan. Úgy evett, mint aki még soha életében nem evett, egy morzsát sem hagyott veszni, s mintha nem győzne hálálkodni Istennek ezért a rendkívüli alkalomért.
Rám kacsintott, és közölte velem a maga furcsa nyelvén, hogy eleget koplalt sok esztendőn át, most mindent bepótol. Kikérdeztem. Elmondta, mily sanyarú gyermekkora volt: rossz levegőjű falu, szakadatlan esőzések, rothadó mezők, dögvészes kipárolgások. Szavaiból úgy vettem ki, hogy nem múlt ott el évszak áradás nélkül, hogy a víz elmosott minden barázdát, s egy véka búzából jó, ha egy sextarius termett, a sextariusból meg már semmi sem lett. Az urak arca ugyanolyan sápadt volt, mint a szegényeké, habár – jegyezte meg Salvatore – több szegény halt meg, mint ahány úr. Talán azért – mondta, és elvigyorodott –, mert a szegények többen voltak... Egy sextarius tizenöt soldóba került, egy véka pedig hatvanba, a prédikátorok a világ végéről beszéltek, de Salvatore szülei és nagyszülei emlékeztek rá, hogy ez régen is így ment, s ebből arra a vélekedésre jutottak, hogy a világ vége mindig egészen közel van. Így hát amikor már minden döglött madarat és minden föllelhető kígyót-békát és undokságot megettek, híre kelt, hogy a faluban valaki kihantolja a holtakat. Salvatore pompásan adta elő, egy bohóc se tudta volna különben, mit is csináltak azok a „homeni malissimi”, akik egy-egy temetés után a puszta kezükkel vájták a temető földjét. – Nyamm! – kiáltotta, és jót harapott a birkahúspástétomból, de arcán a hullazabálók kétségbeesett fintora ült. Voltak azután még rosszabbak is, akik nem érvén be azzal, hogy megszentelt földben áskáljanak, felcsaptak útonállónak, bevették magukat az erdőbe, és rajtaütöttek az arra járókon. – Cakk! – szegezte Salvatore saját nyakához a kést, s azután: – Nyamm! –, a legeslegrosszabbak pedig egy-egy tojással vagy almával gyermekeket csaltak lépre, és szedtek szét ízekre, de előbb – magyarázta Salvatore nagy komolyan – megfőzték őket. Elmesélte, hogy egyszer jött valaki a faluba, főtt húst árult fillérekért, s az emberek hitetlenkedve örvendeztek az ölükbe pottyant szerencsének, a pap azonban megállapította, hogy a hús emberből való, s ekkor a felbőszült tömeg agyonverte a jövevényt. Csakhogy még ugyanaznap éjjel egy falubeli kihantolta az emberevőt is, és evett a húsából, úgyhogy a falu őt is halálra ítélte, amikor a dolog kiderült.
Ám Salvatore nemcsak ezt a históriát adta elő nekem. Félszavakban, kényszerítvén rá, hogy felidézzem magamban azt a keveset, amit provanszi nyelven meg az itáliai dialektusokból tudok, azt is elmondta, hogyan menekült el szülőfalujából, és miként csavarogta be a nagyvilágot. Történetében én ráismertem sok más, régebbről ismert vagy útközben hallott történetre, sok olyan történetre pedig, amelyet azóta hallottam, most ismerek rá benne, amiért is nem tudhatom biztosan, nem tulajdonítok-e neki most, annyi idő után olyan kalandokat és bűnöket is, amelyekben őelőtte vagy őutána másoknak volt részük, s nem csupán most, az én fáradt elmém préseli-e őket egyetlen, összefüggő képpé, az emlékezés, mely képes rá, hogy az arany meg a hegy emlékét társítván egymással, aranyból való hegyet képzeljen.
Utunk során gyakran hallottam, hogy Vilmos együgyűekről beszél, s ezen némely rendtársai nemcsak a népet értették, hanem egyszersmind a tanulatlan embereket is. Jómagam mindig úgy véltem, hogy ez a kifejezés alaptalanul általánosít, mivel az itáliai városokban találkoztam én olyan kereskedőfélékkel és kézművesekkel, akik világi létükre igenis tanult emberek voltak, noha a tudományukat köznyelven juttatták kifejezésre. S ha már itt tartunk, a félszigetet akkoriban kormányzó zsarnokok némelyike nem tudta ugyan, mi fán terem a teológia, az orvostudomány, a logika meg a latin, de azért együgyűnek vagy méltóságára alkalmatlannak ugyancsak nem volt mondható. Úgy vélem tehát, hogy egyszerű népekről szólván kissé túl egyszerű fogalmat használt az én mesterem is. Ahhoz persze nem fér kétség, hogy Salvatore együgyű volt; olyan vidékről származott, amelyet az ínség s a feudális urak erőszakoskodásainak évszázados megpróbáltatásai sanyargattak. Együgyű ember volt, de nem bolond. Jobb világra áhítozott, s a jobb világot akkortájt, amikor megszökött hazulról, amolyan tejjel-mézzel folyó Kánaánnak képzelte, ahol nagy, kerek sajtok lógnak a fán, és jó szagú kolbászból van a kerítés.
Ilyen reménység sarkallta, amikor is nem lévén hajlandó siralomvölgyet látni a világban, ahol (én így tanultam) az igazságtalanságok is a gondviselés rendeléséből történnek, nehogy megbillenjen a gyakran oly kifürkészhetetlen dolgok egyensúlya, Salvatore útra kelt, és szülőföldjéről, Monferratóból Liguriába, majd Provanszon keresztül Franciaország királyának tartományai felé ment.
Kéregetve, tolvajkodva, itt-ott betegséget színlelve járta a világot, és hol egy-egy uraság szolgálatába szegődött kis időre, hol meg ismét nyakába vette a vadont, az országutat. Elbeszélése alapján magam előtt láttam, amint hozzácsapódik azokhoz a kósza bandákhoz, amelyekből a későbbi esztendők során egyre többet láttam Európa útjain: hamis szerzeteseket, sarlatánokat, csalókat, csibészeket, koldusokat és ágrólszakadtakat, leprásokat és nyomorékokat, csavargókat, kóborlókat, énekmondókat, hazátlan papokat, vándordiákokat, hamiskártyásokat, szemfényvesztőket, hadirokkant zsoldosokat, hitetlenektől menekülő, dúlt elméjű bolygó zsidókat, őrülteket, száműzött bujdosókat, levágott fülű gonosztevőket, szodomitákat, és közéjük vegyülten vándor kézműveseket, takácsokat, üstfoltozókat, székfonókat, köszörűsöket, szalmafonókat, kőműveseket, de mindenféle egyéb gazfickókat is, csalafintákat, csirkefogókat, csínytevőket, cselvetőket, szélhámosokat, szédelgőket, lóvá tevőket, hitegetőket, huncutokat és szimóniás és sikkasztó kanonokokat és papokat, és mások hiszékenységéből élőket, pápai bullák és pecsétek hamisítóit, búcsúcédula-árusokat, templomkapuban fetrengő, hamis bénákat, kolostorból szökött betyárokat, ereklyeárusokat, bűnbocsátókat, táltosokat és tenyérjósokat, bűbájosokat, kuruzslókat, álkéregetőket, és mindenféle-fajta paráznákat, apácák és kisleányok csellel-erőszakkal megrontóit, vízkór-, epilepszia-, aranyér-, köszvény- és nyíltseb-, valamint mélakórszimulánsokat. Voltak, akik kenőcsökkel rondították tele a testüket, mintha gyógyíthatatlan fekélyek gyötörnék őket, mások vérszínű leveket lötyköltek a szájukban, hogy mellbajrohamokat színlelhessenek, voltak csalók, akik úgy tettek, mintha fél lábuk béna volna, mankóval jártak és epilepsziát színleltek meg ótvart, bubópestist, daganatokat, és kötésekkel, sáfránytinktúrákkal kendőzték magukat, a kezükön bilincs, a fejük bepólyálva, templomokba tolakodtak bűzösen, és habzó szájjal, kidülledt szemmel, orrlikaikból cinóberes szederlévért fújva össze-összerogytak a piactereken, hogy élelmet vagy pénzt csikarjanak ki az ijedt népekből, eszükbe idézvén, mint buzdítottak alamizsnálkodásra az egyházatyák: oszd meg kenyeredet az éhezővel, vezesd házadba a hajléktalant, menjünk Krisztushoz, fogadjuk Krisztust, öltöztessük föl Krisztust, mert ahogyan víz mossa el a tüzet, úgy mos tisztára bennünket bűneinktől az alamizsnálkodás.
Az elbeszélésemben történtek után a Duna völgyében később is sok efféle szélhámost láttam és látok mind a mai napig, nevük volt, osztályaik és légióik voltak, mint az ördögöknek: libabőrzők, sárdagasztók, protomedikusok, pauperes verecundi, béljósok, cruciariusok, alacerbatusok, ereklyeárusok, porhintők, nagyotmondók, jugulátusok, táltosok, kotyvasztók, ettőllopók és attólkódulók, adconatusok és admiractusok, uzsorálók, orrolók, füllentők, szájalók, nyelvelők, kesztyűbe dudálók és fűzfánfütyülők.
Iszap gyanánt hömpölyögtek e világ útjain, és egyaránt keveredtek közéjük jóhiszemű prédikátorok, mindig új zsákmányt leső eretnekek, széthúzás konkolyát hintők. János pápa mindig is félt az együgyűek szegénységet hirdető és gyakorló mozgalmaitól, nem csoda hát, hogy harcot hirdetett a kéregető prédikátorok ellen, akik – mint mondotta – képekkel telipingált zászlóikat lobogtatva édesgették magukhoz a kíváncsiakat, és prédikálván pénzt csikartak ki tőlük. Hogy igaza volt-e a szimóniás, züllött pápának, amikor egyenlőségjelet tett a szegénységet prédikáló koldusbarátok és az ilyen földönfutók és haramiák közé? Addigra én beutaztam az itáliai félsziget valamelyes részét, s már nem egészen tudtam, mit is gondoljak: hallottam például az altopasciói testvérekről, akik prédikációikban kiközösítéssel fenyegetőztek és bűnbocsánatot ígértek, jó pénzért betörőket, testvér- és rablógyilkosokat, hitszegőket is feloldoztak, közhírré tették, hogy az ő ispotályukban száz misét is elmondanak mindennap, s adományokat gyűjtöttek e célra, és jövedelmükből hozománnyal láttak el kétszáz szegény hajadont. És hallottam hírét Santa Paulus testvérnek is, aki remeteként élt a Rieti melletti erdőben, és azzal dicsekedett, hogy közvetlenül a Szentlélek világosította meg, mondván: a testiség nem bűn; így csalta lépre áldozatait, nővérnek nevezte, és kényszerítette őket, hogy korbácsolják meg a meztelen testüket, és keresztformán hajtsanak ötször térdet, mielőtt ő, mint áldozatait, bemutatná mindőjüket Istennek, és kikényszerítené tőlük azt, amit ő békecsóknak hívott. De vajon igaz volt ez? És mi közük volt e magukat megvilágosultnak mondó remetéknek a szegény életű testvérekhez, akik csakugyan vezekelve járták a félsziget útjait, s akiket igen rossz szemmel nézett az egyház és annak mindahány püspöke, amiért ostorozták a bűneiket s a harácsolásukat?
Salvatore elbeszélésének a magam ismereteivel elegyülő foszlányaiból mindez nem vált világossá: őnála minden egyre ment. Időnként nyomorék koldusnak rémlett, olyannak, mint azok, akik a fáma szerint Touraine-ben a csodatévő Szent Márton-ereklye közeledtekor hanyatt-homlok menekültek, mert megijedtek: ha a szent meggyógyítja őket, akkor vége a gyöngyéletnek; ám a szent könyörtelenül megkönyörült rajtuk, még mielőtt elérhették volna a városhatárt, gonoszságukért azzal büntette őket, hogy visszaadta kezük-lábuk épségét. Máskor meg angyali fény ömlött el a szerzetes állati ábrázatán, amikor arról mesélt, hogy a bandaélet idején miként figyelt fel a hozzá hasonlóan bujdosó ferences prédikátorok beszédeire, s hogy ráébredt: szegénynek és földönfutónak lenni nemcsak sanyarú szükség, hanem önkéntes és örömteli választás is lehet, s akkor aztán vezeklő szektákhoz és csoportokhoz csapódott maga is. A neveiket eltorzította, a tanaikra pedig fölöttébb bizonytalanul utalt, de szavaiból kivettem, hogy a sorsa patarénusokkal, valdensekkel és talán katarokkai, arnoldistákkal és humiliátusokkal[148] is összehozta, s hogy a világot jártában egyik csoportból a másikba sodródott, fokozatosan küldetéssé formálva át magában az ő csavargó sorsát, és ugyanazt, amit korábban azért csinált, hogy a bendőjét megtöltse, most már az Úr kedvéért tette.
De hogyan és meddig? Ha jól értettem, vagy harminc esztendeje volt, hogy bevonult egy toszkánai minorita rendházba, s ott magára öltötte Szent Ferenc csuháját, noha sohasem szentelték föl. Azt hiszem, ott ragadt rá egy kevés latin, abba szőtt bele ezt-azt mindama nyelvjárásokból, amelyeket, mint afféle szegény, mindenfelé megforduló hontalan csavargó, a legkülönfélébb helyeken s a legkülönfélébb útitársaktól fölszedett, hazámbeli zsoldosoktól éppúgy, mint dalmát bogumiloktól. Életét akkortól fogva, mint mondotta, a penitenciának szentelte („penitenziagite”, citálta elragadtatottan ismét azt a formulát, mely Vilmos kíváncsiságát már fölkeltette), de az őt befogadó minoritáknak is zűrzavaros elveik lehettek, mert megdühödvén a szomszéd templom rablással és más gaztettekkel vádolt kanonokjára, egy szép napon megrohamozták a házát, s őt magát legurították a lépcsőn, úgyhogy legott ki is lehelte bűnös lelkét, azután pedig kifosztották a templomot. A püspök ekkor fegyvereseket küldött rájuk, mire a fráterek szétszéledtek, és Salvatore egy kistestvérekből, azazhogy kolduló minoritákból álló bandába állva, sutba hajítva immár minden törvényt és fegyelmet, hosszas bujdosásba kezdett Észak-Itália tájain.
Onnan azután Toulouse környékére menekült, s ott a dicső keresztes háborúkról hallottakon fellelkesülve, furcsa história részesévé vált. Pásztorok és szegényemberek nagy sereggé nőtt tömege gyűlt össze egy napon, azzal, hogy tengerre szállnak, és megvívnak az igaz hit ellenségeivel. Úgy hívták őket, hogy kispásztorok[149]. Valójában menekültek, el, el a saját átkozott földjükről. Két vezér beszélte tele a fejüket zavaros eszmékkel, egy templomából viselkedése miatt elűzött pap meg egy kivetkőzött volt bencés. Ezek ketten teljesen megbolondították a sok szerencsétlen ostobát, olyannyira, hogy azok nyájként követték őket, még tizenhat éves fiúk is otthagytak csapot-papot, szüleik akarata ellenére, egy szál bottal-tarisznyával fölkerekedtek az otthoni földekről, a nyomukba szegődtek, és velük is egyre nőtt, növekedett a sereg. Most már nem igazság és törvény, hanem a puszta erő s az akaratuk vezette őket. Mindnyájan együtt voltak, végre szabadon s holmi ígéret földjeinek homályos reménységét dédelgetve magukban, és ez valósággal megrészegítette őket. A falvakat és városokat legázolták, ami csak kellett nekik, elvették, s ha valamelyikük netán foglyul esett, hát megostromolták a börtönt, és kiszabadították az illetőt. Amikor behatoltak Párizs erődjébe, hogy kihozzák onnan egynéhány társukat, akiket az urak lefogattak, és Párizs prépostja ellen próbált állni nekik, a prépostot fejbe csapták, és lehajították a vár lépcsőjén, a börtön kapuit pedig betörték. Azután, ütközetre készen, felvonultak Saint-Germain mezején. De senki sem mert kiállni ellenük, s akkor kivonultak Párizsból, és Aquitaniába mentek. És aki zsidóba csak belebotlottak útközben, azt megölték és kifosztották...
– Miért épp a zsidókat? – kérdeztem Salvatorétól.
Mire ő:
– Miért ne?
És elmagyarázta, hogy világéletükben azt hallották a prédikátoroktól, hogy a zsidók a kereszténység ellenségei, és felhalmozói mindazon javaknak, amelyekben őnekik nem lehet részük. Én ellenkeztem, mondván, hogy hiszen a javakat az urak meg a püspökök halmozzák föl azzal, hogy dézsmát szednek, s hogy tehát a kispásztorok igazi ellenségei nem a zsidók voltak. Ő erre azt felelte, hogy ha az igazi ellenség túlságosan erős, jobb, ha az ember nálánál gyöngébb ellenséget választ magának. Hát ezért mondják együgyűnek az együgyűeket, gondoltam. Csak a hatalmasok tudják mindig egészen pontosan, hogy kik az igazi ellenségeik. Az urak nem akarták, hogy a kispásztorok az ő javaikra törjenek, és nagy szerencse volt rájuk nézvést, hogy a kispásztorok vezetői azt sugallták: a kincsek tetemes része a zsidók tulajdonában van.
Megkérdeztem, vajon ki vette rá a tömeget, hogy támadjanak a zsidókra. Salvatore nem emlékezett. Azt hiszem, hogy amikor egyetlen ígéret bűvöletében ekkora tömeg sereglik egybe, és máris akar valamit, sosem lehet tudni, melyikük az, aki épp beszél. Úgy véltem, hogy vezéreik monostorokban és püspöki iskolákban nevelkedtek, és az urak nyelvén beszéltek, igaz, pásztorok számára is érthető szavakra fordítva le ezt a nyelvet. A pásztorok nem tudták, hol lakik a pápa, de tudták, hogy a zsidók hol laknak. Elég az hozzá, hogy ostrom alá vettek egy tornyot, mely a francia királyé volt, mert a rémült zsidók oda menekültek be tömegestül. A torony tövébe kivonuló zsidók bátran és keményen védekeztek, dorongokkal és kövekkel hajigálták őket. A kispásztorok azonban felgyújtották a torony kapuját, hogy a bezárkózott zsidókat kifüstöljék. A zsidók látták, hogy nincs menekvés, és elhatározták, hogy inkább maguk ölik meg magukat, semhogy körülmetéletlenek kezétől haljanak meg, így hát egy közülük valót, aki a legbátrabbnak mutatkozott, megbíztak vele, hogy döfje le őket egyenként. Úgy is lett, s ez az ember ölte meg őket, csaknem ötszázukat. Azután a zsidók gyermekeivel előjött a toronyból, s arra kérte a kispásztorokat, kereszteljék őt meg. Még mit nem, mondták neki a kispásztorok, halomra öldösted a saját népedet, s most azt hiszed, megúszod élve? Azzal miszlikbe szabdalták, a gyermekekhez azonban nem nyúltak, őket megkereszteltették. Azután Carcassonne felé vették az irányt, és számos véres tettet hajtottak végre útjuk során. A francia király ekkor megelégelte, amit műveltek, és elrendelte, hogy amerre csak elhaladnak, minden város vonuljon föl ellenük, s még a zsidók is védjék meg magukat, úgy, mintha a király emberei volnának...
Hogy miért esett hirtelen így meg a király szíve a zsidókon? Talán azért, mert elfogta az aggodalom, hogy mi mindent fognak ezek még művelni szerte az egész királyságban, s mert tartott tőle, hogy a számuk túl gyorsan gyarapszik. Megsajnálta tehát még a zsidókat is, részint mert a zsidóknak hasznukat lehetett venni a királyság üzleti ügyeiben, részint meg azért, mert most már széjjel kellett verni a kispásztorokat, ehhez pedig a jó keresztényeket meg kellett szomorítani a gaztetteik hírével. Sok jó keresztény azonban nem engedelmeskedett a királynak, mert úgy vélte, nem helyes védeni a zsidókat, hisz azok mindenkor a keresztény hit ellenségei voltak. És sok városban a népek, akik uzsorával tartoztak a zsidóknak, örültek, hogy a kispásztorok megbüntetik őket a gazdagságukért. A király erre halálbüntetés terhe alatt megtiltotta, hogy a kispásztoroknak bárki is segítséget nyújtson. Népes hadsereget toborzott, megtámadta őket, sokukat megölték, a többieket megfutamították; ezek az erdőkbe vették be magukat, s ott végezték nyomorultul. Hamarosan hírmondó se maradt belőlük. A király megbízottja sorra fogdosta, és húszasával-harmincasával lógatta fel őket a legnagyobb fákra, hogy tetemeik látványa örök elrettentésül szolgáljon, és többé senki se merészelje megbontani az ország békéjét.
A dologban az a különös, hogy Salvatore ezt a históriát úgy beszélte el, mintha dicsőbbnél dicsőbb tettek emlékét idézné. Még most sem volt felőle egy csöpp kétsége sem, hogy a kispásztorok serege Krisztus sírját akarta meghódítani, és a hitetlenek uralma alól fölszabadítani, hiába is bizonygattam neki, hogy ez a dicséretes hódítás már Remete Péter[150] és Szent Bernát idejében, franciaországi Szent Lajos[151] uralkodásakor bevégeztetett, Salvatore nem hitte. Ő mindenesetre végül is nem vonulhatott föl a hitetlenek ellen, mert a lehető leghamarabb távoznia kellett francia földről. Novarába ment, mint mondotta, de hogy ott mit csinált, az nemigen derült ki szavaiból. Végül valahogy Casaléba került, s ott épp akkor fogadtatta be magát a minorita kolostorba (gondolom, itt találkozott Remigiusszal), amikor a pápai üldöztetés miatt sok ferences csuhát cserélt, és más rendbeli monostorban keresett menedéket, nehogy máglyán végezze. Ezt Hubertinustól is így hallottuk. Salvatore annyiféle kétkezi munkát végzett már (aljas céllal, míg szabadon kóborolt, de istenes indíttatásból is, amikor Krisztus szerelméért járta a világot), hogy jártassága kapóra jött a celláriusnak, aki mint segédjét mindjárt maga mellé is vette. Ekképpen élt tehát itt sok-sok esztendeje, nem sokat törődve a rend csillogásával, de annál többet a pince s az éléskamra ügyeinek intézésével; ehetett-ihatott, és még csak rabolnia sem kellett hozzá, dicsérhette az Urat, és nem égették meg érte.
Ez a história kerekedett ki egy-egy falás közül felém vetett szavaiból, s csak azt nem tudtam, mennyi volt bennük a kitalálás, és mi az, amit elhallgatott.
Kíváncsian méregettem ezt az embert. Nem mintha annyira sajátosnak véltem volna a vele történteket; ellenkezőleg, élményei mintha mindazon eseményeknek és mozgalmaknak adták volna ragyogó kivonatát, melyek az akkori Itáliát olyan elbűvölővé és kifürkészhetetlenné tették.
Hogy milyen képet festett magáról azzal, amit elmondott? Egy kalandos életű emberét, aki azt sem tudva, mit csinál, a felebarátját is képes megölni. Abban az időben én még úgy véltem ugyan, hogy az isteni törvényeknek mindennemű megszegése egyre megy, mégis kapisgálni kezdtem már ezt-azt, amiről körülöttem beszéltek, és megértettem, hogy más az, amikor egy tömeg, mintegy eksztázisban, összekeveri az ördög törvényeit az Úr törvényeivel, és vérengzésre ragadtatja magát, és megint más a hidegvérrel, csöndben és alattomban véghezvitt, magános gyilkosság. És úgy gondoltam, hogy efféle bűntény semmiképp sem terhelheti Salvatore lelkét.
Másfelől a végére szerettem volna járni az apát úr elejtett megjegyzéseinek, és egyre csak Dolcino testvér járt az eszemben. Szinte semmit sem tudtam róla, de a szelleme mintha ott kísértett volna az elmúlt két nap számos beszélgetésében.
Egyszer csak nekiszegeztem tehát Salvatorénak a kérdést:
– A vándorlásaid során egyszer sem találkoztál Dolcino testvérrel?
Salvatore válasza különös volt. Amúgy is dülledt szemét még jobban kimeresztette, hányni kezdte magára a keresztet, és vakogott is valamit, de hogy mit, azt ezúttal végképp nem értettem. Csak annyit tudtam kihámozni belőle, hogy Salvatore tagad. Mindeddig rokonszenv és bizalom, majdhogynem barátság volt a tekintetében. Most azonban hirtelen szinte gyűlölködve nézett rám. Azután holmi mondvacsinált ürüggyel fogta magát, és távozott.
A dolog nem hagyott tovább nyugodni. Ki a csuda volt az a fráter, hogy már a neve hallatára is a hideg fut végig mindenkinek a hátán? Nem hagyhattam, hogy tovább furdalja oldalamat a tudni vágyás. Támadt egy ötletem. Hubertinus! Ő maga is említette ezt a nevet első nap este, amikor találkoztunk, s ő mindent tudott testvérek, kistestvérek és mindenféle rendű-rangú népek elmúlt esztendőbeli viselt dolgairól. Hol lehet ilyenkor? Nyilván a templomban imádkozik elmerülten. Volt egy kis időm, gondoltam, fölkeresem.
Nem volt ott, és estig nem is leltem rá sehol. Így aztán mégiscsak tovább gyötört a kíváncsiság, s közben mindenféle történt: már mondom is, hogy micsoda.
[HARMADIK NAP]
Melyben Vilmos az eretnekség nagy folyamáról,
az együgyűeknek az egyházban betöltött szerepéről,
valamint saját, az általános
törvények megismerhetőségét illető kételyeiről beszél Adsonak,
és mintegy mellesleg elújságolja,
hogyan fejtette meg a Venantius után maradt
mágikus jeleket
Vilmosra a műhelyben találtam rá, Miklóssal munkálkodtak elmélyülten. Apró üveglapocskák sokaságát rakták ki az asztalra – az üvegek talán valamely ablaktábla ólomfoglalataiba szánódtak –, és alkalmatos szerszámokkal egyiküket-másikukat már kellő vastagságúra csiszolták. Vilmos egyenként a szeme elé próbálta őket. Miklós közben a kovácsoknak magyarázta, hogyan készítsék el azt a villát, amelyikbe a kiválasztott üvegeket végül is bele fogják illeszteni.
Vilmos bosszúsan dohogott, mert mind ez ideig egy smaragdszín lencsével látott a legjobban, és – mint mondotta nem sok kedve volt úgy legeltetni szemét a betűkön, mintha a pergamen zöld mező volna. Miklós hátrament, hogy körmére nézzen a kovácsoknak. Miközben mesterem a lapocskákkal babrált, beszámoltam neki a Salvatoréval folytatott beszélgetésről.
– Az az ember sok mindenen keresztülment – mondta –, lehet, hogy csakugyan megfordult a dolciniánusok közt. Valóságos mikrokozmosz ez az apátság; ha megjönnek Mihály testvérrel együtt János pápa küldöttei, elmondhatjuk majd, hogy teljes a létszám.
– Mester – szóltam –, én már semmit sem értek.
– Mit nem értesz, Adso?
– Először is, hogy mi a különbség az eretnekcsoportok között. De erről később. Egyelőre még a különbség kérdésén sem tudom túltenni magam. Hubertinusszal beszélve atyám mintha arról igyekezett volna meggyőzni őt, hogy mind egyformák, hogy szent vagy eretnek egyre megy. Az apát úrnak ellenben eretnekség és eretnekség, továbbá eretnekség és ortodoxia különbségeit igyekezett magyarázni. Szóval Hubertinusnak azt vetette atyám a szemére, hogy különbséget lát olyanok közt, akik valójában egyformák, az apát úrnak pedig, hogy egyformának tart olyanokat, akik valójában különböznek egymástól.
Vilmosegy pillanatra letette az üvegdarabjait. – Derék Adsom – mondta –, nosza, próbálkozzunk meg a distinkciókkal[152], és használjuk csak bátran a párizsi iskola terminusait. Nos, Párizsban azt mondják, minden embernek egyazon szubsztanciális formája van. Vagy tévednék?
– Dehogy – vágtam rá büszkén, hogy ezt én is tudom. – Állat, de eszes állat, s az a sajátja, hogy nevetni tud.
– Nagyszerű. Csakhogy Tamás nem olyan ám, mint Bonaventura; Tamás kövér, Bonaventura pedig sovány, sőt még az is megeshet, hogy Hugó rossz, Ferenc ellenben jó, vagy hogy Aldemár higgadt, Agilulf viszont lobbanékony. Ugye?
– Kétségkívül így van.
– Akkor ebből az következik, hogy lényegi formájukat illetően a különböző emberek között azonosság van, az esetlegességek, vagyis a külszín tekintetében viszont különböznek egymástól.
– Szent igaz.
– Ha tehát azt mondom Hubertinusnak, hogy a bonyolult megnyilvánulásokra képes emberi természetből egyaránt következik mind a jónak, mind pedig a rossznak a szeretete, az emberi természet azonosságáról szeretném őt meggyőzni. Amikor meg azt mondom az apátnak, hogy a katarok és a valdensek között különbség van, az esetleges tulajdonságaik eltérő mivoltát emelem ki. Éspedig azért, mert előfordul, hogy egy valdenst a katarok esetleges tulajdonságai miatt égetnek el máglyán, vagy fordítva. Amikor pedig elégetnek egy embert, az egyedi szubsztanciáját égetik el, és merő semmivé foszlik az, ami pedig kézzelfogható létezés, következésképpen jó dolog volt, legalábbis az őt éltető Istennek szemében. Hát ezért firtatom én a különbségeket. Tetszik ez az indoklás?
– Igen, mesterem! – vágtam rá lelkesen. – Értem már. Ez a helyes filozófia!
– Nem az én filozófiám ez – legyintett Vilmos –, s azt sem tudom, hogy helyes-e. Fő, hogy te megérted. Lássuk most, mi a második kérdésed.
– Az – mondtam –, hogy alighanem ostoba semmirekellő vagyok. Sehogy se látom már, mi az esetlegességekbeli különbség valdensek, katarok, lyoni szegények[153], humiliátusok, beghardok, lombardok, joachimiták, patarénusok, apostolok, szegény lombardok, arnoldisták, vilhelmiták[154], a Spiritus Libertatis követői meg a luciferánusok[155] között. Mit csináljak?
– Jaj, szegény Adsom! – nevetett Vilmos, és szeretetteljesen tarkón legyintett. – Tulajdonképpen neked van igazad. Tudod, az elmúlt két évszázadban, sőt már régebbtől fogva mintha a türelmetlenség, a remény és a kétségbeesés szelei egyszerre járták volna be keresztül-kasul ezt a világot... Vagyis nem, ez nem jó hasonlat. Inkább folyót képzelj, zavaros és hatalmas folyamot, mely sok-sok mérföld hosszan erős gátak közé szorítva hömpölyög, s te jól tudod, hol a folyó, hol a gát és hol a szárazföld. Egyszer aztán, azért, mert kifárad, mert túl sokáig, túl sokat folyt, mert közel már a vizében minden folyót megsemmisítő tenger, ez a folyó elbizonytalanodik, és már nem tudja, micsoda. Önnön deltájává lesz. Talán marad még egy főmeder, de rengeteg elágazás szakad ki belőle mindenfelé, ezek némelyike ismét összefolyik, és az ember nem tudja, mi miből ered, sőt olykor már azt sem, hogy hol végződik a folyó, és hol kezdődik a tenger...
– Ha jól értem atyám allegóriáját, a folyam Isten Városa avagy az igazak uralma: meginogván, az bizonytalanodik el, mert közel az ezredév betelte, s így hamis és igaz próféták születnek, és végül minden egybefolyik azon a nagy síkon, az Armageddon helyén...
– Nem egészen erre gondoltam. Bár való igaz, hogy ferences társaim a mai napig egy harmadik kort is emlegetnek, és várják a Szentlélek uralmának beköszöntét. Nem, én most azt akartam előtted szemléletessé tenni, hogy az egyház teste, mely évszázadokon át egyben minden népek közösségének is a teste, vagyis Isten népe volt, túlságosan gazdaggá és zavarossá lett; hogy magával hömpölygeti valamennyi megjárt ország salakját, és így odalett egykori tisztasága. A folyódelta ágai, ha úgy tetszik, a folyónak megannyi próbálkozása: így akar mihamarabb a tengerhez érni, vagyis végre megtisztulni. Allegóriám azonban tökéletlen, csak arra volt jó, hogy megértsd, milyen sok és összevissza ága lesz az eretnekségnek, amikor a folyó elerőtlenedik. Pocsék allegóriámhoz hozzáképzelhetsz továbbá valakit, aki a puszta kezével a gátakat erősítgetné, de már hiába. És némely folyóágak eliszaposodnak, másokat mesterséges csatornákon át visszavezetnek a folyóba, megint másokat hagynak, hadd folyjanak, úgysem lehet mindennek útját állni, s nem is árt, ha a folyó veszít némi vizet, mert csak így maradhat meg épen és fölismerhetően.
– Mind kevésbé értem.
– Én is. Nem jók a paraboláim. Felejtsd el ezt a folyódolgot. Azt próbáld inkább megérteni, hogy az általad említett mozgalmak egyike-másika legalább kétszáz esztendeje született, s már rég ki is halt, de van közöttük egészen új is...
– Mégis mindőjük egyszerre értendő azon, hogy eretnek.
– Ez igaz, és például épp ezért terjed az eretnekség, s például elpusztítani is e szó segítségével szokás.
– Ezt se értem.
– Istenem, de nehéz. No jó. Gondold azt, hogy erkölcsreformátor vagy, és néhány társaddal együtt felvonulsz egy hegy tetejére, hogy ott szegénységben élj. S kisvártatva látod ám, hogy messzi földekről is egyre többen jönnek hozzád, prófétának vagy új apostolnak tekintenek, s a híveidül szegődnek. Vajon miattad jönnek vagy amiatt, amit hirdetsz?
– Tudom is én, remélem, amiatt. Mi másért jönnének?
– Mert az apjuktól más reformátorokról is hallottak már, s a fejük teli van a többé-kevésbé tökéletes közösségekről szóló legendákkal, és azt hiszik, hogy ez az, s hogy az meg ez.
– Vagyis a mozgalmak mindig egymás ivadékait öröklik.
– Úgy van, mivel többnyire az együgyű nép csatlakozik hozzájuk, olyanok, akik nem sokat konyítanak a doktrínákhoz. Az erkölcsmegújító mozgalmak mégis mindig másutt, máshogyan és más-másféle doktrínák jegyében születnek. A katarokat és a valdenseket példának okáért gyakran összekeverik. Pedig van köztük egy nagy különbség. A valdensek az egyház kebelén belül hirdettek erkölcsi megújulást, a katarok ellenben új egyházat, új Isten- és erkölcsképet hirdettek. A katarok úgy vélték, hogy a világon a Jó és a Rossz ellentétes erői osztoznak, egyházat alapítottak, abban megkülönböztették egymástól a tökéleteseket meg az egyszerű hívőket, és megvoltak a maguk szentségei és szertartásai; roppantul szigorú hierarchiát állítottak fel, majdnem olyan szigorút, mint amilyen a mi anyaszentegyházunké, és eszükben sem volt a hatalom különféle formáinak megsemmisítése. Ezzel magyarázhatod, miért csatlakoztak a katarokhoz magas hivatalú emberek, földbirtokosok, feudális urak is. A világ megújítására sem gondoltak, hiszen jó és rossz szembenállását szerintük sohasem lehetett megszüntetni. A valdensek viszont (velük együtt az arnoldisták vagy a szegény lombardok) a szegénységeszmény alapján új világot akartak építeni, ezért fogadták be a nincsteleneket, s a két kezük munkájából, közösségben éltek. A katarok visszautasították az egyházi szentségeket, a valdensek nem, ők csak a fülbe gyónást tagadták meg.
– De hát akkor miért keverik össze, és miért emlegetik őket úgy, mint egy s ugyanazon mételyt?
– Mondom: ugyanaz élteti, ami meg is fojtja őket. Tömegeiket a más mozgalmakon föllelkesült együgyűek sokasítják, akik azt hiszik, egyazon lázadó reménység fűti mindkét mozgalmat; szétverni pedig az inkvizítorok verik szét őket, akik mindegyiküket a másik tévelygéseivel vádolják, sőt ha bármelyik mozgalom tagjai bűntényt követnek el, a bűntényben egykettőre valamennyi mozgalom valamennyi tagja bűnösnek találtatik. Ha az igazságot nézzük, az inkvizítorok tévednek, mert ellentétes doktrínákat rokonítanak egymással; ha ellenben azt nézzük, hogy a népek tévednek, akkor az inkvizítoroknak igazuk van, mert ha egy városban mozgolódni kezdenek, teszem azt, az arnoldisták, bizonyos, hogy olyanok is hozzájuk csapódnak, akik másutt katarok vagy valdensek lettek volna, netán voltak is. Dolcino testvér apostoljai a papok és az urak elpusztítását hirdették; a valdensek viszont ellenzik az erőszakot, a kistestvérek szintúgy. De nem kétlem, hogy annak idején sokan olyanok is Dolcino csoportjába keveredtek, akik korábban már a kistestvérek vagy a valdensek prédikációit követték. Az együgyűek nem tudják megválasztani a maguk eretnekségét, Adso, ők az után kapnak, aki épp az ő vidékükön prédikál, aki megfordul a falujukban, felbukkan a piactéren. Erre spekulálnak az ellenségeik. Egyetlen, oszthatatlan eretnekséget prezentálni a népnek, olyat, amelyik akár egyszerre hirdeti a nemi élvezet megvetését s a testeknek egyesülését: hasznos szónoki fogás, mert az eretnekséget józan eszet sértő, ördögi ellentmondások egyetlen kusza szövevényeként festi le.
– Tehát nincs köztük semmi összefüggés, és csakis az ördög csele, ha az az együgyű, aki tulajdonképpen joachimita vagy spirituális szeretett volna lenni, a katarok kezére jut, vagy épp fordítva?
– Nem, erről szó sincs. Vágjunk neki még egyszer, Adso, és hidd el, alighanem magam sem tudom, hol az igazság abban, amit veled itt megértetni igyekszem. Szerintem tévedés azt hinni, hogy előbb van az eretnekség, s azután adódnak az együgyűek, akik (kárhozatukra) felcsapnak eretneknek. Holott elébb való az együgyűek állapota, s az eretnekség csak azután következik.
– Hogyhogy?
– Tisztán látod, ugyebár, magad előtt, hogyan is fest Isten népe. Roppant nyáj, benne a jó bárányokra és a rossz bárányokra szelindekek vigyáznak; őket, a katonákat, vagyis a világi hatalmat: a császárt és a főurakat pedig a pásztorok, tehát a papok, Isten igéjének szószólói irányítják. Egyértelmű kép.
– De hamis! A pásztorok hadakoznak a kutyákkal, mert egymás jogaira pályáznak.
– Bizony; s épp ez teszi oly bizonytalanná a nyáj természetét. A kutyák meg a pásztorok folyvást csak egymást marják, s már nem törődnek a nyájjal. A nyáj egy része pedig kiszorul.
– Hogyhogy kiszorul?
– Ki, a peremre. Mint azok a parasztok, akik nem parasztok többé, mert nincs földjük, vagy abból, amennyi van, nem tudnak megélni. Mint azok a polgárok, akik nem polgárok többé, mert egyetlen céhnek és testületnek sem tagjai, ők a nincstelenek, mindenki prédája. Láttál-e már vidéken csoportba verődött bélpoklosokat?
– Igen, egyszer száz leprást láttam együtt. Fehéren nyáladzó, bomló húsú, mankón vánszorgó szörnyek voltak, a szemhéjuk dagadt, a szemük véres, nem szóltak és nem is kiabáltak: cincogtak, akár az egerek.
– A jámbor nép szemében ők azok, akik mások, akik a nyáj peremére szorultak. A nyáj gyűlöli őket, ők is gyűlölik a nyájat. Halálba kívánnak mindenkit, azt szeretnék, bárcsak mindenki leprás volna, mint ők.
– Igen, eszembe jut Marke király története: Trisztán kénytelen volt halálra ítélni a szép Izoldát, s ezért máglyára küldte, de jöttek a leprások, és azt mondták a királynak, hogy a máglya gyötrelme semmiség, van annál rosszabb is. És azt kiáltották: add nekünk Izoldát, hadd legyen mindegyikünké, a nyavalya felfűti bennünk a vágyat, add ide őt a te leprásaidnak, nézd, rongyaink beleragadtak a gennyes sebeinkbe, míg ő melletted mókusprémes, gazdag kelmékben és ékszerekben dúskált; hát ha majd meglátja, miféle udvartartást vezetnek a bélpoklosok, ha bejön a viskóinkba és velünk hál, akkor ismeri majd be istenigazából, hogy mekkorát vetkezett, és visszasírja ezt a szép csipkebokortüzet!
– Bencés novícius létedre, úgy látom, eléggé furcsa olvasmányokkal tömöd a fejedet – kajánkodott Vilmos, és én elpirultam, mert tudtam, hogy egy novíciusnak nem kéne szerelmes regényeket olvasnia, csak hát nálunk, a melki monostorban közkézen forgott az efféle, és éjszaka, gyertyafénynél olvastuk.
– Oda se neki – nyugtatott Vilmos –, látom, érted, mit akartam mondani. A kitaszított leprások legszívesebben mindenkit magukkal rántanának a tulajdon vesztükbe. És minél kijjebb taszítod őket, annál megátalkodottabbak lesznek, és annál kitaszítóttabbak lesznek, minél inkább afféle kísértethadat látsz bennük, mely a te vesztedet akarja. Szent Ferenc jól tudta ezt, s az első dolga az volt, hogy elment a leprások közé, és velük élt. Csak úgy lehet megváltoztatni Isten népét, ha visszavétetnek kebelébe azok, akik kiszorultak.
– Csakhogy atyám másfajta kiszorultakról beszélt, végtére is az eretnekmozgalmakat mégsem a bélpoklosok csinálják.
– A nyáj olyan, mintha koncentrikus körök sokasága íródnék egymás köré, a nyáj legtávolabbi széleitől el egészen a sűrűjéig. A leprások mindenféle kitaszítottság szemléltetői. Szent Ferenc tudta ezt. Ő nem egyszerűen a leprásokon akart segíteni, hisz ezzel vajmi szegényes és erőtlen irgalmaskodássá egyszerűsítette volna azt, amit tesz. Ő ezzel másvalamire akart utalni. Mesélt már neked valaki a madaraknak tartott prédikációiról?
– Ó, igen, hallottam ezt a gyönyörű szép történetet, és csodálattal adóztam az Isten gyönge kis teremtményeivel társalkodó szentnek – lelkendeztem.
– Nos, akkor nem az igazi történetet hallottad, hanem olyasmit, amit a rend most talált ki helyette. Szent Ferenc egy ízben a város népéhez és elöljáróihoz intézett beszédet, s amikor látta, hogy nem értik, mit mond, fogta magát, kiment a temetőbe, és a hollókhoz, szarkákhoz, karvalyokhoz s a többi hullákat dézsmáló, ragadozó madárhoz fordulva folytatta a prédikációt.
– De borzasztó! – szörnyülködtem. – Hát nem énekes madarak voltak?
– Nem, hanem dögevők, kitaszítottak, akár a leprások. Szent Ferenc nyilván az Apokalipszis azon soraira gondolt, amelyek így szólnak: „És láték egy angyalt állani a napban, és kiálta nagy szóval, mondván minden madaraknak, amelyek repdesnek vala az égnek közepette: Jöjjetek el, és gyűljetek egybe a nagy Istennek vacsorájára; hogy egyétek a királyok húsát, és vezérek húsát és hatalmasok húsát, és lovaknak és rajtok ülőknek húsát, és mindenkinek húsát, szabadokét és szolgákét, és kicsinyekét és nagyokét!”
– Vagyis Szent Ferenc a kirekesztetteket akarta lázadásra bujtani?
– Nem, ezt legföljebb Dolcino testvér és társai tették. Ferenc arra akarta felszólítani a lázadásra kész kirekesztetteket, hogy csatlakozzanak Isten népéhez. Csak úgy terelhette volna ismét egybe a nyájat, ha megleli a kint rekedteket. Ferencnek ez nem sikerült, s ez keserves dolog, de így van. A kint rekedtek visszafogadását az egyház kebelén kellett kimódolnia, ahhoz, hogy az egyház kebelén munkálkodhassék, el kellett ismertetnie a reguláját, ez viszont új szerzetesrend alakításához vezetett, az új szerzetesrend pedig ahhoz, hogy ismét csak kikerekedett egy kör, peremén a kirekesztettekkel. Így talán már érted, hogyan is verődnek össze megint csak a kirekesztettekből a kistestvérek és a joachimiták csapatai.
– Csakhogy nem Szent Ferencről volt szó, hanem arról, hogy az együgyűek és a kirekesztettek miképpen hozzák létre az eretnekséget.
– Igaz is. A nyájból kiszorult bárányokról beszéltünk. Századokon át, míg a pápa meg a császár hatalmi vitákban marta egymást, ott tengődtek a széleken ők: a valódi bélpoklosok, akikhez Isten csak szemléltetésül rendelte a leprásokat, hogy értsünk e csodás parabolából, s a „leprás” szón azt értsük: kirekesztett, ágrólszakadt, együgyű, nincstelen, falusi földönfutó, városi nyomorult. De nem értettünk belőle, és a lepra rémképe tovább zaklatott bennünket, mert nem ismertük fel, hogy jelent valamit. Ők, a nyájból kiszorultak, készséges hallgatói vagy szónokai voltak minden olyan prédikációnak, mely Krisztus igéjére hivatkozván, valósággal vádat hirdetett a kutyák s a pásztorok viselkedése ellen, és azt ígérte, hogy előbb-utóbb mind meglakolnak. Az urak ezt mindenkor jól tudták. A kitaszítottak visszafogadása az ő kiváltságaik megnyirbálásával járt volna, így hát mindama kitaszítottakra, akik tudatára ébredtek önnön kitaszítottságuknak, ráütötték az eretnekség bélyegét, tekintet nélkül a hitelveikre. Pedig azok, a kirekesztettségtől vakon, valójában rá sem hederítettek a hitelvekre. Ez hát az eretnekség káprázata. Mindenki eretnek, és mindenki ortodox, nem az számít, hogy egy mozgalom miféle hitet kínál, hanem az, hogy milyen reménnyel kecsegtet. Mindenfajta eretnekség valamely kirekesztett állapot zászlaja. Kapard csak meg az eretnekséget: a leprással találod magad szemközt. Az eretnekség elleni harc egyet akar: aki leprás, maradjon leprás. A leprásoktól meg mit vársz? Hogy tisztán lássanak a szentháromság- vagy az oltáriszentség-tanban, hogy megmondják, mennyi az igazság, és hol kezdődik a tévedés? Ugyan, Adso, ilyesmivel csak a magunkfajta tudor szeret játszadozni. Az együgyűeknek más bajaik vannak. És sajnos mindet rosszul oldják meg. Ezért lesz belőlük eretnek.
– Miért akad mégis mindig, aki támogatja őket?
– Mert kapóra jönnek a saját játékához, ami csak ritkán hitbeli, annál gyakrabban hatalmi játék.
– Ezért vádolja a római egyház valamennyi ellenfelét eretnekséggel?
– Ezért, és ezért ismer el igaz hitként minden olyan eretnekséget, amelyet vissza tud terelni a saját ellenőrzése alá, vagy amely annyira erős lett, s oly kényelmetlen ellenfél, hogy muszáj elfogadnia. De nincs pontos szabály, mindez az emberektől, a körülményektől függ. És ez a világi urakra is áll. Ötven esztendeje Padova városa olyan rendeletet adott ki, amely szerint az, aki papot ölt, büntetésképpen egy nagy dénárt tartozott fizetni...
– Hisz az semmi!
– Semmi bizony. A város ezzel is a papok elleni népharagnak akart tápot adni, mert hogy harcban állott a püspökkel. Ugyanígy magyarázhatod azt is, hogy a császár cremonai hívei egykor a katarokat támogatták: nem a hitük miatt tették, hanem azért, hogy a római egyházat zavarba hozzák. A városi magisztrátus itt-ott arra bátorítja az eretnekeket, hogy fordítsák le köznyelvre az evangéliumot: a köznyelv most már a városok nyelve, a latin meg Rómáé és a monostoroké. Vagy a valdensek mögé áll, amiért azt állítják, hogy mindenki taníthat és prédikálhat, férfiak és nők, kicsinyek és nagyok egyaránt, s tíznapi tanítványság után egy kézműves már megy, és keres valakit, akinek ő lehet a tanítója...
– És így véget vetnek a papokat pótolhatatlanná tevő megkülönböztetésnek! De akkor miként van az, hogy ugyanazok a városi magisztrátusok máskor meg ellene fordulnak az eretnekeknek, és segédkezet nyújtanak az egyháznak az elégetésükhöz?
– Úgy, hogy ráébrednek: az eretnekek térhódítása előbb-utóbb a köznyelven beszélő világiak kiváltságait is veszélyeztetni fogja. Az 1179-es lateráni zsinaton (ugye hogy csaknem kétszáz esztendős históriák ezek?) Walter Map[156] már óva intett mindenkit, nehogy hitelt adjanak a félkegyelmű és tudatlan, gaz valdenseknek. Azt mondta, ha jól emlékszem, hogy a valdensek hazátlanok, hogy mezítláb járnak-kelnek, és tulajdonuk sincs, mindenük közös, hogy mezítelenül követik a mezítelen Krisztust, s hogy mélységes alázatuk mindazonáltal csak a kezdet, mert most még ki vannak rekesztve, ám ha túl sokat enged nekik a világ, hamarosan mindenkit elűznek. Ezért támogatták utóbb a városok a kolduló rendeket, kivált minket, ferenceseket: hiszen általunk összhangba lehetett hozni a vezeklésvágyat és a városi életet, az egyházat és az üzlettel törődő polgárokat...
– És megvalósult Isten és az üzletelés szeretetének összhangja?
– Nem. A spirituális megújhodás mozgalmainak megálljt parancsoltak ugyan: egy pápailag elismert rend medrébe terelték őket, de ami a felszín alatt bujkált, annak nem jutott meder. Az ilyen búvópatakok egyrészt a légynek sem ártó flagelláns mozgalmakba, másrészt a Dolcino testvér-félék fegyveres handabandájába, meg az olyan boszorkányszertartásokba torkolltak, mint a montefalcói barátoké, az, amelyikről Hubertinus mesélt...
– De kinek volt, kinek van igaza, és ki az, aki tévedett? – kérdeztem, s azt sem tudtam, hol áll a fejem.
– Mindenkinek megvolt a maga igazsága, és mindenki tévedett.
– És atyám? – kiáltottam, mint aki lázad. – Atyám miért nem foglal állást, miért nem mondja meg, hol az igazság?
Vilmos egy csöppet hallgatott, s közben a fény felé emelte, méregette az imént csiszolgatott lencsét. Majd egy asztalon heverő szerszám elé tette.
– Nézd csak – szólt. – Mit látsz?
– A szerszámot, kissé fölnagyítva.
– No, látod, ennyit tehetünk: alaposabban odanézünk.
– De hát ez akkor is csak ugyanaz a szerszám!
– Venantius kézírása is csak ugyanaz a kézírás marad, hiába sikerül majd elolvasnom, hála ennek a lencsének. De az írást elolvasva talán sikerül jobban megismernem egy darab igazságot. És talán javul valamit általunk az apátság élete.
– Ez még nem elég!
– Többről beszélek én, Adso, semmint első hallásra véled. Nem először említem neked Roger Bacon nevét. Talán nem ő volt minden idők legbölcsebb embere, de engem mindig lenyűgözött a tudományszeretetét átlelkesítő reménység. Bacon hitt az együgyűek erejében, törekvéseiben, szellemi leleményeiben. Nem lett volna jó ferences, ha nem véli úgy, hogy a szegények, nincstelenek, hülyék és tudatlanok gyakorta a mi Urunk szószólói. Ha sikerül őket közelről megismernie, bizonyára jobban odafigyel a kistestvérekre, mint a rend tartományfőnökeire. Az együgyűekben van valami, ami a legátfogóbb törvényeket sokszor hiába firtató doktorokban nincs meg. Ők az egyedi dolgokat szemlélik. Ez a szemlélet önmagában persze még nem elegendő. Az együgyűek hiába érzik a maguk egyházi doktorokénál talán igazabb igazságát, ha azután hebehurgyán fölélik. Mi a teendő? Legyen a tudomány az együgyűeké? Ez túl könnyű, azaz túl nehéz volna. Meg aztán melyik tudomány? Abbo könyvtáráé? A Ferenc-rendi mesterek föltették maguknak ezt a kérdést. A nagy Bonaventura azt mondta, hogy a bölcsek dolga az együgyűek tetteiben rejlő igazság fogalmi tisztázása...
– Effélét végzett a perugiai káptalan is, meg Hubertinus tudós emlékirata, teológiai döntésekké formálva az együgyűek szegénységre intő szavát – mondtam.
– Igen, de láthattad, erre későn került sor, és mire sor került rá, addigra az együgyűek igazsága rég a hatalmasok igazságává lett, melynek nagyobb hasznát veszi Lajos császár, mint holmi szegény életű testvér. Hogyan lehet minél közelebb maradni az együgyűek tapasztalásához, megőrizve, hogy úgy mondjam, az ő cselekvő erejüket, világuk átalakításán és jobbításán munkálkodó képességüket is? Ezen törte a fejét Bacon: „Quod enim laicali ruditate turgescit non habet effectum nisi fortuito”, mondotta. Az együgyűek tapasztalása vad és kiszámíthatatlan dolgokat eredményez. „Sed opera sapientiae certa lege vallantur et in finem debitum efficaciter diriguntur.”[157] Más szóval a gyakorlati dolgokban, a mechanikában, földművelésben vagy egy város kormányzásában is szükség van némi teológiafélére. Ő úgy gondolta, hogy az új természettudomány a tanult emberek nagy közös vállalkozása lesz majd, hogy a természeti folyamatok újfajta megismerése révén benne hangolódnak majd össze azok az elemi törekvések, melyeknek az együgyűek sóvárgásainak kusza, de azért a maga módján igaz és jó sokfélesége pontosan megfelel. Az új tudomány, az új, természeti mágia. Csakhogy Bacon úgy gondolta, hogy ezt a vállalkozást az egyháznak kell vezetnie; ezt pedig, azt hiszem, azért mondta, mert az egyháziak közössége az ő korában azonosította magát a tudósok közösségével. Azóta ez megváltozott, ma már a monostorokon és katedrálisokon, sőt az egyetemeken kívül is születnek tudósok. Itt van például ez az ország: századunk legnagyobb filozófusa nem szerzetes volt, hanem patikus. Arra a firenzeire gondolok, akinek a költeményéről bizonyára te is hallottál; olvasni ugyan sosem olvastam, mert nem beszélem azt a köznyelvet, amelyen íródott, s ha igaz, amit tudok róla, nem is igen tetszene, mert a tapasztalástól fölöttébb elrugaszkodik benne a költő. Az elemek természetéről s az államok vezetéséről viszont alighanem az elképzelhető legbölcsebb dolgokat írta. Úgy vélem tehát (mivel a barátaimmal együtt magam is amondó vagyok, hogy az emberi ügyek kezelését ma sem az egyháznak, hanem a nép gyülekezetének dolga törvényalkotással szabályozni), hogy ugyanígy a jövőben meg a bölcsek közösségének kell elfogadtatnia ezt az újdonatúj és emberi teológiát, amely természetfilozófia és pozitív mágia is egyben.
– Csodaszép terv – mondtam. – Vajon valóra válhat-e?
– Bacon hitt benne.
– És atyám?
– Én is hittem benne. De ehhez a hithez abban is bízni kellene, hogy az együgyűeknek igazuk van, hiszen az ő kenyerük az egyedi dolgok szemlélete, vagyis az egyedül helyes szemlélet. Igen ám, de ha az egyedül helyes szemlélet az egyedi intuíció, akkor miként jut el a tudomány odáig, hogy megfogalmazza mindazokat az egyetemes törvényeket, amelyek révén és amelyeket értelmezvén a jó mágia hatni tud?
– Csakugyan – tanakodtam. – Miként?
– Már nem is tudom. Rengeteget beszélgettünk róla Oxfordban az én Ockham Vilmos barátommal, aki most Avignonban van. Ő hintette el bennem a kétely magvait. Hiszen ha csupán az egyedi dolgok szemlélete helyes, akkor ugyancsak nehéz bizonyítani azt az állítást, mely szerint egyazonféle okokból egyazonféle okozatok következnek. Egy tárgy lehet emitt hideg vagy meleg, édes vagy keserű, nedves vagy száraz, amott meg nem. Hogyan fedezzem föl a dolgok rendjét megszabó, egyetemes összefüggést? Hiszen ha csak a kisujjamat megmozdítom, máris új valóságok beláthatatlan sokaságát hozom létre, mivelhogy e mozdulat miatt a kisujjamnak az összes egyéb tárgyakkal való helyzeti viszonya megváltozik! Az egyes valóságok összefüggéseit az elmém ezeknek a viszonyoknak a képében fogja föl; de hát ki biztosít felőle, hogy az ilyen kép egyetemes és állandó?
– Azt mindenesetre tudja atyám, hogy ha egy üvegdarab ilyen és ilyen vastag, akkor atyám így és így lát vele; és azért tud most az elveszettel megegyező lencsepárt készíteni magának, mert ebben bizonyos, máskülönben nem tudna.
– Jól megfeleltél, Adso. Csakugyan abból az állításból indultam ki, hogy azonos vastagságnak nyilván azonos látóélesség felel meg. Azért ebből, mert már máskor is volt ilyen típusú egyedi intuícióm. Annak, aki a füvek gyógyhatását vizsgálja, nyilvánvalóan ismeretes, hogy egy bizonyos fűféleségnek valamennyi egyede egy bizonyos hatással van a hasonló állapotú páciensekre; márpedig a megfigyelő az efféléből azt az állítást szűri le, hogy minden ilyen és ilyen típusú fű használ a hidegrázás ellen, vagy hogy minden ilyen és ilyen lencse egyazon mértékben javítja a látást. Az a tudomány, amelyikről Bacon beszél, kétségkívül ilyesfajta állításokon nyugszik. De egy-egy állítás nem a dolgok állása, hanem a dolgokról való állítás. A tudomány állításokkal és terminusokkal dolgozik, a terminusok pedig egyes dolgokra vonatkoznak. Hinnem kell, Adso, hogy egy-egy állításom helyes, elvégre tapasztalat vezetett rá, de hogy hihessem, azt is föl kéne tételeznem, hogy léteznek egyetemes törvények. Ilyet viszont nem mondhatok, mert az egyetemes törvények föltételezése egyszersmind azt is magában foglalná, hogy Isten e törvények foglya, holott Isten oly hiánytalanul szabad valami, hogy ha akarná, s elég lenne egyetlen pillanatig akarnia, a világ máris nem ilyen lenne, hanem olyan.
– Eszerint, ha jól értem, atyám cselekszik, és tudja is, miért cselekszik, de nem tudja, miért tudja, hogy tudja, mit cselekszik?
Büszkén mondhatom, hogy Vilmos elismerően nézett rám:
– Talán így van. Ebből mindenesetre láthatod, miért vagyok olyan bizonytalan a magam igazságában, még ha hiszek is benne.
– Atyám nagyobb misztikus, mint Hubertinus! – jegyeztem meg kajánul.
– Lehet. De amint látod, én a természet dolgaival foglalkozom. S a mostani nyomozásunkban sem arra vagyok kíváncsi, hogy ki jó és ki rossz, hanem arra, hogy ki volt ott tegnap este a szkriptóriumban, ki vitte el az olvasólencsémet, kinek a nyoma a hóban annak a másik testet vonszoló testnek a nyoma, meg arra, hogy hol van Berengár. Ezek tények. Majd utóbb meglátom, összefüggésbe tudom-e hozni őket egymással, ami egy csöppet sem biztos, mivel mindig nehéz megmondani, hogy mely okozat mely okból következik; elegendő, ha egy angyal közbelép, és máris minden megváltozik, így hát nem csoda, ha nem lehet bebizonyítani: ez meg ez ebből és ebből következik. De próbálkozni azért mindig kell vele, s ezt teszem most is.
– Nehéz élete van atyámnak – mondtam.
– De megtaláltam Brunellust! – rikkantotta Vilmos, a két nappal korábbi lóra célozva.
– Vagyis van rend a világban! – lelkendeztem.
– De legalábbis az én szegény fejemben – helyesbített Vilmos.
Ekkor visszajött Miklós, és büszkén mutogatta a csaknem elkészült villát.
– Ha pedig ez a villa az én szegény orromra kerül – folytatta Vilmos –, talán még nagyobb is lesz a rend szegény fejemben.
Egy novícius lépett oda hozzánk, és közölte, hogy az apát úr beszélni szeretne Vilmossal, a kertben várja őt. Mesterem kénytelen volt későbbre halasztani experimentumait, s már indultunk is a megjelölt helyre. Menet közben Vilmos hirtelen a homlokára csapott, mint akinek csak most jut eszébe valami.
– Igaz is – mondta –, megfejtettem Venantius kabalisztikus jeleit.
– Mindet?! Mikor?
– Miközben aludtál. Kérdés, mit értesz azon, hogy mindet. A láng melegénél előtűnt jeleket fejtettem meg, azokat, amelyeket te lemásoltál nekem. A görög írásra csak akkor kerülhet sor, ha meglesz az új lencsém.
– És? A finis Africae titka volt benne elrejtve?
– Igen, és a megfejtés meglehetősen könnyű volt. Venantiusnak rendelkezésére állott a tizenkét zodiákusi jel, valamint nyolc további: öt a planéták, kettő a fő égitestek, egy pedig a Föld jele. Ez összesen húsz jel. Ennyihez már társíthatod a latin ábécé betűit, hiszen az unum meg a velut szó kezdőhangját ugyanazzal a betűvel is jelölheted. A betűk sorrendjét tudjuk. Hát a jelek sorrendje mi lehetett? Kipróbáltam a mennyek rendje szerint, úgy, hogy a zodiákus körívét legkívülre tettem. Vagyis: Föld, Hold, Merkúr, Vénusz, Nap és a többi, azután pedig az állatövi jelek, úgy, ahogyan Sevillai Isidorus is fölsorolja őket, kezdve a Kossal és a tavaszi napéjegyenlőséggel, el egészen a Halakig. És tessék, ezzel a kulccsal Venantius üzenete egyszeriben értelmet kapott.
És elém tett egy darab pergament, melyre nagy, latin betűkkel a következőket írta: Secretum finis Africae matins supra idolum age primum et septimum de quatuor.
– Ugye érthető? – kérdezte.
– Az idolum fölött kézzel a négy közül az elsőt és a hetediket... – olvastam el még egyszer, fennhangon, s a fejemet ráztam. – Egy csöppet sem érthető!
– Hát igen. Először is azt kéne megtudnunk, vajon mit értett Venantius azon, hogy idolum. Képet, kísértetet, figurát? Meg aztán négy micsodának van első és hetedik valamije? És mit kell velük csinálni? Mozgatni, tolni, húzni kell őket?
– Tehát semmit sem tudunk, és ott vagyunk, ahonnan elindultunk – mondtam csalódottan. Vilmos megtorpant, s vajmi kevéssé nyájas pillantást lövellt rám.
– Fiacskám! – mondta. – Egy szegény ferences barát áll előtted, akinek a maga szerény tudása és a mindenható Úristen kegyelméből neki juttatott, csekélyke leleménye folytán alig néhány óra leforgása alatt sikerült megfejtenie egy olyan titkosírást, amelyről szerzője bizton hitte, hogy a nyitját csakis ő ismeri, senki más... és erre te, te tudatlan, nyomorult csirkefogó, azt merészeled mondani, hogy ott vagyunk, ahonnan elindultunk?
Nagy sete-sután bocsánatot kértem mesteremtől. Megsértettem a hiúságát, pedig tudhattam, mily büszke a maga gyors és biztos következtetéseire. Vilmos csakugyan csodálatra méltó munkát végzett, és nem ő tehetett róla, hogy az agyafúrt Venantius nem csupán obskúrus állatövijelek mögé rejtette, amit fölfedezett, hanem a tetejébe még egy megfejthetetlen rejtvényt is kiötlött hozzá.
– Sebaj, sebaj, ne szabadkozz – vágott a szavaimba Vilmos. – Végtére igazad van, egyelőre nagyon is keveset tudunk. Most pedig menjünk.
[HARMADIK NAP]
Amelyben újabb beszélgetésre kerül sor az apát úrral,
Vilmosnak meghökkentő ötletei támadnak
a labirintus rejtélyének kibogozását illetően,
s végül rálel a lehető legkézenfekvőbb megoldásra.
Vacsorára bundás sajt készül
Az apát komor és aggodalmas arccal fogadott bennünket. A kezében papírlap.
– Most kaptam egy levelet a conques-i apáttól – mondta. – Megírja benne, kit bízott meg János pápa a francia katonák vezetésével és a legáció bántatlanságának szavatolásával. Nem katonaember, nem is udvari ember, s egyszersmind a küldöttségnek is tagja lesz.
– Különféle erények ritkán párosulnak így – mondta Vilmos nyugtalanul. – És hogy hívják az illetőt?
– Bernard Guinek, vagy Bernardo Guidoninak, ahogy jobban tetszik.
Vilmos felkiáltott, de nem értettem, hogy mit mond, mert az anyanyelvén mondta, és nem értette az apát úr sem, s talán jobb is volt így, mert nagyon csúnyán hangzott az, ami a száján kiszaladt.
– Nem tetszik nekem a dolog – tette hozzá mesterem tüstént. – Bernard évekig volt a Toulouse környéki eretnekek réme, és Practica officii inquisitionis heretice pravitatis[158] címmel egy kézikönyvet is írt mindazoknak, akik a valdensek, beginek, kistestvérek és dolciniánusok üldözésével és felmorzsolásával vannak megbízva.
– Tudom. Ismerem azt a könyvet, lenyűgözően tudós mű.
– Lenyűgözően tudós – bólintott Vilmos. – Bernard odaadó híve János pápának, s az elmúlt esztendők során számos feladatot kapott tőle Flandriában meg itt, Észak-Itáliában. Galícia püspökének is hiába nevezték ki, ő sohasem mutatkozott az egyházmegyéjében, annyira elfoglalták a további inkvizítori teendők. Azt hittem, most végre visszavonult a lodéve-i püspökségbe, de úgy látszik, János pápa új feladat elvégzésére küldte, méghozzá ide, Észak-Itáliába. De hát miért épp Bernard-t, és miért fegyveresek élén?...
– Van erre válasz – felelte az apát –, és az megerősíti minden tegnap hangoztatott félelmemet. Testvérem jól tudja, ha vonakodik is elismerni, hogy a perugiai káptalannak Krisztus és az egyház szegénységéről hangoztatott nézetei, hiába a tömérdek teológiai argumentum, valójában megegyeznek mindazzal, amit számos eretnekmozgalom is hirdet, csak épp messze nem olyan óvatos és ortodox megfogalmazásban. Nem nehéz bebizonyítani, hogy mindaz, amit Cesenai Mihálytól a császár is átvett, pontosan megfelel Hubertinus és Angelus Clarenus eszméinek. Idáig a két legáció egyet is fog érteni. Lehet azonban, hogy Gui többet akar, s neki megvan az ehhez való esze: azt igyekszik majd állítani, hogy a perugiai tézisek és a kistestvérek vagy a hamis apostolok eszméi közt sincs semmi különbség. Igazam van, testvérem?
– Abban, hogy a dolgok így állnak, vagy abban, hogy Bernard Gui azt fogja mondani, hogy így állnak?
– Mondjuk, abban, hogy azt mondom: ő ezt mondja majd – visszakozott óvatosan az apát úr.
– Egyetértek. De hát ez előre látható volt. Úgy értem, tudni lehetett, hogy ez fölmerül, akkor is, ha nincs jelen Bernard. Bernard legföljebb ügyesebben forgatja majd a szót, mint a kúriabeli semmirekellők legtöbbje, és nekünk jobban észnél kell lennünk a vele folytatott vitában.
– Igen – mondta az apát úr –, de itt meg fölmerül a tegnapi kérdés. Ha holnapig nem találjuk meg a két, sőt talán három gyilkosság tettesét, akkor kénytelen leszek megengedni Bernard-nak, hogy mindenestül saját ellenőrzése alá vonja az apátságot. Bernard oly nagy hatalommal van felruházva (méghozzá, ne feledjük, a mi beleegyezésünkkel), hogy lehetetlen eltitkolnom előle: itt, ebben az apátságban megmagyarázhatatlan dolgok történtek és történnek még mindig. Hiszen ha ezt tenném, s ő rájönne, vagy (ne adj' isten) valami újabb rejtelmes dolog történnék, ő azon nyomban teljes joggal kiálthatna árulást...
– Szent igaz – dünnyögte Vilmos gondterhelten. – Nincs mit csinálni. Résen kell lennünk, figyelni fogjuk Bernard-t, amint ő meg a titokzatos gyilkost figyeli. Talán nem is lesz baj ez így: ha Bernard a gyilkossal lesz elfoglalva, kevesebb ideje jut rá, hogy a vitánkba beleszóljon.
– Hadd emlékeztessem rá testvéremet, hogy ha Bernard a gyilkost keresi, akkor az én tekintélyem csorbát szenved. Ez a zavaros história azzal fenyeget, hogy engednem kell az itt bent engem illető hatalomból, s ez nem csupán apátságunk, hanem az egész clunyi rend történetében páratlan újdonság lenne. Bármit megtennék, hogy elkerüljem. Legelőször is azt, hogy mindkét küldöttségtől megtagadom a vendégszeretetet.
– Esengve kérem kegyelmességedet, hogy fontolja meg ezt a súlyos döntést – mondta Vilmos. – Atyám megkapta azt a levelet, amelyben maga a császár kéri nyomatékkal, hogy...
– Jól tudom, mivel tartozom a császárnak – vágott közbe az apát –, és testvérem is tudja. Következésképpen azt is tudja, hogy nem visszakozhatom. Hol van hát Berengár, mi történt vele, mit csinált eddig kegyelmed?
– Csak egy szerzetes vagyok, aki egykor inkvizíciós vizsgálatokat folytatott, sikerrel. Kegyelmességed tudja, hogy az igazságot nem lehet két nap alatt kideríteni. De végtére is miféle felhatalmazást kaptam én kegyelmességedtől? Vagy tán betehetem a lábam a könyvtárba? Bármilyen kérdést föltehetek, bízvást támaszkodván atyám tekintélyére?
– Nem értem, mi köze a bűntényeknek a könyvtárhoz – fakadt ki az apát úr epésen.
– Adelmus miniátor volt, Venantius fordító, Berengár segédkönyvtáros... – érvelt türelemmel Vilmos.
– Ha így vesszük, akkor mind a hatvan szerzetesnek van valami dolga a könyvtárral, amiképpen van a templommal is. Miért nem a templomban kereskedik hát testvérem? Vilmos testvér, kegyelmed az én megbízásomból és az általam tekintetbe venni kért határok közt végez itt vizsgálatot. Egyébiránt azonban én vagyok e falak közt Isten után s az ő kegyelméből az egyetlen úr. És ez Bernard-ra is vonatkozni fog. Különben – tette hozzá enyhültebb hangon – nem is biztos, hogy csupán a találkozó kedvéért jön ide. Conques apátja azt is írja, hogy Itáliába érve Bernard tovább folytatja útját délnek. A levél szerint ugyanis a pápa megkérte Bertrando del Poggettót, hogy Bolognából utazzon föl, és vegye át a pápai küldöttség vezetését. Talán csak azért jön ide Bernard, hogy a bíborossal találkozzék.
– Nagyobb távlatban nézve a dolgot, ez még rosszabb lenne. Bertrando Közép-Itália eretnekjeinek réme. Abból, hogy az eretnekek elleni harc két bajnoka találkozik, esetleg egy itteni átfogóbb támadás tervére lehet következtetni, olyanra, amely végül is az egész ferences mozgalom ellen fordulna...
– Mi viszont erről azonnal értesítenénk a császárt – mondta az apát –, de ez esetben a veszély nem lesz közvetlen. Vigyázni fogunk. Ég áldja testvéremet.
Az apát úr távozott, Vilmos pedig töprengve hallgatott egy darabig. Azután azt mondta:
– Az a legfontosabb, Adso, hogy ne kapkodjunk. Hiába sietnénk el a megoldást, ha egyszer annyi sok apróságot kell összeraknunk. Én most visszamegyek a műhelybe, mert a lencsém nélkül nemcsak a kéziratot nem tudom elolvasni, hanem a könyvtárba is fölöslegesen mennénk vissza ma éjjel. Te meg tájékozódj, lehet-e már valamit tudni Berengárról.
Ebben a pillanatban Morimondi Miklós tűnt fel rohanvást, és nagyon rossz híreket hozott. Már csak egy végső simítást szeretett volna tenni a legjobbik lencsén, azon, amelyikhez Vilmos olyan vérmes reményeket fűzött, de ekkor a lencse eltörött. Lett volna még egy, talán az is megtette volna, de az meg akkor repedt ketté, amikor Miklós a villába próbálta illeszteni. Miklós kétségbeesetten mutogatott föl az égre. Már vesperás ideje volt, és sötétedett. Aznapra be kellett fejezni a munkát. Újabb elvesztegetett nap, törődött bele Vilmos keserűen, és – mint utóbb bevallotta nekem – legyűrte magában a kísértést, hogy nyakon csípje és jól megrázza az ügyetlen üvegest, akit amúgy már épp eléggé mardosott a szégyen.
Hagytuk, hadd mardossa, és elmentünk megtudni valamit Berengárról. Természetesen még mindig nem találta senki.
Úgy éreztük, holtponton vagyunk. Sétáltunk egyet a kerengőben, és nem tudtuk, mitévők legyünk. De kisvártatva észrevettem, hogy Vilmos révetegen a levegőbe bámul, mint aki semmit se lát. Kámzsájából az imént egy szál fűfélét szedett elő – hetekkel ezelőtt tépdesett ilyeneket a szemem láttára –, azt rágcsálta most, és mintha egyszerre nyugtatta és ajzotta volna is őt ez a rágcsálás. Szórakozottan révedező szeme időnként felcsillant, akárha új és új ötletek szikrái világítanák be elméjében az űrt egy-egy pillanatra; azután ismét úrrá lett rajta az a furcsa, tevékeny bambaság. Egyszer csak azt mondta:
– Tulajdonképpen meg lehetne próbálni...
– Micsodát? – kérdeztem.
– Azon gondolkodom, hogyan igazodhatnánk el a labirintusban. Ez a módszer nem valami egyszerű, de annál célravezetőbb lenne... Végtére is, a kijárat a keleti őrbástyából nyílik, ezt tudjuk. Tegyük föl mármost, hogy van egy szerkezetünk, amelyik megmondja, merre van észak. Akkor mi lenne?
– Akkor természetesen csak jobbra kéne fordulnunk, s az lenne kelet. Vagy ha ellenkező irányba mennénk, akkor tudnánk, hogy a déli őrbástya felé haladunk. Igen ám, de még ha léteznék is effajta varázslat, azért a labirintus csak labirintus, és alig fordulnánk keletnek, máris falba ütköznénk, nem tudnánk egyenesen továbbmenni, és megint eltévednénk... okoskodtam.
– Csakhogy én olyan szerkezetről beszélek ám, amelyik mindig megmutatná, hol van észak, akkor is, ha mi irányt változtatunk, és ebből akárhol megtudhatnánk, hogy merre forduljunk.
– Csodálatos volna. De hát ehhez az kellene, hogy legyen is ilyen szerkezetünk, annak pedig éjjel, zárt helyen, anélkül is mutatnia kéne az északi irányt, hogy a naphoz vagy a csillagokhoz igazíthatnánk... Nem, azt hiszem, effajta szerkezete még annak a híres Baconnek sincs! – nevettem.
– Tévedsz – mondta Vilmos –, mert már csináltak ilyen szerkezetet, sőt egyes hajósok használják is. Nem szorul sem a csillagokra, sem a napra, mert egy csodálatos erejű kő működteti, ugyanolyan, amilyet Severinus ispotályában láttunk, s amelyik a vasat magához húzta. És Bacon találta föl, meg egy pikárdiai mágus, Maricourt-i Petrus, aki leírta, mi mindenre lehet használni.
– Atyám tudna ilyet csinálni?
– Tulajdonképpen nem volna nehéz. Azzal a kővel sok csodálatos dolgot lehet csinálni, többek között egy minden külső erő nélkül örökkön mozgó szerkezetet is, de a legegyszerűbb fölfedezést már egy Bajlek al-Kabajaki nevű arab is leírta. Végy egy vízzel teli edényt, és tégy a vízre egy darab parafát, melyet előzőleg tűvel szúrtál át. Azután a mágneskövet közelítsd a víz fölé, és körözz vele mindaddig, amíg a tű át nem veszi a kő tulajdonságait. És ekkor a tű azt fogja tenni, amit különben a kő is tenne, ha el tudna fordulni valami tengely körül: hegyével északnak fordul, és bármerre mozdítod el a tálat, a tű továbbra is észak felé mutat. Talán fölösleges is mondanom, hogy ha az edény szélén északhoz képest azt is feltünteted, merre van dél, merre kelet s a többi, mindig tudni fogod a könyvtárban, hogy merre keresd a keleti őrbástyát.
– De csodálatos! – kiáltottam föl. – És miért mutat mindig északnak a tű hegye? A kő magához húzza a vasat, ezt tapasztalhattam; ebből úgy képzelem, hogy egy óriási vastömeg pedig a követ húzza maga felé. De hisz akkor... akkor a Sarkcsillag irányában, a földgömb legeslegszélein kell lenniük a nagy vasbányáknak!
– Van, aki így véli. Csakhogy a tű nem pontosan a Sarkcsillag, hanem az égi délkörök találkozási pontjai felé mutat. Ebből is látszik, hogy igaz az a mondás, mely szerint „hic lapis gerit in se similitudinem coeli”[159], s a mágnes sarkait az égi, nem pedig a földi pólusok hatása igazítja. Ez pedig szép példája a nem direkt anyagi okság révén, hanem távolból közvetülő mozgásnak; az én Janduni Janus barátom is foglalkozik ezzel a problémával, már amikor nem épp arra kéri őt a császár, hogy süllyessze Avignont a poklok fenekére...
– Akkor hát menjünk, kérjük el Severinustól azt a követ, kerítsünk edényt, vizet bele, parafát... – hadartam izgatottan.
– Nyugalom, nyugalom – mondta Vilmos. – Nem tudom, miért, de még sohasem láttam olyan szerkezetet, amelyik működésében ugyanolyan tökéletesnek bizonyult volna, amilyennek a filozófusok leírták. A parasztember nyesőkését még soha, egyetlen filozófus sem írta le, mégis úgy működik, ahogyan kell... Félek, hogy ha egyik kezünkben a mécsessel, a másikban meg a vízzel teli edénnyel vágunk neki a labirintusnak... Várj csak, támadt egy másik ötletem. Az a szerkezet a labirintuson kívül is mutatná, merre van észak, igaz?
– Igaz, de akkor nem lenne rá szükség, hiszen látnánk a napot, a csillagokat... – mondtam.
– Tudom, tudom. De ha a szerkezet kint is működik meg bent is, miért ne működhetnék ugyanúgy a fejünk is?
– A fejünk? Persze hogy kint is működik, mi az, hogy! Kintről nézve nagyon is jól tudjuk, hogyan van tájolva az Aedificium! Akkor veszítjük csak el a fonalat, amikor bemegyünk!
– Úgy van. De felejtsd most el azt a szerkezetet. A szerkezetről a természet és az emberi gondolkodás törvényei jutottak eszembe. Tudod, mi a dolgunk? Itt kint kell kisütnünk, hogyan írhatnánk le az Aedificium belsejét...
– Vajon hogyan?
– Hadd gondolkodjam, nem lehet az olyan nehéz...
– És az a módszer, amelyet atyám tegnap említett? Azt mondta, úgy járjuk végig a labirintust, hogy szénnel mindenhová jeleket rajzolunk.
– Nem – rázta a fejét Vilmos. – Minél többet gondolkodom rajta, annál kevésbé bízom ebben. Talán nem jól emlékszem a szabályra, vagy talán csak úgy lehet a labirintusban eligazodni, ha valamely derék Ariadné azért ott vár a bejáratnál, és kezében a fonal vége. De hát olyan hosszú fonal nincs is. Vagy ha van, abból is csak az következik (mert a mesék gyakran igazat mondanak), hogy külső segítség nélkül a labirintusból senki se juthat ki. Ki, ahol ugyanazok a törvények uralkodnak, mint bent. Megvan, Adso, a matematika tudományát fogjuk felhasználni. Ahogy Averroes[160] mondja, csak a matematika tudományában jön létre megfelelés az általunk ismert, illetve az abszolút módon ismeretes dolgok között.
– Ugye hogy elismeri atyám: igenis vannak egyetemes ismeretek.
– A matematikai ismeretek emberi ésszel konstruált állításokból állnak, s ezek az állítások mindig igaznak hatnak; mégpedig vagy azért, mert velünk születtek, vagy mert a matematikát hamarabb találták föl, mint a többi tudományt. Ezt a könyvtárt olyan emberi agy eszelte ki, amely matematikailag gondolkodott, mivel matematika nélkül nem lehet labirintust csinálni. Vagyis össze kell vetnünk a magunk matematikai állításait az építtető állításaival, és ebből az összevetésből gyarapíthatják a tudományunkat, mivelhogy a meghatározások meghatározása nem más, mint tudomány. Vagyis elég, most már nem hagyom, hogy újabb metafizikai értekezésbe sodorj. Mi az ördög van veled ma? Neked jó a szemed, fogj inkább egy pergament, egy írótáblát vagy valamit, amire firkálni lehet, meg egy íróvesszőt... Jól van, Adso, van is nálad, remek. Gyere, járjuk körül az Aedificiumot, amíg nem sötétedik be egészen.
Így is tettünk, hosszasan járkáltunk az Aedificium körül. A keleti, déli és nyugati őrtornyot vizsgálgattuk messziről, meg a köztük húzódó falakat. Az Aedificium többi része a meredekre nézett, de a szimmetria miatt ott is ugyanannak kellett lennie, amit eminnen láttunk.
Látni pedig azt láttuk, ahogy Vilmos megállapította, miközben mindent pontosan följegyeztetett velem az írótáblára, hogy a falakon négy-négy, az őrtornyokon pedig öt-öt ablak van.
– Most pedig gondolkodj – mondotta mesterem. – Mindegyik szobának egy ablaka volt...
– Kivéve a hétszögűeket – mondtam én.
– Persze, hisz azok egy-egy őrbástya belsejében vannak.
– És kivéve azt a néhányat, amelyiknek nem volt ablaka, de hétszögű sem volt.
– Azokat most felejtsd el. Előbb leljük meg a szabályt, majd azután megpróbáljuk helyükre tenni a kivételeket is. Van tehát tornyonként öt, falanként pedig két, egy-egy ablakos szobánk. Amikor azonban valamelyik ablakos szobából az Aedificium belseje felé indulunk, megint csak ablakos szobába jutunk. Vagyis az az ablak már befelé nyílik. Mármost milyen alakú a belső akna, milyennek látni a konyhából és a szkriptóriumból?
– Nyolcszögűnek – mondtam.
– Nagyszerű. És a szkriptóriumból a nyolcszög mindegyik oldalán két-két ablak nyílik. Ez azt jelenti, hogy a nyolcszöget oldalanként két-két belső szoba szegélyezi. Igaz?
– Igaz. No és az ablaktalan szobák?
– Belőlük összesen nyolc van. A belső, hétszögű terem öt fala ugyanis minden őrtoronyban az őrtorony öt szobájával határos. De mivel határos a másik két fal? Nem külső fal menti szobákkal, hiszen azoknak ablakaik volnának; és részint ugyanezért, részint pedig, mert az olyanoknak roppantul hosszúnak kéne lenniük, nem is a belső nyolcszöget körülvevő szobákkal. Próbáld csak meg fölvázolni, hogyan is festhet a könyvtár felülről nézve! Láthatod, hogy lennie kell tornyonként két-két olyan szobának, amelyik egyfelől a hétszögű teremmel, másfelől pedig a nyolcszögű belső aknát körülvevő szobákkal határos.
Úgy-ahogy fölrajzoltam, amit mesterem mondott, és diadalmas kiáltásban törtem ki.
– Hisz akkor már mindent tudunk! Hadd számolok csak... A könyvtárnak ötvenhat szobája van, ezek közül négy szoba hétszögletű, ötvenkettő többé-kevésbé négyzetes, és ez utóbbiakból nyolcnak nincs ablaka, továbbá huszonnyolc szoba kifelé, tizenhat pedig befelé nyílik!
– Az őrtornyokban pedig öt-öt négyszögű és egy-egy hétszögű szoba van... Ez a könyvtár mennyei harmónia, csodálatos jelentésekkel felruházható összhang szerint épült...
– Pompás felfedezés – ismertem el. – De akkor miért olyan nehéz itt a tájékozódás?
– Mert az átjárók rendje már semmiféle matematikai törvényhez nem igazodik. Némely szobákból több másikba is át lehet menni, másokból csak egybe, és ki tudja, talán olyan szoba is van, amelyiknek egyetlen másikkal sincs közös ajtaja. Ha ezt észbe veszed, és meggondolod, mit tesz a sötétség meg az, hogy az ember a nap állásából sem tud következtetni (sőt még víziók és tükrök is nehezítik a dolgát), megérted, miért téveszt meg ez a labirintus egykönnyen minden benne járót, akit amúgy is épp eléggé zaklat már a bűntudat. És azt se feledd, mi mennyire kétségbeestünk tegnap éjjel, amikor egészen eltévedtünk. A lehető legnagyobb renddel a lehető legnagyobb zűrzavart kelteni: fölséges számítás. A könyvtár építői nagyszerű mesterek voltak.
– Hogyan fogunk hát eligazodni?
– Most már nem lesz nehéz. Fogjuk ezt a rajzot (nagyjából meg kell felelnie a könyvtár alaprajzának), és a legelső hétszögű teremből máris úgy indulunk el, hogy a két ablaktalan szoba valamelyikébe jussunk. Ha ezután mindig jobbra tartunk, akkor két vagy három szoba után újabb őrtoronyba kell érnünk, az pedig csakis az északi őrtorony lehet; majd az újabb ablaktalan szobából, mely baloldalt a hétszögű teremmel határos, megint csak jobbra fordulunk tovább, míg az előbbihez hasonló úton a nyugati őrtoronyba nem érkezünk.
– Igen, feltéve, hogy minden szoba minden szobával összenyílik...
– Hát igen. Ezért lesz szükségünk a térképedre, hogy azon föltüntessük az átjáró nélküli falakat, s így tudjuk, hogy épp merre kell kerülnünk. De nem lesz nehéz.
– Biztos, hogy ez beválik? – kérdeztem bizonytalanul, mert túlságosan is egyszerűnek rémlett a dolog.
– Biztos – felelte Vilmos. – „Omnes enim causae effectuum naturalium dantur per lineas, angulos et figuras. Aliter enim impossibile est scire propter quid in illis”[161] – idézte. – Ezek az egyik nagy oxfordi doktornak a szavai. De sajnos egyáltalán nem tudunk még mindent. Arra már rájöttünk, mit tegyünk, hogy ne tévedjünk el. Most azt kell megtudnunk, van-e regula, amelyik megszabja, melyik könyv melyik szobában legyen. Az Apokalipszis soraival nemigen tudunk mit kezdeni, már csak azért sem, mert más-más szobákban sokszor ugyanaz olvasható...
– Pedig ötvenhat sornál jóval többet is találhattak volna az apostol könyvében!
– Kétségkívül. Vagyis csak némely sorok voltak jók. Furcsa. Mintha ötvennél is kevesebb, mindössze húsz-harminc sort használhattak volna... Ó, Merlin szakállára!
– Kinek a szakállára?
– Nem fontos. Merlinére, egy hazámbeli mágust hívnak így... Annyi sort használtak föl, amennyi betűje van az ábécének! Hát persze! Nem a sorok szövege számít, hanem a kezdőbetűk. Minden szobának betűjele van, s ha összeolvassuk őket, ezekből a betűkből kerekedik ki valami szöveg, rá kell jönnünk, hogy micsoda!
– Olyan ez, mint a kereszt- meg halforma képversek!
– Nagyjából, és a könyvtár építésének idején eléggé divatosak is voltak az efféle versek.
– De vajon hol kezdődik a szöveg?
– Egy többinél nagyobb feliratnál, a bejárati torony hétszögű termében... vagy pedig... Úgy van, ott, ahol piros betűs a felirat!
– De hiszen sok ilyen hely van!
– Tehát a szövegekből vagy a szavakból is sok van. Most másold le ezt a térképet úgy, hogy pontosabb és nagyobb legyen, s azután majd a könyvtárt járva ne csak a megjárt szobákat meg az ajtók és falak, valamint az ablakok helyét jelöld meg halványan az íróvessződdel, hanem az egyes sorok kezdőbetűit is, a piros betűket pedig, mint afféle jó miniátor, nagyobbra rajzold.
– Hogyan lehet az – csodálkoztam –, hogy atyámnak most sikerült megfejtenie a könyvtár titkát, hogy kívülről vizsgálta meg, nem pedig akkor, amikor benne volt?
– Ugyanúgy, ahogyan Isten ismeri a világot, mert azt ő a teremtés előtt mintegy kívülről gondolta ki, mi meg épp azért nem ismerjük a szabályát, mert benne élünk, s már készen találtuk.
– Tehát a dolgokat úgy lehet megismerni, ha kívülről vizsgáljuk őket?
– Igen, a mesterséges dolgokat, újragondolva, miként járt el egy-egy tárgy megalkotója. A természet dolgaira ez már nem áll, mert azok nem a mi gondolkodásunk művei.
– A könyvtárhoz azonban ennyi is elég, ugye?
– Igen – mondta Vilmos. – De csak a könyvtárhoz. Most pedig térjünk nyugovóra. Én tehetetlen vagyok holnap reggelig, amíg (remélem) el nem készül a lencsém. Most inkább aludjunk, és keljünk fel jó korán. Igyekszem mindent végiggondolni.
– Hát a vacsora?
– Igaz is, a vacsora. Arról lemaradtunk. A szerzetesek már kompletóriumon vannak. Hanem a konyhába talán még bejutunk. Menj, hátha találsz valamit.
– Lopjak?
– Kérj. Salvatorétól, ha már összebarátkoztatok.
– De akkor ő fog lopni!
– Avagy őrizője vagy-é a te atyádfiának? – kérdezte Vilmos Káin szavaival. De láttam, hogy tréfál, s csak azt akarja mondani, hogy Isten nagy és irgalmas. Így hát Salvatore keresésére indultam, és az istállóknál rá is találtam.
– De szép ló – mondtam a Brunellus felé bökve, csak hogy valamiképpen szóba elegyedjünk. – Jó lenne lovagolni egyet rajta.
– No se puede. Abbonis est. De minek jó ló nagyot futni?... – Egy erős, de bumfordi lóra mutatott: – Az is sufficit... Nézd illuc, tertius equi...
A harmadik lóra célzott. Bolondos latinságán jót nevettem. – Miért, mit csinálsz vele? – kérdeztem.
Erre ő ugyancsak fura históriával állt elő. Azt mondta, hogy bármelyik lovat, a legkivénhedtebb, legpetyhüdtebb gebét is ugyanoly sebessé lehet tenni, amilyen a Brunellus. A zablájába, jól elmorzsolva, egy szatirion nevű füvet kell keverni, majd pedig szarvasfaggyúval meg kell kenni a combját. Azután az ember nyeregbe pattan, de mielőtt a lovat megsarkantyúzná, napkelet felé húzza a fejét, és háromszor azt súgja a fülébe: „Gáspár, Menyhért, Szardizsár.” A ló erre uzsgyi, vágtába kezd, és egyetlen óra alatt teszi meg azt az utat, amit a Brunellus nyolc óra alatt tenne meg. S ha az ember netán egy vágta közben agyontiport farkas fogait is a ló nyakába akasztja, akkor az állat még csak el sem fárad.
Megkérdeztem Salvatorét, hogy próbálta-e már. Erre nagy titokzatoskodva hozzám hajolt, és fölöttébb kellemetlen bűzöket lihegve a fülembe súgta, hogy ez nagyon nehéz dolog, mivel azt a szatiriont már csak a püspökök meg cimboráik, a lovag urak termesztik, hogy az erejüket öregbítsék vele. Ekkor, mondókáját megszakasztva, közöltem vele, hogy mesterem ma este olvasni óhajt a cellájában, és enni is ott szeretne.
– Csinálok neki én – mondta –, csinálok bundás sajt.
– Az meg milyen?
– Facilis. Veszel sajt, ami nem túl öreg et nem túl sós, et fölvágod darabra, falatra, kockára vagy sicut teneked tetszik. Et postea sobre parázson fölteszel egy vajat vagy zsírt rechauffálni. Aztán vamos a poner bele két szelet sajt, et amikor megpuhult, zucharum és fahéjat rá supra positurum du bis. Et rögtön tálald in tabula, mert jó forrón köll enni.
– Menj, és csináld a bundás sajtot – utasítottam Salvatorét. Ő pedig már indult is a konyha felé, mondván, hogy várjam meg. Félóra múlva tűnt föl ismét egy ruhába bugyolált tállal. Finom illatot éreztem.
– Neszene! – mondta, s azzal egy jókora, olajjal teli mécsest is a kezembe nyomott.
– Ezzel meg mit csináljak? – kérdeztem.
– Sais pas, moi – vont vállat, s a képén alamuszi mosoly ragyogott. – Fileisch valami sötét helyen lesz dolga este noche a magisterednek.
Salvatore szemlátomást többet tudott, mint gyanítottam. Nem faggattam tovább, siettem Vilmoshoz az étellel. Vacsora után mindjárt elvonultam a saját cellámba. Legalábbis színleg. Találkozni akartam Hubertinusszal, titkon visszasettenkedtem hát a templomba.
[HARMADIK NAP]
Amelyben Hubertinus elmondja Adsónak
Dolcino testvér történetét,
további történeteket pedig Adso a maga szakállára,
a könyvtárban idéz fel, illetve olvas,
és azután a véletlen egy szép leánnyal hozza össze,
aki rettenetes, mint a zászlós tábor
Hubertinust csakugyan ott találtam a Szűzanya szobránál. Némán melléje térdepeltem, és – bevallom – mímeltem, mintha imádkoznék. Csak egy kis idő után mertem megszólítani.
– Szentatyám – mondtam –, remélhetek-e kegyelmedtől megvilágosodást és tanácsot?
Hubertinus rám nézett, kézen fogott, velem együtt felállt, egy támlás padhoz vezetett, s ott leültünk egymás mellé. Szorosan átölelt, leheletét ott éreztem az arcomon.
– Édes-kedves fiam – szólt –, bármit, amit egy szegény, vén bűnös a lelkedért megtehet, én boldogan megteszek. Mi bánt? A sóvárgás? – kérdezte, maga is szinte sóvárogva. – A testi sóvárgás, ugye?
– Nem – feleltem elpirulva –, inkább a szellemi, merthogy túlságosan sok mindent szeretnék tudni...
– Rosszul teszed. Elég, hogy az Úr mindent tud, nekünk csak az a dolgunk, hogy az ő bölcsességét csodáljuk.
– De dolgunk az is, hogy megkülönböztessük a jót a rossztól, és hogy átlássunk az emberi szenvedélyeken. Még novícius vagyok, de szerzetes, pap leszek, és meg kell tanulnom, hol mindenütt lappang, és miként fest a gonosz, hogy mihamarabb magam is ráismerjek, és én okíthassak másokat, hogyan ismerjenek rá.
– Ez már más. Derék fiú vagy. Mit akarsz hát megtudni?
– Azt, atyám, hogy mi fán terem az eretnek kórság – mondtam eltökélten. – Hallottam egy gonosz emberről, aki másokat is elcsábított, és úgy hívták, hogy Dolcino testvér – hadartam egy szuszra.
Hubertinus hallgatott. Majd azt mondta:
– Úgy van, a múltkor este utaltunk rá Vilmos testvérrel, azt hallhattad. Csakhogy nagyon csúnya történet ám ez, és nekem fáj beszélnem róla, mert azt példázza (igen, s épp ezért, a tanulsága miatt valóban meg kell ismerned), azt, hogy a vezeklés szeretetéből és a világot megtisztítani akaró vágyból miként születhet vér és pusztulás. – Kényelmesebben elhelyezkedett, lazítván valamicskét az ölelésén, de azért a nyakamat nem engedte el, és nem is tudom, vajon a tudását vagy a hevét akarta-e közvetíteni ily módon.
– A történet még Dolcino testvér ideje előtt kezdődött mondta Hubertinus –, akkor, amikor én gyermek voltam. Pármában. Ott kezdett el prédikálni egy bizonyos Gherardo Segarelli, vezeklő életre szólítva fel mindenkit, és azt kiáltozva utcahosszat: „penitenziagite!”, amivel a maga tanulatlan módján azt akarta mondani: „Penitentiam agite, appropinquavit enim regnum coelorum.”[162] Arra buzdította tanítványait, hogy legyenek olyanná, mint az apostolok, és azt akarta, hogy szektáját nevezzék az apostolok rendjének, meg hogy az emberei megannyi szegény koldusként járják a világot, és csak alamizsnából éljenek...
– Mint a kistestvérek – mondtam. – De hisz ugyanerre biztatott a mi Urunk és atyámék Ferencé is!
– Igen – ismerte el Hubertinus egy pillanatnyi tétovázás után, és sóhajtott egyet. – De Gherardo talán túlzott. Azzal vádolták őt meg az embereit, hogy nem ismerik el többé a papi tekintélyt, a misemondást, a gyónást, s hogy csavargással lopják a napot.
– Csakhogy a spirituális ferenceseket is ugyanezzel vádolták! És ma a minoriták mondják, hogy nem szabad elismerni a pápa tekintélyét!
– A pápáét nem, de a papokét igen. Mi magunk is papok vagyunk. Oly nehéz különbséget tenni ezekben a dolgokban, édes fiam. Jó és rossz között a határ oly bizonytalan... Akárhogy is, Gherardo tévedett, és eretnekség vétkével szennyezte be magát. Be akart lépni a minoriták közé, de rendtársaim nem fogadták be. Naphosszat a mi testvéreink templomában időzött, és látván ott a saruban és darócban megfestett apostolképeket, megnövesztette a haját s a szakállát, lábára sarut öltött, és derekát a minoriták kötelével övezte, mert mindenki, aki új kongregációt akar alapítani, valamit mindig a mi boldog Ferencünk rendjéből vesz át.
– Vagyis igaza volt...
– Egyvalamiben tévedett... Fehér inge fölé palástot kanyarított, a haja hosszúra nőtt, és az együgyűek hamarosan úgy emlegették, mint szent embert. Volt egy kis háza, azt eladta, s amikor az árát megkapta, fölállott egy kőre, melyről valaha rég az elöljárók szónokoltak a népnek, kezében a pénzes zacskó, de a pénzt nem osztotta ám szét, és nem is a szegényeknek adta, hanem odaintett valamely közelben játszó gazfickókat, és őelébük szórta, mondván: „Aki kapja, marja!”, és azok a gazfickók föl is kapták a pénzt, és elkockázták, és káromolták az élő Istent, az pedig, aki a pénzt adta, hallotta őket, és nem sült ki a szeme szégyenében.
– De hát Ferenc is megvált mindenétől, és Vilmos épp ma mondta nekem, hogy hollóknak és karvalyoknak meg leprásoknak, vagyis a magát erényesnek mondó sokaságból kilökött alja népnek prédikált...
– Igen, de Gherardo tévedett valamiben: Ferenc sohasem került összeütközésbe az anyaszentegyházzal, és amikor az evangélium azt mondja, hogy adjunk a szegényeknek, szegényeken nem a gazfickókat érti. Gherardo azért, amit adott, semmit sem kapott cserébe, mert rossz embereknek adott, és rosszul kezdte, rosszul folytatta, és rosszul is végezte, mert a társaságát X. Gergely pápa nem hagyta jóvá.
– Talán ő nem volt oly messzire tekintő – mondtam –, mint az a pápa, aki Ferenc reguláját jóváhagyta...
– Lehet, de Gherardo akkor is tévedett valamiben, Ferenc pedig jól tudta, mit csinál. Tudd meg, édes fiam, hogy ezek a kanászból meg gulyásból lett, botcsinálta apostolok egyszeriben azoknak az adományaiból akartak vígan és verejték nélkül élni, akiket a kisebb testvérek mindaddig oly sok fáradsággal és annyi, szegénységben elöljáró, hősi példával nevelgettek! De most nem is erre gondoltam – legyintett –, hanem arra, hogy Gherardo Segarelli abban is hasonlítani akart az apostolokra, akik még zsidók voltak, hogy körülmetélkezett, márpedig ezzel semmibe vette Pálnak a galatákhoz írott levelét; ráadásul te is tudod, hogy sok szent ember szerint a majdani Antikrisztus a körülmetéltek népéből fog jönni... De még ennél is nagyobb baj, hogy Gherardo maga mellé intette az együgyűeket, és azt mondta: „Gyertek velem a szőlőbe!”; és aki nem ismerte őt, abban a hiszemben ment vele a mások szőlejébe, hogy az az övé, és ették a mások gyümölcsét...
– Védeni éppen a minoriták sem védték a mások tulajdonát – szóltam közbe szemtelenül.
Hubertinus szigorú pillantást vetett rám:
– A minoriták szegénységet várnak el egymástól, de mástól sohasem várták el, hogy szegény legyen. Nem, nem emelhetsz kezet büntetlenül a jó keresztények tulajdonára, mert a jó keresztények akkor azt fogják mondani, hogy haramia vagy. Gherardo így járt. S még azt is mondták róla (bizonyosan nem tudom ugyan, hogy igaz-e, de hiszek Salimbene[163] testvérnek, és ő ismerte azokat a népeket), hogy az akaraterejét s a tisztaságát próbára teendő, olykor fehérnéppel aludt, de nemileg nem érintkezett vele; hanem aztán a tanítványai, amikor utánozni próbálták, már egészen más eredményre jutottak... De ejnye, nem ilyen fiatal fiú fülének való ez; ördög bújt minden asszonyba... Gherardo tovább kiáltozta, hogy „penitenziagite”, ám az egyik tanítványa, bizonyos Guido Putagio megpróbálta átvenni a csoport irányítását, nagy pompával, rengeteg lovas kísérővel járt-kelt, és ugyanakkora költekezésekbe és lakomákba feledkezett, mint a római egyház bíborosai, össze is marakodtak a szekta vezetésén, és gyalázatos dolgok történtek. Mégis sokan Gherardóval maradtak, nem is csak parasztok, hanem céhekbe iratkozott, városi emberek is, Gherardo pedig leparancsolta róluk a ruhát, hogy a meztelen Krisztust meztelenül kövessék, és úgy küldte széjjel őket, hogy a világban prédikáljanak, ő azonban ujjatlan, fehér, erős szálú köntöst csináltatott magának; nem is szerzetesnek, hanem inkább bohócnak látszott benne! Szabadban éltek, de időnként fölhágtak egy-egy templomi szószékre, megzavarvan az ájtatos hívek gyülekezetét és elkergetvén a prédikátort, egy ízben pedig kisdedet ültettek a ravennai Szent Ursus templom püspöki trónjára. És azt mondták magukról, hogy ők Joachims de Fiore tanainak követői...
– De hisz a ferencesek is ezt mondják – szóltam ismét közbe. – És Borgo San Donninói Gerhardus is, és kegyelmed is, atyám! – kiáltottam.
– Csillapodj, fiam. Joachim nagy próféta volt, és elsőként fogta föl, hogy Ferenccel megkezdődik az egyház megújhodása. Tanait azonban a hamis apostolok a saját őrültségeik igazolására használták fel; Segarelli egy apostolnőt, bizonyos Tripiát vagy Ripiát hurcolt mindig magával, s az azt állította, hogy a jövendőbe lát. Érted? Egy asszony!
– De atyám – próbáltam ellenkezni –, atyám maga emlegette a múltkor este Montefalcói Klára és Folignói Angéla szentéletűségét...
– Mert ők szentek is voltak! Alázatosan éltek, fejet hajtottak az egyház hatalma előtt, és sohasem merészelték azt állítani, hogy a jövőbe látnak! A hamis apostolok viszont azt bizonygatták, amit egyébként sok másfajta eretnek is, hogy asszonyok is prédikálhatnak városról városra járva. És nem ismertek el többé semmiféle különbséget nőtlen meg házasember közt, és egyéb fogadalmakat sem tekintettek kötelezőnek. De nem untatlak tovább e gyalázatos történetekkel, hisz az árnyalatokat amúgy sem igen érted; elég az hozzá, hogy Obizzo, Párma püspöke végül is úgy döntött, hogy Gherardót vasra vereti. Hanem ekkor furcsa dolog történt, abból is láthatod, mily gyönge az emberi természet, és mily fondorlatos az eretnekség dudvája. Mivelhogy a püspök utóbb mégiscsak kiszabadította Gherardót, az asztala mellé ültette, kacagott a mókáin, és megtette udvari bolondjának.
– Vajon miért?
– Nem tudom, vagyis nem merem tudni. A püspök nemes ember volt, és nem szívelte a városi kereskedőket és iparosokat. Talán nagyon is ínyére volt, hogy szegénységet hirdető prédikációival Gherardo ellenük beszél, s a kéregetéstől hovatovább a rablásig jut el. Nemsokára azonban maga a pápa lépett közbe, a püspökben felülkerekedett a kellő szigor, és Gherardo, mint megátalkodott eretnek, a máglyán végezte. Ez a mostani század elején történt.
– És mi köze mindehhez Dolcino testvérnek?
– Nagyon is sok köze van hozzá, és ez mutatja, hogy az eretnekség még az eretnekek pusztulását is túl tudja élni. Ez a Dolcino egy pap fattyaként jött a világra Itáliának ezen a részén, kissé északabbra innen, a novarai egyházmegyében. Van, aki azt mondja, hogy másutt született: az Ossola-völgyben vagy Romagnanóban. Nem fontos. Dolcino igen éles eszú fiú volt, és betűvetést tanult, de azután meglopta a tanítóját, egy papot, és kereket oldott. Kelet felé ment, Trento városába, s ott folytatta a prédikálást, ahol Gherardo abbahagyta, sőt még nála is nagyobb eretnekségeket hirdetett: hogy például ő Isten egyetlen igaz apostola, meg hogy a szerelemben minden közös, és válogatás nélkül össze szabad feküdni bármely némberrel, úgyhogy senkit sem lehet paráznasággal vádolni, az olyan embert sem, aki anyával is, lányával is összefeküdt...
– Csakugyan efféléket prédikált, vagy csak vádolták vele? Mert úgy tudom, a spirituálisokat is olyan gaztettekkel vádolták, mint azokat a montefalcói szerzeteseket...
– De hoc satis![164] – vágta el a vitát Hubertinus. – Azok nem voltak többé szerzetesek. Eretnekekké lettek. És éppen Dolcino mocskolta be őket. Egyébként pedig jól figyelj, ahhoz, hogy tudd, mily gonosz ember volt Dolcino, az is elég, ha tudod, hogy később mit művelt. Hogy szerzett tudomást a hamis apostolok tanairól, nem is tudom már. Fiatalon megfordulhatott Pármában, talán ott hallotta Gherardót. Csak annyit tudni, hogy Segarelli halála után Bologna környékén kapcsolatban volt azokkal az eretnekekkel. Az ellenben már bizonyos, hogy a prédikálást Trentóban kezdte. Ott azután elcsábított egy nemes családból való gyönyörű leányt, Margitot, bár az is lehet, hogy a leány csábította el őt, mint Abaelard-t Héloïse, mert az ördög asszonyi közvetítéssel hatol be a férfiember szívébe, ezt ne feledd! Trento püspöke ekkor elűzte őt az egyházmegyéjéből, de Dolcino immár több mint ezer követőt szedett össze magának, és hosszú menetelésbe kezdett, vissza szülőföldjére. Útközben további holdkóros hiszékenyek csapódtak hozzá, s talán hegylakó valdens eretnekek is, de lehet, hogy ő akart egyesülni velük fönt, innen északra. Megérkezvén Novara vidékére, Dolcino azt látta, hogy van hová elhintenie a lázadás magvát, mert Gattinarában a nép elűzte a falun Vercelli püspökének megbízásából uralkodó vazallusokat, s most tárt karokkal fogadta Dolcino haramiáit.
– Mit tettek a püspök vazallusai?
– Nem tudom, és nem is az én dolgom, hogy firtassam. De amint látod, az eretnekség sokszor párosul az urak elleni lázadással, s ezért az az eretnek, aki ma még csak Szegénység Úrnőről prédikál, holnap már enged a hatalom, a háború, az erőszak minden kísértésének. Vercelli városában bizonyos családok között valamiféle viszály dúlt, s ezt kihasználták a hamis apostolok, azok a családok meg erre a hamis apostolok keltette fölfordulást fordították a maguk hasznára. A feudális urak martalócokat toboroztak, hogy fosztogassák a városiakat, mire azok Novara püspökéhez fordultak védelemért.
– De bonyolult história! És Dolcino kivel volt?
– Nem is tudom, senkivel. Minden ilyen vitába beleártotta magát, és minden alkalmat felhasznált rá, hogy a szegénység nevében harcra uszítson a mások tulajdona ellen. Dolcino az embereivel, akiknek száma immáron háromezerre rúgott, tábort vert egy Novara melletti, Kopaszhegy nevű magaslaton, házakat és kunyhókat építettek, s ott vezérkedett Dolcino e tarka tömeg, e szégyentelenül parázna összevisszaságban együtt élő férfiak és asszonyok élén. Innen küldözgette híveinek az eretnek tanait fejtegető leveleket. Azt mondotta és azt írta, hogy az ő eszményük a szegénység, hogy kifelé nem tartoznak senkinek semmiféle engedelmességgel, s hogy őt, Dolcinót, Isten küldte, törje fel a próféciák pecsétjeit, és értelmezze az Ó- meg az Újtestamentum írásait. S a világi papokat, prédikátorokat és minoritákat ördög szolgáinak nevezte, s bárkit feloldozott az irántuk való engedelmesség kötelme alól. És négy korszakra osztotta fel Isten népének életét; az elsőben, az Ótestamentum, a pátriárkák és próféták Krisztus előtti korszakában, a házasság jó dolog volt, mert az emberiségnek sokasodnia kellett; a második, Krisztusé és az apostoloké, a szentéletűség és szüzesség korszaka lett. Azután jött a harmadik korszak, amikor is a pápáknak először el kellett fogadniuk a földi javakat, hogy népüket ily módon kormányozhassák, ám mihelyt az emberek távolodni kezdtek Isten szerelmétől, eljött Benedek, s ő ellene fordult mindennemű világi javaknak. Mikor utóbb Benedek szerzetesei is nekifogtak a kincsek halmozásának, Szent Ferenc és Szent Domonkos fráterei jelentek meg, és ők még Benedeknél is szigorúbban prédikáltak a földi hatalom és gazdagság ellen. Hanem azután most, hogy megannyi főpap élete ismét csak ellentmondásba került a sok szép elvvel, végéhez ért a harmadik korszak, és ideje, úgymond, megtérni az apostolok tanításaihoz.
– De hisz akkor Dolcino ugyanazt hirdette, amit a ferencesek, s a ferencesek közt is épp a spirituálisok, tehát atyám maga is!
– Ó, hogyne, csakhogy ő ebből egy álnok okfejtést csinált! Azt mondta, hogy ennek a harmadik, romlott korszaknak véget vetni csak úgy lehet, ha minden pap, szerzetes és fráter halálnak halálával hal, ha az egyház valamennyi prelátusát, papját, apácáját, szerzetesét, férfiakat és nőket, minden prédikátor- vagy minorita rendbelit és remetét elpusztít az a császár, még magát Bonifác pápát is, az, akit ő, Dolcino, szemel ki erre, s az pedig nem más, mint Szicíliai Frigyes.
– De hisz épp Frigyes volt az, aki Szicíliában tárt karokkal fogadta az Umbriából elűzött spirituálisokat, és épp a minoriták kérik most a császárt, igaz, már nem Frigyest, hanem Lajost, hogy törje le a pápák és bíborosok világi hatalmát!
– Már csak ilyen az eretnekség avagy a téboly: a leghelyesebb gondolatokat is kiforgatja, és minden isteni és emberi törvénnyel ellenkező következtetésekre jut. De azt a minoriták sohasem kérték a császártól, hogy ölje meg a másféle papokat.
Tévedett, azóta tudom. Mert amikor a Bajor néhány hónappal később berendezkedett Rómában, Marsilius és más minoriták pontosan azt tették a pápához hű papokkal, amire Dolcino bujtogatott. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Dolcinónak igaza volt, legföljebb azt, hogy Marsilius is tévedett. De azon kezdtem tanakodni, kivált Vilmossal folytatott délutáni beszélgetésünk óta, hogy vajon miként is tehettek volna különbséget a Dolcinót követő együgyűek egyrészt a spirituálisok ígéretei, másrészt azoknak a Dolcino-féle megvalósítása között. Vajon nem az volt-e Dolcino bűne, hogy cselekvésre váltotta mindazt, amit ortodox tekintélyű emberek tisztán misztikus módon hirdettek? Vagy talán ez volt épp a különbség: hogy a szent életű ember kivárja, amíg Istentől megkapjuk azt, amit a szentjei ígértek, és nem törekszik rá, hogy földi eszközökkel maga csikarja ki magának? Azóta tudom, hogy így van, és tudom, miért tévedett Dolcino: a dolgok rendjét megváltoztatnunk nem szabad, ha mégoly hőn kell is remélnünk, hogy a rend megváltozik. Azon az estén azonban kétségek között hányódtam.
– Végtére is – folytatta Hubertinus – az eretnekség bélyegét mindig a gőg viseli magán. Második, 1303-as levelében Dolcino az apostoli kongregáció legfőbb főnökévé nevezte ki magát, helyetteséül pedig az álnok Margitot jelölte meg (egy nőt!), továbbá Bergamói Longinót, Novarai Frigyest, Alberto Carentinót és Bresciai Valdericót. Azután az eljövendő pápák soráról kezdett el képzelegni, mondván, hogy kettő közülük, az első meg az utolsó, jó pápa lesz, kettő pedig rossz: a második és a harmadik. Az első pápa Celesztin, a második VIII. Bonifác, róla mondja a próféta: „könnyelműséged csalt meg téged és szíved kevélysége, aki sziklák hasadékaiban lakói”. A harmadik pápa nincs nevén nevezve, de őróla mondotta volna Jeremiás: „Íme, mint oroszlán.” És Dolcino szégyenszemre Szicíliai Frigyesben ismert rá az oroszlánra. A negyedik pápát Dolcino még nem ismerte, őbenne a szent pápának, annak a papa angelicusnak kellett testet öltenie, akiről Joachim apát beszélt. Őt maga Isten választja ki, s akkor majd Dolcino és minden követője (számuk ekkor már négyezerre rúgott) együttesen részesül a Szentlélek kegyelméből, s ilyképpen újhodik meg az egyház az időknek végezetéig. De az eljövetelét megelőző három esztendő alatt ki kell irtani mindent, ami rossz. Ezen igyekezett Dolcino, amikor háborút szított mindenfelé. Csakhogy a negyedik pápa (s lám, micsoda tréfákat űz succubusaival az ördög) épp az az V. Kelemen lett, aki meghirdette Dolcino ellen a keresztes hadjáratot. És helyesen tette, mert azokban a levelekben Dolcino immár az ortodoxiával összeegyeztethetetlen eszméket hirdetett. A római egyházat paráznának nevezte, azt állította, hogy senki sem tartozik engedelmeskedni a papoknak, hogy minden spirituális hatalom az apostolok szektájáé lett most már, hogy az új egyház csakis belőlük, az apostolokból áll, hogy az apostolok házasságot bonthatnak, hogy aki nem lép be a szektába, az nem üdvözülhet, hogy nincs az a pápa, aki a bűn alól föloldozást adhatna, hogy nem kell dézsmát fizetni, hogy fogadalom nélkül tökéletesebb az élet, mintsem fogadalommal, hogy felszentelt templomban semmivel sem ér többet az imádság, mint egy istállóban, hogy erdőben vagy templomban imádni Krisztust: egyre megy.
– Valóban mondta mindezt?
– Persze, ez biztos, hisz le is írta. De sajnos, rosszabbat is csinált. Miután felvonult a Kopaszhegyre, fosztogatni kezdte a völgybeli falvakat, és a portyák zsákmányából látta el népét; egyszóval valóságos háborút folytatott a közeli városok ellen.
– Mindenki szembeszállt vele?
– Nem tudni. Talán volt, aki támogatta, hisz mondtam már, hogy belebonyolódott a helyi háborúságok kibogozhatatlan szövevényébe. Közben beköszöntött az 1305-ös esztendő tele, mely az elmúlt évtizedekben az egyik legcudarabb tél volt, és nagy ínség pusztított arrafelé. Dolcino küldött egy harmadik levelet is a híveinek, akik közül sokan ekkor csatlakoztak hozzá, de odafönt már lehetetlenség volt élni, s az éhínség akkora lett, hogy a lovakat s a többi jószágot ették, és szénát főztek. Sokan el is pusztultak.
– Ki ellen harcoltak ekkor?
– Vercelli püspöke V. Kelemenhez folyamodott segítségért, és keresztes hadjárat indult az eretnekek ellen. Teljes búcsút hirdettek minden résztvevő számára, Szavójai Lajost, Lombardia inkvizítorait, Milánó érsekét is a harcba hívták. Sok keresztes Szavójából, Provanszból, Franciaországból sietett a vercelliek és a novaraiak segítségére, s a főparancsnok Vercelli püspöke lett. A két sereg előőrsei megmegütköztek, de Dolcino erődítményei bevehetetlennek bizonyultak, s az istentelenek valamiféle erősítést is kaptak mindig.
– Kitől?
– Más istentelenektől, gondolom, olyanoktól, akiknek tetszett a felforgatás. Az 1305-ös esztendő vége felé azonban az eretnekvezérnek menekülnie kellett a Kopaszhegyről. Odahagyva a sebesülteket és a betegeket, triverói területre vonult, s ott elsáncolta magát egy akkoriban Zubello nevet viselő hegyen, melyet azóta Rubello vagy Rebello hegynek mondanak, mivel az egyház ellen lázadó rebellisek fellegvárává lett. Elmondhatatlan, mi minden, micsoda szörnyű mészárlás ment ott végbe. Hanem a lázadók végül mégiscsak megadásra kényszerültek, Dolcino és hívei kézre kerültek, és máglyán végezték, úgy, ahogyan érdemelték.
– A szép Margit is?
Hubertinus a szemembe nézett:
– Szóval nem felejtetted el, hogy szép volt, mi? Igen, szép volt, azt mondják, és sok helyi uraság megpróbálta feleségül venni, hogy ily módon megmenekítse a máglyától. De ő hajthatatlan maradt, és megátalkodottként halt meg, együtt a megátalkodott szeretőjével. Legyen neked ez intő példa, és óvakodj a babiloni paráznától, ha a legbájosabb teremtés képét ölti is fel.
– Hadd kérdezzek még valamit, atyám. Úgy hallottam, hogy a monostor celláriusa, s talán Salvatore is, találkoztak Dolcinóval, és valamiképpen együtt voltak vele...
– Elhallgass, ne ítélj elhamarkodottan! A celláriust én egy minorita rendházban ismertem meg. A Dolcinóval kapcsolatos események után, az igaz. Azokban az években, mindaddig, míg rá nem szánta magát, hogy Szent Benedek rendjében keres menedéket, sok spirituálisnak viszontagságosra fordult az élete, és el kellett hagynia a saját kolostorát. Nem tudom, hogy Remigius hol volt, mielőtt találkoztunk volna. Annyit tudok, hogy mindig derék fráter volt, legalábbis az ortodoxia felől nézve. Ami a többit illeti, hát igen, a test erőtlen...
– Mit ért ezen atyám?
– Minek tudnod az effélét? Bár végtére is beszélni már beszéltünk róla, s neked valahogy meg kell különböztetned a jót a rossztól... – habozott még, aztán csak kibökte. – Hát tudd meg, azt súgják-búgják itt, az apátságban, hogy a cellárius nem tud ellenállni bizonyos fajta kísértéseknek... No de ez csak szóbeszéd. Tanuld meg, hogy még csak ne is gondolj az ilyesmire. – Azzal ismét magához vont, szorított egyet az ölelésén, és a Szűzanya szobrára mutatott: – Te a makulátlan szeretet beavatottja légy. Nézd, őbenne magasztosul föl minden asszonyiság. Őróla elmondhatod tehát, hogy szép, mint az Énekek énekének szerelmes mátkája. Őbenne – lelkendezett legbensőbb öröm fényében fürdő arccal, szakasztott akár az apát úr, amikor előző nap edényféleségeinek drágaköveiről és aranyáról beszélt –, őbenne még a testi báj is mennyei szépségeknek jele, s ezért jelenítette őt meg a szobrász mindama bájjal ékesen, ami egy asszony dicséretére válik. – A Szűzanya keskeny mellkasára mutatott: a Madonna keblét szoros fűző nyomta föl, annak a középütt meghúzott hurkaival játszott a Kisded csöpp keze. – Látod? Pulchra enim sunt ubera quae paululum supereminent et tument modice, nec fluitantia licenter, sed leniter restricta, repressa sed non depressa...[165] Mit érzel e fenséges szépség láttán?
Mélyen elpirultam, mintha heves tűz lobbant volna bennem. Hubertinus megsejthette, vagy talán az arcom forróságára figyelt föl, mert mindjárt azt is hozzátette:
– De tanuld meg, mi a különbség a természetfölötti szerelem tüze és az érzékek önkívülete között. Ez még szent embereknek is nehezen megy.
– Miről ismerszik fel, melyik a jó szerelem? – kérdeztem reszketve.
– Mi a szerelem? Semmi sincs a világon, sem ember, sem ördög, sem semmi, amire annyi gyanakvással tekintenék, mint a szerelemre, mert az minden másnál jobban beleveszi magát a lélekbe. Nincs semmi, ami annyira hatalmába tudná keríteni, annyira le tudná nyűgözni a szívet, mint a szerelem. Amiért is, ha nincs mit szembeszegezned vele, a szerelem teljességgel a vesztébe kergeti a lelkedet. Én bizony azt hiszem, hogy Margit csábítása nélkül Dolcino nem kárhozott volna el, s hogy ha nincs az a züllött, parázna élet a Kopaszhegyen, semmiképp sem vonz hozzá annyi embert a lázadás. De vigyázz, ezt én nemcsak a rosszféle szerelemre értem ám, mert az persze ördögi dolog, és mindenkinek óvakodnia kell tőle; én ezt, igen-igen félve, az Isten és ember, a felebarátok közötti szeretetre is értem. Gyakorta megesik, hogy ketten-hárman, férfiak vagy asszonyok, teljes szívükből szeretik egymást, hogy rendkívüli érzelmekkel viseltetnek egymás iránt, hogy legszívesebben mindig együtt élnének, hogy minden akaratuk közös. Bevallom, effajta érzéseket tápláltam magamban én is oly erényes nők iránt, mint Angéla és Klára. Nos, hát még ez is fölöttébb kárhoztatandó, hiába a szellemiség és az istenes szándék... Mert ha nincs kellőképp fölvértezve, és túl heves a fogadtatása, akkor a lelket átható szeretet is vagy elbukik előbb-utóbb, vagy összevissza kezd hatni. Ó, a szeretet sokféle, közeledtekor a lélek előbb ellágyul, majd megbetegszik... De azután megcsapja Isten szerelmének igaz forrósága, s akkor a lélek felsikolt és jajveszékel, kemencébe vetett kővé lesz, hogy mésszé bomoljék, és recseg-ropog, amint perzseli az a tűz...
– Ez volna a jóféle szeretet?
Hubertinus megsimogatta a fejemet, s ahogy rápillantottam, észrevettem, hogy a szeme könnybe lábad:
– Igen, hát ez a jóféle szeretet. – Levette kezét a vállamról. – De mily nehéz – tette hozzá –, mily nehéz megkülönböztetni attól a másiktól! És néha, mikor a lelkedet megkísértik a démonok, úgy érzed magad, mint az akasztott ember: nyakán a hurok, a keze hátul összekötve, a szemén kendő, lóg a bitófán, még él, de már nincs segítség, nincsen támasz, nincs mit tenni, és forog-forog a levegőben...
Az arcát már nemcsak a könnyek fürösztötték, hanem a verejték is. – Most menj el – mondta gyorsan –, megtudtad, amire kíváncsi voltál. Itt az angyalok kara, ott a pokolnak torka. Menj, és dicsértessék az Úristen. – Ismét leborult a Szűzanya elé, s hallottam, hogy csöndes zokogás rázza. Imádkozott.
Nem mentem ki a templomból. A Hubertinusszal folytatott beszélgetés valami tüzet, kimondhatatlan nyugtalanságot lobbantott a lelkemben és egész bensőmben. Talán ezért tudott erőt venni rajtam az engedetlenség; elhatároztam, hogy visszamegyek a könyvtárba, egyedül. Magam sem tudtam, mit keresek ott. Egyedül akartam földeríteni az ismeretlent, lenyűgöző gondolat volt elképzelnem, hogy mesterem segítsége nélkül is eligazodom. Úgy vágtam neki, ahogyan Dolcino a Rubello hegynek.
A mécses velem volt (vajon miért? talán titokban már előbb megfogant bennem ez a terv?), és a csontházba szinte csukott szemmel léptem be. Egykettőre a szkriptóriumban találtam magam.
Fatális este lehetett ez a mostani, mert ahogy az asztalok közt nézelődtem, az egyiken nyitott kódexre lettem figyelmes: nyilván egy másoló barát dolgozott vele napközben. A címe vonzotta magára a tekintetemet: Historia fratris Dulcini Heresiarche[166]. Azt hiszem, Sant' Albanói Petrus asztala volt, őróla hallottam, hogy egy nagyszabású eretnekségtörténeten dolgozik (bár az apátságban történtek után természetesen abbahagyta ezt a munkát... de ne vágjunk elébe az eseményeknek). Nem volt abban tehát semmi rendellenes, hogy itt hever ez a textus; és más, hasonló tárgyú, a patarénusokról meg a flagellánsokról szóló írásokat is láttam még mellette. Nekem ez akkor mégis természetfölötti jeladásnak rémlett – máig sem tudom, hogy mennyei vagy ördögi jeladásnak-e –, és mohón rávetettem magam a könyvre. Nem volt valami hosszú, s az első rész nagyjából ugyanazt mondta el, mint az imént Hubertinus, igaz, sok-sok részlettel, amit azóta elfelejtettem. Szó volt benne a dolciniánusok háború alatt és ostromkor elkövetett számos gaztettéről. Meg a végső, nagyon véres ütközetről. De találtam a könyvben olyasmit is, amit Hubertinus nem mondott el nekem, s itt méghozzá olyasvalaki előadásában, aki nyilvánvalóan mindent látott, s akinek a látottak még mindig izgatták a képzeletét.
Megtudtam tehát, hogy 1307 márciusában, nagyszombatkor, a végül is kézre került Dolcinót, Margitot és Longinót Biella városába vitték, és átadták őket a püspöknek, az pedig ennek utána megvárta, mit határoz a pápa. A pápa a hírt levélben mindjárt továbbadta Fülöpnek, a francia királynak, ezeket írván: „Örvendezésre és ujjongásra késztető, nagyszerű hírt kaptunk, mely szerint a dögvészhozó démon, Beliálnak fia, a förtelmes eretnekvezér, Dolcino, hosszas viszontagságok, fáradalmak, sok öldöklés és összecsapás után a követőivel együtt, tisztelendő Reinhardus testvérünk jóvoltából a mi Urunk utolsó vacsorájának napján kézre került, s most börtönünk foglya, ragály fertőzte népének sokasága pedig még ugyanaznap lekaszaboltatott.” A pápában nem volt könyörület a foglyok iránt, és megparancsolta a püspöknek, hogy végeztesse ki őket. Ugyanazon év júliusának legelső napján az eretnekeket át is adták a világi törvénykezésnek. A félrevert harangok zúgásában szekérre szálltak velük a pribékek, a nyomukban poroszlókkal, úgy járták végig az egész várost, hogy minden utcasarkon tüzes fogó tépdeste a bűnösök húsát. Először Margitot égették meg, hamarabb, mint Dolcinót, akinek egy arcizma sem rándult, és a fogók csipdesése sem bírta jajszóra. A szekér azután folytatta útját, s a pribékek tovább izzították szerszámaikat az égő fáklyakötegek tüzében. Dolcino újabb kínoknak vettetett alá, de eztán sem mukkant, még akkor is csupán a vállát vonta meg, amikor az orrát lemetszették, és sóhajtás, amolyan nyöszörgésféle hang is csak egyszer szakadt föl belőle, amikor kitépték a hímvesszejét. Az utolsó szavai megátalkodottságról tettek bizonyságot, közölte, hogy harmadnapon fel fog támadni. Akkor azután elégették, és hamvait széjjelszórták a szélben.
Remegő kézzel csuktam be a kódexet. Dolcino sok gaztettet követett el, ezt már tudtam, de azt nem, hogy ily borzalmas módon égették el. S hogy a máglyán úgy viselkedett... Hogyan is? Rendíthetetlenül, mint a vértanú, vagy pimaszul, mint a kárhozottak? Már a könyvtárba fölvezető lépcső fokain jártam tétován, amikor rájöttem, miért lettem olyan zaklatott. Hirtelen eszembe jutott egy alig néhány hónapja, nem sokkal Toszkánába érkezésem után látott jelenet. Mi több, egyszeriben nem értettem, hogyan is feledkezhettem meg róla mindmostanáig; mintha bizony ki akarta volna törölni az én beteg lelkem ezt a lidércnyomásként reá nehezülő emléket. Azazhogy mégsem feledkeztem meg róla, hiszen valahányszor a kistestvérekről hallottam, újra és újra felvillantak előttem az akkor látottak, de ezeket a képeket mindig azonnal visszasöpörtem elmém zugaiba, akárha bűn lett volna tanújává lennem annak a szörnyűségnek.
Életemben először akkor hallottam kistestvérekről, amikor Firenzében végignéztem, hogyan ég el egy közülük a máglyán. Nem sokkal azelőtt történt, hogy Pisában találkoztam Vilmos testvérrel. Ő nem érkezett még meg a mondott városba, s édesapám elengedett, hogy látogassam meg addig Firenzét, melynek gyönyörű templomait sokan dicsérték nekünk. Bejártam Toszkánát, hogy jobban elsajátíthassam az itáliai köznyelvet, s a végén egy hetet Firenzében töltöttem, mert sokat hallottam már erről a városról, és szerettem volna megismerni.
Így történt, hogy mihelyt megérkeztem, tudomást szereztem egy súlyos esetről, mely az egész várost foglalkoztatta. Egy eretnek kistestvért vallás elleni bűnökkel vádoltak, a püspök és más egyházi emberek elé hurcoltak, s épp ezekben a napokban szigorú inkvizíciónak vetettek alá. Csatlakozván azokhoz, akiktől mindezt megtudtam, magam is elmentem az esemény színhelyére, és közben hallottam, mit beszélnek a népek: hogy ez a Mihály nevű kistestvér valójában nagyon is jámbor ember, Szent Ferenc szavait idézve vezeklésre és szegénységre buzdított, és a bírák elé valamely rosszindulatú némberek miatt hurcoltatott, akik színleg gyónás miatt fordultak hozzá, s azután eretnek állításokat adtak a szájába; sőt a püspökemberei épp ezeknek a némbereknek az otthonában fogták el Mihályt, amit ugyan én furcsállottam – egyházi személy ne ily kevéssé alkalmas helyen szolgáltasson ki szentséget –, de úgy látszik, ez volt a kistestvérek gyengéje, nem fordítottak kellő figyelmet az illendőségre, és hát talán még volt is valami abban a szóbeszédben, mely nem csupán eretnekséget, hanem kétes erkölcsöket is tulajdonított nekik (amiképpen a katarokra is mindig rámondták, hogy bolgárok meg szodomiták).
Megérkeztem a Szent Megváltó templomához, oda, ahol a per zajlott, de nem tudtam bemenni, akkora tömeg nyüzsgött előtte. Néhányan azonban felhúzódzkodtak az ablakok párkányára, a rácsokhoz lapulva belestek, és egyvégtében mondták az alant állóknak, hogy mit látnak-hallanak. Épp ekkor olvasták vissza Mihály testvérnek az előző napi vallomását, melyben ő azt mondotta, hogy Krisztusnak és apostolainak „tulajdonilag nem volt semmijük sem külön, sem közösen”
Mihály azonban tiltakozott, mondván, hogy az írnok „sok hamis következtetést” fűzött hozzá a vallomásához, és azt kiabálta (a kiabálást még én is hallottam kintről): – Számot adtok ti még erről az ítélet napján! – Hanem az inkvizítorok csak továbbolvasták a vallomást úgy, amiként írásba foglalták, a végén pedig megkérdezték tőle, hajlandó-e végre alázatosan az egyház s a város egész népének vélekedéséhez tartani magát. S én hallom ám megint Mihályt, amint nagy hangon kiáltja, hogy ő bizony ahhoz akarja tartani magát, amiben hisz, vagyis – ...ahhoz, hogy Krisztust szegényen feszítették keresztre, XXII. János pápa pedig eretnek, amiért ennek az ellenkezőjét állítja! – Nagy szóváltás következett, melynek során az inkvizítorok, köztük sok ferences is, értésére kívánták adni, hogy a szentírás nem azt mondotta, amit ő mond, Mihály meg azzal vádolta őket, hogy még a saját szerzetük reguláját is megtagadják, mire ők azt vágták a fejéhez, hogy úgy látszik, azt hiszi, jobban ért hozzá, mint ők, akik pedig tudósai a szentírásnak. De Mihály testvér igazán nagyon keményen dacolt velük, nem engedett, s erre ők lendültek támadásba, és provokálták:
– Akkor hát mi most felszólítunk, hogy ismerd el, miszerint Krisztusnak tulajdona volt, János pápa pedig igaz katolikus, szent ember!
Mihály azonban hajlíthatatlan maradt:
– Nem az, hanem eretnek!
Ők még ilyen csökönyös bitangot nem láttak, mondták ekkor az inkvizítorok. De én a templom előtti tömegből innen is, onnan is hallottam, amint emlegetik, hogy Mihály olyan, akár Krisztus a farizeusok között, és észrevettem, hogy a nép körében sokan szentnek tartják ezt a Mihály testvért.
A püspök emberei végül is bilincsbe verten visszavitték őt a börtönbe. Este azután megtudtam, hogy számos püspökhű szerzetes bement hozzá, becsmérelték, és felszólították, hogy vonja vissza, amit mondott, de ő úgy válaszolgatott nekik, mint aki egészen bizonyos a maga igaza felől. És mindenkinek elismételte, hogy Krisztus szegény volt, és hogy ugyanazt mondta Szent Ferenc és Szent Domonkos is, és ha ennek az igaz nézetnek a hangoztatásáért halálbüntetés jár, annál jobb, legalább hamarosan megláthatja mindazt, amiről a szentírás, a Jelenések Könyvének huszonnégy Vénje, Jézus Krisztus, Szent Ferenc és a dicső mártírok sokasága beszél. Azt mondta a beszámoló szerint:
– Olvasni is mily nagy buzgalommal szoktuk némely szent apát urak tanításait; illő hát, hogy a velük való találkozást még ennél is nagyobb, örömteli buzgalommal áhítozzuk!
S az ilyen beszédek után az inkvizítorok komor arccal siettek elő a tömlöcből, és mérgesen kiabálták (magam is hallottam):
– Az ördög bújt belé!
Másnap híre járt, hogy az ítéletet meghozták, s a püspökségre menve azután magam is elolvashattam a pergamenre írott szöveget, sőt egy részt ki is másoltam belőle.
Így kezdődött: „In nomine Domini amen. Hec est quedam condemnatio corporalis et sententia condemnationis corporalis lata, data et in hiis scriptis sententialiter pronumptiata et promulgata...”[167] s a többi, és itt szigorú leírás következett a mondott Mihály bűneiről és vétkeiről. Idézek belőle, olvasóm ítélje meg saját belátása szerint:
Johannem vocatum fratrem Micchaelem Iacobi, de comitatu Sancti Frediani, hominem male condictionis, et pessime conversationis, vite et fame, hereticum et heretica labe pollutum et contra fidem catolicam credentem et affirmantem… Deum pre oculis non habendo sed potius humani generis inimicum, scienter, studiose, appensate, nequiter et animo et intentione exercendi hereticam pravitatem stetit et conversatus fuit cum Fraticellis, vocatis Fraticellis della povera vita hereticis et scismaticis et eorum pravam sectam et heresim secutus fuit et sequitur contra fidem cactolicam … et accessit ad dictam civitatem Florentie et in locis publicis dicte civitatis in dicta inquisitione contentis, credidit, tenuit et pertinaciter affirmavit ore et corde … quod Christus redentor noster non habuit rem aliquam in proprio vel comuni sed habuit a quibuscumque rebus quas sacra scriptura eum habuisse testatur, tantum simplicem facti usum.[168]
De a vád szerint nemcsak ezeket követte el, hanem még más bűncselekményeket is, melyek közül cudarságával az egyik különösen megdöbbentett, bár – a per menetéből ítélve – nem tudom, valóban ennyire elragadtatta-e magát; mindenesetre azt olvasták a fejére, hogy, úgymond, a nevezett minorita állítása szerint Aquinói Szent Tamás nemhogy szent nem volt, de még az örök üdvösséget sem nyerte el, hanem elkárhozott és pokolra került! Az ítélet a büntetés kiszabásával fejeződött be, mivel a vádlott nem volt hajlandó megbánást tanúsítani:
Costat nobis etiam ex predictis et ex dicta sententia lata per dictum dominum episcopum florentinum, dictum Johannem fore hereticum, nolle se tantis herroribus et heresi corrigere et emendare, et se ad rectam viam fidei dirigere, habentes dictum Johannem pro irreducibili, pertinace et hostinato in dictis suis perversis herroribus, ne ipse Johannes de dictis suis sceleribus et herroribus perversis valeat gloriari, et ut eius pena aliis transeat in exemplum; idcirco, dictum Johannem vocatum fratrem Micchaelem hereticum et scismaticum quod ducatur ad locum iustitie consuetum, et ibidem igne et flammis igneis accensis concremetur et comburatur, ita quod penitus moriatur et anima a corpore separetur.[169]
Ítélethirdetés után újabb egyházi emberek mentek be a börtönbe, és közölték Mihállyal, mi vár rá, hallottam is, ahogy mondják: – Mihály testvér, elkészültek a süvegek meg a vecsernyepalástok, ördöggel parolázó kistestvérek vannak rájuk festve! – Így akartak ráijeszteni, hogy lépjen vissza most, az utolsó pillanatban. Mihály testvér azonban térdre ereszkedett, és azt mondta: – Úgy vélem, a máglya mellett ott fog állni a mi Szent Ferenc atyánk, sőt tudjátok meg, hiszem, hogy apostolaival ott lesz Jézus is, és a dicső vértanúk, Bertalan és Antal. – Ekként utasította vissza még egyszer utoljára az inkvizítorok ajánlatait.
Másnap reggel én is ott voltam a püspöki palota hídján, ahol a még mindig vasra vert Mihály testvért az egybegyűlt inkvizítorok elé vezették. Egy híve eléje térdelt, hogy áldását kérje, ám a poroszlók megragadták, és azon nyomban a tömlöcbe vitték. Utána az inkvizítorok megint felolvasták az ítéletet, és még egyszer megkérdezték az elítélttől, nem hajlandó-e megbánást tanúsítani. Valahányszor az ítélet eretneknek mondta őt, Mihály visszafeleselt: – Nem vagyok eretnek! Bűnös ember vagyok, de igaz katolikus.
Ha meg „XXII. János pápa őszentatyaságát” említette a szöveg, Mihály rávágta: – Nem! Ő eretnek! – A püspök ezután megparancsolta Mihálynak, hogy térdeljen le előtte, de Mihály azt mondta, hogy eretnekek előtt nem hajt térdet. Erővel nyomták hát le térdre, s akkor meg azt mormolta: – Isten megbocsát nekem. – Mivel pedig teljes papi díszben állították őt elő, most szertartás kezdődött, melynek során egyenként húztak le róla minden ruhadarabot, amíg csak egy szál alsóneműben nem állt ott, abban, amit a firenzeiek cioppá-nak neveznek. Majd a papok kivetkőztetéséről szóló előíráshoz híven egy éles pengével levagdosták az ujjbögyeit és lenyírták a haját. Azután átadták a kapitánynak és a poroszlóknak, akik igen durván bántak vele, bilincsbe verték, és visszavitték a börtönbe. – Per Dominum moriemur![170] – hirdette útközben a tömegnek. Megtudtam, hogy a máglyára csak másnap viszik. Megkérdezték, akar-e gyónni és áldozni. Hanem ő nem volt hajlandó bűnt elkövetni azzal, hogy bűnben megátalkodott embertől szentséget fogad el. Ezt, azt hiszem, rosszul tette, és csak arról adott vele bizonyságot, hogy bűnös módon hatott rá a patarénus eretnekség.
Felvirradt végül a kivégzés napja, és Mihályt először egy városi főelöljárónak adták át, akit én jóindulatú embernek néztem, mert azt kérdezte tőle, hogy ugyan miféle fából faragták őt, miért makacskodik, holott csupán azt kéne vallania, amit mindenki vall, elfogadván az anyaszentegyház nézetét. Mihály azonban nem tágított: – Én a szegényen keresztre feszített Krisztusban hiszek. – A főelöljáró ekkor széttárta a karját, és elment. Majd a kapitány jelent meg a poroszlóival, és Mihályt az udvarba vitték, ahol a püspöki helynök újra felolvasta neki mind a vallomását, mind pedig az ítéletet, és Mihály megint csak közbe-közbekiáltott, tiltakozván bizonyos, hamisan neki tulajdonított nézetek ellen; de hogy pontosan miről volt szó, arra bizony nem emlékszem, s megvallom, nem is igen értettem azokat a szőrszálhasogató okfejtéseket. Pedig miattuk ítélték halálra Mihályt, semmi kétség, miattuk üldözték a kistestvéreket. Tulajdonképpen azt sem értettem, hogy az egyház meg a világi hatalom emberei miért fenekednek úgy mindazokra, akik szegénységben akarnak élni, és úgy vélekednek, hogy Krisztusnak nem voltak földi javai. Hiszen okoskodtam – akkor már inkább az olyanoktól kéne tartaniuk, akik gazdagságra törekszenek, mások pénzére spekulálnak, bűnbe viszik és szimóniás praktikákkal fertőzik meg az egyházat. Szóba is hoztam ezt egy mellettem állónak, mert nem tudtam a dolgot magamban tartani. Az illető gúnyosan elmosolyodott, és azt mondta, hogy a szegénységben élő szerzetes rossz példát mutat a népnek, mert félő, hogy utána már a nép idegenkedni fog az olyan szerzetesektől, akik nem élnek szegénységben. Meg aztán, tette hozzá, az ilyen, szegénységet dicsérő beszédek megzavarják a nép fejét, mert így a szegénység kevéllyé teheti az embereket, kevélységükben pedig számos kevély cselekedetre ragadtathatják magukat. Végezetül pedig – mondta – tudnom kell, hogy azok, akik szerzetesi szegénységet hirdetnek, valami őelőtte is homályos okból a császárt támogatják, s ez a pápának nem tetszik. Jobbnál jobb érvek – gondoltam –, még ha kevéssé tanult ember szájából hangzottak is el. Most már csak azt nem értettem, miként is lehet kész Mihály testvér ily szörnyű kínhalált halni csak azért, hogy a császárnak kedvében járjon, vagy hogy egy szerzetesrendek közötti vitát elsimítson. Volt is a tömegben, aki azt mondta: – Dehogyis szent ez, Lajos küldte, hogy viszályt szítson a polgárok között; a kistestvérek pedig toszkánok ugyan, de a császár ügynökei állanak a hátuk mögött. – Másvalaki így beszélt: – Ugyan, hisz bolond, az ördög bújt belé, dagadozik a kevélységtől, és átkozott gőgjében élvezi a vértanúságot; túl sokat olvastatják ezekkel a fráterekkel a szentek életét, ahelyett hogy engednék, hadd házasodjanak! – Megint más így szólt: – Nem, igenis az kéne, hogy minden keresztény ilyen legyen, hogy ilyen elszántan kiálljon a hitvallása mellett, mint egykor, a pogányok idején. – És ahogy hallgattam őket, s már azt se tudtam, mit gondoljak, egyszer csak az arcába tudtam pillantani az elítéltnek, akit az előttem hullámzó tömeg újra meg újra eltakart. Nem e világra néző ember arca volt ez az arc, látomásba révült szentek szobrain látni ilyet. Ekkor tudatosult bennem, hogy akár bolond, akár próféta ez az ember, nyilvánvalóan meg akar halni, mert azt hiszi, hogy halálával legyőzi az ellenséget, bárki légyen is az. És azt is tudtam már, hogy a példája másokat is a halálba visz még. S csak azért döbbentett meg ez a sziklaszilárd eltökéltség, mert máig sem tudom, mi munkál az ilyen emberben: a hite szerinti igazság gőgös szeretete, s az viszi őket a halálba, vagy inkább gőgös halálvágy, és az veszi rá őket, hogy kiálljanak az igazság, akármiféle igazság mellett. S az ámulattól s a rémülettől elakad a szavam.
De térjünk vissza a kivégzéshez; hisz lassan mindenki a vesztőhely felé indult.
A kapitány s az emberei kiráncigálták Mihály testvért a kapun: félig kigombolt egy szál ingében, nagy, kimért léptekkel, lehajtott fejjel ment, s csak mondta-mondta a maga officiumát, a maga valóságos vértanú-imádságát. Hihetetlenül nagy volt a tömeg, és sokan odakiáltották neki: – Ne halj meg! –, mire ő visszafelelt: – De igen, meg akarok halni Krisztusért –, s amikor azt mondták: – Hisz nem is Krisztusért halsz meg –, ő erre is megfelelt, mondván: – Nem, hanem az igazságért. – Amikor a menet a Prokonzul-sarok nevű helyhez ért, valaki azt kérte tőle fennhangon, hogy imádkozzon Istenhez mindannyiukért, és ő akkor megáldotta a sokaságot. A Szent Liperatánál meg azt mondta valaki: – Higgy a pápában, te balga! –, mire ő így válaszolt: – Istent csináltatok a pápátokból! –, majd hozzátette még: – Tiveletek aztán jól elbánt a papa, egyik a másik után! – vagy legalábbis valami effélét mondott, holmi mókás élcet, toszkán dialektusban, amit úgy kellett hogy elmagyaráztassak magamnak; és ámuldoztak a népek, hogy íme, ez itt tréfálkozva megy a halálba.
A Szent János-templomnál azt kiáltották neki: -Mentsd az életed! –, mire ő: – Ti mentsétek magatokat a bűntől! -; a Régi Piactéren azt kiabálták: – Mentsd magad! –, mire ő: – Ti mentsétek magatokat a pokoltól! -; az Új Piactéren azt üvöltötték: – Mondd, hogy szánod-bánod! –, mire ő: – Ti szánjátok-bánjátok az uzsorát! – A Szent Kereszt-templomhoz érve szemére vetette a lépcsősoron ácsorgó rendjebelieknek, hogy nem követik Szent Ferenc reguláját. S a rendtársak némelyike csak vállat vont, de volt köztük, aki szégyenében ráhúzta a csuklyát az arcára.
A Törvény-kapu felé közeledve sokan így biztatták: – Tagadj, tagadj, ne akarj meghalni! –, mire ő: – Krisztus érettünk halt meg. – Mire ők: – De te nem vagy Krisztus, te ne halj meg értünk! –, mire ő: – Én őérte akarok meghalni. – A Törvénymezején azt kérdezte tőle valaki, miért is nem tesz úgy, mint egyik felettes rendtársa, aki tagadott, de Mihály azt felelte, hogy ő nem tagad; és láttam, hogy a tömegben sokan helyeselnek neki, és biztatják Mihályt, hogy tartson ki: ebből pedig másokkal együtt megtudhattam, hogy ezek az ő követői, s szépen elhúzódtam tőlük.
Végül kiértünk a kapun, és feltűnt előttünk a máglya, vagy amint ott nevezték, a házikó, mert hogy a fadarabokat kunyhóformán rakták egymásra; és fölfegy vérzett lovasok vontak köréje gyűrűt, nehogy a népek túlságosan közel menjenek. És akkor Mihály testvért az oszlophoz kötözték. És még egyszer, utoljára, odakiáltotta neki valaki: – De hát mi a csodáért akarsz te meghalni? –, ő pedig így felelt: – A bennem lakozó igazságért, mert arról csak a halállal lehet tanúságot tenni. – Meggyújtották a tüzet. Mihály testvér már javában énekelte a Credó-t, utána pedig a Te Deum-ba fogott. Nyolc sorát ha végigénekelhette, s akkor előregörnyedt, mintha tüsszenteni akarna, és a földre roskadt, mert leégett róla a kötél. De akkor már meg is volt halva, mert a máglyán az ember a szívet repesztő hőségtől és a mellbe áradó füsttől meghal, még mielőtt a teste elégne.
Fáklyaként lobogott már a kunyhómáglya, a lángja vakító fénnyel lobogott, és ha át nem sötétlik még szegény Mihály elszenesedett teste azon a roppant tűzifaizzáson, esküdni mertem volna rá, hogy az égő csipkebokorral állok szemközt. Hajszál híja, hogy látomásom nem támadt – jutott eszembe, amint fölfelé hágtam a könyvtár lépcsőin –, és önkéntelenül az ajkamra tolult néhány szó, amit Szent Hildegard[171] könyveiben olvastam az eksztázisról: „A láng tündöklő fényességből, eredendő erőből és tűzi hévből vagyon, de tündöklő fényessége azért vagyon, hogy világítson, tűzi heve pedig azért, hogy égessen.”
Foszlányokban az is eszembe jutott most, amit Hubertinus a szeretetről mondott. A máglyán égő Mihály testvér képe összemosódott Dolcinóéval, Dolcinóé pedig a szép Margitéval. A templomban érzett nyugtalanság ismét erőt vett rajtam.
Igyekeztem nem gondolni rá, és eltökélt léptekkel megindultam a labirintusban.
Egyedül még nem jártam itt, s a mécsesem fényében padlóra vetülő, hosszú árnyak most ugyanúgy rémisztgettek, mint előző éjjel a látomások. Minden pillanatban attól féltem, hogy újabb tükörrel találom magam szemközt, mivelhogy ilyen a tükrök mágiája: tudod, hogy tükrök, mégis rád ijesztenek.
Mindazonáltal meg sem próbáltam tájékozódni, a látomásgerjesztő illatú szobát sem próbáltam kikerülni. Mintha valami láz kerített volna hatalmába, úgy mentem előre, hogy azt sem tudtam, hová tartok. Valójában nem távolodtam el valami messzire, mert kisvártatva ismét abban a hétszögű szobában találtam magam, ahonnan elindultam. Egyik asztalán könyvek sorakoztak; nem emlékeztem, hogy előző este láttam volna ezeket. Kitaláltam, hogy Malakiás nyilván a szkriptóriumban szedte össze, de még nem rakta egyenként a helyükre őket. Nem tudtam, milyen messze lehetek az illatos szobától, de egészen kába voltam, és ez ugyanúgy lehetett holmi idáig elszivárgó füstök hatása, mint az iménti, merengő gondolatoké. Felütöttem az egyik, gazdagon díszített kötetet; a stílusból ítélve, az ultima Thule[172] valamelyik monostorából származhatott.
Az egyik lapnál – épp Márk apostol evangéliuma kezdődött rajta – megakadt a szemem egy képen. Oroszlánt ábrázolt, efelől semmi kétségem sem volt, bár soha életemben nem láttam még valódi hús-vér oroszlánt, a miniátor minden ízében hűségesen jelenítette meg, talán Hibernia, a szörnyetegeknek otthont adó, messzi vidék oroszlánjai láttán merítve hozzá ihletet, s magam is meggyőződhettem róla, mily helyesen mondja a Physiologus[173], hogy ez az állat a legborzalmasabb és a legfenségesebb dolgok összes jegyeit magába sűríti. Így hát ez a kép mind az ellenség, mind pedig a mi Urunk, Jézus Krisztus képét együtt idézte föl előttem, nem tudtam, melyik kulcsot használjam jelképes olvasatához, és csupa reszketés voltam, mert féltem, és mert a falak résein át befújt a szél.
Ennek az oroszlánnak fogakkal teli szája volt, a feje finoman pikkelyes, akárha kígyó feje volna, ormótlan teste négy, hegyes és veszedelmes karmú lábon nyugodott, vörös és smaragdzöld pikkelyű, iszonytató és robusztus, pestisessárga csontrajzolatú szőre később látott napkeleti szőnyegekhez hasonlított. Sárga volt a farka is, tekeregve kígyózott előre, a farától a feje fölé, a legvégén csigába pöndörült, fekete-fehér pamacs.
Döbbenten bámultam az oroszlánt, sokáig nem tudtam tőle szabadulni (s már a fejemet is hátra-hátrakaptam, mintha attól tartanék, hogy hirtelen egy ilyen fenevad ugrik elő); végül azonban erőt vettem magamon, és továbblapoztam. Ekkor meg – Máté evangéliumának kezdeténél – egy ember képmása ötlött a szemembe. Nem tudom, miért, de ez az ember még az oroszlánnál is jobban megijesztett: az arca emberarc, de a testét talpig érő kemény miseruhaféle borította, és erre a miseruhapáncélra vörös és sárga kövek vontak kérget. A rubin- és topázpalotából rejtelmesen előbukkanó emberfej pedig (ó, milyen szentségtörővé tett a rettegés) mintegy azé a titokzatos gyilkosé, mintha az ő kivehetetlen nyomait fürkésztük volna. Egyszer csak ráeszméltem, miért is látok olyan szoros összefüggést a fenevad és a páncélos ember meg a labirintus között: azért, mert mindkettő, akárcsak a könyv többi figurája, maga is egymásba bonyolódó labirintustekervények szövetébe ágyazódott, ónix- és smaragdvonalakba, krizoprászindázásba, berill szalagfodrozódásba, és mintha mindez arra a helyre utalt volna, ahová kerültem, termeknek és átjáróknak erre a bonyolult kuszaságára. Szemem ugyanúgy tévelygett a könyv lapján tekergő, fényes ösvényeken, ahogy a lábam is tévelyegve tapogatta a könyvtár termeinek nyugtalanító teóriáját, és nyugtalansággal töltött el, hogy ez a pergamen itt bolyongásom képét mutatja, és már semmi kétségem sem volt, hogy ezek a könyvek egytől egyig az én mostani történetemet mondják, rejtelmes hahoták közepette. „De te fabula narratur”[174], gondoltam, és kíváncsi lettem, vajon eljövendő perceim históriája is benne van-e a könyvekben.
Egy másik kódexet nyitottam ki, spanyol iskolából valónak néztem. Színei rikítóak, sok vöröse mint a vér vagy a tűz. Az apostol jelenéseinek könyve volt ez, és mint a múlt este, megint rálapoztam a mulier amicta sole képére. De ez nem ugyanaz a könyv volt, másfajta miniatúrák díszítették, a művész itt hosszasabban elidőzött az asszony testének részletein. Összehasonlítottam ennek az asszonyalaknak az arcát, keblét, ívelt csípejét a Szűzanya szobrával, azzal, amelyet Hubertinusszal együtt néztünk. Másként ugyan, de ezt a muliert is gyönyörű szépnek láttam. Nem szabad, hogy effélén járjon az eszem – gondoltam –, és továbblapoztam. Néhány oldallal arrább újabb asszonyra bukkantam, ezúttal a babiloni paráznára. Őnála nem is annyira a részletek hökkentettek meg, mint inkább az, hogy felötlött bennem: ez is csak asszony, mint az a másik, s ez mégis bűnöknek edénye, az pedig erénynek kelyhe. A test vonásai azonban ennél is, amannál is asszonyt formáztak, s én egyszerre föl nem foghattam már, hogy miben is különböznek egymástól. Ismét elővett az a benső izgalom, a templombeli Szűzanya képe egybecsúszott a szép Margitéval. „Elkárhozom!”, hasított belém a gondolat. És: „Megbolondulok!” Nem maradhattam tovább a könyvtárban.
Szerencsére közel volt a lépcső. Hanyatt-homlok rohantam lefelé, azt sem bánva, hogy eleshetem, s a mécses kialszik. A szkriptórium tágas boltívei alá érve sem torpantam meg, és futottam tovább, le a másik lépcsőn, a refektórium felé.
Lihegve megálltam. Az ablakok üvegén beragyogott a holdfény, tündöklően világos volt az éjszaka, szinte nem is kellett már a mécses, melyre oly elengedhetetlen szükségem volt a könyvtár szobáiban és átjáróiban tapogatózva. Mégsem oltottam el, mert úgy éreztem, biztonságot ad. Még mindig lihegtem, és azt gondoltam, iszom egy korty vizet, hogy lecsillapodjam. Ha már úgyis a konyha szomszédságában voltam, keresztülmentem a refektóriumon, és az egyik ajtón át óvatosan benyitottam az Aedificium földszintjének másik felébe.
És akkor a rémületem nemhogy csillapult volna, inkább még magasabbra hágott. Mindjárt láttam ugyanis, hogy valaki van a konyhában, a kenyérsütő kemence mellett; illetve annyit láttam, hogy abban a sarokban is világít egy mécses, úgyhogy én a magamét megrettenve oltottam el azon nyomban. A rémületem rémületet kelthetett, mert annak a valakinek (vagy valakiknek) a kezében is rögvest kialudt a mécses. De hiába, mert az éjszaka fénye épp eléggé megvilágította a konyhát ahhoz, hogy odarajzolja elém a padlóra egy vagy több emberalak kusza árnyát.
Megfagyott bennem a vér, nem mertem lépni sem hátra, sem előre. Valami makogás ütötte meg a fülemet, s mintha egy fojtott női hangot is hallottam volna. Majd kivált a kemence melletti sötét gomolyból egy zömök, fekete tömeg, s a jelek szerint félig nyitva hagyott bejárati ajtón át kiszaladt.
Magunkra maradtunk: én a refektórium és a konyha küszöbén, meg az a tétova árny amott, a kemence mellett. Az a tétova és – hogyan is mondjam? – nyöszörgő árny. Mert a sötétből valami nyögés, valami elfojtott sírásra, rémült hüppögésre emlékeztető hang tört elő.
Az ijedt embert leginkább a mások ijedelme szokta nekibátorítani, de engem nem a bátorság lódított akkor meg a felé az árny felé. Inkább azt hiszem, holmi részegségféle, hasonló ahhoz, amit a vizionáláskor éreztem. A konyha levegőjében mintha olyasféle füstök terjengtek volna, amilyenek előző nap, a könyvtárban úgy elbántak velem. Az is lehet, hogy ez valami más volt, de túlajzott érzékeimre ugyanolyan hatást tett. Ördögcérna-, timsó- és borkőszag csapta meg az orromat, a bor ízesítésére használtak effélét a szakácsok. Vagy talán – inkább erre hajlottam utóbb – a frissen készített sör illata volt ez, merthogy a sört meglehetős becsben tartották a félszigetnek ezen az északi részén, és hazám szokásai szerint avarfűvel, mocsári mirtusszal és lápi vadrozmaringgal főzték. Mindezen aromák pedig nem is az orrlikaimba szálltak, hanem inkább mindjárt a fejembe.
És józan eszem hiába súgta, hogy kiáltsam el magam: „Vade retro!”[175], s hogy kerüljek minél messzebb attól a nyögdécselő valamitől, ami csakis az ördög succubusa lehetett, csak a gonosz parancsolhatta ide elém, belül, a vis appetitivámban valami tovább lökött, előre, s mintha varázslás részese akartam volna lenni.
Így értem hát az árnyhoz közelebb és közelebb, mígnem az ablakokon bederengő csillagfénynél egyszer csak látom ám, hogy asszonyszemély az, reszket, fél kezével csomagot szorít a kebléhez, és sírva hátrál a kemence szája felé.
S most Isten, a Boldogságos Szűzanya s a mennyország minden szentjei segítsenek, hogy el tudjam mondani, mi történt! A szemérem és mostani helyzetem méltósága arra intene (hisz agg szerzetesként élek én immár e derűs elmélkedésre való, békességes helyen, a melki monostorban), hogy a lehető legkegyesebb alázattal visszafogjam magam. Egyszerűen annyit kéne mondanom, hogy valami rossz történt, de hogy mi, azt elmondanom nem volna tisztességes; és akkor nem zaklatnám föl vele sem magamat, sem pedig olvasómat.
Csakhogy én megfogadtam, hogy azokról a rég esett dolgokról elmondom a teljes igazságot, az igazság pedig egy és oszthatatlan, önnön ragyogásával fényeskedik, és nem hagyja, hogy érdekeinktől vagy szégyenünktől indíttatva így-úgy darabolgassuk. Inkább az a fontos, hogy az akkor történteket ne a mostani szememmel nézve, a mostani emlékezetem szerint mondjam el (noha ez az emlékem azóta is könyörtelenül eleven, és nem tudom, vajon a későbbi megbánástól vésődött-e belém ilyen mélyen mindaz, ami akkor esett s amit akkor gondoltam, vagy épp attól, hogy a történteket igenis nem bántam meg kellőképpen, és ez még most is gyötör, s e gyötrelem eleveníti föl szomorú elmémben annak a szégyennek legapróbb részleteit is), hanem aszerint számoljak be, amit akkor láttam és éreztem. Ezt krónikási hűséggel meg tudom tenni, mert ha a szemem behunyom, úgy mondom föl máris mindazt, amit abban a néhány percben tettem, sőt azt is, amit gondoltam, mintha egy akkor írott pergamenről olvasnám. Ezt kell tehát tennem, s most legyen velem Szent Mihály arkangyal: mert eljövendő olvasóim épülésére meg a magam vétkét ostorzandó el akarom mondani, miként eshet egy ifjú az ördög csapdájába, felhíván így mindenki figyelmét a csapda nyilvánvalóságára, és segítvén kiverekedni magát belőle annak, aki eztán lenne ily csapda áldozata.
Tehát asszony volt. Akarom mondani, lány. Eladdig (és azóta is, hála Istennek) kevés dolgom volt a másik nembeliekkel, így hát meg nem mondhatom, milyen idős lehetett. Azt tudom, hogy fiatal volt, szinte kamasz még, tizenhat vagy tizennyolc, legföljebb ha húsz tavaszt látott, és engem megdöbbentett, micsoda emberi valóságot sugároz egész lénye. Nem látomás volt, ahhoz pedig kétségem se fért, hogy valde bona. Talán mert reszketett, mint a nyárfalevél, és sírt, és félt tőlem.
Így hát arra gondolva, hogy minden jó kereszténynek kötelessége segítenie felebarátján, igen nyájasan odaléptem hozzá, és jó deák nyelven azt mondtam neki, hogy ne féljen, mert én jó barát vagyok, de legalábbis nem vagyok ellenség, az az ellenség pedig végképp nem, akitől ő alkalmasint úgy retteg.
Talán a tekintetemből áradó nyájasság tette, szegény teremtés megnyugodott, és közelebb húzódott hozzám. Észrevettem, hogy nem érti az én latin beszédemet, és ösztönösen anyanyelvemre, a német köznyelvre fordítottam a szót, ám ettől meg borzasztóan megijedt; hogy az itt élők fülének oly szokatlan, kemény hangok miatt-e, vagy mert ezek a hangok hazámbeli katonákat juttattak eszébe valamiért, nem tudom. Inkább rámosolyogtam hát, gondolván, hogy a taglejtések s az arckifejezések nyelve mégiscsak egyetemesebb, mintsem a szavakból való nyelvek, és ő ekkor ismét lecsillapodott. Ő is rám mosolygott, és mondott néhány szót.
Alig értettem valamit az általa beszélt köznyelven, mely ráadásul különbözött is attól, amelyiket Pisában tanulgattam, mégis, a hangjából kivettem, hogy kedves szavakat mond nekem, és mintha effélét mondana: „Fiatal vagy, szép vagy...” Ritka dolog, hogy egy novíciusnak, aki egész gyermekkorát monostorban töltötte, önnön szépségét illető kijelentések üssék meg a fülét, mi több, bennünket újra meg újra figyelmeztetni szoktak, hogy a testi szépség múlandó és igen-igen megvetendő; az ellenség azonban végtelen fondorlatossággal helyezi el csapdáit, és bevallom, bármily csalfa volt is az a csinos külsőmet illető dicséret, én bizony mennyei zenének hallottam, és felindulás vett rajtam erőt. Annál is inkább, mert a lány, miközben e szavakat mondta, kinyújtotta a kezét, és ujjbeggyel megcirógatta az én egyelőre még csak nem is pelyhedző orcámat. Ájulásféle környékezett, de bűntudatnak nyomát se leltem ekkor a szívemben. Mert az ördög erre is képes, ha elhatározza, hogy próbára tesz bennünket, és még a nyomait is kitörli lelkünkből az isteni kegyelemnek.
Mit éreztem? Mit láttam? Csak arra emlékszem, hogy a legelső pillanatban rám törő érzés nem találhatott magának semmiféle szavakat, mert a nyelvem s az eszem nem úgy pallérozódott, hogy ilyen élményeket néven tudjon nevezni. Kisvártatva azonban egészen másféle, belső szavak visszhangzottak föl bennem, máskor és másutt, nyilván más tárgyra vonatkozó szavak, melyek, csodák csodája, mégis az én most felszakadó örömömmel csengtek egybe, mintha egyszersmind azért is születtek volna, hogy ezt az örömöt kifejezzék. Emlékezetem kavernáiban halmozódó szavak törtek most föl, föl egészen az ajkam (néma) pereméig, és elfelejtettem, hogy a szentírásban vagy a szentek könyveiben ezek sokkalta tündöklőbb valóságokat voltak hivatva kifejezni. Hanem hát volt-e végtére is különbség a szentek által emlegetett gyönyörök és aközött, ami felajzott lelkemet most átjárta? Semmivé lett bennem a különbségtevés éber ösztöne. Ez pedig, úgy vélem, már az öntudat szakadékaiba taszító szédület jele.
A leányt hirtelen olyannak láttam, mint azt a fekete, de szép hajadont, akiről az Énekek éneke beszél. Durva anyagból szőtt, ócska ruhája a keblén meglehetősen szemérmetlenül szétnyílt, a nyakában pedig, azt hiszem, igen hitvány kövekből fűzött gyöngysor tarkállott. Büszke fejét azonban szép fehér nyak hordozta, mely mint az elefánttetemből csinált torony, szemei mint a Hesbonbeli halastók, orra hasonló a Libánus tornyához, fején hajának fonatékja a bíborhoz. Igen, úgy láttam, hogy a haja olyan, mint a kecskéknek nyája, a fogai hasonlók a megnyírt juhok nyájához, melyek feljőnek a fördőből, melyek mind kettősöket ellenek, és meddő azok között nincsen. – Ímé, szép vagy, én mátkám, ímé, szép vagy – motyogtam egyszer csak –, a te hajad hasonló a kecskéknek nyájához, melyek a Gilead hegyéről szállanak alá, mint a karmazsin cérna a te ajkad, mint a pomagránátnak darabja, olyan a te halántékod, hasonló a te nyakad a Dávid tornyához, amelyben ezer pajzs függesztetett fel. – És rémülten és révületben kérdeztem magamtól, hogy ki ez a leány, kicsoda az, aki úgy láttatik, mintegy hajnal, szép, mint a hold, tiszta, mint a nap, terribilis ut castrorum acies ordinata[176].
Akkor még közelebb húzódott hozzám ez a teremtés, a mindeddig kebléhez szorított, sötét csomagot elhajítván, még egyszer megsimogatta az arcomat, és elismételte azt, amit az imént mondott. És ahogy ott tusakodtam, meneküljek-e tőle vagy inkább közelítsek hozzá, ahogy ott lüktetett a halántékom, mintha Józsué kürtjei Jerikó falait hasogatnák, és egyszerre vágytam és rettegtem megérinteni őt, ő egyszer csak szélesen és gyönyörtelien elmosolyodott, engedelmes kis nyögést hallatott, mely olyan volt, akár a kezes nőstény kecske mekegése, és elöl, a keblénél megoldotta a ruháját, és kibújt belőle, mint egy tunikából, és úgy állott már előttem, amilyennek Évát láthatta Ádám az Édenkertben. – Pulchra sunt ubera quae paululum supereminent et tument modice – idéztem fel mormogva a Hubertinustól hallott szavakat, mivelhogy azt láttam, hogy két emlője mint két őzike, a vadkecskének kettős fiai, a köldöke, mint a kerekded csésze, mely nem szűkölködik fűszerezett bor nélkül, hasa, mint a gabonaasztag, liliomokkal körülkerítve.
– O sidus clarum puellarum! – kiáltottam. – O porta clausa, fons hortorum, cella custos unguentorum, cella pigmentaria![177] – és azon kaptam magam, hogy akaratlanul a testéhez simulok, érzem a melegét s valami ismeretlen kenőcsök fanyar illatát. „Fiaim, akin úrrá lesz az őrült szerelem, az már tehetetlen!”, jutott eszembe, s már tudtam, hogy akár ördögi csapda, akár égi ajándék az, amit érzek, immár sehogy sem tudom útját szegni önnön lendületemnek. Így kiáltottam: – Oh langueo! –, meg így: – Causam languoris video nec caveo![178] –, már csak azért is, mert a szája rózsaillatot lehelt, és szép volt a sarus lába, s a szára márványoszlop, s a csípője hajlása olyan, mint a kösöntyű, mesteri kezeknek müve. „Szerelmem, gyönyörűségem, király köttetik meg fürteid által”, motyogtam magam elé, s azzal egymásba gabalyodva végigzuhantunk a konyha csupasz kövén, és nem is tudom, a magam szántából-e vagy a lány ügyeskedett, de valahogy megszabadultam a novíciuscsuhától, és nem szégyelltük a testünket, et cuncta erant bona.
És csókolt engem az ő szájának csókjaival, és az ő szerelmei jobbak voltak a bornál, és az ő drága keneti jók illatozásra, és szép volt az ő nyaka a gyöngysorokban, és szépek az ő orcái a halántékra való láncokban, ímé, szép vagy, én mátkám, ímé, szép vagy, a te szemeid olyanok, mint a galambok – mondtam –, hadd nézzem az arcod, hadd hallgassam a hangod, mert a hangod szépen csengő és az arcod elbűvöl engem, megsebesítetted az én szívemet, én húgom, jegyesem, megsebesítetted az én szívemet a te szemeidnek egy tekintésével, a te nyakadon való egy aranylánccal, színmézet csepegnek a te ajkaid, méz és tej van a te nyelved alatt, a te orrodnak illatja, mint az almának, a te emlőid szőlőgerézdek, a te emlőid, mint a szőlőnek gerézdei, a te ínyed, mint a legjobb bor, melyet szerelmesen kedvemre szürcsölök... Bepecsételt kútfő, nárdus és sáfrány, jó illatú nád és fahéj, mirha és aloé, ettem az én lépes mézemet az én mézemmel, ittam az én boromat az én tejemmel, kicsoda, kicsoda volt az, aki úgy láttatott, mint egy hajnal, szép volt, mint a hold, tiszta, mint a nap, rettenetes, mint a zászlós tábor?
Ó, Uram, hogyha a lélek elragadtatik, akkor az egyedüli jó azt szeretnem, amit látok (nem igaz?), a legfőbb boldogság birtokolnom azt, amim van; akkor a boldog életet annak forrásából issza az ember (nem megmondatott?), akkor abba az igaz életbe kóstol belé, mely e földi lét után angyaloknak oldalán, az örökkévalóságban adatik élnie... Ez járt az eszemben, és úgy éreztem, hogy most végre megvalósulnak a jövendölések, most, hogy a leány leírhatatlan gyönyörűségekkel halmoz el, s a testem mintha elöl-hátul egyetlen szemmé lett volna, és látnám hirtelen, mi vesz körül. És megértettem, hogy belőle, a szerelemből, egyszerre sarjadzik az egység és a gyengédség és a jóság és a csók és az ölelés, úgy, ahogyan hallottam is már, de azt hittem, valami másról beszélnek nekem. S csak egyetlen szempillantásra suhant át a fejemen, miközben gyönyöröm már-már a zenithez ért, hogy hátha azt érzem én most, méghozzá éjjel, mint száll meg a déli ördög, aki végül is arra ítéltetett, hogy a maga ördögvalóságában mutatkozzék meg a lélek előtt, s a lélek tőle kérdezi: „ki vagy?”, tőle, aki tudja, hogyan ragadja el a lelket, és a testet miképpen ámítsa. De azon nyomban más belátásra jutottam: hogy épp ez a kétely ördögi, hiszen nincs semmi helyesebb jobb, szentebb dolog annál, amit érzek, s ami pillanatról pillanatra édesebb és édesebb. Ahogy sok borba hullajtott egyetlen vízcsöppecske oszlik mindenestül széjjel és válik színében és ízében borrá, ahogy tűzben izzított vas lesz eredeti formáját veszítvén a tűzhöz egészen hasonlatossá, ahogy a napfény beragyogta levegő fényesül olyan tündökletessé, hogy mintha már nem is a nap világítaná be, hanem maga volna a világosság, azonképpen éreztem én is, hogy most megöl a gyöngeség, mert elfolyok, s már csak annyi erőm maradt, hogy elmormoljam: „Ímé bensőm olyan, mint az új bor, amelynek nyílása nincsen; miként az új tömlők, csaknem szétszakad”, és akkor hirtelen vakító fényt láttam, és benne zafírkék idomot, mely égővörös és édességes tűzben izzott, és a fényes ragyogás egészen áthatotta a vöröslő tüzet, s ez a vöröslő tűz is a tündöklő idomot, és a ragyogó fényesség és a vöröslő tűz az idomot egészen áthatotta.
Ahogy pedig szinte eszméletlenül már, visszahullottam a velem egyesült testre, életerőm utolsó rándulása rádöbbentett, hogy a láng tündöklő fényességből vagyon, de tündöklő fényessége azért vagyon, hogy világítson, tűzi heve pedig azért, hogy égessen. És rádöbbentem végül, hogy mi is a mélység, és mik mélység felidézte, még mélyebb mélységek.
Még most, írás közben is remeg a kezem (s nem tudom, vajon felelevenített vétkem utálata avagy bűnösen sóvár múltba merengésem miatt-e), s csak most látom, hogy gyalázatos önkívületem leírásakor ugyanazon szavakhoz folyamodtam, amelyeket alig néhány lappal előbb a Mihály nevű kistestvér vértanútestét égető tűz leírásához használtam. Nem véletlen, hogy kezem, a lélek hű végrehajtója, két ennyire különböző élmény érzékeltetésére ugyanazokkal a kifejezésekkel élt, hiszen valószínű, hogy én magam igenis egyformán éltem át e két dolgot akkor is, amikor részem volt bennük, és most, az imént is, hogy itt a pergamenen igyekeztem föleleveníteni őket.
Van egy titokzatos bölcsesség, melynek révén egymástól eltérő jelenségek azonos szavakkal illethetők: e bölcsesség folytán beszélhetünk isteni dolgokról földi szavakkal, mondhatjuk kétértelmű jelképiséggel oroszlánnak vagy leopárdnak az Istent, csapásnak a halált, lángnak a gyönyört, halálnak a lángot, mélységnek a halált, kárhozatnak a mélységet, ájulásnak a kárhozatot és szenvedélynek az ájulást.
Hogy akkori kamasz eszemmel miért vonatkoztattam Mihály vértanú megdöbbentő haláleksztázisára Szent Hildegardnak az élet (az isteni élet) eksztázisára vonatkozó szavait, holott nem állhattam meg, hogy ne ugyanezen szavakkal illessem a földi élvezet (bűnös és múlandó) eksztázisát is, melyet azonban a magam részéről mindjárt utána már mint halált és megsemmisülést éltem át? Töröm a fejem, hogyan is hatott át engem az a két oly felemelő és oly fájdalmas élmény, alig néhány hónappal egyik a másik után; gondolkozom, hogy aznap éjjel az apátságban miként is idéztem föl magamban az egyiket, és hogyan éltem át alig néhány órával utána a másikat; és töprengek végül, hogy itt, most, miközben e sorokat írom, miként is éltem át magamban még egyszer ezt is meg azt is, és hogy vajon micsoda késztetett rá mindhárom esetben, hogy ezt a kétféle élményt egy isteni látomásban megsemmisülő, boldogságos lélek egészen más élményének szavaival írjam le magamnak. Talán káromoltam (akkor, most)? Ugyan mi hasonlóság volt Mihály halálvágyában, az őt emésztő tűz láttán érzett elragadtatásomban, a testi egyesülés vágyában, amit a leánnyal éltem át, abban a misztikus szeméremben, mellyel allegorikus jelentést adtam ennek a vágynak, s végül magában a Szent Hildegardot lelkesítő, boldog megsemmisülésvágyban: belehalni a tulajdon szeretetébe, hogy így tovább, sőt örökké éljen? Hát lehet ennyire kétértelmű dolgokat ennyire egyértelmű módon kifejezni? Pedig mintha épp ezt a tanítást hagyták volna örökül reánk a legnagyobb doktorok: omnis ergo figura tanto evidentius veritatem demonstrat quanto apertius per dissimilem similitudinem figuram se esse et non veritatem probat[179]. De ha a láng és a mélység szeretete Isten szeretetét példázza, vajon példázhatja-e a halál szeretetét és a bűn szeretetét? Igen, ahogyan az oroszlán meg a kígyó is egyszerre példázza mind Krisztust, mind pedig az ördögöt. Az értelmezés helyénvalósága azonban egyedül az atyák tekintélyén múlik, én tehát hiába gyötrődöm, mert nincs olyan auktoritás, akihez engedelmes elmém most fordulhatna, perzsel a kétség (s lám, már megint a tűz szolgál jelképül, ezúttal az engem elemésztő igazsághiány és tévedéssel teljesség példájaképpen). Mi megy végbe, Uram, a lelkemben most, amikor hagyom, hogy lerántson az emlékek örvénye, amikor különböző időket villantok össze egymással, mintha a csillagok és égi mozgásuk rendjét akarnám megbolygatni? Bizony a válasz meghaladja az én bűnös és beteg értelmemet. Nosza, hadd térek hát vissza alázattal magam elé állított, eredeti feladatomhoz. Arról beszéltem, mi történt azon a napon, s hogy végül teljes érzéki zűrzavar mély szakadékába zuhantam. Íme, elmondtam, mire emlékszem, ehhez tartsa most már magát gyönge pennája a hű és igaz krónikásnak.
Ott feküdtem, nem tudom, mennyi ideig, mellettem az a lány. A keze könnyedén tovább cirógatta megizzadt testemet. Fojtott öröm zsibongott bennem: nem békesség volt, hanem olyasmi, mint amikor a láng ellobbantával még fel-felparázslik hamu alatt a tűz. Nem haboznék boldognak nevezni bárkit, akinek jutott már osztályrészéül valami ehhez fogható (így motyogtam mintegy félálomban), ha mégoly ritkán is ebben az életben (én például csak ez egyszer, most éreztem), s ha mégoly futólag, egyetlen röpke pillanat erejéig is csupán. Az ember mintha megszűnnék létezni, már nem is érzi önmagát, azt se, milyen kicsivé lett, hogy szinte megsemmisült, és ha bárki halandó (így elmélkedtem) csak egyetlen röpke pillanatra is belekóstolhatna abba, amibe én most belekóstoltam, rögvest görbén nézne erre a romlott világra, bántaná, mily szégyenletes a hétköznapi lét, megérezné, micsoda teher ez a halandó test... Hát nem erre tanítottak? Abban, hogy egész szellemem arra biztatott: feledkezzem bele a boldogságba, minden bizonnyal (igen, ezt most értettem meg) az örökkévaló nap sugara fény lett fel, és a belőle sarjadzó öröm megnyitja, kitágítja, nagyobbá teszi az embert, s ami nyílást önmagán fakaszt ekkor az ember, nem zárul be többé egykönnyen, mert a szerelem kardcsapása nyitotta seb az, és nincs e világon édesebb és borzalmasabb dolog. Hanem a nap nyilakat lövell a megsebzett emberre – teheti –, és a sebek mind nőnek-növekszenek, az ember nyílik és tágul, még az erei is tárva-nyitva, és hiába erőlködik, nem ura többé magának, mert az erejét már egyes-egyedül a vágy igazítja, a szelleme mélybe zuhantan lángol kézzelfogható tárgyának mély szakadékában, látván, hogyan lép túl önnön vágyán és önnön igazságán az a valóság, melyben része volt és része van. És ámulva nézi önnön ájulását.
Valami kimondhatatlan, repeső öröm ilyen érzésekkel borzongatott, miközben szép lassan elszenderedtem.
Amikor később újra kinyitottam a szemem, az éjszakai világosság, talán mert felhő takarta el a holdat, nagyon megfogyatkozott. Kinyújtottam a kezemet, s már nem éreztem ott magam mellett a lány testét. Odafordultam: nem volt sehol.
A vágyamat felfakasztó és szomjamat csillapító tárgy hiánya egyszeriben rádöbbentett, mily hiú volt az a vágy és mily romlott az a szomjúság. Omne animal triste post coitum[180]. Tudatára ébredtem, hogy bűnt követtem el. Még most, annyi-annyi esztendő távolából, váltig keseregvén akkori vétkem felett, most sem feledhetem, hogy azon az estén nagy örömben volt részem, és magát a Mindenhatót sérteném vele, ki jónak és szépnek teremtett mindeneket, ha nem ismerném el, hogy akkor, ott, a között a két bűnös ember között is olyasvalami történt, ami naturaliter jó és szép. De lehet, hogy csak öregségem teszi most, hogy bűnös módon szépnek és jónak látok mindent, ami ifjúságomnak része volt. Holott a közelgő halál felé kéne fordítanom gondolataimat. Akkor, fiatal koromban, nem a halálra gondoltam, hanem a bűnöm miatt rázott heves és őszinte zokogás.
Reszketve álltam fel, már csak azért is, mert túl sokáig hevertem a konyha fagyos kövén, és a testem meggémberedett. Fogvacogva rángattam magamra a ruhát. Ekkor vettem észre azt a csomagot, menekülőben ejthette a lány az egyik sarokba.
Lehajoltam, hogy megnézzem: vászonba csavart valami volt, alighanem a konyhából származott. Kibontottam, és az első pillanatban még mindig nem tudtam, mi az, részint a csekély világosság, részint pedig a csomag tartalmának formátlansága okán. Majd rádöbbentem, mi tárul a tekintetem elé: alvadt vérrögök és petyhüdtebb, fakóbb húsfoszlányok cafatjai közt, halott, de még mindig a holt zsigerek kocsonyás elevenségétől duzzadozó, kékes bordázatú, roppant szív, egy hatalmas szív. A szememre sötét hályog borult, a szám megtelt savanyú nyállal. Felüvöltöttem, és földre estem, mint valami holttest.
[HARMADIK NAP]
Melyben a földúlt Adso meggyón Vilmosnak,
és a nőnek
a teremtés tervében betöltött szerepéről elmélkedik,
utána azonban egy férfi holttestére bukkan
Arra ébredtem, hogy mossák az arcomat. Vilmos testvér volt az; mécsest is hozott, és valamivel föltámasztotta a fejemet.
– Mi ütött beléd, Adso? – kérdezte. – Éjszaka a konyhát járod, és belsőségeket lopkodsz?
Elég az hozzá, hogy Vilmos felébredt, valamiért keresett, de nem talált, s ebből arra következtetett, hogy alighanem a könyvtárba vitt a viszketegség. A konyha felőli oldalon az Aedificiumhoz érve egyszer csak látta, hogy a kerti kapun kisuhan egy árny. (A lány volt az, talán azért ment el, mert hallotta, hogy jön valaki.) Mesterem meg akarta tudni, ki az, és követni próbálta, de a lány (vagyis az, akit mesterem csupán egy árnynak látott) a fal felé szaladva eltűnt. Vilmos még egyszer jól körülnézett, majd belépett a konyhába, és ekkor lelt rám, ahogy ott ájultan heverek.
Amikor – még most is iszonyodva – szóba hoztam a becsomagolt szívet, és újabb gyilkosságról hebegtem, ő elnevette magát:
– Adso, hát melyik embernek van ekkora szíve? Tehén vagy ökörszív ez, hisz épp ma vágtak le egy állatot! Azt mondd meg inkább, hogyan került a kezedbe!
Háborgó lelkiismerettel, félelemtől elcsigázva hangosan felzokogtam ekkor, és megkértem Vilmos atyát, hogy gyóntasson meg. Úgy is lett, s én elmondtam neki mindent, semmit sem titkoltam el.
Vilmos roppantul komolyan, de egy csöpp türelmetlenséggel hallgatott végig. Amikor befejeztem, szigorú arcot vágott, és azt mondta:
– Vétkeztél, Adso, semmi kétség, kihágást követtél el mind a paráználkodást tiltó parancsolat, mint pedig novíciusi kötelmeid ellen. Mentségedre az szól, hogy a helyedben ezúttal még egy sivatagi atya is a kárhozat útjára lépett volna. Arról, hogy az asszony kísértésnek fészke, eleget beszél a szentírás. A Prédikátor azt mondja az asszonyról, hogy a beszéde perzselő tűz, a Példabeszédek pedig arra figyelmeztetnek, hogy az asszony hatalmába keríti a nemes férfi lelkét, és tönkreteszi a legerősebbeket is. A Prédikátor azt is mondja továbbá: „találtam egy dolgot, mely keservesb a halálnál: tudniillik az olyan asszonyt, akinek a szíve olyan, mint a tőr és a háló, kezei pedig olyanok, mint a kötelek”. Volt, aki azt mondta, hogy az asszony az ördögnek edénye. Mindamellett, kedves Adso, én kötve hiszem, hogy Isten legalább egy-két erénnyel fel ne ruházta volna ezt a tisztátalan lényt, ha már belekeverte a teremtésbe. És szöget kell hogy üssön a fejembe, hogy a Teremtő igenis számos kiváltságot és becses tulajdonságot adományozott neki, a többi közt három roppantul fontosat. Először is a férfit még kietlen világba, sárból teremtette, az asszonyt pedig csak másodjára, az Édenkertbe, és pedig nemes, emberi matériából. És nem Ádám lábából vagy testének belsőségeiből alkotta meg őt, hanem az oldalbordájából. Másodszor is az Úristen mindenható, tehát közvetlenül is emberré lehetett volna valamely csoda folytán, ő azonban inkább egy asszony méhébe költözött, jeléül annak, hogy az asszony mégsem oly tisztátalan. Amikor a feltámadás után megjelent, egy asszonynak jelent meg. Végezetül pedig a mennyei dicsőség birodalmának nem lesz egyetlen férfi királya sem, lesz ellenben királynője, egy szeplőtelen asszony. Ha tehát az Úr ennyi figyelemben részesítette már Évát is és minden leányát, ugyan miért volna annyira természetellenes, hogy minket is vonzanak a másik nem bájai és nemes tulajdonságai? Szó se róla, Adso, amit tettél, azt többé ne tegyed, de tudd meg, hogy nem olyan szörnyűséges dolog, ha engedtél a kísértésnek. Másfelől az, hogy egy szerzetes, legalább egyetlenegyszer életében, megtapasztalja, milyen is a testi szenvedély, s így, ha eljön az ideje, türelmes és megértő tud majd lenni a tanácsért és vigaszért hozzá forduló bűnösökkel... nos, kedves Adso, ezt kívánatosnak mondani ugyan nem kell, ha még nem történt meg, de kárhoztatni sem kell olyan nagyon, ha mégis megtörtént. Úgyhogy menj Isten hírével, ne is beszéljünk erről többé. Hanem hogy csakugyan ne rágódjunk tovább olyasmin, amit teneked jobb lesz elfelejtened, ha el tudod felejteni – s a hangja valamiféle szívbeli meghatottság folytán mintha ellágyult volna egy pillanatra – ... próbáljuk inkább megfejteni, hogy mi is történt itt ma éjjel. Ki volt ez a lány, és kivel találkozott itt?
– Bizony nem tudom, és nem láttam azt a férfit sem, aki vele volt – feleltem.
– Jó-jó, de ezt ki tudjuk deríteni, van hozzá néhány biztos támpontunk. Először is ronda vénember volt, olyan, akivel egy lány nem szívesen adja össze magát, kivált ha olyan szép is, amilyennek mondod, bár azt hiszem, derék farkasfiacskám, hogy a te étvágyadnak eleve fölséges lett volna akármiféle étek.
– Miért épp ronda vénember?
– Mert a lány nem szerelemből, hanem egy csomag mócsingért kereste fel őt. Nyilván egy falubeli lány volt, s talán nem is először vitte volna rá az éhség, hogy összeadja magát valami buja baráttal, cserébe némi harapnivalóért a maga és a családja számára.
– Egy szajha! – borzadtam el.
– Egy szegény parasztlány, Adso. Talán éhes kistestvérei vannak otthon. Ha tehetné, talán inkább szerelemből adná oda magát, nem fizetségért. Mint ma éjjel. Hisz azt mondod, fiatalnak és szépnek nevezett, és ingyen, a kedvedért adta oda azt, amit másnak egy ökörszívért meg egypár tüdőcafatért adott volna cserébe. És olyan jónak érezte magát, amiért ingyen ajándékot adott, úgy megkönnyebbült ettől, hogy amikor elszaladt, a fizetséget sem vitte magával. Hát ezért vélem úgy, hogy az a másik személy, akivel téged összehasonlított, sem fiatal nem volt, sem pedig szép.
Bevallom, hogy bármily cudarul gyötört a megbánás, ez a magyarázat szívet melengető büszkeséggel töltött el; de semmit se szóltam, hagytam, hadd mondja tovább a mesterem.
– Ez a ronda vénember valamiképpen, a beosztása folytán, minden bizonnyal lejáratos a faluba, és a parasztokkal is van valami dolga. Ismernie kell, mi módon lehet embereket ki- és becsempészni a falon át, és tudnia kellett ezekről a konyhában található belsőségekről (úgy tervezve, hogy majd holnap azt mondja: az ajtó nyitva maradt, bejött rajta egy kutya, az ette meg). Végül kell hogy legyen némi gazdasági érzéke, no meg némi érdekeltsége abban, hogy ennél értékesebb élelemtől azért mégse fosztassék meg a konyha, hisz különben bélszínt vagy más, ízesebb falatot adott volna a lánynak. S lám csak, lám, mily roppantul egyértelmű vonásokat ölt máris a mi ismeretlenünk képe, s észreveszed, ugye, hogy mindezen tulajdonságok vagy véletlenek mögött egy és ugyanazon szubsztancia sejlik föl, melyet én nem haboznék a mi derék celláriusunk, Varaginei Remigius személyeként definiálni. Vagy ha tévednék, akkor azt mondom, hogy a mi titokzatos Salvatorénk az. Aki egyébiránt, lévén idevalósi, remekül szót ért a helybeliekkel, és tudja, miként kell egy lányt rávenni, hogy csinálja azt, amit csináltatott volna vele, ha te közbe nem lépsz.
– Bizonyos, hogy így van – mondtam meggyőződéssel –, de hát mit érünk vele, hogy tudjuk?
– Semmit. Vagy nagyon is sokat – felelte Vilmos. – Ennek a históriának vagy van köze a felderítendő bűnügyekhez, vagy nincs. Másrészt ha a cellárius Dolcino híve volt, akkor a két dolog kölcsönösen magyarázza egymást. Valamint most már tudjuk, hogy az apátság éjszakánként számos kósza kalandnak szolgál színhelyül. És ki tudja, hisz oly fesztelenül szaladgálnak benne a sötétség leple alatt, hátha a mi celláriusunk vagy Salvatore legalábbis többet tud, mint amennyit elárul.
– Minekünk vajon elárulják-e azt a többet?
– Ha együttérzéssel viseltetünk irántuk, és nem veszünk tudomást a bűneikről, akkor nem. De ha valamit mindenképp meg akarnánk tudni, hát lenne mivel szóra bírnunk őket. Ez annyit jelent, hogy szükség esetén a cellárius meg Salvatore a markunkban van. Isten bizonyára megbocsát nekünk ennyi túlkapást, hisz ő oly sok minden egyebet is megbocsát – mondta, kaján pillantást vetve rám, és énnekem eszemben sem volt firtatni, hogy vajon szabad-e efféléket elhatároznia.
– Most pedig ideje volna lefeküdnünk, mert a hajnali ájtatosságig már csak egy óránk van. De látom, milyen zaklatott vagy még mindig, szegény Adsom, mennyire reszketsz most is a vétked miatt... Ilyenkor legjobb a templomban, ott majd megnyugszol. Én feloldoztalak, de sosem lehet tudni. Menj, kérd az Urat, hogy erősítsen meg. – Azzal kobakon legyintett, de jó erősen, s ez az ő atyai és férfias meghatottságának éppúgy lehetett bizonysága, mint holmi elnéző feddés jele. De fakadhatott – suhant át akkor fejemen a bűnös gondolat valami szeretetteljes irigységféléből is, hiszen mesterem oly mohón vágyott mindig az új és izgalmas kalandokra.
Visszaindultunk a templomba, a szokott utunkon, s én szemlehunyva szaporáztam a léptem, mivelhogy az a rengeteg csont nagyon is hathatósan figyelmeztetett rá most, ezen az éjjelen, hogy én is porból vagyok, s hogy testem kevélysége mily balga volt.
Fölérkezvén a templomhajóba, a főoltár előtt egy árnyat pillantottunk meg. Azt hittem, még mindig Hubertinus van itt. De nem ő volt, hanem Alinardus, aki először nem ismert föl bennünket. Azt mondta, már nem tud aludni, és elhatározta, hogy egész éjszaka imádkozni fog azért a fiatal szerzetesért, aki eltűnt. (Még a nevére sem emlékezett.) Ha meghalt, akkor a lelkéért imádkozik, ha meg betegen és magányosan fekszik valahol, akkor a testéért.
– Túl sok a halott – mondta –, túl sok... De meg van írva az apostol könyvében. Az első trombitaszóra lőn jégeső, a másodikra a tengernek harmadrésze vérré lőn, és tessék, az egyiket jeges darában, a másikat meg vérben találtátok meg... A harmadik trombitaszó azt hirdeti, hogy egy nagy, égő csillag fog leesni az égről, és esik a folyóvizeknek harmadrészére és a vizek forrásaira. Azt mondom én, hogy így tűnt el a ti harmadik testvéretek. És féljétek már a negyedik trombitaszót, mert akkor megveretik a napnak harmadrésze, és a holdnak harmadrésze, és a csillagoknak harmadrésze, úgyhogy a sötétség szinte teljes lesz...
Ahogy a kereszthajón át kifelé igyekeztünk, Vilmos fölvetette, hátha van valami igazság az aggastyán szavaiban.
– Igen ám – figyelmeztettem mesteremet –, de akkor ebből az következnék, hogy az Apokalipszist használván útmutatóul, egy és ugyanazon ördögi elme idézte elő mindhárom halálesetet, feltéve, hogy Berengár is meghalt. Tudjuk viszont, hogy Adelmus önszántából halt meg...
– Ez igaz – mondta Vilmos –, de lehet, hogy ez az ördögi vagy beteg elme Adelmus halálából merítette magának az ötletet, hogy a másik két halálesetet is jelképessé tegye. Ha ez így volna, akkor Berengárnak egy folyó vagy egy kút mélyén kellene lennie. Csakhogy az apátságban nincsenek se folyók, se kutak, legalábbis olyanok nem, hogy valaki bennük lelhesse halálát, mert megfullad vagy megfojtják...
– Csak a fürdő van – jegyeztem meg szinte akaratlanul.
– Adso! – nézett rám Vilmos. – Tudod, hogy ez nem is rossz ötlet? A fürdő!
– De hát ott biztosan nézték már...
– Láttam reggel a cselédeket, ahogy keresték: épp csak kinyitották a fürdőépület ajtaját és bepillantottak, de nem kutakodtak, mert még nem tudták, hogy el van dugva az, amit keresnek; ők valami látványosan kiterített hullára számítottak, olyasfajta látványra, amilyent Venantius nyújtott a véres hordóban... Gyerünk csak oda és nézzünk körül, úgyis sötét van még, s a mécsesünk lángja egyelőre vígan lobog.
Így is tettünk, s az ispotály szomszédságában emelt fürdőépület ajtaján minden nehézség nélkül benyitottunk.
Odabent kádak sorakoztak, nem emlékszem, hogy mennyi jókora ponyvák választották el egyiket a másiktól. Ezekben tisztálkodtak a szerzetesek a regula szerint meghatározott napokon, Severinus pedig gyógyászati célokra használta őket, mert semmi sem nyugtatja megjobban a testet és a lelket, mint egy jó fürdés. Az egyik sarokban tűzhely, ezen lehetett egykettőre vizet melegíteni. Friss hamu szürkéllett benne, előtte felfordított, nagy üst. A vizet kút szolgáltatta, egy másik sarokban.
Sorra néztük a kádakat, az elsők mind üresek voltak. A legutolsó azonban – ezt elhúzott ponyva takarta el a többitől színültig tele volt vízzel, mellette, a földön, kupacba gyűrt ruha. Első pillantásra, mécsesünk világánál, a víz szinte simának tetszett, de ahogy fölülről vetült rá a fény, egyszeriben megláttuk, hogy az alján egy élettelen, csupasz emberi test lebeg. Lassan kihúztuk: Berengár volt az. Neki, mint Vilmos megállapította, már valóban vízbefúlt-arca volt. Az ábrázata felpüffedt. A teste fehér volt és puha, szőrtelen, akár egy asszonyé, s a petyhüdt szemérme így még botrányosabb látványnak tetszett. Elpirultam, megborzongtam. Keresztet vetettem, Vilmos pedig megáldotta a holttestet.
[NEGYEDIK NAP]
Melyben Vilmos és Severinus megvizsgálják Berengár hulláját,
észreveszik, hogy a nyelve fekete,
ami szokatlan dolog egy vízbefúlt ember részéről.
Azután kínkeserves mérgekről
és egy régi betörésről diskurálnak
Hadd ne vesződjem azzal, hogy elmondom, miként értesítettük az apátot, hogyan s miként riadt föl már az első imaóra előtt az egész apátság, hogy micsoda döbbenet és szomorúság ült ki minden arcra, miként tudta meg a hírt a fennsík valamennyi lakója, hogy ördögűző varázsigéket mormolva hogyan hányták magukra a keresztet a cselédek is. Nem tudom, vajon a regula szerint ment-e végbe ezen a reggelen az első istenszolgálat, s hogy ki vett részt rajta, ki nem. Én Vilmos és Severinus mellett maradtam, ők pedig Berengár tetemét lepedőbe csavartatták, és utasították a cselédeket, hogy terítsék ki az ispotály egyik asztalán.
Amikor az apát meg a többi szerzetes elment, a füvész testvér s az én mesterem tüzetesen szemügyre vették, hosszas, orvosi szenvtelenséggel megvizsgálták a nullát.
– A halálát fulladás okozta – mondta Severinus –, semmi kétség. Az arca püffedt, a hasa feszül...
– De semmiképp sem másvalaki fojtotta meg – állapította meg Vilmos –, hisz akkor ő nyilván szembeszegül a gyilkos erőszakkal, s így nekünk most a kád körül víznyomokra kellett volna bukkannunk. Ezzel szemben rend és tisztaság fogadott bennünket, ami arra vall, hogy Berengár szépen vizet melegített, telitöltötte vele a kádat, és saját jószántából ereszkedett beléje.
– Ez engem nem lep meg – mondta Severinus. – Berengárt görcsök kínozták, s én magam hívtam fel rá többször is a figyelmét, hogy a langyos fürdő csillapítja a test és a lélek izgalmát. Számos alkalommal kéredzkedett be a fürdőbe. Lehet, hogy ezt akarta ma éjjel is...
– Tegnap éjjel – javította ki Vilmos –, hisz ez a test, láthatod, legalább egy napja ázott a vízben...
– Akkor tegnap éjjel – bólintott Severinus. Mesterem nagyjából tájékoztatta őt az előző éjjelen történtek felől. Nem mondta meg, hogy belopództunk a szkriptóriumba, de több fontos körülményt elhallgatva annyit elárult, hogy egy titokzatos alakot üldöztünk, mert elorzott tőlünk egy könyvet. Severinus észrevette, hogy Vilmos az igazságnak csak egy részét mondja el, de nem kérdezősködött. Megjegyezte viszont, hogy Berengár – ha ő volt a titokzatos tolvaj – nagy izgalmában úgy vélhette netán, hogy jót fog tenni egy nyugtató fürdő. Berengár, mondta, nagyon érzékeny természetű ember volt, megesett, hogy egy-egy bosszúság reszketést és hideglelést hozott rá, és a szeme tágra nyílt, és fehér tajtékot nyálazó szájjal végigvágódott a földön.
– Akárhogy is – mondta Vilmos –, mielőtt idejött volna, még valahol másutt is kellett járnia, mert a fürdőben sehol se láttam azt az ellopott könyvet.
– Igen – erősítettem meg a szavait némi büszkeséggel –, fölemeltem a dézsa mellé dobott ruháját, és nem éreztem benne semmi nagyobbfajta tárgyat.
– Derék legény vagy – mosolygott rám Vilmos. – Egyszóval, járt valahol másutt is, utána pedig, jó, tételezzük fel, hogy a felajzottságát csillapítandó, meg talán azért is, hogy ne találjunk rá, bevette magát a fürdőbe, s telitöltött magának egy kádat. Mondd, Severinus, elképzelhetőnek tartod, hogy a betegsége miatt elvesztette az eszméletét, és azért fulladt a vízbe?
– Lehet – bizonytalankodott Severinus. – De ha a dolog már tegnap éjjel megtörtént, akkor az is lehet, hogy jócskán loccsant ki víz a kád köré, csak azután fölszáradt. Tehát lehet, hogy mégiscsak erőszakkal fojtották meg.
– Nem – mondta Vilmos. – Láttál-e valaha is olyan áldozatot, aki előbb nekivetkőzik, s csak azután hagyja, hogy megfojtsák?
Severinus megrázta a fejét, de most mintha egyszeriben már nem érdekelte volna ez a kérdés. Az imént a hulla kezére esett a pillantása, azt nézegette.
– Furcsa... – mondta.
– Micsoda?
– Amikor nemrég Venantius kezét vizsgálgattam, azután, hogy lemosták a holttestéről a vért, szemet szúrt valami, de akkor még nem sok jelentőséget tulajdonítottam a dolognak. Venantius jobb kezének két ujjbegye el volt színeződve, mintha valami fekete matéria ivódott volna beléjük. Szakasztott úgy, ahogyan most Berengárnak ebbe a két ujjbegyébe is, ni, látod? Sőt neki még ezen a harmadik ujján is látszik némi nyom. Akkor arra gondoltam, hogy Venantius alighanem a szkriptóriumban nyúlt bele valami tintákba...
– Nagyon érdekes – dünnyögte Vilmos töprengve, és közelebb hajolt Berengár ujjaihoz. Pirkadt, de odabent még alig derengett egy kevés fény, mesteremnek látnivalóan hiányzott a lencséje. – Nagyon érdekes – mondta még egyszer. – A hüvelyk- és a mutatóujján az ujjbegye feketült meg, a középsőnek meg csak a belső oldala, az is alig. A bal kezén ellenben szintén vannak halványabb festéknyomok, legalábbis a mutatóujján és a hüvelykjén.
– Ha csak a jobb kezéből kellene ítélnünk, azt mondanám, hogy apró vagy hosszú, vékony tárgyakat fog meg ezzel a három ujjával az ember...
– Például egy íróvesszőt. Vagy valami ételt. Bogarat. Kígyót. Szentségtartót. Botot. Túl sok minden lehet az a valami. Így viszont, hogy a másik kezén is vannak nyomok, serlegre is lehet gondolni, amit az ember a jobbjával markol meg, de valamivel könnyedebben ballal is meg-megfog néha...
Severinus finoman megdörzsölgette a halott ujjait, de a sötét szín nem tűnt el. Feltűnt, hogy kesztyűt húzott, s ezt valószínűleg olyankor tette, ha mérgekkel babrált. Szimatolt, de semmit sem érzett. – Számos növényi és ásványi anyagot felsorolhatnék neked, ami mind ilyesféle nyomokat hagy. Van, amelyik halálos, van, amelyik nem. A miniátoroknak néha aranypor tapad az ujjukra...
– Adelmus miniátor volt – mondta Vilmos. – Gondolom, az ő széjjelzúzott teste láttán nem jutott eszedbe, hogy az ujjait vizsgálgasd. De ezek ketten olyasvalamihez nyúlhattak, ami Adelmusé volt.
– Nem is tudom – morfondírozott Severinus. – Két hulla, és mindkettőnek fekete az ujja. Mire következtetsz ebből?
– Semmire sem következtetek: nihil sequitur geminis ex particularibus unquam[181]. Vissza kéne vezetnünk ezt a két esetet valamiféle szabályra. Példának okáért: létezik egy olyan anyag, amelyiktől megfeketül az ujjad, ha hozzányúlsz...
– ... Venantiusnak és Berengárnak pedig megfeketült az ujja, ergo hozzányúltak ehhez az anyaghoz! – fejeztem be diadalmasan a szillogizmust.
– Nagyszerű, Adso – mondta Vilmos –, kár hogy a szillogizmusod nem érvényes, mivel aut semel aut iterum medium generaliter esto[182], és ebben a szillogizmusban a középső tag sohasem látszik általánosnak. Vagyis rosszul választottuk meg a nagyobbik premisszát. Nem azt kellett volna állítanom, hogy mindenkinek fekete az ujja, aki hozzányúlt ahhoz a bizonyos anyaghoz, hiszen lehetnek olyan személyek is, akiknek fekete az ujjuk, és mégsem nyúltak hozzá. Azt kellett volna mondanom: azok a személyek, és csakis azok nyúlhattak hozzá egy meghatározott anyaghoz, akiknek fekete az ujjuk. Venantius, Berengár és a többi. Ez már egy szép Darii lenne, az első szillogizmus alakzat harmadik válfajának remekbe szabott példánya.
– Akkor hát megvan a válasz! – szögeztem le elégedetten.
– Jaj, Adso, de nagyon bízol te a szillogizmusokban! Csupán és megint csak a kérdés az, ami megvan. Feltételeztük, hogy Venantius és Berengár is hozzányúltak ugyanahhoz a valamihez: ez kétségkívül igen ésszerű feltételezés. De hiába képzelünk el egy olyan anyagot, mely egyes-egyedül minden más anyagok közt ilyen hatást eredményez (s még ez a hatás is tisztázásra szorul), ha egyszer nem tudjuk, hogy ez az anyag micsoda, s hogy hol találták, és miért nyúltak hozzá. Meg aztán vigyázz, azt sem tudjuk, egyáltalán az okozta-e a halálukat, hogy hozzányúltak. Képzeld el, hogy egy őrült mindenkit meg akar ölni, aki aranyporba nyúl. Azt mondanánk-e akkor, hogy az aranypor öldösi az embereket?
Zavarba jöttem. Mindeddig azt hittem, hogy a logika egyetemes fegyver, s most lassan rá kellett ébrednem, hogy csakis használatának a módja dönti el, mennyit ér. Másrészt amióta mesteremmel összekerültem, azt is megfigyeltem, s az eztán következő napok során még inkább megfigyelhettem, hogy a logika akkor ér igazán sokat, ha az ember előbb beléje bocsátkozik, utána meg kilép belőle.
Severinus aligha volt jó logikus; ő közben a saját tapasztalata szerint szőtte tovább a gondolatait:
– A mérgek univerzuma ugyanolyan változatos, amilyen változatosnak a természet titkai mutatkoznak – mondta. Végigmutatott a fal menti polcokra, számos könyv társaságában szép rendbe sorakoztatott edényeken és tégelyeken, melyeket egyszer már megcsodáltunk. – Mondtam már neked, hogy megfelelő arányban összekeverve és adagolva többféle szerből is lehetne itt gyilkos hatású italokat vagy kenőcsöket készíteni. Az ott lenn, ni, datura stramonium, nadragulya és bürök: altatni és serkenteni lehet velük egyaránt és egyszerre is; kellő vigyázattal remek orvosság, mértéken felüli adagban viszont halálos méreg mindegyik. Amaz ott szentignácbab, angostura pseudo ferruginea, nux vomica: ezeknek fullasztó hatásuk lehet...
– Hagyna-e ezek közül valamelyik nyomot az ember ujján?
– Nem, nem hiszem. Vannak azután olyan szerek, amelyek csak lenyelve veszélyesek, meg vannak olyanok is, amelyek bőrön át hatnak. A fehér hunyor hánytató hatással lehet arra, aki megfogja, hogy kitépje a földből. Van olyan begonia, amelyik virágzáskor megrészegít, ha hozzányúlsz, akárha bort ittál volna. A fekete hunyortól hasmenést kap, aki csak megérinti. Van olyan növény, amelyiktől szívdobogást lehet kapni, van, amelyiktől fejfájást, és olyan is van, amelyiktől elmegy az ember hangja. A vipera mérge ellenben, ha csak a bőrt éri, és nem kerül be a vérbe, csupán könnyű viszketést okoz... De egyszer mutattak nekem egy olyan keveréket, amelyet csak rá kell kenni a kutya belső combjára, közel a nemi szervéhez, s akkor az állat szörnyű rángások közepette, fokozatosan megbénuló tagokkal egykettőre kimúlik...
– Sok mindent tudsz a mérgekről – jegyezte meg Vilmos, és mintha csodálkozott volna. Severinus szúrásán ránézett, és néhány pillanatig állta a tekintetét:
– Tudom mindazt, amit mint orvosnak, mint füvésznek, mint az emberi egészségtan művelőjének tudnom kell.
Vilmos hosszasan elgondolkodott. Azután megkérte Severinust, hogy nyissa ki a hulla száját, és vizsgálja meg a nyelvét. Severinus nagy kíváncsian már nyúlt is az orvosszerszámai közé, egy vékony spatulához, és eleget tett Vilmos kérésének Meglepetten felkiáltott:
– A nyelve is fekete!
– Tehát jól gondoltam – dünnyögte Vilmos. – Valamit megfogott, azután lenyelte... Ezzel kizártuk a bőrön áthatolva ölő mérgeket, amelyeket az imént említettél. Ettől azonban még nem válnak könnyebbé az indukcióink. Mert most mind az ő esetében, mind Venantiuséban szándékos, nem pedig véletlenszerű, szórakozottságnak vagy óvatlanságnak betudható és nem is erőszakkal kikényszerített cselekvésre kell gondolnunk. Úgy fogtak meg és vettek a szájukba valamit, hogy közben tudták, mit csinálnak...
– Mi lehetett az? Valami étel? Ital?
– Lehet. Vagy lehetett... mit tudom én, valami hangszer is, például fuvola...
– Abszurdum – mondta Severinus.
– Persze hogy abszurdum. De semmilyen feltevést nem szabad figyelmen kívül hagynunk, bármilyen rendkívüli is. Hanem most próbáljuk meg továbbgondolni, vajon miből volt az a méreg. Ha valaki, aki úgy ismeri a mérgeket, mint te, ide belopódzva, hozzáfért volna a füveidhez, tudott volna belőlük olyan gyilkos hatású kenőcsöt készíteni, amelyik efféle nyomokat hagyhat az áldozat ujján és nyelvén? Amelyet ételbe, italba, kanálra vagy bármi egyéb, szájba vehető dologba lehet tenni?
– Igen – bólintott Severinus –, de kicsoda? Meg aztán, jó, tegyük fel, hogy így volt; de vajon hogy jutott el két szerencsétlen testvérünkhöz az a méreg?
Őszintén szólva magam sem tudtam elképzelni, amint Venantius vagy Berengár hagyja, hogy valaki odalépjen hozzá, és beléje diktáljon holmi titokzatos enni- vagy innivalót. Vilmost azonban szemlátomást nem zavarta ez a furcsaság.
– Ezen majd később gondolkozunk –, mondta –, egyelőre azt szeretném, ha megpróbálnál visszaemlékezni, nem feledkeztél-e meg valamiről, tudom is én, mondjuk arról, hogy valaki netán a füveidről faggatott, olyasvalaki, aki könnyen be tud jutni az ispotályba...
– Várj csak – mondta Severinus –, nagyon sok ideje, úgy értem, évekkel ezelőtt, volt nekem itt az egyik polcon egy igen erős szerem: egy messzi földeket bejárt rendtársamtól kaptam. Az illető nem tudta megmondani, hogy ez a szer miből van, de hát nyilván füvekből készült, ha részben ismeretlenekből is. Ránézésre ragacsos volt és sárgás, de azt a tanácsot kaptam, hogy ne nyúljak hozzá, mert ha csak hozzáér is az ajkamhoz, egykettőre végem. Az illető rendtársam úgy mondta, hogy a legeslegparányibb adagja is félóra leforgása alatt előbb nagy-nagy kimerültséget, majd lassú bénulást és végül halált okoz. Nem akarta magánál tartani, és nekem ajándékozta. Sokáig őrizgettem, az volt a szándékom, hogy majd megvizsgálom valamiképpen. Egy szép napon aztán nagy vihar söpört végig a fennsíkon. Egyik segédem, egy novícius, nyitva felejtette az ispotály ajtaját, s a vihar fenekestül felforgatta ezt az egész szobát. Törött tégelyek, kiömlött folyadékok, szanaszéjjel szóródott füvek és porok látványa fogadott. A rendcsinálás egy egész napomba tellett, csak a törmelék meg a menthetetlenül veszendőbe ment füvek felsöpréséhez vettem igénybe segítséget. A legvégén vettem észre, hogy hiányzik valami: épp a szóban forgó tégely. Eleinte aggodalmaskodtam, de azután arra a vélekedésre jutottam, hogy bizonyára összetört, és a többi hulladék közé keveredett. Jól felmosattam az ispotály padlóját meg a polcokat is...
– Közvetlenül a vihar előtt még láttad ezt a tégelyt?
– Láttam... Illetve nem, ha jól belegondolok. Egy sor különféle edény mögé rejtettem, és nem ellenőriztem mindennap, hogy ott van-e még...
– Vagyis úgy gondolod, hogy jóval a vihar előtt is elvihette onnan valaki a tudtodon kívül?
– Most, hogy így kérded, azt kell mondanom: igen.
– Például a novíciusod, akinek azután kapóra jött a vihar, szándékosan nyitva hagyta az ajtót, és széjjelhányta a holmidat.
Scvcrinus nagyon izgatottnak látszott:
– Úgy van, bizony! Sőt, most már emlékszem is, hogy csodálkoztam, miképpen borogathatott le annyi mindent a szél, ha mégoly erős vihar dühöngött is. Nagyon is lehet, hogy valaki a vihar örvén bejött ide, és nagyobb pusztítást végzett, mint amekkorát a szél végezni tudott volna!
– Ki volt az a novícius?
– Augustinusnak hívták. De tavaly meghalt; néhány szerzetessel és cselédel együtt a templom homlokzatának szobrait tisztogatta, és leesett az állványról. Hanem most már arra is emlékszem, hogy égre-földre esküdözött, hogy ő bizony nem hagyta nyitva az ajtót a vihar előtt. Mérgemben tudniillik én magam hibáztattam őt a bajért. Lehet, hogy valóban ártatlan volt.
– Így hát még valaki, a novíciusodnál talán jóval tapasztaltabb harmadik személy is tudott a mérgedről. Kinek beszéltél még róla?
– Erre már nem emlékszem. Az apát úrnak, természetesen, amikor megkértem, engedje meg, hogy egy ilyen veszedelmes anyagot tároljak. És még valaki másnak is, talán épp a könyvtárban, mivelhogy füvészkönyvekre volt szükségem, hátha ki tudok okoskodni belőlük valamit.
– Nem azt mondtad, hogy a munkádhoz legszükségesebb könyveket itt tartod magadnál?
– De igen, nagyon is sok könyvem van itt – mondta, s az egyik sarokba mutatott, ahol néhány polc kötetek tucatjaival volt tele. – Akkor azonban egy-két olyan könyvre voltam kíváncsi, amelyet nem tarthatok itt, sőt Malakiás ezeket még megmutatni is vonakodott, úgyhogy az apát úrtól kellett engedélyt kérnem. – Halkabbra fogta a szót, és szinte zavarta, hogy én is hallom, amit mond. – Tudod, a könyvtár egyik titkos zugában boszorkánysággal, fekete mágiával foglalkozó művek, ördögi varázsitalreceptek is vannak. A tudományos kényszerűség okán engedelmet kaptam rá, hogy néhány ilyen könyvet a kezembe vegyek, azt reméltem, találok valami leírást erről a méregről és a hatásáról. De hiába.
– Tehát Malakiásnak beszéltél róla.
– Hát hogyne, nyilván őneki, és talán még Berengárnak, a segédjének is. De ne vonj le elhamarkodott következtetéseket: nem emlékszem, de lehet, hogy közben még más szerzetesek is jelen voltak; tudod, a szkriptóriumban néha meglehetősen nagy a zsúfoltság...
– Nem gyanakszom én senkire. Csupán tudni szeretném, mi történhetett. Te mindenesetre azt mondod, hogy a dolog néhány esztendeje történt. Furcsa, hogy valaki elemel egy mérget, és ennyi sok idővel később használja. Jó sokáig forralta gyilkos tervét a gonosz lélek.
Severinus keresztet vetett, s az arcára kiült a borzadály.
– Isten irgalmazzon mindnyájunknak! – mondta.
A további beszéd fölösleges volt. Ismét betakartuk Berengár holttestét, jöhettek érte a hullamosók.
[NEGYEDIK NAP]
Melyben Vilmos rábírja előbb Salvatorét,
majd a házgondnokot, hogy vallják meg a múltjukat,
Severinus megtalálja az ellopott olvasólencséket,
Miklós pedig az újakat hozza meg,
így hát Vilmos mindjárt hat szemmel lát neki,
hogy Venantius írását megfejtse
Elmenőben Malakiásba ütköztünk. Szemlátomást bosszúsan vette tudomásul, hogy ott vagyunk, és már-már sarkon fordult. Severinus észrevette bentről, és kiszólt neki:
– Engem keresel? Ugye, a...
Elhallgatott és ránk nézett. Malakiás alig észrevehető mozdulattal intett neki, mint aki azt mondja: „Majd utána megbeszéljük...” Mi ketten kifelé, ő meg befelé menet, mindhárman megtorpantunk az ajtóban. Malakiás eléggé fölöslegesen így szólt:
– A füvész testvérhez jöttem. Mert... mert fáj a fejem.
– Alighanem attól a sok állott könyvtárlevegőtől – mondta Vilmos udvarias megértéssel. – Nem ártana némi gőzölés, testvérem.
Malakiás ajka megrebbent, mintha még mondani akarna valamit, de meggondolta magát, és lehajtott fejjel belépett, mi pedig odábbálltunk.
– Hát ő meg mit keres Severinusnál? – kérdeztem.
– Adso! – csattant föl türelmetlenül a mesterem. – Tanulj meg a saját fejeddel gondolkodni. – Azután másra terelte a szót: – Most ki kell hallgatnunk néhány embert. Addig siessünk vele – tette hozzá, és fürkészve tekintett körül a fennsíkon –, amíg még élnek. Erről jut eszembe: mostantól fogva vigyázzunk rá, hogy mit eszünk és mit iszunk. Mindig a közös tálból végy, és a poharadba is olyan korsóból tölts, amelyikből már mások is ittak. Berengár után mi tudjuk itt a legtöbbet. Mármint a gyilkoson kívül.
– És kit akar most atyám kihallgatni?
– Nyilván észrevetted, Adso – felelte Vilmos –, hogy itt a legérdekesebb dolgok éjszaka történnek. Éjszaka szokás meghalni, a szkriptóriumban járni-kelni, asszonyokat becsempészni... Két apátság van itt, egy nappali meg egy éjszakai, és az éjszakai apátság szégyenszemre érdekesebb, mint a nappali. Így hát mindenki érdekel bennünket, aki csak éjszaka mutatkozik, így például az az ember is, akit tegnap éjjel a lánnyal láttál. Lehet, hogy a lányos históriának nincs köze a mérgeshez, lehet az is, hogy van. Mindenesetre van némi elképzelésem arról, hogy ki lehetett az a tegnap éjjeli ember: olyasvalaki, aki nyilván egyebeket is tud ennek a szent helynek az éjszakai életéről. Farkast emlegetek, és tessék, ott jön épp.
S azzal Salvatoréra mutatott, aki szintén meglátott bennünket. Észrevettem, hogy egy pillanatra elbizonytalanodik a lépte, mintha kerülni akarva a velünk való találkozást, megtorpanna, hogy hátraarcot csináljon. De ez csak egy pillanat volt. Nyilvánvalóan rájött, hogy a találkozás elkerülhetetlen, s ezért folytatta az útját. Széles mosolyra húzta az ábrázatát, és kissé mézesmázos benedicité-vel üdvözölt bennünket. Mesterem szinte köszönni sem hagyta, nyersen ráförmedt.
– Tudod-e, hogy holnapra itt lesz az inkvizíció? – kérdezte. Salvatore szemlátomást nem örült a hírnek.
– És én? – rebegte alig hallhatóan.
– És te most mondd el az igazat, mert én a barátod vagyok, a minoriták közé tartozom, akik között te magad is éltél, és inkább nekem mondd el, mint a holnapiaknak, akiket jól ismerhetsz.
A durva támadás, úgy látszik, teljesen levette Salvatorét a lábáról. Alázatosan sandított föl Vilmosra, mutatva, hogy hajlandó megválaszolni minden kérdését.
– Az éjjel egy asszony járt a konyhában. Ki volt vele?
– Óh, femena, adja-veszi magamagát, hát hogy vóna bona avagy csupa illem! – ágált Salvatore.
– Nem arra vagyok kíváncsi, hogy jó lány volt-e vagy sem. Hanem arra, hogy ki volt vele!
– Deu, jaj, de ravasz a rossz femena! Az jár az eszibe éj-nap, quomodo lehet rászedni a férfiembert...
Vilmos elkapta elöl a kámzsáját és jól megrázta:
– Kicsoda volt vele, te, vagy a cellárius?
Salvatore megértette, hogy nem köntörfalazhat tovább. Belefogott hát egy különös történetbe, melyből nagy nehezen azt hámoztuk ki, hogy ő, Salvatore, lányokat hajt fel a faluban a házgondnoknak, éjnek idején szokta a falon belülre csempészni őket, de hogy hol s miképpen, azt nem akarta megmondani. Esküdött azonban, hogy csak a tiszta jó szíve szokta őt vezérelni, sőt szavain még némi mulatságos búbánat is átsejlett, kesergés, hogy őneki miért nincs soha semmi öröme az egészben, miért nem kap ő is valamit a lánytól, ha már a házgondnok megkapta a magáét. Mindezt nyúlós-nyálkás mosolyok és kacsingatások közepette adta elő, mintegy jelezve, hogy tudja ám: hús-vér férfiemberekhez van szerencséje, olyanokhoz, akik nagyon is ismerik a dürgést. És lopva rám sandított, én pedig ezt még csak ki sem kérhettem magamnak, mert úgy éreztem, hogy közös titkunk összeköt bennünket, hogy cinkosa és bűntársa vagyok.
Vilmos ekkor úgy döntött, hogy végső támadásba lendül. Hirtelen azt kérdezte:
– Mikor ismerted meg Remigiust? Azelőtt vagy azután, hogy Dolcinóval voltál?
Salvatore a lába elé rogyott, és könnyes jajveszékelésben kitörve kérte, hogy ne akarja a vesztét, mentse meg az inkvizíciótól. Vilmos ünnepélyesen megígérte neki, hogy senkinek sem fogja elmondani azt, amit hall, mire Salvatore habozás nélkül kiadta nekünk a celláriust. A Kopaszhegyen ismerték meg egymást, mindketten Dolcino bandájához tartoztak, együtt menekült el a celláriussal, együtt léptek be a casalei kolostorba, és együtt vonultak át a clunyiekhez. Nyálat fröcskölve habogott irgalomért, és látni való volt, hogy ennél többet hiába is próbálnánk meg kiszedni belőle. Vilmos amondó volt, hogy most nyomban üssünk rajta Remigiuson, így hát faképnél hagytuk Salvatorét, aki gyorsan bemenekült a templomba.
A házgondnok az apátság túlsó végében volt, a magtárak előtt alkudozott néhány völgybeli paraszttal. Nyugtalan pillantást vetett ránk, és igyekezett roppantul elfoglaltnak látszani, de Vilmos kijelentette, hogy most azonnal akar vele beszélni. Mindeddig kevés szót váltottunk ezzel az emberrel; ő is udvarias volt mivelünk, mi is ővele. Ezen a reggelen Vilmos úgy fordult hozzá, ahogyan rendbeli testvéréhez fordult volna. A celláriust láthatólag zavarba hozta ez a bizalmas hang, és eleinte fölöttébb óvatosan válaszolgatott.
– A munkád miatt nyilván olyankor is kénytelen vagy járni-kelni az apátságban, amikor a többiek alszanak, ugye? – kérdezte Vilmos.
– Mikor hogy – felelte Remigius –, megesik, hogy akad egy-két apróbb elintéznivalóm, amire muszáj rááldoznom néhány órányi alvásidőt.
– Nem tapasztaltál ilyenkor soha semmi olyasmit, amiből kideríthetnénk, vajon ki az, aki a tiédhez hasonló indok nélkül a konyha és a könyvtár között szokott járkálni?
– Ha láttam volna valamit, elmondtam volna az apát úrnak.
– Helyes – bólintott Vilmos, és hirtelen témát váltott: – A lenti falu nem valami gazdag, igaz?
– Ahogy vesszük – válaszolta Remigius. – Egyházi javadalmasok is lakják, ők az apátság alárendeltjei, és a kövér esztendőkben ugyanúgy dúskálnak a javakban, mint mi. Szent János-napkor példának okáért tizenkét véka malátát, egy lovat, hét ökröt, egy bikát, négy üszőt, öt borjút, húsz birkát, tizenöt disznót, ötven tyúkot és tizenhét méhköpűt kaptak. Aztán még húsz megfüstölt sertést, huszonhét teknő disznózsírt, fél mérő mézet, három mérő szappant, egy halászhálót...
– Jó, jó – szakította félbe Vilmos –, de ugye belátod, hogy ebből én még nem tudom meg, hogyan megy a falu sora, lakóiból mennyi az apátsági javadalmas, és mennyi saját földet tud megművelni az, aki nem javadalmas...
– Vagy úgy! – mondta Remigius. – Egy rendes családnak odalenn megvan akár az ötven tábla földje is.
– Mennyi egy tábla?
– Természetesen négy négyzet-trabucus.
– Négyzet-trabucus? Hát az meg mennyi?
– Trabucusonként harminchat négyzetláb. Vagy másként: mint hosszmérték, nyolcszáz trabucus tesz ki egy piemontei mérföldet. És úgy számolj, hogy egy család az északabbra fekvő földeken legalább fél zsák olajra való olívát megtermel.
– Hogyhogy fél zsákra?
– Úgy, hogy egy zsák az öt hemina, egy hemina pedig nyolc cuppa.
– Értem – mondta bizonytalanul a mesterem. – Ahány táj, annyi mértékegység. A bort például bokályban méritek?
– Vagy rubbióban. Öt rubbio egy puttony, és nyolc puttony egy hordó. Vagy másként: egy rubbio az hat kétbokályos pint.
– Azt hiszem, most már minden világos – mondta Vilmos megadóan.
– Kíváncsi vagy még valamire? – kérdezte Remigius kihívónak tetsző hangon.
– Igen. Azért tudakolom, hogy milyen az élet odalenn, mert ma a könyvtárban Romans-i Humbert[183] asszonyoknak szóló prédikációi fölött elmélkedtem, s azok közül is leginkább az Ad mulieres pauperes in villulis című fejezeten. Amelyik is azt mondja, hogy nyomorúságuk miatt a szegény pórnők a többi asszonynál is jobban ki vannak téve a paráznaság kísértésének, és bölcsen megállapítja, hogy peccant enim mortaliter, cum peccant cum quocumque laico, mortalius vero quando cum Clerico in sacris ordinibus constituto, maxime vero quando cum Religioso mundo mortuo[184]. Neked nálam jobban kell tudnod, hogy a déli ördög kísértései még az olyan szent helyeken sem maradnak el soha, mint amilyen egy apátság. Fölmerült bennem, hogy hiszen te annyit forgolódsz a falusiak közt; hátha tudomásodra jutott, hogy egynémely szerzetesek, ne adj' isten, paráználkodásra vettek rá egynémely falusi lányokat.
Mesterem mindezt szinte mellékesen mondta, mégis, az olvasó bizonyára el tudja képzelni, mennyire mellbe vágták e szavak a szegény celláriust. Nem tudom, csakugyan elsápadt-e, de annyira vártam, mikor sápad el, hogy egyszer csak sápadtnak láttam.
– Ha volna válaszom a kérdéseidre, már rég elmondtam volna az apát úrnak – felelte megadóan. – Mindenesetre, ha a nyomozás miatt vagy kíváncsi ezekre a dolgokra, s gondolom, így van, megígérem, hogy ha megtudok valamit, nem fogom elhallgatni előled. Sőt most, hogy így belegondolok, az első kérdésedről máris eszembe jut... Aznap éjjel, hogy szegény Adelmus meghalt, kint járkáltam az udvarban... tudod, a baromfi miatt... mondták, hogy valami csirkefogó rájár éjjelente a tyúkokra... Szóval, aznap éjjel egyszer csak látom ám Berengárt, persze csak messziről, megesküdni semmire sem mernék, amint a dormitóriumba igyekszik vissza épp, mégpedig a szentély mellett, úgy, mintha az Aedificium felől jönne... Nem csodálkoztam, mert a szerzetesek már régóta pusmogtak Berengárról, talán te is hallottad...
– Nem, mondd csak.
– Hát, hogyan is mondjam? Berengárt bizonyos... bizonyos szerzeteshez nem illő szenvedélyekkel gyanúsították...
– Azt akarod ezzel mondani, hogy falubeli lányokkal volt viszonya, úgy, ahogy a kérdésemben feltételeztem?
A cellárius zavartan köhintett, s a szája meglehetősen torz vigyorra húzódott:
– Jaj, nem... még annál is illetlenebb szenvedélyekről volt szó...
– Vagyis az a szerzetes, aki ezzel szemben a falubeli lányokkal bujálkodik, valamiképpen mégiscsak illendő szenvedélynek hódol?
– Ezt nem mondtam, de azzal bizonyára egyetértesz, hogy amiképpen az erénynek, úgy a züllöttségnek is vannak fokozatai. A testet fenyegető kísértések közt van olyan, amelyik természetes, meg olyan is, amelyik... természetellenes.
– Azt állítod tehát, hogy Berengár a vele egyneműek iránt érzett testi vágyakozást?
– Állítani csak azt állítom, hogy ezt pusmogták... És mindezt azért hoztam tudomásodra, hogy bizonyságot tegyek az őszinteségemről és a jóakaratomról...
– Köszönöm. És egyetértek veled, a szodómia szerintem is sokkal rosszabb, mint a bujálkodás egyéb módozatai, melyekkel kapcsolatban viszont őszintén szólva nem áll szándékomban nyomozást folytatni...
– Milyen, de milyen szánalmas ezt firtatni, még ha igaz is! – mondta bölcsen a házgondnok.
– Igen, Remigius, szánalmas. Mindnyájan bűnösök vagyunk. Én sosem keresnék szálkát a testvérem szemében, annyira félek, hogy az enyémben meg egy jókora gerenda van. De teneked hálával tartozom mindegyik gerendáért, ahányról csak említést leszel szíves tenni. És akkor szép szál, vastag fatörzsekről diskurálgatunk, a szalmaszálakat pedig hagyjuk, hadd szállongjanak a levegőben. Mit is mondtál, mennyi egy trabucus?
– Harminchat négyzetláb. Légy nyugodt. Ha valamit tudni akarsz, fordulj hozzám. Számíthatsz rám, hűséges barátod vagyok.
– Magam is annak tekintelek – mondta Vilmos melegen. – Hubertinustól tudom, hogy valaha az én rendemhez tartoztál. Sohasem árulnék el egy régi rendtársat, kivált ezekben a napokban nem, amikor pápai küldöttséget várunk ide, s a küldöttség élén egy nagy inkvizítor lesz, olyan, aki a dolciniánusok tömeges égetésével szerzett magának hírnevet. Szóval, egy trabucus az harminchat láb?
A cellárius nem esett a feje lágyára. Rájött, hogy nem érdemes tovább játszani a macska-egérjátékot, annál is kevésbé, mert azon kapta magát, hogy ő benne az egér.
– Vilmos testvér – mondta –, úgy látom, sokkal többet tudsz, mint hittem. Ne árulj el, és akkor én is hű leszek tehozzád. Bizony, én egy szegény, hús-vér ember vagyok, és engedni szoktam a test csábításainak. Salvatore elmondta, hogy tegnap este valamelyikőtök rajtakapta őt a konyhában, vagy te, vagy a novíciusod. Te sokat utaztál, Vilmos, neked tudnod kell, hogy még az avignoni bíborosok sem példaképei az erénynek. Tudom, hogy nem ezek miatt az apró és szánalmas bűnöcskék miatt faggatsz. De azt is látom, hogy megtudtál valamit az én egykori históriámból. Furcsa egy életem volt, akárcsak sok más magunkfajta minoritának. Sok-sok esztendeje én hittem a szegénység eszméjében, elhagytam a közösséget, és kóbor életre adtam a fejem. Hittem Dolcino prédikálásában, együtt a sok hozzám hasonlóval. Nem vagyok valami kiművelt koponya, fölszentelni ugyan fölszenteltek, de még misét is alig tudok mondani. A teológiához keveset értek. És talán eszmékhez ragaszkodni sem tudok igazán. Lám csak, valaha megpróbáltam fellázadni az urak ellen, most meg szolgálom őket, és az itteni földek urának nevében én parancsolok csupa olyan embernek, amilyen én vagyok. Vagy lázadó leszel, vagy áruló, nem sok választása van a magamfajta együgyűeknek.
– Az együgyűek néha többet megértenek, mint a bölcsek – mondta Vilmos.
– Lehet – vonta meg a vállát a cellárius. – De én még azt sem tudom, miért tettem annak idején, amit tettem. Tudod, Salvatore érthető eset, ő jobbágysorból származott, a gyerekkora csupa ínség volt és csupa kórság... Dolcino maga volt a lázadás, az urakat pusztító indulat. Az én esetem más, én városi családban nőttem fel, én nem az éhség elől menekültem. Nekem az ott... hogyan is mondjam: bolondok ünnepe volt, csodaszép farsang... Fönt a hegyekben. Dolcinóval, míg odáig nem jutottunk, hogy a csatában elesett társaink húsát együk, míg úgy meg nem sokasodtak a kínok közt kiszenvedett holtak, hogy nem győztük már megenni őket, és a Rebello hegy meredélyein a madaraknak és a vadaknak hajigáltuk oda a hullákat, hadd zabáljanak ők is... vagy talán még ekkor is... mondhatom-e, hogy mi a... a szabadság levegőjét szívtuk magunkba? Azelőtt nem tudtam, mi az, hogy szabadság, a prédikátorok meg azt mondták: „Az igazság fölszabadít benneteket.” Szabadnak éreztük magunkat, azt gondoltuk, hogy ez itt az igazság. Azt gondoltuk, hogy minden úgy helyes, ahogyan tesszük...
– És ott kezdték el kegyelmetek azt, hogy... szabadon összefekszenek egy nővel? – kérdeztem, s nem is tudom, miért, de már előző este óta gyötörtek Hubertinus szavai, meg amit a szkriptóriumban olvastam, és az is, ami velem magammal esett meg. Vilmos kíváncsian nézett rám, vélhetőleg váratlanul érte, hogy ilyen vakmerő vagyok és szégyentelen. A cellárius úgy mért végig, mint valami furcsa állatot.
– A Rebello hegyen – mondta – olyan emberek voltak, akik egész gyerekkorukban tized- és még többedmagukkal aludtak egyetlen parányi szobában, fivérek és húgok, apák és lányaik, mindenki együtt. Azt hiszed, olyan nagy dolog volt nekik elfogadni ezt az új helyzetet? Akkortól fogva önszántukból csinálták azt, amit korábban szükségből tettek. És hát aztán éjszaka, amikor az ember fél, hogy jönnek az ellenséges csapatok, és odahúzódik a társához a csupasz földön, hogy ne vacogjon annyira... Az eretnekek! Nektek, barátocskáim, annyi az élet, hogy kastélyból ki, apátságba be, ti azt hiszitek, hogy ez valami ördög sugallta gondolkodásmód. Holott nem az, hanem életmód, és újfajta tapasztalás... volt. Nem voltak többé urak, és az Isten, így mondták nekünk, mivelünk volt. Nem állítom, hogy igazunk volt, Vilmos, különben is, hisz látod, itt vagyok, mert egykettőre hátat fordítottam nekik. De az az igazság, hogy sosem értettem, hogyan tudtok olyan tudós disputákat folytatni Krisztus szegénységéről, haszonélvezetről meg ilyen-olyan jogról... Hisz mondom, egy nagy farsang volt ez, és farsangkor mindent fordítva szokás csinálni. Aztán az ember megöregszik, és nem lesz bölcsebb, csak torkosabb. És most itt torkoskodom... Egy eretneket elítélhetsz, de elítéled-e azt, aki csak torkos?
– Jól van már, Remigius – mondta Vilmos. – Én nem az akkor, hanem a most, nemrég történtek miatt faggatlak. Segíts nekem, és meglátod, én nem a vesztedet akarom. Nem tudok és nem is akarok ítélkezni fölötted. De meg kell nekem mondanod, mit tudsz az apátság dolgairól. Épp eleget járkálsz benne éjjel és nappal, nem lehet, hogy ne tudj egyet s mást. Ki ölte meg Venantiust?
– Nem tudom, esküszöm. Azt tudom, mikor halt meg és hol.
– Mikor? Hol?
– Engedd, hogy sorjában mondjam. Aznap éjjel, egy órával kompletórium után, ahogy bemegyek a konyhába...
– Merről és milyen okból?
– A kert felőli ajtón át. Kulcsom van hozzá, a kovácsokkal csináltattam jó ideje. A konyhabejárat az egyetlen, amelyik nincs belülről is elreteszelve. És hogy milyen okból?... Az ok nem számít, magad mondtad, hogy nem óhajtasz a testem gyöngéi miatt vádat emelni ellenem... – Zavartan elmosolyodott. – De azért azt se hidd, hogy éjjel-nappal csak a bujálkodáson jár az eszem... Aznap este ajándék ennivalót mentem keresni annak a lánynak, akit Salvatore kellett hogy becsempésszen...
– Hol?
– Ó, a falon át másutt is van bejárás, nemcsak a nagykapun. Az apát úr is tudja, hogy hol, én is tudom... De aznap este nem jött a lány, én küldtem vissza, pontosan azért, mert megláttam valamit, mindjárt hallani fogod, hogy mit. Ugyanezért kellett újra próbálkoznom vele tegnap éjjel. Ha egy kicsivel később érkeztek, engem találtatok volna ott Salvatore helyett; ő szólt nekem, hogy valaki van az Aedificiumban, mire én visszamentem a cellámba...
– Mi történt a vasárnapról hétfőre virradó éjjelen?
– Hát az, hogy a konyhában megpillantottam Venantius holttestét, ott feküdt a földön.
– A konyhában?
– Ott hát, a falikút mellett. Röviddel előbb jöhetett le a szkriptóriumból.
– Dulakodásnak semmi nyoma?
– Semmi. Azazhogy valami volt ott mellette: egy széttört bögre és vízfoltok.
– Honnan tudod, hogy víz volt?
– Nem tudom. Gondoltam, víz. Mi más lehetett?
Vilmos később előadta nekem, hogy az a bögre két különböző dolgot jelenthetett. Vagy ott, a konyhában itatott valaki mérget Venantiusszal, vagy már lenyelte a szerencsétlen azt a mérget (de mikor és hol?), és azért ment le, hogy egy bögre vízzel hűsítse a hirtelen lobbant lázat, görcsöt, kínzó gyomorégést, hogy belemártsa a nyelvét, mely kétségkívül fekete volt már, akárcsak Berengáré.
Egyelőre azonban nem lehetett többet tudni. A hulla láttán Remigius rémülten latolgatta, mitévő legyen, és úgy döntött, hogy semmit sem tesz. Ha segítség után néz, be kell vallania, hogy éjnek idején az Aedificiumban mászkált, szegény testvérén pedig ezzel nem segít, neki már úgyis vége. Ezért döntött úgy, hogy hagyja az egészet, majd fölfedezi a holttestet valaki más, reggel, ajtónyitáskor. Elszaladt, hogy szóljon Salvatorénak, aki épp hozta volna a lányt be, az apátságba, azután pedig cinkosával együtt nyugovóra tért, bár nyugodalmasnak épp nem nagyon lehetett mondani a matutinumig tartó hánykolódásukat. Amikor pedig a kondások hajnali ájtatosságkor elújságolták az apátnak, mire bukkantak, Remigius kővé meredten bámulta a véres hordót, hiszen azt hitte, hogy a hulla ott van, ahol ő hagyta. Ki lopta ki a konyhából? Remigiusnak erről sejtelme sem volt.
– Malakiás az egyetlen ember, aki szabadon járhat-kelhet az Aedificiumban – mondta Vilmos.
A cellárius hevesen tiltakozott:
– Nem, nem Malakiás volt. Vagyis nem hiszem... Legalábbis éntőlem semmi rosszat nem hallottál Malakiásról...
– Légy nyugodt, akármiféle hála kötelez is Malakiás iránt. Tud rólad valamit?
– Igen – vörösödött el a cellárius –, és ő titoktartó ember. A helyedben Bennót tartanám szemmel. Furcsa viszonyban volt Berengárral és Venantiusszal... De esküszöm, hogy semmi egyebet nem láttam. Amint megtudok valamit, szólok.
– Egyelőre elég is ennyi. Majd megint kereslek, ha kellesz.
A cellárius szemlátomást megkönnyebbülten tért vissza bokros teendőihez, és alaposan leteremtette a parasztokat, amiért időközben arrább tologattak valamiféle gabonászsákokat.
Ebben a pillanatban felbukkant Severinus. Kezében Vilmos olvasólencséjét lengette, azt, amelyet két éjszakával korábban ellopott tőle valaki.
– Berengár kámzsájában találtam rá – mondta. – A múltkor, a könyvtárban a te orrodon láttam. Ugye a tiéd?
– Istennek legyen hála! – örvendezett Vilmos. – Egyszerre két problémát is megoldottunk! Megvan a lencsém, és végre bizonyosan tudom, hogy Berengár volt a mi éjjeli tolvajunk a szkriptóriumban!
Szinte végig sem tudta mondani, egyszerre Morimondi Miklós is odafutott hozzánk, és még Vilmosénál is diadalmasabb volt a kedve. Szépen villába foglalt, elkészült szemüveget szorongatott.
– Vilmos! – kiabálta. – Megcsináltam, én, egyedül, készen van, biztos, hogy jó! – Ekkor vette észre Vilmos orrán a másik szerkezetet, és döbbenten elhallgatott. Vilmos nem akarta őt megbántani, levette hát a régi lencséjét, és fölpróbálta az újat.
– Ez jobb, mint amaz – mondta. – Ezentúl a régi lesz a tartalék, használni pedig a tiédet fogom. – Azután hozzám fordult: – Adso, én most visszavonulok a cellámba, és elolvasom azt az írást, tudod, melyiket. Végre! Várj meg valahol. És köszönöm, köszönöm mindkettőtöknek, drága testvéreim.
Terciához harangoztak, bementem a templomba, a többiekkel együtt himnuszt, zsoltárokat, verseket és Kyrié-t recitálni. A szerzetesek a meghalt Berengár lelki üdvéért imádkoztak. Én megköszöntem Istennek, hogy egy helyett két pár olvasólencsét is találtunk.
Nagy-nagy békesség szállt rám, feledve mind a látott és hallott csúfságokat, szépen elszundikáltam, és csak az istenszolgálat végére ébredtem föl. Rádöbbentem, hogy az éjjel nem aludtam, és zavarba jöttem, amikor az is eszembe jutott, hogy ráadásul jócskán megcsapoltam az erőimet. Ettől pedig a lány körül kezdtek el forogni a gondolataim, miközben kiléptem a szabadba.
Ki akartam szellőztetni a fejemet, és nekilódultam a fennsíknak. Könnyű szédülést éreztem. Összeütögettem az elgémberedett tenyeremet. Nagyokat toppantottam. Még mindig álmos voltam, mégis éber és csupa eleven élet. Nem tudtam, mi van velem.
[NEGYEDIK NAP]
Melyben Adsot szerelmi kínok gyötrik,
majd megjön Vilmos Venantius írásával,
mely továbbra is megfejthetetlennek bizonyul,
hiába fejtette meg
A leányzóval való bűnös összetalálkozásom óta oly szörnyű, újabb élmények értek, hogy az igazat megvallva szinte meg is feledkeztem arról, ami előttük történt, ráadásul pedig mihelyt meggyóntam Vilmos testvérnek, egy csapásra véget ért bennem a vétkes botlásom utáni ébredés óta érzett lelkifurdalás, olyannyira, hogy szavaimmal mintha azt a terhet is őrá ruháztam volna át, amelyről szavaim szóltak. Hisz mi másra szolgálna a jótékonyan megtisztító gyónás, ha nem arra, hogy bűnünk és a vele járó lelkifurdalás terhétől magának a mi Urunknak a keblén sírva ki magunkat, megszabaduljunk, s a bűnbocsánattal ismét légiesen könnyűvé legyen a lélek, hogy ne is gondoljunk gonoszság gyötörte testünkkel? De azért nem egészen szabadultam én meg mindentől. Most, ahogy e téli reggel sápadt, hideg napsütésében, emberi és állati sürgés-forgás közepette sétálgattam, másképpen kezdtem visszaemlékezni a történtekre. Mintha mindabból, ami történt velem, kihullott volna a megbánás, együtt a bűnbánati megtisztulás vigasztaló szavaival, s csupán testek és emberi tagok kusza képei maradtak volna meg. Túlajzott elmémben fölvillant a víztől püffedt Berengár szellemképe, és megborzongatott az undor és a szánalom. Majd mintegy el akarva hessenteni ezt a kísértetet, a gondolataim másfajta, frissen továbbtenyésző emlékképek felé fordultak, és egyszer csak, hiába, ott volt előttem, láttam a két szememmel (a lelki szememmel, de majdnem úgy, mintha a testi szememmel láttam volna) annak a lánynak a képét, aki szép volt és rettenetes, mint a zászlós tábor.
Fogadkoztam már (eddig soha le nem írt, de elmémben hosszú évtizedeken át fennen szóló szavak vén másolója, én), hogy hű krónikás leszek, éspedig nemcsak az igazság szeretetétől és nem is jövőbeli olvasóim okításának (amúgy roppantul dicséretes) szándékától indíttatva, hanem azért is, hogy végre megszabadítsam elaszott és megfáradt emlékezetemet azoktól a képektől, melyek egy életen keresztül zaklatták. Így hát el kell mondanom mindent, illendően ugyan, de szégyenkezés nélkül. El kell most mondanom világos szavakkal, mi járt a fejemben akkor, hiába igyekeztem már-már magam elől is eltitkolni, amint a szabadban sétálgattam, futásnak eredve olykor-olykor, hogy a hirtelen rám törő szívdobogást a testmozgásnak tulajdoníthassam, s máskor meg-megálltam és bámultam, mit csinálnak a parasztok, azzal áltattam magamat, hogy belemerülök a látványba, és teli tüdővel szívtam a hideg levegőt, úgy, ahogyan más bort iszik, hogy feledje félelmét vagy bánatát.
Hiába. Nekem a lány járt az eszemben. A testem már elfelejtette azt a metsző, bűnös és röpke gyönyört (ezt az alantas valamit), melyet a vele való egyesülés szerzett nekem, de a lelkem az arcáról nem feledkezett el, és sehogyan sem tudta rossznak érezni ezt az emlékezést, sőt úgy hevült, mintha a világ minden szépsége ott ragyogna azon az arcon.
Éreztem, bár homályosan és szinte magamnak sem vallva be, hogy igenis, ezt érzem: az a szegény, piszkos, szemérmetlen teremtés, aki (ki tudja, mily arcátlan állhatatossággal) portékaként kínálkozik fel más, bűnös embereknek, az a valamennyi húgához hasonlatosan harmatgyönge nő, Éva lánya, aki oly sokszor bocsátotta már áruba önnön testét, az a lány mégiscsak tündöklő és csodálatos valami volt. Az eszemmel úgy tudtam, hogy bűnöknek forrása, sóvárgó érzékeimmel meg úgy éreztem, hogy minden gyönyörűségek fészke ő. Nehéz megmondani, mit is éreztem, írhatnám talán, hogy – még mindig vétkem foglyaként – minden pillanatban azt sóvárogtam bűnösen, hátha felbukkan, és árgus szemekkel fürkésztem a munkálkodó cselédek minden moccanását, mintha azt várnám, hátha az egyik kunyhó zugából, az egyik istálló sötétjéből egyszer csak elcsábítóm körvonalai bontakoznak ki. De így nem az igazat írnám, vagy legalábbis kendőzném az igazságot, gyöngíteni próbálva erejét és nyilvánvalóságát. Mert az az igazság, hogy azt a lányt én „láttam”, őt láttam a csupasz fa ágaiban, ahogy könnyedén megrezzentek, mert rájuk szállt egy menedéket kereső, magányos veréb; őt láttam az istállóból kilépő üszők szemében, és őt hallottam a téblábolásom közepette utamat keresztező bárányok bégetésében. Mintha az egész teremtett világ őróla beszélt volna nekem, és vágytam, nagyon is vágytam rá, hogy viszontlássam, de azért készséggel beletörődtem abba is, hogy ne lássam viszont soha többé, s hogy soha többé ne lehessek együtt vele, csak ezt a ma reggel rám tört ujjongást érezhessem, csak mindig így, ennyire közel lehessen hozzám, ha mégoly messze került is tőlem, mindörökre. Mintha – próbálom megérteni most –, mintha mind az egész világegyetem, ez a bizonnyal Isten keze által teleírt könyv, melyben mindenek a Teremtő végtelen jóságáról beszélnek nekünk, melyben minden teremtett lény mintegy írásnyoma és tükre az életnek és a halálnak, melyben a legszerényebb rózsaszál is magyarázó glosszaként segíti a mi földi vándorlásunk megértését, mintha minden, de minden csakis arról a szagos konyhai árnyak közt épp csak hogy elém ködlő éjjeli arcról beszélt volna nekem. Effélék jártak a fejemben, és én tűrtem, mert azt mondtam (azaz dehogyis mondtam, hiszen nem voltak énnekem e percben szavakra lefordítható gondolataim), hogy ha egyszer az egész világ arra rendeltetett,hogy a Teremtő hatalmáról, jóságáról és bölcsességéről beszéljen nekem, és ha ezen a reggelen ez az egész világ a lányról beszél, róla, aki bűnösnek bűnös ugyan, de mégiscsak egy fejezet a teremtés nagy könyvében, egy vers a mindenség énekelte, nagy zsoltárban, tehát azt mondtam (mondom most) magamban, hogy ha mindez így történik, akkor nem lehet, hogy mindez ne legyen része a világegyetemet igazgató, összhangzás és harmónia csodájaként zengő, lantforma, nagy theophania tervnek. Szinte részeggé tett, hogy ő mindenben ott van, s mert minden dolgokban őt láttam, és bennük szomjúhoztam őt, szomjamat a dolgok látványával csillapítottam. Mégis éreztem valami fájdalomfélét, mert hiába boldogított, hogy ily sokféle szellemalakban jelen van, azért csak gyötört a hiánya. Nehéz magyarázatot lelnem erre a rejtélyes ellentmondásra, s ebből is látszik, hogy az emberi szellem fölöttébb ingatag, és sohasem járja nyílegyenesen az isteni értelem útjait, mely a világot olyannak alkotta meg, mint egy tökéletes szillogizmus, hanem csupán elszigetelt és gyakorta összefüggéstelen állításokat képes felfogni ebből a szillogizmusból, és ezért esünk oly könnyen ördögi illúzióknak áldozatául. Ördögi illúzió hatott-e meg úgy ezen a reggelen? Ma azt gondolom, igen, hiszen novícius voltam, de azt is gondolom, hogy az az emberi érzés, mely fölzaklatott, nem önmagában, hanem csupán az én állapotomra vonatkoztatva volt gonosz dolog. Hiszen önmagában véve az az érzelem volt ez, amely a férfit az asszony felé tereli, hogy együvé térjenek, mint a népek apostola kívánja, és ketten egy test legyenek, és új emberi lényeket nemzzenek, és fiatalkoruktól öregségükig gyámolítsák egymást. Csakhogy az apostol azoknak mondta ezt, akik orvoslást keresnek a paráznaságra, és annak, aki nem akar égni, figyelmeztetvén rá mindazonáltal, hogy sokkal jobb a szüzesség állapota, melynek én mint szerzetes, magamat szenteltem. Vagyis azon a reggelen olyasmi bántott, ami énnekem rossz volt, másoknak ellenben tán jó, sőt felséges, és így – most már értem – nem a gonosz gondolataim zaklattak akkor úgy fel. Hisz azok amúgy illendő és szép gondolatok voltak, hanem a gondolataim s a fogadalmam közötti viszony gonoszsága. Vagyis az volt a baj, hogy élvezetem tárgya egyfelől jó, másfelől viszont rossz dolognak számított, és azzal követtem el a hibát, hogy megpróbáltam összebékéltetni természetes vágyamat azzal, amit a racionális lelkem diktált. Tudom azóta, hogy az akarat uralmát megjeleníteni hivatott eszes vágy, illetve az emberi szenvedélyeknek alávetett érzéki vágy kifejeződése közötti ellentét gyötört. Mivelhogy actus appetitus sensitivi in quantum habent transmutationem corporalem annexam, passiones dicuntur, non autem actus voluntatis[185]. Márpedig az én vágyam egész testemet rázó reszketéssel, erős kiabálhatnékkal és mozgási ingerrel párosult. Az angyali doktor azt mondja, hogy a szenvedélyek önmagukban nem rosszak, ha a racionális lélek vezette akarat megzabolázza őket. Az én racionális lelkemet azonban elaltatta ezen a reggelen a fáradtság, mely a meghódítandó jóra és rosszra irányuló hirtelen vágyat féken tartotta ugyan, de nem fékezte a már ismert jóra és rosszra irányuló, buja vágyat. Akkori felelőtlen könnyedségem mentségéül ma azt tudom felhozni, megint csak az angyali doktor szavaival szólván, hogy kétségkívül úrrá lett rajtam a szerelem, az pedig szenvedély is és kozmikus törvény is, mivelhogy a testek súlyossága szintén szerelem, természetbeli. Ez a szenvedély pedig természetes módon magával ragadott, mert ebben a szenvedélyben appetitus tendit in appetibile realiter consequendum ut sit ibi finis motus[186]. Amiért is természetesen amor facit quod ipsae res quae amantur, amanti aliquo modo uniantur, és amor est magis cognitivus quam cognitio[187]. Azt a lányt én csakugyan jobban magam előtt láttam most, mintsem az előző éjszakán, és intus et in cute[188] értettem őt, mert őbenne magamat, magamban pedig őt értettem meg. Fölmerül most bennem a kérdés, hogy vajon baráti szeretetet éreztem-e, amit az ember felebarátja iránt érez, csakis a másik javát akarva, vagy buja szerelmet, amivel az ember csak a saját javát akarja, és csak a kiegészülés az, ami hiányt szenved. És úgy hiszem, hogy éjszaka, amikor a lánytól olyasmit akartam, amiben még sohasem volt részem, a buja szerelem tört rám, de utána, ezen a reggelen már semmit sem akartam a lánytól, csakis az ő javát akartam, és arra vágytam, bárcsak fölszabadulna a kegyetlen szükség alól, ne kelljen pár falatért odadobnia magát, s bárcsak boldog lenne, és nem akartam tőle én már semmit sem kérni, csak gondolhassak rá, láthassam a bárányokban, az ökrökben, a fákban, az egész apátságot boldog ragyogásba vonó, tiszta fényben.
Tudom azóta, hogy a szeretet oka a jó, azt pedig, hogy mi a jó, megismerés útján lehet meghatározni, és csak azt lehet szeretni, ami jónak mutatkozott; a lányt viszont csak a hirtelen vágyam mutatta jónak, az akaratom ellenben rossznak mutatta. Akkor azonban ellentétes indulatok sokasága közt hánykolódtam, hisz a legeslegszentebb szeretethez hasonló érzés hatott át éppen, olyasmi, amiről a doktorok beszélnek: megmutatta, milyen az az önkívület, melyben szerető és szeretett ugyanazt akarják (és titokzatos megvilágosodás útján tudtam e percekben, hogy a lány, bárhol legyen is, ugyanazokat a dolgokat akarja, amelyeket én is akarok, és féltékenységet éreztem iránta, de nem azt a rossz fajtát, melyet Pál a korinthusbéliekhez írott első levelében kárhoztat, s amely principium contentionis, és nem enged consortium in amato[189], hanem olyat, amilyenről Dionysius[190] beszél az Istennevek-ben, ahol még Isten is féltékenynek neveztetik propter multum amorem quem habet ad existentia[189]. (S én azt a lányt épp azért szerettem, mert létezett, és boldog voltam, nem pedig irigy, amiért létezik.) Féltékenységem olyan volt, amilyennek az angyali doktor írja le a féltékenységet, mondván, hogy az motus in amatum[189], baráti féltékenység, és arra ösztökél, hogy szálljunk szembe mindennel, ami árt annak, akit szeretünk. (S én e percben másról sem képzelegtem, mint arról, hogy miként szabadíthatnám ki a lányt annak karmai közül, aki megvásárolja a testét, és a saját, tiltott szenvedélyeivel mocskolja be.)Tudom azóta, hogy, mint a doktor mondja, a túlságos szeretet megárthat annak, aki szeret. És az én szerelmem túlságos volt. Magyarázni igyekszem, mit is éreztem akkor, korántsem mentegetni magamat az érzéseimért. Bűnös ifjonti hevülésemről van szó. Rossz dolog volt, de az igazság azt diktálja, hogy megmondjam: akkor mérhetetlenül jónak éreztem. Tanuljon belőle mindenki, akit, mint engem, behálóz a kísértés. Ma, vén fejjel, ezernyi módját tudnám, hogyan fogjak ki az efféle kísértéseken. (Habár kérdés, mi jogon büszkélkedem ezzel most, hogy immár megszabadultam a déli ördög kísértéseitől, de másfajta kísértésektől korántsem szabadultam meg, hisz most sem tudhatom, vajon nem a múltba merengés földi szenvedélyének engedek-e bűnös módon e pillanatban is, balgán menekülni próbálva az idő múlása és a halál elől.)
Akkor mintha valami csodálatos ösztön kínálta volna föl a menekvést. A lányt a körös-körül látható természet s az emberi iparkodás jelenítette meg nekem. Szerencsés lelki megérzéssel megpróbáltam hát egészen elmerülni ennek az iparkodásnak a szemlélésében. Elnéztem, hogy a tehenészek hogyan vezetik elő az ökröket az istállóból, hogyan etetik a kondások a disznókat, hogyan tereltetik kutyáikkal a nyájat a pásztorok, hogyan visznek a parasztok tönkölyt meg kölest a malomba, hogy azután jóféle eleséggel teli zsákokkal távozzanak. Elmerültem a természet szemléletében, azon igyekezvén, hogy elfelejtsem minden gondolatomat, hogy csupán nézzem a lelkes állatokat, úgy, amiként megjelennek, és boldogan belefeledkezzem a nézésükbe.
De szép volt a természet látványa, melyet még nem érintett a sokszor oly romlott emberi tudás!
Láttam a bárányt, mely mintegy tisztasága és jósága elismeréseképpen kapta a nevét. Hiszen az agnus név onnan ered, hogy ez az állat agnoscit, felismeri az anyját, és kihallja hangját a nyáj közepéből is, az anyja pedig a rengeteg egyforma és ugyanolyan bégetésű kisbárány közt is mindig ráismer a saját szülöttjére, és mind közül őt táplálja. Láttam a birkát, melynek neve azért ovis, tehát ab oblatione, mert az idők kezdete óta mindig is áldozati állat volt, és amelynek az a szokása, hogy a tél beálltakor mohón fölkutat minden fúcsomót, és jól telilegeli magát, még mielőtt a legelő kifagyna. A nyájra pedig a kutyák ügyeltek, s az ő nevük – canis – a canor-ból származik, mivelhogy ugatnak. A kutya tökéletes állat, páratlanul éles ésszel van megáldva: fölismeri a gazdáját, erdei vadak üzésére idomítják, megvédi a nyájat a farkasok ellen, őrzi a házat és gazdája kicsinyeit, van úgy, hogy akár az élete árán is. Garamant királyt foglyul ejtették az ellenségei, de egy kétszáz kutyából álló falka, keresztülvágván az ellenséges hadak sűrűjén, visszavezette őt a hazájába; Jason Licius kutyája nem nyúlt többé ételhez, s kimúlt éhen, amikor a gazdája meghalt; Lüszimakhosz király ebe utánaugrott gazdájának a máglyára, s ott égett vele együtt. A kutya nyelvének nyalintása be tudja hegeszteni a sebeket, kölykeinek nyelve pedig zsigeri sérülések gyógyítására lehet jó. Természeténél fogva kétszer él ugyanazzal az eleséggel: kihányja és újra megeszi. Mértékletessége a szellemi tökély jelképe, amiképpen nyelvének csodatévő ereje a gyónás és bűnbánat révén elérhető megtisztító bűnbocsánatot jelképezi. De az a szokása, hogy ismét beveszi, amit kihányt, másra is utal, arra, hogy gyónás után az ember ismét elköveti a korábbi bűneit; ez a tanulság pedig ugyancsak kapóra jött nekem ezen a reggelen, hogy óva intsem szívemet, mialatt a természet csodáit bámulom.
Lépteim időközben a marhaistállóhoz vittek, ahonnan a gulyások épp egyik ökröt vezették elő a másik után. Rögtön annak láttam őket, amik, s amik mindig is voltak: barátság és jóság jelképeinek, mert hogy eke elé fogva minden ökör félre-félrenéz, társát keresvén, hogy ott van-e, és elbődül meghitten, amikor a helyén találja. Az ökör megtanulja, hogy szépszerével hazaballagjon az istállójába, ha esik, de a jászol elé beállva máris nyújtogatja a fejét, és kifelé kémlel, vajon vége-e már zivatarnak, mivel alig várja, hogy folytathassa a munkát. Az ökrökkel együtt most jöttek elő a tinók is, melyeket – mind az üsző-, mind a bikaborjakat – a viriditas vagy a virgo szavak után hívnak vituli-nak, mivel ilyen zsenge korban még frissek, fiatalok és szüzek, és rosszul tettem, rosszul teszem – róttam meg magamat –, ha kecses mozdulataikban olyan lányt vélek viszontlátni, aki nem szűz. Ezek a dolgok fordultak meg a fejemben, s már megbékéltem a világgal és önmagammal, ahogy a reggeli óra derűs serénykedését figyeltem.És nem gondoltam többé a lányra, azazhogy erőt véve magamon, igyekeztem belső derűvé és áhítatos békévé átformálni az iránta érzett hevületet.
Arra gondoltam, hogy a világ jó és bámulatos. Hogy Isten jósága a legborzasztóbb bestiák által is megnyilvánul, ahogyan Honorius Augustoduniensis magyarázza. Igaz, ami igaz, vannak akkora kígyók, hogy egy szarvast is lenyelnek, és átússzák az óceánt, és van szamártestű, vadkecskeszarvú, oroszlánszügyű és -torkú, lólábú, de az ököréhez hasonlóan hasított patájú, füligszáj, csaknem emberhangú és egybenőtt, tömör csontívfogú bestia cenocroca is. Meg emberarcú, hármas fogsorú, oroszlántestű, skorpiófarkú, tengerzöld szemű, vérvörös színű és kígyósziszegés-hangú, emberhúsra éhes manticora. És vannak lábanként nyolc-nyolc ujjú, farkaspofájú, horgas karmú, birkabőrű és kutyaugatású szörnyek, amelyek öregedvén nem fehérülnek, hanem feketédnek, és jóval tovább élnek, mint mi. És vannak vállból guvadó szemű és orrlikaikat a mellükön viselő, fejetlen kreatúrák, és olyanok is, amelyek a Gangesz folyó mentén honosak, egyedüli táplálékuk egy bizonyos alma illata, és ha elmennek onnan, végük. De mindeme tisztátalan fenevadak sokasága is a Teremtőnek és az ő bölcsességének a dicséretét zengi, úgy, mint a kutya, az ökör, a birka, a bárány és a hiúz. Mennyire nagy – idéztem föl magamban akkor Vincentius Belovacensis szavait – a legszerényebb szépség is ezen a világon, és mennyire jólesik figyelmesen felmérni az értelem tekintetével nem csupán a dolgok széles, e világegyetemben oly pompásan megszabott milyenségét, mennyiségét és rendjét, hanem az idők múlását is, ahogy az idők gombolyulnak, folyton-folyvást, egymásra következésekben és elbukásokban, magukon viselve a halál jegyét; azt, hogy ami születik, az meg is hal. Bűnös ember létemre, testem rabságából csak nemrég szabadult lélekkel is megvallom, hogy valami átszellemült gyöngédségtől indíttatva a Teremtő és e világ rendje felé fordultam akkor, és örvendező áhítattal csodáltam, milyen nagy és szilárd a teremtés.
Ebben a jó hangulatban talált rám a mesterem, amikor öntudatlan léptekkel már csaknem az egész apátságot körbekerülvén, egyszerre ugyanott találtam magamat, ahol két órával korábban elváltunk egymástól. Ott állt Vilmos, és mondandója kizökkentett a gondolataimból, elmémet újra az apátság sötét titkai felé fordította.
Vilmos nagyon elégedettnek látszott. Nála volt Venantius kézírása, végre kisilabizálta. Félrevonultunk a cellájába, távol a kíváncsi fülektől, s ott lefordította nekem, mit olvasott ki belőle. A zodiákus ábécével írott mondat után (secretum finis Africae manus supra idolum age primum et septimum de quatuor) a görög textus így szólt:
A szörnyű méreg, amely a megtisztulást hozza...
A legjobb fegyver az ellenségmegsemmisítéséhez...
Használd ki az együgyű, hitvány és csúnya embereket, fordítsd tökéletlenségüket a magad gyönyörűségére... Ne haljanak meg... Nem a nemesurak és hatalmasságok házaiban, hanem a pórok falvaiból, kiadós eszem-iszom után... Tömzsi testek, torz pofák.
Szüzeket gyaláznak meg, és szajhákkal hálnak, rosszindulat nincs bennük, nem félnek.
Másfajta igazság, másfajta képe a valóságnak...
A tiszteletre méltó fügefák.
A völgybe gurult... a szikla, az átkos... Szem előtt.
Félrevezetni és félrevezetvén meglepetést okozni, az ellenkezőjét mondani annak, amire a megszólított számít, valamit mondani és másvalamit érteni rajta.
A tücskök a földön fognak nekik ciripelni.
És kész. Szerintem ez nagyon kevés volt, szinte semmi. Mint amikor egy bolond ember félrebeszél, ezt meg is mondtam Vilmosnak.
– Tulajdonképpen lehet. Az biztos, hogy bolondabbnak látszik, mint amennyire a fordításom elbolondíthatta. A görög tudásom eléggé hozzávetőleges. Mindazonáltal ha őrült volt Venantius vagy az, aki a könyvet írta, nem világos, miért törték magukat annyian, méghozzá nem csak bolondok, hogy elrejtsék, majd pedig, hogy visszaszerezzék azt a könyvet...
– Csak nem a titokzatos könyvből származik az, ami itt olvasható?
– Nem, mert Venantius írta, annyi bizonyos. Magad is láthatod, ez itt nem valami régi pergamen. Venantius nyilván olvasás közben jegyzetelt, máskülönben nem írt volna görögül. Bizonyára olyan mondatokat másolt ki ide lerövidítve, amelyeket a finis Africae-nél eltulajdonított könyvben talált. Levitte a könyvet a szkriptóriumba, és olvasni kezdte, kijegyzetelve mindazt, amit megjegyzésre méltónak talál. Azután történt valami. Vagy rosszul lett, vagy közelítő lépteket hallott. Becsúsztatta hát a könyvet, jegyzetestül, az asztala alá, vélhetőleg azzal a szándékkal, hogy majd következő este ismét előveszi. Mindenesetre csak ebből a jegyzetlapból kiindulva következtethetünk a titokzatos könyv természetére, és csak a könyv természete alapján találgathatjuk a gyilkos természetét. Minden olyan gyilkosság esetében ugyanis, amelyet egy-egy tárgy megszerzéséért követnek el, a szóban forgó tárgy természete szükségszerűen képet kell hogy adjon a gyilkos természetéről, ha mégoly halványát is. Ha a gyilkosság egy maréknyi aranyért esett, a gyilkos bizonnyal pénzsóvár természetű, ha pedig egy könyvért, akkor a gyilkos nyilván arra törekszik mindenáron, hogy magának kaparintsa meg annak a könyvnek a titkait. Meg kell tehát tudnunk, hogy mi van benne, ha maga a könyv nincs is a kezünkben.
– Atyám ki tudja okoskodni ebből a néhány sorból, hogy melyik könyvről van szó?
– Kedves Adso, ezek alighanem egy szent szöveg töredékei, és a jelentésük nem szó szerint értendő. Ahogy ma reggel, a házgondnokkal folytatott beszélgetés után az olvasásukba mélyedtem, mindjárt szemet szúrt, hogy itt szó van együgyűekről és parasztokról, akik egy másféle, nem a bölcsekével azonos igazság hordozói. A házgondnok értésünkre adta, hogy valamiféle furcsa cinkosság fűzi őt Malakiáshoz. Lehet, hogy Malakiás elrejtett holmi veszedelmes eretnek írást, amit Remigius őrá bízott? Ez esetben Venantius valamely durva és hitvány, minden és mindenki ellen lázadó embereik közösségére vonatkozó, titokzatos útmutatást olvasott és jegyzetelt ki. Csakhogy...
– Csakhogy?
– Csakhogy két dolog is ez ellen a feltételezés ellen szól. Az egyik az, hogy Venantiust aligha érdekelték az effajta kérdések: ő görög-latin fordító volt, nem pedig eretnek prédikátor... A másik meg az, hogy a fügefákra, a sziklára vagy a tücsökre nem ad magyarázatot ez az első hipotézis...
– Ezek talán enigmák, és más a jelentésük – kockáztattam meg. – Vagy netán másik hipotézise is van atyámnak?
– Van, de az még zavaros. Az az érzésem, ahogy ezt a lapot olvasom, mintha olvastam volna már egyet s mást az itt leírtakból, és másutt látott, szinte szó szerint azonos mondatok ötlenek az eszembe. Sőt mintha olyasvalamiről volna itt szó, amiről már beszéltünk is az elmúlt napokban... De nem emlékszem, mi az. Gondolkodnom kell rajta. Talán el kéne olvasnom néhány könyvet.
– Hogyhogy? Atyámnak ahhoz, hogy megtudja, miről szól egy könyv, más könyveket kell elolvasnia?
– Van ez így néha. A könyvek gyakorta szólnak más könyvekről. Egy-egy ártalmatlan könyv sokszor olyan, mint a mag, mely egy másik, veszedelmes könyv lapjain szökken szárba, vagy fordítva: keserű gyökérnek édes gyümölcse. Albertust olvasva talán bizony nem tudod meg, mit is mondhatott Tamás? Vagy Tamást olvasva, hogy Averroes mit mondott?
– Dehogynem – ismertem el álmélkodva. Mostanáig úgy gondoltam, hogy minden könyv a könyveken kívül álló emberi vagy épp isteni dolgokról szól. Most rádöbbentem, hogy a könyvek nemritkán könyvekről szólnak, vagyis olyan, mintha egymással váltanának szót. E felismerés fényénél egyszeriben még nyugtalanítóbb helynek láttam a könyvtárt. Hosszú-hosszú, évszázados pusmogás, pergamen és pergamen közötti, nesztelen párbeszédek helyszíne volt tehát, egyetlen ember eszével kordában tarthatatlan erők foglalata, sok-sok emberész kisugározta titkok, egykori gazdájuk vagy közvetítőjük halálát túlélő kincsek tárháza.
– Ugyan mire jó akkor – kérdeztem –, mit ér rejtegetni a könyveket, ha egyszer a hozzáférhető könyvekből úgyis következtetni lehet a titkosakra?
– Évszázadok távlatában semmit sem ér. Évek és napok távlatában ér valamit. Hisz látod, most mi is sötétben tapogatózunk.
– Tehát a könyvtárak nem is azt a célt szolgálják, hogy az igazság közkinccsé tétessék, hanem azt, hogy minél később kerüljön napvilágra? – kérdeztem döbbenten.
– Nem mindig és nem szükségképpen. De ezúttal így van.
[NEGYEDIK NAP]
Amelyben Adso szarvasgombászni megy,
de gomba helyett az érkező minoritákra bukkan,
akik hosszan tárgyalnak Vilmossal és Hubertinusszal,
és roppantul szomorú dolgok derülnek ki XXII. Jánosról
Mesterem ezután elhallgatott, és úgy döntött, hogy semmit sem csinál. Mondtam már, hogy rá-rátört időnként ez a tökéletes tétlenség, akárha maga az örökös csillagjárás torpant volna meg, és a csillagokkal s a járásukkal együtt ő maga. Így történt ezen a délelőttön is. Végignyúlt a szalmazsákon, szeme a semmibe kerekedett, karját összefonta a mellén, s az ajka meg-megrebbent, mintha imádkoznék, de összeszedettségnek és áhítatnak nyoma sem volt rajta.
Gondolkodik, véltem, és tiszteletben kívántam tartani az elmélkedését. Visszamentem a szabadba, és feltűnt, mennyivel gyöngébben süt már a nap. A szép és verőfényes délelőttből (ahogy a nappal a végéhez közeledett első felének) hideg, nyirkos idő lett. Északról nagy felhők jöttek, és a hegy csúcsa köré gyülekeztek, könnyű párát bocsátva a fennsíkra. Olyan volt, mint a köd, és némi köd talán a földről is felszállott, de ebben a magasságban már bajosan lehetett megmondani, hogy felülről párállik vagy alulról ködlik-e. A távolabbi épületeket lassan már alig lehetett látni.
Megpillantottam Severinust, kondásokat toborzott magának nagy vígan, disznóstul. Azt mondta, a hegyoldalba s a völgybe készülnek, szarvasgombászni mennek. Én akkor még nem ismertem az itáliai félszigetnek ezt a pompás, erdei avar közt megbúvó gyümölcsét, mely a bencés birtokok jellegzetes csemegéjének tetszett, mind fekete – norciai –, mind pedig fehérebb és illatosabb, itteni változatában. Severinus elmagyarázta, hogy mi is a szarvasgomba, s hogy mennyire ízletes a legkülönfélébb módokon elkészítve. Elmondta azt is, hogy roppantul nehéz rátalálni, mert a földben rejtezik, mélyebben, mint a közönséges gombák, és hogy minden állatok közt egyedül a disznó találja meg és túrja ki, ha szimatot fog. Igen ám, de akkor meg is akarja enni, s ezért a disznót azon nyomban el kell onnan tessékelni, hogy az ember a szarvasgombát maga szedje ki a földből. Később megtudtam, hogy számos nagyúr sem tartja méltóságán alulinak az effajta vadászatot, úgy mennek a sertések után, mintha azok a legnemesebb vadászkopók volnának, nyomukban pedig ott loholnak a kapás cselédek. Sőt eszembe jut, hogy sok esztendővel később egyszer azt kérdezte tőlem egy hazámbéli úr, hallván, hogy ismerem Itáliát: hogyan lehet az, hogy ott urak makkoltatják a disznót, mert ő bizony a saját szemével látta, s erre én jót nevettem, hisz mindjárt tudtam, hogy az urak nyilván szarvasgombásztak. Hanem amikor meg elmagyaráztam ezt neki, mondván, hogy szarvasgombát kerestek, amit ott tartufónak mondanak, hogy kiszedjék a földből és megegyék, az illető úr a tartufót úgy értette: der Teufel, az ördög, s gondolva, hogy azt keresték, megilletődve keresztet vetett, és értetlenül nézett rám. A félreértés azután tisztázódott, és mindketten dőltünk a kacagástól. Ilyen csodákat tudnak művelni az emberi nyelvek, amikor az azonos hangok más-más közmegegyezés folytán különböző dolgokat jelentenek.
Severinus készülődése kíváncsivá tett, és elhatároztam, hogy vele tartok, már csak azért is, mert kitaláltam: a gombakeresés ürügyén valójában a mindenki kedélyét nyomasztó gyászos eseményeket igyekszik feledni; és úgy véltem, hogy ha segítem őt a saját gondolatai feledésében, talán a magaméit is sikerül, ha felednem nem is, de legalább féken tartanom. No és nem titkolom – hiszen megfogadtam, hogy mindig és csakis az igazat írom –, titkon az a csábító ötlet is motoszkált bennem, hogy a völgybe szállván esetleg megpillanthatok valakit, nem mondom meg, hogy kit. Magamnak azonban azt bizonygattam, s szinte mondtam is fennhangon, hogy mivel a két küldöttség érkezése aznapra volt várható, könnyen lehet, hogy ezek valamelyikével össze is találkozom.
Ahogy a hegyi út kanyarulatain lejjebb é lejjebb értünk, a levegő lassanként kitisztult; a nap ugyan nem sütött ki, hiszen magasan fönt felhők torlódtak össze az égen, ám a dolgok végre jól látható formát öltöttek, mivel a köd a fejünk fölött maradt. Amikor már jócskán aláereszkedtünk, visszafordulva fölnéztem, s a hegy csúcsa helyén semmit sem láttam: feleúttól kezdve a hegytető, a fennsík, az Aedificium, minden eltűnt a felhőkben.
Érkezésünk reggelén már a hegyek között jártunk, amikor egy-egy útkanyarulatba, legföljebb ha tíz mérföldnyiről, még mindig odalátszott a tenger. Utunk csupa meglepetés volt, mert hol gyönyörű öblökre táruló hegyi teraszfélén találtuk magunkat, hol pedig nem sokkal ezután mélységes völgytorokban, ahol hegy hegy hátán meredezett, egyik a másik elől eltakarta a messzi partra nyíló kilátást, s még a napfény is alig férkőzött a völgyek aljába. Soha másutt nem láttam ilyet, mint itt, Itáliának ezen a részén, hogy tenger és hegy, partvidék és havasi táj ilyen sűrűn és kiszámíthatatlanul váltogassa egymást, és a hegyszorosok közt fütyülő szélben hallani lehetett a tengeri balzsamok s a jeges szirti fuvallatok birkózását.
Ezen a reggelen azonban minden szürke volt, szinte tejfehér, és olyankor sem tágult ki a láthatár, ha a távoli tengerpart felé nyílt kilátás egy-egy hegyszorosból. Hanem hát a bennünket foglalkoztató történetre nézvést igencsak érdektelen emlékek ezek; nem is időzöm náluk tovább, türelmes olvasóm! „Derteufelt” kereső buzgalmunk kalandos viszontagságait sem elevenítem föl. Inkább a minorita küldöttség érkezéséről számolok be most már; én vettem észre őket legelébb, és mindjárt szaladtam vissza a monostorba, hogy értesítsem Vilmost.
Mesterem megvárta, míg a jövevények megérkeznek, s az apát úr előírás szerint fogadja és üdvözli őket. Csak azután sietett eléjük, és testvéri örvendezéssel sorra ölelte valamennyiüket.
Az ebéd ideje már elmúlt, de a vendégeket külön terített asztal várta, az apát úr pedig nagy bölcsen magukra hagyta őket, egyedül Vilmossal, hadd mentesüljenek a regula kötelmei alól, hogy kedvükre egyenek, s közben megoszthassák egymással a nézeteiket; hiszen végtére is olyasmi volt ez – Isten bocsássa meg nekem a csúnya hasonlatot –, mint valami haditanács, amit a lehető legsürgősebben meg kell tartani, mielőtt az ellenséges sereg, vagyis az avignoniak legációja megérkeznék.
Fölösleges mondanom, hogy az újonnan érkezettek mindjárt Hubertinusszal is találkoztak, s hogy mindnyájan meglepetéssel, örvendezéssel és tisztelettel köszöntötték őt, a már oly rég és oly aggasztó körülmények közt eltűnt bátor harcost, aki már évtizedekkel korábban ugyanazért küzdött, amiért ők mostanság.
A csoporttal érkezett testvérekről majd csak később, a másnapi ülés kapcsán ejtek szót. Már csak azért is, mert velük igen keveset beszéltem, annyira lekötött a Vilmos, Hubertinus és Cesenai Mihály közt nyomban elkezdődő hármas tanácskozás.
Mihály igen különös ember lehetett: ferences szenvedélye csupa hév (egy-egy misztikusan elragadtatott pillanatában olykor Hubertinusra emlékeztető mozdulatai, hangsúlyai voltak); e világi természetére nézvést igen-igen emberséges és kedélyes romagnai ember volt, olyan, aki tud örülni egy finom ebédnek, és boldog, ha jó barátokat lát viszont; ravasz volt és kifürkészhetetlen, sőt agyafúrt, ravaszdi rókává, alamuszi vakonddá is tudott egyszeriben válni, ha a szó a hatalmasok egymás közti bajaira terelődött; tudott nagyokat nevetni, feszültséget teremteni, beszédesen hallgatni, remekül értette a módját, hogyan kapja le szemét a másikról, ha az olyasmit kérdezett, amire a leghelyesebb válasz az volt, ha szórakozottságot mímelve semmit sem felel.
Elmondtam már róla egyet s mást e könyv korábbi oldalain, de az csupán másoktól, s talán nem is első kézből kapott hír volt. Most viszont számos jellembeli ellentmondását és azokat a politikai elképzeléseiben bekövetkezett, váratlan fordulatokat is sikerült jobban megértenem, amelyekkel az utóbbi években még barátait és követőit is meg-megdöbbentette. Mint a kisebb testvérek rendjének generálisa, kezdetben Szent Ferenc, azaz Szent Ferenc magyarázóinak volt ő az utódja: olyan előd szentéletűségével és bölcsességével kellett fölvennie a versenyt, mint Bagnoregiói Bonaventura, vigyáznia kellett a regula tiszteletére, de egyszersmind e nagy és erős rendnek a vagyonára is, hajlania kellett a fejedelmi udvarok és a városok szavára, hiszen a rendet a tőlük – igaz, alamizsna formájában – kapott adományok és hagyatékok virágoztatták föl és tették gazdaggá; és ugyanakkor ügyelnie kellett, nehogy a vezeklésvágy kisodorja a rendből a legbuzgóbb spirituálisokat, s felszámolja így azt a nagyszerű közösséget, melyet neki az eretnek bandákkal teli világban vezetnie adatott. Kedvében kellett járnia a pápának, a császárságnak, a szegény életű testvéreknek, Szent Ferencnek, aki bizonnyal figyelte őt az égből, és a keresztény népnek, mely a földről figyelte. Amikor János pápa eretnekség vádjával valamennyi spirituálist elítélte, Mihály habozás nélkül kiadta neki az öt legnagyobb hangú provence-i testvért, hagyván, hogy a pápa máglyára küldje őket. Amikor azonban ráébredt (s ebben Hubertinusnak is lehetett némi része), hogy rendjében sokan rokonszenveznek az evangéliumi egyszerűség követőivel, kimódolta, hogy a perugiai káptalan négy esztendővel később magáévá tegye a tűzhalált halt testvérek követeléseit. No persze úgy, hogy az eretnekség gyanús törekvés lehetőleg szívódjék fel a rend külsőségeiben és intézményeiben, és azzal az óhajjal, hogy most a pápa is akarja azt, amit a rend akar. Ám miközben a pápa meggyőzésén fáradozott, mivelhogy az ő beleegyezése nélkül semmit sem akart csinálni, a császár és a császári teológusok kegyeit is készséggel elfogadta. Még két esztendővel találkozásunk előtt is kötelezte frátereit a lyoni káptalanon, hogy a pápa személyéről csak visszafogottan és tisztelettudóan beszéljenek (s tette ezt alig néhány hónappal azután, hogy a pápa a minoritákról szólva kikelt „az ugatásuk, a tévelygésük és az őrültségeik” ellen). Most viszont a legbarátibb egyetértésben ült le egy asztalhoz olyan emberekkel, akiknek a szavaiban egy szemernyi tisztelet sem volt, ha a pápát emlegették.
A többiről már beszámoltam. János pápa Avignonba hívta, ő pedig akart is menni meg nem is, és a másnapi találkozónak kellett eldöntenie, hogy mi módon és milyen biztosítékokkal valósítható meg ez az út úgy, hogy se meghunyászkodást, se pedig kihívást ne lehessen beléje magyarázni. Nem hiszem, hogy Mihály találkozott volna már személyesen János pápával, legalábbis azóta, hogy pápa lett. Annyi bizonyos, hogy jó ideje semmiképp sem látta őt, s a barátai most igyekeztek igen sötét színekben lefesteni előtte a gaz szimóniákust.
– Egyvalamit jól jegyezz meg – mondotta neki Vilmos -: ne bízz az esküjében, mert annak ő mindig csak a betűjéhez tartja magát, a lényegét ellenben megszegi.
– Mindenki tudja – szólt Hubertinus –, mi történt a megválasztásakor...
– Én azt inkább erőszaknak nevezném, nem pedig választásnak! – szólt közbe az egyik asztaltárs, akit később Novocastrumi Hugó néven hallottam szólítani, s akinek a kiejtése mesteremére emlékeztetett. – Már V. Kelemen halála körül sem volt minden rendben. A király sohasem bocsátotta meg neki, hogy előbb megígérte, hogy el fogja ítélni a néhai VIII. Bonifácot, azután pedig mindent megtett, hogy ne kelljen elődjét megtagadnia. Tény, hogy a bíborosok carpentras-i konklávéján nem született döntés az új pápa személye felől, mivel a vita (nagyon helyesen) az Avignon és Róma közötti választás kérdésére terelődött. Nemigen tudom, mi történt azokban a napokban, azt mondják, valóságos mészárlás kezdődött: az elhunyt pápa unokaöccse megfenyegeti a bíborosokat, a szolgáikat felkoncolják, a palotát felgyújtják, a bíborosok a királyhoz fordulnak segítségért, aki erre azt mondja nekik, ő sohasem helyeselte, hogy a pápa hátat fordított Rómának, nyugodjanak meg, és hozzanak jó döntést... Azután Szép Fülöp is meghal, s hogy hogyan, azt szintén a jó Isten tudja...
– Vagy az ördög – mondta Hubertinus, és keresztet vetett, amiben követték őt a többiek is.
– Vagy az ördög – bólintott Hugó gúnyos mosollyal. – Trónra lép hát egy új király, él még tizennyolc hónapig, azután meghal, néhány nap múlva újszülött korú örököse is meghal, fivére, a régens foglalja el a trónt...
– És éppen ez az V. Fülöp az, aki még poitiers-i gróf korában újra összeszedte a Carpentras-ból széjjelfutott bíborosokat – mondta Mihály.
– Úgy van – folytatta Hugó –, és újabb konklávét csináltat velük a domonkosok lyoni kolostorában, esküvel fogadva, hogy gondoskodik a sértetlenségükről, s hogy nem lesznek a foglyai. De mihelyt a bíborosok a kezére adják magukat, ő nemcsak hogy kulccsal záratja rájuk legott az ajtót (ahogyan egyébként szokás is volna), hanem napról napra csökkenti az ételadagjukat is, amíg nem jutnak döntésre. És kinek-kinek egyenként megígéri, hogy támogatja a pápaság iránti igényében. Mire azután elfoglalja a trónt, a bíborosok, a két esztendeje tartó raboskodástól fáradtan és attól félve, hogy akár életük végéig is ott maradhatnak, főként pedig a silány koszt miatt, amilyen haspókok, mindenbe beletörődnek, és Szent Péter székébe ültetik azt a több mint hetvenéves törpét...
– Törpének törpe – nevette el magát Hubertinus –, és véznácska is a külleme szerint, de erősebb és agyafúrtabb, mintsem az ember hinné!
– A suszterfi – dohogott az egyik legátus.
– Krisztus meg asztalos fia volt! – torkolta le Hubertinus. – Nem erről van szó. Művelt ember, Montpellier-ben jogot tanult, Párizsban pedig medicinát, ahhoz is értett, hogy a megfelelően ápolt barátságai révén megszerezze a püspöki székeket meg a bíborosi kalapot, amikor elérkezettnek látta az időt, és Bölcs Róbert nápolyi tanácsnokaként sokakat elkápráztatott az éles eszével. Mint Avignon püspöke ő adta mind a remeknél remekebb (mármint annak a szennyes ügynek a céljaira nézvést remek) tanácsokat Szép Fülöpnek a templomos lovagok tönkretételéhez. A pápaválasztás után pedig sikerült ép bőrrel megúsznia egy összeesküvést: némely bíborosok akarták eltenni láb alól... de nem erről kívántam beszélni, hanem arról, hogy milyen ügyesen tud esküt szegni úgy, hogy azért mégse vádolhassák hamis esküvéssel. Amikor megválasztották, megválasztásáért cserébe azt ígérte Orsini bíborosnak, hogy visszaviteti Rómába a pápai trónt, és a szentelt ostyára esküdött, hogy ha nem tartja meg, amit ígért, hát soha többé ne szálljon se lóra, se öszvérre. Nos, tudjátok-e, mit csinált a ravaszdi? Minekutána megkoronáztatta magát Lyonban (dacolva a királlyal, aki azt szerette volna, ha a szertartás Avignonban zajlik), hajóra ült, s úgy utazott onnan Avignonig!
A szerzetesek nevettek. A pápa esküszegő, de esze az van.
– Szégyentelen ember – vélekedett Vilmos. – Nem mondta Hugó, hogy meg sem próbálta leplezni a rosszhiszeműségét? Nem tetőled tudom, Hubertinus, hogy mit mondott Orsininak aznap, hogy Avignonba érkezett?
– Dehogynem – mondta Hubertinus –, azt mondta, hogy Franciaország ege oly szép, igazán nem tudja, miért kéne akár csak a lábát is betennie egy olyan csupa rom városba, mint Róma. És hogy mivel a pápának, ugyanúgy, mint Péternek, hatalmában áll az oldás és a kötés, ő ezt a hatalmát most, íme, érvényesíti, és úgy dönt, hogy marad, ahol van s ahol ennyire jól érzi magát. Amikor pedig Orsini megpróbálta emlékezetébe idézni, hogy neki kötelessége ott élni a vatikáni dombon, szárazon engedelmességre intette őt, és véget vetett a beszédnek. Az eskühistóriának azonban még nincs vége. A hajóról partra szállván fehér kancára kellett volna ülnie, a bíborosoknak meg egy-egy fekete csődörre, így kívánja a hagyomány. Ő azonban gyalog ment egészen a püspöki palotáig. És nem tudok róla, hogy azóta valaha is lóra ült volna. Hát ettől az embertől várod te el, Mihály, hogy állja majd a szavát?
Mihály sokáig hallgatott. Azután azt mondta:
– Meg tudom érteni a pápa óhaját, hogy Avignonban akat maradni, és nem is vitatom. De ő sem vitathatja a mi szegénység iránti óhajunkat és Krisztus példájának általunk vallott értelmezését.
– Ne légy naiv, Mihály testvér – vette magához a szót Vilmos. – A ti óhajotok, a mi közös óhajunk fényében igen baljós színezete van az övének. Gondold meg, hogy évszázadok óta nem ült még kapzsibb ember a pápai trónon. Azok a babiloni paráznák, akikre valaha a mi Hubertinusunk a dörgedelmeit szórta, azok a romlott pápák, akikről a te hazád költői beszéltek, mint az az Alighieri is, szerény kezes báránykák voltak János pápához képest. Tolvaj szarka, zsidó uzsorás! Avignonban nagyobb az üzleti forgalom, mint Firenzében! Hallottam micsoda nemtelen tranzakciót folytatott Kelemen unokaöccsévél, Bertrand de Goth-tal, azzal, aki a carpentras-i mészárlásban jeleskedett (többek között megszabadítván a bíborosokat összes ékszereiktől): a jómadár megkaparintotta a nagybácsi kincstárát, ami nem volt csekélység, János pedig egy szemernyit sem hagyott veszni a zsákmányból; a Cum venerabiles-ben részletes lajstromba is veszi a pénzérméket, az arany- és ezüstedényeket, a könyveket, a szőnyegeket, a drágaköveket, az ékszereket... Úgy csinált azonban, mintha nem tudná, hogy Bertrand több mint másfél millió aranyforintra tett szert a carpentras-i rablótámadáskor, és csupán azt a harmincezer forintot kérte rajta számon, melyet Bertrand a saját bevallása szerint „kegyes célra”, tehát keresztes háborúra kapott a nagybátyjától. Annyiban maradtak, hogy Bertrand ennek az ősszegnek a felét megtartja a keresztes háborúra, a másik felét pedig őszentségének adományozza. Azután a keresztes háborúra nem került sor, legalábbis mostanáig nem, és a pápa sem látott egyetlen huncut forintot sem...
– Úgy látszik, mégsem olyan agyafúrt – jegyezte meg Mihály.
– Ez az egyetlen alkalom, hogy pénzügyben hagyta magát kijátszani – mondta Hubertinus. – Az ember jól nézze meg, kivel alkuszik. Minden más esetben ördögi ügyességgel szerzett újabb és újabb pénzeket. Valóságos Midász király ő, amihez csak hozzányúl, arannyá lesz, és befolyik egyenest az avignoni kasszába. Valahányszor a lakosztályába mentem, bankárokat, pénzváltókat, aranytól roskadozó asztalokat láttam ott, meg papokat, akik a forintokat rakosgatták, egyiket a másikra... Majd meglátod, micsoda palotát építtetett magának, olyan kincsek vannak ott, amilyeneket egykor csak a bizánci császárnak vagy a tatárok nagy kánjának tulajdonított a világ. Ugye érted már, miért bocsátotta ki azt a sok bullát a szegénység eszméje ellen? És tudod-e, hogy a rendünk iránti gyűlölettől indíttatva rávette a domonkosokat, hogy királyi koronás, bíbor tunikás, pompázatos lábbelibe bújtatott Krisztus-szobrokat faragjanak? Avignonban olyan feszületek is láthatók, melyekhez Jézusnak csak a fél keze van hozzászögezve, s a másik egy övére akasztott erszényen nyugszik, jeleként, hogy az Úr vallási célokra megengedi a pénz használatát...
– Ó, a szégyentelen! – kiáltott föl Mihály.-Hisz ez színtiszta istenkáromlás!
– Egy harmadik koronát illesztett a pápai tiarára – fűzte tovább Vilmos. – Igaz-e, Hubertinus?
– Bizony. Az ezredév elején Hildebrand pápa tette rá az elsőt, Corona regni de manu Dei felirattal, a másodikat újabban, a gaz Bonifác rakatta hozzá, rajta a Diadema imperii de manu Petri[191] szavakkal János pedig csupán tökélyre vitte a szimbólumot: a három korona a spirituális, a világi meg az egyházi hatalom jelképe. Perzsa királyi jelkép, pogány szimbólum...
Az egyik testvér mindmostanáig hallgatott, s az apát úr jóvoltából asztalunkra hordott finom étkek bekebelezésével foglalatoskodott roppant odaadással. Fél füllel figyelte csupán, mit mondanak a többiek, s csak olykor bélyegezte meg egy-egy gúnykacajjal a pápát vagy helyeselte kurta böffentessél az asztaltársak megvető közbekiáltásait. Egyébiránt azonban inkább a szószokat meg a fogatlan, ámde falánk szájából kipotyogó húsdarabkákat törölgette az álláról, és legföljebb olyankor szólt oda valamelyik szomszédjának, ha meg akarta dicsérni ezt vagy azt az ínyencséget. Később tudtam meg, hogy ő az a Jeromos mester, Kaffa püspöke, akit Hubertinus a minap már halottnak vélt. (Meg kell mondanom, az a hír, hogy már két esztendeje meghalt, hosszú ideig igaz értesülésként keringett az egész keresztény világban, hiszen még utóbb is hallottam; alig pár hónapra rá pedig azután csakugyan meghalt, és én nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a dühe vitte sírba, mivel a másnapi találkozón olyan méregbe gurult, hogy azt hittem, ott helyben megpukkad, amilyen törékeny testű és epeömléses kedélyű ember.)
Most egyszerre ő ragadta magához a szót, és teli szájjal azt mondta:
– Hát azt meg tudjátok-e, hogy az alávaló egy konstitúciót agyalt ki a taxae sacrae poenitentiariae-ről[192], melyben a további nyerészkedés vágyától indíttatva az egyháziak bűneire spekulál? Ha egy főpap apácával, nőrokonával vagy netán (mert ilyen is van!) közönséges asszonyszeméllyel paráználkodik, csak akkor kaphat föloldozást, ha hetvenhét aranyat és tizenkét soldót fizet. A fajtalankodásnak több mint kétszáz líra az ára, de ha csak kisfiúkkal vagy állatokkal csinálja, nem pedig nővel, akkor a bírság száz lírával kevesebb. Az olyan apácának, aki már sok férfinak odaadta magát egyszerre vagy külön-külön, kolostoron belül vagy kívül, s azután apátnő akar lenni, százharmincegy aranyat és tizenöt soldót kell fizetnie…
– Ugyan már, Jeromos mester! – tiltakozott Hubertinus. – Kegyelmességed is tudja, milyen kevéssé kedvelem a pápát, de ebben a dologban a védelmére kell hogy keljek. Ez Avignonban szárnyra bocsátott rágalom; sohase láttam én azt a konstitúciót!
– Pedig megvan – erősködött Jeromos. – Én se láttam, de megvan.
Hubertinus megrázta a fejét, mindenki elhallgatott. Észrevettem, hogy nem szokásuk túlságosan komolyan venni Jeromos mestert, akit Vilmos a minap tökfejnek nevezett. Most mindenesetre ő próbálta meg folytatni a beszélgetést.
– Így vagy úgy, de ez a szóbeszéd, még ha igaztalan is, híven mutatja, miféle erkölcs honol Avignonban, ahol mindenki tudja, kiszipolyozott és kiszipolyozó egyaránt, hogy inkább holmi piacon él, semmint Krisztus helytartójának udvarában. Amikor János a trónra lépett, hetvenezer arany forintos kincstári vagyonról beszéltek, most meg van, aki szerint már több mint tízmilliót összeharácsolt.
– Ez az igazság – mondta Hubertinus. – Mihály, Mihály, te nem tudod, micsoda szégyenteljes dolgokat kellett látnom Avignonban!
– Legyünk őszinték – csitította őt Mihály. – Tudjuk, hogy a mieink is követtek el túlkapásokat. Tudok olyan ferencesekről, akik fegyverrel támadtak a Domonkos-rendi kolostorokra, és meztelenre vetkeztették az ellenség szerzeteseit, hogy így kényszerítsék őket szegénységre... Ezért nem mertem szembeszegülni Jánossal a provanszi ügyek idején... Egyezségre akarok vele jutni, nem alázom meg őt a kevélységében, csupán azt kérem majd, hogy ő se alázzon meg bennünket az alázatunkban. Nem fogok én neki pénzről beszélni, csupán arra kérem, hogy hagyjon jóvá egy épkézláb szentírás-értelmezést. Azt kell tető alá hoznunk holnap a legátusaival. Végtére is tudós teológusok ők, és csaknem olyan kapzsi mindegyikük, mint János. Azt pedig, amit itt tudós emberek szentírás-értelmezés dolgában kisütnek, ő nyilván nem...
– Nem? – vágott közbe Hubertinus. – Úgy látszik, még nem ismered a teológiai hóbortjait. Ő csakugyan saját kezűleg akar megkötni mindent, mennyben és földön egyaránt. Hogy a földön mit művel, azt már tudjuk. Ami a mennyet illeti… Nos, hangoztatni még nem hangoztatta azokat az eszméit, amelyekre gondolok, legalábbis nyilvánosan még nem, de biztos tudomásom van róla, hogy a bizalmasaival már pusmogott róluk. Őrült, sőt egyenesen gyalázatos tételeket forgat a fejében, melyek a hittannak magát a lényegét változtatnák meg, és igehirdetésünket minden erejétől megfosztanák!
– Mik azok a tételek? – tudakolták sokan.
– Berengariót kérdezzétek, ő tudja, én is tőle tudom – felelte Hubertinus Berengario Tallonihoz fordulva, aki az elmúlt esztendőkben a pápa egyik legeltökéltebb ellenfele volt a pápai udvaron belül. Avignonból jövet két napja csatlakozott a ferences társak csoportjához, és így érkezett meg velük együtt az apátságba.
– Sötét és szinte hihetetlen história – mondta Berengario. – János azt óhajtja tehát állítani, hogy az igazak csupán a végítélet után szemlélhetik majd az üdvözítő jelenést. Jó ideje töri már a fejét az Apokalipszis hatodik fejezetének nyolcadik versén, azon a helyen, mely az ötödik pecsét felnyitásáról szól: az oltár alatt feltűnnek azoknak lelkei, akiket az Isten szaváért és tanúságtételükért öltek meg, és kérik, hogy hozassék ítélet. Erre mindannyian fehér ruhát kapnak, azzal, hogy egy kis ideig legyenek még türelemmel... Vagyis, érvel János, addig nem láthatják meg Istent a maga valójában, amíg be nem teljesedik az utolsó ítélet.
– Kinek beszélt erről? – kérdezte Mihály elképedve.
– Eddig csak néhány meghitt emberének, de a dolog kiszivárgott, állítólag már készül is rá, hogy nyilvánosságra hozza, ha nem is most, de néhány éven belül, egyelőre a teológusaival konzultál...
– Hihihi – kuncogott Jeromos csámcsogva.
– Sőt mondják, hogy még tovább akar menni, azt állítván, hogy addig a napig a pokol sem nyittatik meg... Az ördögöknek sem.
– Uram, Jézusom, segíts! – kiáltott föl Jeromos. – Hát mit mondunk akkor a bűnösöknek, ha nem fenyegethetjük őket azzal, hogy mihelyt meghalnak, azon nyomban várja őket a pokol?!
– Egy tébolyultnak a kezében vagyunk- mondta Hubertinus. – De nem értem, mi készteti ilyen állításokra...
– Füstbe megy mindaz, amit az egyház a búcsúról tanít – panaszolta Jeromos –, és akkor ő sem árulhatja többé pénzért a bűnbocsánatot. Minek fizessen sok-sok aranyat egy fajtalankodás vétkébe esett pap, ha úgyis olyan messzi még a bűnhődés?
– Messzinek nem messzi – mondta Hubertinus nyomatékkal. – Az idő közel van!
– Te tudod, kedves testvérem, de az együgyűek nem tudják! Nem bizony! – kiabált Jeromos, és szemlátomást elment a kedve az evéstől. – Elvetemült gondolat, nyilván a prédikáló barátok beszélték tele a fejét... Áhh! – rázta meg a fejét.
De hát miért? – értetlenkedett tovább Cesenai Mihály.
– Nem hiszem, hogy oka volna rá – mondta Vilmos. – Ez dölyfös kihívás, önmagát teszi vele próbára. Valóban ő akar dönteni mennynek és földnek minden dolgában. Hozzám is eljutott ez a szóbeszéd, megírta nekem Ockham Vilmos. Hát majd meglátjuk, hogy ki győz végül, a pápa-e vagy a teológusok, az egész egyház szava, magának Isten népének az óhajai, a püspökök...
– Ó, hitelvi kérdésekben ő még a teológusokat is térdre tudja kényszeríteni – mondta csüggedten Mihály.
– Nem biztos – rázta a fejét Vilmos. – Olyan időket élünk, amikor az isteni dolgok tudósai nem félnek közhírré tenni, hogy a pápa eretnek. Az isteni dolgok tudósai a maguk módján a keresztény nép szószólói. Azzal pedig most már a pápa sem szegülhet szembe.
– Annál rosszabb, annál rosszabb – motyogta Mihály rémülten. – Emitt egy őrült pápa, amott Isten népe, amely, ha teológusainak szavaival is, de nemsokára azt fogja követelni, hogy szabadon értelmezhesse a szentírást...
– Miért, ti talán nem ezt tettétek Perugiában? – kérdezte Vilmos.
Mihály összerezzent, mint akinek az elevenjére tapintottak:
– Épp ezért akarok találkozni a pápával. Semmi olyat nem tehetünk, amivel nem ért egyet ő is.
– Majd elválik – mondta Vilmos atya rejtélyesen.
Mesterem roppantul bölcsnek bizonyult. Vajon miként látta előre, hogy utóbb maga Mihály dönt úgy, hogy a császári teológusokra és a népre támaszkodva elítéli a pápát? Hogy amikor János négy évvel később először teszi közzé hihetetlen doktrínáját, az egész keresztény világ fellázad ellene? Hiszen ha az üdvözítő jelenés olyan későre halasztódik, hogyan is járhatnának közbe a holtak az élőkért? És mi végre jut a szentek kultusza? A harcot épp a minoriták indították, elítélvén a pápát, élükön a szigorúan és kérlelhetetlenül érvelő Ockham Vilmossal. A küzdelem három esztendeig tartott, mígnem a halálát érző János részleges elégtételt adott. Évekkel később hallottam, miként jelent meg 1334-ben a konzisztóriumon, kisebb volt, mint valaha, vénség aszalta, kilencvenéves, haldokló aggastyán, és azt mondta (a ravaszdi, lám, nemcsak esküszegéshez használta oly ügyesen a szófacsarást, hanem önnön makacsságának feladásakor is): „Valljuk és hisszük, hogy testüktől különvált és teljességgel megtisztult lelkek vannak az égben, a mennyországban, az angyalokkal és Jézus Krisztussal együtt, s hogy Istent az ő isteni lényegében, világosan és szemtől szemben látják...”, majd némi szünetet tartva, melyről soha senki nem tudhatta meg többé, vajon a nehéz lélegzésének volt-e betudható, vagy annak az alattomos szándéknak, hogy hangsúlyozza a végső kádenciába rejtett ellentmondást: „a különvált lélek helyzetének és állapotának megfelelő mértékben”. Másnap, vasárnap reggel visszahajtott támlájú nyugszékére helyeztette magát, sorra fogadta bíborosainak kézcsókját, és meghalt.
De már megint elkalandoztam, s nem arról szólok, amiről szólnom kellene. Már csak azért is, persze, mert annak az asztali beszélgetésnek a további része már nem sokat tesz hozzá történetem jobb megértéséhez. A minoriták megállapodtak, hogy másnap miként viselkedjenek. Sorra vették ellenfeleiket. Aggodalmas megjegyzéseket fűztek Vilmos testvér híréhez, hogy Bernard Gui is várható. Hát még ahhoz, hogy az avignoni küldöttség vezetője Bertrando del Poggetto lesz!
Két inkvizítor már sok volt a jóból: nyilvánvaló, hogy a minoriták ellen az eretnekség vádjával akartak érvelni.
– Úgy kell nekik-mondta Vilmos –, majd mi is úgy beszélünk velük, mint eretnekekkel.
– Nem, nem – tiltakozott Mihály –, legyünk óvatosak, semmiféle megegyezés lehetőségét sem szabad kizárnunk.
– Ahogyan én a dolgokat elnézem – mondta Vilmos –, bármennyit fáradoztam is ennek a találkozónak a létrehozásán, hisz tudod, Mihály testvér, mégsem hiszem, hogy az avignoniak valamiféle kézzelfogható eredményt szándékoznának itt elérni. János azt akarja, hogy egyedül és biztosíték nélkül menj Avignonba. Hanem egy haszna azért így is lesz a találkozónak: az, hogy ezt belátod. Rosszabb lett volna, ha e nélkül a tapasztalat nélkül mégy el.
– Tehát olyasvalamiért törted magad sok-sok hónapon át, amit haszontalannak tartasz – állapította meg keserűen Mihály.
– Megkértek rá, te is és a császár is – mondta Vilmos. – Különben, ami azt illeti, sosem haszontalan, ha az ember jobban megismeri az ellenségeit.
Ekkor valaki bejött, és közölte velünk, hogy a másik küldöttség most lép be a kapun. A ferencesek felálltak, és a pápa emberei elé mentek.
[NEGYEDIK NAP]
Melyben megérkezik del Poggetto bíboros,
Bernard Gui és a többi avignoniak,
azután ki ezt csinál, ki azt
Régi ismerősök, egymást nem ismerő, de egymásról hallomásból sokat tudó férfiak üdvözölték egymást az udvaron. Az apát úr mellett Bertrando del Poggetto bíboros hatalomhoz szokott emberként viselkedett, valósággal úgy, mintha valamiféle második pápa volna, és mindenkinek, kivált a minoritáknak, nyájas mosolyokat osztogatott, nagyszerű eredményt jósolván másnapra, és áldást és békességet kívánt (szándékosan használta a ferenceseknek ezt a kedvenc kifejezését) magának XXII. Jánosnak a nevében.
– Nagyszerű, nagyszerű – dicsért meg, amikor Vilmos atya jóságosan mint írnokát és tanítványát mutatott be neki. Azután megkérdezte, ismerem-e Bolognát, magasztalta, milyen szép város, milyen jó a konyhája, milyen nagyszerű az egyeteme, és buzdított, hogy inkább oda látogassak el, ha egy napon haza akarnék térni az én németjeim közé, akik miatt őszentsége annyit szenved. Azzal gyűrűjét csókra nyújtotta, s közben a mosolya már valaki másra sugárzott.
De az én figyelmem is mindjárt arra az emberre irányult, akiről az elmúlt napokban a legtöbbet beszéltek körülöttem: Bernard Guire, ahogy a franciák nevezték; másutt Bernardo Guido vagy Bernhardus Guidonis volt a neve.
Körülbelül hetvenesztendős, szikár, egyenes termetű domonkos barát volt. Rögtön feltűnt nekem a szürke, hideg, kifejezéstelenül fürkésző szeme, mely azonban, mint nemsokára láthattam, kétes villámokat is tudott szórni, s a gondolatok és az indulatok leplezéséhez ugyanoly remekül értett, mint ahhoz, hogy szándékosan elárulja őket.
A nagy köszöngetés közepette ő a többiektől eltérően nem mutatott sem meghatottságot, sem nyájasságot, hanem egyformán és épp csak hogy udvarias volt mindenkivel. Hubertinust már ismerte, s amikor meglátta, roppantul tisztelettudóan viselkedett, de úgy nézett rá, hogy nekem a hideg futott végig a hátamon. Cesenai Mihály üdvözlésekor kifürkészhetetlen mosollyal és minden melegség nélkül ezt dörmögte: – Odafönt már régóta várják kegyelmedet -; s én ebben sem egy csöpp izgalmat, sem egy szikrányi gúnyt, sem valami felszólítást, sem bárminemű érdeklődésnek a nyomát nem tudtam felfedezni. Amikor Vilmossal került szembe, és megtudta, kihez van szerencséje, illedelmesen bár, de ellenségesen nézett rá; nem mintha az arca elárulta volna rejtett érzelmeit, sőt bizonyos, hogy nem (noha az már korántsem bizonyos, hogy voltak-e egyáltalán érzelmei), de nyilvánvalóan az volt a szándéka, hogy Vilmos ellenségesnek érezze őt. Ellenségességét Vilmos eltúlzott szívélyességgel viszonozta, és azt mondta neki: – Már régóta vágytam megismerni azt a férfiút, akinek a híre intő példaként szolgált nekem számos, sorsdöntően fontos elhatározásomban. – Kétségkívül dicsérő, már-már hízelgő kijelentésként is csenghetett volna ez annak a fülében, aki nem tudja – amiképpen Bernard viszont nagyon is jól tudta –, hogy Vilmos akkor hozta meg életének egyik legfontosabb döntését, amikor felhagyott az inkvizítori mesterséggel. Az volt a benyomásom, hogy amilyen szívesen látta volna Vilmos, ha Bernard valamely császári tömlöc mélyére vettetik, Bernard bizonyára ugyanolyan örömmel veszi, ha Vilmos netán szörnyet találna halni véletlenül; márpedig Bernardnak e napokban katonák álltak a rendelkezésére, így hát aggódtam az én jó mesterem életéért.
Az apát úr nyilván beszélt már Bernard-nak az apátságban esett gyilkosságokról. Bernard ugyanis, színleg észre sem véve a Vilmos mondatába rejtett fullánkot, ekkor így szólt mesteremhez: – Az elkövetkező napokban az apát úr kérésére s hogy eleget tehessek az általunk itt elérendő egyezség céljából reám ruházott feladatnak, némely igen gyászos eseményekkel kell foglalkoznom, melyekben ott érződik az ördög kénköves bűze. Azért említem ezt kegyelmességednek, mert tudom, hogy volt idő, amikor közelebb lettünk volna egymáshoz, mert akkor kegyelmességed még ugyanegy csatamezőn küzdött velem és a hozzám hasonlóakkal, ott, ahol a jó seregei a rossznak seregeivel csaptak össze.
– Hogyne – mondta nyugodtan Vilmos –, és azután én átálltam a másik oldalra.
Bernard ügyesen állta az ütést:
– Tud-e kegyelmességed valami hasznosat mondani nekem ezekről a bűntényekről?
– Sajnos nem – felelte udvariasan Vilmos. – Nincs akkora jártasságom a bűntények terén, mint kegyelmességednek.
Ezután mindenkit elveszítettem szem elől. Vilmos váltott még néhány szót Mihállyal és Hubertinusszal, majd a szkriptóriumba ment. Megkérte Malakiást, hadd vehessen szemügyre bizonyos könyveket, a címüket nem sikerült kifülelnem. Malakiás furcsán nézett rá, de nem tagadhatta meg a kérését. Különös módon egyik könyvet sem kellett a könyvtárban keresnie. Mind ott voltak már Venantius asztalán. Mesterem az olvasásukba mélyedt, és én nem akartam zavarni.
Lementem a konyhába. Megpillantottam Bernard Guit. Talán fel akarta mérni az apátságot, és most minden helyet bejárt. Hallottam, hogy kérdéseket tesz fel a szakácsoknak meg a többi cselédnek; úgy-ahogy beszélte a helyi köznyelvet. (Eszembe jutott, hogy valaha Észak-Itáliában volt inkvizítor.) Azt hiszem, a termés, a monostorbeli munkaszervezés felől érdeklődött. De a legártatlanabb kérdések közben is szúrós szemmel vizslatta a megszólítottat, majd hirtelen újabb kérdést tett fel, mire áldozata elsápadt és dadogni kezdett. Rájöttem, hogy bármily különös, de ő itt vizsgálatot folytat, és ahhoz a nagyszerű fegyverhez folyamodik, mely hivatala gyakorlásakor minden inkvizítornak mindig a kezére esik: a másik ember félelméhez. Mert a vallatott ember általában megijed, hátha gyanúsítják valamivel, és elmond az inkvizítornak mindent, ami gyanússá tehet valaki mást.
A délután hátralevő részében föl-le sétálgattam, és láttam, hogy Bernard a malom táján, a kolostorkertben is, mindenütt ezt műveli. De szinte mindig laikus testvéreket vagy parasztokat szólított meg, sohasem szerzeteseket. Vilmos ennek mindeddig éppen a fordítottját csinálta.
[NEGYEDIK NAP]
Melyben Alinardus alighanem fontos dolgokat közöl,
és Vilmos elárulja,
hogy szerinte milyen módszer szerint lehet
egy sor biztos tévedésen keresztül
a valószínű igazsághoz eljutni
Vilmos később jókedvűen jött le a szkriptóriumból. A vacsoraidőt várva a kolostorudvaron Alinardusszal találkoztunk. Emlékeztem rá, mit kért, s már előző nap szert tettem némi bagolyborsóra a konyhában. Odaadtam neki, ő megköszönte, és már rakta is a fogatlan, nyálas szájába. – Látod, fiacskám – mondta –, a másik hulla is ott volt, ahol a könyv szerint lennie kellett... Most pedig várd a negyedik trombitaszót!
Megkérdeztem, miért gondolja, hogy az egymás utáni gyilkosságok kulcsa a Jelenések Könyvében keresendő. Csodálkozva nézett rám:
– János könyve mindennek a kulcsát megadja! – Majd haragos fintorral hozzátette: – Én ezt tudtam, én már régóta mondogattam... Én, tudod, én javasoltam az apátnak... az akkorinak, hogy gyűjtsön össze annyi Apokalipszis-magyarázatot, amennyit csak lehet. Úgy volt, hogy én leszek a könyvtáros... De azután annak a másiknak sikerült Silosba küldetnie magát, ahol rátalált a legszebb kódexekre, és káprázatos zsákmánnyal tért vissza... Ó, ő tudta, hol kell keresni, a hitetlenek nyelvén is beszélt... Így aztán ő kapta a könyvtárt, nem én. De Isten megbüntette, és idő előtt a sötétség birodalmába költöztette. Hehehe...- nevetett fel gonoszul a kis öreg, akit angyali elaggottságában mindeddig ártatlan kisgyermeknek láttam.
– Ki volt az, akiről atyám beszél? – kérdezte Vilmos.
Alinardus meghökkenve kapta föl a fejét. – Hogyhogy ki volt? Nem emlékszem... De Isten büntet, Isten töröl, Isten az emlékekre is sötétséget bocsát. Sok gőgös cselekedetnek volt színhelye a könyvtár. Különösen amióta a külföldiek kezére jutott. Isten tovább büntet...
Többet nem sikerült kihúznunk belőle, magára hagytuk hát békésen morcos delíriumával. Vilmos szerint ez nagyon érdekes beszélgetés volt:
– Alinardusra érdemes odafigyelni, valahányszor beszélni kezd, mindig mond valami érdekeset.
– Ezúttal mit mondott?
– Adso – mondta Vilmos –, egy titkot az ember nem úgy fejt meg, ahogyan kiinduló elvekből szokás levezetni valamit. És nem is úgy, mint amikor partikuláris tényeket hord össze, hogy azután valami általános törvényszerűségre következtessen belőlük. Hanem úgy, hogy egy, két, három olyan külön ténnyel találja magát szemközt, amelyeknek látszólag semmi közük egymáshoz, és megpróbálja elképzelni, lehetnek-e ezek egy még ismeretlen és talán mindeddig megfogalmazatlan törvénynek az esetei. Ha persze, a filozófus példájával szólván, tudod, hogy sem az embernek, sem a lónak, sem pedig az öszvérnek nincs epéje, megkockáztathatod azt az elvi kijelentést, hogy az epe nélküli állatok sokáig élnek. De vedd csak a szarvas állatok esetét! Miért van szarvuk? Egyszer csak észreveszed, hogy az olyan állatnak, amelyiknek szarva van, nincs foga a fölső állkapcsában. Remek fölfedezés volna, ha rá nem jössz, hogy ó, jaj, bizony olyan állat is van, amelyiknek nincs foga a fölső állkapcsában, és még sincs szarva, ilyen például a teve. Végül szemedbe ötlik, hogy minden olyan állatnak, amelyiknek nincs foga a fölső állkapcsában, két gyomra van. Helyes, gondolod, úgy látszik, amelyiknek nincs elegendő foga, az rosszul rág, tehát két gyomor kell neki ahhoz, hogy jobban meg tudja emészteni az ételt. No és a szarv? Megpróbálsz valami materiális okot találni rájuk, azt mondod, hogy az olyan állatban, amelyiknek kevés a foga, túlteng a csontos matéria, és annak így valahol másutt kell előbukkannia. De vajon elegendő magyarázat ez? Nem, mert a tevének nincsenek fölső fogai, és két gyomra van, de nincs szarva. Így hát egy célokot is el kell képzelned. A csontos matériából csak azon állatok fején lesz szarv, amelyek nem tudják mással védeni magukat. A tevének viszont roppantul kemény bőre van, tehát nincs szüksége szarvra. Vagyis akkor a törvény a következőképpen szólhat...
– Mi dolgunk a szarvakkal? – vágtam közbe türelmetlenül. – Miért foglalkozik atyám a szarvas állatokkal?
– Én ugyan sohasem foglalkoztam velük, Lincoln püspöke viszont igen, méghozzá nagyon is behatóan, követvén Arisztotelésznek egyik gondolatát. Őszintén szólva nem tudom, helyes-e az érvelése, sohasem ellenőriztem, hogy a tevének hol mennyi foga és hány gyomra van; csupán azt akartam megértetni veled, hogy aki természeti tények mögött magyarázó törvényt keres, annak kanyargós utakat kell bejárnia. Bizonyos megmagyarázhatatlan tények esetében sok olyan, általános törvényt kell próbaképpen elképzelned, amelynek még nem tudod, mi köze lehet az általad vizsgált tényekhez; mígnem egyszer csak váratlan összefüggés villan föl egy következtetés, egy eset és egy törvény között, és felötlik benned egy olyan magyarázat, mely mintha meggyőzőbb volna, mint az addigiak. Megkísérled a többi hasonló esetre alkalmazni, előre próbálsz következtetni belőle, és akkor kiderül, hogy ráhibáztál. De mindvégig nem tudod, hogy a magyarázatodba mely állításokat vedd belé, és melyeket ne. Így vagyok most ezzel én is. Egymástól független elemeket rakosgatok egymás mellé, és hipotéziseket ötlök ki. De sokat kell ám kiötlenem, rengeteg olyan képtelenség is eszembe jut, hogy el sem merem mondani neked. Tudod, ami a Brunellus nevű lovat illeti, a nyomok láttán én először több, egymást kiegészítő és egymásnak ellentmondó feltételezéssel is éltem: ugyanúgy utalhattak egy elszabadult lóra, mint arra, hogy a szép lónak a nyergében az apát úr ereszkedett le a hegyoldalon, vagy úgy is lehetett, hogy a havon egy Brunellus nevű ló hagyta ott a nyomait, a sörényszálakat a bokron meg egy másik, Favellus nevű, még előző nap, s az ágakat emberek törték le. Nem tudtam, melyik a helyes feltételezés, mindaddig, amíg meg nem pillantottam a celláriust meg a cselédeket, amint lázasan kutatnak. Ekkor jöttem rá, hogy csakis a Brunellusra vonatkozó hipotézis lehet jó, és azért mondtam a szerzeteseknek azt, amit mondtam, mert ki akartam próbálni, hogy valóban így van-e. Győztem, de ugyanígy veszíthettem volna. A többiek bölcsnek hittek, mert győztem, de ők nem tudták, hányszor meg hányszor voltam ostoba, mivelhogy veszítettem, és azt sem tudták, hogy még néhány pillanattal a győzelmem előtt sem tudtam biztosan, nem veszíteni fogok-e. Mármost az apátságbeli dolgokat illetően sok szép hipotézisem van, de még semmi olyan nyilvánvaló tény nem merült fel, amelynek alapján megmondhatnám, melyik közülük a legjobb. Vagyis egyelőre nem csillogtatom az eszemet, nehogy aztán utóbb balgának bizonyuljak. Hadd gondolkodjam még, legalább holnapig.
Most értettem csak meg, miképpen okoskodik az én mesterem, s hogy a módszere jócskán elüt ama filozófusétól, akinek az okfejtése csupa kiinduló elven nyugszik, amiért is az intellektusa szinte az isteni intellektus jegyeit ölti magára. Felfogtam, hogy ha nem tudja, mi az egyetlen válasz, Vilmos atya sok-sok válasszal tesz kísérletet, a legkülönfélébbekkel. Zavarba jöttem.
– De hisz akkor – jegyeztem meg nagy merészen – még messze jár atyám a megoldástól...
– Nagyon is közel járok hozzá – mondta Vilmos –, csak azt nem tudom, melyikhez...
– Eszerint atyám nem tud egyetlen válasszal megfelelni az összes kérdésekre?
– Ha tudnék, Adso, akkor teológiát tanítanék Párizsban.
– Párizsban mindig tudják, melyik az igazi válasz?
– Nem – mondta Vilmos –, soha, de nagyon biztosak a tévedéseikben.
– És atyám? – kérdeztem gyermeki arcátlansággal. – Atyám sohasem téved?
– Gyakran tévedek – felelte. – De én nem csupán egyetlen tévedést agyalok ki, hanem sokat, így aztán egyiknek sem leszek a rabszolgája.
Az volt az érzésem, hogy Vilmost egyáltalán nem érdekli az igazság, mely nem más, mint a dolog és az intellektus közötti megegyezés. Ő ehelyett azzal múlatta magát, hogy annyi lehetőséget képzel el, amennyit csak lehet.
Bevallom, e percben elveszett minden, mesterembe vetett bizalmam, és váratlanul azt gondoltam: „Jó, hogy megjött az inkvizíció.” Nekem a Bernard Guit ösztökélő igazságszomj tetszett jobban.
Efféle bűnös hangulatok kerítettek hatalmukba, s a lelkem úgy háborgott, mint Júdásé háboroghatott nagycsütörtök éjjelén, amikor Vilmos atyával a refektóriumba mentem, vacsorázni.
[NEGYEDIK NAP]
Melyben Salvatore egy csodálatos varázslásról beszél
A küldöttség tiszteletére adott vacsora felséges volt. Az apát úr alighanem igen jól ismerte mind az emberek gyöngéit, mind pedig a pápai udvar szokásait, melyek ellen egyébként – meg kell mondanom – Mihály testvér minoritáinak sem volt kifogásuk. A nemrég vágott disznókból montecassinói véres hurka készült volna, mint a szakácstól megtudtuk. Venantius gyászos halála miatt azonban ki kellett önteni minden vért, úgyhogy újabb disznóölésig egy csöpp sem maradt. De hát azt hiszem, ezekben a napokban amúgy is viszolygott volna mindenki az Úr teremtményeinek legyilkolásától. Volt viszont helyi borban pácolt galambhúsragu, azután nyúllal töltött malac, Szent Klára-cipó, környékbeli hegyeken termett mandulával kevert rizs – ezt úgy hívják, hogy ünnepnap esti mandulazselé –, aztán borágós lepény, töltött olajbogyó, kirántott sajt, bárányhús paprikamártásban, fehér bab, meg finom édességek, Szent Bernát-torta, Szent Miklós-sütemény, Szent Luca-gombóckák, és borok és fűszeres likőrök, melyek még a rendesen oly komor Bernard Guit is jókedvre derítették: mézfű- és diólikőr, csúz elleni bor és enciánbor. Az egészet valóságos ínyenclakomának vélte volna az ember, ha nem kísér minden kortyot és minden falatot ájtatos felolvasás.
Vacsora végeztével mindenki nagyon vígan állt fel az asztal mellől, egyesek heveny rosszullétre hivatkoztak, hogy ne kelljen részt venniük a kompletóriumon. Az apát úr azonban nem sértődött meg. Nem minden embert tüntet ki és ruház fel kötelességekkel az, hogy a mi rendünkbe lépett.
Miközben a szerzetesek elvonultak, én kíváncsian benéztem még a konyhába, ahol már készülődtek az éjszakai ajtózáráshoz. Megpillantottam Salvatorét, a kezében valami csomaggal épp most surrant ki a kertbe. Kíváncsian utánamentem és megszólítottam. Hímezett-hámozott, de végül nem tudott kitérni a faggatózásom elől, és megmondta, hogy a csomag (melyben szemlátomást mocorgott valami elevenség) egy baziliszkuszgyíkot rejt.
– Cave basilischium! Rex csúszómászórum, annyi benne a méreg, hogy csak úgy süt belőle! Mit venenum, már a szaga is öl! Mérgez... Et fehér makulák vannak a hátán, et kakasfeje van, et félig föld felett jár, félig földön csúszik, mint a többi serpentes. Nagy ellensége a bellula...
– A bellula?
– Oc! Az egy icipici bestiola, kicsivel nagyobb, mint az egér, et az egér muchissimo utálja. Et kígyó-béka ugyancsak. Et ha megmarják, a bellula szalad feniculához, szalad cicerbitához, et fal belőle, et már megy is vissza ad bellum. Et dicunt, hogy szemen át szok ingenerálni, de még többen dicunt, hogy nem igaz, amit dicunt.
Kérdésemre, hogy mégis, mit csinál a baziliszkuszgyíkkal, azt felelte, hogy ez az ő dolga. Erre azt mondtam neki, mert már nagyon fúrta oldalamat a kíváncsiság, hogy az elmúlt napok halálesetei után most senkinek sem lehetnek titkai, s hogy meg fogom őt mondani Vilmosnak. Salvatore könyörögve kért, hogy hallgassak, kibontotta a batyut, és megmutatta, mi van benne: egy fekete szőrű macska. Odavont magához, és pajzán vigyorral kibökte: nem akarta tovább tűrni, hogy a falubeli lányokat csak a cellárius kaparinthassa meg, vagy én – ő a hatalmával, én a fiatalságommal és a szépségemmel –, és sohasem ő, amiért olyan rút és szerencsétlen. Ismer egy nagyon jó, csodatévő varázslást, amivel bármely nőt szerelemre lehet gerjeszteni. Az ember megöl egy fekete macskát, kiszedi a szemét, és fekete tyúk tojásába rakja, egyik szemét az egyik tojásba, a másikat a másikba; s azzal felmutatott két tojást, azt állítva, hogy a megfelelő tyúkoktól valók. A tojásokat egy halom lóürülékbe kell tenni, hogy rothadjanak (elő is készített már egyet a kert valamely félreeső zugában, ahol soha senki nem jár), és előbb-utóbb tojásonként egy-egy kisördög jön a világra; azok aztán szolgálatkészen megszereznek az embernek minden földi gyönyörűséget. De ó, jaj – így Salvatore –, a varázslat csak akkor sikerül, ha a megszerezni kívánt nőszemély ráköp a tojásokra, mielőtt azok az ürülékbe kerülnének, s neki most fő a feje, mert a szóban forgó nőszemélyt még az éjjel elő kell kerítenie, hogy megtegye, amit tennie kell, de úgy, hogy ne is sejtse, mi okból teszi.
Azon nyomban elöntött a forróság, az arcom, a bensőm, az egész testem felizzott, és halovány hangon megkérdeztem, vajon az előző éjszakai lányt akarja-e ismét becsempészni. Salvatore csúfondárosan felnevetett, és azt mondta, de nagyon rám jött a dürgés (nem, dehogy, tiltakoztam, hiszen csak kíváncsiságból kérdem), majd pedig, hogy a faluban se szeri, se száma a nőknek, s ő most egy másikat fog felhozni, még szebbet annál, amelyik nekem úgy tetszik. Feltételeztem, hogy hazudik, meg akar szabadulni tőlem. De amúgy mit is tehettem volna? Legyek a sarkában egész éjjel, miközben Vilmos vár rám, és egészen más feladatra szán? Találkozzam megint azzal a lánnyal (ha ugyan róla van szó), akihez a vágyam húz, de akitől az értelmem viszolyog, s akit soha többé nem volna szabad látnom, bármennyire sóvárgok is még egyre, hogy viszontlássam? Nem. Így hát meggyőztem magam róla, hogy a nőszemélyt illetően Salvatore igazat mondott. Vagy az is lehet, hogy mindenben hazudott, hogy azt a varázslást, amelyről beszélt, csupán az ő hiszékeny, babonás elméje szülte, s hogy semmit sem fog csinálni.
Méregbe gurultam, gorombán lehordtam, mondván, hogy ezen az éjszakán jobban teszi, ha aludni megy, mert az íjászok őrjáratot tartanak az apátság területén. Azt felelte, hogy azoknál az íjászoknál ő jobban ismeri az apátságot, és ebben a ködben amúgy sem lát meg senki senkit. Sőt, mondta, már megyek is, és te sem látsz meg, akkor sem, ha tőled kétlépésnyire múlatom magam azzal a lánnyal, akire áhítozol. Más, jóval nemtelenebb szavakkal fejezte ki magát, de mondandójának ez volt az értelme. Felháborodottan sarkon fordultam, végtére is nemesi és novíciusi rangomon aluli dolog lett volna, ha egy ilyen gazemberrel huzakodni kezdek.
Utánamentem Vilmosnak, és tettük, amit tennünk kellett. Úgy intéztük, hogy kompletóriumkor a templomhajó hátuljában álljunk, s így az istenszolgálat végeztével már indulhattunk is második utunkra (mely nekem már a harmadik utam volt), be, a labirintus méhébe.
[NEGYEDIK NAP]
Melyben ismét fölkeressük a labirintust,
elérkezünk a finis Africae küszöbére,
de nem tudunk bemenni,
mert nem tudjuk, mi az,
hogy a négy közül az első és a hetedik,
s végezetül Adsót megint előveszi,
amúgy igen tudományosan, a szerelmi kórság
Ez a könyvtárlátogatás sok-sok fáradságos óránkba került. Ami annyit jelent, hogy az ellenőrzés munkája könnyű volt ugyan, de a mécses fényénél araszolnunk, a feliratokat leolvasgatnunk, sorra jelölnünk a térképen, melyik falon nyílik átjáró és melyiken nem, följegyeznünk az iniciálékat, ide-oda kanyarognunk, ahogyan a csiki-csuki játék mennünk engedte, meglehetősen hosszadalmas dolog volt. És unalmas is.
Nagyon hideg volt. A szél nem fújt ezen az éjszakán, és így nem hallottuk azokat az éles füttyöket, melyek előző éjjel úgy ránk ijesztettek, a szellőzőnyílásokon át azonban nedves és jéghideg levegő áramlott be. Gyapjúkesztyűt húztunk, hogy a könyvekkel babrálva ne gémberedjék meg a kezünk. Csakhogy ezek épp a téli íráshoz használatos, nyitott ujjvégű kesztyűk voltak, s a kezünket kénytelenek voltunk hol a mécses lángja fölé tartani, hol a keblünkön megmelengetni, hol pedig dermedt szökdelések közepette egymáshoz ütögetni.
Így aztán a munkát meg-megszakítottuk. Hol egyik, hol másik szekrény előtt álltunk meg kíváncsiskodni, és most, hogy – új szemüvegével az orrán – Vilmos végre bele is tudott olvasni a könyvekbe, ahány újabb címet elolvasott, annyiszor tört ki üdvrivalgásban, vagy azért, mert ismerte az illető művet, vagy mert már régóta kereste, vagy pedig, mert még sohasem hallotta hírét, és ezért mérhetetlen izgalom és kíváncsiság tört rá. És miközben egy-egy kódexben lapozgatott, már azt akarta, hogy továbbiakat keressek neki.
– Nézd csak meg, mi van azon a polcon!
Mire én, tologatván a köteteket, hangosan betűzöm: – Historia anglorum, Bedától... Azután szintén Bedától: De aedificatione templi, De tabernaculo, De temporibus et computo et chronica et circuli Dionysi, Ortographia, De ratione metrorum, Vita Sancti Cuthberti, Ars metrica...[193]
– Hát persze, a Venerabilis összes művei... És nézd csak ezeket! De rhetorica cognatione, Locorum rhetoricorum distinctio, itt meg egy sor grammatikus, ni: Priscianus, Honoratus, Donatus, Maximus, Victorinus, Eutikhész, Phokasz, Asper... Furcsa, az előbb azt hittem, hogy itt csupa angliai auktor van... Nézzük hát lejjebb...
– Hisperica... famina. Ez meg mi?
– Egy hiberniai költemény. Hallgasd csak:
Hoc spumans mundanas obvallat Pelagus oras
terrestres amniosis fluctibus cudit margines.
Saxeas undosis molibus irruit avionias.
Infima bomboso vertice miscet glareas
asprifero spergit spumas sulco,
sonoreis frequenter quatitur flabris...[194]
Nem értettem, de Vilmos úgy meggörgette-öblögette a szavakat, hogy a hullámok és a tajtékzó tenger hangjait véltem hallani.
– Ni, ez meg itt Malmesburyi Aldhelm, hadd olvasom fel atyámnak: Primitus pantorum procerum poematorum pio potissimum paternoque presertim privilegio panegiricum poemataque passim prosatori sub polo promulgatas...[195] Minden szó ugyanazzal a betűvel kezdődik!
– Odahaza, a mi szigeteinken mindenki bolond egy kissé – mondta Vilmos büszkén. – Most nézzük a másik szekrényt.
– Vergilius.
– Itt? Hogyhogy? A Georgica?
– Nem. Epitomi. Sosem hallottam róla.
– De hisz ez nem a Maro, hanem Toulouse-i Vergilius, a rétor, a Krisztus Urunk születése utáni hatodik századból. Nagy bölcs hírében állott...
– Azt mondja itt, hogy a művészetek pedig a következők: poema, rethoria, grama, leporia, dialecta, geometria... Ez meg miféle nyelven van?
– Latinul, de ezt a latint ő találta ki, úgy gondolta, szebb, mint a másik. Olvasd, azt mondja, hogy az asztronómia a zodiákus jeleit tanulmányozza, melyek a következők: mon, man, tonte, piron, dameth, perfellea, belgalic, margaleth, lutamiron, taminon és raphalut.
– Őrült volt?
– Nem tudom, nem a mi szigeteinken élt. Hallgasd még, azt mondja, hogy a tüzet tizenkétféleképpen lehet megnevezni: ignis, coquihabin (quia incocta coquendi habet dictionem), ardo, calax ex calore, fragon ex fragore flammae, rusin de rubore, fumaton, ustrax de urendo, vitius quia pene mortua membra suo vivificat, siluleus, quod de silice siliat, unde et silex non recte dicitur, nisi ex qua scintilla silit. És végül: aeneon, de Aenea deo qui in eo habitat, sive a quo elementis flatus fertur[196].
– De hát így senki sem beszél!
– Szerencsére. De akkoriban olyan rossz világ volt, hogy a grammatikusok feledni akarták, és ezért mulatságul mindenféle zagyva kérdéseken rágódtak. Hallottam valakitől, hogy abban az időben két rétor, Gabundus és Terentius tizenöt álló nap és álló éjjel vitatkozott azon, hogy mi az ego vocativusa, s a végén még kardot is rántottak.
– Akkor most ezt hallgassa meg atyám... – mondtam, kezemben egy pompázatosan díszített könyvvel, melynek lapjain a növénylabirintusok indái közül majmok és kígyók kandikáltak ki. – Ni, micsoda szavak: cantamen, collamen, gongelamen, stemiamen, plasmamen, sonerus, alboreus, gaudifluus, glaucicomus...
– A mi szigeteink... – lágyult el ismét Vilmos. – Ne légy szigorú velük, a távoli Hibernia szerzeteseivel; meglehet, nekik köszönhetjük, hogy ez az apátság áll, s hogy még ma is beszélhetünk szent római birodalomról. Abban az időben Európa többi része romokban hevert; megesett, hogy érvényteleníteni kellett némely galliai papok keresztelőit, mert in nomine patris et filiae[197] kereszteltek, éspedig nem azért, mintha valami újfajta eretnekség híveiként nőnek tekintették volna Jézust, hanem mert már nem tudtak latinul.
– Mint Salvatore?
– Nagyjából. A messzi Észak kalózai a folyókon lejőve feldúlták Rómát. A pogány templomok leomlottak, keresztény templomok még nem léteztek. És csak a hiberniai szerzetesek, monostoraikban csak ők írtak és olvastak, olvastak és írtak, és festették a miniatúráikat, s azután állatbőrből készült, kicsiny hajókra szálltak, idehajóztak, és úgy térítettek meg benneteket, ittenieket, mintha pogányok lettetek volna, érted? Voltál Bobbióban, ugye? Nos, azt a közülük való Szent Columban[198] alapította. Úgyhogy ne bánd, ha újmódi latint agyaltak ki, hisz Európában a régit sem tudta akkor már senki. Nagy emberek voltak. Szent Brendan eljutott egészen a Szerencse-szigetekig, és a pokol partjai mentén hajózott, a sziklához láncolt Júdást is látta ott, egy napon pedig kikötött és partra szállt egy szigeten, és csak akkor vette észre, hogy a sziget nem sziget, hanem tengeri szörny. Természetes, hogy bolondok voltak – szögezte le még egyszer elégedetten.
– A képeik olyanok... hogy az ember nem hisz a szemének! És mennyi szín! – lelkendeztem.
– Ahonnan származtak, ott nem sok szín van, csak egy kis kék és rengeteg zöld. De ne a hiberniai szerzetesekről diskuráljunk most. Azt szeretném tudni, miért kerültek egy helyre az angolokkal meg a más országokbeli grammatikusokkal. Nézd meg a térképeden, hol lehetünk most!
– A nyugati őrtorony szobáiban. A szalagdíszek feliratait is feljegyeztem. Az ablaktalan szobából kilépve tehát a hétszögű terembe vezet az út, ahonnan csupán egy toronybeli helyiségbe nyílik újabb átjáró, és a vörössel írt betű H. Azután helyiségről helyiségre jutva az ember körbekerüli az őrtornyot, és visszajut az ablaktalan szobába. A betűket összeolvasva pedig azt kapjuk...Igaza volt atyámnak! HIBERNI!
– HIBERNIA, hogyha az ablaktalan szobából ismét a hétszögűbe lépsz, mely a másik háromhoz hasonlóan az Apocalypsis A betűjének jelét viseli. Ezért vannak itt az ultima Thule szerzőitől származó művek, valamint a grammatikusok és a rétorok is, mivel a könyvtár rendezői úgy vélték, hogy egy grammatikus legyen együtt a hiberniai grammatikusokkal, akkor is, ha Toulouse-ba való. Érthető kritérium. Kezdünk már kapiskálni valamit, igaz?
– A keleti torony helyiségeiben meg, ahol bejöttünk, azt olvastuk össze, hogy FONS... Hát az micsoda?
– Nézd figyelmesen a térképet, olvasd össze tovább, a haladás sorrendjében az egyes szobák betűit.
– FONS ADAEU...
– Nem, csak Fons Adae; emlékszem, hogy az U a keleti torony másik ablaktalan szobájához és talán egy másik sorba tartozik. No és mit találtunk a Fons Adae-ban, vagyis a földi paradicsomban? Ne feledd, hogy ott van a felkelő nap felé néző, oltáros szoba.
– Sok-sok biblia volt ott, meg bibliamagyarázat, csupa szentírással kapcsolatos könyv.
– Látod? Isten igéje és földi paradicsom, mely köztudomásúlag a messzi napkeleten található. Itt, nyugaton meg Hibernia van.
– Vagyis a könyvtár alaprajza a világ térképét utánozza?
– Valószínűleg. A könyvek helyét pedig származási helyük határozza meg: az, hogy szerzőik hol születtek, vagy (mint ez esetben is), hogy hol kellett volna születniük. A könyvtárosok úgy okoskodtak, hogy a grammatikus Vergilius tévedésből született Toulouse-ban, valójában a nyugati szigeteken kellett volna születnie. Helyrehozták azt, amit a természet elrontott.
Továbbmentünk. Egy sor, pompás Apokalipszisekkel teli helyiségen keresztül vezetett az utunk, köztük volt az a szoba is, amelyikben a látomások rám törtek. Amikor ismét megláttuk azt a mécsest, már messziről, Vilmos befogta az orrát, odaszaladt és eloltotta, még meg is köpdöste. Ezen a helyiségen a biztonság kedvéért gyorsan átsiettünk, de így is eszembe jutott, hogy itt láttam azt a gyönyörű, tarka Apokalipszist a napba öltözött asszonnyal és a sárkánnyal. Utoljára itt egy Y iniciáléjú szobába léptünk, innen visszafelé rekonstruáltuk a helyiségek sorrendjét. A visszaolvasásból az YSPANIA szó állt össze, a végén az A azonban megegyezett a HIBERNIA szó utolsó betűjével. Úgy látszik, mondta Vilmos, maradt néhány helyiség, amelybe vegyes jellegű művek kerültek.
Mindazonáltal az YSPANIA nevet viselő rész rengeteg csodaszép Apokalipszissel volt teli, melyeknek míves megmunkálásában Vilmos hispániái eredetre ismert rá. Úgy néztük, hogy a keresztény világban aligha van másutt ennél nagyobb gyűjtemény az apostol könyvének példányaiból, s hogy az Apokalipszist magyarázó művek száma is óriási. Hatalmas kötetek szentelődtek a Liebanai Beatus-féle Apokalipszis kommentárnak; a szöveg többé-kevésbé mindig ugyanaz volt, a képek azonban fantasztikus változatosságot mutattak, és Vilmos néhány olyan mester keze munkájára ismert rá bennük, akiket ő Asturia legjobb miniátorai között tartott számon: Magius, Facundus és mások remekeire.
Ekként vizsgálódva-figyelvejutottunk el a déli őrtoronyig, melynek táján már jártunk az előző éjszakán. Az YSPANIA-rész S jelű – ablaktalan – szobája egy E jelű szobába nyílott, és az őrtorony öt szobáját körben végigjárva elérkeztünk az utolsó helyiségig is, ahonnan sehová sem nyílt újabb ajtó, s melynek vörös betűje az L volt. Visszaolvastuk a betűket, és ezt a szót kaptuk: LEONES.
– Leones és dél: a térképünk szerint ez itt Afrika, hic sunt leones[200]. Így megvan a válasz arra a kérdésre is, hogy vajon miért találtunk errefelé olyan sok hitetlenektől származó művet.
– Van még több is – mondtam, a polcokat fürkészve. – Avicenna[201] Canon-ja, azután itt ez az ismeretlen kalligráfiával írt, csodaszép kódex...
– A díszítésekből ítélve egy korán lehet, de sajnos, nem tudok arabusul.
– Korán? A hitetlenek bibliája, gonosz könyv...
– Nem olyan, mint a mieink, másfajta tudás könyve. De ugye érted, miért itt helyezték el, ahol az oroszlánok, a monstrumok vannak? Ugyanazért, amiért azt a szörnyszüleményekről szóló könyvet is, amelyikben az unikomist láttad. Ebben a LEONES-nek elnevezett részben azok a könyvek vannak, amelyek a könyvtár építtetői szerint a hazugság könyvei voltak. Hát azok ott lent micsodák?
– Latin könyvek, de arabból vannak fordítva. Ajjub ar-Ruhawitól egy veszettségről szóló traktátus. Ez itt egy kincseskönyv. Ez meg Alhazen De aspectibus-a...
– Látod, a szörnyetegek és a hazugságok közé rakták az olyan, tudományos műveket is, amelyekből a keresztények igazán csak tanulhatnak. Így gondolkodtak azokban az időkben, amikor a könyvtárat alapították...
– És hogyan kerül a hamisságok közé egy unikornist bemutató könyv? – kérdeztem.
– A könyvtár alapítóinak nyilván különös elképzeléseik voltak. Alighanem úgy vélték, hogy ezt a fantasztikus és messzi földön élő állatokról szóló könyvet csakis a hitetlenek hazugságai közé lehet besorolni...
– Hát hazugság volna az unikornis? Ez a jámbor és mélységes jelképeket hordozó állat? Az unikornis Krisztus és a szüzesség megjelenítője, és csak az ejtheti el, aki csalinak egy szűz leányt küld az erdőbe, hogy azután szegény jószág, a szűzi illatot megérezvén, odamenjen, az ölébe hajtsa a fejét, s így kiszolgáltassa magát a vadászok hurkainak.
– Igen, Adso, ezt beszélik. De sokan amondók, hogy ez mesebeszéd, pogány kitalálás.
– De kár! – mondtam. – Pedig milyen jó lett volna egyszer egy erdőn átvágva unikornissal találkozni! Ugyan mi öröme marad így annak, aki erdőn vág át?
– Nem biztos, hogy az unikornis nem létezik. Csak talán nem olyan, amilyennek ezek a könyvek ábrázolják. Egy velencei utazó messzi-messzi földekre, a térképeken látható Fons Paradisi közvetlen közelébe jutott el, és ő látott unikornisokat. Ezek azonban szerinte durvák, otrombák, rútak és feketék voltak. Én azt hiszem, valóságos egyszarvú állatokat látott. Alighanem ugyanezeket írták le annak idején, még híven, a régi tudósok, akiknek valami igazuk mindig is volt, s akiknek Isten kegyelméből módjuk volt olyasféle dolgokat látni, amilyeneket mi sohasem láttunk. Ez a leírás azután auktoritásról auktoritásra szállt, s közben szép lassan átformálta a képzelet: így lett az egyszarvúból kecses, fehér és szelíd állat. Ezért ha megtudod, hogy valamelyik erdőben unikornis él, ne menj oda szűz lánnyal, mert könnyen lehet, hogy az az állat nem olyan, amilyennek ez a könyv mutatja, hanem inkább ahhoz hasonlít, amelyikről a velencei szemtanú beszélt.
– Hogyan lehet az, hogy a régi tudomány mestereinek Isten kegyelméből megnyilatkozott az unikornis valódi természete?
– Nem nyilatkozott meg, hanem tapasztalták. Olyan tájakon volt szerencséjük születni, amelyeken unikornisok éltek, vagy olyan korban, amikor még itt, ezeken a tájakon is élt unikornis.
– No de hogyan bízhatunk az antik tudományban, hogyan kutathatja atyám is mindenütt annak a nyomait, ha ennyire csalfa, ilyen csapongva tódító könyvek hagyományozták ránk?
– A könyvek nem azért vannak, hogy higgyünk nekik, hanem azért, hogy megvizsgáljuk őket. Egy könyv olvastán ne azt kérdezzük, hogy a könyv mit mond, hanem hogy mit akar mondani. Az egykori szentírás-magyarázók ezt még nagyon pontosan tudták. Az az unikornis, amelyről ezek a könyvek beszélnek, egy erkölcsi, allegorikus vagy anagogikus[202] igazságot rejt magában, s az mindenképp megmarad igazságnak, ugyanúgy, amint az is, hogy a szüzesség nemes erény. Hanem ami a betű szerinti igazságot illeti, azt, amelyen a három másik igazság nyugszik, nincs más hátra, ki kell deríteni, mely eredeti tapasztalásból lett. A betű szerinti igazságot kétségbe kell vonni, még ha a mélyebb értelem helyes marad is. Egy könyvben az van, hogy gyémántot csak bakkecskevérrel lehet vágni. Nagy tanítómesterem, Roger Bacon azt mondta, hogy ez nem igaz, mégpedig egyszerűen azért nem, mert ő megpróbálta, és nem sikerült. Ám a gyémánt és a bakkecskevér közötti kapcsolat mélyebb értelmén ez mit sem változtatna, ha volna ilyen mélyebb értelem.
– Tehát lehet, hogy valaki mélyebb igazságokat mond, de betű szerinti értelemben hazudik – állapítottam meg. – Mindazonáltal akkor is sajnálom, hogy az unikornis ilyen formában nem létezik, azaz nem létezett, azaz eztán sem létezhet soha.
– Nem szabad határokat szabnunk az isteni mindenhatóságnak. Ha Isten akarná, az unikornisok létezhetnének. De vigasztalódj, hisz léteznek is, itt, ezekben a könyvekben, melyek ha nem is a valóságos, de mindenesetre a lehetséges létezésről beszélnek.
– Vagyis hit nélkül kell olvasni a könyveket? Hiszen a hit az egyik teológiai erény!
– Marad még másik kettő. A remény, hogy ami lehetséges, az van is. És a szeretet az iránt, aki bízvást hitte, hogy a lehetséges létezik.
– Mire jó atyámnak az unikornis, ha az eszével nem hisz benne?
– Arra, amire az a nyom, amelyet Venantius lába hagyott a hóban, mikor a hordóhoz vonszolták. A könyvekben szereplő unikornis olyan, mint valami nyom. Ha pedig nyom, akkor nyilván valaminek a nyoma.
– Csakhogy atyám szerint az a valami különbözik a nyomától.
– Úgy van. Nem minden nyomnak egyezik meg a formája a nyomot hagyó testtel, és nem minden nyom keletkezik úgy, hogy valamely test hagy nyomot. Van úgy is, hogy egy test az elménkben kelt ilyen vagy olyan benyomást, és a nyom annak felel meg, vagyis egy ideának a nyoma. Az idea a dolgok jele, a kép pedig az idea jele: egy jelnek a jele. A képből azonban rekonstruálom, ha nem is a testet, de legalább azt az ideát, amelyet valaki más róla alkotott.
– És atyám ezzel beéri?
– Nem, mert az igazi tudomány nem elégedhet meg az ideákkal, hiszen azok jelek, hanem a dolgokra kell rátalálnia a maguk sajátos igazságában. Vagyis innen, a nyom nyomából kiindulva el szeretnék jutni a kezdet kezdetéig, az egyedi unikornisig. Ugyanígy szeretnék eljutni a Venantius gyilkosa után maradt és sokakra vonatkoztatható, bizonytalan jelektől egyetlen egyénhez, magához a gyilkoshoz. De az ilyesmi nem megy mindig egykettőre, anélkül hogy egyéb jelek is ne közvetítenének.
– Így hát mindig és csakis olyasvalamiről lehet szó, ami valami másról szól, és így tovább, de a végső, az igazi valami az soha, sehol sincs?
– Lehet, hogy van. Az egyedi unikornis. Ne félj, előbb-utóbb találkozol vele, ha mégoly fekete és csúnya is.
– Unikornisok, oroszlánok, arab auktorok és mindenfele mórok – összegeztem ekkor -: erről az Afrikáról beszéltek a szerzetesek, semmi kétség.
– Úgy van. Márpedig akkor itt meg kellene találnunk az afrikai költőket, akikre Tivoli Pacificus utalt.
Így is történt; visszafordultunk, és ahogy megint az L jelű szobába értünk, az egyik szekrényben rábukkantam egy Florus, Fronto, Apuleius, Martianus Capella és Fulgentius műveiből álló gyűjteményre.
– Tehát aszerint, amit Berengár mondott, itt rejlik egy bizonyos titok magyarázata – mondtam.
– Csak majdnem. Ő a „finis Africae”-ra célzott, és ettől a célzástól gurult méregbe Malakiás. A finis jelentheti ezt az utolsó szobát is, vagy pedig... – Hirtelen felkiáltott: – Clonmacnois hét templomára! Nem vettél észre semmit?
– Mit?
– Menjünk csak vissza még egyszer az S jelű szobába, oda, ahonnan elindultunk!
Visszamentünk az első ablaktalan szobába, ahol a versrészlet így szólt: Super thronos viginti quatuor. Négy átjárója volt. Az egyik az Y jelű szobába vezetett, melynek ablaka nyílott a nyolcszögű aknára. A másikon át a P jelű szobába lehetett jutni, mely a külső homlokzat mentén haladva az YSPANIA sorozatnak volt része. Az őrbástya felőli ajtó az E jelű szobába vitt, oda, ahonnan épp jöttünk. Volt azután még egy, nyílás nélküli fala, végezetül pedig egy negyedik átjárója is, mely egy másik, U jelű, ablaktalan szobába vezetett. Az S jelű helyiség volt a tükrös szoba; szerencse, hogy a tükör énnekem mindjárt jobb kézre esett, máskülönben ismét megrémültem volna.
Ahogy a térképet jobban megnéztem, észrevettem, milyen különös szoba ez. A másik három őrbástya ablaktalan szobáihoz hasonlóan ennek is a központi, hétszögű helyiségbe kellett volna nyílnia. Vagy ha nem, hát a szomszédos U jelű, ablaktalan szobán át kellett volna a hétszögű helyiségbe jutni. Ennek a szobának azonban egyik ajtaja egy T jelű szobába nyílott, melyben egy ablak a nyolcszögre nézett, a másik pedig az S jelű szobával kötötte össze, a többi három falát teljes egészében szekrények foglalták el. Körülnéztünk, és megállapítottuk azt, ami már a térképet nézve is nyilvánvaló volt: mind a logika, mind pedig a szigorú értelemben vett szimmetria szerint ennek az őrbástyának is meg kellett volna hogy legyen a maga hétszögű szobája, s mégsem volt meg.
– Nincs – mondtam.
– Dehogy nincs. Ha nem volna, a többi helyiség nagyobb kellene hogy legyen, de nem nagyobb. Többé-kevésbé mindegyik olyasforma, mint a többi oldal helyiségei. Van, de nem lehet bejutni.
– Befalazták?
– Alighanem. Itt van hát a finis Africae, íme, ezt a helyet kóvályogták körül azok a kíváncsiak, akik meghaltak. Be van falazva, de valami bejárata azért még lehet. Sőt biztos, hogy van, és Venantius meg is találta, vagy legalábbis megkapta a leírását Adelmustól, az pedig Berengártól. Olvassuk csak még egyszer, mit írt!
Kámzsájából elővette Venantius följegyzését, és újraolvasta: – „Az idolum fölött kézzel a négy közül az elsőt és a hetediket.” – Körülnézett. – Hát persze! Az idolum a tükörkép! Venantius görögül gondolkodott, és azon a nyelven, még inkább, mint a miénken, az eidolon nemcsak képet jelent, hanem kísértetet is, márpedig a tükörben önnön eltorzult képünket látjuk viszont, amit a múltkor éjjel mi magunk véltünk kísértetnek! Mármost micsoda lehet az a négy valami supra speculum? Valami, ami a tükör felületén rajta van? Akkor addig kell helyezkednünk, míg észre nem veszünk valamit, ami az üvegen tükröződik, és megfelel Venantius leírásának...
Ide-oda hajolgattunk, de hiába. Tulajdon képmásunkon kívül csupán a szoba bizonytalan körvonalai sejlettek föl lámpásunk gyönge fényénél.
– Akkor hát – töprengett Vilmos – lehet, hogy a supra speculum azt jelenti: a tükrön túl... Amiből az következnék, hogy először is át kell mennünk rajta, mert az bizonyos, hogy ez a tükör egyszersmind ajtó...
A tükör magasabb volt, mint egy átlagos ember, s falba ágyazott, robusztus tölgyfa keret fogta közre. Tapogattuk így-úgy, megpróbáltuk bedugni ujjunkat, körmünket a keret és a fal közé, de a tükör meg se moccant, akárha része volna a falnak, kő a kőben.
– Vagy ha nem a tükrön túl, akkor talán super speculum – mormogta Vilmos, azzal lábujjhegyre ágaskodott, és nyújtózkodva végighúzta kezét a keret felső részén, de csak port talált ott, semmi egyebet.
– Igen ám – töprengett nagy búsan –, de hiába van odaát még egy szoba, ha egyszer az a könyv, amelyet keresünk, és amelyet a többiek is kerestek, már nincs benne, hiszen elvitték onnan, először Venantius, azután pedig, ki tudja, hová, Berengár.
– Lehet, hogy Berengár visszahozta.
– Nem, mert azon az estén itt voltunk a könyvtárban, és minden jel arra vall, hogy Berengár nem sokkal a lopás után, még ugyanazon az éjjelen, ott veszett a fürdőben. Hiszen különben találkoznunk kellett volna vele másnap reggel. No, nem baj... Egyelőre kiderítettük, hol a finis Africae, és szinte minden együtt van ahhoz, hogy tökéletesítsük a könyvtár térképét. El kell ismerned, hogy a labirintus számos rejtélye megoldódott. Sőt valamennyi, kivéve egyet. Azt hiszem, a legokosabb figyelmesen újraolvasnom Venantius feljegyzését, többre megyek vele, mint a további szemlével. Láthattad, hogy a labirintus rejtélyét könnyebb volt kívülről megoldanunk, semmint belülről. Ma éjjel hiába nézünk farkasszemet a torz tükörképünkkel, úgysem vergődünk már zöld ágra. A mécses is kifogyóban. Gyere, írjuk föl, ami még hátravan, fejezzük be a térképet.
További termeken mentünk át, s én a látottakat sorra rávezettem a térképre. Bizonyos szobákban csak matematikai és asztronómiai írások voltak, másutt mindkettőnk számára érthetetlen, arameus[203] betűkkel írt müveket láttunk, megint másutt még ismeretlenebb írásúakat, ezek talán Indiából származó könyvek voltak. Két, egymásba csapozódó szobasort jártunk, IUDAEA és AEGYPTUS volt a nevük. Nem akarom untatni az olvasót a megfejtés krónikájával, elég az hozzá, hogy amikor később végleges formát adtunk a térképnek, meggyőződhettünk róla: a könyvtárt csakugyan a világ képére tervezték és osztották be. Északon volt ANGLIA és a GERMANI nevű rész, mely a nyugati fal mentén GALLIÁ-hoz csatlakozott, hogy azután a nyugati végen a HIBERNIA, majd pedig a déli fal felé továbbhaladva a ROMA nevű részben (a latin klasszikusok paradicsomában!) és YSPANIÁ-ban folytatódjék. Délen ezután következett a LEONES és az AEGYPTUS, majd tovább, keleten IUDAEA és FONS ADAE. Kelet és észak között, a fal mellett volt ACAIA, mely – így mondta Vilmos – remek szinekdoché[204] Görögország megnevezésére; s csakugyan, ebben a négy szobában rengeteg régi pogány költőt és filozófust találtunk.
Az olvasás furcsán ment, hol egy irányban haladtunk vele, hol visszafelé, hol pedig körben, s mint mondtam, egy-egy betű gyakran két különböző szónak is része volt. (Ilyenkor a megfelelő szoba egyik szekrényében ilyen, a másikban meg olyan tárgyú könyvek sorakoztak.) Ám ebben az elrendezésben látnivalóan fölösleges volt bármiféle aranyszabályt keresni. Mindez csupán emlékeztető fortély volt, hogy a könyvtáros tudja, melyik művet hol kell keresnie. Ha mondjuk egy könyv lelőhelyéül a quarta Acaiae volt megadva, akkor a könyvet az A kezdőbetűs szobától számított negyedik szobában kellett keresni; ahhoz pedig, hogy megállapítsa, melyik ez a szoba, a könyvtárosnak fejből tudnia kellett, hogy egyenesen vagy épp körben haladjon-e. Például az ACAIA négy, négyszögben elhelyezkedő szobából állt, vagyis az első A egyben az utolsó is volt, amire egyébként mi magunk is egykettőre rájöttünk. Amiként az úttorlaszok játékát is gyorsan kiismertük. Példának okáért keletről jövet az ACAIA-résznek egyik szobájából sem nyílt átjárás a következő helyiségekbe: a labirintus ezen a helyen véget ért, és az északi őrbástyába csak a másik három torony felől, kerülővel lehetett eljutni. A könyvtárosok azonban természetesen jól tudták, hogy a bejárati FONS-tól úgy juthatnak el, mondjuk, ANGLIÁ-ba, hogy az AEGYPTUS, YSPANIA, GALLIA és GERMANI nevű részeken mennek keresztül.
Ilyen és egyéb ragyogó felfedezésekkel ért véget könyvtárkutató körútunk. Mielőtt azonban azt mondanám, hogy elégedetten elindultunk a kijárat felé (hogy részesévé váljunk azoknak az újabb eseményeknek, melyekre nemsokára rátérek), be kell valamit vallanom az olvasónak. Említettem, hogy fölfedezőutunkat egyrészt a titokzatos hely kulcsának keresése, másrészt pedig az jellemezte, hogy a helyük és témájuk szerint szemügyre vett szobákban sorra-rendre megálltunk, és belelapozgattunk a különféle könyvekbe, mintha csak valami titokzatos kontinens vagy terra incognita felderítését végeznénk. Az effajta felderítés általában közös megegyezésre történt, én is, Vilmos is ugyanazokkal a könyvekkel foglalkoztunk, a legérdekesebbekre én hívtam föl a figyelmét, s ő sok mindent megmagyarázott nekem, amit nem értettem.
Ám egyszer csak, épp amikor a déli őrbástya LEONES elnevezésű termeit jártuk, történt, hogy mesterem megállt és hosszabban elidőzött az egyik helyiségben – polcain érdekes optikai ábrákkal teli arab művek sorakoztak -; s ha már ezen az éjjelen egy helyett két lámpásunk volt, jómagam a szomszédos szobába húzódtam át kíváncsian, felfigyelvén rá, hogy a könyvtár törvénycsinálói nagy bölcsen és elővigyázatosan olyan művekkel rakták itt tele az egyik falat, melyeket nyilvánvalóan nem vehetett kézbe akárki, mivelhogy a szinte csakis hitetlen tudósok tollából származó könyvek így vagy úgy, de mind a különféle testi és lelki betegségekről értekeztek. És pillantásom egy szerény méretű, a tárgytól (szerencsére!) nagyon elütő miniatúrákkal – virágok, indák, állatpárok, itt-ott gyógyfüvek képével – ékes könyvre esett: a Speculum amoris[205] címet viselte, szerzője Bolognai Maximus volt, rengeteg más művekből vett idézettel volt teli, és ezek mind a szerelmi kórságot taglalták. Olvasóm bizonyára megérti, hogy több se kellett az én kóros kíváncsiságomnak. Már a cím is megint lángra lobbantotta reggel óta lelohadt képzeletemet, felidézvén benne ismét a lány nyugtalanító képét.
Egész nap hessegettem magamtól ama reggeli gondolatokat, azzal, hogy egészséges és kiegyensúlyozott novíciusnak nem illik efféléket gondolnia, ráadásul a nap eseményei épp eléggé fordulatosak és izgalmasak voltak ahhoz, hogy a figyelmemet eltereljék, így hát elcsitultak bennem a vágyak, olyannyira, hogy már azt hittem, vége, s hogy az egész amúgy sem volt több, mint múló nyugtalanság. De mihelyt erre a könyvre pillantottam, máris az ötlött fel bennem: „de te fabula narratur”, és ráébredtem, hogy nagyobb betege vagyok a szerelmi kórságnak, mintsem hittem volna. Csak később tanultam meg, hogy aki orvosi könyveket olvas, előbb-utóbb mindig érezni kezdi a bennük leírt fájdalmakat. Így esett, hogy miközben olvastam, kapkodva, lázasan és rettegve, hátha Vilmos át talál jönni, és megkérdi tőlem, mely művet tanulmányozok ily tudós elmélyültséggel, mindeközben engem is e lapok győztek meg róla, hogy éppen ez az én bajom: a tünetei oly nagyszerűen le voltak írva, hogy ha egyrészt aggasztott is a betegségem (a sok-sok tévedhetetlen auktoritás nem hagyott kétséget felőle), másrészt öröm volt az élénk színekkel ecsetelt leírásokban a saját helyzetemre ismernem; hiszen így meggyőződhettem róla, hogy beteg vagyok ugyan, de a betegségem, hogy úgy mondjam, normális, ha egyszer oly sokan mások ugyanígy szenvedtek már tőle, s az idézett auktorok éppen énrólam vették leírásaikhoz a mintát.
Igen meghatódtam Ibn-Hazm gondolatait olvasva, melyek szerint a szerelem makrancos betegség, gyógymódja benne magában rejlik, az, aki a betege, nem akar kigyógyulni belőle, s akit levett a lábáról, az nem óhajt talpra állni. (Mily igaz szavak, Istenem!) Megtudtam, hogy reggel azért ajzott úgy fel minden, amit láttam, mert – mint Ancyrai Vazul[206] is állítja – a szerelem a szemen át hatol be, és félreismerhetetlen tünete, hogy a betegen túláradó öröm lesz úrrá, de közben el akar vonulni, s a magányt keresi (mint reggel én is), továbbá a szerelemnek olyan más kísérőjelenségei vannak, mint heves nyugtalanság és nyelvet bénító kábulat... Rémülten olvastam, hogy azon, aki őszintén szeret, és megfosztatik szerelme tárgyától, óhatatlanul önemésztő állapot lesz úrrá, mely gyakorta odáig fajul, hogy az illető ágynak esik, és a kórság olykor az agyat is megtámadja, úgyhogy az ember eszét veszti és képzeleg. Úgy látszik, ez az állapot még nem köszöntött rám, hiszen a könyvtár felderítésében igazán kitettem magamért. Ellenben szorongás fogott el annak olvastán, hogy ha a baj súlyosbodik, akár halál is lehet a vége, és felötlött bennem a kérdés, vajon – túl a lelki üdvösségemet illető, nagyon is helyes megfontolásokon – megér-e ily roppant testi áldozatot az, hogy jó a lányra gondolnom.
A tetejébe egy másik, Vazultól származó idézetet is találtam, mely szerint „qui animam corpori per vitia conturbationesque commiscent, utrinque quod habet utile ad vitam necessarium demoliuntur, animamque lucidam ac nitidam carnalium voluptatum limo perturbant, et corporis munditiam atque nitorem hac ratione miscentes, inutile hoc ad vitae officia ostendunt”[207]. Bizony, nem szívesen kerültem volna ily végletes helyzetbe.
Szent Hildegard egyik mondatából megtudtam továbbá, hogy a napközben tapasztalt mélabúm, melyet a lány hiánya miatt reám tört, édesen szomorkás érzésnek véltem, veszedelmesen hasonlít ahhoz az érzéshez, melyet a paradicsomi harmóniától és tökélytől elrugaszkodó ember érez, s hogy ez a mélabú „nigra et amara”[208], és a kígyó leheletéből, ördögi sugallatra keletkezik. Ezt a gondolatot hasonlóképpen bölcs hitetlenek is osztották, lám, a szemem annak az Abu Bakr Muhammad ibn Zakariyya ar-Rázinak néhány sorára tévedt, aki Liber continens[209] című művében a szerelmi mélabút a lycantropiával[210] azonosítja, melynek következményeképpen a beteg úgy viselkedik, mint a farkas. Leírását olvasva összeszorult a torkom: a szerelmesnek először is a külleme változik el, a látása meggyöngül, a szeme beesik és minden könnye elapad, a nyelve lassanként kiszárad, és két pattanás jelenik meg rajta, az egész teste kiszikkad, és folytonos szomjúság gyötri; ekkorra már hasmánt fetrengve tölti a napot, az arcán s a sípcsontján kutyaharapáshoz hasonló nyomok tűnnek fel, végül pedig odajut, hogy éjszakánként temetőben tébolyog, akár a farkas.
Állapotom súlyossága felől azután egy szemernyi kétségem sem maradhatott, amikor a nagy Avicennától származó idézeteket is elolvastam; ezek a szerelmet úgy határozzák meg, mint valamely mélabús természetű, konok gondolatot, mely egy ellenkező nemű személy arcvonásainak, mozdulatainak vagy szokásainak folyton-folyvást való fölelevenítgetéséből születik (ó, mily hű elevenséggel jelenítette meg Avicenna az én esetemet!); s amely eleinte ugyan még nem betegség, de betegséggé lesz, ha kielégülés híján nyomasztólag telepszik rá az emberre. (Engem ugyan mi nyomasztott? Hiszen én, Isten megbocsássa, igenis kielégültem. Vagy nem szerelmi kielégülés volt az, amiben az elmúlt éjjelen részem volt? Akkor hát miféle kielégülés vet véget ennek a kórságnak?) A következménye állandó szemhéjrángatózás, akadozó légzés, nevetésre sírás és sírásra nevetés, sebesen verő pulzus. (Márpedig az enyém sebesen vert, a lélegzetem pedig majd elállt, ahogy ezeket a sorokat olvastam!) Annak kiderítésére, hogy a beteg kibe szerelmes, Avicenna egy már Galenosz által is helyeselt, egészen biztos módszert javallott: meg kell fogni a beteg pulzusát, és másik nembeli személyneveket kell sorolni fennhangon, mindaddig, amíg valamelyik névnél azt nem érezni, hogy a beteg érverése felgyorsul; engem pedig legott reszketés fogott el, hátha mindjárt belép a mesterem, karon ragad, s az ereim lüktetéséből kiolvassa a titkomat, amit én rettentően szégyelltem volna... Orvosságul Avicenna, sajnálatos módon, azt javasolta, hogy a két szerelmes házasodjék össze, attól, úgymond, elmúlik a betegség. Látszik, hogy hitetlen volt, ha mégoly okos is, hisz ügyet sem vetett a bencés novíciusok helyzetére, akik ezek szerint arra ítéltettek, hogy sohase gyógyulhassanak meg, azazhogy akik saját elhatározásuk avagy szüleik megfontolt ítélete alapján úgy döntöttek, hogy sohasem betegszenek meg. Szerencsére Avicenna, ha a clunyiek rendjére nem gondolt is, foglalkozott olyan szeretőkkel, akik nem lehetnek egymáséi, és gyökeres gyógymód gyanánt forró fürdőt javallott nekik. (Talán bizony Berengár is az elhunyt Adelmus iránti szerelmi kórságából akarta kikúrálni magát? No de lehet-e valaki egy vele azonos nemű személy iránti szerelem betege, avagy merő állatias bujaság az efféle? Miért, az én elmúlt éjjeli bujálkodásom talán nem volt állatias? Nem, dehogy, vágtam rá magamban azonnal, hisz oly édes volt; amire viszont máris: tévedsz, Adso, az ördög áltatott téged, igenis mélységesen állati dolog volt, és bűnödet, hogy állattá aljasultál, lám, még nagyobb bűnnel tetézed most, hogy ezt nem vagy hajlandó elismerni!) Utána azonban azt olvastam, hogy – ugyancsak Avicenna szerint – más gyógymódok is vannak: például segítségért lehet folyamodni idős és tapasztalt asszonyokhoz, hogy mondják el mindennek azt, akit az ember szeret; ez ügyben az öregasszonyok alkalmasint csakugyan tapasztaltabbak, mint a férfiak. Talán ez lett volna a jó megoldás, de az apátságban nem voltak öregasszonyok (igaz, fiatalok sem), így hát a lány szidalmazására valamelyik szerzetest kellett volna megkérnem, de hát melyiket? Meg aztán egy szerzetes, ugyan, tudhat-e a nőkről annyit, amennyit egy pletykás vénasszony? A tudós szaracén végezetül egy kimondottan szemérmetlen megoldást javasolt, mégpedig azt, hogy a boldogtalan szerelmes feküdjék össze sok-sok rabszolganővel. Nem éppen szerzetesnek való kúra, és föl is tettem magamban a kérdést, vajon egy fiatal szerzetes miképpen gyógyulhat ki a szerelmi kórságból; hát az ő számára semmi menekvés sincs? Ekkor bukkantam rá egy mesterem által már korábban nagy tisztelettel emlegetett szerző, Villanovai Arnold[211] tollából származó részletre, mely szerint a szerelmi kórság a humorok és a pneuma[212] túltengéséből keletkezik, vagyis olyankor, amikor az emberi szervezetben túlságosan sok lesz a nedv és a hő, ugyanis a magot létrehozó vér bősége magbőséggel, „complexio venereá”-val, valamint férfi és nő egyesülésének heves vágyával jár együtt. Az encephalus középső ventriculusának dorzális részében (az meg ugyan mi lehet, tanakodtam) különleges felfogóképesség fészkel, melynek az a dolga, hogy az érzékelt tárgyakban rejlő, érzékelhetetlen intentionest appercipiálja, és ha mármost egy érzékelt tárgy iránti vágy túlságosan erőssé válik, akkor a különleges felfogóképesség megzavarodik, és a szeretett személy puszta fantomjával kezd táplálkozni; annakokáért gyulladásba jön a lélek és a test, miközben a szomorúság örömmel váltakozik, mert a hő (mely a kétségbeesés pillanataiban lehúzódik a test mélyebb részeibe) az örömteli pillanatokban a felszínre tör, és lobot vet az arcon. Arnold azt a kúrát javallja, hogy az ember lehetőleg ne bízzék és ne reménykedjék tovább, hogy valaha is még egyszer együtt lehet a szeretett lénnyel, s ily módon verje ki őt a fejéből.
De hisz akkor meggyógyultam, vagy legalábbis gyógyulófélben vagyok – gondoltam –, hiszen semmi vagy alig valami reményem rá, hogy rajongásom tárgyát viszontlátom, vagy ha viszontlátom is, hogy együtt lehetünk, vagy ha együtt lehetünk is, hogy újra az enyém lesz, vagy ha az enyém lenne is, hogy megtarthatom őt, hiszen ezt sem az én szerzetesi mivoltom, sem pedig a családom rangjából következő kötelmeim nem engednék meg... „Megmenekültem”, gondoltam kijózanodva, és becsuktam a kéziratot, épp amikor Vilmos a szobába lépett. Folytattuk utunkat az immár (mint mondottam) felderített labirintusban, és egyelőre megfeledkeztem a rögeszmémről.
Mint olvasóm látni fogja, igen hamar szemközt találtam vele magamat ismét, de jaj, a dolgok állapota addigra jócskán megváltozott.
[NEGYEDIK NAP]
Melyben Salvatore nyomorultul Bernard Gui kezére kerül,
Adso szerelmét mint boszorkányt fogják le,
és nyugovóra térvén
ki-ki még boldogtalanabb és gondterheltebb,
mint annak előtte volt
Lefelé tartottunk, vissza a refektóriumba, amikor lárma ütötte meg a fülünket, és a konyha felől bizonytalan fények villantak szemünkbe. Vilmos azonnal eloltotta a lámpását. A fal mentén odalopóztunk a konyhára nyíló ajtóhoz, és ekkor hallottuk meg, hogy a zaj kívülről jön, csak épp a bejárat nyitva van. Majd a hangok és fények eltávolodtak, valaki nagy erővel becsapta a kaput. A hangzavar rosszat sejtetett. A csontházon át visszasiettünk, az üres templomban feljőve a déli templomkapun át kiléptünk a szabadba, s azt láttuk, hogy a kolostorudvaron fáklyák fénye világlik.
Odamentünk; a felfordulásban olybá tetszett, mintha mi is a dormitóriumból vagy a zarándokházból összesereglett többiekkel együtt érkeztünk volna. Salvatorét pillantottuk meg az íjászok vasmarkában – fehér volt, akár a szeme fehérje – és egy síró nőszemélyt. Görcsbe rándult a szívem: ő volt az, az a lány, aki körül a gondolataim forogtak. Első látásra felismert, és könyörgő, kétségbeesett pillantást vetett rám. Már-már odaugrottam, hogy kiszabadítom, de Vilmos visszatartott, nem éppen nyájas szemrehányásokat sziszegve a fülembe. A szerzetesek és a vendégek most már mindenfelől jöttek.
Megjött az apát, megjött Bernard Gui; neki az íjászok kapitánya rövid jelentést tett. Íme a történtek:
Az inkvizítor parancsának megfelelően a katonák az apátság egész területén éjjeli őrjáratot tartottak, különös figyelmet szentelve a bejárati nagykaputól a templomhoz vezető útnak, a veteményeskert tájékának, és az Aedificium homlokzati részének. („Vajon miért?”, tanakodtam, és rájöttem: nyilván azért, mert Bernard a cselédektől vagy a szakácsoktól, alkalmasint nevek nélkül, megtudott egyet s mást holmi éjszakai üzelmekről, melyek a külvilág és a konyha között folytak, és ki tudja, lehet, hogy az a bolond Salvatore nemcsak nekem kotyogta el, mire készül, hanem már másnak is a konyhában vagy az istállókban, valami szerencsétlennek, aki azután megijedt a délutáni vallatástól, és konc gyanánt ezt a pletykát vetette oda Bernard-nak.) A lopakodó íjászok addig-addig meresztették szemüket a sötétségbe és a ködbe, mígnem rajtacsípték Salvatorét, amint a nő társaságában a konyhaajtóval babrál.
– Asszony ezen a szent helyen! Egy szerzetessel! – mérte végig Bernard szigorúan az apátot. – Fölöttébb tisztelendő testvérem – folytatta –, ha mindössze a szüzességi fogadalom megszegéséről volna szó, akkor ennek az embernek a megbüntetése a kegyelmességed hatáskörébe tartoznék. Mivel azonban még nem tudjuk, hogy e két nyomorult mesterkedései nem irányultak-e valamiképpen a vendégek ellen, először is erre a titokra kell fényt derítenünk. Gyerünk, hozzád beszélek, te alávaló! – förmedt rá Salvatoréra, és kirántotta kezéből a batyut, melyet a boldogtalan nagy üggyel-bajjal rejtegetni igyekezett, de hiába. – Mi van ebben?
Én már tudtam: egy kés, egy fekete kandúr, mely dühös miákolással kereket oldott, mihelyt a batyu kinyílt, és két, immáron szétloccsant, csupa ragacs tojás, melyet mindenki vérnek, sárga epének vagy más efféle, tisztátalan anyagnak nézett. Salvatore épp befelé készült, a konyhába, hogy ott leölje a macskát, s a szemét kivájja; ki tudja, miféle ígérettel vette rá a lányt, hogy vele tartson. Azaz mindjárt megtudtam, mifélével. Ahogy az íjászok gúnyos hahoták és trágár megjegyzések közepette megmotozták a lányt, egy leölt, de még kopasztatlan kiskakast találtak a ruhájába rejtve. A szerencsétlenség úgy hozta, hogy éjszaka lévén, amikor minden macska szürke, a kakas feketének látszott, szakasztott, akár a kandúr. Én persze azt gondoltam, hogy csalogatónak ez is bőven megtette azok után, hogy szegény, éhes teremtés az előző éjjelen egyszer már veszni hagyott (s énértem, szerelemből!) egy becses marhaszívet...
– Ohó! – kiáltott fel Bernard roppantul aggodalmas hangon. – Fekete kandúr és fekete kakas... Ismerős paraphernaliák[213]... – Észrevette Vilmost a körülállók között: – Ugye kegyelmednek is ismerősek, Vilmos testvér? Vagy nem testvérem volt az inkvizítor Kilkennyben, három esztendeje, amikor az a lány egy fekete macska képében megjelenő ördöggel folytatott üzelmeket?
Mesterem hallgatását gyávaságnak véltem. Megragadtam a csuhája ujját, megrángattam, kétségbeesetten súgtam a fülébe:
– Mondja már meg neki, atyám, hogy a kakas megenni való...
Mesterem kihúzta karját a szorításomból, és illedelmesen így felelt Bernard-nak:
– Testvérem aligha szorul rá az én egykori tapasztalataimra, bizonyára nélkülük is tudni fogja, miként vélekedjék – mondta.
– No, igen, hisz vannak jóval tekintélyesebb forrásaim is – mosolygott Bernard. – Bourboni Stephanusnak[214] a Szentlélek hét adományáról szóló traktátusában olvasható, hogy Szent Domonkos, miután Fanjeaux-ban prédikációt mondott az eretnekek ellen, jelentette némely ottani asszonyoknak, hogy majd meglátják, kit is szolgáltak ők mind ez ideig. Egyszer csak rémisztő macska ugrott közéjük, akkora, mint egy jól megtermett kutya, a szeme nagy volt és tüzes, csupa vér nyelve a köldökéig lifegett, kurta farka az égnek meredt, úgyhogy a bestia akármerre fordult, fennen mutogatta ocsmány alfelét, mely páratlanul büdös is volt, ami nem csoda, hisz ezt a végbélnyílást csókolgatta minden összejövetelén a Sátán sok-sok híve, nem utolsósorban a templomos lovagok. A macska ennek utána egy órán át kerülgette az asszonyokat, majd kapta magát, ráugrott a harangkötélre, s fölmászott rajta, csak némi bűzhödt potyadékot hagyva hátra maga után. Avagy nem a macska-e a kedvenc állata a kataroknak is, akik Alanus ab Insulis szerint éppenséggel a catus-ból kapták a nevüket, mivelhogy ők eme bestiát Lucifer megtestesülésének tartják, s ezért is szokták csókkal illetni a hátulját? Avagy nem tesz-e tanúságot erről az undorító praktikáról Alverniai Vilmos[215] is a De legibus-ában? Avagy nem azt mondja-e Albertus Magnus, hogy a macskák lappangó démonok? Avagy nem számol-e be róla tiszteletre méltó rendtársam, Jacques Fournier, hogy Carcassonne-i Geoffroy, az inkvizítor halálos ágyán két fekete kandúr jelent meg, s hogy az bizony két ördög volt, és a tetemet akarta megcsúfolni?
Elszörnyedt morajlás hullámzott végig a szerzeteseken, többen közülük keresztet vetettek.
– Apát úr, apát úr – folytatta ezenközben Bernard, és az arca erénytől tündökölt –, főtisztelendőséged talán nem tudja, hogy a bűnösök mit szoktak művelni ezekkel az eszközökkel! Annál jobban tudom én, bár adná Isten, hogy ne tudjam! Láttam én egészen elvetemült némbereket éjnek évadján, amint hasonszőrű társaságban fekete macskákkal mindenféle varázslásokat végeznek, melyeket azután sohasem tudtak letagadni: például meglovagoltak némely állatokat, és az éj leple alatt roppant távolságokat száguldottak be velük, magukkal vonszolván megannyi alázatos inkubussá[216] lett rabszolgáikat... És maga az ördög is megmutatkozik nekik, ők legalábbis szilárdul így hiszik, mégpedig kakas vagy más egyéb, koromfekete állat alakjában, s azzal azután, ne kérdje főtisztelendőséged, hogy miképpen, még hálni is szoktak. És biztos tudomásom van róla, hogy nem is oly rég, Avignonban, efféle bűbáj révén valaki varázsfőzeteket és kenőcsöket készített, s azzal magának a pápa úrnak tört az életére, megmérgezve az eledelét. A pápa csak úgy menekült meg, azért fedezte föl a mérget, mert csodálatos smaragdok és rubinok erősítette, kígyónyelvforma varázsékszerekkel volt fölszerelkezve, melyek isteni erejük folytán meg tudják mutatni, melyik ételben van méreg! Tizenegy darabot ajándékozott neki Franciaország királya, tizenegy ilyen nagybecsű kígyónyelvet, hála az égnek, és csakis ezért menekült meg a pápa úr a halál elől! Igaz, őszentsége ellenségei még cifrább dolgokat is csináltak; mindenki tudja, mi derült ki a tíz esztendeje letartóztatott eretnekről, Bernard Delicieux-ről[217]: az otthonában fekete mágiáról szóló könyveket találtak jegyzetek voltak mindben, és épp a leggyalázatosabb lapokon, s részletes leírásokat lehetett bennük olvasni arról, hogy viaszbábukat csinálva miként árthat az ember az ellenségének. És akár hiszi kegyelmességed, akár nem, találtak is a lakásán viaszbábukat, méghozzá olyanokat, amelyek, meg kell adni, bámulatos élethűséggel, magát a pápát ábrázolták, s a teste legfontosabb részei kis, piros karikákkal voltak megjelölve; azt pedig, ugye, ki ne tudná, hogy az efféle bábukat madzagon fel szokás lógatni, tükröt tesznek elébük, s azután tűt döfnek a bekarikázott testrészekbe, azután pedig... Ej, de mit is ecsetelgetem itt e förtelmeket? Beszélt már erről maga a pápa, és elítélvén e praktikákat, írt is róla, éppen egy éve, a Super illius specula című konstitúciójában! Merem remélni, hogy főtisztelendőségtek gazdag könyvtárának is van belőle példánya, hogy el lehessen elmélkedni fölötte, amint dukál...
– Van, van – bólogatott buzgón az apát úr, és rettentő nagy zavarban volt.
– No jó – mondta ekkor Bernard. – Azt hiszem, most már minden világos. Egy elcsábított szerzetes, egy boszorkány, meg valamiféle szertartás, amely szerencsére elmaradt. Vajon mi célt szolgált volna? Ezt fogjuk megtudni, az éjszakai nyugodalmamból áldozok rá ezennel egy-két órát, hogy kiderítsem. Főtisztelendőséged szíveskedjék a rendelkezésemre bocsátani valamely alkalmatos helyet, ahová ezt az embert be lehet zárni...
– Van néhány cellánk a kovácsműhely alagsorában – mondta az apát –, szerencsére igen kevéssé használjuk őket, már évek óta üresen állnak...
– Szerencsére vagy sajnos – jegyezte meg Bernard. Azzal utasította az íjászokat, hogy kalauzoltassák oda magukat, és tegyék a két foglyot két külön cellába; a férfit kötözzék oda erősen valami falikarikához, úgy, hogy ő nemsokára lemehessen, és alaposan a szemébe nézve maga kezdhesse meg a vallatását. Ami a lányt illeti – mondta –, világos, hogy kiféle-miféle, nem érdemes kivallatni ezen az éjszakán. Őrá másfajta próbatétel vár, majd mielőtt, mint boszorkányt, elégetik. Ha pedig boszorkány, amúgy sem lehetne egykönnyen szóra bírni. A szerzetes azonban még talán megbánást tanúsíthat (és átható pillantást vetett a remegő Salvatoréra, mintegy értésére advan, hogy ezt az utolsó lehetőséget, íme, fölkínálja neki), ha mindent bevall, és – tette hozzá Bernard – kiadja a cinkosait.
A két szerencsétlent elhurcolták; Salvatore némán, magába roskadtan, szinte hideglelősen hagyta magát, a lány viszont zokogott, rúgkapált és jajveszékelt, mint az állat, amikor vágóhídra viszik. De sem Bernard, sem az íjászok, sem az én számomra nem volt érthető, miket mond a maga póri nyelvén. Beszélni beszélt, mégis, akárha néma lett volna. Vannak olyan szavak, amelyek hatalmat adnak, és vannak olyanok is, amelyek még gyámoltalanabbá teszik a beszélőt: ilyen szavakon szólnak a köznyelvet beszélő együgyűek, akiknek nem adatott meg az Úr kegyelméből, hogy a tudomány és a hatalom egyetemes nyelvén tudjanak szólni.
Ismét utána akartam vetni magamat, s Vilmos ismét visszarántott.
– Nyughass, te bolond – förmedt rám éktelenül dühös arccal –, ez a lány már odavan, befellegzett neki.
Megrendülten bámultam, mi történik, szememet a lányra meresztve egymással feleselő gondolatok viharában hánykolódtam; s ekkor hirtelen azt éreztem, hogy valaki megérinti a vállamat. Nem tudom, miért, de szinte meg sem kellett fordulnom, már az érintéséből ráismertem Hubertinusra.
– Nézed a boszorkányt, igaz? – firtatta. Tisztában voltam vele, hogy nem tudhat a viselt dolgaimról, s így csupán azért kérdi ezt tőlem, mert az emberi szenvedélyek legmélyéig hatoló, könyörtelen pillantását nem kerülte el, milyen merően nézek.
– Nem, nem... – tiltakoztam. – Nem nézem... vagyis talán nézem, de ő nem boszorkány... nem tudhatjuk, talán ártatlan...
– Azért nézed, mert szép. Ugye szép? – kérdezte valami rendkívüli melegséggel, és megszorította a karomat. – Ha nézed, mert szép, ha fölzaklat (és hogyne zaklatna föl, hiszen a bűn, amivel vádolják, még vonzóbbá teszi őt a szemedben), ha nézed és elfog a vágy, akkor máris biztos, hogy boszorkány. Óvakodj, fiacskám... A testi szépség csupán a bőrön tündököl. Ha a férfiak alája látnának a bőrnek, úgy, ahogyan a beóciai hiúzzal megesett, rázná őket az undor valamennyi nő láttán. Az a sok báj mind csak nyálka, vér, nedvek és epe. Gondold meg, mi rejtőzik az orrlikakban, a torokban, a hasban: mocsok és mocsok, semmi más. Hát ha nyálba vagy ganéjba nyúlni undorodsz, miképpen vágyhatunk rá, hogy azt a tömlőt ölelgessük, amelyben a ganéj van?
Hányinger környékezett. Nem akartam ezt tovább hallgatni. Mesterem mindent hallott, ő sietett a segítségemre. Gyorsan odament Hubertinushoz, csuklón ragadta, és lerántotta kezét a karomról.
– Elég legyen, Hubertinus – mondta. – Ezt a lányt hamarosan megkínozzák, azután máglyára viszik. Pontosan olyan lesz, amilyennek mondod, merő nyálka, vér, nedvek és epe. De a mi felebarátaink fogják előkaparni a bőre alól mindazt, amit az Úr akarata szerint ennek a bőrnek kell megvédenie és felékesítenie. Ami pedig az alkotóelemeket illeti, te semmivel sem vagy jobb őnála. Hagyd békén a fiút.
Hubertinus zavarba jött:
– Lehet, hogy vétkeztem – motyogta. – Vétkeztem, semmi kétség. Mi más telnék ki egy vétkestől?
Közben mindenki elindult visszafelé, megjegyzéseket fűzvén a látottakhoz. Vilmos hátramaradt egy kissé Mihállyal és a többi ferencessel, akik a véleményét tudakolták.
– Bernard-nak most van egy jó érve, ha az kissé kétes is. Az apátságban bűbájosok járnak-kelnek, és ugyanazt művelik, amit egyesek Avignonban műveltek a pápa ellen. Ez persze még semmit sem bizonyít, és első fokon nem használható fel a holnapi találkozó megzavarására. Bernard ma éjjel majd igyekszik kihúzni a szerencsétlenből valami egyebet is, de azzal holnap reggel még nem hozakodik elő. Tartogatni fogja későbbre, hogy akkor zavarja meg vele a vita menetét, ha az őszerinte kedvezőtlen fordulatot találna venni.
– Lehet, hogy olyasvalamit ad a szájába, amit ellenünk használ fel? – kérdezte Cesenai Mihály.
Vilmos gondterhelt maradt.
– Reméljük, nem – mondta. Rádöbbentem, hogy ha Salvatore elmondja Bernard-nak ugyanazt, amit minekünk egyszer már elmondott a maga és a cellárius múltjáról, és ha akár csak utal is a kettejüket Hubertinushoz fűző kapcsolatra, lett légyen bár az mégoly múló kapcsolat is, akkor a helyzet fölöttébb kínossá válik.
– Akárhogy is, mi várunk, s majd meglátjuk, mi lesz – mondta Vilmos józanul. – Egyébiránt pedig, kedves Mihály testvérem, itt már minden előre eldöntetett. Te mégis szerencsét akarsz próbálni.
– Igen – bólintott Mihály –, és az Úr segíteni fog nekem. Szent Ferenc járjon közben mindnyájunkért.
– Ámen – felelték rá a többiek.
– Nem addig van az! – jegyezte meg tiszteletlenül Vilmos atya. – Hátha Szent Ferenc valahol félrehúzódva várja az ítélet napját, és nem látja az Urat szemtől szemben.
– Átkozott legyen János, az az eretnek! – ütötte meg a fülemet Jeromos mester dohogása, miközben ki-ki meglódult, hogy nyugovóra térjen. – Ha most még a szentek segítségét is elveszi tőlünk, mi lesz velünk, szegény bűnösökkel?
[ÖTÖDIK NAP]
Melyben testvéri vita folyik Jézus szegénységéről
A mozgalmas éjszaka után rémülten verdeső szívvel arra ébredtem, hogy már primához harangoznak, és Vilmos kíméletlenül ráz engem, közölve, hogy a két küldöttség nemsokára összeül. Kinéztem a cella ablakán, és semmit sem láttam. Az előző napi köd most már tejfehér takaróként bugyolált be mindent a hegyen.
A szabadba lépve olyan látvány fogadott, amilyet eddig még nem láttam itt az apátságban; csak néhány nagyobb építmény, a templom, az Aedificium meg a káptalani épület látszott el messzebbre is, bár csupán mint árnyak közt gomolygó árny, a többi építményt mindössze néhány lépésről lehetett észrevenni. Mintha a formák, a tárgyak meg a lelkes állatok formái hirtelen a semmiből bontakoznának ki; az emberek úgy léptek elő a párák közül, szürkén, akár a kísértetek, és csak lassanként, nagy nehezen ismert rájuk az ember.
Északi tájak szülötte vagyok, s mindez nem volt újdonság a számomra, sőt máskor talán még némi meghittséggel otthoni síkföldemre s a szülőházamra is emlékeztethetett volna. Ezen a reggelen azonban a levegőég állapota mintha a lelkem állapotához hasonlított volna fájdalmasan, s az ébredésemkor belém hasító szomorúság nőttön-nőtt, ahogy a káptalanhoz közeledtem.
Az épülettől néhány lépésnyire Bernard Guit vettem észre, épp búcsút vett valakitől, akit első pillantásra nem ismertem fel. Mellettem haladt el, s csak akkor jöttem rá, hogy Malakiás az. Úgy tekingetett körül, mint aki rosszban sántikál, és fél, hogy rajtakapják; de említettem már, hogy ennek az embernek természettől fogva olyan arca volt, mintha titkolna vagy titkolni próbálna valamit.
Nem ismert fel, és elment. Én kíváncsiságtól sarkallva, Bernard nyomába szegődtem, s azt láttam, hogy valami papírokat böngész, talán Malakiástól kapta őket. A káptalan küszöbén odaintette magához az íjászok vezetőjét – ott állt a közelben –, és halkan mondott neki valamit. Azután belépett. Én utána.
Először tettem be a lábamat erre a helyre. Kívülről, ránézésre, szerény méretű és józanul díszített építmény volt; észrevettem, hogy nemrég rakhatták újra egy réges-régi – tán leégett – apátsági templom romjain.
A bejárati kapu újmódian csúcsíves és dísztelen volt, fölötte rózsaablak. Ám belépvén az ember még csak egy előcsarnokban találta magát, ezt az egykori narthex helyén alakíthatták ki. Szemközt pedig újabb kapu látványa tárult elébe: régimódi ívű, csodásan faragott, félhold-timpanonos. Ez lehetett az elpusztult templom kapuja.
A timpanon szobrai ugyanolyan szépek, de kevésbé nyugtalanítóak voltak, mint az új templom kapuján lévők. A timpanon fő helyét itt is egy trónon ülő Krisztus foglalta el; ám mellette, különféle pózokban és kezükben különféle tárgyakkal, a tizenkét apostol volt látható, ők, akik tőle kapták a küldetést, hogy menjenek széjjel a világba, és tegyék tanítványokká a népeket. Krisztus feje fölött, egy tizenkét mezőre osztott ívben, továbbá Krisztus lába alatt, szakadatlan vonulásban sok-sok emberalak: a világ népei, mind, akiknek az evangélium szól. Ruhájukról felismertem a zsidókat, a kappadóciaiakat, az arabokat, az indusokat, a frígeket, a bizánciakat, az örményeket, a szkítákat, a rómaiakat. De közibük vegyülten, tizenkét osztású ív fölé ívformán elrendezett harminc, kör alakú mezőben ott sorakoztak az ismeretlen világok lakói is, azok, akikről legföljebb ha a Physiologus-ból meg utazók bizonytalan mendemondáiból tudunk valamit. Sokuk ismeretlennek bizonyult számomra, másokat sikerült fölismernem: például a hat-hat ujjú vadakat, a faunokat, akik a fakéreg és fatörzs közt kifejlődő férgekből lesznek, a pikkelyes farkú, hajóst csábító sziréneket, a koromfekete testű etiópokat, akik föld alatt vájt üregekbe menekülnek a nap heve elől, az onokentaurokat, akik a köldökükig emberek, az alatt meg szamarak, a küklopszokat, akiknek egy szemük van, s az akkora, mint egy pajzs, a leányfejű és leánykeblű, farkascsípejű és delfinfarkú Szküllát, az indiai szőrös embereket, akik az Epigmarides nevű folyó mocsaraiban élnek, a kutyafejűeket, akik minden szavukba beleugatnak, a sciapodusokat, akik szélsebesen nyargalnak egyetlen lábukon, s ha védekezni akarnak a napsütés ellen, hát csak lefekszenek, és úgy tartják maguk fölé azt a nagy lábukat, mint valami ernyőt, a görögországi szájatlan asztomatákat, akik az orrukon át lélegzenek, és csak levegővel táplálkoznak, az örményországi szakállas nőket, a pigmeusokat, az epistixeket, akiknek neve némelyek szerint blemmiae, fej nélkül születnek, s a szájuk a hasukon, szemük pedig a vállukon van, a tizenkét láb magas, sarkig érő hajú, ökörfarkú és tevepatájú, vörös-tengeri óriás asszonyokat, meg aztán azokat a lényeket, akiknek lábfeje hátrafelé fordul, úgyhogy aki a nyomukba szegődnék, mindig odajut, ahonnan elindultak, nem pedig oda, ahová tartanak, továbbá a háromfejű embereket, a lámpásként fénylő szeműeket és Kirké szigetének monstrumait, embertestű és különféle állatfejű lényeket...
Ilyen és efféle csodák voltak arra a kapura faragva. De közülük egy sem keltett nyugtalanságot, mert nem a földi rosszat vagy a pokol szenvedéseit jelenítették meg, hanem arról tanúskodtak, hogy a Jó Hír az egész ismert világban elterjedt, s immár az ismeretlen világ tájain is terjedőben van, amiért is ez a kapu egyetértés, Krisztus igéjében beteljesülő egység és tündöklő ökuméné boldog ígérete volt.
Jó jel – gondoltam –, hátha itt, ezen a küszöbön túl, a mostani találkozón, az ellentmondó evangélium magyarázat miatt egymás ellenségeivé lett férfiak között is elsimul ma a perpatvar. És arra gondoltam, mily gyönge bűnös vagyok, hogy az én személyes bajaim miatt kesergek, miközben az egész kereszténység történetére nézve ily fontos események mennek végbe. Rádöbbentem, micsoda kis csekélység az én kínlódásom a timpanon kövébe vésve megerősített, békét és derűt ígérő, roppant hírhez képest. Bocsánatot kértem Istentől az esendőségemért, és máris derűsebb szívvel léptem át a küszöböt.
Odabenn mindjárt láttam, hogy a két küldöttség tagjai immár teljes létszámban jelen vannak: félkörbe rendezett karosszéksorban ültek egymással szemben, a két tábor között egy asztal állott, s az asztalnál az apát úr és Bertrando bíboros foglalt helyet.
Én Vilmos után mentem, azzal, hogy majd jegyzetelek neki, s ő a ferencesek oldalára ültetett, oda, ahol Mihály ült, együtt a maga embereivel és az avignoni udvarból jött ferencesekkel, nehogy olybá tessék, mintha ez a találkozó holmi olaszok és franciák közti párbaj volna, hanem látni lehessen, hogy a ferences regula hívei és bírálóik folytatnak itt disputát a pápai udvar iránti, mindnyájukat egyesítő józan és katolikus hűségben.
Cesenai Mihály mellett ott ült Aquitaniai Arnold testvér, Novocastrumi Hugó és Alnwick Vilmos testvérek – ők mind részt vettek a perugiai káptalanon –, azután Kaffa püspöke és Berengario Talloni, Bergamói Bonagratia és még más ferencesek is az avignoni udvarból. A szemközti oldalon Decoalcon Laurentius, avignoni baccalaureus ült, továbbá Padova püspöke és Jean d'Anneaux, a teológia párizsi doktora. A csöndes és elmerült Bernard Gui mellett a Domonkos-rendi Jean de Baune volt látható, akit Itáliában Giovanni Dalbenának hívtak. Vilmostól megtudtam, hogy ő évekkel ezelőtt inkvizítorként tevékenykedett Narbonne-ban, ahol is számos begint és spirituálist elítélt; minthogy azonban épp egy Krisztus szegénységére vonatkozó állításra sütötte rá az eretnekség bélyegét, Berengario Talloni, az ottani rendház lektora, szembefordult vele, és a pápa közbenjárását kérte. János pápa ekkortájt még bizonytalankodott, és mindkettejüket a pápai udvarba rendelte, hogy a kérdést megvitassák, de nem tudtak dűlőre jutni. Így történt, hogy a ferencesek nem sokkal később meghozták már említett döntésüket a perugiai káptalanon. Az avignoniak oldalán végezetül még további személyek is ültek, köztük Alborea püspöke.
Az ülést Abbo nyitotta meg, és úgy vélte, helyes, ha összefoglalja a legutóbbi időkben történteket. Emlékeztetett rá, hogy az Úr 1322. esztendejében a kisebb testvérek rendi nagy káptalanja, mely Perugiában, Cesenai Mihály vezetésével ült össze, érett és okos megfontolással megállapította, hogy Krisztus önnön példájával akarta mutatni, milyen a tökéletes élet, az apostolok pedig követték az ő útmutatását, s így soha semmi dolog nem volt az ő közös birtokukban, sem tulajdonilag, sem pedig kormányzás végett, és hogy ez az igazság különféle szentírásidézetek tanúsága szerint is megfelel az egészséges és katolikus hitnek. A mindennemű tulajdonról való lemondás tehát dicsérendő és szent cselekedet, és a küzdő egyház alapítói tartották is magukat ehhez a szent szabályhoz. Az 1312-es vienne-i zsinat is kiállt e mellett az igazság mellett, 1317-ben pedig, a ferences testvérekről szóló, Quorundam exigit kezdetű konstitúcióban maga János pápa is úgy vélekedett, hogy annak a zsinatnak határozatai istenesen megalkotott, világos, szilárd és érett döntések. A perugiai káptalan, úgy vélekedvén, hogy azt, amit a Szentszék mindig is jóváhagyott, mint egészséges tanítást, mindenkor elfogadottnak is kell tekinteni, és tőle eltérni semmi módon nem szabad, ily módon csupán a mondott zsinati határozatot erősítette meg, a szent teológia olyan mestereinek kézjegyével, mint Angliai Vilmos testvér, Németalföldi Henrik testvér, Aquitaniai Arnold testvér, tartományfőnökökével és miniszterekével, továbbá Miklós testvérnek, Franciaország miniszterének, Guillaume Bloc baccalaureus testvérnek, a főminiszternek és négy tartományi miniszternek, Bolognai Tamás testvérnek, a Szent Ferenc tartományabeli Péter testvérnek, Castellói Ferdinánd testvérnek és Touraine-i Simon testvérnek a pecsétjével. Csakhogy folytatta Abbo – a következő évben a pápa kiadta az Ad conditorem canonum című dekretáliát, mely ellen Bergamói Bonagratia testvér tiltakozást jelentett be, mert úgy vélte, hogy sérti rendjének az érdekeit. A pápa ezt a dekretáliát ekkor leszedette az avignoni székesegyház kapuiról, és több helyen is módosított rajta. Ez azonban a dekretáliát csak még keményebbé tette, amit bizonyít, hogy a dolog közvetlen következményeképpen Bonagratia testvért egy évre börtönbe vetették. A pápa szigora felől többé senkinek sem lehetett kételye, mert a szentatya a következő esztendőben kiadta az azóta hírnevessé vált Cum inter nonnullos-t, mely a perugiai káptalan téziseit végképpen elítéli.
Bertrando bíboros itt udvariasan közbeszólt, mondván, hogy érdemes emlékeztetni rá, miképpen bonyolította tovább a dolgokat és bosszantotta fel a pápát 1324-ben Bajor Lajos, amikor sachsenhauseni nyilatkozatával közbeavatkozott, minden belátható ok nélkül magáévá téve a perugiai téziseket (nem értette senki, jegyezte meg Bertrando finom mosollyal, hogy a császár vajon miért rajong oly lelkesen a szegénységért, holott őneki esze ágában sem volt szegényen élni), és kikelt a pápa úr ellen, inimicus pacisnak[218] nevezve őt, azt állítva, hogy botránkozást és széthúzást akar szítani, és végső soron azt mondva rá, hogy eretnek, sőt főeretnek.
– Azt azért nem – próbált meg közvetíteni Abbo.
– De igen, lényegében azt – szögezte le szárazon Bertrando. És hozzátette, hogy a pápa úr épp a császár szerencsétlen közbeavatkozására való válaszképpen volt kénytelen kiadni a Quia quorundam kezdetű dekretáliát, továbbá ugyanez okból szigorúan utasította Cesenai Mihályt, hogy jelenjen meg a színe előtt. Mihály levélben mentette ki magát, mondva, hogy beteg, amit senki sem vont kétségbe, és maga helyett Giovanni Fidanza és Umile Custodio testvéreket küldte el Perugiából. Csakhogy mit tesz a véletlen – mondta a bíboros –, a perugiai guelfek értesítették a pápát, hogy Mihály testvérnek kutya baja, ellenben szoros kapcsolatot tart fenn Bajor Lajossal. No, mindegy, történt, ami történt, Mihály testvér most szemlátomást ép és egészséges, úgyhogy várják őt Avignonban. Mindazonáltal helyesebb – ismerte el a bíboros –, ha előbb, s íme, ezt teszik most, mindkét fél bölcs képviselőinek jelenlétében meghányják-vetik, mit is mond majd végtére Mihály a pápának, hiszen mindnyájuk közös érdeke mégiscsak az, hogy a dolgokat ne mérgesítsék el, és testvérileg elsimítsák azt a viszályt, mely nincs miért lángoljon szerető atya és alázatos fiak közt, s melyet, közbeavatkozván, eddig is csak világi személyek lobbantottak minduntalan lángra, olyanok, akiknek – akár császárok, akár vikáriusok – semmi közük az anyaszentegyházat érintő kérdésekhez.
Ekkor Abbo ragadta magához a szót, és azt mondta, hogy ő egyházi ember s annak a rendnek az apátja, melynek az egyház oly sokat köszönhet (tiszteletteljes és elismerő moraj hangzott fel a félkör mindkét feléből), mégsem véli úgy, hogy a császárnak távol kellene tartania magát az ilyen kérdésektől, s erre számos oka van, melyekről Baskerville-i Vilmos testvér majd bővebben is szólni fog. Az azonban rendjén való – mondotta még Abbo –, hogy a vita első részben a pápai küldöttek és Szent Ferenc jelenlévő fiai között menjen végbe, akik már azzal is, hogy erre a találkozóra eljöttek, bizonyságát adták, hogy nagyon is alázatos fiai a szentatyának. Ezt mondván felkérte Mihály testvért, hogy adja vagy adassa elő, mely nézeteket szándékozik hangoztatni Avignonban.
Mihály azt mondta, hogy örömmel és meghatottan jelentheti: velük van ezen a reggelen Casalei Hubertinus, az az ember, akit 1322-ben maga a pápa bízott meg, hogy írjon egy alapos jelentést a szegénység kérdéséről. Legyen hát Hubertinusé a feladat, hogy a rá köztudomásúan jellemző tisztánlátással, roppant tudással és szenvedelmes hittel összefoglalja a ferences rend immáron megingathatatlan eszméinek sarkalatos pontjait.
Hubertinus felállt, és alighogy beszédbe fogott, megértettem, miért is tudott mindig akkora sikert aratni mind prédikátorként, mind pedig udvari emberként. Szenvedélyes gesztusaival, meggyőző hangjával, megkapó mosolyával, világos és következetes érvelésével egész hallgatóságát lenyűgözte, amíg csak nála volt a szó. Igen tudós fejtegetésbe fogott, különféle érvekkel támasztva alá a perugiai téziseket. Először is – mondta – el kell ismerni, hogy Krisztus és apostolai kettős helyzetben voltak, mivel egyfelől az Újszövetség egyházának főpapjai voltak, s ilyeténképpen birtokoltak is, mármint úgy, hogy az ő hatalmukban állott beosztani és szétosztani a szegényeknek s az egyház szolgáinak szánt javakat, ahogyan az apostolok könyvének negyedik részében olvasható, és ezt nem is vonja kétségbe senki. Másfelől azonban Krisztust és az apostolokat úgy kell tekintenünk, mint külön-külön személyeket, minden vallási tökéletesség tartópilléreit és tökéletes világmegvetőket. Ebből pedig a birtoklásnak kétféle fajtája adódik. Egyrészt egy magános és világi, melyet a császári törvények a bonis nostris kifejezéssel definiálnak, mivelhogy a sajátunknak mondhatjuk mindazon javakat, amelyek védelem alatt állnak, s amelyeket jogunk van visszakövetelni, ha valaki megfoszt bennünket tőlük. Amiért is más az, hogy valaki magán- és világi jogon megvédelmezi a tulajdonát attól, aki el akarja venni tőle, és a császári bíróhoz fordul (azt mondani, hogy Krisztusnak és az apostoloknak ily módon voltak javaik, eretnek állítás, hiszen Máté evangéliumának ötödik részében az áll, hogy aki törvénykezni akar veled és elvenni a te alsó ruhádat, engedd oda néki a felsőt is, és nemkülönben Lukács ugyanezt mondja a hatodik részben, márpedig e szavakkal Krisztus elutasít mindennemű birtoklást és fennhatóságot, és az ő apostolait is erre biztatja, továbbá Máté evangéliumának XIX. részében Péter azt mondja az Úr Jézusnak, hogy ők mindent elhagytak, és úgy követték őt); és megint más viszont az, hogy birtokolni a közös testvéri irgalmasság gyakorlásának okából is lehet, ebben az értelemben pedig Krisztus és követői bizonyos javakat természetes jogon mondhattak magukéinak, mely jogot néhányan jus polinak, azaz mennyei jognak neveznek, és ezzel ők a természetet segítették, mely mindennemű emberi közbeavatkozás nélkül összhangban van a recta ratióval; a jus fori ellenben olyan hatalom, amely emberi megállapodástól függ. A dolgok eredeti felosztása előtt a birtoklás tekintetében mindennel úgy volt, ahogyan ma azokkal a dolgokkal van, amelyek senki javai közé nem sorolódnak, és szabad prédául kínálkoznak bárkinek, aki rájuk teszi a kezét; a dolgok, mondhatni, minden ember közös tulajdonát képezték, és ősszüleink csak a bűnbeesés után kezdték őket tulajdon szerint felosztani egymás között, s ekkortól fogva létezik manapság ismert formájában a világi birtoklás. Krisztus és az apostolok azonban az eredeti módon birtokolták azt, amijük volt, s ekként volt ruhájuk, kenyerük és haluk, mert mondja is Pál a Timotheushoz írott első levelében, hogy ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. Így hát Krisztusnak, híveivel együtt, nem volt tulajdona, mivel ők a javaikat csupán használták, s ez mit sem változtatott tökéletes szegénységükön. Ezt pedig már II. Miklós pápa is elismerte az Exiit qui seminat kezdetű dekretáliában.
Ekkor azonban szólásra emelkedett az ellentáborban Jean d'Anneaux, és azt mondta, hogy Hubertinus nézetei őszerinte mind a helyesen használt észnek, mind pedig a helyes szentírás-magyarázatnak ellentmondanak. Ugyanis a használat során veszendőbe menő javak – így a kenyér meg a hal – esetében nem lehet szó egyszerű használati jogról, sőt tényleges használatról sem, mivel bárki, aki él velük, legfeljebb felélni tudja őket; mindaz, amiben az ősegyház hívei közösködtek s ez világosan kitűnik az Apostolok Cselekedeteinek második és harmadik részéből –, ugyanazon birtoklásmód szerint volt az övék, mely a megtérés előtt is jellemezte őket; az apostoloknak a Szentlélek leszállása után is birtokaik voltak Júdeában; a tulajdon nélkül való élet fogadalma nem terjed ki arra, amire az embernek feltétlenül szüksége van ahhoz, hogy egyáltalán élni tudjon, és Péter azt, hogy mindent elhagyott, nem úgy értette, hogy lemondott a tulajdonról; Ádám javaknak volt ura és tulajdonosa; a szolga a gazdájától kapott pénzzel nyilván sem élni nem fog, sem föl nem éli azt; az Exiit qui seminat szavait – melyekre a ferencesek mindig hivatkozni szoktak, s amelyek kimondják, hogy a kisebb testvérek csupán használják azt, amire szükségük van, de nem urai és tulajdonosai – csupán az olyan javakra szabad vonatkoztatni, melyek a használat során nem fogynak el, mert hiszen ha az Exiit a veszendő javakra vonatkoznék, akkor lehetetlenséget állítana; a tényleges használat nem különböztethető meg a jogszerű birtoklástól; mindazon emberi jogok, melyek alapján az ember anyagi javakat birtokol, a királyok törvényeiből következnek; Krisztus, mint halandó ember, fogantatása pillanatától fogva minden földi javaknak tulajdonosa, mint Isten pedig, atyja révén, a mindenség egyetemes ura volt; a hívektől kapott adományok folytán ruha, élelem és pénz került a tulajdonába, és ha szegény volt, nem azért volt szegény, mert nem volt tulajdona, hanem azért, mert nem nézte, hogy a tulajdona mit gyümölcsözik, ugyanis a jogszerű birtoklás önmagában, a haszon behajtása nélkül nem gazdagítja a birtoklót; végezetül pedig, még ha az Exiit mást mondott volna is, hit és erkölcsi kérdések dolgában a római pápa hatályon kívül helyezheti elődeinek döntéseit, és velük akár ellentétesen is állást foglalhat.
Hanem ekkor már csak fölpattant Jeromos testvér, Kaffa püspöke, s a szakálla csak úgy rezgeti a nagy haragtól, bár békülékeny hangot igyekezett megütni. Bonyolult fejtegetésbe bocsátkozott, de szavai mintha kissé zűrzavarosak lettek volna:
– Afölött, amit a szentatyának mondandó vagyok, és énfölöttem is, aki majd mondom, mostantól fogva tessék, ítélkezzék ő maga, a szentatya, mivel szilárdul hiszem, hogy János pápa Krisztus helytartója, és ezért a hitvallásomért engem egyszer már elvittek a szaracénok. Először is idézem, mit mondott egy tudós doktor, amikor némely szerzetesek egy napon vitába keveredtek egymással, nem tudván eldönteni, hogy vajon ki volt Melkizedek apja. Kikérték a véleményét Copes apátnak, aki erre önnön fejét megcsapkodta, és azt mondta: jaj neked, Copes, amiért csak olyasmit kutatsz, amit kutatnod Isten nem parancsol, és elhanyagolod viszont azt, amit parancsol. Íme, e példámból fényesen kitetszik, hogy világos, miszerint Krisztusnak és a Boldogságos Szűzanyának és az apostoloknak nem volt semmijük, mégpedig külön-külön sem és közösen sem, és ennél szinte még annak elismerése is kevésbé világos, miszerint Jézus egyszerre volt ember és Isten, vagyis szerintem napnál világosabb, miszerint annak, aki az előbbi evidenciát tagadja, voltaképpen a másodikat is tagadnia kéne! – vágta ki Jeromos diadalmasan.
Láttam, hogy Vilmos fohászkodik magában egyet. Gyanítom, hogy Jeromos szillogizmusát kissé sántának tartotta, és kénytelen vagyok osztani ezt a nézetét; ám a magából kikelve válaszoló Jean de Baume érvelése mintha még sántább lett volna; ő ugyanis azt mondta, hogy aki Krisztus szegénységéről állít valamit, az olyasmiről beszél, ami szemmel látható (vagy épp nem látható), ellenben Krisztus emberi és isteni mivoltát magyarázni hit dolga, amiért is a két állítás nem fogható egy sorba. Viszontválaszában Jeromos eszesebbnek bizonyult, mint ellenfele:
– No, nem, kedves öcsém – mondta –, szerintem ez pontosan fordítva van, hiszen mindegyik evangélium leszögezi, hogy Krisztus ember volt, és evett-ivott, és egészen nyilvánvaló csodái mutatják, hogy Isten is volt, és mindez igenis roppantul szembeszökő!
– A mágusok és a jósok is műveltek csodákat – vetette oda neki foghegyről de Baume.
– Hogyne – vágott vissza Jeromos –, csak épp úgy, hogy bűbájossághoz folyamodtak. Talán bizony a bűbájossággal akarod Krisztus csodáit összevetni? – A jelenlévők egybehangzó méltatlankodással morogták, hogy nem, ezt senki sem akarja. – No hát akkor – folytatta Jeromos, és most már végleg nyeregben érezte magát – hogyan lehet az, hogy dél Poggetto bíboros úr eretnekséget olvasna a fejére annak, aki Krisztust szegénynek hiszi, holott ezen az állításon áll vagy bukik annak a rendnek a regulája, melynek fiai, hirdetvén az igét és vérüket hullajtván, a világ minden országába elmentek immár, Marokkótól egészen Indiáig?
– Szentséges Hispániai Péter[219]! – fohászkodott dörmögve Vilmos. – Könyörgök, segíts.
– Igen szeretett testvérem! – kiabált de Baume, és egy lépést előrelépett. – Ha tetszik, emlegesd csak a rendtársaid vérét, de ne feledd, hogy más rendbeliek is legalább ekkora áldozatot hoztak...
– Tisztelem és becsülöm a bíboros urat – harsogta Jeromos -; de soha, egyetlen Domonkos-rendi sem veszett még oda a hitetlenek földjén, a ferencesek közül viszont csupán az én időmben kilencen haltak mártírhalált!
Most meg Alborea püspöke ugrott fel pulykavörös képpel:
– Hát én bizonyítani tudom, hogy Tatárországban még egy fia ferences nem sok, annyi sem volt, amikor Ince pápa három Domonkos-rendit odaküldött!
– Igen? – kérdezte Jeromos, és kacagnia kellett. – Márpedig én tudom, hogy a ferencesek már nyolcvan éve Tatárországban vannak, és negyven templomuk van itt is meg ott is, domonkosok viszont mindössze öt helyen találhatók, a tengerparton, és nincsenek többen tizenöt főnél! Ez pedig eldönt minden további vitát!
– Nem dönt el semmit – ordította Arborea püspöke –, mert a ferencesek, akikből úgy bújik elő a sok eretnek, ahogyan szukából a kutyakölykök, hiába döngetik a mellüket, hiába hencegnek a mártírjaikkal, ha egyszer ugyanolyan szép templomaik, pompázatos ruháik vannak, ugyanúgy adnak-vesznek, mint bármely más egyháziak!
– Nem, drágalátos atyámfia, nem – feleselt vele Jeromos –, ők nem személy szerint adnak és vesznek, hanem az apostoli szék gondnokai révén, s a javak tulajdonjoga a gondnokoké, a ferencesek csupán használják őket!
– Csakugyan? – mosolygott gúnyosan Alborea püspöke. – És akkor te hányszor adtál el valamit mégis gondnok nélkül? Tudom, amit tudok, hogy egynémely földeket...
– Tévedtem, rosszul tettem – szakította őt hamar félbe Jeromos -; ne varrd a rend nyakába azt, ami netán az én gyengeségem volt!
– De tiszteletre méltó testvéreim – szólalt meg ekkor Abbo –, mi itt most nem a ferencesek, hanem az Úr Jézus szegénységét firtatjuk...
– No jó – hallatta ekkor ismét Jeromos a hangját –, hát ez ügyben van énnekem egy olyan érvem, ami úgy vág, mint a beretva...
– Szent Ferenc, segíts... – fohászkodott Vilmos csüggedten.
– Ez az érv pediglen úgy hangzik – mondta Jeromos –, hogy a keletieknek és a görögöknek, akik minálunk sokkalta jobban ismerik az egyházatyák tanait, semmi kétségük Krisztus szegénysége felől. Hát ha mármost azok az eretnekek és szakadárok ily nyilvánvalóan állítják ezt a nyilvánvaló igazságot, tagadhatjuk-e mi, lehetünk-e eretnekebbek és szakadárabbak őnáluk is? Ha azok a keletiek meghallanák, mint prédikál egyikünk-másikunk ez ellen az igazság ellen, bizony megköveznék!
– Ugyan, mit nem mondasz? – csúfolódott Alborea püspöke. – Akkor miért nem kövezik meg a domonkosokat, akik éppen hogy ellene prédikálnak?
– A domonkosokat? De hisz én ott soha színüket sem láttam!
Alborea püspöke lángra gyúlt arccal jegyezte meg, hogy ez a Jeromos testvér legföljebb ha tizenöt esztendőt töltött Görögországban, ő ellenben már gyermekkora óta ott élt. Jeromos erre azt felelte, hogy elhiszi, lehet, hogy a Domonkos-rendi Alborea megfordult Görögországban, de nyilván a szépséges püspöki palotákban kényeztették, ő viszont, mint ferences, nem tizenöt, hanem huszonkét évet élt ott, és Konstantinápolyban a császár előtt prédikált. Mire Alborea, kifogyván az érvekből, tettleg akarta áthidalni a közte s a ferencesek közti távolságot, és fennhangon kiáltozta – szó szerint idézni nem is merem –, hogy eltökélt szándéka kirángatni Kaffa püspökének szakállát, mert kétség fér a férfiasságához, s az ellenbüntetés logikája szerint ily módon kívánja őt büntetni, azt a szakállat használva korbácsként.
A ferencesek ekkor sietve védőgyűrüt vontak rendtársuk köré, az avignoniak pedig úgy látták jónak, ha a Domonkos-rendi védelmére kelnek, és ebből (Uram, könyörülj a te legjobb gyermekeiden!) egykettőre akkora csetepaté támadt, hogy az apát és a bíboros már hiába is próbálkozott a felek lecsillapításával. A felfordulásban a ferencesek és a Domonkos-rendiek kölcsönösen igen súlyos vádakat vagdostak egymás fejéhez, akárha szaracénokkal harcoló keresztények volnának valamennyien. Egyedül Vilmos, a másik oldalon pedig Bernard Gui maradt veszteg a helyén, Vilmos szomorúnak látszott, Bernard meg mintha örült volna, ha ugyan öröm jele volt az inkvizítor ajkát megfodrozó, bágyatag mosoly.
– Hát nincsenek jobb érvek? – kérdeztem mesteremtől, miközben Alborea épp Kaffa püspökének szakállát rángatta cudarul. – Csak így lehet bizonyítani vagy tagadni Krisztus szegénységét?
– Nyugodtan állíthatod ezt is és azt is, kedves, jó Adsom – felelte Vilmos –, és az evangéliumok alapján ugyan soha meg nem mondod, vajon Krisztus a tulajdonának tekintette-e, és ha igen, mennyire, a rajta levő inget, amelyet utóbb talán el is dobott, amikor elrongyolódott. Ha úgy vesszük, Aquinói Tamásnak a tulajdonról szóló doktrínája még merészebb is annál, amit mi, ferencesek mondunk. Mi azt mondjuk: semmit sem birtoklunk, csupán használjuk azt, amink van. Ő meg azt mondta: tekintsétek csak magatokat birtokosnak, de ha valaki szűkölködik abban, ami tinéktek megvan, akkor engedjétek, hadd használja ő a tulajdonotokat, és ezt ne könyörületből, hanem kötelességből tegyétek. Csak hát nem az a kérdés, hogy vajon Krisztus szegény volt-e, hanem hogy az egyház szegény legyen-e. A szegénysége pedig nem annyira azon múlik, hogy az övé-e egy-egy palota, hanem inkább azon, hogy megtartsa vagy elvesse-e a földi dolgok feletti törvénykezés jogát.
– Vagy úgy – mondtam –, szóval ezért olyan fontos a császárnak, hogy a ferencesek mit mondanak a szegénységről!
– Bizony. A ferencesek a császár kezére játszanak a pápa ellenében. Marsilius és én azonban kettős játékot folytatunk, és azt szeretnénk, ha a császárság meg a mi kezünkre játszana, és segítené az emberi kormányzásról alkotott elképzelésünket.
– És felszólalásakor atyám ezt el is fogja mondani?
– Ha elmondom, eleget tettem küldetésemnek, amennyiben hangot adok a császári teológusok véleményének. De ha elmondom, a küldetésem kudarcot vall, mivel az lett volna a dolgom, hogy egyengessem az útját egy második, avignoni találkozásnak, és kötve hiszem, hogy János pápa szívesen lát, ha tudja, hogy így beszélek.
– Vagyis?
– Vagyis tétovázom, mint a szamár, amelyik nem tudja, melyik zsákból abrakoljon. Az a baj, hogy az idő még nem érett meg. Marsilius lehetetlenségről, azonnali átalakulásról képzeleg. Lajos pedig semmivel sem jobb az elődeinél, bár most ő az utolsó bástyánk az ellen a nyomorult János ellen. Lehet, hogy beszélni leszek kénytelen, hacsak ezek nem ölik itt addig halomra egymást. Mindegy, Adso, te csak jegyezz, maradjon legalább valami nyoma ennek a mai napnak.
– És Mihály?
– Félek, hogy az idejét vesztegeti. A bíboros tudja, hogy a pápa nem keres közvetítést, Bernard Gui tudja, hogy a találkozót kudarcba kell fullasztania, Mihály pedig tudja, hogy mindenképpen el fog menni Avignonba, mert nem akar megszakítani minden kapcsolatot a rend és a pápa között. És az életével játszik.
Amint így beszélgettünk – és igazán nem tudom, hogyan is hallhattuk egymás szavát –, a viszály a tetőpontjára hágott. Bernard Gui intésére közbeléptek az íjászok, és megakadályozták, hogy a két csapat egészen egymásnak essen. De mint ostromlók és ostromlottak egy várfal két oldalán, innen is, onnan is csak úgy szórták a szidalmakat és a viszontválaszokat, melyekből csupán mutatóba írok ide néhányat, úgy, hogy azt sem tudom már, melyik kitől származik, mivelhogy a mondatok nem egymás után hangzottak el, ahogyan egy hazámbéli disputában elhangzanának, hanem, délvidéki szokás szerint, egymásra torlódva, akár a dühöngő tenger hullámai.
– Az evangélium azt mondja, hogy Krisztusnak erszénye volt!
– Ne beszélj te énnekem erszényről! Még a feszületekre is ráfestitek! De mit szólsz hozzá, hogy amikor az Úr Jézus Jeruzsálemben volt, minden este csak visszament azért Bethániába?
– Hát aztán? Bethániában akart aludni. Ki vagy te, hogy felülbíráld az Úr Jézus döntéseit?
– Ugyan, te vén kecske, az Úr Jézus azért ment vissza Bethániába, mert nem volt pénze, amiből egy jeruzsálemi fogadót kifizethetett volna!
– Köszönöm szépen, kecske, aki mondja! No és mit evett Jeruzsálemben az Úr Jézus?
– Csak nem akarod azt mondani, hogy ami zabot a gazda a lovának ad, nehogy éhen haljon, az a zab a ló tulajdona?
– Szóval te Krisztust lóhoz hasonlítod!
– Nem, te hasonlítod Krisztust holmi magadfajta, szimóniás pápai udvaronchoz, te, te szarzsák!
– Úgy? No és mondd csak, hány pert is kellett már a Szentszéknek magára vállalnia, hogy megvédje a javaitokat?
– Az egyház javait, nem a mieinket! Azokat mi csak használjuk!
– Használjátok ám, arra, hogy felzabáljátok, hogy aranyos szobrokkal teli, szépséges templomokat építsetek, ti képmutató, szemforgató, bűnök mocsarában fetrengő gazemberek! Tudjátok ti nagyon is jól, hogy a tökéletes élet princípiuma nem a szegénység, hanem a szeretet!
– Ezt az a ti haspók Tamásotok mondta, mi?
– Vigyázz, te istentelen! Akit te haspóknak nevezel, az a római katolikus anyaszentegyház szentje!
– Szép kis szent, mondhatom! János csak azért avatta azzá, hogy bosszantsa a ferenceseket! Ez a ti pápátok különben sem avathat szentté senkit, mert eretnek! Sőt főeretnek!
– Nagyszerű kijelentés, de már ismerjük! Az a bajorországi fajankó nyilatkozott így Sachsenhausenben, a ti Hubertinusotok sugallatára!
– Az anyádat, azt a nagy babiloni paráznát, te kurafi, te disznó, te, vigyázz ám, hogy mit beszélsz! Tudhatod, hogy abban az évben Hubertinus nem is a császárnál volt, hanem éppenséggel Avignonban Orsini bíboros szolgálatában, és a pápa követként Aragóniába küldte!
– Tudom, tudom, hogy a bíboros asztalánál ismételgette a szegénységi fogadalmát, ahogyan most a félsziget leggazdagabb apátságában teszi ugyanezt! Ha nem voltál ott, Hubertinus, akkor vajon ki javasolta Lajosnak, hogy az írásaidat felhasználja?
– Tehetek én róla, hogy Lajos elolvassa az írásaimat? Persze hogy a tieidet nem olvashatja, hiszen te írástudatlan vagy!
– Írástudatlan, én? Bezzeg a ti Ferencetek, aki a libákkal beszélgetett, igaz?
– Ez káromlás!
– Te káromlod az Istent, te hordóbűvölő kistestvér[220]!
– Sohasem bűbájoskodtam, tudod jól!
– De igenis bűbájoskodtál, a kistestvéreiddel egyetemben, amikor befeküdtél a Montefalcói Klára ágyába!
– Hogy vágna beléd az istennyila! Akkoriban én inkvizítor voltam, Klára pedig, szent hírében, már elhunyt!
– Klára elhunyt, a szent hírével együtt, de te nemigen hunyorogtál, valahányszor apácáknak kornyikáltál a hajnali ájtatosságokon!
– Folytasd csak, folytasd, majd utolér az Isten haragja, akárcsak a gazdádat, aki nem átallott menedéket nyújtani két olyan eretneknek, mint a keleti gót Eckhart meg az az angol boszorkánymester, akit ti Branucertonnak neveztek!
– Tiszteletre méltó testvérek, tiszteletre méltó testvérek! – kiáltozta Bertrando bíboros és az apát úr.
[ÖTÖDIK NAP]
Melyben Severinus egy különös könyvről beszél Vilmosnak,
Vilmos pedig a legátusoknak
egy különös elképzelésről beszél, arról,
hogy milyen legyen a világi kormányzás
Még javában dúlt a veszekedés, amikor az egyik ajtónálló novícius bejött, és úgy vágva át magát a handabandázókon, ahogyan jégeső verte mezőn szalad keresztül az ember, Vilmoshoz sietett, s a fülébe súgta, hogy Severinus sürgősen beszélni akar vele. Kimentünk az előtérbe; zsúfolásig tömve volt szerzetesekkel, akik a kiabálásból és a zajokból igyekeztek valamiképpen kitalálni, hogy mi is történik odabenn. A legelső sorban megpillantottuk Alessandriai Aymarust; láttunkra lebiggyedt az ajka, megjelent rajta a balga emberiséget szánó, szokott mosoly, és azt mondta: – Hát igen, amióta megjelentek a kolduló rendek, a keresztény világ erényesebbé vált.
Vilmos kissé nyersen félretolta őt, és odament Severinushoz, aki az egyik sarokban várt ránk. Izgatott volt, bizalmasan szeretett volna beszélni velünk, de abban a felfordulásban nem volt sehol egy nyugodt zug. Ki akartunk menni a szabadba, de a káptalan ajtajában most megjelent Cesenai Mihály, és máris sürgette Vilmost, hogy menjen vissza, mert, mint mondotta, a vihar csitulóban van, és folytatni kell a felszólalások sorát.
Így hát Vilmos újabb két tűz közé került. Beszéljen csak, biztatta Severinust, a füvész atya pedig jobb híján azon volt, hogy a körülállók meg ne hallják, mit mond.
– Berengár egészen biztosan járt az ispotályban, mielőtt a fürdőbe ment volna – mondta.
– Honnan tudod? – Egy-két szerzetes közelebb húzódott, a pusmogásunk felkeltette a kíváncsiságukat. Severinus még halkabbra fogta a hangját, és folyvást körbetekingetett.
– Azt mondtad, hogy ennél az embernél... hogy lennie kellett nála valaminek... Nos, hát találtam valamit a műhelyemben, bedugva a többi könyv közé... egy könyvet, amely nem az enyém, egy különös könyvet...
– Ez lesz az – mondta Vilmos diadalmasan –, azonnal hozd ide.
– Nem lehet – rázta a fejét Severinus –, majd később megmagyarázom; fölfedeztem... azt hiszem, fölfedeztem valami érdekeset... Neked kell odajönnöd, megmutatom... óvatosnak kell lenni... – Nem folytatta. Arra lettünk figyelmesek, hogy a maga szokott, csendes módján egyszer csak felbukkan mellettünk Jorge. Kinyújtott két kezét előretartotta, mintha nem volna járatos ezen a helyen, és tapogatózva kellene tájékozódnia. Csak úgy, akárki, semmiképp sem érthette meg Severinus suttogását, Jorge hallásáról azonban már egy ideje tudtuk, hogy – mint a vakoké általában – rendkívül éles.
Mindazonáltal az aggastyánon nem látszott, hogy bármit is meghallott volna. Sőt hozzánk képest éppen hogy elfelé ment, megérintett egy szerzetest, és kérdezett tőle valamit. Amaz gyöngéden belé karolt, és kikalauzolta. Ebben a pillanatban ismét feltűnt Mihály, és újra megsürgette Vilmost, mire mesterem gyorsan határozott.
– Arra kérlek – mondta Severinusnak –, hogy azonnal menj vissza oda, ahonnan jöttél. Zárkózz be, és várj meg engem. Te pedig – mondta, és hozzám fordult – eredj Jorge után. Még ha meghallott is valamit, nem hiszem, hogy az ispotályba vitetné magát. Mindenesetre tudd meg, hova megy.
Már-már visszalépett a terembe, amikor észrevette (és én is észrevettem), hogy Aymarus utat tör magának a tolongásban, és a kifelé tartó Jorge nyomába szegődik. És ekkor Vilmos meggondolatlanságot követett el, mert hangosan, az előcsarnok egyik végéből a másikig kiáltva, utánaszólt az éppen kilépő Severinusnak:
– Vigyázz! Ne engedd ám senkinek... hogy az az iromány. .. visszakerüljön oda, ahonnan származik!
Én már indultam volna Jorge után, de ebben a pillanatban észrevettem a házgondnokot: a bejárati kapufélfát támasztotta, Vilmos szavainak hallatán félelem torzította el a vonásait, és mesteremre, azután a füvész atyára, majd megint mesteremre kapta a tekintetét. Meglátta Severinust, aki most lépett ki a szabadba, és utánaeredt. A küszöbön álltam, és megijedtem, hátha szem elől veszítem Jorgét, hiszen már csaknem elnyelte a köd; csakhogy ezalatt az ellenkező irányba tartó másik két alak is eltűnőben volt. Hamar meggondoltam, mitévő legyek. A vak embert kellett volna követnem, de azért, mert félő volt, hogy az ispotály felé megy. Ő azonban a kísérőjével másfelé tartott: a kolostorudvaron átvágva vagy a templomba ment, vagy az Aedificiumba. A házgondnok viszont kétségkívül a füvész atyát követte, márpedig Vilmost az aggasztotta, hogy netán az ő műhelyében történhet valami. Így hát az ő párosuk nyomába szegődtem, s mellesleg azon is elgondolkodtam, hogy Aymarus meg vajon hová ment, hacsak nem valami egészen más ok miatt távozott, mint ami bennünket vezérelt.
Tisztes távolságban maradtam, de azért nem veszítettem szem elől a házgondnokot, aki most meglassította lépteit, mert észrevette, hogy követem. Nem láthatta, hogy a nyomába szegődött árny én vagyok, amiképpen én sem láthattam, hogy ő az az árny, akinek a nyomába szegődtem, mégsem volt kétségem felőle, és neki se énfelőlem.
Rákényszerítettem, hogy szemmel tartson, s így nem zárkózhatott fel túl szorosan Severinushoz. Így aztán mire az ispotály épülete előtűnt a ködből, a kapu zárva volt. Severinus már bement rajta, hála az égnek. A cellárius még egyszer visszatekintett rám – addigra mozdulatlanná merevedtem, akárha fa volnék a kert fái közt –, majd szemlátomást határozott, és a konyha felé indult. Úgy éreztem, hogy küldetésemnek eleget tettem; Severinus okos ember, most már egyedül is tud vigyázni magára, és nem nyit ajtót senkinek. Nem maradt dolgom, s viszont nagyon fúrta az oldalamat, hogy vajon mi történik most a káptalani teremben. Úgy döntöttem hát, hogy visszamegyek, és elmondom, mit végeztem. Talán rosszul tettem, maradnom és vigyáznom kellett volna még, s akkor sok-sok további bajnak elejét vehettük volna. De hát ezt csak most tudom, akkor még nem tudtam.
Visszafelé menet majdnem beleütköztem Bennóba. Cinkosan rám kacsintott:
– Severinus megtalált valami Berengártól származó dolgot, igaz-e?
– Ugyan, mit tudsz te! – förmedtem rá gorombán, s részint mérgemben, részint szinte vásott kifejezést öltő, fiatal arca láttán olyan hangon, mintha korombeli volna.
– Nem vagyok bolond – vigyorgott Benno. – Severinus sietve közöl valamit Vilmossal, azután te ellenőrződ, hogy nem követik-e...
– Túl sokat leselkedsz utánunk is, Severinus után is – mondtam ingerülten.
– Én? Hát persze hogy leselkedem utánatok. Tegnapelőtt óta le nem veszem a szememet sem a fürdőről, sem az ispotályról. Ha tehetném, már rég bementem volna. Sokért nem adnám, ha megtudhatnám, mit talált Berengár a könyvtárban.
– Túl sok mindent akarsz te tudni jogtalanul!
– Diák vagyok, és jogom van a tudáshoz, azért jöttem ide a világ végéről, hogy ezt a könyvtárt megismerjem, de a könyvtárt hét lakat őrzi, mintha bizony gonosz dolgokkal volna teli, és én...
– Engedj utamra – mondtam nyersen.
– Engedlek, mert máris tudom, amit tudni akartam.
– Tőlem?
– A hallgatás is lehet sokatmondó.
– Be ne tedd a lábad az ispotályba, annyit mondok.
– Nem teszem, nem teszem, ne félj. De azt senki sem tilthatja meg, hogy kívülről nézelődjem.
Nem törődtem vele tovább, és továbbsiettem. Ez a minden lében kanál – véltem – nem jelent komoly veszélyt. Visszatértem Vilmos mellé, és röviden beszámoltam neki a történtekről. Jóváhagyólag bólintott, azután intett, hogy hallgassak. A zűrzavar csitulóban volt. A két fél küldöttei immár békecsókot váltottak. Alborea püspöke a ferencesek hitvallását dicsérte Jeromos a prédikátorokból áradó szeretetet magasztalta, valamennyien együtt pedig ama reménybeli egyház dicsőségét zengték, melyet többé nem dúlnak majd semmiféle belharcok. Ki az egyik fél rendíthetetlenségét, ki a másik mértékletességét ünnepelte, mindnyájan együtt fohászkodtak az igazságossághoz, és együtt emlegették a bölcs belátást. Még sohasem láttam, hogy ennyi ember ily őszintén akarta volna az isteni és sarkalatos erények győzedelmét.
Hanem Bertrando del Poggetto már szólította is Vilmost, fejtené ki a császári teológusok nézeteit. Vilmos nem szívesen állt fel: egyfelől rájött, hogy a találkozónak a világon semmi haszna, másfelől alig várta, hogy végre távozhassék innen, s a titokzatos könyv most már jobban izgatta, mintsem a találkozó kimenetele. Mindazonáltal világos volt, hogy kötelességének teljesítése elől nem térhet ki.
Beszélni kezdett hát, de beszédét tán a megszokottnál s a kelleténél is több „ehem” és „öhöm” tarkította, mintha mesterem ily módon akarta volna mindenki tudomására hozni, mennyire roppantul bizonytalan a mondanivalójában; sőt azzal kezdte, hogy nagyon is meg tudja érteni az előtte szólók szempontjait, s hogy másrészt az, amit egyesek a császári teológusok „doktrínájának” neveznek, nem több, mint néhány elejtett megjegyzés, amely semmi esetre sem szándékszik magát hitigazság színében feltüntetni.
Azt mondotta tehát, hogy mivel Isten oly végtelen jóságról tett bizonyságot, amikor gyermekeivel népesítette be a teremtést, és mindannyiukat megkülönböztetés nélkül, egyformán szerette, hiszen a Genezis első lapjain még szó sincs főpapokról és királyokról, továbbá tekintettel arra, hogy az Úr Ádámnak és leszármazottainak a hatalma alá rendelt minden e világi dolgot, feltéve, hogy engedelmeskednek az isteni törvényeknek, az Úrtól vélhetőleg nem idegen az az eszme, hogy az e világi dolgokban a nép csinálja a törvényt, a nép a törvény első hatóoka. Jó volna – mondta –, ha népen a polgárok összességét lehetne érteni, minthogy azonban a polgárok összességébe a gyermekek, a hülyék, a gonosztevők és az asszonyok is beleveendők, talán tanácsosabb a népen a polgárok legjavát érteni, jóllehet arról ő e pillanatban nem szívesen nyilatkoznék, hogy vajon kik is tartoznak ehhez a legjava részhez.
Köhintett néhányat, szabadkozva említve a jelenlevőknek, hogy a levegő ma kétségkívül nagyon nyirkos, majd fölvetette, hogy a nép az akaratát éppenséggel egy választóközgyűlés útján is kifejezésre juttathatná. Ő maga ésszerűnek tartaná fejtegette –, ha a törvényt egy ilyen közgyűlés értelmezné, alakítaná vagy függesztené fel, mert ha a törvény csupán egyvalaki műve, akkor ez az egy ember tudatlanságból vagy gonoszságból netán rosszat művel, márpedig – tette hozzá – a jelenlevőket aligha szükséges emlékeztetnie, hány és hány ilyen eset adódott a legutóbbi időkben is. Észrevettem, hogy a hallgatóság, mely Vilmos iménti szavait meglehetős meghökkenéssel fogadta, most önkéntelenül helyeslő bólogatásba kezdett, hiszen mindnyájuknak nyilvánvalóan eszébe jutott más-más valaki, és azt a más-más valakit mindegyikük a lehető legrosszabbnak vélte.
Nos hát – folytatta Vilmos –, ha egyetlen ember rossz törvényeket is hozhat, nemde jobb, ha a törvényt sokan hozzák? Természetesen – nyomta meg a szót – földi törvényekről van szó, olyanokról, amelyek a polgári ügyek minél jobb menetét szolgálják. Isten azt mondta Ádámnak, hogy ne egyék a jónak és gonosznak fájáról, és ez volt az isteni törvény; utána azonban felhatalmazta, mi több, felbiztatta őt, hogy adjon nevet a dolgoknak, és ennyiben az ő földi alattvalója szabad kezet kapott tőle. Bizony, ámbátor egyesek ma azt mondják, hogy nomina sunt consequentia rerum[221], mindazonáltal a Genezis könyve igen világos ebben a kérdésben: Isten elvitt az emberhez minden állatot, hogy lássa, minek nevezze azokat, mert amely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak neve. Az első ember bizonyára volt annyira okos, hogy a maga paradicsomi nyelvén minden dolgot és minden állatot annak természete szerint nevezett el, mégis bizonyos fajta szuverén jogot gyakorolt, amennyiben mindig olyan nevet gondolt ki, amely megítélése szerint a lehető legjobban illett a dolog vagy az állat természetéhez. Hiszen ma már nyilvánvaló, hogy az emberek a fogalmak megjelölésére különféle neveket használnak, és csak a dolgok jelei, vagyis a fogalmak közösek minden ember számára. Úgyhogy a nomen szó minden bizonnyal a nomos, vagyis törvény szóból származik, mivelhogy a neveket az emberek ad placitum, tehát szabad és közös megegyezés szerint adják.
Egyetlen jelenlévő sem mert szembeszállni ezzel a tudós bizonyítással.
Mindebből – vonta le a következtetést Vilmos – nyilván valóan kitűnik, hogy az e világi dolgokban, vagyis a városok és országok ügyeiben való törvénykezésnek semmi köze az Isten igéje feletti őrködéshez és sáfárkodáshoz, ami viszont az egyházi hierarchia elidegeníthetetlen előjoga. Boldogtalanok is a hitetlenek – mondta Vilmos –, őnáluk nincs efféle autoritás, hogy közvetítse nekik Isten igéjét. (Szegény hitetlenek, sajnálkozott mindenki.) Mégis, mondhatjuk-e vajon, hogy a hitetlenekből hiányoznék a hajlandóság, hogy törvényeket hozzanak, és kormányzatok, királyok, császárok, szultánok, kalifák vagy egyebek révén az ügyeiket intézzék? És lehet-e tagadni, hogy számos római császár bölcs világi uralkodónak bizonyult? Gondoljunk például Trajanusra. Mármost ők – pogányok és hitetlenek – honnan tudnak törvényeket csinálni és politikai közösségekben élni, ki ruházta fel őket eme természetes képességgel? Talán a hazug istenségeik, akik szükségképpen nem léteznek? (Vagy nem léteznek szükségképpen, aszerint, ki miként tagadja ezt a modalitást.) Persze hogy nem. Csakis a seregek Ura, Izrael Istene, a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyja lehetett az adományozó... Csodás bizonyítéka ez az isteni jóságnak: hogy az Úr az olyan embert is képessé teszi a politikai ügyek megítélésére, aki nem ismeri el a római pápa autoritását, és nem vallja a keresztény néppel együtt annak szent, édes és rettenetes titkait! Mi bizonyíthatná ennél fényesebben, hogy a világi uralomnak és a földi igazságszolgáltatásnak semmi köze Jézus Krisztus egyházához és törvényéhez, és hogy Isten egyiket sem rendelte alá egyházi megerősítésnek, sőt a mi szent hitvallásunk még meg sem született, amikor rendelkezett felőlük?
Ismét köhintett, de ezúttal nemcsak ő egymaga. Számos jelenlévő feszengeni, krákogni kezdett. Észrevettem, hogy a bíboros megnyalja az ajkát, majd aggódva, mégis udvariasan int Vilmosnak, hogy térjen a tárgyra. Vilmos erre belefogott, hogy összefoglalja azt, ami most mindenki, még a más véleményen lévők szemében is az iménti kikezdhetetlen érveknek tán kellemetlen, de egyenes konklúziója volt. Azt mondta, következtetéseit magának Krisztusnak a példájával is igazolva látja, amennyiben Krisztus nem azért jött erre a világra, hogy parancsoljon, hanem azért, hogy alávesse magát a világban uralkodó állapotoknak, legalábbis ami Caesar törvényeit illeti. Nem akarta, hogy az apostolok parancsoljanak és uralkodjanak, ezért hát tanácsosnak tetszik, hogy az apostolok utódai is legyenek mentesek mindennemű világi és korlátozó hatalom alól. Ha a pápa, valamint a püspökök és papok összessége nem volna alávetve a fejedelem világi és korlátozó hatalmának, a fejedelem tekintélye csorbát szenvedne, és csorbát szenvedne egyszersmind az a rend is, amely, mint az imént bizonyíttatott, Istentől való. Kétségkívül fölmerül itt néhány igen kényes kérdés is – fűzte hozzá Vilmos –, példának okáért az eretnekek ügye: eretnek mivoltukról csak az igazság letéteményese, az egyház nyilatkozhat, s mégis csupán a világi hatalom foghatja perbe őket. Amikor az egyház eretnekekre bukkan, természetesen kötelessége felhívni rájuk a fejedelem figyelmét, mivelhogy jó, ha a fejedelem kellő értesüléseket szerez polgárainak állapotáról. De mihez is kezdjen a fejedelem egy eretnekkel? Ítélje el az isteni igazság nevében, holott annak nem is ő a letéteményese? A fejedelem elítélheti és el is kell hogy ítélje azt az eretneket, aki tevékenységével árt az emberek közösségének, vagyis úgy képviseli önnön eretnekségét, hogy megöli vagy korlátozza mindazokat, akik nem értenek vele egyet. Itt azonban a fejedelem hatalma véget is ér, mert kínvallatással az égvilágon senkit sem lehet az evangéliumi tanítások követésére kényszeríteni, hiszen akkor mivé lenne a szabad akarat, melynek gyakorlása szerint a másvilágon mindenki megítéltetik? Az egyház figyelmeztetheti, és kell is, hogy figyelmeztesse az eretneket, hogy vigyázzon, mert kifelé tart a hívek közösségéből, de nem törvénykezhet fölötte itt a földön, nem kényszerítheti őt akarata ellenére. Ha Krisztus úgy akarja, hogy papjai korlátozó hatalmat kapjanak, akkor ehhez bizonyára pontos szabályokat állapított volna meg, úgy, amiként Mózes járt el a régi törvény dolgában. Ő ezt nem tette. Tehát nem is akarta. Vagy azt akarjuk talán mondani, hogy akarta, de háromesztendei igehirdetés során sem volt ideje vagy módja szóba hozni? Persze hogy nem akarta, niszen ha akarja, akkor a pápa rákényszeríthette volna hatalmát a királyra, s a kereszténység most nem a szabadság törvénye, hanem tűrhetetlen szolgaság volna.
Mindez – tette hozzá Vilmos sugárzó arccal – a szentatya hatalmát egy csöppet sem korlátozza, hanem ellenkezőleg, csak még magasztosabbá teszi a küldetését, mivel Isten szolgáinak szolgája azért van ezen a földön, hogy szolgáljon, nem pedig azért, hogy őneki szolgáljanak mások. Utóvégre pedig legalábbis furcsa volna, ha a pápának a császárság ügyeibe beleszólása volna, de nem volna hatalma a föld többi országai fölött. Köztudomású, hogy az, amit a pápa isteni dolgokban kinyilatkoztat, egyaránt vonatkozik mind a francia, mind az angol király alattvalóira, de ugyanígy a Nagy Kán népére vagy ama hitetlenek szultánjának alattvalóira is vonatkoznia kell, akiket épp azért nevezünk hitetleneknek, mert nem hívei ennek a szépséges igazságnak. Ha tehát a pápa azt állítaná, hogy – mint pápának – világi törvényhozó hatalma van, de csupán a birodalom dolgai fölött, akkor ezzel olyan gyanút keltene, mintha a világi fennhatóságot ily módon a lelkivel azonosítva, nemcsak a szaracénok vagy a tatárok, hanem a franciák meg az angolok fölött sem volna lelki fennhatósága; márpedig ilyet állítani súlyos szentségtörés lenne. Íme – vonta le a következtetést mesterem –, hát ezért érzi ő helyénvalónak azt a véleményt, mely szerint az avignoni egyház az egész emberiséget sérti, ha jogot formál rá, hogy hivatalában megerősítse vagy felfüggessze a megválasztott római császárt. A pápának a birodalom felett semmivel sincs több joga, mint a többi királyságokra nézvést, és minthogy sem Franciaország királya, sem pedig a szultán nem függ a pápa jóváhagyásától, semmi sem indokolja, hogy a németek és olaszok császára viszont függjön tőle. Az efféle függés nem isteni jog szerint való, mert a szentírás nem beszél róla. A népek közti jog sem szentesíti, mégpedig az imént előadott okok miatt nem. Ami a szegénységvita vonatkozásait illeti – mondotta végezetül Vilmos –, szerény vélekedését ő a maga részéről másokkal, például Padovai Marsiliusszal és Janduni Janusszal együtt szíves tanácsok formájában immár kifejtette, s a következő a summája: ha a ferencesek szegények akarnak maradni, a pápa nem szegülhet és ne is szegüljön szembe ezzel az erényes óhajjal. Persze ha be lehetne bizonyítani a Krisztus szegénységéről szóló feltételezést, ez nemcsak a ferenceseknek lenne segítségére, hanem egyszersmind amellett is szólna, hogy Jézus semmiféle földi törvényhozó hatalmat nem akart magának. Ezen a reggelen azonban ő igen bölcs emberektől hallhatta, hogy Jézus szegénységét bizonyítani nem lehet. Így hát jobbnak látja fordított bizonyítással élni. Mivel senki sem állította, és nem is állíthatta, hogy Jézus akár a maga, akár a tanítványai részére bárminemű földi törvényhozó hatalomra igényt tartott volna, ő Jézusnak ebben a világi dolgoktól való tartózkodásában elégséges indokot lát annak a büntelen véleménynek a megszívlelésére, mely szerint Jézus a szegénységet szerette.
Vilmos mindvégig oly szerényen beszélt, szilárd meggyőződése oly bizonytalan tűnődésként hangzott, hogy senki sem akadt a jelenlevők között, aki fel tudott volna állni, hogy megcáfolja. Nem mintha valamennyiüket meggyőződéssel töltötte volna el az, amit mondott. Sőt az avignoniak most már haragos arccal fészkelődtek, és epésen sugdosódtak, és az elhangzottak szemlátomást még az apát úrra is nagyon kedvezőtlenül hatottak, mintha azt gondolná: ő nem ilyennek képzelte el a rendje s a császárság közötti viszonyt. Ami pedig a ferenceseket illeti, Cesenai Mihály arcán zavar, Jeromosén rémület, Hubertinusén töprengés tükröződött.
Del Poggetto bíboros törte meg a csendet, változatlanul széles mosollyal, szép udvariasan megkérdezte Vilmostól, vajon elmegy-e Avignonba is, hogy mindezt a nagyságos pápa úrnak is elmondja. Vilmos kérdésére, hogy ő erről miként vélekedik, a bíboros azt mondta, hogy a nagyságos pápa úr már sok vitatható véleményt hallott életében, és valamennyi gyermekét igen-igen szereti, ámde ezek az állítások bizonyára nagyon elszomorítanák őt.
Most megszólalt Bernard Gui is, aki mind ez ideig ki sem nyitotta a száját:
– Vilmos testvér roppantul ügyesen és ékesszólóan tudja kifejteni a nézeteit, úgyhogy örülnék, ha felülbírálás végett előterjesztené őket a szentatyának is...
– Bernard uram meggyőzött – mondta Vilmos. – Nem megyek. – Majd bocsánatkérőleg a bíboroshoz fordult: – Tudja kegyelmességed, a mellemben vértolulás van, s ezért nem tanácsos ilyen időben ekkora nagy útra vállalkoznom...
– Mire való volt akkor ez a hosszú beszéd? – kérdezte a bíboros.
– Arra, hogy tanúskodjam az igazságról – felelte Vilmos alázatosan. – Az igazság felszabadít.
– Hogyisne! – csattant föl Jean de Baume. – Nem a felszabadító igazságról van itt szó, hanem túlzásba vitt szabadságról: az akarja magát igaznak hitetni!
– Meglehet – ismerte el Vilmos szelíden.
Hirtelen úgy éreztem, hogy itt most mindjárt még az iméntinél is fergetegesebb vihar fog előtörni a szívekből és a szájakból. De semmi sem történt. De Baume még beszélt, amikor belépett az íjászok kapitánya, odament Bernard-hoz, és súgott valamit a fülébe. Bernard azon nyomban fölpattant, és felemelt kézzel csöndet kért.
– Testvéreim – mondta –, lehet, hogy később folytathatjuk ezt a gyümölcsöző vitát, most azonban egy roppantul súlyos eset arra kényszerít bennünket, hogy az apát úr engedelmével felfüggesszük a munkát. Talán éppen az ő várakozásának tettem eleget akarva-akaratlanul, mivelhogy az apát úr azt remélte, sikerül végre leleplezni az elmúlt napok számos gyilkosságainak tettesét. Nos, azt az embert én most kézre kerítettem. De sajnos, későn... Ismét történt valami amott... – S azzal bizonytalanul kifelé mutatott. Majd fogta magát, és a termen átvágva kisietett. Valóságos csődület követte; jómagam Vilmos oldalán az elsők között voltam.
Mesterem rám nézett, és azt mondta:
– Félek, hogy valami baja esett Severinusnak.
[ÖTÖDIK NAP]
Amelyben Severinus halva találtatik,
és az általa talált könyv nem található
Gyors léptekkel, szorongva mentünk át az udvaron. Az íjászok kapitánya az ispotály felé vezetett bennünket, s ahogy odaértünk, a sűrű szürkeségben izgatottan imbolygó árnyakat pillantottunk meg: odasereglő szerzetesek és cselédek, ajtónálló és senkit be nem eresztő íjászok árnyait.
– Ezeket a fegyvereseket én küldtem ki, hogy keressenek meg valakit, aki fényt tud deríteni minden titokra – mondta Bernard.
– Ki volna az? A füvész atya? – kérdezte az apát döbbenten.
– Nem, mindjárt látni fogja kegyelmességed – mondta Bernard, és utat tört magának.
Severinus műhelyében szánalmas látvány fogadott. A szerencsétlen füvész vérbe fagyva, szétvert koponyával, holtan hevert. Körülötte a polcokon mintha vihar söpört volna végig: tégelyek, üvegek, könyvek, feljegyzések hányódtak mindenfelé, hatalmas összevisszaságban, törve, tépetten. A tetem mellett a földön egy legalább két emberfejnyi nagyságú armilláris gömb: finoman megmunkált fémből készült, a tetején aranykereszt, a talpa kurta, díszes tripódus. Máskor is láttam már, a bejárattól balra lévő asztalon szokott állni.
A helyiség túlsó végében két íjász a celláriust tartotta lefogva, aki nagy vonaglások közepette kiáltozta, hogy ő ártatlan, és amikor az apátot belépni látta, jajveszékelése még nagyobb lett.
– Nagy jó uram! – rikoltotta. – A látszat csal! Akkor jöttem be ide, amikor Severinus már halott volt, és ezt a mészárlást bámultam szótlanul, amikor rám találtak!
Az íjászok parancsnoka Bernard-hoz lépett, és engedelmével jelentést tett neki mindenki füle hallatára. Az íjászok azt a parancsot kapták, hogy találják meg és tartóztassák le a házgondnokot, s ezután több mint két óra hosszat keresték szerte az apátságban. Nyilván ezt az utasítást adta Bernard – gondoltam –, mielőtt a káptalani terembe ment volna, a katonák pedig, idegenek lévén, valószínűleg csupa rossz helyen kutakodtak, és nem vették észre, hogy a cellárius egyelőre mit sem sejtve ott van a többiekkel együtt a narthexben; ráadásul még köd is volt, ami tovább nehezítette számukra az embervadászatot. Elég az hozzá, a kapitány szavaiból arra lehetett következtetni, hogy miután én otthagytam Remigiust, ő a konyha felé indult, valaki meglátta, és szólt az íjászoknak, akik viszont késve érkeztek meg az Aedificiumba, akkor, amikor Remigius már ismét távozott onnan; de nemrég mehetett el, mert a konyhában ott volt Jorge, és azt állította, hogy alig az imént beszélt vele. Az íjászok erre végigfésülték a terepet, mégpedig a konyhakert felé haladva, ahol is a vén Alinardusba botlottak: úgy vált ki a ködből, mint valami kísértet, s azt sem tudta, hová legyen. Ő mondta meg nekik, hogy látta a celláriust, épp az előbb ment be az ispotályba. Az íjászok odasiettek, az ajtó nyitva volt. Belépve látták, hogy Severinus ott fekszik holtan, a cellárius meg tébolyultan túrja a polcokat, és mindent a földre hajigál, láthatólag keres valamit. Könnyen ki lehetett találni, mi történt, így a kapitány. Remigius behatolt, rávetette magát a füvészre és megölte, azután keresni kezdte azt, ami miatt megölte.
Az egyik íjász fölemelte az armilláris gömböt, és odaadta Bernard-nak. A réz- és ezüstgyűrűkből szerkesztett, elegáns architektúrát vaskosabb s a tripódus rúdjára húzott bronz abroncsváz fogta össze, és ezt az alkotmányt akkora erővel csapták az áldozat koponyájához, hogy az ütéstől számos vékonyabb gyűrű el is tört vagy benyomódott. S hogy melyik oldala sújtott le Severinus fejére, azt jól mutatták a vérnyomok, sőt a hajcsomók és mindenféle förtelmes, agyi nyálkák.
Vilmos Severinus fölé hajolt, és megállapította, hogy halott. A tágra nyílt szemére szegénynek hályogot vont a fejéből patakzó vér, s bennem felötlött, hátha csakugyan ki lehet olvasni ebből a megdermedt szembogárból a gyilkos képét, utolsó érzéki nyomát a világnak. Észrevettem, hogy Vilmos megkeresi a halott kezét, hogy ellenőrizze, vannak-e fekete foltok az ujján, bár ezúttal a halál oka nyilvánvalóan egészen más volt; Severinus azonban bőrkesztyűt viselt, azt, amelyet már láttam rajta korábban is, amikor veszedelmes füvekkel, gyíkokkal, ismeretlen rovarokkal babrált.
Közben Bernard Gui a házgondnokra nézett, és azt mondta:
– Varaginei Remigius! Így hívnak, ugye? Én más vádak miatt, másfajta gyanúperrel élve küldtem rád az embereimet. Most látom csak, milyen helyesen cselekedtem, még ha késve is, amiért nem győzök szemrehányást tenni magamnak. Tisztelendő uram – fordult most az apáthoz –, ezért a legutolsó bűntettért majdhogynem felelősnek érzem magam, mert már reggel tudtam, hogy ezt az embert a törvény kezére kell adni, azóta, hogy végighallgattam a ma éjjel lefogott másik gazfickó vallomását. De hát láthatta tisztelendőséged, a délelőtt folyamán másfajta kötelességek szólítottak, az embereim pedig minden tőlük telhetőt megtettek...
Miközben beszélt, méghozzá jó hangosan, hogy valamennyi jelenlévő hallja (mert a szoba most már zsúfolásig megtelt, a kíváncsiak minden zugba benéztek, szemügyre vették a szétdobált és tönkretett berendezést, mutogatták egymásnak a hullát, és halk megjegyzésekkel kommentálták ezt a roppant bűnügyet), a tekintetem Malakiásra tévedt: a kisebbfajta tömeg közepén komoran nézte, mi történik. A cellárius – épp kifelé indultak vele – szintén észrevette őt. Kitépte magát az íjászok kezéből, és odaugrott rendtársához, megragadta a ruháját, és közvetlen közelről a szemébe nézve, kétségbeesett, kurta szavakkal mondott neki valamit, míg az íjászok vissza nem rántották. Durván kilökdösték, de ő még egyszer visszafordult, és odakiáltotta Malakiásnak:
– Esküdj, és én is esküszöm!
Malakiás nem válaszolt azonnal, mintha megfelelő szavak után keresgélne. Csak akkor szólalt meg, amikor a cellárius félig már kint volt:
– Nem fogok ártani neked.
Vilmossal egymásra néztünk, azon tanakodva, vajon mit jelent mindez. A jelenetet Bernard is figyelemmel kísérte, de szemlátomást nem hökkent meg tőle, sőt mintegy jóváhagyólag és valami baljós cinkosság megpecsételéseképpen még rá is mosolygott Malakiásra. Majd bejelentette, hogy mindjárt ebéd után első fokú törvényszék fog összeülni a káptalani teremben, hogy nyilvánosan megkezdődjék a vizsgálat. Azután távozott, meghagyva, hogy vigyék a celláriust a kovácsműhelybe, és ne engedjék Salvatoréval szót váltani.
Ebben a pillanatban megszólalt egy hang a hátunk mögött. Benno hangja.
– Én mindjárt atyámék után léptem be ide – mondta suttogva –, amikor ez a helyiség még félig üres volt. Malakiás nem volt itt.
– Nyilván később jött be – vélekedett Vilmos.
– Nem – jelentette ki Benno –, az ajtó mellett álltam, láttam, kik jönnek be. Csak annyit mondok, hogy Malakiás már idebent volt... előtte is.
– Micsoda előtt?
– Mielőtt a cellárius bejött volna. Nem mernék rá megesküdni, de azt hiszem, a mögül a függöny mögül lépett elő, amikor már jó sokan voltunk – mondta, s egy jókora ponyvára mutatott: azt az ágyat takarta el, melyre Severinus az éppen kezelésben részesített betegeit szokta volt fektetni.
– Vagyis szerinted ő ölte meg Severinust, és akkor bújt oda, amikor a cellárius benyitott? – kérdezte Vilmos.
– Igen, vagy pedig onnan kilesve szemtanúja volt az itt történteknek. Máskülönben miért könyörgött volna a cellárius, hogy ne ártson neki, cserébe azért, hogy ő sem árt Malakiásnak?
– Lehet – mondta Vilmos. – Mindenesetre volt itt egy könyv, és még mindig itt kell lennie valahol, mert mind a cellárius, mind pedig Malakiás üres kézzel távozott.
Beszámolómból Vilmos már tudta, hogy Benno tudja, amit tud, és pillanatnyilag neki segítségre volt szüksége. Odalépett az apát úrhoz, aki szomorúan szemlélte Severinus holttestét, és megkérte, hogy küldjön ki mindenkit, mert szeretné ezt a helyiséget alaposabban megvizsgálni. Az apát eleget tett kérésének, és maga is kiment, de távozóban hitetlenkedő pillantást vetett Vilmosra, mintegy a szemére hányva, hogy mindig késve érkezik. Malakiás megpróbált bent maradni, és a lehető legképtelenebb okokra hivatkozott, Vilmos azonban figyelmeztette, hogy ez itt nem a könyvtár, ezen a helyen nem hivatkozhat semmiféle előjogokra. Udvarias volt, de hajthatatlan, így véve bosszút Malakiáson, amiért az nem engedte meg neki, hogy megvizsgálja Venantius asztalát.
Amikor hárman magunkra maradtunk, Vilmos megtisztította az egyik asztalt a törmeléktől és a papírfoszlányoktól, s arra kért, adjam a kezébe egymás után Severinus könyvgyűjteményének darabjait. Kicsiny gyűjtemény volt ez a labirintus óriási könyvtömegéhez képest, mindazonáltal sok-sok tucat kisebb és nagyobb kötetből állott, melyek nemrég még szép rendben a polcokon sorakoztak, most azonban különféle más tárgyak közt a földön hevertek szanaszéjjel, és összegyűrt, sőt kitépett lapjaik mutatták, hogy a cellárius kapkodó kézzel már végigvizsgálta valamennyit, de úgy, mintha nem is egy bizonyos könyvet keresett volna, hanem olyasvalamit, amit valamelyik könyv lapjai közé rejtettek. Némelyik könyv még a kötéséből is durván ki volt szakítva. Összeszedni, hamar megnézni, melyik miféle, majd szépen visszarakni mindet az asztalra nem csekély munka volt, ráadásul sietni kellett, mert az apát úrtól csak kevés időt kaptunk, hamarosan át kellett ugyanis adnunk a helyünket azoknak a szerzeteseknek, akik rendbe szedik s a temetéshez előkészítik Severinus meggyötört testét. Közben még be is kellett nézni mindenhová, asztal alá, polcok és szekrények mögé, hátha elsőre elkerülte valami a figyelmünket. Vilmos nem hagyta, hogy Benno segítsen, csupán annyit engedett meg neki, hogy az ajtónál őrt álljon. Az apát utasításai ellenére sokan be szerettek volna jönni: a hírtől döbbent cselédek, rendtársukat sirató szerzetesek, novíciusok, akik a patyolatgyolcsokkal és a vizesedényekkel megérkeztek, hogy a holttestet megmossák és bebugyolálják...
Egyszóval, gyors munkát kellett végeznünk. Fölvettem a könyveket, odaadtam őket Vilmosnak, ő pedig megvizsgálta, majd az asztalra helyezte egyiket a másik után. Idő múltán rájöttünk, hogy ez így nagyon hosszadalmas, és attól fogva összedolgoztunk, vagyis a könyvet mindig fölkaptam, ha kellett, megigazítottam, elolvastam a címét, az asztalra tettem. És a könyv sokszor csupán kallódó lapokból állott.
– De plantis libri tres, a csoda vigye el, nem ez az – mondta Vilmos, és az asztalra vágott egy könyvet.
– Thesaurus herbarum[222] – mondtam én, mire Vilmos:
– Hagyd, hiszen mi görög könyvet keresünk!
– Ezt? – kérdeztem, egy másik kötetet nyújtva felé, a lapjain csupa érthetetlen betű. Mire Vilmos:
– Nem ezt, te balga, ez arabul van! Igaza volt Baconnek, amikor azt mondta, hogy a tudós első számú kötelessége a nyelvtanulás!
– Arabul atyám se tud! – feleseltem bosszúsan, mire Vilmos így felelt:
– Nem, de legalább meg tudom állapítani, hogy valami arabul van-e vagy sem!
Elpirultam, mert hallottam, amint Benno felnevet a hátam mögött.
Rengeteg volt a könyv, és még sokkal több a jegyzet, az égi ábrákkal teli papírtekercs, a furcsa növényeket számba vevő katalógus, a – feltehetőleg az elhunyt kezétől származó – mindenféle elszórt irományok. Hosszan dolgoztunk, a műhelynek minden zegét-zugát felderítettük, Vilmos nagy hidegvérrel még a holttestet is arrébb hengerítette, hogy megnézze, nem került-e alája valami, megvizsgálta Severinus ruháját is. Hiába.
– Muszáj – mondta Vilmos. – Severinus egy könyvvel zárkózott be ide. A celláriusnál nem volt...
– Hátha a ruhájába rejtette? – kérdeztem.
– Nem, az a könyv, amelyet a múltkor reggel Venantius asztala alatt láttam, jó nagy volt, észrevettük volna.
– Milyen volt a kötése? – kérdeztem.
– Nem tudom. Ki volt nyitva, és csupán néhány pillanatig láttam, épp csak meg tudtam állapítani, hogy görögül van, másra nem is emlékszem. Folytassuk: a cellárius nem vitte el, és Malakiás is aligha.
– Ő bizonyosan nem – erősítette meg Benno -; amikor a cellárius a ruhájába markolt, látni lehetett, hogy semmi sincs a skapuláréja alatt.
– Jól van. Vagyis rosszul. Ha a könyv nincs ebben a helyiségben, nyilvánvaló, hogy Malakiáson és a celláriuson kívül még valaki itt járt.
– Tehát egy harmadik személy, aki megölte Severinust?
– Mennyi sok ember! – mondta Vilmos.
– Másfelől – mondtam én – ki tudhatott róla, hogy a könyv itt van?
– Jorge, példának okáért, ha meghallott bennünket.
– Igen – vélekedtem –, de Jorge nem tudott volna megölni egy olyan erős embert, amilyen Severinus; ilyen vad dühvel pedig különösen nem.
– No, persze. Ráadásul te láttad, amint az Aedificium felé tart, és az íjászok találkoztak vele a konyhában, nem sokkal azelőtt, hogy a celláriust meglelték volna. Nem lett volna érkezése idejönni, azután visszasietni a konyhába. Gondold meg: könnyen mozog ugyan, de azért a falak mentén kénytelen járni-kelni, vagyis nem vághatott át a kerten, kiváltképpen nem futva...
– Hadd okoskodjam csak a magam fejével – mondtam, mesterem babérjaira törve. – Jorge tehát nem lehetett a tettes. Alinardus itt bolyongott a közelben, de ő is alig áll a lábán, nem bírt volna Severinusszal. A cellárius itt volt, de attól fogva, hogy a konyhából távozott, addig, hogy az íjászok megérkeztek, oly kevés idő telt el, hogy nehéz elképzelnem, miképpen bírhatta rá közben Severinust az ajtónyitásra, hogy azután rávesse magát, megölje, és még fenekestül fel is forgassa a berendezést. Malakiás mindenkit megelőzhetett: Jorge meghallotta atyámat az előcsarnokban, mire a szkriptóriumba sietett, tudatva Malakiással, hogy a könyvtár egyik kötete Severinusnál van. Malakiás meg idejön, rábeszéli Severinust, hogy nyisson ajtót, majd megöli, isten tudja, hogy miért. De ha a könyvet keresi, nem kellett volna mindent tűvé tennie érte, mindjárt felismerte volna, hiszen ő a könyvtáros! Ezek után ki marad?
– Benno – mondta Vilmos.
Benno hevesen rázta a fejét:
– Nem, Vilmos testvér. Az igaz, hogy majd megevett a kíváncsiság. De ha én ide bejövök, s azután kereket tudok oldani a könyvvel, most nyilván nem időznék itt atyámékkal, hanem valahol másutt megbújva vizsgálgatnám a kincsemet...
– Csaknem meggyőző bizonyíték – mosolygott Vilmos. – De hát te sem tudod, miféle könyv az. Lehettél te a gyilkos, és most mégis itt keresgélnéd velünk együtt.
Benno mélyen elvörösödött.
– Nem vagyok gyilkos! – tiltakozott.
– Senki sem az, amíg el nem követi az első gyilkosságát – bölcselkedett Vilmos. – Elég az hozzá, hogy a könyv nincs sehol, ez pedig elégségesen bizonyítja, hogy nem hagytad itt. Továbbá én is úgy vélem, hogy ha már előbb sikerül megkaparintanod, akkor kereket oldasz, amíg a zűrzavar tart.
Azután a holttest felé fordult, és szemügyre vette. Mintha csak most vette volna észre, hogy meghalt a barátja.
– Szegény Severinus – mondta –, terád meg a mérgeidre is gyanakodtam. Magad is holmi ármányos méregtől tartottál, máskülönben nem húztál volna kesztyűt. A föld felől vártad a vészt, de az az égbolt felől sújtott le rád... – Ismét kézbe vette a gömböt, és figyelmesen megvizsgálta. – Ki tudja, hogy a gyilkos miért épp ezt használta fegyverül...
– Ez esett neki kézre.
– Lehet. Persze, volt itt más is: edények, kertészszerszámok... Szép darab, az ötvösművészetnek és a csillagászattudománynak is remeke. Most aztán tönkrement, és... Szent ég! – kiáltott fel.
– Mi történt?
– „És megvereték a napnak harmadrésze, és a holdnak harmadrésze, és a csillagoknak harmadrésze...” – idézte.
Nem volt nehéz fölismernem János apostol szavait.
– A negyedik trombitaszó! – csaptam a homlokomra.
– Úgy van. Előbb a jégeső, azután a vér, majd a víz és most a csillagok... Ha így van, akkor mindent újra kell gondolnunk, mert a gyilkos nem vaktában, hanem kész terv szerint sújtott le mindig... De hát létezhet olyan gonosz elme, aki csak olyankor öl, amikor az Apokalipszis könyvéből kiolvasott sugallatokat követni tudja?
– És mi lesz, ha felhangzik az ötödik trombitaszó? – kérdeztem rémülten. Megpróbáltam eszembe idézni: „és látám, hogy egy csillag esett le az égről a földre, és adaték annak a mélység kútjának kulcsa...” Valaki most majd a kútba fullad?
– Az ötödik trombitaszó sok minden mást is ígér – mondta Vilmos. – A kútból egy nagy kemencének a füstje fog feljönni, azután sáskák jönnek ki belőle, és olyan fullánkjuk lesz, mint a skorpióknak, azzal kínozzák az embereket. A sáskáknak formája pedig hasonló lesz a lovakéhoz, a fejükön mintegy aranyhoz hasonló koronák, a fogaik oroszlánfogak... Különféle utak-módok kínálkoznának a mi emberünk előtt, hogy a könyv szavait megvalósítsa... De hagyjuk a fantáziálást. Inkább próbáljunk meg visszaemlékezni, mit is mondott nekünk Severinus, amikor hírül adta, hogy megvan a könyv...
– Atyám megkérte, hogy hozza el, mire ő azt mondta, hogy nem lehet...
– Úgy van, s akkor félbe kellett szakítanunk a társalgást. Mit jelentett az, hogy nem lehet? A könyvek hozhatók és vihetők. És miért húzott kesztyűt? Talán van valami a könyv kötésében, aminek köze van a Berengár és Venantius halálát okozó méreghez? Valami titokzatos fondorlat, mérgezett tűhegy...
– Egy kígyó! – mondtam.
– Miért nem mindjárt cethal? Nem, hát ez is csak képzelgés. A méregnek, láthattuk, a szájon át kell hatnia. Egyébiránt Severinus nem azt mondta, hogy a könyv nem hozható és vihető. Azt mondta, hogy inkább itt szeretné megmutatni nekem. És felhúzta a kesztyűjét... Mindenesetre most már tudjuk, hogy ahhoz a könyvhöz csak kesztyűs kézzel szabad nyúlni. Ez terád is áll, Benno, ha sikerül megtalálnod. És ha már ilyen szolgálatkész vagy, segíthetnél. Menj vissza a szkriptóriumba, és tartsd szemmel Malakiást. Minden lépését figyeld.
– Meglesz! – mondta Benno, és már ment is. Úgy láttuk, örül a megbízatásnak.
A többi szerzetest már nemigen rekeszthettük ki tovább, és a helyiséget elárasztotta a sokaság. Az ebédidő elmúlt, Bernard vezetésével a törvényszék vélhetőleg gyülekezett már a káptalani teremben.
– Itt már nincs mit tennünk – mondotta Vilmos.
Hirtelen eszembe jutott valami:
– Nem lehet-e – kérdeztem –, hogy a gyilkos a könyvet kidobta az ablakon, hogy azután az ispotály háta mögött magához vegye?
Vilmos kétkedő pillantást vetett a nagy műhelyablakokra: úgy látszott, hogy hermetikusan be vannak zárva.
– Nézzük meg – mondta.
Kimentünk, és megvizsgáltuk az építmény hátoldalát, mely szinte hozzálapult a védfalhoz, épp csak egy szűk folyosót hagyva szabadon. Vilmos óvatosan ment előre, mert itt az elmúlt napokban lehullott hó még érintetlen volt. Lépteink jól látható nyomokat hagytak a megfagyott, de törékeny kérgen, vagyis ha járt volna valaki előttünk, a hó bizonyára elárulja. Semmit sem láttunk.
Az ispotállyal együtt az én szegényes hipotézisemet is otthagytuk. A konyhakerten átvágtunkban megkérdeztem Vilmost, hogy csakugyan bízik-e Bennóban.
– Nem egészen – felelte Vilmos –, de hát nem mondtunk neki semmi olyat, amit ne tudott volna már eddig is, meg aztán jól rá is ijesztettünk a könyvvel kapcsolatban. Utóvégre pedig azzal, hogy rábíztuk Malakiást, egyszersmind őt is rábíztuk Malakiásra, aki nyilván szintén nyomoz a könyv után, de a maga szakállára.
– És a cellárius mit akart?
– Hamarosan megtudjuk. Bizonyos, hogy akart valamit, méghozzá sürgősen, hogy elhárítson valami ijesztő veszedelmet. Malakiásnak tudnia kellett, mi ez a valami, mert csakis így magyarázhatjuk, miért rohanta le őt Remigius azzal az esdeklő könyörgéssel...
– Mindenesetre a könyv eltűnt...
– Ez az egészben a legvalószínűtlenebb – mondotta Vilmos, és már meg is érkeztünk a káptalan épületéhez. – Ha ott volt, márpedig Severinus azt mondta, ott van, akkor vagy kivitte valaki, vagy még mindig ott kell lennie.
– És mivel nincs ott, valaki nyilván kivitte – vontam le a következtetést.
– Tulajdonképpen másként, egy másik altételből kiindulva is okoskodhatunk. Mivel minden arra vall, hogy senki sem vihette ki...
– .. .még mindig ott kellene lennie. De nincs ott.
– Egy pillanat. Azért mondjuk, hogy nem volt ott, mert nem találtuk. De talán azért nem találtuk, mert nem ott kerestük, ahol van.
– Mindenütt megnéztük!
– Megnéztük, de nem láttuk. Vagy láttuk, de nem ismertük fel... Mondd csak, Adso, hogyan is írta le nekünk Severinus azt a könyvet, milyen szavakat is használt?
– Azt mondta, talált egy könyvet, ami nem az övé, egy görög könyvet...
– Nem! Most már emlékszem. Azt mondta: egy különös könyvet. Severinus tanult ember, és aki tanult ember, annak egy görög könyvben nincs semmi különös, még akkor sem, ha az a tanult ember nem tud görögül, hiszen a betűket legalábbis felismeri. Tanult ember még egy arab könyvet sem nevezne különösnek, akármennyire nem tud arabusul... – Hirtelen elgondolkodott. – Vajon mit keresett egy arab könyv Severinus műhelyében?
– Egy arab könyvet miért nevezett volna különösnek?
– Ez itt a kérdés. Különösnek csakis azért nevezhette, mert volt rajta valami szokatlan, legalábbis az ő számára szokatlan, elvégre füvész volt, nem könyvtáros... És a könyvtárakban olykor megesik, hogy több régi kéziratot egybekötnek, egy kötetbe foglalva így különféle érdekes textusokat, és mondjuk, az egyik görögül van, a másik arameusul...
– ... a harmadik meg arabul! – kiáltottam fel, mert villámként hasított belém a felismerés.
Vilmos durván kicibált az előcsarnokból, és már lökdösött is vissza az ispotály felé rohanvást.
– Te teuton hatökör, te tökfej, te fatuskó, csak az első oldalakat nézted meg, a többit nem!
– De mesterem – lihegtem –, hiszen mesterem nézte meg azokat az oldalakat, amikor megmutattam, és azt mondta, arabul van, nem görögül!
– Igaz, Adso, igaz, én vagyok a hatökör, siess, gyerünk!
Visszaértünk a műhelyhez, és már alig tudtunk bemenni, mert a novíciusok épp most hozták ki a holttestet. Más kíváncsiak is lézengtek a helyiségben. Vilmos az asztalhoz ugrott, egymás után kapkodta fel a köteteket, azt az egy, végzetes könyvet keresve, és a körülállók ámuló szemei előtt szórta őket le a földre, egyiket a másik után, azután megint és még egyszer, kétszer is fölvette, újra kinyitotta valamennyit. De jaj, az arab kéziratnak nyoma veszett. Nagyjából emlékeztem az ódon, meglazult, eléggé ütött-kopott kötésére s hogy könnyű fémpántok voltak rajta.
– Ki járt idebent a távozásom óta? – kérdezte Vilmos az egyik szerzetestől. Az meg vállat vont, nyilvánvalóan mindenki bent járt, és senki sem járt bent.
Megkíséreltük sorra venni a lehetőségeket. Malakiás? Könnyen lehet, ő tudta, mit akar, talán figyelt is bennünket, látta, amint üres kézzel távozunk, biztos volt a dolgában, amikor visszatért. Benno? Eszembe jutott, hogy az arab textusról való szóváltáskor elnevette magát. Akkor úgy véltem, a tudatlanságom miatt nevet, de talán Vilmos gyanútlanságát nevette, ő jól tudta, milyen sokféle köntöst tud ölteni egy-egy régi kézirat, talán eszébe ötlött, ami nekünk nem ötlött mindjárt az eszünkbe, hogy ugyanis Severinus nem tud arabul, következésképpen furcsa, hogy a kézikönyvei közt egy olyan könyvet őrizget, amelyet képtelen elolvasni. Vagy valami harmadik személy is szóba jöhet?
Vilmos porig volt sújtva. Vigasztalni próbáltam, mondván, hogy három napja már valami görög textust keres, és természetes, ha most a szemrevételezés során félretolt minden olyan könyvet, amely szemlátomást nem görögül íródott. Ő erre azt felelte, hogy tévedni természetesen emberi dolog, de vannak olyan emberi lények, akik másoknál többet tévednek, és az ilyeneknek ostoba a nevük, és ő közéjük tartozik, és azt szeretné most tudni, vajon érdemes volt-e Párizsban és Oxfordban tanulnia csak azért, hogy utóbb még annyi se jusson eszébe, hogy kéziratokat egybe is szoktak kötni, holott ezt még a novíciusok is tudják; kivéve az olyan butákat, amilyen én vagyok, és minket kettőnket vásáron kellene mutogatni, ekkora két butának egy párban bizonyára nagy sikere volna, ott kéne szerepelnünk, ahelyett hogy titkokat akarunk megoldani, kivált, ha nálunknál sokkalta ravaszabb emberekkel van dolgunk.
– De siránkozni mihaszna – legyintett végül. – Ha a könyvet Malakiás orozta el, ő bizonyára vissza is vitte már a könyvtárba. És csak akkor látnánk viszont, ha be tudnánk jutni a finis Africae-ba. Ha Benno vitte el, neki nyilván megfordult a fejében, hogy előbb-utóbb eszembe jut az, ami eszembe jutott, és visszajövök a műhelybe, különben nem sietett volna ennyire. Ez esetben pedig elbújt, és csak annyi bizonyos, hogy hová nem bújt: oda, ahol először keresnénk, vagyis a cellájába. Menjünk tehát vissza a káptalani terembe, és lássuk, vajon mond-e a cellárius a vizsgálat során valami használhatót. Mert ami azt illeti, még nem világos előttem, hogy Bernard mit tervelt ki; ő már Severinus halála előtt, valami más okból, keresni kezdte az emberét.
Visszatértünk hát a káptalanba. Jól tettük volna, ha igenis benézünk Benno cellájába, mert – mint később megtudtuk – a mi fiatal barátunk egyáltalán nem tartotta Vilmost olyan sokra, és eszébe se jutott, hogy mesterem ilyen hamar visszasiet a műhelybe; így hát azt gondolva, hogy ott úgysem keresi senki, éppenséggel a cellájában rejtette el azt a könyvet.
Erre azonban később térek rá. Közben oly drámai és nyugtalanító dolgok történtek, hogy a titokzatos könyvről egészen megfeledkeztünk. Vagy ha meg nem is feledkeztünk róla, más, sürgős teendők foglaltak el bennünket, Vilmos változatlanul érvényes megbízatásával összefüggő ügyek.
[ÖTÖDIK NAP]
Melyben törvény tétetik,
s az emberben az a kellemetlen érzés támad,
hogy senkinek sincs igaza
Bernard Gui a káptalani gyűlésterem nagy tölgyfa asztalának közepénél foglalt helyet. Mellette egy Domonkos-rendi a jegyzőkönyvet vezette, a pápai küldöttség két prelátusa pedig bíróként segédkezett neki. A házgondnok vele szemközt állott, két íjász fogta közre.
Az apát odahajolt Vilmoshoz, s a fülébe súgta:
– Nem tudom, törvényes-e ez az eljárás. Az 1215-ös lateráni zsinat XXXVII. határozata kimondja, hogy lakhelyétől kétnapi járóföldnél messzebbre senki sem citálható bíróság elé. Ez talán más eset, hiszen a bíró az, aki messziről jött, mégis...
– Az inkvizítor fölötte áll mindennemű szabályos igazságszolgáltatásnak – mondta Vilmos –, neki nem kell a közönséges jog normáit figyelembe vennie. Különleges kiváltságot élvez, s még a védőket sem köteles meghallgatni.
Szemügyre vettem a házgondnokot. Remigius siralmas állapotban volt. Úgy tekingetett körbe, mint egy rémült vadállat, s mintha valami rettegett liturgia mozzanataira és gesztusaira ismerne rá éppen. Most már tudtam, hogy két, egyformán ijesztő oka van a rettegésre: egyfelől minden arra vallott, hogy tetten érték, másfelől pedig már egy napja, azóta, hogy Bernard vizsgálatot kezdett, begyűjtvén a különféle pletykákat és híreszteléseket, ő attól reszketett, hogy most fény derül a régi botlásaira; és izgatottsága tovább nőtt, amikor Salvatorét lefogták.
Szegény Remigiust így emésztette a félelem; ami meg Bernard Guit illeti, ő nagyon is értette a módját, miként fokozza áldozatainak félelmét vakrémületté. Egy szót se szólt: mindenki azt várta, mikor kezdi meg végre a kihallgatást, ő azonban az előtte lévő papírokkal matatott, mímelve, mintha rendezgetné őket, de az esze máshol járt. Tekintetét ugyanis a vádlottra szegezte, és volt ebben a tekintetben álságos jóindulat (mintha azt mondaná vele: „Ne félj, ím, egy testvéri gyülekezet foglalkozik veled, s az csakis azt akarhatja, ami jó neked”), metsző gúny („Hogy mi jó neked, azt még nem tudod, de én egykettőre felvilágosítalak felőle”), könyörtelen szigor („Mindenesetre én vagyok itt a te egyedüli bírád, s azt teszem veled, amit akarok”). Mindezt a cellárius eddig is tudta, ám az inkvizítor hosszú-hosszú hallgatása ismét az eszébe idézte, arra késztette, hogy mintegy ízlelgesse ezt a tudását, nehogy valamiképpen mégis megfeledkezzék róla; mi több, érezze magát megalázva tőle, nyugtalanságából legyen kétségbeesés, ő maga pedig váljék egészen a bíró tulajdonává, puha viasszá a markában.
Bernard végre-valahára megtörte a csendet. Hamar végzett a szertartásos formulákkal, majd a bírákhoz intézve szavait, leszögezte, hogy a vádlott kihallgatására két, egyformán förtelmes gaztett ügyében kerül sor, s hogy ezek közül az egyik mindenki számára nyilvánvaló, mindazonáltal kevésbé súlyos, mint a másik, hiszen a vádlott épp eretnekség vétke miatt köröztetett, amikor a gyilkosságon rajtakapták.
Ezzel meglettek volna. A cellárius nehezen mozgó bilincses kezébe temette az arcát. Bernard megkezdte a kihallgatást.
– Ki vagy? – kérdezte.
– Varaginei Remigius. Ötvenkét esztendeje születtem, s már gyermekkoromban beléptem a varaginei ferencesekhez.
– Akkor miért vagy most mégis Szent Benedek rendjének a tagja?
– Sok éve, amikor a pápa közzétette Sancta Romana nevezetű bulláját, attól való féltemben, hogy megfertőz a kistestvérek eretneksége... habár a nézeteiket én sohasem osztottam... szóval, azt gondoltam, úgy jobb az én bűnös lelkemnek, ha elmenekülök abból a csábításokkal teli környezetből, és sikerült fölvétetnem magam ebbe az apátságba, ahol is immáron több mint nyolc esztendeje szolgálok celláriusként.
– Persze elmenekültél az eretnekség csábításai elől – gúnyolódott Bernard –, jobban mondva azoknak a vizsgálódása elől menekültél el, akik megbízatásuk szerint az eretnekség felkutatásán és gyökeres kiirtásán munkálkodtak, a derék clunyi szerzetesek pedig azt hitték, kegyes cselekedet a részükről, ha befogadják a magadfajtát. Csakhogy hiába cserél ám valaki csuhát, attól még nem mosódik ki lelkéből az eretnek elfajzás ocsmány mocska, és ezért akarjuk mi itt most földeríteni, hogy mi motoszkál a te megátalkodott lelked rejtett zugaiban, s hogy mi mindent csináltál, mielőtt e szent helyre érkeztél volna.
– Ártatlan a lelkem, és nem tudom, mit ért atyám eretnek elfajzáson – mondta óvatosan a cellárius.
– No ugye! – kiáltott fel Bernard, és a bírákhoz fordult. – Mind ilyenek! Amelyikük kézre kerül, mindig úgy áll a törvény elé, mintha a lelkiismerete tiszta volna és nyugodt. S nem tudja, hogy éppen ez vétkének legnyilvánvalóbb jele, hiszen az igaz ember nagyon is nyugtalan a bírái előtt! Kérdezzétek csak meg, tudja-e, mely ügyben tartóztattam le. Tudod-e, Remigius?
– Nagy jó uram – felelte a házgondnok –, boldog lennék, ha nagy jó uram szájából hallhatnám.
Meghökkentem, mert úgy vettem észre, hogy a cellárius a szertartásos kérdésekre ugyancsak szertartásos válaszokat ad, mintha jól ismerné a kihallgatások szabályait és csapdáit, és mintha már jó ideje kitanulta volna, miként kell viselkednie egy ilyen esetben.
– Ez az! – kiáltotta Bernard. – Pontosan ilyen választ ad minden megátalkodott eretnek! Ravaszkodnak, mint a róka, és roppantul nehéz rajtakapni őket, mert a közösségük megengedi nekik, hogy hazudjanak, ha így elkerülhetik méltó büntetésüket. Mindenféle csavaros válaszokat adnak, és megpróbálják összezavarni az inkvizítort, pedig annak már az is épp elég, hogy ilyen alja emberekkel kell foglalkoznia. Egyszóval, Remigius testvér, teneked ugyebár soha, semmi közöd nem volt az úgynevezett kistestvérekhez, azaz a szegény életűek testvériségéhez, azaz a beginekhez?
– Együtt éltem át a ferencesekkel azokat a viszontagságos időket, amikor a szegénységről a sok hosszú vita folyt, de a beginek szektájához sohasem tartoztam.
– Látjátok? – csattant föl Bernard megint. – Tagadja, hogy a beginekhez tartozott volna, mivel a beginek ugyan maguk is a kistestvérek eretnekségének részesei, de ez utóbbiakat a ferences rend elhalt ágának tekintik, magukat pedig náluknál tisztábbnak és tökéletesebbnek tartják. A szokásaikban mégis sok közös vonás van. Mered-e tagadni, Remigius, hogy többen látták, amint a templomban falnak fordított arccal kuporogsz, vagy csuklyás fővel a földre veted magad, ahelyett hogy összekulcsolt kézzel térdepelnél, mint a többiek?
– A Szent Benedek rendjebelieknek is szokásuk földre borulni egy-egy helyénvaló pillanatban...
– Nekem te ne a helyénvaló, hanem a helytelen pillanataidról beszélj! Tehát nem tagadod, hogy mindkét, beginekre jellemző pozitúrában láthattak! No persze, te nem vagy begin, mint mondtad... Akkor hát ki vele: miben hiszel?
– Mindabban, jó uram, amiben az igaz keresztények hisznek...
– Minő jámbor válasz! És miben hisznek az igaz keresztények?
– Abban, amit az anyaszentegyház tanít.
– Melyik anyaszentegyház? Az, amelyet a magukat tökéletesnek mondó hívek, a hamis apostolok, az eretnek kistestvérek annak neveznek, vagy az a másik, amelyet ők a nagy babiloni paráznához hasonlítanak, s amelyben viszont mi, többiek, hiszünk mindnyájan és töretlenül?
– Jó uram – meresztette rá értetlenül a szemét a cellárius –, mondja meg kegyelmed, hogy melyik az igazi egyház...
– Hiszem, hogy az egyetlen, szent és apostoli, római anyaszentegyház az, élén a pápával és püspökeivel.
– Én is így hiszem – mondotta a cellárius.
– Csuda ravasz! – rikkantotta az inkvizítor. – Csuda szellemes, de dicto! Hallhattátok: ezt úgy értette, hogy hiszi, miszerint én ebben az egyházban hiszek, s így kibújik az alól, hogy megmondja, mi az, amiben ő hisz! De hát ismerjük mi jól az efféle csűrést-csavarást! Száz szónak is egy a vége. Hiszed-e, hogy a szentségek a Mi Urunktól vannak, hogy az igaz bűnbánat érdekében meg kell gyónni Isten szolgáinak, hogy a római egyháznak hatalmában van oldani és kötni e világon azt, ami majd a mennyekben is oldva és kötve lesz?
– Tán nem kéne hinnem?
– Nem azt kérdem, mit kéne hinned, hanem azt, hogy mit hiszel!
– Hiszek mindabban, amit nagy jó uram a többi jó doktorokkal egyetemben hinnem rendel – mondta ijedten a cellárius.
– Aha! Csakhogy te azokra a jó doktorokra célzol, ugyebár, akik a szektád hangadói? Ugye rájuk gondoltál, amikor azt mondtad, hogy jó doktorok? Ugye a hitvallásodat ezektől a romlott hazudozóktól szedted, akik azt állítják magukról, hogy ők az apostolok egyedüli utódai? Arra akarsz kilyukadni, hogy ha én is azt hiszem, amit ők hisznek, akkor hiszel nekem, máskülönben csakis nekik hiszel!
– Nem ezt mondtam – dadogta a cellárius –, ezt nagy jó uram adja a számba. Én nagy jó uramnak hiszek, csak mondja meg, mi a helyes.
– Micsoda szemtelenség! – kiáltott fel Bernard, és ököllel az asztalra csapott. – Gonosz eltökéltséggel, szó szerint ismétled a szektádban tanult formulákat. Azt mondod, csak akkor hiszel nekem, ha azt hirdetem, amit a szektád helyesnek tart. Mindig is az volt a hamis apostolok válasza, amit most te válaszoltál, s még tán észre se vetted, csak úgy maguktól buktak ki a szádon azok a réges-rég beléd vert replikák, melyek az inkvizítort összezavarni hivatottak. Ilyeténképpen a tulajdon szavaiddal olvasod a vádat a tulajdon fejedre, én meg épp elegendő tapasztalatot szereztem már inkvizítorként, semhogy a csapdádba essem... Hanem hát térjünk rá a lényegre, te romlott ember. Hallottál-e már a pármai Gherardo Segarelliről?
– Hallottam – felelte a cellárius, és elsápadt, ha egyáltalán tovább sápadhatott még ez a dúlt arc.
– Hallottál-e a novarai Dolcino testvérről?
– Hallottam.
– Találkoztál-e vele személyesen, beszéltél-e vele?
A cellárius néhány pillanatra elnémult, mint aki azt mérlegeli, mekkora részt érdemes elmondania az igazságból. Azután nekidurálta magát.
– Találkoztam és beszéltem is vele – rebegte.
– Hangosabban! – rivallt rá Bernard. – Hadd halljunk végre-valahára egy igaz szót is a szádból! Mikor beszéltél vele?
– Jó uram – mondta a cellárius –, egy Novara melletti kolostor szerzetese voltam, amikor Dolcino emberei gyülekezni kezdtek azon a vidéken, és az én kolostorom táján is megfordultak, és eleinte nem lehetett pontosan tudni, kifélék-mifélék...
– Hazudsz! Hogyan kerül egy varaginei ferences egy Novara melletti kolostorba? Nem voltál te ott kolostorban, te már akkor tagja voltál egy kistestvérbandának, amelyik kéregetve járta a vidéket, s így csatlakoztál a dolciniánusokhoz!
– Hogyan állíthatja ezt kegyelmed? – kérdezte reszketve a cellárius.
– Majd mindjárt megmondom, hogyan! Úgy, hogy mást nem is állíthatok – mondotta Bernard, és intett, hogy vezessék be Salvatorét.
A nyomorultat az éjszaka minden bizonnyal már alávetették egy másik, nem nyilvános és emennél szigorúbb kihallgatásnak; a láttán szánalom fogott el. Elmondtam már, milyen förtelmes volt Salvatore ábrázata egyébként is. Ezen a reggelen azonban még inkább állatpofához hasonlított. Erőszak nyomai nem látszottak rajta, ám megláncolt testének vonaglása, ficamba ránduló keze-lába, ahogy szinte lépni is képtelen, s úgy ráncigálják az íjászok, mint egy megkötözött majmot, nagyon is beszédesen árulkodott róla, milyen lehetett a szörnyű reszponzórium[223].
– Bernard megkínozta... – súgtam oda Vilmosnak.
– Ugyan – felelte Vilmos. – Egy inkvizítor soha senkit nem kínoz meg. A vádlott testével mindenkor a világi törvénykezésnek dolga foglalkozni.
– De hisz az mindegy! – mondtam.
– Dehogyis mindegy. Nem mindegy sem az inkvizítornak, mert neki így tiszta marad a keze, sem a vádlottnak, mert ő meg, amikor végre megjön az inkvizítor, nem remélt támaszra, kínjainak enyhítőjére lel benne, és kiönti neki a szívét.
Fölkaptam a fejemet.
– Atyám tréfál – mondtam ijedten.
– Hát lehet ilyesmivel tréfálni? – nézett vissza rám Vilmos.
Bernard most Salvatore kihallgatásába fogott, s a tollam képtelen érzékeltetni azt a – ha lehet – még bábelibb szótörmeléket, amiből e rég félemberré alázott s most íme, már majomszámba is alig vett szerzet válaszai álltak, úgyhogy megérteni is bajosan lehetett őket, amin Bernard úr olyasforma kérdezéssel segített, hogy Salvatore csak igennel vagy nemmel válaszolhasson, s hazudni végképp ne tudjon. S hogy Salvatore mit mondott, azt olvasóm nyilván sejti. Beszámolt, azaz elismerte, hogy éjszaka beszámolt a magamban már kikövetkeztetett história egy-két részletéről: hogyan csavargott mint kistestvér, kispásztor és hamis apostol, hogyan találkozott Dolcino testvér idején Remigiusszal a dolciniánusok között, és hogyan bujdosott el vele együtt a Rebello hegyi csata után, különféle viszontagságok végén a casalei kolostorban lelve menedékre. Azt állította továbbá, hogy Dolcino, az a főeretnek, vereségének és elfogatásának küszöbén valami levelet bízott Remigiusra, vigye el valahová, valakinek. Remigius a levelet attól fogva mindig magánál tartotta, s nem merte továbbítani, amikor pedig megérkezett az apátságba, félvén tovább őrizgetni, de megsemmisíteni sem akarván, a könyvtáros, úgy bizony: Malakiás gondjaira bízta, rejtse el az Aedificium valamely zugában.
Ahogy Salvatore beszélt, a cellárius gyűlölettől szűkölve meredt rá, s egyszer csak nem bírta tovább:
– Te kígyó, te parázna majom, apád helyett apád, barátod, védelmeződ voltam, és most ez a fizetség?
Salvatore ráemelte szemét gyámolítójára, aki íme, maga is gyámolításra szorul, és akadozva válaszolta:
– Remigius úr, híved voltam, amíg bírtam. Et voltál nekem dilectissimo[224]. De tudod, hogy van az. Qui non habet caballum vadat cum pede...
– Te bolond! – kiáltott rá Remigius ismét. – Azt hiszed, megúszod? Hát nem tudod, hogy eretnekként meghalsz te is? Mondd, hogy erőszakkal csikartak ki belőled vallomást, mondd, hogy kitalálás az egész!
– Tudom is én, uram, mi az, hogy ilyen eretnek meg olyan eretnek... Patarénus, katarénus, leonista, arnoldista, speronista, körülmetélt... Én nem vagyok homo literatus, ha vétkeztem, csakis sine malitia, és ezt a magnificentissimo Bernhardus úr is tudja, et bizodalmam vagyon az indulgentiájában in nomine patre et filio et spiritis sanctis...
– Pontosan annyi elnézés lesz bennünk irányodban, amennyit a hivatalunk megenged – mondta az inkvizítor –, s atyai jóakarattal tesszük majd mérlegre azt a jó szándékú buzgalmat, mellyel a szívedet kitártad előttünk. Most menj csak, menj, térj vissza a celládba elmélkedni, és bízzál az Úr könyörületességében. Nekünk itt most egy jóval súlyosabb kérdést kell megvitatnunk. Szóval, Remigius, valami levél volt nálad Dolcinótól, s azt azután annak a rendtársadnak adtad, aki a könyvtár gondját viseli...
– Nem igaz, nem igaz! – üvöltötte a cellárius, mintha bizony számítana még valamit a tiltakozása. Bernard le is torkolta:
– De hisz nem teneked kell ezt megerősítened, hanem Hildesheimi Malakiásnak.
Legott szólította is a könyvtárost, de az nem volt a jelenlevők között. Én tudtam, hogy vagy a szkriptóriumban, vagy az ispotály környékén keresi Bennót meg a könyvet. Utánamentek, s amikor előállították – zavartan pislogott, kerülte mindenki tekintetét –, Vilmos csalódottan morogta:
– Most azután Benno azt tesz, amit akar.
De tévedett, mert a terem ajtaiban tülekedve kíváncsiskodó szerzetesek közt egyszer csak Bennót is megpillantottam, amint a nyakát nyújtogatja. Felhívtam rá Vilmos figyelmét. Úgy látszik, a kihallgatás még a könyvnél is inkább piszkálja a kíváncsiságát, gondoltuk akkor. Csak később értesültünk róla, hogy a könyvön eddigre már túladott, s hogy mily szennyes üzletet kötött.
Malakiás tehát a bírák elé lépett, tekintetével egyetlen pillanatra sem keresztezve a celláriusét.
– Malakiás atya – kezdte Bernard –, ma reggel, Salvatore éjjeli vallomása után föltettem kegyelmednek a kérdést, hogy vajon kapott-e az itt jelenlévő vádlottól valamiféle leveleket...
– Malakiás! – nyüszített a cellárius. – Nemrég fogadtad esküvel, hogy nem fogsz ártani nekem!
Malakiás épp csak hogy mozdult egyet a vádlott felé, és olyan halkan szólott vissza, hogy jómagam alig hallottam:
– Nem szegtem esküt. Ha árthattam neked, hát már túl voltam rajta. A levelet Bernard úr ma reggel kapta meg, mielőtt megölted volna Severinust...
– De hát te tudod, tudnod kell, hogy nem én öltem meg Severinust! Tudod, mert akkor már ott voltál!
– Én? – csodálkozott Malakiás. – Én azután mentem csak be, hogy téged fölfedeztek.
– Akár így, akár úgy – vágott közbe Bernard –, végtére is mit kerestél te ott, Remigius?
A cellárius hátrafordult, és rémülten Vilmosra pillantott, majd Malakiásra, végül ismét Bernard-ra vetette a tekintetét:
– Én csak... megütötte ma reggel a fülemet, hogy az itt jelenlévő Vilmos testvér a lelkére köti Severinusnak, vigyázzon jól valamiféle írásra... én meg, amióta tegnap éjjel Salvatorét elfogták, folyvást attól féltem, mikor kerül szóba az a levél...
– Vagyis tudsz róla valamit! – kiáltott fel diadalmasan Bernard úr. A házgondnok csapdába esett. Két tűz közé került: vagy az eretnekség vádja alól tisztázza magát, vagy a gyilkosság gyanúját hárítja el. Alighanem ez utóbbit választotta, de ösztönösen, mert már teljességgel elvesztette a fejét:
– A levélről majd mindjárt... megmagyarázom... elmondom, hogy került hozzám... De előbb hadd tisztázzam, mi történt ma reggel. Azt hittem, a levélről van szó, amikor Salvatore Bernard úr kezére került, mert engem már hosszú évek óta nyomaszt annak a levélnek az emléke... Aztán amikor azt hallottam, hogy Vilmos valamiféle írásokról beszél Severinusszal... nem is tudom, ijedtemben arra gondoltam, hogy Malakiás bizonyára meg akart szabadulni tőle, és Severinusnak adta... meg akartam semmisíteni, ezért mentem Severinushoz... az ajtó tárva-nyitva, és Severinus már halott volt, s akkor kutatni kezdtem a holmija közt, hátha megtalálom a levelet... csak azért, mert féltem...
Vilmos a fülembe súgta:
– Szegény bolond, az egyik veszedelemből a másikba ugrik fejest...
– Tegyük föl, hogy majdnem, de csak majdnem, igazat szólsz – szakította félbe Bernard. – Azt hitted, hogy a levél Severinusnál van, ezért rajta kerested. Miért gondoltad, hogy nála van? És miért ölted meg előbb a többi rendtársaidat is? Tán úgy vélted, hogy egy ideje kézről kézrejár az a levél? Tán szokás ebben az apátságban máglyára küldött eretnekek relikviáira vadászni?
Az apát láthatólag összerezzent. Az eretnekrelikviák gyűjtésénél álnokabb vádat elképzelni sem lehetett, és Bernard nagyon ügyesen keverte a gyilkosságok ügyét az eretnekséggel, s az egészet az apátság életével. Gondolataimból a cellárius üvöltése rázott fel: a többi gyilkossághoz őneki semmi köze. Bernard erre nagylelkűen megnyugtatta, hogy e pillanatban nem erről folyik a szó, őt most eretnekség vétke miatt hallgatják ki, és meg ne próbálja (s a hangja ekkor megszigorodott) Severinust emlegetni avagy Malakiást gyanúba keverni, csak hogy önnön eretnek tévelygéseiről a figyelmet elterelje. Vissza tehát a levélhez!
– Hildesheimi Malakiás! – szólt, és a tanúra nézett.-Tisztelendőséged itt nem vádlottként van jelen. Ma reggel készséggel állott elébe a kérdéseimnek és a faggatózásomnak, nem akarva véka alá rejteni semmit sem. Tessék elismételni a ma reggel mondottakat, s nem lesz mitől félnie tisztelendőségednek.
– Ezennel elismétlem, mit mondtam ma reggel – kezdte Malakiás. – Nem sokkal azután, hogy hozzánk érkezett, Remigius lett a konyha gondnoka, s így munkánk folytán gyakorta érintkeztünk egymással... mint könyvtárosnak, nekem kell becsuknom éjszakára az egész Aedificiumot, következésképpen a konyhát is... nincs miért leplezzem, hogy testvéri barátság szövődött köztünk, s gyanakodnom sem volt miért őellene. Ő pedig elárulta, hogy bizonyos titkos természetű írás van nála, melyet gyónási titok miatt ki nem adhat más kezébe, s mégsem meri magánál tartani. Minthogy a kolostor egyetlen olyan helyének őre vagyok, ahová mindenki másnak tilos a bejárás, engem kért meg, rejtsem el azt az írást mindennemű kíváncsi pillantások elől, s én megtettem, amire kért, nem is sejtve, hogy eretnek természetű dokumentumról van szó, és olvasatlanul beraktam a... a könyvtár leghozzáférhetetlenebb zugába, s azzal meg is feledkeztem az egészről, mindaddig, amíg ma reggel az inkvizítor úr eszembe nem juttatta, mire én előkerestem, és odaadtam neki a levelet...
– Nekem miért nem szóltál, amikor a celláriussal megegyeztetek? – csattant fel mérgesen az apát úr. – A könyvtár nem a szerzetesek személyes holmijának lerakata! – Vagyis egyértelművé tette, hogy az apátságnak semmi köze ehhez a históriához.
– Tisztelendő atyám – felelte Malakiás zavartan –, azt hittem, szóra sem érdemes a dolog. Ha vétkeztem is, rossz szándék nem volt bennem.
– Nyilván, nyilván – bólogatott Bernard nyájasan –, mindannyiunknak meggyőződése, hogy a könyvtáros jóhiszeműen járt el, és a jelen törvényszék iránti nyíltszívű együttműködő készsége a legjobb bizonyság rá. Testvérileg én magam kérem rá tisztelendőségedet, hogy bocsássa meg neki azt az egykori botlást. Hiszünk Malakiásnak. És csupán arra kérjük, hogy most esküvel erősítse meg: ez az írás azonos azzal, amit ma reggel átadott nekem, valamint azzal, amit Varaginei Remigius sok éve, az apátságba érkezve a gondjaira bízott; íme.
Azzal az asztalon lévő lapok közül két pergament vett elő, és felmutatta őket. Malakiás egy pillantást vetett rájuk, majd határozottan kijelentette:
– Esküszöm a mindenható Atyaistenre, a szentséges Szűzanyára és minden szentekre, hogy ez az.
– Köszönöm, ennyi elég – mondta Bernard. – Távozhat tisztelendőséged, Hildesheimi Malakiás.
Malakiás lehajtott fővel baktatott kifelé, s már majdnem az ajtóhoz ért, amikor a terem hátuljában összeverődött kíváncsiskodók közül valaki élesen felkiáltott:
– Te eldugtad a levelét, ő meg a konyhában sorra mutogatta neked a novícius fenekeket, mi?!
Néhányan fölnevettek, Malakiás pedig a könyökével csinált utat magának, s már kinn is volt. Esküdni mertem volna, hogy Aymarus kiáltott, fejhangon. Az apát úr lángvörösre gyúlt arccal nagyot kiáltott, csöndet parancsolván, és szörnyű büntetésekkel fenyegetett mindenkit, utasítván a szerzeteseket, hogy hagyják el a termet. Bernard úr pajkosan elmosolyodott, a terem másik végében pedig Bertrando bíboros odahajolt Jean d'Anneaux füléhez, és súgott neki valamit, mire az tenyerét a szája elé kapta, és lehajtott fejjel előregörnyedt, mintha köhögne.
– A cellárius nemcsak a maga kedvére bujálkodott – hajolt oda hozzám Vilmos –, hanem másoknak is kerítősködött. De hát ez Bernard urat egyáltalán nem érdekli, legfeljebb annyiban, amennyiben zavarba hozhatja vele Abbo urat, a császári közvetítőt...
Bernard úr forrasztotta torkára a szót; most épp őhozzá fordult:
– Tisztelendőségedtől, Vilmos testvér, azt szeretném megtudni, hogy vajon miféle irományról tárgyalt ma reggel Severinusszal, amikor is a házgondnok meghallotta és félreértette tisztelendőségteket.
Vilmos állta a tekintetét:
– Félreértett bennünket, úgy bizony. Ajjub ar-Ruhawi veszettségről írott értekezésének egy példányáról beszélgettünk. Roppantul tartalmas, tudós könyv, bizonyára kegyelmességed is hallotta már a hírét, sőt alighanem hasznát is vette sokszor... A kutyák veszettsége, mondja Ajjub, huszonöt nyilvánvaló jelből ismerszik meg, úgymint...
Bernard úr, a domini canes[225] rendjének jeles tagja, úgy döntött, hogy eltekint az újabb párviadaltól.
– Vagyis a jelen ügyhöz nem volt köze a kegyelmetek társalgásának – mondta gyorsan, azzal folytatta a kihallgatást.
– Térjünk vissza hozzád, Remigius testvér, te veszett kutyánál sokkal veszedelmesebb minorita. Ha Vilmos testvér az elmúlt napokban nem a kutyák szája habzását figyelte volna, hanem azt, hogy mint veri nyálát az eretnek, talán ő is észreveszi, miféle kígyó fészkelte be magát az apátságba. Beszéljünk tovább a levélről. Most már bizonyosan tudjuk, hogy nálad volt, és hogy oly nagy gonddal rejtegetted, mintha halálos méreg volna benne, s hogy még embert is öltél...
Remigius tiltakozni próbált, de az inkvizítor leintette.
– ... a gyilkosságról majd később beszélünk... szóval, hogy még embert is öltél, csak én meg ne szerezhessem azt a levelet. Tehát elismered, hogy tetőled való?
A cellárius nem válaszolt, de a hallgatása is éppen eléggé beszédes volt. Bernard tovább ütötte hát a vasat:
– S vajon mi ez az írás? Dolcino, az a főeretnek saját kezűleg rótta teli e két lapot néhány nappal az elfogatása előtt, majd megbízta egyik gyertyavivőjét, vigye el őket Itáliába itt-ott még bujdosó szektatársainak. Fel is olvashatnám nektek azt, ami bennük van, s hogy a vesztét érző Dolcino miként buzdítja testvéreit (így mondja), hogy azért ők csak bízzanak az ördögben! Azzal vigasztalja őket, hogy ha az itteni dátumok nem egyeznek is a korábbi leveleiben olvasható jövendöléssel, mely szerint az 1305-ös esztendő Frigyes császár jóvoltából minden papok végső pusztulásának éve lesz, mindazonáltal ez a pusztulás már nincs messze. Ám a főeretnek megint csak hazudott, mert húsznál is több esztendő eltelt már azóta, és sötét jóslatai közül egy sem vált valóra. Nekünk itt azonban nem arról kell beszélnünk, mily nevetségesen önhitt próféciák ezek, hanem arról, hogy Remigius volt a fullajtárjuk. Mered-e még tagadni, te megátalkodott, eretnek barát, hogy kapcsolatban és testvériségben voltál a hamis apostolok szektájával?
A cellárius most már nem tagadhatott tovább.
– Jó uram – mondta –, az én ifjúkorom gyászosabbnál gyászosabb tévedésekkel volt teli. Amikor meghallottam, miket hirdet Dolcino, a szegény életű testvérek tévedéseitől már amúgy is megzavart fejjel hittem a szavainak, és csatlakoztam a seregéhez. Velük jártam Brescia és Bergamo vidékét, így igaz, velük voltam Comóban és Valsesiában, velük együtt menekültem a Kopaszhegyre és a Rassa völgyébe, végül pedig a Rebello hegyre. De nem vettem részt semmiféle gaztettben, és amikor ők fosztogattak és erőszakoskodtak, engem váltig a Szent Ferenc gyermekeinek szelídsége lelkesített át, és épp ott, a Rebello hegyen mondtam meg Dolcinónak, hogy képtelen vagyok tovább harcolni velük, és ő futni hagyott, mert anyámasszony katonáira nem volt szüksége, így mondta, s csak annyit kért, hogy vigyem el azt a levelet Bolognába...
– Kinek? – kérdezte Bertrando bíboros.
– Bizonyos szektatársainak, azt hiszem, emlékszem még a nevükre, mindjárt mondom, uram, csak jusson eszembe – buzgólkodott Remigius. S azzal már mondta is a neveket, melyek szemlátomást ismerősen csengtek Bertrando bíboros fülében, mert a bíboros, elégedett mosolyra húzva a száját, sokatmondóan nézett össze Bernard úrral.
– Nagyszerű – mondta Bernard úr, és följegyezte, amit hallott. – És hogyhogy most kiszolgáltatod a barátaidat?
– Uram, ők nem a barátaim, amit az is bizonyít, hogy a levelet sohasem juttattam el hozzájuk. Sőt, s ezt csak most mondom, minekutána annyi esztendőn át próbáltam elfeledni: hogy a völgyön át menekültömben bele ne szaladjak valahogy a vercelli püspök katonáinak a karjába, titkon kapcsolatba kerültem néhányukkal, és a szabad elvonulás fejében mutattam nekik egy-két helyet, ahol Dolcino erődítményét könnyűszerrel bevehetik, így hát az egyház erőinek sikeréhez az én együttműködésem is hozzájárult...
– Nagyon érdekes. Ezek szerint nemcsak eretnek, hanem gyáva áruló is voltál. Ez persze mit sem változtat a helyzeteden. Ahogyan ma itt, hogy a bőrödet mentsed, Malakiást próbáltad bevádolni, holott ő teneked szívességet tett, ugyanúgy adtad bűntársaidat annak idején a törvény kezére, szintén csak azért, hogy mentsed a bőrödet. Ám csak testi mivoltukban lettél az árulójuk, a tanításaikat sohasem árultad el, és úgy vigyáztál e levélre, mint holmi ereklyére, azt remélvén, hogy egy szép napon majd csak megjön hozzá a bátorságod, s módod is nyílik rá, hogy kockázat nélkül mégis eljuttasd a címzettekhez, hogy a hamis apostolok újra befogadjanak maguk közé.
– Nem, uram, nem – rebegte a cellárius, s az arca verítékben fürdött, a két keze reszketett. – Nem, én esküszöm, hogy...
– Esküszöl! – csattant fel Bernard. – Ez újabb bizonyítéka elvetemültségednek. Azért esküdnél, mert tudod, hogy tudom, hogy a valdens eretnekek készek minden agyafúrtságra, sőt még a halálra is, csak esküdniük ne kelljen! És ha már végképp szorul a hurok, hát színleg mégiscsak esküt tesznek, de közben hamis esküszavakat mormolnak! Hanem én tudom ám, hogy nem a lyoni szegények szektájához tartozol te, te átkozott ravaszdi, s csupán azért igyekszel meggyőzni róla, hogy nem vagy az, ami nem vagy, nehogy én kimondjam, hogy az vagy, ami vagy! Szóval, esküszöl? Azért esküszöl, hogy fölmentselek, de tudd meg, hogy egy szál eskü nekem nem elég! Egyszer, kétszer, háromszor, százszor, annyiszor megeskethetlek, ahányszor csak akarlak. Pontosan tudom, hogy ti, hamis apostolok, fölmentetek magatok közül mindenkit, aki azért esküszik hamisan, hogy a szektát ne árulja el. Így hát minden újabb esküd csakis annak lesz újabb bizonysága, hogy bűnös vagy!
– De hát akkor mit csináljak?! – bömbölte el magát a cellárius, és térdre rogyott.
– Ne csússz-mássz, mint egy begin! Semmit se csinálj. Itt már csakis én tudhatom, mi a csinálni való – mosolygott rá Bernard irtóztatóan. – Te csak vallj be mindent. És kárhozat és ítélet vár rád, ha vallasz, és kárhozat és ítélet vár rád akkor is, ha nem vallasz, mert akkor hamis eskü miatt sújt le rád a büntetés! Tégy tehát vallomást, avval legalább megkurtítod ezt a gyötrelmes kihallgatást, ne kínozza tovább a lelkiismeretünket meg mindazt, amit a jóságról s a szelídségről vélnénk!
– Mit valljak be?
– Kétféle bűnt. Egyfelől azt, hogy Dolcino szektájához tartoztál, osztoztál eretnek nézeteiben, szokásaiban meg a püspöki méltóság s a városi hatóságok elleni támadásaiban, és azt, hogy megátalkodottan azok után is osztozol a hazugságaiban s képzelgéseiben, hogy a főeretnek rég halott, s a szektája széjjelszóratott, habár a teljes legyőzetés és megsemmisülés még mindig hátravan. Másfelől meg azt, hogy a lelked fenekéig megrontatván amaz ocsmány szektában tanult praktikáktól, ebben az apátságban is Isten és ember ellen való gaztetteket követtél el egyelőre tisztázatlan okokból; igaz, hogy azokat az okokat most már nem is igen kell tisztázni, miután ily fényesen bebizonyosodott (mármint jelen fáradozásunk által), hogy a nagyságos pápa úr tanításai és bullái ellenében szegénységet prédikálok eretneksége mindenkor csakis bűnös cselekedetekhez vezetett és vezet. Ezt a tanulságot kell a híveknek leszűrniük, és ennyi nekem elég is. Halljam a vallomást.
Most vált nyilvánvalóvá, hogy Bernard mire akar kilyukadni. Kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogysem megtudja, ki ölte meg a szerzeteseket, ő csakis azt akarta bebizonyítani, hogy Remigius így vagy úgy, de a császári teológusok által hirdetett nézeteket osztja. És ha kimutatja az ezen eszméknek egymással, valamint a perugiai káptalan határozataival meg a kistestvérek és a dolciniánusok eszméivel való rokonságát, továbbá bebizonyítja, hogy ebben az apátságban van valaki, aki egy személyben mindezeknek az eretnekségeknek részese, ráadásul megannyi bűncselekmény tettese is volt, akkor valóban halálos csapást mér a saját ellenfeleire. Vilmosra pillantottam, és láttam rajta, hogy mindezt ő is látja, de semmit sem tehet, ha mégoly előre látta is. Azután az apát úrra néztem, s láttam, milyen komor lett a tekintete: későn vette észre, hogy maga is kelepcébe került, s még közvetítői tekintélye is szertefoszlik, ha kiderül róla, hogy olyan helynek az ura, ahol a világ összes gyalázatosságai egymásra találtak. Ami a celláriust illeti, ő végképp nem tudta, melyik vád alól is igyekezzék még valahogy tisztázni magát. De az is lehet, hogy e pillanatban már semmiféle mérlegelésre nem volt képes, és a torkából feltörő üvöltés a lelke mélyéből szakadt fel, benne és általa lett végre semmivé annyi hosszú év titkos lelkifurdalása. Ám lehet az is, hogy ő, akinek az egész élete bizonytalanságokkal, fellángolásokkal és csalódásokkal, gyávasággal és árulásokkal volt teli, most, az elkerülhetetlen véggel szembesülve, úgy döntött, hogy vállalja önnön ifjúkori hitét, nem kérdezve többé, hogy igaza van-e vagy téved, hanem mintegy magamagának bizonyítva: igenis tud ő hinni valamiben.
– Hát igaz! – kiáltotta. – Együtt voltam Dolcinóval, és részt vettem a gaztetteiben, a kicsapongásaiban, talán meg is bolondultam, összekevertem a mi urunk, Jézus Krisztus szerelmét a szabadság éhével és a püspökök iránti gyűlölettel, igen, igaz, vétkeztem, de ártatlan vagyok abban, ami itt az apátságban történt, erre esküszöm!
– Ez is valami -mondta Bernard. – Tehát beismered, hogy ugyanazt az eretnek tant követted, mint Dolcino, az a Margit nevű boszorkány meg a cimborái. Beismered-e, hogy velük voltál, amikor Trivero mellett számos hithű keresztényt felakasztottak, köztük egy ártatlan, tízéves gyermeket is? Meg amikor másutt, másokat a feleségük és a szüleik szeme láttára úgyszintén felakasztottak, mert nem voltak hajlandók fejet hajtani ezek előtt a kutyák előtt? S mert akkor már, dühtől és kevélységtől vakon, úgy gondoltátok, hogy úgysincs kegyelem senki számára sem, aki nem a ti közösségetekhez tartozik? Beszélj!
– Igen, igen, így hittem, ezeket csináltam!
– És ott voltál-e, amikor püspökhű híveket ejtettek foglyul, és némelyiküket tömlöcbe vetették, és halálra éheztették, egy terhes asszonynak pedig levágták fél karját meg egy kezét, aztán elnézték, hogyan szüli meg a gyermekét, s hogyan hal meg az újszülött azon nyomban, kereszteletlenül? És velük voltál-e, amikor falvakat romboltak földig és égettek fel: Mossót, Triverót, Cossilát, Flecchiát és még sok más helységet Crepacorio környékén, valamint Mortilianóban és Quorinóban is sok házat, és felgyújtották a triverói templomot, de előbb meggyalázták a szentképeket, az oltárokról a márványlapokat leverték, a Szűz Mária szobrának egyik karját letörték, ellopták a kelyheket, kegyszereket és könyveket, ledöntötték a harangtornyot, összetörték a harangokat, eltulajdonították az egyesület valamennyi edényét és a pap minden vagyonát?
– Igen, igen, ott voltam, és nem tudta ott már senki, hogy mit cselekszik, elébe akartunk menni a bosszú napjának, mi voltunk az ég küldötte uralkodó s a szent pápa előőrsei, az volt a dolgunk, hogy megsürgessük a filadelfiai angyal földre szállását, hogy utána ki-ki részesüljön a Szentlélek kegyelméből, és az egyház megújuljon, és minden romlottaknak pusztulása után már csakis a tökéletesek uralkodjanak!
Mintha valami megszállottsággal elegy megvilágosodás szavai lettek volna ezek, a celláriusban szemlátomást átszakadt a hallgatásból és színlelésből emelt gát, a múltja nem csupán szavakban tért vissza hozzá, hanem képszerűén is, és újra átfűtötték a réges-régi indulatok.
– Tehát – folytatta könyörtelenül Bernard – beismered, hogy Gherardo Segarellit mint vértanút tiszteltétek, hogy azt állítottátok, sem a pápa, sem másféle fensőbbség nem kényszeríthet benneteket másfajta életmódra, hogy titeket senkinek sincs joga kiátkozni, hogy Szent Szilveszter óta az egyház valamennyi főpapja törvényszegő és csaló volt, Murronei Petrust kivéve, hogy a világiak nem kötelesek dézsmát fizetni olyan papoknak, akik nem az abszolút tökély és szegénység állapotában élnek, amelyikben az első apostolok éltek, s hogy dézsmát ezért csakis nektek, az egyedüli apostoloknak és Krisztus szegényeinek tartoznak fizetni, hogy Istenhez imádkozni ugyanoly jó hely egy istálló, mint egy felszentelt templom, hogy „penitenziagite!” kiáltásokkal jártátok a falvakat és ámítottátok a népet, hogy a Salve Reginá-t énekelve tömegeket vonzottatok csalárdul magatokhoz, és vezeklést mimélvé színleg feddhetetlen életet éltetek, de valójában tobzódtatok a kicsapongásban és a paráznaságban, mert sem a házasság szentségében, sem semelyik másik szentségben nem hittetek, és mert úgy véltétek: tisztábbak vagytok mindenki másnál, tehát megengedtetek magatoknak minden ocsmányságot s a magatok és a mások testének mindennemű gyalázását? Beszélj!
– Igen, igen, vallom az igaz hitet, azt, amelyben akkor teljes szívemből hittem, bevallom, hogy a nincstelenség jeléül eldobáltuk ruháinkat, hogy minden tulajdonunkról lemondtunk, amit ti, kutyák, sose fogtok megtenni; hogy azóta soha többé, senkitől nem fogadtunk el és nem is tartottunk magunknál pénzt, és alamizsnából éltünk, és nem raktunk félre magunknak semmit sem másnapra, és ha terített asztalnál vendégül láttak bennünket, akkor ettünk, de elmenvén otthagytuk az asztalon, ami megmaradt...
– És gyújtogattatok és fosztogattatok, hogy a jó keresztények javait megkaparintsátok!
– És gyújtogattunk és fosztogattunk, mert egyetemes törvénnyé tettük a szegénységet, és jogunk volt hozzá, hogy eltulajdonítsuk a mások törvénytelen vagyonát, és a plébániáról plébániára settenkedő kapzsiságnak a szívére akartunk halálos döfést mérni, de sosem hírvágyból fosztogattunk, sosem azért öltünk, hogy fosztogathassunk, hanem azért, hogy büntessünk, hogy a tisztátalanokat a vér által megtisztítsuk, talán túlzott igazságvágy kerített hatalmába bennünket, van olyan bűn is, amely a túlcsorduló istenszeretetből, a túlságos tökélyből fakad, mi voltunk a lélek igaz kongregációja, az Úr akaratából a végnapoknak dicsőségre kiválasztottjai, úgy vágytunk üdvözülni, hogy előbbre hozzuk a ti pusztulástok idejét, egyedül mi voltunk Krisztus apostolai, mindenki más áruló lett, és Gherardo Segarelli Isten növénye volt, planta Dei pullulans in radice fidei[226], szabályaink közvetlenül Istentől származtak, nem pedig tőletek, átkozott kutyák, hazug szónokok, akik tömjénillat helyett kénbűzt füstölögtök, hitvány ebek, rothadó dögök, csúf hollók, tányérnyalói az avignoni kurvának, kárhozat jegyesei! Hittem, és a testünk is megváltatott, és mi voltunk az Úr pallosa, és meg kellett ölni ártatlanokat is, hogy minél hamarabb megölhessünk mindnyájatokat. Jobb, békés és barátságos világot akartunk, és boldogságot mindenkinek, a háborút akartuk megölni, azt, amellyel a ti kapzsiságtok volt terhes, hát miért akkora baj az, ha az igaz és boldog világért egy kis vért is ontanunk kellett... hisz... hisz nem is kellett volna olyan sok belőle, hogy hamar a végére érjünk, és igenis érdemes volt vörösre festenünk a Carnasco vizét aznap, Stavellónál, a mi vérünk is ott vöröslött, nem kíméltük magunkat, a mi vérünk, a ti véretek, sok-sok vér, gyerünk, gyerünk, a Dolcino jövendölte idő már a nyakunkon volt, gyorsítani kellett a dolgok menetén...
Egész testében reszketett, tenyerét a csuhájába dörzsölte, mintha csak a felidézett vért akarná letörölni.
– Amilyen nagy kéjenc volt, olyan tiszta ember lett megint – mondta Vilmos.
– Ez volna a tisztaság? – kérdeztem elborzadva.
– Nyilván van másfajta tisztaság is – felelte Vilmos –, de akár ilyen, akár olyan, engem mindenképp riaszt.
– És miért fél úgy atyám a tisztaságtól? – kérdeztem.
– Mert siet – felelte Vilmos.
– Elég, elég! – kiáltotta most Bernard. – Vallomást kértünk tőled, nem pedig öldöklésre bujtó szózatot. Hát jó: nemcsak a múltban voltál gyilkos, hanem újabban is öltél. Most mondd el, hogyan ölted meg testvéreidet ebben az apátságban, és miért.
A cellárius reszketése abbamaradt, a szerencsétlen úgy nézett szét, mint aki álomból ébred.
– Nem – mondta –, az apátságbeli gyilkosságokhoz semmi közöm. Bevallottam mindent, amit tettem, ne kényszerítsenek rá kegyelmességtek, hogy olyat is bevallják, amit nem tettem...
– Ugyan, hát maradt még valami, amit ne tehettél volna nagyon is meg? Most akarsz ártatlansággal előhozakodni? Te bárányka, te szelídség mintaképe, te! Hallhattátok: egykor vértől csöpögött a keze, most meg ártatlan! Nyilván tévedtünk, Varaginei Remigius példás erényű, hű fia az egyháznak, ellensége Krisztus ellenségeinek, és világéletében tisztelte a fáradhatatlan egyház óvó kezei által a falvakra és városokra ruházott rendet, a kalmárok békés buzgalmát, a kézművesek boltjait, a templomok kincseit. Ártatlan szegény, semmit sem követett el, keblemre, Remigius öcsém, hadd vigasztallak meg, feledtetvén veled a gonoszok vádaskodását!
S míg Remigius révetegen reá függesztett tekintetében mintha már-már fölcsillant volna a remény: hátha végül is fölmentik, Bernard úr arca megint elsötétült, s hangja parancsolóra váltott, ahogy az íjászok kapitányához fordult:
– Átallok olyan eszközökhöz folyamodni, amelyeket az egyház mindig is bírált, ha a világi hatalom használta őket. A törvény azonban törvény, az pedig ura és parancsolója az én legszemélyesebb érzelmeimnek is. Kérje meg kegyelmed az apát urat, mutassa meg, hol lehet előkészíteni a kínzóeszközöket. De várjanak még az eljárással. Három napra zárják őt egy cellába, kezét-lábát verjék bilincsbe. Azután mutassák meg neki az instrumentumokat. Csak hogy lássa. A negyedik napon kezdődhet az eljárás. A törvénynek nem sietős, ahogyan a hamis apostolok hitték, az isteni igazságszolgáltatásnak pedig egyenesen évszázadok állnak a rendelkezésére. Lassan és fokonként kell eljárni. És főként azt ne feledjék kegyelmetek, amit mindig újra elmondunk: csak semmi csonkolás meg életveszély. Ez az eljárás többek között épp azzal kedvez az istentelennek, hogy a halált ugyan megkóstoltatja vele és kilátásba helyezi, de késlelteti mindaddig, míg a vádlott teljes és önkéntes és tisztító erejű vallomást nem tesz.
Az íjászok lehajoltak, hogy a celláriust fölemeljék, ám ez megvetette a lábát és ellenállt nekik, mutatván, hogy beszélni akar. Meg is kapta rá az engedélyt, de alig forgott a nyelve, szavai részeg motyogáshoz hasonlítottak, és volt bennük valami trágárság. Beszédjét csak lassanként fűtötte át ismét az a vad erő, amely vallomásában lüktetett az imént.
– Nem, uram. Kínvallatást, azt ne. Gyáva ember vagyok. Annak idején áruló lettem, tizenegy éven át megtagadtam az én egykori hitemet, dézsmát szedtem vincellérektől és parasztoktól, istállókat és ólakat ellenőriztem, hogy virágozzanak az apát úr még nagyobb gazdagságára, önként vettem ki a részem az Antikrisztus műhelyének igazgatásából. És jól elvoltam, kivertem a fejemből a lázadás napjainak emlékét, tobzódtam az ínyes és más egyéb élvezetekben. Gyáva vagyok. Ma elárultam a régi bolognai rendtársaimat, annak idején Dolcinót árultam el. S mert gyáva vagyok, a keresztes had katonájának öltözvén jelen voltam Dolcino és Margit elfogatásánál, amikor nagyszombaton a bugellói várba vitték őket. Három hónapig bujdostam Vercelli környékén, míg meg nem érkezett Kelemen pápa levele az ítélettel. És végignéztem, mint darabolják föl Margitot Dolcino szeme láttára, és hallgattam, mint tör fel a nyüszítés abból a szerencsétlen, elgyötört testből, amelynek érintését egy régi éjjelen magam is megismertem... S még javában égett a széjjelmarcangolt hullája, amikor reá vetették magukat Dolcinóra, és tüzes fogóval leszakították az orrát és kitépték a heréit, és nem igaz az, amit később mondtak, hogy egy nyögés nem sok, annyit sem hallatott. Dolcino magas és keménykötésű ember volt, a bozontos szakálla akár az ördögé, vörös haja csigákban zuhogott a vállára, szép és erős volt, amíg vezetett bennünket, a fején széles karimájú, tollas kalpag, a talárja övén szablya. Dolcino a férfiakban félelmet keltett, az asszonyokból pedig gyönyörteli sikolyokat fakasztott... De amikor kínozták, a fájdalomtól maga is sikoltott, mint egy asszony, mint egy borjú, ömlött a vér minden sebéből, ahogy ide-oda hurcolták, és újabb és újabb sebeket ejtettek rajta, de csak módjával, hogy szemléltessék, mily sokáig húzza az, aki az ördöggel cimborál, ő pedig meg akart halni, rimánkodott, hogy végezzenek vele, de későn halt meg, akkor, amikor a máglyára került, s egyetlen véres hústömeg volt már ő akkor. Én mindenütt a nyomában voltam, és örvendeztem, amiért megmenekültem ettől a próbatételtől, büszke voltam az agyafúrtságomra, s az a jómadár Salvatore is velem volt, és azt mondta: de jól tettük, Remigius testvér, hogy eszes emberek módjára viselkedtünk, a kínvallatásnál nincs borzasztóbb dolog! Ezer és egy hitvallást megtagadtam volna én aznap. És esztendők és esztendők hosszú sora óta ismételgetem magamban, milyen gyáva voltam, s milyen öröm volt gyávának lennem, és mégis mindig reménykedtem, hátha sikerül egyszer bebizonyítanom magamnak, hogy nem is voltam olyan gyáva. A mai napon te megadtad nekem ezt az erőt, Bernard úr, az voltál nekem, ami egy pogány imperátor a leggyávább vértanúnak. Felbátorítottál, hogy tegyek hitet amellett, amiben a lelkemmel azóta is hittem, hogy a testem visszahőkölt. De túl sok bátorságot ne kényszeríts rám, ne többet, mint amennyit ez a veszendő porhüvely kibír. Kínvallatást, azt ne. Azt mondom, amit csak akarsz, már rakhatják is a máglyát, megfullad ott az ember, lángra kapni sincs idő. Hogy megkínozzanak, mint Dolcinót, azt már nem. Te itt egy hullát akarsz, s hogy megkaphasd, énnekem kell felelnem némely más hullákért. Hullának én most már úgyis hulla leszek egykettőre. Legyen hát meg az óhajod. Én öltem meg Otrantói Adelmust, mert gyűlöltem, hogy olyan fiatal, s hogy olyan ügyesen bánik a hozzám, kövér, kicsi, buta öregemberhez hasonlatos torzpofákkal. Én öltem meg Salvemeci Venantiust, mert túl okos volt, és olyan könyveket olvasott, amelyeket én nem értettem. Én öltem meg Arundeli Berengárt, mert utáltam a könyvtárát, én, aki úgy végeztem a teológiát, hogy jól elvertem minden kövér plébánost. Én öltem meg Szent Emmerani Severinust... Miért is? Mert füveket gyűjtött, holott mi annak idején, a Rebello hegyen befaltunk mindent, ami zöld, és nem néztük, melyik fű mit tud. Tulajdonképpen a többieket is megölhetném, sorra mind, a mi apát urunkkal együtt: akár a pápához húz, akár a császársághoz, ő mindig az ellenségeim oldalán áll, s én mindig gyűlöltem őt, akkor is, amikor ennem adott, mivelhogy én meg őneki adtam enni. Beéred ennyivel? Ejnye, dehogy, hiszen azt is tudni óhajtod, miként öltem meg ezt a sok népet... Hát úgy, hogy... no, lássuk csak... Hogy a pokolbeli erőkhöz folyamodtam, azoknak a légióknak a segedelméhez, melyeknek száma ezer, s melyeknek parancsolni Salvatore tanított. Ha meg akarsz ölni valakit, akár a kisujjadat se mozdítsd, megteszi helyetted az ördög, csak tudd, hogy az ördögnek miként kell parancsolni.
Cinkosan hunyorgott a jelenlevőkre, és nevetett. Ez a nevetés azonban már őrületre vallott; bár az is igaz, hogy mint Vilmos utóbb megállapította, annyi esze még mindig volt ennek az őrültnek, hogy a saját pusztulásába Salvatorét is belerántsa bosszúból, amiért elárulta őt.
– És hogyan tudtál parancsolni az ördögnek? – firtatta Bernard, törvényes vallomásnak tekintve a téboly szavait.
– Tudod te azt: arra, akinek annyi esztendőn át van dolga megszállottakkal, csak ráragad valami a tudományukból! Tudod te azt, apostolok böllére! Fogsz egy fekete macskát, igaz-e, de egyetlen fehér szőrszála se legyen ám (hogy is ne tudnád!), megkötözöd a négy lábát, s azután éjfélkor keresztúthoz mégy vele, ahol is hangosan azt kiáltod: ó, hatalmas Lucifer, pokolnak uralkodója, ezennel megfoglak s az ellenségem testébe bújtatlak, amiképpen ez a macska is a foglyom, íme, és ha meghalasztod az ellenségemet, akkor a következő éjfelen, ugyanitt, tenéked áldozom ezt a macskát, tedd, amit mondok, engedelmeskedj a mágiám hatalmának, Szent Ciprián titkos könyve szerint, a legnagyobb pokolbeli légiók valamennyi vezére, Adramelch, Alastor és Azazel nevében, mert hozzájuk imádkozom s mindahány testvérükhöz...
Az ajka remegett, a szeme majd kiugrott a helyéből, és imába fogott, vagyis mintha imádkozott volna, de valójában ama pokoli seregek nagyjaihoz szállott a könyörgése...
– Abigor, pecca pro nobis... Amon, miserere nobis... Samael, libera nos a bono... Belial eleyson... Focalor, in corruptionem meam intende... Haborym, damnamus dominum... Zaebos, anum meum aperies... Belzebub, asperge me spermate tuo et inquinabor...[227]
– Elég, elég! – kiabáltak a jelenlévők, és hányták magukra a keresztet. – Urunk-Istenünk, könyörülj rajtunk!
De a cellárius már elhallgatott. Felmondva mindezeket az ördögi neveket, arccal a földre bukott, s vonagló szájából és vicsorgó fogai közül nyál habzott elő. Bilincs gyötörte két keze görcsösen markolászta a semmit, meg-megránduló lába a levegőt taposta.
Vilmos észrevette, hogy az iszonyattól kiráz a hideg. Tenyerét a fejemre tette, úgy megszorította a nyakszirtemet, hogy szinte fájt.
– Tanuld meg – mondta, amikor sikerült megnyugodnom –, hogy kínvallatás hatása alatt vagy kínvallatástól félve az ember nemcsak azt vallja be, amit elkövetett, hanem azt is, amit öntudatlanul szeretett volna elkövetni. Remigius most már testestül-lelkestül a halált akarja.
Az íjászok elvezették a váltig görcsben rángó celláriust. Bernard úr egymásra rakta az iratait. Azután végignézett a nagy megdöbbenéstől mozdulatlanná dermedt egybegyűlteken.
– A kihallgatásnak vége. A vádlott beismerte bűnösségét. Avignonba visszük, ott fogjuk tartani a voltaképpeni pert, aggályosan ügyelve az igazságra és a törvényességre, s csak az után a szabályos per után kerül sor az égetésre. Ez az ember, Abbo uram, már nem tartozik kegyelmességedhez, és nem is énhozzám tartozik, aki csupán az igazság kiderítésének alázatos eszköze voltam. A törvény eszköze másutt van, nem itt, a pásztorok elvégezték a dolgukat, most a kutyák elé vele, válasszák el a megrontott bárányt a nyájtól, és tisztítsák meg tűzzel. A gyalázatos epizódnak, melynek során megannyi szörnyű bűntett bizonyosodott rá erre az emberre, ezennel vége. Az apátság most már megnyugodhat, béke falaira. A világra azonban – s most felemelte a hangját, és a legátusok csoportja felé fordult – ... a világra még nem jött el a béke, a világot eretnekség dúlja, s az eretnekség még a császári paloták termeiben is menedékre lel! Egy testvérem se feledje: Dolcino romlott szektatársait s a perugiai szerzetgyűlés mélyen tisztelt mestereit cingulum diaboli[228] fűzi egymáshoz. Vegyük észbe, hogy mindaz, amit ez a nyomorult zagyvál össze, akit épp az imént adtunk a törvény kezére, Isten előtt semmiben sem különbözik a kiközösített bajor asztalát körülülő mesterek fecsegésétől. Az eretnek fertelmeknek számos tisztelet övezte, egyelőre büntetlen prédikáció is a forrása. Nehéz és gyötrelmes az útja annak, aki mint az én bűnös személyem, arra hivatott Istentől, hogy az eretnekség kígyóját felkutassa, bárhol fészkeljen is. E szent ügyben buzgólkodván azonban megtanulj az ember, hogy nem csupán az az eretnek, aki az eretnekséget nyíltan gyakorolja. Az eretnekség támogatói öt biztos jel révén ismerszenek meg. Elsőül azok, akik a fogva tartott eretnekeket lopva fölkeresik; másodszor azok, akik elfogatásukkor könnyeket hullatnak, és addigi életükben meghitt barátaik voltak (mert hisz hogy is ne ismerné viselt dolgait az eretneknek az, aki sokat volt együtt vele?); harmadszor azok, akik szerint az eretneket igaztalanul ítélték el, holott a bűnössége bebizonyosodott; negyedszer azok, akik rossz szemmel néznek mindenkit, aki az eretnekeket üldözi és sikerrel prédikál ellenük, ez pedig meglátszik a szemük és az orruk állásán is, hiába igyekeznek titkolni, mennyire gyűlölik azokat, akikre neheztelnek, és szeretik azokat, akiket oly igen sajnálnak a szerencsétlenségük miatt. Végezetül az ötödik ilyen jel az, ha valaki az elégetett eretnekek csontjait összegyűjti, és imádat tárgyává avatja... De jómagam roppant fontosságot tulajdonítok egy hatodik jelnek is, és nyíltan vallom, hogy azok is az eretnekek barátai, akiknek a könyveiben (noha ők maguk nem támadják nyíltan az igaz hitet) az eretnekek premisszákat találtak a maguk romlott következtetéseihez.
Így szólt, és közben Hubertinus szemébe nézett. A Ferenc-rendi küldöttség elértette Bernard célzását. A találkozó kudarca nyilvánvalóvá lett, senki sem merte volna folytatni a délelőtti vitát, hiszen most már minden egyes szó a legújabb, gyalázatos fejlemények mérlegén méretett volna meg. Ha a pápa azért küldte Bernard-t, hogy a két csoport semmiképp se érthessen szót egymással, akkor elérte célját.
[ÖTÖDIK NAP]
Melyben Hubertinus elmenekül,
Benno tisztelni kezdi a törvényeket,
és Vilmos néhány megjegyzést fűz
a bujaság e nap folyamán tapasztalt különféle fajtajához
Miközben az egybegyűltek lassan elhagyták a káptalani termet, Mihály Vilmos mellé igazította lépteit, és Hubertinus is hozzájuk társult. Együtt mentünk ki a szabadba, s néhány szót váltani a kolostorudvar felé tartottunk a köd leple alatt, mely nemhogy oszladozni nem látszott, de az alkony még sűrűbbé is tette.
– Azt hiszem, fölösleges kommentálni a történteket – mondta Vilmos. – Bernard győzött. Ne kérdjétek tőlem, hogy csakugyan annak az agyalágyult dolciniánusnak a lelkén szárad-e egytől egyig valamennyi gyilkosság. Ahogyan elnézem, biztos, hogy nem. Mindenesetre ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Tőled, Mihály, azt akarja János pápa, hogy egyedül menj Avignonba, és ez a találkozó nem adta meg neked a remélt biztosítékokat. Sőt, most tapasztaltad, miként forgathatják ki ott majd minden egyes szavadat. Mindebből pedig az következik énszerintem, hogy nem szabad elmenned.
Mihály megrázta a fejét.
– Nem. Igenis elmegyek. Nem akarok egyházszakadást. Te, Vilmos, világosan beszéltél ma, megmondtad, mit akarsz. Nos, én mást akarok, és úgy veszem észre, hogy a császári teológusok kiforgatták a perugiai káptalan határozatait, túlmenve a mi céljainkon. Én azt akarom, hogy a pápa fogadja el a ferences rendet, annak szegénységeszményeivel együtt. És a pápának meg kell értenie, hogy az eretnek kinövések csak úgy számolhatók fel, ha a rend kiáll a szegénységideál mellett. Én nem töröm a fejem népgyűlésen meg népek közti jogon. Nekem meg kell akadályoznom, hogy a rend kistestvérek sokaságává bomoljék széjjel. Elmegyek Avignonba, és ha kell, behódolok János pápának. Mindenben alkuszom, csak a szegénység elvében nem.
– Tudod-e, hogy az életeddel játszol? – szólalt meg Hubertinus.
– Nem baj – felelte Mihály. – Jobb, mintha a lelkemmel játszanék.
Az élete bizony nagyon is kockán forgott, és ha Jánosnak volt igaza (amit ugyan ma sem hiszek), a lelki üdvét is eljátszotta. Mint ma már mindenki tudja, Mihály az e helyt elbeszéltek utáni héten megérkezett a pápához. Négy hónapon át állta vele szemben a sarat, mígnem a következő esztendő áprilisában János konzisztóriumot hívott egybe, s ott elmondta őt mindennek: őrültnek, vakmerőnek, önfejűnek, tirannusnak, eretnekség pártolójának, az egyház kebelén melengetett kígyónak. S vélhető, hogy Jánosnak – mármint a saját okoskodása szerint – idővel igaza lett ebben, mert e négy hónap során Mihály összebarátkozott mesterem barátjával, a másik Vilmossal, az Ockhamival, és magáévá tette a nézeteit is, márpedig azok nem sokban különböztek mesterem délelőtt kifejtett nézeteitől, melyeket ő Marsiliusszal közösen vallott, legfeljebb abban, hogy még szélsőségesebbek voltak. A szakadárok élete veszélybe került Avignonban, így hát Mihály május végén Ockham Vilmossal, Bergamói Bonagratiával, Ascoli Ferenccel és Thalheimi Henrikkel együtt menekülésre fogta a dolgot, s nyomukban a pápa embereivel Nizzába, Toulonba, Marseille-be, majd pedig Aigues-Mortes-ba mentek, ahol is Pierre de Arrablay utolérte, és megpróbálta rábírni őket, hogy forduljanak vissza, de hiába, nem tudta legyőzni az ellenállásukat, a pápa iránti gyűlöletüket, a félelmüket. Júniusban megérkeztek Pisába, ahol a császáriak diadalmas fogadtatásban részesítették őket, s az elkövetkező hónapok során Mihály közvádat emelt János ellen. Elkésett vele. A császár szerencsecsillaga immár hanyatlóban volt, János pápa Avignonból azon mesterkedett, hogy a ferencesek élére új generálist állítson, s végül is győzelmet aratott. Jobban tette volna Mihály aznap, ha nem dönt úgy, hogy elmegy a pápához: közvetlen közelről szervezhette volna a ferencesek ellenállását, és nem kellett volna hosszú hónapokat ellenségének kiszolgáltatva elvesztegetnie, jócskán meggyöngítvén így a saját helyzetét... De talán az isteni mindenhatóság rendelte mindezt így; ma pedig azt sem tudom már, kinek volt egyáltalán igaza mindannyiunk közül. Annyi esztendő múltán a szenvedélyek tüze is kialszik, s vele együtt kihuny az is, amit az ember az igazság fényének hitt. Ki tudná ma már megmondani, hogy vajon Hektórnak vagy Akhilleusznak, Agamemnónnak vagy Priamosznak volt-e igaza abban a háborúban, mely egy nő szépsége miatt tört ki közöttük? Hiszen azóta por és hamu lett az a nő.
De ne tévedjek holmi mélabús kitérőkbe! Azt kell most elmondanom, mi véget ért a szomorú megbeszélés. Mihály eltökélte magát, és sehogyan sem lehetett őt szándékától eltéríteni. Akadt azonban még egy bökkenő, amit Vilmos kertélés nélkül szóvá is tett: többé Hubertinus sem volt biztonságban. Erre vallottak Bernard neki címzett kijelentései, a végleg ellene fordult pápai gyűlölet, az, hogy Mihálynak még mindig hatalma volt, tárgyalni kellett vele, Hubertinus ellenben magára maradt, és már csak önmagát képviselte...
– János pápa Mihályt az udvarába, Hubertinust pedig a pokolba kívánja. Ha jól ismerem Bernard-t, a köd leple alatt még ma éjjel megölik Hubertinust. S ha valaki firtatni találná, ki volt a tettes, hát ennek az apátságnak már meg se kottyan egy újabb gyilkosság, azt lehet majd mondani, hogy ördögök tették, akiket Remigius idézett meg a fekete macskáival, vagy valami megmaradt dolciniánus, aki még mindig itt bujkál e falak közt...
– Mitévő legyek? – kérdezte Hubertinus szorongva.
– Menj – felelte Vilmos –, és beszélj az apáttal, kérj tőle lovat, útravalót meg ajánlólevelet valami jó távoli, Alpokon túli apátságba. És már indulj is, örülj a ködnek és a sötétségnek.
– Hát az íjászok már nem őrzik a kapukat?
– Az apátságnak más kijáratai is vannak, s az apát tud róluk. Elegendő, ha egy cseléd lóval valamelyik lentebbi útkanyarulatnál megvár, neked így csak egy kis darab erdőn kell átvágnod, miután a titkos kijáraton át elhagytad az apátságot. Siess, amíg Bernard magához nem tér a győzelmi mámorból. Nekem más dolgom van. Két megbízással jöttem, az egyikbe belebuktam, hadd sikerüljön legalább a másik. Egy könyvre és egy emberre vadászom. Ha minden jól megy, te már messze jársz, mire ismét érdeklődnék irántad. Hát Isten veled.
Kitárta a karját. Hubertinus meghatottan borult a nyakába, szorosan átölelte.
– Isten veled, Vilmos. Bolond és szemtelen egy angol vagy, de nagy a szíved. Találkozunk-e még?
– Találkozunk – bólogatott Vilmos. – Isten bizonyára így akarja.
Hanem azután mégsem akarta így az Isten. Mint már említettem, Hubertinus két esztendővel később titokzatos gyilkosság áldozata lett. Nehéz és kalandos élete volt ennek a harcias és lelkes öregembernek. Talán nem volt szent, de ő sziklaszilárd bizonyossággal így hitte, s remélem, Isten méltányolta ezt a meggyőződését. Minél vénebb leszek, annál inkább ráhagyatkozom Isten akaratára, és annál kevesebbre tartom a tudni akaró eszességet meg a tenni akaró akaratot, és ráébredek, hogy az üdvösséghez egyes-egyedül a hitnek van köze, mely tud türelmesen várni, és nem sokat kérdez. Hubertinusnak pedig kétségkívül sok hite volt, nagyon hitt a mi Urunk, Jézus Krisztus kiontott vérében és kereszthalálában.
Talán akkor is ez járt a fejemben, és az öreg misztikus észrevette, vagy legalábbis kitalálta, hogy egykor ezt fogom gondolni. Kedvesen rám mosolygott, és megölelt, de most nem azzal a hévvel, amellyel az elmúlt napok során néhányszor. Úgy ölelt meg, ahogyan unokát az öregapja, és ölelését én ugyanilyen érzéssel viszonoztam. Azután Mihállyal együtt elvonult, hogy megkeresse az apátot.
– És most? – kérdeztem Vilmostól.
– Most tovább nyomozunk.
– Mesterem – mondtam –, ma a kereszténység húsába vágó dolgok történtek, és zátonyra futott mesterem küldetése. Mesteremet mégis mintha jobban izgatná ennek a rejtélynek a nyitja, semmint a pápa és a császár közötti összecsapás.
– A bolondok és a kisdedek mindig igazat szólnak, Adso. Lehet, hogy Marsilius barátom jobb császári tanácsadó énnálam, de inkvizítornak én vagyok a jobb. Még Bernard Guinél is jobb vagyok. Isten megbocsássa. Mert Bernard-nak nem az a fontos, hogy kiderítse, ki a bűnös, hanem az, hogy máglyára küldje a vádlottakat. Számomra viszont az a legnagyszerűbb élvezet, ha sikerül kibogoznom valami jó bonyolult ügyet. Meg aztán valahányszor nagyon elfog a kétség mint filozófust, hogy vajon van-e a világnak rendje, vigaszomra szolgál, hogy ha rendet nem is, de legalább egy-egy sor parányi részösszefüggést mégiscsak fel tudok fedezni a világ ügyes-bajos dolgaiban. Alighanem van végezetül még egy okom: mégpedig az, hogy ennek a históriának nagyobb és fontosabb a tétje, mint a János és Lajos közötti csatározás...
– Tolvajok és bosszúállók, alantas erkölcsű szerzetesek: szép kis história! – tanúskodtam.
– Egy tiltott könyv az oka, Adso, egy tiltott könyv – mondta Vilmos.
A szerzetesek időközben vacsorázni indultak. A vacsora felénél tartottunk, amikor leült mellénk Cesenai Mihály, és közölte, hogy Hubertinus elment. Vilmos megkönnyebbülten felsóhajtott.
A vacsora végeztével kikerültük az apátot – Bernard-ral társalgott épp -; megakadt viszont a szemünk Bennón, aki üdvözlésképpen halvány mosolyra húzta a száját, és megpróbált kisurranni az ajtón. Vilmos utolérte, és rákényszerítette, hogy húzódjék félre velünk a konyha egyik sarkába.
– Hol van a könyv, Benno? – kérdezte tőle Vilmos.
– Miféle könyv?
– Nézd, Benno, egyikünk sem esett fejre. Arról a könyvről beszélek, amelyiket ma Severinusnál úgy kerestünk, s én nem ismertem fel, de te nagyon is felismertél, és utólag magadhoz vettél...
– Miből gondolja atyám, hogy magamhoz vettem?
– Így gondolom, és te is így gondolod. Hol van?
– Nem mondhatom meg.
– Benno, ha nem mondod meg jelentem a dolgot az apát úrnak.
– Az apát úr tiltja, hogy megmondjam – mondotta ekkor Benno erényt sugárzó arccal. – Azután, hogy ma találkoztunk, történt valami, amit nem árt tudnia atyámnak. Berengár halálával szükség lett egy új segédkönyvtárosra. Ma délután Malakiás nekem kínálta fel a helyét. Az apát úr épp egy félórája hagyta jóvá a dolgot, és így remélhetőleg már holnap reggeltől be leszek avatva a könyvtár titkaiba. Való igaz, hogy elvettem azt a könyvet ma délelőtt, a cellámba vittem, s a szalmazsákomba rejtettem, de bele se néztem, mert tudtam, hogy Malakiás szemmel tart. Azután Malakiás egyszer csak megtette a szóban forgó ajánlatot. Mire én azt tettem, amit egy segédkönyvtáros tenni köteles: átadtam neki a könyvet.
Nem tudtam uralkodni magamon, és hevesen közbeszóltam.
– De hiszen tegnap meg tegnapelőtt még azt mondtad, Benno... azt mondta testvérem, hogy fúrja az oldalát a megismerés vágya, hogy elege van abból, hogy a könyvtár titkokat rejteget, hogy aki tanul, annak tudásra van szüksége...
Benno hallgatott és pirult, Vilmos azonban leintett:
– Hagyd, Adso, Benno néhány órája átállt a másik oldalra. Az őrzője lett azoknak a megismerni vágyott titkoknak, és amíg őrzi, most már bőven lesz rá ideje, hogy meg is ismerje őket tetszése szerint.
– És a többiek? – kérdeztem. – Benno valamennyi tudós nevében beszélt!
– Csak beszélt, mostanig – mondta Vilmos. Azzal elvonszolt onnan, faképnél hagyva Bennót, hadd tusakodjék magában.
– Benno – mondotta azután Vilmos – roppant bujaságnak esett áldozatul. Nem ugyanannak, amelyik Berengárt, és nem is annak, amelyik a celláriust kerítette hatalmába, hanem annak, amelyik tudósokon szokott elhatalmasodni: a tudás bujaságának. Az öncélú tudásénak. A tudás egy része el volt zárva előle, de neki az a rész is kellett. Most megkapta. Malakiás tudta, kivel van dolga, és értette a módját, hogyan szerezheti vissza a könyvet a legegyszerűbben, lakatot is téve egyszersmind Benno szájára. Kérdezhetnéd, mire jó mégoly nagy tudáskészlet urává lenni, ha ennek fejében ki kell rekeszteni belőle mindenki mást. Nos, én épp ezért beszélek bujaságról. Roger Bacon tudásvágya nem volt bujaság; ő arra akarta használni a tudományt, hogy Isten népét boldogabbá tegye, tehát őneki a tudás nem a tudás kedvéért kellett. Benno esetében ugyanez csupán kielégíthetetlen kíváncsiság, intellektuális gőg volt, olyasmi, amivé (hogy elcsöndesítse) egy szerzetes éppoly jól átlényegítheti ágyékának sóvárgását vagy azt a lángolást, mely miatt mások a hit vagy az eretnekség katonái lesznek, mint bármi egyébbé. Nemcsak testi bujaság van. Bernard Guiben is bujaság lakozik, a törvénytevés torz bujasága, mely buja hatalomvággyal azonosul. Ugyancsak buja bírvágy mozgatja a mi rómainak többé nem is római pápánk őszentségét. A celláriust a tanúságtétel, az átváltozás, a vezeklés és a halál akarásának bujasága vezérelte ifjúkorában. Bennót a könyveké. Mint minden bujaság, mint az önnön magját a földre lövellő Onané, ez a bujaság is meddő, és semmi köze a szeretethez, még a testi szerelemhez sem...
– Tudom – dünnyögtem önkéntelenül. Vilmos úgy tett, mintha nem hallotta volna. Mégis, mintegy ugyanazt a gondolatot folytatva, azt mondta:
– Az igaz szeretet a javát akarja annak, akit szeretünk.
– Hátha Benno igenis a javát akarja a könyveinek (mert az a sok könyv most már az övé is), és úgy véli, hogy azzal tesz jót nekik, ha megóvja őket a mohó kezektől? – kérdeztem.
– A könyvnek az a jó, ha olvassák. A könyv olyan jelekből áll, amelyek további jelekről szólnak, azok a jelek pedig a dolgokról beszélnek. Ha szem nem olvassa, a könyv jeleiből nem lesznek fogalmak, vagyis a könyv néma. Lehet, hogy ez a könyvtár azért született, hogy megmentse az összegyűjtött könyveket, most azonban azért él, hogy temesse őket. Ezért lett gonoszságnak melegágyává. A cellárius azt mondta, áruló lett. Benno szintén. Ő is áruló lett. Ó, de csúf nap volt ez, derék Adsom! Csupa vér és pusztulás. Mára torkig vagyok. Menjünk mi is a kompletóriumra, azután feküdjünk le.
A konyhából kifelé menet Aymarusba ütköztünk. Megkérdezte tőlünk, igaz-e, amit suttognak, hogy Malakiás Bennót javasolta segédjéül. – Mi tagadás, így van – mondtuk.
– Ez a Malakiás ma kitett magáért – mondta Aymarus, és ajka a szokásos, megvető és mégis elnéző vigyorra húzódott. – Ha volna igazság, most elvinné az ördög, még az éjjel.
[ÖTÖDIK NAP]
Melyben szónoklat hallható az Antikrisztus eljöveteléről,
és Adso fölfedezi a tulajdonnevek erejét
Vesperáskor nagy volt a fejetlenség, még tartott a cellárius kihallgatása, és a kíváncsi novíciusok, mesterük figyelmét kijátszva, kiosontak, hogy a káptalani terem ablakain és résein át meglessék, mi történik odabenn. Most eljött az ideje, hogy az egész közösség együtt imádkozzék Severinus lelki üdvéért. A szerzetesek azt hitték, hogy az apát majd beszédet mond, s találgatták, vajon mit fog mondani. A szertartás szerinti Szent Gergely-homília, a reszponzórium és az előírt három zsoltár után az apát úr föl is lépett a pulpitusra, ám csupán azért, hogy bejelentse: ezen az estén hallgatni fog. Túlságosan is sok csapás borította gyászba az apátságot – mondotta –, hogysem akár maga a közösség atyja is szemrehányólag és feddőleg szólhasson. Kivétel nélkül mindenkinek szigorú lelkiismeret-vizsgálatot kell tartania. Valakinek azonban mégiscsak beszélnie kellett, amiért is javasolta, hogy az intő szavakat az mondja el, akinek a legöregebb lévén s a halálhoz közeledvén, a lehető legkevesebb köze van azokhoz a földi indulatokhoz, melyek mind e sok rosszat okozták. Esztendeinek száma jogán Grottaferratai Alinardus kellett volna hogy szót kapjon, de mindenki tudta, mennyire törékeny már a tiszteletre méltó szerzetestárs egészsége. A kérlelhetetlenül múló idő rendje szerint mindjárt Alinardus után Jorge következett. Őneki adta át most a szót az apát.
Alinardus és általában az olaszok szokásos stallumhelyei felől súgás-búgás ütötte meg a fülünket. Feltételeztem, hogy az apát Alinardus megkérdezése nélkül döntött úgy, hogy Jorgénak engedi át a szónoklatot. Mesterem suttogva megjegyezte, hogy az apát részéről bölcs ötlet volt a hallgatás, hiszen bármit mond, patikamérlegre teszi Bernard és a többi jelenlévő avignoni. Jorge viszont, mint rendesen, nyilván most is valamely misztikus jövendölésre fog szorítkozni, s az avignoniak ügyet sem vetnek rá.
– Velem ellentétben – tette hozzá Vilmos -; én ugyanis amondó vagyok, hogy Jorge nagyon is tudta, mit akar, amikor beleegyezett, hogy ő beszéljen, sőt talán még kérte is.
Jorge föllépett a pulpitusra, valaki támogatta. Arcán a templomhajót egymagában megvilágító tripódus fénye fehérlett. A lánglobogásban még meghökkentőbbnek tetszett a szemére boruló homály, két fekete lyuk volt a szeme.
– Hőn szeretett testvéreim – kezdte –, s ti is mindnyájan, igen kedves vendégek, szenteljetek némi figyelmet egy szegény öregember szavainak... Az apátságunkat gyászba borító négy haláleset, a régvolt és újabb, mindennél förtelmesebb bűnökről nem is szólva, mint tudjátok, korántsem a természet szigorának, nem a földi pályánkat bölcsőtől sírig igazgató, kérlelhetetlen ritmusú természetnek a műve. Meglehet, mind azt gondoljátok e szomorú eseményekről, hogy ha mégannyira fölkavartak is benneteket, azért a lelketeknek még sincs köze hozzájuk, hiszen egyőtök kivételével valamennyien ártatlanok vagytok, s ha ez az egy társatok megkapta a büntetését, az elhunytakat siratni még a ti dolgotok lesz ugyan, de nincs semmiféle vád, amely miatt mentegetnetek kéne magatokat Isten törvényszéke előtt. Ezt gondoljátok ti. Bolondok! – kiáltotta rettentő hangon. – Bolondok vagytok és vakmerők! Annak, aki gyilkolt, viselnie kell majd Isten színe előtt önnön vétkei terhét, de csak mert vállalta, hogy közvetíti Isten rendeléseit. Amiképpen Jézust is el kellett valakinek árulnia, hogy a megváltás misztériuma beteljesedjék, s az Úr akaratából mégis kárhozat és megvetés lett osztályrésze annak, aki őt elárulta, ugyanúgy vétkezett valaki az elmúlt napokban, halált és pusztulást hozva itt is; mindazonáltal azt mondom én nektek, hogy ezt a pusztulást Isten, ha akarni nem is akarta, de legalábbis eltűrte, azért, hogy kevélységünkben megalázzon bennünket!
Elhallgatott, és üres tekintetét végighordozta a hallgatag gyülekezeten, mintha szemmel is fel tudná mérni a hatást, holott valójában fülelt, s úgy élvezte a döbbent csendet.
– Ebben a közösségben – folytatta azután – régóta tekergőzik már, áspiskígyóként, a gőg. De vajon miféle gőg? A hatalom gőgje, itt, ebben a világtól elzárt monostorban? Nyilván nem. A gazdagság gőgje? Kedves testvéreim, nekünk már jóval azelőtt sem, hogy az ismert világ szegénységről és birtoklásról folytatott, véghetetlen vitáktól kezdett el visszhangzani, már alapítónk idején, akkor sem volt semmink, amikor pedig még mindenünk megvolt, mert a mi igazi gazdagságunk egyes-egyedül a regula tiszteletében, az imádságban és a munkában állott. Munkánknak azonban, rendünk és kivált e monostor munkájának, része, sőt lényege, hogy tanulunk és hogy őrizzük a tudást. Őrizzük, mondom, nem kutatjuk, mert a tudásnak, ha Istentől való, az a sajátja, hogy a kezdet kezdetétől fogva teljes és végleges és tökéletes a magamagának nyilatkozó Ige tökéletességében. Őrizzük, mondom, nem kutatjuk, mert a tudásnak, ha embertől való, az a sajátja, hogy a próféták igehirdetésétől az egyházatyák szentírásmagyarázataiig eltelt hosszú évszázadok során lett végletessé és teljessé. A tudás dolgában nincs haladás, nincs korok revolúciója, legföljebb folytonos és fenséges rekapituláció. Az emberiség történelme feltartóztathatatlan mozgással halad a teremtéstől a megváltáson keresztül eladdig, míg a diadalmas Krisztus dicsfénytől övezve vissza nem tér, ítélni eleveneket és holtakat, ám az isteni és emberi tudás ezt az utat nem követi: sziklaszilárdan és rendíthetetlenül áll, s ha eltöltekezünk alázattal és figyelmezünk a szavára, megjósolhatjuk általa, hogy hová visz ez a mozgás, de magát a tudást a mozgás elkerüli. Vagyok, aki vagyok, mondotta a zsidók Istene. Én vagyok az út, az igazság és az élet, mondotta a Mi Urunk. Nos, hát ez a tudás és nem más: ezt a két igazságot magyarázza döbbent áhítattal. Mindazt, ami ezenfelül mondatott, azért mondták a próféták, az evangélisták, az atyák és a doktorok, hogy érthetőbbé tegyék ezt a két szentenciát. A pogányok egyikről sem tudtak, mégis olykor épp tőlük származott egy-egy találó kommentár, és szavaik bevétettek a keresztény hagyományba. De mindezen túl nincs mit mondani. El-eltöprengeni, megjegyzéseket tenni, őrizni, azt lehet. Ez volt és most is ez kéne legyen a mi pompás könyvtárára büszke apátságunknak is a dolga, ez és nem más. Mondják, hogy valamely napkeleti kalifa egy napon felgyújtatta egy hírneves, dicsőséges és kevély városnak a könyvtárát, s miközben égett az az ezer és ezer könyv, ő kijelentette, hogy bízvást pusztulhatnak, és pusztuljanak is; hiszen vagy ugyanazt ismétlik, amit a korán már elmondott, tehát fölöslegesek, vagy ellenkeznek azzal a (szerintük, hitetlenek szerint) szent könyvvel, tehát kártékonyak. Az egyház doktorai, mivelünk együtt, nem így okoskodtak. Mindazt, amiből kihallik, hogy a szentírást értelmezi és magyarázza, meg kell őrizni, mert gyarapítja Isten igéjének a dicsőségét; de semmit nem szabad megsemmisíteni abból sem, ami ellentmond neki, mert csakis megőrizve lehet az efféle könyveket cáfolnia annak, aki ért hozzá és ez a dolga, úgy és akkor, ahogyan és amikor az Úr akarja. Innen a rendünkre súlyosodó, évszázados felelősség, s innen az apátságunkat nyomasztó, mai teher: legyünk büszkék az általunk hirdetett igazságra, de alázatosan őrizzük az igazság ellenségeinek szavait, vigyázva, nehogy bemocskolódjunk velük. Mármost, szeretett testvéreim, a kevélység melyfajta bűne kísérthet meg egy tudós szerzetest? Az, amelytől megrontatván a szerzetes nem megőrzést, hanem kutatást ért a munkáján, és kutat valami hírt, ami eleddig nem hozatott még az embernek tudomására, mintha bizony nem mondta volna már ki a legutolsót is a szentírás utolsó könyvében szóló, utolsó angyal: „És ha valaki elvesz e prófétálás könyvének beszédeiből, az Isten annak részét eltörli az élet könyvéből és a szent városból, és azokból, amik e könyvben megírattak.” Íme... nemde belátjátok, szerencsétlen testvéreim, hogy ezek a szavak bizony azt sejtetik, ami mostanában e falak között történt, s hogy ami e falak között történt, az meg ezt az egész mai világot sejteti, mely szóban és művekben, városokban és várakban, a büszke egyetemeken és a katedrálisokban mind azon erőlködik nagy keservesen, hogy holmi új záradékokat biggyeszthessen az igazság szavaihoz, kiforgatva így az immár minden elképzelhető scholionnal megmagyarázott és balga gyarapítás helyett csupán elszánt védelemre szoruló igazságnak az értelmét? Hát ez a gőg terjengett és terjeng még mindig itt, e falak közt; és bárkinek, aki nem neki szánt könyvek pecsétjét igyekezett és igyekszik feltörni, azt mondom én, hogy az Úr ezt a gőgöt akarta megbüntetni, és fogja még büntetni továbbra is, hacsak alább nem hagy és meg nem hunyászkodik ez a gőg, mivel esendőségünk folytán az Úr mindenkor és továbbra is könnyűszerrel megleli az ő bosszújának eszközeit.
– Hallottad ezt, Adso? – dörmögte Vilmos. – Az öreg többet tud, mint amennyit elárul. Akár benne van a keze ebben a históriában, akár nincs, azt mindenesetre tudja, és figyelmeztet rá, hogy ha a kíváncsi szerzetesek továbbra is megszentségtelenítik a könyvtárt, az apátságnak továbbra sem lesz nyugta.
Jorge hosszú szünetet tartott, azután így folytatta:
– De végtére is ki ennek a gőgnek a szimbóluma, kit testesít meg, kinek a hírhozói, cinkosai és zászlóvivői a kevélyek? Valójában kicsoda tett-vett és tesz-vesz talán még mindig e falak közt, így figyelmeztetve bennünket, hogy az idő közel van, és vigaszunkra is szolgálván egyúttal, mert ha közel az idő, akkor a szenvedéseink kibírhatatlanok lesznek ugyan, de nem végtelenek az időben, hiszen a világ nagy köre bezárulni készül? Ó, tudjátok ti nagyon is jól, de rettegtek a nevén nevezni őt, mert a neve a ti nevetek is, és féltek tőle, de annál kevésbé félek én, és kimondom ezt a nevet, kikiáltom torkom szakadtából, hogy a rémület görcsbe rántsa egész bensőtöket, hogy vacogjanak a ti fogaitok, míg a nyelveteket is el nem harapjátok, s a véreteket dermesztő jeges hidegség sötét fátylat nem von a szemetekre... Az undok fenevad ő, az Antikrisztus!
Újabb, hosszú-hosszú szünetet tartott. A hallgatóság úgyszólván holttá merevült. Mozogni az egész templomban csak a tripódus lángja mozgott, de még az általa keltett árnyak is mintha megdermedtek volna. Az egyedüli, gyönge hang Jorgétól származott, aki zihálva törölte homlokáról a verejtéket. Majd folytatta:
– Talán bizony azt mondanátok: nem, most még nem jön el. Hol vannak a jöttét hirdető jelek? Ostoba beszéd! Hisz a világ nagy amfiteátrumában és kicsinyben is, itt, az apátságban, nap nap után látva láthatjuk a vészterhes előjeleket! Megmondatott, hogy amikor már közel az óra, idegen király kél napnyugaton, harácsolt és roppant kincsek ura, istentagadó, embergyilkoló, csalárd, aranyra éhes, fondorlatokban jártas, gonosz akaratú úr, hívőknek ellensége és üldözője, s az ideje jöttével az ezüstnek nem lesz többé becse, csakis az aranynak. Tudom, tudom: szavaim hallatán ti máris találgatjátok, vajon a pápához, a császárhoz, a francia királyhoz vagy tudom is én, kihez hasonlít leginkább az, akiről beszélek, hogy azután azt mondhassátok: ő az én ellenségem, és én a jó oldalon állok! Én azonban nem vagyok olyan oktalan, hogy egyetlen embert mutassak nektek; az Antikrisztus, amikor eljön, mindenkiben jön és mindenkiért, és ki-ki az ő része. A várost és vidéket fosztogató haramiák bandáiban jön el ő, váratlan égi jelekben jön el, mert az égen egyszerre csak villámok, csóvák és tüzek tűnnek fel, s közben sokhangú üvöltés harsan, és a tenger vize felforr. Úgy mondatott, hogy az emberek és az állatok sárkányokat nemzenek majd, de ez úgy értendő, hogy a szívekben gyűlölet és viszály fogan. Fölösleges bámészkodnotok, minek is keresnétek a pergameneken nagy mulatságtokra díszelgő miniatúrák fenevadjait! Úgy mondatott, hogy az épp csak férjezett asszonyok máris tökéletesen beszélni tudó gyermekeket fognak szülni, ők hozzák el a hírt, hogy az idő megérett, és megöletésükért esengnek majd. De ne keressétek őket odalent, a völgybeli falvakban, a túl sokat tudó gyermekek megölettek már itt, ezek között a falak között! És mint azok, akikről a jövendölések szóltak, ősz öregembereknek látszottak ők is, és ők voltak a jövendölések négylábú fiai, a kísértetek, azok a magzatok, akiknek az anyjuk ménében kellene bűbájos varázsigéket mondva prófétálniuk. És minden meg van írva, tudjátok-e? Meg van írva, hogy sok háborúság támad a csoportok s a népek közt s a templomokban; hogy gonoszok ütik fel a fejüket, romlott, pökhendi, kapzsi, élvhajhász, bírvágyó, fecsegő, szélhámos, kevély, torkos, pimasz, kéjelgő, önhitt pásztorok, evangélium ellenségei, kik a szoros kaput megtagadni, az igaz igét megvetni készek, és gyűlölni fogják a könyörületesség valamennyi útját, nem fogják bánni vétkeiket, s ezért a népek közt elterjesztik majd a hitetlenséget, a testvérgyűlöletet, a rosszindulatot, a cudarságot, az irigységet, a közönyt, a tolvajszellemet, a korhelységet, a mértéktelenséget, a bujaságot, a testi élvezkedést, a paráználkodástés mind a többi bűnöket. Megfogyatkozik a búbánat, az alázat, a békesség szeretete, a szegénység, a szánalom, a sírás adománya... Nemde magatokra ismertek, itteni szerzetesek és ti is, ti kintről jött hatalmasságok?
Csönd lett, és a csöndben valami mocorgás hallatszott. Bertrando bíboros fészkelődött a karosszékben. „Meg kell adni – gondoltam –, Jorge azt teszi, amit a nagy prédikátorok; úgy ostorozza rendtársait, hogy közben azért a látogatókat sem kíméli.” Mit nem adtam volna, ha megtudhatom, mi jár most Bertrando vagy a kövér avignoniak fejében!
– És akkor, vagyis most jön el az ideje annak – harsant föl Jorge hangja –, hogy az Antikrisztus, majmolni akarván a Mi Urunkat, szentségtörő módon testet ölt. Azokban (vagyis ezekben) az időkben romba dől valamennyi ország, éhezés és szegénység és gabonaínség lesz, és roppantul szigorú telek. És az akkori (vagyis a mostani) fiáknak nem lesz többé senkijük, aki a jószágaikat igazgassa, aki raktáraikban élelmet halmozzon föl, s ők nyomorultul a piacokra kényszerülnek, hogy adjanak és vegyenek. Mily jó lesz azoknak, akik akkor már nem élnek, vagy élnek és kibírják élve! Akkor jön el a kárhozat fia, az ellenség, dicsekszik és pöffeszkedik, és sokféle erényt fitogtat, hogy az egész világot becsapja, és felülkerekedjék az igazakon. Szíria a porba hanyatlik, és siratja az ő fiait. Cilicia fölszegett fejjel vár, míg meg nem jelenik az, aki ítélkezni hivatott fölötte. Babilon leánya leszáll az ő dicsőségének trónusáról, hogy kiürítse a keserűségnek kelyhét. Kappadócia, Likia és Likaónia meggörnyesztik hátukat, mert egész sokaságokat visz romlásba és pusztít el az ő gazságuk. Barbár táborok és harci szekerek tűnnek fel mindenütt, hogy elfoglalják az országokat. Örményföldön, Ponthusban és Bithyniában a serdülők kardélre hányatnak, a leányok fogságba esnek, fivér a húgával fertőzi a vérét, Pisidia, mely dicsfénnyel övezi magát, letepertetik, kard vágja ketté Föníciát, Júdea gyászba öltözik, és készül a kárhozat napjára, mivelhogy tisztátalan. Mindenütt gyalázat és szégyen támad akkor, az Antikrisztus meghódítja a Nyugatot, és az utakat eltorlaszolja, kard lesz a kezében és égő tűz, és perzselni fog vad lángnak hevével: ereje a káromlás lesz, hamisság a keze, a jobbja romlás, a balja sötétségnek hozója lesz. Íme, miről ismerszik meg: a feje égő tűz lesz, a jobb szeme vérben forog, a bal szeme zöld, mint a macskáé, és kettős szembogarú, s a szemhéja fehér, az alsó ajka duzzadt lesz, a combja gyönge, a lába nagy, a hüvelykje lapos és hosszúkás!
– Mintha önmagát írná le – súgta Vilmos kaján mosollyal. Nagy istentelenség volt ez a megjegyzés, mégis hálás voltam neki érte, mert a hajam is éppen égnek állt volna már. Alig tudtam visszafojtani a kacagásomat, az arcom felfúvódott, összepréselt ajkaim közül böffenés tört elő. Az öreg iménti szavait követő csendben ezt igen jól lehetett hallani, de a többiek szerencsére azt gondolták, hogy köhög, sír vagy borzadozik valaki, márpedig ez utóbbira kinek-kinek nagyon is megvolt az oka.
– Ez lesz az a pillanat – mondta ekkor Jorge –, amikor mindent elborít az önkény; a gyermek kezet emel szüleire, a feleség ármányt sző a férj ellen, a férj beperli feleségét, az úr embertelenül bánik szolgájával, s a szolga nem engedelmeskedik urának, megszűnik az öregek tisztelete, a serdülők dirigálni akarnak, a munkát mindenki fölösleges fáradságnak érzi, mindenfelé a szabadosságot, a bűnt, az erkölcsi feslettség szabadságát dicsőítő énekek harsannak. Azután liliomtiprások, házasságtörések, esküszegések, természet ellen való vétkek következnek hatalmas hullámban, és gonoszságok, jövendölések és varázslások, és repülő korpuszok jelennek meg az égen, a jó keresztények között hamis próféták támadnak és hamis apostolok, szemmel verők, szélhámosok, varázslók, liliomtiprók, fösvények, esküszegők és csalók, a pásztorokból farkas lesz, a papok hazudnak, a szerzetesek szemet vetnek a világ dolgaira, a szegények nem sietnek a feljebbvalók segítségére, a hatalmasokból kivesz az irgalmasság, az igazak igaztalanság tanúivá lesznek. Minden várost földindulás ráz meg, minden vidéken dögvész terjed el, szélviharok hordják széjjel a földet, a mezők elfertőződnek, a tengerből feketés nedvek csapódnak ki, új, ismeretlen csodák történnek a holdon, a csillagok letérnek rendes pályájukról, más, ismeretlen csillagok tűnnek fel, s szántják az eget, nyáron hó hull, és rekkenő hőség lesz télen. S eljön akkor a vég ideje, és az idők vége... Az első napon, a harmadik órában nagy és erős hang harsan az ég firmamentumán, bíborfelhőjön északról, nyomában mennydörgés és villámlás, és a földre véreső hull. A második napon kibillen helyéről a föld, s nagy tűz füstje áramlik át az ég kapuin. A harmadik napon a föld szakadékai felzúgnak a kozmosz négy sarka felől. A firmamentum ormai megnyílnak, a levegőég megtelik füstoszlopokkal, és kénbűz terjeng egészen a tizedik óráig. A negyedik nap hajnalán a mélység megolvad és felmorajlik, s leomlanak az épületek. Az ötödik napon a hatodik órában a napkoronggal együtt semmivé lesznek a fény erői, és estig sötétség borul a világra, és a csillagok s a hold sem teszik tovább a dolgukat. A hatodik napon a negyedik órában kelettől nyugatig kettéreped az égbolt, s az angyalok a menny hasadékán át lelátnak majd a földre, és mind, akik a földön lesznek, látni fogják az angyalokat, amint azok letekintenek az égből. S akkor az emberek a hegyekbe bujdosnak, hogy elrejtőzzenek az igaz angyalok tekintete elől. A hetedik napon pedig eljön Krisztus az ő atyjának fényében. És akkor választatnak ki a jók, és mennek föl a mennyekbe, testnek és léleknek örök üdvösségébe. De ti ne ezen elmélkedjetek ma, gőgös testvéreim! Nem a bűnösök osztályrésze lesz, hogy meglássák a nyolcadik nap hajnalát, amikor is lágy és gyöngéd hang kél napkelet felől az égen, és előtűnik az az Angyal, kinek hatalma van mind a többi, szent angyalokon, és minden angyal ővele együtt, fellegszekéren ülve, boldogsággal telve suhan át a levegőégen, hogy felszabadítsa a kiválasztottakat, azokat, akik hittek, és együtt örvendeznek ők akkor, hogy ezen világ elpusztítása, ím, bevégeztetett! Nem efölött kell minekünk itt ma este nagy gőgösen örvendeznünk! Inkább azon elmélkedjünk, mit mond majd az Úr, hogy elűzze magától azt, aki nem érdemelte ki az üdvösséget: távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzbe veletek, melyet az ördög rakott s az ördög szolgái! Egyétek meg, amit főztetek! Pusztuljatok, el innen, a feneketlen homály, a soha ki nem hunyó tűz mélyére veletek! Énáltalam öltöttetek formát, mégis másvalaki híveiül szegődtetek! Más úr szolgái lettetek, őhozzá menjetek, a sötétbe, hozzá, a nyughatatlan kígyóhoz, oda, ahol fogaknak csikorgatása van! Azért adtam nektek fület, hogy halljátok, mit mond a szentírás, de ti inkább a pogányok szavaira figyelmeztetek! Szájat azért kaptatok tőlem, hogy Isten dicsőségét zengjétek, de ti inkább poétái álságok, bolond enigmák mondogatására használtátok! Szemet azért adtam, hogy tanításaim fényét meglássátok, de ti inkább a sötétséget fürkésztétek vele! Emberséges, de igaz bíró vagyok. Ki-ki azt kapja tőlem, amit érdemel. Szeretném, ha irgalmas lehetnék hozzátok, de nem lelek olajat a ti edényeitekben. Szívesen megkönyörülnék rajtatok, de mécseseitek elkormozódtak. Távozzatok éntőlem... Ezt fogja mondani az Úr. És ők... talán mi mind, alászállunk, örök gyötrelemre. Az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében.
– Ámen! – mondták rá egy emberként a többiek.
A szerzetesek sorban, némán elvonultak, ki-ki a maga ágya felé. A ferenceseknek és a pápa embereinek nem volt kedvük beszélni, nem vágytak semmi másra, csak a magányra és a pihenésre. Énnekem nehéz volt a szívem.
– Ágyba, Adso! – mondta Vilmos, miközben fölfelé lépdeltünk a zarándokszállás lépcsőin. – Ma éjjel nem lesz ajánlatos jönni-menni. Bernard Gui még a fejébe veszi, hogy elébe megy a világvégének, s a mi porhüvelyünkkel kezdi. Holnap igyekezzünk ott lenni a matutinumon, mert Mihály és a többi ferences mindjárt utána útra kel.
– Bernard is, a foglyaival? – kérdeztem, s a hangom remegett.
– Bizonyos, hogy itt már semmi dolga. Nyilván meg szeretné előzni Mihályt, méghozzá úgy, hogy Mihály érkezése egybeessék a ferences rendi eretnek és gyilkos cellárius elleni perrel. A cellárius máglyája engesztelő fáklya gyanánt fényeskedik majd, amikor Mihály először találkozik a pápával.
– És mi lesz Salvatoréval... meg a lánnyal?
– Salvatore a celláriussal együtt megy, mert tanúskodnia kell a perében. Lehet, hogy ezért a szolgálatért cserébe Bernard életben hagyja őt. Vagy engedi, hogy kereket oldjon, s azután megöleti. Avagy csakugyan futni nagyja, mert hogy egy Salvatore-féle nemigen érdekel egy Bernard-félét. Ki tudja, lehet, hogy orgyilkosnak áll valamelyik languedoci rengetegben...
– És a lány?
– Megmondtam, hogy neki befellegzett. De ő már előbb égni fog, útközben, valamelyik katar falucska épülésére. Beszélték, hogy Bernard találkozót tervez a kollégájával, Jacques Fournier-val[229] (jegyezd meg magadnak a nevét; egyelőre albigenseket éget, de ennél jóval messzebbre tekint), és egy tűzre való, szép boszorkány mindkettejük tekintélyét és hírét öregbíteni fogja...
– Akkor is meg kéne menteni őket valahogyan! – kiáltottam. – Nem járhatna közben az apát?
– Kicsodáért? A celláriusért, aki bűnösnek vallotta magát? Egy olyan nyomorultért, mint Salvatore? Vagy netán a lányra gondolsz?
– És ha igen? – szegtem föl a fejem. – Hármuk közül végtére is csak ő az, aki igazán ártatlan, atyám jól tudja, hogy nem boszorkány...
– Hát azt hiszed, hogy az apát a történtek után hajlandó lenne kockára tenni a maradék tekintélyét is egy boszorkány kedvéért?
– Hubertinus megszöktetéséért vállalta a felelősséget!
– Hubertinus az ő szerzetese volt, és semmivel sem vádolták. Különben is bolondokat beszélsz; Hubertinus fontos személyiség, őrá Bernard legföljebb orvul tudott volna lecsapni.
– Tehát a celláriusnak igaza volt, mindenki helyett az együgyűek lakolnak, azok helyett is, akik az ő nevükben beszélnek, még az olyanok helyett is, mint Hubertinus vagy Mihály, akik vezeklést hirdetve személyesen hajszolták őket a lázadásba!
Kétségbeesésemben még azzal sem törődtem, hogy a lány nem holmi kistestvér, akit Hubertinus misztikája megszédített. Parasztlány volt, és olyasmiért lakolt, amihez semmi köze sem volt.
– Így igaz – bólintott szomorúan Vilmos. – S ha már mindenképp valami csöpp igazságra vágysz, tudd meg, hogy eljön még az a nap, amikor a nagy kutyák, a pápa meg a császár, békét kötnek, s a békéhez a kisebb kutyák testén át fog vezetni az út, azokén, akik őket szolgálván tépték-harapták egymást. És Mihállyal vagy Hubertinusszal ugyanúgy bánnak majd el, ahogyan most a lánnyal.
Ma már tudom, hogy Vilmos szava jövendölés volt, vagyis hogy természetfilozófián alapuló okoskodás. Akkor azonban csöppet sem vigasztalt sem a jövőbe látása, sem az okoskodása. Bizonyos csupán annyi volt, hogy a lányt elégetik. S úgy éreztem, hogy erről magam is tehetek, mintha egyúttal az én vele elkövetett vétkeimért is bűnhődnék ő azon a máglyán.
Szégyenszemre kitört belőlem a zokogás, és bemenekültem a cellámba, ahol is egész éjjel a szalmazsákot harapdáltam, és tehetetlenül szűköltem, hiszen énnekem még annyi sem adatott meg, hogy – mint a lovagregényekben olvastam melki társaimmal – legalább a szeretett hölgy nevét szólongatva panaszkodhassam.
Sem akkor nem tudtam, sem később, sohasem tudtam meg, hogy mi a neve életem egyetlen földi szerelmének.
[HATODIK NAP]
Melyben a fejedelmek, sederunt,
Malakiás pedig összeesik
Lementünk matutinumra. Az éjszaka most lépett végső, a pirkadó új nap pedig legelső szakaszába, s nagy volt még a köd. A kolostorudvaron áthaladtomban a nedvesség a csontomig hatolt, tetézve a kialvatlanság gyötrelmeit. A templomban hideg volt, mégis megkönnyebbült sóhajjal térdeltem le boltívei alatt: védve voltam az elemektől, biztonságot adott a többi test melege és az imádság.
A zsoltárok éneklése már elkezdődött, amikor is Vilmos egy intéssel felhívta rá a figyelmemet, hogy velünk szemközt, Jorge és Tivoli Pacificus között, üres az egyik stallum, Malakiás helye volt az, ő szokott mindig a vak öreg mellett ülni. Nemcsak mi vettük észre, hogy Malakiás hiányzik. Emitt az apátot kaptam rajta egy aggodalmas pillantáson; jól tudhatta már, hogy az effajta hiányzások rossz újság előhírnökei. Amott meg azt vettem észre, hogy a vén Jorge feltűnően izgatott. Háromnegyed részt árnyék takarta fénytelen, fehér szeme miatt mindig oly kifürkészhetetlen arcát, a keze azonban idegességről és nyugtalanságról árulkodott. Többször végig is simított a szomszédos padon, azt vizsgálván, ülnek-e már benne. Ezt a mozdulatot szabályos időközönként újra és újra megismételte, mint aki reméli, hogy a távollevő egyszer csak felbukkan végre, de azért fél is, hogy mégsem fog felbukkanni.
– Hol lehet a könyvtáros? – kérdeztem Vilmostól suttogva.
– A könyv – felelte mesterem – most már csakis Malakiás kezében volt. Ha nem ő a gyilkosságok tettese, akkor meglehet, hogy sejtelme sincs, milyen veszedelmek származnak abból a könyvből...
Mit volt mit mondani? Meg kellett várni, hogy mi lesz. S mi vártunk, és várt az apát is, aki tovább tekingetett az üres stallumra, és Jorge is várt, tovább fürkészve vizsgáló tapintásával a sötétséget.
Az istenszolgálat végéhez érvén az apát a szerzetesek és a novíciusok emlékezetébe idézte, hogy készülni kell a karácsonyi nagymisére, s hogy ezért szokás szerint a reggeli dicséretig hátralevő időben most, az egész közösség összeszokottságát ellenőrzendő, néhány, ünnepre szánt ének próbája következik. S bizonyos, hogy ezeknek az ájtatos férfiaknak a seregletét olyan összhang fogta egybe, mintha az évek hosszú során egy test, egy lélek egyetlen hangjává kovácsolódott volna az éneklésben.
Az apát belefogott a Sederunt-ba:
Sederunt principes
et adversus me
loquebantur, iniqui.
Persecuti sunt me.
Adjuva me, Domine
Deus meus salvum me
fac propter magnam misericordiam tuam. [230]
Eszembe jutott, hátha szántszándékkal énekelteti az apát ezt a gradualét[231] épp ezen az éjszakán, most, hogy az istendicséreten még jelen vannak a fejedelmek küldöttei: emlékeztetni akarja őket, hogy a mi rendünk évszázadok óta eltökélten dacolt az őt üldöző hatalmasságokkal, hála az Úrral, a seregek Istenével való kivételes kapcsolatának. S úgy igaz, hogy az ének mindjárt az elején az erejével nyűgözött le.
Az első, se-szótaggal sok-sok tucatnyi hang lassú és ünnepélyes kórusa kezdődött, mély zengése betöltötte a templomhajókat, és szárnyalt a fejünk fölött, mégis mintha a föld méhéből tört volna fel. És nem szakadt meg, mert miközben az újabb és újabb hangok ékítmények és melizmák sorát szőtték rá, ez a vonal tovább húzódott, mélyen és hosszan, s kitartott egyre sziklaszilárdan, mindaddig, amíg egy hang ütemesen és lassan tizenháromszor el nem ismételte az Ave Mariá-t. S mintegy megszabadulva minden félelemtől, s mert ez a makacs szótag, örökkétartóság allegóriája, bizalommal töltötte el az imádkozókat, a többi hang (legkivált a novíciusoké) csúcsíveket, oszlopokat, folyós és cirkalmas neumaoromzatokat emelt. És a szívemet édes bódulat járta át egy-egy climacus[232] vagy porrectus[233], torculus[234] vagy salicus[235] lüktetésének hallatán, s ezalatt mindezek a hangok mintha azt mondták volna, hogy a lélek (az imádkozóké s az enyém is, aki hallgatom őket), nem bírva a túlcsorduló érzelemmel, rajtuk keresztül akarja kifejezni az örömöt, a fájdalmat, a magasztalást, a szerelmet, lágyan hangzó lendülettel, hogy majd megszakad belé. Közben a mély hangok megveszekedett kitartása nem és nem lankadt, mintha az ellenségek, az Úr népét üldöző hatalmasok fenyegető jelenvalósága még mindig csupa kétség volna. Hanem ezt az egyetlen hangú, tengermélyi hemzsegést egyszer csak mintha legyőzte, de legalábbis elcsitítani győzte és meggyőzte volna egy vele dacoló, ujjongó hallelujázás, és ez az egész valami fenséges és véghetetlen tökélyű egyezséggé és elnyújtózó neumává oldódott.
A sederunt szót kimondani szinte sötét küszködés volt, de most a principes roppant, szeráfi nyugalommal szárnyalt a magasba. Már nem firtattam, kik azok a hatalmasságok, akik ellenem (ellenünk) szólottak, eltűnt, semmivé foszlott annak az ülvén fenyegető rémnek az árnya.
És egyszeriben más rémek is szertefoszlottak – véltem –, mert amint az ének okozta révületből ocsúdva ismét odapillantottam Malakiás stallumára, szemembe ötlött, hogy a könyvtáros ott ül a többi imádkozó alak között, mintha sohasem is hiányzott volna. Vilmosra sandítottam, és a tekintetében megkönnyebbülést láttam, ugyanolyant, amilyet mésszebbre kémlelve, az apát szemében is. Ami Jorgét illeti, ő ismét kinyújtotta a kezét, és azon nyomban vissza is rántotta, mihelyt szomszédja testére esett a tapintása. Meg nem tudnám mondani, miféle érzés járhatta éppen át.
A kórus most ünnepélyesen az adjuva me éneklésébe kezdett, a templomban örömtelien áradt széjjel az a, és most még az u sem olyan komoran szólt, mint a sederunt u-ja, hanem istenes erővel teljesen. A szerzetesek és a novíciusok úgy énekeltek, ahogyan kell, ahogyan az éneklés regulája előírja, egyenes derékkal, teli torokból, felszegett fővel, a könyvet csaknem vállmagasságba emelvén, hogy az olvasáshoz ne kelljen lenézni, mert az megcsappantaná a mellkasból áradó levegő erejét. Az éjszaka azonban még tartott, és bár fennen zengtek az örvendezés harsonái, az álom köde számos éneklőn kifogott, s volt úgy is, hogy akár egy-egy hosszan kitartott hang kellős közepén környékezett meg valakit az elalvás, és hiába hagyatkozott volna az ének hullámzó sodrára, egyszer csak lecsuklott a feje. Mécseseikkel a felvigyázók ilyenkor is sorra belevilágítottak az arcokba, hogy egyenként magukhoz térítsék őket, vissza az ébrenlétbe, testben és lélekben egyaránt.
Így történt, hogy elsőül egy felvigyázónak tűnt fel, milyen furcsán imbolyog Malakiás: inog, mint akit hirtelen elnyeltek az alighanem elmaradt éjszakai álom kísértetködei. A felvigyázó odament hozzá, és mécsesével az arcába világított, felkeltve így a figyelmemet. A könyvtáros nem moccant. A felvigyázó megbökte, s ekkor Malakiás teljes súlyával előredőlt. Ha az utolsó pillanatban el nem kapja őt a felvigyázó, a padlón is végigzuhan.
Az ének abbamaradt, a hangok elhaltak, kisebbfajta zűrzavar támadt. Vilmos azonnal fölpattant a helyéről, és odasietett, miközben Tivoli Pacificus és a felvigyázó már fektették is végig a földön Malakiás elernyedt testét.
Az apáttal csaknem egyszerre értünk oda, és a mécses fényénél megpillantottuk a szerencsétlen ember arcát. Malakiás külsejéről írtam már; de ezen az éjszakán, ebben a megvilágításban mintha magának a halálnak a képét láttam volna. Az orra hegyes, a szeme beesett, halántéka homorú volt, fehér és gyűrött fülének cimpája felkunkorult, arcbőre máris megkeményedett, megfeszült, megszikkadt, orcája sárgult és baljósan sötétült. A szeme még nyitva volt, cserepes ajka közül nehéz sóhajtás tört elő. Kinyitotta a száját, s én a föléje hajló Vilmos háta mögül jól láttam, mint vonaglik fogainak ketrecében a nyelve, s hogy a nyelve egészen elfeketült már. Vilmos a válla alá nyúlt, fölültette, és megtörölte verejtéktől csillogó homlokát. Malakiás csak azt érezte, hogy fogják, hogy valaki ott van, merően maga elé nézett, de már aligha látott bármit is, felismerni pedig semmiképp sem ismerte fel, hogy kivel van dolga. Reszkető kézzel belekapaszkodott Vilmos csuhájába, maga felé húzta mesteremet, hogy az arcuk már-már összeért, s aztán gyönge, rekedt hangon azt rebegte:
– Ahogy megmondta... igen... olyan hatalma volt, mint ezer skorpiónak...
– Ki mondta meg? – kérdezte Vilmos. – Kicsoda?
Malakiás még beszélni próbált, de hiába. Testén nagy remegés hullámzott végig, a feje hátracsuklott. Arca elfakult, minden maradék elevenség lefoszlott róla. Halott volt.
Vilmos felegyenesedett Látta, hogy ott van mellette az apát, semmit sem szólt. Az apát háta mögött Bernard Gui állt.
– Nos, Bernard úr? – fordult hozzá Vilmos. – Ha kegyelmességed csakugyan megtalálta és lefülelte a gyilkosokat, akkor ezt az embert itt ugyan ki ölte meg?
– Ne tőlem kérdezze testvérem – felelte Bernard. – Egy pillanatig sem állítottam, hogy sikerült a törvény kezére adnom valamennyi gonosztevőt, aki csak itt ólálkodik ebben az apátságban. Szívesen megtettem volna, ha módomban áll – tette hozzá, és végigmérte Vilmost. – Hanem hát így a többieket most már az apát úr szigorára... azazhogy túlságos türelmére bízom.
Az apát sápadtan hallgatott. Bernard sarkon fordult és elment.
Ekkor nyögdécselésféle ütötte meg a fülünket, valami rekedt zihálás. Jorgét pillantottuk meg, amint görnyedten térdepel az imazsámolyán, s egy szerzetes támogatja; nyilván ő mondta meg neki, mi történt.
– Sosem lesz ennek vége... – mondta Jorge elcsukló hangon. – Jaj, Uram, bocsáss meg nekünk, valamennyiünknek!
Vilmos egy pillanatra visszaguggolt a holttesthez. Megfogta mindkét csuklóját, s a tenyerét a fény felé fordította. A jobb kéz első három ujjbegyén folt sötétlett.
[HATODIK NAP]
Melyben az új celláriust megválasztják,
az új könyvtárost nem
Laudes ideje volt már? Korábbra, későbbre járt-e? Ettől fogva elveszítettem az időérzékemet. Talán több órába is beletellett, talán kevesebb időbe, míg Malakiás holtteste ravatalra került, s a rendtársak legyezőívben felsorakoztak. Az apát intézkedett a hamarosan esedékes gyászszertartás felől. Hallottam, amint magához szólítja Bennót és Morimondi Miklóst. Alig egy nap leforgása alatt – mondta – az apátság könyvtáros és házgondnok nélkül maradt.
– Te – fordult Miklóshoz – átveszed Remigius tisztét. Sokak munkáját ismered itt az apátságban. Állíts valakit magad helyett a kovácsműhely felvigyázására, gondoskodj a legszükségesebb napi teendőkről a konyhában, a refektóriumban. Az istenszolgálatok alól fölmentelek. Menj.
Azután Bennónak azt mondta:
– Téged épp tegnap este neveztünk ki Malakiás segédjéül. Nyisd ki a szkriptóriumot, és vigyázz, senki se menjen föl a könyvtárba.
Benno félénken megjegyezte, hogy még nincs beavatva annak a helynek a titkaiba. Az apát erre szigorúan a szemébe nézett:
– Senki sem mondta, hogy be leszel avatva. Te arra ügyelj, hogy a munka ne álljon meg, s ki-ki úgy végezze, mintha imádságot mondana vele az elhalt testvérekért... meg azokért, akik eztán halnak meg. Mindenki csakis azokkal a könyvekkel dolgozhat, amelyek már ott vannak nála; aki akar, fellapozhatja a katalógust. Mást nem lehet. A vesperás alól fölmentelek, akkor fogsz mindent kulcsra zárni.
– És hogy megyek ki? – kérdezte Benno.
– Igazad van, a lenti ajtókat majd én csukom be vacsora után. Menj.
Velük együtt ő is távozott, nem törődve Vilmossal, aki beszélni szeretett volna vele. A szentélyben csupán Alinardus, Tivoli Pacificus, Alessandriai Aymarus és Sant' Albanói Petrus kicsiny csoportja maradt. Aymarus gúnyosan elmosolyodott.
– Adjunk hálát az Úrnak – mondta. – Félő volt, hogy most, miután a német meghalt, még nála is barbárabb könyvtárosunk lesz.
– Véleményetek szerint ki kerül a helyére? – kérdezte Vilmos.
Sant' Albanói Petrus talányos mosolyra húzta a száját:
– Ha meggondolom, mik történtek itt az elmúlt napokban, azt hiszem, nem is annyira a könyvtáros, mint inkább az apát személye válik kérdésessé...
– Elhallgass! – szólt rá Pacificus.
Alinardus tekintete most is a semmibe révedt:
– Újabb jogtalanságot fognak elkövetni... mint az én időmben. Meg kell őket állítani.
– Kiket? – kérdezte Vilmos. Pacificus erre bizalmasan beléje karolt, és arrább vitte, el az aggastyántól, a kapu felé.
– Alinardus... Jól tudod, hogy mi nagyon szeretjük, ő testesíti meg az apátság legrégibb hagyományait, legszebb napjait... De olykor azt sem tudja, mit beszél. Mindnyájan aggódva várjuk, ki lesz az új könyvtáros. Méltó, érett, bölcs embernek kell lennie... S hát ennyi az egész.
– Görögül kell-e tudnia? – kérdezte Vilmos.
– Hogyne, és arabul is, így kívánja a hagyomány, ezt kőveteli meg a hivatala. De ez a tudománya megvan ám sokunknak. Szerénységemnek is, Petrusnak is, Aymarusnak is...
– Benno tud görögül.
– Túlságosan fiatal. Nem tudom, vajon Malakiás tegnap miért épp őt választotta segédjéül, de...
– Adelmus tudott görögül?
– Azt hiszem, nem. Sőt biztosan nem.
– Venantius viszont tudott. És Berengár is. No, jól van, köszönöm.
Kimentünk, hogy együnk valamit a konyhában.
– Miért tudakolta atyám, ki mindenki tud görögül? – kérdeztem.
– Azért, mert akik úgy halnak meg, hogy az ujjuk fekete, mind tudnak görögül. Vagyis nem árt számítani rá, hogy a következő hulla is azok köréből kerül majd ki, akik beszélik a görögöt. Mint én is. Te biztonságban vagy.
– És mire véli atyám Malakiás utolsó szavait?
– Hallottad, mit mondott. A skorpiók. Az ötödik trombitálás egyebek közt a sáskák eljövetelét jelzi, a sáskák kínozni fogják az embereket, s a skorpiókéhoz hasonló fullánkjuk lesz, mint tudod. És Malakiás a tudtunkra adta, hogy őt valaki előre figyelmeztette.
– A hatodik trombitálásra oroszlánfejű lovak vágtatnak elő, a lovak szájából tűz és füst és kénkő jön ki, a lovasok mellvértjei pedig tűzből és jácintból és kénkőből vannak.
– Sok ez így együtt. De könnyen lehet, hogy a következő gyilkosságra a lóistálló táján kerül sor. Jó lesz szemmel tartani. És készüljünk a hetedik trombitálásra is. Tehát még ketten lesznek. Kik a legvalószínűbb jelöltek? Ha a cél a finis Africae titka, akkor azok, akik ismerik ezt a titkot. És legjobb tudomásom szerint csak egy ilyen ember van: az apát. De hátha mégiscsak valami másról van itt szó? Az imént hallhattad, hogy az apát elmozdítására szövetkeznek, Alinardus azonban többes számot használt...
– Meg kellene mondani az apátnak – mondtam.
– Mit? Hogy megölik? Nincsenek rá meggyőző bizonyítékaim. Én úgy okoskodom, mintha a gyilkos az én észjárásomat követné. De hátha egészen másfajta tervhez igazodik? És mindenekelőtt: hátha nem is egy gyilkos van?
– Mire céloz atyám?
– Pontosan nem is tudom. De mondtam már neked: el kell képzelni minden lehetséges rendet és minden rendetlenséget is.
[HATODIK NAP]
Melyben Miklós sok mindent elmesél,
s közben megszemléljük a kincstárat
Morimondi Miklós, az újdonsült házgondnok, épp utasításokkal látta el a szakácsokat, s azok is ellátták őt a konyhabeli szokásokat illető tudnivalókkal. Hallván, hogy Vilmos beszélni akar vele, Miklós néhány perc türelmet kért tőlünk. Mint mondta, mindjárt le kell mennie a kincstárba, mivelhogy változatlanul az ő dolga ellenőrizni, hogyan halad az ereklyetartók tisztogatása, s ott majd jobban ráér a társalgásra.
Kisvártatva intett is, hogy kövessük. Beléptünk a templomba, majd a főoltár mögé kerültünk (közben a templomhajóban a szerzetesek Malakiás ravatalát készítették elő), s egy lépcsőn lemenve egy teremben találtuk magunkat, melynek igen alacsony mennyezetboltíveit vaskos, faragatlan kőoszlopok tartották. Az apátság kincseit őrző kriptában voltunk, az apát féltve szeretett, kedvenc helyén, mely csakis kivételes alkalmakkor és nagyon tekintélyes vendégek előtt szokott megnyílni.
Körös-körül kisebb-nagyobb tékák álltak, s a Miklós két hű segédjének kezében égő fáklyák fénye csodálatos szépségű tárgyakat csillantott föl bennük: csupa arany miseruhákat, drágakövekkel telis-tele rakott, arany rózsafüzéreket, alakdíszes, sokféle fémből kovácsolt ládikákat, niellókat, elefántcsont faragásokat. Miklós lelkesen mutatott nekünk egy evangéliumoskönyvet: a fedelén tarka egységet alkotó, egymástól aranyszál sodronyocskákkal elválasztott és ékköves fejű szögekkel rögzített, szépséges zománclapok pompáztak. Mutatott aztán egy kecses szoborfülkét is: két lazúrkő és aranyoszlop között egy finom arany dombormű Krisztus feltámadását ábrázolta, fölötte színes ónixalapon tizenhárom gyémánttal ékesített aranyfeszület, s a kicsiny oromdísz achátból és rubinkövekből állt. Azután láttam még egy öt részből való krizelefantin diptychont is, Krisztus életének öt jelenetével, középütt pedig – viaszos, fehér háttérből kiváló egyetlen színes tömb – egy máriaüveg lapos aranyozott ezüstsejtek alkotta misztikus báránnyal.
Miklós büszkén mutogatta nekünk mindezt, s a büszkeség valósággal beragyogta az arcát, a széles mozdulatait. Vilmos magasztalta a látottakat, majd megkérdezte Miklóstól, hogy őszerinte miféle ember volt Malakiás.
– Furcsa kérdés – mondta Miklós –, hiszen te is ismerted.
– Igen, de nem eléggé. Sosem tudtam igazán, miféle rejtett gondolatai vannak, és... – bizonytalanodott el, mert nem szívesen tört pálcát egy nemrég elhunyt ember felett -... és hogy vannak-e egyáltalán gondolatai.
Miklós benyálazta az ujját, végighúzta egy nem egészen makulátlan kristályfelületen, és egy félmosollyal, Vilmosra rá sem nézve válaszolta:
– Ugye hogy nem is szorulsz rá a kérdezésre... Ahogy mondod: sokak véleménye az, hogy bármily komolyan töprengő férfiúnak tetszett is Malakiás, valójában nagyon egyszerű ember volt. Alinardus szerint egyenesen ostoba.
– Alinardus haragszik valakire, amiért valamikor régen megtagadták tőle a könyvtárosi tisztséget.
– Én is hallottam róla, de ez már csakugyan réges-régi história, legalább ötven esztendeje történt. Amikor én ideérkeztem, Bobbiói Róbert volt a könyvtáros, és az öregek azt rebesgették, hogy ő valami igazságtalanságot követett el Alinardusszal szemben. Akkor én ezt nem szívesen firtattam, mert úgy véltem, ez az idősebbek iránti tiszteletlenség jele lenne, és nem akartam adni a szóbeszédre. Róbertnek volt egy segédje, aki később meghalt, s a helyébe az akkor még nagyon fiatal Malakiást nevezték ki. Sokan azt mondták, hogy érdemtelen rá, hogy nem is tud görögül meg arabul, noha azt állítja, hogy csupán ügyes majmolás, amikor szépen kalligrafált betűkkel görög és arab nyelvű kódexeket másol, de érteni egy szót sem ért az egészből. Azt mondták, egy könyvtáros sokkalta műveltebb ember kellene hogy legyen. Alinardus, aki akkor még erőinek teljében volt, igen keserű szavakat mondott erről a kinevezésről. És azt sugallta, hogy Malakiás csupán azért kapta ezt a hivatalt, hogy kezére játsszék az ő ellenségének, de nem jöttem rá, kiről beszél. Hát ennyit tudok. Mindig is az a vélekedés járta, hogy Malakiás úgy vigyáz a könyvtárra, mint valami házőrző kutya, de sosem volt igazán világos, hogy mit is őriz tulajdonképpen. Másrészt Berengárról is mindenfélét pusmogtak, amikor Malakiás a segédjéül választotta. Azt mondták, hogy ő sem ér többet, mint a mestere, hogy csupán az áskálódáshoz ért. Meg azt is mondták. .. De ezt bizonyára te is hallottad már... Hogy furcsa viszonyban van Malakiással... Régi ügyek ezek; meg aztán tudod, hogy Berengár Adelmusszal is hírbe hozta magát, s a fiatal másoló barátok azt beszélték, hogy Malakiást titkon vad féltékenység gyötri... És Malakiás és Jorge viszonyáról is mindenfélét mondtak; nem, nem olyasmit, amire most netán gondolsz... Jorge erkölcseit soha senki nem vonta kétségbe! Igen ám, de Malakiásnak mint könyvtárosnak a hagyomány értelmében az apátot kellett gyóntatóul választania, a többiek meg mind Jorgéhoz járnak gyónni (vagy Alinardushoz, de hát az öreg mára már úgyszólván megtébolyult). Szóval azt beszélték, hogy Malakiás mégis túl gyakran dugta össze a fejét Jorgéval, mintha a lelkét az apát vezérelné ugyan, de a testét, a cselekedeteit, a munkáját Jorge irányitaná. Ezenkívül tudod, és valószínűleg láttad is: ha valaki valamely régi és elfeledett könyv iránt érdeklődött, sohasem Malakiáshoz, hanem mindig Jorgéhoz fordult. A katalógus Malakiásnál volt, és a könyvtárba is ő ment fel, de Jorge volt az, aki tudta, hogy a címek mit jelentenek...
– Miért tud Jorge annyi mindent a könyvtárról?
– Alinardus után ő a legöregebb, fiatalkora óta itt van. Jorge több kell hogy legyen, mint nyolcvanéves, azt mondják, legalább negyven esztendeje vak már...
– Hogy tehetett szert a megvakulásáig ekkora nagy tudásra?
– Ó, mindenféle legendák vannak. Állítólag már gyermekkorában megihlette őt az isteni kegyelem, és odalent, Kasztíliában már serdületlen ifjúként az arabok és a görög doktorok könyveit olvasta. Meg aztán a megvakulása után is, mind a mai napig, hosszú órákat tölt el a könyvtárban, elmondatja magának a katalógust, könyveket hozat, és egy novícius sok-sok órán át felolvas neki. Ő mindenre emlékszik, nem olyan eszement, mint Alinardus. De miért kérdezed tőlem mindezt?
– Most, hogy Malakiás és Berengár is meghalt, ki maradt olyan, aki ismeri a könyvtár titkait?
– Az apát, és az apát most be kéne hogy avassa Bennót... ha úgy akarja...
– Miért csak ha úgy akarja?
– Mert Benno fiatal, őt segéddé nevezték ki, amikor Malakiás még élt. Más a segédkönyvtáros, és más a könyvtáros. A hagyomány szerint a könyvtárosból lesz később az apát...
– Vagy úgy... Ezért olyan vonzó a könyvtárosi poszt! Eszerint korábban Abbo is könyvtáros volt?
– Nem, ő nem. Őt még az én ideérkezésem előtt nevezték ki, jó harminc éve. Korábban Rimini Paulus volt az apát, egy furcsa ember, akiről különös történetek járják; állítólag csak úgy falta a könyveket, betéve tudta a könyvtár minden egyes darabját, de sajátos betegségben szenvedett: képtelen volt írni, úgy is hívták miatta, hogy Abbas agraphicus... Nagyon fiatalon lett apát, azt beszélték, Clunyi Algirdas, a Doctor Quadratus támogatását élvezte... Ezek persze csak amolyan régi szerzetespletykák. Elég az hozzá, hogy Paulusból apát lett, s a könyvtárban Bobbiói Róbert került a helyére, őt azonban valami kórság emésztette, és tudni lehetett, hogy az apátság vezetésével nem bírna el; így aztán, amikor Rimini Paulus távozott innen...
– Meghalt?
– Nem, hanem távozott, eltűnt, nem tudom, hogyan: egy napon útra kelt valahova, és többé nem tért vissza, talán haramiák ölték meg útközben... Tehát amikor Paulusnak nyoma veszett, Róbert nem tudta elfoglalni a posztját, és sötét üzelmek kezdődtek. Abbo, úgy mondják, az itteni vidék urának törvénytelen fiaként született, és a fossanovai apátságban nevelkedett; azt beszélik, fiatalemberként ott volt Szent Tamás halálakor, és az ő segédletével vitték le Szent Tamás testét valami toronylépcsőn, ahol is a nagydarab tetem sehogyan sem akart elférni... Hát ez volt az ő dicshű tette, mondogatták itt a rossz nyelvek... Való igaz, hogy nem volt könyvtáros, mégis apáttá választották, és a könyvtár titkaiba utólag avatta be valaki, azt hiszem, Róbert.
– És Róbertet annak idején miért választották meg?
– Nem tudom. Mindig azon voltam, hogy ne nagyon firtassam ezeket a dolgokat: a mi apátságaink szent helyek, de az apáti méltóság körül néha szörnyű marakodások folynak. Én csak az üvegeimmel és az ereklyetartóimmal törődtem, nem akartam belekeveredni ezekbe a históriákba. De ugye most már érted, miért nem tudom, vajon az apát be szándékszik-e avatni Bennót: ez annyit jelentene, hogy utódjául egy megfontolatlan suhancot, egy szinte barbár grammatikust nevez ki, aki a legmesszibb északról jött, és nem ismeri, hogyan is ismerné ezt az országot, ezt az apátságot, az apátság és a helybeli urak viszonyát...
– Malakiás sem volt olasz, és Berengár sem, és őket mégis a könyvtár élére helyezték.
– Homályos ügy, annyi bizonyos. A szerzetesek azt mondogatják, hogy ennyiben az apátság már fél évszázada letért a hagyomány útjáról... Ezért pályázott a könyvtárosi méltóságra több mint ötven esztendeje, vagy tán annál is régebben már, Alinardus. A könyvtáros régen mindig olasz volt, van ebben az országban épp elegendő nagy elme. És hát, ugye...
Miklós habozott, mintha nem szívesen mondaná ki azt, amit mond:
– ... ugye, Malakiásnak és Berengárnak talán azért kellett meghalnia, hogy egyikőjükből se lehessen apát.
Megborzongott, legyintett egypárat, mintha kellemetlen gondolatokat akarna elhessenteni, azután keresztet vetett.
– Miket is beszélek? Tudod, ebben az országban már sok-sok éve szégyenletes dolgok történnek, még a monostorokban, a pápai udvarban, a templomokban is... Hatalmi harcok, eretnekség vádak egy-egy zsíros javadalom reményében... Szégyenszemre megvonom lassan a bizalmamat az egész emberi nemtől, ármányt és cselszövést látok mindenütt. Mivé züllött ez az apátság is! Valami boszorkányság folytán viperafészekké lett az, ami hajdan csupa szentségnek volt tartóedénye. Nézd, micsoda múltja van ennek a monostornak!
Végigmutatott a sok kincsen, majd a keresztekre és más, kisebb tárgyakra ügyet sem vetve, a hely büszkesége, az ereklyetartók elé vont bennünket.
– Nézzétek csak – mondta –, ez annak a lándzsának a hegye, mely a Megváltó mellkasát általverte!
Egy kristályfedelű aranydobozban, bíbor párnácskán háromszögletű vasdarabot láttunk; egyszer már kikezdte a rozsda, de hála a hosszas munkának, az olajozásnak és viaszozásnak, most újra régi fényében csillogott. S ez még semmi. Mert egy másik, ametisztekkel kirakott ezüstskatulyában, melynek elülső oldala átlátszó volt, a krisztusi kereszt szentséges fájának egy szilánkját pillanthattam meg: maga Heléna királyné, Konstantin császár anyja hozta el az apátságba, minekutána zarándokként ellátogatott a szent helyekre, kiásatta a Golgota hegyét meg a szent sírt, és székesegyházat építtetett rá.
Mutatott aztán nekünk Miklós még mást is, annyi mindent, és olyan ritkaságokat, hogy fel sem tudnám sorolni. Egy színtiszta akvamarintékában ott volt a szent keresztnek egy szöge. Egy ámpolnában, száraz rózsasziromágyon a töviskoszorúnak egy darabja, egy másik dobozban pedig, ugyancsak fonnyadt szirmokon, az utolsó vacsora asztalterítőjéből egy megsárgult foszlány. De ott volt azután Szent Máté ezüst láncszemekből szőtt erszénye is, egy hengerben pedig, időtől megviselt, aranypecsétes, ibolyaszín szalaggal átkötve, Szent Anna karcsontja. Ott láttam, csodák csodája, üvegharang alatt, gyönggyel hímzett, piros párnán, a betlehemi jászolnak egy darabját, meg Szent János evangélista bíborszín tunikájából egy arasznyit, két láncszemet abból a béklyóból, melyet Péter apostol viselt Rómában a bokáján, Szent Adalbert koponyáját, Szent István kardját, Szent Margit sípcsontját, Szent Vid ujjperecét, Szent Zsófia bordáját, Szent Eobánus állát, Aranyszájú Szent János lapockájának felső részét, Szent József jegygyűrűjét, Keresztelő Szent János fogát, Mózes pálcáját, egy foszlott, leheletfinom csipkét Szűz Mária menyasszonyi ruhájáról.
És még sok minden mást is, ami nem volt ugyan ereklye, de csodákról és messzi földek csodás lényeiről tanúskodott, és amit a világ legszélső határait megjárt szerzetesek hoztak az apátságba: kitömött baziliszkuszt és hidrát, unikornisszarvat, egy olyan tojást, melyet egy remete egy másik tojásban talált, egy darabot abból a mannából, amellyel a zsidók a pusztában táplálkoztak, bálnafogat, kókuszdiót, özönvíz előtti állat felkarcsontját, elefántagyarat, delfinbordát. S azután még további ereklyéket is, nem tudom, miféléket, a foglalatok talán értékesebbek voltak, mint maguk a relikviák, és itt-ott (a megfeketült ezüstből készült ereklyetartókból ítélve) nagyon régiek: csont-, szövet-, fa-, fém-, üvegdarabok végtelen sorát. Meg sötét porokkal teli fiolákat: az egyikről megtudtam, hogy Szodoma elhamvadt maradványai, a másikról, hogy Jerikó falairól való mészdarabok vannak benne. Csupa olyasmi, még a legszegényebb dolgok is, amiért egy császár egész hübérbirtokokat adott volna, és ami nem csupán hatalmas tekintély, hanem valóságos, anyagi gazdagság záloga is volt a bennünket vendégül látó apátság számára.
Miklós abbahagyta a tárgyak mutogatását, melyekről egyébként külön-külön feliratok is tájékoztatást adtak, én azonban tovább ámuldoztam, most már szabadon, szinte találomra fordulva hol erre, hol arra ezen a felmérhetetlen csodákat őrző helyen, hol teljes fényben bámulva, hol pedig félhomályban hunyorogva rájuk, ha Miklós akolitusai éppen máshová húzódtak a fáklyáikkal. Lenyűgöztek azok a megsárgult, egyszerre misztikus és visszataszító, áttetsző és titokzatos porcok, azok a réges-régi, színehagyott, elfeslett, olykor megfakult kézirat módjára fiolába csavart ruhafoszlányok, azok az ágyukul szolgáló szövettel elkeveredő, porló matériák, szent hordaléka a hajdan állati (és racionális) életeknek, melyek most kristály- vagy fémépítményekbe zártan, a tornyos-csúcsíves kicsinységükkel büszke kőkatedrálisokat utánzó dobozkákban maguk is mintegy ásvánnyá lényegültek át. Hát így várják testnek feltámadását a szentek tetemei? Ezekből a törmelékekből egészülnek majd újra éppé azok a szervek, melyek Isten megpillantásakor, a nagy fényben, teljességgel visszanyervén természetes érzékenységüket, mint Piperno írja, a legparányibb differentias odorumra[236] is érzékenyek lesznek?
Elmélkedésemből Vilmos térített magamhoz.
– Megyek – veregette meg a vállamat. – Fölmegyek a szkriptóriumba, utána kell még néznem valaminek...
– De hisz most nem lehet könyveket kérni – mondtam –, Benno azt az utasítást kapta...
– Csak azokat a könyveket kell még egyszer szemügyre vennem, amelyeket a múltkor lapozgattam; azok azóta is ott vannak a szkriptóriumban, Venantius asztalán. Te csak maradj, ha maradni akarsz. Ez a kripta itt szép kis kompendiuma azoknak a szegénységvitáknak, amelyeknek az elmúlt napokban tanúja voltál. Most mindenesetre láthatod, mi végre ölik egymást ezek a te itteni rendtársaid, miért tülekszenek úgy az apáti méltóságért.
– Atyám hisz annak, amit Miklós sugallt? A gyilkosságok oka eszerint a beiktatásért folyó küzdelem?
– Mondtam már, hogy fennhangon egyelőre semmiféle feltételezést sem akarok megkockáztatni. Miklós sok mindent mondott. És van, ami felkeltette az érdeklődésemet. Most azonban még egy másik nyomot kell tovább követnem. Vagy talán ugyanazt a nyomot, csak épp egy másik irányból. Ne nagyon ámuldozz ezek előtt a tékák előtt. A szent keresztnek sok-sok más darabját láttam én már sok más templomban. Ha mindegyik igazi volna, Krisztus urunkat nem két, keresztbe tett gerendára, hanem egy egész erdőre feszítették volna fel.
– De atyám! – méltatlankodtam.
– Így van ez, Adso. És vannak ám még ennél is gazdagabb kincstárak. Valamikor rég, a kölni székesegyházban láttam én Keresztelő Szent János tizenkét éves kori koponyáját is.
– Igazán?! – kiáltottam föl csodálkozva. Majd gyanút fogtam: – De hisz Szent János sokkal idősebb volt, amikor megölték!
– A másik koponyája nyilván egy másik kincstárban van – mondta Vilmos komoly ábrázattal. Sosem tudtam, mikor tréfál. Mifelénk úgy szokás tréfálkozni, hogy valaki mond egy jót, s azután jó hangos kacagás következik, hogy a tréfában mindenki részt vehessen. Vilmos viszont csakis olyankor kacagott, amikor komoly dolgokat mondott, és mélységesen komoly maradt, ha vélhetőleg tréfált.
[HATODIK NAP]
Melyben Adso a Dies irae-t hallgatja,
és közben álmot lát,
vagy jelenést, ha úgy tetszik
Vilmos elköszönt Miklóstól, és fölment a szkriptóriumba. Most már eleget láttam a kincstárból, és elhatároztam, hogy a templomba megyek, imádkozom egyet Malakiás lelki üdvéért. Sosem szerettem ezt az embert, féltem tőle, és bevallom, sokáig azt hittem, hogy a gyilkosságokat mind ő követte el. Most, íme, megtudtam, hogy talán csak egy szegény, kielégítetlen szenvedélyek gyötörte ember volt, vasmozsarak közt cserépköcsög, hogy zavarában mutatkozott olyan komornak, hallgatag és kifürkészhetetlen pedig azért volt, mert jól tudta, hogy nincs semmi mondanivalója. Lelkifurdalás-félét éreztem miatta, és azt gondoltam, hogy ha imádkozom az ő másvilági sorsáért, majd elcsitul bennem a bűntudat.
A templom most gyönge, kékesszürke fényben derengett, uralta terét a felravatalozott tetem, és egészen betöltötte a gyászszertartást mondó szerzetesek egyenletes sustorgása.
A melki monostorban számos alkalommal voltam tanúja egy-egy rendtársam elhunytának. Semmiképp sem vidám, mégis, valahogyan derűs események voltak ezek, nyugalom és mélységes igazságérzet hatotta át őket. Egymás után mindenki benyitott a haldokló cellájába, mindenkinek volt hozzá egy jó szava, mindenki tiszta szívből arra gondolt, mily boldog is a haldokló, hiszen egy erényes életre készül föltenni a koronát, és nemsokára egyesül az angyalok kórusával, soha véget nem érő örvendezésben. És valami ebből a derűből, ennek a jámbor irigységnek az illatából meglegyintette a halni készülőt is, aki így végül derűsen adta át magát a halálnak. Mily nagyon mások voltak az elmúlt napok itteni halálesetei! Végre közelről láthattam, hogyan hal meg a finis Africae ördögi skorpióinak egy áldozata, és bizonyos, hogy ugyanígy halt meg Venantius és Berengár is, ő a vízben keresve enyhülést, immár eltorzult, Malakiáséhoz hasonlatos arccal...
A templom leghátuljában leültem, és összehúztam magam, hogy ne fázzam annyira. Szétáradt bennem egy kis melegség, az ajkam megrebbent, csatlakoztam az imádkozó rendtársak kórusához. A szavak értelmére szinte nem is figyeltem, a szám magától mozgott, a fejem le-lebiccent, a szemem minduntalan lecsukódott. Sok idő telt el, azt hiszem, legalább háromszor-négyszer elaludtam, és fölriadtam. Azután a kórus a Dies irae-be kezdett... A zsoltározás úgy elkábított, mint valami narkotikum. Elaludtam egészen. Vagy talán nem is álomba, inkább valami izgatott zsibbadásba süppedtem kimerülten, s egyre kuporogva, mint egy még meg nem született teremtmény az anyja hasában. És ebben a lélekmélyi ködben, mintegy nem e világi tájba csöppenvén, látomásom támadt, vagy álmot láttam, nem is tudom.
Szűk lépcső fokain, alacsony kürtőben ereszkedtem alá, mintha a kincstárba mennék, de tovább és tovább ereszkedve egy tágasabb kriptába jutottam, s ez az Aedificium konyhája volt. Bizonyos, hogy a konyha volt, mégsem csupán kemencék és fazekak körül serénykedtek, hanem fújtatókkal és kalapácsokkal is dolgoztak benne, mintha Miklós kovácsai is itt adtak volna egymásnak találkozót. Merő izzás volt minden, kályhák és kazánok vöröse, és az üstökből gőz gomolygott, és kövér buborékok szállottak fel a bennük rotyogó levek felszínére, és pattantak szét tompa, folytonos pukkanásokkal. A szakácsok nyársakkal hadonásztak, míg a teljes létszámban itt összesereglett novíciusok ide-oda szökellve a tüzes vasakra nyársalandó jércék és egyéb szárnyasok után kapkodtak. Mellettük meg a kovácsok nagy erővel, fülsiketítő lármát csapva kalapáltak, üllőikről egész szikrafelhők szálltak, elkeveredvén a két kemencéből hányódó szikrákkal.
Nem tudtam, vajon a pokolban vagyok-e, vagy inkább egy amolyan Salvatore-féle, mártásoktól csöpögő, kolbászoktól vonagló mennyországban. De nem volt időm tanakodni, mert hirtelen kicsi emberek, ormótlan, fazékforma fejű törpék csapata özönlött elő, magukkal sodortak a refektórium küszöbére, és kényszerítettek, hogy lépjek be.
A terem ünnepi díszben pompázott. A falakról nagy kárpitok és zászlók függtek, de nem a szokásos, híveket istenfélelemre buzdító, vagy királyok dicsőségét hirdető képek ékeskedtek rajtuk. Ezek a képek inkább mintha Adelmus margináliái szerint készültek és a legkevésbé félelmetes, leginkább mulatságos figuráit utánozták volna: májusfát körbetáncoló nyulakat, halakban bővelkedő folyókat láttam, önként a serpenyőbe ugráló halakkal, szakács-püspöknek öltöztetett majmokat, gőzölgő lábasok körül ugrabugráló, hájas pocakú szörnyetegeket.
Az asztalfőn az apát ült ünnepi ruhában, hímzett palástja bíborszín, a markában meredező villa akár egy jogar. Mellette Jorgét láttam – nagy kupa bort ivott –, meg a celláriust, aki úgy volt öltözve, mint Bernard Gui, s egy skorpió alakú könyvből nagy jámboran felolvasott a szentek életéből meg az evangéliumból, de csupa olyan történetet, mint az, amely szerint Jézus évődve emlékezteti az apostolt kő mivoltára, s hogy ő arra a völgybe gurult sziklára fogja építeni az egyházát, vagy mint Szent Jeromos bibliakommentárja, amely szerint Jeruzsálemben Isten le akarta mezteleníteni az alfelét. S Jorge a celláriusnak minden egyes szava után ököllel rávágott az asztalra, és azt kiáltotta:
– Te leszel a következő apát, Istennek pocakja!
Így bizony, így mondta, Isten bocsássa meg nekem.
Az apát nagy vígan intett, s ekkor bevonult a szüzek menete. Gazdagon díszített ruhájú leányok lépdeltek tündöklő sorban, s a sor kellős közepén legeslegelőször is mintha anyámat pillantottam volna meg, de rögvest be kellett látnom, hogy tévedek, hiszen semmi kétség, az a lány az, aki rettenetes, mint a zászlós tábor. Csakhogy emez fehér gyöngyökből fűzött, kettős fejéket viselt a homlokán, s arca két oldalán még két gyöngy láncsor függött alá és folyt össze egy további, kettős gyöngysorral, mely a keblére csüngött, s ott minden gyöngyszemről egy-egy nagy gyémánt függött, akkora, mint a szilva. Továbbá a két füléből egy-egy kék gyöngylánc függött, s ezek gallérszerűen egybekanyarultak a nyaka tövében, s a nyaka fehér volt és egyenes, mint a Libánus tornya. A palástja bíborkagylószín, a kezében gyémánttal kirakott aranyserleg, abban pedig – mint nem tudom, miként, de megtudtam – a Severinustól annak idején ellopott, halálos kenet. Ezt a nőt, aki mint a hajnal, olyan szép volt, további asszonyalakok követték; az első kettős stólával díszített, mezeivirág-hímzéses, sötét ruhát, s azon hímzett, fehér palástot viselt, a második zöld levelekkel és két nagy, sötét, labirintusforma rajzú négyzettel díszített, halvány rózsaszín ruhát, s azon sárga damasztpalástot, a harmadiknak pedig vörös volt a palástja, s a ruhája smaragdzöld és apró, piros állatfigurákkal díszes, és a kezében hímzett fehér stóla volt; s hogy a többieken milyen ruha volt, azt már nem figyeltem meg, mert törtem a fejemet, vajon kicsodák ezek, miért kísérik a lányt, aki most meg Szűz Máriára hasonlított; s akkor, mintha mindegyikük kezében vagy a szájukból előkunkorodva egy-egy írásszalag tűnt volna föl, megtudtam, hogy Ruth, Sára, Zsuzsanna és más, ószövetségi nők vonulnak el előttem.
Az apát egyszer csak felkiáltott:
– Traete, filii de puta![237]
S most egy másik menet vonult be szép sorban a refektóriumba, szent személyek, akiket már nagyon is jól felismertem, öltözékük csupa szigor és csupa pompa, s a menet közepén trónus volt, és azon ült valaki, aki nem volt más, mint a Mi Urunk, de egyszersmind Ádám is volt, a palástja bíbor, és nagy, rubinos-gyöngyös diadém fogta össze vállán a palástot, a fején a leányéhoz hasonlatos korona, a kezében pedig egy még nagyobb kehely volt, sertésvérrel teli. Szentséges és nagyon-nagyon jól ismert személyek vették körül – róluk mindjárt szólok –, meg zöldbe és vörösbe öltözött francia királyi íjászok, Krisztus monogramját viselő, smaragdszín címerpajzssal. Ennek a csapatnak a feje hódolattal az apát elébe járult, odanyújtotta neki a kelyhet, és e szavakat mondta:
– Sao ko kelle terre per kelle fini ke ki kontene, trenta anni le possette parte sancti Benedicti.[238]
– Age primum et septimum de quatuor – felelte az apát, mire a többiek, kórusban:
– In finibus Africae, ámen.
És akkor valamennyien sederunt.
S felbomlott így a két ellenhad, és Salamon apát intésére teríteni kezdtek, Jakab és András egy kazal szénát hozott, Ádám középre ült, Éva végigheveredett egy falevélen, megjelent Káin, s egy ekét húzott maga után, jött Ábel, vödröt hozott, hogy megfejje a Brunellust, bárkájának fedélzetén diadalmasan beúszott Noé, Ábrahám leült egy fa alá, Izsák a templom aranyoltárára feküdt, Mózes egy kőre kuporodott, Dániel, Malakiással karöltve, egy gyászemelvényre lépett fel, Tóbiás ágyba bújt, József egy vékára ugrott, Benjámin egy zsákon nyújtózott el, azután meg – s a kép itt homályosulni kezdett – Dávid egy dombra János a földre, a Fáraó a homokra ült (persze hogy oda, gondoltam, nem tudom, miért), Lázár az asztalra, Jézus a kútkávára, Zakeus egy fa ágaira, Máté egy zsámolyra, Ráháb kócra, Ruth szalmára, Tekla az ablakpárkányra (s az ablakon benézett egy sápadt arc: Adelmus figyelmeztette őt, hogy le is lehet ám esni, bele, bele a szakadékba), Zsuzsanna a konyhakertbe Júdás a sírok közé, Péter a katedrára, Jákob egy hálóra, Illés nyeregbe, Ráhel egy batyura. Pál apostol pedig, kardját leeresztvén, Ézsau zsémbelését hallgatta, miközben Jób a trágyadombon nyüszített, és Rebeka egy köntössel, Judit egy takaróval, Hágár meg egy halotti lepellel a segítségére sietett, és néhány novícius nagy gőzölgő üstöt hozott be, és az üstből Salvemeci Venantius ugrott elő rákvörösen, és véres hurkát kezdett el osztogatni.
A refektórium egyre zsúfoltabb lett, és mindenki két pofára zabált, Jónás tököt, Izaiás főzeléket, Ezekiel szedret, Zakeus szikomorvirágot, Ádám citromot, Dániel farkasbabot, a Fáraó papsajtot, Káin bogáncsot, Éva fügét, Ráhel almát, Ananiás gyémántnagy szilvát, Lea hagymát, Áron olajbogyót, József egy tojást, Noé szőlőt, Simon őszibarackmagot tett az asztalra, s közben Jézus a Dies irae-t énekelte, és mindegyik fogásra ecetet csurgatott nagy vígan egy szivacsból, melyet az egyik francia királyi íjász lándzsájának hegyéről szedett le.
– Gyermekeim, kedves báránykáim – mondta akkor az apát, s már kapatos volt –, nem vacsorázhattok így, ilyen koldusi öltözékben, jertek csak, jertek.
S azzal rácsapott a négyből az elsőre és a hetedikre (torzan, kísértetforman tolultak elő a tükör mélyéből), a tükör darabokra tört, és sokszínű, kövekkel kirakott, piszkos és rongyos ruhák hullottak ki belőle a pádlóra, végig a labirintus szobáinak során. És Zakeus fehéres, Ábrahám verébszürkés, Lót kénköves, Jónás kékes, Tekla vörhenyes, Dániel oroszlános, Ádám irhás-bőrös, Júdás ezüstpénzes, Ráháb skarlátvöröses, Éva jó és gonosz tudásának fája színű ruhát választott magának, és ki tarkabarkát, ki papiruszzöldet, ki szívpirosat, ki tengerkéket, ki kéregbarnát, ki pedig téglavöröset vagy rozsdásat és feketést és ibolyást és tüzest és kénszínüt vett, és Jézus galambszín ruhában páváskodott, és nevetve rótta meg Júdást, amiért sosem képes tiszta szívből tréfálkozni.
És ekkor Jorge lekapta szeméről a vitra ad legendumot, égő csipkebokrot gyújtott, a rőzsét Sára hozta, Jefte fölrakodta, Izsák lerakodta, József aprította, és miközben Jákob megásta a kutat, és Dániel leült a tópartra, a szolgák vizet hoztak, Noé bort, Hágár egy tömlőt, Ábrahám egy borjút hozott, és Ráháb a borjút kipányvázta, Jézus a kötelet tartotta, Illés pedig összekötözte a borjú lábát; azután a borjút Absolon a hajánál fogva fellógatta, Péter odanyújtotta a kardot, Káin megölte, Heródes a vérét vette, Sém a zsigereit és a sarát kihajította, Jákob megolajozta, Molesszadon megsózta, Antiokhosz a tűzre tette, Rebeka megfőzte, Éva pedig, elsőként, megízlelte, és rosszul tette, de Ádám azt mondta, sebaj, és vállon veregette Severinust, aki azt javasolta, fűszerezzék meg. Majd Jézus kenyeret tört, halat osztott, Jákob kiabált, mert Ézsau befalta minden lencséjét, Izsák megevett egy sült gödölyét, Jónás meg egy főtt cethalat, és Jézus negyven napon és negyven éjszakán át böjtölt.
Ezalatt mindenki ki-be járkált a legkülönfélébb formájú és színű vadhúsokkal, a legtöbb mindig Benjáminnak, a legjava Máriának jutott, Márta pedig kesergett, amiért folyvást őneki kell elmosogatnia a tányérokat. Azután felvágták az időközben óriásivá nőtt borjút, és János kapta a fejét, Absolon a nyakszirtjét, Áron a nyelvét, Sámson az állcsontját, Péter a fülét, Holofernesz a koponyáját, Lea a fenekét, Saul a nyakát, Jónás a gyomrát, Tóbiás az epéjét, Éva az oldalbordáját, Mária a mellét, Erzsébet a vulváját, Mózes a farkát, Lót a lábát és Ezékiel a csontját. Mindeközben Jézus megevett egy szamarat, Szent Ferenc egy farkast, Ábel egy bárányt, Éva egy murénát, Keresztelő Szent János egy sáskát, a Fáraó egy polipot (persze hogy azt, gondoltam, nem tudom, miért), Dávid egy kőrisbogarat evett, rávetvén magát a nigra sed formosa[239] lányra, és Sámson egy oroszlán hátába harapott, Tekla pedig egy fekete és szőrös pók elől menekült sikoltozva.
Most már mindenki nyilvánvalóan berúgott, volt, aki boron csúszkált, volt, aki üstbe zuhant bele fejest, hogy csak a keresztbe álló két póznalába kalimpált ki, és Jézus feketéllő ujjbegyekkel könyvlapokat osztogatott, mondván: „vegyétek és egyétek, ezek itt a Symphosius enigmái, köztük a halról, azaz Isten fiáról, a ti megváltótokról szóló is”. És ittak, Jézus aszút, Jónás marsicait, a Fáraó sorrentóit (de miért?), Mózes gadescói, Izsák krétai, Áron adriai, Tekla aresci, János albanói, Ábel campaniai, Mária signai, Ráhel firenzei bort nyakalt.
Ádám hanyatt dőlve gurgulázott, és a bor kicsurgott az oldalbordáján, Noé megátkozta álmában Kámot, Holofernész gyanútlanul horkolt, Jónás mélyen aludt, Péter virrasztott, amíg a kakas meg nem szólal, és Jézus felriadt, amikor meghallotta Bernard Gui és Bertrando del Poggetto hangját, amint elhatározták, hogy a lányt máglyára küldik; és felkiáltott: „Atyám! Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár!” És ki rosszul töltött, ki jól ivott, ki meghalt kacagván, ki pedig kacagott meghalván, ki kancsókat hordozott, ki pedig beleivott a mások poharába. Zsuzsanna azt kiáltozta, hogy sohasem adja oda szép fehér testét a celláriusnak és Salvatorénak egy nyomorúságos ökörszívért, Pilátus úgy járkált fel-alá a refektóriumban, mint egy elkárhozott lélek, kézmosó vízért siránkozva, és Dolcino testvér, a tollas kalapú, hozott is neki vizet, majd vigyorogva széjjelrántotta a köntösét, és megmutatta a vértől vöröslő szeméremtestét, miközben Káin, gúnyt űzvén belőle, magához ölelte a szép Trentói Margitot; és Dolcino sírva fakadt, odament Bernard Guihez, és angyali pápának nevezve őt, a vállára hajtotta a fejét, és Hubertinus életfával, Cesenai Mihály aranyerszénnyel vigasztalta, a két Mária kenetekkel kente őt meg, Ádám pedig rávette, hogy harapjon bele egy frissen szedett almába.
S akkor megnyíltak az Aedificium boltívei, és egy repülő masinán, mely unico homine regente, Roger Bacon ereszkedett alá az égből. Majd Dávid citerát pendített, Salomé pedig eljárta a hétfátylas táncát, és ahányszor egy-egy fátyla lehullott, ő megfújt egyet a hét trombitából, és rámutatott egyre a hét pecsétből, míg végül már csak a nap volt a ruhája, amicta sole. Valamennyien azt mondogatták, hogy nincs a földön még egy ilyen víg apátság, és Berengár mindenkinek fölemelte a ruháját, és farközépen csókolt férfit is és asszonyt is. Táncba kezdtek, Jézus tanítónak, János őrnek, Péter gladiátornak, Nimród vadásznak, Júdás besúgónak, Ádám kertésznek, Éva szövőnőnek, Káin latornak, Ábel pásztornak, Jákob törvényszolgának, Zakariás papnak, Dávid királynak, Jubal citerásnak, Jákob halásznak, Antiokhosz szakácsnak, Rebeka vízhordónak, Molesszadon balgának, Márta szolgálólánynak, Heródes dühöngő őrültnek, Tóbiás orvosnak, József asztalosnak, Dániel bírónak, Támár paráznának öltözve, Mária pedig, patrónaként, utasította a szolgákat, hogy hozzanak még bort, mert az az esztelen fia nem akarja átváltoztatni a vizet.
Ekkor gurult méregbe az apát, amiért, mint mondta, ilyen nagyszerű ünnepséget rendezett, és mégsem kap senkitől semmit; mire ki-ki máris versengve hordta neki az ajándékot és a kincset, egy bikát, egy birkát, egy oroszlánt, egy tevét, egy szarvast, egy borjút, egy kancát, egy napszekeret, Szent Eobanus állat, Szent Morimonda farkát, Szent Arundalina méhet, Szent Burgosina kehelyformára cizellált, tizenkét éves kori tarkóját és a Pentagonum Salomonis egyik példányát. Hanem az apát azt kiabálta, hogy így csupán el akarják terelni a figyelmét, s valójában azon vannak, hogy kifosszák a kincstárat mert most mindnyájan ott voltunk –, s hogy eltűnt egy fölbecsülhetetlen értékű könyv, mely a skorpiókról meg a hét trombitálásról szól, és legott hívatta a francia királyi íjászokat, motozzanak meg mindenkit, aki gyanús. És Hágáron szégyenszemre egy színes kelmét, Ráhelen aranypecsétet találtak, Tekla kebelében ezüsttükröt, Benjámin hóna alatt cumit, Judit ruhái közt selyemtakarót, Longinus kezében lándzsát találtak, Abimelek karjában pedig másvalaki feleségét. A legrosszabb mégis az volt, amikor fekete kakast találtak a hasonszínű macskához hasonlatosan szép, fekete lánynál és boszorkánynak és hamis apostolnak nevezték öt, amiért is valamennyien rárohantak, hogy megbüntessék. Keresztelő Szent János lefejezte, Ábel legyilkolta, Ádám levadászta őt, Nabukodonozor a lángoló kezével zodiákusjeleket írt a mellére, Illés tüzes szekéren elrabolta, Noé vízbe merítette, Lót sóbálvánnyá változtatta, Zsuzsanna bujasággal vádolta, József megcsalta őt egy másik asszonnyal, Ananiás kemencébe dugta, Sámson leláncolta, Pál megostorozta, Péter tótágast megfeszítette, István megkövezte, Lőrinc rostélyon megégette, Bertalan megnyúzta, Júdás elárulta, a cellárius elégette, és Péter mindent tagadott. Azután rávetették magukat a testére, bekenték ürülékkel, az arcába szellentettek, a fejére hugyoztak, a mellére okádtak, tépték a haját, égő fáklyákkal ütlegelték a hátát. A lány nemrég még oly szép, oly zsenge teste most foszlásnak indult, az ő szerteszóródott diribdarabjaival lettek teli a kripta tékái, a kristályos és aranyos ereklyetartók. Azaz nem is a kripta népesült be a lány testével, hanem a lány ásványivá lényegült teste állt össze lassanként a kripta kavargó diribdarabjaiból, melyek utóbb ismét elbomlottak, szétszállingóztak, eszelős galádság műveként tömörült szegmentumok szent porszemecskéi. Most úgy rémlett, mintha az évezredek során egyetlen, hatalmas test bomlott volna részeire, s ezek a részek mintegy el akarták volna foglalni a kriptát – ezt a meghalt szerzetesek csontházánál tündöklőbb, mégis ahhoz hasonlatos helyet –, és mintha magának a teremtés főművének, az emberi testnek a lényegi formája széjjeldarabolódott volna véletlenszerű, sokféle és különálló formákra, önnön ellentétének képét öltve fel így, ideális helyett földi formává válva, porrá és csak halált és pusztulást jelenteni tudó, bűzhödt cafatokká...
A vendégség résztvevői, ajándékaikkal egyetemben, eltűntek a szemem elől, mintha most valamennyi lakomavendég egy-egy sajátos maradvánnyá aszalódva heverne a kriptában, ki-ki önmaga áttetsző szinekdochéjaként, Ráhel mint csont, Dániel mint fog, Sámson mint állkapocs, Jézus mint bíbor ruhafoszlány. Mintha a vendégség végén, amikor a lakoma a lány elpusztításává fajult, ez a pusztítás az egyetemes pusztulásba csapott volna át, s én ennek láttam volna a végső eredményét, azokat a testeket (mit testeket? a mohó és szomjas asztaltársak földi és e világi, testi összességét), egyetlen holttestté váltán, mint összetört és megkínzott tetemet, amivé Dolcino lett a kivégzése után; holmi mocskosan csillogó kincset, roppant felületet, mely olyan, akár egy lenyúzott állat irhája, mindazonáltal a bőrbe kövülten továbbra is ott vannak benne, rajta, mind a zsigerek és a szervek s még az arcvonások is. A bőrt láttam, minden redőjével, ráncával és hegével, bársonyos simaságaival, szőr, bőr, mell, pompás damaszttá lett szemérem rengetegét, és keblet, körmöt, tyúkszemet, szempillát, szemgolyó-üvegtestet, ajakhúst, a karcsú hátgerincet, csontarchitektúrát, és ez mind-mind homokszerűvé porladottan is megőrizte önnön alakját és helyét; a láb helye üres volt és petyhüdt, mint a harisnya, mellette a húson, mint miseruhán az erek bíborpiros arabeszkjei, a zsigerek halma csupa finom vesét, a szív mélypiros rubinja nyálkásan csillog, az egyforma fogak gyöngyházfényű sora akár a nyaklánc, s a nyelv rózsás és kékes függő rajta, a tíz ujj tíz gyertyaszál, pecsét a köldök, a kiterített ágyékszőnyeg szálait fogni megint egybe... Most mindenhonnan, a kripta minden zugából ez a tékákba és ereklyetartókba porciózott, mégis újjáépült, nagy és értelmetlen egésszé lett óriás test vigyorgott, sutyorgott, halállal kecsegtetett, és a vacsora során ugyanez a test habzsolt és ugrabugrált olyan buján, s most meg azt láttam, hogy vége, hogy süket és vak romlásának érinthetetlen foglya. S Hubertinus karon ragadott, hogy körmeit valósággal a húsomba vájta, és azt súgta nekem:
– Látod, ez itt ugyanaz; ami az imént még őrjöngve diadalmaskodott és élvezkedve hancúrozott, most itt van, elnyerte büntetését és jutalmát, megszabadult a szenvedélyek csábításától, öröklétbe merült, az örök fagyé lett, hogy annak hidege ápolja és tisztítsa őt, s az enyészet diadala megmentette őt az enyészettől, hiszen ami máris por és ásványi matéria, azt többé semmi sem omlaszthatja porrá, mors est quies viatoris, finis est omnis laboris...
Hanem egyszer csak Salvatore lépett a kriptába, lángolt, mint egy ördög, és azt kiáltotta:
– Ostoba! Nem látod, hogy ez itt Jób könyvének nagy liotárdi fenevadja[240]? Mitől félsz, kis gazdám? Nesze neked bundás sajt!
És a kriptában hirtelen vöröses fények gyúltak, és ismét a konyhában voltam; vagy nem is a konyha, inkább valami hatalmas, nyálkás és iszamós gyomor belsejében, s középen egy hollófekete, ezerkezű, nagy rácshoz láncolt fenevadat láttam: mancsaival egymás után kapkodta el a körülötte állókat, s mint a szomjas paraszt, amikor levet facsar magának a szőlőfürtből, úgy facsart egyet ő is mindegyik áldozatán, kinek a lábát, kinek a koponyáját roppantva széjjel, s utána mindjárt belakmározta őket, és tüzet böfögött, kénnél is büdösebbet. De csodák csodája, engem ez a látvány már nem rémisztett meg, s azon kaptam magam, hogy meghitt pillantásokkal méregetem ezt a (mint magamban neveztem) „derék ördögöt”, aki végtére is nem más, mint Salvatore; hiszen a halandó emberi testről, szenvedéseiről és romlásáról már mindent tudtam, és semmitől sem féltem. A barátságossá és kedélyessé lett tűz fényénél viszont itt láttam a vacsora valamennyi vendégét: ismét alakot öltöttek, és dalolva bizonygatták, hogy most minden elölről kezdődik, s a lány is ott volt közöttük épen egészségesen és gyönyörűen, és azt mondta nekem:
– Semmi baj, semmi baj, meglásd, hogy utána még szebb leszek, mint voltam, hadd menjek a máglyára, csak egy perc az egész, és már jövök is vissza, idebent találkozunk!
Azzal felfedte előttem – Isten legyen hozzám irgalmas – a vulváját, én pedig oda beléptem, és szépséges odúban találtam magam, mely mintha az aranykor kies völgye lett volna, patakvizet harmatozó, termékeny rét, melynek fáin bundás sajt érik. És köszönetet a vendégek mondtak az apátnak a pompás lakomáért, és taszigálással meg rugdosással mutatták, mennyire hálásak neki, és milyen jó a kedvük, s a földre döntötték, vesszejét vesszeikkel csapdosták, ő pedig nevetett, és kérte őket, hogy ugyan ne csiklandozzák tovább. És orrlikaikból kénköves fellegeket fúvó lovakon belovagoltak a szegény életű testvérek, övükön arannyal teli erszények, melyeknek hála, a farkasokat báránnyá, a bárányokat meg farkassá változtatták, majd császárrá koronázták őket az Isten végtelen mindenhatóságát dicsőítő nép gyülekezetének jóváhagyásával.
– Ut cachinnis dissolvatur, torqueatur rictibus![241] – kiáltotta Jézus a töviskoszorút lengetve. Belépett János pápa, méltatlankodott a felfordulás miatt, és azt mondta:
– Nem tudom, hova jutunk így!
De mindenki kinevette, s az apáttal az élen, disznókat terelve, az egész társaság elindult az erdőbe, szarvasgombászni. Már-már a nyomukba szegődtem, amikor egy sarokban megpillantottam Vilmost: épp most jött ki a labirintusból, a kezében mágnes, és a mágnes sebesen röpítette őt észak felé.
– Ne hagyj itt, mesterem! – kiáltottam. – Én is látni akarom, mit rejt a finis Africae!
– Már láttad – szólt vissza Vilmos nagy messziről. Felébredtem, a templomban most ért véget a gyászének:
Lacrimosa dies illa
qua resurget ex favilla
iudicandus homo reus:
huic ergo parce deus!
Pie Iesu domine
dona eis requiem. [242]
Vagyis a látomásom hosszabb volt ugyan, mint egy ámen, de azért mégiscsak látomás volt, villanásnyi vízió, egy Dies irae-nél is rövidebb.
[HATODIK NAP]
Melyben Vilmos megfejti Adso álmát
Zúgott a fejem, amikor a főkapun kiléptem. Kisebbfajta csoporttal találtam magamat szemközt: most készültek indulni a ferencesek, és Vilmos is lejött, hogy elköszönjön tőlük.
Én is kivettem részemet a búcsúzkodásból, a testvéri ölelésekből. Azután megkérdeztem Vilmostól, vajon a másik társaság, a foglyokkal, mikor kel útra. Mesterem azt válaszolta, hogy azok már el is mentek egy félórája, amikor mi a kincstárban voltunk. Vagy amikor már álmodtam – gondoltam én.
Ettől egy pillanatra kétségbeestem, de azután gyorsan észhez tértem. Jobb így. Elviselhetetlen lett volna látnom, hogyan hurcolják el az elítélteket (vagyis a szegény szerencsétlen celláriust, Salvatorét... és persze a lányt is), messzire, mindörökre. Meg hát az álmom olyannyira nem hagyott nyugodni, hogy még az érzéseim is mintha megdermedtek volna.
A ferencesek karavánja elindult a kijárati kapu felé, mi pedig Vilmossal ott maradtunk a templom előtt, és mindketten igen búsak voltunk, ha más-más okból is. Egyszer csak úgy döntöttem, hogy elmondom mesteremnek, mit álmodtam. Bármilyen sokféle és összefüggéstelen volt is a vízióm, rendkívül élesen emlékeztem minden jelenetére, minden mozzanatára, minden szavára. Elmondtam tehát, semmit sem hagyva ki belőle, mert tudtam, hogy az álmok gyakorta titkos üzenettel teljesek, s a tanult ember napnál világosabb próféciákat tud belőlük kiolvasni.
Vilmos csöndesen végighallgatott, azután azt kérdezte:
– Tudod-e, mit álmodtál?
– Hát azt, amit elmondtam... – feleltem zavartan.
– Persze, persze. De tudod-e, hogy mindazt, amit most elmeséltél, nagy részben rég megírták? Te már ismerted azt a keretet, melybe az elmúlt napok szereplőit és eseményeit beleálmodtad, mivelhogy az álmod meséjét vagy olvastad valahol, vagy gyermekkorodban, az iskolában, a kolostorban hallottad. A Coena Cypriani-ra[243] gondolok.
Meghökkentem. Azután eszembe jutott. Úgy van! Meglehet, hogy a címe kiment a fejemből, de hát van-e olyan felnőtt barát vagy növendék szerzetes, akit még sohasem késztettek mosolyra vagy kacagásra ezek a prózában vagy versben elbeszélt víziók, ennek a hagyományos, húsvéti szokásokhoz s a ioca monachorum-hoz[244] tartozó történetek különféle változatai? A legszigorúbb novíciusmesterek tiltották vagy kárhoztatták ugyan, mégsem volt olyan kolostor, ahol a szerzetesek más-és másképpen összefoglalva, kiigazítva, ne mondogatták volna mindig is egymásnak, és olyanok is akadtak, akik nagy jámborán lejegyezték, azt állítva, hogy a játékos külszín alatt titkos erkölcsi tanításokat rejt ez a történet; megint mások pedig azért helyeselték a terjesztését, mert, mint mondták, így a játék segítségével a fiatalok könnyebben meg tudják jegyezni a bibliai történeteket. VIII. János pápa számára is készült egy verses változat, a következő ajánlással: „Ludere me libuit, ludentem, papa Johannes, accipe. Ridere, si piacet, ipse potes.”[245] És beszélték, hogy egy rímbe szedett verziójából maga Kopasz Károly rendezett huncut misztériumjátékot, hogy főúri vacsoravendégeit mulattassa vele:
Ridens cadit Gaudericus
Zacharias admiratur,
supinus in lectulum
docet Anastasius...[246]
Hogy megszidtak a mesterek, amikor társaimmal részleteket adtunk elő belőle! Eszembe jutott egy öreg melki szerzetes, aki szerint olyan erényes férfiú, mint Cyprianus, nem írhatott efféle illetlenséget, egy ilyen szentségtörő szentírásparódiát, mely sokkalta inkább holmi hitetlenre vagy pojácára vall, semmint egy szent vértanúra... Sok-sok éve megfeledkeztem már ezekről a gyermetegjátékokról. Hogyan lehet hát, hogy mostani álmomban a Coena mégis ennyire elevenen felidéződött ismét? Világéletemben azt hittem, hogy az álom isteni üzenet, ha éppen nem valami képtelenség, az alvó emlékezetnek a napközben történteket összezagyváló dadogása. Most meg azt kellett látnom, hogy könyvekről, következésképpen álmokról is lehet álmodni.
– Ahhoz, hogy az álmodat helyesen értelmezzem, Arthemidorosznak[247] kellene lennem – mondta Vilmos. – Mindazonáltal azt hiszem, Arthemidorosz tudománya nélkül is könnyű kitalálni, mi történt. Te itt az elmúlt napokban csupa olyasminek voltál tanúja, szegény fiacskám, ami mintha minden igaz szabályt semmissé tett volna. Ma reggel aztán, ahogy elbóbiskoltál, felidéződött benned egy komédiaféleség, amely másfajta megfontolásból ugyan, de fejtetőre állított világot mutat. Ebbe a komédiába illesztetted bele legfrissebb emlékeidet, szorongásaidat, félelmeidet. Adelmus margináliáiból kiindulva egy nagy farsangolásba csöppentél, ahol mintha minden összevissza volna, s ahol mégis, mint a Coená-ban, mindenki azt csinálja, amit az életben csakugyan csinált. S a végén föltetted magadban, álmodban a kérdést: vajon melyik az összevissza világ, és vajon mit is jelent fejjel lefelé járni. Álmodban nem lehetett tudni többé, hol van fent és hol van lent, hol a halál és hol az élet. Az álmod mindazt, amit tanultál, kétségbe vonta.
– Nem én – mondtam igen erényesen –, hanem az álmom. Eszerint tehát az álom nem isteni üzenet, hanem ördögi révület, és soha, semmiféle igazság nincs benne!
– Nem tudom, Adso – mondta Vilmos. – Annyira teli vagyunk már igazságokkal, hogy ha egy szép napon valaki azzal állna elő, hogy ő még az álmainkból is kihámoz valamifele igazságot, azt hiszem, csakugyan elmondhatnánk, hogy közel az Antikrisztus ideje. Mégis, minél többet gondolkodom az álmodon, annál többet mond. Neked talán nem, de nekem igen. Ne haragudj, amiért az álmaidat arra használom, hogy hipotéziseket építsek rájuk, tudom, hogy csúnya dolog, nem volna szabad ezt tennem... De azt hiszem, a te szendergő szellemed többre jutott az okoskodásban, mint amennyire én hat teljes nap alatt, ébren jutottam...
– Igen?
– Igen. Vagy lehet, hogy mégsem. Azért tartom sokatmondónak az álmodat, mert egybevág az én egyik hipotézisemmel. De mindenesetre nagy segítséget adtál. Köszönöm.
– Atyám szerint ugyan mi olyan érdekes az én álmomban? Semmi értelme, mint az álmoknak általában!
– Másfajta értelme van; mint minden álomnak és látomásnak. Allegorikus vagy jelképes olvasata van...
– Mint a szentírásnak?!
– Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom.
[HATODIK NAP]
Melyben rekonstruálódik a könyvtárosok története,
és ismét kitudódik egy s más
a titokzatos könyvről
Vilmos máris vissza akart menni a szkriptóriumba, bár épp az imént jött le onnan. Benno engedelmével felnyitotta a katalógust, és sebes lapozgatásba kezdett.
– Itt kell lennie valahol – mondta –, alig egy órája, hogy megnéztem... Ez az – hagyta abba a lapozást –, olvasd.
Egyetlen helymegjelölés (finis Africae!) alatt sorban egymás után négy cím volt olvasható, vagyis eszerint egyetlen kötet foglalt magába több textust. Ezt olvastam:
I. ar. de dictis cujusdam stulti
II. syr. libellus alchemicus aegypt.
III. Expositio Magistri Alcofribae de cena beati Cypriani Cartaginensis Episcopi
IV. Liber acephalus de stupris virginum et meretricum amoribus[248]
– Mi ez? – kérdeztem.
– A mi könyvünk – súgta a fülembe Vilmos. – Hát ezért ütött szöget a tejembe az álmod. Most már biztos vagyok benne, hogy ez az... És tessék... – lapozott végig gyorsan az előző és a következő néhány oldalon –, tessék, ezekre a könyvekre gondoltam még, itt vannak, ni, mind, együtt. De nem ezt akartam ellenőrizni. Ide hallgass! Nálad van az írótáblád? Helyes, utána kell számolnunk valaminek. Próbáld meg pontosan felidézni, mit mondott nekünk tegnapelőtt Alinardus, és mit tudtunk meg ma reggel Miklóstól. Nos, Miklós azt mondta, hogy ő körülbelül harminc esztendeje érkezett ide, s akkor Abbo már ki volt nevezve apátnak. A korábbi apát Rimini Paulus volt. Ugye? Mondjuk, hogy erre a változásra 1290 tájt került sor; hogy egy évvel korábban vagy későbben-e, az most mindegy. Miklós azután azt is mondta, hogy az ő ideérkezésekor Bobbiói Róbert már régóta könyvtáros volt. Igaz? Róbert utóbb meghal, és a helyére Malakiás kerül, mondjuk, e századnak az elején. Jegyezd. Igen ám, de valamikor még a Miklós idejövetele előtti időben Rimini Paulus is könyvtáros volt. Mikor lett azzá? Ezt nem mondták meg nekünk. Utánanézhetnénk az apátság évkönyveiben, de azok, gondolom, az apátnál vannak, és egyelőre nincs kedvem elkérni őket tőle. Tegyük fel, hogy Paulust hatvan esztendeje választották könyvtárossá, jegyezd. Miért mondja akkor Alinardus panaszosan, hogy körülbelül ötven éve nem ő kapta a könyvtárosi posztot, hanem valaki más? Kire gondolt? Rimini Paulusra?
– Esetleg Bobbiói Róbertre! – mondtam.
– Az ember ezt vélné. De most nézd meg ezt a katalógust. A címek, ugye, a könyvek megszerzésének sorrendjét követik, ezt Malakiás mondta még az első napon. És ki írja be ide a címeket? A könyvtáros. Vagyis a kézírás változásaiból meg tudjuk állapítani, hogyan következtek egymás után a könyvtárosok. Lássuk csak, kezdjük a végén: az utolsó kézírás, ez a csupa gót betű, Malakiástól való. Alig néhány oldal az egész. Az apátság az utóbbi harminc évben nem sok könyvet vásárolt. Majd reszketeg betűkkel teleírt lapok következnek, ez az írás nyilvánvalóan a beteg Bobbiói Róbertre vall. Ez is csak egypár oldal; Róbert vélhetőleg nem sokáig tölti be hivatalát. És akkor innentől, íme, mit látunk? Oldalak hosszú-hosszú során át ismét másfajta betűk következnek, meghökkentően nagy beszerzéseket (köztük az imént vizsgált címeket) regisztráló sorok. Mennyit dolgozhatott ez a Rimini Paulus! Túlságosan is sokat, ha meggondoljuk, hogy Miklós szerint egészen fiatalon lett apáttá. Tételezzük fel mégis, hogy ez a nagyétkü könyvmoly ilyen sok könyvvel gazdagította az apátságot... No de megtudtuk, hogy Abbas agraphicusnak hívták a miatt a különös fogyatékossága vagy betegsége miatt, amelynek folytán nem tudott írni! Akkor hát kinek az írása ez? Szerintem a segédkönyvtárosáé. Mármost ha később netán ezt a segédkönyvtárost nevezték ki könyvtárossá, nyilván továbbra is ő vezette a katalógust, s ez megmagyarázná, miért van olyan sok oldal ugyanazzal a kézírással tele. Ez esetben Paulus és Róbert között volt itt még egy könyvtáros; őt úgy ötven esztendeje kellett hogy megválasszák, ő az a titokzatos versenytárs, aki miatt Alinardus hoppon maradt, holott Alinardus volt az idősebb, neki kellett volna Paulus hivatalát megörökölnie. Azután ennek a könyvtárosnak valamiképpen nyoma vész. Legvégül, mint tudjuk, Alinardus és mások várakozására rácáfolva, Malakiás kerül a helyébe.
– Bizonyos-e, atyám, hogy ez a helyes okoskodás? Tegyük fel, hogy ez itt csakugyan a névtelen könyvtáros keze írása; mégis miért ne származhatnának Paulus tollából a még korábbi oldalak címei?
– Mert azok között a szerzemények között fel vannak sorolva az összes bullák és dekretáliák, márpedig azoknak pontos dátumuk van. Vagyis ha mondjuk, itt látod, ni, VII. Bonifác 1296-os Firma cautelá-ját, tudod, hogy ez a textus csakis ez után az esztendő után, de valószínűleg nem sokkal későbben kerülhetett ide. Olyan ez nekem, mintha mérföldkövek sorakoznának az évek mentén; így hát ha elfogadom, hogy Rimini Paulus 1265-től apát, s viszont azt látom, hogy a tőle vagy másvalakitől, de semmiképp sem Bobbiói Róberttől származó írás 1265-től 1285-ig tart, akkor kiderül, hogy van itt egy tízesztendőnyi eltérés.
Tény és való, hogy mesteremnek nagyon jól vágott az esze.
– S ebből atyám mire következtet? – kérdeztem.
– Semmire – felelte –, legföljebb premisszákra.
Azután felállt, és odament Bennóhoz egy szóra. Benno fegyelmezetten, de nagyon fancsali ábrázattal ült a helyén. Régi asztalát egyelőre még nem merte felcserélni Malakiáséval, melyen a katalógus volt. Vilmos kissé hűvösen szólította meg. Az előző esti kellemetlen jelenetet még nem felejtettük el.
– Jól felvitte Isten a dolgodat, könyvtáros uram, de remélem, azért kérdezhetek tőled valamit. Azon a délelőttön, amikor Adelmus meg a többiek a találós kérdésekről vitatkoztak, és Berengár először utalt a finis Africae-ra, említette-e valaki a Coena Cypriani-t?
– Igen – felelte Benno. – Nem mondtam neked? Mielőtt Synphosius enigmáira terelődött volna a szó, éppenséggel Venantius célzott a Coená-ra, Malakiás pedig méregbe gurult, azt mondta róla, hogy alantas mű, és emlékeztetett rá, hogy az apát megtiltotta az olvasását...
– Szóval, az apát – vonta föl Vilmos a szemöldökét. – Nagyon érdekes. Köszönöm, Benno.
– Egy pillanat – mondta Benno –, beszélni akarok atyámmal. – Intett, hogy kövessük a szkriptóriumot a konyhával összekötő lépcső lejáratába, hogy a többiek ne hallják, mit mond. Az ajka reszketett.
– Félek, Vilmos atya – mondta. – Malakiást is megölték. Túl sokat tudok. Meg aztán az olaszok csoportja rossz szemmel néz engem... Nem akarnak még egy külföldi könyvtárost... Énszerintem épp ezért tették el láb alól a többieket is... Eddig még nem említettem atyámnak, hogy Alinardus mennyire gyűlölte Malakiást, micsoda sérelmek gyűltek föl benne...
– Ki az, aki sok-sok éve őhelyette lett könyvtáros?
– Ezt nem tudom, erről ő sohasem beszél világosan, és hát különben is régi história ez. Bizonyos, hogy a többiek azóta már mind meghaltak. Hanem az Alinardus köré csoportosuló olaszok gyakran emlegetik... gyakran emlegették Malakiást úgy, mint holmi szalmabábot, aki az apát cinkos beleegyezésével, másvalaki jóvoltából került erre a helyre... Észre sem vettem... és két ellenpárt küzdelmeinek a kellős közepébe csöppentem bele... Csak ma reggel ébredtem erre rá... Itália az összeesküvések földje, itt pápákat mérgeznek meg, mit reméljen akkor egy magamfajta szegény fiú... Tegnap még nem értettem, azt hittem, minden a könyv körül forog, de most már nem vagyok olyan biztos benne, a könyv inkább ürügy volt: hiszen, lám, a könyv meglett, és Malakiás mégis meghalt... El akarok... el kell... el szeretnék menekülni innen. Atyám mit tanácsol?
– Azt, hogy maradj veszteg. Most tanács kéne, mi? De tegnap este azt hitted, tied az egész világ. Ha tegnap segítesz nekem, te bolond, a legutóbbi gyilkosságot meg tudtuk volna akadályozni. Te adtad oda Malakiásnak azt a könyvet, ő miattad halt meg. De legalább egyet árulj el nekem. Te azt a könyvet a kezedbe vetted, megfogtad, olvastad, ugye? Hát hogyhogy nem haltál meg?
– Nem tudom. Esküszöm, hogy nem nyúltam hozzá, vagyis igen, azért, hogy magamhoz vegyem, ott a műhelyben, de ki sem nyitottam, a kámzsámba dugtam, a cellámba vittem, és ott elrejtettem a szalmazsák alatt. Tudtam, hogy Malakiás szemmel tart, és ezért már mentem is vissza a szkriptóriumba. Amikor azután felkért, hogy legyek a segédje, bevezettem őt a cellámba, és odaadtam neki a könyvet. Ennyi történt.
– Ne mondd, hogy ki sem nyitottad!
– Kinyitni kinyitottam, mielőtt eldugtam volna, hogy megbizonyosodjam: csakugyan ezt a könyvet keresik-e atyámék is. Egy arab kézirattal kezdődött, azután egy szír nyelvűvel, ha jól néztem, majd egy latin, végül pedig egy görög textus következett...
Eszembe jutottak a katalógusban látott rövidítések. Az első két cím mint ar. és syr. volt megjelölve. Ez az a könyv! Vilmos azonban nem hagyta annyiban a dolgot:
– Tehát megérintetted, és mégsem haltál meg. Vagyis az érintése nem halálos. No és a görög részről mit tudsz mondani? Megnézted?
– Alig, épp csak hogy lássam: nincsen címe, úgy kezdődött, mintha az eleje hiányoznék...
– Liber acephalus... – mormogta Vilmos.
– ... Megpróbáltam elolvasni az első oldalt, de az igazat megvallva igen gyatrán tudok csak görögül, idő kellett volna hozzá. Egyébként is fölkeltette az érdeklődésemet egy másik furcsaság, amit épp ennél a görög résznél tapasztaltam. Nem tudtam végiglapozni, nem ment. A lapokat, hogyan is mondjam, átitatta valami nedvesség, csak nagy nehezen váltak el egymástól. Mégpedig azért, mert itt a pergamen olyan különös volt... a szokásosnál vékonyabb, s az a szakadozott, szinte mállatag első oldal is olyan... szóval, különös volt.
– Különös: ezt a kifejezést használta Severinus is – mondta Vilmos.
– Az a pergamen mintha nem pergamen lett volna... Inkább szövetféle, de valami nagyon vékony szövet...- folytatta Benno.
– Charta lintea vagyis pergamino de pano – bólintott Vilmos. – Sohasem láttál még ilyet?
– Látni nemigen láttam, bár már hallottam róla. Azt mondják, nagyon drága és törékeny. Ezért aztán csak ritkán használják. Arabok készítik, ugye?
– Ők voltak az elsők. De készítenek effélét itt Itáliában, Fabrianóban is. Meg... Hát persze, igen, persze! – csillant fel Vilmos szeme. – Micsoda nagyszerű, érdekes felfedezés! Jól van, Benno, köszönöm! Igen, ebben a könyvtárban nyilvánvalóan ritkaság a charta lintea, mivelhogy a legutóbbi időkben nem érkeztek új kódexek. Meg aztán sokan attól tartanak, hogy ez a matéria nem marad úgy fenn évszázadokig, mint a pergamen, s ez talán igaz is. Márpedig, nemde, itt mindig minden ércnél maradandóbb kellett hogy legyen... Pergamino de pano! No jó, Isten veled. És légy nyugodt. Nem fenyeget veszély.
– Nem, Vilmos atya? Biztosan nem?
– Biztosan nem. Ha megférsz a bőrödben. Túl sok bajt csináltál már.
Benno valamelyest csakugyan lecsillapodott, ha meg nem is nyugodott. Magára hagytuk.
– Ostoba! – sziszegte Vilmos távozóban. – Már mindent megoldhattunk volna, ha ő nem üti bele az orrát a dolgunkba...
A refektóriumba érve megpillantottuk az apátot. Vilmos odament hozzá, mondván, hogy beszélni szeretne vele. Abbo nem térhetett ki a kérés elől, és késznek mutatkozott rá, hogy hamarosan fogadjon bennünket a lakásában.
[HATODIK NAP]
Melyben az apát nem hajlandó végighallgatni Vilmost,
a drágakövek nyelvéről beszél,
és kinyilvánítja,
hogy nem óhajtja ezeket a gyászos ügyeket
további nyomozással bolygatni
Az apát lakása a káptalan fölé épült. Abbo nagy és díszes teremben fogadott bennünket; az ablakból – mivel tiszta és szeles idő volt – az apátsági templom teteje fölött az Aedificium körvonalait is látni lehetett.
Az apát az egyik ablak előtt állva épp az Aedificiumot bámulta.
– Csodálatos fellegvár – mutatott rá széles mozdulattal: – ugyanazt a hármasszabályt testesíti meg, amely Noé bárkájának megépítőjét is vezérelte. Három szintje van, mert egy Istenben három személy van, három angyal látogatta meg Ábrahámot, ugyanennyi napot töltött Jónás a cethal gyomrában is, Jézus meg Lázár a sírban; ennyiszer fohászkodott Krisztus az Atyaistenhez, hogy múljék el tőle a keserű pohár, ennyiszer vonult el az apostolokkal, hogy imádkozzék velük. Háromszor tagadta őt meg Péter, és háromszor jelent meg tanítványainak a feltámadása után. Három isteni erény van, három szent nyelv, a léleknek három része, háromféle eszes teremtmény: angyalok, emberek és démonok, háromfajta hang: vox, flatus és pulsus, három korszaka az emberi történelemnek: a törvény előtti, a törvény közbeni és a törvény utáni korszak.
– Bámulatos összhang, csupa misztikus megfelelés – ismerte el Vilmos.
– Hanem a négyszögforma is – folytatta az apát –, az is igen tanulságos lelkiekben. Négy sarkalatos pont van, négy az évszakok, az elemek, a meleg, a hideg, a nedvesség és a szárazság, meg a születés, a serdülő- és érett és az öregkor, négy az égi, földi, levegőben repülő és vízben úszó állatfajok, a szivárványt alkotó színek s az egy-egy szökőnaphoz kellő évek száma.
– Ó, hogyne – mondta Vilmos –, és három meg négy az hét, aminél misztikusabb szám nincs is, háromszor négy ellenben tizenkettőt tesz ki, annyit, ahányan az apostolok voltak, tizenkétszer tizenkettő pedig száznegyvennéggyel, vagyis a kiválasztottak számával egyenlő.
A számok természetfölötti világának ilyetén misztikus ismerete láttán az apátnak nem maradt több hozzáfűznivalója. Vilmos, az alkalmat megragadva, végre rátérhetett a tárgyra.
– Beszélnünk kellene a legutóbb történtekről. Sokat gondolkoztam rajtuk – mondta.
Az apát visszafordult az ablaktól, és szigorú tekintettel mérte végig Vilmost.
– Túlságosan is sokat, azt hiszem. Megvallom, Vilmos testvér, hogy többet vártam. Azóta, hogy testvérem megérkezett ide, eltelt csaknem hat nap, Adelmuson kívül meghalt további négy szerzetes, kettőt letartóztatott az inkvizíció (megengedem , törvényesen, de ezt a szégyent elkerülhettük volna, ha az inkvizítor nem kényszerül rá, hogy a korábbi gyilkosságokkal foglalkozzék), s végtére a közvetítésemmel létrejött találkozó, épp ezek miatt a gyalázatos dolgok miatt, siralmas eredményt hozott... Testvérem beláthatja, hogy joggal számíthattam ennél többre, amikor megkértem testvéremet, hogy derítse föl, miként halt meg Adelmus...
Vilmos zavartan hallgatott. Az apátnak nyilvánvalóan igaza volt. Mondtam már elbeszélésem legelején, hogy mesterem mennyire szívesen hökkentett meg másokat a gyors következtetéseivel; érthetően sértette hát a büszkeségét, hogy lassúsággal vádolják, méghozzá nem is alaptalanul.
– Igaz, ami igaz – ismerte el –, nem feleltem meg a főtisztelendőséged várakozásainak, de megmondom, miért nem. Ezek a gyilkosságok nem valamiféle, szerzetesek közti viszálynak vagy bosszúnak, hanem olyan ténynek a folyományai, melyeknek eredete viszont az apátság régmúlt történetében keresendő...
Az apát nyugtalan pillantást vetett rá.
– Ezt hogy érti testvérem? Magam is jól tudom, hogy a megoldás kulcsát nem a cellárius szerencsétlen históriája adja, mert az csupán keresztezett egy másik históriát. Hanem ami ezt a másikat illeti... én talán ismerem, de nem beszélhetek róla... azt reméltem, hogy testvérem majd felderíti ezt a másikat, s majd testvérem beszél róla énnekem...
– Főtisztelendőséged olyasvalamire gondol, amit gyóntatáskor tudott meg...
Az apát elfordította tekintetét.
– Ha kegyelmességed arra kíváncsi – folytatta Vilmos –, vajon én tudom-e, de nem kegyelmességedtől, hogy volt-e erkölcstelen kapcsolat Berengár és Adelmus, illetve Berengár és Malakiás közt: nos, tudom, csak hát ezt az apátságban mindenki tudja...
Az apát mélyen elpirult.
– Aligha helyes effélékről beszélni ennek a novíciusnak a jelenlétében. És azt is megmondom, ha már így találkozunk, hogy testvéremnek aligha van már szüksége rá, mint írnokra. Távozz, édes fiam – szólt rám parancsolólag.
Szégyenszemre kikullogtam. De a kíváncsiság annyira fúrta az oldalamat, hogy az ajtót nem csuktam be egészen magam után, hogy alattomban hallgatózva tovább követhessem a beszélgetést.
Megint Vilmos vette magához a szót:
– Mármost ha voltak is ilyen erkölcstelen kapcsolatok, ezekhez a szomorú eseményekhez vajmi kevés közük volt. A kulcsot másvalami adja, azt hittem, kegyelmességed is sejti, micsoda. Minden egy könyv elrablása és megtartása körül bonyolódik. Ez a könyv a finis Africae-ban volt elrejtve, s most Malakiás jóvoltából vissza is került oda, mindazonáltal láthatta kegyelmességed, hogy a bűntények sorozata mégsem ért véget.
Hosszú hallgatás következett, majd ismét az apát szólalt meg, megtört, bizonytalan hangon, mint akit váratlan meglepetés ért.
– Lehetetlen... Testvérem... Testvérem honnan tudja, mi az a finis Africae? Megszegte a tilalmat, és behatolt a könyvtárba?
Ha Vilmos megmondja az igazat, mérhetetlen haragra lobbantja az apátot. Hazudni viszont nyilvánvalóan nem akart. Végül is úgy döntött, hogy a kérdésre kérdéssel válaszol:
– Nem kegyelmességed mondta-e első találkozásunkkor, hogy egy magamfajta embernek, aki olyan jól le tudta írni a Brunellust, noha sohasem látta, bizonyára nem esik majd nehezére, hogy olyan helyeken is kiismerje magát, amelyekre nincs bejárása?
– Vagy úgy – mondta Abbo. – De miért gondolja testvérem azt, amit gondol?
– Hogy miként jutottam el idáig, azt hosszú volna elbeszélni. Elég az hozzá: a gyilkosságokra mindig azért került sor, mert valakik fel akartak deríteni valamit, amit nem volt szabad felderíteniük. Azok, akiknek a könyvtár titkairól akár törvényes, akár fondorlatos úton-módon bármiféle tudomásuk volt, most már mind halottak. Egyvalaki maradt, kegyelmességed.
– Testvérem arra... arra céloz, hogy...
Az apát nyakán kidagadtak az erek.
– Félre ne értsen kegyelmességed – nyugtatta őt Vilmos, holott alkalmasint igen is nyilvánvaló volt, hogy mire céloz –, én csak azt mondom, hogy valaki itt azon van, hogy senki más ne tudja meg azt, amit ő tud. Kegyelmességed az utolsó beavatott, lehet, hogy kegyelmességed a következő áldozat. Hacsak el nem árulja nekem, mit tud arról a tilos könyvről, és mindenekelőtt, hogy az apátságbeliek közül kicsoda tudhatja a könyvtárról mindazt, amit kegyelmességed tud, vagy talán még annál is többet.
– Hideg van – mondta az apát. – Menjünk ki innen.
Elugrottam az ajtó mögül, és a lépcsőhöz surrantam, ott vártam be őket. Az apát rám mosolygott, amikor meglátott.
– Mennyi sok felkavaró dolgot hallhatott az elmúlt napokban ez a szegény szerzetesnövendékl Fel a fejjel édes fiam. Azt hiszem, több itt a képzelgés, mint a valódi ármány...
Fölemelte a kezét, s a napfényénél pompázatos gyűrűt csillantott meg, méltóságának jelvényét. A gyűrű kővei csak úgy szikráztak.
– Ráismersz, nemde? – kérdezte. – Hatalmam szimbóluma, de a keresztemé is. Nem ékszer, hanem Isten rám bízott igéjének tündökletes szemléltetője.
Végighúzta ujját a gyűrű kövén, azazhogy azon a diadalmas ékkősokaságon, melyből ez az ember és természet alkotta mesterremek állott.
– Ez itt ametiszt – mondta: – alázatnak tükre, Szent Máté ártatlanságára és nyájasságára emlékeztet bennünket; ez meg kalcedon, a szeretet jelképe József és nagy Szent Jakab kegyességének szimbóluma; ez jáspis, Szent Péterre utalva hitre buzdít; ez meg szardonix, a vértanúság köve, mely Szent Bertalant idézi eszünkbe; ez itt zafír, a remény és szemlélődés, Szent András és Szent Pál köve; ez meg berill: az igaz tanítást, tudományt és türelmet, a Szent Tamás-i erényeket szemlélteti... Milyen csodálatos a drágakövek nyelve – folytatta révülten –, milyen remekül lefordították a régi lapidáriumok Áron hős énének meg a mennyei Jeruzsálemnek az apokalipszisbeli leírását! Egyébiránt Sión falaira ugyanazok az ékkövek vannak kirakva, amelyek Mózes fivérének átkötő övét díszítették, kivéve az Exodusban említett karbunkulust, achátot és ónixot, mert ezeket az apostol könyvében a kalcedon, a szardonix, a krizoprász és a jácint helyettesíti.
Vilmos szóra nyitotta a száját, az apát azonban leintette, és folytatta, amit elkezdett:
– Emlékszem egy litániáskönyvre, abban minden egyes kő verses leírása a Szűzanyát dicsőítette. A jegygyűrűjéről úgy volt benne szó, mint a gyűrűt ékesítő kövek nyelvén megszólaló, magasztos igazságoktól fénylő, szimbolikus költeményről. A jáspis a hit, a kalcedon a szeretet, a smaragd a tisztaság, a szardonix a szűzi élet derűje, a rubin a keresztúton vérző szív, a krizolit csillogása-villogása Szűz Mária csodáinak csodálatos sokféleségére emlékeztet, a jácint is a szeretet, a rózsaszínt kékkel keverő ametiszt Isten szerelme... Hanem a foglalatban más, ugyancsak ékesen szóló szubsztanciák is voltak, úgymint kristály, ami lélek és test tisztaságára utal, ligurium, ami a borostyánkőre, a mértékletesség szimbólumára hasonlít, és mágneskő, ami magához húzza a vasat, amiképpen jóságának nyirettyűjével a Szűzanya érinti meg a bűnbánó szívek húrjait. És mindeme szubsztanciák, mint láthatjátok, csekély és szerény mértékben ugyan, de az én gyűrűmet is ékesítik.
Mozdított egyet a gyűrűjén, s fényét a szemembe villantotta, mintha el akarna kápráztatni.
– Bámulatos nyelv, nemde? Más egyházatyák szerint a kövek még más dolgokra is utalnak. III. Ince pápa szerint a rubin a nyugalmat és türelmet, a gránát a szeretetet jelenti. Szent Brúnó[249] szerint az akvamarin kristálytiszta fényében a hittudomány világlik. A türkiz örömet jelent, a szardonix a szeráfokra, a topáz a kerubokra, a jáspis a trónusokra, a krizolit a hódításokra, a zafír az erényekre, az ónix a hatalmasságokra, a berill a fejedelemségekre, a rubin az arkangyalokra, a smaragd pedig az angyalokra emlékeztet. A drágakövek nyelve sokarcú nyelv, egy-egy kő több igazságot is kifejez, aszerint, hogy milyen összefüggésben jelenik meg. S vajon ki dönti el, hogy mit micsoda szerint kell értelmezni, hogy melyik összefüggés a helyes? Te ezt tudod, édes fiam, mert tanultad: a feljebbvaló, a mindenkinél megbízhatóbb és tekintélyesebb, tehát istenesebb kommentátor dönti el. Máskülönben hogyan is értelmezhetnénk azokat a sokarcú jeleket, amelyeket a világ a mi bűnös szemeink elé tár, hogyan is ne esnénk ördögi kétértelműségek kelepcéinek áldozatául? Szent Hildegard a megmondhatója, hogy a drágakövek nyelve mily nagyon gyűlöletes az ördög előtt. Az undok fenevad érzékenként vagy tudásfokonként különféleképpen felfénylő üzenetet lát benne, és szeretné megsemmisíteni, mivel ő, az ellenség, a drágakőcsillogásban mindannak a kincsnek a visszfényére ismer, amit ő a bukás előtt a magáénak mondhatott, és jól tudja, hogy a csillogás a számára oly gyötrelmes tűztől ered.
Csókra nyújtotta a gyűrűjét, letérdeltem. Megsimogatta a fejemet.
– Így tehát, édes fiam, felejtsd el mindazt a sok, nyilvánvalóan alaptalan mendemondát, amit az elmúlt napokban hallottál. Te tagja vagy minden szerzetesrendek legnagyobbikának és legnemesebbikének, én ennek a rendnek az apátja vagyok, te az én fennhatóságom alá tartozol. Halld tehát, mit parancsolok: felejts el mindent, legyen pecsét az ajkadon mindörökre. Esküdj.
Meghatottan hajtottam előtte fejet, és csakugyan esküdni készültem. S ha megteszem, akkor most te, nyájas olvasóm, nem olvashatnád ezt a hűséges krónikát. Vilmos azonban közbeavatkozott, éspedig korántsem azért, mintha engem akart volna megakadályozni az esküvésben, hanem ösztönös ingerültséggel, azért, hogy félbeszakítsa az apátot, azért, hogy megtörje a szavaiból vitathatatlanul áradó varázst.
– Mi köze a fiúnak mindehhez? Kérdeztem valamit kegyelmességedtől, figyelmeztettem, hogy veszélyben forog, megkértem, hogy mondjon egy nevet... Talán én is csókoljam meg a gyűrűt, én is esküdjem meg, hogy elfelejtem mindazt, amit megtudtam vagy megsejtettem?
– Ugyan, Vilmos testvér... – ingatta fejét búsan az apát. – Dehogyis várom én el egy kolduló baráttól, hogy felfogja hagyományaink szépségét, vagy hogy tisztelni tudja a tartózkodást, a titkokat, a szeretet... igen, a szeretet rejtélyeit, és a becsületérzést, meg a hallgatási fogadalmat, a mi nagyságunk alapját... Testvérem különös történetet adott itt elő nekem, hihetetlen történetet. Arról, hogy van valami tilos könyv, amiatt követ gyilkosság gyilkosságot; hogy valaki tud valamit, amit csak nekem volna szabad tudnom... Mesebeszéd, se füle, se farka okoskodás. Csak rajta, híresztelje csak, testvérem, úgysem hiszi el senki. De még ha volna is valami igazság a kegyelmed képzeletdús következtetéseiben... nos, mostantól fogva ismét az én dolgom mindenfajta ellenőrzés, az enyém minden felelősség. És meg is vannak az eszközeim, meg is van a hatalmam az ellenőrzéshez. Már a kezdet kezdetén rosszul tettem, hogy idegenhez fordultam, ha mégoly eszes, mégoly bizalomgerjesztő idegenhez is, hogy olyan dolgokban vizsgálódjék, amelyek egyedül énrám tartoznak. Hanem hát testvérem fején találta a szöget, úgy van, ahogyan mondta: én kezdettől úgy véltem, hogy a szüzességi fogadalom megsértéséről van itt szó, csak azt akartam (én, oktalan), hogy valaki más mondja ki előttem azt, ami gyóntatáskor énnekem már tudomásomra jutott. Testvérem most kimondta, jól van. Nagyon hálás vagyok testvéremnek mindazért, amit tett vagy tenni igyekezett. A küldöttségek találkozója megtörtént, testvérem itteni missziója befejeződött. Gondolom, a császári udvarban már izgatottan várják, egy testvéremhez fogható embert nehéz hosszasan nélkülözni. Útjára bocsátom, ezennel elhagyhatja az apátságot. Ma talán későre jár, alkonyat után már ne utazzanak kegyelmetek, az utak nem biztonságosak. Majd elindulnak holnap hajnalban. Ó, nem, nincs mit megköszönni, örvendtem, hogy Vilmos atya testvérként jött el hozzánk, testvérek közé, s hogy vendégül láthattam itt. Most elengedem a novíciusával együtt, készítsék össze az úti batyut, holnap hajnalban majd még elbúcsúzunk. Tiszta szívből köszönök mindent. A nyomozást nem szükséges tovább folytatnia testvéremnek. A továbbiakban ne zaklassa a szerzeteseimet. Elmehet.
Ez nem búcsú, ez már valóságos kiűzetés volt. Vilmos elköszönt, lementünk a lépcsőn.
– Mi volt ez? – kérdeztem. Most már semmit sem értettem.
– Próbálj hipotézist alkotni. Megtanulhattad, hogyan kell.
– Megtanulni azt tanultam meg, hogy legalább két hipotézist kell alkotnom, úgy, hogy ellentmondjanak egymásnak, és mindkettő hihetetlen legyen. No jó... – Nyeltem egyet; a hipotézisalkotástól zavarba jöttem. – Első hipotézis: az apát már mindent tudott, és azt képzelte, hogy atyám semmit sem fog kideríteni. A nyomozással a kezdet kezdetén bízta meg atyámat, akkor, amikor Adelmus meghalt, de lassanként ráeszmélt, hogy ez a história sokkalta bonyolultabb, hogy valamiképpen ő is benne van, és most nem akarja, hogy kihámozza az igazságot. Második hipotézis: az apát soha semmit nem sejtett. (Hogy miről, azt ugyan nem tudom, mert nem tudom, hogy atyám épp mire gondol.) Mindenesetre továbbra is úgy vélte, hogy mindennek egy... egy szodomita szerzetesek közötti háborúság az oka... Most azonban atyám felnyitotta a szemét, hirtelen megértett valami szörnyűséget, eszébe ötlött egy bizonyos név, határozott elképzelése van róla, hogy ki felelős a gyilkosságokért. Csakhogy most már egyedül akarja megoldani a kérdést, és el akarja távolítani atyámat, hogy az apátság becsületét megmentse.
– Derék munka. Kezdesz helyesen gondolkodni. Azt máris észrevetted, hogy a mi jó apát urunk mindkét esetben a kolostora jó híre miatt aggódik. Akár gyilkos, akár áldozatjelölt, reszket, ha arra gondol, hogy olyan hírek juthatnak át a hegyeken, amelyek rossz színben tüntetik fel ezt a szent életű közösséget. A szerzetesek dögöljenek meg, de az apátsága becsületét, azt nem engedi bántani. Hogy az a...
Vilmos egyre nagyobb méregbe gurult.
– Hűbérúr fattya, páváskodó senkiházi, annak köszönheti a hírnevét, hogy Szent Tamás gyászvitéze volt, felfújt hólyag, sehol se lenne, ha nem viselne akkora gyűrűt az ujján, mint a pohár feneke! Adta gőgös fajzatja, veletek együtt, ahányan csak vagytok, gőgös bencések! Ti még a fejedelmeknél is rosszabbak, a báróknál is báróbbak vagytok!
– De mesterem... – próbáltam tiltakozni.
– Hallgass, téged is csak ugyanabból a fából faragtak. Ti nem a népből valók, nem a nép fiai vagytok. Ha egy paraszt hozzátok vetődik, talán befogadjátok, de tegnap láthattam, hogy habozás nélkül hajlandók vagytok őt a világi igazságszolgáltatás kezére adni. Hanem egy magatokfajtát, azt nem, azt fedezni kell; Abbo képes, és megtalálja a gazembert, a kincstárba viszi, felkoncolja, és a zsigereit szétporciózza az ereklyetartóiba, csak az apátság becsületén ne essék csorba... Hogy egy ferences, egy minorita népfi fölfedezze, micsoda kígyófészket rejt ez a szent ház? Nem, ezt Abbo semmi szín alatt nem engedheti meg magának. Köszönöm, Vilmos testvér, a császárnak szüksége van kegyelmedre, ugye, milyen szép gyűrűm van, a viszontlátásra. De hát én most már nemcsak Abbo ellen, hanem ez ellen az egész história ellen vívom a magam párbaját, én ebből az apátságból addig el nem megyek, amíg mindent meg nem tudok. Azt akarja, hogy holnap reggel induljak? Helyes, ő itt a házigazda; de holnap reggelre énnekem mindent tudnom kell. Muszáj.
– Muszáj? Kicsoda kötelezi atyámat most már?
– Senki sem kötelez bennünket a tudásra, Adso. Muszáj, és punktum, ha fel nem foghatjuk, akkor is.
Még mindig bántott és sértett mindaz, amit Vilmos a rendemről meg a rendembeli apátokról mondott. S Abbo részbeni mentségére kiötlöttem egy harmadik hipotézist; úgy éreztem, hogy most már roppantul értek hozzá.
– Atyám nem vett fontolóra egy harmadik lehetőséget – mondtam. – Észrevehettük az elmúlt napokban, ma reggel pedig, a Miklóstól szerzett bizalmas értesülések meg a templomban hallott megjegyzések után a napnál is világosabb lett, hogy van itt egy itáliai szerzetescsoport, amelyik rossz szemmel nézi, hogy külhoniak váltják egymást a könyvtár élén, azzal vádolja az apátot, hogy nem tartja tiszteletben a hagyományt, és új vezetést követelve, ha jól nézem, az öreg Alinardus háta mögé bújik, őt használva lobogóul. Mindezt nem volt nehéz megértenem, hiszen ami az effajta vitákat, utalgatásokat, összebeszéléseket illeti, egy novícius is hall egyet s mást a maga monostorában. S ez esetben az apát talán attól tart, hogy atyám fölfedezései netán fegyvert adnak az ellenségei kezébe, és ezért roppantul óvatosan akar a dolog végére jutni...
– Lehet. De azért akkor is csak felfújt hólyag, és agyon fogják ütni.
– És a feltételezéseimről mi atyám véleménye?
– Majd később megmondom.
A kolostorkertben voltunk. A szél egyre hevesebben fújt, és egyre sötétebb lett, bár még csak nemrég múlt el nóna. Közeledett az alkonyat, nem sok időnk maradt. Vesperáskor az apát bizonyára a szerzetesek tudtára adja, hogy Vilmosnak mostantól már nincs joga kérdéseket feltenni és mindenhova bemenni.
– Későre jár – mondta Vilmos –, és akinek kevés az ideje, az nem veszítheti el a fejét. Úgy kell tennünk, mintha az egész örökkévalóság előttünk állna. Meg kell oldanom egy problémát: miképpen jussunk be a finis Africae-ba; mivelhogy csakis ott találhatjuk meg a végső választ. Azután meg kell mentenünk valakit, nem döntöttem még el, hogy kit. Végezetül számítanunk kell valamire, ami az istálló tájáról ered, tartsd szemmel az istállót... oda nézz, micsoda jövés-menés...
Csakugyan feltűnt, mekkora forgalom van az Aedificium és a kolostorkert közötti térségben. Az imént egy novícius jött ki az apát lakosztályából, és az Aedificium felé futott. Most meg amonnan Miklós jött ki, és a dormitórium felé tartott. Egy sarokban a délelőtti csoport, Pacificus, Aymarus és Petrus súgott-búgott Alinardusszal, mintha meg akarták volna győzni őt valamiről.
Egyszer csak láthatóan valamiféle döntésre jutottak. Aymarus belekarolt a még habozó Alinardusba, és megindult vele az apáti rezidencia felé. Éppen odaértek, amikor a dormitórium ajtajában, Jorgéval az oldalán, ismét megjelent Miklós, és az öreget ugyancsak az apáti lakosztály irányába kalauzolta. Megpillantva az éppen belépő Aymarust és Alinardust, odasúgott valamit Jorge fülébe, mire az aggastyán megrázta a fejét, és folytatták útjukat a káptalan felé.
– Az apát átveszi az események irányítását... – mormogta Vilmos bizalmatlanul. Az Aedificiumból további szerzetesek szállingóztak elő, noha még a szkriptóriumban lett volna a helyük, mindjárt utánuk pedig Benno tűnt fel, és egyre aggodalmasabb ábrázattal mifelénk tartott.
– Nagy a mozgás a szkriptóriumban – mondta –, senki sem dolgozik, mindenki sugdolózik... Mi van itt?
– Az van, hogy mindazok, akik ma reggelig a leggyanúsabbak voltak, meghaltak. Tegnapig mindenki a bolond, megbízhatatlan és buja Berengártól tartott, majd az eretnekgyanús celláriustól, no és aztán meg attól az utálatos Malakiástól... Most már nem tudják, kitől tartsanak, és sürgős szükségük van egy ellenségre, valami bűnbakra. És mindenki a másikat gyanúsítja; van, aki fél, úgy, mint te, mások meg úgy határoztak, hogy ők ijesztenek rá a többiekre. Túlságosan izgatottak vagytok mindahányan. Adso, időnként vess egy-egy pillantást az istálló felé. Én most lepihenek.
Csodálkoznom kellett volna: pihennie, most, hogy már csak alig néhány óra állt rendelkezésére, nem látszott épp a legbölcsebb elhatározásnak. Hanem hát most már kiismertem az én mesteremet. Minél ernyedtebb volt a teste, a szelleme annál lázasabban dolgozott.
[HATODIK NAP]
Melyben többórányi zűrzavarról lesz röviden szó
Nehéz összefoglalnom, mi történt a következő néhány órában, vesperás és kompletórium között.
Vilmos visszavonult. Jómagam ott kóvályogtam az istálló táján, de semmi rendkívüli dolgot nem tapasztaltam. A lovászok bekötötték a jószágot, a lovak nyugtalankodtak a szél miatt, de amúgy minden csöndes volt.
Bementem a templomba. Ki-ki helyet foglalt már a maga stallumában, ám az apátnak feltűnt, hogy Jorge nincs sehol. Intett, hogy még ne kezdjék az istenszolgálatot. Bennót szólította, hogy menjen, keresse meg. Benno sem volt a helyén. Valaki megjegyezte, hogy vélhetőleg a szkriptóriumot készíti elő a záráshoz. Az apát bosszúsan felcsattant, mondván, hogy megállapodtak: Benno semmit sem zár be, mert nem ismeri a regulákat.
– Atyaságod engedelmével – lépett ekkor elő Alessandriai Aymarus – majd én idehívom...
– Ki kért meg rá? – förmedt rá az apát, mire Aymarus engedelmesen visszaült a stallumába, de azért vetett közben egy kifürkészhetetlen pillantást Tivoli Pacificusra. Az apát most Miklóst szólította, de ő sem volt jelen. Emlékeztették rá az apátot, hogy Miklós ez idő szerint a vacsora körül foglalatoskodik, mire Abbónak elfelhősödött a homloka, bár láthatóan röstellte, hogy ennyi ember előtt ilyen izgatottnak mutatkozik.
– Azt akarom, hogy Jorge itt legyen! – kiabálta. – Kerítsétek elő! Indulj! – fordult a novíciusok nevelőjéhez.
Alinardus is hiányzik jegyezte meg ismét másvalaki.
– Tudom – mondta az apát –, gyengélkedik. – Mellettem Sant' Albanói Petrus ült, és hallottam, mit súg a szomszédjának, Nolai Gunzónak azon a közép-itáliai köznyelven, amit valamelyest magam is megértek:
– Meghiszem azt. A mai beszélgetés nagyon felzaklatta szegény öreget. Abbo úgy viselkedik, mint az avignoni szajha!
A novíciusok nagy szemeket meresztettek, mégis a maguk tudatlan, gyermeki fogékonyságával megérezték, ugyanúgy, amiként én is megéreztem, hogy a szentélyben a húr pattanásig feszült. Néma zavarral terhes, hosszú pillanatok következtek. Az apát zsoltáréneklést rendelt el, vaktában nevezett meg három zsoltárt, de egyik sem szerepelt azok között, amelyeket a regula vesperásra ír elő. A szerzetesek összenéztek, majd halkan rákezdték. Visszaérkezett a novíciusok nevelője, mindjárt utána pedig Benno is megjött, és lehajtott fejjel foglalta el a helyét. Jorge nem volt sem a szkriptóriumban, sem a cellájában. Az apát intésére elkezdődött az istenszolgálat.
Végül is, még mielőtt mindenki levonult volna vacsorázni, elsiettem Vilmoshoz, hogy szóljak neki. Felöltözve, mozdulatlanul feküdt a szalmazsákján. Nem gondolta volna, hogy már ennyire későre jár, mondta. Röviden beszámoltam neki a történtekről. Megcsóválta a fejét.
A refektórium küszöbén összetalálkoztunk Miklóssal, aki néhány órája csak, hogy Jorgét kalauzolta. Vilmos azt kérdezte tőle, vajon az öreg azonnal bement-e az apáthoz. Miklós azt felelte, hogy nem, az ajtó előtt hosszas várakozásra kényszerült, mert épp bent volt nála Alinardus és Alessandriai Aymarus. Jorge csak utánuk ment be, ő, Miklós, addig odakint várt rá. Egy kis idő múlva Jorge kijött, s vesperás előtt egy órával a még üres templomba kísértette magát.
Az apát észrevette, hogy a házgondnokkal beszélgetünk.
– Vilmos testvér! – szólt rá feddőleg a mesteremre. – Hát kegyelmed csak azért is folytatja a vizsgálatot?
Intett, hogy üljön oda az ő asztalához, amint szokás. A bencés vendégszeretet szent dolog.
A vacsora a rendesnél csöndesebb volt és szomorú. Az apát csak ímmel-ámmal evett, nagyon gondterheltnek látszott.
Végezetül felszólította a szerzeteseket, hogy igyekezzenek kompletóriumra.
Alinardus ésJorge most sem volt jelen. A szerzetesek sustorogva mutogatták a vak ember hűlt helyét. A szertartás végén az apát felszólította a jelenlevőket, hogy mondjanak el egy külön imádságot Burgosi Jorge üdvéért. Nem volt világos, vajon a testi vagy a lelki üdvére gondol-e. Mindenki tudta, hogy valami újabb csapás készül most feldúlni a közösség életét. Befejezésül az apát mindenkit felszólított, hogy a szokásosnál is serényebben igyekezzék lefeküdni. Elrendelte, hogy senki – és a senki szót jól megnyomta –, senki sem hagyhatja el lefekvés után a dormitóriumot. Elsőnek a megszeppent novíciusok távoztak szemükbe húzott csuklyával, lehajtott fejjel, és ezúttal egyikük sem piszkálta a másikát tréfás megjegyzéssel, oldalba bökdöséssel, sunyi kis mosollyal, alamuszi gánccsal, mint rendesen. (Merthogy a novícius, ha szerzetespalánta is, azért csak gyermek, és a nevelő hiába dorgálja őt, mit sem tehet ellene, ha gyakorta csakugyan gyermekként viselkedik, úgy, amint zsenge kora diktálja.)
A felnőttek távozásakor mintegy véletlenül azokhoz csatlakoztam, akiket egy ideje az „olaszok” csoportjával azonosítottam. Pacificus dörmögve azt kérdezte Aymarustól:
– Te elhiszed, hogy Abbo nem tudja, hol van Jorge?
Aymarus pedig így felelt:
– Meglehet, hogy nagyon is tudja, hol van, és azt is, hogy onnan nincs többé visszatérés. Talán túl sokat akart az öreg, és Abbénak elege lett belőle...
Vilmos és én úgy tettünk, mintha visszavonulnánk a zarándokszállásra, s közben egyszer csak azt láttuk, hogy a még nyitott refektóriumajtón át az apát visszamegy az Aedificiumba. Vilmos azt tanácsolta, hogy várjunk egy keveset, és csak akkor intett, hogy kövessem, amikor végleg megszűnt kint minden mozgás. Hamar átvágtunk az üres tereken, és beléptünk a templomba.
[HATODIK NAP]
Melyben Vilmos, úgyszólván véletlenül,
felfedezi a titkot,
miképpen lehet bejutni a finis Africae-ba
Nem messze a bejárattól, mint két bérgyilkos, egy oszlop mögé lapultunk, úgy, hogy jól szemmel tudjuk tartani a halálfejes kápolnát.
– Abbo azért ment be az Aedificiumba, hogy bezárja – mondta Vilmos. – Ha belülről elreteszelte az ajtót, már csak a csontházon át tud kijönni.
– És aztán?
– Aztán meglátjuk, mit csinál.
Nem láttuk meg. Eltelt egy óra, és még mindig nem jött elő. Bement a finis Africae-ba, mondtam. Lehet, felelte Vilmos. Felkészültem rá, hogy számos hipotézist állítok fel, és így folytattam: lehet, hogy ismét a refektórium ajtaján ment ki, és most Jorgét keresi. Mire Vilmos: az is lehet. Jorge talán nem is él már, képzelegtem tovább. Vagy inkább bent van az Aedificiumban, és épp most gyilkolja az apátot. Vagy talán egyikük itt van, másikuk ott, és egy harmadik személy vár mindkettőjükre, lesben állva. Mit akarnak az „olaszok”? És mitől ijedt meg Benno olyan nagyon? Hátha csak álarc volt az arcán ez a rémület, hátha be akart csapni bennünket? Mit keresett vesperás alatt a szkriptóriumban, ha egyszer sem bezárni, sem elhagyni nem tudta az épületet? Talán bizony a labirintust akarta kipróbálni?
– Minden lehet – mondta Vilmos. – De a lehetséges dolgok közül csak egyvalami van vagy volt, vagy lesz. Isten irgalma mindazonáltal gazdagít bennünket egy napnál fényesebb bizonyossággal is.
– Éspedig? – csillant fel a szemem.
– Baskerville-i Vilmos testvér úgy érzi, hogy már mindent ért, de hiába, mert nem tudja, hogyan kell bemenni a finis Africae-ba. Az istállóhoz, Adso, gyerünk az istállóhoz.
– Mi lesz, ha az apát lefülel bennünket?
– Kísértetnek tettetjük magunkat.
Úgy véltem, hogy ez nem éppen járható út, de semmit sem szóltam. Vilmos kezdett ideges lenni. Az északi kapun át kimentünk, és átvágtunk a temetőn. A szél süvöltött, s én nagyot fohászkodtam magamban, kérve az Urat, hogy mi ne találkozzunk kísértetekkel, hiszen elkárhozott lelkekben ezen az éjszakán az apátság ugyancsak bővelkedett. Az istállóhoz érve megütötte fülünket a lovak zaja: az ítéletidő egyre nyugtalanabbá tette őket. Az építmény bejáratán, mellmagasságban, vasráccsal ellátott jókora nyílás volt, s azon át be lehetett nézni. A sötétben épp csak hogy felsejlettek a lovak körvonalai; a Brunellusra ráismertem, mert bal felől a legelső volt. Tőle jobbra a harmadik állat megérezte, hogy ott vagyunk, fölszegte a fejét, és nyerített. Elmosolyodtam.
– Tertius equi – mondtam.
– Micsoda? – kérdezte Vilmos.
– Semmi, csak eszembe jutott szegény Salvatore. Valamiféle varázslást akart csinálni azzal a lóval ott, ni, és a maga otromba latinságával azt mondta rá: tertius equi. Csakhogy az az u.
– Az u? – ismételte Vilmos, figyelve is a fecsegésemre meg nem is.
– Igen, mert tertius equi nem harmadik lovat jelent, hanem a ló harmadik betűjét, az pedig nem más, mint az u. Badarság...
Vilmos rám nézett, s a sötétben is mintha láttam volna, hogy az arca egyszeriben felragyog.
– A Jóisten áldjon meg téged, Adso! – mondta. – Hát persze: suppositio materialis! A dolog nem de re, hanem de dicto értendő... Én, ostoba! – ütött a homlokára egy hatalmasat, nyitott tenyérrel, hogy csak úgy csattant, és fájt is neki, azt hiszem. – Kedves fiam, ma már másodszor beszél belőled a bölcsesség: először álmodban, s most úgy is, hogy ébren vagy! Fuss, szaladj a cellába, hozz mécsest, sőt mindkettőt szedd elő onnan, ahova eldugtuk. Vigyázz, észre ne vegyenek, és azonnal gyere utánam a templomba! Ne kérdezz semmit, eredj!
Nem kérdeztem semmit, s már szaladtam is. A két mécses a szalmazsákom alatt volt, olajjal már jó előre teli töltöttem mindkettőt. A tűzszerszám ott lapult a kámzsámban. Kincseimet a keblembe rejtettem, és rohanvást a templomba siettem.
Vilmos a tripódus alatt állt, és a Venantius feljegyzéseit tartalmazó pergament nézegette.
– Adso! – fordult oda hozzám. – Primum et septimum de quatuor nem „a négy közül”, hanem a négyből, vagyis a „négy” szóból az első és a hetedik, mármint az első és a hetedik betű!
Még mindig nem értettem, azután egyszer csak minden megvilágosodott:
– „Super thronos viginti quatuor!” A felirat! Az idézet! A tükör fölé vésett szavak!
– Gyerünk! – sürgetett Vilmos. – Talán még meg tudunk menteni egy életet!
– Kinek az életét? – kérdeztem, miközben ő már a koponyákkal babrált, és megnyitotta a csontházba vezető lejáratot.
– Olyasvalakiét, aki ezt nem érdemli meg – felelte. S akkor már a föld alatt jártunk, égő mécseseinkkel világítva be a konyha ajtajáig vezető utat.
Említettem már, hogy ezt a nehéz faajtót belökve az ember a konyhai tűzhely mögött, a szkriptóriumba vivő csigalépcső tövében találta magát. S épp benyitottunk volna, amikor tompa lármára lettünk figyelmesek: bal kéz felől, a falból jött. Az ajtóval szomszédos falrész mögül hallatszottak a zajok, onnan, ahol a koponyákkal és csontokkal teli kamrák sora véget ért. Az utolsó kamra helyén itt egy nagy, szögletes kövekből rakott, tömör falrész következett, a közepén régesrégi, elmállott monogram vésetekkel teli kőlapot láttunk. A kopogás mintha e mögül, azazhogy e fölül a kő fölül jött volna, vagyis a zaj forrása részint a fal mögött, részint pedig a fejünk fölött volt.
Ha az első éjszakán történik valami hasonló, én azonnal a halott szerzetesekre gondolok. Mostanra azonban már megtanultam, hogy tanácsosabb, ha inkább az élőktől tartok.
– Ez meg ki lehet? – kérdeztem.
Vilmos az ajtón át kilépett a tűzhely mögé. A kopogás a csigalépcső fala mögül is hallatszott, mintha valaki a falnak, illetve a konyha belső és a déli őrbástya külső fala közt feltételezhető, fölöttébb tágas falköznek a foglya lett volna.
– Valaki be van ide zárva – állapította meg Vilmos. – Kezdettől sejtettem, hogy ebben a folyosókkal teli Aedificiumban más módon is el lehet jutni a finis Africae-ba. Hát persze: a csontházban, a konyhai feljárat előtt van egy megnyitható falrész, s azon át egy emezzel párhuzamos, falba rejtett lépcső közvetlenül a befalazott szobába vezet.
– De vajon ki van most odabent?
– A másik. Az egyik bevette magát a finis Africae-ba, a másik utána akart menni, de az, aki odafönt van, nyilván megbénította a ki- és bejáratot működtető szerkezetet, így aztán a vendég csapdába került. S nem csoda, ha nagyon ficánkol, mert nemigen kaphat levegőt ebben a lyukban.
– Ki lehet az? Mentsük meg!
– Hogy kicsoda, azt hamarosan megtudjuk. Megmenteni pedig csak úgy tudjuk, ha majd fentről működésbe hozzuk a gépezetet, mert hogy idelent mi a titka, azt nem tudjuk.
Fölsiettünk hát a szkriptóriumba, onnan meg tovább, a labirintusba, és egykettőre a déli őrbástyában voltunk. Kétszer is meg kellett állnom, mert ezen az estén akkora szél tombolt, hogy a szellőző réseken át beáramolva, a légjáratokon átsüvítve, jajgatva száguldott keresztül-kasul a szobák során, meglibegtette az asztalokon nyitva hagyott könyvek lapjait, s nekem tenyérrel el kellett ernyőznöm a mécsest, nehogy kialudjék.
Hamarosan megérkeztünk a tükrös szobába; torzképünk ezúttal már nem tréfált meg, számítottunk rá. Fölemelt mécseseinkkel megvilágítottuk a tükör kerete fölött olvasható szavakat: „super thronos viginti quatuor”... A rejtélyt megoldottuk: a „quatuor” szó hét betűből áll, a q-t és az r-t kellett benyomni. Majd én, veselkedtem neki izgatottan, és mécsesemet a helyiség közepén álló asztalra raktam, de olyan ügyetlen voltam, hogy a láng belekapott az egyik könyv kötésébe.
– Vigyázz, te bolond! – kiáltott fel Vilmos, és elfújta a tüzet. – Fel akarod gyújtani a könyvtárat?
Bocsánatot kértem, és ismét meg akartam gyújtani a mécsest.
– Hagyd – mondta Vilmos –, elegendő az enyém. Fogd, és világíts nekem, mert a felirat túl magasan van, te úgysem érnéd el. Siessünk.
– És ha fegyver van annál a valakinél, odabent? – aggodalmaskodtam, miközben Vilmos nyújtózkodva és tapogatva keresgélte a fatális két betűt, s bármilyen magasra nőtt is, lábujjhegyre kellett állnia, hogy az Apokalipszis-idézetet elérje.
– Világíts, az ördögbe, és ne félj ! Isten velünk van! – mondta, nem éppen a kérdésemre válaszolva. Éppen a „quatuor” q-ját nyomta be, s mivel én egy-két lépéssel hátrább álltam, nála magánál is jobban láttam, hogy mit csinál. Említettem, hogy az idézeteket mintha bevésték, belefaragták volna a falba; nos, a „quatuor” szó betűi nyilvánvalóan fémből voltak, mögöttük pedig, a falba ágyazva, csodálatos szerkezet rejlett. Amikor ugyanis Vilmos megnyomta a q-t, száraz kattanásféle hallatszott, s ugyanez történt az r betűvel is. A tükör kerete teljes egészében megremegett, és az üveges rész hátracsusszant. A tükör egyben ajtó is volt, bal kéz felől láthatóvá lettek a sarokvasai. Vilmos benyúlt a tükör jobb széle meg a fal közt keletkezett résbe, s az ajtószárnyat maga felé húzta. Az ajtó nyikorogva kitárult. Vilmos belépett a nyílásba, én magasan a fejem fölé emelt mécsessel utánaoldalaztam.
Két órával kompletórium után, a hatodik nap végén, a hetedikre virradó éjszaka kellős közepén megérkeztünk: bent voltunk a finis Africae-ban.
[HETEDIK NAP]
Melyben az alább tárgyalandó
rendkívüli felfedezések összegzéséhez
ugyanolyan hosszú címre volna szükség,
mint az egész fejezet,
de ez ellenkeznék az eddig megszokottakkal
Formája szerint a másik három zárt hétszögű szobához hasonlított ez is. Áporodott dohszag, nedvességtől málló könyvek illata csapott meg. A küszöbön álltam; fölemelt mécsesemmel előbb a mennyezet boltívét világítottam meg, majd leeresztettem a kezem jobbra és balra világítottam, s a láng reszketeg fényeket vetett a falakat beborító, messzi polcokra. Egyszerre csak egy asztalt pillantottunk meg a szoba közepén, irományokkal telirakott asztalt, és az asztal mögött egy ülő emberalakot: mozdulatlanul gubbasztott a sötétben, mintha minket várt volna, ha ugyan élt még egyáltalán. Be sem várva, míg fény vetül az emberalak arcára, Vilmos megszólította.
– Jó estét, tiszteletre méltó Jorge – mondta. – Ugye, vártál bennünket?
Néhány lépésnyivel közelebb mentünk, a lámpás most megvilágította a vénember arcát.
– Te vagy az, Baskerville-i Vilmos? – kérdezte, és úgy nézett ránk, mintha látna. – Ma délután, vesperás előtt zárkóztam be ide, azóta várlak. Tudtam, hogy idetalálsz.
– Hát az apát? – tudakolta Vilmos. – Ő vergődik odabent a titkos feljáróban?
Jorge egy pillanatra elbizonytalanodott.
– Még él? – kérdezte aztán. – Azt hittem, elfogyott már a levegője.
– Mielőtt beszélgetésbe fognánk – mondta Vilmos –, meg akarom őt menteni. Te ki tudod engedni, idefentről.
– Nem – mondta Jorge fáradtan –, most már nem tudom. A gépezetet lentről lehet kinyitni, ha valaki megnyomja azt a kőlapot, s akkor idefent egy emeltyű ott a szoba végében – mutatott maga mögé –, a mögött a szekrény mögött kinyit egy ajtót. A szekrény mellett van egy kerék, azon voltak az ellensúlyok, az működtette innen fentről az egész szerkezetet. De amikor meghallottam, hogy a kerék elfordul, vagyis Abbo belépett, nagyot rántottam a súlyokat tartó kötélen, s akkor a kötél elszakadt. Most aztán se ki, se be, a kötelet a helyére húzni, összecsomózni hiába is próbálnád. Az apát meghalt.
– Miért ölted meg?
– Ma, amikor magához hívatott, azt mondta, hogy hála teneked, mindenre rájött. Csak azt nem tudta még, mit védelmezek olyan nagyon, sohasem értette igazán, micsodák is a könyvtár kincsei és céljai. Azt mondta, magyarázzak meg neki mindent, amit ő nem tud. Ki akarta nyittatni a finis Africae-t. Az itáliaiak csoportja megkérte, hogy vessen véget a szerintük általam s már elődeim által is művelt titokzatoskodásnak. Fúrja az oldalukat a sóvár kíváncsiság...
– Te erre megígérted neki, hogy feljössz ide, és végzel magaddal, úgy, ahogyan másokkal is végeztél, s akkor nem esik csorba az apátság becsületén, és senki nem fog megtudni semmit. Azután elmondtad neki, miképpen jöjjön utánad, majd később, hogy ellenőrizzen. Csakhogy vártál rá, nem magadat akartad te megölni, hanem őt. Nem gondoltad, hogy a tükör felől jön be?
– Nem, Abbo kicsiny termetű, nem érte volna el egyedül a feliratot. Ezt az utat csak én ismerem, erre irányítottam. Sok-sok esztendőn át én is ezt használtam, mert aki sötétben van, annak ez az egyszerűbb. Elegendő, ha az ember a kápolnát megtalálja, s azután végighalad a csontkamrák mentén, egészen a folyosó végéig.
– Tehát amikor azt mondtad neki, hogy jöjjön utánad, tudtad, hogy meg fogod ölni...
– Már benne sem bízhattam. Félt. Azzal lett híres, hogy Fossanovában le tudott vinni egy holttestet a csigalépcsőn. Igazságtalanság. Most azért halt meg, mert a saját testét, ezen a lépcsőn, már nem tudta fölcipelni.
– Negyven éven keresztül használtad őt. Miután észrevetted, hogy meg fogsz vakulni, és nem tudod tovább ellenőrizni a könyvtárat, alapos munkát végeztél. Elintézted, hogy egy megbízható emberedet válasszák apáttá, könyvtárosnak pedig először Bobbiói Róbertet neveztetted ki, akit a magad tetszése szerint irányíthattál, majd pedig Malakiást, akinek szüksége volt a segítségedre, s egy lépést sem tett anélkül, hogy veled meg ne beszélje. Negyven éven keresztül te voltál ennek az apátságnak a gazdája. Erre ébredt rá az olaszok csoportja, ezt hajtogatta Alinardus, de őrá senki sem figyelt, neki ugyebár, mindenki szerint, elment az esze. Már csak énrám vártál. A tükör felőli bejáratot nem tudtad volna elrekeszteni, mivelhogy a gépezete a falban van. Miért vártál rám, miért voltál annyira bizonyos benne, hogy idetalálok?
Vilmos kérdezte ugyan, de a hangján érződött, hogy tudja a választ, és úgy várja, mint holmi jutalmat, amiért olyan ügyes volt.
– Az első naptól fogva tudtam, hogy te mindent kitalálsz. A hangodból tudtam, abból, ahogyan rákényszerítettél, hogy olyasmiről vitatkozzam, amiről hallani sem akartam. Ügyesebb voltál, mint a többiek, te mindenképp eljutottál volna ide. Tudod, elég, ha az ember kitalálja, és magában végiggondolja a másik gondolatait. Meg aztán hallottam, amint faggatod a szerzeteseket, és csupa helyes kérdést teszel fel. A könyvtárról azonban soha, semmit sem kérdezel, mintha annak már minden titkát ismernéd. Az egyik éjjel bezörgettem a cellád ajtaján, és te nem voltál ott. Nyilvánvaló, hogy itt voltál. Eltűnt két mécses a konyhából, hallottam, hogy az egyik cseléd említi. Amikor pedig Severinus tegnapelőtt utánad ment az előcsarnokba, s egy könyvről akart veled beszélni, végképp megbizonyosodtam róla, hogy ugyanazon a nyomon vagy, amelyiken én.
– Mégis sikerült megkaparintanod előlem a könyvet, Malakiáshoz fordultál, aki mindaddig semmit sem értett. Zaklatott féltékenységében továbbra sem érdekelte semmi más azt az ostobát, csak az, hogy Adelmus elszerette tőle az ő imádott Berengárját, s hogy az most már az övénél frissebb húsra vágyik. Nem értette, mi köze mindehhez Venantiusnak, és te még inkább összezavartad. Azt mondtad, hogy Berengár összeszűrte a levet Severinusszal, aki hálája jeléül egy finis Africae-származó könyvet ajándékozott neki. Nem tudom pontosan, hogy mit mondtál neki. Malakiás, féltékenységtől félőrülten, már ment is Severinushoz, és megölte. Hanem az általad megnevezett könyvet már nem volt ideje megkeresni, mert közben benyitott a cellárius. Így történt?
– Nagyjából.
– Malakiás halálát te nem akartad. Őt vélhetőleg sohasem érdekelték a finis Africae könyvei, ő megbízott benned, nem szegte meg egyetlen tilalmadat sem. Ő mindössze a füveket gyújtogatta meg esténként, hogy az esetleges kíváncsiskodókat elijessze. A füveket Severinustól kapta. Ezért engedte őt be Severinus aznap az ispotályba, hiszen Malakiás mindennap elment hozzá a friss füvekért, melyeket Severinus, az apát parancsára, mindennap összekészített. Kitaláltam?
– Kitaláltad. Nem akartam, hogy Malakiás meghaljon. Azt mondtam neki, hogy találja meg a könyvet, ha törik, ha szakad, és ki ne nyissa, csak tegye vissza a helyére. Olyan hatalma van, mint ezer skorpiónak, így mondtam neki. Ám az az esztelen életében először elhatározta, hogy a saját feje után megy. Nem akartam a halálát, hűséges szolgám volt. De ne mondd tovább, hogy még mi mindent tudsz, tudom, hogy tudod. Minek tápláljam a hiúságodat, gondoskodsz te arról magad is. Hallottam, amint ma délelőtt a szkriptóriumban a Coena Cypriani-ról kérdezgeted Bennót. Nagyon közel voltál az igazsághoz. Nem tudom, a tükör titkát miképpen fejtetted meg, de amikor az apát elmondta, hogy te utaltál neki a finis Africae-ra, bizonyos lettem benne, hogy most már hamarosan idetalálsz. Ezért vártalak. S most mondd, mit akarsz?
– Az utolsó kéziratot akarom látni – mondta Vilmos – abban a kötetben, amely egy arab meg egy szír nyelvű részt és egy Coena Cypriani-interpretációt vagy -másolatot foglal magában. Azt a görög nyelvű másolatot, mely valószínűleg arab vagy spanyol kéz munkája, s amelyre te akkor bukkantál, amikor Rimini Paulus segédjeként elküldetted magadat a szülőföldedre, s ott összegyűjtötted León és Kasztília legszebb Apokalipszis-kódexeit, hírnevet és tekintélyt szerezve magadnak e zsákmánnyal itt, az apátságban, és megkaparintva végül a könyvtárosi posztot is, holott az a tenálad tíz esztendővei idősebb Alinardusnak járt volna. Azt a görög másolatot akarom látni: rongypapirosra írták, ami abban az időben még nagy ritkaság volt, de éppen Silosban, Burgos táján, vagyis a te hazádban készítettek ilyet. Azt a könyvet akarom látni, amelyet te olvasás után megkaparintottál; onnan idehoztad, itt elrejtetted, s ravaszul védelmezted, de nem semmisítetted meg, mert könyvet egy magadfajta ember nem semmisít meg, csupán elzár, nehogy bárkinek is a kezébe kerüljön. Arisztotelész Poétiká-jának a második könyvét akarom látni, amelyről mindenki azt hiszi, elveszett, vagy meg sem íródott, s amelynek te talán a legutolsó példányát őrződ.
– Nagyszerű könyvtáros lehetett volna belőled, Vilmos – mondta Jorge elismerőleg, egyszersmind szomorúan. – Tehát mindent tudsz. Gyere, azt hiszem, van ott egy zsámoly az asztal túloldalán. Ülj le, tessék, itt a jutalmad.
Vilmos leült, elkérte tőlem a mécsest, és maga elé tette, alulról világítva meg így Jorge arcát. Az öreg fölemelt egy előtte heverő kötetet, és átnyújtotta Vilmosnak. Ráismertem a kötésére: ezt a könyvet néztem én az ispotályban arab kódexnek.
– Akkor hát olvasd, lapozgasd csak, Vilmos – mondtaJorge. – Tiéd a győzelem.
Vilmos merően nézte a könyvet, de nem nyúlt hozzá. Kámzsájába kotort, egy pár kesztyűt vett ki belőle, és felhúzta, de nem a saját, lyukas ujjú kesztyűjét, hanem azt, amelyet Severinus viselt, amikor halva találtuk. Lassan felütötte a kötet kopott, töredezett fedelét. A háta mögé léptem, föléje hajoltam. Jorge éles fülét megütötte a zaj.
– Te is itt vagy, te fiú? Te is belenézhetsz... majd utána.
Vilmos gyorsan átfutotta az első oldalakat.
– A katalógus szerint ez az arab kézirat valami bolondnak a mondásairól szól – mondta. – Mi ez?
– Mesebeszéd, hitetlen ostobaság, mely szerint a bolondok még a papjaikat is elámítják, a kalifáikat is elkápráztatják a remek ékeikkel...
– A második kézirat szír nyelven íródott, de a katalógus szerint egy alkímiáról szóló egyiptomi mű fordítása. Ez meg hogyan kerül ide?
– Egyiptomból származó, harmadik századi munka. Jól hozzáillik az utána következőhöz, de kevésbé veszedelmes. Ugyan, ki figyel egy afrikai alkimista képzelgéseire? Azt állítja, hogy a világot az isteni kacaj teremtette...
S ekkor ez a bámulatos emlékezőtehetségű olvasó, aki immár negyven esztendeje ismételgetett magában mindent, amit még szerencsésebb, látó korában olvasott, fölemelte a fejét, és szavalta:
– „Amikor Isten elnevette magát, született hét istenség, világnak kormányzói; amikor felkacagott, fényesség lett, a második kacagásra megjelent a víz, kacagásának hetedik napján pedig megjelent a lélek...” Őrültség. Akárcsak az utána következő darab, a Coená-t kommentáló, sok-sok hatökör egyikének az írása... Hanem hát téged nem ezek érdekelnek.
Vilmos ezeket a lapokat gyorsan át is pörgette, s csak a görög textusnál állt meg. Mindjárt láttam, hogy ennek a lapjai más, puhább matériából készültek: az első oldal csaknem ki van tépve, s a széleibe itt is, ott is fakó foltok evődtek bele; más könyveken is szokott efféle nyomokat hagyni az idő és a nedvesség. Vilmos fennhangon olvasni kezdett, előbb görögül, majd latinra fordítva a szót, hogy én is értsem, mi van a fatális könyv bevezetőjében.
Az első könyvben a tragédiáról szóltunk s arról, hogy szánalmat és félelmet keltvén a tragédia miképp idézi elő ezeknek az érzelmeknek a megtisztulását, ígéretünkhöz híven most a komédiáról (valamint a szatíráról és a mimusról) fogunk szólni, s kifejtjük, hogy a komédia a nevettetés révén miként tisztítja meg a nevetségesség érzését. Már a lélekről szóló könyvben említettük, hogy ez mennyire figyelemre méltó érzés, kifejtvén, hogy minden állatok közül egyedül az ember képes nevetni. Először is tehát meghatározzuk, miféle cselekedeteknek utánzása a komédia, majd szemügyre vesszük, mely módokon ingerel nevetésre, és megállapíthatjuk, hogy ezt vagy a cselekvés, vagy a beszéd útján teszi. Kifejtjük, hogy ami a cselekvést illeti, a mulattató hatást a jobbnak a rosszabbhoz vagy a rosszabbnak a jobbhoz való hasonlítása, a csalás és ámítás, a képtelenség és a természeti törvények megsértése, a jelentéktelenség és a következetlenség, a szereplők lealacsonyítása, a bolondos és közönséges némajátékok alkalmazása, a diszharmónia, a minél méltatlanabb tárgy választás kelti. Kifejtjük továbbá, hogy a beszéddel való mulattatáshoz ellenben a különböző jelentésű, de hasonló és hasonló jelentésű, de különböző szavak összekeverése, a fecsegés és az ismétlés, a szójátékok, a kicsinyítések, a hibás kiejtés és a barbarizmusok szolgálnak eszközül...
Vilmos nehezen fordított, keresgélte a megfelelő szavakat, meg-megakadt. S közben mosolygott, mint aki ezt várta, erre számított. Az első oldal után, mintha a többire már nem is volna kíváncsi, abbahagyta a felolvasást, és sietve tovább akart lapozni, ám egykettőre ellenállásba ütközött, mert a fölső széleken és a lapélek mentén az oldalak összetapadtak, mint rendesen, ha a nedvesség és a penész amolyan ragacsos csirizfélét izzaszt ki a papirost alkotó matériából. Jorge felfülelt rá, hogy a lapzizegés abbamarad.
– Rajta csak, olvasd, lapozgasd – biztatta Vilmost. – A tiéd, megszolgáltad.
Vilmos elnevette magát, szemlátomást jól mulatott:
– Eszerint mégsem tartod olyan sokra az eszemet, Jorge! Nem tudod, hogy kesztyűt húztam, így aztán ügyetlenek az ujjaim, nem tudom a lapokat széjjelválasztani egymástól. Csupasz kézzel kellene folytatnom, meg-megnyalva az ujjaim hegyét, amiképpen ma reggel is tettem, amikor a szkriptóriumban, olvasás közben egyszerre csak ez a rejtély is megoldódott előttem; s addig-addig lapozgatnék így, míg kellő mennyiségű méreg nem kerül a számba. Ezt a mérget szerezted te meg Severinus műhelyéből egy régmúlt napon, de talán már akkoriban is aggódtál, mert a szkriptóriumban valaki a füled hallatára nyilvánította ki, mennyire érdekli őt vagy a finis Africae, vagy az elveszett Arisztotelész-mű, vagy mindkettő. Azt hiszem, sokáig őrizgetted az üvegcsét azzal, hogy majd csak akkor folyamodól hozzá, ha veszélyt szimatolsz. S most fogtál szimatot, néhány napja, amikor Venantius túlságosan közel került ahhoz, amiről ez a könyv szól, Berengárnak pedig, könnyelműségből, hencegésből s hogy Adelmust elkápráztassa, nagyon eljárt a szája. Akkor aztán jöttél, és elhelyezted a csapdát. Épp idejében, mert néhány nappal később Venantius bejött ide, elemelte a könyvet, és izgatott mohósággal rávetette magát, szinte falta. Kisvártatva rosszul lett, és enyhülést keresve a konyhába futott. Ott halt meg. Tévedek?
– Nem, folytasd.
– A többi egyszerű, Berengár a konyhában rábukkan Venantius holttestére, és megijed, hogy emiatt vizsgálat indul majd ellene, hiszen Venantius végül is annak következtében került éjnek idején az Aedificiumba, hogy ő, Berengár, elárulta a titkot Adelmusnak. Tanácstalanságában a hullát a hátára kapja, a véres hordóhoz viszi, és beledobja, gondolván, hogy így majd mindenki azt hiszi, megfulladt.
– Hát ezt meg honnan tudod?
– Tudod te magad is, láttam, milyen arcot vágtál, amikor egy véres rongydarabot találtak Berengárnál. Megfontolatlanságában azzal a ronggyal törölte meg a kezét, miután bedobta Venantiust a vérbe. Minthogy azonban eltűnt, Berengár csakis a könyvvel tűnhetett el, mert most már ő is kíváncsi lett rá. S te már vártad, mikor találnak rá valahol a holttestére, de nem vérre számítottál, hiszen tudtad, hogy méreg végez vele. A többi napnál világosabb. Severinus megtalálja a könyvet, mivel Berengár előbb az ispotályba ment vele, hogy ott nyugodtan olvashassa, ne zavarják kíváncsi szemek. Malakiás a te felbujtásodra megöli Severinust, ő pedig azután hal meg, hogy ide visszatérve látni akarja, ugyan miért olyan nagyon tilalmas az a valami, ami miatt ő gyilkossá lett. S ezzel megvan a magyarázat valamennyi hullára... Hogyan is lehet ilyen ostoba valaki...
– Kicsoda?
– Én. Alinardusnak egy kijelentése miatt meggyőződésem volt, hogy a gyilkosságok az Apokalipszis hét trombitaszava szerint követik egymást. Hogy Adelmus ezért pusztult el jégesőben; holott ő öngyilkos lett. Hogy ezért dobódott Venantius a vérbe, holott a vér Berengár furcsa ötlete volt; hogy ő, Berengár, így került vízbe, holott ez véletlenség volt; hogy Severinust ezért ütötte agyon az égnek harmadrésze, holott Malakiás azért sújtott le rá épp az armilláris gömbbel, mert az akadt a keze ügyébe. Ami pedig Malakiás skorpióit illeti... Miért mondtad, hogy a könyvnek olyan hatalma van, mint ezer skorpiónak?
– Te vagy az oka. Alinardus elmondta nekem ezt a véleményét, s azután azt hallottam valakitől, hogy te is igen hihetőnek találtad... S ekkor meggyőződésemmé lett, hogy ezek a halálesetek valamely isteni tervet követnek, és én nem tehetek róluk. És figyelmeztettem Malakiást, hogy ha kíváncsiskodik, vele is végez ugyanez az isteni terv, és úgy is lett.
– Hát így vagyunk... A gyilkos tetteinek értelmezéséhez hamis mintát fabrikáltam, s a gyilkos alkalmazkodott ehhez a hamis mintához. A szememben pedig épp ez a hamis minta tett téged gyanússá. Nincs, akit meg ne érintene manapság János apostol könyve, én azonban úgy láttam, hogy te mindenkinél többet elmélkedsz rajta; és ezt nem is annyira az Antikrisztusról szóló spekulációid miatt gondoltam, mint inkább azért, mert a legremekebb Apokalipszisek épp abban az országban készültek, ahonnan te származol. Egyik nap hallottam valakitől, hogy ennek a könyvnek a legszebb köteteit te hoztad ide a könyvtárba. Később Alinardus dadogott valamit egy titokzatos ellenségéről, aki hajdan Silosba ment könyveket keresni. (Kíváncsi lettem, vajon miért mondja róla, hogy időnek előtte megtért a sötétség birodalmába; akkor azt hihettem, hogy úgy érti: fiatalon meghalt; de nem, a te megvakulásodra utalt ezzel.) Silos Burgos közelében van, és én ma reggel a katalógusban egy egész sor olyan címre bukkantam, mely mind-mind hispániai apokalipszisre utalt, s ezek mind akkor vagy nem sokkal azelőtt kerültek a könyvtár tulajdonába, hogy te váltottad fel Rimini Paulust. E szerzemények között láttam ezt a könyvet is. De addig nem lehettem biztos a dolgomban, amíg meg nem tudtam, hogy az ellopott könyv rongypapirosra íródott. Eszembe jutott ekkor Silos, s már nem voltak kétségeim. Természetes, hogy amint egyre kézzelfoghatóbbá vált ennek a halált hozó könyvnek a gondolata, úgy foszlott széjjel az apokaliptikus minta elve; nem értettem, miként lehet mégis, hogy mind a könyv, mind pedig az angyali trombitálás tehozzád kalauzol, és a könyves históriát épp azáltal sikerült mindinkább megértenem, hogy az apokaliptikus sorozat elvéből kiindulva óhatatlanul terád és a te nevetésről hangoztatott nézeteidre kellett gondolnom. Ma este már nem hittem az apokaliptikus mintában, de azért ragaszkodtam hozzá, hogy ellenőrizzük az istállót, mert azért mégiscsak a hatodik trombitálást vártam onnan, és mit tesz Isten, Adso épp az istállónál vezetett rá a titok nyitjára, ott jöttem rá, hogyan kell bejutni a finis Africae-ba.
– Nem értelek – mondta Jorge. – Büszke vagy rá, hogy addig okoskodtál, míg énhozzám el nem jutottál, s mégis azt állítod, hogy hamis okoskodás vezérelt el ide. Mit akarsz ezzel mondani?
– Neked semmit. Zavarban vagyok, ennyi az egész. Mindegy. Itt vagyok.
– Az Úr hetet trombitált. És te, ha tévedtél is, ennek a trombitálásnak a távoli visszhangjára neszeltél fel.
– Ezt már mondtad a tegnap esti prédikációdban. Azért bizonygatod magadnak, hogy ez az egész história isteni terv szerint alakult, mert így kendőzöd el önmagád előtt, hogy közönséges gyilkos vagy.
– Én nem öltem meg senkit. Mindenki a saját végzetét követve, a saját bűnei miatt bukott el. Én csupán eszköz voltam.
– Tegnap azt mondtad, hogy Júdás is eszköz volt. De azért csak elkárhozott.
– Nem félek a kárhozattól. Az Úr majd feloldoz, mert tudja, hogy amit tettem, az ő dicsőségéért tettem. Az volt a kötelességem, hogy megvédjem a könyvtárt.
– Alig néhány perce még engem is kész lettél volna megölni ezzel a fiúval együtt, ni...
– Csak az eszed több, de te sem vagy jobb a többinél.
– S most, hogy a csapdát kikerültem, mi lesz?
– Meglátjuk – felelte Jorge. – Nem biztos, hogy meg kell halnod. Hátha meg tudlak győzni. Hanem előbb mondd csak, hogyan találtad ki, hogy Arisztotelész második könyvéről van szó?
– Bizonyos, hogy a nevetésre szórt átkaid, vagy az a kevés, amit a másokkal folytatott vitádról hallottam, önmagában nem lett volna elegendő. Venantius néhány feljegyzése volt segítségemre. Első pillantásra nem fogtam fel az értelmüket. Csakhogy az egyik a völgybe guruló, átkos sziklára, a másik a földön ciripelő tücskökre, a harmadik a tiszteletre méltó fügefákra utalt. Olvastam már valami effélét: most, a napokban ellenőriztem. Arisztotelész hozza föl ezeket a példákat már a Poétika első könyvében és a Retoriká-ban is. Azután eszembe jutott, hogy Sevillai Izidor szerint a komédia tárgya a stupra virginum s az amores meretricum...[250] Lassanként fölsejlett előttem, milyen is kell hogy legyen ez a második rész. Nagyjából el tudnám mondani neked az egészet, meg sem kell néznem hozzá, mi van a mérgezett lapjaira írva. A komédia a komai-ban, vagyis a falvakban születik, ahol is a parasztok egy-egy lakoma után vidám ünnepségeket csapnak. Nem hírességekről és hatalmasságokról, hanem alantas és nevetséges, de sohasem gonosz emberekről szól, és a szereplők a végén nem halnak meg. Azzal kelt nevetséges hatást, hogy megmutatja e közönséges emberek hibáit és bűneit. Arisztotelész itt a nevetésre való késztetést jótékony erőnek tartja, mely segíthet a megismerésben, amikor is találós kérdésekkel vagy váratlan metaforákkal keltve meglepetést, elferdíti ugyan a dolgokat, mintha csak hazudnék, ám valójában kényszerít bennünket, hogy figyeljünk csak oda jobban, és azt mondatja velünk: lám-lám, hát így álltak a dolgok, s én nem is tudtam. Az igazságra törekedvén rosszabbnak mutatni az embereket és a világ dolgait, rosszabbnak annál, amilyenek vagy amilyennek hisszük őket, és feltétlenül rosszabbnak, amilyennek a hősköltemények, a tragédiák és a szentek életéről szóló történetek ábrázolják tárgyukat. Jól mondom?
– Elég jól. Ezt más könyvekből szedted össze?
– Sok olyanból, amellyel Venantius dolgozott. Azt hiszem, Venantius ezt a könyvet jó ideje kereste már. Nyilván olvasta a katalógusban az általam is megtalált leírást, és megbizonyosodott róla, hogy ez a könyv kell neki. De nem tudta, hogyan jusson be a finis Africae-ba. Amikor aztán meghallotta, hogy Berengár mondott róla valamit Adelmusnak, úgy nekilódult, mint a vadászkopó, ha szimatot fog.
– Így volt, azonnal tudtam, mi történik. Hogy elérkezett a pillanat, és nekem most foggal-körömmel meg kell védenem a könyvtárat...
– És már kenegettél is. Nehéz lehetett... a sötétben.
– Jobban látok én már a kezemmel, mint te a szemeddel. Egy ecsetet is szereztem magamnak Severinustól. És én is kesztyűt húztam. Remek ötlet volt, igaz? Sok időbe tellett, míg végre rájöttél...
– Igen. Én valami bonyolultabb szerkezetre, mérgezett fogra vagy effélére gondoltam. Meg kell adni, hogy példamutatóan oldottad meg a dolgot: az áldozat magamagát mérgezte meg, és minél inkább akart olvasni, annál inkább...
A hátam is beleborsódzott: ez a két, halálos párbajra kész ember most kölcsönösen csodálja egymást, mintha ki-ki csupán arra törekedett volna, hogy a másiknak az elismerését elnyerje. Az a mesterkedés, amellyel Berengár Adelmust behálózta, vagy az az egyszerűség és természetesség, amellyel énbennem szította föl a szenvedélyt és a vágyat az a lány – suhant át fejemen a gondolat –, ravaszság és őrült fortélyok dolgában semmi sem volt ahhoz a csábítási jelenethez képest, mely a szemem előtt most bontakozott ki, de hét napon át készülődött, s melynek szemben álló felei hét napon át mintegy üzengettek, rejtelmes találkákat adtak egymásnak, titkon mindig a rettegett és gyűlölt ellenfél elismerését áhítozva.
– Most pedig áruld el – fohászkodott neki Vilmos -: miért? Miért épp erre a könyvre vigyáztál olyan nagyon, és annyi sok másikra miért nem? Bűbájosságról szóló traktátusokat, akár még istenkáromlással teli írásokat is rejtegettél, de nem bármi áron, nem gyilkosság árán; e miatt a mű miatt azonban kárhozatba taszítottad szerzetestestvéreidet, és elkárhozol te magad is! Miért? Annyi más könyv is beszél a komédiáról, annyi sok írás magasztalja még a nevetést. Miért épp ettől rémültél meg úgy?
– Mert ezt a Filozófus írta. Annak az embernek mindegyik könyve lerombolt valamit a kereszténység évszázadok során felhalmozott bölcsességéből. Az egyházatyák elmondták, mit kell tudni az Ige hatalmáról, de Boethius csak kommentálta a Filozófust, s az Ige isteni misztériuma máris átváltozott a kategóriák és szillogizmusok emberi paródiájává. A Genezis könyve elmondja, mit való tudni a világegyetemről, de csak rá kellett bukkanni a Filozófus fizikai tárgyú könyveire, és a mindenséget ki-ki máris érzéketlen, iszamós matériának látta, az arab Averroës pedig úgyszólván meggyőzte az emberiséget, hogy a világ örökkévaló. Mindent tudtunk már az isteni nevekről, amikor az a Domonkos-rendi, akit Abbo temetett el, hagyta, hogy a Filozófus megszédítse, és a természetelv útját járva, nagy kevélyen új neveket adogatott. A kozmosz az Areopagita szerint megnyilatkozik annak, akinek van szeme, hogy lássa odafönn a példás ősök fényzuhatagát, de így e világi jelek készlete, megannyi utalás lett belőle, hogy meg tudjunk nevezni holmi elvont mozgatóerőt. Azelőtt az eget néztük, és a matéria iszapját haragos pillantásra méltattuk csupán, most ellenben a földet bámuljuk, és az égben a föld tanúsága alapján hiszünk. A Filozófus, akire ma már a szentek és a pápák is esküsznek, minden egyes szavával fejtetőre állította a világ képét. Odáig azonban nem jutott, hogy Isten képét is fejtetőre állítsa. Ha ez a könyv szabad értelmezés tárgyává válik... vált volna, ledőlt volna az utolsó korlát is.
– De hát mi rémített meg úgy abban, amit a nevetésről mond? Ezt a könyvet eltüntetheted, de a nevetést nem.
– Nem, azt nem. A nevetés a testünk gyengesége, romlottsága, otrombasága. Paraszti kedvtelés, ittas ember zabolátlansága; nagy bölcsen az egyház is megtűri az ünnepi, farsangi, vásári alkalmakat, mint megannyi nappali magömlést, csapolódjanak csak a kedvek, annál kevesebb tere lesz így a másfajta vágyaknak, másfajta óhajoknak... Csakhogy a nevetés így megmarad hitvány dolognak, együgyűek mentsvárának, pórok megszentségtelenült misztériumának. Megmondta az apostol is: jobb házasságban élni, mint égni. Jobb nevetnetek, a lakoma végén, minekutána kiürítettetek korsót és palackot, jobb a rendet kifigurázó, mocskos kis paródiáitokon röhögnötök, mintsem az Isten akaratából fönnálló rend ellen lázadoznotok. Válasszatok bolondok királyát, merüljetek nyakig a szamár- és disznóliturgiában, féktelenkedjetek fejen állva a szaturnáliáitokon... De itt, itt... – kopogtatta meg Jorge a Vilmos tenyerébe simuló könyv mellett az asztalt –, itt a nevetés gyökerestül más értelmet kap, művészetté magasztosul, megnyílnak előtte a tanult emberek világának kapui, bölcselet és csalárd teológia tárgya lesz... Tegnap magad is láttad, hogy az együgyűek miként agyalják ki és valósítják meg a legzavarosabb eretnekségeket is, fittyet hányva Isten és a természet törvényeire. Az együgyűek azonban maguk ítélik kárhozatra önmagukat, önnön tudatlanságuk áldozataivá lesznek, az ő eretnekségükkel az egyház remekül elbír. A Dolcino-félék pallérozatlan eszeveszettsége sohasem fogja kibillenteni helyéből az isteni rendet. Eztán is erőszakot hirdet, és erőszak végez vele, nem hagy nyomot, véget ér, amiképpen véget ér a farsang is, és mit számít, ha míg tart az ünnep, beköszönt a földön egy-egy rövid időre a fordított világ vízkeresztje! Az a fontos, hogy a tett ne váljék tervvé, hogy ne adódjék olyan latin, melyre ez a köznyelv lefordítható lenne. A nevetés a pórt felszabadítja az ördög iránti félelem alól, hiszen a bolondok ünnepén az ördög is szegény és együgyű, tehát ellenőrizhető. Ám ez a könyv azt taníthatná, hogy aki az ördög iránti félelem alól fel tud szabadulni, az tud valamit. Amikor nevet, mikor bor bugyog le a gégéjén, a pór úgy érzi, a maga ura, mert felforgatta úr és szolga viszonyát; ez a könyv azonban megtaníthatná a tanult embereknek, miféle agyafúrt és immár tiszteletre méltó fortélyokkal igazolhatják ezt a felfordulást. Az értelem művévé válnék az, ami a pór megfontolatlan tettében szerencsére még csupán bendőjének a műve. A nevetés az ember sajátja, és ez jól mutatja bűnös korlátoltságunkat. Ebből a könyvből azonban hány és hány magadfajta romlott elme vonná le azt a végső szillogizmust, hogy az ember célja a nevetés! A nevetés néhány pillanatra feledteti a pórral a rettegést. Csakhogy a törvény épp ez által a rettegés, azaz valódi nevén: istenfélelem által érvényesül. S ebből a könyvből luciferi szikra pattanhatna ki, új tűzözönbe borítva a világot; a nevetés pedig a félelem szertefoszlatásának új, még Prométheusz által sem sejtett tudományává lenne. A pór, amikor épp nevet, mit sem törődik a halállal; hanem utána, ha vége a mulatságnak, a liturgia az isteni terv szerint ismét ráparancsolja a halálfélelmet. Ez a könyv új, pusztító törekvést gerjeszthetne: váltsuk meg magunkat a félelem alól, így pusztítsuk el a halált. És mivé lennénk mi, bűnös teremtmények, a tán legbölcsebb, legszívmelengetőbb isteni adomány, a félelem nélkül? A mesterek és az atyák tanításaiból hosszú évszázadokon át párlódott le illatos esszenciaként a szent tudás, melynek célja, hogy magasztos gondolatokkal váltson meg az alantasság nyomorúságától és kísértéseitől. Ez a könyv meg, csodaszernek kiáltva ki a komédiát, a szatírát és némajátékot, azt állítva, hogy ezek a hiba, a bűn, a gyengeség ábrázolása révén megtisztítanak a szenvedélyektől, arra serkentené a hamis bölcseket, hogy (ördögi fordulattal) az alantas elfogadása révén próbálják megváltani azt, ami magasztos. Ebből a könyvből az a gondolat következnék, hogy az ember, ha tetszik (s mint a te Baconod a természeti mágia érvén sugallta is), paradicsomi bőséget is óhajthat magának itt, e földön. Ez az, aminek nem szabad, aminek nem lehet bekövetkeznie. Nézd a kis barátokat, akik szégyenszemre azzal a bolondos paródiával, a Coena Cypriani-val mulatják magukat. Micsoda ördögi kiforgatása az a szentírásnak! Mégis ők közben tudják, hogy rosszat cselekszenek. Ám attól a naptól fogva, hogy a Filozófus igazolná a zabolátlan képzelet szélsőséges játékait, jaj, bizony attól fogva középre lódulna, ami addig a szélen volt, a közép pedig nyomtalanul eltűnnék. Isten népe a terra incognita szakadékaiból előözönlött szörnyetegek gyülekezetévé válnék, az ismert föld pereme lenne a keresztény birodalom szíve közepévé, Péter trónusát arimaspusok, a monostorokat manók foglalnák el, s a könyvtárak nagy hasú és hatalmas fejű törpék őrizetére maradnának! Szolgák diktálnák a törvényt, mi pedig (de te is, úgy ám) engedelmeskedni tartoznánk a teljes törvénynélküliségnek. Azt mondta egy görög filozófus (s idézi is itt Arisztotelészed, mint cinkosát, mint alávaló auktoritást), hogy ellenfeleink komolyságát kacajjal zúzzuk szét, a kacajjal viszont komolyságot helyezzünk szembe. Atyáink meghozták a maguk bölcs döntését: ha a pórok mulatsága a nevetés, akkor a póri szabadosságot a szigor tartsa féken, a szigor törje és félemlítse meg. S a pórnak nincsenek meg rá az eszközei, hogy addig finomítsa a nevetését, míg fegyverként nem tudja használni a papi komolyság, az ő pásztorai ellen, akiknek dolguk, hogy az örök élet felé tereljék, és megóvják őt a has, az ágyék, az étel és mind a szennyes kívánságok csábításaitól. De ha valaki egy szép napon a Filozófus szavaira hivatkozva, következésképpen maga is filozófusként szólva, éles kardot kovácsolna a nevetés művészetéből, ha a meggyőzés retorikáját felváltaná a gúny retorikája, ha azt az érveléstant, mely a megváltás képeit rakosgatja össze türelmes és üdvösséges munkával, olyan érveléstan váltaná fel, mely a legszentebb és legmagasztosabb képzeteket sorra mind széjjelzilálná, ó, azon a napon neked is véged lenne, Vilmos, a tudományoddal együtt!
– Miért? Harcba szállnék, az eszemet helyezném szembe a mások eszével. Csak jobb világ lenne az, mint emez, ahol Dolcino tüzét és izzó vasát Bernard Gui tüze és izzó vasa győzi le!
– Addigra már téged is behálózna az ördög. Az ellenfélhez sodródnál Armageddon mezején, ahol a végső összecsapásra sor kerül. De azon a napon az egyháznak még egyszer, utoljára, fegyvert kell ragadnia. A káromlás nem ijeszt bennünket, mert az Istent átkozó szavakban is a lázadó angyalokat megátkozó Jehova haragjának eltorzított képére ismerünk. Nem ijeszt bennünket az erőszak sem, hiába öldös valaki papokat holmi megújulási hóbort igézetében, mert Izrael népét is ugyanez az erőszak igyekezett elpusztítani. Nem ijeszt bennünket a donatista zordsága, a circumcelliós öngyilkos őrülete, a bogumil bujasága, az albigens kevély tisztasága, a flagelláns vérszomja, a szabad lélek testvéreinek rosszba szédülése: ismerjük mindőjüket, és tudjuk, miféle az ő bűneik gyökere: ugyanaz, ami a mi istenességünké is. Nem félünk tőlük, mi több: tudjuk, miképpen kell őket elpusztítani, azaz hagyni, hadd pusztítsák csak el önmagukat, pimaszul a zenitig szökkentve a nadírjuk mélységes mélyén születő halálvágyat. Sőt, mondhatni, hasznos nekünk az ő létezésük, beleillik Isten tervébe, hiszen bűnük csak serkenti a mi erényességünket, istenkáromlásuk a mi dicshimnuszt zengő hangunkat acélozza, parttalan vezeklésvágyuk a mi áldozatkészségünk medrét egyengeti, ugyanúgy, amiképpen a sötétség fejedelmére, annak lázadására és elkeseredésére is szükség volt, hogy minden reménységek okának és céljának, Istennek a dicsősége még jobban fényeskedhessék. Ám ha egy napon, s már nem póri kivétel, hanem szigorú tudomány, cáfolhatatlan szentírás-magyarázat gyanánt is, elfogadhatóvá válnék, és rnár nem gépiesnek, hanem fennkölt és nagyszerű színben tűnnék fel a kinevetés művészete, ha egy napon valaki egyszer csak azt mondhatná (és ha lenne, aki meghallgatja): „Kacagok az Ige megtestesülésén...” akkor fegyvertelenek lennénk, nem tudnánk feltartóztatni az istenkáromlást, mert az sorakozót fúvatna a testi matéria sötét erőinek, a szellemesben meg a böfögésben megnyilatkozó erőknek, s a böfögés és a szellentés önhatalmúlag kisajátítaná akkor azt a jogot, mely egyedül a lelket illeti meg, tetszése szerint áramolván bárhova!
– Lükurgosz szobrot emeltetett a nevetésnek.
– Ezt Cloritiusnál olvastad, abban az irományában, amelyben a mimusokat igyekszik felmenteni az istentelenség vádja alól, és elmondja, miként gyógyította meg a betegét egy orvos azzal, hogy megkacagtatta. Mi szükség volt meggyógyítani, ha egyszer Isten úgy határozott, hogy véget vet földi idejének?
– Nem hinném, hogy kigyógyította a nyavalyából. Csak megtanította rá, hogy nevessen azon a nyavalyán.
– A nyavalyán nem fog az ördögűzés. El kell pusztítani.
– A beteg testével együtt.
– Azzal, ha kell.
– Te magad vagy az ördög – mondta akkor Vilmos.
Jorge ezt szemlátomást nem értette. Ha nem világtalan, most bizonyára döbbent tekintettel mered Vilmosra.
– Én? – kérdezte.
– Igen, becsaptak téged. Az ördög nem az anyag fejedelme, az ördög a szellem elbizakodottsága, a mosolytalan hit, a soha kétségbe nem vont igazság. Az ördög komor, mert tudja, hova tart, és mert mindig oda tart, ahonnan jött. Te vagy az ördög, és a sötétben élsz, úgy, mint az ördög. Ha meg akartál győzni, hát nem jártál sikerrel. Gyűlöllek téged, Jorge, és ha tehetném, pucérra vetkőztetnélek, a feneked lyukába madártollakat dugdosnék, az arcodat kipingálnám, hogy olyan legyél, mint a mutatványosok vagy a bohócok, és levinnélek, és végigzavarnálak az egész apátságon, hogy a szerzetesek kinevessenek és többé ne féljenek. Szeretnélek mézzel bekenni, s aztán tollba hempergetni, és pórázon vezetni, vásárokban mutogatni téged, kikiáltani országnak-világnak: ez itt az igazságról szónokolt, s azt mondta nektek, hogy az igazság halálízű, és ti a szavainak nem hittetek, de a komorságának igen. Hát én most meg azt mondom nektek, hogy a lehetőségek szédítő végtelenjében Isten engedelmével egy olyan világot is elképzelhettek, ahol az igazság állítólagos szószólója nem egyéb ostoba szajkónál, aki réges-rég tanult szavakat ismételget csupán.
– Te az ördögnél is rosszabb vagy, te ferences – mondta erre Jorge. – Pojáca vagy, akárcsak az a szent, aki világra hordott benneteket. Olyan vagy, mint a te Ferenced, aki de toto corpore fecerat linguam[251], aki a prédikálás érvén bohócmutatványokat csinált, aki aranypénzeket nyomott a fösvény markába, hogy felbosszantsa, aki szentbeszéd helyett rázendített a Misereré-re, hogy megalázza ájtatosságukban az apácákat, aki franciául koldult, s egy fadarabbal hegedűst utánzott, aki a torkos fráterek bosszantására csavargónak öltözött, aki meztelenül a hóba hevert, állatokkal és fűvel-fával beszélgetett, még Krisztus születésének misztériumából is falusi mutatványt csinált, birkabégetést utánozva idézte fel a betlehemi bárányt... Remek iskola volt... Nemde ferences volt az a Diotisalvi nevű firenzei barát is?
– Hogyne – mosolyodott el Vilmos. – Aki elment a prédikáló barátok kolostorába, s ott azt mondta, csak úgy fogad el ételt, ha előbb adnak neki egy darabkát János testvér ingéből, hogy ő azt ereklyének eltehesse; aztán amikor megkapta, fogta, s kitörölte vele az ülepét, majd a latrinába hajította, egy rúddal utánanyúlt, s a trágyában kotorászva azt kiabálta: „Jajjaj, testvérek, segítsetek, a szent ereklyét az árnyékszékbe pottyantottam!”
– Lám, mennyire tetszik neked ez a história! Csak nem akarod elmesélni annak a másik ferencesnek, Paolo Millemosche testvérnek az esetét is, aki egyszer elcsúszott a jégen, a körülállók csúfolni kezdték, és valaki azt kérdezte, nem kívánna-e maga alá valami finomabbat; mire ő így felelt: dehogyisnem, a feleségedet... Hát így kerestétek ti az igazságot.
– Így tanította Ferenc az embereket, hogy a dolgokat máshonnan nézzék.
– De megfegyelmeztünk benneteket. Láthattad tegnap a rendtársaidat. Visszatértek a mi sorainkba, már nem beszélnek úgy, mint az együgyüek. Az együgyűek ne beszéljenek. Ez a könyv igazolta volna azt az eszmét, hogy az együgyűek beszéde valamiféle bölcsességet hordozhat. Ezt kellett megakadályozni, ezt akadályoztam én meg. Azt mondod, én vagyok az ördög. Nem igaz. Én az Isten keze voltam.
– Isten keze nem takargat, hanem teremt.
– Vannak olyan határok, amelyeket nem szabad általlépni. Isten úgy akarta, hogy némely térképekre ráírassék: hic sunt leones.
– A szörnyetegeket is Isten teremtette. Téged is. És azt akarja, hogy mindenről szó essék.
Jorge előrenyúlt, és remegő kézzel magához húzta a könyvet. Fordítva tartotta, hogy Vilmos tovább olvashassa.
– Igen? – kérdezte Jorge. – Akkor miért hagyta, hogy ez az írás elkallódjék az évszázadok során, s csak egyetlen másolata maradjon meg; hogy annak a (ki tudja, hová lett) másolatnak a másolata hosszú esztendőkön át egy görögül nem is tudó hitetlennek a kezére jusson, s azután egy ódon könyvtár rejtekén heveredjen elfeledetten, míg engem, engem és nem téged, oda nem vezérelt a gondviselés, hogy megtaláljam, elhozzam, s még további esztendőkig rejtegessem? Tudom, úgy tudom, mintha gyémántbetűkből olvasnám ki, mert az én szemem sok mindent lát ám, amit te nem látsz, tudom, hogy ez volt az Úr akarata, s én ezt az akaratot követve tettem, amit tettem. Az Atyának, Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében.
[HETEDIK NAP]
Melyben megtörténik az ekpirózis,
és a túl sok erény miatt felülkerekednek a pokol erői
A vénember elhallgatott. Mindkét kezével rátenyerelt a könyvre, szinte cirógatta a lapjait, mintha ki akarná őket simítani, hogy jobban lássa, mit olvas, vagy mintha védené, nehogy lecsapjon rá valaki.
– Mindez mégsem ért semmit – mondta Vilmos. – Vége, megtaláltalak, a könyvet is megtaláltam, s akik meghaltak, hiába haltak meg.
– Nem hiába – rázta a fejét Jorge. – Legfeljebb túl sokan. Ha bizonyosságra volt szükséged, hogy belásd: elátkozott könyv ez, hát tessék, meglett a bizonyosság. De nem lehet, hogy ők hiába haltak légyen meg. S hogy a haláluk ne legyen hiábavaló, még eggyel több halál igazán nem nagy ár.
Ezt mondta Jorge, s akkor lassan beletépett a könyvbe, és darabokat, csíkokat szakított ki a puha lapokból, apránként a szájába rakosgatta, és lassan-lassan elrágcsálta egyiket a másik után, mintha ostyát enne, s egészen eggyé akarna válni vele.
Vilmos lenyűgözve nézte, s szemlátomást fel sem fogta, mi történik. Majd összerázkódott, és előrehajolt.
– Mit művelsz?! – kiáltotta.
Jorge elmosolyodott, fölfedvén vértelén ínyét, s közben a sápadt ajka szögletéből sárgás nyál csurgott állának fehér és gyér sörtéire.
– Te vártad a hetedik trombitálást, nem igaz? Hát most halld, mit mond a hang: „Pecsételd be, amiket a hét mennydörgés szóla, és azokat meg ne írd... Vedd el és edd meg; és megkeseríti a te gyomrodat, de a te szádban édes lesz, mint a méz.” Látod? Ezennel bepecsételem azt, amit nem is lett volna szabad mondani; sírrá leszek, és magamba zárom.
És nevetett; ő, Jorge, nevetett. Most először hallottam őt nevetni... A nevetés a torkából jött, az ajkán semmi öröm nem látszott, sőt szinte mintha sírásra görbült volna:
– Erre a befejezésre aztán nem számítottál, igaz, Vilmos? Mégiscsak ez a vénember a győztes, hála az Úrnak, igaz-e?
Vilmos ki akarta kapni a könyvet a kezéből, de Jorgét megcsapta a mozdulat szele, és idejében hátrahőkölt, úgy, hogy a kéziratot baljával a melléhez szorította, jobbjával pedig tovább tömködte a szájába az újabb és újabb foszlányokat.
Jorge az asztal túlfelén volt, és Vilmos, mivel sehogyan sem érte el, felugrott, hogy megkerülje az akadályt, csuhája azonban beleakadt a karszékbe, a karszék nagy lármával felborult, és Jorgénak bőven volt ideje, hogy észbe kapjon. Az öreg nevetést hallatott, ezúttal nagyobbat, hangosabbat, mint az imént, majd váratlanul előrekapott a jobb kezével, kitapintotta a mécsest, és a fájdalommal mit sem törődve, rátenyerelt a lángjára. A láng kihunyt, a szoba sötétségbe borult, s mi még egyszer utoljára hallottuk, amint Jorge fölnevet, s azt kiáltja:
– Most találjatok meg, ha tudtok! Most én vagyok az, aki jobban lát!
Azután elhallgatott, s többet nem szólt; és nem árulták el jól ismert, nesztelen léptei sem, melyek mindig oly váratlanná tették egy-egy jelenését, csupán a papírtépés zaja hallatszott hol innen, hol onnan.
– Adso! – kiáltotta Vilmos. – Állj az ajtóhoz, ne hagyd, hogy kimenjen!
De későn szólt, mert én néhány pillanattal ezelőtt, amikor sötét lett, nem tudva türtőztetni magamat, szintén a vénember után iramodtam, csak épp nem arról akarva megkerülni az asztalt, mint mesterem, hanem a másik oldalról. Későn vettem észre, hogy Jorge ily módon egérutat nyert az ajtó felé, mivelhogy rendkívül biztosan tájékozódott a sötétben. S bizony, máris a hátunk mögül hallatszott, és halkult a papírtépés, mert a zaj már a szomszéd szobából jött. S közben egy másik nesz is megütötte a fülünket: nehéz, egyre erősbödő nyikorgás és sarokvas-csikordulás.
– A tükör! – kiáltott Vilmos. – Be akar zárni bennünket!
A zaj irányát követve mindketten a bejárat felé vetettük magunkat; egy zsámolyba botlottam, és jól megütöttem a lábamat, de nem törődtem vele, mert egy szempillantás alatt felfogtam, hogy ha Jorge bezár bennünket, akkor többé innen ki nem jutunk: a sötétben nem tudjuk kinyitni ezt az ajtót, hisz sejtelmünk sincs, hogy emerről micsoda mozgatja és hogyan.
Vilmost alighanem az enyémhez hasonló kétségbeesés sarkallta, mert éreztem, amint máris mellettem terem, és a küszöbhöz érve egyszerre feszültünk neki a már-már ránk csukódó tükör hátlapjának. Még idejében érkeztünk; az ajtó kisvártatva engedett, s újra kinyílt. Jorge nyilván megérezte, hogy a játszma így egyenlőtlen, és továbbsurrant. Kiléptünk abból az átkozott szobából, de most már végképp nem tudtuk, merre ment a vénember, és továbbra is teljes volt a sötétség.
Hirtelen eszembe jutott:
– Mester, hiszen nálam van a tűzszerszám!
– Akkor mire vársz?!-förmedt rám Vilmos. – Keresd meg a mécsest, és gyújts világot!
Sarkon fordultam, s rohantam vissza a vaksötét finis Africae-ba. A mécses valami isteni csoda folytán azonnal a kezembe akadt; a skapulárémból a tűzszerszámot is előhalásztam, de a kezem reszketett, s csak két-háromszori próbálkozásra sikerült végre lángot csiholnom.
– Hamar, hamar! – zihálta Vilmos az ajtóból, s akkor végre meggyújtottam a kanócot.
– Hamar! – ismételte Vilmos. – Ha nem sietünk, még eleszi előlünk az egész Arisztotelészt!
– És meghal! – rémüldöztem, miközben már kerestük is az öreget.
– Mit bánom én, hogy meghal-e az átkozott! – kiabálta Vilmos ide-oda forgolódva s a szemét meresztgetve. – Annyit máris megevett, hogy a sorsa meg legyen pecsételve. De nekem a könyv kell!
Majd megtorpant, és kissé nyugodtabban azt mondta:
– Állj, így sohasem találunk rá. Álljunk meg egy percig, ne moccanjunk.
Megdermedtünk, a lélegzetünket is visszafojtottuk. S a csöndben zajt hallottunk, egészen közelről: egy szekrénynek ütközött test zaját, s utána mindjárt, amint egypár könyv nagy puffanásokkal a földre zuhan.
– Ott van! – kiáltottunk föl egyszerre.
Nekiiramodtunk, de rögvest kiderült, hogy meg kell lassítanunk a lépteinket. A finis Africae-ból kiérve ugyanis megcsapott bennünket a levegő: a nagy kinti szél miatt ezen az éjjelen csak úgy fütyültek, jajveszékeltek a léghuzatok, a futásunkkal pedig még nagyobb szelet kavartunk, és félő volt, hogy ismét kialszik az oly nehezen föllobbantott mécsesláng. Jó lett volna valahogy megfékezni Jorgét, ha már mi nem gyorsíthattunk. Vilmosnak azonban épp fordított ötlete támadt, és elkiáltotta magát:
– Megvagy, öreg, újra ég a lámpás!
S ez bölcs megoldás volt, mert Vilmos szavainak hallatára a vénember alighanem nekilódult, elvesztve így vak homályba látó érzékenységének egyensúlyát. Kisvártatva újabb zajt hallottunk, s amikor a hangot követve az YSPANIA Y jelű termébe értünk, rá is találtunk: földre borított könyvek halmának közepén, a padlón hevert, s váltig szorongatva azt a könyvet, megpróbált föltápászkodni. Közben azonban tovább tépdeste a lapokat, mintegy minél hamarabb be akarva kebelezni a zsákmányt.
Mire odaértünk, épp fölállt, és megérezve, hogy ott vagyunk, szembefordult velünk, hátrálni kezdett. Rémisztő arc vöröslőtt föl mécsesünk világánál: vonásai elváltoztak, homlokát és orcáját rút verejték csíkozta, máskor oly halottian fehér szeme vérbe borult, szájából papirosfoszlányok csüngtek, mintha mohó fenevad lett volna, amely túlzabálta magát, s most már egy falat sem megy le a torkán. Az izgalom, az ereiben bőven szétáradt méreg, a kétségbeesett, ördögi eltökéltség olyannyira eltorzította Jorgét, hogy a tiszteletre méltó aggastyánalakból undorító és groteszk figura lett; máskor talán mulatságosnak találtuk volna, most azonban magunk is olyanná lettünk, mint az állatok, mint holmi zsákmányra éhes vadászkopók.
Hatalmas lendülettel ugrottunk neki, pedig szép nyugodtan is megfoghattuk volna; Jorge szabadulni igyekezett, és a könyvet közben mindkét kezével a melléhez szorította; én bal kézzel őt fogtam, jobbommal pedig a mécsest emeltem volna minél magasabbra, ám a lángjával csaknem súroltam az arcát, s ő megérezve azt a kis forróságot, tompán felnyögött, szájából papírmorzsákat hullajtva a földre, felbődült szinte, jobb kézzel elengedte a könyvet, a mécses felé kapott, kirántotta a kezemből, és előrehajította...
A mécses épp az asztalról lesodort és széjjelnyílt könyvek halmára zuhant. Az olaj kiömlött, valamelyik leheletfinom pergamenlap azon nyomban meggyulladt, s már lángolt is, mint a száraz rőzse. Mindez egy-két szempillantás alatt történt; a könyvekből akkora tűz csapott fel, mintha az ezeréves lapok már századok óta mind csak arra áhítoztak volna, hogy meggyulladhassanak, s most végre tobzódva élveznék ősi vágyuk kielégülését, az ekpirózist. Vilmos döbbenten látta, mi történik, eleresztette az öreget – az meg, szabadulva a szorításból, hátrább húzódott néhány lépésnyit –, és egy pillanatig, egy túlságosan is hosszú pillanatig habozott, nem tudva eldönteni, hogy Jorgét kapja-e el újra, vagy a kisebbfajta máglya eloltásának veselkedjék neki. Az egyik, különösen ódon könyv szinte egyetlen szempillantás alatt nagy lángra kapott.
A pengeéles fuvallatok holmi gyönge lángocskát egykettőre eloltottak volna, ám ezt a mind erősebben és elevenebben lobogó tüzet csak még tovább szították, sőt vándor csóvákat kaptak fel, s hordták széjjel máris.
– Oltsd el hamar azt a tüzet! – kiáltotta Vilmos. – Itt minden ég!
Nekiindultam, de azután megtorpantam, mert nem tudtam, mitévő legyek. Vilmos közelebb húzódott hozzám, hogy segítsen. Kinyújtott kézzel közeledtünk a tűzhöz, néztük, mivel fojthatnánk el; én hirtelen ötlettel lerántottam magamról a csuhát, és ráhajítottam a tűzfészekre. De a lángok most már túl fennen lobogtak: belekaptak a ruhámba is, és még nagyobbra nőttek. A kezem megégett, visszakaptam, Vilmosra néztem, s Jorgéra esett a pillantásom: visszajött, éppen mesterem háta mögött állt. A forróság most már olyan nagy volt, hogy nem tévedhetett, tökéletes biztonsággal tudta, hol a tűz, és belehajította az Arisztotelész-könyvet.
Vilmost elöntötte a düh, és akkorát lökött a vénemberen, hogy az nekiesett egy szekrénynek, és koponyáját a szekrény élébe ütve, végigzuhant a földön... Vilmos azonban rá sem hederített, s még mintha el is káromkodta volna magát szörnyűmód. Visszafordult a könyvekhez. Későn. Az Arisztotelész, azazhogy amit az öreg meghagyott belőle, már lángban állt.
Csak úgy röpködött a szikra a falak felé, s a tűz időközben egy másik szekrény könyveibe is jócskán belekapott. A szobában most már nem egy, hanem két máglya égett.
Vilmos rájött, hogy puszta kézzel semmire sem megyünk, és úgy gondolta, hogy majd könyvekkel mentjük a könyveket. Fölkapott egy erősebb kötésű, vaskosabb kódexet, s azt próbálta fegyvernek használni, azzal igyekezett elfojtani az ellenséges elemet. De hiába csapott a veretes fedéllel az égő könyvrakásra, csak újabb szikrákat kavart vele. El akarta taposni ezeket a szikrákat, de ezzel is épp fordított eredményre jutott, mert ekkor meg szenes pergamenfoszlányok röppentek fel, s denevérként libegtek a levegőben, mely légnemű bajtársa szövetségeseként tovább küldte őket, gyújtsák csak lángra újabb és újabb lapok földi matériáját.
A balszerencse úgy hozta, hogy ez volt a labirintus egyik legrendetlenebb szobája. A szekrények polcairól összevissza kézirattekercsek csüngtek, a széthullófélben lévő könyvek vigyorgó fedélajkai közül megannyi nyelvként buggyant elő az idő aszalta vellum, s az asztalon jó csomó kézirat halmozódhatott fel, amit a napok óta magányos Malakiásnak már nem volt érkezése helyére tenni. Így hát a szobát a Jorge okozta felfordulás úgyszólván elöntötte pergamennel, s a pergamen alig várta, hogy más elemmé lényegülhessen át.
Elég az hozzá, hogy a helyiség zsarátnokfészekké, égő csipkebokorrá lett. Már a szekrények is részt vettek az égőáldozati szertartásban, és legott recsegni-ropogni kezdtek. Rádöbbentem, hogy az egész labirintus egyetlen hatalmas áldozati máglya, s kezdettől csak egy szikrára várt...
– Vizet, víz kell ide! – rendelkezett Vilmos, majd elbizonytalanodott: – De honnan hozunk vizet ebbe a pokolba?
– A konyhából, lentről, a konyhából! – ordítottam.
Vilmos zavartan nézett rám, arcát vörösre festette a tomboló fényesség.
– Jó, de amíg mi lemegyünk és újra feljövünk... Az ördögbe! – kiáltott fel azután. – Ez a szoba már mindenképp odavan, és talán a következő is. Menjünk le most azonnal, én megkeresem a vizet, te pedig rohansz, és mindenkit riasztasz, sok-sok emberre van itt szükség!
Hamar odataláltunk a lépcsőhöz, mert a lángolás a következő szobákat is megvilágította, igaz, egyre halványabban, úgyhogy az utolsó két helyiségen már szinte tapogatózva botorkáltunk át. A szkriptórium sápadt éjszakai fényben derengett. Innen az újabb lépcsőn lemenve a refektóriumba siettünk. Vilmos a konyhába szaladt, én meg a refektórium kapujához; s nekiestem, hogy kinyissam, de az izgalom oly ügyetlenné tett, hogy jócskán meg kellett dolgoznom, míg végre sikerült. A szabadba kiérve rohanvást a dormitórium felé indultam, de azután meggondoltam magam, hiszen a szerzeteseket csak nem ébresztgethettem egyenként; de már tudtam is, mit kell tennem: a templomba mentem, és megkerestem a harangtoronyba vezető utat. Ott azután megragadtam valamennyi kötelet, és nekiálltam, hogy félreverjem a harangokat. Teljes erőmből harangoztam, s a nagyharang kötele minduntalan magával rántott a magasba. A könyvtárban csak a két kezem feje perzselődött meg, a tenyerem még ép volt; most azután a köteleken csúszva a tenyerem is sebesre égett, és merő vér lett, úgyhogy végül is abba kellett hagynom a harangozást.
Mindenesetre sikerült fellármáznom a többieket; ahogy a szabadba visszarohantam, már szállingóztak is elő a szerzetesek a dormitóriumból, messzebbről pedig, a cselédszállások egymás után kinyíló ajtói felől, a cselédek hangját lehetett hallani. Csak bajosan tudtam megértetni magam, hang is alig jött ki a torkomon, az első értelmes szavak anyanyelvemen tolultak az ajkamra. Véres kezemmel az Aedificium déli szárnyának ablakaira mutattam: alabástrom tábláikon szokatlan világosság derengett át. A fény ereje rádöbbentett, hogy amíg én lejöttem és megkondítottam a harangokat, a tűz újabb szobákra terjedt át. Az Africa-rész valamennyi ablaka s innen a keleti őrtoronyig az egész homlokzat hunyorgó fényeket árasztott magából.
– Vizet, hozzatok vizet! – ordítottam.
Eleinte senki sem értette, mi történik. A szerzetesek annyira hozzászoktak, hogy a könyvtárt szent és megközelíthetetlen helynek tekintsék, hogy képtelenek voltak tudomásul venni: ez a szent hely ugyanúgy ki van szolgáltatva holmi közönséges istencsapásának, mint egy paraszti kunyhó. Akik fölnéztek az ablakokra, először csak motyogtak valamit rémülten, és keresztet vetettek; láttam rajtuk, hogy csupán újabb jelenéseket vélnek látni. Rángattam a ruhájukat, könyörögve kértem, hogy értsenek már meg, mígnem az egyikük végre emberi szavakba öntötte a jajgatásomat.
Morimondi Miklós volt az.
– Ég a könyvtár! – mondta.
– Úgy van – motyogtam, és félájultan a földre terültem.
Miklós nagy lélekjelenlétről tett tanúbizonyságot; a cselédeknek harsány parancsokat osztogatott, a köréje gyűlő szerzeteseket tanácsokkal látta el, valakit utasított, hogy nyissa ki az Aedificium többi ajtaját is, másokat arra nógatott, hogy keressenek mindenféle vödröket és edényeket, s felszólította mind a jelenlévőket, hogy siessenek az apátságbeli kutakhoz és vízgyűjtőkhöz. A csordásoknak megparancsolta, hogy öszvér- és szamárháton szállítsák a hordókat... Ha tekintélye is van annak, aki ezeket az utasításokat osztogatja, azonnal engedelmeskednek neki. A cselédek azonban Remigius, a másolók Malakiás, és valamennyien együtt az apát parancsaihoz szoktak. S jaj, egyikük sem volt jelen. A szerzetesek eligazításra és vigaszra vágyva az apátot keresték tekintetükkel, de nem találták, s csak én tudtam, hogy az apát meghalt, vagy épp most haldoklik abban a kemencévé, Phalaris bikájává lett, fullasztóan szűk üregbe falazottan.
Miklós a csordásokat emerre terelte, ám valaki más, egy csupa jó szándékkal teli szerzetes amarra irányította őket. Némely rendtársakon szemlátomást úrrá lett az izgalom, másoknak még ki sem ment az álom a szeméből. Magyarázkodni próbáltam, mert időközben megeredt végre a nyelvem, de emlékeztetnem kell az olvasót, hogy úgyszólván pucér voltam, hiszen csuhámat a tűzre hajítottam, és a csupa vér, kormos arcú, illetlenül sima testű s a hidegtől összevissza dadogó fiú látványa aligha gerjeszthetett bizalmat bárkiben is.
Miklósnak végre sikerült beterelnie néhány szerzetestársat s még mindenféle népséget a konyhába, melyet valaki időközben megnyitott. Másvalaki meg remek ötlettel fáklyákat hozott. Odabent nagy összevisszaság tárult elénk, és tudtam, hogy vizet és szállítható edényeket keresvén, csakis Vilmos csinálhatta a felfordulást.
S épp ebben a pillanatban meg is jelent Vilmos a refektórium ajtajában: arca csupa pörkölés, ruhája csupa füst, kezében roppant fazék, tehetetlenség allegóriája. Úgy sajnáltam szegényt. Tudtam már, hogy hiába sikerült fölvinnie a vizet abban a fazékban, vigyázva, hogy ki ne öntse, és hiába járta meg akár többször is a második emeletet, nem sokra juthatott. Eszembe jutott Szent Ágoston története, a kisgyermek, aki kanállal méregeti a tenger vizét: angyal az a kisgyermek, és azért teszi ezt, hogy ily módon figurázza ki a szentet, aki az isteni természet titkait akarná kifürkészni. Mint az angyal, úgy beszélt Vilmos, miközben kimerülten az ajtófélfának támaszkodott:
– Lehetetlen, itt már nincs segítség, hiába jön ide az egész apátság. A könyvtár odaveszett.
Vilmos sírt, s ebben már nem hasonlított az angyalra.
A nyakába borultam, ő pedig közben lerántott egy asztalterítőt, és takargatni próbált. Megadtuk magunkat, és tétlenül figyeltük, mi történik körülöttünk.
Az emberek keresztbe-kasul rohangásztak; volt, aki üres kézzel vágott neki az emeletnek, s a csigalépcsőn olyanokba ütközött, akik merő ostoba kíváncsiságtól hajtva, úgyszintén üres kézzel, épp az imént jártak fönt, s most visszajöttek valami edényért. Az okosabbak mindjárt lábosok és tálak után néztek, s csak azután vették észre, hogy a konyhában nincs elegendő víz. Hirtelen hordókkal fölmálházott öszvérek rontottak be a csarnokba, mögöttük meg a kurjongató csordások, akik legott lekapták róluk a hordókat, és máris siettek volna föl a vízzel. Csakhogy nem tudták, merre vezet az út a szkriptóriumba, és időbe tellett, míg néhány másoló szerzetes eligazította őket; fölfelé menet pedig azután összeszaladtak a rémülten visszaigyekvőkkel. Némelyik hordó összetört, s a víz kiömlött belőle, a többit készséges kezek egymásnak adogatták végig a csigalépcsőn. A hordókat követve egyszer csak a szkriptóriumban találtam magam; a könyvtárföljáratból sűrű füst gomolygott, és azok, akik a keleti őrtorony felől utoljára próbáltak felnyomulni, már jöttek is vissza nagy köhögve, vérbe borult szemmel, s kijelentették, hogy nem lehet többé behatolni abba a pokolba.
Bennót pillantottam meg ekkor. Lentről jött épp, elborult arccal, s egy óriási edényt cipelt. Meghallotta, mit mondanak a visszatérők, s odakiáltott nekik:
– Úgyis a pokol nyel el mindnyájatokat, gyáva férgek! Körülnézett, mint aki segítséget keres, és megakadt rajtam a szeme: – Adso! – üvöltötte. – A könyvtár... a könyvtár...
Nem várt választ. A lépcsőhöz futott, és bátran nekivágott a füstnek. Ekkor láttam őt utoljára.
Recsegés-ropogás hallatszott föntről. A szkriptórium mennyezetéről mésszel vegyes kődarabok potyogtak. Egy faragott, virágforma boltívek kiszakadt a helyéből, és kis híján a fejemre zuhant. A labirintus padlózata engedni kezdett.
Hanyatt-homlok visszarohantam a földszintre, onnan pedig ki a szabadba. Néhány buzgó szolga létrákat hozott, föl akarva mászni rajtuk az emeleti ablakokhoz, hogy majd kintről locsolják be a vizet. De a leghosszabb létrák is alig érték el a szkriptórium párkányait, azok pedig, akik fölkapaszkodtak, hiába feszegették az ablakokat. Leüzentek hát, hogy belülről nyissa ki őket valaki; csakhogy már senki sem mert fölmenni.
Én mindezenközben a második emeleti ablakokat bámultam. A könyvtár most már minden ízében izzott és füstölt, s a tűz nyilván szobáról szobára nyargalt, villámsebesen kapva bele a sok-sok ezernyi kiszakadt kódexlapba. Valamennyi ablak fényesen világlott, s a tetőből fekete füst szállt fel: a tűz már a tetőgerendákon is átette magát. Az Aedificium, ez a mindeddig oly szilárdnak és kikezdhetetlennek tetsző építmény most, a végveszélyben egyszer csak gyengének bizonyult: kiderült, hogy minden fala csupa repedés, bomlás és omlás, és így aztán a lángok könnyűszerrel bárhova utat találtak mindennemű gerendaácsolathoz.
Hirtelen, mintegy nem bírva tovább valami belső nyomást, az egész sor ablak kitört, és fénykacskaringókkal csíkozva teli az éjszaka sötétjét, szikraözön zúdult ki a szabadba. A szélviharból időközben szellő lett, és ez nagy baj volt, mert a szélvihar talán eloltotta volna a szikrákat, ez a szellő azonban éppen hogy felszította, továbbhordta és pihekönnyen izzó pergamendarabkákkal hömpölygette össze őket. Egyszerre csak hatalmas csattanás hallatszott: a labirintus padlója valahol nyilván nem bírta tovább, és tüzes gerendái rászakadtak az alatta levő emeletre, mert azt láttam, hogy most már a szkriptóriumból is lángnyelvek csapnak ki, az úgyszintén könyvekkel, szekrényekkel teli szkriptóriumból, ahol az asztalokon a sok, szépen kisimított pergamenlap már mind csak arra várt, hogy a szikra belekapjon. Kétségbeesett kiáltások harsantak, néhány másoló szerzetes a haját tépte, és hősiesen nekiiramodott, hogy csak azért is felmennek még, és megmentik kedvenc pergamenjeiket. De hiába, mert a konyha és a refektórium valóságos hangyabollyá lett, elkárhozott lelkek nyüzsögtek át rajta minden irányból, és mindenki mindenkit akadályozott. Az emberek egymásnak ütköztek, elestek, az edényekből a jótékony nedv kiborult a földre. A konyhába hajtott öszvérek megérezték a tüzet, és nagy dobogással az ajtók felé rohantak, feldöntve mindenkit, aki az útjukba akadt, még saját, holtra rémült gazdáikat is. Látszott, hogy ez a pórokból meg istenes és bölcs, de roppantul ügyetlen férfiakból összekavarodott, senkire sem hallgató sokaság a menekvés maradék reményét is semmivé foszlatta.
Az egész fennsíkon tombolt a fejetlenség. Pedig a tragédia még csak eztán kezdődött. Minden ablak és a tető is csak úgy ontotta most már a diadalmas szikrafellegeket, s a szikra mindenhová, a templomra is, egyre bővebben zuhogott. Ki ne tudná, hány és hány tündöklő székesegyház vált már a tűz martalékává; mivelhogy szemre a fennen pompázó kő teszi Isten házát a mennyei Jeruzsálemhez hasonlatosan széppé és bevehetetlenné, csakhogy falait és boltíveit csodálatraméltóságában is törékeny faácsolat tartja, és merész tölgyként ívekbe ágazó, magas oszloptörzsei miatt a kőtemplom nemhiába emlékeztet a legnemesebb erdőkre, a teste gyakorta csakugyan tölgyből van, amiképpen úgyszintén fából készül minden templomi berendezés: az oltár, a kórus, a festett táblaképek, a padok, a karszékek, a kandeláberek. Itt sem volt ez másként, az apátsági templomban, melynek gyönyörű szép kapuja úgy lenyűgözött engem a legelső napon. Lángba borult egy szempillantás alatt. A szerzeteshad s a fennsík valamennyi lakója tudta már, hogy az apátság léte forog kockán, s erre mindenki még vitézebben és még fejetlenebbül rohant, hogy szembeszálljon a veszedelemmel.
Annyi bizonyos, hogy a templom hozzáférhetőbb, tehát védhetőbb volt, mint a könyvtár. A könyvtárt épp önnön megközelíthetetlensége, oltalomnak szánt titokzatossága, bejáratlansága ítélte pusztulásra. A templom nemcsak imádság idején állott nyitva mindenki előtt anyai nyájassággal, hanem most, a veszély idején is, amikor segíteni kellett. Csakhogy nem volt több víz, vagy legalábbis csak nagyon kevés volt a föllelhető tartalék, a források pedig természetes fukarsággal s a sürgető szükséghez képest aránytalan lassúsággal szivárogtatták. A templomot már mindenki oltani akarta volna, de senki sem tudta, hogyan fogjon neki. A vész ráadásul fentről terjed, oda pedig bajos volt felkapaszkodni, így nem lehetett a tüzet széjjelcsapni vagy földdel, ronggyal elfojtani. Mire pedig lent is lobogott, a serénykedők hasztalan dobáltak volna rá földet meg homokot, hiszen már a mennyezet szakadt le rájuk, és alája is került közülük nem egy.
Így hát az odavesző kincseket sirató jajveszékelésbe mind több fájdalmas üvöltés is vegyült; kinek az arca égett meg, ki kezét-lábát ficamította, ki pedig mindenestül eltűnt egy hirtelen leomló boltív alatt.
A szél ismét hevesre fordult, s még hevesebben hordta tovább a vészt. Mindjárt a templom után az ólak és az istállók is tüzet fogtak. A rémült állatok eltépték kötelékeiket, kidöntötték az ajtókat, és iszonytatóan nyerítve, bőgve, bégetve, röfögve rajzottak szét a fennsíkon. Egy-egy szikra a lovak serényébe is belekapott, és itt is, ott is pokoli kreatúrák tűntek fel, célt és megállást többé nem ismerő vágtájuk útjában mindent felrúgó, égő paripák. Az öreg Alinardusra esett a pillantásom: tétova, értetlen tántorgásában egyszer csak fellökte őt a tűzglóriás Brunellus, a porba tiporta, s úgy maradt ott szegény, mint valami formátlan kupac. De sem módom, sem időm nem volt, hogy a segítségére siessek vagy legalább egy könnyet ejtsek érte, mert már mindenfelé ehhez fogható dolgok történtek.
A lángoló lovak oda is elvitték a tüzet, ahová a szél még nem vitte el: most már a kovácsműhely és a novíciusház is égett. Az emberek csapatostul rohangáltak föl s alá, céltalanul vagy képzelt célok igézetében. Láttam, amint Miklós vérző fejjel, tépett csuhában, immár tehetetlenül térdel a bejárati út közepén, és átkait szórja Isten átkára. Láttam, amint Tivoli Pacificus, végleg lemondva mindennemű segítség gondolatáról, futtában igyekszik elcsípni egy megbokrosodott öszvért, ami sikerült is neki, s akkor odakiáltott nekem, hogy tegyek ugyanígy, és mentsem magam, meneküljek ebből az armageddoni szörnyűségből.
Azután eszembe jutott Vilmos, és féltem, hátha maga alá temette valami falomlás. Hosszas keresés után a kolostorudvar környékén találtam rá. A kezében volt az útitarisznyája: amikor a tűz már a zarándokszállásra is átterjedt, mesterem felrohant a cellájába, hogy legalább a kincset érő instrumentumait megmentse. Az én tarisznyámat is magához vette, s abban volt valami ruha, fel tudtam öltözni. Lihegve néztük, mi történik körülöttünk.
Az apátság sorsa megpecsételődött. A tűz többé vagy kevésbé szinte valamennyi épületét elérte. S a többit sem kerülhette el sokáig, mert most már minden, az elemektől kezdve a menteni igyekvők kapkodásáig minden a tűzvész továbbterjedésének kedvezett. Csak a beépítetlen részek maradtak biztonságban: a veteményes, a kolostorudvar előtti kert... Többé semmit sem lehetett tenni az épületek megmentéséért; csak le kellett mondani a mentésről, s akkor a szabadból veszedelem nélkül szemügyre lehetett venni mindent.
Láttuk, hogy a templom most már lassú tűzzel ég, mert az efféle, nagy építményeknek sajátja, hogy ami fából való bennük, azonnal lángra kap, de a pusztulásuk azután órákig, sőt néha napokig is eltart. Az Aedificium ellenben még mindig lobogva égett. Az éghető anyag itt sokkalta több volt, és a tűz a szkriptórium után most harapódzott el a konyha szintjén is. Ami a nemrég s előtte évszázadokon át a labirintust magába foglaló második emeletet illeti, a második emelet tulajdonképpen már megsemmisült.
– A keresztény világ legnagyobb könyvtára volt – mondta Vilmos. – Most aztán – tette hozzá – az Antikrisztus csakugyan közel van, mert nincs többé az a tudomány, amely útját állhatná. Láttuk is az arcát ma éjjel.
– Kinek az arcát? – kérdeztem döbbenten.
– Jorge arcát. Ezen a filozófia gyűlöletétől eltorzult arcon most először pillantottam meg, hogyan fest az Antikrisztus, és láttam, hogy ő nem Júda törzséből jön el, amint a hirdetői állítják, s nem is valamely messzi országból. Az Antikrisztus magából a kegyességből, a túlságos Isten- vagy igazságszeretetből is születhet, amiképpen az eretneknek is a szent s a megszállottnak is a látnok a szülője. Reszkess, Adso, a prófétáktól és mindazoktól, akik készek meghalni az igazságért, mert az ilyenek rendesen nagyon sokakat magukkal együtt, sőt gyakran maguk előtt s néha maguk helyett is belerántanak a halálba. Jorge ördögi munkát végzett, mert oly ocsmányul szerette a maga igazságát, hogy semmitől sem riadt vissza, csak pusztuljon a hazugság. Jorge azért félt úgy Arisztotelész második könyvétől, mert az talán csakugyan arra tanított, hogyan torzítsuk el mindenféle igazságnak az arcát, nehogy fantomok rabszolgáivá váljunk. Annak, aki szereti az embereket, talán épp az a dolga, hogy nevetségessé tegye, hogy megnevettesse az igazságot, mert csak egy igazság van: megtanulni, hogyan szabaduljunk meg az igazságra törő őrült szenvedélytől.
– De mesterem! – ellenkeztem szomorúan. – Mesterem most azért beszél így, mert mélységesen megrendült. Mégis, akkor is van igazság; azt derítette föl atyám ma éjjel, ahhoz jutott el az elmúlt néhány nap során lelt nyomokat értelmezve. Jorge győzött, de atyám meg őt győzte le, mert leleplezte a tervét...
– Nem volt terv – mondta Vilmos –, és én tévedésből jöttem rá.
Ez bizony ellentmondásos állítás volt, és nem tudtam, hogy Vilmos vajon szándékosan fogalmazott-e így.
– De hisz igaz volt, hogy a hóban látott nyomok a Brunellusra utaltak – mondtam –, igaz volt, hogy Adelmus öngyilkos lett, igaz volt, hogy Venantius nem a hordóba fulladt bele, igaz volt, hogy a labirintus olyan, amilyennek atyám képzelte, igaz volt, hogy a finis Africae-ba a quatuor szó megérintése révén lehet bejutni, igaz volt, hogy a titokzatos könyv Arisztotelész műve... És még sorolhatnám mindazt a sok igazat, amit atyám a tudományára támaszkodva földerített...
– A jelek igazságában én sohasem kételkedtem, Adso, egyebe nincs is az embernek, hogy a világban eligazodjék, mint a jelek. Hanem, hogy mi a jelek között az összefüggés, azt nem fogtam fel. Apokaliptikus mintát sejtettem a gyilkosságok mögött, s az vezetett el Jorgéhoz, holott ez a minta a véletlen műve volt. Úgy jutottam el Jorgéhoz, hogy valamennyi gyilkosság egyetlen tettesét kerestem, de rájöttünk, hogy voltaképp mindegyik gyilkosságnak más-más tettese volt, vagy nem is volt tettese. Úgy jutottam el Jorgéhoz, hogy egy következetesen gondolkodó torz elme számításainak szegődtem a nyomába, holott nem volt itt semmiféle számítás, azaz Jorgénak volt egy kezdeti számítása, de az rajta magán is kifogott, azután okok és mellékokok és egymásnak ellentmondó okok egész láncolata kezdődött, s ezek mind külön-külön fejleményekhez, mindennemű számítástól független összefüggésekhez vezettek. Hát hol az az én híres bölcsességem? Csökönyös voltam, holmi rend látszatát követtem, holott tudnom kellett volna nagyon is jól, hogy a világegyetemben semmiféle rend sincs.
– Azért e rendről képzelgő tévedések alapján atyám mégiscsak jutott valamire...
– Ezt nagyon szépen mondtad, Adso, köszönöm. Az elménk képzelgése szerint való rend olyasvalami, mint egy háló, mint egy létra, amit azért eszkábálunk, hogy valamit elérjünk. De utána el kell dobni azt a létrát, mert kiderül, hogy ha hasznunkra volt is, értelem híján való. „Er muoz gelîchesame die Leiter abewerfen, sô er an ir ufgestigen ist...”[252] – Így kell mondani?
– Így hangzik az anyanyelvemen. Kinek a mondása?
– Egy hazádbeli misztikusé. Ezt írta valahol, nem emlékszem már, hogy hol. És fölösleges, hogy bárki is rábukkanjon kéziratára. A használható igazságok egytől egyig eldobni való eszközök csupán.
– Atyám semmit sem vethet önnön szemére, atyám minden tőle telhetőt megtett.
– Mindent, ami embertől telhető, és az nem sok. Nehéz belenyugodni, hogy a világegyetemben nem lehetséges a rend, mivelhogy sértené Isten szabad akaratát és mindenhatóságát, így hát Isten szabadsága egyben a mi büntetésünk, vagy legalábbis gőgünknek a büntetése.
És ekkor, életemben először és utoljára, megkockáztattam egy hittudományi konklúziót:
– Hogyan létezhet egy szükségszerű lény úgy, hogy mindenestül csupa lehetségesség hatja át? Mi különbség van akkor Isten és az őskáosz között? Azt állítani, hogy Isten teljességgel mindenható, és hogy teljességgel ki van szolgáltatva a tulajdon döntéseinek, nem egyenlő-e annak kinyilvánításával, hogy Isten nem létezik?
Vilmos rám nézett, s az arcvonásain nem derengett át semmiféle érzelem. Azt mondta:
– Hogyan is terjeszthetné tovább egy tudós a tudományát attól fogva, hogy igennel válaszol a kérdésedre?
Nem fogtam fel szavai értelmét.
– Úgy érti-e, atyám – kérdeztem –, hogy többé semmiféle tudás nem lenne elképzelhető és terjeszthető, ha még az igazság kritériuma is eltűnnék, vagy pedig úgy, hogy akkor atyám nem terjeszthetné tovább, amit tud, mert mások megakadályoznák benne?
Ebben a pillanatban a dormitónum tetőzetének egy darabja hatalmas robajjal beszakadt, szikrafelhőt csapva fel a magasba. Ide-oda tévelygő birkák és kecskék szaladtak felénk rettentő bégetéssel és mekegéssel. Egy csapat szolga rohant el mellettünk ordítva, kis híján eltapostak bennünket.
– Túl nagy itt a zűrzavar – mondta Vilmos. – Non in commotione, non in commotione Dominus[253].
Az apátság három nap, három éjjel égett, és mit sem használtak már a végső erőfeszítések. Ittlétünk hetedik napjának délelőttjén, mikor az élők látták, hogy immár egyetlen épületet sem lehet megmenteni, amikor már a legszebb építmények külső falai omlottak le egymás után, s a templom mintegy önmagába roskadva elnyelte tulajdon tornyát, nos, ekkor már senkiben sem buzgott az akarat, hogy az isteni büntetéssel hadakozzék. A megmaradt néhány vizesvödörért mind fáradtabb kezek nyúltak, holott a káptalan még mindig szép nyugodtan égett, a pompás apáti lakosztállyal egyetemben. Mire a tűz a legszélső műhelyeket is elérte, a szolgák rég kimentették, ami szerszámot, eszközt csak bírtak, s inkább a hegyoldalt járták, hogy az éjszakai zűrzavarban kiszökött jószágnak legalább egy részét visszahajtsák.
Észrevettem, amint egyik-másik cseléd nagy merészen beveszi magát a templom romjai közé: gondolom, a kincstárba igyekeztek lejutni, hogy ne üres kézzel meneküljenek. Nem tudom, sikerrel jártak-e, nem szakadt-e már be a kincstár, nem nyelte-e el a föld mélye az alámerészkedő gazembereket. Falusiak jöttek fel, segíteni akartak, meg harácsolni ők is, ha lehet. A halottak többnyire a még mindig égő romok alatt maradtak. A harmadik napon, ellátva a sebesülteket és eltemetve a szabadon heverő holtakat, a szerzetesek s a többiek mind összeszedték, amijük volt, és elindultak a füstölgő fennsíkon, hátuk mögött hagyva ezt az elátkozott helyet. Nem tudom, hová, merre széledtek szét.
Vilmossal találtunk az erdőben két eltévedt hátaslovat, és res nulliusnak tekintvén őket, nyeregbe szálltunk, úgy mentünk el onnan. Keletnek tartottunk. Bobbióban rossz hírek fogadtak bennünket. A császár bevonult Rómába, s a nép megkoronázta. Mostantól lehetetlennek tartva, hogy Jánossal valaha is kiegyezzék, a császár V. Miklós néven ellenpápát választott. Marsiliust Róma lelki helytartójává nevezték ki, de miatta vagy a gyengesége miatt olyan dolgok mentek végbe ott, hogy még elmondani is rossz. Pápahű papokat kínoztak meg, amiért nem akartak misét mondani, egy Ágoston-rendi perjelt a capitoliumi oroszlán verembe dobtak. Marsilius és Janduni Janus eretneknek nyilvánították Jánost, és Lajos halálra is ítéltette őt. A császár azonban rosszul kormányozta a várost, magára haragította a helyi urakat, közpénzeket vett el. Hallván ezeket a híreket, egyre csak halogattuk a római utat; Vilmos nyilvánvalóan nem akart olyan események tanújává lenni, amelyek az ő legszebb reményeit sújtják a porba.
Pomposába érve megtudtuk, hogy Róma fellázadt Lajos ellen, Lajos meghátrált, és Pisába ment, a pápai városba pedig diadalmasan ismét bevonultak János legátusai.
Cesenai Mihály ezenközben rájött: avignoni jelenléte mit sem használ, sőt most már az életét is féltette, így hát megszökött, Pisába ment, és ott csatlakozott Lajoshoz. A császár azóta már Lucca és Pistoia urának, Castrucciónak a támogatására sem számíthatott többé, mert Castruccio meghalt.
Elég az hozzá, hogy megsejtve, mi minden jöhet még, és tudva, hogy a Bajor előbb-utóbb visszamegy Münchenbe, sarkon fordultunk, és úgy döntöttünk, hogy elébe vágunk, annál is inkább, mert Vilmos úgy érezte, hogy Itália egyre kevésbé biztonságos hely a számára. Az elkövetkező hónapok és évek során Lajosnak azt kellett látnia, hogy a ghibellin urak szövetsége szétbomlik; Miklós, az ellenpápa pedig a következő esztendőben, nyakába vetett kötéllel járult János elé, megadván magát neki.
Münchenben tehát, nagy sírás-rívás közepette, el kellett válnom az én jó mesteremtől. A sorsa bizonytalan volt, s szüleim jobbnak látták, ha visszatérek Melkbe. Az után a tragikus éjjel után, hogy Vilmos az apátság romjainál oly keserű szavakra ragadtatta magát, mintha valami hallgatólagos egyezséget kötöttünk volna, hogy nem beszélünk többé a dologról. Most, a fájdalmas búcsú perceiben sem került köztünk szóba.
Jövendő tanulmányaimra gondolva, mesterem számos jó tanáccsal látott el, és nekem ajándékozta a Miklóstól kapott olvasólencséjét, minthogy az övé időközben megkerült. Azt mondta, még fiatal vagyok, de előbb-utóbb rá fogok szorulni. (S úgy is lett, most, hogy e sorokat írom, itt a szemlencse az orromon.) Majd megölelt, szorosan és gyöngéden, mint egy édesapa, s azzal utamra bocsátott.
Többé nem láttam. Sokkal később megtudtam, hogy odaveszett abban a nagy pestisjárványban, mely e század derekán pusztított Európa-szerte. Sokat imádkozom érte, bárcsak fogadta lett légyen lelkét az Úr, elnézve neki az ő büszke szelleméből fakadó sok-sok bűnös kevélységét.
Esztendőkkel később, már ugyancsak érett korú emberként, alkalmam nyílott rá, hogy az itteni apát úr megbízásából Itáliába utazzam. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, s a visszaúton hosszú kerülőt tettem, hogy viszontlássam az apátság maradványait.
A hegy lábánál épült két falu elnéptelenedett, a környező földek parlagon hevertek. Felmentem a fennsíkra, s kietlenség és halál tárult könnybe lábadt szemem elé.
A hely díszéül szolgáló nagy és tündöklő építményekből gyér romok maradtak, akárcsak a régi pogányok műveiből Róma városában. Borostyán futotta be a faltöredékeket, az oszlopokat, a néhány épen maradt szemöldökgerendát. A földet mindenütt elborította a gyom, s már nem is lehetett tudni, hol volt valaha a veteményes vagy a kert. Csak a temető helyét lehetett felismerni, mert itt-ott még kimagasodott néhány sírhant. Egyedüli életjelként ragadozó madarak keringtek a magasban, le-lecsapva a kövek közt lappangó vagy falon cikázó, megannyi apró sárkányhoz hasonlatos gyíkra és kígyóra. A templomkapuból alig néhány penészrágta töredék maradt. A timpanon csak félig pusztult el, s még sikerült fölfedeznem rajta a királyiszékben ülő Krisztus eső vájta, piszkos zuzmók szomorította szemét, meg az oroszlán arcából is valamit.
Az Aedificiumnak csak a déli fala omlott le, amúgy állni látszott, és dacolni az idő múlásával. A szakadék felőli két külső őrtorony szinte érintetlennek látszott, ám az ablakok megannyi üres szemgödörre emlékeztettek, és mint nyúlós könny, úgy csüggtek le belőlük a rothatag kúszónövények. Belsejében az emberkéz elpusztult műve összekeveredett mindazzal, amit a természet művelt, és a konyhából fölnézve az emeletek és a tető bukott angyalként alároskadt részeinek hasadékán át nagy darabokon ki lehetett látni a szabad égboltra. Mindaz, amin nem zöldellett moha, még mindig a sok évtizede lángolt tűzvész füstjétől feketéllett.
A törmelék közt keresgélve itt-ott pergamenfoszlányokra bukkantam, melyek a szkriptóriumból meg a könyvtárból szóródtak le, s úgy lappangtak mostanáig, mint az elásott kincs; és szedegetni kezdtem őket, mintha egyetlen könyvet igyekeznék laponként összerakni. Azután észrevettem, hogy az egyik őrtoronyból, egy szinte érintetlen, veszedelmes csigalépcsőn fel lehet jutni a szkriptóriumba, onnan pedig egy omladéklejtőn tovább, egészen a könyvtár magasságáig; igaz, hogy a könyvtárból csupán egy fal mentén húzódó galériaféle maradt, s az mindenütt a semmibe lógott.
Az egyik faldarab mellett egy csodával határos módon megmaradt szekrényt találtam; nem tudom, miként élte túl a tűzvészt, korhadt fájában férgek nyüzsögtek. Néhány kéziratoldal itt is hevert még a polcokon. További darabokra a lenti szemetet túrva tettem szert. Sovány egy szüret volt az enyém, de egy teljes napot rászántam, mintha a könyvtár ízekre szaggatott porcikáit böngészve holmi üzenetre számítanék. Az egyik darabka rég elszíntelenedett, a másikon felsejlett valami kép, a harmadikon egy-két szó fantomja. Néha egész mondatokat is találtam, épen maradt könyvfedelek pedig itt is, ott is előbukkantak: a valahai fémveretek egyben tartották őket... Könyvkísértetek voltak ezek: kívülről nézve semmi bajuk sem volt, de a belsejük elhamvadt; mégis, egy-egy fél lap azért csak megmenekült, csak előderengett itt egy iniciálé, ott egy cím...
Összeszedtem minden relikviát, amit csak találtam, s két egész útitarisznyát megtöltöttem velük, fontos útiholmikat szórva el, csak hogy helyet csináljak nyomorúságos kincseimnek.
A visszaút során, majd pedig Melkben sok-sok órát töltöttem el a maradványok böngészésével. Egy-egy szóból vagy képtöredékből gyakorta kitaláltam, hogy melyik műből való. Ha azután idővel megtaláltam egy ilyen könyvnek a mását, szeretetteljes áhítattal forgattam, mintha az az elpusztult példány a gondviselés követe, mintha világos égi jel lett volna, mely azt mondja: tolle et lege![254] Türelmes gyűjtögető munkám eredménye végül is egy kisebbfajta könyvtár lett: kicsiny mintája, jele a nagynak, amely eltűnt, töredékekből, idézetekből, befejezetlen körmondatokból, könyvcsonkokból való könyvtár.
Minél többször olvasom végig a lajstromot, annál biztosabban hiszem, hogy a véletlen műve, s hogy semmiféle üzenet nem rejlik benne. Ezek a csonka oldalak azonban végigkísértek egész, azóta eltelt életemen, gyakorta fordultam hozzájuk tanácsért úgy, mintha orákulumot faggatnék, és már-már azt érzem, mintha mindaz, amit e lapokra leírtam, s amit te, ismeretlen olvasó, most elolvasol, kompiláció, képvers, egyetlen roppant akrosztikon[255] volna csupán, mely csakis azt mondja s azt ismétli, amit azok a töredékek sugalltak nekem, és már nem tudom, vajon mindmostanáig én beszéltem-e róluk, vagy ők szóltak-e általam. De akárhogyan is, minél tovább mondogatom magamnak az ebből kikerekedett történetet, annál kevésbé tudom, hogy túl az események egymásutánján s az őket egybefűző időn, van-e benne bármiféle tervszerűség. És rossz az egy ilyen magamfajta, sír szélén álló, vén szerzetesnek, ha nem tudja, hogy az írása tartogat-e valami rejtett jelentést, és egynél többet, sokat-e, vagy nem, egyet sem.
Hanem meglehet, azért nem látok tisztán, mert a közelgő nagy sötétség máris rávetíti árnyát erre az elaggott világra.
Est ubi gloria nunc Babylonia?[256] Hol van a tavalyi hó? A föld halál táncot jár, s nekem úgy rémlik olykor, hogy a Dunán bolondokkal teli hajók úsznak el valami homályos hely felé.
Nincs más hátra, elhallgatok. O quam salubre, quam iucundum et suave est sedere in solitudine et tacere et loqui cum Deo![257] Nemsokára egyesülök az én princípiumommal, és ma már úgy vélem, hogy az sem nem a dicsőség Istene, aminek hajdan a rendembeli apátok mondták, sem nem az örömé, aminek az akkori ferencesek hitték, s talán még csak nem is a könyörületességé. Gott ist ein lautes Nichts, ihn rührt kein Nun noch Hier...[258] Hamarosan nekivágok e hatalmas sivatagnak, ennek a tökéletesen sima és felmérhetetlen pusztaságnak, melybe az igazán jámbor szív boldogan vész bele. Az isteni sötétségbe merülök, néma csöndbe és felfoghatatlan egységbe, és amint elmerülök, megszűnik minden egyenlőség és minden egyenlőtlenség, a szellemem odalenn a mélyben elveszíti akkor önmagát, és nem tud többé sem egyenlőségről, sem egyenlőtlenségről, sem semmi másról; és feledésbe merül minden különbség, a puszta alapra kerülök, a csendes pusztaságba, ahol sohasem volt különbség, legbelülre, ahol senki sincs a saját helyén. A csendes és lakatlan istenségbe hullok, oda, ahol nincs mű és nincsen kép.
Hideg van itt a szkriptóriumban, a hüvelykujjam sajog. Abbahagyom az írást, nem tudom, kire hagyom, s már azt sem, hogy miről szólt: stat rosa pristina nomine, notnina nuda tenemus[259].
A RÓZSA NEVÉHEZ*
1983
Rosa que alprado, encarnada,
te ostentas presuntüosa
de grana y carmín bañada:
campa lozana y gustosa;
pero no, que sietido hermosa
tambien seras desdichada. [260]
JUANA INÉS DE LA CRUZ
Amióta A rózsa nevé-t megírtam, sok olyan levelet kapok, melyekben az olvasók azt kérdik, mit jelent a végén a latin hexameter, és miért ebből a hexameterből ered a mű. Válaszom az, hogy ez egy XII. századi bencés szerzetes, Morlay-i Bernát verse, a De contemptu mundi[261], mely az ubi sunt témáját variálja (innen a Villon-féle mais où sont les neiges d'antan[262] is), azzal a különbséggel, hogy Bernát verse a szokásos toposzhoz (az egykor élt nagyságok, a híres városok, a szép hercegnők mind semmivé lesznek) hozzáteszi azt a gondolatot is, hogy mindezen eltűnt dolgoknak csak a nevük marad miránk. Emlékeztetek rá, hogy Abélard a nulla rosa est[263] kijelentést használta példaként, hogy megmutassa: a nyelv egyaránt szólni tud mind az eltűnt, mind pedig a nem létező dolgokról. Ezek után hagyom, hogy az olvasó maga vonja le a következtetést.
A szerző nem értelmezheti a saját művét, hiszen épp azért írt regényt, hogy az maga gerjessze az értelmezéseket. Csakhogy e nemes szándék megvalósításának már az is mindjárt útját állja, hogy a regényhez címet kell választani.
A cím sajnos máris az értelmezéshez ad kulcsot. Nehéz ellenállni az olyan címek sugallatainak, mint a Vörös és fekete vagy a Háború és béke. Leginkább még a Copperfield Dávid- vagy a Robinson Crusoe-szerű címek vannak tekintettel az olvasóra, de azért a címszereplőre való utalás is jelenthet illetéktelen szerzői beavatkozást. A Goriot apó az olvasó figyelmét az öregapóra tereli, holott a regény Rastignac vagy Vautrin, azaz Collin eposza is. Talán a Dumas-féle, tisztességes tisztességtelenség a legjobb, hiszen nyilvánvaló, hogy A három testőr valójában a negyediknek a történetét beszéli el. De hát ilyen, ritka fényűzést a szerző talán csak tévedésből engedhet meg magának.
Az én regényemnek volt egy másik, egy munkacíme, mely így hangzott: Bűntények az apátságban. Azért változtattam meg, mert ez az olvasó figyelmét csupán a detektív-vonulatra irányítja, és ezzel az alamuszi módszerrel kalandos történetekre vadászó, balszerencsés vevőkre tukmálta volna rá a könyvet. A regénynek legszívesebben a Melki Adso címet adtam volna. Ez nagyon semleges cím lett volna, elvégre Adso csupán elbeszéli a történetet. Nálunk azonban a kiadók nem szeretik a tulajdonneveket; még a Fermo és Luciá-t is át kellett alakítani, és csak kevés olyan ellenpélda van, mint a Lemmonio Boreo, a Rubé vagy a Metello... A kevésnél is kevesebb a más irodalmakat benépesítő Bette unokanővérek, Barry Lyndonok, Armance-ok és Tom Jonesok légióihoz képest.
Ötletként az, hogy A rózsa neve, szinte véletlenül jutott eszembe, és nagyon megtetszett, mert a rózsának, mint szimbolikus képnek, annyi a jelentése, hogy már-már semmit sem jelent: misztikus rózsa, rózsának rózsaélete, a rózsák háborúja, a rózsa a rózsa a rózsa, a rózsakeresztesek, köszönet a pompás rózsákért, tündöklő, tiszta rózsaszál. Ettől az olvasó – nagyon helyesen – eltájolódik, nem tudja, melyik magyarázatot válassza; és még ha rájön is a befejező verssor lehetséges nominalista olvasataira, csak a legvégén jön rá, addigra pedig már ki tudja, miféle más értelmezéseket választott magának. A cím dolga nem az, hogy megfegyelmezze, hanem az, hogy összezavarja az ember gondolatait.
Mi sem hízelgőbb egy regényíróra nézve, mint amikor olvasói az írót olyan értelmezésekre vezetik rá, amelyekre addig nem is gondolt. Valahányszor elméleti műveket írtam, bírálóimat mindig mintegy bírójukként ítéltem meg: megértették-e, mit akarok mondani, vagy sem? A regénnyel más a helyzet. Nem mondom, hogy az író nem találkozhat olyan értelmezéssel is, amelyet ő tévesnek vél, de akárhogy is, az a legjobb, ha hallgat; vegyék kézbe a szöveget, és cáfolják meg a tévedést mások. Egyébként olvasáskor majdnem mindig előbukkannak olyan új jelentéshajtások, amelyekre az ember nem gondolt. Persze, mi az, hogy nem gondolt?
Egy francia kutató, Mireille Calle Gruber elmés paragrammákat fedezett fel a semplici szó együgyűekre (vagyis szegényekre), illetve gyógyfüvekre vonatkozó használatában, s azután rámutat, hogy az eretnekség „dudvájáról” beszélek. Felelhetném erre azt, hogy a korabeli irodalom mindkét esetben gyakran használja a semplici kifejezést, akárcsak azt a szót, hogy dudva. Másrészt jól ismertem Greimas példáját, mely szerint kettős izotópia jön létre, amikor a botanikus a „gyógyfüvek (vagyis semplici) barátja” néven neveztetik. Hogy tudatosan játszottam-e a paragrammákkal? Most már nem számít, a szöveg megvan, és hat, ahogyan hat.
A recenziókat olvasva megborzongtam a gyönyörűségtől, amikor egyszer csak azt láttam, hogy akadt olyan kritikusom (a legelső kettő Ginevra Bompiani és Lars Gustaffson volt), aki idézi, mit mond Vilmos az inkvizíciós per végén (az olasz kiadás 388. oldalán). „És miért fél úgy atyám a tisztaságtól?”, kérdezi Adso. Mire Vilmos: „Mert siet.” Nagyon szerettem és szeretem még mindig ezt a két sort. Később azonban egy olvasóm emlékeztetett rá, hogy a következő oldalon Bernard Gui, kínvallatással fenyegetve a celláriust, azt mondja: „A törvénynek nem sietős, ahogyan a hamis apostolok hitték, az isteni igazságszolgáltatásnak pedig egyenesen évszázadok állnak a rendelkezésére.” Ez az olvasó teljes joggal megkérdezte tőlem, mily én összefüggésbe akartam hozni a Vilmos számára olyan ijesztő sietséget meg a Bernard Gui magasztalta megfontoltságot, amely nem siet. Ekkor jöttem rá, milyen aggasztó baleset történt itt. Adso és Vilmos párbeszéde a kéziratban még nem volt benne. Ezt a rövid kérdezz-feleleket már a korrektúrába szúrtam bele: összhangzatossági megfontolásokból be kellett iktatnom még egy kitérőt, mielőtt visszaadnám a szót Bernard-nak. És persze, miközben elmondattam Vilmossal (méghozzá nagy-nagy meggyőződéssel, ezért is tetszett azután úgy ez a csattanó), hogy mennyire gyűlöli ő a sietséget, teljesen megfeledkeztem róla, hogy nem sokkal később Bernard is a sietségről beszél. Bernard szövegét a Vilmosé nélkül újraolvasva nyilvánvaló, hogy az előbbi csupán szóvirág, bármelyik bíró mondhat ilyet, ugyanolyan frázis, mint az, hogy „a törvény előtt mindenki egyenlő”. De jaj, a Vilmos-féle sietséggel szembeállítva a Bernard-féle sietség már szükségszerűen egy új jelentést hív életre, és az olvasó joggal kérdi, hogy ezek ketten ugyanarról beszélnek-e, vagy pedig Vilmos érzékelhetetlenül ugyan, de mégiscsak másképpen gyűlöli a sietséget, mint Bernard. A szöveg megvan, és hat, ahogy az hat. Akár akartam, akár nem, most itt ez a kérdés, ez a kétértelmű kihívás, és magam is zavarban vagyok, ha értelmeznem kell ezt az ellentétet, mégis tudatában vagyok, hogy itt valahol egy jelentés lappang (sőt talán több is).
Az írónak meg kellene halnia, miután szövegét megírta. Hogy ne zavarja őt, amint az járja a maga útját.
Az író ne magyarázzon. Azt azonban elmondhatja, miért és hogyan írta, amit írt. Az úgynevezett poétikai írások nem mindig segítenek hozzá az őket ihlető mű megértéséhez, de ahhoz igen, hogy megértsük, hogyan oldható meg az a technikai feladat, amit egy mű létrehozása jelent.
Alkotás filozófiájá-ban Poe elmondja, hogyan írta A holló-t. Nem arról beszél, hogyan kell olvasnunk ezt a verset, hanem arról, hogy ő milyen feladatokat adott magának a költői hatás megvalósítása érdekében. Én pedig úgy mondanám, hogy a költői hatás azt jelenti, mennyire képes egy szöveg mindig újabb és újabb olvasatokat létrehozni, sohasem jutva el egészen önnön lehetőségeinek végére.
Aki ír (fest, szobrászkodik vagy komponál), mindig tudja, mit tesz és minek fejében teszi. Tudja, hogy meg kell oldania egy problémát. Lehet, hogy a kezdet kezdete még homályos, ötletszerű, önkéntelen, hogy annyi csak, mint egy óhaj vagy egy emlékkép. De a problémának azután már neki kell ülni, íróasztal mellett, alaposan szemügyre kell venni a feldolgozandó anyagot, tudva, hogy ennek az anyagnak saját, természetes törvényei vannak, de egyszersmind a rárakódott kultúra emlékét (a szövegközi áthallásokat) is hozza magával.
Ha egy író azt állítja, hogy a rátörő ihlet rohamában alkotott, akkor hazudik. Genius ist twenty per cent inspiration and eighty per cent perspiration[264].
Nem emlékszem, melyik híres költeményéről Lamartine azt írta, hogy egy viharos, erdei éjszakán, egyetlen javítás nélkül vetette papírra. Amikor Lamartine meghalt, előkerült a javításokkal és szövegváltozatokkal teli kézirat, és kiderült, hogy a szóban forgó mű talán az egész francia költészet „legkimunkáltabb” verse.
Ha egy író (vagy általában: művész) azt mondja, hogy munka közben eszébe sem jutottak a megírás szabályai, valójában csak nem tudott róla, hogy igenis ismeri ezeket a szabályokat. A gyerek nagyszerűen beszél az anyanyelvén, de nyelvtant nem tudna írni. Másrészt nem a nyelvész az egyetlen, aki ismeri a nyelv szabályait, hiszen ezeket tudtán kívűl a gyerek is nagyon jól ismeri; a nyelvészt mindössze az különbözteti meg, hogy tudja, miért és hogyan ismeri a gyerek a nyelvet.
Elmondani, hogy az ember hogyan írt, nem egyenlő annak bizonyításával, hogy „jól” is írt. Poe azt mondta, hogy „más a mű hatása, és megint más tudni, hogy hogyan jött létre”. Amikor Kandinsky vagy Klee elmondja, hogyan fest, egyikük sem azt mondja, hogy jobb a másiknál. Amikor Michelangelo azt mondja: szobrot faragni úgy kell, hogy a művész a kőbe eleve belezárt figurát megszabadítja önnön feleslegétől, nem mondja, hogy a vatikáni Piéta jobb-e vagy a Rondanini. A művészi alkotás létrejöttéről a legnagyszerűbb dolgokat olykor kisebb művészek írták, olyanok, akiknek ugyan csak szerény hatásra futotta, de remekül tudtak elmélkedni rajta, hogy ők hogyan alkotnak: Vasari, Horatio Greenough, Aaron Copland...
Azért írtam regényt, mert kedvem kerekedett hozzá. Azt hiszem, ez elégséges ok rá, hogy az ember mesélésbe fogjon. Az ember természeténél fogva mesélő állat. 1978 márciusában kezdtem neki az írásnak, mert megfogant bennem egy ötlet. Meg szerettem volna mérgezni egy szerzetest. Azt hiszem, minden regény ilyesfajta ötletekből születik, a többi, a mű teste már menet közben rakódik rá a vázra. Az ötlet bizonyára régebbi keletű volt. Kezembe került továbbá egy 1975-ös keltezésű füzetem, benne egy közelebbről meg nem határozott kolostor szerzeteseinek névsorával. Ennyi. Először is olvasni kezdtem Orfila Traité des poisons-ját[265]: ezt a könyvet húsz évvel korábban, egy Szajna menti könyvárustól, pusztán Huysmans iránti tiszteletből vettem. (Là-bas[266]). Minthogy egyik méreg sem elégített ki, egy biológus barátomat kértem meg, hogy javasoljon ő valami olyan szert, amelyben megvannak bizonyos tulajdonságok. (Megfogdosva, bőrön át is fel tud szívódni.) Az illető azt felelte, hogy nem tud olyan méregről, amilyen nekem kell; válaszlevelét azonnal megsemmisítettem, hiszen más összefüggésben olvasva az efféle dokumentumok akár akasztófára is juttathatnák az embert.
Eleinte úgy volt, hogy az én szerzeteseim mai kolostorban élnek. (Úgy képzeltem, hogy a nyomozó szerzetes a Manifestót olvassa.) De mert egy kolostorban vagy apátságban sok középkori emlék ma is eleven még, belelapoztam a régi jegyzeteimbe, elvégre hibernált középkorász volnék, (1956-ban a középkori esztétikáról egy könyvet, 1959-ben, ugyanerről további száz oldalt és menet közben írott néhány tanulmányt is írtam; 1962-ben Joyce-ról szóló munkám miatt ruccantam vissza a középkori hagyomány területére, végül 1972-ben egy hosszú tanulmány következett az Apokalipszisről és a Liébanai Beatus-féle kommentár miniatúráiról; úgyhogy a középkor énnálam állandó edzésben volt.) Jókora anyag (cédulák, fénymásolatok, füzetek tömege) került újra a kezembe, 1952 óta gyűl-tgyűlt mindez egyéb, egészen bizonytalan célok: valamiféle szörnytörténet, középkori enciklopédiaelemzés vagy felsoroláselmélet nevében. .. És aztán egyszer csak azt mondtam magamban, hogy ha már úgyis naponta a középkorról képzelgek, akár olyan regényt is írhatok, amelyik közvetlenül a középkorban játszódik. Ahogy valamelyik interjúban mondtam, a jelent én csak a tévé képernyőjéről ismerem, a középkorról viszont közvetlen ismereteim vannak. Ha néha vidéken, kint a szabadban tüzet gyújtottunk, a feleségem mindig a szememre vetette, hogy képtelen vagyok figyelni, hogyan szállnak fel a fák közt a magasba, hogyan röpdösnek a fénypászmákban a szikrák. Amikor azután elolvasta a tűzvészről szóló fejezetet, azt mondta: – De hiszen akkor mégiscsak figyelted azokat a szikrákat! – Amire én így feleltem: – Nem, csak tudtam, hogyan látta volna őket egy középkori szerzetes.
Tíz évvel ezelőtt, kiadómnak (Franco Maria Riccinek) címzett szerzői levelet mellékelve a Liébanai Beatus Apokalipszis-magyarázatát magyarázó művemhez, így vallottam: „Akárhogy is, arra születtem, hogy unikornisok és griffmadarak lakta, szimbolikus erdőket fürkésszek, s hogy a katedrálisok csúcsíves és négyszögű stuktúráit a Summulae szögletesformáiba rejtett szövegmagyarázó körmönfontság éleivel vessem össze, hogy a Szalma utca[267] meg a cisztercita templomhajók közt bolyongjak, művelt és kevély clunyi szerzetesekkel csevegjek nyájasan, miközben a szeme sarkából figyel engem a kövérkés és racionalista Aquinói, és meg-megkísért Honorius Augustoduniensis az ő fantasztikus földrajzaival, melyek egyszerre magyarázzák, quare in pucritia coitus non contingat[268], hogyan juthatni el az Elveszett Szigetre és hogyan lehet baziliszkuszt fogni pusztán egy zsebtükör meg a Bestiariumba vetett rendíthetetlen hit segítségével.
Ez a vonzalmam, ez a szenvedélyem sohasem szűnt meg, bár később, erkölcsi és anyagi természetű okok folytán (hiszen egy középkorásznak gyakran jelentős vagyonra van szüksége meg arra, hogy képes legyen távoli könyvtárakban bolyongva fellelhetetlen kéziratokat mikro filmezni) más utakra kanyarodtam. A középkor így nem lett ugyan a szakmám, de megmaradt hobbinak, no meg állandó kísértésnek: mindenütt ott látom, átdereng mindenen, amivel csak foglalkozom, a csöppet sem annak látszó és mégiscsak középkorias dolgaimon.
Titkos vakációk Autun templomi tereiben, ahol Grivot apát ma is az ördögről ír kénnel impregnált kötésű kézikönyveket, az Apokalipszis Vénjein vagy elkárhozott lelkeket fortyogó üstbe zsúfoló ördögökön ámuldozó, mezei eksztázisok Moissacban és Conquesban; és mindeközben épületes élmények a felvilágosult szerzetes, Beda olvasásakor meg az Ockhamtól kapott észerősítők, hogy jobban értsem a Jel titkait, ha Saussure itt-ott még homályos nekem... És így tovább: a Peregrinatio Sancti Brandani[269] után vágyakozom mindig, Kells könyvén ellenőrzöm a gondolkodásunkat, a kelta kenningars-ban[270] Borgesre ismerek, a hatalom és a megdolgozott tömegek viszonyát Suger püspök naplóival vetem egybe...”
Valójában nemcsak azt döntöttem el, hogy a középkorról fogok mesélni. Úgy döntöttem, hogy én is középkori leszek, és korabeli krónikás szájába adom a szót. Kezdő prózaíró voltam, és a prózaírókra én egészen addig a barikád túlsó feléről tekintettem. Szégyelltem mesélni. Úgy éreztem magam, mint a színikritikus, aki egyszer csak kiáll a rivaldafénybe, és látja, hogy most őt nézik azok, akiknek ő mindaddig cinkosuk volt a nézőtéren.
Mondhatom-e: „Szép, november végi reggel volt”, úgy, hogy azért ne kelljen magamat Snoopy kutyának ereznem? No de ha Snoopy mondja? Vagyis ha ezt: „Szép, november végi...” stb. olyasvalaki mondja, akinek joga van hozzá, mert a maga korában nyugodtan beszélhetett így? Igen, ez kellett nekem, egy álarc.
Nekiültem, hogy elolvassam vagy újraolvassam a középkori krónikások műveit és beletanuljak a ritmusukba, az ártatlanságukba. Beszéljenek helyettem ők, s máris megszabadultam a kételytől. Attól igen, de a szövegközi másodlagos jelentésektől nem. Így fedeztem fel újra azt, amit az írók mindig is tudtak (és számtalanszor el is mondtak már): a könyvek mindig további könyvekről beszélnek, és minden történet egyszer már elmesélt történetet mesél el. Tudta ezt Homérosz, tudta Ariosto, Rabelais-ről vagy Cervantesről nem is beszélve. Az én történetem tehát nem kezdődhet mással, mint azzal a megtalált kézirattal, és (persze) már az is idézete valaminek. Meg is írtam azon nyomban a bevezetőt, négyszeres foglalatba, tehát három másik elbeszélésbe helyezve a magam elbeszélését: azt mondom, hogy Vallet azt mondta, hogy Mabillon azt mondta, hogy Adso azt mondá...
Végre szertefoszlott minden félelmem. És ekkor egy teljes évre abbahagytam az írást. Abbahagytam, mert felfedeztem még valamit, amit ugyan tudtam már (mindenki tudja), de csak munkába fogva értettem meg igazán.
Arra jöttem rá, hogy a regénynek első fokon semmi köze a szavakhoz. A regényírás kozmológiai ügy, olyasmi, amiről a Genezis is szól. (Woody Allennel szólva: az ember válogassa meg, mit tekint mintának.)
Úgy értem, hogy a meséléshez mindenekelőtt világot kell alkotni, és azt be kell rendezni, amennyire csak lehet, a legutolsó részletig. Ha egy folyót alkotnék, két parttal, a folyó bal partjára odaraknék egy horgászt, és ha ezt a horgászt lobbanékony jellemmel és rovott múlttal látnám el, nos, akkor kezdhetném is az írást, szavakra lefordítva azt, aminek elkerülhetetlenül be kell következnie. Mit tesz a horgász? Horgászik. (És már ebből is tennivalók egész sora adódik többé-kevésbé elkerülhetetlenül.) És aztán mi történik? Vagy van kapás, vagy nincs. Ha van, akkor a horgász kifogja a halat, aztán hazamegy, mint ki jól végezte dolgát. Itt a vége, fuss el véle. Ha nincs kapás, akkor a horgász esetleg méregbe gurul, nemhiába lobbanékony. Esetleg kettétöri a botját. Nem sok, de vázlatnak már ez is megteszi. Van viszont egy indián közmondás, amelyik így szól: „ülj ki a folyópartra és várj, előbb-utóbb elúszik előtted az ellenséged hullája”. Hátha arra úszik egy hulla? Hiszen ez a lehetőség benne van a folyó szövegközi környezetében. Ne feledjük, hogy az én derék horgászomnak rovott a múltja. Vállalja-e a kockázatot, hogy bajba kerül? Mit csinál? Kereket old, úgy tesz, mintha nem is látná a hullát? Úgy érzi, nyakig van a pácban, mivelhogy végtére is ez az ő halálos ellenségének a hullája? Méregbe gurul-e, amilyen lobbanékony, mert lám, most oda a hőn áhított bosszúállás lehetősége? Tessék: alig-alig rendeztem be ezt a saját világomat, és máris elkezdődött egy történet. Sőt egy stílus is, mert egy pecázó horgász lassú, hömpölygő elbeszélőritmust kényszerítene rám, vélhetőleg türelmes várakozása szabná meg, de türelmetlenül meg-megránduló indulatossága tagolná ezt a ritmust. A világ megalkotása a fontos, a szavak azután szinte önmaguktól adódnak. Rem tene, verba sequentur[271]. Ez, azt hiszem, ellentéte annak, ami a költészetben történik: verba tene, res sequentur.
Az első munkaévet regényem világának a megalkotására szántam. Hosszú lajstromok készítésére: miféle könyvek fordulhatnak elő egy középkori könyvtárban. Névlistákra, sok olyan személy anyakönyvi lapjának az elkészítésére is, aki végül kimaradt a történetből. Tudniillik azzal is tisztában kellett lennem, kik a többi szerzetesek, azok, akik a könyvben nem szerepelnek; nem volt fontos, hogy az olvasó is tudjon róluk, de nekem ismernem kellett őket. Valaki azt mondta, hogy az elbeszélő prózának az anyakönyvi hivatallal kell versengenie. De talán még az urbanisztikai tanáccsal is versengenie kell. Vagyis: hosszas építészeti vizsgálatok következtek, fényképeket és alaprajzokat tanulmányoztam sorra az építészeti lexikonban, hogy kigondoljam az apátság térképét, távolságait, sőt még a csigalépcsők fokainak számát is. Marco Ferreri egyszer azt mondta nekem, hogy a dialógusaim filmszerűek, mert éppannyi ideig tartanak, ameddig tartaniuk kell. Nem csoda: ha két szereplőm a refektóriumból a kolostorudvarig menet társalgott, én úgy írtam, hogy ott volt szemem előtt a térkép, és így amikor megérkeztek, szépen el is hallgattak.
Az ember kösse meg a kezét, csakis így eresztheti szabadjára a képzeletét. A költészetben ez a megkötöttség adódhat a verslábból, a sorok természetéből, a rímből, abból, amit a maiak hallás szerinti lélegzetnek neveztek el... Az elbeszélő irodalomban a mögöttes világ jelenti a megkötöttséget. És ennek semmi köze a realizmushoz (noha még a realizmust is megmagyarázza). Az ember kitalálhat egészen valószerűtlen világot is, ahol a szamarak repülnek, és a hercegkisasszonyokat föltámasztja egy csók; de fontos, hogy ez a csupán lehetséges és irreális világ a kezdet kezdetén meghatározott struktúrák szerint létezzék. (El kell dönteni, vajon ebben a világban a hercegkisasszony csakis egy herceg csókjától éled-e fel vagy boszorkány is megteszi, meg hogy egy hercegkisasszony csókja csupán a békákat változtatja-e vissza ifjú herceggé, vagy – mondjuk – a tapírokat is.)
Világomnak része volt a Történelem is, ezért forgattam és olvastam újra annyi középkori krónikát; olvasás közben pedig rájöttem, hogy a regénybe bele kell vennem olyan dolgokat is, amelyekre kezdetben álmomban se gondoltam volna: így például a szegénységért folytatott harcokat vagy a kistestvérek üldözését.
Teszem azt: hogy kerülnek könyvembe a XIV. századi kistestvérek? Ha középkori történetet akartam írni, úgy illett volna, hogy a mese a XIII. vagy a XII. században játszódjék, mert ezt a kort én jobban ismertem a XIV. századnál. Csakhogy szükségem volt egy nyomozóra, aki (szövegközi idézetként) lehetőleg angol, remek megfigyelő és különösen fogékony a nyomok értelmezése iránt. Ilyen tulajdonságok csak ferences környezetben és Roger Bacon után fordulhattak elő; ezenkívül fejlett jelelmélet az ockhamisták előtt nem létezett, azazhogy létezett, de a jelértelmezés korábban vagy szimbolikus természetű volt, vagy arra irányult, hogy a jelekből ideákat és univerzálékat olvasson ki. A jeleket csak Bacon és Ockham között használják arra, hogy általuk egyedi dolgokra következtessenek. A történetet tehát a XIV. századba kellett helyeznem, és emiatt nagyon bosszús voltam, hiszen itt nehezebben ismertem ki magam. Ezért aztán újabb olvasmányok következtek és az a felfedezés is, mely szerint egy XIV. századi ferencesnek, akkor is, ha angol, nem kerülheti el a figyelmét a szegénységvita, kivált, ha Ockham barátja, tanítványa vagy ismerőse. ( Zárójelben jegyzem meg: először azt akartam, hogy a nyomozó maga Ockham legyen, s csak később gondoltam meg magam, mivel emberileg a Venerabilis Inceptor[272] ellenszenves nekem.)
De miért 1327 novemberének végén történik az egész? Azért, mert decemberben Cesenai Mihály már Avignonban van. (Így értendő, ugyebár, a világ berendezése egy történelmi regényben: bizonyos elemek, mint a lépcsőfokok száma is, a szerző elhatározásától függnek, más dolgok meg, mint például Mihály útjai, a való világtól, amely ebben a regénytípusban történetesen egybevág az elbeszélés lehetséges világával.)
A november azonban korai volt. Meg kellett ugyanis ölnöm egy disznót. Hogy miért? Egyszerű: azért, hogy egy hullát fejjel lefelé belegyömöszölhessek egy vérrel teli hordóba. És hogy erre miért volt szükségem? Azért, mert az Apokalipszis második trombitaszavára. .. Az Apokalipszist, ugye, mégsem változtathattam meg, az a világ része volt. Szóval, az úgy van (utánaérdeklődtem), hogy a disznóölések a hideg beálltával kezdődnek, és a november korai lehetett volna. Hacsak nem helyezem az apátságot föl, a hegyekbe, hogy ily módon mégis eshessen már a hó. Egyébként a történetem síkságon: Pomposában vagy Conques-ban is játszódhatott volna.
A megalkotott világ szabja meg, hogy azután hogyan alakuljon a cselekmény. Mindenki azt kérdezi tőlem, hogy miért emlékeztet Borgesre az én Jorgém neve, és Borges miért ilyen gonosz. Mit tudom én? Kellett nekem egy könyvtárt őrző vak ember (jó elbeszélői ötletnek tartottam), és könyvtár plusz vak ember semmiképp sem eredményezhet mást, mint Borgest, már csak azért is, mert aki adós, az fizessen. Meg aztán az Apokalipszis spanyol kommentárokon és miniatúrákon keresztül hatott az egész középkorra. De amikor Jorgét odatettem a könyvtárba, még nem tudtam, hogy ő a gyilkos. Ő, mondhatnám, maga csinálta az egészet. És senki se gondolja, hogy ez amolyan „idealista” álláspont, mint amikor valaki azt mondja, hogy a szereplők önálló életet élnek, és a szerző, mintegy transzban, aszerint cselekedteti őket, hogy milyen sugallatokat kap tőlük. Érettségi dolgozatba illő marhaságok. Arról van szó, hogy a szereplőknek a saját világuk törvényei szerint muszáj cselekedniük. Vagyis az író tulajdonképpen premisszáinak a foglya.
A könyvtár históriája se rossz. Ami labirintusról csak tudtam, márpedig megfordult a kezemben Santarcangeli szép tanulmánya, mind szabadtéri labirintusok voltak. Lehettek köztük igen bonyolultak és tekervényesek is. Nekem azonban zárt labirintusra volt szükségem (szabadtéri könyvtárat ugyan ki látott már?), és ha a labirintus túlságosan bonyolult, túl sok benne a járat és a belső szoba, akkor hiányzott volna a megfelelő szellőzés. A jó szellőzés viszont elengedhetetlen volt, hogy legyen mi táplálja a tüzet (mert abban aztán egészen biztos voltam, hogy az Aedificiumnak a végén le kell égnie, de ennek is megvoltak a maga kozmologikus-történelmi okai: a középkori székesegyházak és kolostorok egykettőre lángra lobbantak; középkori történet tűzvész nélkül olyan ötlet volna, mint égve zuhanó vadászrepülő nélkül egy Csendes-óceánon játszódó háborús film). Így hát a kellő labirintus megcsinálásával két-három hónapot is elpepecseltem, s a végén még szellőzőnyílásokat is be kellett iktatnom, különben még így is kevés lett volna a levegő.
Sok bajom volt. Nekem zárt hely kellett, sűrített univerzum, és hogy még jobban lezárhassam, nem ártott, ha a térbeli egységek mellé időegységeket is bevezetek (a cselekmény egysége ugyanis kétséges volt). Tehát: bencés apátság, imaórák tagolta élet. (Tudat alatt a minta az Ulysses lehetett, annak órák szerinti, szigorú szerkezete miatt; de a Varázshegy is, amiért a helyszín itt úgyszintén magaslati, szanatóriumszerű környezet, ahol azután majd sok-sok beszélgetés zajlik.)
A beszélgetések sok problémát okoztak, de írás közben mindet megoldottam. A prózaelméletek nemigen szoktak foglalkozni a turn ancillaries, témakörével, vagyis azzal a kérdéssel, hogy az író mily én fogásokat használ, amikor átadja a szót a különféle szereplőknek. Nézzük csak, miben is különbözik az alábbi öt párbeszédrészlet:
1. – Hogy vagy?
– Megvagyok. És te?
2. – Hogy vagy? – kérdezte János.
– Megvagyok. És te? – kérdezte Péter.
3. – Mondd – kérdezte János –, mondd, hogy vagy?
Péter azonnal rávágta: – Megvagyok. És te?
4. – Hogy vagy? – aggodalmaskodott János.
– Megvagyok. És te? – vigyorgott Péter.
5. Azt kérdi János: – Hogy vagy?
– Megvagyok – feleli Péter fakó hangon. Azután rejtélyesen elmosolyodik: – És te?
Az első két esetet kivéve mindegyik változatja példája annak, amit „beszédszintnek” szokás nevezni. Az író személyes véleményt fűz a két beszélő szavaihoz, sejteti, mi mindent jelenthetnek. De vajon biztos-e, hogy ez a szándék nincs jelen az első példa látszólag oly steril megoldásában? És mikor nagyobb az olvasó szabadsága? A két első, steril példa esetében, amikor úgy kerülhet valami érzelmi hatás alá, hogy észre sem veszi (gondoljunk csak Hemingway dialógusainak látszólagos semlegességére!), vagy inkább a három másik esetben, amikor legalább tudja, hogy az író szándékai szerint mire megy ki a játék?
Ez stíluskérdés, ideológiai kérdés, „költőiségi” kérdés, akárcsak egy belső rím vagy egy asszonánc megválasztása vagy paragramma alkalmazása. Valamiféle következetességre kell törekedni. Nekem talán könnyebb volt a dolgom, hiszen valamennyi párbeszédről Adso számol be, és több mint nyilvánvaló, hogy Adso a saját szemszögéhez igazítja az egész elbeszélést.
A párbeszédek azután egy másik kérdést is fölvetettek. Mennyire lehetnek középkoriasak? Tudniillik írás közben egyszer csak észrevettem, hogy szerkezetileg a könyv olyan lett, mint egy hosszú recitativókkal és nagy áriákkal teli vígopera. Az áriák (például a templomkapu leírása) az ünnepélyes, középkori retorikát utánozták, és volt is mit utánozniuk. No de a párbeszédek! Végül már attól féltem, hogy a párbeszédek Agatha Christie-t idézik, az áriák viszont Suger-t vagy Szent Bernátot. Újra elővettem a középkori regényeket, akarom mondani lovagi eposzokat, és azt láttam, hogy elbeszélői stílus és költőiség tekintetében némileg szabadon bár, de úgy írok, ahogy a középkorban igenis szokás volt írni. A probléma azonban sokáig gyötört, és nem tudom biztosan, sikerült-e megoldanom ezeket az ária és recitativo közötti hangnemváltásokat.
További probléma: a szólamok, azazhogy a prózaszintek egymásba építése. Tudtam, hogy (én) egy másik személy szavaival mondom el a történetet, az előszóban pedig felhívtam rá az olvasó figyelmét, hogy ennek a másik személynek a szavai legalább még két prózaszinten, Mabillonén és Vallet apátén szűrődtek át, bár feltehető (igaz: ki hiszi el?), hogy ők csupán egy manipulálatlan szöveg filológusaiként működtek közre. Ugyanez a kérdés azonban ismét jelmerült Adso egyes szám első személyű elbeszélésén belül. Adso nyolcvanévesen mondja el, mit látott, amikor tizennyolc esztendős volt. Ki beszél: a tizennyolc vagy a nyolcvanéves Adso? Mind a ketten, s ez nyilvánvaló és szándékos is. A trükk lényege az volt, hogy újra meg újra megjelenjék az öreg Adso, amint erről elmélkedik, mit látott és hallott fatál Adsoként. A minta (bár nem is olvastam újra azt a könyvet, beértem a régi emlékével) a Doktor Faustus Serenus Zeitblomja volt. Ez a kettősbeszéd-játék rettentően vonzott és szórakoztatott. Már csak azért is, mert – hogy visszautaljak arra, amit az álarcról mondtam – ha Adsot megkettőzöm, akkor egyúttal az önmagam mint életrajzi értelemben vett személyiség, elbeszélő szerző, elbeszélő-én, illetve az elmesélt személyek köztük a mesélő – közé iktatott árkok és falak sorát is megkettőzhetem. Egyre nagyobb biztonságban éreztem magam, és ez az egész arra a játékra emlékeztetett (úgy értem, testileg és magától értetődően, mint a hársfateába mártott Madeleine-keksz íze), amit gyerekkoromban játszottam, a takaró alatt: tengeralattjáró belsejében vagyok, és üzeneteket küldözgetek onnan a nővéremnek, aki a másik gyerekágyban, szintén a takaró alatt kuporog; mindketten el vagyunk szigetelve a külvilágtól, és tökéletes szabadságunkban áll, hogy tengermélyi néma, hosszú utazásokról képzelegjünk.
Adso nagyon fontos volt nekem. És az egész történetet (mindenestül: titkaival, politikai és teológiai fordulataival, kétértelműségeivel együtt) kezdettől fogva olyasvalakinek a hangján akartam elmondani, aki keresztülmegy az eseményeken, rögzíti is valamennyit kamaszos fényképhűséggel, de érteni nem érti, miről van szó. (És nem is fogja igazán érteni öregemberként sem, olyannyira nem, hogy végül az isteni, nagy semmiben szándékszik menekvést találni, pedig az nem ugyanaz, mint amiről mestere beszélt neki.) Olyasvalaki szavain keresztül megértetni mindent, aki semmit sem ért.
A kritikákat olvasva úgy veszem észre, hogy a müveit olvasókra ez hatott legkevésbé a regényből, legalábbis senki vagy majdnem senki nem emelte ezt ki. Az jár viszont most az eszemben, hogy többek közt hátha épp emiatt vált a könyv olyan olvashatóvá az egyszerű gondolkodású olvasók körében. Ők azonosultak a beszélő ártatlanságával, és igazolva látták magukat olyankor is, amikor nem mindent értettek. Hagytam, hadd borzongjanak bele megint a nemiségbe, az ismeretlen nyelvekbe, a gondolkodás nehézségeibe, a politikai élet rejtelmeibe... Mindezt persze csak most, aprés coup fogom fel, lehet, hogy akkor az én saját kamaszkori borzongásaim közül ruháztam rá Adsóra jó néhányat, különösen ott, amikor rátör a szerelem. (De ez esetben is azzal a biztonságos tudattal, hogy másvalaki cselekszik helyettem: hiszen Adso is csak azokon a szavakon keresztül tudja átélni szerelmi hányattatásait, amelyeket szerelemről szólva az egyház tudorai szoktak volt használni.) A művészet a személyes érzelmektől való menekülés: ezt tanultam Joycetól is és Eliottól is.
Az érzelmek elleni harc nagyon ádáz volt. Alain de Lille Természetdicséret-éneke mintájára írtam egy szép imádságot, Vilmossal akartam elmondatni egy érzelmes pillanatban. Azután rájöttem, hogy így mindketten elérzékenyülünk: én mint szerző, ő mint szereplő. Én mint szerző ezt poétikai okokból nem engedhettem meg magamnak. Ő mint szereplő nem tehette, hiszen őt nem olyan fából faragták, neki csak gondolati természetű érzelmei voltak, vagy éppen elfojtotta őket. Így aztán ki is húztam ezt a szövegrészt. A könyvet elolvasva egy barátnőm azt mondta: – Az az egyetlen kifogásom, hogy Vilmosban soha, egy csöpp részvét sincs. – Amikor elmondtam ezt egy másik barátomnak, az azt mondta: – Hát persze, ő ilyen stílusban gyakorolja a részvétet. – Talán így van. Így legyen.
Adsóra egy másik bökkenő áthidalása miatt is szükségem volt. A történetem játszódhatott volna olyan középkorban is, amelyben mindig mindenki tudja, miről van szó. Mint egy mai történetben: ha egy szereplő azt mondja, hogy a Vatikán nem hagyná jóvá a válását, nem kell elmagyarázni, mi az a Vatikán, és miért nem hagyja jóvá a válást. Csakhogy történelmi regényben ez nem megy, ott az elbeszélésnek az is célja, hogy nekünk, maiaknak, mégjobban megvilágítsa, mi is történt, s hogy mi az, ami történt, mennyiben fontos a mi számunkra is.
Így viszont fennáll a salgarizmus veszélye. Salgari alakjai, nyomukban az ellenséggel, az őserdőbe menekülnek, és megbotlanak egy baobabgyökérben, mire az író félbeszakítja a cselekményt, és növénytani kiselőadást tart a baobabról. Ez azóta toposszá vált, és szeretni való, mint régi szeretteink rossz szokásai, de azért mégsem kéne élni vele.
Sok száz oldalt átírtam, hogy ezt a csapdát elkerüljem, de nem emlékszem, hogy egyszer is észrevettem volna, hogyan oldom meg a problémát. Csak két évvel később jöttem rá, épp amikor arra kerestem magyarázatot, miért olvassák a könyvet olyanok is, akik nyilvánvalóan nem szerethetik az ilyen „művelt” könyveket. Adso elbeszélőstílusa abból a gondolati alakzatból indul ki, amelyet preteríciónak neveznek. Hogy is mondja a híres példa? „Császár, nem is mondom, hogy szanaszerte...”[273] Az ember azt mondja, hogy nem beszél valami mindenki előtt ismeretes dologról, de ezt úgy mondja, hogy közben mégiscsak beszél róla. Valahogy így utal Adso sok személyre és eseményre, ismerősnek tételezi fel őket, de azért csak beszél róluk. Ami az olyan személyeket és eseményeket illeti, akiket, illetve amelyeket Adso annak a századnak a végén élő németként nem ismerhetett, mivel a század eleji Itáliához kötődtek, Adso róluk is szíves örömest, sőt szájbarágósan beszél, mert a középkori krónikások stílusa ilyen volt: hajlottak rá, hogy enciklopédikus ismereteket elevenítsenek fel, valahányszor néven neveztek valamit. A kézirat elolvasása után egy barátnőm (nem az előbb említett, hanem egy másik) azt mondta, hogy őt meghökkentette a könyv nem regénybe, hanem inkább Espresso-cikkbe illő, zsurnaliszta hangneme. Először bántott a dolog, azután rájöttem, mire tapintott rá önkéntelenül is ez az illető. A régi századok krónikásai így mesélnek, s a krónikát ma is azért hívják krónikának, mert annak idején annyi krónikát írtak.
A hosszú magyarázó részekre azonban más okból is szükség volt. Miután a kéziratot elolvasták, kiadóbeli barátaim azt javasolták, hogy húzzam meg az első száz oldalt, amit ők nagyon nehéznek és kimerítőnek véltek. Határozott nemet mondtam, mert az volt a véleményem, hogy aki be akar lépni ebbe az apátságba, hogy hét egész napon át benne éljen, annak tessék elfogadni az itteni életritmust. Akinek ez nem sikerül, annak a könyv többi részét sem sikerülne elolvasnia soha. Tehát amolyan vezeklés vagy beavatás ez az első száz oldal, és ha valakinek nem tetszik, az ő baja: lent marad a hegy lábánál.
A regénybe vezető út olyan, mint a hegymászás: meg kell tanulni lélegezni, iramot tartani, máskülönben egykettőre kifullad az ember. Ugyanígy van ez a költészetben is. Ugye milyen elviselhetetlen, amikor egy költőt a színész úgy „értelmez”, hogy fittyet hány a versmértékre, és a szavalata csupa enjambement, mintha prózában beszélne, mert nem a ritmushoz, hanem a tartalomhoz igazodik? Egy ötödfeles terciákban írott versfelolvasásakor át kell venni a költő szándékának megfelelő éneklős ritmust. Jobb úgy mondani Dantét, mintha a vasárnapi gyerekrovatba írt versike volna, mintsem az értelmet hajkurászni, ha törik, ha szakad.
Az elbeszélő prózában a lélegzés nem a mondatoktól, hanem nagyobb egységektől, események ütemétől függ. Az egyik regény piheg, mint a gazella, a másik fújtat, akár a bálna vagy az elefánt. A harmónia nem a lélegzet hosszúságán múlik, hanem azon, hogy mennyire szabályos; már csak azért is, mert ha egyszer-egyszer (úgy jó, ha nem túl gyakran) a lélegzet elakad, és a fejezet (vagy a jelenet) úgy ér véget, hogy még tart a szusz, a dolognak fontos szerepe lehet az elbeszélés kimértségében, valami törésre, meglepő fordulatra utalhat. A nagyoknál legalábbis ezt tapasztalhatjuk. Annak, hogy „..felelte a szerencsétlen” – pont, új bekezdés – más a ritmusa, mint annak, hogy „Isten veletek, hegyek”, de mire idáig érünk, olyan, mintha Lombardia szép ege vérbe borult volna. A nagy regények írói mindig tudják, hol kell gázt adni, hol pedig fékezni, és milyen sűrűn nyomogathatják a pedálokat anélkül, hogy kiesnének a végig állandó alapritmusból. A zenében is lehet „rubatózni”, de csak csínján, mert különben a művész azoknak a rossz előadóknak a hibájába esik, akik azt hiszik, hogy a jó Chopin játékhoz elég túlzásba vinni a rubatót. Persze nem azt mondom, hogy így oldottam meg sorra minden problémámat, csak azt, hogy így kérdeztem rájuk. És hazudnék, ha azt állítanám, hogy tudatosan kérdeztem. Létezik egy olyan szerkesztőelv, amely még az írógép billentyűit verő ujjak ritmusában is gondolatként működik.
Hadd mutassam meg egy példával, mit értek azon, hogy az író az ujjával gondolkodik. Nyilvánvaló, hogy a konyhabeli szerelmi jelenet teljes egészében vallásos szövegekből van összerakva: az Énekek Énekétől kezdve Szent Bernát- és Jean Fecamp-idézeteken keresztül Bingeni Szent Hildegardtól való mondatokig mindenféle van benne. Mindenesetre nem kell hozzá a középkori misztikában való jártasság, hogy bárki, akinek egy kicsit is jó a hallása, felfüleljen erre. Ha viszont valaki most azt kérdi tőlem, hogy kitől valók az idézetek, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik, nem tudok neki válaszolni.
Sok-sok tucatnyi cédulám volt ugyanis teleírva ezekkel a szövegekkel, könyvlapom, fénymásolatom is volt rengeteg, sokkal több, mint amennyit azután felhasználtam. De megírni egy ültő helyemben írtam meg ezt a jelenetet (és csak utólag csiszoltam rajta, mintha egyforma zománccal akarnám bevonni, hogy a varratok még kevésbé látszódjanak). Szóval, ahogy írtam, rendetlen összevisszaságban ott volt előttem valamennyi szöveg, hol egyikre, hol másikra pillantottam, innen kiírtam egy részt, onnan meg mindjárt hozzáillesztettem egy másikat. Első fogalmazásra ezt a fejezetet írtam meg mind közül a leggyorsabban. Utólag jöttem rá, hogy az ujjaimmal a szeretkezés ritmusát igyekeztem követni, tehát nem torpanhattam meg minduntalan, hogy a megfelelő idézeteket kikeresgéljem. Hogy egy adott helyen mi megfelelő és mi nem, épp azon múlt, hogy milyen ritmus szerint illesztem be valamelyik idézetet és siklik át szemem a többin, az olyanokon, amelyek lelassítanák az ujjaim ritmusát. Azt ugyan nem mondanám, hogy az esemény megírása ugyanannyi ideig tartott, mint maga az esemény (bár eléggé hosszú szeretkezések is vannak), de azon voltam, hogy a szeretkezés, illetve a megírás időtartama közötti különbség a lehető legcsekélyebb legyen. És én itt most nem a barthes-i értelemben vett megírásra gondolok, hanem arra, amit a gépíró csinál, az írásról mint materiális, testi ténykedésről beszélek. És testi ritmusokról, nem pedig érzelmekről. A most már átszűrt érzelem sokkal korábbról való, onnan, hogy elhatároztam, hogy a misztikus, illetve erotikus önkívületet egymáshoz hasonlítom, már akkortól, amikor elolvastam és kiválogattam a felhasználni szánt szövegeket. De ezzel vége is volt az érzelmeknek, nem én szeretkeztem, hanem Adso, nekem csak annyi volt a dolgom, hogy az ő érzéseit szem- és ujjjátékra fordítsam le, mintha azt határoztam volna el, hogy dobszóval mondok el egy szerelmi történetet.
Ritmus, lélegzet, vezeklés... Kire vonatkozik? Persze nem rám, hanem az olvasóra, íráskor az író mindig az olvasóra gondol. Ahogy festés közben a festő arra, aki a képet nézni fogja. Tesz egy ecsetvonást, majd két-három lépésnyit hátrál, ellenőrzi a hatást: tehát úgy néz a képre, ahogy megfelelő fényviszonyok mellett a néző csodálja majd a falra függesztett, kész művet. Az írásmű elkészülte után párbeszéd indul a szöveg és olvasói közt. (A szerző ebből kimarad.) A mű csinálása közben a párbeszéd kettős. Egyrészt a készülő szöveg és az összes többi addig írott szövegek között folyik (mert könyvek csakis más könyvekről és más könyvekkel kapcsolatban készülnek), másrészt a szerző és saját minta olvasója közt. Megfogalmaztam ezt már más munkáimban, így a Lector in fabulá-ban vagy korábban, A nyitott mű-ben is, ráadásul nem az én találmányom.
Megeshet, hogy az író egy bizonyos, néven nevezhető közönségnek ír, ahogy a modern regény megalapozói, Richardson, Fielding vagy Defoe is tették – ők a kereskedők és kereskedőnek számára írtak –, de a közönségnek ír Joyce is, neki egy eszményi álmatlanságtól szenvedő, eszményi olvasó lebeg a szeme előtt. Mindkét esetben, tehát akkor is, ha az író úgy képzeli, hogy markában pénzt szorongató, ajtaja előtt toporgó közönséghez beszél, és akkor is, ha a majdani olvasónak ír – az író azzal, hogy ír, szövege révén mintaolvasót teremt önmagának.
Mit jelent az, hogy az író olyan olvasóra gondol, aki végig tudja vezekelni az első száz oldalt? Nos, épp erről van szó: ezt a száz oldalt azért írja meg, mert így akar az elkövetkezendők olvasására alkalmas olvasót teremteni.
Van-e olyan író, aki csak az utókornak ír? Nincs, még ha némelyikük ezt állítja is magáról, hiszen hacsak nem Nostradamus, az utókort ő is annak alapján kénytelen elképzelni, amit a jelenkoriakról tud. És olyan van-e, aki keveseknek ír? Van, ha ezt úgy értjük, hogy az általa elképzelt minta olvasónak nem sok esélye van rá, hogy a többségben öltsön testet. De az író még így is azzal a nem is olyan titkos reménnyel ír, hogy az ő könyve majd mégiscsak új képviselőket toboroz, e kívánt és roppant műgonddal célba vett, szövege révén feltételezett és bátorított olvasótípus egyedeinek a táborába, méghozzá jó sokat.
Különbség legfeljebb az új olvasót előteremteni kívánó szöveg meg az olyan szöveg között van, amelyik bármelyik jöttment olvasó óhajainak elébe akar menni. Ez utóbbi esetben sorozat termékek előállítására alkalmas formuláré szerint megírt, megszerkesztett könyvvel van dolgunk, a szerző ilyenkor mintegy felméri a piacot, és ahhoz alkalmazkodik. Hogy sémák szerint dolgozik, az hosszú távon derül ki, amikor is számos regényeinek elemzése után rá lehet mutatni, hogy csupán a neveket, a helyszíneket és a fizimiskákat váltogatta, de mesélni mindig ugyanazt a történetet mesélte. Azt, amelyet a közönség eleve elvárt tőle.
Ha viszont az író tervbe veszi az újdonságot, és másfajta olvasót képzel el, akkor nem piackutató akar lenni, aki leltárt készít az elvárásokból, hanem filozófus, aki megsejti, mit akar a Zeitgeist. Saját közönségének ő azt kívánja megmutatni, amit annak akarnia kellene, noha nem tud róla. Önmagának akarja megmutatni az olvasót.
Ha Manzonit az érdekelte volna, hogy a közönség mit akar, meglett volna hozzá a sémája: középkori környezetben játszódó történelmi regény, melyben görög tragédiákba illő, jeles személyiségek, királyok és hercegnők járnak-kelnek (vajon nem ilyennek írta-e meg ő is az Adelchi-t, ahol nagy és nemes szenvedélyek dúlnak, hadak vonulnak, és felmagasztosulnak a hajdan erősök lakta Itália olasz diadalmai. Nem ezt tette-e ugyanekkor, és előbb meg később is, többé vagy kevésbé szerencsétlenül, oly sok történelmiregény-író, Azegliótól, a tisztes mesterembertől a tüzes és nehézkes Guerrazzin keresztül az olvashatatlan Cantuig?
Manzoni ehelyett mit csinál? Választása a XVII. századra esik, ami a hódoltság kora, és szereplői közönségesek, és az egyetlen kardforgató is gazember, és nem beszél csatáról, és van bátorsága dokumentumok és mendemondák súlyával terhelni a történetet... És ez tetszik, tetszik mindenkinek, müveiteknek és műveletleneknek, nagyoknak és kicsinyeknek, szentfazekaknak és papfalóknak egyaránt. Mert Manzoni megérezte, hogy kora olvasóinak ez kell, még ha nem tudják, nem kérték is, mert nem sejtették, hogy ez ennyire fogyasztható. És mennyit dolgozott, fúrt-faragott, kalapált, csiszolgatott ezen a mesterremeken, hogy kívánatossá tegye; hogy kényszerítse tényleges olvasóit: legyenek ők a hőn áhított mintaolvasók!
Manzoni nem azért írt, hogy a meglevő közönségnek tessék, hanem azért, hogy olyan közönséget hozzon létre, amely csakis tetszéssel fogadhatja regényét, és jaj neki, ha nem így tesz. Micsoda képmutató derűvel szól Manzoni az ő huszonöt olvasójáról! Nem huszonötöt, hanem huszonötmilliót akart.
És én milyen mintaolvasót akartam magamnak, amíg írtam? Olyat, aki a cinkosom, aki veszi a lapot, hát persze. Egészen középkorivá akartam válni, úgy akartam a középkorban élni, mintha az a saját jelenkorom volna (és fordítva). De egyszersmind azt is akartam, minden erőmmel azon voltam, hogy a körvonalazódó olvasó a beavatáson túljutva az áldozatommá, vagyis szövegem áldozatává váljék, és azt gondolja, hogy nem vágyik másra, csak arra, amit ez a szöveg nyújt neki. Minden szöveg arra törekszik, hogy olvasójának átváltozás élményt nyújtson. Azt hiszed, szexet és izgalmakat akarsz, melyeknek végén kiderül, ki a gyilkos, de azért szégyellnél holmi tisztes bóvlit elfogadni, amely egy nőről szól, akit a kolostor kovácsai eltesznek láb alól. Nosza, adok én teneked sok latint és kevés nőt, teológiát dögivel és vért, literszám, minta Grand Guignolban, hogy te kifakadj: „ez hamis, ez becsapás!”. És ekkor kell a hatalmamba kerülnöd, beleborzonganod Isten végtelen mindenhatóságába, melynek a világ rendje semmi. És azután rájönnöd, ha ügyes vagy, hogy hogyan is húztalak be a csőbe, elvégre én minden egyes lépésnél szóltam neked, figyelmeztettelek, hogy a kárhozatba viszlek; csak hát az ördögi paktumokban épp az a szép, hogy az ember úgy írja alá őket, hogy nagyon is tudja, kivelpaktál. Mi másért érdemelné ki a poklot?
Mivel pedig azt akartam, hogy az egyetlen igazán izgalmas dolog, vagyis a metafizikai borzongás, kellemes hatást keltsen, nem maradt más hátra, mint hogy a legmetafizikusabb és legfilozofikusabb cselekménymintát: a detektívregényt válasszam.
A könyv nem véletlenül kezdődik úgy, mintha krimi volna (sőt a naiv olvasót továbbra is mindvégig ezzel ámítja, úgyhogy a naiv olvasó esetleg észre sem veszi, hogy ebben a krimiben vajmi kevés dologra derül fény, s hogy a detektív vereséget szenved). Szerintem az emberek nem a hullák miatt szeretik a krimit, és nem is azért, mert a végül is helyreálló rend (intellektuális, társadalmi, jogi és erkölcsi rend) üli benne diadalát a bűn rendetlensége felett, hanem azért, mert a detektívregény a lehető legtisztább találós mese. Persze az orvosi diagnóziskészítés, a tudományos kutatás vagy a metafizikai kíváncsiság is találgatáson alapul. A filozófiának (akárcsak a pszichoanalízisnek) lényegében ugyanaz az alapkérdése, mint a detektívregénynek: ki a tettes? Ahhoz, hogy ezt megtudjuk (vagy azt higgyük, hogy megtudtuk), fel kell tételeznünk, hogy a tények mind logikusak, és logikájukat a tettes szabta meg. Minden nyomozás, találós történet olyasvalamiről szól, amivel (hogy egy álheideggeri utalást használjak) mindig is együtt éltünk. Itt válik világossá, hogy az én alaptörténetem (ki a gyilkos?) miért is ágazik szét annyi más, mindig további találgatásokat leíró és mindig magának a találgatásnak mint olyannak a szerkezetét követő történetté.
A találós szerkezet elvont modellje a labirintus. De háromfajta labirintus létezik. Az egyik a görög típus, a Thészeusz-féle. Ebben a labirintusban senki sem tévedhet el: az ember bemegy, eljut a közepébe, a közepéből pedig tovább, a kijáratig. Ezért van ott középen a Minótaurosz, hiszen nélküle a történetnek nem volna se íze, se bűze, az egész csak sétifika lenne. Félelmet legfeljebb az fakaszt, hogy az ember nem tudja, hová érkezik, és mit fog tenni a Minótaurosz. De aki a klasszikus labirintust felderíti, egy hosszú fonalat kap: Ariadné fonalát. A klasszikus labirintus önmaga Ariadné-fonala.
Azután van manierista labirintus: azt felderítve faféleséget, számos zsákutcával bonyolított, gyökeres rajzot kap az ember. Kijárat csak egy van, de el lehet téveszteni. A tájékozódáshoz kell egy Ariadné-fonal. Ez a labirintus a trial-and-error processt[274] mintázza.
Végezetül ott a háló, vagyis az, amit Deleuze és Guattari rizómának neveznek. A rizóma olyan, hogy bármelyik útja kereszteződhet bármelyik másikkal. Nincs közepe, nincs széle, nincs kijárata, mert potenciálisan végtelen. A találgatás tere rizómatér. Az én könyvtáram labirintusa még manierista labirintus, de Vilmos már rizómaszerkezetű, azazhogy ilyenné szervezhető, de sosem végleg szervezett világra eszmél.
Egy tizenhét éves fiú azt mondta nekem, hogy a teológiai vitákból semmit sem értett, de ezek úgy hatottak rá, mintha meghosszabbításai volnának a térbeli labirintusnak (mint a sejtelmes aláfestő zene egy Hitchcock-filmben). Azt hiszem, valahogy így történt: a naiv olvasó is megszimatolta, hogy labirintusokról, éspedig nem térbeli labirintusokról szóló történettel van dolga. Azt lehetne mondani, hogy furcsa módon a legnaivabb olvasatok voltak egyszersmind a „legszerkezetibbek”. A naiv olvasó tartalmi közvetítés nélkül, közvetlenül tapasztalta: lehetetlen, hogy csak egy történet legyen.
Azt akartam, hogy az olvasó szórakozzék. Legalább annyira, amennyire én szórakoztam. Ez nagyon fontos, és látszólag ellentmond azoknak a magvasabb elképzeléseknek, amelyeket a regényről – hitünk szerint – táplálunk.
A szórakoztatás nem „szór szét”, nem a gondoktól való elfordulásra buzdít. A Robinson Crusoe azzal akarja szórakoztatni a saját minta olvasóját, hogy egy hozzá fölöttébb hasonló derék homo oeconomicus elmélkedéseiről és mindennapi ténykedéseiről mesél neki. Csakhogy Robinson hasonmása, miután jól elszórakozott rajta, hogy a Robinson olvastán önmagára ismert, valami többlettudásra is szert kellett hogy tegyen, más emberré kellett hogy váljék. Szórakozott, de közben valahogy tanult is. Nem mindegy, hogy az olvasó a világról tanul-e valami újat, vagy pedig a nyelvről, és a különbségen különféle elbeszélői poétikák múlnak, dea lényegnem változik. A Finnegans Wake eszményi olvasójának végül is szintén szórakoznia kell, nemcsak a ponyvaregény olvasójának. Szintén. Csak máshogy.
A szórakoztatás mármost történelmi fogalom. Regény korszakonként más- és másféleképpen szokás szórakozni és szórakoztatni. Kétségtelen, hogy a modern regény megpróbálta háttérbe szorítani a cselekmény általi szórakoztatást, hogy másféle szórakoztatást állítson helyette előtérbe. Én, mint az arisztotelészi poétika nagy csodálója, mindig is úgy véltem, hogy a regény mindennek ellenére a cselekmény révén is és főleg annak révén kell hogy szórakoztasson.
Az a regény, amelyik szórakoztat, nyilván elnyeri valamiféle közönség tetszését. És sokáig tartotta magát az a vélemény, hogy a tetszés rossz jel. Ha egy regény tetszik, akkor azért tetszik, mert nem mond semmi újat, és azt adja a közönségnek, amit az elvár.
Azt hiszem azonban, nem mindegy, hogy azt mondom-e: „ha egy regény azt adja az olvasónak, amit az olvasó elvár, akkor tetszést arat”, vagy pedig azt: „ha egy regény tetszést arat, akkor nyilván azt adja az olvasónak, amit az olvasó elvár”.
A második kijelentés nem mindig igaz. Elég, ha Defoe-ra vagy Balzacra gondolunk és így tovább, egészen A bádogdob-ot vagy a Száz év magány-t.
Erre bárki azt mondhatja, hogy a tetszés és az értéktelenség közé, többek között épp minekünk köszönhetően, a gruppo 63 tagjaiként közhírré tett harcos állásfoglalásaink miatt került egyenlőségjel, azért, mert már 1963 előtt is szokás volt a sikerkönyvet a szívhez szóló lektűrrel, a szívhez szóló lektűrt pedig a cselekményes regénnyel azonosítani, és helyette kísérleti művet ünnepelni, az olyat, amelyik botrányt kavar, amelyik a nagyközönségnek nem kell. Ilyesmik hangzottak el akkortájt, értelmük is volt az ilyen kijelentéseknek, és ezek azok a dolgok, amelyek a szolid irodalmárokat leginkább megbotránkoztatták, és amelyeket az újságírók azóta sem felejtettek el. Okkal, hiszen azok a kijelentések épp ezt a hatást célozták, olyan, alapvetően lektűrjellegű, hagyományos regényekre utalva, amelyek a múlt századi problematikához képest semminemű érdekes újítással nem tudtak szolgálni. Az már azután a sors keze volt, hogy egykettőre ellentáborok alakultak, és – ha a harci helyzet olykor úgy kívánta – előfordult, hogy mindenki mindenkivel egy kalapba került. Emlékszem, hogy Lampedusa, Bassani és Cassola volt az ellenség. Én személy szerint ma már finom különbségeket állapítanék meg hármuk között. Lampedusa megírt egy korszerűtlen, de jó regényt, és mi úgy hadakoztunk a mennybe menesztei ellen, mintha ez a regény új utat akart volna nyitni az olasz irodalom számára, holott épp a fordítottját tette: egy régi utat zárt le dicsőségesen. Cassolával kapcsolatban nem változott a véleményem. Bassanit viszont ma sokkal, de sokkal óvatosabban ítélném meg, és ha még egyszer1963-at írnánk, elfogadnám mint útitársat. De most nem erről a kérdésről akarok beszélni.
Az a helyzet, hogy ma már senki sem emlékszik, mi is történt 1965-ben, amikor a csoport ismét összeült Palermóban, hogy a kísérleti regényről vitatkozzék. (Pedig a találkozó anyaga a Feltrinelli kiadásában ma is hozzáférhető A kísérleti regény katalóguscím alatt, 1965-os dátummal és 1966-os nyomdai elkészüléssel.)
Nos, ennek a vitának a során igen érdekes dolgok hangzottak el. Mindenekelőtt a vitaindító; Renato Barilli tartotta, a nouveau roman körüli mindenféle experimentalizmusok akkori teoretikusa, akinek ezúttal épp a legújabb Robbe-Grillet, Grass és Pynchon tanulságait kellett levonnia (ne feledjük, hogy Pynchont ma a posztmodern kezdeményezőiként szokás emlegetni, de ez a szó akkor még, legalábbis Olaszországban, nem létezett, és Amerikában is még csak John Barth indulásának ideje volt ez), szóval Barilli a frissen újra fólfedezett Russelt idézte, aki szerette Vernét, Borgest viszont nem idézte, mert az ő átértékelése akkor még nem kezdődött meg. És mit mondott Barilli? Azt, hogy korábban valamiféle anyagi átszellemülés és tobzódás bűvöletében a cselekményesség végét, az akciótlanságot illett előnyben részesíteni, de ezennel új szakasz kezdődött a próza történetében, amivel együtt jár a cselekmény – igaz, egy másféle cselekmény – újraértékelése is.
Én egy előző esti moziélményünket elemeztem, láttunk ugyanis egy furcsa filmkollázst, melyet Bizonytalan ellenőrzés címmel Baruchello és Griji készített, s melynek története kommerszfilmekből származó történetfoszlányokból, sőt szabványhelyzetekből, közhelyekből állt össze. Felhívtam rá a figyelmet, hogy a közönségnek most épp azok a részek tetszettek legjobban, amelyek alig néhány éve még megbotránkoztatták volna, vagyis amelyek a hagyományos cselekmény logikai és időrendi összefüggéseire fittyet hánytak, látványosan felrúgva minden nézői elvárást. Az avantgárd kezdett hagyománnyá válni; ami néhány éve még disszonáns volt, azt most öröm lett nézni (vagy hallani). Ebből pedig szükségszerűen adódott a következtetés. Az üzenet befogadhatatlansága többé nem előfeltétele a kísérleti prózának (vagy bármi más kísérleti műfajnak), hiszen ami befogadhatatlan volt, idővel kellemesként rögzült. Felsejlett a kiengesztelődés, a visszaút a befogadhatóság és a kellemesség új formái felé. És azt mondtam, hogy noha Marinetti futurista estjein még elengedhetetlen volt a közönség füttykoncertje, „mára terméketlen és ostoba akadékoskodássá lett bukottnak nyilvánítani egy kísérletet, csak mert normális befogadásban részesül: a történelmi avantgárd értéksablonjainak a leporolása ez, az esetleges avantgárd kritikusról kiderül, hogy csak egy megkésett marinettiánus. Szögezzük le, hogy az üzenet befogadhatatlansága csak egy meghatározott történelmi pillanatban lett az érték garanciájává... Talán fel kéne végre hagynunk azzal a vitáinkat örökösen meghatározó hátsó gondolattal, mely szerint a külsőséges botrány okvetlenül egy-egy mű értékét bizonyítja. A rend és rendetlenség, fogyasztásra szánt és provokáló mű közötti különbség továbbra is különbség marad, mégis, talán más megvilágításba kellene helyezni. Azt hiszem ugyanis, hogy bőven fel lehet fedezni szembenállást és tiltakozást olyan művekben is, amelyek látszólag könnyű fogyasztásra vannak szánva, és fordítva, kiderülhet, hogy más, provokatívnak látszó és még mindig közönségpukkasztó művek viszont semmi ellen sem tiltakoznak... A napokban találkoztam valakivel, akinek egy produktum túlságosan tetszett, amiért is ez az illető gyanút fogott, és kétes esetként könyvelte el a művet...” És így tovább.
1965. Ezekben az években kezdődött a pop-art, ekkortájt váltak tehát értelmetlenné a kísérleti és nonfiguratív, illetve a tömegeknek szóló, elbeszélő és figuratív művészet közötti hagyományos megkülönböztetések. Ekkoriban mondta nekem Pousseur a Beatlesről: „nekünk dolgoznak”, de még nem jött rá, hogy ő viszont nekik dolgozik. (Ezután lépett csak színre Cathy Berberian, és bebizonyította, hogy a – nagyon helyesen – Purcellig visszavezetett Beatlest Monteverdi és Satie társaságában lehet játszani hangversenyen.)
1965 óta két dolog véglegesen tisztázódott. Egyrészt az, hogy más cselekmények idézése is cselekmény, másrészt, hogy az idézet esetleg kevésbé lektűrszem, mint az eredeti cselekmény. (Azt hiszem, 1972-ben jelent meg A cselekmény visszatérése című Bompiani-almanach, igaz, ebben a visszatérés Portson du Terrail és Eugène Sue ironikusan méltató újraértékelését, illetve néhány nagyszerű Dumas-részlet alig-ironikus méltatását jelentette.) Elképzelhető-e olyan regény, amelyik nem lektűrszerű, eléggé problematikus és mégis szórakoztat?
Ezeknek a tulajdonságoknak a társítása, valamint a cselekményesség, sőt a szórakoztatás újrafelfedezése a posztmodernizmus amerikai teoretikusainak jutott osztályrészül.
Sajnos, a „posztmodern” amolyan mindenre jó meghatározási Az az érzésem, hogy manapság mindenre ráaggatják, ami csak tetszik annak, aki használja. Másrészt mintha egyre visszább akarnák csúsztatni az időben: eleinte úgy látszott, csak az utóbbi húsz év néhány írójára vagy képzőművészére illik rá, de azután lassanként már a század elejéig, sőt annál korábbig is elért, és a menet folytatódik, a „posztmodern” kategória hovatovább Homéroszra is ráfog illeni.
Mégis azt hiszem, hogy a posztmodern nem egy időrendileg körülhatárolható irányzat, hanem szellemi kategória, azaz inkább valamiféle Kunstwollen, vagyis alkotási mód. Mondhatni, minden kornak megvan a maga posztmodernje, ugyanúgy, ahogy – ha igaz – a manierizmusa is. (Olyannyira, hogy felmerül bennem: hátha a posztmodern csupán a történelem feletti kategóriaként értelmezett manierizmusnak a modern neve.) Szerintem minden korban elérkeznek az olyan válságpillanatok, mint azok, amelyekről Nietzsche beszél a Második korszerűtlen elmélkedés-ben, ahol arról van szó, hogy a történelemtudomány milyen kárt okoz. A múlt meghatároz, nyomaszt, zsarol bennünket. A történelmi avantgárd (megjegyzem, most az avantgárdot is történelemfeletti kategóriaként kívánom használni) megpróbál leszámolni a múlttal. A futurista jelszó: „le a holdfénnyel!”, jellegzetes avantgárd program, elegendő a holdfényt valami más, megfelelő dologgal helyettesíteni. Az avantgárd lerombolja, eltorzítja a múltat: az Avignoni kisasszonyok tipikus avantgárd gesztus; majd az avantgárd továbbmegy, a figura lerombolása után meg is semmisíti azt, és eljut az absztraktig, az informálisig, a fehér, az összetépett, az elégetett vászonig, aminek az építészetben, mint minimum, a függönyfal, a stéléépület, a tiszta téglatest épület, az irodalomban a beszédfolyamatnak a Borroughs-féle kollázsig, az elhallgatásig vagy a fehér papírig menő szétzilálása, a zenében pedig az atonalitástól a zörejen át az abszolút csendig tartó átmenet felel meg. (Ilyen értelemben a korai Cage modernnek számít.)
Elérkezik azonban az a pillanat, amikor az avantgárd (a modernség) nem tud továbblépni, mert már létrehozta a lehetetlen szövegeiről beszélő metanyelvet (és ez a konceptuális művészet). A modernségre adott posztmodern válasz lényege az, hogy a múltat – ha már megsemmisíteni nem lehet, hiszen megsemmisítése az elnémuláshoz vezet át kell értékelni, mégpedig iróniával és nem éppen ártatlanul. Olyasfajta posztmodernségre gondolok, mint annak az embernek a magatartása, aki nagyon művelt nőt szeret, és tudja, hogy nem mondhatja neki: „kétségbeesetten szeretlek”, mert tudja, hogy a nő tudja (mint ahogy azt is tudja, hogy ő, a férfi tudja), hogy az ilyen frázisokat megírta már Liala. De azért mégis van megoldás. Azt tudniillik mondhatja: „Ahogy Liala mondaná, kétségbeesetten szeretlek.” Így elkerülte a hamis ártatlanság csapdáját, világosan kifejezésre juttatta, hogy ártatlan beszéd nincs többé, és mégis megmondta a nőnek azt, amit mondani akart: hogy szereti, de ezt olyan korban teszi, amelyből kiveszett az ártatlanság. Ha a nő veszi a lapot, csak észreveszi, hogy ez szerelmi vallomás volt, akárhogy is. Meglehet, egyikük sem érzi magát ártatlannak, mindketten elfogadták a múlt kihívását, azt, hogy óhatatlanul csak azt lehet ismételni, ami egyszer már elhangzott, mindketten tudatosan és élvezettel, játszva ironizálnak... Mégis, megint csak sikerült mindkettejüknek szerelemről beszélnie.
Irónia, metanyelvi játék, kijelentés a négyzeten. Vagyis míg egy modern mű esetében az, aki nem veszi a lapot, szükségképpen elutasítja a művet, addig posztmodern téren az is lehetséges, hogy valaki nem veszi a lapot, és mindent komolynak vél. Már csak ilyen (ilyen kockázatos) az irónia. Mindig van, aki az iróniát komolyan veszi. Szerintem Picasso, Juan Gris és Braque kollázsai modernek, és a normális embereknek ezért nem kellettek. Max Ernst múlt századi metszetekből összerakott kollázsai viszont posztmodernek voltak: úgy is lehet nézni őket, mint megannyi fantasztikus elbeszélést vagy álomleírást, nem véve észre, hogy magáról a metszetről, sőt talán egyenesen a kollázsról szólnak. Ha ez a posztmodern, akkor világos, miért posztmodern Sterne vagy Rabelais is, miért bizonyosan az Borges, és miért lehet egy és ugyanazon művész egyszerre vagy idővel vagy rövid közökkel felváltva modern is és posztmodern is. Nézzük csak, hogyan volt ez Joyce-szal! Az Ifjúkori önarckép egy modern kísérlet története. A Dublini emberek korábbról való ugyan, mégis modernebb, mint az Ifjúkori önarckép. Az Ulysses határeset. A Finnegans Wake már posztmodern, vagy legalábbis megnyitja az utat a posztmodern előtt; úgy érthetjük meg, ha nem tagadjuk, hanem ironikusan újraértelmezzük azt, amit valakik egyszer már leírtak.
A posztmodernről csaknem minden elmondódott, méghozzá már a kezdet kezdetén (olyan tanulmányokban, mint John Barth 1967-es, és a Calibanónak az amerikai posztmodernről szóló 7-es számában nemrég közölt írása, A kimerültség irodalma). Nem mintha teljesen egyetértenék azokkal az osztályzatokkal, amelyeket a posztmodernizmus teoretikusai (Barth is) a különféle íróknak és művészeknek osztogatnak, megállapítva, hogy ki közülük a posztmodern, és ki nem az még. Érdekesnek tartom viszont, hogy premisszáikból milyen teorémára következtetnek ennek az irányzatnak a teoretikusai: „Szememben olyan író testesíti meg a posztmodernista eszményt, aki nem utasítja el, de nem is egyszerűen utánozza XX. századi modernista atyáit vagy XIX. századi premodernista nagyatyáit. Nem emlékeztet minduntalan a XX. század elejére, de nem isfordít hátat neki... Aligha tarthat igényt arra, hogy James Michener és Irving Wallace rajongóihoz is eljusson és őket is megrendítse – a tömegkommunikációs eszközök hatása következtében szellemileg fogyatékossá vált írástudatlanokról nem szólva –, de törekednie kell arra, hogy azok is olvassák és legalábbis olykor élvezzék, akik nem tartoznak ahhoz a zárt körhöz, melynek tagjait, a magas művészet hivatásos apostolait Mann a korai keresztényekhez hasonlította... Az eszményi posztmodernista regénynek valahogy túl kell emelkednie realizmus és irrealizmus, formalizmus és tartalomközpontúság, tiszta és elkötelezett irodalom, elit- és tömegolvasmány ellentétén. ..Én a jó dzsesszre vagy a klasszikus zenére hivatkoznám szemléltető példaként: többszöri meghallgatásuk vagy a partitára alapos ismerete sok mindent észrevétet velünk, ami első halláskor elkerülte a figyelmünket, de az ismételt befogadás azért okoz élvezetet, mert a hallottak először sem csak a szakértőket babonázták meg.” Így ír Barth 1980-ban,folytatva a témát, de ezúttal Az újrafeltöltődés irodalma címet választva hozzá. Lehet persze ugyanerről paradoxonban is beszélni, úgy, mint Leslie Fiedler. Ugyanez a Calibano-szám közli egy 1981-es tanulmányát, a minap pedig a Linea d'ombra nevű új folyóiratban lehetett olvasni azt a vitát, amelyet más amerikai szerzőkkel folytatott. Fiedler provokál, ez nyilvánvaló. Magasztalja Az utolsó mohikán-t, a kaland- és rémregény-irodalmat, mindazt a limlomot, amit a kritikusok megvetnek, s ami mégis mítoszokat tudott teremteni, alakokkal népesítve be több nemzedéknek is a képzeletvilágát. Jelenik-e meg valaha is még egyszer a Tamás bátya kunyhójá-ban játszódó regény – veti fel a kérdést –, olyan könyv, amely ugyanolyan szenvedéllyel olvasható a konyhában, mint a nappaliban vagy a gyerekszobában? Egy kalap alá veszi Shakespeare-t mindazokkal, akik értették a módját a szórakoztatásnak, és olyanokat tudtak írni, mint az Elfújta a szél. Mindnyájan tudjuk persze: túlságosan vájtfülü kritikus ő ahhoz, hogy ezt el is higgye. Fiedler egyszerűen le akarja dönteni azt a korlátot, amelyet művészet és kellemesség között emeltek. Megsejti, hogy akik széles közönséghez szólnak, és benépesítik az álmait, azok ezzel ma talán avantgárd tevékenységet folytatnak, és megengedi, hogy azért mondhassuk, ha tetszik: nem biztos, hogy szívéhez is szól az olvasónak az, aki az álmait benépesíti. Lehet, hogy ezzel éppen nyomasztja őt.
Két éve nem vagyok hajlandó haszontalan kérdésekre válaszolni. Úgymint: nyitott mű-e a műved? Mit tudom én, ez nem énrám tartozik, hanem rátok. Vagy: melyik szereplőddel azonosítod magadat? Édes jó Istenem, ugyan kivel azonosítja magát az író? A határozószavakkal, nyilván.
Minden haszontalan kérdések leghaszontalanabbikát azok teszik fel, akik arra akarnak kilyukadni, hogy ha az író a múltról mesél, akkor valójában a jelen elöl menekül. „Ugye?”, kérdik. Ez bizony valószínű, felelem. Manzoni nyilván azért mesélt a XVII. századról, mert a XIX. nem érdekelte, és Giusti Szent Ambrus-a korának osztrákjaihoz szól, Berchet Pontidai eskü-je viszont arról regél, hogyan is volt hajdanában-danában. A Love Story a jelennek elkötelezett mű, A pármai kolostor ellenben csak arról mesél, mi volt huszonöt esztendővel korábban... Mondani sem kell, hogy a modern Európának valamennyi, ma is elevenbe vágó problémája középkori eredetű, a városi demokráciától kezdve a bankgazdaságig, a nemzeti monarchiáktól a városokig, az új technológiáktól a szegénylázadásokig: a középkor a mi gyermekkorunk, mindig hozzá kell visszakanyarodnunk, ha kórelőzményre vagyunk kíváncsiak. Csakhogy a középkorról Excalibur-stílusban is lehet beszélni. Vagyis más itt a kérdés, és választ vár. Mit jelent történelmi regényt írni? Szerintem háromféleképp lehet mesélni a múltról. Van egyrészt a romance, ide tartozik a breton legendakör éppúgy, mint Tolkien munkássága vagy a „Gothic novel” is, amely novelnek ugyan nem novel, hanem romance. A múlt csupán díszlet, ürügy, mesés konstrukció, mely által szabadon szárnyalhat a képzelet. Tehát még az sem szükséges, hogy a romance a múltban játszódjék, elég, ha nem itt és most játszódik, és ha az ittről és a mostról nem beszél, még allegorikusan sem. Sok sci-fi színtiszta romance. A romance mindig valami másholnak a története.
Van azután a Dumas-féle „kard és köpeny” regény. A „kard és köpeny” regény „reális”, felismerhető valóságot választ, s a felismerhetőség érdekében csupa lexikonban is szereplő alakkal népesíti be (mint Richelieu vagy Mazarin), majd néhány olyan akciót vitet velük végbe, amelyekről viszont nem tud a lexikon (találkozás a Myladyvel, kapcsolat bizonyos Bonacieux-vel), de amelyek azért nem is mondanak ellent a lexikonnak. A még nagyobb valószerűség kedvéért a történelmi szereplők persze azt is véghezviszik, amit a történetírás szerint csakugyan véghezvittek (megostromolták La Rochelle-t, titkos kapcsolatban állnak Ausztriai Annával, közük van a Fronde-hoz). Ebbe a („valóságos”) keretbe illeszkednek a képzeletbeli alakok, ők azonban olyan érzelmeket mutatnak, amelyek más korból való alakokra is ráillenének. Tettét – hogy tudniillik Londonban visszaszerzi a királynő ékszereit – d'Artagnan a XV. vagy a XVIII. században is véghez tudta volna vinni. Nem szükséges ahhoz a XVII. században élni, hogy valakinek d'artagnani lelki alkata legyen.
A történelmi regényben viszont az nem szükséges, hogy lexikon címszó-szerűen felismerhető szereplők lépjenek a színre. Gondoljunk csak A jegyesek-re: a legismertebb szereplő mind közül az a Federigo bíboros, akit Manzoni előtt vajmi kevesen ismertek. (Szent Károly néven egy másik Borromeo jóval híresebb volt.) De mindaz, amit Renzo, Lucia vagy Cristoforo atya tesz, csak a XVII. századi Lombardiában képzelhető el. A szereplők tettei révén könnyebb megérteni a történelmet, mindazt, ami történt. Az események és a szereplők a képzelet szülöttei, mégis csupa olyasmit tudunk meg általuk a korabeli Itáliáról, ami a történelemkönyvekből sohasem derült ki számunkra ennyire világosan.
Bizonyos, hogy ilyen értelemben én is történelmi regényt akartam írni. Nem azért, mert Hubertinus vagy Mihály valóban létezett, és többé-kevésbé mindketten azt mondták, amit mondtak, hanem azért, mert az olyan kitalált szereplők, mint Vilmos, csakis olyasmit mondanak, amit annak idején mondaniuk kellett volna.
Nem tudom, mennyire sikerült hűnek maradnom ehhez az elhatározáshoz. Azzal nem hiszem, hogy megszegtem volna, hogy későbbi szerzőktől (például Wittgensteintől) származó idézeteket korabeli idézeteknek álcáztam. Ilyenkor tökéletesen tisztában voltam vele, hogy nem az én középkori alakjaim modernek, hanem a modernek gondolkodnak középkorian. Legfeljebb az merül fel bennem, hogy vajon nem várok-e túl sokat a magam képzeletbeli szereplőitől, amikor mindenestül középkori gondolattöredékekből itt-ott olyan fogalmi hibrideket hoznak létre, amilyeneket a középkor így semmiképp sem ismert volna el magáénak. De azt hiszem, hogy a történelmi regénynek ezt a feladatot is el kell látnia: ne csak a későbbi fejlemények múltbeli okaira mutasson rá, hanem vázolja fel azt is, hogy milyen folyamat jegyében kezdtek el lassanként hatni is azok az okok.
Ha valamelyik szereplőm két középkori gondolat összevetéséből egy harmadik, modernebb gondolatra jut, pontosan ugyanazt teszi, amit a kultúra később tett, és ha soha senki nem írta is le, amit mond, biztos, hogy talán zavarosan, de hovatovább föl kellett már merülnie valakiben. (Csak az esetleg nem mondta ki, mert félt vagy szégyellte magát, ki tudja, mennyire.)
Akárhogy is, egyvalamin azért sokat mulattam: valahányszor egy-egy kritikusom vagy olvasóm azt irta vagy mondta, hogy ez vagy az a szereplőm túl modern kijelentéseket tesz, ezt mindig csakis olyankor és éppen olyankor mondta vagy írta, amikor XIV. századi szövegeket idéztem szó szerint.
Más helyütt viszont az olvasók középkori ínyencségnek érezték azt, ami szerintem tűrhetetlenül modern volt. A középkorról ugyanis mindenkinek megvan a maga – általában rossz – elképzelése. Csak mi, akkor élt szerzetesek tudjuk, hogy mi az igazság, de ha kimondjuk, máglyára kerülhetünk.
Két évvel a regény megírása után kezembe került egy 1953-ból, még egyetemi éveimből való feljegyzésem.
„Horatio és a barátja P. grófot hívják segítségül, hogy fejtse meg a kísértet rejtélyét. P. gróf különc és flegma úriember. Másrészt viszont amerikai módszerekkel dolgozó, fiatal dán testőrkapitány. Rendes cselekménymenet, a tragédia fő vonalainak megfelelően. Az utolsó felvonásban P. gróf egybegyűjti a családot, és felfedi a titkot: Hamlet a gyilkos. Késő, Hamlet meghal.”
Évekkel később felfedeztem, hogy valahol Chestertonnak is volt egy hasonló ötlete. Hírlik, hogy az Oulipo csoport nemrégiben elkészítette az összes elképzelhető krímihelyzetek mátrixát, és kiderítette, hogy már csak egy megírandó könyv marad, az, amelyikben az olvasó a gyilkos.
Tanulság: vannak rögeszmék, a rögeszmék sohasem egyéniek, a könyvek egymással beszélgetnek, és az igazi nyomozásnak azt kell bebizonyítania, hogy a tettesek mi vagyunk.
Umberto Eco regénye szépirodalmi mű. A bestsellerlistákat vezette éveken át, szerte a világon, ahol csak megjelent fordítása. A történelmi témából következő különös utalások sokasága, a középkori egyházi kultúra latinos fogalomkészletének idegensége, az antik és középkori „tekintélyek” unos-untalan emlegetése szemlátomást nem zavarta az olvasók millióit. Aki ismerte a neveket vagy a tárgyalt problémákat, az örült „beavatottságának”, dicsekedhetett azzal, hogy érti Umberto Eco rejtett célzásait is. Akinek a sok száz évvel ezelőtt lejátszódott eszmetörténeti krimi felkeltette az érdeklődését a kései középkor egy-két figurája után, az lexikonban utánanézett. Akit pedig kielégített az, ami magából a sztoriból kiderült, az sem érezhette úgy, hogy rosszul járt: amennyit a korról és az érintett személyekről feltétlenül tudni illik, annyi magából a regényből is kiderül – a többi pedig megteszi hangulatkeltő díszítőelemnek is.
Kinek szólnak akkor a szómagyarázatok? Könnyű megmondani: az imént másodikként említett csoportnak. Azoknak a dolgát próbálják megkönnyíteni, akikben Eco olvastán olyasféle érdeklődés ébred az említett történelmi személyek, utalások iránt, hogy szívesen utánanéznek, ha erre könnyen módjuk van. Utánanézni egyébként érdemes, mert Eco könyvének művészi mondanivalója a jelentések legalább három szintjén bontakozik ki. Az első persze a lebilincselő sztori, ami szintén nem mentes utalásoktól, persziflázstól, ám a híres krimikből vagy akár Jorge Luis Borges írásaiból vett kölcsönzésekhez nem kell kommentár. A második szint a regény történelmi kontextusa. Eco a kort szaktörténészként, a középkori esztétika avatott kutatójaként ismeri. Leírásai számtalanszor idéznek eredeti forrásokat, másfelől a szaktudomány legfrissebb eredményeit, legimponálóbb koncepcióit veszik át, olykor, mellesleg, tovább is fejlesztve őket. Ez az a szint, amelynek megértéséhez – a „bealkonyuló” középkor életérzésébe ágyazott értelmiségi hitvallás, a teológiai, misztikus, okkult hivatkozásokkal érzékeltetett hangulatok „dekódolásához” hasznosnak tűnik a jegyzetapparátus megalkotása s a latin szövegrészek fordítása. Van a könyv jelentésének egy harmadik szintje is, ahol az utalásrendszer a XX. század, s közelebbről a hatvanas-hetvenes évek filozófiáját idézi fel. Itt a hetvenes évek végének elvont problémáihoz szól hozzá Eco, vagy pedig pályatársainak küldözget fricskákat és rejtjelezett üzeneteket. Ezt a szintet fölösleges kommentálni, a filozófiai mondanivaló általános vonatkozása érthető, a filológusok majd meg fogják számlálni a Wittgenstein-, Barthes-, Lévi-Strauss-, Foucault-, Deleuze-, Guattari-, Lyotard- és Derrida-idézeteket, ha kedvük lesz rá.
Jegyzeteim, mint az eddig mondottakból is kiderül, valamiféle középső szintet vesznek célba. Ez vonatkozik arra is, hogy mely történelmi személyiségek adatait tüntetem fel. A történetben említett kortársak – leszámítva a főszereplőket: Vilmost, Adsót s a kolostor lakóit – valódi történelmi figurák, akikről Eco előbb-utóbb minden fontosat elmond. Fölösleges tehát Bajor Lajos császár, XXII. János pápa, Casalei Hubertinus, a spirituális ferencesek, Cesenai Mihály, Montefalcói Klára, Dolcino testvér, Gherardo Segarelli vagy a főinkvizítor Bernard Gui bemutatása. Ugyancsak mellőzöm a jól ismert, magyarul is olvasható antik és középkori írók, filozófusok (pl. Platón, Arisztotelész, Apuleius, Lukianosz, Tacitus, Ágoston, Abelard vagy Dante), valamint a fontosabb keresztény szentek (Jakab, Sebestyén, Ferenc) megjegyzetelését. Nem fűzök kommentárt a könyvtári felsorolásokban idézett jelentős vagy obskúrus antik és középkori szerzők sokaságához sem, hacsak egy-egy név a könyv mondandójával kapcsolatos fontos utalást nem tartalmaz. Ugyanez vonatkozik az említett mitikus lényekre, kuriózumokra. Jegyzeteim tehát pusztán a mű szövegének zökkenőmentes követését kívánják segíteni.
KLANICZAY GÁBOR
1. ANALECTA, VETERA. Régi szövegek gyűjteménye, antológiája.
2. EN ME RETRAÇANT... Miközben e részleteket felidéztem magamnak, töprengeni kezdtem, hogy valódiak-e vagy álmodtam őket.
3. ALBERTUS MAGNUS, SZENT (1200 k.-1280). Német dominikánus szerzetes, a párizsi és a kölni egyetem tanára, Aquinói Tamás (1. később) mestere. Természettudományos munkái miatt a mágia és az alkímia művelői előtt is nagy becsben állt, ezért is kapcsolták nevéhez az itt említett mágikus kézikönyveket.
4. KEMPIS TAMÁS (1379-1471) Ágoston-rendi szerzetes, a középkor végi misztikus irányzat, a „devotio moderna” kiemelkedő képviselője. Az idézett mű valószínűleg nem az ő szerzeménye, de az ő neve alatt terjedt el.
5. IN OMNIBUS... Mindenben nyugodalmat kerestem, de csak egy sarokban, könyvvel a kezemben találtam rá.
6. VIDEMUS… Most tükör által, homályosan látunk (i Kor. 13:12).
7. SZIMÓNIÁKUS. A lelki dolgokat, szentségeket, egyházi hivatalokat áruba bocsátó vagy pénzért vásárló személy. Az elnevezés a bibliai Simon mágusra utal (Ap. Csel. 8:18-25). A középkori egyházreformerek rendszeresen küzdöttek a szimónia ellen.
8. CAPUT MUNDI. A világ feje – Róma középkorban használatos elnevezése.
9. TEMPLOMOSOK. 1119-ben alapított lovagrend a szentföldi zarándokok védelmére. Nevüket jeruzsálemi szálláshelyükről kapták, mely a „Templum Domini”, más néven Salamon temploma közelében volt. A szentföldi keresztény birtokok megfogyatkozásával, majd XIII. századi sorozatos elestükkel bankári funkciójuk került előtérbe – épp az így összegyűlt pénzükre tette rá a kezét Szép Fülöp annak a koholt vádakon alapuló pernek a nyomán, amit 1307és 1311 között lefolytattatott ellenük.
10. USUS FACTI. Haszonélvezet.
11. PÁDUAI MARSILIUS (1280 k.-1342 k.). A kései középkor legnevesebb politikai gondolkodóinak egyike, ferences barát. Leghíresebb műve – amire Eco is utal – az 1324-ben elkészült Defensor Pacis (A béke védelmezője), mely pápai átkot von a fejére – ezért menekül Bajor Lajos udvarába, ahol élete végéig marad. A könyv császárbarát, népszuverenitás-párti tételei közül nem egy felbukkan Eco regényének vége felé, Vilmos vitabeszédeiben.
12. JANDUNI JANUS (1285-1328). Filozófus, a latin averroizmus (l. később) egyik legjelesebb képviselője. Sokáig – tévesen – a Defensor Pacis társszerzőjének tartották.
13. SZENT JAKAB ÚTJA. Az észak-spanyolországi Compostelába, Hispánia megtérítőjének, Szent Jakab apostolnak a VIII. században „felfedezett” sírjához vezető zarándokút, mely – több ágból összefutva – más fontos zarándokhelyeket érintve szeli át Franciaországot.
15. NORTHUMBRIA. A kora középkori angolszász királyságok egyike a mai Anglia északkeleti részén, York környékén.
16. ASZTROLÁBIUM. Asztronómiai mérőeszköz, mely az égbolt gömbszerű modelljén lehetővé teszi a hosszúsági és szélességi fokok beállítását.
17. ROGER BACON (1215-1294). Oxfordi ferences temészettudós, Párizsban is tanít, merész újításaiért 1278-ban bebörtönzik, s élete végéig fogságban marad. Főműve az 1269-ben befejezett Opus Maius (Nagyobb mű).
18. UNICO. .. Egyetlen ember által vezetett.
19. UT SINE ANIMALE...: hogy állati erő nélkül, hatalmas lendülettel mozognak, valamint repülő instrumentumok, ahol az ember az instrumentumok közepén ül, s arra ügyel, hogy a mesterséges szárnyak úgy csapkodjanak a levegőben, ahogy a repülő madaraké.
20. OCKHAM, VILMOS (1300-1350). A kései középkor kitűnő teológusa, oxfordi ferences. Tanítása különválasztani igyekezett az érzéki tapasztalat és a hit tényeit, ezzel egyúttal radikálisan elvágva („Ockham borotvája”) a középkor leghosszabban elhúzódó filozófiai vitáját az „ideák” valódi létezését állítok (realisták) vagy puszta névfunkcióját hirdetők (nominalisták) között. Eco is erre a vitára utal e helyen.
21. AEDIFICIUM. Épület. Itt: az apátság központi épülete.
22. ISTEN VÁROSA. Utalás Szent Ágoston (354-430) hasonló című főművére (De civitate Dei). Isten városa Ágoston felfogása szerint az emberek isteni útmutatással létrehozott közösségét jelenti, mely örök harcban áll az ördögi tanácsokat követő „földi várossal” (civitas terrena).
23. ALANUS ABINSULIS (1120-1202). Más néven Alain de Lille, neves cisztercita teológus, a montpellier-i egyetem tanára. Átfogó tudásáért a „Doctor Universalis” (Egyetemes tudós) elnevezést kapta. Az itt olvasható idézet (OMNIS MUNDI... A világ összes teremtménye / Mintha könyv vagy festmény / Volna nekünk vagy tükör) jól példázza a természet megismeréséről és „isteni” harmóniájáról vallott optimista, platonista felfogását.
24. SEVILLAI ISIDORUS, SZENT (560-636). Sevillai érsek, az utolsó egyházatya. Az Etimológiákról írt húszkönyves munkája kora egész tudásanyagát egybegyűjtötte, számos antik ismeretet és hiedelmet örökítve a középkorra. Innen származik az itteni idézet is (UT SIT EXIGUUM...: hogy keskeny legyen a feje, s idoma szorosan illeszkedjék a koponyához, fülei rövidek és hegyesek legyenek, szemei nagyok, orrlyuka széles, nyaka szépen ívelő, sörénye, farka dús, kerekded patája erős és szilárd).
25. AUKTORITÁS. Tekintély – a középkorban e néven emlegették mindazokat a mérvadó egyházi írókat, akiknek kijelentéseit fel lehetett használni valamiféle vallási, teológiai érvben.
26. BURIDAN, JEAN. 1328 és 1366 között a párizsi egyetem tanára. Logikai és – a modern fizika nem egy megfigyelését megelőlegező – természettudományi munkáinak köszönheti hírnevét.
27. DORMITÓRIUM. A szerzetesek alvóhelye.
28. HONORIUS AUGUSTODUNIENSIS. A XII. század első felének megelevenedő iskolái közül a legnevesebb, a chartres-i iskola egyik népszerű tanára, aki enciklopédikus műben (De imagine mundi – A világ képéről) foglalta össze kora ismereteit.
29. GUILLAUME DURAND. Francia püspök, neves kánonjogász, a bolognai iskola tanítványa. Elsősorban arról nevezetes, hogy 1292-1295 körül megalkotta Pontificale Romanum elnevezéssel a középkori szertartások rendjének összefoglaló leírását.
30. SUCCUBUS. Olyan ördögi lény, aki nő képében szexuális kapcsolatra csábítja a férfiakat.
31. AQUINÓI DOKTOR. Aquinói Szent Tamás (1226-1274). A középkori skolasztika legkimagaslóbb alakja, olasz Domonkos-rendi barát, 1252 és 1260 között a párizsi egyetem tanára. Gyakran emlegetik „Doctor Angelicus” (angyali doktor) néven. Főműve a Summa theologiae (A teológia summája), itt találhatók az Eco által idézett híres istenérvek is.
32. KILKENNY. Írországi falu, ahol 1324-1325-ben az Alice Lady Kyteler ellen folytatott híres boszorkányperben Európában első ízben fordult elő, hogy a vádlott részletesen „beismerte” ördöggel kötött szövetségét, megalapozva a későbbi boszorkányüldözések legsúlyosabb vádját.
33. SZKRIPTÓRIUM. A kolostor könyvmásoló terme.
34. ERIS SACERDOS... Mindörökre pap leszel.
35. CORAM MONACHIS. A szerzetesek színe előtt.
36. II. FRIGYES (uralk. 1212-1250). Szicíliai király és a Német-római Birodalom császára, a Hohenstaufen-dinasztia utolsó nagy uralkodója.
37. MERLIN. A legnépszerűbb középkori lovagregények, a. legendás brit Arthur király „kerekasztalához” kapcsolódó történetek híres varázslófigurája.
38. MONASTERIUM... A könyv nélküli kolostor olyan, mint a hatalom nélküli állam, a védők nélküli vár, az edények nélküli konyha, az étel nélküli asztal, a növény nélküli kert, a virág nélküli mező vagy a levél nélküli fa.
40. KABALA. A késő antik és a középkori zsidó filozófia antik neoplatonista és mágikus tanokra visszamenő áramlata. A szó jelentése: hagyomány. Számmisztikái-teológiai spekulációi a szent szövegek sajátos értelmezését teszik lehetővé.
41. PICTURA... A festészet a laikusok irodalma.
42. KONZISZTÓRIUM. Gyűlés, tanácskozás.
43. GORGÓ. Ijesztő arcú női szörny.
44. HÁRPIA. Szárnyas női szörny.
45. DRACONTOPODUS. Sárkánylábú szörny.
46. SZALAMANDRA. Az antik hagyomány által népszerűvé tett képzeletbeli lény, mely a tűzben is képes élni.
47. LEUCROTUS. Mitikus lény, félig oroszlán, félig hiéna.
48. MANTICORA. Mitikus lény, három fogsorral.
49. BAZILISZKUSZ. Kígyó és kakas elemeiből alkotott fantázialény, melynek tekintete is, lehelete is halált hoz.
50. ARMAGEDDON. János jelenései szerint (16:16) az a mitikus hely, ahol a pokoli szellemek megütköznek az „egész világnak királyaival”.
51. ARBOR. .. A keresztre feszített élet fája.
52. JOACHIM DE FLORIS (1130 k.-1210 k.). Olasz szerzetes, a XII-XIII. század egyik legnagyobb hatású vallási írója. Legnevesebb munkája, az Expositio in Apocalipsim (Értekezés az Apokalipszisről 11 86), profetikus értelmezést ad a kereszténység jövőbeli megújulásáról.
53. BONAVENTURA, SZENT (1221-1274). Olasz egyházi író, a párizsi egyetem teológusa, ferences rendfőnök. Misztikus írásaival a „Doctor Seraphicus” (szeráfi doktor – az égi, misztikus tudományok doktora) jelzőt érdemelte ki.
54. FRATRES... Celesztin testvérei és szegény remetéi.
55. KISTESTVÉREK. Latinul „fraticelli” gúnynéven ismert laikus vallási mozgalom a XIII-XIV. század fordulóján, mely lényegében az önkéntes szegénységnek ugyanazt az ideálját követte, mint a kezdeti ferencesek.
56. BEGINEK. A délfrancia „begin-begina” mozgalom, bár volt valami kapcsolata a főleg középosztálybeli asszonyok szövőmunkával párosított vallásos közösségeiből alakult „eredeti” németalföldi begina mozgalommal, alapjában véve a ferencesekhez kapcsolódó laikus csoportosulás volt, afféle „harmadrend”.
57. FIRMA CAUTELA. Szilárd óvadék.
58. EXIVI... Kikerült a paradicsomból.
59. PER MUNDUS... Csavargóként tekereg a világban.
60. AD CONDITOREM... A kánon megalapítójához.
61. SZABAD LÉLEK TESTVÉREI. XIV. századi misztikus jellegű vallási mozgalmak gyűjtőneve. Tanításaik lényege abban állt, hogy az egyén minden egyházi, szakramentális közvetítés nélkül képes egyesülni Istennel, s ezután az abszolút szabadság és bűntelenség állapotába kerül.
62. HOMO NUDUS… A meztelen férfi a meztelen nővel egybefeküdt... És mégsem egyesültek egymással.
63. PAULIKÁNUSOK. Kisázsiai, illetve örményországi eretnek szekta a VIII-IX. században, az antik manicheizmushoz hasonló dualista (a jó és a rossz istenség vagy princípium örök harcát valló, s minden anyagi, testi dolgot a Gonosz teremtményének tartó) tanokat vallanak. Nevüket Szamosztatai Pál III. századbeli eretnekről kapták, akihez azonban nem sok közük volt. Évtizedeken át hősies harcot folytattak a bizánci császár ellenük küldött csapatai ellen.
64. BOGUMILOK. A IX-XII. században, Bizáncban, Bulgáriában és a Balkán más területein aktív dualista eretnek szekta, ugyancsak a manicheizmus örököse. Nevét egy X. századi legendás prédikátoráról kapta jelentése: „Isten irgalmára méltó”. Önálló szertartásrendje, ellenegyháza, különálló mitológiája a keleti egyház veszélyes ellenfelévé tette, a mozgalom a heves üldözések ellenére is fennmaradt a középkor végéig.
65. PSZELLOSZ, MIKHAEL (1018-1098). A XI. század legünnepeltebb bizánci filozófusa, magas udvari tisztségek után professzor lesz az 1045-ben újraalapított konstantinápolyi egyetemen, később politikai intrikákba keveredik, bezárják egy kolostorba. Ő a bizánci neoplatonista gondolkodás középkori megalapozója. Legismertebb müve Kronográfia című memoárja; az Eco által említett demonológiai műről a közelmúltban mutatták ki, hogy nem az ő műve, hanem a XII. században íródott.
67. BACCHANÁLIA. Livius leírásából ismert antik orgiasztikus kultusz, mely körül i. e. 186-ban robbant ki a botrány Rómában. A borozással, lakomákkal , orgiákkal és – egyes leírások szerint – tomboló kegyetlenséggel egybekötött szertartások olyan mély benyomást tettek a történelmi tudatra, hogy az elnevezést azóta is használják mindenféle kicsapongás megjelölésérc.
68. QUORUM PRIMUS... Melyek közül az előbbi szeráfi kalkulus révén megtisztíttatott, és mennyei tűztől áthatva lángra lobbantott mindent. Az utóbbi pedig termékenyen hintve prédikációjának igéit, fényesen beragyogta a világ sötétjét.
69. MORS EST. .. A halál a vándor megnyugvása, minden fáradozás vége.
70. THEATRUM SANITATIS... (és a többi cím sorrendben): Az egészség színháza; A füvek jó tulajdonságairól; A növényekről; Az élőlényekről; Az okokról.
71. LECTIO DIVINA. Isteni felolvasás (étkezéseknél pl.).
72. HYPOTYPOSIS. Egy jelenet vagy egy személy élet-közeli leírása.
73. DE PENTAGONO... (címek sorrendben): Salamon ötszöge; A héber beszédnek és megértésének művészete; A fémből való dolgokról; Punokról; A frankok cselekedetei; A szent kereszt dicséretéről; Flavio Claudio Giordano műve a világ és az ember történetéről, könyvenként betűrendbe szedve A-tól Z-ig.
74. HABEAT LIBRARIUS... Legyen a könyvtárosnak egy jegyzéke is minden könyvről, témák és szerzők szerint rendszerezve, s ezeket külön-külön és rendezve őrizze meg, az iratokra ráerősített jelzetekkel együtt.
75. ALLER WUNDER... Minden csodáról elhallgassatok: / hogy a föld az ég fölébe került, / ezt latolgassátok csodaként. / A föld fent és az ég alant, / ezt tartsátok különösképpen / csodák csodájának.
76. VERBA VANA.. Ne beszélj semmiféle hiábavaló vagy nevetésre ingerlő dologról!
77. BESTIÁRIUM. Az állatok világát, tulajdonságait leíró és keresztény morális tanulsággal ellátó középkori könyvek.
78. AREOPAGITA. Ismeretlen VI. századi görög neoplatonista filozófus, aki a bibliai Dionysius Areopagita (Ap. Csel. 17:34, Athén Szent Pál által megtérített első püspöke) nevén adta közre a középkor folyamán hallatlanul népszerűvé lett misztikus írásait (Az isteni nevekről, A misztikus teológiáról. Az égi hierarchiáról, A földi hierarchiáról). Franciaországban a Pszeudo Dionysius Areopagita kedveltségét egy további téves azonosítás is elősegítette: hosszú ideig azonosnak tartották a mártír Szent Dénessel, Gallia apostolával, Franciaország nemzeti szentjével.
79. SZENT VIKTOR HUGÓ (1096-1141). Szász származású teológus, a párizsi Szent Viktor apátság legjelentősebb intellektusa. Misztikus, szemlélődésre hajlamos elmélkedései mellett ő írta a XII. század legjelentősebb pedagógiai írásait.
80. CLUNY. A Benedek-renden belül a X. század végétől kezdve külön rendként (ordo, congregatio) egyesített, reformált s vont függőségbe sokszáz kolostort a középkor e leghatalmasabb rendháza. A XI. században a pápaság is jobbára Cluny befolyása alatt állt, mely feudális pompaszeretetével egyúttal döntő lökést adott az egyházi művészetek fejlődésének.
81. SZENT BERNÁT (1091-1153). Clairvaux-i apát, a XII. század elején alapított cisztercita rend nagy hatású vezéregyénisége. Aszkéta elvei jegyében nemcsak saját rendjének dísztelen életét és építkezési stílusát határozta meg, hanem az egyház és a keresztény világi társadalom megrendszabályozására tört. Híres prédikátor, a második keresztes hadjárat szónoka, számos teológiai vitairat szerzője.
82. OCULI... Üvegszem kerettel.
83. VITREI… Szemüveg olvasáshoz.
84. TAMQUAM... Akár a jogtalan bitorlóktól.
85. KATÁJ. Kína megjelölése a középkorban.
86. ENTIMÉMA. Valószínűségre utaló logikai következtetés, ahol az egyik premisszát hallgatólagosan ki kell egészíteni.
87. SZENT PACHOMIUS (V1346). A keresztény szerzetesség legendás megalapítója, az egyiptomi szerzetesközösségek életvitelét szabályozó első regulák az ő nevéhez fűződnek.
88. ARANYSZÁJÚ SZENT JÁNOS (V407). Antiókiai katona gyereke, ifjúkorában a szíriai sivatagba megy szerzetesnek, s csak gyomorbaja miatt tér vissza onnan. 398-404-ig konstantinápolyi pátriárka, militánsan aszketikus prédikációi miatt fokozatosan konfliktusba kerül a lakossággal, végül száműzik. A középkorban a legközkedveltebb egyházatyák közé tartozik.
89. FORTE... Bizonyára képes volt rá, de arról nem olvashatunk, hogy valóban szokása volt.
90. PETRUS CANTOR (1120 k.-1197). Francia teológus, a párizsi Notre-Dame kántora 1173 után. A párizsi értelmiség központi figurája a XII. század végén, bibliamagyarázatai és az erényes életre vonatkozó útmutatásai a legjelentősebbek.
91. MANDUCA... Harapj bele, már megsült.
92. AMBROSIUS, SZENT (340 k.-397). Milánó püspöke, a keresztény egyház egyik nagy tekintélyű szervezője, teológiai és himnuszírója. Ő térítette meg Szent Ágostont.
93. PRUDENTIUS (348 k-405 k.). Spanyol egyházi szerző. A keresztény szentkultusz nagy hatású költői népszerűsítője, itt említett műve is ezzel foglalkozik.
94. TU AUTEM... És te Urunk, könyörülj mirajtunk...Mi segítőnk az Úr nevében... Aki az eget és a földet teremtette.
95. BENEDICAMUS... Áldjuk az Urat... Istennek hála. .. Uram, szétnyitod az ajkaimat, és a szám a Te dicséretedet zengi... Gyertek, ujjongjunk.
96. DEUS QUI EST... Isten, aki a szentek csodálatos ragyogása... a felkelő csillag fénye.
97. PALIMPSZESZTUS. Többször használt pergamen, melyen az újraírhatóság kedvéért kikapart sorok átsejlenek a rájuk írtakon.
98. OMNIS... Vö. a 32. old. jegyzetével.
99. CREDO... Hiszek egy Istenben.
100. ANGYALI DOKTOR (Doctor Angelicus). Aquinói Szent Tamás – vö. a 40. old. jegyzetével.
101. EST DOMUS... Van egy olyan ház a földön, amely visszhangzik a világos hangtól. / Maga a ház visszhangzik, de a hallgató vendég nem szól. / S mindketten futnak, a vendég s vele a ház is.
102. HARMADIK KORSZAK. Joachim de Floris (vö. a 62. old. jegyzetével) teológiai koncepciója szerint az Ótestamentum alapján, az Atya jegyében élő első, az Újtestamentum szerint, a Fiú jegyében élő második kort hamarosan követi ez a harmadik kor, melyben mindenki a Szentlélek szerint, szerzeteshez hasonlóan fog élni. Ennek beköszöntét vélték felismerni az önostorozó (flagelláns) mozgalom 1260 utáni tömeges bűnbánatában, valamint az „angyali pápa” (=PAPA ANGELICUS) feltűntében.
103. ODILÓ, SZENT (962 k.-1049). Cluny (vö. a 97. old. jegyzetével) apátja mintegy fél évszázadon át, tulajdonképpen Cluny az ő vezetése idején lett a kor vezető vallási központjává. Nemcsak hatalmas építkezései tették emlékezetessé, hanem politikai szerepe is, ő volt az „Isten békéje” mozgalom egyik fő előmozdítója.
104. SCHOLION. Magyarázó széljegyzet, kommentár.
105. ARIMASPUSOK. A föld peremén élő mitikus nép.
106. JÁNOS PAP ORSZÁGA. A földi paradicsom, az utópisztikus „eszem-iszom ország” egyik középkori változataként lett ismert az után a XII. század végi levél után, amit egy János nevű ázsiai papfejedelem küldött III. Sándor pápának, Barbarossa Frigyesnek és a bizánci császárnak. János magát a három India, valamint hetvenkét tartomány urának, a fejedelmek fejedelmének nevezte, és birodalmának gazdagságát mesés színekkel ecsetelte.
107. TYCONIUS (V400 k.). A IV. századi észak-afrikai DONATISTA eretnekség egyik jelentős teológusa. A donatisták abban különböztek koruk katolikus egyházától, hogy fehérre festették templomaik falát, elutasítva a képi ábrázolásokat, különös becsben részesítették a mártíromságig elmenő vallási fanatizmust, és hangsúlyozták a „külsőségekkel” szemben a bűn és a megváltás belső drámájának fontosságát – e ponton hatott Tyconius Ágostonra.
108. FABULAS... A mesét a költők a beszédről (a fando) nevezték el, minthogy nem megtörtént dolgokat, hanem csevegéskor kitaláltakat mondanak el benne.
109. DECIMUS... Az alázatosság tizedik fokozata, hogy (a barát) nem hajlamos és nem hajlandó a nevetésre, mert írva vagyon, hogy bolond, aki felemeli hangját nevetésben.
110. ALIQUANDO... Olykor nevetek is, tréfálkozom, játszom, ember vagyok.
111. SCURRILITATES... Vö. a 114. old. utolsó előtti bekezdésével: Hanem a közönséges, a bárgyú és a bolondos beszédet száműzzük mindörökre és mindenünnen, és egyetlenegy követőnknek sem engedjük meg, hogy a száját efféle szókra nyissa.
112. KÜRÉNEI SZÜNEZIOSZ stb. Késő antik egyházatyák, teológusok.
113. DE HABITU... A szerzetesek viseletéről és életformájáról.
114. ADMITTENDA... Egy bizonyos adag komolyság után szabad tréfálkozni, némi méltósággal.
115. SALISBURY JOHANNES (1110 k.-1180). Angol egyházi író, a XII. század kiemelkedő értelmiségi figurája, hosszú éveket töltött a pápai udvarban, majd Chartres püspökeként fejezte be életét. Főműve a Policraticus, amely a XII. század egyik legjelentősebb politikai-elméleti munkája.
116. NUDAVI... Azért én is arcodra borítom fel a te ruhádat, hogy látható legyen a te gyalázatod (Jer. 13:26)... (Jeromos:) Vagyis megfogom mezteleníteni combjaidat és hátsódat...
117. SPECULUM STULTORUM... Bolondok tükre.
118. TUM PODEX... S akkor a hátsó fele egy rettenetes dalt zengett.
119. II. SZILVESZTER (V1003). Eredeti neve Gerbert d'Aurillac, az ezredforduló kiemelkedő értelmiségije, retorikai, aritmetikai, zenei és,asztronómiai ismeretei és írásai nagy tekintélyt szereztek neki. Ő volt III. Ottó császár nevelője. Reimsi, ravennai érsekség után 999-1016 pápa, ő küldte a koronát Szent Istvánnak.
120. ARMILLÁRIS GÖMB. Az éggömb modellje, a középkori asztronómusok kedvelt mérőszerszáma.
121. SUGER (1080-1151). A Párizs melletti Saint Denis apátja, a nagyszabású gótikus katedrálisépítészet művészeti-teológiai koncepciójának és első modelljének a megalkotója. Saint Denis újszerű, hatalmas, festett üvegablakainak megindoklására az e helyütt Eco szövegében is idézett érveket hozta, mely a fény misztika Pszeudo-Dionysius Areopagita (vö. a 97. old. jegyzetével) műveire támaszkodik. Élete végén, VII. Lajos keresztes hadjárata idején, három éven át Suger volt Franciaország régense.
122. PRONUNTIATIO. Hanglejtés változtatásával történő kiemelés beszéd közben.
123. THEOPHANIA. Isten anyagi formában való megmutatkozása (pl. égő csipkebokor).
124. HÁROM REND. A középkori társadalomról a XI. században Adalbero laoni és Gérard cambray-i püspök által megfogalmazott ideológia. Eszerint a társadalom – isteni elrendelés szerint – három egymást funkcionálisan kiegészítő csoportból tevődik össze: az imádkozok (oratores), a harcosok (bellatores) és a dolgozók (laboratores) rendjéből. E kép egész az újkorig tartotta magát, innen ered a francia forradalom „harmadik rend”-je is.
125. ORDO MONACHORUM. Szerzetesek rendje.
126. SZILLOGIZMUS. Az általánostól a különösig, három lépcsőben elvezető logikai következtetés (pl. minden ember halandó – minden király ember – minden király halandó).
127. PATARÉNUSOK, PATARIA. A XI. századi egyházreform idején, Milánóban kibontakozott népi vallási mozgalom, mely fellépett a papi életmód „megtisztításáért”, s az egyházi méltóságok pénzért árusítása ellen. Minthogy ez volt az első jelentősebb laikus vallási mozgalom a középkorban, elnevezésük később mindenféle eretnekség általános szinonimája lett.
128. VALDENSEK. Az 1170 körül Lyonban prédikálni kezdő, vagyonát vallási ihletésre a szegények között szétosztó kereskedő, Valdo Péter követői. Önkéntes szegénységben éltek, koldulással keresték kenyerüket, prédikáltak.
129. KATAROK. Az antik manicheizmus középkori örökösei. Dualista tanaik feltehetőleg bogumil (vö. a 72. old. jegyzetével) hatásra alakultak ki (erre utal két itt idézett csoportjuk neve is: ORDO BULGARIAE, DRYGONTHIAE – ez utóbbi a makedóniai Dragovicáról kapta nevét), de a nyugati morális indíttatású vallási mozgalmak egy részét is magukba olvasztva komoly konkurensei lettek az egyháznak a XII. század végére. Minthogy legerősebb pozíciókra Dél-Franciaországban tudtak szert tenni, Albi városáról albigenseknek is nevezték őket. A XIII. század első évtizedeiben keresztes hadjáratot folytattak ellenük, s az ő üldözésükre alakult az inkvizíció hivatala is 1229-ben.
130. BRESCIAI ARNOLD (V1155). Reformprédikátor, Abélard tanítványa, az egyház világi hatalmi törekvéseinek kritikusa. Részt vett Róma városának a pápa elleni felkelésében, mely a város antik intézményeit próbálta helyreállítani. Hiába reméltek segítséget Barbarossa Frigyes császártól – az megégettette Arnoldot, mint eretneket.
131. HEISTERBACHI CAESARIUS (1180-1240). A XIII. század egyik legnépszerűbb példabeszéd-gyűjteményét (Dialógus miraculorum – Társalgás a csodákról) író cisztercita prédikátor.
132. GHIBELLIN. A császárpárt neve a XII-XIII. századi Itáliában, mely a „guelf”-nek nevezett pápapárttal állt szemben. A két elnevezés két császári dinasztiáról kapta a nevét: a Waibling központú Hohenstaufenről az előbbi, a pápák által támogatott Welfekről az utóbbi.
133. BEZIERS. A dél-franciaországi városban elkövetett mészárlás 1209-ben, az albigens keresztes háború idején következett be, a hírhedt kijelentést tevő Amalric pápai legátus volt az észak-franciaországi keresztescsapatok mellett.
134. SALVA... Ments meg engem az oroszlán torkából (Zs. 22:22).
135. HUNC MUNDUM... Minden labirintus jól példázza a világ milyenségét. A belépő számára tágas, a kimenő számára viszont túlságosan szűk.
136. LIÉBANAI BEATUS (V798k.). Asztúriai spanyol egyházi író, 776 körül írt Apokalipszis-kommentárjairól vált híressé. E kommentároknak a IX-XVI. századból harminckét pazarul illusztrált változata ismert, melyek nem egy Ecónál olvasható leírás alapját adják.
137. KRIPTOGRÁFIA. Titkosírás.
138. SUPER... (sorban) Huszonnégyen a trónon... Neve: halál... Elsötétült a nap és a levegő... Záporeső és tűz támadt.
139. IN DIEBUS... (sorban) Azokban a napokban..A halottak elsőszülöttje.
140. CECIDIT... Egy nagy csillag esett le az égről...
141. EQUUS... (sorban) Fehér ló... Kegyelem veletek és béke... A föld egyharmada megégett.
142. DE OCULIS... (sorban) A szemekről; A csillagok sugarairól; A vadállatokról; A különféle szörnyekről szóló könyv.
143. REQUIESCANT... Pihenjék ki fáradalmaikat.
144. MOZARAB. A Pireneusi-félsziget arabok által meghódított részén élő római-gót eredetű keresztény lakosság. Sajátos újlatin nyelvük azóta kihalt.
145. MULIER... „Napba öltözött asszony”, János Jelenéseiből származó, népszerű ikonográfiái motívum a középkorban, mely Máriát egy napkorongon állva mutatja.
146. HASSZASZINOK. Iszlám szekta a XI-XII. században, amelyik terrorista módon, különlegesen kegyetlen eszközökkel harcolt a keresztesek ellen. Nevüket (=hasisevők) arról kapták, hogy úgy hírlett róluk: vad támadásaikat kábítószeres mámorban hajtották végre. Az említett „hegyi öreg” a szekta legendás perzsa főnöke, Hasan Ibn as-Sabbah, aki 1090 körül elzárkózott híveivel az észak-perzsiai bevehetetlen sziklaerődbe, Alamutba.
147. SIC ET NON. Igen és nem – utalás Abélard (1079-1142) művére, mely a XII. század elején a skolasztika gondolkodásmódjának egyik megalapozója volt.
148. HUMILIÁTUSOK. Milánóból kiinduló laikus vallási mozgalom a XII. század végén: a flandriai beginákhoz hasonlítva ezek a laikusok is a kétkezi munka, mindenekelőtt a szövőmunka végzésével, valamint az önkéntes szegénység gyakorlásával próbálták megvalósítani a vallási tökéletességet. Először eretneknek tartották őket, majd a XIII. században az egyház visszafogadta őket.
149. KISPÁSZTOROK (pastoureaux). A keresztes hadjáratok egyik utolsó népi hulláma, mely 1251-ben egy bizonyos „Magyarországi” Jakab mester prédikációinak hatására indult meg. Történetüket Eco leírja.
150. REMETE PÉTER. A XI. század végén induló első keresztes hadjárat népi seregeit összegyűjtő és a Szentföldre vezető prédikátorok egyike. Csapataival együtt, nem kevés konfliktust okozva, keresztülvonult Magyarországon is.
151. SZENT LAJOS (1214-1270). A XIII. század kiemelkedő francia uralkodója, a kolduló rendek nagy pártfogója, keresztes hadjárata során Tuniszban éri a halál.
152. DISTINKCIÓK. A skolasztikus magyarázat első lépéseként használt megkülönböztetések.
153. LYONI ÉS LOMBARD SZEGÉNYEK. A valdens eretnekek (vö. a 177. old. jegyzetével) két különvált csoportja, az utóbbiak radikálisabban pápaellenesek voltak.
154. VILHELMITÁK. Egy XIII. század második felében élt Guiglielma nevezetű, magát isteni lénynek állító nő követői.
155. LUCIFERÁNUSOK. XIV. század eleji dél-németországi szekta, akikről az inkvizítorok, valószínűleg inszinuációként, azt állították, hogy az ördögöt tisztelik istenükként.
156. WALTER MAP (1140-1210). II. Henrik angol király udvari klerikusa, kora udvari és egyházi intrikáinak éles nyelvű kommentátora.
157. QUOD ENIM… – Ami ugyanis a laikus faragatlanságából előtör, annak csak véletlenszerűen van hatása. A bölcsességből fakadó művek viszont biztos törvényszerűségek szerint őrződnek meg és kerülnek hatékony felhasználásra a megfelelő cél érdekében.
158. PRACTICA... Az eretnek gonoszság felkutatásának gyakorlata.
159. HIC LAPIS... Ez a kő az éghez való hasonlatosságot hordozza magában.
160. AVERROЁS (1126-1198). Arab nevén Ibn Rusd, a középkori Európára legnagyobb hatást gyakorló cordovai arab filozófus, Arisztotelész műveinek kommentátora és továbbfejlesztője, emellett neves matematikus, természettudós. Követői, az averroisták külön irányzatot jelentettek a XIII. századi egyetemeken, legvitatottabb tételük az un. „kettős igazság” tanítása volt.
161. OMNES... A természeti hatások minden oka vonalakban, szögletekben és figurákban van megadva. Különben lehetetlen volna tudnunk, mi végre (vannak) bennük.
162. PENITENTIAM... Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa (Máté 3:2).
163. SALIMBENE DE ADAM. Pármai ferences barát, a XIII. századi itáliai vallási mozgalmak legbőbeszédűbb krónikása. Krónikája, melyből a könyv sok részletet, például a Segarellire és a kistestvérekre vonatkozó leírásokat átvesz, 1168-1288-ig írja le az eseményeket.
164. DE HOC SATIS! Ebből elég!
165. PULCHRA... Mert szépek a keblek, amelyek egy kicsit előreállnak, kellően, de nem túláradóan duzzadtak, finoman be vannak fűzve, le vannak szorítva, de nem lelapítva.
166. HISTÓRIA... A főeretnek Dolcino testvér története.
167. IN NOMINE... Az Úr nevében, ámen. Ez a formális fizikai ítélet, s e fizikai ítélethez vezető részletes indoklás, amit jogszerűen ismertetünk ezekben az iratokban.
168. JOHANNEM... Johannest, akit Mihály Jakab testvérnek neveztek, a Szent Fredianus közösségből, ezt a rossz helyről jött, rossz életű, eretnek életű és hírű embert, aki eretnek kártékonysággal szembeszegült a katolikus hittel... s nem Istent tartotta szem előtt, hanem az emberi nem ellenségét, tudásával, szorgalmával és igyekvésével alig várta, hogy szándékosan eretnek gaztetteket követhessen el, a szegény életű, eretnek és szakadár kistestvérekkel közösködött, s az ő szégyenletes szektájukat követte és követi a katolikus hittel szemben. .. és eljött Firenze mondott városába és annak nyílt terein hirdette, terjesztette tanait, fáradhatatlanul alátámasztva azt szájával és szívével... hogy Krisztus, a mi Megváltónk semmiféle saját vagy közösen birtokolt tulajdonnal nem rendelkezett, hanem mindenfélét, amit a szentírás tanúsága szerint bírt, azt csak haszonélvezetként bírta.
169. COSTAT... Számunkra az előbb mondottakból, valamint a firenzei püspök úr részletes ítéletéből is nyilvánvaló, hogy ez a nevezett Johannes eretnek volt, nem is akarja belátni sokféle tévedéseit és eretnekségeit, s vonakodik az igaz hit útjára visszatérni; mindazért mi ezt a nevezett Johannest javíthatatlannak, makacsnak és nyakasnak tartjuk a nevezett perverz tévelygéseiben, épp ezért nem érdemel ez a Johannes kíméletet, hanem büntetése legyen példa mások számára is; épp ezért a Mihály testvérként ismert Johannest, mint eretnek, skizmatikus személyt a szokott igazságszolgáltatási helyre vezessék, s ott tűz által teljesen elégessék, hogy lelke a testétől elváljon.
170. PER DOMINUM... Istenért halunk meg.
171. SZENT HILDEGARD (1098-1179). Német Benedek-rendi apáca és vizionárius, Diessenbergben, majd a Bingen melletti Rupertsbergben főnökasszony, a XII. század legnépszerűbb női vallási írója. Leghíresebb – és Eco által könyvében sokat használt – könyve a látomásait és misztikus írásait egybegyűjtő Liber Scivias.
172. ULTIMA THULE. Az ókor neves felfedezője, amassiliai görög Pütheász Britanniába tett hajóútja alkalmával adott elnevezés a „legtávolabbi” északi földrészről, melynek létezéséről tudomást szerzett, a Föld „északi határáról”. Utódai ezt előbb a Shetland-szigetekkel, majd Írországgal, később Grönlanddal azonosították.
173. PHYSIOLOGUS. A keresztény középkor egyik legnépszerűbb természettudományos-vallási irata, valószínűleg 200 körül keletkezett, valóságos és imaginárius állatok vallási tanulságait foglalja össze.
174. DE TE FABULA... Rólad szól a mese.
176. TERRIBILIS…Félelmetes, mint egy acélfegyvert szegező csapat.
177. O SIDUS... Ó, széplányok csillaga, ó zárt kapu, kertek forrása; illatszerek és festékek tartószelencéje.
178. OH LANGUEO. .. Ó elalélok! Látom ernyedésem okát s nem védekezem!
179. OMNIS ERGO... Így minden figura annál egyértelműbben utal az igazságra, minél nyíltabban mutatja meg a nem hasonlító hasonlításával, hogy ő csupán puszta figura és nem maga az igazság.
180. OMNE ANIMAL... Közösülés után minden állat szomorú.
181. NIHIL... Semmi sem következik két különálló ikeresetból.
182. AUT SEMEL... Vagy egyszer, vagy újfent is a középső tagnak általános érvényűnek kell lennie.
183. ROMANS-I HUMBERT. Domonkos rendfőnök (1254-1263), a XIII. század népszerű prédikátora. Idézett prédikációjának címe: A falusi szegény nőkhöz.
184. PECCANT ... Mert halálos vétket követnek el, amikor egy laikussal vétkeznek, még halálosabbat, ha egy felszentelt klerikussal, de a leghalálosabbat akkor, ha egy világ számára meghalt szerzetessel.
185. ACTUS... Az érzéki vágy cselekedeteit, amennyiben testi átváltozások is kapcsolódnak hozzá, szenvedélynek nevezzük, s nem akarati cselekedeteknek.
186. APPETITUS... A vágyakozás egy reálisan kívánatos következmény irányába tör, s azt elérve véget is ér mozgása.
187. AMOR FACIT... A szerelem teszi, hogy azok a dolgok, amelyek szeretnek, valamilyen módon egyesülnek a szeretővel, s a szerelem ténye sokkal felismerhetőbb mindebben, mint maga az ismeret.
188. INTUS... Behatóan és kielégítően.
189. PRINCÍPIUM... A konkurencia elve... a szeretett lényben való részesedés... A nagy szeretet miatt, amit a létezés iránt érez... a szeretett lényhez való közeledés.
190. DIONYSIUS. Vö. a 97. old. jegyzetével.
191. CORONA... A királyság koronája Isten kezéből... A birodalom fejéke Péter kezéből.
192. TAXAE... A szentséges bűnbánati díjak.
193. BEDA VENERABILIS (673-735), (latinul: „a tiszteletre méltó” Beda). Angolszász történetíró, grammatikus, teológus és filozófus. A korai középkor legjelentősebb tudósa. Itt felsorolt műveinek magyar címe: Az angolok története; Az egyház építéséről; A tabernákulumról; Dionysius idejéről, időszámításáról, krónikájáról és köréről (e műve tette a nyugati kultúrában közismertté Dionysius Exiguus kronológiáját, mely az időszámítás alapjául Krisztus születését választja); Ortográfia; A metrika rációjáról; Szent Cuthbert élete; A metrika művészete.
194. HOC SPUMANS... (nyersfordítás) Így habokat vetve zárja le a föld partjait a tenger / viharos hullámokkal ostromolja a föld szegélyeit / súlyos zuhatagokkal nyomul be a sziklaöblökbe / a mélyben hatalmas örvénnyel kavarja fel a kavicsokat / felül szétfutnak a tajtékzó habok / zengő fuvallatok rázzák meg gyakran...
195. PRIMITIUS... (megközelítőleg) Legelőbb is valamennyi költemény közül a leginkább kiemelkedőt, kegyességgel, azonfelül atyai elővigyázatossággal, különösképpen a panegyricust, valamint a teremtő számára folyamatosan a költeményeket, amelyeket a világon kihirdettek...
196. IGNIS, COQUIHABIN... (megközelítőleg) Tűz, coquihabin (mert a leégés előtt sütni mondatik), égés, calax a melegről, fragon a láng pattogásáról, rusin a vörösségről, füstölő, ustrax az égésről, élő, mert már majdnem halott tagjait életre kelti, sárgálló, mert a tűzkőtől sárga lesz, miszerint a tűzkő neve is helytelen, hacsak nem szikráktól sárgállik éppen, (és végül) aencon, Aeneas isten nyomán, aki benne lakik, vagy akitől az éltető fuvallat elemei jönnek.
197. IN NOMINE... Az Atya és a Fiú nevében...
198. COLUMBAN, SZENT (543 k.-615). Az írországi szerzetesség kiemelkedő figurája. Jelentős térítőtevékenységet folytatott a kontinensen, egyebek között ő alapította Luxeuil és Bobbio híres kolostorait.
199. BRENDAN, SZENT (486 k.-575 k.). írországi szerzetes, apát. A nevéhez kapcsolt „Navigatio Sancti Brendani” (Szent Brendan hajózása) című irodalmi műnek köszönheti középkori hírét, melynek során a társaival hajózó Brendan eljut az „ígéret földjére” (lásd: Insulae Fortunatae: Szerencseszigetek – vagyis talán a mai Kanári-szigetek), ahol betekintést kap a túlvilági életbe. E mű jelentősen hatott a középkori „túlvilágjárások” és a kora újkori utópiák irodalmára.
200. HIC SUNT... Itt vannak az oroszlánok.
201. AVICENNA (980 k.-1037). Más néven Ibn Szina. Arabul és perzsául író, perzsa származású filozófus. A muszlim filozófia Keleten legnagyobbnak tartott alakja. Hamadánban jelentősebb politikai szerepet is játszik, amiért élete vége felé börtönbe kerül, majd menekülni kénytelen. Műveinek jelentős része megsemmisült. Arisztotelészt a neoplatonista tanokkal összeegyeztető filozófiai írásai nagy hatással voltak a skolasztikára.
202. ANAGOGIKUS. A középkorban népszerű négyes (olykor hármas) írásmagyarázó elv utolsó tagja (betű szerinti, allegorikus és morális a megelőző három). Anagógé = felfelé vezetés, az áldozat felvezetése az oltárhoz. Az anagogikus értelmezés a végső, szellem szerinti értelmezés, a megvilágosodás útja.
203. ARAMEUS. Néhány élő-ázsiai nép e nyelven elterjedt irodalma. Mássalhangzós írása az i. e. IX. században kezdődött. Az i. e. VIII. században egész Elő-Ázsia nemzetközi és liturgikus nyelve. Az időszámítás kezdete körüli évszázadokban a zsidóság hétköznapi nyelve a héber helyett az arámi lett, ezért számos vallási irat, apokriflegenda ezen a nyelven őrződött meg.
204. SZINEKDOCHE. Az egészet képviselő rész, pars pro toto.
205. SPECULUM... A szerelem tükre.
206. VAZUL. Ancyra püspöke (351-360) az emelkedőfélben lévő arianizmus heves ellenlábasa.
207. QUI ANIMAM... Akik gonosz és zavarodott módon egybekeverik a lelket a testtel, mindkét dologban lerombolják azt, ami az életben őket szükségessé teszi, a fénylő és csillogó lelket a testi vágyakozás mocsarába rángatják, a testi csínt és ragyogást pedig ebben a kavarodásban az élet feladatai számára haszontalannak mutatják.
208. NIGRA... Fekete és keserű.
209. LIBER CONTINENS. Az önmegtartóztatás könyve.
210. LYCANTROPIA. Egy olyan mitikus betegség, melytől az illető emberek meghatározott időközökben farkassá változnak át, s így tesznek kárt embertársaikban, majd visszaváltoznak.
211. VILLANOVAI ARNOLD. XIII. századi katalán orvos, asztrológus és alkimista. Arab és héber hatásokat magába olvasztó orvostudományában számos mágikus módszert alkalmazott. Ugyanakkor elutasította a rituális mágia központi célkitűzését: hiábavalónak tartotta a törekvést a démonok emberi szolgálatba állítására.
212. HUMOR, PNEUMA. Testnedv, szellem – a középkori orvostudomány antik eredetű kategóriái.
213. PARAPHERNALIÁK. Sajátos segédeszközök, ismertetőjegyek.
214. BOURBONI STEPHANUS (1185 k.-1261). Domonkos szerzetes, kora egyik legtevékenyebb inkvizítora. Itt gyűjtött tapasztalataiból állítja össze említett traktátusát.
215. ALVERNIAI VILMOS (1180 k.-1249). Guillaume d'Auvergne, párizsi teológus, a skolasztika nagy summáinak előkészítője. De legibus (A törvényekről).
216. INKUBUS. Ördögi lény, a női boszorkányok szexuális partnere, de másokat is megkísérel elcsábítani éjjel, álmukban.
217. BERNARD DÉLICIEUX. Dél-francia ferences jogász, aki a XIV. század elején szembeszegült a domonkosok vezette inkvizíció kegyetlenségével és túlkapásaival. Kiközösítése ellenére rendje védelmébe vette – bátor fellépése végül is enyhítést hozott az inkvizíció gyakorlatában. Ezután évtizedekig visszavonultan élt, majd spirituális nézetei és korábbi inkvizíció ellenes fellépése miatt XXII. János pápa idején perbe fogják, megkínozzák. Börtönben hal meg.
218. INIMICUS PACIS. A béke ellensége.
219. HISPÁNIAI PÉTER (V 1277). Pedro Juliani, portugál teológus, aki 1277-ben pápaként hal meg. Summulae logicales című dialektikai műve volt a legnépszerűbb, de foglalkozott mindenféle más teológiai, filozófiai problémával is: főműve a De anima (A lélekről) című traktátus.
220. HORDÓBŰVÖLŐ KISTESTVÉR. A késő középkori olasz szitokban elhangzó, „hordócskát” jelentő barilotto szó egy olyan feketemise-szertartásra utal, ami valószínűleg csupán az inkvizítorok találmánya: egy olyan gyermekgyilkossággal egybekötött orgiára, ahol a megölt gyerek hamvait a barilottóban őrzött borba keverik, majd ennek az italnak a segítségével kapcsolnak másokat is szektájukhoz. Gyakran felhozzák a vádat a kistestvérek (fraticelli) ellen.
221. NOMINA... A nevek a dolgokból következnek.
222. DE PLANTIS... A növényekről szóló három könyv; A füvek kincstára.
223. RESZPONZÓRIUM. Liturgikus válaszolgató ének-fajta.
224. DILECTISSIMO... Legkedvesebb... Akinek nincs lova, az gyalog megy.
225. DOMINI CANES. Az Úr kutyái – a domonkosokra mondták ezt a középkorban, mind őmaguk (a hit védelmének értelmében), mind ellenfeleik.
226. PLANTA DEI... Isten növénye, mely a hit gyökeréből csírázott ki.
227. PECCA PRO NOBIS... Bűnözz értünk... könyörülj rajtunk... szabadíts meg a jótól... ügyelj a megromlásomra. .. elátkozzuk az urat... nyisd tágra a seggem lyukát... fröcsköld belém a magodat és tegyél tisztátalanná...
228. CINGULUM DIABOLUI. Az ördög öve.
229. JACQUES FOURNIER (V 1342). A délfrancia Pamiers püspökeként ő végeztette el azt az inkvizíciós vizsgálatot Montaillou falu katar eretnekei ellen, amelynek páratlan részletességű dokumentumaiból E. Le Roy Ladurie a hetvenes években a legnagyobb történeti bestsellert írta. 1334-1342-ig XII. Benedek néven ő volt a pápa Avignonban.
230. SEDERUNT PRINCIPES... Leülnek a fejedelmek / és körülvesznek engem / gyűlölséges beszédekkel / és ostromolnak engem ok nélkül / Segíts meg engem, Uram Isten / szabadíts meg engem / a te kegyelmed szerint (v ö. Zsolt. 109:3,26).
231. GRADUALE. Kórus a mise kísérőzenéjeként.
232. CLIMACUS. Az ereszkedő hármas dallamlépés megjelölése gregoriánban.
233. PORRECTUS. Le-fel lépő gregoriándallam.
234. TORCULUS. Fel-le lépő dallam.
235. SALICUS. Emelkedő hármas dallamlépés.
236. DIFFERENTIAS... Szagkülönbségek.
237. TRAETE. .. Tessék, válasszatok, kurafiak! (A leírt jelenet ihletői a Iustinianust és Teodórát ábrázoló ravennai mozaikok.)
238. SAO KO KELLE TERRE... Tudomásul veszem, hogy az itt körülhatárolt földterület harminc évig Szent Benedek rendjének tulajdonát képezi. (Földbérleti szerződés szövege, az első olasz nyelvemlék.)
239. NIGRA SED FORMOSA. Fekete, de szép.
240. LIOTÁRDI FENEVAD. Célzás Jean-Francois Lyotard-ra, a kortárs francia filozófusra, akinek Économie Libidinale (Libidinális közgazdaságtan) című könyvéből idéz Eco a lány testének szétszóródásánál. Jób könyve ezúttal nem a bibliai, hanem Enrico Job avantgárd festőnek egy olyan művére utal, ahol saját kiterített testét ábrázolja padlószőnyegként.
241. UT CACHINNIS DISSOLVATUR... Amit a kacagás felbont s a tátott szájak kiforgatnak.
242. LACRIMOSA... Könnyel árad ama nagy nap / Hamvuknál ha feltámadnak / A bűnösök s számot adnak. / Uram, adj nekik jó véget, / Kegyes Krisztus, kérünk téged, / Add meg nekik békességed. (Sík Sándor fordítása)
243. COENA CYPRIANI. A középkor egyik legnépszerűbb szatirikus írása. Szent Cyprianus (200 k.-258) karthágói püspök munkái közé sorolták, de csaknem biztos, hogy később keletkezett, az V. és a VIII. század között. A legtöbben Zenon (1371 ) veronai püspök egy prédikációjának a szaturnáliák szellemében történt továbbfejlesztését látják benne. Tartalma és kora középkori sorsa kiderül Eco leírásából.
244. IOCA... Szerzetesi játékok.
245. LUDERE ME LIBUIT... Játszani van kedvem, fogadj el engem, a játszót, János pápa. Te magad is tudsz nevetni, ha kedved van rá.
246. RIDENS CADIT... (nyersfordítás) Nevetve hull el az Örvendező, / Zakariás csodálkozik, / ágyban heverve / tanul Anastasius.
247. ARTHEMIDOROSZ. Az i. sz. II. században, Kis-Ázsiában élő híres görög jós, az Oneirokritika (Álmoskönyv) című műve népszerű volt a középkorban.
248. I. ÁR. DE DICTIS... Ama bolond mondásairól való cikkely / szír könyv az egyiptomi alkímiáról / Alcofriba mester expozíciója Szent Cyprián karthágói püspök vacsorájáról / Fejetlen könyv a szüzek ostobaságáról és a szajhák szerelméről.
249. BRÚNÓ, SZENT (1032-1101). A teljes némaságot fogadó karthauzi rend megalapítója, termékeny teológiai író.
250. STUPRA VIRGINUM. .. Szüzek megbecstelenítése és szajhák szerelmei.
251. DE TOTO... Az egész testéből nyelvet csinált.
252. ER MUOZ... Úgyszólván el kell hajítania a létrát, miután felmászott rajta (Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés 6,54; az idézetet Eco tréfásan középfelnémetre fordította).
253. NON IN COMMOTIONE... Ne indulattal, Uram.
254. TOLLE ET LEGE. Vedd és olvasd!
255. AKROSZTIKON. Olyan költemény, melynek kezdőbetűi (vagy szótagjai, szavai) egybeolvasva önálló értelmet adnak ki.
256. EST UBI... Hova tűnt már Babilon dicsősége?
257. O QUAM SALUBRE... Ó, milyen üdvözítő, boldogító és édes a magányban ülni, és hallgatni, és Istennel társalkodni!
258. GOTT IST... Isten egy nagy semmi, sem a most, sem az itt nem érintheti meg.
259. STAT ROSA... (nyersfordítás) A hajdani rózsa név csupán, puszta neveket markolunk.
260. ROSA QUE AL PRADO... (nyersfordítás) Réten nyíló, égőpiros rózsa, / büszkén kelleted magad / harmatos bíborszínben: / buja, felséges sík a te szirmod; / igen ám, de hiába vagy olyan szép, / mégiscsak szerencsétlen leszel, (spanyol)
261. DECONTEMPTU… A világ megvetése.
262. MAIS OÚ... Hol van már a tavalyi hó? (Villon)
264. GENIUS... A zseni húsz százalék inspirációból és nyolcvan százalék perspirációból (izzadságból) tevődik össze.
265. TRAITE... A mérgekről szóló traktátus.
267. SZALMA UTCA. Utalás a középkori Párizs egyetemére, melynek egyik épülete itt, a Rue du Fouarre-ban volt. Az itteni híres teológiai vitákra utal Dante, Paradicsom X. 137.
268. QUARE... Miért nem mocskol be a közösülés fiúkorban?
269. PEREGRINATIO SANCTI BRANDANI. Szent Brendan zarándoklata, vö. a 367. old. jegyzetével.
270. KENNINGARS. Találóskérdés-szerű kelta-óangol versforma.
271. REM TENE... A dolgokat tartsd kézben, s a szavak maguktól jönnek. A szavakat tartsd kézben, s a dolgok maguktól jönnek.
272. VENERABILIS INCEPTOR. Tiszteletre méltó elindító – Ockham kiindulópontszerű teológiai-filozófiai újításaira utal.
273. CSÁSZÁR, NEM IS MONDOM... Idézet Petrarca Itáliám című költeményéből: „Császár, nem is mondom, hogy szanaszerte / szívünk vére lepé be e rétet...” (Jékely Zoltán fordítása)
274. TRIAL... Próba-szerencse folyamat.
