VILÁG-EGYETEM
Jared Diamond
MIÉRT ÉLVEZET A SZEX?
Az emberi szexualitás evolúciója
(Tartalom)
Legjobb barátomnak, szülőtársamnak, szerelmemnek
és feleségemnek: Marie-nak
Emberi létünket mélységesen áthatja a szex – leghevesebb gyönyöreink, gyakorta pedig szenvedésünk és nyomorúságunk forrása, mely utóbbi többnyire a férfi és a női szerep közötti alapvető ellentétből fakad.
Ez a könyv azt igyekszik bemutatni, miként és miért lett éppen olyan az emberi szexualitás, amilyennek ismerjük. Többségünkben sosem tudatosul, hogy a többi állatéval összehasonlítva, milyen szokatlanok is szexuális szokásaink. A tudósok feltételezik, hogy még legközelebbi majomszerű őseink szexuális élete is döntően eltért a miénktől. Melyek azok az evolúciós erők, melyek hatására olyannyira másmilyenné lettünk, miért kellett így történnie, és egyáltalán, mi is olyan meghökkentő bennünk valójában?
Szexualitásunk fejlődésének megértése nemcsak önmagában lenyűgöző, hanem azért is, mert ennek révén világosabban láthatjuk többi jellegzetesen emberi vonásunkat; ilyen a kultúra, a beszéd képessége, a szülő-gyermek kapcsolat, valamint a különféle bonyolult szerszámok használata. Bár a paleontológusok mindenekelőtt a nagyméretű agynak és a felegyenesedett testtartásnak tulajdonítják ezeknek a sajátosságoknak a kialakulását, jómagam okkal feltételezem, hogy különös szexualitásunk ugyanilyen lényeges szerepet játszott emberré válásunk folyamatában.
Az emberi szexualitás következő szokatlan megnyilvánulásainak kifejtésére vállalkoztam ebben a könyvben: a női menopauza, a férfi szerepe az emberi közösségekben, a magántermészetű párosodás, a párosodás többnyire inkább az örömszerzés, mint a szaporodás érdekében, és a női mellnek a tényleges tejképződés előtti megnagyobbodása. A laikusok szemében mindezek a sajátosságok túlságosan is természetesnek tűnnek fel ahhoz, hogy magyarázatot kellene fűzni hozzájuk. Ha azonban alaposabban utánagondolunk, meghökkentően nehéznek bizonyul megindokolni, hogy miért éppen ilyenek. Kifejtem továbbá a férfiak péniszének feladatát, és hogy miért a nők, nem pedig a férfiak szoptatják a csecsemőket. Erre a két utóbbi kérdésre látszólag ugyan teljesen nyilvánvaló a válasz, ám zavarbaejtő megoldatlan részletkérdéseket rejtenek.
Előre kell bocsátanom, hogy ebből a könyvből senki nem fog a közösülés még teljesebb élvezetéhez segítő rafinált testhelyzeteket tanulni, és abban sem ad tanácsot, hogy hogyan lehet enyhíteni a menstruációs görcsöt vagy a klimaxos panaszokat. Nem szünteti meg az olvasó fájdalmát, amikor rájön, hogy megcsalja a házastársa, tekintet nélkül közös gyermekeikre, vagy éppen semmibe veszi a gyermekek kedvéért. Ám segít megérteni, hogy miért érez éppen úgy a teste, ahogy érez, és miért viselkedik úgy a kedvese, ahogy viselkedik. És ha megérti, miért vonzódik némely önpusztító szexuális viselkedésformához, ez a felismerés talán a segítségére lesz, hogy némiképp kívülről figyelje az ösztöneit, tudatosabban ítélje meg, és valamelyest kezelni tudja őket.
Egy-egy fejezet anyagának korábbi változatai először a Discover és a Natural History folyóiratokban láttak napvilágot. Örömmel fejezem ki köszönetemet számos tudós kollégámnak a vitákért és az észrevételekért, Roger Shortnak és Nancy Wayne-nek a kézirat tüzetes átvizsgálásáért, Ellen Modeckinek a grafikai munkáért, John Brockmannek az ajánlatért e könyv megírására.
1. FEJEZET
Ha a kutyánk beszélni tudna, és ki tudná fejezni a véleményét a nemi életünkről, valószínűleg alaposan meglepődnénk, ha hallanánk, amint valahogy így nyilatkozik:
Azok a visszataszító emberek gátlás nélkül közösülnek a hónap bármely napján! Barbara még olyankor is párosodást indítványoz, amikor tisztában lehetne vele, hogy úgysincs megtermékenyíthető állapotban – például közvetlenül a menstruációja után. John pedig örökösen készen áll a szexre, tekintet nélkül arra, hogy nekibuzdulásai eredményeznek-e utódokat, vagy sem. De ha valami igazi otrombaságot akarsz hallani: – Barbara és John akkor is közösültek, amikor Barbara terhes volt! Arról nem is beszélve, hogy valahányszor John szülei ellátogatnak hozzánk egy-egy hétre, nem tudom nem észrevenni, hogy még ők is szoktak párosodni, pedig John anyja – bizony! – már évekkel ezelőtt átesett azon az időszakon, amit klimaxnak neveznek. Tehát már egyetlenegy kölyke sem lehet, mindez mégsem tántorítja el a szextől, John apjának pedig muszáj a kedvére tennie. Micsoda hiábavaló erőfeszítés! No és ami a legfurcsább: Barbara és John, vagy éppen John szülei bezárkóznak a hálószobába, és ott párosodnak, csak úgy magukban, ahelyett hogy a barátaik figyelő tekintete előtt tennék, mint minden magára valamit is adó kutya!
Hogy megérthessük kutyánk álláspontját, el kell szakadnunk attól az emberközpontú szemlélettől, amin a normális emberi szexuális magatartás alapul. Manapság egyre inkább szűk látókörű és megvetésre méltóan előítéletes hozzáállásnak tekintjük becsmérelni azokat, akik nem a mi mércénk szerint járnak el. A szűklátókörűség minden ilyen formáját egy-egy elítélendőnek szánt „izmussal” társítják – mint rasszizmus, szexizmus, eurocentrizmus és phallocentrizmus. A modern „izmus”-ok vétkeinek hosszú listájához az állati jogok védelmezői az „ember-sovinizmus” bűnét is hozzáteszik. A szexuális viselkedés mércéjét főként ez utóbbi, azaz az emberközpontú szemlélet határozza meg, a világ harmincmillió más állatfajának mércéje szerint azonban az emberi szexualitás az, ami kimondottan rendellenesnek számít. Amúgy a világ növény-, gomba- és mikrobafajának milliói szerint is tökéletesen abnormális, ezt az átfogó távlatot azonban figyelmen kívül fogom hagyni, mivel nem sikerült túllépnem a magam állatközpontúságán. Ez a könyv más állatfajok viselkedésének áttekintésével némiképp növeli rálátásunkat a szexualitásunkra.
Először is fogalmazzuk meg a normális szexualitást azon mérce alapján, melyet a világ hozzávetőleg 4300 faja határoz meg – a mi emberi fajunk csak az egyik ezek közül. A legtöbb emlős nem ismer olyan szoros családi köteléket, melyben a felnőtt hím és a felnőtt nőstény egyed közösen gondoskodik utódairól. Számos emlős faj felnőtt hímje és nősténye egyaránt magányosan él, legalábbis a szaporodási időszakon kívül, és csak párosodás alkalmával találkoznak. Ebből következően a hímek apai gondoskodást sem nyújthatnak; csak a spermájukkal vesznek részt utódaik és átmeneti párjuk életében.
Még a legszociálisabb emlősfajok – mint pl. az oroszlán, farkas, csimpánz, és számos patás – esetében sem talákozunk hím-nőstény párokkal a csoporton belül. Az ilyen csoportokban egyik felnőtt hím sem mutatja jelét annak, hogy bizonyos ivadékokat a saját utódainak ismerne el, és nekik szentelné magát a csoport többi kicsinye rovására. Voltaképpen csak a legutóbbi néhány év fejleménye, hogy oroszlánok, farkasok és csimpánzok tanulmányozása során a tudósok a DNS-próba segítségével kezdtek rájönni, melyik hím melyik kölyköt nemzette. Ám mint minden általánosítás, ez alól is van kivétel. Az utódaikat atyai gondoskodással körülvevő felnőtt emlős hímek kisebbségéhez tartoznak a nőstény háremmel rendelkező hím zebrák és gorillák, az egy-egy nősténnyel párt alkotó hím gibbonok és a barna tamarinok, melyeknél két-két felnőtt hímet tart háremként egy-egy poliandrikus nőstény.
A szociális életet élő emlősöknél a párosodás rendszerint nyilvánosan történik, a csoport többi tagjának tekintete előtt. A nőstény berber makákó például csoportja valamennyi felnőtt hímjével párosodik a párzási időszakban, és semmiféle kísérletet nem tesz arra, hogy egy-egy közösülést eltitkoljon más hímek elől. E nyilvános párosodás alól a csimpánzoknál találhatjuk a legalaposabban dokumentált kivételt: egy-egy felnőtt hím és tüzelő nőstény néhány napra félrevonulhat; ezt a jelenséget nevezik „kíséret”-nek. Ám ugyanaz a nőstény csimpánz, amelyik magántermészetű szexet folytatott „kísérő”-jével, ugyanabban a párzási időszakban nyilvános szexet is folytathat más hím csimpánzokkal.
A legtöbb emlősfaj felnőtt nőstényei, amikor ovulálnak és megtermékenyíthetők, különféle figyelemfelkeltő eszközöket alkalmaznak szaporodási ciklusuk kurta időszakának hirdetésére. A figyelemfelkeltés történhet vizuálisan (például a vagina körüli részek élénkvörössé változnak), jellegzetes hangok hallatásával, valamilyen jellegzetes szag kibocsátásával, illetve sajátos viselkedéssel (lekuporodás, a vagina feltárása egy felnőtt hím előtt). A nőstények csak ezeken a termékeny napokon kelletik magukat, az adott jelzések hiányában máskor szexuálisan egyáltalán nem, vagy kevésbé vonzóak a hímek számára, valamint azon hímek közeledését is visszautasítják, melyek iránt a párzási időszakban érdeklődnek. Ilyen módon a szex egyáltalán nem az örömszerzés eszköze, és felettébb ritkán választható el megtermékenyítő feladatától. Persze ez az általánosítás is ismer kivételeket: egy-két faj – például a bonobók (törpecsimpánzok) és a delfinek – esetében a szex, akárcsak az embernél, nem csak a szaporodást szolgálja.
Végezetül a menopauza jelensége ismeretlen a legtöbb vadon élő populáció számára. A menopauza – klimax – a menstruáció, vagyis a fogamzóképesség teljes megszűnését jelző időszak; sokkal rövidebb a megelőző fogamzóképes életszakasznál, és tekintélyes hosszúságú terméketlen életszakasz követi. A vadon élő emlősök viszont vagy halálukig termékenyek, vagy pedig a kor előrehaladtával fokozatosan csökken a termékenységük.
*
Most vessük össze a szabályszerűnek mondható emlős-szexualitásról leírtakat az emberi szexualitással, melynek a következő sajátosságait tekintjük normálisnak:
1/ Az emberi társadalmak nagy részében a férfiak és nők többsége hosszú távra szóló párkapcsolatban él („házasság”), melyet a társadalom többi tagja a kölcsönös kötelezettségeket rögzítő egyfajta szerződésként ismer el. A pár tagjai viszonylagos gyakorisággal élnek nemi életet, főként vagy kizárólagosan egymással.
2/ A szexuális közösség mellett a házasság egyben társulás is az esetleges utódok nevelésére. Azaz az emberi faj hímje és nősténye közösen nyújt szülői gondoskodást.
3/ A páralkotás (vagy esetenként háremtartás) ellenére, a férj és a feleség (vagy feleségek) nem elkülönült párként él egy kizárólagosan birtokolt területen (mint a gibbonok), melyet megvédenek a többi pártól, hanem más párok körében, akikkel folyamatosan együttműködnek, és osztoznak a közös territóriumon.
4/ A házastársak elvonultan közösülnek, nem pedig más emberek jelenlétében.
5/ Az emberi ovuláció rejtetten történik, jelek nélkül. A nők peteérési ideje körüli rövid termékeny időszakot nemigen észlelik a lehetséges szexpartnerek, ahogy még a nők többsége sem. A nők szexuális fogékonysága a fogamzóképességnek a menstruációs ciklust övező időszakán túlra is kiterjed. Ebből következően az emberi közösülések túlnyomó többsége fogamzásra alkalmatlan időpontban történik, az emberi szex tehát főként az örömszerzést, és nem a megtermékenyítést szolgálja.
6/ Minden nő, aki eléri a negyven-ötven éves kort, átesik a menopauzán, melynek során teljesen megszűnik a fogamzóképessége. A férfiakra ez nem jellemző: bár az egyesek bármely életkorban küzdhetnek termékenységi problémákkal, a termékenységnek nincs életkorhoz kötődő és mindenkire egyaránt vonatkozó lezárulása.
A normák természetesen magukban hordozzák a megsértésük tényét is: hiszen a normát csakis azért nevezzük „normá”-nak, mert gyakrabban fordul elő, mint az ellenkezője, azaz „a norma megsértése”. Ez ugyanígy érvényes az emberi szexualitás normáira is. Az eszmefuttatásom olvasói bizonyára elő tudnak hozakodni egy-egy kivétellel, de állításaim mint általánosítások attól még megállják helyüket. Végtére is még a törvény vagy szokás alapján monogámnak elismert társadalmakban is többnyire jelentős számú a házasságon kívüli és házasság előtti szex (nem a hosszú távú párkapcsolat részeként); az emberek általában nem tartóztatják meg magukat az egy-egy éjszakára szóló futó pásztorórától. Az emberek többsége viszont sok évre vagy évtizedre szóló kapcsolatban él, míg a tigrisek és az orángutánok kivétel nélkül a futó kaland hívei. Az elmúlt fél évszázad során kifejlesztett genetikai alapú apasági vizsgálatok kimutatták, hogy az amerikai, brit és olasz csecsemők döntő többségét valóban a gyermek anyjának férje (vagy állandó barátja) nemzette.
Az olvasó persze megcáfolhatja az emberi társadalmak monogám minősítését; a „háremtartó” kifejezés, amit a zoológusok a zebrákra és a gorillákra alkalmaznak, egy kimondottan emberi intézmény arab nevéből ered. Sok ember él sorozatos, egymást követő monogámiában. A poligínia (hosszú távú házasság egy férfi és több felesége között egyidejűleg) egyes országokban ma is törvényes házassági forma, és egy-két vidéken a poliandria (hosszú távú házaság egy nő és több férje között egyidejűleg) is törvényes. A többnejűség voltaképpen a hagyományos emberi társadalmak nagy többségében elfogadottnak számított egészen az állam intézményének létrejöttéig. Ám a legtöbb férfinak a hivatalosan többnejű társadalmakban is egyidejűleg csak egy felesége volt, és csak a különösen jómódúak tudtak több feleséget megvenni és eltartani. A viszonylagos közelmúlt hatalmas arab és indiai fejedelmi háremeit, melyeket a poligámia szó idéz fel, csak az olyan, történelmi léptékben meglehetősen későn létrejött állami szintű társadalmak tették lehetővé, ahol kevés számú ember mérhetetlen gazdagságot halmozhatott fel. Az általánosítás tehát megállja a helyét: a legtöbb felnőtt a legtöbb emberi társadalomban bármely adott pillanatban hosszú távú, a törvény és a gyakorlat szerint is többnyire monogám párkapcsolatban él.
A másik lehetséges ellenvetés az utódok közös nevelésére vonatkozhat. A legtöbb gyermek több szülői gondoskodást kap az anyjától, mint az apjától. Egyes modern társadalmakban a felnőtt népesség jelentős százalékát alkotják a nem házasságban élő anyák, míg a hagyományos társadalmakban kétségkívül sokkal keservesebb volt a hajadon anyának sikeresen felnevelnie gyermekeit. Az általánosítás azonban ezúttal is megállja a helyét: a legtöbb gyermek igenis kap az apjától bizonyos fokú atyai gondoskodást, ami a gyermek gondozásában, tanításában, védelmében, valamint táplálék, otthon és pénz biztosításában nyilvánul meg.
Az emberi szexualitásnak mindezek a jellemzői – a hosszú távú szexuális párkapcsolat, az együttműködés; a fizikai közelség más párokhoz, a magántermészetű szex, a rejtett ovuláció, a nem bizonyos időszakokra korlátozódó női szexuális fogékonyság, az örömszerzés céljából folytatott szex, továbbá a női menopauza – alkotják az emberek által normálisnak tekintett szexualitást. Megbizserget, mulattat vagy éppen taszít, ha az olyannyira különböző életet élő elefántfókák, erszényes egerek vagy orángutánok szexuális szokásairól olvasunk. Egyáltalán, az egész életüket szerfelett meghökkentőnek találjuk – mely álláspont természetesen hamisítatlan „ember-soviniszta” értelmezés. A föld 4300 emlősfajának, sőt még legközelebbi rokonainknak, az emberszabású majmoknak (a csimpánz, a bonobo, a gorilla és az orángután) a mércéje szerint is mi vagyunk elképesztőek.
De hogy egészen őszinte legyek, az én álláspontom nem egyszerűen állatközpontú; bizony, az emlősközpontúság még szűkebb csapdájába estem. De normálisabbnak számítunk-e, ha a nem emlős állatok mércéje szerint ítéljük meg fajunkat? Nos, más állatok a szexuális szokások és szociális rendszerek még nagyobb változatosságát vonultatják fel, mint az emlősök. Míg az emlős fajok többségének kicsinyei anyai gondoskodást kapnak, apait pedig nem, addig egyes madár-, béka- és halfajokra a fordítottja igaz, tehát az apa az utódok egyedüli gondviselője. Egyes mélytengeri halfajok hímje afféle parazitaként függ a nőstény testén; és némely rovar- és pókfaj nősténye közvetlenül a párosodás után felfalja a hímjét. Míg az emberek és más emlős fajok egyedei rendszeres időközönként szaporodnak, addig a lazacok, polipok és több más állatfajt „Big-Bang”, mondhatni robbanásszerű szaporodás jellemez: az ivarérett egyedek életük egyetlen szaporodási időszakát követően elpusztulnak. Némely madár-, béka-, hal- és rovarfaj párosodási rendszere (akárcsak egyes denevéreké és antilopoké) afféle magányosok klubjára emlékeztet – a hímek a „lek”-nek vagy „aréná”-nak nevezett tradicionális helyszínen fenntartanak egy-egy őrhelyet, és versengenek az odalátogató nőstények figyelméért, melyek mindegyike párt választ (gyakran több nőstény ugyanazt a közkedvelt hímet), párosodik vele, aztán eltávozik, és a hím segítsége nélkül neveli a nászból származó utódot.
Más állatfajok között találhatunk olyanokat, amelyeknek a szexualitása bizonyos tekintetben hasonlít a miénkre. A legtöbb európai és észak-amerikai madárfaj párkapcsolatban él, és ez a kapcsolat legalább egy költési időszakban fennmarad (esetenként élethosszig tartó a kapcsolat), és az apa az anyával egyenértékűen vesz részt a fiókák nevelésében. Az ilyen madarak többsége abban különbözik tőlünk, hogy az egyes párok kizárólagos territóriumot foglalnak el, míg a legtöbb tengeri madárfaj még abban is emlékeztet ránk, hogy a párok kolóniában költenek, egymás szoros közelségében. Viszont mindezek a madárfajok különböznek tőlünk abban, hogy egyértelműen hirdetik az ovulációt. A női fogékonyság és a szex aktusa szinte mindig az ovuláció körüli termékeny időszakra korlátozódik, a szex szigorúan gyakorlati célt szolgál (a szaporodást), és a párok között elhanyagolható mértékű, vagy egyáltalán nem is létezik „gazdasági együttműködés”. Ez utóbbi szempontok alapján a bonobók (törpe csimpánzok) inkább hasonlítanak ránk: nevezetesen: a nőstények fogékonysága a tüzelés körüli időszak több hetére kiterjed, a szex főként kellemes időtöltést jelent, és tapasztalható bizonyos fokú együttműködés a csoport tagjai között. A bonobók azonban nem ismerik a ránk jellemző párkapcsolatot, a rejtett ovulációt és az apa, velünk ellentétben, nem ismeri el utódait, és nem is gondosodik róluk. A felsorolt fajok mindegyike, vagy legalábbis a döntő többsége különbözik tőlünk abban, hogy egyedeiknél ismeretlen a jól meghatározható női menopauza.
*
Következésképpen a nem emlősközpontú megközelítés is megerősíti kutyánk értelmezését: mi vagyunk szerfelett különösek! Bár nem győzünk álmélkodni a páva és a „Big-Bang” módon szaporodó erszényes egerek számunkra furcsa viselkedésén, ám ezek a fajok beleillenek az állati variációk vonulatába, és tulajdonképpen közülük csak mi vagyunk elképesztőek. Az egyes fajokra összpontosító, mondhatni „fajspecifikus” zoológusok elmélkednek azon, miért fejlesztették ki a repülőkutyák a „lek” párosodási rendszert, ami önmagában is magyarázat után kiált. Akkor hát hogy ne szorulna magyarázatra, miért fejlődtünk mi, emberek olyannyira másmilyenné?
Még nyomatékosabban vetődik fel a kérdés, ha összevetjük magunkat a világ emlősei közül hozzánk legközelebb álló rokonainkkal, a nagy emberszabású majmokkal (megkülönböztetendő a kis emberszabású majmoktól, a gibbonoktól). A legközvetlenebb rokonság az afrikai csimpánzhoz és a bonobóhoz fűz, ezek genetikai anyaga (DNS) alig 1,6%-ban tér el a miénktől. Ugyancsak szoros a rokonságunk a gorillával (2,3%-os genetikai eltérés) és a délkelet-ázsiai orángutánnal (3,6%-os különbség). A mi őseink „csak” mintegy hétmillió évvel ezelőtt váltak el a csimpánzok és a bonobók őseitől, kilencmillió évvel ezelőtt a gorillák elődeitől, és tizennégy millió évvel ezelőtt az orángutánokétól.
Ezek ugyan mérhetetlenül hosszú időknek tűnnek az emberi élettartam néhány évtizedéhez viszonyítva, evolúciós léptékben azonban alig egy szempillantás. Több mint három milliárd éve jelent meg élet a Földön, és több mint félmillárd évvel ezelőtt terjedtek el a sokféle, belső vázas, bonyolult felépítésű, nagy testű állatok. Abban a viszonylag rövid időszakban, amelynek során a mi elődeink és nagy emberszabású majom rokonaink elődei egymástól elkülönülten fejlődtek, voltaképpen néhány jelentős tekintetben, és csupán szerény mértékben változtunk, még ha e mérsékelt különbségek közül némelyik – leginkább felegyenesedett testtartásunk és megnövekedett agyunk – felbecsülhetetlen következményekkel járt is a viselkedésbeli eltérések tekintetében.
A felegyenesedett testtartás, az agy megnagyobbodott mérete és a szexualitás együttesen jelenti azt a hármasságot, melyekben elváltak egymástól az emberek elődei a nagy emberszabású majmoktól. Az orángutánok többnyire magányosan élnek, a hím és a nőstény csak a párzás alkalmára áll össze, a hím nem nyújt apai gondoskodást; a hím gorilla néhány nőstényből álló háremmel rendelkezik; mindegyik nősténnyel több éves időközökkel párosodik, tudniillik azután, hogy a nőstény elválasztja a legutóbbi kölykét, és folytatja a menstruációs ciklusát, és mielőtt ismét megtermékenyül; a csimpánzok és a bonobók csoportosan élnek, nem tartanak fenn állandó hím-nőstény párkapcsolatot, és nem fűzi különleges kötelék az apát az ivadékához. Világos, hogy a nagyobb agyunk és a felegyenesedett testtartásunk döntő szerepet játszott ember-voltunk kialakulásában – abban a tényben, hogy most beszélünk, könyvet olvasunk, tévét nézünk, élelmiszereink többségét megtermeljük, elfoglaltunk minden kontinenst és óceánt, fogságban tartjuk saját fajunk és más fajok tagjait, és állat- és növényfajok sokaságát pusztítjuk ki, míg a nagy emberszabású majmok mindmáig nem tudnak beszélni, vad gyümölcsöket gyűjtenek a dzsungelben, csak az óvilági trópusok egy kis területét lakják, semmiféle lényt nem zárnak be sehová, és egyetlen más faj létét sem veszélyeztetik. Milyen szerepe lehetett különös szexualitásunknak abban, hogy hozzájutottunk az emberi lét e védjegyeihez?
*
Hogy megértsük az emberi szexualitást, fel kell ismernünk: a válasz az evolúciós biológiában rejlik. Amikor Darwin alapvető művében, A fajok eredetében a biológiai evolúció jelenségét taglalta, az anatómiából merítette bizonyítékai többségét. Arra a következtetésre jutott, hogy a legtöbb növényi és állati szervezet fejlődik – azaz hajlamos nemzedékről nemzedékre megváltozni. Feltételezte továbbá, hogy az evolúciós változás mögött álló erő a természetes kiválasztódás. Ezen a kifejezésen Darwin azt értette, hogy a növények és az állatok anatómiailag módosulnak, és hogy egyes változások révén az egyedek sikeresebbek lesznek az életben maradásban és a szaporodásban, mint azok az egyedek, melyekre nem jellemző az adott módosulás – következésképpen a szóban forgó módosulás előfordulása nemzedékről nemzedékre egyre gyakoribb lesz az adott populációban. Később a biológusok kimutatták, hogy Darwin anatómia-alapú érvelése az élettanra és a biokémiára is alkalmazható: valamely állatot vagy növényt az élettani és biokémiai sajátosságai is bizonyos életmódhoz idomulnak, és fejlődnek a környezeti feltételek változásával.
Az evolúció-biológusok újabban kimutatták, hogy az állatok szociális rendszere ugyancsak fejlődik és alkalmazkodik. Még az egészen közeli rokonságban álló állatfajokról is elmondható, hogy egyesek közülük magányosan élnek, mások kis csoportokban, megint mások nagy csapatokban. De a szociális viselkedés a túlélést és a szaporodást is befolyásolja. Attól függően például, hogy egy faj táplálékkészlete egy helyen vagy egy nagy területen, elszórtan található, és hogy a fajnak szembe kell-e néznie a ragadozók támadásának kockázatával, az életben maradás és a szaporodás szempontjából megfelelőbb lehet a magányos, vagy éppen a csoportos életmód.
Hasonló megfontolások vonatkoznak a szexualitásra is. Egyes szexuális sajátosságok másoknál előnyösebbek lehetnek az életben maradás és a szaporodás szempontjából, a faj élelemkészletétől, elterjedtségétől, a ragadozók fenyegetésétől és más biológiai tényezőktől függően. Az itt említett példa, a szexuális kannibalizmus olyan viselkedést mutat be, ami először azt a benyomást kelti, mintha ellentmondana az evolúciós logikának. Egyes pók- és imádkozó sáskafajok nőstényei ugyanis közvetlenül a párzás után elfogyasztják párjukat. Ez a kannibalizmus nyilvánvalóan a hím „beleegyezésével” történik, minthogy ezeknek a fajoknak a hímjei maguk közelednek a nőstényhez, és kísérletet sem tesznek a menekülésre, sőt, egyenesen a nőstény szája felé hajtják fejüket és torukat, úgyhogy az kényelmesen bekebelezheti a hím testének legnagyobb részét, miközben a potroh eleget tesz a feladatának, azaz bejuttatja a hím ivarsejteket a nőstény testébe.
Ha a természetes kiválasztódást az életben maradás lehető legteljesebb biztosításának tekintjük, akkor nincs sok értelme az ilyen kannibalista öngyilkosságnak. A természetes kiválasztódásnak azonban nem az egyes egyedek túlélését kell szolgálnia, hanem a gének átadását, és az egyed életben maradása a legtöbb esetben csak az egyik lehetséges stratégia, mely ismételten lehetőséget nyújt a gének átörökítésére. Ám tételezzük fel, hogy a gének átörökítésére esetlegesen és szerfelett ritkán nyílik alkalom, és hogy az ilyen alkalmakkor létrehozott utódok száma a nőstény tápláltsági állapotától függ. Pontosan ez a helyzet az igen alacsony egyedsűrűségben élő pók- és imádkozó sáskafajok esetében; szerencsésnek mondhatja magát az a hím, amelyik élete során egyáltalán találkozik nősténnyel, és valószínűtlen, hogy kétszer is beüssön ilyen szerencse. A hím követendő stratégiája tehát az, hogy az ilyen találkozásból minél több, a génjeit hordozó utód jöjjön létre. Minél nagyobbak a nőstény tápanyagtartalékai, annál több petévé alakítható kalória és fehérje áll a rendelkezésére. Ha a hím épen és sértetlenül eltávozna a párzás után, valószínűleg soha többé nem botlana másik nősténybe, ebből a szempontból tehát haszontalan lenne a további élete. Azzal viszont, hogy táplálékként is a nőstény rendelkezésére áll, több, a génjeit hordozó pete létrehozását segíti. Ráadásul az a nőstény pók, melynek szájszerve a hím testének felfalásával van elfoglalva, a legutolsó pillanatig nem szakítja meg a párzást, és a hím ivarszervei hosszabb ideig végzik buzgón kötelességüket, azaz több ivarsejt átvitelére és több pete megtermékenyülésére kerül sor. A hím pók evolúciós logikája tökéletes, és csak azért találjuk furcsának, mert az emberi biológia eltérő szempontjai szerint ésszerűtlen a szexuális kannibalizmus. A férfiak döntő többségének életében egynél jóval többször nyílik alkalom párosodásra; a legjobban táplált nők is rendszerint csak egyetlen csecsemőnek, vagy legfeljebb ikreknek adnak életet; továbbá a nő nem tudna annyit elfogyasztani egy ültő helyében a férfi téstéből, hogy azzal számottevően javíthatná táplálkozási feltételeit a terhessége számára.
Ez a példa jól mutatja a kialakítandó szexuális stratégia függőségét egyfelől az ökológiai tényezőktől, másfelől az adott faj biológiai adottságaitól. A pókok és az imádkozó sáskák esetében a szexuális kannibalizmust előnyössé teszik az alacsony populációs sűrűség és találkozási arány ökológiai változói, valamint a nőstény biológiájának változója, azaz hogy viszonylag nagy adag táplálékot képes egyszerre bekebelezni, és hogy jóltápláltsága jelentősen növeli a petetermelését. Az ökológiai paraméterek megváltozhatnak estétől reggelig, ha valamely egyed új élőhelyet foglal el, de az egyed örökölt biológiai tulajdonságainak halmaza csak lassan változik a természetes kiválasztódás révén. Ebből következően nem elegendő számításba venni egy faj élőhelyét és életmódját, majd papíron tökéletesen megtervezni, hogy milyen szexuális sajátosságok illeszkednek legjobban az adott élőhely körülményeihez – aztán döbbenten tapasztalni, hogy ezek az optimálisnak tekintett szexuális jellemzők egyáltalán nem fejlődtek ki. A szexuális fejlődés is szorosan az örökölt formákra és a megelőző evolúciós történelemre épül.
A legtöbb halfaj nősténye lerakja az ikráit, melyeket a hím a nőstény testén kívül termékenyít meg, ám valamennyi méhlepényes és erszényes emlős faj nősténye eleven utódokat hoz világra, nem pedig valamiféle tojást, és minden emlős faj esetében belső megtermékenyítés történik (a hím spermát juttat a nőstény testébe). Az elevenszülést és a belső megtermékenyítést olyan sok biológiai átalakulás és gén határozza meg, hogy a méhlepényes és erszényes emlősök több tízmillió év óta változatlanul kötődnek ezekhez a sajátosságokhoz. Amint látni fogjuk, ezek az örökölt tulajdonságok magyarázzák, miért nincs egyetlen emlős faj sem, amelyeknél az apa nyújtaná a szülői gondoskodást; még azokon az élőhelyeken sem találunk ilyen emlősöket, ahol együtt élnek olyan hal- és békafajokkal, melyekre éppen ez fajta ivadékgondozás a jellemző.
Ezek után valamivel pontosabban is megfogalmazhatjuk a különös szexualitásunk által felvetett kérdést. Az elmúlt hétmillió év alatt szexuális anatómiánk némiképp, szexuális élettanunk inkább, szexuális viselkedésünk pedig jelentősebben eltért legközelebbi rokonainkétól, a csimpánzokétól. Mindezek az eltérések nyilván tükrözik az emberek és a csimpánzok környezete és életmódja közötti különbséget, ugyanakkor behatárolják az öröklött korlátok. Melyek voltak tehát azok az életmódbeli változások és öröklött korlátok, melyek megszabták sajátos szexualitásunk evolúcióját?
2. FEJEZET
Az előző fejezetben láthattuk, hogy az emberi szexualitás megértéséhez mindenekelőtt szakítanunk kell egyoldalú emberi nézőpontunkkal. Kivételes állatok vagyunk abban a tekintetben, hogy a szülők többnyire együtt maradnak a párzás után, és mindketten részt vesznek a gyereknevelésben. Nem állítható, hogy a férfiak és a nők szülői hozzájárulása azonos mértékű: a legtöbb házasságban és társadalomban kétségkívül nagyon is egyenlőtlen. Azt leszögezhetjük, hogy az apák többsége valamelyest mégiscsak hozzájárul gyermekei istápolásához, még ha pusztán csak a táplálékot, a védelmet és a lakhatást biztosítja. Az ilyen jellegű hozzájárulást olyannyira természetesnek tekintjük, hogy törvényeinkben is rögzítettük: amennyiben a genetikai próba igazolja az apaságot, az elvált (vagy a házasságot nem vállaló) apa köteles úgynevezett gyermektartást fizetni.
Ez a hozzáállás azonban csak a mi egyoldalú emberi nézőpontunkból következik; a szexuális egyenlőség tekintetében is rendellenes jelenségnek számítunk az állatvilágban, az emlősök között különösen. Ha az orángutánok, zsíráfok, egyáltalán, az emlős fajok többségének tagjai képesek volnának szavakba önteni véleményüket, habozás nélkül nevetségesnek nyilvánítanák a gyermektartási törvényeinket. A hím emlősök a megtermékenyítést követően rendszerint nem törődnek sem az ivadékaikkal, sem azok anyjával; túlságosan leköti őket az újabb megtermékenyíthető nőstény keresése. És nemcsak a hím emlősökre, hanem általában a hím állatokra jellemző (ha egyáltalán nyújtanak szülői gondoskodást), hogy az sokkal csekélyebb mértékű, mint a nőstényeké.
Előfordulnak azonban egészen ritka kivételek. Egyes madárfajok esetében, mint a víztaposók és a pettyes billegetőcankó, a hím költi ki a tojásokat, és neveli a fiókákat, miközben a nőstény másik hímet keres, aki ismét megtermékenyíti, majd felneveli a következő fészekaljat. Egyes halfajok (mint a csikóhal és a tüskés pikó) és kétéltűek (mint a bábavarangy) hímjei a szájukban, egy erre a célra képződött kis tasakban, vagy a hátukon tartják az ikrákat. Mivel lehet magyarázni a női szülői gondviselés általános mintáját, egyidejűleg pedig számos kivételét is?
A válasz abból a felismerésből ered, hogy a viselkedésért – akárcsak a malária-rezisztenciáért vagy a fogakért – felelős gének ugyancsak átmennek a természetes kiválasztódás folyamatán. Az a viselkedési minta, ami az egyik állatfaj egyedeit hozzásegíti génjei eredményes továbbadásához, nem szükségszerűen jelent segítséget egy másik faj esetében. Azaz miután a hím és a nőstény párosodott, és létrehozott egy megtermékenyített petét, azzal a „választással” kerülnek szembe, hogy az elkövetkezendőkben milyen viselkedést kövessenek. Hagyják-e mindketten a sorsára az ivadékkezdeményt, és inkább lássanak egy újabb megtermékenyített pete létrehozásához, akár ugyanazzal, vagy egy másik partnerrel párosodva? Egyfelől megfontolandó, hogy a szex átmeneti felfüggesztése – a szülői gondoskodás kedvéért – javíthatja-e az első ivadék életben maradási esélyeit. Ebben az esetben további lehetőségek közül kell dönteni: mindkét szülő nyújtson-e szülői gondoskodást, vagy csak az anya, illetve csak az apa döntsön így. Másfelől, ha az ivadéknak szülői gondoskodás nélkül is egy a tízhez az esélye a megmaradásra, és ha a gondozására fordítandó idő alatt további 1000 megtermékenyített petét lehetne létrehozni, a leghasznosabb sorsára bízni az elsőt, és újabb peték megtermékenyítésével foglalatoskodni.
„Választások”-ként és „döntések”-ként utaltam ezekre a lehetőségekre; ez ugyan azt sugallhatja, mintha az állat emberi jellegű döntéseket hozna, tudatosan mérlegelné az alternatívákat, és végül azt használná, ami a leghatékonyban szolgálja az érdekeit – természetesen nem errő van szó. Az úgynevezett választások többsége beépült az állat anatómiájába és élettanába. A nőstény kenguruk például úgy „döntöttek”, hogy legyen erszényük, amiben a kicsinyeiket tarthatják, a hím kenguruk ellenben nem döntöttek így. A legtöbb, vagy éppen valamennyi fennmaradó választás anatómiailag mindkét nem számára lehetséges, az állat azonban az ösztöneire hallgatva nyújt (vagy nem) szülői gondoskodást, és a viselkedésnek ez az ösztönös „választása” egyazon faj két neme között is eltérő lehet. A madárszülőknél például a hím és a tojó albatrosz, a hím, és nem a tojó strucc, a kolibrifajok többségénél a tojó, és nem a hím a gondoskodó, míg a talegalla tyúk egyik neme sincs ösztönösen arra beállítva, hogy élelmet vigyen a fiókáknak, bár a felsorolt fajok mindkét neme élettanilag és anatómiailag tökéletesen alkalmas lenne rá.
A szülői gondoskodást vezérlő anatómiát, élettant és az ösztönöket genetikailag programozta a természetes kiválasztódás. Mindezek együttesen alkotják a biológusok által reproduktív stratégiának nevezett viselkedés részét. Azaz a madárszülőben a genetikai mutációk és rekombinációk erősíthetik vagy gyengíthetik a fiókák táplálásának ösztönét, és ettől függően cselekedhet homlokegyenest ellentétesen ugyanannak a fajnak a hímje és a tojója. Ezek az ösztönök jelentékenyen befolyásolják, hogy hány fióka marad életben, és hány viszi tovább a szülők génjeit. Nyilvánvalóan az a fióka, amelyiknek táplálékot hord a szülő, nagyobb valószínűséggel marad életben, de mint látni fogjuk, az a szülő, amelyik lemond arról, hogy táplálékot vigyen fiókáinak, ezáltal további esélyeket nyer a génjei továbbadására. Összességében tehát egy olyan gén átfogó hatása, amelynek eredményeként egy madárszülő ösztönösen hordja a táplálékot a fiókáinak, az ökológiai és a biológiai tényezőktől függően növelheti, de akár csökkentheti is a szülői géneket hordozó fiókák számát.
Azok az egyes anatómiai tulajdonságokat és ösztönöket meghatározó gének, melyek a legnagyobb valószínűséggel biztosítják az adott géneket hordozó utód életben maradását, hajlamosak az egyre gyakoribb előfordulásra. Ezt a kijelentést másként is meg lehet fogalmazni: a természetes kiválasztódás hajlamos állandósítani (genetikailag rögzíteni) azokat az anatómiai felépítéseket és ösztönöket, amik elősegítik a fennmaradást és a reproduktív sikert. Ám az ezekhez hasonló kijelentéseket többnyire az evolúciós biológia fogalomkörének minden áron való meghatározásának kényszere teszi szükségessé. Ennélfogva a biológusok kénytelenek antropomorfikus nyelvezethez folyamodni, amikor a fentiekhez hasonló kijelentéseket fogalmaznak meg – azt mondják például, hogy az állat „választ” bizonyos cselekvési lehetőségek közül, vagy hogy egy bizonyos stratégiát követ. Ezt a rövidített szóhasználatot nem szabad úgy értelmezni, mintha arról volna szó, hogy az állatok tudatos terveket készítenek.
*
Az evolúció-biológusok hosszú időn át úgy gondolkoztak a természetes kiválasztódásról, mint „jó a faj” valamiféle elősegítéséről. A természetes kiválasztódás eleinte valójában az egyes állatokon és növényeken hajt végre módosításokat. A természetes kiválasztódás nemcsak a fajok (egész populációk) közötti, vagy csak a különböző fajok egyedei között folyó, és nem csak egyazon korú és nemű, azonos fajhoz tartozó egyedek közötti küzdelem. A természetes kiválasztódás lehet harc a szülők és az utódaik között, vagy a párok között, minthogy a szülők és utódaik, vagy az anya és az apa érdekei nem feltétlenül esik egybe. Ami bizonyos korú és nemű egyedek számára előnyös a génjeik átadása szempontjából, nem biztos, hogy ugyanúgy növeli az egyének egy másik kategóriájának sikerességét.
Nevezetesen, bár a természetes kiválasztódás előnyben részesíti a sok utódot hátrahagyó hímeket és nőstényeket, a követendő stratégia eltérő lehet az apa és az anya esetében. Ez a tény alapvető érdekellentétet épít a szülők kapcsolatába, és a következmények olyannyira emberiek, hogy igazán nem kell tudósnak lenni a felmérésükhöz. Vicceket szoktunk faragni a nemek harcáról, ám maga a csata nem tréfa, és nem is rendívüli véletlen egy-egy bizonyos apa vagy anya egyes meghatározott alkalmakkor mutatott viselkedésében. Egyszerűen az az igazság, hogy a hím genetikai érdekeit szolgáló viselkedés nem szükségszerűen szolgálja nőstény szülőtársa érdekeit, és viszont. Ez a könyörtelen tény az emberi nyomorúság alapvető okai közé tartozik.
Fordítsuk figyelmünket ismét a pete megtermékenyítésén buzgólkodó hímre és nőstényre, akik a feladat elvégzése után azzal a „választással” néznek szembe, hogy most mi következzen. Ha az ivadéknak segítség nélkül is van némi esélye életben maradni, és ha az anya és az apa egyaránt sokkal több megtermékenyített petét hozhat létre az alatt az idő alatt, amit az első utód gondozásának szentelnének, akkor az anya és az apa érdeke egybeesik, és nagy egyetértésben magára hagyhatják az utódot. De tételezzük fel, hogy az újonnan megtermékenyített, lerakott vagy kikelt tojásnak, illetve újszülött utódnak egyáltalán semmi esélye nincs a túlélésre, hacsak valamelyik szülő nem törődik vele. Ebben az esetben ténylegesen bekövetkezik az érdekek ütközése. Ha az egyik szülő a másik nyakába varrja a szülői gondoskodás kötelezettségét, aztán felkerekedik és új szexpartnert keres, azzal a saját genetikai érdekeit szolgálja az elhagyott szülő rovására, azaz önző evolúciós céljai megkövetelik, hogy elhagyja a párját és az utódját.
Az ilyen esetekben, vagyis amikor az egyik szülő gondoskodása lényeges az utód életben maradása szempontjából, az utódnevelés az anya és az apa hidegvérű versenyfutásaként képzelhető el, melynek az a célja, hogy melyiküknek sikerül előbb elhagynia a másikat és a közös utódot, hogy ő maga újabb utódok létrehozásával foglalkozzon. Ennek az elhagyásnak az ára attól függ, hogy a régi pár vállalja-e az ivadék nevelését, és hogy az elhagyó vélhetőleg talál-e fogékony új párt. Ebben az esetben a megtermékenyítés pillanatában az anya és az apa olyan játszmába kezd, melynek tétje az ivadék; egymásra merednek és így szólnak: „Én most elmegyek, keresek egy új partnert; te pedig gondozhatod ezt a porontyot, ha kedved van hozzá. De ha nem, én semmi esetre sem fogom ezt megtenni!” Ha mindketten blöffnek tekintik a másik kijelentését, akkor a magzat meghal, és mindkét szülő elveszíti a játszmát. Melyik szülő lesz az, amelyik nagyobb valószínűséggel visszakozik?
A válasz attól függ, hogy melyiknek jelentett több befektetést az utód, és hogy melyiküknek jobbak az egyéb kilátásai. Mint korábban említettem, egyik szülő sem mérlegel tudatosan; cselekedeteiket genetikailag meghatározta a természetes kiválasztódás, beépítette nemük anatómiájába és ösztöneibe. Számos állatfaj esetében a nőstény visszakozik, és egyedülálló szülőként neveli ivadékát, a hím pedig elhagyja, más fajoknál viszont a hím vállalja a felelősséget, míg megint másnál a szülők megosztják egymással ezt a kötelezettséget. Ezeket az eltérő végeredményeket három, egymással összefüggő tényező dönti el, melyek fajonként és nemenként változnak: 1. befektetés az utódba; 2. egyéb kedvező lehetőségek, melyek lezárulnának az utód további gondozásásval; 3. a bizonyosság az apa- vagy az anyaságában.
*
Tapasztalatból mindannyian tudjuk, hogy sokkal kevésbé szívesen lépünk ki egy olyan vállalkozásból, amelybe sokat fektettünk be, mint egy olyanból, amelybe csak keveset. Ez a hozzáállás egyaránt érvényes a legkülönfélébb természetű befektetéseinkre: az emberi kapcsolatokra, az üzleti ügyekre vagy éppen a tőzsdei befektetéseinkre. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy pénz, idő vagy erőkifejtés formájában valósult meg a befektetésünk. Az első találkán könnyedén véget vetünk a rosszul induló kapcsolatnak, vagy nemigen gyötrődünk egy olcsó játék megjavításával, ha néhány perc elteltével akadályba ütközünk. Ám annál többet rágódunk azon, hogy felrúgjunk-e egy huszonöt éves házasságot, vagy hogy belevágjunk-e egy drága ház átalakításába.
Ugyanez az alapelv alkalmazható a szülői befektetésre is az utódba. Abban a pillanatban, hogy a petét megtermékenyíti a spermium, a létrejövő embrió általában nagyobb befektetést képvisel a nőstény, mint a hím részéről, hiszen a legtöbb állatfaj petéje sokkal nagyobb, mint a spermiuma. Bár mind a pete, mind a spermium kromoszómákat tartalmaz, a petének ráadásképpen némi tápanyagot és anyagcserével kapcsolatos mechanizmust is tárolnia kell, hogy legalább addig segítse az embrió fejlődését, amíg az valamilyen formában táplálkozni nem kezd. Ezzel szemben a spermiumnak csak egy ostorszerű hajtómotorra van szüksége, és némi energiára, ami legfeljebb néhány napig hajtja a motort. Ennek eredményeként az érett emberi petének hozzávetőleg egymilliószor nagyobb a tömege, mint a spermiumé, amely megtermékenyíti; a kivi esetében egymillió-milliárd ugyanez az arány! Ilyenformán az embrió kezdődő élete, ha egyszerűen egy építési munkálat kezdeti szakaszának tekintjük, az anyáéval összevetve, az apa testtömegének teljesen elhanyagolható befektetését képviseli. De ez nem jelenti azt, hogy az anya már a fogantatás pillanata előtt automatikusan elveszíti a játszmát. A petét végül megtermékenyítő egyetlen spermiummal együtt a hím több százmillió más ivarsejtet hoz létre az ejakuláció során, könnyen meglehet tehát, hogy a teljes befektetése nem is marad el a nőstényétől.
A pete megtermékenyítése lehet belső vagy külső, attól függően, hogy a nőstény testén belül vagy azon kívül történik. A külső megtermékenyítés jellemzi a hal- és kétéltű fajok többségét. A legtöbb halfaj esetében például a nőstény és a hím egyidejűleg bocsátja ki a vízbe az ikrákat, illetve a spermát, ahol megtörténik a megtermékenyítés. Külső megtermékenyítéskor a nőstény szükségszerű befektetése abban a pillanatban véget ér, hogy lerakta az ikrákat. Az embriók aztán, fajtól függően, vagy önmagukra utalva lebegnek, minden szülői törődés nélkül, vagy valamelyik szülő gondoskodik róluk.
Az emberek számára a belső megtermékenyítés az ismerősebb, azaz amikor a hím befecskendezi a spermáját (például az erre szolgáló pénisszel) a nőstény testébe. Ezután a fajok többségénél a nőstény nem válik meg azonnal az embrióktól, hanem a fejlődés bizonyos időszakára a testében tartja őket, amíg eljutnak arra a szintre, hogy a maguk erejéből is életben maradjanak. Az egyik megoldás szerint az utód az embrionális fejlődést az anya testén kívül, tojáshéj védelmében folytatja, ahol tojássárgája formájában jut energiaellátáshoz – mint valamennyi madár, számos hüllő és a kloakás emlősök (az ausztrál illetve új-zélandi kacsacsőrű emlős és hangyászsün) esetében; vagy pedig az anyában növekedik tovább az embrió, mígnem az ivadék tojáshéj nélkül „megszületik”. Ez utóbbi változat, az elevenszülés jellemez minket, és a kloakás emlősök kivételével minden más emlőst, valamint egyes halakat, hüllőket és kétéltűeket. Az elevenszüléshez specializált belső berendezésekre van szükség – ezek közül az emlősök méhlepénye a legkomplexebb –, hogy a tápanyag eljusson az anyából a fejlődő magzatba, és a hulladék eltávolításához az embrió szervezetéből az anyáéba.
A belső megtermékenyítés tehát további befektetésre kötelezi az anyát azon a befektetésen túlmenően, amit már a pete létrehozásával megtett a megtermékenyítés előtt. Vagy a saját teste kalciumjából és tápanyagaiból készíti el a tojáshéjat és a tojássárgát, vagy a tápanyagai felhasználásával építi az embrió testét. A tápanyagok befektetése mellett az anya elkerülhetetlenül beruházza a terhességhez szükséges időt. Összességében tehát a belsőleg megtermékenyített anya befektetése az apáéhoz viszonyítva valószínűleg sokkal nagyobb a költés vagy a szülés idején, mint egy külsőleg megtermékenyített anyának a még megtermékenyítetlen pete lerakásakor. A kilenc hónapos terhesség végére például az emberanya idő- és energiafelhasználása kolosszális a férjének vagy a barátjának a közösülés néhány percében tett szánalmasan csekély befektetéséhez képest, amikor megvált az egy milliliternyi spermájától.
Az anya és az apa ilyen egyenlőtlen befektetésének eredményeként a belső megtermékenyítés esetében sokkal nehezebb az anya számára kibújni a költés vagy szülés utáni szülői gondoskodás kötelezettsége alól, amennyiben szükség van ilyesmire. Ez a gondoskodás számos formában nyilvánulhat meg: ilyen gondoskodás, amikor a nőstény emlősök szoptatnak, a nőstény alligátor őrzi a tojásokat, és a nőstény piton kikölti a tojásokat. Mindazonáltal, mint látni fogjuk, felmerülnek más tényezők is, melyek arra késztethetik az apát, hogy akár megosztva, akár egymagában vállalja a felelősséget az utódjáért.
*
Említettem, hogy három, egymással összefüggő körülmény befolyásolja a szülő „választás”-át, hogy vállalja-e a gondoskodást, és ezek közül csak az egyik a befektetés viszonylagos nagysága. A második tényező az elmulasztott lehetőségeké. Képzeljük el magunkat állatszülőként, amint újszülött utódunkat szemléljük, és hűvösen mérlegeljük genetikai érdekünket, miközben sorra vesszük, mihez kezdjünk most az időnkkel. Ez az utód a mi génjeinket hordozza, és az életben maradási esélyeit, azaz a génjeink továbbadásának esélyeit kétségkívül javítaná, ha mellette maradnánk, védelmeznénk és táplálnánk. Ha semmi mást nem tehetünk a génjeink fennmaradásáért, akkor az szolgálja a legjobban az érdekeinket, ha gondozzuk az utódot, és nem igyekszünk olyan helyzetbe hozni párunkat, hogy egyedül ő viselje a szülői kötelezettségek terhét. Ha viszont úgy gondolkozunk, hogy ugyanezen idő alatt sokkal több utódban tudnánk elhelyezni génjeinket, akkor nyilván inkább így is kell cselekednünk, és elhagyjuk a jelenlegi párunkat és utódunkat.
Képzeljük el, hogy a megtermékenyítés után az anya- és az apaállat egyaránt ezt mérlegeli. Külső megtermékenyítés esetén az anyának és az apának nincs további töprengenivalója, és elméletileg mindketten szabadon kereshetnek másik partnert, akivel újabb ivadékokat hozhatnak létre. Igaz, életüket éppen megkezdő magzataiknak szükségük lehet bizonyos gondoskodásra, ám az anya és az apa egyenlő mértékben háríthatják egymásra a gondviselés terhét. Belső megtermékenyítéskor viszont a nőstény most már terhes, és a szülésig vagy a tojásrakásig mindenképpen neki kell a magzatok gondját viselnie. Ha az anya emlős, akkor még tovább, a szoptatás ideje alatt is tart ez a kényszerű kötelezettség. Ebben az időszakban semmiféle genetikai előnyt nem tud kovácsolni abból, ha egy másik hímmel párosodik, mivel pillanatnyilag úgysem lehet több utódja. Azaz, semmit nem veszít azzal, hogy az utód gondozásának szenteli magát.
A hím viszont, amelyik csak az imént lövellte a spermaadagját a nősténybe, ismét készen áll, hogy a következő spermaadaggal megtermékenyítsen egy másik nőstényt, potenciálisan tehát további utódoknak adhatja át a génjeit. A férfi például hozzávetőleg kétszáz millió spermiumot küld az útjára egyetlen ejakuláció alkalmával – de mondjuk, hogy „csak” néhány tízmilliót, már amennyiben helytállóak az utóbbi évtizedek felmérései az emberi spermiumok számának csökkenéséről. A legutóbbi partner 280 napos terhessége alatt 28 naponként egyetlen ejakulációval – ezt az ejakulációs gyakoriságot szinte minden, egyébként egészséges férfi könnyedén eléri – annyi spermiumot tudna szétszórni, amennyivel megtermékenyíthetné a világ hozzávetőleg kétmilliárd szaporodóképes nőjének mindegyikét, amennyiben sikerül megoldania, hogy valamennyiüknek jusson egy-egy a spermiumai közül. Ez az evolúciós logika késztet arra sok férfit, hogy miután teherbe ejti, elhagyja a nőt, és újabb utódnemzési lehetőség után járjon. Az a férfi, aki a gyermekgondozásnak szenteli magát, elmulasztja ezeket az egyéb lehetőségeket. Hasonló logika alkalmazható a belső megtermékenyítésű faj többségének hímjeire és nőstényeire is. A hímeknek ezek a kiaknázható lehetőségei döntően hozzájárulnak a női ivadékgondozás általános elterjedtségéhez az állatvilágban.
Az utolsó tényező a bizonyosság a szülőségben. Ha már elszántuk magunkat, hogy időt, erőfeszítést és tápanyagokat fektetünk be egy megtermékenyített tojás vagy embrió létrehozatalába, tökéletesen biztosnak kell lennünk abban, hogy a saját utódunkról van szó. Ha kiderül, hogy másnak az utódja, akkor elveszítjük az evolúciós versenyt. Minden áldozatunk eredményeként egy ellenlábasunk génjeit tartottuk fenn.
A nőknek és a többi belső megtermékenyítésű nőstény állatnak nincs miért kételkedniük az anyaságot illetően. A pete az anya szervezetében található, és miután behatol a spermium, ott megy végbe a megtermékenyítés is; aztán egyszer csak elhagyja testét az újszülött vagy a tojás. A közbeeső időben egyszerűen semmiféle módon nem cserélhető ki a magzat egy másik anya magzatával. Az anya számára holtbiztos evolúciós tipp az ivadék gondozása.
De az emlősök és más belső megtermékenyítésű állatok hímjeinek nincs hasonló bizonyosságuk az apaságukat illetően. Persze az apa tudja, hogy az ivarsejtje bejutott a nőstény testébe. Később aztán az anya – valamilyen formában – világra hozza az újszülöttet. Honnan tudhatná a hím, hogy párosodott-e a nőstény más hímekkel, amikor éppen nem tartózkodott a közelében? Honnan tudhatná, hogy az ő vagy egy másik hím spermiuma termékenyítette meg a petét? Ennek a megkerülhetetlen bizonytalanságnak az evolúciós következtetése arra indítja a hím emlősök többségét, hogy közvetlenül a párosodás után odébbálljanak, és igyekezzenek újabb és újabb nőstényeket megtermékenyíteni, a nőstényekre pedig ráhagyják az ivadékgondozás terhét – miközben bíznak benne, hogy egy vagy több nőstényt neki sikerült megtermékenyítenie, és ezek a nőstények segítség nélkül is felnevelik az utódokat. A hím szülői gondoskodás meglehetősen bizonytalan kimenetelű evolúciós vállalkozás volna.
*
Tapasztalatból ugyanakkor tudjuk, hogy egyes fajok kivételt képeznek az általános minta alól, miszerint a párosodás után a hímek odébbállnak. Ezek három típusba sorolhatók. Az egyik típushoz a külső megtermékenyítésű fajok tartoznak. A nőstény kibocsátja a még megtermékenyítetlen petéket; a közelben lebegő vagy a nőstényt már megragadó hím a petékre szórja a spermáját, és azonnal gondjaiba veszi azokat, mielőtt más hímeknek esélyük lenne megtermékenyíteni őket; és minthogy teljes bizonyosságban van az apasága felől, azonnal nekiláthat gondoskodni a megtermékenyített petékről. Ez az evolúciós logika késztet arra egyes hím halakat és békákat, hogy a megtermékenyítés után elvállalják az egyedülálló szülő szerepét. A hím bábavarangy például a hátsó lába köré csomagolva őrzi az ikrákat; a hím üvegbéka a növényzetben őrzi az ikrákat egy vízfolyás fölött, melybe belesnek a kikelő ebihalak; a hím durbincs pedig fészket épít, mely megvédi az ikrákat a ragadozók ellen.
A kivételek egy másik típusa a hím közösülés utáni eltávozásának uralkodó mintája alól egy figyelemre méltó, hosszú nevű jelenség: a felcserélt nemi szerepű poliandria. Mint elnevezéséből is kiderül, ez a viselkedés éppen ellentéte az elterjedtebb poligín szaporodási rendszernek, amikor a nagy testű hímek nekikeseredetten versengenek egymással egy-egy, nőstényekből álló, hárem megszerzéséért. Ebben az esetben viszont a hímeknél nagyobb nőstények nekikeseredetten versengenek egymással egy-egy, hímekből álló, hárem megszerzéséért; a nőstény a hímjei mindegyike számára lerak egy fészekalja tojást, és a hímek végzik el a költés feladatának és a fiatalok nevelésének a javát, vagy éppen az egészét. Egyes parti madarak körében találjuk a legismertebb ilyen „nőszultánokat”: a jasszánáknál, a pettyes billegetőcankóknál és a Wilson-víztaposóknál. Például akár tíz Wilson-víztaposó tojóból álló csapat is üldözhet mérföldeken át egy-egy hímet. A győzedelmes tojó végül őrt áll a szó szerint kiharcolt jutalma fölött, biztosítva, hogy senki más ne vehesse igénybe annak szexuális szolgáltatásait, és hogy besorozhassa a fiókákat nevelő hímjei közé.
A sikeres nőstény számára nyilvánvalóan a felcserélt nemi szerepű poliandria képviseli az evolúciós álom beteljesülését. Megnyeri a nemek közötti harcot, és sokkal több fészekalja fiókának tudja átadni a génjeit, mintha egyedül, vagy a hím segédletével nevelné őket. Kihasználhatja szinte a teljes tojásrakó potenciálját, csakis az korlátozza, hogy hány másik nőstényt képes legyőzni a hímekért folyó küzdelemben, mely hímekre átháríthatja a szülői gondoskodás terhét. De miként alakult ki ez a stratégia? Hogyan történhetett, hogy egyes parti madarak hímjei látszólag vereséget szenvedtek a nemek harcában, és poliandrikus „társférjek”-ként kénytelenek élni, noha szinte az összes madárfaj elkerülte ezt a sorsot, netán egyenesen fordított is rajta, és többnejűvé vált?
A magyarázat a parti madarak szokatlan szaporodási biológiájában rejlik. Mindössze négy tojást raknak le egyszerre, a fiókák pedig koraérettek, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy kikeléskor pehelytollak borítják, nyitva van a szemük, tudnak futni és táplálékot keresni maguknak. A szülőnek nem kell etetnie a csibéket, csak védelmeznie és melegen tartania őket. Ezt a feladatot az egyedülálló szülő is könnyen ellátja, míg a legtöbb madárfaj fiókáinak etetéséhez két szülőre van szükség.
Csakhogy az a csibe, amelyik a kikelés után már tud szaladgálni, többet fejlődik a tojáson belül, mint a szokásosan magatehetetlen fiókák. Ehhez viszont kivételesen nagy tojásra van szükség. (Vessünk csak egy pillantást a galamb jellegzetesen apró tojásaira, melyekből gyámoltalan fiókák kelnek ki; és azonnal megértjük, miért éppen a nagy tojásokat tojó, koraérett csibeként kikelő csirkéket nevelnek előszeretettel a tojástermelők.) A pettyes billegetőcankók tojásai az any a testsúlyának ötödét nyomják; a négy tojásból álló fészekalja az anya súlyának döbbenetes arányát, a 80 %-át teszi ki! Bár a monogám parti madár tojók is valamivel nagyobbra nőnek, mint a hímek, nyilvánvalóan kimerítő ilyen hatalmas tojásokat létrehozni. Ez az anyai erőfeszítés az, ami egy rövid és egy hosszú távú haszonhoz segíti a hímet, ha átvállalja a koraérett fiókák nevelésének nem túl terhes feladatát, és így lehetővé teszi a párjának, hogy visszanyerje a rendes súlyát.
A rövid távú előny az, hogy a párja így képessé válik újabb fészekalja tojást rakni a számára, ha az első fészekalját elpusztítaná egy ragadozó: Ez egyáltalán nem csekély haszon, mivel a parti madarak a földön fészkelnek, és tojásaik, illetve fiókáik gyakran esnek áldozatul ragadozóknak. 1975-ben Minnesotában például egyetlen vidramenyét elpusztította a Lewis Oring ornitológus által tanulmányozott pettyes billegetőcankó populáció valamennyi fészkét. Egy Panamában a készített felmérés szerint negyvennégy jasszánafészekből negyvenkettő pusztul el.
A tojó felszabadítása egy hosszú távú hasznot is hozhat a hímnek. Ha a nőstény nem merül ki egyetlen szaporodási időszakban, akkor valószínűleg megéri a következő idényt, amikor ismét párosodhat vele. Akárcsak az emberi párok esetében, a harmonikus kapcsolatban élő tapasztalt madárpárok is sikeresebbek a fiókák termelésében, mint az újdonsült „házas” madarak.
De a későbbi haszon reményében tanúsított nagylelkűség kockázatot is hordoz magában a hím parti madarak számára, pontosan úgy, mint az emberi hímeknek. Amint a hím magára vállalja a szülői felelősséget, megnyílik az út a párja előtt, hogy úgy használja fel a szabad idejét, ahogy akarja. Talán a nagylelkűség viszonzása mellett fog dönteni, és kitart a párja mellett, arra számítva, hogy az első fészekalja megsemmisülhet, és a hím a fészekalja pótlását igényli. De úgy is határozhat, hogy kizárólag a saját érdekeit tartja szem előtt, másik elérhető hímet keres, aki kész fogadni a második fészekalját. Ha az első fészekalja megmarad, és továbbra is lefoglalja az előző párját, akkor poliandrikus stratégiája révén a tojó megduplázza genetikai teljesítményét.
Természetesen más nőstényeknek is ugyanez lesz az elképzelésük, és hamarosan mindannyian versenyben állnak az egyre csökkenő létszámban rendelkezésre álló szabad hímekért. Ahogy múlik a szaporodási időszak, a legtöbb hímet leköti az első fészekalja gondozása, és képtelen további szülői felelősséget vállalni. Bár a felnőtt hímek és nőstények száma egyenlő, a szexuálisan elérhető hímek és nőstények aránya akár hét az egyhez értéket is mutathat a költő pettyes billegetőcankók és Wilson-víztaposók körében. Ezek a kérlelhetetlen adatok vezetnek a nemi szerep felcserélődéséhez. Bár a nőstények nyilván már eleve valamivel nagyobbak voltak a hímeknél, hogy létre tudják hozni a koraérett fiókákhoz szükséges nagy tojást, még nagyobbá fejlődtek, ezúttal azért, hogy megnyerjék a harcot a többi tojóval szemben. Azután a tojó csökkenti a részvételét az utódok gondozásban, és ő maga udvarol a hímnek, és nem fordítva.
Ilyenformán a parti madár biológiájának megkülönböztető sajátosságai – nevezetesen a koraérett fiókák, a kevés számú, de tekintélyes méretű tojások, a földön fészkelés szokása, és a jelentős arányú tojás- és fiókaveszteség – hajlamossá teszik ezeket a madarakat a hím kizárólagos ivadékgondozó szerepére és a tojók felszabadítására, vagy éppen ők azok, akik elhagyják a párjukat. A parti madár fajok tojóinak többsége kétségkívül nem aknázza ki ezeket a lehetőségeket a poliandriára. A sarkvidék legtöbb szalonkaféléjének például a nagyon rövid tenyészidőszak nem is hagy időt egy második fészekalj felnevelésére. Csak a fajok kisebbsége körében, mint a trópusi jasszánák és a pettyes billegetőcankók déli populációjánál fordul elő vagy egyenesen szokásos a poliandria. Bár látszólag távol esik az emberi szexualitástól, mindenképpen tanulságos a parti madár szexualitása, mert híven illusztrálja ennek a könyvnek a fő üzenetét: egy adott faj szexualitását a faj biológiájának más tényezői formálják. Ezt a következtetést könnyebben fogadjuk el a parti madarak kapcsán, melyeknek nem tulajdonítunk erkölcsi normákat, mint önmagunkkal kapcsolatban.
*
A harmadik típusú olyan kivétel, ahol a hím nem hagyja el a párját, olyan fajoknál figyelhető meg, melyeknél – akárcsak nálunk – belső megtermékenyítés történik ugyan, de egyetlen szülő csak roppant nehezen, vagy éppen egyáltalán nem tudja segítség nélkül felnevelni az utódokat. A másik szülőre is szükség van az élelemgyűjtéshez a szülőtárs vagy az utódok számára. Az egyiknek gondoskodni kell az utódokról, míg a másik szülő táplálék után jár, védeni a területet, vagy tanítani a kicsiket. Az ilyen fajok esetében a nőstény nem lenne képes a hím segítsége nélkül táplálni és megvédeni az ivadékokat. A hímnek nem hozna evolúciós nyereséget, ha más nőstények kedvéért elhagyná a megtermékenyített párt, ha emiatt éhen halnának az előző nősténytől származó utódai. Így éppen a saját érdeke készteti arra a hímet, hogy maradjon megtermékenyített társával, és ugyanez a megfontolás érvényes a nőstényre is.
Pontosan ez a helyzet a legtöbb ismerős észak-amerikai és európai madárfaj esetében: a hímek és a tojók monogámok, és egyaránt részt vesznek a fiókák gondozásában. Mint jól tudjuk, nagyjából ugyanez áll az emberekre is: egyedülálló szülőnek lenni még a bevásárlóközpontok és a házhoz rendelhető pótmamák korában is meglehetősen nehéz. Az ősi vadászó-gyűjtögető időkben az árvaságra vagy akár csak a félárvaságra jutott gyermeknek alaposan csökkentek az életben maradási esélyei. A génjei továbbadását szorgalmazó apának, az anyához hasonlóan, érdekében áll gondoskodni a gyermekéről. Ennélfogva a legtöbb férfi élelmet, védelmet és fedelet biztosított a házastársának és a gyermekeinek. Az eredmény a névlegesen monogám házasságban élő párok szociális rendszere, illetve esetenként egy-egy gazdag férfinak elkötelezett nőkből álló háremek. Lényegileg ugyanezek a megfontolások alkalmazhatók a gorillákra, a gibbonokra, egyáltalán az apai gondoskodást folytató, kisebbségben lévő emlősökre.
Ám a társszülőségnek ez a meghitt berendezkedése nem szünteti meg a nemek harcát. Az anya és az apa érdekei között nem szükségszerűen oldódik fel a feszültség, mely a szülés előtti egyenlőtlen befektetésükből fakad. A hímek még az apai gondoskodást nyújtó emlős- és madárfajok körében is hajlamosak minél kevesebb törődéssel boldogulni, úgy, hogy – főként az anya erőfeszítéseinek köszönhetően – mégis életben maradjon az utód. Ennek a kategóriának a hímjei is igyekeznek megtermékenyíteni más hímek nőstényeit, hogy aztán a szerencsétlen megcsalt hím tudtán kívül gondoskodjon a csábító utódjáról. Mi tagadás, a hímek okkal-joggal válnak paranoiássá, ha a párjuk hűségére gondolnak.
A társszülőség eleve adott feszültségeire alaposan tanulmányozott és jellegzetes példát kínál az egyik európai madárfaj, a kormos légykapó. A légykapó hímek többsége névlegesen ugyan monogám, de sokan próbálnak poligám életet élni, és némelyikük sikerrel is jár. Ismét csak tanulságos lehet ennek, az emberi szexualitásról szóló könyvnek néhány oldalát egy másik, madarakkal kapcsolatos példának szentelni, mert (amint látni fogjuk) egyes madarak viselkedése meghökkentően emberi, ám nem ébreszti bennünk ugyanazt az erkölcsi megbotránkozást.
És most nézzük, hogyan működik a poligámia a kormos légykapóknál. Tavasszal a hím keres egy jó fészkelőlyukat, kijelöli körülötte a területe határait, udvarol az egyik tojónak, és párosodik vele. Amikor ez a nőstény (ezt nevezzük az elsődleges tojónak) lerakja az első tojását, a hím bizonyos abban, hogy ő termékenyítette meg, hogy a tojót leköti a tojásai költése, és hogy közben nem érdeklik más hímek, egyébként pedig átmenetileg úgyis terméketlen: Így aztán a hím egy másik fészkelőlyukat keres a közelben, megkörnyékez egy másik tojót (ez a másodlagos tojó), és vele is párosodik.
Amikor a másodlagos tojó elkezd tojást rakni, a hím ezúttal is bizonyos abban, hogy ő termékenyítette meg. Ugyanez idő tájt elkezdenek kikelni az elsődleges tojójának a tojásai. A hím visszatér hozzá, energiái javát a fiókák táplálására fordítja, és kevesebb, vagy semmiféle energiát nem szentel a másodlagos tojó fiókáinak táplálására. A számok mindent elmesélnek erről a kegyetlen történetről: a hím óránként átlagosan tizennégy alkalommal visz élelmet az elsődleges tojó fészkéhez, és csak hétszer a második tojóéhoz. Ha elegendő a szabad fészkelőlyuk, a párral rendelkező hímek többsége megpróbál szert tenni egy másodlagos tojóra, és 39%-uk sikerrel is jár.
Ebben a rendszerben nyilvánvalóan lesznek nyertesek. és vesztesek. Minthogy a hím és a tojó légykapók száma nagyjából egyenlő, és minden tojónak csak egy párja van, minden egyes bigámista hímre egy balszerencsés, pár nélküli hímnek kell jutnia. A nagy nyertesek a poligám hímek, amelyek évente átlagosan 8,1 légykapó fiókát nemzenek (természetesen mindkét párja szaporulatával számolva), míg a monogám hímek mindössze 5,5 fiókát mutathatnak fel. A poligám hímek rendszerint idősebbek és nagyobbak a pár nélkülieknél, ők foglalják el a legjobb területeket és a legjobb fészkelőlyukakat a legjobb élőhelyeken. Mindezek eredményeként a fiókáik 10%-kal súlyosabbak más hímek fiókáinál, és ezeknek a nagyobb fiókáknak jobbak az esélyeik az életben maradásra, mint a kisebbeknek.
A legnagyobb vesztesek a pár nélkül maradt balszerencsés hímek, melyeknek egyáltalán nem sikerül utódot nemzeniük (legalábbis elméletileg – többet erről később). A másodlagos tojók is a vesztesek közé tartoznak, hiszen sokkal keményebben meg kell dolgozniuk a fiókák etetésével, mint az elsődleges tojóknak. Az előbbi óránként hússzor visz élelmet a fészekhez, míg az utóbbi mindössze tizenháromszor. Minthogy a másodlagos tojók inkább kimerítik az erőtartalékaikat, korábban pusztulnak el. Hősies erőfeszítéseik ellenére a legszorgalmasabb másodlagos tojó sem tud annyi élelmet vinni a fészekhez, mint a pihent elsődleges tojó és a hím együttesen. Egyes fiókák tehát éhen pusztulnak, és a másodlagos tojók végül az elsődlegeseknél kevesebb fiókát nevelnek fel (átlagosan 3,4-et, szemben az utóbbiak átlagosan 5,4 fiókájával). Ráadásul a másodlagos tojók életben maradt fiókái kisebbek, mint az elsődleges tojóké, következésképpen kisebb valószínűséggel élik túl a tél és a vándorlás nehéz körülményeit.
Tekintettel a kérlelhetetlen statisztikákra, miért kellene bármelyik tojónak is elfogadnia a „második nő” sorsát? A biológusok okfejtése szerint a másodlagos tojók abból kiindulva választják ezt a szerepet, hogy még mindig jobb egy jó hím mellőzött második asszonyának lenni, mint egy szegényes territóriumot birtokló másodrendű hím egyetlen párjának. (Gazdag nős férfiak közismerten hasonló várakozásokat keltenek a reménybeli szeretőkben.) Kiderült azonban, hogy a másodlagos tojók nem tudatosan vállalják a sorsukat, hanem becsapják őket.
A félrevezetés leglényegesebb eleme pedig az az odaadás, mellyel a poligám hím felállítja a második háztartását pár száz méterre az első fészektől, ahonnan számos más hím területe választja el. Meghökkentő, hogy a poligám hímek nem az első fészek melletti tucatnyi lehetséges fészkelőhely valamelyikénél udvarolnak a második társuknak, még ha azzal csökkenthetnék is a két fészek közötti ingázásra fordított időt, és több idejük jutna a fiókáik táplálására, és csökkentenék annak a kockázatát, hogy felszarvazzák őket, amíg úton vannak. Kézenfekvő a következtetés, hogy a poligám hímek inkább elfogadják a távol eső második háztartás hátrányait, azért, hogy félrevezessék a reménybeli másodlagos párt, és elrejtsék előle az első otthon létezését. Az élet kényszerhelyzetei aztán tartósítják ezt a helyzetet. Ha a felültetett kormos légykapó tojó a tojásrakás után felfedezi, hogy a párja poligám, már túl késő bármit is tenni ellene. Jobban jár, ha a tojásokkal marad, mint ha magukra hagyná őket, és egy párt keresne a még elérhető hímek közül (amelyeknek a többsége amúgy is poligám lenne), és remélné, hogy az új pár jobbnak bizonyul, mint az előző.
A hím kormos légykapók stratégiáját hímnemű biológusok az erkölcsileg semlegesen hangzó „vegyes reproduktív stratégia” kifejezéssel ruházták fel (rövidítve VRS). Ez annyit jelent, hogy a párral rendelkező hím kormos légykapók körülsompolyogják és megpróbálják megtermékenyíteni más hímek párját is. Ha olyan tojót találnak, amelyiknek átmenetileg nincs jelen a párja, akor megpróbálnak párosodni vele, és nem egyszer sikerrel is járnak. Vagy harsányan dalolva közelítik meg a tojót, vagy csendesen hozzálopakodnak; ez utóbbi módszer gyakrabban vezet eredményre.
A légykapóknak ezen foglalatosságának mértéke meghaladja a mi emberi képzeletünket. Mozart operájának, a Don Giovanninak az első felvonásában a Don szolgája, Leporello azzal henceg Donna Elvirának, hogy Don Giovanni csak Spanyolországban 1003 nőnél járt sikerrel. Ez hatásosan hangzik, amíg nem vesszük figyelembe, milyen hosszú életet él is az ember. Ha Don Giovanni hódításait elosztjuk harminc évre, akkor csupán tizenegy naponként csábított el egy spanyol nőt. Ezzel szemben ha egy hím kormos légykapó átmenetileg elhagyja a párját (például élelmet keres), akkor átlagosan tízpercenként lép a területére, és harmincnégy percenként párosodik a párjával másik hím. Valamennyi megfigyelt párosodás huszonkilenc %-a bizonyult AP-nak (alkalmi párosodásnak), és a becslések szerint a fiókák 24%-a „törvénytelen”-nek. Rendszerint a „szomszéd fiú”, azaz az egyik szomszédos territórium hímje volt a csábító.
A nagy vesztes a felszarvazott hím, akinek evolúciós katasztrófát jelentenek az AP-k és a VRS-ek. Rövid életéből egy egész tenyészidőszakot arra pazarol, hogy nem az ő génjeit hordózó fiókákat etessen. Bár a nagy győztes az első piliantásra az AP hím elkövetője. Egy kis utánagondolással megállapítható, hogy ennél azért ellentmondásosabb a mérlege: míg ugyanis másutt csapja a szelet, addig más hímeknek lehetőségük nyílik a párjukkal szerelmeskedni. Az AP-kísérletek ritkán vezetnek eredményre, ha a nőstény párja tízméteres körzetben taláható, de növekszik a siker esélye, ha ezen a távolságon kívül tartózkodik. Ez teszi a VRS-t különösen kockázatossá a poligám hímek számára, akik több időt töltenek a másik territóriumukon vagy a két területük között ingázva. A poligám hímek maguk is igyekeznek AP-kat végrehajtani, és átlagsan huszonöt percenként tesznek egy kísérletet; tizenegy percenként azonban egy-egy másik hím settenkedik őrizetlen territóriumára, hogy AP-val próbálkozzon. Az AP-kísérletek felében a felszarvazott légykapó hím éppen egy másik tojó után koslat olyankor, amikor otthon hagyott párját egy széptevő ostromolja.
Ezek a statisztikák kétségessé tehetnék a VRS-stratégia értékét a kormos légykapó hímek számára, ők azonban elég okosak ahhoz, hogy a lehető legkisebbre csökkentsék a kockázatot. Amíg nem termékenyítették meg a saját párjukat, addig 2-3 méternél nem távolodnak messzebb tőle, és elszántan vigyázzák őket. Csak azután indulnak udvarolni, amikor a tojó már megtermékenyült.
*
Most, hogy áttekintettük a nemek harcának eltérő kimenetelét az állatok esetében, nézzük meg, miként illeszkednek ebbe a képbe az emberek. Bár más tekintetben az emberi szexualitás egyedülálló, ha a nemek harcáról van szó, akkor egészen mindennapos. Az emberi szexualitás hasonlít sok más állatfajéra, melyeknek az utódai belső megtermékenyítés révén jönnek világra, és mindkét szülő gondoskodását igénylik. E tekintetben viszont különbözik mindazoktól a túlsúlyban lévő fajokétól, melyeknek az utódai külső megtermékenyítést követően születnek, és egyetlen szülő gondoskodik róluk, esetleg egyáltalán nincs szükségük törődésre.
Az embereknél, mint más emlős- és madárfajoknál (a talegalla tyúk kivételével), az újszülött képtelen magára hagyatottan életben maradni. Az az időszak, amíg az utód nem tud önállóan táplálkozni és gondoskodni magáról, legalább olyan hosszú az emberek esetében, mint több állatfajnál, és sokkal hosszabb; mint az állatfajok elsöprő többségénél. Ilyenformán tehát nélkülözhetetlen a szülői gondviselés. Az egyetlen kérdés, hogy melyik szülő nyújtsa ezt a gondoskodást, vagy hogy vállalja-e mindkét szülő?
Az állatok számára erre a kérdére, mint láthattuk, az anya és az apa magzatba való szükségszerű befektetésének viszonylagos mértékétől, a szülői gondoskodás mellett hozott döntéssel elmulasztott más lehetőségeiktől, és az apaság, illetve az anyasság tényének bizonyosságától függ a válasz. Ezen tényezők közül az elsőről elmondható, hogy az emberanyának nagyobb a szükségszerű befektetése, mint az emberapának. A megtermékenyítés pillanatában az emberi pete sokkal nagyobb, mint az emberi spermium, bár ez a különbség eltűnik, vagy egyenesen a visszájára fordul, ha a petét az ejakuláció teljes spermiummennyiségével vetjük össze. A megtermékenyítés után az anya az idő és energia kilenc hónapos ráfordítására kényszerül, amit a szoptatás időszaka követ, és nagyjából négy évig tart a vadászó-gyűjtögető életmód körülményei között, mely a földművelés hozzávetőleg tízezer évvel ezelőtti elterjedése előtt minden emberi társadalmat jellemzett. Nagyon jól emlékszem, milyen gyorsan tűnt el az élelmiszer a hűtőszekrényünkből, amikor a feleségem a fiainkat szoptatta; energetikai szempontból az emberi szoptatás roppant pazarló. A szoptatós anya napi energiafelhasználása még mérsékelten aktív életmód mellett is meghaladja a legtöbb férfiét, és legfeljebb az edzésben lévő maratoni futók múlják felül. Mindebből következően nincs rá reális lehetőség, hogy az éppen megtermékenyített nő felkeljen a hitvesi ágyból, a házastársa vagy szeretője szemébe nézzen, és így szóljon: „Neked kell gondját viselned ennek a magzatnak, ha azt akarod, hogy életben maradjon, mert én bizony nem fogom!” Hitvese azonnal rájönne, hogy csupán üres fenyegetőzést hall.
A második tényező, ami a férfi és a nő eltérő érdekeit befolyásolja a gyermekgondozás kérdésében, az ilyenkor alapvetően megváltozó lehetőségek a két fél számára. A nő terhességre és – vadászó-gyűjtögető körülmények között – szoptatásra fordított ideje miatt semmit nem tehet annak érdekében, hogy másik utódot hozzon létre. A hagyományos szoptatási szokás szerint sokszor minden órában szoptattak, és az ennek következtében felszabaduló hormonok akár éveken át is tartó szoptatási menstruáció-kimaradást okoztak. Ilyenformán a vadászó-gyűjtögető anyák gyermekei több éves szünettel követték egymást. A modern társadalomban az anya ismét megfoganhat a szülést követő néhány hónapon belül, vagy mert a különféle tápszerek jóvoltából nem is szoptat, vagy mert csak néhány óránként szoptatja a csecsemőt (amire a mai nők, tökéletesen érthetően, hajlamosak a kényelem kedvéért). Ilyen körülmények között a nőnek hamarosan folytatódik a menstruációs ciklusa. Ám még a szoptatástól és a fogamzásgátlástól tartózkodó mai asszonyok is ritkán adnak újabb életet egyéves időközön belül, és élete során kevés nő szül egy tucat gyereknél többet. Egy 19. századi, sorozatosan hármasikreket szülő moszkvai asszony tartja a rekordot a gyermekek számában, hatvankilenc gyermekkel, ami döbbenetesen hangzik, amíg nem mérjük a férfiak által elért számokhoz, melyekre alább még kitérünk.
Azaz a több férj nem segíti hozzá a nőt ahhoz, hogy több utódot hozzon a világra, és ennek megfelelően nagyon kevés emberi közösségben elismert gyakorlat a poliandria. Gyakorlatilg az egyetlen ilyen társadalom a tibeti tre-ba törzsé, ám ezeknek a két férjjel rendelkező nőknek sincs több gyermekük, mint azoknak, akiknek csak a szokásos egyetlen férj jutott. A tre-ba poliandria nem is ilyen genetikai okokból, hanem a földbirtoklás tre-ba rendszerének eredményeként jött lére: a tre-ba fivérek gyakran ugyanazt a nőt veszik feleségül, hogy elkerüljék az amúgy is szerény földbirtok elaprózódását.
Az a nő tehát, aki úgy „dönt”, hogy gondozza az ivadékát, ezzel nem marad le semmiféle más reményteli reproduktív lehetőségről. Ezzel szemben egy poliandrikus víztaposó tojó átlagosan csak 1,3 fiókát hoz létre, ha csak egy párja van, ám amennyiben két hímet sikerül megkörnyékeznie, akkor 2,2 fiókát, és ha hármat, akkor 3,7 fiókát. A nő ebben a tekintetben is különbözik a férfitól, aki elméletileg a világ valamennyi fogamzóképes nőjét meg tudja termékenyíteni, ahogy arról már szó esett. A tre-ba nők genetikailag teljességgel haszontalan poliandriájával szemben, a poligínia igencsak kifizetődött a 19. századi mormon férfiaknak, akik egy feleséggel átlagososan hét gyermeket nemzettek, tizenhat-húszat két-három feleséggel, és huszonötöt az átlagoan öt feleséggel rendelkező mormon egyházi vezetők.
Ám a poligínia mindezen előnyei eltörpülnek az újabb korok önkényuralkodó hercegeinek teljesítményéhez képest; ezek a férfiak gyermekek százait nemzették, hiszen az utódok felnevelésére egy centralizált társadalom minden erőforrása a szolgálatukra állt, és nekik maguknak nem kellett közvetlenül részt vállalniuk a gyermekgondozásból. Egy 19. századi látogató történetesen azon nyolcnapos időszak során tartózkodott egy különösen nagy háremmel rendelkező indiai herceg, a haidarábádi Nizám udvarában, amikor Nizám négy felesége szült, és kilenc továbbinak a szülése volt esedékes a következő héten. Az egy élettartam leforgása alatt nemzett utódok rekordját a marokkói szultánnak, Vérszomjas Iszmáilnak, a hétszáz fiú és számolatlan, de feltételezhetően hasonló számú leány atyjának tulajdonítják. Ezekből az adatokból is kiviláglik, hogy az a férfi, aki megtermékenyít egy nőt, majd a gyermekgondozásnak szenteli magát, mérhetetlen lehetőségektől esik el ezzel a választással.
Az utolsó tényező, ami genetikailag a nőknél kevésbé kifizetődővé teszi a gyerekgondozást a férfiak számára, a tökéletesen igazolható kétség az apaság felől, amiben a férfiak valamennyi belső megtermékenyítésű faj hímjeivel osztoznak. Annak a férfinak, aki a gyermekgondozás mellett dönt, azzal a kockázattal kell számolnia, hogy az erőfeszítéseivel tudtán kívül egy vetélytárs génjeinek a fennmaradását szolgálja. Ez a biológiai tény húzódik meg a hihetetlenül leleményes és visszataszító gyakorlatok mögött, melyekkel a különféle társadalmak férfiai növelni igyekeztek – és igyekeznek – bizonyosságukat az apaságukban, úgy, hogy korlátozzák a feleségük lehetőségét a más férfiakkal folytatott közösülésre. Az ilyen gyakorlatok közé tartozik a magas menyasszony-váltság, melyet csak igazoltan szűz áruért fizettek; a hagyományos házasságtörési törvények, melyek kizárólag a résztvevő nő férjezettsége alapján állapítják meg a házasságtörés tényét (a résztvevő férfi családi állapota lényegtelen); a nők állandó kísérése vagy tényleges bezárása; a női „körülmetélés” (klitoridektómia) a nő érdeklődését hivatott csökkenteni az akár házasságon belüli, akár azon kívüli szex iránt; az infbuláció (a nő nagy szeméremajkainak csaknem teljes összevarrása) lehetetlenné teszi a közösülést a férj távollétében.
Mindhárom tényező – a nemi különbözőségek a kényszerű szülői befektetésben, az ivadékgondozással lezáruló alternatív lehetőségek és a bizonyosság a szülőségben – azt az irányzatot erősíti, hogy a férfiak a nőknél inkább hajlamosak a házastárs és a gyermek elhagyására. Ám a férfiak más helyzetben vannak, mint a hím kolibri, a hím tigris, vagy más állatfajok hímje, amelyik abban a biztos tudatban áll odébb közvetlenül a párosodás után, hogy elhagyott szexpartnere megbirkózik génjei fennmaradásának további feladatával. Az embergyerekek gyakorlatilag kétszülős gondozást igényelnek, különösen a hagyományos társadalmakban. Bár az 5. fejezetben látni fogjuk, hogy az apai törődést képviselő tevékenységek valójában sokkal összetettebbek. A hagyományos társadalmakban sok, vagy a legtöbb férfi kétségkívül nyújt bizonyos szolgálatokat a gyermekeinek és a házastársának. Ezen szolgálatok közé tartozik az élelem megszerzése és hazavitele; védelem a ragadozók ellen, továbbá más férfiak ellen, akiket szexuálisan érdekel az anya, és a gyermeket (potenciális mostohagyermeküket) konkurrens genetikai kényelmetlenségnek tekintik; földterület birtoklása, és a termés elérhetővé tétele; házépítés, kertápolás és más hasznos munkák elvégzése; valamint a gyermekek, különösen a fiúk nevelése, miáltal javulnak a gyermekek életben maradási esélyei.
A szülői gondoskodás genetikai értékében mutakozó nemi különbözőségek jelentik a férfiak és a nők eltérő hozzáállásának a biológiai alapját a házasságon kívüli szexhez. Minthogy a hagyományos társadalmakban az embergyermek számára nélkülözhetetlen a szülői gondoskodás, a házasságon kívüli szex a kifizetődőbb a férfi számára, ha az egy férjezett asszonnyal történik, akinek a férje tudtán kívüli neveli majd az e kapcsolatból született gyermeket. A férfi és a férjezett nő közötti alkalmi kaland jó eséllyel növelheti a férfi szaporodási teljesítményét, a nőét azonban nem. Ez a meghatározó különbség tükröződik a férfiak és a nők eltérő indítékaiban. A legkülönfélébb emberi társadalmakban világszerte folytatott visekedéskutatások kimutatták, hogy a férfiakat jobban érdekli a szexuális változatosság, mint a nőket, beleértve az alkalmi és a rövid távú kapcsolatokat. Könnyen érthető ez a hozzáállás, hiszen a férfi esélyei így növekednek génjei továbbadására, a nő esélyei viszont nem. Ezzel szemben a házasságon kívüli kapcslato(ka)t folytató nő indítéka többnyire az elégedetlensége a házasságával. Az nő ilyenkor is tartós kapcsolat kialakítására törekszik; vagy új házasságra, vagy hosszú; házasságon kívüli kapcsolatra egy olyan férfival, aki a férjénél hatékonyabban látja el őt különféle érőforrásokkal, illetve jobb génekkel.
3. FEJEZET
Hogyan nem fejlődött ki a hímek tejkiválasztása
Tőlünk, férfiaktól manapság elvárják, hogy vegyünk részt gyermekeink gondozásában. Semmiféle ellenvetést nem tehetünk, minthogy gyakorlatilag mindazt teljes mértékben meg tudjuk tenni a gyermekünkért, amit a feleségünk. Amikor tehát 1987-ben megszülettek az ikerfiaim, annak rendje és módja szerint megtanultam pelenkázni, eltakarítani a hányadékot és elvégezni a többi feladatot is, ami a szülői léttel együtt jár.
Egyetlen feladat alól azonban felmentést éreztem: ez a csecsemők szoptatása volt, ami pedig láthatóan kimerítette a feleségemet. A barátaink tréfálkoztak, hogy hormonkezelésre kellene járnom, és ebből a teherből is kivenném a részemet. Ám a megkerülhetetlen biológiai tények mintha ellentmondanának azoknak, akik a nemi egyenlőséget ki akarják terjeszteni a női előjogoknak – avagy a férfiak kirekesztésének – erre az utolsó területére is. Nyilvánvalónak tűnik, hogy a férfiak nem rendelkeznek a szükséges anatómiai felszereltséggel, nem esnek át a terhesség tejkiválasztást elindító folyamatán, nem szabadulnak fel bennük a szoptatáshoz szükséges hormonok. 1994-ig úgy tudtuk, hogy szokásos körülmények között a világ 4300 emlősfajának egyetlen hímje sem alkalmas a szoptatásra. A hím tejkiválasztás nemléte ilyenformán megoldott kérdésnek tűnhet, amire kár is több szót vesztegetni, és kétszeresen is lényegtelennek tűnhet egy olyan könyvben, ami az emberi szexualitás egyedülálló sajátosságainak kifejlődéséről szól. Elvégre ennek a felvetésnek a megoldása mintha inkább fiziológiai tényektől, mint evolúciós okoktól függene, a női szoptatás kizárólgossága pedig láthatóan egyetemes emlős jelenség, a legkevésbé sem tekinthető egyedülállóan emberinek.
Valójában azonban a hímek tejképződésének kérdése egyenesen következik a nemek harcának előzőleg fejtetegett témájából, bizonyítja a szigorúan fiziológiai magyarázatok kudarcát, és az evolúciós érvelés jelentőségét az emberi szexualitás megértésében. Igaz ugyan, hogy soha egyetlen hím emlős sem lett terhes, és hogy a hím emlősök döntő többsége szokásos körülmények között nem szoptat. Da ha csak egy kicsit is elgondolkozunk, fel kell tenni a kérdést, hogy miért olyan géneket fejlesztettek ki az emlősök, melyek megszabják, hogy csak a nőstények rendelkezzenek a szükséges anatómiai kellékekkel, menjenek át a terhesség feltöltő folyamatán és csakis bennük szabaduljanak fel a szükséges hormonok. A hím és nőstény galambok egyaránt kiválasztanak begy-„tejet” a fiókák táplálására; akkor a férfiaknak miért nem sikerül ugyanúgy, mint a nőknek? A csikóhalak esetében a hím, és nem a nőstény „esik” teherbe; miért nem igaz ez az emberekre is?
Ami a terhesség feltételezett szükségességét illeti, a szoptatás legfontosabb előkészítő folyamataként, sok nőstény emlős, köztük sok nő (a többség?) anélkül is tud tejet kiválasztani, hogy előzőleg terhes lett volna. Számos hím emlős, köztük egyes férfiak melle is megnagyobbodik, és tej képződik benne, ha mesterségesen megkapják a megfelelő hormonokat. Bizonyos feltételek között a férfiak meglepően jelentős részének még hormonkezelés nélkül is megnő a melle és megindul a tejképződése. A spontás tejképződés esetei régóta ismertek a házi kecskebakoknál, és a közelmúltban tették közzé a hím tejkiválasztás első ilyen esetét egy vadon élő emlős fajnál.
A szoptatás tehát, mindent összevetve, a férfiak élettani lehetőségein belülre esik. Amint látni fogjuk, a mai férfiak számára több evolúciós értelme lenne a szoptatásnak, mint a többi emlős faj többségének hímjei számára. Elvitathatatlan azonban a tény, hogy nem része a szokásos képességeinknek, ahogy az sem ismert, hogy más emlősfajok képességei közé tartozna, attól a bizonyos egyedüli közelmúltbeli esettől eltekintve. Minthogy a természetes kiválasztódás kétségkívül alkalmassá tehette volna a szoptatásra a férfiakat, miért nem tette meg? Ez az a nagy kérdés, amit nem lehet megválaszolni azzal, hogy egyszerűen rámutatunk a hímek adottságainak hiányosságaira. A hím tejképződés fényesen illusztrálja a szexualitás evolúciójának szinte minden fontos témakörét: az evolúciós érdekellentétet a hímek és a nőstények között, az apaság, illetve az anyaság bizonyosságának jelentőségét, a nemek közötti különbözőségeket a reproduktív befektetésekben, és a fajoknak a biológiai örökségük iránti elkötelezettségét.
De hogy továbbléphessünk, először is le kell győznöm az Olvasó ellenállását a hím tejképződést illetően, ami abból a megkérdőjelezhetetlen feltételezésből fakad, hogy ez fiziológiai képtelenség. Csakhogy a hímek és a nőstények közötti genetikai különbségek, beleértve azokat is, amik kizárólag a nők számára tartják fenn a szoptatást, csekélyek és ingatagok. Ez a fejezet meggyőzi az Olvasót a hím tejkiválasztás megvalósíthatóságáról; majd kifejti, hogy szokásos körülmények között miért nem válik valóra ez az eméleti lehetőség.
*
A nemünket a génjeink határozzák meg, melyek az emberi test minden egyes sejtjében huszonhárom pár, kromoszómának nevezett mikroszkópikus csomagban találhatók. A huszonhárom pár mindegyikének egyik tagja az anyánktól származik, a másikra az apánktól teszünk szert. A huszonhárom emberi kromoszómapárt számozzák, és a megjelenésükben tapasztalható következetes eltérésekkel különböztetik meg egymástól. Amikor mikroszkópon át nézzük, 1-től 22-ig a párok mindkét tagja egyformának látszik. Csak a 23. pár, az úgynevezett nemi kromoszómák esetében térnek el egymástól, és csakis a férfiaknál, akik ebben a 23. párban rendelkeznek egy nagy kromoszómával (amit X-kromoszómának hívnak) és egy kicsivel (az Y kromoszómával). A nőknél ugyanitt két, párba rendeződött X-kromoszómát találunk.
Mi a nemi kromoszómák feladata? Számos X-kromoszóma gén a nemhez nem kötődő vonásokat határoz meg, ilyen például a vörös és a zöld szín megkülönböztetésének a képessége. Az Y kromoszóma azonban olyan géneket tartalmaz, melyek a herék kialakulásáért felelősek. A megtermékenyítés utáni ötödik héten az emberi embriók egy „bipotenciális” ivarmirigyet, egy ősgonádot alakítanak ki, mely a későbbiek során akár herévé, akár petefészeké válhat. Y-kromoszóma jelenlétében a hetedik héten ez a meghatározatlan ivarmirigy elkezd herévé alakulni, Y-kromoszóma hiányában viszont vár a tizenharmadik hétig, és aztán petefészekké fejlődik.
A lányok második X-kromoszómája felel tehát petefészkekért, és a fiúk Y-kromoszómája a herékért. Azok az emberek, akik rendellenesen egy Y-kromoszómával és két X-kromoszómával rendelkeznek, férfivá válnak, míg akik három vagy csak egy X-kromoszómával, nőkké. Azaz az eredeti ivarmirigyünk természetes tendenciája az, hogy ha semmi nem jön közbe, petefészekké fejlődjön; valami többlet, nevezetesen egy Y-kromoszóma szükséges ahhoz, hogy herévé változzon.
Csábító érzelmileg fűtött kifejezésekkel is szavakba önteni ezt az egyszerű tényt. Ahogy Alfred Jost endokrinológus megfogalmazta: „A férfivá válás hosszadalmas, kényelmetlen és kockázatos vállalkozás, egyfajta küzdelem a nőiség felé irányuló eredendő hajlamok ellen.” A „férfisoviniszták” tovább is léphetnek, és a férfivá válást hősiesnek kiálthatják ki, míg a nővé válást tespedtségnek bélyegezhetik. Az ellentétes álláspont szerint viszont a nőiség tekinthető az ember természetes állapotának, míg a férfiak olyan kóros formák, amiket sajnálatos módon muszáj elviselni; ez az ára annak, hogy még több nőt lehessen létrehozni. Jómagam inkább ahhoz a tárgyszerű megállapításhoz tartom magam, hogy az ősgonádnak a petefészek felé vezető fejlődési útját az Y-kromoszóma eltereli a here felé, és semmiféle metafizikai következtetést nem vagyok hajlandó levonni belőle.
*
A férfit azonban nem pusztán a heréi jelentik. A férfiúság egyéb szembetűnő jellegzetességei közé tartozik a pénisz és a prosztata, ahogy a nőiség fiziológiája sem merül ki a petefészekben (például vagina is járul hozzá). Ebből egyúttal az is kiderül, hogy az embrió más bipotenciális szervkezdeményekkel is rendelkezik az őseredeti ivarmirigy mellett. Ellentétben azonban az ősgonáddal, ezeket a struktúrákat nem közvetlenül az Y-kromoszóma határozza meg, hanem a herék által létrehozott váladék tereli őket a hím szervekké fejlődés útjára, míg a hereváladékok hiányában női szervek lesznek belőlük.
A terhesség nyolcadik hetében például a herék már kezdik termelni a szteroid herehormont, melyek közül némelyik a közeli rokonságban álló dihidrotesztoszteronná alakul át. Ezek a szteroidok (melyeket androgén hormonként ismerünk) alakítják az eredetileg több célra alkalmas embrionális struktúrákat a pénisz makkjává, nyelévé és herezacskóvá; ugyanezek a szervkezdemények egyébként klitorisszá, kis és nagy szeméremajkakká válnának. Az embriók ugyancsak megkezdik elhatárolódásukat két készlet vezetékkel, a Müller-félével és a Wolf-csővel. A herék hiányában a Wolf-cső elcsökevényesedik, míg a Müller-féle vezeték a női magzat méhévé, petevezetékévé és belső hüvelyévé változik. A herék jelenlétével az ellenkezője történik: az androgének arra serkentik a Wolf-csövet, hogy a hím magzat spermahólyagjává, ondóvezetékévé és mellékheréivé alakuljon. Ugyanakkor egy hereprotein, a Müller-féle gátló hormon azt teszi, amit a név sugall: megakadályozza a Müller-féle vezetéket abban, hogy belső női szervekké fejlődjön.
Minthogy az Y kromoszóma határozza meg a heréket, és mivel a hereváladékok jelenléte vagy hiánya meghatározza a többi hím vagy női szervet, ez azt a látszatot keltheti, mintha nem lenne mód kétséges szexuális anatómiával zárni az emberi egyedfejlődést. Azt gondolhatnánk, hogy az Y-kromoszóma százszázalékosan szavatolja a hím, míg az Y-kromoszóma hiánya százszázalékosan szavatolja a női szerveket.
Valójában azonban a biokémiai lépések hosszú sorozata szükséges, hogy a petefészken és a herén kívül létrejöjjön a többi szerv is. Minden egyes lépés az egyik molekuláris összetevő, az enzim szintézisét tartalmazza, és ezt az egyik gén határozza meg. Bármely enzim lehet hibás vagy hiányozhat, ha a szintézisét szabályozó gént módosította egy mutáció. Az enzimhiba ilyenformán eredményezhet férfi pszeudo-hermafroditát, azaz olyan embert, aki rendelkezik bizonyos női szervekkel, továbbá herével is. Egy enzimhibás férfi pszeudo-hermafroditában megtalálhatók a biokémiai folyamatnak azokban a szakaszaiban létrejött enzimfüggő hím struktúrák, amelyekben még nem játszott szerepet a hibás enzim. Ám a magától a hibás enzimtől vagy a rá következő biokémiai lépésektől függő hím szerveknek nem sikerül kifejlődniük, és vagy a női megfelelőik helyettesítik őket, vagy egyáltalán semmi. A pszeudo-hermafroditák egyik típusa például teljesen normális nőnek látszik. Sőt, valójában sokkal inkább megfelel a férfiaknak a női szépségeszményről alkotott elképzelésével, mint az átlagos igazi nők, mert a melle fejlett, a lába hosszú és kecses. Nem egy káprázatos szépségű női divatmodellről derült ki, hogy valójában egyetlen mutáns génnel rendelkező férfi, és ennek egészen addig ők maguk sem voltak a tudatában, amíg nem került sor a genetikai vizsgálatukra.
Minthogy a pszeudo-hermafroditáknak ez a típusa a születésekor normális leánycsecsemőnek látszik, és külsőleg is a szokásos fejlődésen és pubertáson megy át, a gondra nagy valószínűséggel mindaddig nem derül fény, amíg a serdülő „leány” nem fordul orvoshoz, mert egyre csak késik a menstruációja kezdete. Az orvos aztán felfedezi a panasz lehető legegyszerűbb okát, tudniillik hogy a páciensnek nincs méhe, petevezetéke, valamint hiányzik a vaginájának felső szakasza: a hüvely öt-hat centiméter után vakon végződik. További vizsgálat normális tesztoteront termelő heréket is kimutat, ezeknek a kialakulását egy Y-kromoszóma határozta meg, és csak abban a tekintetben rendellenesek, hogy valahol az ágyékban vagy a szeméremajkakban vannak elrejtve. Más szóval a gyönyörű modell egy egyébként normális férfi, akit történetesen genetikailag meghatározott biokémiai blokk akadályoz meg abban, hogy reagáljon a tesztoteronra.
Ezért a gátért a sejtreceptor a felelős; szokványos esetben ez lekötné a tesztoteront és a dihidrotesztoteront, így ezek az androgének elindíthatnák a férfi szabályszerű fejlődésének további szakaszait. Minthogy az Y-kromoszóma normális, maguk a herék rendben kifejlődnek, és létrehozzák a Müller-féle gátló hormont, hogy, mint minden férfi esetében, megelőzze a méh és a petevezeték kialakulását. Ám mert elmarad a reagálás a tesztoteronra, megszakad a szokásos férfi szervek fejlődése, és a fennmaradó bipotenciális embrionális ivarszervek fejlődése az alapértelmzés szerinti női utat követi: inkább női, mint hím külső ivarszervek alakulnak ki, a Wolf-cső elcsökevényesedik, következésképpen nem jönnek létre azok a külső hím ivarszervek, melyeknek a Wolf-csőből kellett volna kialakulniuk. Minthogy pedig a herék és a mellékvesék kiválasztanak némi esztrogént, amit normálisan elnyomnának az androgén receptorok, ezeknek a receptoroknak a funkcionális hiánya (kis számban ugyanis a normális nőkben is jelen vannak) különösen nőies megjelenésűvé teszi a férfi pszeudo-hermafroditát.
Ebből is látható, hogy a férfiak és a nők közötti genetikus különbség összességében meglehetősen mérsékelt, ennek a csekély különbségnek a jelentős következményei ellenére is. Végső soron a 23. kromoszómán található némelyik gén a felelős valamennyi nemi különbözőségért. A különbözőségek természetesen nemcsak az ivarszervek közötti eltéréseket foglalják magukban, hanem a serdülőkor utáni összes többi, a nemmel összefüggő eltérést is, mint amilyen az arc- és a testszőrzet, a hangszín és a mell nagyságában mutatkozó különbségek.
*
A tesztoszteronnak és kémiai származékainak tényleges hatásai kor, szerv és faj szerint változók. Az állatfajok között jelentős különbség mutatkozik abban a tekintetben, hogy milyen sajátosságokban nyilvánul meg a nemek közötti különbség, és ezek nemcsak az emlőmirigyek fejlettségét jelentik. Az emberszabású főemlősök körében is – ide tartoznak az emberek és legközelebbi rokonaink, az emberszabású majmok – például ismerős megkülönböztető jegyekkel is találkozhatunk. Az állatkertekből és fényképekről tudjuk, hogy a felnőtt hím és nőstény gorillák már nagy távolságból is megkülönböztethetőek a méretük alapján (a hím súlya a duplája a nőstényének), a fejük eltérő formájából és a hím hátának ezüstös szőrzetéből. Ha kevésbé nyilvánvalóan, de a férfiak is különböznek a nőktők, lévén valamivel nehezebbek (átlagosan 20%-kal), izmosabbak és erőteljes az arcszőrzetük. A különbség mértéke populációk szerint is változó: kevésbé jelentős például a délkelet-ázsiai és bennszülött amerikai népesség körében, minthogy ezekben a populációkban a férfiaknak átlagosan gyérebb a testszőrzetük és gyengébben fejlett az arcszőrzetük, mint az európai és délnyugat-ázsiai férfiaknak. De ami azt illeti, egyes gibbonfajok hímje és nősténye olyan megtévesztően hasonlóak, hogy meg sem tudjuk különböztetni őket, hacsak nem engedik megvizsgálni a genitáliáikat.
A legjellemzőbb közös vonás, hogy a méhlepényes emlősök mindkét nemének vannak emlőmirigyei. Bár a legtöbb emlős hímjei esetében ezek a mirigyek kevésbé fejlettek, és nem funkcionálnak, s az alulfejlettség foka fajok szerint változik. Az egyik végletet a hím egerek és patkányok jelentik, melyeknél az emlőszövet nem képez kivezető csatornát vagy emlőbimbót, és kívülről láthatatlan marad. A másik véglet a kutyák és a főemlősök (köztük az ember) esete, ahol a mirigy mind a hímeknél, mind a nőstényeknéI rendelkezik kivezető csatornával és emlőbimbóval, és a pubertás előtt alig különböznek a nemek.
A serdülőkor folyamán az ivarmirigyekből, a mellékveséből és az agyalapi mirigyből felszabaduló hormonok hatására növekednek az emlősök hímjei és nőstényei közötti látható különbségek. A felszabaduló hormonok a terhes és szoptató nőstényekben további emlőnövekedést idéznek elő, és megkezdik a tejkiválasztást, melyet aztán automatikusan serkent a szoptatás. Az embereknél a tejtermelés főként a prolaktin hormon befolyása alatt áll, bár például a teheneknél a felelős hormonok közé tartozik a szomatotropin, azaz a „növekedési hormon” (ez a hormon áll a tejelő tehenek hormonális stimulációját övező viták középpontjában).
Nem árt hangsúlyozni, hogy a hímek és a nőstények közötti hormonális különbségek nem abszolút jellegűek, hanem viszonyítottak: a két nemben eltérő szintű a különböző hormonok koncentrációja, és egy bizonyos hormonra több vagy kevesebb receptorral rendelkezik a hím, illetve a nőstény. Azaz nem a teherbe esés az egyetlen módja a mell növekedéséhez és a tejtermeléshez szükséges hormonok megszerzésének. Például egészen szokásos hormonok stimulálják a boszorkánytejnek nevezett tej kiválasztását számos emlősfaj újszülötteiben. Esztrogén vagy sárgatesthormon (progeszteron) közvetlen befecskendezése (melyek egyébként a terhesség során szabadulnak fel) elindítja a mellnövekedést és a tejtermelést a szűz tehenekben és nőstény kecskékben – és ugyanígy a bikákban, a kecskebakokban és a hím tengerimalacokban is. A hormonálisan kezelt szűz tehenek átlagosan ugyanannyi tejet termeltek, mint újszülött borjút szoptató féltestvéreik. Igaz, a hormonálisan kezelt bikák sokkal kevesebb tejet termeltek, mint a szűz tehenek; ne is számítsunk rá, hogy karácsonyra megjelenik a bikatej a boltok polcain. De ebben nincs is semmi meglepő, minthogy a bikák előzőleg már behatárolták a választásukat: nem fejlesztettek tőgyet, ahol el lehetne helyezni mindazt az emlőszövetet, ami a hormonálisan kezelt szűz teheneknek a rendelkezésére áll.
Bizonyos körülmények között a befecskendezett vagy alkalomszerűen alkalmazott hormonok létrehoztak mellfejlődést és tejképződést eredményeztek az embereknél – férfiaknál és nem terhes vagy nem szoptató nőknél egyaránt. Esztrogénnal kezelt férfi és nő rákbetegek tejet választottak ki, amikor prolaktint juttattak a szervezetükbe; a betegek egyike egy hatvannégy éves férfi volt, aki hét éven át folytatta a tejkiválasztást azután, hogy abbahagyták a hormonkezelését. (Ez a megfigyelés az 1940-es években történt, jóval az emberi alanyokon folytatott orvosi kutatások szabályozása előtt, mely manapság tiltja az ilyen kísérleteket.) Tejképződést figyeltek meg olyan embereknél, akik a hipothalamuszra (ami az agyalapi mirigyet, a prolaktin forrását ellenőrzi) ható nyugtatószert szedtek; a szopási reflexszel kapcsolatban álló idegeket érintő műtétből magukhoz tért embereknél is, akárcsak egyes nőknél, akik hosszabb időn át esztrogén- és a progeszteron-tartalmú fogamzásgátló tablettákat szedtek. Kedvenc esetem az a hamisítatlan „férfi-soviniszta” férj, aki nem győzött panaszkodni a felesége „nyomorúságosan apró melle” miatt, amíg döbbenten nem tapasztalta, hogy a saját melle viszont duzzadni kezd. Kiderült, hogy a felesége bőségesen akalmazott esztrogén krémet, hogy a férje kívánságának megfelelően növekedésre serkentse a mellét, és ez rádörzsölődött a férfira is.
*
Ehhez a ponthoz érve nyilván az jár az Olvasó eszében, hogy mindezek a példák nem érintik a normális férfi tejképződést, minthogy ezekben orvosi beavatkozásokról – hormoninjekciók, műtét – esik szó. De az ilyen rendellenesnek tekintett tejképződés magas szintű technikai eljárások nélkül is megeshet: pusztán az emlőbimbók ismételt mechanikus stimulációja is elegendő lehet a tejképződés elindításához számos emlősfaj szűz nőstény egyedeinél, beleértve az embert is. A mechanikus stimuláció a hormonok felszabadításának természetes módja az emlőbimbókat a központi idegrendszeren át a hormonfelszabadító mirigyekhez kapcsoló idegi reflexek eszközével. Például egy szexuálisan érett, de szűz nőstény erszényest szabályszerű tejkiválasztásra lehet serkenteni egy másik anya kicsinyének a mellbimbóira helyezésével. A szűz nőstény kecskék „fejése” hasonlóképpen tejképződést indít el. Az alapelv átvihető lehet az emberre is, minthogy az emlőbimbók manuális stimulációja prolaktinhullámot idéz elő a férfiakban és a nem szoptató nőkben egyaránt. Tizenéves fiúk esetében a mellbimbók önstimulációjának nem is olyan ritka eredménye a tejképződés.
Kedvenc, emberekre vonatkozó példám erre a jelenségre egy közismert újság levelező rovatához, a „Kedves Abby!”-hez írott levélből származik. Egy férjezetlen nő, aki újszülött csecsemő adoptálására készül, és ég a vágytól, hogy szoptathassa a csecsemőt, megkérdezte Abbyt, hogy hormonok szedésével elérhetné-e ezt a célt. Abby a következőképp válaszolt: „Képtelen ötlet, hölgyem, csak a bajusza fog kiütközni!” Azután számos felháborodott olvasói levél tájékoztatta Abbyt olyan nők eseteiről, akiknek hasonló helyzetben sikerült szoptatniuk úgy, hogy ismételten a mellükre helyezték a csecsemőt.
Orvosok és tejképződéssel foglalkozó szakemberek legújabb kutatásai szerint a legtöbb örökbe fogadó anyának három-négy héten belül már sikerül némi tejet termelnie. A javasolt előkészület a reménybeli örökbe fogadó anyának a mellpumpa használata néhány óránként a szopás szimulálására; ezt az eljárást nagyjából egy hónappal az adoptálandó csecsemő várt születése előtt kell elkezdeni. A modern mellpumpák megjelenése előtti időkben ugyanezt az eredményt érték el azzal, hogy ismételten kölyökkutyát vagy embercsecsemőt helyeztek a mellre. Az ilyen előkészület különösen a hagyományos társadalmakban terjedt el, ha a terhes asszony betegeskedőnek bizonyult, és az anyja készen akart állni, hogy a helyére lépjen és szoptassa az újszülöttet, amennyiben a lánya képtelennek bizonyulna rá. Még hetvenegy éves nagymamákról is történik említés, emlékezzünk csak Ruth anyósára, Noémira az Ótestamentumból. (Ruth könyve, 4. fejezet, 16. vers.)
Szokásosan megtörténik a mellgyarapodás, és alkalmilag a spontán tejképződés a kiéhezettségből felépülő férfiaknál. A II. világháború után példák ezreit jegyezték fel koncentrációs táborokból szabadult foglyokról; az egyik megfigyelő ötszáz esetet sorol fel egyetlen japán hadifogolytábor túlélőiről. A valószínű magyarázat, hogy az éhezés nemcsak a hormonokat termelő mirigyeket gátolja, hanem az ugyanezeket a hormonokat megsemmisítő máj működését is. Amikor folytatódik a normális táplálkozás, a mirigyek sokkal gyorsabban állnak helyre, mint a máj, úgyhogy a hormonszint hirtelen magasra szökik. Ismét forduljunk a Bibliához, és láthatjuk, hogyan előzték meg az ószövetségi pátriárkák a modern pszichológusokat: Jób (21. fejezet, 24. vers) egy jól táplált férfiról megjegyezte, hogy „mellei tejjel vannak tele”.[1]
Régóta ismert, hogy egyébként tökéletesen normális herékkel rendelkező és igazolt nemzőképességű kecskebakok meglepik a tulajdonosukat azzal, hogy spontánul tőgyet növesztenek és tejet választanak ki. A bakkecske tejének összetétele hasonló, mint a nőstény kecske teje, de magasabb a zsír- és a fehérjetartalma. Spontán tejképződést megfigyeltek egy foglyul ejtett majom, egy délkelet-ázsaiai rövidfarkú makákó esetében is.
1994-ben spontán hím tejképződést jelentettek egy vad állatfaj, a Malaysiában és a szomszédos szigeteken élő repülőkutya hímjei esetében. Tizenegy foglyul ejtett felnőtt hímről bizonyosodott be, hogy szabályosan funkcionáló emlőmiriggyel rendelkeznek, melyek manuális nyomásra tejet adtak. Némelyik hím emlőmirigye duzzadt volt a tejtől, ami azt jelezte, hogy nem szoptattak. A többiek azonban nyilván aktívan szoptattak, mert az emlőmirigyeik kevésbé voltak duzzadtak (de működtek), akárcsak a szoptató nőstényeké. A repülőkutya különböző helyeken és időpontokban fogott csoportjai közül kettőben találtak tejkiválasztó hímeket, tejkiválasztó nőstényeket és terhes nőstényeket, míg a harmadik csoportban a hím és a nőstény felnőttek szaporodási szempontból egyaránt inaktívak voltak. A tejkiválasztó hímek heréinek mikroszkópos vizsgálata egyértelműen normális spermafejlődést mutatott ki.
Összefoglalva tehát, bár rendszerint az anyák szoptatnak, az apák pedig nem, legalábbis néhány emlősfaj hímjei birtokában vannak a szükséges anatómiai kellékeknek, a fiziológiai lehetőségnek és a megfelelő hormonreceptoroknak. A önmagukat hormonokkal kezelő vagy mások által kezelt férfiakkal is előfordulhat, hogy felszabadítják a szükséges hormonokat, bekövetkezik a mellgyarapodás, és bizonyos mértékű tejképződés is megfigyelhető. Nem egy példát ismerünk láthatóan normális felnőtt férfiakról, akik csecsemőt szoptattak; az egyik ilyen férfi, akinek elemezték a tejét, az anyatejhez hasonló szinten választott ki tejcukrot, fehérjét és elektroliteket. Mindezek a tényezők arra utalnak, hogy nem szükséges alapvető módosítás ahhoz, hogy megszokott jelenség legyen a hímek tejkiválasztása; talán csak egy csekély mutációra volna szükség a hormonfelszabadítás növelésére, vagy éppen bizonyos hormonok gátlásának csökkentésére.
Az evolúció kétségkívül nem úgy alkotta meg a férfit, hogy szokásos körülmények között hasznosítsa ezt a fiziológiai potenciált. Számítógépes analógiával élve úgy is fogalmazhatunk, hogy legalábbis néhány férfi rendelkezik a hardware-rel; egyszerűen csak nem arra programozott minket a természetes kiválasztódás, hogy használjuk is. De miért nem?
*
Ennek megértéséhez vissza kell térnünk az ebben a fejezetben alkalmazott élettani érveléstől a 2. fejezetben taglalt evolúciós okokhoz. Idézzük fel, hogyan is végződött úgy a nemek harca, hogy az emlősfajok 90%-ánál az anya nyújtja a szülői gondoskodást. Azoknál a fajoknál, ahol az ivadék minden szülői törődés nélkül is életben marad, nyilvánvaló, hogy fel sem merül a hím tejképződés kérdése. Ezen fajok esetében nemcsak szoptatásra nincs szükség: táplálékot sem kell hordaniuk, sem megvédeni a territóriumot, nem kell védeniük vagy tanítaniuk az ivadékokat, egyáltalán, semmi gondjuk az utódaikkal. A hím genetikai érdekeit az szolgálja a legjobban, ha újabb nőstények után veti magát, hogy megtermékenyítse őket. Azt a nagylelkű hímet, amelyiknek a mutációja lehetővé teszi, hogy szoptassa az ivadékait (vagy más módon viselje a gondjukat), gyorsan kirekesztenék a szaporodásból az önző normális hímek, melyek tartózkodtak a szoptatástól, és így több utódot tudtak létrehozni.
Csak az apai gondoskodást ismerő 10%-nyi emlősfaj számára érdemel figyelmet a hím tejképződés kérdése. Ebbe a kisebbségbe tartoznak az oroszlánok, a farkasok, a gibbonok, a fehér selyem-majmok – és az emberek. De e fajok esetében sem szükségszerűen a szoptatás a legértékesebb tevékenység, amivel a hím részt vállalhat az ivadékgondozásban. A hím oroszlánnak valójában az a dolga, hogy elűzze a kölykei megölését tervező hiénákat és más oroszlánokat. Ôrjáratot kell tartania a területén, és nem otthon ülnie, a kölyköket szoptatnia (amit a kisebb testű nőstény oroszlánok tökéletesen el tudnak látni), míg a kölykök ellenségei a közelben sompolyognak. A farkasapa akkor teheti magát a leghasznosabbá, ha elhagyja az odút, és hússal tér vissza a farkasanyához, aki a hús révén termel tejet a szervezetében. A gibbonapa azzal teszi a legtöbbet, hogy pitonokra és sasokra les, melyek elragadhatnák a kicsinyeit, és éberen elkergeti a többi gibbont a gyümölcsfáktól, melyeken a párja és a kölykei táplálkoznak, míg a selyem-majom apa ikrei hurcolásával tölti ideje java részét.
Mindezek a kibúvók még nyitva hagyják a lehetőséget, hogy létezhetnek bizonyos emlősfajok, melyeknél a hím szoptatás hasznos lehet a hímnek és az ivadékának. A kalapácsfejű repülőkutyáról kiderülhet, hogy ez az egyik ilyen faj. De még ha akadnának is emlősfajok, melyek számára előnyös volna a hím tejképződés, ez a felismerés beleütközne az evolúciós elkötelezettségnek nevezett jelenség által felvetett problémákba.
Az evolúciós elkötelezettség mögött húzódó elképzelés az ember által készített eszközök analógiájával világítható meg a legkönnyebben. Egy teherautógyártó könnyen módosíthatja ugyanazt az alapmodellt a különböző, de egymáshoz viszonylag közeli célok szerint, mint mondjuk a bútorok, lovak vagy fagyasztott élelem szállítása. Ezeket a különböző célok elérhetők néhány kisebb variáció készítésével ugyanannak az alapvető teherautónak a szállítórekeszére, úgy hogy csak alig, vagy egyáltalán nem kell változtatni a motoron, a féken, a tengelyeken és más nagyobb alkotóelemeken. Egy repülőgépgyártó ugyanígy kisebb módosításokkal használhatja ugyanazt a modellt utasok, ejtőernyősök vagy teherfuvar szállítására. De nem megvalósítható a teherautó átalakítása repülőgéppé, ahogy fordítva sem, mert egy teherautó túl sok tekintetben lett elkötelezve a „teherautóság”-nak: nehéz karosszéria, dízelmotor, fékrendszer, tengelyek és így tovább. Repülőgép építését senki nem kezdené teheraútóval, hogy aztán repülőgéppé módosítsa; inkább teljesen elölről, és eleve repülőgépnek.
Az állatokat ezzel szemben nem a rajzasztaltól tervezték optimális megoldásként valamilyen eltervezett életmódra; már létező állatpopulációkból fejlődtek ki. Az evolúciós változások az életmódban bekövetkező és egyre halmozódó kis változások felgyűlésével nyilvánulnak meg egy-egy evolúciós megoldásban, mely a különböző, de rokon életmódokhoz való alkalmazkodást segíti. Ha elképzelünk egy bizonyos, és csak ehhez a bizonyos életmódhoz számos alkalmazkodással specializálódott állatot, az nemigen fejleszthette ki az ehhez szükséges, és egyenként különböző életmódokat megkövetelő számos alkalmazkodást, vagy csak nagyon-nagyon hosszú idő után tehet így. Egy nőstény emlős például, mely eleven utódot hoz a világra, nem fejlődhet madárszerű tojásrakóvá pusztán azzal, hogy a megtermékenyítés napján kilöki magzatát a külvilágra; ehhez ki kellett volna fejlesztenie a madárszerű mechanizmusokat a tojássárgája és a tojáshéj előállítására; és a szárnyasoknak a tojásrakáshoz szükséges többi elkötelezettségét is.
Idézzük fel, hogy a melegvérű gerincesek két fő osztályánál, a madaraknál és az emlősöknél a hím ivadékgondozás szabály a madarak, és kivétel az emlősök között. Ez a különbség a madarak és az emlősök fejlődésének hosszú evolúciós története során eltérő megoldások eredményeként jött létre arra a kérdésre, hogy mihez kezdjenek a belsőleg éppen megtermékenyített petével. Ezeknek a megoldásoknak mindegyike egész sor, a madarak és az emlősök esetében is eltérő alkalmazkodást követel meg, amelyeknek minden mai madár és emlős mélyen elkötelezett.
A madarak azon megoldás mellett kötelezték el magukat, hogy a nőstény gyorsan megszabadul az embriótól, becsomagolja sárgájába, körülveszi kemény héjjal, olyan fejletlen és teljesen magatehetetlen állapotban, hogy ebben a lényben az embriológusok kivételével senki nem ismerné fel a madarat. Az embrió fejlődése az anya testén belül csak egy, legfeljebb néhány napig tart. Ezt a kurta belső fejlődést az anya testén kívüli, sokkal hosszabb fejlődés időszaka követi, a költés akár 80 napján át, míg kikel a tojás, illetve a kikelt fiókák táplálásának és gondozásának akár 240 napján át, amíg megtanulnak repülni. Ha egyszer lerakták a tojást, semmi olyasmit nem követel meg a fiókák fejlődése, amihez kizárólagosan az anyára lenne szükség. Az apa ugyanúgy ülhet a tojáson, és melegen tarthatja, mint az anya. A kikelés után a legtöbb madárfaj fiókái ugyanazt a táplálékot fogyasztják, mint a szüleik, és az anyához hasonlóan, az apa is gyűjtheti és hordhatja az élelmet a fészekhez.
A legtöbb madárfaj esetében a fészeképítéshez, a tojás- és a fiókagondozáshoz mindkét szülő részvétélére szükség van. Azon madárfajok esetében, ahol ezekhez a feladatokhoz az egyik szülő is elegendő, ez a szülő gyakrabban az anya, mint az apa, a 2. fejezetben tárgyalt okok miatt: a tojónak nagyobb a kényszerű befektetése az embrióban, az apai ivadékgondozás által a hím előtt lezáruló lehetőségek, és a belső megtermékenyítés eredményeként a hím cseppet sem meggyőző bizonyossága az apaságban. Ám valamennyi madárfajról elmondható, hogy a tojó kényszerű befektetése sokkal kisebb, mint bármely emlősfaj esetében, mert a fiatal madár a fejlődés sokkal korábbi szakaszában „születik” (azaz rakják le, mint tojást), mint akár a legfejletlenebb újszülött emlős. Az anyán kívüli fejlődés aránya – azoknak a kötelességeknek az ideje, amelyeket elvileg megoszthatna egymással az anya és az apa – az anyán belüli fejlődés idejéhez képest sokkal magasabb a madarak, mint az emlősök esetében. Egyetlen anyamadár „terhessége” – a tojásképzés ideje – sem mérhető az emberi terhesség kilenc hónapjához, de a legrövidebb emlős terhesség tizenkét napjához sem.
Ilyenformán a tojómadarakat nem lehet olyan könnyen rákényszeríteni az ivadékok gondozására, mint az emlősöket, míg az apa gondtalanul udvarol valahol másutt. Mindez hatással volt az evolúciós programozásra, nemcsak a madarak ösztönös viselkedése, hanem az anatómiájuk és az élettanuk tekintetében is. A fiókáikat a begyükből kiválasztott „tej”-jel tápláló galamboknál például az apa és az anya is úgy fejlődött, hogy tudjon tejet kiválasztani. A madaraknál a kétszülős ivadékgondozás számít a szabálynak, és bár azon madárfajok esetében, melyeknél egyetlen szülő látja el ezt a feladatot, rendszerint az anya a gondviselő, egyes madárfajoknál az apa az. Ez a fajta fejlődés pedig példátlan az emlősök körében. A kizárólagosan apai gondoskodás nemcsak a felcserélt nemi szerepű poliandrikus parti madarakat jellemzi, hanem egyes más madárfajokat is: a struccot, az emut és a tinamut.
A madaraknak a belső megtermékenyítés és a rákövetkező embrionális fejlődés által felvetett problémákra választott megoldásához specializált anatómia és fiziológia járul. A hímnek nincs petevezetéke, de a tojó petevezetékéből egy adag albumin (a tojásfehérjét alkotó fehérje) választódik ki, egy másik adagból lesz a belső és a külső tojáshéjhártya, és egy újabb adag alkotja magát a tojáshéjat. Mindezek a hormonálisan szabályozott struktúrák és a vázolt anyagcsere-mechanizmusok képviselik az evolúciós elkötelezettséget. A madaraknak hosszú időn át kellett fejlődniük ezen az úton, mivel a tojásrakás már az ősi hüllőknél elterjedt szokás volt, és a madarak tőlük örökölhették tojáskészítő kellékeik javát. Azok a teremtmények, melyek már felismerhetően madarak, és nem hüllők – mint a híres Archaeopteryx –, a kövületek tanúsága szerint 150 millió évvel ezelőtt tűntek fel. Az Archaeopteryx szaporodási biológiája ugyan ismeretlen, a nagyjából 80 millió évvel ezelőtti dinoszauruszfészek és -tojások maradványai arra utalnak, hogy a madarak hüllő őseiktől örökölték a fészkelő viselkedést, akárcsak a tojásrakást.
A mai madárfajok jelentős eltéréseket mutatnak ökológiájukban és életmódjukban, a légi akrobatáktól a röpképtelen futóbajnokokig és a tengeri búvárokig, a parányi kolibritól a kihalt óriás elefántmadarakig, az antarktiszi télben fészkelő pingvinektől a trópusi esőerdőben szaporodó tukánokig. Az életmódbeli sokféleség ellenére valamennyi létező madár elkötelezett maradt a belső megtermékenyítésnek, a tojásrakásnak, a költésnek és a madárszerű reproduktív biológia más megkülönböztető sajátosságainak, csupán kisebb, fajok szerinti variációkkal. (Az alapvető kivétel az Ausztráliában és a csendes-óceáni szigetvilágban élő talegalla tyúk, mely nem a teste hőjével, hanem külső hőforrás segítségével költi ki a tojásait, mint az erjedés hője, a vulkáni hő vagy a nap heve.) Ha valaki az első tollvonással kezdve nekilátna madarat készíteni, talán elő tudna hozakodni jobb, de egészen különböző szaporodási stratégiával, mondjuk, mint amilyen a denevéreké, melyek repülnek, mint a madár, de elevenszülők, és szoptatnak. Akármilyen erényeit fedezhetjük is fel a denevérek megoldásának, túl sok lényegi változást követelne meg a madaraktól, melyek ilyenformán elkötelezettek maradnak a saját megoldásukhoz.
*
Az emlősöknek is adott a maguk evolúciós elkötelezttségének hosszú históriája ugyanannak a problémának a megoldására, vagyis hogy mit kezdjenek a belsőleg megtermékenyített petével. Az emlős megoldás terhességgel kezdődik, azaz anya testén belüli embrionális fejlődéssel, ami sokkal tovább tart, mint bármely madáranyának. A vemhesség időtartama a bandikut tizenkét napjától az elefánt huszonkét hónapjáig terjedhet. A nőstény emlős súlyos kezdeti lekötöttsége lehetetlenné teszi számára, hogy kibújjon a további kötelességvállalás alól, és ez vezetett a nőstények tejképződésének kifejlődéséhez. Minként a madarak, az emlősök is nyilvánvalóan régóta kötődnek sajátos megoldásukhoz. A szoptatás ugyan nem hagyott fosszilis nyomokat, de ez közös mindhárom ma élő emlőscsoport (kloakások, erszényesek és méhlepényesek) esetében, melyek fejlődési útja 135 millió évvel ezelőtt vált el egymástól. Ilyenformán a szoptatás feltételezhetően már korábban megjelent egyes emlősszerű őshüllőknél (az úgynevezett Therapsidáknál).
Ahogy a madarak, az emlősök is elkötelezték magukat a saját specializált reproduktív anatómiájuknak és fiziológiájuknak. Ezen specializációk közül némelyik jelentékenyen eltér a három emlőscsoportnál; így a méhlepényes fejlődés viszonylag érett újszülöttet eredményez, korábbi szülést és viszonylag hosszabb születés utáni fejlődést az erszényeseknél, és tojásrakást a kloakás emlősöknél. Ezek a specializációk legalább 135 millió éve megtörténtek.
Összevetve a három emlőscsoport közötti különbségeket az emlősök és madarak közötti különbségekkel, az eltérés csekélynek mondható a három emlős csoport között. Egyetlen emlős sem fejlesztette ki újra a külső megtermékenyítést, és nem hagyott fel a szoptatással. Nincs olyan erszényes vagy méhlepényes emlős, mely ismét rátért volna a tojásrakásra. A fajok szerinti eltérések a szoptatásban pusztán mennyiségi különbségek: ebből több, abból kevesebb. A sarki fókák teje például tápanyaggal telített, magas a zsírtartalma, és csaknem teljesen cukormentes, míg az emberi tej kevesebb tápanyagot tartalmaz, cukros, és alacsonyabb a zsírtartalma. Az elválasztás a tejtől és a szilárd ételre szoktatás a hagyományos vadászó-gyűjtögető társadalmakban egy akár négy évig terjedő időszak során játszódik le. A másik véglet a tengerimalac és a mezei nyúl: ezek néhány nappal a születés után képesek szilárd táplálék rágcsálására, és röviddel később szükségtelenné válik a szoptatás. A tengeri malacok és a mezei nyulak fejlődhetnének a koraéretten kikelő madárfajok irányába, mint a csirkék és a parti madarak, melyeknek az éppen kikelt fiókái már nyitott szemmel futkároznak, és maguk találják meg a táplálékukat, de még nem tudnak repülni vagy teljes mértékben szabályozni a testhőmérsékletüket. Ha a földi élet túléli az ember jelenlegi tömegmészárlását, a tengerimalacok és a mezei nyulak evolúciós leszármazottai akár el is vethetik örökölt evolúciós elkötelezettségüket a szoptatáshoz – alig néhány tízmillió év alatt.
Elméletileg tehát más reproduktív stratégiák is működőképesek lennének az emlősök számára, és néhány mutációval az újszülött tengerimalac vagy mezei nyúl olyan újszülött emlőssé alakulhatna át, melynek egyáltalán nincs szüksége tejre. Ez azonban nem történt meg: az emlősök megmaradtak evolúciósan elkötelezettnek sajátos reproduktív stratégiájukhoz. Hasonlóképpen – bár láthattuk, hogy a hím tejképződés élettanilag nem lehetetlen, és bár ugyancsak kevés mutációt igényelne – a nőstény emlősök mérhetetlen evolúciós előnnyel rendelkeznek ahhoz, hogy a hímek belevágjanak ilyen irányú élettani potenciáljuk tökéletesítésébe. Évek tízmiliói során a nőstények, és nem a hímek mentek át a tejtermelést meghatározó természetes kiválasztódáson. Mindazon fajok esetében, melyeket annak bemutatására említettem, hogy a hím tejképződés igenis lehetséges – emberek, szarvasmarhák, kecskék, kutyák, tengerimalacok és a kalapácsfejű repülőkutyák – a tejet kiválasztó hímek jóval kevesebb tejet termelnek, mint a nőstények.
*
Mégis, a kalapácsfejű repülőkutyákkal kapcsolatos kínos felfedezés tűnődésre késztethet némelyeket, hátha akadnak még mindeddig felfedezetlen fajok, melyeknek a nősténye és a hímje megosztja a szoptatás terhét – vagy olyan, amelyik a jövőben ilyenné fejlődhet. A kalapácsfejű repülőkutya evolúciós története gyakorlatilag ismeretlen, így nem részletezhetjük, milyen feltételek hatására mutatkozott előnyösnek a hímek tejképződése, és azt sem tudjuk, hogy gyakorlatilag mennyi tejjel látják el a hím denevérek az ivadékaikat (ha egyáltalán ellátják). Elméletileg azonban könnyen felvázolhatjuk azokat a feltételeket, melyek kedveznek a hím tejképződés kifejlődésének. Ezeknek a feltételeknek a következőképp kell festeniük: akkora alom kölyök, amelynek az ellátása nagy terhelést jelent; monogám hím- nőstény párok; és az apa hormonális felkészítése a tejkiválasztásra, amíg a párja még terhes.
Az az emlősfaj, melyre a legjobban ráillik ezen feltételek némelyike – az emberi faj. Az orvostudomány fejlődésével a feltételek egyre inkább megváltoztathatók. A modern gyógyszerekkel és a csúcstechnológiát fehasználó megtermékenyítési módszerekkel egyre gyakoribb az ikrek és a hármasikrek születése. Az emberi ikrek szoptatása olyan mértékű energiafelhasználást jelent, ami megközelíti az újonckiképző táborban élő katonáét. A házastársi hűtlenségről szóló tömérdek vicc ellenére, a genetikai vizsgálatok azt mutatják, hogy az amerikai és európai csecsemők döntő többségét valóban az anya férje nemzette. A méhmagzatok genetikai vizsgálata egyre általánsabb gyakorlattá válik, és lehetővé teszi a férfiak számára, hogy százszázalékosan bizonyos lehessen az apaságában.
Az állatok esetében a külső megtermékenyítés kedvez a hím ivadékgondozás evolúciójának, a belső megtermékenyítés pedig ellene irányul. Ez a tény ugyan akadályt jelent más emlősfajok hím szülői befektetései számára, manapság azonban kedvező az embereknél, mert az emúlt két évtizedben valósággá váltak az in vitro külső megtermékenyítési technikák. Természetesen a világ csecsemőinek döntő többsége még mindig természetes módon fogan meg. De azoknak a termékenységi nehézségekkel küzdő idősebb nőknek és férfiaknak a növekvő száma, akik gyermekre vágynak, és az emberi termékenység egyes tanulmányokban jelzett csökkenése korunkban (ha ugyan igaz) szükségszerűen oda vezet, hogy egyre több emberi csecsemő jöjjön létre külső megtermékenyítéssel – ahogy a halak és a békák többsége.
Mindezek a körülmények az emberi fajt avatják az emlős hímek tejképződésének elérésére esélyes jelöltté. Bár a jelöltség évmilliókig tarthat; mialatt a természetes kiválasztódás csiszolja és tökéletesíti, a technika segítségével módunkban áll rövidre zárni az evolúciós folyamatot. A manuális emlőbimbó-stimulció egyes változatai és a hormoninjekciók hamarosan kibontakoztathatják a reménybeli apa – akinek a bizonyosságát az apaságában megszilárdítja a DNS-próba – lappangó potenciálját, hogy tejet termeljen, anélkül, hogy genetikai változásokra kelljen várakoznia. A hím tejképződés számos potenciális előnyt hordoz. Elősegítené azt a fajta érzelmi kötődést az apa és a gyermek között, ami jelenleg csak a nők és csecsemőik között alakul ki. Sok férfi valójában féltékeny a szoptatásból fakadó különleges kötődésre, mely, az anyára korlátozódása miatt, a kizártság érzését kelti bennük. A fejlett országokban manapság sok, vagy éppen a legtöbb anya gyakorlatilag nem tudja ellátni a szoptatás feladatát a munkája, betegség vagy elégtelen tejképződés miatt. De nemcsak a szülők, hanem a csecsemők is hasznot húzhatnak a szoptatásból. A szoptatott csecsemők erősebb immunvédelemre tesznek szert, és kevésbé fogékonyak számos betegségre, köztük a hasmenésre, fülfertőzésekre, gyerekkori cukorbetegségre, influenzára, vékony- és vastagbél-gyulladásra és a SIDS-re (hirtelen csecsemőhalál tünetegyüttes). A hím tejképződés mindezeket az előnyöket nyújtaná a csecsemőknek, ha az anya valamilyen okból alkalmatlan a szoptatásra.
El kell azonban ismerni, hogy a hím tejképződés akadályai nemcsak fiziológiaiak, melyeken nyilvánvalóan felül lehet kerekedni, hanem pszichológiai természetűek is. A férfiak hagyományosan női feladatnak tekintik a szoptatást, és a töbi férfi kétségkívül nevetségesnek fogja tartani az első férfiakat, akik szoptatják a csecsemőjüket. Az emberi szaporodáshoz azonban máris egyre nagyobb számban kötődnek olyan eljárások, amik néhány évtizeddel ezelőtt még nevetségesnek tűntek: ilyen a közösülés nélküli külső megtermékenyítés, a nő megtermékenyítése ötvenéves kor fölött, az egyik nő magzatának kihordása egy másik nő méhében, és az egy kilogramm alatti koraszülöttek életben maradása a csúcstechnikájú inkubátor-módszerekkel. Kiderítettük, hogy a női tejképződés melletti evolúciós elkötelezettségünk élettanilag ingatag alapokon áll; pszichológiailag is megrendíthetőnek bizonyulhat. Fajként talán éppen az a legjelentősebb megkülönböztető vonásunk, amivel egészen és összehasonlíthatatlanul egyedül állunk az állatvilágban, hogy hatalmunkban áll ellenevolúciós döntéseket hozni. Többségünk lemond a gyilkosságról, az erőszakról és a népirtásról, a génjeink továbbadásában mutatkozó előnyeik, és széles körű előfordulásuk ellenére más állatfajok és a korai emberi társadalmak körében. Elképzelhető, hogy a hímek tejkiválasztása lesz a következő ilyen ellenevolúciós választás?
4. FEJEZET
Az örömszerzést szolgáló szex evolúciója
Első jelenet: sejtelmesen megvilágított hálószoba; az ágyon jóképű férfi fekszik. Gyönyörű, fiatal nő hálóingben beugrik az ágyba. Gyémántköves jegygyűrű villan a bal kezén, míg a jobbjában kis kék papírcsíkot szorongat. Lehajol, és megcsókolja a férfi fülét. Nő: Drágám! Éppen ez az alkalmas időpont! Következő jelenet: Ugyanaz a hálószoba, ugyanaz a pár, és nyilvánvalóan szerelmeskednek, de a részleteket ízlésesen homályba borítja a halvány megvilágítás. Aztán a kamera a naptárra vándorol, melyet – az idő múlását jelezve – lassan pörget egy kecses kéz, mely ugyanazt a gyémántköves jegygyűrűt viseli. Következő jelenet: Az előbbi vonzó pár bodogságtól sugárzó arccal tart egy patyolattiszta, mosolygó csecsemőt. Férfi: Drágám! Olyan boldog vagyok, hogy az Ovu-stick megmondta, melyik volt pontosan az alkalmas időpont! Utolsó kocka: ráközelítés a kecses kézre, amely a kis kék papírcsíkot tartja. A képfelirat a következő: „Ovu-stick. Házi vizeletelemző az ovuláció megállapítására”. Ha a páviánok értenék a tévéadásainkat, ellenállhatatlanul mulatságosnak tartanák a fenti jelenetsort. Nincs az a hím vagy nőstény pávián, amelyiknek házi hormontesztre lenne szüksége a nőstény peteérésének, az ovulációjának a megállapítására; ebben az időszakban bocsát ki egy petét a petefészek, és ilyenkor megtermékenyíthető. Ennek jeleként a nőstény vaginája körül a bőr megduzzad, és távolról is látható élénkvörösre színeződik, miközben jellegzetes szaggal is hirdeti az eseményt. Egy különösen ostoba hím azonban még mindig elvétheti a lényeget, ezért a nőstény lekuporodik előtte, és felkínálja hátsó felét. A legtöbb nőstény állat ugyanígy tisztában van saját peteérésének idejével, és határozott vizuális jelekkel, szagokkal és/vagy viselkedéssel hirdeti azt a hímeknek.
Mi bizarrnak tartjuk a nőstény páviánok élénkvörös hátsó fertályát. Valójában pedig mi, emberek vagyunk azok, akiknek az alig észlelhető peteérése az állatvilág elenyésző kisebbségéhez sorol minket. A férfiaknak nincs megbízható eszközük annak észlelésére, mikor termékenyíthető meg a partnerük, és a hagyományos társadalmakban a nőknek sem. Elismerem, hogy sok nő fejfájást vagy más sajátos érzést tapasztal ciklusa félideje körül. Ám fogalmuk sem lenne róla, hogy ezek a peteérés jelei, ha a tudósok nem mondták volna meg nekik – és úgy 1930-ig a tudósok sem jöttek volna rá.
A nőket meg is lehet tanítani az ovuláció észlelésére a testhőmérsékletük vagy a nyálka figyelésével, ez azonban alapvetően eltér a nőstény állatok ösztönös tudásától. Ha nekünk is volna ilyen ösztönös tudásunk, az ovulációs tesztkészletek és a fogamzásgátlók gyártói nemigen űzhetnék virágzó üzletüket.
Különösek vagyunk abban a tekintetben is, hogy szinte folyamatosan szerelmeskedünk, ami a rejtett ovuláció közvetlen következménye. A legtöbb állatfaj a szexet az ovuláció harsányan hirdetett időpontja körüli rövid ivarzási időszakra korlátozza. Ivarzási időszakban a nőstény pávián a teljes szexuális absztinencia után akár száz alkalommal is közösül, míg a nőstény berber makákó átlagosan tizenhét percenként osztogatja a kegyeit, legalább egyszer a csoportja minden felnőtt hímjének. A monogám gibbon párok számos évet töltenek szex nélkül, amíg a nőstény el nem választja a legutóbbi kölykét, és ismét ivarzási időszakba kerül. Amint a nőstény terhes lesz, a gibbonokra ismét absztinencia vár.
Mi, emberek azonban nem ügyelünk az időpontra. A nőknek bármely napon kedve kerekedhet rá, és a férfiak is készen állnak, és a legkevésbé sem izgatja őket, hogy megtermékenyíthető-e a partnerük. A tudományos kutatás évtizedei után még mindig nem bizonyos, hogy a ciklus milyen állapotában a legérdeklődőbb a nő a férfiak szexuális közeledésére – feltéve, hogy egyáltalán mutat valamiféle ciklikus változást a szexuális érdeklődése. Ilyenformán az emberi közösülések többségében olyan nők vesznek részt, akik az adott pillanatban képtelenek a fogamzásra. És nemcsak hogy a ciklus „alkalmatlan” időpontjában műveljük a szexet, de még a terhesség alatt, és a klimax után is folytatjuk, amikor pedig biztosak lehetünk benne, hogy lehetetlen a megtermékenyítés. Sok új-guineai barátom kötelezőnek érzi, hogy rendszeres nemi életet éljen a feleségével egészen a terhesség végéig, mert úgy vélik, hogy a sperma alkotja a magzat testét építő anyagot.
„Biológiai” szempontból az emberi szex hihetetlen arányban elpazarolt erőfeszítésnek látszik – amennyiben valaki követi a katolikus dogmát, ami a szex célját azonosítja a megtermékenyítéssel. Miért nem adnak a nők világos ovulációs jeleket, mint a többi nőstény állat többsége, hogy azokra a pillanatokra korlátozhassuk a szexet, amikor valami kézzelfogható haszonnal is járna? Ez a fejezet igyekszik megértetni a rejtett ovuláció evolúcióját, a közel állandó női szexuális fogékonyságot és az örömszerzést szolgáló szexet – az elképesztő reproduktív viselkedésnek azt a hármasságát, ami az emberi szexualitást jellemzi.
*
Mire idáig jutottunk, akár már úgy is dönthetett a kedves Olvasó, hogy én vagyok az elefántcsont-toronyba zárkózott tudós mintapéldánya, aki teljesen fölöslegesen keres magának magyarázatra váró problémákat. Már hallom is, hogyan tiltakoznak a világ embermilliárdjai: „Nincs mit megmagyarázni, hacsak azt nem, hogy miért olyan idióta Jared Diamond! Nem érted, hogy miért szerelmeskedünk állandóan? Hát azért, mert élvezzük!”
Sajnos, ez a válasz nem elégíti ki a tudóst. Amikor az állatok belevetik magukat a szexbe, ugyancsak azt benyomást keltik, hogy nagyon is jól érzik magukat, amennyire odaadó részvételükből ez megítélhető. Az erszényes egerek mintha még nálunk is sokkal jobban élveznék, ha ennek jele a közösülés időtartama (akár tizenkét órán keresztül is folytatják). Akkor viszont miért találja a legtöbb állat csak olyankor jónak a szexet, amikor megtermékenyíthető a nőstény? A viselkedés, akár az anatómia, a természetes kiválasztódáson keresztül fejlődik. Ilyenformán, ha a szex élvezetes, ezért a végkimenetelért a természetes kiválasztódás a felelős. Igen, a szex kétségkívül a kutyáknak is a kedvére van, de csak az alkalmas időpontban: a kutyák, a legtöbb állathoz hasonlóan, kifejlesztették azt a józan ítélőképességet, melynek révén csak akkor élvezik a szexet, amikor az haszonnal jár. A természetes kiválasztódás azoknak az egyedeknek kedvez, amelyeknek a viselkedése lehetővé teszi a génjeik átörökítését a lehető legtöbb utódba. Miként segít több csecsemő létrehozásához, ha olyan őrültek vagyunk, hogy a fogantatásra legalkalmatlanabb időpontokban is ugyanúgy örömünket leljük a szexben?
A szexuális aktivitás célirányos természetének bemutatására kézenfekvő példa a 2. fejezetben már tárgyalt madárfaj, a kormos légykapó. Szokásos körülmények között a kormos légykapó tojó csak olyankor kezd párosodásba, amikor a tojásai készen állnak a megtermékenyítésre, néhány nappal a lerakásuk előtt. Amint elkezd tojást rakni, elillan érdeklődése a szex iránt, és ellenáll a hímek házassági ajánlatainak, vagy közömbösen viselkedik irántuk. Egy kísérletben azonban, melynek során ornitológusok a tojásrakás befejezése után húsz kormos légykapó tojót özveggyé tettek a párjuk eltávolításával, a húszból hat özvegy tanúsított szexuális érdeklődést két napon belül, hármat pedig megfigyeltek, amint ténylegesen is párosodott, és többen is lehettek, amelyeket nem sikerült megfigyelni. A tojók megkísérelték elhitetni a hímekkel, hogy termékenyek és hozzáférhetők. Amikor végül is kikeltek a tojások, a hímeknek nem áll módjukban rájönni, hogy a fiókáknak valójában egy másik hím az apjuk. Legalább néhány esetben bevált a csel, és a hímek nekiláttak táplálni a fiókákat, ahogy a biológiai apa tette volna. Ilyenformán a legcsekélyebb jelzés sem utalt rá, hogy a tojók bármelyike afféle vígözvegy, és puszta élvezetből űzte volna a szexet.
Mi, emberek kivételesek vagyunk a rejtett ovulációnkkal, a folyamatos fogékonyságunkkal és az örömszerzést szolgáló szexszel, ez csakis azért lehet így, mert ilyennek fejlődtünk. Az különösen paradox jelenség, hogy éppen a Homo sapiens esetében, mely fajt a tudata emelt jelenlegi helyére, a nőstények nincsenek tudatában a saját peteérésüknek, noha a nőstény állatok, még az olyan ostobák is, mint a tehén, tévedhetetlenül tisztában vannak vele. Kellett lennie valamilyen különleges oknak, hogy szükségesnek látszott elrejteni az ovulációt egy olyan okos és tudatos nőstény elől, mint a nő. Mint rövidesen kiderül, a tudósok számára váratlanul kemény diónak bizonyult rájönni, mi is volt az a bizonyos különleges ok.
Kézenfekvő és józan okok indokolják, amiért a legtöbb állat érzékelhetően szűkkeblűen bánik a párosodási erőfeszítéssel: a szex energia- és időigényes tevékenység, ráadásul jelentősen növekszik közben a sérülés vagy éppen a halál kockázata. Vegyük számba az okokat, hogy miért ne szeressük fölöslegesen a kedvesünket – mármint ha a kizárólag a szaporodási célt szolgáló szex híveinek táborához tartoznánk:
1/ A spermatermelés meglehetősen fényűző mulatság a hímeknek; azok a kísérleti mutáns giliszták, melyek kevesebb hím ivarsejtet termelnek, hosszabb ideig élnek a normális gilisztáknál.
2/ A szex időigényes, mely időt egyébként táplálékszerzésre lehetne fordítani.
3/ Az ölelésbe fonódott párokat könnyen meglepheti és megölheti egy ragadozó vagy egy ellenség.
4/ Idősebb egyedek esetleg nem tudnak ellenállni a szex megterhelésének; III. Napóleon francia császár szélütést szenvedett aktus közben, Nelson Rockefeller pedig ágyban, szerelmeskedés közben halt meg.
5/ A hím állatok közötti harcok egy tüzelő nőstényért gyakran komoly sérüléssel végződnek, és a nőstény ugyanúgy megsérülhet, mint a hímek.
6/ Sok állatfajnak kockázatos, ha rajtacsípik egy házasságon kívüli pásztorórán; legközismertebben éppen az embernek.
Összességében tehát nagy hasznát látnánk, ha ugyanolyan hatékonyak és megfontoltak lennénk szex dolgában, mint a többi állat. Milyen előnyt szerzünk mégis a látszólagos célszerűtlenségünkkel?
A tudományos elmélkedések hajlamosak a központba állítani szokatlan sajátosságaink közül egy másikat: az emberi csecsemő gyámoltalansága sok éven át szükségessé teszi a szülői gondviselést. A legtöbb emlős ivadéka megszerzi a táplálékát, amint elválasztják őket; röviddel ezután pedig teljesen függetlenné válnak. Ilyenformán a nőstény állatok többsége az apa segítsége nélkül is fel tudja nevelni a kicsinyeit; az anya gyakorlatilag csak a párosodáskor látja az apát. Az emberek esetében azonban a táplálékok többségének megszerzése olyan bonyolult technológiát igényel, ami jóval meghaladja egy kisgyermek ügyességét vagy értelmi képességeit. Ennek eredményeként az elválasztás után még legalább egy évtizedig el kell látnunk táplálékkal a gyermekeinket, és ez a feladat könnyebb két szülőnek, mint egynek. Még manapság is nehéz az egyedülálló emberanyának segítség nélkül nevelni az ivadékait, és még keservesebb volt a prehisztorikus korokban, amikor vadászó-gyűjtögető életmódot folytattunk.
Fontoljuk csak meg azt a dilemmát, amivel annak az ovuláló barlangi asszonynak szembe kellett néznie, akit éppen megtermékenyítettek. Más emlősfajok esetében a hím azonnal odébbállna, hogy másik ovuláló nőstényt keressen. A barlangi asszony számára azonban a hím eltávozása kiszolgáltatná a megszületendő gyermeket az éhezés vagy a gyilkosság valószínűségének. Mit tehet, hogy megtartsa a férfit? A ragyogó megoldás: az ovuláció után is szexuálisan fogékony marad! Folyamatosan kielégíti a hímet, valahányszor csak az kívánja! Ilyen módon a férfi mindig körülötte lebzsel, nincs szüksége rá, hogy új szexpartner után nézzen, és még a napi vadászzsákmányát is megosztja vele. Az örömszerzést szolgáló szex feltételezhetően így tartja együtt az emberpárokat, míg együttműködnek magatehetelen porontyaik nevelésében. Lényegében így hangzik az antropológusok által korábban elfogadott elmélet, és látszólag sok érv szól mellette.
Ám mikor többet megtudtunk az állati viselkedésről, rá kellett jönnünk, hogy ez az úgynevezett „családi értékeket elősegítő szex” elmélet számos kérdést megválaszolatlanul hagy. A csimpánzok, és különösen a bonobók még nálunk is gyakrabban állnak szexuálisan egymás rendelkezésére (naponta számos alkalommal), mégis promiszkuitásban élnek, és nem tartanak fenn párkapcsolatot. Ellenben nem egy emlősfajt ismerünk, amelyeknek nincs szükségük ilyen szexuális megvesztegetésre, hogy a párjuk és az utódaik mellett maradjanak. A gibbonok többnyire valóban monogám párokként élnek, mégis éveket töltenek el szex nélkül. Az Olvasó is megfigyelheti az ablakából a hím énekesmadarakat, amint serényen segédkeznek a párjuknak a fiókák etetésében, bár a megtermékenyítés után felhagytak a szexszel. Még a háremmel rendelkező hím gorilláknak is évente csak néhányszor nyílik alkalmuk szexuális élményre; a nőstényeik általában vagy szoptatnak, vagy nincsenek ivarzási időszakban. Miért kellene éppen a nőnek a folyamatos tettrekészség vesztegetésével élnie, amikor a felsorolt nőstények sem teszik?
Van egy döntő különbség a mi emberpárjaink és más állatfajok önmegtartóztató párjai között. A gibbonok, az énekesmadarak többsége és a gorillák elszórtan élnek, és mindegyik pár (vagy hárem) a saját elszigetelt territóriumát lakja. Ez a felállás kevés légyottra kínál lehetőséget a potenciális házasságon kívüli szexpartnerekkel. A hagyományos emberi társadalomnak talán a legsajátságosabb jellemzője, hogy az egyes párok más párok nagy csoportja körében élnek, akikkel ökonómíailag együtt kell működniük. Hogy hasonló berendezkedésű állatot találjunk, ahhoz alaposan el kell távolodnunk emlős rokonainktól, egészen a tengeri madarak sűrűn fészkelő kolóniáiig. A tengeri madarak hím-tojó párjairól azonban nem mondható el, mint rólunk, hogy ökonómiailag függenének egymástól.
Aztán az az emberi szexuális dilemma következik, hogy az apának és az anyának éveken át együtt kell dogoznia gyámoltalan gyermekeik nevelésén, annak ellenére, hogy gyakorta megkísérti őket a közelben tartózkodó többi termékeny felnőtt. A házastársi hűség megtörése házasságon kívüli szexszel, és annak potenciálisan végzetes következményei a gyermekgondozás területén folytatott szülői együttműködésre, felbukkan minden emberi társadalomban. Azaz kifejlesztettük a rejtett ovulációt és az állandó szexuális fogékonyságot, mely tényezők egyedülálló házassági, együttműködési és házasságtörési jelenségegyüttest eredményeznek. Hogyan illik mindez össze?
*
Ennek a problémának a felismerése tudományos elméletek valóságos lavináját indította el, melyek mindegyike híven tükrözi szerzőjük nemét. Ismert például a prostitúció-elmélet, melyet egy hímnemű tudós vetett fel: a nők úgy fejlődtek, hogy szexuális kegyeikkel kereskedve megkapják a húsadományt a hímnemű vadászoktól. Ugyancsak hímnemű tudós a „felszarvazással a jobb génekért” elmélet atyja, mely szerint a balszerencsés barlanglakó asszony, akit hasznavehetetlen férjnek adott a törzse, a folyamatos fogékonyságával tudta vonzani a jobb génállományú szomszédos barlanglakót, és utódot foganní tőle.
Az anti-fogamzásgátlási elméletet viszont női tudós szülte (hogy úgy mondjam), aki igencsak tisztában volt vele, hogy az emberi faj esetében a szülés módfelett fájdalmas és veszélyes, az újszülött embercsecsemőnek az anyához viszonyítottan túlságosan nagy mérete miatt (összevetve például emberszabású majom rokonaink hasonló mutatóival). Egy negyvenöt kilogrammos nő jellemzően két kiló hetven dekagrammos újszülöttnek ad életet, míg a kétszer akkora nőstény gorilla (kilencven kilogramm) feleakkora porontyot hoz a világra (egy kiló, harmincöt dekagramm). Ennek eredményeként a korszerű orvosi ellátás megjelenése előtti korokban az emberanyák gyakran belehaltak a szülésbe, és a nőket még ma is segédszemélyzet látja el (a fejlett országokban szülészek és ápolónők, a hagyományos társadalmakban bábák vagy idősebb asszonyok), míg a nőstény gorillák minden segítség nélkül szülnek, és egyetlen feljegyzés sem említi, hogy bármelyikük is belehalt volna a szülésbe. Nos, az anti-fogamzásgátlási elmélet szerint a barlanglakó nők tudatában voltak a szülés fájdalmasságának és kockázatosságának, valamint az ovulációjuk napjának is, és úgy használták fel ezt az ismeretet, hogy ilyenkor kerülték a szexet. Minthogy ezek a nők így kevésbé szaporodtak, elmulasztották átörökíteni a génjeiket, és olyan nők népesítették be a világot, akik nem tudták felismerni a peteérésük idejét, és így nem is állt módjukban elkerülni a szexet a megtermékenyíthető időszakokban.
A rejtett ovuláció magyarázatára született elméletek ezen özönéből kettő bizonyult többé-kevésbé elfogadhatónak; ezekre az „otthon a papa” és a „sok apa” elmélet néven fogok hivatkozni. Érdekes módon ez a két hipotézis gyakorlatilag ellentétes. Az „otthon a papa” elmélet kijelenti, hogy a rejtett peteérés a monogámia elősegítése végett fejlődött ki, ugyanis otthon maradásra kényszeríti a férfit, hogy bizonyosságot nyerjen a felesége gyermekeinek apasága felől. A „sok apa” elmélet szerint viszont azért fejlődött ki a rejtett ovuláció, hogy a nő számos szexpartnerhez juthason, így minél több férfit tartson bizonytalanságban az apaságot illetően.
Vegyük először az „otthon a papa” elméletet, melyet a University of Michigan biológusai, Richard Alexander és Katharine Noonan fejtettek ki. Elméletük megértéséhez képzeljük el, mi lenne, ha a nők, mint a nőstény páviánok, élénkvörös hátsó felükkel hirdetnék az ovulációjukat. Felesége hátsó felének színéből a férj tévedhetetlenül felismerné a peteérés napját. Azon a napon otthon maradna, és serényen szerelmeskedne, hogy megtermékenyítse asszonyát, és továbbadja a génjeit. A többi napon viszont a felesége fakó hátsó fertályából pontosan tudná, hogy haszontalan volna közelednie hozzá, és inkább házon kívül koslatna más, őrizetlen, vörösen pompázó hölgyek után, akiket megtermékenyíthetne és tovább tudná adni a génjeit. Nyugodt lélekkel magára hagyná a feleségét, hiszen tudná, hogy szexuálisan úgysem fogékony, és nem lehet megtermékenyíteni. Pontsan ez az, amit a ludak, a sirályok és a kormos légykapók ténylegesen meg is tesznek.
Az emberek esetében rettenetes következményekkel járnának ezek a hirdetett ovulációs házasságok. Az apa elvétve tartózkodna csak odahaza, az anya meg képtelen lenne segítség nélkül felnevelni a gyermekeit, és tömegesen pusztulnának el a csecsemők. Az anyának és az apának egyaránt rossz megoldás volna, mert végső soron egyiküknek sem sikerülne átörökíteniük a génjeiket.
Most pedig vegyük szemügyre a fordított forgatókönyvet, melyben a férjnek nincs támpontja a felesége szaporodásra alkalmas napjához. Ebben az esetben otthon kell maradnia, és minél több napon szerelmeskednie vele, ha azt akarja, hogy több esélye legyen a megtermékenyítésnek. Másik indítéka az otthon maradásra, hogy őrizze más férfiaktól, minthogy a nő bármely olyan napon is termékenynek bizonyulhat, amikor a férj éppen távol van. Ha a félrelépő férjnek balszerencséje van, akkor éppen azt az éjszakát tölti egy másik nővel, amelyiken a felesége történetesen ovulál, és egy másik férfi megtermékenyíti a csélcsap férj ágyában – ez utóbbi viszont elvesztegeti a spermáját egy másik nőre, aki nagy valószínűséggel éppen akkor nem ovulál. Ebben a fordított helyzetben a férfinak kevesebb oka van elkószálni, minthogy nincs eszköze meghatározni, melyik termékeny a szomszéd feleségek közül. A szívmelengető végeredmény: az apák otthon üldögélnek, és részt vesznek a csecsemőgondozásban, a csecsemők pedig életben maradnak. Ez egyformán hasznos az anyának és az apának, mert így mindkettőjüknek sikerült átörökíteniük a génjeiket.
Alexander és Noonan gyakorlatilag azzal érvel, hogy a nő sajátos élettana készteti otthon-tartózkodásra a férjet (legalábbis inkább arra, mint másra). A nő ezáltal aktív szülőtársat nyer. De a férfi is nyer, ha együttműködik, és a felesége teste által meghatározott szabályok szerint játszik. Ha otthon marad, bizonyosságot szerez arról, hogy a gyermek, akit segít felnevelni, valóban az ő génjeit hordozza. Nem kell attól tartania, hogy amíg elmegy vadászni, a felesége (mint a nőstény páviánok) megvillantja élénkvörös hátsó felét, felhívásként a küszöbön álló ovulációjára, amivel udvarlók raját magához vonzza, és nyilvánosan párosodik a környéken fellelhető összes férfival. A férfiak olyan mértékben magukévá teszik ezeket az alapvető szabályokat, hogy a terhesség ideje alatt és a meopauza után is szerelmeskednek a feleségükkel, amikor pedig még a férfiak számára is világos, hogy lehetetlen a megtermékenyítés. Alexander és Noonan szerint tehát a nők rejtett ovulációja és az állandó fogékonyság azért fejlődött ki, hogy elősegítse a monogámiát, az apai gondokodást és az apa bizonyosságát az apaságában.
Ezzel a nézettel vetélkedik a „sok apa” elmélet, melyet a davisi University of California antropológusa, Sarah Hrdy dolgozott ki. Az antropológusok már rég felismerték, hogy a gyermekgyilkosság sok hagyományos társadalomban elterjedt szokásnak számított, még ha a mai államok törvényeket hoznak is ellene. Hrdy és mások tanulmányainak közzétételéig azonban a zoológusok nem voltak hajlandók elismerni, hogy milyen gyakran megtörténik az állatok körében is. Dokumentált esetek fordultak elő legközelebbi rokonainknál, a csimpánzoknál és a gorilláknál is, ráadásként más fajok vonulatához, az oroszlánoktól az afrikai vadkutyákig. A gyerekgyilkosságot az esetek döntő többségében felnőtt hímek követik el olyan nőstények csecsemői ellen, akivel ők maguk soha nem közösültek – amikor például egy birtokfoglaló hím megpróbálja kiszorítani az ott lakó hímet, és megszerezni a háremét. A bitorló tehát „tudja”, hogy a megölt kölykök nem az övéi.
A gyerekgyilkosság természetesen elborzaszt minket, és óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés, hogy miért vetemednek ilyesmire olyan gyakran az állatok (és hajdanán az emberek). Jobban belegondolva megérthetjük, hogy a gyilkos félelmetes genetikai előnyre tesz szert. A nőstény nagy valószínűséggel nem ovulál, ameddig a kölykét szoptatja. A gyilkos betolakodó azonban genetikailag nem áll kapcsolatban annak a csoportnak a kicsinyeivel, melyre éppen kiterjesztette a hatalmát. Az ilyen kölykök megölésével tehát véget vet az anyjuk szoptatási időszakának, és arra ingerli, hogy folytassa az ivarzási ciklusát. Az állatok körében lejátszódó gyermekgyilkosság sok, vagy éppen a legtöbb esetében sikerül megtermékenyíteni a hátramaradt anyát, aki ezután a gyilkos génjeit hordozó utódot szül.
A csecsemőhalálozás számottevő okaként a gyermekgyilkosság súlyos evolúciós problémát jelent az anyaállatok számára, akik így elveszítik a meggyilkolt utódba befektetett genetikai ráfordításukat. Egy átlagos nőstény gorilla például élete során legalább egyet a gyermekgyilkos hím gorillák miatt veszít el az utódai közül, akik megkísérlik birtokba venni háremet, melyhez az anya tartozik. A megfigyelések szerint a gorillacsecsemők egyharmada a gyermekgyilkosság következtében pusztul el. Ha a nősténynek csupán rövid, szembetűnően hirdetett ivarzási időszaka van, akkor egy domináns hím könnyen kisajátíthatja erre az időre: Következésképpen az összes többi hím „tudja”, hogy a születő ivadékot a vetélytársuk nemzette, és semmiféle bőntudatot nem éreznek a kölyök megölése miatt.
Tételezzük fel azonban, hogy a nősténynek rejtett az ovulációja és állandó a szexuális fogékonysága. Kiaknázhatja ezeket az előnyöket annak érdekében, hogy sok hímmel párosodjon – még ha titokban kell is tennie, amikor nem látja a párja. Bár ebben az esetben egyetlen hím sem lehet bizonyos az apasága felől, sok hím vélheti, hogy éppen ő nemzette az anya ivadékát. Ha egy ilyen hímnek később sikerül elűznie az anya párját, akkor kerülni fogja, hogy megölje az utódot, hiszen az akár az övé is lehet. Még a kicsi segítségére is lehet védelemmel és az apai gondoskodás más megnyilvánulásaival. Az anya rejtett ovulációja mérsékelheti a felnőtt hímek közötti csetepatékat a csoportján belül, mivel úgysem valószínű, hogy minden egyes közösülés fogantatással végződik, azaz nem érdemes harcolni miatta.
Hogy milyen széleskörűen alkalmazhatják a nőstények a rejtett ovulációt az apaság összekuszálására, arra példa az állatkertekből és kelet-afrikai vadasparkokból közismert afrikai cerkófmajom. A cerkófok különböző létszámú csapatokban élnek, melyek akár hét felnőtt hímből és tíz felnőtt nőstényből is állhatnak. Minthogy a nőstény cerkóf sem anatómiai, sem viselkedési jelét nem adja az ovulációjának, Sandy Andelman biológus felkeresett egy akácfát, melyen egy csapat cerkóf tanyázott, megállt a fa alatt, feltartott egy tölcsért és egy palackot, és amikor valamelyik nőstény könnyített magán, összegyűjtötte a vizeletet, amit aztán az ovuláció hormonális jelei szempontjából elemzett. Andelman nyomon követte a közösülés jeleit is. Kiderült, hogy a nőstények jóval azelőtt szorgalmasan közösülni kezdtek, hogy ovuláltak volna, és folytatták az ovuláció után is, és a terhességük első felében érték el szexuális fogékonyságuk csúcspontját.
Abban az időben a nőstény hasa még nem domborodik ki láthatóan, és a megtévesztett hímeknek halvány sejtelmük sincs, hogy teljesen hiábavalóak az erőfeszítéseik: A nőstények a terhesség második felére, amikor a hímeket már nem lehetett félrevezetni, végképp beszüntették a közösülést. A csoport legtöbb hímjének még így is bőségesen maradt ideje párosodni a csoport nőstényeinek többségével. A hímek egyharmada a csoport minden egyes nőstényével közösült. A rejtett ovuláció révén tehát a nőstény cerkófok szinte minden potenciálisan gyermekgyilkos hím jóindulatú semlegességét biztosították a közvetlen környezetükben.
Röviden, Hrdy úgy véli, hogy a rejtett ovuláció a nőstények evolúciós alkalmazkodása, hogy ezzel mérsékeljék utódaikra a felnőtt hímek révén leselkedő veszélyt. Míg Alexander és Noonan a rejtett ovulációt az apaság tisztázásának és a monogámia megerősítésének tekinti, Hrdy az apaság összekuszálásának és a monogámia hathatós kizárásnak tartja.
A kedves Olvasó most elmerenghet a lehetséges bonyodalmakon mind az „otthon a papa”, mind a „sok apa” elmélet esetében. Miért marad rejtve a nők előtt is az emberi ovuláció, amikor mindkét elmélet a nők érdekének állítja be az ovuláció elleplezését a férfiak elől? Például, miért ne tarthatnák a nők a hónap minden napján a vörösnek ugyanabban az árnyalatában a hátsó felüket a férfiak félrevezetésére, miközben ők maguk észlelik az ovuláció időpontját, a többi napon pedig megtévesztő hűséggel színlelik a szex iránti érdeklődést a buja férfiakkal?
Kézenfekvő a válasz erre az ellenvetésre: a nőnek nehéz lenne meggyőzően színlelni a szexuális fogékonyságot, ha a legkevésbé sem izgatná az aktus, és tudná, hogy az adott időpontban nem termékenyíthető meg. Ez különösen az „otthon a papa” elméletre érvényes. Amikor a nő hosszú távú monogám kapcsolat résztvevője, amelyben a partnereknek módjukban áll bensőségesen megismerni egymást, nem lenne könnyű félrevezetnie a férjét – hacsak nincs ő maga is félrevezetve.
Nem vitás, hogy a „sok apa” elmélet elfogadható azon állatfajok esetére (és talán azokra a hagyományos emberi társadalmakra), ahol súlyos problémát jelent a gyermekgyilkosság: Annál nehezebb összeegyeztetni az általunk ismert modern emberi társadalommal. Igaz, meg-megesik a házasságon kívüli szex, végső soron azonban az apaságot illető kételyek kivételesek, nem pedig a társadalom egészét befolyásoló szabály. A genetikai próbák kimutatták, hogy az amerikai és a brit csecsemőknek legalább a 70, de talán a 95%-át valóban törvényesen nemzették, azaz az anya férje az apjuk. Nemigen áll elő olyan helyzet, hogy a gyermeket sok férfi állja körül, és jóindulatú érdeklődést sugároz felé, netán még ajándékokkal is elhalmozza és védelmet nyújt neki, miközben azt gondolják: „Én lehetek ennek a gyereknek az igazi apja!”
Ezért látszik valószínűtlennek, hogy manapság a gyermekek megóvása az esetleges gyermekgyilkosságtól a nők folyamatos szexuális fogékonyságának forrása. Mindazonáltal, mint látni fogjuk, a nőknek lehettek ilyen indítékaik a távoli múltunkban, a szexnek következésképp eltérő feladatot tulajdoníthattak, mint korunkban.
*
Akkor hogyan értékeljük ezt a két rivális elméletet? Mint oly sok más kérdést az emberi evolúcióról, ezt sem lehet lombikkal és kémcsővel elrendezni, ahogy a kémikusok és a molekuláris biológusok szeretik tisztába tenni a dolgokat. Könnyebb volna a helyzetünk, ha létezne egy emberi populáció, melynek asszonyainál el tudnánk érni, hogy peteérés idején változzanak élénkvörössé, más alkalmakkor pedig maradjanak frigidek, és melynek férfiainál sikerülne kivitelezni, hogy csak az élénkvörös nők izgassák fel. Akkor meg tudnánk vizsgálni, vajon inkább a csélcsapság volna az eredmény, és az apai törődés csökkenése (ahogy az „otthon a papa” elmélet szerint történnie kellene), vagy kevesebb udvarlás és több gyermekgyilkosság (mint a „sok apa” elméletből következik). De sajnos, egyelőre lehetetlen ilyen kísérletet végrehajtani, és akkor is igen erkölcstelen lenne, ha a genetikusok mégis végre tudnák hajtani.
De még mindig folyamodhatunk az evolúciós biológusok ilyen jellegű problémák megoldására alkalmazott hatékony eljárásához: ez az összehasonlító módszer. Mi, emberek, mint kiderült, nem vagyunk egyedülállóak az ovuláció elrejtésében. Bár kivételesnek számít az emlősök körében, szokásos a főemnlősöknél (majmok és emberszabású majmok), az emlősöknek annál a csoportjánál, amelyikhez mi is tartozunk. A főemlős fajok tucatjai nem mutatják az ovuláció külsőleg látható jeleit; számos mutat ugyan jeleket, ám igen gyengéket; megint mások szembeszökően hirdetik. Mindegyik faj szaporodási biológiája egy-egy kísérlet végeredményét képviseli, amit a természet hajtott végre, és egyértelmű következtetéseket lehet levonni belőlük a rejtett ovuláció előnyeiről és hátrányairól. A főemlős fajok összehasonlításából kiderül, mely jellegzetességekben osztoznak a rejtett ovulációjú fajok, és mely sajátosságok hiányoznak a hirdetett ovulációjú fajok esetében.
Az ilyen összevetés, mint azt a Brigitta Sillén-Tullberg és Anders Moller svéd biológusok fontos tanulmányában láthatjuk, új megvilágításba helyezi a szexuális szokásainkat. Elemzésük a következő négy lépésből áll:
1. lépés Sillén-Tullberg és Moller a lehető legtöbb fejlett főemlős esetében (összesen hatvannyolc faj) osztályozta az ovuláció látható jeleit. Az ám! – tiltakozhat azonnal az Olvasó. – Látható, de kinek? Egy majom adhat jeleket, amik számunkra láthatatlanok maradnak, annál nyilvánvalóbbak egy másik majomnak, mint például az illatanyagok (feromonok). Egy díjnyertes tejelő tehénen mesterséges megtermékenyítéssel próbálkozó marhatenyésztők például komoly nehézségekbe ütköztek, hogy kitalálják, mikor ovulál a tehén. A bikák azonban gond nélkül megállapítják a tehén szagából és a viselkedéséből.
Igaz, ezt a lehetőséget nem szabad figyelmen kívül hagyni, ám sokkal jelentőségteljesebb a teheneknek, mint a főemlősöknek. A legtöbb főemlős hasonlít ránk abban, hogy nappal aktív, éjjel pedig alszik, és az érzékszervei közül jelentős mértékben hagyatkozik a szemére. A hím rhesus-majom, amelyiknek nem működik a szaglóérzéke, még mindig felismeri az ovuláló nőstényt a vaginája környékének halvány vörösségéből, még ha ez az elszíneződés közel sem olyan nyilvánvaló, mint a nőstény páviánoknál. Azon majomfajok számára, amelyeket mi, emberek úgy osztályozunk, hogy az ovulációnak nincsenek látható jelei, gyakran megállapítható, hogy e tekintetben a hím majmok is zavarban vannak, ugyanis teljesen alkalmatlan időkben közösülnek, például nem ivarzó, vagy terhes nőstényekkel. Ilyenformán mégsem haszontalan az osztályozás a „látható jelek”-re.
Az elemzés eme első lépése azt az eredményt hozta, hogy a tanulmányozott főemlősöknek közel a fele – a hatvannyolcból harminckettő – hasonlít az emberre abban, hogy az ovulációnak nincsenek látható jelei. Ebbe a harminckét fajba tartozik a cerkóf, a selyemmajom és a pókmajom, valamint egyetlen emberszabású majomként az orángután. További tizennyolc faj, köztük közeli rokonunk, a gorilla, gyenge jeleket mutat. A maradék tizennyolc faj, köztük a pávián és közeli rokonunk, a csimpánz, feltűnően hirdeti az ovulációt.
2. lépés A következőkben Sillén-Tullberg és Moller ugyanezt a hatvannyolc fajt a párosodási rendszerük szerint is osztályozta. Tizenegy faj – köztük a selyemmajom, a gibbon és az emberi társadalmak többsége – monogámnak bizonyult. Huszonhárom faj – köztük némely emberi társadalom, valamint a gorilla – esetében a nőstények háremeket alkotnak, mellyekkel egy-egy felnőtt hím rendelkezik. A legtöbb főemlős – harmincnégy, köztük a cerkóf, a bonobo és a csimpánz – viszont a promiszkuitásnak hódol, melyben a nőstények rendszeresen közösülnek több hímmel.
Ismét hallom az „Az ám!” kiáltást: „Miért nem sorolták be az embert is a promiszkuitást folyatató fajok osztályába?” Mert az osztályozásnál csak a szabály vehető figyelembe. Igaz, a nők többsége egymás után több partnerrel is szexuális kapcsolatot létesít az élete során, és nem egy nő egyazon időszakban is több férfival tart fenn ilyen természetű kapcsolatot. Ám adott nemi cikluson belül a nő rendszerint egyetlen férfival érintkezik, míg a nőstény cerkóf vagy a nőstény bonobo számára az a norma, hogy több partnerrel is kapcsolatba kerül.
3. lépés Utolsó előtti lépésként Sillén-Tullberg és Moller az előző két lépés egyesítésével feltette a kérdést: van-e bármilyen összefüggés az ovuláció jelzése vagy rejtettsége és a párosodási rendszerek között? Két idézett elméletünk egyszerűsített olvasata alapján a rejtett ovulációnak a monogám fajokat kellene jellemeznie, amennyiben helytálló az „otthon a papa” elmélet, és a promiszkuitásban élő fajokra, ha a „sok apa” elmélet felel meg a valóságnak. Nos, az elemzett monogám főemlősök túlnyomó többsége – a tizenegy fajból tíz – rejtett ovulációjúnak bizonyult. Egyetlenegy monogám főemlős fajnak sem volt erősen hirdetett ovulációja, ami többnyire (a tizennyolc esetből tizennégyben) a promiszkuitást folytató fajokat jellemezte. Ez a megállapítás erős érvnek látszik az „otthon a papa” elmélet mellett.
Ám az előrejelzés és az elmélet egybevágása csak félig teljesül, a fordított összefüggés ugyanis egyáltalán nem áll fenn. A legtöbb monogám fajnak ugyan valóban rejtett az ovulációja, a rejtett ovuláció viszont egyáltalán nem szavatolja a monogámiát. A harminckét rejtett ovulációjú fajból huszonkettő nem monogám, hanem vagy promiszkuitásban él, vagy háremtartó. A rejtett ovulációjúak között találunk monogám éjszakai majmokat, többnyire monogám embereket, háremtartó hulmánmajmokat és promiszkuitásban élő cerkófokat. Így tehát, akármi is eredetileg az oka, hogy kifejlődött a rejtett ovuláció, a legkülönfélébb párosodási rendszerekben fennmaradhat.
Hasonlóképp, míg a legtöbb erősen hirdetett ovulációjú faj promiszkuitásban él, a promiszkuitás nem szavatolja a hirdetést. A legtöbb promiszkuitásban élő főemlősnek – a huszonnégy fajból húsz – valójában vagy rejtett az ovulációja, vagy alig észrevehető jeleket ad. A háremtartó fajokról is elmondható, hogy – fajtól függően – vagy láthatatlan, vagy alig észlelhető, vagy éppen szembeszökő az ovulációjuk. Ezek a bonyolult összefüggések arra intenek, hogy a rejtett ovuláció az adott párosodási rendszertől függően eltérő célokat szolgálhat.
4. lépés Ezeknek a funkcióváltozásoknak az azonosítására, Sillén-Tullbergnek és Mollernek az a ragyogó ötlete támadt, hogy tanulmányozza a jelenleg élő főemlős fajok családfáját, amivel reményük szerint meghatározhatók az ovulációs jelekben és a párosodási rendszerekben bekövetkező evolúciós változások a főemlősök evolúciós történelmében. Az eljárás logikai alapja, hogy az egymással nagyon közeli rokonságban álló néhány mai faj, feltételezhetően közös őstől származnak, és csak a földtörténeti közelmúltban tértek el egymástól a párosodási rendszerük vagy az ovulációs jelek erősségének tekintetében.
4. 1. ábra.
Az ovulációs jelek családfája
Íme egy példa ennek az okfejtésnek a működésére. Tudjuk, hogy az ember, a csimpánz és a gorilla genetikailag hozzávetőleg 98%-ban azonosak, és a nagyjából kilencmillió évvel ezelőtt élt közös őstől (a „Hiányzó Láncszem”) származnak. Ám a Hiányzó Láncszemnek ez a három mai leszármazottja három különféle típusú ovulációs jelet mutat: rejtett ovulációt az ember esetében, gyenge jelek a gorillánál, erős jelek a csimpánznál. Következésképpen az ovulációs jelek tekintetében ezeknek a leszármazottaknak csak az egyike lehet olyan, mint a Hiányzó Láncszem, a másik két leszármazottnak eltérő jeleket kellett kialakítania.
Nos, a primitív főemlősök többségének gyengék az ovulációs jelei. Így a Hiányzó Láncszemről is joggal feltételezzük, hogy ez jellemezte, és ezt a sajátosságot a gorilla örökölte tőle (lásd a 4.1 ábrát). Az utóbbi kilencmillió év során azonban az emberek kifejlesztették a rejtett ovulációt, a csimpánzok pedig az ovuláció szembetűnő hirdetését. A mi jeleink és a csimpánzoké tehát ellentétes irányban tértek el gyenge jeleket mutató közös ősünktől. Számunkra az ovuláló csimpánz duzzadt hátsó fele olyannak tűnik, mint a páviánoké. Ám a csimpánzok és a páviánok ősei nyilván függetlenül fejlesztették ki szembeötlő hátsó felüket, mivel a páviánok őseinek és a Hiányzó Láncszemnek a fejlődési vonala hozzávetőleg harmincmillió évvel ezelőtt vált el egymástól.
Hasonló okoskodással következtetni lehet más pontokra is a főemlősök családfáján, melyeknél meg kellett változniuk az ovulációs jeleknek. Kiderült, hogy a jelek legalább húsz alkalommal alakultak át. A szembetűnő hirdetésnek legalább három független eredete következtethető ki (mint a csimpánz esetében láthattuk); a rejtett ovulációnak legalább nyolc független eredete volt (beleértve a leszármazásokat a mi esetünkben, az orangutánokéban és a majmok legalább hat különvált csoportjában); és gyenge ovulációs jeleknek számos újbóli kialakulása, vagy a rejtett ovulációból (mint egyes bőgőmajmoknál), vagy az erős jelekből (mint számos makákó esetében).
Az ovulációs jelekhez hasonlóan azonosíthatók a főemlősök családfáján azok pontok is, melyeknél meg kellett változniuk a párosodási rendszereknek. Az eredeti rendszer valószínűleg a promiszkuitás volt valamennyi majom és emberszabású majom közös ősénél. De ha most megszemléljük az embereket és legközelebbi rokonainkat, a csimpánzokat és a gorillákat, azt tapasztaljuk, hogy három különböző párosodási rendszert képviselnek: a gorillák háremet tartanak, a csimpánzok promiszkuitást folytatnak, az emberek pedig vagy monogámiában élnek, vagy háremet tartanak (lásd a 4.2 ábrát). Azaz a kilencmillió évvel ezelőtti a Hiányzó Láncszem három leszármazottja közül legalább kettő változtatott a párosodási rendszerén. Egyéb bizonyítékok arra utalnak, hogy a Hiányzó Láncszem háremet tartott, vagyis a gorillák és egyes emberi társadalmak őrizték meg az eredeti párosodási rendszert. A csimpázoknak azonban ismét fel kellett találniuk a promiszkuitást, az emberi társadalmak többségének pedig a monogámiát.
4.2. ábra.
A párosodási rendszerek családfája
Ezúttal is azt tapasztaljuk, hogy az emberek és a csimpánzok a párosodási rendszerük tekintetében ellentétesen fejlődtek, akárcsak az ovulációs jelekében.
Összességében úgy tűnik tehát, hogy a monogámia legalább hétszer fejlődött ki egymástól függetlenül a főemlősök körében: „Hiányzó Láncszem” és a csimpánzok esetében, és legalább kétféle majom megőrizte a promiszkuitást, azután, hogy közvetlen ősük feladta a háremtartás kedvéért.
4.3. ábra.
Ha a mai fajok megfigyeléséből nyert tényeketegyesítjük az ősi fajokrólkialakitott következtetésekkel, abból következtetéseket vonhatunk le az ovulációs jelek megváltozásakor uralkodó párosodási rendszerre is. Eszerint a gyenge ovulációs jeleket adó háremtartó őstől származó fajok közül a 3. faj fejlesztett ki rejtett ovulációt, mig az 1. és a 2. faj megőrizte az ősi párosodási rendszert (hárem) és a gyenge ovulációs jeleket.
*
Így tehát rekonstruáltuk mind a párosodási rendszernek és az ovulációs jeladásnak azokat a típusait, amik nagy valószínűséggel jellemezték a távoli múltban élt főemlősöket. Végezetül vessük össze a kétféle információt, és tegyük fel a kérdést: melyik párosodási rendszer lehetett túlsúlyban a családfánkon a rejtett ovuláció kifejlődésekor?
Íme, az eredmény. Tekintsük át azokat az előd fajokat, melyek ovulációs jeleket adtak, és azokat, melyek elveszítették ezeket a jeleket és kifejlesztették a rejtett evolúciót. Ezekből az ősi fajokból csupán egy volt monogám. Ezzel szemben nyolc, esetleg tizenegy űzte a promiszkuitást vagy tartott háremet – egyikük az embernek a háremtartó Hiányzó Láncszemtől származó őse. Kikövetkeztethetjük tehát, hogy a promiszkuitás vagy a háremtartás, és nem a monogámia az a párosodási rendszer, ami a rejtett ovulációhoz vezet (lásd a 4.3 ábrát). Ezt a következtetést vetítette előre a „sok apa” elmélet, és nem felel meg az „otthon a papa” elméletnek.
Ellenben azt is megkérdezhetjük: milyenek voltak az uralkodó ovulációs jelek a családfánk azon pontjain, amikor kifejlődött a monogámia? Úgy találjuk, hogy a mongámia soha nem fejlődött ki az erős ovulációs jeleket adó fajoknál; rendszerint olyan fajoknál jelent meg, melyeknek addigra már rejtett volt az ovulációjuk, és olykor olyan fajoknál, melyek gyenge ovulációs jeleket adtak (lásd a 4.4 ábrát). Ez a végkövetkeztetés egybecseng az „otthon a papa” elmélettel.
Hogyan békíthetnénk össze ezt a két, látszólag ellentmondó végkövetkeztetést? Idézzük fel Sillén-Tollberg és Moller 3. lépésének eredményét, tudniillik hogy csaknem mindegyik monogám főemlősnek rejtett az ovulációja. Most láthatjuk, ennek az eredménynek két szakaszban kellett létrejönnie. Először a rejtett ovuláció jött létre egy promiszkuitást űző vagy háremtartó fajnál. Aztán a már kialakult rejtett ovulációval a fajok átváltottak a monogámiára (lásd a 4. 4 ábrát).
*
Immár nyilván az Olvasó számára is világossá vált szexualitásunk kusza története. Egy egyszerű kérdéssel megfogalmazható, látszólag egyszerű problémából indultunk ki: miért rejtjük el az ovulációnkat, és miért állunk készen a nemi életre a hónap minden egyes napján az örömszerzés végett? Hasonlóképp egyszerű válasz helyett viszont arra jutottunk, hogy a válasz sokkal összetettebb, és két lépésből áll.
4. 4. ábra.
A rejtett ovuláció evolúciója
Annyi máris leszűrhető, hogy a főemlősök evolúciós története során a rejtett ovuláció többször is megváltoztatta, és esetenként visszafordította a funkcióját. Olyan időpontban jelent meg, amikor az őseink még promiszkuitásban éltek vagy háremet tartottak. Ebben az időszakban a rejtett ovuláció lehetővé tette az ősi emberszabású majomasszonynak, hogy több hímnek is osztogassa szexuális kegyeit, így a hímek egyike sem esküdhetett meg rá, hogy ő az utód apja, de mindegyikük gondolhatta. Következésképpen ezek a potenciálisan gyermekgyilkos hímek nem akarták bántani a majomasszony csemetéjét, egyesek még védelmezhették, és a táplálását is segíthették. Miután a majomasszony ebből a célból kifejlesztette a rejtett ovulációt, már arra is felhasználhatta, hogy felcsípjen egy jámbor barlanglakó férfit, és otthon-maradásra bírja, ezzel hozzájusson a kicsinye számára szükséges védelemhez és segítséghez – a hím ugyanis így (nagyjából) bizonyosra vehette, hogy ő a poronty apja.
Alaposabban belegondolva, nem meglepő a rejtett ovuláció céljának megváltozása. Az ilyen eltolódások mindennaposak az evolúciós biológiában. A természetes kiválasztódás ugyanis nem halad tudatosan és egyenes vonalban égy távoli, eleve kitűzött cél felé úgy, ahogy egy mérnök tudatosan megszerkeszt egy új terméket. Minthogy az evolúciónak csak a már meglévő anyagok és sajátosságok állnak a rendelkezésére, valamely jellegzetesség, ami egy bizonyos cél szolgálatára alakult ki, másik célra is alkalmazható lesz; végül módosul, és akár el is veszítheti az eredeti funkcióját. Ezért olyan gyakori az élőlények fejlődése során a hasonló alkamazkodásoknak az ismételt feltalálása, illetve az elvesztése, eltolódása vagy akár az adott funkció megfordulása is.
A legismertebb példák közé tartoznak a gerincesek végtagjai. Az ősi halak úszásra használt uszonyai fejlődtek az őshüllők, madarak és emlősök lábává, amivel a szárazföldön futottak vagy ugráltak. Egyes ősemlősök és gyíkmadarak azt követően szárnnyá fejlesztették a mellső lábukat – ezzel repülnek a mai denevérek és madarak. A madárszárnyak és az emlőslábak azután egymástól függetlenül alakultak a pingvinek és a cetek uszonyává, ilyenformán visszatértek a halak uszonyához, ahonnan elindult a folyamat. A halak leszármazottainak legalább három csoportja egymástól függetlenül elveszítette lábait, és kígyóvá, lábatlan gyíkká és lábatlan kétéltűvé (féreggőtefélék) alakult. A szaporodási biológia bizonyos sajátosságai – a rejtett ovuláció, az erős ovulációs jelek, a monogámia, a háremtartás és a promiszkuitás – lényegében ugyanígy változtaták meg ismételten a funkciójukat, átalakultak egymásba, újra kialakultak, vagy éppen elvesztek.
Ezeknek az evolúciós eltolódásoknak a következménye adhatja szerelmi életünk gyönyörűségét. A nagy német író, Thomas Mann utolsó regényében, az Egy szélhámos vallomásaiban, Felix, a főhős egy paleontológus társaságában utazik a vasúti fülkében, és útitársa a gerincesek végtagjának evolúciójának taglalásával szórakoztatja. Felix, a nők művelt és élénk képzeletű rajongója élvezettel hallgatja a következményeket: „Az ember karjainak és lábainak olyan a csontozata, mint a legősibb szárazföldi állatoké... ami a telt idomú női kart illeti, ajánlatos szem előtt tartani, hogy ez a testrész nem más, mint az ősmadár karmos lába és a hal melluszonya.”[2]
Most, hogy Sillén-Tullberg és Moller feltárta a rejtett ovuláció evolúcióját, Felix Krullhoz hasonlóan, mi is elábrándozhatunk az evolúció adományain. És ha legközelebb szerelmeskedni támad kedvünk az ovulációs ciklus megtermékenyítésre teljességel alkalmatlan időpontjában, pusztán az öröm kedvéért, miközben a tartós monogám párkapcsolat biztonságát élvezzük, tűnődjünk el azon, hogy meghökkentő módon mindez a boldogság élettanunknak éppen azon sajátosságaiból fakad, amelyek megkülönböztetnek háremében lankadozó vagy egyik szexpartnerétől a másikig szaladgáló távoli ősünktől. Azok a szerencsétlen ősök csak az ovuláció ritka napjain részesülhettek a szerelmi élet áldásaiban, amikor sebtében teljesítették a termékenyítésre felszólító biológiai parancsot, és a gyors eredményt célzó elkeseredett szükséglet miatt megfosztattak a mi ráérős gyönyörűségünktől.
5. FEJEZET
A férfi szerepének evolúciója
Tavaly figyelemre méltó levelet kaptam egy távoli város egyetemének professzorától, melyben tudományos konferenciára hívott meg. Nem ismertem a levél íróját, még azt sem tudtam kitalálni a nevéből, hogy férfi vagy nő az illető. Cseppet sem vágytam a részvétellel járó hosszú repülőútra és az egyhetes távollétre otthonról; ám megragadott a levél ígéretes és minden szempontból kifogástalan fogalmazása. Ha a konferencia megszervezése is ilyen gördülékenyen és lényegretörően sikerül, gondoltam, akkor csakis érdekfeszítő lehet. Némi habozás után végül elfogadtam a meghívást.
Utolsó kételyem is elenyészett a rendezvényen, mely minden ízében olyan izgalmasnak bizonyult, ahogy megsejtettem. Ráadásul nagy gondot fordítottak az ülésen kívüli tevékenységem elrendezésére is; lehetőséget biztosítottak vásárlásra, madárfigyelésre, régészeti lelőhelyek meglátogatására, és banketteket is tartottak. A mesteri szervezés és az virtuóz meghívólevél mögött álló professzorról kiderült, hogy nő. Ráadásként a konferencián tartott ragyogó előadásához és végtelenül rokonszenves személyiségéhez, az életemben látott leggyönyörűbb nő volt az illető.
Az egyik bevásárló-kiruccanáson, melyről háziasszonyunk gondoskodott, ajándékokat vásároltam a feleségemnek. A kalauzolásomra rendelt egyetemi hallgató nyilvánvalóan a vendéglátónknak is beszámolt ezekről a vásárlásokról, mert szóba hozta, amikor mellé telepedtem a banketten. Meghökkenésemre így szólt: „Az én férjem soha nem ajándékoz meg semmivel!” Mint mondta, ő maga korábban vásárolt ajándékokat a férfinak, de felhagyott vele, amikor rájött, hogy nem lel viszonzásra.
Később az asztal túloldalán valaki az új-guineai paradicsommadarakról folytatott helyszíni kutatásaim felől kérdezősködött. Elmeséltem, hogy a hím paradicsommadarak nem segítenek a fiókák nevelésében, hanem minél több nőstényt elcsábításának szentelik az idejüket. Ismételt meglepetésemre vendéglátónk kifakadt: „Mint minden férfi!” Hozzátette, hogy az ő férje még mindig jobb a legtöbb férfinál, mert legalább nem gáncsolja felesége szakmai törekvéseit. Estéi többségét azonban a hivatali munkatársaival tölti, ha a hétvégeken történetesen otthon van, akkor a tévét nézi, és eszébe se jut, hogy segíthetne a háztartási munkákban és a két gyermekük nevelésében. Háziasszonyunk többször is megkérte, hogy legyen a segítségére; végül feladta a kilátástalan nógatást, és felfogadott egy házvezetőnőt. Ami azt illeti, nincs semmi szokatlan ebben a történetben. Csak azért őrzi ilyen kitartóan az emlékezetem, mert ez a nő olyan gyönyörűnek, rokonszenvesnek és tehetségesnek bizonyult, hogy joggal feltétezhetnénk, az a férfi, akit kitüntetett a vonzalmával, igyekszik minél több időt a társaságában tölteni.
Ám még mindig elégedettebb volt az otthoni állapotokkal, mint a feleségek többsége. Amikor dolgozni kezdtem az új-guineai fennsíkon, gyakran felbőszültem a nőkkel szembeni durva bánásmód láttán. Azok a házaspárok, akikkel a dzsungelösvényeket járva találkoztam, rendszerint tűzifa, zöldségek és egy csecsemő terhe alatt görnyedező asszonyból és kényelmesen, egyenes derékkal bandukoló férjből álltak, és a férfiak az íjukon és a nyílvesszőiken kívül soha nem cipeltek semmit. A férfiak vadászútjai legfeljebb ürügyet jelentettek afféle kanmurira, azt a csekély zsákmányt pedig, amit ejtettek, ők maguk mindjárt el is fogyasztották a dzsungelben. A feleségeket adták-vették, és eltaszították a hozzájárulásuk nélkül.
Később azonban, amikor nekem is megszülettek gyerekeim, és magam is terelgettem a családomat a sétáinkon, arra gondoltam, hogy most már jobban megértem a családjuk mellett peckesen vonuló új-guineai férfiakat. Azon kaptam magam, hogy peckesen vonulok a gyerekeim mellett, és minden figyelmemet annak szentelem, hogy ne bukjanak orra, ne kószáljanak el, és más baleset se érje őket. A hagyományos új-gunieai férfiaknak még körültekintőbbnek kell lenniük, hiszen összehasonlíthatatlanul nagyobb veszélyek leselkednek a gyermekeikre és feleségükre. Ezek a látszólag gondtalan, a teher alatt roskadozó feleség oldalán ballagó férfiak látják el az őrök és a védelmezők szerepét; a kezüket szabadon tartják, hogy késlekedés nélkül elő tudják kapni az íjat és a nyilat, ha rajtuk ütnének egy másik törzs lesben álló harcosai. (De a férfiak vadászútjait és a feleségek adásvételét továbbra sem tudom elnézően szemlélni.)
A kérdés, hogy mire jók a férfiak, egy sor érzékeny reakciót vált ki társadalmunkban, és úgy hangozhat, mint egy ostorcsapás. A nők nehezen viselik a férfiak önfeláldozó viselkedését, ám nem mulasztják el bírálni azokat a férfiakat, akik előbbrevalónak tartják a saját érdeküket a feleségük és a gyermekeik érdekeinél. A fenti kérdés az antropológusok számára is felvet egy jelentős elméleti problémát. Ha a párjuknak és az ivadékoknak nyújtott szolgálat alapján ítéljük meg, akkor az emlősfajok többségének hímjei a spermájuk befecskendezésén kívül a világon semmire nem jók. A párosodás után elválnak a nősténytől, aki aztán egymaga viseli az utód táplálásának, védelmének és nevelésének minden terhét. Az emberhímek különböznek (rendszerint, vagy legalábbis többnyire) abban, hogy a közösülés után a párjukkal és az ivadékukkal maradnak. Az antropológusok általában feltételezik, hogy a férfiaknak az ebből a viselkedésmódból fakadó többletszerepe döntően hozzájárult fajunk ismérveinek kialakulásához. Az érvelés pedig a következőképp hangzik.
A férfiak és a nők gazdasági szerepe minden fennmaradt vadászó-gyűjtögető társadalomban eltérő (ebbe a kategóriába tartozik valamennyi emberi társadalom a földművelés tízezer évvel ezelőtti megjelenéséig). A férfiak több időt töltenek nagy testű állatok vadászatával, míg a nők növényi táplálék és kis állatok gyűjtésével foglalkoznak, és gondozzák a gyerekeket. Az antropológusok ezt a mindenütt fellelhető elkülönülést hagyományosan olyan munkamegosztásnak tekintik, mely megfelel a szorosan vett család közös érdekeinek, ilyenformán az együttműködés bevált stratégiáját képviseli. A férfiak az asszonyoknál alkalmasabban nyomon követik és elejtik a nagy testű állatokat, azon nyilvánvaló ok miatt, hogy nem cipelnek magukkal szopós gyermekeket, és hogy átlagosan izmosabbak. Az antropológusok csaknem egyöntetű nézete szerint a férfiak azért vadásznak, hogy hússal lássák el feleségüket és gyermekeiket.
Hasonló munkamegosztást a modern ipari társadalmak is ismernek: sok nő még mindig több időt szentel a gyermekgondozásnak, mint a férfiak. Bár a férfiaknak manapság már nem a vadászat a fő elfoglaltságuk, sok esetben még mindig ők hordják az élelmet a házastársuknak és a gyermekeiknek, pénzkereső állásuk révén (ahogy az amerikai nők nagy többsége is). Ilyenformán a „kenyérkereső” kifejezés mélyreható, ősi értelmet hordoz.
A vadászok által szolgáltatott húsellátást tekintik az emberhímek megkülönböztető funkciójának, melyben csak igen kevés emlőstársunkkal – a farkasokkal és az afrikai vadkutyákkal – osztozunk. Ezt a sajátosságot az emberi társadalmak másik két egyetemes sajátosságával hozzák összefüggésbe, nevezetesen azzal a ténnyel, hogy a férfi és a nő a közösülés után is együtt marad, és családot alkot, valamint hogy az embergyerekek (ellentétben a kicsi emberszabású majmokkal) az elválasztásuk után még sok éven át képtelenek önállóan megszererezni a táplálékukat.
Ebből az elméletből, ami oly nyilvánvalónak tűnik, hogy a helytállóságát magától értetődőnek szokták tekinteni, két egyértelmű következtetést lehet levonni az emberi vadászatról. Először is, ha a vadászat fő célja a vadász családjának ellátása hússal, akkor a férfiaknak olyan vadászstratégiát kell követniük, ami a legtöbb hús megszerzését eredményezi. Azaz meg kellene figyelnünk, hogy több kilogramm húst ejtenek-e naponta a férfiak, ha nagy tesű állatok után járnak, mint amennyit kis állatokra vadászva vinnének haza. Meg kellene továbbá vizsgálnunk, hogy a vadász a feleségének és a gyerekeinek viszi-e a zsákmányát, vagy legalábbis nekik kedvez-e a zsákmány elosztásánál azokkal szemben, akik nem a hozzátartozói. Nos, mennyiben igaz ez a két állítás?
*
Bármilyen meghökkentő is, igen ritkán ellenőrizték az antropológia ilyen alapvető feltételezéseit. Talán nem meglepő, hogy e tekintetben az elsőség egy nőt, Kristen Hawkest, a University of Utah antropológusát illeti. Hawkes vizsgálatai főként a paraguayi északi aché indiánok élelelemhozamának mennyiségi mérésein alapultak, mely vizsgálatot Kim Hillel, A. Magdalena Hurtadóval és H. Kaplannal közösen végezte. Hawkes Nicholas Blurton Jones és James O'Connel társaságában a tanzániai hadza törzs körében is folytatott kutatásokat. Először tekintsük meg, milyen eredményre vezetett az achéknál végzett vizsgálat.
Az északi achék valaha kizárólag vadászattal és gyűjtögetéssel foglalkoztak, és továbbra is az őserdőben töltik a legtöbb idejüket, noha az 1970-es években elkezdtek letelepedni a missziós földművelő telepeken. Az általános emberi mintának megfelelően, az aché férfiak a nagy testű állatok – a pekari és a szarvas – vadászatával foglalkoznak, és nagy mennyiségű mézet gyűjtenek méhodvakból. A nők apróra törik a maniókacserjéből nyert, keményítőt tartalmazó rostanyagot, gyümölcsöket és rovarlárvákat gyűjtenek, és gondozzák a gyerekeket. Az aché férfi zsákmányának mennyisége napról napra változik: ha sikerül leterítenie egy pekarit, vagy talál egy vadméh-fészket, abból sok ember számára jut élelem, ám a vadászattal töltött napok egynegyedén egyáltalán nem ejt semmit. Ezzel szemben a nők nyeresége kiszámítható, és alig változik, mert hogy mennyi maniókaliszthez (tápiókához) jutnak, az leginkább csak attól függ, hogy mennyi időt szánnak a megtörésére. A nő mindig számíthat rá, hogy elegendő mennyiséget szerez magának és a gyermekeinek, akkora nyeresége azonban soha nem lesz, hogy másokat is tápláljon.
Hawkes és a kollégái tanulmányának első meglepő eredménye a férfiak és a nők stratégiájával elért hozam közötti különbségre vonatkozott. A csúcshozam természetesen sokkal magasabbnak bizonyult a férfiak esetében, mint a nőknél, minthogy egy-egy férfi napi zsákmánya elérhette a 40.000 kalóriát, ha szerencsésen leterített egy pekarit. Ám a nők egy főre jutó átlagos napi hozama (10.356 kalória) sokkal magasabb volt, mint a férfiaké (napi 4.663 kalória). A látszólagos ellentmondásnak az az oka, hogy a dicsőséges napokat, amelyeken a férfi leterít egy pekarit, számbelileg felülmúlják azok a szégyenteljes napok, amikor üres kézzel tér haza.
Hosszú távon tehát az aché férfiak jobban járnának, ha maguk is a maniókatörés földhözragadt „női munkáját” végeznék, ahelyett hogy a vadászat izgalmának szentelnék magukat. Minthogy a férfiak erősebbek a nőknél, ha így döntenének, naponta több kalóriát tartalmazó rostot törhetnének meg. Miután a magasabb, de teljességgel kiszámíthatatlan nyereség után törik magukat, az aché férfiak arra a szerencsejátékosra emlékeztetnek, aki a főnyereményre pályázik: hosszú távon a szerencsejátékos jobban járna, ha bankba tenné a pénzét, és begyűjtené az unalmasan kiszámítható kamatot.
A másik meglepetés az volt, hogy a sikeres aché vadászok nem elsősorban a feleségüknek és a gyerekeiknek viszik haza a húst, hanem nagylelkűen szétosztogatják. Ugyanez érvényes a férfiak által talált mézre is. Az általános osztogatás eredményeként minden élelem háromnegyedét, amit egy aché elfogyaszt, a szorosan vett családon kívül álló személy szerezte.
Nem nehéz rájönni, miért nem vadászik az aché nő nagyvadakra: nem töltheti az időt távol gyermekeitől, és nem engedheti meg magának a kockázatot, hogy akár egyetlen napon is ne ejtsen zsákmányt, mert azzal a szoptatást és a terhességét is veszélyeztetné. De miért húzódoznak a férfiak a maniókatöréstől, miért érik be inkább a vadászat alacsonyabb átlaghozamával, és miért nem viszik haza a zsákmányt a feleségének és a gyerekeknek, ahogy azt az antropológusok hagyományosan elfogadott felfogása megkövetelné?
Ez az ellentmondás világosan mutaja, hogy mégsem a felesége és a gyerekei érdekei indítják az aché férfit nagyvad-vadászatra. Mikor Kristen Hawkes felvázolta nekem ezeket a paradoxonokat, elfogott a balsejtelem, hogy a tényleges magyarázat kevésbé fennkölt, mint a hím „kenyérkereső” misztikája. Úgy éreztem, meg kell védenem férfitársaimat, és olyan magyarázatot találnom, ami visszaállíthatná hitemet a hím stratégia gáncstalanságában.
Először azt kifogásoltam, hogy Kristen Hawkes kalóriában mérte a vadászzsákmányt. A valóságban bármely táplálkozásban némileg járatos tudatos Olvasó tudja, hogy nem minden kalória azonos értékű. A nagyvad-vadászat célja talán a fehérjeszükséglet kielégítése, ami sokkal értékesebb a tápióka szerény szénhidrátjánál. Az aché férfiak becsben tartott zsákmányai között nemcsak a fehérjegazdag hús szerepel, hanem a méz is, melynek a szénhidrátja minden molekulájában éppen olyan szegényes, mint a maniókából nyert keményítőé. Míg a kalahári kung szan (tévesen „busman”) férfiak nagyvadak után járnak, a kung szan nők összegyűjtik és elkészítik a monogongo-mogyorót, ezt a kitűnő fehérjeforrást. Míg a új-guineai alföld vadászó-gyűjtögető férfiai rendszerint hiábavaló kengurukeresésre vesztegetik napjaikat, addig a feleségek és a gyerekek előreláthatólag elegendő mennyiségű fehérjét gyűjtenek halak, patkányok, lárvák és pókok formájában. Akkor viszont miért nem követik asszonyaik példáját a kung szan és az új-guineai férfiak?
Aztán azon kezdtem tűnődi, nem valamiféle rendellenesség-e az aché férfiak kirívóan eredménytelen vadászata a mai vadászó-gyűjtögető népek körében. Az inuit (eszkimó) és a sarkvidéki indián férfiak vadászképességei kétségkívül nélkülözhetetlenek, különösen télen, amikor nagyvadakon kívül nem is igen akad vadászható állat. Az achékkal ellentétben, a tanzániai hadza férfiak magasabb eredményátlagot érnek el nagyvadak vadászatával, mint a kis állatokéval. Ám az új-guineai férfiak, akárcsak az achék, ragaszkodnak a vadászathoz, habár roppant alacsony a hatékonyságuk. És a hadza vadászok is ragaszkodnak hozzá, a mérhetetlen kockázat ellenére – ugyanis átlagosan huszonkilenc vadászattal töltött napból huszonnyolcon egyáltalán nem ejtenek zsákmányt. Egy hadza család igencsak sokat koplalna, ha arra kellene várnia, hogy a családfő megnyerje a szerencsejátékát, és leterítsen végre egy zsiráfot. Ráadásul a hadza vagy az aché vadász a zsákmányolt húst nem tartja fenn a családjának, az a kérdés tehát, hogy a nagyvad-vadászat hozama magasabb vagy alacsonyabb-e, mint az alternatív stratégiáké, a család szempontjából merőben akadémikus elmélkedés. A nagyvad-vadászat mindenesetre nem a leghasznosabb módja a család élelmezésének.
Még mindig férfitársaim felmentésén tűnődve így elmélkedtem: a hús és méz osztogatásának lehet-e az a célja, hogy a kölcsönös önzetlenség eszközével kompenzálja a zsákmányban mutatkozó egyenetlenségeket? Azaz számíthatok rá, hogy csak minden huszonkilencedik napon ejtek el egy zsiráfot, és ugyanekkora a vadásztársaim esélye is; de mindannyian különböző irányokba indulunk el, és valószínűsíthetően mindegyikünk egy másik napon ejti el a maga zsiráfját. Ha a sikeres vadászok megegyeznek abban, hogy megosztják egymással és egymás családjával a húst, mindannyian gyakran töltik meg a hasukat. Ennek a logikának a szellemében a vadászok a legjobb vadászokkal osztanák meg a fogásukat, akiktől más napokon a legbiztosabban számíthatnak viszonzásra.
Valójában azonban a sikeres aché és hadza vadászok a környéken mindenkivel megosztják a zsákmányukat, akár jó, akár kilátástalanul ügyetlen vadász az illető. Ebből adódik a kérdés, hogy egyáltalán miért foglalkozik az aché és a hadza férfi vadászattal, hiszen akkor is kikövetelheti a részét, ha ő maga soha nem ejt semmit. És másfelől, miért kellene vadásznia, amikor úgyis szétosztogatja minden zsákmányát? Miért nem gyűjti inkább a mogyorót és a patkányokat, amit hazavihetne a családjának, és senkivel sem kellene megosztania? Kell lennie valamilyen közönséges, hogy úgy mondjam, alantas indítéknak a vadászatra, amit szem elől tévesztettem abban az igyekezetben, hogy valamilyen dicséretes okot találjak.
Másik lehetséges védhető álláspontként arra gondoltam, hogy a hús szétosztása segít a vadász egész törzsén, mely nyilvánvalóan csakis közösen virágzik vagy éppen pusztul el. Nem elég tekintettel lennünk a saját családunk boldogulására, ha a törzs többi tagja éhezik, és nem képes elhárítani az ellenséges törzsek támadását. Ez a lehetséges motívum azonban visszavezet az eredeti ellentmondáshoz: hogy az egész aché törzs a lehető legtöbb táplálékhoz jusson, annak az a legbiztosabb útja, ha mindenki lealacsonyodik a jó öreg, megbízható maniókatöréshez, valamint a gyümölcsök, rovarok és lárvák gyűjtéséhez. Akkor a férfiaknak nem kellene vesztegetniük idejüket egy-egy nagyon is esetleges pekarira.
Egy végső nekifutásban, hogy családi értékeket fedezzek fel a férfiak vadásztevékenységében, eltöprengtem, milyen jelentősége lehet a vadászatnak a férfiak oltalmazói szerepkörének fényében. Sok territoriális állatfaj hímjei – mint az énekesmadarak, az oroszlánok és a csimpánzok – rengeteg időt töltenek a területük bejárásával. Az ilyen őrjáratok többféle célt is szolgálnak: észlelni és elűzni a szomszédos territóriumokból behatoló rivális hímeket; megfigyelni, vajon alkalmas-e a helyzet a szomszédos territóriumokon a behatolásra; észlelni a ragadozókat, amelyek a hím párját és utódait fenyegethetik; és figyelemmel kísérni a táplálék és más erőforrások időszakos változásait. Ugyanakkor, akárcsak a zsákmány után járó emberi vadászok, ők is ügyelnek az egész populációt érintő potenciális veszélyekre és lehetőségekre. Ráadásul a vadászat alkalmat kínál a harci képzettség csiszolására, amit a férfiak a törzsük védelmében hasznosíthattak az ellenséggel szemben.
A vadászatnak kétségkívül igen lényeges ez a szerepe. De elkerülhetetlenül felveti a kérdést, milyen közelebbről meghatározható veszélyeket igyekszik észlelni a vadász, és kinek az érdekeit igyekeznek így elősegíteni. Míg az oroszlánok és más nagy húsevők a világ bizonyos részein veszélyt jelentenek az emberre, a hagyományos vadászó-gyűjtögető emberi társadalmakra a legnagyobb veszélyt vitathatatlanul a rivális törzsek vadászai jelentették. Az ilyen társadalmak férfiai időszakos háborúkba keveredtek, melynek a célja a másik törzs férfi tagjainak a megölése volt. A legyőzött rivális törzs foglyul ejtett asszonyait és gyerekeit vagy megölték, vagy feleségként és rabszolgaként birtokba vették. A legrosszabb esetben tehát a járőröző vadászokat úgy tekinthetjük, mint akik a saját genetikai érdekeiket igyekeznek érvényesíteni a rivális férfi csoportok rovására. A legjobb esetben feleségük és gyermekeik oltalmazóinak tüntethetjük fel őket, de leginkább a más férfiak formájában jelentkező veszély ellen. Még ez utóbbi esetben is nagyjából egyensúlyban állna a kár és a haszon, amit járőröző tevékenységükkel a felnőtt férfiak hoznak a közösségük számára.
*
Ilyenformán csúfosan összeomlott valamennyi nekirugaszkodásom, hogy az aché nagyvad-vadászatot a férfiak ésszerű és áldozatkész hozzájárulásának állítsam be a feleségük és a gyermekeik jólétéhez. Kristen Hawkes aztán emlékeztetett néhány fájdalmas igazságra azzal kapcsolatban, hogy egy aché férfi miként juttatja magát (a feleségével és a gyermekeivel szemben) különféle előnyökhöz a zsákmánya révén, azon kívül, hogy jóllakik.
Kezdjük azzal, hogy az achék körében, akárcsak más népeknél, nem ismeretlen a házasságon kívüli szex. Aché asszonyok tucatjai, akiket megkértek, hogy nevezzék meg a gyerekek közül 66-nak a potenciális apját (azaz a szexpartnereiket a fogamzás időpontja körül), gyermekenként átlagosan 2,1 férfit neveztek meg. Egy 28 aché férfiból álló mintából a nők gyakrabban neveztek meg a szeretőikként jó vadászokat, mint olyanokat, akiket csapnivaló vadásznak tartanak, és a jó vadászokat nevezték meg a gyerekek többségének apjaként.
A házasságtörés biológiai jelentőségének megértéséhez idézzük fel a szaporodási biológiának a 2. fejezetben tárgyalt tényeit, melyek bemutatták az alapvető aszimmetriát a férfi és a nő érdekei között. Több szexpartner semmivel nem járul hozzá a nő reproduktív eredményességéhez; ha egyszer a nőt megtermékenyítette az egyik férfi, egy másik férfival folytatott szerelmeskedés nem eredményez újabb csecsemőt, legalábbis kilenc hónapon át, és valószínűleg még néhány évig vadászó-gyűjtögető életforma szoptatás menstruációkimaradása idején. Ám a házasságtörés néhány percében egy egyébként hűséges férfi megduplázhatja utódai számát!
Most vessük össze a két eltérő vadászstratégiát követő férfiak szaporodási eredményességét, Hawkes meghatározásával élve, az „ellátó” és a „hetvenkedő” stratégiát folytatókét. Az ellátó vadász kifejezetten a táplálékért vadászik, mérsékelten magas hozammal, és nagyjából a manióka őrlésének és a patkányok gyűjtésének kiszámíthatóságával. A hetvenkedő nagy testű állatokra vadászik; a haszontalanul eltöltött napok sorában csak esetenként üti meg a főnyereményt, következésképp alacsonyabb az átlagos hozama. Átlagosan az ellátó típusú vadász viszi haza a legtöbb élelmet a feleségének és a gyerekeinek, bár soha nem jut annyi felesleghez, amennyiből másokat is élelmezhetne. A hetvenkedő átlagosan kevesebb élelmet visz haza a családjának, alkalmanként viszont rengeteg húst tud megosztani másokkal.
Nyilvánvaló, hogy ha a nő a genetikai érdekeit a gyerekek számával méri, akiket az önállóságukig tud nevelni (ami nem csekély mértékben attól függ, hogy mennyi élelmet tud nyújtani számukra), akkor jár a legjobban, ha az ellátó vadászhoz megy feleségül. Ugyanakkor az érdekeit szolgálja az is, hogy legyenek hetvenkedő szomszédai, akiktől alkalmi házasságtörő szexért cserébe kiegészítő húsellátásra tesz szert magának és a csemetéinek. Az esetenkénti dúskálás jóvoltából a hetvenkedő a törzs egészének körében is népszerű.
Ami az illeti, hogy egy férfi hogyan tudja a legjobban érvényesíteni a genetikai érdekeit, a hetvenkedő ugyanúgy élvez előnyöket, mint ahogy hátrányokat is elszenved. Az egyik előnyt a soron kívüli utódok jelentik, akiket házasságtörő kalandjai során nemz. A hetvenkedő a házasságtörésen kívül is nyer bizonyos előnyöket, nevezetesen a törzs megbecsülését. A húsajándékai a többiek miatt szívesen fogadják, ha a szomszédságukba költözik, és jutalomképpen feleségül adhatják hozzá a lányukat. A fenti okokból következően a törzs a hetvenkedő gyermekeit is valószínűleg kitüntetett bánásmódban részesíti. A hetvenkedőt érintő hátrányok közé tartozik, hogy átlagosan kevesebb élelmet visz haza a feleségének és a gyerekeinek, ami azzal jár, hogy a törvényes utódai közül kevesebb éri meg a felnőtt kort. Miközben ő maga házasságon kívüli kalandokba keveredik, a feleségének is alkalma nyílik a csapodárságra, következésképpen a gyermekei alacsonyabb százaléka ténylegesen az övé. Jobban jár-e a hetvenkedő, hogy feladja az ellátó típusú vadász bizonyosságát kevesebb gyermek apaságában, sok gyerek apaságának a lehetőségéért?
A válasz számos tényezőtől függ; hogy hány törvényes gyereket tud felnevelni az ellátó felesége, a törvénytelen gyermekek arányától az ellátó feleségének gyermekei között, és hogy kiemelt helyzetük milyen mértékben növeli a hetvenkedő gyermekeinek életben maradási esélyeit. Ezeknek az adatoknak az értéke a helyi ökológia függvényében törzsenként eltérő. Amikor Hawkes megbecsülte a felsorolt értékeket az achék esetében, arra az eredményre jutott, hogy az adott feltételek között több életben maradt gyermek viszi tovább a hetvenkedő génjeit, mint az ellátó típusú vadászét. És itt keresendő a nagyvadak vadászatának valódi indítéka, nem pedig a feleség és a gyerekek kenyerének megkeresésében. Az aché férfiak bizony sokkal inkább a maguk, mint a családjuk hasznáért szorgoskodnak.
Szó sincs tehát arról, hogy a vadászó férfiak és a gyűjtögető nők munkamegosztása szolgálja a legelőnyösebben a szorosan vett család mint egység érdekeit, és a munkaerőnek ez az ésszerű szelektálása a populáció egészének hasznára és üdvére válik. A vadászó-gyűjtögető életmód valójában az érdekek klasszikus összeütközését jeleníti meg. Ahogy a 2. fejezetben kifejtettem, ami a legmegfelelőbb a férfi genetikai érdekeinek, az nem szükségszerűen felel meg a nőének, és viszont. A házastársaknak bizonyos szinten közösek az érdekeik, eredendően azonban mégis eltérőek. A nő akkor jár a legjobban, ha egy ellátó típusú férfihoz megy feleségül, de a férfi korántsem akkor jár a legjobban, ha ő maga az ellátó.
Az utóbbi évtizedek biológiai tanulmányai az érdekek számos ilyen összeütközését mutatták be az állatok és az emberek esetében – nemcsak a férj és a feleség (vagy állatpárok tagjai), hanem a szülők és a gyermekek, a terhes nő és magzata, és a testvérek közötti érdekellentéteket. A szülők megosztják génjeiket az utódaikkal, a testvérek pedig egymással osztoznak a géneken. A testvérek ugyanakkor potenciálisan egymás legközelebbi vetélytársai, és potenciálisan a szülők és az utódok is versengenek. Nem egy, állatokról készített tanulmány kimutatta, hogy az energiaelvonás és a kockázat miatt az utódok nevelése csökkenti a szülő életkilátásait. A szülőnek az utód képviseli a lehetőségeit a génjei továbbvitelére, a szülőnek azonban lehetnek más ilyen lehetőségei is. A szülő érdekeit jobban szolgálhatja, ha magára hagyja az egyik ivadékát, és erőforrásait egy másik utódnak szenteli, míg az utód érdekeit az szolgálja a legjobban, ha életben marad a szülei rovására. Akárcsak az emberi világban, az ilyen konfliktusok az állatvilágban sem ritkán vezetnek gyermek-, szülő- és testvérgyilkossághoz. Bár a biológusok genetikán és a terület behatárolt eltartó képességén alapuló elméleti számításokkal magyarázzák a konfliktusokat, tapasztalatból mindannyian ismerjük ezeket, mindenféle számítgatás nélkül is. A vér vagy házasság kötelékével összefűzött emberek közötti érdekütközések vezetnek az élet legáltalánosabb, egyúttal legmegrázóbb tragédiáihoz.
*
Milyen általános érvényt tulajdoníthatunk ezeknek a következtetéseknek? Hawkes és a kollégái csak két vadászó-gyűjtögető közösséget tanulmányoztak, az achékat és a hadzákat. A következtetések még más vadászó-gyűjtögető népek körében folytatott vizsgálatok megerősítésére várnak. Valószínűleg adódnak eltérések törzsenként, akár még egyénenként is. A saját új-guineai tapasztalatom alapján az a meggyőződésem, hogy az ottani törzsekre még szembetűnőbben érvényesek Hawkes következtetései. Új-Guineában kevés nagy testű állat él, a vadászhozam alacsony, és a vadászat gyakran végződik eredménytelenül. A zsákmány javát a férfiak még a dzsungelben elfogyasztják, és ha véletlenül nagy testű állatot ejtenek, a húsát otthon szétosztják boldog-boldogtalannak. Az új-guineai vadászat ésszerűségét nehéz gazdasági szempontból védelmezni, de társadalmi státus tekintetében nyilván kifizetődik a sikeres vadászoknak.
És milyen jelentősége lehet Hawkes következtetéseinek a mi társadalmunkra nézve? Az Olvasó talán jogosan bosszankodik, mert már várta, mikor hozakodom elő ezzel a kérdéssel, és most arra számít, hogy levonom a tanulságot, miszerint az amerikai férfiak nem sokat érnek. Természetesen nem erre az eredményre jutottam. Elismerem, hogy sok (a legtöbb? messze a legtöbb?) amerikai férfi odaadó férj, odaadóan dolgozik, hogy növelje valamelyest a jövedelmét, mely jövedelmet a felesége és a gyermekei jólétére áldoz, áldozatkészen neveli ez utóbbiakat, továbbá soha eszébe sem jut félrelépni.
Sajnos mégis az a helyzet, hogy az achék körében végzett vizsgálat tényei, legalábbis egyes férfiakra, a mi társadalmunkban is érvényesek. Egyes amerikai férfiak elhagyják a feleségüket és a gyermekeiket. Botrányosan magas azoknak az elvált férfiaknak az aránya, akik megtagadják a törvény által rájuk rótt gyermektartást, olyan magas, hogy már a kormányzatunknak is lépnie kell az ügyben. Az egyedülálló szülők száma az Egyesült Államokban meghaladja az együtt élő szülőkét, és a legtöbb egyedülálló szülő nő.
Azon férfiak körében, akik házasok maradnak, mindannyian ismerünk egyeseket, akik többet törődnek magukkal, mint a feleségükkel és a gyermekeikkel, és akik mértéktelenül sok időt, pénzt és energiát áldoznak az udvarlásra (nem a saját feleségének), továbbá a hím mivoltukat igazoló státusszimbólumokra és -tevékenységekre. Az ilyen hímeket tökéletesen leköti a gépkocsi, a sport és az alkoholfogyasztás. Ha keresnek is kenyeret, annak javát ők maguk eszik meg. Nem készültek ugyan kimutatások arról, hogy az amerikai férfiak hány százaléka tartozik inkább a hetvenkedő, mint az ellátó típushoz, de a hetvenkedők aránya cseppet sem tűnik elhanyagolhatónak.
Még a többé-kevésbé zökkenőmentesen működő házasságok körében végzett vizsgálatok is azt mutatják, hogy az amerikai dolgozó nők átlagosan kétszer annyi órát fordítanak a kötelezettségeikre (azaz a munkájukra, a gyerekekre és a háztartásra), mint a férjük, a nők mégis átlagosan kevesebb fizetést kapnak ugyanazért a munkáért. Amikor az amerikai férjeket megkérdezték, hogy szerintük hány órát szentelnek ők, illetve a feleségük a gyerekeknek és a háztartásnak, a férfiak hajlamosak voltak túlbecsülni a saját idejüket és alábecsülni a feleségükét. Az a benyomásom, hogy a férfiak részvétele a gyermeknevelésben és a háztartási munkákban átlagosan még ennél is alacsonyabb egyes más ipari társadalmakban, például Ausztráliában, Japánban, Koreában, Németországban, Franciaországban és Lengyelországban, hogy csak azt a néhányat említsem, ahol történetesen én is megfordultam. És ez az oka, amiért az eredetileg felvetett kérdés, hogy mire jók a férfiak, nemcsak az antropológusok szakberkeiben, hanem a társadalmunkban sem kerülhető meg.
6. FEJEZET
A női menopauza evolúciója
A legtöbb vadon élő állat az élete végéig, vagy majdnem a haláláig termékeny marad. Ugyanígy az emberhímek is: bár egyes férfiak különböző életkorokban külöböző okokból terméketlenné, vagy kevésbé termékennyé válnak, a férfiak nem élik át a termékenységük egyetemes lezárulását egy bizonyos életkorban. Számtalan igazolt esetet ismerünk, hogy idős férfiak, köztük kilencvenen túliak is, gyermeket nemzettek.
A nők termékenysége azonban nagyjából negyvenéves kortól hirtelen csökkenni kezd, ami úgy egy évtizdeden belül teljes sterilitáshoz vezet. Bár egyes nők 54-55 éves korukig is szabályosan menstruálnak, a hormonkezelések és a mesterséges megtermékenyítés alkalmazásáig negyvenéves kor fölött ritkán fordult elő fogamzás. Az egyik szigorú amerikai vallási közösség, a jómódú és a fogamzásgátló módszereket mereven ellenző hutteriánusok körében például a nők olyan sűrűn hoznak világra gyerekeket, ahogy az biológiailag lehetséges az emberek számára, a szülések közötti átlagosan kétéves időközzel, és átlagosan összesen tizenegy gyerekük születik. Negyvenkilenc éves korukra a hutteriánus nők sem hoznak világra több csecsemőt.
A laikusoknak a klimax az élet elkerülhetetlen, noha gyakran fájdalmas ténye. Az evolúciós biológusok számára azonban a női menopauza rendellenesség az állatvilágban, ráadásul intellektuális ellentmondás. A természetes kiválasztódás lényege, hogy az olyan jellegzetességekért felelős gének fennmaradását támogatja, amelyek növelik a géneket hordozó leszármazottak számát. Hogyan és miért erősítette meg a természetes kiválasztódás egy faj valamennyi nőstény tagjában azokat a géneket, amik éppen elfojtják a képességét, hogy minél több utódot hagyjon maga után? Minden biológiai sajátosságot a génkombinációk határoznak meg, így a női menopauza kezdetének idejét is. És ha egyszer a női menopauza bármi okból is rögzült az emberekben, miért nem szorult egyre kijjebb a kezdetének az időpontja, egészen az eltűnéséig (hiszen azok a nők, akik később estek át a menopauzán, több utódot hagyhattak hátra)?
Ebben a megvilágításban nyilvánvaló, hogy az evolúciós biológusok számára a női menopauza az emberi szexualitás legkülönösebb, amint ki fogom fejteni, egyúttal a leglényegesebb sajátosságai közé tartozik. Nagy térfogatú agyunkkal, felegyenesedett tartásunkkal (melyeket valamennyi, az emberi evolúcióról szóló szöveg hangsúlyoz), a rejtett ovulációnkkal és az örömszerzésért folytatott szex iránti hajlamunkkal együtt (mely utóbbiaknak viszont ugyanezek a szövegek jóval kevesebb figyelmet szentelnek), nézetem szerint a női menopauza azon biológiai sajátosságok közé tartozik, melyek döntően meghatározzák emberi mivoltunkat – hogy olyan teremtménnyé váltunk, amelyik több az emberszabású majomnál, és minőségileg különbözik tőle.
*
Számos biológus nyilván ellenvetéseket tenne az imént elmondottakra. Vitatnák, hogy az ember női menopauzája megoldatlan problémát jelent, és kijelentenék, hogy teljesen fölösleges a további taglalása. Érvelésük három típusba sorolható.
Először, egyes biológusok nem foglalkoznak az ember női menopauzájával, minthogy abban az ember – természettörténeti távlatokban – a legutóbbi korokban megnövekedett élettartamának mesterséges termékét látják. Ez a növekedés nemcsak a legutóbbi évszázad közegészségügyi fejlődéséből fakad, hanem a földművelés tízezer évvel ezelőtti megjelenéséből is, leginkább pedig az evolúciós változásokból, melyek az utóbbi negyvenezer év során megnövelték az ember életben maradási képességeit. Ezen szemlélet szerint a menopauza nem lehetett gyakori jelenség az emberi evolúció több millió éves történetének nagyobb részében, mert akkoriban (feltételezhetően) szinte egyetlen nő vagy férfi sem élt tovább negyven évnél. Természetes, hogy a női reproduktív időszakot arra programozta az evolúció, hogy negyvenéves korra lezáruljon, mert úgysem nyílt lehetőség az ezen az életkoron túli működésre. Az emberi élettartam csak a közelmúltban és túlságosan hirtelen növekedett meg, és a nő szaporodási időszakának még nem volt ideje igazodni hozzá – így szól az érvelés.
Ám ez a nézet figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a férfiak szaporodási időszaka, valamint a nők és a férfiak minden más biológiai funkciója az emberek többsége esetében negyvenéves kor fölött is működik. Azt kellene tehát feltételezni, hogy minden más biológiai funkciónak sikerült gyorsan igazodni az emberre újonnan jellemző hosszú élettartamhoz, ugyanakkor magyarázat nélkül hagyni, hogy miért csak és éppen a nők szaporodóképessége nem tudott lépést tartani vele. Az az állítás, miszerint kevés asszony élt a menopauza koráig, a paleodemográfián alapul, azaz azon a tudományágon, mely az ősi csontvázmaradványokból megkísérli megbecsülni az életkort a halál beálltának időpontjában. Ezek a becslések bizonyítatlan, valószínűtlen feltételezéseken alapulnak, például hogy a helyreállított csontvázak pontosan reprezentálják az ősi népesség testalkatát, vagy hogy valóban pontosan meg lehet határozni az életkort az ősi felnőtt csontvázak alapján. Bár nem kétséges, hogy a paleodemográfusok meg tudják különböztetni egy tízéves emberős csontvázát egy huszonöt évesétől, de hogy egy negyvenéves csontvázat is meg tudnának különböztetni egy ötvenöt évesétől, az még soha nem bizonyosodott be. Aligha lehet érvelni a modern emberek csontvázaival való összevetéssel, akiknek az eltérő életmódja, étrendje és betegségei egészen másmilyen nyomokat hagynak a csontokon.
A második ellenvetés elismeri a női menopauzát; mint lehetséges ősi jelenséget, de mint egyedűlállóan emberi jelenséget elutasítják. Sok, vagy a legtöbb vadon élő állat csökkenő termékenységet mutat a kor előrehaladtával. A legkülönbözőbb emlős- és madárfajok esetében tapasztalhatjuk, hogy egyes idősebb egyedek terméketlenek. A rhesus-majmok és a laboratóriumi egerek bizonyos törzseinek sok idősebb nőstény egyede, melyek élete a laboratóriumi ketrecekben vagy az állatkertekben az ínyenc étrend, a nagyszerű orvosi ellátás és az ellenségektől való teljes védettség jóvoltából jelentékenyen hosszabbra nyúlik a vadonban várható élettartamnál, terméketlenné válik. Egyes biológusok ennek alapján azt állítják, hogy az emberi menopauza csak a meglehetős gyakorisággal tapasztalható állati menopauza része. Bármi is a jelenség magyarázata, jelenléte az állatvilágban azt jelzi, hogy az emberi faj esetében sem igényel különösebb magyarázatot.
Egy fecske azonban nem csinál nyarat, és egyetlen terméketlen nőstény nem alapozza meg a menopauzát. Azaz egy-egy terméketlen egyed észlelése a vadonban, vagy ketrecekben tartott, mesterségesen megnyújtott élettartamú állatok szabályszerű terméketlensége, nem alapozza meg a menopauza biológiai jelentőségét a vadon élő állatok körében. Ehhez bizonyítani kellene, hogy a vadon élő állatpopulációban a felnőtt nőstények tekintélyes hányada terméketlenné válik, és az élettartamuk jelentékeny hányadát töltik el a termékenységük lezárulása után.
Az emberi faj megfelel ennek a meghatározásnak, de ugyanez csak egy, legfeljebb két vadon élő állatfajra érvényes. Az egyik egy ausztrál erszényes egér, melynél a hím (nem a nőstény!) mutat a menopauzához hasonló jelenséget: augusztusban a populáció valamennyi hímje sterillé válik, és a következő pár hétben elpusztul, és olyan populációt hagynak hátra, melyet kizárólag vemhes nőstények alkotnak. Ebben az esetben azonban a menopauza utáni szakasz csupán elhanyagolható szakasza a hím teljes élettartamának. Az erszényes egerek nem példázzák a valódi menopauzát, annál inkább a „Big-Bang” szaporodást – az élet egyetlen reproduktív nekibuzdulását gyorsan követi a terméketlenség és a halál, mint a lazacok esetében. Az állati menopauzára jobb példát kínál a gömbölyűfejű delfin, melyek közül a bálnavadászok által elejtett összes felnőtt nőstény egynegyede bizonyult menopauza utáni életszakaszban lévőnek, amennyire a petefészkük állapotából meg lehetett ítélni. A nőstény gömbölyűfejű delfinek harminc- vagy negyvenéves korukban lépnek be a menopauzába, és legalább még tizennégy évig élnek a menopauza után.
A menopauza mint biológiailag számottevő jelenség tehát nem egyedülálló az emberek esetében, hiszen legalább egy cetfajjal osztozunk benne. Érdemes volna kutatni a menopauza bizonyítékát a kardszárnyú delfineknél, és egy-két másik fajnál, mint elméletileg szóba jöhető jelölteknél. De a még termékeny idősebb nőstények gyakran találhatók más, alaposan tanulmányozott, vadon élő, hosszú életű emlősfajok populációiban, köztük a csimpánzoknál, a gorilláknál, a páviánoknál és az elefántoknál. Azaz ezek a fajokat, egyáltalán a fajok döntő többségét nemigen jellemzi a szabályszerű menopauza. Az ötvenöt éves elefántot már idősebbnek tekinthető, minthogy az elefántok 95%-a elpuszul, mielőtt elérné ezt az életkort. De az ötvenöt éves nőstény elefánt termékenysége még mindig a fele a fiatalabb, erejük teljében lévő nőstényekének.
A nőstény menopauza végső soron elég szokatlan az állatvilágban ahhoz, hogy magyarázatot igényeljen a kifejlődése az emberi faj esetében. Bizonyosan nem a gömbölyűfejű delfinektől örököltük, akiknek az őseitől több mint ötvenmillió évvel ezelőtt elváltak a mi őseink. Azóta kellett kifejlesztenünk, hogy az őseink hétmillió évvel ezelőtt elváltak a csimpánzok és a gorillák őseitől, mivel a mi asszonyainkra jellemző a menopauza, míg a csimpánzokra és gorillákra nyilvánvalóan nem (legalábbis nem szabályszerűen).
A harmadik és utolsó ellenvetés elismeri az emberi menopauzát ősi jelenségként, ami szokatlan az állatok között. Ezek a kritikusok viszont azt mondják, hogy nem kell a menopauza oka után kutatnunk, ez a rejtvény ugyanis már megoldódott. A megoldás – mondják – a menopauza fiziológiai mechanizmusában rejlik: a nő petekészlete már születéskor adott, később már nem adódik hozzá. Egy vagy több pete minden menstruációs ciklusban elvész az ovuláció révén, sokkal több pete egyszerűen elpusztul (ezt nevezik atréziának). A nő ötvenéves korára egyszerűen feléli az induló petekészletének a nagyobb hányadát. A megmaradt peték immár fél évszázadosak, egyre kevésbé fogékonyak az agyalapi hormonokra, és túl kevés van belőlük ahhoz, hogy elég esztradiolt hozzanak létre az agyalapi hormonok felszabadításához.
Ez az ellenvetés azonban, bármennyire is jó az okoskodás, befejezetlen. Való igaz, az emberi menopauzának a petekészlet felélése és korosodása a közvetlen oka, de miért programozta úgy a nőket a természetes kiválasztódás, hogy elfogyjon a petekészletük vagy hogy a negyvenes éveikre a petéik elveszítsék a fogékonyságukat? Semmiféle kényszerítő ok nem ismeretes, amiért nem indulhattunk volna kétszer akkora petekészlettel, vagy hogy ne lehetnének olyan petéink, amelyek fél évszázad elteltével is fogékonyak maradnak. Az elefántok, az ámbráscetek és valószínűleg az albatroszok petéi legalább hatvan éven át életképesek maradnak, a teknősök petéi pedig még hosszabb ideig, így akár az emberi peték is kifejleszthették volna ugyanezt a tulajdonságot.
De az utolsó ellenvetéssel az a legnagyobb baj, hogy összekeveri a közvetlen mechanizmust az alapvető oksági magyarázattal. (A közvetlen mechanizmus a közvetlen kiváltó ok, míg az alapvető oksági magyarázat az első, a kiváltó ok a tényezők hosszú láncában. Például a házasság felbomlásának közvetlen mechanizmusa lehet az, hogy a férj rájön a felesége házasságon kívüli kalandjaira, de az alapvető oksági magyarázat a férj kibírhatatlan érzéketlensége valamint hogy a házaspár semmilyen tekintetben nem illik össze, és mindez együttesen sodorja a feleséget az említett kalandokba.) A pszichológusok és a molekuláris biológusok rendszeresen beleesnek abba a csapdába, hogy átsiklanak ezen a megkülönböztetésen, noha alapvető jelentőségű a biológiában, a történelemben és az emberi viselkedésben. A pszichológia és a molekuláris biológia nem tehet többet, mint hogy azonosítja a közvetlen mechanizmusokat; csak az evolúciós biológusok kínálhatnak alapvető oksági magyarázatokat. Egyszerű magyarázatként kínálkozik a közvetlen ok arra, hogy miért mérgező az úgynevezett nyílméreg béka: mert a batrachotoxin nevű halálos vegyületet választja ki. De a molekuláris biológiai mechanizmus meglehetősen lényegtelen részlet ebben a kérdésfelvetésben, tudnillik ezek a kicsi, egyébként védtelen állatok könyen a ragadozók zsákmányául eshetnének, ha nem védekeznének méreggel.
Ebben a könyvben többször is tanúi lehettünk, hogy az emberi szexualitás által felvetett evolúciós kérdések alapvető oksági magyarázatokat követelnek, nem pedig közvetlen élettani mechanizmusok keresgélését. Igaz, élvezetesnek találjuk a szexet, mert a nőknek rejtett az ovulációjuk, és folyamatosan fogékonyak, de miért fejlesztették ki ezt a szokatlan szaporodási élettant? Igaz, a férfiak rendelkeznek a tejkiválasztás fiziológiai lehetőségével, de miért nem fejlődtek úgy, hogy kiaknázhassák ezt a lehetőséget? A menopauza esetében is a talány legegyszerűbb része az az evilági tény, hogy a nők petekészlete elhasználódik vagy meggyengül úgy ötvenéves koruk táján. A valóban megoldásra váró feladat annak megértése, hogy miért fejlesztettük ki a szaporodási élettannak ezt a látszólag a saját érdekeik ellen dolgozó részletét.
*
A nő reproduktív szervének az elkopása (vagy elöregedése, ahogy a biológusok mondják) nem mérlegelhető más öregedési folyamatoktól elkülönülten. A szemünk, a vesénk, a szívünk és minden más szervünk-szövetünk is elöregszik. De a szerveink öregedése nem fiziológiailag elkerülhetetlen – vagy legalábbis semmi nem indokolja ezt a gyors öregedést, ami az emberekre jellemző; nem elkerülhetetlen, hogy olyan gyorsan elöregedjenek, mint az emberi faj esetében teszik, ugyanis pl. egyes teknősök, kagylók és más fajok szervei sokkal tovább működőképes állapotban maradnak.
A pszichológusok és az öregedés más kutatói hajlamosak egyetlen, mindent felölelő magyarázatot keresni az öregedésre. A legutóbbi évtizedek népszerű magyarázatai segítségül hívták már az immunrendszert, a szabad gyököket, a hormonokat és a sejtosztódást. Valójában azonban negyvenen túl mindannyian megtapasztaljuk, hogy a testünk minden egyes része fokozatosan elhasználódik, és nem csak az immunrendszerünk és a szabad gyökök elleni védelmünk. Bár mögöttem kevésbé stresszdús élet és jobb egészségügyi ellátás áll, mint a világ közel hatmilliárd emberének többsége mögött, mégis sorra kipipálhatom az öregedési folyamatokat, melyek már megvámoltak ötvenkilenc éves koromra: csökkent hallás a magas hangok tartományában, a szemem kudarcot vall még a kis távolságra fókuszálás feladatával, kevésbé erőteljes szag- és ízérzékelés, az egyik vesém elvesztése, fogromlás, kevésbé hajlékony ujjak és így tovább. Már több időt vesz igénybe a sérülések gyógyulása, mint valaha; ismétlődő lábikrasérüléseim miatt le kellett mondanom a futásról, nemrégiben épültem fel egy hosszan elhúzódó könyöksérülésből, és most megsértettem az egyik ujjam ínját is. Ha mások tapasztalata támpontot jelent, még vár rám a panaszok hosszú és ismerős listája, köztük a szív ritmuszavarai, az elzáródott artériák, a hólyag- és az ízületi problémák, prosztata-megnagyobbodás, memóriazavarok, vastagbélrák és így tovább. Mindezeket a meghibásodásokat együtt nevezzük öregedésnek.
Az előző hátborzongató felsorolás mögötti alapvető okok könnyen érthetővé válnak, ha az ember építette szerkezetek analógiájához folyamodunk. Az állati testek, a gépekhez hasonlóan, fokozatosan elkopnak, vagy tartósan elromlanak a korral és a használattal. Késleltethetjük ezeket a folyamatokat, ha tudatosan karbantartjuk és javítjuk a gépeinket. A természetes kiválasztódás biztosítja, hogy a testünk tudattalanul karbantartja és megjavítja önmagát.
A testek és a gépeket kétféle módon lehet karbantartani. Először, megjavítjuk a gép egy részét, ha elromlott. Például rendbe hozzuk a gépkocsi kilyukadt gumiját vagy horpadt sárhányóját, és kicseréjük a féket vagy a gumit, ha azok helyrehozhatatlanul tönkrementek. A testünk hasonlóképp javítja a tartós károkat. A legszembeötlőbb példa a vágott seb megjavítása, de a károsodott DNS mólekuláris javítása és sok egyéb javítási folyamat láthatatlanul megy végbe bennünk. Uyanúgy, ahogy egy tönkrement autó mit ki lehet cserélni, a testünk rendelkezik bizonyos lehetőséggel a károsodott szervek részeinek regenerálására, mondjuk új vese-, máj- és bélszövet készítésével. Ez a regenerációs képesség sok állatban fejlettebb. Bárcsak olyanok lennénk, mint a tengeri csillagok, a tengeri uborkák és a gyíkok – ezek ugyanis képesek regenerálni a karjukat, a lábukat, a beleiket és a farkukat!
A gépek és a testek fenntartásának másik típusa a rendszeres automatikus karbantartás, a fokozatos kopások kiküszöbölése függetlenül attól, történt-e tartós károsodás, vagy nem. A szokásos karbantartás idején például kicseréljük autónk motorolaját, gyújtógyertyáit, ékszíját és a golyóscsapágyakat. Hasonlóképpen a testünk folyamatosan növeszt új hajat, néhány naponként kicseréli a vékonybél belső borítását, pár havonta a vörös vértesteinket, és egyszer az életünk során kicseréli valamennyi fogunkat. Láthatatlan helyettesítés folyik a testünket felépítő egyes fehérjemolekulák között is.
Hogy mennyire vigyázunk az autónkra, mennyi pénzt és időt fordítunk a karbantartásra, az nagymértékben befolyásolja, hogy meddig képes szolgálni. Ugyanez mondható el a testünkről is nemcsak az életmódunk, látogatásaink az orvosnál, és más tudatos karbantartások, hanem a tudattalan javítások és karbantartások tekintetében is, amit a testünk hajt végre saját magán. Az új bőr, a veseszövet és a fehérjék készítése rengeteg bioszintetikus energiát emészt fel. Az állatfajok között jelentős eltérések mutatkoznak a befektetésben a karbantartásban, ilyenformán az elöregedés idején is. Egyes teknősök száz évnél is tovább élnek. A ketrecekben, bőségesen etetett ragadozók és más kockázat nélkül élő, és bármely vadon élő teknősnél vagy a világ népességének elsöprő többségénél jobb gyógyellátásban részesülő laboratóriumi egerek elkerülhetetlenül elaggnak és elhunynak végelgyengülésben a harmadik születésnapjuk előtt. Még köztünk, emberek és legközelebbi rokonaink, az emberszabású majmok között is mutatkoznak öregedési különbségek. Jól táplált emberszabású majmok, az állatkerti ketrec biztonságában, állandó állatorvosi felügyelet mellett is ritkán érik meg a hatvanéves kort (ha egyáltalán megérik), míg a fehér amerikai férfiak sokkal több veszély és kevesebb orvosi figyelem mellett is átlagosan hetvennyolc évet élnek, és nyolcvanhárom évet a nők. Miért visel a testünk tudattalanul jobban gondot ránk, mint az emberszabású majmokra a saját testük? Miért lassúbb annyival a teknősök elöregedési folyamata, mint az egereké?
Teljes mértékben elkerülhetnénk az öregedést, és – hacsak közbe nem jön valami – örökké élhetnénk, ha sűrűn eljárnánk javítani és kicserélni a testünk minden egyes részét. Elkerülhetnénk az ízületi gyulladást, ha új végtagokat növesztenénk, mint a tengeri rákok, elkerülhetnénk a szívrohamot, ha időszakonként új szívet növesztenénk, és csökkenthetnénk a fogromlást, ha egy alkalom helyett ötször növesztenénk új fogat, mint az elefánt. Egyes állatok tehát nagyobb befektetést tesznek testük bizonyos részeinek javításába, de minden egyes részének a javításába egyik sem, és nincs olyan állat, amelyik teljesen elkerülné az öregedést.
Az autónk analógiája nyilvánvalóvá teszi az okot: ez pedig a javítás és a karbantartás költsége. Többségünknek csak korlátozott mennyiségű pénz áll a rendelkezésére, és kénytelenek vagyunk költségvetést készíteni, hogy mire fordítsuk, amennyink van. Éppen elég pénzt fektetünk a gépkocsijavításba, ameddig gazdaságilag ésszerű működésben tartani az autónkat. Amikor a javítási számlák túl magasra szöknek, olcsóbbnak találjuk, ha hagyjuk kimúlni a régi autót, és inkább veszünk egy újat. Génjeinknek hasonló mérleget kell készíteniük a szállásul szolgáló régi test javítása és egy új tároló készítésének (azaz a csecsemő) költsége között. A javításra költött erőforrások, akár a kocsiról, akár a testünkről van szó, felemésztik az új kocsi vásárlására vagy a csecsemőkészítésre fordítható erőforrásokat. Az olcsó önjavítású és rövid élettartamú állatok, mint az egerek, sokkal gyorsabban és olcsóbban termelhetik az újszülötteket, mint a költséges karbantartású, hosszú életű fajok, mint például az ember. A nőstény egér, amelyik kétéves kora táján elpusztul, jóval azelőtt, hogy az ember elérné az érettségét, alig pár hónapos korától kéthavonta öt kölyköt hoz a világra.
Azaz a természetes kiválasztódás a relatív befektetést alkalmazza a javításban és a szaporodásban, úgy hogy maximalizálja a gének átvitelét az utódokba. A javítás és a reprodukció közötti egyensúly fajok szerint eltérő. Egyes fajok spórolnak a javításon, és csak úgy ontják az utódokat, viszont korán elpusztulnak – ilyenek az egerek. Más fajok – mint mi – már-már pazarlóan költenek a javításra, közel egy évszázadot élnek, és ez alatt az idő alatt egy tucat csecsemőt hozhatnak létre (ha mondjuk hutteriánus asszonyok vagyunk), illetve akár több, mint ezret (ha lehetőségünk nyílik Vérszomjas Iszmáil szultánnak lenni). Az éves csecsemőtermelési mérlegünk alacsonyabb, mint az egéré (Iszmáil szultán esetében is), de több év áll a rendelkezésünkre.
*
A biológiai javítási befektetés egyik fontos evolúciós befolyásoló tényezője – ilyenformán a lehető legjobb feltételek mellett várható élettartamé – a balesetek, vagy rossz körülmények miatt bekövetkező halál kockázata. Nem vesztegetjük a pénzünket a taxink karbantartására, ha történetesen taxisofőrök vagyunk Teheránban, ahol még a legkörültekintőbb taxis is köteles legalább havonta egyszer komolyabb koccanást szenvedni. Inkább arra gyűjtjük a pénzünket, hogy megvásárolhassuk az elkerülhetetlenül szükséges következő taxit. Hasonlóképp, azok az állatok, melyeknek az életmódja a véletlen halál jelentős kockázatát hordozza, evolúciós indítékokból spórolnak a javításon, és gyorsan megöregednek, még akkor is, ha a laboratóriumi ketrec fényes ellátással párosult biztonságában élnek. Az egerek, melyek szokásos életkörülményeik között nagy arányban esnek a ragadozók áldozatául, az evolúciós programjuk alapján kevesebbet fordítanak a javításra, és gyorsabban elöregszenek, mint a hasonló méretű, kalitkában tartott madarak, melyek a szabadban el tudnak repülni a ragadozók elől. A páncéllal védett teknősök programja lassúbb öregedést ír elő a többi hüllőnél, míg a tüskéikkel felvértezett tarajos sülök lassabban öregszenek, mint a hasonló méretű emlősök.
Ez az általánosítás is illik ránk és majom rokonainkra. Az ősembereknek, akik rendszerint a földön tartózkodtak, lándzsával és tűzzel védekeztek, alacsonyabb halálozási kockázatot jelentett a ragadozók támadása, vagy a fáról lezuhanás, mint a fákon élő emberszabású majmoknak. Az ebből származó evolúciós programozás öröksége nyilvánul meg ma abban, hogy több évtizeddel hosszabb ideig élünk, mint a biztonság, egészség és bőség emberi léptékkel mérhető feltételei között élő állatkerti emberszabású majmok. Jobb javítási mechanizmusokat és lassúbb tempójú öregedést kellett kifejlesztenünk az utóbbi hétmillió évben, mióta elszakadtunk rokonainktól, az emberszabású majmoktól, lejöttünk a fáról, és felfegyverkeztünk lándzsával, kövekkel és tűzzel.
Hasonló a helyzet fájdalmas tapasztalatunkkal is, miszerint ahogy öregszünk, lassan minden szétesik a testünkben. Az a szomorú igazság, hogy az evolúció a költséghatékony tervezés híve. Elvesztegetnénk az egyébként csecsemőkészítésre fordítható bioszintetikus energiát, ha olyan nagyszabású javítást folytatnánk testünk valamelyik részén, hogy az túlélné minden más szervünket és a várható élettartamunkat. Az a leghatékonyabban megszerkesztett test, amelyikben minden szerv hozzávetőleg azonos idő alatt megy tönkre.
Természetesen ugyanez az alapelv alkalmazható az ember által épített gépekre, amint azt a költséghatékony autógyártás atyjáról, Henry Fordról szóló egyik történet is iliusztrálja. Ford elküldte néhány alkalmazottját a roncstelepekre, azzal az utasítással, hogy vizsgálják meg a megmaradt alkatrészeket a kidobott T modellekben. A munkások azzal a látszólag csalódást keltő hírrel tértek vissza, hogy majdnem minden alkatrész az elhasználódás jeleit mutatta – a függőcsapszegek kivételével, melyek gyakorlatilag új állapotban maradtak. Az alkalmazottak meglepetésére Ford, ahelyett hogy megörült volna a függőcsapszegek remek minőségének, kijelentette, hogy eszerint túlságosan jók, és hogy a jövőben rosszabb minőségben kell előállítani. Ford végkövetkeztetése sértheti a mesterségbeli tudás megbecsüléséről alkotott elképzelésünket, a gazdasági ésszerűsége azonban elvitathatatlan: hiszen kétségkívül csak elvesztegette a pénzt a hosszú életű függőcsapszegekre, melyek túlélték magát a gépkocsit is, amelybe beépítették.
Az emberi test természetes kiválasztódás útján kifejlődött felépítése megfelel Henry Ford függőcsapszeg-alapelvének, egyetlen kivétellel. Gyakorlatilag az emberi test minden egyes része nagyjából ugyanabban az időpontban használódik el. A függőcsapszeg-alapelv még a férfiak reproduktív időszakára is illik, mely ugyan nem ér véget egyik napról a másikra, de egyénenként eltérő mértékben fokozatosan halmozódnak a különböző problémák, mint a prosztata-megnagyobbodás és a csökkenő spermiummennyiség. A függőcsapszeg-alapelv az állatok testére is alkalmazható. A vadon élő állatok kevés jelét mutatják a korral összefüggő elhasználódásnak, minthogy nagyobb valószínűséggel lelik a halálukat ragadozóval történő találkozásban vagy balesetben. Az állatkertekben és a laboratóriumi ketrecekben azonban az állatokon is megmutatkoznak az öregedéssel járó tünetek, akárcsak rajtunk.
Ez a lehangoló alapképlet alkalmazható az állatok női és hím reprodukciós szerveire is. A nőstény rhesus-majom harmincéves kora körül kifogy a működő petékből; az öreg nyulak petéi nehezebben termékenyülnek meg; a peték egy növekvő része rendellenes az öregedő hörcsögökben, egerekben és nyulakban; a megtermékenyített embriók egyre inkább életképtelenek az öreg hörcsögökben és nyulakban; és magának az anyaméhnek az elöregedése növekvő embrionális halandósághoz vezet a hörcsögöknél, egereknél és nyulaknál. A állatok nőstényeinek reproduktív szervrendszere az egész test mikrokozmosza abban a tekintetben, hogy minden, ami a korral elromolhat, az valóban el is romlik – különböző egyedeknél eltérő korban.
A feltűnő kivétel a függőcsapszeg-alapelv alól az ember női menopauzája. Ez az „alkatrésze” minden nőnek évtizedekkel a halál várható időpontja előtt tökéletesen és javíthatatlanul elromlik, még vadászó-gyűjtögető életmódot folytató nők halálának várható időtartama előtt is. A fogamzóképesség egy élettanilag triviális okból szűnik meg – a működő peték felélése és elöregedése –, ezt pedig igazán könnyű lett volna kiküszöbölni egy mutációval, ami csekély mértékben módosítja az időtartamot, amelynél elpusztul a pete, vagy elveszíti a fogékonyságát. Nyilvánvalóan semmiféle élettanilag elkerülhetetlen indok nem szabta meg az ember női menopauzáját, ahogy evolúciósan elkerülhetetlen tényező sem jelentkezett az emlősök szemszögéből általában. Mégis, az ember nőstényét – míg a hímjét nem – egy bizonyos időpontban az elmúlt néhány millió év folyamán arra programozta a természetes kiválasztódás, hogy időnek előtt záruljon le a szaporodása. Ez az idő előtti elöregedés annál inkább meglepő, hogy ellene szól az uralkodó irányzatnak: hiszen más szempontból mi, emberek inkább késleltetett, mint időnek előtti elöregedést fejlesztettünk ki.
*
A női menopauza evolúciós alapját taglaló elméletnek meg kell indokolnia, hogy a nő a látszólagosan a szaporodása ellen irányuló evolúciós stratégiája, azaz a kevesebb csecsemő szülése hogyan végződik ténylegesen azzal, hogy több utódja lesz. Nyilvánvaló, hogy az idősődő nő úgy növelheti eredményesebben a génjeit hordozó emberek számát, ha újabb gyerek szülése helyett a már meglévő gyermekeinek, potenciális unokáinak és más rokonainak szenteli magát.
Az okfejtés számos rendíthetetlen tényen nyugszik. Az egyik az embergyerek szülői függőségének minden más állatfajénál hosszabb időszaka. A csimpánzkölyök már elválasztása után elkezdi összegyűjteni táplálékát, többnyire saját kezűleg. (A csimpánzok eszközhasználata, mint a termeszek horgászása fűszállal, vagy a mogyoró megtörése kővel, nagy érdeklődést kelt ugyan a tudósokban, de gyakorlatilag korlátozott szerepe van a csimpánz napi élelemadagjának megszerzésében.) A csecsemőcsimpánzok ugyancsak saját kezűleg készítik elő a táplálékukat. De vadászó-gyűjtögető emberek szerszámok – ásóbot, háló, lándzsa, kosár – segítségével jutnak a táplálékuk többségéhez. A legtöbb emberi élelmiszert ugyancsak szerszámmal kell előkészíteni (hántolni, apróra törni, felszeletelni és így tovább), azután tűzön megfőzni. Nem éles fogunkkal és az erős izmainkkal védekezünk a veszélyes ragadozók ellen, mint más zsákmányállatok, hanem szintén szerszámokkal. Még ezeknek a szerszámoknak a megfelelő kezelése is teljességgel meghaladja a csecsemők kézügyességét, az eszközök készítése pedig a kisgyermekek képességeit is meghaladja. Az eszközhasználat és a szerszámkészítés nemcsak utánzás révén adható át, hanem beszéd útján is, melynek megfelelő szintű elsajátítása egy évtizedet is igénybe vesz a gyermek életéből.
Mindezen tényezők eredményeként az embergyerek a legtöbb társadalomban nem válhat gazdaságilag függetlenné legalább a tízes évei eléréséig. Addig a szüleitől függ, különösen az anyjától, mert, mint az előző fejezetekben láttuk, az anyák hajlamosak több részt vállalni a gyermekgondozásból, mint az apák. A szülők szerepe nemcsak a táplálék összegyűjtésében és a szerszámkészítés megtanításában fontos, hanem hogy védelmet nyújtanak és státust adjanak a gyereknek a törzsön belül. A hagyományos társadalmakban akár az anya, akár az apa korai halála hátrányosan érintette a gyerek életét, akkor is, ha a túlélő szülő újra házasságot kötött, a lehetséges konfliktusok miatt, a mostohaapa genetikai örököseivel. Egy fiatal árvának, akit nem adoptáltak, az életben maradás még rosszabb esélyeivel kellett szembenéznie.
Ilyenformán tehát a vadászó-gyűjtögető anya, akinek már számos gyereke van, genetikai befektetése egy részének elvesztését kockáztatja, ha nem marad életben addig, amíg a legfiatalabb gyermeke is legalább a tizenéves kort eléri. Ez az egyik kérlelhetetlen tény a női menopauza mögött, és még baljóslatúbbá válik egy másik tény fényében: minden egyes gyermek születése veszélyezteti az anya előző gyermekeit, a kockázat miatt, hogy az anya meghal szülés közben. A legtöbb más állatfaj esetében elhanyagolható a kockázat. Például egy 401 vemhes rhesus-majmot leíró tanulmány szerint csak egy halt bele a szülésbe. Az emberek számára a hagyományos társadalmakban sokkal nagyobb volt a kockázat, és csak növekedett az életkor előrehaladtával. Még a javakban bővelkedő 20. századi nyugati társadalmakban is hétszer magasabb a szülés közbeni halál veszélye az anya számára negyven éven túl, mint a húszéves anyának. De az újabb és újabb gyerekek nemcsak a szülés közben bekövetkező halál közvetlen kockázatának teszik ki az anyát, hanem a halál hosszabb távú kockázatának, ha végzetesen kimerül a szoptatással, a gyerek cipelésével és a több száj etetéséhez szükséges megfeszítettebb munka miatt.
Azt is adatok igazolják, hogy az idősebb anyák gyermekei hajlamosabbak a halandóságra és a betegségekre az elvetélés, a koraszülés, az alacsony magzati súly és a genetikai hibák korral összefüggő növekedése folytán. Például annak a kockázata, hogy a magzat a Down-kór néven ismert genetíkai hibát hordozza, az anya életkorával egyre növekszik: harminc év alatti anya esetén kétezer szülésből egy, harmincöt és harminckilenc év közötti anya esetén háromszázból egy, és a negyvenes évei második felében járó anya esetén ötvenből egy az esély.
Az idősödő nőnek valószínűleg már vannak gyerekei; koránál fogva összességében hosszabb időn át gondozta őket, így minden egyes sikeres terhességgel nagyobb a befektetése. De annak az esélye is növekszik, hogy meghal szülés közben vagy után, és hogy a magzat vagy a csecsemő meghal, vagy károsodott lesz. Végeredményben tehát az idősebb anya többet kockáztat kevesebb potenciális nyereség fejében. Ez az egyik alapvető tényező, ami előnyben részesíti a női menopauzát, és olyan nőt eredményez, aki paradox módon azáltal hagy maga után több életben maradt gyermeket, hogy kevesebb gyermeket szült. A természetes kiválasztódás három további tény miatt nem programozott menopauzát a férfiakba: a férfiak soha nem halhatnak bele szülésbe, ritkán halnak meg közösülés közben, és kevésbé valószínű, hogy végzetesen kimerülnek a gyerekgondozásban.
Egy – elméletileg – nem menopauzáló idős nő, aki meghal szülés közben, vagy mialatt a csecsemőjét gondozza, többet veszítene annál, mint amit az előző gyermekeibe befektetett. Ugyanis a nő gyermekei idővel létrehozzák a saját gyermekeiket, és azok a gyerekek is a nő korábbi befektetésének a részét képezik. A nő életben maradása, különösen a hagyományos társadalmakban, nemcsak a gyermekeinek lényeges, hanem az unokáinak is.
A nők menopauza utáni kiterjedt szerepét Kristen Hawkes antropológus tárta fel, akinek a férfiak szerepével kapcsolatban folytatott kutatásait az 5. fejezetben ismertettem. Hawkes és munkatársai különböző korú nők élelemgyűjtését tanulmányozták a tanzániai hadza vadászó-gyűjtögető közösségnél. A menopauza utáni nők szentelték a legtöbb időt a táplálékgyűjtésnek (főleg gyökerek, méz és gyümölcsök). Ezek a keményen dolgozó hadza nagymamák tiszteletre méltó módon napi hét teljes órát fordítottak erre a tevékenységre; összehasonlításul a tizenévesek és az újdonsült fiatalasszonyok alig három órát, a kisgyermekes asszonyok pedig négy és fél órát. Amint várható, az élelemhozam (az óránként összegyűjtött élelem súlya alapján) a korral és a tapasztalattal növekedett, úgyhogy az érett nők magasabb hozamot értek el a tizenéveseknél, de érdekes módon a nagymamák hozama ugyanolyan magas volt, mint az erejük teljében lévő asszonyoké. Az élelemgyűjtésre fordított több idő és a változatlan élelemgyűjtő hatékonyság azt jelentette, hogy a menopauza utáni nagymamák több élelmet vittek haza naponta, mint a nők bármely fiatalabb csoportja, még annak figyelembevételével is, hogy az élelem mennyisége meghaladta a személyes szükségleteiket, és már nem kellett kisgyermekeket táplálniuk.
Hawkes és a munkatársai megfigyelték, hogy a hadza nagymamák megosztották az élelemfölöslegüket a közeli rokonokkal: az unokákkal és felnőtt gyermekeikkel. Reproduktív stratégiaként az idősebb nő hatékonyabban alakíthatja át a táplálék kalóriáit a génjeit hordozó csecsemő kilóivá, ha ezeket a kalóriákat az unokáknak és a felnőtt gyerekeknek adományozza, nem a saját csecsemőjének (amennyiben még tudna szülni), mert az idősebb anyák termékenysége mindenképpen csökkenne a korral, miközben a gyermekei termékenységük csúcspontját elérő fiatal felnőttek. A hagyományos társadalmakban természetesen nem ez a fajta táplálékmegosztás a menopauza utáni nők egyetlen reproduktív hozzájárulása, hiszen a nagymama például vigyáz az unokáira, így segíti felnőtt gyermekeit, hogy több csecsemőt hozzanak a világra, akik ugyancsak a nagymama génjeit hordozzák. A nagymamák továbbá társadalmi státusukat is továbbadják az unokáiknak és gyermekeiknek.
Ha valaki Istent vagy Darwint játszana, és megpróbálná eldönteni, hogy menjenek-e át az idősebb nők menopauzán, vagy maradjanak termékenyek, mérleget kellene vonnia, szembeállítva az egyik oldalon a menopauza előnyeit a veszteségeivel a másik oldalon. A menopauza veszteségei azok a potenciális gyermekek, akikről a nő lemond a menopauzával. A potenciális előnyök közé tartozik a szüléssel és az előrehaladott korban beköszöntő anyasággal összefüggő halál kockázatának elkerülése, és hogy elnyeri az életben maradás hasznát az unokákért és a korábbi gyermekekért. Számos részlettől függ ezeknek az előnyöknek a nagysága: mekkora a halál kockázata szülés közben és utána? Mennyire növekszik a kockázat a korral? Milyen nagy a kockázata a halálnak ugyanabban a korban gyerek nélkül, illetve az anyaság terhével? Milyen gyorsan csökken a termékenység a korral a menopauza előtt? Milyen gyorsan folytatódna a csökkenés egy idős nőben, aki nem megy át menopauzán? Mindezek a tényezők társadalmaktól függően eltérőek, és nem könnyű kiértékelni őket. Ebből következően az antropológusok továbbra is kénytelenek bizonytalanságban élni, hogy az eddig kifejtett két meggondolás – a befektetés az unokákba, és a már meglévő gyermekekben megtestesülő előző befektetések védelme – elegendő-e ahhoz, hogy kiegyenlítse a további gyerekek lehetőségének elvesztését, és hogy kielégítő magyarázatot nyújtson az emberre jellemző női menopauzára.
*
A menopauza egy további erényét is meg kell említeni, mely mindeddig kevés figyelmet kapott. Ez pedig az öreg emberek fontossága az egész törzs számára az írás feltalálása előtti társadalmakban – márpedig a világon minden emberi társadalom ilyen volt az emberi lét kezdeteitől egészen addig, amíg Kr. e. 3300 körül Mezopotámiában fel nem találták az írást. Az emberi genetika tankönyvei azt bizonygatják, hogy a természetes kiválasztódás nem tudja kigyomlálni azokat a mutációkat, melyek a kor előrehaladtával fejtik ki károsító hatásukat. Az ilyen mutációk ellen nem óv meg a kiválasztódás, hiszen az idős embereket „posztreproduktívnak” is mondják. Úgy vélem, az ilyen kijelentés szem elől téveszt egy alapvető tényt, ami megkülönbözteti az embert a legtöbb állatfajtól. Nincs olyan ember, kivéve talán egy remetét, aki valóban posztreproduktív abban az értelemben, hogy képtelen volna más, a génjeit hordozó emberek életben maradásának és szaporodásának a hasznára lenni. Elismerem, hogy a nagyon öreg emberek hozzájárulása az írásbeliség modern társadalmaihoz csökken a korral – ez az új jelenség húzódik meg az öregkor mostanság felvetett mérhetetlen mennyiségű és súlyú problémájának gyökerénél, mely magukat az időseket és a társadalom többi tagját is sújtja. Manapság írás, televízió és rádió közvetítésével szerezzük a legtöbb információnkat. Ezért fogjuk fel olyan nehezen az idősebb emberek sorsdöntő szerepét az írásbeliség előtti társadalmakban, mint az információ és a tapasztalat letéteményeseiét.
Íme, egy példa erre a szerepre. Helyszíni madárökológiai kutatómunkám során Új-Guineában és a szomszédos délnyugat-óceániai szigetvilágban olyan emberek között éltem, akik nem ismerték az írást, kőeszközöket használtak, földművelésből és halászatból tartották fenn magukat, vadászattal és gyűjtögetéssel egészítették ki a táplálékforrásaikat. Gyakran kértem a falusiakat, hogy mondják el a helyi madár-, állat- és növényfajok nevét a nyelvükön, és mindazt, amit ezekről a fajokról tudnak. Kiderült, hogy az új-guineaiak és az óceániai szigetvilág lakói felmérhetetlen értékű biológiai ismeret birtokában vannak: ezernél is több faj nevét tudják, valamint információkat mindegyik faj élőhelyéről, viselkedéséről és használhatóságáról az ember szempontjából. Mindez alapvető jelentőségű, mert a vadnövények és állatok táplálékforrást jelentettek, és ezek szolgáltatják valamennyi építőanyagukat, gyógyszerüket és díszüket.
Valahányszor feltettem egy kérdést valamelyik ritka madárról, úgy tapasztaltam, csak az idősebb vadászok tudnak válaszolni, és ha végül olyan kérdét tettem fel, ami még őket is sarokba szorította, olyankor így válaszoltak: „Meg kell kérdeznünk egy öregembert [vagy egy öregasszonyt]”. Aztán elkísértek valamelyik kunyhóba, ahol egy gyakran hályogtól homályos szemű, járni alig tudó, fogatlan öregember vagy öregasszony fogadott, aki az ételt is képtelen volt megenni, ha valaki nem rágta meg neki. Ám az idős ember a törzs könyvtárának bizonyult. Minthogy a közösség nem ismeri az írásbeliséget, az öreg ember mindenkinél többet tud a helyi környezetről, és a régmúltban történt események egyetlen hiteles forrása; a ritka madár nevét és leírását is mindig megtudtam tőlük.
Az öregemberek felhalmozott tapasztalata életbe vágó az egész törzs fennmaradása szempontjából. 1976-ban például látogatást tettem a délnyugat-óceániai ciklon-övezetben, a Salamon-szigetvilágban található Rennell-szigeten. Amikor a madarak gyümölcs- és magfogyasztása felől érdeklődtem, akkor Rennell-szigeti informátoraim helyi neveket adtak meg a növényfajok tucatjaira, felsoroltak minden egyes növényfajt, valamennyi gyümölcsevő madár- és denevérfajt, és megjelölték, hogy az adott gyümölcs ehető-e az ember számára is. Fogyaszthatóság szempontjából három osztályba sorolták a gyümölcsöket: egyes gyümölcsöket soha nem esznek; másokat rendszeresen fogyasztanak; a harmadik csoportba tartozókra csak éhínség idején fanyalodnak, mint a – és itt egy kezdetben szokatlannak hangzó Renell-szigeti kifejezést használtak – a hungi kengi után. Mint kiderült, így nevezték az emlékeikben élő legpusztítóbb ciklont, mely az európai gyarmati közigazgatás keltezhető eseményeire tett utalások alapján 1910 táján sújthatta a szigetet. A hungi kengi letarolta a Rennell-sziget erdőségeinek legnagyobb részét, megsemmisítette a kerteket, és az éhhalál küszöbére sodorta az embereket. A szigetlakók úgy maradtak életben, hogy olyan vad növényfajok gyümölcseit ették, melyeket szokásos körülmények között nem fogyasztottak; ehhez részletes ismeretekre volt szükségük arról, hogy melyik növény mérgező, melyik nem, és ha mérgező, akkor egyáltalán lehetséges-e, és hogyan lehet eltávolítani a mérget bizonyos előkészítő eljárásokkal.
Amikor elkezdtem zaklatni középkorú Rennell-szigeti informátoraimat a gyümölcsök fogyaszthatóságára vonatkozó kérdéseimmel, egy kunyhóba vezettek. Amikor a szemem alkalmazkodott a homályhoz, a kunyhó végében egy igen öreg asszonyt fedeztem fel, aki segítség nélkül járni sem tudott. Ô volt az utolsó élő ember, aki közvetlen tapasztalatot szerzett a hungi kengi után biztonságosan ehetőnek talált növényekről és táplálékokról. Az öregasszony elmesélte, hogy majdnem házasulandó korba lépett gyerekként élte meg a hungi kengit. Minthogy látogatásom 1976-ban történt, a ciklon pedig hatvanhat évvel azelőtt, 1910 körül pusztított, az asszony a nyolcvanas évei elején járhatott. Az 1910-es ciklon után attól az információtól függött az életben maradásuk, amit az azelőtti utolsó nagy ciklon idős túlélői hordoztak az emlékezetükben. Újabb ciklon támadása esetén népének életben maradási esélyei az ő emlékezetétől függenének, mely szerencsére igen gazdagnak és megbízhatónak bizonyult.
Számolatlanul idézhetők az ilyen történetek. A hagyományos emberi társadalmak gyakran kerülnek szembe kisebb veszedelmekkel, melyek néhány egyén életét fenyegetik, olykor pedig olyan természeti katasztrófákkal vagy törzsek közötti háborúkkal, melyek a közösség valamennyi tagjának a létét veszélyeztetik. De egy hagyományos kis közösségben gyakorlatilag mindenki egymásra van utalva. Ebből következően a hagyományos közösségben az öreg emberek nemcsak a gyermekeik és unokáik életben maradása szempontjából lényegesek, hanem emberek százainak az életben maradása szempontjából, akik osztoznak a génjeiken.
Bármely emberi közösségnek, ahol találhatók olyan idős személyek, akik emlékeznek a hungi kengihez hasonló eseményekre, jobb esélye van a túlélésre, mint azoknak a közösségeknek, melyeknek nincsenek ilyen idős tagjaik. Az idős férfiak nem voltak kitéve a szülés közbeni halál kockázatának vagy hogy kimerülnek a szoptatás és a gyerekgondozás terheitől, úgyhogy nem is kellett kifejleszteniük a menopauza által nyújtott védelmet. Azok az öregasszonyok viszont, akik nem estek át menopauzán, apránként kiküszöbölődtek az emberi génállományból, mert érintették őket a szüléssel és a gyerekgondozással járó fokozott veszélyek. Az ilyen idős asszony idő előtti halála a hungi kengihez hasonló válság idején könnyen kiiktathatta valamennyi túlélő rokonát a génállományból – és ez hatalmas genetikai ár azért a kétséges előnyért; hogy még egy, esetleg két csecsemőt hozhatott a világra élelmedett korában. Ahogy én látom, az öregasszonyok emlékeinek fontossága a közösség életében, sőt életben maradásában az ember női menopauzájának evolúcióját meghatározó egyik erő.
*
Természetesen nem az ember az egyetlen faj, amelyik egymással genetikai kapcsolatban álló egyedekből álló csoportokban él, és amelyiknek az életben maradása az egyes egyének között kulturálisan (tehát nem genetikusan) átadott szerzett ismerettől függ. Hajlunk például rá, hogy intellingens állatoknak tekintsük a ceteket, komplex társadalmi kapcsolatokkal és komplex kulturális hagyományokkal (amit a hosszúszárnyú bálnák énekében vélünk felfedezni). A gömbölyűfejű delfin, a másik emlősfaj, melynél megfigyelhető a női menopauza, elsőrangú példa. Mint a hagyományos vadászó-gyűjtögető emberi társadalmak, a gömbölyűfejű delfinek 50-250 egyedből álló, falkának nevezett „törzsek”-ben élnek. A genetikai tanulmányok kimutatták, hogy a gömbölyűfejű delfinek minden falkája egy-egy hatalmas családot alkot, melyben az egyedek mindegyike rokonságban áll egymással, mivel sem a hímek, sem a nőstények nem települnek át egyik falkából a másikba. A falka felnőtt nőstényeinek jelentős százaléka életének menopauza utáni időszakát tölti. Bár a szülés valószínűleg nem veszélyezteti a gömbölyűfejű delfinek életét, mint az emberek esetében a nőkét, a női menopauza azért fejlődhetett ki ennél a fajnál, mert az idősebb nőstények egészsége összeroppanhat a szoptatás és az ivadékgondozás terhe alatt.
Egyes más szociális állatfajok esetében elmaradt a pontosabb meghatározása, hogy természetes körülmények között a nőstények hány százaléka éri el a menopauza utáni kort. E fajok közé tartozik a csimpánz, a bonobo, az afrikai és az ázsiai elefánt, valamint a kardszárnyú delfin: Ezek a fajok oly sok egyedet elveszítenek az emberi pusztítás következtében, hogy már nemigen van esélyünk kideríteni, eredeti életkörülményeik között biológiailag jelentős-e számukra a női menopauza. Ám a tudósok már nekiláttak az alapvető adatok gyűjtéséhez a kardszárnyú delfinekről. Irántuk és a többi nagy testű szociális emlősfaj iránti lelkesedést az is táplálja, hogy azonosulhatunk velük és a mieinkhez hasonló szociális kapcsolataikkal. Éppen ezért nem is lennék meglepve, ha ezen fajok némelyikéről kiderülne, hogy náluk is érvényesül a „kevesebbel többet” elv.
7. FEJEZET
A testi jelek evolúciója
Két barátom, férj és feleség – akiket az anonimitásuk megőrzése érdekében nevezzünk Art és Judy Smithnek –, házassága válságba került. Egy sor házasságon kívüli kaland után különváltak. Nemrégiben ismét összejöttek, részben azért, mert szétválásukat nehezen viselték a gyerekek. Art és Judy azóta is minden erejével igyekszik helyrehozni a kapcsolatukat, és mindketten megfogadták, hogy véget vetnek a hűtlenkedésnek; a gyanakvás és a keserűség azonban nem múlt el nyom nélkül.
Ilyen előzmények után történt, hogy Art egy néhány napos üzleti út során az egyik reggel hazatelefonált. Egy mély férfihang szólt a kagylóba. Art torka elszorult, miközben elméjében egyik magyarázat követte a másikat. (Rossz számot tárcsáztam? Mit keres ott egy férfi?) Jobb ötlet híján kibökte: „Mrs. Smith ott van?” A férfi tárgyszerűen válaszolt: „Odafent öltözködik a hálószobában.”
Artot elöntött a düh. Valósággal sikoltozott magában. „Már megint kezdi a kalandjait! Egész éjjel az ágyamban hempergett valami csirkefogóval, aki még a telefont is felkapkodja!” Fellobbant benne a vágy, hogy hazarohan, megöli a felesége szeretőjét, Judy fejét meg szétloccsantja a falon. Végül erőtlenül a telefonba dadogta: „Kivel... beszélek?”
A vonal túlvégén a hang megváltozott, baritonból szoprán magaságba emelkedett: „Nem ismersz meg, papa?” Minthogy Art és Judy tizennégy éves, mutáló hangú fia vette fel a kagylót. Art beszámolója erről a telefonhívásról megerősítette bennem, hogy mi, emberek, az egyetlen magát racionálisnak nevező állatfaj még mindig mennyire az állatszerű viselkedési program kiszolgáltatottjai vagyunk. Alig egyoktávos változás az alig fél tucat banális szótagot kiejtő hang magasságában fenyegető riválisból ártalmatlan gyermekké változtatta a hallgatójában felidézett képet, Art hangulatát pedig gyilkos dühből apai szeretetté. Ugyanilyen hétköznapi utalások határozzák meg a különbséget a fiatalról és az öregről, a csúnyáról és a vonzóról, félelmet keltőről és esendőről kialakított elképzelésünk között. Art története bemutatja az erejét annak, amit a zoológusok jelzésnek neveznek: valamilyen utalás, amit egy pillanat alatt fel lehet ismerni, önmagában ugyan jelentéktelen, de biológiai tulajdonságok komplex együttesét jelenti, mint a szex, az életkor, agresszió vagy rokonság. A jelek alapvetőek az állati kommunikációban – ez az a folyamat, mely révén az egyik állat olyan módon módosítja a másik valószínű viselkedését, hogy megfelelő legyen az egyik, vagy mindkét egyednek. Apró jelzések, melyek önmagukban kevés energiát igényelnek (mint néhány szótag kiejtése mély hangon), elindíthat sok energiát igénylő viselkedéssorokat (mint megkísérelni megölni a másik egyedet).
Az emberek és más állatok jelzései is a természetes kiválasztódás útján fejlődtek ki. Képzeljük el például, hogy két, ugyanahhoz a fajhoz tartozó, méretben és erőben alig eltérő állat szembekerül egymással bizonyos, mindkét egyed számára használható erőforrás birtoklásáért. Feltétlenül előnyös volna jeleket váltaniuk, hogy pontosan jelezzék a relatív erejüket, ilyenformán a harc valószínű végkimenetelét. A harc elkerülésével a gyengébb egyed megkíméli magát a valószínűsíthető sérüléstől vagy haláltól, míg az erősebb megtakarítja az energiát és a kockázatot.
Hogyan fejlődnek az állati jelzések? Mit közvetítenek valójában? Azaz, teljes egészében tetszőlegesek, vagy valamilyen mélyebb jelentéstartalom is felfedezhető bennük? Mi az, ami legjobban biztosítja az őszinteséget, és a lehető legkisebb teret enged a félrevezetésnek? Ebben a fejezetben az emberek testjeleiről, különösen a szexszel kapcsolatos jelzéseinkről fogunk szót ejteni, ám nem haszontalan előbb áttekinteni más állatfajok jelzéseit, afféle kísérletként a világosabb megértés kedvéért, mely kísérleteket lehetetlen volna emberi alanyokon elvégezni. Mint látni fogjuk, a zoológusok sok ismeretet nyernek az állati jelzésekből az állatok testének sebészeti módosításaival. Egyes emberek ugyan arra kérik a plasztikai sebészeket, hogy alakítsák át a testüket, de ennek a műveletnek az eredménye nem tekinthető szabályszerű körülmények között kivitelezett kísérletnek.
*
Az állatok többféle kommunikációs csatornán keresztül jeleznek egymásnak. Leginkább a hangjelzéseket ismerjük: ilyen a territoriális ének, amivel a madarak csalogatják a párjukat, és hirdetik birtokosi mivoltukat a vetélytársaknak, illetve a figyelmeztető kiáltások, mellyel a közelben ólálkodó ragadozóra figyelmeztetik egymást: Ugyanilyen ismerősek számunkra a viselkedési jelzések: minden kutyarajongó tudja, ha egy kutya felmereszti a fülét, a farkát és felborzolja a nyakszőrét, akkor agresszív, leeresztett füllel, farokkal és a lesimított nyakszőrrel viszont alázatos vagy békülékeny. Sok emlős szagjelzésekkel jelöli a territóriumát (mint amikor a kutya megjelöli a tűzcsapot a vizeletével), a hangyák pedig az élelemforráshoz vezető ösvényt. Egyes jelzések, mint az elektromos halak elektromos jelzései észlelhetetlenek számunkra.
Míg az említett jelzések gyorsan be- és kikapcsolhatók, más jelzéseket folyamatosan közvetít az állat anatómiája. Az állat nemét jelzi sok madárfaj hímjének és tojójának eltérő tollazata; vagy például a gorillák és orángutánok hímjének, illetve nőstényének különböző fejformája. Mint a 4. fejezetben tárgyaltuk, számos főemlős faj nőstényei hirdetik az ovulációjuk idejét duzzadt, élénk színű tomporral vagy a vaginatájékkal. A legtöbb madárfaj szexuálisan éretlen fiataljainak másmilyen a tollazata, mint a felnőtteké; szexuálisan érett hím gorillák szőrzete ezüstös a hátukon. Az ezüstsirály esetében az életkort a fiatal egyed, és az egy-, két-, három- és négy- vagy több éves állat elütő tollazata jelzi.
Az állatok jelzéseit kísérletileg is lehet tanulmányozni, úgy, hogy megváltozott jelzéseket mutató állatot, vagy utánzatot hozunk létre. A szexuális vonzerő például függhet a test bizonyos részeitől, ahogy az oly közismert az emberek esetében. Az e vonást vizsgáló kísérletben a hosszú farkú vidapinty – afrikai madárfaj, mely hímjének negyven centiméteres farkáról gyanították, hogy szerepet játszik a tojók meghódításában – hímjének farkát megtoldották, illetve megkurtították. Az a hím, melynek a farkát tizenöt centiméteresre levágták, kevés nőstényt vonzott, míg amelyikét toldalék hozzáragasztásával hatvanhat centiméterre meghosszabbították, azért a szokásosnál több tojó rajongott: Az újonnan kikelt ezüstsirály-fóka a szülő csőrének alsó, vörös foltját csipkedi, így éri el, hogy a szülő felöklendezze a félig megemésztett gyomortartalmat a fióka számára. A csőr csipkedése tehát öklendezésre serkenti a szülőt, a világos háttér előtt, hosszúkás tárgyon látható vörös folt viszont csipkedésre serkenti a fiókát. A piros foltos mesterséges csőr négyszer annyi csípést kap, mint a piros folt nélküli csőr, míg a bármilyen más színű mesterséges csőrt csak feleannyiszor csipkedik, mint a pirossal jelzettet. A széncinege – utolsó példaként – fekete sávot visel a mellén státusa jelzésére. Rádióirányítású, motorral működtetett cinegemodellekkel végzett kísérletek azt mutatták, hogy az etetőhöz repülő élő cinegék meghátráltak, ha a madáretetőhöz helyezett műcinege sávja szélesebb volt az övéknél.
*
Joggal csóválhatja a fejét az Olvasó, hogy az állatok fejlődése során látszólag teljesen önkényes tényezők – a farok hossza, a csőr foltjának a színe, a fekete sáv szélessége – ilyen meghatározó horderejű jelentőségre tettek szert az általuk kiváltott viselkedési válasz tekintetében. Miért kell egy minden szempontból kifogástalan széncinegének visszavonulnia a tápláléktól, csak azért, mert lát egy másik madarat, amelyik valamivel szélesebb fekete sávot visel a mellén? Miféle megfélemlítő erőre utal az a fekete sáv? Joggal gondolhatnánk, hogy az ilyen széles sávért felelős génnel rendelkező, egyébként azonban gyengébb széncinege ilyenformán meg nem szolgált státusra tehet szert. Miért nem terjedt el az efféle félrevezetés, ami persze szükségszerűen meg is semmisítette volna a jelzés eredeti értelmét?
Ezek a zoológusok körében sokat vitatott kérdések máig tisztázatlanok, részben azért, mert esetenként jelzések és fajok szerint eltérőek a válaszok. Tekintsük csak át a nemi jelzések kérdéseit – vagyis azokat a struktúrákat, melyek megtalálhatók az egyik nem testén, de hiányoznak ugyanannak a fajnak az ellenkező neméről, és ezekkel mint jelzésekkel vonzzák a potenciális párokat, illetve hatást gyakorolnak az ugyanahhoz a nemhez tartozó vetélytársakra. Három különböző elméletet is kidolgoztak az ilyen nemi jelzésekről.
Az első elmélet, mely Sir Ronald Fisher brit genetikus nevéhez fűződik, Fisher megszaladási szelekciós modellje. Az ember és az összes többi állatfaj nőstényeinek szembe kell néznie azzal a döntéssel, hogy melyik hímmel párosodjon – lehetőleg egy minél jobb géneket hordozó hímmel, mely géneket továbbad a nőstény utódainak. Nehéz és felelősségteljes döntés, hiszen, ahogy minden nő pontosan tudja, a nőstényeknek nincs módjuk közvetlenül értékelni a hím génjeinek a minőségét. Tételezzük fel, hogy a nőstény valamilyen genetikai program irányítására szexuálisan vonzódik bizonyos struktúrát viselő hímekhez, és az adott hímek így némi előnyhöz jutnak más hímekkel szemben a fennmaradásért folytatott versenyben. További előnyre is szert tesznek: több nőstény vonzanak párként, tehát több utódba örökíthetik át a génjeiket. A nőstények, akik jobban kedvelik az ilyen hímeket, ugyancsak előnyhöz jutnak, ugyanis az adott stuktúráért felelős gént átadják a fiaiknak, akiket aztán a nőstények kitüntetnek a figyelmükkel.
Ekkor a kiválasztódás egyfajta megszaladási folyamata következik be, mely a hímeknél a struktúra minél eltúlzottabb méretét meghatározó gént részesíti előnyben, a nőstényeknél pedig azt a gént, amelyik azért felelős, hogy a nőstény túlzott mértékben vonzódjon ahhoz a bizonyos struktúrához. A struktúra mérete vagy feltűnősége tehát nemzedékről nemzedékre növekszik, míg végül végképp elveszíti az életben maradás szempontjából némiképp előnyösnek mutatkozó eredeti feladatát. A valamelyest hosszabb farok például hasznos lehet a repüléshez, de a páva gigantikus farka egész biztosan akadályozza a repülést. Az evolúciós megszaladási folyamat csak akkor érne véget, amikor az adott vonás további eltúlzása már az életben maradás rovására menne.
A második elmélet, melyet Amotz Zahavi izraeli zoológus tett közzé, abból indul ki, hogy számos testi nemi jelzésként működő struktúra olyan nagy vagy szembetűnő, hogy tényleges hátrányt jelent tulajdonosa életben maradása szempontjából. Például a páva vagy a vidapinty farka nemcsak hogy nem segíti a madár életben maradását, hanem egyenesen megnehezíti az életét. Egy súlyos, hosszú, széles farok akadályozza a közlekedést a sűrű növényzetben, a szárnyra kapást, a levegőben maradást, következésképp a menekülést a ragadozók elől. Nem egy nemi jelzés – mint a lugasépítő madár aranytaraja – olyan nagy, élénk, szembetűnő struktúra, mely könnyen magára vonja a ragadozók figyelmét. Ráadásul a nagy farok vagy taraj növesztése energetikai pazarlás, hiszen sok bioszintetikus energiát igényel. Azaz, érvel Zahavi, minden hím, amelyiknek ilyen súlyos hátrány ellenére sikerül életben maradnia, végeredményben azt hirdeti a nőstényeknek, hogy más szempontból pazarok a génjei. Ennek a „hendikep”-nek a látványa szavatolja a nősténynek, hogy a hím nem csaló, aki ugyan birtokában van – mondjuk – a nagy farokért felelős génnek, máskülönben viszont gyatra képességű. Nem engedhetné meg magának, hogy ilyen struktúrát viseljen, nem is lehetne életben, ha valójában nem volna kiváló.
Azonnal felmerülhet bennünk, hogy több emberi viselkedés is megfelel Zahavi hendikep-elméletének a jelzések őszinteségéről. Noha minden férfi henceghet azzal egy nőnek, hogy mesésen gazdag, következésképp a hölgynek feltétlenül ágyba kellene bújnia vele a házasság reményében, az úr akár hazudós is lehet. Ám amikor a nő látja, hogyan szórja a pénzét haszontalan, de igen drága ékszerekre és sportautókra, akkor valószínűleg megalapozottan hihet neki. Vagy például sok egyetemi hallgató szokása kirúgni a hámból a sorsdöntő vizsga előtti éjszakán. Ezzel végső soron így okoskodnak: „Tanulással bármely marha megszerezheti az ötöst, de én olyan okos vagyok, hogy akkor is megkapom az ötöst, ha nem tanulok.”
A nemi jelzésekről szóló harmadik elmélet, ahogy Astrid Kodric-Brown és James Brown amerikai zoológusok megfogalmazták, az „igaz a reklám”. Zahavihoz hasonlóan és Fisherrel ellentétben, a Brownok hangsúlyozzák, hogy a pazarló testi struktúrák szükségszerűen a minőséget reklámozzák megbízhatóan, mert a silány állat nem engedhetné meg magának ezt a költséget. Ám Zahavival ellentétben, aki a pazarló stuktúrákat hátránynak tekinti az életben maradás szempontjából, a Brownok vagy előnyösnek tartják, vagy az előnyös sajátosságokkal szorosan összefüggőnek. A pazarló struktúra ilyenformán kétszeresen is igaznak bizonyuló reklám: csak a kiváló állat engedheti meg magának a költségét, és ez még inkább kiválóvá teszi.
A szarvasbika agancsa például tetemes kálcium-, foszfát- és kalóriabefektetést jelent, minden évben elhullajtja, és újat növeszt. Csak a legerőteljesebb, érett, szociálisan domináns és parazitamentes hímek engedhetnek meg maguknak ekkora befektetést. A nőstény szarvas tehát a hím minőségét dicsérő őszinte reklámnak tekintheti a lenyűgöző méretű agancsot, ahogy az a nő, akinek a barátja évente cseréli a Porsche sportkocsikat, joggal vélheti a gazdagság jelének ezt a mulatságot. Az agancs viszont olyan további jelentést is tartalmaz, amit a Porsche nem. Míg ugyanis a Porsche nem gerjeszt nagyobb gazdagságot, a nagy agancs hozzásegíti tulajdonosát, hogy a legjobb legelőhelyekhez jusson, legyőzze a rivális hímeket, és meghátrálásra kényszerítse a ragadozókat.
*
Vizsgáljuk meg, levezethetők-e az emberi test sajátosságai az állati jelzések magyarázatára született három elmélet valamelyike alapján. De mindenekelőtt fel kell tennünk a kérdést, hogy található-e olyan vonás a testünkön, ami külön magyarázatot igényelne. Könnyen juthatnánk arra a feltételezésre, hogy csak az ostoba állatok igényelnek genetikailag kódolt jelvényeket, mint itt a vörös pötty, ott a fekete sáv, mert csak így ismerhetik fel egymás korát, státuszt, nemét, genetikai minőségét és értékét, mint potenciális párét. Nekünk ezzel szemben nagyobb az agyunk, és összehasonlíthatatlanul jobb a gondolkozó készségünk, mint bármelyik állatnak. Továbbá egyedülálló módon képesek vagyunk beszélni, úgyhogy az állatok bármelyikénél sokkal aprólékosabb információkat tárolhatunk és közölhetünk. Mi szükségünk volna mindenféle vörös foltokra meg fekete sávokra, amikor egyszerűen és pontosan meghatározhatjuk a többi ember korát és státusát úgy, hogy beszélünk velük? Ugyan melyik állat tudná közölni a többiekkel, hogy huszonhét éves, az éves fizetése 125.000 dollár, és második alelnökhelyettes az ország harmadik legnagyobb bankjánál? Vagy ami a házastársunk és a szexpartnerünk kiválasztását illeti: hiszen éppen erre való a kapcsolatnak az a szakasza, amikor úgymond „együtt járunk”, és ami végső soron tesztek hosszú sorozata, melyek hogy pontosan felbecsülhessük a reménybeli partner szülői és házastársi képességeit, egyáltalán a genetikus adottságait.
A válasz egyszerű: badarság! Pontosan olyan önkényes jelzésekre hagyatkozunk, mint amilyen a vidapinty hosszú farka és a lugasépítő madár taraja. A mi jelzéseink között történetesen az arc, a szag, a haj, a szín, a férfiak arcszőrzete és a nők melle játszik szerepet. Mi teszi ezeket a struktúrákat a hosszú faroknál kevésbé nevetségessé, mint alapot a házastárs kiválasztására – annak eldöntésére, hogy ki legyen felnőtt életünk legfontosabb személye, gazdasági és társadalmi partnerünk, gyermekeink másik szülője? Ha azt hisszük, hogy a mi jelzésrendszerünk mentes a csalástól, miért folyamodik oly sok ember kozmetikai szerekhez, hajfestéshez és mesterséges kebelnagyobbításhoz? Ami pedig a mi feltételezetten bölcs és körültekintő választásunkat illeti, mindannyian tudjuk, amikor belépünk egy ismeretlenekkel zsúfolt terembe, azonnal érzékeljük, ki az, aki fizikailag vonz minket, és ki az, aki nem. Ez a gyors értékelés a „szexepil”-en alapul, ami a testi jelzések azon összességét jelenti, melyre nagyrészt tudattalanul válaszolunk. Az 50% körüli válási arány az Egyesült Államokban azt mutatja, hogy mi magunk is készséggel elismerjük párválasztási kudarcunkat. Az albatroszoknak és számos más, párkapcsolatban élő állatfajnak sokkal alacsonyabb a „válási” aránya. Hát ennyit a mi bölcsességünkről, és az ő ostobaságukról!
Valójában, akárcsak más állatfajok, mi is kifejlesztettünk több olyan testi vonást, melyek az életkort, a nemet, a reproduktív állapotot és az egyéni minőséget jelzik, és az ezekre és más vonásokra programozott válaszokat. A reproduktív érettség elérését mindkét emberi nem esetében a fan- és a hónaljszőrzet megjelenése jelzi. Az emberi hímeknél jelzi továbbá az arc- és a testszőrzet, valamint a hang elmélyülése. A fejezet elején elbeszélt epizód azt igazolja, hogy az e jelzésekre adott válaszaink éppen olyan meghatározottak és elemi erejűek, mint a sirályfiókák válasza a szülő csőrének vörös foltjára. A nőnemű emberek a mell megnövekedésével jelzik a reproduktív érettséget. Egy idő múltán hajunk megőszülésével jelezzük csökkenő termékenységünket és (a hagyományos társadalmakban) a bölcs öreg státusának elérését. Hajlamosak vagyunk reagálni a test izmainak látványára (ha a megfelelő mennyiségben és helyen fordulnak elő), mint a férfi fizikai erejének jelzésére. Ami a párválasztásban szerepet játszó testi jelzéseket illeti, ezek a reproduktív érettségnek és fizikai állapotnak ugyanazokat a jelzéseit tartalmazzák (bizonyos eltérésekkel az egyes emberi populációk között), melyek az egyik nemre jellemzőek, a másik pedig kedveli. A férfiak például különböznek földrajzilag az arc- és a testszőrzet sűrűségében, míg a nők eltérnek a mellük és mellbimbójuk méretében, alakjában és színében. Mindezek a struktúrák jelzésekként szolgálnak minket, embereket, és pontosan megfelelnek a madarak vörös foltjának és fekete sávjának. Ráadásul – mint a nők melle – egyidejűleg látnak el fiziológiai funkciót, és működnek jelzésként is; ebben a fejezetben még szót ejtek arról, hogy érvényes-e ugyanez a férfiak péniszére.
*
Az állatok jelzéseinek kutatása során a tudósok elvégezhetnek olyan kísérleteket, melyekben mechanikusan módosítják az állatok testét; megkurtítják a vidapinty farkát, átfestik a sirály csőrének vörös foltját. A törvényes akadályok, erkölcsi fenntartások és etikai megfontolások viszont megakadályoznak minket abban, hogy embereken ilyen célzatos kísérleteket hajtsunk végre. Ugyancsak adályozzák az emberi jelzések tárgyilagos megismerését a saját heves érzelmeink, melyek elhomályosítják tisztánlátásunkat e tekintetben, továbbá az utalásainkban és testünk alakításában mutatkozó kulturális és egyéni, tanult különbözőségek. Ám éppen ez a fajta változatosság segíthet hozzá a mélyre ható elemzéshez, hiszen minden egyes változat megannyi természetes kísérletet jelent, még ha nincs is lehetőségünk ellenőrző kísérletet végezni. Legalább három emberi jelzésegyüttesről vélem úgy, hogy beleillik Kodric-Brown és Brown „igaz a reklám” modelljébe: a férfiak izomzata, az arc „szépsége” mindkét nem esetében, továbbá a nők testének zsírpárnái.
A férfiak testi izomereje rendszerint nem hagyja közömbösen sem a nőket, sem más férfiakat. Bár a hivatásos testépítők szélsőséges izomfejlesztése sok embert elképeszt, nem kevés (a legtöbb?) nő az arányos alkatú, izmos férfit vonzóbbnak találja a cingárnál. A férfiak ugyancsak jelzésként kezelik más férfiak izomzatának fejlettségét – igen alkalmas például gyorsan felmérni, hogy bocsátkozzanak-e harcba, vagy vonuljanak vissza. Jellemző példa az Andy nevű, káprázatos izomzatú oktató az edzőteremben, ahová a feleségemmel járunk. Ha Andy súlyokat emel, rajta csügg minden nő és férfi tekintete. Amikor Andy elmagyarázza valamelyik ügyfélnek, hogyan kell kezelni egy másik edzőgépet, azzal kezdi, hogy saját maga veszi használatba a gépet, és megkéri az ügyfelet, hogy helyezze a kezét Andy testének megfelelő izmaira, így az illető megérthesse a helyes mozdulatot: Kétségtelen, ez a fajta szemléltető magyarázat hasznos pedagógiailag, de biztos vagyok benne, hogy Andy módfelett élvezi az általa keltett lehengerlő benyomást.
A hagyományos társadalmakban, melyek nem gépi, hanem az emberi izomerőn alapulnak, az izomzat a férfi minőségének ugyanolyan megbízható jelzése, mint az agancs a szarvas minőségének. A férfi az izmai segítségével aknázza ki vagy hozza létre az erőforrásokat (táplálék és ház), és győzi le a rivális férfiakat. Az izomzat valójában összehasonlíthatatlanul összetettebb szerepet játszik a hagyományos életmódot élő férfi életében, mint a szarvaséban az agancs, amit csak harcra lehet használni. Másfelől a más jó tulajdonságokkal rendelkező férfiak jobban meg tudják szerezni a fejlett izomzat növeléséhez és karbantartásához szükséges fehérjét. Az ember hamisíthatja korát hajfestéssel és ráncfelvarrással, de nemigen hamisíthat fejlett izomzatot. Természetesen a férfiak nem pusztán azért fejlesztettek duzzadó izmokat, hogy mély benyomást gyakoroljanak a nőkre és más férfiakra, ahogy a hím lugasépítő madár a többi lugasépítő madár lenyűgözésére fejlesztette az aranytaraját. Az izmok mindenekelőtt különféle feladatok elvégzésére fejlődtek, és a férfiak és a nők azután kifejlesztették – vagy megtanulták –, hogy válaszoljanak az izomzatra mint megbízható jelzésekre.
A szép arc ugyancsak megbízható jelzés lehet, bár a mögötte húzódó ok nem olyan egyértelmű, mint az izmok esetében. Elsőre egyenesen abszurdnak tűnhet, hogy ilyen túlzott mértékben függ a szexuális és szociális vonzerőnk az arc szépségétől. Hiszen okoskodhatnánk úgy, hogy a szépség semmit nem mond a jó génekről, a szülői alkalmasságról vagy a táplálékgyűjtő képességről. Ám éppen az arc a test azon része, amin a legérzékletesebben tükröződik a kor, a betegség és a sérülés által véghezvitt rombolás. Különösen a hagyományos társadalmakban a sebhelyes vagy eltorzult arc azt hirdethette, hogy fertőzés csúfította el, vagy hogy paraziták gyötrik, azaz összességében az illető képtelen megfelelően gondoskodni magáról. A harmonikus, hibátlan arc ilyenformán a jó egészség megbízható jelzésének számított, amit a 20. század arcifjító plasztikai sebészetének megjelenéséig nemigen lehetett hamisítani.
A megbízható jelzés címére a harmadik jelölt a nők hája. A szoptatás és a gyerekgondozás nagy energiaelvonást jelent az anya számára, és alultáplált anya esetében meg is hiúsulhat a szoptatás. A hagyományos társadalmakban a csecsemőtápszerek megjelenése és a tejtermelő patás állatok háziasítása előtt a szoptatás sikertelensége végzetes következményekkel járt a csecsemőre. Ilyenformán a nők hája megbízható jelzés lehetett a férfinak, hogy képes felnevelni a gyermekét. A férfi természetesen csak a megfelelő mennyiségű hájat kedvelte: a túl kevés megelőlegezte a szoptatás sikertelenségét, míg a túl sok nehézségeket jelenthetett a járásban, szerény táplálékgyűjtő képességet, vagy idő előtti elhalálozást cukorbetegségben.
Talán mert a hájat nehéz lenne észleni, ha egyenletesen oszlana el az egész testen, a nők testének meghatározott pontjain jöttek létre a szembetűnő és kellőképp felbecsülhető zsírlerakódások, bár az anatómiai ehelyezésük populációk szerint némileg változó. Minden populáció női hajlamosak zsírt felhalmozni – földrajzilag változó mértékben – a mellükön és a csípőjükön. A kung szan délafrikai bennszülött populáció (az úgynevezett „busmanok” és „hottentották”) és a Bengáli-öbölben található Andaman-szigetek asszonyai a farukon halmozzák fel a zsírt (steatopygia: zsírfarúság). A férfiak világszerte érdeklődést tanúsítanak a nők melle, csípője és tompora iránt, ami az ipari társadalmakban egy másik jelzéshamisító sebészeti eljárást is elterjesztett, a mellnagyobbítást. Ellene lehet ugyan vetni, hogy egyes férfiakat másoknál kevésbé izgatnak a nő tápláltsági fokának ezek a jelzései, és hogy a girhes és a gömbölyded divatmodellek viszonylagos népszerűsége évről évre változik. Mindazonáltal teljesen nyilvánvaló és vitathatatlan a férfiak érdeklődésének általános irányzata.
Játsszunk ismét Istent vagy Darwint, és próbáljuk eldönteni, hol koncentrálódjon a zsír mint vizuális jelzés a női testen. A kart és lábat eleve kizárhatjuk, a járást és a karok használatát akadályozó többletteher miatt. De több helyet is találunk a törzsön, ahol biztonságosan lerakható a zsír, anélkül, hogy akadályozná a mozgást, és valóban, ahogy az imént említettem, a különböző populációkban a nők három jelzőterületet fejlesztettek ki a törzsön. Felmerülhet a kérdés, hogy miért önkényes a jelzőterületek evolúciós kiválasztása, és miért nem ismerünk olyan populációt, ahol a nők megfelelő jelzőterülete a has, vagy mondjuk a hát közepe. A hason lerakódó zsír nemigen okozna több nehézséget a helyváltoztatásban, mint a mell vagy a far zsírlerakódásai. Nos, gondoljunk csak arra, hogy a nők minden populációban hajlamosak a zsírlerakódásra a mellen, melynek a szoptatási teljesítményét ebből a jelzésből kísérelhetik meg felbecsülni a férfiak. Egyes tudósok arra hivatkoznak, hogy a nagy, kövér mell nemcsak a kielégítő táplálkozás megbízható jelzése, hanem a bőséges tejtermelő képesség megtévesztő jelzése (félrevezető, mert a tejet valójában az emlőmirigy választja ki, nem a zsírszövet). Hasonlóképpen, a nők csípőjén található zsírlerakódás világszerte megbízható jelzése a jó egészségnek, továbbá a széles szülőcsatornára utaló megtévesztő jelzése (félrevezető; hiszen az igazán széles szülőcsatorna valóban számottevően csökkenti a szülési trauma kockázatát, de pusztán a csípő hája soha).
*
Ezen a ponton elébe kell vágnom a lehetséges ellenvetéseknek a felvetésemre a női test szexuális ékességeinek evolúciós jelentőségéről. Bármi legyen is a magyarázat, tény, hogy a női test rendelkezik bizonyos struktúrákkal, melyek szexuális jelzésként működnek, és hogy a férfiak fokozott érdeklődést tanúsítanak a nők testének eme részei iránt. Ebben a tekintetben a nők emlékeztetnek a többi olyan főemlős faj nőstényeire, mely fajok sok felnőtt hímből és felnőtt nőstényből álló csoportokban élnek. Ilyenek a csimpánzok, a páviánok és a makákók: csoportokban élnek, és a nőstényeik szexuális ékességeket viselnek (akárcsak hímjeik). Ezzel szemben a nőstény gibbonok és más olyan főemlős fajok nőstényei, melyek különálló hím-nőstény párokban élnek, kevés vagy semmiféle szexuális ékességet nem találunk. Ez az összefüggés arra utal, hogy akkor, és csakis akkor, ha a nőstények intenzíven versengenek más nőstényekkel a hímek figyelméért – például mert ugyanabban a csapatban sok hím és nőstény találkozik egymással naponta –, a nőstények hajlamosak szexuális ékességeket fejleszteni a folyamatos evolúciós versenyben, hogy minél vonzóbbak legyenek. Azoknak a nőstényeknek, melyeknek nem kell ilyen rendszeresen bizonyítaniuk, kevesebb szükségük van a költséges testi ékességekre.
A legtöbb faj esetében (beleértve az embert is) kétségbevonhatatlan a hím szexuális díszítésének az evolúciós jelentősége, minthogy a hímek egészen bizonyosan versengenek a nőstényekért. A tudósok három ellenvetést tettek arra a magyarázatra, hogy a nők versengenek a férfiakért, és ebből a célból fejlesztették ki az ékességeiket. Először, hogy a hagyományos társadalmakban a nők 95%-a házas. Ez a statisztika arra utal, hogy gyakorlatilag minden nő kap férjet, azaz nincs szükségük arra, hogy versengjenek. Ahogy egy biológusnő megfogalmazta nekem: „Minden zsák megtalálja a foltját, és minden csúnya férfi a maga csúnya asszonyát”.
Ám az ilyesfajta értelmezés egyszerűen nem vesz tudomást mindazokról az erőfeszítésekről, amiket a nők tudatosan tesznek a szépítkezés és a testük sebészeti úton történő megváltoztatása terén, hogy – számításuk szerint – vonzóbbak legyenek. A férfiak jelentős mértékben eltérnek génjeikben, rendelkezésre álló erőforrásaik, szülői képességeik tekintetében, és abban, hogy milyen mértékben szentelik magukat a feleségüknek. Bár valamilyen férfit, aki feleségül veszi, gyakorlatilag minden nő szerezhet, csak kevés nőnek sikerül kiváló minőségű férfihoz jutnia; ezekért bizony nem csekély erőbedobással kénytelenek versengeni a nők. Ezzel valamennyi nő tisztában van, ha egyes tudós férfiaknak nyilvánvalóan meg sem fordul a fejében.
A második ellenvetés szóvá teszi, hogy a hagyományos társadalmakban a férfiaknak nincs alkalmuk kiválasztani a házastársukat, akár a szexuális ékességek, akár más tulajdonságuk alapján. A házasságokat a rokonok rendezik el, akiket gyakran politikai szövetségek vagy gazdasági érdekek erősítése vezérel a választásban. Valójában azonban a menyasszonyváltság mértékének megállapításakor – például az új-guineai hagyományos társadalmakban – fontos szerep jut a menyasszony kívánatosságának, egészségének és valószínűsíthető anyai képességeinek. Azaz bár nemigen méltányolják a vőlegénynek a menyasszonya nemi vonzerejével kapcsolatos kívánalmait, a választásra hivatott rokonok annál inkább figyelembe veszik a saját szempontjaikat. Ráadásul a férfiak minden kétséget kizárón mérlegelik a nők szexepiljét, amikor a házasságon kívüli szexhez választanak partnert, mely kapcsolatformából valószínűleg több csecsemő származik a hagyományos (ahol a feleség kiválasztásakor a férj nem követheti a saját szexuális elképzeléseit), mint a modern társadalmakban. Továbbá a hagyományos társadalmakban általános a válás és az első házastárs halálát követő újraházasodás, és a második házastárs kiválasztásában már nagyobb a férfiak szabadsága.
Az utolsó ellenvetés szerint a kulturálisan befolyásolt szépségeszmény időről időre változik, és hogy az egyes férfiak ízlése ugyanazon a társadalmon belül is eltérő. A vézna nők ha az idén nem kapósak, jövőre divatba jöhetnek, bizonyos férfiak pedig minden évben jobban kedvelik a csontos, sovány nőket. Ez a tény azonban legfeljebb árnyalja, de nem érvényteleníti az alapvető következtetést: a férfiak bármely helyen és időben átlagosan jobban kedvelik a szép arcú, telt idomú nőket.
*
Láttuk, hogy az emberi szexuális jelzések némelyik csoportja – a férfiak izomzata, az arc szépsége és a női test bizonyos helyeken lerakódott zsírja – egyértelműen megfelel az „igaz a reklám” modellnek. Ám ahogy az állatok jelzéseinek tárgyalása során már említettem, különféle jelzések különféle modellekbe illenek, és ez az emberekre is érvényes. A fan- és a hónaljszőrzet például a férfiak és a nők esetében is a serdülőkorban jelenik meg, mint a reproduktív érettség elérésének megbízható, de teljes mértékben önkényes jelzése. Ez a szőrzet abban különbözik az izomzattól, a szép arctól és a hájtól, hogy semmiféle mélyebb jelentést nem hordoz. A növekedése nem ráfordításigényes, és nem járul hozzá közvetlenül sem az életben maradáshoz, sem a csecsemőszoptatáshoz. Az elégtelen táplálkozás folytán lesoványodhatunk és beeshet az arcunk, de ritkán eredményezi azt, hogy kihullik a fan- és a hónaljszőrzetünk. Még a gyenge, visszataszító külsejű férfiak és a csúnya bőrű nők is szembeszökően viselik a hónaljszőrzetüket. A férfiak arc- és testszőrzete és mély hangja, mint a serdülőkor jelzései, és a férfiak és a nők hajának a megőszülése a kor jeleként hasonlóképp nélkülözi a belső tartalmat. Ahogy a vörös folt a sirály csőrén és számos más állati jelzés, ezek az emberi jelzések is olcsók, és teljes mértékben önkényesek – sok más jelzést is el lehetne képzelni helyettük, melyek ugyanilyen jól szolgálnának.
És most nézzük, egyáltalán létezik-e olyan emberi jelzés, ami Fisher megszaladási szelekciós modelljét vagy Zahavi hendikep-alapelvét példázza? Látszólag nélkülözzük az eltúlzott jelzésstruktúrákat, legalábbis ha a vidapinty negyven centiméteres farka a mérce. Jobban belegondolva azonban el kell tűnődnöm, nem dicsekedhetünk-e mégis egy ilyen struktúrával: nevezetesen a férfiak péniszével. Fel lehet hozni ellene, hogy nem jeladó feladatra szolgál, és semmivel sem több, mint egy jól megtervezett szaporodási célgép. Ez az érv viszont nem ingatja meg az eszmefuttatásomat: már láthattuk, hogy a nők melle egyidejűleg lát el jeladó és reproduktív feladatot. Emberszabású majom rokonainkkal tett összevetések arra utalnak, hogy az emberi pénisz mérete nemcsak funkcionális szerepet játszik, hanem jelzésként is szolgálhat. A gorillák esetében csak mintegy 3 centiméter a felmeredő pénisz hossza, hozzávetőleg 4 centiméter az orángutánoknál, míg az embereké 13-16 centiméter, noha az előbbi állatok jóval testesebbek.
Felmerül a kérdés, hogy az emberi pénisznek ez a néhány többlet centimétere funkcionálisan fölösleges fényűzés-e. Az egyik ellenérvelés szerint a nagy pénisz célszerűbb lehet, sok más emlőssel összevetve, igencsak változatos közösülési testhelyzeteinkben. Ám a hím orángután 4 centiméteres pénisze ugyanúgy lehetővé teszi a használatát hozzánk hasonlóan sokféle pozitúrában, sőt, felül is múl minket abban a tekintetben, hogy mindezeket a helyzeteket a fán lógva is végre tudja hajtani. Ami a nagy pénisz használhatóságát illeti a közösülés időtartamának az elnyújtásában, az orángután ebben a tekintetben is előttünk jár (az átlagos időtartam tizenöt perc, szemben az átlagos amerikai férfi alig négy percével; ez az adat persze esetenként és férfianként változó, míg az orángutánokról kevésbé megbízható és széles körű adatok állnak a rendelkezésünkre, de elmondható, hogy ebből a szempontból semmiféle összefüggés nem mutatkozik a két faj péniszének mérete közötti különbséggel).
Egy nem is olyan áttételes utalás arra, hogy a nagyméretű emberi pénisz valamiféle jelzésként szolgál, ha megfigyeljük, mi történik, ha a férfiak nem elégednek meg az evolúciós örökségükkel, hanem alkalmuk nyílik megtervezni a saját péniszüket. Új-guineai hegyvidéki férfiak pontosan ezt teszik, amikor a péniszüket egy díszes tokban, az úgynevezett „fitymakupak”-ban helyezik el. A tok akár hatvan centiméter hosszú és tíz centiméter átmérőjű is lehet, gyakorta élénkvörös vagy sárga színben pompázik, és különbözőképp ékesítik a csúcsát szőrmével, levelekkel vagy egy bizonyos villás díszítőmotívummal. Amikor tavaly a Star-hegységben először találkoztam fitymakupakot viselő ketengban férfiakkal, addigra már rengeteget hallottam róluk, és kíváncsi voltam, hogy hogyan használják, és főleg, hogy mivel magyarázzák a viselését. Kiderült, hogy ezek a férfiak állandóan, legalábbis valahányszor találkoztam velük, viselték fitymakupakjaikat. Minden férfi több, különféle méretű, díszítésű, és különböző szögben álló modellt tart, és minden reggel kiválasztja a hangulatához legobban illő darabot, pontosan úgy, ahogy reggelente eldöntjük, melyik inget vegyük fel aznap. Válaszul a kérdésemre, miszerint miért viselnek fitymakupakot, a ketengbanok azt felelték, hogy nélküle csupasznak és szemérmetlennek érzik magukat. Nyugati szemlélettel meglepően hat a válasz, mert a ketengbanok egyébként semmiféle ruhát nem hordanak, még a heréiket sem fedik el.
A fitymakupak végeredményben afféle felmeredő műpénisz, és azt mutatja, milyen igazit szeretne a magáénak tudni a férfi. Az általunk kifejlesztett pénisz méretét sajnálatos módon korlátozza a női vagina hossza. A fitymakupak azt példázza, milyen lenne az emberi pénisz, ha nem volna alávetve ennek a gyakorlati megszorításnak. Jelzésként még merészebb, mint a vidapinty farka. A valóságos pénisz, bár szerényebb, mint amilyennek a fitymakupak kívánja láttatni, majomőseink mércéjéhez viszonyítva hivalkodóan hatalmas, bár a csimpánzpénisz ugyancsak tiszteletre méltó mértékben meghaladja a következtetett ősi állapotot. A pénisz evolúciója Fisher követelményeinek megfelelően képviseli a megszaladási folyamat működését. Az emberi pénisz az ősi emberszabású majomnak a mai gorilláéhoz vagy orángutánéhoz hasonlóan 4 centiméteres péniszéből kiindulva az elszabadulási folyamat során megnövekedett hosszúságban, és mint a férfiasság egyre tudatosabb jelzése bizonyos előnyhöz juttatta tulajdonosát, amíg a hosszúságát nem korlátozta az ellenszelekció, minthogy nehézségek jelentkeztek az eredeti feladatában, azaz hogy illeszkedjen a nő vaginájába.
Az emberi pénisz Zahavi hendikep-modelljének is megfelel, mint költséges és tulajdonosára nézve hátrányos struktúra. Elismerem, hogy kisebb, és valószínűleg kevésbé pazarló, mint a páva farka; mindenesetre elég nagy ahhoz, hogy ha ugyanez a szövetmennyiség az agykéregben jelenne meg, akkor az így újraszerkesztett férfi igazán jól járna (legalábbis ebben a tekintetben). Így tehát a nagy pénisz hátránya az elveszett lehetőségben mutatkozik meg: minthogy a férfiak által hozzáférhető bioszintetikus energia véges, az egyik struktúrára csak egy másik rovására lehet energiát tékozolni. Végeredményben a férfi így dicsekszik: „Én már olyan okos és kiváló vagyok, hogy már egyetlen dekagramm protoplazmát sem kell az agyamra szánnom; megengedhetem magamnak azt a hátrányt, hogy haszontalanul a péniszembe növeljem a fölösleggel.”
Vitatható marad még az a megcélzott közönség, melyre a pénisz férfiassági nyilatkozata irányul. A legtöbb férfi feltételezné, hogy a nők azok; a nőket inkább a férfi más tulajdonságai izgatják föl nemileg, és többnyire nemigen tartják vonzónak a pénisz látványát. Akiket viszont igazán megigéznek a pénisz kiterjedései, azok a férfiak; a férfi öltözők zuhanyozójában a férfiak szokásosan felmérik egymás ilyetén adottságait.
Még ha egyes nőkre hatást is gyakorol a tekintélyes nagyságú pénisz látványa, vagy a közösülés során kielégíti őket annak klitorisz- és vaginastimulációja (ahogy az nagyon valószínű), nem szükséges a fejtegetésünket egy vagy-vagy jellegű érvelés zsákutcájába vinni, feltételezvén, hogy a jelzés kizárólag az egyik nemnek szól. A zoológusok rendszeresen felfedezik, hogy a szexuális ékességek kettős feladatot szolgálnak: vonzani a potenciális párokat az ellenkező nemből, és megalapozni a dominanciát az ugyanahhoz a nemhez tartozó vetélytársak fölött. Ebben a tekintetben, mint oly sok másikban is, nekünk, embereknek, mélyen a szexualitásunkba vésődött a gerinces fejlődés százmillió éveinek öröksége. A művészetünk, a nyelvünk és a kultúránk csak nemrégiben rakott vékony mázt ezen örökség fölé.
Függőben marad tehát az emberi pénisz lehetséges jelzésfunkcióinak a kérdése, és ezeknek a jelzéseknek a célja (ha van). Annál megfelelőbb befejezése a könyvnek ez a téma, mert így jól illusztrálja lényegi mondandóját: az emberi szexualitás evolúciós megközelítésének a jelentőségét, a varázsát és a nehézségeit. A pénisz funkciója nem pusztán fiziológiai kérdés, amit hidraulikus modellekkel végzett biokémiai kísérletek során lényegretörően lehetne tisztázni, hanem evolúciós probléma is. Ezt az evolúciós problémát az emberi pénisz méretének a következtetett ősi mérethez viszonyított négyszeres kiterjedése veti fel, amit az utóbbi 7-9 millió év leforgása alatt ért el; az ekkora különbség értelmezés és magyarázat után kiált. Ahogy megtettük a női tejképződés, a rejtett ovuláció, a férfinak a társadalomban betöltött szerepe és a menopauza esetében, ezúttal is meg kell kérdeznünk, milyen szelektív erők irányították az idők folyamán az emberi pénisz megnövekedését, és tartják fenn mindmáig viszonylagosan nagy méretét?
A pénisz funkciója már csak azért is különösen megfelelő befejezés, mert az első pillantásra olyannyira minden titokzatosságtól mentesnek tűnik. Szinte mindenki rávágná, hogy a pénisz funkciója a vizeletet kibocsátása, a sperma befecskendezése és a nő fizikai ingerelése nemi érintkezés közben. Az összehasonlító megközelítés azonban arra int, hogy az állatvilágban ezeket a feladatokat relatívan sokkal kisebb szerkezetek is ugyanúgy ellátják. Arra is felhívja a figyelmünket, hogy az ilyen túlméretezett struktúrák alternatív módon fejlődnek, és ennek megértésével még nem birkóztak meg a biológusok. Így aztán az ember szexuális kellékeinek ez a legismerősebb és látszólag legegyértelműbb darabja is megoldatlan evolúciós kérdések sokaságát zúdítja ránk.
KÖNYVEK
Alcock, John: Animal Behavior: An Evolutionary Approach, 5. kiadás. Sunderland, Mass.: Sinauer Associates, 1993.
Austin, C. R. és R. V Short: Reproduction in Mammals, 2. kiadás, 1-5 kötet. Cambridge: Cambridge University Press, 1982-86.
Chagnon, Napoleon A. és William Irons, szerk.: Evolutionary Biology and Human Social Behavior: An Anthropological Perspective, North Scituate, Mass.: Duxbury Press, 1979.
Cronin, Helena: The Ant and the Peacock: Altruism and Sexual Selection from Darsvin to Today, Cambridge: Cambridge University Press, 1991.
Daly, Martin és Margo Wilson: Sex, Evolution and Behavior, 2. kiadás, Boston: Willard Grant Press, 1983.
Darwin, Charles: The Descent of Man, and Selectio in Relation to Sex, London: Murray, 1871. reprint, Princeton, N. J.: Princeton University Press, 1981.
Diamond, Jared: The Third Chimpanzee: The Evolution and Future of the Human Animal. New York: Harper Gollins, 1992.
Fedigan, Linda Marie: Primate Paradigms: Sex Boles and Social Bonds. Chicago: University of Chicago Press, 1992.
Goodall, Jane: The Chimpanzees of Gombe: Patterns of Behavior. Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1986.
Halliday, Tim: Sexual Strategy. Chicago: University of Chicago Press, 1980.
Hrdy, Sarah Blaffer: The Woman That Never Evolved. Cambridge, Mass.: Harvard UniVersity Press, 1981.
Kano, T. Takayoshi: The Last Ape: Pygmy Chimpanzee Behavior and Ecology. Stanford, Calif.: Stanford University Press, 1992.
Kevles, Bettyann: Females of the Species: Sex and Survival in the Animal Kingdom. Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1986.
Krebs, J. R. és N. B. Davies: Behavioural Ecology: An Evolutionary Approach. 3. kiadás. Oxford: Blackwell Scientific Publications, 1991.
Ricklefs, Robert E. és Caieb E. Finch: Aging: A Natural History. New York: Scientific American Library, 1995.
Rose, Michael R: Evolutionary Biology of Aging. New York: Oxford University Press, 1991.
Small, Meredith F: Female Choices: Sexual Behavior of Female Primates. Ithaca, N.Y.: Cornell University Press, 1993.
Smuts, Barbara B., Dorothy L. Cheney, Robert M. Seyfarth, Richard W. Wrangham és Thomas Struhsaker, szerk.: Primate Societies. Chicago: University of Chicago Press, 1986.
Symons, Donald: The Evolution of Human Sexuality, NewYork: Oxford University Press, 1979.
Wilson, Edward O.: Sociobiology: The Nezu Synthesis. Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1975.
TUDOMÁNYOS CIKKEK
Alexander, Richard D.: „How Did Humans Evolve?” Special Publication no. 1. University of Michigan Museum of Zoology, Ann Arbor, 1990.
Emlen, Stephen T., Natalie J. Demong, és Douglas J. Emlen. „Experimental Induction of Infanticide in Female Wattled Jacanas.” Auk 106 (1989): 1-7.
Francis, Charles M., Edythe L. P Anthony, Jennifer A. Brunton és Thomas H. Kunz. „Lactation in Male Fruit Bats.” Nature 367 (1994): 691-92.
Gjershaug, Jan Ove, Torbjörn Järvi és Eivin Rskaft. „Marriage Entrapment by 'Solitary' Mothers: A Study on Male Deception by Female Pied Flycatchers.” American Naturalist 133 (1989): 273-76.
Greenblatt, Robert B. „Inappropriate Lactation in Men and Women.” Medical Aspects of Human Sexucality 6, no. 6 (1972): 25-33.
Hawkes, Kristen. „Why Do Men Hunt? Benefits for Risky Choices.” A Risk and Incertaintyben, a Tribal and Peasant Economiesben, szerkesztette Elizabeth Cashdan (pp. 145-66). Boulder, Colo.: Westview Press, 1990.
Hawkes, Kristen, James E O'Connell és Nicholas G. Blurton Jones. „Hardworking Hadza Grandmothers.” A Comparative Socioecology: The Behavioral Ecológy of Humans and Other Mammalsban, szerkesztette V. Standen és R. A. Foley (pp. 341-66). Oxford: Blackeell Scientific Publications, 1989.
Hill, Kim és A. Magdalena Hurtado. „The Evolution of Premature Reproductive Senescence and Menopause in Human Females: An Evaluation of the 'Grandmother Hypothesis'.” Human Nature 2 (1991): 313-50.
Kodric-Brown, Astrid és James H. Brown. „Truth in Advertising: The Kinds of Traits Favored by Sexual Selection.” American Naturalist 124 (1984): 309-23.
Oring, Lewis W, David B. Lank és Stephen J. Maxson. „Population Studies of the Polyandrous Spotted Sandpiper.” Auk 100 (1983): 272-85.
Sillén-Tulberg, Birgitta és Anders P Mraller. „The Relationship Between Concealed Ovulation and Mating Systems in Anthropoid Primates: A Phylogenetic Analysis.” American Naturalist 141 (1993): 1-25.
Barash, David P: Szociobiológia és viselkedés. Natura, Budapest, 1980.
Bereczkei Tamás: A génektől a kultúráig. Gondolat Kiadó, Budapest, 1991.
Csányi Vilmos: Evolúciós rendszerek. Gondolat Kiadó, Budapest, 1989.
Dawkins, Richard: A hóditó gén. Gondolat Kiadó, Budapest, 1989.
Dawkins, Richard: A vak órásmester. Akadémiai Kiadó – Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1994.
Dawkins, Richard: Folyam az Édenkertből. (Darwinista elmélkedések az életről). Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1995.
Knussmann, Rainer: A férfi a természet ballépése. Holnap Kiadó, Budapest, 1993.
Leakey, Richard: Az emberiség eredete. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1995.
Passingham, Richard E.: Az emberré vált főemlős. Gondolat Kiadó, Budapest, 1988.
Service, E. R. – Sahlins, M. D. – Wolf, E. R.: Vadászok, törzsek, parasztok. Kossuth Kiadó, Budapest, 1973.
1 A James King-féle fordítás alapján; Károlinál: „Fejőedényei tejjel vannak tele”. (A ford.)
2 Lányi Viktor fordítása
3 Összeállította: Csányi Vilmos