[Elaine Cunningham: Kusza hálók] (t)

Megidézte az összes rendelkezésére álló tűzlabdát, majd kilőtt egy kisebbet, mint egy taktikus hadvezér, aki a koboldok egy csoportjával teszteli az ellenség erejét és elszántságát. Hallotta, amint a lövedék a védőpajzsnak ütközik, majd számolni kezdett. Rövidesen meglátta a gyorsan közeledő fényfoltot, amint a folyamatosan zsugorodó tűzlabda visszaverődött a védőpajzsról. A lövedék elvesztette minden energiáját, mielőtt még elérhette volna őket, és sisteregve a tengerbe fulladt.
Győztes mosoly terült szét az arcán. Megtudta, mennyi ideje maradt a támadás és a menekülés között. Ismét kitárta a karjait, és megidézett egy egész armada tűzgolyót. A fényes gömbök megfestették a sötét eget, és rakétákként indultak a hadihajó felé.
A varázslat sok energiáját kiszívta, amitől tehetetlenül a fedélzetre rogyott, mint egy sebesült holló. Egy pillanatig sem pihegett. Térdre küzdötte magát, és elszántan megmarkolta a Szélben Járót. Gyorsan elmondta a varázsszavakat, amelyek megnyitják a mágikus kaput, és biztonságba repítik a hajót.
Semmi sem történt.
Elemi erejű dühvel sikoltott fel. Még sosem hagyta cserben a mágia! A harag új erővel töltötte meg. Megfogta obszidián függőjét, és egy rövid, elkeseredett imát rebegett Llothhoz, a sötételfek ősi nyelvén.
A teljesen elcsigázott nő üveges szenekkel nézte, amint visszaverődött lövedékei áttörik a sötétséget, és gyilkos hullócsillagokként a hajó felé fordulnak. Az eltervezett illúzió, mely szerint az Elfszűz, és vele a legénység egésze elpusztul, hirtelen valósággá vált.

 

 

FORGOTTEN REALMS
Elaine Cunningham
Kusza hálók
[Fény és Árnyék 2.]

(Tartalom)

 

 

Első fejezet
A Koponyák Városa

Mélyen Vízmélyvára nyugodt utcái és a tengerfenék alatt húzódik egy hatalmas barlang. Titkos város bújik meg benne, melyet a legendák a Koponyák Városaként emlegetnek. A legtöbben kereskedni jönnek ide, hisz itt eladhatnak és megvehetnek mindent, ami a civilizált kikötőkben tiltott. Álnok, veszélyes város ez, ahol a legvérengzőbb fajok teremtményei ólálkodnak tőrrel a kezükben. Azonban ínég a Koponyák Városa alatt is húzódik egy világ, melyet még a legelvetemültebb harcosok is próbálnak elkerülni. Ezek a kanyargó járatok egy börtönt rejtenek, azok számára, akik valahogy meg tudták zavarni a kaotikus város ingatag nyugalmát.
A járatok valaha egy rég letűnt törpe klán temetkezési helyéül szolgáltak, azonban az évszázadok során sokkal veszélyesebb lényeknek adták át a helyet. Számtalan kincsvadász próbálta meg felkutatni a törpék legendás kincseskamráit. Fehérlő csontjaik a mai napig elrettentésül szolgálnak a botor kalandozóknak.
Ezek a járatok még a Mélysötéthez szokott sötételfeknek is tiltott területet jelentettek. Bár a mágikus csizmák elnyomták léptei zaját, piwafwija tökéletesen láthatatlanná tette, Liriel Baenre óvatosan, éberen lépdelt a folyosón. Próbálta maga elé idézni a bebörtönzött férfi arcát, hogy elterelje a gondolatait a rá leselkedő veszélyek nyomasztó súlyáról.
A gyermekien karcsú és fiatal sötételf nő leginkább egy törékeny porcelánbabára hasonlított. Fekete bőre élő szoborként csillogott, vonásait és idomait kiemelte testére simuló fekete bőrruhája és láncinge. Gyönyörű egzotikus nő volt, határozott arcéllel és dús fehér hajkoronával. Tekintete hol gyermekien huncut, hol fagyosan gyönyörű. Aranyszínű szemei kivételes intelligenciát és örök nyughatatlanságot tükröztek. Sehogy sem illet a dohos járatokba, pedig eltökélte, hogy felkutatja a bebörtönzött alakot.
Magabiztosan lépdelt a koromsötét járatokban. Érzékeny szemeivel a leghalványabb hőfoltot is érzékelni tudta. Varázsló volt, akinek a szokottnál is kifinomultabb a látása. Felfigyelt egy különös, kékes vibrálásra, amelyet csakis az öröklött mágikus erővel rendelkezők láthatnak. Valamilyen mágikus akadály állta az útját.
Óvatosan közelebb lopódzott. A folyosó teljes szélességében látszott a kékes ragyogás, de nem vetett árnyékot, mivel nem valódi fény volt. Egy pillanatra elgondolkozott, talán érdemes lenne megvilágítani a csapdát, hogy jobban lássa. Hogy egy mágikus csapdával áll szemben, afelől nem volt kétsége.
Elég volt rágondolnia, és máris egy izzó fénygömb jelent meg előtte, a levegőben. Néma parancsszavakkal körbejáratta a járatban, hogy felmérje a terepet.
A kékes függöny mindkét oldalán csontok és elszórt fegyverek hevertek. Az oldalfalakat vastagon belepték a belső szervek maradványai, és a feketés-vörös alvadt vér. A csapda kétségkívül hatékony.
Egy sekély, horpadt bronz tálra lett figyelmes. Szépen faragott rúnák díszítették, és elefántcsont szegélyezte. Lehajolt, hogy felvegye. Ekkor vette csak észre, hogy a „szegély” nem elefántcsont, sokkal inkább egy törpe vastag koponyája.
A sötételf leguggolt, és próbálta végiggondolni a látottakat. Valami kettészelte egy törpe sisakos koponyáját, méghozzá olyan tisztán és finoman, mintha egy kőcsiszoló mester tette volna. Legalább kiderült, hogyan halt meg a törpe.
Belerúgott az egyik csonthalomba, és talált egy vastag combcsontot. Egy ogre maradványát. Ahogy számította, a csontot a felső ízesülésénél szelte ketté valami. Körülbelül abban a magasságban, ameddig egy törpe érne az ogrének, ha egymás mellé állnának. Gyorsan átkutatta a maradványokat, és egymás mellé fektette a különböző fajú teremtmények csontjait.
Kezdte megérteni a csapda működési elvét, és a korlátait is.
Ismét kézbe vette az ogre combcsontját, és beletette a kékes fénybe. Kék korongok vágódtak ki a folyosó oldalfalaiból, középen keresztezték egymás útját, majd eltűntek a falban.
A korongok lemetszették a csont végét, de olyan finoman, hogy nem is észlelte a becsapódást, már csak a padlóra hulló csontdarabok hangját hallotta.
Nem rossz, de kiszámítható, merengett Liriel. Egy sötételf varázsló úgy alkotná meg a csapdát, hogy a gyilkos korongok véletlenszerűen, különböző magasságokban támadjanak. Lehet, hogy ez a csapda is így működik, hogy az se élje túl, aki megpróbálna átkúszni a pengék alatt.
Felvett két újabb csontot, majd az egyiket beletartotta a fénybe. A kék korongok ismét kivágódtak a falból. Amint középen keresztezték egymás útját, és elmetszették a csontot, Liriel a másik csontot is a fénybe tette, ezúttal alacsonyabban. A korongok szépen visszahúzódtak a falba. A második csont nem aktiválta a csapdát.
Túl könnyű! Ajka győztes, de aggodalmas mosolyra húzódott. A sötételfek biztos, hogy beiktattak volna egy második, sőt akár egy harmadik támadást is, és biztosították volna, hogy a pengék visszaforduljanak, ha valami ismételten megtöri a mágikus vonalat.
Miután kiismerte a csapdát, Liriel ismét aktiválta, majd a kivágódó korongok alatt átvetődött a biztonságos zónába.
Már amennyire a Koponyák Városában és annak környékén biztonságról lehet beszélni. Vetett egy bukfencet, majd talpra szökkent. Ekkor csillogást látott a szeme sarkából. Valami közeledett a folyosón. Habozás nélkül előhívta született mágikus képességét, és fellevitált a járat tetejéig. Bár láthatatlan volt, egészen a falhoz simult, és várta a jövevényt.
Áttetsző füstalak kúszott a csapda felé, majd döbbenten hátrahőkölt, amikor nem látott ott senkit. Közelebb gomolygott, majd lassan felvette egy ember alakját. Liriel undorodva nézte, amint a köd rothadó hússá alakul. Az élőhalott forgatni kezdte a fejét, vörösen izzó szemeivel a járatot pásztázta.
Liriel még sosem látott hullarabló szellemet korábban, de azonnal felismerte. Valaha ember lehetett, azonban teljesen eltorzult, és dögevő élőhalottá változott. Valahogy érzékelte, hogy működésbe lépett a mágikus csapda, és útra kelt, hogy lakmározzon a tetemből. Ez megmagyarázná a teljesen lecsupaszított csontokat, azt viszont továbbra sem értette, hogyan képes ködalakot ölteni.
A hullarabló hangosan szimatolni kezdett, majd többször belecsapott a levegőbe mocskos, karmos kezeivel. Óvatosan körbejárta a csapdát. Tehát látja a körvonalát! – állapította meg Liriel. Ez csak egyvalamit jelenthet: az élőhalott valaha varázsló volt. Miközben figyelte a lényt, rá kellett döbbennie, hogy a hullarabló az ő, láthatatlan, mágikus nyomait követi. De hogyan?
Liriel agya sebesen járt. Kétségtelen, hogy a szörnyeteg valaha varázsló volt, és talán elég hatalmas ahhoz, hogy lichként, élőhalott varázslóként éljen tovább. Talán hullarabló szellemek támadták meg átváltozás közben, és így egyesíteni tudta mindkét élőhalott létforma képességeit. Ha ez valóban így van, akkor az alatta szimatoló lény nemcsak roppant agyafúrt és mohó, hanem jelentős mágikus erővel is rendelkezik.
Bár Liriel is erős volt, nem akart megküzdeni az élőhalottal. Egy varázscsatában nem csupán az erő számít, hanem a taktika is. Saját fajtájának ármányos trükkjeit jól ismerte, de fogalma sem volt, hogyan győzzön le egy élőhalottat, akit csak a primitív ösztönei hajtanak.
A hullarabló ekkor felnézett, és egyenesen Lirielre szegezte vörös tekintetét. Kiöltötte kígyószerű nyelvét, és végignyalta hatalmas agyarait. Liriel összerezzent, bár tudta, hogy a lény nem láthatja. Aggodalma csak fokozódott, amikor a hullarabló szellem egy rég nem látott varázslatba kezdett.
Liriel habozás nélkül megrántotta a nyakában függő vékony bőrzsineget. Egy apró korong röppent ki a ruhája alól, Lloth, a Pók Királynő szimbólumával a felszínén.
Megragadta a szent szimbólumot, de koránt sem bízott terve sikerében. Már a legfiatalabb papnők is képesek voltak az élőhalottak elűzésére, ő azonban csak rövid ideig tanult a papi iskolában, és el sem érte a papnői szintet. Másrészt viszont a Baenre Ház, Menzoberranzan leghatalmasabb családjának a hercegnője volt, és Lloth jóváhagyásával hagyta el a várost, felszerelkezve Mélysötét különös mágiájával. Mégis tétován szólította meg az istennőt, hisz oly messzire keveredett otthonától, és oly sok mindenen ment keresztül.
A hullarabló élőhalott varázsló időközben kieresztette bűzös leheletét, és földöntúli szavakat kezdett kántálni. Hirtelen láthatatlan kezek ragadták meg Lirielt, és erősen a lény kitátott pofája felé húzták. A váratlan támadástól szétnyílt a piwafwija, ahogy a feje fölé lendültek a karjai. Sikerült megőriznie a lélekjelenlétét. Megmarkolta a szimbólumot, és az élőhalott pofájába nyomta.
– Távozz tőlem, Lloth nevében! – kiáltotta egyszerűen.
Ennyi elég volt. Sistergő fekete energianyalábok csaptak ki a szimbólumból, mire az élőhalott elhátrált. A lény vinnyogva a folyosó falához húzódott, majd köddé alakult, és elillant.
Liriel megkönnyebbülten felsóhajtott, és leereszkedett a talajra. Örömébe azonban ellenérzések vegyültek. Tudta, hogy Lloth szeszélyes és kegyetlen. Szerencsére az élőhalott nem értelmezte az istennő természetét, A hatalom az hatalom, csak tudni kell használni. Ez a gyakorlatias gondolat némileg megnyugtatta Lirielt, aki folytatta is az útját. Ismét szorosan maga köré tekerte a piwafwiját, és elindult a börtön felé.
Az elmúlt napok során többször is bebarangolta a Koponyák Városát, és megismerte néhány titkát. Szinte fürdött a város nyújtotta szabadságban, a kaotikus forgatagban. Ugyanakkor egy percre sem felejtette el, hogy valódi célja egy hatalmas tenger túloldalán fekszik. Alig várta már, hogy elindulhasson Ruathymba.
Halk énekhang csapta meg a fülét. Követni kezdte a lelkes, de képzetlen hangot. Biztos léptekkel kutatta fel a járatokban álnokul visszhangzó zaj forrását.
Kis idő elteltével egy nyirkos üregbe ért, amely valaha kriptaként szolgálhatott. Most azonban börtönként üzemelt. Karvastagságú rácsokkal biztosították, hatalmas lakattal és láncokkal zárták. A helyiséget egyetlen fáklyával világították meg, mely inkább csak füstöt okádott, semmint fényt. Az egyik fal mentén számos kifosztott üreg húzódott, míg a másik oldalon egy ágy függött, két rozsdás láncon. Egy magányos alak énekelt az ágyon, miközben a padlón futkározó undorító állatokat etette.
A férfit szemmel láthatóan nem zavarta lepusztult környezete. Nagydarab, széles vállú és mellkasú ember volt. Élénk kék szemeit hatalmas redők szegélyezték, arcát megedzette a nap és a szél. Haját, szakállát és bajszát teljesen kiszívta a nap. Ő volt Ruathymi Hrolf, közismertebb nevén, Hrolf a nyakas. Barátságos hajóskapitány hírében állt, aki különös odaadással vetette bele magát a vérontásba. Ennek a különös szokásának köszönhetően a legtöbb kikötőből kitiltották, és gyakran találta magát a Koponyák Városa zord börtönében.
Liriel benyúlt a zsákjába, és elővett egy torz figurát: egy hordóhasú, krumpliorrú, sisakos északi dalnokot formázott. Nem volt egy művészeti csoda, de nagy erejű varázslattal ruházták fel: a mágikus száj képes megjegyezni és jó egy órán keresztül ismételgetni bármilyen dalt vagy éneket. Egy óra elég lesz, gondolta Liriel, majd életre keltette a fa bárdot. A kicsiny figura vonásai megkeményedtek, ahogy próbálta értelmezni és megjegyezni a tunya éneket.

 

„Inkább Umberlee féktelen haragja,
Mint az Elfszűz kőkemény bandája.
Add ide a kincseid, haver,
Vagy ugorj a vízbe te fafej!”

„Gyere velünk a partra, haver,
És megfürdetünk a sörben, ha kelt.
Szétverünk pár csehót és őrt,
S alszunk egyet a hűvös rács mögött!”

 

Liriel csóválni kezdte a fejét. A sötételfek nem ismerték a balladákat, de mióta eljött Menzaberranzanból, sok jó dalt halott. Ez nem tartozott közéjük. Ennek ellenére biztos kézzel aktiválta a varázslatot, mely a szoborba zárja az éneket. A mágikus száj varázslat ára semmiség a bebörtönzött férfi értékéhez képest. Ő volt az egyik legjobb hajóskapitány a Kardok tengerén, és nem mellékesen az egyetlen, aki hajlandó elvinni egy sötételfet. Miután elraktározta a dalt a szoborban, Liriel szétnyitotta a piwafwiját, és belépett a fáklya fénykörébe. Megköszörülte a torkát, hogy magára vonja a kapitány figyelmét.
Hrolf, a nyakas abbahagyta az éneket, és döbbenten meredt a nőre. Liriel csípőre tette a kezét, és türelmetlenül dobolni kezdett a lábával.
– Na, mikor indulunk? – kérdezte.
Széles vigyor terült szét a férfi arcán. Bajsza mókásan felkunkorodott, és gyerekes csíny öntötte el a szemeit.
– Héj! Szeleteljenek fel és vessenek csalinak a cápák elé! Ez a fekete kislány személyesen! – horkant fel Hrolf boldogan.
– Kicsit hangosabban, ha lehet – torkollta le fagyosan Liriel, és feszülten kémlelni kezdte a folyosót. – Vízmélyvárában talán még nem hallotta meg mindenki.
Hrolf feltápászkodott, és gémberedett lábakkal odabotorkált a cellaajtóhoz.
– Örülök, hogy újra látlak, kislány, de nem kellett volna idejönnöd. Egy-két napon belül elengednek – tette hozzá lágyabb hangon.
Liriel gúnyosan felszisszent majd lehajolt, hogy megvizsgálja a zárat.
– Már ha neked pár év kényszermunka a szabadságot jelenti. Legalább két évedbe telik, mire megbűnhődsz azért a csehóért, amit szétvertél.
– Baromság! – legyintett viharvert kezeivel. – Egy nyavalyás kocsma szétveréséért csak pár nap jár ebben a bűzös tömlöcben.
– A Koponyák nem így gondolják – torkolta le Liriel, és emlékeztette a férfit a három test nélküli koponyára, akik időnként megjelentek a városban, hogy ítélkezzenek a bűnösök felett. – Nincs időm megvárni, amíg meghozzák az ítéletet. Inkább kiszabadítalak én magam.
– Ne fáradj – makacskodott Hrolf. – A harc jó dolog ugyan, de itt hatásosabb a megvesztegetés. A Koponyák Városában mindenki megvehető, márpedig az Elfszűz tele van hermelin szőrmével és Maonshae selyemmel.
Liriel hanyagul felvonta a szemöldökét.
– Nem említettem volna, hogy a hajót és a rakományt lefoglalták?
Ez félig-meddig igaz is volt, legalábbis, ami a sötételf érdekeit illeti. Bár Hrolf szabadságát nem tudta megvásárolni, a hajót és az embereit kiváltotta. Úgy gondolta, jobb, ha Hrolf egy ideig másképp hiszi. Tudta, hogy jobban érdekli a kapitányt a hajó és a legénység biztonsága, mint a sajátja.
– Szóval lefoglalták az Elfszüzet? – motyogta, miközben merengve rágcsálni kezdte a bajszát. – Ez megváltoztatja a helyzetet. Ez esetben jobb a harc.
Liriel bólintott, majd egy egyszerű varázslattal ellenőrizte, hogy védik-e mágikus csapdák a zárat. Miután meggyőződött róla, hogy nem, elővett egy kicsiny fiolát a zsákjából. Óvatosan letekerte a kupakot, majd hintett egy kövér cseppet a zárra.
A fekete sárkány mérge azonnal dolgozni kezdett, és dühös sistergés közepette elmarta a rozsdás vasat. Drága módszer volt ugyan, de gyors és halk. A mérget pár nappal korábban szerezte. Támadást intézett egy kisebb csapat élén egy ellenséges sötételf erőd ellen, és bőségesen részesült a zsákmányból. Elegendő pénzt szerzett, hogy eljusson Ruathymba, és későbbre is tartalékoljon belőle. Mégis némi keserűséget érzett, amint halott társaira gondolt. Egyik barátja súlyosan megsebesült a harcban, és most is ott vár rá Hrolf hajóján. Amint eszébe jutott Fyodor, és a harcos szorult helyzete, hogy minél előbb Ruathymba kell érnie, csak fokozódott a türelmetlensége. Intett Hrolfnak, hogy lépjen hátrébb, majd berúgta a rácsot. Vigyázott, nehogy hozzá érjen az olvadó zárhoz. A sárkányméreg egy pillanat alatt átrágná a húsát és a csontjait.
A hajóskapitány ámulva nézte, amint Liriel az ágyra helyezi és aktiválja a kicsiny szobrot. Arca büszkén felragyogott, amint felhangzott saját dala, a saját hangján.
– Ez egy időre távol tartja őket – jegyezte meg mosolyogva Hrolf. Legalább van önkritikája, gondolta Liriel.
A férfi a nő felé fordult, és elismerően végigmérte.
– Már annak is örültem, hogy egy ilyen gyönyörű mosolyú nőt tudhatok a fedélzeten. Azt viszont álmomban sem hittem volna, hogy egy hajóvarázslót is nyerek veled. Többet érsz, kislány, mint egy matróz. Umberlee ragadjon el, ha nem jól válogatom meg a barátaimat! – áradozott boldogan Hrolf.
Liriel meglepetten nézett a férfi vidám arcára. Nem értette, hogy miért fogadta a barátjának, hiszen csak egyszer találkoztak korábban, akkor is csak pár percre. Egy kocsmában beszéltek egymással, ahol Hrolf később tombolni kezdett, amiért börtönbe vetették. A férfi barátságosnak tűnt, szó nélkül felfogadta a hajójára, emellett pedig ádázul harcolt, mint egy méh csípte medve. A barátság érzése és gondolata azonban még mindig nyugtalanította, és nem is igen tudta kezelni a helyzetet. Hirtelen irigyelni kezdte a rövid életű embereket, akik játszi könnyedséggel lavíroztak a barátság ingoványos talaján.
– Még igen messze vagyunk a hajótól – emlékeztette a kapitányt, majd leoldott az övéről egy kardot, és a férfinak adta. Hrolf kirántotta, párszor meglengette, hogy érezze az egyensúlyát és a hosszát, majd követni kezdte a sötételfet.
Egy ócska fáklya világította meg a folyosót, így Hrolf biztosan, bár hangosan haladhatott. Liriel lassú, kimért tempót diktált, hogy a lehető legjobban eltompítsa a férfi nehéz csizmadobogását. Bár szeretett harcolni, és jól is vívott, nem akart bajba kerülni. A varázshasználó élőhalottat leszámítva nem találkozott senkivel. Már-már túlontúl könnyűnek tűnt a behatolás. Ugyanakkor ki az a bolond, aki besurran egy börtönbe. A kiút bizonyára sokkal nehezebb lesz.
Hirtelen hangok ütötték meg a fülét. Csizmadobogás és a goblinok jellegzetes ugatásszerű hangja kúszott feléjük. Liriel belökte a férfit egy beugróba, majd maguk köré tekerte a piwafwit. Hrolf a nyakas szerencsére nyugton maradt. Nem állt ellen, és nem vetette rá magát ordítva a goblinokra. Egy hosszú percre megdermedtek, és megvárták, amíg a tizenkét őr elrohan mellettük. Nem közönséges goblinok voltak, inkább valamilyen hibridfajta. Széles vállaik voltak, akárcsak egy törpének, domború mellkasukra bőrpáncélt vettek, amelyek sehogy sem illettek rájuk. Biztosan korábbi, óvatlan áldozataiktól zsákmányolták. Meglepően jó minőségű fegyverek fityegtek hájas oldalukon, ami még a sötételfet és a hajóskapitányt is óvatosságra késztette.
A csapat váratlanul megtorpant, majd veszekedni kezdtek egymás között. A fejlemény láttán Liriel átkozódni kezdett.
– Ezek meg mit csinálnak? – suttogta Hrolf.
– Pihennek egyet. – felelte a nő. Liriel sosem értette, hogy az emberek miért suttognak. A suttogás messzire elhallatszik, és a sötételfek akkor suttognak, ha azt akarják, hogy meghallják őket. Pontosan olyan, mintha valaki hangosan mosolyogna.
– Eltorlaszolják a járatot – folytatta Liriel –, nincs időnk, hogy megvárjuk.
A kapitány elgondolkodott a dolgon, majd megütögette a nő oldalán függő rövidkardot.
– Azt hallottan, hogy egy sötételf könnyedén képes elbánni akár egy tucatnyi goblinnal is.
Bár Liriel jól forgatta a kardot, és halálos pontossággal bánt a hajító fegyverekkel, sokkal inkább a mágia világában érezte otthon magát, semmint a vérengzés terén.
– Egyesek igen. Én nem.
– És ezt vajon a goblinok is tudják?
A sötételf élesen a férfira nézett. Nem gondolta, hogy egy ember képes lehet ilyen ördögien egyszerű terv kiagyalására. Cinkos pillantást váltottak, majd bólintott, hogy tetszik neki az ötlet.
Hrolf megveregette Liriel vállát, majd kivonta a kardját.
– Na menj, kislány. Ha a goblinok nem rezelnének be, akkor azonnal ott termek.
A józan ész és az évek alatt belérögzült gyanakvás ellenére Liriel hitt a férfinak.
Előhúzta hát a kardját, majd nesztelenül, láthatatlanul a vitatkozó goblinok közé sétált. Egy gyors mozdulattal hátra vetette a piwafwit, majd vívóállásba helyezkedett.
– Hello srácok – vakkantotta a goblinok sajátos nyelvén. – Akartok játszani?
A kör közepén megjelenő fegyveres sötételf látványától az őrök minden bátorsága elpárolgott. Eldobálták a fegyvereiket, és fejvesztetten elmenekültek.
Hrolf vigyorogva lépett Liriel mellé.
– Ügyes! Gondolod, hogy visszajönnek? Erősítéssel?
– Nem – vágta rá egyszerűen a nő. – Ők őrök. Ha beismerik, hogy elmenekültek, azonnal meghalnak. – Ezzel Liriel lehajolt, és átkutatta az eldobált felszerelést. Hrolf is körülnézett, és próbált keresni egy használható fegyvert magának. A nő talált pár rozsdás kulcscsomót, és diadalittasan Hrolf képébe nyomta.
A kapitány elégedetten bólintott. Számtalan kapun kellet átjönnie, mire a cellájába ért, amikor bezárták. A kulcsok segítségével hamarabb átjutnak majd az ajtókon, bár a mágikus csapdákkal, és az őrt álló szörnyekkel így is meg kell majd küzdeniük. Egyik sem aggasztotta különösebben. Ellentétben a társaival, ő nagyra becsülte a mágiát, és meggyőződött róla, hogy a sötételf szűz nagy erejű varázslatokat ural. Ami a harcot illeti, ott a kard az oldalán, nem igaz?

* * * * *

Rashemeni Fyodor a hajókorlátra támaszkodott, és belebámult a Koponyák Városa zűrzavaros forgatagába.
Kereskedők, hajósok és rakodómunkások serénykedtek a bűzös dokkokban, a legkülönbözőbb termékekkel a vállukon. Egy wykeen, egy mélyben élő tengeri denevér raj körözött és vijjogott a feje felett. Bár nem látszott hold, amely szabályozhatná a vizet, a hullámok lankadatlanul ostromolták a hajó oldalát, felidézve a távoli tenger robajló moraját.
Fyodort megdöbbentette a föld alatti város, amely annyira különbözött megszokott felszíni falujától. A legmegdöbbentőbbnek azt találta, hogy az ősi ellenséges fajok mennyire békésen kereskedtek egymással. Törpék üzleteltek orkokkal, emberek szegődtek szemzsarnokok szolgálatába. Az egész természetellenes harmónia valahogy helyénvalónak tűnt. Mégis, elég egy kisebb csetepaté, és az egész kikötő vérfürdővé változik.
Fyodor berszerker volt, egy bajnok harcos, hazája védelmezője. Társaival ellentétben ő nem tudta előhívni és irányítani a harci lázat. Amikor a hazáját irányító Boszorkányok rájöttek, hogy Fyodor veszélyt jelent saját társaira is, elküldték, hogy kutasson fel egy ősi varázstárgyat, a Szélben Járót. Bár az amulett ereje ősi és rejtélyes, a Boszorkányok úgy vélték, hogy segítségével talán leküzdhető a berszerker átka. Tehát Fyodor berszerker-erejének és száműzetésének a kulcsa az amulettben, és az azt viselő sötételfben rejlett. A kutatás során Fyodornak el kellett hagynia a hóborította Rashement, és le kellett merészkednie a rettegett Mélysötétbe. Ott ismerte meg a sötétell varázslónőt, Lirielt, aki először ellensége, majd riválisa volt, és végül barátja lett. Fyodor örömmel járta be fél Faerunt a nő oldalán, és Ruathymba is szívesen követi. És nem csak a mágikus ereje miatt.
A fiatal férfi jégkék szemei éberen fürkészték a zsúfolt utcákat. Liriel helyet foglaltatott a hajón, és megbeszélték, hogy ott találkoznak. A nő azonban késett, aminek persze számtalan oka lehet.
– Van valami gond?
A lakonikus hang kizökkentette Fyodort gondolataiból. Megpördült, és az első tiszttel, egy vele azonos méretű, vörös szakállú emberrel találta szemben magát. A száznyolcvan centi magas, széles vállú hajós leginkább egy rashemenire emlékeztetett. A világos bürü, kék szemű férfi hasonlósága nem lepte meg a berszerkert, inert bizonyára közös ősöktől származnak. Az ősi északiak, akik Ruathym szigetét alapították, eljutottak a távol-keleti Rashemenbe is.
– Csak azon gondolkodom, hogy vajon mikor indulunk, uram...
– Ibn – szólt közbe az első tiszt. –, hívj Ibnnek. Akkor indulunk, ha megjön a kapitány.
Fyodor várta, hogy a tiszt kifejtse. Ibn azonban komótosan elővette a pipáját, és megtömte valamiféle egzotikus, illatos dohánnyal. Tüzet kért egy arra járó matróztól, majd egykedvűen pöfékelni kezdett.
A fiatal harcos felsóhajtott, és megadta magát a sorsnak. Nem tehetett mást, így hát várt tovább. Liriel miatt aggódott ugyan, de a várakozás maga egy cseppet sem zavarta. A város forgataga mindig órákra lefoglalta, és maga a hajó is megért egy misét. Az Elfszűz a régi és új különös keveréke volt. A hosszú, karcsú hajótest a régi korok sárkányhajóit idézte, melyet könnyű fából készült palánkkal erősített meg. A hajó gyomra elég helyet biztosított ahhoz, hogy megtömhessék a legkülönbözőbb rakománnyal. Egy-egy kicsiny bástyát emeltek az elő- és hátsó fedélzeten, melyeket a harcos matrózok fénylő pajzsai borítottak. A hatalmas négyzet alakú vitorla, és a tömött evezősor azt sugallta, hogy a hajó gyors, és jól kormányozható a legkülönbözőbb helyzetekben is. A legfeltűnőbb jellegzetessége azonban a lándzsa alakú orrárboc volt, mely egy karcsú elf szüzet mintázott. A hajó erről a pazar és lélegzetelállító szoborról kapta a nevét, mely vidám, kackiás hangulatot teremtett a fedélzeten.
Fyodor valahogy otthon érezte magát a matrózok között. Elfogadták, és szemmel láthatóan tiszteletteljesen bántak vele. Sejtette, hogy miért. Ruathymban nagy becsben tartották a harcosokat. Nem lepődne meg rajta, ha kiderülne, hogy azért kaptak helyet a hajón, mert Liriel elmondta nekik, hogy ő egy berszerker harcos. Valójában nem zavarta, sőt örült, hogy előre figyelmeztette a legénységet. A Zűrzavar Korszaka óta, amikor az istenek a birodalmak földjére léptek és a mágia fonata összekuszálódott, és az ő berszerker ereje is kiszámíthatatlanná vált, Fyodor minden lehetséges óvintézkedést megtett, hogy még véletlenül se sebesítse meg társait.
Az első tiszt kivette a pipát a szájából, és az utcára mutatott.
– Ott jön a kapitány – dörmögte. – Üldözik, mint mindig.
Fyodor a mutatott irányba nézett. Egy nagydarab, szőke férfi próbált áttörni a tömegen. Erős karjait sarlóként lengette, amint félresöpörte az útjából az óvatlan kereskedőket. Hatalmas termete, és kurta lábai ellenére meglehetősen gyorsan futott. Liriel loholt a nyomában, fehér haja fátyolként lebegett mögötte. Egy csapat vicsorgó, éles tőröket lóbált goblin üldözte őket.
– Félre előlem, kölyök! – üvöltötte Hrolf, majd félresöpört egy fattyút az útjából.
A legénység közönyösen fogadta a fejleményeket. Gyors, gyakorlott mozdulattikkal munkához láttak, mintha mindennapos eseményről lenne szó. Ibn elvágta a rögzítő köteleket, majd megragadta a kormányrudat A legénység többi tagja leült az evezőkhöz. Fyodor legnagyobb döbbenetére az Elfszűz azonnal elindult, és jócskán eltávolodott a dokktól. Képtelenség, hogy a kapitány és Liriel időben elérjék.
Mielőtt azonban bármit is tehetett volna, a kapitány hirtelen megtorpant. Amint Liriel mellé ért, a férfi megragadta a nő övét, és visszarántotta. Szabad kezével megfogta az elf láncingét, a levegőbe kapta, meglendítette, majd Fyodor legnagyobb döbbenetére elhajította a hajó felé.
A kapitány erejének és a sötételf levitálóképességének köszönhetően Liriel repülni kezdett. Karjait szélesre tárta, és fekete nyílvesszőként szelte át a levegőt. Szemei kéjesen elkerekedtek, majd a következő pillanatban elkomorultak.
– Hrolf! – kiáltotta kétségbeesetten.
Eltelt pár másodperc, mire Fyodor rájött, hogy a nő egy nevet kiáltott, nem pedig öklendezni kezdett az imbolygó hajón. Liriel visszanézett oda, ahol egy pillanattal korábban még Hrolf állt, de már csak egy dühödten toporzékoló goblin csapatot látott.
Fyodor közelebb lépett, és a vízre mutatott, hogy enyhítse a nő fájdalmát. A kapitány erős, lendületes csapásokkal úszott a hajó után.
– Azonnal a vízbe ugrott, multán téged átdobott.
Liriel megkönnyebbülten felsóhajtott, és elmosolyodott. A következő pillanatban azonban megkeményítette a tekintetét, és a jól ismert királyi mozdulattal az első tisztre meredt.
– Mire vársz? Azonnal húzzátok fel a kapitányt! – rivallt rá a férfira.
Ibn hátrahőkölt, de az évek során megszokta, hogy teljesíti a parancsokat. Most is így tett, és habozás nélkül követte a dühös nő utasítását. Mielőtt még rádöbbenhetett volna a tettére, az első tiszt rögzítette kormányrudat, és átvetett egy kötelet a korláton.
A kötél pontosan a kapitány előtt hullott a vízbe, aki megragadta, és felhúzta magát a fedélzetre. Csuromvizesen toppant eléjük, majd erősen megveregette az első tiszt hátát, aki majdnem orra bukott.
– Szép munka volt, Ibn. Közeledünk a vízkapuhoz. Készülj fel. Az első tisztnek azonban máson járt az esze.
– Ez mit keres a hajón? – bökött a sötételf felé.
Hrolf hátra simította a hajár, majd az emberére meredt.
– Ő Liriel hercegnő, a legjobb varázsló, akit valaha láttam! – zengte a kapitány, hogy az összes matróz jól hallhassa. – Ráadásul fizetett utas. Gondotok legyen rá, hogy jól bánjatok vele, különben velem gyűlik meg a bajotok. Ha valaki kezet emel rá, rövid úton elveszíti azt.
Döbbent csend követte a kapitány szavait.
– De hát ez egy elf – szólalt meg végül egy északi, az északiak pedig köztudottan utálják eme egzotikus faj képviselőit.
– Egy sötételf – szólalt meg egy másik is. Hangján érződött, hogy fél a sötételfek halálos hírnevétől.
– Az, ami, és kész – zárta le a vitát a kapitány.
A legénység morgolódni kezdett, de rábólintottak. Egyesek védőjeleket rajzoltak a levegőbe, de annyiban hagyták a dolgot.
– Felejtsétek el az ostoba előítéleteket! – dörögte türelmetlenül Hrolf. – Számtalanszor hallottam már, hogy a nők csak balszerencsét hoznak a fedélzeten, de még sosem tapasztaltam. Okozott nekünk bármi bajt is az a nő például? – kérdezte, és a szoborra mutatott.
– Nem. Az elf szűz szerencsét hoz – kiáltotta az egyik tengerész.
– Pontosan – helyeselt Hrolf olyan erős és meggyőző hangon, mint egy szónok. – Egyszer sem csapott le ránk a tengeri vihar váratlanul, egyszer sem ragadtak magukkal hatalmas tengeri szörnyek! És mi van azokkal, akik azt mondták, hogy a szűz csak bajt hoz ránk? Mind Umberlee karjaiban ringanak, de mi még mindig itt vagyunk!
Az északiak rideg tekintete megenyhült, helyét zavar és értetlenség vette át. Hrolf jól ismerte az embereit, és megvárta, amíg célt érnek a szavai.
– Épp ideje volt, hogy az Elfszüzet megtisztelje valaki a saját fajtájából – jelentette ki ünnepélyesen. – Mellesleg ki más vihetne át minket a vízkapun, ha nem ez a fekete varázslónő? A Koponyák Városa minden őre engem üldöz. Gondoljátok, hogy az Őrzők, csak úgy átengednek majd, és jó szelet kívánnak?
Nem lehetett vitába szállni Hrolt logikájával, és a legénység jól tudta ezt. Az Őrzők olyan varázslók, akik a mágikus vízkapukon keresztül a föld alatti kikötőből a Tengeri Üregekbe – egy sziklákkal teletűzdelt áthatolhatatlan csatorna Vízmélyvárától délre –, majd onnan a felszíni tengerre bocsátják a hajókat. Még Halaster alkotta meg ezeket a mágikus kapukat. A nagy hatalmú, de őrült varázsló Mélyhegy szinte minden zugát behálózta a mágiájával, és a mai napig csakis ezeken a kapukon keresztül lehetett megközelíteni vagy elhagyni a Koponyák Városát. Az Őrzők, vagy egy hasonlóan erős varázsló segítsége nélkül az Elfszűz sosem hagyhatja el a föld alatti vizeket. Így hát a legénységnek be kellett látnia, hogy egyedül a sötételf nő segítségével hagyhatják el a várost, akár tetszik nekik, akár nem.
Lirielt eközben egy sokkal égetőbb probléma foglalkoztatta. Három, fegyveresekkel telezsúfolt hajó indult meg egyenesen feléjük. A harc elkerülhetetlennek tűnt.
Hirtelen félelem ragadta meg Liriel szívét. A kellemetlen érzés ismeretlen volt számára, és megnevezni sem tudta, de keserű epeként tolult a torkába. Sosem futna el a harc elől, de Fyodorral a fedélzeten a csendes vizek rövid idő alatt vértengerré változnának. Ez nem következhet be.
Hrolfhoz fordult, aki szintén észrevette a közeledő hajókat, és csillogni kezdett a szelne.
– Mutass egy kabint, ahol nem háborgatnak. Fyodor velem jön testőrnek, hogy senki se zavarjon meg varázslás közben.
Hrolf a berszerker hatalmas fekete kardjára nézett, és csalódottan lefittyent a szája.
– Tedd, amit megbeszéltünk, és minden rendben lesz! – utasította Liriel ellentmondást nem tűrő hangon.
Hrolf nagy nehezen beleegyezett.
– Rendben kölyök, senkit se engedj a kabinba. Csak akkor jöhetsz fel, ha a varázslónő felenged.
Fyodor bólintott, hogy megértette. Hrolf volt a hajó kapitánya, márpedig a berszerkerek az életük árán is teljesítik, amire a parancsnokuk utasítja őket. Hrolf tudta ezt, és ennek megfelelően formálta a szavait. Fyodor követte Lirielt a kicsiny lépcsőn a hajófenékbe, és végig azért imádkozott, hogy követni tudja a kapitány utasítását.
Hrolf egy pillanatra tétovázott, mielőtt lecsukta volna a csapóajtót.
– Sok szerencsét, kislány. Te pedig kölyök, viseld gondját – ezzel cinkosan végigmérte, majd rákacsintott. – De ezt mondanom sem kell, nem igaz?
Ezzel a kapitány lecsapta az ajtót, majd hallották, hogy rátolnak valami nehezet, hogy elrejtsék. A hangzavar egyre hangosabb lett, és tisztán hallották a röppenő nyílveszők süvítését. Hrolf folyamatosan üvöltözött, próbálta irányítani harcoló embereit.
– Nem tudok koncentrálni ebben a zajban. Gyere közelebb, és ülj ide mellém. Csend gömböt eresztek magunkra. Nem kell hallanod csatazajokat. Elég, ha megölöd azt, aki megpróbál lejönni a csapóajtón.
Fyodor elnyomta rátörő mosolyát, miközben barátja mellé huppant. Egy percre sem tévesztette meg a sötételf mesterkedése. Ha erőszakoskodott volna, Liriel valószínűleg bevallotta volna a célját, de túl büszke volt ahhoz, hogy ezt magától megtegye. A nő csupán gyakorlatias volt. Fyodor még nem ismerte eléggé a legénységet ahhoz, hogy megkülönböztesse a támadókat és a védőket. Márpedig a berszerker harci lázban addig harcol, amíg meg nem hal, vagy senki sem marad életben az ellenségei közül. Mégis ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy elmondja Lirielnek, hogy rájött a trükkjére.
– Jobban tudnék őrködni, ha lenne itt egy kis fény – csak ennyit mondott végül.
Azonnal kellemes tündefény világította meg a helyiséget. Liriel gyanakvó pillantást vetett a férfira, de arca kifejezéstelen maradt. Elővett a zsákjából egy varázskönyvet, majd kipakolta a komponenseket, amikre szüksége lesz.
Bonyolult varázslatra készült, az egyik legnehezebbre, amelyek a könyvben találhatók. Még apjától, Menzoberranzan hatalmas fővarázslójától kapta a különböző mágikus kapukat tartalmazó könyvet. A varázslat értelmében, a varázsló, és az általa választott személy vagy elem áthatolhat egy arra alkalmas mágikus kapun. Liriel csak reménykedhetett benne, hogy a hajó egy ilyen elemnek minősül.
Elhelyezkedett, és koncentrálni kezdett. Teste imbolyogni kezdett, cikázó kezeivel megragadta a mágia fonatát, és a saját akaratára formálta. Varázslás közben végig hallotta a csatazajt. A csendgömb csak Fyodort burkolta be, így ő tisztán értette Hrolf hangos parancsszavait.
Miután elmondta a varázslatot, megdermedt, és a tenyerébe szorította az összesűrített mágikus energiákat. Türelmesen várt, hogy a megtelelő pillanatban engedje szabadjára az erőt. Kis idő után ritmusos lábdobogást hallott. A jelet, melyben Hrolffal egyezett meg. Egy hajó épp most lép át az egyik kapun. Ideje, hogy az Elfszűz csatlakozzon hozzá.
A fiatal varázslónő kinyitotta a markát, és kiengedte a mágikus energiahullámokat. A világ abban a pillanatban pörögni kezdett velük.
Lirielt felkapta az üvöltő és forgó víztömeg, majd a szárnyaira vette egy felbolydult szivárvány, mely elvesztette vadul tekergőző színsávjait. Teste anyagtalanná vált, de elméjével átlátta a káoszt. Egyszerre érezte a két hajó legénységének minden félelmét és örömét, tisztán látta a gondolataikat. Mindenkinek tudta a nevét, és tudta, hogy mit csinálnak, és mire készülnek. Az egész csak egyetlen röpke pillanatig tartott, majd az egész massza egyetlen érzéssé állt össze: rémületté. Legvadabb álmaiban sem gondolta, hogy képes lehet áttörni minden létező korlátot, és részese lehet egyszerre több tucat ember érzésének és gondolatainak.
Amilyen hirtelen kezdődött, olyan gyorsan véget is ért a varázslat. Kinyitotta a szenét, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy minden a helyén van. Nem olvadtak össze a másik hajóval. Ennek a veszélye mindig fennállt egy ilyen varázslat estében, még akkor is, ha csak követték egy másik varázsló nyomát. Az apja többször is figyelmeztette, hogy már nem egy varázsló megőrült ettől a varázslattól. Az elméjük nem bírta el, hogy egyszerre több személyiség gondolatait és érzéseit egyesítették a testükben.
Kinyújtotta a karját, és megszüntette a csendgömböt, mint amikor egy kisgyerek kipukkasztja a szappankarikát.
– Vége – közölte ragyogó arccal. – Menjünk fel, és nézzük meg a csillagokat.
Fyodor hálás pillantást vetett rá. Már ő is nagyon hiányolta az eget. Örült, hogy végre elhagyták a Koponyák Városát övező sötét járatokat. Kicsit kábának érezte magát a varázslattól, de felállt, és felnyomta a csapóajtót.
Az Elfszűz legénysége döbbenten bámult a nem kevésbé értetlen emberek szemébe, akik a mellettük himbálódzó hajó fedélzetéről néztek vissza rájuk. A két hajókorlát szinte karnyújtásnyi távolságra ringott csak egymástól.
Hrolf eszmélt elsőnek, és utasította az embereit, hogy dobják el a fegyvereiket és ragadják meg az evezőket. Fyodor is leült az egyik lapát mellé, és pár perc múlva eltávolodtak a másik hajótól. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem akarják üldözőbe venni őket, Hrolf vitorlát bontott, és hagyta, hogy lepihenjenek az emberei.
Fyodor körülnézett, és megpillantotta Lirielt, amint magányosan nézegeti a csillagokat a hajó végében. Felettébb biztatónak találta, hogy egy olyasvalaki, aki az egész életét a föld alatt élte le, ennyire lenyűgözőnek találja az eget és a káprázatos színeket. Hitte, hogy ő és a sötételf nem is annyira különböznek egymástól.
Nem messze Lirieltől a kapitány és az első tiszt heves beszélgetésbe kezdett. Nem akart hallgatódzni, de Hrolf öblös hangja tisztán csengett az éjszakában.
– Újabb kikötő, ahol egy ideig nem látnak szívesen. Azt hiszem, hogy a Koponyák Városát is felvehetjük a listára.
– Ja, úgy tűnik – helyeselt az első tiszt.
– De jó hely volt, és jót harcoltunk!
– Az volt, de elvesztettük a rakományt.
A kapitány megvonta a vállát.
– Ne törődj vele. Útközben visszaszerezzük, sőt még többet is!
Fyodor hirtelen megtorpant, amikor megértette a kapitány szavait. Lirielhez sietett, megragadta a karját, majd odébb vonszolta a beszélgető tengerészektől.
– Tudnod kell valamit – suttogta türelmetlenül. –, azt hiszem, hogy ez egy kalózhajó!
A sötételf értetlenül meredt rá.
– Igen.
Fyodor hitetlenkedve hátrahőkölt. Liriel tudta, és egy cseppet sem zavarta! Nem is értette igazán, hogy miért rökönyödik meg ezen. Liriel nem volt jellemtelen, és már többször bebizonyította, hogy hűséges barát, és becsületes. Ugyanakkor kíméletlenül gyakorlatias és amorális is. Teljesen más világban nőtt fel, így meg sem érthette Fyodor mélyebb és tisztább erkölcsi irányelveit.
– Liriel, ezek tolvajok! – próbálta valahogy elmagyarázni.
A nő felszisszent, és égnek emelte a kezét.
– Mégis mi a Kilenc Poklot vártál? Gondolkozz egy pillanatra. Elég nehéz lett volna egy sötételfnek helyet foglalnia egy lovagokkal teli hajóra.
Fyodor elgondolkodott a nő szavain. Próbált egyensúlyt találni a becsület és a kényszer között.
– Nos? – sürgette Liriel. Kezét csípőre tette, hófehér szemöldökét hetykén felvonta.
A fiatal harcos szomorkásan elmosolyodott.
– Úgy tűnik, kicsi holló, hogy ez a hajóút érdekesebb lesz, mint reméltem – szándékosan használta a nő becenevét, hogy könnyebben feloldja Liriel feszült idegeit.
Liriel azonnal megenyhült, és belekarolt a férfiba.
– Ez a baj veletek, emberekkel – kezdte, miközben kart karba öltve sétáltak a csillagfényes fedélzeten. – Sosem gondolkodtok előre. Tesztek egy lépést, esetleg kettőt, és máris azt hiszitek, hogy célba értetek.
– Veletek sötételfekkel meg az a baj – ingerelte Fyodor –, hogy folyton csak gondolkodtok. Mindig csak az eszedre hallgatsz, a szívedre sosem.
Liriel megrázta a fejét, és az égre emelte arany szemeit.
– Vannak, akik gondolkodnak, és vannak, akik álmodoznak – idézte Fyodor kedvenc mondását. – Én viszont a kettő között állok!

 

 

Második fejezet
Gyülekező viharfelhők

Még csak nemrég köszöntött be a tavasz, és a levegő csípős volt és barátságtalan. Az úszó jégtáblák megnehezítették a navigációt. Éjjel-nappal éberen kellett ügyelni, nehogy zátonyra fussanak, vagy jéghegynek ütközzenek. A déli melegebb vizekből hazatérő hatalmas bálnacsapatok is állandó veszélyt jelentettek. Azonban más, sokkal veszélyesebb lények is mozgolódtak a vízben. A kemény tél a mélybe űzte őket, a tavasz eljöttével azonban a felszínre jöttek, hogy teleegyék magukat. A legtöbbjüket élő ember nem látta, így nem mesélhettek róluk, de léteztek. Széttört hajók, és szétmarcangolt tetemek tanúskodtak erről.
A Luskantól északra fekvő Eleven Jég tengere volt messze a legveszélyesebb víz a térségben. Caladorn Cassalanter nemhiába próbálkozott napokon keresztül hajót találni, amelyik elvinné arrafelé. Végül sikerült helyet találnia a Ladik nevű masszív kereskedőhajón. A kapitány minden tavasszal elhajózott északra, hogy az oroszlánfókák ellési időszakában kölyköket zsákmányoljon. Kegyetlen és erkölcstelen vállalkozás volt, de jó pénzt hozott. A dekadens vízmélyi nemesek minden pénzt megadtak a selymes, hófehér szőrméért. A kapitány örömmel fogadta Caladornt a fedélzeten. A kalóztámadásoktól az évnek még ebben a lehetetlen szakában is állandóan tartaniuk kellett, így jól jött egy újabb kardforgató.
Caladorn családja Vízmélyvára leggazdagabb nemesi családjai közé tartozott, az ifjú harcos azonban elvetette a nevét, a rangját és minden privilégiumát, és kalandozni kezdett, hogy saját maga érdemelje ki azokat. Minden igyekezete és szakadt öltözéke ellenére kitűnt a legénységből. Széles vállú, magas ember volt, aki méltóságteljesen, tapasztalt mozdulatokkal forgatta pompás fegyvereit. Természetes, önkéntelen büszkeség lengte körül, szemeiből sütő nyílt elszántság meghazudtolta az unatkozó, kalandra vágyó ifjú nemes képét. Valóban, Caladorn egyike volt Vízmélyvára Titkos Lordjainak. Egy ideje már nyugtalantó hírek érkeztek északról. Caladorn vállalta a feladatot, hogy északra hajózzon, és kiderítse, miről is van szó.
Caladorn az árbockosárból nézte, amint a nap első sugarai megcsillannak a hullámzó tengeren. A látvány ellenére nem volt irigylésre méltó helyzetben: sűrű köd nehezedett rá, a víz sós cseppekben fagyott rá sötétvörös hajára. Minden ellenérzése azonnal elpárolgott, amint megpillantotta a ködből lassan kibontakozó jelenést.
Egy hajó sodródott felé, lassan, némán, mint egy szellem. A vitorla cafatokban lógott, a világos selyemzászló azonban, mely Vízmélyvárát hirdette, lustán és magányosan lengedezett a csípős reggeli szélben.
Caladorn azonnal riadót fújt, majd nehézkesen lemászott az árbockötélen. A legénység nagy része azonnal a bal oldalra gyűlt, fegyverrel a kézben. Caladorn átfúrta magát rajtuk, és egyenesen Farlow kapitányhoz ment, egy zömök, fekete szakállú hajdani zsoldoshoz. A pletykák szerint olyan nyugodtan és kegyetlenül kaszabolta le az ellenségeit, ahogy az ártatlan kölyökfókákat is lemészárolta. Caladorn abban a helyzetben örült a kapitány ádáz hírnevének.
– Mi történhetett? – kérdezte, és a hajó felé bökött. – Kalóztámadás?
Farlow tagadólag ingatni kezdte a fejét.
– Nem hinném. Az északi kalózok nem hagynának elkallódni egy ilyen hajót. Jobban vágynak a hajókra, mint más a sörre vagy a csinos nőkre. Nézd a fedélzetet. Az evezők szép sorban állnak. A kalózok az egészet szétzúzták volna, és elvittek volna mindent, amivel kezdhetnek valamit.
– Akkor mi végzett velük? – kérdezte az egyik hajós. – Pestis?
– Nem hinném. Ebben az évszakban nem – felelte Caladorn. Gyakori eset volt, hogy a távoli vidékekre merészkedő hajók összeszedtek valamiféle járványt, de leginkább csak nyáron. – Nem sodródhat túl régóta. Irányítás nélkül hamar összetörik ezek között a jéghegyek között. És látjátok a zászlót? Napok, sőt órák alatt darabokra szakadna ebben a szélben.
A kapitány egyenesen a fiatal harcos szemébe nézett.
– Csapda lenne?
– Lehetséges – bólogatott Caladorn. Egy vízmélyi kereskedőhajó, megrakodva drága szőrmékkel, egy közismert kereskedelmi útvonalon? Ráadásul egy könnyű, gyors vitorlás, melyről Vízmélyvára messze földön híres. Az elmúlt pár évben több hasonló hajó tűnt el. Ez önmagában nem meglepő, figyelembe véve a hajózás veszélyeit, és Umberlee, a tenger istennőjének szeszélyes ostorcsapásait. Nem meglepő, egészen addig, amíg valakinek fel nem tűnik, hogy az elmúlt hetekben újra megjelent két ilyen hajó a tengeren, mégpedig ruathymi zászlóval.
Caladorn biztosra vette, hogy ez a hajó is az északi fosztogatók áldozatául esett. Valami azonban zavarta. Másnak is lennie kell a háttérben. Harcolt már ruathymi harcosok ellen és mellett is, és tudta, mennyire büszke és ádáz harcosok. Gondolkodás nélkül harcba vetnék a zsákmányolt hajót, de sosem állítanának csapdát. Szándékosan hagyták ott a hajót, hogy megtalálják, de nem csapdának, hanem üzenetnek szánták.
– Átmegyek – mondta váratlanul Caladorn. – Maradjatok biztonságos távolságban, ha akartok. Csak egy csónakot kérek, amivel átevezhetek. Itt várjátok meg, hogy mit találok. Legyen akár kalóztámadás, akár pestis, a hajó hírének el kell jutnia a városba.
A kapitány kurtán bólintott, beleegyezése jeleként. Mint minden tengerész, ő is jól tudta, hogy minden egyes eltűnt hajót kétségbeesett szempárok százai keresnek a horizonton. A szerelmesek sosem adják fél, és éveken át lesik a vizet, hátha felbukkan a kedvesük. Amikor a remény végleg elszáll, és a szerelem meghal, a rossz hír is enyhülést jelent.
– Ti ketten, Narth és Darlson. Eresszétek le a csónakot. A többiek álljanak harcra készen – adta ki a parancsot a kapitány.
Caladorn csak lassan tudott haladni a jégtáblák között, és jó időbe telt, mire az elhagyatott hajó fedélzetére léphetett. Mindent átkutatott, de nyomát sem találta a legénységnek. Se élőnek, se holtnak. Harcnak sem látta semmi jelét. Egyre izgatottabbá vált, így lement a hajó gyomrába, hogy megvizsgálja a rakományt.
A tőrével felfeszítette egy láda fedelét, majd kinyitotta. A hering tartósítására használt ecetes lé jellegzetes szaga csapta meg az orrát. Hosszú, vékony, tengeri moszatszerű szálak lebegtek a lében, valamilyen különös, de ismerős anyagból.
Caladorn feltűrte az ingujját, majd benyúlt a lébe, hogy kihalásszon egyet. Megragadta, majd kirántotta, de legnagyobb rémületére egy halott tengeri elf nőt szorongatott a kezében.
Még halálában is gyönyörű volt. Kellemes vonásait, és finoman pettyezett bőrét tökéletesen megőrizte az ecetes lé. Az ifjú harcos nem értékelte ezt a tényt. Remegő kezekkel engedte vissza az elfet bizarr koporsójába. Egy percig pihegett, hogy összeszedje magát, majd sorba kinyitotta a ládákat. Mind a tizenkettőben egy-egy halott tengeri elfet talált.
Az ifjú Lord agya sebesen kezdett forogni, miközben megpróbálta kitalálni, mi történhetett. Az északiak köztudottan utálták az elfeket. A tundrán élő barbárok, a tengerész Luskan, Ruathym, valamint a Moonshae-szigetek lakói egyaránt. De vajon ki lenne képes ilyen borzalomra? És miért? Miért akarnák, hogy egy vízmélyvári hajó találja meg a halott tengeri elfeket?
Vadabbnál vadabb ötletek jutottak az eszébe. Az utóbbi időken több jelentést is kaptak arról, hogy tengeri elf kolóniákat támadtak meg. Lehet, hogy így akartak segítséget kérni. Talán maguk a tengeri elfek hagyták ott elhunyt társaik tetemét, hátha rábukkan valaki. Az otthonuktól ilyen mesze lengedező zászló is ezt látszott alátámasztani. Alig hogy végiggondolta, el is vetette az ötletet. A büszke elfek sosem aláznák meg ily módon elhunyt társaikat.
Lehet, hogy valamelyik északi népcsoport indított háborút a tengeri elfek ellen. Talán a halászati jogokért, de valószínűbb, hogy csak úgy, szórakozásból. Az északiak szinte kivétel nélkül Tempust, a háború istenét imádták, és csak akkor érezték jól magukat, ha harcolhattak valaki ellen. Évekkel korábban Vízmélyvára vállalta magára a békeközvetítő szerepét Ruathym és Luskan között. Azóta egyre gyakoribbá váltak a kalóztámadások, és a tengerparti falvak elleni fosztogató hadjáratok. Az élet egyszerűbb volt, amikor az északiak egymás között háborúztak, és a többi népet békén hagyták, gondolta keserűen Caladorn.
Óvatosan lezárta a ládákat, és elkezdte felcipelni őket. Mindenképpen Vízmélyvárába kell vinni a tetemeket. Bár tudta, hogy az elfek nem szeretik háborgatni a halott lelkeket, bízott benne, hogy talál majd egy papot az elfek templomában, aki hajlandó beszélni a holttestek szellemével. Ha pedig szép szóval nem tudna meggyőzni egyet sem, majd a kardjával ráveszi őket.
A többi lord csak törődjön a diplomáciával. Ez a rejtély szeretett városát érinti, és mindenáron kideríti, hogy mi áll a háttérben.

* * * * *

Rethnor hangos dörömböléssel rázta le a havat a csizmájáról, amint belépett a tárgyalóterembe. A vastag fagerendákból épült egyszerű szoba tökéletesen megfelelt az északi férfi ízlésének. Egyetlen hatalmas fenyőasztal és öt párnázatlan szék alkotta a berendezést. Egy szolgáló álldogált a kellemes meleget árasztó kandalló mellett, és arra várt, hogy parancsra sört vagy sültet szolgáljon fel. Rethnor a lány kezébe nyomta meleg szőrmekalapját, majd csatlakozott Luskan Kapitányaihoz az asztalnál.
Öten voltak, öt férfi, akik a város irányításáért és kereskedelméért feleltek. Luskan erős és törekvő város volt. Az északi kereskedelem nagy része az ő kezükben volt: ezüst Mirabar bányáiból, fa az Árnyas erdőből, faragott szobrocskák a Tíz Városból, pompás törpe fegyverek mind-mind az ő hajóik gyomrában lapultak. Azonban egyikük sem elégedett meg Luskan vagyonával és nagyságával.
– Mi hírt Hoztál, Rethnor? – szólalt meg Taerl az aktuális Első Kapitány. Havonta váltották egymást a tanács élén. Ősi, bölcs szokás volt, mert így az öt kapitány nem rivalizált az elnöki posztért.
– Komoly haladást értünk el Ruathym meghódításában. – kezdte.
– Haladást!? – köpte a szavakat Suljack, Rethnor távoli rokona és örök riválisa. – Annyira elpuhultunk volna, hogy már a szavainknak sincs ereje? Győzelem, az egyetlen, ami elfogadható egy igazi harcostól. – zengte, majd az asztalra csapott a nyomaték kedvéért.
Rethnor hátradőlt a székében, és unottan játszadozni kezdett a kardcsatjával. Mindenki tudta, hogy ő a legjobb kardforgató a teremben. Megengedhette magának, hogy úgy formálja a szavait, úgy ügyeskedjen, amit egy alacsonyabb rangú harcostól nem tűrtek volna el.
– Ruathym gyenge, és egyre csak gyengül – magyarázta színtelen hangon. – Eddig sikerült észrevétlennek maradnunk, és nem keltettük fel Vízmélyvára és a Lordok Szövetségének a figyelmét. Ha így folytatjuk tovább, akkor később egyetlen, elsöprő erejű támadással elfoglalhatjuk Ruathym szigetét. Ez esetben kész tények elé állítanánk Vizmélyvárát és a szövetségeseit. Ha viszont egy hosszú háborút indítanánk, akkor minden bizonnyal beavatkoznának.
– És akkor mi van? Nem félek Vízmélyvárától! – csattant fel Suljack.
– Én sem, kedves kuzin, de kell-e emlékeztetnem rá, hogy legutóbb pont Vízmélyvára vetett véget a Ruathym elleni háborúnknak? Bár közel voltunk a győzelemhez, mindent elvesztettünk!
– A tisztességes harc dicső dolog – makacskodott Suljack.
– Egyáltalán nem dicső dolog, ha nem tanulunk a múlt hibáiból! – Rethnor elvesztette a türelmét, és rákiáltott a társára. Rideg tekintetét mélyen a rokonáéba fúrta, mire az elhallgatott, és elfordult.
– Én is legalább annyira gyűlölöm a délieket, mint ti – szólalt meg Baram, a tanács legidősebb, és legbékésebb tagja –, de még jobban gyűlölném, ha olyanokká válnánk, mint ők. Mi harcosok vagyunk, Rethnor. Az ármány nem a mi fegyverünk, és nem szeretném, ha ezentúl erre hagyatkoznánk.
– Ez is csak egy fegyver a sok közül. – válaszolta Rethnor. – A flottánknak és a harcosainknak is eljön majd az ideje. Nélkülük nem foglalhatjuk el Ruathymet, és nem uralhatjuk a tengereket. Ha eljön az ideje, bevetjük őket.
– És honnan tudjuk majd, hogy beérett ez a különös gyümölcs? – kérdezte Taerl.
– Majd közlöm – biztosította Rethnor. – Kémeim vannak a Ruathym körüli vizeken, és magán a szigeten is.
– Megbízhatóak? – kérdezte Kurth, egy mogorva, gyanakvó férfi.
– Gondoskodtam róla, hogy azok legyenek.
Sűrű csend ereszkedett a szobára. Rethnor kemény szavai és fagyos tekintete elvette a kedvüket a további vitától. Kíváncsiak voltak, vajon milyen áron, milyen módszerrel vette rá Rethnor az embereit a kémkedésre.
Végül az Első Kapitány megköszörülte a torkát, majd egy kurta biccentéssel jelezte, hogy elfogadja Rethnor tervét.
– Felkészülünk a harcra, és várjuk a jelzésedet. Suljack és Kurth, gondoskodjatok róla, hogy a kereskedőhajókat alakítsák át hadihajókká. Baram, állíts össze egy sereget az invázióhoz. A többi részletet rád hagyjuk – fordult végül Rethnorhoz. – Te vagy az egyetlen köztünk, aki az intrikát is annyira élvezi, mint a harcot.
Rethnor tisztán kihallotta az undort Taerl szavaiból.
– Csak egy fegyver a sok közül – ismételte el, majd pallosa markolatára tette a kezét. – A pengém szomjazik, és már nem kell soká várnia.

* * * * *

Shakti Hunzrin döngő léptekkel rótta a Hunzrin Ház folyosóit. Tudomást sem vett a körülötte őgyelgő szolgákról, és őrökről. A legtöbb sötételf karcsú volt és kecses, hangtalan árnyékként jártak. Shakti viszont nagydarab volt, csípője szinte már egy emberével vetekedett.
Nemcsak külsejében, hanem képességeiken is eltért a többi sötételftől. Kiváló vezetői érzéke volt, amire még sosem volt akkora szüksége Menzoberranzannak, mint most. A vesztes háború után a kaotikus város a katasztrófa szélére sodródott. Az élelmiszer-ellátás akadozott, a kereskedelem hanyatlott. A nemes házak a saját kertjük biztonságában gondozták a gombaültetvényeiket, nehogy valamelyik rivális ház megmérgezze. A köznép azonban egyre gyakrabban éhezett. Shakti keményen dolgozott, hogy helyreállítsa a mezőgazdaságot: felduzzasztotta a gyapjasvadállományt, és felvirágoztatta a földeket. A nép nem törődött azzal, hogy melyik nyolc ház alkotja az Uralkodó Tanácsot. Őket csak az érdekelte, hogy minden nap enni adhassanak a gyerekeiknek. Shakti lassan, módszeresen új rendszert kezdett kiépíteni, amelyik a köznép igényein alapult.
Ugyanakkor egy percre sem feledkezett meg arról, hogy a hatalom egyelőre még a matriarchális rendszeren alapult. Minden papnő arra törekedett, hogy házanyává váljon, és kiterjessze háza hatalmát. Shakti nővére, anyja első számú örököse sem véletlenül kapott el egy igen ritka, halálos betegséget.
Végigjátssza a játékot, de egy percre sem feledkezik el távolabbi céljairól. A fiatal papnő belépett a szobájába, és gondosan levédte, nehogy a kíváncsi tekintetek behatolhassanak. Miután biztonságban érezte magát, fáradtan felsóhajtott, és masszírozni kezdte a halántékát. Állandóan meresztgetnie kellett a szemét, amitől gyakran megfájdult a szeme. Születésétől fogva rövidlátó volt, amit egész életében gondosan titkolt. A papi mágia javított ugyan a látásán, de egyetlen sötételf sem merte volna bevallani testi fogyatékosságát.
Tekintete két hatalmi fegyverére tévedt: Lloth kígyófejű korbácsára és a távolbalátó tálra, melyet Vhaerauntól, a tolvajok istenétől kapott. Hirtelen vad ötlete támadt. Ha az istenek ilyen erős fegyverekkel látták el, akkor vajon miért ne gyógyítanák meg? Mi szimbolizálhatná ennél jobban távoli, nagyra törő terveit?
Shakti a fejébe vette, hogy visszaállítja a sötételfek régi fényét és hatalmát. Lloth parancsai értelmében a sötételfeknek előbb Mélysötétet kell uralniuk, majd onnan kiindulva ki kell irtaniuk az összes alacsonyabb rendű elf alfajt. Vhaeraun egyenesen azt kérte, hogy minél előbb építsenek fel egy erődítményt a felszínen. Mivel Shakti mindkét istent szolgálta, szélesebb rálátása nyílt a világra, mint a legtöbb sötételfnek. A látása miért ne érhetne fel nagyra törő terveivel?
A gondolatot azonnal tett követte. A földre borult, és egyszerre imádkozott az istenhez és az istennőhöz.
Gyorsan érkezett a válasz. Égető fájdalom hasított a testébe, amint átjárta a gyógyító mágia. Tán túl sok is. Mint mindig, a két istenség most is rivalizált egymással.
Shakti teste megremegett, fejét felszegte, amint szétáradt az ereiben a mágikus hullám. Nyöszörögni kezdett fájdalmában, és belekapaszkodott a legközelebbi tárgyba, az aranykeretes állótükrébe. Belenézett, és fájdalommal teli, tűzvörösen izzó szempár meredt vissza rá.
Gyermeki döbbenettel csodálkozott rá saját szobájára. Minden apró részletet tisztán, élesen látott, melyekről korábban nem is tudott: el tudta olvasni a polcokon sorjázó könyvek címét, látta a vízköpők apró mintáit, észrevette a vastag porréteget az asztalán. El kell beszélgetni a szolgákkal, gondolta, miközben hálát adott Llothnak és Vhaeraunnak, amiért meghallgatták a kérését.
Utolsó fájdalmas nyöszörgése diadalittas üvöltésbe csapott át.
Valamivel később magához tért. A fájdalom elillant, helyét eufórikus öröm és elégedettség vette át. Kinyitotta a szemét, és nemcsak nézett, látott is.
Hamar túltette magát a dolgon, és visszatért a gondolataihoz. Sikerült meggyógyítania a rövidlátását. Így lesz ez Menzoberranzannal is.
Végigjátssza a szerepét. Házanyává válik, megnöveli háza rangját és erejét, amit arra használ majd, hogy az örökösen harcoló sötételfeket kiszakítsa abból az üregből, melyben évszázadok óta éltek, és a szélesebb világ felé terelje őket. A szélesebb világ, a magasztosabb célok, az új lehetőségek felé. Többféle úton közelíthet, és mindre rá is lép, ha kell.
Újabb védővarázslatokkal biztosította a szobát, majd két kőgólemet állított az ajtóba, hogy őrködjenek. A gólemek tökéletes katonának bizonyultak, hiszen nem ármánykodtak, és sosem árulták el a gazdájukat. Az asztalra helyezte a távolbalátó tálat, körbevette gyertyákkal, majd friss, meleg vérrel teletöltötte.
Hirtelen az agyába villant a legutolsó kép, amelyet a haldokló varázsló, Nisstyre szemén keresztül látott: Liriel Baenre gyönyörű arca és gúnyos szavai. A varázslónő legyőzte a férfit, és ismét csak túljárt az eszén.
Shakti félretette a lelkében állandóan lángra lobbanó haragot, ha örök riválisára gondolt. Próbált a következő lépésére koncentrálni, hogy miként álljon bosszút a Baenre nőn.
Liriel szert tett egy varázstárgyra, egy varázsereklyére, melynek segítségével a felszínre viheti minden sötételf mágiáját. Mindenképpen meg kell szereznie tőle az amulettet, hogy véghezvihesse a tervét. A szövetségese, Nisstyre közel került az amuletthez, de a sötételfek átka – harag és olthatatlan bosszúvágy – elragadta Shaktit, aki így elveszítette a szövetségesét is és az amulettet is. Még egyszer nem követi el ezt a hibát.
Nyugodtan végiggondolta a tervét. Liriel legutóbb egy föld alatti kikötőben harcolt Nisstyre-rel, és a bandájával, a Sárkánykarommal. Bár a vezérük meghalt, Shakti újból fel akarta venni velük a kapcsolatot. Nagy segítségére lehetnek kiterjedt felszíni kereskedelmi kapcsolataikkal és információs hálózatukkal. Előbb azonban ősi ellenségével számol le. Ehhez azonban valami sokkal hatalmasabb lényt hív segítségül, mint a sötételf kereskedők.
Vakmerő lépésre volt szükség, hogy teljesíthesse tervét.
Megszorította a távolbalátó tálat, majd ablakot nyitott egy idegen síkra. A szokásoktól eltérően nem Abyss bugyraiba hatolt be. A sötételfek általában onnan hívták a szövetségeseiket, Shakti azonban titokban akarta tartani a tervét. Márpedig Abyss ördögi teremtményei teljesen kiszámíthatatlanok, és álnokok, ráadásul nem uralták Liriel jelenlegi tartózkodási helyét. Nem, valami kevésbé ismert síkot kell választania: a víz elemi síkját.
A sötételfek gyakran léptek ki az alsóbb síkokra, de nemigen jártak az elemi síkokon. Liriel azonban a felszíni tengereket akarta átszelni, így csakis a víz elemi síkjáról választhat szövetségest magának. Nagy árat fizetett érte. Abyss egyik álnok teremtménye mutatta meg neki a síkra vezető utat, és kegyetlen ígéretet csikart ki érte a papnőből. Shakti gyorsan elhessegette a gondolatot. Ez volt élete legsötétebb titka, és még csak gondolni sem akart rá, ha nem muszáj.
A tál fölé hajolt, és nézte, amint a vér feketévé változik, majd áttetsző hártyává vékonyodik. Hirtelen eltűnt a feketeség, és helyét átláthatatlan szürke köd vette át.
Shakti erősen koncentrált, és szellemi síkon belépett a ködbe. Hirtelen rántást érzett, majd pörögni kezdett, míg végül körülvette a kavargó köd. Egy hatalmas angolna úszott el mellette, különös, hullámzó mozgással. Shakti egy röpke pillanatra megijedt, mikor rájött, hogy sikerült a varázslat. Gyorsan rendezte a gondolatait, és emlékeztette magát, hogy valójában nem lépett át az idegen síkra. Csak az elméjével hatolt be a víz birodalmába, a teste a gólemekkel őrzött szobája biztonságában maradt. Semmi sem árthat neki, sem a víz, sem az ismeretlen teremtmények. Gyalogolni kezdett az idegen világban, ahol a mozgás egyszerre volt nehéz és könnyű. A víz átjárta a testét, mintha csak levegő lenne.
Most először értette meg, hogy Liriel Baenre miért akarta olyan elkeseredetten felfedezni a felszíni vizeket. Tele volt ismeretlen, káprázatos dolgokkal ez az idegen világ, melynek minden egyes részletét bekebelezték új szemei.
A vízzel telt horizont határán megpillantott egy bugyborékoló, gőzölgő jelenést. Valami élő dolog volt, bár Shakti még csak elképzelni sem tudott hozzá hasonlót korábban. Az alaktalan lény intelligensnek tűnt. Shakti szellemalakja tisztán érezte a szörny érzelmi hullámait, az elsöprő erejű haragot és dühöt.
A papnő boldogan konstatálta, hogy még ezen a furcsa síkon is vannak lények, akik ki akarnak törni börtönükből. Örömmel mutatja meg neki az urat, mely új távlatokat nyithat a számára. Mintha csak újabb és újabb szálakat szőne bele terve egyre terebélyesedő, kusza hálójába.

* * * * *

A hold viaszos fénye szikrákat hányt a hullámzó vízfelszínen, amint a kicsiny csónak elsodródott Ruathym partjaitól. Tiszta, hűvös tavaszi este volt, a csillagok apró lámpásokként izzottak az égbolton. Egy magányos, vastag köpenybe öltözött alak üldögélt a nedves csomagok között. Különös és kegyetlen rakományt szállított, amellyel megannyi gyanútlan ruathymi ember életet olthatja ki az elkövetkező napokban.
Az evezők hangtalanul merültek a vízbe, miközben átszelte a sekélyest, ahol a lakosok fürdeni, és kagylót gyűjteni szoktak. Az áruló időről-időre égnek emelte a tekintetét, ahonnan vádlón néztek le rá a haragosan izzó csillagok.
A csónak rendíthetetlenül haladt előre, szétrombolva a hullámok felszínére kiült bársonyos holdfényt. Időnként megállt egy pillanatra, hogy a vízbe vesse mérgező magvait.
Már közeledett a hajnal, mire az utolsó zsák is kiürült. A hold kezdett lebukni Ruathym erdő borította hegyei fölött, ezért a magányos csónakos nagyobb sebességre kapcsolt. Még valamit el kellett intéznie. Még az éjjel meg kell halnia valakinek a csendes faluban. Egy hős lelkét kell átvezetni Tempus, a háború istenének csarnokába. Nem dicső halál lesz, sokkal inkább egy barát utolsó, keserű ajándéka. Ettől vált a dolog árulássá, nem magától a gyilkosságtól.
A csónak halk csikorgás kíséretében siklott ki a kavicsos partra. Az orgyilkos kikötötte a ladikot szokásos helyére, majd határozott léptekkel elindult. A halászfaluban még mindenki aludt, a halászok azonban lassan ébredezni kezdenek, és felettébb gyanúsnak találnának egy csuklyás alakot. Az orgyilkos levette hát a köpenyt, és a hadvezér kunyhója felé fordult. Ha látta is valaki, nem szólította meg.
A hajnal előtti utolsó pillanatban lesújtott a halál, egyetlen csendes vágás képében. Egyetlen vágás elegendő, hogy ellopják egy ember megdicsőülését, és elpusztítsák egy másikét. Az orgyilkos tudta, hogy sok másik követi majd a hadvezér halálát. Ruathym népét meggyengíti majd vezérük elvesztése, elpártol tőlük a szerencse, amire bizony nagy szükségük lenne a közelgő háborúban.
Az orgyilkos ismét kilépett az utcára. Mennyire gyanútlanul alszanak, gondolta, miközben végignézett a kunyhókon. Bár lehet, hogy tudják mi történt, hiszen gyerekkoruk óta a tengeren élnek, és megérzik a víz minden egyes rezdülését. Talán mindannyian hánykolódnak álmukban, és egy viharra várnak, mely annak ellenére rájuk tör, hogy az ég tiszta és csendes.

 

 

Harmadik fejezet
Nyílt tenger

Az üvegablak alig volt nagyobb Liriel tenyerénél, mégis elegendő fény áradt be rajta Hrolf kabinjába. A sötételf törökülésben ült az ágyon, a varázskönyvei halomban hevertek körülötte. Bár már alkonyodott, jól látott a gyér fényben.
Nagy sokára befejezte az olvasást, és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Lassan az ablakhoz ment, és megbámulta a lenyugvó napot. Már csak pár percet kell várnia, hogy kiléphessen a csillagfényes éjszakába.
Már kezdett Hozzászokni a felszíni fényhez, de a tenger az egészen más volt. A végtelen égbolt és vízfelület vakító fényességgel izzott számára. Még borús, felhős napokon is bántotta a szemét a hullámokról visszaverődő ezüstös-kékes fény. A kegyetlen nap, amely még az emberek bőrét is megbarnította, egyenesen megpörzsölte az övét, alig egy nap elteltével. Hőérzékelő szemeivel megolvadt acélnak látta a karjait és a lábait, a többiek azonban nem látták az égésnyomokat ébenfekete bőrén. Egészen másnap reggelig, amikor megjelentek az első hólyagok. Hrolf megrökönyödött, majd ostorozni kezdte magát, amiért olyan ostoba volt, végül felajánlotta a nőnek a kabinját, hogy ott pihenje ki magát. Így hát Liriel az elkövetkező nappalokat a kapitány kabinjában töltötte. Aludt és új varázslatokat tanult, melyeket mind bezárt a Szélben Járó hüvelyébe.
A fiatal varázslónő megérintette a szíve fölött függő amulettet. Egyszerű medál volt: egy ősi, hüvelybe dugott kicsiny tőr, egy aranyláncon. Egyszerű, de felmérhetetlen erejű. Az amulett kötötte össze sötételf örökségével, és hordozta jövője kulcsát.
A Szélben Járót évszázadokkal korábban alkották meg nagy hatalmú varázslók, akik a hely mágiáját, és a hely szellemének erejét használták fel. Az amulett időlegesen tárolni tudta ezeknek a mágikusan sugárzó helyeknek az erejét, így a varázslók rövid időre elhagyhatták az otthonukat.
Liriel úgy vélte, hogy Mélysötét mágikus energiája is efféle helyhez kötött mágia, amely azonban szertefoszlik a napfényben. Fáradságos munkával és kutatással megismerte és megtanulta azokat a varázslatokat, melyek segítségével az amulettbe zárhatja öröklött és tanult mágikus erejét.
Türelmesen megvárta, amíg a legutolsó napsugarak is eltűnnek a horizonton, majd elfordította az amulettet. A kabint azonnal kísérteties kék fény töltötte meg, Mélysötét sugárzó mágiájának fénye. A matrózok nem láthatták, hiszen a fény csak a hőérzékelő elfeknek látható. Mint minden este, most is gyorsan a hüvelybe zárta legújabb varázslatait, majd bezárta az amulettet.
A Szélben Járó nem fogadta el és raktározta Liriel minden egyes varázslatát, de meglehetősen nagy kapacitással bírt. Nem hiába figyelmeztette Kharza-kzad, egykori mentora, hogy fél Menzoberranzan szívesen megölné érte. Öröme nem volt teljes, hiszen pont a legfontosabb erőt nem tudta az uralma alá hajtani: továbbra sem tudta irányítani Fyodor berszerker erejét.
Miután végzett, kézbe vett egy könyvet Ruathym történelméről, és felsétált a fedélzetre. A tiszta, csillagokkal teli égbolt nyugodt éjszakát sejtetett. A legénység nagy része pihenőt kapott éjszakára. Körbegyűltek a fedélzeten, és miközben vacsoráztak, élvezettel hallgatták Fyodor egyik történetét a szülőföldjéről. A fiatal harcos született mesemondó volt. A matrózokat teljesen magával ragadta a történet ritmusa, és Fyodor mély basszus hangjának lüktetése. Liriel ismerte a történetet. Egy háborúról szólt, amit Rashemen vívott a szomszédos Vörös Varázslókkal. A tengerészek dühös sziszegéssel és morgással kommentálták a varázslók említését, és éljenzéssel üdvözölték a berszerker harcosok diadalát. Fyodor tartott egy kis hatásszünetet, és közben Liriel felé biccentett.
A nő azonnal megértette. A ruathymi emberek nem szerették a varázslókat. Csodálatos szökésük a Koponyák Városából mélyen megrázta a legénységet, és a legtöbben messze elkerülték a sötételf boszorkányt.
– Későn jöttél fel ma éjjel – szólította meg egy óvatos hang.
Liriel megfordult, és Bjornnal, a legénység legfiatalabb tagjával találta szemben magát. Bojtos sárga szakálla, és hosszú, vékony végtagjai voltak, melyek mind az erőt, mind az eleganciát mellőzték. Ugyanakkor ördögi érzékkel jósolta meg a viharokat és a várható időjárást. Ezen képessége előkelő helyet biztosított neki a fedélzeten, de nem ez volt az egyetlen, amiben jeleskedett. Kiváló szoborfaragó és -festő is volt. Az északiak különösen kedvelték az élénk színű fafigurákat. Most is egy széken gubbasztott, és legújabb művén dolgozott.
Liriel lehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse. Egy dombormű volt egy magányos hajó hánykolódott a hullámok taraján. Egy ádáz tekintetű alak emelkedett ki mögötte a vízből, kitárt karokkal. Talán meg akarta menteni a hajót, talán össze akarta roppantani, nem lehetett megállapítani.
– Umberlee? – kérdezte Liriel.
– Igen. A Hullámok Úrnője – felelte merengve Bjorn, de gyorsan elhintett egy védőjelet a levegőben, amint kiejtette az istennő nevét.
Liriel teljes lélekkel megértette a mozdulatot. Elég sok történetet hallott már az álnok Umberlee-ről, hogy értelmezni tudja a fiatal fiú viselkedését. Félelem és elhivatottság – Lloth is megkövetelte mindkettőt. A sötételf lemásolta, majd elraktározta az agyában a jelet. Az ifjú művész értetlenül nézett rá.
– Umberlee az istened? – kérdezte végül.
– Nem, de ha kiszárítod, és feketére fested, olyan, mint az enyém – vonta meg a vállát Liriel.
A fiú idegesen megismételte a védőjelet, nehogy bűnhődnie kelljen efféle istenkáromlás hallatán. Hogy elűzze valahogy a zavarát, felkapott egy gőzölgő tányért, és a nőnek nyújtotta.
– Későn jöttél fel ma éjjel. Félre tettem neked egy tányér levest, nehogy elfogyjon.
Liriel meglepetten és hálásan vette el a tányért, majd leült a fiú mellé. Némán ettek mind a ketten, mégis először érezte úgy a hajón, hogy társra akadt. Leszámítva persze Fyodort, és Hrolfot. A legénység túlnyomó része tudomást sem vett a jelenlétéről.
De nem mindenki. A szeme sarkából észrevette, hogy Ibn éberen figyeli. A vörös szakállú férfi valahogy nyugtalanítóan ismerősnek tűnt. A ruathymi emberek többsége egyenesen, őszintén viszonyult a dolgokhoz. Ibn azonban kétszer is meggondolta, mielőtt beszélt, vagy cselekedett, és a szavai akkor sem árultak el szinte semmit. A tekintete még annyit sem. Leginkább egy sötételfre emlékeztette Lirielt, ami enyhén szólva nyugtalanító.
Liriel ezen gondolkodott, miközben szépen lassan kikanalazta a halászlét. Az első tiszt nyilvánvalóan mesterkedik valamiben, ami Liriel szemében kihívást jelent. Akár ki is várhatja, amíg a férfi kiteregeti a kártyáit, de nyíltan is szembeszáll vele, ha kell. Tapasztalatból tudta, hogy az utóbbi zavarba hozza a sötételfeket, akik arra számítanak, hogy az övékéhez hasonló, agyafúrt csellel próbálnak visszavágni nekik. Hirtelen kíváncsi lett, vajon milyen képet vágna a férfi, ha egyenesen rátámadna. Elképedne, és elkeseredetten próbálná megfejteni, hogy mi rejlik a felszín alatt, próbálná lerántani az ármány egyes rétegeit, hogy kiderítse mi az igazság. Elhatározta, hogy próbára teszi a férfit. Elköszönt Bjorntól, majd az első tiszthez lépett.
– Na essünk túl rajta, mond ki, mit gondolsz – förmedt rá Liriel.
A férfit egyáltalán nem döbbentették meg a nő szavai, Közönyösen kivette a szájából a pipát, és a tengerbe borította.
– A fedélzeten mindenki kiveszi a részét a murkából. Te egész nap csak alszol, éjszakánként meg valami ostoba könyvet bújsz – bökött a sötételf hóna alatt lapuló könyvre.
Liriel felszegte az állát.
– Hadd emlékeztesselek, hogy fizettem az útért. Ha mindenképpen feladatot akarsz adni nekem, akkor vedd úgy, hogy én vagyok a hajóvarázsló.
– Varázsló! – csattant fel Ibn, majd áthajolt a korláton, és a tengerbe köpött. – Vannak dolgok, amiket meg kell csinálni, de a varázslás nem tartozik közéjük. Elvesztegetünk egy jó tengerészt azzal, hogy Harreldsonnak kell főznie.
Liriel szemei elkerekedtek. Ez a hím azt várja tőle, hogy mosogasson?
– Az én családomban csak a szolgák tőznek – felelte fagyosan. – Férfi szolgák. Még a gondolat is képtelenség.
Ibn karba fonta a kezét.
– Nem az, ha enni akarsz. Éjjel én vagyok szolgálatban. Amíg én parancsolok, főzöl, különben nem kapsz ételt.
Liriel tehetetlenül csikorgatta a fogát, miközben az első tiszt kérlelhetetlen tekintetével birkózott. Sötételf kínzási módszerek jártak a fejében, mint a méreggel fűszerezett csonkítás, majd feldarabolás.
Valószínűleg kiültek az arcára a gondolatai, mert amikor váratlanul megpördült, és kézbe vett egy szigonyt, Ibn egy láda mögé ugrott, hogy fedezékben legyen.
Nemcsak őt zavarta a sötételf reakciója. Erős kezek ragadták meg a csuklóját, és pördítették hátra.
– Mire készülsz, kicsi holló? – kérdezte Fyodor.
Liriel dühösen felszisszent, és kirántotta a férfi markából a karját.
– Halászni készülök! Az a bolond ott a láda mögött azt akarja, hogy segítsek főzni. Úgy gondoltam inkább halászok, semmint főzzek.
– Á – hamiskás fény csillant a berszerker kék szemében, majd a láda mögött kuporgó Ibnhöz fordult. – Elég sokáig utaztam vele. Jobb, ha inkább a vadászatot bízod rá, és nem a főzést.
Az első tiszt előmászott a fedezék mögül, és leplezetlen gyűlölettel meredt a sötételfre. Liriel dobott felé egy csókot, majd szigonnyal a kezében a korláthoz lépett. Lerúgta a csizmáját, majd gyorsan meztelenre vetkőzött. A ruha csak zavarná a vízben. Csak a Szélben Járóra, Lloth amulettjére, és pár tőrre volt szüksége.
A szeme sarkából látta, hogy Fyodor tekintete elkomorul, és villogó pillantásokat vet a legénységre. Hrolf megtiltotta az embernek, hogy akár egy ujjal is hozzá nyúljanak. Fyodor ádáz pillantásától még a tekintetüket is elfordították.
Liriel izgatottsága tovább fokozódott. Még nem szokta meg az emberek furcsa szemérmességét. A sötételfek tisztelték és élvezték a gyönyörű dolgokat, így a testüket is. Semmi kivetnivalót nem találtak abban, ha valaki meztelenre vetkőzött. Csak azért hordtak ruhát, mert védelmet nyújtottak a támadások ellen, és elrejtette a fegyvereiket.
Figyelmen kívül hagyta túlontúl szégyenlős barátja aggódó tekintetét, inkább bedobta a vízbe a szigonyt, és utána ugrott.
A jeges vízben egy pillanatra megállt a szíve, majd a következő másodpercben ismét verni kezdett. Azonnal alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez. Hevesen mozgatni kezdte a tagjait, hogy el ne gémberedjenek. Bár hozzászokott Mélysötét vizeihez, melyek a fagyos felszínről érkeztek, a tenger hideg volt. Tudta, hogy nem maradhat bent sokáig. A felszínre úszott, vett egy nagy levegőt, megragadta a lebegő szigonyt, majd alámerült.
A csillagfény áthatolt a hullámokon, és ezüst csíkokkal festette meg a tengert. Gyönyörű volt, de Liriel jól tudta, hogy nem időzhet sokáig a fagyos vízben. Azonnal megpillantotta a zsákmányát, egy hatalmas halat, melyet különösen kedveltek a tengerészek. Rózsaszínű húsa, nyersen, sütve és füstölve egyaránt ízletes volt. Felemelte a szigonyt, és elhajította. A hegyes dárda egy vékony kötelet húzott maga után, és mélyen a hal kopoltyújába fúródott. Liriel jó erősen megmarkolta a kötelet, és azonnal a felszínre úszott. Közvetlenül a hajó mellett bukkant fel, és észrevette, hogy különös jeleket véstek az oldalába. Kísértetiesen hasonlítottak a sötételf írásjelekre.
Előhívta levitáló képességét, és egyenesen kirobbant a vízből, majd kecsesen az aggódó Fyodor mellé ereszkedett a korlát mellett. A férfi azonnal körbetekerte a köpenyével. Liriel hálásan megköszönte a meleg ruhát, majd a harcos kezébe nyomta a kötelet. A hal feleannyit nyomhatott, mint a törékeny elf, így nem várhatták el tőle, hogy felhúzza a fedélzetre.
Miközben bebugyolálta magát a köpenybe, Liriel észrevette, hogy Ibn a tengert kémleli. Arca ugyan kifejezéstelen maradt, mégis valamilyen különös, kéjes kegyetlenség áradt felőle. Tudta, hogy a férfi ezúttal semmi pénzért nem árulná el, hogy mire gondol.
Nem baj. Meg voltak a módszerei, hogy választ kapjon a kérdéseire.
Liriel óvatosan megérintette Lloth szent szimbólumát Fyodor köpenye alatt. Megmarkolta az obszidián korongot, és elmondott egy gondolatolvasó varázslatot. Egyetlen szót látott Ibn agyában: cápa. Hirtelen képek villantak fel a szeme előtt: egy háromszögletű uszony, amely szürke vitorlaként szeli a habokat, egy mohó állkapocs tele borotvaéles fogakkal és egy fekete test a felismerhetetlenségig szétmarcangolva.
Hmm. Szóval ez a cápa egy kíméletlen ragadozó, és Ibn gondolataiból ítélve, ő a kővetkező áldozata. Ám legyen.
Liriel dühösen a szigonyokhoz lépett, és kiválasztott egy hosszú, erős darabot.
– Lemész még egyszer? – kérdezte Ibn közönyösen, miközben újratöltötte a pipáját.
Liriel a szeme sarkából alaposan végigmérte az első tisztet. Egyetlen mozdulata sem árulta el a szándékát, és még csak véletlenül sem nézett a cápa irányába. Liriel hirtelen perverz elégedettséget érzett. Menzoberranzanban nőtt fel, ahol számos ilyen csatát megnyert korábban, de csak kevés sötételf játszotta olyan jól a szerepét, mint ez a vörös szakállú ember.
Fyodor abban a pillanatban rántotta be a halat a fedélzetre. Még mindig rángatódzott, bár már csak erőtlenül. A tengerészek mind köré gyűltek, hogy megcsudálják.
Liriel ezt a pillanatot választotta, és ledobta magáról Fyodor köpenyét.
– Visszamegyek egy újabb halért. Azt hiszem teljesen összevizeztem a köpenyed. Hoznál egy meleg takarót? Azt hiszem, van egy Hrolf kabinjában. Majd Ibn felhúzza a következő halat. Igaz?
Ibn nem felelt, Fyodor pedig gyanakvó pillantást vetett rá. Liriel csak egy mosollyal válaszolt. Tudta, hogy Fyodor tudja, hogy készül valamire, ugyanakkor a között kellett választania, hogy a fedélzeten marad, és vitatkozni kezd vele, vagy pedig elmegy takaróért, hogy elfedje zavaró meztelenségét. A harcos az utóbbit választotta, és lement a kapitány kabinjába.
Liriel egy orsóhoz erősítette a kötél egyik végét, majd egy úszót kötött rá. A kötél nem volt valami hosszú, de nem kell messzire úsznia, hogy megtalálja a cápát. Az első halat nem messze zsákmányolta, és ha a cápa is olyan, mint a legtöbb általa ismert ragadozó, akkor a vér szaga odavonzza.
Ismét átugrott a korláton, és közben elképzelte Ibn képét, amint felbúzza a fogait csattogtató cápát a fedélzetre.
Liriel azonnal az előző szigonyozás helyszínére úszott, de ezúttal kicsit mélyebbről közelítette meg a helyet. Bár jobban érezte magát a vízben, mint a legtöbb fajtársa, nem ez volt az elsődleges közege, így éberen ügyeit minden egyes mozzanatra. Még élénken élt az emlékezetében széttépett testének képe.
Egyetlen halovány villanást érzékelt a szeme sarkából. Azonnal megpördült, és dobásra emelte a szigonyt.
Legnagyobb döbbenetére nem a cápával, hanem egy elf férfival találta szemben magát. Az első nem sötételffel életében.
A felszíni elf valóban annyira furcsa és különös volt, ahogy tanulta. Rövid, zöld haja volt, bőrét ezüstös-zöldes foltok díszítették, melyek mintha a víz ritmusára ringatództak volna. A halakéhoz hasonló kopoltyúi voltak a nyakán, míg az ujjai közt úszóhártya feszült. Akkora lehetett, mint Liriel, de izmos, ráadásul egy támadásra kész lándzsát tartott a kezében. Nem támadt. Döbbenten meredt a sötételfre.
Liriel is csak bámulta a másikat. Tudta, hogy élnek a felszínen vízi elfek, és azon sem lepődött meg, hogy összetalálkozott eggyel. Az zavarta, hogy a férfi nem támadott.
Egész életében azt hallgatta, hogy a felszíni elfek mennyire gyűlölik a sötételfeket, hogy a tündék kezében csakis a biztos halálra számíthatnak. Akkor ez az elf miért tétovázik, miért nem támadja meg, ahelyett, hogy csak bámul rá?
Valami szürkés alak indult meg váratlanul a tengeri elf felé. Liriel egy pillanat alatt kijózanodott, és elhajította a szigonyt. A fegyver alig pár ujjnyira repült el a férfi feje mellett.
A nyugodt víz egy pillanat alatt felbolydult. A sebzett cápa rángatódzni kezdett, majd lassan, kérlelhetetlenül elindult felfelé, amint Ibn húzni kezdte a kötelet.
Bár Liriel szívesen megnézte volna az első tiszt arcát, amikor kihúzza a cápát, fontosabb dolgokkal kellett törődnie. Egy második, hosszú hajú tengeri elf érkezett társa segítségére. Azonnal körbevették, előreszegezett lándzsával.
Liriel megmarkolta a Szélben Járót, és megidézett egy sötétség gömböt. A víz azonnal feketévé változott körülöttük. Liriel kihasználta a meglepetés erejét, és megpróbált elszökni. A sötételfekre jellemző gyorsasággal és ügyességgel oldalra robbant, de nem elég gyorsan. Éles ütést érzett, amint az egyik lándzsa fejbe találta.
Első gondolata az volt, hogy megöli mindkét tengeri elfet. Még végig sem futott az agyán a gondolat, máris a tenyerében villant egyik tőre. Valami azonban habozásra késztette. A férfi, az a kíváncsi elf biztosan nem támadt rá. Ebben biztos volt. Nem az a fajta, aki elhibázna egy ilyen dobást, ráadásul látta, hogy Liriel fegyvertelen, és nem tudná hárítani a támadást. Fyodor sem támadna fegyvertelen ellenfélre, márpedig volt valami az elf tekintetében, ami barátja makacs becsületességére emlékeztette. Úgy döntött, hogy nem harcol, inkább felúszik a felszínre. Annál is inkább, mert a tüdeje már égett. Óvatosan kikerülte a még mindig vergődő cápát, és magukra hagyta a két tengeri elfet.
Az Elfszűz fedélzetén minden úgy történt, ahogy kigondolta. Ibn az orsóba kapaszkodott, és hisztérikusan tekerte. Lirielre pillantott, amint a nő fedélzetre lépett, de arca nem tükrözött se meglepetést, se csalódottságot.
A sötételfnek valahogy elege lett a dologból.
Elvette Fyodortól a takarót, majd az első tiszthez lépett. Elővette egyik tőrét, majd elvágta a kötelet.
– Ne fáradj – felelte Ibn kérdő tekintetének. – Szívesen megölöm a cápáidat, de meg nem eszem őket. Túlságosan is emlékeztetnek egy ismerősömre.
Megjegyzése felkeltette Hrolf figyelmét.
– Cápák? Most meg cápákra vadászol, kislány? – szigorúan végigmérte a vacogó nőt. – És ezekben a vizekben!? Egy erős férfi is pillanatok alatt megfagyna! Miért nem figyelmeztettétek? – dörögte, és kérdőn az első tisztre meredt.
Liriel elhessegette a kérdést.
– Hrolf, attól tartok, hogy támadás éri a hajót. Láttam két felszíni elfet, akik a vízben lélegeztek. Lehet, hogy többen vannak.
– Tengeri elfek? Itt? – kérdezte döbbenten a kapitány.
A sötételf bólogatni kezdett.
– Igen, harcoltunk.
– Ostoba nő! – rivallt rá Ibn, majd rázni kezdte az öklét. – Komoly bajba sodortál minket!
Hrolf egy mozdulattal elhallgattatta a férfit.
– Megsebesítetted valamelyiket?
– Nem.
Egy új hang kapcsolódott be a beszélgetésbe. Magas, lágy, de kétségtelenül férfihang. Hrolf arca felragyogott, pedig nem is látta a megszólalót.
– Xzorsh! – kiáltott fel a kapitány boldogan. Furcsa szó volt: torokköszörülésszerű krákogást követő sziszegés, de Hrolf gond nélkül, tisztán ejtette ki. Felkapott egy létrát, és leengedte a vízbe. – Gyere fel, cimbora, légy üdvözölve.
Liriel szemei elkerekedtek, amikor a zöld hajú tengeri elf a fedélzetre lépett.
Tudta, hogy Hrolf nagy utazó és kalandor, de azt sosem gondolta volna, hogy barátságban állhat a tengeri elfekkel.
Pedig így volt. A tengeri elf meghajolt a kapitány előtt, majd tenyérrel felfelé kinyújtotta a kezét, hogy mutassa, fegyvertelen.
– Figyelmeztetni akarlak, Hrolf kapitány – kezdte síri, de dallamos hangon. – Megélénkült az élet a mélyebb vizekben. A mélység teremtményei mozgolódni kezdtek, és vakmerő támadásokra űzik a kisebb ragadozókat. Nem láttátok a cápákat?
– Van, aki látta – felelte Liriel, és sanda pillantást vetett az első tisztre.
– Tudom, hogy ti nem szeretitek a cápákat, de semmi veszélyt nem jelentenek a hajóra – felelte Hrolf. – A mélység teremtményei pedig minden tavasszal feljönnek a felszínre.
– Nem mind – mondta Xzorsh vészjósló hangon. – Egész életemben nem láttam buzogányos férget ezekben a vizekben, az elmúlt hónapban viszont én magam láttam hármat.
Hrolf merengve vakarni kezdte az állát.
– Ez furcsa. A buzogányos féreg igen ritka.
– A buzogányos féreg egy hatalmas angolna, amely képes egyben lenyelni egy embert, és a kisebb hajókat gondolkodás nélkül szétzúzza buzogányos farkával. Önmagukban is katasztrófát jelentenek, de ami még rosszabb, csak akkor jönnek fel a felszínre, ha valami még nagyobb felzavarja őket – magyarázta Hrolf a nőnek.
– Én is ettől tartok – helyeselt Xzorsh. – Sittl előrement, hogy figyelmeztesse a közeli kolóniát.
– Sittl – ismételte el a nevet Liriel, majd a tengeri elfre szegezte a tekintetét. – Gondolom, ő az a férfi, aki megpróbált felnyársalni.
– Ne vedd a szívedre – próbálta nyugtatni Hrolf. – Ezek a tengeri fickók azt hiszik, hogy a te néped tehet arról, hogy elvesztették a mágikus erejüket. Nem tudnak varázsolni, és titeket okolnak érte. Ezért vigyáznak veletek, és ezért vigyáznak a közeli tengeri elf kolóniára is.
– És az Elfszűzre is – vetette közbe Olvir. Fyodor érkeztéig ő volt a hajó fő mesemondója, az utóbbi időben azonban háttérbe szorult. Alig beszélt, inkább csak hallgatta az új, csodálatos történeteket, és megragadott minden lehetőséget, amikor megszólalhatott. Most is lelkesen mesélni kezdett.
– Hrolf kapitány különösen kedveli az elfeket. Hallgasd csak meg, hogyan szerzett magának elf asszonyt. Mintegy húsz évvel ezelőtt beleszaladtunk két calimshite-i hajóba. A sekélyesben horgonyoztak, és egy nagy hálót feszítettek ki a két hajótest között. Tengeri elfet akartak fogni. Hroflnak nem tetszett a dolog. Jó kis harc volt – emlékezett vissza Olvir. – Mindkét hajót meglékeltük, és feletettük a délieket a síkokkal.
– Én voltam az egyikük – mondta Xzorsh csendes méltósággal a hangjában. – Örökké emlékezni fogok rá, ahogy a klánom is. A hajó testére faragott jelek minden tengeri elffel tudatják, hogy az Elfszűz Hrolf hajója. Megfogadtuk, hogy megvédjük őt és a legénységét.
A tengeri elf Lirielre emelte a tekintetét, miközben beszélt. Az arcáról le lehetett olvasni, nem tudja bölcs dolog volt-e bevonni a titokba egy sötételfet.
Aggódhat is, gondolta fanyarul Liriel. Sosem felejti el, milyen gaztetteket követtek el a tündék a népe ellen. Nem bízott meg ebben a férfiban. Egy hosszú pillanatig a két elf egymásra meredt.
– Megölhettél volna, de nem tetted. – szólalt meg végül Xzorsh. – Te... te más vagy, mint hittem.
A férfi szavai és zavart hangja hűen tükrözték Liriel gondolatait. Legkevésbé kegyelmet és tisztességet várt volna egy tündétől. Ez a tengeri elf mégis olyan tisztelettel kezelte az adott szót, mint a sötételfek az öröklött rangjukat. Több lehetőség is felvillant Liriel agyában: vagy teljesen félreismerte a felszíni elfeket, vagy a sötételfek eltorzították az ősi történeteket, hogy a saját céljaikat szolgálják, vagy ez a férfi teljesen bolond.
Akárhogy is, nem tudta, mit feleljen Xzorshnak. Fogalma sem volt, hogy miféle történeteket hallhatott a sötételfekről, de fogadni mert volna, hogy tele voltak gonoszsággal és álnoksággal. Így hát csak megvonta a vállát, és a tengerre nézett.
Hirtelen elakadt a lélegzete. Ledobta magáról a köpenyt, és a ruhájáért és a fegyvereiért nyúlt.
Hrolf is észrevette. Egy ikerhold képe csillogott a vízen. Csak az volt a baj, hogy az égen egyetlen hold ragyogott.
A kapitány azonnal vezényszavakat kezdett kiáltani, amint a szigonyokhoz ugrott. Felkapott egy hatalmas fa és fém fegyvert, majd dobásra emelte. Mielőtt még elengedhette volna, egy hosszú, ezüstös csáp csapott ki a vízből, és kiverte a kezéből.
Fekete víz fröcskölt mindenfelé, amint a hatalmas lény kirobbant a hullámokból. Hatalmas, gömb alakú feje ezüstösen csillogott, és számtalan hosszú csáp csépelte a vizet, hogy a felszínen tartsák az óriási testet. Két csáp kígyózva elindult, majd hangos cuppogás kíséretében rátapadt a jobb oldali hajótestre.
– A szemeit! – kiáltotta Hrolf, és a fej nagyságú golyókra mutatott. – A szemeit lőjétek ki!
A következő pillanatban valóságos nyílzápor zúdult a szörnyre. A lény mintha megértette volna Hrolf szavait, lebukott a biztonságos hullámok alá, még mielőtt a nyílvesszők kiszúrhatták volna érzékeny szemeit. A hajótestet azonban nem engedte el, így az Elfszűz veszélyesen oldalra billent, amint a nagy test alámerült. Liriel a többiekkel együtt a fedélzetre rogyott.
Végigszánkázott a fapadlón, majd olyan erővel vágódott a hajókorlátnak, hogy belenyekkent a gerince. Nagy nehezen talpra kecmergett, és Fyodort kereste a tekintetével.
A harcos valahogy talpon maradt. Egyik kezével az árbockötélbe kapaszkodott, míg a másikban félelmetes fekete kardját tartotta. Lábait széles terpeszbe vágta, nehogy elessen a csúszós deszkákon. Teljesen nyugodtnak tűnt. Arcán hamiskás mosoly bujkált, és szemmel láthatóan növekedni kezdett.
Kezdte elragadni a harci láz.
Liriel izgatottan zihálni kezdett. Egyszer már látta Fyodort, amint a berszerker harci láz közben tombolt, és csodás látvány volt. Már elég jól ismerte a legénységet, és amúgy sem valószínű, hogy összekeverné az óriás polipot egy emberrel. Térdre ereszkedett, és négykézláb megindult barátja mellé.
Hrolf eközben megpróbált átjutni a bal oldali fedélzetre. Folyamatosan üvöltözött az embereinek, hogy kövessék. A legénység tagjai mind odagyűltek, és megpróbálták visszabillenteni a hajót. A szörny azonban még mélyebbre merült, magával rántva az Elfszüzet. A gyilkos víz már kezdett átcsapni a peremen.
Ekkor egy csáp átcsapott a korlát felett, és megragadta az egyik tengerészt. Magasra emelte rángatódzó férfit, majd belecsapott a legénység közé. Ismét felemelte, de a test ezúttal már ernyedten lógott. A többiek sebesült kiáltása és nyöszörgése belevegyült a hajó recsegő sírásába.
A szörny egy harmadik csapásra emelte a csápját, de ekkor Fyodor bekapcsolódott a harcba. Elmetszette az árbockötelet, majd az elpattanó kötél lendületét kihasználva átlendült a korlát felett. Repülés közben átvágta a matrózt szorongató csápot, aki ettől a fedélzetre zuhant.
A kötél időközben elérte a holtpontját, és visszalendült a hajó irányába. Liriel legnagyobb döbbenetére Fyodor félúton elengedte, és előreszegezett karddal egyenesen a polipra zuhant.
Fyodor a szörny fején landolt. A becsapódás erejétől a fekete kard markolatig merült a hajót ropogtató csápok egyikébe. A berszerker vadul rángatni kezdte a pengét, hogy minél szélesebb sebet ejtsen a csápon.
Ez a támadás váratlanul érte a lényt. Azonnal újabb csápokat küldött harcba, hogy félresöpörje a tomboló harcost. Fyodor tudomást sem vett a hatalmas csapásokról, csak marcangolta tovább a végtagot.
Miközben Liriel elhűlve figyelte a jelenetet, egy újabb alak csatlakozott a harcolókhoz. Xzorsh visszasiklott a vízbe, és módszeresen elkezdte kaszabolni a másik csápot, amely a hajótestre tapadt. Erőfeszítését siker koronázta.
Cuppanó hang hallatszott, mintha száz láb szakadna ki egyszerre egy mocsárból, és a tintahal végre elengedte a hajótestet. Ugyanazzal a mozdulattal a tengeri elf ellen fordult, és egy kíméletlen ütéssel kirepítette a vízből.
Xzorsh átrepült a korlát felett, és fájdalmasan nyekkent a fedélzeten. Azonnal megpördült, és próbált lábra állni. Fyodor felé mutatott, és valamilyen ismeretlen, krákogó nyelven kiáltozni kezdett.
Liriel megértette az elf szavait. A csáp, mely elengedte a hajót most a teste felé fordult, és kezdte körbezárni Fyodort. Úgy tűnt, a szörny taktikát változtatott.
Lassan körbetekerte Fyodort, az oldalához szorítva a karjait. Ezután egy gyors mozdulattal „kirántotta magából” a harcost, ahogy a sebesült kitépi a vállából a belefúródott nyílveszőt. A berszerker azonban makacs nyílvesszőnek bizonyult. Sikerült megkapaszkodnia a kardjában, és amikor az óriáspolip a mélybe rántotta, végre elmetszette a hajót fogva tartó csápot.
A hajó vad ringatódzásba kezdett, amint egyensúlyba lendült. Liriel azonnal a korláthoz ugrott, és a tomboló vizet fürkészte. Érzékeny szemeivel észrevette a terebélyesedő vérfoltot, és a hullámokból felszálló gőzt, amit a természetellenesen forró berszerker gerjesztett.
– Calamari lesz belőled – sziszegte kéjes hangon.
Hrolf azonban nem osztotta a lelkesedését. Lassan mellé lépett, és a vállára tette hatalmas kezét.
– Elment, kislány – mondta fájdalmas hangon. – Kiadom a parancsot a menekülésre.
– Nem – felelte nyugodtan Liriel, és egy percre sem vette le a szemét a vízről.
– Semmit sem tehetünk érte. Sokan halnának még meg, ha nem tűznénk el innen azonnal.
– Adj neki egy kis időt – kérte a nő. Bár a hangja, magabiztosan csengett, megérintette az aggodalom első hullázna. Fyodor erős volt, bátor és elszánt, levegőre azonban neki is szüksége van.
A tenger váratlanul elcsendesedett.
– Elment – ismételte Hrolf, majd Liriel feje felett biccentett a komor képű Ibnnek. Az első tiszt elfoglalta a helyét a kormányrúdnál, és intett az embereknek, hogy ragadják meg az evezőket.
Az óriáspolip ekkor a felszínre dobta magát, és ide-oda rángatta a fejét fájdalmában. Egy vékony ér jelent meg a páncélján, és lassan kúszni kezdett felfelé.
Xzorsh Liriel mellé lépett, és elkeskenyedett szemekkel nézte a finom csíkot.
– Az ember harcos életben van. Megpróbálja kivágni magár! – mondta hitetlenkedve.
– Fyodor a lény belsejében van? És él? – hüledezett a nő is, és remény töltötte meg a szívét.
– A polipot még belülről is nehéz megölni – magyarázta a tengeri elf. – Ha egy buzogányos féreg nyelte volna le, abból könnyen kivághatta volna magát. Itt azonban az az egyetlen esélye, ha rátalál a lény szemére. Semmivel nem tudjuk átvágni a páncélját.
Te talán nem, gondolta Liriel, majd felkapta a zsákját. Vadul turkálni kezdett benne, majd végül ráakadt a tenyérnyi nagyságú hajítópókokra: a fémpók mind a nyolc lábát kihegyezték, és alaposan átitatták Mélysötét sajátos mágikus sugaraival.
Egymás után elhajította őket. A mágikus fegyverek szabályos sorban martak bele a szörny páncéljába, és széles vágást ejtettek rajta. Mielőtt még megakadályozhatta volna, Xzorsh felkapott egy szigonyt, és a sebbe dobta. A fegyver mélyen a lény húsába fúródott, és az egyik szemén keresztül bukkant ki a hegye. A tintahal elernyedt, felfordult, az ég felé fordítva csápjait. A lény elpusztult, de lehet, hogy Fyodor is.
Liriel némán, dühvel telve fordult a tengeri elf felé.
– Csak megmutattam a kivezető utat – mentegetődzött Xzorsh.
Nem kellett soká várni, és egy kéz jelent meg a szigony hegye mellett. A következő pillanatban Fyodor feje követte. Átdugta a fejét a lény üres szemgödrén, letörölte a nyálkát az arcáról, majd percekig csak zihált, és levegő után kapkodott. A berszerker harci láz fogságában nem érez sem fájdalmat, sem fáradtságot, sem hideget. Azok mind csak a csata után jelentkeznek.
Nagy nehezen átpréselte magát a tintahal szemgödrén, és bizonytalan karcsapásokkal elindult a hajó felé. Xzorsh beugrott a vízbe, hogy segítsen neki, és a fedélzetről is tucatnyi segítő kéz nyúlt a hős felé.
Fyodor sápadtan és kimerülten rogyott a fedélzet deszkáira. Az inge válltól derékig felszakadt, és tucatnyi duzzadt, véraláfutásos seb éktelenkedett a testén.
A tengeri elf azonnal szakképzett mozdulatokkal ápolni kezdte a harcost, és ezúttal még Liriel sem avatkozott közbe.
– Most már van mit mesélni az unokáknak – ingatta a fejét hitetlenkedve Hrolf. – Még szerencse, hogy van egy berszerker a fedélzeten!
– Inkább balszerencsések vagyunk. – dühöngött az első tiszt. – A fiú legyőzte ugyan a szörnyet, de a tintahal sosem támadt volna ránk, ha ez a nő nincs a fedélzeten! Különben is, miféle férfi hív egy sötét bőrű nőt a barátjának?
Ibn bosszús szónoklata egyetértő mormogást váltott ki a legénység körében. Sötét pillantásokat küldtek Liriel felé.
– Miféle férfi? – ismételte el Hrolf, és megvonta a vállát. – Én is a barátomnak tartom a sötételfet, és egyelőre én vagyok a hajó kapitánya. Úgyhogy mond csak el, amit gondolsz, de az én parancsaim maradnak érvényben.
Ibn válasz nélkül maradt. Hamar rádöbbent a hibájára. A legénység nagyra tartotta a kapitányt, és a berszerker harcost is egyre nagyobb tisztelet övezte. Szívesen nekimennének a sötételfnek, de egyiküket sem tudná meggyőzni, hogy Fyodorra támadjanak, vagy, hogy semmibe vegyék a kapitány szavát és parancsát. Így hát az első tiszt magára maradt, és dünnyögve elfordult.
– Balszerencse! – morgolódott tovább a bajsza alatt.
– Ne is törődj vele, kislány. – vigasztalta Lirielt Hrolf. – Ibn jó ember, csak nehezen engedi el, amit egyszer megszerzett. Nem szereti a változást, márpedig neked igen furcsa szokásaid vannak. – Kíváncsi pillantást vetett a nőre. – Harc közben azt mondtad a szörnynek, hogy calamari. Mi ez, valami átok?
– Egy étel – felelte somolyogva. Most, hogy elmúlt a közvetlen veszély, visszatért régi, fanyar humora. Leszedte az egyik tengerész derekára tapadt csápdarabot, és Hrolf elé dobta.
– Azt akartátok, hogy segítsek főzni. Rendben. Úgy és azt eszünk, ahogy és amit a sötételfek. Szeleteljétek fel, forgassátok vajba, majd süssétek ki forró zsírban. Ez a calamari. Nagyon ízletes – mondta az első tisztnek, aki egész elzöldült undorában.
– Hajóvarázsló – javasolta egy távoli, erőtlen hang.
A hang Fyodorhoz tartozott. Ülőhelyzetbe tornázta magát, és gúnyos pillantást vetett Ibnre.
– Gondold végig. Hajóvarázsló... – nyögte Fyodor. Csak zihálva tudott levegőt venni, de kék szemei hamisan csillogtak. – Biztonságosabb lenne.
A vörös szakállú férfi megfeledkezett a varázslók iránti ellenszenvéről. Inkább egy boszorkány, mint az a tekergőző valami a tányérján.
– Hajóvarázsló – egyezett bele Ibn.

 

 

Negyedik fejezet
Kalózélet

Az Elfszűz már napok óta tengeren volt, mikor végre feltűntek a Moonshae-szigetek legészakibb tagjai. Fyodort felzaklatta a szárazföld látványa, és alig várta, hogy kikössenek. A hajó azonban nem kötött ki, inkább biztos távolságban maradt a partról, a sűrű tavaszi köd takarásában.
– A tél elmúltával megnyílik a tenger, és útra kelnek a kereskedő hajók – magyarázta Hrolf Fyodor kérdésére. Törökülésben üldögéltek az első fedélzeten, és gyakorlott mozdulatokkal foltoztak egy elszakadt hálót. A kapitány elismerően hátba veregette a berszerkert, majd folytatta. – Mióta láttam, hogyan bántál el az óriáspolippal, biztos vagyok benne, Hogy játszi könnyedséggel elintézzük a kereskedőket.
– Nem harcolok. – felelte Fyodor egyszerűen.
– Hogyhogy? – döbbent meg Hrolf.
– Csak akkor harcolok, ha muszáj. Ha a népemet vagy a barátaimat kell megvédenem – magyarázta az ifjú harcos. – Ha megtámadják a hajót, akkor melléd állok. De figyelmeztetlek, ha te támadsz meg egy másik hajót, lehet, hogy ellened fordulok.
Hrolf arckifejezése nyugodt maradt, de szemei megkeményedtek.
– Fenyegetsz?
– Csak figyelmeztetlek – felelte lágyan a rashemeni. Kérdő pillantást vetett Lirielre, aki időközben közelebb lopódzott, hogy hallja, miről beszélgetnek. – A társaimmal ellentétben én nem tudom irányítani a berszerker harci lázat. Liriel nem említette?
– Nem – dünnyögte, majd a sötételfre pillantott. – Elfelejtetted, kislány?
– Nem maradt rá időn, mert kitört a kocsmai verekedés. Egyébként elmondtam volna, elhiheted – mentegetődzött Liriel.
A kapitány felsóhajtott, és pödörni kezdte vastag bajuszát. Hamar visszatért a jókedve, és a nőre mosolygott.
– Ne emészd magad, elf! A harc jó dolog, de vannak más módszerek is!
Aznap délután a kapitány összehívta a legénységet, hogy megbeszéljék a tervet. Ki kellett találniuk valamit a szokásos lestámadás helyett. Hamar beleegyeztek Hrolf tervébe, pedig Lirielnek és sötét mágiájának is nagy szerep jutott benne. Mindenki látta Fyodort harc közben, és senki sem állt volna szívesen roppant fekete pengéje elé. Ráadásul már rég hozzászoktak kapitányuk istenkáromló módszereihez, és megbíztak benne, ha Lirielben nem is.
Hrolf nem először blöffölt, hogy vér nélkül szerezze meg azt, amit akart. Valójában hajlott a békés kalózkodás felé. Ha eléggé meg tud rémíteni egy hajót ahhoz, hogy átadják az árujukat, annál jobb. Hrolf szeretett harcolni, de csak akkor, ha az Elfszűz biztonságos távolban volt a csata színhelyétől.
A legénység feszülten hallgatta, amint Liriel elmagyarázta a varázslat lényegét.
– Ez egyfajta teleportálás, amikor egy ember helyét átveszi egy másik. Egyikőtök átmegy a hajóra, hogy beszéljen a kapitánnyal. A rakomány felét kérjük majd az emberükért cserébe. Ki vállalja?
– Ez nem választás kérdése – szólt közbe a kapitány. – Mi van, ha ott tartják az emberünket, és csak a sajátjukért cserébe adják vissza, vagy egyáltalán nem is akarnak cserélni? Ne értsd félre, a varázslat jó, és könnyen el lehet rabolni vele egy embert. A kapitányuk biztosan megzavarodik majd egy pillanatra, de ez kevés.
– Akkor mi legyen? – kérdezte Liriel.
Hrolf sunyin elmosolyodott.
– A Moonshae-szigeteki Ffolk nép bátor nemzet, nehéz megrémíteni őket. Képzeld csak el a kapitányuk arcát, amint a semmiből előtte terem egy idegen. Ugyan melyikünk tudná halálra rémiszteni?
Minden szem Lirielre szegeződött.
Lusta, kaján vigyor ült ki a sötételf arcára, és bólintott, hogy elfogadja a tervet. Szemei felragyogtak, amint kezdte kidolgozni a részleteket. Hamarosan az egész legénység örömittasan kuncogott. Egyikük sem neheztelt vagy ellenkezett, amikor kiosztotta nekik az utasításait. Elfogadták tőle, mintha ő lenne a hadvezérük.
Csupán ketten nem osztották a többiek lelkesedését: Ibn, aki egykedvűen pöfékelt, és Fyodor, aki próbálta leplezni a csalódottságát, amint a tervezgető elf ragyogó, eleven arcát nézte.

* * * * *

Liriel alkonyatkor mondta el a varázslatot. Bár lassacskán kezdett hozzászokni a gyilkos napfényhez, továbbra is a misztikus félhomály maradt az igazi eleme, melynek minden egyes pillanatát mohón ki akarta élvezni. A természet mágiájának eredményeként a tenger és az égbolt összeolvadt, és a megjelenő árnyékok elegendő menedéket nyújtottak. A sötétség sűrűsödésével az árnyékok eltűntek ugyan, de a nyomukat hátrahagyták. Ebben a sejtelmes, árnyékokkal és álmokkal teli állapotban bármi megtörténhetett. Liriel épp erre alapozott. Remélte, hogy áldozatai fogékonyak lesznek a megmagyarázhatatlan jelenség iránt. Márpedig erre az alkony a legmegfelelőbb időpont.
A Moonshae hajó is tökéletesnek bizonyult. A teleportáló varázslat egyenesen a fedélzetre repítette. Szorosan maga köré tekerte a piwafwiját, és körülnézett a hajón. Még a kabinokba is benézett, hogy semmi se kerülje el a figyelmét. Az egyik szobában furcsa alakú és méretű dolgokra bukkant. Csakis varázslat komponensek lehetnek, gondolta, és gyorsan átkutatta a helyiséget. Legnagyobb örömére talált egy varázskönyvet, tele tengeri varázslatokkal. Zsebre vágta, és folytatta a kutatást.
A kereskedő hajó kicsi volt, de modern. A hátsó hajóbástya szervesen a hajótesthez tartozott. A farktőrudas kormánylapátot egy kormányrúd működtette. Az egész szerkezet a hajóbástya alatt feküdt, így a kormányost folyamatosan irányítani kellett, hogy merre kormányozzon, mert ő maga semmit sem látott. Most éppen a kapitány osztotta az utasításokat, aki magányosan üldögélt az árbockosárban. A hajótest mindkét oldaláról finom létrát formáló vékony kötelek kúsztak fel a kosárba.
Liriel hangtalanul és láthatatlanul felmászott a kapitány mellé. A férfi épp áthajolt a kosár peremén, hogy jobban hallja kér embere jelentését.
– Hogy érted, hogy Drustan eltűnt? – kérdezte. – Hova tűnt?
– Nálunk van – mondta Liriel, majd szétnyitotta a piwafwiját.
A kapitány megmerevedett a hang hallatán, majd megpördült. Rémült arcából kifutott a vér, amint megpillantotta az alig karnyújtásnyira álldogáló sötételfet.
– A társaimnál van – folytatta Liriel. Totális rémület ült ki a kapitány arcára. Meg volt győződve róla, hogy az emberét valahogy levonszolták a föld alá, a rettegett Mélysötétbe. Annál jobb, gondolta Liriel, majd felvonta ezüstös szemöldökét. – Esetleg rábírhatjuk, hogy visszatérjen.
A férfi mondani akart valamit, de nem jött ki hang a torkán. Megnyalta kitikkadt ajkait, és újra megpróbálta.
– Mit akarsz?
– A rakomány felét – vágta rá Liriel egyből. – Ne próbálj átverni, mert egyből megtudjuk. Nem vagyok egyedül. – hangját síri suttogássá halkította, majd összevonta a köpenyét, és abban a pillanatban eltűnt szem elől. A kapitány nem láthatta sem őt, sem a tőrt, amit a torkának nyomott. A vékony vércsík azonban látható és meggyőző foltot hagyott az ingén. Szemeiből sütött a rettegés, hogy a hajóját elözönlötték a láthatatlan és kegyetlen sötételf gyilkosok.
– Azt tesszük, amit mondasz – hadarta a férfi, de Liriel észrevette a hamis csillogást a szemében.
– Nem akarlak kiábrándítani, de a varázslótok tehetetlen ellenünk. Nem tudja áttörni a láthatatlanság varázslatunkat, ráadásul az emberi mágia lepereg a sötételfekről, mint az ártalmatlan vízcseppek. – mondta ridegen. – Ugyanakkor minden egyes szánalmas próbálkozást megtorlunk. Gondolom, nem akarod a saját bőrödön tapasztalni kíméletien harci varázslatainkat.
A remény utolsó szikrája is kihunyt a kapitány szemében, és Liriel tudta, hogy győzött. Kiadta az utasítást a férfinak, majd biztosította róla, hogy végig mellette lesz, és ha bármilyen módon elárulja őket, akkor nemcsak a rakomány felét veszíti el, de a legénység felét is. Sőt, talán még a saját életét is.
A kapitány mindent úgy tett, ahogy parancsolták neki. A legénység csak nehezen tudta megemészteni, hogy Drustant mágikus úton elrabolták, és csak a rakomány egy részével válthatják ki. Végül is engedelmeskedtek. Leeresztettek egy csónakot, majd telepakolták hordókkal.
– Hagyjatok helyet az embereimnek. Két elf elmegy a csónakkal, a többiek itt maradnak, nehogy megpróbáljatok átverni valahogy. Visszaküldjük az embereteket a csónakkal, és eltűnünk, mintha itt sem lettünk volna.
Miközben a kapitány utasította a legénységet, hogy rendezzék át a hordókat, Liriel nesztelenül leereszkedett a csónakba. Amint a tengerészek elhagyták a csónakot, elmondott egy levitáció varázslatot. A csónak a levegőbe emelkedett, majd döbbent tekintetek kíséretében beleveszett a ködbe.
Nehéz varázslat volt, de Liriel tudta, hogy a lehengerlő hatás mindennél fontosabb. Ez a kis erőfitogtatás alátámasztja a kapitány viselkedését, és a legénységnek esze ágában sem lesz követni a kísérteties csónakot.
Amint a csónak leereszkedett az Elfszűz fedélzetére, Liriel az egyik ládára rogyott. A varázslat kiszívta minden erejét. A legénység azonnal köré gyűlt, hogy üdvözöljék, és szemügyre vegyék a zsákmányt. Legnagyobb örömükre a hordók málnasört és gyümölcsökkel fűszerezett tüzes mézbort rejtettek.
– Engedjük útjára a fickót, majd ünneplésképpen üssünk csapra egy hordót. A többit meghagyjuk csereárunak. – adta ki az utasítást Hrolf.
A tengerészek azonnal munkához láttak Liriel útmutatásai alapján. A teleportáló varázslat a hajóűrbe vitte az elrabolt férfit, ahol két ruathymi tengerész várta, altatólövedékkel a kezükben. Egyetlen szúrás elegendő volt, hogy a fogoly elaléljon. Még akkor is eszméletlen volt, amikor felvitték a fedélzetbe, és a csónakba rakták.
Liriel Fyodor gondjaira bízta az értékes varázskönyvet, majd ő is beszállt a csónakba. Egy fontosa lépés még hátra volt a tervből. Nem szabad, hogy a kereskedők megtudják, hogy csupán szellemek áldozatául estek, és hogy a kalózhajó ott ringatódzik a közelben. Megvárta, amíg az Elfszűz biztonságos távolba evez, majd elővett egy fiolát. Cseppentett egyet a férfi szájába, aki prüszkölve, krákogva, erős szitkozódás közepette magához tért. Kinyitotta a szemét, és azonnal torkára fagytak a szavak, amint megpillantotta a fölé hajoló sötételfet.
– Menj vissza a hajódra! – utasította a férfit, majd a kereskedő hajó felé bökött. Kísérteties tündefénnyel vonta be, hogy a tengerész jobban láthassa, és még jobban elrettentse a hajó legénységét.
Miközben a férfi önkívületi állapotban evezett a hajó felé, Liriel észrevétlenül a tengerbe siklott. Lábai elnehezedtek a hideg vízben, piwafwija ólomként búzta lefelé. Bár jó úszónak számított, csak nagy szenvedés árán ért vissza a kalózhajóhoz.
Azonnal segítő kezek ragadták meg és rántották a fedélzetre. Liriel nem ismerte fel a körülötte állókat, nem érzékelte, hogy padló van a talpa alatt, és azt sem vette észre, hogy a fagerendák vészes gyorsasággal megindultak az arca felé.
Fyodor elkapta estében az elfet, és levitte Hrolf kabinjába. Szemérmesen elfordult, amíg a nő megszabadult vizes ruháitól, és csak akkor fordult felé, amikor már a takaró alatt melegedett.
– Minden rendben ment – lehelte réveteg hangon Liriel –, bár egy ideig biztos nem lesz nyugta a kapitánynak. Minden sarokban sötételfeket lát majd.
– Pihenned kell. – felelte Fyodor gyengéden. – Magadra hagylak.
Volt valami nyugtalanító a férfi hangjában, amely még a nő elgyötört tudatáig is eljutott. Ülő helyzetbe tornázta magát, és alaposan végigmérte a barátját. Ahogy gondolta, a férfi nem díjazta a teljesítményét. Nem ítélte el, de szomorúság és szánalom sütött a szeméből. Ez mindennél jobban zavarta.
– Már ittam Moonshae bort korábban, és tudom, mennyit ér – hadarta a nő, majd lenyúlt az ágy mellé, és felvett egy szütyőt vizes ruhái közül. Fyodor felé hajította, aki lassúnak bizonyult, így a szütyő hangos csilingeléssel hullott a lába elé.
– Menzoberranzan piacán ennyibe kerülne a bor. A kereskedő hajó kapitánya egy ugyanilyen erszényt talál majd a kabinjában, a hajóvarázsló úgyszintén. A varázskönyv piaci árát inkább ne kérdezd – tette hozzá. – Ne aggódj, semmi veszteség nem érte őket. Sőt, nagyon is jól jártak, mert nem kell lecipelniük az árut Mélysötétbe!
Fyodor hosszasan meredt a teljességgel kiszámíthatatlan sötételfre.
– Mért tetted ezt, kicsi holló? Miért vállaltál ekkora kockázatot, ha csak üzletet akartál kötni?
Liriel sokat sejtetően elmosolyodott, de szemei bizonytalanságot tükröztek.
– Gondolod, hogy Hrolf és az emberei megelégedtek volna egy egyszerű üzlettel? Ők kalózok. Ezzel a tervvel Hrolf átverhette a kereskedőket, akik viszont megkapták a pénzüket az áruért. Végeredményben mindenki jól járt.
Fyodort letaglózta a felfedezés. Sosem hitte volna, hogy valaki képes véghezvinni egy ilyen körmönfont tervet, pláne azért, hogy őt kielégítse. Ez különösen mélyen érintette. Közelebb lépett a nőhöz, és megszorította a kezét. Liriel ujjai még mindig fagyosak és dermedtek voltak. Masszírozni kezdte, miközben a szavain gondolkodott. Annyi mindent szeretett volna elmondani, de nem tudta, hogy mit jelentenének a sötételfnek. Csavaros esze és ördögi tervei ellenére, a nő egyáltalán nem értett a szív dolgaihoz. A csend hosszúra nyúlt kettejük között. Liriel felszegte a fejét, és megeresztett egy gúnyos mosolyt.
– Te gondolkodsz – ingerelte nyájasan. – Vannak, akik gondolkodnak, és vannak, akik álmodoznak. – idézte a férfi szavait. – Nem akarsz váltani, ugye?
Fyodor bánatosan elmosolyodott.
– Nem, csak álmodozom, mint mindig – mondta, majd megfordult, hogy kimenjen a kabinból.
– Maradj még! – szólt utána Liriel, majd arrébb húzódott, hogy helyet szorítson a harcosnak.
Fyodor visszanézett a válla felett. A tekintete beszélt helyette, de nem lépett közelebb.
– Mindig a barátod maradok, kicsi holló, de van, amikor túl sokat kívánsz egy férfitól – felelte halkan.
Döbbenet ült ki az elf arcára, amint megértette a szavak jelentését. Az intimitás váratlan és ismeretlen érzése kiszakította csüggedt fásultságából, és tökéletes zűrzavarba taszította. Az efféle dolgok veszélyesek, sőt tiltottak voltak a sötételf társadalomban, mégis szó nélkül elfogadta Fyodor rejtett üzenetét, hogy lépjenek túl ezen a kis közjátékon. A barátságuk erős volt bár, de még mindig ismeretlen, ingoványos területen jártak. Most értette csak meg, mennyire elszánt a barátja. Ez némileg megrémítette, de fel is izgatta.
– Maradni akarsz? – kérdezte nyíltan.
Fyodor elmosolyodott.
– Aludj jól. Találkozunk napnyugtakor. – ezzel kilépett, és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót.
Hullámokban törtek rá az érzelmek a szeszélyes sötételfre: megkönnyebbülés, düh és hamisítatlan női büszkeség. Előhúzott egy tőrt a matraca alól, és az ajtóba vágta. A penge mélyen a fába harapott, és hangos zizegéssel rezegni kezdett. Nem bírta elviselni a gúnyos hangot, ezért mélyen a párnája alá temette a fejét.
– Igazán igent mondhatott volna! – duzzogott.

* * * * *

A hajnal első sugarai a Korina Szigetvilágban, a Moonshae-szigetektől északra fekvő kicsiny szigetcsoportban köszöntött rá az Elfszűzre. Különös, feszült várakozás ülte meg a hajót, ami nem tetszett Fyodornak. Hrolf különösen vidáman énekelt és viccelődött.
A fiatal rashemeni lehengerlőnek és ragályosnak találta a kapitány jókedvét. Hrolf élvezettel és mohón fogadta az élet minden adományát, legyen az egy szélroham, egy kupa jó bor, vagy egy kalandos történet. A berszerker még önmagának is csak nehezen akarta beismerni, hogy kedveli a kapitányt. Előre rettegett attól, mi lesz, ha egyszer partot érnek.
A fogadtatás azonban feledtette baljós gondolatait. Késő délután kötöttek ki Tetrisen, egy hullámzó hegyekkel tarkított, szélfútta szigeten. A kikötőmester jól ismerte Hrulfot, és azonnal magával rángatta, hogy minél előbb csatlakozzanak a fesztiválhoz. Ahogy a legénység áthaladt a fa- és kőkunyhókkal övezett falun, a helybeliek vidáman, csilingelő hangul üdvözölték őket. Egy alacsony, telt idomú, mosolygós tekintetű fiatal nő ugrott Hrolf nyakába. A kapitány felkapta, körbefordult vele, majd szorosan magához ölelte.
– Az asszonya – magyarázta Olvir, és szemérmesen mosolyogni kezdett, amint az ölelkező párt nézte. Fyodorral kettesben követték az egyre duzzadó tömeget a falu mögött húzódó dombok felé. A két férfi összebarátkozott az út során. Kezdetben csak népük meséit osztották meg egymással, később viszont saját kalandjaikat is. Olvir mindig is vándorénekes akart lenni, de sehogy sem bírt megbarátkozni a gondolattal, hogy harcos népe alacsonyabb rendűekként kezeli a dalnokokat. Így hát a tengert választotta, hogy a távoli népek történeteivel csillapítsa szűnni nem akaró dalnoki étvágyát.
– Gyakran jöttök erre a szigetre? – kérdezte Fyodor.
– Ötször-hatszor évente. Olyan, mintha haza jönnénk.
– Ez akkor is kevés, hogy két ember ennyire szeresse egymást.
Olvir megvonta a vállát.
– Moira sosem hagyja el a szigetet, és Hrolf sem hagy fel a hajózással. Jól összeillenek. Örülnek, ha látják egymást, de el is tudnak válni egymástól.
Olvir folytatta a beszédet, de időközben rátért a közeledő fesztivál lényegére. A Ffolk nép rég elfeledett rítusokat követtek, melyekkel az évszakok váltakozását ünnepelték. A druidájuk, egy totyogó, ősz szakállú férfi a tenger és a szárazföld ősi szellemeihez imádkozott. Aznap éjjel a falu felajánlja a szokásos adományt a folyó szellemének, majd megünneplik a tavasz eljövetelét.
Fyodor a falubeliek között hallgatta végig a druida imáját, és nézte, amint felajánlja a folyó szellemének a művészien elkészített, színarany karpereceket, nyakláncokat és kitűzőket. Meglepetten látta, hogy a kalózok szemrebbenés nélkül nézik, amint az öregember egy egész vagyonnyi ékszert szór a vízbe.
Ennél is jobban meglepte, hogy nem érzett mágikus lüktetést a folyóparton. A népe többi tagjához hasonlóan benne is meg volt a látás képességének csírája, és megérezte az erőtől sugárzó helyek lüktetését. Itt viszont nem érzett semmit. Majd később megkérdezi Hrolfot, döntötte el.
Napnyugtakor kezdetét vette az ünnepség. Hrolf emberei csapra vertek jó pár lopott hordót, hogy feldobják a hangulatot. Tábortüzek világították meg a domboldalakat, ahol önfeledten táncoltak a kalózok és a helybeliek a nádsíp, a dobok és a tilinkó dallamára. Az ünnep idővel bágyadtságba fulladt. Egyes párok próbáltak meghitt, nyugodt helyeket találni a bokrok között, míg akik a tűznél maradtak, rövid úton merevre itták magukat.
Fyodor kihasználta a pillanatot, és megkereste Hrolfot. A kapitány a fatuskón üldögélt, asszonyával az ölében, és egy hatalmas ivótülökkel a kezében. Mély, alkoholos horkantással köszöntötte a berszerkert, majd a kezébe nyomta a tülkeit, hogy húzza meg. Fyodor egy szuszra kiitta az egészet – nem okozott különösebb nehézséget, elvégre a tüzes jhuildhoz szokott –, majd megkérdezte a kapitányt, mit is szimbolizál a fesztivál, és miért nem járja át mágia a helyet.
A kalózkapitány csak megvonta a vállár.
– A helymágia már nem annyira erős, mint egykoron, de nehéz szabadulni a régi szokásoktól. És mi rossz van benne? A folyó öntözi a földjeiket, kiviszi a csónakjaikat a tengerre, és halat ad nekik. Ez többet jelent nekik bármilyen aranynál!
– Bölcs meglátás – ismerte el Fyodor, akit meglepett Hrolf mélyen szántó válasza. Mindazonáltal nem hitte el, és szóvá is tette.
A kapitány csak felhorkant válaszképpen, és megvonta a vállát. Teletöltötte az ivótülköt, és odaadta a fiatal harcosnak.
– Álmodozó létedre túl sokat aggódsz, kölyök! Idd ki, hátha elűzi a bajod!

* * * * *

Liriel csak jócskán éjfél után hagyta el a hajót. Bár megígérte Hrolfnak, hogy nem lép a szigetre, nehogy a falubeliek megvaduljanak, de egyszerűen nem bírt ellenállni a kísértésnek. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felvette legújabb fekete selyemruháját, amelyet: még a Koponyák Városában vett, sűrű fehér haját pedig szabályos gyűrűkbe rendezte. Mintha csak egy közönséges táncos lenne. A Szélben Járót a ruhája alá rejtette, ugyanis egy másik függőt részesített előnyben: egy láncra fűzött borostyánkövet, mely egy fekete pókot rejtett. Még Fyodortól kapta a függőt, és azóta is nagy becsben őrizte. Miután elkészült, magára kanyarította a piwafwit, és átsétált az elnéptelenedett falun, a haldokló tábortüzek felé.
Kavargó fesztiválra számított, pedig egy csatatér látványa fogadta. A kalózok és a falubeliek egymás hegyén-hátán feküdtek, mint egy kíméletlen mészárlás után. Egyetlen lényeges különbséggel: a halottak nem horkolnak. A borgőzös horkantások a szavaknál is ékesebben festették le, hogy mi is történt a fesztivál keretében. Úgy tűnt, Hrolf a vezérhorkoló, aki a hátán feküdt, miközben lábait egy hordón nyugtatta, és kezében egy ivótülköt szorongatott.
Liriel ingatni kezdte a fejét. Sosem értette, hogy az emberek hogyan dőlhetnek ki ennyire az alkoholtól. Egy sötételf bármikor az asztal alá iszik akár egy csapatnyi törpét is, és egyetlen tejrázással képes lerázni magáról a bódulatot. Az emberek azonban mindig az ital áldozatául esnek, ráadásul úgy tűnt, hogy pont azok isznak a legtöbbet, akik a legkevésbé bírják. Azt viszont már végképp nem értette, hogyan részegedhetett le az egész banda ilyen rövid idő alatt. Még Fyodor is elterült, aki pedig képes felhajtani a bitang erős rashemeni tűzbort. A berszerker békésen hortyogott egy félig üres ivótülök szótlan társaságában.
Liriel leguggolt a férfi mellé, és kézbe vette a tülköt. Beleszagolt, és azonnal tudta, mi minden van a borban. A fűszerek mellett megérezte az altató méreg jellegzetes szagát is.
Ennek tudatában meg sem lepődött különösebben, amikor Hrolf halkan huhogni kezdett. A hívó hang hallatán a kalózok bábuk módjára összekapták magukat, és feltápászkodtak a földről. A kísérteties, de valahogy mókás jelenet arra emlékeztette Lirielt, mint amikor egy varázsló életre kelti a holtakat.
Szó nélkül megindultak a folyópart felé. A kíváncsi elf felállt, és óvatosan követni kezdte a kalózokat. Értetlenül nézte, amint a fiatalabbak meztelenre vetkőznek, és bemennek a vízbe. Időről időre lemerültek, és apró, fényes tárgyakat dobtak ki a parton várakozó társaiknak, akik az éjszakai mulatozás részleteiről, és a rablásról beszélgettek.
Liriel hirtelen aggódni kezdett az istentagadó cselekedet láttán. Bele sem mert gondolni, mi történne Menzoberranzanban, ha valaki ellopná Llothnak ajándékát. Bár az is igaz, hogy a Pók Királynő kivételesen kegyetlen, mégis úgy érezte, hogy le kell beszélnie a kalózokat a lopásról.
Közelebb lopódzott, és nézte, amint az ifjú Bjorn éppen felbukkan, széles mosollyal az arcán. Diadalittasan meglengetett egy arany karperecet a feje felett, majd a partra dobta. Liriel gyorsan ott termett, elkapta az ékszert, és a piwafwija alá rejtette, mielőtt még földet ért volna.
A kalózok mindebből csak annyit láttak, hogy a karperec hirtelen eltűnt a szemük elől. Döbbenten, félelemmel telve hátrálni kezdtek.
– Kapitány, úgy tudtuk, hogy nincsenek folyami szellemek – tiltakozott Olvir fehérré vált arccal.
Bjorn még nála is elveszettebbnek tűnt. Folyamatosan kapálódzott, miközben megpróbált védőjeleket rajzolni a levegőbe.
– Tempus legyen velünk! Feldühítettük az istenüket!
– Korántsem. – felelte Hrolf nyugodt hangon. – Már tíz éve rendszeresen lehalásszuk az ékszereket. Ha volt is szelleme a folyónak, már rég eltűnt.
– Akkor mi ez? – szólalt meg Ibn is.
A kapitány az első tisztjére meredt, majd kinyújtotta a tenyerét.
– Add vissza, kislány. Később majd megkapod a részed, ahogy mindenki.
Liriel elnyomott egy mosolyt. Hrolf ügyesen megnyugtatta az embereit, és egyúttal kis trükkjét is leleplezte. Még mindig láthatatlanul visszaadta a karperecet. A jelenés ismét döbbent horkantásokat váltott ki a kalózokból. Ekkor Bjorn végre megértette, hogy mi történik, és nevetni kezdett. A kalózok egytől egyig felszabadultak, és vihogni kezdtek. Egyvalaki azonban nem értékelte a viccet.
– Átkozott nő! – morgott Ibn, majd visszafordult a folyó felé. – Tudhattam volna, hogy ő az!

* * * * *

Mire felkelt a nap, az összes aranyat felvitték a hajóra, és a kalózok visszafeküdtek a falusiak közé. A helybeliek lassan éledezni kezdtek, és egyiküknek sem tűnt lel semmi. A búcsúra kicsit rányomta a bélyegét súlyos másnaposságuk, de a kalózok vidáman hajóztak el, és megígérték, hogy hamarosan visszatérnek.
A kalózok visszanyerték régi életkedvüket, amint az Elfszűz fedélzetére léptek. Egyedül Fyodor szenvedett az előző esti mulatozástól. Sehogy sem értette, miért csak az ő feje akar kettéhasadni.

* * * * *

Liriel legnagyobb bánatára az Elfszűz nem fordult azonnal Ruathym felé. Hrolf Örüknyár városa felé vette az irányt, amely mintegy háromszáz mérföldre feküdt, északi irányban. Abban bíztak, hogy elcserélhetik az arany egy részét, de egyéb, jóval prózaibb oka is volt, hogy a városba akartak menni.
Öröknyár onnan kapta a nevét, hagy egész évben meleg van, és a tenger sosem fagy be. Ez az Áramlatnak, egy meleg áramlatnak, és az azt kísérő langyos fuvallatoknak volt köszönhető, mely Evermeet szigetétől egészen Öröknyár városáig szelte át a vidéket. Hrolf úgy tervezte, hogy a sárosnál ráállnak az áramlat vonalára, elhajóznak Gundarlun szigetéig, ahol heringre halásznak, majd folytatják az utat Ruathym felé. A várható profit nagynak ígérkezett, de sok időt veszítenek vele, ami nem tetszett Lirielnek. Nem tudta, meddig tart ki a Szélben Járó ereje, ezért minél előbb Ruathymba akart érni.
Viszont ha már így alakult, megpróbálta a lehető legjobbam kihasználni az időt. Folyamatosan tanulmányozta a tengeri varázslatokat tartalmazó könyvet, és újabb varázslatokkal ruházta fel az amulettet. Egyre jobban élvezte a történetmesélést, és folyamatosan nyaggatta Hrolfot és Olvirt, hogy meséljenek a hazájukról. Az idő előrehaladtával ismét rátaláltak egymásra Fyodorral, és az életük visszatért az útitársak régi kerékvágásába. Egyikük sem említette a Hrolf kabinjában történteket, de Lirielnek gyakran eszébe jutott. Mint ahogy biztosan Fyodornak is, gondolta.
A hajó végül kikötött Öröknyár városában. Egy őrhajó kísérte be őket a kikötőbe, ahol látva az aranyukat, megengedték, fogy horgonyt vessenek. A kikötőmester viszont kikötötte, hogy Hrolf a nyakas a hajón marad, méghozzá szigorú őrizet alatt. Úgy tűnt, számos kocsma és fogadó nyögi még mindig a fékezhetetlen kapitány dorbézolásait.
Liriel élvezettel sétálgatott a városban Fyodor oldalán, láthatatlanul természetesen. Sorra járta az Öröknyár messze földön híres vízóráit és lámpásait árusító boltokat. A lopott arany egy részéből ilyen holmikat vettek, hogy aztán drága pénzen tovább adják egy másik város nemesi családjainak. Jól érezte magát a városban, de nem búsult, amikor az Elfszűz végre útnak indult.
Két napig hajóztak nyugati irányba, amikor összetalálkoztak egy másik hajóval. Éppen Fyodor ült az árbockosárban, és ő pillantotta meg az idegen hajót: a zömök jármű erősen a szélárnyékba dőlt, és türelmetlenül szelte a habokat. Figyelmeztette Hrolfot a közeledő hajóra, aki éppen ruathymi történetekkel traktálta Lirielt.
– Ismerem ezt a haját. Fókavadászok, és ahogy látom, hazafelé tartanak, megrakottan – szűrte a szavakat, miközben egy távcsővel kémlelte a tengert.
Szélesen elvigyorodott testes bajsza alatt, és magához hívott két matrózt.
– Gondoljatok csak bele: egy halom gyönyörű szőrme. Felvidíthatjátok vele az asszonyaitokat – ingerelte az embereit.
Liriel Fyodorra pillantott, és ingatni kezdte a fejét.
– Ne tedd, Hrolf. – rázta a fejét a nő. – Te csak az óriáspolip ellen láttad harcolni, én viszont sötételfek ellen is. Ő nyert.
Hrolf érzékenyen felhorkant.
– Miféle bolondnak tartasz te engem?! Gondolod, hogy magamra haragítanék egy dühöngő berszerkert?
A közeledő hajóra mutatott.
– Ismerem a kapitányát. Farlownak hívják, valaha zsoldos volt. Jó hajós, és tudja rólunk, hogy kalózok vagyunk. Csak annyi a dolgunk, hogy megmutatjuk nekik magunkat, és a többit rájuk bízzuk. Ha ránk támadnak – sunyin elmosolyodott. – A harcos mellénk áll, és végre megláthatjuk, hogy harcol valójában! Könnyű dolgunk lesz, azt hiszem!
Hrolf szavai beigazolódtak. Alig fejezte be a mondatot, az idegen hajó irányt változtatott. A nehéz fókavadász hajó egyenesen az Elfszűz felé robogott, feltartóztathatatlan lendülettel. Orrárbocát előreszegte, mint egy rohamra induló lovag.
– Mindenki a helyére! – kiáltotta Hrolf.
Az efféle támadások gyakoriak voltak, és mindenki rutinszerűen végezte a dolgát. Harreldson gyorsan leeresztette a vitorlát, majd leült a társai mellé, és evezőt ragadott. Az Elfszűz könnyebb és kecsesebb volt a másik hajónál, és egy ütközéstől egyszerűen kettétört volna. A harcban leginkább a gyorsaságára és jó manőverező képességére, na meg a képzett legénységre támaszkodhatott.
Fyodor leakasztott egy hatalmas fa pajzsot az első hajóbástyáról. Öten követték a példáját, majd egymásnak vetették a vállukat, hogy élő pajzsfalat alkossanak. Liriel Fyodor mellé lépett, fegyvertelenül. Ha a helyzet úgy kívánja, más, nagy erejű eszközöket vet majd be.
A hajó gyorsan közeledett, és megérkezett az ellenséges nyílzápor első hulláma. A tengerészek hárították a támadást, majd viszonozták a tüzet. Az Elfszűz időközben élesen elfordult, és elrobogott a rohamozó fókavadász hajó mellett. Mielőtt még a másik kapitány reagálni tudott volna, Hrolf ismét fordított egyet a hajólapáton, és az ellenséges jármű mellé siklott. Két kalóz azonnal kampós köteleket dobott át a fedélzetre. Az egyik fókavadász megpróbálta elvágni, de nyílvesszőktől lukacsosan a vízbe fordult.
A két hajótest hangos recsegéssel ütközött össze, majd vált el egymástól. A kalózok letették az evezőket, és fegyvert ragadtak. Épp időben, hogy felvehessék a harcot három támadóval.
Hrolf üvöltve, kitárt karokkal rohant az ellenségre. Egyenesen nekik robogott, mielőtt még megvethették volna a lábukat a fedélzeten, és mind a négyen átestek a korláton.
– Az ő hajójukon harcoljatok, fiúk! – kiáltotta a vízből Hrolf. – Nem kell összevérezni a tiszta fedélzetet!
A kalózok azonnal széles deszkákat fektettek a két fedélzet közé, és elkezdtek átnyomulni a kereskedő hajóra. A túlerőben lévő fókavadászok kivont fegyverrel, nyugodtan várták a kalózokat. Higgadt magabiztosságuk azonban egy pillanat alatt szertefoszlott.
Mindannyian hallottak már Rashemen berszerker harcosairól, földjük és népük ádáz védelmezőiről. Szinte sosem látni őket a tengeren, pláne nem egy kalózhajó fedélzetén. Azonban a villogó szemekkel közeledő, sötét hajú harcos minden kétséget kizáróan egy berszerker.
A több mint kétméteres óriás egy nehéz, fekete kardot forgatott, amelyet a legtöbb férfi még csak megemelni sem tudna. Mágikus aura lengte körül, kék szemei különös tűzzel izzottak. Legalább ennyire félelmetes és döbbenetes volt a mögötte árnyékként osonó sötételf nő látványa. Egyik kezében hosszú tőrt szorongatott, arany szemeiből egy vadászó farkas vad pillantása köszönt vissza rájuk.
A fókavadászok csak egy röpke pillanatig tétováztak. Fekete szakállú kapitányuk karddal a kezében zavarta harcba őket.
Fyodor egyenesen Farlow kapitány felé indult. Félresöpört két támadót az útjából, majd végigdübörgött a széles pallón. Meglengette a kardját, majd leugrott a fedélzetre, és ezzel egy időben lesújtott.
Farlow védekezésre emelte másfélkezes kardját. Pompás törpe acél volt, amely jó két évtizeden keresztül szolgálta a harcban. A berszerker pengéje darabokra törte a kardot. Farlow alig akart hinni a szemének, pedig a java még csak azután jött. A berszerker szemmel szinte követhetetlen gyorsasággal megváltoztatta a fekete penge útját, és a levegőben pörgő éles szilánkdarabokat az egyik fókavadász felé ütötte. Egy hosszú, hegyes acéldarab átfúrta a szerencsétlen férfi torkát, és az árbochoz szögezte.
A kapitány a kezében lévő csonka markolatra meredt. Egy vakmerő gondolattól hajtva a feje felé emelte az acéldarabot, és minden erejét beleadva a berszerkerbe vágta.
Liriel látta a támadást, és figyelmeztetően Fyodorra kiáltott. A harcos egy hanyag mozdulattal elkapta Farlow kezét. Fékezhetetlen erővel befelé fordította a kapitány csuklóját, majd a szívébe vágta saját pengéjét.
Meglepő módon a fókavadászok tovább harcoltak, annak ellenére, hogy elesett a kapitányuk. Sőt, minden eddiginél nagyobb elszántsággal, és vadsággal estek a kalózoknak. Lirielnek megakadt a szeme egy vörös hajú férfin, aki egy lovag pazar mozdulataival hadakozott Hrolf ellen. Az első hajóbástya előtt vívtak. Egyikük sem tudott előnyhöz jutni, kardjuk fáradhatatlanul szelte a levegőt.
A többiek már korántsem boldogultak ilyen jól a kalózokkal, és főként a berszerkerrel. Az ellenséges kereskedő hajó fedélzetét percek alatt beborította a vér. Alig néhányan élték túl Fyodor sistergő, fekete pengéjének tombolását. Rövidesen már csak Hrolf makacs ellenfele volt talpon.
Látva a győzelmüket, Liriel felkurjantott, majd sugárzó arccal Fyodor felé fordult. Azonnal jeges karmok mélyedtek a torkába. Fyodor harci láza nem szállt el, bár már csak kalózok álltak a fedélzeten.
– Dobjátok el a fegyvereiteket! – kiáltotta Liriel. – Mindenki!
Fyodor a hang irányába fordult. Fekete pengéje zizegve hasította maga előtt a levegőt. A nő már többször látta harcolni berszerker barátját, de még sosem álltak szemtől szemben egymással, még sosem látta a harcos kék szemeiből sütő különös forróságot és fagyot. A rashemeni a törékeny sötételf fölé tornyosult. Liriel varázsló volt, és átlátott az illúzión. Tudta, hogy Fyodor valójában kisebb, a gondolat azonban nem nyugtatta meg. A barátja még csak fel sem ismerte.
Liriel eldobta a tőrét, majd térdre ereszkedett, és tenyérrel felfelé kinyújtotta a karját, a megadás jeleként. A szeme sarkából látta, hogy Hrolf és az ellenfele még mindig szorongatják a kardjukat. Bár a harcot abbahagyták Liriel kiáltására, egyikük sem akart megválni a fegyverétől.
– Ha azt akarod, hogy éljek, Hrolf, ha ti élni akartok, dobjátok el a kardotokat, azonnal. – ismételte el Liriel nyugodt hangon.
Némi feszült várakozás után hangos kardcsörgés törte meg a csendet. Fyodor harci láza lassan elpárolgott, és „visszazsugorodott” eredeti méretébe. Egy hosszú percig szótlanul és mozdulatlanul meredt a sötételfre. Szemmel láthatóan nem tudta, hogy mi történt. Nehéz kardja a hajópadlóra hullott, ő pedig halálra vált arccal elhagyta a csatateret. Liriel megértette a férfit, és tapintatosan magára hagyta.
A kalózok boldogan vetették a zsákmányra magukat. Zsákszámra hordták át az Elfszűzre a szőrméket, és a kikészítéséhez szükséges lúgot.
Bjorn egy hatalmas ládával küszködött, amely meghaladta az erejét. Kicsúszott a kezéből, és az Elfszűz fedélzetére esett, ahol darabokra tört. A fiú kikerekedett szemekkel meredt a láda tartalmára, és levegő után kapkodott.
– Kapitány, jobb, ha ezt megnézi. – nyögte ki végül.
Bjorn halálra vált ábrázata futásra késztette Hrolfot. Odarobogott, majd elhűlve meredt egy elf gyermek holttestére, amelyet tökéletesen megőrzött a sós lé, amely a fedélzetre ömlött.
A kalózok azonnal abbahagyták a pakolást, amint megpillantották az iszonyatos látványt. Mind odagyűltek, de nem tudták, hogy mit mondjanak. Zavaruk csak fokozódott, amikor Hrolf felnyalábolta a halott gyermeket, és hangosan, szabadon zokogni kezdett.
Kis idő múlva megrázta magát, majd utasította az embereit, hogy nyissák ki az összes ládát. Szemeit sötét, halálos fátyol burkolta be, amint a ládákból újabb és újabb holttestek kerültek elő.
– Hívjátok Xzorsht! – adta parancsba.
Az egyik kalóz leviharzott a hajótestbe, majd egy nyenyereszerű tárggyal tért vissza. Hrolf a vízbe tette, majd megtekerte. A furcsa hangszer sípoló, visító hangot adott.
– Üzenet a tengeri elfeknek – magyarázta Bjorn Lirielnek. – A hang messzebbre és gyorsabban terjed a vízben, mint a levegőben. A tengeri teremtmények meghallják, és továbbítják az üzenetet a tengeri elfeknek. Hamarosan itt lesz, és tudni fogja, hogy mi a teendő.
Amikor Hrolf végzett, Ibn elvette tőle a hangszert, és a fókavadász hajó felé biccentett.
– Mi legyen a hajóval és a túlélőkkel?
– Elsüllyesztjük – felelte tömören Hrolf. – A túlélőket Umberlee kegyeire bízzuk. Kötözzétek be a sebeiket, nehogy idevonzzák a cápákat. A Hullámok Úrnője eldönti, mi legyen velük.
A legénység azonnal munkához látott. Egyesek egy csónakba terelték a túlélőket, míg mások hatalmas lyukakat ütöttek a hajó oldalába. A vörös hajú lovag megpróbált szót érteni a kalózkapitánnyal, Hrolf azonban egy lendületes ökölcsapással elhallgatatta. Miután az eszméletlen férfit is befektették a csónakba, intett, hogy engedjék útjára. A sűrű köd percek alatt elnyelte a halába ítélt tengerészeket, mintha csak elhagyták volna az élők világát.
Hrolf sokáig nézett a ködbe veszett csónak után, szemeiben síri elégedettség csillogott. A legénység némán, alázattal végezte a munkáját. Csak kevesen ismerték kapitányuk igaz történetét elf szerelméről, de mindannyian elvesztették már valamelyik szerettüket a tengeren. Néma imát rebegtek Umberleenek, hogy a sebesült fókavadászokkal csillapítsa a lelkében dúló vihart, és ne mással.
Egyikük sem nevezett meg senkit az imájában. Sem saját magát, serül a barátját, sem a szeretőjét, senkit, akit még viszont akartak látni. A tengerészek mind babonásak voltak, és elfogadták sorsukat. Egyikük sem cserélt volna helyet a vadászokkal. Jól tudták, milyen sors vár rájuk a tengerek istennőjének kezében. És bár északiak voltak, akik nem szeretik az elfeket, érezték, hogy a gyilkosok kiérdemelték végzetüket.

 

 

Ötödik fejezet
Az amulett

Triel Baenre, Menzoberranzan legerősebb házának uralkodónője méltóságteljesen ült fekete trónján. Halvány bíbor fény világította meg a házanyát, amitől az előtte ülő papnőnek a normál fénylátását kellett használnia. Szándékosan rendezte így a dolgokat. Azt akarta, hogy a fény elfedje a sötétséget, hogy a másik papnő ne használhassa a hőlátását, hogy ne olvashassa le az arcáról az érzelmeit. Egy sötételf számára a sötétség felfedte, míg a félhomály elfedte az apró részleteket.
Triel kényesen ügyelt rá, nehogy Shakti Hunzrin észre vegye, mennyire gyűlöli őt. A fiatal papnő értékes eszközzé vált, ugyanis generációk óta ő az első kém-papnő, akinek sikerült beférkőznie Vhaeraun híveinek soraiba. Bár a tolvajok istenének kevés híve volt, jórészt azért, mert minden gyanús személyt azonnal kivégeztek, Triel mégis úgy gondolta, hogy az Álarcos Isten komoly veszélyt jelenthet Llothra. Shakti közreműködésével gondoskodik róla, hogy sose vessék meg a lábukat igazán.
A Baenre Anya biztos volt benne, hogy Shakti elsősorban Lloth elkötelezett híve. Erős gondolatolvasó varázslatokkal fürkészte a kémpapnő elméjét, és csak vak buzgalmat, feltétel nélküli odaadást olvasott ki belőle. Talán egy kicsit túl buzgó is volt, ugyanis a többi papnővel ellentétben Shakti komolyan vette Lloth Parancsait, melyek szerint meg kell hódítani Mélysötétet, majd ki kell irtani az összes elfet a Fény Birodalmában.
Tagadhatatlanul kellemes gondolatok a büszke sötételfek számára, és Triel is hajlott rá, hogy ezek bizony nemes célok, de ő inkább sokkal égetőbb problémákkal foglalkozott.
Több támadás is érte az utóbbi időben, és nyugtalanító pletykákat hallott, miszerint több ház is véget akar vetni a Baenrek évszázadok óta tartó uralmának. Még magát a több évezredes matriarchális rendszert is támadás érte. Nem is csoda, hisz Menzoberranzan a totális anarchia szélére sodródott. Trielnek mindenképpen szüksége volt valamire, amivel megnyugtathatja a kedélyeket, és nem elhanyagolható módon, megerősíti személyes hatalmát és befolyását. A megoldás valószínűleg féktelen húga vad mágiájában rejlik.
– Mit tudtál meg Liriel amulettjéről?
– Jó híreim vannak – kezdte Shakti. – Nisstyre, a varázsló meghalt, és vele a terv is, hogy miként fordítanák Vhaeraun javára az amulett erejét.
Triel elégedetten bólintott. Túl sokan akarták megszerezni a varázstárgyat.
– Vannak más kapcsolataid is Vhaeraun hívei között, igaz?
– Rengeteg – hazudta habozás nélkül Shakti. Áthatolhatatlan agypajzzsal védte a gondolatait, Vhaeraun leghasznosabb ajándékainak egyikével.
– Akkor használd őket. Küldd fel őket a felszínre, keressék meg Lirielt, és hozzák ide az amulettet. – utasította Triel.
– Már útnak indítottam egy vadászt. Ezúttal nem sötételfeket, hanem egy idegen sík teremtményét. Nem Abyssból – tette hozzá magabiztosan. –, úgyhogy nem kell aggódnod, hogy más papnők esetleg többet tudnának meg a terveinkről, mint amennyit Lloth tudat velük.
Triel arckifejezése nem változott, de Shakti észrevette, hogy megrándult a szemöldöke. Nyilvánvalóan nem gondolta, hogy Vhaeraun papnője olyan hatalomra tehet szert, amelyre Lloth papnői csak a legritkább esetben. A Hunzrin papnő szétáradó elégedettséggel nyugtázta a tényt.
– Folyamatosan tájékoztass – mondta végül a házanya, ejtve a témát, mintha Liriel és az amulett csupán lényegtelen részletkérdés lenne. – Most térjünk rá egy másik témára. Mint tudod, Lloth békét hirdetett a házak között. Amikor rendeződnek a dolgok a városban, visszaáll a régi rend. Elképzelhető, hogy a Hunzrin Ház helyzete jelentősen javul majd.
Shakti alig bírta leplezni az örömét. Triel lényegében a Baenre Ház támogatásáról biztosította, bár lehet, hogy ez csak valamiféle próba. Jól tudta, hogy a túlontúl törekvő sötételfeket gyakran a saját kápolnájában éri a halál.
– Az anyám, Kintuere Anya örömmel hallja majd, hogy jó véleménnyel vagy a házunkról – felelte Shakti óvatosan.
Triel egy legyintéssel elintézte a dolgot.
– A Baenre és a Hunzrin házak szövetsége régi keletű és hasznos, bár időnként fárasztónak és nehezen kezelhetőnek találom Kintuere Anyát – egy pillanatra elhallgatott, és fürkészőn nézett a kém-papnőre. – A nővéred haldoklik, így rövidesen te leszel a Hunzrin Ház örököse.
Shakti alázatosan bólintott, de vigyázott, hogy az arckifejezése és a gondolatai teljesen érzelemmentesek maradjanak.
A következő pillanatban ördögi mosoly terült el Triel arcán.
– Szép munka volt – mondta fanyarul.
Triel talán bókolni akart neki jól sikerült szabotázsakciója miatt, de lehet, hogy csak újabb próba elé állította. Talán mindkettő, merengett Shakti.
Röviddel a megjegyzés után elhagyta a Baenre Házat. A beszélgetés jól sikerült, de valahogy mégsem volt elégedett. A felszín csupán hétnapi járóföldre nyílt, de egy számára teljesen idegen, és ismeretlen világban. Shakti még sosem hagyta el a várost, és még csak gondolatban sem merészkedett ki Mélysötétből. El sem tudta képzelni, mennyire nehéz küldetésre vállalkozik, vagy mennyi ideig tart egyáltalán.
Csakis azzal rázhatja le magáról a Baenre Ház béklyóit, ha megszerzi Liriel mágikus amulettjét, és végre megmárthatja a kezét halott riválisa vérében. Csakis akkor teljesítheti Lloth és Vhaeraun kettős küldetését.

* * * * *

Xzorsh, a tengeri kósza nem lepődött meg, hogy Hrolf hívását hallja. Mielőtt még elhaltak volna a nyenyere utolsó hangjai, mielőtt még a sípoló, fütyülő zajokat elsodorták volna a hullámok, a tengeri elf már meg is pillantotta az Elfszüzet. Nem kellett sokat úsznia. Azóta követte a hajót, mióta legyőzték az óriáspolipot.
Felzaklatta, és nyugtalanította a sötételf, hiszen megesküdött, hogy megvédi azokat, akik együtt hajóznak Hrolffal a nyakassal. Az esküje miatt mindig elnézte a kalózok esetleges félrelépéseit és hibáit, de attól tartott, hogy a sötételffel sehogy sem bír megbékélni.
Ugyanakkor rendkívül kíváncsi is volt Hrolf egzotikus utasára. Fajtársaival ellentétben Xzorsht lenyűgözte a mágia, márpedig a fekete nő igazi varázslómesternek bizonyult. A legendák szerint a sötételfek lopták el a mágiát a Tengerek Népétől, ami tovább növelte a kíváncsiságát. Beszélni akart a sötételffel, hogy megtudja az igazságot. Lehet, hogy mágikus fegyvert is tudna szerezni tőle. Rendszeresen kifosztotta az elsüllyedt hajókat és a letűnt városokat, és fegyverekre, illetve egyéb hasznos tárgyakra cserélte a kincseket. Már régóta álmodozott róla, hogy egyszer elf mágia kerül a birtokába.
A személyes érdekek azonban várhatnak. Távolról figyelte a két hajó csatáját. Nem avatkozott közbe, mert Hrolt könnyedén győzött. A legyőzötteket sem sajnálta, hiszen provokáció nélkül támadtak, megérdemelték a sorsukat.
Ahogy közelebb ért az Elfszűzhöz, felfedezte a csónak halvány körvonalát. Biztosan Umberlee kegyeire bízták a túlélőket. Nem helytelenítette ezt a módszert, sőt időnként ők is éltek vele. Az emberek mindig is veszélyt jelentettek a tenger teremtményeire, és a tengeri elfeknek időnként vissza kellett vágniuk. Pusztán kíváncsiságból mégis felúszott a felszínre, hogy megszemlélje Hrolf legújabb áldozatait.
Hét férfi lapult a csónakban. Egy kivételével mindannyian megsebesültek, de gondosan bekötözték a sérüléseket. Elégedetten bólintott, látva, hogy Hrolf becsületesen hadakozik. Ekkor a vörös hajú férfira esett a tekintete, és elállt a lélegzete.
Ismerte a férfit. Caladorn volt az, Vízmélyvára egyik lordja, aki gyakran tanácskozott a tengeri emberekkel, akik a kikötő biztonságáért feleltek. Xzorsh is gyakran értekezett velük, és egyszer látta Caladornt, igaz csak távolról, és a víz alól. Ennek ellenére becsületes és tisztességes embernek ismerte meg. El sem tudta képzelni, hogy mit véthetett l Hrolf ellen.
Xzorsh izgatottan közelebb úszott. A túlélők gyakran megtarthatták a fegyvereiket, nehogy megölje őket valami, még mielőtt Umberlee kiszabhatná rájuk méltó büntetését. Ezek a tengerészek azonban fegyvertelenek voltak. Újabb bizonyítéka annak, hogy valami égbekiáltó gazságot követtek el.
– Lord Caladorn – szólt Xzorsh lágyan. A férfi felkapta a fejét, majd keresni kezdte a hang forrását. Döbbenten hátrahőkölt, mikor megpillantotta a tengeri elfet. Csak kevés embernek adatik meg, hogy láthatja őket, és kivétel nélkül mind csodának tartják. Xzorsh hagyott egy kis időt a lordnak, hogy felfogja, amit lát, majd megszólalt.
– Xzorsh vagyok. Én is a népemet védem, ahogy te is – kezdte. – Tudni szeretném, hogy miért támadtátok meg a ruathymi hajót. A kapitánya a tengeri elfek barátja, és a védelmem alatt áll.
Caladorn lassan bólintott, amint megértette a szavak jelentését. Az „elfbarát” kifejezés a legnagyobb megtiszteltetés, ami embert csak érhet. Csakis az érdemelheti ki, aki valami különösen nagy szolgálatot tett az elfeknek, és aki megérti és szereti az egzotikus fajt.
– Ez megmagyarázza, hogy miért tett vízre minket a kapitány. Talán a többi kérdésemre is választ adhatsz – felelte Caladorn.
Gyorsan összefoglalta, hogy mit talált a szellemhajón, hogy Farlow kapitány mennyire gyűlölte a kalózokat, és hogy fellázította a legénységet a ruathymiek ellen, mert bizonyára ők ölték meg a tengeri elfeket. Elmesélte a csata részleteit, beszélt a fékezhetetlen berszerkerről, és Hrolf mély gyászáról, amikor felfedezték a holttesteket.
– Semmi közünk az elfek halálához – bizonygatta Caladorn –, a kapitány azonban meg sem hallgatott minket.
– Hrolf érzékeny, és védi a Tengerek Népét – magyarázta Xzorsh.
– És most, hogy ismered a történetünket, mihez kezdesz?
A kósza egy pillanatra elgondolkodott.
– Elsősorban a népemnek tartozom felelősséggel. Ki kell derítenem, hogy ki ölte meg őket, és miért. Majd üzenek Vízmélyvára tengeri embereinek, ők majd a segítségetekre sietnek.
– Ez egyet jelent a halállal – ellenkezett Caladorn. Mindketten tudták, hogy a tengeri emberek kiszámíthatatlanok, ráadásul Vízmélyvára többnapi útra feküdt onnan. – Mindenki megsebesült. Nincs élelmünk, és vizünk is alig. Mire ideérnek, meghalunk. Ha jönnek egyáltalán.
Xzorsh végiggondolta a hallottakat, majd lassan bólogatni kezdett.
– Nem messze innen húzódik egy szigetcsoport. Lakatlan, de pár napig kihúzhatjátok ott, amíg értetek mennek.
Ezzel a tengeri elf a szájához emelte mindkét kezét, majd fültépő visítást hallatott. Egy hosszú percig semmi sem történt, majd két szürke uszony jelent meg a víz felszínén. Caladorn ösztönösen üres kardhüvelyéhez kapott.
– Nem cápák – nyugtatta meg Xzorsh –, delfinek, a barátaim. Gyorsan és biztonságosan a szigetekhez húzzák a csónakot.
Caladorn ámulattal nézte, amint a tengeri elf furcsa, kaffogó nyelven szót vált a delfinekkel, majd elővesz két rövidebb nádkötél darabot, és a csónakhoz köti. A másik végükre burkot kanyarított, majd rátette a delfinek palackszerű orrára.
– Éjszaka veletek maradok – ígérte az elf, majd adott egy tőrt Caladornnak. – Szükséged lehet rá. Sok veszély leselkedik ezekben a vizekben manapság, és bizonyos dolgokat még én sem értek.
Mielőtt a vörös hajú férfi bármit is mondhatott volna, Xzorsh a vízre csapott. A delfinek értették a jelet, és azonnal húzni kezdték a csónakot, nyugat felé.
Mikor a nap első sugarai megérintették a hullámok tetejét, Xzorsh visszaindult a kalózhajóhoz. Nem kellett sietnie, tudta, hogy Hrolf miért hívta, és amúgy is csak későbbre várják. Jobb is így, mert nem akarta megmagyarázni, hogy miért követte őket, és nem akarta elárulni, hogy gyanakszik a sötételfre.
Sosem látott korábban sötételfet tengeren, és nem hitte, hogy ez a nő nemes célokkal szállt vízre. A népe sokat szenvedett a gonosz fekete elfek miatt, és eltökélte, hogy véget vet ennek.
Még akkor is, ha a kérdéses elfet védi a Hrolfnak tett esküje.
A fiatal tengeri kósza általában hamar megtalálta a válaszokat az élet kérdéseire. A jó vagy rossz fogalma mindig egyértelmű formát öltött az elméjében. Most azonban elbizonytalanodott: lehet, hogy a dolgok nem is annyira egyszerűek, ahogy eddig hitte.

* * * * *

A percek csak vánszorogtak az Elfszűz fedélzetén. A legénységnek semmi dolga nem volt, a tengeri kószára vártak. A hajóraktárba vitték a holttesteket, és gyászosan üldögéltek, sehogy sem tudtak feloldódni.
Fyodor mindent megtett, hogy elterelje a figyelmüket. Folyamatosan mesélt Rashemen hatalmas szellemeiről, melyek még mindig ott kísértettek egyes forrásokban és kutakban. Mesélt a kalandjairól, arról, hogyan próbálta felkutatni a régi korok letűnt királyságait Rashemen sűrű erdővel borított hegyoldalain. Nem értette, hogy a hely szellemének említése miért csalt ki sunyi mosolyt a kalózokból, de összességében örült neki, hogy sikerült lefoglalni a gondolataikat.
Az első tiszt nem hallgatta a történeteket, inkább megvizsgálta a zsákmányukat. Az értékes holmikat szépen sorba rendezte, az értéktelen kacatokat a tengerbe dobta.
Épp a vízbe akarta hajítani az egyik láda törött fedelét, amikor megakadt a szeme valamin. Gyorsan leellenőrizte az összes ládát, majd merengve csücsöríteni kezdett, és a kapitányhoz sietett. Hrolf egész éjjel őrségben volt, az elf nővel az oldalán. Ibnnek nem tetszett, hogy a kapitány ennyi időt töltött el a boszorkány társaságában, de most nem volt se ideje, se kedve a sötételffel törődni.
– Ezt látnod kell – tolta Hrolf orra alá a fadarabot. – Ez Alesbane a kádár jele. A ládákat Ruathymban készítették. Mindegyik jelölt, leellenőriztem.
Hrolf felhorkant, és megvonta a vállát.
– Na és?!
– Elég különös – magyarázta Ibn. – Azt nem tudom, hogy a fókavadászoknak mi köze a tengeri elfekhez, és nem is érdekel, de nem szeretném, ha még több holttest bukkanna elő, és Ruathymre terelődne a gyanú.
Liriel rögtön megértette. Bár még nem ismerte eléggé az embereket, az ármány szagát mindig megérezte a levegőben.
– Igaza van, Hrolf. Fel kéne vennünk azokat a vadászokat, és kikérdezni őket.
Az első tiszt egyáltalán nem örült a váratlan segítségnek. Összeráncolta a homlokát, és a nőre rivallt.
– Ez az egész a te hibád!
– Mégis mi közöm hozzá? – fakadt ki Liriel idegesen. – A tengeri elfek már rég halottak voltak, amikor megtaláltuk őket.
– Ez a balszerencse! Sosem számítasz rá, de mindig rád talál!
– Elég! – vágott közbe Hrolf. – Keresd meg a túlélőket, és tisztázd az ügyet.
– Lemegyek – mondta váratlanul Liriel. – A nappali fény még mindig túl erős nekem. Szóljatok, ha megtaláltátok a fókavadászokat. A legtitkosabb gondolataikat is kiszedhetem belőlük.
Ibn karba fonta a kezét, és a nőre meredt.
– Senkit sem kínzol meg ezen a hajón, amíg én vagyok az első tiszt!
– Ne prédikálj – szerelte le Liriel. – A mágia sokkal kifinomultabb, mint a te beteges gondolataid.
Ezzel királynőhöz méltón felszegte a fejét, és elviharzott Ibn mellett. Érezte a hátában a férfi gyilkos tekintetét. Bármit megadott volna érte, ha láthatja a férfi arcát, amint megtudja, hogy mire készül.
Még saját magát is meglepte egy kicsit hirtelen támadt ötletével. Valóban ki tudta szedni a szükséges információt a sérült fókavadászokból. Nem a varázslói, hanem a papi mágiája segítségével. Lloth papnői képesek behatolni mások agyába, még akkor is, ha már meghaltak. Miért vesződne a vadászokkal, ha megkérdezheti a halott tengeri elfek szellemét?
A varázslat rendkívül kockázatos. A nagy erejű papnők képesek megidézni és irányítani a szellemeket, de ő papnövendékként hagyta el a papi iskolát, és még sosem próbálkozott belépni az árnyékvilágba. Lehet, hogy Lloth megtagadja tőle a belépést, sőt valószínűleg magára haragítja a Pók Királynőt. A tengeri elfek szelleme valószínűleg nem is Lloth birodalmába szálltak, és kérdéses, hogy az istennő kapcsolatban áll-e egyáltalán a tengeri elfek istenével.
Rövid gondolkodás után úgy döntött, hogy mégsem kéri meg Lloth-t, hogy idézze meg a holttestek szellemét, inkább ő maga próbál belépni a Holtak birodalmába. A gondolat elborzasztotta és felizgatta egyben.
Liriel a raktár végébe ment, és letérdelt a halotti lepel alatt fekvő tetemek mellé. Felemelte a takarót, és megpróbált rájönni, hogyan is haltak meg az elfek. A sós páclé hatásán kívül semmi sérülést nem talált rajtuk. Egy hírtelen ötlettől vezérelve megragadta egyikük kezét, és a tenyerébe szorította. Mivel életében nem ismerte a tengeri elfet, meg kellett érintenie ahhoz, hogy megtalálhassa a szellemét.
Liriel megacélozta a lelkét, és belekezdett a papi varázslatba. Lágyan kántálni kezdett, agyát teljesen kiürítette, és félresöpörte a mágikus energianyalábokat, melyek azonnal megjelentek hívó szavára. Most azonban nem a mágia természetes fonatára volt szüksége, hanem egy istenség erejére. Hirtelen rántást érzett. Éles fájdalom hasított belé, amint lénye kiszakadt az élők világából, majd...
Korábban már többször látta Abysst és az alsóbb síkokat, de mindig csak valamilyen távolbalátó eszközön keresztül. A mindent körülvevő sűrű szürke köd azonban elütött mindentől, amit eddig látott, vagy érzett. Valójában nem is látott, csak érezte az ezernyi irányba futó folyosók jelenlétét. Szabadjára engedte a gondolatait, hátha ráakad a tengeri elf szellemére.
Egyszer csak megérintett valamit. Kéjes elégedettség öntötte el, és tovább kutatott. Legnagyobb döbbenetére falba ütközött.
Tudta, érezte, hogy valami természetellenes történt. Nem egy isten akaratával találta szemben magát, hanem egy másik varázslóval. A halott elf lelke kilépett a testéből, de csapdába esett, mégpedig ezen a síkon. Erősebben koncentrált, és már csak az általa is ismert világra korlátozta a keresést.
Váratlanul egy iszonyatos, ördögi börtön kapujában találta magát. Érezte a szellem tökéletes reménytelenségét, érezte a reményt, mely fellángolt benne az érintése nyomán, maga előtt látta a szellem könyörgő szemeit, hogy szabadítsa ki kegyetlen fogságából. A szárnyaló, szabad lelkű sötételf visszarettent ettől a kérlelhetetlen iszonyattól, és elhátrált.
Megtalállak, ígérte Liriel. Megtalállak, és kiszabadítalak, suttogta, miközben visszatért az élők birodalmába.
– Átkozott nő. Tudtam, hogy közöd van ehhez az egészhez.
A győztes, kárörvendő hang kijózanította Lirielt. Megpördült, és Ibnnel találta szemben ínagát. Ekkor döbbent rá, hogy fennhangon mondta ki az ígéretét. Annyira elmerülten koncentrált, hogy nem hallotta meg az első tiszt lépteit, aki tőrrel a kezében közeledett felé.
Liriel ösztönösen cselekedett. Kitárta az ujjait, és előrelendítette a karját. Energianyalábok csaptak ki az ujjbegyéből, majd hálóvá álltak össze. Az ütközés ereje hátravetette Ibnt, aki tehetetlen légyként ragadt a hálóba.
Liriel dühkitörésre, és éktelen káromkodásra számított, ehelyett Ibn csak elégedetten csüngött a pókhálón.
– Megtámadtál egy tisztet. Halott vagy – ígérte vészjóslóan elégedett hangon.

* * * * *

Az elfek memóriája kivételesen hosszú, de csak nagyon kevesen emlékeztek Ascarle letűnt városára. Szános elf nemzedék nőtt fel és távozott az élők sorából azóta, hogy Ascarle városát elsodorta az olvadó jég, majd a hullámok elmosták a föld színéről. Még kevesebben gondolták volna, hogy a valaha virágzó város tovább él, mélyen a felszín alatt, nem messze, a Bíbor Zátony szigetcsoport távoli szigetétől, Trisktől.
A hajdani elfek fel sem ismernék Ascarlét. A kristályból és vörös korallból mágikusan épített épületek sértetlenek maradtak. Még a tajtékzó hullámok alatt is úgy tűnt, mintha tűzből és jégből állna a város. Levegő töltötte meg az épületek belsejét, és az összekötő utakat. A hajdani mesés kincsek mind ott díszelegtek a hatalmas termekben. Minden normálisnak tűnt, kivéve, hogy víz alatt feküdt, és különös lények lakták.
A tengerek legrettegettebb szörnyei vertek tanyát az elsüllyedt város mellett. Mintegy száz orksellő alkotta Ascerle őrségét. Tengeri vízköpők népesítették be a termeket és a folyosókat, akiket csakis a kínzás éltetett. Egy csapatnyi gonosz, alakváltó tengeri nimfa ólálkodott Ascarle körül. A lehetőségre lestek, hogy mikor pusztíthatják el az arra tévedő férfiakat.
Egyesek azt suttogták rettegve, hogy egy kraken is befészkelte magát a viz alatti városba. A tengerek összes teremtménye közül mesze a tintahalszerű, roppant intelligens szörny volt a legveszélyesebb. Hajdanán egész városok, sőt szigetek tűntek el a krakenek parancsára. Szinte semmit nem lehetett tudni róluk, csak annyit, hogy elérhetetlen mélységekben róják a tengereket, és idővel akkora erőre tesznek szert, mely még magukat a hullámokat is elhomályosítja. A krakennek még csak a puszta említése is félelmet vált ki minden józan teremtményből.
Ascarle aktuális uralkodója, egy Vestress nevű agyszívó kihasználta a krakenről terjengő pletykákat. A homályos múltú, nagy varázserejű Vestress önkényesen kinevezte magát kormányzónak, és a kraken nevében irányította víz alatti királyságot. Legalábbis ő ezt állította, és idővel senki sem merte megkérdőjelezni a hatalmát. Birodalma nem csupán a városra korlátozódott. Kraken Szövetség néven hathatós kém- és orgyilkos hálózatot épített ki, és az Északi Területek egészére kiterjesztette a hatalmát.
Vestress alaposan elütött a fajtársaitól. Az agyszívók nem különültek nemekre, ő mégis határozottan női „hangot” és személyiséget alakított ki magának, mintha csak egy királynő lenne. Emberi szemmel nézve ocsmány lény volt, leginkább egy polip és egy ember korcs keverékének tűnt: emberi alkata, magas homloka és kopasz koponyája, levendula bőre és fehér, érzelemmentes szemei voltak. Négy tekergőző csáp alkotta az alsó állkapcsát, és fedte el éles agyarakkal teli pofáját. Valahogy mégis méltóságteljesen elegánsnak tűnt. Bíbor ametiszt gyűrű ékesítette háromujjú kezét, és ezüst diadém díszlett a homlokán. Levendula színű selyemtunikája minden egyes mozdultra felzizzent, amint szövőszéke vetélőjét hajtotta.
Ascarle kormányzójának a szövés volt a hobbija, és mindig szakított rá időt, amikor csak tehette. Az élet minden szegmensét faliszőnyegen keresztül szemlélte, és szinte mindent formába tudott önteni: csillogó drágaköveket, lopott álmokat. Legújabb faliszőnyege egy tengerparti várost ábrázolt, melynek lakói valaha őt szolgálták Ascarle levegővel telt termeiben. Ez volt élete legszebb műve, és kéjes elégedettséggel szemlélte.
Ekkor a faliszőnyeg tengeri elf alakjai vonaglani kezdtek, mintha kínoznák őket.
Vestress nyugtalanul talpra ugrott, Ez lehetetlen! Nem mintha zavarta volna a faliszőnyegbe zárt tengeri elf lelkek szenvedése, épp ellenkezőleg. Az aggasztotta, hogy valaki megpróbált kapcsolatba lépni a halott elfek szellemével. Valaki nagyhatalmú.
Számított rá, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, de a fókavadász hajó még nem érhetett Vízmélyvárába, és tudta, hogy a fedélzeten nincs egyetlen pap sem. Valaminek történnie kellett.
Vestress kisietett a szövő teremből, és árment a kristálygömbjeit rejtő szobába. A Kraken Szövetség hathatós együttműködésével perceken belül választ kap a kérdéseire.
Mielőtt leszállna az est, behálózza az ismeretlen papot vagy papnőt, aki vakmerően packázni mert Ascarle kormányzójával.

 

 

Hatodik fejezet
Vihar

A Zizegő Kagyló, Luskan egyik kikötői kocsmája az olcsó söréről és halászléjéről volt híres. Most különösen jól jártak a vendégek, ugyanis egy kis műsort is láthattak a pénzükért. Párbajra hívták Rethnort, Luskan egyik Kapitányát. A vakmerő kihívó még fel sem ocsúdott, a vendégek máris kialakítottak egy rögtönzött arénát a kocsma közepén. Sört rendeltek, körbe gyűltek a küzdőtér körül, és fogadásokat kötöttek, vajon meddig húzza Rethnor kihívója.
A Kapitány hatalmas harcos volt, széles vállakkal, vastag karokkal. Büszke fekete szakálla mélyen az álla alá lógott, dús szemöldöke egyetlen vastag csíkként futott végig a homlokán. Mégsem ezek, hanem fagyos, jégkék szemei tették igazán veszélyessé.
Az első kardcsapásokkal Rethnor próbálta felmérni ellenfele erejét, gyorsaságát, és elszántságát. Az ifjú erőben felvette a versenyt a Kapitánnyal, sőt, képzett vívónak bizonyult, ami nem is meglepő a harcos luskani nép szülöttjétől, de még sosem ölt, és inkább csak a lelkesedés hajtotta, semmint a harci láz.
Rethnor kitört, és a fiú szíve felé döfött. Átlátszó csel volt, és a fiú tanári mozdulattal söpörte félre Rethnor kardját. Ő azonban pont erre számított. Kartávolságon belülre lépett. A szakálluk szinte összeért, így fel sem tudták emelni a kardjukat. Nem is volt szükség rá. Rethnor kezében már ott lapult egy tőr.
Egy hanyag mozdulattal elvágta a fiú nadrágtartóját, majd felhasította a sliccét. Az álnok ruhadarab lehullott, felfedve két nádszálvékony lábat, melyeket vörös harisnya takart.
Gúnyos kacaj harsant a kocsmában, mire szégyen és harag öntötte el a fiatal harcost. Rethnor hátra táncolt. Csak játszadozott kihívójával, próbálta kiélvezni a harc minden egyes pillanatát. Az ifjú bolond kihívta őt, őt, Luskan legjobb kardforgatóját. Nagy árat kell fizetnie vakmerő szemtelenségéért.
Felettébb csalódottá vált tehát, amikor az ujján lapuló mágikus gyűrű pulzálni kezdett. Gyorsad be kell fejeznie a harcot, mielőtt még az ónixgyűrűnek álcázott parányi kristálygömb elárulná. Luskanban nem sokra becsülték a mágiát, így döntő fontosságú volt számára, hogy eltitkolja a gyűrű meglétét a társai elől. Óvatosnak kellett lennie, nehogy egy titkos varázshasználó véletlenül leleplezze. Komoly bajba kerülne, ha felhasználnák ellene a titkát.
A fiatal harcos persze mit sem tudott minderről, így vehemensen támadott tovább.
– Kihasítom a beleid, és azzal kötöm fel a gatyám! – sziszegte a ifjú.
Rethnor ingerülten felszisszent. Egy könnyed mozdulattal hárította ellenfele fej fölüli csapását, majd oldalra cselezett. Gyors, gyakorlott mozdulatokkal levitte ellenfele kardját, majd ismét belépett elé, és keményen állcsúcson ütötte. A fiú enyhén megszédült, és kitárt karokkal hátra tántorodott. Mielőtt még védőállásba helyezkedhetett volna, Rethnor kegyetlenül a fiú védtelenül maradt hónaljába döfte a pengéjét. Az ifjú kihívó meglepetten rogyott a földre.
Kíméletlen, már-már brutális szúrás volt, de illett Rethnor kedélyállapotához. Ha már nem játszadozhat vele kedvére, legalább szenvedjen egy kicsit, mielőtt meghal, gondolta a Kapitány. A tüdeje lassan megtelik vérrel, és megfullad, a saját butasága miatt.
Rethnor eltette véres kardját, majd dobott pár ezüstérmét az asztalra félig elfogyasztott ebédjéért. Ezután kiviharzott a kocsmából. Minél előbb meg kell tudnia, hogy a Kraken Szövetség miért riasztotta az egyik legjobb ügynökét, pláne ezen az órán.
Azonnal a házába sietett. Felesége kérdéseit egy legyintéssel elintézte, majd túlbuzgó szolgáját is rövid úton eligazította. Magára zárta dolgozószobája ajtaját, majd meggyújtott egy olajlámpást. Levette a kesztyűjét, és belenézett a kristályba.
Az ónix fekete ragyogása eltűnt, és egy gyönyörű, királyi nő nézett vissza rá.
– Nos? – mordult fel gyűlölettel teli hangon. – Remélem fontos, bármiről legyen is szó!
Döntsd el te magad!
Az arc meg sem rezdült, egyetlen hang sem jött ki a torkán. A hűvös, női hangot csak az elméjében hallotta. Miért mutatja meg az arcát egyáltalán? – merengett Rethnor.
A fókavadászok nem jutottak el Vízmélyvárába. Egy ruathymi kalózhajó felfedezte őket. Azt hiszen, hazafelé tartanak.
Rethnor káromkodni kezdett. Rengeteg pénzt és energiát fektetett ebbe a hadicselbe: el kellett rabolnia a tengeri elfeket, élve a Bíbor Zátony nevű szigetcsoport egyik szigetére vitte őket, onnan ruathymi ládákban a partra szállította őket, ahol aztán felrakták egy kereskedő hajóra, amelyet pontosan a vízmélyvári fókavadász hajó útjába állítottak. Ez is egyike volt azoknak az akcióknak, melyeket Luskan tervezett Ruathym ellen, hogy aztán jogosan támadhassák meg a szigetet. Rethnor tudta, hogy ezzel az aljas hadicsellel haragra gerjeszti majd Vízmélyvára vezetőit. Valójában magából Vízmélyvárából kapta az ötletet.
Az elmúlt hónapokban többször is jelentették, hogy megtámadták a közeli tengeri elf kolóniákat. Mivel Luskan és Ruathym köztudottan gyűlöli az elfeket, Vízmélyvára Lordjai nyomozásba kezdtek. Bár Luskannak semmi köze sem volt a tengeri elfekhez, Rethnor úgy döntött, hogy kihasználja a lehetőséget. A déliek elhatározták, hogy véget vetnek az elfek sanyarú sorsának. Miért nem lehetne befeketíteni Ruathymet? Nagyon is jó ötlet, amit végre kell hajtani.
– Mit javasolsz? – kérdezte a kicsiny arcot.
Állítsd meg a hajót. Úgy tudom, hogy két napja hagyták el Öröknyár városát, és nyugati irányba haladnak, az Áramlaton. Állítsd meg a hajót, és kend az egészet Ruathymre.
Rethnor engedelmesen bólintott. A feladat nem is olyan bonyolult, mint ahogy elsőre hangzik. Az Áramlat elég keskeny, ráadásul a ruathymi hajónak csak kétnapi előnye van. A luskani hajók gyorsak, napok alatt befoghatja őket.
– Én magam veszem kézbe az ügyet – biztosította az arcot.
Vigyél két hajót – javasolta a hang az elméjében. –, és annyi harcost, amennyi csak rájuk fér. Egy berszerker harcos is utazik a hajón. Megölt egy óriáspolipot, a Kraken Szövetség szimbólumát. Ezzel kivívta minden haragunkat.
A Kapitány ismét bólintott, de ezúttal valahogy megingott sziklaszilárd önbizalma. Egyszer már harcolt berszerkerekkel. Még a szárazföldön is szinte legyőzhetetlenek, nem is beszélve a hajó szűk, zárt teréről. Ugyanakkor ők is csak egyszerű halandók, ráadásul még az északiaknál is jobban vágynak rá, hogy Tempus csarnokába kerüljenek. Ő igazán hajlandó ebben együttműködni.
– Három hajót viszek – mondta végül. – Hajnalban kihajózom három hadihajóval.

* * * * *

Liriel egy pillanatig döbbenten meredt a hálóba ragadt férfira. Nem értette, Ibn miért fenyegetődzik halálbüntetéssel. Csak az életét védte. Hrolf biztosan nem fordul ellene. Ugyanakkor az első tiszt tökéletesen magabiztosnak tűnt, ráadásul már évek óta együtt hajózott a kapitánnyal. Különben is, ki érti az emberek furcsa viselkedését?
Sötételf ösztönei felülkerekedtek. Felemelte kézi nyílpuskáját, és nemes egyszerűséggel belelőtt a férfiba. Az altató méreg azonnal hanti kezdett, Ibn még a zaftos káromkodását sem fejezhette be.
Liriel megszüntette a mágikus pókhálót, mire Ibn hangos csattanással a padlóra zuhant. Jó pár óráig eszméletlen lesz, de ha magához tér, ki kell találnia valamit, amivel megnyugtathatja a legénységet. Belemarkolt a férfi hajába, de nem lelt megoldásra.
– Adj neki egy kis bort – érkezett egy mély hang a sarokból.
Liriel a hang irányába fordult. Szemei összeszűkültek, amint megpillantotta a boroshordók mögül feltápászkodó Fyodort.
– Mit keresel itt? – kérdezte mérgesen.
A rashemeni szelíden elmosolyodott.
– Most éppen megpróbálom megmenteni az életed. Látod ott azt a megfeketedett szélű hordót? Tölts egy keveset a szájába, majd locsold le. Hrolf azt hiszi majd, hogy Ibn borért jött le, de összekeverte a hordókat.
A sötételf a barátjára meredt. Ezernyi kérdés ostromolta a nyelvét válaszért, de csak egyet tett fel.
– Tudsz a borról? Hogyhogy?
– Emlékszel, amikor Öröknyár városában együtt vásároltunk? Ismerősek voltak az aranyérmék, és hirtelen beugrott, hogy az öreg druida dobálta be őket a folyóba. Hrolfot ismerve a válasz egyértelműnek tűnt – vonta meg a vállát a harcos.
Liriel egy kurta biccentéssel nyugtázta barátja gondolatmenetét. Leakasztott egy merőkanalat a hordó oldaláról, majd meglocsolta a földön fekvő első tisztet.
– Csak holnap reggelig marad eszméletlen. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha megölhetném! – sopánkodott Liriel.
Ekkor felkapta a fejét, és gyanakvó pillantást vetett Fyodorra.
– Kémkedsz utánam!
– Nem éppen – tiltakozott a férfi. – Pihenni akartam, és a raktár elég csendesnek és sötétnek tűnt. Nem aludtam sokat mostanában.
A nő megértette a férfi szavait, és együttérzően bólogatni kezdett. A Zűrzavar Korszaka óta, amikor a berszerker erő mintegy átokként Fyodorra telepedett, az ifjú harcost gyakorta gyötörték rémálmok. A harci láz elmúltával nemigen emlékezett arra, hogy mi történt, a meggyilkolt ellenfelek arca azonban időnként rátört álmában. Liriel hirtelen szerencsésnek érezte magát, hogy a sötételfek sosem álmodtak. Valószínűleg meg is őrülnének, ha éjszakánként szembesülniük kellene tetteik következményeivel. Gyorsan elhessegette a gondolatot, majd Fyodor arcát kezdte fürkészni. Remélte, hogy már túltette magát azon, hogy a legutóbbi csatában ellene fordult. A harcos szemeiből sütő bűntudat azonban az ellenkezőjéről árulkodott. Barátja arca valahogy soványabbnak, és elgyötörtebbnek tűnt, mint korábban. Biztos volt benne, hogy az ő arca kísérti mostanában az álmaiban.
A csend túl hosszúra nyúlt közöttük, és a feszültség már vibrálni kezdett a levegőben.
– Az előbb kántáltál – szólalt meg Fyodor gyermeki hangon. –, de nem varázsoltál. Mintha imádkoztál volna. Valóban?
Liriel meglepődött a furcsa kérdésen, de rábólintott.
– Igen. És?
– Ima útján varázsoltál. Erre csak egy pap képes – hirtelen elhallgatott, mintha nehezére esne folytatni. – Láttam, amikor az erdőben táncoltál, és megérintett Eilistraee árnyéka. Mondd meg az igazat: a Sötét Szűz papnőjévé váltál?
Bár remény csillant a férfi szemében, Liriel tudta, hogy valójában nem bízik benne. Eilistraee hívei azok közül kerültek ki, akik hátat fordítottak Mélysötét járatainak és felhagytak a gonosz intrikákkal. A Sötét Szűz a tánc és a vadászat istene volt, híveit a szép megteremtésére, az utazók megsegítésére, békére és önfeledt vidámságra sarkallta. Fyodor azonban a szíve mélyén érezte, hogy Liriel Mélysötét gyermeke maradt.
A nő megmarkolta Lloth szent szimbólumát a ruhája alatt. Megpróbálta elhatárolni a harcost a gonosz istennőtől, mindattól, amit a Pók Királynő megtestesített.
– Kora gyerekkorom óta varázslónak neveltek – kezdte végül Liriel. –, ez az életem. Azonban mielőtt elhagytam volna Menzoberranzant, elküldtek a papi iskolába. Csak rövid ideig voltam ott, és még a papnői rangot sem értem el.
– De az istened meghallgatta az imádat, és mágikus erővel ruházott fel – makacskodott Fyodor.
– Ha egy istennő hatalmat ajánl, miért ne fogadnám el – vonta meg a vállát.
– De milyen áron? – fakadt ki őszintén a berszerker. – Rengeteg rémtörténetet hallottam a sötételfekről és a gonosz istenükről. És amit tőled megtudtam, azok a történetek csak ártalmatlan gyerekmesék ahhoz képest, amilyen a valódi élet Menzoberranzanban. Ha ez igaz, mi jóra számíthatsz Llothtól?
Liriel elgondolkodott. Nem volt felkészülve efféle kérdésekre, és hirtelen nem talált megfelelő választ.
– Emlékszel, mit kérdezett tőlem Qiulé Veladorn, amikor arra kértük, hogy segítsen megszerezni a Szélben Járót? Azt kérdezte, hogy miért akarom megtartani a sötételf mágiámat, és mire akarom felhasználni. Lassan kezdek rádöbbeni, mennyi mindent elérhetek vele. Nisstyre és a kereskedő bandája csupán egyike volt a küldetéseimnek. Lloth erejének köszönhetően megtudtam, hogy ezeknek a halott elfeknek a lelke fogságba esett, és az élők világában rekedtek. Egy varázsló ejtette rabul őket, és ha Lloth megadja a kellő erőt, hogy kiszabadítsam őket, megteszem!
– De Lloth gonosz, nem?
– Igen, de Lloth hatalmas, és a népem ezért követi. Eleinte megvetettem saját népemet, amiért folyton egyre több és több hatalomra akarnak szert tenni, mint a kincsüket kuporgató mohó sárkányok. Időközben viszont megtapasztaltam, hogy a hatalom, eszköz. Ha jó célokra használom fel, nem mindegy, hogy honnan ered?
Fyodor megrázta a fejét, nem tudta, mit válaszoljon. Örömmel tapasztalta, hogy Liriel mennyire megváltozott. Nyomát sem látta már a fennhéjázó sötételf hercegnőnek, akivel Mélysötét folyosóin találkozott. Az elejétől fogva érezte, hogy Liriel nagy tettekre hivatott, és a Látás képességén keresztül látta, hogy a sorsa a legnagyszerűbb Rashemeni boszorkányokéval vetekedik. Büszke volt rá, és nem tudott belekötni a szavaiba.
Valahogy mégis üres nyugtalanságot érzett.
– Gyere – mondta végül –, mondjuk meg Hrolfnak, hogy Ibn a raktárban alszik. Ezzel nyerünk egy kis időt, de ki kell találnunk, hogy később mit csináljunk.
Liriel köszönetképpen elmosolyodott, és átölelte a férfi derekát.
– Igazi ördög vagy – hízelgett. – Idővel jó sötételf válna belőled!
Viszonozta a nő ölelését, majd hamar kibontakozott belőle. Nem annyira a bensőjében gyúlt vágytól, inkább Liriel búgó, elismerő hangjától. Nem volt büszke az ármányos cselre, a sötételf viszont ezeket értékelte a legjobban az életben. Mindig is hű maradt az örökségéhez, és a legnagyobb tiszteletben részesítette azzal, hogy egy sötételfhez hasonlította.
Fyodor ráncai tovább mélyültek, amikor Liriel meséjét hallgatta. Szemmel látható élvezettel vetette ki az ármány hálóját a gyanútlan Hrolfra. Mennyire távolodott el valójában Mélysötét járataitól, és Lloth aljas módszereitől? – merengett.
Xzorsh lassan haladt. Nem volt oka sietni, így csak másnap hajnalban érte be az Elfszüzet. Bár már tudta, hogy Hrolf miért hívatta, figyelmesen végighallgatta. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy elárulja-e, hogy hová menekítette a túlélőket, de úgy döntött, hogy náluk úgysem lelnének válaszra. A legtöbb, amit tehet, az, hogy hazaviszi a holttesteket, és méltón eltemetik a korallsírokban, a tenger mélyén. Így hát semmit sem mondott, amikor Hrolf kiküldte egy csónakon az első tisztjét, aki csúnyán másnaposnak tűnt, és a harcost, aki megölte az óriáspolipot, hogy megkeressék a túlélőket. Teljesen felesleges erőfeszítés, ráadásul a saját feladatát is nehezíti vele, mert rájuk külön kell majd figyelnie, de annyiban hagyta a dolgot. Nem tudta, hogy Hrolf miként reagálna, ha megtudná, hogy lord Caladorn és a többiek kikerülték Umberlee ítéletét.
Xzorsh utasításai nyomán a kalózok leeresztették a holttesteket a tengerbe, ahol egy közeli tengeri elf kolónia tagjai vártak rájuk, hogy elszállítsák egy távoli városba, melyet valaha az otthonuknak neveztek. Sittl, Xzorsh társa a távolban maradt, onnan irányította a víz alatti munkálatokat. Nem szerette az embereket, ezért nem merészkedett az Elfszűz közelébe.
Xzorsh egy pillanatig sem hibáztatta érte. A gonosz egy ideje már ott ólálkodott a hullámok alatt, csakúgy, mint az emberek világában, de a tengeri elfek brutális kivégzése valósággal letaglózta a tengeri kószát. A sötételffel folytatott rövid beszélgetés is alaposan felzaklatta. A varázslónő félrehívta, és elmondta neki, hogy az elfek lelkét csapdába ejtette egy varázsló. A nő remélte, hogy ő talán fényt derít az ügyre, de Xzorsh számára a mágia ezen formája egyszerűen iszonyatos és érthetetlen volt. Amint lehetett, otthagyta az embereket és furcsa sötételf kísérőjűket, és visszatért barátja megnyugtató társaságába.
Sittlt azonban még magánál is gyászosabb hangulatban találta.
– Gyakran úgy érzem, a világ sokkal békésebb hely lenne, ha Umberlee nem engedné meg, hogy az emberek a tengerre merészkedjenek – fakadt ki a tengeri elfek jellegzetes visító, fütyülő nyelvén. – Sosem fogom megérteni, hogy miért foglalkozol azzal a nyavalyás kalózzal!
Xzorsh furcsa pillantást vetett a barátjára, aki tudott az esküjéről. A tengeri elfek esküje megváltoztathatatlan, és életük végéig ragaszkodnak hozzá.
– Hrolf megmentette az életemet – emlékeztette a barátját.
– Tudom, tudom, de ez még azelőtt történt, hogy találkoztunk volna. Még gyerek voltál! – vitatkozott Sittl. – Már rég leróttad az adósságod!
– Hogy mondhatsz ilyet? – a tengeri kósza egész megütközött barátja szentségtörő szavain.
Sittl elfordította a fejét. Sokáig csak meredt maga elé, végül egy mély sóhaj kíséretében kipréselte a tüdejéből a levegőt. A buborékok gyászos könnycseppek formájában úsztak a felszín felé.
– Az egyik nő valaha a szeretőm volt. A halott gyerek az enyém – fakadt ki végül. – Bocsásd meg sértő szavaim, de nem tudok józanul gondolkodni.
Xzorsh gyengéden megérintette társa vállát.
– Sajnálom. Ha mondtad volna korábban, nem hoztalak volna ide.
Az elf megrázta a fejét.
– Megvan a kötelességünk – visszafordult Xzorsh-hoz, és arca teljesen kisimult. – Mit tehetünk ezután, hogy tiszteletben tartsuk az esküdet?
– A többiek hazaviszik a holtakat. Nekünk a hajóra és a két csónakos alakra kell vigyáznunk. Attól tartok, hogy az Elfszűz nagy veszélyben van. Olyan erők munkálnak a háttérben, amiket még nem értek teljesen.
– A sötételfre gondolsz?
– Talán – felelte a kósza, és most ő fordította el a tekintetét.
Nem szokott hazudni, de most igen közel került hozzá. Egy pillanatig sem hízott meg a sötételfben, de a nő értett a mágiához, míg ő nem. A varázslónő tudására kell hagyatkoznia, hogy kiszabadíthassák a fogságba esett lelkeket. Lehetetlen szövetségnek tűnt, és kétségkívül élete legveszélyesebb küldetése elé nézett.
Akkor viszont miért öntötte el túláradó lelkesedés a puszta gondolatra?

* * * * *

Három teljes nap telt el, és sem az Elfszűz legénysége, sem a csónakban ülő két férfi nem látta a túlélőket. Fel-alá jártak a meleg áramlat nyomvonalán, de nem találták a csónakot, így Ibn úgy döntött, hogy teljesen felesleges tovább a vízen maradniuk.
– Már nincsenek az Áramlaton – jelentette ki az első tiszt. – Umberlee elragadta őket, és ennek így kellett lennie. Akár vissza is térhetünk a hajóra.
Fyodor vonakodva beleegyezett. Nem kedvelte a hallgatag tengerészt, de bízott benne, hogy Ibn lenyugodott a három nap alatt. Ibn egyetlen alkalommal sem említette a Liriellel történteket, és Fyodor ezt jó jelnek vette.
Keményen evezni kezdtek, és hamarosan megpillantották a hajót. Amint a fedélzetre tették a lábukat, Ibn azonnal a kapitányhoz robogott.
– Hívd össze a Gyűlést! – követelte, a hajóbíróság ősi nevét használva. Minden tisztnek jogában állt összehívni a bíróságot, de kizárólag életbevágóan fontos ügyben.
Hrolf komoran végigmérte az első tisztet.
– Mi ez az egész?
– A nő, mi más! Megtámadott engem, egy tisztet, a sötét mágiájával.
– Egészségesnek tűnsz – mondta a kapitány.
– Jobban örülnél, ha megölt volna? – vágott vissza Ibn. – A törvény szemében a vétség és a kísérlet egyenrangú, és ezt te is tudod!
A zavart Hrolf lassan elfordította a fejét, és végignézett az emberein. Szinte kivétel nélkül rábólintottak Ibn követelésére.
Hrolf felsóhajtott, és Fyodorra nézett.
– Jobb, ha felhozod, kölyök. A végére kell járnunk ennek.
A fiatal harcos halálra vált arccal bólintott, és lement a kabinba. Mire visszaérjek, a legénység tömött félkörbe helyezkedett a fedélzeten.
– Ezennel kezdetét veszi a Gyűlés – hirdette ki Hrolf sajnálkozva. – Liriel Baenre, a hajóbíróság előtt állsz. Azzal vádolnak, hogy megtámadtál egy tisztet, méghozzá különös, idegen mágiáddal. Mit hozol fel mentségedre?
A sötételf felszegte az állát.
– A szóban forgó férfi rangja feljogosítja rá, hogy tőrrel a kezében mögém lopakodjon? Ahogy láthatjátok, Ibn egészséges, és semmi baja. Nem tettem semmit, csak megakadályoztam, hogy rám támadjon. Ha megtámadott volna, halott lenne. Ha nem hiszitek, szívesen megmutatom – mondta, majd fagyos pillantást vetett Ibnre. – És ha az úgynevezett mágiám sérti a törvényeiteket, akkor miért hagytátok, hogy kijuttassalak titeket a Koponyák Városából?
– Jó meglátás – vetette közbe Hrolf.
Ibn keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt.
– Fenntartom a vádat – dörögte – Belehajított egy hatalmas pókhálóba, és belém lőtt egy átkozott mérgezett lövedéket.
– Miért nem mondtad ezt eddig?
– Te magad küldtél ki a tengerre abban az átkozott csónakban, még mielőtt kitisztulhatott volna a fejem – háborgott Ibn. – És ne gondoljátok, hogy leittam magam, vagy hogy összekevertem a hordókat. Biztosan ő locsolt le!
– Pókháló, ujjhegynyi lövedék és egy kanálnyi mézbor. Csoda, hogy túlélted – gúnyolódott Liriel.
Páran hangosan Felnevettek, és Hrolf is elnyomott egy mosolyt a hajsza alatt. Ibn azonban vérvörössé vált dühében.
– Tiszteletben tartottam a parancsod, kapitány, és nem emeltem kezet a nőre. Még akkor sem, amikor láttam, hogy úgy beszélget a holttestekkel, mintha régi cimborák lennének. Az egyiknek még a kezét is megfogta! A napnál is világosabb, hogy többet tud annál, mint amit elmondott – egy pillanatra elhallgatott, hogy célt érjenek a szavai. – Elég régóta hajózom veled, Hrolf. Azt akarom, hogy igazságosan dönts, miattam, és miattuk is.
Remek, gondolta Liriel. Tudta, hogy Ibn érzékeny húrokat pengetett meg Hrolf lelkében.
Hrolf zavartan rágcsálta a bajuszát, miközben a döntésen gondolkodott. A legénység már kezdte megszokni Lirielt, és egyre nagyobb teret engedtek neki, és szokatlan módszereinek. De bizonyos dolgokat kapitányként nem tűrhet el. Ha a legénység valamelyik tagja fegyvert emel egy tisztre, az egyenértékű a lázadással. A hagyományos büntetés értelmében átdobják a hajókorláton. Ugyanakkor Ibn fegyverrel közelített a nőhöz, de úgy tűnik, hogy minden oka meg volt rá.
– Három hajó mögöttünk! Gyorsan közelednek! – kiáltotta kétségbeesetten az őrszem.
Hrolf megkönnyebbülten ugrott talpra.
– Megtámadtak minket! – kiáltotta. – Tempusnak hála – dörmögte bele a szakállába.

* * * * *

Xzorsh és Sittl már jóval az őrszem előtt észrevette a három hadihajót.
– Három egy ellen. Nagy hajban van a barátod – jegyezte meg Sittl.
A kósza azonban megrázta a fejét.
– Hrolf emberei jól harcolnak, ráadásul velük van egy sötételf varázslónő, és egy berszerker harcos. Láttam, amint a férfi megölt egy óriáspolipot. Nem is olyan rosszak az esélyeik.
– Azt hiszem, okosabb lenne erősítést hozni. Feltételezem, hogy te hű akarsz maradni az esküdhöz, így inkább én megyek. – Elmosolyodott, majd barátja vállára tette úszóhártyás kezét. – Ígérd meg, hogy csak távolról nézed a csatát.
Xzorsh hálásan bólintott. Szívből örült barátja megértésének és támogatásának.
– A tengeri elfek már messze járnak. Kinek szólsz?
Társa mosolya csalárd kunkort vett.
– Annyi időt töltöttél mosótanában az emberek között, hogy megfeledkeztél a tenger lakóiról.
Ezzel Sittl megfordult és eltűnt Xzorsh szeme elől, aki erősen ráncolta a homlokát, hogy vajon kire vagy mire gondolhatott a barátja.
Miután egyedül maradt, a tengeri kósza minden figyelmét a közelgő csatára összpontosította. Remélte, hogy jól mérte fel az erőviszonyokat, és hogy Sittl segítsége hamar megérkezik.

* * * * *

Öt nappal azután, hogy kihajóztak Luskanból, Rethnor megpillantott egy idegen hajót a távolban. A kapitány belenézett a távcsövébe, majd undorral a hangjában felhorkant. A célpont leeresztette a vitorláit, teljesen szembefordult velük, és így egy hegyes fülű, elf nő nézett szembe velük.
– Ez meg mi az ördög? Egy elf hajó?
– Ruathymi – javította ki az egyik embere. – Ez az Elfszűz. Egyszer már láttam. A kapitánya valami Hrolf a nyakas. Három éve el kellett menekülnie Luskanból, miután szétverte a Hét Vitorla Fogadót.
Rethnor elégedetten elvigyorodott.
Nemcsak a célpontját találta meg, de tovább szőheti álnok hálóját Ruathym ellen. Vízmélyvára arra kényszeríttette Luskant és Ruathymet, hogy kössék meg a Kapitányok Szövetségét. Hadd higgyék csak az akadékoskodó déliek, hogy az erőfeszítéseiket siker koronázta, és a két északi nép kart karba öltve próbálja visszaszorítani a kalózkodást. Ami őt illeti, mind Vízmélyvárának, mind Ruathymnek kiszolgáltatja Hrolfot, így mindkét város kegyét és elismerését kivívja. Az elfbarát Vízmélyvára örömmel kikiáltja majd bűnbaknak a kalózkapitányt, akinek meglehetősen rossz a híre. Ami Ruathymet illeti, elég sok furcsaság történt mostanában a szigeten, és bármiféle magyarázatot szívesen fogadnak majd. A kémei szerint Hrolfot valamiféle csavargónak tartják a szigeten.
A Kapitány kiadta a parancsot a másik két hadihajónak, hogy oldalról támadják meg a kalózhajót, míg ő szemből intéz támadást.
– Amint elég közel érünk, használjátok a szigonyágyút, de ne süllyesszétek el a hajót. Épségben kell a legénység és a rakomány is.
Ismét a szeméhez emelte a távcsövet, de majdnem elejtette ijedtében és döbbenetében. Egy fekete elf állt a fedélzeten, köpenye sötét veszedelemként lengett mögötte a haldokló napfényben. Egy nő ráadásul, rókaszerű szemekkel és fülekkel.
Rethnor keményen káromkodni kezdett az orra alatt. Azzal építette fel a hírnevét és a vagyonát, hogy mindig kiszámította az ellenfele következő lépését, és mindig gondosan megtervezte ármányos csapdáit. Az északiakkal ellentétben ő nagyra értékelte a sakkot, azonban sosem a tábla mellett, hanem a sötét, titkos hátsó szobákban és a csatatéren játszott, ott, ahol hatalomhoz juthat. Jól ismerte az ellenfeleit. Tudta, hogy mire számítson a ruathymi harcosoktól, és abban is bízott, hogy képes legyőzni egy berszerkert. De a rengeteg történet ellenére, melyeket élete során hallott, vagy talán éppen azért; nem tudta, hogy mire számítson egy sötételttől.

 

 

Hetedik fejezet
Az Elfszűz tánca

Rethnor tisztán látta a távcsövön keresztül, hogy Hrolf, egy világos hajú, nagydarab, izmos férfi felhúzat egy színes vitorlát, és az evezőkhöz küldi az embereit. Megpróbáltak elmenekülni. A luskani hadihajók viszont éppen a gyorsaságukról voltak híresek. Két hosszú árboc tartorra a hatalmas vitorlákat, melyek a leggyengébb fuvallatokat is befogták. A legénység is a legjobbakból állt, akiket csak találni lehetett az Északi-területeken. Rethnor vezérhajója, a Kardhal az Elfszűz után iramodott. Hegyes orra delfinként szelte a hullámokat, fehér habot köpve maga köré.
Amint elég közel értek a kalózhajóhoz, kiadta a tűzparancsot. A hatalmas, acélhegyű szigony átszelte a levegőt, és belemart az Elfszűz színes vitorlájába. A szigony éles fogai belekapaszkodtak a vitorlába, és kettétépték. A szél kiszökött az ormótlan résen keresztül, és a kalózhajó vészesen lelassult. Rethnor jelzett, mire a másik két hadihajó oldalról az ellenség mellé siklott. Három oldalról körbezárták a ruathymi kalózokat.
Hrolf azonban nem adta könnyen a bőrét. Az Elfszűz élesen oldalra fordult, Rethnor már-már azt hitte, hogy felborul A kalózkapitány azonban jól ismerte a hajóját. Az Elfszűz jobbra kanyarodott, és szembefordult Rethnor bal oldali hajójával. Kihasználva az evezők és a szél maradék erejét, Hrolf dühödt bikaként nekivezette hajóját az ellenségnek. Kihegyezett orrárboca mérgesen fúródott a luskani hajó testébe.
A kalózok azonnal nyílzáport zúdítottak az északi harcosokra, nehogy átugorhassanak a fedélzetre. A nyílvesszők fedezékében a sötételf nő egy mókus ügyességével szaladt végig az orrárbocon, és ugrott át a másik hajó fedélzetére.
Csatabárdos harcosok várták a túloldalon. Ez egy pillanatra sem tántorította vissza Lirielt. Ujjai fehér tüzet okádtak, letarolva az útjában álló ellenséget. Nem állt meg, hogy kiélvezze előnyét, inkább a levegőbe emelkedett.
Rethnor elhűlve látta, hogy a nő felszáll, egészen az árbocok tetejéig. Nem tudta, hogy az átkozott pokolbéli teremtmények repülni is tudnak. Tehetetlenül nézte, amint a fekete nő sorban elvágja a vitorlákat tartó köteleket. A nehéz vitorlák aláhulltak, betemetve az alant toporgó harcosokat.
Hrolf a nyakas rohant át másodikként az orrárbocon. Hatalmas termete ellenére legalább olyan ügyesen mozgott, mint a kecses sötételf. Döngő csizmákkal a fedélzetre ugrott, és azon nyomban megiramodott a vitorlák alatt kapálódzó harcosok felé. A kalózok időközben széles pallókat tettek le a két hajó közé, és átözönlöttek az ellenséges fedélzetre. Szorosan körbeállták a csapdába esett katonákat, és módszeresen halálra döfték őket, ahogy folyamatosan szűkítették a kört. Időnként egy-egy elkeseredett kés utat talált magának a vitorla alól, de a kalózok gyorsan levágták a gazdáját, mielőtt még az harcba bocsátkozhatott volna. Nem is harc volt ez, inkább csak mészárlás, és percek alatt vége szakadt.
Időközben a másik hadihajó jobbról sérült társa mellé került, majd nyugatra fordult, magával húzva az Elfszüzet. Rethnor elégedetten bólintott, ő ugyanis keletről közelített. Ismét csapdába ejthetik a kalózhajót: a sérült hadihajó szorosan tartja, így két oldalról közre foghatják.
A Kardhal az utolsó pillanatban élesen elkanyarodott, és a bal oldalával keményen beleszállt a kalózhajóba.
– Most megvannak! – kiáltotta a fedélzetmester.
Rethnor is elégedetten mosolygott, bár óvatos maradt. Már harcolt korábban ruathymiek ellen, és tudta, csak akkor győztek, ha már eltemették az ellenséget.
A kapitányuk vezényszavára a kalózok többsége visszarohant saját hajójuk fedélzetére. Hrolf a nyakas azonban a helyén maradt. Széles terpeszillásba helyezkedett, nehogy elveszítse az egyensúlyát, amikor a nyugati hajó is beléjük ütközik. A magasabb hadihajóról Hrolf letekintett az Elfszűzre, és a három hadihajóra, melyek makacs fullánkok módjára tapadtak rá. Arca azonban rendíthetetlen maradt, széles mellkasát kidüllesztette, mintha csak felkínálná az ellenségnek.
Különös, gondolta Rethnor. Az északiak általában a saját hajójukon szeretnek meghalni.
A Kapitány ekkor ismét megpillantotta a sötételfet, aki leereszkedett, és ráállt az Elfszűz orrárbocára. Leguggolt, megmarkolta az árbocot, majd a lábaival megtámasztotta a sérült hadihajó orrát, mintha csak le akarná rúgni az Elfszűzről. Rethnor legnagyobb döbbenetére pontosan azt tette.
A sötételf hátra szegte a fejét, majd kieresztett egy kísérteties, szinte már földöntúli sikolyt, melybe beleremegett Rethnor gerince. Abban a pillanatban éles villanás szelte át az eget, és fülsiketítő robaj rázta meg a hajókat. Szikrák pattogtak a sérült hajó oldalából, majd az Elfszűz kiszabadult, és hátra siklott. Felszegett orrárboca lehanyatlott, és hangos csobbanással a vízbe hullott.
Eközben Hrolf vadul nekiesett az első árboc alsó vitorlafájának. A hajón maradt emberei azonnal a segítségére siettek, és nekifeszültek a fának. A vitorlafa nagy nehezen engedett, és elindult a nyugatról közelítő hadihajó felé, amely időközben olyan közel ért, hogy a meglódult fa átért egészen a hajókorlátig, és a vízbe sodorta a korláton harckészültségben álló katonákat. Mintha ez még nem lenne elég, a vitorlafa tovább lendült, és visszafelé nekiütődött a hátsó árbocnak. Az árboc egy hatalmas negyedes botként hárította a csapást, de az ütközés ereje megrázta a sérült hajót. Éles reccsenés tölttette be a levegőt, majd a hátsó fedélzet lustán hátra billent, és beleesett a vízbe. Csak némi szilánk, és szakadt kötéldarabok maradtak utána.
Rethnor a helyetteséhez fordult, aki hadvezérként tevékenykedett.
– Nem kell elfoglalni a hajót, csak nyerjük meg a csatát – adta ki az új parancsot.
A hadvezér bólintott, átérezve a Kapitány minden gondolatát. Jobb is így, hisz nem tudhatták, hogy milyen meglepetésekkel várja még őket a sötételf varázslónő, ráadásul a harcosai is jobban küzdenek, ha nem kell vigyázniuk az ellenség vagy a rakomány épségére.
A harcosok azonnal kézbe vették a fedélzeten lapuló hatalmas horgokat, és megcsáklyázták a kalózhajót. Az első sorozat a vízbe hullott, de másodjára három horog is beakadt. Az íjászok azonnal tüzelni kezdtek, nehogy a kalózok kijöhessenek a fedezékből, és elvághassák a köteleket. A katonák egy csörlőhöz erősítették a köteleket, és elkezdték behúzni az ellenséges hajót, mintha az csak egy horogra akadt hal lenne.
Az Elfszűz kapitánya még mindig a sérült hajó fedélzetén álldogált, és folyamatosan szidta az ellenséges katonákat, azok családját és összes ősét, tisztességes harcot követelve.
– Legyen, ahogy akarja – mondta Rethnor a kormányosnak, és a Kardhal a sérült hadihajó mellé siklott. A kalózkapitánynak több sem kellett. Amint elég közel ért a másik hajó, átugrott a fedélzetre, és rávetette magát az első útjába akadó katonára. Az emberei mind követték a példáját, legalább olyan elszántan, mint a kapitányuk.
Rethnor az első fedélzeten maradt. Nézte a csatát, és várta a legmegfelelőbb pillanatot. Azt akarta, hogy az összes ruathymi harcos átjöjjön a hajójára, páran azonban az Elfszűzön maradtak, hogy az életük árán is megvédhessék.
A Kapitány a segédjéhez fordult, hogy küldjön üzenetet a másik hadihajónak. A férfi felkapott egy jelzőlámpást, és továbbította a parancsot. Válaszképpen a másik hajóról nyílzápor alá vették a kalózokat. A választás egyértelművé vált: a kalózok vagy a helyükön maradnak, és ott halnak meg, vagy átmennek az ellenséges bajóra, és ott harcolnak. Amint a csáklyások elég közel búzták magukhoz az Elfszüzet, a kalózok egytől egyig átugráltak, és belevetették magukat a harcba.
A ruathymi kalózok egytől egyig képzett, jó harcosok voltak, de Rethnor sehol sem látta a várva várt berszerkert. A csalódottság és a megkönnyebbülés vegyes érzése kerítette hatalmába, majd kiválasztotta első ellenfelét: egy fekete hajú, fiatal harcost. Könnyű préda lesz, a kölyök meg sem bírja emelni irdatlan fekete kardját, gondolta.
Rethnor közelebb sasszézott, hogy egyszerűen kibelezze a kölyköt. Fonák vágásra emelte a kardját, de a karja hirtelen ledermedt, és meg sem bírta mozdítani.
A pengéje hegye nem a fiatal harcos gyomránál, csupán a combjánál villogott.
Rethnor felnézett a több mint kétméteres alak szemébe, aki játszi könnyedséggel tartotta a markában a hosszú kardot.
– Berszerker – lehelte Rethnor. A döbbenete és félelme egy pillanat alatt elillant, és elöntötte a harci láz. A homlokához érintette a pengéjét, a kihívás jeleként.
A fekete kard szemmel szinte követhetetlen sebességgel másolta le a mozdulatot. A következő pillanatban már támadásba is lendült. Rethnor hárította a csapást, és próbálta kirekeszteni az agyából a karját és a vállát szinte lebénító tompa fájdalmat. Megpördült, majd két marokra fogta fegyverét, és úgy próbálta hárítani a következő csapást. A pengék szinte visítottak, amint egyteásnak feszültek. A Kapitány pörgött és forgott, próbálta kihasználni a testsúlyát, hogy a föld felé szorítsa ellenfele roppant fegyverét. Egy pillanatra sikerült megakasztania a fekete pengét. Kihasználta a pillanatot, és teljes erővel belerúgott ellenfelébe.
A kétségbeesett, alattomos mozdulattól bármelyik harcos fájdalmasan kétrét görnyedt volna, a berszerker arca azonban meg sem rezzent. Ehelyett ismét támadásba lendült, és szélesen oldalra csapta Rethnor kardforgató karját, majd egy villámgyors mozdulattal megváltoztatta a penge útját, és egyenesen lefelé csapott.
Az egész olyan gyorsan zajlott le, hogy Rethnor előbb hallotta kardja csörömpölő hangját, mint hogy felfogta volna, hogy mi is történt valójában. Elviselhetetlen, idegtépő fájdalomhullám söpört végig rajta, majd megpillantotta a csonka hűsdarabot, amely valaha az oly értékes és becses kardforgató karja volt. A berszerker egyetlen csapással elmetszette a ruháját, a karvédőjét, a búsát és a csontját. Levágott kezére nézett, mely egyre táguló vértócsában hevert a fedélzeten.
A közelben harcoló emberei azonnal a segítségére siettek, de ők is a berszerkerrel találták szemben magukat. Rethnor alig érzékelt valamit a külvilágból, azt is csak homályosan látta, fogy egy vézna alak felkapja a karját, és belehajítja a tengerbe. Lelke mélyén érzett valami gyász félét elvesztett végtagja miatt, de nem törődött vele. Valahogy összekapta magát, és lerohant a hajófenékbe.
Egyenesen a konyhába ment, a tűzhelyhez, ahol még mindig ott melegedett a vacsora maradéka. Habozás nélkül odébb rúgta az üstöt, majd remegő kézzel elővette széles pengéjű tőrét, és az izzó parázsba dugta.
Megvárta, amíg vörösen izzani kezd a tőr, majd kivette a parázsból, és felkészült a fájdalomra. El kell állítania a vérzést ahhoz, hogy életben maradjon. Megmarkolta a tőrt, és rászorította az éktelen sebre. Idegőrlő sistergés, és az égett hús fanyar szaga töltötte be a konyhát.
Minden idegszálával arra koncentrált, hogy elűzze a rátörő hányingert, és valahogy eszméleténél maradjon. Ismét felhevítette a pengét, és újra a sebre szorította, majd harmadszor is. Végül a padlóra hanyatlott, és várta a csata kimenetelét. Az ő részéről már befejeződött, de szemernyi kétsége sem maradt a győzelem felől.
A hadvezére reznek harcos, és bár egyik hajója elesett, a katonái közel kétharmada megmaradt. Hét az egy elleni túlerőben voltak a kalózokkal szemben. Ezt még egy berszerker és egy sötételf varázsló sem egyenlítheti ki.
Ekkor meghallotta egy számára ismeretlen lövedék sistergő hangját, majd a robbanást, amint eltalálta a célpontját. Még a konyha mélyén is hallotta az égő fa ropogó hangját, és érezte a fa és az égett hús kellemetlen szagát. Már csak két hajó maradt, állapította meg, miközben a szoba forogni kezdett vele. Még így is Luskan esélyei jobbak, nyugtatta meg a lelkét.

* * * * *

Liriel piwafwija takarásában settenkedett a csatatéren. Láthatatlan tőre időnként belefúródott egy-egy luskani harcos szívébe. Nem ez volt a legnemesebb harcmodor, de Liriel nem törődött vele. Különben is „A láthatatlan penge vág a legmélyebbre”, tartja a sötételf közmondás.
Látta, hogy Fyodor jól boldogul, így inkább Hrolf ellenfeleit tizedelte meg egy kicsit.
Sértődött döbbenet ült ki a kalózkapitány arcára, amint vitéz ellenfelei sorban kidőltek előle. Felordított, majd megpördült, és elrobogott, hogy új játszótársakat keressen magának.
Liriel átlépett az egyik katona tetemén, hogy kövesse a kapitányt. Rég megtanulta, hogy ahol a kalózvezér feltűnik, ott mindig történik valami.
Ekkor erős kezek ragadták meg a köpenyét és a haját, és hátrarántották. Hátratántorodott, és elesett a halott férfiban.
A mozgékony elf még estében eszmélt, és oldalra vetette magát. Villámgyorsan előkapta a tőrét, és ugrásra készen lekuporodott. Az eséstől kiszabadult a piwafwija az idegen szorításából, de szétnyílt, felfedve a jelenlétét.
Legnagyobb döbbenetére Ibn állt felette, széles vigyorral az arcán, Fyodor jellegzetes fütykösével a kezében.
Az volt az első gondolata, hogy Fyodor elesett a harcban, minden ereje és vitézsége ellenére. Nem lepődött meg különösebben, hogy Ibn tudatja vele a hírt. Ő az egyetlen a legénységből, aki élvezettel nézi a szenvedését.
Félelem markolta meg a mellkasát és a torkát, mintha a láncinge kérlelhetetlenül ki akarná préselni a lelkét. Lassan felállt, királyi arcát felszegte, és keményen az önelégült első tiszt szemébe nézett.
Mielőtt a gyászoló nő kitalálhatta volna a férfi szándékát, Ibn keményen gyomron vágta a bunkóval. Az ütés pontosan gyomorszájon érte. A levegő sivítva áramlott ki a tüdejéből. A padlóra rogyott, és egyszerűen nem tudott levegőt venni.
Ibn felkapott egy hálót, és rádobta, majd felnyalábolta. Könnyedén tartotta a törékeny elfet, majd a korláthoz lépett, és habozás nélkül a vízbe dobta.

* * * * *

„Tűz és jég.”
Nem is olyan rég Fyodor ezekkel a szavakkal próbálta elmagyarázni Lirielnek, hogy milyen is a berszerker harci láz. Nem is gondolta, mennyire találóan fogalmazott.
A harci láz tűzként lobogott az ereiben, hatalmas kardja sistergő fekete lángnyelvként söpört végig az ellenségen. A jég is hasonlóan erős és halálos volt. Úgy tűnt, hogy a mágia, mely felgyorsította Fyodor kardforgató kezét, lelassította az időt. A körülötte lévők csigalassúsággal mozogtak, így mindig meg tudta előzni őket, mintha kitalálná a gondolataikat. A harci láz felerősítette egyes érzékeit, míg eltompított másokat. Bár a teste több sebből vérzett, nem érzett fájdalmat. És nem fáradt. Végig ugyanolyan könnyedén forgatta a nehéz kardot, mintha az lenne az első csapása.
A jég azonban fogva tartotta, szorosabban őrizte, mint bármelyik várbörtön. Csak a harcra tudott gondolni. Nem tehetett semmi egyebet, harcolnia kellett egészen addig, amíg csak egyetlen ellensége is életben maradt. Így kellett végignéznie, amint az áruló első tiszt a habokba veti a tehetetlen sötételfet.
Valóra vált legnagyobb félelme, Liriel utat talált a rémálmaiba. A berszerker átok meggátolta abban, hogy barátja segítségére siessen. Bár a kardját nem szennyezte be a nő vére, a kezét igen. Tudata legmélyén, melyet még nem kerített hatalmába a harci láz, Fyodor semmihez sem hasonlítható fájdalmat érzett. Ösztönei azt súgták, hogy a harc végén semmire sem emlékszik majd ebből, de ez abban a pillanatban nem vigasztalta. Újra és újra átéli majd ezt a szörnyűséget, amikor már annyira kimerül, hogy álomba szenderül. A kegyetlen rémálmok mindig megtalálják majd.
A harag és a gyász üvöltése szakadt fel a torkából. Kardját szélesen oldalra tartotta, majd megpördült. A penge könnyedén metszette le egy közeli harcos fejét. Fyodor egy kígyó gyorsaságával elkapta a repülő fejet, majd meglengette, mint egy parittyát, és elhajította. Telibe talált egy másik harcost, akinek azonnal szétloccsant a koponyája, és vérben ázva a fedélzetre hanyatlott.
Egy nagydarab, csatabárdos alak támadt Fyodorra. A harcos Tempust éltette, és elhunyt társait szólította, hogy illendően várják a harc istenének csarnokában. A férfi tisztában volt vele, hogy meghal, de eltökélte hogy bátran, dicsőségben hagyja el az élők világát. Még utoljára elzengte népe harci ordítását, majd a berszerkerre vetette magát.
Fyodor egyenesen a bárd útjába lépett, és várta a végzetes csapást. Hiába. Szinte önkéntelenül kilépett a csatabárd útjából, tett egy teljes fordulatot, miközben a kardját csípőmagasságban kitartotta. A fekete penge átvágta a harcos ruháját és láncingét, és mélyen a derekába harapott. A férfi azonnal meghalt, majd a pengére rogyott, ami beszorult két csigolyája közé.
Fyodor megpróbálta kirántani, de még az ő mágikus ereje is kevésnek bizonyult. Egy északi harcos észrevette, hogy a berszerker pillanatnyilag sebezhető, és azonnal rátámadt.
Fyodor belerúgott a halott harcos állába, amitől vadul hátrarándult a feje. A holttest gerince egy hangos reccsenéssel kettétört. A félbevágott test szétcsúszott, majd vértől és belsőségektől borítva a hajópadlóra csúszott. Fyodor mohó kardja kiszabadult. A rohamozó férfi időközben odaért, de az ifjú rashemeni könnyedén félrelépett az útjából. A fickó elcsúszott a vérben, és a hajókorlát felé szánkázott. Fyodor erősen meglökte hátulról, hogy biztosan átessen a korláton, és örökre elnyeljék a hullámok.
Fyodor végignézett a harctéren. Vagy száz luskani harcos állt szemben mindössze húsz kalózzal. Addig harcol ellenük, míg mindet meg nem öli, vagy ő meg nem hal.
Többé már nem érdekelte, hogy melyik jön el előbb.

* * * * *

Xzorsh aggódva és türelmetlenül nézte a tomboló csatát, és várta, hogy Sittl megérkezzen az erősítéssel. A kalózok egész jól boldogultak, legalábbis egyik vízbe hullott tetem sem volt ismerős.
Ekkor azonban egy nagyon is ismetős test zuhant a tengerbe. A hálóba gabalyodott sötételf egyenesen a tengeri kószára emelte aranyló tekintetét, majd nagy levegőt vett, de csak sós víz áramlott izzó tüdejébe. Szemei felakadtak, végtagjai elernyedtek.
Xzorsh megmarkolta a hálót, és gyorsan a felszínre húzta. Kitörölte a szeméből a vizet, majd körülnézett. Úgy találta, hogy a kicsit távolabb sodródott Elfszűz a legbiztonságosabb hely. Óvatosan a hajó farához úszott, nehogy észrevegyék őket, majd nagy nehezen felcipelte a nőt a fedélzetre. Nem foglalkozott a hálóval, azonnal elkezdte masszírozni az elf mellkasát, hogy köpje fel a vizet.
Pár feszült másodperc elteltével Liriel köhögni kezdett, és felöklendezte a benyelt vizet. Hamarabb magához tért, mint azt Xzorsh gondolta, és révetegen felült.
– A háló – hörögte, és egy csapdába esett állat vehemenciájával esett a köteleknek.
Xzorsh a késért nyúlt, majd hirtelen rádöbbent, hogy Caladornnak adta. Liriel látta, hogy mire készül, így elmondta neki, hogy a csizmaszárában talál egy tőrt. A kósza elővette a legfinomabb pengét, amit valaha látott. Játszi könnyedséggel vágta el vele a hálót, és Liriel pillanatok alatt kiszabadult.
Azonnal a korláthoz sietett, és körbenézett. A hajó, melyet egy tűzlabdával robbantott fel, odébb sodródott, és lángokban állt. A mohó lángnyelvek hamar felfalták a deszkákat, és már alig maradt valami a valaha erős hajótestből. Két támadó hajó maradt már csak, de a csata kizárólag az egyikre korlátozódott. A másik, az, amelyik elvesztette az árbocát, megpróbált közelebb kerülni a másikhoz. A katonák lándzsákkal a kezükben felsorakoztak a hajókorlát mentén, és folyamatos szurkálással próbálták a csata sűrűjébe kergetni a kalózokat.
A csata nem a legjobban alakult. Fyodor tornádóként cikázott a fedélzeten, és amerre csak elhaladt, sorra hullottak a luskani harcosok. Az inge cafatokban lógott rajta, haját és ruháját sűrűn borította a vér. Liriel gyanította, hogy a jó része a sajátja. Még egy berszerkernek is meg voltak a korlátjai. Ha Fyodor elesik, a kalózok is elbuknak.
Xzorsh állt oda mellé, és visszaadta a tőrt.
– Sosem láttam ilyen éles pengét korábban – jegyezte meg vágyakozva. – Lehet, hogy ostobaság, de nincs valamilyen fegyvered, ami képes átvágni egy hajótestet?
Liriel a férfi szemébe nézett, szemei a távolba révedtek, miközben a lehetőségeken gondolkodott. Hirtelen leakasztott egy szütyőt az övéről, majd egy tucatnyi, rákszerű fémtárgyat szórt a fedélzetre. Xzorsh azonnal felismerte a furcsa fegyvert, amely korábban átrágta az óriáspolip vastag páncélját. Azt azonban sehogy sem értette, hogyan használhatná őket a hajó ellen. A vízben nem hajíthatja el úgy őket, mint a levegőben.
Liriel szó nélkül becsukta a szemét, majd kántálni kezdett. A fémrákok fölé helyezte a tenyerét, amitől vörösen izzani kezdtek. Mikor végzett a varázslattal lehajolt, és felnyalábolta a különös fegyvereket.
– Ezek hajítópókok – magyarázta gyorsan. – Egy kicsit megváltoztattam őket. Tedd őket a hajó oldalára, vagy ahová akarod, és átrágják magukat rajta. Hozd vissza őket – mondta a tengeri elfnek, majd átnyújtotta őket.
Xzorsh bólintott, majd az egyik lándzsás férfira mutatott.
– Miután elsüllyedt a hajójuk, visszahozom őket – biztosította a nőt.
Liriel elvigyorodott, majd barátságosan megveregette a vállát, ahogy Hrolftól látta.
– Küld őket Umberlee karjaiba – mondta sötét elégedettséggel a hangjában.
A tengeri kósza belevetette magát a habokba, szorosan a szívéhez szorítva az értékes fegyvereket.
Miután egyedül maradt az Elfszűz fedélzetén, Liriel idegesen járkálni kezdett, miközben a következő lépésén gondolkodott. Jól bánt a karddal, de nem eléggé ahhoz, hogy megfordítsa a csata menetét. A legerősebb fegyverére, a mágikus erejére kell hagyatkoznia. De nem szórhat tűzlabdákat a hajóra anélkül, hogy a kalózokat is meg ne ölné.
Megmarkolta a Szélben Járót, és gyorsan végiggondolta, milyen varázslatokat rejtett el benne. Egyik sem megfelelő. Valami olyasmire lenne szüksége... Nem tudta, mire lenne szüksége.
Hirtelen megakadt a szeme egy ismerős tárgyon. Izgatottan felkurjantott, amint a gondolat szikrát csiholt, majd lángra lobbant az agyában. Az előzőhöz hasonló varázslatba kezdett, amivel életre keltheti a holt dolgokat, és az irányítása alá vonhatja őket. Még sosem használta ezt a nagy erejű varázslatot, de most nem volt ideje ezen merengeni.
A hajót díszítő faszoborhoz lépett, és az egyik kezével megérintette. Másik kezével szorosan megmarkolta az amulettet, és kántálni kezdett.
A hüvelybe zárt mágikus energianyalábok a testébe áramlottak, majd onnan az élettelen szoborba. A festett színek megelevenedtek a keze alatt, majd szétáradtak a szobor egészén, életet lehelve a fába.
Remegés futott végig a hatalmas faszobron. Az elf szűz hangos reccsenés kíséretében szakadt el a hajótesttől, mely a nevét viselte. Liriel néma utasításának engedelmeskedve a faharcos a korláthoz lépett, és beugrott a vízbe.
Masszív fakarok törték meg a vízfelszínt, amint a szobor dühödt bálnaként megindult a hajó felé. Megmarkolta a korlátot, majd felhúzta magát a fedélzetre, vadul megbillentve a hajót. Az északiak és a kalózok egyaránt elvesztették az egyensúlyukat, és a padlóra rogytak. A harcosok azonnal talpra szökkentek, de elhátráltak a feltartóztathatatlan szobor elől. A harc elcsendesült, mindenki a furcsa jelenést bámulta. Egyedül az óriási elf szűz léptei dörögtek a hajópadlón.
Az életre kelt szobor fegyvertelenül, félelem nélkül masírozott előre. Felkapott és a vízbe hajított egy harcost, majd visszakézből egy kalóz előre nyújtott kardjára hányt egy másikat. Rendíthetetlenül haladt tovább, kíméletlenül megtizedelve a luskani katonák sorait.
Hrolf tért magához elsőként. Gyerekes, felhőtlen öröm ült ki az arcára, mint amikor egy kisfiú kedvenc játéka valami csoda folytán életre kel. Üdvözölte a szobrot, majd utasította, hogy a hajó végében felsorakozott csatabárdosok felé induljon. Az elf szűz megfordult, és követte a kapitány parancsát.
Liriel hálásan fogadta, hogy Hrolf átvette az irányítást a szobor felett. A fuldoklása és a nagy erejű varázslat teljesen kiszívta az erejét. Érezte, amint a kimerültség kérlelhetetlen karmai megragadják, és hagyta, hogy a megnyugtató, békés sötétségbe rántsák.

 

 

Nyolcadik fejezet
Tengeri elfek

Még sötét volt, mikor Rethnor magához tért fájdalmas szendergéséből. Az inasa azonnal mellette termett, és a szájához tartott egy kulacsot, majd megpróbálta megitatni. Amint megjött a hangja, azonnal hívatta a hadvezérét. Csalódottan vette tudomásul, hogy meghalt, mint ahogy az első tisztje, és a fedélzetmestere is.
– Átkozottak! Hozd elém a legmagasabb rangú embert, aki életben maradt! – üvöltött az inasra, aki azon nyomban kiviharzott a kabinból.
Rethnor legnagyobb bánatára a hajóorvos volt a legmagasabb rangú embere, akinek alaphelyzetben nem is kellett volna a hajón lennie, de a Kapitány jobbnak látta, ha magukkal hozzák, hátha komoly ellenállásba ütköznek. A megérzése helyesnek bizonyult, mert bőven akadt dolga az orvosnak. Egész testét beborította a vér, arca elgyötörtnek tűnt, ráncai elmélyültek. Mindez semmiség volt ahhoz a vad történethez képest, melyet előadott a kapitányának: két hadihajót elsüllyesztettek, egyet tűzzel, egyet valamilyen rejtélyes, érthetetlen módon, az összes harcost megölték, vagy súlyosan megsebesítették. Alig maradtak páran, akik megszöktek az Elfszűz haragja elől.
A kalózok leleményes és félelmetes harcosoknak bizonyultak. Egyedül a kapitányuk végzett legalább húsz emberrel, de végső soron a berszerker és az életre kelt szobor nyerte meg a csatát.
Rethnor elhűlve hallgatta a csata kimenetelét. Teljesen magába roskadt, még azt is megengedte, hogy az orvos megnézze a karját, és kicserélje a kötést. Gondolatai sebesen pörögtek, miközben próbálta kitalálni, hogy mihez kezdjenek.
Végül bekövetkezett, amit elképzelhetetlennek tartott. Egyetlen ruathymi kalózhajó legyőzte három hadihajóját, és most úton van hazafelé a hírrel. Bár letakarták a hajók névtábláját, és zászlót sem vontak fel, elképzelhető, hogy a kalózok felismertek egy-két harcost. Ő maga sem volt ismeretlen a ruathymiek között. Kapitányként többször is rész vett a Kapitányok Szövetsége ülésén, és gyakran a sziget hadvezéreivel, Ruathym Első Fejszéivel szemben ült. Eltökélte, hogy bármi történjen is, nem hagyja, hogy a hajó Ruathymba érjen. Bár nem valószínű, hogy a szigetlakók átlátják kusza és szövevényes hálóját, mellyel őket akarta gyanúba keverni, de nem akarta megadni nekik az esélyt.
– Ki a kormányos? Merre tartunk? – kérdezte.
– Az egyik tengerész, a nevét nem tudom. Pihenj nyugodtan, Luskanba tartunk – felelte az orvos nyugtatóan..
Rethnor egy hirtelen mozdulattal levetette magáról a takarót, majd félrelökte a tiltakozó orvost, és felsietett a fedélzetre.
– Fordulj meg! – rivallt rá ellentmondást nem tűrő hangon a riadt kormányosra. – Menjünk egyenesen Trisk felé.
A férfi egy pillanatig habozott, majd gyorsan kiadta a parancsot a gyér legénységnek. Egyikük sem ellenkezett, hisz halállal lakolt, aki szembeszállt a kapitánnyal, de most úgy vélték, hogy a kard, amely megcsonkította, talán a józan eszét is elvette.
Trisk egyike volt a Bíbor Zátony nevű szigetvilág két legnagyabb szigetének. Gundarluntól nyugatra feküdt, a meleg Áramlaton túl. Az évnek ebben a szakában még mindig veszélyt jelentettek a jégtáblák, de leginkább a szigetek körül tanyázó halálos szörnyektől féltek.
A szörnyekről szóló rémtörténeteket kizárólag távol a tengertől, a szárazföld biztonságos, meleg kocsmáinak a mélyén mesélték egymásnak a tengerészek. A kormányos próbálta kirekeszteni az agyából ezeket rémségeket. Északi lévén nem félt a haláltól. Csak abban bízott, hogy vezet egy ösvény Tempus csarnokába a tengeri szörnyek gyomrából. Mert odajut, afelől nem volt kétsége.

* * * * *

Liriel átaludta az egész éjszakát, sőt még a másnap jó részét is. Szemei hirtelen felpattantak, és meglepetten tapasztalta, hogy a nap kellemesen beszivárog a kabinjába, ahol Hrolf őrködik felette.
– Örülük, hogy végre felébredtél, kislány. Feküdj nyugodtan – üdvözölte Hrolf, miközben a nő megpróbált felülni.
– A kölyök jól van, csak alszik – folytatta, kitalálva az elf első kérdését. – Érte pár karcolás, semmi komoly, de a végsőkig kimerült. Egész életemben Ruathym szigetén laktani, és találkoztam jó pár berszerkerrel, de ilyet még sosem láttam! – magyarázta csodálattal a hangjában.
– És csak egyre rosszabb – felelte Liriel szomorúan.
Hrolf megértően bólogatni kezdett, vidám arca egy pillanat alatt elkomorult.
– Hamarosan teljesen kiég, igaz?
Liriel megrázta a fejét, és becsukta a szemét, de Hrolf még látta felcsillanni benne az elkeseredés nehéz fényét.
– Mi a terved? – kérdezte a kapitány. – Korábban úgy láttam, hogy Ruathymban akarsz választ találni. Talán segíthetek.
– Ez egy hosszú történet – motyogta.
A férfi karba fonta a kezét, és a falnak támaszkodott.
– Napnyugtáig van időd, hogy elmeséld. A fiúk azt kérték, hogy addig tartsalak lent. Meglepetéssel készülnek.
– Meghozzák a Gyűlés ítéletét? – kérdezte fanyarul Liriel.
– Ugyan, emiatt nem kell aggódnod. Bízz bennem! Most halljam a történetet!
A bizalom ismeretlen fogalom volt a sötételfek között, Lirielt valahogy mégis megnyugtatták a kapitány szavai. Eddig észre sem vette, mennyire megbízott Hrolfban. Habozás nélkül elmesélte neki a Szélben Járó történetét. Elmesélte, hogy az ősi mágikus amulettet a Rashemeni Boszorkányoktól lopták el. Éveken keresztül ők hordták és használták, de még ők sem értették igazán, hogyan működik. Elmesélte, milyen kalandos úton ismerkedett meg a rúnamágiával, a rashemeni és a ruathymi nép közös őseinek mágiájával, és hogyan szerezte meg az amulettet. Végül elmesélte, miként kapcsolta össze őt és Fyodort az amulett. A Szélben Járót két célból készítették: hogy raktározza a „hely mágiáját”, és hogy egy új és egyedi rúnát véssenek vele egy ősi, szent tölgyfába Ruathym szigetén. Elmondta, hogy az amulett időlegesen képes tárolni a varázslatait és öröklött mágikus erejét, de abban bízik, hogy a sok megpróbáltatás, a nehéz küldetés végén a szívében és az agyában formát ölt egy rúna, mellyel végleg uralhatja sötételf mágiáját, és Fyodor is irányíthatja berszerker erejét.
– Már hallottam efféle ősi rúnaküldetésekről – merengett Hrolf –, tegyük fel, hogy alakot ölt benned a rúna. Tudod, hogyan kell életre hívni?
Liriel megrázta a fejét.
– Sok mindent tudok a varázslásról, de ez valami teljesen idegen módszer.
– Ebben talán segíthetek. Abban igazad van, hogy a rúnamágia feledésbe merült az évek folyamán, de apró részleteket megtudhatsz, ha tudod, hol keresd. A családomban máig fennmaradtak efféle történetek – elmosolyodott, és a nőre kacsintott. – Bizonyára észrevetted, hogy nem úgy kezelem a dolgokat, ahogy kellene. Az okok a családomban keresendők. Az egyik unokatestvérem, akivel gyerekkorunk óta jó barátok vagyunk, sámánnak vallja magát. Majd elbeszélgetek vele, hátha megtudok valamit.
Liriel köszönetképpen bólintott, de az aggályai nem múltak el.
– Ha időben Ruathymba érünk – tette hozzá lágyan.
– Tudod, azon gondolkoztam, hogy Gundarlunban megállunk egy rövid időre – merengett Hrolf. –, bár a heringhalászat koszos munka. Idén tavasszal megleszünk nélküle. Elég készletünk van, hogy elérjünk Ruathymba, és a rakomány sem romlik meg a következő útig. Mi lenne, ha egyenesen haza mennénk?
Liriel meglepetten meredt a férfira.
– Megtennéd értünk?
– Meg, sőt ennél jóval többet. Ne lepődj meg ennyire! – Hrolf kinyújtotta a karját, és gyengéden megcirógatta a nő állát. – Okos lány vagy, de még sokat kell tanulnod. Te és a kölyök márt másodszor harcoltatok értem és a hajómért. Ne hidd, hogy egyhamar elfelejtem.
Ezzel elengedte az elf állát, és elhúzódott.
– Valaki beszélni szeretne veled, ha nincs ellenedre.
Liriel kérdő pillantást vetett a férfira.
– Xzorsh – vigyorgott a kalózkapitány. –, napkelte óta mellettünk úszik. Hozott neked valamit, de azt mondta, hogy csakis személyesen adhatja át. Azt hiszem, kedvel téged, kislány.
Liriel gúnyosan felszisszent.
– Miért is ne? Egész helyes fickó, te pedig szeretsz úszni!
– Ha elég sokáig bent tudnám tartani a levegőt, talán elgondolkodnék rajta – felelte Liriel. – Inkább meghallgatom, hogy mit akar.
Hrolf folyamatosan vigyorgott, miközben felmászott a fedélzetre. A következő pillanatban Xzorsh lépett be az ajtón, egy ismerős szütyővel a kezében.
– A mágikus rákok – ezzel a padlóra helyezte a még mindig nedves, kicsiny zsákot. –, mind megvan.
Úgy tűnt, mondani akar még valamit, így Liriel intett, hogy üljön le. Amúgy is meg akart beszélni vele valamit.
– Nehéz volt megtalálni a hajítópókokat? A mágikus rákokat – javította ki saját magát, a férfi szavait használva.
– Nem igazán, gyakran kutatom át az elsüllyedt hajókat kincsek után. Elég jó kincsvadásznak tartanak, és gyakran találok értékes tárgyakat, amelyeket aztán elcserélek. – Ezzel leakasztott egy vastag, ősi arany karperecet az övéről, melyet ovális zafírok ékesítettek. – Elcserélnéd erre a tőrödet, amelyet kölcsönadtál? És megmondanád, hogy mibe kerül egy mágikus rák? Vagy egyéb mágikus fegyver, amitől hajlandó lennél megválni?
Liriel elutasította a csicsás ékszert.
– Vidd a tőrt, ha tetszik – felelte flegmán. –, nekem van egy tucatra való. Ami a mágikus rákot illeti, megvan az ára.
– Mielőtt a vízbe dobtak volna, láttam, hogy ki irányítja az ellenséget – folytatta felhevülten. – Egy nagydarab, fekete szakállú, balkezes férfi. Fyodor levágta a karját, amit valaki a vízbe dobott. Hozd el nekem a kart.
A tengeri elf arca eltorzult rémületében.
– Mire kell az neked?
– Meg tudod szerezni, vagy nem? – kérdezte ingerülten Liriel. Jó oka volt rá, de nem akarta elárulni. Lloth nyolc lábára, már az is épp elég, ha rágondol!
Az Arach-Tinilithben eltöltött rövid idő alatt megtanulta, hogy Lloth papnői a leghatalmasabb halottidéző varázslókkal is felveszik a versenyt. Ha a fekete szakállú férfi nem is halt meg, a karja igen. Olyan válaszokhoz juthat a kar birtokában, amelyekkel a hatalmába kerítheti az ellenséges kapitányt. A kívánt varázslat nagy erejű, és ennek megfelelően a kockázat is nagy. Nem volt biztos benne, hogy uralni tudja a varázslatot, még akkor sem, ha Lloth az áldását adja rá.
– Lehet, hogy megtalálom, de a tenger tele van különböző teremtményekkel, és lehet, hogy...
– Megették – fejezte be a mondatot a nő – Azért próbáld meg. Kárpótollak a fáradozásodért. Tényleg, miért nem viszel magaddal pár mágikus rákot? A többit megkapod, ha visszatérsz.
Mintha csak végszót hallott volna, a kósza felállt, magához vette legújabb kincseit, és távozni készült. Az ajtóban megtorpant, és visszafordult.
– Hogyan segíthetek kiszabadítani halott társaim csapdába ejtett szellemét?
– Hozd ide azt az átkozott kart – válaszolta Liriel nyomatékosan. Mivel nem győzte meg a férfit, rövid magyarázatba kezdett. – Nem találod furcsának, hogy három hadihajó, és mintegy kétszáz harcos támadt rá a magányos Elfszűzre? Kerestek valamit, és tudták, hogy mire számítsanak, azért jöttek ekkora erőkkel. Nem hiszem, hogy Öröknyár vízóráit akarták megszerezni.
– A halott tengeri elfek miatt támadtak? – döbbent meg Xzorsh.
– Lehet. Ha megtudjuk, hogy kik voltak a támadók, és mit akartak, akkor azt is kideríthetjük, hogy mi történt a népeddel. Ehhez azonban szükségem van arra a karra – zárta le a kérdést.
A tengeri elf bólintott, majd értetlenül megrázta a fejét.
– Még mindig nem értene, hogy miért foglalkozol a tengeri elfek problémáival.
Liriel megvonta a vállát. Nem válaszolt, mert maga sem értette, hogy miért teszi. Látva a tétovázását, Xzorsh előállt egy lehetséges válasszal.
– Sok rémes, és kegyetlen történetet hallottam a sötérelfekről. Egyáltalán nem arra számítottan, mint amilyen te vagy. Azt hiszem, rosszul tanítottak.
Hirtelen egy kép villant Liriel agyába: elképzelte, mi lenne az eredménye, ha ez a nemes lelkű, de roppant naiv tengeri elf összetalálkozna egy sötételffel. Egy villámgyors mozdulattal előkapott pár dobótőrt a matraca alól, és halálos pontossággal a túl barátságos elfre hajította. A pengék mélyen az ajtóba fúródtak, kirajzolva a rémült és döbbent férfi körvonalát.
– Túl lassan gondolkodsz, és túl hamar barátkozol – mordult rá a nő –, most menj, és csak akkor gyere vissza, ha megtaláltad a levágott kart!
A kósza kilépett az ajtón, és eltűnt. Liriel felsóhajtott, és a párnáira rogyott. Meg kellett tennie, de egyáltalán nem élvezte.

* * * * *

Xzorsh nem tudott szabadulni a sötételf szavaitól, miközben a csata színhelye felé úszott. El kellett ismernie, hogy sok igazság volt bennük. Világéletében csakis feketének vagy fehérnek látta a világot. Azt hitte, hogy minden annyira élesen elkülönül, mint a tenger és az ég. A sötételf Hrolf oldalán harcolt, mégpedig jól, és a szívén viselte a meggyilkolt tengeri elfek sorsát. Mindezek eloszlatták a kételyeit, és a barátjának fogadta a nőt. Igaza volt, amikor azt mondta, hogy keveset gondolkodik, és túl hamar barátkozik.
Ugyanakkor, ha Liriel valóban az volt, akinek akarta, hogy higgye, akkor miért hangsúlyozta ezt ki?
Ezek, és efféle gondolatok foglalkoztatták egész nap, és még másnap éjjel is. Ekkor azonban ráakadt az elégett hajóra, majd a másikra, amelyet ő süllyesztett el. Azonnal félresöpörte nyugtalanító gondolatait, és az előtte álló feladatra koncentrált.
Nehéz és veszélyes feladattal bízta meg a sötételf varázslónő. Rengeteg megcsonkított holttest hevert a roncsok között, így szinte lehetetlennek tűnt megtalálni egyetlen levágott kart. Ráadásul nem tudhatta, hogy a tetemek miféle dögevőket vonzottak oda. Lehet, hogy máris mohó szempárok figyelik minden mozdulatát.
Habozás nélkül nekifogott a keresésnek. Parlagon hagyta a rengeteg értékes fegyvert és ékszert, és csakis az undorító végtagra koncentrált. Felettébb meglepődött, amikor alig párpercnyi keresgélés után rábukkant egy levágott bal kézre. Fekete szőr borította, és két gyűrű fénylett az ujjain. A gyűrűket gyorsan a szütyőjébe rejtette, míg a kart egy kicsiny zsákba helyezte.
Lázas keresgélése közben is észrevette azt a négy alakot, akik nesztelenül emelkedtek ki a roncsok közül. Ember formájú, pikkelyes, úszóhártyás teremtmények voltak. Ogresellők, az ogrék tengeri rokonai, csak éppen sokkal mozgékonyabbak és kegyetlenebbek. Elit harcosok voltak: elefántcsont agyar meredt előre a homlokukból, amely a legerősebb hímek egyértelmű jele. Éles fekete agyarak eredtek az alsó állkapcsukból, fekete karmos kezükben emberi lándzsákat lengettek, sőt az egyiküknél egy triton háromágú szigonyát fedezte fel.
Xzorsh a hátára szíjazott lándzsáért nyúlt, és várta a támadást. Ahogy számította, mind a négyen megindultak felé, előreszegezett fegyverrel. Az utolsó pillanatig kivárt, majd egy angolna kecsességével alábukott, hogy kikerüljön a lándzsák hatótávolságából. Merülés közben felszúrt a fegyverével. Érezte a becsapódást, majd a lény puha húsát, amint a hegyes fegyver átütötte a pikkelypáncélt, és mélyen a testbe fúródott.
A három túlélő elhajította a fegyverét, és kifent karmokkal zárta közre a prédát. Xzorsh elkapta a felé sodródó háromágú szigonyt, és a csípőjének támasztotta. Az élen haladó ogresellő kétségbeesetten kapálódzni kezdett, nehogy felnyársalja saját magát. Az elf ezt a pillanatot választotta, és gyorsan előreszúrt a fegyverrel.
A szigony középső ága belefúródott a lény védtelen torkába, majd tovább a koponyájába. Addig nyomta a fegyvert, amíg csak a vastag koponyacsont engedte, majd teljes erőből mellbe rúgta a haldokló szörnyet. A mozdulattól kiszabadult a szigony, ő pedig hátrarepült, elkerülve a halálos agyarakat és karmokat.
Megpörgette a szigonyt, és szembehelyezkedett a két megmaradt tengeri ogréval. Most már óvatosabbak voltak. Cápa módjára körözni kezdtek a zsákmány körül, kivárva a megfelelő pillanatot.
Xzorsh agya szélsebesen járt. Csak ritkán találkozott ogresellőkkel. Főként édesvízben éltek, és akik alkalmazkodtak is a tengerhez, azok is inkább barlangokban, és sekélyesekben tanyáztak. Primitív lények voltak, akik csupán az öléssel és a zabálással törődtek. Időnként azonban náluk hatalmasabb teremtményekbe botlottak, akik a gyilkolás örömével és csillogó ékszerekkel kecsegtették őket. Nem tudta, hogy ki parancsolhat ezeknek az ogresellőknek, de az egyiküknél ott volt egy triton szigonya, aki a víz elemi síkjának nagy hatalmú teremtménye. Az elképesztő felfedezés meghaladta a képességeit, és hirtelen azt kívánta, bárcsak vele lenne a sötételf. Ha valaki fényt deríthetne erre a különös szövetségre, akkor az a varázslónő.
Hirtelen éles, metsző fájdalom hasított a vállába. Megvonaglott és összeszorított fogakkal felszisszent. Az egyik szörny kartávolságon belülre került, és belekarmolt. A kósza gyorsan megpördült, és előre döfött, de a lény már hatótávolságon kívülre úszott. Harcos ösztöneitől hajtva megpördült, és szemtől szemben találta magát a másik szörnnyel. Meglendítette a szigonyt, és tompa végével gyomron találta. Az ezüst nyél nagyot csattant a páncélon, és hátralökte a lényt, némi időhöz juttatva az elfet.
Habozás nélkül leakasztotta az egyik mágikus rákot az övéről. Villámgyorsan elcikázott az egyik szörny támadó karja alatt, majd a hátába került. Egy fürge mozdulattal a vállapja alá csúsztatta a rákot, a másik kezével pedig keményen rácsapott. Az éles lábak azonnal a húsba martak, és elkezdték befúrni magukat a testbe.
Az ogre megpördült, és döbbenten meredt támadójára. Újra és újra iszonyatos halálsikolyra nyitotta a pofáját, amint a mágikus fegyver átfúrta magát a mellkasán. A rák vérzápor közepette szakadt ki a testből, kiszakítva a lény még dobogó szívét egyik karmos lábával. Mivel nem tapasztalt további ellenállást, a fémlény elszunnyadt, és süllyedni kezdett.
Xzorsh utánakapott, és az utolsó ogre képébe nyomta. A szörny megtorpant, egy hosszú pillanatig a különös tengeri elfre meredt, majd elmenekült.
A kósza hosszasan az ogresellő után nézett, és azon merengett, vajon miféle jelentést tesz majd ismeretlen gazdájának. Hadd tudja csak meg, hogy a mágia visszatért a tengeri elfekhez!

* * * * *

A türelem nem tartozott Liriel erényei közé, és eltökélte, hogy meg is mondja a magáét Hrolfnak, amiért napnyugtáig a kabinjában kell heverésznie. A kapitány csak nevetett a nő hisztérikus kitörésén, és biztosította róla, hogy megéri a várakozás.
A félhomály végre teret engedett a sötétségnek. Liriel azonnal kipattant az ágyból, és gyorsan felöltözött, és magára aggatta a fegyvereit. Bár Hrolf biztos volt benne, hogy csodás meglepetésben lesz része, Liriel fenntartotta az aggályait, hisz volt, aki nem látta szívesen a fedélzeten.
Fyodor várta a létra tetejénél. Mosolyogva fogadta, de a tekintete üvegesen csillogott. Óvatosan megölelte a férfit, vigyázott, nehogy felszakítsa a sebeit, majd kérdőn a szemébe nézett.
– Semmi baj, csak egy álom – felelte lágyan a berszerker.
– Valami olyasmi, hogy Ibn bedob a tengerbe egy halászhálóban? – kérdezte suttogva. Kíváncsi volt rá, hogy látta-e valaki az álnok támadást, de Hrolf egy szóval sem említette, és a vörös szakállú első tiszt arcáról sem lehetett leolvasni semmit.
Fyodor hátrahőkölt.
– Tehát igaz. Nem éli meg az estét, ezt megígérem, kicsi holló! – fakadt ki Fyodor.
Liriel elmosolyodott, és gyengéden megfogta barátja karját.
– De igen, életben marad. Van egy ősi sötételf mondás, mely szerint: „A bosszút a legjobb hidegen felszolgálni”. Ez annyit tesz, hogy jobb, ha előbb lehiggadsz, gondosan megtervezed a bosszúd minden egyes lépését, és csak azután csapsz le, de a másik irányba is működik. Hagyjuk, hogy Ibn kételyek közt őrlődjön. Ez jobb, mintha azonnal megölnénk. Ráadásul szükségünk van rá, amíg ki nem kötünk. A hibái ellenére jó tengerész. – fűzte hozzá a gyakorlatias nő. – A titokban maradt támadása féken tartja majd, bár tudathatod vele, hogy tudsz a dologról, nehogy azt higgye, hogy a halálommal a titka is örökre a homályba vész. Most nézzük meg Hrolf meglepetését!
Fyodor elhallgatta a kételyeit, és a hajó orrába vezette a nőt, a vigyorgó kalózok gyűrűjében. Bjorn állt középen, szemmel láthatóan zavarta, hogy az összes szem rá szegeződik. Arca vörösen izzott szűziesen sárga szakálla alatt, miközben várta, hogy végre leleplezhesse legújabb, és legnagyszerűbb művét.
Az elf szűz szobrát, amely időközben elszunnyadt, és visszaállt a helyére, átfestették: egy aranyszemű, fehér hajú sötételf nőt ábrázolt. A tormáján is faragtak kicsit, hogy minél hűebben visszaadja Liriel kecses, légies alakját.
Ismeretlen érzés ragadta meg Liriel torkát, amint felnézett saját mására.
Hrolf mellé lépett, és gyengéden átölelte.
– Jól fest az öreglány, nem? – vigyorgott büszkén. – Tempusra mondom, az új elf szűz kísérteni fog mindenkit, akivel csak találkozunk! Csak azt sajnálom, hogy nem gondoltam erre már évekkel korábban!

 

 

Kilencedik fejezet
Különös szövetségek

A Kardhal sebesen haladt a Bíbor Zátony felé, maroknyi legénységét a végsőkig kimerítette komor kapitánya. Rethnor eltökélte, hogy rekordidő alatt Triskbe ér. Túl sok forgott kockán. Kardforgató kezével együtt mágikus ónixgyűrűjét is elveszítette, így többé nem jutottak el hozzá a Kraken Szövetség nyugati központjának üzenetei.
Leveleket tudott ugyan küldeni, a nyakában lógó mágikus függő lehetővé tette, hogy üzenjen a központnak, de ez korántsem elégítette ki az igényeit. Azért sietett Triskbe, hogy pótolja az elveszett gyűrűt, másrészt pedig a távoli szigeten élő Kraken ügynökök szolgálatait akarta igénybe venni.
Vagy pontosabban, a sziget körül élőkét.
Rengeteg pletyka forgott a szövetség tagjai között. Ez már csak így van, ha az ember információval üzletel. Sok rémtörténet keringett a nyugati központot körüllengő különös mágiáról és halálos szörnyekről. A borgőzős kocsmai túlkapások ellenére Rethnor hitte, hogy a szörnyek jó része létezik, és a Kraken Szövetség irányítása alá tatoznak. Sőt, azt is gyanította, hogy Trisk, az ártatlan, álmos kisváros a terebélyes kém és orgyilkoshálózat központja.
Találkozni akart a szervezet vezetőjével, és biztos volt benne, hogy fogadja. Bármilyen erős legyen is a szövetség, kereskedelem nélkül nem maradhat fenn. Márpedig Luskan volt a sziget legerősebb kereskedelmi partnere. Szerény számítások szerint is bőven megilleti mindaz, amit ki akart csikarni magának.
A Kapitány elővette a mágikus függőt, és bediktálta a villogó korongba az üzenetét, majd átküldte a Bíbor Zátonyhoz, és a szárazföldi központokba is. Most értette csak meg, hogy a névtelen, levendula szemű nő miért mutatja meg mindig az arcát a kristálygömbben. Enélkül nem lehetett biztos benne, hogy az üzenet eljutott a címzetthez.
A hajókorláthoz sétált, és belebámult a fagyos vízbe. Az alapvetően mágiagyűlölő északi harcos életében először sajnálni kezdte, hogy nem ért a mágia művészetéhez, és nem ellenőrizheti mágikus üzenete útját. Nagy hatalmú férfi volt, hatalmas vagyonnal, erős testalkattal, és kivételes harci tudománnyal, de rá kellett döbbennie, hogy ezek vajmi keveset érnek a mágia ellenében. Az újonnan támadt gondolat teljesen felkavarta. Hirtelen ledermedt, mintha egy láthatatlan holló szólítaná, mintha egy harcos közelgő halálhírét hozná a szél.
Luskan Kapitánya megrázta magát, és a nyugati horizontra emelte a tekintetét. Különös mágia munkálkodik a Bíbor Zátony körül, ez kétségtelen, de más hatalom is kiaknázásra vár. Ha szembe kell szállnia az egyikkel, hogy megszerezze a másikat, egy pillanatig sem tétovázik.

* * * * *

Yartar városa az Északi-területek egyik fontos ütközőpontjává vált az évek során. Nem véletlenül, hiszen a Dessarin folyó és a Triboart és Ezüstholdat összekötő kereskedelmi út kereszteződésében épült. Számtalan értékes áru haladt keresztül a városon, élükön az információval.
Khaufros báró, Yartar lordja törekvő ember hírében állt. Rangját és vagyonát örökölte ugyan, de Yartar uralkodói székét kivételes érzékének köszönhette, mellyel különös kereskedelmi és politikai szövetségeket kötött. A Lordok Szövetsége rendíthetetlen tagjaként Vízmélyvára érdekeihez igazította a sajátját. A Kraken Szövetségnek is tagja volt, és ennek megfelelően a kémek és orgyilkosok állandó jelleggel látogatták a birtoka alatt húzódó titkos járatokat és termeket.
Most éppen egyedül üldögélt, az asztalán tornyosuló üzeneteket nézegetve. A tavasz beköszöntével áradni kezdett a Dessarin, csakúgy, mint a legkülönbözőbb források, amelyek folyamatosan üzenetekkel ostromolták.
Kelletlenül eltolta magától érintetlen boroskupáját, és még egyszer elolvasta az ismeretlen luskani ügynőktől kapott mágikus levelet. A Ruathym elleni összeesküvés szépen bonyolódott, de valamilyen ki nem fejtett oknál fogva az egészet egy bizonyos ruathymi kalózkapitány nyakába kell varrni. Ám legyen, gondolta Khaufros. Ő mindent megtesz, hogy alátámassza az új „tényeket”, és befeketítse az ismeretlen tengerészt. A luskani ügynök azt is kihangsúlyozta, hogy mindenáron meg kell állítani a hajót, mert lényegesen nehezebb lenne vádolni a kalózkapitányt, ha sikerülne kikötnie, és megcáfolhatná a vádakat.
– Báró uram.
Khaufros ösztönösen összegyűrte az üzenetet és az ajtóra pillantott. Két cormyri lovagi páncél állt az ajtóban, felbecsülhetetlen értékű darabok, melyeket mithrilből készítettek és a tuig barbárok elleni csatában avattak fel. Dicső fényük mellett egészen eltörpült a báró hű és fedhetetlen szolgája, Cladence.
– A vizmélyvári futár megérkezett, uram, és meghallgatásra vár.
A b ró elégedetten hátradőlt székében. Terve máris kezdett alakot ölteni.
– Vezesd be, Cladence, és az írnokot is küld be. Csukd be az ajtót, lehet, hogy sokáig tárgyalunk.
A fiatal futár a köznép soraiból került ki, és annyira járatlan volt az udvar dolgaiban, hogy még viseletes, sáros ruháját sem cserélte le, mielőtt belépett volna a báró szobájába. Mivel ez volt rövid élete utolsó hibája, Khaufros nem törődött vele. Elvette a levelet, feltörte a pecsétet, majd gyorsan átfutotta az üzenetet. Csak a szokásos hírek, melyeket korábban már részletesen megismert Kraken hírnökein keresztül.
Khaufros felnézett a levélből, és tekintetét egy meghatározhatatlan pontra szegezte a futár mögött.
– Semmonemily, ha megkérhetlek – mondta udvariasan.
Éles fémcsikorgás hallatszott, amint az egyik üres lovagi páncél megelevenedett, és elindult a futár felé. A fiú pont akkor fordult meg, amikor a tüskés fémkesztyű lecsapott. Feje vadul oldalra vágódott, és törött fogdarabok záporoztak a padlóra. Mielőtt az ifjú felkiálthatott volna, a kesztyű újra és újra lesújtott. Az üres páncél hűvös hatékonysággal végezte el zord feladatát.
A báró és az írnok kifejezéstelen arccal nézte végig a gyilkosságot. Az idők folyamán már hozzászoktak, és érzéketlenné váltak. Valamikor rémült csodálattal, perverz élvezettel nézték a kivégzést, mára azonban rutinná vált. Azt is rezzenéstelen tekintettel nézték, hogy a páncél megolvad, majd felveszi a földön heverő halott futár alakját. Ez is hétköznapi eseménynek számított.
Semmonemily alakváltó élőhalott volt, aki bármilyen alakot fel tudott venni. A futár képében hamis hírekkel térhet vissza Vízmélyvárába.
Az alakváltó teremtmény volt a báró egyik legértékesebb szövetségese. A másik az írnok volt, aki bizonyos értelemben szintén alakváltó, ugyanis bármely élő személy írását tökéletesen le tudta másolni. Miközben Khaufros beszélt, az írnok elővett egy pergamenlapot, és a halott futár betűivel megírta a hamis üzenetet.
Az információ hatalom, szól a Kraken Szövetség alapelve. Akik valódi hatalomra törtek, tudták, hogy az információ birtoklása önmagában nem elég, irányítani kell azt. És alkalmanként, megteremteni.

* * * * *

Shakti Hunzrin kezdte megszokni, hogy a legváratlanabb pillanatokban zavarják meg. Mióta kém-papnőként Triel Baenre szolgálatába állt, a Baenre anya minden egyes hívására felelnie kell. A mostani azonban minden eddigin túltett.
A Narbondeli Fekete Halál, az éjfél sötét órája, amikor Menzoberranzan mágikus óráját újra indítják, és kezdetét veszi a következő nap már rég elmúlt. Shakti békésen aludt a szobájában, két góleme vigyázó tekintete mellett. A leendő házanyák gyakran biztosították magukat hasonló teremtményekkel. Nem akartak rejtélyes körülmények közt meghalni éjszakai szendergésük során.
Aznap éjjel a kőszobrok nem úrnőjük parancsát követték. Shakti riadtan ébredt, saját góleme rázta fel álmából. Az erős kőkezek kirántották az ágyból, és átlökték egy mágikus kapun, mely érthetetlen módon a szobája közepén villogott.
A hátsóján landolt, hálóköpenye lecsúszott vastag combjairól, haja ziláltan keretezte dühös arcát. Vhaeraun Maszkjára, átkozódott Shakti, Triel megfizet ezért a gyalázatért!
– Üdvözöllek, papnő – érkezett egy hűvös, férfihang.
A Hunzrin papnő megdermedt. Ismerte a hangot, ahogy mindenki Menzoberranzanban. Bárki hallhatta, aki akarta, amikor a fővarázsló éjjelente újraindította a Narbondelt. Mégis mit akarhat tőle a varázsló, gyötrődött Shakti. És mindenre, ami sötét és szent, hány Baenret kell még eltűrnie?
– Örülök, hogy megvendégelhetem Liriel lányom egykori osztálytársát. Foglalj helyet – gúnyolódott Gromph, a nyájas házigazda szerepében. – Talán találsz egy széket, amely megfelelőbb a szőnyegnél.
Shakti feltápászkodott, és a helyére simította köpenye ráncait. Erőltetett alázattal a csillogó asztalhoz lépett, és leült, szemben a fővarázslóval. Még sosem került ilyen közel a rettegett Gromph Baenrehez, és csak nehezen állta meg, hogy ne bámulja nyíltan. Kivételesen jóképű volt, ráadásul fiatal és egészséges, annak ellenére, hogy már vagy hét évszázadot is megélt. Szemei ugyanolyan aranylón csillogtak, mint a lányáé, de Liriel szemében sosem látta ezt a fagyos, számító fényt.
A varázsló a falon függő csengőért nyúlt.
– Bort kérsz, vagy inkább teát?
– Semmit, köszönöm – utasította el Shakti. A férfi finoman, de határozottan gúnyolódott vele, és a büszke papnő ezt egyetlen férfitól sem tűrhette, legyen az bármilyen hatalmas. – Nem akarom teázással vesztegetni a drága idődet.
– Á – Gromph összekulcsolta a kezét, és az asztalra könyökölt. – Illik rád a lányom leírása. Szerinte mindig azonnal a lényegre térsz. Triel Anya sem szokott tévedni, természetesen, és el kell ismernem, hogy csodát tettél a mezőgazdasággal. Figyelemre méltó az elhivatottságod, ahogy a földeket és a gyapjasvad-állományt kezeled. Azonban fel kell hívnom a figyelmed egy másik fontos kérdésre, amely jelenleg megoldatlan.
Ekkor a fővarázsló tenyérrel felfelé kinyújtotta a kezét. Váratlanul egy kicsiny, sötétvörös kristálytál jelent meg üres tenyerében. Azonnal növekedni kezdett, és pillanatok alatt saját távolbalátó táljának pontos mása jelent meg előtte. Ugyanolyan, mint amit Vhaerauntól kapott. A papnő nem is próbálta leplezni mérhetetlen döbbenetét.
– Te ismered a lányomat – folytatta jellegzetes rideg, kimért hangján Gromph. –, bár kétlem, hogy felismernéd a valódi értékét. Ő egy nagy erejű varázslónő. Tudtad, hogy én irányítottam és felügyeltem a tanulmányait? Gondolod, hogy cél nélkül vesződnék annyit?
Shakti csak megrázta a fejét, de a férfi kielégítőnek találta a választ.
– Ha valaki, akkor te bizonyára megérted, milyen sokat jelent, ha valaki két táborhoz tartozik. Természetesen tudtam, hogy Lirielnek egyszer be kell lépnie Arach-Tinilithhe, hogy Lloth papnője váljék belőle. De én kezdtem tanítani, és mindig az első szavak ivódnak be a legmélyebben! Lirielt úgy neveltem, hogy a legerősebb szövetségesemmé váljon: egy papnővé, aki elsősorban varázsló. Az amulettel történt sajnálatos események miatt továbbra is nagy hasznomra lehet – fejtette ki Gromph –, és vissza akarom kapni.
A fővarázsló előredőlt, és mélyen Shaktiba fúrta arany szemeit.
– Tudomásomra jutott, hogy a víz elemi síkjáról hívtál szövetségest magadnak. Ha Liriel valóban a felszíni vizeken utazik, ahogy gondolod, akkor bölcs döntés volt. Ugyanakkor feltételezem, hogy a fenyegetéseidre és hízelgéseidre elutasítás volt a válasz, Igaz?
Shakti morgott valami igenlés félét az orra alatt.
– Nem meglepő. Lloth papnőjeként Abyss velejéig gonosz teremtményeihez szoktál. A megidézett lény azonban sokkal bonyolultabb lélek, így kifinomultabb módszerekhez kell folyamodnod.
Shakti agya vadul zakatolt, próbálta kitalálni mit tervez Gromph Baenre. Honnan tud ennyi mindent? És ami fontosabb, mire akarja felhasználni ezt az információt?
A fővarázsló elővett egy pergamentekercset a puszta légből.
– Miután megtudtam, hogy behatoltál a víz elemi síkjára, kicsit tanulmányoztam a lényt, akit megidéztél. Ráírtam a valódi nevét erre a tekercsre. Csak végső megoldásként használd, egyéb módszerekkel is meg lehet nyerni a hűségét. Iskornak nevezi magát, és információkkal kereskedik. A víz elemi síkja egyik istenének a hírnöke, akit a tenger megannyi teremtménye imád. Ahogy arra te is rájöttél, Iskor elégedetlen jelenlegi helyzetével, és önálló hatalomra vágyik. Ennek érdekében információkat szolgáltat olyan teremtményeknek, akik a felszíni vizekben tanyáznak. Ajánld fel neki, hogy te leszel a szeme és a füle Mélysötétben, és cserébe keresse meg Lirielt.
– Az amulettet akarod – jegyezte meg Shakti, de valójában csak időt akart nyerni, hogy rendezze a gondolatait.
– Ahogy mindenki. De én Lirielt is akarom. Gondod legyen rá, hogy épségben visszatérjen Menzoberranzanba.
A fővarázsló felállt.
– Ez minden. Mindent tudsz, amit kell. Ha szükséged lenne valamire, tudni fogom. Ne keress nyíltan. Az... kellemetlen lenne.
Shakti sejtette miért. Sosem vádolná meg Menzoberranzan fővarázslóját azzal, hogy Vhaeraun híve, de más magyarázatot nem talált. Honnan máshonnan szerezhette volna azt a távolbalátó tálat? Honnan tudna annyi mindent a terveiről? Hogyan tudta volna áttörni a szobáját védő varázslatokat? Igen, sejti, hogy Gromph Baenre miért nem akarja, hogy húga kém-papnőjének társaságában lássák.
Minden hatalma és minden információja ellenére Gromphnak szüksége volt rá. A fővarázslót Menzoberranzanhoz kötötte nemes feladata: minden éjjel újra kellett indítania a Narbondelt, Menzoberranzan mágikus óráját.
Ez a tény azonban egy cseppet sem nyugtatta meg a papnőt. Jól tudta, hogy akik Gromph Baenrevel üzleteltek, sosem nyertek, sőt a legtöbb esetben meghaltak. Semmit sem nyerhetett ezzel a kényszerű szövetséggel, viszont rengeteget kockáztatott.
Nem sokan tehetett, el kellett fogadnia a fővarázsló ajánlatát. Azonban, ha a szabadulásnak csak a leghalványabb esélye is felvillan előtte, azonnal kihasználja.

* * * * *

Iskor a vízdémon átsiklott a kapun, mely a víz elemi síkjáról Ascerle titkos városába repítette. A rövid utazás bizsergető volt, mintha apró buborékokkal teli medencében úszkálna. A kapu egy színpompás halakkal teli medencébe nyílt, melyből játékos oroszlánfóka módjára tört fel a száraz levegőre.
Iskor szerette ezt a különös, új világot, és a szerepet, melyet betöltött benne. Még az agyszívót is kedvelte, aki kifejezéstelen, tejfehér szemekkel nézte. A gonosz és törekvő Vestress annak ellenére lenyűgözte, hogy csak egy egyszerű lélegző teremtmény volt.
A vízdémon fokozatosan emberi alakot öltött, amint lassan kiemelkedett a vízből. Egy gyönyörű nimfa alakját vette fel, bár a bőre és haja áttetsző maradt. Valójában láthatatlan lett volna, ha az apró, pezsgő buborékok nem táncoltak volna a testében. Úgy festett, mint egy női testbe zárt szökőkút.
Iskor elmosolyodott, és az agyszívóhoz lépett, hogy üveges ujjaival megfogja a lény bíbor kezeit.
– Ó, Vestress, annyira csodás híreim vannak!
Az agyszívó amilyen finoman csak lehetett, kivonta magát a szorításból.
Folytasd. A jó hírek elég ritkák mostanság.
– Nemrég találkoztam egy szokatlan utazóval a síkomon – magyarázta lányos izgatottsággal. – Egy sötételffel! Egy papnővel, aki azt állítja, hogy Mélysötétben lakik! Először roppant fárasztónak tűnt a folytonos fenyegetéseivel és hízelgésével, most azonban felajánlotta, hogy híreket szolgáltat ki a hazájáról, cserébe a szolgálataimért, amire csak a tengerek teremtménye képes. Nem lenne jó, ha bevennénk a Kraken Szövetség soraiba?
Vestresst nagyon is lenyűgözte a lehetőség, hogy egy sötételffel gyarapodjon tekintélyes kénhálózata. Ő maga is Mélysötétből származott. Évekkel korábban kellett elhagynia az otthonát, ráadásul esélye sem volt rá, hogy kapcsolatot létesítsen a föld alatti világgal. Nagyon is hasznos lenne egy efféle szövetséges, ugyanakkor nem akarta felbátorítani Iskort, nehogy a bugyborékoló lény túlságosan elragadtassa magát.
Miféle szolgálatról van szó? – kérdezte az agyszívó tettetett érdektelenséggel néma hangjában.
– Vissza akar vinni egy sötételf nőt Mélysötétbe. Legutóbb a Koponyák Városában látták. Ismered?
Nagyon is.
– Remek! A szökevény egy varázslónő, a neve: Liriel Baenre. Fiatal, és könnyű felismerni arany szemeiről. Állítólag a tengeren van, de hogy merre tart, azt nem tudni. Ha sikerül visszavinni Mélysötétbe, akkor Shakti, az új kapcsolat, beáll a Kraken Szövetség soraiba. Vetten magamnak a bátorságot, és meséltem neki a szervezetről, és felajánlottam neki azt a megtiszteltetést, hogy csatlakozhat – nagyarázott felhevülten Iskor.
Megmondhatod a kapcsolatodnak, hogy megkeressük Liriel Baenret. – egyezett bele Vestress. Ahogy azt várta, a vízdémon ujjongani kezdett, majd szédítő táncra perdült.
Könnyedén beleegyezhetett, hiszen Rethnor már jelentette neki, hogy az egyik ruathymi hajó fedélzetén utazik egy sötételf varázslónő, aki különösen nagy problémákat okoz. Elhatározta, hogy megtámadja a kalózhajót, és elrabolja az elfet. Történetesen szüksége volt egy sötételf varázslónőre.
Csak az nem tetszett neki, hogy a nőt vissza kell küldenie Mélysötétbe. De nem érdekes, hiszen legújabb szövetségese biztatónak tűnt: ördögi és szokatlan. Egy pillanatra elmerengett, mi lenne, ha Ascerlébe hozná ezt a Shaktit. Az egyikük, vagy a papnő vagy a varázslónő, biztosan megszabadíthatná a kellemetlen Ruathymtól. Ha pedig történetesen rivalizálnak egymással, annál jobb. Semmi sem élesíti jobban az elmét, mint a halálos rivalizálás.
Vestress türelmesen megvárta, amíg a vízdémon lecsillapodik, majd elmagyarázta neki a tervét, hogyan akarja a Kraken Birodalomba csábítani a sötételfet.

* * * * *

Xzorsh lélekszakadva vette üldözőbe az Elfszüzet. Minél előbb meg akart szabadulni a bizarr csomagtól. A négy ogresellő is nyugtalanította, mivel valószínűleg egy nagyobb társasághoz tartoztak. Bár az esküje Hrolfhoz kötötte, minél előbb vissza akart térni a bázisukra, hogy megtudja mi történt Sittllel. Az ígért erősítés nem érkezett meg, és kezdett aggódni a társa miatt.
Már elmúlt éjfél, mire utolérte a hajót. A sötételf lány a fedélzeten álldogált, és a tengert bámulta, a gondolataiba merülten. Szemernyi kétsége sem maradt azonban afelől, hogy rá vár, sőt talán már tudja is, hogy ott van. A sötételfek szeme állítólag még az övékénél is élesebb. Semmi jelét sem mutatta, hogy észrevette volna a kószát, de váratlanul megpördült, ledobta a köpenyét, és táncra perdült. A nő kecses, légies mozgása lenyűgözte a férfit, még sosem látott ehhez foghatót. Eltelt pár perc, mire észrevette, hogy nem ő az egyetlen bámészkodó. A legénység, szolgálatban lévő része egyetlen szempárként meredt a táncoló elfre. Xzorsh ekkor döbbent csak rá, hogy Liriel a hajó távolabbi végébe libbent, oda irányítva a legénység figyelmét. Nyilvánvalóan titokban akarja tartani a találkozójukat.
Amilyen halkan csak tudott, felkúszott a hajó oldalán, és felkapta az otthagyott köpenyt. Tudta, hogy az egy láthatatlanná tévő palást, mégis váratlanul érte az élmény. Furcsa, megmagyarázhatatlan érzés fogta el, amint lenézett, és a lábai helyett csak az apró, nedves lábnyomokat látta. Próbaképpen a szeme elé emelte a kézfejét, és vigyorogva nyugtázta, hogy nem lát semmit. Legalább eltitkolhatja a gyűrűit a nő elől.
Liriel egy hatalmas szökelléssel fejezte be a táncot. A fedélzetre térdelt, kezeit széttárta, és a hold felé emelte. Egy pillanatra megmerevedett, és hagyta, hogy lengedező haja fátyolként boruljon az arcára. A következő pillanatban felpattant, lassan elsimította rakoncátlan tincseit, majd búcsút intett a tátott szájjal bámuló őrnek. A még mindig vigyorgó Xzorsh óvatosan követte a nőt a kabinjába. Liriel jól bezárta az ajtót, majd a férfihoz fordult, és a köpenyért nyúlt.
– Egész végig láttál? – kérdezte csalódottan a kósza.
Liriel lustán felvonta hófehér szemöldökét.
– Egy pocsolyában állsz – emlékeztette a tengeri elfet.
– Ó – nyögte, majd bosszúsan, de megkönnyebbülten adta vissza a piwafwit, és nyújtotta át a zsákot.
Liriel azonnal munkához látott. Egy gyékénydarabot terített az ágyra, majd megszórta különféle illatos növényekkel, végül pedig rátette a levágott kart. Figyelmeztette Xzorsht, nehogy meg merjen szólalni, majd kántálni kezdett. Teste lassan imbolyogni kezdett, miközben egyik kezében egy fekete amulettet szorongatott, a másikkal pedig a kart markolászta.
A kósza hirtelen megérezte a mágia jelenlétét a szobában. A levegő megelevenedett körülötte, mintha víz lenne. Elhűlve nézte, amint a mágikus energiák Lirielhez áramlanak, aki átveszi felettük az uralmat. A kántálás hirtelen abbamaradt, a mágikus hullámok elillantak. Xzorsh szokatlan ürességet érzett, mintha elveszített volna valamit.
– Mit tudtál meg – kérdezte türelmetlenül. Lenyűgözte a nő hatalma, hogy ekkora erőknek parancsol, és meg akarta tudni, mit derített ki.
– Semmit – motyogta Liriel.
Xzorsh furcsán méregette a nőt, nem értette, miért váltott ki ilyen hatást a varázslat.
– Egyáltalán semmit?
A nő pislogni kezdett, míg végül megállapodott a tekintete a kószán.
– A harcos még életben van, de hogy hol van, vagy mik a szándékai, azt nem tudom. Valahogy úgy érzem, hogy még nem szabadultunk meg tőle. Akarnak tőlem valamit. Ahogy Lloth is – tette hozzá suttogva.
Xzorsh épp Llothról akart kérdezni, amikor megjelent egy iszonyatos arc a kabinablakban, és megfeledkezett mindenről.
– Ogresellő! – kiáltotta, majd talpra ugrott. – Ogresellő. Tengeri ogre – magyarázta látva Liriel értetlen tekintetét.
– Fenébe! – átkozódott Liriel, majd előhúzott egy hosszú, vékony tőrt a matraca alól. Ha lehet, még pompásabb fegyvernek tűnt, mint amit a kószának adott. – Ideje felavatni – vigyorgott, és megpaskolta a pengét.
Még be sem fejezte a mondatot, máris kirohant a kabinból. Felcsörtetett a lépcsőn, riadóztatva a legénységet. A kalózok habozás és kérdezősködés nélkül talpra ugrottak, és fegyvert ragadtak.
– Mivel harcolunk? – kérdezte a kapitány boldogan, miközben próbálta a nadrágjába gyűrni az ingjét.
– Tengeri ogrékkal – felelte a nő, és a szigonyok felé indult.
Hrolf hirtelen megtorpant.
– Ogresellők? Mi a Kilenc Poklot keresnek ezekben a vizekben!?
Mielőtt Liriel válaszolhatott volna, hat pár undorító, pikkelyes kéz markolta, meg a hajókorlátot. Hat fürge, békaszerű ogresellő lendült a fedélzetre.
– Szentséges Lloth – lehelte Liriel, amint felnézett a szörnyek iszonyatos pofájára. Legalább akkorák voltak, mint a szárazföldi rokonaik. Három méter körüli magasságuk kivételes mozgékonysággal párosult.
A legnagyobb, egy kétszarvú példány előrelépett.
– Hol lenni halott elfekek? – kérdezte gurgulázó orrhangon. – Kell nekünk!
Xzorsh új tőre markolatára helyezte a kezét, és az ogre szemébe nézett. Bár csak fele akkora volt, mint ellenfele, a szörny tisztelte a kósza szeméből sütő tüzet.
– Népem tagjai már nincsenek a hajón. – mondta acélos hangon. – Visszatértek a tengerbe. Nem kell a gazdád elé cipelned őket, bárki legyen is az.
Az ogrevezér elégedettnek tűnt a hír hallatán. Megfordult, és morgott valamit a társainak.
Liriel feszülten figyelt. Az ogre szolgák közkedveltek voltak Menzoberranzanban, és pár szót megértett gurgulázó nyelvükből. Szemei elkerekedtek, amint rájött, hogy mire készülnek. Arra sem maradt ideje, hogy felemelje a szigonyt, amikor a hat szörny ráugrott.
A vezér kitárt karokkal rohant Liriel felé. A szigony hegye eltalálta ugyan a lény hasát, de lesiklott a kemény pikkelypáncélról. Szerencséjére a fegyver hosszabb volt a lény karjainál, így a félelmetes fekete karmok hatótávolságán kívül maradhatott. Az ütközés ereje azonban hátra vetette. A szigony vége az árbocnak csapódott, és a rohamozó ogre egyszerűen felnyársalta magát.
Azonnal elengedte a fegyvert, és oldalra gurult, hogy kitérjen a fedélzetre rogyó szörny elől. Öten azonban még így is maradtak, és mind iszonyatosan gyorsan mozogtak. Egy úszóhártyás kéz megragadta a bokáját, és a padlóra rántotta. Hirtelen a levegőbe emelkedett, és az egyik szörny karjaiban találta magát. Az ogresellő könnyedén a hátára vetette, majd átugrott vele a korláton, egyenesen a tengerbe.
Nagyot csobbantak a hideg vízben. Liriel két újabb csobbanást hallott, többet nem. A kalózok biztosan a megmaradt két szörnyre vetették magukat. Ez némi elégedettséggel töltötte el, de koránt sem javított szorult helyzetén. Egy pillanatig sem hibáztatta az embereket. A támadás másodpercek alatt zajlott le. A tengeri ogrék meglepően gyorsak voltak, ami a vízben csak fokozódott. Hrolf emberei azonnal kivetették a hálókat, hátha elkaphatják a szörnyeket és értékes zsákmányukat, de az ogrék rég hatótávolságán kívülre úsztak.
Fogva tartója váratlanul elengedte, és Liriel azonnal a felszín felé iramodott, hogy enyhítse a tüdejét marcangoló égető szúrást.
Az ogrék azonban nem hagyták magára. Két oldalról körülvették, és megragadták a csuklóját. Szorosan mellé húzódtak, nehogy előránthassa valamelyik rejtett fegyverét, de még csak annyi helye sem maradt, hogy jól belerúghasson valamelyikbe. A harmadik lény elővett egy ezüstgyűrűt, ráhúzta a középső ujjára, majd gonosz vigyorral az arcán gyomorszájon ütötte. Liriel kétrét görnyedt, és kifújt minden levegőt a tüdejéből. Azonnal víz áramlott a helyére, de döbbenten tapasztalta, hogy be tudja lélegezni!
Tehát így akarták elrabolni, jött rá végül. Nagy hatalmú gazdájuk adott nekik egy vízbenlégzés varázsgyűrűt. A három szörny körözni kezdett körülötte, és mutatták, hogy kövesse őket.
Most, hogy az azonnali életveszély elmúlt, Liriel végiggondolta szökési lehetőségeit. Túl kell járnia az eszükön. Csatában nem győzheti le a három hatalmas és képzett harcost.
Miközben a lehetőségeit mérlegelte, repedő csontok hangjára lett figyelmes, amint egyik fogva tartója mellkasából kiszakadt valami. Azonnal felismerte kedvenc hajítópókjai egyikét. Nem törődött a ráragadt húscafatokkal, elkapta a lebegő fegyvert, és a legközelebbi ogréra dobta.
A szörny azonban gyors volt, míg Liriel mozdulatait lelassította a szokatlan közeg. Az ogresellő elkapta a nő csuklóját, mire ő a támadó kezet vette célba a pókkal, de csak egy karcolást tudott ejteni a pikkelyes végtagon.
Ekkor Xzorsh úszott be eléjük, egy lándzsával a kezében. Egy ügyes mozdulattal megcélozta a pókot, és rányomta az ogre karjára. A mágikus fegyver azonnal működésbe lépett, és elkezdte befúrni magát zsákmánya húsába.
A szerencsétlen szörny elengedte Lirielt, majd a csípőjéhez szorította sajgó karját, és megpróbálta kirántani belőle a fémpókot. A nyomorult lény fel sem fogta, mekkora ostobaságot követett el. A mágikus pók egyszerűen átrágta volna magát a karján, és elszunnyadt volna, így azonban új támadási felületet talált, és elkezdte berágni magát az ogre ágyékába.
Liriel mindig is úgy képzelte, hogy a víz alatt csend honol, így meglepetten és csodálattal hallgatta az ogresellő halálsikolyát.
Magára hagyta a vergődő szörnyet, és a két harcoló felé úszott. Kirántotta rövidkardját, hogy kiegyenlítse az esélyeket. Úgy gondolta, hogy két elf szükséges egy tengeri ogre megöléséhez.
Xzorsh azonban egyedül is kézben tartotta a dolgokat. A tengeri kósza ügyesen kihasználta a nagydarab ogre keltette áramlatokat és örvényeket, hogy felgyorsítsa saját mozgását.
Bonyolult és lenyűgöző harcmodor volt, melynek kifinomult részleteit a sötételf fel sem fogta igazán. Persze Menzoberranzanban nem harcoltak víz alatt. Azt viszont meg tudta állapítani, hogy Xzorsh a saját közegében legalább olyan félelmetes harcos, mire a hírhedt és rettegett sötételfek.
A cselekkel tarkított furcsa tánc véget ért, amint Xzorsh mélyen az ogre koponyájába merítette tőrét. Véres buborékok törtek elő a lény szájából, végtagjai örökre elmerevedtek. A kósza megtámaszkodott a lábával a szörny vállán, és kirántotta belőle értékes fegyverét.
Liriel időközben magához vette a szunnyadó mágikus pókot, és visszaadta a tengeri elfnek.
– A mágikus rákod – mondta, és vigyorogni kezdett, amint meghallotta saját bugyborékoló hangját. Magyarázatképpen felemelte a kezét, és megcsillantotta legújabb gyűrűjét.
Xzorsh nem értett sokat a mágiához, de azonnal átlátta a gyűrű erejének természetét. Egy hosszú pillanatra a két elf egymásra meredt, és kiélvezték a közösen megnyert csata diadalát. Majd a tengeri elf az övére akasztotta a mágikus rákot, és odanyújtotta a kezét a nőnek.
– Gyere. A többiek nyár biztosan aggódnak.
Liriel habozás nélkül megfogta a férfi kezét, illetve a csuklóját, hiszen az úszóhártyák nem tették lehetővé a hagyományos kézfogást. Miközben a felszín felé úsztak, Liriel elgondolkodott, milyen furcsa fordulatot vett az élete. Nem is olyan rég még Mélysötét járatait rótta, kalandokat keresve. Milyen kisléptékű tetteknek tűntek most ezek, amikor szabadon mászkálhatott a csillagfényes égbolt alatt, amikor bárhová elmehetett, ahová csak akart, amikor olyan szabadon fickándozott a vízben, mint egy hal! Nem is beszélve különös barátairól. Sosem becsülte sokra a tündéket. Mindig úgy gondolta, hogy ha összetalálkozik eggyel, akkor azonnal meg kell majd ölnie. Az legvadabb álmaiban sem merült fel benne, hogy összebarátkozzon vele. Azt sem hitte volna, hogy olyan barátra lel, mint Fyodor, aki ember, ráadásul férfi. Mindennek a tetejében pedig ott volt Hrolf, aki apai büszkeséggel tekintett le rá. Olyan ismeretlen szeretetet kapott tőle, melyet a szíve mélyén mindig is igazi atyjától remélt. Milyen különös, gondolta.
Ennél is különösebb érzéssel töltötte el az agyában lassan formálódó rúna képe. Minden nap új részlettel gazdagodott. Minden egyes vonalát és hajlatát tisztán látta maga előtt, a végső forma azonban még nem bontakozott ki. Nem tudatosan formálta a rúnát. úgy érezte magát, mint egy varázskönyv, melybe maga a kozmosz ősi, megfoghatatlan ereje vési bele legújabb alkotását. Hosszú tanulmányai nem készíthették fel erre az érzésre. Nem egy kiaknázható, felhasználható varázslatról volt szó, saját életfonala szőtte a rúnát. Idegen volt a számára, és korántsem értette még. De jó érzéssel töltötte el!
Elégedett sóhaj szakadt fel belőle, huncut buborékokat eregetve a csillagfényes égbolt felé.

 

 

Tizedik fejezet
A Bíbor zátony

Az agyszívó megmarkolta trónja karfáját bíbor ujjaival, majd dühödt energiahullámot bocsátott az ogresellő agyába. Csak egy enyhe lökés volt, de épp elég erős, hogy a tengeri ogre hátráljon egy lépést. Büszke teremtmény lévén nem akarta elismerni, hogy a harcosai elbuktak. Ostoba, ha azt hiszi, hogy bármit is eltitkolhat Ascarle kormányzója elől!
Az elsőt egy második, majd egy harmadik lökéshullám követte. Folyamatosan hátrébb szorította az ogrét, a terem végében álló ovális medence felé. A tehetetlen szörny tisztában volt vele, hogy milyen végzet várja, de ettől csak érdekesebbé vált a színjáték.
Vestress addig űzte a lényt, amíg már csak pár lépésnyire állt a medence szélétől, majd ledermesztette. Nem nyúlt az agyához. Szüksége volt rá terve végrehajtásában.
Az agyszívó néma üzenetet küldött a mélybe, és pár perc elteltével két hosszú, vékony csáp törte meg a vízfelszínt, és kígyózott ki a padlóra. Erősen megkapaszkodott, majd szó szerint kihúzta a vízből a testét. Két újabb csáp kapcsolódott be a küzdelembe, majd előbukkant egy hatalmas gömbfej. Egy bálnafarokszerű uszony követte, mellyel vadul csapkodni kezdett, miközben kitornázta magát a partra.
Az emlékrabló hal az ogréra emelte mindhárom résszerű szemét, melyek bíbor fénnyel kezdtek izzani, amint belekezdett egy varázslatba. Az ogresellő szemei üvegessé váltak, amint magával ragadta a bűbájvarázs, de csak percek múlva tette meg az első tétova lépést a hal felé. Gyakran igen sokáig tartott, mire az emlékrabló ki tudta szakítani áldozatát az agyszívó befolyása alól. Gyakran eljátszották ezt a bizarr játékot, melynek eredményeként mindketten megkapták, amire vágytak. Vestress érzéketlenül nézte, amint a hal begörbíti egyik csápját, és lesújt az ogréra. A páratlan erejű méreg azonnal hatni kezdett. Az ogresellő tehetetlenül rángatódzni kezdett, miközben kemény pikkelyes bőre, vékony, áttetsző hártyává alakult. A csontjai elolvadtak, mire a lény összezuhant, mint egy megolvadt gyertya.
Még mindig az emlékrabló bűbája alatt, az ogre a medence széléhez lépett, és beletoccsant a vízbe. A hal is azonnal visszaugrott a vízbe, hogy lakmározzon. Rémisztő külseje ellenére nem voltak fogai, és a szája a hasa alján nyílt. Kizárólag a vízben tudott táplálkozni, és kizárólag előemésztett, cseppfolyós táplálékot tudott magába szívni.
Vestress kifejezéstelen arccal nézte végig, amint játszótársa kiszipolyozza az ogre életerejét. Bár esetlennek tűnt, az emlékrabló volt az egész hálózat leghasznosabb informátora. Az elfogyasztott áldozat minden emléke átáramlott az agyába. Természetesen önszántukból nemigen osztották meg ezeket mással, de Vestress különös érzékkel szedte ki a partnereiből a kívánt információt. Az emlékrabló élvezte az agyszívóval folytatott elmecsatát, és időnként beleegyezett, hogy elfogyasszon egy-egy tengeri teremtményt, hogy a kormányzó számára értékes információkhoz jussanak.
A hal ismét kikúszott a partra. Sokkal lassabban mozgott, miután befalt egy háromméteres óriást. Tekintetét mélyen az agyszívóéba fúrta, és kezdetét vette az elmecsata.
Vestress minden pszionikus erejét az emlékeket elfedő agypajzsnak feszítette. Enyhén, majd egyre vadabbul ostromolta a mentális falat, mindhiába.
Az agyszívó végül elfordult, elismerve a vereségét. Olykor nyert, olykor nem. Amikor az ogréhoz hasonló teremtmények jelentették a nyereményt, általában veszített.
Az emlékrabló mit sem törődött ezzel. Győztesen elfordult, és visszasiklott a vízbe, szürke nyálkacsíkot hagyva maga után. Bármily különös, Vestress elsősorban emiatt az undorító, bűzös nyálka miatt idézte meg a halat. A hal minden egyes látogatása alkalmával összegyűjtötte, mert belőle készítette az értékes vízbenlégzés-varázsitalt.
Néma üzenetet küldött legújabb szolgájának, egy erős, szőke nőnek, aki kitartóan küzdött az agyszívó irányítása ellen. Hiába, végül ő is behódolt, mint mindenki. Az engedelmes nő letérdelt, és feltakarította a nyálkát. Miután csillogóra nyalta a padlót, és egy üvegbe zárta az értékes anyagot, ellibbent Vestress laboratóriumába, ahol varázsfolyadékot készítenek majd belőle.
Az agyszívónak különösen nagy szüksége volt a varázsfolyadékra. Minden tartalékát elhasználta a vízbenlégzés-varázsgyűrűre, melyet megszerzett magának az az átkozott sötételf. Igencsak meglepte a varázslónő, sőt az egész legénység. Ez rövid időn belül megváltozik.
Felállt, és egy másik medencéhez lépett, mely Iskor birodalmára nyílt. Ideje megidézni a vízdémont, és rávenni, hogy hozza Ascerlébe a Shakti nevű sötételfet. Úgy tudhatja meg a legtöbbet rejtélyes ellenfeléről, ha szembeállítja régi riválisával.

* * * * *

A Kardhal rekordidő alatt ért Triskbe, a Bíbor Zátony szigetvilág legnagyobb szigetére. A buzgó kikötőmesternek hála, azonnal üzenetet küldhetett Selger királynak, a város névleges uralkodójának, hogy fogadja őt. Ahogy számította, az uralkodó azonnal érte küldött egy hintót.
Luskan kapitánya első ízben járt Triskben. Rethnor alaposan megnézte magának a sziklás hegyhátakat és a zöldellő völgyet, és megerősítette magában a gyanúját, mely szerint a város fontos szerepet tölt be a Kraken Szövetségben. Mindenki boldognak és dolgosnak tűnt. Sehol máshol nem látott ilyen karbantartott kikötőt, sem ennyire ápolt földeket és tanyákat. Első ránézésre a sziget valóságos paradicsomnak tűnt.
Rethnor azonban megtanulta, hogy ne higgyen a látszatnak. Látta a mosoly mögött megbúvó feszültséget, a tökéletességre irányuló eszeveszett törekvést, az arcokra kiülő éberséget. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy az összes lakos magán hordta a Kraken Szövetség emblémáját: egy sokkarú bíbor polipot. Nem tudta elképzelni, hogy ezek a jámbor emberek saját akaratukból léptek be a szervezetbe.
Annát jobb.
Selger király is pont olyan volt, amilyennek elképzelte: örült a váratlan látogatásnak, mindenben a kedvét kereste. Nyilvánvalóan tisztában volt Luskan barátságának jelentőségével. A Kapitány kíváncsi volt, vajon meddig megy el a király, hogy megőrizze a jó kapcsolatot.
Rethnor egy legyintéssel elutasította az ínycsiklandó falatokat, és az ígéretes szolgáltatásokat.
– Kevés időn van. Azonnal találkoznom kell a Kraken Szövetség vezetőjével – vágott a közepébe.
Döbbent csend, majd udvarias elutasítás fogadta a szavait. Először hízelgett, majd alkudozott, végül fenyegetődzött, de célt ért, mert Selger király beadta a derekát.
– Megteszünk minden tőlünk telhetőt, de ha elbuksz, magadra maradsz – mondta végül.
– Elfogadható – vágta rá Rethnor, majd fanyarul hozzátette. – Talán megkönnyebbülsz, ha biztosítalak afelől, hogy a fejlemények nem befolyásolják kereskedelmi kapcsolatainkat.
A király paprikavörössé változott. Még egy bábnak is van büszkesége, gondolta Rethnor. Egyedül arról nem tudta lebeszélni Selgert, hogy ne várják meg az apályt.
Másnap hajnalban egy szolga zörgetett be Rethnorhoz, és a királyi istállóba vezette. Kiválasztottak két gyapjas pónit, majd útnak eredtek. A Kapitány megpróbált kiszedni pár szót a kísérőjéből, de kiderült, hogy a férfi nem beszéli a közös nyelvet, ő viszont a triski dialektust nem értette. Egyből világossá vált, hogy pont ezért alkalmazzák a lovászt. Bár Sergel királynak együtt kellett működnie nemkívánatos partnerével, minden tőle telhetőt megtett, hogy titokban tartsa a rá bízott információt.
Néma csendben értek el a sziget északi partjához. Sivár, sziklákkal teletűzdelt homokpart volt, melyen nyoma sem volt életnek. Nem köröztek rikoltozó sirályok a fejük felett, nem szaladgáltak rákok a homokban. A lovász felmászott egy sziklára, és egy barlangra mutatott, amit csak most, a legalacsonyabb vízállásnál láthattak.
Amint Rethnor leugrott a nyeregből, a szótlan férfi megfogta a póni kantárszárát, és visszaindult a város biztonsága felé.
Egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy a hátába hajítson egy kést, de a férfi hamar hatótávolságon kívülre ért. Elnyomott egy szitkot az orra alatt, és annyiban hagyta a dolgot. Elővett egy fáklyát, meggyújtotta, majd beugrott a vízbe. Még apálykor is derékig ért a víz a barlang bejáratában. Magasra tartotta a fáklyát, de a barlang nagyobbnak bizonyult, mint gondolta. Az áthatolhatatlan sötétség szinte megfojtotta a fickándozó lángot. Beljebb hatolt, de továbbra sem látott semmit. Már épp átkozódni kezdett, hogy a király egész egyszerűen átverte, amikor egy keskeny, csodásan kiképzett járat tárult fel előtte.
Vastag oszlopok szegélyezték a folyosót, és faragott boltívek futottak keresztben a feje felett. A falfelület egészét bonyolult minták, eseménydús jelenetek és egy rég elfeledett nyelven íródott rúnák díszítették. Rethnor önkéntelenül számolgatni kezdte, vajon mennyit kapna a műremekekért a piacon. Csupán a vízköpők elegendő vagyont biztosítanának, hogy versenyre keljen bármelyik vízmélyi nemessel.
Feljebb emelte a fáklyát, hogy jobban szemügyre vehesse a boltíveken néma őrszemekként trónoló vízköpőket. Egy különösen rémisztő darab guggolt felette: egy goblinszerű, bagoly csőrű és karmú, denevérszárnyú szörnyeteg. Amint a fény megcsillant a felületén, a szobor életre kelt. Meglendítette hatalmas szárnyát, és kivont karmokkal a döbbent férfira vetette magát.
Rethnor későn verte észre a hibáját. Nem egyszerű szobrok voltak, hanem tengeri vízköpők, a gonoszság megtestesítői. Kétségbeesetten a szörny felé csapott a fáklyával, de a tűz teljesen hatástalannak bizonyult a kő ellen.
Minden ízében átérezte a rémült nyúl félelmét, amint megpillantotta a támadó sast. Kőkarmok mélyedtek a vállába, átfúrva a vastag szőrme kabátot és a páncélinget. Összeszorított fogakkal próbálta elviselni a fájdalmat, amint a szörnyeteg a levegőbe emelte.
A fáklya kiesett a kezéből, amikor megindultak, de a szeme lassan kezdett hozzászokni a sötétséghez. Reményvesztetten konstatálta, hogy a kőmadár egy labirintusrendszerben kering, melyből soha életében nem talál ki. Ekkor a vízköpő élesen ereszkedni kezdett, és bevágott a vízbe. Az utolsó pillanatban nagy levegőt vett, pont mielőtt belecsapódott volna a jeges habokba.
A hideg mellett az iszonyatos sebességet érzékelte csupán. Olyan erővel áramlott mellette a víz, hogy majdnem kiszakadt a karmok szorításából. A vad vágta váratlanul véget ért, és feljebb emelkedtek. Rethnor óvatosan kinyitotta a szemét, hogy egy hatalmas, mély üregben találja magát. Az előtte hullámzó sötét vízben egy város körvonalait vélte felfedezni.
A vízköpő ismét meredeken ereszkedni kezdett, átsuhant egy csapórács alatt, majd átvágott egy újabb kőlabirintuson.
A következő pillanatokban egy korallból és kristályból faragott városban találták magukat. A lélegzetelállító város izzó gyémántként vetette vérfagyasztó fényét a vízre.
A vízköpő egy márványfolyosó fölé libbent, majd elengedte zsákmányát, aki hangos nyekkenéssel fogott talajt. A szörny lesújtott a farkával, és átsodorta a férfit egy villogó mágikus kapun.
Rethnor pörögve átrepült a kapun, és egy levegővel telt teremben találta magát. Az egész víz alatti utazás csupán két percig tartott, a sokkoló élmény azonban felgyorsította a szívverését, és kifacsarta a tüdejét. Még egy pillanat, és megfulladt volna. Zihálva levegő után kapkodott, de arra még így is gondja volt, hogy ép kezével megmarkolja a kardját.
Egy szemkápráztató teremben találta magát, melyet bármelyik királyi udvar megirigyelne. A kristályfalak csigavonalban kunkorodtak fölfelé, azt a látszatot keltve, hogy a terem egy drágakő belsejében van. Rózsaszínű, zöld és fehér márványberakások díszítették a falakat és a padlót, és csodás szobrok bújtak meg a beugrókban. A leggyönyörűbb mégis az a selyemruhás, szőke északi nő volt, aki elé sietett, hogy üdvözölje. Különösen élettelen hangon utasította a férfit, hogy kövesse, majd darabos mozdulatokkal átvezette pár hasonlóan pazar termen.
A Kapitányt teljesen ámulatba ejtette a pompa, és teljesen megfeledkezett vizes ruhájáról és szakadt külsejéről. Ideje sem maradt efféle gondolatokkal foglalkozni. Valahogy minden idegenül hatott abban a víz alatti birodalomban, és minden ösztöne veszélyt jelzett. Mialatt a gyönyörű nő átvezette a fogadóterembe, kiürítette az agyát, és felkészült az előtte álló különös találkozóra.
Hiába minden igyekezet, arra semmi sem készíthette volna fel, ami a teremben fogadta. A termet egy halvány ametiszt színű trón uralta. Egy királyi, bár iszonyatos lény ült rajta. Egy ezüst diadém ékesítette csúcsos, levendula színű fejét, és négy gonoszul tekergőző csáp eredt az állából.
Örülök, hogy találkoztunk, Rethnor zengte egy ismerős női hang az agyában.
A Kapitány a lényre meredt, nem is próbálta leplezni az undorát. Ez lenne a gyönyörű nő, akitől az utasításait kapja? Elképzelhető lenne, hogy ez az ember formájú bestia irányítja a Kraken Szövetséget?
Úgy gondoltuk, talán szívesebben érintkeznél egy magadfajta lénnyel – magyarázta az agyszívó. – Hogy megelőzzem igen tapintatlan kérdésedet, én irányítom ezt a várost, mint kormányzó. Ne becsüld le a hatalmamat, se a gazdáimét.
Rethnor csonka bal keze magától mozgásnak indult. Lassan felemelkedett, láthatóvá téve az éktelen sebesülést.
Úgy látjuk, hogy elveszítetted a távolbalátó gyűrűt, amit adtunk – folytatta az agyszívó. – Szerencsére előrelátóak voltunk, így adhatunk egy másikat. De térjünk a lényegre. Segítségért jöttél, amit azt hiszem, megadhatunk.
Az agyszívó néma hívására két még különösebb teremtmény lépett be a terembe: egy üvegszerű nimfa egy sötételffel az oldalán.
A nimfa közömbösen hagyta, a sötét bőrű nő látványa azonban felélesztette az északiak tradicionális ellenszenvét az elfek iránt. Csúnya, cingár lényeknek tartotta őket, árnyaknak, akik szánalmasan ragaszkodnak hasztalan mágiájukhoz. Ez a nő azonban nem hasonlított a legtöbb elfre. Telt alkatával már-már emberinek tűnt. Elég jó húsban volt ahhoz, hogy bármely egészséges férfinak megakadjon rajta a szeme, valahogy mégis ridegnek tűnt. Rubinvörös szemei fagyosan izzottak, és felsőbbrendű intelligencia sugárzott belőlük. Nehezen leplezett düh vibrált fekete arcán. Ősi előítéletei ellenére Rethnort érdekelni kezdte a nő.
Felpakoljuk, és új legénységgel látjuk el a hajódat, hogy zavartalanul üldözhesd tovább a ruathymi hajót. Ők ketten veled tartanak.
– Mégis mihez kezdenék két nővel? – fakadt ki döbbenten Rethnor. Életében nem hallott még olyan képtelenséget, hogy két nőt vigyen fel a fedélzetre.
Iskor egy vízdémon. Érti a tengeri lények nyelvét, és könnyedén megtalálhatja a keresett hajót. Ráadásul nagy erejű szövetségeseket hívhat saját síkjáról, akik talán sikerrel járnak ott, ahol te eddig elbuktál. Shaktinak még bizonyítania kell, de őt is magaddal viszed.
Rethnor a sötételfre vetette gyilkos tekintetét. Sok ádáz harcost meghátrálásra késztetett már, de a nő vörös szemei csak jobban izzottak, amint farkasszemet nézett vele.
– Ez tűrhetetlen – sziszegte Shakti, alig érthető, kemény akcentussal. Beszéd közben a hegyes fülét ékesítő ezüstfüggőt babrálta. Biztosan valami varázstárgy, ami közösre fordítja a nyelvét, vélte Rethnor.
– Egy vízdémonnal kötöttem szövetséget. Megállapodtunk, erre én mit kapok cserébe? – fakadt ki a sötételf. – Idehoztok ebbe a... tündérvárosba, és egy ember szolgálatába adtok. Egy férfiéba!
Talán nem akarod elfogni a menekülő sötételfet? Azon a hajón van, amit ez a férfi keres. Szükségetek van egymásra. Melegen ajánlom, hogy valahogy próbáljatok meg együttműködni – parancsolta az agyszívó.
Az északi férfi és az elf gyilkos pillantást vetett egymásra, végül Rethnor törte meg a csendet.
– Ha megtaláljuk a hajót, a berszerker az enyém. Hagyd békén a mágiáddal!
– Mit nekem egy ember harcos! Ha egy ujjal is hozzányúlsz az arany szemű szukához, meghalsz! – kontrázott Shakti.
Lám, lám – hallották az agyszívó szokatlanul gunyoros hangját. – Lehet, hogy máris közös nevezőre jutottatok.

* * * * *

Az Elfszűz háborítatlanul haladt az Áramlaton. Megkerülték Gundarlun szigetét, majd délnek fordultak Ruathym felé. Bár a heringhalászat elhalasztása miatt elestek némi haszontól, a legénység egy cseppet sem bánta. Mindannyian epekedve várták már, hogy hazaérjenek.
Mindenki nyugodt volt, kivéve a fiatal Bjornt, aki általában a festményeivel szöszmötölt, most azonban nyugtalanul sétált fel-alá a fedélzeten, és az eget kémlelte, melynek titkos üzenetét csak ő értette.
Három nap elteltével Hrolf már nem bírta tovább.
– Ki vele, kölyök! Mondd meg, ha vihar közeleg.
– Nem vihar – mondta gondterhelten –, valami más, de nem tudom, micsoda. – Gyermeki ártatlansággal megvonta a vállát, mint aki nem akarja bevallani előző rémálma részleteit.
Hamar választ kaptak a talányra. Liriel vette észre elsőként, aki jóval messzebbre látott, mint a tengerészek. Sötét vízfal közeledett feléjük északnyugatról.
A tengerészek sztoikusan nézték a hatalmas hullámot. Tisztában voltak vele, hogy az erejük és a tudásuk nem mérhető a tengeréhez. Liriel azonban másként gondolta. Megragadta a Szélben Járót, és előhívta a legerősebb tengeri védővarázslatokat, amiket csak ismert. A tündefényhez hasonló villódzó buborék burkolta be a hajót.
– Benn tartja a hajó körül lévő levegőt, és megóv, nehogy lesodródjunk a fedélzetről – magyarázta –, csak egy esély, semmi több.
Hrolf átkarolta, és hálásan megveregette a vállát.
– Ez is több a semminél. Készüljetek, fiúk! Kapaszkodjatok bele valamibe, nehogy elsodródjatok! – üvöltötte.
A hangja alig hagyta el a mágikus gömböt, Hrolf máris hasra vágódott, és belekapaszkodott egy kötéldarabba. A legénység minden egyes tagja követte a példáját, és a lehető legjobban rögzítették magukat.
A hullám a hajó alá csapott, és felemelte a levegőbe, Legnagyobb döbbenetükre az Elfszűz nem bukott alá, fennmaradt a hullám tetején.
A hullám lassan megremegett, és kezdett emberi alakot ölteni. Hatalmas, pajzs nagyságú szemei nyíltak, és kezei nőttek, melyekkel játszi könnyedséggel ringatta a vitorlást. Hullámzó mozgással északkeleti irányba indult. Alakja folyamatosan megnyúlt, illetve összehúzódott, mintha csak az apály és a dagály ciklusát követné.
– Ez meg mi a kénköves Kilenc Pokol? – nyögte Hrolf, suttogóra fogva alapvetően öblös hangját.
– Egy elementál – telelte Liriel. Egyszer már látott kő elementált, és tudta, milyen hihetetlen erővel bírnak. Ő maga is képes volt megidézni és irányítani őket. Valahogy sosem merült fel benne, hogy más elemből is előhívhatók, és most teljességgel lenyűgözte a vízelemenrál ereje. Nehéz lett volna megállapítani a hullámzó teremtmény nagyságát, de körülbelül hét méterre emelkedett a hullámok fölé, míg a karjai legalább kétszer olyan hosszúra nyúltak.
A hajó ritmusosan himbálódzni kezdett. A tengerészek sorra elengedték a kötéldarabokat, és a kapitányuk köré gyűltek. Tekintetükben félelem és bizalom csillogott.
– Hogyan harcoljunk ellene, kapitány? – kérdezte Olvir.
Bár a dalnok hangja remegett, érződött a kérdésén, hogy választ vár. Hrolf már számtalan szentségtörő kalandon vezette át őket, és hosszú évekre elegendő történettel látta el őket.
Most azonban nem tudta, mi lehet a megoldás. Szokatlan határozatlanságot érzett. Eddig már öt embert veszített az út során, és a számuk húsz alá csökkent. A hajó irányításához elegen maradtak ugyan, de koránt sem annyian, hogy szembe szálljanak egy ilyen ellenféllel. Fogalma sem volt, miféle sereggel lehetne legyőzni ezt a különös hullámot, de lenyelte az aggodalmát, és magabiztosan fordult szembe az embereivel.
– Egyelőre nem harcolunk – kezdte, és szigorú pillantást küldött Fyodor felé. – Azt hiszem, nem támadtak meg. Úgy tűnik, hogy ez a lény el akar vinni minket valahova. Megvárjuk, hogyan alakul, lehet, hogy ez is elmúlik, mint a legtöbb vihar. Addig is mindenki tegye a dolgát, de tartsátok kéznél a fegyvereiteket. Amint letesz minket ez a nedves barom, legjobb, ha elillan, vagy elbújik a tenger mélyén! – utolsó szavaival visszatért a szemébe régi csintalan kalandvágya.
A legénység finoman éljenezni kezdett, majd mindenki elindult, hogy elvégezze csekély teendőjét. Miután mindenki elment, Hrolf félre hívta Lirielt.
– Meg tudod állítani valahogy ezt a szörnyet?
Liriel megrázta a fejét, és próbálta felidézni lopott tengeri varázskönyve varázslatait.
– Egyelőre nem. Átnézem a varázskönyveim, hátha rábukkanok valamire.
Hrolf az égnek emelte aggódó tekintetét, majd számolni kezdett valamit.
– Azt hiszem, elég időd lesz rá. Ha nem révedek, ez a valami a Bíbor Zátonyhoz visz minket.
– Az mi?
– Egy hely, amit jobb messze elkerülni – felelte régi, vidám hangján. – Menj, olvasd át a könyveket. De siess, mielőtt még Umberlee magához hív minket.

 

 

Tizenegyedik fejezet
Szökés

Tudsz erről valamit? – kérdezte Khelben „Feketepálca” Arunsun, Vízmélyvára főmágusa, majd unokaöccse kezébe nyomott egy pergamentekercset.
A fiatal férfi végigfutotta az elegáns írást, amely kizárólag Khaufros bárótól, legmegbízhatóbb északi szövetségesüktől származhatott.
– Szerintem hazugság – felelte egyszerűen.
– Igen? Mégis milyen alapon gondolod?
– Találkoztam a szóban forgó sötételffel, és a nőkkel kapcsolatban sosem tévedek – magyarázta az ifjú. Letette a pergament, hogy bátra simíthasson egy rakoncátlan szőke tincset, amely szemtelenül a homlokába hullott.
A piperkőc páváskodó viselkedése tovább mélyítették a fővarázsló ráncait.
– Elég nagy galibát okozott a Koponyák Városában – emlékeztette Khelben.
– Pontosan. A Sötét Nővér szerint a csábos sötételf elévülhetetlen szerepet játszott abban, hogy felszámolják Vhaeraun egy csoportját, és kiszabadítsanak egy hajónyi gyereket, akiket rabszolgának szántak. Szemmel követem a karrierjét – folytatta, látva nagybátya kérdő tekintetét. – Csak nem gondoltad, hogy elküldök egy sötételfet a Tánc Templomába, anélkül, hogy leellenőrizném?
Khelben megadóan bólintott, de a ráncai továbbra sem tűntek el.
– Nem kétlem, hogy jó munkát végeztél, de vajon azt is tudod-e, hogy ez a nő kiszabadított egy veszélyes bűnözőt a börtönből, majd valamilyen különös mágikus kapun keresztül kijuttatta a hajóját a föld alatti kikötőből?
– Nem – grimaszolt Danilo Thann –, a csata után már nem foglalkoztam az üggyel. A bárdok szerint jól boldogult azután is.
Khelben kelletlenül megvonta a szemöldökét a bárdok hallatán, de nem tette szóvá, hogy mennyire megbízhatatlanok.
– Engem az érdekel, hogyan tudtak kijutni a városból. A nő nagy erőknek parancsol, ami alátámasztja a báró szavait. Bárki, aki képes áthaladni Halaster mágikus kapuján, potenciális veszélyforrás.
Az ifjú merengve bólogatni kezdett, és még egyszer elolvasta a jelentést, mely szerint egyre aggasztóbb méreteket ölt a sötételfek mozgolódása a Dessarin folyó mentén. Többen is láttak a folyón egy fosztogató csapatot, és néhány sötételf hullára bukkantak a hegyekben, a folyótól keletre. Már több kalandozó csapat is a magáénak vallotta a dicsőséget, míg Trollhíd városa amellett kardoskodik, hogy egy sötételf nő megtámadta őket, egy zsoldos társaságában, akit biztosan elbájolt valahogy.
Danilo biztosra vette, hogy arról a párosról van szó, akikkel alig egy hónapja találkozott. Elég aktív a nő, el kell ismerni, de sehogy sem tudta elképzelni, hogy bárkit is a befolyása alá vonjon. Egyszerűen nem tudta megemészteni a báró vádaskodását. Khelben aggályait viszont annál inkább átérezte. A nagy hatalmú varázslók mindig kiszámíthatatlanok, és komoly gondokat okozhatnak, bármilyen származásúak legyenek is. Az északi tengereken ráadásul egyre furcsább események történnek, amik azonnali beavatkozást igényelnek.
– Szemmel kell tartanunk – ismerte el Danilo is végül.
– Meg kell állítani – helyesbített a fővarázsló. – Valamit tudnod kell. Tudomásomra jutott, hogy a Ladik nevű vízmélyi vadászhajót megtámadta és elsüllyesztette egy kalózhajó. Nem voltak túlélők, mindenkit lemészároltak. A kalózkapitány nem más, mint Hrolf a nyakas, az a férfi, akit a te bájos sötételf nőd kiszabadított a börtönből.
Az ifjú nemes arca hirtelen megkeményedett.
– Caladorn nem azon a hajón utazott?
– Attól tartok, igen – felelte Khelben. – Mivel mindenáron tengerre akart szállni, a Lordok megbízták, hogy gyűjtsön információt északon. Egy ideje már nyugtalanító híreket kapunk, melyek szerint a tengeri elfkolóniákat folyamatos támadások érik mostanában, és az északiak is újra egymásnak estek. Nem sokkal a támadás előtt, Caladorn küldött egy üzenetet, hogy valami rendkívül fontos felfedezésre bukkant, és azonnal visszatér a városba. Roppant nyugtalanítónak találom, hogy pont egy ruathymi kalózhajó támadta meg őket, melyet történetesen egy sötételf irányít. Mindenképpen meg kell állítanunk. Nem engedhetjük, hogy szabadon garázdálkodjon.
Danilo mély, zaklatott levegőt vett. Caladorn Cassalanter a közvetlen baráti társaságába tartozott. A komoly veszteség ellenére próbált józan maradni. Megtanulta, hogy az elhamarkodott bosszú sokszor nem vezet jóra. Ugyanakkor nem tudott szabadulni a báró fagyos jóslatai alól.
Khaufros báró birtoka a Dessarin folyó mentén húzódott. A kisváros hasznos információkat gyűjtött be az Északi-területek mélyéről. A báró már többször megakadályozta a katasztrófát, éles szemének és kivételes politikai érzékének köszönhetően. Pár hónappal korábban Khaufros rábukkant egy fosztogató ork csapatra, kitalálta a nyomvonalukat, és megjósolta, hogy egy eldugott völgyben gyűlnek majd össze. A korai figyelmeztetésnek köszönhetően a Kapitányok Szövetsége meg tudta akadályozni, hogy az orkok egy nagyobb seregbe tömörüljenek.
Lehet, hogy ez a sötételf is komoly veszélyforrás, akit valóban idejében meg kell állítani. A legendák dúskálnak a nagyhatalmú varázslóktól és nagyra törő terveiktől, melyeknek mindig valamilyen hihetetlen pusztítás a vége. A fiatal varázslók tisztában vannak a rájuk váró veszélyekkel, de a csábítással is. Danilo tapasztalatból tudta, mennyire sötét a mágia másik oldala, mint ahogy a válaszára váró szigorú alak is. A titkok most mélyen megülték mindkettőjüket, miközben azon gondolkodtak, miféle pusztítást vihet végbe egy fiatal, törekvő varázsló.
Danilo hálát adott a sorsnak, hogy nem neki kell eldöntenie, hogy mit tegyenek az ügyben. Roppant fiatal volt még, alig múlt húszéves. Teljesen lefoglalták mágikus tanulmányai, és a Kobzosoknak tett szolgálatai. Miután kialakította a páváskodó piperkőc képét, a titkos szervezet hasznos informátorává válhatott. Ennél többet azonban nem akart. Nem akarta, hogy a felelősség súlya ránehezedjen ifjonti vállára.
– Mit fogsz tenni? – kérdezte végül, mikor már kezdett kényelmetlenné válni a csend kettejük között.
A fővarázsló elfordította kifejezéstelen arcát.
– Már cselekedtünk. A hajót Gundarlun közelében látták. Az Áramlaton halad dél felé, Ruathymba. Felvettük a kapcsolatot egy vízmélyi hajóval, amely a kalózok ellen specializálódott. Grandassin a hajó varázslója. Te is tisztában vagy a képességeivel. Méltó ellenfele lesz a sötételfnek.
– Megöli? – kérdezte Danilo rémülten.
– Visszahozza Vízmélyvárába, hogy kikérdezhessük, és megtudhassuk a céljait.
Danilo megrázta a fejét, amint maga elé képzelte a nő arany szemeit, és belegondolt a találkozásba. A szemek mögött megbúvó zabolátlan szellem zseniális személyt rejt, nem egy egyszerű vízmélyi hölgyet, akinek az álarcosbálon öltözött. A sas előbb nyújtja oda a szárnyát, hogy lekötözzék, a párduc előbb sétál be önként a ketrecbe, minthogy ez a vad lány elismerje a vereségét, és megadja magát.
– Megöli – szögezte le Danilo, és furcsa ürességet érzett, mintha egy barátot veszítene el. Életéhen először kívánta, hogy a megérzése a nőket illetően valahogy hagyja cserben.

* * * * *

A vízelementál egész álló nap a hátán hordozta az Elfszüzet, de fáradságnak semmi jelét sem mutatta. A kalózok megpróbálták mindennapi teendőikkel lefoglalni magukat, de nem igazán volt mit tenniük. Végül inni kezdtek, és rémtörténeteket meséltek egymásnak.
Fyodor ez egyszer nem kapcsolódott be a történetmesélésbe, pedig Rashemen ősi legendái ott tolongtak a nyelve hegyén. Magányosan üldögélt az árbockosárban, és üveges szemekkel kémlelte az eget. Próbált ihletet meríteni hazája történelméből. Rég megtanulta, hogy nem számít, milyen veszély fenyegeti, hősies ősei és istenei tetteiből bőven meríthet.
Eközben Liriel fáradhatatlanul olvasta a tengeri mágiáról szóló könyvet, hátha talál egy használható varázslatot a vízelementál ellen. Nem talált semmit, ráadásul még a saját síkjára sem tudta visszaküldeni, amely bevett szokás az efféle lények ellen, mert a sötételfek nem igazán tanulmányozzák az elemi síkokat, és a vízben sem igazán érzik otthon magukat. Elhatározta, hogy pótolja ezt a hiányosságot, ha valaha eljut Ruathymba. Most azonban minden energiáját lekötötte, hogy fenntartsa a hajót körülvevő légbuborékot, és kitaláljon valamit, amivel legyőzhetik az elementált.
Két nap telt már el, mikor Fyodor jellegzetes, öblös kiáltása kiszakította szendergéséből. Valami idegen hajót pillantott meg a távolban. Liriel azonnal a fedélzetre sietett, új, tengeri varázslatokkal és az értékes Szélben Járóval felvértezve.
Valójában két hajó közeledett. Egy kétárbocos vitorlás nyugatról, és egy apró pont északról, amely bőven az emberek látómezején kívül esett.
– Teljes fegyverzetben van – tájékoztatta őket Fyodor, és a katapultokkal és nyílágyúkkal megrakott fedélzetre mutatott. – Talán segítenek megszabadulni ettől a lénytől.
Ibn megvetően a harcosra förmedt.
– Segítség egy vízmélyi hajótól? Még jó, hogy tudsz harcolni, mert annyi eszed sincs, mint egy ráknak. Bár ez a barátaidból is meglátszik mondta, és súlyos pillantást vetett a sötételfre.
Liriel figyelmen kívül hagyta az első tiszt sértegetését. Sokkal komolyabb gondokkal kellett szembe néznie. Szemei összeszűkültek, amint a közeledő hajót nézte. Mágikus aura vette körül, kivételesen erős mágia.
Észrevette, hogy mióta elhagyta a szülővárosát, egyre jobban észreveszi a hatalom és erő fokait. Menzoberranzant teljes egészében átjárja a mágia, amely a felszíni világban ritka, és rájött, hogy képes meglátni a mágia jelenlétét, sőt az erejét is. Ösztönei most azt súgták, hogy egy különösen nagyhatalmú varázsló utazik a közeledő hajó fedélzetén. Mivel egy tapasztalt hajóvarázsló lényegesen többet tud a tengeri mágiáról, mint egy sötételf, elhatározta, hogy a lehető legjobban kiaknázza az ellenség képességeit. De ehhez először ki kell szabadítania az Elfszüzet a vízelementál szorításából.
Belekezdett egy vízválasztó varázslatba. Teste imbolyogni kezdett, amint belekapaszkodott a mágia fonatába, majd lassan kiegyenesítette és egy kardot formált belőle. Egyik karját felemelte, majd önkéntelenül vívóállásba helyezkedett, amint lesújtott a mágikus pallossal.
A tengeri mágia azonban új és ismeretlen volt a számára, ráadásul fáradt is volt, így a csapása célt tévesztett, és ahelyett, hogy szépen kettészelte volna a lényt, csak a karját metszette le.
Szökőkútszerű vízsugár tört elő a sebből. Az Elfszüzet lesodorta a löket az elementál hátáról, de a burok védelmében maradt. A kalózok hanyatt vágódtak, és a hajó orrába bucskáztak. Az árbockosárban gubbasztó Fyodor kiesett. Nekiesett a buroknak, és leszánkázott a görbe íven. Azonnal észrevette a rá leselkedő veszedelmet: ha belecsúszik a vízbe, akkor a hajófenék, és a burok alsó pereme közé ékelődik. Kétségbeesetten kapálódzni kezdett, és nagy nehezen sikerült megkapaszkodni a faszoborban. Keményen megmarkolta a szobor füleit, nehogy leessen, amikor a hajó belecsobban a vízbe.
Hatalmas vízoszlop csapott fel a hurok mentén, amint a kalózhajó a víz alá merült. Liriel mágikus gömbje azonban kitartott. Az óriási légbuborék a felszínre tört, bensőjében a törékeny Elfszűzzel.
Miután a hajó kiszabadult, a fáradt sötételf végre megszüntethette a védőburkot. Túl hamar. Magas vízoszlop csapott az ég felé, és beépült a vízelementál testébe. Nem törődve a közeledő vitorlással, a lény ismét az Elfszűzre vetette magát. Továbbra is csak egy karja volt, tehát nem tudta tökéletesen újraformálni magát. Liriel észrevette ezt, és azonnal újabb varázslatba kezdett.
Idézésbe kezdett, mellyel Mélysötétben a sötét beugrókban megbúvó pókokat leívhatja segítségül.
A kántálást azonnali, és látványos eredmény követte. A közelben lévő tengeri lények mind oda gyűltek, a legfurcsább sereget alkotva, amit valaha látott. Egy csapatnyi bálna kezdte ostromolni az elementált, hatalmas, kérges orrukkal. Az idegen lény közéjük csapott megmaradt karjával, de a bálnák kitartottak, és egyre északabbra tolták, minél messzebb a kalózhajától.
A kisebb tengeri élőlények próbálkozásait is siker koronázta. A kisebb halak beleúsztak az elementál víztestébe, megfestve tengerkék testét. Több száznyi hal körözött szédítő gyorsasággal, mintha csak egy hatalmas tálban lennének. Az elementált megzavarta a halak hirtelen megjelenése, és tehetetlenül sodródott észak felé.
Ekkor komolyabb, veszélyesebb halak csatlakoztak a harcolókhoz. Egy csapatnyi barrakuda rontott a lényre, és marcangolni kezdték a víztest esszenciáját. Az egyiküknek sikerült áthatolni a külső burkán, és egy erőteljes vízsugár közepette kirepült a testből. A szerencsétlen hal elemi erővel csapódott az Elfszűz oldalának. A különös, hősies harcos szétloccsant a hajótesten, véres foltot hagyva maga után.
A vízelementál megpróbálta azonnal betömni a sebet, de vesztett a stabilitásából. Gyengébbnek tűnt, és már meg sem próbálta visszaszorítani a bálnákat, amelyek egyre messzebbre sodorták a hajótól.
Fyodor eközben lemászott az árbockosárból, és Liriel mellé sietett. Az elf még mindig ringott, miközben próbálta az irányítása alatt tartani a nagy erejű mágiát. Fyodor bajtársiasan átkarolta, és suttogni kezdett.
– Nem harcolhatsz egyedül.
– Egyre gyengébbé válik – makacskodott a nő, és kivonta magát a férfi öleléséből.
– Valóban – Fyodor szigorú pillantást vetett rá. – A hazámban kering egy legenda egy kardról, amelyik képes megfagyasztani az ellenség vérét és húsát. Bájold el a kardomat, és addig faragom a megfagyott lényt, amíg csak bírom.
Liriel döbbenten meredt a berszerkerre, mikor megértette a szavai valódi jelentését. Nem remélte, hogy legyőzheti a lényt, de hajlandó lenne addig csépelni, amíg eléggé le nem gyengül, hogy könnyebben végezhessenek vele. Nem ez volt az első alkalom, hogy a férfi hajlandó lett volna feláldozni az életét az övéért cserébe, de Liriel még mindig nem tudta feldolgozni. A sötételfek között a túlélés a legfontosabb szabály. A csodálat és a zavar vegyes fénye csillant meg a szemében, miközben a férfi arcát fürkészte.
– A bizalmad megindító – felelte Liriel. Tisztában volt vele, mennyi időt és energiát emészt fel egy ilyen mágikus fegyver elkészítése. – Nem tudod, mire kérsz! Addig is, adjunk még egy esélyt a halaknak. Nézd, ott egy pompás példány!
Egy különös fekete lény úszott bele a lény testébe. Hosszú farkával leginkább Mélysötét denevéreihez hasonlított. Egyenesen az elementál fejébe úszott, amely a halántékához kapott, mintha iszonyatosan szenvedne valamitől.
– Sugárhal – tájékoztatta kaján elégedettséggel a szemeiben Hrolf. – Még egy bálnát is letaglózna a mérgével. Ez majd lelassítja a dögöt. Bánni fogja, hogy erre a világra jött!
A vízmélyi hajó időközben irányt váltott, és a sebesült elementál felé kanyarodott. Az egyik katapulttal célba vették, majd egy zsáknyi kristálydarabkával szórta meg, melyen végzetes csillanást vettek a nap utolsó sugarai.
– Ó – mormolta Liriel, majd a legénységgel együtt hasra feküdt, és karjaiba temette a fejét.
A katapult hangos csattanása magára vonta az elementál figyelmét, aki épp időben pördült meg, hogy telibe kapja a kristályesőt. Ösztönösen maga elé kapta ép karját, hogy védje magát, majd süllyedni kezdett.
Nem elég gyorsan. A gőz gejzírként csapott az egyre sötétedő ég felé. Hangos sistergés, és sült hal szaga töltötte meg a levegőt. A vízmélyi hajó azonnal más irányt vett, hogy elkerülje a gyilkos gőzfelhőt, de a fedélzetről érkező fájdalmas üvöltések arról árulkodtak, hogy pár tengerész ennek ellenére megégett. A kalózok azonnal talpra szökkentek, és hangos üdvrivalgással köszöntötték ezt a kettős diadalt.
Ugyanakkor...
– Üldözőbe vesznek – jegyezte meg Ibn.
Hrolf merész pillantást vetett Lirielre.
– Hacsak nem gondolják úgy, hogy odavesztünk.
A varázslónő megmarkolta a Szélben Járót, és végigpörgette, milyen varázslatok állnak a rendelkezésére.
– Elég! – csattant fel Fyodor dühösen. – Nézzetek rá! Alig áll a lábán. Mit gondoltok, mennyi mágiát képes elviselni egy nő?
– Erősebb, mint hinnéd, kölyök – ezzel Hrolf Liriel mellé lépett, és atyaian átkarolta.
A berszerker azonban tántoríthatatlan maradt. A saját szemével látta, miként hívják életre a Boszorkányok pusztító mágiájukat, miként emésztik fel saját energiájukat, míg már csak por marad utánuk.
– Jobb, ha szembeszállunk a Hajóval – makacskodott.
– Nem ajánlom, hogy szembe kerülj a varázslóval, aki képes volt elpusztítani az elemenált. És nem egy hajóval, hanem kettővel – ezzel északkeleti irányba mutatott, ahol már az emberek számára is látható közelségbe került a másik hajó.
Hrolf felkapott egy távcsövet, és a hajóra fókuszált.
– Átkozott balsors! Ez az egyik hadihajó, amelyik korábban ránk támadt.
– Az elementál pontosan feléjük vitt minket – tette hozzá Liriel. – Egy elementál komoly dolog. Bárki legyen is azon a hajón, utánunk jön. Hrolfnak és Ibnnek igaza van. Addig üldöznek, amíg meg nem ölnek, vagy azt nem hiszik, hogy megöltek. Te ott! – fordult Liriel az egyik matrózhoz. – Hozz nekem egy tengeri térképet, és mutasd meg, hol vagyunk pontosan. Harreldson, ülj a kormányrúdhoz, és fordulj egyenesen Ruathym felé. A többiek üljenek az evezőkhöz! Távolodjunk el minél jobban a vitorlástól!
A kalózok azonnal mozgásba lendültek. Még Fyodor is megragadott egy evezőt. Tudta, hogy semmivel nem győzheti meg a makacs sötételfet, ha egyszer valamit a fejébe vett.
A himbálódzó Elfszűz azonnal megindult dél felé, csakúgy, mint az üldöző vitorlás.
Liriel egyedül maradt a főfedélzeten. Ujjait begörbítette, mintha egy láthatatlan gömböt tartana a kezében. Légies mozdulattal kifordította a tenyerét, az égnek nyújtotta a karját, majd szélesen kitárta. A mozdulat nyomán átláthatatlan, sötét fal emelkedett a két hajó közé.
– Működik – motyogta megkönnyebbülten. Eddig még sosem próbálta megváltoztatni a sötétség gömb alakját, és nem volt biztos benne, hogy sikerül. Nem sok ideje maradt az ünneplésre, azonnal egy újabb varázslatba kezdett. A matróz időközben visszatért a térképpel, és nyílt csodálattal bámulta a hirtelen támadt sötétséget. Liriel kikapta a kezéből a pergament, és türelmetlenül dobolni kezdett az ujjaival.
– Most itt vagyunk – mutatott egy pontra, melyet a tengerész rajzolt oda. Elgondolkodott, majd lejjebb húzta az ujját. – Itt mi van? Sziklák? Zátony? Micsoda?
– Semmi, csak a nyílt tenger – felelte a matróz, majd hirtelen falfehérré változott, amint rádöbbent, hogy miben mesterkedik a sötételf.
– Én sem örülök neki – morgott. A mágikus kapu megidézése még kipihenten is nagy energiákat emészt fel. A szorult, kétségbeesett helyzet azonban általában megnöveli az ember erejét, márpedig, ha utoléri őket az ellenséges hajó, szorult helyzetbe kerülnek.
Bal kezével megmarkolta a Szélben Járót, míg a másikkal a fekete függöny felé csapott. Mágikus tűz vágódott ki a karjából, mely gömbbé, állt össze, és átsuhant a sötétségen. Egy pillanatnyi feszült csend után meghallották a becsapódás hangját, amit dühös kiáltások, és a gyorsan eloltott tűz sistergő hangja követett.
Liriel ellőtt egy második tűzlabdát, amely jellegzetes puffanással lepattant egy védőpajzsról. Pompás, gondolta elégedetten. Az ellenséges, varázsló valóban olyan erős, mint gyanította. Tisztán látta maga előtt, hogy mire készül az ellenfele, és megpróbált felkészülni rá.
Megidézte az összes rendelkezésére álló tűzlabdát, majd kilőtt egy kisebbet, mint egy taktikus hadvezér, aki a koboldok egy csoportjával teszteli az ellenség erejét és elszántságát. Hallotta, amint a lövedék a védőpajzsnak ütközik, majd számolni kezdett. Rövidesen meglátta a gyorsan közeledő fényfoltot, amint a folyamatosan zsugorodó tűzlabda visszaverődött a védőpajzsról. A lövedék elvesztette minden energiáját, mielőtt még elérhette volna őket, és sisteregve a tengerbe fulladt.
Győztes mosoly terült szét az arcán. Megtudta, mennyi ideje maradt a támadás és a menekülés között. Ismét kitárta a karjait, és megidézett egy egész armada tűzgolyót. A fényes gömbök megfestették a sötét eget, és rakétákként indultak a hadihajó felé.
A varázslat sok energiáját kiszívta, amitől tehetetlenül a fedélzetre rogyott, mint egy sebesült holló. Egy pillanatig sem pihegett. Térdre küzdötte magát, és elszántan megmarkolta a Szélben Járót. Gyorsan elmondta a varázsszavakat, amelyek megnyitják a mágikus kaput, és biztonságba repítik a hajót.
Semmi sem történt.
Elemi erejű dühvel sikoltott fel. Még sosem hagyta cserben a mágia! A harag új erővel töltötte meg. Megfogta obszidián függőjét, és egy rövid, elkeseredett imát rebegett Llothhoz, a sötételfek ősi nyelvén.
A teljesen elcsigázott nő üveges szemekkel nézte, amint visszaverődött lövedékei áttörik a sötétséget, és gyilkos hullócsillagokként a hajó felé fordulnak. Az eltervezett illúzió, mely szerint az Elfszűz, és vele a legénység egésze elpusztul, hirtelen valósággá vált.
Ekkor eltűntek az izzó fénygolyók.
Az Elfszüzet gomolygó szürke köd burkolta be. A nehéz levegő undorító szaga egy felforgatott kriptára emlékeztetett. Bár egy pillanatra elvakították a tűzgolyók, a többi érzéke tökéletesen működött, és azonnal felismerte az óriás gombákat, a kén jellegzetes, átható szagát. Gyűlölettel telt hangok ostromolták a fülét, melyek túlontúl hátborzongatóak voltak ahhoz, hogy élő torokból származzanak. Tisztán érezte az elkeseredés és terror nehéz burkát, mely azonnal rátelepedett mindenkire, aki vette a bátorságot, hogy belépjen ebbe a világba. Érezte eme könyörtelen világ fekete tüzét, érezte a felé nyúló obszidián karmokat, melyek jogos tulajdonukért nyúltak.
Lloth meghallgatta az imáját.
Pillanatnyi megkönnyebbülését jeges félelem torzította el. Megúszták a biztos halált, de milyen áron! Abban az elkeseredett pillanatban Liriel felajánlotta Llothnak, hogy a papnőjévé válik, és a Pók Királynő elfogadta.
Menzoberranzanban csupán egy növendék volt, így nem kellett elköteleznie magát, a rá leselkedő veszélyek fényében azonban már korábban meg kellett volna tennie. Nem nagy ügy, gondolta, hisz korántsem idegen tőle ez a világ. Csupán annyi történt, hogy Lloth hatalmának közvetítőjévé vált. Őseihez hasonlóan ő is elfogadta, hogy a Pók Királynő dicsőségéért küzd. Elfogadja, amit a sors az útjába vet, és megpróbálja a lehető legjobban kihasználni. Mégis, amint a nyomasztó sötétség egyre mélyebbre hatolt a lelkében, életében először megkérdőjelezte, hogy milyen árat is kell fizetnie ezért a hatalomért.
A nyomasztó szürke köd hirtelen szétvált, és felbukkant a csillagokkal teletűzdelt égbolt, és a fekete tenger. Liriel a kalózokra emelte a szemét. Megkövült szobrokként álltak a fedélzeten, mintha egy bosszúszomjas kéz félholtra dermesztette volna őket. Csak remélni tudta, hogy nem jöttek rá, hol is jártak.
Olvir mosolyodott el elsőként.
– És még azt hittem, hogy a legutóbbi mágikus utazás rossz volt. Bár kétségtelenül örülök, hogy ép bőrrel megúsztam, máskor inkább előre szólj, hogy a háborgó tengert választhassam.
– Ja! – dörmögte Hrolf mogorván. – Nem tudom miért, de úgy érzem, mintha egy lichhel háltam volna!
Találó hasonlat volt, és a legénység egy emberként borzongott bele. Gyorsan megrázták magukat, és visszatértek a munkájukhoz. Szemmel láthatóan megkönnyebbültek, hogy ismét a nyílt tengeren lehetnek.
Fyodor azonban sokkal fogékonyabb volt a mágia iránt, mint az északiak. Lirielhez lépett, és letérdelt mellé.
– Hol voltunk – kérdezte halkan. – Még sehol sem éreztem ilyen erős mágikus sugárzást, és ekkora szorongást.
Az elnyűtt sötételf válaszolni próbált, de egyszerűen nem tudott. Teljesen elgyengült, kiürült és valósággal lebénult. Védtelennek érezte magát az Abyss mélyén kavargó káosz és kétségbeesés ellen. Nem hitte volna, hogy valaha is ennyire megretten valamitől. Főleg egy olyan dologtól, amely adott esetben a legnagyobb megtiszteltetés lehet egy sötételf számára. Eddigi elképzelései alapjaiban rendültek meg, mágikus ereje teljesen kimerült, természetes rugalmassága a végsőkig megfeszült. Mindez túl soknak bizonyult. Szokatlan nedvesség jelent meg a szeme sarkában, és lassan az állára gördült. Éltében először, Liriel Baenre sírva fakadt.
Fyodor egy pillanatig értetlenül meredt rá, majd lágyan felnyalábolta, és a kabin biztonságába vitte. A nő mélyen a férfi mellkasába fúrta a fejét, mintha onnan próbálna erőt meríteni, amíg néma könnyei végig nem gördülnek az arcán. Mire a kabinhoz értek, Liriel elaludt, bár teste még remegett a zokogástól.
Fyodor sokáig mellette maradt. Az elf szorosan markolta az ujjait, mintha azok jelentenék az egyetlen kapcsot az élettel. Persze anélkül is vele maradt volna. Közös utazásuk során gyakran figyelte a nőt álmában, ő ugyanis nem tudott, vagy nem akart aludni. A szendergő varázslónő aprónak, törékenynek tűnt. Korántsem hasonlított az ádáz nőre, aki oly hatalmas mágikus erő birtokosa. Ezekben a titkos, meghitt pillanatokban a nő csakis az övé volt. Szüksége volt erre a megnyugtató érzésre, és legalább olyan hevesen kapaszkodott bele a nőbe, mint az őbelé.
Bármennyire igyekezett is, nem tudta megfejteni a nőt övező rejtélyt. Liriel olyan dolgokat ismert és tapasztalt, amelyek meghaladták az ő elméjét. Ugyanolyan titokzatos és távoli volt, mint a Rashement irányító Boszorkányok. Érezte, hogy aznap este valami fontos történt, amely még távolabb taszította tőle a lányt. Ez mélységes fájdalommal töltötte el, ami azonban messze elmaradt a lelkét fojtogató aggodalomtól.
Egzotikus örökségének, a Látás képességének köszönhetően olyan rémisztő dolgokat látott azon az iszonyatos helyen, melyek jéggé dermesztették a szívét. El sem tudta képzelni, hogy a mágia iránt sokkal érzékenyebb és fogékonyabb nő mit láthatott. Ahogy a szendergő Lirielt nézte, hálát adott az isteneknek, hogy a sötételfek nem álmodnak.

* * * * *

Rethnor leeresztette a távcsövét, és elégedetten elmosolyodott a pusztítás láttán. A fekete függöny eltűnt, és nyomát sem látta mögötte az Elfszűznek. Bár nem ő győzte le a félelmetes berszerkert, a harcos meghalt, és végeredményben csak ez számít.
– Fordulj meg – utasította a kormányost. – Visszatérünk Triskbe.
Alig mondta ki a szavakat, Shakti máris rávetette magát.
– Arról volt szó, hogy elfoglaljuk a hajót! Mi van a foglyokkal? Az enyémmel, és a tiéddel? – rivallt rá.
– Nincs többé hajó, és bármit is találnánk, a halak már rég felzabálták. Én elégedett vagyok. Semmi közöm a terveidhez. Nem az én dolgom, ha nem sikerültek a dolgaid – vágott vissza.
Rethnor legnagyobb döbbenetére az elf nő egyenesen a képébe nevetett. Kikapta a kezéből a távcsövet, és mellbe vágta vele.
– Ostoba! – sziszegte, és nyomatékképpen még egyszer megütötte a férfit. – Nézd meg jobban! Semmit sem látni, csak egy gőzfelhőt, amelyet a visszaverődő tűzlabdák keltettek. Ha a hajó felrobbant volna, sokkal melegebb lenne a levegő, és a holttestek vére felmelegítette volna a vizet. Ostoba! – ismételte hevesen, és újabb csapásra emelte a távcsövet.
A kapitány reflexszerűen elkapta a lendülő kart, és hitetlenkedve meredt a nőre.
– Te látod a hőt?
– Te nem? – kérdezett vissza megvetően.
Rethnor nem volt hozzászokva, hogy egy nő ilyen hangon beszéljen vele. Bozontos szemöldökét haragosan összevonta, és az elf fölé tornyosult.
– Vigyázz a nyelvedre, asszony.
A nő viszonozta a férfi pillantását.
– A szemed rosszabb, mint gondoltam, ha összekeversz egy egyszerű asszonnyal. Én Shakti vagyok, a Hunzrin Ház trónörököse. Jegyezd meg a gyilkosod nevét, mert Vhaeraun Maszkjára esküszöm, hogy megöllek, ha még egyszer kezet emelsz rám.
Rethnor egy pillanatig sem törődött a fenyegetéssel.
– Azt hiszed, hogy elmenekültek? De hogyan?
– A sötételf, akit keresek, egy varázslónő, méghozzá... nagyhatalmú – tette hozzá összeszorított fogakkal, majd a hajókorláthoz lépett, és ökölbe szorított kezekkel toporzékolni kezdett. Biztosan káromkodik, vélte Rethnor.
– A nő nem siklott ki a kezünk közül, még akkor sem, ha eljutna Ruathymba. – próbálta nyugtatni a kapitány, aki maga is meglepődött a szavain. – Hamarosan megkaparinthatod a foglyodat.
A papnő félbehagyta a tirádát, és méregetni kezdte a férfit, aki rezzenéstelenül viszonozta a pillantást.
– Sosem hittem volna, hogy a környezete mennyire befolyásolhatja az embert – merengett – Mélysötét igen összetett, tele van veszélyes kanyarokkal és váratlan fordulókkal. Te nyugodt maradtál és hűvös, akárcsak ez a tenger. – mondta némi dicsérettel a hangjában.
– Mindazonáltal ez nem segít rajtam – váltott ismét komor hangnemre. Mielőtt még Rethnor bármit is tehetett volna, a kiszámíthatatlan nő felemelte megcsonkított karját, és gúnyosan kardcsapásra lendítette.
– Mindenáron meg akarod ölni a harcost, aki levágta a karodat, arra viszont még csak nem is gondoltál, hogy újra cseréld! Csak egy ostoba bolond indul harcba a kardforgató karja nélkül!
Rethnor ismét az elfre meredt, de ezúttal leplezetlen kíváncsisággal a szemében.
– Kicserélni?
– Vagy feljavítani, ha úgy jobban tetszik – felelte sunyin Shakti. – Az otthonomban a papnők képesek regenerálni a levágott végtagokat, sőt, megfiatalítják és megerősítik. Egyes mesterek acélból és mithrilből képesek végtagokat faragni, melyek legalább olyan rugalmasak, mint a hús, és különböző célokra alkalmasak. Persze, ha az otthonomban lennénk, már rég halott lennél, de legalábbis egy rabszolga.
Rethnor meg sem halotta az utolsó mondatot.
– Képes vagy rá?
– Itt nem. A szükséges mágikus eszközök csakis Mélysötétben léteznek, de helyettesíthetem egy másik ember karjával.
– Senki sem egyezne bele!
– Persze, hogy nem – Shakti nem értette a kapitány döbbent és rémült reakcióját. – Ascerle tele van emberi szolgákkal, nem igaz? Nem hiszem, hogy egy szolgának bele kellene egyeznie bármibe is. Ha hazatérünk, válassz ki egy kedvedre valót, a többit bízd ránt.
Rethnor nem felelt, a sötételf szavait mérlegelte. Hogy beszélhet valaki ilyen könnyedén efféle szentségtelen dolgokról? Hallott már efféle varázslatokról, azt is tudta, hogy a halottidéző varázslók használják őket előszeretettel. Sőt, egy titkos kereskedelmi hálózatról is hallott néhány elsuttogott félmondatot. Állítólag fiatal, egészséges embereket ejtenek fogva, hogy azután eladják a testrészeiket, mintha közönséges vágóállatok lennének. A gondolat szöges ellentétben állt az északiak gondolkodásmódjával, hisz hogyan is léphetne be ily tisztátalanul a harcosok istenének csarnokába? Arról már nem is beszélve, hogy egy vadidegen húsával szennyezze be a testét.
És mégis...
– A kéz – kezdte puhatolódzva. –, mire leszek képes az új kézzel? Tudok majd harcolni vele? Ismét vívómester lehetek? – kérdezte egyre nagyobb izgalommal a hangjában.
A sötételf unottan nézett vissza rá.
– Attól függ. Milyen harcos voltál azelőtt?
– A legjobb.
– Remek – konstatálta tompán. – Rengetegen megkérdezik, hogy tudnak-e majd hárfán játszani az új kezükkel, annak ellenére, hogy azelőtt nem tudtak. Egyesek csak akkor nyitják ki a szájukat, ha valami rossz viccről van szó.
– Én nem szeretem a vicceket, az viszont érdekelne, hogy miért ajánlottad ezt fel nekem – józanodott ki hirtelen a harcos.
Shakti elégedetten elmosolyodott, majd elkendőzte a szemét a csillagfény elől, és a messzi vizet kezdte kémlelni.
– Kétkedsz bennem. Ez jó.
A férfi várta, hogy a nő folytassa, de nem tette.
– Erős szövetségesekre van szükséged – következtetett végül fennhangon.
Vörösen izzó szemeit gúnyosan a férfira villantotta.
– Ez is egy magyarázat.
Bár Rethnor nem volt járatos a szócsatákban, képzett vívóként mindig megérezte a támadást. Ismerős izgalom fogta el, amint a nő karmazsin szemeibe nézett. Már napok óta nem harcolt, és vágyott a támadások és hárítások, a nyílt előretörések és a trükkös cselek alkotta szövevényes tánc lépéseire. Nem számított rá, mégis hirtelen szemben találta magát egy nemes ellenféllel.
Ráadásul lehet, hogy megéri a küzdelmet, gondolta, és méregetni kezdte a nő domborulatait a ruhája fodrai alatt.
– Hogyan akarod elkapni a varázslót? – kérdezte Shakti, szétzúzva a férfi kellemes gondolatait, az előttük álló égető feladatra terelve a szót.
– Minden bizonnyal Ruathymba tart. Több kémem is rejtőzik a szigeten és körülötte a tengeren. – Egy pillanatig habozott, mennyit is áruljon el a nőnek. Eleget, döntötte el, elvégre egy új kézről van szó, és lehet, hogy valami többről is.
– Létezik egy mágikus kapu Ascerle és Ruathym között – mondta végül. –, csak nemrég fedeztük fel ezt az ősi átjárót, amit valószínűleg a Hajdani elf lakosok hoztak létre. A hírnökök rendszeresen használják. Amint a varázsló megérkezik a szigetre, azonnal tudni fogjuk.
Shakti feszülten hallgatta az érdekes híreket.
– Az agyszívó miért nem használja, hogy támadást indítson?
– Még sok mindent kell megtanulnod a Kraken Szövetségről – kezdte Rethnor. – Arra kell, hogy információkat szerezzünk, nem pedig harcosokat. Vestress úgy gondolja, sokkal hatásosabb, ha Ruathym saját magától omlik össze.
Shakti felhorkant.
– És te ezt elhiszed? Egyetlen oka van, hogy az agyszívó miért nem használja a kaput: azért mert nem tudja.
Rethnor nem kételkedett a nő szavaiban. Az utóbbi időben neki is aggályai támadtak, különösen azóta, hogy személyesen is megpillantotta a krakeni kapcsolatot, akiről korábban azt hitte, hogy egy nő. Mindig azt állította, hogy csakis a különös és egzotikus hírnökei képesek áthatolni a mágikus kapun, amit mindig is furcsállott.
– Miféle lények a hírnökök? – kérdezte Shakti, kimondva a férfi néma gondolatait.
– Tengeri nimfák. Hiú és gonosz lények, egy idegen síkról...
– A víz elemi síkjáról – vágott közbe türelmetlenül a papnő. –, de mi a helyzet a halandókkal? Az emberekkel és az elfekkel? Vagy a tengeri ogrékkal? Ők is át tudnak menni rajta?
Rethnor egy pillanatra elgondolkodott, majd megrázta a fejét.
– Nem tudom.
Shakti ismét felhorkant.
– Ideje kiderítenünk – mondta, majd új ötlete támadt.
– Liriel bebizonyította, hogy ért a mágikus kapukhoz. Ha egy egész hajót képes volt eltüntetni, akkor talán a kapu működésére is rájön.
– Á – mosolyodott el Rethnor – át akarod csalni a kapun, Ruathymból Ascerlébe.
– Ne légy ostobább, mint amilyen vagy – hordta le Shakti hűvösen. – Sosem vállalnék ekkora kockázatot egy ismeretlen kapuval! De gondolkodj egy kicsit: mostanra az agyszívó mindent tud Liriel Baenreról, amit én! Vestress egy halom kérdést feltett nekem róla, és kiolvasta az agyamból mindazt, amit nem árultam el. Sejtem, hogy mire készül Vestress. Legalább annyira kell neki az az aranyszemű szuka, mint nekem!
– Ahhoz, hogy kinyissa neki a kaput – döbbent rá végül Rethnor.
– Csakis ez lehet a magyarázat – zárta le a dolgot Shakti. Az agyszívó idehozatta Mélysötétből, hogy tudomást szerezzen az utóbbi idők eseményeiről. Az információért cserébe a rendelkezésére bocsátják a Kraken Szövetség terebélyes felszíni hálózatát. Elég kielégítő üzletnek tűnt elsőre, most azonban rá kellett jönnie, hogy az agyszívót csak Liriel érdekli. Shaktit ismét háttérbe szorították Liriel varázslói képességei, amely nagymértékben felzaklatta és feldühítette. Újdonsült hatalma ellenére továbbra is ugyanolyan intenzív gyűlöletet táplált a Baenre hercegnő iránt, mint korábban.
Gondjait tovább szaporította a tény, hogy a vadászata késedelmet szenved. Minél előbb vissza akart térni Menzoberranzanba, amire önerőből nem képes. A vízdémon átvitte a víz elemi síkjára, onnan pedig Ascerle víz alatti városába. Csupán egy rövid találkozóra készült a Kraken Szövetség vezetőjével, nem pedig egy elhúzódó küldetésre. A követelőző Baenre testvérek – Triel Anya és az a nyavalyás Gromph – egy rövid felszíni kiruccanást még eltűrnek, elvégre új kapcsolatokra tesznek szert, egy hosszabb késedelmet azonban nem néznének jó szemmel. Minél több időt tölt távol Menzoberranzantól, annál égetőbbé válik, hogy Liriellel a karjaiban térjen vissza. Nincs ideje megvárni Rethnor kémeit. Ideje, hogy a szövetségese teljesítse a maga feladatát.
– Hol van Iskor? – kérdezte.
– A vízdémon? Eltűnt, amikor a vízelementál megsemmisült. Jobb is, hogy megszabadultunk tőle – válaszolta a férfi.
Bölcs döntés, gondolta Shakti. Már kezdte nagyon unni a különös lényt, és egyre nagyobb kedve támadt kipréselni a vizet üvegszerű testéből. Nem volt ideje efféle kellemes gondolatok dédelgetésére. Minél hamarabb meg kell találnia Lirielt, különben kellemetlen hazaútban lesz része.
Sem Triel, sem Gromph nem az a türelmes fajta.

 

 

Tizenkettedik fejezet
Ruathym

Liriel azonnal tudta, hogy sosem felejti el Ruathymet. Alkonyatkor érték el a szigetet, és a lenyugvó nap aranyba foglalta a földet és az eget. Mégsem a csipkés tengerpart és a fodros öblök, nem a mesés falvak és a zöldellő dombok, de még csak nem is a zöld erdőkkel borított hegyek ragadták meg a legjobban, hanem a Fyodor arcára kiült öröm és szívszaggató vágyódás.
– Az ember azt hihetné, hogy hazatértél – jegyezte meg.
Fyodor csak bólintott, szemét egy pillanatra sem vette le a szárazföldről.
– Majdnem. Ha az őseim valóban innen származnak, akkor kezdem érteni mit érezhettek, amikor először meglátták Rashement.
Fyodor folyamatos honvágyat érzett, és hirtelen Lirielnek is hiányozni kezdtek Mélysötét ismerős járatai. Fájdalom, és irigység mardosta a szívét. Valószínűleg soha többet nem látja szülőhazáját, és zavarni kezdte, hogy Fyodor mindenáron haza akar térni. Nem volt féltékeny a férfira, csupán rádöbbent, hogy egyedül közös utazásuk köti össze őket. Most, hogy Ruathym látótávolságon belülre került, és a céljuk karnyújtásnyira volt csupán, hogy lesz tovább?
Eddig még nem gondolt erre. Sosem fordult magába igazán és most nyugtalanítónak találta a gondolatot. Mióta elhagyta Menzoberranzant, csakis a küldetésére összpontosított, minden mást kilökött az agyából. Remélte, hogy a rúnamágia segítségével visszatér minden mágikus ereje, és Fyodor is úrrá lehet berszerker harci lázán.
Íme megérkeztek a szigetre. Hogyan tovább?
Nem sok ideje maradt ezen rágódni, az Elfszűz ugyanis szédítő sebességgel indult meg a part felé. Hatalmas, éles sziklák álltak ki az egyre sekélyebb vízből. A Menzoberranzan álló cseppköveire emlékeztető akadályok halálos labirintust formáztak, amelyen csakis a legtapasztaltabb és legtanultabb tengerészek képesek átnavigálni.
A zátonyos mögött húzódó hagyományos, kavicsos kikötő is nagy veszélyeket rejtett magában, hiszen egy mélyebb hajó könnyedén fennakadhat a sekélyesen. Nem véletlenül készítették elő a kisebb-nagyobb csónakokat a parton, és próbálták időről időre mélyíteni a kikötő medrét. Hrolf épp az egyik ilyen mélyebb rész felé haladt őrült sebességgel, és még a félelmet nem ismerő sötételf is elhűlve várta a becsapódást. Ekkor leeresztették a hatalmas vitorlát, és kiemelték az evezőket a vízből. Az Elfszűz megtorpant, mire a legénység átugrott a korláton a derékig érő vízbe. Egyedül Ibn maradt a hajónál, hogy biztosítsa a kikötést, a többiek kurjongatva a partra futottak.
A parton várakozók sem bírták már tovább, és eléjük gázoltak a tengerbe. A hálóruhába öltöztetett gyerekek kitépték magukat anyjuk karjaiból, és várva várt apjuk vagy bátyjuk nyakába vetették magukat. A nők türtőztették magukat, és nyugodt arccal, de csillogó szemekkel várták a férfiakat a víz peremén.
Úgy egyeztek meg, hogy Liriel és Fyodor addig a hajón maradnak, amíg Hrolf elrendezi a dolgokat a parton.
Éles elf füleinek köszönhetően Liriel hallotta a kapitány öblös hangját, de a történetet nem tudta kivenni, mert elnyomta a közönség folyamatos motyogása. Afelől nem maradt kétsége, hogy mit gondolnak róla, hisz pár mondat után dühös morgolódásban törtek ki, majd heves vita vette kezdetét. Sztoikus nyugalommal álldogált, Fyodor azonban nem tudta leplezni az aggodalmát.
– Olvir sokat mesélt nekem a faluról – kezdte, mikor végre rászánta magát. – Hrolf közkedvelt, és szeretik, de különcnek tartják. Olykor elfogadják a terveit és a tetteit, olykor nem. Nem tudni, most hogyan reagálnak majd.
– Túl nagy utat tettünk meg, hogy most meghátráljunk – felelte a nő. – Itt vagyunk, ha tetszik nekik, ha nem.
Fyodor ráncai tovább mélyültek. Megfogta a nő vállát, és maga felé fordította.
– Megbízol bennem, kicsi Holló?
Liriel dühösen összeráncolta a homlokát. Ez nem vallott Fyodorra. Nagyon jól tudta, hogy az efféle érzetnek idegenek a számára, és egész egyszerűen nem tudja kezelni őket.
– Mit akarsz ezzel? – kérdezte végül.
Fyodor válaszképpen a szigeten sorjázó kicsiny kunyhókra, és a parton ölelkező, boldog emberekre mutatott.
– Ezek az emberek a távoli rokonaim. Abból, amit eddig hallottam nagyon is hasonlítanak az őseimre. Hinned kell nekem, amikor azt mondom, hogy légy óvatos.
Liriel hűvösen méregette a barátját. Nem tetszettek a férfi szavai, de el kellett ismernie, hogy van bennük igazság. Egyetlen idegen sem értheti meg Menzoberranzan ármányos intrikáit és halálos protokollját. Biztosan ennek a népnek is megvannak a sajátos szokásai, gondolta, így végül elfogadta Fyodor tanácsát.
– Mit tegyek? – vonta meg a vállát.
– Ne használj mágiát, csak ha már nincs más út – figyelmeztette. – Hrolf biztosan elmondta nekik, hogy varázsló vagy, ezért figyelni fognak. Ne adj okot nekik, hogy féljenek tőled! Sose feledkezz meg róla, hogy ijesztő és furcsa vagy a számukra! Idegenkednek a mágiádtól, az elf vonásaidtól, néped halálos hírnevétől, hangtalan lépteidtől, és a hangodban bujkáló ismeretlen rezgésektől. Egyelőre csak hallgass és figyelj. Engedd, hogy én beszéljek a küldetésünkről!
– Elmondod nekik? Bölcs dolog ez?
– A legjobb, ha őszinték vagyunk velük. A harcos népek az egyszerű és egyenes beszédet tartják a legtöbbre. Nem szabad eltitkolnunk a céljainkat, sértésnek vennék. Olvir azt is elmondta, hogy szívesen fogadják a dajemmát teljesítő harcosokat. A népemhez hasonlóan ők is élvezik a történeteket, és egy távoli vidékről érkezett harcos sok érdekes kalandról mesélhet nekik.
– Előbb azt mondtad, nem tudod, hogyan fogadnak majd minket. Nem ránk gondoltál, hanem rám.
Az ifjú berszerker megvonta a vállát.
– Egy és ugyanaz. Együtt teljesítjük a dajemmát. Mindenhová együtt megyünk, de ezt Hrolf biztosan elmondja nekik.
Liriel némán mérlegelte barátja szavait. Megbízott Fyodorban, de azt sosem gondolta, hogy egyszer ennyire egy másik emberre kell bíznia az életét. Ahhoz szokott, hogy ő irányítja a sorsát, azt teszi, amit ő gondol. Tudta, hogy Fyodor jót akar, és helyénvalónak találta az óvintézkedéseit, mégis tüskét érzett legbelül.
– Van még valami – bökte ki a harcos. – Olvir elmondta, hogy a ruathymi nők csak a háztartással és a gyerekekkel törődnek, a többit a férfiakra hagyják.
A sötételf megvetően felhorkant.
– Tehát ostobák. Na és?
– Tiszteletet kell mutatnod. – Liriel bambán bámult rá, így Fyodor kifejtette. – Egyszer azt mesélted, hogy a te hazádban a nők uralkodnak. Itt pont fordított a helyzet, és lehet, hogy úgy bánnak majd veled, mint nálatok a férfiakkal.
– Kilenc Pokol! – fakadt ki a nő. Teljesen felháborította ez a szentségtörő gondolat. Vad, harcias pillantást vetett a barátjára. – Nem használok mágiát, és kevesebbet beszélek, mint általában, de legyek átkozott yochlol, ha lefekszem akár egyetlen szakállas hímmel is, amelyik magához int!
Fyodor ledöbbent a sötételf kultúra legújabb gyöngyszeme hallatán.
– Talán meggondolatlanul hasonlítottam össze a sötételf férfiakat a ruathymi nőkkel. – mentegetődzött fanyar humorral a hangjában. – Ne aggódj, semmi ilyesmiről nem kell tartanod.
– Mert... – kérdezte, kihallva a férfi emelkedő hangsúlyát.
Az ifjú harcos egy pillanatra elbizonytalanodott.
– Mivel együtt utazunk, azt hiszik, hogy az asszonyom vagy. Hidd el, ez sokkal jobb, mint ha azt hinnék, hogy teljesen egyedül utazol egy kalózhajó fedélzetén. Van más is – emelte fel a kezét, megakadályozva Liriel újabb tirádáját.
– Itt a harcosokat övezi a legnagyobb tisztelet. Egy berszerkert bizonyára a legnagyobb dicsben tartanak majd. Bár nem fogják érteni, hogy miért választottam ilyen társat, elfogadják, és úgy tisztelnek majd, mint a tulajdonomat.
Mióta találkoztak, most először látta a nőt tökéletesen zavartnak és értetlennek. Gyorsan a part felé fordult, nehogy Liriel észrevegye a szemében bujkáló mosolyt. A zavara valahogy komikusnak tűnt, bár pont erre a reakcióra számított. A hirtelen sokk tompította csillogó arany szemei kackiás fényét, és csípős nyelve mérgét is lelohasztotta. Abban a pillanatban nagyon is hasonlított a sztoikus északi nőkre.
– Kimehetünk a partra – mutatott Fyodor a szélesen integető Hrolfra.
– Ölj meg még most – motyogta az orra alatt, majd beugrott a vízbe, és „tiszteletteljes” léptekkel elindult a barátja után. Nem igazán tudta megemészteni ezt a váratlan fordulatot. Nehezére esett, hogy a második helyre szorult, de leginkább az keserítette el, hogy mindennek bizonyára nagy szerepe van a rúnaküldetésben.
Olyannyira letaglózták ezek a gondolatok, hogy eszébe sem jutott megszólalni egész este. Nem mintha bármit is hallani lehetett volna a hangos ünneplés közepette.
Úgy tűnt, hogy Ruathym falu – a sziget legnagyobb faluja – egész lakossága odagyűlt, hogy köszöntsék a hazatérőket. A falu közepén, a takaros házak és műhelyek gyűrűjében feküdt egy hatalmas tisztás, mely az összes ember befogadására elegendőnek bizonyult. Hrolf elmondta, hogy ott tartják a Gyűléseket és a különböző ünnepeket. Aznap este számtalan tábortűz világította be a tisztást, míg a levegőt sült hús és roston sült hal illata töltötte meg. Harsány nevetés, és buja történetek hangjai visszhangzottak mindenfelől, melyet az ivótülkeik és a korsók folyamatos csattogása fűszerezett.
Liriel még sosem érezte ennyire idegennek magát, és hálás volt, amiért Hrolf és Fyodor végig mellette maradtak. Otthon magasnak számított, majdnem elérte a százhatvan centit, itt viszont mindenki valósággal fölé tornyosult. Szinte kivétel nélkül magasak voltak, szőke hajjal és égkék szemekkel, melyek ellenségeskedést és kíváncsiságot tükröztek. Még a nők is inkább százhetven-száznyolcvan centi körül mozogtak, és alacsonyabbak voltak a férfiaknál, ellentétben a sötételf nőkkel. Félelmetes harcosokká is válhatnának, mégsem hordtak fegyvert, és harcra teljesen alkalmatlan ruhákat hordtak: hosszú, egyenes szabású, színes, csipkés tunika fedte a ruhájukat, melyben alig tudtak mozogni. Puha bőrcsizmát, durva ékszereket és tartózkodó arckifejezést öltöttek magukra. Liriel egy cseppet sem örült, amikor az egyikük, egy fiatal, aranyszőke hajú lány közeledni kezdett felé. Mégis mit mondhatna ennek a fakó, unalmas csitrinek?
Legnagyobb megkönnyebbülésére a nő nem szólította meg, viszont nyíltan bámulni kezdte, ami felettébb idegesítette.
– Dagmar! – kiáltotta Hrolf, majd hevesen megölelte a lányt. Szélesen átölelte a derekát, majd Liriel és Fyodor felé fordította, és röviden bemutatta. – Ez a bájos lány a rokonom, a kuzinom, Ulf sámán lánya. Hamarosan ő lesz a sziget legszebb menyasszonya!
– Nem éppen, bácsikám – felelte halkan a lány.
Azonnal sűrű viharfelhők gyűltek Hrolf homlokára.
– Ne mondd, hogy Thorfinn visszavonta az esküjét?! Tudom, hogy nagyon megviselte Ygraine halála, mint ahogy mindannyiunkat. Te Ygraine húga vagy, így a jóslat örököse! Thorfinn hűsége és rangja jogosan a tiéd. Tempusra mondom – ezzel nagyot suhintott csupasz tenyerébe –, laposra verem azt a nyavalyás kis tacskót!
– Thorfinn halott – hűtötte le Dagmar. Arca sápadt volt, de nyugodt. Tiszta kék szemeit a forrongó kapitányra szegezte, majd folytatta. – Álmában ölték meg, de senki sem tudja, hogy ki, és miért.
Szánalom öntötte el a kalózvezér arcát.
– Sajnálom, kicsim, nem tudtam róla.
– Nem is tudhattál. Most az Elfszűz visszatértét ünnepeljük, a halottakról majd csak később beszélünk – vigasztalta lágyan a lány.
Hrolfot nem altatta el unokahúga hangja, kihallotta belőle a rejtett kétségbeesést.
– Úgy beszélsz, mintha Thorfinn halálát több is követte volna. Harcoltatok?
– Bárcsak harc lett volna! – fakadt ki keserűen a lány. – Ruathym büszke harcosainak dicsőségben kellene meghalniuk, nem az istenek játékszereként!
– Mondj el mindent – kérte lágyan Hrolf.
Dagmar mély levegőt vett, majd belekezdett.
– Különös balesetek történnek mostanában. Többen megfulladtak, olyanok, akik előbb tudtak úszni, mint járni, köztük Grimhild, Brand, Drott és Fafnir. A legjobb vadászokat ismeretlen szörnyek tépték cafatokra, a született nyomolvasók értetlenül eltűntek. A halászhajók szétzúzva térnek vissza, a gyerekek eltűnnek játék közben.
– Különös – motyogta döbbenten Hrolf.
– Más is van. Az ősi szellemek visszatértek a kutakba és a forrásokba, és félelmetes szörnyek kísértik a romokat. Csak a vakmerő fiatalok és cselédek merészkednek ezekre a helyekre. Sötét erők munkálkodnak itt – ezzel Dagmar a sötételfre és a társára pillantott. Szeme hirtelen megenyhült, és halvány mosolyt csalt az arcára. – Jó, hogy ide jöttél, Rashemeni Fyodor. A sötét idők nagy tetteket igényelnek. Hálásak vagyunk, hogy a sorainkban tudhatunk egy ilyen harcost. Érezd magad otthon, ameddig csak akarod.
Szavai hivatalos rituálét idéztek, csakúgy, mint a szerény csók, amelyet Fyodor arcára lehelt. Az ifjú berszerker egy bólintással fogadta a megtiszteltetést, majd kardja markolatára helyezte a kezét, és viszonozta a nő tiszta, őszinte tekintetét.
– A hazám és a népem védelmét szolgálom. A gondjaitok mostantól az enyémek. Amíg Ruathym földjeit járom, a hazámnak tekintem – ígérte ünnepélyesen.
– Csak képzelődöm, vagy valóban egy hatalmas mézes bödönbe csöppentem? – jegyezte meg epésen Liriel. – Már csak egy remegő viola és rózsaszín virágeső hiányzik.
Dagmar döbbenten fordult Liriel felé. Arcán gyerekes csodálkozás tükröződött, mint amikor valaki megpillant egy hirtelen elé bukkanó, éneklő medvét.
– A dock-alfar beszél! – fakadt ki őszinte csodálattal a hangjában.
– De még mennyire – nevetett Hrolf. – És van egy ötletem, hogy mit akar mondani. Gyere, kislány – ezzel megragadta a meghökkent sötételf vállát, és arrébb rángatta, mielőtt még elharapódzott volna a helyzet.
Dagmar kíváncsi tekintettel követte őket.
– Sosem gondoltam volna, hogy egyszer láthatok egy dock-alfart, sötételfet, ezen a szigeten. Azt hitten, hogy csak a legendákban léteznek. Milyen furcsa, és milyen kicsi! Ráadásul olyan jól beszéli a közös nyelvet, mint bárki más. Ő a rabszolgád?
– Nem – mosolyodott el Fyodor a képtelen ötlet hallatán. – Liriel szabad, akár egy vadmacska, sőt vadabb!
– Akkor az ágyasod – állapította meg a lány. – Ez már csak így van a férfiaknál, bár a harcosoknak fiú utódok kellenek. Van feleséged Rashemenben?
Fyodor némán megrázta a fejét. Nem talált szavakat a lány nyílt kérdéseire. Dagmar nem is különbözik annyira a rashemeni szüzektől, állapította meg. Sötételf társa gondolat-, és érzelemvilágát egy fikarcnyit sem értette, Dagmar nyílt beszéde viszont ismerősen csengett, akárcsak egy hegyi forrás vize.
– Nincs feleséged. Talán vihetnél magaddal innen egy asszonyt folytatta Dagmar ártatlanul mosolyogva, – Ha mégsem, legalább élvezd ki az itt-tartózkodásodat! Rengeteg fiatal nő és szűz él a faluban, nem is beszélve a számtalan mulatságról és kalandról, amik ezekben a sötét időkben kínálkoznak – váratlanul lehalkította a hangját. – Holnap hajnalban páran elmegyünk Intharba, hogy választ találjunk a szigetet sújtó átkokra. Eljössz? Hozd a dock-alfart is, ha akarod. Garantálom, hogy senki se bántja.
A rashemeni egy pillanatra elgondolkodott a dolgon. Az Inthar néven ismert romos vár gyakran felbukkant Olvir történeteiben. Egy mágiával és misztikummal övezett ősi erődítményről volt szó. Ideális helynek tűnt. Talán Liriel rábukkan valamire, ami segíthet a küldetésükben. Elfogadta a meghívást, de mielőtt megkérdezhette volna a részleteket, felharsant a vadászkürtök hívó hangja.
A mulatozók azonnal felálltak, és a központi tábortűz felé siettek. Szabályos körökbe rendeződtek, és törökülésben körbeülték a ropogó lángokat. Az egyes köröket a családi klánok alapján alakították ki. Dagmar Hrolfhoz vezette Fyodort, ahol szinte minden férfi ugyanúgy nézett ki, mint ő, egyedül a szőke asszonyok, és a gyerekek különböztek. Liriel a kalózkapitány mellett üldögélt. Arca egy szoborra emlékeztetett, izzó tekintete viszont a Hatalmas tábortűz fényét is elhalványította. Nem igazán élvezi első ruathymi estéjét, állapította meg Fyodor.
Fyodornak csak részben volt igaza. Ruathym hagyományai teljesen idegenek voltak a sötételf számára, de ezekkel most vajmi keveset törődött. Tekintetét a kör közepén kibontakozó látványra szegezte.
A leghatalmasabb harcos állt a tűz előtt, akit Liriel valaha látott. Egyik kezével eltakarta érzékeny szemeit, hogy jobban láthassa a férfit, aki meghaladta a két métert, és bár már középkorú volt, kitűnő fizikumnak örvendett. Barázdált arca és csomós izmai egy viharvert tölgyfára emlékeztették Lirielt. Haja megőszült az évek alatt, szemei azonban továbbra is büszke kéken ragyogtak. Liriel a sötételfek selymes szépségéhez szokott, de erről az arcról leolvasta annak hosszú történelmét: a számtalan kihívás, a megnyert csaták mindaddig edzették a testet és a lelket, mígnem olyan kőkeménnyé nem vált, mint a tölgy, melyre emlékeztetett. Érezte, hogy a férfi tekintélyes vezére népének, még mielőtt az megszólalt volna.
– Aumark Lithyl vagyok, Ruathym Első Fejszéje. Lépjen előre, aki ki akar hívni.
A szavak puszta formalitásnak tűntek, mert a fiatalok még meg sem rebbentek. Menzoberranzanban a hatalomra éhes fiatalok örömmel lemészárolnák a bátyjukat, hogy azonnal a helyükbe lépjenek. Liriel árgus szemekkel figyelte a férfit, miközben beszélt. Próbálta megfejteni, mitől vált ki ilyen feltétlen és természetes hűséget.
Csalódnia kellett. A vezér csak pár szót szólt, majd átadta a helyét a falu bárdjának, egy ősz hajú alacsony férfinak, aki az új és ősi idők nagy hőseiről regélt. Miután befejezte, Hrolfot szólította, hogy meséljen a nagyvilágról.
Liriel nagy történetmesélőnek ismerte meg a kapitányt. Bár személyesen is átélte a kalandokat, amiket most elmesélt a kalózvezér, mégis lenyűgözve hallgatta merész útjuk minden részletét: a megnyert csatákról, a csodás menekülésükről, a kincsekről, melyeket kereskedéssel vagy tolvajlással szereztek. Büszkén hirdette Liriel szerepét mindezekben. Bár a tömeg ellenségesen hallgatta a különös mágiájáról szóló részeket, szemmel láthatóan megenyhültek, és a nyílt kíváncsiságot szolid elismerés váltotta fel. Ez is haladás, gondolta.
Hrolf végül nagy levegőt vett, és kiszólította Fyodort. Az ifjú harcos felállt, majd meglepően fesztelenül mesélni kezdett a küldetésükről. Elmesélte Rashemen történetét, hogy mi történt a Zűrzavar Korszakában, amikor az istenek alászálltak, és a mágia felbolydult, rémálmokkal ostromolva a harcosokat. Mesélt a tuig támadásokról, saját szerepéről a harcokban, és arról is, hogy a berszerker harci láz egyre jobban elhatalmasodott rajta. Kihangsúlyozta, rogy létezik egy mágikus tárgy, a Szélben Járó, mellyel újra uralhatná a berszerker harci lázat, és hogy Liriel az egyetlen, aki segíthet neki ebben.
A megjegyzése nagy elégedettséget váltott ki. Többen elismerően bólogatni kezdtek, amikor azt ecsetelte, hogy a sötételf varázslónő belevetette magát a rúnamágiába, hogy minél többet tudjon meg róla, és hogy végeredményben a rúna miatt jöttek a szigetre.
A tűz már teljesen leégett, mire Fyodor befejezte a történetet. Aumark intésére mindenki a kunyhójába vonult, az alvó gyerekekkel karjukon. Hrolf szokatlanul szigorú tekintetű kuzinja egyetlen szó nélkül hagyta el a tisztást. Dagmar maradni akart, de apja Liriel számára érthetetlen nyelvű szavakkal rendre utasította, és haza küldte. A lány lebiggyesztette ajkait, majd kelletlenül felállt, és követte az apját, magukra hagyva Fyodort, Lirielt és Hrolfot. Mióta a szigetre léptek, Lirielnek most először adódott alkalma, hogy nyíltan beszéljen.
– Na, mire jó ez az egész? – kérdezte.
Hrolf grimaszt vágott, és megvonta a vállát.
– Itt vagy a szigeten, és eddig senki sem akart hazakergetni. Ez nagyobb haladás, mint amit valaha is remélhettünk! A kölyök szavai is sokat segítettek, bár Ulf, elég makacs, és nem akarja, hogy egy elf nő megtanulja a rúnamágiát.
A hír nem lepte meg Lirielt, de lehangolta. Vállai összezuhantak, és elnyomott jó pár elf káromkodást.
– Ne évődj emiatt – próbálta megnyugtatni a kalóz. – Ulf beadja a derekát. Nem olyan, aki mások véleményét követi. Adj neki egy kis időt, hogy megszokjon, és megváltozik a véleménye, meglátod.
– És addig mi lesz? – kérdezte elkeseredetten.
– Lássuk csak – morfondírozott Hrolf, és vakargatni kezdte a szakállát. – Láttam, hogy az út során folyamatosan olvastad a könyveid. Szeretnél még többet? – kérdezte sunyin.
A varázslónő szemei felcsillantak, és Hrolf elégedetten elmosolyodott.
– Akkor holnap elviszlek a Zöld Terembe. Van ott egy hatalmas könyvtár, tele könyvekkel és tekercsekkel. Én nem tudom pontosan, hogy mifélék, de te szabadon járkálhatsz majd.
– Nem tudtam, hogy Ruathymban élnek tudósok – vetett közbe Fyodor.
– Első ránézésre nem tudni, miféle kincseket zsákmányolhatsz egy-egy hajón – vonta meg a vállát a kalóz. – A legtöbb ember számára a Zöld Terem csak egy újabb kincseskamra. Lehet, hogy a könyvek felbecsülhetetlen értékűek, de nekünk egyszerű halászoknak nem mondanak semmit.
– Várhatunk késő délutánig a könyvtárral? Megkértek, hogy pár fiatallal menjünk el Intharha holnap reggel. Azt hiszem, elmehetnénk.
– Rossz ötlet. Jobb távol maradni azoktól a romoktól – aggodalmaskodott Hrolf.
– Rosszul hallok, vagy valóban egy öregasszony szavai hagyták el Hrolf a nyakas száját? – kérdezte egy új, vidám hang a hátuk mögül.
Egyszerre fordultak meg, hogy szembenézzenek a jövevénnyel. A közeledő férfinak két hamvas barna copf fityegett a vállánál, vidám arcát szürke szemek díszíttették, állát gondosan ápolt, rövid szakáll keretezte. Egy tenyérnyivel magasabb volt Hrolfnál, de ugyanolyan zömök és izmos. Bőrruhát viselt, és teljes harci felszerelést: széles kardját a hátára szíjazta, tömött fegyverövét a derekára tekerte, majd X alakban a vállára fűzte. Egy egykezes harci balta lengett a bal oldalán, míg egy hatalmas harci kalapács – egyik végén lapos volt, a másikon viszont ádáz tüske meredt előre – a jobbon.
– Wedigar! – kiáltott fel Hrolf, majd a harcosok jellegzetes üdvözlése szerint megszorította a férfi kezét. – Örülök, hogy újra látlak, cimbora! Mi szél hozott erre?
A férfi boldog arca egy pillanat alatt fagyosra változott.
– Gondolom, tudod, hogy Thorfinn halott.
– Igen, Dagmar elmondta. Szörnyű veszteség.
– Nagyobb, mint gondolnád. Ő lett volna az Első Fejsze utánam Holgersteadben – nagyarázta komoran.
Hrolf összevonta bozontos szemöldökét.
– Valóban? Tudtam, hogy Thorfinn kiváló harcos, de nem sejtettem, hogy csatlakozott a hamfariggenekhez – az alakváltókhoz, fordította le Lirielnek és Fyodornak. – Holgerstead egy északi falu. Ott képezzük ki a berszerkereket. A legkiválóbbak harc közben képesek felvenni valamilyen fenevad alakját. Lélegzetelállító látvány, bár manapság már korántsem olyan gyakori, mint korábban.
– Thorfinn volt az utolsó, utánam – folytatta Wedigar. – Nincs több hamfariggen Ruathymban, így vezető nélkül maradunk, ha én eltávozom Tempus csarnokába. Az öregasszonyok szerint a sámán lánya a legalkalmasabb rá, hogy alakváltó fiúkat hozzon a világra. Mivel Thorfinn meghalt, nekem kell teljesítenem a házassági esküjét.
– Nem nagyon örülsz neki – jegyezte meg Liriel a kelleténél élénkebben.
– Van egy feleségem – mondta a férfi. – Eddig még csak lányokat szült nekem, de így is elégedett vagyok. Két nő viszont túl sok bajt okoz egy házban.
– Egy sem sokkal kevesebbet – vigyorgott Hrolf.
– És mi a helyzet veled, Rashemeni Fyodor? – kérdezte Wedigar, aki szemmel láthatóan örült, hogy másra terelheti a szót. – Ti is hamfariggenek vagytok?
– Nem, hála az ősi isteneknek – szakadt tel Fyodorból olyan rémülettel az arcán, hogy Wedigar hátrált egy lépést, és értetlenül meredt a fiatal harcosra.
Félve attól, hogy esetleg megbántotta Holgerstead uralkodóját, gyors magyarázkodásba kezdett.
– Gondolom hallottad, amikor azt meséltem, hogy már nem tudom irányítani a berszerker erőmet. Belegondolni is szörnyű, mi lenne, ha akaratom ellenére vérengző fenevaddá válnék, mint valami vérfarkas telihold éjszakáján.
Wedigar egy hosszú pillanatra elgondolkodott a berszerker szavain.
– Az alakváltó képesség nem Ruathymból származik, így nem sok köze van a benned tomboló irányíthatatlan erőnek. De elképzelhető, hogy ha megtanulnád a mi rituálénkat, akkor olyan berszerker erőhöz jutnál, amit irányítani tudsz.
– Remek ötlet – vágta rá Liriel egyből, de Fyodort nem győzték meg a másik harcos szavai.
– Gondolkozz rajta, és majd később visszatérünk rá. Most pedig teszteljük le a képességeid. – ezzel Wedigar előhúzta a kardját, és mosolyogva párbajra hívta Fyodort, aki azonban megrázta a fejét.
– Nem merek kiállni ellened. Még egy baráti víváskor is rám törhet a harci láz.
– Akkor legyen a kalapács – ezzel leakasztotta az övéről a félelmetes fegyvert. –, célba dobunk.
Fyodor ebbe már beleegyezett, és elvette a kalapácsot, majd szakértőn méregetni kezdte. Nehéz volt, de korántsem annyira, mint azok, amiket a kovácsműhelybe forgatott. Magasra dobta a levegőben, és nézte, mennyire gyors, és mennyire kiegyensúlyozott. Liriel és Hrolf ösztönösen odébb húzódott a visszahulló fegyver útjából, Fyodor azonban nyugodt maradt, és könnyedén elkapta a fényes nyelet.
– Már csináltad korábban – állapította meg Wedigar, és felvonta a szemöldökét.
– Hét évet töltöttem el egy kovácsműhelyben. Azonnal beadtak egy kardkészítő mellé, amint meg tudtam gyújtani a tüzet, és elbírtam a szénfogót. Soha sem harcoltam kalapáccsal, de sokszor dobtunk célba munka után – magyarázta Fyodor.
Kinézett egy fát a tisztás szélén, majd dobásra emelte a kalapácsot, és teljes erőből elhajította. A fegyver pörögve repülni kezdett, majd a tüskés végével mélyen a fába fúródott.
Az Első Fejsze elismerően bólogatni kezdett.
– El kell jönnöd Holgersteadbe. Ott a helyed – szögezte le.
– Szeretnék minél többet látni Ruathymból. Holnap elmegyünk Intharba, és remélem, hogy megnézhetem a környező dombokat és erdőket. Talán vadászhatok is. Oly sokáig voltam távol a szárazföldtől, de pár nap múlva elmegyek – ígérte.
– Megmondom a harcos testvéreidnek, hogy várjanak rád – ezzel megveregette az ifjú berszerker hátát. –, de most már késő van, ideje aludnunk. A nőtlen férfiak a Trelleborgban, a barakkban alszanak. Menjünk oda. A vendég harcosoknak külön lakrésze van.
Fyodor azonnal Lirielre pillantott, de Hrolf már készen állt a válasszal.
– Ne aggódj a lány miatt – mondta, és átölelte az elf vállát. – Itt a hajadonok az apjuk házában alszanak. Van pár raktárépületem a falu szélén, és egy kunyhóm egy vendégszobával a faluban. Tökéletes lesz. Sosem volt lányom, de azt hiszem, lassan rászánom magam.
– Jobb kezekben nem is lehetne – lehelte megindultan Fyodor.
– Velem ne törődj. Menj előre, és készíts elő mindent! – rázta le magáról Liriel a férfi kezeit. Pár gyors lépés után megállt, majd hátra pillantott a válla felett. – Na, jössz, vagy nem?
Két férfi barátja összenézett, és cinkosan egymásra vigyorogtak.
– Egyetlen fontos dolgot kell szem előtt tartanod, ha elf nővel kezdesz – suttogta Hrolf Fyodornak. – Olyanok, mint az asszonyok, csak még olyanabbak!

* * * * *

A felkelő nap még mindig nem tudott elszakadni a tenger pereméről, amikor Liriel és Fyodor megpillantották Inthart. Leírhatatlanul ősi, hatalmas, terjeszkedő erődítmény volt. Izmos kőfal vette körül, melyen tömérdek rés és lyuk tátongott, a számtalan csata és az idő vasfogának eredményeként. A falon belül különböző épületek és belső falak labirintusa kanyargott, melyek jó részéből már csak ártalmatlan kőhalom maradt. Egyetlen magas kőtorony tört csak az ég felé, az viszont vészjóslóan elérhetetlennek tűnt, mint a hőst sirató, gyászoló özvegy. A kalandorok, Liriel, Fyodor és három ruathymi fiatal, némán, elhűlve nézték az eléjük táruló komor látványt.
– Ott a legkönnyebb behatolni – mutatott egy lyukra egy fiatalember, valamiféle biliszerű hajfolttal a fején. – Az a rész biztonságos.
– Biztonságos? Mitől? – kérdezte gyanakvón Liriel, aki olyan tisztán látta a kövekhez tapadt mágia foszlányait, mint a sűrű hajnali ködfoltokat. Jobb, ha előre tudja, miféle varázshasználókkal akadhat dolguk, mert úgy jobban felkészülhet ellenük.
– Időnként fenevadak költöznek a romokba – magyarázta Dagmar olyan hangon, mintha csak egy ijedt kislányt próbálna lenyugtatni. Előhúzott egy kicsiny csontkést az övéből, és odanyújtotta az elfnek. – Valószínűleg nem kell használnod, de nyugodtabb leszel, ha nálad van.
Liriel a nevetséges fegyverre nézett, majd a lányra. Bármilyen furcsának is tűnt, a nő komolyan gondolta a szavait. Liriel arca elkomorult.
Látva a közelgő vihart, Fyodor kikapta a kést Dagmar kezéből, és Liriel csizmaszárába csúsztatta.
– Talán használhatod valamire – motyogta, de azonnal meg is bánta a szavait. A sötételf fanyar mosolya elárulta, hogy már ki is találta, mire használhatná.
Ekkor panaszos nyöszörgést hallottak az erőd mélyéről, mely fokozatosan hangosodott és magasodott, majd éles visításként a falak fölé csapott. A hang messziről hallatszott, és nem volt különösebben hangos, a benne rejlő mágikus rezdülések mégis megremegtették a kalandorok gerincét.
– Egy szellem – nyögte Ivar halálra vált arccal. – Sok van belőlük a romok között.
– Nem közönséges szellem – javította ki Liriel. – Ez egy sikoltó szellem, egy valaha élő elf gonosz maradványa. Vajon miért kísért ezen a helyen?
Fyodor felfigyelt a nő merengő felhangjára, és eszébe jutott korábbi fogadalma, mely szerint kiszabadítja a fogságba ejtett tengeri elfek szellemét. Bár nagyra értékelte nemes szándékát, nemigen látott összefüggést a két dolog között.
– Ez valaha nem egy elf erődítmény volt? – kérdezte végül.
Brynwolf, a csapat ötödik tagja, egy vöröses szakállú és hajú fiatal harcos gúnyosan felnevetett.
– Kétlem, hogy Inthar olyan öreg lenne! Nincsenek elfek ezen a szigeten, már a Rus nép megjelenése óta.
– Teljesen mindegy. Az öregek megtiltották, hogy Intharba lépjünk, ha a sikoltó szellem üvölt. – emlékeztette őket Dagmar csalódottan. – Sigurd és Kara megfeledkeztek róla.
Lirielnek nem kellett rákérdeznie, hogy mi történt velük. A három fiatal gyászos képe, és saját ismeretei a sikoltó szellemekről elég bizonyítékul szolgáltak. Védőmágia nélkül semmi esélyük a szellem sikítása ellen. Szerencséjükre már hajnalodott, a szellem ugyanis csak éjjel képes kiereszteni halálos sikolyát. A nappali rikoltásai is idegtépők, és a puszta érintése, sőt a látványa is veszélyes lehet.
Lloth papnőjének azonban nem kell félnie az élőhalottaktól, még akkor sem, ha engedetlen tanítvány. Ez már a Koponyák Városa börtönében bebizonyosodott. Elővette elrejtett obszidián függőjét, és a tunikája alá helyezte. Felkészült, hogy ismét szembenézzen a hatalommal és a káosszal, vagyis sötét istennőjével.
– Bemegyek – közölte Fyodorral.
A fiatal harcos rábólintott, mintha már számított volna rá, majd a kísérőikhez fordult.
– Találkozunk a faluban.
A három fiatal először tiltakozott, majd fenyegetődzött, de be kellett látniuk, hogy egyiküket sem beszélhetik le őrült tervükről. Nagy nehezen útnak indultak, majd eltűntek az erdőben, sorsukra hagyva az elfet és az embert.
– Az erőd? – kérdezte Fyodor, mikor kettesben maradtak.
Liriel bólintott. A szellemek köztudottan gyűjtötték a kincseket, és az erőd tűnt a legvalószínűbb búvóhelynek. Erősen megmarkolta a szimbólumot, majd nekivágott a labirintusnak, a torony felé. Fyodor szorosan követte, éberen figyelve a kövek mögött, vagy az árnyékokban esetlegesen megbúvó szörnyekre.
Akadálytalanul jutottak el a torony bejáratához. A valaha vastag faajtó az idők során teljesen elrothadt, így semmi sem állta az útjukat. Bent teljes sötétség uralkodott. Liriel megidézett egy kisebb tündefényt, és belökte a fénygömböt.
Belül egy udvar várta őket, betemetve a valaha pazar márványfalak maradványaival. Liriel felfedezte a drágakövek helyeit a falakon, és a középen ékeskedő kikövezett forrás ősi elf mintázatát, de sem kincsnek, sem a szellemnek nem látta nyomát.
Odasétált a forráshoz, és leült a peremére.
Azonnal hátborzongató hideg csapta meg, pedig meleg, ásványokkal dúsult gőz szálldogált fel belőle. Tétovázás nélkül belenézett a vízbe. Egy elf boszorkány vörösen izzó szemei néztek vissza rá. Aszott bőr tapadt szögletes csontjaira, és hínárszerű haj lengedezett a feje körül a kavargó vízben, mint megannyi nyeszlett kígyó.
Karmos kezek emelkedtek ki a vízből, és nyúltak gyilkos szándékkal Liriel felé.
A varázslónő azonnal talpra szökkent, a szimbólummal a kezében, amint a sikoltó szellem kirepült a forrásból.
– Van mágiád, s én vágyom rá, de élő itt át nem jár! – sziszegte a szellem, majd vadul körözni kezdett a meglepett páros körül.
Liriel előrenyújtotta szent szimbólumát, de az élőhalott csak gúnyosan felnevetett. Ekkor hisztérikusan belekezdett egy papi varázslatba, amely elszívja az élőhalottak életerejét. A szellem féktelen, maró gúnya tovább duzzadt, és Liriel hirtelen rádöbbent, mivel is állnak szemben.
A szellem valaha sötételf volt.
Amíg a felszíni elfek között ritkán ugyan, de előfordult, hogy gonosszá váltak, addig a sötételfeknek a gonoszság volt a lételemük, vágytak rá, arra születtek. A sötételf banshee, sikoltó szellem, volt az egyik leghatalmasabb élőhalott. Egy főpapnő talán el tudná űzni, Liriel azonban nem. Az egyetlen varázslat, amivel legyőzhetné, a gonosz megtörése, szintén meghaladta a képességeit. Menzoberranzanba nem tanították ezt a varázslatot. Figyelembe véve Lloth gonoszságon alapuló kultuszát, egy ilyen varázslat felérne az öngyilkossággal.
– Fuss – fordult Fyodorhoz.
Az ifjú harcos nem kérdőjelezte meg társa ítélőképességét. Megfordultak, és kirohantak az erődből. Fülükben sokáig ott csengett még a szellem egyre halkuló gúnyos, megvető kacaja. Egy cseppet sem lassítottak, amíg messze maguk mögött nem hagyták a tornyot, és a visítás csupán kellemetlen zümmögéssé nem olvadt.
A rashemeni állt meg elsőként. Előrehajolt, megtámaszkodott a térdén, és zihálni kezdett.
– Inkább száz felfegyverzett katona, mint az a szörny – hörögte.
Liriel csak bólintott, miközben a tengert kémlelte, és a különös jelenségen gondolkodott. A sikoltó szellemek mindent felhalmoztak, amit az elfek életükben szeretnek. Miféle mágikus kincset őrizhet, és miért mondta, hogy az élők nem mehetnek át? A rejtély zavarta és nyugtalanította is egyben.
Ekkor mozgásra lett figyelmes a szeme sarkából. Két alak sétált a tengerparton. Valószínűleg szerelmesek, figyelembe véve összefont karjukat, és az alacsonyabb, törékeny nő fölé hajoló világos hajú férfi gondoskodó mozdulatait, Liriel hunyorogni kezdett, hogy jobban megnézhesse őket. A szőke, világos bőrű nő valahogy nem tűnt igazi északinak. Túl alacsony és túl sovány volt, ráadásul aranyszínű ruhája is inkább egy bálterembe illett, semmint egy tengerparti találkára. Elég erős szél fújt a tenger felől, a nő mégsem vett köpenyt, csupán egy fehér selyemsálat terített a vállára. Mindketten a tengert nézték, ráadásul még az ő éles elf szemeinek is messze voltak, hogy kivehesse a vonásaikat, így meg sem említette őket Fyodornak. Amúgy sem akarta, hogy efféle meghitt szerelmespárokat nézegessen.
– Vágjunk át az erdőn – pördült meg hirtelen, és otthagyta a sziklát.
Egy órán keresztül néma csendben haladtak, amikor Fyodor hirtelen kardot rántott. Liriel ösztönösen reagált, és tőrt rántott, bár nem tudta, mi történt.
– Mi az? – suttogta alig hallhatóan.
– Az erdő elcsendesedett – súgta vissza a férfi.
A sötételf hegyezni kezdte a fülét. Valóban. A jellegzetes erdei zajok, a rovarok ciripelése, a madarak csicsergése, és az apró szőrős állatok neszezése, amiket Fyodor mókusnak hívott, elhaltak. Egyedül a levelek között szaladó szél hangját lehetett hallani.
Hirtelen slangos szárnycsapkodást hallottak a fejük fölül. Liriel ösztönösen leguggolt, és oldalra hengeredett, támadója még nála is gyorsabb volt. Éles fájdalom hasított a vállába, majd hangos szakítást hallott, amint egy jó tenyérnyi hajcsomó kiszakadt a fejbőréből. Egyikkel sem törődött. Átgördült a vállán, majd lekuporodott, és szembenézett a támadójával.
Fyodor két kézzel markolta a kardját, és próbált távol tartani magától egy ember nagyságú héját. A természetellenesen hatalmas madár, és a berszerker lassú, kísérteties táncba kezdett egymás körül, próbáltak rést találni a másik védelmén. A szörny tőr nagyságú karmai egyikén ott fityegett Liriel kitépett hajcsomója, és mohó intelligenciával méregette a prédáját. Fyodor vetett egy gyors pillantást Lirielre, hogy jól van-e, és ez épp elég volt ahhoz, hogy a héja lecsapjon roppant csőrével.
A szörny a férfi szívét célozta meg. Lirielnek elakadt a lélegzete. Tehetetlenül nézte a jelenetet, sehogy sem tudta megakadályozni a támadást. Nem is volt szükség rá. Fyodor a harci láz nélkül is kivételes harcosnak bizonyult. A fekete kard villámgyorsan felemelkedett, és oldalra söpörte a hajlott csőrt. A harci láz nélkül azonban az ifjú rashemeni nem tudta kellőképpen felgyorsítani a mozdulatait, így nem tudta kihasználni pillanatnyi helyzeti előnyét, és nem tudott lesújtani a madár védtelenül maradt mellkasára.
Az óriás héja hátrált pár lépést, és védekezőn széttárta a szárnyait.
Liriel eközben elővette kedvenc hajítófegyverét, két kő egy kötél végére erősítve, és elhajította.
A kötél a lény lábára tekeredett, majd a kövek kellemes csattanó hanggal összekoccantak. A madár megtorpant, és Liriel egy pillanatra azt hitte, hogy sikerült eltörnie a lábát. A héja azonban a következő pillanatban visszanyerte az egyensúlyát, és furcsa ügető mozdulatokkal megindult felé.
Egyszer már látott héját, amint lecsap a földre, és elragad egy vele majdnem egyforma nagyságú nyulat. Ez a példány is erre készült, és sajgó vállából ítélve, ő a kiszemelt préda. Felmarkolt pár dobótőrt, és megszórta velük a szörnyet. Négy tőrt hajított bele gyors egymásutánban, de a vastag toll és húsréteg meggátolta, hogy létfontosságú szerveket érjenek. A madár bőszen felrikoltott, majd bicegve bár, de hihetetlen sebességgel támadásba lendült. Kitátotta hatalmas csőrét, korábbi áldozatainak bűzös fellegét köpve a nőre.
Az elf hátrabukfencezett, majd oldalra rugaszkodott. Fyodor eközben kicserélte a kardot a fütykösére, és ismét becsatlakozott a harcba. Ez egy pillanatnyi levegőhöz juttatta Lirielt, aki egyik kezével eltakarta a szemét, és megidézett egy tűzlabdát.
A mágikus tűzgolyó vakító villanás és sűrű tollfelhő kíséretében robbant fel. Fyodor látása elhomályosult a hirtelen támadó fénytől, és hányingerrel küszködve elhátrált, amint megérezte az égett hús szagát.
Metsző rikoltás zavarta meg az erdő nyugalmát, mely túlszárnyalta a tűzlabda robaját, de még a szellem sikoltását is. A sebesült madár meglengette terebélyes szárnyait, és egy gomolygó füstcsík kíséretében elhúzott a nyugati hegyek irányába.
Liriel kábán tápászkodott fel, és próbált barátjára fókuszálni. Fyodor sértetlennek tűnt, eltekintve az arcát beborító koromtól, és a hajába ragadt tolldaraboktól. Köhögni kezdett, felbüfögött egy pehelytollat, majd beszélni kezdett.
– Számos furcsa mondást ismer a népem, és ahogy észrevehetted, sűrűn használom is őket. Ezt az egyet sosem mondom ki többé könnyelműen, most, hogy végre teljesen megértettem a jelentését!
A sőtételf értetlenül ráncolta a homlokát. Nem tudta követni barátja furcsa gondolatmenetét.
– Vannak, akik gondolkodnak, és vannak, akik álmodoznak? – idézte az ifjú rashemeni kedvenc mondását, bár nem értette, hogyan kapcsolódik ez a történtekfez.
– Nem – mosolygott Fyodor. – A „Távolság” csak a lópatkónál és a tűzgolyónál számít.

 

 

Tizenharmadik fejezet
Alakváltók

Liriel ösztökélésére Fyodor délután egy csoport vadász társaságában elhagyta a falut. Érezte, hogy a férfi mennyire vágyik rá, hogy felfedezze a környező hegyeket és erdőket, és semmi értelme nem lett volna, ha ott aggódik az apró karcolásai miatt. Hrolf bőven elég volt. A kalózkapitány kiskakas módjára rohangált fel-alá egyik raktárépületében, és az összes fellelhető kötszert felhalmozta.
Leültette Lirielt egy hordóra, majd megkereste a speciális gyógyfüveit tartalmazó tégelyét. Ugyanazt a főzetet használta, amellyel elaltatta a Moonshae-szigeti embereket. Amellett, hogy begyógyította a sebet, és elűzte a fájdalmat, a hajók fenekét is ugyanezzel vízhatlanítják. Miután gondosan felvágta a ruhát, Hrolf csöppentett párat a sebre, majd óvatosan beledörzsölte.
Liriel különösen nyugodtan ülte végig a kezelést. Valójában nagyon is élvezte az atyai gondoskodást, melyet azóta táplált iránta a férfi, mióta először találkoztak. Egy idő után azonban megunta, és inkább a Zöld Terembe ment volna. Kezdte sajnálni, hogy nem küldte el Fyodorral vadászni a túlbuzgó kalózt.
– Látom, még mindig nem sikerült megszabadulnod a nőtől – érkezett az érces hang a bejáratból.
Hrolf felnézett vörös szakállú első tisztjére.
– Ibn! Azóta nem láttalak, mióta kikötöttünk. Nem tudtál aludni, és kell egy kis sör, hogy jobban menjen?
Ibn felhorkant az ízetlen vicc hallatán, a hajón ért inzultus miatt, és szigorú pillantást vetett a sötételfre.
– Sajnálatos ügy – morogta, majd pipára gyújtott. – Azt hitten, hogy a tengeren hagytuk a balszerencsét, de ide is utánunk jött.
– Ezt itt fejezd be! – figyelmeztette őt Hrolf, figyelmen kívül hagyva a megjegyzést. – Elegendő lőpor van itt ahhoz, hogy egész Ruathymer a levegőbe repítsd!
Ibn eltette a pipát és a kovakövet, és körbenézett a raktárban. A helyiség tele volt rendezetlen hordókkal és ládákkal.
– Jó tudni, hogy mi mindent tartasz itt. Gondolom, más nem tud róla.
– Ezért jöttél? Hogy bosszantsd a lányt, és megmondd, hogy mit csináljak? – förmedt rá a kapitány.
– Nem. Azért, hogy figyelmeztesselek – felelte, viszonozva a kalózvezér rideg pillantását. – Reggel kimentem halászni, és láttam egy tengeri elfet.
– Xzorsht? – kérdezte meglepetten Hrolf.
– Lehet, nekem mind egyformák. A reggeli halászat nem sikerült túl jól. Pár hálót kivágtak. Sok furcsaság történik manapság a víz alatt.
– Mit akarsz ezzel?
– Leltet, hogy nem csak én láttam az elfet. Lehet, hogy őket sejtik a sorozatos bajok hátterében, és kérdezősködni kezdenek. – Egy pillanatra elhallgatott, és ismét a sötételfre nézett. – A helyedben előre felkészülnék a válaszokkal.
– Lehet, hogy ideje lenne elhúzni a beled innen, mielőtt felrugdosom a torkodon. – vágott vissza, Ibn hangját utánozva.
Az első tiszt megvonta a vállát.
– Évek óta együtt hajózunk. Úgy éreztem, hogy jobb, ha figyelmeztetlek, de azt csinálsz, amit akarsz – ezzel sarkon fordult, és kiment az épületből.
– Nem szeret téged, kislány – mondta vészjósló hangon Lirielnek. – Mindig is kedvelten Ibnt, már amennyire lehet, de időnként furcsa gondolatai támadnak. Jobb lesz odafigyelni rá.
A figyelmeztetés végig ott zengett Liriel agyában, amíg átért az értékes lopott könyveket rejtő könyvtárba. Mióta partra szálltak, egyszer sem gondolt Ibnre, ami elég nyugtalanító. Egyetlen sötételf sem élt sokáig, aki megfeledkezett az ellenségéről. Márpedig az utóbbi időben annyi akadt belőlük, hogy lassan nem bírt lépést tartani velük.
Mire a délutáni nap elnyújtott árnyékokat vetett a falura, Liriel kibogozta, hogy mivel is állhat szemben. A Zöld Terem minden egyes kötetét fellapozta, hogy minél többet tudjon meg a víz elemi síkjáról. Mivel rejtélyes ellenfele elég erős ahhoz, hogy vízelementálokat idézzen meg, érdemes megismerkedni azokkal, akik képesek lehetnek rá. Minél többet tudott meg lehetséges ellenségéről, annál lenyűgözőbbnek találta. Egy fejezet különösen felkeltette az érdeklődését.
– Tengeri nimfa – olvasta fennhangon – Alakváltó lények, akik elcsábítják, és megfullasztják az óvatlan tengerészeket. Gyakran csinos nők alakját öltik, hogy elbűvöljék a férfiakat, és a végzetükbe rántsák őket. A nimfák léleksálat viselnek, ez rejti az életerejüket. Ha valaki megszerzi a sálat, akkor a szolgájává teszi a nimfát. Egy varázsló bármire utasíthatja az ily módon fogságba esett lényt, sőt kényszerítheti rá, hogy bevezesse a víz elemi síkjára.
– Csak egy legenda – hangzott egy mély hang. – Egy vándordal, semmi több.
Liriel felpillantott a könyvből, hogy a falu sámánjával találja szemben magát. Ulf hatalmas darab ember volt, mégsem hallotta, hogy belépett a terembe.
– Több, egy egyszerű legendánál – vágott vissza nyugodtan. –, épp ma reggel láttam egyet a parton, egy férfival. Már akkor is éreztem, hogy valami nem stimmel a nővel, de nem tudtam, hogy mi.
Ulf kétkedve nézett rá.
– Ha valóban így van, akkor mi történt a férfival? A legendák szerint a tengeri nimfák azért csábítsák el a férfiakat, hogy utána vízbe fojtsák őket. Ma senki sem tűnt el.
Az elf megvonta a vállát, de nem vetette el a teóriáját. Ujjai az ezüstgyűrűre tévedtek, amelyet a tengeri ogre elrablóitól zsákmányolt, és merengve tekergetni kezdte. Ha a megmagyarázhatatlan fulladásos halálesetekért valóban egy tengeri nimfa a felelős, akkor a legokosabb, ha Fyodornak adja a vízbenlégzés-gyűrűt. A férfiak mintha könnyebben esnének a bűbáj áldozatául, mint a nők. Alapvetően.
– Miért jöttél ide? – Kérdezte váratlanul a sámán. – Mit keresel a szigeten?
– Minden, amit Hrolf és Fyodor elmondott rólam, igaz. Rúnaküldetésen vagyok, és amint képet ölt a rúna, a Szélben Járó segítségével belevésem Yggsdrasil Gyermekébe.
Ulf megvetően felhorkant:
– Ismered az alkotás folyamatát? Meg tudod találni a szent fát egyáltalán?
– Vezess oda!
– Nem tanítalak – vágta rá a sámán nyíltan. – Nem tehetem. Egyetlen elf sem elég erős és elszánt, hogy megformáljon egy rúnát.
– Anélkül ítélkezel, hogy ismernél – szisszent fel dühösen Liriel. – Állíts próba elé. Ha elbukom, márpedig nem fogok, akkor becsmérelheted az erőmet!
Szikra csillant a sámán kék szemeiben.
– Elszánt vagy, az biztos. De nem állítalak próba elé. Ha a rúnaküldetésed valódinak bizonyul, akkor elég próba vár még rád.
– És ha sikerrel járok, akkor tanítasz?
– Még nem jártál sikerrel – hűtötte le Ulf. –, és nem hiszen, hogy sikerrel fogsz. Nagy árat kell fizetni minden egyes új rúnáért. Nagyobbat, mint amekkorára a legtöbben hajlandók.
Mielőtt még a sötételf válaszolhatott volna, kivágódott az ajtó, és berontott egy szalmasárga hajú férfi. Liriel azonnal felismerte Ivart, az egyik fiút, aki elkísérte őket Intharba. Tunikáját vér borította, szemei vadul forogtak.
– Azonnal jönnöd kell! – kapaszkodott bele a sámán köpenyébe. – A vadászok! Néhányan meghaltak, és Aumark Lithyl...
– Megölték az Első Fejszét? Hogyan? – kérdezte Ulf.
– Nem, még él, de azonnal el kell látni a sebeit. Egy vaddisznó ránk támadt a vízmosásnál, és felnyársalta Aumarkot.
A sámán arca elkomorult, és a fiú után indult. Liriel ott loholt szorosan a nyomában. Kisebb tömeg fogadta éket egy kunyhó bejáratában, de azonnal szétváltak, hogy utat engedjenek a sámánnak. Liriel egy pillanatig tétovázott, majd utána nyomakodott. A sámánnak úgyis fontosabb dolgai vannak, így nem törődik vele, gondolta, így meghúzódott az egyik fal mellett, és figyelt.
A sebesült törzsfőnök egy vészesen növekvő vértócsában feküdt. Mély vágás éktelenkedett az oldalán, ahol a vaddisznó agyarai a húsába hatoltak. Ulf folyamatosan kántált, miközben bekötözte a sebet, és bekente valamivel a seb szélét. Különböző gyógynövényeket dobott a tűzbe, amitől kellemes, nyugtató illat töltötte meg a kunyhót. Liriel meglepetten tapasztalta, hogy enyhe mágia járja át a növényeket, a füstöt, és az elkántált szavakat. Aumark sebe azonban súlyos volt, és a sámán mágiája gyenge ahhoz, hogy idejében elállítsa a vérzést. A vastag kötést máris átitatta a vér.
Liriel a sámán mellé guggolt.
– Engedj – súgta határozottan.
Ulf megfeszült, de engedett, és felállt.
Az elf feltépte a kötést, majd egyik ébenfekete kezét rászorította a bugyogó sebre, a másikkal pedig megragadta Lloth szimbólumát. Lecsukta a szemét, és maga elé idézte otthona egzotikus sötétségét, a Pók Királynő otthonát, majd felidézte a kellő varázslat szavait. Eközben vadul járatta az agyát, hogy mit is ajánlhatna fel a sötét istennőnek a gyógyításért cserében. A kaotikus és szeszélyes Lloth semmi vonzót nem találna a férfiban, hacsak Liriel nem szolgál valamivel.
– Zavargások háborgatják a vidék nyugalmát – imádkozott hangosan a sötételfek jellegzetes nyelvén. – Érzem, bár még nem tudom pontosan, hogy kik harcolnak egymás ellen. Gyógyítsd meg ezt a hadvezért, és én mellette harcolok majd Lloth papnejeként. A sötételfek háborút indítottak a felszín ellen, de elbuktak. Hadd vívjuk és nyerjük meg ezt a háborút a te nevedben, hogy végre mindenki megtudja a felszínen, mekkora is Lloth hatalma!
Az amulett vibrálni kezdett a kezében, és tudta, hogy sikerült felkeltenie a büszke és szeszélyes istennő kedvét. Gyorsan elmondta a varázslat szavait. Izmai megfeszültek, amint a sötét papi mágia átáramlott rajta, majd bele a mozdulatlanul fekvő ruathymi hadvezér testébe. Hangos sistergés hallatszott, és érezte, amint az ujjai alatt begyógyulnak a sérült szövetek. Aumark teste megvonaglott, amint a kegyetlen, de gyógyító hullámok végigfutottak a testén, majd ismét mozdulatlanná dermedt.
Liriel kábán kinyitotta a szemét, és megszüntette a varázslatot. Megkönnyebbülten látta, hogy Aumark légzése lenyugodott, és az arcába is visszatért a régi fény.
– Egész Ruathym hálás azért, amit tettél. Még sosem láttam ilyen erős gyógyító mágiát. De továbbra sem tanítalak – mondta a sámán.
A sötételf egy hosszú percig némán bámult a férfira. Nem tudta mire vélni a makacsságát. Egy gyors és dühös mozdulattal felállt, sarkon fordult, és kiviharzott a kunyhóból. Azok, akik látták, hogyan gyógyította meg a vezérüket, csodálattal ás áhítattal telten engedtek utat neki.
Fyodor is ott álldogált, rá várt. Liriel bágyadtan emlékezett rá, hogy a barátja is részt vett a vadászaton. Levette a varázsgyűrűt, majd megfogta a férfi kezét, és a legvékonyabb ujjára húzta.
– Ne vedd le! Az életed múlhat rajta – magyarázta halkan.
– Úgy látom, te is elfoglaltad magad – vigyorgott a harcos –, beszélnünk kell.
Elhagyták a falut, és a tengerpartra mentek. Köpenyüket szorosan a testük köré tekerték, hogy védjék magukat a metsző szél ellen. Fyodor igen zaklatott volt, mégsem szólalt meg addig, amíg a nap vöröses színe ezüstté nem halványult. Akkor megkérdezte a nőtől, hogy mesélt-e valakinek a reggeli támadásról.
– Csak Hrolfnak. Azt nem tudom, hogy elmondta-e másnak. Miért?
– Nem hiszen, hogy természetes vaddisznó volt, amelyik megtámadta Aumarkot. Rashemenben sokszor vadásztam vaddisznóra. Veszélyesek, de ez hihetetlenül ravasz volt. Lesben állt, mintha tudta volna, hogy merre megyünk. És láttam valamit – kicsit megnyomta a szót, hogy Liriel tudja, hogy Látás képességéről beszél. –, volt valami ismerős a vaddisznóban. Olyan volt, mintha az árnyéka valaki másé lett volna, de nem tudtam kivenni, fogy kié. Ugyanazt éreztem, mint a héjánál.
– Tehát?
– Hamfariggen – mondta komoran – azt hiszem, hogy a sas és a vaddisznó ugyanaz a személy.
– Wedigar – lehelte Liriel, és a kép kezdett összeállni az agyában. – Ez sok mindent megmagyarázna! A megtámadott vadászokat, még az eltűnt gyerekeket is.
– De miért? Miért támadná meg a saját népét? – hitetlenkedett Fyodor.
A sötételf sanda pillantást vetett a barátjára. Nem fog örülni neki, amit hallani fog.
– Hozzád hasonlóan, neki sincs választása – mondta ki kertelés nélkül, majd elmesélte, hogy mit tudott meg a tengeri nimfákról, és hogy szerinte egy nimfa bájolta el a hadvezért.
Fyodor döbbenten meredt rá.
– Biztos vagy benne?
– Nem – felelte, majd kihívón a szemébe nézett. – De könnyen kideríthetjük.

* * * * *

A hold ezüstös árnyékot vetett a hullámokra, és a sziklás tengerpartra. Sune, a szerelem istennője sem teremthetett volna idillibb pillanatot egy titkos találkára, Fyodor mégis egykedvűen lépdelt a víz peremén.
A gyenge szellő kellemes, lágy énekhangot sodort felé. Az ifjú rashemeni megállt egy pillanatra, hogy kiélvezze a művészi ének minden egyes részletét. Lassan elindult, és nesztelenül a sziklák mögé került, ahol egy kis beugróban találta magát.
A dalnok egy sziklán állt, és a tengernek énekelt valamilyen ismeretlen, érthetetlen nyelven. Fiatal, szőke nő volt, az északiakhoz hasonlatos, de sokkal karcsúbb és kecsesebb, szinte, mint egy elf. Gyönyörű jelenség volt a fényesen csillogó bőrével, és a vállait verdeső aranyló fürtjeivel. Ártatlan őzgidaként csuklott meg, amint észrevette Fyodort, és nedves lábai lecsúsztak a szikláról.
Fyodor ösztönösen odaugrott, hogy elkapja. A nő az ölébe hullott, és a fiatal harcos minden lelki terhe egy pillanat alatt elillant. Elhúzódott a férfitól, talán túl gyorsan is, majd megigazgatta a derekára kötött fehér sálat.
– Ne félj tőlem, szép hölgy. Az éneked vonzott ide, de nem akartam megzavarni a nyugalmadat. Ha akarod, azonnal elmegyek.
Halvány mosoly terült szét a lány arcán.
– Kedves vagy – rebegte félénken. – Örülök a társaságodnak. Hazakísérnél, esetleg? Belefeledkeztem az éneklésbe, és észre sem vettem, hogy mennyire besötétedett.
Az utolsó szavakat remegve, ártatlanul flörtölve mondta ki. Fyodor megfogta a nő kinyújtott kezét, majd elindultak a part mentén. A lány ismét énekelni kezdett. Az ezüstös dallamok lassan összeolvadtak a tengerrel, mintha egyek lennének a hullámokkal. Fyodor nem emlékezett rá, hogy mikor álltak meg, és mikor került a nő ismét a karjaiba. Csak a testüknek ütődő hullámok és a nő sós ajkainak az érintését érezte. Vagy az is a tenger volt? Nem igazán érdekelte.
Fültépő, fájdalmas sikoltás zúzta szét Fyodor álomszerű bódulatát. Hideget érzett, és rémülten tapasztalta, hogy térdig gázolt a jéghideg vízbe. Liriel álldogált nem messze tőle. Diadalittas mosoly terült szét az arcán, és egy fehér sál lengedezett a kezében. Az aranyhajú lány térdre ereszkedett előtte, és könyörögve nyújtotta felé a karját, hogy adja vissza a sálat.
Az emlékek lassan visszatértek a berszerker tompa agyába, és döbbenten konstatálta, mennyire elbűvölte a tengeri nimfa. Ha egyedül lett volna, biztosan ugyanúgy vízbe fojtja őt is, mint a halászokat. Mégis annyira emberinek tűnt, annyira gyönyörű és elesett volt, hogy nehezére esett elhinni, mennyire gonosz is valójában.
Lirielnek korántsem akadt gondja ezzel.
– Hallgass! – rivallt a nimfára, és a képébe nyomta a sálat. – Amíg ez nálam van, az enyém vagy. Hódolj be, és maradj a tengerben, amíg nem hívlak. Maradj néma és észrevétlen.
A nimfa a tenyerébe temette az arcát, majd fájdalmasan zokogva a tengerbe vetette magát.
Fyodor hitetlenkedve nézett a sötételfre.
– Rabságban tartod?
– Persze – felelte Liriel közönyösen. – Sosem tudni, mikor jön jól egy nimfa szolgálata. Szép munka volt egyébként, ahogy felém hoztad. Nem voltam biztos benne, hogy észreveszed, hogy a vízben követlek benneteket. Nem akartam nyomokat hagyni a homokban.
Nem vette észre, de annyiban hagyta a dolgot. Sikerük ellenére az ifjú harcos rosszul érezte magát. Nemcsak azért, mert Liriel ilyen könnyedén szolgaságba vetette a tengeri nimfát, hanem mert hajlandó elfogadni egy gonosz lény szolgálatait.
– Gyere – mondta végül kurtán. – Beszélnünk kell Wedigarral.

* * * * *

Holgerstead Első Fejszéje a barakkban aludt, amikor rátaláltak. Hála harcos ösztöneinek, Wedigar azonnal felébredt. Szemei összeszűkültek, amikor megpillantotta a rashemenit, és a sötételfet.
– Mit művelsz, kölyök? Ez példátlan, hogy a Trelleborgba hozz egy nőt! – esett neki Fyodornak.
– Most nem a nőkről van szó. Egzotikusabb nőstények vezérelnek mostanában – szólalt meg Liriel, és előhúzta a fehér sálat. – Ez a kedvesedé. Ismerős?
A harcos a fehér selyemdarabra meredt, majd Fyodorra nézett.
– Mi ez az egész? – kérdezte.
– Nem emlékszel egy aranyhajú lányra? Liriel úgy látta, hogy sétáltál vele a parton.
– A sámán lányával? Persze. Azért vagyok itt.
– Nem Dagmarral, hanem egy mágikus lénnyel – javította ki Fyodor –, egy lénnyel, amely képes úgy elbájolni, hogy örömmel megölnéd magad, vagy másokat.
Wedigar szemei veszélyesen összeszűkültek, de megőrizte a nyugalmát.
– Magyarázatot követelek.
– Ma reggel a part mentén tértünk vissza Intharból. Liriel észrevett egy férfit és egy szüzet, amint a parton sétálnak. Nem sokkal később megtámadott minket egy ember nagyságú héja. Nem természetes héja volt – tette hozzá lágyan Fyodor. –, hanem egy hamfariggen, egy olyan harcos, akikről te meséltél.
– Te idegen vagy ezen a földön, és mivel fel sem fogod a szavaid jelentését, nem hívlak párbajra – mondta rideg hangon az Első Fejsze.
Liriel türelmetlenül felszisszent.
– Rendben, ne tedd. De ezt hogy magyarázod? – mielőtt bármelyik férfi is reagálhatott volna, odaugrott az ágyhoz, és letépte Wedigarról a hálóruháját.
A harcos mellkasán négy szabályos, apró vágás virított. Alattuk egy nagy fekete folt látszott, ahol megpörzsölődött a szőr, és felhólyagosodott a bőr.
– Ezeket hogyan magyarázod? – kérdezte ismét az elf.
Wedigar egy pillanatra elnémult.
– Sehogy – ismerte el.
– Akkor hadd magyarázzam meg én – ajánlkozott Liriel. – Belehajítottam négy dobótőrt a héjába, amelyik megtámadt minket, majd egy kisebb tűzgolyót. A madár mellkasa azonban túl vastag volt ahhoz, hogy a pengék kárt tegyenek benne, a tollai pedig felfogták a tűzlabda erejét. A te sebeid kisebbek, mint gondoltam, de a célpont is összement. Nem sértésnek szántam – tette hozzá, látva a férfi izmos mellkasát. – Egy kötéllel megpróbáltam elgáncsolni, Fyodor pedig többször is rávert a bunkójával. Komoly zúzódásoknak kellett maradniuk azokon a helyeken.
– Vannak is – vallotta be Wedigar.
Liriel csodálkozó és egyben hitetlenkedő pillantást vetett a barátjára.
– Nem túloztál, amikor azt állítottad, hogy képtelenek hazudni. Még csak meg sem próbálja!
– Az igazat mondom! – csattant fel a vezér. – Legalábbis amennyire emlékszem. Tegnap reggel lementem a partra, hogy találkozzam a sámán lányával, miután, visszajött a reggeli halászatról. Azonban nem láttam a hajót, és arra gondoltan, biztosan eltévesztettem az öblöt, és nem is foglalkoztam többet a dologgal. Most, hogy visszagondolok rá, túlságosan is gyorsan telt el a reggel.
– Nem éreztél fájdalmat? A sebeid? – kérdezte a nő.
– De igen, csak nem emlékszem rájuk – felelte.
– És ma délután? Hol voltál a vadászat alatt?
– Egész nap itt voltam. Sajog mindenem, járni is alig bírok. Hogyan vadászhatnék?
Fyodor értetlenül meredt Lirielre.
– Akkor ő nem támadhatta meg Aunrarkot!
– De igen – folytatta Wedigar. – A legerősebb alakváltók képesek rá, hogy hamfarir formában szárnyaljanak. A test hátra marad, a szellem viszont állat alakban kirepül. Elképzelhető, hogy ilyen formában elkövettem azt, amit mondotok. A szellemállat ilyenkor nem érzékeli a fájdalmat, a test azonban ugyanúgy elszenvedi a sérüléseket. Megsebesítette valaki a vaddisznót egy lándzsával a farán? – kérdezte hirtelen aggodalommal a hangjában.
Fyodor bólintott, mire a harcos vállai összezuhantak.
– Féltem, hogy ezt mondod. De hogy lehet, hogy nem emlékszem semmire?
– Ebben segíthetek – biztosította Liriel. – Agyad mélyén rejtve vannak a tetteid, de az istenem segítségével, feltárhatom őket.
Meg sem várta Wedigar beleegyezését, magába fordult, és elmondta a varázslat szavait. A hatás döbbenetes volt. Az efféle varázslatok általában csak egy-két eltemetett réteget fedtek fel, most azonban teljes egészében leomlott a nimfa bűbájfala, és Liriel felfedhette a teljes igazságot. Kiderült, milyen szerepet játszott a harcos vezér hazája pusztulásában, melyet egész életében irányított és védelmezett.
Wedigar fájdalmasan felüvöltött, és a tenyerébe temette az arcát, amint a sok általa elkövetett szörnyűség egyetlen hullámként söpört végig az elméjén. Szinte már kínzó némaságba burkolódzott, majd felszegte a fejét, tántoríthatatlan elszántsággal a szemeiben.
– Összehívom a Gyűlést – mondta végül sziklaszilárd hangon. – Felfedem minden bűnömet, és elfogadom elárult népem ítéletét.
Liriel elkeseredetten az égnek emelte a tekintetét, majd Fyodorhoz fordult.
– Beszélj vele!
– Megértem a döntésedet – kezdte a rashemeni. – A becsületed azt kívánja, hogy nézz szembe a tetteiddel, és fogadd el az ítéletet. A hazád iránti kötelességed azonban másként kívánja. Különös dolgok történtek velünk és egész Ruathymmel, megmagyarázhatatlan, érthetetlen dolgok, melyek túlmutatnak a nimfa átkán. Nem, itt többről van szó, és ki kell derítenünk, hogy miről. Lehet, hogy valami sötét cél húzódik meg a háttérben. Nem lenne hát okosabb, ha egyelőre hallgatnál, amíg megtaláljuk a választ?
– Arra kértek, hogy tegyem kockára a népem életét! – ellenkezett Wedigar – Inkább harcban halok meg, semmint engedjem, hogy ez a láthatatlan ellenség tovább öldössön minket!
– De hogyan harcolsz? Ki ellen?
Az Első Fejsze reményvesztetten megvonta a vállát. Fyodor nyugtatóan megszorította a vállát.
– Most türelemre és intrikára van szükség. Mindkettő ismeretlen az északi harcosok számára, de a sötételf ehhez ért a legjobban. Maradj csendben, és bízd ránk a dolgot. Megtaláljuk a választ, talán pont erre van szükségünk a rúnaküldetés teljesítéséhez – tette hozzá Fyodor hirtelen ötlettől vezérelve, és a lelke mélyén azonnal hinni is kezdett benne.
Liriel merengve bólintott, és kezdte beleszőni ezt az új gondolatot már eddig is kusza hálójába.
Wedigar megadóan az égnek emelte a kezét.
– Azt teszem, amit mondotok, bár nem szívesen. – tette hozzá.
Fyodor is szó nélkül beleegyezett mindenbe. Rossz érzése egy pillanatra sem múlt el, sehogy sem tudta túltenni magát Liriel papi mágiáján. Mélységesen aggasztotta, hogy egyre bensőségesebb kapcsolatot alakít ki a sötételf istennővel. Egyre nagyobb erő birtokába jutott. Olyan elemi erővel zúzta szét az alakváltó harcos agypajzsát, hogy még Fyodort is megcsapta a forrongó káosz és a leküzdhetetlen gonoszság szele.
Az érzés egy pillanat alatt tovaszállt. Mint mindig, korlátozott látása most is csak egy pillanatnyi betekintést engedett a mágia ösvényére, de tudta, hogy örökre emlékezni fog rá. Tisztában volt Liriel erejével és rugalmasságával, de nem tudta, meddig állhat ellen ekkora gonoszságnak.
Wedigar sok szörnyűséget követett el állati formában. Ő maga is bármikor meghalhat, ha elragadja a tomboló harci láz. Mindezek azonban halovány foltoknak tűntek, ha arra gondolt, Lirielnek vajon mivé kell átalakulnia, hogy megszerezze áhított hatalmát.

 

 

Tizennegyedik fejezet
Hívogató mélység

Bár az ősi Ascerle mesés csodáktól hemzsegett, Shaktit egy pillanatra sem nyűgözte le. Amikor nem az agyszívóval tanácskozott, a legsötétebb folyosókat rótta, hogy védje érzékeny szemét, és azon forrongott, vajon mikor ölt már kézzelfogható alakot új szövetségesei kusza terve. Aggódott a késedelem miatt, de legalább megpróbálja a maga javára fordítani. Alapvetően okos vezető volt, de sehogy sem akarta összeegyeztetni a terveit a többiekkel.
Most éppen az agyszívó másik vendégével ebédelt. Dühösen méregette az asztal másik végén falatozó embert, aki valamilyen túlfőtt tengeri ételt tömött magába. Egyetlen gyertya világított csupán az asztalon, mégis tisztán látta a férfi új kezét, és büszkeség töltötte el, hogy milyen jól funkcionál. A varázslat legalább jóleső érzéssel töltötte el, különösen, amikor maga előtt látta a szerencsétlen szolga szenvedő arcát, aki fel sem foghatta, miért veszíti el a karját.
– Meddig kell még várnom a foglyomra? – mordult Shakti a férfira. – Minek ez a késlekedés?
A fekete szakállú harcos egy hosszú pillanatig méregette a nőt, majd felállt az asztaltól.
– Gyere – intett, és kiment az ebédlőből.
Shakti szitkozódni kezdett, de követte. A férfi átvezette egy folyosólabirintuson, majd a legkülönösebb szobába invitálta, amit valaha látott. Először mérhetetlen haragot érzett. A szobában bántóan erős zöld fény izzott, olyan intenzív energiával, hogy csakis mágikus eredetű lehetett. A nedves levegőt belengte a tenger sós illata, és valami élő, növekvő dolog esszenciája. Ez felébresztette az érdeklődését. Mindig is a mezőgazdaságot szerette a legjobban, abban volt a legkiválóbb.
A papnő belépett a hatalmas szobába, melynek minden falát átlátszó kristályból építették. A helyiség tele volt hosszú, keskeny kádakkal. Kíváncsian a legközelebbi mellé lépett, és belenézett. Tele volt sós vízzel, melyben valamilyen különös fű nőtt.
Rethnor belenyúlt, és kiemelt egy csiga alakú levelet, mely egy hosszú szár végén ült.
– Ez egy hínárdémon, egy ritka tengeri növény – nagyarázta. – Itt termesztjük őket, majd a hajtásokat Ruathymba szállítjuk és elültetjük a part mentén.
– Mi közöm hozzá? – kérdezte a sötételf.
A férfi válaszképpen odaintett egy magas, szőke szolgát, majd utasította, hogy álljon a hátsó falhoz. A szolga arcára nyílt rémület ült ki, de engedelmeskedett.
– Jól figyelj. Felettébb érdekesnek találod majd – csigázta Rethnor.
A papnő érdeklődő szemei előtt a kádból kiemelkedett jó pár indadarab, és tekergőzni kezdett a levegőben. Egy zöld ruhába öltözött nő alakját vették fel. Nem volt a legtökéletesebb illúzió, Shakti mágiához szokott szemei azonnal átláttak rajta, a szolga szemei azonban üvegessé váltak, mintha élete nagy szerelmét látná maga előtt, aki után mindig is vágyódott.
– Bűbáj varázslat – állapította meg Shakti, miközben a hínárdémon szorosan magához ölelte a férfit. A szolga örömmel omlott a lény karjaiba, és boldogan ugrott be vele a vízbe. Dulakodásnak semmi nyomát sem látta, csupán néhány légbuborék árulkodott a férfi sorsáról. Csendben, gyorsan és elégedetten fulladt meg.
– Hínárdémon – ismételte meg Rethnor. – Sok ruathymi halászt csaltak már a tengerbe. Ez csak egyike a számtalan hadicselnek, amiket bevetünk ellenük. Idővel eléggé meggyengülnek, és akkor megtámadjuk őket.
– Lenyűgöző – mondta unottan. – Bebizonyítottad, hogy az emberek ostobák, de ezt már tudtam. A Baenre hercegnőt akarom, méghozzá azonnal!
Ahogy én is, hangzott egy nyugodt, női hang az agyában. Mindketten megpördültek, hogy szemben találják magukat a közeledő agyszívóval.
Ruathym elfoglalása fontos lépés. Ebben megegyeztünk. A Kraken Szövetségnek jól jön egy nyugati helyőrség, amiért illően meg is jutalmazzuk Rethnort. Luskan fontos kereskedelmi partner, és bebizonyítottad, hogy hasznos ügynök vagy. De egyet ne feledj, kedves Kapitány: egyre türelmetlenebbek vagyunk a kis játékaid miatt. A kalózhajó kicsúszott a kezedből. Imádkozz, hogy a kapitánya nem ismert fel, és nem terjesztette el az árulásodat. Sokkal nehezebb tesz támadnunk, ha számítanak rá. Ne késlekedj tovább, különben mindent elveszíthetünk, amit eddig elértünk.
– Akkor miért nem támadsz most – horkant fel a férfi. – Láttam a sereged: száz tengeri ogre, kétszer annyi ember és elf szolga, vízköpők, furcsa tengeri lények más síkokról. Küldd át őket a kapun, ha tudod, és foglalják el a szigetet, még ma!
Ne merj utasítgatni! – figyelmeztette Vestress jéghideg hangon. – Hozdd elém a sötételf varázslónőt minél előbb, különben örökre elveszíted a Kraken Szövetség, és Ascerle támogatását.
Ezzel az agyszívó királyi gőggel megfordult, és kiviharzott a teremből. Shakti követte a tekintetével, és megszorította obszidián függőjét, mely egy fél maszkot formált.
– Ahogy sejtettem – motyogta. – Az agyszívónak szüksége van Liriel varázserejére, hogy kinyithassa a kaput. És meg is szerzi, akár élve kerül a kezébe Liriel, akár nem.
Rethnor fanyarul elmosolyodott.
– Én mindig úgy gondoltam, hogy csak a halott varázsló a jó varázsló, de mi haszna lenne Vestressnek egy halott varázslóból?
A papnő a férfira emelte izzó, vörös tekintetét.
– Az agyszívó olvasni tud a gondolataidban, én pedig az övében, az istenem erejével. Vestress mindenképpen megszerzi Lirielt, akár te hozod el neki, akár más. Számtalan módszerrel meg lehet szerezni a tudását, viszont ha meghal, én elvesztem a zsákmányomat.
– Mi közöm hozzá? – kérdezte gúnyosan Rethnor, a nő korábbi szavait idézve.
A sötételf szemei összeszűkültek.
Szúró fájdalom hasított Rethnor karjába. Az ujjai hirtelen megrándultak, majd kiegyenesedtek. Halálra vált arccal nézte, amint a keze elindul a hüvelyébe dugott tőre felé. Akarata nélkül, sőt akarata ellenére az álnok kéz a saját torka felé emelte a tőrt. Minden izmát megfeszítette és a jobb kezével próbálta hátra szorítani a másikat, de hiába. Rá kellett döbbennie, hogy új keze, csakúgy, mint mohó vágya, elárulta. Érezte a hideg penge érintését, majd a meleg vért, ahogy végigfolyt a nyakán.
– Nem veszítem el a zsákmányomat – sziszegte Shakti kegyetlen izzással a szemeiben. – Tégy meg bármit, amit akarsz, de hozdd elém Lirielt, méghozzá élve!
Ezzel a papnő megfordult, és kiviharzott a hínárdémon neveldéből.
A tőr a padlóra hullott, amint Rethnor karja elernyedt. Megmozgatta az ujjait, megmasszírozta az izmait, és örömmel tapasztalta, hogy a karja ismét a sajátja.
Egyelőre.

* * * * *

Xzorsh gondban volt. Nyugtalanító híreket kapott a Hálóról, a szerteágazó tengeri információs csatornán keresztül, melyben különböző intelligens lények közvetítik a híreket. Hrolf hajóját ismét megtámadta egy lény a víz elemi síkjáról, Gundarlun közelében. Számtalan dolgot megélt már hosszú évei alatt, de az utóbbi idők eseményei túlnőttek rajta.
Tovább rontott a helyzetén, hogy a hajó egyszerűen eltűnt. Gyanította, hogy a sötételf mágiája húzódik a háttérben, és minél elébb ki akarta deríteni az igazságot. Azonban nem csak a kíváncsiság hajtotta, kötötte a Hrolfnak adott esküje.
Épp ebben rejlett a dilemmája. Sittlt azóta nem látta, mióta az a három hadihajó megtámadta az Elfszüzet. Az erősítés, amit a barátja ígért, nem érkezett meg, és azóta sem hallott felőle. Még a Hálón keresztül sem tudott kideríteni semmit. Aggódott a barátja miatt, attól félt, hogy a tengeri ogrék áldozatául esett. Most, hogy mindkét barátja bajba került, melyiknek segítsen?
Némi töprengés után nyugati irányba indult, a szigetcsoport felé, ahol kitette a sebesült fókavadászokat. A szigetek alatt húzódott egy titkos tengeri elf város. A város közelében húzódott a korall katakomba, ahová a halottaikat temetik. Sittl talán odament, hogy meggyászolja halott szerelmét, és gyermekét. Remélte, hogy ott találja a barátját, mellesleg arra visz a legrövidebb út Ruathymba.
A lehető leggyorsabban úszásnak eredt a szigetcsoport legközelebbi tagja felé. Volt ott egy kis beugró, ahol időnként üzenetet hagytak egymásnak Sittllel, ha nem akarták megkockáztatni a Hálót. Nem talált semmit, és bosszúsan az égnek emelte a tekintetét, ahogy az emberektől látta. Legnagyobb meglepetésére egy ismerős ovális foltot pillantott meg a feje fölött: a csónakot, melyben a szigetre vitte a fókavadászokat!
Azonnal felúszott, és kiment a partra. Három férfi üldögélt egy kicsiny tűz mellett, nem messze a parttól. Egy magas, rőt szakállú, és a nap hevétől vörös bőrű alak felállt, amint megpillantotta a közeledő idegent.
– Lord Caladorn – szólította meg Xzorsh. – Nem hittem volna, hogy még mindig itt vagytok!
– Csak hárman maradtunk – felelte fagyosan. – A többiek meghaltak, miközben arra vártunk, hogy a tengeri emberek értesítsék Vízmélyvárát, Értesítetted őket egyáltalán?
Xzorsh bizonytalanul bólintott, de a gondjai hirtelen megsokszorozódtak. Sittlre bízta ezt a feladatot.
– Mélységesen sajnálom, Lord Caladorn, de biztosíthatlak róla, hogy a Tengerek Népe nem feledkezett meg rólatok. Valami nagy baj történhetett. Félek, hogy baj érte a hírnököt. Én magam keresek egy hajót, amelyik visszavisz a szárazföldre – ígérte vehemensen. – Ruathym van a legközelebb. Pár nap alatt odaérek, talán gyorsabban, a tengeri lények segítségével.
A férfi rideg, ellenséges tekintete egy pillanat alatt megenyhült.
– Köszönöm, de tudom, hogy az északiak mennyire gyűlölik az elfeket. Még akkor sem kérném ezt tőled, ha sosem látom viszont Vízmélyvárát.
– Ne félts engem, biztonságban leszek – nyugtatta Xzorsh.
– Biztos vagy benne? A ládákat, melyek a halott társaidat rejtették, Ruathymban készítették.
– Lehetséges, de nem Hrolf kapitány, az biztos. Azért köszönöm, hogy így aggódsz értem – egy pillanatra elhallgatott, majd egy lágy mosoly jelent meg az arcán. – Nagyon is hasonlítasz Hrolfra. Mindketten becsületesek vagytok, ami, bocsáss meg, de nem jellemző az emberekre. Bíznod kell benne, és bennem.
Caladorn egy pillanatig habozott, majd kinyújtotta a kezét.
– Akkor várunk rátok.
A tengeri elf bólintott, hogy a férfi megbízhat benne, de elutasította a felé nyújtott jobbot.
– Nem megy – vigyorgott, és széttárta az ujjait, hogy az ember jól láthassa az úszóhártyáját. A következő pillanatban megfordult, és beugrott a tengerbe.
Miközben sebesen úszott nyugati irányba, végig azon gondolkodott, hogy vajon képes-e megtanulni a varázslatok bonyolult kézjeleit úszóhártyás kezeivel. A tengeri elfek vajon miért nem jártasak a mágiában? Mi lehet az oka? Mindig is lenyűgözte a mágia, és világ életében különös vonzalmat érzett iránta. Hasonlót, mint a szárazföldi elfek a csillagok iránt. És érezte a mágiát, amikor a sötételf időnként előhívta a mágikus hullámokat. Ez talán azt jelenti, hogy fogékony rá. Liriel talán taníthatná.
Azonnal fájdalmas mosoly ült ki az arcára. Nem nagyon tudta elképzelni tanárként a tüzes nőt. Mégsem vetette el az ötletet, mert felmelegítette, és elégedettséggel töltötte el.

* * * * *

A hínárdémon lustán nézte, amint kecses levélkéi nyugodtan himbálóznak a hideg vízben. Egy arra járó hal belecsípett egyik zöld végtagjába, kiszakítva egy kicsiny darabot vértelen testéből. A lény grimaszt vágott, de nem érzett fájdalmat. Már hozzá szokott a legelésző tengeri állatokhoz. Sőt, hálás is volt a halnak, mert eszébe jutott, hogy ő maga már milyen régen evett.
A hínárdémon megrázta magát, kitépte a gyökerét a tengerfenékből, majd a part felé sodródott. A hullámok fölött vár rá egy hozzá hasonlóan falánk férfi. Ő maga is elfogyasztott már két embert, és halványan emlékezett még anyja lakomáira. Az összes áldozat szemében mohó éhség csillogott, mégsem akarták felfalni őket, ezt sosem értette.
Fodrozódó hullámok keltették fel a figyelmét, legnagyobb döbbenetére és örömére egy férfi úszott felé. Pedig még meg sem próbálta elbájolni!
Hosszú, finom levélkarok indultak el felé, de a férfi félresöpörte őket. Tovább próbálkozott, de az alak megunta. Kést rántott, és elkezdte elmetszeni az idegesítő hínárt. A meglepett hínárdémon belekezdett a bűbájvarázsba. A férfi karja lelassult, majd lassan kicsúszott a kés uszonyos ujjai közül. Szemei először elkerekedtek, amint megpillantotta maga előtt a lényt, majd heves vágy gyúlt bennük. A hínárdémon játszadozni kezdett a gondolattal, hogy vajon minek látja őt a férfi: egy gyönyörű nőnek, esetleg egy zöld lónak, vagy talán egy csikóhalnak. A férfi váratlanul megszólalt. Mondott valamit egy nyers, idegen nyelven, talán azt, hogy mire vágyik leginkább. Nem számít. Csak várt türelmesen, várta, hogy a férfi végre megfulladjon.
Nem tette.
Ez megzavarta a hínárdémont, és elengedte a furcsa zsákmányt. Az elbűvölt férfi azonban utánanyúlt, megragadta egyik hosszú végtagját, és nem engedte, hogy lerázza.
A hínárdémon hosszú percekig mérlegelte az új, különös helyzetet, majd úgy döntött, semmi rossz nem származhat belőle. A férfi majd megvédi az éhes halaktól, sőt lehet, hogy vadászik is helyette. Biztos, hogy van más préda is a vízben. Hadd találjon egyet neki ő, maga helyett, akit meg is ehet.

* * * * *

Még fel sem kelt a nap, amikor az első halászcsónakok megjelentek a vízen. Korán volt még, de az alapvetőn bőkezű tenger az utóbbi időben olyan fukarrá vált, mint egy törpe uzsorás. Egyre nehezebbé vált a falu élelmezése, így a halászoknak mind beljebb kellett merészkedniük a fagyos hullámokba.
Két csónak között kifeszítettek egy hálót, majd lassan evezni kezdtek, hátha fognak valami értékeset. Az elmúlt napokban csupán apró, ehetetlen halak terhelték meg a hálókat, ami kezdett aggasztóvá válni.
A háló hirtelen megrezdült, és hátralendült. Valami nagy akadt bele. Mosolyuk hamar lelohadt, a háló ugyanis ismét kisimult. Akármit fogtak is, nem kapálódzott.
– Ne, már megint – jajveszékelt a fiatal Erig, és elhűlve meredt a mozdulatlan hálóra. A társa, a sámán szőke lánya komoran bólogatni kezdett. A napokban több holttestet is a partra húztak. Ez nagyon érzékenyen érintette a lányt, aki elveszítette ikertestvérét. Mégis munkához látott, és elkezdte behúzni a hálót. Erig elszégyellte magát, és gyorsan a lány segítségére sietett.
A két csónak egyre közelebb sodródott egymáshoz, ahogy a feljövő súly összehúzta őket. A halászok egyre kisebb gyűrűje végre megpillanthatta a hínár közé gabalyodott két alakot. Erig rémülten kapott a hálóhoz, és megpróbálta kibogozni az egyelőre láthatatlan embereket.
Váratlanul egy kéz vágódott ki a hínárból, és megragadta a fiú csuklóját.
Erig felkiáltott, és hátratántorodott. Mintha egy hulla pattant volna fel a ravatalról, egyetlen hatalmas különbséggel: ez egy vicsorgó tengeri elf volt, egy éles késsel úszóhártyás markában.
Annyira váratlanul érte őket a támadás, és annyira különös volt az ellenfél, hogy még a harcedzett ruathymiek is megdermedtek egy pillanatra. Dagmar valahogy megőrizte a lélekjelenlétét, és az evezővel rásuhintott az időközben csónakba ugró elfre. A lapát hangos csattanás kíséretében kapta el a férfi mellkasát. Az ütés lelassította a támadót. Erig kihasználta a lehetőséget, és beleöklözött az elf arcába. A jóval kisebb alak hanyatt vágódott, de eszméleténél maradt, amit hamar elvesztett Erig következő csapása nyomán, és visszahullott a vízbe.
A másik tengeri elf nem foglalkozott a csatával, sokkal inkább a hínárból próbált kikecmeregni valahogy. A halászok azonban nem voltak könyörületes kedvükben, így habozás nélkül leütötték őt is.
A győztesek tanácstalanul nézték a hálóban fekvő zsákmányt. Végül Valeron, a csapat legöregebb tagja fenyegetően az elfekre emelte a mutatóujját.
– Itt a válasz a kis zsákmányra, és a szakadt hálókra! Lefogadom, hogy ezek a féregfattya halelfek a fulladásokra is tudják a választ.
– Vigyük ki őket a partra, és kérdezzük ki őket! – érkezett a hang egy újonnan érkezett csónakhól.
Erősen élt bennük a tengeri elfek elleni tabu, és Dagmar hevesen tiltakozott is az ötlet ellen, de lányos hangját elnyomták a zavarodott férfiak. Igazságot és bosszút akartak. Az elfeket behúzták a csónakba, és aznapra befejezték a halászatot. Visszaindultak a faluba.

* * * * *

– Xzorsh, meg tudsz nekem bocsátani valaha is?
A kósza fájdalmasan fészkelődni kezdett. Minden porcikája sajgott a halászlánytól kapott veréstől, és égett a válla, ahol Sittl kése felsebezte, de még így is megeresztett egy reszkető mosolyt.
– Nem a te hibád – mondta tucatszor. – A hínárdémon befolyása alatt voltál, természetes, hogy harcoltál érte. Csak azt nem értem, hogy miért úsztál ennyire nyugatra, és miért nem üzentél nekem?
– Miután magadra hagytalak a hajónál, hogy teljesítsd az esküdet, elkapott egy csapat ogresellő. Ide hoztak, de nem tudom, hogy miért. Sikerült megszöknöm, amikor elkezdtek vitatkozni egymással. Azt nem tudom, hogy ez mikor történt, mert nem tudom, hogy meddig voltam a hínárdémon fogságában. Mint ahogy azt sem tudom, hogy mit csináltam ez alatt – tette hozzá vészjósló hangon.
– Láttam a hínárdémon fészkét, de nyomát sem láttam áldozatoknak. Megnyugodhatsz, senkinek sem ártottál – próbálta nyugtatni a barátját Xzorsh.
– Megnyugodni? Addig nem, amíg ki nem szabadulunk innen – mondta, majd kétségbeesett pillantást vetett börtönük fa falaira.
A tengeri kósza felsóhajtott, és megvizsgálta az ujjait. Alig egy órája kerültek ki a vízbál, de máris kiszáradt az úszóhártyája. A tüdeje is lángolni kezdett a száraz levegőtől. Nem sokáig bírja már a levegőn. Maga előtt látta, amint az életereje lassan elpárolog a testéből, mint a forró sziklára hulló sós tengercsepp.
Hirtelen hűvös vízcseppeket érzett az arcán, amitől egyből magához tért. Kirázta a vizet a szeméből, és hitetlenkedve meredt Lirielre. A fekete lány vigyorogva állt fölötte, egy üres vödörrel a kezében, ördögi mosollyal az arcán.
– Gondoltam, kezd honvágyad lenni – mondta könnyedén.
– Hogy kerülsz ide? – kérdezte Xzorsh. – Nem láttalak bejönni.
– Ahogy más sem. És nem hiszem, hogy örülnének, ha tudnák, hogy itt vagyok. Nagy bajban vagytok.
– Hol van Hrolf? Ő bebizonyíthatja, hogy ártatlanok vagyunk.
Liriel arca elkomorult.
– Nem tudom. Senki sem látta egész nap. Csak azt tudom, hogy egyedül ment el, már megint, és a lehető legrosszabb pillanatban. A legénység hajlandó beszélni az érdeketekben, de Ibn károgása mindenkit elnyom.
– Az első tiszt nem nagyon kedveli az elfeket – jegyezte meg Xzorsh.
– Na ne mondd – helyeselt gúnyosan Liriel. Tapasztalatból tudta, mennyire gyűlöli Ibn, és hirtelen rokonszenvet érzett a fogságba esett tengeri elfek iránt.
Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a halászok vádjai megalapozottak. Szövetségesként, sőt barátként gondolt Xzorshra. Azonban világ életében úgy nevelték, hogy gyűlölje a felszíni elfeket, és ne bízzon bennük, és ez mély nyomokat hagyott benne.
– Miért jöttetek a szigetre? – kérdezte kertelés nélkül.
– Hallottam, hogy eltűnt az Elfszűz. Tudod, hogy megesküdtem, hogy megvédem Hrolfot és a legénységét. Tudni akartam, hogy biztonságban van-e, és hogyan sikerült elmenekülnie.
Liriel oldalra billentette a fejét, úgy méregette a kószát. Őszintének tűnt. Valami különös csillogást mégis látott a szemében, egyfajta mohó vágyat, ami óvatosságra intette.
Lassan megérintette papi szimbólumát, és elrebegte a varázslatot, mely felfedi, hogy jók vagy gonoszak-e a férfi szándékai. Érdekes érzés volt behatolni Xzorsh elméjébe, mintha egy hibátlan drágakő belsejébe süppedt volna. Tisztán csillogtak a csiszolatok, semmi szennyeződés nem látszott rajtuk. Ugyanolyan őszinte és tiszta lelkű volt, mint Fyodor.
Ekkor a kósza társára nézett, aki félelemmel vegyes megvetéssel nézett vissza rá. Amikor legutóbb találkoztak, a férfi célba vette egy lándzsával. Ellenszenve nem sokat enyhült azóta. Ismét elmondta a gondolatolvasó varázslatot, és az előzőhöz hasonló, alapvetően jó lelkű mélységet várt. Amit azonban odalent látott, távol állt a békétől.
Borzalmas kép villant fel lelki szemei előtt: egy halemberszerű lény zöld pikkelyekkel, fekete uszonnyal, és hatalmas kerek szemekkel, melyek gyűlölettől izzanak. Kegyetlen, szadista nyalábok lengtek körülötte, a színtiszta gonoszság aurája.
– Sittl, nem!
Xzorsh kétségbeesett kiáltása elszakította Lirielt a borzalmas látványtól. Párat pislogott, majd a tengeri elf duzzadt, de alapvetően helyes arcára fókuszált. Időbe tellett mire rájött, hogy a férfi szemei kiszáradtak, és alig lélegzett.
– Haldoklik – mondta a kósza, és könyörgő pillantást vetett a sötételfre. Liriel a szemébe nézett, és rádöbbent, hogy ő sincs jobb állapotban.
Azonnal felkapta az üres vödröt, és elhadart egy egyszerű varázslatot. Fejre fordította, és éltető vízesést zúdított a tengeri elf fejére. Legnagyobb megkönnyebbülésére éledezni kezdett.
– Tedd le a vödröt – utasította Xzorsh. Liriel engedelmeskedett, és döbbenten nézte, amint Xzorsh a vízbe nyomja barátja fejét. Hamar megértette az okát. A tengeri elfek csak rövid ideig képesek a szárazon lélegezni. Lenyűgözve nézte, amint a víz átáramlik a férfi nyaki kopoltyúján, minden egyes levegővételnél. Eltelt némi idő, mire a magához tért elf fel tudott ülni.
– Azonnal vissza kell vinnünk a tengerbe – mondta Xzorsh.
Liriel lemondóan felsóhajtott.
– Vajon mikor találom meg a határt a nemeslelkűség és az őrültség között?! Ne vedd sértésnek, de gyengébbek vagytok egy bálnabébinél. Lélegezzetek szorgalmasan, amíg kitalálok valamit – ezzel a vödörre mutatott.
Amíg Xzorsh valahogy összekapta magát, Liriel próbált kiötölni valamit. A borzalmas kép még mindig ott lebegett a szeme előtt, de most nem volt ideje beszélni róla. A tengeri elfek már nem húzzák soká, és nem szívesen magyarázkodna Hrolfnak, hogy miért hagyta kiszáradni a barátait.
– Tudtok sört lélegezni? – kérdezte váratlanul.
A két elf egyszerre ugrott talpra, és vigyorgott egymásra, mint két gyerek, akiket csínytevésen értek.
– Látom, már próbáltátok – állapította meg a nő, majd elmagyarázta nekik a tervét. Xzorsh önfeledten vigyorgott, a társa viszont nem kért a sötételf mágiából.
– Legyen, ahogy akarod – hagyta rá Liriel, majd elővett egy kiszáradt tengeri csillagot, amit a parton talált, és az elf ölébe dobta. Felvonta hófehér szemöldökét, és várta a makacs férfi reakcióját.
– Azt teszem, amit mondasz – egyezett bele végül.
A sötételf varázslónő bólintott, majd koncentrálni kezdett. Sokat tanult a lopott tengeri varázskönyvből, a Zöld Terem köteteiből és tekercseiből. és elég jártassá vált a vízelementálok megidézése terén. Két lényt készült megidézni. A börtönépület sajnálatos módon a falu kellős közepén állt, messze mind a tengertő, mind a friss vizet szolgáltató kúttól, pedig vízre volt szüksége ahhoz, hogy az elementálok alakot ölthessenek. Sör ellenben korlátlan mennyiségben állt rendelkezésre a börtön melletti raktárban.
A recsegő fa hangja tudatta vele, hogy az idézés sikeres volt. Sorba robbantak szét a hordók, ahogy az elementálok beépítették a testükbe az értékes folyadékot. Tudta, hogy Hrolf ez egyszer nem törődik majd a veszteséggel.
– Tudjátok, mit kell tennetek – inkább mondta, semmint kérdezte, majd összevonta a piwafwiját, és eltűnt a szemük elől. Kisurrant az ajtón, de előbb megleste a művét.
Szemei elkerekedtek ámulatában, amikor megpillantotta a két aranyszínű lényt, amint a börtön felé siklanak. Nem voltak nagyok, mindössze két-két és fél méter magasak lehettek, de tökéletesen megfeleltek a feladatnak.
Becsukta maga mögött az ajtót, majd félreállt.
Biztonságos távolból nézte, miként zúzzák szét a börtön ajtaját, és slisszolnak be. Parancsot adott az ellenkező teremtményeknek, akik némi küzdelem után behódoltak mesterüknek. A következő pillanatban kitörtek a nyílt utcára, és egy-egy tengeri elffel a belsejükben megindultak a tenger felé.
Az elementáloknak egyáltalán nem tetszett ez a különös kapcsolat, és nagyobb sebességre kapcsoltak. Egyesek fegyvert ragadtak ellenük, de a furcsa lények nem törődtek velük, csakis a tengerre koncentráltak. Miután a lakosok rájöttek, hogy itt nem lesz harc, eltették a fegyvereket, és érdeklődve nézték a jelenést. Egyre többen csatlakoztak a bámulókhoz, és követni kezdték a sörelementálokat. Liriel kibújt a köpenyéből, és ő is csatlakozott a tömeghez. Jobb, ha látják, mert a végén még őt sejtenék a háttérben.
Egy idő után az elementálok gördülő mozgása imbolyogni kezdett. Egyre nagyobb kilengéssel haladtak előre, mint a ringó hajó, amelyik próbálja megtalálni az egyensúlyt a vízen. Végre elértek a tengerhez, és hálásan vetették bele magukat a habokba, mint két óriási, részeg tengerész.
Liriel a szájához emelte a kezét, hogy elnyomja a mosolyát. Most értette csak meg, miért rajongtak annyira a sörért.
Fyodor lépett oda mellé, és átölelte a derekát.
– Szép munka volt, kicsi holló! – suttogta elismerően. – Iszonyatos lejfájással ébrednek majd. De hála neked, legalább felébrednek.

* * * * *

Nem Fyodor volt az egyetlen, aki átlátott a szitán. Haragos karikák szálltak az ég felé, amint a pipázó Ibn a különös látványt nézte.
Régóta sejtette, hogy a sötételf lepaktált a tengeriekkel. Ezt most be is bizonyította. Az ostoba Hrolf túlságosan belebolondult ahhoz, hogy ezt észre vegye, a falusiakat pedig annyira lenyűgözte a gyógyító mágiájával, hogy meg sem hallják figyelmeztető szavait. Ő maga nem volt olyan pozícióban, hogy feszegethesse a témát. Az elf nő gondoskodott erről, azzal, hogy titokban tartotta a merényletet.
Sarkon fordult, és elindult Hrolf kunyhójához. Egyszer már a saját kezébe vette a dolgokat. Akkor elbukott. Addig próbálkozik, amíg holtan nem látja az elfet. Nincs más választása, hiszen túl sok forog kockán.

 

 

Tizenötödik fejezet
A holló hangja

Fyodor még aznap délután elment Halgersteadba. Wedigar többé-kevésbé felépült a sérüléseiből, de még gyenge volt ahhoz, hogy egyedül utazzon. Fyodor és Liriel hasztalan próbálták meggyőzni, hogy a nimfa bűhája már lepergett róla, folyamatosan szenvedett az önkéntelenül elkövetett tettei miatt. Nem engedhette meg magának, hogy ismét a népe ellen forduljon, és kicsikart egy fogadalmat Fyodorból, hogy állítsa meg, ha ismét veszélyeztetné a társait. A rashemeni nagyon is megértette, hiszen ő maga is hasonló átoktól szenvedett már hosszú hónapok óta.
Hrolf és Fyodor távollétében Liriel magányosnak és nyugtalannak érezte magát. Menedékképpen betemette magát a Zöld Terembe, hogy Ruathym történelmét tanulmányozza, és minél többet megtudjon a rúnamágiáról, amelyet még mindig nem értett egészen.
A rúnákat nem lehetett pusztán tanulás és gyakorlás árán megtanulni. Az egyszerűbb rúnákat meg lehetett tanulni, és időnként az istenek is megjutalmazták hű híveiket, de alapvetően az élet volt a közvetítő közeg, mely elegendő tudást és bölcsességet biztosított ahhoz, hogy a rúna alakot öltsön.
Liriel tudta mindezt, és a nyugtalansága csak fokozódott, ahogy egyre többet olvasott a témáról. Az utazása a végéhez ért, bárhogy is nézte. Akkor most mi legyen?
Mintha ez nem lenne elég, a borzalmas, gonosz lény sem hagyta nyugodni, melyet Xzorsh barátjának elméjében látott. Úgy érezte, hogy figyelmeztetnie kell a tengeri kószát. Nem lesz egyszerű feladat, hiszen Xzorsh szemmel láthatóan szereti a társát, és valószínűleg meg sem hallgatja majd az érveit. Márpedig egyedül Lloth vízióival érvelhet.
Lemondóan felsóhajtott, és kézbe vert egy újabb történelemkönyvet. A meggyilkolt hősök, az öldöklő csaták és a fergeteges tengeri ütközetek nem kötötték le a figyelmét. Unottan félre dobta a könyvet, és az Elfszűzre sietett.
Fellopakodott a fedélzetre, és megkereste a különös hangszert, amivel Hrolf magához hívta tengeri elf barátját. A hajó tenger felöli végénél beugrott a tengerbe, majd a vízbe helyezte a hangszert, és megtekerte. Nyekergő, vijjogó hang hallatszott, majd várakozva nekidőlt a hajótestnek. Bár Xzorsh nem juthatott messzire, fájdalmasan lassan teltek a várakozás percei, és sajnálni kezdte, amiért Fyodornak adta a vízbenlégzés gyűrűjét. Ha nála lett volna, megkereshette volna Xzorsht ő maga.
Egy óra is eltelt már, mire megpillantotta a felé úszó sötét alakot. Nagy levegőt vett, majd alámerült, hogy várva várt szövetségese elé ússzon.
Az első energiahullámok teljesen váratlanul érték. Vasmarokként hatoltak az agyába, és ragadták meg az elméjét, hogy elrabolják. Sötételf örökségének köszönhetően lerázta magáról a mágikus támadást. Előrántotta a tőrét, épp időben, mert titokzatos ellensége pont abban a pillanatban bukkant elő egy hínárkupac mögül.
Egy halszerű, nagy, kerek fejű lény volt, három keskeny szemmel. Halvány bíbor fényt sugároztak, kísérteties burokba vonva a környező vizet. Vékony csápok lengedeztek a fején gyér hajként, miközben cápaszerű uszonyával vészes tempóban közeledett.
Liriel felhorkant döbbenetében, és benyelt egy korty sós tengervizet. Egy emlékrabló hal! Mélysötét rejtett vizeiben lakoztak, de álmában sem gondolta volna, hogy a felszínen találkozik eggyel. Megpördült, és teljes erőből a felszín felé úszott, rásegítve természetes levitáló képességével.
Nyílvesszőként tört ki a vízből, majd köhögve és krákogva megragadta a hajókorlátot, és a fedélzetre húzta magát. Gyorsan bukfencezni kezdett, hogy minél messzebb kerüljön a halálos lénytől.
Egy hosszú, vékony csáp csapott ostorként a levegőbe. Tengervíz és méreg fröcskölt szanaszét a fedélzeten. Liriel eltakarta az arcát, nehogy a méregcseppek belemarjanak a szemébe. Nem érzett szúró, égető fájdalmat, így megkockáztatta, és kinyitotta a szemét.
Két csáp kapaszkodott a hajókorlátba. Egy erős rántással az emlékrabló a fedélzetre húzta magát. A hajó erősen megbillent, és Liriel csúszni kezdett a korlát felé. Erősen megmarkolta a tőrét, beszúrta két deszka közé, majd alálógott és kétségbeesetten kapaszkodott az életéért.
Néma, dühödt, fájdalmas és csalódott üvöltés hatolt az agyába. Az emlékrabló nagy csobbanással ugrott vissza a vízbe, két csápja azonban vadul rángatódzva a korláton maradt.
Liriel talpra szökkent, és odarohant. Két mágikus pók tapadt a csápokhoz, elszunnyadva. A víz vadul forrongott alatta. Megfestette a kiontott testnedv, és az ezüst fegyverek kecses cikázása. Ekkor Xzorsh feje törte át a vízfelszínt, miközben ádázul hadakozott az emlékrablóval. Erősen markolta a tőrét, és fáradhatatlanul kaszabolta vele ellenfelét.
Azonban nem volt egyedül. Az elf több más harcost is észrevett éles szemeivel: ember formájú, zöld pikkelves testű, uszonyos lábú teremtményeket, akik háromágú szigonnyal harcoltak.
Liriel megpördült, és a szigonytartóhoz rohant. Felkapott egy méretes darabot, majd a nyakig érő vízbe ugrott. Mindenki azonnal megdermedt a látványára, kivéve a kószát. A sötételf döfésre emelte a fegyvert, majd minden erejét beleadva kiszúrta a középső szemet. A hegyes szigony mélyen a lény húsába hatolt, örökre megszabadítva a szenvedéseitől. Xzorsh megkönnyebbülten, és undorodva húzódott el a szörnyről.
– Kik voltak ezek az emberek? – kérdezte Liriel, miközben eltakarta a szemét és a tengert kémlelte, hátha még egyszer megpillanthatja őket.
– Tritonok – felelte gondterhelt hangon Xzorsh. – Keveset tudni róluk. Békén hagyják a tengeri elfeket, és időnként a segítségünkre sietnek. Időnként nem. A népem úgy hiszi, hogy a víz elemi síkjáról érkeztek, és a céljaik onnan erednek. Azt hiszem, hogy nem miattad vannak itt, sokkal inkább az idegen teremtmények miatt.
A sötételf elgondolkodva bólogatni kezdett. Megalapozottnak tűntek a tengeri kósza félelmei. Az elementál lények ritkák voltak, most mégis egy halom víz elemű lénnyel találkozott. Túl sokkal, hogy merő véletlen legyen. A legtöbben megtámadták őt és a barátait, ezek a tritonok viszont a segítségükre siettek. Az intrikák hálójában nevelkedett menzoberranzani sötételf érezte, hogy valami nagyobb dolog húzódik meg a háttérben, semmint átláthatná.
– Mondj el mindent, amit tudsz – kérte a férfitól.
Xzorsh mesélt neki az ogresellőről, aki egy tritonszigonnyal harcolt. A tritonok képzett harcosok, és a tengeri ogrék csakis úgy győzhették le, ha nagy számban támadtak, egy intelligens és tapasztalt hadvezér irányításával. Azt is elmondta, hogy Sittlt elrabolta egy csapat ogresellő, és Ruathym partjaihoz vitték.
Liriel gondolkodni kezdett. Felidézte az Inthar partjainál ólálkodó nimfát, és a vízelementált, amely elragadta az Elfszüzet. Valami oknál fogva Ruathym volt az idegen síkbéli lények célpontja. De ki irányíthatja őket, és milyen céllal?
– A vízelementált egy varázsló idézte meg – merengett fennhangon Liriel. –, de a nimfát nem irányította senki. A léleksál még nála volt. Ráadásul Mélysötétből is érkeztek teremtmények. Egy banshee, egy gonosz sötételf nő szelleme kísért egy közeli kútban, és nem érten, hogy a Kilenc Pokolba került ide. A sikoltó szellemek általában jó ideig róják a vidéket, mielőtt letelepednek egy helyen. És mindennek a tetejében, itt ez az emlékrabló hal! Mégis mi a göcsörtös póklábbal állunk szemben?
A kósza tehetetlenül megvonta a vállát.
– A hullámok alatt is furcsa, különös dolgok történnek. Sittl küldött egy üzenetet Vízmélyvárába, de megváltoztatták, mielőtt még odaérhetett volna. Csak a legritkább esetben torzul el ennyire a Háló! Ártatlan emberéletekbe került. Sürgősen beszélnem kell Hrolffal, mielőtt még hárman odavesznének. Nem ő leívott?
– Nem, én voltam. Hrolf még mindig horgászik a hegyekben, legalábbis a falubeliek úgy tudják. – nagy levegőt vett, és belevágott. – Figyelmeztetnem kell téged Sittl miatt. A mágiám segítségével behatolhatok mások gondolataiba, hogy kiderítsem gonoszak-e a szándékai, vagy sem. Veletek is ezt tetten, mielőtt kiszabadítottalak volna a börtönből. Te többé-kevésbé megfeleltél, de a társad nem – ezzel gyorsan lefestette a borzalmas lényt, amelyet Sittl agyában látott.
Xzorsh összeszorított fogakkal hallgatta végig.
– Hallottam már a te sötét istennődről. Tán nem bánod, ha nem bízom meg a látomásaidban.
Liriel egy pillanatig sem hibáztatta érte.
– De mégis mi volt az a lény? És mivel magyarázod a jelenlétét?
– Semmivel – vágta rá kurtán a férfi. –, és nem is akarok többet beszélni erről. Sittl és én évek óta barátok és társak vagyunk. Semmivel sem szolgált rá, hogy ne bízzam meg benne, és nem vagyok hajlandó tovább hallgatni ezt. – Egy pillanatra elhallgatott, és kíváncsi pillantást vetett a nőre. – Azt mondtad, hogy többé-kevésbé megfeleltem. Miféle gonoszságot láttál bennem?
– Nem láttam gonosz teremtményeket, csak azt, hogy többet remélsz a kapcsolatunktól, mint amennyit elárulsz.
– Így is van! – elevenedett meg a kósza. – Egész életemben meg akartam tanulni varázsolni, és azt remélten, hogy re megtaníthatsz rá. Tudom, hogy a mágia drága, de tudok fizetni. Kezdetnek talán ez is megteszi – ezzel beleejtett két gyűrűt a varázslónő tenyerébe.
Liriel az ékszerekre pillantott, majd hátrahőkölt. Az egyik, egy vastag aranygyűrű egy laposra csiszolt ónixszal a közepén, rendkívül erős mágiát sugárzott. A másik egy egyszerű ezüstgyűrű volt, egy vésett jellel, amely nagyon is hasonlatos volt Menzoberranzan nemes házainak címereivel. Valahogy ismerősnek tűnt e jel, és megnézte közelebbről: öt hajót ábrázolt, háromszögletű vitorlákkal. Azonnal felismerte a jelet. Aznap délután látta az egyik könyvben. A Kapitányok hivatalos pecsétje volt, amelyet Luskan irányítói, Ruathym esküdt ellenségei viseltek. Fontos információ volt, és remélte, hogy még nem késett el vele.
Izzó pillantást vetett a tengeri elfre.
– Honnan szerezted?
– A levágott kézről – felelte zavarodottan, nem értette a nő heves kitörésének okát.
– És nem gondoltad, hogy el kellene mondanod?
– Neked csak a kéz kellett. Nem gondoltam, hogy az arany és a drágakő segíthet. Ha tudtam volna, átadtam volna – mentegetődzött Xzorsh.
Liriel dühösen az égnek emelte a kezét. Nem volt ideje kidühöngenie magát, mert lehet, hogy a kezében tartotta a megoldás kulcsát. Luskan hatalmas és gazdag, elég erős ahhoz, hogy irányíthassa a sziget ellen küldött erőket. A problémát csupán az jelentette, hogy erről a többieket is meg kell győznie.
– Vissza kell mennem – mondta hirtelen.
A tengeri elf megfogta a kezét, amikor elfordult.
– Három ember vesztegel egy szigeten, nem messze innen. Azok a fókavadászok, akiket Hrolf a tengerre tett. Megígértem nekik, hogy elküldök értük egy csónakot.
Liriel felszisszent, és kiszabadította a karját.
– És ki kérjen csónakot, te vagy én? Nemrég törtél ki a börtönből, emlékszel? A falubeliek úgy hiszik, hogy te és a társad robbantottátok szét az ajtót, és pocsékoltátok el a sörkészletet. Nem túl boldogok miatta. Menj csak be a faluba, és azok a fejszés harcosok pillanatok alatt haleledelt aprítanak belőled. Engem eltűrnek, de gyerekként kezelnek. Fyodorra hallgatnának, de ő elment. – Miközben beszélt, folyamatosan a partot pásztázta a szemével. – Tudod kezelni azokat a kisebb csónakokat? – kérdezte, és rámutatott egyre.
A férfi bólintott, mire Liriel azonnal megindult a part felé. Odalépett a csónak mellé, és fölé helyezte a tenyerét. Xzorsh látta, hogy halkan kántál, majd a csónak váratlanul a levegőbe emelkedett, és besiklott a vízre. Liriel színpadiasan maga mögé tekintett majd jelezte, hogy indulhat.
Xzorsh nem habozott. Nem szokott lopni, de most nem látott más megoldást az emberek megmentésére. Felhúzta a kis hajó vitorláját, majd keleti irányba indult. Remélte, hogy visszaér, mielőtt még a hajó gazdájának szüksége lenne rá.
Valamivel később felrémlett benne, hegy Liriel nem felelt a kérdésére. Válla felemelkedett majd visszazuhant, csalódott sóhaja nyomán. De legalább nem mondott nemet. Egyelőre megmaradtak az álmai.

* * * * *

Liriel visszasietett a faluba. Egész úton azon gondolkodott, vajon kivel oszthatná meg legújabb felfedezését. Az Elfszűz legénysége alátámaszthatná a gyanúját, elvégre három hadihajó támadta meg őket, melyeket egy luskani kapitány irányított. Bár nem valószínű, hogy bármelyikük is felismerte, hisz akkor már mondták volna. Hrolf minden bizonnyal meghallgatná, és a gyűrűvel a többieket is meggyőzhetné. Hrolf azonban nem volt a faluban.
Akkor mégis kivel beszélhetne? Ibn szóba sem jöhet. Az aljas első tiszt biztosan ellene fordítaná valahogy az információt. Talán Bjorn? Talán ő fogadta el a legjobban a fedélzeten, sőt a maga félénk módján még csodálja is. De ő még csak egy törékeny kölyök volt. Azt már megtanulta, hogy Ruathymban csak a harcosoknak van szava. Végül Olvir, a készülő dalnok mellett döntött. Tatán ő tudhatja a legtöbbet az idegen földekről és népekről. Olvir rajongott a történetekért és a mesékért, és ha másért nem, Fyodor kedvéért talán hajlandó lesz segíteni. Nem kerülte el Liriel figyelmét, hogy a két férfi mennyire összebarátkozott az út során.
Számtalan zsákutca után végre rálelt Olvir kunyhójára. Egyesek nem törődtek vele, másokat annyira elbűvölt a puszta látványa, hogy szóhoz sem jutottak, míg megint mások gyanakvó pillantásokkal követték az útját. Szemernyi kétsége sem maradt afelől, hogy Olvir jó előre értesül az érkezéséről.
Valóban, a tengerész a kunyhója előtt várt rá, míg a felesége és a gyermekei kíváncsian méregették a félig zárt spaletták mögül. Türelmesen végighallgatta a nőt, de tagadólag megrázta a fejét, amikor azt javasolta, hogy beszéljenek az Első Fejszével.
– Jobb, ha erre az ösvényre nem lépsz rá – mondta nyíltan. – Ruathym és Luskan békét kötött, a Kapitányok Szövetségét. A legutóbbi háborúban rengeteg hajót vesztettünk, majdnem teljesen elbuktunk. Nem engedhetünk meg magunknak egy újabbat. Aumark Lithyl harcos ugyan, de ő is tisztában van ezzel.
– Lehet, hogy nincs más választása, csak a harc – hangsúlyozta ki Liriel.
– Mondod te. Ha ez a gyűrű az is, aminek mondod, láttad a hadvezér ujján? Amikor még meg volt a keze? Nekem úgy tűnik, hogy csak egy tengeri elf szavaiban bízhatsz. Márpedig az nem sok vizet ér ezeknél a partoknál, pláne most, hogy felrobbantották a söröshordókat!
Mint ahogy egy sötételfre sem hallgatnak, gondolta Liriel, bár Olvir elég tapintatos volt ahhoz, hogy ezt ne mondja ki nyíltan.
Csalódottan és idegesen ment vissza a Zöld Terembe, hogy folytassa a kutatást. Ha részleteiben el tudná magyarázni nekik, hogy miről is van szó, akkor a makacs vezetők talán meghallgatnák.
A rejtvény egyik kulcspontja kétségkívül a rengeteg idegen teremtmény megjelenése. Maga elé idézte a borzalmas halember képét, és megpróbált minél több mindent kideríteni róla. Ha Sittl valóban az, akinek Xzorsh gondolja, akkor is biztos, hogy nyakig benne van az egészben. Valaki elég fontosnak tartja ahhoz, hogy Ruathym partjaihoz vitesse őt. Ha „vitetni” kellett egyáltalán.
Nem kellett sokat kutatnia, a sahuaginok, vagyis halemberek ugyanis elég gyakoriak az északi vizekben. Xzorsh vajon miért nem említette? Fel kellett ismernie a lényt, amelyet lefestett előtte. Gondterhelten olvasott tovább, sorra fogyasztva a drága gyertyákat. Közeledett Narbondel sötét órája, vagyis éjfél, ahogy az emberek hívják, mikor végre megértette, hogy miért változott merevvé és idegessé a tengeri kósza arca, amikor a barátja borzalmas agyképéről beszélt.
Egyes bölcsek úgy vélték, hogy a gonosz halemberek időnként mutánsoknak adtak életet, amelyek kísértetiesen hasonlítanak a tengeri elfekhez, csak éppen falánk ragadozó természetűek. A mutánsok legtöbbjét azonnal megölik. Lirielnek ismerős volt a módszer, hiszen a sötételfek is megölték azokat a gyerekeket, akik valamilyen testi hibával születtek. Pár mutáns tengeri porontyot azonban mindig felneveltek, abban a szellemben, hogy egyszer majd a tengeri elfek között kell élniük. „Malentinek” nevezik őket, és kémkedéssel és orgyilkossággal bízzák meg őket. Felmérhetetlen károkat okozhatnak a tengeri elf közösségekben.
Most már értette, hogy Xzorsh miért utasította el olyan vehemensen a feltételezését. A halemberek és a tengeri elfek halálos ellenségek voltak. Hogyan is feltételezhetné ezt a kósza a legjobb barátjáról? Mindez persze azt feltételezte, hogy a tengeri elfeknek és malentiknek közös az eredete. Nagyon is megértette, hogy a tengeri elfek a malentiknek még csak a létezését is tagadják. A sötételfek gondolkodás nélkül megölnének bárkit, aki azt merné állítani, rokoni viszonyban állnak a kuatoákkal, Mélysötét halember teremtményeivel. Sejtette, hogy a felszíni és a tengeri elfek hasonlóan büszkék a származásukra.
Mégis úgy gondolta, hogy Sittl egy ilyen teremtmény. Meg kell tudnia, hogy ez valóban lehetséges-e, ehhez azonban a saját szemével kell látnia egy halembert, hogy lemérhesse mennyire hasonlítanak a Lloth által feltárt képhez.
Mint mindig, most is tett követte a gondolatot. Visszasietett Hrolf kunyhójába, és vetett egy vágyódó pillantást az ágyára. Mióta leszálltak a hajóról, egyszer sem aludt normálisan, és most ellenállhatatlan vágyat érzet, hogy a rendetlenül hánykolódó párnák közé vesse magát.
Nincs rá idő, döntötte el, és elővette apja varázskönyvének a másolatát. Egyetlen varázslata elsajátításához szüksége lesz a fél éjszakára.
Egy igen bonyolult varázslathoz lappozott, ahhoz, amelyik először juttatta el Eilistraee papnőihez. Amikor először merészkedett a felszínre, akkori mentora figyelmeztette, hogy keresse más sötételfek társaságát. A varázslatot úgy alkották meg, hogy különböző lények társaságát keresse, és egy távoli, nyitott helyre repítse. Szokatlan és nehéz varázslat volt, de most már nem volt sziksége a mentora segítségére, mint az első alkalommal. Már hajnalodott, mikor végre megpróbálkozott vele.
Teste imbolyogni kezdett, miközben kántált, karjaival látszólag szabálytalan mintákat írt a levegőbe. Egyszer csak megérezte a csípős északi szél érintését, és tudta, hogy a varázslat sikerült. Azt azonban nem tudta, hogy a varázslat hová repítette.
Mindenfelől a tenger hangját hallotta. Kinyitotta a szemét, és körbenézett a parton. Vad, sziklás tengerpart volt, nyomát sem látta kikötőnek. Valamivel előtte egy magas szikla húzódott, és lusta füstcsík szállt fel mögüle. Maga köré tekerte a piwafwiját, és fellevitált a csúcsra, hogy szemügyre vegye a mögötte elterülő települést.
A látványból azonnal tudta, hogy még mindig Ruathym szigetén van. Ruathym falujához hasonlóan a kunyhókat itt is fából építették, csúcsos tetővel látták el, és díszes árkádokkal dekorálták.
Nyugalom honolt a faluban. A kutyák békésen aludtak az udvarokon. Liriel bízott a varázslatban ezért végigpásztázta a partot, hátha lát valamit.
Éles szemeivel azonnal felfedezte, hogy egy helyen megtörik a víz felszíne, amint valami ki akar törni alóla. Egy borzalmas, halszerű fej emelkedett ki a vízből, hatalmas gülüszemekkel és uszonyszerű fülekkel. Gyors, lopakodó mozdulatokkal a partra mászott, és körbekémlelt. Durván ember formájú testét sűrűn beborították a zöld pikkelyek. Kitátotta hegyes, pyrimo szerű fogakkal telt pofáját, és kaffogott valamit, de Liriel nem hallhatta. Valamilyen hívójelnek kellett lennie, mert vagy húsz másik lény követte a partra.
– Sahuaginok – motyogta Liriel izgatottan.
Semmi kétség. Ugyanúgy néztek ki, mint a könyvekben, és mint a Sittl fejében látott kép. Sittl nyilvánvalóan egy malenti, egy mutáns halember, aki tengeri elf formában mutatkozik. Lehet, hogy Xzorsh élete attól függ, hogy vajon meg tudja-e győzni az igazáról.
Az volt az első gondolata, hogy megfordítja a varázslatot, és azonnal visszatér, hogy figyelmeztethesse a tengeri kószát. Azonban meggondolta magát, amint tovább nézte az iszonyatos lényeket. Az egyikük, egy kisebb és lassabb egyed nem tudott kikapaszkodni teljesen, és megcsúszott a nedves sziklán. Fájdalmasan visszacsúszott, és közben belehasított karmos kezével egyik idősebb társába. A nagyobb sahuagin egy kígyó gyorsaságával csapott le rá, és mélyen belemart a húsába a bordái alatt. Kitépett belőle egy jókora darabot, nyugodtan megrágta majd lenyelte. Halott társa lustán becsúszott a vízbe, és eltűnt a hullámok alatt.
Liriel nagyot nyelt. Nem igazán kedvelte a leereszkedő modorú ruathymieket, de azt sem akarta, hogy a kegyetlen halemberek lemészárolják őket. Ugyanakkor nem figyelmeztetheti őket, mert tőle is legalább annyira megrémülnének. Nem, egyedül kell elintéznie az ügyet.
A könyvtárban megtudta a szörnyekről, hogy nem bírják a fényt, legalább annyira irtóznak tőle, mint a sötételfek, és félnek a varázslóktól. Kezdetnek nem is rossz.
Liriel készenlétbe helyezte a szükséges varázslatokat, majd gondosan megvárta, amíg az összes halember felmászik a sziklára. Precíz, szervezett formába rendeződtek, és gyilkos elszántsággal megindultak a falu felé.
Liriel megidézett egy narancsos tündefényt, majd a szörnyek és a tenger közé irányította. A kísérteties fény rémisztő árnyékot vetett a falura. A halemberek kétségbe estek, és valami kiutat kerestek. Nem mehettek sehová. A hirtelen támadt fény felébresztette a lakosokat, akik riadót fújtak. A harcosok pillanatok alatt felfegyverkeztek, és felkészültek a támadásra.
Az egyik sahuagin, a magas kannibál valamiféle parancsot sziszegett a társainak. Azonnal ék alakba rendeződtek, és előreszegezték minden bizonnyal lopott fegyvereiket; lándzsák, háromágú szigonyok. Liriel kiszúrta, hogy a nagydarab harcos áll leghátul, és a többiek magassági sorrendben követték egymást előrefelé. Nem lepte meg különösebben, mert a sötételfek is a leggyengébbeket küldik előre a csatában, hátrahagyva a legerősebb vezéreket. A halemberek is bizonyára ezt a taktikát követték.
Ismét életre hívta a tündetényt, és körbe vette vele a vezért, aki zöld fáklyaként ragyogott az éjszakában. A szörny hisztérikusan rikoltozni kezdett, miközben karmos karjaival próbálta eloltani a tűznek vélt fényt. A pillanatnyilag vezér nélkül maradt csürhe elbizonytalanodott, és felbomlott a szigorú hadi alakzat. Ekkor értek oda a ruathymi harcosok, és a halemberek egyből tudták, hogy mi a teendőjük. Hevesen vetették bele magukat a küzdelembe, és élvezettel estek neki az embereknek.
Liriel levetette a köpenyét, és a vezér felé iramodott. Megszüntette a tündefényt, és előrántotta hosszú tőrét. A teremtmény egyenesen a szemébe nézett. Hihetetlen intelligencia és mérhetetlen düh csillogott benne. Liriel legnagyobb döbbenetére és bánatára, a lény térdére rogyott előtte, és a földhöz érintette a fejét, hódolata jeleként.
Liriel bele sem akart gondolni a mozdulat jelentésébe. Belerúgott a lény állába, aki az ütéstől hátra bukfencezett. A szörny ösztönösen előrántotta a tőrét, és védte az első csapást. Kábán talpra kecmergett, és nevetségesen elfszerű vívóállásba helyezkedett. Liriel oldalra cselezett, majd előre döfött. A sahuagin Hárított, majd ismét, és elhátrált. A mozdulatai gyorsak, Folyamatosak, és furcsán elfszerűek voltak. A harc előrehaladtával egyre nehezebben tudta féken tartani a lényt, pedig jóval képzettebb volt nála. A furcsa páros villódzó pengecsatába keveredett. Liriel hálát adott a sorsnak, hogy a szörny a társaival ellentétben nem használja félelmetes harapását. Épp elég gondot jelentett a vívótudománya!
Nagy nehezen sikerült rést találnia a lény védelmén, és mélyen belémélyesztette a tőrét. Kegyetlenül megforgatta a sebbe, majd kirántotta, és ismét belemélyesztette. A tőr kihullott karmos kezéből, és ismét térdre rogyott. Felnézett, és Lirielbe fúrta imádattal teli szemeit. Az elf elmetszette a torkát, hogy megadja a kegyelemdöfést, és elhessegesse az érthetetlen, rajongó tekintetet.
A különös élmény megzavarta, és valahogy beszennyezte a nőt. Gyorsan elhessegette a bódulatot, és a legközelebbi ellenfélnek esett. Egy nagydarab halember rádobott egy hálót egy vörös ruhás férfira, és éppen ki akarta végezni egy tőrrel. Szurkálni kezdte, de egyik szúrás sem ért létfontosságú szervet. A kegyetlen lény csak játszadozott tehetetlen áldozatával.
Liriel gondolkodás nélkül megidézett egy kis tűzgolyót, és dobásra emelte. A hirtelen támadt fénytől megrettent szörny felé fordult. Agyarakkal teletűzdelt álla leesett félelmében, és remegve nézett a varázshasználó sötételfre. A varázslónő könyörület nélkül elengedte a mágikus lövedéket, amely halálos pontossággal vágódott a szörny hatalmas pofájába. A feje szétrobbant, vérrel és agyvelővel öntözve meg a környéket.
Liriel átlépett a tetemen, és a sebesült férfi fölé hajolt. Cikázó pengéje egy szempillantás alatt elmetszette a hálót, kiszabadítva a férfit. Bár több sebből vérzett, látszott rajta, hogy tud harcolni. Liriel a kezébe nyomra egyik tőrét, majd a legközelebbi sahuagin irányába lökte. A férfi hálásan biccentett, majd Tempust dicsérve a harcolók közé vetette magát.
A sötételf elmosolyodott. A ruathymiek vérbeli harcosok voltak, akik bárkit elfogadtak, aki bebizonyította, hogy érdemes a bizalmukra, még akkor is, ha olyan különös szerzet, mint ő. A gondolat egy röpke pillanatra felmelegítette a szívét, de hamar tovaszállt, amint elnyelte a csata fergetege.
Szorosan az északiak mellett harcolt, bevetve minden harci tudományát. Tőre megállás nélkül ontotta a zöld testnedvet, dobótőrei fáradhatatlanul ostromolták az ellenség szemgödrét. Amikor az összes halember holtan hevert körülöttük, az északiak különös szövetségesükre emelték elszánt tekintetüket.
– Te egy dock-alfar vagy, és egyben egy rúnaformáló – mondta az egyikük áhítatos hangon. – Már régóta nem vezette a falut rúnaformáló harcos, de azelőtt mindig így volt. Ruathymban nem sokra becsüljük a mágiát, de emlékszünk még az ősi tudásra, és tiszteljük. Hogy hívnak?
Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva Fyodor beceneve jutott az eszébe.
– Holló – mondta egyszerűen.
Elismerő biccentéseket csalt ki vele a harcosokból. Fyodor és Olvir meséiből tudta, hogy a hollók vezetik át a meghalt harcosok lelkét a csatatérről a túlvilágba. Igen, kiváló név egy sötételfnek az északiak között.
Hagyta, hogy a férfiak a faluba vezessék, ami csupán párórányi gyaloglásra feküdt Ruathym falujától, északi irányban. Megígérték, hogy visszakísérik a faluba, csak előbb eléneklik a törzsi énekeket a holtak tiszteletére. Lirielt nagy megtiszteltetés érte azzal, hogy a törzsfőnök mellett kapott helyet – aki mellesleg a hálóba gabalyodott férfi volt –, és ott hallgathatta végig, amint a dalnok elzengte az elesettek dicshimnuszát, és nézte, amint a halotti máglya szikrái a tiszta kék ég felé pattognak.
Különös szertartás volt, Liriel mégis megindítónak találta. Menzoberranzanban általában egy légmentes kőkoporsóba tették a holttesteket, majd egy kőkriptába dugták, a várostól északra. Ez pusztán gyakorlatias megoldás volt, és nem tisztes hagyomány. Egészen addig ott őrizték a testeket, amíg ki nem tört egy háború, vagy váratlanul szolgákra nem volt szükség, és akkor egy varázsló életre hívta őket. Csak Lloth papnőit égették el. Ruathymban azonban mindenkit megilletett ez a kegy, még a legalacsonyabb rangúakat is.
Már a végéhez közeledett a nap, amikor Liriel végre megpillantotta Ruathym falujának csúcsos tetőit. Gyaloglás közben eszébe jutott egy dalnok éneke – egy új dal, amely egy apró harcosról szól, akit Hollónak neveznek.
A nyughatatlan és sodródó sötételf életében először érezte úgy, hogy gyökeret vert valahol, mégpedig ezen a távoli, idegen földön. Egy újabb görbe vonal csatlakozott a fejében lassan formálódó rúnához.

 

 

Tizenhatodik fejezet
A kapitány árulása

Ascerle kormányzója a kristálygömbje fölé görnyedt, mely az emlékrabló hallal kötötte össze. Tehetetlenül nézte, amint a kép elhalványul a lény életerejével együtt. Nem örült az elvestésének, mint ahogy annak sem, hogy a halszerű lényeknek sem sikerült megölniük a sötételf varázslónőt. Mindenáron meg akarta szerezni Liriel Baenre tudását, és ésszerű gondolatnak tűnt, hogy az emlékrablón keresztül tegyen szert rá.
Végignézte, hogyan rázta le magáról a hal bűbájvarázsát, és elhűlt ekkora erő és hatalom láttán. Egyre biztosabb volt benne, hogy a Mélysötét mágiájával felvértezett nő megoldhatja egy kellemetlen problémáját.
Minden hatalma és számtalan szerteágazó csápja – melyek behálózták az Északi-területeket – ellenére elvesztette a kapcsolatot az őseivel. Magányos, vándorló agyszívóvá vált, miután kitaszították a szülővárosából. Ascerle Önkényes kormányzója fel akarta venni a kapcsolatot a saját fajtájával. Már számtalanszor megpróbálta korábban. Volt, amikor egyáltalán nem járt sikerrel, de egyes esetekben legalább kiterjeszthette növekvő birodalma határait. Azonban amint nőtt a hatalma, úgy nőtt a türelmetlensége is, és egyre nagyobb vehemenciával akarta megölni az útjában állókat. Egy korábbi bukása miatt kellett minden figyelmével Ruathymre koncentrálnia.
Sok évvel korábban Vestress nagy harcok árán szerezte meg Ascerlét. Barbár lények és gonosz szellemek tanyáztak a környező romokban, a Bíbor Zátonytól északra. A banshee, a sikoltó szellem volt a legfélelmetesebb, amely az eltemetett kincseket őrizte. A szellem valaha sötételf varázslónő volt. Egy hadsereg tagjaként érkezett a felszínre, amely az elfek városát akarta bevenni, még valamikor hosszú évszázadokkal korábban. A visszaúton azonban maga alá temette a jég, amely Ascerle városát is elsodorta. Életben maradt a halál után, bansheevá változott, és a romok mágikus kincseit őrizte, melyet oly sokan próbáltak megszerezni az évek során. Vestressnek sikerült legyőznie őt egy gigantikus mágikus csatában, és száműzte egy távoli helyre. A dolgok ennyiben is maradtak évekig.
Ekkor megjelent Iskor, a vízdémon, és vele együtt az idegen síkról származó teremtmények egész hada. Vestress megörült, amikor az idegen lények véletlenül rábukkantak egy vízkapura a föld alatti város, és Ruathym között.
Ruathym fontos stratégiai pontja lenne a birodalmának, hiszen félúton feküdt a Bíbor Zátony és a Moonshae-szigetek, valamint nyugatról Vízmélyvára között, ráadásul a meleg Áramlat vonalán feküdt, amely az elfek szigetétől, Evermeettől indult keleti irányba. Vestress eltökélte, hogy Ruathym szigetét mindenképpen csatolja a Kraken Szövetséghez. Amikor azonban át akarta küldeni a seregét a kapun, egy ősi, makacs ellenséggel találta szentben magát. A banshee pont a vízkapuba fészkelte be magát.
Az élőhalott teremtmény eltökélte, hogy egyetlen élőt sem enged át a kapun, és már évszázadok óta zárva tartotta. Vestress nem adta fel, inkább taktikát változtatott. Rávette luskani kapcsolatát, hogy segítsen meggyengíteni Ruathym védelmét. Csak nemrég jött rá, hogy Iskor és a vízelementálok meghaladják a szellem mágikus képességeit, így őket csatolta a seregéhez, és kiküldte őket, hogy tizedeljék meg Ruathym harcosait. Ettől viszont nyughatatlanná vált a szellent, maga Vestress is kezdte elveszteni a türelmét, és egyszer s mindenkorra le akart számolni vele.
A kormányzó zaklatottan felállt, és kislisszolt a távolbalátó teremből, mely összekötötte birodalma minden szegletével. A szövőszékére volt szüksége. A faliszőnyeg bonyolult mintáit, a vetülék és a fonal összetett mozgását legalább tökéletesen uralta.
A szövőszoba azonban nem volt üres. Shakti álldogált a majdnem kész faliszőnyeg előtt, és érdeklődve nézegette. A papnő felnézett Vestress közeledtére.
– Érdekes jelenet – jegyezte meg, és a forró tengerparton szenvedő tengeri elfekre mutatott, akiket valósággal égettek a kíméletlen napsugarak. – Úgy tűnik, hogy ez a férfi itt a sarokban még nem volt ott tegnap. Úgy néz ki, mint az egyik szolga.
Időnként ennem kell – felelte nyugodtan az agyszívó.
Furcsa, vad fény csillant a sötételf szemében.
– Akkor úgy van, ahogy gondoltam! Megtaláltad a módját, hogyan zárd be a szőnyegbe ezeknek a... teremtményeknek a lelkét! – ezzel a hajába túrt, és elővett egy tízcentis, tűvékony tőrt, majd az egyik agonizáló elf fölé tartotta.
– Szabad?
Az agyszívó bólintott, mire Shakti beledöfte a tűt a faliszőnyegbe. A felnyársalt tengeri elf megvonaglott, és néma sikolyra nyitotta a száját.
– Lenyűgöző – lelkendezett a papnő, majd játszadozott még egy kicsit. – Mesés árat kérhetnél érte Menzoberranzanban.
Ha elfoglaljuk végre, és Luskan irányítása alá kerül Ruathym, és elfogjuk a varázslónődet, talán készítek neked egyet, ajándékba.
Shakti nehezen bár, de eltette a tűszerű tőrt, és az agyszívóra nézett.
– Én tudom, hogy mire készülsz, ellentétben azzal az ostoba Rethnorral. Hagyod, hogy Luskan meghódítsa Ruathymet, de nem engeded, hogy ők irányítsák – állapította meg nyugodt hangon.
Lenyűgöz minket az eszed – hízelgett az agyszívó – Igaz, hogy felhasználjuk Luskant. Nem tenne jót, ha kiderülne, hogy mindenféle különös teremtmények támadták meg Ruathymet, és a botor kalandorok esetleg Ascerle nyomára bukkannának. Nem, hagytuk ezt az emberekre. Nem kockáztathatjuk meg, hogy esetleg felfedezzék a várost.
– És milyen szerepet szántál ebben nekem? Ne próbáld tagadni, különben nem tudsz itt tartani – mondta határozottan Shakti.
Vestress alaposan végigmérte a nőt, mielőtt válaszolt.
Meg akartuk ismerni a képességeidet. Miután elfoglaltuk Ruathymet, megparancsoljuk Iskornak, hogy vigyen vissza mélysötétbe, ahol egy éles szempárra teszünk szert a személyedben. Információval fizetjük meg a szolgálataidat. A Kraken Szövetség terebélyes kém-, tolvaj-, és orgyilkos hálózata a rendelkezésedre áll.
– Ezt már mondtad. De mi van az üzlet többi részével? Liriel Baenrével például? Él még egyáltalán, vagy sikerült megölnöd valahogy?
Nocsak kedvesem – mélázott –, vannak rejtett képességeid. Ne aggódj, a varázsló él.
– Hozd el nekem, élve, és biztosíthatlak, hogy mindent elmond, amit csak tud. Ha túl ellenállónak bizonyulna, és nem tudnál behatolni az elméjébe, megtámadom Vhaeraun, a tolvajok sötételf istenének mágiájával, és kiszedek belőle mindent. Cserébe megmutatod, hogyan kell ilyet készíteni – szögezte le Shakti, és mohón a faliszőnyegre mutatott.
Vestress bólintott, majd néma utasítást küldött, mire két ogresellő lépett be a terembe. Utasította őket, hogy hozzanak friss halat és zöld bort a sötételfnek, és egy alázatos tengeri elfet neki. Úgy gondolta, így lehet a legkellemesebben eltölteni a délutánt: egy elf agyon csemegézve, miközben a faliszőnyegbe zárt lelkeket kínozza, és ezzel a különösen, gonosz sötételffel szövögeti sötét terveit. A Shaktinak adott ígéretével ellentétben megöli a varázslónőt, a lelkét pedig beleszövi a faliszőnyegbe. Lichként a foglyává teszi Lirielt, így a mágiája mindig a rendelkezésére áll majd, és miután már többé nem lesz szüksége rá, odaadja a faliszőnyeget Shaktinak. A sötételf bizonyára árulásnak minősíti a dolgot, de valószínűleg már hozzá szokott.
Addig is, miért ne élvezhetnék egymás társaságát. Még egy kormányzó is lazíthat néha.

* * * * *

Rethnor mindeközben lázasan munkálkodott. Elhagyta a víz alatti erődítményt, és Seiger király palotájában vendégeskedett. Onnan küldözgette az üzeneteit a tengeren kóborló Luskani hajóknak, hogy minél előbb összehívjon egy kisebb sereget, amellyel meglepetés támadást intézhet Ruathym ellen.
Közeledett a támadás ideje. Egyvalami azonban még hátra volt: a ruathymi berszerkerek elpusztítása. Ha a nagy hatalmú harcosoktól sikerülne megszabadulnia, akkor könnyedén elfoglalhatná a szigetet. Bár szerette a harcot, semmi kedve sem volt szembeszállni egy törzsnyi berszerkerrel, akik a hazájukat védelmezik. Váljanak csak saját maguk áldozatává, végezzen egy ismerős kéz velük. Ha a rövid hajú férfi, aki levágta a karját, velük pusztul, annál jobb.

* * * * *

Az álmatlanul töltött éjszakák, a harci fáradság és a hosszú visszaút matt elcsigázott Liriel szó szerint bedőlt az ágyába, Hrolf kunyhójában. Tunikára vetkőzött, és megfogta a gyűrött takarót. Ujjai valami kicsiny szőröset, valami ismerőst tapintottak. Azonnal kirántotta a tőrét, majd óvatosan felhajtotta a takarót.
Egy apró, nagyon is ismerős pók lapult alatta. A hátán díszelgő kicsiny vörös homokóra elárulta, hogy egy fekete özvegyről van szó, amely képes egy egészséges felnőtt férfit is egy pillanat alatt halálra mérgezni. Mélysötétben élő rokona nagyobb és ravaszabb. Ez zavartnak és elhagyatottnak tűnt.
– Szegény pára – dorombolta Liriel. Egyáltalán nem jelentett veszélyt a számára. A sötételfek kedvelték a pókokat, és a legtöbb pókméregre immúnisak voltak. Aki az ágyába tette az állatot, nyilvánvalóan nem tudta ezt.
Merengve cirógatni kezdte a pók vörös és fekete hátát, mint egy ruathymi kisgyerek, aki a kutyájával játszadozik. Az állat elég fásultnak tűnt, így Liriel óvatosan a tenyerébe helyezte, és kisétált vele a kunyhóból. Először beviszi az erdőbe, ahol hálót szőhet, és vadászhat, utána megkeresi a tettest.
Majdnem egy órájába telt, mire megfelelő bizonyítékot talált a kunyhóban: egy halovány hamucsík a padlón, és egyetlen vörös hajszál a takaró fodrai közt. Ahogy sejtette, a támadója nem más, mint Hrolf vörös hajú, pipázó első tisztje.
Leült az ágya szélére, és a következő lépésén gondolkodott. Megfenyegethetné nyíltan Ibnt, de ugyan ki hallgatná meg? Megtámadhatná, de nem valószínű, hogy belopná magát a falusiak szívébe, és minden esélyét elvesztené, hogy a sámán tanítványává váljon. Márpedig nem hagyhatja annyiban a dolgot. Tudatnia kell Ibnnel, hogy tudja, hogy ő tette.
Lehunyta a szemér, és lágy kántálásba kezdett. Egészen egyszerű varázslat volt, egy adomány, amelyet Lloth még azoknak is biztosított, akik nem voltak papnők. Hívó szavára több száz pók özönlik majd ki az erdőből és a farakások alól, és indul Ibn kunyhójába. Nem támadnak rá, nem sodorná ily módon veszélybe a csodás, szent állatokat, de egész éjjel szőnek majd, amíg már az egész szobát beteríti a selymes pókháló.
Amint elmondta a varázslatot, bezuhant az ágyba, és egyből elnyomta az álom. Utolsó gondolata Ibn volt, amint reggel pókhálóba bugyolálva ébred. Ajkai ferde mosolyra húzódtak a kellemes gondolatra, majd végleg álmatlan álomba merült.

* * * * *

Liriel hajnalhasadás előtt riadt fel, zakatoló lelkében érezte, hogy valami szörnyűség történt.
Ekkor meghallotta a tradicionális halotti sirámot, mellyel átvezetik a meggyilkolt személy lelkét a túlvilágba. A sirám ismeretlen szövegébe egy ismerős név keveredett, egy név, melyet túlságosan is jól ismert.
Lelökte magáról a takarót, és kiviharzott a kunyhóból. Arra sem vette a fáradságot, hogy felöltözzön, vagy magához vegye a fegyvereit. Egy szál tunikában rohant a gyászos ének irányába, a falu közepe felé, ahol kisseb tömeg gyűlt egy halovány alak köré. Felismerte a sántán mély hangját, mely annyira hasonlatos a halottéhoz, és felismerte a körben állókat, akik szokásos csizmájukat és köpenyüket viselték. Dagmar is ott állt közöttük, halálra vált arccal. A nők többsége sírt, de úgy tűnt, hogy Hrolf rokonának nem maradtak könnyei.
Éles, elkeseredett fájdalomüvöltés zavarta meg a lágy kántálást. Liriel tompán érzékelte, fogy a saját hangját hallja, mintha sűrű, fátyolos köd ereszkedett volna rá.
Öntudatlanul cselekedett, és már csak azt vette észre, hogy Hrolf mellett térdel. Kisimította a férfi nedves, kócos fürtjeit, megfogta hideg kezét, és az arcához szorította. Halkan kántálni kezdte a sirató éneket, melyet még a Koponyák Városában hallott, amikor Eilistraee, a Sötét Szűz papnői megsiratták a csatában elesett társaikat.
Ulf hangja elhalkult majd végleg elhalt, mert megérezte, hogy a nő fájdalma sokkalta nagyobb, mint az övé. Nézte, amint a dock-alfar szabályosan, önkívületi állapotban ringatódzik a kísérteties ének dallamára. Gyásza keserűbbnek tűnt a megnyugtató könnyek nélkül, arany szemei szinte lángra lobbantak ébenfekete bőrében. A sztoikusan álldogáló, és kötelességtudóan sírdogáló északi nők mellett a gyászoló sötételf látványa rémisztően hatott. Valahogy mégis végtelenül nemes volt, és Ulf meghatottan nyugtázta, mennyire szerették Hrolfot életében.
Hálás volt az elfnek, amiért rámutatott valódi érzelmeire. Ő és Hrolf egy ikerpár fiaiként születtek, és együtt nőttek fel. Senkit sem szerethetett volna nála jobban, mégsem értette meg sose Hrolf gyerekes, sőt katasztrofális rajongását egy bizonyos elf nő iránt. Mélységesen megütközött rajta, amikor Ulf a lányának fogadta ezt a fekete elfet. Hirtelen rádöbbent, hogy mennyire hasonlóak: a kalóz és a törékeny varázslónő, mindketten vadak és fékezhetetlenek, olyan élvezettel vetették bele magukat az élet minden apró részletébe, amilyet ő csak a csatatéren érzett. Az elf még a gyászában is annyira formabontó volt, mint amilyen Hrolf volt egész életében. Olyan búcsúban volt része, amelyet nagyra értékelne a derék kalózvezér.
Pár perc elteltével a sámán feloszlatta a tömeget, majd a nő vállára tette a kezét.
– Elvesztettem a barátomat és a rokonomat – mondta lágyan. –, de úgy tűnik, hogy te az apádat vesztetted el. Ez a föld többé nem idegen a számodra. A szíved egy darabkája örökre Ruathym-szigetén marad.
A sötételf bólintott. Tudta, érezte, hogy ez igaz. Harcolt ugyan egy ruathymi falu védelmében a halemberek ellen, de tudta, hogy valójában Hrolf halála köti a szigethez. Csupán egyszer érzett életében ehhez hasonló elkeseredést és veszteséget. Még csak piciny gyermek volt, amikor Gromph Baenre, az apja, megölette az anyját, hogy egyes egyedül rendelkezzen minden tehetsége felett.
– Még egy isten sem alkothat könnyedén rúnát – folytatta Ulf, mintha csak a nő gondolatmenetét követné. – Az ár mindig magas, és csak egyre magasabb lesz, mire az út végére érsz. Még mindig akarsz tanulni?
Liriel a sámánra emelte lángoló szemeit.
– Még kérded? Hrolf halott. Megtudom, hogy miért halt meg, és megszerzem a hatalmat, hogy megbosszuljam, akár segítesz, akár nem!
Úgy tűnt a válasz kielégíti a sámánt.
– Akkor kezdjük.

 

 

Tizenhetedik fejezet
Yggsbrasil gyermeke

Még aznap megtartották Hrolf temetését. A falubeliek jó része részt vett az előkészületekben, sok mindent kellett elintézniük. Az Elfszüzet fel kellett mosni, és fel kellett díszíteni, a palánkot és a gerendákat vastagon bekenték bálnazsírral. Dalokat írtak az elhunyt tiszteletére, fát gyűjtöttek, hogy hatalmas tüzet rakjanak, pompás lakomát csaptak, hogy senki sem felejtse el mi is vár rájuk Tempus csarnokában.
Ruathymi szokás szerint az első tiszt felügyelte az előkészületet, de Ibnt sehol sem találták. Liriel vette át a vezető szerepet. A falubeliek kérdés nélkül teljesítették az utasításait, annak ellenére, hogy csak egy nő, ráadásul egy elf. Gond nélkül átvette az irányítást, hisz hozzá szokott a nagyszabású rendezvények szervezéséhez. Furcsának találta, mennyire hasznosnak bizonyultak azok a képességei, melyekre Menzoberranzan dekadens báltermeiben tett szert.
A lenyugvó nap aranyló színei megfestették a ringatódzó hullámokat, mire a falubeliek odagyűltek az öbölhöz, hogy elkísérjék a kapitányt utolsó útjára. Liriel olyan kifejezéstelen arccal hallgatta végig Olvir és Ulf búcsúdallamait, mint az Elfszűz mozdulatlan fafigurája. Amikor véget ért a szertartás, a sötételf intett, hogy indítsák útjára a hajót.
A legénység engedelmesen beállította az irányt, majd vitorlát bontott. Nem a szokásos színes vitorlát, hanem egy hatalmas, kék győzelmi vásznat, melyre Bjorn Tempus szent szimbólumát pingálta.
Az éjszaka eljövetelét hirdető fagyos fuvallatok beleharaptak a vitorlába, meglódítva a hajót. Lassan sodródni kezdett, majd mikor elért Liriel látóhatárának a szélére, meggyújtott egy nyílvesszőt a lobogó tűzben, és egy hosszú íjra helyezte. Nagy ívben kilőtte, majd a vessző lángoló hullócsillagként szállt alá és csapódott a fedélzetbe. Egy másodpercnyi néma várakozás után a hajó fáklyaként lángra lobbant.
A ruathymiek elégedetten nézték, amint Hrolf halotti máglyájának szikrái a lenyugvó nap felé törnek. Ősi, egyre kevésbé alkalmazott rituálé volt, mégis mindenki érezte, hogy mennyire helyénvaló. Mindenki tudta, mennyire szerette a kapitány az Elfszüzet. El sem tudták képzelni, hogy valaki más rója a fedélzetét. Erőt merítettek a látványból. Eszükbe jutottak a régi, dicső idők, büszke láng gyúlt meggyötört szívükben. Bármi is történt velük az utóbbi időkben, egy büszke nép leszármazottai voltak, akik sosem fognak megtörni.
Az elf faszobor ekkor megmozdult, mintegy alátámasztva a gondolataikat. A hatalmas elf szűz magasra emelte lángoló pallosát, és a falubeliek ámuló tekintete előtt alakot váltott. Többé már nem egy törékeny elf nő volt, hanem egy széles vállú északi, szőke tincsekkel, széles bajusszal és kék szemekkel, melyben ott lobogott az élet szeretetének kiolthatatlan lángja. Hrolf, a nyakas még egyszer utoljára életre kelt előttük. Arcát kaján mosolyra húzta, állát győztesen felszegte, majd alámerült, hogy örökre elnyeljék a simogató hullámok.
Minden szem a kör közepén álló kicsiny sötételfre nézett. Nem annyira csodás mágiája, mint inkább az nyűgözte le őket, hogy egy idegen hogyan értheti meg ennyire egy harcos érzelmeit. Bár senki nem tette szóvá, valahogy mindenki úgy érezte, hogy a fulladás nem méltó halál. Azzal, hogy az elf harcosokhoz méltó temetést rendezett Hrolfnak, arra emlékeztette őket, hogy a kapitány mennyire szerette a harcot, visszaállítva ezzel minden becsületét.
Ulf lépett a néma sötételf mellé, és a vállára tette a kezét.
– Gyere – mondta lágyan. – Majd később csatlakozunk a többiekhez. Mielőtt leszáll az éj, át kell vinnünk a holmidat a kunyhómba.
Liriel gyanakvó pillantást vetett a sámánra.
– Miért?
– Nem maradhatsz egyedül ilyen körülmények között.
– Baromság. Fél életemet egyedül éltem le!
– Itt ez a szokás. A tanítvány a mestere házában lakik. Ma éjjel elkezdjük a tanításodat.
Liriel ellenkezni kezdett. Kimerült volt, és sajgott a szíve, semmi kedve sem volt a rúnamágiával foglalkozni, pedig pont ezért jött Ruathymba, Továbbra is égető szüksége volt rá mind neki, mind Fyodornak, ráadásul ideje sem volt a gyászra. Így hát kurtán bólintott, és elindult Hrolf kunyhója felé.
Valamivel később, a halotti tor végén, amikor már mindenki ágyba vonult, a sámán és a tanítványa bement a sötét erdőbe. Némán kaptattak fel egymás mellett egy fűvel borított domb tetejére. Egyetlen halvány ezüstcsík bukkant elő a hold pereme mögül, mely hervadt könnycseppként lógott alá.
– Láthatatlan erő lakozik a földben és a tengerben. Aki sámán akar lenni, annak fel kell ismernie ezt az erőt, ahhoz, hogy a rúna alakot öltsön az elméjében. Itt erős a mágia. Lássuk, ráérzel-e.
Ezzel megfordult, és elment a tisztásról.
– Ennyi? – hördült fel hitetlenkedve Liriel. – Ez az a tanítás, amit ígértél?
A sámán megfordult és a szemébe nézett.
– Találd meg az erőt. Még a leghatalmasabbak, még az istenek sem kapják meg a rúnát könnyedén. Hogyan alkothatnád meg a rúnát anélkül, hogy ráhangolódnál az erőre?
Mivel nem tudott szembeszállni ezzel az érveléssel, megfordult, és a tisztás közepére gyalogolt. Becsukta a szemét, majd nagy levegőt vett, hogy teljesen kitisztítsa az elméjét, mint olyankor, amikor valami különösen nagy erejű varázslatra készül. Varázslóként megtanulta, hogy a varázslatkomponensekkel, a kántálás hangjaival és a finom kézmozdulatokkal hogyan vonja az irányítása alá a mágiát. Gondolatait ráhangolta a Szövedékre, a mágia hálójára, mely az életet irányította.
Az elfek nem használják a Szövedéket, ők a részét képezik.
Nem tudta, honnan származik a gondolat, de hitt az igazában. Olyan erőt érzett, amely a sajátja, olyat, amely ő maga. Maga elé képzelte a mágia fonatát, mint megannyi gondosan szőtt szálat, és megpróbált a legmélyére hatolni. Egy idő után rátalált arra a helyre, ahol állt, és a memóriájába véste a képet.
Egy pillanatra sem állt meg eme új és csodás látomás láttán, folytatta néma utazását. Azt az erőt kereste, amely egyes egyedül ahhoz a helyhez kapcsolódott. Mikor megtalálta, nem egy egyszerű szövedéket látott, hanem egy sokkal kifinomultabb és mágikusabb fonatot. A hold vastag ezüstös fényoszlopokat küldött a tisztásra, hogy összekösse az eget és a földet. Lirielnek eszébe jutott Qilué és Eilistraee többi papnője, akik énekkel, tánccal és vadászattal üdvözlik istennőjüket. A holdfény szent dolog volt a számukra, istennőjük mágiájának szimbóluma és forrása. Ők felismernék a hely mágiáját, és tudnák, hogyan kell használni.
Liriel ösztönösen táncolni kezdett. Először lassan imbolyogni kezdett, a karjait a hold ezüst ösvényei felé nyújtva. Majd körözni kezdett a tisztáson, bonyolult minta szerint, melyről addig nem is sejtette, hogy ismeri. Már rég nem táncolt, és a várva várt élmény tovább taszította delejező eksztázisába. Pörgött, hajlongott és ugrált. Mindig megtalálta a helyes mozdulatot, és azt követte.
Teljesen elvesztette az időérzékét. Csak a tánc létezett a számára. Csak akkor hagyta abba, amikor a hold már alábukott a környező ormok mögött. Megállt, szíve vadul kalapált, tunikája feszesen tapadt izzadtan csillogó testére.
Halk hangot hallott az erdőből. Megpördült, tőrrel a kezében. Ulf bukkant elő a levelek mögül, áhítattal átitatott szemekkel. Odasétált a sötételfhez, nem törődve a fenyegető fegyverrel, és megérintette egyik nedves hajfürtjét.
Liriel a tekintetével követte a mozdulatot, és elakadt a lélegzete. A haja, amely mindig fehérebb volt még a szűz hónál is, most ezüstösen csillogott. Semmi kétség, ez Eilistraee kegyének a jele.
Jóleső érzés öntötte el a szívét. A sötét köd, mely akkor telepedett rá, amikor fogadalmat tett Llothnak, egyszeriben szertefoszlott, majd ugyanolyan gyorsan rátört a mindent elnyomó sötétség. Rátelepedett ugyan, de hatalommal kecsegtetett. Haja csillogó fénye elillant, mintha valaki elfújta volna a láthatatlan gyertyát. Lloth visszaszerezte.
– Még sosem láttam ehhez foghatót – ámuldozott Ulf. – Nem gondoltam volna, de lehet, hogy már ma este Yggsdrasil Gyermeke elé állhatsz! Megmutatom az utat.
– Nem kell – felelte. Bár Eilistraee érintése lesiklott róla, megértette, hogy minden helynek és személynek saját mágiája van, és tisztán emlékezett a szent fához vezető ösvényre. Megfordult és határozott léptekkel megindult az erdő felé, a döbbent sámánnal a nyomában.
Liriel ráérzett, és tévedhetetlenül követte a mágikus ösvényt. Egyszer csak megállt egy hatalmas tölgyfa előtt. Ősi fa volt, öregebb, mint a hosszú életű sötételfek emlékezete, mégis erős és friss levelek ültek az ágain, melyek megkülönböztették a többi hatalmas tölgytől.
– Ez az – mondta határozottan.
– De nincsenek rúnák a törzsén – jegyezte meg Ulf.
Liriel válaszképpen becsukta a szemét, és maga elé tartotta mindkét kezét. Nem tudta biztosan, hogy a varázslat felfedi-e ezt a fajta mágiát, de a sámán szisszent levegővétele jelezte, hogy sikerrel járt.
Liriel kinyitotta a szemét és megpillantotta a törzset. Tucatnyi bonyolult, egyedi rúnát véstek rá. Végigfutatta az ujját az egyiken és érezte az ősi vésetet. A jelet ténylegesen a törzsbe vésték, de láthatatlan maradt a közönséges szemfélődő előtt.
– Jól csináltad – szólalt meg Ulf. – Meg kell válaszolnod öt rituális kérdést, mielőtt nekifoghatsz. Az első: Mi Yggsdrasil Gyermeke?
– Egy szimbólum. – idézte Liriel az egyik könyvből. – Yggsdrasil Fája hordozza minden élet alapját. A világok olyanok, mint a gyümölcsök az ágain.
– Miért jöttél?
– Hogy rávéssek egy hatalomrúnát a törzsére – idézte fel a rúnát, mely már napok óta formálódott az agyában.
– Hogy alakult ki a rúna?
– A mágia magából az életből ered, így a rúnának is onnan kell erednie. Hosszú útra indultam, hogy tanuljak és tapasztaljak, és hogy a rúna alakot öltsön az elmémben.
– Mivel vésed bele a rúnát a törzsbe?
Liriel leakasztotta a nyakából a Szélben Járót, és eltekerte a kicsiny tőrt. A mozdulat hatására kicsúszott a hüvelyéből, felfedve, hogy valójában nem tőr, hanem egy apró véső.
– Ezzel a varázsereklyével vésem bele, melyet ősi rúnaalkotók készítettek, és az ősi istenek áldották meg.
– És hogy végzed el az alkotást?
Erre a kérdésre nem a könyvekből tanulta meg a választ, hanem ott és akkor az ezüstfényben úszó tisztáson.
– A föld erejének a segítségével, melyből Yggsdrasil Gyermeke táplálkozik, a tölgyfa erejével, és saját mágikus erőmmel. – felelte.
A sámán elégedetten bólintott.
Liriel az ősi fához lépett, és végigfuttatta a kezét a törzsén, hogy megkeresse a legmegfelelőbb helyet. Amikor megtalálta, felemelte a vésőt, felidézte a rúnát, és hagyta, hogy átjárja minden egyes gondolatát.
Hosszú percek teltek el, de ő meg sem mozdult. Nem volt teljes a minta, a rúna még nem öltött teljes alakot. Csalódottan és zavartan álldogált a fa előtt, próbált rájönni, hogy mi hiányzik.
Fyodor.
A válasz mellbe vágta, de tudta, hogy ez az igazság. Nem teheti meg Fyodor nélkül, mert a harcos szerves részét képezi a küldetésnek.
Kinyitotta a szemét, és kifújta a levegőt. Ez már túl sok volt egyszerre. Mindig is úgy gondolta, hogy ő a felelős mindkettőjük küldetéséért. A barátjának és a társának fogadta a férfit, most mégis úgy érezte, hogy a sorsukat kuszább szálak kötik össze, semmint megérthetné azokat.
Szó nélkül megfordult, és elsétált a fától.
Ulf sem szólt semmit, sőt, úgy tűnt, hogy még a nőnél is jobban átlátja a helyzetet.
– Próbáld meg újra, ha felkészültél – mondta végül –, de akkor már nem lesz szükséged rám.

 

 

Tizennyolcadik fejezet
Horgerstead

Liriel alig egy órát szendergett, amikor felriasztotta az alatta dúló hangzavar. Egy teljes percnek kellett eltelnie, mire rájött, hol is van valójában. Ulf kunyhójának a padlásán kapott egy ágyat. Morogva lerúgta magáról a takarót, gyorsan felöltözött, és lerobogott az alsó központi helyiségbe, amely konyha, nappali és háló volt egyben.
A szobában izzott a munka. Ulf felesége, Sanja, egy nagydarab nőszemély, akinek folyton olyan volt az ábrázata, mintha egy kancsó savanyú tejet nyelt volna, kivirultan serénykedett. Mintha fesztiválhoz öltözött volna: haját kontyba fogta, és arany csatokkal rögzítette, csipkés ingére vörös felöltőt húzott. Ruhákat és különböző háztartási eszközöket pakolt lázasan egy hatalmas ládába, és vidáman pörölt a lézengő szolgákkal. Dagmar is ott serénykedett anyja oldalán, de Liriel észrevette, hogy a lány sápadt, és kedvetlen.
– Mi folyik itt? – kérdezte a sötételf, és kiszolgálta magát egy dúsan megrakott epertálról.
– A lányom Holgersteadba utazik – felelte Ulf. – Csatlakozik Wedigar, az ottani Első Fejsze házához. Teliholdkor összeházasodnak. Ez nagy megtiszteltetés a családunknak – mondta, majd szigorú pillantást vetett a lányára.
Lirielnek nem kellett megkérdeznie a lány véleményét, tisztán kiült az arcára. Megdöbbentőnek találta, hogy senkit sem érdekeltek a lány érzelmei. Nem tudta eldönteni, hogy sajnálja-e a lányt, vagy inkább próbáljon lelket verni belé.
Egyikre sem maradt sok ideje. Még a reggelijét is ott hagyta, mert időközben két szolga kicipelte a nehéz utazóládát, és feltették egy ökrökkel vontatott szekérre. Jó pár láda és hordó pihent mát rajta, szorosan a gerendákhoz szíjazva.
Sanja keresztbe fonta a karját, és kritikus szemmel vizslatta a kocsit.
– Dagmar, már csak a hagyományos olajok és ételek hiányoznak. Hrolf raktárából magadhoz veheted őket. Még egy Első Fejsze sem elégedetlenkedhet a hozományod miatt. – harsogta elégedetten.
Lirielnek leesett az álla. Egy nőnek kell hozományt vinnie? A hazájában még a legalantasabb férfiaknak sem kellett ily módon megalázkodniuk. A férfiakat hálótársnak választották ki a nők, annak függvényében, hogy mi vonzót találtak bennük. Persze ugyanolyan könnyedén meg is szabadultak tőlük, de a családjuknak legalább nem kellett eladniuk őket!
Mielőtt még megszólalhatott volna, Sanja levette arany karpereceit, majd a lányának adta, és egyúttal ellátta jó tanácsokkal, hogy mik is a jó feleség kötelességei.
A nyílt és részletes beszéd még a humoros sötételfet is megdöbbentette. Dagmar olyan gyorsan elköszönt, ahogy csak tehette. Arca továbbra is kifejezéstelen és falfehér maradt, kivéve néhány szemérmes vörös foltot.
– Elkísérlek Hrolf raktárába – bökte ki hirtelen.
A lány csak bólintott, minél előbb el akart már indulni. Megfogta a kantárszárat, és elindította az ökröket a raktár felé. Liriel felvette az állatok ritmusát, és némán lépdelt a lány mellett, amíg oda nem értek a kacsáknak és nyulaknak otthont adó ólhoz.
Dagmar megállt az udvar végében, és végighordozta bánatos tekintetét a konyhakerten. Dagmar feladata volt a kert ápolása. A lány valójában ugyanolyan szolga volt, mint bármelyik más, velük együtt halászott és kertészkedett. Ez volt a sorsa egy fontos és viszonylag gazdag ember egyetlen lányának! Vajon miféle sors várhat rá egy idegen asszony házában?!
Két hatalmas láda állt az útjukban, tele homokkal és sós vízzel. Liriel észrevett benne egy kagylót, amint épp befúrja magát a homokba. A falusiak mindig tartottak egy kis kagylót és ehető vízi növényt raktáron. Kihalászott egy rövid indadarabot a vízből, és merengve rágcsálni kezdte, miközben próbált valamiféle megoldást találni Dagmar bajára. Véletlenül a lány arcára tévedt a tekintete, és azonnal szertefoszlott minden tapintatossága.
– Nem kell megtenned – mondta ki kertelés nélkül –, harcolj az igazadért, én kiállok melletted. Még senkit sem láttam, akivel ilyen rosszul bántak volna!
A fiatal északi lány azonban megrázta a fejét.
– Mennem kell – lehelte réveteg hangon, és a vállára dobott egy félrecsúszott hajfürtöt. – Az Első Fejszének szüksége van egy hamfariggen örökösre, aki csatába vezetheti a berszerkereket. Az én feladatom, hogy megajándékozzam eggyel.
– Hallottad, mit mesélt Hrolf Ygrainéról – folytatta halkan. –, az ikertestvérem volt. Tavaly tavasszal halt meg egy hirtelen támadt szélviharban. Amikor megszülettünk, egy öregasszony azt jósolta, hogy Ygraine visszahozza Ruathymba az alakváltó mágiát, és végre visszanyerjük régi dicsőségünket. És ugyan hogyan dicsőülhetne meg egy északi nő, ha nem a férje és a fiai révén? Ygraine párja volt a falu utolsó hamfariggen harcosa, de ő halott. Az egész szigeten Wedigar az utolsó alakváltó harcos, és fiú örökösre van szüksége. Ygraine önszántából is hozzáment volna. Most rám szállt a feladat. Mi mást tehetnék?
Liriel tehetetlenül az égnek emelte a kezét. Ha Dagmar így gondolkodik, akkor nincs számára mentség!
– Valamit mégis csak tehetsz értem – suttogta a lány. – Csendben és egyedül akarok Holgersteadba menni. Hagyj elmenni, várj egy kicsit, majd térj vissza apám házába, így nem tudják meg, hogy elmentem. Máskülönben velem jönnének, és nagy ceremónia közepette adnának át Wedigarnak. Azt nem bírnám elviselni.
A kérés ésszerűnek tűnt, így az elf bólintott, és beslisszolt az erdőbe. Egy órát vár, majd visszatér a kunyhóba, és beszámol Dagmar szökéséről.
Elképzelte Sanja döbbent haragját, és ez elégedett mosolyt csalt az arcára. Az egykedvű nő nagyon is heves kitörésekre képes. Egyszer már tanúja volt a tombolásának, amikor egyik éjjel berángatta Ulfot a kunyhóba, és nekiesett. Nem volt annyira látványos, mint a sötételf papnők dühöngése, akik kígyófejű korbáccsal, és mágikus nyalábokkal érvelnek, de így is meggyőzően hangzott.
Legalább feldobja valami a kétségkívül rosszul induló napot.

* * * * *

Rethnor még ágyban volt Vestress palotájában, amikor a kristályajtó hangos robajjal berobbant. A szilánkok szanaszét repültek, beterítve az egész helyiséget. Egy éles kristálydarab mélyen belefúródott az alkarjába, mikor eltakarta az arcát, hogy védje a szemét.
Kirántotta a szilánkot, majd szitkozódva talpra ugrott és azonnal a kardjáért nyúlt. Védekező pozícióba helyezkedett, és szembenézett a behatolóval.
Shakti állt az ajtóban egy füstölgő, háromágú harci villával. Lándzsaként előreszegte, és izzó szemekkel megindult a Kapitány felé.
– Három napot töltöttél el Fent, és mit értél el?! – dörögte. – Liriel Baenre nélkül tértél vissza Ascerlébe. Mondd el, hogyan kapod el, vagy saját kezűleg öllek meg!
A harcos válaszképpen támadásba lendült. Kardját beszorította két villaág közé, majd oldalra fordult, kitépve a fegyvert a nő markából.
– Saját kezűleg? – gúnyolódott a harcos.
– Vagy a tiéddel – sziszegte összeszorított fogakkal Shakti, majd maga elé emelte mindkét tenyerét, és hangosan összecsapta őket.
Ismerős viszketés csípett a karjába, és jeges karmok ragadták meg a szívét. Álnok karja ismét a papnő gonosz mágiájának engedelmeskedett. Tehetetlenül nézte, amint a karja felemeli a kardját, és torkához szorítja a hegyét.
– Hogy kapod el Liriel Baenret? – kérdezte ismét Shakti, és közelebb lépett. – Mondd el, mit tettél eddig, és mit tervezel, vagy meghalsz!
Rethnor egy pillanatig sem kételkedett a nő szavaiban, és hevesen beszélni kezdett.
– Kapcsolatba léptem egyik kémemmel a szigeten, és végre megtudtam, hogy mi a varázslónő gyengéje. Van egy ember szeretője, az, aki levágta a karomat. A hírek szerint a nő hűséges hozzá. Ha elrabolnánk a férfit, biztosan utána jönne.
A papnő kétkedve fogadta a szavait.
– Liriel sötételf. Miért törődne egy emberrel?
– Van jobb ötleted? – horkant fel, ami elég kockázatos volt szorult helyzetében.
– Öld meg a harcost. Ha izgalmas szerető, Liriel dühös lesz, és meg akarja bosszulni a halálát – javasolta ridegen.
Rethnor elgondolkodott ezen. Meglepte az ötlet, ő ugyanis sosem törődött a hálótársaival.
– Azt teszem, amit javasolsz – felelte végül. – Közeledik a támadás ideje. A berszerkerek ma éjjel meghalnak. Mind – tette hozzá elégedetten.
– Igazán? Ki által?
A Kapitány lepislantott a kardot tartó karjára, és komoran elmosolyodott.
– Árulás által. Megtanultan, mennyire célravezető.
Különös fény csillant a sötételf szemében.
– Célravezető, sőt túlontúl hatékony – ezzel ez övébe nyúlt, és előhúzott egy hengeres tárgyat, amely leginkább egy korbács nyelére hasonlított.
Amint kijjebb húzta, több kötéldarab siklott ki ruhája fodrai alól Felemelkedtek, és szűk hüllőszemekkel meredtek Rethnorra. A Kapitány halálra váltan döbbent rá, fogy a korbács szíjai valójában mohó kígyófejek. Öt, hegyes méregfogakkal teletűzdelt hüllőpofa csapott felé.
Shakti visszahúzta a karját, majd előre csapott. A kígyófejek előrevágódtak, és a férfi búsába martak. Jeges, bénító fájdalom járta át a testét, és ernyedten a padlóra rogyott.
A papnő ismét visszarántotta a karját, kitépve a fogakat a húsából. Elégedetten álldogált Rethnor fölött, miközben az egy végeérhetetlenül hosszú percig próbált lábra állni. Újabb csapásra emelte a korbácsot, de leeresztette.
– Egyelőre elég – mondta közönyösen. –, de emlékezz, hogy mi vár rád, ha elbuksz, és feldühítesz!
Ezzel eltette a korbácsot, és a kígyók azonnal visszasiklottak a helyükre. Felkapta a harci villáját, és kiviharzott a szobából. Rethnor a szétzúzott ajtóra, majd duzzadt sebeire és kiszakadt húsára nézett, és elgondolkodott rajta, vajon milyen lehet idegesen a sötételf, ha most nem volt az.
Ekkor egy kósza ötlet tört át tompa elméje ködfelhőjén. Az átkozott papnő a saját testét fordította ellene. Talán ő is elárulhatja őt valamilyen módon. A papnő a varázslónőt akarja. Rendben, megkapja, de olyan féktelen haragra gerjeszti, hogy egész Ascerle beleremeg, ha megérkezik.
Egy vízmélyvári közmondás jutott az eszébe: „Két emberre néznek szánakozva az istenek, azokra, akik nem szerzik meg, amit akarnak, és azokra, akik igen.”

* * * * *

Liriel pont olyan szórakoztatónak találta Sanja kitörését, amikor megtudta, hogy elszökött a lánya, mint várta. A hasztalan tirádázás egy idő után azonban fárasztóvá vált.
Szerencsére Ulf is így találta, mert egy idő után szólt neki, hogy ideje elkezdeni a tanulmányait. Liriel bólintott, és szó nélkül követte a mogorva férfit. Épphogy csak elhagyták a falu határát, a sámán cinkos mosolyt küldött felé. Az elf is elnyomott egy vigyort. A férfi mégsem különbözik annyira a kapitánytól.
Ulf hamar kijózanodott, és rátért a feladatukra, Lirielnek azonban nehezére esett megszabadulnia Hrolf fájdalmas, ugyanakkor kellemes emlékétől.
– Magyarázd el a Szélben Járó mágiájának a lényegét – kérte a nőt.
Liriel elmondott neki mindent, amit Mélysötét különös, sugárzó mágiájáról tudott. A hely mágiához hasonlította, mert azt a sámán ismerte és értette.
– Mélysötét mágiája elolvad a napfényben, de ha sikerül megrajzolnom a rúnát, akkor örökre megőrizhetem, bárhová menjek is.
Ulf elgondolkodott a hallottakon.
– De miért van szükséged rá? Ott vannak az új varázslataid, ott a rúnamágia, amit használhatsz, és gyanítom, hogy valamelyik istenség is támogat az erejével. Amikor a holdtényben táncoltál, rátaláltál a hely mágiájára, és valami másra is. Kit hívtál? Selunet?
– Nem ismerek ilyen nevű istent – felelte zaklatottan Liriel. Nem szerette, ha szóba került hiányos teológiai ismerete. Nem szeretett idegenek előtt Llothról beszélni, és fogalma sem volt, hogy a féltékeny Pók Királynő hogyan reagálna Eilistraee említésére.
– Visszatérve a sötételf mágiára, attól vagyok az, ami. Te feladnád azt az erőt, amelyik a szülőföldedből ered, hogy valamilyen déli városban éljél, idegen varázslóként?
A sámán együttérzően bólintott, majd élesen a nőre nézett.
– Az északiak nem vallásosak, legalábbis nem annyira, mint a szárazföldiek. Olykor segítségül hívjuk az isteneket, például Tempust csata előtt, vagy Umberleet vihar idején, vagy Aurilt, amikor fagy fenyeget, de nem hajbókolunk előttük, és nem imádkozunk hozzájuk. Mi egyfajta üzletet kötünk velük. Ha az istenek nem teljesítik a részüket, ha nem segítenek, akkor egyszerűen megtagadjuk őket.
– De az istenek az imádathól táplálkoznak! – ellenkezett Liriel.
– Ha valaki cserben hagy, akkor többet nem kezdesz vele, nem igaz? Miért bánnánk másképp a halandókkal, mint az istenekkel?
A sötételf elhűlve hallgatta a mérhetetlen istenkáromlást, mégis talált benne értelmet. A Pók Királynő is megkérte hatalma árát. Neki is sötét üzletet kellett kötnie vele, amikor az Elfszüzet kellett elmenekítenie: megfogadta, hogy a papnőjévé válik.
Hirtelen megcsillant előtte a remény és az eretnekség fénysugara. Lehet, hogy kiszabadulhat szörnyű esküjéből.
Mégsem. A Pók Királynő teljesítette az ő részét. Felrémlett előtte a pillanat, amikor Lloth elragadta a hajót, és Abyssba rántotta. Csak egyetlen pillanatig tanyáztak ott, csak éppen annyi ideig, hogy Liriel átérezze a mérhetetlen elkeseredést, és horrort, ami belengte a helyet, és megérezze a gonosz csábító erejét.
– A rúnamágia teljesen eltérő – folytatta Ulf, szétzilálva az elf zaklatott gondolatait. – Yggsdrasil Gyermekével ne próbálj üzletelni!
– Miért ne? – kérdezte a mindig kíváncsi nő.
– Felesleges. Ugyan mit tudnál felajánlani egy tölgyfának?
A sötételf egy hosszú percig értetlenül meredt a sámánra, majd felfedezte a szemében bujkáló nevetést.
– Olyan lehetnél, mint Hrolf, de Sanja eltorzította a humorérzékedet!
– Nem is tagadom – helyeselt, majd elfordult, hogy elmenjen. A nő vállára tette a kezét, amikor az követni akarta. – Maradj itt egy ideig. Lehet, hogy megtalálod a válaszokat, miközben táncolsz. Nem mintha mi így csinálnánk, de azt hallottam, hogy az elfek tánc közben gondolkodnak a legtisztábban.
Liriel merengve bólintott, Látta, sőt tapasztalta a szavak igazát. Eilistraee papnői mindig gyógyulást, erőt és boldogságot találtak holdfényes táncaikban. Most azonban nem egy sötételf istennő erejére volt szüksége, hanem egy még veszélyesebb és félelmetesebb dologra.
Egy férfi szerelmére.

* * * * *

Fyodor napjai gyorsan teltek Holgersteadben, volt mivel lefoglalnia magát. Hosszú órákat töltött el a fegyverkovács mellett, folyamatosan fente a kardokat és csatabárdokat. Fiatal kora ellenére keserű harci tapasztalatokkal rendelkezett. Bjornhoz hasonlóan ő is megérezte a vihart, a csata közelgő szelét. A közelmúlt eseményei csakis egy nagyobb csata előzményei lehettek. Biztos volt benne, hogy hamarosan megtámadják Ruathymet, így minden tőle telhetőt meg akart tenni, hogy a testvérei minél jobban felkészülhessenek rá.
Merthogy a testvéreivé vált. Szó nélkül befogadták a házukba. A hazáját elhagyó – valójában az átok miatt száműzött – fiatal harcosnak mindennél többet jelentett ez. Mintha vízzel locsolták volna meg kitikkadt torkát. A ruathymi berszerkerek ott dolgoztak mellette, és érdekes történetekkel és trágár dalokkal könnyítettek a nehéz és fáradságos munkán.
Wedigar különösen sok időt töltött a társaságában. Folyamatosan az ősi időkről mesélt, amikor még az alakváltó berszerkerek uralták Ruathymet, és ők terrorizálták a tengereket. Fyodor megérezte az Első Fejsze hangjában megbúvó elszántságot, megértette, hogy a történetmesélést használja fel arra, hogy visszaszerezze az örökségét, amelyet nemrég oly csúnyán ellene fordítottak. Wedigar lassan kezdett tisztába jönni mindazzal, amit a nimfa bűbája alatt tett. Kezdte elfogadni, hogy nem ő a felelős a népe ellen elkövetett gaztettekért. Ez valahogy megnyugtatta, és türelemre intette. Eldöntötte, hogy kivár, és a megfelelő pillanatban súlyt le a láthatatlan ellenségre.
Azonban nemcsak munkából és mesélésből állt az élet Holgersteadben. Időnként szerencsejátékkal múlatták az időt, vagy úszóversenyt rendeztek az olvadó hótól sebes hegyi patakokban, vagy baráti erőversenyt szerveztek. Fyodor az elején nem mert részt venni bennük, mert attól félt, hogy elönti a harci láz. Wedigar azonban meggyőzte, hogy a mintegy hatvan másik berszerker talán elég erőt képvisel ahhoz, hogy lebirkózzák, még mielőtt magában, vagy másokban kárt tehetne. A rashemeni végül beleegyezett, és örömmel tapasztalta, hogy Wediga ígérete mennyire megnyugtatta, és mennyire az irányítása alá tudta vonni a berszerker harci lázat. Mámorító érzés volt ismét kardot ragadni, és úgy forgatni, hogy nem forrongó vére irányítja a mozdulatait, ha nem ő maga.
Még Hrolf első tisztjének váratlan megjelenése sem tudta elrontani a jókedvét. Ibn azért jött, hogy eladja az erődnek az Elfszűz legutóbbi készletének egy részét. A tengerészből lett kereskedő hajnaltól égészen pirkadatig serénykedett, így Fyodornak nem nyílt alkalma beszélni vele. Nem mintha Ibn szóba akart volna elegyedni a harcossal. Mindig gondosan elfordította a tekintetét, nehogy véletlenül is Fyodorra keljen néznie. A Lirielt ért támadás előtt Fyodor végig úgy érzete, hogy az első tiszt titkol valamit. Hirtelen aggódni kezdett a nő biztonságáért.
Úgy érezte, hogy innia kell egy kis jhuildot, hogy közelebb kerüljön a szülőföldjéhez, és élesebben lásson, majd felkereste az első tisztet.
– Minden rendben van Ruathym falujában? – kérdezte kertelés nélkül.
Ibn kivette a pipát a szájából, és a harcos szemébe nézett.
– A kapitány halott.
Fyodor visszahőkölt a hír hallatán. Látta harcolni Hrolfot, és el sem tudta képzelni, hogyan eshetett el.
– Ezt nem tudom elhinni! Hogyan történt?
– Megfulladt – köpte ki –, nem jellemző az északiakra. Azok a nyavalyás tengeri elfek és az az átkozott nőstény tehet róla, aki befészkelte magát a házába.
– Liriel sosem ártana neki – fakadt ki mély meggyőződéssel a hangjában Fyodor, majd visszatért eredeti kérdéséhez. – Jól van Liriel?
– Sajnos – felelt olyan keserűséggel a hangjában, hogy a berszerker egy pillanatig sem kételkedett az igazában.
– Köszönöm a híreket – mondta, majd megfordult, hogy megkeresse Wedigart. Szabadon járhatott-kelhetett, de szólni akart az Első Fejszének, hogy azonnal visszamegy a faluba. Tudta, hogy Hrolf mennyire szerette a sötételfet, és biztosra vette, hogy ő is hasonló mértékben viszonozta. Aggódott érte, nem akarta, hogy ilyen állapotba egyedül legyen.
Wedigar figyelmesen végighallgatta, majd félre vonta.
– Ma éjjel még maradj Holgersteadben. Éjfélig úgysem érnél Ruathymba, nekem pedig szükségem lenne egy jóbarátra ma éjszaka.
A rashemeni kicsit tétovázott, majd beleegyezett, hogy marad. Igazán nem nagy kérés egy olyan baráttól, amilyenné Wedigar vált időközben, ráadásul Lirielnek valószínűleg kisebb szüksége van rá.
Kívánta, hogy bárcsak ne így lenne, de még saját magának sem tudott hazudni.

* * * * *

Éjfélre Fyodor sajnálni kezdte, hogy maradt. A vad ünnepség hosszúra nyúlt, láthatóan azt tűzték ki célul, hogy annyi sört és bort isznak, amitől egy egész törpeklán is kidőlne. Ő maga nem ivott. Egyrészt nem szerette sem a keserű sört, sem az édes bort, és amúgy sem itta merevre magát soha. Csodálkozva tapasztalta, hogy Holgerstead berszerkerei nem tartottak mértéket. Bár őket nem sújtotta olyan átok, mint őt. Ők a maguk akaratából hívták elő a harci lázat, nem kellett attól rettegniük, hogy egy borgőzös vitában tomboló vademberré változnak.
Wedigar szemmel láthatóan eltökélte, hogy megpróbál elmenekülni a sorsa elől. Legalábbis arra az egyetlen éjszakára. Komoly mennyiségű sört ivott meg a vacsora mellé, majd kézbe vett két hatalmas kupát, és szó nélkül kiitta. Talán levegőt sem vett közben. A hatás nem maradt el. Hangosan horkolt, fejét a vacsorája maradékát rejtő tányérba ejtve. Egyesek haza indultak, és a többség fáradtan ásítozni kezdett.
Fyodornak hirtelen rossz érzése támadt. Felkapott egy kupát, és beleszagolt. Ugyanazt a jellegzetes szagot érezte, mint akkor, amikor Hrolf emberei elaltatták a Moonshae-sziget lakóit.
Ekkor halk, kaparászó hangokat hallott a kerítés felől. Az erődítményt rég letűnt törpék építették, és még mindig olyan masszívan állt, hogy kívülről egyszerűen bevehetetlen volt. Holgerstead volt Ruathym végső menedéke, ahol bárki meghúzódhat végveszély idején. Csakis egy áruló kezétől eshet el. Márpedig itt pontosan ez történik, döbbent rá rémülten Fyodor.
A falakra pillantott. Az őrszemek már rég aludtak. Elterültek a fal tetején, vagy rádőltek valamelyik korlátra. Valószínűleg ők is kaptak az altató méregből. Nem tudta, ki követhette el az árulást, de nem maradt ideje ezen gondolkodni.
Habozás nélkül riadót fújt, és a kardja lapjával megütögette Wedigart. Az Első Fejsze felült, és kábán a harcosra meredt. Meglepően azonnal átlátta a helyzetet, és utasításokat kezdett osztogatni.
A rashemeni megkönnyebbülten tapasztalta, hogy bár Wedigar hangja ködös volt, a taktikai utasításai ésszerűnek tűntek. Az összes berszerker olyan könnyedén rázta le magáról a részegséget, mint a kutya a harmatos vízcseppeket.
Íjászuk rohantak fel a falra vezető lépcsőkön. Az asszonyok felkapták a gyerekeket, és bemenekültek velük a második védőfal mögötti épületekbe. Az asztalokat felfordították, hogy rögtönzött palánkot emeljenek. Fyodor halálra váltan nézte, amint hatalmas, pikkelyes kezek nyúlnak át a falon. Az íjászoknak nem maradt ideje tüzelni. A szörnyek rájuk rontottak, és áthajították őket a falon. Kétségbeesetten kapálództak a karjaikkal, de végül alábuktak. Tompa puffanás jelezte, hogy mi történt velük az alant húzódó sziklás parton.
Az udvaron időközben mindenki íjat ragadott, és megsorozták a falakat ellepő szörnyeket. A nyílveszők azonban ártalmatlanul pattogtak le a hatalmas lények pikkelypáncéljáról, melyek kísérteties, zöld fényben izzottak a pislákoló fáklyafényben.
– Jóságos Umberlee! Mik ezek?! – fakadt ki Wedigar.
– Ogresellők – tájékoztatta Fyodor. – Tengeri ogrék. Már harcoltam velük korábban.
Az Első Fejsze a berszerkerekre mutatott.
– Mondd el nekik, hogyan.
A rashemeni habozás nélkül a várakozó harcosokhoz fordult.
– Az ogresellők egy gyors rohammal támadnak, majd kézitusával folytatják. Akinek van lándzsája, azonnal álljon az asztalok mögé. Lőjetek ki rájuk pár nyílvesszőt, de maradjatok észrevétlenek addig, amíg nem szólok. A többiek álljanak mögém.
Az északiak engedelmeskedtek, Fyodor pedig az asztalok mögé helyezkedett, hogy jól láthassa a kibontakozó csatát. Hallotta a háta mögött a rituális kántálást, mely életre hívja a harci lázat. Ő maga rezzenéstelen arccal nézte a falakról az udvarra özönlő lényeket. Biztos akart lenni benne, hogy ha elragadja a tomboló melegség, akkor az ellenségen töltse le fékezhetetlen haragját.
Az ogresellők egyszerűen félresöpörték a nyílveszőket. Csupán négyen-öten estek el, akiket pont torkon vagy szemen találtak, de korántsem elegen ahhoz, hogy meghátrálásra késztessék a többieket. Egy jó három méter magas példány, melynek három fekete szarv meredt előre a homlokából, torokhangú parancsokat osztogatott. Gyorsan harci alakzatba rendeződtek, és előreszegett lándzsákkal és szigonyokkal megrohamozták a berszerkereket.
– Átugorják a barikádot! – kiáltotta Fyodor, és a rohamozó ellenség üteméhez igazította a hangját. – Hátráljatok három lépést, emeljétek fel a fegyvereket, most!
A megbúvó lándzsások előreszegték fegyvereiket, majd a kellő pillanatban felpattantak. A szörnyek kizárólag a hátrébb várakozó kard- és bárdforgató berszerkerekre koncentráltak, és már azok sem tudtak lelassítani, akik észrevették az új veszélyt. A lándzsák mohón a szörnyekbe haraptak. Egyesek elestek a nehéz súly alatt, pár lándzsa kettétört, egyesek célt tévesztettek, de az első rohamot sikerült visszaverni.
Az északiak Tempust hívták segítségül, majd támadásba lendültek. A csatabárdok kegyetlenül villogtak a fáklyafényben, és tűzifaként kezdték aprítani a tengeri ogrékat. Pár helyen párbaj alakult ki, de a berszerker harci láz felülkerekedett az ogresellők harci tudásán.
Fyodor érezte, hogy az ismerős forróság szétárad a testében, ahogy hárította az első csapást. Hirtelen szemmagasságba került a jóval nagyobb szörnnyel, aki értetlenül meredt rá, majd csigalassúságú döfésre emelte a lándzsáját. Persze csak egy illúzió volt. A harci lázban Fyodor mindig annyira felgyorsult, hogy a világ szinte megállt körülötte.
Egy gyors mozdulattal elkapta a lándzsa fa nyelét, majd kettétörte a térdén. Megszorította a törött fadarabot, és olyan erővel vágta a lény torkába, hogy a keze is elmerült a testben. Elengedte a fegyvert, majd kirántotta a kezét, kitépve az ogre egyik bordáját.
Épp időben hajolt le egy alattomos penge elől, majd ugyanazzal a mozdulattal beledöfte a hátborzongató, véres fegyvert a lény szemébe. Ez nem volt elég. Megtekerte a csontot, és szó szerint szétzúzta a szörny agyát. Szürke váladék ömlött a talajra a lény orrlyukaiból, amint arccal előre egy vértócsába vágódott.
Egy kis levegőhöz jutott, és végignézett a csatatéren.
Wedigar körül tolongtak a legtöbben. Agya legmélyén arra jutott, hogy a szörnyeknek biztosan azt parancsolták, hogy végezzenek Holgerstead vezérével. Meglengette fekete pengéjét, és belevetette magát a küzdelembe.
Az Első Fejsze több mély sebből vérzett, és már alig állt a lábán. Rendületlenül forgatta a csatabárdját, valami azonban nem stimmelt. Nem harci lázban küzdött, állapította meg Fyodor, biztosan túl hamar törtek rá az ogresellők, vagy a méreg annyira eltompította az agyát, hogy nem tudta előhívni a berszerker erőt. Bármi legyen is az oka, nem számít. Fyodor habozás nélkül az ellenségre vetette magát, és egyre hátrébb szorította őket.
Ekkor figyelmeztető kiáltások hangzottak a hátsó tornyokból. Az asszonyok az ablakokban csüngtek, és a kapu irányába mutogattak. Néhányan íjat ragadtak, és tüzelni kezdtek az udvar hátsó része felé.
Fyodor a háta mögé pillantott: borzalmas, halszerű emberek közeledtek szigorú V-alakban. Két csapat is feléjük indult, hogy elintézzék végre a sebesült vezért, és fiatal védelmezőjét. Fyodor érezte, hogy a hátánál harcoló társa térdre rogy.
Holgerstead Első Fejszéje elesett.
Ekkor újabb változás futott végig Fyodor gerincén, valami sokkal hátborzongatóbb, mint a harci láz tűz- és jégfolyama. Furcsa szél söpört végig a testén, mely teljes homályba taszította. Eldobta a kardját, és puszta kézzel csapott a két diadalittas ogre felé, akik halálra akarták döfni Wedigart. Iszonyatos karmok tépték fel a torkukat, kiontva az életerejüket, mely záporozva hullott a fekvő Első Fejszére.
Fyodor felüvöltött, majd újdonsült ellenségei felé fordult. Meg sem lepődött, hogy egy dühödt medve üvöltése szakad fel a torkából, és hogy fekete bundás mancsok nőttek a keze helyén. Már-már négy lábra ereszkedett, és úgy rontott a rohamozó halemberekre.
A lények felsikoltottak, és fejvesztetten menekülni kezdtek a tomboló fekete medve elől. A rashemeni azonban gyorsabb volt náluk, és villogó karmokkal tépett a hátukba.
Ádáz üvöltések harsantak mögötte az udvaron. A többieket is magával ragadta az átváltozás. A csatatér egy pillanat alatt felbolydult, mindenfelé kardok és bárdok villantak, és levágott ellenséges végtagok szelték át a levegőt.
Ezalatt Wedigar összeszedte magát, és átkozódva próbálta kitörölni az ogrék vérét a szeméből. A csatatéren látottak felizgatták, de ugyanakkor aggodalommal töltötték el. Új alakváltó érkezett Ruathym-szigetére. A harcosai megnyerik a csatát, bár neki nem sok szerepe volt benne. Hamar félresöpörte a személyes diadal hiú ábrándját, és a rashemeni tombolását nézte. Azonnal látta, hogy nem közönséges hamfariggennel van dolga.
Nehézkesen talpra kecmergett, és a hatalmas fakapuhoz bicegett. Ütni kezdte a vasreteszt, amely végül engedett, utat nyitva a falakon kívülre.
Az életben maradt tengeri ogrék és halemberek hálásan iramodtak a hirtelen támadt menekülési út felé. A még mindig medve formában tomboló Fyodor üldözni kezdte őket. A berszerkerek ott loholtak szorosan a nyomában, hogy visszakergessék az ellenséget a tengerbe.
Alfhilda, Wedigar felesége kétségbeesetten rohant férje felé. Halálra vált arccal nézte a férfi bizonytalan mozdulatait, és irányíthatatlan remegését. Egy harcos lányaként, és egy másik harcos feleségeként nagyon is jól ismerte a harc utáni bénító tompaság jeleit. Levette hullámzó köpenyét, és férje vállára terítette.
– Vége, elég volt. Gyere, hadd lássam el a sebeid – könyörgött Alfhilda.
– A kardom – hörögte.
Az asszony csupán egy másodpercig tétovázott, majd engedelmesen megfordult, és elsietett a kardért. Wedigar felcsatolta a fegyvert, majd felesége vállára tette a kezét, hogy támaszt találjon.
– Le kell mennem a vízhez – mondta új fájdalommal a hangjában.
Alfhilda is hallott az ifjú rashemeni berszerker átkáról, és azonnal megértette férje gondjait. A holgersteadi berszerkerek harci tüze lelohad, amint az utolsó ellenség is elesik, Wedigar viszont biztosítani akarta, hogy Fyodor esetében is ez történjen.
Alfhilda még az uránál is mélyebb fájdalmat érzett, amint felkészítette a férfit az előtte álló harcra, és lehet, hogy a halálára. Bár büszke volt férje harci tudományára, látta, hogyan harcol a rashemeni, és ettől jeges félelem nyilallt a szívébe. Azonban Wedigarnak meg voltak a kötelességei, ahogyan neki is. Mindig mindenben támogatta a férjét, bármi történt is.
Mire a partra értek, már az összes halember a biztonságos vízbe vetette magát. A berszerkerek mind lenyugodtak, egyesek kimerülten a földre rogytak, mások győztes énekbe kezdtek. Egyedül Fyodort nem nyugtatta meg az ellenség legyőzése. Még mindig medve formában rótta a partot, és vérszomjasan morgott.
– Mindenki menjen vissza az erődbe! – adta parancsba Wedigar. Az emberei a még mindig dühöngő alakváltóra néztek, és aggódva pillantottak a vezérükre.
Az Első Fejsze felesége dühösen kirántotta férje csatabárdját.
– Engedelmeskedjetek az Első Fejszének, vagy vesszetek egy nő keze által! – kiáltotta.
A harcosok lehajtott fejjel engedelmeskedtek, és visszaszivárogtak az erődbe. Ő is utánuk indult. Egyszer sem tekintett vissza, sőt ő maga zárta be a kaput, kint hagyva imádott férjét.
Wedigar nem rántott kardot. Türelmesen várta, hogy a rashemeni elforduljon a tengertől. Két vérben izzó, égkék szem villogott a fekete bundában, és a sebesült harcosra szegeződtek.
Egy hosszú, fájdalmas pillanatig egymásra meredtek, majd remegés futott végig a medvén, és a tömött, fekete bunda vékonyodni és világosodni kezdett, és vékony, világos bőrré alakult. Rashemeni Fyodor teljesen meztelenül, remegve állt az Első Fejsze előtt, de sértetlenül.
Értetlenül meredt Wedigarra, végigmérte mély sebeit, és a kardja markolatán nyugvó kezét. Hirtelen mindent megértett.
– Azért jöttél, hogy megölj – suttogta.
– Igen.
Az ifjú berszerker mély, zaklatott levegőt vett.
– Köszönöm – felelte egyszerűen.
Wedigar csak egy halvány mosollyal felelt, majd levette Alfhilda köpenyét, és átnyújtotta a társának.
– Örülök, hogy nem került rá sor. Most már igazi hamfariggen vagy – lehelte utolsó erejével Wedigar.
Fyodor elkapta az összeeső harcost, és fáradtan, fájdalmas arccal cipelte fel az erődbe.
A kaput jó előre kinyitották, hogy üdvözöljék őket. Elé siettek, és kivették a kezéből az Első Fejszét, hogy azonnal a sámán elé vigyék. Alfhilda azonnal átvette az irányítást: parancsba adta, hogy lássák el a sebesülteket, rakjanak halotti máglyát a halottaknak, és vessék a cápák elé a sebesült és halott szörnyeket.
Fyodor új ruhát kapott a társaitól, majd beállt melléjük dolgozni. Gondolatait nem tudta elszakítani Wedigarról, és amikor Alfhilda végre megjelent a hírekkel, ugyanolyan figyelmesen hallgatta, mint a többi holgersteadi harcos.
– A sámán szerint Wedigar életben marad. A sebei súlyosak, és egy ideig nem tud harcolni. Azt kéri, hogy Rashemeni Fyodort fogadjátok el Első Fejszének, amíg vissza nem tér, és át nem veszi a tisztét – felemelte a kezét, hogy lecsitítsa a meglepett mormogást. – Wedigar Fyodort nevezte meg Holgerstead örökösének, addig, amíg Dagmar meg nem ajándékozza egy alakváltó fiúval. Elfogadom földünk hagyományait, és férjuram parancsait. Ti, felesküdött emberei, tehettek-e másképp?
A férfiak elhallgattak a büszke királyi nő erőteljes szavai hallatán. A következő pillanatban egy emberként húzták elő a fegyvereiket, és tették Fyodor lába elé, majd elismételték a nő esküjét.
– Felesküdünk Holgerstead Első Fejszéjének. Háborúban és békében egyaránt követünk.
Fyodor némán, döbbenten állt társai előtt, akik hűséget esküdtek neki. Nem tagadhatta meg Wedigar döntését, de érezte, hogy nem bírja sokáig ezt a hatalmas terhet. Bár nem fordult a társai ellen legutóbbi, és élete legvadabb tombolása során, megrémítette saját ereje. Mindig érdeklődve hallgatta Wedigar történeteit az alakváltó harcosokról, de sosem gondolta volna, hogy ő maga is hozzájuk hasonlóvá válhat. Már az is épp elég teher volt számára, hogy öntudatlanul harcolt, de ez a totális és irányíthatatlan átváltozás már soknak bizonyult.
Mindenképpen vissza kell mennie a faluba, és el kell mesélnie Lirielnek, hogy mi történt. Ha a varázslónő nem találja meg minél előbb a rúnáját, akkor valószínűleg meg kell kérnie Wedigart, hogy fejezze be azt, amit a parton elkezdett. Nem lehet öngyilkos, azt tiltják Rashemen szokásai. A halál olyan ajándék, amit csak egy barát adhat, vagy egy álnok ellenség.
A munka végeztével Fyodor az új szállására ment. Levetkőzött, és fáradtan az ágyba zuhant. Nem érdekelte, hogy hamarosan rátörnek megölt ellenfelei kísérteties arcképei.
Halk kopogtatás rázta fel nyugtalan szendergéséből. Egy harcos ösztöneivel reagált. Kiugrott a takaró alól, megmarkolta a fütykösét, és a feje fölé emelte, amint a spaletta befelé vágódott.
Egy szőke fej, és egy riadt szempár nyomakodott be rajta. Dagmar elhűlve nézett a csapásra emelt fegyverre. Fyodor megkönnyebbülten, de dühösen eresztette le a bunkósbotot.
Dagmar bemászott az ablakon, és meghajolt a férfi előtt.
– Megmentetted az otthonom, és az életem. Köszönettel tartozom ezért.
– Elfogadom a köszöneted – mormogott Fyodor –, de nem várhatnánk vele reggelig?
A nő kiegyenesedett, és a férfi szemébe nézett.
– Azzal nem, amivel ki akarom fejezni a hálám – felelte őszintén.
Félreérthetetlen válasz volt, és Fyodor hátrált egy lépést, majd zavartan rádöbbent, hogy meztelen. Wedigar köpenyéért nyílt, és maga köré tekerte.
– Jól áll az Első Fejsze köntöse, de most nem lesz szükséged rá – ezzel szétnyitotta a köpenyt, és a férfi széles mellkasára helyezte mindkét tenyerét.
Fyodor megfogta a nő csuklóját, és gyengéden eltolta magától.
– Te Wedigar menyasszonya vagy – lehelte.
– Te pedig az örököse. Ez így helyes.
Fyodor az üstökébe túrt, és kétségbeesetten meredt a lányra. Álmában sem gondolta volna, hogy efféle kötelezettségekkel jár új szerepe. Valami hamiskás felhangot hallott ki a nő szavaiból, és szkeptikusan méregetni kezdte.
Dagmar felsóhajtott, és megvonta a vállát.
– Rendben, lehet, hogy nem ez a helyes szokás, de szükség van egy hamfariggen harcosra, aki vezetheti majd a berszerkereket. A jós azt állítja, hogy én ilyen gyermeknek adhatok életet. Ha megajándékoznál egy fiúval, akkor büszkén térhetnék vissza a falumba. Nagyszerű ajándék lenne Holgersteadnek és egész Ruathymnak. Nekem – tette hozzá könyörgő szemekkel. – Még Wedigarnak is – fejezte be elkeseredetten.
Fyodor szánalmat érzett a nő iránt. Wedigar képtelen volt színlelni, és mindenki tudta, mennyire ellenére volt és nehezére esett, fogy egy második asszonyt kellett a házába fogadnia. Látva a bátor és hűséges Alfhildát, nem csoda, hogy Wedigar észre sem vett más nőket, még akkor sem, ha olyan gyönyörűek, mint Dagmar.
Mintha csak megérezte volna Fyodor gondolatmenetét, Dagmar lassan kigombolta a tunikáját, majd megrázta sűrű, szőke haját. A beszűrődő ezüstös holdsugarak megcsillantak fehér bőrén, és végigkísérték, amint lefeküdt a férfi ágyára.
– Ajándék – ismételte meg lágyan.
Fyodor egy pillanatra ellenállhatatlan vágyat érzett, de a szimpátiánál sokkal erősebb, a vágynál sokkal mélyebb érzés irányította a szívét. A ruhájáért nyúlt, és Dagmar szomorú tekintete előtt felöltözött.
– Miért? – kérdezte. – Miért mész el? Te nem használod ki a kínálkozó alkalmat, mint a többi férfi? Vagy nem vagyok elég vonzó a számodra? Erről van szó?
– Gyönyörű vagy, ezt egyetlen férfi sem tagadhatja. De nem árulhatom el a barátomat – felelte, és az ajtóhoz lépett.
– De nem fogod! Wedigar megköszönné!
Fyodor megtorpant a bejáratban, és a nőre nézett.
– Nem Wedigarról beszélek, hanem Lirielről.

 

 

Tizenkilencedik fejezet
A hatatom ára

Már hajnalodott, mikor Fyodor végre megpillantotta Ruathym falujának kéményeit. Valami neszre lett figyelmes, de mielőtt még fegyvert ránthatott volna, Liriel ugrott elé, vidám mosollyal az arcán. A nő elébe szaladt, és a karjaiba ugrott. Már hozzászokott az efféle megnyilvánulásokhoz az impulzív sötételftől, aki mindig gyorsan elhúzódott tőle, mint egy felvillanó villám. Most azonban nem húzódott el, makacsul ölelte a nyakát, és szorosan a testéhez nyomta ziháló melleit.
Bár gyűlölte, hogy ki kell bontakoznia a nő öleléséből, beletúrt Liriel fehér fürtjeibe, és felfordította az arcát.
– El kell mondanom valamit – mondta kimérten.
Liriel egy mosollyal felelt, mely felhevítette és megédesítette a vérét.
– Vannak, akik gondolkodnak, és vannak, akik álmodoznak – ingerelte a férfit –, és vannak, akik túl sokat beszélnek.
Fyodor is elmosolyodott a nő szavai hallatán.
– Több mindent kell megbeszélnünk, mint gondoltam.
– A szavak várhatnak – suttogta Liriel, és Fyodor teljes szívével egyetértett.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve a karjaiba kapta a törékeny elfet, és bevitte az erdőbe. Liriel nem tiltakozott, sőt suttogva irányította, hogy merre menjen. Képtelen ígéretekkel kecsegtette, melyek ismerve a nő képességeit, nem is tűntek annyira hihetetlennek. Mikor egy rövid időre abbahagyta doromboló suttogását, olyan érzékeny pontokra tapintott a nyelvével és a fogaival, melyek létezéséről a fiatal férfi nem is tudott. Olykor lágyan, olykor keményen, de lassan az őrületbe kergette Fyodort, aki nem is érzékelte, hogy milyen messzire hatoltak be az erdőbe, csak azt vette észre, hogy Liriel egyszer csak kibontakozik az ölelésből.
Egy hatalmas tölgyfa lábánál álltak meg. Fyodor most először nem gondolt a kettejük közötti mérhetetlen különbségre, vagy az utolsó találkozásuk óta benne dúló feloldatlan érzésekre. Csak az érdekelte, hogy most először nem látott félelmet Liriel arany szemeiben. Sosem hitte, hogy ennyire felszabadultan és boldogan örülhetnek egymás társaságának. Az érzés mindent elnyomott, még a berszerker átok felett érzett keserűségét is. Ezt legalább ő maga választhatta meg, méghozzá teljes szívéből.
Valamivel később Fyodor Liriel fürtjeit fésülgette, és nézte az alvó nőt. Ő maga nem akart aludni, még sosem érezte ennyire elevennek magát. Először merte bevallani magának, hogy szereti az elf nőt, és csak remélhette, hogy viszonzásra lel a szerelme.
Valami különös bizsergést érzett a hellyel kapcsolatban, ami megélesítette az érzékeit. Keveset tudott a mágiáról, és meg sem próbálta megérteni a Rashemeni Boszorkányok ördögi varázslatait, de mindig megérezte a tisztásokat és forrásokat átjáró mágikus hullámokat. Soha nem érzett ekkora erőt, még a Szürke tóra néző boszorkánytoronyban sem. Tekintete a fölötte terebélyesedő hatalmas fára tévedt, és abban a pillanatban rádöbbent, hol is vannak.
– Kicsi holló – suttogta. Az alvó elf szemei felpattantak, és ugrásra készen meredtek a férfira. – Ez Yggsdrasil Gyermeke, ugye?
A nő felült, és ragyogó mosollyal szólalt meg.
– Érzed az erejét, ugye? Ez jó jel.
Fyodor kinyújtotta a karját, és megfogta a nő kezét.
– Tudnom kell, hogy mi történt, amitől ennyire megváltoztál.
– Megpróbáltan bevésni a rúnát, de nem sikerült. Egészen addig úgy gondoltam, hogy egyedül én vagyok a felelős mindkettőnk küldetéséért. Viszont megtanultam a leckét – felelte őszintén.
Fyodor bólintott. Tisztában volt vele, mekkora áldozatot kellett hoznia a sötételfnek, mire bele tudta fűzni őt is az álmaiba.
– És most?
– Rájöttem, hogy eggyé kell válnunk, ha sikerrel akarunk járni. Szükségem van valamire belőled – ismerte el.
– Bármire van is szükséged, az a tied – biztosította Fyodor. – Most, hogy ezt tudod, kész vagy megrajzolni a rúnát?
Liriel tisztán kihallotta Fyodor aggodalmas hangrezgését. Valami miatt sürgőssé vált a küldetésük.
– Mondd el – kérte a férfit.
Fyodor úgy is tett, nem hagyott ki semmit. Liriel egyre komorabb ábrázattal hallgatta, milyen új fordulatot vett az átok. Wedigar héja alakja ellen már harcolt, semmi kedve sem volt megtapasztalni, miféle pusztítást hagyhat maga után Fyodor.
– Megrajzolom a rúnát – mondta magabiztosabban, mint amilyen valójában volt. Vetett egy pillantást az égre, ahol már bevörösödött a nyugati horizont. – De előbb fel kell készülnöm. A legendák szerint transzba esem, és öntudatlanul vésem a rúnát a törzsbe. Őrködsz felettem?
– Amíg csak kell – ígérte a harcos.
A sötételf bólintott, és mély koncentrációba merült. Megkereste az ősi tölgyfa erejét, minden élő szimbolikus megtestesítőjét, és elmerült benne. Ahogy egyre mélyebbre merült, a rúnaküldetés minden egyes napja és éjjele visszatért hozzá, minden szenvedés, bánat és öröm, újabb és újabb karcolatokkal gazdagította a végső rúnát. A részletek felsejlettek előtte, de bármennyire próbálta is, nem rajzolódott ki előtte a rúna teljes valójában.
Egy idő után, hogy sok vagy kevés, nem tudhatta, feladta a próbálkozást. Többé nem próbálta megformálni a rúnát, inkább a megszerzendő hatalomra koncentrált, próbált véget vetni a berszerkert fogva tartó csalárd mágiának. Szótlanul kántálni kezdte a céljait, és a szavak felerősödtek, amint valami sötét erő vegyült néma hangjába. Rashemen és a sötételfek mágiája. A két félelmetes erő egyesült. Olyan mély transzba taszította, melyet nem értett, és mely túlnőtt a meditáción, sőt túlnőtt magán a varázsláson is.
Többé már nem volt ura önmagának. Mintha felülről, sőt minden irányból nézte volna; amint megragadja a Szélben Járót, és a fa törzséhez érinti a kicsiny vésőt. A keze biztosan, finoman járt, bár nem tudta, hogy mit rajzol. Csak annyit érzékelt, hogy a hüvelybe rejtett kékes fény, Mélysötét bezárt mágiája lassan, de feltartóztathatatlanul halványodni kezd. A gondolatai is elhagyták, ami érthető is, hiszen mindig is úgy gondolta, hogy sötét mágiája és ő maga, elválaszthatatlanok, A kék fény végleg kihunyt. Az üres amulett kifordult Liriel élettelen kezéből, és az elf követte azt a sötétségbe.

* * * * *

Amikor Liriel felébredt, a hold már magasan ragyogott az égen, ezüst burokba vonva a tisztást. Prüszkölni kezdett, majd megrázta a fejét, és sajgó halántékára szorította az ujjait. Zúgott az agya, a mágikus hullámok beteg lázként telepedtek rá. Eltelt egy kis idő, mire rájött, hogy a zajok egy részét kívülről hallja.
Leeresztette a kezét, és elhűlve meredt az elé táruló látványra. Fyodort ismét megragadta a harci láz könyörtelen marka, és arra kényszeríttette, hogy leküzdje a csak számára látható ellenfeleket. Bár csak képzeletbeli ellenséggel hadakozott, nem úszta meg sérülések nélkül. A ruhája és a bőre több helyen is felszakadt, amint vadul kapálódzott a bokrok és a fák ágai között.
Liriel nem tudta, mióta tarthatott már berszerker harci tombolása, de tisztán látta, hogy rózsaszínes hab gyűlt össze barátja szája sarkában. Csak annyit tudott, hogy elbukott, és Fyodor meghal, ha nem tesz gyorsan valamit.
Ösztönösen előre vágta a karját.
Legnagyobb döbbenetére és megkönnyebbülésére sötételf mágia áramlott ki az ujjbegyeiből: sűrű pókhálót repített Fyodor felé, hogy leállítsa féktelen őrjöngését, de a harcos könnyedén széttépte a mágikus hálót.
Most, hogy már tudta, hogy továbbra is uralja Mélysötét mágikus hullámait, valami komolyabb fegyver után nézett. Felkapta kézi nyílpuskáját, és Fyodor combjába lőtt. A harcos meg se rezdült, inkább hárított egy képzeletbeli kardcsapást. Liriel ismét tüzelt, majd megint, egészen addig, amíg ki nem ürült a tegeze. A fiatal harcost kidekorálta az apró lövedékekkel, de semmi egyebet nem ért el vele, minthogy egy hatalmas, mérges sündisznót varázsolt belőle.
Fyodor rendületlenül harcolt az árnyak ellen. Vagy inkább rémálmai szellemei ellen, döbbent rá hirtelen támadt bizonyossággal Liriel. A fantomharcosok bizonyára megölik, ahogyan ő tette velük valamikor.
A félelemtől és haragtól remegő sötételf a harcos útjába állt, és keményen megrázta. Megrökönyödve tapasztalta, hogy Fyodor azon nyomban lecsillapodott. A mágikus tűz lelohadt, a hatalmas kard kiesett a kezéből, amint visszazsugorodott eredeti méretébe. Megbillent, majd kimerülten, és mérgezetten, álomba zuhant.
Liriel mellé térdelt, és kitépkedte a lövedékeket. Egy fattyúmedvének elegendő mérget fecskendezett a barátjába, és csak reménykedhetett, hogy túléli. Abban bízott, hogy a harci láz felemésztette a méreg jelentős részét. Fölé hajolt, és megkönnyebbülten hallotta, hogy haloványan ugyan, de lélegzik.
Egész éjszaka, sőt még jócskán a másnapba nyúlóan vigyázta Fyodor álmát, folyamatosan ellenméreggel látva el. Már elszaporodtak a félhomály csalóka árnyai az erdőben, mikor Fyodor végre visszanyerte az eszméletét.
Az örömmámorban úszó elf elcsicseregte neki, hogy mi történt, elmesélte, hogyan állította meg végül, mikor már minden egyebet kipróbált.
– Fogalmam sincs, hogy mindez mit jelent – zárta le a monológot.
– Nekem van – felelte Fyodor lágyan. – Az efféle dolgok gyakoriak voltak egykoron, de jóval a mi életünk előtt.
Liriel várta, hogy bővebben kifejtse, de a harcos tekintete a távolba révedt, amint belemerült a szellemét képező legendák egyikébe.
– Az ősi időkben egyes berszerker lovagok hűséget esküdtek, hogy egy wychlaran személyi védelmezőjévé váljanak. Ha sikerült a varázslat, a Boszorkány biztos lehetett benne, hogy nagy tettekre hivatott. – Nem buktál el, kicsi holló – mondta őszintén. –, sőt megszerezted az irányítást a harci láz felett. Csakhogy az irányítás a te kezedbe került.
Liriel rémülten tekintett rá.
– De nekem nem kell! Sosem akartam!
– Hatalmat akartál – emlékeztette a férfi. – Most, hogy megkaptad, lehet, hogy nem tudod akkor és úgy használni, ahogy szeretnéd. Azt hiszem, ilyen a hatalom természete – állapította meg filozofikusan.
– De mégis hogyan választhatnék?
– Hogyan válaszhatott Wedigar? Emlékszel, milyen állapotban volt, amikor felszabadítottad a nimfa bűbája alól? Azonnali büntetést követelt a tetteiért, de mikor meggyőzted róla, hogy nem az a legjobb megoldás a népe számára, félretette a büszkeségét, és a nép érdekei szerint cselekedett. Úgy tűnik, te is vezetésre születtél. Meg kell tanulnod, hogyan lépj túl a személyes érdekeiden egy nagyobb cél érdekében.
Lirielnek egyáltalán nem tetszett ez a dolog a nemességről és az alázatról. Csak öröklött sötételf mágiáját akarta visszakapni. Nem akart uralkodni, vagy vezető lenni, sőt semmi ilyesmit. Nem értette, miért kérik ezt tőle. Nem készült fel rá.
– El akarsz menni Ruathymból? – kérdezte Fyodor. – Meg akarsz szabadulni tőlem, és nem kívánt terhedtől?
Ahogy végiggondolta a kérdést, rájött, hogy nem.
– Úgy hiszem, hogy itt mindketten megtaláltuk a helyünket, méghozzá együtt. Amikor először próbáltam megrajzolni a rúnát, éreztem, hogy a sorsunk összefonódott. Ne kérd, hogy megmagyarázzam – vonta meg a vállát.
– Nem szükséges. Én magam is így éreztem az elejétől fogva. Bármi legyen is a sorsod, én elfogadom, bármi legyen is a részem benne.
Olyan áhítattal mondta ki a szavakat, hogy a sötételf teljesen kétségbeesett. Keményen küzdött, hogy elfogadja először barátjának, most pedig szeretőjének a férfit. Azok után, amin keresztül ment, nem akarta elveszíteni, pláne nem a saját diadala érdekében!
– Menjünk vissza a faluba – fakadt ki váratlanul.
– Majd hajnalhasadáskor – javasolta Fyodor.
Liriel szíve vadul kalapálni kezdett, de a következő pillanatban rá kellett döbbennie, hogy Fyodor csak azért mondta, hogy biztonságban utazhassanak. Sosem gondolta volna, hogy a tisztelet áll majd kettejük közé, de érezte az épülő falat, melyet Fyodor új látásmódja táplált. Számára már nemcsak egyszerűen Liriel volt, hanem egy wychlaran, egy boszorkánymester. Nem egy cirógatni való nő, hanem egy tiszteletre méltó hatalom.
Végső elkeseredésében félre fordult. Összekuporodott, és mélyen a piwafwijába temette magát. Az sem vigasztalta, hogy a mágikus köpeny ereje szemmel láthatóan megnövekedett. De legalább nem gyötrik többé rémálmok a harcost, gondolta, miközben lassan elszenderedett. A rúna ereje végleg elűzte a rontó szellemeket.
A pillanatnyi szabadság azonban édeskevésnek tűnt az elf számára, amikor arra gondolt, hogy akaratán kívül szolgaságba vetette a barátját. Nem értette, hogy ez miért nem zavarja jobban a szabad életű, szárnyaló rashemenit. Lelke mélyén gyanította, hogy eljön az idő, amikor nagyon is zavarni fogja.

 

 

Huszadik fejezet
Közelgő vihar

A holgersteadi csata híre azonnal eljutott Ascerlébe, az ogresellők villámgyors hírhálózatán keresztül. Az egyikük, aki a rövidebbet húzta, most ott feszengett a márványcsarnokban, és elmesélte a részleteket az agyszívó kormányzónak, és a fekete szakállú férfinak, aki ketrecbe zárt medveként járkált a teremben.
Vestress vegyes érzelmekkel fogadta a híreket. Pár berszerkert megöltek ugyan, ami mindenképpen megkönnyíti az inváziót, viszont felbukkant egy új alakváltó, ami igen nagy gondot jelenthet. Mindezt persze Rethnor gondolataiból olvasta ki, mint ahogy azt is, hogy a férfi felismerte a berszerkert, és örült, hogy életben maradt. A kapitány úgy tervezte, hogy a harcost használja fel, hogy csapdába csalja a sötételfet, utána pedig személyesen áll bosszút rajta elveszett karjáért.
Nem bölcs dolog – irányította át fagyos gondolatait Rethnor agyába. – Nincs értelme életben hagyni egy ilyen erejű harcost, mert azzal csökkentjük az esélyeinket.
Rethnor nyílt gyűlölettel tekintet Vestressre. Még nem szokott hozzá, hogy az agyszívó olyan könnyedén olvas a gondolataiban, mintha pergamenre vetné őket. Vestress tudta, hogy a harcos egyre nyugtalanabb, mert csak ott érzi jól magát, ott van igazán elemében, ahol ő maga uralkodhat. Mégis jó oka volt rá, hogy a víz alatti erődben tartsa. Nem csak azért, mert szórakoztatta az ember és a sötételf örökös ellentéte, hanem mert napról napra nőtt a haragja. Még egy kicsit hagyja, hadd hergelje magát, azután csatába engedi, ahol kiadhatja minden dühét.
– Hozd elém Ygrainét! – követelte Rethnor ellentmondást nem tűrő hangon. Ezegyszer Vestress is úgy vélte, jobb, ha teljesíti a kérést.
Ugyanakkor azt is azonnal tudta, hogy mire készül a harcos, és tetszett neki az ötlet. Néma üzenetet küldött a nőnek, majd leült a kristálytrónjára.
Egy perc elteltével egy üveges tekintetű, darabos mozgású, magas, világos hajú nő lépett a terembe. Amint közelebb ért a trónhoz, Vestress megfogta fehér-arany hajának egy fürtjét, és játszadozni kezdett vele. Nagyon ritka színárnyalat volt, csak igen keveseknek marad meg a születésük után. Rethnor kéme biztosan felismeri, és eleget tesz a fenyegetésnek.
Az agyszívó kíméletlenül kitépte a hajcsomót. A szolga meg sem rezdült, csak állt tovább kifejezéstelen tekintettel. Vestress csomót kötött a fürtre, és átadta az ogresellőnek.
Vidd el Ruathymba. Add át Rethnor kémének, és utasíts, hogy az idegen berszerkert azonnal meg kell ölni.
A tengeri ogre mélyen meghajolt, majd a terem végében lévő medence felé indult. Beleugrott, majd megkezdte hosszú útját a kanyargó járatokon keresztül, melyek a nyílt tengerre vezettek.
Már csak a varázslónő maradt hátra – fordult ismét a nyughatatlan férfihoz. – Veled és a sötételffel ellentétben mi nem hisszük, hogy a nő reagálna a szeretője halálára. Kitaláltuk, hogyan csalogassuk ide. Elmondjuk, de cserébe lemondasz arról, hogy bosszút állj Shaktin. Neked semmi hasznodra nincs, de nekünk terveink varrnak vele.
– Ahogy akarod – hagyta rá Rethnor. Luskan Kapitánya kezdett belefáradni, hogy egy polipnő és egy fekete elf nő utasítgatja, és már azzal sem törődött, ha az agyszívó kiolvassa ezt az agyából. De nem mondhatott ellent az agyszívónak, addig nem, amíg az ő erdőjében tartózkodott.
Tudsz a tengeri nimfáimról – folytatta Vestress. Semmi jelét sem mutatta, hogy zavarnák a férfi gondolatai. – Az egyikük keserves állapotban kúszott vissza Ascerlébe. Érdekes híreket hozott.
Az agyszívó egy szökőkúthoz lépett, és belebámult a vízbe. Azonnal egy nimfa emelkedett ki belőle. Vajon hogy képes elcsábítani a férfiakat, gondolta Rethnor, mikor végigmérte az aszott, beesett arcot, és az üres szemgödröket.
Csellel és erővel ellopták a léleksálát. A sál őrzi a nimfa erejét, és most a sál őrzőjének kell engedelmeskednie. Mondd el a harcosnak, hogy mi történt.
– Egy elf szűz, egy sötételf! – visította. – Engedd, hogy elmenjek hozzá, és visszakönyörögjem a sálamat.
Látod? – fordult Rethnorhoz. – Ideje lemérnünk Liriel Baenre varázslói képességeit. Egy nagyhatalmú varázsló képes elvitetni magát bárhová a nimfával, még a víz elemi síkjára is. Te azonban ide hozod – utasította a nimfát.
– Ez lehetetlen, csak akkor hozhatom ide, ha ő parancsolja. Semmit sem tud erről a helyről – nyöszörgött a nimfa.
Akkor beszélj neki róla. Keltsd fel az érdeklődését. Hozd ide az úrnődet, és megígérem, hogy visszakapod a sálad.
A nimfa megpördült, és beleugrott a medencébe.
– Én is elmegyek – mondta Rethnor. – A hajóm Triskben vesztegel. Azonnal elindulunk Ruathym felé. Kevés időnk maradt, ha újholdkor támadni akarunk.
Te irányítod a tengeri csatát – egyezett bele az agyszívó. – Támadj a megbeszélt időben, és Ascerle seregei a szigeten várnak majd.
Várnak majd, ha a sötételf varázsló megfelelőnek bizonyul a feladatra, tette hozzá gondolatban Vestress.
Amint Rethnor elhagyta a termet, az agyszívó a Ruathymba vezető kapu fölé hajolt. Mélyen a felszín alatt ott lapult ősi ellensége. Szemei vörös dühvel izzottak, száját egy banshee halálos sikolyára nyitotta.

* * * * *

Lirielt lenyűgözte, hogy milyen gyorsan elterjedt a hír a szigeten. Amikor másnap reggel Fyodorral visszatértek a faluba, egy ünnepség, és a szokásos mulatozás fogadta őket. Holgerstead új Első Fejszéjeként Fyodornak hűségesküt kellett tennie Aumark Lithyl, egész Ruathym Első Fejszéje előtt.
A sziget minden részéről érkeztek, hogy tiszteletüket tegyék az új hadvezér előtt, és hogy megnézzék maguknak az idegen berszerkert, aki őseik alakváltó képességével bír. Holgerstead harcosai is eljöttek, sokan az asszonyaikkal együtt. Liriel nem lepődött meg, hogy Dagmart is köztük látja. A lány örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy visszatérjen apja házába, és a Fyodorra vetett pillantásokból arra következtetett, hogy eltökélte, ott is marad.
Az ünnepség után Fyodor az összes felesküdött harcosnak bemutatta Lirielt, mintha ő lenne az uralkodó anya. Bár megtiszteltetésnek szánta, a nő teljesen elkeseredett. Fyodor az imádott legendák hőseire emlékeztette: egy lovagra, aki hűséget esküszik egy kivételes úrnőnek. Minden porcikájával azt kívánta, bárcsak összezúzhatná ezt a képet, és visszatérhetnének Yggsdrasil Gyermekének lábához.
Azt is észrevette azonban, hogy a kezdeti feszengés elmúltával Fyodor élvezi Dagmar társaságát. Miért is ne tenné? – merengett keserűen. Dagmar csak egy nő, semmi több, aki kellemes kikapcsolódást nyújthat a wychlaran mellett.
A nyughatatlan elf elviselhetetlennek találta a mulatozást. A dorbézolás egész nap elhúzódott, és végig hősi történetekről és dicső hódításokról meséltek és énekeltek. Délutánra annyira belemerültek az ősi időkbe, hogy még a sörről és a borról is megfeledkeztek. Rég nem érdekelte őket, hogy mi történt Holgersteadben. Figyelmen kívül hagyták Fyodor figyelmeztetését, hogy esetleg mérget csempésztek a sörbe. Annyira távol állt tőlük a gondolat, hogy a saját társuk ártson nekik, hogy el sem gondolkodtak a lehetőségen.
Liriel természetesen teljesen másképp gondolkodott, és már az első perctől kezdve Ibnre gyanakodott. Alapos oka volt az első tisztre gyanakodni, már csak azért is, mert Hrolf halála napján hirtelen elhagyta a falut. Most tért csak vissza, a holgersteadi emberekkel. Érezte magán a tekintetét a tömegen keresztül. Ugyanakkor tudta, hogy a büszke északiak közül az égvilágon senki sem hallgatná végig, ahogy az egyik harcosukat vádolja.

* * * * *

Szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy Caladorn, Vízmélyvára ifjú nemesi sarja, és a várost irányító Lordok egyike ennyire rossz pillanatot válasszon, hogy a szigetre lépjen. Két túlélő társával akkor lépett a szigetre, amikor a nosztalgiázás az egekig emelte az északiak büszkeségét. Elég volt az idegenek puszta látványa, hogy azonnal harckészültségbe rendeződjenek. Pillanatok alatt hadihajókkal vették körül a kicsiny bárkát, és a partra kísérték őket.
Caladorn csak ritkán használta a családnevét, pedig a Cassalanter kereskedő klán ismert volt északon, és sokszor felhasználta, hogy így kérjen meghallgatást az Első Fejszéknél.
Aumark Lithyl megengedte neki, hogy elmondja a történetét. Az egész falu odagyűlt, hogy meghallgassák, mit hoz fel a férfi a mentségére. Amikor Caladorn végre befejezte, az Első Fejsze a tömeghez fordult.
– Felismeri őket valaki, azok közül, akik az Elfszűzön utaztak az utolsó útján?
Hrolf legénységének megmaradt tagjai előre léptek, de egyikük sem tudta hová tenni a három alakot. A három nyeszlett alak nem nagyon hasonlított a Ladik magas és izmos fókavadászaihoz. Liriel azonban felismerte az egyiküket, a büszke, vörös hajú férfit.
– Azt ismerem – mutatott Caladornra. – Hrolffal harcolt, és egyenlő ellenfele volt. Sosem felejtem el.
Aumark villogó pillantást vetett a nőre.
– Ez a harcosok tanácsa. Van valaki, aki alátámasztja a szavait? Fyodor?
A rashemeni sajnálkozva megrázta a fejét, és elfordult Liriel döbbent tekintete elől.
– Én harci lázban égtem. Nem emlékszem semmire.
– Én beszélek a Holló helyett!
A tömeg szétnyílt, hogy utat engedjen a beszélőnek. Egy magas harcos lépett Liriel mellé, vörös, rúnákkal televésett palástban. Liriel azonnal felismerte a férfit, akit a halemberek hálójából mentett ki.
– Glammad vagyok, Hastor Első Fejszéje. Ez a dock-alfar előre figyelmeztetett minket a halemberek támadására, és bátran harcolt mellettünk. A Holló tiszteletre méltó harcos Hastor minden lakója számára. Fogadjátok a szavait, úgy, mintha én mondanám!
Aumark tanácstalannak tűnt.
– Mindenki jól ismer, Glammad, és a tekintélyedet senki sem vonja kétségbe. De te nem voltál az Elfszűz fedélzetén abban a csatában. És bármennyire is megbízol ebben az elfben, az nem jelenti azt, hogy az emberek ártatlanok. Azt állítják, hogy kétszer is tengeri elfek mentették meg őket. Talán szövetséget kötöttek az ellenségünkkel?
– Keresd máshol a bűnösöket – szólalt fel Caladorn. – Nem találjátok furcsának, hogy ruathymi ládákba tették a halott tengeri elfeket?
– Ez egyáltalán nem logikus – vágott vissza Aumark. – Ha a tengeri elfek azt hiszik, hogy mi öltük meg a társaikat, bizonyára bosszút akarnak állni.
Egyetértő mormogás futott végig a tömegen, de Caladorn sziklaszilárd maradt.
– A halott elfeket szándékosan tették az utunkba, hogy megtaláljuk őket, és Ruathymra tereljék a gyanút.
– Minket gyanúsítasz?
– Figyelmeztetlek titeket – helyesbített az ifjú nemes. – Sok bajt okozhat még nektek ez a szerencsétlen eset.
– Ha Vízmélyvára támadni akar, mi készen állunk – dörögte Aumark, mire a harcosok üdvrivalgásban törtek ki.
Caladorn megrázta a fejét.
– Félreérted a szavaimat. A családom kereskedelmi kapcsolatai messzire érnek. Ha Vízmélyvára támadásra készülne, arról biztosan tudnék.
– Mondod te – kapcsolódott be a vitába egy új hang. Egy napszítta, kócos férfi vált ki a tömegből. Furcsán imbolygott, mint aki jó ideje nem érzett szilárd talajt a lába alatt.
– Ruathymi Wulhof vagyok. Ma reggel tértem haza Caer Callidyrrból. Alaron-szigetén azt beszélik, hogy egy vízmélyvári flotta tart az északi Moonshae-szigetek felé. Úgy hírlik, hogy a Kapitányok Szövetsége újholdkor végigsöpör a kisebb szigeteken. Márpedig ha erre készülnek, akkor tudnunk kellene róla! – fordult jelentőségteljesen Aumarkhoz.
– Wulhof igazat beszél – helyeselt az Első Fejsze. – Ruathym és Luskan szövetségben áll, márpedig nekünk nincsenek hasonló terveink – Aumark jégkék szemei összeszűkültek, és Caladornra meredt. – Vagy talán ez a városod egy újabb csele, hogy megtámadhassa a kereskedő hajóinkat?!
– Nem tűnt fel, hogy a Moonshae-szigeteket védelmező hajóknak le kellett térniük a szokásos útvonalukról? Ezek azok a hajók, amelyek az északi vizeket védelmezik!
Wulhof szárazon felnevetett.
– Mintha nem tudnám! Két vízmélyvári hajó üldözött egészen a Bálnagerincig! És még csak egy kancsó bort sem loptunk el senkitől!
– Legalábbis most nem – hangzott egy vidám torokhang.
Vad kacaj vette kezdetét, majd ismét Liriel szólalt meg.
– Próbáljátok végiggondolni ennek a férfinak a szavait: ha nincs semmiféle fosztogatás, akkor miért irányulnak a tengeri erők a külső Moonshae-szigetek felé? Nem lehet, hogy a fosztogató hadjáratról szóló pletykák csak elterelő hadművelet részei?
– Van fosztogató hadjárat – mondta nyomatékosan Ibn, majd kivette a pipáját a szájából, és gyilkos pillantást vetett az elfre. – Luskanra vallana, hogy mulatságot szerveznek, és minket nem hívnak meg rá.
A tömeg egyetértő mormogással felelt.
– Ez nem lenne meglepő – csatlakozott Aumark is. – Most mitévők legyünk?
– Egy északi harcos mikor vár meghívóra? – dörögte Wulhof. – Azonnal bontsunk vitorlát, és induljunk a Korinn-sziget felé, és csatlakozzunk Luskanhoz. Aggódjon csak a kedves „szövetségesünk”, hogy marad-e nekik elég kifosztani való!
– Ez háborúhoz vezethet Vízmélyvárával – hangsúlyozta ki az Első Fejsze, remélve, hogy lelohaszthatja a növekvő harci kedvet.
– Vagy inkább Luskannal – jegyezte meg Liriel, és elővette a luskani Kapitány gyűrűjét, azét, aki az Elfszűz elleni támadást vezette.
A szavait elnyelte az Aumark szavait követő izgatott ordibálás. Túl régóta szenvedtek már harcínségben. Alig várták, hogy megélesíthessék fegyvereiket, és felkészüljenek a közelgő fosztogatásra, vagy háborúra.

* * * * *

– Ostoba, csökönyös... férfiak! – tombolt Liriel Fyodor szobájában. – Csak a kardjukkal tudnak gondolkodni, legyen akár rövid, akár hosszú! Még a sötételf férfiak is jobbak náluk. Legalább van annyi eszük, hogy a hátuk mögé nézzenek. Ezek az orkagyú fafejek tengerre szálnak, védtelenül hagyják az otthonukat, pedig a holdnál világosabb, hogy ők az összeesküvés áldozatai! És ahelyett, hogy egy olyasvalakire hallgatnának, aki jártas az árulásban, aki azon nevelkedett fel, egy bizsergő kardú tengerésznek hisznek. Ezt egyszerűen nem hiszem el!
Fyodor csak üldögélt az ágyán, rezignáltan nézte a haragos sötételfet, és várta, hogy elüljön a vihar. Azt azonban egy percig sem tagadhatta, hogy sok igazság van a nő szavaiban.
– Biztos vagy a gyűrű eredetéhen? Megbízol a tengeri elfben?
Liriel felemelte Lloth szimbólumát.
– Ezzel beleláttam Xzorsh gondolataiba. Hozzád hasonlóan ő is mindig igazat mond. Nem hiszem, hogy tudna hazudni, és ő is olyan ostoba, mint ezek az északiak. El sem tudja képzelni, hogy elárulhatja a saját fajtája!
Rengeteg kérdés tolult Fyodor agyába, de nem tette fel őket, nehogy teljesen más irányba terelje őt. Egy kérdés azonban kikívánkozott belőle.
– Az én gondolataimba is belenéztél?
– Nem. Sosem hagynám, hogy Lloth megérintsen rajtam keresztül, ezt megígérem!
Az elf vehemens kitörése, és a szemeiből sütő fájdalom meggyőzték Fyodort, és nem feszegette tovább a kérdést.
– Egyetértek abban, hogy sok különös dolog történik a szigeten, de nem tudom összerakni a részleteket.
– Kezdjük a Holgerstead elleni támadással – javasolta Liriel. –, úgy vélem Ibnre gyanakszol, hogy ő mérgezte meg a bort.
– Több mint gyanakszom. Körbekérdezősködtem Holgersteadben. Senki sem emlékszik rá, hogy Ibn bort is eladott volna nekik.
– Ki mondja, hogy el kellett adnia? Csak be kellett csempésznie pár hordóval a többi közé.
– Leellenőrizhetjük Hrolf raktárában, hogy hiányzik-e valami – javasolta Fyodor.
Liriel szárazon felnevetett.
– Nem sokra mennénk. Hrolf nem vezetett leltárt, nem volt jó házigazda. Csakis ő tudta, hogy mi van a raktárban.
A berszerker felsóhajtott, és felállt.
– Gondolkodj tovább, kicsi holló. Nekem tanácskoznom kell a többi hadvezérrel, de később visszatérünk rá.
– A hatalom súlyos terhe – mondta ironikusan Liriel, és remélte, hogy a férfi meghallja a szavak valódi jelentését. Fyodor azonban csak rábólintott, majd néma csendben kimentek a barakkból.
Miután elvált Fyodortól, azonnal a raktárhoz sietett, és besiklott a Hrolftól kapott kulccsal. Nem remélte, hogy bármire is rábukkan, de fáradt volt és ideges, és magányra vágyott. Kicsit kutakodott, talált pár ruhadarabot, melyekből hevenyészett ágyat gyúrt.
Nem tudta, mennyi ideig aludt, amikor felébresztette a nyikorgó ajtó. Még be sem vágódott a három férfi mögött, már talpon is volt.
– Reméltem, hogy itt talállak – mondta egy ismerős, gyűlölettel teli hang.
Az elf felsóhajtott. Már kezdett fárasztóvá válni az első tiszt. De most legalább hozott magával segítséget. Lehet, hogy érdekes lesz az összecsapás. Harreldsont a szakácsot, és egy ismerős férfit vett maga mellé, akinek azonban nem tudta a nevét.
– Az egyikünket elkaphatsz az ostoba elf trükkjeiddel, de mindhármunkat nem. Ezúttal nem szöksz meg – sziszegte Ibn, majd mindhárman kardot rántottak, és elindultak a nő felé.
– Segítség kell, mi? Tehát nem csak áruló vagy, hanem gyáva is! – gúnyolta a férfit.
A vád megtorpanásra késztette a tisztet, és döbbent árnyak futottak végig szokásos, kifejezéstelen arcán.
– Te árultad el Holgersteadet – folytatta Liriel. – Ki más vihette volna oda a mérgezett bort? Mi másért utaztál volna oda, ahelyett, hogy a kapitányodat gyászoltad volna?
Ibn dühösen felhorkant.
– Már megint a régi nóta! Egyszer már megvádoltál a mérgezett borral, aminek semmi alapja nem volt. Sok mindenkit megtévesztettél itt, de mi még emlékszünk, hogy milyenek is valójában az északiak. Az elfekben nem lehet megbízni, legyenek akár feketék, fehérek vagy zöldek! Az átkozott Hrolf azért halt meg, mert megfeledkezett erről!
A szavai szörnyű gyanút ébresztettek Lirielben. Tudta, hogy Ibn szenvedélyesen gyűlölte az elfeket, de elképzelhető lenne, hogy megölte a kapitányát azért, mert összebarátkozott egy elffel?
A puszta gondolat fagyos, gyilkos haraggá változtatta pillanatnyi dühét. Az volt az első gondolata, hogy egy tűzlabdával szénné égeti a férfit, de eszébe jutottak Hrolf figyelmeztető szavai, hogy lőporos hordók lapulnak a raktárban.
– Tehát te ölted meg Hrolfot – sziszegte, majd megindult a jóval nagyobb férfi felé. Bár a nőnél nem volt fegyver, míg nála igen, Ibn önkéntelenül hátrált egy lépést a haragos nő elől. Szakállas arcát végleg birtokba vette a döbbenet.
Gyorsan túltette magát kezdeti meglepetésén, és fejfölüli csapásra emelte a kardját. Liriel elhajolt, majd oldalra hengeredett. A kard hangos csattanással ütődött neki egy másik fémtárgynak. Liriel azonnal megpördült, és Fyodort és Ibnt látta egymással szemben körözni. A két másik tengerész azonnal a tisztjük segítségére sietett, de őket gyorsan elintézte egy-egy dobótőrrel. Így már minden figyelmét a kialakuló párbajra összpontosíthatta. Még sosem látta Fyodort ennyire dühösnek, még a harci láz fogságában sem.
– Én rashemeni vagyok, és a kardom a wychlarant szolgálja. Egyszer már megtámadtad az úrnőmet, amiért halállal lakolsz. Már aznap meghaltál volna a tengeren, ha ő nem kéri másképp.
– Valójában háromszor támadott meg, de a második nem számít – jegyezte meg Liriel, majd Fyodor értetlen tekintetét látva, hozzá tette. – Egy mérges pókkal akart megölni. Milyen szánalmas.
– Engedd, hogy megöljem – kérte dühtől izzó szemekkel Fyodor.
Lirielt egy pillanatra hatalmába kerítette az édes érzés, hogy holtan tudhatja az ellenségét, és az abszolút hatalom, mellyel mindkét férfit a markában tartotta. Sokszor látta már ezt az érzést sötételf társai elégedett arcán, de sosem gondolta, hogy ő maga is megízleli egyszer. A felismerés ledermesztette. Mintha Lloth érintése fagyos nyomokat hagyott volna a lelkén.
– Nem! – tört ki belőle, sokkal inkább a saját gondolataira válaszolva.
Az ifjú rashemeni értetlenül bámult rá.
– Ez a törvény és a becsület rendje. Meg kell tennem, ha a védelmeződdé akarok válni. Ez a férfi háromszor támadt rád. Hogyan is hagyhatnám, hogy tovább éljen?
– Gondolod, hogy érdekelnek a törvényeid? – fakadt ki vadul Liriel. – Nem küldelek harcba, hogy értem harcolj, és talán meghalj. Nem, soha!
Fyodor hallotta a növekvő hisztéria jeleit Liriel hangjában. Hátrahúzta a kardját, majd keményen a várakozó Ibn felé csapott. A tengerész hárította a vágást. Ekkor Fyodor belépett elé, és keményen gyomorszájon öklözte. A férfi felnyögött, elejtette a kardját, és kétrét görnyedt. A berszerker ekkor lecsapott a tarkójára kardja markolatával, mire Ibn eszméletlenül a padlóra rogyott.
A sötételf és a védelmezője egy hosszú percig némán meredt egymásra.
– Háború fenyegeti Ruathymet, kicsi holló – szólalt meg lágyan Fyodor. – Eljön az idő, amikor harcba kell küldened. Ez a sorsom... és a tiéd is.
Liriel megfordult, és kiviharzott a faépületből. Meg sem próbálta eltakarni a könnyeit. Fyodor félreértette a tétovázását. Azt hitte, hogy csak az ő épségét akarja megóvni. Ez némileg igaz is volt, már amennyit a férfi tudomására tudott adni a maga módján.
Tovább növelték a gondjait, hogy Hrolfot az egyik bizalmasa ölte meg. A hazájában bevett szokás volt, hogy a barátok elárulják egymást, de elkeserítette a tény, hogy a nyílt szívű, nagylelkű Hrolf ilyen összeesküvés áldozatául esett. Rá kellett jönnie, hogy ez a hely nem is különbözik annyira Menzoberranzantól.
Ám legyen. Ha ez a helyzet, pontosan tudja, hogy mit kell tennie. Miközben a tengerpart felé sietett, megragadta szent szimbólumát. Ellökte magától az elkeseredés érzését, mely azóta kísértette, mióta hűséget esküdött Llothnak. Övé a hatalom, és használni is fogja. Háborút, dicső háborút ígért a Pók Királynőnek, amit meg is kap, ha le is kell vágnia minden egyes makacs ruathymit.
De először meg kell győznie a harcra éhes bolondokat, hogy a rossz ellenség ellen készülődnek.

 

 

Huszonegyedik fejezet
A sötételfek nem álmodnak

Liriel szinte lecsúszott nagy igyekezetében a meredélyről, mely a partra vezetett. Amint a harag első hullámai elhagyták, Ibn szavai más értelmet nyertek. Már nem volt biztos benne, hogy ő okozta Hrolf halálát. Épp ellenkezőleg, a tengeri elfekre és őrá akarta kenni a dolgot. Először azt hitte, hogy csak az elfek iránti ellenszenvét akarta kifejezni dühös szavaival, most azonban megértette, hogy a férfi komolyan is gondolta, amit mondott.
Lehet, hogy nem is tévedett nagyot. Még mindig ott táncolt a szeme előtt annak a borzalmas halembernek a képe, melyet Sittl barátságos arca mögött látott. Azt sem vetette még el, hogy Sittl nem más, mint egy malenti. Xzorsh vehemensen tagadta, hogy a barátja egy mutáns halember lenne, sőt a lények puszta létezését is tagadta, de Liriel nem bírt elszakadni a gondolattól. Ismert valakit, aki választ adhat a kérdéseire, vagy legalább kiderítheti, mi történt valójában.
Megállt a víz szélén, és elővett egy gondosan összehajtogatott fehér selyemsálat a zsákjából. Meglengette, és hagyta, hogy zászlóként lobogjon a víz felett. A legendák szerint a fogva tartott nimfa mindig követi a léleksálat, és megpróbálja visszakönyörögni. Korábban arra intette a lényt, hogy húzza meg magát, és ne mutatkozzon, most azonban szüksége volt rá. Hívni kezdte, magas hangja tovaterjedt a hullámokon.
A tengeri nimfa pár perc elteltével megjelent. Nem sokban hasonlított arra a gyönyörű nőre, aki elbűvölte Wedigart. Még a hangja is gyengén, erőtlenül hangzott, amikor könyörögni kezdett a sálért. A sötételf könyörtelenül a saját dereka köré tekerte a fehér selymet, és lenézett a hunyászkodó nimfára.
– Mit tudsz Hrolfról, a nyakasról? Nagydarab férfi, világos hajjal és fülig érő bajusszal. Őt is elbájoltad? Mond meg az igazat, különben letépem a sál mindhárom rojtját!
– Nem, senkit sem bájoltam el a barna szakállú alakváltó óta – nyöszörgött a nimfa. – Akarod, hogy elbájoljak és megöljek valakit? Ezt a Hrolfot?
Liriel lángoló szemekkel tépte le az egyik rojtot a léleksálról. A nimfa felvisított kínjában, és zokogni kezdett. – Mit művelsz, kicsi holló?
Liriel megfordult, és elkendőzte a szemét. Fyodor állt a meredély tetején. Elborzadva nézte az elé táruló látványt.
– Válaszokat keresek – vetette oda a sötételf – Hallgasd, ha akarod, vagy gyere le, ha muszáj, de hagyj békén, hadd fejezzem be!
Ezzel visszafordult a zokogó nimfához.
– A többieket is te fojtottad vízbe?
– Néhányat – vallotta be a lény. –, néhányat a nővéreim csaltak a vízbe. Párat a hínárdémonok is megöltek.
– Hínárdémonok?
– Növénylények. Harmadik generációs szirének – magyarázta leplezetlen ellenszenvvel a hangjában. – Úgy tudom, hogy a tengeri elfeket is ők hálózták be.
– Xzorsh nem beszélt erről – merengett Liriel.
– Persze hogy nem! Én sem dicsekednék vele!
– Hogy néznek ki ezek a hínárdémonok?
– A vízben olyanok, mint a közönséges vízinövények, hosszú, ringó kacsokkal. Időnként rügyet hoznak, apró, csigaházszerű bogyókat, és elszórják a tengerfenéken. Ha kifejlődnek, bűbájvarázsra képesek, amitől gyönyörű nőnek, vagy paripának, vagy csikóhalnak, vagy bármi olyannak tűnnek, amit az áldozat a legjobban szeret.
Liriel elraktározta a hallottakat. A legtöbb új információ volt a számára, azt viszont nem értette, hogy egy tengeri nép, mint a ruathymiek, miért nem gondoltak ezekre a lényekre. Úgy tűnt, hogy a hínárdémonok ismeretlenek voltak számukra. Talán valami messzi vidékről hozták ide őket.
– Honnan származnak ezek a hínárdémonok? – abban bízott, hogy nimfa Luskant említi. Az megerősítette volna a gyanúját.
Hirtelen ravasz fény gyúlt a nimfa szemében.
– Messziről, a tenger mélyéről. Odaviszlek – ajánlotta fel lelkesen. – Megmutatom, hol nőnek!
– Nőnek? – vonta fel a szemöldökét az elf.
– A rügyeket gondozzák, majd elültetik a tenger fenekén, hogy növekedjenek, és öljenek. Menjünk, megmutatom!
Lirielnek azonban eszébe jutott valami, amit csak napokkal korábban látott. A sanda gyanú lassan kezdett határozott formát ölteni. Sehová sem kell mennie ezzel a nimfával, hogy megbizonyosodjon a hínárdémonok létezéséről.
– Itt maradsz, amíg újra nem hívlak – parancsolta a sötételf.
– De a sálam – könyörgött kitárt karokkal a nimfa. – Add vissza, és bármit megteszek, amit csak mondasz!
Liriel elfordult, és felmászott a meredélyen. Meg sem hallotta a nyomorult lény nyöszörgését. Fyodor a nő felé nyújtotta a kezét, és felsegítette az utolsó pár, meredek lépcsőfokon.
– Valóban szükség van erre a durva bánásmódra? – kérdezte megütközve.
Az elf csak megvonta a vállát, és begyűrte a sálat a zsákjába. A mozdulat újabb fájdalmas sikolyt csalt elő a nimfából, de nem törődött vele. Fyodor tekintete viszont zavarta. A férfit szemmel láthatóan felzaklatta, hogy fogságba ejtette a nimfát.
– Szükségesnek találnád, ha azt mondanám, hogy e nélkül az információ nélkül a rossz embert ölnéd meg?
– Mire gondolsz? – ráncolta a homlokát Fyodor.
– Mi van, ha nem Ibn ölte meg Hrolfot?
– Téged támadott meg. Háromszorosan is megérdemli a halált.
– Rendben, de nem hiszen, hogy ő ölte meg Hrolfot, és azt sem, hogy bármi köze is lenne a Ruathymen történtekhez. Az első két alkalommal azért támadott meg, mert gyűlöli az elfeket, és nem bírta leküzdeni az előítéletét, mely szerint nő nem léphet a fedélzetre. Nem akarta veszélybe sodorni a többi tengerészt. Ma azért akart megölni, mert azt hitte, hogy közöm van Hrolf halálához, mégpedig azért, mert összeálltam a tengeri elfekkel. Emlékszel, milyen képet vágott, amikor megvádoltam, hogy ő altatta el a berszerkereket a borral? Eddig túl dühös voltam, hogy ezt észrevegyem, de valószínűleg áruló van Ruathymban. Meg kell találnunk, bármi áron!
Fyodor lassan bólogatni kezdett.
Továbbra sem békélt meg azzal, hogy Liriel szolgaságba vetette a nimfát, de azt ő is belátta, hogy létfontosságú, hogy leleplezzék az árulót.
– Tudod, hogy ki az?
– Azt hiszem – felelte kurtán a nő. – Nem találod furcsának, hogy Dagmar pont a támadás napján jelent meg Holgersteadben? Ráadásul egy szekérnyi „hozománnyal”!
– Nem igazán. Itt ez a szokás.
– De honnan máshonnan származhatott volna a bor, ha nem Hrolf raktárából? És ki másnak lehetett hozzá kulcsa az első tisztet és engem kivéve?
– Bárkinek. Hrolf könnyen megbízott az emberekben.
– Igen, de gondold csak végig: mielőtt Dagmar elindult volna Holgersteadbe, egyedül ment be a raktárba. Nem leltet, hogy felcsempészett egy-két hordó mérgezett bort is a kocsira?
– Lehetséges – ismerte el Fyodor. –, de nem valószínű. Még ha valóban mérgezett volt is a bor, és valóban Dagmar szekerén érkezett az erődbe, ki merné azt állítani, hogy álnok árulás volt, nem pedig puszta véletlen? Dagmar teljes szívével elkötelezte magát a népének. Mi másért utazott volna Holgersteadbe, egy idegen házba?
Fyodor olyan makacsul védte a nőt, hogy már kezdett Liriel idegeire menni.
– Nem nagy áldozat, ha előre tudta, hogy úgyis hamarosan meghal a férfi, akivel hálnia kell. Nem mintha olyan kellemetlen tett lett volna. Wedigar egész vonzó, már ami az embereket illeti – hadarta a sötételf ingerülten.
A fiatal férfi megrázkódott. Önkéntelenül is magára vette az ember férfiakkal kapcsolatos megjegyzését.
– Azért nagy áldozat, mert nem érdekli őt a férfi – felelte határozottan Fyodor.
– Bezzeg te érdekled, ezt akarod mondani? – sziszegte a nő összeszűkült szemekkel.
– Csak azt mondom, hogy ékesen bizonyítja Dagmar elhivatottságát Ruathym iránt, hogy képes lenne lefeküdni egy idegen férfival, legyen az akár Wedigar, akár én – magyarázta a férfi. – Az északi asszonyok nehezen emésztik meg ezt. Nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen elhivatott nő hogyan lehetne áruló.
A szavak Lirielbe vágtak. Élete során több férfival is eljátszadozott már, és ő sem vette könnyedén. Fyodor tényleg ennyire nem értette meg, mennyire nehezére esett, hogy elfogadja őt barátjának, sőt mi több, szerelmének? Sokkal többet követelt tőle a férfi, mint amire képesnek érezte magát. Egy menzoberranzani sötételf számára ezek a dolgok hatalmas fejlődést és változást jelentettek. Mindezek tükrében sértésnek érezte, amiért Fyodor a nő erényeként tüntette fel az önmegtartóztatást.
– Ami Dagmar indítékait illeti, hamarosan megtudjuk azokat – ígérte kísértetiesen –, te talán nem látsz egy nő gyönyörű arca mögé, de Llothnak köszönhetően, én igen – ezzel elővette az obszidián szimbólumot, és meglengette a férfi előtt.
Nyílt félelem torzította el Fyodor arcát.
– Ne! – kérte Fyodor. – Ne lépj többé kapcsolatba az istennővel, kicsi holló!
Földöntúli harag lobbant sötét lángra Liriel lelkében. Érezte a Pók Királynő érintését, és hirtelen felrémlettek benne, miféle szertartásokat kell végrehajtania az istennő papnőinek. Az irigy istenség nem nézte jó szemmel, ha a követői jó viszonyt alakítottak ki valakivel, különösen nem egy férfival. Menzoberranzanban a papnőknek gyakran fel kellett áldozniuk a párjukat, a szeretőjüket, sőt alkalmanként még a fiukat is, hogy a Pók Királynő kedvében járjanak. Lloth nem sokáig tűrné, ha Liriel kapcsolatba kerülne egy ember férfival, különösen, ha az veszélyezteti papnője elhivatottságát és kötelességeit. Fyodornak fogalma sem volt, mennyire ingoványos ösvényen járt. Igaz, eddig magának Lirielnek sem.
– Ne beszélj így Llothról előttem – fakadt ki végül –, megesküdtem neki, hogy a papnőjévé válok. Azért tettem, hogy az Elfszűz elmenekülhessen az üldözők elől.
Fyodor zaklatottan felszisszent, és a nő kezéért kapott.
– Ezt teljesítette az istened? Nem csoda, hogy sírtál, tudva, hogy mire esküdtél fel. Még sehol sem éreztem akkora elkeseredést és gonoszságot.
– És hatalmat – tette hozzá Liriel.
– De milyen áron? Hogyan származhat jó a gonoszságból. Féltelek, és rettegek attól, amivé válhatsz. Már eddig is szolgaságba vetettél egy lényt, és árulással vádoltál meg egy ártatlan nőt.
A férfi szavai elég igazságot hordoztak magukban ahhoz, hogy belé marjanak, és elhúzza a kezét.
– Válogasd meg a szavaid – förmedt Fyodorra. – Gondolom, nem kell emlékeztetnem téged, hogy kitépethetem veled a nő szívét, ha úgy akarom.
Döbbent csend fogadta a szavait.
Fájdalmasan hosszú ideig meredtek egymásra, néma csendben. A férfi teljesen elképedt a szavak hallatán, de Liriel nem kevésbé. Életében először hallotta a hangjában nagyanyja kegyetlen tónusát. Az ősi, gonosz Baenre Anya egy pillanatra otthonra lelt Liriel szívében.
– Nem gondoltam komolyan – suttogta a férfinak.
Fyodor bólintott, hogy tudomásul veszi a szavait, de látta szomorú, kék szemeiben, hogy nem hisz neki. Sőt azt is tudta, hogy ő maga sem hiszi.
Hirtelen a férfi karjaiba vetette magát. Abban bízott, hogy meglelheti korábbi intim viszonyukat. Fyodor gyengéden megszorította ugyan, de érezte feszült izmain, hogy lélekben elutasítja. Sem választ, sem megnyugvást nem nyújtottak. Felemelte a fejét, és kérdő pillantást vetett a harcosra.
– Úrnőm, talán erre is parancsot adsz? – kérdezte ridegen.
A döbbent Liriel elhátrált az ölelésből. Fyodor szemébe nézett, és a fátyolon keresztül látta a mérhetetlen fájdalmat, és a szilárd büszkeséget, és ekkor értette csak meg, mekkora sebet ejtett valójában a becsületén. A hite megrendült benne, mint wychlaranban, és saját magában is, mint berszerker lovagban. Ezenfelül a személyes büszkesége is csorbát szenvedett. A legfájdalmasabb mégis az volt, hogy a férfi mintha sajnálni kezdte volna a kettejük közt kialakult köteléket, és mintha félt is volna tőle.
Felsikoltott, kitépte magát az ölelésből, és elrohant.
Fyodor ezúttal nem követte.

* * * * *

Miután összeszedte magát nagy magányában, Liriel visszatért Ulf házába. Egyenesen a kertbe ment, megkereste a furcsa növényeket, amelyeket Dagmar gondozott. Össze akarta hasonlítani a nimfa leírásával, de semmit sem talált bennük, pár szunyókáló kagylón kívül.
A történtek fényében saját emlékezetében és következtetéseiben is kételkedni kezdett. Egyáltalán nem nézte meg magának a rügyeket, amelyekkel Dagmar pepecselt, és már abban sem volt biztos, hogy a lánynak bármi köze is volt a holgersteadi támadáshoz. Talán Fyodornak volt igaza, talán újonnan szerzett hatalma valóban kezdi megváltoztatni. Talán eltorzultak az érzékei, és már csak az édes bosszúra tud gondolni.
Neheztelt Dagmarra, amiért el akarta csábítani Fyodort. Ez önmagában is őrjöngő haragra késztetné a legtöbb sötételfet. Népe legtöbb tagját megvakította az elkeseredett bosszúvágy. Talán ez lenne Lloth ujjnyoma, amit papnői lelkén hagy? Talán csak ez a sötét korom marad vissza, amikor a hatalom lobogó lángja lelohad?
A fiatal sötételf mindig is szabad, szárnyaló lelkét tartotta a legfontosabbnak. Ő maga választotta és alakította a sorsát, ami Menzoberranzanban elképzelhetetlennek tűnt. Most azonban rádöbbent, hogy miközben vissza akarta szerezni öröklött sörételf erejét, elvesztette önmaga egy részét. Hogy hol kezdődött az egyik, és hol ért véget a másik, többé már nem tudta megmondani.
Mikor már teljesen elcsüggedt és kimerült, visszatért Ulf kunyhójába, felmászott a padlásra, és bevetette magát az ágyba. Átadta magát a megnyugtató és felszabadító szendergésnek.

* * * * *

Valamivel később enyhe nyomást érzett az arcán, és egy röpke pillanatra nem kapott levegőt. Ösztönösen a tőréért kapott, és gondolkodás nélkül felszúrt vele.
Dagmar állt a lustán alászálló tollfelhő közepében. Hálóruhát viselt, és egy kettészelt párna egy-egy darabját tartotta a kezeiben. Az északi nő és a sötételf értetlen döbbenettel meredt egymásra.
– Meg is ölhettél volna – suttogta Dagmar.
– Az volt a célom – dörögte Liriel. Az ágy távolabbi végébe gurult, hogy távolabb kerüljön a nagyobb északi nőtől. – Mégis mi Kilenc Poklot művelsz? Hogy gondolod, hogy csak így rám törsz? Lehet, hogy ez az apád háza, de ez az én szobám! Nem volt annyi eszed, hogy ne settenkedj egy sörételf közelében?
– Nem tudtam aludni, és hallottam, hogy kiáltottál. Azt hittem, hogy segítségre van szükséged – vonta meg a vállát a lány.
– Így egy párnával rohantál a segítségemre – gúnyolódott az elf. – Nem rossz egy harcos lányától!
Dagmar felszegte az állát.
– Amikor beléptem a szobába, megkönnyebbültem, hogy csak egy rossz álom kísért. Láttam, hogy nincs párnád, így visszamentem egyért, hátha jobban tudsz majd aludni.
– Az arcomra tetted – jegyezte meg Liriel.
– Kiesett a kezemből – vágta rá Dagmar.
Liriel nem felelt, ehelyett alaposan végigmérte a lányt. Minden korábbi gyanúja azonnal visszatért. Nem egy, hanem két hazugságon kapta őt. Mégsem tükröződött semmi az arcán, ártatlan, kék szemekkel nézett vissza rá.
Ügyes csitri, ismerte el némán. Remélte, hogy ő maga is hasonlóan meggyőző volt, amikor elfogadta a magyarázatot, és elengedte a lányt.
Megvárta, amíg megnyikordul Dagmar ágya, majd felvette mágikus csizmáját és a piwafwiját. Nesztelenül és láthatatlanul leosont a létrán, majd kiugrott egy nyitott ablakon.
A barakkhoz osont, megkereste Fyodor szállását, és felrázta őt.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve becsúszott a takaró alá, és Fyodor karjaiba fészkelte magát. Előadta neki az egész történetet, a saját félelmeivel és fenntartásaival kezdve. Elmondta, mennyire retteg, hogy miféle végzetet tartogat számára, és Fyodor számára egyaránt, kényszerült papnői elkötelezettsége. A férfi végig szorosan tartotta, amitől érezte a megingathatatlan tisztességet, mely sajátos életfonalként lebegett előtte. Erről is beszélt neki. A büszke sötételf még sosem öntötte ki ennyire a lelkét. Ez a maga részéről ugyanolyan egyesüléssel ért fel, mint amit egyszer már átéltek Yggsdrasil Gyermekénél.
Végül előállt a hálószobájában lezajlott eseményekről, és ismét felhozta a vádjait.
Fyodor ezúttal fogékonyabbnak bizonyult, de még mindig nem nagyon akart hinni neki.
– Lehet, hogy úgy van, ahogy Dagmar mondta – próbálkozott. – Lehet, hogy tényleg nem akart ártani neked, talán tényleg kicsúszott a kezéből a párna.
– Még mindig a kezében tartotta, amikor kettévágtam – hangsúlyozta ki a nő. – De, ha így is történt, akkor sem értem, hogy alapvetően miért jött be a szobámba.
– Lehet, hogy tényleg felkiáltottál álmodban.
– Vannak, akik gondolkodnak, és vannak, akik álmodnak – idézte halkan a férfit. – Megfeledkezel valamiről, amit Dagmar nem is tudhat a sötételfek nem álmodnak.
Fyodor elhallgatott, és végiggondolta mindazt, amit hallott.
– Tégy meg mindent, hogy leleplezd az árulót – mondta komoran. – Segítek, ahol csak tudok, és többé nem kételkedem a módszereidben.

 

 

Huszonkettedik fejezet
Mélység

A hajnalhasadás előtti sötét órában a sámán lánya leosont a partra, és behúzott a vízre egy kicsiny csónakot. Előző este ismét megkapta a jelet, a kavicsokból és kagylókból kirakott különös mintát, melynek értelmében találkoznia kell az egyik szörnnyel azok közül, akik foglyul ejtették szíve legféltettebb kincsét.
Nem kellett messzire eveznie, mikor egy kecses, úszóhártyás kéz ragadta meg a csónak szélét.
Még egy riadt zihálásra sem maradt ideje, a lény máris a csónakban termett. A csónak vadul ringatódzni kezdett, és Dagmar hirtelen az egyik tengeri elffel nézett szembe, azok közül, akiket a minap foglyul ejtettek. Hamar összeszedte magát, és egy hosszú halászkés után kapott.
Az elf azonban gyorsabb volt. Elkapta a csuklóját, és hátralökte a csónak végébe.
– Nekem sem tetszik jobban a dolog, mint neked – mondta nyilvánvaló utálattal a hangjában –, de híreim vannak Ascerléből. Figyelj jól, és akkor hamarabb megszabadulhatok tőled.
– Legutóbb megfenyegettél, hogy megölsz, amiért kifogtunk a hálónkkal.
– Ha azt tehetném, amit akarok, akkor még aznap megöltelek volna, és nagy ünnepséget csaptam volna. De Ascerle vezetői másként kívánták. Elég jól végzed a dolgodat, és a holgersteadi kudarcért sem téged okolnak. Ugyanakkor túlbuzgó lettél. Hagyd a hínárdémonokat, már túl sok van belőlük a vízben. Én magam is belebotlottam egybe, és a férfiba, akit épp meg akart fojtani, majd pár méternyire egy másikba.
A vér kifutott a lány arcából.
– Ennyire közel voltunk!? – suttogta elhűlve. – Ha aznap, amikor elfogtunk titeket, messzebbre vetjük ki a hálónkat, Hrolf talán még ma is élne!
– Késő bánat – torkolta le érzéketlenül, majd elővett egy apró csomagot. – Egy kis ajándék az úrnődtől. Megváltozott a terv. Többé nem kell megölnöd a sötételfet. Az új alakváltó viszont még mindig él, és ez felettébb zavarja az úrnőt.
Dagmar elhűlve meredt a kis csomagra: egy véres, sárga hajcsomóra, mely azt bizonyítja, hogy az ikertestvére még él.
Bár a faluban mindenki úgy tudta, hogy Ygrainét egy hirtelen támadt tavaszi vihar ragadta el, valójában egy luskani kalózcsapat rabolta el őket. A kegyetlen kapitány úgy döntött, hogy Ygraine lesz a túsz, és ő a kém. Kevés esély volt rá, hogy kiszabadíthatják Ygrainét, hiszen mélyen a tenger alatt tartották fogva. Mint ahogy arra sem volt sok esélye, hogy tisztességes halálban lesz része. Dagmarnak megmutattak egy faliszőnyeget, melybe elrabolt lelkeket szőttek. Világossá tették számára, hogy mi vár a nővérére, ha nem végzi el tökéletesen a rábízott feladatokat.
Ismét a tőrre pillantott, mely kioltotta Thorfinn, Ruathym következő Első Fejszéjének az életét, és mely Fyodor életét is kioltotta volna, ha hajlandó lett volna lefeküdni vele azon az éjjelen Holgersteadben. Vannak pillanatok, amikor még a leghatalmasabb harcosok is sebezhetőek, amikor egy gondoskodó kéz kitapinthatja a harmadik és negyedik borda közötti rést, hogy azután beledöfjön egy álnok tőrt. Erre, sőt még ennél is többre lenne hajlandó, hogy kiszabadíthassa Ygrainét.
Tekintetét a szemben ücsörgő tengeri elfre vetette. Népével ellentétben ő megértette, hogy a tengeri elfek nem gyűlölték különösebb ok nélkül az embereket. Meglepődött, amikor megtudta, ez az elf is részese a Ruathym elleni összeesküvésnek, sőt hajlandó bevonni elf társait. Sőt mi több, még vele is hajlandó együttműködni, annak ellenére, hogy akaratlanul is, de megtámadta!
– Nekem okom van elárulni a népemet, de te miért teszed? – kérdezte végül Dagmar.
A férfi kegyetlenül elmosolyodott.
– A népedhez hasonlóan téged is könnyen meg lehet téveszteni. Annyira vagyok elf, mint te!
Ezzel hátrabucskázott, és alámerült.
Dagmar egy ideig némán üldögélt, majd kievezett a partra. Mozdulatai nehézkessé váltak a tudattól, hogy hamarosan újabb ismerősei halnak meg. Ők legalább tisztességben, dicső harcban esnek el, és kivívják a helyüket a túlvilágban.
Saját sorsában már nem volt ennyire biztos. A lelke a fogvatartói kezébe került, és nem számíthat semmi jóra, mint azok a tengeri elfek sem, akiknek a lelkét bebörtönözték abba a faliszőnyegbe. Bár már ez sem számított. Az egyetlen dolgot, ami számított az életében, elragadták tőle, és bármire hajlandó lett volna, hogy visszakapja.
Két szemtanúja is volt Dagmar és Sittl titkos találkozójának. Liriel és Fyodor némán üldögélt a közelben egy csónakban, melyet a varázslónő egy szellemhajó varázslattal palástolt.
– Na, meggyőztelek? – kérdezte a férfitól.
Fyodor komoran bólintott.
– Mindenben igazad volt. Azonnal Aumark elé kell mennünk.
Legnagyobb meglepetésére a sötételf tagadólag megrázta a fejét.
– Még nem. Azt tudjuk ugyan, hogy Dagmar az áruló, de nem tudjuk, hogy kinek kémkedik. Elsősorban Luskannak, természetesen, de már régóta gyanakszom, hogy egy másik város is szerepet játszik az ügyben. Itt egy többrétegű összeesküvésről van szó. Mélyebbre kell ásnunk, hogy megtudjuk, mi is fenyegeti valójában Ruathymet. Meg kell tudnom, hogy mi ez az Ascerle, amiről a tengeri elf, vagy inkább malenti beszélt.
Beszéd közben eszébe jutottak a nimfa szavai: a hínárdémonokat egy távoli, víz alatti városban nevelik. Talán itt az ideje, hogy elbeszélgessen a nimfával.
– Amit eddig olvastam, a luskani harcosok nem sokra becsülik a mágiát. Nekem úgy tűnik, hogy az összes víz alapú lényt ebből az Ascerléből irányítják. A nimfákat is. Megparancsolom a szolgámnak, hogy vigyen oda. Felmérem az erejüket, megpróbálom leleplezni a terveiket, és bizonyítékokat szerzek, hogy meggyőzhessük azt a fafejű Aumarkot! De egyedül kell mennem.
Fyodornak természetesen nem tetszett az ötlet, és heves vitába bonyolódtak. Végül Liriel azzal győzte meg, hogy Wedigarhoz hasonlóan neki is a végső, nagyobb cél érdekeit kell néznie, még akkor is, ha ehhez fel kell adnia a személyes büszkeséget és dicsőséget.
– Nem szeretem, ha a szavaimat idézed – morgott Fyodor.
A sötételf kajánul rávigyorgott, majd evezni kezdtek a part felé.
A nimfa széles mosollyal fogadta a sötételf kérését. A lény szerint Ascerle egy ősi, víz alatti város, tele kincsekkel és mágiával. Amikor a tengeri elfekről kérdezte, a nimfa hevesen bólogatni kezdett.
– Igen, sok van odalent, száz, vagy talán több is. Szolgának fogják be őket.
Liriel kíváncsi lett volna, Xzorsh hogy fogadja ezt, főleg azt, hogy a „barátjának” is szerepe van benne.
– Tegyük fel, hogy Ascerlébe akarok menni. Hogy jutok oda?
– Egyenesen nem jutsz oda. Létezik ugyan egy mágikus kapu, de élő nem mehet át rajta. Én elvihetlek a saját síkomra, és onnan Ascerlébe.
Valahogy ismerősen csengtek a nimfa szavai. Nemrég hallotta őket egy földöntúli torokból. Szeme az Inthar szikláin magasodó toronyra tévedt, és felrémlett előtte a sikoltó szellem képe.
Miután megparancsolta a nimfának, hogy maradjon észrevétlen, amint odaérnek Ascerlébe, különben súlyos sérüléseket szenved a léleksála, Liriel beleegyezett az utazásba. Először is bebugyolálta magát a piwafwijába. Nem tudhatta, mire számítson a víz alatti erődben. Feltűnt neki, hogy az álnok nimfa túlontúl előzékeny, és mindenáron a városba akarja vinni.
Már számtalanszor utazott mágikus kapun keresztül, de ez a mostani mindegyiken túltett. Amint a nimfa megfogta a kezét, azonnal egy pezsgő energiacsatornában találta magát. Egy röpke delejező pillanatig úgy érezte magát, mintha egy üveg pezsgőborban lenne, amit alaposan felrázta majd kinyitottak.
Csuromvizesen emelkedett ki egy márványmedencéből. Színes halak úszkáltak a növények között, és díszes szökőkút köpködött az egyik sarokban. Liriel a medence aljára nézett. Alig láthatóan ott lebegett a nimfa arca. Erősen megrántotta a léleksál egyik rojtját, mire a nimfa elillant.
Megigazította magán a mágikus köpenyt, majd kimászott a medencéből, és megszemlélte a hatalmas, fénytő termet. A falakat és a padlót márványberakások díszítették, és több szökőkút duruzsolt egyszerre valami kellemes dallamot, Egy világosbíbor kristálytrón uralta a helyiséget. Hirtelen a Baenre trón villant fel a szeme előtt: Menzoberranzan Első Házának Anyja egy szépen faragott fekete kőtrónon ül, melynek belsejében ott kavarog a Baenre Ház összes áldozatának a lelke. Bárki uralkodjon is ebben a víz alatti városban, remélte, hogy korántsem olyan kegyetlen, mint Triel, a jelenlegi házanya.
Egy varázslattal teljesen megszárította magát. Nem sokat ér a láthatatlanság, ha árulkodó víznyomokat hagy maga után. Árnyként szelte át a hatalmas szobákat. Az egész épületet márványból és kristályból faragták, az összes szobát felbecsülhetetlen értékű szobrok és urnák díszítették, tele egzotikus növényekkel. A palotán túl egy egész város húzódott. Levegővel telt folyosók kötötték össze az egyes épületeket, melyeket üveges tekintetű őrök vigyáztak.
Minden egyes lépéssel biztosabb lett benne, hogy valójában ez a város Ruathym ellensége. Bárki uralkodjon is itt, túl gazdag és hatalmas ahhoz, hogy másként legyen. Egy ilyen teremtmény nem húzódik meg Luskan árnyékában. Sima, nesztelen léptekkel áthaladt a hínárdémonokat rejtő üvegházon, az élelemmel teli kamrán, és a fegyverekkel telezsúfolt fegyverraktáron. Végre rálelt a masszívabb épületekre. Biztosan ezek rejtik a katonákat, és a szolgákat, akikről a nimfa beszélt.
Liriel hozzá volt szokva a szolgasághoz. Menzoberranzanban az élet szerves részét képezte. A szolgák szolgáltatták a csalit a csatában, és ők végezték a kétkezi munkát. Amikor Fyodorral találkozott, megtudta, hogy Rashemenben nem tartanak szolgákat. Sőt, egyenesen felbőszítette, ha a szolgaságról hallott, őt magát viszont sosem érdekelte túlzottan a dolog. De hát van, aki sötételf, van, aki ember, egyesek ogrék mások meg szolgák. Ez ilyen egyszerű. Magukkal a szolgákkal sosem törődött, csak azt nézte, hogy mire lehet használni őket. Itt azonban száznyi élettelen szolgával találta szemben magát.
Ahogy végighaladt a zsúfolt termeken, azt tapasztalta, hogy az összes szolga, de még az őket felügyelő tengeri ogrék is erős irányítás alatt állnak. Egyesek csak üldögéltek, élettelenül, üveges tekintettel bámultak bele a világba, és csak akkor mozdultak meg, amikor valamelyik őr rámordult. Másoknak csak teljes reménytelenség sugárzott üres tekintetéből, miután véglegesen megtörték a lelküket. Azonban akadtak olyanok is, akiknek sikerült ellenállniuk Ascerle erejének.
Két ogresellő épp egy tengeri elfet cibált lefelé a lépcsőn. Követte őket, és egy ketrecekkel teli folyosóra jutott. Az őrök belökték az elfet az egyikbe, majd tudatták vele, hogy újra kicibálják, amint szükség lesz a szolgálataira. Liriel végigsétált a folyosón, számba véve a foglyokat. Ezek voltak a legerősebbek, talán később számíthat rájuk, hogy forduljanak az uralkodó ellen. Egyszer csak megtorpant az egyik cella előtt. Valami nagyon is ismerőset látott.
Dagmar tükörképe rótta a cella padlóját. Ugyanaz a határozott, gyönyörű arc, és az a kivételesen szőke haj. Azonnal megértette, hogy Ragmar miért vált árulóvá.
Az ikerszülés ritkának számított a sötételfek között, de időnként előfordult. A kapcsolat annyira szoros volt az ikrek között, hogy gyakran megérezték egymás gondolatait, és elszenvedték egymás fájdalmát. Mindig mérhetetlen rivalizálás alakult ki közöttük, és csak a legritkább esetben érték meg mindketten a felnőtt kort. Akiknek mégis sikerült, azok örök életükre közel azonos erejű ellenségekké váltak. Ezek a háborúk sokszor annyira elharapództak, hogy a szülők inkább megölték mindkét gyereket a születésük után. Amint Dagmar ikertestvérét nézte, azon merengett, vajon milyen szoros lehet a kapcsolat egy olyan társadalomban, ahol mindkét gyereket óvják és gondozzák, ahol a klán és az utódok mindennél többet jelentenek.
Liriel váratlanul megpördült, és visszasietett a palotába. Még nem látta az uralkodót. Találkoznia kell vele, mielőtt felmérhetné Ascerle tényleges erejét.
Visszament egészen a trónszobáig. Több pazar szoba is nyílt onnan. Minden bizonnyal azok a rejtélyes „úrnő” magánszobái.
Az egyik szoba tele volt mágikus eszközökkel: kisebb medencékkel, távolbalátó tálakkal, kristálygömbökkel, mágikus drágakövekkel. A szobában szinte tapintani lehetett a mágikus energianyalábokat. Liriel átsietett egy másik szobába, és leesett az álla a látványtól.
Egy hatalmas faliszőnyeg terpeszkedett egy szövőszéken. A majdnem kész mű egy tengerparti falut ábrázolt, melyben totális káosz uralkodott, mintha végigsöpörtek volna rajta Abyss ördögi teremtményei. Halott emberek hevertek egymás hegyén-hátán, tengeri elfeket szárítottak ki a napon. Ismerte az arcukat, bár csak halálukban találkozott velük.
Megfogta szent szimbólumát, és elmondta a varázslatot, mellyel egyszer már megkereste a halott elf szellemét. Ezúttal nem kellett elmerülnie a ködös csarnokban, mert közel volt a szellemhez. Csak megérintette a halott alakot a faliszőnyegen, és máris érezte az elf elkeseredését és reményét, amint megérezte a jelenlétét. Liriel elvette az ujját, és rémülten nézett a faliszőnyegre. Hatalmas mágia halmozódott fel benne. Erre csakis egy nagy erejű és kegyetlen lény képes.
Saját szavai visszhangzottak a fülében. Heves ígérete, hogy kiszabadítja az elfek bebörtönzött lelkét. Ha megkísérelné, ha hozzányúlna a faliszőnyeghez, minden bizonnyal figyelmeztetné az uralkodót.
Üdvözöllek, Liriel Baenre.
A szavak az agyában csengtek, olyan tisztán, mintha maga Lloth véste volna bele. Megpördült, és elkerekedtek a szemei.
Mélysötét egyik leghatalmasabb és legrettegettebb teremtménye siklott felé: egy agyszívó. Nem kellett megkérdeznie tőle, hogyan vette észre a jelenlétét. Az agyszívók olyan könnyedén olvasták ki mások gondolatait, ahogyan ő látta bárki vagy bármi hőképét.
Vestress vagyok, Ascerte kormányzója. Régóta várunk már az érkezésedre.
Liriel hátracsapta a csuklyáját, és a lény szemébe nézett.
– Honnan tudsz rólam?
Szükségünk van egy nagyhatalmú varázslóra. Bebizonyítottad, hogy te az vagy. Nem kis dolog eltünteteti egy egész hajót!
– Nem én tettem, hanem Lloth – lelelte kurtán Liriel. Semmi értelmét nem látta ködösíteni. Az agyszívó úgyis kiolvassa minden gondolatát.
Valóban? A Pók Királynő papnője vagy? – ámult el az agyszívó. Női hangja valahogy számítóvá vált. – A helyzet kezd szórakoztatóbbá válni, mint reméltük.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte a sötételf, bár már kezdett körvonalazódni előtte.
Vestress részletesen elmagyarázta a tervét. Miközben az agyszívó magyarázott, Liriel teljesen kiürítette az agyát, és a három évtizednyi mágikus tanulmányoknak köszönhetően csakis a lény szavaira koncentrált, minden más gondolatot a háttérbe szorított. Elég egy cseppnyi kétely, elég egyetlen áruló rezdülés, és mindennek vége.
Liriel végül rábólintott.
– Megteszem, amit kérsz. Elpusztítom a sikoltó szellemet, és megnyitom a kaput Ascerle seregei előtt.
Cserébe megkapod a hatalmat, amire vágysz – mondta negédesen az agyszívó. – Ascerle minden mágikus kincse a rendelkezésedre áll majd: egy mesés elf birodalom összes varázslata és varázstárgya, a legendák összes csodája. A faliszőnyeget is megkapod, amely annyira lenyűgözött. Van még egy jutalmunk a számodra: a leigázott Ruathymet át kell formálnunk, hogy a legjobban szolgálja a Kraken Szövetséget. Utasítsd a védelmeződet, hogy számoljon le a többi hadvezérrel, és váljon vezetővé. Ő lesz a leghasznosabb bábod. Olyan birodalmat építhetsz ki magadnak, mely felér Menzoberranzannal, ahonnan elűztek, és olyan mágikus erőkre tehetsz szert, amelyről áruló apád sosem álmodhatott. Idővel elég hatalomra tehetsz szert, hogy bosszút állj, és visszaszerezd jogos helyed a Mélyben. Ezt ajánljuk neked.
– Gondolkodom rajta – suttogta döbbenten Liriel. Megfordult, és kiviharzott a teremből, mielőtt még az agyszívó még több gondolatát kiszedhette volna.
Többé nem törődött vele, hogy észrevétlen maradjon. Egyenesen a főterembe ment, és beugrott a medencébe. Magához hívta a nimfát, hogy nyugalmat találjon a pezsgő energiacsatornában.
Pár perccel később magányosan üldögélt a tengerparton, Inthar közelében, mérföldekre Ascerle csodáitól és borzalmaitól. Mégsem tudott szabadulni a csábító gondolatoktól, melyeket a ravasz agyszívó vázolt fel előtte. A gondolatoktól, melyek valójában saját rejtett vágyait tükrözték.

* * * * *

Liriel az egyik öbölnél találta Dagmart másnap reggel. A lány a többieknek segített megfoltozni egy szakadt halászhálót. Szó nélkül odább rángatta a lányt. Sétálni kezdtek a parton, és közben Liriel elmesélte neki, hogy mit hallottak és láttak Fyodorral, és mit tudott meg Ascerlében.
– Tehát láttad Ygrainét. Akkor megérted, hogy mit miért tettem – suttogta fájdalmas hangon Dagmar. – Ettől függetlenül biztosan megölnek. Szívesen fogadom a pengét, akár a te kezedből is!
– Ne csábíts – felelte fagyosan Liriel. –, folyton emlékeztetnem kell magam, hogy nagyobb hasznomra vagy élve, mint holtan. Menj el Aumarkhoz, és mondj el neki mindent a készülő csatáról.
Dagmar tétovázott, kék szemei elkerekedtek rémületében. Úgy érezte, sejti az okát.
– A nővéred halott – hazudta.
Kegyetlen hazugság volt, de mindenképpen fel akarta oldani a lányt a nővéréhez fűződő hűsége alól. A lány döbbent tekintete elárulta, hogy elérte a célját. Ami a következő pillanatban történt, arra nem számított.
Dagmar hátraszegte a fejét, és hisztérikus nevetésben tört ki. Álcája egy pillanat alatt leomlott, és féktelen öröm csillogott a szemében.
– Végre saját magam lehetek! – szakadt fel belőle. – Most, hogy Ygraine halott, én hozom vissza Ruatyhamba a hamfariggen mágiát!
Amint a kezdeti sokk elült, a sötételf bólogatni kezdett. Mindent értett. Dagmar szavai véresen logikusan hangzottak. Bizonyára rég felismerte, hogy a nővére sosem tér vissza élve a faluba. Az áruló lányt nem a nővére halálával zsarolták, hanem azzal, hogy életben hagyták! Egy menzoberranzani sötételfnek ez tökéletesen érthető volt. Azonban volt valami, amit ő sem értett.
– Ygraine előbb-utóbb meghalt volna. Nem tudtad volna kivárni az örökséged?
– Ha tudtam volna, hogy az alázatos bolond ilyen hamar Tempus csarnokába kerül, akkor kivárhattam volna. Azonban láttam egy faliszőnyeget, amelyik képes az idők végezetéig tárolni a szellemét. Ha nem tettem volna azt, amire kértek, bebörtönözték volna Ygraine szellemét. Talán akkor is megkaptam volna az örökségem, talán nem. Nem akartam megkockáztatni.
– Sok ruathymi halt meg – folytatta Liriel. – Ilyen sokat jelent szánodra a nővéred halála? Mit vársz ettől, eltekintve pár alakváltó kölyöktől?
Dagmar fanyar mosolyt villantott az elfre.
– A népem is pontosan így gondolkodik. Tőled mást vártam. A ruathymi nőket a férjük rangja és a fiaik alapján ítélik meg. Engem magam miatt ismernek majd el!
Liriel egy pillanatra elnémult a lány arcára kiült nyílt hatalomvágy láttán. A hatalomvágy láttán, mely semmiben sem múlta felül a sajátját. Furcsa érzése támadt, mintha egy sápadt tükörbe nézett volna.
– Miféle hatalmat ígértek? – kérdezte nyugodt hangon.
– Ruathym eleste után valakinek uralkodnia kell. A harcosokat megölik, a nőket megalázzák, az egész nép becsületét a földbe tiporják. A ruathymiek vezetőjüknek fogadnak majd bárkit, aki megcsillantja a reményt előttük, aki visszaállítja egykori dicsőségüket. Ki más lehetne alkalmasabb erre, mint a nő, aki visszahozta a hamfariggen mágiát? Én fogom megtenni, nem pedig valamilyen ocsmány harcos elsőszülött fia!
– Ha így gondolod, akkor mit akartál Fyodortól? – kérdezte az elf, felidézve, hogy Dagmar mennyire el akarta csábítani a fiatal harcost.
Ismét csak az a különös mosoly volt a válasz.
– Ha lefeküdt volna velem, megöltem volna, és most sokkal könnyebb lenne elfoglalni Ruathymet.
Liriel bólogatni kezdett. Teljesen világos. Az egész ármányos cselszövés nagyon is ismerős volt a számára. Mint ahogy a vágy is ismerős volt, hogy megszerezze a régóta áhított célt, bármi áron. Be kellett látnia, hogy különös hasonlóság húzódik kettejük között.
– Miért mondod ezt el nekem? – kérdezte végül.
Dagmar halkan felnevetett.
– Mindenki azt akarja, hogy megértsék. Ki más érthetne meg engem ezen a szigeten, ha nem te? Csak te értheted meg a vágyaimat, és a tetteimet a cél érdekében.
Liriel némán fogadta a választ. Próbálta megcáfolni a szavakat, de rádöbbent, hogy nem tudja.
– Egyébként meg kinek mondhatnád el? – kérdezte gyöngyöző hangon, és lustán előhúzott egy hosszú halászkést a ruhája alól. – Ha túl is élnéd a mai napot, kinek mesélnéd el: Fyodornak? – bujkált valami a nő hangjában, amitől megfagyott a vér az ereiben. Lassan saját tőrére csúsztatta ébenfekete kezét.
– Először persze kételyei voltak velem kapcsolatban, de hamar félresöpörte őket. Csúnyán elhanyagolhattad szegény párát, ha ilyen állapotban jött el hozzám! Én csak boldogan megvigasztaltam. Mindamellett, remek férfi volt.
A mondat végi kegyetlen nyomaték nem kerülte el Liriel fülét. A melegség egy pillanat alatt elpárolgott az arcáról.
– Halott – lehelte ernyedten. A gyász várhat, gondolta, bár a lelke mélyéig megbénult.
– Késő keseregni az elszalasztott lehetőségen – ingerelte Dagmar. – Most, hogy ő halott, egyetlen ruathymi harcos sem fog hinni neked!
– De nekem igen! – hangzott egy mély hang a hátuk mögül.
A két nő egyszerre fordult meg, és ugyanolyan zavartan néztek a férfira. Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy egyikük sem vette észre a vörös szakállá tengerészt. Ibn alig pár lépésnyire állt mögöttük.
Csípőre tett kézzel állt, és dühös füstkarikákat eregetett az ég felé. De a többi északi férfihoz hasonlóan Ibn sem számolt komolyan a nőkkel. Dagmar felemelte a halászkést, és a férfira rontott. Egyenesen a szíve felé döfött.
Liriel elkapta a lány egyik lebegő fürtjét, keményen megvetette a lábát, és hátrarántotta, Dagmar rohama váratlanul megfeneklett, ahogy a feje durván hátrabicsaklott. Mielőtt még egyetlen káromkodást is megereszthetett volna, Liriel vesén térdelte, mire Dagmar fájdalmasan felüvöltött.
Az elf még egyszer megrúgta, ezúttal a lábán. Dagmar térde berogyott, ahogy a földre huppant. Liriel három gyors szökelléssel elé került, és izzó tekintettei nézett le a nőre, aki térdelő helyzetben is alig volt csak alacsonyabb nála. Egy rövid ideig fogva tartotta Dagmar tekintetét, majd ököllel a halántékára sújtott. Dagmar megingott, de nem dőlt el. Már csak azért sem, mert Liriel még mindig markolta a haját. Kíméletlenül felrántotta a fejét, és még egyszer megütötte, majd harmadszor is. Dagmar szemei végül felakadtak.
A sötételfnek minden önuralmára szüksége volt, hogy ne verje péppé a lány gyönyörű arcát. Elengedte az eszméletlen lányt, majd Ibnhöz fordult, és felkészült az újabb csatára.
Ibn azonban elégedetten bólintott, és kivette a pipát a szájából.
– Meg kellett volna ölnöd – mondta egyszerűen.
– Meg is akartam – felelte tüzesen. – Fyodor biztosan újra meghalna, ha hallaná, de ez átkozottul jól esett!
– El tudom képzelni – nézett le az eszméletlen nőre. – Az elfimádó szuka végre megkapta.
Liriel értetlenül meredt a férfira, és hátrált egy lépést.
– Elmulasztottam valamit, ugye? – kérdezte. Nem tudta, hogy az ellenségének vagy a szövetségesének tekintse-e a férfit.
– Csakúgy, mint én – dörmögte Ibn. – Lehet, hogy rendezni kellene a dolgokat kettőnk között.
Liriel csak egy óvatos bólintással felelt.
– Az én felfogásom szerint Ruathym gondjai a tengerről érkeztek. – kezdte. – Figyelemmel követtem a tengeri elfeket, és téged is, amiért lepaktáltál velük. Próbáltam figyelmeztetni Hrolfot, de hallgatott rám? Így azóta figyeltem őket, mióta kikötöttünk. Meg sem lepődtem, amikor kihalászták őket. Utána viszont az egyiket együtt láttam Dagmarral. Ekkor követni kezdtem a csitrit, fel egészen Holgersteadbe, pedig nem szeretem azokat az embereket.
– Tehát ezért mentél Holgersteadbe – merengett Liriel. – Csodálkozom, hogy nem gyanítottad, hogy a lány mérgezte meg a bort.
Ibn felhorkant, és sértődött pillantást vette az elfre.
– Ne kezd megint! – fakadt ki, majd megenyhült a tekinteté. – Hazudott a barátoddal kapcsolatban. A fiatal Első Fejsze jól volt, amikor eljöttem a faluból.
Öröm töltötte meg Liriel szívét, és a mosoly napsugárként terült szét az arcán. Váratlanul a férfi nyakába vetette magát, és könnyedén megölelte. Mielőtt még Ibn bármit is reagálhatott volna, az elf táncolni kezdett.
– Na tessék – morgolódott. – Most sem szeretem jobban az elfeket, mint eddig. És ne pörögj, mint egy részeg dongó, amikor fontos dolgunk van!

* * * * *

Azonnal megkeresték Fyodort, mert csakis egy harcos hívhatta össze a Gyűlést. Mikor mindenki összegyűlt, Ibn elmondta, hogy együtt látta Dagmart és a hosszú hajú tengeri elfet, majd elmesélte, miket mondott a lány a sötételfnek. Fyodor unszolására engedték, hogy Liriel beszéljen. A varázslónő elmesélte, hogy három hadihajó megtámadta az Elfszüzet, majd megmutatta nekik a gyűrűt, amelyet a levágott kézről vett le, és amelyik kétségtelenül Luskan öt Kapitányának egyikéhez tartozik. Aumark megnézte, és eredetinek titulálta, sőt még az említett kapitányt is felismerni vélte: Rethnor lehetett az, egy nagydarab, feketeszakállú férfi, aki még a társainál is jobban utálja Ruathymet.
Egy percnyi döbbent csend után elkezdték megtervezni a közelgő csatát. Liriel éberen fülelt, ugyanis a ruathymiek jól értettek a harchoz, és a hadvezérek jó terve elengedhetetlen a sikerhez. A büszke Ruathym számára Luskan volt a fő ellenség, a különös tengeri lények csak másodlagosak maradtak. Csak el kell süllyeszteni a luskani hajókat egy hatalmas tengeri ütközetben, és a dolgok maguktól rendbe jönnek, vélekedtek.
Liriel azonban jobban tudta, hiszen ő maga ígérte meg, hogy megnyitja a mágikus kaput Ascerle serege előtt, hogy ily módon kiszabadíthassa a bebörtönzött szellemeket. Nem akarta bevonni Fyodort, mert nem akarta kitenni azoknak a hihetetlen erőknek, amelyeket elő kell hívnia a kapu megnyitásához.
Így hát magukra hagyta a harcosokat, és lesétált az öbölbe. Ismét magához hívta Xzorsht, és elmesélt neki mindent a víz alatti városról.
– Tehát Ascerle valóban létezik, és ott van az ogresellők bázisa – motyogta maga elé a tengeri kósza. – Igazad van, meg kell szüntetni ezt a fenyegetést. Összegyűjtök annyi tengeri elf harcost, amennyit csak tudok, és esetleg pár tritont is, ha sikerül, és azon nyomban elindulok a Bíbor Zátony felé!
– Legalábbis ezt üzened a Hálón keresztül – igazította ki Liriel. – Hadd, higgye csak Ascerle, hogy a falain kívülről akarják megtámadni. Titokban azonban Inthar partjaihoz viszed a sereged, és vársz a hívásomra. A mágikus kapun keresztül egyenesen a városba juttatlak. De ne feledd, ha Sittl megtudja, hogy mire készülünk, mindennek vége.
Xzorsh még mindig hitetlenkedve nézett a sötételfre.
– Talán félreértetted, amit az északi nőnek mondott.
Liriel dühösen felszisszent.
– Ha nem akarsz hinni a józan észnek, akkor kössünk üzletet – ajánlotta a nő. – Ha titokban tartod a tervet, akkor gondoskodom a mágikus tanulmányaidról!
Öröm öntötte el az elf szemét, majd szomorkás mosoly suhant át az arcán.
– Egész életemben ezekre a szavakra vágytani. Mégis feladnám ezt a lehetőséget, ha bebizonyosodna, hogy tévedsz. Sittl a barátom, és többet ér bármilyen mágiánál.
Liriel elfordult. Az elemébe vágtak a férfi szavai, aki boldogan lemondott volna az álmairól a barátja kedvéért. A szerettei és eddigi tettei ellenére a lelke mélyén tudta, hogy ő ezt nem tenné meg.
– Tedd, amit mondtam, és készülj fel a harcodra – vetette oda búcsúzóul, majd elment –, és bízd rám a sajátom – suttogta maga elé, mikor már a másik elf nem hallhatta.

* * * * *

Lirielnek még el kellett intéznie egy fontos dolgot, mielőtt szembeszáll halálos ellenfelével, és még veszélyesebb szövetségesével. Azóta nem hordta a Szélben Járót, mióta Yggsdrasil Gyermekénél eltöltött egy éjszakát Fyodorral. Az amulett küldetése véget ért, annak ellenére, hogy az övéké még nem teljesen. Már csak Lloth szent szimbólumát viselte. Még a Fyodortól kapott borostyán medált is levette, nehogy a féltékeny istennő sértésnek vegye.
Lassan elindult Ulf kunyhója felé, hogy még egyszer feltöltse mágiával a mágikus ereklyét. Megkérte a családot, hogy ne zavarják, bár ez felesleges óvintézkedés volt. Dagmar árulásának a híre, és jelenlegi bebörtönzése rányomta a bélyegét az összes szolgára, aki mind leverten lézengtek. Még Sanja csípős nyelve is elvesztette az erejét, amikor megtudta, hogy régóta halottnak hitt kedvence, Ygraine, szörnyű rabságban sínylődik, és hogy a bájos és engedelmes Dagmar ilyen szörnyűségre volt képes.
A padlás néma magányában Liriel elővette a Szélben Járót a rejtekhelyéről, és megkereste a rúnakönyvben azt a varázslatot, mellyel annak idején a Hüvelybe zárta Mélysötét sugárzó mágikus energiáját. Órákig tanulmányozta a varázslatot, mire kellőképpen átalakította, hogy az amulettbe zárhasson vele egy teljesen más jellegű varázslatot. Még ha csak időlegesen is. Mikor mindennel elkészült, kihúzta a kicsiny vésőt a hüvelyből. Miközben lágyan kántálni kezdte a varázslat szavait, óvatosan cseppentett egyet a jhuildból – a rashemeni tűzborból, amellyel rituálisan életre leívják a berszerker harci lázat – a hüvelybe.
Egyszer már elgondolkodott ezen a varázslaton. Korábban felajánlotta Fyodornak, hogy megtisztítja a Szélben Járót Mélysötét mágikus sugaraitól, és belezárja az ő berszerker erejét, hogy többé ne ragadhassa el a harci láz az akarata ellenére. Azonban rájuk támadtak, mielőtt még elmondhatta volna a varázslatot. Mikor valamivel később Fyodor magához tért a lázból, kierőszakolt belőle egy ígéretet, hogy sosem áldozza fel az erejét őérte.
Eddig. Yggsdrasil Gyermekének a lábánál beteljesült a hatalom utáni vágyódása, és többé már nem volt szüksége a Szélben Járóra. Élete végéig uralni tudja minden sötételf képességét és erejét. Fyodor berszerker erejét azonban nem meri magával vinni. Rettegett attól, hogy talán kicsúszik a kezéből.
A varázslat egész éjszakán át tartott, de végül győztesen emelhette fel az ősi arany amulettet, melynek belsejében ott dohogott az új erő. Visszatette a Szélben Járót a rejtekhelyére, majd kisurrant a kunyhóból. Egyelőre nem adhatja oda Fyodornak, mert gyanút fogna.
Végigsétált a parton, és felkapaszkodott Inthar romjaihoz. Az ősi erőd titokzatosan, fenyegetően magasodott fölé. Miközben átvágott a törmeléken, egy nagy erejű papi varázslatba kezdett. A létező leghatalmasabb varázslatba, amivel egy papnő csak rendelkezhet. Csak nagy ritkán érkezett válasz erre az imára, mert csak kevés papnő volt elég erős ahhoz, hogy kibírja. Ez is egyfajta varázskapu volt, mely Lloth nyílt, színtiszta hatalmához vezet.
A testét és a lelkét ajánlotta fel cserébe a Káosz Úrnőjének.
Kétségbeesett ajánlat volt, de nem volt más választása. Egyszer már találkozott a bansheeval, és tisztában volt vele, hogy csak kétféleképpen győzheti le: a gonosz tagadása varázslattal, vagy olyan gonosz hatalommal, mely még az élőhalott sötételfénél is nagyobb és mélyebb. Lloth papnőjeként nem merte megkockáztatni megtagadni a gonoszt, csak egy esélye maradt, ha átirányítja azt.
Így a fiatal Baenre hercegnő sötét erejének legnagyobb mélységébe merült. A Pók Királynő szívesen fogadta fiatal papnője imáját. Alig várta már, hogy megszerezze az ősi sötételf nő lelkét, aki élőhalottként oly sokáig elkerülte a végzetét. Lirielen keresztül Lloth kiszakíthatja a sikoltó szellemet a mágikus kapuból, hogy Abyssban végre megadhassa neki örökké tartó jutalmát.
Amint egyre csak gyűlt benne Lloth sötét ereje, Liriel nem diadalt, inkább mély és kérlelhetetlen veszteséget érzett.

 

 

Huszonharmadik fejezet
A sötétség erői

Fyodor két teljes napon keresztül vigyázott Lirielre, aki Halotti álomba szenderült. Nem tudta, hogy mi történt vele, de gyanította, hogy a sikoltó szellem merítette ki ennyire. Órákon át kereste Liriel nyomát, mikor végre rájuk lelt a homokban a parton. Követni kezdte, és a romos erődbe jutott, ahonnan korábban kiűzte őket a szellem. A szökőkút szélén talált rá a nőre: gyűrött köpenyként borult rá a kút kávájára. Felnyalábolta, és hazavitte Ulf kunyhójába. El sem tudta képzelni, hogy mi vehette rá őt, hogy egyedül menjen el arra a borzalmas helyre.
Szinte el sem mozdult mellőle, pedig a sámán és annak házsártos felesége folyamatosan zaklatták. Holgerstead Első Fejszéjének sok egyéb dologgal kellett volna foglalkoznia, de Fyodor tudta, hogy kinek tartozik hűséggel igazán. Megfogatta, hogy megvédelmezi a wychlarant. Mélysötét és Rashemen mágiájának közös fonata kötötte a varázslónőhöz. A szíve mélyén viszont másféle szálak rezegtek. Mikor Liriel végre kinyitotta a szemét, Fyodor szinte kicsattant az örömtót. Őszinte öröm volt ez, nem csak egy egyszerű lovag könnyebbült meg, hogy rendbe jött az úrnője.
Liriel szólásra nyitotta a száját. Fyodor kézbe vett egy poharat, és megitatta az elfet. Megrázta magát, próbált kiszakadni a halálos bódulat alól. Levert volt és elcsigázott, de tiszta tekintettel nézett a barátjára.
– Mennyi ideig aludtam? Mikor lesz újhold?
Fyodor ismét meglepődött a sötételf elképesztő rugalmasságán.
– Holnap éjjel. Mi történt veled, kicsi holló?
Liriel nem foglalkozott a kérdéssel, inkább ülő helyzetbe küzdötte magát.
– Hogy állnak a harci előkészületek?
– Jól. A hajókat felfegyvereztük, az emberek készen állnak.
– Remek. Valószínűleg holnap hajnalban támadnak. Én nem lehetek itt, ezért ezt vedd magadhoz.
Ezzel elővette a Szélben Járót a matraca alól, és Fyodornak adta.
– Mielőtt... mielőtt rám találtál, belerejtettem a berszerker erődet. Irányítani tudod, ha ezt viseled.
– És te? – aggodalmaskodott Fyodor.
– Rám máshol van szükség. Vigyél vissza Intharba, hogy magamhoz hívhassam a nimfát.
A harcos azon nyomban átlátta, hogy mire készül a nő, és jeges félelem ragadta meg a torkát.
– Nem mehetsz vissza Ascerlébe azok után, amin keresztülmentél! Nem vagy kész rá!
– Fogalmad sincs, hogy min mentem keresztül, és hálás lehetsz érte az isteneknek – fakadt ki szokatlan vehemenciával – Akár készen állok, akár nem, nem hiszem, hogy megvárnának a csatával. Ha nem segítesz visszamenni Intharba, akkor megyek egyedül.
A felesküdött harcos ételt és mosdóvizet hozatott. Türelmesen megvárta, amíg Liriel elkészül, majd elindultak. A kezdeti bizonytalan lépések után Liriel visszanyerte az erejét, és már a harcos támogatása nélkül is biztosan tudott járni.
Bár a faluban alig akadtak lovak, Fyodor mégis szerzett két remek állatot. Első Fejszeként bármit azonnal a rendelkezésére bocsátottak. Felszálltak a nyeregbe, és a lehető leggyorsabban visszaügettek Intharba.
Amint a romok közelébe értek, Liriel leszállt, és gyalog ment ki a meredek sziklafal szélére. Az erős szél belekapott hullámzó fehér hajába és a köpenyébe. A szájához emelte mindkét kezét, és élesen elrikkantotta magát. Ezután megfordult, szorosan maga köré tekerte a köpenyét, és Fyodoréba fúrta arany szemeit.
Majd egyszerűen eltűnt.
Fyodor megrántotta a kantárt, és a szikla szélére irányította a lovat. Nyomát sem látta Lirielnek. Eltűnt, mint az elfeledett álom. Végigjáratta tekintetét a parton, és rögtön megértette, hogy mire készül a sötételf.
A tengeri elfek egész serege siklott ki a hullámokból. Könnyen felismerte Xzorsht rövidre nyírt, zöld hajáról. Legalább száz tengeri elf állt mögötte, húsz különös, ezüstszínű, emberszerű lénnyel, akiknek uszonyban végződött a lába. Óvatosan lépdeltek az éles sziklák között, és egyértelműen Inthar romjai felé haladtak.
Ekkor tudatosult csak benne, hogy már nem hallja a szellem sikolyait. Valahogy megnyitották a mágikus kaput, amelyen élő nem mehet át. Liriel át akarja vezetni ezt a sereget a kapun, és meg akarja fékezni a támadást, még mielőtt Ruathym partjaihoz érnének.
Minden félelme és aggodalma ellenére megfordította a lovát, és visszaindult a faluba, ahol készenlétben várták a berszerkerek. Lirielnek meg volt a maga feladata, ahogy neki is.

* * * * *

Liriel kidörzsölte a vizet a szeméből, és kimászott a fogadóterem medencéjéből. Ledermedt az előtte álló ismerős arc láttán: a kerek, fekete arctól, a gyűlölettől izzó vörös szenektől, és az elmaradhatatlan harci villától. Sok minden hiányzott neki Menzoberranzanból, de Shakti Hunzrin nem tartozott közéjük.
– Végre megvagy! – kiáltott fel Shakti, majd elindult Liriel felé. Kezét fenyegetően kígyófejű korbácsára tette. A hüllők kisiklottak ruhája fodrai alól, és vérszomjasan ringatódzni kezdtek.
– Tehát főpapnő lettél – jegyezte meg szárazon Liriel. – Menzoberranzan komoly bajban lehet, ha a papság ilyen mélységekbe süllyedt.
– Megváltoztak a dolgok. Olyan erőknek parancsolok, amekkorát te el sem tudsz képzelni.
Liriel látványosat ásított, ujjait gúnyosan hozzáérintette az ajkához. A mozdulat teljesen felbőszítette Shaktit, és nem vette észre, hogy ellenfele a másik kezével észrevétlenül megérinti a szíve fölött függő obszidián medált.
A dühtől remegő papnő hátralendítette a karját, és lesújtott a korbáccsal. A kígyófejek azonban nekiütköztek egy láthatatlan falnak. Mind az öt fej véresen, élettelenül hanyatlott le. Shakti értetlenül meredt a korbácsra, majd hitetlenkedő pillantást vetett Lirielre.
– Szentségtörés! – suttogta. – Hogy merészeled megtámadni Lloth szimbólumát?
– Te beszélsz Llothról, te, aki Vhaeraunt imádod? – kérdezett vissza Liriel, majd megvillantotta a szent medált. – Ismerem a kis titkodat. Azt is tudom, hogy miért vagy itt, tudom, hogy mik vezérelnek. Te vagy az, aki nem ismer engem, máskülönben nem engedted volna le az agypajzsaid, melyek olyan jól szolgáltak Menzoberranzanban!
Shakti nagy nehezen megértette a szavak jelentését.
– Lloth papnője vagy? Mégsem hagyott el a Pók Királynő?
– Még nem – felelte fagyosan. – De ha neked lennék, nem adnám fel olyan könnyen a reményt.
– Akkor kihívlak – új fény csillant a papnő szemében. –, döntsük el egyszer s mindenkorra, hogy kit kedvel jobban Lloth.
Liriel közönyösen, karba tett kézzel álldogált. Shakti hevesen imádkozni kezdett, hogy az istene valamiféle jellel nyilvánítsa ki a kegyét. Minden éjjel elmondták ezt a varázslatot a nagyobb házakban és Arach-Tinilith főkápolnájában. Az istennő időnként valamilyen ajándékkal nyilvánította ki a kegyét: pókokat küldött, varázstárgyat teremtett, elküldte valamelyik idegen síkbéli szolgáját, általában egy yochlolt, és nagy ritkán ő maga is megjelent. A rivális papnéik alkalmanként ezzel a varázslattal döntötték el, hogy kit kedvel jobban az istennő. Ha Lloth elutasította a párbajt, akkor mindkét papnőt azonnal megölték. Ha viszont az egyik nyert, akkor az bármit megtehetett a vesztessel: megölhette, megfoszthatta minden hatalmától, vagy bármi egyebet, amihez csak kedve támadt.
A féltékeny és ambiciózus Shakti semmit nem akart jobban életében, mint ezt a győzelmet. Minden erejét, dühét és gyűlöletét összeszedte, és belevezette a varázslatba. Liriel nyugodtan, unott arccal nézte riválisát. A Shakti számára fontos dolgok sosem jelentettek neki semmit. A Baenre hercegnő mindig is úgy vélte, hogy a dolgok úgy alakulnak, ahogy ő akarja. Ezúttal azonban nem így lesz, ujjongott Shakti, miközben érezte, ahogy a sötét erő felgyülemlik benne.
És íme...
Shakti kántálása elült, és Lloth jelent meg előtte. A legritkább és legjelentősebb jelenéssel felelt az imájára az istennő: saját alakjában jelent meg előtte. A fiatal papnő mégsem mondhatta győztesnek magát. Lloth a leggyűlöltebb ellensége képében jelent meg előtte. Liriel Baenre arany szemein keresztül nézett le rá.
Liriel felemelte a kezét, mely vibrált az energiától, és Shaktira emelte. Sistergő energiahullám csapott ki az ujjaiból, és beburkolták a másik papnőt. Éles villanás és hangos dörrenés hallatszott, majd néma csend állt be, mint egy villámcsapás után. Kénszagú füst szállt fel arról a helyről, ahol az előbb még Shakti állt.
Szép munka volt – gratulált egy hang az agyában.
A Lloth erejétől duzzadó sötételf lassan megfordult, és Vestressre nézett.
Shakti holott? – kérdezte az agyszívó.
– Visszatért Abyssba – felelte Liriel. Hangja kísértetiesen csengett. Nem volt teljesen a sajátja. – Lehet, hogy hazatalál. Lloth papnői képesek az alsóbb síkokon utazni. Szánodra viszont elveszett, agyszívó!
Vestress megvonta a vállát. Elég bizarr mozdulat volt a furcsa lénytől.
Nem nagy veszteség. Te uralkodsz majd Ruathymon. Megerősödsz, és visszatérsz Mélysötétbe. Elvesztettem egy sötételfet, de nyertem egy másikat. Nem rossz csere.
Liriel nem kommentálta.
– A faliszőnyeg – mondta egyszerűen.
Ó, igen. Tele vagy ellentmondásokkal sötételf. Igen különösnek találom, hogy ki akarod szabadítani az elfek szellemét, miközben a derekadon hordod azt a léleksálat. – mondta alamuszin.
Liriel csak megvonta a vállát. Rendelkezett Lloth minden hatalmával, és nála volt egy nimfa záloga. Az agyszívó csak ingerelte, rámutatott, hogy valójában ugyanolyan, mint ő.
Az agyszívó a sötételfbe fúrta fehér szemeit. Ekkor vette csak észre azt, amit mentális ereje eddig nem fedett fel: évszázadok óta először lebecsült egy ellenfelet. Elfogadta a bukását, és várta a halálos csapást.
De Llothnak, és az ereje közvetítőjének mások voltak a módszerei.
– Itt maradsz Ascerlében – zengte hatalommal átitatott hangon Liriel. – Még szükségünk lehet az információs hálózatodra. Itt maradsz, távol a kardoktól és a varázslatoktól, és végignézed, amint porrá zúzzuk a sereged és az álmaid.
Úgy is lett. Vestress képtelen volt megmozdulni vagy visszatámadni a nőre. Tehetetlenül nézte, amint az első tengeri elfek átjönnek a mágikus kapun.

 

 

Huszonnegyedik fejezet
Harc Ruathymért

Xzorsh valósággal lebénult a különös poliparcú lény és a vigyorgó sötételf láttán.
Liriel a terem végében nyíló ajtóra mutatott.
– A faliszőnyeg ott van valamelyik szobában. Ne félj az agyszívótól. Nem bánthat. Sok szerencsét.
A tengeri elf bólintott. Megvárta, amíg minden harcosa átér a kapun, és szomorúan nézett a nő után, aki visszatért Ruathymba. Azt remélte, hogy egymás oldalán harcolnak majd, de megértette, hogy mélyebb elhivatottság vezérli a sötételf szívét. Nem irigyelte Fyodortól, de elmerengett rajta, hogy a harcos vajon tisztában van-e vele, micsoda ajándékot kapott az istenektől.
Xzorsh megszerezte a faliszőnyeget, majd minden figyelmét a közelgő csatának szentelte. Csak nehezen tudta kiszakítani magát a mesés város bűvöletéből. Rengeteg történetet hallott már a letűnt Ascerléről, és mindig is vágyott rá, hogy egyszer felkutathassa az ősi elf város kincseit. Még ő is tisztán érezte a levegőben vibráló mágia erejét.
Megrázta magát, hogy elhessegesse a csábító gondolatokat, és a szolgák felé vezette a seregét. Kiszabadítja, majd felfegyverzi, és a fogva tartóik ellen vezeti őket. Ki kell űzni ezt a gonoszságot a tengerből, ezt kívánja minden békés tengeri lény érdeke.
A tengeri elfek és a tritonok végigsiettek a kanyargó folyosókon. Az egész város természetellenesen csendes volt, úszóhártyás lábaik nedvesen cuppogtak a márványpadlón. Előreszegezett fegyverrel léptek he a szolgák részlegébe, és kutatták fel a ketreceket.
Kezdetben minden gördülékenyen ment. Találkoztak ugyan pár álmos őrrel, de őket könnyedén leszúrták a tritonok. Miközben a szigonyos lények őrt álltak, a tengeri elfek elvágták a láncokat és kinyitották a zárakat. Gyorsan kiszabadították a foglyokat, akik csillogó szemekkel csatlakoztak a kicsiny sereghez. Fegyvert ragadtak a halott őröktől, és mohón várták, hogy leszámolhassanak kegyetlen fogva tartóikkal.
Hirtelen szárnycsapásokat hallottak a hátuk mögül. Megpördültek, és félelmetes repülő szörnyek hadával találták szemben magukat. Próbáltak lebukni a leírhatatlanul borzalmas szörnyek elől, de néhányukat elragadták, és tehetetlen egerekként vergődtek a karmaik között.
– Tengeri vízköpők! – kiáltotta el magát Xzorsh. Nem voltak megfelelő fegyvereik, hogy szembe szálljanak az életre kelt kőszobrokkal. – Meneküljünk innen! Vissza a kapuhoz!
A folyosóról azonban fejfegyverzett tengeri ogrék diadalittas üvöltéseit hallották. Nem tehettek semmit, bekerítették őket.
Xzorsli végigpillantott a folyosón. A szolgák legtöbbjét sikerült kiszabadítani, akik ádázul belevetették magukat a harcba. Már csak páran maradtak bebörtönözve, de azt a folyosót három hatalmas ogre védte.
A kósza kést rántott, és megindult feléjük. A szörnyek felemelték a lándzsáikat, majd elnevették magukat a nevetséges ellenfél láttán. Xzorsh kézbe vett két hajítópókot, és beledobta őket egy-egy őrbe. Pontosan célzott, és a tengeri ogrék kétrét görnyedve a földre zuhantak, amint a megelevenedett fémpókok átrágták magukat a kemény pikkelypáncélon, és a húsukba martak. Anélkül, hogy akár egyetlen lépést is kihagyott volna, tovább robogott, és villámgyorsan kibelezte a harmadik szörnyet.
Leakasztotta a halott őr derekáról a kulcscsomót, és kiszabadította az utolsó foglyokat. Semmit sem kellett mondania nekik, vérben forgó szemekkel indultak meg a csatatér felé. Csupán egyszer döbbent le egy másodpercre, amikor egy kísértetiesen ismerős északi nőt látott kirohanni az egyik cellából. Egy kést nyomott a kezébe. A nő megköszönte, és csikorgó fogakkal az ogrék felé rohant.
Az utolsó cella ajtaja már nyitva volt, de a bent ücsörgő elf nem mozdult. A kósza azt hitte, hogy megsebesült, és óvatosan a vállára tette a kezét. Az elf egy villámgyors mozdulattal megvágta a segítő kezet.
A kósza hátraugrott, és szánakozva meredt a társára és barátjára.
– Hinned kellett volna a sötételfnek – horkant fel Sittl, majd talpra ugrott, és Xzorsh torka felé vágott a vértől csöpögő tőrrel.
Xzorsh hárította a támadást.
– Hittem neki, miután rájöttem, hogy hazudtál.
– Nem valószínű – vicsorgott a malenti –, Nem hibáztam akkorát, hogy olyan ostoba bolond, mit te, észrevegye.
– Emlékszel a halott gyerekre, akit a hajón találtunk? Azt mondtad, hogy tiéd, mert azt akartad, hogy megsajnáljalak, és még tökéletesebbé váljon az álcád. De megtaláltam a gyermek valódi apját.
– Nem látom, hogy bárki is lenne melletted ebben a pillanatban.
Ezzel Sittl vad vagdalkozásba kezdett. Xzorsh derekasan tartotta magát, de sebesült karja zsibbadni kezdett, és nem bírta markában tartani a vértől sikamlós kést. Sittl ki is ütötte a fegyvert a kezéből, és diadalittasan elvigyorodott.
– Nem is sejted, mióta várok már erre a pillanatra.
A győztes mosoly egy pillanat alatt lehervadt az arcáról. A feje hirtelen hátra rándult, és tompán nekiütődött a vasrácsnak. Fehér kezek ragadták meg hosszú, befont haját, és a nyaka köré tekerték. A különös északi nő hátra dőlt, minden súlyával megrántva a rögtönzött fojtózsinórt. Bár Sittl megragadta az álnok hajfürtöt, nem tudta elszakítani a torkától. Szemei kidülledtek, a nyelve kibukott a szájából.
A könyörületes Xzorsh felkapta a kését, és egy gyors szúrással megszabadította a mutáns elfszerű lényt a szenvedéseitől. Ezután megpördült, és a nővel az oldalán megpróbálták visszaverekedni magukat a folyamatosan hátráló seregükhöz.

* * * * *

Rethnor a szeméhez emelte a távcsövét, és elégedetten nyugtázta a kibontakozó csata képeit. A sötétedő égboltot megfestették a lángoló nyílvesszők, és az égő hajók. A ruathymiek valahogy átláttak a fosztogató hadjáratról szóló pletykákon, és ütőképes hadsereget vonultattak fel. Ennek ellenére semmi esélye sincs ennek a bohócflottának harminc luskani hadihajó ellen.
Az egyre sűrűbb sötétségben szinte már nem is látszódott a két vízelementál, melyek folyamatosan ostromolták a ruathymi hajókat. Iskor jól végezte a dolgát. Rethnor elégedetten elmosolyodott, amikor az egyik elementál felkapott egy ellenséges sárkányhajót.
Ekkor megremegett a tenger, és egy hatalmas, kígyószerű lény emelkedett ki a hullámokból. Dörögve mondott valamit, amit még abból a távolságból is hallani lehetett, mire a vízelementálok megragadták az egyik hajóját, és a mélybe rántották. Lélegzet-visszafojtva várta, hogy bukkanjon elő.
Nem tette.
És az elementálok sem tértek vissza. A különös vízikígyó viszont megindult egy luskani hajó felé. Átbukott a hajó felett, majd sebesen körbetekerte. Háromszor hurkolta át roppant víztestével, majd nemes egyszerűséggel összeroppantotta, és a mélybe rántotta a maradványokat.
Rethnor elkeseredetten káromkodni kezdett. Ez csakis azt jelentheti, hogy a sötételf varázslónő még életben van, és erősebb, mint valaha. Ekkor egy fénypontra lett figyelmes a parti sziklák felett. Odairányította a távcsövét, és egy ismerős, apró figurát vett észre az égbolton. A mágia fényével övezett varázslónő kitárt karokkal szelte az eget, mint egy vadászó héja.
Csak egyféleképpen tudja lehozni onnan a nyavalyás nőt. Gyorsan végigpásztázta a hajóit. Az egyiken túl heves harc dúlt ahhoz, hogy természetes ütközet legyen: Holgerstead berszerkerei harcoltak Luskan száz legkiválóbb harcosával. A csapzott északiak között észrevett egy sötét hajú férfit, aki túlságosan is jól ismert.
Gonosz mosoly suhant át az arcán, és intett a kormányosnak, hogy forduljon a hajó felé. Végre bosszút állhat, de előbb kiderül, hogy mire hajlandó a sötételf a barátjáért.

* * * * *

Liriel magasan lebegett Inthar romjai felett, és éles szemeivel az egész csatateret belátta. Meglepetten tapasztalta, hogy a puszta jelenléte is serkentőleg hat a harcosokra. Egy közeli hajón észrevett egy vörös ruhás férfit, aki rámutatott, és azt üvöltötte az embereinek, hogy a Holló felrepült, hogy könnyebben vezethesse halálba ellenségeik lelkét. Felismerte Glammad, Hastor Első Fejszéjének a hangját. Először ő mentette meg a férfit a halemberek hálójából, majd a férfi beszélt az érdekében a Gyűlésen. Örömmel viszonozza a férfi szívességét. Tűzlabdák egész armadáját lőtte ki egy közelgő luskani hadihajóra. A hajó hangos robajjal darabokra robbant, mire üdvrivalgásban tört ki a hastori legénység.
Nem sokáig lubickolt a diadalban. Varázslói mágiája segítségével megidézett egy vízkígyót a víz elemi síkjáról, amely képes irányítani a vízelementálokat. Parancsára az elementálok elpusztítottak egy luskani hajót, majd ő maga is összezúzott egyet. Egy ilyen hatalmas lény irányítása azonban sok energiát emésztett fel és Liriel érezte, hogy lassan a sziklák felé süllyed. Elküldte inkább a lényt, azzal a feltétellel, hogy magával viszi az elementálokat. A tengeri kígyó örömmel bukott a hullámok alá.
Ezzel azonban nem intézte el a dolgokat. Valahol kell lennie egy lénynek, aki irányítani tudja a víz alapú teremtményeket. Meg kell találnia, és el kell pusztítania. Leoldotta a derekáról a fehér sálat, majd előhívta a nimfát. Nem kellett sokat várnia, a lény máris integetni kezdett a parton.
Liriel elkerekedett szemekkel nézte a legkülönösebb lényt, akit valaha látott. Az áttetsző, nőszerű alak belsejében apró vízbuborékok kergették egymást, miközben a lény kisgyerekként tapsikolt örömében minden egyes új halál láttán. Már olvasott a vízdémonokról, a légies, álnok teremtményekről, akik gyakran az istenek hírnökei. Arról azonban semmit sem tudott, hogyan lehet elpusztítani őket.
Ekkor eszébe jutott egy régi menzoberranzani trükk, egy apró varázslat, amivel gyakran ugratták és idegesítették egymást a fergeteges partikon.
– Add át üdvözletem Umberleenek – sziszegte dühösen Liriel. Elmondott egy apró varázslatot, és nagy levegőt vett. A szájához emelte mindkét tenyerét, majd kieresztett egyetlen kristálytiszta hangot, amely végigsiklott a hullámok taraján.
A vízdémon felnézett a hangforrás felé. Gyönyörű, üvegszerű arcát meglepetés és fájdalom torzította el. Az alakja remegni kezdett, amint a mágikus hang áthaladt a testén. A buborékok növekvő sebességgel, vadul rohangálni kezdtek. A lény végül vízcseppek és üvegdarabok kíséretében darabokra szakadt.
Liriel metsző énekhangja hisztérikus nevetésbe torkollott. Közeledett ereje végéhez, pedig a csata még korántsem ért véget.
Még végig sem futott a gondolat az agyán, amikor kardcsattogtatást hallott alulról az erődből. Maroknyi megviselt tengeri elf robbant ki a toronyból, majd esett el a kiözönlő tengeri ogrék csapásai nyomán.
Liriel egy pillanatra kétségbe esett. Ascerle elveszett, a támadók kitörtek. A tengeri ogrék a közeli falu felé vették az irányt, ahol egyetlen harcos sem maradt. A sötételf jól tudta, milyen pusztításra képesek az ogrék, és sok rémtörténetet hallott arról, hogyan bánnak az asszonyokkal és a gyerekekkel. Bármit megtenne, hogy ezt megakadályozza.
Liriel megragadta az obszidián szimbólumot. Megacélozta az elméjét, és eltompította a lelkét, hogy befogadhassa azt, amivé ismét át kell alakulnia.

* * * * *

Fyodor magasan felcsapott, hogy hárítson egy luskani csatabárdot. Szabad öklével a férfi arcába csapott, belepasszírozva az orrát szakállas képébe. A nagydarab harcos felnyögött, majd arccal előre a fedélzetre zuhant.
Az ifjú berszerker átlépett a holttesten, és új ellenfél után nézett, A ruhája alatt jeges tűzzel izzott a Szélben Járó. Fájdalmas volt, de a mágia működött. Hónapok óta először irányítani tudta a harci lázat. Mégsem élvezte a harcot, és nem ujjongott az elesettek halálán. Elkerülhetetlen dolognak tekintette. A hazáját védte, amely befogadta őt és Lirielt, és a harcosokat vezette, akik bíztak az erejében és az eszében.
Fyodor lustán kitért egy rohamozó harcos elől, aki így nem találta el ellenfelét. Kardja mélyen belevágott az árbocrúdba, és beleragadt. Fyodor visszakézből arcon ütötte. A harcos hátrarepült, kiköpte pár fogát, majd újult erővel rohamozott. Fyodor unottan felsóhajtott, majd megragadta a beragadt kardot, és maga felé hajlította. Fegyverkovácsként pontosan tudta, hogy meddig feszítheti a pengét. A megfelelő pillanatban elengedte, és csípőmagasságban eltalálta a harcost. A visszacsapódó kardlap kisodorta a férfi lábait, aki széttárt karokkal vágódott el. Keményen beverte a fejét a hajópadlóba, és ezúttal ott is maradt.
Fyodor gyorsan egy holgersteadi berszerker segítségére sietett, akit négy kardforgató vett körbe. A társa hátába került, és hárított egy csapást, majd a megbeszélt módon megütögette a csípőjét. Még kétszer hárította az ellenséges harcos csapását. Gondosan ügyelt rá, hogy a csattanó hárítások túlharsogják a csatazajt. Ezután egy gyors mozdulattal felnyársalta a férfit, majd ugyanazzal a lendülettel megpördült, szélesen kitárva kardforgató karját.
Holgersteadi társa lebukott, ő pedig a széles mozdulattal lenyakazta mindhárom luskanit. Egyiküknek sem maradt ideje, hogy hárításra emelje a kardját. Három vigyorgó fej hullott a fedélzetre, akik azt hitték, hogy megvan legújabb skalpjuk.
A holgersteadi berszerker azonnal felpattant, megragadta az eldőlő testeket, és két rohamozó harcos útjába hajította őket. A luskaniak elhúzódtak az iszonyatos testek elől, a berszerker pedig hidegvérűen megsorozta őket félelmetes csatabárdjával.
Fyodor látta, hogy a dolgok rendeződtek, így körbenézett a csatatéren. Egy újabb hadihajó közeledett feléjük vészes sebességgel. Egy ismerős, fekete szakállú férfi állt az orrában. Áldozatai arca már nem kísértették többet, viszont cserébe visszatértek korábbi csatái emlékei. Emlékezett rá, hogy már harcolt azzal a férfival, és tudta, hogy megcsonkította a kardforgató karját. Most mégis ott villogott egy penge a markában és az övébe fúrta izzó tekintetét.
A fiatal Első Fejsze riadót fújt, és bal oldalra vezényelte az íjászokat. Nem maradt kétsége afelől, hogy meg kell mérkőznie a férfival még a csata vége előtt.
Abban a pillanatban eget rengető robbanás rázta meg a tengert, mely felbolygatta a víz természetes nyugalmát. Fyodor megkapaszkodott, és a partra nézett. Ami az előbb még két luskani hadihajó volt, most füstölgő kupacként borította be a vízfelszínt. Egy pillanatra öröm és megkönnyebbülés járta át. Ez csakis egyet jelenthet: Liriel győztesen tért vissza Ascerléből!
Követte a szemével a mágia vonalát, és a tekintete megállapodott az Inthar fölött lebegő hősies alakon. Halálra vált arccal nézte, amint Liriel szemmel láthatóan megnő, mint egy berszerker, amikor elragadja a harci láz. Még soha sehol nem látott olyan mértékű gonoszságot, amely beburkolta a sötételfet. Kegyetlen fényben izzó, sötét energiahullámok cikáztak körülötte.
Abban a pillanatban megérezte, hogy az oly régóta és oly fájdalmasan késleltetett konfliktusra hamarosan sor kerül kettejük között. Vajon kit választ majd Liriel?

* * * * *

Az északi nő delfinként tört fel a kapuból, és belemélyesztette a kését az előtte haladó tengeri ogre hátába. Belekapaszkodott a lénybe, amint az üvöltve átugrott a kicsiny medence peremén. Az ogre kétségbeesetten kapálódzni kezdett, de épp nem érte el a kellemetlen nőt, aki ismét belemélyesztette a kését. A szörny elcsúszott a saját vérében, és elvágódott.
Időközben Xzorsh is kimászott a vízből, és elhűlve nézte a nő féktelen tombolását. A némber rávetette jéghideg tekintetét, majd elkapta a csuklóját, és egy közeledő ogre útjába penderítette.
Xzorsh egy elf gyorsaságával reagált. Előreszegte a tőrét, majd szorosan a testének támasztotta a könyökét, és hagyta, hogy a nő lendülete elvégezze a dolgát. Az ogre felüvöltött, amint a penge belemélyedt, és undorító bűzfelhőt lövellt a tengeri elfre. Xzorsh kirántotta belőle a fegyvert, és félrelépett az elvágódó szörny útjából.
– Ki vagy te? – kérdezte csodálkozva a nőtől.
– Ygraine, Ulf a sámán legidősebb lánya – sziszegte összeszorított fogakkal. – Nem hagyom, hogy bebörtönözzék a falumbelieket, ahogy azt velem is tették. Hajlandó harcolni a tengeri néped?
– Az irányításod alatt, igen – örömmel adta át a vezér szerepét egy olyasvalakinek, akiben hevesebben lángolt a bosszú és az elszántság tüze, mint őbenne. Intett neki, hogy várjon, majd segítettek a többieknek átmászni a kapun. Amikor az utolsó harcos is átért, Ruathymi Ygraine megindult a falu felé. Ádáz, metsző harci üvöltései feltüzelték a alant várakozó asszonyokat.
Az otthon maradt nők előszivárogtak a kunyhók mélyéből, hogy felvegyék a harcot az ogrékkal. Csak kevesen értettek a kardforgatáshoz és a harchoz, de már mindannyian vágtak le állatot, így értettek a csatabárdhoz és a henteskéshez. Mindannyian használtak már vasvillát az udvaron, és mindannyian horgásztak már szigonnyal. Ezek a házi szerszámok most halálos fegyverekké változtak, amint felsejlett bennük harcos őseik öröksége.
Olyan ádáz hevességgel vetették rá magukat az ellenségre, amit még harcedzett férjeik is megirigyelhettek volna. Vállvetve harcoltak a tengeri elfekkel, akiket aznap reggel még az ellenségeiknek kiáltottak ki.
Xzorsh hangos kopogásra lett figyelmes. Oldalra nézett, és azonnal eliramodott az ismerős börtön felé, amelybe őt és hajdani társát is bezárták. Felismerte a bentről kiszűrődő hangot, és gyorsan eltolta a reteszt. Caladorn habozás nélkül felkapott egy kardot, és a harcolók közé fúrta magát. A két fókavadász először bizonytalanul, majd egyre nagyobb elszántsággal vetette bele magát az iszonyatos, de delejező csata forgatagába.
A zűrzavarban senki sem vette észre, hogy Ulf kegyvesztett lánya kisurran a börtönből, és az öböl felé lopakodik.

* * * * *

Amikor az utolsó elf is kijött a toronyból, Liriel belekezdett egy varázslatba, mely örökre lezárja a mágikus kaput. Nehéz varázslat volt, ráadásul megnehezítette a dolgát az ereiben forrongó türelmetlen, sötét erő. A Káosz úrnője nem szerette a varázslói mágia szabályos rendjét.
Liriel azonban kitartott, és egyetlen utolsó, elkeseredett varázslatban egyesítette minden erejét. A torony végül megremegett. Széles repedések futottak fel az oldalán, majd a több száz éves torony kártyavárként omlott össze. Liriel köhögni kezdett a hatalmas porfelhő közepén, és a tenger fölé lebegett. Érezte, hogy természetes levitáló képessége kezd kimerülni, és rá kellett döbbennie, hogy egyedül az álnok istennő ereje tartja fenn az éles sziklák fölött.
A keze önkéntelenül felpattant, és fekete tüzet lövellt egy közeli hiskani hajóra. Az olajos vitorla azonnal lángba borult, megvilágítva egy kisebb ruathymi hajót, amelyet bosszúszomjas nimfák ostromoltak. Ismét energianyalábok csaptak ki Liriel ujjaiból, és felforralták a tengert a hajó körül. A megfőtt nimfák fájdalomüvöltései és az égő hajók ropogása túlharsogták a csatazajt.
Liriel azonban csak a hisztérikus nevetést hallotta, amely végig ott visszhangzott tompa agyában. Minden erejét elhasználta, védtelen maradt, így végérvényesen elragadta a sötét hatalom, mely fogva tartotta tébolyult kezeit. Tisztán érzékelt minden egyes halált, és érezte, hogy Lloth mennyire az örömét leli bennük.
Győzelmet ígért a Pók Királynőnek, de a gonosz istennő megfeledkezett a végcélról. Egyedül a pillanatnyi pusztítás érdekelte és éltette. A vérszomjas Lloth nem törődött vele, hogy az áldozatok támadók vagy védők, tengeri ogrék vagy tengeri elfek. Semmi célja nem volt a végtelen öldöklésnek.
Rádöbbent szörnyű hibájára, és sajnálni kezdte, hogy ezt az utat választotta. Fyodor figyelmeztette rá, hogy a hatalomnak meg van az ára. Gondolhatta volna, hogy Llothnak vérrel kell fizetni.

* * * * *

Bár a harci láz még mindig ott lobogott az ereiben, Fyodor nem tudta elszakítani a szemét a romok fölött lebegő sötételfről. Még sosem látta ennyire gyönyörűnek... és halálosnak. Már nem csupán Liriel volt, hanem az ellenállhatatlan gonosz erő közvetítője. Korábban már többször látta, amint véghezvitt olyan nagy erejű varázslatokat, amelyeket el sem tudott képzelni egy ilyen törékeny nőtől. Most azonban Látta, hogy ha nem állítja meg, akkor hamarosan elemészti a sötét tűz.
– Gondolkozz, gondolkozz! – korholta saját magát. Végigpergette magában az összes rashemeni történetet és legendát. Agya szélsebesen járt, próbált találni valamilyen megoldást. Egyik sem nyújtott támpontot, hogyan lehetne legyőzni egy elf istennőt.
Végső elkeseredésében megmarkolta a Szélben Járót, a mágikus amulettet, amely a kezdetektől fogva összekötötte Liriellel. Az amulett segítségével ismét uralhatja a berszerker erőt, sőt, talán új, eddig ismeretlen mélységeibe merülhet.
Az eltökélt harcos a legvégső berszerker erőt, a hamfarir képességet hívta segítségül, mellyel kiszakíthatja a szellemét a testéből, és valamilyen hatalmas állat képében új alakot ölthet.
Az alakváltó düh semmiség volt ehhez az új átváltozáshoz képest. Fyodor lelke olyan elemi erővel szakadt ki a testéből, amely már a fájdalomérzetet is meghaladta. A tomboló hajón hagyta a testét, majd felemelkedett. Felöltötte egy holló alakját, és elindult, hogy kiragadja Lirielt istenneje gonosz markából.

 

 

Huszonötödik fejezet
Egyként

A hatalmas szárnyak keltette széllökés megbillentette a kimerült sötételfet. Ösztönösen támadásra emelte a kezét, amint egy kisebb sárkány nagyságú lény bontakozott ki a sötétségből. A madár az utolsó pillanatban elkanyarodott, és gyengéden megsimogatta szárnytollaival. Mintha számított volna a támadásra. A sistergő energiahullámok ártalmatlanul suhantak el mellette. Liriel összeszedte magát, és minden figyelmével a madárra koncentrált. Egy holló volt, a téli éjszaka jégkék szemeivel. Agya egy rejtett zugában felrémlett a csata képe, amikor Wedigar héja formában rájuk támadt. A héja szemei ugyanolyan szürkék voltak, mint Wedigaré. Végre megértette, hogy mivel áll szemben. Mint ahogy a sötét hatalom is, amely fogva tartotta. Ádáz, birtokló és mindent felemésztő harag öntötte el.
Amint a hatalmas holló ott körözött körülötte, Liriel megértette, hogy mit kíván tőle az istennője. Meg kell hoznia az áldozatot, amelyet minden papnőjétől megkövetel. Még ellenkezni sem maradt ideje, máris ott cikáztak az ujjbegyén a gyilkos energiahullámok. Tehetetlenül, elkeseredetten nézte, amint Fyodor menthetetlenül sodródik a biztos halál felé.
Ekkor a sámán nemrégiben hallott szavai törték át az agyára telepedett tompa ködöt.
– Mi másképp bánunk az istenekkel, egyfajta üzletet kötünk velük. Ha az istenek nem teljesítik a részüket, ha nem segítenek, akkor egyszerűen megtagadjuk őket. Miért bánnánk másképp a halandókkal, mint az istenekkel? – hallotta Ulf szavait.
– Győzelem – merített erőt a szavakból –, Pók Királynő, és győzelmet ígértem, erre te cserébe azt kéred, hogy öljem meg azt, aki megnyerheti nekünk a csatát!
Összeszedte minden megmaradt erejét, és a vízbe hajította az obszidián függőt. Az ujjbegyein ficánkoló energiahullámok a szimbólum után lövelltek, és sós gejzírt repítettek az ég felé, amint a vízbe csapódtak.
– Teljesítettem az ígéretem, Lloth Anya – suttogta. – Többé nem vagyok papnő. Soha többet nem foglalkozom veled, ezt minden hatalmam tudatában fogadom.
Ekkor kiszállt belőle a gonosz erő, mely táplálta és emésztette is egyben. Zuhanni kezdett a sziklás part felé. Hatalmas karmok ragadták meg, majd lágyan felemelték. Liriel hagyta, hogy a kék szemű holló elrepüljön vele.

* * * * *

Rethnor a csata hevében is látta, hogy berszerker végzete különös módon elesik. Miközben az emberei lefoglalták a berszerkereket, ő a fekete hajú ifjú mögé lopakodott. Nem ilyen harcról álmodott, de ez is megteszi. Nem az a fajta volt, aki elszalasztja a lehetőséget. Magasra emelte a kardját, hogy egyetlen álnok csapással végezzen a védtelen harcossal.
Egy nő dühödt sikolya azonban megbénította. Alig maradt ideje, hogy megpördüljön, és védekezőn felemelje a kardját. Egy ismerős nő rontott rá egy halászkéssel. Rethnor egy rutinmozdulattal hárította a támadást.
– Ygraine? – meredt döbbenten az agyszívó szolgájára.
– Dagmar! – sziszegte a nő.
A Kapitány elmosolyodott. Ismerte a csitrit, és bár nem szokott nők ellen harcolni, most különös élvezettel töltötte el a gondolat, hogy megölje. A nő elkeseredett hatalomvágya, a tény, hogy még a saját nővérét is képes volt megölni érte, még a rideg Rethnort is elborzasztotta.
Dagmar azonban nem adta olcsón a bőrét. Bőszen megindult, és még a harcedzett Kapitányt is meghátrálásra késztette.
– Elbuktál, minden elveszett! – üvöltötte a férfinak. – Ygraine él, kegyvesztett lettem! Az elejétől fogva tudtad! Vigyél el innen, adj hatalmat a hazádban, vagy halj meg a kezem által, itt és most!
Miközben beszélt, az egyik berszerker eldobta a fegyverét, és a zavarodott nő felé lépett. Rethnor hitetlenkedő szemei előtt változott át. Vonásai eltorzultak, testét sűrű szőr borította be, és a következő pillanatban egy hatalmas, kék szemű farkas állt a berszerker helyén. Újabb fegyvercsörgések hallatszottak, amint egyre többen csatlakoztak a falkához. Rethnor lassan hátrálni kezdett, amint a Hullámok Farkasai, Ruathym legendás őrzői Halálos kört formáltak.
Dagmar kiolvasta a rémületet a Kapitány szeméből, és megpördült, hogy szembe nézzen az új ellenséggel. Vad, féktelen öröm fogta el, amint a közeledő farkasokat nézte.
– Mégis halott! – ujjongott. – Ygraine elesett a csatában, és én váltom valóra a jóslatot!
– Nem, nővérem.
Hangzott egy másik női hang, és Ygraine lépett át a hajókorláton.
– Megnyertük a csatát – mondta Ygraine, majd közelebb lépett, és az ikertestvére felé nyújtotta a kezét. – A földünk biztonságban van, és a harcosok régi fénye visszatért. Semmi sem áll köztünk, csak a megbocsátás ereje. Gyere haza velem, nővérem!
Egy tűzlabda erejével vágta mellbe Dagmart a felismerés ténye. Ygraine hozta vissza az alakváltó mágiát! Mindig Ygraine! Ő az, aki a megjósolt erőt hordozza, ő az, akit a szüleik jobban szerettek, ő a következő Első Fejsze menyasszonya. Még a luskani kalózok is őt választották túszuknak!
– Mennyire gyűlöllek! – sziszegte Dagmar mély, lángoló hangon.
Ygraine megrázkódott, de tovább közeledett.
– Gyere velem, nővérem. A gyógyítók talán megnyugtathatják az elméd és a lelked, és újra a régi lehetsz. Majd beszélek az érdekedben a Gyűlés előtt.
– Mi mindent kell még elviselnem tőled? Inkább meghalok, mintsem menedéket találjak szánalmas bocsánatodban – forrongott, majd döfésre emelte a kését.
– Meg fogsz, ha nem teszed le a kést. A Hullámok Farkasait egyre nehezebb visszatartani.
Dagmar körülnézett, és csak most döbbent rá, hogy az alakváltó harcosok nem Rethnort, hanem őt zárták körül. Azt is csak most vette észre, hogy a luskani férfi eltűnt, csakúgy, mint az ő álmai, hogy túlnőjön Ygraine árnyékán.
A farkasok morogni kezdtek. A félőrült nő gerince megrázkódott a hang hallatán. A harcosok minden pillanatban rávethetik magukat. Felszegte a fejét, és nővére könyörgő szemébe nézett. Majd felemelte a kést, és saját szívébe mártotta. Ygraine fájdalmasan felsikoltott, és odaugrott, hogy elkapja a nővérét.
Dagmar összeszedte minden maradék erejét, és elkeseredetten testvére arcába köpött.
Eközben Rethnor erőteljes karcsapásokkal úszott a hajója felé. A csatát elvesztették, és ezzel elszálltak hódítási vágyai. A bosszúját sem tudta véghez vinni. Súlyos árat kell majd fizetni a vereség miatt Luskanban, ráadásul Vízmélyvára és a Kapitányok Szövetsége nyomása is fokozódni fog. De rosszabbat is átvészelt már. Biztos volt benne, hogy továbbra is Luskan egyik Kapitánya marad, talán még a Kraken Szövetségen belül is megőrizheti a pozícióját.
Egyvalamit megtanult. A jövőben távol tartja magát az agyszívóktól és a sötételfektől. Súlyos csorbát szenvedett a büszkesége: a különös nők miatt bukott el, és volt része megannyi megaláztatásban. De legalább komoly csapást mértek a szigetre. Biztosra vette, hogy hamarosan elfoglalják Ruathym szigetét, bár az esti csatát kétségtelenül elvesztették.

* * * * *

Az óriás holló egyre kisebb köröket írt le Inthar romjai felett, majd egy rejtett zugban gyengéden lerakta a sötételfet. Liriel talpra küzdötte magát, és meg akarta ölelni a fekete madarat. Legvégső rémületére a jelenés halványulni kezdett. Tökéletes elégedettség és mérhetetlen szeretet csillogott a madár emberi szemeiben. Liriel biztosan tudta, hogy ez a tekintet végigkíséri a hosszú évszázadokon, amelyek még előtte állnak. Nem volt ideje megszólalni, a kezét sem tudta búcsúra emelni, a holló eltűnt a szeme elől.
Fájdalmas sikolya szétterült a romok között. Ő is hallotta a hamfarir harcosokról szóló történeteket. Fyodor elment. Talán egy kalóz mészárolta le védtelen testét a hajófedélzetén, talán a szelleme nem találta meg idejében a visszavezető utat.
Liriel mindig is tudta, hogy nagy ára lesz a küldetésének, de erre egyszerűen sehogy sem tudott felkészülni.

* * * * *

Fyodor szelleme elégedetten és megbékélten hagyta magára a sötételfet, és indult vissza a hajóra. Egy kicsit elidőzött a hajó fölött, és nézte a kavargó csatát. Lelke szárnyalni kezdett örömében, hogy berszerker testvéreibe visszatért az alakváltó mágia. Azonban bármennyire próbált is, nem tudott csatlakozni hozzájuk. A hamfarir mágia megkövetelte az árát.
Az ifjú rashemeni hallotta a halk, ismerős hívást, a hangot, melynek nem lehetett ellenállni. Egy pillanatig sajnálni kezdte a gyászoló sötételfet, de a következő pillanatban már nem törődött efféle földi dolgokkal. Fyodor megadta magát a hívásnak, és a nyughatatlan harcos szelleme végre egyesült a mágiával, mely az öröksége és az átka is volt egyben.

 

 

Huszonhatodik fejezet
A dalnokok éneke

A csata elmúltával a ruathymiek lassan kezdték felfogni a győzelmük jelentőségét, és árát. Az ellenséget leverték, akit nem sikerült megölniük, azokat messzire űzték. Az alakváltó mágia ereje visszatért Holgerstead berszerker harcosaiba. Őseik dicsősége elérhető közelségbe került. Ez reménnyel töltötte meg a szívüket, még akkor is, ha közben meg kellett gyászolniuk halott társaikat. A dalnokok éneke hosszú lesz, de legalább hősiességről és dicsőségről énekelhetnek.
Ahogy a sötételf számította, Fyodor testét is élettelenül hozták le a fedélzetről. Valami különös, megmagyarázhatatlan oknál fogva Liriel nem tudta rászánni magát, hogy halotti máglyára helyezze. Megfogta hideg kezét, és kaput nyitott Yggsdrasil Gyermekének lábához.
Miközben legkedvesebb barátja mellett térdelt, felidézte gyerekkori emlékeit. Szörnyű kísértés ragadta el, amint bevillant egy kép az agyába. Általában azonnal tett követte a gondolatait, most azonban elakadt a lélegzett. Bármelyik nagyhatalmú pap fel tudna éleszteni egy halottat. Könyöröghetne Llothnak egyetlen utolsó varázslatért, egy varázslatért, amely elég erős ahhoz, hogy felélessze Fyodort!
Miért is ne? – kérdezte önmagától. Ugyan mi Lloth gonoszsága azzal a sok jóval szemben, amelyet Fyodor halálával vesztenek el? Mindaz, amit Fyodor Ruathymért tett, vagy amit a hazájáért tehet a jövőben, talán nem ellensúlyozza egy utolsó sötét ima árát?
Még végig sem gondolta egészen, máris tudta, hogy Fyodor mit gondolna erről. Azért halt meg, hogy őt kiszabadítsa Lloth markából. Nem szennyezheti be ennek az emlékét. Meglepődött, hogy mekkora súlya van az ígéretének.
– Becsület – suttogta, miután megértette, milyen örökséget hagyott rá a férfi. Ez maradt a számára, meg az emlékei, és a Szélben Járó. Megtartja az amulettet, hogy mindig emlékezzen rá, hogy többé nem használja fel a gonosz erőit, bármi legyen is a végcél.
A Szélben Járó még mindig ott lapult Fyodor ruhája alatt. Liriel gyengéden leakasztotta a láncot, és a tenyerébe szorította az amulettet. Döbbenten tapasztalta, hogy még mindig izzik az erőtől. A bezárt berszerkererő még mindig erős!
Vajon elég erős-e ahhoz, hogy visszahívjon egy elkallódott szellemet?
Nem mert reménykedni, de kinyitotta az amulettet, és kiengedte a bezárt mágiát, és valami sokkal értékesebbet is. Az égnek emelte a szemét, és a tekintete találkozott a hold ezüstös peremével. Ösztönösen felállt, majd táncolni kezdett. Tudta, hogy ez egyfajta ima, egy teljesen más istenségnek.

* * * * *

Fyodor lassan ébredt. Csak lassan tértek vissza a csata, és a veszélyes alakváltás emlékei. Arra már nem emlékezett, hogy mi történt azután. Fájdalmasan pislogni kezdett, hogy visszanyerje a látását.
A fény visszatért a szemébe, és mosolyra húzódott a szája. Liriel táncolt előtte a holdfényben. Eilistraee ezüstös sugarai burkolták be csillogó köpenyként, végleg elűzve a korábbi áthatolhatatlan gonoszságot.
– Kicsi holló – szólította meg halkan Fyodor.
A sötételf megtorpant, és az ezüstös csillogás riadt őzikeként illant el a testéről. Csak a szemei izzottak szokatlanul erősen, majd elindult a rashemeni harcos felé. Kinyújtott kezében ott fityegett a Szélben Járó.
– Menj vissza a faluba – mondta lágy, de egyértelműen parancsoló hangon. – A dalnokok egy csoportját találod ott, amint Ruathym hősi halottjairól énekelnek, Hívd elő a berszerker erődet, és némítsd el őket!
Fyodor egy néma percig riadtan meredt Lirielre. Biztosan megőrült, és elvesztette a lelkét Lloth érintése nyomán. Ekkor meglátta a huncut csillogást a nő szemében, és megértette, hogy nem kell teljesítenie a parancsot.
Végre mindketten szabadok.

 

 

Epilógus

 

Maradjatok velünk, tekintsétek az otthonotoknak Ruathym szigetét! – mondta Aumark Lithyl a vízparton álldogáló Fyodornak és Lirielnek. – Mindketten nagy tiszteletnek örvendtek itt. Eltelt pár nap a csata óta, és az élet visszatért a normál kerékvágásba. Fyodor végignézett a most már ismerős tájon, és magába szívta az öblön túli dombok zöldellő árnyait. Otthonra lelt ezen a vad, háború sújtotta vidéken, és nehezére esett elhagyni.
– Wedigar hamarosan rendbe jön, és megfelelő örököst választhat magának az alakváltók közül. Felmentett az esküm alól. Becsületben térhetek vissza Rashemenbe – felelte őszintén.
Aumark bólintott, hogy megérti és elfogadja a férfi válaszát.
– És te? – fordult Lirielhez. – Hallottad, amikor Glammad felajánlotta, hogy átadja Hastar irányítását a Hollónak. Az ősi időkben a falut mindig egy rúnaformáló irányította. Nekem úgy tűnik, hogy egész Ruathym vissza akar térni a dicső múlthoz.
– Köszönöm, de nem – felelte habozás és sajnálkozás nélkül a sötételf. – Megvannak a saját kötelezettségeim, melyeket teljesítenem kell. Találnom kell egy papot, aki képes kiszabadítani a szellemeket a faliszőnyegből. Találnom kell egy tanárt egy bizonyos tengeri elfnek. Xzorsh fogékony a mágiára, de nekem nincs se türelmem, se erőm tanítani őt. Más dolog használni, és más tanítani a mágiát – motyogta némileg keserűen. – Most már tudom, hogy a tanáraim miért menekültek el előlem!
Fyodor elnyomott egy mosolyt. Biztosra vette, hogy több húzódik meg a háttérben, mint amennyit a sötételf szavai sejtetni engedtek. Nehezen tudta engedelmes diákként elképzelni a nőt.
– Most már mennünk kell – tette Liriel vállára a kezét Fyodor.
A varázslónő bólintott, majd fellépdelt a hosszú pallón a várakozó hajó fedélzetére. A ruathymi legénység könnyedén vette a sötételf jelenlétét, a három vízmélyi férfi, Caladorn és a két fókavadász azonban rossz előítéletekkel telve, félelemmel méregette Lirielt.
Fyodor rezzenéstelen arccal nyugtázta mindezt, miközben végigsétáltak a fedélzeten. Lirielnek csak nagy nehezen sikerült elfogadtatnia magát Ruathym szigetén. A nő nyilván tisztában volt vele, hogy az élet mindenhol nehéz a számára. Ezért nem is értette, hogy miért nem marad a szigeten, de nem merte megkérdezni, mert félt, hogy nem a várt választ kapja.
Aznap éjjel mégis megkérdezte, amikor visszavonultak közös kabinjukba.
– Láttam, hogy mire képes a hatalom, és nincs kedven hozzá – felelte, majd befúrta magát a férfi ölébe, mint egy elégedett kiscica. – Varázsló akarok lenni, és kalandozni akarok. Nem akarok, és nem is vágyom rá, hogy bárhol is uralkodjam. És nem is fogok!
Fyodor azonban másként gondolta. Mindig is úgy érezte, hogy a nő nagy tettekre hivatott. Saját rövid szolgasága is megerősítette ebben. A gondolatait azonban bölcsen megtartotta magának. Fontosabbnak tartotta Liriel céljait saját álmainál, így elrejtette a csalódottságát.
– És mit csinálsz, ha eljutsz Vízmélyvárába? Visszatérsz a Koponyák Városába, és csatlakozol Eilistraee kiválasztottjaihoz? – bökte ki végül.
A sötételf megrezzent, mintha arcon vágta volna.
– Úgy gondoltam, hogy elmegyek veled Rashemenbe – felelte méltóságteljesen. –, vagy vár rád ott valaki?
Féktelen öröm öntötte el a férfi szívét. Gyengéden megszorította a nő kezét, és az ajkához emelte az ujjait.
– Azt akarom, hogy velem gyere! Ugyanakkor tudom, hogy mik várnak ránk az úton, és nem akartam mondani, amíg magadtól meg nem teszed. De nem számít, hogy merre mész, ameddig csak élek, egyedül te létezel a számomra – ígérte.
– Számomra sem – ismételte el az elf. Amint a szavak jelentése leülepedett, mókás grimasz ült ki az arcára. – Egyetlen férfi – merengett –, az istenekre mondom, ez nem természetes. Ez nem lehet!
Fyodor vad kacajban tört ki.
– Mindent elkövetek, hogy ne legyen unalmas az életünk. Talán megnyugtat, hogy az emberek nem élnek túl sokáig.
– Meddig élnek?
– Hatvan, talán hetven évig – vonta meg a vállát.
– Csak? Ez legalább megnyugtató – morogta, majd huncut pillantást vetett a férfira. – jó tudni, hogy látható cél lebeg előttem!
Fyodor ismét felnevetett, kiolvasva az igazságot a nő arany szemeiből. úgy tűnt, hogy Liriel végre letisztázta magában önkéntes magányának kérdését. Legalábbis megpróbál minden tőle telhetőt.
Eltelt egy kis idő, és ő még mindig a karjaiban tartotta az alvó elfet. Az előttük álló útra gondolt. Nagy küzdelem vár rájuk. A hazájában jól ismerték és gyűlölték a sötételfeket. A társai megütköznek majd a nőn, akit a végzet, és persze Fyodor szíve választott ki a számára. Rengeteg veszély leselkedik rájuk. Örömük csekély lesz, csak annyi, amit együtt vagy egymásban találnak meg.
Mégis úgy vélte, hogy azok bőven kielégítik majd mindkettőjüket. Hirtelen dorgálni kezdte önmagát, amiért olyan gyorsan leírta Liriel lehetőségeit. Az elf rendkívül rugalmas, találékony és kivételes csáberővel rendelkezett.
– Vajon mennyi időnek kell eltelnie, hogy te uralkodj Rashemen Boszorkányai között? – motyogta maga elé némileg viccesen.
Liriel ajkai sokatmondó mosolyra húzódtak.
Fyodor egy pillanatra azt hitte, hogy felébresztette az alvó elfet. Amint azonban a nő békés, nyugodt arcára nézett, megértette, hogy mi is történik valójában. Leírhatatlan elégedettség szállta meg a lelkét és a szívét.
Nem tudta, hogy miféle gondolatok édesíthették meg Liriel szendergését. Egyvalamit viszont tudott: a sötételf végre megtanult álmodni.