FORGOTTEN REALMS
Troy Denning
Túl a magas úton
[Cormyr Saga 2.]

(Tartalom)

 

 

Előhang

Egyetlen férfi nem pusztíthat el egy egész hadsereget. Ez egyszerűen képtelenség.
A gyilkos nyomai egy göcsörtös fenyőfához vezettek. Teljes Bíbor Sárkány osztag hevert szétszórva a tisztáson, mozdulatlanul, mint megannyi kődarab. Legalább húszan lehettek, lehetetlenül kicsavart, torz testük halott lovuk mellett pihent. Furcsa szögben meghajolt karok, lábak, ékbe tört gerincek, hátrafelé bámuló, üveges szemű arcok. A legtöbb katonának még arra sem jutott ideje, hogy leoldozza pajzsát a nyeregről. Egyesek pedig még a fegyverüket sem húzhatták elő.
Emperel kivonta kardját, és könnyed lépésre fogta a lovát; leporoszkált a domboldalon, közben fél szemmel a környező tájat figyelte. Követte a gyilkos vágta ösvényt. Változatlanul csupán egyetlen ember lábnyomát látta, mindegyik nyom két yardnyi távolságban volt az előzőtől. A gyilkos tehát már száz mérföld óta megállás nélkül rohan – bámulatos teljesítmény, különösképp, hogy a fickó részegen ordibált menekülés közben.
A Bíbor Sárkányok menetvonala párhuzamosan haladt a gyilkoséval, egy lándzsahajításnyi távolságban. A patanyomok két rendezett oszlopot mutattak, nem keresztezte őket újabb nyom, mely felderítőkre utalt volna. A parancsnok tehát nem tette meg a szokásos óvintézkedéseket, hogy ne csalják csapdába őket. Nem vitás, úgy gondolta, így is könnyűszerrel elfogják a részeg gyilkost. Emperel viszont nem követi el ugyanezt a hibát.
Ahogy közeledett a mészárlás színhelyéhez, egy varjúcsapat röppent fel károgva a tetemekről. A lovag megvárta, míg mindannyian elszállnak, aztán óvatosan körbekémlelt, megbizonyosodott róla, hogy a gyilkos nem lapul meg orvul a hullák között. Rothadó hús bűze lengte körbe a tisztást. Fekete legyek felhői mozogtak a testek fölött, őrjöngő zümmögésük betöltötte a levegőt. A katonák mellvértjét kilyuggatták, széttépték, nap szárította váladék húzott rá bizarr csíkokat. Horpadt és kettéhasadt sisakok hevertek a fűben. Néhány zsoldosnak hiányzott a fejfedője, a benne lévő fejjel együtt. A pajzsok legtöbbjére ocsmány bélmaradványok tapadtak, s teljesen elfedték a Bíbor Sárkány királyi címerét. Egyes katonák szemgolyója a szájából lógott ki, az egyik zsoldost a saját beleivel fojtották meg.
Emperelnek felkavarodott a gyomra. Tucatnyi mészárlást látott már a Kőföldeken, de ilyen beteges vérengzést még soha. Odalovagolt egy fejetlen tetemhez, leugrott a földre, és mellétérdelt, hogy megvizsgálja a nyakcsonkot. Durva, egyenetlen sebet talált, teli csontszilánkkal, szakasztott úgy festett, mint a féltávi kocsmáros nyaka. A tanuk szerint a gyilkos egyszerűen megragadta a szerencsétlen fickó állát, és letépte a fejét.
A férfi felállt, körbejárt a tisztáson, vigyázva, hogy lova mindig közte és a tisztás szívében álló bütykös fenyő között legyen. A különösen hatalmasra nyúlt faóriás göcsörtös törzse mögött akár tíz gazfickó is meglapulhat. A fenyő fekete pikkelyes kérge vérvörös nedvet izzadt. Tűlevelei betegesen elsárgultak. Kusza ágai csigavonalszerűen csavarodtak föl a csaknem kétszáz lábnyi magasságban lévő koronáig, ott pedig karomszerű, kopár facsúccsá aszalódtak.
A fenyő másik oldalán széles túrást fedezett fel Emperel. A járat egyenest a fatörzs alá vezetett; a nyílás köré hányt fekete, agyagos földből letört gyökérdarabok meredeztek minden irányba. Valami ősi írást látott a fatörzsön, közvetlenül az alagút fölött, kígyómódra tekergő betűkkel. Nem ismerte a nyelvet, ám az íráskép egyszerre volt elbűvölő és félelmetes.
Emperel jó darabig szemlélte a járatot, aztán közelebb óvakodott, kikötötte lovát a fához. Maga a nyílás tojásdad alakú volt, épp elég széles ahhoz, hogy egy felnőtt férfi hason csúszva beférjen rajta. Számos csizmanyomot talált odakint a sárban, a járat fala azonban simának látszott, mintha nemrég kúszott volna át rajta valaki. Emperel leguggolt, bekémlelt a lyukon. Vaksötét éjszaka fogadta odabent. Mintha tompa zajt hallott volna, emberi horkoláshoz hasonlót, és a nyílásból kiáramló áporodott levegő avas izzadság bűzére emlékeztetett.
Még egyszer szemügyre vette a mészárlás helyszínét. Mikor továbbra is csak hullákat és legyeket látott, elővette nyeregtáskájából fekete esőköpenyét, és páncélja fölé kanyarintotta, még a csatot is bekapcsolta, hogy életre hívja a köpeny védelmi mágiáját. Negyedik Azun király bizalmas ügynöke lévén neki is kijárt a szokásos nemesi varázsfelszerelés, s ezért most roppant hálás volt. Rácsatolta csuklójára az acél karpereceket, ujjára húzott egy ametisztgyűrűt, lecserélte acélkardját a varázstőrére, majd lehasalt a sötét járat elé. A horkolás szaggatott dünnyögéssé erősödött, egyre áthatóbbá vált a savanyú izzadságszag.
Emperel még egy utolsót szippantott a kinti friss levegőből, aztán lassan és csöndesen kúszni kezdett a sötétség felé. Szoros, dohszagú üregben haladt, melynek falát karvastagságú gyökerek szegélyezték. Bár meglehetős hátrányban lett volna, ha harcra kerül a sor – vagy ha menekülni kényszerül –, Emperelnek eszébe sem jutott az a lehetőség, hogy odakint várja meg zsákmányát. Mielőtt a gyilkos letépte volna a kocsmáros fejét, nagy hangon hetvenkedett az ivóban, hogy tönkreteszi Azun királyt. Az ilyen áruló alakokkal Emperel nem fog kesztyűs kézzel bánni. Irgalom nélkül csap le rájuk, az igazság nevében, oly hamar és olyan biztonsággal, ami csak a birodalom mágiával és hatalommal felruházott ügynökétől elvárható.
Néhány lábnyira járt az alagút belsejében, mikor a sötétség annyira besűrűsödött, hogy már a tőr hegyét sem látta az orra előtt. Megállt és azt suttogta:
– Király szeme!
Gyűrűjében halványan felvillant az ametiszt, majd kék és bíbor árnyalatban játszó járat derengett fel Emperel szeme előtt. Karja testének melege miatt vérvörösben játszott, a kezében lévő varázstőr meg ezüstösen csillogott. Tucat lábbal odébb az alagút apró, hosszúkás kamrává szélesedett, melynek falából borostyánszínű szálak lógtak – a felszíni gyökerek végei. A fa központi gyökerének furcsamód nyomát sem látta, talán ezzel magyarázható, hogy a fenyő törzse olyan bütykös, göcsörtös alakba torzult.
Ahogy közeledett a kis kamra bejáratához, már látta is a prédáját. A gyilkos a hátán feküdt, bíbor ragyogása élesen elütött a kőpadló sápadt lila színétől. Ha nem fedi rászáradt epe tetőtől talpig, Emperel esküdni mert volna rá, hogy nem a megfelelő fickót cserkészte be. A férfi üdvözült álomban hortyogott, szája sarkában angyali mosollyal, karját békésen keresztezte a mellkasán. Egyébként is túl girhesnek látszott ahhoz, hogy felvegye a versenyt egy teljes sárkányosztaggal. Karja lándzsavékony, keszeg válla csontos, arca és szeme beesett.
Emperel váratlanul mindent megértett. Most már tudta, honnan volt a fickónak ereje hozzá, hogy száz mérföldet vágtázzon, hogyan terített le egymaga húsz Bíbor Sárkányt, és miért csúfította el olyan kegyetlenül a holttesteket. Emperel arcáról patakokban csorgott le az izzadság, s egy pillanatra megfordult a fejében, hogy visszalovagol Féltávba segítségért... De mit érne vele? A vámpír már bebizonyította, hogy könnyedén elbánik a túlerővel, s most Emperelnél az előny.
Továbbóvakodott az alagút végéig, saját izzadsága elnyomta az áporodott levegőjű járat szagát. Gyomra összeszorult a félelemtől, de emlékeztette magát, hogy egyetlen kézmozdulat választja el a biztonságtól. Ha túlságosan elmérgesedik a helyzet, egyszerűen az esőköpeny csatja alá csúsztatja a kezét, és máris odakint áll a lova mellett, a ragyogó napsütésben, ahová egyetlen vámpír sem fogja követni. Hangtalanul bekúszott a csarnokba, és vigyázva maga után húzta a lábát.
Ahogy felállt, halk reccsenést hallott a füle mellett. Szívverése kihagyott, és majdnem elharapta a nyelvét; még így sem volt egészen biztos benne, hogy nem kiáltott-e föl. Lenézett a kőpadlóra. A gyilkos továbbra is mozdulatlanul feküdt, aszott kezét összekulcsolta ösztövér mellkasán, szája angyali vigyorban. Emperel nem gondolt bele, milyen álom lehet, amely boldoggá tesz egy vámpírt, inkább végigsimított a fülén, hogy megtudja, mi volt az előbbi zaj. Könnyű kelmeszerű anyagot tapintott az arcán, ragadós, alaktalan valamit, mely leginkább a fekete özvegy hálóját juttatta eszébe.
Egyszerre úgy érezte, száz meg száz apró láb mászik végig a nyakán, bele a köpenyébe. Erősen remélte, hogy csak a képzelete űz vele tréfát, mély levegőt vett, és kihúzta a fejét a hálóból. Övéről leakasztotta acélkesztyűjét, és felhúzta a jobbjára. Felfelé fordította tenyerét: a kesztyű ugyanis Torm, az Igaz szent szimbóluma volt, Emperel istenéé, amellyel a legerősebb vámpírt is sakkban tudja majd tartani. Utána előhúzta övéből a kézi fejszéjét, és a tőrével farigcsálni kezdte a fanyelet.
Bár Emperel fülében a saját lélegzete oroszlánbömbölésként verődött vissza, a vámpír nyugodtan aludt tovább. Az ezüstösen csillogó tőr úgy hántotta az ósdi fejsze nyelét, mintha vajat vágna: nemsokára hegyes karót varázsolt belőle. Emperel eltette a tőrt, majd leguggolt a vámpír mellé, és felemelte a rögtönzött szerszámot. Karja remegett.
– Torm, vezesd a kezem! – suttogta.
Szemöldökéről lehullott egy izzadságcsepp, és épp a vámpír vállán kötött ki. A szörnyeteg szeme azonmód felpattant, gyilkos tekintete fehéren izzott Emperel mágikus látása előtt.
Emperel előreszúrt a karóval, mélyen belefúrta a vámpír bordái közé. Jéghideg, tintafekete vér szivárgott ki a fanyél mellől. A kamrát fülsértő sikoltás töltötte be, aztán valami nekivágódott Emperel mellvértjének. Az ütés erejétől végigbukdácsolt a kőpadlón.
Keresztülesett egy pókháló-függönyön, és nekiment az üreg agyagos falának, feje kóválygott, mellkasa égett a fájdalomtól. Ám amikor lenézett magára, szája kiszáradt. Mellvértje közepén ökölformájú mélyedést talált, holott az imént azt sem vette észre, hogy támadója megmozdul.
Nagy nehezen feltérdelt – túlságosan kába volt még ahhoz, hogy felálljon –, és megpróbált némi levegőt erőltetni a tüdejébe. A vámpír néhány lábbal odább fetrengett az oldalán, vonaglott fájdalmában. Végül lassan kihúzta a karót a mellkasából. Emperelnek leesett az álla. Több mint egy tucat vámpírral elbánt már az életében, de ilyet még egyik sem csinált. Nem szúrta volna át a szívét?
A vámpír fehér szeme a fal felé fordult. Emperel kinyújtotta feléje az ujját, rámutatott csontos kezére, és elordította magát:
– Király nyila!
Karperecei parázsként felizzottak, négy aranyló lövedék száguldott keresztül a kriptán. A nyilak ragyogó aranyfénnyel belevágódtak a vámpír kezébe, aztán beleolvadtak a húsba, sáfrányszínű halovány ragyogásba vonták a karját.
A szörnyeteg kirántotta szívéből a karót, talpra kecmergett, majd Emperel felé fordult. Fekete vér fröcskölt ki a mellén tátongó lyukon, de ez mintha nem zavarta volna. Felemelte a fejszét, és botladozva megindult előre.
Emperel talpra ugrott, kirántotta varázstőrét az övéből, és megállt a szörnyeteg előtt. Bátran a gyilkos arcába nyomta acélkesztyűjét.
– Vissza! – parancsolta. – Vissza, Torm nevében!
A vámpír olyan erővel taszította meg a karját, hogy a kesztyű nagy ívben lerepült róla.
– Tán úgy nézek ki, mint egy élőholt? – dörmögte.
Emperel szája kiszáradt. Felemelte mágikus tőrét, beleszúrta az ezüstös pengét a lény hasába, s felfelé vágott, a szív irányába. A vámpír – vagy akármi – lehunyta a szemét, majdhogynem összerogyott, aztán lenyúlt, és megfogta Emperel kezét.
– Milyen... alattomos – sziszegte.
Emperel megpróbált csavarni egyet a tőrön, de rájött, hogy képtelen leküzdeni a lény szorítását. Már-már úrrá lett rajta a pánik, ám végül hátrarántotta karját, és másik könyökét belevágta a vámpír koponyájába.
Az ütés ereje még csak meg sem ingatta a szörnyet.
– Szent őrület! – zihálta Emperel. – Miféle ördögfajzat vagy te?
– A legrosszabb... a mérges fajzatok közé tartozom.
A gyilkos nekicsapta Emperelt a falnak, kavicsok, saras föld záporozott szerteszét, aztán kihúzta magából a tőrt. Az ezüstös csillogás időközben fakószürkére sápadt, s a tőr Emperel szeme láttára kihűlt és elfeketedett. A szörnyeteg félredobta, és tovább törtetett előre. Immáron két sebből folyt fekete vére.
A király ügynöke egyszerűen nem hitt a szemének. Felemelte gyűrűs ujját.
– Királyi fény! – kiáltotta.
Az ametiszt hirtelen felragyogott, kékesfehér fénybe burkolva a kamrát. A gyilkost meglepetésként érte a dolog, nagyokat hunyorgott, mint akit megvakított a váratlan ragyogás. Emperel, aki tudta, mire számítson, hamar előrelendült, kirántotta kardját, és belerúgott ellenfele térdébe. A fenevad végiggurult a padlón, lába azonban belegabalyodott Emperelébe, és őt is magával rántotta.
Emperel keményen ért talajt, fejét jól beverte a kőpadlóba. Csillagokat látott az orra előtt, füle csengett, az ellenfél viszont már a nyakában volt, a torka felé kapdosott, s a sisakját püfölte. A férfi felemelt karral védekezett a csapások ellen, a gyilkos meg elkapta a csuklóját. Gyűrűsujja felől iszonyú roppanás hallatszott, karján rettenetes fájdalom söpört végig. Emperel felüvöltött, feje fölé emelte kardforgató karját, s belevágott a markolattal a támadó homlokába.
A teremtmény megtántorodott, közben lerántotta az esőköpenyt Emperel válláról, és lehúzta az ujjáról a gyűrűt... nem, mégsem húzta te.
Valami vékony, véres tárgy volt a szörnyeteg kezében, vörös tönkjéből kicsi fehér csontdarab állt ki. Emperel gyűrűje még mindig körülfogta, s kékesfehér fénybe burkolta a gyilkos arcát. Imádkozó sáska-szerű, csontos koponyát, leheletnyi keskeny állat, és vörös zsarátnokként izzó szempárt világított meg. A lény arcvonásai a ragyogó fény ellenére is sötét árnyéknak látszottak, Emperel azonban furcsán ismerősnek találta karvalyorrát, felfelé ívelő ajkát. Széles kört írt le kardjával, hegyét beékelte önmaga és az emberszabású valami közé.
– Is... ismerlek talán?
A gyilkos vörös szeme résnyire szűkült.
– Már nem sokáig – sziszegte.
Emperel utolsó erejével talpra kecmergett, és lépett egyet feléje, kardját magasra tartotta. A szörny önelégülten elvigyorodott, hátralépett, öklét az elemelt gyűrűre fonta. Elégedett sóhaj hagyta el ajkát, mikor az ametiszt fény lassan sápadni kezdett kezében, s a kamrát földöntúli vibrálás töltötte be.
Emperel lapockáján jeges borzongás futott végig. A gyilkos kiszívta a gyűrű mágiáját – ahogy elnyelte a varázstőr bűbáját, és felszívta a mágikus karperecek lövedékét is. A kamrára lassan félhomály borult. Tudta, hogy nemsokára vaksötétségben találja magát, esőkabátja vagy egyéb menekülési lehetőség nélkül. Emperel a szabadba vezető alagútra sandított. A gyilkos azonnal odalépett, eltorlaszolta a kijáratot. Nagyszerű. Emperel támadási pózban előreugrott. Magabiztos mosoly ült ki ajkára, mikor a gyűrűből az utolsó fénysugár is elenyészett. Kardja ugyan nem bírt varázserővel, mégis átszúrta a szörnyet, amely hangosan felhördült, és hátrabukfencezett a sötétségbe. Emperel megperdült a sarkán, és visszakézből keményen lecsapott fegyverével. Szikrák pattogtak, mikor pengéje csikorogva végigszaladt a kőpadlón. Újra hátrafordult, s a koromsötétben találomra kiválasztott védekező alakzatokat írt le kardjával. Tompa zuttyanást hallott maga mögül, s pengéjét sziszegve hátravitte. A kard beleállt az alagút bejáratának sarkába, jó adag sár és kavics hullott a kőpadlóra.
Halk nyögés érkezett a járat mélyéről, majd csikorgó hang követte, mint mikor bőrruha csúszik a kavicsos talajon. Emperel bevetette magát az alagútba, jobbra-balra hadonászott kardjával. Csupán földet és gyökeret talált.
Egy pillanattal később lova felsikoltott, a gyilkos pedig eltűnt.

 

 

1

Egy ütemre dülöngéltek mind a négyen, s közben csöndesen bámulták egymást, ahogy Tanalasta hercegnő apró hintója keresztülbukdácsolt a Magashangáson, a Worg-hágó felé. Odakint esteledett, porvihar dühöngött, úgyhogy a hintó belseje félhomályos, száraz és meleg volt.
A Keleti Határ kormányzója egyenes tartással, rézsútosan szemben ült Tanalastával, teljes lemezvértezetben. Szürke szeme kíváncsian tapadt a lány mellett terpeszkedő, kis termetű, de izmos papra. Owden, Chauntea aratásmestere kényelmesen hátradőlt, mosolyogva bámulta a pocakos varázslót, kinek holdfényes csillogású selyemköpenyéről lerítt, hogy Cormyr hatalmasabb harci mágusai közül való. Csodálatos Merula a szék szélén gubbasztott, kezét összekulcsolta ezüstfejes botjának markolatán. Bozontos szemöldöke alól olyan pillantásokat vetett Tanalastára, melyeket a leggyanútlanabb szemlélő is túlságosan élesnek bélyegzett volna. A lány viszont a Keleti Határ kormányzóját leste, a nagydarab, lófejű alakot, aki valahogy mégis jóképűnek látszott skarlátszín köpönyegében, bíbor kormányzói szalagjával. Arra gondolt, hogy egy hercegnőre rosszabb sors is várhatna, minthogy hozzámenjen Marlír Daunethhez.
Persze szó nincs róla, hogy szerelmes lenne Daunethbe. De őszintén kedveli a társaságát, s a trónörökösnők ritkán házasodnak szerelemből. Az is igaz, hogy a férfi öt évvel fiatalabb nála, ámde nemes létére hűséges, bátor és elég vonzó is; ennek elégnek kellene lennie. Egy évvel ezelőtt valóban elég is lett volna, most azonban Tanalasta már többre vágyott. Harminchat éves már, s egész Cormyr azt várja, hogy trónörököst szüljön... ő meg hirtelen csengettyűkre és borzongásra vágyik. Arra vágyik, hogy szerelembe essen.
Ugyan kinek kell az a trón?
Dauneth talán megérezte, hogy nézik, mert Owdenről feléje fordította a tekintetét.
– Bocsáss meg, hercegnő. Nehezen tudjuk karban tartani ezeket a hegyi utakat.
– Egy kis zötykölődésbe és rázkódásba még nem fogok belehalni. – Tanalasta szeme enyhén összeszűkült. Órákig gyakorolta ezt a nézést az erdei tavacskában. – Aligha vagyok már az a porcelánbaba, akit egy éve megismertél.
Dauneth arca vörösre gyúlt.
– Hát persze, hogy nem. Nem is erre céloztam...
– Látnod kellett volna Huthduthban – vágott a szavába a hercegnő vidáman. – Köveket hordtam el a földekről, vezettem ökrös szekeret, tököt szüreteltem, málnát szedtem, gombásztam... – Nem fejezte be a mondatot. Mégsem teheti hozzá, hogy „meztelenül úsztam a hegyi tóban”!
Csodálatos Merula felvonta a szemöldökét, s Tanalasta bosszankodva beharapta ajkát. Lehet, hogy a varázsló olvas a gondolataiban?
– Gombásztál, hölgyem? – kérdezte Dauneth. – Az erdőben?
– Hát persze. – A lány visszafordult hozzá. Még mindig nem döntötte el, mit kezdjen a tolakodó mágussal. – Hol máshol gombásztam volna?
– Nem mondhatnám, hogy bölcs dolog volt – jelentette ki Dauneth. – A Huthduth környéki hegyek ork kézen vannak. Ha belebotlottál volna egy fosztogató csapatba...
– Nem is tudtam, hogy rád bízták a védelmemet, Dauneth. Mondott neked valamit a király, amiről engem még nem tájékoztatott?
A férfi szeme meglepetten felvillant.
– Nem, természetesen nem. A király aligha osztana meg velem olyan titkokat, melyeket még a lányával sem mer közölni, de jó okom van rá, hogy... aggódjam a biztonságodért.
Tanalasta nem válaszolt, Dauneth pedig sietve hozzátett néhány sablonos megjegyzést, miszerint a nemesek kötelesek megvédeni a királyi család tagjait; így már kevésbé hatott vakmerőnek az előbbi kijelentése. Mikor a kormányzó befejezte, a lány rájött, hogy rosszabb a helyzet, mint gondolta volna. Azun király két nap múlva betölti a hatvanhármat, ő pedig harminchat éves létére még mindig hajadon. Az udvarban már azt sutyorogják, talán soha nem születik meg az az örökös... Egyesek magukra vállalták a feladatot, hogy kissé siettessék az eseményeket – legfőképp Vangerdahast, a királyi főmágus és udvari hercegnő-szomorító. A vén varázsló fondorlatos módon elintézte, hogy Azun születésnapját a Marlír-házban ünnepeljék. Nem kétséges, Dauneth leánykérését akarja elősegíteni ezzel.
Tanalasta nem is bánta volna, ha így alakulnak az események, ő maga tudta legjobban, hogy lassan kifut az időből, már ami az örökös-nemzést illeti. Az elmúlt évben jobban átérezte, mekkora felelősséggel tartozik Cormyrnak, mint valaha; Dauneth pedig hűséges nemes úrnak és megfelelő kérőnek bizonyult az abraxus-ügy óta, azaz tizenöt hónapja. Semmi sem tette volna boldogabbá, minthogy oltár elé vonszolja a jó kormányzót, hogy végre nekiláthassanak a fáradságos örökös-gyártásnak. A hercegnő már akkor elhatározta, hogy így cselekszik majd, amikor hírt kapott az arabeli ünnepségről.
Ám aztán megérkezett a látomás.
Tanalasta gyorsan elűzte gondolataiból a látomásnak még az emlékét is, és helyette elképzelte Csodálatos Merulát meztelenül nyársra húzva, amint lassú tűzön pirosra sül. Ha a varázsló tényleg kémkedik az agyában, legalább megtudja, mi vár rá, ha továbbadja a hercegnő eszmefuttatásait a királyi főmágusnak. Vangerdahast így is időben értesül majd a látomásról; csak épp Tanalasta akarja elmondani neki.
Merulának szeme sem rebbent, továbbra is kitartóan bámulta.
– Valami baj van, hercegnő?
– Remélem, nem.
Tanalasta felhúzta az ablak leffentyűjét, és kibámult rajta, nézte az elsuhanó Magashangást. Aranyló, ostáblaszerű mezőt látott, melyet durva kőfalak osztottak kisebb négyzetekre, s zsúpfedeles kunyhók pettyezték. Az egyszerű emberek, akiknek ez a föld jelentette a megélhetését, most mind ott álltak az út mentén, figyelték a királyi menetet. A hercegnő kedvesen odaintett vagy két tucat kifejezéstelen szemű gyereknek, ám választ nem kapott. Valami baj van talán?
Odafordult a mellette ülő aratásmesterhez.
– Owden, nézz ki az ablakon, és mondd el, mit gondolsz! Látsz valami furcsát az árpaföldeken?
A karcsú pap áthajolt fölötte, és kilesett a mezőre.
– Látok bizony, hercegnő. Nem ilyen színűnek kellene lennie a gabonának ebben az évszakban. Valami üszögféle támadhatta meg.
Tanalasta a homlokát ráncolta.
– Az egész rétet?
– Úgy fest.
A hercegnő ismét kihajolt az ablakon.
– Kocsis, álljunk meg!
Merula arca elsötétült, s már nyúlt is a mellette lévő ablak függönye felé, hogy visszavonja a parancsot, ám Tanalasta elkapta a karját.
– Nem ajánlom, hogy megtagadd egy Obarskyr parancsát, varázsló!
A mágus vaskos szemöldöke méltatlankodva a magasba szökött.
– A királyi fővarázsló meglehetősen egyértelmű utasításokkal látott el, felség. Nem állunk meg semmi pénzért, amíg el nem hagytuk a hegyeket.
– Akkor te továbbmehetsz! – vágott vissza Tanalasta. – Vangerdahast nekem nem parancsol. Emlékeztesd erre, ha hallgatózik éppen.
A hintó zötyögve megállt, s a szolga kinyitotta az ajtót. Tanalasta Daunethnek nyújtotta a kezét.
– Velem tartasz, kormányzó?
A férfi nem moccant.
– Merulának igaza van, hölgyem. Ezekben a hegyekben nem sza...
– Nem? – vonta meg a vállát a hercegnő, s aztán biccentett az inasnak, hogy segítse ki. – Hát, ha inadba szállt a bátorságod...
– Egy csöppet sem. – Dauneth egy pillanat alatt az ajtóban termett, félrelökte a szolgát, és a kezét nyújtotta. – Csak a te biztonságodra gondoltam.
– Igen. Már említetted, hogy jó okkal aggódsz értem.
Tanalasta mézesmázos mosolyt villantott a kormányzóra, majd hagyta, hogy lesegítse a kocsiról. Odalent egy maréknyi paraszt kapkodott levegő után, majd olyan mélyen hajoltak meg előtte, hogy hajuk a földet seperte. Meleg, hegyvidéki délután volt, zafírszínű égbolt, homokszáraz levegő, s a hercegnő egészen elszontyolodott, mikor látta, hogy már csaknem maguk mögött hagyták az egész mezőt. Mindössze száz lépésnyire volt a Worg-hágó lába, ahol az árpaföldeket hirtelen kiszáradt fenyves váltotta föl.
Tanalasta intett a parasztoknak, hogy álljanak fel, aztán Owdenhez fordult, aki mögötte kászálódott ki a hintóból.
– Mit gondolsz, aratásmester, tehetnek valamit a segédeid, hogy megmentsék a mezőt?
Owden a hatalmas, ökrösszekérre pillantott, mely most állt meg a hercegnői hintó mögött. Egy tucat zöld posztóköpenyes szerzetes gubbasztott rajta, lapátok, boronák és egyéb földművelési szerszámok társaságában. Már ők is felfedezték az elsárgult mezőt, s halkan dörmögtek egymás közt. A jelek szerint ugyanannyira aggasztotta őket a látvány, mint Tanalastát.
Owden intett nekik, hogy szálljanak le.
– Néhány órába is beletelik, hercegnő.
– Néhány órába! – Menila meglepően könnyedén vonszolta ki termetes alakját a hintó ajtaján. – Annyit nem várhatunk. A királyi fővarázsló...
– A királyi fővarázslónak nem kell tudnia róla – fejezte be helyette Tanalasta. – Feltéve, ha nem bámul minket e percben is a kristálygömbjén... Ebben az esetben üzenem neki, hogy a királyi hercegnő ma délután gyalogolni fog.
Tanalasta végignézett a hintóját őrző Bíbor Sárkányokon. Egy osztag a kocsik előtt lovagolt, hangosan fújtató hátasokon, a másik pedig az utóvédet alkotta, magasra emelt lándzsáik hegye, acélsisakjuk csillogott a napsütésben. Mögöttük pedig kereskedőkaravánok kullogtak, akik ki akarták használni a hercegnői védelmet, hogy biztonságosan átjussanak a hegyeken. A lány ráébredt, hogy ilyen körülmények között aligha maradhatna kettesben udvarlójával. Odafordult a férfihoz.
– Elkísérsz, kormányzó?
Dauneth kissé kelletlenül bólintott.
– Ahogy felséged kívánja.
Ettől a választól Tanalasta majdnem a fogát csikorgatta elkeseredésében. Szótlanul belekarolt Daunethbe, és előrevezette a lovasok hosszú oszlopának élére. Vállán ugyan királyi bíbor selyemköntös libbent, alatta azonban célszerű utazóruhát viselt, s jól kitaposott úti bakancsot. Nemsokára elérték a Worg-hágó lábát. A lány előreküldte az osztag kapitányát két felderítővel, a többi katonának pedig azt parancsolta, hogy húsz lépésnyire kövessék őket. Mégsem sikerült kettesben maradniuk; Csodálatos Merula már ott lihegett a hátukban.
– Remélem:.. nem bánod, ha csatlakozom hozzád, he... hercegnő – zihálta.
– Persze, hogy nem bánja. Miért tenné? – kérdezte Owden, aki most bukkant elő a lovasoszlop másik oldaláról. A viharvert külsejű pap rákacsintott a hercegnőre, majd megragadta Merula karját.
– Kedves barátom, micsoda nagyszerű ötlet! Menjünk velük! Egyikünknek sem árt meg egy kis séta. Egy jó gyaloglás, és máris megindul a szívverés, mozgásban marad a gépezet... ugye?
Merula morcosan rápillantott, és elhúzta a kezét.
– Azt hittem, a hercegnő arra kért, foglalkozz a parasztok földjével.
– Azt is teszem – felelte Owden, s barátian belebökte könyökét a varázsló alaposan kipárnázott bordái közé. – Erre valók a szerzetesek, nem igaz?
– Mit tudom én! – morogta Merula.
Válaszképp Owden csak vigyorgott, és tovább ecsetelte a hegyi napsütés meg a fenyvesek levegőjének jótékony hatásait. Tanalasta elmosolyodott, s gondolatban köszönetet mondott a papnak, hogy megszabadította a mágustól. Ha az aratásmester elég kitartóan értekezik a hegyvidéki élet előnyeiről, Merulának nem lesz alkalma kihallgatni a beszélgetésüket – vagy kikémlelni a gondolatait.
Tanalasta sietős léptekkel haladt előre. Felkapaszkodtak az erdős hegyoldalon, s nemsokára már alig hallotta Merula hangos szuszogását – csupán a Keleti Határ kormányzója pihegett mellette.
– Ha szabad megjegyeznem, hercegnő, sokat változtál, amióta... – Dauneth félbehagyta a mondatot, talán azért, hogy lélegzethez jusson, de az is lehet, hogy a legtapintatosabb megfogalmazáson töprengett. – Amióta legutóbb láttalak.
Tanalasta a szemébe nézett.
– Csak nyugodtan, Dauneth! Mondd ki bátran!
– Parancsolsz, hercegnő?
– Nyugodtan kimondhatod: amióta Lazúrkő Aunadar bolondot csinált belőled – vágta rá hetykén Tanalasta. Folytatták útjukat a széles ösvényen. – Az egész királyságban köztudott, hogy azért akart feleségül venni, mert a koronára fájt a foga. Inkább udvariatlanság, hogy mindenki úgy viselkedik, mintha én lennék az egyetlen, aki nem tud róla.
Dauneth elvörösödött.
– Iszonyú feszült helyzetben voltál. Atyádat megmérgezték, és...
– Buta kis liba voltam. Csaknem elveszítettem a királyságot, s mindezt egyes-egyedül a saját hibámból. – A kiadós mászás ellenére Tanalasta jelét sem adta a kimerültségnek. A huthduthi monostorban töltött egy év alatt megedződött, meg sem kottyant neki ez a kis kaptató. – Ennyit legalábbis megtanultam Vangerdahasttól. Esküszöm, fogalmam sincs, miért nem vette rá apát, hogy Alusairt tegye meg trónörökösnek.
Dauneth felvonta a szemöldökét.
– Talán mert tudta, hogy hasznodra válik a tapasztalat. – Elgondolkodott, majd hozzátette: – Vagy, ha már őszintén beszélünk, talán azért, mert ismeri a húgodat. El tudod képzelni Alusairt királynőként? Egyetlen nemes úrfi sem lenne biztonságban! Néhányat csatában gyilkolna le, a többit pedig bezárná a budoárjába.
A hercegnőnek leesett az álla.
– Vigyázz a nyelvedre, uram! – Azzal vigyorogva hátba vágta Daunethet. – A kistestvéremet ócsárolod!
– Úgy? Szóval a királyi hercegnő elvárja, hogy mások tiszteletben tartsák a gyenge pontjait, és nem hajlandó elfogadni a másokét? – Dauneth bölcselkedve megcsóválta a fejét. – Ez így nem lesz jó. Ellenkezik az uralkodói hagyományok szellemével. Talán váltanom kellene egy-két szót a jó öreg Vangerdahasttal.
– Arra nem lesz szükség. – Tanalasta lehalkította a hangját, és közelebb hajolt. – Elég, ha megemlíted a társainknak. Biztos vagyok benne, hogy Vangerdahasthoz abban a pillanatban eljutnak a szavaink, amint Merula meghallja őket.
– Tényleg? – Dauneth hátrasandított a tömzsi varázslóra, akit legalább annyira kimerített Owden természettani előadása, mint a mászás. – Nem is gondoltam volna, hogy a királyi fővarázsló ennyire agyafúrt.
– Ez csupán az egyik dolog, amihez hozzá kell szoknod, ha...
Tanalasta elharapta a mondatot; legalább annyira nem akart beszélni a közelgő leánykérésről, mint amennyire nem akarta elfogadni.
A kormányzó viszont túl jó hadvezér volt ahhoz, hogy ne próbáljon hasznot húzni a kínálkozó alkalomból. – Ha micsoda, hölgyem?
Tanalasta megállt, és szembefordult vele, amivel az egész őrszakaszt és a kereskedőket is megállásra késztette. Csupán Merula és Owden folytatták útjukat fölfelé; a varázsló azért igyekezett, hogy végre fülelhessen egy kicsit, Chauntea papja pedig legalább olyan elszántan követte, hogy minél több bölcsességet csepegtethessen belé a természetről.
Nem vett tudomást róla, hogy legalább ezer szempár szegeződik rájuk. Tanalasta megfogta Dauneth kezét.
– Ha megtesszük azt, amit apám és Vangerdahast akar tőlünk – válaszolta. – Ám ahhoz először meg kell bíznunk annyira egymásban, hogy nyíltan és egyenesen kimondjuk, mit gondolunk.
Dauneth arca elkomolyodott.
– Biztos vagyok benne, hercegnőm, hogy nagyon is őszinte és nyílt fickó vagyok.
– Hát persze. Ebben az abraxus-ügy óta senki sem kételkedik, de igazából nem erre céloztam.
Közben Merula fújtatása egyre hangosabb lett; Tanalasta ezért visszafordult, és mászott tovább felfelé. Már közel jártak a csúcshoz. Nemsokára megérkeznek a Worg-hágó gerincére, s meglátják Magasszarv vaskos tornyait a távolban.
Dauneth megszaporázta lépteit, nehogy lemaradjon.
– Akkor mire céloztál, hercegnő?
– Hívj Tanalastának, kérlek. Ha még a nevemet sem tudod kimondani...
– Nem akartam illetlenül viselkedni – váltott védekező hangsúlyra Dauneth. – Nem hatalmaztál föl rá.
– Akkor most fölhatalmazlak.
– Rendben. Tehát, mire céloztál, Tanalasta?
A lány égnek emelte a tekintetét. Azon töprengett, hogyan mondja el, amit szeretne, anélkül hogy parancsnak tűnne az egész, anélkül hogy úgy hangozzék, mintha az az ostoba, éretlen fruska mondaná, akinek az orra elől Lazúrkő Aunadar majdnem elhappolta az egész birodalmat. Nem kételkedett benne, hogy Dauneth, aki a cormyri nemesi családok általános szellemében nevelkedett, ugyanolyan nevetségesnek tartaná az álmát, hogy szerelemből házasodjon, mint Vangerdahast. Más részről viszont ő kérte rá Daunethet, hogy őszintén beszéljen, nem lenne tisztességes, ha ő maga pedig titkolózna. Mély levegőt vett, és belekezdett.
– Először is meg kell bíznunk egymásban. És tisztelnünk kell egymást.
Dauneth szája keskeny vonallá szűkült. Tanalasta a legrosszabb kezdést választotta.
– Jaj nem, Dauneth! Én messzemenőkig megbízom benned, és tisztellek. Ahogy mindenki más. – A hercegnő szünetet tartott, óvatosan válogatta meg a szavait. – Amire én gondolok, az... hogy ennek kölcsönösnek kell lennie.
Dauneth arca elsötétült.
– Megbízom benned, her... öh, Tanalasta. És természetesen tisztellek is.
– Ha ez igaz lenne, akkor most nem hazudnál nekem.
– Hölgyem. Soha életemben nem hazudnék...
– Valóban? – csattant fel éles hangon Tanalasta. – Csak azt ne mondd, hogy az abraxus-ügy után tiszteletben tartanád a döntéseimet! Hogy rábíznád a birodalmat valakire, aki ilyen könnyen befolyásolható!
Dauneth épp rá akarta vágni a gépies „igen”-t, aztán felcsillant szemében a megértés fénye.
– Értem, mire gondolsz.
Tanalasta szúrós fájdalmat érzett a gyomra tájékán – hamar rájött, hogy a sértett büszkesége kínozza –, és most már látta, hogy Dauneth odafigyelt a szavaira. Mosolyt erőltetett ajkára, ám arra már nem volt képes, hogy belekaroljon a férfiba.
– Ez legalább őszinte megjegyzés volt. Köszönöm szépen.
– Bárcsak azt felelhetném, hogy „nagyon szívesen”, de azzal hazudnék csak igazán. Biztos, hogy ezt akarod tőlem?
– Kezdetnek nem rossz.
– Kezdetnek – meredt rá Dauneth kissé kábán. Ujjával megcsipkedte a lány gyapjú utazó zubbonyát. – Az őszinteség azt jelenti, hogy azt is meg kell mondanom: a szürke nem a te színed?
Tanalasta ellökte a kezét.
– Őszintét mondtam, nem tapintatlant! – kuncogta. – Végtére is még mindig hercegnő vagyok, akinek kijár a hízelgés.

 

 

2

Tanalasta végigsietett a Marlír-ház családi csarnokán, egyik kezével helyreráncigálta fűzős ruhájának zsinórját, a másikkal a szoknyáját tartotta. Mérföldnyi hosszúnak tűnt a folyosó, fehér oszlopok végtelen sora, melyek a boltozatos mennyezetet tartották. Száz meg száz tölgyfa ajtó nyílt az oldalfalakon. Magashangásból lefelé jövet annyiszor megálltak, hogy gondjaikba vegyék a fertőzött földet, hogy az út végül egy nappal tovább tartott. Csak ma reggel érkezett meg, és rögtön felfedezte, hogy a Suzailból ideküldetett báli ruha egy számmal nagyobb a kelleténél. Az apja születésnapi ajándékát sem volt ideje előkészíteni. Csupán abban bízhatott, hogy Owden, Chauntea aratásmestere egyedül is elrendezi majd a dolgot.
Végre odaért a két Bíbor Sárkány őrizte ajtó elé. Az őrök peckesen haptákba vágták magukat, alabárdjuk nyele a válluknak koccant. Tanalasta megállt, és a feje fölé emelte a kezét.
– Nem tapasztaltatok semmi furcsaságot, uraim? – kérdezte, és könnyeden megperdült a sarkán. – Elvarratlan szálak, gyanús elemek?
Az őrök idegesen egymásra néztek, nem szóltak semmit.
– Mi a baj? – Tanalasta lenézett magára. Ametiszt színű selyemruhát viselt, szűk fűzőrésszel, mély nyakkivágással, mely talán többet láttatott bizonyos testrészeiből, mint amennyit egy tisztességes hercegnőnek illendő lenne mutogatni. – Ki vele!
A fiatalabb őr kinyújtotta a karját, készenléti pozícióba tolta az alabárdot.
– Nincs semmi baj, hercegnő. – Arcán egy mosoly árnyéka suhant át. – Csak... lenyűgözően nézel ki. Én a helyedben nem kerülnék így a királynő szeme elé.
Tanalastának leesett az álla.
– Micsoda? – hördült fel.
Az idősebb katona szintén leeresztette fegyverét.
– B... bocsáss meg, hercegnő – dadogta. – Lundan nem akart tiszteletlenül viselkedni. Pusztán arról van szó, hogy régóta nem jártál már Suzailban, és sok minden... hm, megváltozott.
– Tényleg? – Tanalasta szélesen rávigyorgott, majd csókot nyomott mindkét férfi arcára. – Chauntea áldása kísérjen benneteket!
Kicibálta hosszú, barna hajából a szalagot, fürtjei most szabadon omlottak a vállára. Aztán odabiccentett az őröknek.
A meghökkent katonák kinyitották a fogadóterem ajtaját, Tanalasta meg belépett. Marlír Dauneth a márványkandalló mellett állt, a király és Vangerdahast társaságában. Mélyen elmerültek a társalgásban, italt szopogattak, és halkan kuncogtak valamin. Tanalasta remélte, hogy a tréfa nem az ő pontatlanságából űz gúnyt. Meglepő módon még Vangerdahast is alkalomhoz illően felöltözött. Szépen kifésülte hosszú szakállát, mely most úgy festett, mintha óriási vattacsomót ragasztott volna az állára, terjedelmes alakján indigószín köntös feszült. A selymes anyagon sárga üstökös-díszítés futott végig. Dauneth arannyal kivarrt zekét viselt, mely tökéletesen illett Tanalasta ametiszt színű ruhájához – és ez távolról sem volt véletlen, amint a hercegnő is tudta. Azun király öltözéke lentunikából és királyi bíborban pompázó bársonyköpenyből állt; Symylazarr, a Becsület Pengéje az oldalán lógott ékköves hüvelyében. Határozott arcvonásaival, szúrós barna szemével ugyanolyan jóképű volt, mint mindig – még ha a királyi szakállt több ezüstcsík szőtte is át, mint egy évvel ezelőtt.
– A hajnal urára! – A döbbent kiáltás a kandalló bal oldala felől érkezett. – Csak nem az én Tanalastámat látom?
A hercegnő odafordult anyjához, aki most emelkedett föl előkelő, aranylevelekkel díszített székéből. Rögtön látta, hogy az őr eltúlozta a figyelmeztetést: nem kell aggódnia amiatt, hogy öltözködése felülmúlja a királynőét. Filfaril egyszerű lila ruhát viselt, mely bámulatosan kiemelte gyönyörű alakját. Elbűvölő volt, mint mindig. Jégkék szeme, alabástrom bőre, mézszínű haja miatt mindig ő állt a társaság középpontjában – még akkor is, ha nem akart feltűnést kelteni. Ma viszont ráadásul akart is.
A királynő vállon ragadta Tanalastát, és alaposan szemügyre vette.
– Dauneth mondta, hogy megváltoztál... de azt nem, hogy ennyire!
A hercegnő csalódást színlelt.
– Nem? Pedig azt hittem, lenyűgözte a poros utazóruhám! – Megölelte anyját, és azt suttogta: – És ha már a jó kormányzóról van szó... mit keres itt? Azt hittem, csak a család gyülekezik a fogadóteremben.
– Attól félek, Vangerdahast ötlete volt – súgta vissza együtt érzően a királynő, ám aztán felvont szemöldökkel hátralépett. – Miért, talán baj?
Tanalasta felsóhajtott.
– Nem igazán... csak szerettem volna egy-két szót váltani veled és apával. Valamit el kell mondanom...
– Hercegnőm, boszorkányosan gyönyörű vagy!
Tanalasta felnézett. Dauneth vezette oda hozzájuk apját és Vangerdahastot. Ezzel minden reménye füstbe ment, hogy négyszemközt beszélhessen a szüleivel. Jól nevelten elmosolyodott, kezet nyújtott.
– Köszönöm, Dauneth. Mit is mondtam, hogyan szólíts?
A kormányzó elpirult, és kezet csókolt.
– Bocsáss meg, Tanalasta.
Vangerdahast és Azun helyeslő pillantást váltott, s ez nem kerülte el a hercegnő figyelmét.
Pukedlizett apjának.
– Elnézést, hogy elkéstem – kezdte –, de Huthduthból hazafelé fölöttébb riasztó felfedezést tettünk.
– Igen, igen, Dauneth már elmesélte, hogy üszkösödnek a földek. – Azun megfogta lánya kezét, és enyhe szemrehányással rámosolygott. – Egy hercegnőnek igazán nem kellene ilyesmivel foglalkoznia. Erre valók a varázslók, kedvesem.
– Igen? – Tanalasta Vangerdahasthoz fordult, aki tetőtől talpig végigmérte őt, mint eladó lovat a földműves. – A királyi fővarázsló már meg is fejtette a fertőzés természetét?
– A királyi fővarázslónak fontosabb dolga is akad, mint hogy az árpa növését figyelje – felelte Vangerdahast. – De Csodálatos Merula biztosított róla, hogy ez az üszök nem komoly dolog... Semmiképp sem elég komoly ahhoz, hogy megvárakoztassák miatta a királyt.
– Merula? Ugyan mit tudhat egy pálcahimbáló a gazdálkodásról? – Felháborodott hangsúlya ellenére Tanalasta titokban megkönnyebbült. Ha a királyi fővarázsló már rájött volna a betegség természetére, nem is lenne annyira értékes az apjának szánt ajándék. Rámosolygott a királyra. – Ha pontosan meg akarod tudni, mi történt, csak meg kell kérdezned Owdent, Chauntea aratásmesterét...
– Meg is teszem – szakította félbe Azun –, ha leszel olyan szíves, és bemutatsz minket... a bál után.
– Hát persze – mondta Tanalasta, és gondolatban felujjongott. Még ő sem szervezhet meg egykönnyen egy találkozót a királyi fővarázsló hozzájárulása nélkül, s az még nagyobb szerencse, hogy a király Vangerdahast megkérdezése nélkül beleegyezett abba, hogy beszéljen Owdennel. – Alig hiszem, hogy a fertőzés romlásba döntené Cormyrt az ünnepség alatt – ismerte el. – Elnézést, hogy megvárakoztattalak.
A király mosolya szélesebb lett.
– Netán kifutottunk az időből? Észre sem vettem... de még ha unatkoztam volna is, érdemes volt rád várni. – Odafordult Vangerdahasthoz. – Nem gondolod, vén varázsló?
Az udvari főmágus savanyú pillantást vetett Tanalastára.
– Valóban lefogyott – mondta –, bár szerintem nem egészséges dolog, ha egy lány ilyen csontos... főleg nem Tanalasta korában.
Filfaril megveregette a vállát.
– Ugyan, Vangerdahast! Tanalasta aligha volt nagydarabnak nevezhető, mikor elment.
– Nem szükséges megvédened, anyám – mondta neki Tanalasta. Mosolyt erőltetett magára, és gyöngéden megpaskolta a varázsló domborodó pocakját. – Vangival jól megértjük egymást, nem igaz, Őkövérsége?
Vangerdahast szeme tágra nyílt.
– Látom, a nyelvedre ment, amit más helyekről leadtál. Ha megbocsátotok, nekem most sürgős dolgom van.
A varázsló keresztülsietett a szobán, és csukott szemmel, kényelmesen elnyúlt egy vörös pamlagon. Filfaril helyeslően elmosolyodott, Azun arca azonban fájdalmat tükrözött.
– Bár ne ellenkeznél vele folyton, Tanalasta. Hiszen egyszer a te...
– Az én királyi fővarázslóm lesz, tudom. – Tanalasta mély levegőt vett, felkészült a válaszra. – Azt hiszem, úgy illene, hogy a királyi fővarázsló szolgálja a koronát, és nem fordítva. Ettől függetlenül nagyon is tisztában vagyok Vangerdahast erényeivel. Ugyanolyan nagyra tartom őt, mint te; csupán már nem tűröm szótlanul a fitymáló megjegyzéseit.
A király felvonta a szemöldökét, de Tanalasta felbátorodott anyja szemének meglepett villanásától, és nem hagyta magát. Az abraxus-ügy után Vangerdahasttal hónapokig járta az országot, s ez a megpróbáltatás bőségesen elég volt hozzá, hogy rájöjjön: nem hagyhatja, hogy a királyi fővarázsló megfélemlítse. Persze, sokat segített neki abban, hogy megismerje a világot, és elfeledje Lazúrkő Aunadar megaláztatásait, ám a varázsló megpróbálta lebeszélni Chauntea hitéről, hogy „királyi sarjnak megfelelőbb” ösvényre terelje a fejlődését. Az utazás rosszul végződött: Tanalasta ugyanis fellázadt, és kijelentette, hogy belép Huthduth Házába. El tudta képzelni, miket mondott róla ezek után Vangerdahast a szüleinek. Mert persze aligha számolt be őszintén a történtekről, s arról, hogy ő milyen szerepet játszott az események alakulásában.
A király átkarolta lánya vállát.
– Látom, vasat is találtál a hegyekben – jegyezte meg. – Örülök neki; ám ha öklöt akarsz kovácsolni belőle, ne felejtsd el bevonni bársonnyal.
Tanalasta megbillentette a fejét; nem lenne okos dolog elvenni a király jókedvét holmi ártatlan csipkelődés miatt.
– Észben tartom a tanácsodat, apám.
– Nagyszerű. – A király elmosolyodott, majd odavezette őket a pamlaghoz, ahol Vangerdahast még mindig ugyanúgy ült: hátrahajtott fejjel, szeme csukva.
– Most pedig lássuk, megtaláljuk-e a húgodat, hogy végre nekilássunk az ünneplésnek.
A mágus felnézett rájuk.
– Attól félek, Alusair nélkül kell elkezdenünk.
– Alusair nélkül? – fakadt ki Filfaril. Szeme résnyire szűkült. – Miért, hol van?
– Nos... nem tudom pontosan. – Vangerdahast rőtes arccal feltápászkodott a pamlagról. – Talán még mindig a Kőföldeken. Megpróbáltam kapcsolatba lépni vele, de csak annyit mondott, hogy: „ne most, vén Szaglász!”
– Akkor menj érte! Azért tartjuk a király bálját Arabelben...
Filfaril elharapta a mondatot, Daunethre sandított, majd újrakezdte: – Azért fogadtuk el Marlír Raynar nagyvonalú meghívását, hogy mindkét lányunk könnyebben eljöhessen az ünnepségre!
– Valóban, felség – bólintott Vangerdahast –, a baj csak az, hogy Alusair megint levette a gyűrűjét.
Tanalasta látta, hogy Dauneth a három királyi felség ujján csillogó pecsétgyűrűre pillant.
– Szomjas vagyok, Dauneth. – Belekarolt a kormányzóba, és az ajtó felé fordult. – Hoznál nekem egy cseresznyelikőrt?
– Nem kell elküldened, Tanalasta. – A király megmozgatta gyűrűjét, aztán folytatta: – Szerintem megbízhatunk Daunethben, nem árulja el a mi kis titkunkat. Emellett a kormányzó amúgy is többet tud a mostani helyzetről, mint te.
Mintha csak alá akarná támasztani a király szavait, Dauneth a hercegnőhöz fordult.
– Emperel eltűnt – mondta.
– Eltűnt? – kérdezte Tanalasta. Csalódottnak, mellőzöttnek érezte magát, mert apja nem tartotta fontosnak, hogy üzenjen neki Huthduthba. Emperel őrizte az Alvó Kardok csapatát, azt az ifjú nemesekből álló titkos táraságot, akiket mágikusan hibernáltak és elrejtettek, arra az esetre, ha valóra válna a régi jóslat Cormyr pusztulásáról. Az, hogy a király beavatta Daunethet ebbe a hétpecsétes titokba, azt jelentette, hogy feltétel nélkül megbízik a férfiban, s hogy úgy érzi; a kormányzó egy napon a veje lesz. – Hogy történt?
– Alusair azért ment, hogy kiderítse – mondta Azun. Odafordult Vangerdahasthoz. – Talán valami bajba került?
– Hát persze! – csattant fel a varázsló. – Az a lány semmit sem képes megtanulni! Hányszor mondtam már neki, hogy ne vegye le a gyűrűt! Mi lenne, ha fontos közlendőnk volna?
– Fontos közlendőnk van – tette helyre Filfaril. – Azun hatvanharmadik születésnapját ünnepeljük. Alusair távolléte intő jel, nem csupán a mi számunkra.
– Azért ne túlozzunk – mondta a király. – Biztos vagyok benne, hogy jó okkal nem jött el.
Tanalasta az ajkába harapott. Tudta, hogy féltékenynek tűnne, ha rámutatna: van az éremnek másik oldala is. Jellemző Alusairra, hogy elvágtat a Kőföldekre, és bármiféle bocsánatkérés nélkül elmulasztja a király születésnapját. Ezt azonban egy királyi hercegnőnek mégsem illik kimondania. Nem csoda, hogy Tanalasta jobban otthon érezte magát Huthduth puritán monostorában, mint a családi kastély fényűzésében.
A király Filfarilnak nyújtotta karját, aztán a nagy kétszárnyú ajtó felé fordult, mely a bálterembe vezetett.
– Vangerdahast, egyedül kell a dolog végére járnod – jelentette ki. – Próbáld meg elérni Alusairt. Biztos vagyok benne, hogy kapcsolatba lépne velünk, ha segítségre lenne szüksége, de mivel Emperelnek is nyoma veszett...
Vangerdahast bólintott.
– Azonnal szólok, ha utolértem.
A királyi fővarázsló az ajtó felé intett, melyen erre hangos kopogássorozat vonult végig. A túloldalon őrök parancsa harsant és tompa kürtszó, majd az ajtó felpattant. A király és a királynő beléptek a dörgő üdvrivalgásba.
Dauneth odalépett Tanalasta mellé, és felajánlotta a karját.
– Szabad lesz?
– Hogyne.
Tanalasta belekarolt a férfiba, és belépett a Marlír-ház híres Rodes Termébe. A hatalmas bálterem zsúfolásig megtelt nemesekkel, annyira, hogy alig látott valamit a nevezetes kincsekből, kivéve az aranylevelekkel díszített márvány oszlopfőket, s a fejük fölé boruló gyöngyházfényű alabástrom kupolát. Szülei tíz lépésnyire jártak előtte, lefelé tartottak a vörös plüss-szőnyegen, mely az Illemfolyosó határát jelezte, azt a keskeny ösvényt, melyen csak a királyi család tartózkodhatott. Azun és Filfaril bólintott és integetett a tömegnek, míg elhaladtak a terem végében álló kisnemesek mellett, de Tanalasta tudta, hogy a vonulás tipegéssé lassul majd, ha elérnek a terem elejébe, és megállnak egy-két tréfás megjegyzés erejéig a fontosabb nemesek mellett, kik a királyi emelvény lábánál várakoznak.
A hercegnő mosolyt erőltetett magára, és követte őket. Nagyon is tudatában volt az őt köszöntő magasra felvont szemöldököknek, bíráló pillantásoknak. Azt is pontosan tudta, hogy az összes jelenlévő, még a legalantasabb báró is tisztában van vele, hogyan csalta őt lépre Lazúrkő Aunadar a szerelmével, és hogyan akarta megkaparintani a trónt. Üdvözlő tapsuk udvarias, ámde örömtelen volt, ami biztos jele annak, hogy aggódnak: mi lesz Cormyrral, ha Tanalasta lép apja helyére. A hercegnő egy pillanatra sem hagyta abba a mosolygást és a bólogatást, gondolatai viszont a zöld hegyi legelőkön jártak, innen merített erőt ahhoz, hogy nyugodt és higgadt maradjon. Vissza kell nyernie a jó hírét, s ehhez az az első lépés, hogy magabiztosnak lássák; ezt viszont csak akkor érheti el, ha lelkében béke honol.
Lassan haladtak előre az Illemfolyosón, s az alacsonyabb rangú nemesek posztókabátját, lenzubbonyát cifra köpönyegek és sifonruhák váltották fel. Bronzcsatok, csillogó melltűk jelentek meg stratégiai fontosságú pontokon, nem ritkán fénylő tigrisszemek vagy opálos holdkristályok társaságában. Dauneth név szerint köszöntötte az összes nőt és férfit, Tanalasta pedig elmondta, mennyire örül, hogy végre megismerheti őket. Mindegyik nemes viszonozta a mosolyát, kissé kába arckifejezéssel, amelyből a hercegnő arra a következtetésre jutott, hogy jobb benyomást sikerült tennie a vendégekre, mint várta volna.
Végül Tanalasta és Dauneth is elért a terem elején álló főnemesekhez. Édes levendulaolaj és orgonavíz illata töltötte be a levegőt. Lángoló rubintok és csillogó zafírok ragyogták körbe őket, s a körülötte állók önhitt, gőgös megjegyzései dübörgő visszhangot vertek Tanalasta gyomrában. A férfiak tollas kalapot, suhogó selyemzekét viseltek, az asszonyok meg csipkéből, fátyolszövetből készült, kelmepazarló ruhát. A kisnemesek tisztes távolságban álltak meg a szőnyegtől, az itt összegyűlt hölgyek és urak azonban jól ismerték a királyi családot, és nem tettek lakatot a szájukra: mindannyian megdicsérték Filfaril öltözékét, és boldog születésnapot kívántak Azunnak. Tanalasta a hegyi csermelyekre gondolt, és még szélesebben mosolygott. Lélekben felkészült a csatára.
Először az öt fiatal nemes családjához fordult, akik az abraxus-ügy kapcsán meg akarták gyilkolni őt. Egyrészt éreztetni akarta, hogy nem neheztel rájuk, másrészt be akarta bizonyítani, hogy nem is fél tőlük. A hercegek dadogva fejezték ki hódolatukat, a hercegnőket viszont sikerült annyira megbabonáznia, hogy szóhoz sem jutottak. Tanalasta udvariasan elköszönt, és továbbsétált Daunethtel az ösvényen. Most már barátságosabb vizekre érkeztek. Barátai, az Ősgyíksarkantyúsok következtek. Cica tündöklően szép volt gyöngyfehér ruhájában, Giogi pedig színpompás és barátságos, mint mindig; ő az Ősgyíksarkantyúsok színeiben virító, arannyal átszőtt bársonyt viselt.
– Tymorára, hercegnőm! – Giogi melegen átölelte Tanalastát, aztán hátrábblépett, és buja pillantással végigmérte. – Mi történt? Hiszen kész szépség lett belőled!
– Giogi! – Cica megpaskolta férje vállát, aztán odalépett a szőnyeg szélére, hogy ő is megölelhesse a hercegnőt. – Ne haragudj Giogira, hercegnő. Tudod, milyen bárdolatlan néha.
– Azt hiszem, Giogi bókjait még mindig jobban élvezem, mint Lazúrkő álságos hízelgését – nevetett Tanalasta. Daunethre mutatott. – Remélem, nem felejtettétek még el a jó kormányzót!
Cica szeme huncutul felcsillant, ahogy végigmérte Dauneth arannyal átszőtt zekéjét, amely tökéletesen illett Tanalasta ametiszt színű ruhájához... és persze azt is látta, hogy a zeke indigó árnyalata mennyire közel áll a királyi bíborhoz.
– Aki csinosabb, mint valaha – mondta, megszorította Tanalasta kezét, és közelebb hajolt, suttogóra fogta a hangját: – Szerencsés nő vagy, kedvesem.
A hercegnő felvonta a szemöldökét, de nem tette helyre az elhamarkodott következtetést.
– Majd később beszélünk, Cica.
– Már alig várom. – Cica elengedte a kezét, pukedlizett. – Szeretném hallani a huthduthi kalandod minden részletét.
– Kaland? – kérdezte Giogi zavart tekintettel. – Én azt hittem, Huthduth egy monostor!
– Az is – bökött Cica a bordái közé. – Mi lenne, ha hagynánk a hercegnőt továbbmenni?
Giogi engedelmesen meghajolt.
– A mielőbbi viszontlátásra, hercegnő!
Tanalasta udvarias biccentéssel nyugtázta a meghajlást, majd folytatta útját az Illemfolyosón. Már csak néhány lépésnyire jártak a királyi emelvénytől, ahol Tanalasta nagy örömére magas, fehérhajú férfi várakozott. Emmarask Alaphondar kissé távolabb állt a többiektől. A legbölcsebb udvari bölcs minőségében Alaphondar tanította Tanalastát filozófiára, történelemre, törvénytanra és más egyébre. Három évtizednyi közös tanulás után szoros barátság alakult ki köztük, bár szó sem volt olyasmiről, amit rosszindulatú nyelvek pletykáltak az udvarban. A hercegnő szeretett volna egy-két szót váltani vele a hazafelé úton felfedezett ragállyal kapcsolatban, úgyhogy gyengéden előrevonta Daunethet – ám ebben a pillanatban zömök asszonyság lépett a szőnyegre, és elébe tornyosult.
– Tanalasta hercegnő, szépséged még a fiam legvakmerőbb bókjait is meghaladja.
A megszólítottat annyira megdöbbentette a jelenet, hogy egy pillanatig fel sem fogta, mit lát. Az asszony gyöngyös organdit viselt, fülén zafírfüggők lógtak, egyéb helyekről rubinok csüngtek alá, még a hüvelykujjáról is. Rizsporos haját művészi toronyba csavarták a feje tetején, nyolc gyémánt hajtű tartotta félhold alakban. Minden bizonnyal valami főnemes hölgy lehetett, mégis úgy viselkedett, mintha más dolga sem lenne, minthogy elállja a hercegnő útját.
Két testőr sietett el Tanalasta mellett, majd megállt az asszony két oldalán; a hercegnő parancsára vártak, nem tudták, mit kezdjenek a pimasz asszonysággal. Tanalasta Daunethre pillantott, akinek vöröslő arcáról rögtön le is olvashatta, kit tisztelhet a nemes hölgyben; el is döntötte, hogy nem távolíttatja el az asszonyt. A kormányzó udvariasan kiszabadította a karját, és merész édesanyja mellé lépett.
– Felség, hadd mutassam be anyámat, Marlír Merelda úrnőt.
Néma csend támadt körülöttük: Tanalasta tisztában volt vele, hogy a birodalmi nemesek fele azt lesi, hogyan birkózik meg a kínos helyzettel... nem csak ő, hanem Dauneth is. Inthetne Marlír asszonyságnak, hogy álljon föl, vagy megparancsolhatná az őröknek, hogy távolítsák el, amivel minden bizonnyal vérig sértené az asszonyt... végül egyiket sem tette.
– Marlír úrnő, milyen kedves, hogy megismerhetlek – szólalt meg Tanalasta, s közben szülei felé pislogott, akik már elérték az emelvény alját, s most onnan tekintgettek vissza rémült arccal. – Már kerestelek. Feltétlenül meg szeretném köszönni, hogy megrendezed a király születésnapi ünnepségét.
Merelda boldogan elpirult.
– Ugyan, semmiség! Részemről a megtiszteltetés – bizonygatta, majd felállt, bár senki sem adott rá engedélyt. Ha hallotta is a körülötte állók döbbent horkanását, nem mutatta ki: továbbra is szélesen mosolygott. – Boldog vagyok, hogy megismerhetlek, drágám. Dauneth már annyit mesélt rólad.
– Tényleg?
– Hogyne. – Merelda nem vett tudomást Tanalasta fagyos arckifejezéséről, körülkémlelt, megnézte, jól látja-e őket a többi nemes asszony, aztán megfogta fia kezét, és előrelépett. – Állandóan csak rólad beszél, s hidd el: eddig csupa kedves dolgot mondott.
Dauneth paprikapiros lett, akár az anyja ujján csillogó rubingyűrűk.
– Anya, kérlek! – szorította meg a kezét. Aztán megpróbálta levonszolni felmenőjét a szőnyegről, apja mellé, aki csöndes rémülettel figyelte a kibontakozó eseményeket. – Azt akarod, hogy a hercegnő megorroljon rám?
Erre persze a körülöttük állók kedélyesen kuncogni kezdtek, Tanalastát kivéve, aki lassan elveszítette a türelmét. Jól látta, mit gondol Marlír úrnő: hogy ugyanolyan könnyedén az akarata alá hajthatja a hercegnőt, mint az áruló Lazúrkő Aunadar. Tanalasta a szüleire nézett, némán jelezte nekik, hogy siessenek a segítségére, mielőtt még halálosan megsértené vendéglátójukat. A király az emelvény felé fordult – ha fellépne rá, megszólalnának a harsonák, hogy ünnepségre hívják a népet –, ám aztán Tanalasta válla fölött elkapta Vangerdahast pillantását, és hirtelen megtorpant.
– Már annyira várom...
– Egy szót se többet! – figyelmeztette élesen Tanalasta. Most már nem csak a tolakodó Mereldára volt mérges, hanem Vangerdahastra is, aki lábbal tiporta az érzéseit. – Olyan kínos volna...
– Kínos? Jaj, édesem, Dauneth annál sokkal jobb táncos. – Marlír úrnő hátravetett fejjel felkacagott, s a többi nemes csatlakozott hozzá. Az asszony aztán megfogta Tanalasta kezét. – De ha esetleg nem tetszik a lábmunkája, lesz időd kijavítani, nem igaz?
Egyszerre mindenki elhallgatott, szinte vágni lehetett a csendet a teremben. A hercegnő nem bírta visszafojtani a mérgét. Ám legyen, ha a király inkább Vangerdahastra hallgat, és nem veszi figyelembe a lánya jelzését, úgy kell neki; akkor viselje a következményeket is! Dühödten kirántotta a kezét az asszony szorításából, és felöltötte legjámborabb mosolyát.
– Bocsáss meg, Marlír hercegnő, sajnos nem tudom követni a gondolatmenetedet. Ugye még véletlenül sem hiszed, hogy Dauneth meg én eljegyeztük egymást?
Halk mormogás töltötte be a termet, s Marlír úrnő mosolya lassan ráfagyott az arcára. Hebegett-habogott, némi magyarázatfélét próbált kipréselni ajkai közül; Tanalasta azonban nem akarta, hogy az asszony még jobban felbosszantsa. Odabiccentett az őröknek, de addigra már Dauneth is anyja mellett termett, és hüledező férjéhez vezette Mereldát. Marlír herceg megragadta felesége könyökét, majd eliszkolt vele a legközelebbi kijárathoz.
Amikor Azun király meglátta, mi történik, rávillantotta tekintetét a lányára – olyan gyorsan történt mindez, hogy csupán a legfigyelmesebb szemlélő vehette észre a pillantásban rejlő jelzést. Tanalasta ártatlan vállvonogatással válaszolt. Igazán nem akarta elrontani apja jókedvét, addig legalábbis semmiképp, amíg nem adja át a Huthduthból hozott születésnapi ajándékot, de lassan itt az ideje, hogy a sarkára álljon. Ha ebből baj lesz, az Vangerdahast hibája, nem az övé.
Azun merev mosolyt ragasztott az arcára, és elszakadt Filfariltól.
– Marlír úrnő, beszélhetnénk egy pillanatra?
A Marlírok megálltak, majd lassan hátrafordultak. Raynar szeméből sütött a zavar, felesége orcája fehérre sápadt a megaláztatástól. Merelda mélyen pukedlizett, nem is mert felállni.
– I... igen, felség?
A király visszament a szőnyegen, és megfogta a kezét.
– Csupán az jutott eszembe, hogy igazságtalan voltam hozzád. – Azzal felsegítette Mereldát. – A királyi udvari kamarásnak kötelessége lett volna meghívni benneteket, hogy velünk együtt vonuljatok be a szőnyegen.
Az asszony szeme elkerekedett a meglepetéstől, s a báltermet újra dünnyögés töltötte be, hangosabb, mint az előző.
– Valóban, felség?
– De még mennyire – mondta Azun. – Minden háziasszonynak kijár ez a megtiszteltetés, főként, ha ilyen hatalmas, csodálatos bált rendez. Remélem, megbocsátasz ezért a kis feledékenységért. A királyi udvari kamarás igazán szorgalmas, derék fickó; kár volna, ha emiatt egy tíznapra zárkába kerülne.
Mindenki jót nevetett a viccen, legalábbis azok, akik hallották. Marlír úrnő elpirulva körülnézett, megbizonyosodott róla, hogy mindenki tudja: a király helyreállította a becsületét; Azun pedig kezet csókolt neki, és visszatért Filfaril mellé. A királyi hercegnő diplomatikusan elmosolyodott, bár belül forrt benne a méreg. A király ugyan megakadályozta, hogy botrányba fulladjon az ünnepség, de ezért Tanalasta tekintélyét áldozta fel. Most már csak azt remélte, hogy apja tesz valamit az ő érdekében is, majd ha átadta a születésnapi ajándékát.
Dauneth visszatért hozzá, kissé mereven felajánlotta a karját. A lány legalább annyira feszengett, mint a kormányzó; belekarolt a férfiba, és követte szüleit a királyi emelvényhez. Felbömböltek a harsonák, s a nép elcsöndesedett, némán figyelte, amint a királyi család fellépdel a lépcsőn.
Tanalasta dühe lassan alábbhagyott. Nem lehetséges-e, töprengett, hogy valaki egyenesen azt javasolta ennek a szegény asszonynak, hogy siettesse egy kicsit az eseményeket? Természetesen azonnal Vangerdahastra gyanakodott. A vén varázsló soha sem volt rest, ha egy csöppet meg kellett segíteni a sorsot – főként, ha Cormyr jövője függött tőle.
Az emelvény tetején négy bíbor párnás trónszék állt, mögöttük pedig két egyszerűbb szék Dauneth és Vangerdahast számára. Azun és Filfaril a két középső trónusra telepedett, Tanalasta pedig apja jobbjára ült. A királyi fővarázsló egyetlen intéssel eltűntette a felesleges trónt, majd a királynő mellé húzta saját székét, és kimerülten belezuhant. Egy pillanatra sem nézett Tanalasta felé.
Mikor végre mindannyian helyet foglaltak, Dauneth hivatalosan köszöntötte a család otthonában egybegyűlt vendégeket, és hogy az iménti kínos jelenetet feledtesse, tett egy-két tréfás megjegyzést a leendő nagymamák jó füléről. Amint bejelentették, hogy Alusair hercegnő távol marad az ünnepségtől, a tömeg mélységes csalódással felhorkant, ám Daunethnek sikerült újra lángra gyújtani a lelkesedésüket, mikor arra kérte őket, kiáltsanak hatvanháromszor hurrát Azunért – minden évért egyet. Olyan hangosan kurjongattak, hogy Vangerdahast csakhamar ideges pillantásokat lövellt az alabástrom kupola felé.
Mikor az üdvrivalgás elhalkult, Dauneth megkérte a főnemeseket, hogy húzódjanak hátrébb az emelvény elől, majd bekalauzolt egy csoport éneklő akrobatát. Percek múltán a teremben mindenki – a legalacsonyabb rangú nemestől a királyig – visítozott a nevetéstől. S bár Tanalasta nem felejtette el Marlír úrnő viselkedését, rájött, hogy megbocsátott neki; főként, hogy a hölgy nyilván nem egyedül főzte ki az egészet. Mire a műsornak vége szakadt, néhány néző már annyira kifáradt a kacagástól, hogy a bordáját tapogatva leroskadt a padlóra.
Az akrobaták végül kiszaltóztak és kicigánykerekeztek a teremből, Dauneth pedig felszólította a főnemeseket, hogy egymás után lépjenek az emelvényre, és adják át az ajándékaikat a királynak. A közönség természetesen örült, hogy pihenhet és felfrissülhet egy kicsit a féktelen hahotázás után, vidáman zümmögött a terem, míg Azun egymás után nyitotta ki a művészien becsomagolt dobozokat. Az ajándékok legtöbbjéről azonnal látszott, melyik családtól származik. A tengerjáró Nyúlszarvú család színaranyból kovácsolt halászbárkát hozott, melynek csöppnyi vitorláját fel lehetett csévélni, ha az ember meghúzott egy apró láncot. A Sólyomfik ősi kardot ajándékoztak neki, amely még Netherilből származott. A fegyver túl törékeny volt már, aligha lehetett volna hasznára a csatában, de értékes darab lesz a király suzaili gyűjteményébe. Ősgyíksarkantyús Giogi és Cica pedig egy hatalmas fehér szarvast vezetett őfelsége elé, melyet otthon fogtak a Hullack-erdőben. Az állat oly szelíd volt, hogy az ember kezéből evett, de büszkeségében egyedül a királyt engedte közel magához.
Azun mindegyik nemesnek terjengősen köszönetet mondott; annyira lelkendezett, hogy a teremben senki sem kételkedett benne: valóban örül az ajándékoknak. Tanalasta úgyszintén tapsolt, ujjongott és gratulált – e feladatot egyébként annyira gépiesen látta el, hogy közben minden figyelmét a körülötte álló nemesekre összpontosíthatta, akik ide-oda sétáltak az emelvény előtt, halkan beszélgettek, és megdicsérték egymást a „nagy bölcsességgel választott” ajándékok miatt. A trónlépcső aljában Merelda körül tolongott a tömeg, még a zárkózott Kardezüstök és a mindig irigy Vészdárdák is.
Miután kissé lecsillapodtak a kedélyek, Dauneth visszatért a székéhez, és áthajolt a támlája fölött: súgott valamit Tanalastának.
– Elnézést kérek anyám nevében az iménti viselkedése miatt. Amint látod, egészen belelovalta magát abba a gondolatba, hogy mi egyszer majd összeházasodunk.
Bár még mindig forrt benne a méreg, Tanalasta mosolyt erőltetett az ajkára.
– És persze – csipkelődött – te egy szóval sem bátorítottad.
Dauneth kissé hátrahőkölt, nem kerülte el a figyelmét a lány burkolt célzása.
– Soha nem tennék ilyet!
– Nem? – Tanalasta tettetett sértettséggel lebiggyesztette a száját. – Akkor ki beszélt neki a földöntúli szépségemről? Azt akarod mondani, hogy nem te voltál?
Dauneth zavart képet vágott.
– Természetesen elragadóan szép vagy, hercegnő, de az az igazság...
– Ne is folytasd, Dauneth! Vannak dolgok, amelyek jobb, ha nem jutnak el egy hercegnő füléhez – nevetett fel halkan Tanalasta, és a férfi karjára tette a kezét. A gesztust persze többen is észrevették – Marlír asszonyság éppen Berkenyeháncs Alaslynnal társalgott, és most feléjük mutogatott –, a hercegnő mégsem húzta vissza a kezét. Ha azt akarja, hogy Dauneth megnyugodjon, neki is nyugodtnak kell mutatkoznia. – Emellett pedig nem hiszem, hogy édesanyád lenne az egyetlen, aki siettetni akarná az ügyet.
Dauneth bizonytalanul a királyi pár és Vangerdahast irányába sandított, majd óvatosan megjegyezte:
– Biztos vagyok benne, hogy mindenki örülne, ha boldog házasságban élnél.
– Valóban? Nekem meg az a benyomásom, hogy Vangerdahast azt akarja, menjek férjhez... boldogan vagy nem, egyre megy – kuncogott Tanalasta. – Néha annyira átlátszóak a mesterkedései!
Dauneth nem nézett a varázsló felé.
– Biztos vagyok benne, hogy csupán a birodalom érdekében cselekszik.
– Tehát tényleg ő volt!
– Kicsoda? – kérdezte Dauneth.
– Aki rávette Marlír úrnőt, hogy ne tegyen lakatot a szájára – mosolygott rá Tanalasta a lépcső aljában álló nemes asszonyra. Továbbra sem engedte el Dauneth karját. – Ismerem hírből az édesanyádat, Dauneth. Máskülönben aligha vágna bele egyenest a dolgok közepébe, már ha ilyen kényes dologról van szó.
Dauneth egyszerre látszott megkönnyebbültnek és meglepettnek, Tanalasta pedig tudta jól, hogy anyjának védelmében a férfi nem feszegeti majd tovább a kérdést. Csöndesen várakozott, továbbra is oda-odapillantott Mereldára, s mikor az óvatos mosolyt villantott rá, még kedvesen biccentett is.
Végül Dauneth így szólt:
– Most, hogy mondod, láttam reggel, amint hosszasan elbeszélget a királyi fővarázslóval. Talán ő javasolta neki, hogy tegyen úgy, mintha jegyesek lennénk.
– És neked mit javasolt? – érdeklődött könnyeden Tanalasta.
A férfi odábbcsusszant a székén.
– Parancsolsz?
– Azt hittem, őszinték akartunk lenni egymáshoz, jó kormányzó. – Tanalasta elhúzta a kezét a férfi karjáról. – Túlságosan is jól ismerem Vangit: tudom, hogy nem végez félmunkát. Mikor kellett volna megkérned a kezem?
Dauneth egy pillanatra lehunyta a szemét, majd felsóhajtott.
– A tánc közben. Úgy szólt a terv, hogy a füledbe suttogom a kérdést. De az anyámról nem tudtam. Az engem is legalább annyira meglepett, mint téged.
– Ami viszont nem mentség a viselkedésedre. – Tanalasta dühödt pillantást vetett az emelvény túlsó oldalán ülő Vangerdahastra, akit ez láthatólag hidegen hagyott: épp a királyt figyelte csöndes derűvel, amint az felhúzható ezüstmacskát küld egy aranyegér után. – Miért, Dauneth, miért?
– Mit miért?
– Miért tetted ezt? – A lány küszködött haragvó könnyeivel. – Tudom, hogy nem a trónért cselekedtél... hiszen az abraxus-ügy kapcsán már bizonyságot tettél a hűségedről. Tehát: miért árultál el?
– Nos... – Dauneth nem nézett a szemébe.
Tanalasta észrevette, hogy néhány nemes érdeklődve figyeli őket odalentről. Nem törődött velük.
– Mondd el!
A férfi végül visszafordult hozzá. Arca komoly volt.
– Nem árultalak el. Ha bárkit is árulónak neveznék ebben a teremben, az te vagy, úrnőm.
– Én? – emelte föl a szemöldökét Tanalasta döbbenten.
– A kötelességeidről beszélek – folytatta Dauneth. – Ha nem gondoskodsz nemsokára örökösről, látni fogod: az abraxus-ügy gyermekjáték volt csupán ahhoz képest, ami apád halála után következik majd.
– Apám halála után én fogok uralkodni – jelentette ki Tanalasta.
– Örökös nélkül viszont cselszövések és ármányok sorozatával kell majd szembenézned, hisz minden nemesi család arra törekszik majd, hogy a halálod után megszerezze a trónt. Eljön majd az idő, mikor egyikük nem vár majd tovább, s inkább megölet, hogy bitorlóként rátegye a kezét a koronára... vagy véres háborút robbantson ki az országban.
– S ezt úgy kívánod megakadályozni, hogy gyereket nemzel nekem? Nem, köszönöm. Olyan férjet szeretnék, akiben feltétel nélkül megbízhatok... vagy semmilyet sem.
Dauneth szeme sértetten felvillant.
– Nem akartalak megbántani, úrnőm, és nem a saját érdekemben beszélek. Mégis: férjhez kell menned, inkább előbb, mint utóbb. Ha nem én, hát van itt számos férfiú, akik közül választhatsz – intett körül a teremben. – Például Berkenyeháncs Amanthus, hogyha a jóvágású típust kedveled, vagy az Ezüstkardok egyike, ha az éles elmét részesíted előnyben, esetleg Emmarask Dier, hogyha olyanra vágysz, aki osztja a tudásszomjadat.
– Köszönöm a javaslatokat – szólt Tanalasta, bár nem értette, Dauneth miért ajánlgatja a vetélytársait. – Ha olyan férjet akarnék választani, akit nem szeretek, valószínűleg téged választanálak. Még ha nem is bízhatok benned, hűséges vagy Cormyrhoz, s ez sokat számít.
– Köszönöm, úrnőm. – Dauneth szemébe visszatért a remény. – Neked tehát van időd szerelemről elmélkedni? Csakis Cormyrra kell gondolnunk!
– Gondolok is! – csattant föl a lány, ám aztán ráébredt, hogy nem szükséges szemrehányásokkal illetnie Daunethet. Nem szereti őt, tehát nem fog hozzá férjhez menni. – Mindig Cormyrra gondolok.
– Ha ez igaz, akkor bizonyára...
– Dauneth, kérlek ne magyarázd meg nekem, hogy mi a legjobb Cormyrnak!
A kormányzó elvörösödött, elfordult: nagyon is tisztában volt vele, hogy éppen ezt tette eddig. Tanalasta szívesen elmesélt volna mindent a férfinak, beszélt volna a huthduthi látomásáról, de hogyan értethetne meg olyasvalamit Daunethtel, amit ő maga sem tud szavakba önteni? A jelenésből mostanra emlékfoszlány maradt csupán, melyet egy éles elme ezerféle jelentéssel felruházhatna, az ő tiszta szívének azonban pusztán egyetlen mondatot sugallt. Hogyan is oszthatná meg Daunethtel a titkát, ha egyszer nem bízhat meg a férfiban?
– Sajnálom, Dauneth, de a szerelemhez ragaszkodom. Nem éren be kevesebbel.
A férfi kétségbeesett pillantást vetett rá, majd megadóan így szólt:
– Ahogy parancsolod, úrnőm. Mire a nap lenyugszik, beléd szeretek.
Tanalasta eltátotta a száját, ám aztán felfigyelt az öngúnyra a kormányzó hangjában.
– Bárcsak ilyen egyszerű lenne! – nevetett fel. – Szívből kívánom! – Néhány pillanat múlva, mikor már abbahagyta a nevetést, gyöngéden megfogta a férfi kezét. – Ám attól félek, nem találnának viszonzásra az érzelmeid. Nem tisztelsz engem tiszta szívből, és Vangerdahast mesterkedése után soha nem leszek képes úgy megbízni benned, ahogy asszonynak kell a férjében. Ne orrolj meg rám a nyíltságom miatt; jogod van hozzá, hogy kimondjam. Hűséges szolgája vagy Cormyrnak, s ez engem is kötelez.
Dauneth megnyúlt arccal, döbbent tekintettel elhúzódott tőle. Odalent a nemesek mintha észre sem vették volna a szóváltást. Azunt lesték tágra nyílt szemmel, aki négy láb magas, egyetlen ametisztdarabból kifaragott sárkányt csomagolt ki éppen. Nagy tapsot kapott az emelvényről távozó Valóezüst Ayesunder is, kinek dagadozott a keble a büszkeségtől, mikor a király fennhangon kifejezte háláját.
Mivel több nemes már nem állt sorba a lépcső aljában, Dauneth összeszedte magát, és előrelépett, hogy ő is megcsodálja az emelvényen felgyülemlett kincshalmokat. Miután megállapította, hogy egész hadtestnyi harci mágusra lesz szükség, hogy az ajándékok biztonságban megérkezzenek Suzailba, felkérte Alaphondart, hogy adja át ő is az ajándékát. A legbölcsebb bölcs erre fellépett az emelvényre, és átnyújtott őfelségének egy vastag, bőrkötéses könyvet, melynek borítóján a Sárkány ösvénye: Részletes és hiánytalan leírás negyedik Azun, Cormyr királyának életéről, hatvankettedik kötet felirat díszelgett.
Többen felkuncogtak, mikor Filfaril megjegyezte: reméli, hogy azért mégsem teljesen részletes és hiánytalan a munka. Közben Vangerdahast is felállt, s ajándékképpen egy fűzfa vesszőt húzott elő köpenyének ujjából. Azun kissé meglepetten vette át a botot.
– Köszönjük neked, fővarázsló – jelentette ki. – Miféle varázspálca ez?
– Semmilyen, felség. Pusztán egy pálca. – Vangerdahast egyenest Tanalastára nézett, aztán hozzátette: – Azt hiszem, hamarosan szükséged lesz rá.
Erre – Tanalasta nagy bosszúságára – az egész terem a hasát fogta a nevetéstől. A hercegnő persze nem tehetett mást: jó képet vágott a dologhoz, miközben majd felrobbant. Vangerdahast – úgy tűnt – elhatározta, hogy ha már csapdák és fondorlatok segítségével nem hajthatja őt akarata alá, akkor egyszerűen aláássa a tekintélyét gúnyos tréfáival. Tanalasta tudta, hogy ez akár apja haláláig is folytatódhat, s alaposan meggyengíti majd az ő pozícióját, ha egyszer trónra lép majd. A vén pálcahimbáló azt képzeli, csak ő tudja egyedül, mi a jó Cormyrnak. S ha érvényesült volna az akarata, Tanalasta már férjhez is ment volna Daunethhez. Ez egyszer azonban az udvari főmágus téved: Cormyr jövőjét most nem ésszel, hanem szívvel kell egyengetni, s a hercegnő abban sem volt biztos, hogy van-e szíve egyáltalán Vangerdahastnak.
Mikor elcsitult a jókedv, Dauneth odafordult hozzá, kérdő pillantást vetett rá. Derűs vigyora ellenére Tanalasta könnyedén leolvashatta arcáról a csalódottságot. Mosolyogva odabólintott a férfinak.
Dauneth kinyújtotta a karját.
– Tisztelt urak és hölgyek, íme Obarskyr Tanalasta hercegnő!
A lány mély lélegzetet vett, udvariasan meghajtotta magát, és az emelvény szélére lépett.
– Köszönöm. – Csupán egyszer kellett elmondania, s máris síri csönd borult a teremre.
– Mint ahogy mindnyájan jól tudjátok, az elmúlt évet Huthduthban töltöttem. Úgy tűnik, a királyi fővarázsló azt hiszi, valamiképp megronthattak Chauntea alázatos szolgái... – Ideges nevetés szakította félbe a mondókáját, mikor a hercegnő az apja ölében pihenő pálca felé intett. – Biztosítalak róla benneteket, hogy ez a feltevés ugyancsak messze jár az igazságtól. A hegyekben békére és megnyugvásra leltem, s most eljöttem, hogy ajándékommal Azun királynak is elhozzam ugyanezt az érzést, s rajta keresztül egész Cormyrnak.
A bálterem bejárata felé intett, ahol Owden atya álldogált a boltív alatt, mellette kisebb parasztház méretű, selyembe csomagolt ládával. A jelre megindult befelé a terembe, arany kötélen vonszolta maga után a hatalmas ajándékcsomagot. Mivel alig bírt terhével, több nemes is a segítségére sietett, amit ő hálásan elfogadott.
A nemesek húzni kezdték a kötelet, s erre a csomag megindult, oly sebesen repült feléjük, hogy az urak végül békamód hanyatt vágódtak a fényes padlón. Döbbent suttogás futott végig a termen, miközben Owden – halkan elátkozva a nemesek ügyefogyottságát – újra megfogta a kötelet, és folytatta fáradságos útját az emelvény felé. A csomag azonban mintha önálló életre kelt volna, néha megindult, s szinte legázolta hátulról a papot, néha pedig megmakacsolta magát, akármennyit is rángatta, rugdosta szegény Owden. Mire végül elérkeztek az emelvényhez, ahol Owden Tanalasta kezébe nyomta a kötelet, az egész terem dőlt a kacagástól.
Tanalasta arca ragyogott: Owdennel együtt az elmúlt tíznapban külön eltervezték az ajándékátadás minden részletét. Köszönetet mondott az aratásmesternek, majd kuncogó apjának nyújtotta a kötelet.
– Csupán meg kell húznod a zsinórt, uram.
– Ha merem! – kacagott Azun. Felállt, olyan pózban, mintha ostromlott vár fokán állna, majd megrántotta a kötelet.
A láda falai azonmód ledőltek, s mögöttük tizenkét bűnbánó arcú szerzetes bukkant elő. Apró kerekes kocsin kuporogtak, közöttük tucatnyi agyagedény szorongott. A tömeg még mindig nem tért magához a döbbenettől, mikor két pap leugrott a kocsiról, két csuprot a lépcső aljába állított, és halkan imádkozni kezdett Chaunteához. Be sem fejezték még az imát, máris két újabb szerzetes kászálódott le a taligáról, s két másik edényt rakott a lépcső következő fokára.
Az imák hatására apró fácskák indultak növekedésnek a csuprokból, az elhűlten bámuló tömeg szeme láttára. Most már a lépcső minden fokán állt egy-egy korsópár, s a tucatnyi pap imája érthetetlen mormogássá sűrűsödött. Néhány fácska már virágba is borult, döbbent csodálat ült ki a nézőközönség arcára, az egy Vangerdahastot kivéve, aki növekvő türelmetlenséggel figyelte a bemutatót.
Mikor a legfelső fácskák is bimbózni kezdtek, az első fák ágai már gyümölcsöktől roskadoztak. A király boldog mosollyal szaladt le a lépcsőn, leszakított egy körtét az egyik ágról, és élvezettel beleharapott.
– A legédesebb gyümölcs, amelyet valaha is ettem! – jelentette ki. Aztán köpenyében megtörölte szakállát, és visszafordult Tanalastához. – Nagyszerű ajándék, kedvesem. Köszönjük a csodás hegyi gyümölcsöskertet!
Tanalasta rámosolygott, pukedlizett.
– Szívesen, felség, ámde attól félek, a fák ugyanolyan hamar el is sorvadnak majd, mint ahogy nőttek. Nem a gyümölcsöst hoztam ajándékba, hanem a papokat.
Azun mosolya zavarnak adta át a helyét.
– A papokat? – Tekintete lányáról Owden aratásmesterre vándorolt, meg a tizenkét papra, akik már gyűjtögetni kezdték a haldokló fák maradványait. Aztán odahajolt Tanalasta füléhez. – Nem értem, drágám. Ugye nem arra célzol, hogy rabszolgákat hoztál?
– Ellenkezőleg – közölte Tanalasta csengő hangon, hogy az egész terem jól hallhassa. – Rávettem Owden aratásmestert, hogy térjenek velem haza, s hozzák létre Chauntea királyi egyházát.
Azun zavara most már rémületre változott. Vangerdahast egy pillanat alatt a király mellett termett.
– Chauntea királyi egyházát? – lihegte a vén mágus. – Ugye csak viccel?
– Dehogy viccelek. – Tanalasta nem vett tudomást a varázsló hangjából kicsendülő haragtól, egyenesen az alant álló nemesekhez címezte a szavait. – Chauntea királyi egyháza biztosítja majd Cormyr jövőjét. Rögtön munkához is látunk az északi üszkös földeken.

 

 

3

Még mindig hallotta a fejében a táncmuzsikát, mikor már a Marlírok egyik degesz székében kuporgott. Öreg csontjai fájósan tiltakoztak a hideg ellen, s Vangerdahast nyűgösen zsémbelődött. A vendégek hintói lassan kigördültek az udvarból, Azun viszont még mindig ide-oda járkált, Vangerdahast és a barátságosan lobogó meleg tűz között.
– Látod, felség, erről le kell szoknod – fenyegette meg bütykös ujjával a királyát. – Öregembereknek szüksége van a tűzre.
Azun megállt a kandalló mellett, és a szemébe nézett.
– A kilenc pokolra! Ugyan mi járhatott a fejében?
– Fogalmam sincs – felelte Vangerdahast. – Ha tán elfelejtetted, uram: megtiltottad nekem, hogy olvassak a hercegnő gondolataiban.
– Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem tetted meg – állt fel Filfaril a királyi fővarázsló kanapéjáról.
Vangerdahast nem vett tudomást a királynő megjegyzéséről. Elmormolt néhány ősi szót, s gyors mozdulatot tett a kezével. Azun mintha mindezt észre sem vette volna: eltávolodott a tűztől, és odaállt a varázsló széke mellé.
– Lassan aggaszt a dolog. Milyen királynő lesz Tanalastából? – kérdezte Azun. – Először Lazúrkő veszi rá, hogy adja el a trónt...
– Nem Tanalasta volt az egyetlen, akit Lazúrkő Aunadar megtévesztett – szakította félbe Filfaril. Bíbor ruhája, melyet a bál óta viselt, selymesen felsuhogott, mikor letelepedett Vangerdahast mellé. – Amennyire én emlékszem, mindketten el voltunk ragadtatva a fiatalembertől. Ha én nem nyitok rájuk a könyvtárban, vagy ha te nem hívod el vadászni azon az emlékezetes napon, Tanalasta talán magától is átértékelte volna róla a véleményét.
Fájdalmas villanás jelent meg a király szemében.
– Az, hogy egy férfi meg akarja ismerni a lánya udvarlóját, még nem jelenti azt, hogy rá is akarja tukmálni.
– Nem. Mint ahogy szegény Daunethet sem akartad „rátukmálni”. – Filfaril gyors pillantást vetett Vangerdahastra, aki úgy tett, mintha teljes mértékben a tűz bámulásával lenne elfoglalva. – Nem csoda, hogy Merelda úgy érezte, nyeregben van.
Azun bólintott.
– Igen. Azt hiszem, az a kavarodás az én hibámból történt... de egy apának is joga van bátorítani valakit, nem? Csak azt szeretném, hogy Tanalasta boldog legyen.
– Boldog és férjezett – tette hozzá Filfaril. – És szüljön örököst.
Azun mérges pillantást vetett feleségére, ami csak ritkán fordult elő.
– Főleg azt, hogy boldog legyen – erősködött.
– Mindegy, mibe kerül a boldogsága Cormyrnak? – érdeklődött a királynő.
Azun egy pillanatra elgondolkozott.
– Tanalasta boldogsága talán nem azonos a birodalom jövőjével. Talán itt az idő, hogy belássam: lehet, hogy mást tartogat számára az élet, nem a királynői trónszéket.
Vangerdahast döbbenetében csuklani kezdett. Persze ez a gondolat már korábban is ott motoszkált mindenkinek a fejében, legalábbis az abraxus-ügy óta, de a király most először mondta ki nyíltan.
Filfaril nem látszott annyira meglepettnek. Pusztán felvonta a szemöldökét, s baljósan nyugodt hangon kijelentette:
– Nagy horderejű döntés lenne az.
– De nem feltétlenül nehéz döntés. Tanalasta harminchat éves. Amikor te ennyi idős voltál, ő már tizenöt fele járt, Foril pedig... – Azun nem fejezte be a mondatot, sem ő, sem a királynő nem beszélt sokat elveszített fiukról. – Lehet, hogy Tanalasta is boldogabb lenne, ha nem nyomná az örökösszülés terhe a vállát.
– Lehet – jegyezte meg Filfaril. – Ám lassan abban a korban jár, amikor kicsúszik a kezéből a választás lehetősége, és a királyságra is gondolnunk kell.
Vangerdahast elcsüggedt. Eddig mindig a királynő volt Tanalasta legelkötelezettebb támogatója, állandóan azt hangoztatta, hogy a hercegnő majd felnő a feladataihoz, amikor eljön az idő. Ha már Filfaril bizalma is megrendült legidősebb lányában, ugyan ki fogja Tanalastát támogatni Cormyr határain belül?
Azun visszament a kandallóhoz, és a tűzbe bámult, ezzel elvágta a meleg áramlatot a varázsló felé.
– Tanalasta már nem a régi. Lazúrkő ármánykodása alatt naiv kislány volt talán, de biztosan nem ostoba. Most viszont... – vitte föl a hangsúlyt a király, majd bosszankodva megrázta a fejét. – Már az is elég volt, ahogy sértegette Marlír úrnőt.
– Felség, ne feledkezzünk meg róla, hogy Tanalasta nem teljesen... önhatalmúlag cselekedett – mondta Vangerdahast. – Ha jól emlékszem, én akadályoztalak meg benne, hogy fellépj az emelvényre.
Azun csodálkozó pillantást vetett rá.
– Azt hittem, haragban vagytok a hercegnővel.
– Veled sem értek mindig egyet, uram.
– És nem is hagytok ki egyetlen alkalmat sem, hogy bosszantsátok egymást – tette hozzá Filfaril. – Tehát, miért fogod most a pártját?
– Mert az igazságérzetem így kívánja – mondta Vangerdahast. – Pusztán a saját érdekeit védte, meglehetősen méltánytalan körülmények között.
– Méltánytalan? – Filfaril szeme jégkék réssé szűkült. – Miféle játékot játszol, vén hamiskártyás? Hiszen te javasoltad, hogy segítsünk be a sorsnak, és bízzuk meg a Marlírokat a király báljának megrendezésével.
Vangerdahastnak hirtelen nagyon melege lett, s nem is tudta teljesen elrejteni az érzéseit az uralkodó pár előtt. Nyugalmat erőltetett magára, s a legkönnyedebb hangján így szólt:
– Talán egy kicsit túlságosan is besegítettem, úrnőm.
– Túlságosan is? – gyanakodott Filfaril. – Ha te varázslatot bűvöltél...
– Ugyan, dehogy! – kiáltott fel sértetten Vangerdahast. – Azt képzeled, hogy manipuláltam a hercegnő érzelmeit?
– Ha más kiutat nem láttál – dörmögte Azun. – Nos, halljuk, mit tettél!
– Pusztán apróság volt – emelte föl a kezét Vangerdahast, hüvelyk és mutatóujját összenyomva a hatás kedvéért. – Egy két szó volt csupán, erre a szavamat adom.
– És ugyan kinek a fülébe suttogtad azokat a szavakat? – kérdezte Filfaril. – Marlír úrnőébe?
– Egyrészt – mondta Vangerdahast. – De ez nem is olyan fontos.
– Nem csoda, hogy Tanalasta nem bírja elviselni a társaságodat! – A király hitetlenkedve megcsóválta a fejét. – Ez persze nem mentség a királyi egyházas ostobaságra. A birodalom nemeseinek fele áttérne Chauntea hitére, pusztán azért, hogy a korona kedvére legyenek, a másik fele meg fegyvert ragadna, a saját vallásának védelmében. Hogy képzeli, hogy én mindezt tétlenül végignézem?
– Mert ha nem teszed, oda a jó híre – állapította meg Filfaril. Ő is odaállt a király mellé a tűzhöz, és Vangerdahast már végképp dideregni kezdett. – Ne haragudj, hogy kimondom, Azun, de azt hiszem, a lányunk pontosan tudja, mit akar.
A király szemöldöke a magasba szökött.
– Tegyük fel, hogy így van... de mit akar vele elérni?
– Hogy kényszerhelyzetbe hozzon minket – közölte Filfaril. – Minden jel arra mutat, hogy nem akar királynő lenni.
Vangerdahast felpattant, és odatolakodott a király mellé.
– Ne jussunk elhamarkodott következtetésekre, úrnőm! Tanalasta senkinek sem mondott ilyesmit.
A királynő olyan pillantást vetett rá, melyet eddig a méregkeverőknek és merénylőknek tartott fent.
– Ugyan, mi közöd neked ehhez, vén cselszövő? Te aztán soha nem akartad, hogy Tanalasta királynő legyen, legalábbis attól a naptól fogva nem, amikor Alaphondar ölébe mászott bele, és nem a tiédbe!
Vangerdahast nyugalommal tűrte a szónoklatot. Negyven év alatt most először látta jellemgyengének a királynőt: nem a hercegnő az, aki vissza akarja utasítani a trónt, hanem Filfaril tagadná meg tőle a koronát. A királynő egyszerűen nem tudná elviselni, ha szeretett kislányának sok szenvedés és áldozat árán kellene megfelelnie olyan elvárásoknak, melyek önnön természetéhez képest túl magasak neki. Ha egy éve tudta volna, mit érez a királynő, amikor Tanalastával felkerekedett a nagy útra, talán tiszteletben tartotta volna az érzéseit. Filfaril állt a legközelebb hozzá, ahogy másoknak a húguk, feleségük vagy szerelmük, s az ezer világ minden kincséért sem sértette volna meg őt. Most azonban már késő volt. Elővette legtitokzatosabb pillantását, szilárdan viszonozta a királynő tekintetét.
– Egyszerűen nincs igazad, úrnőm. Ha túl keményen bántam a hercegnővel, az azért történt, mert ti pedig túl engedékenyek voltatok hozzá.
Filfaril szeme megvillant.
– Mit mondasz, királyi fővarázsló?
– Azt, hogy elkényeztetted a lányodat, felség... s ez bocsánatos bűn lett volna, ha nem Cormyr királyi hercegnőjével történik meg.
– Hogy merészelsz...!
Filfaril keze meglendült, s Vangerdahast minden bizonnyal hanyatt esik, ha Azun nem kapja el felesége csuklóját.
– Ne most, kedvesem – villant mérgesen a király szeme. – Először szeretném, ha elmagyarázná, mire célzott.
Elnyomva megkönnyebbült sóhaját Vangerdahast odafordult urához, és megbillentette a fejét. Azun persze soha nem üt, csak akkor, ha ölni akar.
– Egészen egyszerű a dolog, felség – kezdte. – A gyerekek mindig fellázadnak a felnőttek ellen. Te és a királynő szerető, ám túlságosan engedékeny szülők voltatok, s a lányaitoknak nem volt miért lázadniuk. Tanalasta esetében ezt a szerepet én töltöttem be.
– Egyszóval szándékosan ingerelted? – kérdezte Filfaril.
– Pontosan – vágta rá Vangerdahast, szinte büszkén. – Azt hiszem, jó munkát végeztem, nincs igazam?
Ismét Azunnak kellett közbelépnie, hogy a királynő ne üsse le a vén varázslót. Vangerdahastnak kissé elfacsarodott a szíve, mert rájött, hogy a királynő szeméből nem fog egykönnyen eltűnni a haragos kifejezés. Igen, néha nagy árat kell fizetnie annak, akinek mindig igaza van.
– Akkor hagyd abba! – mondta Azun. – Különben sem működik!
– Attól félek, már nem lehet abbahagyni. – Vangerdahast igazán nem szívesen mondott ilyesmit a királynak. – Most, hogy felkavartuk, Tanalasta dühe nem nyugszik le egyik napról a másikra... hiszen már húsz éve gyűjtögeti magában, s végül kicsordult a pohár. Meg kell várnunk, hová fejlődik a dolog, s még mindig jobb, ha rám mérges, mintha rád. Így legalább elkerüljük az árulás veszélyét.
– Elment az eszed? – rikkantotta Filfaril. – Árulás? Tanalasta?
– Nem fog megtörténni – biztosította Vangerdahast. – Teljes mértékben kézben tartom az ügyet. Tanalasta nagyszerű királynővé növi majd ki magát.
– A kilenc pokolra, hogy nem így lesz! – csattant fel Azun. – És gondolom, legközelebb majd azzal állsz elő, hogy engedélyezzem Chauntea királyi egyházát?
– Természetesen nem. Ez engem is meglepett. – Vangerdahast igyekezett türelmesnek látszani. – De én leszek az, aki foglalkozik a dologgal. Ha te utasítod vissza a kérését...
– Én vagyok a király! – mennydörögte Azun. – Azt teszem, ami a legjobb Cormyrnak, és ha ez azt jelenti, hogy meg kell mondanom a saját lányomnak: nem hozhat játékszerként királyi egyházat az udvarba, akkor megteszem!
– Játékszerként? – Vangerdahast égnek emelte a tekintetét. – Nem is erről beszéltem. Nem kislány már, felség. Harminchat éves hercegnő, akinek megfelelő férjre van szüksége... méghozzá minél hamarabb.
– Nekem ez nem tetszik, Azun – fordult el Filfaril a tűztől. Keresztülment a szobán, egészen az ajtóig, mely a lakosztályukba vezetett. – Ugyan mit tud a varázsló a gyereknevelésről? Én pontosan megértem a lányomat. Nem akar királynő lenni, én pedig azt mondom: akkor ne is legyen. Alusair úgyis egy évvel fiatalabb.
– Alusair? – hüledezett Vangerdahast, aki végül kifogyott a béketűrésből. – Miből gondolod, hogy ő akar királynő lenni? Semmi kedve hozzá, még csak el sem tudnám sorolni az ellenérveket!
– Attól félek, Vangerdahastnak igaza van – mondta Azun, felesége hátának címezve a szavait. – Ha nem akarjuk, hogy Tanalasta legyen a királynő, aligha igazságos Alusair vállára rakni a terhet.
– Akkor talán újabb örököst kellene nemzened, tisztelt férjem, és abból aztán Vangerdahast kedvére való uralkodót faraghat – vetette oda Filfaril fagyosan. – Ám attól félek, ehhez másik királynőre is szükséged lesz. Mondjuk olyasvalakire, aki úgy tíz évvel fiatalabb a lányaidnál, hogy biztos lehess a dolgodban.
Azzal Filfaril sarkon fordult, és becsapta maga mögött az ajtót.
Azun felsóhajtott, és beletelepedett a királynő elhagyott székébe. Ledobta koronáját a földre, és megdörzsölte a homlokát.
– Vangerdahast, kérlek mondd azt, hogy tudod, mit csinálsz.
– Természetesen, uram. Ha emlékszel még, ahogy téged is végigkalauzoltalak...
A varázslót ideges kopogás szakította félbe, s Emmarask Alaphondar dugta be a fejét az ajtón. Hosszú, fehér haja még borzosabban állt a szokásosnál, arca gyűrött volt.
– Elnézésedet kérem a zavarásért, uram, de úgy fest, a Marlír-ház udvara lassan megtelik papokkal.
– Minden bizonnyal a saját királyi egyházukat kívánják létrehozni – következtetett Azun.
A legbölcsebb udvari bölcs a padlót bámulta.
– Azt hiszem, uram, itt nemcsak kívánságról van szó.
– Igen, mindig így kezdődik. – A király mélyet lélegzett, aztán felemelte a koronát a padlóról. – Van még más is?
– Igen, uram. Csodálatos Merula kihallgatást kér Vangerdahasttól. Azt óhajtja megvitatni, milyen veszélyekkel jár a harci mágusokra nézve, ha az egyházi...
– Mondd meg Merulának, hogy később beszélünk – szakította félbe Vangerdahast. – És nyugtasd meg, hogy a harci mágusok tekintélyét semmi sem veszélyezteti.
Azun a szeme sarkából nyugtalan pillantást vetett rá.
– Biztosak vagyunk magunkban, nem igaz?
– Teljesen – vágta rá a varázsló, határozottra véve a hangsúlyt.
A legbölcsebb udvari bölcs még mindig ott ácsorgott a kamrában.
– Még valami? – kérdezte Azun.
– Sajnos igen, felség. Marlír herceg is kihallgatást kért – mondta Alaphondar. – Azon bosszankodik, vajon miért kellett megrendeznie a király születésnapját, ha egyszer Tanalasta hercegnő csupán annyit jelentett be, hogy nem megy férjhez a fiához.
– Hát persze. Engedd be! – sóhajtott Azun. Megforgatta ujján a koronát, aztán fölnézett Vangerdahastra. – Udvari főmágus, remélem, mire ma végzünk, már lesz ötleted, hogyan hozd helyre ezt az elbűvölő zűrzavart, amit okoztál.
– Hát persze, uram. – Vangerdahast elvette a koronát, és Azun fejére tette, kicsit féloldalasan, hogy a király most úgy nézett ki, mintha kissé túlzásba vitte volna a születésnapja megünneplését. – Ahogy parancsolod.

* * * * *

Az istállónak szalma, bőr és harmatszaga volt, s minden ízében a becsületes, kétkezi munkát idézte, melyből Tanalastának nem lehetett része eddigi életében. Hiányzik majd neki a munka öröme, ha visszatér Suzailba, de most legalább tudni fogja, hol keresse, ha már csaknem belefulladt a kastély mézesmázos illatába. Feltette a hámot a szamárra, becsatolta, majd Owden aratásmester kezébe nyomta a gyeplőt, aki már odafent trónolt a bakon. A többi pap a szekéren ült, szerszámaikkal együtt. Várták, hogy megkezdődjön a munka.
Dobbanó lábak zaja közeledett az istálló ajtaja felől. Tanalasta odafordult, s a hajnali ragyogásban szüleit pillantotta meg, Vangerdahastot és a szokásos testőrséget. Ugyan alig félóra még, mire a nap felkel, a társaság kócosan, álmosan pislogott.
– A király és a királynő – pihegte Owden. – Nem látszanak valami boldognak!
– Én nem ítélnék rögtön a külsőségekből – nyugtatta meg Tanalasta. A kastélyban nem szokás megelőzni a napot. – Nemrég az ilyesmit ő is képtelenségnek ítélte volna. – Biztos vagyok benne, hogy Vangerdahast egész éjjel a lelkükre beszélt, a, királyi egyházzal kapcsolatban.
Owden arcára szorongó kifejezés ült ki, Tanalasta azonban bátorítóan rámosolygott, és az ajtóhoz szaladt, a szülei elé.
– Felség, nem számítottam rá, hogy ilyen korán találkozunk.
– Nem? Ezek szerint el akartál osonni az éjszaka leple alatt?
A király ugyan viccesen akarta feltenni a kérdést, mégis keserű hangsúly vegyült bele. Tanalasta szinte kitapinthatta volna a feszültséget a szülei és Vangerdahast között. A hármas általában összeszokott csapatot alkotott, most viszont Azun és Vangi alig-alig nézett egymásra, anyja pedig kissé távolabb állt mindkettejüktől. A hercegnő nyájasan pukedlizett.
– Chauntea népénél megszokott dolog a koránkelés. – Miközben beszélt, a királyi testőrség lassan körbeállta a csoportot, hogy a Marlírok egyetlen lovászfiúja se állhasson meg egy kis hajnali fülelésre. – Aggasztó híreket kaptunk Tyrlukból. A település körül tíz földön is észlelték a fertőzést, s a termés fele már elveszett, mikor a hírnök elhagyta a falut.
Owden kecsesen megkerülte az őröket, és odaállt Tanalasta mellé.
– Ha ilyen iramban halad a kór, felség, a Magas út és a Vihar-szarvak között egy tíznapon belül nem terem semmi többé.
– Ezért rakjuk tele a királyi magtárakat. – Azun rá sem hederített az aratásmesterre, továbbra is Tanalastát méregette. – Már több mint egy éve nem láttuk a hercegnőt. Jobb lenne, ha nem tűnne el megint...
– Egy tíznapon belül? – vágott közbe Vangerdahast, és Owden elé lépett. – Akkor ugyancsak gyorsan terjed a fertőzés!
Owden komoran bólintott.
– Gyorsabban, mint eddig bármi, amivel találkoztam. Ha nem lépünk közbe, egész Cormyr elveszítheti a termését.
– Tényleg? – Vangerdahast beletúrt hosszú szakállába, aztán a királyi pár felé fordult. – Felség, talán valóban meg kellene vizsgálnunk az ügyet.
Azun zavartan összeráncolta a homlokát.
– Épp tegnap mondtad, hogy Csodálatos Merula...
– Azt hiszem, Tanalastának mégis igaza volt vele kapcsolatban – szakította félbe ismét Vangerdahast. – Ha sárkányt akarsz ölni, vagy egy orkhadsereget átsegíteni az örök vadászmezőkre, Csodálatos Merula valóban csodálatos. Ebben a kérdésben azonban vak, mint egy denevér.
A királyi pár döbbenten összenézett, majd Filfaril megkérdezte:
– Hogy is mondtad?
– Merula még a vízililiomot is összekeveri a hóvirággal – magyarázta Vangerdahast. – Biztosított róla, hogy a kór nem terjed túl a hegyeken, mégis, másnap már itt van Tyrlukban. Nem, ha növényekről van szó, inkább a jó aratásmesterbe kell fektetnünk a bizalmunkat.
Tanalasta nagyon szeretett volna rájönni, mit forgat már megint a fejében Vangerdahast. A vén zugprókátor most Owdenhez fordult.
– Tisztelt aratásmester, szerinted honnan ered ez a kórság?
– Először a hegyekben észleltük. A felszín közeli gyökereket támadja meg. – Owden elgondolkodva megvakarta az állát, majd hozzátette: – Talán valami barlangi gombaféle... minden bizonnyal az orkok hozták. Azok a mocskos lények mást sem csinálnak, csak barlangokban csúsznak-másznak. Ha egy vándorhordáról lenne szó, az máris megmagyarázná, miért nem folyamatos a fertőzés terjedése.
– Nagyszerű következtetés, Owden... ha nevezhetlek így barátian – mondta Vangerdahast.
– Természetesen, királyi fővarázsló – felelte Owden.
– Kérlek, csak Vangerdahast, vagy Vangi, ha úgy tetszik. Magunk között vagyunk, semmi szükség a formaságokra. – Az öreg mágus oldalról rápillantott Tanalastára, majd folytatta: – Talán már más neveimet is hallottad.
– Ugyan, dehogy! – hazudta szépen Owden. Tanalasta a Huthduthban töltött első tíznap során mást sem tett, mint a királyi fővarázslóra panaszkodott, s azóta nagyon hálás volt Owdennek a türelméért, hogy nem hajította ki a hercegnőt mindjárt a kezdet kezdetén. – A hercegnő mindig nagyon szívélyesen, szinte apjaként beszélt rólad.
– Milyen kedves, hogy ezt mondod.
Tanalasta Vangerdahast lágy hangjára most már végképp gyanút fogott. Alaposan szemügyre vette a szüleit, kíváncsi volt, mit szólnak hozzá, hogy Vangerdahast Owdennel barátkozik. A rózsaszín hajnalfény most már beáradt az istálló szélesre tárt ajtaján, mégsem látott rajtuk semmi mást, csak zavart – ahogy ő maga is érzett.
Vangerdahast most a királyhoz fordult.
– Felség, talán üzennünk kellene Magasszarvba, hogy háromszorozzák meg az őrjáratok számát, nehogy az orkok betörhessenek Cormyrba. Ha esetleg a rendelkezésemre bocsátasz néhány Bíbor Sárkány felderítőt, kiküldhetek egy harci mágus csapatot, akik majd lezárják az összes barlangot, amelyben orkok lapulhatnak.
– S utána a harci mágusaid aratják le a babérokat – állapította meg Tanalasta. – Látom, miben mesterkedsz, vén tolvaj!
Vangerdahast ártatlanul nézett rá.
– Csupán a fertőzést akarom megállítani – mondta. – Azt hittem, te is ezt szeretnéd.
– Hogyne – felelte Tanalasta. – De ha azt hiszed, Owden szakértelmét használhatod fel arra, hogy elorozd a dicsőséget a királyi egyháztól...
– Vangerdahast nem orozza el a dicsőséget senkitől – szólt közbe Azun. – Nem lesz királyi egyház.
– Micsoda? – Tanalasta olyan hevesen fordult apja felé, hogy néhány őr gépiesen hátrapillantott. – Hagytad, hogy Vangerdahast lebeszéljen a dologról, mielőtt engem meghallgattál volna? Szerinted igazságos ez?
– Az a helyzet, hogy Vangerdahast nem akart lebeszélni a királyi egyház létrehozásáról – jelentette ki a király. – Édesanyád és én alig vonultunk vissza a bálról, mikor már gyülekeztek a főpapok a Marlír-ház előcsarnokában. Mind azt akarták, hogy legyen királyi egyháza az ő istenüknek vagy istennőjüknek is.
– És miért ne lehetne? – kérdezte nyugodtan Tanalasta. Owden higgadt arccal állt mellette. Úgy beszélték meg, az lesz a legjobb tárgyaló stratégia, ha Owden türelmes önbizalmat sugároz. – Amíg minden templom fenntartja önmagát, mi baj származhatna belőle, ha kegyesek hozzánk az istenek?
Filfaril úgy méregette lányát, mintha az hirtelen megkergült volna.
– Miért keresnénk a Hazugságok Hercegének a kegyeit? Vagy a Fájdalom Asszonyáét? – rázta meg a fejét elképedten. – Talán valóban jelentkezhetnél Loviatar papnőjének. Épp elég szomorúságot okozol a szüleidnek.
Tanalasta döbbenten elhallgatott. Vangerdahast részéről nem lepte volna meg a tiltakozás, anyja azonban nem szokta rendreutasítani. Eddig mindig Filfaril támogatta őt az udvari főmágus ellenében, s most nehezére esett tudomásul venni, hogy a szerepek felcserélődtek. Rámosolygott egy istállófiúra, aki szájtátva bámulta őket, hóna alatt két kanna kecsketejet szorongatva, majd visszafordult a királynőhöz.
– A „királyi” jelző az Obarskyrok támogatását jelenti, nem igaz? – Nem kérdezte olyan éles hangon, mint szerette volna, mert nem akart anyjának fájdalmat okozni. – Nem hiszem, hogy a családunkból bárki is támogatná Cyric egyházát.
– Én is így gondolom – mondta Azun. Filfarillal ellentétben ő türelmes, nyugodt hangon beszélt. – Ámde más nehézségekkel is számolnunk kell. Egyrészt azzal, hogy a nemesek köreiben divattá válik mindaz, amit csinálunk.
– Ennél rosszabb divatot is el tudnék képzelni – mondta Tanalasta.
– Lehet, ámde ezen kívül ott vannak még a harci mágusok is. Vérig sértené őket, hogy a korona annyira nem bízik a képességeikben és a hűségükben, hogy szükségesnek látta az újabb mágiaűző-csapat létrehozását.
– S azt hiszem, a királyi hercegnőnek nem kell elmondani, milyen fontosak a birodalom számára a harci mágusok – tett hozzá a királynő. Sárga fénnyel beköszöntött a nappal, bearanyozta Filfarilt, aki így sokkal jobban hasonlított egy bosszús égi szeráfra, mint Tanalasta édesanyjára. – S azt sem, mekkora gondot okozna, ha megkérdőjeleznénk az értékességüket. Már ma reggel is hallottam egy-két varázslót, amint „varázsige-koldus”-nak vagy „múmiafi”-nak bélyegezte a papjaidat.
Vangerdahast bocsánatkérő pillantást vetett Owdenre.
– Ne vedd zokon, jó Owden. Majd beszélek a fejükkel.
– Nem fontos – felelte az aratásmester, akinek nem sikerül teljesen elrejtenie a sértődöttségét. – Érthető, hogy félté.. hm... neheztelnek ránk.
Vangerdahast barátságosan megmosolyogta a nyilvánvalóan véletlen nyelvbotlást, Tanalasta meg lassan rettegni kezdett, hogy anyja kijelentése megmásíthatatlan. Ha Owden akkor sem tud elbánni Vangerdahasttal, ha az a legjobb modorát öltötte fel, mi lesz, ha a vén csatornaszáj nem tesz lakatot a szájára?
Gyorsan odafordult a királynőhöz.
– Ha a koronának félnie kell a harci mágusok bosszújától, talán mégsem olyan hasznosak a birodalom számára, mint gondoljuk – mosolygott Vangerdahastra. – És biztos vagyok benne, hogy a királyi fővarázsló megfelelően kordában tartja majd őket. Kár lenne, ha piszkos politikai okok miatt nem tehetnénk azt, ami a legjobb a birodalom számára. Vangerdahast maga is rámutatott, hogy csak Chauntea papjai képesek elbánni egy ilyen krízishelyzettel.
Hiába határozta el, hogy barátságos lesz, ez egy kicsit túl sok volt Vangerdahastnak.
– Nem teljesen ezt mondtam, ifjú hölgy. Ez a kis gombafertőzés aligha teremt krízishelyzet az egész birodalomban.
– És nem is akarjuk, hogy annak lássák – tette hozzá Azun. – Ha új társaságot alapítanánk, azzal pánikhangulatot teremtenénk. Az pedig eszeveszett harácsoláshoz, rablásokhoz, uzsorásügyletekhez vezethet. Sajnálom, Tanalasta. Be kell jelentened, hogy Chauntea visszahívta Huthduthba Owdent és a papjait.
– De hiszen nem tette! – tiltakozott Tanalasta. – Az istennő sosem tenne ilyet!
– Nem haragszunk sem Owdenre, sem Chaunteára, s annak is örülünk, hogy te követed a Földanyát – mondta Filfaril. – Csupán arról van szó, hogy nem most jött el az idő a királyi egyház létrehozására. Nem kellett volna bejelentened anélkül, hogy velünk megbeszélted volna, s szerintem ezt pontosan tudod magad is. Megbocsáthatatlan pimaszság, hogy ilyesmit a nyakunkba akartál varrni – legalább annyira megbocsáthatatlan, mint Vangi mesterkedése, hogy férjet szerezzen neked, mielőtt még túl késő lesz.
– Túl késő? – rikoltotta Tanalasta, mert anyja érzékeny pontra tapintott. Morcosan nézett Vangerdahastra. – Tehát erről van szó! Még a saját szüleimet is ellenem fordítod, hogy megkapd, amit akarsz!
A királyi fővarázsló felvonta terjedelmes szemöldökét, arca mintha sajnálkozást tükrözött volna.
– Elnézést, úrnőm, de nem tudom, miről beszélsz.
– Házasság a királyi egyházért cserébe. Így szólt a megállapodás? – nézett Tanalasta a szüleire. – Ha egy gyermek az egyetlen, amit adhatok a birodalomnak, legalább engedjétek meg, hogy úgy csináljam, ahogy nekem tetszik. Higgyétek el: inkább ugaron hagyom a földemet, minthogy egy olyan férfival álljak össze, akit nem szeretek.
Azun elsápadt, gyorsan körbepillantott az istálló udvarán, majd jelzett az őröknek, hogy tisztítsák meg a terepet. Filfaril teljesen másként reagált. Bár szemében könnyen csillogtak, fagyos, jégkék pillantást vetett rá, amely még az éles nyelvű nemes asszonyokat és vasakaratú hadvezéreket is megtörte egykor.
– Apád döntésének semmi köze ahhoz, amit Vangerdahast mondott! – jelentette ki hevesen, majd közelebb lépett a lányához, és még élesebb hangon folytatta: – A király pusztán Cormyrra gondol. Itt az idő, hogy leszokj erről az önző magatartásról, és te is ezt tedd!
Vangerdahast szeme elkerekedett.
– Felség, nem szabad!
Piciny vattapamacs jelent meg a varázsló kezében, Filfaril keze azonban rászorult a csuklójára, mielőtt még belekezdhetett volna a rigmusba.
– Vangerdahast! – ordított rá fenyegetően. – Ha kimondod azt a csendvarázst, még Azun hatalma sem lesz elég hozzá, hogy a fejed a nyakadon maradjon!
A pamacs visszakerült a köntös ujjába.
– Filfaril, kérlek! Hibát követsz el!
– Talán igen, de hát húsz éve volt rá, hogy megtalálja a kedvére való férjet. – A királynő visszafordult Tanalastához. – Most viszont be kell érnie Marlír Daunethtel.
Owden lépett oda a királynő mellé.
– Felség, ha szabad... azt hiszem, egyvalamiről tudnod kell.
– Owden, ne! – Tanalasta megragadta az aratásmester vállát, és az őrök felé fordította. – Elbocsátom ezt az embert.
– Még ne! – avatkozott közbe a király. Odaintett a papnak. – Van valami, amit esetleg nem tudunk Tanalasta állapotáról?
– Állapot, apám? – visszhangozta Tanalasta. – Ha lenne valami, amire célzol, akkor...
– Owdenhez beszéltem – közölte Azun.
A hercegnő dühödten bámulta a papot.
– Hallottad, mit parancsolt a király.
Owden nagyot nyelt, majd Azunra emelte tekintetét.
– Uram, azt hiszem, tudnod kell, hogy a lányod egyes-egyedül Cormyrra gondol. Amikor Marlír úrnő meghívása megérkezett Huthduthba, mondta is nekem, hogy visszatér Cormyrba, hogy férjhez menjen valakihez, akit nem szeret.
– És akkor miért nem teszi? – csattant föl Filfaril.
– Azt hiszem, az egész az én hibám – meredt Owden zavartan a lábára. – Én tanácsoltam neki, hogy jobb királynője lenne Cormyrnak, ha megtalálná azt a férfit, akit igazán szeret.
Tanalasta nagyon igyekezett, hogy ne üljön ki az arcára a meglepődés. Eddig nem hitte volna, hogy az aratásmester ennyire meggyőzően tud hazudni. Az igazság persze az volt, hogy Owden minden jót kívánt neki, s próbálta meggyőzni arról, hogy Marlír Dauneth nagyszerű ember. Ő pedig, mikor utolsó sétájára indult az erdőben, álmot látott, s attól kezdve már Owden sem győzhette meg őt semmiről. Filfaril összeszűkült szemmel hallgatta az aratásmester mondókáját.
– Ilyen körülmények között ez a tanács akár árulásnak is minősíthető.
– Vagy bölcs tanácsnak – pillantott Azun komolyan Filfarilra és a varázslóra. – S ezt Tanalasta, és egyedül csak ő döntheti el. Ami viszont nem az ő hatáskörébe tartozik, az a királyi egyház kérdése. Be fogja jelenteni, hogy Chauntea papjait visszahívták Huthduthba.
Vangerdahast tiltakozóan megrázta a fejét.
– De felség...
Azun keze a magasba emelkedett.
– És a harci mágusokat bízzuk meg a fertőzés kiirtásával. Még ha kissé hosszabb ideig is tart nekik, hogy megállítsák a kórt, Cormyr embereit megnyugtatja a jelenlétük.
Tanalasta megszédült. Filfaril durva szavai annyira megsebezték, annyira összezavarták, hogy képtelen volt odafigyelni a beszélgetésre; csak az járt a fejében, mivel haragíthatta magára ennyire anyját. Az sem nyugtatta meg, hogy Vangerdahastban váratlan szövetségesre lelt. Túl gyakran tapasztalta már meg kobrabűbáját, melynek még a legelvetemültebb ellenfelek is lépre mentek.
Azun odabólintott Owdennek.
– Köszönjük, hogy megtetted ezt a hosszú utat, aratásmester, most azonban a papjaiddal együtt vissza kell térned Huthduthba. Tanalasta majd gondoskodik valami elfogadható magyarázatról.
Owden arcáról most már világosan leolvasható volt, mennyire csalódott; mégis engedelmesen, mélyen meghajolt, majd sarkon fordult, és búcsúzóul megszorította Tanalasta kezét. Az viszont alig hallotta szavait, mert hirtelen megérezte magán anyja pillantását, s mikor odanézett, látta, hogy Filfaril fagyos tekintettel méregeti. A lány önkéntelenül behúzta a nyakát, korábbi mérge azonban ismét visszatért. Mindegy, anyja mit gondol, ő akkor is Cormyr javát akarja, azt, hogy a királyság elkerülje a pusztulást.
Mikor Owden visszafelé indult az istállóba, Tanalasta elkapta a karját.
– Aratásmester, a király téved. Nem fogom kimagyarázni, miért mentek el.
Azun arca azonnal viharos kifejezést öltött.
– Dacolni akarsz velem?
A hercegnő anyjára pillantott, látta, hogy a királynő alsó ajka megremeg, és bólintott.
– Követnem kell a meggyőződésemet, uram.
Owden arca legalább annyira elfehéredett, mint amennyire a király elvörösödött.
– Tanalasta hercegnő, nincs szükség vitákra...
– Dehogyis nincs, aratásmester – ellenkezett Tanalasta. – Cormyrnak szüksége van rád és a papjaidra... most és a jövőben is.
– Én vagyok a király – nyilatkoztatta ki Azun olyan hangon, amelyet csak akkor használt, amikor végképp kijött a sodrából. – Cormyrt az én meggyőződésem irányítja.
– És mi lesz, ha te már nem leszel, apám? Kérjem meg Vangerdahastot, hogy támasszon fel, minden alkalommal, mikor fontos döntés előtt állok? – Tanalasta megrázta a fejét. – Azt kell tennem, amit helyesnek gondolok... később úgysem lesz más választásom, minthogy azt tegyem.
Vangerdahast mélyet sóhajtott, és érthetetlen szavakat dünnyögött a bajsza alatt, Filfaril pedig a szájához emelte a kezét. Szeméből eltűnt a harag, s csak akkor tért vissza ismét, mikor a királyi főmágus felé fordult. Azun pusztán meredten bámulta Tanalastát, szeme elsötétült, ahogy megpróbált uralkodni magán.
Végül így szólt:
– Talán nincs is rá szükség, hogy ekkora terhet rakjunk a válladra. Végtére is két lányom van.
Tanalasta csaknem hátrahőkölt.
– Tudom, apám.
– Helyes – állapította meg a király. – Vangerdahast nem tudott kapcsolatba lépni Alusairral. Fogd a papokat, és menjetek a Kőföldekre, keressétek meg! Mondd meg neki, hogy valami fontosat kell közölnöm vele. Amint lehet, térjen vissza Arabelbe, s úgy vigyázzon az életére, ahogy a korona örököséhez illik.
Azzal Azun sarkon fordult, és öles léptekkel visszaindult az udvarházhoz. Vangerdahast és Filfaril tátott szájjal bámult utána. A királynő szeméből kicsordult a könny. Kinyújtotta a kezét Tanalasta felé, majd hirtelen visszarántotta, és a királyi főmágushoz fordult.
– Átkozott légy! – jelentette ki nyugodtan, s ez ijesztőbb volt, mintha rikácsolt volna. – Átkozott légy, Cyric hazug fia!
Vangerdahast válla megroskadt, s egyszerre olyan öregnek látszott, mint Cormyr maga.
– Mondtam, hogy túl késő – suttogta. Táskás szeme kivörösödött, s úgy nézett bütykös ujjaira, mintha bűvölnie kellene őket, hogy ne érintsék meg a királynő kezét. – Vele megyek. Minden lépését figyelni fogom. Vigyázok rá.
– Gondolod, hogy ez engem megnyugtat? – A királynő még egy utolsó pillantást vetett Tanalastára, majd Azun után sietett.
A hercegnő némán állt, azt fontolgatta, mi történt, mikor Owden megragadta a karját. Lerázta magáról. Furcsamód egyáltalán nem volt szüksége támaszra.
Erősebbnek érezte magát, mint eddig életében bármikor.

 

 

4

Utolsó Menedékben nem terem répa az idén.
Hamuszín penészszőnyeg borította a mezőt, dohszag, rothadásbűz terjengett a levegőben; Tanalasta a szájára szorította a kezét, hogy ne kerítse hatalmába az émelygés. Apró szürke halmok jelezték a gyökerek helyét, termésnek azonban nyoma sem volt. A mező másik végén a gazda és családja épp a kunyhóból hurcolkodott ki, egy ökrösszekérre dúcolták holmijukat.
– Szent boronára! – káromkodott Owden. – Micsoda irtózat!
– Szomorú látvány – értett egyet Tanalasta. Intett a Bíbor Sárkány osztag parancsnokának, hogy zárják körül a terepet, majd megsarkantyúzta a lovát. – Furcsa, hogy a környéken nyomát sem láttuk a kórságnak.
– Valóban furcsa – bólintott Owden, s követte a lányt a mező szélére. – Miért épp ezt a tanyát támadnák meg az orkok, mikor sokkal közelebb van a városhoz, mint néhány másik, amely mellett elhaladtunk?
– Talán a répára fájt a foguk – találgatott Vangerdahast, s felzárkózott Tanalasta mellé. – Szerintem azt még az orkok sem tudják, miért épp ez a farm került sorra, és nem egy másik.
– Amíg nem biztos, hogy orkok voltak, addig nem érdekelnek a miértek – jelentette ki Tanalasta. Egy mérfölddel korábban vette észre az orknyomot egy sziklás folyóágyban, amelyen keresztüllovagoltak. Vangerdahast gyöngécske tiltakozása ellenére a hercegnő folyásiránnyal szemben vezette tovább a csapatot, követték a földből kifordult kavicsok és homokos patanyomok jelezte ritkás nyomot, egészen a fertőzött földig. Most azonban, mikor látta, hogy a kunyhó ép és sértetlen, kételkedni kezdett a korábbi feltevésében. Rámutatott a kisházra. – Az orkok nem szoktak kegyeletből meghagyni egy ilyen védtelen célpontot.
– Most meg az a baj, hogy nem romboltak le holmi putrit? – emelte égnek a tekintetét Vangerdahast türelmetlenül. – Már így is épp elég időt elvesztegettünk efféle értelmetlen dolgokkal. A király azért küldött északra, hogy megtaláljuk Alusairt...
– És biztos vagy benne, hogy a gazdák nem tudnak segíteni? – kérdezte vissza nyugodtan Tanalasta. – Tudom, hogy miért küldött ide a király, s szerintem kevésbé volt célja, hogy megtaláljam Alusairt, minthogy egy darabig ne legyek láb alatt Arabelben. Aligha tiltakozna, ha megvizsgálnánk, vajon ezek az orkok terjesztik-e a fertőzést.
– Rendben – sóhajtotta Vangerdahast, aki gyanúsan könnyen beadta a derekát. – De nem vadásszuk le őket.
Tanalasta elgondolkodva bámulta a mágust. Az elmúlt két napban megpróbált rájönni, miféle játékot űz a varázsló, s ez furcsamód roppant boldoggá tette őt. Nem tudta, apja komolyan gondolta-e, hogy új örököst jelöl ki, hamar rájött azonban, hogy nem is érdekli a dolog. Mikor kilovagoltak Arabelből, hirtelen mázsás kövek gördültek le a melléről, s ebből arra következtetett, hogy valójában sosem akart Cormyr uralkodója lenni.
Később aztán, mikor beleszokott új helyzetébe, hirtelen úgy tetszett neki, elvesztett valami fontosat; ebből aztán megértette, hogy nem megkönnyebbülés az, amit érez, hanem büszkeség. Életében először kockára tette az egész jövőjét a személyes meggyőződése miatt. Az a tény, hogy mindez egy királyság elvesztésével járt, csöppet sem aggasztotta: épp ellenkezőleg, erősebb lett tőle.
Mikor végre gondolatban eljutott idáig, már egész figyelmét Vangerdahast megfigyelésének szentelhette. A varázsló eddigi hozzáállása alapján ugyanis azt várta volna, hogy Vangerdahast örömmel fogadja, ha Tanalastát megfosztják trónörökösi címétől. A mágust ennek ellenére mintha zavarba ejtette volna a király kinyilatkoztatása, s azóta szinte emberi módon bánt a hercegnővel. Óvatosnak kell lennie. Vangerdahast egész biztosan forral valamit, s talán akkor a legveszélyesebb, mikor felölti ezt a szívélyes modorát.
Egy idő múlva Vangerdahast felvonta bozontos szemöldökét.
– Nos? – kérdezte. – Megegyeztünk, vagy tegyelek bele a szütyőmbe az út hátralevő részére?
– Arra nem lesz szükség – felelte Tanalasta. – Nem vagyok orkvadász. Csak meg akarom tudni, mit tettek a tanyával.
Időközben megkerülték a mező szélét. A farmer beküldte családját a kunyhóba, és kurtán tisztelgett az arra járóknak. Bár rongyos göncöt viselt, és haja kócosan lógott a homlokába, a hercegnő mégis biztos volt benne, hogy a gazda valaha katona lehetett – talán épp egy hajdani Bíbor Sárkány, aki földben kapta meg a zsoldját.
Ahogy közeledtek a férfihoz, Tanalasta a zsebébe csúsztatta a pecsétgyűrűjét, és kissé esetlenül viszonozta a köszöntést. Hercegnő lévén, általában nem foglalkozott a katonai formaságokkal, ám most rangrejtve utazott, a társaság Bíbor Sárkány osztagnak álcázta magát. Vangerdahast, Owden és ő a harci mágusok fekete kabátját viselte, a tizenkét pap pedig a sárkány közlegények egyenruhájában, egyszerű köpenyben és láncingben feszített.
A gazda mintha egyetlen pillantással felmérte volna mindezt.
– Tőzeges Gordon, szolgálatodra, varázsló úrnőm. Nem is tudtam, hogy újabb őrjáratot menesztettek ide, a Gnoll-hágóba.
– Nem is – felelte Tanalasta. Kihallotta a férfi hangjából, hogy az máris sejti: nem egyszerű katonaosztaggal van dolga. – Te pedig a...
– ...Hullacki Mérgesek csapatában voltam – fejezte be Gordon, szeme a papok köpönyegére siklott, melyen egy fia jelvényt sem látott. – Hölgyem – tette hozzá.
A hercegnő sejtette, hogy vétett a katonai illemszabályok ellen, de aligha leplezhette le az igazi küldetésüket. Még ha biztos is lehetne Tőzeges Gordon hűségében, a férfinak akkor sem kell tudnia, hogy a királyi hercegnő – avagy hajdani királyi hercegnő – pusztán néhány Bíbor Sárkány kíséretében lovagolja körbe a birodalmat. Ilyen titkokkal nem dobálózik az ember.
Széles ívben a termőföld felé mutatott.
– Erre jártunk, és ork nyomokat fedeztünk fel a patakmederben.
– Orkokat? – Gordon szeme elkerekedett. – Hiszen a hágó innenső oldalán nincsenek orkok!
– Megismerem az ork nyomát, ha találkozom vele – erősködött Tanalasta. – Még a víz alatt is. Imádnak átgázolni a patakokon. A kutyák úgy nehezebben találnak rájuk.
Tőzeges Gordon elgondolkodó tekintettel méregette. Tanalasta ekkor ébredt rá, hogy tévedett. Gyorsan odafordult Owdenhez és Vangerdahasthoz.
– Nem az orkok tették – jelentette ki, az üszkös földre mutatva. – Legalábbis nem azok, amelyeket követtünk.
Owden elfintorodott, s a hercegnőről a pusztításra fordította a tekintetét.
– Pedig úgy kell lennie. Nem lehet véletlen...
– Pedig véletlen... vagy összefügg az orkokkal, csak még nem értjük, miképp – mondta a hercegnő. – Lassan folyik ugyan a patak, a nyomok mégsem maradhatnak meg egy-két óránál tovább.
– A répaföld viszont egy tíznapja indult pusztulásnak – tette hozzá Tőzeges Gordon segítőkészen. – Mit kerestek tulajdonképpen?
– A hullacki mérgesek hajdani hadnagya igazán tudhatná, hogy ilyesmit nem illik megkérdezni – szólalt meg Vangerdahast. A szemrehányás ugyan Gordonról lepergett, Tanalasta azonban jócskán megilletődött. Képtelenségnek tűnt, hogy bárki, akár még Vangerdahast is fejből emlékezzen minden hajdani Bíbor Sárkány rangjára. A varázsló továbbra is sötéten meredt a férfira. – Ha úti célunk rád tartozna, azt is megtudtad volna, miért nem viselünk rangjelzést.
– És azt is megtudnám, miért cipelnek a közlegények buzogányt kard helyett? Akármi történt a földemmel, másokéval is megtörténhet, s az öreg Dörgőmedve reszketni fog az ijedségtől.
Vangerdahast arca testes vörösborszínt öltött.
– Dörgőmedve, Tőzeges hadnagy?
– A királyi fővarázsló – magyarázta Gordon.
Tanalasta az ajkába harapott, nehogy hangosan felkacagjon. Vangerdahast arca most már mélylilában játszott. A hadnagy viszont mintha észre sem vette volna, mennyire felbosszantotta ezt a bizonyos harci mágust.
– Mindenki tudja, hogy valójában a vén Gyűrűsujj tartja a kezében a hatalom gyeplőit. – Azzal Vangerdahast gyűrűkkel megrakott ujjaira pillantott, és közelebb lépett. – Soha nem toborozna papokat maga köré, ha nem aggasztaná a dolog. És ha ő retteg, akkor bizony én is rettegek. Szóval, mi történt a földemmel... uram?
Vangi Tanalastához fordult, szeme vörösen izzott a haragtól. Nem szólt, de nem is volt rá szükség. A király egyik érve a királyi egyház létesítése ellenében épp az volt, hogy szükségtelen pánikot keltene. Most már Tanalasta is értette, miért.
– Én a helyedben nem foglalkoznék a buzogányok kérdésével – jelentette ki nyugodtan. A gazda arca ismét fintorba torzult, s a hercegnőnek újra eszébe jutott, hogy talán formai hibát vétett, amivel felkeltette a férfi gyanakvását. – Ám hajdani Bíbor Sárkány lévén még mindig eskü köt a koronához. Megismételtessem veled az esküt, hogy végre együttműködj velünk?
Gordonra a hercegnő fenyegetése éppoly kevés hatással volt, mint Vangerdahast rendreutasítása.
– Az esküm királyi okirathoz kötött. Ha van nálad ilyesmi, természetesen rendelkezhetsz velem, úrnőm. Máskülönben annyi kérdésre válaszolok, amennyire kedvem tartja.
– Királyi okirat! – prüszkölte Vangerdahast, és benyúlt a zsebébe. – Olyan okiratot kapsz tőlem mindjárt...!
– Az ország nem szenved hiányt a békákban, varázsló uram – intette le Tanalasta, majd visszafordult a makacs gazdához. – Azt még csak elhiszem, hogy egy hajdani Bíbor Sárkány tartja a száját, de elmondható ugyanez a gyerekeiről is?
A kunyhó felé pillantott: az egész család ott kíváncsiskodott a repedtes ajtó mögött. Gordon szeme tágra nyílt a felismeréstől, majd a férfi megtörten bólintott – épp ahogy a hercegnő várta. Nemhiába élt le több mint három és fél évtizedet a Bíbor Sárkány palotájában: tudta, mivel lehet hatni az emberekre.
Gordon a répaföld közelebbi sarkára mutatott.
– Jöjjetek velem! – mondta. – Van itt valami, amit látnotok kell.
– Hát persze – mosolygott Tanalasta. Leugrott a lováról, s közben dagasztotta keblét a büszkeség, hogy íme: egyik képessége végre hasznára vált Suzail falain kívül is. Odaintett Owdennek és kissé vonakodva Vangerdahastnak is, hogy kövessék. – Gordon, ha már egyszer úgyis rájöttél, milyen természetű valójában a mi kis „Bíbor Sárkány” osztagunk, válaszolj! Szeretnéd, ha kezelésbe vennék a földedet? Az idei termést már aligha tudják megmenteni, de talán megfékezhetik a fertőzést, nehogy az a talajt is tönkretegye.
Tőzeges Gordon arcára rémület ült ki; Tanalasta látta rajta, hogy meg sem fordult a fejében: talán örökre terméketlen marad a földje.
– Hálás leszek, bármit is segítenek – felelte végül. – Így is nehéz lesz a városban dolgozni az év végéig, hát még azzal a tudattal, hogy jövőre új földet kell bevetnem.
Owden odabiccentett a papjainak. Azok leszálltak a hátasaikról, és szemügyre vették a gazda szerszámkészletét – saját eszközeiket ugyanis Arabelben hagyták. A segítség dacára Gordon még mindig nem árulta el, mit tud a történtekről. Odavezette Tanalastát és két társát a mező sarkához, majd várakozóan megállt.
Tanalasta zsebre tette a kezét.
– Esküdj a Bíbor Sárkányok becsületére, hogy bizalmasan kezeled mindazt, amit tőlem hallasz. – Gyakorlott mozdulattal felöltötte az egyik varázsgyűrűjét, melyet még Vangerdahast nyomott a kezébe Arabelben. – Még a feleségednek sem mondhatod el.
– Esküszöm – mondta Gordon. – Még a feleségemnek sem.
– Rendben. Most már nyilván tudod, hogy nem vagyok harci mágus, s a társaim többsége nem is Bíbor Sárkány katona.
Vangerdahast hangosan megköszörülte a torkát.
– Hölgyem, nem hiszem, hogy bölcs dolog...
– Azt én döntöm el, varázsló uram. – Tanalasta kihúzta a kezét a zsebéből. Ujján a Bíbor Sárkányok parancsgyűrűje villogott. – Nem kételkedem benne, hogy felismered ezt a gyűrűt, s azt is tudod, mit jelent. Nyílván csodálkozol, hogy olyasvalakinek az ujján látod, aki nem tudja megkülönböztetni az osztagot az osztrigától.
– Valóban tudom, mi ez – helyeselt Gordon. – De nem tudom, mit keres nálad.
– Dehogynem tudod. – Tanalasta a tizenkét papra mutatott, akik már el is indultak a mező felé. – Hiszen már rá is jöttél, még a mi segítségünk nélkül is. Meg akarjuk állítani a fertőzést, mielőtt még komoly károkat tenne Cormyrban. Ehhez viszont meg kell találnunk az orkokat, akik terjesztik a ragályt.
Gordon elgondolkodott, majd félrebillentette a fejét.
– Talán tulajdonképpen nem is számít, kik vagytok – mondta.
– Addig nem, amíg nem jár el a szád – fenyegette meg Vangerdahast.
A gazda kelletlenül bólintott, majd fölvett a földről egy botot.
– Azt hiszem, ezt látnotok kell. – Azzal nekiállt lekaparni a penészt a termőföld felszínéről. – Éjszaka lopódzhatott be a földre. A kutyák csak akkor vették észre, mikor a kerítésen belül járt, s mire én is megpillantottam, már félig át is szelte a földet.
– Kicsoda? – kérdezte Owden.
– Az, aki ezt hagyta – mutatott a lába elé Gordon. Meztelen férfi lábnyom díszelgett a földben, mely azonban másfélszer nagyobb volt az átlagnál, s minden ujj lenyomata előtt vágat képződött a talajban, mely éles karmokra utalt.
– Ez nem ork lábnyom – jelentette ki Tanalasta.
– Inkább úgy festett, mint valami koldus – mesélte Gordon. – Magas férfi volt, óriási rongyos köpönyegben, fesledező csuklyával. Éppen be akartam hívni éjszakára a fészerbe, mikor megfordult, és megláttam a szemét.
– A szemét? – unszolta Tanalasta.
– Vérben forgott a szeme. – Gordon habozott, majd hozzátette: – És mintha... mintha csillogott volna.
– Mintha? – faggatózott Vangerdahast. – Fejezd ki magad pontosabban, hadnagy!
Gordon kissé kihúzta magát.
– Sötét volt, varázsló uram. Fakó árnyéknak látszott csupán, a szemét viszont tisztán láttam. Nem mintha világított volna, inkább az volt az egyetlen része, amit pontosan ki tudtam venni.
– Tett valami fenyegető mozdulatot? – kérdezte Tanalasta.
Tőzeges Gordon elpipilt.
– Nem éppen... de azért én jól megijedtem tőle. Ráuszítottam a kutyákat. Utána futottak, egészen addig a sarokig, ahol bejöttetek. Az volt az utolsó alkalom, hogy élve láttam őket.
– Hogy pusztultak el? – firtatta Vangerdahast.
– Nem tudnám megmondani. Reggel a fiam a patak partján találta őket, aludtak. Csakhogy nem lehetett őket felébreszteni.
– A fiadat küldted a keresésükre? – kérdezte Owden.
– Őt küldtem, hogy fogja be őket – javította ki Gordon sértetten. – Nekünk az asszonnyal dolgunk volt a mezőn.
– A ragály miatt?
Azonnal megjelent, egy átlós csíkban, ahol áthaladt a földön. Minden répát kicibáltunk a lábnyomok közeléből, mégis tönkrement az egész termés estére. – Tőzeges gazda a mezőre mutatott. – A többit már tudjátok.
Owden és Vangerdahast aggodalmas pillantást váltott. Végül az aratásmester így szólt:
– Úgy fest, nem volt igazam az orkokkal kapcsolatban. Elnézést kérek.
Vangerdahast barátian átkarolta a vállát.
– Én a helyedben nem lennék túl szigorú magamhoz. Pusztán munkahipotézis volt, és annak nem is akármilyen. – Odafordult Gordonhoz. – Mit tudsz még mondani erről a csavargóról?
Gordon vállat vont.
– Semmit. Erre járt és továbbállt, a nyomában meg minden elpusztult.
– Merről jött? – érdeklődött Vangerdahast, körbepillantva a sziklás udvaron. – Honnan hová tartott?
– Nincs értelme nyomok után kutatni. Erős szél volt idestova két napja – mondta Gordon. – Emellett jómagam is utánanéztem, rögtön azután, hogy Jarl halva találta a kutyákat. A csavargó – vagy bármi is volt – nem hagyott több lábnyomot.
Tanalasta alaposan szemügyre vette a környező vidéket. A tanya alig egy lóugrásnyira volt Utolsó Menedéktől, a kicsiny falucska pedig a Hegyi út mentén feküdt, közvetlenül a Viharszarvak-hegység lábánál, ahol az út beletorkollott a Gnoll-hágóba. Alacsony, bozontos fűzfák, bükkösök, cserjések nőttek errefelé – alig hihető, hogy valaki úgy át tudjon kelni a bozótoson, hogy közben semmilyen nyomot ne hagyjon.
– Nem vagyok ugyan felderítő, de tudom, hol kutassak nyomok után – tette hozzá Gordon, aki helyesen értelmezte Tanalasta fürkésző tekintetét. – Nem találtan se letört ágat, se odábbrúgott kavicsot... olyat legalábbis nem, amely összefüggő ösvényt alkotott volna.
Vangerdahast ujjával egyenes vonalat húzott a mező távolabbi sarkától odáig, ahol álltak, majd tovább folytatta a képzeletbeli egyenest. Az ösvény két vaskos hegy közé mutatott, közvetlenül a Gnoll-hágó balján.
– A Kőföldek! – bukott elő Tanalastából.
Vangerdahast bólintott.
– Nos, nem is olyan meglepő az eset. A Kőföldekből eddig még semmi jó nem származott.
Owden Tőzeges gazdához fordult.
– Talán többet is megtudhatnánk az idegenről, ha megvizsgálnánk a kutyákat. Vethetnék rájuk néhány pillantást?
– Ha kiásod őket! – bökött Gordon vállvonogatva a fészer túloldala felé.
Vangerdahast homlokráncolva Tanalastára nézett.
– Remélem, nem kell senkit sem emlékeztetnem rá, mi a küldetésünk célja. Aligha időzhetünk itt egész délután, míg szegény aratásmester kihantolja a tetemeket.
– Hát persze, hogy nem! – jelentette ki Tanalasta, és a lovához indult. A többiek követték. – Te meg én most átkelünk a Viharszarvakon, amilyen gyorsan csak lehet. Az aratásmester és a papok meg itt maradnak, megvizsgálják a földet, aztán a csavargó nyomába erednek.
Vangerdahast erre végképp elkomorodott.
– Nem szükséges mindannyiukat hátrahagynunk. Bármelyikünk megteheti a jelentést...
– Ez a parancsom – jelentette ki Tanalasta. – És ha ellenszegülsz, egyszerűen felmentem a papokat a királyi szolgálat alól. Ami persze azt jelentené, hogy vissza kellene vennem a köpönyegeket, úgyhogy álca nélkül lovagolnának keresztül-kasul a birodalomban, és faggatnák az embereket, mit tudnak a ragályról és a csavargóról...
– Ezt nem mered megtenni!
– Nem? – Tanalasta elérte a lovát, és kivette a gyeplőt az ott őrködő pap kezéből. – Hát akkor próbáld ki!
A varázsló felöltötte legmérgesebb arckifejezését.
– A király hallani fog erről!
– Ebben nem kételkedem. De gyanítom, hogy számít valami ilyesmire – jegyezte meg könnyeden Tanalasta. Aztán Gordonhoz fordult. – Köszönöm neked, a birodalom nevében. Remélem, a papok meg tudják menteni a földedet.
Tőzeges gazda mélyen meghajolt.
– Én köszönöm neked, úrnőm. Nyugodt lehetsz, megtartom a titkodat... mindegyiket.
– Azt jól teszed – dörmögte Vangerdahast, miközben feltornászta magát a lovára. – Ha beszélni próbálsz, biztos lehetsz benne, hogy hallani fogom.
Gordon ismét meghajolt, ez egyszer, úgy látszik, hatott rá a fenyegetés. Tanalasta búcsút intett Owdennek, megígérte neki, hogy Arabelben találkoznak két tíznapon belül, majd jelzett a Bíbor Sárkányoknak, hogy gyülekezzenek, és álljanak csatarendbe.
Végiglovagoltak a patak mentén, a gázló irányába, ahol Tanalasta először látta az ork nyomokat. Vangerdahast lassan felzárkózott a lány mellé.
– Komolyan mondtam, hogy kapcsolatba fogok lépni atyáddal. Nem dacolhatsz folyton a kívánságaival, s nem várhatod el tőle, hogy mindezért meg is bocsásson!
– Téged is jobban aggasztanak a szabadon kószáló orkok, mint az apám haragja – mutatott Tanalasta a patak mélyére. – Üzentél már a Crag kastélyba?
– Öh... hát persze.
– Ténylég?
Vangerdahast arca tulipiros lett.
– Biztos vagyok benne, hogy Magaskard parancsnok már ki is küldte a felderítőket.
– Hát persze. – Tanalasta magában elmosolyodott. – Akkor azt mondd meg: mikor hallottál erről a földről?
– Parancsolsz, úrnőm? – kérdezte Vangerdahast zavartan.
– Tudtad Tőzeges Gordon rangját – mondta Tanalasta. – Ugyan ki más mondhatta volna meg, mint Magaskard parancsnok, aki gondolom a ragályról is beszámolt neked? Remélem, a derék hadnagy azért nem részese az összeesküvésnek. Nem szeretném, ha Owden mester ide-oda kószálna, és birodalom szerte beverné minden csavargó fejét!
Vangerdahast fáradtan felsóhajtott.
– Sajnos attól félek, az aratásmesternek épp elég dolga akad majd. Magaskard parancsnok valóban mesélt nekem a földről három napja – a csavargóról viszont ma hallottam először. És igen, valóban kapcsolatba léptem már a parancsnokkal, és elmondtam neki, milyen férfit keressenek. – Elmosolyodott. – Arra is megkértem, hogy ügyeljen rá, nehogy a pap barátaid a király szeme elé kerüljenek.
– Én nem az apám szeme miatt aggódom – vélte Tanalasta. – Füle is legalább annyi van, mint neked.
Vangerdahast elgondolkodva méregette.
– Egy hercegnőnek nem illik túlzásokba esnie.
– Miért gondolod, hogy túlzásokba esem? – nevetett Tanalasta. Egy időre elhallgatott, némán élvezte a ritka, boldog pillanatot, melyben Vangerdahast társaságában már a huszadik születésnapja óta nem volt része. – Nem fog működni, hidd el.
– Hercegnő? – Vangerdahast szemöldöke ártatlanul a magasba szökött. – Biztos vagyok benne, hogy nem tudom, miről beszélsz.
– Én viszont tudom, hogy tudod, és figyelmeztetlek: nem fogsz meggyőzni! Elég idős vagyok már ahhoz, hogy tudjam: miben hiszek és miben nem.
– Valóban? – A varázsló tekintete őszinte irigységet tükrözött. – De szép is lehet az!

* * * * *

Azun szemügyre vette a májas ostyás tányért Filfaril kezében, s a szájában rögtön szétáradt a mentás tehéntrágyához hasonlatos íz. Már az ötödik fogadáson vettek részt a királynővel ugyanennyi nap alatt. Most épp a hatalmas Misrim kereskedőcsalád óriási udvarházában vendégeskedtek, s a királynak annyira elege lett a helyi ételkülönlegességből, hogy már ránézésre is felkavarodott tőle a gyomra.
Érdeklődést mímelve hallgatta az ifjú Bhela gróf tanácsait, aki kövezett kereskedőút-hálózatot szeretett volna kiépíteni a birodalomban, s közben feleségére kacsintott, jelezve, hogy sürgősen távolítsa el az ételrémséget a közeléből.
Filfaril gonoszul rávigyorgott, odalépett mellé – persze anélkül, hogy megbotlott volna, vagy kiejtette volna a kezéből a tányért –, hófehérben ragyogó mosollyal félbeszakította az ifjú Bhela értekezését – amivel a király már jó félórája hiába próbálkozott –, majd odadugta a tányért férje orra alá. Mentás iszonyat kúszott Azun orrába, s már az is komoly akaratpróbát igényelt, hogy ne ejtse el a borospoharát.
– Egy kis májas pástétomot, drágám? – kérdezte Filfaril. – Isteni!
– Hát hogyne! – Azun elvett egy szeletet, beleharapott, háromszor megrágta, és nagyot nyelt. Nem volt elég gyors: nyelve sajnos azonosította a förtelmes ízt. – Csodálatos! Nem kérsz belőle, Bhela gróf?
Bhela szeme hatalmasra nyílt.
– A te tányérodról, felség?
Azun lelkesen bólogatott.
– Épp eléggé ismerem a családodat ahhoz, hogy tudjam: nem akarsz megmérgezni.
Bhela sóvár pillantást vetett az ostyákra, már-már nyúlt is az egyikért, de aztán megemberelte magát, és visszahúzta a kezét.
– Nem volna helyes, felség. Én csupán gróf vagyok.
– Kérlek, ragaszkodom hozzá!
Bhela arca idegességet tükrözött. Lopva körülnézett a teremben, végigmérte a többi nemest, aki az elmúlt negyed órában mind őt bámulta.
– Bocsáss meg, uram. A magasabb rangú nemesek még rátartinak gondolnának – mondta végül. – Ha nem veszed zokon, én most távoznék, felség. A többiek azt hihetik, hogy ki akarom sajátítani a figyelmedet.
– Hogyne, persze, persze. Milyen figyelmetlen vagyok. – Azun derűsen a vállára csapott, miközben mély sóhaj hagyta el az ajkát. – Feltétlenül küldj írásos tervet a javaslataidról, gróf uram. Micsoda óriási ötlet! Kikövezni egy egész utat!
– Egy tíznapon belül elkészítem, felség.
Büszkeségtől dagadó kebellel Bhela gróf mélyen meghajolt mind a király, mind a királynő előtt, majd sarkon fordult, hogy sütkérezzék egy kicsit a dicsfényben, mely mindenkinek kijárt, aki hosszabb eszmecserét folytatott a királlyal. Filfaril újabb ostyát emelt fel a tányérról, és Azunnak nyújtotta. Az rámosolygott, óvatosan két ujja közé csippentette a pástétomot, s jó nagyot kortyolt a borából, hogy legalább az előző falat ízét kimossa a szájából.
– Egyél, kedvesem – unszolta Filfaril. – Már csak az kellene, hogy a házigazdák azt higgyék: méregre gyanakszol.
Azun leeresztette a poharát, és szélesen mosolyogva odasúgta feleségének:
– Kegyelmezz, édesem! Sosem élem túl a mai napot a segítséged nélkül!
– S én segítek is. Ha jóvá akarjuk tenni, amit Tanalasta elrontott, minden egyes nemest kitüntetett figyelemben kell részesítenünk. – Filfaril átnézett a terem másik végébe, egy durva külsejű, sárga harisnyát és térdszalagot viselő férfi irányába. – Nocsak, megérkezett Hiloar gróf. Nagyszerű tervet eszelt ki a Sárkányerdő átformálásáról. Rögtön idehívom! – Azun az egész májas ostyát a szájába tömte, aztán megragadta a királynő karját.
– Még ne! – mondta teli szájjal, és valahogy megállta, hogy ne köpje az egész falatot feleségének damasztruhájára. Egy tucatnyi rágás után végre lenyelte az ostyát. – Tanalasta nem hagyott nekem más választási lehetőséget.
– Te mindig választhatsz. Végül is te vagy a király.
Azun komoran rápillantott.
– Ezt te sem gondolod komolyan. Egyébként is, miért vagy rám mérges? Azt hittem, te is másik trónörököst akarsz!
– Azt szeretném, hogy Tanalasta boldog legyen – vágott vissza Filfaril. – Ehelyett hagytad, hogy Vangi addig mesterkedjen, amíg a lányod ellened fordult.
– Te is benne voltál.
– Nem tudatosan. – Le sem véve a szemét a királyról, kinyújtotta a kezét. Abban a pillanatban felbukkant mellettük egy pincér, teli borospoharat nyomott a királynő kezébe, melyből az nagyot kortyolt; megvárta, míg az inas hallótávolságon kívül kerül. – Vangi engem is kihasznált. Ha tudtam volna, hogy a lányunk ennyire megváltozott, sosem tettem volna... Csak éppen nem vettem észre, mennyire megváltozott.
– Azt hittem, mindazok után, ami az abraxus körül történt, örülni fogsz a változásoknak – mondta Azun. – Ő biztos, hogy örül. És én is, meg Vangerdahast is.
– Erősebb királynő lesz belőle, annyi bizonyos – állapította meg Filfaril. – De boldog életet él-e majd?
Azun mellkasába belemart a fájdalom, s egy pillanatra el kellett fordulnia. Éppúgy szerette Tanalastát, mint bármely más atya a leányát, s az bántotta a legjobban, hogy nem lehet tekintettel lánya boldogságára. A birodalom azt követelte meg, hogy erőskezű uralkodót faragjon belőle. Tanalasta szüleinek komoly árat kellett fizetniük.
– Tanalasta a kedvencem, tudod jól – jegyezte meg kis idő múlva. – Mindig annyira szeretett tanulni. Pusztán egyszer kell neki valamit elmondani, s egy év múlva is szóról szóra megismétli. És milyen édes lány! A drága mosolya, amely beragyogja a termet...
– Emlékszem – szakította félbe hűvösen a királynő. – Attól félek, mindazt, amit a legjobban szerettünk benne, Vangi már tönkretette.
Azun elgondolkodott.
– A királyi főmágus a birodalom javát akarta. – Kényszerítette magát, hogy farkasszemet nézzen Filfarillal, majd így szólt: – Rosszul tettük, hogy a széltől is óvtuk Tanalastát. Az ártatlansága rossz szolgálatot tett volna neki a trónon, még ha Lazúrkő Aunadar soha be sem tette volna a lábát Suzailba.
– És most – sziszegte mérgesen a királynő –, hogy Vangerdahast elorozta az ártatlanságát, mégsem tetszik az eredmény? Most megtagadod tőle a trónt?
– Még nem veszítette el – tiltakozott Azun. – Nagyszerű királynő lehet még egy napon belőle – feltéve, ha megtalálja a férfit, akit szeret, és nem követi ennyire túlbuzgón Chaunteát.
Filfaril tekintete megfagyott.
– Te és Vangi tettétek olyanná, amilyen. Ha nem tetszik ahogy viselkedik, az a te hibád, nem az övé. – Kiitta a borát, majd egy szolgának nyújtotta az üres poharat. – Emellett, hogy lehetsz olyan biztos abban, hogy nincs igaza? A ragály tényleg terjed, nem hallottad?
– De igen, hallottam – felelte Azun. – És Tanalasta e tekintetben is ellenszegült a parancsomnak. Az Ősgyík-folyamtól a Csillagvízig azt beszélik, hogy Bíbor Sárkány osztagok gyógyítják Chauntea mágiájának segítségével a fertőzött földeket.
– Helyes. – Filfaril megvárta, míg a pohárért odasiető pincér elvonul, majd újabb májas ostyát tartott a király orra elé. – Egyél!
Azunnak nem volt más választása, el kellett fogadnia a visszataszító csemegét. Mikor rágcsálni kezdte, a királynő sugárzóan rámosolygott Marlír Raynarra, s mutatta neki, hogy csatlakozzon hozzájuk. Azun magában felnyögött, de tudta, hogy nincs menekvés. Hallott már róla, hogy Marlír néhány nemes, harci mágus és magas rangú pap közreműködésével egyletet hozott lére, akik meg akarták tárgyalni a „birodalom jövőjét”. A király tudta persze, hogy nem is annyira tárgyalni akarnak, mint inkább irányítani – főként, ami a királyi hercegnőt illeti –, mégis udvariasan végig kell hallgatnia a szónoklatot. A Marlír család hűsége kulcsfontosságú szerepet játszott Arabel féken tartásában, hiszen a város eddig arról volt híres, hogy épp a legalkalmatlanabb pillanatokban kiáltja ki önnön függetlenségét.
Megforgatta szájában a vörösbort – sokkal jobb íze volt, mint a májpástétomnak – és elővette legszélesebb mosolyát.
– Marlír herceg, de jó, hogy újra látlak. Remélem, Marlír úrnő jobban van.
– Sajnos nem – vakkantotta Raynar kurtán. – Még mindig rázza a hideg, különben nyilván ő is itt lenne a körünkben.
Erre a párbeszédre öt napon belül ötödszörre került sor. Miután Tanalasta kikosarazta Daunethet, Merelda úrnő ágynak dőlt, s megkérte a királyi családot, hogy a saját egészsége érdekében hagyja el a házat. Azun viszont tudta jól, hogyha egyszerűen távozik Arabelből, azok után, amiket Tanalasta művelt, legközelebb azért térne vissza a városba, hogy újabb lázadást fékezzen meg. Így az északi ragályra hivatkozva itt maradt még egy tíznapot, Myrmen Lhalnak, a város úrnőjének palotájában. Meg is hívta fejedelmi lakomára az összes helyi nemest, akik különlegesnél különlegesebb májpástétom-fogadásokkal válaszoltak. A király tudta, hogy mindez előbb-utóbb a végét jelenti. Marlír úrnő természetesen túl beteg volt ahhoz, hogy bármelyik estélyen megjelenjen, s Azun sejtette, hogy egész addig beteg lesz, amíg a királyi pár el nem hagyja a várost.
Marlír válasza után a király várt néhány pillanatig, míg biztos lehetett benne, hogy az összes jelenlévő megértette: tudja az igazságot.
– Add át neki a jókívánságaimat, kérlek. Remélem, nemsokára jobban lesz.
Marlír „kérem”-szerűen megbiccentette a fejét, majd a támogatóihoz fordult.
– Biztos vagyok benne, hogy felséged ismeri az itt összegyűlt nagyszerű embereket: Kraliqh úrnőt, Csodálatos Merulát és Daramos atyát, Tymora házából.
– Hát persze.
Azun mindenkire rámosolygott: a szigorú tekinteté Kraliqh úrnőre, a gömbölyded Merulára és a lázas szemű Daramosra. Hát persze, hogy ismeri mindegyiket, főként Daramost. A férfi fanatikus módon szolgálta Tymorát, s most éppen központi egyházat kívánt létrehozni Arabelben, természetesen önmagával, mint az isten által odarendelt főpappal az élen.
Azun kivette a tányért felesége kezéből, és körbekínálta Marlír és társai között.
– Kér valaki májpástétomot? Isteniek!
Ezzel mintha lefegyverezte volna a négyest. Furcsálkodó pillantást váltottak, míg végül Marlír herceg elmart egy szeletet a tányérról, s a többiek követték a példáját. Sajnos egy még így is maradt. Azun Filfarilhoz fordult.
– Egy kis rágnivalót, kedvesem?
A királynő sugárzóan rámosolygott, kivette a tányért a kezéből, az ostyát azonban a kezébe nyomta.
– Nem, nyugodtan edd meg, drágám. Mindjárt hozok másikat.
Azun elvette a pástétomot, és igyekezett nem savanyú arcot vágni, mikor beleharapott.
– Finom, nem igaz?
– Valóban – értett egyet Marlír herceg. – Felség, valami roppant fontos dolgot kell megbeszélnünk.
– Tényleg? – Azun nyelt egyet. – Ugyan, mi lehet az? Ha a ragály bánt benneteket, biztosíthatom, hogy a harci mágusok már kézbe is vették az ügyet.
– A ragály csupán egy része az ügynek – szögezte le Kraliqh úrnő. Azun kémei szerint a hölgy nem csupán üzleti kapcsolatban állt Marlír herceggel. – Minket inkább a korona jövője aggaszt.
– A korona jövője? – Azun meglepett arcot vágott, a nemes asszony azonban ellentmondást nem tűrő pillantást lövellt feléje. Engem nem fogsz semmitmondó közhelyekkel, üres ígérgetésekkel lekenyerezni, mondta a pillantás, úgyhogy meg se próbáld! Azun pedig elhatározta, hogy nem próbálja meg. – Ezek szerint Tanalastáról beszélsz.
– Amiatt aggódunk, hogy nem akar férjhez menni – tolakodott elő Marlír. – Eddig úgy festett, szépen halad előre a kapcsolatuk Daunethtel. Kell, hogy legyen valami oka, hogy csak így ukmukfukk kikosarazta! Meglehetősen bosszantó dolog!
– Sajnos én vagyok az oka mindennek, Marlír uram – mondta Azun. – Jómagam annyira kedvelem Daunethet, hogy mások esetleg félreértették, mikor megkértem rá, legyen Tanalasta kísérője a születésnapomon. Elnézést, hogy ennyi bosszúságot okoztam, s szeretném, ha minden arabeli tudná: nagyon nagyra tartom a fiút. Azon gondolkoztam éppen, hogy kinevezem az Északi Határ urának. – Marlírra nézett. – Mit gondolsz, el tudná látni mindkét feladatot?
Marlírnak leesett az álla.
– Hát... hát persze!
– Akkor jó. – A férfi döbbent arckifejezéséről pontosan leolvashatta, hogy ezzel egy csapásra visszanyerte az egész Marlír-klán hűségét. – Ugorjon be holnap az Arabel Palotába, megbeszéljük a részleteket.
– Nagyon örülünk, Dauneth helyett is – kapcsolódott be Kraliqh úrnő –, de ezzel még mindig nem zártuk le a korona jövőjének kérdését. Végtére is én aztán tudom, milyen nehéz gyermeket szülni egy bizonyos kor után.
– Valóban? Pedig roppant fiatalnak látszol... Tanalasta meg talán még fiatalabbnak, mint te. Alig hinném, hogy aggódnunk kellene amiatt, hátha nem képes örököst nemzeni, amikor még meg sem próbálta... vagy ha igen, hát az apját nem avatta be a dologba!
Cinkosan rákacsintott a hallgatóságára, s Kraliqh úrnőt kivéve mindenki felszabadultan kuncogott. A király elfordult, keresett valakit a teremben, akihez odaszegődhetne, mielőtt az akaratos nőszemély végképp kihozza a sodrából.
– Tehát, ha csupán ennyi a gondod – folytatta –, azt hiszem, van mego...
– Van még más is, felség – szakította félbe Merula. Meg sem várta, hogy a király odabólintson, már folytatta is: – A királyi egyház balszerencsés kérdéséről van szó. A hercegnő talán nem gondolta pontosan végig, kihez is hűségesek azok a papok. A szolga, kinek két mestere van, előbb-utóbb meghasonlik önmagával.
– Ettől függetlenül a birodalom sokat nyerne az istenek áldásával – avatkozott közbe Daramos. – Tymora mindig is különös kegyben részesítette Cormyrt. Ha nem itt keresett volna menedéket a Zűrzavarok Korában, sokkal többet szenvedett volna az ország.
– Senki sem tagadja, hogy a jelenléte áldás számunkra – értett egyet Azun. – Azt viszont nem hiszem, hogy királyi egyházat kellene létrehoznunk.
Daramos arca lilás színt vett fel, s mielőtt még Azun befejezte volna a mondandóját, a pap felháborodott méltatlankodásba fogott.
– Azok után, hogy Tymora oly kedves volt a királysághoz, megsértenéd azzal, hogy inkább Chauntea részére állíttatsz királyi egyházat? – Hátralépett néhányat, arca remegett, szeméből sütött a lázas fény. – Ne ingereld az úrnőt, kis király! A szerencsének két oldala van, s csak az egyikük szép!
A fenyegetés hallatán azonnal elnémult az egész terem. Három testőr lépett oda a pap háta mögé.
– Erről beszéltem, felség – jegyezte meg Merula, s visszacsúsztatott egy vékony üvegpálcát a zsebébe. A jelek szerint egy pillanatra ő is megijedt, hátha Dararost annyira fűti a buzgóság, hogy kezet emel a királyra. – A papok megbízhatatlanok. Az istenüknek könyörögnek varázslatokért, s így mindig azt teszik, amit szeszélyes mesterük éppen megkíván.
– Köszönjük a véleményt, Merula. – Azun titokban elátkozta Daramost a kitörése miatt, s azon töprengett, mennyire súlyos a pap megszállottsága. Mivel Tymora a Zűrzavarok Korában Arabelben lakott, templomának csaknem akkora hatalma volt a városban, mint a kormányzónak; nem okos dolog hát, ha magára haragítja Daramost – hacsak nem akar újabb felkelést leverni. Intett az őröknek, hogy húzódjanak vissza.
– Nagyon is megértem a főpap uram aggodalmait. Bár a hercegnővel még nem beszéltük meg behatóan az ügyet, ezennel kijelentem: nem lesz királyi egyház Cormyrban – sem Chauntea, sem más tiszteletére.
Daramos arca lassan visszatért normális színéhez, bár a férfi még korántsem látszott nyugodtnak.
– A többi istennel kapcsolatban természetesen igazad van, felség, ám Tymora több mint ezer éve vigyázza az Obarskyrok házát.
– S én ezért nem szégyenítem meg azzal, hogy királyi egyházat állítok fel – mondta Azun.
Daramos zavartnak látszott.
– Nem szégyeníted meg?
– Tymora Arabelben talált menedékre a Zűrzavarok Korában, ám Cormyr fővárosa Suzail – mutatott rá Azun. – Én úgy érzem, megsértenénk azzal, ha délen még nagyobb templomot építenénk. Szerintem ő továbbra is a te templomodat szeretné hitének központjául.
Daramos szeme riadtan villant.
– Értem, mire célzol, felség.
A király szomorúan vállat vont, majd Merulához fordult.
– Attól félek, igazad van, Merula. Cormyr királyi egyház nélkül marad.
Furfangos mosoly jelent meg a varázsló ajkán.
– Akkor tehát a harci mágusok az egyetlen királyi mágiaűző szövetség?
– Nagyon úgy fest – felelte Azun. – Jó tudni, hogy annyi éven keresztül jó szolgálatot tettek a birodalomnak. Nem is akarok rágondolni, mi lenne Cormyrral nélkülük.
– Szánalmas lenne – szólalt meg Kraliqh úrnő –, s ez eszembe juttatja Tanalastát. Nem lesz tehát királyi egyház, amíg te uralkodsz, felség, de mi lesz utánad? Még ha száz év múlva távozol tőlünk, akkor is?
Azun mosolyt erőltetett arcára, és odafordult a hercegnőhöz.
– Kraliqh úrnő, annyira rosszul becsülöd meg az emberek korát, hogy lassan már aggódom, hátha gyönge a szened – viccelődött, s közben azon töprengett, mivel engesztelhetné ki a hölgyet. – Még Daramos istenének számos áldása ellenére sem remélhetem, hogy húsz év múlva is élni fogok.
– Annál több okod van rá, hogy válaszolj a kérdésemre! – Kraliqh úrnő egy pillanatra félrehúzódott, hogy beengedje Filfarilt a körükbe, aki most tért vissza a pulttól az újabb mentás májas ostyákkal. – Az utóbbi időben Tanalasta intelligens és makacs hercegnőnek bizonyult. Kétlem, hogy lenne elég erőd ahhoz, hogy a sírból irányítsd a lányodat. Mit kívánsz tenni ezzel kapcsolatban?
– Igen, Azun – mondta Filfaril, és körbekínálta a csemegét. – Akkor mit fogsz tenni?
Azun végignézett a kis csoporton, s rögtön átlátta, hogy az eddig elért eredmények ellenére nem számíthat tőlük támogatásra. Tanalasta ereje teljében, egyéni ötletek sokaságával tért haza Huthduthból, s ez mindenkit megrémisztett, még jobban, mint az a lehetőség, hogy egy Lazúrkő Aunadarhoz hasonló ifjú üljön a trónon, akit legalább kényükre-kedvükre irányíthatnának. Még maga Azun is megrémült kissé.
– Amíg én vagyok a király, úgy uralkodom, ahogy én a legjobbnak látom... s ebbe az is beletartozik, hogy én választom ki az utódomat – mondta végül, s intett, hogy nem kér az ostyából. – Miután választottam, Cormyr dolga lesz, hogy együtt éljen a királynőjével.
Filfaril elmosolyodott, s az elképedt Kraliqh úrnő kezébe nyomta a tányért.
– Megkérnél valakit, hogy ezt vigye innen? – kérdezte. – A király ugyanis gyűlöli a mentás májpástétomot.

 

 

5

Hamut, homokot kavaró szél süvöltött végig a Kőföldek déli határán, nekizúdult a Viharszarvaknak, s fojtogató felhőbe gyűrődött fel. A fehéres, párás ködben kardcsendülés visszhangzott, torokhangú ork-morgás és emberi beszéd. Tanalasta néha-néha megpillantotta elmosódott, szürke alakjukat, amint kerülgetik egymást, s le-lecsapnak ellenfelükre. Az orkok támadóalakzatban közeledtek a magasabbra nyúlt emberi formák felé, akik gyűrűt képeztek valami sötét, homályos rakás körül, mely talán a portékájuk lehetett.
Az orkok a síkság szélén ütöttek rajta a karavánon, ahol a Kőszirt ösvény lekígyózott a hegyekből, s a kopár pusztán át egészen Árnyasvölgyig ívelt.
Fekvése tehát kedvezett a fosztogatóknak, hiszen a távoli Anauroch sivatag felől fúvó szél itt rakodta le homokos terhét, s a mérföldnyi sávban felhalmozódott homokdűnék alaposan lelassították a szekereket.
– Méretes disznófejű csapat – állapította meg Vangerdahast.
– Az ám! – értett egyet Télfia Ryban. A marcona külsejű, Tanalastával egykorú férfi a Bíbor Sárkány testőrség vezetője volt. Kiköpött egy adag homokot, és hozzátette: – Bár ebben a kőhomályban nehéz megállapítani.
– Legalább kétszázan vannak – mondta Vangerdahast. Rámutatott a szekerek gyűrűjére, mely egyetlen látható bizonyítéka volt annak, hogy a Kőszirt ösvény valóban létezik. – A karaván sem a legkisebb. Az orkok pedig nem támadtak volna rájuk, ha nem lennének létszámfölényben.
– Akkor a karaván segítségre szorul – fordult Tanalasta a királyi fővarázsló felé. – Mit fogunk tenni? Vagy ez is valami fortély része, Vangerdahast?
– Ugyan mi hasznom származna az ilyesmiből? – Az udvari főmágus fenyegető pillantást vetett rá, majd odafordult Rybanhoz. – Fogd a hercegnőt, és menjetek körbe. Elijesztem a disznófejűeket, és egy órán belül utánatok megyek.
– Elijeszted? – kérdezte Tanalasta. – Hogy aztán megtámadjanak másokat is? Még mit nem! Elpusztítjuk az ork bandát, most azonnal... mielőtt még hadsereg válna belőlük.
Vangerdahast homloka ráncba szaladt.
– Könnyű ezt mondani, hercegnő! Még én sem tudok végezni ennyi orkkal, úgy hogy a karavánosoknak ne essen bajuk.
– Nem is kell – mondta Tanalasta. – Velünk van huszonöt Bíbor Sárkány. Ryban vezér itt marad húsz emberrel a hegyekben, mi pedig körbelovagolunk, az orkok hátába kerülünk, és fölfelé űzzük őket a hegyekbe.
Ryban nem volt elragadtatva.
– Húszan kétszáz ellen? Ebben a ködben?
– A köd csak hasznotokra lesz. Az orkok ugyanis nem tudják majd, mennyien vagytok – győzködte Tanalasta. – S pusztán annyi a dolgotok, hogy lelassítsátok a rohamukat, míg Vangerdahast utol nem éri őket, akkor pedig úgyis futni fogtok, ha kedves az életetek. Néhány tucat nyilat kell ellőnötök, ennyi az egész.
Ryban felvonta a szemöldökét, és Vangerdahastra nézett.
– Nem – jelentette ki a mágus. – Túl hézagos a terv. Nem vállalunk ilyen kockázatot, vigyáznunk kell a hercegnőre.
Kiáltás harsant a csatatér felől, s Tanalasta egy tucat ork körvonalát vélte megpillantani, amint épp az oldalára dönt egy szekeret. Három férfi ugrott elő a felborult járgány mögül, s fegyverrel, varázslattal célba vették ellenfeleiket; a jelenetet aztán elnyelte a kőhomály.
– Alusair talán kiegyezne azzal, hogy csupán elkergessük őket? – kérdezte.
– Te nem Alusair vagy.
– De nem is vagyok már királyi hercegnő – jelentette ki Tanalasta, s zavart pillantást aratott Rybantól. – És egész nap ecsetelhetnénk, hogy mi nem vagyok, de az nem állítja meg az orkokat. – A vezérhez fordult, kinyújtotta a kezét. – Kérek egy kardot!
Vangerdahast elkapta a csuklóját.
– A király nem mondta, hogy végleges a döntése. Biztos vagyok benne, hogy még egyszer átgondolja a dolgot, ha legalább néhány kérdésben egyetértesz vele.
– S ez azt jelentené, hogy mondjak le a királyi egyházról, igaz?
Vangerdahast bólintott.
– Természetesen. A király viszont azt is kijelentette, hogy csak olyan férfihoz ad hozzá, aki valóban a kedvedre való.
– Milyen kedves tőle! Szerintem nyugodtan mondhatjuk, hogy végleges a döntése. Ugyanis, hacsak ő nem követ meg, nem fogom átvenni a koronát. – Tanalasta Rybanra nézett, s azon töprengett, nem tesz-e elhamarkodott kijelentéseket. A látomás pusztán az elsietett házasság lehetséges következményeit mutatta meg neki, most viszont már világosan érezte, hogy valójában az összes döntésére vonatkozott. – Ideadhatod a kardot, vezér. Innentől Alusair az, aki különleges védelemre szorul.
Ryban Vangerdahastra pislogott.
– Miért őt bámulod, Ryban? – faggatta Tanalasta. – Én vagyok a hercegnő, s te nekem tartozol engedelmességgel... ahogy Vangerdahast is, amikor éppen eszébe jut.
Ryban összeszorította a fogát, ám aztán kihúzta a kardját a hüvelyéből.
– Ahogy parancsolod, hercegnő.
Átfektette a fegyvert az alkarján, és odanyújtotta neki a markolatát. Tanalasta előrehajolt a nyeregben, kivette a nehéz kardot a férfi kezéből, majd gyors mozdulatot írt le vele a levegőben. Nem volt ugyan olyan jó egyensúlya, mint a palota tornatermében használt párbajtőrnek, mégis megteszi majd a csatában.
Mikor Ryban kétkedve felvonta a szemöldökét, a hercegnő felnevetett.
– Ne nézz ilyen meglepetten, vezér. Lehet, hogy nem vagyok Alusair, de Obarskyrnak születtem én is. Azóta vívok, amióta járni tudok.
Ryban arca most már aggodalmat tükrözött.
– Ez egy kicsit más, hercegnő. Harcoltál már orkokkal?
– Nem, hacsak Lazúrkő Aunadart nem számolom. – Nagyot kuncogott a vezér zaklatott fintorán, majd hozzátette: – Mi lenne, ha adnál egy-két jó tanácsot?
– Csak az időt pocsékolnánk vele – morogta Vangerdahast. Lépésre fogta a lovát, hogy végül szembefordult Tanalastával, kivette a kardot a kezéből, és visszaadta Rybannak. – Erre nem lesz szüksége.
Tanalasta parancsoló tekintettel méregette.
– A király tehát mégis beleegyezik a királyi egyházba?
– Azt kötve hiszem, én viszont nem fogom sok jó ember életét kockára tenni azzal, hogy csatába engedlek. – A varázsló bütykös ujjával a domboldalra mutatott, egy gránitsziklára a csatatértől nyugatra. – Ott fogsz bevárni minket Ryban öt legjobb emberével. Ha egyetlen ork is száz lépésnél közelebb merészkedne hozzád, a sárkányok – akár erővel is – megragadnak, és teljes gőzzel nyugat felé menekülnek veled. Megértettük egymást?
A lányt szörnyen felmérgesítették a varázsló szavai, de Ryban megkönnyebbült tekintete elárulta neki, hogy a vezér osztja Vangerdahast aggodalmait. Jómaga csendben köszönetet mondott az istennőnek, hogy kimaradhat egy olyan kalandból, mely kissé komolyabbnak ígérkezett, mit szerette volna. Tanalasta ugyan el akarta játszani a szeszélyes hercegnőt, hogy felbosszantsa Vangerdahastot, de elég bölcs volt ahhoz, hogy belássa: a tíz az egyhez arány kissé túl nagyra törő vállalkozás egy kezdő harcos leány számára – még a királyi fővarázsló társaságában is.
Durcás arccal a vezér felé fordult.
– Te is így látod, Ryban?
– Igen – vallotta be a Bíbor Sárkány. – Nem akarom leszólni a képességeidet, hercegnő, de a disznófejűek nem sportszerűen küzdenek. A jelenléted mindannyiunk számára terhet jelentene.
Tanalasta válla megroskadt.
– Nos, rendben. – Nem kellett megjátszania a csalódottságot, hisz épp elégszer hallgatta már irigykedve húga meséit a Kőföldekben vívott nagyszerű csatákról. – Küldj velem két férfit, aki vigyáz rám. Ha nem veszek részt a harcban, nektek nagyobb szükségetek lesz a kardforgató kezekre, mint nekem.
Vangerdahast összeráncolta a homlokát az ötlet hallatán, de okosabbnak látta, ha nem szól semmit. A nyeregtáskák felé intett.
– Megvan a pálca és a karkötő, amit adtam? – kérdezte. – És a gyűrűk?
Tanalasta zsebre tette a kezét, s meg is találta a gyűrűket a megfelelő tasakokban.
– Ne aggódj! – csúsztatta az ujjaira az ékszereket. – Elővigyázatos leszek. Nem szeretném, ha bárki is aggódna miattam. Ha érdekel, még arra a varázslatra is emlékszem, amit te tanítottál, amely kordában tartja a medvéket.
Vangerdahast meglepődött.
– És fel is készültél vele?
– Úgy is mondhatjuk. – Tanalasta elismételte a szükséges mozdulatsort. – Látod? Nem volt az teljesen elvesztegetett idő, amit együtt töltöttünk.
– Az élet mindig apró csodákkal van teli... még az én koromban is. – Vangerdahast döbbenten megcsóválta a fejét. – Talán még harci mágus lesz belőled, ha már ennyire nem akarsz királynő lenni.
Azzal az udvari főmágus megfordította a lovát, és ellovagolt, hogy megkerülje a csatateret. Ryban gyorsan utána küldött három embert, hogy segédkezzenek neki a közelharcban, aztán kijelölt két lovast Tanalasta kísérőjéül.
A hercegnő és két társa leszálltak lovukról, és végigvezették a lejtőn hátasaikat. A hegy lába ugyanolyan kopár volt, mint az odalent húzódó homokdűnék, ám itt a talajt göröngyös sziklák pettyezték, mint a Kőföldek szívében. Bármely ork észrevette volna őket a hegyoldalban, ha éppen felnéz a csatából. A gyalogos menetelés ugyan nem szavatolta, hogy észrevétlenek maradnak, mégis nagyobb biztonságot nyújtott. Azon sem kellett aggódniuk, hogy a lovak patája hangosan kopogott a sziklás talajon. Még Tanalasta is alig hallotta a lódobogást a lentről felverődő csatazajtól.
Mikor már közeledtek a célhoz, a kőhomály egyre ritkult, s Tanalasta rájött, hogy Vangerdahast nem csupán azért választotta neki ezt a helyet, hogy távol tartsa őt a küzdelemtől. A gránitsziklát három oldalról szakadék védte, s elég közel állt a Kőszirt ösvényhez ahhoz, hogy jól láthassák a csatát. Legalább kétszázötven görnyedt hátú alakot számolt, akik elszántan kerülgették a felborult, égő szekerekből álló szabálytalan körformát. A védőgát mögött alig ötven karavánőrt látott, akik karddal, fejszével fogadták az ellenfelek csapásait, néha egy-egy villám vagy tűznyelv-varázs is fellobbant; a kör közepén gyermekek, asszonyok és káromkodó kereskedők maroknyi csapata szorongott.
Egyes asszonyok és a legtöbb kereskedő falándzsát tartott a kezében, készen arra, hogy megrohamozza az orkokat, ha azok áttörnének az őrök gyűrűjén. Az emberi és ork tetemekből ítélve, melyek szétszórva feküdtek a kör peremén, néhányszor már közbe is kellett lépniük. A hercegnő nyomát sem látta állatoknak. A szekérhúzó jószágot valószínűleg szélnek eresztették, vagy az orkok már elkapták őket.
A hármas elrejtette lovát a gránittömb mögé. Tanalasta kinyitotta a nyeregtáskát, felhúzta a két karkötőt, eltette apró fekete jogarát, aztán megindult kúszva fölfelé. Eddig még nem volt szüksége rá, hogy használja a karkötőket és a pálcát, de gyakorolt már velük néhányszor, s tudta, hogyan bánjon a mágiájukkal. Már Arabelben is sejtette, hogy a Kőföldek veszélyes vidék, ugyanis Vangerdahast egész varázstárgy-gyűjteményt hozatott a hercegnő számára a Bíbor Sárkány kincstárából. Mikor pedig otthagyta Huthduthban, pusztán egy varázstőrt adott neki – talán azért, mert arra számított, Tanalasta egy tíznapon belül kapcsolatba lép vele, és azonnal haza akar menni. A makacsságából merített elég erőt ahhoz, hogy kibírja az első unalmas hónapot a kolostorban – aztán pedig felfedezte a kemény, becsületes munka örömét.
Mire elérte a szikla peremét, egy csapatnyi orknak már sikerült betörnie két szekér között, s épp négy zömök karavánőr tetemén trappoltak keresztül. Reszkető csatakiáltás röppent fel az asszonyok és kereskedők ajkáról; óvatosan előreléptek, lándzsájukat az ellenségre szegezve.
Tanalasta megragadta pecsétgyűrűjét, majd elképzelte az udvari főmágus arcát.
– Vangerdahast!
A férfi azonnal megjelent, szürke alakja úgy kétszáz lépésnyire állt a karaván mögött, egy homokos szegély takarásában. A varázsló felemelte botját, s tűzlabdát röppentett a levegőbe. A lángoló gömb átívelt a szekerek fölött, és belerobbant a támadó orksereg szívébe, megnyaldosta karikalábukat, majd bíbor villanással a magasba csapott. Fekete füst, szállongó hamu maradt a disznófejűekből, s a szél halódó visítás neszeit sodorta a hercegnő felé.
Három feketére égett ork botorkált elő a tűzvész közepéből, testükből füst gomolygott elő. Asszonyokból, kereskedőkből álló csapat rohamozta meg őket, lándzsájukat bele-beledöfték a még vergődő testekbe, míg azok össze nem rogytak az ütések alatt.
Igen? – hallotta meg Tanalasta Vangerdahast hangját a fejében. Remélem, fontos, ugyanis kissé elfoglalt vagyok.
A varázsló ismét intett botjával, s tucatnyi villám csapott mennydörögve egy orkcsapatba, mely épp egy másik szekeret próbált felborítani. A kör túlsó oldalán pedig újabb horda érkezett, hogy elbánjon három fáradt karavánőrrel.
Gond van a jobb oldalon – hm, neked az a bal oldal, üzente Tanalasta gondolatban. Félúton a lejtő alja felé. Én innen mindent látok.
Remélem is. Gondolod, hogy meg akartalak fosztani a mókától?
Vangerdahast visszadugta botját a nyeregtartóba, majd kihúzott valamit köpönyegének ujjából, és a Tanalasta által sugallt irányba intett. Sárga ködfoszlány jelent meg az orkok feje fölött, s egyre lejjebb szállingózott. Azok, akik foglyul estek a felhőben, kiejtették kezükből a fegyvert, és dermedten összerogytak. Tanalasta az őrök helyett is remélte, hogy a felhő csupán altató, bűbájt hordoz, nem gyilkos mágiát.
Végül a három segéderő is megjelent Vangerdahast mögött, testük szorosan ügető lovuk hátára tapadt, ahogy megpróbálták utolérni a királyi fővarázsló pompás csataménjét. A három férfi meztelen kardot lóbált a kezében, másik karjukat kerek pajzs mögé bújtatták, Tanalasta mégis úgy érezte, mire beérik a mágust, lovaikat már annyira kimerítette a futás, hogy képtelenek lesznek csatába szállni.
Vangerdahast már csupán száz lépésnyire járt az ellenségtől, s újra elővette botját. Nyelét a hóna alá szorítva ide-oda mozgatta a pálcát, s annak hegyéből villámok és meteorrajok röppentek a szekerek irányába. Tucatjával hullottak az orkok, a túlélők pedig zavartan elhátráltak. A kimerült karavánőrök pusztán annyi időre álltak meg, hogy köszöntésre emeljék kardjukat, majd a társaik mellé siettek, akik a gyűrű másik végén állták a sarat.
Nem tartott sokáig, míg a bosszús orkok felderítették, ki okozta a galibát. Mikor Vangerdahast már szinte odaért a szekerekhez, az egyik magas disznófejű sivító hangon elordította magát, s a mágus lova elé tuszkolta társait. Azok pedig nem törődtek Vangerdahast halált osztó pálcájával: legalább ötvenen állták el a karavánhoz vezető utat.
A varázsló meghúzta a gyeplőt, hogy más irányból támadjon.
Rossz felé mész! – figyelmeztette Tanalasta. A vezérük a másik oldalon van. Ha esetleg...
Tudom... mit csinálok! – érkezett a szaggatott válasz. Már akkor csatáztam... Cormyrért, amikor... az apád még nem is volt király!
A királyi főmágus körbekormányozta lovát, átvezette a sík terepen a karaván túlsó oldalához. Dörgő üdvrivalgás tört elő a megfékezésére küldött orkokból, Vangerdahast azonban hamar ráébresztette őket a tévedésükre, mikor tűzgolyót küldött a csapat közepébe. A varázsló testőrei most bukkantak elő két szikla közül, s védelmi alakzatba rendeződtek Vangerdahast háta mögött.
Az ork vezér a varázslóra pillantott, majd még több katonát küldött új ellenfelei felé. Mikor Vangerdahast nem reagált, Tanalasta rájött, hogy vagy nem látja a közelgő veszedelmet, vagy nem tudja, melyik az orkok vezére.
Tortaszeletnyit jobbra! – utasította a mágust.
Tortaszeletnyit? Gúnyos hangja ellenére a varázsló jobbra rántotta a lovát.
Szeletet mondtam, nem egy egész negyedet! – pirított rá Tanalasta. Persze Vangerdahast pocakjából ítélve gondolhatta volna, hogy számukra nem azonos jelentést takar a „szelet” kifejezés. Az ork, akit keresel, sokkal magasabb a többieknél, busa fejű, csúcsos pofával!
Megvan!
Dörgő villám robbant ki Vangerdahast botjának hegyéből, s eltalált egy katonát, melyet a vezér épp abban a pillanatban tolt maga elé. Az orkok kapitánya a földre kushadt, aztán eltűnt a tömegben. Újabb varázslat zümmögött elő a pálcából, s az egész környék egyetlen tűzgolyóvá változott.
Vangerdahast és társai közben elérték a kardos, agyaras orkfalat. A varázsló úgy törtetett előre, mintha észre sem vennék őket, s az orkok páncélja ripityára tört lovának mellkasán. Társai – védőmágiájuk nem lévén – inkább hagyományosabb védekező taktikához folyamodtak, kardsuhogás, patavillogás közepette támadtak neki az eleven gátnak.
Mikor mindannyian átértek, Vangerdahast egy pillanatra hátrafordult, gyors tűzsugárral locsolta meg az orkok falát, aztán lépésben megindult a szekerek felé, s az elébe kerülő orkokat pálcájának egyetlen intésével megfutamította. A három katona mögötte lovagolt, és csúnyán nézett – ennél többet nem is kellett tennie. Egyetlen disznófejű sem mert a közelükbe merészkedni.
A karavánőrök már nekifogtak, hogy arrébb vonszoljanak egy szekeret, hogy Vangerdahastékat beengedjék a körbe, mikor Tanalasta észrevette az ork vezért: egy kisebb szikla mögött guggolt, s lándzsahegyeket dugott egy agyagkorsóba. Maroknyi ork kuporgott a szikla tetején, idegesen figyelték Vangerdahastot, és készenlétben tartották a lándzsákat, melyeket vezérük már megmártogatott.
Vangi, a vezér még él! – figyelmeztette a mágust. Úgy húsz lépésnyire van mögötted, kicsit balra.
A varázsló megállította lovát, és intett a kereskedőknek, hogy jöjjenek közelebb. Kis szelet vagy nagy szelet?
Úgy egy nyolcad torta, felelte Tanalasta. A szikla mögött, amelyiken többen is tanyáznak. Légy óvatos! Lándzsájuk van, és valamiben megmártották a hegyét.
Vangerdahast válasza pusztán halk kuncogás volt. Visszadugta harci botját a nyeregtartóba, egyik testőrétől elvette a pajzsát, és végighúzta rajta a kezét. Tanalasta nem látta, milyen anyaggal szórja be, de észrevette, hogy a varázsló ajka mozog.
Az orkok közben visszanyerték bátorságukat, s széles félkörbe rendeződtek Vangerdahast és három társa körül. A varázsló ügyet sem vetett rájuk, tovább folytatta a pajzs bűvölését. S ez mintha még a harci botjánál is nagyobb rémületbe ejtette volna ellenfeleit – Tanalasta sejtette is, hogy a mágus alaposan rájátszik a dologra. Nem kételkedett benne, hogy Vangerdahast rengeteg varázslatot ismer, amelyet hosszabb időbe telik felidézni, mégsem hitte, hogy a mágus olyan ostoba, hogy egy csata kellős közepén próbálkozzon meg vele. Ideges nyüszítés hallatszott az orkok felől. Egy-egy tucat bátrabb teremtmény időnként nekirontott, de azonnal mozdulatlanná dermedt, mikor a mágus rájuk emelte tekintetét.
Végül Vangerdahast megérintette a pajzs közepét, és elhallgatott. Ryban és csapata készen áll?
Tanalasta felnézett a hegyoldalra. Erőlködnie kellett, hogy kivegye Ryban és a többi Bíbor Sárkány alakját. A katonák szétszóródtak a sziklák között, hosszú íjukra nyilat illesztettek, tegezük mellettük feküdt. Felfelé nyújtogatták nyakukat, a síkságot kémlelték, hátha a kőhomályon keresztül elcsípnek valamit a csatából.
Készen állnak, mondta Tanalasta. Azt is mondhatnám, hogy türelmetlenek.
Vangerdahast bólintott, és meglóbálta a pajzsot, mintha vizet keresne, s a pajzs segítségével akarná kideríteni, hol ásson kutat. Ahányszor csak a pajzs feléjük billent, az orkok rémülten hátrahőköltek, lekushadtak a földre. Mikor aztán odábblendült, az orkok felpattantak, és öklüket, kardjukat rázva mutogattak a varázslóra.
Sajnos a falka többi tagja nem félt a támadástól. Fejszés harcosok foglalták el azokat a részeket, amelyeket Vangerdahast már megtisztított egyszer. Tanalasta oldaláról pedig úgy tűnt, még elszántabban rohamozzák az orkok a szekereket. A hercegnő látta is, hogy néhány karavánőr már térden állva harcol, vagy két kézzel forgatja kurta kardját, melyet még az ő fél karja is könnyedén elbírt volna.
Már éppen sürgetni akarta Vangerdahastot, hogy siessen azzal a támadással, amikor óriási madár bukkant fel a nyugati égbolton. A kőhomályban pusztán a teremtmény árnyékát látta, mégis nagyobbnak tetszett, mint bármely sas, s gyorsabban szárnyalt a vadászó sólyomnál. A teremtmény meredeken alábukott, majd hirtelen elfordult a csatától, és eltűnt egy homokdűne mögött.
– Mi volt az? – kérdezte Tanalasta.
– Micsoda? – érdeklődött az egyik őr.
– Nem láttátok? – A lány odamutatott, amerre a madár eltűnt. – óriási madárnak látszott, de kétszer akkora volt, mint egy sas... és gyorsan járt. Nagyon gyorsan.
– Talán keselyű lehetett, hercegnő – vélte egy másik katona. – Azokat idevonzza a csata bűze.
– Nagyobb volt, mint bármely keselyű – makacskodott Tanalasta. – És azok nem is szállnak ilyen sebesen.
Az őrök sokatmondó pillantást váltottak.
– A Kőföldek – magyarázta az első – könnyen megtréfálják a gyakorlatlan utazót, úrnőm. Ne aggódj emiatt.
Tanalasta ugyan ki nem állhatta, hogy rendreutasítják, főképp, hogy egyik őr sem látta a madarat, mégsem látta értelmét a vitának. Bármi is volt az a dolog, láthatólag nem kívánt részt venni a csatában. Tanalasta lenyelte a mérgét, és ismét Vangerdahastra fordította a figyelmét, aki végül megunta a színészkedést. Mágikus pajzsával az ork vezér rejtekhelye felé intett. A vezér körüli orkok ideges remegésbe kezdtek, uruk pedig fölült, és kidugta a fejét a szikla mögül. Vangerdahast lovának véknyába vágta a sarkát, s a hatalmas csatamén úgy megugrott, hogy a mágus már félúton járt a szikla felé, mikor testőrei is megindultak utána.
Az ork kapitány felállt, és vadul Vangerdahastra mutogatott. Lándzsások özönlöttek elő a szikla mögül, s megvetették a lábukat vezérük előtt. Fegyverük végét a földbe szúrták, hegyét pedig a rohamozó varázsló lovának irányították.
A király nevében! Vangerdahast erőteljesen megrántotta a gyeplőt, majd szemlátomást meggondolta magát, ledobta a pajzsot, és szorosan lovának nyakába csimpaszkodott. Lándzsát mondtál, nem pikát!
Mielőtt Tanalasta válaszolhatott volna, az őrök egyike elkáromkodta magát.
– A vaskesztyűre!
A hercegnő behúzott nyakkal félrenézett – aztán eszébe jutott, hogy az orkok eddig is hiába csapkodták Vangerdahast lovának mellkasát.
– Nem lesz semmi baja – jelentette ki, s már-már várta, hogy a varázsló egyenest keresztüllovagol a mérgezett fegyverekből alkotott barikádon.
Ehelyett a csodás mén felemelkedett, s a levegőben folytatta a galoppot, mintha továbbra is szilárd talaj lenne patái alatt. Mikor már az elképedt orkok fölött jártak, Vangerdahast előhúzott valamit a zsebéből, és meghintette vele ellenfeleit. A rémült disznófejűek elhajították pikáikat, s talpra ugorva, nyöszörögve, vadul vakarni kezdték kobakjukat.
Csak akkor pusztultak el, amikor a testőrség is megérkezett, s lovuk patája, kardjuk éle viharos táncba fogott. Olyan sebesen hajtották végre a támadást, hogy Tanalasta csak később vette észre: csak ketten siettek a mágus segítségére. A harmadik katona a szekerek árnyékában feküdt, mellkasán akkora seb tátongott, hogy még a hercegnő is tisztán ki tudta venni. A férfi lova néhány lábnyira tőle rémülten dobálta a fejét.
Tanalastának ideje sem maradt rá, hogy megkérdezze két társát: látták-e, mi történt. Vangerdahast lova ismét földet ért az orkvezér mögött, mire a hatalmas disznófejű nekiiramodott a homokos talajon, oly sebesen szedte a lábát, hogy a királyi főmágus is csak néhány másodperc múlva érte utol. Vangerdahast ismét előhúzta botját, és lándzsa gyanánt maga elé tartotta.
Tanalasta arra számított, valamiféle varázslattal akarja majd véres masszává robbantani az ork koponyáját, Vangerdahast viszont mindössze becélozta a lándzsát, s hagyta, hogy a roham ereje betörje áldozatának fejét. A vezér tíz yardnyit repült, majd élettelen kupacként élt földet. A királyi főmágus megállította a lovát, és visszafordult a karaván felé.
Az orkok szétszóródtak, óbégattak, sikongattak, mintha démoni uruk érkezett volna közéjük az Abyss mélyéről. Néhány jól irányzott tűzgolyó teljessé tette a pánikot, s a Vangerdahasthoz közelebb álló disznófejűek egy emberként menekülésbe fogtak. A varázsló két tűzfüggönnyel Ryban irányába terelte őket, majd megkerülte a karavánt, hogy a másik oldalon megbúvó orkokkal is végezzen.
Fekete sugár lövellt ki az egyik égő szekér alól, majd félhold alakú sötétségfantommá dagadt. Tanalasta még fel sem fogta, hogy az imént észlelt hatalmas madarat látja, az árnyék már szárnyra kapott, és hátba támadta Vangerdahast testőreinek egyikét. A lovas felsőteste egyszerűen lehullott, a rémült ló pedig futott tovább, a katona lábai ide-oda billegtek a kengyelben.
Még azelőtt elérte a következő katonát is, mielőtt az megfordulhatott volna, hogy megnézze, mi történt a társával. A Bíbor Sárkány szó nélkül eltűnt a fantom szárnya alatt, kardját sem tudta felemelni. Csak a lova került elő ismét: nyerge odaveszett, oldalát három mély karmolásnyom csúfította el.
– Helm, segíts meg! – nyögte az őrök egyike Tanalasta oldalán. – Mi ez?
– Azt mondtad, keselyű – jegyezte meg savanyúan Tanalasta.
Vangerdahast folytatta útját előre, észre sem vette, mi történt a háta mögött. Tanalasta ismét felidézte arcát.
Vangerdahast, mögötted! Valami démonféle az, vagy...
Nem fejezte be, ugyanis a fantom felemelte a fejét, és feléje fordult. Furcsa kereszteződésnek tűnt asszony és darázs között, izmos felsőtesttel, lehetetlenül vékony derékkal, s hosszú, botvékony lábakkal, melyek groteszk alakokba csavarodtak. Fekete hajából füst szivárgott, szeme fehéren izzott, s a hercegnő még sárga agyaras mosolyát is ki tudta venni.
Tanalasta, maradj nyugton!
A hercegnő visszanézett Vangerdahastra, s látta, hogy a varázsló közben megfordította a lovát. Ezer színben pompázó dárda röppent elő botjából, ám a lény már épp a magasba emelkedett. A sugár pusztán a fantom hűlt helyét találta, s a második lovas maradványai szétloccsantak minden irányba.
A teremtmény szárnya erőteljesen kavarta a levegőt, s mint a nyíl repült Tanalasta rejtekhelye felé. Ahogy közeledett, a hercegnő két meztelen mellet látott, és tíz karmot a fantom karcsú ujjai végén. Vangerdahast felől apró lánggömb emelkedett a magasba, s röppent a lény háta felé. Az kissé megbillent, így a gömb átrepült a feje fölött, és a homokdűnék között ártalmatlanul robbant tűzgolyóvá. Már annyira közel járt hozzá a fantom, hogy Tanalasta keskeny orrát is látni vélte, beesett, véres állát.
Szokatlan gyilkolásvágy kerítette hatalmába a hercegnőt. Hirtelen másra sem tudott gondolni, minthogy legyőzze ellenfelét. Talpra ugrott, belenyúlt a zsebébe, s izgatottan kutatott a Vangerdahasttól kapott békehozó jogar után. Furcsamód egyáltalán nem érzett félelmet, pusztán óriási vérszomjat, mely eufórikus hangulatba ringatta, és elhomályosította gondolatait. Ez lehet a csata mámora, amelyről Alusair beszélt?
Az egyik őr megragadta a gallérjánál fogva, és a lovak felé terelte.
– Fuss!
A sárkány katona ösztökélése észre térítette Tanalastát, s megremegett a félelemtől, mikor eszébe jutott, milyen könnyedén végzett a fantom Vangerdahast két kísérőjével. Hátrált néhány lépést, majd megállt, mikor látta, hogy az őrök egymásnak vetett vállal felsorakoznak a szikla szélén.
– Őrültek! – sikoltotta. – Visszavonulás! – Elengedte a pálcát, és kihúzta kezét a zsebéből, megragadta az egyik gyűrűt, melyet Arabelben kapott Vangerdahasttól. – Most!
Az őrök nem engedelmeskedtek. Hangos csatakiáltásokat kurjongattak, felemelték kardjukat, de elkéstek vele. A fantom végigsuhant a szikla pereme fölött, hosszú karmával felnyársalta az egyik őrt, a másikat a mélybe taszította, majd villámsebesen folytatta az útját Tanalasta felé.
A lány a földre mutatott gyűrűjével.
– Sárkányfal! – parancsolta.
Éles fájdalmat érzett ujjában, majd csillogó fal jelent meg közte és a fantom között. Tompa puffanás visszhangzott végig a hegyoldalon, s a lény felkenődött a falra, varázsszárnyai elsötétítették a láthatárt.
A fantom fülsértő vijjogást hallatott, fehér szeme egyszerre emberibbé, sőt, nőiesebbé vált. Arcából kifutott a sötétség, s egy Filfarillal egykorúnak látszó nemes asszony vonásai tűntek elő. Tanalastát annyira hatalmába kerítette a megdöbbentő jelenés, hogy futni is elfelejtett.
Tanalasta? – hallotta Vangerdahast hangját.
A fantom kihúzta fejét a varázsfalból, és a mágus felé fordult. Tanalastának elszorult a szíve, mikor rájött, mit jelent mindez: a fantom hallja a gondolat-beszédet!
Válaszolj!
A rém a szárnyait is kiszabadította, s Tanalasta félelmei visszatértek.
Csönd legyen, vén bolond! A hercegnő a lovak felé fordult.
S ekkor Vangerdahast hirtelen megjelent előtte, lovával együtt, kábultan pislogott a teleportálás utóhatására. A hercegnő hátranézett, s látta, hogy a fantom átugrotta a varázsfalat, arca ismét nedvtől csöpögő feketeséggé változott. Tanalasta kinyújtotta felé a kezét, s a másikkal a karperecre csapott.
– Király nyilai!
Izzó fájdalom söpört végig a karján, négy aranyló nyíl röppent a rém mellkasa felé.
A teremtmény azonnal beburkolta magát szárnyával, s a nyilak szemkápráztató villogással nekicsapódtak. A szárnyak egy pillanatra átlátszóvá váltak, előtűntek az ujjvastagságú csontok, majd ismét befeketedtek.
Vangerdahast botja nagyot koppant Tanalasta vállán.
– Te már eleget tettél, hercegnő – mondta. – Most pedig hagyd, hogy a vén bolond is kiszórakozza magát ezzel a csúnya banyával!
Mivel túl kimerült volt ahhoz, hogy ellenkezzen, Tanalasta csupán bólintott, és a lovához szaladt, felvonszolta magát a nyeregbe, épp mikor a mágus első varázslata végigdübörgött a gránitszikla fölött. A lány lehajolt, kiszabadította a halott őrök hátasának gyeplőjét, aztán visszafordult a fantomhoz, amely mérges fehérben izzott, s épp rávetette magát Vangerdahastra. A férfi egyenesen maga elé tartotta botját. Ezüsttüskés bozót nőtt közte és rikoltó támadója között.
Tanalasta a társaság maradéka felé fordította lovát, abban az irányban azonban csak orkokat látott, s rögtön rájött, hogy sosem érne oda hozzájuk élve. Gyors imát mondott istennőjéhez, hátha Ryban látja, mi történik a sziklán, megfordította lovát, és felfelé hajszolta a hegyoldalon.
A rémült jószág úgy szökellt szikláról sziklára, mintha csak hegyi kecske lenne, s az utolsó mondat, amit Tanalasta hallott, Vangerdahast meglepett káromkodása volt:
– Hát téged meg miféle csatornafosztogató szukkubusz nemzett?

 

 

6

Meg volt ijedve, nem vitás – csak egy bolond nem féltené az életét –, de egyben valami őrületes tombolásvágy is elfogta. Szíve a torkában dobogott, úgy vert, ahogy már évek óta nem. Minden szívdobbanás csatára buzdította, hogy essen neki a rémnek varázslattal, bűbájjal, s hogy addig támadjon, míg a lényből semmi sem marad, pusztán égett folt a szikla peremén.
Vangerdahast soha életében nem tapasztalt ilyesmit egy csata előtt, s nem is értette, honnan került elő egyszerre ez az érzés. Hisz tucatszor mosta már meg Azun fejét, mondván: csatát nem haraggal nyer az ember, hanem hideg, érzelemmentes számítással; most meg itt áll egymagában, s alig bírja féken tartani érzelmeit. Fölöttébb nyugtalanító dolog. Utolsó villámának maradványai még mindig ott cikáznak a rém szárnyain, átlátszó csíkot húzva belé, ő meg máris emelné a botját, hogy újra megpróbálkozzon ugyanazzal a használhatatlan varázslattal. Fölöttébb nyugtalanító, valóban.
Ledobta a botot, és belenyúlt köntösének ujjába. Egy másodpercig tartott csupán, míg rálelt az aprócska zsebre, ahol a pókhálót tartotta. A fantom kikukucskált összehajtogatott szárnya alól, és rávetette magát. Vangerdahast lova megugrott, csaknem kivetette urát a nyeregből. A rém utána száguldott, s a szakadék felé terelte az ijedt Cadimust. Vangerdahast kihúzta kezét a köntöséből, a sötét teremtmény felé hajította a hálót, és ordítva kántálni kezdte a varázsigét.
Már az első szavainak hallatán lekushadt a rém a földre, és betemette magát szárnyával. Szinte azonnal óriási, ragacsos fonadék képződött körülötte, míg végül teljesen körbevette a lényt fehéres szálaival.
Cadimus hirtelen visszafordult a szikla pereméről, s a varázsló elveszítette az egyensúlyát. Magában átkozva az ostoba állatot, kétségbeesetten kinyúlt a sörénye után, mikor elzúgott a feje fölött, ám rá kellett ébrednie, hogy másodperceken belül a jó néhány száz lábnyi mélységben fekvő homokdűnén fog földet érni.
Éles bizsergést érzett, mikor a kabátjának mágiája működésbe lépett, majd a ruhadarab szétnyílt, egyfajta durva vitorlát alkotott. Az egyik dűnén szállt le, nem messze az őr tetemétől, akit a rém lelökött a szikláról. Szegény fickó fejjel beleállt a homokba, vállig elmerült benne, s az ütközés ereje elroppantotta a nyakát. Mellvértjén véres csík jelezte, hol találta el a fantom szárnya.
Vangerdahast elfordult, és madártollat halászott elő a zsebéből. Még mindig emésztette belülről a furcsa tombolásvágy, úgyhogy gyors varázsigét mormolt, kinyújtotta a kezét, és felugrott a levegőbe, s közben azt ismételgette magában, hogy neki most a csatában a helye, Tanalastával később is ráér foglalkozni. Tudnia kell, honnan jött a rém. Tudnia kell, miért érkezett a nevetséges orkcsapat segítségére. Meg kell ölnie a lényt, mielőtt még szétszakítja a varázshálót. Ez a legfontosabb dolog, amit meg kell tennie.
Sebesen a magasba emelkedett, közel maradt a szikla falához, hogy ellenfele ne vehesse észre. Fentről, a hegyoldalról kardcsengés, lónyihogás hallatszott. Valamilyen oknál fogva Ryban úgy döntött, megküzd az orkokkal, ahelyett hogy a tervezett módon menekülne előlük. Hetvenkedő szamár! – káromkodott gondolatban a varázsló. Megérintette a kabátja nyakát összefogó csatot. Mikor az bizseregni kezdett az ujjai alatt, elképzelte Ryban arcát.
Hacsak nem Tanalasta védelmében harcoltok, vonuljatok vissza, és keressétek meg!
Nem találom a hercegnőt, és akkor sem futnék, ha tudnék, jött Ryban válasza. Találkozunk Mindvirrasztban!
A csat hirtelen jéghideggé, halottá vált a kezében, s a férfi egyszerre érzett szomorúságot és zavart. A parancsnok aligha tagadná meg az engedelmességet, hiszen úgy soha nem is jutna el Mindvirrasztba. Így hívták Helmnek, a soha nem alvónak az égi palotáját, s csak a leghűségesebb strázsákat engedték be falai közé.
Vangerdahast a másik oldalról érkezett vissza a szikla tetejére, mint amerre lefelé vezetett az útja, s óvatosan megállt a peremén. Varázshálójából alig maradt több, mint átlátszó szürke selyemfonalak kusza sokasága, mely alatt formás fehér bőrszárnnyal takart nőalak hevert. A lény mintha összegömbölyödött volna, nyaka és válla előremutatott, lábát maga alá húzta, szárnyát védelmezően maga köré tekerte.
Vangerdahast előrekúszott, s megpróbált úrrá lenni az érzelmein, hogy végrehajthassa a támadást. Harci botjának vége kilógott a szürke masszából. A fantom meg sem moccant, a háló azonban egyre fogyatkozott, töpörödött a lény körül, mint holmi gyorsan aszalódó héj. A férfi emlékezetébe idézte a leggyorsabb és leghalálosabb varázsigéjének sorait, majd hátrált néhány lépést.
A fehér szárny megrezzent.
– Ugyes volt, varázsló – hallotta a reszelős hangot. – Nem sokan fognak gaznethet, úgy, hogy maguk is életben maradjanak utána. Mit kívánsz tőlem?
– Gazneth?
– Ezt kívánod? – rikácsolta a lény. – Meg akarod tudni, ki vagyok?
A háló egyre zsugorodott a gazneth – vagy akármilyen lény – körül.
Vangerdahast a fantom hátára szegezte az ujját. – Többek között igen.
– Többek között? – A gazneth hangja immáron egészen emberivé vált... igazság szerint női hang volt, s furcsa, archaikus cormyri tájszólással beszélt. – Csak egyetlen kívánságod van, jobb, ha tőlem tudod.
– Nem az én tarkómnak szegeznek halálujj varázslatot – felelte Vangerdahast. – És eszemben sincs bármit is kívánni a magadfajtától. Kérdezni fogok, te pedig válaszolsz. Ha őszintén beszélsz, talán visszaküldelek arra a pokoli helyre, ahonnan jöttél, így legalább a földet is megkímélem, ahol máskülönben rothadna a tested.
A gazneth szárnya enyhén megmoccant – csak annyira, hogy Vangerdahast lássa: nem is annyira fogoly, mint amilyennek mutatja magát –, aztán így szólt:
– Tehát azt kívánod, hogy ne kívánhass semmit. Furcsa vágyaid vannak, de legyen: megadom, amit kérsz.
– Nem kértem semmit – mordult fel Vangerdahast, aki pontosan tudta, hogy a rém minden szavát ki fogja forgatni. A beszélgetés annyira felborzolta az idegeit, hogy majdnem szabadjára eresztette a halálos varázslatot. – Semmivel sem tartozom neked.
– Nem igaz.
A háló most már vékony szövetté zsugorodott a gazneth testén. Vangerdahast előrelépett, hogy visszaszerezze harci botját. Közben észrevette, hogy a feketeség már kezd visszatérni a teremtmény szárnyába.
– Többel tartozol nekem, mint gondolnád, Vangerdahast – folytatta a gazneth –, és fizetni fogsz... te is, és egész Cormyr is.
– Vangerdahast? Ugyan már, kedves gazneth! Pusztán egyszerű harci mágus vagyok.
– Vigyázz, mennyit hazudozol – figyelmeztette a lény. – Különben te is úgy végzed, mint én.
– Feltétlenül észben fogom tartani ezt a fölöttébb haszontalan tanácsot – mondta Vangerdahast, és még jobban eltökélte, hogy elhallgatja a nevét. A teremtény egyre inkább démonra emlékeztette, s egy démonnak sosem tanácsos bemutatkozni. – Honnan is ismered Vangerdahastot? Szívesen átadom neki az üzenetedet.
– Sajnos arról csak Vangerdahasttal beszélhetek, senki mással. – A gazneth teste feketén csillogott, pusztán ennyi maradt a háló varázslatból. – De annyit mondhatsz neki: ha ő nem fizet, majd Cormyr fog.
– Hogyan? – Mikor a lény nem válaszolt, Vangerdahast rámordult: – Felelj! A türelmem legalább annyira fogyatkozik, mint az a háló!
– Milyen kár! Akkor már semmi sem maradt belőle! – A fantom feléje mozdult, védekezésre emelte egyik szárnyát, a másikkal pedig ellökte magát a talajtól.
Vangerdahast hátraugrott, ügyelve rá, hogy jócskán szárnytávolságon kívülre kerüljön. Még épp láthatta a karcsú orrú, idősebb nő savanyú arcát, majd a gazneth szeme kékből fehérre vált, vonásaira feketeség borult. A férfi a mellkasára mutatott, s kimondta a parancsszót, mely beindította a halálvarázst. A gazneth szárnya előrelendült, hogy útját állja az igének, de Vangerdahast még be sem fejezte a varázslatot, máris fehér karika jelent meg a lény mellkasán.
A fantom rikoltva markolta a mellét, hosszú karma mély árkot szántott meztelen keblébe. Az alatta lévő hús megsárgult, elfolyósodott, s forró viaszként kicsordult a sebből.
A mágus vállat vont.
– Igazad volt. Vangerdahast vagyok.
Okosabb is lehetett volna.
A gazneth keze lehullott, mögötte tátongó üreg vált láthatóvá, ahol a lény szegycsontja kifordult a helyéből. A lyukon keresztül Vangerdahast beláthatott a belsejébe: odabent vénák tekeregtek keresztül-kasul holmi durván szív alakú, nedvedző gombakupac körül. A férfi hátrahőkölt, s meglepődött, mikor érezte, hogy pánikba esik. Régen nem fordult vele ilyesmi elő – Azun koronázása óta biztosan nem.
A rém előrebukdácsolt darázsszerű lábain, Vangerdahast pedig kényszerítette magát, hogy végiggondolja a dolgot. A lény szíve tehát elrohadt. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy ellenfele legyőzhetetlen – vagy élőholt vagy démoni, s neki mindkét fajta ellen vannak fegyverei. Pusztán arra kell rájönnie, melyik a helyes, aztán majdcsak megtalálja a módját, hogyan kerülje meg a mágiafelszívó szárnyakat.
A gazneth kitért oldalra, s így éppen Vangerdahast és a még mindig teljes gőzzel folyó csata közé került; a királyi főmágus pedig azon töprengett, nem jött-e el az ideje annak, hogy hasznát vegye a köpönyeg sok harci varázsló szerint leghasznosabb képességének – a rejtett, menekülő zsebnek. Kitapogatta a titkos nyílást, ám aztán rájött, hogy a menekülés nem jöhet szóba. Tanalasta még mindig a közelben jár, s a lény minden bizonnyal észrevenné a levegőből.
Ellenfele kinyújtotta a szárnyát, s ezzel elvágta a menekülés útját – kivéve persze, ha az ember röpülni szeretne, vagy esetleg leugrani a szikláról. Vangerdahast rémülete elszántságnak adta át a helyét, ujja rákulcsolódott a köpenyében őrzött békehozó jogarra. Minden Bíbor Sárkány parancsnok rendelkezett ilyen tárggyal, amely ennek megfelelően közel sem volt képes olyan hatalmas mágiára, mint néhány másik pálca, mely még a zsebében lapult, fürgébb volt viszont a többinél.
A gazneth nekilódult, közben gondosan szemmel tartotta a mágus kezét. Vangerdahast hagyta, hadd terelje a szakadék széle felé, remélte ugyanis, hogy a lény nem is sejti: képes repülni. De ugyan miért tenné? Az imént, mikor ő lefelé vitorlázott, a teremtmény a háló fogságában vergődött, s rossz irányból várta őt.
Elérte a szikla peremét, megtorpant. A gazneth ugráshoz készülődött. Vangerdahast előhúzta a békehozó jogart.
– Ez az utolsó lehetőséged, hogy megadd magad! Máskülönben annyi sem marad belőled, amennyi egy csizmára elég volna.
Maga elé tartotta a botot, s a fantom, ahogy előre sejtette, védekezőn betakarta magát a szárnyával, hogy felszívja a várható tüzes mágiát.
Vangerdahast hátralépett, lába a semmit taposta. Sietve bukfencet vetett a levegőben, s visszatornázta magát oda, ahonnan az imént levetette magát. A gazneth ugyanabban a pillanatban megmoccant, s szélesre tárt szárnnyal átlendült a szikla pereme fölött.
Vangerdahast szétroncsolt mellkasába vágta a békehozó jogart.
– Menj keletnek! – parancsolta.
Mintha nyílpuskából lőtték volna ki, a gazneth a magasba emelkedett, kelet felé fordult, s zavarodott rikácsolás közepette elröpült.
A mágus kuncogott egyet. Hátralépett a szikla közepére. Jó félóráig tart még, mire a lény magához tér a békehozó bot taszítóvarázsából. Annyi idő alatt megkeresheti Tanalastát, és hazamenekülhet vele. Visszatette a jogart a zsebébe, és keresni kezdte a pecsétgyűrűjét.

* * * * *

Tanalasta a Kőföldek szélén, az utolsó homokdűne mögött kucorgott, és figyelte a kelet felé elviharzó rémet. Lehúzta pecsétgyűrűjét, és köpenyének titkos zsebébe rejtette. Már csak az hiányozna, hogy Vangerdahast megint kapcsolatba lépjen vele. Azt ugyan nem tudta, mit tett a fantommal a vén varázsló, de mivel a lény már bebizonyította, hogy hallja a gondolat-beszédet, nem akarta magára vonni a figyelmét.
A rém ponttá zsugorodott a láthatáron, aztán végérvényesen eltűnt. Tanalasta odamerészkedett lovához. Elindult a dűnék között, vissza a gránitszikla felé, ügyelve arra, hogy lehetőség szerint rejtve maradjon. Két alkalommal is, mikor épp kiért a dűnék takarásából, Vangerdahastot látta a szikla tetején, aki felfelé bámult a hegycsúcsra, vagy a karavánt fürkészte, amely lassan-lassan rendezte sorait. Harmadszor a varázsló lovára bukkant rá: a jószág egy mélyedésben gubbasztott, s remegett a félelemtől. Tanalasta odavezette mellé a lovát, s nyugtató szavakkal próbálta megvigasztalni a rémült állatot. A ló fáradtan, hatalmasra tárt, gyanakvó szemmel méregette.
Tanalasta tíz lépésnyire tőle megtorpant.
– Ne félj, Cadimus! – Kezét továbbra is a nyeregkápán nyugtatta, érezte, hogy nem szabad siettetnie az eseményeket. – Nem ismersz meg? Vangerdahast barátja vagyok.
Gazdájának neve hallatán a ló hegyezte a fülét. Tanalasta lassan felemelte a karját, és a gránitsziklára mutatott.
– Vangerdahast – ismételte. – Tudod, kiről beszélek, ugye? Vangerdahastnak semmi baja. Miért nem mégy oda hozzá? Ott van arra!
Cadimus kikukucskált a dűne mögül az említett irányba. A sziklát ugyan épp nem láthatta, mert eltakarta egy alacsony kőrakás, ám azért óvatosan előrelépett. Tanalasta előrehajolt, el akarta kapni a gyeplőt, a ló azonban vészjóslóan rámordult.
– Jól van, Cadimus – húzta vissza a kezét a hercegnő. – Kövess hát egyedül. Elmegyünk Vangerdahasthoz.
Megfordult és elindult fölfelé a vízmosásban. Lassan haladt, nehogy elriassza a nyugtalan állatot. Bármi is történt a szikla tetején, alaposan megrémiszthette szegény Cadimust, pedig a jószág a legkiválóbb harci paripa tenyészetből származott. Bátyja, Damasztsárkány, a király kedvenc csataménje volt. Most már látták a kiszögellés csúcsát a dűnék fölött. Cadimus nyugtalanabb lett, mint valaha, vadul kaparta patájával a homokot. Először Tanalasta megpróbálta halk szóval megnyugtatni, ám minél többet beszélt, annál elszántabban próbálta Cadimus őt a másik irányba terelni.
Végül a hercegnő taktikát váltott, elfordult a lótól, és szótlanul haladt tovább. Kockázatos vállalkozás volt, és nem csupán azért, mert nem akarta, hogy a szegény pára egyedül bolyongjon a Kőföldek vidékén. Vangerdahast tekintélyes pocakkal rendelkezett. Nem tudta, elbírja-e a lova kettejüket, de nem is akarta megtudni. Nem szeretett volna az elkövetkezendő egy tíznapban egy nyeregben ülni a mágussal. Vagy ötven yardnyit lovagolt már, mire Cadimus beérte, s mérges horkantásokkal nekifeszítette vállát a hercegnő lovának, mintha hátra akarná fordítani. Tanalasta kihasználta az alkalmat, elkapta a gyeplőt, és maga felé húzta a ló fejét.
– No hiszen, szép kis csataló vagy te!
Cadimus undorodva felszusszant, de lesunyta a fülét, és abbahagyta a bökdösést. Tanalasta megkönnyebbülten felsóhajtott, s újabb tucatnyi lépés után végre elértek a kiszögellés árnyékába.
Innentől felfelé kellett mászniuk. Cadimus tiltakozóan felnyerített, vadul rángatta a gyeplőt, a hercegnő viszont elfordult a sziklától, s így végre rávette a lovat, hogy nekiinduljon hegynek fölfelé.
Épp csak nekifogtak a mászásnak, mikor hangos puffanást hallottak a hátuk mögött. Cadimus rettegve felnyihogott, két lábra ágaskodott, majdnem kirántotta a hercegnőt a nyeregből. A lány kezéből kicsúszott a gyeplő, de megkapaszkodott a nyeregkápában, és gyorsan hátrafordult: ujjával a hang irányába mutatott, és rácsapott varázskarperecére.
– Meg ne tedd! – dörögte Vangerdahast, aki kis homokvihar kíséretében bukkant fel a dűne tetején. – Épp eleget bosszantottak ma már.
Tanalasta leeresztette a karját; nem túlzottan lepődött meg a repülő varázsló láttán.
– Mi lenne, ha legközelebb figyelmeztetnél? – Elnézett a mélyedés mentén Cadimus menekülő alakja után. – Látod, mit tettél?
– Nincs időm arra, hogy bejelentsem az érkezésemet! – mutatott a varázsló a hercegnő feltűnően pecsétgyűrűtlen kezére. – Hogyan is figyelmeztettelek volna? Már negyed órája beszélni próbálok veled!
– Gondoltam, hogy így lesz. – Tanalasta visszahúzta magát a nyeregbe. – Azért is vettem le.
Vangerdahast arca rubinvörös lett.
– Micsoda?
– Attól féltem, hogy magunkra vonnánk a rém figyelmét. – A hercegnő kelletlenül lenyúlt, és felsegítette a mágust maga mögé a nyeregbe. – Hallja a gondolat-beszédet.
– Ez nevetséges! – fortyant fel Vangerdahast, ám aztán elgondolkodva összeráncolta homlokát. – Másrészt viszont...
Nem fejezte be a mondatot. Két ujját a szájába dugta, s nagyot füttyentett lovának.
– Másrészt viszont? – faggatózott Tanalasta.
– Gyere velem! – Vangerdahast széttárta a kezét, a levegőbe szökkent, és megindult előre. – Nincs sok időnk.
A hercegnőnek nem kellett megkérdeznie, miért sietnek annyira. Ha a mágus megpróbált kapcsolatot teremteni vele, a fantom tudni fogja, hogy szétváltak, s minden bizonnyal vissza fog térni, hátha egyedül találja Tanalastát. Megsarkantyúzta lovát, és a varázsló után vágtatott; időközben Cadimus is csatlakozott hozzájuk, kinek bátorsága a jelek szerint visszatért, mikor megpillantotta gazdáját.
Végül beérte a repülő varázslót, s megállt, közvetlenül alatta.
– Vangi, miért futunk el a rém elől? – hajtotta hátra a fejét, hogy a mágusra felnézhessen. – Miért nem ölted meg, amikor lehetőség nyílt rá?
Vangerdahast kissé zaklatottan bámult vissza rá.
– Némiképp meglepett az eset – felelte. – És őszintén bevallom: fogalmam sincs, mi a kilenc pokol fattya az a gazneth.
– Gazneth?
Elérték a dombok lábát, s Vangerdahast most magasabban repült, hallótávolságon kívül. Nyugat felé tartottak a lejtőn, míg a talaj elég sziklássá vált ahhoz, hogy ne látszódjanak rajta a patanyomok. Ekkor északkeletnek fordultak, mögöttük az orkok még mindig ádáz küzdelmet vívtak a Kőszirt ösvény melletti csatatéren. Tanalasta most vette észre, hogy Ryban ott maradt, harcba szállt a disznófejüekkel. Tucatnyi Bíbor Sárkány hevert a halottak között, s egy csapat ork végzett mészárlást legalább kétszer ennyi ló tetemén. A hercegnőnek elszorult a szíve. Remélte, hogy a vezér nem azért maradt ott a csatatéren, mert azt hitte, Tanalasta veszélyben van – bár persze ez az egyetlen épkézláb magyarázat.
Most már magasan jártak a lankák között, s az alattuk elterülő síkság beleburkolózott a kőhomályba. Vangerdahast körbevezette a csapatot a hegycsúcs mellett. Sziklás szurdokba érkeztek, ahol a varázsló magára hagyta őt, s feltérképezte a menekülési útvonalakat. Visszatértében a háromnegyed mérföldnyire fekvő hegycsúcsra mutatott, melynek tetejét óriási, spirális alakú szikla díszítette.
– Ha a gazneth ránk talál, használd a köpenyedet, és teleportálj oda, aztán lovagolj, ahogy csak bírsz! – Szúrós pillantást vetett rá. – Még nem használtad, ugye?
Tanalasta megrázta a fejét.
– És emlékszel rá, hogy kell?
– Csak tapasztalatlan vagyok, nem ostoba. – A hercegnő a köpenyének rejtett zsebére mutatott. – Nem olyan nehéz használni. Egyébként is, minek ez a hűhó? Öld meg azt az átkozott démont, és álljunk tovább.
Vangerdahast pislogott.
– Attól félek, az nem lesz olyan egyszerű.
– Azt hittem, bármivel el tudsz bánni – emelte fel Tanalasta a szemöldökét.
– Nem akartam elsietni a dolgot – tért ki Vangerdahast ügyesen a válasz elől. Zsebéből marékra való varázslat komponenst húzott elő, s rendezgetni kezdte őket egy lapos kövön; közben vigyázott, nehogy Tanalasta szemébe nézzen. – Tudta a nevem.
– Hát persze, hogy tudta a neved. – A hercegnő továbbra is figyelmesen kémlelte a környező vidéket. – Hallotta a gondolatbeszédünket.
Vangerdahast válaszolt valamit, de Tanalasta nem figyelt oda. Borzalmas gondolata támadt, s először nem is akarta hangosan kimondani. Rémülten ragadta meg Vangerdahast könyökét.
– Vangi, mi van, ha Alusair is ezért vette le a pecsétgyűrűjét?
Vangerdahast zavartan rábámult, s egy szót sem szólt. A hercegnő érezte, hogy a varázsló legalább annyira nem figyel rá, mint ő az imént. Elővette a pecsétgyűrűjét, és előretartott tenyerébe rakta.
– Vangerdahast, én azért vettem ezt le, hogy ne vonjam magamra a gazneth figyelmét – mondta. – Mi van, ha Alusair ugyanígy cselekedett?
A mágus elfintorodott.
– Ugyan miért tenné? A gazneth itt van! – Szemében aztán fény gyúlt. – Nem! – ordította.
– Hiszen még nem biztos, hogy baja esett – nyugtatgatta Tanalasta. – Az, hogy Alusair nem válaszol, azt is jelentheti, hogy pusztán óvatos. Végül is nem tudhatja, merre jár éppen a rém.
Vangerdahast odafordult hozzá, arca aggodalmasabb volt, mint valaha.
– Nem Alusair miatt aggódom, ha tudni akarod. – Arca fehérre sápadt a hercegnő orra előtt. – Nézd, a gazneth azt mondta, hogy tartozom neki valamivel. És ha én nem fizetek, Cormyr fog.
– Te beszéltél azzal a förtelemmel? – Tanalasta a mágus ráncos arcába meredt. Teljesen megfeledkezett az őrködésről.
– Nem hívott meg teára, ha erre célzol – dörmögte Vangerdahast. – Elkaptam egy varázshálóval.
– És elengedted?
– Nem engedtem én őt sehová. Szétolvasztotta a hálót, vagy magába szívta, mit tudom én. Tényleg nem tudom. – A mágus Cadimushoz lépett, és kivett egy varázskönyvet a nyeregtáskából. – Ha visszaértünk Arabelbe, megkérdezem a legbölcsebb udvari bölcset, mit tud a gaznethekről. Csak holnap teleportálhatunk haza, de ha kibírjuk itt az éjszakát...
– Vissza? – ismételte Tanalasta. – Arabelbe?
Vangerdahast kinyitotta a könyvet, és szórakozottan végigpergette a lapokat az ujjai között.
– Hát persze. Remélem, megérted, hogy el akarlak innen távolítani.
– Hogyne. Te pedig remélem, megérted, hogy vissza fogok jönni, és megkeresem Alusairt!
Vangerdahast becsapta a könyvet.
– Ebből elég, hercegnő! A kisded játékaid miatt már így is túl sok jó ember pusztult el!
– Az én kisded játékaim miatt?
– Úgy van – vágta rá Vangerdahast. – Ha nem ragaszkodtál volna hozzá, hogy essünk neki az ork hordának, ahogy Alusair tenné...
– No igen, de az nem azt jelenti...
– Így viszont elvesztettük Rybant és egész csapatát.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy az egész az én hibám? – sértődött vérig Tanalasta. – Arról volt szó, hogy nyilaznak egyet-kettőt, aztán elfutnak!
– Ez semmit sem változtat a történteken – magyarázta Vangerdahast. – Kockára tetted az embereid életét, s ezt többé nem fogom hagyni.
Tanalasta szeme összeszűkült.
– Sajnálom Rybant és a többieket, Vangerdahast, de tudd meg: én nem játszom. Ellenben a király meg te...
– A király komolyan beszélt, arról biztosíthatlak. Nem szándékozik ilyen hatalmi pozíciót adni holmi varázsige koldusok rendjének!
– Ezt ő mondja? – csattant fel Tanalasta. – Vagy inkább te, Vangerdahast?
– Ebben a kérdésben megegyezik a véleményünk – felelte Vangerdahast. – Ettől függetlenül vissza fogunk térni Arabelbe. Nem sodorhatod veszélybe a magad és mások életét. Ezzel is zsarolást követsz el a korona ellen.
– Csak akkor lenne zsarolás, ha a király blöffölt volna – mondta Tanalasta. – És ha blöffölt, akkor a te lelkeden szárad a dolog. Én semmi mást nem tettem, minthogy követtem a parancsát.
– A király nem hazudik a saját lányának.
– Akkor hát egyértelmű, mi a kötelességünk – vélte Tanalasta. – A király azért küldött minket, hogy megtaláljuk a trónörököst, s e miatt a gazneth miatt kétszeresen is sietnünk kell.
Vangerdahast nagyot fújt, láthatólag kétségbe ejtette a helyzet. A hercegnő már újra a terepet kémlelte, belemeredt a kőhomályba, hátha megpillantja a fekete szárnyakat.
– Hercegnő, légy észnél! – kérte a varázsló. – Minden úgy van, ahogy mondtad, de az apád igazán nem gondolt ilyesmire, mikor elküldött...
– Honnan tudhatnám, mi járt az apám fejében? – makacskodott Tanalasta. – Csak annyit tudok, hogy itt vagyok, s hogy a király megparancsolta nekem: kerítsem elő Alusairt.
Magában még hozzátette, hogy épp azért kell végrehajtania a küldetést, mert a király nem számított rá, hogy veszélyes lesz. Ha a fantom elől visszamenekülne Arabelbe, azzal mindenkinek bebizonyítaná, hogy védelemre szorul. De ha megtalálja Alusairt, és kideríti, mi történik a Kőföldeken, talán apja is jobban bízik majd a döntéseiben, s egy napon jó királynő lesz belőle.
Egy pillanat múlva Vangerdahast felsóhajtott.
– Rendben. Ha már feltétlenül úgy akarsz tenni, mintha nem tudnád, mi célból keltünk útra, majd én elmagyarázom.
Tanalasta feltartotta a kezét.
– Arra nem lesz szükség, Vangerdahast. Azt hiszem, inkább te nem érted, hogy pontosan tudom, mi folyik itt. A harci mágusok félnek, hogy a királyi papok ki akarják túrni őket a helyükről, te attól tartasz, hogy nemsokára meg kell küzdened az aratásmesterrel, ha tanácsot akarsz adni a királynak, a király meg attól fél, hogy mindketten megharagudtok rá.
– Aligha foglalkozunk ilyes csip-csup ügyekkel – tette helyre Vangerdahast. – Engem a többi istenség papjainak féltékenysége aggaszt, és az sem jó, ha az ország vallásilag megosztott...
– Igen, igen, ismerem az érveidet, és tudom, hogy te csak a birodalomra gondolsz. Másra sem. – Tanalasta szünetet tartott, majd mézesmázosan hozzátette: – Soha nem kérdőjelezném meg, hogy hűséges vagy a koronához, azt viszont nem hiszem, hogy mindig te tudod a legjobban, mi a jó Cormyrnak.
Vangerdahast elvörösödött.
– De úrnőm! Igazságtalan vagy.
– Pedig igazat beszélek. És lehet, hogy valóban te tudod a legjobban, mi a jó Cormyrnak. Még én is belátom, hogy általában bölcsek a tanácsaid. – A hercegnő elhallgatott, összeszedte a bátorságát. – Egyetlen dolgot nem értesz meg: engem! Ha nem uralkodhatok úgy, ahogy én szeretnék, nem lesz belőlem királynő!
Vangerdahast úgy nézett rá, mintha most látná először.
– A Mágia Szövetére! Visszautasítanád a trónt néhány vacak kis pap miatt?
– Ez elvi kérdés – mondta Tanalasta. – S az is, hogy megtaláljam Alusairt. Úgy látom, én vagyok az egyetlen, aki komolyan veszi ezt a feladatot.
Vangerdahast elfordult, belemeredt a kőhomályba.
Tanalasta nem szólt többé, boldog volt, hogy a vitából ő került ki győztesen. Mindketten gondolataikba merülten álltak, azt tervezgették, mi lesz a következő taktikai lépés az akaraterő-küzdelmükben, mikor a keleti égbolton fátyolos fekete V-betű jelent meg. Olyan apró volt még, hogyha Tanalasta nem épp azt a részét kémlelte volna az égnek, észre sem vette volna.
A távoli alakzat hihetetlen sebességgel növekedett, s most már bőrszárnyának csapásai is látszottak, ahogy szelte a kőhomályt. Párhuzamosan elsiklott a rejtekhelyük mellett, s oda sem fordulva továbbhaladt a Kőszirt ösvény felé. Tanalasta remélte, hogy a karavánosok és Ryban csapatának életben maradt tagjai már biztonságos helyre húzódtak.
Miután a rém alakja eltűnt az egyik hegycsúcs mögött, Vangerdahast elnézett arra, amerre a gránitszikla feküdt, s három követ halmozott az apró szurdok bejáratához.
– Onnan jön majd.
– Jön? – visszhangozta Tanalasta.
– Ha igazad van, és valóban hallja a gondolat-beszédet – magyarázta a varázsló. Kihúzott egy pálcát a köpönyege alól, és hozzátette: – Egészen pontosan üzenetküldést hajtunk majd végre, de remélem, ez nem változtat a dolgokon. Ha egyfajta telepátiát érzékel, valószínűleg a többire is felfigyel majd.
Tanalasta a homlokát ráncolta.
– Miről beszélsz?
– Természetesen arról, hogy meg akarjuk találni Alusairt – mondta a varázsló. – Azt mondtad, ez a kívánságod.
– Azt mondtam, keressük meg, nem azt, hogy hívjuk ide a gaznethet.
– És hol akarod elkezdeni a keresést? – érdeklődött a mágus.
– Hát nem tudod? – fortyant fel hitetlenkedve Tanalasta. – Meg sem próbáltad megtalálni?
– Ugyan hogy tudtam volna? Ha nem akarja, hogy megtalálják, leveszi a pecsétgyűrűjét, és fölveszi a Rejtőt. – Vangerdahast arról a varázsgyűrűről beszélt, amelyet Alusair kért Azuntól, magánéletének védelmében. Ha az ujjára húzta, még Vangerdahast mágiája sem tudta felderíteni a helyzetét. – És még ha nem is használja a Rejtőt, akkor is gyorsan jár. Nincs értelme addig keresgélni, amíg minket is üldöz valaki.
– És amíg nem beszélted le a nővérét holmi ostobaságokról – tette hozzá szárazon Tanalasta.
Vangerdahast megvonta a vállát.
– Talán. De ez még nem ad választ a kérdésre, merre kezdjük a kutatást.
– Mivel Emperelt keresi, előbb-utóbb biztos felbukkan az Alvó Kardok barlangjánál – mondta a hercegnő. A rejtett barlang hosszú évek óta vigyázta az alvó harcosok álmát, kiknek őrzésével Emperelt bízták meg. – Arra gondoltam, ott kezdhetnénk.
– És vezessük oda a gaznethet? – kérdezte Vangerdahast. – Aligha lenne bölcs dolog. Tudod, az alvó hadsereg rejtekhelyét titokban akarjuk tartani az ellenség elől.
Tanalasta szeme sértődötten összeszűkült.
– Akkor hol kezdjük?
– Miért nem kérdezzük meg Alusairt? – tudakolta Vangi.
– Mert nincs rajta a pecsétgyűrű! – csattant fel fáradtan Tanalasta. – És mert azt hisszük, jó oka van rá, hogy ne viselje.
– Az igaz, de az az ok éppen itt köröz, és minket keres – mutatott Vangerdahast a gránitszikla felé. – Szerintem ennél jobb alkalom nem is kínálkozik arra, hogy megpróbáljunk beszélni Alusairral, anélkül hogy veszélybe sodornánk az életét. És azt is kitapasztalhatjuk, valóban érzékeli-e a gazneth a gyűrű mágiáját.
Azt már hozzá sem tette, hogy ha Tanalastának igaza van, ugyancsak szedniük kell a lábukat, hogy elmenekülhessenek a gazneth elől. Ámbár az előkészületeiből ítélve Vangerdahast nem is akarta elkerülni a csatát.
– Mielőtt beleegyeznék, mondd el, mi a terved – intett Tanalasta a lapos kövön szétrakott mütyürök felé. Volt közte fokhagymagerezd, rozmaringszál, egy flaska szentelt víz és más egyéb furcsaság. – Mire jók ezek?
– Pusztán kísérlet – mosolygott rá Vangerdahast ártatlanul. Tanalastát ez a mosoly már azóta idegessé tette, amióta beszélni tudott. A mágus felemelte a galambtollat. – Mivel nem tudjuk, mi az a gazneth, nehéz volt kitalálnom, mitől undorodik, de azt hiszem, ez működni fog. Még sosem találkoztam olyan démonnal, amelyik szeretné a galambtollat.
– El akarod űzni?
– Ha igazad volt a gondolat-beszéddel kapcsolatban, feltétlenül. – Vangerdahast felvett egy kavicsot, és pentagrammát rajzolt a lapos kő tetejére. – Visszaküldöm abba a pokolba, ahonnan jött... bárhol is legyen az.
– És ha nem?
Vangerdahast bütykös ujjával a spirális sziklára bökött. – Arra való a menekülési terv. Nos, segítesz, vagy nem?
Tanalasta bólintott.
– Remélem, nem csupán személyes büszkeségből teszed mindezt – motyogta. Miután az imént kiselőadást tartott a varázslónak a kötelességeikről, most igazán nem tagadhatta meg a segítséget. – Mit csináljak?
Vangerdahast nagy vonalakban elmagyarázta neki a tervet, majd visszafordult a kőhöz, hogy bevégezze a rajzot. A hercegnő közben elkötötte a lovakat. Mire visszatért az állatokkal, a mágus már elkészítette a védőkört, és készen állt a varázslat végrehajtására. Felmászott a kőre, és beleállt a csillag közepébe, egyik tenyerébe fogva a különös mágikus komponenseket.
– Te figyelheted a peremről – mondta. – Ha sikerül a varázslat, kinyílik majd egy kapu, és visszaszippantja a gaznethet pokoli hazájába.
– És ha a gazneth nem megy? – érdeklődött Tanalasta.
– Akkor odamegyek melléd... és azonnal eltűnünk innen. – A férfi odabólintott neki, majd a három kőből rakott halom felé fordult. – Készen állok.
Tanalasta a gerincre nézett, majd elképzelte Alusair ezüstszőke haját, fekete szemét, és megérintette köntösének csatját. A fém megremegett az érintése alatt, s húgának arca hirtelen életre kelt.
Vangi itt van velem a Kőszirt ösvény mellett, a Viharszarvak lábánál. Üldöz a rém. Téged keresünk.
Tanalasta? Alusair nem rejtette véka alá bosszúságát. Ork-tavacska. Vangi tudja, hol van. És semmi mágia, vagy elvesztek!
Alusair arca elhalványult. Tanalasta megrázta a fejét, és visszanézett Vangerdahastra.
– Ismersz egy Ork-tavacska nevű helyet?
– Már sokszor jártam ott. – A varázsló továbbra is az eget kémlelte a szurdok bejáratánál. – Most pedig menj innen!
Tanalasta nem mozdult.
– Azt mondta, ne varázsoljunk többet.
– Micsoda? – nézett rá megrendülten Vangerdahast. – Akkor hogyan jussunk el az Ork-tavacskához?
A hercegnő elcsüggedt.
– Csak ennyit mondott: semmi mágia, vagy elvesztek.
Nem tudta volna megmondani, Vangerdahast inkább bosszús vagy megdöbbent arcot vág-e. Az öreg mágus mindenesetre nem félt.
– Most már nem változtathatunk a terven – jelentette ki. Elnézett a szikla felé, és elhessegette a lányt. – El innen! Már meg is érkezett.
Tanalasta akaratlanul is feltekintett, s fekete alakot pillantott meg a hegyoldalban. Gyorsan nyeregbe ugrott, s a spirális felé fordulva bedugta kezét a köntös rejtett zsebébe. Karja elzsibbadt, majd éles csattanást hallott, s ajtó méretű fekete négyszög jelent meg az orra előtt.
Cadimus riadtan felnyihogott, megpróbált hátrakúszni, de Tanalasta szilárdan tartotta.
– Ne most, te oktondi! – Nagyot rántott a gyeplőn, és megsarkantyúzta a lovát.
Feketévé vált a világ, s a hercegnő úgy érezte, csak zuhan, zuhan lefelé, és soha nem fog földet érni. Megszédült, elgyengült, s hirtelen mintha lefagyott volna a keze és az orra hegye. Fülében hangos dübörgést hallott, mintha még a gyomra is rezgett volna az ezernyi dob okozta lármától. Aztán, egy pillantásnyi idővel később ismét a fényben állt, kábán nézett körül. A szél hangosan fütyült a hegytetőn.
Cadimus felnyerített mögötte, zavartan és nyugtalanul, Tanalasta pedig azonnal ráébredt, hol van, és mit csinál. Sietve belevágta a sarkát lovának véknyába, s addig vezette a két üveges szemű állatot, míg már biztos volt benne, hogy odalentről nem látszanak. Ott kikötötte mindkettőt egy ostorfa bokorhoz.
Mire visszatért a peremhez, már alábbhagyott a szédelgése. Lefeküdt a magas gránitcsavar mellé, s lekukucskált a hegyoldalba. A gazneth a szurdok bejáratánál keringett, Vangerdahastot figyelte.
A fantom röptében hirtelen megingott, irányt változtatott, s Tanalasta egy borzalmas percig azt hitte, őutána ered. Ám a gazneth más tervet eszelt ki: hosszú, karmos végű szárnyával hátulról akarta elkapni Vangerdahastot. A mágus pálcával a kezében megperdült, de a gazneth már rá is vetette magát. Tanalasta tudta, a varázslat nem lesz elég gyors, s Vangerdahastot pillanatokon belül cafatokká szaggatják a rém karmai. Talpra ugrott, mielőtt még végiggondolta volna, mit csinál, egyik keze a rejtett zsebben, a másik a békehozó jogar után kutatott.
Mindkettejük szerencséjére Tanalasta ott maradt, ahol volt. Ahogy a köntös csatjának mágiáját, a rejtett zsebet is csupán naponta egyszer lehetett használni. Visszafeküdt a földre, s aztán döbbenten látta, amint a gazneth visszapattan a varázsló védőköréről, és egyenest nekirepül a sziklafalnak.
Vangerdahast válla megkönnyebbülten leereszkedett, hangja visszhangot vetett a sziklás lankákon, ahogy ordítva kántálni kezdte a varázsigét, s a furcsa mütyüröket a levegőbe szórta. A gazneth megkerülte a lapos követ, amelyen a mágus állt, egyremásra nekiugrott, lepattant a védőfalról és nekizuhant a szikláknak. Csillogó fényspirál jelent meg a lény mögött, s úgy haladt vele, mintha az árnyéka lett volna.
Mikor a gazneth végül belefáradt a játékba, berepült a szurdokba Vangerdahast mellé. Mintha mondott volna valamit, aztán leguggolt, és a lapos kő köré fonta a karját. A kő remegni kezdett, s Tanalasta látta a varázsló pillantásából, hogy az erre a lépésre nem számított.
Vangerdahast kántálása felgyorsult, egyre hangosabban dübörgött végig a szurdokon, majd előrehajolt, és ellenfele vállára hajította a varázskomponenseket. A gazneth árnyéka megnőtt, örvényleni kezdett, s a rém fekete bőrszárnyát beszippantotta a hirtelen támadt forgószél. A lény idegesen maga mögé tekintett, majd a tornádó közepén apró szem jelent meg. Vangerdahast leírása alapján Tanalasta valamiféle tüzes poklot várt, vagy véráztatta kopár síkságot, ám az apró gömbben megjelenő táj a megtévesztésig hasonlított a Kőföldekre.
A gazneth felbömbölt, veszettül dobálta magát. Éles csattanás rázta meg a hegyeket, aztán a lapos kő kiszakadt helyéből, Vangerdahast pedig hátraesett.
Tanalasta ismét talpra szökkent, visítva biztatta a varázslót, hogy használja a rejtett zsebet, bár tudta, hogy ebben a zajban sosem fogja meghallani. Ahogy a mágus lebucskázott a kőről, utolsó erejével még kinyúlt, és a galambtollal megérintette ellenfelét.
Iszonyatos visítás visszhangzott végig a hegyoldalon. A gazneth beleveszett az örvénybe, Vangerdahast lapos kövével együtt. A varázsló arcra borulva feküdt a szurdok mélyén, teste remegett. Az örvény zsugorodott, végül eltűnt. Néma csend lett.
Tanalasta vidáman felrikoltott, ám ekkor immáron ismerős alakot látott az égen, és azonnal hasra vágódott. Vangerdahast felnézett, ő pedig feltérdelt, és a mágus háta mögé mutogatott. A varázsló megfordult, feltekintett a hegyoldalba, ahol a gazneth épp előbukkant a kőhomályból.
Vangerdahast továbbra is mereven bámult, s Tanalasta már-már elüvöltötte magát, mikor a varázsló végre megfordult, és hirtelen mellette termett, pislogva próbálta lerázni magáról a teleportálás hatását. Vakon kinyúlt, hogy megfogja a lány kezét.
– Tűnjünk el innen!

 

 

7

Barnás tengerben kóvályogtak ide-oda. A nap elrejtőzött a piszkosszürke felhők mögé, s a durva északi szél sárgásbarna kőhomály takarót borított a világra. Vöröses bazaltszőnyeg fedte a talajt, a ritkásan növő bokrok pusztán feketés árnyéknak látszottak. Még Tanalasta lovaglónadrágja és Vangerdahast pompás szakálla is olajzöldre vált, ahogy vastagon beborította a Kőföldek homokja.
Bármennyire is kényelmetlen utazás esett a kőhomályban, a hercegnő igazából hálás volt, hogy jótékony ködbe rejti őket. Miután Vangerdahast kudarcot vallott a gazneth elűzésével, bármilyen rejtőzködési lehetőségnek szívből örült. Kétszer pillantották meg a lényt, amióta elmenekültek a Viharszarvakból. Először két estével ezelőtt, amikor is fekete alakja szinte eltakarta előlük a hegyeket. Második alakalommal pedig idestova két órája látták messze észak felé. A lény héjaként körözött, nyilván élelemre vadászott.
Vangerdahastot ugyancsak megviselte, hogy félresikerült a varázslata. Néha hosszú órákra a gondolataiba merült, majd hirtelen újabb hipotézissel állt elő, miért is nem tudta hazaküldeni a gaznethet a saját síkjára. Mivel a kastély könyvtárában felhalmozott összes kötetet olvasta – sőt, a rossznyelvek szerint be is magolta –, a hercegnő az elméletek többségét kisebb gondolkodás után meg tudta cáfolni. Az ő szempontjából eddig egyedül az az ötlet állta meg a helyét, hogy a varázslat nem is sikerült félre, s a gazneth valóban visszakerült a saját síkjára. Csak éppen ez a sík maga Toril volt.
Vangerdahast helyből elvetette ezt a lehetőséget, mondván: Torilon nem laknak démonok, s egyetlen Torilon született lény sem lehet démon. Tanalasta úgy vélte, mindez nézőpont kérdése. Szerinte minden lény, amely úgy fest, úgy viselkedik és úgy öl, mint egy démon, az feltétlenül démon is. Emellett rámutatott, hogy két varázslat is hatásosnak bizonyult a gazneth ellenében, mely egyébként kizárólag démonokra hat – a pentagramma és az elűző varázslat –, Vangerdahast pedig kifogyott az ellenérveiből. Végül abban maradtak, hogy a lény varázslói definíció szerint nem démon, ám a hercegnők számára meglehetősen közel áll hozzá.
Tanalasta azt kívánta, bárcsak ne vette volna rá őt Vangerdahast, hogy elváljon Owdentől. Az Imaskari háború kódexé-ben (melynek fordítását természetesen Alaphondar készítette) azt olvasta, hogy a papok mágiája hatékonyabb fegyver a démonok ellen, mint a varázslóké. A papok legtöbbje ugyanis nem engedi, hogy a büszkesége a sírba vigye.
Negyedórán belül másodszor, Tanalasta az orráig sem látott a barna felhőben. Kitörölte a sarat a szeméből, majd kinyitotta vizes kulacsát, és a fogáról is lemosta a homokot. Vagy eltértek a megbeszélt iránytól, vagy a széljárás fordult meg, és ha egyvalamit megjegyzett a Gofar tollából származó Értekezés a kopár puszták növényvilágáról című munkából, az az volt, hogy a szél ritkán változik meg a Kőföldek vidékén.
Tanalasta rápislogott a Vangerdahast gyeplőt tartó csuklóján lógó mágnes-szilánkra. Az apró pálca tanúsága szerint még mindig a megfelelő irányba mennek, azaz nyugat felé. Akkor viszont miért fúj az arcukba az északi szél? És ha nem északi, miért van tele Anauroch homokjával? Ha a szélirány megváltozna, a homok is eltűnne. Efelől Gofar értekezése kétséget sem hagyott.
A hercegnő megállította a lovát.
– Valami baj van – mondta.
Vangerdahast folytatta útját, mélyen a gondolataiba merült, észre sem vette, hogy a hercegnő eltűnt mellőle. A lány várt, míg Cadimus tisztes távolságba került tőle, aztán megcsóválta a fejét „védelmezőjének” szórakozottságán.
– Vangerdahast!
A varázsló kiegyenesedett a nyeregben, feje, mint a villám, félrefordult. Mikor nem látta a hercegnőt a szokott helyén, nagyot káromkodott, feltekintett az égre, és megmarkolta a pálcáját.
– Vangerdahast, ne varázsolj! – ordította Tanalasta.
Amióta megszöktek a gazneth elől, megfogadták Alusair tanácsát, és kerülték a mágiát, mint a pestist. A gyűrűk, karperecek és viharkabátok mind a nyeregtáskákba kerültek, és elásták a békehozó jogarokat, varázstőröket és minden egyebet, mely állandó mágiát sugárzott. Mindeddig nagyszerűen bevált ez a megmozdulás.
Mivel a varázsló még mindig nem látta őt, Tanalasta integetni kezdett.
– Itt vagyok mögötted!
Vangerdahast megfordította a lovát, könnyező szemében megkönnyebbülés villant.
– Mi az? – pásztázta továbbra is a kőhomályt. – Láttál valamit?
– Inkább az aggaszt, amit nem látok – vágott vissza Tanalasta. – Nem kellett volna még elérnünk Skarlátvölgybe?
– Vangerdahast végre kihúzta zsebéből a kezét.
– Valószínűleg nem, különben már odaértünk volna. Légy türelemmel! Hatalmas vidék a Kőföldek.
– Ha szerinted négyezer négyzetmérföld hatalmas, akkor igazad van – mondta a hercegnő. – De nem is erről beszéltem. Azt mondtad, egy nap múlva elérünk Skarlátvölgybe... két nappal ezelőtt.
– Honnan tudhatnám, mennyi ideig tart az út? – vonogatta a vállát Vangerdahast. – Nem szoktam lovagolni!
– Nem, ezt nem is gondoltam. – Tanalasta felsóhajtott. Az ilyen elfoglalt varázslók persze nem vesztegetik az idejüket lovaglásra, ha egyszer teleportálhatnak is. – Mennyire van a völgy a Kőszirt ösvénytől?
A mágus csupán a fejét rázta.
– Aligha számít – mutatott az őket körülvevő sziklás pusztaságra. – El sem tudjuk téveszteni.
– Dehogynem, ha sosem keresztezzük. – Tanalasta a mágus csuklóján lógó mágnesre mutatott. – Biztos vagy benne, hogy jól működik az az izé?
Vangerdahast kinyújtotta a karját. A kő egy darabig ide-oda himbálódzott, majd lassan visszaállt az eredeti helyzetébe... merőlegesen a szélirányra. – Látod? Mindig észak fele mutat.
– Akkor miért megyünk az északi széllel szemben? – érdeklődött Tanalasta.
Vangerdahast válasza kurta és velős volt.
– Nem északról fúj a szél, hanem nyugatról.
– És miért hordoz sivatagi homokot? – kérdezte a hercegnő. A varázsló homloka ráncba szaladt. Néhány pillanatra elhallgatott, majd lemutatott a földre.
– A homok a Kőföldekről származik.
– Gofar szerint nem – nyújtotta Tanalasta a kezét. – Hadd nézzem azt a térképet! Ha Skarlátvölgy messzebb van az ösvénytől negyven mérföldnél, biztosan rossz irányba megyünk.
Vangerdahast meg sem moccant.
– Azt mondanám, hogy a völgy a Kőszirt ösvénytől nagyjából negyven mérföldnyire van.
Tanalasta továbbra is a kezét nyújtotta.
– Van térképed, ugye?
– Hát persze! – csapott a nyeregtáskára a mágus. – A baj csak az, hogy varázstérkép.
– Nagyszerű – állapította meg Tanalasta. – Szerintem hálát kellene adnunk a sorsnak. Értékes tapasztalatot szereztünk e kis kaland során.
– Igazán? – fintorgott Vangerdahast. – És ugyan mi lenne az?
– Mágia nélkül még csak térképet sem tudunk olvasni. Nem kényelmesedtünk el egy kissé? – kérdezte a hercegnő. – Mi van, ha szükségünk lesz a térképre egy csatában?
– Ha csatáról lenne szó, nem lennénk itt – jelentette ki mereven Vangerdahast. – S ha mindezzel azt akarod mondani, hogy a varázsige-koldusaid ügyesebben megbirkóznának a helyzettel, hadd emlékeztesselek rá, hogy ők is csupán egy szótagot képesek kimondani egyszerre.
– Ugyan, Vangi, ezt egy percig sem gondoltam – paskolta meg Tanalasta a varázsló karját. – Csak arra akartam rámutatni, hogy a mágiának is megvannak a maga gyenge pontjai.
– Az én mágiám elég hatalmas ahhoz, hogy mindketten szemvillanásnyi idő alatt Arabelben legyünk – rántotta el Vangerdahast a kezét. – S igazából pontosan ezt kellene tennünk, most hogy tudjuk: Alusair biztonságban van.
– Csupán azt tudjuk, hogy él, nem azt, hogy milyen körülmények között – fortyant fel éles hangon a hercegnő. – Azt sem sejtjük, mit tud Emperel eltűnéséről vagy a gaznethről, pedig szerintem ez a két dolog összefügg. Legfőképp pedig nem szóltunk neki, hogy ő az új trónörökös. Most pedig felejtsd el végre a teleportálást, és lovagoljunk tovább! – Sebesebb mozgásra ösztökélte a lovát, elhaladt a varázsló mellett, majd úgy fordult, hogy a szél a jobb oldalát érje, és remélte, hogy valóban nyugatnak tartanak. Vangerdahast követte.
– Ha már feltétlenül ragaszkodsz ehhez az őrültséghez, nem mennél legalább jó irányba?
– Ez a jó irány. – Tanalastának eszébe jutott egy másik könyv, valamelyik Nyúlszarvú őstől származó értekezés a hajózásról. Megfordult, és visszanézett a varázslóra. – Ha bebizonyítom, hogy nekem van igazam, abbahagyod végre az álladó fenyegetőzést, hogy visszateleportálsz Arabelbe?
Vangerdahast bozontos szemöldöke a magasba szökött. Némán fürkészte a hercegnő arcát, s Tanalasta már attól félt, a mágus is ugyanarra gondol, mint ő.
Mikor a varázsló végre megszólalt, kiderült, hogy a férfinak egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy Tanalastának igaza lehet.
– És ha nincs igazad, azonnal visszatérsz Arabelbe, és rám bízod az ügyet, rendben?
– Rendben.
Vangerdahast önelégülten vigyorgott a bajsza alatt.
– Nagyszerű! Akkor hát, lássuk a medvét!
Tanalasta rámosolygott, és megpaskolta az arcát.
– Úgy érzem, egész jó barátok leszünk, mire ez a kis kaland véget ér.
Leszállt a lóról, az összes holmiját átcsomagolta az állat egyik oldalán lógó nyeregtáskába, s a kiürült oldalt öklömnyi kövekkel töltötte fel. Miután befejezte a műveletet, megállt a ló előtt.
– Vezess tovább, Vangerdahast! Néhány percig arra megyünk, amerre a mágnesed mutatja.
Vangerdahast úgy bámulta a nyeregtáskát, mintha a lány halálra kövezéssel fenyegette volna, ám aztán bólintott, és felemelte a gyeplőt tartó kezét, hogy a mágnes szabadon himbálózhasson a csuklójáról. Nagyon ügyelt rá, hogy ne tévessze el az irányt. Tanalasta gyalogosan követte, háta mögött vezette a lovát, s minden tizedik lépés után megállt, hogy kirakjon egy-egy követ a táskából valami nagyobb szikla tetejére.
A királyi fővarázsló időről időre visszanézett, először némi megvetéssel, később döbbenten, zavartan és végül bosszankodva. Mire a lány kifogyott a kövekből, a varázsló arca vérvörösre gyúlt a haragtól. Undorodva megrázta a fejét, majd lecibálta a kezéről a mágnest.
– Körbe-körbe haladunk! – Felemelte a kezét, hogy elhajítsa az apró pálcikát.
– Várj! Nem a mágnes a hibás! – Tanalasta visszanézett a nyomaikra, s látta, hogy a körök nem fedik egymást teljesen. – Nyúlszarvú Cecilnek úgy száz évvel ezelőtt hasonló élményben volt része. Valami szigetecskét hajózott körbe a Hullócsillag-tengeren. Mint később kiderült, a mágnese folyamatosan egy furcsa sziklára mutatott a sziget közepén. Miután elég messzire eltávolodott tőle, az iránytű ismét működött.
Vangerdahast savanyúan méregette a köves pusztulatot.
– Mekkora hülyét csináltál belőlem! Remélem, most büszke vagy magadra!
– Nem nagyon. – Tanalasta visszarendezte a holmiját a táskákba. – Vagyis, egy kicsit azért igen. De nem az volt a célom, hogy kioktassalak. Csak azt szeretném, ha bíznál a tanácsaimban.
Vangerdahast felhúzta a szemöldökét.
– Jobban bíznék bennük, ha megengednéd, hogy elteleportáljalak...
– Vangi...!
A mágus feltartotta a kezét.
– Nem Arabelbe, hanem az Ork-tavacskához. Nem kételkedem benne, hogy Alusair most átkoz el minket ezredszer a pontatlanságunk miatt, s így most legalább kétszer annyi időbe fog telni, míg megtaláljuk... ha egyáltalán megtaláljuk.
– Alusair nem fog belehalni, ha még egy-két órát várnia kell. Szerintem sokkal mérgesebb lenne ránk, ha egyenest elvezetnénk a gaznethet a csapatához. – Tanalasta becsukta a nyeregtáskát, majd ismét kitörölte a barnás iszapot a szeméből. – Emellett nem hiszem, hogy annyi időt elvesztegettünk. Különben előbb észrevettem volna, hogy az arcunkba fúj a szél.
Azzal felpattant a lovára, merőlegesen széliránynak fordult, s most már egészen biztos volt benne, hogy nyugatnak haladnak. További három óra lovaglás alatt kétszer is széles vállú árnyakat véltek felfedezni, amint lassan imbolyogva bukdácsolnak a kőhomályon keresztül. Mindkétszer irány változtattak, elmenekültek az ijesztő alakok elől, majd folytatták tovább az útjukat nyugatnak. Végül az eleddig sárgás égbolt barnásszürkére vált, s Tanalasta épp javasolni akarta, hogy keressenek táborhelyet éjszakára, mikor a szél hirtelen megtelt az ősi halál bűzével.
A hercegnő megrántotta a gyeplőt, s a bűz úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.
– Te is érezted ezt, Vangerdahast? – Nem kételkedett benne, hogy holtsápadt az arca.
– Azt az avas vérszagot? – A férfi északra mutatott. – Valahonnan onnan?
Tanalasta bólintott.
– Nem. Nem éreztem.
A varázsló szélnek fordította Cadimust, és gyorsabb mozgásra ösztökélte, Tanalasta pedig hátul maradt, s azon töprengett, mi üthetett a varázslóba. Végül követte Vangerdahastot, és nem először kívánta azt: bárcsak más védelmük is lenne, nemcsak a mágia. A bűz visszatért, még áthatóbban, mint az imént, aztán megint eltűnt, ám egyre gyakrabban bukkant elő újra. Vangerdahast csak törtetett előre, míg végül a szag állandóvá vált. A hercegnő arra lett figyelmes, hogy itt sűrű fű és zöld moha nő a kövek között, s nemsokára fehér párafüggöny emelkedett előttük. Girhes fák árnyéka magasodott fölébük a ködben, melyek alacsony, sziklás halmok mellett sorakoztak.
Vangerdahast megállt egy keszeg ágacska alatt, s megvizsgálta az egyik halom lábánál lévő mélyedést. Tanalasta mellélépett, majdhogynem öklendezni kezdett az átható vas- és kénkőszagtól. Keskeny hasadékba tekintett le, melynek talaját vörös kőzet alkotta. A szakadék alján apró, vérvörös erecske csordogált északnak a rozsdaszín kövek között.
– Ez a Skarlátvölgy? – kérdezte.
Vangerdahast bólintott.
– Épp ahogy sejtetted. – Szembefordította lovát a folyásiránnyal, és megindult a hasadék pereme mentén. – Gyerünk! Majd az Ork-tavacskánál táborozunk.
– Tudod, hogy hol vagyunk?
A férfi megrázta a fejét.
– Még soha életemben nem láttam ezt a helyet.
– Akkor jobb lesz, ha itt pihenünk meg éjszakára – pillantott Tanalasta a rohamosan sötétülő égboltra. – Nemsokára túl sötét lesz ahhoz, hogy lovagoljunk.
– Még van időnk. – Vangerdahast tovább lovagolt. Mikor Tanalasta nem követte, megállt, és visszanézett a válla fölött. – Akarsz fogadni? Dupla vagy semmi?
– Dupla mi? – Tanalasta ránézett a gőzölgő csermelyre, és megrázta a fejét. Ha ilyen meleg a víz, nem lehet messze a forrás. – Nem fogadunk, vén Szaglász. Látom, mire megy ki a játék.
– Tényleg? – Vangerdahast elvigyorodott, és megsarkantyúzta a lovát. – Túl eszes vagy te hozzám, Tanalasta. Hihetetlenül eszes.
Sokkal előbb rábukkantak a tavacskára, mint Tanalasta várta volna. Egy negyedmérföldnyit haladtak a hasadék mentén, s a csermely egyre keskenyebb lett, s egyre színtelenebb is. Hosszú percekig meglepetten bámultak le a szakadékba, végül leszálltak a lóról és levezették hátasukat a parthoz. Ahogy közeledtek, velük szemben skarlátszín szalag jelent meg a vízben, s végigkígyózott a szemközti part kövei között.
Tanalasta a csíkra mutatott.
– Az Ork-tavacska ugyancsak véres külsejű lehet – mondta.
– Az ám. Biztos, hogy a huthduthi varázsige-koldusok nem faragtak jóst belőled?
Tanalasta elhúzta a száját. Képtelen volt megállapítani, csúfolódik-e vele a varázsló, vagy épphogy bókol neki.
– Pusztán a józan ész mondatja velem.
– Amennyire én tudom, a papi jóslás pontosan ezt takarja – felelte a mágus. – Az igazi varázslat viszont...
– ...az adott körülmények között teljességgel haszontalan – fejezte be Tanalasta. – És örülnék, ha végre nem varázsige-koldusként emlegetnéd a barátaimat.
Vangerdahast biccentett.
– Ahogy kívánod, hercegnő.
Közben elérték a hasadék alját, átszelték a mohos talajt a patak partja felé, majd belelógatták a vízbe a kezüket, hogy megbizonyosodjanak a hőmérsékletéről, mielőtt lóra kaptak és keresztülgázoltak volna rajta. A túlsó oldalon követték a skarlát eret, míg egy kicsiny, enyhén lankás völgybe nem értek. Közvetlenül a patak mellett ugyan semmi sem nőtt, ám a völgy mégis zöldellt, s a kénkő-vas bűz lassan puszta vasszagra változott. Tanalasta egy idő után megszokta a bűzt, s miután már elfelejtette, hogy a vérre emlékezteti, kezdte elviselhetőnek találni a szagot.
Nemsokára átértek a völgy túlsó végébe, ahol a patak magasan fekvő, gőzölgő medencéből zuhogott alá. Mivel nem érkeztek őrszemek a fogadásukra, kikötötték lovaikat egy vadeperfához, s az út hátralévő részét gyalogszerrel tették meg. Azzal is számolniuk kellett, hogy egy kóbor orkcsapat – vagy még annál is rosszabb – meghiúsítja találkájukat Alusairral. Élőlényt nem láttak, pusztán egy vérvörös vizű tavat, melynek partját füves dombok és vörös bazaltsziklák szegélyezték.
– Ez az Ork-tavacska? – kérdezte Tanalasta.
– Igen. Miért, szerinted hány vörös tó van még a Kőföldeken?
Tanalasta elfintorodott.
– Most, hogy mondod, azt hiszem, Gofar vagy hatvan vasszínezte tófélét említ.
– Ez az a hely – közölte Vangerdahast. – Megismerem.
Átmásztak a szakadék peremén, s a sziklagyűrűn át eljutottak a tó déli partjáig. Ahogy keresztülvágtak a füves réten, Tanalasta friss túrásnyomot fedezett fel a talajon: egy yardnyi körívben valaki óvatosan kiforgatta a köveket a földből, s gyűrűt épített a gödröcske köré. Még most is látszott, hogy annak közepére vizet locsoltak. Tanalasta leguggolt, hogy megvizsgálja a furcsa képződményt. Vangerdahast időközben felkaptatott a sziklára.
– Itt vannak! – kiáltotta odafentről. – Legalábbis valaki itt van.
Tanalasta felmászott mellé a sziklagyűrű tetejére. Ahogy közeledett, ismerős szénaillat csapta meg az orrát; egy kőrakás mögül lófarok kandikált ki.
– Alusair? – kérdezte.
– Nem hinném – mondta Vangerdahast.
Megkerülték a kőfalat. Rejtett táborba jutottak, melyben akár húsz ember is kényelmesen elfért volna. Most egyetlen pányvázott ló várakozott itt. Vangerdahast lekuporodott a falnak támasztott nyeregre. Poros csizma hevert mellette, s gondosan összehajtogatva tunika, lovaglónadrág, köpönyeg: a varázsló lehajolt, és átkutatta a ruhadarabok zsebét.
– Vangerdahast, mit képzelsz magadról? – hüledezett Tanalasta.
– Megpróbálom kideríteni, ki jár erre – felelte a mágus. – És hogy Alusair csapatához tartozik-e vagy sem.
– Odatartozik.
A hang Tanalasta háta mögül érkezett, s annyira meglepte a hercegnőt, hogy az sikoltva felpattant. Sietve megperdült, felemelte a követ, melyet varázstőre helyett hordozott, fegyver gyanánt. A férfi vizes volt és meztelen, vállig érő hajjal, bőre még mindig vöröslött a tó melegétől. Nem nézett ki rosszul. Sőt, kifejezetten jól festett; sötét haja, még sötétebb szeme markánssá tette arcát, büszke állán apró gödröcske huncutkodott. Válla ajtónyi széles, karja vastag, akár Tanalasta combja, pocakja semmi, és... a lány elpirult. Nem fordul elő nap mint nap, hogy egy hercegnőnek ilyen látványban van része.
– Felség, bocsáss meg! – kiáltott fel a férfi rémülten. Kardját hüvelyével együtt fél kézre fogta, a másikkal meg eltakarta magát. – Nem számítottam rá, hogy ebben a kőhomályban idetaláltok. Éppen fürödtem, mikor hallottam, hogy valaki közeledik.
Tanalasta nem válaszolt, a férfi pedig megpróbált elosonni mellette.
– Elnézésedet kérem, hercegnő, ám több embert is elvesztettünk az út során: óvatosnak kellett lennem.
Végül Tanalasta rájött, hogy percek óta mereven bámulja.
– A mindenit! – Kiejtette a követ a kezéből, s gyorsan elfordult. Arca úgy lángolt, mintha ő fürdött volna az imént a tó gőzölgő vizében. – K... kérlek, ne zavartasd magad!
A szeme sarkából látta, hogy Vangerdahast pompásan szórakozik.
– Nos, talán mégsem lesz haszontalan ez az utazás – jelentette ki a varázsló. Odanyújtotta a férfinak a ruháit. – És benned kit tisztelhetünk, fiam?
– A nevem Rowen – mondta az idegen. Ruhája felsuhogott, ahogy magára öltötte. – Cormeril Rowen.
Tanalasta arcából kifutott az iménti pír. Lassan megfordult; a férfi már tunikában és lovaglónadrágban állt előtte.
– R... rokona vagy Cormeril Gasparnak? – kérdezte.
Rowen bólintott.
– Az unokabátyám volt, s a családomat is elárulta, nem csak a birodalmat.
Tanalastának elszorult a szíve. Cormeril Gaspar volt az, aki, Lazúrkő Aunadarral egyetemben kitervelte az abraxus-merényletet. Büntetésként apja az egész Cormeril családot megfosztotta birtokaitól.
A hercegnő földbe gyökerezett lábbal állt, azt sem tudta hirtelen, mit mondjon. Rowen fél térdre ereszkedett.
– Elnézést, hogy háborgatlak a jelenlétemmel, felség. Ha lett volna rá lehetőség, Alusair hercegnő bizonyára mást bízott volna meg a feladattal.
– Aligha – mordult fel Vangerdahast. Ránézett Tanalastára, és megrázta a fejét. – Szerintem csak bosszantotta, hogy a nyakára járunk, s így mutatja ki.
– Te mindig a legrosszabbat feltételezed az emberekről, királyi fővarázsló! – Tanalasta odament Rowenhez. – Biztos vagyok benne, hogy azért küldte Sir Rowent, mert ő a legalkalmasabb a feladatra.
Azzal a kezét nyújtotta a férfinak, akit azonban annyira megdöbbentett a helyzet, hogy csak bámult rá, és nem mozdult. Végül – kissé vonakodva – ujjai közé fogta a hercegnő kezét, és csókot lehelt rá.
– Nevezz csak Rowennek, felség – mondta. – A rangom is elveszett a földemmel együtt.
– Akkor hát Rowen. – Tanalasta látta, hogy Vangerdahast égnek emeli a tekintetét. Csúnya pillantást vetett rá, majd intett Rowennek, hogy felállhat. – Mondd csak, Rowen, tiéd az a hitpalánta ott a rét szélén?
A férfi szeme elkerekedett.
– Igen, felség, az enyém... de nem hittem volna, hogy rájössz, mi az. Azt hittem, csupán Chauntea gyermekei ismerik fel.
Tanalasta elmosolyodott.
– Akkor tévedtél... és ne nevezz felségnek! A Tanalasta is megteszi.
Vangerdahast zajosan feltápászkodott.
– A Kék Sárkányra! – szitkozódott. – Alusair egy földtúrót küld a fogadásunkra!

 

 

8

A káposzta már rothadásnak indult, vaskos levelei összepöndörödtek, megbarnultak a szélek mentén, fejletlen torzsája máris nyiladozott. Rongyos ruhába öltözött, koldus külsejű, magas férfi szelte át keresztben a földet, nem törődött a haragvó parasztokkal, akik szitkokat és sárrögöket vágtak a fejéhez. Az alkonyi fényben a betolakodó puszta árnynak tűnt csupán, másfélszer akkora volt, mint egy átlagos férfi. Billegve járt, mélyen ülő, vörös szeme épphogy csak kilátszott a terjedelmes csuklya alól.
– Íme, a jel! – suttogta Azun. – Követik.
– Nagyszerű, uram – mondta Marlír Dauneth. – Boldog leszek, ha végre elkotródik innen ez a csőcselék.
– Aligha nevezném őket csőcseléknek, kormányzó uram. – Azun beterelte lovát egy fiatal kőris alá. – Csak segíteni akarnak!
– Igen ám, de kinek? – Dauneth követte királyát az árnyékba. – Bizonyára felségednek is megfordult a fejében, hogy szándékosan keltik a pánikot, hogy támogatókat verbuváljanak a királyi egyházuknak. S meg kell mondanom, sikerül is nekik. A dolgok állása szerint a parasztok akkor is hősnek kiáltják majd ki e maghajigálókat, ha a fél birodalom földje odavész!
A mező túloldalán egy tucat lovas bukkant elő az erdőből, vágtára fogták hátasaikat, s kurjongatva a betolakodó után eredtek. A koldus pusztán néhány lépésnyire volt már a felállított csapdától. Ügyet sem vetett üldözőire, nyugodtan folytatta az útját.
– Ha a ragály elviszi a birodalom földjeinek felét, valóban hősök lesznek – vélte Azun. – Az ugyanis azt jelentené, hogy mi nem láttuk el a kötelességeinket, kormányzó uram. Emellett állítólag nemcsak Owden és papjai látták a kór terjesztőjét.
– Valóban... a parasztok minden gyanús idegenben őt vélik felfedezni – mondta Dauneth. – Bospirban egy vándort megégettek, pedig az még csak magas sem volt! Annyit vétett csupán, hogy fekete köpönyeget viselt, s elhaladt egy paraszt földje mellett.
Azun elfintorodott. Ez volt a hetedik lincselés, amelyről hallott három napon belül, s az arány mintha egyre romlott volna. Talán meg kellett volna fogadnia Dauneth tanácsát, és két nappal ezelőtt kiküldeni egy harci mágus csapatot a buzogányos alakulat után. Ámde nem akarta bosszantani a lányát azzal, hogy bilincsbe veretve hozatja vissza Arabelbe a barátait. Különösképp, hogy Dauneth tanácsa mögött személyes indokokat látott: úgy vélte, a fiatalember pusztán haragszik Tanalastára, ennyi az egész.
Természetesen okosabb is lehetett volna. Túl hűséges fickó ez a kormányzó, nem hagyja, hogy a személyes érzelmei befolyásolják a döntését. A papok – ahogy Dauneth megjósolta – valóban pánikot keltettek, s ennek most ártatlan emberek látják kárát. A király szinte megkönnyebbült, hogy Daunethnek lett igaza: ez ugyanis arra utalt, hogy a férfi nem neheztel rá; s Arabelnek mostanság nagy szüksége van egy erőskezű kormányzóra. Amint begyűjtötték Owdent és buzogányos alakulatát, Azun talán helyrehozhatja azokat a hibákat, amelyeket Tanalasta elkövetett.
A vörös szemű koldus eltántorgott Azun rejtekhelye mellett, egyenest be a fák közé. Egy kis tisztás felé tartott, a buzogányos alakulat szorosan a nyomában maradt. Bíbor Sárkányok sorfala emelkedett ki a fák közül, s elállta a papok útját. A sárkányok felcsapott sisakkal, vállukra vetett lándzsával várták az üldözőket, mogorva arckifejezésük azonban kétséget sem hagyott afelől, hogy komoly ügyről van szó. A buzogányosok megrántották a gyeplőt, alig-alig bírták megállítani lovaikat a sárkányfal előtt.
Bármennyire is megzavarta őket a váratlan helyzet, a legtöbb pap továbbra sem akart lemondani a zsákmányáról. Némelyikük megpróbált keresztülbújni a sorfalon, ezek útját azonban lándzsahegyek állták el. A többiek a megkerülő-módszert választották, ám a fák mögött újabb sárkánysorfal bukkant fel. A papok még ekkor is azt hitték, hogy pusztán véletlen találkozásról van szó.
– Mi ütött belétek? – mutogatott Owden abba az irányba, amerre a nagyra nőtt koldus eltűnt. – Kövessétek azt az embert! Ő rontja meg a földeket!
– Aligha – lépett ki az erdőből Csodálatos Merula. Szeme még mindig vörösen izzott, fekete csuklyáját hátravetette. – Nem én lovaglom körbe egész északot, és rémisztem félholtra az együgyű parasztokat holmi rémmesékkel.
Owden válla megereszkedett. Leeresztette buzogányát, és farkasszemet nézett a pocakos mágussal.
– Üdvözöllek, Csokoládés Merula! Mondd, megvesztetek? Királyi parancsot teljesítek, méghozzá a legsürgősebb fajtából!
– Tényleg? – Azun kivezette lovát a rejtekhelyéről, mögötte Marlír Dauneth haladt, meg az utolsó sor Bíbor Sárkány. – Furcsa. Nem emlékszem, hogy királyi parancsot adtam volna a buzogányosoknak, hogy vonuljanak a Bíbor Sárkányok ellen.
Az összegyűlt papok egy emberként fordultak hátra. Arcuk elsápadt, mikor megpillantották a jól ismert, koronás sisakot.
– Felség!
Owden kilendült a nyeregből, majd a földön fél térdre ereszkedett, és mélyen meghajolt. A többi pap olyan gyorsan követte, hogy néhány Bíbor Sárkány kezében idegesen megrezdült a lándzsa.
Azun nyugalomra intette őket. Továbbra is Owdent és a buzogányosokat bámulta.
– Az igazat megvallva egyáltalán nem adtam papoknak semmiféle parancsot, nemhogy... – Daunethre nézett. – Hogy is szólt az a mondat?
– Azt hiszem, „a legsürgősebb fajtából”-ra gondolsz, uram.
– Ez az! – Azun megismételte a frázist, mintha fel akarná frissíteni az emlékezetét. Aztán szomorúan megcsóválta a fejét. – Nem, biztos vagyok benne, hogy nem mondtam ilyet.
Owden bátorkodott felemelni a fejét.
– Bocsáss meg nekem, felség. Azt hittük, te is ezt parancsolnád.
– Azt hittétek, aratásmester? – gúnyolódott Merula. Odalépett Owden mellé, majd Daunethre pillantott. – Önkényesen magatokra aggattátok a királyi ügynök címet? Akkor hát csalók, imposztorok vagytok mindannyian!
A király az ajkába harapott, igyekezett elrejteni hirtelen támadt dühét. Merula persze minden tőle telhetőt megtesz, hogy Owdent hazugnak állítsa be, vagy hogy a pap bevallja: Tanalasta szegte meg a király parancsát. A harci mágust tehát még mindig aggasztja a varázsló szövetség jövője, ha Tanalasta kerül trónra – annak ellenére, hogy Azun személyesen biztosította róla: a szövetség továbbra is fennmarad, függetlenül attól, ki lesz az utódja.
– Netán Tanalasta hercegnő bízott meg vele? – kérdezte Merula éppen, s továbbra is Dauneth arcát fürkészte.
Azun egykedvű arcot erőltetett magára, és nem szólt közbe. Az ilyen ügyek a kormányzó hatáskörébe tartoztak, s ha ő most közbelépne, azt a papok bátorításnak vélnék, Dauneth pedig azt gondolhatná, hogy nem bízik a döntéseiben.
– Sajnos azt kell mondanom, hogy nem Tanalasta hercegnő parancsára cselekszünk. – Owden egyedest a királyhoz beszélt. – Nézd, uram, vészhelyzet van. Az imént találkoztuk egy paraszttal, aki látta a ragály hordozóját...
– A nagyra nőtt koldust, akiről kérdezősködtetek – mondta Azun, boldogan, hogy ürügyet kapott arra, hogy magához ragadja a beszéd irányítását. – Remélem tudod, hogy a faggatózások hatására pánikba esett a nép?
– Elnézést kérek, felség – mondta Owden, s megcsipkedte bíbor köntösét –, de épp ez az oka annak, hogy álruhába bújtunk. Abban bíztunk, hogy ha Bíbor Sárkánynak hisznek minket, kevésbé keltünk feltűnést.
– Csakhogy nem hittek annak, mert távolról sem viselkedtek úgy, mint egy zsoldos gárda – mutatott rá Azun. – Egyik fertőzött földet gyógyítjátok a másik után, s az emberek természetesen azt gondolják, a királyt annyira aggasztja a kialakult helyzet, hogy egész papsereget toborzott.
– Még az az idő is eljöhet, felség – mondta Owden.
– S gondolom, te ebben bízol, igaz? – kérdezte Dauneth. – Én viszont nem engedem, hogy pánikra hangoljátok a népet, pusztán azért, mert a király kegyeit keresitek. A parasztok immáron a legkisebb gyanús jelre is leégetik egymás földjét, s hét embert végeztek ki, pusztán azért, mert hasonlítottak a koldusotokra.
Owdennek leesett az álla a hírek hallatán, tekintete azonban továbbra is Azunét kereste.
– Sajnálom, hogy ilyen gondot okoztunk, felség, ez azonban mit sem változtat a helyzeten. Meg kell találnunk a ragály terjesztőjét, és meg kell állítanunk. Addig pedig gyógyítjuk a földeket, melyeket már megmételyezett, s megakadályozzuk, hogy tovább terjedjen a ragály.
– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan horogra akad – jelentette ki Azun. – A Magas úttól északra minden hadtest őt keresi. Azt sem hiszem, hogy a kórság magától is tovaterjedne... főként, ha a parasztok egyetlen barna levelecske láttán felégetik a földet.
– Az némiképp segíteni fog, ám mi sokkal hatékonyabban dolgozunk – mondta Owden. – Meg kell engedned, hogy folytassuk a küldetést... ha nem Bíbor Sárkányként, hát papcsuhában!
– Attól félek, nem lehet – mondta Dauneth.
Owden végül a kormányzóhoz fordult.
– Le akarsz tartóztatni?
– Nem is tehet mást – szólt közbe negédesen Merula. – A királyi ügynök megszemélyesítése komoly vétség, s halál jár érte.
– Halál? – kérdezte Owden egyik papja, egy vörös hajú, alig húszéves leány. – Hiszen csak segíteni akartunk!
Merula sajnálkozó krokodilvigyort villantott rá.
– Igazán kár, de abban az esetben, ha nem Tanalasta hercegnő parancsolta...
– Nem ő tette – szögezte le Owden. Figyelmeztető pillantást lövellt a lány felé, majd Daunethhez lépett. – Tégy, amit tenned kell, kormányzó uram, de könyörgöm: ne hagyd, hogy a sötét koldus tönkretegye a birodalmat! Lehet, hogy nem tűnik olyan súlyosnak a kár, ám az csupán azért van, mert mi már gondozásba vettük a földeket.
Kihúzta buzogányát az övére kötött hurokból, lassan, nehogy az őrök félreértsék a mozdulatot, és nyelével Daunethnek nyújtotta.
Azun olyan pillantást vetett Merulára, amelyből rögtön kiderült, mi a véleménye a varázsló magatartásáról. Merula gyorsan más irányba nézett, s úgy tett, mintha nem venné észre; bízott benne, hogy Vangerdahast megvédi majd a király haragjától. A férfi önteltsége Tanalasta nagy vihart kavart „születésnapi ajándéka” nélkül is elég indok volt rá, hogy a király kissé felülvizsgálja a harci mágusok helyzetét.
Dauneth keze továbbra is a nyeregkápán nyugodott, nem nyúlt Owden buzogánya után.
– Azt hiszem, Merula kissé túlzott. – Kérdő pillantást vetett a királyra, aki magában elmosolyodott, kifelé azonban továbbra is komor arccal, kurtán bólintott. – Ha jól emlékszem, a köpönyegek az udvari főmágus parancsára kerültek hozzátok, hiszen a Kőföldekbe kellett volna kísérnetek Tanalastát.
– Ez ugyan nem királyi parancs, mégis felhatalmaz benneteket a köpenyek viselésére – tette hozzá Azun. Bár nagyra tartotta Daunethet, amiért ilyen gyorsan vág az esze, mégsem akarta, hogy a buzogányos alakulat büntetlenül megússza. Nem azért dolgozott napokon keresztül, hogy végre elsimítsa a zűrzavart, amit okoztak. – Amiért viszont felelnetek kell, az a következő: kívánságom ellenére visszatértetek, hogy üldözőbe vegyétek a koldust, ahelyett hogy Tanalastával tartottatok volna.
Owden visszatette buzogányát a helyére, arcára megkönnyebbült kifejezés ült ki.
– Úgy van, felség. Ennek azonban egyszerű a magyarázata. Valójában a királyi fővarázsló az elejétől fogva ezt akarta.
– Tényleg? No, erre a magyarázatra kíváncsi vagyok! – Azun felemelte a kezét, s ezzel az aratásmester torkára forrasztotta a szót. – S nem csak én: a királynő is nagy érdeklődéssel hallgatja majd a legapróbb részletet is, erről biztosíthatlak. Meghívlak hát téged és papjaidat, térjetek velem vissza Arabelbe. Egészen addig nálam vendégeskedtek majd, míg a történetetek nem lesz a királynő kedvére való.
Owden szeme elhomályosult, mikor megértette, mire céloz a király. Mereven meghajolt.
– Ahogy parancsolod, uram – mondta.
– Remek. A hazafelé úton pedig elmesélhetnétek Merulának és nekem, mit tudtatok meg erről a koldusról és a mételyről. – Azun sötét pillantást vetett Merulára, majd hozzátette: – Bízom benne, hogy a harci mágusok megbirkóznak a helyzettel... ha már sejtik, mi folyik a birodalomban.
A célzás Owdent kissé jobb kedvre derítette. Merula dühödten horkantott egyet.
– Nagy örömömre szolgálna, uram – iparkodott megjegyezni Owden. – Merulával általában órákig elcsevegünk utazás közben!
– Az ám! – morogta a varázsló.
Azunt megmosolyogtatta a mágus arckifejezése.
– Nagyszerű – jelentette ki, s végre úgy érezte, kézben tartja a dolgokat. – Dauneth, mit szólnál, ha itt letáboroznánk? Túl késő van már, hogy hazainduljunk, s csak nem akarjuk kiűzni a házából azt a szegény földművest!
– Remek ötlet, uram – mondta a kormányzó, és intett a Bíbor Sárkány parancsnokoknak, hogy lássanak munkához.
Azun felnézett a sötétedő égboltra; keleten most jelentek meg az első csillagok.
– Rég volt már, hogy ilyet tettem – sóhajtotta. Megmozgatta ujján a pecsétgyűrűt, és elképzelte gondolatban Vangerdahast szakállas arcát. – Túl rég.

* * * * *

Vangerdahast az Ork-tavacska melletti zöld gyepen álldogált, s épp Cadimust és Tanalasta lovát legeltette, mikor meghallotta Azun hangját.
Ma éjjel a csillagok alatt hálok, öreg barátom.
A varázsló fáradtan felsóhajtott. Saját pecsétgyűrűje ugyan Cadimus nyeregtáskájában pihent, ez azonban nem akadályozta meg a kapcsolat létrejöttét. Mivel udvari főmágus lévén mindig a királyi család rendelkezésére kellett állnia – még ha le is vette az ékszereit a laboratóriumban vagy a fürdőben –, a családi gyűrűket úgy készítette el, hogy a vele való gondolat-beszédhez ne legyen szükség még egy gyűrűre. Nem most fordult elő először, hogy elátkozta magát e körültekintés miatt – azonnal eszébe is ötlött az este, melyet egy feltűnően dévaj folyami nimfa társaságában töltött –, eddig viszont még soha nem ijedt meg, amikor a király szólítani próbálta.
– Én viszont egyáltalán nem fogok aludni, köszönöm kérdésed – felelte hangosan. – Mi újság?
Kézben tartom a dolgokat. Bármikor visszahozhatod Tanalastát.
– Attól félek, nem lehet. – Vangerdahast belekotort Tanalasta nyeregtáskájába, kiráncigálta a karpereceket, gyűrűket, viharkabátokat. – Tanalasta nyerte a fogadást. Most az Ork-tavacskánál vagyunk.
Fogadást?
– Ne kérdezd! – felelte a mágus. – Van még rosszabb is!
Nem adja be a derekát?
– Rosszabb.
Mi lehet rosszabb annál?
– Egy Cormeril – mondta Vangerdahast. – Egy Chauntea-hívő, Rowen nevű kósza. A hercegnő nagyon megkedvelte.
Azt hittem, terveztél valamit! – jajdult fel panaszosan Azun. – Ugyan miféle terv ez?
– Ne aggódj! Még az is kiderülhet, hogy borzasztó természete van, vagy utálja a királyi családot. – Vangerdahast becsukta a nyeregtáskát, és elindult a tó mellett a tábor felé. – Ám pillanatnyilag ennél nagyobb gondunk is van. Kérd meg Alaphondart, hogy tudjon meg mindent egy gazneth nevű lényről. Valami fantom vagy démonféle, melynek szárnya felszívja a mágiát. Meg sem tudom ölni.
Micsoda?
– Állandóan zaklatott minket... és Alusairt is. – Ahogy közeledett a táborhoz, Vangerdahast halk vízcsobbanást hallott. – Lehet, hogy ennek köze van Emperel eltűnéséhez, de fogalmam sincs, mi. Még nem találtuk meg Alusairt.
Nem tarthat már sokáig. Mi folyik ott nálatok?
– Úgy tűnik, a gaznethet vonzza a mágia – magyarázta Vangerdahast –, s Alusair valószínűleg ezért vette le a gyűrűjét, mikor megpróbáltam kapcsolatba lépni vele a Marlír házból. Attól félek, egy darabig nem beszélhetünk, öreg barátom.
Várj! Azun hangja aggodalmasan csengett. Odaküldöm Merulát és néhány Bíbor Sárkányt... és Owden is itt van.
– Azzal csak megnehezítenéd a dolgomat – ellenkezett a varázsló. – Azon vagyok, hogy rábeszéljem Tanalastát, térjünk vissza Arabelbe. Ha megint veszélyesre fordulnak a dolgok...
Megint?
– Ne aggódj, uram, egész jól viselte magát. – Vangerdahast megállt a sziklagyűrű előtt, és suttogóra fogta a hangját. – Amint mondtam, bármikor visszateleportálhatom magunkat Arabelbe.
Vangerdahast, remélem, tudod, mit csinálsz.
– Hát hogyne! – sértődött vérig a mágus. – Most nem adhatjuk fel... hacsak nem akarsz óriási konyhakertet a királyi udvar helyére.
Válaszként Azun felmordult. A varázsló magában elmosolyodott, aztán belépett a sziklagyűrű belsejébe. Rowen a víz szélén ült, s egy formás, fehér valamit nézegetett a tó közepén, amely csak Tanalasta lehetett. Vangerdahast összeszorított szájjal átszelte a tábort, és csizmás lábával erősen hátba rúgta a kószát, aki fejjel előre belebukott a gőzölgő vízbe.
Rowen egy pillanatra eltűnt a habok alatt, majd három lépésnyivel balra bukkant fel, kezében kivont karddal.
Mikor meglátta, hogy Vangerdahast áll előtte a holdfényben, leengedte a fegyvert.
– Te voltál?
– Én! – dörmögte Vangerdahast. – És még szerencséd, hogy jókedvemben vagyok! Aki kikémleli a királyi hercegnőt, miközben fürdik, bűnt követ el a korona ellen!
Rowennek leesett az álla.
– Nem is kémkedtem!
– Csak leselkedtél?
– Vangerdahast! – Tanalasta odaúszott hozzájuk, s mellén keresztezett karral felállt a vízben. – Bocsánattal tartozol Rowennek! Én kértem rá, hogy figyelje a terepet, amíg fürdöm.
– Nem arra kérted, hogy téged figyeljen? – gúnyolódott a varázsló, bár sejtette, hogy ez a gondolat is megfordult a hercegnő fejében. Szemrehányó pillantást vetett Rowenre. – Ha valóban őrködtél volna, ahelyett, hogy a hercegnőn legelteted a szemed, hallottad volna, hogy jövök.
– Az égboltot figyeltem – tiltakozott Rowen. Bár Tanalasta még mindig összefonta a kezét, vigyázott, hogy ne nézzen rá. – Úrnőm, higgy nekem! Azért nem hallottam...
– Ne is foglalkozz vele, Rowen – mondta Tanalasta, és más körülmények között legyintett volna hozzá. – Az öreg Szaglász folyton kémkedik a palotában. Az ember csak akkor mer magánbeszélgetést folytatni, miután húsz yardnyi sugárban megvizsgált minden fülkét és öltözőt! – A húsz yarddal persze erősen alábecsülte a varázsló képességeit, Vangerdahast mégis sértődést mímelt.
– Még ha ez igaz is volna, hercegnő, ez egyszer nem kémkedtem. – Odalépett a víz széléhez, és feltartotta Tanalasta köpönyegét. – Atyáddal beszéltem.
Rowen arca sápadt lett, mint a holdfény. A sziklagyűrűre meresztette a szemét.
– Itt van a király?
– Korántsem. – Vangerdahast mutatta neki, hogy jöjjön ki a vízből, majd elfordult, hogy Tanalasta belebújhasson a köpenybe. – Siessetek! Nincs már túl sok időnk!
– Nincs időnk? – Rowen óvatosan, hogy még véletlenül se nézzen hátra, kimászott a tóból. – Miért nincs?
– A király Arabelben van – magyarázta Tanalasta, és becsatolta a köpenyt. – Gondolat-beszéltek.
Rowen feldúltan Vangerdahastra nézett.
– Mágiát használtál? Hiszen Alusair figyelmeztetett!
– A királynak viszont nem szólt, fiatalember! – vágott vissza a varázsló. – No, légy jó fiú, és készítsd elő a lovakat!
– Hogyne. – Rowen bosszúsága szomorúsággá vált. – Igazad van, nincs sok időnk.
Hüvelyébe dugta a kardját, aztán a vállára vette a nyerget, és futni kezdett a lovak felé. Tanalasta követni akarta, de Vangerdahast elkapta a karját.
– Nem felejtettél el valamit, hercegnő? – mutatott a lány takarosan összehajtogatott tunikájára, nadrágjára. – Ne hergeld fölöslegesen azt a szegény Rowent! Igazságtalan dolog elhúzni előtte a mézesmadzagot, holott pontosan tudja, hogy ezt a díjat ő nem nyerheti meg.
– Ki mondja, hogy nem? – A hercegnő felmarkolta a ruháit, és eltűnt egy szikladarab mögött.
Vangerdahast magában felnyögött. Kivett egy aranypénzt a zsebéből, feldobta a feje fölé, s miközben esett visszafelé, gyors varázslatot mondott rá. Az érme szemmagasságban ott maradt lebegve a levegőben.
– Vangerdahast, teljesen elment az eszed? – meredt rá Tanalasta a szikla mögül. – Csak idevonzod a rémet! – Remélem is.
Vangerdahast elvette az érmét a levegőből, és megdörzsölte a tenyerében. A pénzdarab sápadt zöld fénnyel világítani kezdett, alig fényesebben, mint a holdvilág.
– Most pedig figyelj és tanulj, kedvesem, figyelj és tanulj! – Vangerdahast megvárta, amíg Rowen visszatér a lovakkal, aztán megkérdezte: – Merre megyünk, fiatalember?
Mikor a kósza a dombok felé mutatott, Vangerdahast megfordult, és messzire hajította a pénzdarabot az ellenkező irányba. Az érme elrepült a hasadék felett, keresztülvitorlázott a síkságon, s úgy tűnt el a szemül elől, mint valami üstökös.
– Hamis nyom? – kérdezte Rowen.
Vangerdahast bólintott.
– Legalább egy-két órát nyerünk vele.
– Azt hiszem, alábecsülöd a gazneth sebességét.
Rowen belapult egy sziklatömb mögé, majd a hasadék szájára mutatott, ahol már látszott a gazneth távoli árnyéka a síkság fölött.
– Meddig marad az érme a levegőben? – firtatta Tanalasta.
– Ameddig a gazneth le nem szedi onnan, feltehetőleg. – Vangerdahast továbbra is az immáron üres síkságot bámulta. A sötét fantom zavarba ejtően gyorsan továbbállt. – S hogy az mikor lesz? Ugyan ki tudja?
– De hamarabb, mint szeretnénk – állapította meg Tanalasta.
A hercegnő kilépett a szikla mögül. Időközben teljesen felöltözött, mindkét karperecet ugyanarra a csuklójára erősítette, a viharkabát csatját nyitva hagyta. A karkötők csupán akkor sugároznának mágiát, ha az egyiket áttenné a másik kezére, a köpeny csatját viszont nem kapcsolhatta be: az azonnal működésbe hozná a köpeny néhány mágikus képességét, s ezzel óhatatlanul magára vonná a gazneth figyelmét. Vangerdalast a vállára terítette saját köpenyét, majd lóra szálltak, és maguk mögött hagyták az Ork-tavacskát.

 

 

9

Tintafekete árnyékba burkolózott a domboldal. Vangerdahast némán lovagolt, időnként fürkésző pillantást vetett a mögöttük elnyúló, sötét éjszakába, s meg-megrezzent minden egyes alkalommal, mikor a lovak patája arrábbrúgott egy-egy kavicsot. Tudta, hogy bármelyik pillanatban előbukkanhat a gazneth az Ork-tavacska fölött gomolygó párafelhőből, legnagyobb félelme mégis az volt, hogy egyáltalán nem fogja majd látni; hogy lecsap rájuk váratlanul, s elragadja őket, mielőtt egyetlen varázsszót is kimondhatna. Ujjai szünet nélkül védőköröket írtak a levegőbe. Csupán azért nem mondta ki a varázslathoz tartozó igét, mert tudta: abban a szent pillanatban ott lihegne a sarkukban a rém.
Végül felértek a domb tetejére, s kopár, holdfényes pusztaságon haladtak keresztül, amelyen még bokrok sem szolgáltak fedezékül. Még a kőhomály sem rejtette el őket, mert a dombságban szakadatlanul kavargott a szél: a magával hozott homok hamar leülepedett. A hármas gyorsabb ütemre sarkalta a hátasokat.
Vangerdahast kissé megnyugodott, mikor végre ismét lefelé meneteltek a domb túlsó oldalán, s beleereszkedtek a következő szurdok jótékony sötétségébe, Rowen azonban továbbra is feszülten figyelt. A kósza erőltetett iramot diktált, elvezette őket egy homokos csermelyig, ahol leszálltak a lóról, és visszakanyarodtak egy keskeny kőpárkányon. A hegytetőn ismét lóra pattantak, átkaptattak egy másik kopár csúcsra, s ugyanezt az eljárást háromszor is megismételték, mire Rowen végre jelezte, hogy megpihenhetnek. Kanyargós hasadék mélyén álltak.
A kósza még egyszer utoljára felkémlelt az égre, majd maga mellé intette Tanalastát és a varázslót.
– Követjük ezt a szurdokot a Gnoll-pusztáig – mondta nekik. – Aztán délnek fordulunk, a Viharszarvak felé. Ott a legrosszabb ugyan a kőhomály, de hajnal előtt az is ritkul valamelyest. Két hegyet keresünk, melyeket Alusair Szamárfülnek hívott.
– Ezek szerint fel fogjuk ismerni, ha látjuk – állapította meg Vangerdahast. Meg sem kérdezte, miért mondja el ennyire részletesen Rowen az útirányt. Ha már gaznethek üldözik az embert, legalább tudja, merre tart. – Ott találkozunk majd vele?
Rowen ide-oda csúszkált a nyeregben, s teljes figyelmét az ösvénynek szentelte.
– Azt hiszem, nem. Ott táborozott a csapat három nappal ezelőtt, mikor Alusair megkapta nővére üzenetét.
– És most hol vannak? – Vangerdahast szinte biztos volt benne, hogy nem fog tetszeni neki a felelet.
Rowen vállat vont.
– Majd meglátjuk. – Tanalastához fordult. – Tudsz nyomot olvasni, ugye?
– Tudok – mondta a lány.
Rowen bólintott, mintha pontosan ezt a választ várta volna. Kissé meglepett mosolyt aratott érte Tanalastától. A férfi mintha észre sem vette volna, milyen hatással van a hercegnőre, folytatta mondókáját. Vangerdahastra ügyet sem vetett.
– Alusair... nos... nem akaródzott neki félbeszakítani a kutatást – magyarázta a kósza. – Visszamegyünk az utolsó táborhelyhez, onnan követjük őket tovább.
– Ezek szerint nem találta meg Emperelt. – Vangerdahast előrehajolt a nyeregben, hogy jobban hallja a beszélgetést. – Akkor meg mit keresett itt?
– Nyilván követte – vélekedett Tanalasta. – Miért nem hagyod, hogy Rowen beszéljen, Vangi?
Vangerdahast szigorúan ránézett, de a lány a füle botját sem mozgatta. Tekintete mindenestül a kószára tapadt.
– Folytasd, Rowen!
– Ahogy kívánod, hercegnő.
– Arra kért, hogy hívd Tanalastának – rosszmájúskodott Vangerdahast. Túl gyorsan beférkőzi magát ez a gazfickó a hercegnő kegyeibe. – És miért is ne? A koronaékszereket már úgyis láttad.
Rowen szeme fehéren felizzott a holdfényben. Ide-oda bámult Tanalastáról Vangerdahastra, keze önkéntelenül kardjának markolatára siklott. A varázsló már épp nyitotta a száját, hogy rendre utasítsa, ám aztán mást gondolt. Minél inkább hecceli a fiút, annál jobban fogja Tanalasta szeretni.
Ezért inkább elfordult, és felkészült a kellemetlen feladatra.
– Remélem, hercegnő, megbocsátasz. Pusztán azt akartam elérni, hogy a fiú feloldódjon.
– Rowen a neve – mondta Tanalasta.
– De amennyiben a királyi fővarázsló fiúnak szeretne hívni, természetesen nincs ellene kifogásom – jegyezte meg Rowen. – Őszintén szólva annyi éve nem nevezett már így senki, hogy egész mulatságos névnek tartom.
– Örülök, hogy jól szórakozol, Rowen – mondta Tanalasta. – Mától fogva a királyi fővarázsló fiúnak és lánynak szólít majd minket, mi pedig őt nagypapának.
– A királyi udvar minden bizonnyal nagyot mulat majd rajta – felelte Vangerdahast összeszorított foggal. Bármennyire is megbízható ez a Rowen, nem engedheti, hogy a királyi hercegnő beleszeressen egy Cormerilbe. Az abraxus-ügy óta az ilyesmi egyenértékű lett volna azzal, mint ágyba bújni egy sembiaival. – Ha meguntad az ifjú Cormeril szórakoztatását, megkérhetnénk, hogy meséljen Emperelről?
Rowen Tanalastára nézett, s mikor az bólintott, belekezdett:
– Nincs túl sok mesélnivalóm. Féltávtól északra vettük észre a nyomát, és követtük a Kőszirt ösvényen át Suk Csapdájáig. Ott valaki másnak a nyomára bukkant, s azt derítette fel. Délre ment, egészen a dombokig egy sírhoz.
– Sírhoz? – hajolt előre Vangerdahast.
– Miféle sírhoz? – kérdezte Tanalasta. – Régi volt?
– Nagyon-nagyon régi volt, úrnőm – mondta Rowen. – És hogy miféle...? Nem értek én a sírokhoz! Hatalmas, göcsörtös tölgyfa alatt volt, melynek fekete gyökere úgy elrothadt, hogy csoda, hogy még állt. Vénséges írásjeleket véstek a törzsébe. Még sosem láttam ilyesmit.
– Írásjelek? – faggatózott izgatottan a hercegnő. – Elf rúnák voltak?
Rowen vállat vont.
– Fogalmam sincs. Csodaszép, hajlékony betűket láttam.
– Akkor elf rúnák – vágta rá Tanalasta.
– Ahogy a sír is – tette hozzá Vangerdahast.
– A Test Fájára gondolsz...
– No de fekete és rothadt?
Rowen tekintete ide-oda siklott egyikről a másikra; nem tudott lépést tartani velük.
– Fekete és rothadt – ismételte Tanalasta. – Igen, ez fölöttébb érdekes.
– Egyetlen elf sem tenne ilyet egy fával...
– Vannak gonosz elfek.
– Az igaz, de a drow-k gombát termesztenek, nem fákat – mondta Vangerdahast. – És ők a föld alatt élnek.
– Erdei elfekről beszélek, nem drow-król. Emlékszel, mi történt a Távoli Mennydörgés évében?
Rowen odafordult hozzá, és szólni próbált.
– Ha esetleg...
– A Lazúrkő családra gondolsz, természetesen – szakította félbe a gazfickót Vangerdahast. – De Mondarnak nem volt igaza.
– Meg is mondhatták volna neki, mielőtt kiirtották volna az egész családját – ellenkezett Tanalasta. – Mészárlás volt... elf mészárlás.
– Elnézést! – szólt közbe Rowen, immáron hangosabban. – Sajnos ki kell hogy ábrándítsalak benneteket. Az elfeknek semmi közük ehhez a sírhoz.
Vangerdahast és Tanalasta egymásra nézett, homlokuk ráncba szaladt.
– Biztos vagy benne? – kérdezték kórusban.
– Találtunk néhány cifra gyűrűt, egy ezüst fésűt – sorolta Rowen – meg egy női tőrt, egy rézlegyező nyelébe rejtve.
Tanalasta felvonta a szemöldökét.
– Ez valóban nem vall elfre.
– És a másik sírban talált alkarvértek sem – tette hozzá Rowen.
– Másik sír? – hüledezett Vangerdahast. – Hát kettő is volt?
Rowen a fejét rázta.
– Hármat találtunk eddig... mindet nyitva. Emperel követte az emberét mindegyikhez. Azt gondoljuk, ott futhatott össze a gaznethtel.
Vangerdahast és Tanalasta hallgatott. Mindketten megpróbálták értelmezni a kósza történetét. A sírok leírása nem illett az Alvó Kardokéra. Vangerdahast időről időre ellátogatott a barlangba, hogy megvizsgálja az állapotát, s hogy felújítsa az ifjú nemeseket hibernálva tartó sztázisvarázst. Pontosan tudta, hogy jó két mérföldnyi sugárban egyetlen fa sincs a környéken.
– És ezek a sírok – kezdte Tanalasta – mind egyformák voltak?
– Némelyik idősebbnek látszott a másiknál – felelte Rowen. – Legalábbis a fa nagyobb volt; mindegyik törzsébe ugyanolyan rúnákat véstek. A sírokban viszont különböző dolgokat találtunk. A legutolsóban például egy harci mágus köpönyeg csatját.
A kósza két társának viharkabátjára mutatott.
Vangerdahast szemöldöke magasra szökött.
– És persze nincs nálad az a csat, ugye?
– Sajnos nincs. Alusair hercegnő azt mondta...
– El tudom képzelni, mit mondott – szakította félbe Vangerdahast.
– Csönd! – szisszent fel Tanalasta.
A hercegnő keresztbeállt előttük a lovával, úgyhogy mindketten megrántották a gyeplőt. Vangerdahast tekintete azonnal az égre tévedt, keze a csatját babrálta. Ha a gazneth mégis rájuk talált...
Tanalasta keze a magasba lendült, lefogta a mágus karját.
– Orkok! – suttogta.
Vangerdahast szinte felsóhajtott megkönnyebbülésében, aztán hamar rájött, hogy lehetetlenség elbánni az összes orkkal mágia nélkül. Végigkémlelte a szurdok falait, agyában sorról sorra megjelentek a legkülönfélébb tűzvarázslatok. Ha Tanalasta látja a disznófejűeket, akkor azok is látják őt. Az orkok szeme igen érzékeny, s ők az élőlények testének melegét is látják a sötétben.
Mikor egyetlen orkot sem sikerült felfedeznie, Vangerdahast halkan megkérdezte:
– Hol?
– Nem tudom – felelte Tanalasta. – Csak a szagukat érzem.
– Érzed a szagukat? – szisszent fel Vangerdahast. – Ha olyan közel lennének, hogy éreznénk a bűzüket, már halottak lennénk.
– Ha a te orrodra bíznánk magunkat, feltétlenül – suttogta Rowen. – De Tanalasta fürdött az imént. Mást is érez hát, nem csak a saját szagát.
Leugrott a lováról, lekapart egy maroknyi agyagot a szurdok talajáról, és hagyta, hogy a kezéből a földre peregjen. Ily módon eldönthették, hogy a szurdokon keresztül fúj a szél. Hármasban gyalogosan átbaktattak a hasadék szélvédett oldalára, s ott óvatosan megindultak előre. A következő félórát árnyékban bukdácsolással töltötték, de egyetlen orkot sem láttak. Vangerdahast épp javasolni akarta, hogy üljenek ismét lóra, mikor távoli csattogás visszhangzott végig a szoroson. A hátuk mögül jött a zaj. Félrehúzódtak, megvárták, míg az orkok elhaladnak mellettük, majd ismét lóra ültek.
Hallgatagon meneteltek tovább újabb félórán keresztül, míg elérték a szurdok kijáratát, és felkaptattak a Gnoll-puszta holdfényes síkságára. Rowen korábbi figyelmeztetése ellenére nem is találták olyan borzasztónak a kőhomályt – legalábbis közel sem volt olyan rossz, mint a Kőszirt ösvény közelében –, és Vangerdahast még a Viharszarvak sötét falát is megpillantotta a messzeségben. Bárhogy is próbálkozott, sehogy sem talált olyan csúcsokat, melyek szamárfülekre emlékeztették volna.
Közel maradtak a puszta széléhez, hátha sietve el kell rejtőzniük egy hasadékban az orkok vagy a gazneth elől. A hasadék barátságos rejteke után Vangerdahast egyenesen öngyilkos vállalkozásnak vélte az utat a sík pusztán keresztül, s csak azért nem javasolta, hogy táborozzanak le éjszakára az egyik szurdokban, mert tudta: akkor nappali fényben kellene átvágniuk a kopár vidéken.
Tanalastán és Rowenen nem látszott, hogy aggasztaná őket a fedezék hiánya. Egymás mellett lovagoltak az éjszaka hátralévő részében, lábuk szinte összeért. Vangerdahast ugyan fáradt és nyűgös volt, mégsem lett volna szíve megzavarni az idillt – még a birodalom érdekében sem. A kósza szemlátomást tisztelte a hercegnő tehetségét és tudását, a lány pedig őszinte szeretettel viszonozta Rowen dicséretét. Mivel Alaphondaron és a családján kívül nemigen érintkezett másokkal, Tanalastának igazán nem sok alkalma volt a tapasztalatgyűjtésre. Ha a Kőföldeken kívánja mindezt megtenni Cormeril Rowennel, akkor Vangerdahast néhány órára igazán félreteheti Cormyr érdekeit. Minden makacssága ellenére a mágus úgy szerette Tanalastát, mintha a saját lánya volna, és olyan boldognak akarta látni, amilyen boldog egy királynő csak lehet.
Azt persze semmiképp sem hagyhatja, hogy összeházasodjanak. Ha egy Cormeril-gyermek lépne a trónra, az összes család felháborodna, amelyik hűséges maradt a koronához az abraxus-ügy kapcsán, azok, akik meginogtak, pedig újra cselszövésen törnék a fejüket. Ám köztudottan nem a házasság az egyetlen út az érzéki boldogsághoz. Ha a két fiatal megkedveli egymást, talán rá tudja venni Tanalastát, hogy kössenek diszkrét alkut. Azun kedvéért már többször is elintézett ilyesféle ügyeket, s lehet, hogy épp ez lesz az a kaland, mely kiveri Tanalasta fejéből a királyi egyházzal kapcsolatos ostobaságot.
A keleti láthatár már halvány vörösben játszott, mikor a varázsló arra lett figyelmes, hogy a párocska beszélget. Lehajtotta fejét a mellkasára, becsukta a szemét, és finoman megbökte lovát, hogy gyorsabban haladjon. Hallgatózó varázslatok segítségével persze sokkal egyszerűbben és hatékonyabban ment volna a dolog, de a gaznethtel a sarkukban nem maradt más választása: hagyományos módszerekhez kellett folyamodnia.
– ...ez vezetett el a Földanyához? – kérdezte éppen Tanalasta. – Chauntea aligha népszerű isten a nemesség körében.
– Mielőtt Gaspar szégyent hozott a nevünkre, a mi családunk nem ártotta bele magát a politikába. Inkább a földnek éltünk – nagyarázta Rowen. – Chauntea kegyes volt hozzánk: bőséges terméssel ajándékozta meg birtokainkat, mi pedig cserébe hódolunk neki.
– Értem – mondta Tanalasta. – És még mindig az ő híve vagy, annak ellenére, hogy a földeket elkobozták?
– Igen. – Rowen elfordult, majd hozzátette: – Miután tisztára mostam a nevemet Alusair hercegnő szolgálatában, azt remélem, kapok egyszer a királytól egy kis birtokot.
Tanalasta kinyúlt, megfogta a kósza kezét.
– Legyen erős a hited, Rowen. Chauntea megajándékozza azokat, akik szolgálják.
– Az ám. A Földanya minden hívét bőséges terméssel látja el.
A párbeszéd kezdett kísérteties jelleget ölteni Vangerdahast számára. Feje búbjától a lábujjáig megborzongott, aztán előreösztökélte lovát, és befurakodott a két fiatal közé, akiknek persze el kellett engedniük egymás kezét.
– Mi történt? – kérdezte a varázsló ásítást mímelve. Most már látta, hogy Rowen még veszélyesebb volna szeretőnek, mint férjnek. – Valami baj van?
Tanalasta savanyúan rámeredt.
– Semmi. olyan, amit egy kis tapintattal ne lehetne helyrehozni.
Vangerdahast kábán pislogott.
– Talán megzavartalak benneteket valamiben? – Ügyelt rá, hogy kissé nyersebben csengjen a hangja, hogy a többiek megtudják: jobb lenne, ha nem úgy lenne. Érdeklődve tekintett Rowenre. – Már megint a koronaékszereket becsülgeted?
– Vangerdahast! – Tanalasta keze felemelkedett, mintha meg akarná ütni a varázslót, aztán kétségbeesetten megcsóválta a fejét. – Te vagy itt az egyetlen, aki minősíthetetlenül viselkedik... s ezt minden bizonnyal te is tudod!
Vangerdahast továbbra is Rowenre meredt.
– Nos?
A kósza arca elsötétült.
– Tudom, hogy nem válaszolhatok úgy, ahogy szeretnék, de meg kell mondanom: megsértetted a becsületemet. Csakis erényes gondolataim vannak a hercegnővel kapcsolatban.
– Remek. – Vangerdahast visszanézett Tanalastára, és összerezzent a lány szeméből áradó harag láttán. Inkább ismét Rowenhez fordult. – Tudod, ugye, milyen szerencsétlen helyzetet eredményezne, ha... hm, túlságosan ragaszkodna hozzád.
A férfi értetlenül bámulta.
– Ragaszkodna? Hozzám?
– Ne is figyelj rá! – szólalt meg Tanalasta. – Vangerdahastnak mindig is piszkos volt a fantáziája.
Rowen mereven kiegyenesedett.
– Értem. Nos, attól nem kell tartanod. Egy kakas nem vadászik hattyúkra.
– Nem is – értett egyet Vangerdahast. – Tisztes távolságban marad tőlük, különben egyes emberek tyúknak hiszik a hattyút.
– Nem vagyok háziszárnyas! – szegte fel az állát Tanalasta. Megpaskolta fáradt lova hátát, s az állat lassú ügetésbe fogott. – Köszönöm mindkettőtöknek, hogy...
Szónoklatát rémült lónyerítés szakította félbe.
Mivel attól tartott, hogy Tanalasta lova megsérült, Vangerdahast Cadimus oldalába vágta a sarkát, és meglódult a hercegnő után. Ahogy közeledett hozzá, a lány megfordult, és elvágtatott mellette visszafelé, közben kihajolt a nyeregből, hogy a földről fölvegyen valamit. Tucatnyi torokból szóló horkanás, morgás visszhangzott végig a síkságon, s a varázsló lassan ráébredt, hogy a ló panaszos nyerítése sokkal nagyobb bajt jelent, nem csupán egyszerű lábsérülést.
Vangerdahast a hang irányába fordította Cadimust. A síkság peremén orkfejek hada vált láthatóvá. Alig húsz lépésnyire voltak tőlük, széles pofájuk, hegyes fülük fekete árnyékot vetett a hajnali bíbor láthatárra. Közvetlenül Rowen mögött tucatnyi halom púposodott ki – nyilván álcaképp sekély gödröt ástak. A kósza vergődő lovával küszködött, kinek testét négy görbe lándzsa járta át.
Tanalasta odavezette lovát a földön vonagló jószághoz, és Rowennek nyújtotta a kezét. A férfi felnyúlt, megragadta a kezét, ám ekkor lova ismét felvisított: újabb dárda állt bele a hasába. Sziszegve szelte át a levegőt egy másik fegyver, elsuhant Tanalasta feje fölött, két lándzsa meg a lova patái mellett ért földet. A kósza az álcagödrök felé pillantott, majd gyorsan visszahúzta a kezét – az első tucat ork csupán tíz lépésnyire járt.
– Nincs rá időnk, hercegnő! Menj!
– És hagyjalak itt? Szép kis hercegnő lennék akkor! – Tanalasta kipattant a nyeregből, és hátranézett Vangerdahastra. – Csinálj már valamit!
Aligha volt szükség a parancsra; Vangerdahast már a kezében tartotta egyik kedvenc pálcáját. Amint Tanalasta leszállt, hogy segítsen Rowent kiásni a lova alól, a varázsló kimondott egy parancsszót, és a pálca hegyét a legközelebbi orkra irányította. A teremtmény rémülten felüvöltött, ahogy remegő végtagokkal hátrabukfencezett, majd feje nekicsattant egy sziklának. A mágus háromszor megismételte a mozdulatot, mire a hercegnő végre kiszabadította Rowent a kengyelből. A kósza nagy nehezen feltápászkodott, s épp elfedte a kilátást a többi ork felé.
– A Bíbor Sárkányra! – Vangerdahast előrelovagolt, hogy jobban lásson; újabb ork bukott hátra sikoltva. A horda maradéka oldalról közelített, nagy sebesen. Nemsokára lándzsavetésnyi távolságba kerülnek. – Tanalasta, tűntesd már el az útból azt az idiótát!
– Vigyázz, mit beszélsz, Vangerdahast! – A hercegnő visszalendült a nyeregbe, majd a nyakán lévő kapocshoz nyúlt. – Gyerünk, Rowen, indulnunk kell.
Vangerdahast megállt Rowen lovának másik oldalán, és gyors ütemben tisztítani kezdte a terepet. Végül visszalökte a pálcát az ujjába, és a köpenyébe nyúlt. Egy örökkévalóság telt el, mire megtalálta a szükséges kelléket, talán azért, mert szeme már az eget fürkészte. Várta a gaznethet.
Rowen fölemelte kardját, megragadta a hercegnő kezét, és felpattant mögéje a nyeregbe. Még a mozdulat közben lesújtott valamire a másik oldalon; egy ork visítva hátrabukott. Tanalasta rácsapott karperecére, s újabb ellenfelet lyuggatott szitává a négy varázsnyíllal. Végül megfordította hátasát, és belenyúlt a rejtett zsebbe. Alig hallható pukkanás következett, és Vangerdahast hirtelen szembetalálta magát három döbbent orkkal.
Fél kézre fogta a gyeplőt, a másikkal meg a disznófejűek felé intett. Varázsnyilak röppentek elő ujjából, szétrobbantottak két teremtményt; a mágus végre megtalálta a keresett vasdarabot. Rámutatott a harmadik remegő orkra, s elkántálta a varázsigét.
– Ne mozdulj!
Az ork karja lehanyatlott, Vangerdahast pedig hátratekintett a nyeregben, s látta, hogy a horda nagy része alig harminc lépésnyire jár tőle. Apró üvegcsét halászott elő a zsebéből, gyorsan kidugaszolta, majd kezével az orkcsapat felé intett. Hosszú kántálásba fogott, miközben az üvegcséből lassan öntötte a fehér port, amely estében füstölögni kezdett; apró lángocskák jelentek meg széles sávban a horda orra előtt.
Mire végzett a varázsigével, már ork lándzsák sziszegtek a füle mellett. Még mindig túl távol voltak ahhoz, hogy pontosan célozzanak, Vangerdahast azonban nem bízott semmit a véletlenre. Rowen halott lovát szemelte ki fedezékül, és türelmesen várta, hogy a vezérorkok elérjék az apró lángocskákat. Ekkor kimondta a parancsszót.
Izzó tűzfüggöny lobbant a magasba; a lángoló fal húsz lábnyi magas és vagy hatszáz lépésnyi széles volt. A levegő megtelt haldokló orkvonyítással, égett hús bűze facsarta a mágus orrát. Lángoló madárijesztők váltak ki a falból, vakon tántorogtak ide-oda, majd erejük vesztve összecsuklottak.
Vangerdahast egy ideig szótlanul bámulta a művét, biztos akart lenni abban, hogy egyetlen ellenfele sem ért át egészben a fal másik oldalára, aztán ahhoz az orkhoz fordult, amelyet az imént megbénított. A disznófejű ugyanott állt, tágra nyílt, vörös szeme a lábára szegeződött. A varázsló odalovagolt mellé, kirúgta kezéből a dárdát, és még utoljára felnézett az égre. A nap már túljutott a zeniten, aranyló fénye most nyugat felől ragyogott le rá. Szinte szélcsend volt – ahogy Rowen az este megjósolta –, így a kőhomály sem akadályozta a látást.
Addig pásztázta az eget, amíg biztos lehetett benne, hogy a gazneth még nem érkezett meg, ekkor leszállt hátasáról, és egy apró selyemdarabbal megdörzsölte foglyának mocskos páncélját. Az torokhangon óbégatott, kérlelte őt, hogy ne játsszon már vele, végezze ki. A mágus pusztán mosolygott, suttogva kimondta a varázsigét; aztán a lény szájába gyömöszölte a selyemdarabot, felpattant lovára, és így kiáltott:
– Menekülj!
Az ork előredőlt, majd visszanyerte az egyensúlyát. Egyetlen pillantást vetett Vangerdahastra, aztán megfordult és elnyargalt, még a lándzsáját sem vitte magával. A varázsló délnek fordult, a Viharszarvak felé. Társai egy alacsony hegytetőről integettek neki, úgy egy mérföldnyi távolságban. Mögöttük a Gnoll-puszta kopár sziklaságát, csenevész bokrait sötétbarna hegyhátak, kanyargó szurdokok útvesztője váltotta fel. A távolban két sivár, karcsú hegycsúcs tört a magasba: a Szamárfülek.
Vangerdahast bekapcsolta köpenyét, és belenyúlt a rejtett zsebbe. Fekete ajtó jelent meg sziszegve az orra előtt, s ő beterelte rajta Cadimust. Ma már többször nem használhatja a menekülő zsebet, ám rengeteg más módja van annak, hogy egy mágus sietve távozzon a csatatérről. Tanalasta viszont ma már nem teleportálhat, s a varázslónak eszében sem volt magára hagyni – különösen úgy, hogy Rowennel közös lovon ülnek.
Egy pillanattal később már a társai mellett pislogott, próbálta felmérni, hol van. Mindegy, hányszor teleportál az ember életében, s mindegy, mekkora távolságra, az utazást követő pillanatnyi zavarodottságtól nem lehet megszabadulni. Tanalasta keze a nyakához siklott, gyorsan kikapcsolta a viharkabát csatját.
– Jól vagy, Vangi? – kérdezte, még mindig a karján nyugtatva a kezét. – Ugyan te vagy az ügyeletes hercegnő-szomorító, mégsem szeretnélek egy ork lándzsára tűzve látni.
– Jól vagyok. – Vangerdahast lassan élesen látta a körvonalakat. Közelebb kerültek az útvesztőhöz, mint gondolta volna, az egyik száradt agyag hegyszoros úgy száz lépésnyire volt.
– Siessünk! Kineveztem csalimadárnak az egyik orkot, ennél a fénynél viszont nem tart majd sokáig, mire a gazneth rájön, hogy félrevezetik.
A varázsló megindult előre, Rowen viszont megfogta Cadimus gyeplőjét.
– Arra kell menni a Szamárfülekhez – mutatott egy kisebb kanyonra kelet felé. – Arrafelé semmit sem találnánk, csak rémségeket és zsákutcákat.
– Akkor hagyd abba a mesét, és induljunk! – morogta a varázsló. – Egyébként meg jobb lenne, ha velem lovagolnál. Cadimus sokkal...
Nem lett volna értelme befejeznie a mondatot. Tanalasta máris keletnek fordította a lovát, és könnyű vágtában megindult a hasadék felé. A varázsló utánuk poroszkált hatalmas csataménjén, s azon töprengett, nem tudná-e valahogy meggyőzni arról őket, hogy Chauntea szívének nem kedves, ha ennyire leterhelik azt a szegény jószágot.

 

 

10

A szűk hasadék még kopárabbnak látszott, mint a Gnoll-puszta vidéke, sárfalai mentén úgy tíz yardonként nőtt egy-egy csenevész bokor. A kanyon bejáratától harminc lépésnyire megálltak, s megitatták fáradt hátasaikat a nyiladék közepén csordogáló sáros erecskénél. Vangerdahast óvatosan visszalopakodott a szurdok szájához, hogy kikémlelje a gaznethet. Nem tartott sokáig, mire megpillantotta a nyugati égbolton a lény sötét szárnyát; a gazneth sokáig körözött a tűzfal füstjében, majd arra fordult, amerre a csalétek elmenekült.
Vangerdahast várt, míg biztos lehetett benne, hogy a rém elment, aztán visszasietett társaihoz, már amennyire kövér teste engedte.
– Indulnunk kell. Nagyjából öt percünk van, míg sötét barátunk rájön a turpisságra.
Rowen odanyújtotta neki Cadimus gyeplőjét, és a hercegnő lovához lépett.
– Hm... gondolom, szívesebben lovagolsz Tanalastával, fiatalember, de Cadimus kétszer akkora, mint ez az állat. – Vangerdahast nyeregbe szállt, és kinyújtotta a kezét. – Gyorsabban haladnánk, ha mögöttem ülnél.
– Jó ötlet.
Rowen megfordult, és nyúlt a keze után, Tanalasta azonban már le is ugrott a lováról.
– Akkor leszünk gyorsabbak, ha lovat cserélünk – mutogatott célzatosan Vangerdahast gömbölyű pocakjára. – Rowennel együtt alig vagyunk nehezebbek nálad. Vidd az én lovamat, Cadimus könnyedén elbír kettőnket.
– Nagyszerű gondolat – felelte a varázsló –, de tudod, milyen szeszélyes néha...
– Cadimus inkább csak gyáva – mondta Tanalasta. – A Kőszirt ösvényen sem okozott nehézséget, hogy befogjam... vagy már elfelejtetted, hogy én hoztam vissza?
– Nos – morogta Vangerdahast –, egyenlőre halasszuk el a vitát. Nem szeretném, ha meg akkor is itt állnánk, amikor a gazneth megérkezik.
Lovat cseréltek, és nekiindultak a kanyonnak. Vangerdahast egy ideig megpróbálta szemmel tartani az északi égboltot, ám hamar rájött, mennyire lehetetlen vállalkozás ez a kanyargós útvesztőben. Fogalma sem volt, Rowen honnan tudja, merre mennek. A kósza időnként keskeny oldalágakba fordult be, melyek mintha visszafelé vezettek volna, aztán ismét elkanyarodtak, ki tudja, milyen irányba. Vangerdahast először azt hitte, a kósza a saját nyomait követi, vagy holmi útjelzők alapján tájékozódik, de mikor végre le merte venni az égről a tekintetét, nem látott se nyomot, se bármit, ami útjelző lehetett volna.
Két órányi lovaglás után a hasadék lapos fenekű, kerek medencévé szélesedett, melyből egy tucat kijárat vezetett tovább. Nem szálltak le a lóról, úgy pihentek, s hátasaik ismét ittak a saras vízből. Vangerdahast végre meglátta a napot, s így már tudta, milyen irányban haladnak. Nem mintha ez bármit számított volna.
– Rowen, honnan tudod, merre kell menni? – érdeklődött. – Én még az irányérzékemet is elvesztem ebben az útvesztőben!
– Ezek szerint vannak trükkök, melyeket a királyi főmágus nem ismer? – incselkedett Tanalasta. – Nem vagyok benne biztos, hogy el kellene mondanunk.
– Rengeteg trükköt nem ismerek – mondta Vangerdahast –, de egyre többet és többet tanulok tőled.
– Ez nem olyan nehéz. – Rowen egy lapos felületű pálcát mutatott neki, melynek szélét rendszertelen elrendezésben rovátkák díszítették. – Ez egy térkép-pálca. Azt mutatja, hányat fordulsz...
– Minden kereszteződés egy rovátka – ébredt rá Vangerdahast, mikor közelebbről szemügyre vette a pálcát. – És a megfelelő szöget is leolvashatod.
– Nagyszerű! – kacagott Tanalasta. – A végén még erdész lesz belőled.
Vangerdahast savanyú pillantást vetett rá, aztán visszaadta a térképet Rowennek.
– Ha van mágiád, nincs szükség pálcákra.
– Kivéve, ha nem használhatsz mágiát – mutatott rá Tanalasta.
A hercegnő a medence nyugati oldalára bökött, ahol valami feketeség mozgolódott a perem mögött. Vangerdahast visszanézett arra, amerről jöttek: tisztán kivehető, kerek patanyomok látszottak az agyagos talajban.
– Tanalasta – mondta a királyi fővarázsló –, Tudom, hogy nem kellene ismét előhozakodnom ezzel...
– Akkor ne tedd! – szakította félbe szigorúan a hercegnő. – Nem megyek vissza Arabelbe, amíg nem beszéltem Alusairral.
– Legalább hallgass végig! Az a rém veszélyes ellenfél. Erősítésre van szükségünk, néhány varázslóra és Bíbor Sárkányra. Úgy már visszajöhetünk.
– És ha a király meghallja, mi történt, és megparancsolja, hogy maradjak Arabelben, ellenszegülsz-e a parancsának, hogy visszajöhessek?
– Nem hinném. Csak egy kósza ötlet volt. – A varázsló a nyomaikra mutatott. – Ha a gazneth ezeket meglátja, nem tart majd sokáig, mire minket is megtalál.
– Tovább, mint gondolnád – ellenkezett Rowen. – A hegyek lábától százmérföldnyi széles sávban ilyen a vidék, s némelyik kanyon igen mély. Nem egyszerű oda bekukucskálni, még a peremről sem... odafentről az égből meg még kevésbé.
– Remélem, igazad van – mondta Tanalasta. – Ám Edvin Sólyommóka című értekezésében világosan leírja az elméletét, miszerint a madarak szeme sokkal fejlettebb, mint a mienk.
Rowen kissé zavartan nézett rá.
– Én ugyan nem olvastam a könyvet, de értelmes gondolat.
Különben nehezen vadászhatnának a magasból.
– Persze a gazneth nem ragadozó madár...
– De azért jobb, ha nem próbáljuk ki. – Vangerdahast előhúzott egy vászonkesztyűt a zsebéből, és összegyűrte a tenyerében.
– Emlékeztess rá, hogy ne fogadjak veled többé, hercegnő.
Tanalasta szeme összeszűkült.
– Ha meg mered...
– A fogadás az fogadás – mondta Vangerdahast. – Ezt a gaznethnek csinálom. Ha a rém ránk talál, vegyétek tűz alá mindennel, amit csak találtok. Kis időre lesz szükségem.
Tanalasta továbbra is a vásznat bámulta, de azért bólintott.
– Ahogy akarod.
Alaposan tanulmányozta Rowen térkép-pálcáját, majd mutatta az utat a medencén keresztül. Hűvös, árnyékos szurdokba érkeztek, a falak dohos földszagot árasztottak. Mély és keskeny volt a hasadék, olyan keskeny, hogy Vangerdahast térde néha mindkét oldalt a falat súrolta. Két ló semmiképp sem fért volna el egymás mellett, s az út veszettül kanyargott, kígyózott ide-oda. A mágus ennél rosszabb helyet el sem tudott volna képzelni a csatához, úgyhogy le sem vette a szemét a fölöttük húzódó parányi résről, melyen beszűrődött a napfény.
Kétszer is látta a gaznethet az elkövetkezendő négy órában. Az apró V betű első alkalommal előttük suhant el a keskeny rés fölött – a rém alig látszott nagyobbnak a hüvelykujja körménél, s pusztán egy pillanatra bukkant elő: akár keselyű is lehetett volna. Másodszorra a varázsló már nem kételkedett. Ezúttal a gazneth mögöttük bukkant fel, tisztán látszott a teste; a rém lassan körözött a kanyon felett, s lefelé bámult.
Vangerdahast most már biztos volt benne, hogy a fantom tudja, hol vannak, és ismét kijelentette, hogy bölcsebb lenne, ha visszateleportálnának Arabelbe. Tanalasta pusztán annyit válaszolt, hogy akkor a varázsló lesz szíves itt hagyni nekik a másik hátast is. Némán lovagolták végig a délutánt. Mivel a nap legtöbbször elrejtőzött a hasadék pereme mögé, nehéz volt követnie az idő múlását, de Vangerdahast érezte, hogy közel jár az est, mikor a szurdokban hirtelen oszladozni kezdett a félhomály. A falak már nem tornyosultak annyira a fejük fölé, melegebb, szárazabb lett a levegő.
– Nemsokára kiérünk a kanyonvidékről – mondta Rowen. – Innen már csak rövid lovaglásnyira van a táborhely, ahol elváltam Alusair hercegnőtől.
– Az egyik üres sír? – kapta fel a fejét Tanalasta. – Érdekes lesz!
Vangerdahast épp fel akarta idézni a régi mondást a macskáról és a kíváncsiságról, mikor tompa puffanást hallott, közvetlenül maga mellől. Odanézett, s a félig száradt sárban kis bemélyedést pillantott meg, melynek az alja aranylóan csillogott. Összeráncolta a homlokát, azon töprengett, hogyan eshetett bele a szurdokba egy aranypénz... aztán a magasba pillantott, és elordította magát:
– Fedezékbe!
Vaskos tárgy dübörgött le a kanyon fala mellett, s egyenest mellbe találta a varázslót. Vangerdahast tüdejéből kiszakadt a levegő, teste lerepült a nyeregből. Egy pillanattal később a hátán feküdt, levegő után kapkodott, és kínjában nyöszörgött. A szurdok megtelt sikolyokkal, lobbanó mágiával, patadobogással, s a varázsló végül ráébredt, hogy még mindig a földön fekszik, holott a csata már javában tart.
Ülőhelyzetbe tornászta magát. A lövedék, mely az imént eltalálta, nem volt más, mint egy lábatlan, kartalan, fejetlen test. Rémülten lerázta magáról az undormányt, mikor felismerte a mocskos páncélt. Az ork teste volt az, akit csalinak használt. Vangerdahast azonban túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy mosolyogjon a tréfán.
Egy lópatkó csapódott neki a bokájának. Izzó fájdalom söpört végig a varázsló testén. Tanalasta hangja töltötte be a szurdokot, valami varázslatot kántált, s aranyló mágiafény ömlött szét a hasadékban. Vangerdahast megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. Most Rowen süvített el mellette, s a mágusnak eszébe jutott: sürgősen tennie kell valamit, különben itt halnak meg mindhárman. Szétnyitotta a tenyerét, és felfedezte, hogy az előkészített vászondarab eltűnt.
– Vangerdahast! – ordította Tanalasta. – Nem bírom már tovább!
A mágus odanézett, s látta, hogy Cadimus keresztbe áll a szurdokban, Tanalastával a hátán. A hercegnő felfelé mutogatott a kanyon falára, s hiábavalóan csapkodta karpereceit. Felhasználta már a karkötő mágiáját, elsütötte az egyetlen támadó varázslatát is. A karperecnek ugyan elég lenne néhány perc, hogy újratöltődjön, egy csata közepén azonban néhány perc könnyen az ember életébe kerülhet. A varázsló követte az irányt, amerre Tanalasta mutatott, s végre meglátta a gaznethet.
Mivel túlságosan nagy volt ahhoz, hogy egyenest berepüljön a keskeny szurdokba, a rém a mászást választotta. Fejjel lefelé haladt, hatalmas szárnyát összehajtotta a hátán. Már félig-meddig le is ért, fehér szemét a szurdok aljára szegezte, ahol Rowen várta őt, kezében karddal és rozsdás tőrrel.
Egyszerűbb lesz, mint hittem, gondolta Vangerdahast. Kibányászott egy ragadós pókhálódarabot a köpenyének zsebéből, a fantom felé hajította, és kimondta a bűvös igéket. A gazneth felkapta a fejét a hangjára, s abban a pillanatban elrugaszkodott a faltól. Zuhant lefelé, karmos kezét készenlétben tartotta, hogy amint leér, felhasíthassa Rowen testét vállától a csípőjéig. A háló fölötte jelent meg, foglyul ejtette az egyik lábát, s így váratlanul megállította a zuhanását.
Vangerdahast megkönnyebbülten felsóhajtott, majd lábra állt, és a kesztyűt megtalálta a lova alatt. Gyorsan kiemelte az idegesen táncoló paták közül, lerázta róla a port, majd megfújta, és kántálásba fogott. Az ujjacskák enyhén behajlottak, majd a kesztyű kisiklott a kezéből, és lebegni kezdett előtte a levegőben. A varázsló egy üvegcsét vett elő – szárított szentjánosbogarak voltak benne –, és egy apró rovart a kesztyű nyitott tenyerébe pottyantott.
Miközben ő dolgozott, a gazneth sem maradt rest: leírhatatlanul átkozódott, szárnyával csapkodta a hasadék falát, tekergett – minden módon próbált szabadulni. Mikor mindez nem segített, összegömbölyödött, s hosszú karmával csapkodni kezdte a hálót. Mély pendülés hallatszott, a fantom pedig háttal lezuhant a szurdok aljára. Rowen azonnal rávetette magát, amint leért, ügyesen sakkban tartotta a lény karját két pengéjével, majd előredőlt, és mélyen a fantom nyakába szúrta rozsdás tőrét.
Földöntúli visítás rengette meg a szurdokot. A gazneth odábbgurult, szárnya felborította a kószát, és Cadimusnak röpítette. Tanalasta és Rowen a lóval együtt hátratántorodtak, a fantom pedig nagy nehezen lábra állt. A sebnek, melyet Vangerdahast ütött a mellébe néhány napja, már nyoma sem volt, a rozsdás tőr viszont szilárdan állt a nyakában, mellette patakokban ömlött sűrű, sötét vére.
– Király nyilai! – süvöltötte Tanalasta.
Négy aranydárda pattant ki karperecéből, ám a gazneth hamar fedezékbe vonult, s a nyilak fekete szárnyának csapódtak. Annak bőrszerű felülete elfehéredett, átlátszóvá vált, alatta kirajzolódott legyezőszerű, vékony csontozata.
Vangerdahast ökölbe szorította a kezét, és a lényre mutatott. Varázskesztyűjének ujjai rákulcsolódtak a szentjánosbogárra, majd a ruhadarab megindult a mutatott irányba. A gazneth még mindig a szárnya mögött lapult, ugrásra készülődött. Vangerdahast a szárnya fölé kalauzolta a kesztyűt, majd tenyérrel lefelé fordított kézzel pofozó mozdulatot tett. A kesztyű szétnyílt, s a fantom arcához vágta a szentjánosbogarat.
– Fényt! – parancsolta Vangerdahast.
Ragyogó varázsfény vette körül a gazneth arcát. A lény felsikoltott, hátraugrott, őrülten rázta a fejét, ám a fénygömb nem tágított.
Vangerdahast lejjebb eresztette a kezét, s összeszorította ujjait, mintha egy kés nyelére kulcsolódnának rá. A kesztyű eltűnt a fantom szárnya alatt, s a szurdokon meglepett rikoltás visszhangzott végig. A mágus föl-le mozgatta a kezét. Varázskesztyűje utánozta a mozdulatot, kezében Rowen tőrével, s a hasadék talaját sötét vér festette feketére.
Ellenfelük dühödten bömbölt, leeresztette szárnyát, s így teljes pompájában láthatóvá vált a fejét körülvevő fénygömb. Karja, szárnya veszettül csapkodott, megpróbálta elkapni a kesztyűt, ámde hiába: semmit sem látott a vakítóan villódzó fény miatt. Vangerdahast keze meglódult, s a rozsdás tőr a fantom mellkasába fúródott. A gazneth rászorította kezét a feketén vérző sebre, s menekülésre fogta a dolgot, ordítva, vonyítva bukdácsolt végig a szurdokon.
A varázsló üldözőbe vette, de három lépés után ráébredt, hogy a rém gyors, mint valami oroszlán, s gyalogszerrel semmiképp sem kelhet vele versenyre. Visszafordult Tanalastához, aki már fel is húzódzkodott saját lovára, s épp Rowent segítette föl maga mögé. A fickón nem látszott, hogy megsérült volna, mégis szédelgett még az ütközéstől. Cadimus a lány mögött állt, tágra nyílt szemmel, kábán bámult rá, egyébként épnek és egészségesnek látszott. Vangerdahast odaszaladt hozzá, elkapta a gyeplőt, és fölpattant a nyeregbe.
– Gyerünk! – Vangerdahast fényvarázsa máskülönben hosszú órákig is eltartott volna, most azonban sejtette, hogy a gazneth néhány percen belül magába szívja a mágiáját, és mikor visszatér, mérgesebb lesz, mint valaha. – Nem öltem meg, ne reménykedj!
– Az igaz, de legalább megsebeztük. – Tanalasta megsarkantyúzta a lovát, s az állat gyors galoppban megindult előre. – Haladunk, haladunk!
Vangerdahast követte, de előbb visszarendelte magához a kesztyűt. Félt, hogy esetleg elveszíthetik Rowen tőrét, úgyhogy kivette a véres fegyvert a mágikus kézből. Legnagyobb ámulatára egyszerű, hidegen kovácsolt vastőr volt. A démonok utálják a hidegen kovácsolt vasat, ám a gazneth nem démon – nem lehet az. A férfi megtörölte a tőrt, az övébe tűzte, aztán kinyúlt a vászonkesztyű után, és zsebre tette.
Sietve befordultak két sarkon, aztán Tanalasta felkiáltott, s megállította a lovát. Mivel újabb orkcsapatra számított – nem létezik, hogy a gazneth ilyen gyorsan elbánt volna a fényvarázsával! –, Vangerdahast kivett a köpenyéből egy darab kénkövet, s felzárkózott a hercegnő lova mellé. Húsz lépésnyire óriási acélkapu zárta le a kanyont.
– A pokol kilenc kapujára! Ez meg mit keres itt?
Rowen átkukucskált Tanalasta válla fölött, majd szorosan behunyta a szemét, és megpróbálta rendezni gondolatait.
– Biztos, hogy erre kell mennünk? – kérdezte Tanalasta.
– Ez a helyes út – mondta Rowen. – Nyilván csak illúzió. Mi is láttunk egy kaput, mielőtt megtaláltuk volna a második sírt.
– Illúzió? – Vangerdahast az ajtóra mutatott, s misztikus szavakat skandált hozzá. – Takarodj!
Az ajtó azonmód eltűnt. Mögötte sötét, zömök alak kuporogott, borvirágos orra fölött bíborszín szempár ragyogott. Megfakult korona ült bozontosan szétálló, hosszú fürtjein. Ápolatlan szakállában rés nyílt, mely a sárga agyarakból és a vörös kígyónyelvből ítélve feltehetőleg a szája volt.
– Nocsak? Nem is kopogtok? – kérdezte az idegen. Karjával furcsa mozdulatot tett az ég felé, melyről egyikük sem tudta, mit jelenthet. – Egyszerűen szétporlasztjátok az ajtót?
A furcsa emberke anyaszült meztelen volt, csillogó bőre obszidián színű, gömbölyű hasa leveses kondér méretű. Törött sárga karmok nőttek az ujjai végén, hátán sötét szárnyat viselt, testén a legkülönfélébb élősködők nyüzsögtek.
– Csak nem még egy... – Vangerdahast alig jutott szóhoz. – Még egy gazneth!
– Hát persze! – Tanalasta hangja inkább izgatott volt, mint rémült. – Hiszen három sírt fedeztek fel!
– Legalábbis annyiról tudunk – tette helyre Vangerdahast.
A gazneth megmozgatta szárnyát. Mikor az mindkét oldalon nekicsapódott a kanyon falának, veszettül elkáromkodta magát, s elindult feléjük.
– Ebből elég! – jelentette ki Vangerdahast. Elengedte a gyeplőt, és kinyúlt, megtagadta társai kezét. – Gyerünk!
Rowen szeme elkerekedett.
– Én nem megyek!
A kósza kiszabadította a kezét, kirántotta tőrét Vangerdahast övéből, majd leszállt a lóról. A gazneth már csupán tíz lépésnyire járt.
Tanalasta odafordult a férfihoz.
– Rowen...!
– Nekem itt a helyem – felelte a kósza, s elhátrált a lótól.
Tanalasta a gaznethre nézett. Annak hosszú nyelve ide-oda csapkodott sárga agyarai között; a rém ugráshoz készülődött. Vangerdahast áthajolt Cadimus hátán, és a kósza felé nyújtotta a kezét.
– Add a kezed! – parancsolta. – Most!
Rowen tovább hátrált. A gazneth eszelősen felvihogott, majd felugrott a levegőbe. Vangerdahast visszahúzta a kezét, gondolatban felidézte az arabeli palota istállóját. Tanalasta felsikoltott, vadul cibálta a karját, s épp mikor a varázsló kimondta a bűvszót, kirántotta magát a kezéből. Vangerdahast körül elsötétült a világ, aztán valami nagy és nehéz tárgy csapódott a hátába, és hirtelen zuhanni kezdett.
Egy örökkévalóságig tartott, mire leért a földre. A súly eltűnt a hátáról, pusztán a tér- és időérzékét vesztette el. Már azon töprengett, hogy ilyen lehet, mikor az ember hirtelen meghal – fájdalom és félelem nélkül, végtelen feketeségben –, pusztán az volt a zavaró, hogy valami büdös és meleg dolog ült a nyakában, s egy tüskés tárgy simogatta az arcát.
A fény szinte ugyanabban a pillanatban visszatért. Vangerdahast még épp látta, hogy Cadimus barna háta kisiklik alóla, ő maga pedig arccal előre a sárban landolt. Mintha az egész világ terhe az ő hátán nyugodott volna, váratlanul avas szagú, fekete szárnyak alatt találta magát.
Hosszú ideig feküdt ott kábultan, próbált rájönni, hová került, s mi lehet ez a borzalmas bűz. A távolból döbbent hangokat hallott – férfiakat és nőket is vegyesen –, s egyre jobban sajgott a háta: most már szinte elviselhetetlenné vált a fájdalom.
Vangerdahast kinyúlt, és belevájta ujját a puha földbe. Lassan vonszolta magát előre. Most páncélcsörgést hallott. Némelyik hang mintha ismerős lett volna neki. Tovább kúszott előre, s egyszer csak eltűnt a hátáról az a szörnyű teher. Feltérdelve egy női ruha szegélyét látta, meg nagyjából ötven lólábat, mögötte az istálló fehérre mázolt fala emelkedett. Egyszerre minden eszébe jutott.
Kinyújtotta a nyakát, s hirtelen szembetalálta magát egy teljes fegyverzetben lévő Bíbor Sárkány osztaggal. Jól ismert arcokat is látott köztük: egy magas, szürke szakállú férfit poros úti ruhában, arany koronával, egy bozontos szemöldökű, testes varázslót, egy jégkék szemű, mézszőke szépséget s egy fáradt, beesett arcú, izmos papot. Azun, Merula, Filfaril és Owden mind rémülten bámult rá.
Szárnycsapkodást is hallott valahonnan. Felnézett, s fekete vitorlát pillantott meg a levegőben.
– Nem! – Talpra ugrott, s integetni kezdett barátainak, hogy húzódjanak fedezékbe. Közben szembefordult a gaznethtel. – Védekezze...!
Fekete kéz nyúlt le a magasból, elkapta a fejét, és az istálló falához vágta a mágust. A férfi Cadimus orra előtt ért földet, arccal a porban. Füle csengett, felrepedt koponyájából csorgott a vér, ahol a gazneth megragadta. Látása alagúttá szűkült. Megemberelte magát, feltápászkodott, és kutatni kezdett a zsebében.
Egy tucat sárkánykatona megpróbálta útját állni a gaznethnek. A sötét teremtmény úgy tört át rajtuk, mint sas a mezei egereken, meg sem állt Azunig. Kiütötte a kardot a király kezéből, s megállapodott a nyeregben a döbbent férfi mögött.
– Trónbitorló!
Azzal lekapta Azun fejéről a koronát, mocskos karmait belevájta a királyi páncélba, s kipenderítette a férfit a nyeregből, mintha csak rongybaba lenne. Vangerdahast émelyegni kezdett, ismét el akarta nyelni a sötétség. Összeszorította a fogát, és megragadta kedvenc pálcáját. Küzdött az ájulás ellen.
Bíbor Sárkányok hada árasztotta el a gaznethet, csapkodták, kaszabolták. A rém néhány ütéssel, szárnycsapással hátrapenderítette őket, s mikor egy harci mágus tüzet lövellt rá, magára hajtotta a szárnyát. Örjöngve röhögött, mikor a tűz nekizúdult a védelmének. Átlendült az őrök során, egyenest Filfaril nyakába. A tűzmágia azonnal abbamaradt. A királynő holtra rémülten felsikoltott, a gazneth pedig beborította szárnyával.
Vangerdahast látása tovább szűkült. Kihúzta a pálcát a köpenyéből.
– Nem kell félned, drágám – mondta a gazneth. Eszelős vigyorgás hatolt el hozzá a fekete függöny másik oldaláról. – Hisz miért is bántanám a királynőmet?
Azzal Filfarillal a karmaiban a levegőbe emelkedett. Vangerdahast látása már csak kulcslyuknyi széles volt. Meglengette a botot a támadó felé, majd kimondta a parancsszót. A kulcslyuk bezárult.

 

 

11

Elegánsan kígyózták körbe a rúnák a platánt. Tanalasta ugyan nem ismerte fel, melyik korból származik az írás, de elég jártas volt az elf irodalomban ahhoz, hogy rájöjjön: ősi stílusban készült. A betűk kecsesen egymásba fonódtak, hosszú, íves szárral, lágyan hullámzó keresztvonásokkal. Minden bizonnyal magas welda nyelven íródott, ám maga a stílus ősinek és mesterkéltnek tűnt, még az Othorion korából származó írásokhoz képest is.

 

Emberfinak teste táplálja e fát
S testének fája nőjön, gyarapodjon
Szelleme pedig növekvőn térjen vissza hozzá

 

Az első versszak után Tanalasta abbahagyta az olvasását, és hátrábblépett. A furcsa írásmódtól és az emberekre utalástól eltekintve a szöveg megegyezett a Test Fájának szokványos sírfeliratával; ilyesféle memorandumokat készítettek az Erdőkirályság ősi elfjei. Mikor egy nagyra becsült elf meghalt, társai belevésték a feliratot egy fiatal fácska törzsébe, s a testet a fa gyökereihez temették. Tanalasta nem ismerte a megemlékezés minden vonatkozását, azt azonban olvasta valahol, hogy csupán a legnagyobb elfeknek jár ki ez a tisztesség. Mindenesetre több ilyen sírt is meglátogattak Vangerdahasttal az útjuk során, s a hercegnőt mindig bámulatba ejtette a fejedelmien magasra nyúlt, öreg fák szépsége.
Ez a platán azonban sem szép, sem fejedelmi nem volt. Törzse megvetemedett, összegörnyedt és kettéhasadt, göcsörtös, bozontosan égnek meredő ágak alkották félrecsapott koronáját. Sárga levelei aszott kezekként nyúltak az alant elhaladó boldogtalan után, s a felső ágak fehér háncsa szemmagasságban beteges szürkére vált. A legnagyobb különbség a fa aljába ásott alagút volt, mely lefelé kígyózott a dohos gyökerek közé.
Tanalasta visszafordult az íráshoz, és elolvasta a következő versszakot.

 

Aludjanak hát a pusztítás hozói, álmuk nyugtalan legyen
Vessék el a bánat atyjai közöttük a romlás magját
Gyilkolják hát a halál urai fiaik fiait.

 

A hercegnő gyomra furcsán összeszorult. Nemigen találkozott eddig átkokkal az elf irodalomban, még az Othorion uralkodásának kezdetét övező feszültségekkel teli időszakból sem. A Királyi Könyvtárban persze nem őriztek munkákat az Othoriont megelőző időkből – az első cormyri telepeseknek úgy látszik, nem volt idejük vagy kedvük hozzá, hogy megtanuljanak magas welda nyelven –, ám a hercegnő nem hitte, hogy a Pre-Othorioni korban szokványos téma lett volna az ilyesmi az elfek költészetében. Az egyetlen hírhedt mészárlástól eltekintve Iliphar uralkodása nyugodt és békés volt.
Tanalasta követte az írást a fa törzsén, s elolvasta az utolsó versszakot, mely csupán egyetlen sorból állt:

 

Jöjj hát, őrült Boldovar király, feküdj e gyökerek közé!

 

A hercegnőnek azonnal eszébe jutott a koronás gazneth, amely Vangerdahasttal együtt eltűnt. Elhátrált a fától, a szájára szorította a kezét, szíve veszettül dobogott. Őrült Boldovar az egyik őse volt, aki mintegy tizenegy évszázada uralkodott Cormyrban. A történelemkönyvek tanúsága szerint Boldovar királyi ágyasok hosszú sorát gyilkolta le, mielőtt az utolsó áldozata kiráncigálta volna Ferlthan tornyából. A szerencsétlen asszony ott helyben szörnyethalt.
Azt viszont már kevesen tudták, hogy a király utána hosszú napokig bujkált, míg Ethar, Cormyr első királyi fővarázslója idegen földön járt. A birodalom embereinek szerencséjére Boldovar egyedül „elkóborolt”, mielőtt az udvari főmágus visszatért volna. Mikor tíz nappal később szörnyen püffedt, királyi bíborba öltözött hullát találtak az Ősgyík-folyamban, Ethar bejelentette, hogy ura meghalt, s megparancsolta, hogy azonnal égessék el a holttestet. Mindezidáig mindenki úgy hitte, Ethar sietős parancsával pusztán az orrának kívánt kedveskedni, Tanalasta azonban most újra felidézte a történetet. Ethar talán arra használta a kis balesetet, hogy megoldja életének egyik legszörnyűbb dilemmáját. Cormyr királyi fővarázslója lévén eskü kötötte a koronához, s így aligha vett volna részt akár egy őrült király megbuktatásában – ám minden bizonnyal azt sem hitte, hogy Boldovar uralkodása jót tesz a birodalomnak. Talán ő rendezte meg a cserét, s titokban eltűntette az eszelős királyt valahova, ahol már nem okozhatott galibát.
Rowen odalépett mögéje a fához.
– Valami baj van, hölgyem? Olyan... sápadtnak látszol.
– Csak félek... félek és tanácstalan vagyok. – Tanalasta nem vette le a szemét a fatörzsről. – A többi fán is ugyanilyen rúnákat láttatok?
A kósza rá sem pillantott a betűkre.
– Így néztek ki azok is.
– Pontosan így? – firtatta Tanalasta, és az alsó sorra mutatott, őrült Boldovar nevére. – Itt is?
– Azt hiszem, hercegnő – mondta Rowen kissé zavartan. – Hogy őszinte legyek, számomra a vers mindegyik sora ugyanúgy néz ki. Sajnálom.
– Ne sajnáld! – fordult hozzá Tanalasta. – Csak most jutott eszembe, hogy nehéz lenne megtanulni magas welda nyelven a Királyi Könyvtár nélkül.
– Vagy könyvtárral együtt – mondta Rowen. – Attól félek, sosem beszéltem jól a régi nyelveket.
A hercegnő mosolygott a férfi őszinteségén.
– A magas welda nem annyira beszéd. Közelebb áll a zenéhez. Figyelj!
Megkerülte a fát, s ujját a vers első betűjére helyezte. Dallamos nyikorgás töltötte be a levegőt, s felcsendült a felirat első sora. Éterien szóló, fájdalmas női hangot hallottak, mely fenyegető légkört teremtett köréjük. Tanalasta természetesen ugyanannyira nem értette a szavait, mint Rowen, hiszen az emberi fül nem képes teljességében felfogni a welda versek összes árnyalatát.
Rowen szeme elkerekedett.
– Soha életemben nem hallottam még ilyesmit!
– Én sem! – borzongott meg Tanalasta a fájdalmas ének hatására. – Egy elf szellem hangját hallottad, akár hiszed, akár nem.
Körbevezette a kószát a fa körül, s minden egyes rúnát külön értelmezett, egyrészt a férfi kedvéért, másrészt pedig biztos akart lenni abban, hogy nem értett félre valamit. Mire végzett, Rowen arca alabástromfehérre sápadt.
– Az elfek csinálták? – kérdezte, s nyilvánvaló volt, hogy a gaznethek járnak a fejében. – De miért?
– Ezt csak akkor fogjuk megtudni, ha rájövünk, ki volt az az elf – mondta Tanalasta. – Először is meg kell bizonyosodnunk róla, hogy a gaznethek tényleg összefüggésben állnak a fákkal. Ezért kérdeztem, hogy vajon ugyanúgy festett-e a vers utolsó sora a többi véseten is.
Rowen vállat vont.
– Fogalmam sincs. Ha tudtam volna, mire kell figyelni...
– Honnan tudhattad volna? – kérdezte Tanalasta. – Mindegy! Majd megvizsgálom Alusair jegyzeteit.
– Jegyzeteit?
Tanalasta felsóhajtott.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy nem jegyezte fel az írást?
– Emperelt akarta utolérni.
– Tudom, hogy sietett. – Tanalasta átment a fa túlsó oldalára, a dohos alagúthoz. – Mindig azt teszi. Legalább benézett a sírba?
– Ezt ott találtuk. – Rowen kihúzta a vastőrt a hüvelyéből, és a hercegnőnek nyújtotta. – A második sírban.
Tanalasta megállt a lyuk mellett, és megvizsgálta a fegyvert. A kés élét kővel csiszolták, s még látszottak rajta a kalapácsnyomok.
– Hidegen kovácsolt vas – mondta. – Érdekes, hogy ennyi éven át fennmaradt. Még Suzailban csinálhatták, több mint ezerháromszáz évvel ezelőtt.
– Honnan tudod? – pislogott Rowen a tőrre. – Hisz nincs is rajta írás!
– Épp onnan tudom. Suzailban az első acélverdék 75-ben épültek, a Kapaszkodó Halál évében. Azelőtt az emberek egyszerű tűzhelyen olvasztották a vasat, és a közös üllőn verték formára. – Visszaadta a kószának a kést. – Ahhoz képest nagyszerű kézimunka, ám egyetlen cormyri kereskedő sem pakolna fel vasat, ha tudja, hogy a piac acélt akar.
– Értem. – Rowen elképedten megrázta a fejét. – Van valami, amit nem tudsz? – kérdezte.
– Hogyne! – felelte könnyeden Tanalasta. – Vangerdahast mindig azt mondja: köteteket tudna írni mindazokról a dolgokról, amikről nekem halvány fogalmam sincs.
Rowen felkuncogott, majd visszafordult oda, ahonnan a királyi fővarázsló eltűnt. Tanalasta követte a tekintetét. A másik gazneth még mindig az útvesztő fölött körözött, fején továbbra is viselte a fénylő gömböt. Bár alig félóra telt el, hogy Vangerdahast rábocsátotta a bűbájt, a mágikus izzás azóta jelentősen elhalványult. Mivel gyorsan be akarta fejezni a kutakodást, a hercegnő kivette zsebéből a Bíbor Sárkány parancsgyűrűt, és az ujjára húzta.
– Őrködj! – mondta, s az alagút felé indult.
Rowen elkapta a karját.
– Hová mész?
Ezt a gesztust mindenki mástól arcátlannak érezte volna, Rowen azonban szemlátomást aggódott érte. Tanalasta megpaskolta a kezét.
– Be kell mennem – közölte kedvesen. – Mindketten tudjuk, hogy én olyasmit is észreveszek, ami mások figyelmét elkerüli.
A férfi foga megcsikordult, ám aztán bólintott.
– Jobb lenne, ha sietnél, hercegnő.
Tanalasta a gazneth felé pillantott.
– Nem piszmogok sokat. – Működésbe hozta gyűrűjének fényvarázsát, és elindult befelé az üregbe. Még egyszer visszanézett, és a férfira mosolygott. – Nem azt beszéltük meg, hogy Tanalastának hívsz?
Rowen visszavigyorgott rá.
– Ahogy parancsolod, hercegnő – mondta makacsul.
Tanalasta hozzávágott egy marék sarat, aztán elindult befelé az alagútba. A dohszag egyre áthatóbb, egyre áporodottabb lett, bőrét megborzongatta a hely gonosz lehelete. Mikor tíz yarddal később elérte a járat végét, tetőtől talpig lúdbőrzött, állkapcsa pedig fájt a visszatartott öklendezéstől. Előtte emberi test formájú bemélyedés feküdt, körülötte szétszaggatott fekete gyökerek hevertek. A fának hiányzik a központi gyökere, vette észre a hercegnő. Az apró kamra lapos kőpadlóját szétmállott ruhafoszlányok, homályos csatok, gombok és pántok borították. Tanalasta bekúszott a bűzös kamrába, s majdnem felkiáltott, mikor valami puha és fehéres dolog végigsimított az arcán. Gyorsan lesöpörte magáról. Ujjára áttetsző, hálószerű valami tapadt. Eltartott néhány pillanatig, mire rájött, hogy nyersselyem fonalat tart a kezében, s most már azt is látta, hogy a szövedék mindenütt jelen van: a feje fölött himbálódzó gyökereken, a sírbolt falán, a padlón szétszórt limlomokon.
Először ösztönösen vissza akart fordulni. A fehér fonadék erősen emlékeztette a fekete özvegy hálójára. Ám aztán összeszorította a fogát, és nekiállt lekaparni a szövedéket a falakról. Legnagyobb megdöbbenésére egész szövetlabdát tapintott a keze: a mögött pedig újabb, tíz lábnyi hosszú, keskeny üreg nyílt.
Tanalasta elnyomott egy rémült kiáltást. A fa – vagy az alatta fekvő holttest – a jelek szerint annyira tönkretette a földet, hogy a normális talajfeltöltődés teljesen megszűnt. Visszament a fa közepéhez, és megvizsgálta a gombokat. Az aranyozás annyira elhomályosult, hogy alig tudta kivenni az ágaskodó sárkány alakját, mely széttárta szárnyát, farkát pedig a lába köré csavarta. Most már kétség sem férhetett hozzá, kit tisztelhet a gaznethben. A sárkány Boldovar király jelképe volt. Mivel félt, hogy a szinte tapintható gonoszság az ő lelkét is beszennyezi, a hercegnő félredobta a gombokat, és kimászott a sírból.
Rowen ott várta az üreg szája mellett, kezében a ló gyeplőjével. A kanyon bejárata felé tekintgetett.
– Mennyi időbe telik, míg Vangerdahast visszatér? – kérdezte, mielőtt a lány kimászott volna az alagútból.
Tanalasta felnézett rá. A férfi arcán nyugtalan kifejezés ült.
– Lehet, hogy holnapig magunkra vagyunk utalva. Nem hiszem, hogy két teleportáló varázslattal is készült volna, s még neki is időre van szüksége, hogy újabbat tanuljon.
Rowen nyugtalansága egy csapásra szorongássá változott.
– Akkor jobb lesz, ha sietünk.
Kinyújtotta a kezét, Tanalasta pedig már megfogta volna; a férfi azonban csupán a gyűrűt akarta lehúzni az ujjáról.
– Vegyük le a nyeregtáskát – fordult vissza a ló felé. – Csalinak használjuk a gyűrűt.
– Nem gondolod, hogy a trükknek már szakálla van? – kérdezte Tanalasta, miközben kimászott az üregből. – Legutóbb kis híján nem működött.
– Ez most másik trükk lesz.
Rowen állával észak felé bökött, miközben két kézzel a ló sörényéhez erősítette a gyűrűt. Az első gazneth még mindig a szurdoklabirintust pásztázta a magasból; a fejét körülvevő arany fényudvar annyira elhalványult már, hogy Tanalasta beesett arcát is látta – nem is ő volt aggodalmának legfőbb tárgya. Észak felől egy másik sötét folt közeledett az égen, s rohamosan növekedett. A hercegnő odasietett a lóhoz, és a nyeregtáskáért nyúlt.
– Laza csomót köss! – mondta. – Tudom, hogy akkor van a legnagyobb esélyünk a megmenekülésre, ha csalinak használjuk az állatot, de ez a ló mindig jó volt hozzám. Szeretném, ha élve megúszná.
– Természetesen. – Rowen hátralépett; laza de bonyolult csomóval kötötte fel az állat sörényére a villódzó parancsgyűrűt. – Holtsúly nélkül ő sokkal esélyesebb arra, hogy élve hazajut, mint mi.
– Akkor jó – mondta Tanalasta.
Lecsatolta a nyeregtáskákat, majd a magasba emelte a kezét, és erőteljesen megpaskolta a ló farát. Az állat megugrott, s elgaloppírozott dél felé, egy mély kanyon irányába, mely a Szamárfülek két csúcsa között húzódott. Tanalasta gyorsan levette karpereceit, becsúsztatta őket a táskába, aztán kikapcsolta a viharköpeny csatját. Alaposan átvizsgálta holmiját, van-e még rajta aktív varázstárgy, mely elárulhatná őket.
Mikor végre megbizonyosodott róla, hogy minden rendben, megkérdezte:
– Merre induljunk?
Rowen délnyugat felé intett, a Szamárfülek mentén.
– Menj előre – mondta. – Húsz lépés múlva megtalálod a lovak járta csapást. Én majd eltűntetem a nyomainkat.
A lánynak persze nem tetszett, hogy el kell válnia Rowentől, főképp hogy a gaznethek ott köröztek fölöttük, de tudta, hogy ez a legbölcsebb, amit tehet. Futásnak eredt a megadott irányba. Ahogy Rowen ígérte, nemsokára keskeny ösvényre bukkant, melyen patanyomok vezettek végig: Alusair és csapatának útja. Lekanyarintotta válláról a köpönyeget, s húzni kezdte maga után; közben elátkozta Alusairt a hanyagságáért. Amennyire csak tudott, segített Rowennek elfedni a nyomokat.
Húsz lépéssel később azonban a patanyomokat hirtelen mintha a föld nyelte volna el; Tanalasta rájött, hogy Alusair csupán azért hagyta az ösvényt, hogy Rowen megállapíthassa, merre mentek, később azonban ő is óvatosabb lett. A lány továbbra is el-elsimított egy-egy nyomot, amelyet meglátott, ám erre már alig-alig volt szükség. Saját taktikáján is változtatott: mostantól inkább a sziklásabb, keményebb talajra lépett, s messziről elkerülte a bokrokat, nehogy azok letört ágacskái elárulják.
Az égen egyre növekedett az előbb látott sötét folt: először V betűvé, majd apró keresztté alakult át. Tanalasta négy lábnyomra bukkant, melyek enyhén dél felé fordultak. Gyorsan elsöpörte az árulkodó jeleket, és az új irányban indult tovább: alacsony dombocskára mászott felfelé. A hercegnő hátranézett. Mikor látta, hogy Rowen ötven lépésnyire jár mögötte, úgy döntött, megkockáztatja a kaptatót, s teljes erejéből futásnak eredt.
Ahogy közeledett a csúcshoz, a másodok gazneth már akkorára nőtt, mint a hüvelykujja. A hercegnő lekushadt, s az utolsó néhány yardot négykézláb tette meg, közben persze vigyázott, hogy ne érjen a bokrokhoz, és hogy csak a sziklásabb részekre nehezedjen. A hegy tetején hason csúszva mozgott tovább, majd bekuporodott egy bokor mögé, onnan bámulta a fantomot.
Rowen még tíz lépésnyire járt a hegytetőtől, mikorra már a teremtmény szárnyát is ki tudta venni. Halkan rápisszegett a kószára, és mutatta neki, hogy hasaljon le ő is. A férfi a földre lapult, begurult a bozót alá, s úgy beburkolódzott terepszín köpenyébe, hogy még Tanalasta is alig látta a körvonalait.
Kimerülten, lihegve vártak így, míg a gazneth végre alig fél mérföldnyi távolságban elhaladt mellettük. A rém először az aszott platán felé vette az irányt, majd átsiklott a szurdokok fölött, aranyló dicsfénnyel övezett társának nyomában.
Tanalasta előbújt rejtekhelyéről, és integetni kezdett a kószának.
– Most, Rowen! Gyerünk!
A férfi kigördült a bokor alól, gyorsan végigsimított köpenyével a talajon, aztán felrohant a domboldalon Tanalasta mellé.
– Nem akármilyen... futó... vagy – pihegte. – Alig... tudtalak beérni!
– A félelem teszi. – Tanalasta elindult lefelé, abban az irányban, amerre Alusair ösvénye mutatta. – Ha te is halálra lennél rémülve, nem esne nehezedre, hogy utolérj!
Rowen felzárkózott mellé.
– Lehet, hogy nem félek, ám ez csak azért van, mert nincs vesztenivalóm. Te... te egy napon királynő leszel. Miért nem mentél Vangerdahasttal?
– Mert a király parancsa úgy szólt, hogy találjam meg Alusairt – válaszolta a lány. – Valamit mondanom kell neki.
– Ugyan! – legyintett Rowen. – Ez kifogás, nem igazi indok! Még ha nem is vitáznátok ilyen nyíltan Vangerdahasttal, akkor is olyan sűrű volna körülöttetek a levegő, mint a tethyri mézbor!
Elérték a hegylánc lábát, s széles mélyedésbe jutottak. Dél felé a Viharszarvak göröngyös fala szökött a magasba, északra lankásabb volt a vidék. Rowen kabátja újabb négy nyomot tüntetett el, melyek egyenest a barázdához mutattak. Tanalasta hátranézett a válla fölött, s észrevette, hogy az ég kellemesen gazneth-mentes – legalábbis jelen pillanatban.
– Kényszeríteni akarod... valamire – zihálta Rowen. – Mi az?
Tanalasta szigorúan feléje pillantott – aztán megbotlott egy sziklában, és majdnem elesett.
– Még ha igazad... is lenne – kezdte, immáron maga is levegő után kapkodva –, akkor sincs jogod ilyesmit kérdezni egy királyi hercegnőtől.
– Most már van, hercegnő – hangsúlyozta ki a rangját Rowen. – Azzal, hogy nem mentél Vangerdahasttal, szinte kötelességemmé vált, hogy megkérdezzem.
– Nos, rendben. – Tanalasta már alig bírta tartani a lépést, Rowen pedig mintha egyre gyorsabban haladt volna. – Tudom, hogy tisztában vagy vele, hogyan szedett rá Lazúrkő Aunadar. Hogyha... jól akarok uralkodni, vissza kell nyernem az alattvalóim tiszteletét. Nem akarok folyton biztonságba teleportálni, ha valami aprócska veszély leselkedik rám.
– Nem. – Rowen hirtelen megtorpant.
Tanalasta két lépéssel később szintén megállt, és visszanézett rá.
– Mit csinálsz, Rowen?
– Azzal nem nyered el az emberek tiszteletét, ha hazudsz nekik – mondta a kósza. – Inkább csak még inkább elveszted.
A hercegnő felnézett az égre. Két sötét folt mozgott ide-oda.
– Nincs most időnk erre.
– Az én tiszteletemet nem kell elnyerned, hercegnő – folytatta Rowen. – Ugyanis már megtetted, épp a bátorságoddal és az eszeddel. Most pedig mutasd meg, hogy te is tisztelsz engem!
Tanalasta égnek emelte a tekintetét.
– És akkor mehetünk?
Rowen bólintott.
– Rendben. – A lány lesütötte a szemét, majd a kósza arcába nézett.
– Ha feltétlenül tudni akarod, hát miattad maradtam.
– Miattam?
Tanalasta bólintott.
– Gondolom ismered a királyi fővarázsló aggodalmait, miszerint már túl öreg vagyok ahhoz, hogy utódot nemzzek.
– Ezt többen is így gondolják – vélte Rowen –, én viszont nem látom...
– Végighallgatnál? – szakította félbe nyersen a lány, és a gaznethek felé intett. – Nincs túl sok időnk.
Rowen nagyot nyelt.
– Persze.
– Apám születésnapi ünnepségén az volt a terve, hogy összeadjon Marlír Daunethtel, és ezt mindenki tudja. – Kétségbeesetten összeszorította a fogát, majd folytatta: – Amit viszont nem tudnak, az az, hogy amint megkaptam a meghívót Huthduthban, megmondtam az aratásmesternek, hogy visszamegyek Cormyrba, és hozzámegyek Daunethhez.
– És mit mondott az aratásmester, hogy megváltoztattad a véleményed?
– Azt, hogy sok boldogságot kíván, és hogy Dauneth jó ember – vágta rá élesen a hercegnő. – Kételkedni később kezdtem, amikor egyedül búcsúzkodtam a hegyektől.
Rowen bólintott, s nem szólt egy szót sem; nem mosta meg a hercegnő fejét, amiért egyedül kimerészkedett az orkjárta hegyekbe.
Tanalasta folytatta:
– Mikor elértem az Ork-folyó forrását, a levegő megtelt madárénekkel, s a napfény bearanyozta a vizet. Fejedelmi szürke csataló jött felém az erdőből. Idős asszony ült a hátán, szeme gyöngy, finommívű páncélja ezüst; s mikor megszólítottam, felém vezette a lovát a patakon keresztül. Nem szólt hozzám, de amíg a ló ivott, fekete pára gomolygott elő az orrlyukából, s egyenest a vízbe vegyült. A szemem láttára pusztultak el a part menti növények. Fölöttem a hegyoldalon elsárgultak a fenyőfák, s lehullajtották leveleiket.
– Biztos, hogy nem álom volt? – kérdezte Rowen.
– Épp annyira ébren voltam, mint most – felelte Tanalasta. – Az asszony arcát egyetlen könnycsepp csordult le, majd rám nézett, és megrázta a fejét.
– És azt gondoltad...
– Nem gondoltam semmire! – förmedt rá Tanalasta. – Annyira megrémültem, hogy azonnal elfutottam: azt sem tudtam, merre megyek. Mire észbe kaptam, el is tévedtem, s már alkonyodott. Egy idő múlva elérkeztem egy fűzfás-cseresznyéshez; annyira sűrű volt az erdő, hogy alig bírtam keresztülmenni rajta. Mikor visszanéztem, hallottam, hogy kuncog valahol egy lány; én pedig arra gondoltam, hátha meg tudja mondani, hogyan jutok vissza a kolostorba.
Rowen arca elborult.
– És?
– Átküzdöttem magam a bozótoson, s végül egy kis tavacska partján lyukadtam ki. A fiatal nő, akinek a nevetését hallottam, a lovát fröcskölte vízzel. Gyönyörű állat volt: fehér, csillogó, akár a gyémánt, ám még én sem jöttem rá, mi ő valójában; csak akkor, amikor megkérdeztem, merre van a kolostor, és az állat felemelte a fejét.
– Egyszarvút láttál. – Nem kérdés volt.
– Arany szarvat, hasított patát, mindent – bólogatott Tanalasta. – A nő persze nem válaszolt; nevetve felpattant az állat hátára, és eltűnt az erdőben. Az egyszarvú lába nyomán pedig virágok nyíltak.
Rowen sokáig hallgatott. Végül megkérdezte:
– És mikor eltűnt, rájöttél, hogy végig ott voltál a kolostor mellett?
– Majdnem – felelte meglepetten Tanalasta. – A kedvenc tavamnál lyukadtam ki. Honnan tudod?
– Ha utána is bolyonganod kellett volna, nem lett volna valami nagy látomás – állapította meg Rowen. Arca zavart kifejezést öltött. – És azt hiszed, hogy én vagyok ez az egyszarvú?
Tanalasta a vállát vonogatta.
– Eddig még te vagy az, aki a leginkább szóba jöhet... és aligha véletlen, hogy épp az Ork-tavacska mellett találtam rá a hitpalántádra.
Rowen a fejét rázta.
– De a családom...
– Most viszont te nem vagy őszinte! – Tanalasta ismét felnézett az egére: az egyik gazneth abbahagyta a körözést, és délnek indult, a lova után. – Te is tudod, hogy a látomás nem a politikáról szólt. Hanem a szerelemről.
Rowen észrevehetően elsápadt, s a meglepődéstől szóhoz sem jutott.
Tanalasta megfogta a kezét, és visszafordult az ösvény felé.
– Most már akkor indulhatunk?

* * * * *

Filfaril egyedül ült a csendes trónterem magányában, s bámulta a hornyolt márványoszlopok szegélyezte, hosszú folyosót. A teremnek penész és rothadásszaga volt, ám gyönyörű barna és aranyszövetek díszítették. Egyszerű mintákat hímeztek rájuk, melyek ezer évvel ezelőtt nagyon népszerűek voltak a cormyri nemesség körében, mikor a királyság még alig nyúlt túl a Csillagvízen, s Arabel alig volt több néhány kocsmánál. A királynő nem hitte, hogy az arabeli nemesség keze munkája volna ez az archaikus tervezésű fogadócsarnok – hiszen ki áldozna ennyi időt és aranyat egy nyirkos, dohszagú palotára? Egyszerűen nem tudta, mit higgyen felőle.
Persze amióta Vangerdahast visszatért, minden értelmét vesztette. Filfarilnak fogalma sem volt róla, miért hozta magával a varázsló a rémet, s hogy az iszonyatos lény miért rabolta el őt, és miért hagyta itt magára. A teremtmény ennyire biztos benne, hogy nem tud megszökni? Vagy egyszerűen megfeledkezett róla? Egyáltalán miféle lény ez?
Bármily fontos kérdések is voltak ezek, a királynőnek mégis más járt a fejében. Elsősorban tudni szerette volna, mi történt Azunnak és Tanalastával – és Vangerdahasttal. S ezekre itt, ebben a trónteremben nem fog választ találni.
Egy ideig elücsörgött még, végigfürkészte a termet, próbált rájönni, merre járhat fogva tartója. Emberrablás esetére Vangerdahast természetesen jó előre tanácsokkal látta el a királyi család tagjait. Egy: ne tégy semmi feleslegeset, várd meg a harci mágusokat. Kettő: ne adj okot az emberrablónak, hogy bántalmazzon. Három: csak akkor menekülj, ha közvetlen veszély fenyegeti az életedet. Vangerdahast sokszor mondta neki, hogy ilyen esetben csupán percek kérdése, hogy egy harci mágus különítmény a helyszínre érkezzen. Filfaril viszont már órák óta üldögélt ebben a csarnokban, s a mentőalakulatot legalább annyira nem látta, mint a rémet. Valószínűleg valami hiba csúszott a királyi fővarázsló számításaiba.
Fölállt, és lassan lesétált az emelvényről. Időnként megállt, várakozott, hátha felbukkan a fantom. Mikor semmi sem rezdült, végigballagott a csarnokon, egészen a bronzveretes kapuig. Résnyire nyitva állt, fogva tartója még csak be sem zárta maga mögött. Filfaril keresztüllépett rajta, s azon kapta magát, hogy az emelvényt bámulja, mintha egyszerűen csak megfordult volna.
Filfaril megperdült, s szemügyre vette a kaput; ugyanazt a homályos folyosót, hatalmas tölgyfa ajtókat látta mögötte, mint az imént. Szélesre tárta a bronzkaput, és kilépett rajta. Ismét szembekerült az emelvénnyel. A királynő a homlokát ráncolta, aztán becsukta a kaput, kinyitotta, és újra átlépett. Ugyanaz lett az eredmény.
Dühödten bevágta maga mögött a kaput, és visszaszaladt a szőnyegen. Sejtette persze, hogy a fantom nem feledkezett meg róla... az, hogy nyitva hagyta a kaput, inkább csak hangsúlyozta gonosz természetét. Minden vallató tudja, hogy az áldozat akaratát úgy a legkönnyebb megtörni, ha irányítjuk az elméjét... a résnyire nyitva hagyott kapuval a reményétől akarta megfosztani Filfarilt. Jobban is sikerült neki, mint a királynő be merte volna vallani magának.
Az emelvényhez visszamenet minden boltív alatt átlépett, de nem lepődött meg, mikor újra visszakerült a csarnokba. Ilyenkor a terem átellenes oldalán bukkant elő, épp azzal a boltívvel szemben, ahol kiment.
Végül beletörődött, hogy börtöne szilárdabb még a királyi palota legmélyebb zárkájánál is, és visszatért a trónhoz. Leült, olyan elszántan és nyugodtan, amennyire csak tudott. Miután kissé összeszedte magát, elképzelte a királyi fővarázsló bozontos szakállas arcát, és megdörzsölte pecsétgyűrűjét.
Mivel semmi sem történt, azon kezdett töprengeni, miért hallgat vajon Vangerdahast. Tucatnyi indokot is talált rá, de egyik sem volt túlságosan szívet melengető. Pontosan tudta, hogy Vangerdahast válaszolt volna, ha megtehette volna. Talán nincs magánál, vagy a furcsa börtön megakadályozza a távbeszédet.
Egyszerre harsonaszó visszhangzott végig a termen, s a bronzkapu előtt megjelent a fantom. Ugyanolyan ocsmány volt, mint azelőtt, fekete szárnyával, sápadt koronával; vörös szeme Filfarilt fürkészte. Kezében szürke rongyköteget tartott, mely egyszer valaha egy köpönyeg lehetett. A rém karmairól vér csöpögött.
– Hölgyem! – Mélyen meghajolt, aztán elindult a csarnokon át Filfaril felé. – Elnézést, hogy megvárakoztattalak. Dolgom volt az árulókkal.
Ahogy közeledett az emelvényhez, Filfaril látta, hogy a kezében tartott rongycsomó valójában egy bronzcsatos viharkabát maradványa. A harci mágusok tehát megtalálták őt. A királynő ujjai lüktetni kezdtek: most vette csak észre, hogy mélyen belevájta a körmeit a trónszék karfájába.
A fantom hanyagul ledobta a köpenyt a földre, és elindult fölfelé a lépcsőn.
– Nincs szükséged senki másra. – Most már csaknem mellette állt, s a vérszag és csatabűz betöltötte a levegőt. – Nem megyek messzire. Soha!
Megállt Filfaril széke mellett, lenyúlt, és megfogta a kezét. Az asszony akaratlanul is megborzongott, és elfordult.
– Gyere! – A rém gyöngéden lehúzta az ujjáról a gyűrűt: meleg vér kenődött a királynő kezére. – Csak nem hiszed, hogy ártanék neked?
Filfaril csak bámult rá. Őszintén megfordult a fejében, hogy elvesztette az eszét.
A fantom a tenyerébe szorította a gyűrűt, szeme hátragördült, szárnyát kissé kiterjesztette. Halk nyögés tört elő a torkából. Meztelen ágyéka épp szemmagasságba került, úgyhogy Filfaril undorodva el akart fordulni – ám aztán meggondolta magát, és a kontyához nyúlt. Kikapcsolta a csatot, s tűhegyes végét fogva tartójának hasába bökte, miközben kimondta a halálos mágiát aktiváló parancsszót.
A fantom fájdalmasan felhördült, nyitott tenyeréből hangos zörrenéssel a földre hullott a gyűrű. A rém azonban nem követte. Filfaril ismét elordította a parancsszót, és teljes súlyával nekiesett a teremtménynek. Alatta a trónszék nagyot csattanva összedőlt, s hirtelen a padlón találta magát, egy korhadt padocska romjai között. Előtte egy kövön Cormyr királyi sárkányát mintázó cingyűrű feküdt. A királynő ugyan nem tudta, mi történt a trónussal, arra viszont rögtön rájött, hogy a gyűrűje nem varázsgyűrű többé.
A fantom kihúzta a hasából Filfaril csatját, és zavartan bámulta. Mögötte a hatalmas királyi trónterem egészen elsötétült, a hatalmas oszlopok helyett most mintha inkább hordókat látott volna.
– Nézd, mit tettél a trónszékekkel! – A fantom a romos padocskára mutatott, majd vöröslő szeme Filfarilra szegeződött. – Mikor híztál meg ennyire? Dagadt vagy, mint egy disznó!
És nagydarab is, akár egy csataló! – ébredt rá Filfaril hirtelen. Légzése lelassult, nehézkessé vált, teste egyszeriben lomhának, tohonyának tűnt, gyomra vészjóslóan korogni kezdett. Iszonyatos kétségbeesés lett úrrá rajta, s elborzadva meredt hatalmas potrohára, mely valaha karcsú dereka helyett nőtt. Felsikoltott, megpróbált elszaladni a rém elől, ám alig tudta megmozdítani súlyos testét.
– Ki vagy te? – nyögte ki végül a kérdést. – Ki vagy, és mit csinálsz velem?
A lény letérdelt eléje, s véres ujjait végigfuttatta a haján. Filfaril szíves örömest ellökte volna magától, de mikor mozdulni akart, rá kell döbbennie, hogy túl nehéz a keze. A fantom mögött ismét kivilágosodott a szépséges trónterem.
– Miért kényszerítesz rá, hogy ilyet tegyek? – kérdezte vissza a fantom. Ujjaival beletúrt a fürtök közé, majd hátrarántotta Filfaril fejét. – Gondolod, hogy így akarok bánni a királynőmmel?
– A királynőddel? – Filfaril mély lélegzetet vett, s kényszerítette magát, hogy belenézzen a fantom őrjöngő szemébe. – Pusztán a vendéged vagyok... s jobban teszed, ha kedvesen bánsz velem. Ha a király ránk talál...
Valami nagy és kemény csapódott az arcába, s terjedelmes teste átrepült az emelvény fölött. Abba sem hagyta a gurulást, míg egy márványoszlop talapzatának nem ütközött.
– Én vagyok a király! – A fantom odaugrott mellé, megragadta az állát, és maga felé fordította. – Te pedig a királynőm vagy!
Filfaril a fejét rázta.
– Én Azun felesége vagyok.
Szavaira ismét elsötétült a trónterem. Halványan megjelent a hordók árnyéka a falak mentén, s a királynő reménykedni kezdett, hogy talán felülkerekedhet a rémen.
– Filfaril vagyok, negyedik Azun királynője.
A hordók körvonala egyre világosabban látszott.
– Senki másé nem vagy, csak az enyém! – A fantom megint megütötte, s Filfaril előtt egy pillanatra elsötétült a világ. – Boldovar király felesége vagy. Az enyém.
Filfaril megremegett, s a sötétség úgy elinalt a trónteremből, mintha soha nem lett volna ott. Bakfiskorában gyakran meséltek egymásnak hátborzongató történeteket a barátnőivel, köztük Boldovar királyét is, aki előszeretettel gyilkolta le ágyasait.
– Az ő... őrült Boldovar?
– Boldovar, a király! Kinek felesége Filfaril királynő! – A fantom odanyomta a csatot a királynő melléhez, és megparancsolta: – Mondd ki!
– B... Boldovar k... király, k... kinek... – Filfaril elhallgatott. Ha enged a rémnek, talán örökre elveszik az őrületben. Megázta a fejét. – Inkább meghalok! – jelentette ki felszegett állal.
Teste szinte azonnal zsugorodni kezdett, szépsége visszatért. Sötét borospincében feküdt. Boldovar zavartan tekintgetett körbe, majd vállat volt, és ismét Filfarilnak szentelte a figyelmét.
– Ahogy parancsolod, hölgyem.
Belemélyesztette a hegyes csatot a királynő bőrébe: négy keskeny vágást ejtett az asszony melle fölött. A királynő lehunyta a szemét, furcsállta egy kicsit, hogy még nem telepedett rá az agyára a halál fekete fellege. Ha valaki egyszer aktiválta a tárgy varázserejét, már egy karcolásnak is azonnal végeznie kellett volna vele. Szúna istenasszonynak ajánlotta a lelkét, majd egy idő után kinyitotta a szemét. Boldovar üveges szemmel bámult rá.
– Mi az? Már ki is ittam az összes mágiáját? – Félredobta a csatot, majd rámosolygott, kivillantak tűhegyes agyarai. – Nem gondoltad meg magad?

 

 

12

A királyi fővarázsló lekötözve, meztelenül ébredt; csak egy véres lepedő takarta. Körülötte a birodalom ellenségei gyülekeztek. Jobbra Owden mester állt, vizes ruhával az egyik kezében, réz mosdótállal a másikban. Emmarask Alaphondar és Csodálatos Merula az ágy lábánál várakozott, mélyen ülő szemük őt fürkészte... most is, mint mindig, azt figyelték, tudja-e a királyi fővarázsló, mi jár a fejükben. Persze Vangerdahast tudta, de azzal is tisztában volt, hogy ezt nem mutathatja ki. Ott helyben megölnék.
Balján negyedik Azun állt, felkötött karral, vállán véres borogatással. Nagyszerű. Ezek szerint Vangerdahastnak mégis sikerült megsebesítenie... bár arra már nem emlékezett, hogy hol és mikor történt mindez... vagy miért. Fájt a feje az orrnyergétől kezdve a nyakszirtjéig. Alig tudta összeszedni a gondolatait. Érdes koponyája mintha duzzadt lenne, időnként jobbról balra fájdalom nyilall végig rajta. Teste lázasan dobálta magát. Olyan éhes volt, hogy akár egy macskát is felfalt volna, de enni persze nem kérhet. Nem adhatja meg börtönőreinek azt az örömet, hogy könyörögjön.
Természetesen Owden vállalta magára a kínzómester szerepét. Szerszámai az ágy melletti asztalon feküdtek; rendezett sorokban kések, tűk, durva férccérnák. Mivel tudta, hogy csak azért hagyták elől az eszközöket, hogy őt rémisztgessék, Vangerdahast elfordult. Ha nem lenne odakötözve az ágyhoz, most felmarkolná az egyik kést, és megmutatná ezeknek az árulóknak, mekkorát tévedtek. De persze, ha nem lenne lekötözve, nem is lenne szüksége késre. Végrétre is varázsló.
Bárcsak eszébe jutnának a varázslatai!
A legtöbb varázslat az ige kántálása mellett bonyolult mozdulatokat és egyéb segédeszközöket is megkíván, akad azonban egy-kettő, melyhez csupán egy-két misztikus szó kimondása szükséges. Nyilván erre is felkészültek. A birodalom ellenségei legalább annyira ravaszak, mint amilyen sokan vannak. Ha Vangerdahast szökni akar, hogy megmenthesse a koronát, túl kell járnia az eszükön. Felemelte a kezét, és Merulára bámult.
– Segíts, és nem esik bántódásod azért, mert elárultál! – mondta. – Használd ellenük a mágiádat, s megbocsátok, amint megkapom a koronát!
Merula elsápadt, és Owdenre pislogott.
Owden Azunhoz fordult.
– Bocsáss meg neki, felség! A sebláz okozza. Te magad azt ordítottad álmodban, hogy Berkenyeháncs és Sólyomfi úrnők féltékenyek lesznek a másik hölgyek fiai miatt...
– Igen, igen! – Azun egy kézmozdulattal elhallgattatta a papot. – Pontosan tudom, milyen őrült gondolatok jutottak eszembe, miután az a lény megsebesített.
– Őrült gondolatok? Ez az őrület! – Vangerdahast üggyel-bajjal felemelte bal kezét. – Kötözz ki, s megígérem, hogy szabadon távozhatsz a birodalomból!
Azun homlokát ráncolva Owdenre meredt.
– Remélem, hamarosan észre téríted. – Visszafordult Vangerdahasthoz, megragadta a karját. – Öreg barátom – mondta –, tudom, hogy a gondolataid zavarosak, mégis, válaszolj! Mi történt a lányommal? És mi lesz a királynővel?
Valahol az őrület közepén bűnbánó húrok pendültek meg.
– Tanalasta! – hördült fel Vangerdahast.
Azun bólintott.
– Tanalasta hercegnő. Ő nem jött vissza veled.
Most már emlékezett a kanyonban folytatott csatára – és a haragja is visszatért.
– Megtagadta az utasítást! – Vangerdahast halántéka haragosan lüktetett. – A pimasz ringyója!
– Ringyó? – ismételte Azun. – Ezek szerint ott maradt azzal a Cormeril-gyerekkel?
– Megrontotta! – hörögte Vangerdahast. – Mostanra már biztosan megrontotta!
– De biztonságban van?
A varázsló megpróbált felülni, ám csak a fejét emelhette föl, mielőtt a kötelek visszarántották volna. Ide-oda dobálta magát az ágyon, mintha valamiféle varázslatot próbálna kirázni az agyából, amelynek segítségével megszabadulhatna. Azun nyugtatóan a homlokára tette a tenyerét, s lefogta a fejét.
– Meg ne fojts! – ordította Vangerdahast. – Ha megfojtasz, sosem mondhatom el!
Azun nagyot fújt.
– Nem fojtok meg senkit.
Vangerdahast gyanakvóan rámeredt.
– Honnan tudjam, hogy igazat beszélsz-e?
– Vangerdahast, sosem ártanék neked.
– Nem akarsz eltenni láb alól?
Azun a fejét rázta.
– Nem. Te vagy a legmegbízhatóbb tanácsosom. A legjobb barátom. Kérlek, emlékezz! Mesélj Tanalastáról!
– Kösd ki! – erősködött Vangerdahast, és a bal kezén lévő csomóra bökött állával. – Csak ezt az egyet... aztán elmondom.
Azun kérdő pillantást vetett Owdenre.
A pap a fejét rázta.
– Úgysem mondaná meg. Nagyon veszélyes! Egyetlen varázslatával porrá zúzhatna mindannyiunkat!
– Na hallgass erre a földtúróra! – Vangerdahast feje már fájt az erőltetett gondolkodástól. Muszáj találnia egy varázslatot, amely kiszabadítja innen! – Csak fél a hatalmamtól!
– És jogosan – mondta Owden.
Vangerdahast metszően a papra meredt. Owden kihúzta a zsebéből a kezét: sárga por volt a tenyerében, Vangerdahast azonban gyorsan kapcsolt, és becsukta a szemét.
– Tudod, hol vagy, Vangerdahast? – kérdezte Owden. – Emlékszel, mi történt a fejeddel?
A varázsló nem nyitotta ki a szemét.
– Fáj a fejem. Biztos csináltál vele valamit.
– Nem én – felelte Owden. – Az a rém volt, amelyet magaddal hoztál.
– Te voltál! – makacskodott Vangerdahast.
– Fejbe csapott, aztán Azun után ment...
– Nem!
Végül Vangerdahastnak eszébe jutott a vakság varázsige. Nem fogja ugyan megszabadítani, és csupán egyetlen személyre hat, de ha jól választja meg azt a személyt, talán okozhat akkora zűrzavart, hogy megkaparinthassa Owden egyik kínzókését.
Azun felé fordult, és belefogott az igébe, ám ekkor szúrós szag csapta meg az orrát; Owden a másik oldalán valamit belecsöpögtetett az arcába. Vangerdahast kinyögött még egy szótagot, aztán elsötétült körülötte a szoba, s hirtelen zuhanni kezdett.
Jó idő múlva a királyi fővarázsló lekötözve, meztelenül ébredt; csak egy friss lepedő takarta. Körülötte a birodalom ellenségei gyülekeztek. Jobbra Owden mester állt, vizes ruhával az egyik kezében, réz mosdótállal a másikban. Emmarask Alaphondar és Csodálatos Merula az ágy lábánál várakozott, mélyen ülő szemük őt fürkészte... most is, mint mindig, azt figyelték, tudja-e a királyi fővarázsló, mi jár a fejükben. Persze Vangerdahast tudta, de azzal is tisztában volt, hogy ezt nem mutathatja ki. Ott helyben megölnék.
Balján negyedik Azun állt, felkötött karral, vállán friss borogatással.
Vangerdahast nem emlékezett, hogyan került a birodalom ellenségeinek fogságába. Az igazat megvallva egyáltalán semmire sem emlékezett, csak valami furcsa szagra, amely azonban kámforként inalt el az agyából, amikor megpróbált összpontosítani rá. Ismerősnek tűnt viszont a vastag födémgerendás, durván deszkázott mennyezet a feje fölött – börtönének mennyezete, vagy az afölött lévő emelet padlója. Nézőpont kérdése. Arrafelé menekülhetne, csak meg kellene találnia a megfelelő varázslatot hozzá.
– Vangerdahast? – kérdezte a patkányképű pap. – Tudod, hol vagy?
Vangerdahast persze pontosan tudta, hol van – börtönben, természetesen – de nem fogja megtenni fogva tartóinak ezt a szívességet, hogy ezt hangosan ki is mondja. Lágy érintést érzett a vállán, s odafordult. A király állt mellette.
– Öreg barátom, hát megismersz?
– Hogyne! – Vangerdahast úgy döntött, belemegy a játékba, amíg nem jut eszébe a szükséges varázsige. – Hogy is felejthetném el a trónbi... a királyt?
Azun láthatólag megkönnyebbült.
– Hála néked, Földanya! – sóhajtotta. – Emlékszel a lányomra? Meg tudod mondani, mi történt Tanalastával?
Agyába azonnal visszaáramlottak a kanyonban lezajlott csatának eseményei: ahogy az első gazneth ledobta a lováról egy ork torzóval, a hirtelen megjelent vaskapu, mögötte a gülüszemű, meztelen második gaznethtel. Arra is emlékezett, hogy kinyúl Tanalasta a kósza után, aki lerázza magáról a kezét, az a ringyó hercegnő pedig utána veti magát...
– Egy... egy kicsit zavaros az egész. – Vangerdahast megrázta a fejét, majd megpróbált felülni. A kötelek természetesen nem engedték, Vangerdahast pedig a bal kezére bökött. – Nem lehetne...?
– Hogyne, természetesen.
Azun már elő is húzta a tőrét, hogy elvágja a kötelet, Owden azonban lefogta a kezét.
– Még ne, felség!
– Mi az, hogy még ne? – süvöltötte Vangerdahast. – Engedj el! Engedj el, vagy esküszöm, megemlegeted azt a napot, mikor végre a kezemben lesz a korona!
Fáradt nyögés tört elő Azun torkából, Vangerdahast pedig rögtön látta, hogy nem fogja csellel rávenni börtönőreit, hogy engedjék szabadon. Odafordult a királyhoz.
– Most mintha már tisztább lenne az emlék. – Becsukta a szemét, és erősen összpontosított, persze nem Tanalastára, hanem arra, milyen varázslatot ismer, amelyhez pusztán szavakra van szükség. – Talán ha kiszabadítanád a bal kezemet, hogy megvakarhassam a szakállamat. Igen, ez az. A szakállvakarás mindig segít.
Azun csupán megcsóválta a fejét, és Owdenre nézett.
– Meddig tarthat még? – kérdezte.
A pap csak a vállát vonogatta.
– Tudom, felség, hogy már nem emlékszel, de te is hosszú ideig vívódtál, pedig közel sem kaptál olyan halálos sebeket, mint a királyi fővarázsló.
Vangerdahast nagyokat pislogott.
– Álljon meg a menet! Már sokkal jobban érzem magam!
– Nagyszerű – örült Owden. – Emlékszel, mi történt a hercegnővel?
A varázsló bólintott; most már teljes mértékben emlékezett a dimenziókapu varázslatra. Egyszerű és gyors igéről volt szó, alig fél tucat szótagból. Tudta, hogy nemsokára a deszkák másik oldaláról nevethet a markába, úgyhogy a mennyezetre szegezte a tekintetét, és belekezdett az igébe... ekkor azonban ismerős szúrós szagot érzett, mikor Owden keze felbukkant az orra előtt, és csillogó folyadékot csöpögtetett a szemébe.
Vangerdahast hirtelen zuhanni kezdett. A szoba elsötétült. Később lekötözve, meztelenül ébredt; csak egy egyszerű lepedő takarta. Körülötte a birodalom ellenségei gyülekeztek. Jobbra Owden mester állt, vizes ruhával az egyik kezében, réz mosdótállal a másikban. Emmarask Alaphondar és Csodálatos Merula az ágy lábánál várakozott, a bölcs szeme kivörösödött a sok olvasástól, a varázsló pedig szürke köpönyegben feszített, beesett arcával kissé kísértetiesnek látszott, lévén, hogy egyébiránt nagyon is jó húsban volt. Balján negyedik Azun állt, páncélján jókora horpadás éktelenkedett, mellvértének közepére friss acéllemezt erősítettek.
– Azun? – nyögte Vangerdahast. – Harcba keveredtél?
– Hála az isteneknek! – veregette meg a vállát a király. – Végre visszajöttél hozzánk!
Vangerdahast megszemlélte a vállán lévő kezet.
– Nem vagy kissé szemtelen? – kérdezte. Felemelte a kezét, hogy odább tolja a királyét, de azt vette észre, hogy a csuklóját vastag kötéllel az ágyhoz erősítették. Hitetlenkedve meredt a csomóra. – Mit jelentsen ez? – förmedt rájuk. – Azonnal oldozzatok el!
Owden a varázsló fölé hajolt, és megragadta a karját.
– Később talán – mondta. – Tudod, hol vagy?
Vangerdahast összeráncolta a homlokát.
– Hogyne tudnám! A szobámban vagyok, a... a palotában vagyunk, a... – Felbámult az ismerősnek tűnő deszkamennyezetre, de sehogyan sem jutott eszébe, melyik városban van. Töprengett egy kicsit, majd rájött, mi a megoldás. – Elraboltál! – fortyant fel.
Azun leírhatatlan káromkodást eresztett meg Chauntea felé, aztán megkerülte az ágyat, és menni készült. Owden viszont felemelte az ujját.
– Egy pillanat, uram!
A király rámeredt.
– Egy pillanatot még kaphatsz. Nekem azonban a feleségemet is meg kell mentenem, még akkor is, ha sosem tudom meg, mi történt a lányommal.
Vangerdahast felemelte a fejét.
– A királynő?
Owden buzgón bólogatott.
– Ezek szerint emlékszel a királynőre.
– Filfaril?
– Filfaril királynő – mondta Owden. – Emlékszel, mi történt vele?
– Hát persze! – Vangerdahast mindenre emlékezett: a csatára a szurdokban, Tanalastára, amint Rowen után veti magát, az istállóban történt támadásra, arra, ahogy megpróbálja kimenteni Filfarilt a gazneth karmaiból... – Jól van a királynő?
– Nem tudnám megmondani – felelte Azun. – Legutóbb, mikor láttuk, még jól volt.
Vangerdahast elcsüggedt.
– Legutóbb, amikor láttátok?
– Sajnos a gazneth magával vitte – mondta Owden. – A király látta azóta egyszer: amikor megtámadták a teremtmény odúját. A lény viszont odábbállt, és magával vitte Filfarilt is.
– Thauglor pikkelyeire! – Vangerdahast megint fel akart ülni, de rájött, hogy még mindig az ágyhoz van kötve. Zavartan meredt a selyemkötélre. – Vegyétek le rólam ezt az izét! – mondta haragosan. – Dolgunk van!
– Neked először is más feladatod lesz – mondta Owden. – Nem fogsz teljesen meggyógyulni, mielőtt szembe nem néztél a saját démonjaiddal.
– A saját démonjaimmal? – hüledezett Vangerdahast.
– Mindegyikünk belsejében ott lakozik egy démon – magyarázta Owden. – Legtöbben bebörtönözzük a lelkünk legsötétebb mélyére, ahol senkinek sem árthat. Ám ha olyan borzalmas trauma éri az embert, mint amilyen téged vagy a királyt, az a démon megszökhet.
Vangerdahast Azunhoz fordult.
– Miféle zöldségeket beszél ez?
– Vangerdahast, inkább figyelj oda rá!
– Egy földtúróra? – méltatlankodott a varázsló. – Hát Tanalastának sikerült meggyőznie?
Fájdalmas arckifejezés suhant át a király arcán; szótlanul elfordult.
– Az aligha lenne lehetséges – szólalt meg Alaphondar most először. – Egyenlőre ugyanis nem sikerült rávennünk téged, hogy elmeséld: mi történt a hercegnővel.
Vangerdahast elfintorodott.
– Mit értesz azon, hogy nem sikerült meggyőznötök? A hercegnő Cormeril Rowennel van. Kitépték magukat a kezemből, amikor visszateleportáltam ide. – Alaphondarról Azunra és Merulára nézett. – Nem akarja valaki elmondani, mi folyik itt?
– Szívesen – mondta Owden. – Megszökött a belső démonod, úgyhogy be kell fognod.
– Befognom?
– Mielőtt még végleg felemésztene – bólogatott a pap. – Mélyen magadba kell nézned, és szembeszállnod vele, itt, tanuk előtt. Mondd meg nekünk, mit akar a démon, s akkor elég erőt találsz magadban ahhoz is, hogy legyőzd.
Vangerdahastot mélységes gyanakvás töltötte el. Ezek szerint valamiféle vallomást akarnak belőle kicsikarni, de miért? Mindazok után, amit a birodalomért tett! Lehet, hogy Azun fél tőle? Vagy irigykedik a hatalmára? Már épp a királyhoz fordult, hogy megeresszen néhány csipkelődő megjegyzést a gyávasággal kapcsolatban – ekkor azonban megértette, mit akar Owden elérni ezzel. Ha ő most szemrehányásokkal illetné a királyt, az gyanakvást és neheztelést váltana ki Azunból, ám ha bevallja, hogy titokban irigykedik a királyi családra – még ha kissé erőszakolt is a megfogalmazás –, akkor Azun soha többé nem fog benne igazán megbízni. Owdennek viszont meglesz a lehetősége, hogy a király fő tanácsadójává lépjen elő – s hogy a harci mágusokat lecserélje Chauntea királyi egyházára.
Haragosan a paphoz fordult.
– Te sárdagasztó féreg! Villás nyelvű, pikkelyes hasú, hazug kígyó! Komolyan azt hiszed, hogy beleárthatod magad a királyság ügyeibe? Előbb fogsz gombát termelni a börtön sötétjében, minthogy én bármiféle démonjaimat megnevezzem előtted!
Hamar felidézett egy varázslatot, amelyhez csak szavakra volt szüksége, és kántálni kezdte. Owden gyúlt valamiért, de Azun leintette.
– Szerintem Vangerdahast visszatért a normális énjéhez.
A mágus befejezte a varázslatot, s a következő másodpercben apró menyétté változott. Gyorsan lábra állt, kisurrant a lepedők közül, s Alaphondar és Merula között az egyik sarokba húzott. Ott megállt, és visszaváltozott rendes alakjába, majd zaklatott arcú társaihoz fordult.
– Na mi lesz már? – kérdezte. – Egész nap itt akartok ülni és bámulni, vagy adtok egy köpenyt? Dolgunk van!
Owden megkerülte az ágyat.
– Ezt nem teheted! – fakadt ki. – Még nem vagy készen!
– Tisztelt aratásmester, ha még egyszer megemlíted a belső démonomat, esküszöm, hogy az életed hátralévő részét a palota kertjében fogod tölteni, ahol majd menekülhetsz a rigók elől.
Owden megállt az ágy lábánál, és Azunra pislogott.
A király vigyorgott, és megvonta a vállát.
– Mit mondhatnék? Vangerdahastban mindig is volt valamiféle démoni vonás. – Merulára bámult, aztán hozzátette: – Hallottad, mit kíván a királyi fővarázsló. Keress neki egy köpenyt!
Merula azonnal útnak eredt, Vangerdahast pedig meghajtotta a fejét.
– Köszönöm, uram – mondta a királynak. – Jó tudni, hogy legalább egyvalaki észhez tért közületek.
Elrendezgette szakállát, majd végigsimított megmaradt haján, s észrevette feje búbján a karmolásokat. Végigfuttatta ujját a hegeken, s rájött, hogy mind bezárultak.
– Thauglorra! – szitkozódott. – Meddig hagytatok aludni?
Azun kényelmetlenül feszengett.
– Nos hát... öt napig aludtál.
– És nem bírtatok felébreszteni? – reccsent rá Owdenre a varázsló. – Hát ti papok még erre sem vagytok jók?
Owden arca viharos kifejezést öltött, ám mielőtt bármit is mondhatott volna, Azun belekarolt Vangerdahastba, és az asztalhoz vezette.
– Jobb lesz, ha leülünk, és elbeszélgetünk egy kicsit, öreg barátom – mondta. – Meg kell terveznünk a következő megmozdulásunkat, s rengeteg dolog van, amiről egyikünknek sincs fogalma sem.

 

 

13

Észak felől rajzott a sötét sereg, alig látszott Anauroch csillogó arany dűnéivel a háttérben. A raj lassan leereszkedett a magányos torony maradványaihoz.
Alusair nyomai nyílegyenesen a romhoz vezettek.
Tanalastának nem volt elég bátorsága hozzá, hogy szavakba öntse a gondolatait, de nem is volt erre szükség. Miután már négy napja nem tettek mást, mint kerülgették a gnollokat és gaznetheket a poros pusztaságban, mely a Kőföldeket választotta el a Goblin-síkságtól, Rowen és ő már félszavakból is megértették egymást. A kósza levette válláról a nyeregtáskát, kinyitotta, és odanyújtotta a hercegnőnek a viharkabátját és a karpereceket.
– Én a helyedben nem aggódnék – mondta. – Ha Alusair úgy vélte volna, hogy nagyobb a veszély, mint amivel meg tud birkózni, felhúzná a pecsétgyűrűjét, és hívná Vangerdahastot.
– És hányszor láttad már, hogy ezt tette volna? – Szónoki kérdés volt, Tanalasta nem is várt rá választ. – Emellett mit is csinálhatna itt Vangerdahast? Ennyi gazneth ellenében hatástalan lenne a mágiája.
Rowen szemügyre vette a fekete alakzatokat a távolban.
– Én még mindig úgy vélem, hogy van okunk reménykedni. Ha már eldőlt volna a csata, mit keresnének odafönt az égen?
Becsukta a nyeregtáskát, és fölvette pikáját, melyet Tanalasta készített: a vaskést egy erős szilfanyélhez erősítette. Az ormótlan fegyvert ugyan nehezebb volt használni, mint a kést, ám így Rowen nagyobb erővel szúrhatott, s nem is kellett testközelbe kerülnie az ellenféllel. A hercegnő a vállára kanyarintotta a viharkabátot, majd követte a kószát, aki leguggolt egy derékmagasságú, ezüstös szömörcebokor mögé. Hosszú kúszás lesz a romokig, át a kietlen pusztaságon. Apró adagokban tették meg az utat, bokortól bokorig osontak, a kopár részeken pedig hason csúsztak. Egyik szemük mindig a távolban köröző gaznetheket figyelte, a másik pedig a bokrok alját; számos veszély leselkedett rájuk a pusztán: kígyók, pókok, egyéb csúszómászók, melyek a tüskebokrok mélyén rejtőztek. Tanalasta egyszer hátravetődött egy óriási százlábú elől, máskor egy mérges skorpió riasztotta meg, Rowen pedig egy kígyó támadását verte vissza a pikájával.
Ahogy közeledtek a várhoz, észrevették, hogy a sötét alakok némelyike ide-oda röpdös a romok között, s időnkét a magasba emelkedik, hogy csatlakozzon társaihoz. Tanalasta gyomra összeszorult a félelemtől, s ingerülten átkozódott magában, amiért csak ilyen lassan tudnak haladni. Alusairral nem álltak ugyan túl közel egymáshoz, de mégiscsak nővérek voltak, s lelki szemei előtt kegyetlen gaznethek köröztek Alusair élettelen teste fölött.
Rowen megérezte benne a feszültséget. Egyre gyorsabban haladtak, egyre kevésbé törődtek a fedezékkel. A hercegnő hálás volt ezért, de azt is tudta, hogy minden elveszett, ha a gaznethek észreveszik őket. Máris ki tudta venni a teremtmények szélesre tárt szárnyát, s nemsokára elég közel érnek hozzájuk, hogy a gaznethek könnyűszerrel felfedezzék a bozótban lapuló alakjukat. Tanalasta épp hangot akart adni az aggodalmának, amikor a kósza hirtelen felegyenesedett.
– Mit művelsz, Rowen? – förmedt rá Tanalasta. Majd, mikor eszébe jutott, hátha a férfit lándzsakígyó marta meg, vagy talán egy tigrisszázlábú, gyorsan odasurrant mellé, és megragadta a karját. – Mi a baj?
A férfi nem mozdult.
– Azok nem gaznethek.
Tanalasta kimeresztette a szemét, ám a sötét raj még mindig túl távolt volt ahhoz, hogy az egyes lények alakját ki tudja venni. Megpróbálta visszahúzni Rowent a földre.
– Nem lehetsz ebben olyan biztos.
– Nem-e? – A férfi a rajra bökött. – Figyeld a szárnyuk végét fordulás közben.
A hercegnő engedelmeskedett, s a villódzó homokkal a háttérben egyszerre csak csipkés szárnyvégeket látott – mintha apró ujjacskák lettek volna.
– Tollak? – kérdezte.
– Úgy fest – mondta Rowen.
Tanalasta szíve elnehezült.
– Akkor keselyűk.
– Nem tudjuk, mit jelent mindez – szorította meg a karját Rowen. – Lehet, hogy Alusair egyik lova pusztult el.
– Nem túl sok keselyű ez egyetlen lóra? – kérdezte a hercegnő.
Szinte futva megindult előre, és igyekezett nem gondolni arra, mi várhat rá. Többször is elismételte magában, hogy Alusair számos rémmel megküzdött már, melyek bármelyike felvehette volna a harcot a gaznethekkel, hogy Alusair tapasztalt vezér, és csapatában nagyszerű harcosok, ügyes papok találhatók, s rengeteg mágia. Ennyi keselyűvel a láthatáron azonban üres szónak hangzott minden biztatás. Azok a madarak tetemre jönnek – s ugyan kinek a teteme lenne az, ha nem egy cormyri őrjáraté?
Ahogy közeledtek, Tanalasta megfigyelte, hogy a torony azon furcsa, aránytalan építmények egyike, amelyekről Artur is említést tesz a Goblinok aranykorá-ban. A homokkőlapokból rakott, fekete habarccsal összetartott falak a spirális torony egyik oldalán feltűnően kidudorodtak, s ez azt a benyomást keltette, mintha az egész épület az oldalára dőlne. Körös-körül apró ablakok nyíltak, legalább nyolc sorban, holott a torony mindössze negyven lábnyi magas lehetett.
A külső falakon skarlát és narancs színű csíkok húzódtak végig. A legenda szerint a tornyok építői áldozataik vérét is belekeverték a habarcsba, Artur viszont – aki egy kissé túlzottan szerette a témát ahhoz, hogy a munkáját elfogulatlannak lehessen tekinteni – azt állította, hogy a régi goblinok építkezési technikájában gyakran megfigyelhetők a függőleges irányú csíkok, hiszen így az alacsony dolgok magasabbnak látszanak. Tanalastának ugyan egyik elmélet sem nyerte el a tetszését, ám az igazságot feltehetőleg soha nem fogja megtudni. A Goblin Királyság még a történelmi idők előtt összeomlott, s ma már csupán az Anauroch és a Viharszarvak közötti vad pusztaságon szétszórt romok emlékeztettek rá.
Tanalasta ismét megpróbálta megnyugtatni magát. A goblin tornyok általában csak egy üregrendszer bejáratát képezik, mely mára feltehetőleg sötét lényekkel népesült be. Talán a keselyűk egy sereg kobold vagy barbár goblin miatt érkeztek, akik ostobán megtámadták Alusair csapatát.
Még mindig száz lépésnyire jártak a sánctól, mikor már a halál szagát is megérezték – rothadó hús, égett bőr bűzét, s a frissen hantolt föld dohos szagát. Mivel Artur könyvéből tudta, hogy a goblin tornyok kapuja mindig a lenyugvó nap felé tekint, Tanalasta nyugatról közelítette meg a sáncot. Hatalmas gesztenyefák magasodtak a fal túloldalán, sárgult leveleik csillagszerűen összepöndörödtek. Az émelyítő szag egyre erősödött. Most már a keselyűk vijjogását is hallotta, és még valamit, amiről nem tudta, micsoda: furcsa nyikorgó hangot, melyet időnként éles csattanás szakított meg.
Tanalasta megállt a kapu mellett, és bekukucskált. Rosszul mérte fel a gesztenyefák számát. Egyetlen egyet látott csak, melynek göcsörtös, ezüstben játszó törzse óriásderék vastagságú volt, sárgult ágai az egész sánc hosszában végignyúltak. A fa árnyékában két tucat éhező ló álldogált kikötve, annyira fáradtak voltak, hogy a keselyűket sem bírták elriasztani. Néhány állat már mozdulatlanul feküdt, körülöttük fekete legyek raja zümmögött, s vijjogó madarak verekedtek rajtuk. Megfeketedett páncél és égett csontkupac halmozódott a torony falának oldalában, közvetlenül az egyik apró ablak alatt. A tetem mellett egyszerű kard feküdt, hidegen kovácsolt pengéjét vörös rozsda borította. Friss földhányások magasodtak az udvaron körös-körül.
A távolból ismét csattanás hallszott, s Tanalasta az egyik földkupacra bámult, melynek oldalán apró kavicsok gördültek le. Fekete, nyílszerű alak mozgolódott a halom tetején, mely a távolból keselyűre emlékeztetett – amíg a hercegnő rá nem jött, valójában mit lát: egy összehajtogatott, fekete szárnynak a csücskét.
Tanalasta hátrahőkölt, és a kószához fordult.
– El kell csalogatnunk! – suttogta.
Rowen megrázta a fejét.
– Megtámadom hátulról. Ha szerencsém van, nem fog meghallani.
– Én pedig biztonságban leszek – fogalmazta meg a hercegnő a ki nem mondott gondolatot. A fejét csóválta. – Nem. Esetleg megengedném, ha látnék valami esélyt a sikerre, de ezek a teremtmények túlságosan gyorsak és szívósak. Még ha meg is tudnád lepni – s ez távolról sem biztos –, akkor sem ölhetnéd meg egyetlen csapással. Nem, együtt kell végigcsinálnunk.
Rowen ismét belesett a kapun, aztán összeszorított állal visszanézett rá.
– Ne haragudj, hercegnő, de ki kell mondanom: talán te vagy az egyetlen megmaradt örökös. A birodalom érdekében meg kell védenem az életedet.
– Nem haltak meg – mondta Tanalasta. – Alusair sem.
– Honnan tudod? – kérdezte a férfi. – Elégették a saját társaikat, ami azt jelenti, hogy valami fertőzés...
– Velük van két pap, egy varázsló és egy nyeregtáskányi varázsital.
– Az már elfogyott – javította ki Rowen. – A varázsló pedig meghalt, mikor először csatáztunk a gaznethtel. Még ha életben is vannak a papok, a vízből már mindenesetre kifogytak. Láttad, milyen állapotban vannak a lovak; egy ember még eddig sem bírná.
– Az üreg alján találnak vizet... a torony ugyanis a forrást őrzi. – Tanalasta remélte, hogy Artur könyve tényeket is takar, nem pusztán ötletes elméleteket. – Még ha Alusair meg is halt, biztos, hogy néhányan túlélték, különben nem ásna itt a gazneth. Komolyan azt gondolod, hogy magukra hagyom őket ezzel a rémmel?
– Nem. – Rowen lemondóan feléje nyújtotta a pikát. – Fogd, én elmegyek Láncos kardjáért.
Tanalasta nem fogadta el a fegyvert.
– Úgyis túl gyenge vagyok egy ekkora fegyverhez, és nem akarom, hogy a gazneth gyanút fogjon a hiányzó kard miatt. Tönkretenné a tervemet.
Rowen szemöldöke a magasba szökött.
– Miféle tervedet?
– A Királynő cselé-re célzok – mosolygott bizakodóan Tanalasta. – Boreas Kaspes ennek segítségével nyert csatát 978-ban.
Rowen továbbra is hitetlenkedve bámult, mígnem a hercegnő beavatta a részletekbe. Ekkor morogva bólintott, belátta, hogy a terv működőképes. Kicsit finomított még rajta, és megmutatta a lánynak, esés után hogyan guruljon végig a földön, hogy ne üsse meg magát. Majd a hercegnő őrködött, míg a férfi sarkával keskeny árkot taposott a kapu oldalán. Mikor elkészült, megveregette a hercegnő vállát, és visszahúzta a fal mögé.
– Ne felejtsd, hogy ez nem sakkjáték! – suttogta. – Ha a gazneth olyasmit tesz, amire nem számítottunk, nem lesz időd, hogy megfontold a következő lépésedet.
Tanalasta bólintott.
– Akkor is megteszem.
Felállt, s már be is lépett volna a kapun, mikor valami hirtelen eszébe jutott. Magához húzta a kószát, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolta. Egészen addig tartott a csók, míg a gazneth teljesen kiment a fejéből, s egészen más gondolatoknak adta át a helyét.
Tanalasta elhátrált, s mélyen belenézett a férfi szemébe.
– Sok szerencsét! – pihegte.
– Kell-e még ennél több?
Rowen a karjába zárta, s gyengéden a sánc falához nyomta. Tanalasta azon nyomban hozzásimult, és a következő pillanatban örömteli, istenadta éhség töltötte el, melynek vétek lett volna ellenállni. Kezével végigsimított a férfi felsőtestén, tudta, hogy Rowen is simogatja őt, fájdalmas vágyat érzett rá, hogy a férfi a testének minden rejtett zugát megismerje... ekkor ébredt rá, hogy kifejezetten rosszul választotta meg az első csók időpontját.
Nagy akaraterő kellett hozzá, hogy Rowen mellkasának nyomja a kezét, és eltolja magától. A kósza még mindig a derekát simogatta – sőt, egy kicsit lejjebb is –, másik kezével pedig megérintette a mellét; a hercegnő térde megreszketett. Ám gyöngesége csupán egyetlen pillanatig tartott; utána összeszedte magát, és abbahagyta a csókot.
– Várj...!
Mikor ismét nekifeszítette tenyerét a férfi mellkasának, Rowen szemébe rémült kifejezés költözött. Hátralépett, arca vérvörös lett.
– Hölgyem, bocsáss meg! Azt hittem... – sütötte le a szemét, mintha nem is merne többé Tanalastára nézni –, azt hittem, te is akarod.
– Akartam... és akarom is. – Tanalasta rámosolygott, megfogta a kezét, de óvatosságból kissé távolabb lépett. – Most viszont annak örülnék, ha tiszta lenne a fejem.
Rowen bólintott, arcán a rémület megkönnyebbülésbe ment át.
– Jobb lenne mindkettőnknek... csupán arról van szó, hogy még soha nem éreztem... ilyesmit egy csóknál.
– Mit vártál, milyen az, mikor egy hercegnőt csókolsz? – kuncogott Tanalasta, aztán észrevette a bűnbánó kifejezést Rowen szemében. – Vagy már megtapasztaltad volna?
A kósza elfordult, mondani akart valamit, de Tanalasta csendre intette.
– Nem érdekes.
– De...
– Nem akarom hallani – rázta meg határozottan a fejét a hercegnő. – Esetleg megváltozna a véleményem, és mégsem akarnám megmenteni azt a kis cafkát.
– De...
– Rowen, ez parancs!
Tanalasta besurrant a kapun, karkötője a kezében. Az udvar másik végében még mindig látta a gazneth szárnya végét a friss földhányás mögött. Végigfutott a hideg Tanalasta hátán, s azt kívánta, bárcsak Rowen ne változtatott volna a terven. Így most a férfi vállalja a legnagyobb kockázatot; sajnos az is igaz, hogy a hercegnő túl tapasztalatlan hozzá, hogy csalit játsszon, s esetleg elkövet valami szörnyű hibát, mely mindkettejük számára végzetes lenne. Még egyszer ellenőrizte, hogy a viharkabátja ott van-e a vállán, aztán elindult a vaskard falé, s közben számolta a lépéseket.
Mikor tízhez ért a számolásban, felvette a karkötőt, majd elképzelte testvérének vonásait, s bekapcsolta a csatot. A fém megbizsergett ujjai alatt. Alusair arca beesett és halovány volt. Sötét karikák húzódtak a szeme alatt, s mintha valami sötét helyen feküdt volna a hátán. Mikor jelét sem mutatta, hogy megérezte volna nővérének hívását, Tanalasta egy pillanatra pánikba esett, és szinte felordított bánatában.
Miközben magával viaskodott, a gazneth feje is felbukkant a sárhalom mögül. A rém a kapu felé fordult, s egyenesen feléje nézett, gyöngyszeme vörösen izzott a fa árnyékában. Tanalasta most végre felsikolthatott: így jelezte Rowennek, hogy meglátták.
A keselyű fölröppentek a gesztenye göcsörtös ágairól, a gazneth pedig sziszegve Tanalasta után vetette magát. A lány sarkon fordult, és nekiiramodott a kapu felé.
Agyában Alusair képe hirtelen megmoccant: húga szeméből eltűnt az üvegesség.
Az erődnél vagyunk Rowennel, üzente Tanalasta. Bár tucatszor végiggondolta, mit fog mondani, mégis nehéz volt a szövegre összpontosítania a lecsapni készülő gaznethtel a háta mögött.
Vaskard húsz lépéssel a csapórácstól balra.
Alusair képe pislogott. Tanalasta?
A hercegnőnek már nem maradt ideje válaszra. A viharkabát mágiája pusztán rövid üzenetek közvetítését tette lehetővé, s a kérdezett is csak röviden válaszolhatott. Mire elérte a kaput, fülében dübörögtek a gazneth szárnycsapásai. Feltűnt a kis árok, melyet Rowen ásott; Tanalasta előrevetette magát, átesett a küszöbön, és továbbgurult, ahogy a kósza tanította neki. Hangos reccsenés hallatszott mögüle. Tanalasta felpattant, és diadalittasan felordított.
Rowen a kapuban állt. A pika nyelét beletámasztotta a kis árokba, ő maga pedig előredőlt, támaszték híján. A gazneth ráhúzta magát ugyan a fegyverre, ahogy tervezték, ám ez közel sem viselte meg annyira, mint Tanalasta várta volna. A fantom máris megpróbálta kicibálni testéből a fegyvert, vagy legalábbis kirántani támadójának szorításából.
Akárcsak a másik kettő, ez a gazneth is meztelen volt, ám sokkal erősebbnek látszott: boltozatos mellkasával, széles vállával. Feje búbján három kecskeszarvat viselt, homlokcsontja erősen előreugrott, lapos, disznószerű ormányából bűzös, fekete párát okádott minden lélegzetvételkor. Hosszú karjával erőteljesen csapkodott Rowen felé, akinek hátra kellett hajolnia, nehogy felnyársalják a lény gonosz fekete karmai.
Tanalasta felemelte a kezét, és a rém mellkasára mutatott.
– Rowen, hasalj le!
– Micsoda? – Rowen elhajolt egy karomcsapás elől, s jobbra-balra rángatta a fegyvert, hogy még jobban kitágítsa a sebet. – Én állok egyedül közted, és a...
– Csináld! – parancsolta Tanalasta. Meg sem várta, míg a férfi engedelmeskedik, csak rácsapott a karperecére.
– Király nyilai!
Bizsergő érzés futott végig a karján, Rowen pedig a földre vetette magát, miközben négy aranyló nyíl röppent ki a hercegnő kezéből.
A gazneth legalább olyan gyorsan tudta mozgatni a szárnyát, mint hasonszőrű társai, most azonban a pika miatt nem sikerült teljes mértében bezárnia a rést. Tanalasta varázsnyilai besurrantak rajta, egyenest a lény mellkasának csapódtak, hogy az hátrabukfencezett a kapun át.
A gazneth hanyatt esett, megperdült a tengelye körül, a pika pedig darabokra tört. Mögötte Tanalasta fél tucat megviselt alakot látott, akik a goblin erőd ajtaján özönlöttek elő. A lény közben ismét talpra állt, és ugráshoz készülődött.
– Most mit tegyünk? – pihegte Rowen, aki sokkal lassabban tért magához, mint az ellenfele.
Tanalasta feléje nyúlt.
– Fogd meg a kezem!
Ez egyszer Rowennek nem kellett kétszer mondania. Azonnal engedelmeskedett, a hercegnő pedig belenyúlt viharkabátjának rejtett zsebébe. Rögvest sötét időtlenség borult rájuk. A megcibált csontváz mellett bukkantak fel ismét, amelyet Tanalasta még a kapuból látott. Körülöttük már ott gyülekeztek Alusair megmaradt csapatának fáradt, beesett arcú, bűzös ruhájú tagjai. Rowen és ő a szétrepedt pikanyelet bámulták, mely kilátszott a gazneth törött szárnya alól.
– A kardot! – süvöltötte Tanalasta, és a földre bökött.
Rowen elkáromkodta magát, a lány pedig lenézett. A kard időközben eltűnt. A gazneth nekik támadt, szárnyát szélesre tárta, hogy elsöpörje vele támadóit. Ekkor azonban Alusair bukkant elő a gesztenye ágai közül, s a vaskarddal lecsapott a fantom koponyájára. Lábával sajnos megkocogtatta közben a lény szárnyát, amelynek nem is volt szüksége több figyelmeztetésre. A gazneth félrekapta a fejét, úgyhogy a vaskard célt tévesztett: pusztán az egyik fülét vágta le, és mélyen beleállt a kulcscsontjába.
Hangos rikoltás hallatszott a gazneth felől: hátba vágta Alusairt, aztán megfordult, hogy végezzen vele. Tanalasta gyorsan emlékezetébe idézte a tüzes varázslatot, Rowen viszont már meg is markolta a törött pika végét, és a lény hátára vetette magát.
Rohama sikeres volt, a tőr átszúrta a bőrszárnyakat, és markolatig beleállt a lény hátába. Az megperdült, hogy nekiessen, ekkor viszont Alusair került a hátába, s a vaskarddal újra és újra lecsapott a szárnyára, végigvágott a lábán. A gazneth ismét megfordult, ekkor azonban egyszerűen félrelökte a páncélos hercegnőt, és villámsebesen elsántikált a kapu felé.
Tanalasta húga mellé sietett. Alusair a hátán feküdt a sárban, szeme csukva, lélegzete gyors és egyenetlen.
Nővére letérdelt mellé, s fejét az ölébe vette.
– Alusair! Hallasz engem? Megsérültél?
– Persze, hogy megsérültem! Hát téged még sosem ütött meg egy ilyen izé? – Alusair kinyitotta fél szemét, s rábámult. – És mi a kilenc poklot keresel itt? Nem biztonságos hely ez királyi hercegnők számára!
Tanalasta erre elmosolyodott, és így felelt:
– Nem, Alusair, tényleg nem az.

 

 

14

A Királyi Túratársaság villámok kíséretében bukkant elő az időtlen homályból, s egy darabig ide-oda billegett a nyeregben, míg gyomruk és szédelgő fejük le nem küzdötte a teleportálás utóhatásait. A sötétség lassan barnás fénnyé szelídült, orruk előtt kirajzolódott a kopár hegyoldalon álló megvetemedett platán alakja. Forró szél borította be őket barna homokkal, s az előbbi csendet horkantás, csattogás váltotta fel. Vaskos termetű alakok bukkantak fel mindenütt.
Éles tárgy ütközött Vangerdahast mellkasának, és ártalmatlanul lepattant varázspajzsáról. A lovak rémült nyerítésbe fogtak.
– Disznófejűek! – üvöltötte Vangerdahast, mikor végre rájött, hol van. – Csapda!
Feketeség zuhant rá jobb oldalról, eltalálta a karját; Vangerdahast hirtelen azon kapta magát, hogy kiemelik a nyeregből. Lepillantott a magasból az ötven hatalmas harci mágusból és kétszáz Bíbor Sárkányból álló túratársaságra, amelyet sivító, döbbent disznófejűek vettek körül. Vangerdahast nagyot káromkodott. Persze ők is számítottak holmi fogadóbizottságra, de arra nem, hogy közvetlenül egy orkhorda szívébe teleportálnak.
A varázsló apró ólomgolyót húzott elő köntösének ujjából, hüvelyk- és mutatóujja közé fogta, s hevesen kántálni kezdett valamit. Teste ezüstössé és böhöm súlyúvá változott. A gazneth meglepetten felrikoltott, s azonnal zuhanni kezdett lefelé, szárnya vadul verte a levegőt, Vangerdahast pedig megfordult, és belekapaszkodott a lény karjába; mondani sem kell, nem azért, mert félt, hogy a teremtmény elejti őt. Az egész társaságot varázsvédelemmel látták el még Arabelben, semmi baja sem történt volna, ha lezuhan. Azért esett neki a fantomnak, mert ismét erőt vett rajta az az eszelős vérszomj, amely azonnal rátört, mikor meglátta a lényt – ugyanaz a vérszomj, amelyet már az első találkozásukkor is érzett. Egyetlen vágya volt csupán: hogy lecibálja a lényt a földre, kivonja vastőrét, és fekete szeletekre vagdossa a gonosz teremtményt.
Felnézett, s nem lepődött meg, mikor megpillantotta az elsőnek felfedezett gazneth ösztövér arcát. A sziszegő lény orrlyuka kitágult, vörös keretes szeméből sütött a gyűlölet. Vangerdahast lenézett az alig húsz lábnyira dúló csatára, aztán előhúzta vastőrét. Ellenfele mintha végül belátta volna, hogy kilátástalan a küzdelem. Dühödt sziszegéssel szétnyitotta sárga karmait, és elejtette a varázslót.
Őrült haragjában Vangerdahast másra sem tudott gondolni, minthogy végezzen a lénnyel. Tovább kapaszkodott hát a gaznethbe – és felordított, mikor mágikusan megnövelt súlya hirtelen az ő karjára tevődött át. Válla kicsavarodott a helyéből, keze magától szétnyílt, ő pedig nekicsapódott a hegyoldalnak, és gurulni kezdett a sziklák között.
Még gurulás közben hallotta a tucatnyi íj pendülését, fekete csíkok röppentek el a feje fölött. A gazneth felrikoltott; Vangerdahast tudta, hogy egy-két vashegyű nyílvessző célba talált. Nemsokára sikerült abbahagynia a bukfencezést is, ám amikor megpróbált felállni, rájött, hogy nem bírja el nehéz testét.
Egyetlen gondolattal megszüntette az előző varázslatot, aztán feltápászkodott, tőrét még mindig a kezében szorongatta. A gazneth már száz lábnyira volt tőle, egyre emelkedett a magasba; észak felé repült, mellkasából vagy fél tucat nyílvessző állt ki.
Két lándzsavég fúródott a varázsló hátába, aki ismét a földre zuhant. A fegyverek ugyan nem törték át páncéljának mágiáját, sérült vállán mégis izzó fájdalom söpört végig. Vangerdahast ordítva káromkodott, kiejtette kezéből a tőrt, aztán viharkabátjának zsebéből előrántotta legvastagabb harci varázsbotját.
Mivel az első támadást sikertelennek ítélték, az orkok tovább folytatták a lándzsahajigálást. Újabb fájdalomhullám futott végig Vangerdahast karján.
– Ostoba disznófejűek! – A hátára fordult, és kirúgta a legközelebb álló ellenfél térdét. – Még egy kobold is rájönne, hogy a lándzsa hatástalan!
Felemelte botját, s az ork mellkasába arany fénysugár fúródott. A teremtmény elejtette lándzsáját, a szívéhez nyúlt, majd hirtelen vörös szökőkúttá változott. A varázsló elhajolt a véres zuhany elől, térdén hirtelen karmos szorítást érzett. Lenézett, s újabb orkot pillantott meg, melynek vöröslő szemében őrült vérszomj csillant.
Vangerdahast felvontra a szemöldökét az orkokra nem jellemző bátorság láttán, aztán a lény homlokára célzott botjával. Az ork meg sem rezzent, mikor az aranyló fény eltalálta, és szilánkokra robbantotta koponyáját. Vangerdahast kisöpörte öléből a lény maradványait, és talpra szökkent. Egy disznófejű loholt el mellette, felemelt lándzsával. A varázsló felemelte pálcáját, és legnagyobb meglepetésére diadalittasan felordított, mikor az ork teste apró cafatokra bomlott.
Hangos dübörgést hallott a háta mögül. Megfordult, s egyenest a csata közepébe bámult, ahol csillogó villámok és ezüstös halálsugarak kaszabolták az orkok seregeit. A disznófejűek természetesen nem vehették föl a versenyt ennyi mágiával. Kőlándzsájuk vége nem hatolt át a Bíbor Sárkányok páncélján, puha kardjuk semmit sem ért a harci mágusok varázsköpönyege ellen, karmuk kicsorbult a csatamének mágikus védelmén. A Királyi Túratársaság cormyri acéllal és jól megválasztott varázslatokkal küzdött, s az orkok tucatjával hullottak. Az egyik sárkány három ellenfél fejét is levágta egyetlen csapással, ám őt is túlszárnyalták a varázslók, akik fél tucat orkot változtattak fekete csontkupaccá egyetlen tűzgolyóval.
Mivel a csata szépen haladt, Vangerdahast visszafordult a gazneth felé. Hosszas keresés után végül ráakadt: a lény magasan odafent szárnyalt, jó néhány nyíllövésnyi távolságban. A csatazaj lassan elhalkult, a fantom pedig tovább körözött az égen, nem mutatta jelét, hogy közelebb akarna jönni. Vangerdahast egykedvűen elfordította tekintetét, és megindult előre a hullák között.
– Mágiát szüntess! – parancsolta, s egy papot keresett, aki visszailleszthetné vállát a helyére. – Páros szakasz, vasat! Páratlan szakasz, acélt!
A Királyi Túratársaság azonnal engedelmeskedett. A varázslók hatástalanították védőmágiájukat, a sárkányok pedig megtisztították fegyverüket, mielőtt előhúzták volna a másik fémből készültet. Sokat gyakorolták a különleges manővereket az elmúlt két napban – ennyi ideig tartott ugyanis, míg az Arabeli kovácsok mindenkit el tudtak látni vaskarddal –, ám Vangerdahast még mindig nem volt elégedett a teljesítményükkel. A gaznethek villámgyors lények, s minden tétovázást halállal torolnak meg – emellett a varázslónak fogalma sem volt róla, menynyien vannak, s milyen hadmozdulatokat tesznek majd a Királyi Túratársaság ellen.
Tegnap nyomát sem látták a fantomoknak, mikor ő és a harci mágusok feltérképezték a kanyont, ahol Tanalastát magára hagyta, ám most rájött, hogy legalább egy gazneth megfigyelte őket, mikor a platánt választották a csapatok találkahelyéül. Vangerdahast nem hitte, hogy a lény szándékosan teleportáltatta őket az ork horda közepébe – egyetlen hadvezér sem kocáztatná meg, hogy ennyire összezavarja a seregét –, de ezzel egyértelműen jelezni akarta, hogy mit tart a Királyi Túratársaság felől. Nem lesz egyszerű megtalálniuk a hercegnőt, még Cormyr kétszázötven legjobb harcosával sem.
Vangerdahast a sereg élére sietett, ahol egy szakasznyi, álcázott páncélt viselő ember már le is szállt a lováról, és elindult az elesettek irányába. Az agyaruknál fogva vonszolták arrébb a sebesült disznófejűeket, s ork nyelvű morgással és sziszegéssel kegyetlen kínzásokkal fenyegetőztek, ha valaki nem mondja meg nekik, hol találnak „két embert egy lovon”. A rémült teremtmények mindegyike más-más irányba mutogatott, amiből rögtön levonhatták azt a következtetést, hogy halvány fogalmuk sincs róla, mi történt Rowennel és Tanalastával.
– Felderítők! Csak az időt vesztegetitek! – Vangerdahast ép kezével körbemutatott a csatatéren. – Keressetek nyomot... de villámgyorsan!
A királyi felderítők rögvest engedelmeskedtek, miután megszabadították a foglyul ejtett orkokat a szenvedéseiktől. Minden irányba szétszéledtek, közben Owden is megérkezett Vangerdahast lovával. Összeráncolt homlokkal figyelte a kószák ténykedését.
– Ez nem vezet jóra – mondta, miközben leszállt a lováról. – Ez az értelmetlen gyilkolás csak bajt hozhat ránk.
– Ezek nem Chauntea földjei – förmedt rá a varázsló. Csak Azun közbenjárása folytán hozta magával a papot, s cseppet sem tette boldoggá, hogy az kioktatja az orkokat illetően. – E földek Gruumsch és Maglibuyet istenek védnöksége alatt állnak, kiknek vérszomja nem ismer határokat. Különben is: az a legemberségesebb, ha egyszerűen megöljük őket. Egy sérült orkkal pusztán két dolog történhet: vagy szép lassan éhen hal, vagy saját népének rabszolgája lesz. Az orkok nem törődnek a sebesültjeikkel.
– Akkor szerencséd van, hogy mi nem orkok vagyunk. – Owden segédjének kezébe nyomta a gyeplőt, és megfogta a varázsló sérült karját. – De nem is az orkokra gondoltam. Te nem érezted azt az eszelős harci lázat?
Vangerdahast rátekintett.
– Neked is feltűnt?
– Természetesen... még mindig érzem. – Owden egyik lábát Vangerdahast bordájának nyomta, közben pedig megrántotta a karját. – Az a gazneth tette... ahogy a másik meg az őrületbe kergetett téged.
A varázsló nagyot ordított, mikor válla egy reccsenéssel visszakerült megszokott helyére, majd térdre hullott, és elfojtott egy sikolyt.
– A vérszomj elveszi az ember józan eszét – mondta Owden. – Szerinted mi történik majd, ha a gaznethek felkészülnek ellenünk?
– Szerintem tudod a választ – morogta Vangerdahast. Talpra kecmergett, és megpróbálta felemelni a kezét. Sziszegve feltornázta néhány hüvelyknyire, majd ismét a törzse mellé ejtette. – Van valami ötleted?
– Chaunteának van. – Owden rátette a kezét a vállára, és gyógyító fohászba kezdett. – Tessék, az istennő segíteni fog.
Vangerdahast eltolta magától.
– Nincs szükségem a segítségre. – Kihalászott a köpenyéből egy gyógyitalt, felhajtotta, majd így szólt. – És a Királyi Túratársaságnak sincs.
Owden az üres palackra mutatott.
– Azt az italt is egy isten áldotta meg. Nincs különbség, hogy megiszod-e, vagy elfogadod a Földanya segítségét.
– Az a különbség, hogy a Királyi Kincstár arannyal fizetett ezért. – A tüzes folyadék máris kiűzte a fájdalmat a varázsló vállából. Gyorsan hozzá is vágta sérült karjával a palackot egy sziklához. – S Tempus mindössze ennyit kíván meg viszonzásul.
Owden a fejét csóválta.
– Nem vagyok az ellenséged, Vangerdahast.
– Akkor miért vetted rá a királyt, hogy küldjön el velünk?
– Mert talán szükségetek lesz rám. – Owden szeméből sütött a harag, bár megpróbált uralkodni magán. – Nem akarlak kitúrni a helyedből. Csupán Tanalastára gondolok.
– Dehogy gondolsz Tanalastára! – Vangerdahast kiragadta Cadimus gyeplőjét a segéd kezéből, majd a nyeregbe lendült. – Ha valóban rágondolnál, mostanra már vissza is tértél volna Huthduthba.
A göcsörtös platán felé fordította Cadimust, s magára hagyta a papot. Durva szavai ellenére Vangerdahast pontosan tudta, hogy az aratásmester értelmes és jó ember – hiszen épp ez okozta a problémát. Mivel mind a királyt, mind a királyi fővarázslót kigyógyította az őrületből, Owden nagyot nőtt sok befolyásos ember szemében – például a legbölcsebb udvari bölcs, Emmarask Alaphondar tiszteletét is elnyerte, valamint sok nemesét, aki először ellenezte a királyi egyház tervét, s nem utolsósorban magáét Azunét is. A király nem csupán ahhoz ragaszkodott, hogy Owden a lányai keresésére induljon; nem, az aratásmester néhány papját Merulával küldte, akik a királynőt indultak megmenteni.
Azun veleszületett becsületességét ismerve tudta, a király ragaszkodni fog hozzá, hogy illendően kifejezze háláját a szerzeteseknek, talán valóban létrehozza majd Tanalasta királyi egyházát – s ezt Vangerdahast egyszerűen nem engedheti meg. Owden talán megbízható és ügyes, ám semmi biztosíték nincs rá, hogy az utódja is ugyanilyen hasznos lesz a birodalom számára, vagy hogy Chauntea nem használja majd föl arra a papokat, hogy a saját akaratát érvényesítse a királyságban. Több mint tizenhárom évszázada annak, hogy az elfek megbízták Ethart a királyi fővarázsló tisztjének ellátásával, akinek fő feladata a király és a birodalom védelme volt. Vangerdahast nem akarta, hogy az ő ideje alatt szakadjon vége ennek a hagyománynak – hiszen tizenhárom és fél évszázada ez jelenti a birodalom biztonságának zálogát.
Közben elért a göcsörtös platánhoz, és pontosan ott találta Alaphondart, ahol számított rá: az öreg bölcs a törzs körül járt fel-alá, vizsgálgatta a rúnákat, és aprólékos gonddal bemásolta őket a naplójába. Annyira belefeledkezett a munkájába, hogy észre sem vette a varázslót, míg Cadimus szelíden meg nem harapdálta a nyakát – ekkor tollát és papírjait a levegőbe hajítva hangosan felsikoltott, hogy a fél sereg feléjük fordult, hátha valami baj történt.
Vangerdahast intett nekik, hogy nyugodjanak meg, aztán megkérdezte.
– Nos, öreg barátom? Megérte a hosszú utat?
Alaphondar visszatolta orrára a pápaszemét, s a királyi fővarázslóra tekintett.
– Különös dolog ez, Vangerdahast... rettenetesen furcsa. Nem mutatta, hogy felzaklatta volna a mágus hirtelen megjelenése. Egykedvűen felvette naplóját és tollát a földről, majd visszafordult a fához, és folytatta a munkát.
– Ezek a rúnák az Első Királyi Korból származnak – mondta.
– Még az is lehet, hogy Poszt-Thauglor koriak.
Vangerdahastnak fogalma sem volt, miről beszél a bölcs.
– Első Királyi Kor? – visszhangozta. – Azaz Ferlthan idejéből?
– Azt Ferlthani Kornak hívják – törölte meg Alaphondar a pápaszemét. Olyan pillantást vetett Vangerdahastra, mintha az aprócska, tudatlan csemetéje lenne valami köznemesi családnak. – Az Első Királyi Kor az elfek idejét, azaz Iliphar korát jelenti.
– A Jogarok Uráét? – pihegte a varázsló.
Alaphondar fáradtan bólintott.
– Valóban – mondta. – Nagyjából tehát tizennégy és fél évszázada keletkezhettek... száz évvel Ferlthan koronázása előtt. Ötven évvel azelőtt tehát, hogy az Obarskyrok letelepedtek a vidéken. Vangerdahast körbepillantott a kopár pusztaságon, s képzeletben megpróbált visszautazni abba az időbe, amikor itt dús erdő zöldellt, s elfek lakták a földet.
– De nem is a rúnák a legérdekesebbek – folytatta Alaphondar.
– Nem?
Az öreg bölcs megrázta a fejét.
– A fa ugyanis nem elég öreg. Legalább háromszáz évvel fiatalabb, mint kellene.
Vangerdahast nem vonta kétségbe a bölcs szavait.
– És ezt onnan tudod, hogy...?
– Innen.
Alaphondar visszafordult a törzshöz, és ujját végigfuttatta a feliraton. Szomorú elf hang rezegtette meg a levegőt, s Vangerdahast mögött ideges lónyihogás és döbbent felkiáltások harsantak.
Alaphondar lefordította a dalt:

 

Emberfinak teste táplálja e fát
S testének fája nőjön, gyarapodjon
Szelleme pedig növekvőn térjen vissza hozzá

Aludjanak hát a pusztítás hozói, álmuk nyugtalan legyen
Vessék el a bánat atyjai közöttük a romlás magját
Gyilkolják hát a halál urai fiaik fiait.

Jöjj hát, őrült Boldovar király, feküdj e gyökerek közé!

 

Mikor az ének véget ért, Vangerdahast felkiáltott.
– Boldovar?
Alaphondar izgatottan bólogatott.
– Látod? – Ujjával egy rúnasorra bökött, mely semmiben sem különbözött az összes többi rúnától. – Háromszáz évvel azután halt meg, hogy ez a fajta kígyóhurok kiment a divatból.
– Megbízom az ítéletedben, öreg barátom – mondta Vangerdahast. Azt ő is tudta, hogyan lehet éneklésre bírni a rúnákat, olvasni azonban nem tudta őket... hát még felismerni, hogy melyik korban készültek. – S mit jelent mindez?
– Mit jelent? – Alaphondar zavartan bámult rá. – Rengeteg mindent!
– Azt viszont leszögezhetjük, hogy az elf, aki ezt írta, legalább háromszáz éves volt – sóhajtott Vangerdahast. Szeme sarkából észrevette, hogy a királyi felderítők visszaérkeztek. Egyikük épp feléje lovagolt, jelentést tenni.
– Valóban – biccentett Alaphondar –, s ami még érdekesebb, az is biztos, hogy legalább annyi ideje távol élt már a népétől. El tudod képzelni, mit tesz egy elffel háromszáz év magány?
Vangerdahast visszatekintett az írásra, s ismét eszébe jutott a keserű dallam s a fájdalmas énekhang.
– Attól félek, el tudom.
Alaphondar elindult lefelé a hegyoldalon, a gyökerek alatt tátongó üreghez.
– A sírboltban talán többet is megtudok.
– Arra már sajnos nincs idő! – Vangerdahast odafordult a felderítők vezéréhez, aki eléje vezette a lovát. – Azon nyomban indulunk.
Alaphondar megtorpant.
– Indulunk? – visszhangozta hitetlenkedve. – Még nem mehetünk! Legalább egy napig tart, míg lerajzolom a környéket, s egy újabb napig, míg a leleteket feltárjuk.
– Nem vesztegelhetünk itt egy napon keresztül. – Vangerdahast felnézett, de nem látta a gaznethet. – Talán már egy órányi időnk sem maradt.
– De...!
– Ez itt katonai felderítőcsapat, Alaphondar! – szakította félbe Vangerdahast, s magához intette a felderítőt. – Az a cél, hogy megtaláljuk a hercegnőket, és visszavigyük őket Arabelbe... amilyen gyorsan csak lehet.
A bölcs szemében kihunyt a lelkesedés.
– Hát persze... hogy is felejthettem el? – motyogta. Elindult a lovához, majd hirtelen eszébe jutott valami, és visszafordult Vangerdahast felé. – Mi lenne, ha előre mennétek?
– Két gaznethtel is találkoztál már – mondta neki Vangerdahast. – Biztos vagy benne, hogy egyedül akarsz megküzdeni velük... vagy esetleg egy tucat Bíbor Sárkánnyal, akit itt hagyhatok?
Alaphondar arca elborult, és visszanézett a lovára.
– Felejtsd el, hogy megkérdeztem.
Vangerdahast a felderítőre nézett.
– Megtaláltátok a nyomokat?
A vezér bólintott, és a Szamárfülek között húzódó völgyre mutatott.
– Találtunk néhány patanyomot. Dél felé vezetnek, a hegyek közé.
– Ez aztán az örömhír! – Vangerdahast megkönnyebbülten felsóhajtott. – Talán Tanalasta végre észhez tért, és úgy döntött: itt az idő, hogy visszatérjen Cormyrba.

 

 

15

Romlott hús és penészes föld bűze terjengett a sírboltban, és Tanalasta lázasan szédelgett az áporodott levegőtől. Gyomra émelygett, látása elhomályosult, háta borzongott, s az orra előtt valami olyasmit látott, ami igazán nem nyerte el a tetszését. Az a valami patinás páncélt viselt, a hátán feküdt, mocskos kard és horpadt pajzs hevert mellette kétoldalt. Vastag fehér penész borította a páncél repedéseit, méretes sisakjának hegye behorpadt. Arcát és végtagjait ugyanaz a fehér penész fedte, mint a páncélt, s mindössze a szíve fölött viselt lecsapó héja képe árulta el a holttest személyazonosságát: Emperelét, az Alvó Kardok őrzőjét.
Füstölgő fáklyáját maga előtt tartva Tanalasta továbbkúszott az üregben, be a sírboltba. Ezt is fekete gyökérmaradványok keretezték, mint az előző sírt, amelyben járt, s a csatának a nyomai is jól látszottak, melyben Emperel az életét vesztette. A gyökerek között selyemfonalat látott, ugyanazt a pókhálószerű képződményt, melyet az első sírboltban is megfigyelt. A talajt rothadó bőr, gombok, kapcsok borították, valamint egy pár megkövesedett csizmatalp.
Tanalasta zsebre vágott egy maréknyi limlomot, hogy majd később megvizsgálja, aztán letekerte a kötelet a derekáról, és Emperel testéhez lépett. Émelygő gyomra még erőteljesebben tiltakozott a bomló holttest látványára, s alig bírt elhajolni, mielőtt kiadta volna magából a szűkös reggelit. Mikor ismét magához tért, feje sajgott, térde remegett. Meg is feddte magát, amiért ennyire nem tud uralkodni a testén: a bomlás ugye legalább annyira hozzátartozik az élethez, mint a születés, s azzal, hogy undorral kezeli a jelenséget, ugyancsak megsérti a Földanyát.
Mély levegőt vett, és visszalépett a holttest mellé. Elszántsága ellenére gyöngének érezte magát, s attól tartott, elájul, ha megérinti a penészes tetemet. Már arra is gondolt, hogy visszamászik az üregben, és sorsára hagyja Emperelt, azt viszont nem tűrhette, hogy a bátor lovag teste ilyen sötét helyen leljen nyugovóra. Belenyomta fáklyáját két kődarab közé, és felvette a harcos kardját. Annak markolatával nagy nehezen az oldalára fordította a holtestet, s míg egyik kezével fogta, a másikkal köré csavarta a kötelet.
Mire végzett, minden izma fájt az erőlködéstől, s alaposan ki is fulladt. Körbejárta a tetemet, hogy a másik oldalon is megemelje a karddal, ám valami megakadályozta ebben. Fekete zsinórt látott a holttest alatt, melyet szinte teljesen befedett a fehér penész. A kard segítségével lekaparta a gombát, megfogta a nyálkás zsinórt. Fekete szütyőt húzott elő a tetem alól.
Kisméretű írnoki táskaféle volt, vízálló viaszbevonattal. Nem volt teljesen bezárva, s Tanalasta pusztán egyetlen okát látta annak, hogy Emperel nyitott szütyővel a vállán haljon meg.
– A Földanya áldása kísérjen, Emperel.
Félrerakta a nyálkás szütyőt, majd újra megfordította a testet, s végre teljesen köré tekerte a kötelet. Áthúzta a hónalja alatt, kettős hurkot kötött rá, majd háromszor erősen megrántotta a madzagot. Az szilárdan kitartott, s Tanalasta a kijárat felé kezdte vonszolni a tetemet. Mikor elérkeztek az üreg mellé, a férfi feje beleakadt a falba és visszarándult; a nyaka felől tompa reccsenés hallatszott.
Tanalasta gondolkodás nélkül odanyúlt: mikor pedig a keze belesüppedt a penészes, nyálkás hajmaradványokba, visszafojtotta émelygését, s óvatosan elhúzta a testet a járathoz; aztán felmarkolt egy adag földet, és ledörzsölte kezéről a nyálkás réteget. Még ha meg is sérti vele az istennőt, egyszerűen nem bírja elviselni a ragadós váladékot a tenyerén.
Amint végre valamelyest letisztította a kezét, Tanalasta visszatért a szütyőhöz, és kinyitotta. Benne egy darab szenet talált, tollat, kicsiny bőrkötéses naplót, néhány varázsgyűrűt, az övéihez hasonlókat – azzal a különbséggel, hogy ezek lecsapó héját ábrázoltak, mint általában a Bíbor Sárkány parancsnokoké – és több darab összehajtogatott, egész jó állapotban lévő selymet. A lobogó fáklyafényben Tanalasta kigöngyölte az első selyemtekercset. Egy lábnyi széles volt, s a két durván vágott vége azt sejtette, hogy hosszabb szövetdarabból vágták le. A hercegnő visszagöngyölte, majd egy másikért nyúlt.
Ezen szénnel satírozott mintát talált: a fehér égerfának háncslenyomatát, s a már ismerősen kígyózó, ősi elf véset negatívját. Kissé elmosódott volt az írás, Tanalasta azonban felismerte, hogy szinte ugyanazokat a rúnákat látja, mint amelyet a tölgyfakérgén olvasott több nappal ezelőtt. Megvolt az a versszak, amelyen az illető testét a fának táplálására ajánlják, szelleme pedig növekvőn térjen vissza hozzá. Aztán jött az átok, mely arra ítélte a pusztítás hozói-t, hogy gyilkolják fiaik fiait. Csak az utolsó sor, a tényleges idézés tért el az előzőtől:

 

Jöjj hát, Hűtlen Suzara, feküdj e gyökerek közé!

 

Tanalasta rémülten felkiáltott, és kiejtette kezéből a selymet. Csakúgy, mint Boldovar király, Suzara is az ősei közé tartozott – sőt, a legrégebbi ősei közé. Az asszony Obarskyr Ondeth felesége volt, s vele együtt érkezett az erdőbe, mely később Cormyr királyságává nőtte ki magát. Persze lehetséges, hogy az idézés egy másik Suzarára vonatkozik, ám Tanalasta ezt nem hitte: nem volt ugyanis túl közkedvelt ez a név Cormyrban, hiszen egyből gyarlónak és önzőnek bélyegezte volna viselőjét. Suzara, miután ráébredt, hogy makacs férjét sosem fogja rábeszélni a visszatérésre, fogta legifjabb gyermekét, és visszahajózott Impilturba.
Anélkül, hogy összetekerte volna a selymet, Tanalasta egy másikért nyúlt. Ez annak a másolata volt, amelyet néhány perccel ezelőtt olvasott, ennek a sírnak a bejáratánál, a feje fölött álló gesztenyefán. Ez az ige Turcassan Melinetht idézte meg, a jól ismert gazembert, aki elárulta Duar királyt – azaz saját vejét – azzal, hogy eladta Suzail városát a kalózoknak ötszáz zsák aranyért.
A hercegnő sietve kinyitogatta a többi tekercset is, ám a legtöbb üres volt, csak Merendil úrnő nevét látta meg, aki Amedahast segítségével tőrbe akarta csalni az első Azun herceget. A hölgy személye igazából megkönnyebbülést ébresztett Tanalastában: a többiek ugyanis mind az ősei voltak.
Ezek után a naplót vette ki a szütyőből. A szöveg az ősi félszerzetek nyelvén íródott jobbról balra, hogy elrettentse az illetéktelen olvasókat, Tanalastának azonban csak néhány pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön a turpisságra, s pusztán néhány percre, hogy felidézze magában a nyelvet. A napló első felét unalmas bejegyzések tették ki: egy kétnapos útról szólt, végig a Holdtói úton; Emperel annak a jelentésnek akart utánajárni, miszerint orkok mozgolódnak a Kőföldeken. Mikor elért Féltáv falujába, már érdekessé vált a történet; itt ugyanis a helyőrség egytizede nyomtalanul eltűnt, amikor egy gyilkos nyomába szegődött.
A jelek szerint egy idegen jelent meg Féltávban az éjszaka, s részegen kiáltozott, mindenkinek elmondta, hogy megbosszulja a királyon, hogy igazságtalanul bántak a családjával. Mikor a kocsmáros azt merte javasolni neki, hogy folytassa máshol a hetvenkedést, az idegen puszta kézzel leszakította a férfi fejét, kiment a kocsmából, és eltűnt.
A helyi parancsnok egy szakasz sárkányt küldött a gyilkos után, azok azonban nem tértek vissza. Nem sokkal később Emperel is a helyszínre érkezett, akkor mesélték el neki a furcsa eseményeket. Némi kérdezősködés után a lovag a gyilkos keresésére indult, a nyomok egy óriási, göcsörtös fenyőfához vezetett. A féltávi sárkányszakaszt az utolsó emberig lekaszabolták. Emperel követte a gyilkost a fa alatti furcsa sírboltba, s megküzdött vele. A csata közben felismerte a férfit is: Cormeril Gaspar volt az, Lazúrkő Aunadar egyik társa, aki szintén meghalt az abraxusszal vívott harcban, most valahogy mégis újra életre kelt. Tanalasta itt rövid széljegyzetet látott a margón, melyet Emperel később biggyesztett oda, mikor visszatért Féltávba egy új lóért, s megkérdezett néhány embert: a jegyzet szerint az illető mégis inkább Gaspar hasonló külsejű unokatestvére, Xanthon volt.
Tanalasta egy pillanatra abbahagyta az olvasást. Ismerte Xanthon nevét: Rowen „kalandvágyó” rokonainak egyikéről volt szó, aki – csakúgy, mint Therlion, Boront, Cheldrin, Flaram és Horontar – ide-oda utazgatott Faerun szívében, vagyont és izgalmat keresve. Amennyire a hercegnő emlékezett, a Cormerilek inkább az utóbbit találták, mint az előbbit, s Azun királynak gyakran kellett meggyőznie egy-egy idegen uralkodót, hogy a nemesek kivégzése nem érné meg az ezzel járó diplomáciai bonyodalmakat a két ország között. Azun mindig szívesen segített, legalábbis addig, amíg Gaspar részt nem vett az abraxus-ügyben, mivel a Cormerilek mindig többszörösen kiegyenlítették a számlát a korona felé. Most, hogy a család kegyvesztett lett, Tanalasta úgy hallotta: Boront és Cheldrin szomorú véget ért, Horontar pedig Sötéthon mélyén takarítja az emésztőgödröket.
Szeme ismét a naplóra tévedt. Emperel bosszúságára jóval nehezebb volt elkapnia a zsákmányát, mint számított rá. Xanthon hihetetlenül gyorsnak és erősnek bizonyult, s minden varázsfegyverből kivonta a mágiát, melyet ellene használtak. Mire a csata véget ért, Emperel majd minden varázstárgyát elvesztette: a tőrét, viharkabátját, pecsétgyűrűjét, mellyel Vangerdahasttal szokott kapcsolatot teremteni – Tanalasta eltöprengett, hány ember viselheti titokban a varázslótól kapott különleges gyűrűt.
A végén Emperel súlyosan megsebezte zsákmányát, Xanthon pedig megölte a lovát, és elmenekült. Emperel visszament Féltávba egy új lóért meg némi selyemért, aztán visszatért a fenyőhöz, hogy mintát vegyen a törzsről, és újrakezdje a vadászatot.
Több napba tellett, mire ismét Xanthon nyomára bukkant, ám ekkor egy orkcsapat keresztezte az útját; tőlük megtudta, hogy valami fekete árny suhant az „ördögfa” irányába, a Törött Csontok Csatájához közel. Emperel megkereste a helyet, s egy göcsörtös szilfát talált, melyen ugyanazok a rúnák álltak, mint az óriási fenyőn.
Tanalasta megvizsgálta a selymet, s hamar felismerte, hogy ez Merendil úrnő sírja lehetett. Gyorsan végiglapozta a következő bejegyzéseket, s beazonosította a két sírboltot, ahol ő is járt: Boldovar platánfáját és Melineth gesztenyéjét a goblin toronynál.
A végső bekezdés rejtélyes és alig olvasható volt: eszerint végre foglyul ejtette Xanthont. Utolsóként ezt írta: Helm, ments meg minket! A büszkeségük a mi végzetünk!
A hercegnő becsukta a könyvet, s ráébredt, hogy irtózatosan fáj a feje. Keze remegett, hátán patakokban csorgott le az izzadság. Visszarakta a naplót Emperel zsákjába, és összecsomagolta a selymeket. Nem is töprengett el rajta, mennyi ideje ülhet már idebent, mikor egyszer csak Alusair hangját hallotta meg a bejárat felől.
– Borotváld a csontom! – Kedvelt szitkozódás volt ez a kevéssé jó lapjárással rendelkező szerencsejátékosok között. – Mit piszmogsz ott? Azt hittem, elvitt a láz!
– Jól vagyok. – Tanalasta felnézett, s most először vette észre, milyen furcsán lángol a fáklyája. Eddig azt hitte, a fejfájása csupán annak következménye, hogy ilyen halovány fénynél olvasott, de most már nem volt biztos benne. – Emperel naplóját nézegettem.
– Megörökítette az életét az utókornak? – Alusair bizonytalanul bemászott a sírba, s alig volt jobb bőrben, mint ahogy Tanalasta érezte magát. – Ez aligha jellemző Emperelre.
– Én nem ismertem őt, úgyhogy nem tudhatom. – Tanalasta Emperel üzenethordó zsákjára mutatott, majd így szólt: – Az viszont biztos, hogy nagyon körültekintően járt el. Vagy tíznapnyi nyomozást megtakarított nekünk.
– Nyomozást? – csipkelődött Alusair. – Nem lesz semmiféle nyomozás. Ennyi röpködő gaznethtel a sarkunkban nem fogom kockáztatni az életedet. Hazamegyünk.
Tanalasta eltette a zsákba a selyemdarabokat.
– Nem az én életereiért kellene aggódnunk.
– Nem-e? – Alusair hevesen megrázta a fejét. Tanalasta már átadta neki apjuk üzenetét, az ifjabb testvér azonban harsányan kinevette. – Mondtam, hogy engem ne keverj bele! Ez a kettőtök dolga! A tied meg a királyé!
– A királyé meg azé, akit ő kijelöl.
– Miért, mit akar tenni? Megparancsolja nekem, hogy uralkodjam? – Alusair odabotorkált Tanalastához, és letérdelt mellé. – Legközelebb majd azzal jön, hogy menjek hozzá valami ripacshoz, kinek hosszú a címe és rövid a... kardja.
Az üregben való fáradságos mászás után Alusairt tetőtől talpig fehér penészes nyálka fedte Emperel holtteste miatt, ő azonban mindezt észre sem vette. Felemelte a fáklyát, és nővére szemébe nézett, aztán tenyerét Tanalasta homlokára fektette.
– Hiszen te égsz! – Megfogta és durván talpra állította Tanalastát. Tucatnyi selyem hevert még felbontatlanul a padlón. – Nem lett volna szabad bejönnöd ide.
– Valakinek meg kellett tennie, hercegnő – surrant be Rowen a járaton. Az apró sírkamrában most már egy kavicsot sem lehetett volna leejteni. – És Tanalasta a legbölcsebb köztünk. Ha valaki tudja, mit jelent mindez, hát ő az.
– És ő a királyi hercegnő is – terelte el Tanalastát Alusair a férfi mellett a kijárat felé. – Segíts kivinnem innét, hogy Gaborl megvizsgálhassa!
– Várj! – Tanalasta kinyújtotta a kezét a selymek után. – Szükségem van azokra a lenyomatokra!
– Inkább ki kell jutnunk innen. Gyerünk!
Alusair lenyomta nővére fejét, és megpróbálta begyömöszölni a járatba, Tanalasta azonban megfogta az üreg faját.
– Nem érted, miről beszélek? Az őseinkről van szó!
– Félrebeszél – állapította meg Rowen. Felvette az egyik üres selymet, és megvizsgálta. – Nincs rajta semmi.
Tanalasta továbbra sem akart bemenni a járatba.
– Nem beszélek félre! Emperel néhány selyemre lenyomatokat készített a fák törzsére írt versekből. A gaznethek nevét tartalmazzák... Obarskyr Suzaráét, Boldovar királyét, Merendil Mirabelláét és Turcassan Merendilét.
– Merendil Mirabella nem az ősünk – igazította ki Alusair. Megragadta Tanalasta karját és hátracsavarta. – Nincs most erre időnk. A gaznethek nemsokára visszajönnek.
Azzal fejjel előre belökte nővérét az alagútba.
Tanalasta visszafordult és felordított:
– És Cormeril Xanthon ereszti ki őket!
Rowen megragadta Alusair vállát.
– Várj egy percet!
– Nincs erre időnk. – Alusair ennek ellenére visszahúzta Tanalastát az üregből, és fáradtan rábámult. – Biztos vagy benne?
Tanalasta bólintott, majd letérdelt, és turkálni kezdett a selymek között, míg végre talált egyet, amely írást tartalmazott.
Megmutatta Rowennek.
– Ismerősek a rúnák?
A férfi bólintott.
– De mi köze hozzájuk Xanthonnak?
– Azt hiszem, ő ásta ki a gaznetheket a sírjukból – nagyarázta Tanalasta.
Elmesélte, amit Emperel naplójában olvasott: Xanthon megjelenését Féltávban, Emperel későbbi nyomozását, s a történet végén felidézte a rejtélyes utolsó bejegyzést a naplóból.
– A büszkeségük a mi végzetünk? – ismételte Alusair. – Mi a poklot jelent ez?
– És ugyan ki véste azokat a rúnákat? – tódította Rowen. – Az biztos, hogy nem Xanthon.
Tanalasta csupán a fejét rázta.
– Ezt csak akkor tudjuk meg, ha elkaptuk Xanthont... vagy megtaláljuk a többi fát is.
– Vagy ha Vangerdahastra bízzuk az ügyet – mondta Alusair. – És pontosan ezt fogjuk tenni. Átmegyünk az Ingoványleső-hágón a goblin hegyi előőrsig. Amint találunk néhány Bíbor Sárkányt, akik távol tudják tartani a gaznethet, üzenünk neki, és ő szépen hazavisz.
Tanalasta és Rowen ideges pillantást váltott. Alusair figyelmét ez nem kerülte el.
– Mi az?
– Amíg arról vitáztunk, hogy ki is a királyi hercegnő – felelte Rowen –, egy dolgot elfelejtettünk megemlíteni.
Az ifjabb Obarskyr a homlokát ráncolta.
– És most végre elmondjátok?
– Talán nem kellene Vangerdahastra hagyatkoznunk – mondta Tanalasta. – Valószínűleg nem biztonságos felvenni vele a kapcsolatot.
Alusair szeme összeszűkült.
– Azt mondtátok, hogy visszament Arabelbe.
– Az igaz. – Tanalasta összeszedte maradék energiáját, és felszegte az állát. – De mi nem akartunk vele menni.
– És az utolsó percben kitéptük magunkat a kezéből – mondta Rowen. – Inkább baleset volt, hogy...
– Mit csináltatok? – Alusair úgy nézett Rowenre, mint egy sárkányparancsnok egy szemtelen közlegényre. – Veszélyeztetted a királyi hercegnő életét, és ellenszegültél az udvari főmágus akaratának?
– Az én döntésem volt. – Tanalasta közéjük lépett. – Én voltam az, aki...
Alusair félrelökte nővérét, és továbbra is Rowent szidta.
– Mondd csak, te egy követ fújsz Xanthonnal, vagy egyszerűen ostoba vagy?
A kósza arca elsötétült, de pusztán a fogát csikorgatta.
– Nincs jogod így beszélni Rowennel! – Tanalasta félretolta a húgát, és előrelépett, hogy a szembe nézhessen. – Vangerdahast nem viselkedett tisztességesen. Nincs joga hozzá, hogy az akaratom ellenére elteleportáljon valahová.
Alusair egy darabig figyelmesen szemlélte nővérét, majd felvonta a szemöldökét, és Rowenhez fordult.
– Azt ne mondd, hogy ti ketten...!
– Ugyan már! – sietett megjegyezni Rowen. – Semmi olyasmi!
– Semmi olyasmi, ami rád tartozna – toldotta meg Tanalasta. – Mint mondtam, Vangerdahastnak nincs joga ölebként végighurcolni engem a birodalmon.
Alusair még mindig a kósza arcát fürkészte, aztán visszatért Tanalastához.
– Szóval mikor hagytátok el szegény Vangerdahastot?
– Hét napja – mondta Tanalasta. – Boldovar sírjánál, a kanyonban.
– A platánnál – mutatott rá Rowen.
Alusair elfintorodott.
– Gyalog jöttetek. A varázslónak már rég be kellett volna érnie benneteket.
– Hacsak... – Tanalastának nem volt szíve elmondani.
– Hacsak? – unszolta húga.
– Hacsak nem a lovunkat követte – mondta Rowen. – Két gazneth is a nyomunkban járt. Csalinak kellett használnunk a lovat. Vangerdahast talán azt vette üldözőbe.
Alusair lehunyta a szemét.
– Merre ment?
– Délnek, a Szamárfülek között – mondta a férfi. – Valahol Vörösforrástól nyugatra lyukadhatott ki.
Alusair hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Mit akartatok elérni ezzel... megszökni? – Tanalastára nézve hozzátette: – Nem javaslatnak szántam.
– Nincs is rá szükségem – így a nővére.
– Én is ettől félek – mondta Alusair. Egy pillanatra elgondolkodott, majd a kószához fordult. – A Szamárfülek két napi kerülőt jelent.
Rowen zordan bólintott.
– Értem.
– Mit? – kérdezte Tanalasta, aki érezte, hogy nem tudja követni az eseményeket. – Mit értesz?
A kósza megfogta a karját.
– Minden rendben. Holnap reggel elindulok, aztán egy tíznap múlva találkozunk a Goblin hegynél. – Fáradt mosolyt villantott Alusairra, majd hozzátette: – Amennyit a húgod elpiszmog, jóval előbb odaérek, mint ti... ha Vangerdahast nem veret addig vasra.
Tanalasta megrázta a fejét.
– Nem, nem engedlek el.
– Nem te döntesz – mondta Alusair.
– De igen. Még én vagyok a királyi hercegnő.
– Ez viszont az én csapatom – mutatott rá meglepően gyengéden Alusair. – És itt egyedül én parancsolok.

 

 

16

A harmadik emeleti lőrésen vöröslő szempár villant elő, melyet tintafekete bőr keretezett. Időnkét bozontos hajzuhataga is láthatóvá vált. Széles, patinás korona ült az alak homlokán, mely időnként majdhogynem lecsúszott róla – Azun csupán ennyit látott a fantomból az utca túloldaláról. Várt, míg a lény vöröslő szeme másfelé tekint, majd ellépett a függönytől, és behúzta.
– A gazneth az, minden bizonnyal. – Csodálkozva megrázta a fejét, majd Marlír Mereldához fordult. – Hála az isteneknek, hogy ilyen éles a szemed, Marlír úrnő... és hála neked, hogy beengedtél minket az otthonodba, hogy megfigyelhessük a ténykedését.
Bár még csak ebédidőre járt, Merelda mégis állig felékszerezve, báli ruhában állt mellette. Most mélyen meghajtotta magát.
– Igazán örömömre szolgál, uram. Miután meghallottam Dauneth leírását, alig hittem a szememnek, mikor személyesen is megpillantottam, amint leszállt a Fehér Toronyra.
– És biztos vagy benne, hogy a királynő is vele volt? – kérdezte Dauneth. Azunhoz és a tágas öltözőszobában összegyűlt társaság többi tagjához hasonlóan ő is csatapáncélt viselt.
Merelda helytelenítő pillantást vetett rá.
– Megismerem a királynőt, ha látom... még ha nem is volt olyan sugárzóan szép, mint máskor. – Aggodalmas pillantást vetett Azunra, majd hozzátette: – Fogalmam sincs, hogy jutott a fantom eszébe az az őrült ötlet, hogy idehozza. Azt hallottam, a toronyban a harci mágusok fegyvertára található.
– Valóban ostoba megmozdulás volt, hogy bárhol is leszállt a citadellán belül – értett egyet Azun, ügyesen kikerülve Merelda „félkérdését”. Mivel a nemes asszony nagylelkűen felajánlotta saját öltözőszobáját összpontosítási körletnek, nem akarta megsérteni őt azzal, hogy hazudik neki – viszont nem is lett volna tanácsos elárulnia, merre van a harci mágusok fegyvertára, különösen nem a birodalom egyik legnagyobb pletykásának. – Hiba lenne viszont, ha ostobának bélyegeznénk ellenfelünket. Végtére is már csaknem egy tíznapja hiábavalóan üldözzük.
Azun elkapta Dauneth pillantását, aztán Marlír úrnőről az ajtóra nézett.
A kormányzó elértette a célzást, s az anyjához fordult.
– Nem szívesen kérlek rá, anyám, de biztos vagyok benne, hogy megérted.
Marlír úrnő hüledezve bámult rá.
– Micsodát?
– Pusztán holmi apróságról van szó. Egész nap a hadműveleteken töprengünk, és már jócskán kiszáradt a torkunk. Nem hoznál nekünk valami italt? – A választ meg sem várva az ajtóhoz vezette anyját. – Küldethetnék a szolgákért is, persze, de mivel szigorúan titkos ügyekről van szó, csakis a legmegbízhatóbbak tehetik be a lábukat ebbe a szobába.
– Szégyellem, hogy eddig ez nem jutott eszembe! – Marlír úrnő arca sugárzott a hízelgés hatására. – Kiüríttetem az egész szárnyat!
– Köszönöm, hogy ilyen megfontolt vagy, űrnőm – vágta rá gépiesen Azun. Alig bírta kivárni, hogy a hölgy eltávozzon, máris odafordult Csodálatos Merulához. – Hány embert tudsz bevinni a fegyvertárba?
– Egyszerre? – Merula körbepillantott a teremben, felmérte társainak nehéz páncélzatát, majd csukott szemmel rövid fejszámolást végzett. – Magamon kívül legfeljebb négyet, de hívhatok...
– Ne! – szakította félbe Azun. – Az mágiát és időveszteséget jelentene, s bármelyik a királynő életébe kerülhet.
A háta mögött álló férfiakhoz fordult. Bár nem is kért önkéntes jelentkezőket, mindegyiknek a szemében ott csillogott a vágy, hogy kiválasszák a torony-hadművelethez. Azun megveregette Dauneth vállát, majd két Bíbor Sárkányt intett maga mellé, akikről tudta, hogy nagyszerű kardforgatók – s még jobban bánnak a számszeríjjal.
Aztán odafordult Merulához.
Mit szólsz őhozzájuk?
– Nagyszerű – mondta a mágus. – De ki a negyedik?
– Előtted áll, természetesen.
Merula szeme tágra nyílt.
– De uram, túlságosan nagy a koc...!
– Ő a királynő – vágott közbe Azun. – És ami még fontosabb, a feleségem is.
– Az igaz, de te magad mondtad, hogy a gazneth nagyon ravasz – ellenkezett a varázsló. – Talán csapda az egész.
– Merula, nem kértem ki a véleményedet.
A mágust nem hatotta meg a király komoly hangja.
– És még ha nem is az, teleportálás után szédeleg az ember. Egy pillanatig mindannyian tehetetlenek leszünk.
– Merula! – vakkantotta Azun.
A varázsló elhallgatott, de nem látszott bűnbánónak.
Most Mungan, Owden egyik szerzetese lépett előre.
– Uram – kezdte –, sok igazság van abban, amit Merula mond.
Merula szeme gyanakvóan összeszűkült; Azun rámeredt.
– Hát itt mindenki meg akarja tagadni a parancsot?
– Nem is gondolnék ilyesmire. – Mungan védekezően felemelte a kezét. – Nem csodálkozom rajta, hogy személyesen akarsz Filfaril királynő után menni, ám a szédelgés valóban problémát jelent. Ha a gazneth nem is öl meg téged vagy bárki mást abban a pillanatban, minden bizonnyal elmenekül majd.
Azun elgondolkodott, majd bólintott.
– Igazad van, Mungan. Köszönöm. – Lecibálta a viharkabátot Merula válláról, és a katonákhoz fordult. – Még egy önkéntesre van szükségem, aki felmegy a Fehér Torony tetejére. Könnyen lehet, hogy egyedül kell majd szembeszállnia a gaznethtel.
Minden kéz a magasba emelkedett. Azun köszönésképpen biccentett, majd egy ősz hajú sárkánynak nyújtotta a köpenyt, akiről tudta, hogy fürgén, ravaszul bánik a karddal.
– Tudod, hogy kell használni?
A férfi bólintott.
– Hogyne. Szolgáltam már egy-két harci mágus mellett. – A vállára kanyarintotta a köpenyt, és mélyen meghajolt. – A gazneth nem menekül el a királynővel. Amennyiben megpróbálja, örömmel áldozom az életem azért, hogy megakadályozzam benne.
Azun komoran bólintott, és megveregette a katona vállát. Aztán Merulára nézett.
Mungan ismét közbeszólt.
– Van még valami, uram. Nekem is veled kell mennem.
– Hogy a királyi egyház is képviseltessék a csatában? – gúnyolódott Merula.
– Hogy a teremtmény gonoszsága ne vegye el a józan eszedet... ahogy Vangerdahasttal tette – vágott vissza Mungan.
Merula szeme megvillant.
– Nem fogom arra pazarolni a mágiámat...
– Az én mágiámat – szakította félbe Azun. – Talán a harci mágusok újabban nem a királyt szolgálják?
– Dehogynem, felség. – Merula meghajtotta magát a király felé, ám továbbra is szúrósan bámulta a papot. – Köszönöm, hogy rámutattál a hibára az érvelésemben.
– Nagyon szívesen – felelte Azun. – Ne felejtsük el, hogy Owden mester és segédei kulcsszerepet játszottak benne, hogy én és a királyi fővarázsló kigyógyultunk az őrületből... s erre a képességükre talán a királynő esetében is szükségünk lesz.
Merula arcvonásai viharosan eltorzultak.
– Hát persze. Ha a király tehát lecserélne egy Bíbor Sárkányt egy egyszerű papra...
– Nem cserélne. – Azun Munganhoz fordult. – A csata kimenetele az első pillanatokban eldől már, nagyobb szükségünk lesz a kardra, mint a józan észre. Attól félek, addig magunkra vagyunk utalva, míg te is megérkezel gyalogosan a csapat többi tagjával.
Mungan szája lebiggyedt, de egyetértően bólintott.
– Ha már én nem lehetek veled, uram, engedd, hogy a Földanya menjen helyettem. – Belenyúlt a köpenyébe, s öt, egyszarvút formázó faamulettet húzott elő, melyet kiosztott a teleportálni kívánók között. – Ezek védelmet nyújtanak majd ellene, amíg oda nem érek.
Merula felhorkant, és visszaadta az amulettet a papnak.
– Nincs szükségem ilyesmire!
Mungan nem vette vissza.
– A király védelméért!
– Nem azért, hogy Chauntea behízelegje magát a király kegyeibe? – Merula a földre dobta az amulettet, aztán odafordult Azunhoz. – Remélem, a hűségem még nem szabja meg egyben a vallásomat is?
A király figyelmét nem kerülte el a különös hangsúly. Ránézett a katonákra, akik vele mennek majd. Azok várakozva bámulták, kezükben az amulettel, készen arra, hogy kövessék az ütközetbe. Azun fáradtan felsóhajtott. Lehet, hogy annyira hálás Owdennek, hogy a kelleténél jobban a szívébe zárta Chauntea egyházát?
– Tegyetek úgy, ahogy a szívetek diktálja – adta vissza Mungannak a faragványt. – Én azt hiszem, vigyázok a józanságomra, amíg nem érkezel meg személyesen.
– Legyen, uram... de valóban kockára akarnád tenni a királynő életét emiatt? – Mungan Azun övére kötözte az amulettet, és elhátrált. – Ha szükséged van rá, veled lesz.
A Bíbor Sárkányok bólintottak a pap bölcsessége hallatán, és övükre hurkolták a védőtárgyat, Marlír Daunethet kivéve. Ő a sajátját ugyanis a nyakába kötötte.

* * * * *

Filfaril szorosan a meztelen gazneth testéhez nyomódott; a szárnyán feküdt, egyetlen öltözéke a bálterem szemetesvödréből származó mocskos selyemdarab volt. A terem egyre kevésbé emlékeztetett fegyvertárra, inkább hálószobát formázott, s a királynő azon töprengett, mi tarthat Azunnak ilyen sokáig. Az alattuk lévő viharkabátok kupaca most már selyemtakarós ágyat idézett, s a tölgyfa borítású szekrényeken buja rajzolatok jelentek meg.
A királynő elnyomta a késztetést, hogy megborzongjon. Kemény tapasztalatok árán megtanulta, hogy Boldovar illúziói mindig a legbensőbb vágyait tükrözik. Ennek ellenére mély lélegzetet vett, gyöngéden belesuttogott hegyes fülébe, s ujjaival végigsimított a lény tetű lakta, szőrős mellkasán. Napokba telt, mire ravasz mesterkedésekkel rávette fogva tartóját, hogy jöjjenek ide; tudta ugyanis, hogy a Fehér Toronyban könnyen bekeríthetik őket a harci mágusok, ő pedig mindent meg fog tenni, hogy elterelje a gazneth figyelmét, mígnem Azun megérkezik.
Boldovar kinyitotta a száját; egy falásnyi gyűrű bukott elő rajta, mind szürke és homályos már, most, hogy a gazneth bekebelezte mágiájukat. Filfaril felkuncogott – nem is kellett erőlködnie, hogy kissé őrülten hangozzék –, majd elvett egy parancsgyűrűt a mellette lévő varázstárgy kupacból, és a teremtmény szájához emelte.
– Még egyet?
Boldovar vörös szeme a Marlír házra néző lőrésre tévedt, s Filfaril tudta: túl ijedős még ahhoz, hogy a terve sikerüljön.
– Nem kéred? – Becsúsztatta a gyűrűt a mellei közé, hogy a turinalin még épp kilátszott a kivágásból, mint holmi sápadt, kék szem. – Akkor ez az enyém.
A gazneth tekintete visszafordult hozzá, s megállapodott a varázsgyűrűn. Sokáig bámult rá kifejezéstelen arccal, s Filfaril már azon töprengett, nem túl egyértelmű-e, amit csinál. Az elmúlt napokban kényszerítette magát arra, hogy kissé hasonuljon a lénnyel, eddig azonban még egyszer sem próbálta meg elcsábítani.
Az is lehet, hogy kissé merészen viselkedik. Bárhogy is nézzük, Boldovar ravasz és értelmes lény. Az elmúlt tíznapban többször is bebizonyította ezt, mikor nap mint nap másik rejtekhelyre költözött vele, s kétszer ilyen gyakran csapdát állított a harci mágusoknak. Filfaril azt az egyet nem értette, hogy miért maradnak Arabelben. Ha fogva tartója másra sem vágyik, minthogy igazi királynőt ültessen káprázattrónjára, sokkal békésebb palotára is lelhettek volna a vadon valamelyik barlangjában. Később aztán rájött az okára. Ha a gaznethet fél napon belül nem támadták meg, illúziói egyre gyengébbek, homályosabbak lettek. Miután ezt alaposan átgondolta, a királynő arra a következtetésre jutott, hogy Boldovar azzal a mágiával táplálkozik, amelyet ellene felhasználnak. Így időnként a fülébe súgta, merre találhat varázstárgyakat – egyrészt a saját életét is biztosítani akarta ezzel, másrészt elő akarta készíteni a napot, mikor végre a Fehér Toronyba csalogatja a gaznethet.
Most hát eljött a nap, ám a mentőcsapat csak nem mutatkozott. Holdkóros gondolatok – Boldovar elkerülhetetlen velejárói – viharzottak végig a fején. Férje talán már fel is adta a keresést, s mivel Filfarilnak sehogyan sem sikerült megszöknie, végül már azt kiszí, szívesebben tölti az életét Boldovarral. Egy gazneth ugye mégiscsak hatalmasabb lény, mint Azun király, s mivel már ezer éve annak, hogy él, minden bizonnyal más érdekességet is nyújthat a királynőjének, mint amit a leggazdagabb ember el tudna képzelni. De nem. – Azun szereti őt. Vagy nem? Azun a király, ő pedig a királynő. Legalább annyira politikai házasság volt az övék, mint szerelmi, s Filfaril nem volt sem süket, sem vak. Hallotta, hogy sok nemes ifjú hasonlít feltűnően Azunra, s némely esetben a saját szemével tapasztalta, hogy e pletykák szilárd alapokon nyugszanak.
Filfaril megrázta a fejét, megpróbálta kiűzni agyából Boldovar káprázatait. Bármit is tett Azun a múltban, soha nem hagyná el őt – még száz emberöltő alatt sem.
– Valami baj van, drágám? – A gazneth rámosolygott, sárga agyara kivillant. – Ideges vagy a nászéjszakánk miatt?
Vörös nyelve bekígyózott a királynő melle közé, s a gyűrű máris ocsmány szájában termett.

* * * * *

Azun és társai előbukkantak az időtlen sötétségből, de legnagyobb megdöbbenésükre nem a Fehér Torony fegyvertárában találták magukat, hanem egy félhomályos budoárban. A falakat züllött rajzok díszítették, melyeken mindenféle becstelenséget követtek el a nők és a természet ellen. A király első gondolata az volt, hogy Merula véletlenségből egy romlott nemes titkos játéktermébe teleportálta őket – talán egy Vészdárda-házba vagy a Lazúrkőkhöz. Ekkor meglátta, a gaznethet, amely egy selyem bevonatú ágyon hevert a szoba másik végében, arcát egy fátyolkelmébe öltözött alak mellkasába rejtette, akit a szárnyában szorongatott. A király még inkább elbizonytalanodott. Az a nő nem lehet Filfaril. Filfaril nem feküdne ilyen nyugodtan, és senkinek sem engedné, hogy ilyesmit tegyen – a férjén kívül legalábbis!
Ekkor valaki felordított:
– Mozgás, uram!
Azun egy kéz szorítását érezte a vállán. Lassan a terv is eszébe jutott, úgyhogy végiggördült a padlón, s közben reménykedett, hogy mire kitisztul a fejéből a teleportálás kábulata, minden értelmet nyer majd. Pajzsát előre tartva ugrott talpra, másik kezében hidegen kovácsolt kardot szorongatott – Vangerdahast figyelmeztette, hogy ne használjon varázsfegyvert a lény ellenében –, és visszafordult a selyemtakarós ágy felé.
A fantomnak mintha gondjai lettek volna ágyasával. A nő a szárnyán gubbasztott, szorosan a nyakába kapaszkodott, és azt ordítozta, hogy védje meg a merénylőktől. Mivel a hisztérikus nőszemély súlya erősen leterhelte, a teremtmény fölállni is alig tudott, nemhogy harcba szállni a királlyal és embereivel. Aranyló nyilak röppentek a lény pucér hasa felé, ám annak szárnya felfelé lendült, villámgyorsan, mint mindig.
A nő Merulához fordult, és kinyújtotta a kezét.
– Mágiát ne! – zokogta.
És ebben a pillanatban Azun felismerte őt: az asszony meztelen testére egyetlen fátyolszerű kelmét csavart, mely az utolsó arabeli cafkát megszégyenítően mocskos volt. A királyt annyira megrázta a látvány, hogy csaknem elejtette kardját. Rádöbbent, hogy a nő valóban az ő felesége.
Dauneth és a Bíbor Sárkányok keresztülvágtattak a termen; a gazneth végre lefejtette nyakából a királynőt, és a földre dobta. Azun is rohamozott, agyában zavart, dühödt gondolatok kergették egymást; alig tudta elhinni, hogy Filfaril megcsalta őt... mivel is? Valamiféle démonfajzattal?
Dauneth és a sárkánygárda teljes lendületből a gaznethre vetette magát, vaskardjuk megvillant. Az első kard a teremtmény karjába fúródott, nekiszegezte az oldalának, s így a kormányzó mélyen belehasíthatott a lény duzzadt potrohába. A harmadik támadás felülről érkezett, a gazneth nyakát vette célba, akkora erővel, hogy még egy ogre fejét is leválasztotta volna megszokott helyéről.
Filfaril a rém oldalán kucorgott, s rémülten bámulta a csatát. Azun feléje indult, agyában zakatolt a vér, alig látott féltékeny dühében.
– Ringyó!
Filfaril szeme elkerekedett, s gyorsan elhátrált, mikor a gazneth fekete karma elsuhant a feje fölött, és eltalálta a második sárkány karját. A férfi karjából kicsúszott a kard, s csattogva földet ért a tölgyfa padlón; a közelébe sem ért a fantom nyakának. A gazneth viszont könyökből letépte a támadó karját, s az első sárkány képébe vágta a leszakított végtagot. Mindkét férfi a földre került, egyikük fájdalmasan vonyított, a másik pedig csöndes volt, akár a halál.
Azun megkerülte Daunethet, megpróbált Filfaril közelébe férkőzni, ám váratlanul egy fekete szárny állta el az útját. Elhajolt előle, még hallotta a gazneth üvöltését, mikor a kormányzó hasba szúrta. A király végre megkerülte a lényt, és lecsapott a hátára. Az ütés bármely férfi gerincét felhasította volna, a rém vastag bőrén azonban mindössze ujjnyi repedést ejtett.
Halk mocorgást hallott odalentről. Azun lenézett: Filfaril kuporgott a lába előtt, szemében könnyek csillogtak, koszos ringyóruháját a csuklójára csavarta.
– Azun? – pihegte a nő.
– Hűtlen szajha!
A király kicsavarta kardját a gazneth hátából, és a királynő felé indult – ekkor azonban feketeség borult rá. Nem maradt ideje arra, hogy félreugorjon, vagy belemélyessze kardját a lény szárnyába; az ütés ereje keresztülrepítette a termen. Nekicsapódott egy tölgyfa szekrénynek, és a földre zuhant, körülötte viharkabátok és harci karperecek záporoztak.
Dauneth a gazneth másik oldaláról közelített Filfaril felé, egy füst alatt azonban át is röpült felette, mikor a lény villámgyors ökle eltalálta a sisakját. A kormányzó nekiesett egy alacsony paravánnak, nyögve pislákolt a földön, de szerencsére komolyabb baja nem esett.
Most, hogy senki sem téblábolt a gazneth környékén, Merula dübörgő villámot eresztett meg feléje. A lény szárnya a teste elé lendült, s a villám vakító fénnyel belécsapódott, ragyogó, ezüstös legyezőként villódzott végig a fekete bőrredőkön; az ütésben azért mégis volt annyi erő, hogy a rém hátrabukfencezzen.
Filfaril felugrott, és a varázsló elé vetette magát.
– Ne! Ne használj mágiát!
– Óvakodj tőle, Merula! – ordította Azun. – Ez a nő áruló!
Mindez elég volt ahhoz, hogy Filfaril megtorpanjon. A király felé fordult, majd hirtelen ragadós hálóban találta magát.
– Ez majd helyben tartja a cafkát! – jelentette ki diadalmasan a varázsló.
A gazneth felugrott, és keresztülzúgott a termen, beékelődött Filfaril és a többiek közé. Merula azonnal összeérintette két kezét, s hosszú varázstűz sugár kígyózott elő ujjaiból. A fantom megemelte szárnyát, és kissé oldalt fordult. Mikor a tűz elérte a végtagot, egyszerűen elhamvadt, a szárny pedig ragyogó vörös színben tündökölt. Boldovar Merula felé lépett, s vigyázott rá, hogy mind ő, mind a királynő rejtve maradjon.
Azun is talpra kecmergett, és megpróbált a háta mögé kerülni, Dauneth azonban megfogta a karját.
– Nem, kormányzó uram! Alig állsz a lábadon! Merula meg én majd elintézzük a rémet. Te csak törődj a ringyóval! – Azun a felesége pókháló beszőtte alakjára mutatott.
– Ringyó? Felség, elhagyott a józan... – Dauneth tekintete Azun derekára siklott, majd a kormányzó lenyúlt, és előhúzta az egyszarvút formázó amulettet a király övéből. – Vedd ezt fel!
Azun a fejét rázta.
– Nincs most időnk...!
– Tedd, amit mondok! – Dauneth mindenféle engedély nélkül áthúzta az amulett bőrmadzagját a király sisakján, és lerántotta a nyakára. – Most pedig mondd utánam: Chauntea, ments meg minket!
Azun elfintorodott.
– Még mit nem...!
– Mondd!
Dauneth maga is meglepődött parancsoló hangján; ekkor Merula ordított fel a terem másik végéből.
– Felség, elkél egy kis segítség!
Azun odanézett, amerről a varázsló hangja szólt, ám nem látott semmi mást, csak a gazneth szárnyának belsejét. Már-már odasietett, hogy védje a mágust, Dauneth viszont megmarkolta a mellvértének gallérját.
– Kérlek, uram!
– Legyen hát! – Azun eltolta magától Dauneth kezét, nekiugrott a gaznethnek, és közben azt kiáltotta: – Chauntea, ments meg minket!
S már amint csapásra emelte a kardját, a szoba hálóteremből fegyvertárrá voltozott, a dévaj rajzok eltűntek a tölgyfa szekrényekről, s most már maga is látta Filfaril nagyszerű tervét: hogy hogyan használta fel egyetlen fegyverét arra, hogy egy kis időt nyerjen a mentőcsapatnak, akik így magukhoz térhettek a teleportálás után – s hogy mennyire fájhatott neki, hogy saját férje ezek után szajhának és árulónak titulálja.
– Dauneth, a királynő! – Azun épp a gazneth szárnyvége előtt állapodott meg, és vadul elhessentette magától, aztán előredőlt, hogy karjával védje a fekete karmok csapását. – Mentsd meg a királynőt!
Mivel a király áttörte az első védelmi vonalát, a gazneth tekintetet átsiklott őrá, és nem figyelte Merulát. Azun kardjával hárította a karmokat, majd előreszúrt fegyverével a lény kulcscsontja felé.
A gazneth felordított, rávetette magát, hogy összelapítsa a királyt. Mivel már ismét tisztán látta a helyzetet, Azun a lény lába felé vetődött, továbbgurult, páncélja fülsértően csörömpölt. Egy faliszekrény állította meg a bukfencet, s a tartalmát a király fejére ürítette. Mivel biztos volt benne, hogy a lény a nyakában lesz, mielőtt még felállhatna, Azun félresöpörte a hulladékot, és előreszegezte a kardját, vakon várta a csapást.
Amely azonban soha nem következett be. Furcsa gurgulázás tört elő a rém torkából, s mikor a király talpra kecmergett, azt látta, hogy a teremtmény alig néhány lépésnyire áll tőle; Merula ott lógott a vállán, s megpróbálta beleszúrni vastőrét a lény vastag nyakába. Azun fogást váltott a kardján, előrelendült, és egy ujjnyi mélyre belenyomta pengéjét a szörny püffedt hasába.
Az hátratántorodott, ordítva próbálta lerázni magáról Merulát. Dauneth szaladt a királynő felé, hátán a harci mágusok viharkabátjával. A terv szerint ugyan Daunethnek vagy az egyik sárkánynak kellett volna elmetszeni a rém torkát, és Merula feladata lett volna, hogy mentse Filfarilt, ám Azun boldogan figyelte, amint Dauneth megmarkolja a királynő szövedékét, és a rejtett zsebe felé nyúl.
Valahonnan a torony aljából páncélzörgés hatolt feléjük. A gazneth a fegyvertár vaskos tölgyfa ajtajára meredt. Elreteszelte ugyan az ajtót, de legalább olyan jól tudta, mint Azun, hogy a zár addig tart, amíg egy mágus ki nem mondja a megfelelő varázsigét. Mocskos káromkodás kíséretében a rém felemelte a kezét, s óriási pofont kevert le Merulának. Éles csattanás hallatszott, Merula szeme kifordult, és arca eltűnt Azun szeme elől.
A gazneth most Dauneth felé perdült. Azun már készült, hogy közbelépjen – ekkor azonban a kormányzó végre ráakadt a megfelelő zsebre, és eltűnt Filfarillal együtt.
A király az elreteszelt ajtó felé iramodott, a gazneth azonban keresztültörtetett a termen, és hátulról kapkodott utána.
– Királynőrabló! – sziszegte. – Trónbitorló!
Azun felemelte kardját, megfordult, hogy ne álljon közvetlenül az ajtó mögött, ha Mungan megérkezik. A gazneth testén ugyan tucatnyi sebből csordogált fekete, avas szagú vére, mégsem látszott túlságosan kimerültnek.
– Mi vagy te?
– Boldovar, Cormyr királya.
A válasz legalább annyira eszelősnek tűnt, mint a gazneth maga, ám Azunnak nem volt ideje vitatkozni. Most már közvetlenül az ajtó mögül hallotta a zörgést. Gyorsan a földre vetette magát.
– Mungan, most!
Mungan hangja harsant odakintről, s egy pillanattal később rémisztő villám repesztette szilánkokká az ajtót. A gazneth a mentőalakulat felé perdült, felrikoltott, a szoba pedig elsötétült.
Izgatott hangok töltötték be a termet. Azun talpra szökkent, hátát a falnak vetette, kardja vakon védekező köröket írt le maga előtt. Tudta, hogy nincs elég ereje ahhoz, hogy kivédje a gazneth öklének ütését, ám abban reménykedett, hogy így időt nyer, és el tud hajolni előle.
Néhány perc leforgása alatt tökéletessé vált a zűrzavar – mintha örökké tartott volna. Zuhanó testek puffanása vibrált végig a padlón ijesztő rendszerességgel, és Azun kétszer is arrább táncolt, mikor valami láthatatlan fenyegetés megérintette a kardját. Állandóan azt várta, hogy a gazneth karma felhasítja mellvédjét, ám a csapás nem következett be. A csata lármája végül elhalkult, emberek kúsztak-másztak a padlón, egymás nevét suttogták, míg végül valakinek a kezébe került egy parancsgyűrű, és vakító fény öntötte el a termet.
A padlót sebesültek és halottak borították – a legtöbbjük saját társuk által esett el, a kardvágásokból és behorpadt páncélokból ítélve. Mungan és a két mögötte lévő férfi azonban széttépett torokkal feküdt az ajtóban: őket minden bizonnyal a gazneth ölte meg. A fantomnak nyoma sem volt, ám Azun hűvös fuvallatot érzett az arcán, s tudta, hogy valaki kinyitotta a tetőajtót.

 

 

17

Tanalasta Rowen karjában feküdt, teste lázas fájdalommal vonaglott. Az árnyas gesztenye alatt Alusair éppen a túlélő lovakat készítette elő az indulásra, a papok pedig Emperel temetését felügyelték. Tanalasta gondolatai annyira összekuszálódtak, hogy minduntalan egy helyben toporgott. Szorosan a melléhez préselte Emperel üzenethozó szütyőjét, és még haloványan emlékezett rá, hogy Alaundóhoz kell eljutnia vele. Azt már nem tudta, miért – és túl gyenge volt hozzá, hogy erőltesse a fejét.
Acélkesztyű jelent meg a látóterében, ott lebegett a feje fölött. Természetesen lidércnek vélte – Iyachtu Xvim kezének, aki eljött érte, hogy magával vigye a Gyűlölet Erődjébe –, s reszketve Rowen karjába kapaszkodott.
– Maradj velem! – A férfi kezébe nyomta a zsákot. – Vidd ezt egyenest Alaundóhoz. Mesélj neki a rúnákról... és Xanthonról.
– Ennyire azért nem vagy beteg, hercegnő. – Rowen nem nyúlt a szütyő után.
A kesztyű közelebb jött, melengette Tanalasta arcát, és elzárta előle a kilátást. Túlságosan rémült volt ahhoz, hogy másfelé nézzen.
– Ne vitatkozz! – szegte föl az állát. – Csókolj meg! Meg fogok halni...!
– Aligha halsz meg, hercegnő. – A kósza hangjába felháborodás vegyült. – Főként nem az én karomban! Most viszont maradj nyugton, Tengerár nemsokára meggyógyít.
– Tengerár?
Tanalasta vaskos csuklót látott a kesztyű folytatásában, s lassan már derengett neki, hogy a kéz nem Iyachtu Xvimhez tartozik. Épp ellenkezőleg: Torm, az Igaz jelképét látta, Alusair legkedvesebb istenét, s a társasággal tartó két pap urát. Tengerár Tanalasta homlokára tette a kesztyűt, és gyors imát mormolt istenéhez, hogy Torm megsegítse „Cormyr hűséges leányát”. Mivel eszébe jutott, milyen vitákba keveredett Vangerdahasttal és a királlyal, Tanalasta egy pillanatra attól tartott, hogy a kötelesség istene nem fogja méltónak találni a kegyeire, s ismét Rowen kezébe akarta nyomni a zsákot. Bőrén már érezte a mágia ismerős bizsergését, majd a kesztyű hidegen feszült neki a homlokának. Feje még jobban sajgott, mint eddig, s akaratlanul is felnyögött.
– Légy erős, hercegnő! – mondta Tengerár. Hónapos szakállával és a fekete karikákkal a szeme alatt épp úgy festett, mint ahogyan Tanalasta érezte magát. – Torm kiűzi belőled a lázat, de ez némi fájdalommal jár.
Némi fájdalommal? – üvöltötte volna Tanalasta a kérdést, ám nem volt elég ereje hozzá. Úgy érezte, mintha fejszével hasogatnák a koponyáját. Becsukta a szemét, hallgatta fülében a monoton dübörgést, és könyörgött Chaunteához, hogy segítsen neki elviselni Torm gyógyítását. Ettől a lüktetés csak még rosszabb lett, s most már szinte biztos volt benne, hogy forr az agya a koponyacsontja alatt. Igyekezett nyugodtan feküdni, és végül a kesztyű meleggé és nedvessé vált. Egyszerre fehér fényt árasztott magából, s hűvös megnyugvás öntötte el a hercegnő testét.
Tanalasta felnézett, a kesztyű gyöngyházfénnyel ragyogott. Tengerár szorosan összezárta a fogát, üveges tekintettel meredt valahová, az erőd megrongált falain túlra. Arcán patakokban csordult le az izzadság, lecsöppent a szakálláról, rá az izzó kesztyűre, melyről sziszegve elpárolgott. Tanalasta egyre erősebbnek érezte magát. Agyából kitisztult a köd, s már az émelygése is elcsitult. Fel akart ülni, de Tengerár visszanyomta, s addig tartotta, míg a kesztyűből végképp eltűnt a ragyogás.
Mikor végül elvette a homlokáról a kesztyűt, és lehúzta, Tanalasta látta, hogy alatta a bőre vörös és fel is dagadt.
– Még mindig gyenge leszel egy kicsit – mondta a férfi. – Igyál sokat, s nemsokára jobban érzed majd magad.
– Máris jól vagyok. Köszönöm szépen. – Tanalasta felült, ámde csaknem elsötétült körülötte a világ, mikor megpróbált talpra állni. – Bár most már értem, miért mondtad, hogy még gyenge vagyok.
Füttyszó harsant a sánc felől: húga állt a kapunál, és integetett neki. Alusair mellett ott gyülekezett a társaság maradéka – a másik pap, egy tucat megviselt lovag és tizenöt beteges ló. Az állatok kantárját fönnhagyták ugyan, a nyerget azonban levették róluk, hogy könnyítsenek a terhükön.
– Indulnunk kell. – Rowen a hercegnő derekára fonta a karját, és talpra segítette. – Sajnálom, de úgy fest, gyalogolnod kell. A lovak oly gyöngék, hogy még téged sem bírnak el.
Ahogy közeledtek Alusair és a többiek felé, Tanalasta szánakozva bámulta a szenvedő állatokat.
– Miért visszük magunkkal ezeket a szerencsétleneket? – kérdezte húgát. – Sokkal jobb eséllyel életben maradnának, ha itt hagynánk őket pihenni... vagy ha nem, hát legalább békében halnának meg.
– És az rajtunk mennyiben segít? – kérdezte Alusair. – Ha útközben elpusztulnak, nem vesztettünk semmit. Ám ha magukhoz térnek, akár öt-hat napot is megtakarítanak nekünk.
Azzal visszafordult, és megindult, át a kapun, Tanalasta azonban túl rémült volt ahhoz, hogy kövesse. Ha öt-hat nappal előbb érnének a Goblin hegyhez, mint Rowen, az semmi jót nem jelent. Alusair megparancsolná egy harci mágusnak, hogy teleportálja őt vissza Arabelbe, a szülei pedig, akik számára egy Cormerillel kötött jegyesség még nagyobb politikai zűrzavart jelent, mint Dauneth visszautasítása, bizton gondoskodnának róla, hogy Rowen ötven mérföldnél ne kerüljön hozzá közelebb többé.
A kósza a kezét nyújtotta.
– Mi a baj? Ha túl gyönge vagy a gyalogláshoz, majd én viszlek.
– Nem! – Tanalasta visszahúzta, megvárta, míg a többiek néhány lépésnyire eltávolodnak tőlük. – Rowen, nem mehetsz el holnap.
– Muszáj. – A férfi nem is ügyelt arra, hogy halkan beszéljen. – Vangerdahastnak fogalma sincs...
– Vangerdahast hamar rá fog jönni, mi folyik itt – suttogta vissza Tanalasta. – És még ha nem is teszi, az öreg Szaglász tud magára vigyázni.
Rowen idegesen Tengerár hátára pillantott.
– Erről még később beszélünk. Gyönge vagy még.
– Nem! – Tanalasta kézen fogta. – Rowen, tudnod kell, mit érzek irántad... és remélem, hogy te is ugyanígy énirántam.
– Hát persze. – A kósza hamiskásan rámosolygott. – Nem gondoltam, hogy az a fajta hercegnő vagy, aki bármelyik férfit megcsókolja, aki épp a közelben van, mielőtt egy gaznethet készül elcsalogatni.
Tanalasta nem viszonozta a mosolyt.
– Valóban nem, de nem válaszoltál a kérdésemre.
Rowen félrenézett.
– Nem egyezik a társadalmi helyzetünk... ám az igaz, hogy inkább a nőt látom benned, mint a hercegnőt.
Tanalasta szemöldöke a magasba szökött.
– Ez most igent jelent? – Mikor Rowen bólintott, folytatta: – Akkor nem engedhetjük, hogy Alusair szétválasszon minket. Tudod, mit akar tenni.
– Szerintem most nem mi jelentjük neki a legfőbb gondot.
– Az igaz – vélte a lány. – Az is aggasztja, mi lesz akkor, ha a király megtudja, hogy vonzódunk egymáshoz, s végleg úgy dönt, hogy az ő vállára helyezi az uralkodás terhét.
Rowen arca rejtélyes kifejezést öltött.
– És e félelemnek nincs alapja?
Tanalasta kiérezte ugyan a fájdalmat a kérdésből, de nem habozott: őszintén válaszolt. Tudta, hogy a férfi megérdemli az igazságot.
– Mivel a családod kirekesztett lett, természetesen adódnak majd nehézségek a trón körül. A hűséges házak úgy éreznék, becsaptuk őket, a semlegesek pedig azt hinnék, az uralkodónak rövid az emlékezete.
– Ezek szerint a királynak mindössze egyetlen választása van – foglalta össze Rowen. – Alusairt kellene kineveznie örököséül.
Tanalasta vállat vont.
– Nem a mi feladatunk, hogy megjósoljuk a király döntését. Időnként meglepő cselekedetekre képes, s pontosan tudja, mikor kell visszavonulót fújnia egy vesztes csatából. Megtanulta a sakkjátszmáink során.
Rowen elgondolkodott, Tengerár pedig visszafordult feléjük a sor végéről.
– Ha a hercegnő túl gyenge ahhoz, hogy gyalogoljon...
– A hercegnő épp elég erős! – szakította félbe Tanalasta. – Ne is foglalkozzatok velünk. Majd szólunk, ha segítségre lesz szükségünk.
– Rendben. – Tengerár felvonta a szemöldökét, aztán elfordult. – Hallani fogom a hívásotokat.
Tanalasta e pillanatban szívből utálta a papot. Megvárta, míg az hallótávolságon kívülre kerül, majd belekarolt Rowenbe, és elindult a társaság nyomában.
– Tudod, mi történik majd, ha elérjük a Goblin hegyet – mondta, félig suttogva. – Alusair üzenetet küld, és öt perccel később egy tucat harci mágus toporog majd körülöttem, hogy visszavigyen Arabelbe.
Rowen oldalról rápillantott.
– És miért bánkódnék azon, hogy biztonságban leszel a város falai közt?
– Mert ez azt jelentené, hogy többé nem láthatjuk egymást.
– Nem túlzol egy kicsit? Csak visszatalálok Arabelbe... és Suzailba is, ha úgy áll a dolog.
– Ugyan mikor? Két anaurochi felderítő túra vagy kémkedő hadjárat között? Apám és Vangerdahast úgy lefoglalnak majd, hogy egyetlen cormyri várost sem látsz mindaddig, míg hozzá nem mentem valakihez, és jól meghíztam a gyerekétől.
A kósza elhúzta a száját.
– Ám ha nem engedelmeskedem Alusairnak, az elkövetkezendő tíz évet a Crag kastély börtönében töltöm... s így reményem sincs rá, hogy visszaszerezzem a családom becsületét.
A társaság legyező alakban szétszéledt a lapos, bozótos vidéken, mindegyik férfi egy-egy lovat vezetett nyugat felé: seregnyi hamis nyomot hagytak, mielőtt délnek vették volna az irányt. Tanalasta egy ideig hallgatott, tudta, hogy Rowennek igaza van. Neki nem volt joga hozzá, hogy Alusair döntését megmásítsa, s Vangerdahastnak nyilván a gyanú is elég ahhoz, hogy ezt a bizonyos felderítőt lecsukassa.
– Természetesen igaz, amit mondasz. Nem kérhetlek rá, hogy tagadd meg Alusair parancsát. – A hercegnő egyenest a lába elé nézett, nehogy kígyóra vagy gödörbe lépjen. – Tehát én megyek veled.
– Micsoda? – emelte fel a kósza hirtelen a hangját, s ezzel kíváncsi – és meglehetősen rosszalló – pillantást aratott Tengerártól. Rowen ismét suttogóra fogta a beszédét, és folytatta: – Jómagam nagyon örülnék neki, Alusair viszont ezt soha nem engedné meg.
– Alusair utasíthat téged, hogy elmenj, engem azonban nem kényszeríthet maradásra – válaszolta Tanalasta. – Nekem ő nem parancsol.
– Kérlek, Tanalasta... nem megy! Ha azt tenném, amit mondasz, én sem lennék jobb, mint Gaspar vagy Xanthon.
– Te sosem lennél olyan, mint Gaspar vagy Xanthon.
– Dehogynem, hogyha a saját vágyaimat a Bíbor Sárkányok esküjének elébe helyezem. – A férfi óvatosan körbevezette a hercegnőt egy vörös macskakarom bokor körül, hogy az alatta lapuló pixivipera el ne érje. – Mindannyiunknak megvan a maga kötelessége. Én felderítő vagyok, az én dolgom az, hogy minél gyorsabban megtaláljam Vangerdahastot. Te vagy a bölcs közöttünk, a te feladatod lesz, hogy visszatérj Arabelbe, és tájékoztasd a királyt a felfedezéseidről.
– És meg is teszem – jelentette ki Tanalasta. – Veled együtt.
Rowen a fejét rázta.
– Alusair mellett nagyobb biztonságban vagy.
– Tényleg? – Tanalasta kétkedő pillantást vetett az elgyötört csapatra. – Szerintem a gaznethek könnyebben megtalálnak egy beteg emberekből álló népes társaságot, mint két sebesen és óvatosan közlekedő futárt.
– Lehet. – Rowen egy csöppet elgondolkodott, majd így szólt: – Talán így lenne, ha egészséges volnál, a láz azonban nagyon legyöngített.
– Az majd elmúlik. Tengerár azt mondta...
Tanalasta elharapta a mondat végét. Hiszen Rowen is mellette volt, mikor Tengerár meggyógyította, hallania kellett, mit mond neki a pap! Vajon miért habozott a kósza az imént? Lépett még egyet kettőt, majd odaperdült a férfi elé.
– Te nem is akarod, hogy veled menjek!
Rowennek leesett az álla, Tanalasta pedig rögtön rájött, hogy jól következtetett. Kirántotta magát a karjából, és elhátrált tőle.
Rowen követte.
– Kérlek, Tanalasta, nem arról van szó, amire gondolsz! Bízom a képességeidben, de...
Tanalasta egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta, majd felszegett állal tovább hátrált.
– Ennyi épp elég, Rowen! És ezentúl hívhatsz Tanalasta hercegnőnek is, ha attól jobban érzed magad.

* * * * *

Tompa dobolás hallatszott a fenyvesből, ide-oda bukdácsolva verődött vissza a hegyoldalon, hogy a végén Vangerdahast már meg sem tudta volna mondani, honnan jön a hang. Megállította Cadinuist, és felemelte a karját, hogy a Királyi Túratársaság is kövesse a példáját. A levegőt suhogás, zizegés töltötte be, ahogy a varázslók és sárkányok felkészültek a csatára. Az utóbbi másfél napban egy tucat embert és lovat vesztettek az ork csapdáknak és villámgyors gaznetheknek köszönhetően, s most már a cinege pittyegésére is fedezék után néztek.
Vangerdahast ültében hátrafordult.
– Nem hallgatnátok el egy kicsit?
Addig bámult rájuk mereven, míg néma csönd nem borult a társaságra, aztán ismét visszafordult előre. A völgy szalagszerűen kígyózott végig a hegyek között, mocsaras talaját az oldalában fenyvesek váltották fel. Mindössze ötven lépésnyire látott el, a hegyoldalban pedig még annyira sem. A dobolás most hangosabb lett, fák hajladoztak minden irányba, s előbb-utóbb már mindenhonnan hallották a furcsa zajt. Néha úgy hangzott, minta lópata dübögne füves talajon, máskor meg mintha szárnyak kavarnák a levegőt.
Cadimus felnyerített és körülszimatolt; ekkor egy vöröses kanca bukkant fel a kanyarban, mellkasa beesett, szeme dülledt; teljes sebességgel vágtázott feléjük, észre sem vette Cadimust és Vangerdahastot. Nem sokkal mögötte egy gazneth suhant szélsebesen, szárnya fekete félhold alakot vett fel, ahogy bevette a kanyart, karja a vörös kanca után nyúlt.
Vangerdahast ujját a fantomra szegezte, és egyetlen szót mormolt. Tucatnyi aranyló nyíl lövellt ki ujjából, és lesöpörte az égből a rémet. Az a fenyőfásba csapódott bele, ágak recsegtek, fatörzsek nyikorogtak a zuhanást követően. Még abban a szent pillanatban dübörgő paták, emberi ordítások zaja verte föl a völgy csendjét, ahogy a harci mágusok és sárkányok támadásra ösztökélték hátasaikat. A Királyi Túratársaság egyvalamit már jól megtanult az elmúlt két nap során: azt, hogy sose habozzanak egy gazneth jelenlétében. Vangerdahast viszont megfordította Cadimust, és vágtatni kezdett a lovas nélküli állat után.
Tanalasta vörös kancán lovagolt.

* * * * *

Az állat nem fújtatott, nem nyerített, még csak nem is nyöszörgött. Egyszerűen térdre zuhant, és becsukta a szemét, majd átbucskázott egy szömörcebokron. Tanalasta figyelte, amint Alusair a kimerültségtől és a láztól szédelegve cibálja a gyeplőt, megpróbálja felrántani a lovat. Mikor az nem mozdult, Alusair elátkozta őt a lustaságáért, és anélkül hogy hátranézett volna, tovább rángatta a kantárt.
Tanalasta nem szólt; örült neki, hogy ez egyszer nem ő csinál bolondot magából. Továbbra is az járt a fejében, mennyire félreértelmezte Rowen érzéseit. A csókjuk őszintének tűnt ugyan, de valahol olvasta, hogy a férfiak inkább a testükkel és nem a szívükkel érzékelik az ilyesmit. Ezért tévedett ekkorát? Egyszerű vágy lett volna csupán, s ő azt többnek hitte? Könnyen lehet, hogy pusztán testi vonzódásról volt szó, csak Rowen túl becsületes ahhoz, hogy engedjen neki. A hercegnő már szinte arra vágyott, bárcsak ne lett volna ennyire erényes. Ha a férfi használta volna, most legalább joggal dühönghetne. Így nem maradt más hátra, minthogy nagy ívben elkerülje őt, míg Rowen el nem indul Vangerdahast keresésére.
Alusair végül abbahagyta a gyeplőrángatást, és mérgesen körbejárta a mozdulatlan lovat – ez már a második volt a tízórás út során, amely elpusztult. A hercegnő hangtalanul szitkozódott, majd Tanalastára nézett.
– Szólhattál volna!
Tanalasta tehetetlenül széttárta a kezét.
– Azt hittem, fölkel még.
Alusair savanyú pillantást vetett rá, majd rövid füttyszóval magához rendelte a társaság maradékát. Mikor a csapat megérkezett, a döglött lóra mutatott.
– Vegyétek le a sisakokat!
A fáradt társaság nyögve leoldotta a fejfedőket. Mikor az első ló kimúlt, csaknem egy órát töltöttek az elhantolásával, nehogy felfigyeljenek a dögre a keselyűk, s imígyen elárulják az úrirányukat. Senki sem vágyott rá, hogy megismételje az eljárást – különösen nem úgy, hogy nemsokára leszáll az est, s tizenhárom ló áll készenlétben, hogy kövesse két társát.
Rowen letérdelt a többiek mellé, hogy segítsen. Tanalasta először nem nézett feléje – aztán rájött: most nem engedheti meg magának, hogy sértődöttnek mutatkozzon. Alusair lázzal birkózik, a társaság nagy része közel áll az összeomláshoz, így bizonyos mértékig rajta múlik a csapat biztonsága.
Megragadta a kósza karját.
– Várj, te ne áss! – mutatott a nyugati láthatáron sötétlő cakkos árnyék felé. – Az ott akár egy vízmosás is lehet. Nézd meg, van-e benne forrás... és biztos táborhely.
– Álljon meg a menet! – Alusair annyira gyenge volt, alig tudta megemelni a kezét, de azért jelezte Rowennek: maradjon veszteg. – Tanalasta, te nem parancsolsz a csapatomnak.
– De igen, hogyha te nem vagy abban az állapotban, hogy gondoskodj róluk – ellenkezett Tanalasta, és mereven húga fáradt szemébe nézett. Aztán a még élő lovakra bökött. – Ha nem kapnak vizet, reggel mindet el kell hantolnunk... aztán meg az embereket is. – Jelentőségteljesen az egyik harcos felé intett, akinek még mindig nem sikerült kikapcsolnia sisakjának csatját.
– Tanalasta hercegnőnek igaza van. – Rowen megjegyzésére Alusair mérgesnek szánt tekintettel rábámult, a férfi azonban nem ijedt meg tőle. – Ha a helyén lenne az eszed, már órákkal ezelőtt elküldtél volna vízért... és nemcsak a lovak miatt.
Alusair elfintorodott, bár a grimasz inkább fájdalmasnak látszott, mint haragosnak.
– Az lehet. Viszont még mindig én vagyok a csapat vezére.
– Akkor jobban tennéd, ha eszerint cselekednél, és megkérnéd Tengerárt, hogy vegye kezelésbe a lázadat.
Tengerár és a másik pap ugyanis naponta csak a csapat harmadára elég gyógyító imára volt képes, ami azt jelentette, hogy egy emberre csupán minden harmadik nap kerülhetett sor. Sajnos – ahogy Alusair felfedezte, míg a goblin erődben raboskodtak – maga a betegség minden második nap megújult, s a hercegnő mereven ellenszegült a javaslatnak, hogy soron kívül meggyógyítsák.
– Lehet, hogy nem értek a hadviseléshez – mondta neki Tanalasta –, de tudom, mire van szüksége egy vezérnek. A nagy stratéga, Valóezüst Aosinin írásaiból is kiderül: „ha az ember csatába küldi csapatait, tartozik nekik annyival, hogy mindenáron józan marad.”
Alusair összeráncolta homlokát, és vitatkozni készült, Rowen azonban nem hagyta szóhoz jutni.
– Hercegnő, meg kell engedned, hogy Tengerár meggyógyítson. Mindnyájan nagyobb eséllyel fogunk épségben hazatérni, ha így cselekszel.
Alusair a kószára bámult, majd a többiekre. Mikor az egybegyűltek bólogattak, felsóhajtott.
– Jól van hát. Rowen, menj, keress vizet! Mindenki más... miért nincs még elásva az a ló?
A társaság egy emberként kaparni kezdte a kemény talajt a sisakjával. Tengerár félrevonta Alusairt, és felkészült a varázslatával – ez lesz az utolsó, amelynek felidézésére ma képes lesz. Rowen elindult nyugat felé, ám egy tucat lépés után megállt, s kezével beárnyékolta szemét a lenyugvó nap sugarai elől.
– Tanalasta hercegnő, nem látom a vízmosást, amelyről beszéltél. Nem mutatnád meg?
A lány morcos képpel odalépett mellé, és a homályos vonalra bökött.
– Ott van. Nézd az árnyékot!
– Ó, igen. Most már látom.
Tanalasta érezte, hogy Rowen figyeli. Felnézett, s azt vette észre, hogy a férfi nem a szurdokot kémleli, hanem az ő arcát.
– Elnézést a kis cselfogásért – mondta. – Csak bocsánatot akartam kérni.
– Bocsánatot? – A lány hangja hűvös maradt. – Nem kell semmiért sem bocsánatot kérned.
– Attól félek, valamiért csalódtál bennem.
– Ugyan már! Igazán derék lovag vagy. A király hallani fog a cselekedeteidről. – Tanalasta elhallgatott, aztán úgy döntött: eljött az idő, hogy kissé nemesszívűbbnek mutatkozzon. – Nem lennék meglepve, ha megkapnád a birtokot, amire vágysz.
Rowennek leesett az álla.
– Azt hiszed tán, ezért vagyok itt? Mert egy darab földért verekszem?
Tanalasta megborzadt a hangjából áradó keserűségtől, úgyhogy kissé lejjebb hajtotta a fejét, kevésbé nézett királynőien.
– Ennél azért jobban ismerlek. Csak annyit akartam mondani, hogy nem fogok rajtad bosszút állni a saját ostobaságomért.
– A saját ostobaságodért, hercegnő?
– Igen. – Tanalasta nem nézett a szemébe. – A nyakadba akaszkodtam, mint holmi báli cafka, te pedig elég becsületes voltál hozzá, hogy ne használd ki az érzéseimet. – Oldalról a férfira pillantott, aztán hozzátette: – Bár jobb lett volna, ha már az elején értésemre adod: bolondot csinálok magamból.
– Hogy tehettem volna? Az hazugság lenne! – Rowen merészen megfogta a kezét... s mikor a hercegnő elhúzta, újra utána nyúlt. – Talán nem ugyanazt érzem, amit te, de mindössze annyi a különbség, hogy az én érzéseim erősebbek! Már az első pillanatban elvarázsoltál, amint megláttalak.
Tanalasta túlságosan meghökkent ahhoz, hogy elhúzza a kezét. A férfi már megint azt mondja, amit ő hallani szeretne, de hogyan is hihetne neki, ha a cselekedetei mást sugallnak? Megrázta a fejét.
– Nem hiszek neked. Ha valóban így éreznél, sosem hagynál itt Alusairral... hiszen tudod, hogy Vangerdahast az egész birodalmat mozgósítani fogja, hogy ne találkozhassunk újra.
Rowen egy pillanatra lehunyta a szemét, majd a láthatárt kezdte bámulni.
– Lehet, hogy az volna a legjobb.
– Micsoda? – Tanalasta megragadta a karját. – Ne járasd velem a bolondját! Ha nem akarsz udvarolni nekem, legalább legyen meg hozzá a bátorságod, hogy nyíltan kimondod! Egész életemben kétértelmű szövegeket hallgattam, s hadd mondjam meg: nincs gyakorlatod az ilyesmiben!
Rowen arca vörösre gyúlt.
– Annyira nyíltan beszélek, amennyire csak tudok, Tanalasta hercegnő. Az érzéseim őszinték és erősek, ámde kegyvesztett család sarja vagyok. Ha udvarolni kezdenék neked, az csak meggyöngítené a koronát.
Tanalasta szíve majd kiugrotta helyéről, mikor végre megértette a férfi tartózkodásának okát. Néhány pillanatig mozdulatlanul állt, majd egyszerre rájött, mennyire megsérthette durva szavaival a kószát. Közelebb lépett hozzá, és így szólt:
– Rowen, ne haragudj mindazért, amit mondtam. Most már látom, hogy őszinte voltál... kegyetlenül őszinte, legalábbis saját magadhoz.
– Sajnálom, hercegnő. Így kell lennie.
Tanalasta fölvonta a szemöldökét.
– Valóban? Dacolni akarsz talán az istennő akaratával?
– Természetesen nem. De ha most az álmodra céloztál, honnan tudnám, hogy valóban rólam van-e szó?
– Én tudom – felelte Tanalasta. – És te is.
Rowen magában vívódott, és nem szólt egy szót sem.
– Hogyne, lesznek olyanok, akik neheztelnek majd rám a döntésem miatt – mondta Tanalasta, mert érezte, hogy meg tudja győzni a férfit. – De ez akkor is így lenne, ha valaki másra esne a választásom. Ha egy Ezüstkardhoz mennék férjhez, az Emmaraskok sértődnének meg. Ha egy Emmaraskot választanék, a Valóezüstök háborognának. Ha pedig egy Valóezüstnek nyújtanám a kezem, hát lázonganának a Sólyomfik, a Marlírok meg mindannyiukra rossz szemmel néznének. Úgyis a szívemet kell követnem, és azt a férfit kell választanom, akire vágyom, aki őszinte, hűséges és megbízható – ez pedig te vagy, Rowen.
– Még ha ez a koronába kerül, akkor is? – kérdezte a kósza. – Vagy ha nem, hát a legnagyobb nemesi családok hűségébe?
Tanalasta vállat vont.
– Nem ez az első döntés, amely a trónomba kerülhet... nekem viszont meg kellett hoznom ezeket a döntéseket, és a következményeket boldogan elviselem. – Egyenest a férfi szemébe nézett. – Ha valóban az én fejemre teszik a koronát, hálás leszek majd, hogy mellettem vagy, mert ez sokkal többet ér nekem, mint holmi csélcsap nemesi házak hűsége.
Rowen egy pillanatra elgondolkodott.
– Mégis, hány családdal érhet föl egyetlen ember? – mélázott aztán. Megrázta a fejét. – Bizonyára még a felével sem. Szép dolog, ha egy királyi sarj önálló döntéseket hoz, de nem tettetheti vaknak magát, számolnia kell az azt követő zűrzavarral. Az emberek egy kalap alá vesznek majd engem Lazúrkő Aunadarral, hogy kihasználom a jólelkű természetedet, és visszahízelgem magam a korona kegyeibe – s ezáltal meggyöngül maga a trón is.
– Hát ilyen rossz véleménnyel vagy rólam? – fortyant fel Tanalasta. – Azt hiszed, az emberek szerint csupán szélhámosok és talpnyalók állnak le velem?
Rowen elsápadt.
– Nem erre céloztam...!
– Hát mégis mire? Talán jobb is, ha itt abbahagyjuk a beszélgetést. – Tanalasta nyugat felé mutatott. – Ott a szurdok, Rowen. Nézd meg, van-e benne víz!

* * * * *

A kanca háromszor élesen felnyerített, és a földet kaparta, közben majdhogynem kirúgta Vangerdahast lábát. A férfi nagyot káromkodott, és megrántotta a gyeplőt, s lehúzta a kanca fejét magához.
Owden tiltakozóan feltartotta a kezét.
– Csak gyöngéden, barátom. Sok mindenen ment keresztül ez az állat.
– És még több minden vár rá, ha nem kezd el értelmesen beszélni – mordult fel Vangerdahast. – Mondd meg neki!
Owden homloka figyelmeztetően ráncba szaladt.
– Nem hinném, hogy...
– Mondd csak meg! – parancsolta Vangerdahast. – Attól talán kitisztulnak a gondolatai.
Owden felsóhajtott, és visszafordult a lóhoz. Halkan nyerített neki. Az állat rémülten hegyezte a fülét, s fél szemével Vangerdahastra sandított.
A varázsló szeme összeszűkült, és rásziszegett az állatra. A kanca elfordította a fejét, halkan nyihogni kezdett, melyet időnként éles horkantások vagy Owden nyerített kérdései szakítottak félbe. Mikor végre befejeződött a beszélgetés, Owden bólintott, és megnyugtatóan megveregette az állat nyakát.
– Nos? – türelmetlenkedett Vangerdahast.
– Most kicsivel többet sikerült kiszednem belőle, de a lovak máshogy emlékeznek, mint az emberek. – Owden kivette Vangerdahast kezéből a gyeplőt. – Csak annyit mondott, hogy a gaznethek a „hajnal előtti hajnal óta” üldözik őt.
– És? – Vangerdahast rámeredt.
Owden gyorsan a ló elé állt.
– És azt, hogy a hercegnő elment a csődörrel.
– A csődörrel? – pöfögte Vangerdahast. – Hát ezzel meg mire célzott?

* * * * *

A „szurdok” kanyargós folyóágynak bizonyult, melyben inkább fűzfát találtak, mint vizet, ám egy vékonyka ér mégis csordogált a szemközti meredek sziklafal aljában. Tanalasta hallgatta a cuppogásokat, amint a lovak ide-oda ballagnak a sárban, s lassan kiisszák a patakot. A hercegnő egy apró földnyelven guggolt a hegyoldalban, s rothadó leveleket gyűjtött egy halomba, melyet hitpalántának szánt. Bár holtfáradt volt az egész napos meneteléstől, a munka jótékonyan elterelte a gondolatait Rowenről.
Sokkal inkább csalódott a férfiban, minthogy mérges lett volna rá. Ő is nagyon jól tudta, miként vélekednek felőle az emberek. Sok nemes – sőt, csaknem mindegyik – azzal vádolná Rowent, hogy ki akarja használni a hercegnő hiszékenységét. Ám ezek akkor is ezt gondolnák, ha máshoz menne feleségül. Az egyetlen módja annak, hogy megváltozzon róla a véleményük, az lenne, ha bebizonyítaná nekik az ellenkezőjét. Nem azért haragudott a kószára, mert az nyíltan kimondta, mit szólnának az emberek a kapcsolatukhoz, hanem azért, mert Rowen nem bízott abban, hogy a hercegnő meggyőzi őket. És ha a választottja nem bízik benne, hogy bízhatna ő saját magában?
Tanalasta öklömnyi méretű követ helyezett az ültetvény szélére, s legnagyobb megdöbbenésére egy pár puha bőrből készült kósza csizmát pillantott meg a palánta mellett. Elfojtott egy meglepett kiáltást, s odatette a követ a többi közé, majd fel sem nézve megszólalt:
– Azért jöttél, hogy bocsássak meg? – Újabb maréknyi levelet vett a kezébe, s a földtúrásra morzsolta. – Vagy mégis inkább a birtokot akarod megszerezni?
– Azt hiszem, ezt megérdemeltem. – Rowen letérdelt mellé, és segített szétmorzsolni a leveleket. – Az az igazság, hogy valóban bocsánatot kérni jöttem. Úgy beszéltem, mint egy önimádó pojáca.
– Remélem, nem várod el, hogy ellentmondjak.
– Nem. Amikor mindezt mondtam, gyáván viselkedtem. Csak magamra gondoltam... hogy hogyan hatna a kapcsolatunk a jó híremre.
– Azt mondtad, csak a korona érdekét tartod szem előtt – emlékeztette Tanalasta.
Rowen vállat vont.
– Talán mindkettő érdekében beszéltem... és összevisszaságokat fecsegtem. Bárhogy is van, hibát követtem el. Nem az én dolgom eldönteni, mi a legjobb a koronának. Remélem, meg tudsz bocsátani.
Tanalasta a földbe mélyesztette ujjait, vadul dagasztotta, hogy a föld elkeveredjen a leveles humusszal. Bármily őszinte és alázatos is volt Rowen bocsánatkérése, haragját mégsem oszlatta el. A férfi ugyanis egy szóval sem említette, hogy bízik abban, meg tudja változtatni az alattvalók róla alkotott véleményét; és ugyan miféle jövő vár rá egy férfival, aki nem hisz benne?
– Köszönöm, hogy tisztáztad a dolgokat, Rowen – felelte szárazon. – Már attól féltem, azzal hogy bolondot csináltam magamból, egyben rád ruháztam a rangommal járó terheket is.
– Kiforgatod a szavaimat, hercegnő. – Rowen arca viharos kifejezést öltött. – Azért jöttem ide, hogy megmondjam: egyetértek veled. Miért nem figyelsz rám?
– Figyelek rád. – Tanalasta épp azt akarta mondani, hogy ennek ellenére nem tetszik neki, amit hall, de aztán visszaszívta az ironikus megjegyzést. Megrázta a fejét. – Nem látom értelmét annak, hogy ezt tovább folytassuk, Rowen. Szerintem menned kellene.
Rowen sokáig hitetlenkedve bámult rá, majd lerakta kezéből az összemorzsolt levélcsomót, és fölállt.
– Ha így kívánod.
– Nos... – Mivel eszébe jutott, hogy minden bizonnyal holnap hajnalban látják egymást utoljára, Tanalasta majdnem kimondta, hogy nem ezt akarja – de ugyan mi értelme lenne? A férfi még mindig nem bízik benne. Összeszedte magát és így szólt: – Nos, igen.
Rowen megfordult, hogy elmenjen, ám aztán váratlanul megtorpant.
– Nem megyek.
– Nem? – Tanalasta inkább zavartan mint bosszankodva nézett rá.
A kósza megperdült, és talpra segítette a lányt.
– Egyes egyedül erről van szó, Tanalasta.
Azzal erőteljesen megcsókolta, s olyan szorosan magához ölelte, hogy szinte fölemelte a hercegnőt. Tanalasta túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy fölháborodjon. Már attól a pillanattól kezdve elképzelt valami ilyesmit gondolatban, amióta meglátta Rowent, de hogy a férfi átvegye az irányítást? Jellemző, szánalmas férfias vonás – Tanalasta teste azonban ugyanolyan hevesen válaszolt, mint a goblin erődnél. Örömteli vágyakozás hullámzott végig rajta, az ajkától az ágyékáig. Az ilyen erős érzés csakis az istennő ajándéka lehet! Mielőtt még moccanhatott volna, a férfi keze a derekára siklott, még közelebb húzta magához, s a lány testén újra végigfutott a szent melegség, mely elűzte haragját, s megtörte az ellenállását. Legszívesebben átölelte volna a pillanatot, végigfuttatta volna kezét Rowen testén, hogy lobogó lángra gyújtsa benne a szenvedélyt, de még mindig nem szánta el magát a testi sóvárgás csillapítására – addig nem, amíg a szíve ennyire mást sugall.
A férfi mellkasának feszítette a kezét. Az még bensőségesebben csókolta, egyik keze megérintette a mellét, mire forró boldogság öntötte el Tanalastát. Egy pillanatra becsukta a szemét, majd beleharapott a férfi ajkába – kissé durván, hogy végre megállásra bírja –, és végül ellökte magától.
– Rowen! – Hangja inkább szenvedélyfűtötten és nem haragosan csengett. Megpróbált uralkodni a lélegzetvételén. – Mit jelentsen ez? – pihegte.
– Azt hiszem, te is tudod. – Rowen egyik ujját vérző ajkához szorította, s közben éhes, sóvár pillantást vetett rá. – Most nem a királyi hercegnő járt a fejemben, hanem a nő, akit megismertem és megszerettem.
– Megszerettél? – Nem hangzott olyan üresen a szó, mint Tanalasta számított rá... inkább nagyon is kellemes csengése volt. Óvatosan szemügyre vette a férfit. – Te aggódtál amiatt, hogy milyen hatással lesz mindez a koronára. Mit fogunk csinálni?
Rowen vállat vont, és a fejét rázta.
– Őszintén szólva fogalmam sincs, és nem is érdekel... amíg megvédsz Vangerdahast haragjától. – Csak részben szánta tréfásnak a megjegyzést. – Nem szeretném békaként tölteni életem hátralévő részét.
Tanalasta sokáig mereven nézte, míg az agya levonta ugyanazt a következtetést, amelyhez a szíve már korábban eljutott. Túl jól ismerte Rowent ahhoz, hogy elhiggye: hirtelen megfeledkezett a koronának tett esküjéről. A férfi egyszerűen rájött arra, amit ő már régóta felismert.
Elmosolyodott.
– Ha azt hiszed, hogy meg tudlak védeni Vangerdahasttól, akkor biztosan szerelmes vagy! – Megragadta Rowen köpenyének gallérját, és közelebb húzta az arcát. – Arról viszont hallottam, hogy a hercegnők szoktak békákat csókolgatni.
Nyelve a férfi szájába siklott, ajkuk hosszú, forró csókban forrt össze. Rowen nem késlekedett a válasszal: gyöngéden hátradöntötte és lefektette a földre. Tanalasta szorosan hozzásimult, testét hullámokban borzongatta meg a vágy. A férfi keze ide-oda kószált a vállán, mellén, apró tüzeket gyújtott a belsejében, s a hercegnő agyából a kétely utolsó szikrája is elpárolgott. Rowen az a férfi, akiről a látomás beszélt. Onnan tudta, hogy a bőre életre kelt az érintése nyomán, s hogy úgy érezte: soha nem akar elválni tőle többé.
Tüzes vonalat csókolt a férfi nyakára, s közben így suttogott:
– Rowen... – Itt megállt, hogy lélegzethez jusson. – Tervet kell kovácsolnunk.
– Nekem már van egy.
Kioldotta Tanalasta övét, és végigfuttatta ujjait a meztelen bőrén a tunikája alatt. A lány boldogan megremegett, szeme kéjesen felcsillant. Szinte szédelgett a gyönyörűségtől.
– Ne...!
Mikor Rowen tétovázott, a lány megfogta a kezét, és meztelen melléhez vezette.
– Mármint igen – lihegte. – De mi lesz később?
Rowen mozdulatlanná dermedt.
– Semmiképp sem vihetlek magammal. – Vissza akarta húzni a kezét, de Tanalasta megakadályozta benne. A férfi arcán pajkos mosoly suhant át, de valahogy mégis leküzdötte sóvárgását, és hozzátette: – Fogalmam sincs, mikorra találom meg Vangerdahastot, és...
– És nekem pedig minél hamarabb beszélnem kell a királlyal, hogy megtudja, mit fedeztünk fel, tudom. – A hercegnő Rowen övéhez nyúlt, és babrálni kezdte a csatját. Ideges volt... vagy izgatott? Keze mindenesetre remegett. – Hogy nyitod ki ezt az izét?
– Ahogy a tiedet.
A csat végre felpattant. Tanalasta megfogta a tunika szegényét, és felhúzta a férfi válláig. Gyomra jólesően megborzongott, s el is döntötte magában, hogy ő a legboldogabb hercegnő egész Faerunban. Odahajolt hozzá, és gyengéden végigcsókolta a testét egészen a nyakáig.
Rowen halkan felnyögött, majd hirtelen elnémult. Egy pillanatra Tanalasta megrettent: attól tartott ugyanis, hogy valami bajt csinált – vagy, mint ahogy remegő kézzel felidézte, az is lehet, hogy a férfi túl gyorsan jött izgalomba (ezt a bölcsességet Vajastészta Miriam: Hogyan legyek jó feleség? című munkájában olvasta) –, de végül kiderült, hogy nem ez a helyzet. Rowen hirtelen hozzáhajolt, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolta.
Mikor a csóknak vége szakadt, a férfi mélyen a szemébe nézett. – Van valami – mondta –, amibe még a királyoknak és királynőknek sincs beleszólásuk. Amit csak mi döntünk el.
Tanalasta buzgón bólogatott.
– Tudom.
Már épp át akarta húzni a fején a tunikát, mikor Rowen elkapta a karját.
– Ne! Arra céloztam, van rá mód, hogy megakadályozzuk őket abban, hogy szétválaszthassanak... de csupán akkor, ha biztos vagy benne, hogy kockára akarod tenni a koronádat.
Tanalasta egy percig sem habozott.
– Harminchat éves vagyok. Ha erről nem tudok dönteni, amúgy sem lenne belőlem jó királynő!
Rowen elmosolyodott, aztán feltérdelt, és felemelte a magos zsákocskát, mely a földtúrás mellett hevert. Egyetlen szem harangvirág magot vett ki belőle, s a nyitott tenyerébe helyezte. Tanalasta sokáig bámulta a magocskát. Most még idegesebb volt, mint valaha, szíve a torkában dobogott.
Végül összeszedte magát, és megkérdezte:
– A magvető szertartásra gondolsz?
Rowen bólintott.
– Hogyha te is akarod.
Tanalasta feltérdelt mellé.
– Értem teszed ezt... vagy a birodalomért?
– Egyikért sem. – Rowen továbbra is a tenyerében melengette a magot. – Saját magamért teszem.
Tanalasta füléből eltűnt a dübörgés, és a szíve visszatalált a helyére.
– Jó válasz.
Tenyerét ráhelyezte a magra, és elkezdte a könyörgést.
– Áldj meg minket, Chauntea, ahogy mi is megáldjuk e magot, hogy minden, mit felnevelünk, épen, erősen növekedjen.
Szabad kezükkel apró lyukat fúrtak az előkészített földtúrás közepébe, majd a hercegnő fogta vizes kulacsát, és megöntözte a földet.
– Szerelemmel és örömmel készítjük az ágyát – mondta Rowen.
Együtt betették a magot a lyukba, és befedték földdel.
Tanalasta kezdte a következő versszakot.
– Chauntea nevében, hadd nyúljon e gyökér, mit ma ültetünk, mélyre...
– ...a szár pedig magasra...
– ...hadd virágozzék teljes pompájában...
– ...s gyümölcsöt bőséggel teremjen.
Együtt fejezték be az imát, majd újra meglocsolták az ültetvényt. Utána megcsókolták egymást. Ezúttal Rowen volt az, aki áthúzta Tanalasta fején a tunikát.

 

 

18

A királyi fővarázslónak minden csontja sajgott. Már vagy egy tíznapot töltöttek gazneth-üldözéssel, dereka lüktetett, háta fájt, és semmiképp sem sorolta volna kedvenc időtöltései közé a négykézláb való hegymászást. Egy disznófejű-csapatot kémlelt ki éppen, ami igazából a királyi felderítők feladata lenne... Vangerdahast azonban pillanatnyilag kifogyott a királyi felderítőkből. Owden ma reggel talált rá az utolsóra: a véres, puffadt holttestre egy vöröshangyabolyban. Nem is volt kérdéses, mit tegyenek a tetemmel. Egyszerűen lelocsolták fáklyaolajjal, Helm kegyelmébe ajánlották a férfi lelkét, és felgyújtották. A királyi fővarázslónak tehát személyesen kellett ellátnia a kémkedési feladatokat.
Vangerdahast felért a hegytetőre, és végigtekintett a Messzi Tengerláp ködös vidékén. Körös-körül aranyzöld mezőt látott, melyet bronzszínű patakok szabdaltak, itt-ott mocsári nyárfák vagy zsombékfenyők emelkedtek a magasba. Hemzsegtek erre a kormoránok, kócsagok, érdesen vijjogtak, akár egy goblinsereg, és a magas fű közt alaktalan fekete rovarrajok döngicséltek. A közelebbi parton, egy ezer lépésnyi széles, sziklás földnyelven ork csapatok táboroztak. A hímek négy csoportra oszlottak: a félszigetecske négy sarkában tartottak hadgyakorlatot. A nőstények és gyerekek a tűz köré gyűltek, főzőcskéztek, vagy éppen a mocsárban kószáltak, halat és rákot kerestek. Kétemeletes erőd állt egy magaslaton, melyet három oldalról láp szegélyezett, a negyedik oldalt pedig fából ácsolt felvonóhíd őrizte. Vaskos szerkezete és lekerekített lőrései az ősi cormyri építészeti technikákat idézték. A második emeleti ablakokból azonban furcsa fekete aura áradt, mely úgy ülte meg a tájat, mint holmi szemfedél.
Körülötte ezüstösen csillogott a patak a benne úszkáló halaktól. Légyhadak gomolyogtak a tábor fölött, olyan lármát csaptak, hogy Vangerdahast még százötven lépésnyi távolságból is majd' megsüketült. A félsziget közepén furcsa repedéseket pillantott meg, melyek sárgásszürke füstöt eregettek a magasba. Az építmény közelében minden növény elpusztult már, szürke penészszőnyeg terjedt sugárirányban a sziget széle felé.
A királyi fővarázsló odaintette magához az ügyeletes Bíbor Sárkány parancsnokot és a harci máguscsapat vezetőjét. Alaphondar és Owden hívás nélkül is jöttek, Vangerdahast pedig nem tiltakozott. A legbölcsebb udvari bölcs majd lejegyzi az eseményeket, az aratásmesternek pedig néha jó ötletei vannak – az a fontos, hogy ne Vangerdahastnak kelljen kérnie a tanácsukat.
Az udvari főmágus szótlanul a mocsári erődre mutatott.
– Tanalasta odabent van? – kérdezte Owden.
– Ezt majd akkor tudjuk meg, ha bemegyünk.
Owden bólintott.
– Igen. Valóban ez az egyetlen módja annak, hogy kiderítsük.
Vangerdahast elkedvetlenedett. Igazság szerint azt sem tudta volna megmondani, odabent vannak-e egyáltalán a gaznethek, s azt remélte, Owden majd javasol valami jó megoldást. Ehelyett nagyon úgy festett, hogy meg kell ostromolniuk az erődöt – holott a társaság fele már amúgy is odaveszett.
Mélyet lélegzett.
– Van egy tervem – mondta. Gyorsan fölvázolta a részleteket, s megvárta, míg mindkét parancsnok elismétli az utasításokat. Aztán Owdenhez fordult, még egy utolsó lehetőséget adott a papnak, hogy bolondot csináljon belőle. – Abból gondolom, hogy a gaznetheket itt találjuk, mert az orkok máskülönben nemigen szoktak gyakorlatozni.
– És nem is építenek ősi cormyri stílusban erődöket – tette hozzá Owden. – Valamint már fél napja nem láttunk egy fia gaznethet sem. Mire várunk tehát?
– Semmire, azt hiszem. – Vangerdahast odabólintott a helyetteseinek, akik visszasiettek lefelé a hegyoldalon a magmaradt sereghez.
Mikor eltűntek, Alaphondar megkérdezte.
– Ugyebár ti is látjátok, hogy több van e mögött, mint első pillantásra látszik?
– Az erődre gondolsz? – kérdezte Owden. – Én is látom a jelentőségét.
– Miféle jelentőségét? – firtatta Vangerdahast.
– Hogy mit jelent – mutatott rá Alaphondar. – Történelmileg az ilyen elhagyatott helyeken épült citadellák nyugtalan szellemek otthonai.
– Ez a leírás illik a gaznethekre – vélte Vangerdahast.
– Én viszont azt mondom, a gaznethek urára is – mondta Owden. – Ezennel átlépünk a fantomvilágba, barátom. Jobban teszed, ha odafigyelsz a lelkedre.
A varázsló savanyú pillantást vetett rá.
– Az én lelkem azt mondja, hogy egy ősi szellem nem lakik sárból rakott erődökben. Ezen a vidéken az ilyesmi könnyen elolvad.
– Annak is van oka, hogy a gaznethek épp egy esős mocsár mellé építkeztek – mondta Alaphondar. – Olvastátok Ali Binwartól a Négy Természet-et?
Vangerdahast égnek emelte a tekintetét.
– Sajnos jobb dolgom is van, minthogy haszontalan olvasással töltsem a napjaimat.
– Szerencsére nekem nincs – felelte Owden. – Az elemek ötvöződésére céloztál?
A bölcs szeme felcsillant.
– Pontosan. A mocsárban egyesül a föld és a víz, ám nincs jelen a levegő és a tűz. Csak nehéz elemek vannak tehát, könnyűek nincsenek.
– Ideális körülmények a lélek bomlásához – tette hozzá Owden. – óvatosnak kell lennünk.
– Valóban, de nem is erre gondoltam. – Alaphondar a sziklás hegyoldalra mutatott. – Rengeteg a kő errefelé. Miért építették mégis sárból az erődöt?
Owden szeme rémülten tágra nyílt.
– Mert a sár egyesíti magában a víz tápláló képességét a föld bomlasztó tulajdonságaival.
– Az ám! S így a legmegfelelőbb alanya az átváltoztatásnak. – Alaphondar a sárerődre bökött. – Adj neki alakot, adj hozzá némi tűzet és levegőt, s néhány nap múlva kész a várad.
– Vagy csiholj bele életet, és kész a gaznethed – tódította Owden.
Vangerdahast arca elborult.
– Miről beszéltek? – Mikor egyikük sem válaszolt, a saját elméje adta meg a feleletet. – Csak nem gaznethet akarnak csinálni Tanalastából?
– Ez éppen megmagyarázná, miért fáradoztak ennyit, hogy távol tartsanak innen – mondta Alaphondar.
Vangerdahast szokatlan ürességet érzett a gyomrában.
– Ne beszélj zöldségeket! – morogta. – Boldovar kriptájának még a közelében sem volt mocsár!
– Ám a mocsarak kiszáradnak – mondta a bölcs.
A varázsló épp rá akart mutatni, hogy erődnek sem látták nyomát, de ezer év valóban hosszú idő. Ennyi év alatt még egy sárerődöt is elmos a tavaszi eső.
– Mi van a fával? – kérdezte ezért. – És vajon hány elf költőt találunk az ork táborban?
– Valóban ellentmondásos dolog – mondta Owden –, de rengeteg minden van, amit még nem tudunk...
– Mint például az erőd rendeltetését. – Vangerdahast visszakúszott a hegyoldalon. – Nem is akarok több filozófiai eszmefuttatást hallani. Napokig itt vitázhatnánk, de semmi értelme sem lenne. Ha Tanalasta odabent van, meg kell mentenünk.
– És ha nincs, rá kell vennünk az egyik gaznethet, hogy mondja meg, merre ment – tette hozzá Owden.
A pap követte Vangerdahastot lefelé, Alaphondar pedig továbbkúszott kiszemelt rejtekhelyére, egy sziklarakás mögé. Senki sem javasolta, hogy varázslattal próbálják megállapítani a hercegnő tartózkodási helyét. Ha még nem fogták el, a mágia úgy odavonzaná hozzá a gaznetheket, mint molylepkéket a fáklyafény.
Mielőtt elváltak volna, Alaphondar sok szerencsét kívánt.
– Biztonságban leszünk – nyugtatta meg Vangerdahast. – Te vállalod a legnagyobb kockázatot, azzal, hogy egyedül itt maradsz. Emlékszel a jelre?
A bölcs bólintott.
– Az üstökös – mutatott viharkabátjának rejtett zsebére. – Amint meglátom, csatlakozom a társasághoz.
– Rendben. Ha megtaláltuk a hercegnőt, nem piszmoghatunk itt tovább – mondta Vangerdahast. – Ha viszont nem, nem lesz időnk arra, hogy téged keresgéljünk.
– Ám ha rosszul áll a szénánk, inkább ne gyere a közelünkbe – tette hozzá Owden. – Nem tudnál segíteni, és valakinek a királyt is értesítenie kell.
– Lehetőleg személyesen. – Vangerdahast megpaskolta a bölcs kabátjának csatját. – Csak akkor használd, ha nagyon muszáj. Jó volna, ha megérnéd, hogy írásba foglald mindazt, amit e lényekről tudunk.
Alaphondar egykedvűen biccentett.
– Tudom, tudom... nekem a pennám a fegyverem.
Ismét sok szerencsét kívánt nekik, majd elfordult. Vangerdahast és Owden visszatért a lovához, és nyeregbe szállt. A Királyi Túratársaság maradványa indulásra készen állt, mindegyik lovas vállán ott lógott a viharkabát. Ezek ugyan csak a harci mágusok alapfelszereléséhez tartoznak, mostanra azonban már annyi embert vesztettek, hogy a legalacsonyabb rangú közlegénynek is jutott belőle.
Vangerdahast bólintott, s a társaság tagjai bekapcsolták a csatokat. A harci mágusok mindenkire porított acélt hinttettek, a levegőt misztikus kántálás rezegtette meg, s a pajzsvarázs létrejött. Az udvari főmágus ugyanezt tette Owdennel és önmagával, aztán felnézett a hegytető irányába. Alaphondar a sziklák között csücsült, egyik kezét a magasba emelte, hogy jelezhessen.
– Felkészülni! – Vangerdahast lépésre fogta a lovát, és mutatta a csapatnak, hogy kövessék őt a hegyre. – Aki totojázik, drágán meg fog fizetni érte!
Szinte el is érték a hegy csúcsát, mire Alaphondar lecsapta a kezét. Az udvari főmágus vágtára sarkalta Cadimust. Belerezgett a levegő a patadübörgésbe. Vészjelző harang kondulása visszhangzott végig a mocsáron, melyet hangos morgás, visítás követett.
A királyi fővarázsló megállt a hegytetőn, s figyelte, amint az ötszáz ork egymás sarkát taposva siet a félsziget nyaka felé. A disznófejűek előtt öt fekete csíkot látott: szárnyuk homályos árnynak látszott csupán, amint vijjogva repültek a Királyi Túratársaság felé. Vangerdahast szíve elnehezült. Eddig még soha nem volt dolguk háromnál több gaznethtel egyszerre.
Rohamra indultak. A varázsló vénséges térde sajgott az erőfeszítéstől. A gaznethek pedig egyre följebb szálltak; nagyjából száz lábnyi magasban lehettek, mikor a társaság elérte a félsziget bejáratát. A királyi főmágus keze a viharkabát belsejébe tévedt, kitapogatta a rejtett zsebet, közben egyre nyújtogatta a nyakát, hogy szemmel kísérje a közeledő fantomokat. Azok most éles kanyart írtak le a levegőben, s zuhanórepülésben hátulról közelítették meg a csapatot.
Vangerdahast ismét előre fordult, és látta, hogy az orkok felsorakoztak a félsziget bejáratánál. Az alakulatok furcsa fegyvereket viseltek: lándzsát, kardot, pikát vegyesen... láthatólag mindenki azt kapta fel, ami épp a keze ügyébe került, mikor a riadó megszólalt. Mágia nélkül is könnyűszerrel áttörhettek volna a védelmükön, a királyi fővarázsló azonban nem akart értékes időt vesztegetni a csatára, különösen nem öt gaznethtel a hátukban.
Végignézett a torony előtt kétszáz lépésnyire végződő táboron: orkok hosszú sora özönlött elő, hogy útját állja a seregének. Asszonyok, gyerekek bámultak utánuk, s bátorítóan rázták az öklüket. Nagy meglepetésben lesz részük.
Vangerdahast benyúlt rejtett zsebébe, s azonnal megjelent az orra előtt a fekete téglalap. Cadimus felnyihogott, és ki akart térni, erre azonban nem maradt ideje. Teljes sebességgel vágtázott keresztül a résen, aztán ismerős végtelen sötétség borult rájuk.
Egy pillanattal később ismét kiértek a fényre, a varázsló feje kóválygott, körülötte döbbent sikolyok harsantak. Cadimus megbotlott, valaki meg felrikoltott, és sípcsonton vágta Vangerdahastot. A férfi lenézett – hasztalan, mert még mindig nem látott tisztán –, fogalma sem volt róla, mi történhetett. Körülötte lópaták dübörögtek, a világ vijjogó, horkantó összevisszasággá változott. Cadimus visszapattant valami rugalmas dologról, majd nekivágódott valami hasonlóan rugalmas tárgynak... Vangerdahast szeme előtt végre kirajzolódott egy ló fara.
Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, és eszébe jutott, hogy egy lovasroham közepén vannak. Kába jószágokat és üveges szemű harcosokat látott maga körül, mindegyik teljes sebességgel vágtázott előre, s egyikük sem látta az alig ötven lépésnyire álló erődöt.
– Állj! – Vangerdahast megrántotta a gyeplőt, de vigyázott, hogy ne ütközzön össze a mögötte haladókkal. – Állj, ha mondom!
A társaság lassan-lassan engedelmeskedett a parancsnak. Mire Vangerdahast elérte az erődöt, a roham poroszkálássá szelídült, néhány ló még vakon botladozott, a katonák pedig sűrűn pislogtak. A félszigetnek ezt a végét hajszálvékony repedések szőtték át, melyek mindegyikéből sárga köd gomolygott, a levegőt kénes bűz járta át. Szúnyogok, darazsak, legyek felhői keringtek a füstben, s szinte megbolondították Vangerdahastot a zümmögésükkel.
Megfordította lovát, és visszanézett az ork táborra. Bőrdarabok, félig főtt étel hevert szanaszét, s a rémült nők a mocsárba terelték meglepett porontyaikat. úgy két tucat öregember és ugyanennyi asszony lándzsát lóbálva érkezett a fogadásukra.
Vangerdahast keresztüllovagolt a még mindig kábult sárkányokon, és kezével széles körívet írt le a félsziget felé, közben hosszú, bonyolult varázsigét mormolt. Más igékkel ellentétben ehhez nem volt szükség anyagi segédeszközre, viszont jó fél perces nyelvtörő hozta létre a mágiát. Mielőtt végzett volna, a disznófejűek már el is hajították lándzsáikat, és a gaznethek is megjelentek a láthatáron, úton az erőd felé. Vangerdahast nem látta ugyan az orkcsapat szívét, de bízott benne, hogy azok hegynek fölfelé indultak rohamra, a váruk védelmében. Végül befejezte a varázslatot. Csillogó fényfal jelent meg előtte, végignyúlt a félsziget derekán, mélyen belelógott a vízbe. A gaznethek ellen persze mit sem ér, ám az orkoknak meg kell majd kerülniük, ha vissza akarnak jutni az erődhöz. Amelyik szerencsétlen hozzáérne a falhoz, azt társai a felismerhetetlenségig összekaszabolva látnák viszont.
Mire visszanézett a sárerődre, már záporoztak rájuk az ork nyilak a lőréseken keresztül. A Királyi Túratársaság felébredt ugyan bódulatából, ám alig-alig viszonozhatták a tüzet. Az erőd körül gomolygó sötétségben ugyanis nem látták, merre lőjenek, úgyhogy nagyjából annyi sikert könyvelhettek el, mint az orkok, kiknek lövedékei lepattantak a katonák mágikus páncéljáról.
Vangerdahast előreügetett a parancsnokokhoz, akik Owden mellett ácsorogtak. Mivel a pap épp utasításokat osztogatott nekik, Vangerdahast leszállt a lováról, egy fiatal sárkány gondjaira bízta, és odacsörtetett hozzájuk.
– Ne vesztegessétek az időtöket erre a földtúróra! – Megragadta a Bíbor Sárkány vállát, és a fal felé penderítette. – A gaznethek két perc múlva itt lesznek. Hívjátok az íjászokat!
A férfi elsápadt.
– Parancsodra, uram.
Engedelmesen elloholt, s kiáltozott a sárkányoknak, hogy rendeződjenek alakzatba. Vangerdahast a harci mágusok vezéréhez fordult, és az erőd kapujára bökött. Legnagyobb megdöbbenésére az fekete vasból volt. Nem is értette, hogy nem vette észre a fém csillogását a hegytetőről.
– Megmagyaráznád, miért áll az a kapu még mindig?
Az ifjú mágus elfehéredett.
– Magam sem tudom, uram. Próbálkoztunk tűzzel, villámmal, görbítéssel. Semmi sem használt.
– A varázslatok igazából erősebbé teszik a kaput. A vas nem volt ott, mielőtt a mágusaid nem kezdtek volna bele a varázslásba – szólt közbe Owden.
– Akkor próbáljátok a falakat! – bömbölte Vangerdahast. – Sietnünk kell!
Mialatt beszélt, előkotorta zsebéből a mágnesdarabot, és lekapart egy kis port Owden viharkabátjáról. Megforgatta benne a mágnest, az erőd alapjára mutatott, és kimondta a bűvigét. Sziporkázó fénysugár lövellt ki ujjából, s hangos csattanással nekivágódott az építménynek. A sárfal megfeketedett, elsimult, mintha megolvadt volna, s mikor a mágia ragyogása elhalványult, egyszerre körkörös alakban fekete márvánnyá változott.
Vangerdahast szitkozódott. Egy orknyíl telibe találta mellkasát, és ártalmatlanul lepattant varázsvédelméről.
– Ugyanaz a helyzet, mint a kapunál – állapította meg Owden. – Attól félek, Alaphondar jobban ráérzett az igazságra, mint hitte volna. Az erőd ellened fordítja a mágiádat.
– Azt látom – dörmögte Vangerdahast.
Úgy döntött, épp az ellenkező megoldáshoz folyamodik, s néhány gyors szóval hatástalanította a varázslatot. A kör csak tovább tágult.
Diadalmas nyílzápor köszöntötte a helyszínre érkező gaznetheket. Vangerdahast visszanézett a prizmafala irányába, s látta, hogy mind az öt fantom a mocsár fölött köröz, mellkasukból vashegyű nyilak állnak ki. Ketten közülük mintha lassabban röpültek volna, mint máskor, s egy harmadikból kocsonyás, fekete vér csöpögött a földre.
– Ha a mágia nem segít, majd segít a munka – mondta Owden.
Elvett egy vashegyű lándzsát az egyik sárkánytól, és megrohamozta az erőd falát, ott, ahol nem érte Vangerdahast varázslata.
Görbe nyílvesszők röppentek ki a lőrésekből, hogy útját állják. A legtöbbjük a közelébe sem ért, s azok, melyek eltalálták, lepattantak varázspáncéljáról. Vangerdahast a homlokát ráncolta, majd miután rájött, mit tervez a pap, utána küldött egy szakasz Bíbor Sárkányt.
– Menjetek, és segítsenek annak az eszelősnek! Tanalasta letépi a fülem, ha valami baja esik.
Tucatnyi sárkány markolta fel lándzsáját, és eredt Owden után. Néhány harci mágus is csatlakozott hozzájuk, és hamar lebegő mennyezetet teremtettek a fejük fölé, hogy ne zavarják őket az orkok nyilai. Vangerdahast egy pillanatra helyben maradt, várta az ellenség válaszát, ám az erődöt körülvevő sötétség miatt nem látta, mi folyik odabent. Az egyetlen változás az volt, hogy az ork nyilak megritkultak, mikor a disznófejűek rádöbbentek, hogy hiábavalóan lövöldöznek.
Íjhúrok pendülése hallatszott mindenhonnan. Vangerdahast körülnézett a félszigeten. A sárkányok egyetlen alakzatba rendeződve álltak a parton, s nyilakkal sűrítették a levegőt; a gaznethek lecsapni készültek. Minden Bíbor Sárkány szakasz mögött egy-egy harci mágus állt, s erőfalat varázsolt a csapat feje fölé.
Villódzó erőfüggöny kelt életre a félsziget partja mentén, s várfalszerűen körbevette. Két gazneth egyenesen belerohant a barikádba, vérfagyasztó sikolyuk végigvisszhangzott a mocsáron, ám inkább meglepettnek látszottak, mint sérültnek, ahogy felkenődtek a láthatatlan falra. A másik három fantom még az ige befejezése előtt bejutott, s már a sárkányok sorait ritkították, fekete karmukra harci mágusok vére tapadt.
A varázslók egyike gyors hálót készített, önmagát és egy gaznethet fehér szövedékkel vett körül. A másik két mágust leterítette a támadás, ordítva hadonásztak a levegőben, mialatt a gaznethek ismét visszatornázták magukat az égbe. A nyílzápor a prizmafal felé terelte őket, ám ez nem akadályozta meg egyiküket sem abban, hogy az orksereg közepébe ejtsék áldozataikat. Rövid csata kezdődött dörgő villámok és visító orkok zajával, majd a disznófejűek diadalittasan felüvöltöttek, mikor számbeli fölényük végül elegendőnek bizonyult a két mágussal szemben.
A fal Vangerdahast felőli oldalán tucatnyi sárkány sereglett a behálózott gazneth mellé. A szálak lassan elszíntelenedtek, s a katonák nem tudták, támadjanak-e vagy sem. Végül egyikük nekidurálta magát, és teljes erejéből belenyomta kardját a szövedékbe. Tompa bömbölés hangzott odabentről, a harcos fegyvere azonban beleragadt a hálóba, nem tudta kihúzni többé. Ide-oda rángatta a kardot, hogy kitágítsa a sebet. A gazneth nagyot ordított, s erre a többiek is bátorságra kaptak: egymás után mélyesztették be pengéjüket a testébe. Úgy vonaglott a rém, hogy alig bírták tartani kardjuk markolatát.
A rángás hirtelen abbamaradt. Fülsértő morajlás kezdődött, s a katonák hirtelen a levegőbe repültek. Sárgás füst kíséretében megnyílt alattuk a föld. A hálóba ragadt csapat furcsa ívet írt le a levegőben, rekedt ordításukat a torkukra forrasztotta a vastagon hömpölygő, bűzös köd. Két harcos kiszakadt a hálóból, és lezuhant, a sárgás füst meg úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.
Az óriási gubó visszaesett a mélyedésbe, ám egy pillanat múlva újra felbukkant egy tűzoszlop tetején. A háló vörös fénnyel szénné égett, a katonákból megperzselt csontok és elfeketedett páncél maradt, ahogy visszazuhantak a repedésbe. A gazneth maga is lángra lobbant, ám ő a levegőben lebegett, széttárta szárnyát, s rosszindulatúan károgott. Széles kört írt le a levegőben, lángoló karmai közé kapta a legközelebbi harci mágust, majd eltűnt Vangerdahast prizmafala mögött.
A többi gazneth négy oldalról közelített a falak felől, széttárt karmokkal, sebeikből csöpögött fekete vérük. Varázslatok, vashegyű nyilak sokasága záporozott rájuk, majd a föld megremegett. Tűzfüggönyök emelkedtek a magasba, végig a félsziget gerincén. Fojtogató kénbűz terjengett, s az emberek köhögtek, fuldokoltak, a torkukat fogták. Rémült lovaik pedig őrjöngve rohantak körbe-körbe a parton, nekimentek a láthatatlan falnak, hiábavalóan keresték a kijáratot.
A harci mágusok egykettőre varázsszelet dagasztottak, és elfújták a füstöt, Vangerdahast viszont egy pillanatra sem hagyta abba a káromkodást.
Eleddig a gaznethek nem használták ezt a képességüket a Királyi Túratársaság ellen, s fogalma sem volt róla, mi jöhet még ezután. Egész taktikája azon alapult, hogy valahogyan sakkban tartják a teremtményeket, amíg nem jutnak be az erődbe, most viszont úgy festett, még ezt sem sikerül majd elérniük.
Lángoló gazneth vitorlázott el a prizmafal felé. Vangerdahast egy jégviharral visszaterelte, majd odasietett az erőd fala mellé Owdenhez és a többiekhez. Az aratásmester és két katona egymás mellett állt, s őrülten csépelték lándzsájukkal a puha anyagot. Már legalább kétlábnyi széles alagutat ástak a torony aljába. Mivel eszébe jutott, hogy nem lenne jó, ha Chauntea papja lépne be elsőnek megmentőként a toronyba, Vangerdahast benyúlt az alagútba, és megragadta Owdent.
– Hadd menjenek a sárkányok előre – mondta neki. – Tanalasta sosem bocsátaná meg nekem, ha valami balszerencsés dolog történne veled.
– Valóban. Az majdnem olyan balszerencsés lenne, mintha azt mondanád neki, valaki más mentette meg a toronyból – tépte ki magát Owden a kezéből, ám aztán vállat vont, és nem ásott tovább. – Játszd a kisded játékaidat, ha akarod. A hercegnőnek mindez úgysem számít.
Vangerdahast lenyelte az éles viszonválaszt, tudta ugyanis, hogy azzal csak lovat adna a pap alá. Tanalasta mindig is éles eszű lány volt; most hogy makacs nővé cseperedett, egy egyszerű mentésnél több kell ahhoz, hogy újra megfontolja a döntését.
Az ásók végül kilyukadtak a másik oldalon, két félyardnyi nyílást ütöttek a falba. Dohos földszag töltötte be a levegőt. Furcsa zümmögés hallatszott, s az első két sárkány sikoltva hátrált: fejüket fekete darazsak hada vette körül.
Vangerdahast felemelte a kezét, a tenyerébe fújt: apró szélvarázzsal elűzte a darazsakat – mindennapos bűbáj ez egy mágus számára. A két sárkány hanyatt esett, üvöltve tapogatta a szemét. Owden és néhány katona végül lefejtette kezüket az arcukról, amely kétszer akkorára duzzadt a darázscsípések nyomán. A pap Chauntea kegyelmét kérve imába fogott.
Vangerdahast megragadta a vállát.
– Őrizd meg a varázslataidat Tanalastának! Nem szeretek ugyan osztozkodni a dicsőségen; ám neki talán mégis nagyobb szüksége lesz rá, mint e sárkányoknak.
Owden habozott. Vangerdahast választási lehetőséget sem hagyott neki, egyszerűen talpra rántotta, és az erődhöz fordult, amelyből még mindig özönlöttek a darazsak. Fél tucat sárkány fejére borított viharkabáttal rohamozta meg a falat, páncélos vállukat a puha sárnak feszítették.
A fal végül beomlott: egyetlen ablakszerű mélyedés keletkezett a két nyílás helyén. Két katona fejjel beesett a sötétségbe, s ahol sípcsontjuk hozzáért a vájat aljához, fekete márvánnyá vált a fal pereme, ahogy az erőd lassan elszívta a viharkabátok és varázspajzsok mágiáját. A darazsak lecsaptak rájuk, a sárkányok pedig ordítva dobálták magukat fájdalmukban.
Az egyik mágus varázsfuvallatot idézett a nyílásba. Most már az egész ablak pereme fekete márvánnyá vált, de a darazsak szerencsére eltűntek az erőd belsejében. Néhány katona előrefutott, és kivonszolta sebesült társát az ajtóból.
Ork nyilak vihara szelte át a sötétséget odafentről. A megmentőkről ártalmatlanul lepattantak a lövedékek, a két sérült azonban felordított, mikor eltalálták. Az egyiknek a vállát lőtték át, a másiknak a nyakába fúródott egy nyílvessző. Vangerdahast előhúzott egy parancsgyűrűt, életre hívta a fényvarázsát, majd bedobta a torony sötétjébe.
A gyűrű egy darabig lüktetett, ám amint csörrenve leérkezett a kőpadlóra, elhalványult a fénye. Ebben a rövid pillanatban viszont Vangerdahast több darázsrajt és orkot látott a járat túlsó végénél.
Tanalastának nyomát sem fedezte fel.
– Tűzgolyót! – parancsolta.
– Tűzgolyót? – pihegte Owden. – De hiszen pont ezt akarják! Az a varázslat az egész tornyot kővé változtatná!
Vangerdahast vállat vont.
– Na és, kit érdekel? Már meglékeltük.
A harci mágusok felkészültek a varázslatra. Vangerdahast látta, hogy a szigeten dúló küzdelem lassan ellenük fordul. Vaskos füstfelhő borította be a csatateret, vörös tűzfüggöny gyúlt száz meg száz ponton. Tucatjával feküdtek a földön katonák, torkukat markolászva vagy immáron mozdulatlanul. Az őket őrző harci mágusoknak híre-hamva sem volt, a lovak pedig azóta is őrülten vágtattak körbe-körbe. Természetesen Cadimus vezette a ménest. A gaznetheket viszont sehol sem látta Vangerdahast, s már-már reménykedett benne, hogy a rémek végül alulmaradtak a vasfegyverekkel szemben. Reménye azonban egy csapásra füstbe ment, mikor észrevette, hogy a prizmafal egyre halványodik. Tudta, hogy a másik oldalán gaznethek nyomják hozzá fekete testüket, hogy felszívják a mágiáját. Mögöttük pedig minden bizonnyal orkok hordái tombolnak, amelyek alig várják, hogy átjussanak az erődhöz, és lemészárolják a Királyi Túratársaság maradékát.
Nem lesz nehéz dolguk. Lehet, hogy Cadimus és társai néhányukat összetaposnak majd, azután viszont szabad utat kapnak a győzelemhez. Egyszerűen lerohanják azt a néhány sárkányt, akivel nem végzett a füstfelhő.
Hatalmas tűzgolyó morajlása szakította ki a gondolataiból. Felnézett, az erőd falába vágott ablak szélét lángok nyaldosták végig. A sárfal abban a szempillantásban fekete márvánnyá vált, egészen a második emeletig. Vangerdahast apró pergament húzott elő a köntöséből, kúppá csavarta, és az ajkához emelte. Gyors bűvszavakat suttogott, és a csata túlélőihez fordult.
– Visszavonulás az erődhöz!
Bár ő maga alig hallotta a hangját a csatazajban, az állva maradt sárkányok azonnal engedelmeskedtek, és futva megindultak a torony irányába. Fél tucat nem sokkal ezután összerogyott, vagy a mérgező gáz füstje vagy egy feltörő tűzoszlop végzett velük. Vangerdahast úgy becsülte, hogy legfeljebb a fél társaság, azaz húsz harcos ér oda élve az erődhöz.
Megragadta a legközelebb álló harci mágus karját.
– Amint bementem a toronyba, te veszed át a parancsnokságot. Zárd el a rést egy vasfallal – de hajszálnyi távolságban legyen a faltól, ne érjen hozzá! –, aztán fogd a túlélőket, és teleportálj vissza Arabelbe.
A mágus arcáról lerítt a megkönnyebbülés.
– Ahogy parancsolod, uram.
– És mi lesz Alaphondarral? – kérdezte Owden. – Nem küldted fel az üstököst.
Vangerdahast végignézett a félszigeten.
– Alaphondar nagyobb biztonságban van a búvóhelyén. Visszajövünk érte Arabelből.
Azzal visszafordult az erőd felé, ahol az utolsó tűzgolyó szikrái is elhamvadtak. Zsebéből varjútollat vett elő, s végighúzkodta testén, miközben mély hangon kántált valamit. Meleg borzongás járta át a karját. Hirtelen pehelykönnyűnek érezte magát, s felröppent a levegőbe.
Amint végzett a varázslattal, meg is érkeztek az első sárkányok, kénes bűzt árasztottak, és fuldokolva köhögtek. Némelyik arca felpuffadt a rovarcsípésektől, egyeseken pedig úgy tűnt, kitört a mocsárláz. Egyikük, mikor meglátta, hogy Vangerdahast a levegőbe emelkedik, megragadta köpönyegét.
– Mit csinálsz? – rikoltotta érdes hangon. – A Királyi Túratársaság nem menekül!
– Gyáva féreg! – szidta egy másik. – Gyere vissza, és álld velünk a sarat!
Ezek után többen is előresereglettek, hogy fogva tartsák az udvari főmágust. Vangerdahast kirántotta magát a szorításukból, és gyorsan kartávolságon kívülre röppent.
– Hogy mered azt mondani, hogy menekülök? – vágott vissza haragosan. Köpenye alól egy pálcát halászott elő. – Hogy mered?
Most Owden lépett előre, és felemelte a kezét, hogy megakadályozza az összecsapást.
– Vangerdahast, ez csak a gazneth őrülete! – mutogatott vadul felduzzadt arcukra. – Sérültek és betegek, mint te is voltál Arabelben.
– Akkor gyógyítsd meg őket! – reccsent rá Vangerdahast, s közben nagyon ostobának érezte magát... és félt is, mert rájött, hogy rengeteg mindent nem tud még a gaznethekről. – Arabelben találkozunk.
– Micsoda? – döbbent meg Owden. – Mire célzol? Szükséged lesz valakire, aki fedezi a hátad!
– Hogyan? – Vangerdahast csapkodni kezdett a karjával, és odalibegett az erőd fekete falában tátongó nyíláshoz. – Mivel nem tudsz repülni, csak lelassítasz... és elvesztenéd a viharkabátod mágiáját a várban.
– Várj! – szólt harci mágusok újonnan kinevezett parancsnoka. – Azt hiszem, segíthetek.
A királyi fővarázsló hátranézett. A mágus és Owden sietve a nyomába eredtek, s a varázsló útközben egy galambtollat dörzsölt a pap karjához. Fél tucat eszelős sárkány csörtetett mögöttük, akik szakadatlanul átkozódtak Vangerdahastra, és bosszút esküdtek ellene. A félsziget bejáratánál a gaznethek végül sikeresen megsemmisítették a prizmafalat. Cadimus azonnal megtalálta a rést, s a lóhad keresztülvágtatott rajta, felöklelték a meglepett gaznetheket.
Owden bizonytalanul a levegőbe emelkedett, s elzárta Vangerdahast elől a kilátást. Nem figyelhette tovább Cadimus őrült rohamát.
– Készen állok! – jelentette a pap.
– Azt én döntöm el.
Vangerdahast elfordult, és besiklott az erőd márványfeketeségébe.

 

 

19

A hegytetőről, ahol Alaphondar rejtőzött, az erőd pusztán hüvelykujj méretű doboznak látszott a lassan örvénylő barna mocsár közepén. A Királyi Túratársaság katonái – már az, ami megmaradt belőlük – apró pálcikaembereknek tűntek, melyek időnként felbukkantak a füstös, tüzes félszigeten. Az orkok bugyborékoló tömegként várakoztak a vízben, a gaznethek pedig négy árnyékra és egy lángnyelvre hasonlítottak, ahogy nekinyomódtak a láthatatlan falnak. Alaphondar dombja időnként meg-megrezdült a földmorajlás hatására, s a szél néha kénes, égett hússzagot sodort feléje. A csata már eldőlt – Alaphondarnak pedig fogalma sem volt róla, mi történik, és mi lett a társaival.
Egyetlen dolgot látott tisztán: a mocsári ködöt, amint csigavonalban körülfogja az erődöt, s ez a valami rémisztette meg a legjobban. Az még hagyján, hogy roppant természetellenes külsejű dologról van szó, ám nagyon úgy tűnt, mintha a torony magába szippantaná a Királyi Túratársaságot gaznethestül, orkostul, s még a mocsár bomlasztó energiáit is. Alaphondar szinte biztosra vette, hogy Vangerdahast nem figyel fel a ködre, vagy pedig nem tulajdonít nagy jelentőséget neki. A királyi fővarázslónak sok erőssége van, a filozófiai gondolkodás azonban nem tartozik ezek közé – különösen nem egy csata kellős közepén.
Alaphondar már nyúlt is a nyakcsatja után, ám aztán elhúzta a kezét, és felállt rejtekhelyéről. Még ha sikerülne is kapcsolatba lépnie Vangerdahasttal, mit mondhatna neki? Hogy gyanús ködöt lát az erőd körül? A vén varázsló csak annyit morrantana vissza, hogy magára vonja a gaznethek figyelmét – és igaza lenne. Ahhoz, hogy a barátai segítségére lehessen, többet is meg kell tudnia.
Sietve szedte vén lábait, leszaladt a hegyoldalon, aztán kivette látcsövét a nyeregtáskából, és visszaindult a hegytetőre. Amikor évtizedekkel ezelőtt először bemutatta Vangerdahastnak az új találmányát, az a goromba pokróc kigúnyolta: ugyan miért használná bárki is ezt a „négy lábnyi monoklit”, és nézné a homályos, ugrálós képet, amikor egy távolbalátó varázs tökéletesen tiszta látványt nyújt. Alaphondar némán tűrte a kritikát, és motyogott valamit arról, hogy tökéletesítenie kell az optikát.
A bölcs felért a csúcsra, és a szeméhez emelte a látcsövet. Most már egyáltalán nem volt homályos a kép – és nem is ugrált, hogyha rendesen kitámasztotta a másik végét. Az erőd így akkorának látszott, mint a karja, s még a fátyolos ködön keresztül is látta, hogy Owden Vangerdahast mögött besuhan a toronyba egy ablakszerű repedésen. Furcsamód az előbbi fakapu most tömör vasnak látszott, s az építmény alsó szintje csillogó, fekete márványból állt.
Ezüstös villódzások rajzottak Vangerdahast körül, mikor belibegett a kapun, valami pálcával intett a terem belseje felé. Odakint újabb hat hüvelyknyi fal feketedett meg, s a bölcsnek egyre inkább az az érzése támadt, hogy helyes volt a feltételezése az erőd elhelyezkedését illetően. Azért készítették, hogy őrizzen valamit, ami a mocsárból jön elő, s Vangerdahast mágiája csak sietteti a dolgokat.
Most egy harci mágus lépett a képbe – valami varázslatfélét mormolt ő is, s közben az ablakra mutogatott. Alaphondar legnagyobb megrökönyödésére egy tucat sárkány fogta hirtelen körül a mágust. Vasfal jelent meg a fejük fölött, és a nyakukba zuhant. A szélén néhány katonának sikerült kimásznia, ezek gyorsan elsántikáltak a csata irányába. Néhányan az erőd felé indultak, ám az ablakból rögvest eltalálta őket egy villám.
Alaphondar a fejét csóválta az őrület láttán, aztán észrevette a mocsárban vágtató lósereget. Ismét a szeméhez emelte a látcsövet, s megütközve bámulta, amint a rémült állatok egyenest megrohamozzák az orkokat. A disznófejűek vagy félrehúzódtak, vagy a lovak patái alatt végezték. A királyi főmágus bátor csődöre, Cadimus vezette a támadást; olyan vadul hadakozott, hogy Alaphondar eltöprengett rajta, hátha Vangerdahast valami varázslattal csatamámorba kergette szegényt.
Kíváncsisága egy csapásra eloszlott, mikor a víz felől egy gazneth közelítette meg hátulról Cadimust. A fantom széttárta szárnyát, és kinyújtotta a karját a csatamén irányába, ekkor azonban majdhogynem felborult, mikor egy ló végigdübörgött a szárnyán. A gazneth megperdült, ujjhegyéből vörös lángot lövellt, s a pimasz lóra bökött. Sötét repedés nyílt a talajon, s fél tucat fejvesztve vágtató állatot magába zárt. Egy pillanattal később füstölgő tetemük egy lángoszlop tetején bukkant fel újra.
Még egy gazneth érkezett a víz felől, és emelkedett a magasba: ködös sötétséget szitált a szárnyából. Ide-oda körözött a riadt lósereg körül, s a sötétség szalagját körbetekerte az állatokon. Azok nyomban megvadultak, s egymást kezdték harapdálni, vagy megrugdosták azokat, akik mögöttük haladtak.
Az ütközet már a végére járt. Egy harmadik gazneth jelent meg, s az orkok felé siklott, vadul a fejvesztett állatokra mutogatva. Az orkok erre megfordultak, és rohamra igazították kezdetleges fegyverüket, mit sem törődve saját életükkel. A lovak hasonló modorban válaszoltak: megálltak a horda közepén, haraptak, rúgtak, s mikor megtisztították egy darabon a csatateret, visszatértek a közdelembe. Egyedül Cadimus és hat társa menekült meg a gaznethek befolyása alól, ők folytatták útjukat előre.
A maradék két gazneth együtt emelkedett ki a barnuló mocsári fű közül. Egyikük a menekülő lovak után vetette magát, hátulról zuhant feléjük, s röptében barna cseppeket hullajtott rájuk szárnyából. Az állatok szinte azonnal lelassultak, orrukból fehér hab csordult ki. Egyedül Cadimus futott tovább: ő bevetette magát a mocsárba, és eltűnt a víz alatt.
Alaphondar azt már nem várta meg, hogy kibukkan-e újra a vízből. Látcsövét visszairányította az utolsó gaznethre. A lény egy hatalmas pej ló fölött lebegett, melynek állkapcsa összezárult egy alak nyaka körül, míg két másikat a mellső lábaival támadott. Egy ork koponyája széthasadt, a másikat belelökte a vízbe, a harmadiknak pedig elharapta a torkát; őrjöngésbe hajszolta az igyekezet, hogy lerázza a gaznethet a hátáról.
Egy pillanattal később azonban a ló elfáradt. Bőre elszürkült, pofája besüppedt, izmai lefoszlottak testéről. Az állat az oldalára fordult és a hátára dobta magát, hogy még utoljára megpróbálja levetni lovasát. A gazneth mindössze újabb áldozat után nézett, a pej pedig belefulladt a mocsárba.
Alaphondar leeresztette a látcsövet, és belapult a szikla mögé; hátán végigfutott a hideg a látottaktól: tűz és tombolás, sötétség, ragály és rothadás – az öt elemi pusztító erőt megtestesítő fantomok, akiknek üldözése során Emperelnek nyoma veszett... Egyértelműnek látszott az utalás. Emperel az Alvó Kardok őrzője volt, a cormyri lovagok titkos csapatáé, akiket mágikus tetszhalálba küldtek, hogy életre keljenek, amikor eljön a nagy gyertyavári bölcs, Alaundo által megjósolt nap:

 

A vész hét hírnöke – öt rég elment, egy a nap szülötte, egy hamar követi – nyitja meg a kaput, melyet eleven ember nem csuk be többé. Rajta pedig holtak seregei özönlenek, és ördögi módon támadt teremtmények, hogy Cormyr elpusztuljon, hacsak a sok éve alvók nem kelnek föl ellenük.

 

Boldovar a maga idejében valóban veszedelmet jelentett, s most visszatért, sötétséget és őrületet támasztva maga körül. Alaphondar nem ismerte a többi gazneth nevét, ám ésszerűnek látszott a gondolat, hogy őket is Cormyr múltjában kelljen keresnie. Így kapásból legalább egy tucat szóba jöhető nevet fel tudott volna sorolni, már ami a hajdanvolt gonosztevőket illeti.
Ez viszont azt jelenti, hogy csupán két vészhírnök marad: „egy a nap szülötte” és egy, aki „hamar követi”, aki kinyithatná a kaput, melyet „eleven ember nem csuk be többé”. Alaphondar szíve összeszorult. Mi van, ha ezek egyike Tanalasta? Vangerdahast szörnyű veszedelmet jósolt a birodalomnak, ha Tanalasta tovább erőlteti a királyi egyház tervét, és a legbölcsebb udvari bölcs épp eléggé ismerte a történelmet ahhoz, hogy belássa: a királyi fővarázslók ilyen dolgokban ritkán tévednek.
Nagy nehezen feltápászkodott. Cadimus már a part felé haladt, kikerülte az orkokat és a gaznetheket, mert egy darabig a mocsárban lapult meg, aztán elbújt a magas fűben. A többi ló a félsziget közelében hevert, egyesek félig az ingoványban, mások a part mentén, hogy a kifelé evickélő orkoknak ne legyen annyira egyszerű a dolguk. A gaznethek nem hajtották őket túlságosan: nem zavarta őket, hogy Vangerdahast bement a toronyba. Természetesen nem is volt félnivalójuk, hiszen a mágus minden varázslata egy darabon márvánnyá alakítja a sárerődöt.
Alaphondar ismét a szeméhez emelte a látcsövet. A torony már háromnegyedig fekete volt, s a barna mocsárköd egyre szorosabb gyűrűbe vonta. A földhöz közel úgy besűrűsödött, hogy a bölcs még a falat sem tudta kivenni, csupán Vangerdahast harci varázslásainak ezüstös csillogását, onnan, amerre az ablakot látta. Alaphondart elkeserítette, hogy barátai ilyen kevéssé haladtak előre. Mire elérnek Tanalastához, a torony szilárd márvánnyá válik, és teljesen beleveszik majd a barna ködbe.
Ami a Királyi Túratársaságból megmaradt, nagyjából húszlépésnyire gyülekezett az erődtől. Az aprócska had – hihetetlen módon – támadáshoz készülődött. A sárkányok vaskarddal a kezükben egymást taszigálták, míg a sereg ugyancsak szabálytalan kettős sorba rendeződött. A harci mágusok két túlélője a második sor közepén állt egymással szemben, s mérgesen hadonászott. Alaphondarnak halvány gőze sem volt, mit akarnak elérni a sárkányok, ám szaggatott mozgásuk és mulatságos hadirendbe fejlődésük azt sugallta, hogy áldozatul estek Boldovar sötét őrületének.
Épp le akarta ereszteni a látcsövet, hogy elinduljon lefelé, mikor a csapatot hátulról rovarraj fogta körül. Az emberek eszelős csapkodásba és rángatózásba kezdtek, egymást is ütötték, néha még a kardjuk lapjával is. A két mágus vadul hadonászott az erőd felé. Nem sikerült befejezniük a varázslatukat. Egyikük hirtelen eltakarta a szemét, és megvonaglott, a másik pedig a földre zuhant, mikor egy kósza kard átszúrta a tarkóját.
Alaphondar visszafordult az erőd felé, nyomon követte a fekete felhőt a második lőréssorig. Bár a torony belsejében még mindig áthatolhatatlan sötétség uralkodott, kétsége sem volt afelől, mit találna odabent: a hatodik gaznethet, a rovarok urát, a nap szülötte vészhírnököt.
Otthagyta a látcsövet, kilépett a szikla mögül, és elindult lefelé a hegyen; aztán eszébe jutott, hogy mégsem kellene készületlenül a csatába rohannia. Kivette jegyzetkönyvét a viharkabátja alól, előhalászott egy ólomceruzát a zsebéből, és rövid üzenetet firkált egy üres lapra.

 

Te, ki e sorokat olvasod, remélem, hűséges vagy a Bíbor Sárkányhoz, s örömest teljesíted e létfontosságú küldetést a királyod kedvéért. Amennyiben azon kevesek közé tartozol, akik ismerik az Alvó Kardok búvóhelyét, eredj oda rögvest, és ébreszd fel őket – eljöttek végül a vész hírnökei, nyílik a kapu. Hogyha e sorok néked üres fecsegésnek hangzanak csupán, fuss hamar a királyhoz, és add át neki e levelet. Bölcs Oghma vigyázza eme írást, s juttassa el a megfelelő kezekbe.

Emmarask Alaphondar, Cormyr királyi udvarának legbölcsebb bölcse

 

Kitépte a lapot a könyvből, lepecsételte, aztán szétcsavarta a látcsövet, és belerejtette az írást. Ha minden jól megy, ő maga fog visszajönni érte. Ha nem, a király felderítőket küld majd, akik kivizsgálják, miként pusztult el a Királyi Túratársaság, azok pedig megismerik az eszközt, és megtalálják benne a levelet. Két szikla közé rejtette a látcsövet, csak a csücske kandikált kifelé, hogy a figyelmes szemlélő észrevehesse, aztán elindult a mocsár felé.
Vangerdahast prizmafalából ítélve el kell érnie a hegy lábát, mielőtt még használná a viharkabát rejtett zsebét, addig viszont van ideje még egy kis gondolatbeszédre. Bekapcsolta a csatot a nyakán, és elképzelte Tanalasta arcát.

* * * * *

Mikor Tanalasta észrevette az ösvényt, Alusair csapata épp egy keskeny, meredek szurdokban bukdácsolt lefelé, mely minden jel szerint céltalanul kóválygott a Viharszarvak belsejében; ami persze egész napos, őrjítő rejtvényfejtő és sziklamászó képességeket kívánt meg a társaságtól. A csapat feléhez hasonlóan a hercegnő is egyszerre vacogott és izzadt a láztól, úgyhogy mikor először meglátta a fenyők közt előtűnő kopár földcsíkot, mely a mocsaras völgy belseje felé kúszott, pusztán lázálomnak gondolta. Hat napja már az utolsó gyógyító varázslatnak, s tapasztalatból tudta, hogy a képzelgés a betegség velejárója. Házassága után öt nappal – mintha már sok-sok éve lenne, hogy hozzáment Rowenhez, bár a valóságban csupán egy tíznap telhetett el azóta – megpróbálkoztak néhány gyógyító varázslattal, s rögvest három embert vesztettek egy gaznethtel való csatában. Azóta csak akkor alkalmaztak mágiát, ha valaki már túl beteg volt a járáshoz is. A gaznethek persze minden varázslatot kíméletlenül megtoroltak.
Végül Tanalasta kibotorkált a fák közül; az út füves szalagja kígyózott az orra előtt, s valahonnan a távolból patakcsobogást hallott. Két tucat lépésnyire magas fűzsor emelkedett, ezek takarták el a patakot. Harminc lábbal mögötte a szurdok déli fala szökött a magasba, észvesztően meredek szikláit fenyők tarkították. Mivel mind azon a véleményen voltak, hogy a hideg víz majd leviszi a lázat, a csapat hamar átgázolt a fűzesen, és hasra vetette magát a patak partján: tenyerükkel meregették a hűsítő folyadékot.
Tanalasta épp a harmadik kortyot nyelte, mikor ismerős, édeskés lótrágya-illat csapta meg az orrát. Még egy kortyot ivott, aztán átkelt a patakon a medrébe ékelt köveken keresztül. Elhaladt a másik partot szegélyező fűzfák mellett, s mögöttük kopár földre bukkant: ugyanazt az ösvényt látta, amelyet már korábban is észrevett.
Az út nagyjából tíz láb széles lehetett, száradt lótrágya borította. Három nyomot látott benne. A patanyomok a cormyri csatalovak jellegzetes öblös alakú patkóját mutatták, s ezek fölött egyetlen könnyű csizmás lábnyomsor húzódott.
Rowen.
Tanalasta visszafordult, hogy hívja a többieket, s azt látta, hogy húga már közeledik is feléje a fűzfák irányából. Alusair leguggolt, és belemarkolt a trágyába.
– Jó ideje már – jelentette ki. – Talán egy tíznapja.
– De Vangerdahast volt az! – Tanalasta a három patkónyomra mutatott. – Az Acélhercegnő útmutatásai Bíbor Sárkány hadvezérek számára alapján pontosan ilyen alakzatban lovagol egy csapat, amely harci mágusokkal is fel van szerelve. Elöl a harcosok, mögöttük a varázslók.
– Te ilyesmit olvasol? – Alusair elfintorodott. – Szerintem a hadsereg parancsnokainak fele még a borítót sem látta. – Aztán a csizmanyomra bökött. – Gondolom az én könyvemet is ismered, amelyet a nyomolvasásról írtam?
– Hogyne, bár az kiderült belőle, hogy nem forgatod Lanathar Manyont. – Húga durcás tekintetére ügyet sem vetve Tanalasta leereszkedett a nyomok mellé. – Azt hiszem, csaknem bizonyos, hogy Rowen is itt járt. Mivel a nyom a lovaké fölött húzódik, az illető később jött errefelé. Valószínűleg őket követte. És a jelek szerint egészséges volt.
Tanalasta a nyomok közepére mutatott, melyek apró bemélyedései azt jelezték, hogy az illető fürgén, sietősen haladt.
Alusair félrebillentette a fejét.
– Nagyszerű. Remélem, most boldog vagy.
– Akkor leszek boldog, ha viszontlátom. – Tanalasta felállt, és végignézett a fekete földúton. Rowent természetesen nem látta, de megnyugtatta az a tudat, hogy ugyanott áll, ahol a férfi is járt. – Lanathar szerint könnyen megállapítható, milyen régi egy nyom pusztán a kopás figyelembevételével.
– Nagyjából – dörmögte Alusair. – És ha ennél többet is állít, aljas hazugnak nevezem.
Tanalasta elhallgatott, és megvárta, míg húga is szemügyre veszi a nyomokat. Eközben a csapat többi tagja is átlábalt a patakon, és csatlakozott hozzájuk. Ketten közülük végigsétáltak egy darabon az ösvényen, maguk is felderítették a terepet.
Alusair végül kiegyenesedett.
– Én azt mondanám, hogy a társaság úgy nyolctól tizenöt napja haladt erre. Rowen nyomát nehezebb megítélni, de azt mondanám, annak úgy nyolc napja lehetett.
– Akkor lehet, hogy már be is érte őket – vetette fel Tanalasta.
Alusair egy pillanatra az arcába nézett, aztán összeráncolta a homlokát, és elszántan megrázta a fejét.
– Ne is gondolj ilyesmire! A Goblin hegyhez megyünk, és kész! – Odafordult az embereihez. – Igyatok sokat, és töltsétek tele a tömlőket. Meg kell másznunk a hegyet még sötétedés előtt.
– Miért? – kiáltott fel Tanalasta meglepetten. – Vangerdahasthoz közelebb az út!
– Vangerdahast ennyi idő alatt bárhová eltűnhetett. És Rowen is.
– Nem. Rowen erre hozza vissza a társaságot. Épp ezt akarta jelezni nekünk – ellenkezett Tanalasta. Mikor húga kétkedve ránézett, tudta, hogy nyert ügye van. A nyomokra bökött. – Rowen nem ilyen meggondolatlan. Ha nyomot hagyott, azt azért tette, hogy meglássuk.
Alusair a fejét csóválta.
– Honnan sejthette volna, hogy erre jövünk?
– Tudta, hogy az Ingoványleső-hágón kelünk át, s csak két napnyira vagyunk attól délre – mondta nővére. – Dél felé haladunk, az ösvény pedig nyugatnak megy. Valahol mindenképp kereszteznünk kellett volna.
Néhány katona helyeslően felmordult.
Alusair figyelmeztető pillantást lövellt feléjük, aztán visszanézett Tanalastára.
– Szerintem kissé sokat próbálsz kiolvasni e nyomokból. Hogyha tévedsz...
– Nem tévedek! – szakította félbe Tanalasta. – Ismerem Rowent.
Ezt nem kellett volna mondania. Alusair arca megkeményedett. Húga elővette kulacsát, és megtöltötte a patakból.
– Döntöttem. Nem hajszolom végig ezeket az embereket a Viharszarvakon, csak mert te unatkozol egyedül a hálózsákodban.
Tanalastának leesett az álla, és nem csupán amiatt, mert nem szokott hozzá, hogy ilyen hangnemben tárgyalják ki a szívügyeit.
– Azt hiszem, fején találtad a szöget. – Követte testvérét a patakpartra. – Hát annyira nem szeretnéd, hogy férfit találjak magamnak, hogy inkább még tíznapnyi lázra kárhoztatod a csapatodat, mindössze azért, hogy távol tarts minket egymástól?
– Ha Cormeril Rowenről beszélsz, vedd ügy, hogy nem is hallottam! – vágott vissza Alusair. Emberei időközben feltöltötték a tömlőket, és visszalábaltak a másik partra, ahol megfeszült figyelemmel bámulták a lábujjukat vagy az erdőt. A hercegnő nem törődött velük, továbbra is Tanalastához beszélt: – Vangerdahast nem fogja megengedni, hogy folytassátok az enyelgést.
– Nem enyelgünk! – fortyant föl Tanalasta. Hideg düh ütötte fel a fejét a belsejében, s úgy döntött, eljött az idő, hogy Alusair is megtudja: egyszerre két makacs hercegnővel verte meg a sors az Obarskyr-családot. – Vangerdahast meg semmit sem tehet ellene!
Alusair ajka gúnyosan megrándult.
– Elvette a láz az eszedet? Ha ezt tovább folytatjátok, Vangerdahast majd gondoskodik róla, hogy Rowen több időt töltsön a sivatagban, mint egy bennszülött tevepásztor.
– Vangerdahastnak többé nincs joga parancsolgatni – mondta Tanalasta. – Legalábbis Rowennek nincs.
– Miről beszélsz? Még ha formálisan is, de Vangerdahast bárkinek adhat parancsot Cormyrban... talán a királyi családot kivéve.
– Hát éppen ez az. – Nővére mély lélegzetet vett, majd folytatta: – Azt hiszem, eljött az idő, hogy elmondjam.
– Micsodát? – Alusair szeme összeszűkült. – Tanalasta, mit tettél?
– Ugyan már, Alusair. Hát nem te vagy a családban a világleány? – Nem bírta elfojtani önelégült mosolyát, úgyhogy a csapat felé fordult. – Tudjátok meg hát, hogy Tanalasta hercegnő férjhez ment. Cormeril Rowen immáron királyi férj.
Húga egy szemvillanás alatt odaugrott melléje.
– Remélem, egyikőtök sem figyel a testvéremre... és biztos vagyok benne, hogy tudjátok: mi vár arra, aki valaha is elismétli e szavakat.
A katonák becsukták tátott szájukat, és roppant kényelmetlenül érezték magukat a bőrükben. Alusair még egy pillanatig farkasszemet nézett velük, majd visszafordult nővéréhez.
– És te? – rikoltotta. – Megszöktél? Egy Cormerillel? Legfeljebb harminc percig tarthat ez a házasság, legalábbis azután, hogy apa megtudja... akkor viszont rossz sorsra jut szegény Rowen. Nem érdemli meg, hogy száműzzék.
– És nem is fogják – mondta Tanalasta. – Legfeljebb akkor, ha a király ugyanezt a büntetést szánja nekem is. Nem mondok le Rowenről. Szeretem.
– Szereted? – Alusair arca kivörösödött a félelemtől. – Te vagy a királyi hercegnő, te önző boszorkány! Gondolj a királyságra!
– Önző? – Tanalastát hirtelen földöntúli nyugalom szállta meg. – Alusair, igazán furcsa, hogy te másokat önzőnek mersz nevezni. Tisztán látom az arcodon a félelmet. Valóban fel akarod áldozni a boldogságomat, csakhogy tovább csatangolhass a Kőföldeken, és egymás után rángasd be a kedvedre való nemes ifjakat a bokrok közé?
Alusair arcáról váratlanul eltűnt a feszültség. Egyszerre elmosolyodott, és gyengédebb hangon folytatta:
– Természetesen nem. Ugyanis az emberek pont ezt várják tőlem. Nem is kellene abbahagynom. – Szórakozottan belerúgott egy lócitromba, amely elmerült a patakban. – Engem csak az aggaszt, hogy nem lennék elég jó. Hozzád sokkal inkább illik a királynő-szerep.
– Ha ez igaz, miért próbálsz meg elszakítani Rowentől? Nem bízol benne, hogy ez a legjobb nekem... és Cormyrnak is?
– Nem Rowenről van szó. – Húga habozott, nem nézett a szemébe. – Én is megpróbálkoztam vele...
– Alusair!
Az ifjabb hercegnő felemelte a kezét.
– Tudom... makulátlan a híre. És szerintem rendes ember... de Tanalasta, a politika, az más dolog. Az unokatestvére megpróbálta megbuktatni a királyt, az ég szerelmére!
– Szerinted én nem ismerem a politikát?
– Dehogynem, egész addig, amíg könyvből olvasod, de... – Alusair vállat vont, nem fejezte be a mondatot. – Nézd, csak annyit akarok mondani, hogy én nem leszek királynő. Ha ezt meg tudod beszélni Vangerdahasttal és a királlyal, semmi kifogásom a házasságotok ellen.
– De nem segítesz.
Alusair tehetetlenül széttárta a karját, aztán fogta Tanalasta vizes kulacsát, és leguggolt, hogy megtöltse a pataknál.
– Rendben.
Tanalasta épp meg akarta jegyezni, hogy húgának hozzá kell szoknia a gondolathoz, mikor hirtelen Alaphondar képe jelent meg az agyában. A vén bölcs lefelé nézett, és erősen lihegett, s a lánynak az a benyomása támadt, hogy holtra rémült valamitől. Sziszegve érkeztek az üzenet szavai.
Tanalasta, ne nyisd ki a kaput! A gaznethek a vész hírnökei. A pokol teremtményei önmagukból születnek. Vangerdahast és Owden odabent, mindenki más halott. Várj ránk, vagy ugorj a mocsárba! Válaszolj, kérlek, kérlek...!
– Tanalasta?
Ez Alusair hangja volt, aki odatérdelt mellé, és megfogta a karját. Tanalasta mutatta neki, hogy várjon, aztán Alaphondarra összpontosított, és elküldte a választ.
Biztonságban vagyunk Alusairral a hegyekben, két napi járóföldre a mocsártól. A gaznethek a vész hírnökei, értettem. Négy nevet mondok: Suzara, Boldovar, Merendil, Melineth. Cormeril Xanthon engedte ki őket.
– Tanalasta! – rázta meg a karját Alusair. – Mi az?
– Azt hiszem, most már akár gyógyíthatunk is – sóhajtott a hercegnő. – Alaphondar küldött híreket.
– Micsoda?
– A jelek szerint a Messzi Tengerlápban van valahol Vangerdahasttal és Owdennel. – Gyorsan elismételte az üzenetet, aztán hozzátette: – Attól fél, hogy Alaundo jóslata valóra vált. Tudod, a vész hét hírnökéről...
– „Öt rég elment, egy a nap szülötte, egy hamar követi” – idézte Alusair. – Persze, hogy tudom. Azonnal utánanéztem, mikor megtudtam, hogy Emperelt keressük.
– Szólnunk kell a királynak – mondta Tanalasta, és bekapcsolta köpenyének csatját. – Jobb lesz, ha felkészíted az embereket. Úgy tűnik, a gaznetheket lefoglalja Vangerdahast, ám azért jobb, ha nem kockáztatunk.
Alusair bólintott, gyors parancsokat osztogatott a csapatának, majd visszanézett nővérére.
– Kérdezd meg, mit akar. Az én csapatom éppenséggel követheti Vangerdahast nyomát, és két napon belül elérhetünk a mocsárhoz. Tálán ez lenne a legegyszerűbb.
– Megkérdezem.
Tanalasta néhány pillanatig gondolkodott, hogy röviden megfogalmazza a küldeményt, majd becsukta a szemét, és elképzelte apja arcát. Mikor a férfi hirtelen levette koronáját, és oldalra fordult, elküldte az üzenetet.
Apám, Alaphondar szerint eljött a hét vészhírnök. Vangerdahast csapata elpusztult a Messzi Tengerlápnál, Vangi és Owden él. Alusair és én két napra járunk, megyünk segíteni.
A király arca először megkönnyebbülést tükrözött, mikor megtudta, hogy a lányai még életben vannak, aztán elképedt a rémisztő hírek hallatán. Végül megrázta a fejét.
Nem kockáztathatjuk a királyi hercegnőt. Harci mágusok és sárkányok majd felkeresik a csatateret. Térj vissza Arabelbe! Anyád biztonságban van, de megviselte az eset.
A kép elhalványult, s Tanalasta azon kapta magát, hogy a saját lábujját bámulja.
– Nos? – kérdezte Alusair.
Nővére nem is figyelt rá, úgy tett, mintha még mindig a királlyal csevegne, bár közben a következő lépésén gondolkozott. Alusair türelmetlenül toporgott mellette.
Tanalasta végül fölnézett.
– Azt mondja, anya biztonságban van, de megviselte az eset.
– Hát ez meg mit jelent?
Tanalasta vállat vont.
– Gondolom, azt hitte, mi tudjuk.
Alusair eltöprengett, aztán egykedvűen megcsóválta a fejét.
– Nos, mindenesetre jó hír, nem vitás. Mik a parancsai?
Nővére azonnal válaszolt, mielőtt még átgondolta volna:
– A birodalom nem engedheti meg magának, hogy ebben a válsághelyzetben elveszítse Vangerdahastot és Alaphondart. – Inkább csak a saját véleménye volt, nem is igazi hazugság. – Mindent meg kell tenned a megmentésük érdekében.
Alusair lehunyta a szemét, majd bólintott, és testvérére nézett.
– És veled mit csináljak?
Tanalasta bizonytalanul széttárta a karját.
– Gondolom, magaddal viszel. Erre már nem volt ideje válaszolni.

 

 

20

A kamra sötétebb volt, mint holmi sírbolt, s olyan tömény orkbűzt áraszott, hogy Vangerdahast félt minden lélegzetvételtől. Kígyók csavarodtak sziszegve egymás hegyén-hátán a padlón, párás rovarfelhők lebegtek közvetlenül a fény mögött, hozzájuk azonban nem férkőzhettek közel Owden valamiféle védővarázslata miatt. Disznófejűek összeégett teste hevert a falak mentén, vastag bogárréteg burkolta őket, s legyek zümmögtek körülöttük. Sárga füstszalag gomolygott a levegőben, forró, savanyú bűzt és dohos mocsárszagot árasztott.
Mikor több ork már nem jelentkezett kivégzésre, Vangerdahast széttárta a karját, és lassan elindult a járatban. A sötétség mintha összenyomta volna izzó pálcájának fényét, mely más esetben húsz láb átmérőjű gömb lett volna; alakja most leginkább negyedakkora horpadt tojáshoz hasonlított. Időről időre mély dübörgés rezegtette meg az erőd falait, mintha a természetellenes sugárzás sértené magát az épületet. Vangerdahast veszettül izzadt az állandó forróságban, vén szemöldökéről cseppekben hullott a víz a padlóra. A kígyók felszisszenve kaptak a sós folyadék után.
Ahogy közeledtek az ajtónyíláshoz, Vangerdahast észrevette, hogy a felső küszöbfa és az oldalgerenda egészen elrohadt, a közeli falakat pedig bűzös gombák hamuszín maradványa fedi. Az ajtó nyitva állt a következő helyiség felé, egyetlen megmaradt bőr sarokpánton himbálódzott ide-oda. A varázsló jelezte Owdennek, hogy készüljön, aztán átsuhant a nyíláson.
Keskeny folyosó sarkában találta magát, az egyik ág balra vezetett egy spirális márványlépcsőhöz, a másik pedig egyenesen tovább egy csukott ajtó felé. A falakat ugyanaz a fehér penész borította, mint annak idején az észak-cormyri földeket. Fullasztó sárga köd hömpölygött le a csigalépcsőn, s a levegő még melegebb és tikkasztóbb volt, mint az előző járatban.
Vangerdahast elindult egyenesen, és megpróbálta kinyitni az ajtót. A kilincs a kezében maradt, tátongó lyukat szakított a korhadt fába. Barna skorpiók siettek elő a résen, egymás után pottyantak a padlóra.
Vangerdahast elhajította a kilincset.
– Szerintem előbb odafönt próbáljunk szerencsét.
– Jó ötlet – helyeselt Owden.
Egyikük sem beszélt róla, milyen sorsban lenne része annak, aki csapdába esik egy szobában néhány ezer skorpióval. A királyi fővarázsló bekanyarodott a folyosón, s odalebegett a csigalépcsőhöz. Szűk, alaktalan formájú járatot látott, a lépcsőket legalább olyan vastagon borította a nyálka, mint az erőd alsó szintjét. Itt szinte vágni lehetett a sárga füstöt, s Owdennel együtt öklendezni kezdett a bomlás szagától. A varázsló visszatartotta a lélegzetét, úgy indult el fölfelé, ám még így is lázasnak, kábultnak érezte magát.
Ahogy közeledett az utolsó fokokhoz, két durva nyílvessző süvített elő a sötétségből, lepattant védőpajzsáról, és beleállt a sárfalba. Mély torokhangú parancs harsant, csontvégű lándzsák törtek elő a falból a gombaálcázta lyukakon keresztül. Hegyük persze lesiklott a mágus viharkabátjáról, a támadás ereje mégis majdnem a falhoz szorította, mely azzal járt volna, hogy varázspáncéljából elszívják a mágiát.
Vangerdahast megérintette pálcájával a legközelebbi lándzsát. Robajló villám dübörgött be a lyukba. Az energianyaláb végigszökellt a merénylőjárat mentén, kék lángocskákkal töltötte be a csigalépcsőt; a járatból tompa jajkiáltások hallatszottak, ahogy a villám orkról orkra járt. Égett szalonnaszag terjengett a levegőben, s a lándzsák ártalmatlanul lesiklottak a padlóra. Ha egy-egy ork túl is élte a varázsló válaszát, elég bölcs volt ahhoz, hogy ne mutatkozzék.
– Fölötted! – ordította váratlanul Owden.
Vangerdahast felnézett. Két megmaradt ork vetette rá magát a lépcső tetejéről. A varázsló egyszerűen feljebb libbent, hogy a támadók elzúgtak alatta. Az egyiküket gyorsan meglegyintette botjával, a másik pedig Owden erélyes vasbuzogány csapása alatt végezte.
– Valóban ígéretesnek látszik – vélte Vangerdahast. – Erre legalábbis meg akarnak állítani.
Előrement a lépcső tetejéig, s hatalmas csarnokban találta magát. óriási asztal fölött lebegett, melyet málladozó rákok, rothadt angolnák és más egyebek borítottak, amit éppen az orkok találtak a mocsárban. Meghatározatlan rovarok zümmögése töltötte be a termet, olyan őrjítő volt a lárma, hogy Vangerdahast feje belesajdult. Fényvarázsa túl kicsinek bizonyult ahhoz, hogy teljesen bevilágítsa a helyiséget, de közvetlenül a csigalépcső mellett apró zárkát talált, melynek vasajtaja nyitva állt. Intett Owdennek, hogy kövesse, s belibegett a fordulásnyi cellába.
A helyiség egyik oldalán szalmafekhelyet látott, néhány tucat gyűrű, serleg és fegyver társaságában. Gyönyörűen megmunkált tárgyak voltak, fényük azonban mostanra már megkopott. A szalmazsák mögött szűk csapóajtó nyílt, melyből égett hús bűze szivárgott fölfelé. Valószínű hát, hogy a merénylőjáratba vezet. A szemközti falat pedig öblös mélyedés töltötte ki, ahonnan lőrések nyíltak. Vangerdahast kipillantott, s épp látta a lóhadat, amint elkeseredett támadást indít a döbbent orkhorda ellen odakint a mocsárban. A gaznethek nem mutatkoztak.
Elhátrált a faltól, és megvizsgálta a szoba többi részét. A két oldalsó falból négy újabb cella nyílt, mindegyikben szalmazsákot és kincsgyűjteményt találtak, melyek egykoron mind-mind varázstárgyak lehettek. A lőréssel szemközt csupán az egyik vasajtó lógott a sarokvasán. A másik csukva volt. Az udvari főmágus felidézte magában a háló varázslatot, és intett Owdennek, hogy nyissa ki.
Owden lenyomta a kilincset, az ajtó azonban nem engedett. Meg is rángatta. Az ajtó még mindig nem nyílt ki, mögüle azonban tompa csattogás hallatszott.
– Tanalasta? – Vangerdahast alig hallotta saját hangját, annyira hevesen vert a szíve. – Vangerdahast van itt.
Owden rámeredt, majd visszafordult az ajtóhoz.
– És Owden – tette hozzá.
– Tanalasta, ki kell nyitnunk az ajtót – mondta Vangerdahast. – Ha nem tudsz válaszolni, kopogd le a királyi jelet. Máskülönben Owden aggódni fog.
– Tudok válaszolni. – Tanalasta hangja mintha kissé mélyebb és érdesebb lett volna a megszokottnál.
Vangerdahast szeme résnyire szűkült.
– Ez nem ő – suttogta.
Mielőtt Owden felelhetett volna, Tanalasta kiszólt:
– És szerintem nem Owden az aggodalmaskodó.
A pap öntelt vigyort küldött a varázsló felé.
– Mégiscsak ő az!
Vangerdahast összeráncolta a homlokát, majd mutatta neki, hogy várjon az ajtó fölött, készenlétben tartott buzogánnyal.
– Jobb az óvatosság.
– Hogy úgy nézzen ki, mintha én gyanakodtam volna? – Owden megrázta a fejét. – Hiszen már napok óta itt raboskodik! Persze, hogy berekedt egy kicsit!
Vangerdahast újra a mennyezetre bökött.
– Nem szégyen az, ha valaki óvatos.
Owden égnek emelte a tekintetét, aztán megadóan föllibegett az ajtó fölé. Vangerdahast a kilincsre mutatott, s elsuttogott egy bűvszót. A zár felpattant, Tanalasta azonban nem jött elő.
– Tanalasta? – kiáltott be Owden, és ezzel fel is adta rejtekhelyét. – Gyere ki! Nincs sok időnk!
– Nem jövök.
– Micsoda? – Owden leereszkedett, és ki akarta nyitni az ajtót.
Vangerdahast elkapta a karját, és visszahúzta.
– Valami baj vart, hercegnő?
– Nem akarom, hogy így lássatok! – jött a válasz. – Nem segíthettek rajtam, hagyjatok békén! Parancsolom!
– Tudod, hogy nem tehetem meg.
Vangerdahast belökte az ajtót, és kuporgó, sötét alakot pillantott meg a homályban. A lány feltrézett rá, ébenfekete haj keretezte keskeny arcában vörös szem villant. Vonásai annyira durvának tűntek – éles járomcsonttal, tőrhegyes orral, duzzadt ajakkal –, hogy eltartott néhány pillanatig, mire a varázsló felismerte benne Tanalastát. És még akkor is önkéntelenül ráemelte varázspálcáját.
A hercegnő elfordult, hátán legyezőszerű szárnykezdemény villant meg.
– Én figyelmeztettelek! Most pedig hagyjatok sorsomra! Megérdemlem!
Owden gyorsabban magához tért, mint Vangerdahast. Félreütötte a pálcát, és belibegett a cellába.
– Dehogy érdemled meg! – Kinyújtotta a karját, hogy átölelje a hercegnőt. – Hogy gondolhatsz ilyesmit?
– Ne érj hozzám!
Tanalasta félreugrott, gyorsabban mint a támadó vipera, és belapult a szoba végébe vájt mélyedésbe, onnan meredt rájuk vadul vöröslő szemekkel, meztelen teste reszketett. Keszeg alakja förtelmes kigúnyolása volt annak a testnek, amelyet Vangerdahast az Ork-tavacskánál látott, s a mágus hirtelen émelyegni kezdett. A lány karba tette a kezét, és végignézett magán.
– Ha megérintesz, magamba szívom a mágiádat. – Állával a csúszós padlóra bökött. – Tudod, mi történik akkor.
– Igen, tudjuk. – Vangerdahast már éppen azon volt, hogy ráadja viharkabátját, aztán eszébe jutott a köpeny zsebeiben felhalmozott számos varázstárgy, és inkább elvetette az ötletet. – De akkor sem hagyhatunk itt. Bármi is történjék, velünk jössz.
Lerántotta Owdenről a köpenyt, és odatartotta a hercegnő elé, akinek azonban nem akaródzott elfogadnia.
– Obarskyr Tanalasta! Nem azért vesztettem el egy teljes királyi sárkányosztagot, hogy gazneth legyen belőled! – vágta hozzá a viharkabátot. – Vedd föl, és indulás! Bármi is válik belőled, az Cormyrban fog bekövetkezni... még ha hálóba is kell zárjalak ahhoz, hogy visszavigyelek Arabelbe.
Tanalasta szeme vörösen csillant.
– Alig hiszem, hogy elég gyors vagy hozzá, tata. – De aztán mégis elfedte meztelenségét a köpönyeggel, és bekapcsolta a csatot a nyakán. Szinte azonnal elhalványult a rézcsat. A lány lelépett a földre. Látszólag nem törődtek vele az odalent tekergődző kígyók és futkosó rovarok, csak időnként átsiklottak pucér lábán. – Vezess, vén Szaglász.
A királyi főmágus annyira boldog volt, hogy visszaszerezte Tanalastát – bármilyen állapotban legyen is –, hogy legszívesebben rögvest visszateleportált volna Arabelbe. Érezte viszont, hogy egy mágiaszívó tulajdonságokkal rendelkező erődből ez nem volna bölcs megoldás. Még az is előfordulhatna, hogy valamelyik fal belsejében kötnek ki. Ezért aztán visszatért a csarnokba, és fellebegett a homályos mennyezetig.
– Vart itt fönt egy ajtó valahol? – kérdezte. – Kell hogy legyen feljárat a tetőre!
– Nincs! – ordította Tanalasta, mintha csak parancsokat osztogatna. – Mármint van, csak nem használhatjuk. Az az ő ajtajuk.
A terem hátsó sarkába mutatott, s Vangerdahast rögtön látta, mi a hiba. Az ajtó ugyanis épp a csigalépcső felett rejtezett, tehát repülniük kellett, hogy elérjék. És ha ő megpróbálja följuttatni oda Tanalastát, a lány kiszívja a mágiát a varázslatából, s mindketten lezuhannak.
– Használhatjuk a mocsári ajtót – lépett el mellette Tanalasta, és megindult lefelé a lépcsőn. – Arra nem számítanak.
Lefelé menet a hercegnő viharkabátja lassan foszlásnak indult, a szövet szürkévé, kopottassá vált. Vangerdahast észrevette ezt, meg is jegyezte magában, hogy célszerűbb lesz a palota kevésbé sűrűn lakott részén felbukkanniuk, majd nem foglalkozott többet a kérdéssel. Izgatottsága, hogy végre fellelte a hercegnőt, lassan aláhagyott, s a fejfájása kétszeres erővel tért vissza ismét. Halántéka lüktetett, látása elmosódott. Sajgott mindene, és gyomra felfordult. Mire leértek a lépcső aljába, olyan kimerültnek érezte magát, mint egy százéves anyóka.
– Ti is rosszul vagytok? – kérdezte.
– Az erőd teszi – mondta Tanalasta. – Innen ered a gaznethek minden gonoszsága... a sötétség, a rovarok, a ragály, minden.
Owden Vangerdahast karjára tette a kezét.
– Ha nem szégyellsz egy kis segítséget elfogadni az istennőtől, rendbe hozhatlak.
– Majd később. – Vangerdahast befordult a sarkon. – Előbb jussunk ki...
– Vangerdahast, segítség! – ordította egy rémült hang a szomszédból. – Itt vagy?
Owden elhúzta a kezét.
– Ez úgy hangzott, mint...
– Alaphondar! – fejezte be Vangerdahast.
Egy pillanatra megfeledkezett a fejfájásáról, megkerülte a sarkot, és kinézett a torony falába ütött résen. Alaphondar hórihorgas alakját látta odakint a vakító napfényben. A bölcs a darazsakkal hadakozott, és vakon keringett körbe-körbe, próbálta lerázni magáról a teleportálás okozta kábaságot. Néhány tucat lépésnyire ott fetrengett a Királyi Túratársaság maradéka, vastag darázsszőnyeg alatt tekeregtek – könnyű zsákmányt jelentenek majd az errefelé siető orkoknak és gaznetheknek.
Vangerdahast odataszigálta Owdent a réshez.
– Hozd be ide!
A pap sietve engedelmeskedett, Vangerdahast pedig zsebre rakta izzó pálcáját, és apró vaslapot húzott elő egy másikból. Megdörzsölte tenyerével a fémlemezt, és hosszú kántálásba fogott.
Owden a bölcs mögött érkezett vissza a lyukon keresztül, s a darazsak azonnal elmenekültek. A pap lenyúlt, és megragadta Alaphondar vállát.
– Gyerünk, öreg barátom.
A bölcs odafordult megmentőjéhez. Koros arcát feldagadt csípések csúfították el, szemét már ki sem nyithatta tőlük.
– Owden? – kérdezte bizonytalanul. Odakint a gaznethek megérezték, hogy történik valami, és a levegőbe emelkedtek. – Vangerdahast is veled van?
– Igen, és nem csak ő – felelte Owden.
Ez aztán csodálkozó kifejezést csalt a bölcs arcára, amely hamar megdöbbenéssé változott, mikor a pap ledobta a földre, és visszatért az erőd belsejébe. Vangerdahast eközben odalebegett a réshez. A gaznethek elröpültek a Királyi Túratársaság maradványa fölött, a torony felé tartottak. Vangerdahast éllel lefelé fordította a vaslemezt, és kimondta a varázslat utolsó szavát.
A félsziget eltűnt a szemül elől: hatalmas vasfal takarta el a kilátást. Aztán fülsüketítő puffanások sorozata következett.
Vangerdahast visszatért a járatba, füle még mindig csengett; fél szemét a vasfalra szegezte. Egy vékonyka résen továbbra is beszűrődött a napfény: úgy helyezte el a vasfalat, hogy ne érjen hozzá a sárerődhöz. A rés azonban túl keskeny volt egy gaznethnek – legalábbis bízott benne. Mikor a másik oldalon minden elcsendesedett, újra előhúzta izzó pálcáját, és odafordult a többiekhez.
– Nem lehet, hogy a nyakukat szegték? – kérdezte reménykedve Owden. – Mégiscsak egy vasfal!
– Tényleg azt hiszed, hogy ekkora szerencsénk van? – horkant fel Tanalasta. – A fal is mágikus. Most csak... megisszák.
– Tanalasta? – lihegte Alaphondar. – Mit csinálsz itt?
– Meg akartatok menteni, nem? – kérdezte fagyosan Tanalasta. – Nem emlékszel? Vagy az ütközet elvette az eszed?
Vangerdahast döbbenten összeszorította a száját. Azt már megszokta, hogy a hercegnő ővele ilyen hangnemben beszél, Alaphondarral azonban más volt a helyzet. Őt a lány szinte második apjának tekintette. Alaphondar arcán még ilyen állapotban is meglátszott, mennyire megsértették a szavak. Fehér szemöldöke felszökött, kinyitotta a száját, hogy szóljon valamit... aztán habozott.
– Elnézést, az én hibám – nézett körül vakon a teremben. – Valamiért azt hittem, Alusairral vagy. Épp most mondta el, hogy ismeri a gaznethek nevét a többi kripta feliratából.
– Tényleg? – érdeklődött Vangerdahast. Szándékosan nem nézett Tanalasta felé, belenyúlt a zsebébe; apró selyemdarabot markolt a keze. – Nem is tudtam, hogy megtanítottad elf rúnát olvasni.
Alaphondar bólintott.
– Ó, hogyne. A Poszt-Thauglor kori rúnák ismerete minden jól nevelt hercegnőnek kötelező manapság.
Tanalasta vörös szeme idegesen járt körbe a teremben. Vangerdahast igyekezett közömbös arcot vágni. Pontosan tudta, hogy Alusair az életben nem különböztetne meg egy elf rúnát egy törp vésettől, s már azt is érezte, mit akar Alaphondar a tudomására hozni.
Owden viszont nem mérte fel ilyen gyorsan a helyzetet.
– Poszt-Thauglor kori rúnák? – kérdezte hitetlenkedve. – Mint Thauglor, a sárkány?
– Ezt egy földtúró úgysem értheti meg – morogta Vangerdahast. Továbbra is a bölcset méregette, s lassan előhúzta a selymet. – Mondott még valamit?
– Alaundo jóslatát akarta hallani. – A bölcs Tanalasta felé fordult, s ezzel nyilvánvalóbb célzást is tett, mint Vangerdahastnak szüksége lett volna rá. – Te is ismered, nem igaz, Xanthon? „A vész hét hírnöke, öt rég elment, egy a nap szülötte...”
– Xanthon! – horkant fel Vangerdahast, és a selyemdarabot az ál-Tanalasta irányába hajította.
Ha nem hasogat annyira a feje, és nem sajognak az izületei, talán sikerül is meglepnie a fantomot. Így viszont, mire befejezte a varázslatot, Xanthon már nem volt ott. Vangerdahast varázshálója kifeszült a falak közé, s számos kígyót és rovart foglyul ejtett.
Alaphondar fájdalmasan felsikoltott, a varázsló pedig odairányította fénylő botját. A gazneth a bölcs nyakában gubbasztott, fekete karmát mélyen az öregember hátába süllyesztette. A holtsúly hatására Owden egyre lejjebb ereszkedett, már csak néhány lábnyira voltak a padlón tekergő, mérgező csúszómászóktól. Xanthon viszont nem akarta megvárni, hogy az állatkái fejezzék be a piszkos munkát. Félrebillentette a fejét, és vaskos agyarait a bölcs nyakába mélyesztette.
Vangerdahast ráirányította izzó botját, és kimondta a parancsszót. Fülsüketítő csattanás és vakító villanás következett, majd egy test puffant neki tompán a falnak. A varázsló sűrűn pislogva kinyúlt, és megragadta Owden gallérját.
– Röpülsz még? – kérdezte.
– Egyenlőre – jött a válasz.
Vangerdahast látása lassan kitisztult. A villám szerencsére lesöpörte Xanthont a bölcs nyakából, s a gazneth a terem másik végében lévő hálóban kötött ki. Féloldalasan lógott benne, küzdött a kötelekkel, és harsányan átkozta Azun nevét. Még mindig hasonlított kissé Tanalastára, az illúzió azonban már nem volt elég erős. A rém természetesen nem sérült meg, s a háló ragadós fonalai egyre halványultak. Látszott, hogy legfeljebb néhány pillanatig tartja még őt fogva.
Vangerdahast hátrafordult. A bölcs teste ernyedten lógott Owden karjában, a hátába vájt seb már kezdett vörösödni, feldagadni a fertőző érintéstől. Szerencsére Alaphondar még lélegzett. A varázsló gyöngéden megérintette barátját.
– Tanalasta biztonságban van?
– Egyenlőre igen – felelte Alaphondar. – Alusair csapatával tart.
– Ez biztos?
Mikor a bölcs bólintott, Vangerdahast előrántotta vastőrét, és Xanthonra nézett. A fantom szeme naracsszínűvé vált félelmében, s még vadabbul dobálta magát a hálóban, mint eddig. Egyik karja ki is szabadult, s most éles karmával vagdosni kezdte a ragadós szálakat.
– Ezúttal nem, áruló – sziszegte Vangerdahast. – Most fizetni fogsz.
Rövid varázslatot hajtott végre, s a vastőr átrepült a szobán. Egyenest mellbe találta Xanthont, kettéhasította szegycsontját, és a markolatig elsüllyedt benne. A gazneth rémisztően felsikoltott, s továbbra is szabadulni próbált. Mikor néhány pillanatnyi várakozás után még mindig vergődött, Vangerdahast ráébredt, hogy siettetnie kell az elmúlását. Xanthonnak már szabad volt a háta és egyik lába is.
Owden kezébe nyomta fénylő botját, aztán a pap fegyveréért nyúlt.
– Kalapácsra lenne szükségem. Hadd vegyem kölcsön a buzogányodat.
Ennyi már elég is volt Xanthonnak. Kirántotta mellkasából a vastőrt, és azzal vágta tovább a hálót, nagy igyekezetében a saját bőrét is felsértette. Vangerdahast sietve közelebb libbent Owden buzogányával, de mire odaért volna a gaznethhez, Xanthon már a padlón állt, mellkasából sugárban ömlött fekete vére.
Hozzávágta a vastőrt Vangerdahasthoz, majd megfordult, kirohant az ajtón. Vangerdahast csak a védőpajzsának köszönhette, hogy a fegyver nem nyitotta föl a koponyáját.
Nagyot káromkodott, aztán elkapta Owden pillantását, és Alaphondarra bökött.
– Meg tudod menteni?
Owden hatalmasat horkantott, láthatólag vérig sértette a kérdés.
– Természetesen, ehhez azonban valami biztonságos helyre lenne szükségünk... nekem is, hogy dolgozhassak, neki pedig a pihenéshez.
– Akkor adok egyet. – Vangerdahast belenyúlt Alaphondar viharkabátjába. – Bocsáss meg, öreg barátom.
Kirántott belőle egy zsebet a varrás mentén, majd a levegőbe tartotta a szövetdarabot. Fél szemével az ajtót lesve, amelyen át Xanthon eltűnt, szétnyitotta a zsebet, és belekezdett a varázslatba. Mire végzett, a zseb szája csapóajtó szélességűre tágult. Vangerdahast elengedte, s a zseb továbbra is ott lebegett a levegőben.
– Itt menedékre leltek. Csukd be a száját magatok mögött, és senki sem háborgat majd benneteket... még csak nem is fogják sejteni, hogy itt vagytok. – A vállára emelte Owden buzogányát. – És elő ne gyertek, amíg nem szólítalak... még akkor sem, ha érzésetek szerint már egy tíznapja várakoztok. Odabent furcsán telik az idő, néhány másodperc idekint ott hosszú óráknak tűnik.
Owden a buzogányára pillantott, felvonta a szemöldökét.
– És te mihez kezdesz?
– Bosszút állok egy árulón – felelte Vangerdahast. – És elpusztítom a vész egyik hírnökét.
– Ne! – Alaphondar mindössze csak suttogni tudott. – A kaput, melyet eleven férfi nem csukhat be többé... ki fogod nyitni!
– Úgy fest, azt Xanthon már megtette. – Vangerdahast elnézett a homályon át az ajtó felé, amerre a gazneth távozott. – Én pedig jól a képébe vágom!

 

 

21

A szilánk megrezdült Vangerdahast tenyerében. A sarkon túlra mutatott, a torony alsóbb szintje felé, egyenest a csúszómászókkal teli sötétség szívébe. A varázsló ellibegett a sarokig, és óvatosan megvizsgálta a folyosó következő részét. Mikor nem látott csapdára utaló jelet, pusztán még több kígyót és rovart, tovább haladt a járatban. Három különböző varázsvédelmet idézett magára, úgyhogy nem igazán félt attól, hogy megtámadják – ám a bölcs vadász mindig tiszteli a prédáját.
A folyosó oldalán további fél tucat ajtót talált, mind ugyanolyan korhadt és nyálkás volt, mint a legelső. A levegő melegebbnek és büdösebbnek tűnt, mint valaha, bár szerencsére rosszulléte elmúlt a vadászat során. Mielőtt elváltak volna, Owden ragaszkodott hozzá, hogy néhány varázslattal lássa el, s megkérte Chaunteát, védje a varázslót a hely gonoszsága, a mérgek és a fertőzések ellen. Vangerdahast nagy bámulatára ereje hamar visszatért, s még az ocsmány sárgás köd is elkotródott előle, mikor továbbsiklott a járatban. Ettől persze még nem fogja a keblére ölelni Tanalasta királyi egyházát – de megfogadta magában, hogy elmond egy-két imát, ha mindenki épen és egészségesen visszatért Suzailba.
A következő saroknál a szilánk az élére állt a tenyerében. Ez kissé meghökkentette, ám mikor befordult a sarkon, a szilánk ismét az oldalára hullott, majd visszafelé mutatott a sarkon túlra. Vangerdahast lejjebb ereszkedett, és megvizsgálta a terepet. Izzó botját elcserélte Alaphondar parancsgyűrűjére, hogy szabad legyen a keze, ám a gyűrű még szegényesebb fényt árasztott magából, mint a pálca. Kartávolságnyira állt már a faltól, mikor észrevette, hogy sárga füstcsíkok szivárognak elő egy vörös mintás kígyókupac alól.
Vangerdahast lenyomta a buzogányt. Felvillant valami, némi ellenállást érzett, aztán a fegyver feje eltűnt. Vangerdahast összeráncolta a homlokát. Ez lenne a „mocsári ajtó”, amire Xanthon utalt, még Tanalasta képében? A gazneth minden bizonnyal csapdába akarta csalni a „megmentőit”, és a királyi főmágus gyanította, hogy az egész csorda ezt tervezi már egy ideje – legalábbis azóta, hogy ő visszatért Arabelből.
De miért? Az ok sajnos fájdalmasan nyilvánvalónak látszott. Tanalasta királyi egyháza jelentette a hetedik vészhírnököt Alaundo jóslatából, azt, aki hamar követi a többit. Egyedül Vangerdahast állíthatja meg tehát a hercegnőt, nehogy kinyissa a kaput, melyet „eleven ember nem csukhat be többé”. Ezt persze a gaznethek is tudták, úgyhogy előre megfontolt szándékkal csapdába csalták őt. Igen, ez az egyetlen lehetséges magyarázat. Most viszont ő van előnyben, s gondoskodhat róla, hogy a gaznethek soha ne tehessék magukévá Tanalastát.
Kihúzta a buzogányt a padlóból, és visszadugta az övébe, majd előkotort egy almamagot a zsebéből, és leejtette. Miközben a mag még a levegőben volt, gyors sodró mozdulatot tett ujjaival, és kimondott néhány szót a mágia nyelvén. Apró örvény keletkezett a csillogó talajon, s nemsokára sötét, ember nagyságú lyuk nyílt alatta. Vangerdahast kiválasztott egy pálcát a gyűjteményéből, átküldött egy tűzdárdát a nyíláson, hogy az odaát lévők kétszer is meggondolják, rátámadjanak-e orvul, aztán követte a lángokat a sötétségbe.
A dárda egy örökkévalóságig zuhant lefelé, egyre távolodott tőle. Bár Vangerdahast egyszer sem ütközött falnak, úgy érezte, mintha keskeny aknában suhanna alá; egyre párásabb, forróbb lett a levegő, s a sárga köd most már ott örvénylett a közvetlen közelében. Végül, mikor a tűzdárda már hüvelyujjnyi nagyságúra zsugorodott, hirtelen földet ért, és vörös koronggá terebélyesedett; egyetlen kurta pillanatig furcsa alakú, tágas teret világított meg, melyet durván rakott sziklatömb-falak és négyzetes alagútbejáratok szegélyeztek.
A szilánk még mindig függőlegesen állt a kezében, mikor Vangerdahast leért a tér közepére. Saját tűzvarázsának maró bűze égette az orrát; a sárga köd elörvénylett előle, bele a sötétségbe. Megállt a levegőben, s arra eszmélt, hogy füstölgő ingovány fölött lebeg, fülét vízcsobogás és rovarok zümmögése bizsergette meg. A feje fölött alaktalan sötétség húzódott, nyomát sem látta az aknának, amelyen leereszkedett. Felnyújtotta a kezét; valami szivacsosat tapintott a tenyere. Kissé megnyomta, s az anyag engedett: rugalmasabb volt, mint a sár, és szilárdabb a víznél; ám semmiképp sem eshetett ezen keresztül le a térre.
– Sok bejárat létezik, kiút azonban csak egyetlen egy! – sziszegte Cormeril Xanthon, haragosan és fájdalmasan egyszerre. – De miért is aggódnál? Egy ilyen hatalmas varázsló bizonyára hazatalál!
Vangerdahast a hang felé perdült, s vastag szövésű hálót pillantott meg fényvarázsának peremén. Azonnal cselekedett: rámutatott pálcájával, és kimondta a parancsszót. A tűzdárda keresztülröppent a hálón, neki egy homályos alak mellkasának, amitől az hátrabukfencezett a sziklafalba. Hangos csattogás töltötte be a csarnokot, s háló maradványa körbeszőtte a varázslót, lerántotta a mennyezetről, lába a falnak ütközött.
Arccal a saras talajon ért földet, miközben lába még mindig a falról lógott lefelé – ilyen koros embernek már igazán fárasztó tornagyakorlat az ilyesmi –, mégsem késlekedett: talpra evickélt, maga elé tartotta pálcáját, amely tüzet okádott.
A lángok ugyan nem találták el Xanthont, de legalább bevilágították az egész helyet. Tíz lépésnyi, kör alakú téren állt, melyben rovarok nyüzsögtek, körülöttük düledező, rég elhagyott goblinkunyhók támasztották egymás oldalát. Olyan szorosan álltak egymás mellett, hogy szinte tömör falat alkottak, pusztán egy-egy ajtó vagy ablaknyílás törte meg a szikla egyhangúságát. A tér közepén sekély mélyedést látott, benne áporodott vízzel.
Mikor Vangerdahast dárdái elhalványultak, Xanthon kiemelkedett egy lepusztult épület romjai mögül, és feléje nézett. Most már egyáltalán nem hasonlított Tanalastára. Arca csontvázszerű rémmaszkba torzult, nyíl alakú orrát és foltszerű szakállát szinte teljesen elrejtették az állandóan körülötte nyüzsgő rovarok. Az iménti tőrszúrás nyoma alig látszott már, egyszerű karcolás lett belőle, mely már össze is zárult a seb körül.
– Kissé túl szabadon bánsz a mágiával, igaz, öregfiú? – kérdezte Xanthon.
Vangerdahast felemelte a pálcát, és újabb dárdát lőtt ki feléje. A gazneth kinyújtotta a karját, és röptében elkapta a dárdát; az ütés erejétől azonban hátrabucskázott a romos fal mögé.
Vangerdahast előhúzta vastőrét, vágni kezdte a hálót, és váratlanul rádöbbent, hogy börtöne valójában kígyók sokaságából áll. A csúszómászók állkapcsa ugyan nem hatolt át a védőmágiáján, mégis vadul próbálkoztak. A varázsló akarata ellenére felordított a megdöbbenéstől.
A tér másik oldalán Xanthon kilépett a romok mögül; a mágus tűzdárdájából már alig maradt valami.
– Tudod, hogy számomra ez az ambrózia?
Hátrahajtotta a fejét, és a maradék tűzet is beleöntötte a szájába. Vangerdahast abbahagyta a háló vagdosását, és inkább leugrott a földre, közben persze remélte, hogy ez a talaj nem olyan, mint az erődé, és nem szívja fel a mágiát. Nagy megkönnyebbülésére könnyedén visszaugrott a levegőbe, keze megérintette a mennyezetet.
– A mágia nem ment meg, vén bolond! – mondta Xanthon. A tűz egy darabja kicsordult mohó állkapcsa közül. – Gyere ide, és intézzük el a dolgot férfiasan.
– Egyikünk már nem férfi többé. Hanem áruló... s nem csupán a királyát árulta el.
Xanthon vállat vont.
– Mindössze az vagyok, amivé a király tett.
Megindult előre, Vangerdahast pedig fölemelte vastőrét. Fejében haragosan lüktetett a vér, miközben belekezdett az igébe, mely egyenest az áruló szemébe vezeti a tőrt.
Most azonban a gazneth felkészült a támadásra. Beugrott az egyik szűk alagútba, és eltűnt a varázsló szeme elől. Vangerdahast félbeszakította a varázslatot, mely így káromkodásba fulladt. Csak háromszor tudta alkalmazni naponta ezt az igét, s most egyet elvesztegetett.
Kihúzta övéből a buzogányt, és a következő negyedórában föl s alá járt a téren, várta, hogy Xanthon visszajöjjön. Végül rájött, hogy a gazneth utolsó fenyegetése üres szó volt csupán, s ezzel az önbizalma is megnőtt, hogy sikeresen visszajuthat otthonába. Az áruló fél valamitől, különben nyilván visszatért volna, hogy bevégezze a csatát. Újabb negyed óra leforgása alatt megtalálta a szilánkot, mellyel eddig a zsákmányát követte, majd belibegett ugyanabba a ferde járatba, amelyben a gazneth is eltűnt.
A boltív egy goblin-utcára nyílt – görbe kis járat volt, éppoly széles, mint Vangerdahast válla, és alig fele olyan magas, mint ő maga. Fejjel előre vitorlázott be az alagútba, közben vidoran kergették a sárga füstcsíkok, néha alig látott tőlük előre. A padlónak dohos sárszaga volt, a falak belerezegtek az állandó rovarzümmögésbe. A varázsló fölfelé már nem is nézett: nem szerette volna megtudni, mi az a vörös izé, ami a mennyezetről csüng alá, és végigsöpri a hátát.
Tucatnyi folyosón át üldözte zsákmányát, legalább száz idomtalan boltíven suhant keresztül, végül egy másik téren lyukadt ki, s rájött, hogy a szilánkra tulajdonképpen nincs is szüksége. Mivel repülni nem tudott, Xanthon jól kivehető nyomot hagyott a sárban. Emellett a sárga ködöt mintha valami észrevétlen fuvallat irányította volna az alagutak útvesztőjében, s a fantom egyenlőre követte az útját. Vangerdahast zsebre vágta a szilánkot, keresztülóvakodott a téren; taszító botja egyik kezében, a másikban a vastőr.
Három térrel odébb Xanthon megpróbált lesből rátámadni, rápottyant a falról a hátára, mikor Vangerdahast kivitorlázott egy alagútból. A mágus nyugodtan hozzáérintette botját az oldalához, s a lökés erejétől a gazneth a falhoz csapódott. Vangerdahast követte őt egy újabb járatba; ezek után mindig megnézte, mit mutat a szilánk, mielőtt kibukkant volna egy újabb téren. Így kétszer is lóvá tette ellenfelét, sikerült hátba támadnia, holott az épp őrá várakozott. A második ilyen alkalommal csontrepesztő ütést mért rá a kölcsönbuzogánnyal.
Xanthon alig bírt előle bemenekülni a következő alagútba. Ezek után Vangerdahast hallótávolságon belül maradt a zsákmánya mögött, s követte a gaznethet, amint az cuppogva végigkúszott a sáros járatokon. Az üldözés folyamán a rém egyre lassabb és bizonytalanabb lett. Végül néma csend vette körül a varázslót, s mikor az megállt, hogy megvizsgálja, mit mutat a szilánk, a gazneth karja kinyúlt egy közeli ajtó mögül, és kitépte a kezéből a taszító pálcát.
Vangerdahast annyira meglepődött, hogy fél tucat lépést röpült hátrafelé. Mikor aztán megértette, hogy Xanthon nem akarta megtámadni, a rém ismét megszökött előle, s most már sokkal gyorsabban haladt. A varázsló néhány száz lépésnyire ráakadt a pálcára: egyszerű fabot lett belőle, mágiája odaveszett. Mostantól kezdve nem hallotta többé a fantomot.
Ezek után minden varázstárgyát biztonságba helyezte a köpenyének belsejében, és az üldözés folytatódott. Időről időre meg kellett állnia, hogy megújítsa a repülővarázst, majd a védőmágiáit, s ráébredt, hogy a vadászat bizony hosszú vándorlásba csapott át. Már majdhogynem föladta, és visszateleportált a sárerődbe, de aztán úgy döntött: nem hagyhatja, hogy az áruló büntetlenül megússza.
Vadászott hát tovább, mígnem Xanthon újra fáradni kezdett. Vangerdahast ismét hallotta mozgásának egyenetlen neszeit. Mivel nem akarta kétszer elkövetni ugyanazt a hibát, magához ragadta a kezdeményezést, és hátulról rátámadt a kúszó fantomra. Rácsapott a gerincére, és előhúzta tőrét, hogy átvágja a torkát.
Bármennyire is fáradt volt Xanthon, a királyi fővarázslónál azért még mindig gyorsabban mozgott. Megragadta Vangerdahast karját, és arccal előre a sárba vetette magát. A tőr ugyan így is belefúródott a vállába, de elkerülte a halálos vágást.
Különös bizsergés futott végig Vangerdahast testén, ahogy védővarázslataiból lassan kiszivárgott a mágia. Belekapaszkodott Xanthon hajába, és megpróbálta lerángatni magáról a fejét, de ereje még így sem ért fel a gaznethével. A rém állkapcsa rászorult az alkarjára, aztán lecsúszott róla. Foga nem bírt a mágus védőpáncéljával, Vangerdahast azonban tudta: minden másképp lesz, ha a gazneth elszippantotta a mágiáját.
Oldalra gurult, így fogva tartott karján is enyhült kissé a szorítás. Másik kezével benyúlt a zsebébe, és apró botocskát húzott elő belőle. Egyetlen bűvszót kellett csak kiejtenie.
Halk villanással aranyszínű ragyogás áradt szét a levegőben, mely egy pillanatra megvakította Vangerdahastot, és nekivágta az alagút falának. Érezte, hogy a rém szorítása enyhül, gyorsan kiszabadította a karját, aztán fogta a tőrt, és durva sebet tépett Xanthon nyakába. Magában imádkozott, hogy a röpülés varázslat még kitartson egy kicsit, s föllebegett a mennyezetig.
A gazneth a hátára fordult, még mindig vakon csépelt karjával, jóval Vangerdahast orra alatt. Új sebei máris gyógyulásnak indultak – minden bizonnyal annak a mágiának köszönhetően, amelyet az imént szívott magába. Vangerdahast védővarázslatai rohamosan halványultak, s tudta, hogy hamarosan a röpülés varázslat is elmúlik, s ezeket a varázslatokat csak akkor újíthatja meg, ha pihen egy keveset, és előveszi a varázskönyvét. Rájött, hogy reménye sincs már arra, hogy harcban legyőzze a rémet, úgyhogy inkább a bölcsebb megoldást választotta. Becsukta a szemét, és az arabeli palotának udvarára gondolt. Holnap majd visszajön Alaphondarért és Owdenért, aztán újrakezdi a vadászatot néhány Bíbor Sárkány társaságában. Néha a Királyi Igazságszolgáltatás késik egy kicsit, de senki sem menekülhet előle – akkor legalábbis semmiképp, ha az udvari főmágus magára vállalja a végrehajtását. Meglepett szemvillanás jelezte, hogy Xanthon látása végre kitisztult, s Vangerdahast felidézte a teleportáló varázsigét.
Azonnal hatalmába kerítette az ismerős, időtlen zuhanás, majd puha, nyálkás anyagot érzett a csizmája alatt. A levegő dohosnak, poshadtnak tűnt, s az idegesítő zümmögés továbbra sem múlt el. A varázsló kirázta a fejéből a kábulatot; saras mélyedésben állt, s épp valami fekete víztükröt bámult, körülötte romos goblinkunyhók emelkedtek. Először azt hitte, visszatért ugyanarra a térre, ahol bejött az elhagyott városba, ám hamar rájött, hogy a falnak, amin keresztüllökte Xanthont, semmi nyoma. A királyi fővarázsló alaposan eltévedt.
– Sok bejárat létezik, kiút azonban csak egyetlen egy! – hangzott a fantom reszelős nevetése az összes járatból egyszerre, s hangja puhán szisszent, akár a kígyó. – Vagy te vagy én, vén bolond... de mostantól én leszek a vadász.

* * * * *

Valahonnan a sárerőd mélyéről tompa puffanás érkezett, aztán a vaskapu kitárult, forgószelet kavart a poshadt vízbe, és fél tucat Bíbor Sárkány tetemét lökte odább. Áporodott penészszag csapta meg Tanalasta orrát, aki megpróbálta leküzdeni rosszullétét. Az utóbbi két napban a legfurcsább pillanatokban törtek rá szédülési rohamok – például, amikor megtalálták Alaphondar lovát egy fához kötve a hegy mögött –, akkor viszont, amikor végiggázoltak a hullákkal teleszórt csatatéren, semmi baja nem volt. Már-már arra a következtetésre jutott, hogy jobban megviselte az idegeit az Alusairnak tett hazugsága, mint gondolta volna. Bár a láz vissza-visszatért, a társaságból senki sem tapasztalt hasonló tüneteket.
Alusair jelent meg a kapuban. Rövid, fekete lépcsősor emelkedett mögötte, mely ezüstösen csillogott a torony homályában.
– Semmi... nincsenek idebent.
– Üres az egész? – Tanalasta a mocsaras földhöz vágta Alaphondar törött látcsövét, majd felsóhajtott.
– Ennek semmi értelme.
Egy sziklarakás mellett találták meg az eszközt, nem messze a bölcs éhező lovától, két darabra törve, melyek takarosan egymás mellett feküdtek. Úgy tűnt, Alaphondar az erődöt figyelte, mely alig egy mérföldnyire állt a parttól. Az épület félig elsüllyedt a mocsárban, s körülötte Vangerdahast mentőalakulatának tetemei úszkáltak. Hiába vették alaposan szemügyre a vidéket, nem tudtak rájönni, mitől haltak meg. S ami legalább ennyire meglepő volt, se Vangerdahast, se Alaphondar, se Owden holttestére nem sikerült ráakadniuk. A hármast mintha a föld nyelte volna el.
Tanalasta felszaladt az erődbe vezető lépcsőkön. Nem lepte meg, hogy dohos, sötét terembe jutott, melynek bal oldalán csigalépcső vezetett fölfelé, jobbra pedig keskeny folyosó haladt. Rengeteg rovar és kígyó csúszkált a padlón, de ez megszokott dolog az ilyen helyeken, s egyik sem látszott különösebben veszélyesnek. Alusair emberei az egész erődöt körbejárták, végigkopogtatták a falakat, hátha találnak rejtekajtót.
Tanalasta a jobbra vezető folyosón indult el.
Alusair szorosan mögötte lépdelt, páncélja hangosan csörömpölt, mikor a falnak ütközött.
– Van egy közös terem és több hálócella odafönt és fél tucat raktárhelyiség ezen a szinten. Lefelé nem találtunk járatot – bár azt valószínűleg ellepte a víz.
Tanalasta befordult a sarkon, és bekukkantott az első szobába. Meleg délutáni fény áramlott be a szemközti falon tátongó hatalmas résen. A nyílás széle simára csiszolódott, puha moha borította. Nem nézett húgára, s amilyen lazán csak tudta, megkérdezte:
– Rowent nem láttátok?
– Rowen tud magára vigyázni. – Alusair ugyan semleges hangon beszélt, de azért megszorította testvére vállát. – Talán már a Goblin hegyen vár ránk Vangerdahasttal és Alaphondarral.
– Ha Vangerdahast ott van, Rowen már biztos továbbállt – jegyezte meg szárazon Tanalasta.
Mikor a hercegnő elfordult a szobától, éles sziszegést hallott a háta mögül.
– Tanalasta? – kérdezte az ismerős hang.
A lány hátrafordult. Húga már be is csörtetett az ajtón, s kivont karddal a kezében megállt a teremben.
– Ki vagy? Hadd halljam! – követelte.
Tanalasta odalépett melléje. Alusair a helyiség közepén lebegő testetlen fejre szegezte a pengéjét. Annyira meglepetésként érte a látvány, hogy eltartott néhány pillanatig, mire felismerte Owdent.
A pap szeme továbbra is Alusair kardjára meredt.
– O... Owden v... vagyok, Chauntea a... aratásmestere, szolgálatodra.
Tanalasta megmarkolta húga karját.
– Ő a barátom!
Alusair leeresztette a fegyvert, de továbbra is gyanakvóan bámulta a papot. Tanalasta előrelépett, megállt kettejük között, Owden pedig megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Köszönöm, kedvesem – mosolygott rá Tanalastára, majd Alusair felé fordult. – Megtisztelve érzem magam, hogy megismerhetlek, Alusair hercegnő. Kérlek, rendelkezz velem!
Most Owden keze is megjelent a levegőben, mutatta, hogy üres a tenyere. Alusair hűvösen méregette a továbbra is testetlen végtagot, és nem sietett a segítségére.
– Mi vagy te, egész pontosan? – faggatódzott.
Owden elpirult, lenézett, és végre felderengett neki, hogy az avatatlan szemlélők számára kissé furcsán festhet.
– Bocsássatok meg! Vangerdahast azt mondta, várjuk meg itt, amíg visszatér. – Owden feje körül kissé kitágult a feketeség, s most már látszott, hogy hatalmas, lebegő zsebről van szó. A pap visszabújt a belsejébe, aztán a lába újra felbukkant, s lassan a földre ereszkedett. Ismét meghajolt, és Tanalastához fordult.
– A magokra mondom, de jó, hogy újra látlak! – Melegen átölelte a lány, majd elnézett mellette, végig a folyosón. – Hol a vén zsémbeszsák?
– Azt reméltük, te majd megmondod.
Owdennek leesett az álla.
– Cormeril Xanthont üldözi, hogy az ne nyithassa ki Alaundo kapuját.
– Mikor ment el? – firtatta Alusair.
Owden vállat vont, s bizonytalanul a fekete zsebre mutatott.
– Nem sokkal azután, hogy Alaphondar beszélt Tanalastával – jutott végül eszébe.
A két lány aggodalmasan egymásra nézett, majd Tanalasta így szólt:
– Az két napja volt.
– Most mit tegyünk?
– Tegyük fel, hogy elveszett, s reméljük, hogy tévedünk – emelkedett szólásra egy ismerős hang. Egy pillanattal később Alaphondar koros arca bukkant fel a lebegő zseb szájában. Arca fáradt, beesett, bőre sápadt, akár az alabástrom. – Mi más választásunk lenne? Olvastátok az üzenetemet, nem?
– Üzenetedet? – kérdezte Tanalasta.
– A belsejében – bökött a látcsőre. – Arra kértem bárkit, aki elolvassa, hogy ébressze föl az Alvó Kardokat.
– Nem volt semmiféle üzenet. – Tanalasta mutatta, hogy az eszköz két darabból áll. – Már így találtuk.
Alusair elvette a törött látcsövet a nővérétől, és megvizsgálta.
– Legalább tudjuk, mi történt Rowennel. Ezt karddal vágták ketté.
– És Rowen tudja, hol találja az Alvó Kardokat? – érdeklődött Alaphondar.
Alusair felvonta a szemöldökét, és Tanalastára bámult, aki megrázta a fejét.
– Én nem mondtam neki.
– Akkor nyilván útnak eredt, hogy szóljon apádnak – sóhajtott fel a bölcs. – És ha Vangerdahast elveszett, minden késlekedés Cormyr végzetét jelentheti. Most azonnal értesítenünk kell a királyt.
Aszott keze egy pillanatra megjelent a levegőben, s már nyúlt volna a nyakcsatja után.
– Várj! – kiáltott rá Tanalasta, aki rögvest ráébredt, hogy kiderülne a hazugsága, ha a bölcs beszélne az apjával. – Én már két napja megüzentem a királynak az aggodalmaidat.
– És mondta, hogy fölkelti az Alvó Kardokat? – tudakolta Alaphondar.
Tanalasta szíve elnehezült. Tudta, hogy a bölcs mit szólna, ha az igazat válaszolná – és tudta, hogy túl sok minden forog kockán ahhoz, hogy lebeszélje a tervéről.
– Nem, nem éppen – felelte.
– Akkor biztosra kell mennünk.
Alusair kurta parancsokat vakkantott az ajtónál álló katonáknak, hogy készüljenek fel a harcra, ha az üzenet idevonzana néhány gaznethet, aztán visszafordult Alaphondarhoz.
– Ne a királyt kérdezd, hanem a királynőt – javasolta. – Ő is ismeri apám terveit, s nem lenne okos dolog, ha a királyra terelnénk a gaznethek figyelmét. Hátha már itt jár valahol a Kőföldeken. Amennyiben még nem indult el, mondd meg neki, hogy a lovaddal egy napon belül odaérhetek.
Tanalasta szorongva figyelte, ahogy Alaphondar becsukja a szemét, aztán húgára nézett.
– Alusair, van valami, amit el kell mondanom.
Testvére leintette.
– Ne most, Tanalasta! Sokkal fontosabb dolgaink is vannak!
– Ez is fontos. – A lány összeszedte magát, felkészült a fejmosásra. – Talán rosszul fogalmaztam, de...
– Később!
Alusair elfordult tőle, s aztán már nem maradt lehetősége bevallani az igazságot, mert a bölcs is kinyitotta a szemét.
– A királynő megígérte, hogy Azun rögvest elindul az Alvó Kardokhoz. – Némiképp zavarodott arccal Alusairhoz fordult. – Kissé aggodalmasnak tűnt a hangja. Mintha azt hitte volna, hogy ti már a Goblin hegy felé jártok.
– A Goblin hegynél? Ugyan miért gondolja ezt? Maga a király bízott meg minket, hogy derítsük fel... – Alusair elharapta a mondatot, Tanalastához perdült, arca kivörösödött a haragtól. – Kivágom a nyelvedet, te hazug cafka!

* * * * *

Vangerdahast egy szempillantás alatt fölébredt. Egyetlen percig nem volt kétséges, hol van; sajnos rögtön tudta a szomorú igazságot, amint meghallotta a rovarzümmögést, és megérezte a dohos szagot a levegőben. Tartalék varázskönyve kinyitva hevert előtte, az utolsó varázslatnál, melyet előző este olvasott: hatalmas szélbűvölő igéről volt szó, mellyel a rovarokat akarta távol tartani, hogy békében szundíthasson egyet. A jelek szerint feleslegesen fáradozott.
Fogalma sem volt róla, mennyi ideig aludt, ám merev izmaiból és ropogó izületeiből ítélve jó darabig álmodhatott. Gyomra éhesen megkordult, s olyan szomjas lett, hogy akár a tér közepén felgyülemlett poshadt vizet is megitta volna, ám az alvás legalább szellemileg felfrissítette. Most már nem csüggesztette el a gondolat, hogy nem sikerült visszateleportálnia Arabelbe, sőt, egy-két elmélet is eszébe jutott, amely megmagyarázná a jelenséget. Lehet, hogy Xanthon nyomában átkerült egy másik síkra, vagy áthaladt egy mágiafojtó gáton, amely megakadályozza, hogy elteleportáljon erről a helyről. Egyetlen feladata tehát, hogy rájöjjön, melyik változat a helyes, aztán már csak meg kell állapítania, melyik síkra került, avagy hogyan cselezze ki az akadályt.
S hogyha még ez sem sikerül, még mindig ott van a zsebében a kívánságok gyűrűje – ám a kívánság szeszélyes varázslat, s saját keserű tapasztalatai alapján már megtanulta, hogy pusztán akkor érdemes használni, ha az ember ura a helyzetnek. Ha az egyszerű teleportálás félresikerül, mi történne, ha kívánságokkal próbálkozna?
Vangerdahast becsukta a varázskönyvet, és visszadugta viharkabátja alá, aztán ellenőrizte vasfegyvereit, és merev testtel talpra kecmergett. Amint felállt, furcsa zaj hallatszott a fal túloldaláról, amelynek eddig támaszkodott. Rémülten felpattant, és vörös szempárt pillantott meg az egyik goblin ablakban.
– Kipihented magad?
A varázsló azonnal elfeledkezett fájós csontjairól, átszáguldott a téren, és fejjel előre bevetette magát az első alagútba. Jó öt lépésnyit csúszott hason a saras talajon, aztán a hátára fordult. Olyan sebesen szedte vén lábait, amennyire csak bírta, közben mágikus robbanást idézett maga mögé.
Fülsiketítő robajjal beomlott a mennyezet, hömpölygő fekete füstöt kavart mindenfelé. A varázsló krákogott, majd összeszedte magát, és felidézte a repülés igét, mielőtt engedett volna köhögő rohamának. Végül elindult tovább a szűk folyosón, oly gyorsan, amennyire védőmágiák nélkül csak merte. Már a következő tér közepén járt, mikor eszébe jutott: ha valóban veszélyben lett volna, már rég halott lenne.
Mikor tegnap este – már ha éppen este volt – érezte, hogy nemsokára elszunnyad, egy utolsó dolgot még megcselekedett: egyszerű gonosztól védő bűbájt bocsátott magára, és néhány kiterjesztő varázslattal meghosszabbította az időtartamát. Remélte, hogy a bűvige sakkban tartja ellenfelét addig, míg ő fölébred és elmenekül, ám a jelek szerint a varázslat sokkal hatékonyabban működött: nem engedte Xanthonnak, hogy hozzáérjen, s még egy gazneth sem szívhatja ki a mágiát abból, amit nem foghat meg.
Néhány terv már megfogant az agyában, hogyan győzze le a fantomot. Megállt, mert eszébe jutott, hogy akár állandósíthatná is a gonosztól való védelmet. Elő is vette a szükséges kellékeket a zsebéből, ekkor azonban meghallotta, hogy Xanthon közeledik. Visszatette a komponenseket a köpenyébe, és bemenekült a következő alagútba.
– Várj! – ordította Xanthon. – Valamit meg kell...
Vangerdahast berobbantotta a mennyezetet, ahogy néhány perccel korábban tette; a gazneth tiltakozása félbeszakadt. A férfi elindult a következő terecske felé.
Ötven lépéssel később Xanthon jelent meg egy újabb kereszteződésben. A rém kiegyenesedett, és karmos kezével a fegyverszünet jelét mutatta.
– Fogd vissza magad, és hallgass végig. Utána még mindig újrakezdhetjük a harcot.
– Semmi olyant nem mondhatsz, amire kíváncsi vagyok. – A válasz ellenére Vangerdahast megdermedt; nem támadott, nem menekült, ujjai viszont már bele is kezdtek a prizmasugár varázslatba. – Feltételezem, nem azért jöttél ide, mert alá akarod vetni magad a királyi igazságszolgáltatásnak?
– Aligha. Arról szó sem lehet. – Xanthon fenyegetően rábökött karmával a mágus ujjaira, és megvárta, míg az abbahagyja a mozdulatot. – Épp az ellenkezőjére gondoltam.
– Hogy én adjam meg magam? – csúfolódott Vangerdahast. – Azt hittem, Boldovar az őrült!
Csodák csodájára Xanthon erre elmosolyodott.
– Igazából nem megadásra céloztam. Szükségünk van egy hetedikre, és Lutax azt mondja...
– Lutax? – pihegte Vangerdahast. Lutax az első Harci Mágusok Testvériségének vezére volt, s a rend egyetlen magas rangú tagja, aki elárulta a birodalmat. – Őt is föltámasztottad?
– Én? – kuncogott Xanthon. – Ugyan! A mester... mondjuk úgy, hogy én csupán eszköz vagyok.
– Kinek az eszköze?
Xanthon égnek emelte a tekintetét.
– Hiszen ismered a jóslatot: „A vész hét hírnöke – öt rég elment, egy a nap szülötte, egy hamar követi...” Folytassam?
– És ti engem akartok? – fortyant föl Vangerdahast hitetlenkedve, s közben átsandított a válla fölött, mert az a gyanúja támadt, hogy a gazneth pusztán a figyelmét akarja elterelni ezzel az őrült szöveggel. – Sértegetsz? Xanthon vállat vont.
– Szívesen meg is ölnélek, de... nos, ha te nemet mondasz, majd lesz más jelentkező. Akad még egy-két áruló Cormyrban... hisz gondoskodtál róla.
– Áruló? Én? – Vangerdahast majdnem előrántotta valamelyik pálcáját, ám aztán felülkerekedett haragján. Xanthon viselkedésére egyetlen logikus magyarázat létezik: meggondolatlan cselekvésre akarja sarkalni a varázslót. – És mi lesz a „vagy te vagy énnel”, pajtás?
– Elfelejted, hogy „sok bejárat létezik, kiút azonban csak egyetlen egy”! – mutatott rá Xanthon. – Először rá akartalak döbbenteni, mennyire reménytelen a helyzeted. Csak egyetlen választásod van: az, hogy csatlakozz hozzánk.
– Vagy hogy elpusztítsalak mindannyitokat! – sziszegte Vangerdahast, aki most már nem bírta fékezni a dühét. – Ez a válaszom!
Behátrált az alagútba, főként azért, mert nem mert addig támadni, míg az összes védővarázslatot magára nem idézte. Ha rátámad a gaznethre, azzal szertefoszlik a gonosztól védő varázs, ő pedig szilárdan eltökélte, hogy élve keveredik ki a vele való csatából. Mikor elérte az előző elágazást, találomra kiválasztott egy alagutat, és villámgyorsan megindult benne előre. Úgyis mindegy, milyen irányba menekül. Már amúgy is reménytelenül eltévedt.
Xanthonnak viszont nem volt mindegy. A gazneth ezentúl hallótávolságon belül maradt, épp a mágus parancsgyűrűje sugározta fénynek peremén. Időnként megjelent előtte valamelyik kereszteződésben, és mézesmázosan megkérdezte tőle, nem gondolta-e meg magát. A varázsló nem is válaszolt. Egyszerűen visszafordult, és a következő útelágazásnál másik ösvényt választott. Xanthon viszont folyamatosan mozgásban tartotta, nem engedte, hogy a terek felé vegye az irányt, ahol a kézifegyvereinek is hasznát vehette volna.
Vangerdahast többször is megpróbálta lelassítani üldözőjét, időnként ráomlasztotta a mennyezetet, ám Xanthon mindig megérezte a veszélyt, és előreszaladt, hogy magába szívja a varázslatot. A mágus lassan rájött, hogy csak ellenfelének mágiaszomját táplálja, úgyhogy elcsomagolta a pálcákat, inkább a védővarázslatokra koncentrált. Xanthon két varázslatát is félbeszakította – a méregvédelmet és az ütésálló pajzsot –, de sikerült létrehoznia az agyaraktól és karmoktól védő mágiát. Ez máris diadalérzettel töltötte el.
Egy idő múlva szertefoszlott a gonosztól védő varázs. Xanthon egyre bátrabb lett, többször is megpróbálta kelepcébe csalni Vangerdahastot, főképp a kereszteződésekben, néha meg egyszerűen elkapta hátulról, és elismételte a „meghívást”. A mágus mégsem újította meg a védelmet. Érezte, hogy a gazneth egyre izgatottabbá válik, s tudta, hogy közeleg a csata ideje. Szüksége lesz egy-két meglepő mozzanatra, ha nyerni akar.
Mikor a düledező alagút végül igazi goblin utcára nyílt – a sárlepte úton három férfi is elfért volna egymás mellett, s középen legalább tizenkét lábnyi magasra nyúlt –, Vangerdahast úgy érezte, eljött az idő. Felszökkent a mennyezet felé, Xanthon pedig az egyik oldaljáratból figyelte őt, vörös szemében rosszul leplezett gyűlölettel.
– Rejtőzz el ott, ameddig csak akarsz! – sziszegte. – Hogyha elég éhes leszel, talán meggondolod magad!
– Attól félek, csalódást kell okoznom. – Vangerdahast kotorászni kezdett a viharkabát zsebeiben. – Jómagam arra gondoltam, itt az idő, hogy megtoroljam az árulásodat.
Csipetnyi vasport vett elő a zsebéből, és a fejére szórta, közben belefogott a varázslatba. Xanthon skarlátszín szeme megvillant, és visszahátrált az alagútba; sziszegve kiköpött az útra néhány zümmögő darazsat. A varázsló felkuncogott, és megújította a gonosztól védő igét – ehhez porított ezüstöt kellett maga köré szórnia –, majd meghosszabbította egy-két kiterjesztő varázslattal, és sietve elindult a járatban, amelyben Xanthon eltűnt. Ismét fordult a kocka.
Xanthon az üldözés során kétszer is megpróbálta meglepni hátulról, hogy kiszívja védőpajzsának mágiáját. Mindkét esetben visszapattant a gonosztól védő varázsburokról, amely megakadályozta, hogy megérintse a mágust. Vangerdahast igyekezett a sarkában maradni, s folyamatosan azt ismételgette neki, hogy nem menekülhet el a büntetése elől. Fél óra múlva Xanthon már csak rohant előre, egy órával később pedig szinte már botorkált. Kétségbeesésében megpróbálta rovarfelhőkkel, kígyóhálókkal lelassítani üldözőjét, ez viszont energiát emésztett fel, s a varázsló pálcájának egyetlen intésével egyszerűen félresöpörte az akadályokat.
Végül Xanthon visszatért a goblin utcába, és futni kezdett, hátha lehagyhatja a varázslót. Be is jöhetett volna akár a taktika, a főutca azonban hatalmas térbe torkollott; a város közepén jártak tehát. Messze ez volt eddig a legnagyobb barlang, ferde épületek keretezték, márvány és homokkő oszlopok tartották a csaknem nyolclábnyi magas mennyezetet.
A tér közepén jókora, feketevizű tó terült el. Arany homok szegélyezte a medencét. Mikor Xanthon rálépett a csillogó, fekete felületre, el sem süllyedt – a felszín zselészerűen felbugyogott, és a gazneth lába beleragadt. Két lépéssel később megrekedt a medence közepén.
Vangerdahast még csak le sem lassult. Kirántotta övéből Owden buzogányát, megcélozta a gazneth fejét, és elhajította. Nagy reccsenés után fekete vér fröcskölt a gazneth koponyájából, s Xanthon térdre hullott.
Vangerdahast átkukucskált a medence arany szegélye fölött, s látta, hogy ellenfele benne térdel. Feje csaknem kettéhasadt, összetört csontjai idétlen szögben elálltak, egyik szeme meg kocsányon lógott. A fantom fekete ajka ravasz mosolyra rándult.
– Ez az utolsó esélyed – mondta. – Ha elengedsz, még megváltoztathatod a véleményed.
– Miből gondold, hogy elengedlek? – Vangerdahast felkapta a buzogányt, és újabb ütésre lendítette.
Xanthon rámosolygott és lebukott, fejjel lefelé tűnt el a kátrányszerű tóban. Vangerdahast búcsúzóul még kettétörte az egyik bokáját, aztán a fantom teljesen eltűnt a szeme elől, s a medence szirupos felszíne ismét kisimult.
Vangerdahast megkerülte, s néhány pillanatig figyelmesen szemlélte a sötét tavat; nem mintha meglepődött volna rajta, inkább Xanthon megmenekülése bosszantotta. Egyszer már látta, hogy a gazneth a kőfalon is át tud hatolni, akkor miért ne bukhatna bele egyszerűen egy kátránytóba?
Nem is gondolt rá, hogy elengedje a fantomot. Cormeril Xanthon a legaljasabb áruló, akit a föld a hátán hordott, s ami legalább ennyire fontos: ő jelenti a kulcsot a királyi fővarázsló kiszabadulásához, hogy visszatérhessen Cormyrba, mielőtt még a vész hírnökei romba döntenék. Két gyűrűt húzott elő a viharkabátjából, az egyik a vízlégzést tette lehetővé – már ha a fekete iszap egyáltalán az –, a másik pedig szabad mozgást biztosított. Aztán fejest ugrott a medencébe.
Néhány hüvelykkel járt a tó felszíne fölött, mikor gyöngyházfényű mágiaburok jelent meg a fekete folyadékon. A varázsló épphogy csak el tudta rántani az állát, mielőtt beleverte volna a fejét. Irtózatos rándulást érzett a gerince táján, nyaktól térdig megborzongott, aztán az akadályról visszapattant a levegőbe.
Lent a padlón kifújta magát, mert néhány percig eltartott, míg megemésztette a csapást, és megvizsgálta magát. Az ütéstől vén teste sajgott és remegett, ám komolyabban nem sérült meg, csak a válla bicsaklott ki kissé. Visszafordult a medencéhez, és ezúttal óvatosabban közelítette meg a felszínt.
Mikor egy lábnyira ért a víztől, ismét megjelent a gyöngyházszerű réteg – minden bizonnyal valami bűbájféle lehet, amely visszatartja a nemes lelkű, hűséges természetű teremtményeket.
– Nem menekülhetsz, Xanthon! Hallasz? – Vangerdahast máris felidézte magában az igét, amely eltűnteti a mágikus gátat. – A sarkadban leszek!

* * * * *

Három napnyi lovaglás után Azun nem hitt a szemének, mikor befordult a Szablyaszurdok keskeny ösvényén, s az Alvó Kardok barlangjának rejtett bejárata előtt megpillantotta a fáradt csatamént. A hatalmas ló üveges tekintettel bámult rá, horpasza beesett a soknapos úttól, háta még mindig tajtékzott az erőltetett vágtától, alig bírt megállni a lábán. A király viszont akármikor felismerte volna az állatot.
– Cadimus!
Azun megállította saját kimerült hátasát, leugrott a nyeregből, és az egyik fáradt sárkánytestőrnek nyújtotta a gyeplőt. Odasietett a királyi fővarázsló lovához.
– Hogy vagy, öreg fiú? – csapkodta meg kedélyesen a hatalmas csatamén nyakát.
Cadimus halkan felnyihogott, majd oldalra fordította a fejét, és orrával a nyeregre bökött. Alvadt vér tapadt hozzá, mely néhol már barnára szárad, egyes helyeken viszont még friss és ragacsos volt.
– Kuceon! – ordította Azun Owden fiatal papnőjének. – Gyere ide azonnal!
A lány odavezette melléje a lovát, és kiugrott a nyeregből, mielőtt az állat megállt volna. A kantár összeszedését másra hagyta, rögtön Azun oldalán termett, és megvizsgálta a véres nyerget.
– Ebből a sebből sokáig szivárgott a vér. A jelek szerint el is gennyesedett. Valószínűleg súlyos sebesülés.
A király épp meg akarta kérdezni, hogy az áldozat vajon képes lett volna teleportálásra, ám aztán rájött, hogy Vangerdahast sosem tett volna ilyesmit nem teleportált volna el az Alvó Kardok közeléből, a gaznethekkel a sarkában. Szíve elnehezült. Kiválasztott egy tucat sárkányt és két harci mágust, akik elkísérik majd a barlangba, aztán intett az egyik katonának, hogy gyújtsa meg a fáklyákat. Szívesen előhúzta volna parancsgyűrűjét, hogy azzal világítson, de épp azért figyeltek ennyire három napon keresztül, azért lovagoltak éjjel és pihentek nappal, mert nem akartak mágiát alkalmazni, nem akarták, hogy a vészhírnökök felfedezzék a barlangot. Bármit is találnak az Alvó Kardoknál, az a valami bizonyára várhat addig, amíg meggyújtják a tüzet.
Mikor az első fáklya meggyulladt, a király a kezébe vette, és bevezette a kis csapatot egy sziklakiszögellés körül a barlang keskeny szájába. Rothadás, bomlás bűze terjengett a levegőben, s Azun már a harmadik lépésnél rájött, hogy az Alvó Kardok bizony borzalmas véget értek.
– Vangerdahast! – kiáltotta.
Válasz nem érkezett; befordultak a sarkon a Szablyabarlang fő csarnokába.
Ugyanúgy festett, mint minden más kripta, amelyet volt szerencséje látni: tele bomló csontokkal, rozsdás páncéldarabokkal, rothadt szövetfoszlányokkal – mindössze ennyi maradt az ötszáz lovagból, akik önszántukból vállalták a hibernálást, hogy harcba hívhassák őket, ha eljön az idő. Egyetlen teljes ruhadarabot találtak: egy királyi felderítő rongyos és véres köpönyegét.
– Uram! – zihálta Kuceon. Ennél többet ő sem tudott mondani.
Azun megfeszített erővel uralkodott magán, tudta, milyen fontos, hogy a többiek ne lássák rajta a kétségbeesést. Felemelte a véres köpenyt, aztán a mellette álló fiatal papnőhöz fordult.
– Gondoskodj róla, hogy e lovagoknak illendő temetésük legyen – mondta. – Bár a csatára nem került sor, azért egytől egyig hősök voltak.

* * * * *

Vangerdahast lassan megkerülte a medencét, keze reszketett, hangja elcsuklott, miközben mágiát küldött a gyöngyházfényű tóba. Évtizedek óta nem volt része ilyen élet-halál küzdelemben, s most, hogy közel jár a győzelemhez, olyan izgatott, hogy alig képes koncentrálni egy egyszerű mágiahatástalanító varázslatra. Alaposan elbánhatott Xanthonnal, különben a gazneth nem menekült volna a medencébe, nem mutatta volna meg önszántából a kijáratot a goblin városból. A rém nem ostoba, nem zárja magát csapdába, ami azt jelenti, hogy valahol a tó tükre alatt rejtett átjárónak kell lennie. Egy kis szerencsével az a kapu Cormyrba visz, és Vangerdahast végrehajthatja a királyi büntetést Xanthonon.
Megállt a medence közepén, széttárta a kezét, és újra meg újra elismételte a varázslat misztikus szavait, felidézte legmélyebb mágikus tartalékait. A varázsgát felvillant, sziszegett, fénye megkopott, hogy Vangerdahast egy pillanatra lelátott az alant húzódó pokoli sötétségbe. Még egyszer kimondta az utolsó szótagot, aztán az akadály felé intett. A varázsgát eltűnt. Vangerdahast összeérintette a kezét, és Xanthon után vetette magát.
Sárga membrán csúszott a tó felületére, s a varázsló nagy csattanással nekiment. Tompa puffanások hosszú sorát hallgatta végig az agyában, mikor visszapattant a levegőbe, és egy darabig ide-oda csapódott a mennyezet és a tó között. Nyaka, válla észvesztően fájt, keze remegett a fáradságtól, és a buzogány kezdett kicsúszni a kezéből.
– A bíbor agyarra! – szitkozódott.
Kényszerítette zsibbadt ujjait, hogy újra megmarkolják a fegyvert, aztán lassan kinyújtózkodott, összeszedte magát – ekkor vette észre, hogy a hasát mély hangú dörgés rezegeti meg, olyan mély, hogy alig-alig hallotta. Először azt hitte, csupán a sárga hártyával való ütközésének utóhatását látja, később azonban már egész testében érezte a dübörgést.
Üresnek és betegnek érezte magát. Kinyújtotta a nyakát fölfelé, s már-már azt várta, hogy a barlang a nyakába omlik. A dübörgés hangosabb lett, végül már leginkább egy macska dorombolására emlékeztette – vagy távoli földrengés zajára. Felröpült a mennyezetre, útját ugyanúgy szivacsos massza zárta el, mint eddig. Megtapogatta. Még mindig olyan mozdulatlan volt, mint a koporsó belsejébe zárt levegő.
Vangerdahast lenézett a tóra. Az arany membrán középen kettéhasadt, és szétnyílt a medence két széle felé, íves rést hagyva középen. Az továbbra is nyugodt feketeséggel tündökölt, Vangerdahast látta is magát a tükrében, ahogy elröpült fölötte a mennyezetnél. Kissé kimerültnek tűnt, arca beesett, szeme alatt vörös karikák díszelegtek. S még valami mást is érzett, legalábbis azóta, amióta gyakrabban összehozta a sors a gaznethekkel: félelmet.
Sokáig bámulta a tükörképét, míg a furcsa dübörgésnek egyszer csak vége szakadt. Eszébe jutott, hogy nem is tervezte el, mi legyen a következő lépése, nem pihent, vagy nem tett más egyéb hasznosat. Egyszerűen tétovázik. A varázsló rosszallóan megcsóválta a fejét, s titokban megszidta magát, amiért úgy viselkedik, mint egy gyáva tartalékos katona. Mégiscsak Cormyr királyi fővarázslója, és a királyi fővarázslók nem bénulnak le a félelemtől.
Megmozgatta a fejét, hogy kissé kilazítsa fáradt nyakizmait, aztán zsibbadó ujjait a buzogányra szorította. Majdnem olyan erősen tudta mozgatni a karját, mint szerette volna, biztos volt benne tehát, hogy képes egy-két csapásra, mielőtt elejtené a fegyvert.
Gondolatban elképzelte Xanthon hátborzongató fizimiskáját, és megérintette nyakában a csatot. Megkönnyebbülésére az arc meglepetten felvonta a szemöldökét.
Vangerdahast gondolatban megkérdezte: Mondd meg, mit tegyek? Természetesen nem akart a gaznethekkel egy követ fújni, de kisebb hazugságokkal is nyert már csatát. Nem fogom Cormyrt elárulni, de esetleg csatlakozom...
Késő, jött Xanthon távoli válasza. Már megtetted, vén bolond... elárultad és csatlakoztál.
A gazneth felkuncogott, végül a nevetése is elhalt, s Vangerdahast egyes-egyedül maradt a goblinváros sötétjében. Szíve törpkalapácsként ugrándozott fel-alá, de leküzdötte ijedségét, és számba vette a többi választási lehetőséget. Szemét az alant húzódó tóra szegezte, s megpróbált letekintetni annak sötét mélyére, ahová Xanthon menekült. Megszorította a buzogányt, és belenyúlt a viharkabát rejtett zsebébe.
Időtlen zuhanás vette kezdetét, s a könyörületes kábultságból ébredezve Vangerdahast megkísérelte kitalálni, hol van és hová tartott, aztán lenézett, és sárga pikkelyes membránt látott maga alatt, amint lassan bezárul egy fekete tavacskán. Mikor a hártya ismét visszasiklott, a tó friss feketében csillogott. Vangerdahast újra látta a tükörképét. Magányosnak látszott, kicsinek és gyöngének, s alig érezte, hogy kölcsönbuzogánya kicsúszik remegő kezéből, és lebucskázik a tóba. Mielőtt leérkezett volna, a sárga hártya összezárult, s a buzogány lepattant róla.
Mikor a pikkelyes membrán megint félresiklott, Vangerdahast tükörképe újra megjelent, először a tó szélén táncolt, majd visszacsúszott a közepére. A mágus nem sikoltott.
Cormyr királyi fővarázslói túl büszkék ahhoz, hogy sikoltozzanak.

 

 

Utóhang

Tanalasta kiöblítette szájából a savanyú ízt, aztán megmosta az arcát friss forrásvízzel. Már napok óta nem volt láza – Owden néhány nap alatt kikezelte az egész társaságot –, de aznap reggel most fordult elő harmadszor, hogy valami furcsa szag okádásra ingerelte. Ezúttal a hegyi csillagvirág illata tette, azelőtt meg egy csokor bolhafű. Már épp azon töprengett, lehetséges-e, hogy a Kőföldeken tett utazás valamiféle ellenérzést váltott ki belőle a növényekkel szemben.
– Jobban vagy, kedvesem? – kérdezte mögüle Alaphondar.
Tanalasta bólintott.
– Nem is voltam rosszul... csak ezek az átkozott hegyi virágok! – Ivott még egy kortyot, majd fölállt, és a bölcshöz fordult. – Iszonyú émelyítő az illatuk.
– Furcsa ilyesmit hallani egy Chauntea-hívő szájából. – Alaphondar elgondolkodva nézett le rá a nyeregből. – Nagyon, nagyon furcsa.
– Biztos vagyok benne, hogy egy imával segíthetek rajta – felelte Tanalasta szinte élesen, mert a bölcs továbbra is különös arckifejezéssel bámult rá, s ez nem először fordult elő, amióta elhagyták a mocsarat. A férfi bekötözött bordájára mutatott. – És te hogy vagy?
– Nos, már gyalogolni is tudok, amire valószínűleg előbb-utóbb szükségem lesz. – Állával a völgy szélén húzódó aprócska rét felé bökött, ahol Alusair és a társaság maradéka ácsorgott a csillagvirágok között, melyek Tanalasta utolsó rosszullétét kiváltották. – Lesegítenél?
A hercegnő odaállt mellé, s a bölcs lassan lekászálódott a nyeregből, aztán együtt indultak visszafelé az ösvényen a tisztáshoz. Tanalasta émelygése azonnal visszatért, amint a csillagvirágok közelébe értek, de mivel gyomra már teljesen üres volt, nem kellett félrevonulnia.
– ...biztos, hogy Cadimus nyomai – mondta éppen Alusair, és szándékosan nem vett tudomást róla, hogy nővére visszatért. – Az viszont homályos előttem, hogy Rowen miért fordult északnak, ha már ilyen közel jutott a Goblin hegyhez.
Miután Alaphondar elmesélte, hogyan menekült meg Cadimus a mocsár melletti csatából, arra a következtetésre jutottak, hogy Rowen fogta be az állatot, és ellovagolt a bölcs üzenetével a királyhoz.
– Talán nem volt más választása – mondta Owden. Ő épp a csoport közepén guggolt, és néhány virágszárat vizsgált elmélyülten. – Ezekre vér tapad.
– Nem! – Tanalasta sietve keresztültörtetett a katonákon. – Hadd nézzem!
Owden odanyújtotta neki a virágokat, de közben gyöngéden megfogta a kezét.
– Ez önmagában semmit sem jelent. Fogalmunk sincs, mi történhetett.
– Én tudom – mondta Tanalasta. Az erődnél ugyan számos varázslatot alkalmaztak, mégsem látták a gaznetheknek nyomát sem, s az utóbbi három napban egyre másra azon töprengtek, hová tűnhettek a fantomok. – Utána kell mennünk.
– Nem nekünk – mondta Alusair. – Csak nekem. Te visszamész a Goblin hegyre a többiekkel.
– Nem – ellenkezett Tanalasta. – Rowen a férjem, és...
– ...és az én felderítőm – fejezte be Alusair, és átható pillantást vetett rá. – Ne vitatkozz! Ha nem a nővérem lennél, most láncra veretve küldenélek vissza Arabelbe azért a hazugságért... és még lehet, hogy változik a véleményem ezzel kapcsolatban.
Tanalasta nyugodtan állta a tekintetét.
– Ha nem a nővéred lennék, nem is kellett volna hazudnom. – Belül forrt benne a harag, de megemberelte magát, és nyugodt, kimért hangon folytatta: – Alusair, ne haragudj, amiért félrevezettelek, ámde lassan eljön az idő, amikor neked, Vangerdahastnak és a királynak be kell látnotok, hogy én is jogosult vagyok bizonyos kiváltságokra, melyeket eddig csak magadnak követeltél.
Alusair a homlokát ráncolta.
– Miféle kiváltságokról beszélsz?
– Arról, hogy élhesse a saját életét, természetesen – szólt közbe Alaphondar. A vén bölcs kézen fogta a két testvért, és félrehúzta őket a többiektől – s Tanalasta szerencséjére a csillagvirágoktól is. – Drágáim, Cormyrban most válságidőszak kezdődik. Ahhoz, hogy ezt túlélje, mindkét hercegnőre szüksége van.
– És én itt is vagyok – mondta Alusair.
– Nagyszerű, ám te egymagadban kevés vagy ehhez – mondta Alaphondar. – Ha meg akarjátok menteni a birodalmat, együtt kell működnötök Tanalastával... és ezt nem tehetitek meg, ha nem bíztok egymásban.
Az ifjabb hercegnő hűvösen méregette testvérét.
– Nem én hazudozom össze-vissza.
– De a tiéd a felelősség! – vágott vissza élesen a bölcs. – Ha nem adod meg a nővérednek az őt megillető tiszteletet, és nem hiszed el, hogy képes megtenni, amit meg kell tennie, mi más fegyvere marad, minthogy cselfogásokat vessen be ellened?
– Vagy hogy távozzon – egészítette ki Tanalasta. Fiatalkorukban Alusairt annyira megviselték az uralkodással járó terhek, hogy se szó, se beszéd, elmenekült a birodalomból. – És annak még nem jött el az ideje.
Alusair bosszankodva rámeredt, aztán összeszorította az ajkát.
– Rendben – bólintott. – Velem jöhetsz, de a maradék társaság...
– Még nem fejeztem be – szakította félbe Alaphondar. Felemelte a kezét, hogy Alusairt elhallgattassa, majd Tanalastára nézett. – Veled kapcsolatban...
– Tudom. Az én értékem nem a kardforgató kezemben van.
Alaphondar szemöldöke magasra szökött.
– Ravasz megállapítás. Nem, én csupán arra akartam célozni, hogy Chauntea híveként igazán ráébredhettél volna: nem ajánlatos mostanság a Kőföldeken csavarognod a húgoddal.
– Mi köze ehhez Chaunteának? – kérdezte zavartan Tanalasta.
Alaphondar égnek emelte a tekintetét.
– A rosszulléteid, drágám. Ma reggel a virágok, tegnap a lovam, egyszer pedig a fenyőfák.
– Csak émelyegtem – védekezett Tanalasta. – Az csak természetes. Ha neked is maláriád és gyomorrontásod lett volna az elmúlt tíznapban, biztos te sem éreznél másképp.
A bölcs egy szót sem szólt, Alusair azonban elképedve nézett nővérére.
– Mi az? – tudakolta Tanalasta. – Miért bámulsz így rám?
Még a kérdés alatt eszébe jutott a válasz. Hiszen Alusair társaságából ő az egyetlen, aki továbbra is szédelgéssel küszködik, pedig nem fáj semmije, nincs láza, és nem is érzi magát betegnek vagy fáradnak. Gyomra egyszerűen megbízhatatlanná vált, a legfurcsább pillanatokban kezdett rakoncátlankodni – de különösen reggelenként.
– Szentséges palánta! – pihegte.
– Nos, akár így is mondhatjuk – jegyezte meg Alaphondar. – Mindenesetre nem jó ötlet, ha ilyen állapotban lovagolsz keresztül-kasul a Kőföldeken.
Tanalasta alig hallotta a szavait, gondolatai már az „állapota” körül forogtak. Aligha időzíthette volna rosszabbul. Vangerdahastnak nyoma veszett, a vész hírnökei bármelyik percben lecsaphatnak Cormyrra, neki pedig az lenne a feladata az elkövetkezendő hónapokban, hogy a királyságot védelmezze. Ha híre megy, hogy terhes, az jócskán megnehezíti a helyzetet. Hogyha megnevezi az apát, sok nemesi család vérig sértődik, és esetleg megvonja a támogatást a koronától. Ha pedig nem mondja meg, hogy hozzáment Rowenhez, az emberek kétségbe vonják majd a gyermek trónöröklési jogát. Bármit is tesz, a királynak talán nem marad más választása, minthogy Alusairt nevezze ki a birodalom élére – holott most a csatatéren lenne rá a legnagyobb szükség, hogy megküzdjön a gaznethekkel, és reményt csepegtessen az emberek szívébe.
Maga is meglepődött, mikor hirtelen ráébredt, hogy valójában csöppet sem érdekli az egész. Áldott boldogság, csodálatos melegség töltötte el, és a szívével tudta, hogy megfelelően cselekedett, saját maga, a birodalom és az alattvalói kedvéért. Megadatott néki az az erő, hogy átvezesse Cormyrt a válságon – nem a benne növekvő gyermek ellenére, hanem éppen a gyermek által. És ez volt a Huthduthban átélt látomásnak az igazi értelme.
– Min mosolyogsz ennyire? – érdeklődött Alusair. Kezét nővére vállára tette. – Ha a király meghallja az újságot, egyenesen kívánni fogod, hogy bárcsak a Kőföldeken lennél, ahol nap mint nap gaznethekkel bújócskázhatsz.
– Nem hiszem! – kacagott föl Tanalasta. Odafordult a húgához. – Te vagy itt a harcos. Kérlek, keresd meg a férjemet, és mondd neki, hogy apa lesz.
Alaundo, a látnok hajdanán megjövendölte a vész hét hírnökének érkezését, akik pusztulásba döntik Cormyr földjét. A királyi család évszázadok óta rettegve várja a napot, s nagy elővigyázattal készül a pillanatra, mikor talán az életüket kell áldozniuk a birodalomért.
Ám eljön a perc, s az ősi őrzők nem ébrednek fel álmukból, a birodalom leghűségesebb szolgái eltünedeznek, és a megtestesült gonoszság életre kel, hogy elsöpörje Cormyrt Toril színéről...
Ki menti meg a királyi családot?