[Elaine Cunningham: A varázsló lánya] (t)

Liriel döbbenten nézett a varázspálcára tanára jobb kezében, majd a férfi rezzenéstelen arcára emelte a tekintetét. Ekkor megértette, hogy mi történik: Kharza meg akarja ölni. A varázsló közelebb lépett. Bal kezét felé nyújtotta, míg a jobbal döfésre emelte a pálcát, mintha kard lenne.
– Az amulettet a Mágia Tornyába kell vinnem, hogy tanulmányozhassuk. Add ide.
Liriel megérintette a szíve felett függő apró aranytőrt. Mondani akart valamit, de annyira kiszáradt a torka, és olyan fájdalom préselte a mellkasát, hogy egyszerűen nem tudott megszólalni. Többször is elárulták már életében, de egyik sem érte ennyire váratlanul. Tudta, hogy Kharza a maga módján törődött vele, talán jobban, mint bárki más. Épp ezért megbízott benne. A sötételfek között azonban a bizalom gyakran árulásba torkollott. Liriel belátta a tévedését, és elfogadta a büntetést.
A nemes sötételf nőkre jellemző büszke daccal szegte fel állát, és várta a halált.

 

 

FORGOTTEN REALMS
Elaine Cunningham
A varázsló lánya
[Fény és Árnyék 1.]

(Tartalom)

 

 

Prológus

 

Létezik egy világ, ahol tündék táncolnak a csillagok alatt, és emberek vándorolnak végeláthatatlan ösvényeken. Harc és mágia várja a kalandozót és álmodozót, megfejtésre váró titkok ezreit rejtegetve. Egy sárkány élete is kevés lenne minden csodája feltárására. Élénk világ ez, ahol a legtöbben elégedetten fogadják az élet kihívásait.
Azonban vannak néhányan, akik nem feledik a gyerekkori rémtörténeteket. Felkutatják a félve suttogott meséket és intelmeket, hogy aztán nagyképűen lefitymálják azokat. Elég bátrak vagy ostobák ahhoz, hogy tiltott helyre merészkedjenek, mélyen szülőföldjük biztonsága alá. Akik túlélik és visszatérnek, egy még csodálatosabb világról mesélnek, egy sötét és idegen világról, melyet az álmok és rémálmok hálójából szőttek. Mélysötétről mesélnek.
Drágakövekkel tarkított barlangokban és tekergőző járatokban, zúgó folyókban és hatalmas csarnokokban tanyáznak Mélysötét teremtményei. Csodás, de álnok birodalmak ezek, és talán Menzoberranzan, a sötételfek mesés városa a legelvetemültebb mind közül.
Lloth, a káosz istennőjének imádata, és az erő és rang utáni szüntelen sóvárgás és harc határozta meg mindig is a város arculatát. A templomok és az uralkodó házak árnyékában azonban, messze a harcot és mágiát oktató Akadémiától, népek forgataga éli mindennapi életét.
Nemesi és köznépi sötételfek élnek, dolgoznak, tervezgetnek, játszanak és olykor szeretnek itt. Elf örökségük visszaköszön pazarul díszített házaikról és kertjeikről, páncéljuk és ékszereik kiképzéséről, a mágia és a művészetek iránti fogékonyságukról és a harcban tanúsított elszántságukról és büszkeségükről. A felszíni elfek, a tündék mégsem tudnak nyugodtan elvegyülni sötét fajtársaik között. Rémület lesz úrrá rajtuk rokonaik láttán, és gyors, de biztos halál vár rájuk, ha a kezükbe kerülnek. Mert bár csodás lények a sötételfek, lelkük eltorzult az évszázados gyűlölet és kirekesztettség súlya alatt, amitől elf őseik rettegett fajtájává alakultak. Lenyűgöző szépség és dermesztő kegyetlenség keverékei: ez maga Menzoberranzan.
Mintegy harminc évvel azelőtt, hogy az istenek a Birodalmak földjére léptek volna, a sötételfek kaotikus és forrongó városa rövid ideig egyensúlyba került. A gazdag sötételfek kihasználták ezt a nyugodt időszakot, és belevetették magukat a fényűzés és élvezetek tengerébe. Idejük legnagyobb részét Narbondellynben, a város elegáns negyedében töltötték. Felszabadultan rótták a széles utcákat, járták a drága üzleteket és házakat, amelyeket mind kőből és mágiából alkottak meg. Halvány fény világított be mindent, jórészt az ezernyi fényben tündöklő tündefény. Minden sötételf képes a mágikus fény előhívására, amit Narbondellynben pazarul gyakorolnak. Tündefény világítja meg a házak díszítéseit, az üzletek cégéreit, hívogató fény övezi a portékákat, és ott csillognak a tehetős járókelők ruháin is.
Menzoberranzan fölött, a felszínen a tél a végéhez közeledett, és a felkelő nap erősen küzdött, hogy felmelegítse a rideg tájat. Mélysötétben ismeretlenek voltak az évszakok és a nappal és éjszaka váltakozása, a sötételfek mégis a felszíni rokonaik elfeledett, ősi ritmusa szerint éltek. A Narbondel – egy természetes kőoszlop, amely óraként szolgált – belsejében izzó mágikus forróság az oszlop közepéig kúszott, amint a felszínen a nap delelni kezdett. A sötételfek még tökéletes sötétségben is tisztán látják, hogy mennyi az idő. Éles szemeik a leghalványabb hőfoltot is olyan élesen érzékelik és értelmezi, hogy azt még egy vadászsólyom is megirigyelné.
Ebben az órában nyüzsgött az utca. Mesze a sötételfek voltak a legnépesebbek Narbondellynben. Mindenfelé pazarul öltőzött sötételfek mászkáltak, kutakodtak az üzletekben, vagy tértek be a kocsmákba egy kupa fűszeres zöld borra. A városi őrök lankadatlanul járőröztek hatalmas, felszerszámozott gyíkjaik hátán. A kereskedők kegyetlenül ostorozták szekérvonó állataikat. A hömpölygő tömeg időnként szétvált, hogy utat nyisson egy sötételf nemesnek, legtöbbször nőnek, aki vagy egy szolgák cipelte hordszéken, vagy egy mágikus lebegő korongon haladt el közöttük, méltóságteljesen.
Más fajok is lakták Narbondellynt: szolgák, akik a sötételfek kívánságait lesték. Goblinok tipegtek a sötételf nők mögött, rogyadozva a kezükbe nyomott csomagok súlya alatt. Az egyik üzletben egy láncra vert, és három sötételf őrrel körülvett törpe kovács szitkozódott folyamatosan, miközben fogva tartói fegyvereit és ékszereit javította naphosszat. Az egyik különösen impozáns ház előtt két minotaurusz állt őrt. Szemben álltak egymással, így hosszú, hajlott szarvuk halálos boltívet formált. Tündefény vette körül a két és fél méteres hatalmas teremtményeket, mintha élő szobrok lennének. Tucatnyi kobold – kicsiny, patkányfarkú teremtmények, a goblinok rokonai – bújt meg a beugrókban, és dülledő szemekkel figyelték az utcai forgatagot. Időről-időre előbújtak, hogy felkapjanak egy eldobott szemetet, vagy feltakarítsanak egy-egy gyíkhátas után. Az ő feladatuk volt Narbondellyn utcáinak tisztán tartása. Elhivatottságukról egy ostorral és tőrökkel felfegyverzett, mindig éber ogre őr gondoskodott.
Az egyik kobold éppen serényen súrolt egy padot az utca szélén. Hátán még fájdalmasan virított a legutóbbi ostorcsapás nyoma. Annyira belefeledkezett a munkájába, vagy inkább abba, hogy elkerülje a következő büntetést, hogy észre sete vette a feléje tartó repülő korongot. Egy sötételf nő közeledett rajta, hatvan, halálos csöndben masírozó sötételf harcos kíséretében. Mindannyian fénylő páncélinget viseltek, rajra az egyik uralkodó család címerével. A nő kezében lévő kígyófejes korbács főpapnői rangjáról árulkodott, egyúttal tiszteletet ébresztett mindenkiben. A körülötte állók utat nyitottak neki, és meghajlással, vagy fél térdre ereszkedéssel üdvözölték, a társadalmi rangjuktól függően.
Nesztelenül siklott végig az utcán, tiszteletteljes és irigykedő pillantásoktól kísérve. Már mindkettőt megszokta, élete részét képezték. Egyszer csak észrevette a serénykedő koboldot, és királyi, felsőbbrendű arckifejezése eltorzult hirtelen támadt féktelen haragjában. A szerencsétlen teremtmény nem állt az útjában, de nem vette észre őt, ami a tiszteletlenség jele. És tűrhetetlen.
A papnő közelebb lebegett. Amint a lebegő korong árnyékot vetett rá, a kobold ingerülten felhorkant és felpillantott. A halált látta közeledni. Megdermedt, mint a ragadozó karmait megpillantó egér.
A papnő az elkárhozott kobold fölé lebegett, majd elővett egy pálcát, és lágyan kántálni kezdett. Kicsiny pókok özönlöttek ki a pálcából, és indultak meg zsákmányuk felé. Útközben folyamatosan növekedtek, mígnem elérték egy férfi csuklójának a méretét. Elözönlötték a koboldot, és pillanatok alatt vastag pókhálóba bugyolálták. Ezután kényelmesen köré gyűltek, és lakmározni kezdtek. A pókháló eltömítette a kohold száját, és nem engedte ki a lény Halálsikolyát. A szolga nem sokáig szenvedett. Az éhes pókok másodpercek alatt kiszívták minden testnedvét. Csupán csontokat, ruhacafatokat és üres bőrt hagytak hátra. A papnő intésére tovább indultak. A Harcosok csizmás lába tovább lapította a kiszárított kobold tetemét.
Az egyik harcos véletlenül rálépett egy pókra, amelyik megbújt a ruhacafatok között, hogy még a legutolsó cseppet is kiszipolyozza a koboldhól. A felduzzadt pók hangos puffanással robbant szét, isteni vérrel és kobold nedvvel terítve be gyilkosát. A harcos legnagyobb szerencsétlenségére a papnő pont akkor nézett hátra a válla felett, így láthatta, miként veszti el Lloth szent állata az ebédjét és az életét. A papnő arca eltorzult dühében.
– Szentségtörés! – kiáltotta erőről és mágiától vibráló Hangon. A vétkes harcosra mutatott és parancsot adott. – Teljesítsétek Lloth akaratát! Most!
A szerencsétlen sötételf oldalán menetelő két harcos előrántotta borotvaéles fegyverét, és lecsaptak. A jobb oldali penge felnyitotta a gyomrát, míg a bal oldali elmetszette a torkát. A közjáték egy pillanatra sem zavarta meg az alakulatot. Megtorpanás nélkül követték papnőjüket, és hagyták hátra egyre nagyobb vértócsában egykori bajtársukat.
A tömeg egy percre elnémult, de mikor világossá vált, hogy az előadásnak vége, mindenki visszatért mindennapi teendőihez. Senki sem mert hangot emelni a kivégzés ellen, sőt, még csak fel sem zaklatta őket nagyon az eset. Kivéve a koboldokat, akik villámgyorsan eltakarították a tetemet. Menzoberranzan volt a Lloth vallás fellegvára, ahol az istennő papnői uralkodtak.
Az utca végén álló fekete ház azonban kirekesztette magából a papnő szimbolikus tettének jelentőségét. A ház nem hasonlított a felszíni épületekhez. Hatalmas cseppkőbe vájták, mely ébenfekete agyarként függött alá a föld alatti csarnok mennyezetéről. Senki sem merte megérinteni a követ a felszínére vésett rúnák miatt, amelyek állandóan és véletlenszerűen változtatták alakjukat és helyüket. Nem lehetett tudni, hogy mikor melyik rúna sújtja halálra a gondatlan vagy óvatlan behatolót.
Gromph Baenre háza volt az, Menzoberranzan fővarázslójáé, a város elismert (bár megkoronázatlan) királynőjének legidősebb fiáé. Gromphnak természetesen volt saját szobája a Baenre-Ház impozáns kastélyerődítményében, de voltak olyan kincsei, és tervei, amelyeket jobbnak látott elrejteni családja nő tagjai elől így hát időről-időre visszavonult narbondellyni házába, hogy kedvére gyönyörködhessen mágikus tárgyak alkotta gyűjteményében és barangolhasson a varázskönyvekkel teli könyvtárában. Vagy hogy legújabb ágyasával múlassa az időt.
Talán még mérhetetlen vagyonánál, és félelmetes mágikus erejénél is nagyobb szerepe volt jelenlegi társadalmi rangja megszerzésében annak a kivételes képességének, amellyel a házastársait megválasztotta. A matriarchális városban a férfiak alárendelt szerepet játszottak, és a nők szeszélyeinek voltak kitéve. Még az olyan nagy erejű férfiaknak is óvatosan kellett partnert választaniuk, mint Gromph Baenre. Jelenlegi asszonya egy kisebb ház legfiatalabb lánya volt. Kivételesen szép, de nem sok tehetséget mutatott a papi mágia iránt. Ennek az utóbbi hiányosságnak köszönhette alacsony rangját, viszont Gromph pont ezért figyelt fel rá. Menzoberranzan fővarázslója ugyanis nem szerette sem a Pók Királynőt, sem annak papnőit.
Narbondellynben azonban megfeledkezhetett ezekről a dolgokról. A ház biztonságát különböző védőrúnák szavatolták, míg szobája békéjéről egy mágikus pajzs gondoskodott. A magas dolgozószobát fekete kőből vésték ki. Egyetlen gyertya égett csak a hatalmas teremben, a sötételf érzékeny szemeinek azonban a felszíni nappal világosságával ragyogott. Épp egy újonnan szerzett varázskönyvet olvasgatott. A könyv gazdájának, egy rivális varázslónak a teteme talán még ki sem hűlt.
Gromph még elf mértékkel is öreg volt. Hét évszázadot élt túl az ármányokkal teli Menzoberranzanban. Részben kivételes mágikus képességének, részben éles, számító elméjének köszönhetően. Túlélte, de keserűvé és rideggé vált ez alatt a hét évszázad alatt. Gonoszsága és kegyetlensége még a sötételfek között is legendásnak számított. Ebből azonban semmi sem tükröződött a külsején. A nagy erejű varázslatoknak köszönhetően mindig fiatalnak és üdének látszott. Ébenfekete bőre sima és fényes volt, hosszú ujjai vékonyak és kecsesek. Hosszú haja fehéren ragyogott a gyertyafényben, érdeklődő tekintetét – hatalmas, furcsa sárga fényben izzó, mandulavágású szemeit – mereven a varázskönyvre szegezne.
Teljesen elmerült az olvasásban, amikor meghallotta, inkább csak érezte, hogy valaki áthatolt a mágikus pajzson. Szemét felemelte a könyvről, és halálos pillantást vetett az ajtó irányába.
Legnagyobb döbbenetére nem látott senkit. Bár a mágikus pajzs csupán egy riasztórendszer, csak nagy erejű varázslók képesek rá, hogy áthatoljanak rajta, és láthatatlanok maradjanak. Gromph összevonta fehér szemöldökét, és felkészült a harcra. Keze lassan elindult az övébe dugott halálos varázspálcák felé.
– Nézz le – utasította egy dallamos, csengő hang, mely tele volt gyerekes csínnyel és örömmel.
Gromph hitetlenkedve tekintett le. Egy apró, törékeny, mindössze ötéves forma kislány állt a lábainál. A leggyönyörűbb gyermek, akit valaha látott. Az anyja kiköpött mása, aki épp a szomszédos szobában aludt. A kislánynak tipikus szögletes elf arca volt, szép de határozott vonásokkal A legszembetűnőbb mégis az a hatalmas mandulavágású szempár volt, amely félelem nélkül, intelligenciával telten szegeződött rá. Az övéhez nagyon is hasonló tekintet elűzte a haragját, és kíváncsivá tette.
Ez minden bizonnyal a lánya. A gondolat furcsa mód megpendített valami rejtett húrt a magányos sötételf szíve mélyén. Más gyermekeket is nemzett élete során, de egyik sem érdekelte igazán. Menzoberranzanban ugyanis az anyai ág vonalán tartják számon a családokat. Ez a gyermek viszont felkeltette az érdeklődését. A kislány könnyedén áthatolt a mágikus pajzson.
A fővarázsló félretette a varázskönyvet. Hátradőlt a székében, és viszonozta a gyermek rezzenéstelen pillantását. Nem tudta, hogyan kell bánni a gyerekekkel. Még saját magát is meglepte a szavaival.
– Nos, kislány. Nem tudsz olvasni, ugye?
Értelmetlen kérdés volt, hiszen a gyermek alig volt nagyobb egy csecsemőnél. A sötételf kislány azonban összeráncolta a homlokát, mintha elgondolkodna a kérdésen.
– Nem tudom biztosan – kezdte merengve –, még sohasem próbáltam.
Hirtelen elhatározásból odalépett a varázskönyvhöz, és belenézett. Gromph azonnal a gyermek arany szemei elé kapta a kezét. Túl későn, átkozódott magában a fővarázsló. A képzetlen szeme számára még a legegyszerűbb varázslatok is halálosak lehetnek. A rúnák ugyanis pusztító fénycsóvaként csapnak le a tanulatlan elmére. Ha valaki megpróbál elolvasni egy ismeretlen varázslatot, az könnyen megsérülhet, megvakulhat vagy meg is őrülhet.
A kislány azonban teljesen sértetlennek tűnt. Kitépte magát a fővarázsló markából, és az asztal másik végéhez tipegett. Lehajolt, és kihalászott egy pergamenlapot a szemetesből, majd felegyenesedett, és kivette Gromph tollszárát a méregdrága éjfekete tintából. A tollszár majdnem kifordult kicsiny tenyeréből, amint ügyetlen mozdulatokkal rajzolni kezdett.
Gromph izgatottan figyelte. A gyermek minden idegszálával a rajzra koncentrált, kicsiny vonásai megfeszültek, amint a kusza vonalakkal küszködött. A következő pillanatban diadalittas pillantást vetett a fővarázslóra.
A férfi odahajolt, majd hitetlenkedve meredt a varázskönyvre, majd ismét a rajzra. A kislány lerajzolta az egyik mágikus szimbólumot. Igaz, hogy csak durva vázlat volt, de a gyermek nemhogy értelmezni tudta a varázsjelet, de emlékezett is rá. Ez óriási teljesítmény lenne bármelyik elftől, bármelyik életkorban.
Gromph egy hirtelen ötlettől vezérelve elhatározta, hogy próbára teszi a gyermeket. Tenyérrel felfelé kinyújtotta a kezét, és megidézett egy kékes tündefénnyel izzó kicsiny labdát. A kislány felnevetett és tapsikolni kezdett. A férfi a lány felé lökte a labdát, aki ügyesen elkapta.
– Dobd vissza – utasította.
A kislány ismét felnevetett. Örült, hogy talált magának egy játszótársat. A kisvetkező pillanatban azonban megkeményedett az arca, karját hátralendítette, és összeszorította a fogait, ahogy, minden erejét beleadta a dobásba.
Gromph némán megszüntette a varázslatot, és a fény hirtelen kihunyt.
A következő pillanatban mégis megindult felé a labda, alig bírta elkapni. Ez a labda azonban aranyszínű volt.
– Olyan színű, mint a szemem – mondta a kislány, és elmosolyodott. Vajon hány férfiszívet fog összezúzni a jövőben ezzel a mosollyal? – merengett a fővarázsló, majd a kezében lévő aranylabdára pillantott.
Tehát a gyermek már most képes megidézni a tündefényt. Ez az egzotikus sötételfek veleszületett mágikus képessége, azonban ilyen fiatalon csak igen kevesek képesek előhívni. Vajon másra is képes? – merengett Gromph.
A fővarázsló ismét elengedte a labdát, de ezúttal a kupolás mennyezet felé irányította. A kislány kitárta a karjait, majd könnyedén a levegőbe emelkedett. A tővarázsló Hitetlenkedve meredt a levitáló gyermekre. A sötételf csemete ügyesen elkapta a levegőben a labdát, győztesen felkacagott, majd lágyan leereszkedett a padlóra. A látottaktól kicsit kába Gromph ekkor az életére egyáltalán nem jellemző hirtelen, spontán döntést hozott.
– Mi a neved, gyermekem?
– Liriel Vandree – vágta rá egyből.
Gromph megrázta a fejét.
– Mostantól nem. El kell felejtened a Vandree-házat, mostantól nem tartozol közéjük.
Ezzel egy időben bonyolult varázsjeleket rajzolt a levegőbe fürge ujjaival. A mozdulatok eredményeként halk moraj futott végig a szoba legtávolabbi falán. A kőfal megelevenedett, és elkezdett beszivárogni a szobába, mintha csak füst lenn. Örvényleni kezdet, majd kiszakadt a falból; és egy elf nagyságú kőgólemmé szilárdult. Az élő szobor letérdelt mestere előtt, és várta a parancsát.
– A gyermek anyja hamarosan el fogja hagyni a házat. Kövesd, és értesítsd a családját, hogy szerencsétlen baleset érte a Bazár felé menet. – A kőgólem meghajolt, majd felegyenesedett, és eltűnt a falban, mint a ködben elvesző kísértet.
Egy perccel később női sikoly hasított a szoba csendjébe – egy rémült sikoly, amely hörgő gurgulázásban halt el.
Gromph előrehajolt, és elfújta a gyertyát, hogy sötétség boruljon a szobára. Sötétség, ahol a sötételfek igazán otthon érzik magukat. A varázsló szemei azonnal izzó vörösre váltottak, ahogy aktivizálódott a hőlátása. Szigorú pillantást vetett a kislányra.
– Te Liriel Baenre vagy, a lányom, Menzoberranzan Első Házának nemes szülötte – jelentette ki ünnepélyesen.
A fővarázsló feszülten figyelte a gyermek reakcióját. A karmazsinvörösben izzó melegség kifutott az arcából, és keményen megkapaszkodott az asztal szélébe kicsiny kezeivel. A kislány nyilvánvalóan tisztában volt vele és megértette, hogy mi történt. Az arckifejezése azonban érzelemmentes maradt, és a hangja sem remegett, amikor elismételte új nevét.
Gromph elégedetten bólintott. Liriel elfogadta a sorsát – mást nem is tehetett volna, ha életben akart maradni – de féktelen természetének vad haragja tisztán sütött a szeneiből.
Igen, ez tényleg az ő lánya.

 

 

Első fejezet
Zűrzavar és nyugtatanság

Nisstyre szinte meg sem hallotta a toronyszoba végéből felé szivárgó fájdalmas nyöszörgést. Elhúzta a függönyt, és lenézett az utcára. A sötétell fekete szemei érzelemmentesen csillogtak a szoba halvány fényében. Lassú, számító pillantást vetett az utcára. A Bazár Menzoberranzan legforgalmasabb pontja, és legalább úgy őrzik, mint bármelyik nemes házat. Aznap a szokottnál is több őr végezte kegyetlen hatékonysággal a munkáját. A Sárkánykarom nevű kereskedő csapat vezéreként Nisstyre hálás volt, amiért ilyen lelkiismeretesen vigyázzák a piac békéjét, éles szemei azonban felfedezték, hogy valami másról lehet szó.
A sötételf kereskedő szája kegyetlen mosolyra húzódott, amint nézte, hogy az őrök elvonszolják egy calimshite-i árus holttestét. Az ember férfi bűne csupán annyi volt, hogy túl vehemensen próbált alkudozni egy sötételffel, aki inkább egy mérgezett tőrrel oldotta meg a helyzetet. Menzoberranzan lakói általában jó mókának találták az alkudozást, ez a forrófejű sötételf azonban csak egy szikrára várt, amely lángra lobbantotta haragját.
A közönséges szemlélődő számára a piac teljesen hétköznapinak, és normálisnak tűnt volna. Egyes termékek különösen jól fogytak aznap: főleg a nyers ételek, fegyverek és varázslatkomponensek iránt volt nagy a kereslet. Nisstyre már sok hasonlóan nyüzsgő piaci napot megélt, főleg a felszínen, ahol a kemény tél, vagy egy várható ostrom ellen spájzolnak be az emberek. Tisztán látta, hogy Menzoberranzan lakói is próbálnak felkészülni valamire. Nem igazán tudják, hogy mire, de a nyugtalanságuk szinte kézzel fogható volt. Érezte és eltökélte, hogy a maga javára fordítja.
A felszíni kapcsolatai csak Rókának hívták, és Nisstyrenek tetszett a név. Valóban hasonlított a ragadozóra sunyi, fekete arcával, elegánsan hegyes füleivel és szokatlan rézvörös hajával. Névrokonának nemcsak a külső jegyeit örökölte, de éles, ravasz eszét is. A legtöbb sötételffel ellentétben, Nisstyre nem hordott magánál fegyvert, és nem is igen értett hozzájuk. Az elméjével – amely legalább olyan éles volt, mint bármely sötételf harcos pengéje – és a varázstudományával harcolt.
Évekkel korábban a Ched Nasad nevű városban élt. A Menzoberranzanhoz oly hasonló városban a kivételes tehetségű varázsló nem tudott érvényesülni. A matriarchális rendszer és a Lloth imádat gátat szabtak céljainak. Gátat, melyet nem volt hajlandó elfogadni. Elhagyta a várost, és beállt kereskedőnek, majd idővel a kereskedő banda vezérévé küzdötte magát. Kiterjedt kereskedelmi kapcsolatai gazdaggá tették, de nem hozták meg számára a mindig is áhított hatalmat. A fiatalom isteni adomány, amit Vhaerauntól, a lopás és ármánykodás sötételf istenétől remélt. Nisstyre teljes szívével elkötelezte magát Vhaeraun ügye mellett: hatalomra kell jutnia a felszínen. Úgy tervezte, hogy királyként szolgálja majd a felszíni királyságban. De ehhez előbb alattvalókat kell toboroznia mind magának, mind Vhaeraunnak, mégpedig az elégedetlen sötételfek soraiból.
Márpedig most dúlt az elégedetlenség és a nyugtalanság. Ezt jelentették a hírnökei is, és ő maga is ezt tapasztalta. Menzoberranzan sötételf népe még mindig nem heverte ki a Zűrzavar Korszakát, és a Mithril Csarnok törpéitől elszenvedett vereséget. Vakon meghíztak Baenre Anyában és a papnő Lloth inspirálta hódító és dicső látomásaiban, és követték őt a csatába. Követték és elbuktak. A törpék, gnómok és emberek hevenyészett serege – mind alacsonyabb rendű teremtmények és a gyilkos nap visszaűzte őket a mélybe. A vereség után a sötételfek úgy érezték, hogy elárulták őket, és megrémültek. A kegyetlen uralkodó hatalom azonban továbbra is megóvta a várost a vad Mélysötét veszélyeitől.
De mi maradt az uralkodó családokból? Az ősöreg Baenre Anya, aki évszázadokon át uralkodott Menzoberranzanban, hibázott, amikor hadjáratot indított a felszín ellen, és az életével fizetett érte. Zűrzavar lett úrrá a legerősebb házakon. Normál körülmények között a sötételfek nem törődtek vele, hogy melyik nyolc ház alkotja az Uralkodó Tanácsot. Most azonban a várható hatalmi harcok viharfellege ott lebegett a város felett. A meggyengült és felbolydult várost könnyen megtámadhatja az agyszívók közeli közössége, vagy egy másik sötételf város.
Nisstyre úgy vélte, hogy ezek a feltevések koránt sem alaptalanok. A húszezres Menzoberranzan mintegy fele vett részt a Mithril csarnok elleni háborúban, és senki sem tudta pontosan, hogy hányan tértek vissza. Az uralkodó házak sohasem árulták el, hogy mekkora az erejük, azt pedig végkép nem fogják bevallani, hogy mennyire gyengültek meg.
Azt mindenki tudta, hogy a legerősebb fegyvermesterek – az egyes házak seregeinek a vezetői – meghaltak, vagy eltűntek. Azonban nemcsak a város képzett harcosai vesztek oda. A köznép soraiból is több százan vettek részt, és estek el a csatában. Alig néhányan maradtak életben, és tértek vissza a munkájukhoz. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy a csalétek szolgafajok – koboldok, minotauruszok és goblinfajzatok – is ezerszámra hullottak el a törpék csatabárdjai és a szövetségeseik kardcsapásai és nyílzáporai alatt. Az ő munkájukat most nem látta el senki.
Más kultúrák talán megpróbálták volna saját maguk betömni ezeket a lyukakat, ez azonban távol állt a büszke sötételfektől. A rang mindennél előbbre való, és senki sem hajlandó feladni a nehezen megszerzett társadalmi pozícióját a köz érdekében. Menzoberranzan sötételfjei nem tudtak egyesülni, hogy megnyerjék a háborút, és most is képtelenek összefogni, hogy kiheverjék a következményeket.
Ebben gyökeredzik a saját problémája is – gondolta Nisstyre. A sötételfeket csak a személyes nyereség motiválja. Rang és hatalom: csak ezzel a két kulcsszóval lehet felcsalni a sötételfeket a fényre. Bár az élet kemény és veszélyes Mélysötétben, és Menzoberranzan minden eddiginél nagyobb káosz és hatalmi harc elé néz, a legtöbben mégsem tudják máshol és másképp elképzelni az életüket. A sötételfek szemében a felszín a vereséggel, a szégyennel és a pusztító napsugarakkal egyenlő.
A kereskedő felsóhajtott, elengedte a függönyt, és új irányba terelte gondolatait. Egy közelf, egy középkorú sötételf férfi ült egy nehéz kőszékhez láncolva a szobában. Halványzöld fényburok vette körül, és egy feketeruhás sötételf férfi állt fölötte kitárt karokkal, miközben csukott szemmel kántált. Papi mágia áramlott ki az ujjaiból, és csapott sötét villámként a leláncolt fogolyba. A férfi összerázkódott, amint a kínzója – Vhaeraun, a tolvajok istenének papja – betört az elméjébe, és elrabolta a gondolatait.
A pap végül elégedetten bólintott. A zöldes burok egy halk puffanás kíséretében elillant, a fogoly pedig fájdalmas nyüszítéssel, de megkönnyebbülten roskadt össze ültében.
Furcsa bánásmód egy megbízható informátorral szemben, de Nisstyrenek nem volt választása. Menzoberranzanban mindenkit kivégeztek, aki nem Llotht imádta. Akik más istent tiszteltek, vagy netalán egyet sem, jobban tették, ha megtartották a titkukat saját maguknak.
Most, hogy a városban zűrzavar uralkodott, és sejteni lehetett a következményeket, egyre többen kezdték Vhaeraun nevét suttogni, és mertek egy Menzoberranzanon kívüli életről álmodozni. Nisstyre ezeket az elfeket próbálta felkutatni. Ez a nyomorult férfi is közéjük tartozott. Annyira elkeseredetten gyűlölte a matriarchális rendszert, hogy bármit eltűrt, csakhogy vége szakadjon. A legtöbben azonban jóval többet akartak ennél: olyasvalamire vágytak, ami eltörli a keserű emlékeket, de egyúttal olyan hatalommal ruházza fel őket, amelyre jelenleg esélyük sincs.
Egy napon rá fog jönni, hogyan állíthatja maga mellé Menzoberranzan sötételfjeit, fogadta meg Nisstyre. A Sárkánykarom nem ismert lehetetlent. Bármibe kerüljön is.

* * * * *

Nemcsak Menzoberranzan küszködött konfliktusokkal és háborúval. Faerűn távol-keleti, hegyekkel és sűrű erdőkkel szabdalt vidékén, Rashemen lakói is zűrzavar közepette éltek. A földjüket védő és irányító mágia cserbenhagyta őket. Ősi istenek és rég halott hősök járták a földeket, és az álmodozó népet rémálmok gyötörték. Ennél is aggasztóbb volt azonban, hogy az uralkodó Boszorkányok védő mágiája öszszeomlott, és az ellenségek ismét Rashemenre szegezték gyilkos tekintetüket.
Rashemen összes harcosa közül Fyodort érintette a legérzékenyebben ez a változás. Kedves, fiatal férfi volt, aki a fegyverkovács műhelyben és a csatatéren egyaránt megállta a helyét erős karjával és idegeivel. Keményen dolgozott, de még rashemeni mértékkel is túlontúl álmodozónak számított. Fyodor bárdokat megszégyenítő lelkesedéssel énekelt és mesélt, öblös basszus hangja gyakran túlharsogta a kovácskalapács dörgő hangját. A népére jellemző módon ő is kiélvezte az élet apró örömeit, és szótlanul tűrte a nehézségeket. Kedves természete és bájos mosolya szöges ellentétben állt félelmetes hírével: Rashemen a berzerker harcosok vitézségéről és harci lázáról volt híres, akik között Fyodor volt a bajnok.
Rashemen híres harcosai különös mágikus rituálé segítségével élesztették fel magukban a jellegzetes harci lázat. A sors furcsa tréfájának köszönhetően ez a mágikus erő egyszer valahogy elszabadult, és Fyodorba áramlott. Ösztönös berzerkerré vált, aki féktelenül tomboló harci lázba tudja hozni magát. Először isteni adománynak tekintették, és amikor a keleti sztyeppéken megjelentek a tuig hordák, Fyodor csatlakozott berzerker társaihoz, és páratlan vadsággal és kegyetlenséggel harcolt.
Minden jól alakult, azonban az álnok mágia újból rálelt. Fyodort az álmodozót tovább kísértették a rémálmok, amelyek szinte az összes rashemenire rátörtek a Zűrzavar Korszakában. Azonban amíg a többiek megszabadultak tőlük, ő nem. Senkink sem beszélt róluk. A jórészt egyszerű parasztokból álló népe babonás volt, és minden borgőzős álomnak különleges, végzetes jelentést tulajdonítottak. Fyodor tudta, hogy mennyit érnek és mit jelentenek az álmai, és mit nem.
Legalábbis eddig azt hitte. Most azonban elbizonytalanodott. Zihálva riadt fel legújabb rémálmából. Szíve hevesen kalapált, teste verejtékben úszott. Megpróbált visszaaludni, de nem tudott, pedig minden erejére szüksége lesz a tuigok elleni másnapi csatában. Aznap is jól harcolt – legalábbis ezt mondták a bajtársai. Az ő egészségére ittak, és azzal hencegtek, hogy hány barbár esett el az ő fekete kardja nyomán. Fyodor azonban nem sokra emlékezett a csatából. Egyre kevesebbre emlékezett, és ez zavarni és idegesíteni kezdte. Talán a rémálmok is ezért gyötörték.
Álmában egy sötét erdőben járt, egy zavaros dühöngő harci roham után. A karját, arcát és az egész testét égető karmolások borították. Csak arra emlékezett, hogy játszadozni kezdett félvad hópárducával. A játék közben lassan rátört a harci láz. Nem emlékezett a harc kimenetelére, de a kardja sűrű vérben ázott.
Felriadt, és jól tudta, hogy semmi jelentősége sincs az álomnak. Az nem az előtte álló csatára vonatkozik. Az igaz ugyan, hogy egyszer megszelídített egy hópárducot, de évekkel korábban elváltak az útjaik, amikor az állat visszatért a vadonba. Békében váltak el, az álom azonban éberen is tovább kísértette. Legmélyebb félelmét juttatta eszébe: lehet, hogy egyszer teljesen elragadja a harci láz? Lehet, hogy egyik féktelen tombolása során már nemcsak az ellenségét öli meg, hanem a szeretteit is?
Fyodor időről időre maga előtt látta a hópárducot, amint a fény lassan kialszik arany szemeiben. Bármennyire próbálta is, nem tudta elhessegetni a gondolatot, sem a félelmét, hogy ez egyszer bekövetkezhet.
Miközben álmatlanul várta a hajnalt, furcsa sorsának minden súlya rászakadt fiatal vállaira. Mi van, ha az álom mégis a baljós jövőre vonatkozik?

* * * * *

Shakti Hunzrin lehuppant a kis csónak orrába, és nézte, ahogy a két férfi evez. Mindkettő a bátyja volt, hercegek, akiknek a neve csak alkalmanként jutott az eszébe. A három testvér a Donigarten-tó közepén fekvő, mohalepte sziget felé, a Gyapjasvadak Szigete felé haladt. A Hunzrin-ház felelt a város mezőgazdaságáért, így ők feleltek a szigeten nevelt gyapjasvadállományért is. A háború után kialakult zűrzavar jócskán megnehezítette a dolgukat.
Shakti komor tekintettel vizslatta testvéreit, akik csupán késekkel és harci villával voltak felfegyverkezve. Ilyen csekély kísérettel utazni nem csupán veszélyes volt, hanem egyenesen sértő is. Márpedig Shakti Hunzrin nehezen viselte a sértéseket, bármily csekélyek legyenek is.
A csónak lassan besiklott a kikötőbe, és Shakti visszaterelte a gondolatait az előtte állá feladatra. Felállt, félresöpörte haszontalan kísérői segítő kezét, majd kiszállt a csónakból. Donigarten kívül esett a sötételfek szokásos útvonalán, de Shakti otthon érezte itt magát, ahol ő parancsolt. Egy pillanatra megállt a mólón, hátraszegte a fejét, és végighordozta a tekintetét az előtte magasodó erődön.
A felügyelő szállása mintegy harminc méter magasan volt. A vízből kiemelkedő sima sziklafalból vájták ki. Egy kicsiny öbölben kötöttek ki, a sziget egyetlen olyan pontján, amelyet nem szabdaltak éles sziklák. A szigetről kivezető egyetlen út az erődön át vezet, ahonnan meredek lépcsősoron lehet a kikötőbe jutni. A víz mély és hideg volt a sziget körül, ráadásul teljesen sötét, kivéve a mélyben élő, sejtelmes fénnyel izzó lényeket. Időről-időre egy-egy szolga megpróbált átúszni a tavon. Sikertelenül.
Shakti nem vesződött a lépcsőkkel. Fellevitált az erőd bejáratához. Ennek nem csak tekintélynövelő, de gyakorlati okai is voltak. A szépségért rajongó büszke sötételfek csak a tökéletes gyermekeket hagyták életben, és azt sem tolerálták, ha valaki később vált valamilyen módon fizikailag sérültté. Shakti nagyon szűklátókörű volt ezen a téren, és nem is nagyon tudta ezt eltitkolni. Félt, hogy esetleg megbotlik a meredek lépcsőn, és nem tudta mi lenne rosszabb: az eséssel járó tényleges fizikai fájdalom, vagy a magyarázkodás, hogy miért csúszott meg a lépcsőn.
A felügyelő mélyen meghajolt, amikor Shakti belépett az erőd központi termébe. Az elf nő a Hunzrin család alacsonyabb rangú, oldalági leszármazottja volt. Shaktinak tetszett ez a fajra tiszteletadás, és azt is elégedetten nyugtázta, hogy a fivérei védelmi pozícióba helyezkedtek a bejáratnál, mintha már házanya lenne.
Letette a fegyverét, egy rúnákkal televésett nyelű, háromágú harci villát, és az ablakhoz sétált. A látvány elkomorította. A moha és zuzmó földeket túllegeltették, az öntözőrendszert teljesen elhanyagolták. A gyapjasvadak céltalanul bóklásztak, és csak elvétve haraptak bele a gyér legelőbe. Vastag, hosszú gyapjújuk most csomókban, fénytelenül tapadt a testükhöz. Shakti csalódottan nyugtázta, hogy nyíráskor alig lesz gyapjú. Azonban még ennél is jobban aggasztották a kopaszon feketéllő legelők.
– Mennyi született idén? – kérdezte Shakti, miközben kibújt a piwafwijából. Egnyik fivére azonnal ott termett, hogy elvegye a csillogó köpenyt.
– Tizenegy – felelte komoran a felügyelő. –, ketten halva születtek.
A papnő némán bólintott. Nem érte meglepetésként a válasz. A gyapjasvadak mágikus teremtmények, melyek halvány, villogó fénnyel hívják leendő párjukat. Most azonban mentes maradt a sziget a mágikus teremtmények udvarlási fényeitől. Az elhanyagolt állatok túlságosan gyengék és kedvetlenek voltak ahhoz, hogy a párzásra fordítsák energiájukat.
De hát mi másra számíthatott volna? Az orkok és goblinok többségét elvitték csaléteknek a háborúba, anélkül, hogy figyelembe vették volna a következményeket. Nem maradt elég szolga, hogy rendesen ellássák az állatokat. Az uralkodó papnők ezzel nem törődtek, őket csak az érdekli, hogy a hús és a sajt mindennap ott legyen az asztalukon. Ha kell mágia segítségével. Fennhéjázó büszkeségükben nem értették meg, hogy a mágia ónmagában kevés. Megfelelő gazdálkodásra van szükség.
Shakti világosan átlátta a gazdálkodás szükségességét, és úgy érezte, hogy meg is tudja oldani. Leült a hatalmas asztalhoz, és kézbe vette a tenyésztési főkönyvet. Kellemes bizsergés futott végig az ujjbegyein, ahogy várakozón lapozni kezdte. Az ő feladata volt a főkönyv vezetése, mielőtt elküldték az Akadémiára. Az egész városban ő értett a legjobban a gyapjasvadak tenyésztéséhez. A többi sötételf talán nem osztotta a tenyésztés iránti lelkesedését, viszont mindannyian előszeretettel fogyasztották a húst és a sajtot, és hasznosították a gyapjút, amit ő állított elő!
Azonban elég volt egyetlen pillantást vetnie a könyvre, hogy a büszkesége és lelkesedése alább hagyjon. Mialatt távol volt, apró, hevenyészett betűkkel vezették a könyvet. Hunyorítania kellett, hogy ki tudja venni a macskakaparást. Forrni kezdett a vére, amit az olvasottak csak fokoztak.
Miközben a számüzetését töltötte Arach-Tinilithben, ahol a tanárai előtt kell hajbókolnia, hogy papnővé váljék, teljesen elhanyagolták az állományt. A gyapjasvadak speciális életfeltételeket igényeltek, és elengedhetetlen volt a szakszerű és rendszeres ellátásuk.
Átkozódni kezdett, és a könyv végére lapozott, ahol a szolgákat tartják nyilván. Ezeket még jobban elhanyagolták, mint az állományt. Shakti gazdálkodási felfogása szerint a goblinok bármit tehetnek, ha elegendő utódot nemzenek. A feljegyzések alapján azonban az egyébként szapora goblinok száma veszélyesen megcsappant. Ez elfogadhatatlan. A Hunzrin-ház vehetne, vagy befoghatna ugyan szolgákat, de az sokáig tartana, és drága lenne.
– Hány goblin maradt? – kérdezte elcsigázottan, miközben a halántékát masszírozta.
– Körülbelül negyven – felelte a felügyelő.
Shakti hirtelen felkapta a fejét, mintha zsinóron rángatnák.
– Csak? Pásztorok, vagy tenyésztők?
– Fele-fele, de az összes goblin pásztorkodik. A könnyebb kezelhetőség érdekében az összes szolgát a központi kunyhóba tereltük.
Újabb rossz hír. Ez azt jelenti, hogy a goblinoknak nincs se ideje, se kellő intimitása, hogy szaporodjanak. Nem mintha bármelyikre is szükségük lenne, gondolta undorodva Shakti, és visszapillantott a könyvre. Ismét átkozódni kezdett, amiért az Akadémia miatt abba kellett hagynia az egyetlen dolgot, amit szeretett. A háború után enyhítettek az Akadémia szigorú szabályain, és gyakrabban elengedték a tanulókat, mert otthon szükség volt a harcosokra, varázslókra és papnőkre. Ennyi haszna legalább volt a háborúnak. A növendékek példátlanul szabadon járhattak ki-be, ugyanis könnyen lehetett kijárási engedélyt kapni a gondterhelt mesterektől és úrnőktől.
Miközben ezen gondolkodott, egy munkásruhába öltözött sötételf férfi rontott be a szobába. Az ideges férfi bevágta maga mögött a nehéz ajtót, és bereteszelte.
– Fellázadtak a goblinok! – kiáltotta.
A hang ismerősen csengett Shakti számára: egy csinos hím volt, aki többször is elszórakoztatta már. A férfi hangjába félelem és hitetlenkedés vegyült. Enyhe, fémes vérszag csapta meg Shakti orrát. Ez is ismerős volt. Mindezek a gondolatok azonban nem hatoltak tudata mélyére. Kizárólag a nyájra koncentrált, és ismét a könyvre szegezte a szemeit.
– Persze, hogy lázadnak – helyeselt merengve.
A férfi hátrált egy lépést döbbenetében. Jól ismerte Shakti Hunzrint, és tudta, hogy sok mindenre képes, de a léhaság és viccelődés nem tartozott ezek közé. Egy pillanatra még a goblinok lázadásáról is megfeledkezett. Ismét Shaktira meredt, és a nő komor tekintete elárulta, hogy nem tréfálkozik. Egyáltalán nem érdekli a felkelés.
Félresöpörte pillanatnyi döbbenetét, és megindult az asztal felé. Kinyújtotta sebzett karját, hogy a rövidlátó nő jól láthassa a hosszú, vörös csíkokat, a goblinok karmolásait.
– Fellázadtak a goblinok – ismételte meg.
Shakti végre felfogta.
– Értesítetted már a városi őrséget? – kérdezte.
– Igen – felelte némi habozás után.
– És? Mit mondtak?
– Donigartennek megvan a saját védelme – idézte színtelen hangon a férfi.
Shakti keserűen felnevetett a szavak hallatán. Ez azt jelenti, hogy a házanyáknak fontosabb ügyeik vannak annál, mintsem pár nyavalyás goblin szolgával, vagy elpusztult gyapjasvaddal foglalkozzanak. A Donigartenen történteknek nincs hatása a város többi részére, mert a szigetet csak csónakkal lehet megközelíteni, amelyik az iroda mögött van kikötve, biztonságban. Ez egyben azt is jelenti, hogy a goblinoknak ezt a szobát kell megtámadniuk.
Shakti megragadta mágikus harci villáját – a Hunzrin család fegyverét – és komor biccentéssel vette tudomásul a sorsát. Hát ez is bekövetkezett: a házaknak a saját szolgáik ellen kell harcolniuk.
Kaparás hangjai hallatszottak az ajtótól, amint a goblinok nekiestek a kőnek karmos ujjaikkal. A Hunzrin fivérek felemelték szűz fegyvereiket, hogy védjék nőtestvérüket. Shakti viszont nem akarta bevárni a kis szörnyeket. Az még csak fel sem merült benne, hogy elmeneküljön. A gyapjasvadnyájat meg kell védeni, és csak ez lebegett a szeme előtt.
Shakti az ajtóra emelte harci villáját. A csípőjének támasztotta a fegyvert, miközben másik kezével eltakarta a szemét. A villa ágai ontani kezdték a mágikus sugarakat. Három fehér nyaláb vágódott az ajtónak. A nehéz kőajtó hangos robajjal szétrobbant, és beterítette a kívül tolongó goblinokat.
Vakító fény, halálsikolyok, sűrű kavargó füst és az égett hús fanyar szaga töltötte meg a termet. Az életben maradt goblinok berontottak a szobába. Fél tucat szörny lendült támadásba, gyapjasvadcsontból és szarvból faragott fegyverekkel.
Shakti fiatalabb fivére lecsapott rájuk. Felnyársalta az első goblint, majd a válla felett elhajította, mint egy nyaláb szénát. A súlyosan sebzett szolga üvöltve repült ki az ablakon. Vonyítása folyamatosan halkult, amint sebesen közelített a vízben éhesen várakozó szörnyek felé. Csobbanás hallatszott, majd csend lett. Kegyetlen vigyor ült ki a Hunzrin fivérek arcára. Keményen megmarkolták fegyvereiket, majd belevetették magukat a harc sűrűjébe.
Shakti hátrébb húzódott, és hagyta, hogy a fivérei kiszórakozzák magukat a mészárlásban. Amint lekaszabolták a goblinok első sorát, Shakti a szétrobbantott ajtóba lépett, hogy ott várja a kővetkező rohamot. Egy nyakigláb, sárga bőrű nőstény érkezett elsőként. Magasra emelte csontkését, és rárontott a várakozó sötételfre. Shakti könnyedén félrelépett a tőr útjából, majd a goblin alkarjába fúrta harci villáját.
Kimondott egy varázsszót, mire mágikus villámok csaptak ki a harci villa ágaiból, és hatoltak a goblin nő testébe. A szerencsétlen lény szigorú pillantása elfüstölt, és mély döbbenet ült ki az arcára. Haja az égnek állt és vibrálni kezdett, testét görcsös remegés járta át. A villámok tovább ostromolták a vinnyogó goblint, aki nem tudott kiszabadulni a harci villa fogságából.
A következő goblin megragadta a nő felnyársalt karját – talán ki akarta szabadítani, talán csak a kését akarta ellopni – és ő is a halálos mágikus energianyalábok áldozatává vált. Két újabb goblin közelített, akik megpróbálták kikerülni rángatódzó társaikat. Mindketten hozzájuk értek, és őket is azonnal elkapta és magához láncolta a könyörtelen, gyilkos villám.
Shakti tapasztaltan tartotta irányírása alatt a harci villát és a villámot. Azok, akiknek sikerült kikerülniük, a Hunzrin fivérekkel találták szemben magukat, és rövid úton az alant várakozó mohó vízi szörnyek eledelévé váltak.
Elfogytak a goblinok, és a harc véget ért. Shakti kirántotta a családi fegyvert az időközben elszenesedett goblin karjából. Amint a villám elhagyta a lény testét, a többi goblin is hamuként pergett a földre. Shakti átlépett a tetemek felett, és kilépett az ajtón. Izzó mágikus fegyverét lándzsaként tartotta maga előtt.
Kevés, túl kevés goblin maradt, akik rémülten húzódtak hátra előle. Éktelen haragra gerjedt, miközben az undorító lényeket nézte. Alig bírta megállni, hogy ne támadjon rájuk, és mészárolja le mindet. A goblinok is soványak és erőtlenek voltak, csakúgy, mint a nyáj. A sötételf nő valahol megértette, hogy a szolgáknak a lázadás volt az egyetlen lehetőségük. Azonban a gyakorlatiasság és nem az együttérzés vezéreltre, amikor végül megszólalt.
– Elég egyértelmű, hogy nem maradt elég szolga a nyáj ellátásához – kezdte rideg, kimért hangon – Mire volt jó ez a lázadás? Mit gondaltok, mennyivel keményebben kell majd dolgoznotok a megölt társaitok helyett is? Ezt jól jegyezzétek meg: a gyapjasvad nyáj a legfontosabb. Mindannyian azonnal térjetek vissza dolgozni. Új szolgákat veszek majd, és minden nőstény dupla adag ételt kap, és nyugodtan pihenhet. Mostantól szigorú menetrend szerint fogtok dolgozni. – fenyegetőn felemelte harci villáját. – Tűnjetek el!
Az életben maradt goblinok megfordultak, és elmenekültek. A papnő a fivéreihez fordult. Szemük izgatottan csillogott. Ez volt életük első igazi csatája. Shakti azonban tudta, hogy hűtse le őket.
Tier Breche harcosainak pillanatok alatt le kellett volna verniük a lázadást, még mielőtt eddig fajult volna. Egy sem érdemli meg, hogy tovább éljen. Bazherd! Fogd a fegyverem, és mészároljátok le mindet, amelyik még él.
A fiatal férfi előre lépett, hogy elvegye a mágikus fegyvert. Halvány mosoly jelent meg Shakti ajkán, amint átadta. Mindig elégedettséggel töltötte el, ha ócsárolhatta az Akadémiát. Nem volt különösebb baja a Tier Brechevel, sőt alapvetően úgy vélte, hogy kiváló harcosokat és varázslókat nevelnek.
A nemes nőknek azonban a papi iskolába kellett menniük, és Shakti nem tudott megbékélni a sorsával. Természetesen papnővé fog válni, mert Menzoberranzanban ez az út vezet a hatalomhoz. De ha egyszer más út is nyílik rá, Shakti Hunzrin lesz az első, aki rálép.

* * * * *

A megbeszélt időpontban Menzoberranzan varázslói elindultak a titkos helyre, ahová hívták őket. Rendkívüli gyűlés volt, és csak az arra érdemes varázslókat hívták meg. Mindannyian kézbe vették a Baenre-ház címerét viselő fiolát, letekerték a kupakot, majd nézték, amint a kiáramló füstből kapu formálódik.
Mindannyian beléptek a mágikus kapuba, és mindannyian ugyanabba a hatalmas, gondosan kiválasztott terembe jutottak, valahol Menzoberranzanban, de az is lehet, hogy egy másik, távoli síkon. Csak azt tudták biztosan, hogy Gromph Baenre fogadótermében vannak, és ha a fővarázsló hívja őket, akkor menniük kell. Még a Xorlarrin-ház is nagy erőkkel képviseltette magát, pedig ők a nagy erejű varázslóikról híresek. Hét Xorlarrin varázsló is mesteri rangban volt a Mágia Tornyában, a varázslók iskolájában. Most mind a heten kényelmetlenül feszengtek kényelmes foteljaikban.
A varázslók érdeklődve vizslatták egymást, mialatt a város fővarázslójára vártak. Sokan azóta nem látták egymást, mióta elhagyták a Mágia Tornyát. A varázslók legtöbbje saját házuk titkos érdekeit szolgálta. Még a varázslók között is a rang volt az elsőszámú szempont. Mindannyian kitűzték fényes családi címerüket, és még azok is mágikus jelvényt viseltek, akik nem büszkélkedhettek hasonló örökséggel. Több száz drágakő fénye csillant meg a piwafwikon, amit mindannyian viseltek.
Egyes varázslók a familiárisukat is magukkal hozták: óriás pókokat, ördögdenevéreket, mágikus teremtményekei, még ördögöket és más Abbys-béli szörnyeket is.
A terem gyorsan megtelt, viszont a csend csak mélyült, ahogy egyre több varázsló érkezett.
Amint az utolsó széket is elfoglalták, Gromph Baenre megjelent a semmiből a terem közepén. Mint mindig, most is a ragyogó fővarázslói piwafwiját viselte. Több mágikus fegyvert és tárgyat rejtettek a zsebei, mint amennyit a legtöbb varázsló egész életében látott. Két varázspálca függött az övén, de mindenki sejtette, hogy több másik is lapul még nála. Mégsem ezek voltak Gromph legerősebb fegyverei. Sokkal inkább fürge ujjai, melyekkel játszi könnyedséggel idézett meg halálos varázslatokat, és kivételes elméje, mellyel a varázslói mágia legmagasabb szintjére jutott... és amely egyben elégedetlenné tette egész életében. Sok más kultúrában király lehetett volna kivételes képességeivel, amit az is bizonyít, hogy egész Menzoberranzanban csak ő volt képes összehívni egy ilyen gyűlést.
– Nem megszokott dolog ebben a városban, hogy a varázslók egy helyen gyűljenek össze – zengte hangosan a jelenlevők gondolatát. – Mindannyian saját házunk érdekeit szolgáljuk, ahogy azt a házanya megkívánja. Ennek így kell lennie – folytatta a fővarázsló, majd tartott egy kis hatásszünetet, hogy kihangsúlyozza szavai ironikus tartalmát.
– Léteznek azonban más rendszerek is. Sshamath városát például varázslók irányítják. Mi is megtehetnénk ugyanezt, itt, Menzoberranzanban, ha a helyzet úgy kívánja.
A varázslók izgatott és rémült morajlásba kezdtek. Gromph felemelte a kezét, és a varázslók azonnal elhallgattak az egyszerű mozdulatra.
– Ha a helyzet úgy kívánja – ismételte meg határozottan. – Az Uralkodó Tanács elrendezi a város gondjait. Mi csak figyelünk és várunk.
Ismét elhallgatott, és ezúttal mindenki megértette a néma üzenetet. Az Uralkodó Tanács – a nyolc legerősebb ház nagyanyája – már a múlté. Baenre Anya, a város leghatalmasabb sötételfje meghalt. Triel, a legidősebb lánya veszi majd át a helyét, de ő még fiatal, és biztosan több kihívója is akad. A harmadik házat nemrégiben teljes egészében kiirtották Abbys teremtményei, de előtte még renegát vezetőjük megölte a negyedik ház nagyanyáját és az örököseit. Auro'pol Dyrr, az ötödik ház vezetője elesett a háborúban. Mivel a hatalomátvétel sosem megy zökkenőmentesen a házakban, belső viszályok várhatók, míg a végleges házanya átveheti az irányítást. Ráadásul folyamatos veszélyben lesz a többi háztól is. Menzoberranzan hosszú történelmében még sosem volt ennyi üres szék a Tanácsban. Legalább egy tucat ház próbál majd rangot szerezni magának. Az Uralkodó Tanács visszaállítása évekbe telhet – évekbe, melyet a felbolydult város nem engedhet meg magának.
– Ti is ugyanúgy tudjátok, mint én, hogy milyen gondok fenyegetik a várost. – folytatta enyhébb hangon Gromph. – Ha Menzoberranzanban anarchia törne ki, mi varázslók menthetjük csak meg. Készen kell állnunk, hogy átvállaljuk a hatalmat és az irányítást.
Vagy hogy átvegyük.
Az utolsó gondolatot már nem mondta ki, de mindenki tisztán hallotta, és az agyukba vésték.

 

 

Második fejezet
Baenre lányai

Baenre halott. Uralkodj sokáig, Triel Anya!
Több tucatszor hangzott fel eme két mondat az elmúlt pár nap során. A nemesek, harcosok és a köznép mind felvonultak a rettegett trón előtt, hogy hűséget fogadjanak a Baenre-ház új Anyjának. A félelmetes trón előtt, melynek fekete bensőjében ott kavargott a ház összes áldozatának a lelke.
Triel Baenre nem nyújtott impozáns látványt. Alacsony volt, még a százötven centit sem érte el, és vékony, akár egy kislány. Sötételf mértékkel nézve még csak vonzó sem volt. Vékony, fehér haját koronaként fonták feje köré. Egyszerűen öltözött: elf láncinget viselt, melyre a papnők jellegzetes fekete köpenyét vette. Trielnek nem volt szüksége a hagyományos uralkodói jelvényekre. A város legmagasabb rangú papnőinek egyike volt, és teljes mértékben élvezte Lloth bizalmát. A fiatal házanya megszenvedett a hatalomért és a magabiztosságért, és most felsőbbrendű, királyi biccentéssel üdvözölte alattvalóit.
Valójában viszont koránt sem örült annyira új szerepének, mint mutatta. Halott anyja hatalmas trónján gyereknek érezte magát, aki csak eljátssza az uralkodó anya szerepét. Lloth vérére, még csak le sem ér a lábam! – átkozódott némán. Jelentéktelen kellemetlenség csupán, Triel azonban rossz ómennek vélte. Lábai nem értek le a padlóra, amely talán azt jelenti, hogy nem megfelelő az előtte álló kihívásokra.
Minden porcikájával tudta, hogy neki kellene a legboldogabb sötételfnek lennie, hogy ilyen váratlanul hatalomra emelkedett. Most már ő Menzoberrarazan Első Házának az Anyja. A hatalom íze nem volt ismeretlen számára, hiszen Arach-Tinilithben, a papi iskolában, Úrnőként nagy tiszteletnek örvendett, azonban valahogy sosem vágyott igazán anyja trónjára. Anyja oly sokáig uralkodott, hogy már-már halhatatlannak hitték. Még az igazi neve is feledésbe merült. Sötételfek egész generációinak Triel anyja volt Baenre, ő volt Menzoberranzan. „Baenre halott.” – mintha a végzet szólongatná újra és újra. Egy idő után már az őrületbe kergették a szavak, és legszívesebben torkaszakadtából felüvöltött volna.
A hajbókolás szerencsére véget ért, és Triel magára maradt, hogy szembenézzen új feladatával. Helyre kell hoznia a szétesett házat, ami nem lesz egyszerű. A házak ereje a papnőkben rejlik, márpedig a Baenre-ház sok papnőt vesztett a háborúban. A korábbi házanya sok lánya, és az ő lányaik, tovább álltak, hogy saját házat alapítsanak. Ezek természetesen a Baenre-ház szövetségesei maradtak, de elsődlegesen a saját érdekeiket nézték, a saját hatalmukat akarták megalapozni.
Azonban nem ez volt az első ház egyetlen gondja. A papnők elvesztésén kívül a fegyvermesterük is odalett. Triel bátyja, Berg'inyon eltűnt a háborúban. A gyíklovasok félelmetes seregét vezette a Mithrill Csarnok felszíni szövetségesei ellen, de nem tért vissza a csatából. Sok sötételf veszett oda a hajnalt követő zűrzavarban, és nem kizárt, hogy a Baenre-ház fegyvermestere is köztük volt. Triel azonban mást gyanított. Mindig is úgy érezte, hogy a férfi életösztöne erősebb, mint a ház iránti hűsége. Bármi is legyen az oka, tény, hogy Berg'inyon eltűnt, és most nincs fegyvermestere az első háznak. Bár még fiatal volt, alig múlt hatvan éves, erős harcos volt, akit nehéz pótolni. Lloth bocsássa meg, de még az is lehet, hogy egy férfit kell maga mellé vennie, aki betöltené a fegyvermester posztját!
Ezzel majd később törődik, a legfontosabb most az, hogy megtalálja az utódját Arach-Tinilithben. Az Akadémia úrnői cím általában a Baenre-ház legmagasabb rangú papnőjére szállt. Ez Triel után Merith, egy közelf, akit felemeltek a Baenre-ház soraiba, miután kezdett kibontakozni a papi mágia iránti fogékonysága. Merith vágyott is az Úrnői titulusra, de Triel nem tartotta megfelelőnek rá. Valójában a Baenre-ház szégyenfoltjának tartotta a nőt, aki egy egyszerű utcaseprő lánya. Fogalma sem lehel a protokoll finomságairól, az intrika bonyolult és szövevényes hálójáról, amit csak egy született nemes érthet meg igazán. Ha a helyzet egy kecses tőrkardot kívánt, Merith egy törpe csatabárd durvaságával járt el. Triel egyre inkább úgy vélte, hogy szeretett fogadott húga valamilyen halálos betegség áldozatául esik az elkövetkező napokban.
Sos'Umptu, a Baenre kápolna őre következett a sorban. Sos'Umptu született Baenre, élvezi Lloth kegyeit, ráadásul kiemelkedő a mágikus képessége. Rövid gondolkodás után Triel magához hivatta fiatalabb húgát.
Sos'Umptu, aki egyáltalán nem örült az előléptetésnek, egyenesen megrémült, amikor meghallotta, hogy el kell hagynia a Baenre kápolnát. Triel először megpróbálta rábeszélni, majd hízelgett neki, végül megfenyegette, de be kellett látnia, hogy egy ideig mindkét tisztséget neki kell betöltenie. A fiatalabb nővér megkönnyebbülten vette tudomásul mindezt, és szeretett kápolnája felé emelte a tekintetét.
– Várj! Maradj még! – szólt utána fáradtan Triel. – Másról is beszélnem kell veled. A Baenre-háznak főpapnőkre van szüksége, méghozzá nemesvérűekre. Mint tudod, nekem nincsenek lányaim, és nem is akarok. A húgaimban és az ő lányaikban bízom, hogy visszaállíthassuk házunk erejét. Te vezeted a születési nyilvántartást. Mit tudsz mondani? Vannak kivételes tehetségű lányaink?
A kápolna őrzője megköszörülte a torkát.
– Talán Liriel a legtehetségesebb közülük. Gromph lánya – tette hozzá, miután látta, hogy Triel nem ismeri fel a nevet.
Hirtelen felragyogott a házanya szeme, és elbűvölve merengett a lehetőségeken. Gromph elkényeztetett, önfejű lánya, mint Lloth főpapnője. Milyen abszurd, és milyen csodás gondolat!
Amennyire Triel vissza tudott emlékezni, Gromph nagyjából négy évtizeddel korábban nemzette a gyereket, és végig magáénak követelte. Liriel az apja nevét viselte, ami szinte hallatlan dolog volt a matriarchális városban. A gyerek anyja, egy kisebb ház jelentéktelen szépsége, eltűnt, és sokáig szinte semmit sem lehetett hallani Lirielről, csak azt, hogy az apja hagyja, hogy szabadon, kötöttségek nélkül éljen. Serdülő korára helyet követelt magának Menzoberranzan bizonyos gazdag, féktelen köreiben. Triel hallott a lány tetteiről, melyekkel hírnevet és elismerést vívott ki magának. Bár a hírek szerint önfejű és szeszélyes, kivételes memóriája és érzéke van a mágiához. Mi másra lehetne felhasználni egy ilyen tehetséget, mintsem Lloth szolgálatára?
Triel kegyetlenül elmosolyodott. Mennyire feldühíti ezzel Gromphot. A törvény és a hagyományok szerint, a serdülőkorúak, vagy a huszonötödik életévüket betöltő lányok – amelyik előbb eljön – belépnek a papi iskolába. Gromph azonban nem követelte meg a lányától, hogy papnőnek álljon. Sőt, lehet, hogy meg is tiltotta neki! A fővarázsló nem tartozott Lloth elkötelezett hívei közé, és mindig is lázadozott a nőuralom ellen. Viszont ha Triel Anya úgy kívánja, akkor Gromph semmit sem tehet. Egész egyszerűen el kell küldenie a lányát Arach-Tinilithbe.
És Liriel Baenre, Lloth főpapnője nem csupán a Baenre-ház koronájának egyik legékesebb ékköve lesz, de mindig emlékeztetni fogja az ambiciózus Gromphot, hogy kinél is van a hatalom Menzoberranzanban.
Triel a húgára pillantott.
– No lám, Sos'Umptu. Megleptél. Nem is gondoltam, hogy képes vagy efféle finomságokra! – hízelgett Triel.
Sos'Umptu felvonta a szemöldökér, de nem szólalt meg. Korán megtanulta, hogy gyanakvással fogadja a bókot. Valóban, Triel arca a következő pillanatban elkomorult.
– Úgy tűnik, hogy a kápolna őrzője tehetségesebb annál, amennyit magára vállal. Nehogy egyszer az ambícióid túlontúl megnőjenek!
Sos'Umptu hangja tiszteletteljesen csengett.
– Én csupán Llotht és a házanyát akarom szolgálni.
Bár szinte elképzelhetetlen volt, Triel Baenre érezte, hogy húga igazat mond. Nem tudta, hogy örüljön vagy bosszantsa húga természete. Kivételesen ritka dolog volt a sötételfek között, ha valaki nem vágyott még több hatalomra. Triel a húgára mosolygott.
– Az elhivatottságod tiszteletre máltó, akárcsak a javaslatod. Küldj valakit, hogy keresse meg a lányt, és azonnal hozzák elém.
– Akarod, hogy Gromph is jelen legyen, amikor beszélsz a lányával?
Triel arca elvörösödött dühében, míg végül úgy tűzött, mint egy izzó rubint.
– Nincs szükségem a bátyám áldására, sem ebben a kérdésben, sem másban! – csattant fel.
– Természetesen nem, Triel Anya – hadarta Sos'Umptu, majd tiszteletteljesen meghajolt. –, de arra gondoltam, hogy talán élveznéd Gromph fájdalmát, amikor közlöd vele a hírt.
Triel tekintete ellágyult, és bajtársias kifejezés ült ki az arcára.
– Kedves húgom, a Baenre-ház érdekében mondom, többször kellene kijönnöd a kápolnádból.

* * * * *

Ezalatt Gromph lánya nesztelenül szelte Mélysötét félelmetes járatait, mesze a Baenre-ház nyugodt fogadótermétől. Szemei vörösen izzottak, amint a folyosót kémlelte, derékig érő fehér haja időről időre lustán meglibbent. Utazó csizmát és vékony, finom bőrnadrágot viselt, felülre tűzdelt selyeminget és láncinget vett. Egy egyméteres, szöges végű lándzsa fityegett a vállán, kezében egy kispengéjű vadászkést pörgetett ördögi ügyességgel.
Egy sötételf pár követte, kívül a pörgő penge hatósugarán. A nő a Shobalar-ház címerét viselte, egy alacsonyabb rendű házét, amelyik a ritka varázslónőiről híres. A társa egy meglepően helyes férfi volt, kinek egyetlen varkocsba font haja köznépi származásáról árulkodott. Mindketten a Lirieléhez hasonló lándzsát fogtak a kezükben, és aggódva pillantottak be minden egyes cseppkő mögé.
A járat elég keskeny volt, három-négy elf csak bajosan fért volna el egymás mellett. A hosszú évszázadok alatt a csörgedező víz mély barázdákat vájt a sziklába, magas kiszögelléseket alakítva ki a járat mindkét oldalán. A sziklafal leginkább egy gigantikus teremtmény lecsupaszított bordáira emlékeztetett, amit Liriel két társa igencsak nyugtalanítónak talált. Erősen szorongatták fegyverüket, és átkozták magukat, amiért egy hirtelen ötlettől vezérelve elhagyták Menzoberranzan viszonylagos biztonságát. Mélysötét teljesen kiszámíthatatlan, és tele volt veszélyekkel. Senki sem kockáztatta meg a sötét járatokat erős harci vagy mágikus támogatás nélkül. De hát hogyan is állhattak volna ellen Liriel Baenre hívásának?
Messze Liriel volt a legnépszerűbb a társaságban, ahol elvegyültek a nemesi és köznépi származású elfek. Mindannyian gazdagok voltak, és jellegzetes sötételf hévvel hajszolták az élvezeteket. Liriel volt a legfiatalabb közöttük. Még a negyvenedik életévét sem töltötte be, épp a hosszú és viszontagságos serdülőkor közepén járt. Hamvas szépsége egy tizenhét éves ember lánynak felelt meg. A Baenre-ház minden vagyonát és rangját kiélvezte. Menzoberranzanban sok fiatal sötételf volt gazdag, neves és gyönyörű, Liriel azonban különb volt mindnél. Felhőtlenül tudott nevetni, és olyan életöröm járta át a lelkét, amely páratlan volt a komor, rideg városban. A bevallottan különc lány jobban élvezte a kalandozást és a mágiát, mint a társadalmi intrikát. Csak kevesen tudtak ellenállni neki. Sok fiatal áhítozott arról, hogy vele kalandozhasson. Akik vele tartottak, és túlélték, attól kezdve nagyobb népszerűségnek örvendtek, és még hosszú évekig mesélték a kalandokat a partikon.
Mindezek ellenére Liriel két társa egyre rosszabbul érezte magát. Az áthatolhatatlan sötétség nem zavarta őket, a néma csend viszont rájuk nehezedett. Menzoberranzanban a város zaja egységes, varázslatokkal átitatott mormogássá olvadt, amit időnként megzavart egy-egy halálsikoly. Kint a Halálos járatokban azonban üresen kongott a lábuk alatt a talaj, mintha sziklákat dobálnának egy mély kútba. Liriel nesztelenül járt, mint egy árny, hála mágikus csizmájának, és a mintegy huszonöt évnyi kalandozásnak. Járása kecses volt és mohó, minden idegszálával a rá váró kalandra koncentrált.
Liriel tisztában volt társai szorongásával. Jól ismerte Bythnara Shobalart. Gyerekkoruk óta együtt tanultak. Gromph hamar ráunt a tehetséges kislányra, és átküldte a Shobalar-házba, hogy a varázslónők neveljék fel. Már gyerekkorukban kialakult közöttük a rivalizálás, ami végigkísérte egész életüket. Liriel ezt teljesen természetesnek találta, és még élvezte is. A versengés mindkettőjüket megedzette, és a barátságukat is izgalmasabbá tette. A mágián kívül azonban nem sok közös vonásuk volt. Bythnarában nem lobogott Liriel kalandvágya, és a humort sem értékelte. Zárkózott volt, és a legtöbbször egyenesen unalmas, de Liriel tisztában volt barátságuk korlátaival.
– Ott vagyunk már? – kérdezte panaszosan Bythnara.
– Mindjárt.
– De már órák óta gyalogolunk, és csak Lloth tudja, hogy hol vagyunk! Bármelyik pillanatban meghalhatunk itt, anélkül, hogy észrevennénk.
Liriel hátranézett a válla felett, és a barátnőjére kacsintott, miközben egy cseppet sem lassított.
– Helyesebben, te meghalhatsz itt, anélkül, hogy észrevennéd.
A varázslónő szemei összeszűkültek.
– Ez fenyegetés?
– Természetesen nem – felelte melegen Liriel, majd visszafordult. – Ez sértés. Ha én meghalok, nyilvánvalóan észre fogom venni, hogy valami megváltozott. Te viszont...
– Én talán nem élek olyan buja életet, mint te, de ez még nem ok arra, hogy letorkolj. Az óvatossága bölcsesség alappillére – zengte Bythnara.
– És az unalom szülőatyja – vágott vissza könnyedén Liriel. – Te mit gondolsz, Syzwick? – fordult Liriel a férfihez, egy gazdag parfümkészítő fiához, Bythnara legújabb ágyasához. Szemérmetlenül gazdag volt, jó kiállású, határozott, mégis kezelhető. Ezért volt annyira népszerű a társaságukban. – Neked is fenntartásaid vannak?
– Természetesen nem – vágta rá határozottan, majd áttette a lándzsáját egyik válláról a másikra. – Bár már tényleg elég régóta jövünk.
– Megéri meglátod – ígérte Liriel. Hirtelen megtorpant, majd oldalra nyújtotta a karját, hogy ők is álljanak meg. Lemutatott, mire két társa döbbenten felhorkant.
Egy folyóparton álltak. Sötét, nyugodt vízfelszín húzódott alattuk. A folyó mély volt, néma és hideg. Állítólag Mélysötét fölött eredt, egy távoli, jéggel borított területen. Bár a levegő melegebb volt, mint a víz, mégis állandó köd lebegett a vízfelszín felett kísérteties védőfátyolként.
– Pont alattunk vár a csónak – mondta Liriel, majd lemutatott egy hosszú, keskeny csónakra.
A következő pillanatban alávetette magát a szikláról. Veleszületett levitáló képességére hagyatkozva egy kicsit kivárt a levegőben lebegve, majd kecsesen ereszkedni kezdett, és lágyan a csónak orránál landolt. Társai követték, persze jóval görcsösebben. Miközben elhelyezkedtek a szkiffben, kényesen ügyeltek rá, nehogy átessenek a csónak peremén. Nem a hideg víz riasztotta őket.
Pyrimóra vadásztak, egy kistestű halra, amelyik pillanatok alatt képes lecsupaszítani egy kifejlett gyíkhátast. A rendkívül agresszív halak időnként még a vízből is kiugrottak, hogy megtámadják a folyóparton ivó állatokat. Foguk oly éles, és állkapcsuk oly erős, hogy az első harapást nem is lehet érezni. A fájdalom azonban nem késik sokat, ugyanis a kicsorduló vér azután odavonzza a többi pyrimót. Veszélyes sport a vadászatuk, és a balesetek igen gyakoriak.
A vadászkaland első lépését teljesítették azzal, hogy eljutottak a csónakig. A járat, amin jöttek elég elhagyatott, és az őrség sem igen ellenőrzi. A második lépésként a folyóval kellett megküzdeniük, amely tele volt örvényekkel, és erős víz alatti sodrásokkal. Majd végül a hallal, mely még halálában is képes gyilkolni. A húsa ízletes, de mérgező. Ha megfelelően készítik el, akkor a hatása erősebb a bornál, és bármelyik összejövetelt fergeteges partivá változtatja. Olykor azért előfordultak halálesetek a vacsoráknál, bár elég ritkán. A legjobb szakácsok jól tudták, hogy a saját életük múlik a pyrimo minőségén.
Az esti parti majd csak órák múlva veszi kezdetét, és előtte még be kell fejezniük a vadászatot. Liriel a partra tette a lábát, és ellökte a csónakot. A vékony mithrill kötéllel kikötött karcsú jármű megindult a folyó közepe felé. Amint a szkiff egyenesbe állt, Liriel felemelte a lándzsáját, és a hajóorrba állt. Bythnara ugyanúgy tett a hajó farában, míg Syzwick a csónak közepébe ült, hogy kiegyensúlyozza. A keskeny csónakot úgy tervezték, hogy egyszerre ketten vadászhassanak benne, a két végében, miközben biztonságos távolságban vannak egymástól. A vad halak még akkor is haraptak, miután felnyársalták őket, és több sötételfet is megmartak már a társ lándzsájára akadt állatok. Hogy véletlenül-e, vagy szándékosan, senki sem tudná megmondani.
Liriel kivett két vizesflaskát a zsákjából, és az egyiket odadobta Bythnarának. A gyapjasvadvérrel töltött flaskákat elvarázsolták, hogy melegen tartsa a folyadékot. Liriel kinyitotta, és hintett egy csepp vért a vízbe. A hőlátású elf szemében élesen kirajzolódott a meleg vércsepp, amely azonnal el is tűnt a jéghideg vízben. Liriel felemelte a lándzsáját, és feszülten figyelt. Az izzó vércsepp szétoszlott, és teljesen eltűnt.
Liriel egyszer csak lecsapott a lándzsával, majd győztesen felemelte. Egy tenyérnyi nagyságú pyrimo vergődött rajta. Nem lehetett látni a halakat a vízben, mert a testhőmérsékletük pontosan megegyezett a vízével. A melegebb levegőben azonban tisztán kirajzolódott az ezüstös pikkelyű, sikamlós, ovális test. A szabályos uszonyú karcsú állatot akár szépnek is lehetett volna nevezni, ha nem lett volna a tűhegyes fogakkal teletűzdelt hatalmas pofája.
– Kapd el, Syzwick! – vetette oda Liriel, majd egy hanyag mozdulattal odahajította a halat. A férfi elsápadt és elhúzódott. Feleslegesen: az állat pontosan a lábainál lévő ládában landolt.
– Ha elhibáztad volna... – kezdte Syzwick.
– Nem hibáztam! – vigyorgott pimaszul Liriel. – Ne aggódj szivi, semmi pénzért nem dobnék egy kiéhezett pyrimót az öledbe – dorombolta. – Egyetlen harapás, és semmi hasznodat nem vehetnénk többet.
Bythnara összeszorította a fogait, mire Liriel lemondóan felsóhajtott. Időnként elviselhetetlenül irigy. Csak ugratni akarta Syzwicket, akiről tudta, hogy értékeli a trágár vicceket. Bythnara azonban mindig sötét célzásnak értékelte az efféle megjegyzéseket.
Syzwick nem vette észre a varázslónő ingerült reakcióját. Buján Lirielre mosolygott, és kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Egyetlen harapás? – kérdezett vissza tettetett felháborodással a hangjában.
Liriel elismerően végigmérte.
– Na jó, lehet, hogy kettő.
Bythnara dühösen felhorkant, és megrázta a vérrel teli flaskát. Fényes, izzó cseppek hullottak a nyugodt folyóba.
– Ne engedj olyan sok vért egyszerre a vízbe – figyelmeztette éles hangon Liriel. Általában eltűrte Bythnara lehetetlen természetét, de csak egy pontig. – Gondolom, nem akarod idecsődíteni a folyó összes mohón tomboló pyrimóját.
A figyelmeztetés kijózanította a féltékeny varázslónőt, és jó pár percig néma csendben vadásztak tovább. Liriel lekuporodott a hajó végébe, kicsit kihajolt a víz fölé, és elképesztő ügyességgel és gyorsasággal kapkodta ki a halakat. Valójában nem érdekelte a zsákmány, csak a vadászat izgalma. Mégsem puszta kedvtelésből szigonyozta az állatokat. Még egy veszélyes küldetés várt rá aznap, olyan, amilyet a barátai még csak el sem tudnának képzelni. A gondolat teljesen felizgatta, és még Bythnara szánalmas viselkedése sem tudta kizökkenteni.
A csónak enyhén megremegett, és Liriel a szeme sarkából látta, amint Bythnara félreteszi a vadászlándzsát, és ülő helyzetbe helyezkedik. Fájdalmas grimaszt vágott, majd masszírozni kezdte a nyakát. Ezután benyúlt az utazózsákjába, és kivett egy kicsiny fiolát. Valamiféle kenőcsöt kent az ujjaira, és azzal kezdte dörzsölgetni a nyakát.
Figyelmeztető emlékképek villantak Liriel agyába. Számtalanszor vadászott már pyrimóra, és jól tudta, hogy milyen görcsöket okoz a feszült figyelem és a villámgyors szuronyozás. Bythnara más izmokat masszírozott.
Hirtelen ismerős, üres érzés töltötte meg a gyomrát. Sosem tudta megszokni a tompa, jellegtelen fájdalmat, amely akkor tört rá, ha valaki elárulta. Félresöpörte a kellemeden érzést, és lopva, fagyos arccal méregette gyerekkori barátnőjét. Ahogy számította, Bythnara ujjai bonyolult, ismerős táncba kezdtek. Varázsolni készült. Nem közönséges varázslat volt, de Liriel pont az elmúlt héten tanulta meg új, nagy hatalmú mesterétől. Bythnara természetesen nem sejtette, hogy Liriel ismeri a varázslatot. Liriel új tanítója szigorúan megtiltotta neki, hogy bárkinek is elárulja azokat a varázslatokat, amiket együtt tanulnak meg. Most az egyszer áldotta Menzoberranzan féltékeny varázslóinak paranoiás természetét.
Bythnara óvatosan felállt, majd kitárta a karját. Nem sejtette, hogy áldozata észrevette a kettős vadászatot. Liriel jól tudta, hogy mi következik. Bythnara előrelendíti egyik karját, és egy sistergő tűzlabdát küld a hajó orrába.
Liriel továbbra is vadászállásban maradt, majd előhívta természetes levitáló képességét. A következő pillanatban felemelkedett, megpördült a levegőben, és egy villámgyors mozdulattal elhajította a vadászlándzsát. A szöges végű fegyver belefúródott Bythnara mellkasába, és a varázslat szavai egyetlen hitetlenkedő nyögésbe fulladtak. Kétségbeesetten körözni kezdett a karjaival, majd átesett a csónak peremén.
A pyrimo sereg azonnal a zsákmányra vetette magát Liriel a tomboló vízfelszín fölé hajolt, és szenvtelen tekintettel nézte végig, amint egykori barátnője meleg, piros vére megfesti a vizet.
Kis idő múlva a tajtékzó víz visszadermedt korábbi hideg, sötét nyugalmába, és Liriel is visszaült a csónakba. Syzwick még mindig a csónak fenekén hasalt, ahová ügyesen levette magát, nehogy a jármű felboruljon.
Liriel hosszan méregette a férfit, miközben azon gondolkodott, hogy mit csináljon vele. Az illatos kenőcs, amit Bythnara használt, biztos, hogy az apja boltjából való. Úgy festett, hogy Syzwick összejátszott Bythnarával. A lány talán mondott is valamit az ágyasának, ami megmagyarázná a támadást. Ha valóban így van, akkor ki fogja szedni belőle. Keményen belerúgott a hasaló férfiba.
Syzwick kétségbeesetten kapaszkodott fel a középső ülésre, és rémülten nézett Liriel kérlelhetetlen, karmazsinvörös szemeibe.
– Bármire megesküszöm, amire csak akarod – kezdte elhaló hangon a férfi. –, azt fogom mondani, hogy Bythnara támadt rád. Ez elég hihető, figyelembe véve, hogy mennyire gyűlölt téged. Mindig is utált, főleg féltékenységből, és sohasem titkolta. Mindenki tudja. Mindenki hinni fog nekünk. Számtalanszor hangoztatta, hogy legszívesebben holtan látna téged. – hadarta Syzwick. – Amennyire én tudort, nem volt kész terve ellened, és Lloth nyolc lábára esküszöm, sosem vettem volna részt egy ellened irányuló összeesküvésben. Ezt te is tudod, Liriel. Többször is mondta, hogy holtan akar látni, de azt hittem, csak fecseg. Tudod, hogy mennek ezek a dolgok.
– Igen, tudom – felelte Liriel tompa hangon.
Nagyon is jól tudta. Syzwick kétségbeesett hadarása kezdett értelmet nyerni. A férfi valóban nem tudott a támadásról. Ő csak annyit látott, hogy Liriel megöli a szeretőjét, és semmi más nem érdekelte, csak a saját élete. Gyilkosság – legalábbis Syzwick szemében. A gyilkosság teljesen elfogadható, sőt tiszteletre méltó tett a sötételfek között – ha nem lehet bebizonyítani. Syzwick azonban szemtanú, és most minden bizonnyal azt hiszi, hogy meghal. A férfi a saját életét próbálja menteni, és kész bármire megesküdni, hogy Liriel önvédelemből cselekedett.
Milyen ironikus, hogy miközben hazudni próbál, hogy mentse az életét, valójában az igazat mondja! – gondolta Liriel. De sosem tudná meg győzni erről. Bár ő maga sem értette igazán, hogy miért, de nem is akarja.
– Bythnara megcsúszott, és beleesett a vízbe.
Syzwick értetlenül összeráncolta a homlokát, és várta, hogy Liriel elmagyarázza. Miután a nő nem tette, bólintott, és elfogadta a hazugságot.
– Bythnara épp kinyúlt egy halért, amikor a csónakot megdobta egy örvény. Megpördültünk, ő elvesztette az egyensúlyát, és belesett a vízbe. Megpróbáltuk kihúzni, de a pyrimók azonnal lecsaptak rá – improvizált az ágyas.
Hirtelen elhallgatott, és visszafojtott lélegzettel várta, hogy mit szól hozzá a nő. Liriel lassan, komoran elmosolyodott, mire megkönnyebbült sóhaj szakadt fel Syzwickből.
– Még valami.
– Bármit megteszek. – esküdözött a férfi.
– Az efféle tettek gondos, többlépcsős tervezést igényelnek. Tudod, hogy megy az ilyesmi. Próbálj a legegyszerűbb tényeknél maradni, érted?
Syzwick egy pillanatig néma maradt.
– Bythnara megcsúszott, és beleesett a vízbe. – mondta végül.
– Okos fiú – felelte szárazon Liriel. – Jobb észben tartanod, hogy a pyrimók nem csak egyféleképpen tudnak ölni. Nem szívesen látnám, ha az egyik vacsoravendégem, mondjuk úgy, végzetes gyomorrontást kapna.
– Egy szót sem szólok – ígérte Syzwick. – Soha.
Liriel elmosolyodott.
– Nos, akkor ideje téged és a halakat visszavinni Menzoberranzanba.
Mosolya többet rejtett a kelleténél, de nem törődött vele.

* * * * *

Úgy tűnt aznap semmi sem úgy alakul, ahogy Liriel tervezte. Vissza akarta vinni a városba Syzwicket és a zsákmány jó részét, hogy azután visszatérjen Mélysötét járataiba, és alkut kössön a maradék mérgező halra. Ezen kívül el kellett még intéznie pár ügyet: rendeznie kell pár adósságot, új varázslatokat kell megtanulnia, el kell mennie a tanítójához, és találkozója van egy zsoldossal. És mindezt még az esti ünnepség előtt. Tulajdonképpen egy tipikus nap.
Vagy mégsem? Először a „malőr” a pyrimo vadászatnál, majd a Baenre családi gyűrű jelzése. A gyűrű épp akkor kezdett el pulzálni, amikor elhagyta a Narbondellynben fekvő kicsiny kastélyát, amelyet apjától kapott a huszonötödik születésnapjára.
Liriel arca bosszúsan elkomorult, miközben a Baenre gyűrű után kutatott a zsákjában. Elvileg állandóan viselnie kellene a házat fémjelző ékszert, de Liriel sosem hordott gyűrűt. Hosszú, karcsú kezeire volt a legbüszkébb. Gyakran díszítette is őket, de rendszerint káprázatos tetoválásokkal és csillogó körömfestésekkel. Gyűrűt azonban sosem venne fel. A legádázabb kocsmai késdobálásból is mindig élve került ki, és bár sokan állították, hogy a gyűrűk nem befolyásolják a célzó képességüket, Liriel inkább nem kockáztatta meg.
Végre megtalálta a gyűrűt. Előhalászta a zsákból, és a tenyerébe szorította. Igen, megint érezte a jellegzetes lüktetést, amit speciálisan az ő érzékeihez hangoltak. Eddig csak egyszer hallotta a gyűrű hívó hangját, amikor évekkel korábban megkapta. Menzoberranzan minden nemes házának volt valamilyen családi jelvénye, de a Baenre-ház még ezen a téren is túlszárnyalt mindenkit. Valóságos mágikus pórázon tartotta a tagjait. Amint felhangzik a gyűrű hívó hangja, az érintettnek azonnal félbe kell hagynia mindent, és a családi erődítménybe kell sietnie. Lirielnek eddig sikerült megúsznia a hívást. Most azonban szitkozódva felnyergelte gyíkhátasát, és az ősi ház felé indult.
A Baenre-ház terpeszkedő, lenyűgöző jelenés volt, A természetes sziklák önmagukban is döbbenetes látványt nyújtottak, de a házanyák még tovább fokozták mindezt az évszázadok alatt: szinte az egész épületet finom faragások és vésések díszítették, a hagymakupolás tetőszerkezetek lilás tündefényben izzottak, és a mágikus kerítést állítólag maga Lloth szőtte a ház köré. Liriel túlzásnak találta mindezt. A dekadencia a sötételf társadalom jellemző vonása volt ugyan, de a Baenre-ház kicsit túllőtt a célon.
A kapu kitárult a közeledtére, és a félelmetes Baenre harcosok sora tiszteletteljesen meghajolt előtte. Egy ogre szolga sietett elé, és elvezette a hátasát, majd nyolc harcos – a házanya elit testőrségének tagjai – vezette a kanyargó folyosókon keresztül a ház szívébe. A Baenre kápolnába. Az egész túlontúl kísérteties – gondolta Liriel testőrei árnyékában lépdelve.
A kápolnában még ennél is illusztrisabb társaság fogadta. Két főpapnő várta a teremben: Sos'Umptu, a kápolna őrzője, a maga jellegzetes sötét papi köpenyében, szokásos elmélyült, kegyteljes arckifejezésével, és Triel, az újsütetű házanya. Liriel mindig is az unalmas, lompos Sos'Umptut kedvelte jobban. A papnő csak a legritkább esetben hagyta el imádott kápolnáját, de ő legalább rajongott valamiért. Triel viszont egy kétlábú pók volt: fagyos, a végletekig gyakorlatias, kegyetlenül hatékony. Gromph állt szorosan a nővérei mellett. Liriel megörült apja látványának, de öröme hamar lelohadt, amint észrevette a férfi komor tekintetét. És ott ragyogott a hatalmas mágikus illúziókép a Baenre testvérek fölött, mellyel Lloth előtt tisztelegtek: egy hatalmas fekete pók, mely időnként átváltozik egy gyönyörű sötételf nővé. Gromph készítette az illúziót mintegy öten éve, hogy emléket állítson az előző házanyának. Állítólag Gromph ezzel az adománnyal vásárolta meg az életét, miután túl sokszor bosszantotta fel az anyját. Azt már kevesebben tudták, hogy a fővarázsló az akkori ágyasáról mintázta a női alakot. Liriel nem emlékezett ugyan rég halott anyja arcára, de a hasonlóság az illúziókép és saját vonásai között hátborzongató és nyugtalanító volt. A fiatal sötételf nagy levegőt vett, és belépett a kápolnába.
– Itt vagy végre – szólította meg Triel a maga rideg, kifejezéstelen hangján.
Liriel egy meghajlással üdvözölte.
– Parancsodra, Triel néném.
– Triel Anya! – rivallt rá Sos'Umptu. Arcára kiült a lány tiszteletlensége nyomán fakadt harag. Nagy levegőt vett, és nekikészült szokásos fellengzős tirádái egyikének.
Triel azonban egy mozdulattal elhallgattatta a húgát. Előrehajolt, és mély, fürkésző pillantást vetett Lirielre.
– Tudomásomra jutott, hogy elérkezett, és már el is múlt a huszonötödik születésnapod. Mégsem léptél be az Akadémiára, ahogy azt a nemesek törvényei és hagyományai megkövetelik. Eltékozoltál majdnem tizenöt évet, miközben képezhetted volna magad, hogy a Baenre-házat szolgálhasd.
Liriel felszegte az állát, és egyenesen a házanyára meredt.
– Jól kihasználtam az eltelt időt. Az apám – apjára pillantott, hogy nyomatékot adjon szavainak – gondoskodott róla, hogy a legkiválóbb mágikus tanításban részesüljek.
– Nem jártál a Mágia Tornyába. – hangsúlyozta ki Triel, a varázslók iskolájára utalva.
– Technikailag valóban nem – ismerte el Liriel. Gromph nem akarta a varázslók iskolájába járatni. Mindig azzal magyarázta, hogy egyedüli lányként, pláne az ő lányaként állandó támadásoknak és intrikának lenne kitéve, ami nemkívánatos feszültségekhez vezetne. Cserébe megígérte neki, hogy nem fogja megérezni ennek a hiányát. A legjobb tanítókat fogadta mellé, és mindig ellátta elég pénzzel, hogy megvehesse magának azokat a varázskönyveket és varázslat komponenseket, amelyeket csak akarta. Vetett egy gyors pillantást Gromphra, abban bízva, hogy apja majd megvédi. A fővarázsló rideg, érzelemmentes arca azonban semmi jóval sem kecsegtetett.
– De a Mágia Tornya több mesterével is tanultam. Jelenlegi tanítóm Kharza-kzad Xorlarrin – tette hozzá, kimondva a nevét az egyik legerősebb varázslónak, aki a harci varázspálcák készítésének a nagymestere.
Triel gúnyosan felhorkant.
– Ha jól hallottam, te vagy az, aki utasításokat adsz annak a hímnek, és nem fordítva. A hencegése túljutott a Mágia Tornyának falain, és eljutott a Melee-Maghterebe és Arach-Tinilithbe is. Az egész akadémia a te hőstetteidről beszél.
Meg a tieidről, forrongott magában Liriel. Köztudott volt, hogy Trielnek még sosem volt ágyasa, és az ízlése még sötételf mércével is deviánsnak számított. De nem bölcs dolog efféle kényes ügyekről hangosan beszélni. Így hát Liriel sem cáfolta, de nem is erősítette meg, a tanítójával kapcsolatos pletykákat. Csupán semmitmondóan rákacsintott a mesterkedő Trielre.
A Baenre Anya Gromph dühös képére nézett, és szája halvány mosolyra húzódott.
– Mindazonáltal – folytatta lágyan Triel –, sokan alig várják, hogy az Akadémia falain belülre lépjenek.
Hát erről van szó! A vén boszorka végre megmutatta a lapjait. Liriel szárnyaló lelke elnehezedett. Semmit sem tehet a következő csapás elkerüléséért. Bár rosszabbat is el tudna képzelni, gondolta keserűen. Nehéz lemondani a szabadságról, de mindamellett igazán élvezi a mágia tanulmányozását. És bár nem voltak igazak, Kharza hencegései megkímélték attól, hogy saját maga alakítsa ki a hírnevét. Majd mozgásban tartja az Akadémiát.
– Mikor? – kérdezte nyíltan Liriel.
– Tekintve, hogy tizenöt évnyi késésben vagy, nem kell sietned. Holnap is elég lesz. – felelte Triel. Szemei vörösen izzottak elégedettségében.
– Parancsodra, Triel néni. – hajtott fejet Liriel. – Jelentkezem a Mágia Tornyában, mielőtt a Narbondel eléri a középpontját.
Triel szélesen elvigyorodott.
– Azt hiszem, félreértettél, gyermekem – mondta álszent kedvességgel a hangjában. –, Arach-Tinilithben jelentkezel.
– Mi!
Düh és kétségbeesés csendült Liriel hangjában. Megpördült, és apja szemébe nézett. A fővarázsló felemelte a kezét, és lánya szemébe fúrta kemény tekintetét. Liriel minden tiltakozása és könyörgése néma halált halt.
– Ezt követelik a város hagyományai, és ez Triel Anya kívánsága – szólalt meg végül a férfi.
A fiatal sötételf nő küszködve bár, de végül engedelmesen bólintott. Szét tudta volna tépni Trielt, amiért a papi iskolába küldte, de legalább olyan dühös volt saját magára is, amiért belesétált a pókhálóba. Triel elhitette vele, hogy a Mágia Tornyába kell mennie tanulni, miközben végig a papi iskolába akarta száműzni. Teljesen elkábult a hír hallatán. Triel elbocsátó szavait már meg sem hallotta, és azt is csak távolról érzékelte, hogy apja megragadja a karját, és kivezeti a kápolnából.
Már majdnem az ajtónál jártak, amikor Triel utána szólt. Még mindig kábán, Liriel megfordult, hogy szembe nézzen az idősebb nővel. Az álszent kedvesség leghalványabb nyomai is eltűntek a házanya arcáról, és Liriel valósággal megdöbbent a Triel szeméből felé irányuló győztes, kegyetlen sugaraktól.
– Jól figyelj rám, gyermekem: miután bekerültél az Akadémiára, te is ugyanazokat a szabályokat fogod követni, mint a többi növendék. Sokat várok tőled. Kiemelkedő tanulmányi eredményeket produkálsz, kivívod Lloth kegyét, vagy nem éled túl. Ilyen egyszerű. – ezzel gőgösen Gromphra nézett, majd fagyosan Lirielre mosolygott. – De még maradt egy estéd, hogy kiszórakozd magad. Mulass jól.
– Mulass jól – dühöngött fennhangon Liriel, miközben kifelé haladtak a hallban. – Pont egy olyan valaki mondja, akinek egyetlen szórakozása, ha megkorbácsolhat valakit egy kígyóval!
Az istenkáromló megjegyzés döbbent kacajt csalt ki Gromphból.
– Meg kell tanulnod féken tartani a nyelved – oktatta a lányt. – Az Akadémia úrnői nem kedvelik a humort.
– Mintha én nem tudnám! Apám, tényleg papnővé kell válnom? Nem tehetsz ellene semmit? – kérlelte az apját.
Liriel már akkor tudta, hogy hibázott, amikor a szavak elhagyták az ajkát. Senki sem maradt sokáig életben, aki olyan dologra tapintott, amely kívül esett a büszke fővarázsló hatalmán.
A várt dühkitörés azonban elmaradt.
– Én is azt akarom, hogy papnő váljon belőled – közölte ridegen Gromph.
Természetesen hazudott, és meg sem próbálta palástolni. Talán még ennyit sem érdemel?
– Kivételes tehetséged van, és papnőként nagy tetteket hajthatsz végre.
– Nagy tetteket, a Baenre-ház dicsőségéért – vágott vissza keserűen.
– Azért is – értett egyet Gromph. Egy pillanatra elhallgatott, mintha következő szavai súlyát mérlegelné. – Tudod, hogy miért tűrnek meg minket, varázslókat Menzoberranzanban?
Liriel egy gyors, értetlen pillantást vetett apjára.
– Célpontnak?
– Ne gúnyolódj! – horkant fel a fővarázsló. – Fontos, hogy megértsd. Gondold csak végig: Lloth a város egyetlen elismert istene, és a papnői korlátlan hatalommal rendelkeznek. Miért van szükségük egyáltalán férfiakra, a szaporodáson kívül? Miért engedik, hogy a férfiak használják a mágiát?
– Mert csak kevés nő fogékony eléggé a varázslói mágia iránt. Legalábbis Menzoberranzanban. – okoskodott Liriel.
– Nem mintha bármelyik papnő is elismerné ezt, de így van. – adott igazat a lányának. – Emlékezz erre: csak kevés sötételf nő képes behatolni a varázslói mágia azon szintjeire, amelyek már kívül esnek Lloth követőinek hatalmán. Bár élénken szemmel tartják őket, Menzoberranzannak szüksége van a varázslókra.
Ezzel a fővarázsló benyúlt köpenye egy rejtett zsebébe, és elővett egy kicsiny könyvet.
– Ez a tiéd. Tanuld meg jól, mert a könyv nyújtotta szabadság nélkül biztosan meg fogsz őrülni Arach-Tinilith falai közt. – hirtelen elhallgatott, és elmosolyodott. – Évekig tartott mire elkészítettem neked. Több varázsló életébe került, de tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap.
A gesztus még a melodrámai Gromphtól is megdöbbentő, gondolta fanyarul Liriel. Elvette a könyvet, és megnézte az első varázslatot. Végigfutotta az oldalt, és a szimbólumok jelentése vad eksztázisként robbant bele döbbent elméjébe.
– Ezzel kaput lehet nyitni!
– Mint ahogy az összes többi varázslattal is – bólogatott a férfi. – Ezzel a tudással olyan helyekre utazhatsz, ahová egyetlen papnő sem tud követni.
Liriel egyre növekvő izgalommal lapozta végig a könyvet. Mélysötétben roppant veszélyes dolog a mágikus utazás. Teljesen kiszámíthatatlan, és sokan olvadtak már bele a sziklákba, akik megpróbálták. Ez az ajándék nagyobb szabadságot biztosít a számára, mint amiről valaha is álmodott. És ami a legnagyszerűbb az egészben, az apja előre látta, hogy ez fog történni, és felkészült rá! Liriel a melléhez szorította az értékes könyvet.
– Meg sem tudom köszönni! – örömében könnyezni kezdett.
Gromph Baenre rámosolygott, de borostyánkő szemei hidegek maradtak.
– Talán nem most, de ha eljön az ideje, megmondom, Hogyan fizetheted vissza. Válj papnővé, és használd fel minden erejüket. De ne feledd, hogy elsősorban varázsló vagy! Nekem tartozol hűséggel.
Minden melegség kifutott Liriel szívéből. Aranyló szemeivel megragadta a fővarázsló acélos tekintetét, és visszadobta.
– Ne aggódj, apám. – kezdte lágyan. – Lloth nevére mondom, sosem felejtem el, hogy mi is vagyok neked.

 

 

Harmadik fejezet
Rashemeni Fyodor

Rózsaszínbe borult a Szürke-tó felszíne, amint a hajnali napsugarak kivillantak a hófedte fenyők csúcsai mögül. A tó keleti partján egy meredek, zömök hegyoldal emelkedett, melynek sűrű ködfelhőbe veszett a teteje. Egy magányos férfi ért a hegy lábához, és megállította robosztus lovát. A csutakos, hordó alakú, izmos de csökönyös hegyi póni megtorpant a fagyott talajon, és ingerülten felnyerített.
– Nyugodj meg, Sasha – próbálta csillapítani a férfi, szokatlanul kellemes mély, basszus Hangon. – Tudom, hogy egész éjszaka lovagoltunk, de végre megtaláltuk, amit kerestünk.
A fiatal férfi nagyot szippantott a friss reggeli levegőből.
– Nem érzed? – mormogott tovább. – Hatalmas csatát vívtak és buktak el itt. Itt kezdjük.
Ezzel Rashemeni Fyodor leugrott a nyeregből. Megvizsgálta az előtte tornyosuló kaptatót, és úgy döntött, hogy inkább gyalogol. Bár Sasha leginkább egy hegyi kecskére hasonlított – kivéve csatában, amikor egy négylábú, őrjöngő törpére emlékeztetett –, de a domboldal még neki is túl meredek lenne. Nem kötötte ki a pónit, de lent hagyta, és megindult fölfelé.
A tél igen kemény volt, és a tavasz jócskán késett. A hideg levegő szinte már égetett, és a fagyott hó hangosan ropogott a csizmája alatt. Fyodor azonban otthon érezte magát ezen a zord vidéken. Ez volt az otthona, élete mind a tizenkilenc évét itt élte le. Tisztán lerítt róla rashemeni származása: széles arc, finom metszésű vonásokkal, egyenes, sötét haj és hófehér bőr. Száznyolcvan centi körül volt, izmos és köpcös. Egyszerű ember volt: több rétegű meleg, paraszti ruhát viselt, meleg gyapjúköpennyel a vállán. Két fegyvere volt csupán. Egy hatalmas, életlen, durván megmunkált kard, valamiféle sötét fémből, és egy sziklakemény fütykös. Most vándorbotként használta a harci bunkót, miközben próbálta felküzdeni magát a hegyre a mély hóban.
Végre sikerült megmásznia a kapaszkodót. Egy pillanatra megállt a csúcson, és végignézett a tájon, a hazáján. A Szürke-tó és az egész vidék a lábai előtt hevert, és még a felhők ellenére is belátott mindent. Északra húzódott a Hamu erdő, mely most elég kopárnak tűnt. Az elmúlt hónapokban százszámra vágták ki a fákat a tuig barbárok. Hatalmas irtásokat vágtak az erdőbe, hogy a fából hajókat építsenek az átkeléshez. Fyodor gyászosan megrázta a fejét, amint a lelkébe mart a tájon ejtett ronda seb látványa.
A tuig barbárok végigsöpörtek szeretett Rashemenén, fájdalmat és pusztítást hagyva maguk mögött. Ő maga is harcolt ellenük, és még mindig harcolna, ha a Boszorkányok nem parancsolták volna másképp. Fyodor bebizonyította a vitézségét a csatatéren, így mély tisztelettel övezve kezdte meg új küldetését.
A fiatal férfi harag nélkül fogadta a sorsát, mert nála jobban senki sem tudta, hogy mekkora veszélyt jelent a környezetére. Ismét harcba indulna Rashemenért, de addig nem mert, amíg le nem győzi a bensőjében lakozó ellenséget. Az alant húzódó csatatér puszta látványa ismerős és veszélyes hőhullámot korbácsolt az ereiben.
Fyodor elfordult a megcsonkított tájtól, és elindult célja felé. Egy kőtorony uralta a csúcsot. A férfi vetett rá egy gyors pillantást, majd az ősi kút keresésére indult. A torony mögött talált egy egyszerű kőgyűrűt, és azonnal tudta, hogy meglelte a hely különös erejének forrását.
Fél térdre ereszkedett, hogy méltóképpen tisztelegjen a hegycsúcsot uraló ősi, misztikus szellem előtt. Több száz éve építették a tornyot erre az erőtől átitatott helyre. A Boszorkányok mágiája itt sokkal erősebb, és egy kis csoportjuk is képes megvédeni a vidék nyugati határát. Innen küldték harcba a halálos Boszorkány-hajókat. Az ember nélküli, mágiával felvértezett hajók mindenkit megtámadtak, aki a Szürke-tó vízére merészkedett. A hely szellemének erejével még a vízdémonokat – gőz lények, kiknek érintése éget, és leheletük elég forró ahhoz, hogy még az elf acélt is megolvassza – is meg tudták idézni. Fyodor gyerekkorában sok csodás mesét hallott ezekről a dolgokról, és most végre a saját szemével is láthatta.
Fyodor letérdelt a kút mellé, és félresöpörte a havat. Belemarkolt a fagyos talajba, és keményen megszorította. Ahogy számította, és félte, az elméjében felvillantak a csúcson történt események képei.
Feketeköpenyes, maszkos nők álltak kört formázva. Ujjaik lágyan összeértek, miközben egyetlen hatalmas varázslatban egyesítették mágikus erejüket. Áhítattal nézte, amint a Boszorkányok harcba küldik legendás védőseregüket a támadó tuig barbárok ellen.
Fyodor nem ismerte a mágiát, kivéve a Rashement irányító nagy erejű nőket, és az Öregeket, akik megtanították a tehetséges fiatalokat, hogyan faragjanak csodás mágikus tárgyakat. És kivéve az ereiben keringő forróságot, mely felgyorsítja roppant kardját a csatában. De benne is megvolt a Látás képessége, mint népe sok más tagjában. Megbízhatatlan képesség ez, szinte lehetetlen irányítani, olyan, mint egy álom. A látomások egyre sűrűbben törtek rá, már-már idegesítőnek találta. Az efféle helyeken, melyeket átjár az erő, a csodás és rettenetes történések képei egyaránt megmutatják magukat.
A Látás képessége révén Fyodor látta, amint a halálos Boszorkányhajók megtámadják a hevenyészeti építésű barbár hajókat. Látta, amint a Boszorkányok mérges ködöt bocsátanak a tóra, és hallotta, amint a tó mélyén tanyázó hatalmas sárkányteknősüket hívják. A tuig barbárok százával, ezrével hullottak.
Fyodor látta mindezt, és komor elégedettséget érzett. A Boszorkányok igazságot szolgáltattak. Ekkor a látomás hirtelen eltűnt, de Fyodor továbbra is érezte a csata lüktető ritmusát, és valami mást is. Új erőt érzett, kegyetlen, alattomos mágiát, amely elpusztított mindent, amihez csak hozzá ért. Csak érezte az emlékfoszlányt, de nem társult kép a mindent beborító gonosz erőhöz. Nem látott semmit, nem látta a csata kimenetelét.
Elhajította a jeges földet, és felállt. Csak a toronyban találhatja meg a választ. Bár félt attól, amit esetleg bent talál, az ajtóhoz ment, és berúgta.
Gyorsan átkutatta az alsó szintet, de semmit sem talált, ami a boszorkánykörre utalna. A haldokló nők fájdalmas nyögései átjárták a mágikus torony levegőjét, de a Boszorkányok egyszerűen eltűntek. Fyodor nem lepődött meg ezen: a boszorkányrend még a halálban is törődött a tagjaival. A holttesteket bizonyára mágikus úton eltüntették a toronyból, és nagy tiszteletben eltemették őket a Boszorkányvárosban, a távoli keleten. Egy rejtély azonban megmaradt: az egyik nőnél volt egy ősi varázstárgy, amely nem került vissza a boszorkányrendhez. Az ő feladata volt, hogy visszaszerezze.
Folytatta hát a kutatást a toronyban, míg végül feljutott a legfelső szintre. Általában minden toronyban és erődítményben a legfelső szoba a legtitkosabb, ahol a kincseket őrzik.
Az ajtó résnyire nyitva volt, a védőmágiát nyilvánvalóan hatástalanították. Fyodor belökte az ajtót a botjával, amely enyhén nyikorogva kinyílt.
Átható, undorító szag tört rá: a rothadó emberi tetemek jellegzetes, édeskés szaga. Fyodor az orrára szorította a tenyerét, és beljebb lépett. Több vörös köpenyes hulla hevert a teremben, a rothadás különböző stádiumaiban. Néhányan egész frissnek tűntek, mások gőzölgő, málló halomként borították a padlót, míg a legrégebbiek már csak ártalmatlan porkupacként kísértették a szobát.
– Vörös Varázslók – motyogta maga elé Fyodor, és hirtelen megértette, mi is történhetett a toronyban.
Bár még elég fiatal volt, már jó pár csatát megvívott a hazáját fenyegető erős ellenségek ellen. A tuig barbárok érkezése előtt a Vörös Varázslók irányította Thay volt Rashemen legádázabb ellensége. A varázslók sötét mágiájuk segítségével mindig új testbe költöztették nyomorult lelkieket, így sokkal tovább életben tudtak maradni. Ez megmagyarázza az eltérő stádiumban lévő rothadó hullákat is.
De hogy haltak meg a Boszorkányok? A válasz magától értetődő egy olyasvalaki számára, aki Thay árnyékában nőtt fel. A Vörös Varázslók szövetséget kötöttek a tuig barbárokkal, de mindig ügyeltek rá, hogy elsősorban a saját erejüket növeljék. Saját társaikat is gond nélkül elárulják és megölik a személyes előny érdekében. A varázslók egy csoportja valószínűleg rajta ütött a varázslásba belemerült Boszorkányokon, és megölték őket. Miután legyőzték a varázslónőket, a varázslók átkutatták és kifosztották a tornyot. Ezután az egyik a többiek ellen fordult, és megszerezte magának a boszorkányok összes kincsét.
Fyodor gyorsan átkutatta a termet, és sejtése beigazolódott. Semmi értékeset nem talált. Se egy varázskönyv, se egy híres rashemeni gyűrű vagy varázspálca, se egy varázslatkomponenseket tartó tégely. Még a Vörös Varázslókat is lecsupaszították, minden mágikus tárgyukat elszedték. Az egyetlen áruló varázsló magával vitte az összes varázstárgyat.
A varázsló bizonyára visszavonult egy biztonságos helyre, hogy nyugodtan tanulmányozhassa a kincseit, és elég erőt gyűjtsön ahhoz, hogy visszatérjen Thayba, és megnövelje a hatalmát. De Fyodor megtalálja, még mielőtt eljönne ez a nap.
Előbb azonban teljesítenie kell a küldetését.
A fiatal férfi kicipelte a halott varázslók tetemeit a toronyból, és a hegycsúcs déli oldalán egy szakadékba vetette azokat. Hadd lakmározzanak a dögevők. Eszébe sem jutott, hogy eltemesse őket. Az ő földjén ki kell érdemelni a temetés tiszteletét. Miután megtisztította a bemocskolt tornyot az undorító hulláktól, vizet mert a kútból, és az összes szobát fellocsolta.
Mikor végre helyreállította a szent hely tisztaságát, Fyodor félig futva, télig csúszva leszánkázott a hegyoldalon. Hosszú utat kell még megtennie, és szegény Sashát csak egy nap végi csata reményével éltetheti. Milyen kényelmes, hogy a póni mindennél jobban szereti a csatát, gondolta.

* * * * *

Fyodor és Sasha egész nap a renegát varázsló után kutatott. Bár az ifjú rashemeni jó nyomolvasó volt, és már szinte minden vadat becserkészett a vadjuhtól kezdve az egzotikus hópárducig, nem remélte, hogy a varázsló nyomára bukkanhat. A csata régen történt, és a hó eltakarta a sok ezer árulkodó lábnyomot. Azonban emlékezett egy régi történetre, és volt egy sejtése, hogy hol bújhat meg egy magányos varázsló ebben az erdőben.
A délutáni árnyékok már jócskán megnyúltak, mikor Fyodor végre megtalálta az első nyomokat. Hatalmas, háromujjú lábnyomokra bukkant, mintha egy óriási tyúk gyalogolt volna át az erdőn. A nyomok mélyen bevezettek a Hamu erdőbe, amely valahogy furcsának tűnt. A fák némák voltak és figyeltek, az árnyékok természetellenesen sötéten lopakodtak, a hóborította fenyők mintha titkokat suttogtak volna. Fyodor tisztán érezte az erdő mágiáját, és Sasha is idegesen prüszkölt, miközben próbált előrehaladni a mély hóban.
Már leszállt az éj, mikor Fyodor végre megtaláltra, amit keresett. Egy fával sűrűn borított dombtetőn állt, és egy kicsiny tisztást figyelt. Egy fakunyhót látott a tisztás közepén. Első ránézésre közönséges rashemeni fakunyhónak tűnt: erős zömük építmény vastag zsúptetővel és világos spalettákkal. Ez a kunyhó azonban hatalmas csirkelábakon állt, és körbe-körbe járkált a tisztáson, mint egy kakas, aki a territóriumát őrzi.
Fyodor leszállt Sasha hátáról, és közelebb lopódzott. Különösebb terv nélkül indult a varázsló keresésére, de valami mindig az eszébe jutott, ha elég sokáig töprengett rajta. Lekuporodott, és várt.
Gyerekkori történetek jutottak az eszébe egy banyáról, aki egy mágikus kunyhóban lakott. A mesékben a kunyhó mindig pörgött és táncolt, amikor a gazdája aludt. Most azonban úgy tűnt, hogy a kunyhó járőrözik a tisztáson. A gazda valószínűleg nincs itthon. Sashát hátra hagyta a dombon, és megindult a mágikus kunyhó felé. Nem veszélytelen a dolog, de kétségkívül előnyösebb, mintha a Vörös Varázslóval kellene szembenéznie.
A tisztás szélén megállt, és énekelni kezdett egy gyerekkori dalt:

 

„Míg az úrnő szundikál,
A csirkekunyhó bizony őrt áll.
Ha elhagyja az úr a várát,
A csirke feláll, s bőszen strázsál.
Alig várja, hogy a gazda hazaérjen.
S meleg gyomrába vígan betépjen.
Stara Baba szól hozzád,
Figyelj kunyhó, s tátsd ki szád!”

 

A dal első hangjaira a kunyhó megmerevedett, mintha fülelne. Az ének végeztével a tisztás közepére totyogott, maga alá húzta a lábait, és leült, mint egy kotlós. A vastag bejárati ajtó lassan kinyílt.
Fyodor némán áldani kezdte a falusi mesemondót. Gyerekkorában sokszor beszökött az öregember kunyhójába, hogy történeteket hallgasson távoli vidékekről, mágiáról, hogy dalokat tanuljon, és álmokat lásson. A legtöbben úgy gondolták, hogy a dalok és mesék csak a gyerekek szórakoztatására jók, vagy hogy elűzzék a zord, téli esték komor hangulatát. Akik viszont megtanultak álmodozni, másként gondolták.
A harcos előhúzta a kardját, és megindult a kunyhó felé. Belépett, hogy a mágikus tárgyak erdejében találja magát. Poros fiolák sorjáztak a polcokon, szárított gyógynövények és egy mozsár pihent az asztalon. Gőzölgő vas üst rotyogott a tűzhelyen, bár a tűz nem égett, és fát sem látott sehol. A kincsnek azonban nyomát sem látta.
– Gondolkodj, ne álmodozz! – korholta magát Fyodor, és leült a szoba egyetlen székére. – Biztos, hogy nem egy zsákban cipelte ki a toronyból a kincseket.
Végigpásztázta a szobát. Valami oda nem illő tárgyat keresett. Kis idő után megakadt a szeme egy kicsiny, díszes dobozon az asztal szélén. Kézbe vette, és felnyitotta a fedelét. Csak néhány kacat és pár ékszer volt benne.
Fyodor szeme felragyogott. Kiszúrt egy parányi aranykarikát, és kivette. Amint az ékszer elhagyta a doboz peremét, nőni kezdett. Lassan egy mágikus rúnákkal televésett karpereccé tágult. Fyodor a földre dobta a karperecet, és kivett a dobozból egy faszilánkot. Ez egy kőrisfából faragott varázspálcává duzzadt, melyre világos szimbólumokat festettek. A harcos elkezdte kidobálni a dobozból az apró tárgyakat. Már térdig ért a szobában a mágikus tárgyak halma, amikor végre megtalálta, amit keresett.
Egy egyszerű függő volt, egy apró, pár centis arany tőr egy vékony láncon. A tőr tokját valamilyen ősi, elfeledett nyelven íródott rúnákkal vésték tele. A fém már egészen megfeketedett a hosszú évek során. Fyodor gyorsan a nyakába akasztotta a láncot, és a ruhája alá rejtette. A boszorkányok nem ígértek semmit, de azt sugalmazták, hogy talán ez az amulett lehet a szabadulása kulcsa.
A padlón hagyta a szétdobált mágikus tárgyakat, és kislisszolt az éjszakába. A kunyhó azonnal felkelt, és járőrözni kezdett.
A fiatal harcos felrobogott a domboldalon. Minél távolabb akart kerülni a tisztástól, mire a Vörös Varázsló visszatér. Megveregette Sasha oldalát, és felszállt a nyeregbe. Mielőtt elindult volna, visszafordult, és vetett egy utolsó, győztes pillantást a varázsló feldúlt kunyhójára.
Ekkor a tisztás túloldalán remegni kezdtek a sötét árnyékok. Egy magányos, kísérteties alak lépett ki a fák közül. Aztán még egy, és még egy. A következő pillanatban hat ember formájú alak jelent meg, kecses mozgásuk és karcsú alakjuk azonban már-már földöntúlinak hatott. Lassan de határozottan kiléptek a fák takarásából a tisztásra.
Fyodor felhorkant döbbenetében. Sötételfek! Több rémtörténetet is hallott már a sötételfekről, és a népe időnként össze is találkozott velük a Rashemen alatt húzódó bányákban. Személyesen viszont még egyet sem látott. Egyszerűen gyönyörűek voltak a vörösen izzó szemükkel, és a holdfényt is magába szippantó fekete bőrükkel. Ők is vadásztak, és tudta, hogy nincs náluk halálosabb ragadozó.
Fyodor hangtalanul lecsúszott a nyeregből. Bár messze volt a sötételfektől, nem akart felesleges kockázatot vállalni. Az elfek hőérzékelő szemeinek ő és Sasha fényes csillagokként ragyognak. Hátra is vezette a pónit egy hóval borított bokor mögé, és ő maga is lekuporodott.
A sötételfek közeledni kezdtek a kunyhó felé. Kivont fegyvereik megcsillantak a holdfényben. Az egyikük – egy hosszú ezüsthajú, filigrán, rókaképű férfi – előrelépett. Ujjaival furcsa jeleket rajzolt a levegő-e, miközben valamilyen dallamos de kemény nyelven kántált valamit.
– Az erdő nyüzsög a varázslóktól ma éjjel – mormogott Fyodor nyugtalanul. Csodálkozva bámulta, amint az alak felemelkedik a földről, és a kunyhó ajtaja felé lebeg. Miközben átszelte a fagyos éjszakai levegőt, elmondott egy újabb varázslatot, és a kilincshez nyúlt.
– Nagy hiba volt – kommentálta derülten a rashemeni harcos. A kunyhónak megvolt a saját mágikus védelme, de az óvatos Vörös Varázsló valószínűleg további védővarázslatokkal és rúnákkal védte le rabolt kincseit.
A gondolat még végig sem futott Fyodor agyán, mikor vörös fény csapódott ki az ajtóból. Egyenesen mellbe találta a varázslót, és hátrarepítette. Nekivágódott egy fenyőnek, és a földre zuhant. A hóréteg lepergett a fa ágairól, és betemette a sötételfet. Senki sem sietett a varázsló segítségére. Mindannyian a tisztás közepén hirtelen megjelenő ajtót bámulták. A sötételfek harcra emelték fegyvereiket.
Az ajtó kivágódott, és nagydarab, kutyafejű harcosok rohantak ki rajta. A gnollok az elfek esküdt ellenségei, és különös elszántsággal vetették magukat a sötételf tolvajokra. Mérges méhek módjára rajzottak elő a kapuból, vadul lengetve kardjaikat. Fyodor húszat számolt közülük, mielőtt a harci tumultus lehetetlenné tette a további számolást.
Fyodor szíve vadul kalapálni kezdett a csata láttán. Mindazok ellenére, amiket a gonosz sötételfekről hallott, azt kívánta, hogy ők győzzenek. Ők csupán hatan voltak, a négyszeres túlerőben lévő, kétszer akkora teremtmények ellen. De ahogy harcoltak! Fyodor, egy híres harci nemzet szülötte, még sosem látott ilyen páratlan kardforgatókat. Szinte táncoltak harc közben. Ámulattal nézte, miként cikáznak a sötételf pengék a levegőben, milyen villámgyorsan vágnak és szúrnak. Milyen kecsesen ölnek.
A gnollok gyorsan hullottak, és úgy tűnt, hogy a sötételfek könnyedén megnyerik a csatát. Ekkor azonban Fyodor ismerős, rettegett hangot hallott: hatalmas, száraz szárnyak csapkodását, és kísérteties, fültépő üvöltést, amely nem származhat élő torokból. A sötételfek is hallották, és felnéztek az égre. Vörös szemeik elkerekedtek, amint megpillantották a rájuk rontó iszonyatot.
Szavakkal le sem lehet írni az éjszörnyeket. Repülnek, de nem madarak. Valaha élőlények voltak, de a Vörös Varázslók gonosz mágiája teljesen eltorzította őket. Fyodor nem tudta megállapítani, hogy ez az éjszörny milyen állat lehetett életében, de mindenesetre hatalmas. Amint az iszonyatos szörny támadásba lendült, kiterjesztett szárnyai eltakarták a holdat.
Az éjszörny sas módjára csapott le a legmagasabb sötételfre, egy két pengével harcoló férfira. A férfi épp három gnollt tartott sakkban, miközben furcsa táncra perdült a korábban megölt gnollok tetemén. Fyodor nem tudta, hogy vajon a többi kutyafejű szörnyet akarja-e megfélemlíteni, vagy csak egy magasságba akar kerülni velük.
Az éjszörny kitárta óriási karmait, amint lecsapott áldozatára. Az elf hihetetlen ügyességgel az utolsó pillanatban oldalra vetődött, és az éjszörny a három gnollt ragadta el. A lény felemelkedett, könnyedén cipelve nehéz terhét. Dühödt rikoltást hallatot, amikor észrevette, hogy átverték, és egyszerűen elengedte a gnollokat. A kutyafejű harcosok kétségbeesetten kapálódzva hullottak alá. Hangos csattanással értek földet, és törött gerinccel, némán terültek el. Ismét hangos robaj töltötte meg a tisztás levegőjét, amint az éjszörny újabb támadásra indult.
Azonban nemcsak az éjszörny keserítette meg a sötételfek életét. Apró, csillogó kristálydarabok örvénye emelkedett fel a hóból, és kapott egyre nagyobb lendületre. Növekedni kezdett, majd egy két és fél méteres ember formájú lénnyé állt össze. Izmos volt, mint egy törpe, és megindult a sötételfek felé. Fyodor káromkodni kezdett. Bármennyire képzett harcosok legyenek is a sötételfek, nincs esélyük a jég gólem ellen.
És valóban, a tolvajok pengéi hatástalanul pattantak le a tömör jégről. Hatalmas jégmarok ragadta meg az egyik elfet, és a magasba emelte. A gólem közönyösen méregette zsákmányát. Tudomást sem vett a kardcsapásokról, amelyekkel a sötételf ostromolta. A csapások egyre gyengültek és lassultak, amint a jéggólem természetellenesen fagyos érintése kiszívta minden életerejét. A gólem egy hanyag mozdulattal elhajította a halott tolvajt, majd újabb préda után nézett.
Fyodor érezte, amint feláll a szőr a tarkóján, és megbizsereg a karja. A földre pillantott. A hó teljesen megolvadt a talpa alatt.
– Ne – suttogta rémülten. – Ne, ne most.
Megpróbált küzdeni a bensőjében egyre növekvő forróság és harag ellen, de tudta, hogy késő. Az utolsó önálló gondolata a Sasha iránt érzett sajnálat volt. A vad harci póni minden bizonnyal követni fogja a csatába. Szegény párának nincs semmi esélye ilyen ellenfelekkel szemben.
Ekkor végleg elragadta a harci láz.

* * * * *

Nisstyre mozgolódni kezdett a fejére hullott hótakaró alatt. Minden csontja sajgott az esés fájdalmától. Nem számított a mágikus csapásra. A varázslatának hatástalanítania kellett volna minden csapdát. Igen ám, de Nisstyre még nem találkozott a felszíni Vörös Varázslókkal. Legközelebb óvatosabb lesz, feltéve, hogy túléli ezt a küldetést.
Nagy nehezen kikaparta magát a hó alól, és vett egy mély, szaggatott lélegzetet. Ekkor megpillantotta a domboldalról leviharzó jelenést, és szinte lélegezni is elfelejtett döbbenetében.
Egy ember férfi – legalábbis Nisstyre annak vélte – dübörgött a tisztás felé. Sötét haja égnek állt, mint egy dühös sün tüskéi, arca szinte lángolt a forróságtól. A harcos egész testét haragos vörös aura vette körül, mind az infravörös, mind a normál fénytartományban. Ajkán kegyetlen mosoly bujkált. Egy hatalmas, széles pengéjű karddal hasította a levegőt vad vágtájában. Első ránézésre jó kétméteresnek tűnt, de Nisstyre gyakorlott szemei átláttak az illúzión. A harcos a száznyolcvan centit sem érte el, és bár izmos volt, képtelenség, hogy ilyen könnyedén forgassa azt az irdatlan kardot. A penge széles volt, és tompa, mégis éles sistergéssel szelte a fagyos levegőt minden egyes suhintásnál. Valamilyen mágia folytán ez az ember harcos sokkal ádázabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt. Az idegen mágia természetét a sötételf azonban nem igazán értette.
A sötételf varázsló fájdalmasan talpra állt. Bár tisztán érezte, és nyugtalanította az idegen harcos ereje, figyelmét a legnagyobb veszélyre összpontosította. Egy undorító, sárkány-szerű valami vadászott kifent karmokkal a tolvajaira.
Nisstyre az ég felé lendítette egyik karját. Egy hatalmas tűzlabda süvített ki a szörny irányába, és a két elementális erő egymásnak ütközött. A föld megremegett, a fákról lehullott a rájuk fagyott hó, és még a jéggólem is térdre rogyott. A sárkány-valami pörögve és lángolva lezuhant. Egy utolsó, szinte már hálás rikoltás kíséretében kilehelte földöntúli lelkét.
Ezalatt három sötételf is a gólemre vetette magát, de hasztalan csépelték a vastag jégpáncélt. A gólem könnyedén lerázta őket, mintha csak a ráhullott havat söpörné le magáról. Lábra állt, és Nisstyre-re szegezte jégkék szemeit. Megindult a sötételf varázsló felé.
Mielőtt még Nisstyre megidézhetett volna valamilyen védő varázslatot, az ember harcos leért a dombról, és vad vágtába kezdett. Figyelmen kívül hagyta a körülötte álldogáló sötételfeket, és egyenesen a jéggólemet rohamozta meg. Lehajolt a gólem lendülő jégkarja elől, majd két kézzel megragadta kardja markolatát, és csapásra emelte. A vastag fekete penge felzizzent, majd hatalmas reccsenés kíséretében a gólem derekába mélyedt.
Először úgy tűnt, hogy ez sem hatásosabb a sötételf fegyvereknél, a következő pillanatban azonban repedések jelentek meg a gólem derekán, majd végigfutottak az egyik lábán. A masszív végtag szilánkokra tört, és a gólem oldalra billent.
A dühöngő ember a gólemre ugrott, és addig vagdalta iszonyatos kardjával, míg már csak apró, szilánkos jégdarabok hevertek mindenfelé. Miután befejezte, a harci lázban égő férfi a legközelebbi gnollra vetette magát. Egyetlen lendületes csapással leszelte a lény kutyafejét.
– De hát nincs is éle a pengének – dünnyögte maga elé Nisstyre, és értetlenkedve összevonta rézvörös szemöldökét.
A férfi eközben két kardforgató gnollra támadt. Az egyiknek sikerült kijátszania a harcos védelmét, és megvágta a combját. Mintha meg sem érezte volna, harcolt tovább. Az izzadság patakokban folyt a berzerker harcos homlokáról, és apró jégcsapokká álltak össze az állán. Nem fáradt és nem érzett fájdalmat. Kivételes ellenfél, és a józan ész azt diktálta Nisstyre-nek, hogy azonnal számoljon le vele. Mivel a dühöngő harcos valamiért csak a gnollokra koncentrált, így a varázsló kivárt a támadással. Felesleges lenne saját emberei életét kockáztatni, mikor ez az idegen elintézi helyettük a gnollokat.
Hamarosan már csak két kutyafejű szörny maradt, akiket játszi könnyedséggel el tud intézni az életben maradt öt sötételf tolvaj. A harcnak hamarosan vége, így már nincs szükség az emberre. Nisstyre elkezdett ember-ölő varázslatok után kutatni a repertoárjában.
Ekkor a mágikus kunyhó is belépett a csatába. Mintha megérezte volna, hogy az őrei hamarosan mind kimúlnak.
A kunyhó vad rohanásba kezdett a tisztáson, és megpróbálta levadászni a sötételfeket. Az elfek azonban gyorsak és ügyesek voltak, és könnyedén bemenekültek az erdőbe. Nisstyre azonban visszaparancsolta őket. Ujjbegyei halálos mágikus energianyaláboktól cikáztak, és utasította az embereit, hogy akár az életük árán is, de birkózzák le a kunyhót.
A kunyhó körbe-körbe kergette az elfeket a tisztáson, mint egy őrült kakas. Folyamatosan rugdosott és karmolászott hosszú fa lábaival. Sikerült maga alá gyűrnie az egyik óvatlan sötételfet, és addig tiporta óriási, karmos lábával, míg csak egy véres massza maradt belőle a hóban.
Ekkor kapcsolódott be a harcba az ember harcos. Mielőtt Nisstyre bármit is reagálhatott volna, a berzerker nekiesett az egyik lábnak, és úgy aprította, mintha fát vágna. Két irgalmatlan csapás után a kunyhó megremegett, a harmadik után pedig eltört a láb. A kunyhó először megbillent, majd az oldalára borult. Többször is megpördült, majd a tetejére fordult, és megállapodott. Egy szál megmaradt lába az égnek meredt, mint egy döglött egylábú madárnak. Ekkor Nisstyre legnagyobb rémületére, a kunyhó egyszerűen eltűnt.
A dühtől forrongó varázsló lehajolt és felvett egy jégdarabot a széttört gólem testéből. Varázsszavakat kezdett mormolni, majd az ember harcosra hajította a jégszilánkot. A férfit azonnal vastag, áttörhetetlen jégpáncél burkolta be, nyaktól lefelé.
Nisstyre odament nemkívánatos szövetségeséhez.
– Bárki vagy bármi is legyél, tartozol egy egész ládányi varázskönyvvel és varázstárggyal. Tudod te, mióta keresem ezt az átkozott Vörös Varázslót? – köpte a szavakat Nisstyre.
Bár kifogástalanul beszélt közös nyelven, a felszíni népek kereskedelmi nyelvén, a harcos szemében nem csillogott az értelem szikrája. A fiatal férfi mosolya nem lankadt, és kék tekintete biztos halált ígért. Nisstyre hirtelen rádöbbent, hogy a varázslatával feliratkozott a vad harcos halállistájára.
– Hogy tudsz így harcolni? – kérdezte a sötételf. – Miféle mágiát használsz? – az ember nem beszélt, és Nisstyre nem is igazán várt választ. Majd kideríti saját maga.
A varázsló elővett egy fiolát, és sárgás port hintett a harcosra. Azon nyomban halvány kék fény derengett fel a férfi kulcscsontja környékén. A többi sötételf időközben köréjük gyűlt, és Nisstyre tisztán látta, hogy mindannyian több ponton is világítanak. A mágiát felfedő varázslat láthatóvá tette az addig elrejtett varázstárgyakat. Érezte, amint alig észrevehetően összenéznek körülötte, ahogy az erőviszonyok lassan, finoman kirajzolódtak. Később majd személyesen foglalkozik az üggyel.
Nisstyre a legerősebb harcosa övébe dugott tőrre mutatott.
– Vágd át a jeget. Sértetlenül akarom az amulettet, de a láncot eltépheted.
A férfi elővette mágikus tőrét, és elkezdte átvágni a jégpáncélt, hogy hozzáférjen az ember harcos mellkasához. A tőr egyszer csak áthatolt a jégen, és belevágott a férfi húsába. Vér serkent a vágás nyomán, a fiatal harcos azonban csak mosolygott tovább. A sötételf tolvaj megragadta a piciny aranytőrt, és letépte a láncról. Nisstyre felé nyújtotta az amulettet, a varázsló azonban megrázta a fejét.
– Nem. Visszatértek Mélysötétbe, és magatokkal viszitek. Majd később megvizsgálom. Hamarosan utánatok megyek, de most megpróbálom kideríteni, hogy hova a Kilenc Pokolba tűnhetett az az átkozott kunyhó.
– És mi legyen az emberrel?
– Hagyjátok – vetette oda Nisstyre. – Hadd szenvedjen a hidegtől. Hamarabb meg fog halni, semmint hasznát vehetném.
A varázsló elmondott egy újabb varázslatot, melynek nyomán megjelent egy csillogó kapu a tisztás közepén. Kiosztott még néhány utasítást a kapitányának, majd beleolvadt az erdő árnyaiba. A sötételfek egyenként beléptek a kapun, hogy egy távoli, még veszélyesebb vidékre érkezzenek.
Mikor az utolsó sötételf is eltűnt, és nem maradt senki, akivel harcolni lehetett volna, a harci láz lelohadt Fyodor bensőjében. Kimerülten görnyedt össze a jégbörtönben. Amíg a harci láz fogva tartotta, addig nem érezte sem a fájdalmat, sem a fáradtságot, sem a hideget. Ezek mind csak később jelentkeztek. Már több berzerkert is látott, akik utólag belehaltak a kimerültségbe, vagy a harc hevében összeszedett rengeteg apró sebesülésbe. És ezek olyan harcosok voltak, akik tudatosan hívták elő a harci lázat, és irányítani is tudták. Nem úgy, mint ő, Fyodor szerencsésnek érezte magát, hogy eddig már sikerült tizenkilenc telet megélnie.
Sasha már nem volt ennyire szerencsés. Fájdalmasan vette tudomásul, hogy ádáz pónija elesett egy gnollal vívott csatában. A bőrét csúfító apró, finom vágások azonban nem gnoll fegyverekről árulkodtak. Sötételf pengék vetettek véget Sasha életének, miközben az állat a fogaival és patáival küzdött a gnollok ellen. Semmi okuk sem volt megölni, de hát a sötételfek pusztán a gyilkolás öröméért ölnek. Sportot űznek belőle. Hideg, kegyetlen harag lobbant Fyodor szívében. Nem a berzerkerek harci tüze lángolt fel újra, hanem az alapvető harag, melyet az értelmetlen ölés, és egy barát elvesztése miatt érez az ember.
Percekig semmi másra sem tudott gondolni, csak a haragra és fájdalmas gyászára. Egy idő után viszont észrevette, hogy a jégpáncél elvékonyodott. Miközben ereiben ott hömpölygött az izzó harci láz, a jég fokozatosan elolvadt, és már meg is tudott mozdulni. Természetes izomzata is szépen kifejlődött, hála a kovácsműhelyben eltöltött hét hosszú esztendőnek. Minden izmát megfeszítette, és nekifeszült a jégpáncélnak.
Teltek a percek, de semmi sem történt. Fyodor megpróbált előre-hátra, majd jobbra-balra himbálódzni. A jég végül engedett a talpa alatt, és elvágódott, mint egy kivágott fa. A jégpáncél apró darabokra tört, ahogy a fagyott talajra zuhant. Bár csurom víz volt, és össze-vissza szabdalták az éles jégdarabok, legalább kiszabadult.
Elcsigázottan de elszántan talpra állt, és összeszedte a fegyvereit. Bár nem tudott válaszolni a sötételf kérdésére a harci láz befolyása alatt, minden egyes szavát világosan értette. A keresett amulett útban volt a rettegett Mélysötét felé.
Fyodor a halványuló mágikus kapuhoz ment. Tétovázás nélkül lépett át rajta.

 

 

Negyedik fejezet
Mélysötét

Egyetlen árva napja maradt – gondolta elkeseredetten Liriel, miközben sorba bepakolta a holmiját hosszú csónakjába. Ezt a napot viszont az utolsó cseppjéig ki fogja élvezni, ebben nem akadályozhatja meg sem az apja, sem Triel Anya, de még maga Lloth sem.
Még egyszer utoljára leellenőrizte a csónakot. Különleges jármű volt: könnyű, vékony fémből készült, és kívül belül légzsákok bélelték. Az oldalfalai felkunkorodtak, az orra egy gömbben végződött és két zsinór biztosította az evezőket. Miután leellenőrizte a csónakot, számba vette a rakományt is: a maradék pyrimót, egy kosárnyi édesvízi rákot a Donigarten-tóból, és némi kagylót valami távoli tengerből.
Miután mindent rendben talált, megragadta a vezetőkötelet, és egy fekete nyíláshoz vonszolta a csónakot. Víz szivárgott a nyílásba egy oldalsó repedésből, és hangos robajjal zúdult alá. A nyíláshoz helyezte a csónak gömbszerű elejét, majd hasra feküdt a fenekén.
Meghintáztatta a szkiffet, amely lebillent a járatba, és őrjítő sebességgel megindult lefelé. Liriel keményen megmarkolta az evezőket irányító köteleket, és próbálta egyenesben tartani a könnyű csónakot. Minden egyes rántásnál habzó hullámok csaptak át a csónak oldalfalán, lobogó haja lesöpörte a mennyezetről alálógó pókhálókat. A víz dübörgő zúgása egy idő után fülsiketítővé vált, ahogy a szkiff egyre nagyobb sebességet ért el.
Liriel vad, ujjongó nevetésben tört ki, de a süvítő szél elragadta a hangját. A barátai nem szerették ezt a fajta vadvízi csónakázást. Nem nyílt lehetőségük álnok intrikákra, és a végén nem voltak győztesek sem. Csak vesztesek, akik viszont az életükkel fizettek. Liriel kimondottan élvezte ezt az életveszélyes sportot, mert gyors reflexeket és nyugodt idegeket kívánt. Márpedig mindkettőre nagy szüksége lesz, ahogy az előtte álló kalandra gondolt.
Nem sokkal előtte hatalmas fekete cseppkő nyújtózkodott a mennyezetről függő társa felé. A fekete ikeragyar jelezte a vízfolyás baloldali határát. Halállal fizet az, aki túlhalad rajtuk.
Liriel gondosan számolta a másodperceket. Az utolsó pillanatban erősen megrántotta a baloldali kötelet. A csónak keményen megrándult, és megpördült a sebesen áramló vízen. Háromszor is körbefordult a keskeny csónak, mikor végre egyenesbe állt. Liriel csuromvizesen és átfagyva bukkant fel a víz alól. Megfelelő helyzetbe állította a jobb oldali evezőt, és várta a becsapódást.
A csónak az oldalával kapta el a cseppkövet, majd megpördült. Liriel ekkor minden erejét beleadva megfeszítette a jobb oldali evező kötelét mire lassan eltávolodott a sziklától.
A neheze azonban még hátra volt. Olykor csak másodszorra vagy harmadszorra találta meg a titkos járatot. Aznap azonban szerencséje volt. Elsőre beletalált a titkos járatba, amely egy újabb kőcsatornába torkollott. Ujjongani kezdett, miközben keményen harcolt, hogy életben maradjon a gyilkos járatban.
Ez a járat szinte már derékszögben lejtett. Liriel becsukta a szeméi, majd a kezeivel és lábaival szorosan a csónak oldalfalához préselte magát. Semmi egyebet nem tehetett. Magatehetetlenül sodródott a halál-csatornában. A járat hirtelen véget ért, és Liriel zuhanni kezdett egy átláthatatlan köd és gőzfelhőben.
A csónak lágyan landolt az alant elterülő tóban, és mélyen elmerült. A víz mélyén kilebegett a csónakból, és felúszott a felszínre. Teleszívta a tüdejét levegővel, majd kiúszott a partra. Kimerülten de diadalittasa terült el: túlélt egy újabb menetet!
Párpercnyi pihenő után felült, és büszkén körbejáratta a tekinteté környezetén. A vízesés hatalmas, jeges tavat vájt ki a barlangüregben hosszú évek során. A tavat szegélyező sziklafalak dúskáltak a felfedezésre váró járatokban és beugrókban. Kísérteties kék és zöld fény lengte be a barlangot, a Mélysötétre jellemző egyedi sugárzás színe efféle erőt sugárzó helyeket, melyeket faerzressnek hívnak, büszkén irigyen védelmezik a sötételfek. És titokban tartják. Ez a hely egyedül Lirielé volt. Minden alkalommal újra és újra felfedezte magának, akár hányszor csak megtette az életveszélyes utat.
Száraz, fémes hang szűrődött ki az egyik közeli járat mélyéről. Mintha láncinget vonszolnának végig egy kőfolyosón. Ezt karmos lábak csatfogása követte, majd mély, vészjósló morgás. Valami kitörni készült a járatból, hogy leszámoljon a behatolóval. Liriel pont akkor ugrott talpra, amikor az éjsárkány kirontott a barlangból.

* * * * *

Fyodor a járat sziklás falának dőlt, és becsukta a szemét. Érdekes módon nem érzékelte, hagy sötétebb lenne, mint amikor nyitva volt a szeme. Többször is kinyitotta és becsukta a szemét, de nem látott különbséget. Még sosem tapasztalt ilyen mély és áthatolhatatlan sötétséget korábban, még a legsötétebb téli éjeken sem. A sötétség körülzárta, és mázsás súlyként nehezedett a vállaira. Nyomasztóbb volt a szűk járatoknál, és a feje felett elterülő többtonnányi sziklánál is. Ez volt hát Mélysötét.
Hallotta a sötételf tolvajok halk lépteit, de nem tudta megállapítani, hogy merről jönnek. Furcsa játékot űztek vele a hangok: visszaverődtek a sziklákról és elvesztek a járatokban. Ráadásul az idegen zajok is zavarták a hallását: vízcsobogás, meglazult sziklák és kövek ropogása, ismeretlen, láthatatlan lények neszezése. A kanyargó, fordulókkal tarkított labirintusban Fyodor azt sem tudta megállapítani, hogy a sötételfek alatta vannak-e, vagy felette. Saját hazájában kivételes nyomkövetőnek számított, Mélysötét viszont messze feküdt az otthonától.
Némi vívódás után elővett egy pálcát és egy régi ruhadarabot a zsákjából. Erősen a pálca végére tekerte a szövetet, majd kivett valamilyen folyadékot az övéből. Óvatosan meglocsolta a rongyvégű botot, majd kézbe vette a kovakövét.
A szikrák villámokként hasítottak a sötét levegőbe, és a fáklya egyből lángra lobbant. Fyodor ekkor pillantotta meg első ízben Mélysötét rettegett világát.
– Az összes istenek anyja! – suttogta rémülettel vegyes tisztelettel a hangjában.
Egy hatalmas barlangban állt, amekkorát még csak elképzelni sem tudott korábban. A mennyezet jóval a feje fölött magasodott, és furcsa, csavart kőoszlopok lógtak alá. A járatot meredek sziklafal határolta az egyik oldalról, míg egy mély szakadék a másikról. Alig párlépésnyire onnan, ahol állt, gyilkos szurdok várta az óvatlan látogatót. A járat másik végét méhkaptárra emlékeztető lyukacsos sziklafal zárta le. Mögötte további kanyargó járatok futottak. Kőből és mágiából alkotott varázslatos hidak szelték át a szakadékot. Minden bizonnyal egy kereszteződés kellős közepén állt. Egy kereszteződés közepén, melyet egy ismeretlen, idegen kultúra épített ki hosszú évszázadok alatt. A hatalmas, komplex barlang látványa, ha lehet, még jobban lenyűgözte, mint a sötétség.
Elhessegette a gondolatait, majd megpróbált eredeti céljára koncentrálni. Fél térdre ereszkedett, és megvizsgálta a folyosó sziklapadlóját. Megtalálta az árulkodó jelet, amit keresett: egy apró vízcseppet. Erre jöttek a sötételf tolvajok.
Fyodor követni kezdte a halványuló cseppeket. Jól tudta, hogy minden egyes lépéssel közelebb kerül a halálhoz. Nem tudta, hogy merre megy, és fogalma sem volt, hogyan juthat vissza a felszínre, miután megszerezte az amulettet. Tökéletesen tisztában volt a Mélysötétben rejtőzködő veszélyekkel, amikor belépett a mágikus kapun, de hát mit tehetett volna? Az amulett nélkül meghal. Lehet, hogy egy év múlva véget ér az élete. De lehet, hogy már másnap.
Váratlanul egy hatalmas, rovarszerű lény lépett a fáklya fényköréhe. A zöldes árnyalatú, másfél méter hosszú szörny egy pók és egy skorpió keverékének tűnt. Fyodor nem látta, hogy lennének szemei a lénynek, de az izgatott ciripelésből kiderült, hogy érzékeli az ember jelenlétét. Hosszú csápjaival élénken kutatott áldozata után, tüskés lábvégein mohó fémcsapdákként, fenyegetően csattogtak az éles ollók.
De az is lehet, hogy még aznap véget ér az élete, gondolta hűvösen Fyodor.

* * * * *

Liriel mozdulatlanná dermedt, miközben az éjsárkány közeledett felé. Mindkét állkapcsa éhesen méregette a prédát, két feje ide-oda ingott. Mélysötét idegen sugárzásának köszönhette eltorzult külsejét. Kisebb volt a rokonainál mindössze tizenöt méter hosszú volt két szarvalt fejétől, egyetlen farka végéig. Egész testét bíbor pikkelyek borították, melyek maguk is különös fényt árasztottak.
A kétfejű sárkány körözni kezdett Liriel körül, mint egy éhes gyík a megrettent egér körül. A jobb oldali fej közönyösnek tűnt, míg a bal oldali alattomos, gonosz vigyorral méregette.
– Elég kicsi – szólalt meg a vigyorgó fej. – Nem elég nagy, hogy megosszuk. Ezt megeszem én, és a következő, aki erre vetődik, a tiéd. Mit szólsz?
– Ne légy bolond – szólt rá a jobb oldali fej fölényes, mély, de kétségtelenül női hangon. – Minden egyes alkalommal eljátsszuk ezt az ostoba játékot, akárhányszor csak eljön. Kezdem unni. Edd meg végre, vagy hagyd abba!
– Üdv, Zz'Pzora! – köszöntötte Liriel mindkét fejet egyszerre, majd kinyújtotta a kezét, hogy lássák, hogy fegyvertelen. – Elhoztam a szokásos árut.
– Hoztál ruhát nekem? – kérdezte türelmetlenül a bal oldali fej. – Fel kell vennem valamit Suzonia következő estélyére.
A jobb oldali fej forgatni kezdte a szemét.
– Olyan ritkán mozdulunk ki – nyavalygott. – Jó benyomást kell keltenünk.
Liriel elnyomta a rátörő mosolyt. A sárkány zavart volt, de időnként roppant mulatságos. A két fejnek önálló személyisége volt, és szinte sosem értettek egyet. A bal oldali hiú volt és léha. Állandóan arról álmodozott, hogy bejárja Mélysötét városait, és felmegy a felszínre. A jobb oldali már inkább hasonlított a sárkányokra. Szerette a magányt, a kincseket és a mágikus tárgyakat. Okosabb volt, mint a bal, és éles, csípős nyelve volt. Bár az összes sárkány veszélyes és szeszélyes, Zz'Pzora ráadásként őrült is volt. Liriel ennek ellenére a barátjának tekintette a szörnyet. Hatalmas, veszélyes és kiszámíthatatlan barát, de egy cseppet sem rosszabb, mint bármelyik sötételf.
– Rögtön idehozom a cuccot – mondta Liriel, és a vízre mutatott. A csónak időközben feljött a felszínre és a parthoz sodródott. Mindkét fej heves bólogatásba kezdett.
Pár percet vett csak igénybe, hogy Liriel kivonszolja a csónakot a partra, és kiszedje belőle a holmikat. A sárkány azonnal befalta a tengeri kaját, miközben végig hadakoztak a legjobb falatokért. A bal oldali fej ragyogni kezdett örömében, amikor megpillantotta Liriel levetett ruháját. Kérlelni kezdte a jobb oldali fejet, hogy egyezzen bele az átváltozásba. Az éjsárkányok gondolatra alakot tudnak váltani: kígyóvá vagy sötételffé alakulhatnak. Bár sötételf formában csupán egyetlen feje volt, Zz'Pzora mégsem mutatkozhatott társaságban. A vonásai túlságosan elütöttek a valódi sötételfekétől: kerek, sötét szeme volt, kerek orra és duzzadt ajka. Bőrén látszott a pikkelyek bíbor árnyalata és sejtelmes kisugárzása. Zz'Pzora minden tekintetben, hogy úgy mondjuk, gyanúsan festett volna egy estélyen.
A sötételf-sárkányt azonban nem zavarták az efféle jelentéktelen dolgok, és belebújt a ruhába. Csípőre tette a kezét, és kacéran masírozni kezdett a parton.
– Lenyűgöző vagy, Zip – mosolygott az orra alatt Liriel. – Suzonia, sárga lesz az irigységtől.
Az elf-sárkány arca felragyogott, és Liriel mellé szökkent, hogy pletykálkodjanak kicsit. Zz'Pzora noszogatására Liriel kénytelen volt történeteket mesélni Menzoberranzanról: a partikról, az intrikákról, még a Bythnara Shobalarral történteket is elmesélte.
Halvány mosoly jelent meg a sárkány ajkán.
– Tehát meghalt egy varázsló, hogy elhozhasd nekem a pyrimókat. Bárcsak elmondtad volna korábban! – dörögte jobb felének selymes hangja. – Ha elmondtad volna, jobban ízlett volna!
– Pláne, ha a halak megették volna... – tette hozzá a sárkány bal fele.
Ez már kicsit sok volt Lirielnek.
– Most már vissza kell mennem – vágott közbe hirtelen. – Hol vannak a fegyverem.
A még mindig sötételf alakban élvezkedő sárkány egy kis beugróra mutatott. Kék fény szivárgott ki a nyílásból, ami a különösen erős sugárzás biztos jele.
Liriel leguggolt, és bebújt az alacsony fülkébe. Azonnal megtalálta a zsákot, amelyet két évvel korábban hagyott ott. Türelmetlenül kinyitotta, és kivett belőle egy kis, pók alakú fémtárgyat. A nyolc hegyes végű lábat egyenlő távolságra helyezték el egymástól, és tökéletesen kiegyensúlyozták. Megfogta a furcsa fegyver egyik lábát, és a sziklafalba hajította. A póklábak mohón a kőbe haraptak.
– Tökéletes – lehelte elégedetten Liriel. Tökéletesen célzott, és mindig halálos pontossággal intézte el a hús-vér ellenségeit. Ezzel az új fegyverrel azonban Mélysötét bármely, kemény páncélú szörnyét meg tudja majd sebezni. Odament a falhoz, és a tőrével óvatosan kipattintotta a hajítópókot. Vigyázott, nehogy megsérüljenek a lábak, majd az övére erősítette a mágikus fegyvert.
Mielőtt elhagyta volna a barlangüreget, még összeszedte a sárkány elhullajtott pikkelyeit. Az éjsárkány pikkelye értékes varázslat komponens, ráadásul abból készítik a drága éjtintát is, amelyet a varázslók előszeretettel használnak. A pikkelyek árából újabb kalandoknak vághat neki, új varázskönyveket vehet, amelyekből újabb varázslatokat tanulhat meg.
Liriel gyorsan búcsút vett Zz'Pzorától, majd együtt elindultak a barlang végébe. Egy bőrszíj függött az egyik beugróban. Liriel beleült, és nagy levegőt vett. Egy hosszú, üres csatorna tátongott felette. A tetejét nem is látta, olyan magasan volt, de tapasztalatból tudta, hogy a vad folyású patak közelébe visz, amelyen idecsónakázott. Zz'Pzorával építették ki a liftrendszert a csatornában, évekkel korábban. A sárkány felhúzza a járatban, és később a kiindulási pontra viszi a csónakját.
Még mindig sötételf alakban, a sárkány megragadta a felvonókötelet. Erősen megrántotta, mire Liriel szaggatottan elindult felfelé. Miközben a bőrszíjon üldögélt, Liriel azon bánkódott, hogy aznapra már elhasználta minden levitációs energiáját. Sosem leltetett tudni, hogy a sárkány álnok, kaotikus fele mikor kerekedik felül a jobb felén, márpedig az út igen hosszú lefelé. A beugró alját rég kimúlt teremtmények csontjai borították. A véletlenül beesett, vagy szándékosan belökött teremtmények vészjósló maradványai.
Liriel ezúttal is épségben felért. Ledobott három kavicsot, jelezve Zz'Pzorának, hogy épségben felért, majd elővette vadonatúj varázskönyvét. Kicsomagolta a víztől óvó bőrtokból, majd megkereste a varázslatot, amely elrepíti egy ismerős helyre. A Xorlarrin Varázstornyot választotta.
Elképzelte Kharza-kzad képét, amint megpillantja legújabb trükkjét. Kárörvendő mosoly jelent meg az ajkán a gondolatra. Cikázó ujjaival magabiztosan elmutogatta a varázslat jeleit, és könnyedén megidézte a varázskaput. Még egyszer utoljára végigjáratta a tekintetét a vad Mélysötéten. Hirtelen fagyos karmok ragadták meg a szívét. Jó ideig nem látja viszont.

* * * * *

Ha valaha, hát most szüksége volt Fyodornak a berzerker harci lázra. Az ismerős forróság és dili azonban nem jött. Túl sokat harcolt már aznap, és nem maradt elég energiája. A rashemeni kelletlenül elővette a kardját, és lassan hátrálni kezdett a hatalmas skorpió-pók elől.
Úgy tűnt, a szörnyet teljesen lenyűgözte a fáklya fénye. Nem tett támadó mozdulatot, de folyamatosan követte a hátráló Fyodort, hogy a tűz fénykörében maradjon. A Harcos többször is megpróbált kitörni, mivel semmi más nem jutott az eszébe, és remélte, hogy a lény előbb-utóbb megunja.
Legnagyobb megkönnyebbülésére így is történt. De nem egészen úgy, ahogy azt elképzelte.
A szörny hátrahúzta egyik csápját, majd váratlanul a férfi arca felé csapott. A harcos önkéntelenül maga elé kapta a fáklyát, hogy védje a támadást. A csáp hangos sistergés kíséretében ért bele a lángba. Az óriási póklény elhátrált, de előtte még alacsonyan előrecsapott egy másik csáppal. Eltalálta Fyodor bokáját, és azonnal többszörösen rátekeredett mint egy élő korbács. Olyan váratlanul érkezett a második csapás, hogy a rashemeni harcos hanyatt vágódott. Keményen beverte a fejét a sziklapadlóba, mire ezernyi fényes szikra jelent meg a szeme előtt.
A fájdalmas fényfoltok egy pillanat alatt ellebbentek a szeme elől, és ismét teljes sötétségben találta magát. Esés közben kiejtette a fáklyát a kezéből. Ekkor a kardja után nyúlt, de azt is elvesztette.
Fyodort nem lehetett egykönnyen megrémíteni, de most kezdett nagyon rosszra fordulni a helyzete. Előhúzott egy kést az övéből, és felült. Nem kellett fény hozzá, hogy tudja, hol van a pókszörny csápja.
Mintha csak megérezte volna Fyodor gondolatát, a skorpió-pók lazított a szorításon. A vérkeringés azonnal visszatért a férfi bokájába, és ezzel együtt a fájdalom is. Most, hogy kialudt a fény, a szörny talán már nem találja annyira vonzónak – reménykedett Fyodor.
Ekkor azonban kopogó hangok töltötték meg a járatot, majd maró szúrást érzett, amint a lény hegyes állkapcsai ráleltek a lábára. Fyodor hangosan felszisszent fájdalmában, majd vadul lecsapott a késsel. A penge azonban lecsúszott a páncélos szervről. Még kétszer lecsapott gyors egymásutánban, de nem sok sikerrel. A szörny makacsul belekapaszkodott, és harapásra nyitotta a pofáját, hogy kicsípjen egy darabot a lábából. A harcos újabb támadást indított a lény ellen, de ezúttal saját lábát szúrta meg.
A kétségbeesett berzerker ezután pöcöknek használva a kést, kiékelte a skorpió-pók pofáját, és gyorsan elgurult a végzetes állkapocs elől. Vad menekülésében átgördült egy ismerős tárgyon.
Felkapta a bunkóját, és felállt. Felkészülten várta a csáp következő támadását. Amíg a csáp fogva tartja a bokáját, addig be tudja mérni, hogy hol van a lény teste. Hirtelen előrelendült, és vadul csépelni kezdte a pókot. A csapások jó része a sziklatalajon csattant, de pár kemény ütést a szörny páncélos testére is sikerült bevinnie. Ekkor a szörny ismét belemart az állkapcsával, de Fyodor készen várta, és alaposan kilapította a szervet. A csáp szorítása is enyhülni látszott, és úgy tűnt, hogy a szörny végül visszavonul. Fyodor viszont másként gondolta.
Rálépett a csápra, és a földhöz szegezte. Nem engedheti, hogy a szörny eltávolodjon, mert semmit sem lát a sötétben, és nem tudna felkészülni egy más irányú támadásra. Minden erejét összeszedte, és többször is lecsapott a pókra.
Próbálkozását siker koronázta. Felhangzott az áhított reccsenő hang, amely előrevetítette a győzelmét. Addig csépelte a szörnyet, míg csak undorító massza maradt utána.
Fyodor zihálva halászta elő a flaskát az övéből. Lába égett a fájdalomtól a skorpió-pók harapása nyomán, de tudta, hogy az semmiség a rá váró kínhoz képest. Letekerte a flaska fedelét, és meglocsolta a nyílt sebet.
Amikor kicsivel később – vagy tán sokkal – magához tért, hideg sziklák között találta magát. Percekig fekve maradt, és próbálta rendezni a gondolatait. Lassan visszatértek az emlékei. Ismét rátört Mélysötét minden borzalma, egy újabbal kiegészülve.
Többé már nem hallotta a sötételf tolvajok lépteit.

 

 

Ötödik fejezet
Tündefény

Kharza-kzad döbbent tekintettel fogadta Lirielt, amint megjelent a szobájában. A varázsló arca megnyúlt, a homlokán gyűrűző ráncok lekúsztak, és kiültek gondterhelt szemei köré. Aggodalom tükröződött a tekintetében, és gyorsan körbekémlelt a szobában, hogy nem követte-e valaki a nőt.
– Az órára jöttem – köszöntötte önelégülten Liriel.
A varázsló közelebb lépett, és megvizsgálta a mágikus ajtót körvonalazó vibráló energiahálót.
– Nem tanítottam meg neked, hogyan lehet mágikus kaput nyitni! – ellenkezett szokásos nyavalygó stílusában. – Hogy csináltad? Senki sem tud kaput nyitni a szobámba, kivéve... – hirtelen elhallgatott, és egy zavart mozdulattal beletúrt ritkás hajába.
Liriel csak mosolygott, és barátságosan átkarolta a férfi nyakát. Varázsórát kellene vennie a férfitól, de előtte még játszadozik egy kicsit.
– Tudom, hogy ezt még nem tanítottad meg, de gondolj csak bele a lehetőségekbe. – dorombolta Liriel. – Képzeld csak el, milyen nagyszerű lenne, ha bármikor megjelenhetnék a szobádban...
A Xorlarrin varázsló megköszörülte a torkát és hátrébb húzódott.
– Egy másik alkalommal talán igen, de most más dolgom van.
– Nem, nincs – a Baenre lány hangja fagyosan csattant. – Most velem van órád.
Kharza reményvesztetten felsóhajtott, és megadóan felemelte a kezét.
– Rendben van, de előbb meg kell mondanod, hogy kitől szerezted meg a varázslatot. Hogy tanultál meg mágikus kaput nyitni? Tudnom kell, a te érdekedben. A varázslók álnok szerzetek, és az efféle varázskapuknak mindig van valamilyen sötét titka. Különleges komponenseket, vagy egyéb feltételeket igényelnek. És persze megvannak a korlátjaik is. Nem mászkálhatsz csak úgy át rajtuk, ha kedved tartja.
A lány elővette legújabb varázskönyvét, és biztosította a tanárát, hogy „az apja, a fővarázsló” felkészültnek találta az efféle varázslatok használatára. Liriel már korán megtanulta, hogy Gromph Baenre neve rémületet kelt, és ezt ki is használta a kényes helyzetekben. Ahogy számította, Kharza-kzad felhagyott a további kérdezősködéssel, és az órának szentelte minden figyelmét. Együtt átvették a könyvben lévő varázslatokat. Begyakorolták a mozdulatokat, és felfedezték a kapuk titkait és korlátait. Liriel a szokásos vehemenciával vetette bele magát a könyv tanulmányozásába, és úgy tűnt, hogy nem lankad a figyelme.
– Ez a kapu a felszínre vezet – Liriel döbbenten nézett mentorára. – Ez a kapu a felszínre vezet! Nem is tudtam, hogy efféle dolgok is léteznek!
– Persze, hogy léteznek – felelte nyájasan a varázsló. – Sok hasonló varázslat létezik. A fosztogató bandák és kereskedők egyaránt használják őket. Mit gondolsz, hogy kerül ide hal a Letűnt Csillagok-tengeréből, amely több száz mérföldre van innen?
– Fogalmam sincs, hogy kerül a piacról a tányéromra, de gondolj csak bele Kharza! A saját szemünkkel láthatjuk a Fény Birodalmát!
A Xorlarrin varázsló aggódva nézte tanítványát.
– Ha efféle dolgokról beszélsz Liriel, légy nagyon óvatos, hogy ki hallja! Ezeket a varázslatokat még a kincseknél is jobban őrzik, és maga a Mágia Tornya szabályozza, hogy kik ismerhetik és használhatják őket. Ha megtudnák, hogy efféle varázskapukkal foglalkozol, azonnal véget érnének az óráink.
– Véget is érnek – a fény hirtelen kihunyt Liriel szemében. – Ez az utolsó órám. Holnap reggel jelentkeznem kell Arach-Tinilithben.
– Papnő leszel?! – a varázsló megrökönyödött a gondolat hallatán.
– Ne gúnyolódj! – morgott Liriel, majd leoldott egy kicsiny szütyőt az övéről. – Hoztam neked búcsúajándékot. Éjsárkány pikkely van benne. A haszon felét az új címemre küld. Vagy még jobb, ha elhozod a titkos találkáink egyikén – mosolygott sejtelmesen Liriel. – Nagyon utálnám, ha véget érnének az óráink, csak azért, mert elküldtek az Akadémiára. Nem is beszélve azokról, akiknek folyamatosan mesélem a furcsa történeteidet. Epekedve várják a folytatást.
Hirtelen pánik fogta el a varázslót, és elhúzódott a nőtől. Bár Liriel még fiatal, máris nagy erejű mágikus erő birtokába került, és különösen kifinomult érzéke volt a bosszúhoz.
– Nem akartalak megsérteni – szabadkozott a férfi.
– Nem sértettél meg, drága Kharza. De tudnod kell, hogy a kis történeteid nem elégítettek ki – suttogta a nő, miközben csábosan a férfi felé osont. – Koránt sem. Sajnálatos, hogy sosem fogod megismerni a képzelőerőd határait.
Ezzel a sötételf nő belépett a vibráló kapuba, és eltűnt. Könnyed, gúnyos kacaja a szobában ragadt, és még akkor is visszhangzott a falak között, mikor a vékony, vörös hajú sötételf férfi belépett a terembe egy oldalsó szobából.
– Ez aztán a kistigris. Selymes karmokkal hasít beléd – Nisstyre, a Sárkánykarom nevű zsoldos csapat vezére kényelembe helyezte magát, és érdeklődő pillantást vetett az idősebb varázslóra. – Úgy látom, nagyon is érdekli a Csillagfényes Éjszaka. Talán bátorítanunk kéne.
– Ha akarnám, sem tehetném. – vágta rá határozottan Kharza.
– Dehogyis nem – ezzel Nisstyre egy bőrkötéses könyvet tett az asztalra. – Homályos emberi legendákról írnak benne. Semmi komoly, de talán eléggé felcsigázzák a nőt. Juttasd el hozzá valahogy. Ha nem csal a jellemismereten, azonnal ráveti majd magát, és még több tiltott történetet követel majd. Akkor majd bemutatsz minket egymásnak. Bármikor megidézheti a kaput, és idejöhet. Itt nyugodtan beszélgethetek vele.
– Túl kockázatos.
– Vhaeraun követői sok kockázatot vállalnak – emlékeztette a ravasz kereskedő. A varázsló tiltakozni akart, de Nisstyre rideg tekintete belé fojtotta a szót. – Lehet, hogy nem osztod a hitemet. Talán igazad is van. De továbbra is kereskedsz velem, és jól ismersz engem is és a céljaimat is. Bizonyos körökben rosszallanák ezt, sőt talán még a skalpod is vennék érte – a kereskedő ízetlenül felnevetett. – Vagy az anyák már leszoktak erről a mulatságról? Hallottam egy történetet egy alacsonyabb rendű házanyáról, aki megskalpolta az ágyasait, miután rájuk unt. A fejbőrüket kiszárította és összevarrta, a hajukból pedig faliszőnyeget készíttetett. Remélem nem az ágya fölé tetette. Eléggé hervasztó lenne az aktuális ágyasa számára – filozofált a kereskedő.
Kharza nagyot nyelt, bár Nisstyre hamis mosolya elárulta, hogy csak ugratta. A Xorlarrin varázsló összeszedte minden méltóságát, és megpróbálta az irányítása alá vonni a beszélgetést.
– Elég nagy előleget fizettem a rashemeni varázspálcákért – hangja megkeményedett. –, mégis üres kézzel tértél vissza.
Nisstyre egy kézlegyintéssel elhessegette a vádakat.
– Csak egy kis késedelem. A csapatom egy másik kapun át jött vissza a felszínről, amelyik egy kicsit messze van innen. Bármelyik pillanatban megérkezhetnek a városba.
Ez igaz volt ugyan, bár félrevezető. Nisstyre büszke volt rá, hogy sosem mondta ki a teljes igazságot. Mindig ködösített valamit. Ha a Xorlarrin azt hallja ki a szavaiból, hogy az előre kifizetett varázstárgyak úton vannak, az az ő hibája.
Miután befejezték az üzletet, a rókaképű kereskedő felállt, hogy távozzon.
– Ne feledd átadni a könyvet a Baenre lánynak. Idővel át fog térni Vhaeraun ösvényére, ebben biztos vagyok. – keskeny ajka valami mosolyfélére húzódott. – Sosem gondoltam, Hogy egyszer gyászolni fogom a vén Baenre boszorkány halálát, de most sajnálom, hogy nem élheti meg unokája árulását!

* * * * *

Liriel nem sejtette, Hogy a Xorlarrin Varázstoronyban időközben eldöntötték a sorsát. Visszatért narbondellyni házába, hogy felkészüljön az utolsó szabad estéjére. Partit ad egy erre a célra bérelt házban. A szolgák kisebb hada törődött az előkészületekkel, így neki csak meg kell majd jelennie, és ki kell élveznie minden egyes percét.
Liriel szokatlanul türelmetlenül ücsörgött, miközben egy szolga vékony fürtökbe fonta a haját, majd egyetlen díszes kontyba fogta. Általában szabadon engedte a fürtjeit, de most valami különösen vad és féktelen mulatozásra készült, amit bírnia kell a hajának. A ruháját is ennek alapján választotta ki. Hófehér, mélyen dekoltált ruhát vett fel, melynek szoknyarészét több helyen is felsliccelték, hogy alkalmas legyen a legforróbb táncokra is: nedeirrát, féktelen, akrobatikus táncversenyt tervezett aznap estére, melyen szólóban fog részt venni. Liriel imádta a tánc nyújtotta szabadságot és pergő ritmust. A nedeirrát leszámítva az est többi része érdektelen, bár kellemes.
Mikor Liriel végre megérkezett a bérelt házba, a barátai már mind ott voltak. Szokás volt, hogy a vendégek korábban érkeznek, hogy kedvükre beszélgessenek, ármánykodjanak és szopogassák a fűszeres zöld bort. Hagyományosan a házigazda érkezése jelentette a tánc kezdetét. Liriel lassú, pulzáló dobpergés közepette sétált a terem közepére. A nedeirra kezdetét vette.
Minden szem rá szegeződött, amint lépdelni kezdett a dob ritmusára. Kezeivel bonyolult mintákat írt le, miközben egyre több dob kapcsolódott be, a sötételfek sajátos ütőhangszereivel egyetemben. Majd felharsant egy mély furulya idegen hangja. A Fény Birodalmának elfjei énekelték a dallamot évszázadokkal korábban.
A rég halott tündék azonban nem ismernék fel saját zenéjüket: a dallam együtt változott a sötételfek lelkével, és híven tükrözte előadójuk jelenlegi természetét. A gyönyörű zene még mindig magában őrizte az elf faj minden misztikumát, de a vidámság teljesen kiszállt belőle. A sötételfek elfelejtették ezt az érzést. Az élvezetek hajszolását azonban nem: mindent megtettek, hogy kitöltsék sötét lelkük megmagyarázhatatlan ürességét.
A zene tempója fokozódott, és a dobok szinkópált dübörgését túlharsogta a furulyák kísérteties sikoltása. Liriel pörgött és szökellt a zene ritmusára, teste ide-oda libbent, ahogy üdvözölte a körülötte álló vendégeket. Egyszer csak éles fény villant, és vakító fehér tündefény vette körül a táncoló sötételfet. Erre várt mindenki. Ez jelezte, hogy ők is bekapcsolódhatnak a táncba.
A sötételfek még tánc közben is folyamatosan versengtek egymással. Néhányan természetes levitáló képességüket hívták segítségül, hogy hajmeresztő, szárnyaló ugrásokat mutassanak be. Mások kerülték az akrobatikát, és inkább a csábításra fektették a hangsúlyt, hogy irigy pillantásokat váltsanak ki tekergőző, érzéki mozdulataikkal. Egyvalamiben azonban megegyeztek: tánc közben éberen füleltek a zene hangjaira, mert a dallamok rejtett üzenetet hordoztak. Megsúgták, hogy mi fog következni. A ritmus teljesen szabálytalan volt, a mély, dörgő dobütések szinte véletlenszerűen érkeztek. Akik rosszul értelmezték a zene üzenetét, félő volt, hogy eltévesztik a ritmust. Márpedig aki tévesztett, azt a kör szélén álló varázslók azonnal tündefénnyel vonták be. Az áldozatnak gúnyos kacaj közepette kellett elhagynia a táncteret. A mulatság azonban nem ért teljesen véget számukra. A körben maradhattak, és fogadásokat köthettek, hogy ki esik ki következőnek.
A zene egyre csak folytatódott, de a képzett sötételfek nem hibáztak. Ébenfekete arcuk verejtékben úszott, és néhányan ledobálták felső ruhadarabjaikat. Volt, hogy a nedeirra addig tartott, amíg a táncosok már összeesetek a fáradtságtól. Lirielnek azonban más tervei voltak. A táncparkett közepére pörgött, és egyszer csak jelzett, hogy jöhet a finálé.
Ekkor az egyik varázsló a tánctér fölé lebegett. Elmondott egy varázslatot, mire a zene gyorsulni kezdett, már-már követhetetlenné vált. A varázslat azonban a táncosokat is magával ragadta, és egyre öldöklőbb tempóban döngették a padlót. Eszeveszett tempóban kezdtek pörögni, és a testüket körülvevő ezernyi fényben pompázó tündefény valóságos tűzviharrá változtatta a nedeirrát. Ekkor a terem váratlanul sötétségbe és néma csendbe burkolódzott.
Csodálatos varázslat volt, és a sötételfek hangos tapsviharban törtek ki. Ezután a nedeirra hagyományainak megfelelően a táncosok elkezdtek levetkőzni. A szolgák berohantak a tánctérre, hogy elvegyék a levetett ruhadarabokat.
A meztelen táncosokat egy külön szobába vezették. Egy alacsony mennyezetű terembe, ahol az összes fal, de még a padló is méhkaptárszerűen lyukacsos volt. Illatos gőz szivárgott a terembe, megtisztítva az izzadt testeket, és felfrissítve a fáradt végtagokat. A gőz iránya és intenzitása folyamatosan változott: hol rövid, pulzáló kitörésekként masszírozott, hol pedig gyengéd, perzselő felhőként burkolta be a táncosok testét. Eközben a sötételfek fel-alá mászkáltak a masszírozó helyiségben. Flörtöltek egymással, elmaradhatatlan intrikák ezreivel bombázták a másikat, vagy csak egyszerűen szopogatták a fűszeres ulaver zöld bort.
Miután az utolsó gőzsugár is eloszlott, az elfek négyes-ötös csoportokba verődtek, és elhagyták a helyiséget a számtalan ajtó egyikén. A masszázs szobákba mentek, ahol puha ágyon folytatták a pletykálkodást, miközben szakképzett szolgák masszírozták elnyűtt izmaikat. A masszás szerves részét képezte az efféle partiknak. Ez volt a mindig éber sötételfek egyetlen igazi lazítása.
Liriel lemondott saját masszázsáról. Szobáról szobára járt, és kiélvezte a szokatlanul jó kedélyű sötételfek beszélgetéseit. A barátai nem tudták, hogy másnap reggel elhagyja őket, de mindenkitől elköszönt a maga sajátos, néma módján.
Mindenhol nevetés kísérte az útját. Különböző ártalmatlan trükkökkel ugratták egymást. Liriel különösen magas fokon űzte az efféle mókás varázslatokat. Amerre elhaladt, a forró masszírozó kezek hirtelen jégcsappá változtak, a kellemes illatos olajok pedig egy-egy rivális parfümjének undorító szagát vették fel. A fekete humorú sötételfek sosem hagyták ki az efféle vicceket, és Liriel mindent beleadott a búcsúestjén.
Valamivel később a vendégek ismét összegyűltek, ezúttal vacsorára. Időközben mindenki átöltözött, és legújabb ruhájában pompázott. A többfogásos, pazar vacsora minden egyes fogásához külön bort szolgáltak fel. A leves után megélénkült a beszélgetés. Egyesek a helyüket is elhagyták, hogy megszemléljék a társaságot, vagy új ingatag szövetségeket kössenek. Az izgalom csak fokozódott, miután elterjedt, hogy pyrimót is felszolgálnak majd. Az efféle partik általában mulatozásba torkolltak, a pyrimo viszont biztossá tette a vad tivornyát.
Így is történt.
Egész addig őrjöngtek, míg az utolsó őrséget jelző harangszó meg nem szólalt. A törvényeknek és a hagyománynak megfelelően a partik a következő nap kezdetéig tartottak.
Liriel az ajtóbál figyelte, ahogy a vendégeit sorba besegítik – vagy adott esetben bedobják – a mágikus hordszékekbe, vagy a gyíkhátasokkal vontatott kocsikba. A szolgák csak egyszerűen az utcára hajították a merev vendégeket, akiket később összeszedtek és hazaszállítottak saját szolgáik. Akik még valamennyire tartották magukat, azok kisebb csoportokba verődtek az utcán, és ellenségesen vicsorogtak az új napra.
A mulatozók zsivaja lassan elült, és átadta helyét a Baenre-ház jelével izzó lebegő korongnak. A mágikus korong méltóságteljes némasággal közeledett a bérelt ház felé, és Liriel torka összeszorult, amint egyre közelebb ért. Egész eddigi életét elsöprő sebességgel élte le, ez a pillanat azonban megragadta, és nem engedte.
Hát ennyire bízott benne Triel! A házanya megfenyegette, hogy elküld érte valakit, ha késni mer az Akadémiáról. Saját számítása szerint, még volt pár órája, hogy elkészüljön. Mégis, nem kisebb személyiség ült a mágikus korongon, mint Sos'Umptu, Triel hűséges ebe, és legújabb kapitánya.
A lebegő korong megállt a ház előtt, és a Baenre kápolna őrzője leszállt róla. Arca eltorzult dühében, miközben megpróbálta átverekedni magát a tömegen és a söpredéken.
– Még sosem tapasztaltam ilyen léha magatartást, ilyen becstelen viselkedést! – rivallt rá húgára.
– Tényleg? – gúnyolódott Liriel. – Ez esetben többször kellene előbújnod a kápolnából.

 

 

Hatodik fejezet
Arach-Tinilith

Valamit tennünk kell azzal a csitrivel! – dörögte Zeld Mizzrym. A papnő remegett haragjában, mellei zihálva emelkedtek és süllyedtek bíbor és fekete köpenye alatt.
Triel anya hátradőlt székében, és fürkészőn nézte az első éves diákokért felelős úrnőt. Haragos tekintete figyelmeztette a másik nőt, hogy vigyázzon a nyelvére.
– Ezúttal mit követett el az unokahúgom? – kérdezte, kihangsúlyozva rokoni viszonyukat.
– Újabb trükkök – a zaklatatott papnő láthatóan nem vette az üzenetet. – Ma reggel Shakti Hunzrin gombatenyészetet talált az ágya alatt. Mégpedig a megfelelő táptalajban!
A házanya felsóhajtott. Liriel még csak három napot töltött el a pók alakú épületben, de máris egy tucatnyi mocskos trükkel gyanúsítják. Bár kétségtelenül jó bennük, ismerte el némán Triel anya, ugyanakkor egy kicsit aggódott is, hogy Liriel nehogy túllőjön a célon. Egy képzetlenebb bajkeverőt már biztosan elkaptak volna, de eljön a nap, amikor Liriel is hibázik. Tervei voltak a lánnyal, és nem szívesen látná, ha elrettentő példaként ébenfekete szoborrá változtatnák.
– Be tudod bizonyítani, hogy Lirielnek köze van hozzá? – kérdezte fagyosan.
Az úrnő habozott egy kicsit.
– Nem, de Shakti határozottan azt állítja, és joga van megvádolni és kivizsgáltatni egy fiatalabb diákot.
Triel ismét felsóhajtott. A diákok mindig is rivalizáltak egymással az Akadémián, különböző trükkökkel álltak bosszút azokon, akiket valamiért gyűlöltek. Ez valójában nagyon is jól felkészítette őket a valódi életre, és nem is igen akadályozták meg. De ez most más volt. Nem Shakti Hunzrin volt Liriel egyetlen célpontja, de kétségtelenül ő volt a kedvence. Bár ez senkit sem érdekelt igazán. A Hunzrin-ház alacsony rangú volt, és még a tehetősebb köznépi kereskedő családok is lenézték őket. A földműves házat csupán felkapaszkodott földtúróknak tekintették. Ráadásul Shakti nem tett semmit, hogy megváltoztassa ezt a képet. Folyton magánál hordta harci vasvilláját, a család fegyverét, és hosszú történetekkel untatta társait a gyapjasvad tenyésztés fortélyairól. Ráadásul savanyú volt, nem értette és nem értékelte a humort, ellenségesen viselkedett a vele egyenrangúakkal, és különösen kegyetlenül bánt a szolgákkal, és a fiatalabb diákokkal. Liriel apró trükkjei valamennyire kiegyenlítették a számlát, amikkel nagy elismerést vívott ki magának. Röviden, a dolgok mégsem voltak annyira unalmasak Arach-Tinilithben.
A múlt éjjel is megzavarta valami az istentiszteletet. Miközben Shakti – a szorgalmas diák, aki már a főpapnői rang közelébe ért – az oltár felé közeledett, hogy felajánlja az esti áldozatot, mágikus harci villája azonban követni kezdte. A villa ágai életre keltek, és gúnyosan utánozták a nő járását. Liriel persze tagadta, hogy bármi köze lett volna az esethez, de Triel tudta, amit tudott. Valójában semmit sem tehet az ügyben, mert bármilyen furcsa is, Lloth mintha élvezte volna a lány fekete humorát. A szeszélyes Pók Királynő idővel rá fog unni Liriel trükkjeire, de a kis boszorka egyelőre újdonság Lloth szemében, élvezte a kegyeit.
– A káosz istennőjét szolgáljuk, ne feledd! – emlékeztette Triel.
– Áldott legyen Lloth neve – vágta rá reflexszerűen az úrnő. –, de egy nap túl messzire megy majd az a romlott kis csitri!
– És Lloth majd tudatja velem, he eljött az a nap – sziszegte Triel. – Jól vigyázz! Ne avatkozz olyan dolgokba, ahol a Pók Királynő sem teszi!
Zeld szemei elkerekedtek, mikor ráébredt, hogy egész egyszerűen átléptek rajta. Mélyen meghajolt.
– Az Anya és Lloth bocsánatát kérem – motyogta, és ujjaival gyorsan eltáncolta a Pók Királynő haragját távol tartó védőjelet.
Triel türelmetlenül félbeszakította az imát.
– Hogy halad Liriel a tanulmányaival?
– Egyes dolgokban kiváló – ismerte el a tanító. Hangja ezúttal nyugodtabban csengett és a szavait is óvatosabban válogatta meg. – Páratlan érzékkel tanulja és jegyzi meg a varázslatokat. Azt suttogják, hogy varázslónőnek készült.
Zeld kérdő hangsúllyal ejtette ki az utolsó mondatot, Triel azonban csak egy fagyos pillantással felelt.
– Hagyod, hogy az utasításomnak megfelelően a saját tempójában haladjon?
– Igen, úrnő. Teszteltük a lányt, és úgy találtuk, hogy több területen is ugorhat pár lépcsőfokot. A mágikus utazások felettébb érdeklik. A mai napon csatlakozott a tizenkettedik osztályhoz, és elkezdte tanulmányozni az alsóbb síkokat. Ha ilyen ütemben halad, akkor még az első év befejezése előtt képes lesz megidézni alacsonyabb rendű teremtményeket, sőt talán a síkváltást is megpróbálhatja. Ugyanakkor bizonyos dolgok egész egyszerűen nem érdeklik – folytatta Zeld. –, és még az első évesektől is elmarad. Az általános taníttatását elhanyagolták. Szinte semmit sem tud Menzoberranzan történelméről, sem a Pók Királynővallásról. Bár a társadalmi protokollban otthon érzi magát, nem tudja, hogyan épül fel Lloth papnőinek ranglétrája.
– A te dolgot, hogy pótold ezeket a hiányosságokat – felelte élesen az anyaúrnő. – ha Lirielnek van ideje az apró trükkökre, akkor bizonyára nem eléggé elfoglalt.
Zeld izmai megfeszültek, de okosabb volt annál, mintsem vitatkozni merjen a nagy hatalmú Triellel.
– Megígérem, hogy a Baenre-ház egy újabb főpapnővel gazdagodik, méghozzá rekordidőn belül.
– Pompás. Folyamatos jelentést kérek Lirielről.
– Biztos vagyok benne, hogy hallani fogsz róla – mondta szárazon Zeld. – Most helyeztük át a tizenkettedik osztályba. Hamarosan Shakti Hunzrin osztálytársa lesz.

* * * * *

Mikor magára maradt a tanulószobájában, Shakti Hunzrin dühösen a falhoz vágta az álnok vasvillát. A csattanás hangját elnyomta a papnő hisztérikus sikolya.
A ruhái követték a harci villát, melyeket valahogy átitatták a gyapjasvadak trágyájának átható szagával. Letépte magáról és elhajította őket. A mosdóhoz ment, és beleszagolt. Ezt legalább tisztán hagyták. Vizet engedett a csapba, és jól megmosakodott.
Hunzrin teljesen biztos volt benne, hogy ki a felelős mindezért. Tisztán emlékezett Liriel Baenre dühös tekintetére, amikor arra utasítatta, hogy szolgálja fel a reggelijét. Minden joga meg volt rá, Liriel mégis nyíltan szembeszállt vele. Semmibe vette a tizenkét év kemény munkájával kivívott tiszteletet, amely megillette ebben a pók alakú börtönben. És ami még rosszabb, a kis szuka megúszta a dolgot!
Újabb példája annak, hogy milyen rosszul vezetik a várost. A papnők hozták a szabályokat, és a kényük-kedvük szerint meg is szegték azokat. Shakti úgy látta, hogy Liriel a neve miatt egész egyszerűen bármit megtehet. Úgy tűnt, hogy a Baenrek továbbra is csak jót cselekedhetnek, annak ellenére, hogy a vén házanya szinte romba döntötte Menzoberranzant. Az elmúlt két nap megpróbáltatásai azonban mégis jók voltak valamire. Egyetlen, jól meghatározott célpontra irányíthatja minden haragját és bosszúszomját. Menzoberranzan minden bűne hirtelen nevet öltött.
Shakti szívből utálta Liriel Baenret. Ez az érzés mindent fölülmúlt és elnyomott, amit eddig életében érzett. Gyűlölte Lirielt a királyi származása miatt, és a nagyanyja miatt, aki évszázadokon át uralkodott, és katasztrofális háborúba taszította a várost. Gyűlölte a szépsége és a népszerűsége miatt. Gyűlölte a szellemessége miatt akárhányszor csak megjelent, mindig elhangzott egy vicc, amit Shakti nem értett. Sőt, ami még rosszabb, mindig úgy érezte, hogy ő maga a vicc tárgya. Gyűlölte az éles esze miatt. Liriel játszi könnyedséggel tanult meg mindent, ami neki több éves erőfeszítésébe tellett. De leginkább azért a tizenöt évért gyűlölte, amit szabadon élvezhetett az Akadémia falain kívül. Neki a serdülőkor kezdetén azonnal be kellett lépnie az Akadémiára. Egy Baenrevel miért kivételeznek?
Liriel Baenre meg fog fizetni ezekért az igazságtalanságokért, tett néma fogadalmat a Hunzrin papnő.
Gyorsan felöltözött, magához vette a fegyvereit, és elindult az elsőévesek szobáihoz vezető folyosón. Lirielnek természetesen saját szobája volt, annak ellenére, hogy az első évesek, kettesével, sőt hármasával laktak. Most éppen egy többórás előadáson ültek. Azokról a gaztettekről meséltek nekik, amiket a tünde elfek követtek el a sötételfek ellen. Ezt Lloth dicsőítése követte. Megtudták, hogy a Pók Királynő hogyan foglalta el Mélysötétet, és hogyan írtja majd ki a többi elf fajt. Lenyűgöző beszéd, amelyet a hatalmon lévő papnők teljesen figyelmen kívül hagynak, emlékezett vissza Shakti keserűen. Amikor Menzoberranzan végre háborút indított, azt a távoli, nyomorult törpék ellen vívták. Mégis mi köze volt annak a katasztrofális háborúnak Lloth Első és Második Parancsához? Semmi, forrongott Shakti. Az előadás is teljesen értelmetlen, de legalább elég ideje lesz véghezvinni a tervét.
Végtelenül kockázatos feladatra vállalkozott, de túl zaklatott volt ahhoz, hogy az apróságokkal foglalkozzon. Megtalálta Liriel szobáját, majd egy csendgömböt varázsolt maga köré. Még egyszer utoljára körbekémlelt a folyosón, majd az ajtónak szegezte mágikus harci villáját. Tűz csapott ki a villa ágaiból, és a súlyos kőajtó hangtalanul beszakadt. Elhessegette a port és a füstöt, majd belépett a szobába.
Ellensége semmin sem spórolt, nézett körül keserűen Shakti.
Liriel szobája koránt sem hasonlított a tanulók egyszerű szállására. A keskeny matracot egy lebegő ágyra cserélték, mely roskadozott a selyempárnák alatt. Egy hatalmas, aranyozott szekrény támaszkodott a falnak, mellette egy alacsony íróasztallal, rajta drága faggyúgyertyákkal és ezüst gyertyatartókkal. Pompás faliszőnyegek virítottak a falakon, talpa besüppedt a méregdrága szőnyegbe, miközben a faragott szekrény felé lépdelt. Kinyitotta az ajtaját, majd elkezdte átkutatni a ruhákat. A bíbor szegélyű, fekete diákköpenyeket hanyagul az egyik sarokba hajították. A szekrény jó részét a pazar női ruhák, a parázna alsóneműk és hálóruhák és a könnyű tánccipők foglalták el.
Shakti undorodva felszisszent. Nem csoda, hogy a csitri saját szobát kapott. Ha a ruháknak csak a felét használja a rendeltetésüknek megfelelően, egyetlen szobatársa sem lenne képes aludni vagy tanulni.
A legérdekesebbnek azonban Liriel utazóruháját találta. A viseletes csizmát, és a szép kupacba rendezett páncélt és fegyvereket. Az még érthető, hogy Liriel megpróbál időt és alkalmat szakítani, hogy felvegye a báli ruháit Tier Breche falain belül, de ez a gúnya sokkal inkább alkalmas Mélysötét félelmetes járatainak a bebarangolására, semmint a közös partikra. Igaz, hogy manapság nagyobb szabadsággal rendelkeztek Arach-Tinilith tanulói, azonban Shakti tudta, hogy Lirielnek minél előbb be kell fejeznie a tanulmányait. A Baenre-háznak minél előbb, minél több főpapnőre van szüksége, hogy helyreállítsa régi erejét, különben leszorul a trónról. Nem valószínű, hogy Triel anya örülne, ha megtudná, hogy Liriel kijárkál Arach-Tinilithből.
Shakti napok óta először elmosolyodott.
Most már van egy fegyvere, amit felhasználhat új ellensége ellen. Lehet, hogy időbe telik, mire rajta kapja Lirielt, de most már legalább tudja, hogy mit figyeljen.

* * * * *

Ez egyszerűen lehetetlen, mérgelődött magában az unalomtól haldokló Liriel. Valahogy túl kell élnie a négyórás szentbeszédet.
Legnagyobb döbbenetére a többi diákot lekötötte az előadás. Izgatott mormogások zaja töltötte meg a termet, és időnként egy-egy „Áldott legyen Lloth!” is felhangzott. Bár lehet, hogy a többiek csak jobban színlelték az unalmukat. Valószínűleg nem ez a helyzet, de ha így is van, akkor sem hajlandó csatlakozni az eksztázisban kurjongatók kórusához. Az összes cinikus megjegyzését lenyelte, és ez már önmagában is kifejezi a Lloth iránti tiszteletét. Ez ugyanis szöges ellentétben állt természetével.
Az Akadémia nem is volt annyira rossz, mint azt előzetesen gondolta. Megengedték neki, hogy magával hozzá pár személyes holmiját, és korlátlan bejárása volt a könyvekkel és varázstekercsekkel telezsúfolt könyvtárba. Legszívesebben a Mágia Tornya könyvtárában kutakodott volna, de tudta, hogy azzal várnia kell. A néhány kivételtől eltekintve, mint amilyen a mostani is volt, Liriel élvezte az órákat. A papi mágia érdekesnek bizonyult, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy képességei jócskán felülmúlják a társaiét. A varázslatok hasonlóak voltak azokhoz, amiket a varázslói tanulmányai első éveiben elsajátított. Egyetlen lényeges különbséggel: a sikerük Lloth kegyétől függött.
Liriel egész életében hallotta Lloth nevét, de a Pók Királynő valahogy sosem tűnt valóságosnak. Első papi varázslata azonban végérvényesen eloszlatta minden kételyét. Évekig gyakorolta a varázslói mágiát, melynek sikere saját belső erején múlott, azon, hogy mennyire tudja ez irányítása alá vonni a mágikus energiákat. Hosszú évek kemény munkájával, a rengeteg tanulással, gyakorlással és pénzzel, melyet varázskönyvekre és komponensekre költött, erős varázslónővé vált. Most viszont, amikor első papi varázslatára készült, Lloth erejét hívta segítségül, és az istennő meghallgatta.
Ez felemelő érzés volt. A fiatal nő még sosem bízott meg senkiben, és valójában sosem volt senkije. Elfogadta, amit a sors adott neki, de mindig is egyedül járta az útjait. Most viszont egy istenség hallgatja a szavait!
Liriel tisztában volt Lloth hírnevével, és a kegyvesztettek sorsával. Lehet, hogy a Káosz Úrnője egy napon ellene fordul. Az is lehet, hogy ő fordít majd hátat Llothnak. Most viszont hálát, sőt bimbódzó ragaszkodást érzett a Pók Királynő iránt. Ha mégis árulásra kerül majd sor, nem fogja meglepetésként érni. Liriel elmondott egy néma imát, és próbálta kirekeszteni az elméjéből a tanár metsző, kellemetlen hangját. Lloth úgyis belelát a lelkébe, és megérti őt.
Az előadás nagy nehezen véget ért. Semmilyen gyötrelem nem tart örökké, merengett komoran Liriel. Türelmetlenül viharzott ki a teremből. A következő óra sokkal inkább a kedvére való volt: az alsóbb síkok tanulmányozása. Bár nem járhatja szabadon Mélysötét járatait, és nem kóborolhat a városban a barátaival, de legalább betekinthet az idegen síkok világába. Na, ennek van értelme!
Liriel megfogadta, hogy egy éven belül felkészül a síkok közötti utazásra. Sokat kell még addig tanulnia, de az része az utazásnak.
Így hát miközben első éves társai elindultak az ebédlő felé, ő a szobájába sietett, hogy magához vegye a tekercseit és a távolbalátó mágikus tálat. Egész egyszerű tál volt: fekete és teljesen sima. Addig megteszi, amíg nem szerezhet be magának egy speciális, egyedi készítésű darabot. Ismert egy alakot a Népek-negyedében, aki obszidiánból farag kristálytálakat. Díszes ezüst talpat is készít hozzájuk, melyet a Llotht dicsőítő rúnákkal és képekkel díszít. Egy pillanatra elmerengett rajta, mi lenne, ha Zz'Pzora barlangjában hagyná a tálat egy ideig, hogy magába szívja Mélysötét mágikus sugarait. Szeme felragyogott a gondolatra, hogy milyen csodás teremtményeket tudna megidézni vele, és milyen tetteket hajthatna végre a pokolbéli szörnyekkel!
Ekkor meglátta a szétzúzott ajtót, és egy pillanat alatt elröppent a jókedve. Óvatosan közelebb lopódzott, készen rá, fogy sötétséget bocsásson bárkire, aki bent van. Az egy pillanatra lelassítaná ellenfelét, így lenne ideje végiggondolni a következő lépését. Bár az általános filozófia, mely szerint „öld meg mind, majd Lloth elbírálja őket” működött a való világban, az akadémiának sajátos szabályai és hierarchia rendszere volt, amelyet még nem értett igazán. Nem lenne bölcs dolog megölni valakit, aki mondjuk Zeld úrnő utasítására kutatja át a szobáját.
Nem kellett támadásba lendülnie, mivel a szobája üres volt. Halvány, árulkodó szag lengte be a folyosót, és Liriel ajka vékony mosolyra húzódott. Beletelik pár napba, mire Shakti Hunzrin rájön, hogy belőle árad a bűzös szag. Egy ügyes trükknek köszönhetően a nyavalyás gyapjasvad pásztor addig fogja eregetni magából a szagot, amíg Liriel rá nem un, és meg nem szünteti a varázslatot. De addig is jó szolgálatot tesz neki az árulkodó szagnyom. Legalább figyelemmel tudja kísérni Shakti mozgását.
Liriel a könyves szekrényét ellenőrizte le elsőként. A zár szerencsére sértetlennek tűnt. Shaktit jobban érdekelte a ruhás szekrénye. Liriel hangosan felkacagott, amint maga elé képzelte a nő sóvár képét, miközben a legfinomabb selyemruhák között turkál.
Megrázta a fejét, majd leellenőrizte a ruhatárát. A szabályoknak megfelelően jelentenie kéne az esetet Zeld úrnőnek, és meg kéne javíttatnia az ajtót az Akadémia szolgáival. Ez azonban kérdezősködéshez vezetne, és vannak dolgok, amiket szeretne titokban tartani. Még ha fel is akarná jelenteni Shaktit, túl sok figyelmet vonna a saját szerepére az ügyben. Nem, jobb ötlete támadt.
Liriel leviharzott a konyhába, hogy egy kis segítséget kérjen. Miközben lefelé haladt a labirintusrendszerben, elgondolkodott legutóbbi gaztettein. Tisztában volt vele, hogy kivételezett és elkényeztetett, hogy olyan életet élt, amilyet Menzoberranzan legtöbb sötételfje el sem tud képzelni. Ennek azonban vége szakadt, és most csak a gonosz, bár kétségtelenül veszélyes trükkök éltették. Shakti nyílt támadása jelezte, hogy ezúttal túl messzire ment. Liriel nem akart háborúba bocsátkozni, és elhatározta, hogy sokkal diszkrétebben folytatja alattomos játékait. Látta az Akadémia udvarán álló obszidián szobrokat. Azon tanulók komor emlékeztetőit, akik hibáztak.
Ő nem akar közéjük kerülni.
Az ebédidő már elmúlt, és a konyha elcsendesedett. Egy ogre nő merült el könyékig az egyik mosogatóban. Majdnem kétszer akkora volt, mint a karcsú sötételf, és a külseje valahogy önkéntelenül is utálatot ébresztett. Hatalmas izmok duzzadtak a bőre alatt, amit csak egy kötény takart, és agyarszerű fogak buggyantak ki a szájából. Arcát harag öntötte el, és olyan erővel esett neki az edényeknek, mintha háborút indított volna a kosz ellen.
Nyers halszeletek pihentek mellette egy tálcán. Arra vártak, hogy megízesítsék, és felszolgálják őket vacsorára. A sötételf a szájába dobott egy ínycsiklandó falatot, majd barátságosan az ogréra mosolygott.
– Chirank, újabb feladatom van a számodra – kezdte.
A nőstény arca felragyogott.
– Mit kap Chirank, ha megcsinálja? – hörögte mély torokhangon.
Liriel feltartott egy hatalmas aranyérmét. Az ogre elvette szappanos ujjaival, és ráharapott. Örömmel nézegette a mély fognyomokat, majd vigyorogva eltette a pénzt.
Látva, hogy az üzletet megkötötték, a sötételf közelebb lépett.
– Emlékszel, hogy melyik a szobám? Helyes. Volt ott egy kis csetepaté, és kéne valaki, aki azonnal összetakarít.
– Sok vér? Sötételf hullák? – reménykedett Chirank.
– Ezúttal nem – hűtötte le a sötételf. –, csak össze kell takarítani, és rendezni kell a hiányzó ajtó ügyét.
– Nem Chirank volt – védekezett az ogre.
– Persze, hagy nem. De tudnál szerezni egy ajtót, ha akarnál?
Az ogre összerázkódott, állati szemeiben aggodalom tükröződött.
Liriel közelebb lépett.
– Emlékszel a szobára, ahová becsempészted a gyapjasvad trágyát? Azt akarom, hagy menj vissza, lopd el az ajtót, és akaszd a szobám elé. A zárat is cseréld ki.
– Nehéz lesz – alkudozott Chirank.
Liriel elővett még két érmét.
– Mindketten tudjuk, hogy ügyesebb betörő vagy, mint egy hobbit. Senki sem fog észrevenni, megígérem.
– Megint sötételfet csinálsz Chirankból? – kérdezte félelemmel és izgalommal vegyes hangon az ogre.
Liriel elgondolkodott egy pillanatra. Nem is rossz ötlet. Bár Chirank szolga volt, így nyugodtan be lehetett küldeni a tanulók épületébe különböző indokokkal, lehet, hogy a jelenléte mégis nemkívánatos kérdéseket vetne fel. Liriel gyorsan elmondott egy illúzió varázslatot, amitől a nagydarab ogre azonnal karcsú sötételffé változott. Koszos köténye a főpapnők felséges köpenyévé alakult. A varázslónő a homlokát, és megszemlélte a művét.
– Fogd meg azt a kanalat – utasította az ogrét, és egy fém kanálra mutatott.
Amint az ogre nőstény megfogta a kanalat, Liriel elmondott egy második illúzió varázslatot. A merőkanál a papnők közkedvelt kígyófejű korbácsává változott. Ez különösen félelmetes darab volt a négy tekergőző, mérgesen sziszegő kígyófejjel, és a füstös csontnyéllel. Az ogre felsikoltott, és eldobta a korbácsot, amely fémes csattanás kíséretében a földre hullott.
– Hallottad, csak egy merőkanál – próbálta nyugtatni Liriel. – Ha a kezedben fogod, és elég gyorsan mész, akkor senkinek sem fog feltűnni, hogy még sosem láttak.
Logikusnak tűnt. Az Akadémia minden egyes lakója, a szolgáktól kezdve a legmagasabb rangú diákokig, széles ívben elkerülte a dühös, kígyófejű korbácsot lengető főpapnőket. Chirank lehajolt, és vigyorogva felvette az álkorbácsot. Többször megütögette vele az egyik edény oldalát, hogy meggyőződjön róla, az valóban csak egy fémkanál. Végül bólogatni kezdett.
– Ha van ilyen varázslatod, miért kell Chirank? – kérdezte jogosan az ogre. – Ez a Shakti fél tőled, ha ilyet varázsolsz.
– Mondjuk úgy, nem akarom, hogy észrevegyenek – felelte Liriel.
Az ogre felmordult, hogy megértette. Jól tudta, hogy bölcs dolog a háttérben maradni. Ennek ellenére mindig megtette, amit ez a sötételf kért tőle. Most is megteszi, és ezután is meg fogja. Úgy bánt vele, mintha a testvére lenne. Nem bíztak meg egymásban, de összedolgoztak a zsákmány és a bosszú érdekében. Ettől sajnos nem kerülhet közelebb az otthonához, de ez legalább értelmet adott nyomorúságos rabszolga életének. A most kapott aranyból talán be tud majd csempészni egy tőrt. A papnők sosem adnának éles tárgyat egy ogre kezébe. Okkal. Chirank szolga volt, és jól tudta, hogy élete végéig a papnőket fogja szolgálni. A halála viszont méltó lesz az ogrékra. Sok sőtételf vére fogja beteríteni a testét, mikor majd holtan rogy össze.
Az ogre elmosolyodott, hatalmas agyarai áttörtek az illúziófalon, és kivillantak sötételf álcája alól.
– Ideje szórakozni – hörögte boldogan.

 

 

Hetedik fejezet
Idegen világok

Valamivel később Liriel már a szépen kitakarított szobájában üldögélt, és a tanulmányaival foglalkozott. Talált egy felettébb érdekes varázstekercset a könyvtár mélyén. A varázslat segítségével ablakot nyithat más síkokra. Még nem találkozott ilyen nehéz varázslattal, és alaposan próbára teszi majd minden erejét és képességét. Teljesen belefeledkezett a varázslatba, amikor halk kopogást hallott újonnan lopott ajtaján.
A koncentrációja megszakadt, és éles fájdalom hasított a szemgödrébe. Fájdalmasan szitkozódni kezdett, és hevesen megdörzsölte a szemét. Ha varázslás közben zavarták volna meg, akkor akár bele is hallhatott volna a mágikus energiák visszacsapódásába. Ki lehet az az ostoba, aki ilyenkor zavarja? A tanulóidő szent és sérthetetlen Arach-Tinilithben, és egyetlen diák sem zavarhatja a másikat.
Valaki mégis kopogtatott az ajtón.
Liriel dühösen hátra lökte a székét, és az ajtóhoz ment. Egészen közel hajolt, és kiszólt.
– Remélem, megéri a fájdalmat, amivel megfizetsz a zavarásért. Ki vagy?
– Én – válaszolta bugyután az ismerős nyafogó hang. – Engedj be Liriel, mielőtt valaki erre téved.
– Kharza? – Liriel teljesen megdöbbent mentora váratlan látogatásáról. Kinyitotta az ajtót, megragadta tanára karját, és berántotta a szobába.
– Annyira örülök, hogy itt vagy! Nem fogod elhinni, hogy mivel foglalkozom éppen! – lekendezett a nő. Korábbi mérge egy pillanat alatt elpárolgott. Kharza-kzad segíthet neki a bonyolult varázslatban. Felkapta a tekercset az asztalról, és meglengette a férfi orra előtt. – Ezzel betekinthetek más síkokra. Miért nem tanultunk ilyesmit soha?
– A sötételf papnők az alsóbb síkokról merítik az erejüket, és onnan idézik meg a szövetségeseiket. A varázslók azonban más forrásokat használlak – magyarázta Kharza-kzad, miközben merengve babrálta az ingujját. – Mi csak ritkán idézzük meg a pokolbéli teremtményeket, és nem annyira érdekesek, hogy nézegessük őket.
Liriel elmosolyodott, és lehuppant a párnái közé.
– Azért még segíthetsz megtanulni a varázslatot. Ülj le Kharza, és hagyd abba a babrálást. Csak engem is felidegesítesz.
A varázsló hevesen megrázta a fejét, mire vékony, fehér fürtjei összekócolódtak.
– Nem maradhatok sokáig. Csak ezt akartan átadni – ezzel elővett egy sötét bőrkötéses könyvet a köpenye alól, és a lánynak nyújtotta.
Liriel izgatottan vette el, és a gyertya fénye felé tartotta, hogy bele tudjon olvasni. Idegen, ismeretlen rúnákat látott a megsárgult lapokon. Hasonlított a sötételf íráshoz, de egyszerűbb volt és koránt sem annyira művészi.
– Mi ez?
– Egy ritkaság. Véletlenül akadtam rá – hadarta Kharza, mintha csak egy leckét mondana fel. – Vettem pár könyvet egy kereskedőtől. Némelyik igen értékes, de némelyik teljesen érdektelen. Ez is közülük való, de gondoltam, te talán értékeled. Tudom, mennyire telhetetlen vagy.
– Sejtelmed sincs róla – ingerelte a férfit Liriel egy csábos mosoly kíséretében.
A varázsló felsóhajtott.
– Az öreg sötételf büszkesége a saját bukása – idézett bánatosan egy régi mondást Kharza. – Sosem feleded mennyire indiszkrét vagyok, és sosem hagyod ki, hogy meggyötörj, igaz?
– Lehet – felelte vidáman Liriel, majd legújabb kincse fölé görnyedt. Az ismeretlen nyelv nem jelenthet akadályt: egy egyszerű varázslattal elegáns sötételf betűkké változtatta az idegen macskakaparást. Átfutott pár oldalt, majd hitetlenkedő pillantást vetett mentorára.
– Ez a felszínről való!
– Igen, én is úgy gondolom – helyeselt a varázsló, és kényelmetlenül fészkelődni kezdett.
– A Rus nevű népről szól, a hőseikről és az isteneikről. A rúna mágiáról is írnak valamit. Mi az?
– Bizonyára tudod, hogy ha varázslatot helyeznek egyes rúnákra és jelekre, akkor védő mágiaként használhatják – kezdte Kharza.
– Igen, igen – szakította félbe türelmetlenül Liriel. – De ez valami más. Ezzel a mágiával új rúnákat hoznak létre. Hogyan?
– Erről semmit sem tudok, de túl egyszerűnek hangzik, hogy hatékony legyen. Az ember varázslók csak a legritkább esetben érik el a mágiának olyan magas fokát, mint mi itt Lent. Én nem pocsékolnám az időmet egy rég letűnt emberi társadalom mágiájának tanulmányozásával. A könyvvel viszont kielégítheted a távoli vidékek iránti vágyódásod, amíg Arach-Tinilith falai közt kell tengetned a napjaid.
Liriel mosolya egy pillanatra sem halványodott.
– A könyv csodálatos, és minden egyes szavát elolvasom. Már az is elég ajándék, hogy gondoltál rám.
Kharza-kzad idegesen megköszörülte a torkát.
– Most már vissza kell térnem a Xorlarrin Varázstoronyba. Ha nincs ellenedre, ugyanazt a mágikus kaput használom, amit te is.
– Miért nem úgy jöttél? Minek kanyarogtál a hosszú folyosókon?
– Nem másoltam le a varázslatot magamnak. És a pletykákkal ellentétben nem tudtam, hogy melyik a szobád – felelte a rá nem jellemző humorral a hangjában. – Ha nem ismered pontosan az úti célod, akkor a mágikus utazás roppant veszélyes és teljességgel kiszámíthatatlan.
– Valóban. Lehet, hogy Zeld úrnő habos kádjában kötöttél volna ki – motyogta megtévesztően komoly hangon Liriel.
– Igen, nos – a varázsló zavartan krákogni kezdett, és a szemébe kiült feszültség lassan rémületbe csapott át. – Ha akarod, akkor permanensé tehetem a kaput, és akkor bármikor átléphetsz a Varázstoronyba. Folytathatnánk a tanulást, és efféle apróságokkal is könnyebben elláthatlak. Ha akarod. – egy szuszra mondta ki a szavakat, és idegesen lépdelt egyik lábáról a másikra, miközben a válaszra várt.
Liriel mosolya az arcára fagyott. Már önmagában a könyv is nemes ajándék volt, de ez a gesztus valahogy teljesen idegenül hatott a varázslótól. Kharza-kzad óvatos volt, nyűgős természetű és szerette a magányt. Sokkal több időt töltött különböző új varázslatok kifejlesztésén, és varázspálcák megalkotásán, mint amennyit a Mágia Tornyában, tanítással. A tanítómesteri címe is csak tiszteletbeli kinevezés volt. Liriel tanítását is csak az apja neve és befolyása miatt vállalta el. Kharza nem szeretett kockáztatni, most mégis ott állt előtte, és felajánlotta neki, hogy folytathatják a tanulmányaikat, felrúgva a Tier Breche ősi szabályait. Kettős célok vezérlik, efelől Lirielnek nem volt kétsége. De végül is mindenkit. Amíg elég óvatos, addig miért ne fogadhatná el a férfi ajánlatát.
– Ez nagyon kedves, Kharza. A tanulmányaim eléggé lefoglalnak mostanában, de majd szakítok rá időt, hogy kisurranjak.
– Igen, nos tudod, hol találsz.
A varázsló ujjai cikázni kezdtek, és következő pillanatban megjelent egy halvány, ovális kapu a szoba közepén. Megadta Lirielnek a varázsszót, amely aktiválja a kaput, majd átlépett rajta, és eltűnt.
Liriel mélyet sóhajtott, mikor magára maradt. Ha Kharza bosszút akart állni rajta a sok szemtelenségért, akkor a legjobb módját választotta.
A szabadság ára mindössze egyetlen varázsszó. Csak nagy kínok árán fogja tudni megállni, hogy ki ne mondja. Az apjától kapott könyv is tele van olyan varázslatokkal, melyekkel könnyedén elhagyhatná Arach-Tinilithet, de a fővarázsló kihangsúlyozta, hogy a legnagyobb diszkrécióval kezelje őket. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy csak akkor használhatja a varázslatokat, ha ő utasítja rá. Liriel feldühödött a gondolatra, ugyanakkor tisztában volt a veszélyekkel, és tudta, hogy csak akkor használhatja a kapukat, ha jó oka van rá.
Meggyújtott egy új gyertyát, majd leült az asztalához, és kézbe vette a Kharzától kapott könyvet. Nagyon régi példány volt, egyszerű, furcsa történetekkel. Egy nyughatatlan népről szóltak, akik a tengereket és folyókat járták hosszú hajóikon. Kezdetben csak fosztogattak, és háborúztak, később viszont letelepedtek. A lapokról mégis valamilyen különös energia sugárzott, a kaland szeretete. Liriel egész éjjel olvasott, egymás után fogyasztva el a drága gyertyákat.
Soha sem becsülte sokra az embereket, de ezek a történetek lenyűgözték. A megsárgult lapok vakmerő hősökről, különös, vadállatokról, nagyhatalmú de primitív istenekről, és idegen mágiáról meséltek, mely a távoli földekkel alkotott egységes szövedéket. Liriel minden egyes szót magába szívott, ízlelgette az ősi nyelvezetet, az emberek gondolkodásmódját, és a furcsa mágiájukat. Érdeklődése egyre csak nőtt, ahogy haladt előre a könyvben.
A rúnamágia lenyűgözte. Egyes rúnák egyszerűek és megtanulhatóak voltak, míg mások egyediek és személyesek. Megtudta, hogy az alkotónak előbb meg kell alkotnia a rúnát, és csak azután használhatja fel varázsláshoz. Ezt a folyamatot nevezik formázásnak. Három fázisból áll: tervezés, vésés, aktiválás. A rúna egy utazás, vagy küldetés, vagy egy kaland során ölt formát az alkotó agyában. A rúnát csak akkor lehet rávésni a megfelelő hordozóra, ha annak már minden egyes részlete alakot öltött az alkotó agyában. A gyógyulást meggyorsító rúnát például egy fa, mégpedig egy tölgyfa ágára kell rávésni.
– Mi az a fa? – merengett Liriel, majd olvasott tovább.
Az utolsó lépés a rúna aktiválása. Ez történhet úgy is, hogy megfestik a rúnát, vagy pedig elmondják a megfelelő varázsszót. Ez teljesen egyedi és személyes. Egyetlen varázstekercs sem tartalmazza a titkos varázsszót. Liriel lassan bólogatni kezdett, miközben próbálta végiggondolni a metódust. Kharzának igaza volt: első ránézésre a rúnamágia végtelenül egyszerűnek tűnik. Mégis kreativitást igényelt az alkotótól. Az alkotás valamilyen utazást kívánt. Az elme utazását, vagy valamilyen küldetést.
Utazást. Magasztos küldetést.
Fékezhetetlen hullámokban tört rá a kalandvágy. Egész életében erre vágyott, döbbent rá hirtelen. Mélysötét béli barangolásai is mind ezt szolgálták, csakúgy, mint a társadalmi kilengései. Ő utazásra született, és csapdába esett egy olyan világban, ahol mindenki egy jó két mérföld széles barlangban akarja leélni az életét. Bár Menzoberranzan csodás város, túlságosan kicsi egy olyasvalakinek, mint ő.
Liriel a tenyerébe temette az arcát, és próbálta visszatartani elkeseredett sikolyát. A kétségbeesés ismeretlen fogalom volt eddig számára, most azonban kíméletlenül rátört, és fogva tartotta. A szobája falai zsugorodni kezdtek, míg már félő volt, hogy összepréselik.
Majd amilyen hirtelen jött, úgy el is illant. Egy vakmerő ötlet öltött formát az agyában. Liriel lassan a távolbalátó mágikus tálkájára emelte a tekintetét.
Miért ne? – gondolta elszántan. Ha betekinthet Abbys bugyraiba, és figyelemmel kísérheti a lényeit és sötét titkait, akkor miért ne tanulmányozhatná a saját világát? Lehet, hogy a Rus nép leszármazottjai ma is fent élik valahol fesztelen életüket, amiről a könyvben olvasott. Miért ne találhatná meg őket, és tanulmányozhatná az életüket?
Hirtelen eszébe jutott, hogy ez mind nem elég, azonban gyorsan félrelökte a tolakodó gondolatot, és kézbe vette a varázstekercset. Megtanulta elfogadni azt, amit az élet nyújt, és nem kesergett azon, amilye nincs.
Meggyújtott egy újabb gyertyát, és megpróbálta kideríteni, hogyan nyithat ablakot a Fény Birodalmára.

* * * * *

Fyodor nem tudta, mennyi ideig bolyongott Mélysötét járataiban. Itt még az idő is eltorzult. Nem elég, hogy távol került a nap és a hold szabályosan váltakozó ritmusától, minden egyes pillanatban éberen kellett figyelnie, hogy életben maradjon. Az idő valahogy lelassult, a benyomások megülték az agyát. Még ki sem törölte az előző ingert az agyából, de a következő már ott tolakodott. Az egész olyan volt, mintha elöntené a berzerker harci láz. És olyan kimerítő is.
Két napra elegendő élelmet és vizet vitt magával, és bár alig evett és ivott, már alig maradt valami a készletéből. Ennél is rosszabb volt azonban, hogy rohamosan fogyott a fáklyája. Semmi éghetőt nem talált, és ez egyre jobban aggasztotta. Amíg világítani tud, addig követni tudja a sötételf tolvajokat. Nehéz dilemma elé került; folytassa az üldözést, vagy keressen egy kijáratot a felszínre, és jól felszerelkezve térjen vissza.
Fyodor úgy döntött, hogy tovább megy. Nehéz volt követni a tolvajokat, és ha most elveszíti őket, akkor talán soha többé nem akad újra a nyomukra. Bár az elfek öten voltak, szinte nyomtalanul haladtak, és alig lehetett követni őket ezen az idegen, furcsa terepen.
Miközben a terep nehézségei miatt aggódott, eszébe sem jutott, hogy mit fog csinálni, ha utoléri a sötételfeket. Tudta, hogy mire képes, és ez sarkallta előre.
Saját hazájában Fyodor bajnok volt. Elismerést és tiszteletet vívott ki magának, és egyesek már arról suttogtak, hogy Fangnek, azaz vezérnek nevezik ki egy kisebb csapat élére. Tisztelték, de féltek is tőle a képessége miatt. Ő maga is félt attól, amivé válhat.
Rashemen egyik legfélreértettebb mágiája magában foglalta a jhuild lepárlását. Ez egy kivételesen erős ital, és egyszerűen csak „tűzbornak” hívták. A gyengébb változatát kereskedelmi forgalomra készítették, és az idegen népek mind megpróbálták utánozni az ízét. Minden berzerker harcos magánál hordott egy flaskát, mely kimenthetetlen mennyiségű jhuildot tartalmazott. Időnként kortyoltak belőle, de nem volt rájuk különösebb hatással, mint bármelyik más szesz. Harc előtt azonban rituális szertartás keretében fogyasztották a jhuildot, amitől lázba jöttek, és megnőtt a harci erejük és elszántságuk. Ezt már kicsi gyerekkoruktól fogva gyakoroltatják a rashemeni férfiakkal, és akinek nincs meg ez a képessége, abból sosem válik berzerker harcos.
A társaitól eltérően Fyodor született berzerker volt. A harci láz a jhuild szertartás nélkül is elöntötte. Vadabbul harcolt, mint a bajtársai, de nem tudta irányítani a berzerker erőt. Amíg a harci láz fogva tartotta, addig nem gondolkodott, nem tudta mérlegelni, hogy védje-e a társait, vagy inkább rohamozzon. Csak a támadással törődött. Addig öldökölte az ellenséget, amíg egytől egyig el nem pusztultak. Egy napon ez okozza majd a vesztét. Fyodor tisztában volt ezzel. De nem a haláltól félt. Attól félt, hogy egy nap nem tudja majd megkülönböztetni a barátot az ellenségtől.
Az erdei csata mélyen aggasztotta. Azelőtt csak a népe és a hazája védelmében harcolt. A tisztáson azonban egy csoport sötételf védelmében küzdött! Mi lesz legközelebb: talán csatlakozik majd Thay Vörös Varázslóihoz, és együtt rombolják le a rashemeni Boszorkányok tornyait? Nem, jobb, ha itt hal meg, ebben a távoli, föld alatti világban.
A járat hirtelen meredeken emelkedni kezdett. Fyodor felkúszott a lejtő tetejére, és magasra tartotta a fáklyáját. A járat ereszkedni kezdett, és nem sokkal előtte élesen jobbra fordult. Legnagyobb meglepetésére halvány fény szűrődött a forduló mögül.
Amilyen halkan csak tudott, a fény felé kúszott. Vízcseppek koppanó zaját hallotta, amint közelebb ért, és a levegő megtelt vízpárával. Mintha egy tavaszi mocsárban lett volna. Mikor végre odaért, és bekémlelt a járatba, elakadt a lélegzete.
Egy újabb barlangba jutott. Ez kisebb volt, mint az előző, de olyan látvány tárult elé, amilyet még sosem látott. A falak nedvesek voltak, és sűrűn belepte a moha és valamilyen gomba, mely bíbor és kék fényben izzott. A fény visszaverődött a fekete sziklákról, és az egész üreget kísérteties fénybe burkolta. Fyodor kinyújtotta a karját: még a bőre is izzott a furcsa kékes fényben.
A fiatal harcos nagy levegőt vett, és körülnézett. Eddig csak úgy gondolt Mélysötétre, mint egy sziklákkal teletűzdelt hatalmas odúra. Ebben az üregben azonban mindenféle egzotikus növények virítottak. Fodros, sötétkék páfrányok szegélyezték egy kis tó partját, és ezüstös mohapárnák lógtak a mennyezetről, mint valami élő fátyol. A párkány alatt gombák nőttek. Fyodor lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye őket.
Még sosem látott ilyen furcsa színű és formájú gombákat. Egyesek hasonlítottak hazája gombáira, csak ezek nagyobbak voltak és lila színben pompáztak. Mások egész légiesnek tűntek, karcsú törzsükkel és vékony, fodros kalapjukkal. Félő volt, hogy összeomlanak, ha megérinti őket valaki. Karmazsinvörösben izzó pöfeteggombák is sorjáztak közöttük, nem is beszélve a tömzsi, fakó gombákról, melyek őrszemekként vették körül a többieket.
Lehet, hogy megkóstolja valamelyiket, de csak ha az éhhalál szélére sodródik, döntötte el Fyodor. Még a hazája erdeiben is nőttek mérgező gombák. Ki tudja, ezeknek miféle hatása lehet? A fakó, tömzsi gombák valahogy ismerősnek tűntek. Ha arra kerül sor, azokat fogja megkóstolni először. A gomba felé nyúlt, amely azonban elhúzódott, és metsző, sivító hangot hallatott.
Fyodor visszarántotta a kezét. „A gombák sikítanak” – mormogta hitetlenkedve. Ki tudja, a páfrányok mit csinálnának? Úgy döntött, hogy nem próbálja ki. Csillogó vízfelszínt látott a páfránypad mögött, és nem mehetett el szó nélkül mellette.
Különösebb incidens nélkül vágott át a fodros, kék páfrányok között, a tó partján azonban hirtelen megtorpant. Egy ismeretlen lény csontváza lógott ki félig a vízből. A csontok leginkább egy gyíkéra hasonlítottak, ez azonban egy kifejlett harci ló nagyságával vetekedett. Ami még furcsább volt, rothadó bőrfoszlányok, és fémlapok borították a csontvázat. Fyodor közelebb ment, hogy jobban szemügyre vehesse. A csontváz érintetlen volt, kivéve egyik törött lábszárcsontját.
A harcos ingatni kezdte a fejét, ahogy megértette, mi történhetett. Valaki hátasként meglovagolta az óriási gyíkot, és amikor az eltörte a lábát, egyszerűen magára hagyta. Még az irgalmas halált is megtagadta a nyomorult lénytől. Fyodornak hirtelen eszébe jutott Sasha, és el sem tudta képzelni, micsoda eltorzult lélek hagyhatja magára szeretett hátasát.
Lehajolt, hogy igyon a vízből, ekkor azonban bevillant egy kép az agyába, hogyan is halhatott meg az elkeseredett gyík. A víznek enyhe, jellegzetes szaga volt. Fyodor beletette a kezét, majd megszagolta. Mész. Egyszer már érzett ilyet, amikor a falujában sorra hullottak az emberek a pestistől. Sosem felejti el azt a borzalmas nyarat, sem a mész szagát, amivel folyamatosan fertőtlenítették az egyetlen hatalmas, tátongó sírt. Felállt, és elhátrált a halálos tótól.
Fyodor körülnézett a barlangban. A víz vékony patakokban érkezett a tóba, és hallani lehetett a csepegő víz hangját a különböző járatok mélyéről. Biztos, hogy nem mindegyik patak mérgező. Vízre van szüksége, és ennél jobb alkalma nem lesz, hogy találjon. A járatok azonban annyira kuszák voltak, hogy a csepegő víz lehetett akár százméternyire, de akár egynapi járóföldre is. Az lesz a legjobb, ha tovább követi a tolvajokat. Nekik is szükségük van ivóvízre, és ők talán majd elvezetik egy tiszta patakhoz, gondolta. Gyorsan megvizsgálta a kivezető járatokat, és szerencsére rátalált a halványodó elf csizmák nyomára.
A kísértetiesen izzó kékes fény egyre halványodott, amint távolodott a barlangtól, és a fáklyája fénye valahogy sokkal természetesebbnek és megnyugtatóbbnak tűnt. A járat keskeny volt és meredek. Fyodor hamarosan kapkodni kezdett a szokatlan, ritka levegő után. Nem kellett sokat gyalogolnia a vízig. Kicsiny vízesés bukott alá az egyik beugróból, fátyolos vízfelhőbe burkolva a talajt. A patak pár méterig követte a járat vonalát, majd eltűnt egy lyukban. Hatalmas pókháló húzódott keresztben a járatban. A pókhálón megülő vízcseppek elkapták Fyodor fáklyájának a fényét, csillogó faliszőnyeggé változtatva azt. Néhány apró rovar szaladgált a víz felszínén – a biztos jele annak, hogy a víz iható. Fyodor megkóstolta a vizet. Édes volt, tehát iható.
Lefeküdt a földre, és mohón inni kezdett. Elégedetten és megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd a vizesflaskájáért nyúlt. A kezéből egy pillanat alatt kifutott a vér, és átkozni kezdte magát az ostobaságáért. Ahol pókháló van, ott póknak is kell lennie, ő mégis egy óvatlan légy módjára közelítette meg a vizet. Szemtől szembe találta magát a legnagyobb pókkal, amit valaha látott. Azonnal megértette, mit érez egy csapdába esett légy.
A pók feje akkora volt, mint egy ember csuklója. Szőrős, duzzadt potroha úgy csillogott a fáklya fényében, mint egy dagadt házimacska hasa. Majdnem egy méter széles volt. Mind a nyolc lábát behajlította, és fenyegetőn lekuporodott.
Fyodor döbbent tekintete ezernyi apró tükörképként tükröződött vissza rá a pók szemeiből. Különös módon nem érzett rettegést és pánikot. A skorpiószörnnyel ellentétben ez nem egy agyatlan, falánk ragadozó volt. Idegen intelligencia lengte körül. Éppolyan érdeklődve figyelte a berzerkert, ahogy ő a pókot, és éppolyan éberen és óvatosan. Az óriás pók lassan hátrálni kezdett. Amikor kikerült Fyodor hatósugarából, ciripelő hangot hallatott, és felemelkedett a levegőbe.
Fyodor ámulattal nézte, amint a pók felkúszik egy vékony selyemszálon. Már többször látott hasonlót a falujában, de eddig sosem tűnt fel neki a mozgás gyönyörű kecsessége. Hihetetlennek tűnt, hogy egy ekkora pók fel tud kúszni egy olyan vékony szálon. Ráadásul a pók félúton eltűnt, jóval azelőtt, hogy elérte volna a mennyezetet.
Mágiát használ? – merengett Fyodor. Ha a gombák sikítanak, akkor lehet, hogy a pókok tudnak varázsolni.
Vagy a gazdája, aki visszahívta.
A gondolat cselekvésre sarkallta. Gyorsan megtöltötte a flaskáját, és továbbindult a járatban. Ha a pók valóban valamilyen kém, akkor hamarosan felfedezik a jelenlétét. Ha nem szerzi vissza az amulettet rövid időn belül, akkor ezen a bizarr, rémisztő világban fog meghalni. Nem szabad pánikba esnie, meg kell őriznie a józan eszét.
Egyvalamit gyorsan megtanult: Mélysötétben nincs helye az álmodozóknak.

* * * * *

Már lassan hajnalodott, mikor Liriel végre megpróbálkozott a varázslattal. Körberakta égő gyertyákkal az obszidián tál peremét. A megidézett kép nem bocsát ki hőt, így fényre volt szüksége, hogy lássa. Vizet engedett a varázstálba, majd letépte az egyik megsárgult lap sarkát, és belemorzsolta a vízbe.
Lassan elkántálta a varázslat szavait. A víz vadul örvényleni kezdett, majd elsimult a felszíne, és teljesen elsötétedett. Liriel türelmetlenül hajolt fölé.
Hatalmas kiterjedésű vízfelszínt látott a tálban. Fehér tarajos hullámok emelkedtek és süllyedtek fáradhatatlanul. Tenger, gondolta izgatottan. Hallott már róla. Lenyűgöző volt a hatalmas, végtelen vízfelület, mely megannyi lehetőséget és kalandot rejtett. A hullámok lankadatlanul fodrozódtak, pedig egyetlen sziklát sem látott, amely kiválthatta volna őket. És akkor megpillantotta a legnagyobb és legfurcsább csónakot, amit életében látott.
Hosszú, keskeny csónak volt, valamilyen ismeretlen, vastag fából.
Hatalmas fehér szárnyak koronázták, melyek feszesen az egyik oldal irányába hajlottak. A szárnyak nem mozogtak, a csónak mégis elképesztő sebességgel szelte a fehér habokat. A legérdekesebb a hajó orra volt, mely egy sárkányfejet mintázott.
Tehát a Rus nép leszármazottjai még mindig élnek, és továbbra is járják a tengereket, ámuldozott Liriel. Vajon hová repítik a sárkány szárnyai? – merengett. Bárcsak a nyughatatlan emberekkel tarthatna! Mélyen a tál fölé hajolt, majd két kézzel megragadta a peremét, miközben próbálta magába szívni a kép minden egyes részletét.
A hajó élesen elfordult. A szárnyak egy pillanatra lelapultak, majd keményen a másik oldalra vágódtak. A sárkány feje felett egy ködbe és vízpárába burkolódzott sziget látszott, egyenesen előttük. Liriel tudta, hogy mik azok a szigetek. Még Menzoberranzanban is voltak kicsiny szikla és homokpadok, a Donigarten tó vizén. Ez a sziget koránt sem hasonlított a bűzös gyapjasvad legelőkre, mint ahogy a Donigarten tó sötét vize sem hasonlított a tengerre. Ez a sziget hatalmas volt, éles sziklákkal a partja mentén. És zöld, olyan rikító zöld, hogy egész belefájdult a szeme.
A sziget egyre közelebb került, ahogy a hajó sebesen szelte a vizet. Egy enyhén görbülő öböl tűnt fel a szeme előtt, melyet hatalmas, ismeretlen növények szegélyeztek. Kikötői dokkokat látott, és apró embereket, akik már alig várták az utazókat. Liriel tisztán érezte a kikötő hívogató hangját, csakúgy, mint a tenger csábító illatát. Minden idegszálával a képre tapadt, nem is pislogott, levegőt is alig vett.
Eltelt jó néhány perc, mire felfigyelt a szemeit hasogató fájdalomra. Először a nagyfokú koncentrációnak tudta be, majd észrevette, hogy az égbolt színe lassan kezd megváltozni. A csodás, élénk éjjeli kékesfekete kezdte átadni a helyét a vakító ezüstnek. A tenger színe is megváltozott. Világos, vöröses árnyalatú szürkére váltott, ami bántotta a szemét. Liriel hirtelen megértette, hogy mi történik.
„Hajnalodik” – suttogta elhűlve. „Közeledik a nappal”.
A nap. A kérlelhetetlen, gyilkos nap, amely legyőzte őket a törpék elleni csatában, a vakító fény, amely a Mélybe zárja népét. Liriel valami különös oknál fogva nem érezte azt a félelmet és gyűlöletet, amelyre egész életében tanították. Csak az ellenállhatatlan vágyat érezte, hogy minél több csodát lásson, a saját szemével. Bármit megadna érte.
Ekkor elemi erővel tört rá sötételf létének valósága, és a kép eltűnt a mágikus tálból. Kimerülten dőlt hátra székében.
Nem, ezért mindent megadna, javította ki saját magát.
A napfénytől sem kell annyira félnie, hiszen ötéves kora óta szokja a gyertyafényt. Azonban nagyon is jól tudta, hogy mi történne vele, ha belépne a Fény Birodalmába. Sötételf mágiája szertefoszlana.
Sok rémtörténetet hallott a felszíni háborúról. Hallotta, hogyan sikerültek félre a leghatalmasabb varázslatok is, hogyan omlottak porrá a varázslat komponensek a hajnal közeledtével. A felszínen olyan védtelen lenne, mint egy csecsemő. A mágikus fegyverei és a páncélja elvesztené minden erejét, belső mágikus ereje is szertefoszlana. Bizonyára meglenne a tündefény és a levitáló képessége nélkül, sőt még a láthatatlanná tévő piwafwiról is le tudna mondani. Talán még a sötételfek ösztönös, igen erős mágikus ellenállása nélkül is boldogulna. Igen, lehet, hogy életben tudna maradni, de semmi értelme nem lenne az életének. Úgy járna, mint a zenész, aki feláldozza a hallását, vagy a festő, aki a vakságot választja.
Kalandozhatna a Fény Birodalmában, de azzal az identitását adná fel. A sötételf mágia több varázslatok gyűjteményénél, mágikus fegyvereknél és páncéloknál. Ez a szenvedélye és az öröksége. A vérében van: átjárja és formálja minden egyes gondolatát és tettét. Ettől sötételf. E nélkül vajon mivé válna?
Mint egy alvajáró, Liriel lassan felállt, és kézbe vette a távolbalátó mágikus tálat. Megdöntötte, és hagyta, hogy a víz lassú cseppekben a drága szőnyegre csepegjen. Ezután elkeseredetten elhajította, és arccal lefelé az ágyra vetette magát.
Életében másodszor kívánta, hogy bárcsak tudna sírni. Először akkor, amikor elvesztette az anyját. Most az elveszett tengert siratta, és egy új álmot gyászolt.

 

 

Nyolcadik fejezet
A Sötét Szűz

Liriel egész éjjel nem aludt. Karikás szemekkel és ingerülten kezdte a napját. Hangulata még az alsóbb síkok tanulmányozása közben sem sokat javult. Shakti Hunzrín alaposan befújta magát parfümmel, hogy elnyomja a gyapjasvad trágya kellemetlen szagát. Szokásos dühödt tekintete eltűnt, és hamis, önelégült mosollyal figyelte Liriel minden egyes mozdulatát. A makacs papnő mesterkedik valamiben, ebben Liriel biztos volt. Bár a Baenre lányt nem igazán érdekelte a dolog, nem volt olyan hangulatban, hogy efféle játékokat űzzön.
És ideje sem volt rá. Zeld úrnő gondoskodott róla, hogy új tanítványának minden szabad percét lefoglalja, ráadásul az Akadémia legtávolabbi pontjain adott neki feladatokat. Még az ebédjét is egyik tanára társaságában kellett elfogyasztania, ráadásul a papi protokollról tartott előadás elvette az étvágyát. Hozzá sem nyúlt az ételhez, pedig a kedvencét szolgálták fel: fűszeres, párolt csigát. Szó szerint rohannia kellett, hogy odaérjen az egyik óráról a másikra, és a nap végére egész halom varázstekercs és könyv lepte el a szobáját, amelyeket meg kell tanulnia a következő órára.
Liriel sosem rejtette véka alá nemtetszését, így most is Zeld úrnő szobájába viharzott, és ingerülten kifakadt.
Zeld néma csendben hallgatta végig a Baenre hercegnő panaszkodását, majd nyugodt hangon megszólalt.
– Az anyaúrnő utasított, fogy rekordidő alatt faragjak belőled főpapnőt. Így utasítottak – tette hozzá fenyegető hangon. – És téged is.
Liriel nem sokat fűzhetett hozzá ehhez, így felállt, hogy távozzon. Sejtette, hogy Zeld őt gyanítja a gonosz trükkök hátterében, és a tömérdek feladattal akarja lefoglalni, hogy ne maradjon ideje a trükkökre. Ha viszont valóban csak erről lett volna szó, akkor a családja és apja neve és híre észre térítette volna az öntelt úrnőt. Az utasítás viszont Triel Anyától érkezett, így nem tehetett ellene semmit.
Legyen hát, forrongott magában Liriel, miközben visszatrappolt könyvekkel telezsúfolt szobájába. „Még negyvenöt éves korom előtt főpapnő leszek. Beleszakadok persze, de a Baenre-ház legalább azzal az átkozott kígyófejű korbáccsal a kezemben hamvaszthat el!” – dühöngött elkeseredetten Liriel.
Mire visszaért a szálláshelyre, a legtöbb diák már aludt. A szobája zárva volt, és az ajtó érintetlennek tűnt, a jellegzetes trágyaszag azonban ott terjengett a folyosón. Azonnal tudta, hogy megint betörtek a szobájába.
Dühösen félrehajította a tekercseket és könyveket, és megvizsgálta a zárat. Chirank nem cserélte ki. Shaktinak csak a régi kulcsát kellett elővennie, hogy bejuthasson, a diákok ugyanis nem védhették mágikusan a szobájukat.
Liriel átkokat szórt az ostoba ogre fejére, majd a sajátjára, amiért ilyen gondatlan volt, és végül a nyavalyás könyvre is, amely egész éjszaka fenn tartotta. Felrántotta az ajtót, majd beviharzott, hogy felmérje a károkat.
A könyves szekrényén megkarcolták a zárat, mintha valaki fel akarta volna törni. A hajszálvékony pókháló azonban érintetlen maradt, amit a fiók mentén feszített ki.
Lehet, hogy Shakti járatos a mágiában, de még sokat kell tanulnia a zárfeltörés terén. A fiókban minden úgy volt, ahogy hagyta. Ez azonban nem nyugtatta meg eléggé, így elmondott egy varázslatot, mellyel felfedheti a mágia jelenlétét.
Halvány kék vonal rajzolódott ki az utazóruhája körül. Liriel kinyújtotta a karját, és megérintette: nem érzett semmit, de amint a keze áthaladt a fénykörön, a buborék halk pukkanással eloszlott, mint egy szappanbuborék. Vészjelzőként funkcionált, jelezte az alkotójának, ha valaki hozzáért a ruhákhoz.
Tehát ezen mesterkedett Shakti, bólogatott elismerően Liriel. A Hunzrin papnő el akarja kapni, amint kiszökik az Akadémiáról. Nem rossz, de ennél ügyesebbnek kell lennie, ha el akarja kapni őt!
Megvárta, amíg a kék fény teljesen eltűnt. Rengeteg mágikus tekercs és egyéb tárgy volt a szobában, és az éles fény már kezdte bántani érzékeny szemeit. Miután ismét jól látott, módszeresen átvizsgálta a szobát, hátha Shakti másvalamit is elrejtett.
Nagy nehezen megtalálta: egy ovális drágakő az egyik faliszőnyeg fodrai közé rejtve. Közönséges tejfehér kő volt kék foltokkal, de Liriel azonnal tudta, hogy mire szolgál. Többféle mágiát is magába tudott szívni, de a legtöbbször távoli síkok, vagy közeli ellenségek megfigyelésére használták. A kő minden kétséget kizáróan egy távolbalátó eszköz.
Liriel a tenyerébe szorította a követ, miközben próbálta kitalálni, hogy mi lenne a legjobb megoldás. Egy ilyen kő aktiválása bonyolult varázslatokat igényel, és Liriel azonnal felértékelte Shakti Hunzrint egy kicsit. Akár nemes ellenfél is lehetne, ha nem a harag vezetné állandóan, gondolkodott Liriel.
A gondolat gyökeret vert az agyában, és sötéten felkacagott. Ha Shakti el akarja kapni, amint kiszökik az Akadémiáról, ő boldogan áll elébe.
– Legyen hát. Kezdődjön a vadászat – mondta Liriel fennhangon.
Első lépésként sötétség gömböt eresztett a drágakőre, hogy elvakítsa a kíváncsi tekinteteket. Ez majd felkelti Shakti érdeklődését, és kezdetét veheti a játszma. Ezután gyorsan felvette az utazóruháját, és felszerelkezett a megfelelő fegyverekkel és varázslatokkal. A Gromphtól kapott kicsiny varázskönyvet az utazótáskája legtetejére tette. Mire végzett a terve is elkészült. Nem elég, hogy kiszökik az Akadémiáról, de még nemes bosszút is áll Shaktin.
A vállára terítette a piwafwiját, és kisurrant a folyosóra. A varázsköpeny láthatatlanná tette, mágikus csizmái pedig elnyelték léptei zaját. Amilyen gyorsan csak mert, a luxus szobák felé vette az irányt, ahol Arach-Tinilith úrnői laktak.
Az egyik tanár, egy újonnan kinevezett papnő a Faen Tlabbar-házból a szóbeszéd szerint családja buja természetét örökölte. Mod'Vensis úrnő csak ritkán hagyta ki a közeli varázslók és a harcosok akadémiájának férfi társaságát. Liriel úgy vélte, a legjobb hely, ahol elrejtheti a kémkövet, az egy Tlabbar nő hálószobája.
Ez viszont nem is olyan egyszerű. Belegondolt az elkövetkező órák eseményeibe, amitől új erőre kapott. A sötétség varázslat pár óráig kitart, és addig Shaktinak lesz ideje Zeld úrnő elé vinnie a kristálygömbjét, hogy leleplezze Lirielt. Az eléjük táruló kép azonban Shakti legvadabb rémálmát is felülmúlja majd.
Liriel kajánul elmosolyodott, amint maga elé képzelte Shakti képét, amint a papnő kárörvendő vigyora rémületté alakul. Nem irigyelte Shaktit, akinek meg kell majd magyaráznia, hogy miért, és hogyan tört be Mod'Vensis szobájába. Ehhez kevés lesz Shakti lassú észjárása.
Liriel ezzel a kéjes gondolattal kuporodott le a folyosón, és türelmesen várt. A Tlabbar papnő szobájának szokatlan csendje azt sejtette, hogy még nem kezdődött el a hancúrozás.
Nem sokkal később egy jóképű ifjú harcos jelent meg a folyosón, aki Mod'Vensis szobája felé lépdelt. Lirielnek hirtelen eszébe jutott egy pletyka, mely szerint a Tlabbar nők egy különleges varázsitallal bájolják el a férfiakat, akik teljesen eksztázisba jönnek, ha megkóstolják. Jó ötlet, ha valakinek nincs elég ideje vagy tehetsége, hogy természetes csáberejével hódítson. A közeledő férfi mozgása a pletykát látszott alátámasztani. A diszkréciónak semmi jelét nem mutatta, szemeiből kéjes vágy sütött.
A férfi megállt az ajtó előtt, és lekopogta a megbeszélt kódot. Liriel összébb húzta magán a köpenyét, nehogy a testéből kipárolgó hő elárulja a jelenlétét. Párszor megtornáztatta az ujjait, hogy életre keljenek, majd közelebb osont. Egy hobbit tolvaj szolgájától tanult, gyakorlott mozdulattal a férfi csizmaszárába rejtette a drágakövet. Az ajtó kinyílt, és egy kifestett, ékszerekkel telerakott mohó női kéz vágódott ki, majd berántotta a férfit a szobába.
Liriel végig elégedetten vigyorgott, miközben visszasietett a szobájába. Elővette Gromph varázskönyvét, és az asztalra tette. Izgatottan és vakmerően becsukta a szemét, majd rábökött egy varázslatra. Kinyitotta a szemét, és azonnal a szája elé kapta a kezét, hogy elnyomja a feltörő diadalüvöltést.
A felszínre megy.
Kimondta a varázsszót, amely megnyitja a Kharza-kzad tornyába vezető kaput. Türelmetlenül átugrott rajta, és a Xorlarrin Varázstorony egyik kényelmes kanapéján landolt. Kharza nem volt a szobában, de Liriel hallotta a varázsló lágy horkolását, és követni kezdte a hangot.
Nem minden sötételf aludt az emberekre jellemző módon, de Kharza igen. Néhányan még mindig a szendergést, az éber meditációt részesítették előnyben, azonban a számuk minden újabb eltelt évszázaddal csökkent. A sötételfek egyre kevésbé találták meg lelkük nyugalmát, így szükségük volt az igazi alvásra, mely jótékony feledést bocsátott rájuk.
Ez kapóra jött Lirielnek, ugyanis könnyebb egy horkoló embert becserkészni, mint valakit, aki csak éberen meditál.
Hamar megtalálta a hálószobát, és mentora ágyára ugrott. A férfira térdelt, megragadta a pizsamáját, és hevesen megrázta. Kharza ziláltan, köpködve riadt fel természetellenes álmából, és azonnal a fegyverei után nyúlt.
Liriel ismét megrázta, és a férfi végre felismerte támadóját. Az arcára kiült kezdeti rémületet harag váltotta fel.
– Mennyi az idő? – kérdezte a nő.
A varázsló barátságtalanul felhorkant.
– A adott körülmények között, nem gondolod, hogy nekem kellene ezt megkérdeznem?
Liriel ismét csak hevesen megrázta.
– Nem itt, hanem a felszínen. Mennyi az idő odafent? Mikor kel és mikor nyugszik a nap a Narbondel szerint?
Rémület és értelem csillant egyszerre Kharza szemében.
– Felmész? Minek?
– Hívd vadászatnak – felelte flegmán a lány, majd legördült az ágyról, és csípőre tett kézzel felegyenesedett. – Nem akarsz segíteni?
A varázsló megpróbált terelni.
– Azonnal vissza kellene, hogy küldjelek Arach-Tinilithbe – motyogta, miközben felvett egy hálóköntöst, és követte a tanítványát a dolgozó szobájába. Biztosította Lirielt, hogy Fent este van, majd együtt átvették a varázslat szavait és mozdulatait.
– Egyvalamihez ragaszkodom – emelte fel a hangját Kharza. – Olyan kaput nyiss, amely más sötételfek közelében nyílik. A Fény Birodalma rengeteg olyan veszélyt rejt, amiről még csak nem is hallottál. Más sötételfek társaságában nagyobb biztonságban leszel.
– Valóban? – gúnyolódott Liriel. – Ezt eddig még sosem tapasztaltam.
Kharza nem ellenkezett Liriellel, de azért hozzá tette.
– Igazad van, de a Baenre-ház jelvényével a köpenyeden, és a nem elhanyagolható mágikus erőd birtokában bármelyik fosztogató banda vagy kereskedő csapat, aki már hallott Menzoberranzanról, szívesen látna. Velük mégis nagyobb biztonságban lennél.
Liriel vonakodva bár, de beleegyezett. Eddig minden kalandját egyedül teljesítette, és nem akarta, hogy valami idegenek elrontsák az örömét, amikor életében először megpillantja a Fény Birodalmát. Azonban már alig bírta türtőztetni magát, így nem sokat rágódott a dolgon. Megidézte a mágikus kaput, majd átlépett rajta.
Azonnal egy vadul örvénylő csatornában találta magát, amely kívül esett a téren és időn. Zuhanni kezdett. Az egész olyan volt, mint a vadvízi csónakázás, csak itt nem volt víz, nem voltak sziklák, és a szél sem kapott bele hosszú fehér hajába. Csodás és rémisztő volt egyben. És túl hamar véget ért. Egyszer csak azon kapta magát, hogy térdel. A feje zsongott, a gyomra háborút vívott a vacsorával a bennmaradásért, kezeivel valami nyirkos zöldséget markolászott.
– Zöld páfrány – ismerte fel hirtelen a növényt. – Milyen furcsa.
A mágikus utazás követő rosszullét azonnal elillant, és talpra kecmergett. Szemeit gondosan eltakarta a kezével, és lassan az égnek emelte a tekintetét.
Égbolt! A távolbalátó mágikus tál nem készíthette fel erre a látványra. A végtelen sötét mennyezetre, mely oly fényesen ragyogott, mint a fekete zafír a sötételfek kedvenc drágaköve. Amint újból és újból felnézett az égre, valami elszabadult, és szárnyra kapott a lelkében.
És ekkor meglátta a fényeket! A legnagyobb és a legfényesebb biztosan a hold, ahogy Kharza nevezte. Kerek volt és fényes, és épphogy csak kibukkant a távoli hegyek mögül. A zafír égboltot ezernyi apróbb fényfolt tarkította. Liriel érzékeny szemeinek nem csupán fehéren, de sárgán, rózsaszínen és kéken is ragyogtak a csillagok. Ha ez az éjszaka, akkor vajon milyen vakító világosságot hozhat a hajnal?!
És a levegő! A levegő itt élt, körbevette és nyaldosta a testét, miközben tucatnyi zöld illatot sodort felé. Hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy levesse minden ruháját, és engedje, hogy a levegő megsimogassa minden egyes porcikáját.
A szél azonban legalább annyira csábító hangokat sodort éles füleibe. Egy ismeretlen madár mély, elnyújtott hívását hallotta, melyet elnyomott egy rekedtes, krákogó hang, olyasmi, mint Kharza horkolása. Közelebb lopódzott a krákogó hanghoz, a furcsa, zöld páfrányok mezejében. Egy kis tóhoz ért, amelyben apró zöld lények brekegtek hatalmas zöld leveleken üldögélve. A víz felszínén lebegő fura állatok leginkább apró, dagadt gyíkokra emlékeztették Lirielt, aki percekig lenyűgözve hallgatta az éneküket. Mélysötétben nem énekeltek a gyíkok.
A tó mögött sűrű erdő húzódott. Liriel a Mélysötétben itt-ott növő gombaligetekhez tudta hasonlítani leginkább. Ebben a ligetben azonban nem gombák nőttek, hanem hatalmas, zöld növények. Az egyik könyvében már látott hozzájuk hasonló durva rajzokat, amelyek egy mesét illusztráltak. „Yggsdrasil Fája” volt a címe. Akkor ezek biztosan fák.
Liriel gyorsan megkerülte a tavat, hogy közelebbről is szemügyre vegyen egy fát. Megérintette a növény durva bőrét, majd letépte és szétmorzsolta az egyik levelét, hogy megérezze az illatát.
Amerre csak nézett, mindenhol zöldet látott, világos, élénk zöldet, mely csak úgy ragyogott a felkelő hold fényében. A mágikus távolbalátó tál képe erre sem tudta felkészíteni. Mélysötétben a zöld volt az egyik legritkább szín, itt viszont annyi árnyalatát látta egyszerre, hogy a zöld megnevezés önmagában már nem is fedte az apró eltéréseket. Egyre mélyebbre fúrta magát az erdőbe, miközben minden fát megérintett, minden illatot magába szívott, minden hangot elnyelt.
Egyszer csak megpillantott egy ismerős tárgyat, és diadalittasan hajolt le, hogy felvegye.
Egy makk volt az, legújabb könyvének kedvelt motívuma. Felállt, és jól megnézte a fölé tornyosuló fát. Igen, ez az a forma. Akkor ez bizonyára egy tölgyfa, amit a könyvek oly gyakran emlegetnek az ősi rus rúnamágiával kapcsolatban.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve Liriel a tölgyfa hívogató karjaiba vetette magát, és olyan magasra kúszott, amennyire csak tudott. Talált egy megfelelő helyet, nekidőlt a törzsnek és körbekémlelt. Megkereste a kis tavat, majd a távoli dombok irányába nézett. Csodálatos teremtmény ez a fa. Kezdte megérteni, hogy miért használják a gyógyításban a tölgyfa erejét. Valami lehengerlő misztikum lengte körül, amelyet Mélysötét egyetlen növényével szemben sem érzett. Még a legnagyobb gombák körül sem. Hirtelen a mikonídák, a sötételfeknél valamivel magasabb gombaemberek jutottak az eszébe. Vajon miféle falények lakhatják ezt a varázslatos erdőt?
Ekkor füst, és sülő hús illata csapta meg az orrát. Már teljesen elfeledkezett Kharza figyelmeztetéséről, hogy egy sötételf tábor közelében nyisson kaput. Az illatok bizonyára onnan jönnek.
Tudta, hogy jobb, ha mielőbb megmutatja magát a sötételfeknek, mielőtt még ők vennék észre őt, és egyből támadásba lendülnének. Ugyanakkor a sülő hús illata önmagában még nem bizonyítja, hogy fajtársaira akadt. A sötételfek gyakran nyersen eszik a húst. Nem repesett a gondolattól, hogy esetleg egy ember csapatba, vagy ami még rosszabb, egy tünde táborba botlik.
Ekkor megszólaltak a hangszerek, és Liriel azonnal tudta, hogy a varázslat jól működött. A kísérteties és bonyolult dallamok ismerősen csengtek. Bár a síp tiszta, ezüstös hangját nem ismerte, a dallam kétségkívül sötételf eredetű volt.
Liriel lemászott a fáról, és a rikító zöld növényzetben közelebb merészkedett a hívogató hangforráshoz. Egy erdei-üreg – egy fákkal körülvett, nyílt terület – széléhez ért, ahol azonnal megtorpant.
Húsz sötételf nő ugrándozott és táncolt egy tábortűz körül, és négy másik ült kicsivel hátrébb: ezüst furulyákon, és kicsiny dobokon játszottak. Kivétel nélkül magasak voltak, hosszú, fedetlen combjaikon megfeszültek az izmok. Hosszú, fehér hajuk magába szívta, és fogva tartotta a tűz fényét. Magas termetüktől eltekintve ugyanolyanok voltak, mint a menzoberranzani nők: karcsúak, egzotikusak és fájdalmasan gyönyörűek. Hírből sem ismerték a szemérmességet: hiányos, fátyolszerű ruhájuk átlátszó füstként kavargott a lábaik körül.
A legmagasabb nő egyszer csak kivált a táncolók közül, és hívogatón a bokrokban lapuló Liriel felé tárta a karját.
– Csatlakozz hozzánk, nővérem – hívta a sőtételfek saját nyelvén.
Épphogy kimondta a szavakat, máris visszatért a táncolók közé. Liriel először el akart illanni, azonban valami visszatartotta. Ha nő beszélgetni akart volna vele, akkor nagyobb bajban lenne. Ezek a sötételfek csak táncolni akarnak. Egy percnyi belső vívódás után Liriel j úgy döntött, hogy csatlakozik a holdfényben, eksztázisban táncolókhoz.
Gyorsan ledobálta a páncélingét, és a fegyvereit. Ha valaki felfegyverkezve táncolt, az nem csak sértésnek számított a sötételf társadalomban, de veszélyes is volt. A vadul ugráló és pörgő táncolók bármelyikét súlyosan megsebesítheti egy kispengéjű tőr is, ezért a törvény és a hagyományok szerint a fegyvereket mindig a tánckörön kívül hagyják. És bár a fegyvereit letette, a mágikus ereje vele maradt. Elég biztonságban érezte magát.
A hold lassan felkúszott az égen, hosszú árnyékokat vetve a tisztásra. A zene váratlanul elhallgatott, és befejeződött a tánc. A magas nő, aki kihívta az erdőből, előrelépett, és letérdelt előtte, ami Menzoberranzanban a megadás jele. Mivel Liriel egyedül volt, míg a térdelő nőt húsz másik vette körül, a mozdulatot a béke és a barátság jeleként értelmezte. A Baenre hány a maga módján fejezte ki békés szándékait: mindkét karját előrenyújtotta, tenyérrel felfelé, hogy jelezze, nincs nála fegyver.
Az idegen nő felállt, és elmosolyodott.
– Ysolde Valedorn a nevem. Ők a barátaim, és papnő társaim. A tüzünk a tiéd is, amennyiben meg akarod osztani velünk. Honnan érkeztél, ha szabad kérdeznem?
Furcsa viselkedés volt ez egy papnőtől, de Liriel nem firtatta.
– Liriel vagyok a Baenre-házból, Menzoberranzan Első Házából.
A mondat szinte minden esetben félelmet és tiszteletet váltott ki. Ysolde arcán azonban valami megfoghatatlan ránc szaladt át – szánalom talán?
– Hosszú utat tettél meg – jegyezte meg a nő. – Leülnél közénk, és megosztanád velünk a vacsoránkat?
Liriel a tábortűzre pillantott. Az egyik nő játszani kezdett egy hárfán. Ismerte a hangszert, bár elég ritkán használták Mélysötétben. A többiek könnyeden nevetgéltek, és körbe adogatták a sült hússzeleteket. Kellemes, nyugodt légkör vette körül az idegen, de barátságos sötételfeket.
– Maradok – döntötte el hirtelen, majd gyorsan hozzá tette. – természetesen fizetek az élelemért.
Ysolde elmosolyodott, és megrázta a fejét.
– Erre semmi szükség. Istenünk kegyelméből megosztjuk az utazókkal, amink van.
– Ez elég új keletű szokás számomra – mondta döbbenten Liriel, miközben követte a tűzhöz a magas nőt. –, de hát még csak nemrég kerültem az Akadémiára.
Az egyik sötételf, Ysolde alacsonyabb, karcsúbb mása felkapta a fejét.
– Csak nem Arach-Tinilithbe?
Liriel bólintott, és elfogadott egy nyársat hússal, és gombával.
– Ismered?
Az elfek összenéztek.
– Már hallottunk. Menzoberranzanról. – kezdte óvatosan az egyikük. Liriel érezte, hogy alig várják, hogy kifaggathassák, de Ysolde némán türelemre intette őket.
– Köszönjük, hogy csatlakoztál a szertartáshoz – vette át a szót a magas nő. – Egy idegen különös adomány az istenünknek.
A félelem fagyos marka ragadta meg Liriel torkát, és majdnem felköhögte az első falarot. A rátörő hitetlenkedést azonnali harag váltotta fel. Eldobta a nyársat, és talpra ugrott.
– Bár nem tartozom közétek, hogy merészeltek felajánlani egy Baenre nőt Llothnak?! Az áldozati tőr, amit rám emeltetek, ellenetek fordul!
A sötételfek tátott szájjal bámultak rá, majd Liriel legnagyobb döbbenetére hangos nevetésben törtek ki.
Ysolde felállt, és Liriel vállára tette a kezét.
– Mi nem a Pók Királynőt követjük. A mi istennőnk Eilistraee, a Sötét Szűz, a dal és kardvívás istene. A tánc, amibe bekapcsolódtál egy rituálé, mellyel előtte tisztelegtünk.
Most Lirielen volt a meglepődés sora. Menzoberranzanban a rituálék mindig valamilyen áldozatot jelentettek. Imákat és himnuszokat zengtek Lloth tiszteletére, de a tánc szigorúan társadalmi esemény volt. A gondolat, hogy tánccal tisztelegjen az istene előtt, teljességgel lenyűgözte Lirielt.
Még ennél is döbbenetesebb volt, hogy a sötételfek más istent tiszteltek, és nem a Pók Királynőt. Ezzel Liriel el is jutott a legelemibb és legnyugtalanítóbb kérdéshez: léteznek más istenek is?
Mielőtt Ysolde folytathatta volna, felhangzott egy távoli, ismeretlen hangszer hangja. Valahonnan a hegyek felől érkezett. Valamilyen fújós hangszer lehetett. Mély, vadászatra hívó hangja volt, amilyet Liriel még sosem hallott korábban. A sötételfek mozdulatlanná dermedtek, és feszülten hallgatták az üzenetet.
– Mi ez? – kérdezte Liriel.
– Eilistraee vadászkürtje. – felelte Ysolde. Hangját suttogóra fogta, arca megfeszült. A vadászkürt ismét felharsant, ezúttal egy egyszerű dallamot játszva.
A sötételfek azonnal mozgásba lendültek. Levetették áttetsző tunikájukat, és felvették az utazó nadrágjukat és csizmájukat, majd csuklyás köpenyt terítettek a vállukra. Felcsatolták élesen csillogó pengéiket, hatalmas hosszú íjaikat, melyek jóval hosszabbak voltak a Menzoberranzanban megszokott kis, mérgező nyílpuskáknál, a hátukra vetették, majd felszíjazták a hosszú, ezüsthegyű nyílvesszőket rejtő tegezeket. Egyikük kioltotta a tüzet, egy másik pedig összeszedte a levetett táncruhákat. Szemük izzani kezdtek, amint a közelgő harcra készülődtek.
Izgalmuk átragadt Lirielre is, aki egyre nagyobb érdeklődéssel, és irigységgel nézte őket. Ezek a sötételfek valami nagy kalandra készülnek, itt, a szabad ég alatt.
– Mi történt? Hová mentek?
– A vadászkürt azt jelezte, hogy valakinek a közelben a segítségünkre van szüksége. – magyarázta Ysolde, miközben a tegezét próbálta a hátára szíjazni, majd hirtelen abba hagyta, és Lirielre nézett. – Harc készül. Ha jönni akarsz, örömmel látunk még egy kardot a sorainkban.
Lirielt egy pillanatra elragadta a hév. Felizgatták ezek a sötételfek, akik annyira különböznek mindenkitől, akit eddig ismert, és a vadászat hívogató szavát is tisztán hallotta a lelkében. De vajon nem bántaná-e meg Llotht, ha eleget tenne a felkapaszkodott Eilistraee hívószavának? Ha a Pók Királynő ellen fordul, nem lesz maradása Menzoberranzanban, akár Baenre akár nem.
Ysolde kiolvasta a választ Liriel tétova tekintetéből, és megértően rámosolygott.
– Talán jobb is így. Nem érted, hogy mire készülünk, és milyen ellenség vár ránk. De ne feledd, hogy megillet egy hely itt, a Fény Birodalmában. Bármikor csatlakozhatsz hozzánk, ha kedved tartja. Kalandozhatsz a tűző nap alatt, és táncolhatsz a holdsugarak fényében.
Ezzel a sötételfek beleolvadtak az erdő árnyaiba, olyan némán és kecsesen, mint Mélysötét képzett járőrei.
Liriel percekig néma csendben állt a tisztáson. Nagyokat szippantott a metsző éjszakai levegőből, és hagyta, hogy az enyhe szellő lehűtse forró nyakát. Lehet, hogy egyszer visszatér ide, hogy tanuljon, és figyeljen. Bár lenyűgözőnek találta a papnőket, nem mondana le saját istenéről, hogy csatlakozzon hozzájuk, és nem telepedne le ebben az elhagyatott erdei-üregben. Ha valaha hosszabb időre visszatér a felszínre, akkor azt valamilyen nagyszabású küldetés érdekében teszi majd.
Az ötlet hirtelen jött, és legalább annyira csábító volt, mint amennyire elképzelhetetlen. Gyorsan el is hessegette, majd összeszedte a holmiját, és felkészült a visszatérésre.
Nehezebb lesz visszatérni a Xorlarrin Varázstoronyba, mint ahogy ide eljutott. A varázslat, bár nagy erejű, csak az egyik irányba működött. Kapuk egész sorozatát kell megnyitnia ahhoz, hogy visszatérhessen. Mélysötétben kockázatos és teljességgel kiszámíthatatlan a mágikus utazás. Az erős mágikus kisugárzású helyek, mint amilyen Zz'Pzora barlangja is, eltorzíthatják a varázslatokat, és távoli helyre repíthetik az utazót.
Liriel kinyitotta a varázskönyvet, és kikereste az első varázslatot. Kharza azt mondta neki, hogy ez a varázslat a Döglött Sárkány Verme közelébe nyit kaput, ami hat-hét napi járóföldre fekszik Menzoberranzantól, egy felszín közeli barlanglabirintus szomszédságában. Könnyen megközelíthető mágikus úton, mert elég nyitott, és nincs mágikus kisugárzása. Onnan már könnyedén találhat egy célterületet a város közelében, ahová kaput nyithat. Az utolsó varázslat volt a legbonyolultabb, és egy csapdát is magában rejtett azok ellen, akik Kharza-kzad engedélye nélkül próbáltak meg bejutni a toronyba.
Liriel gyorsan elmormolta a varázsszavakat, mire kellemes sötétség burkolta be. Megnyugodva nézett végig az ismerős Mélysötét félelmetes járatain, és üregein. Legyen bár jó vagy rossz, otthon volt.
Hirtelen hátborzongató, metsző visítás hangzott fel valahonnan a járat belsejéből. Újabb és újabb hangok csatlakoztak a vijjogók lüktető kórusához. Liriel háta mögött valami válaszolt a hívásra. Megpördült, kezét rövidkardja markolatára csúsztatta, pont, amikor két fényes csík csapott le rá. A jellegzetes ibolyaszín, a ragyogó ametiszt színe, csak egyvalamit jelenthetett: ördögdenevér.
Liriel hasra vágta magát, és oldalra gurult. Egy nagy test suhant el felette, elég közel ahhoz, hogy tisztán érezze a süvítő levegő érintését. A felszíni csillagfényes éjszakától még mindig káprázó szemei azonnal átálltak infravörös tartományra. Az ördögdenevér, más néven éji vadász, denevérszerű, bársonyos fekete szárnyakon suhant. Hosszúkás, vékony, patkányszerű feje volt, borotvaéles tüskékben végződő ostorszerű farka, és hajlott, sárkányszarvszerű fülei. A kétméteres fesztávú éji vadász volt Mélysötét egyik legveszélyesebb denevére. Liriel lekuporodott, kézbe vett pár hajító tőrt, és várta a szörny következő támadását.
A rohan elmaradt, viszont csatazaj visszhangzott a sziklák között. Tompa ütések zaja, és köröző denevérek suhogása szűrődött be az egyik közeli üregből. A hangok alapján ítélve tíz éji vadász lehet, egy egész vadászfalka. Általában csak apró állatokat támadtak meg, de bármit is választottak ezúttal, alaposan meg kell küzdeniük vele.
Ha Liriel igazán élvezett valamit, akkor az a jó harc. Előrántotta a fegyvereit, és megindult a hangok irányába.
Halvány fény köszöntötte egy éles forduló után. Egy különleges gombafaj foszforeszkált irritáló ibolyaszínnel. A fény egyre erősödött, amint közeledett a járat végéhez, és lassan már a csillagfényes éjszakához hasonló fényárban úszott a folyosó. A hangok is felerősödtek, különösen a láthatatlan fegyver kaszaboló hangja, és a dühös denevérszörnyek fájdalmas rikoltásai.
Ezt érdemes lesz megnézni, lelkendezett Liriel, majd óvatosan lecsúszott egy meredeken kanyarodó járaton.
Az üreg bejáratához jutott. Hatalmas cseppkövek nőttek ki a talajból, és lógtak alá a mennyezetről, melyek helyenként össze is értek. Az éji vadászok azonban lenyűgöző kecsességgel manővereztek a természetes akadályok között. Az összes szörny sebzett volt már, egyeseknek hiányzott a farka, és egyikük törött szárnyakkal vergődött a cseppkövek tövében. A szörnyek ellenfelét azonban továbbra sem látta.
Lekuporodott egy szikla mögé, és óvatosan arrébb osont, hogy jobban lásson. A látvány túltett az éjszaka minden addigi csodáján.
A halálos éji vadászok ellensége nem volt egyéb, mint egy egyszerű ember férfi.

 

 

Kilencedik fejezet
A kincsvadász

Egyszer már látott korábban embert, a piacon. Néhány elvetemült és elkeseredett példány lemerészkedett Mélysötétbe, de a legtöbb sötételfhez hasonlóan Liriel is élősködő férgeknek tekintette őket, és nem igazán foglalkozott velük. Ilyen közelről azonban még egyet sem látott. Érdeklődve kúszott közelebb.
A harcos fiatal férfi volt, emberi időszámítás szerint egyidősek lehettek. Úgy egy fejjel magasabb volt nála, és erősebb testalkatú, mint bármelyik sötételf. Leginkább egy hórihorgas törpe harcosra hasonlított, viszont álla csupasz volt, finom vonásai egész kellemessé tették a külsejét. Lirielt különösen a halványkék topázként villogó szemei nyűgözték le. Rövidre vágott sötét haja volt, és hófehér bőre, mely szinte világított a halványan megvilágított barlangban. Külleme pont ellentétes volt Lirielével: világos volt ott, ahol ő sötét, mintha a kifordított tükörképét látta volna.
Nem is beszélve a megdöbbentően furcsa harcmodorról, ahogy küzdött. Megragadta az egyik ördögdenevér farkát, és kegyetlenül osztotta egy bunkósbottal. Alkalmi pajzsnak is hasznosnak bizonyult, ugyanis a szerencsétlen szörnnyel védte ki a többiek támadásait. A fogságba esett denevér meg sem próbált harcolni, minden erejével a szabadulásán fáradozott. A látvány elég mókás volt, és Liriel halkan felkuncogott.
Az egyik denevér meghallotta, és azonnal rárontott. Keskeny szemeiből gyilkos tűz sütött, amint befogta új, kisebb célpontját.
Liriel azonnal talpra szökkent, egy-egy tőrrel a kezeiben. Egyszerre hajította el őket. A tőrök halálos pontossággal fúródtak az ördögdenevér szemeibe. A lény a sziklafalnak csapódott, és élettelenül zuhant a földre.
A sötételf időközben előrántotta másik fegyverét, egy bőrből, és vékony kötélből készült parittyát. Lehajolt, és felmarkolt pár kisebb szikladarabot. Betöltötte a parittyába, és erősen meglengette. A fegyver éles süvítéssel szelte a levegőt, majd Liriel útjára engedte a köveket, melyek egy tűzgolyó sebességéve repültek a harcossal küzdő éjvadász felé.
Az éles kövek pont a szemei között kapták el az ördögdenevért. A szörny előrebukott. A harcos megpróbálta eltolni magától, de az óriási denevér túl nehéznek bizonyult, és maga alá temette a férfit. A bunkósbot kiesett a kezéből, és odébb gurult. A harcos valahogy felemelte a lény szárnyát, és kimászott alóla. Tekintete találkozott Liriel érdeklődő, kíváncsi tekintetével, és topázkék szemei elkerekedtek. Előrántotta a hátára szíjazott hatalmas sötét pengéjű kardját, és védőállásba helyezkedett. Annyira belefeledkezett a sötételf látványába, hogy észre sem vette a maradék ördögdenevért, amelyek időközben minden oldalról körbevették.
Liriel figyelmeztetően kinyújtotta a karját.
– Mögötted! – kiáltotta a sötételfek saját nyelvén.
A férfi habozott. Tatán nem értette a szavakat, de az is lehet, hogy nem akart hátat fordítani egy sötételfnek. Liriel villámgyorsan elmondott egy varázslatot, és az emberre mutatott: abban a pillanatban mágikus tűzcsóva csapott ki a tenyeréből.
A harcos lehasalt és kigurult Liriel tűzlabdájának útjából. Elég gyors is tud lenni, ha akar, állapította meg Liriel. Csak hogy alátámassza a nő gondolatát, azonnal felpattant, és még látta, amint a tűzlabda szétzilálja a támadó denevérek sorait.
Az egyik szörny oldalra fordult, így a mágikus tűzlabda telibe találta a mögötte repülő társát. Az ütközés ereje hátravetette a denevért, hatalmas szárnyai pajzsként összecsukódtak előtte. Liriel nem elégedett meg ennyivel, elővette a hajító tőreit, és tűz alá vette a szörnyet. Három tőr mélyedt az áldozat szívébe és szemeibe.
A harcos köszönetképpen biccentett, majd felemelte hatalmas kardját, hogy hárítsa az utolsó életben maradt ördögdenevér csapását. A szörny leírt egy kört a barlangban, és megcélozta a férfit. Az ember maga elé emelte a kardot, hogy védje a támadást.
Ennyi, gondolta csalódottan Liriel. A harcnak vége. Ő pontosan tudta, amit a férfi nem: a denevér igazi fegyvere a farka, azzal fog támadni. A szörny hosszú farka hátrahajlott, készen rá, hogy a harcosba fecskendezze halálos mérgét. Semmilyen hajítófegyvere nem maradt, amivel megállíthatná.
A harcos felrántotta a kardját. A nehéz penge eltérítette a denevér útját. Ezután elengedte a fegyvert és ügyesen elkapta a gyilkos farkat, pont a méreghegy alatt.
– Most mi lesz? – dünnyögte maga elé Liriel. Az ember ügyesen hárította a támadást, viszont nem maradt fegyvere, amivel kivégezhetné a szörnyet.
A sötételf legnagyobb döbbenetére, a férfi elkezdte pörgetni a denevért, mint valami hatalmas parittyát. Nem rossz védekezés. A pörgéssel távol tudja tartani magától a szörnyet, de nem tud átmenni támadásba. Az ereje előbb-utóbb elfogy, és annyira nem tudja megpörgetni az óriási denevért, hogy szörnyet haljon. Egy ogre talán képes lenne rá, ha elég okos lenne hozzá, ez az ember harcos viszont nem elég erős. Ha elengedi a szörnyet, az egyszerűen odébb repül majd.
Hacsak...
Egy homályos terv kezdett körvonalazódni Liriel agyában. Kizárta a elméjéből a csata hangjait, és gondolatban visszatért utolsó szabad menzoberranzani éjszakájához. Becsukta a szemét, és felidézte a nedeirra lüktető hangjait, és villogó tündefényeit. A tánc közbeni eksztázisban nem foglalkozott a tánctér felett lebegő varázslóval, aki cikázó ujjmozdulatokkal gyorsította fel a táncosok mozgását. Nem foglalkozott vele, de látta, és most emlékezett rá.
Kinyitotta a szemét, és lemásolta a kézmozdulatokat. Azonnal kék tündefény burkolta be a harcost és a denevért. Megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor a sebesség kezdte magával ragadni a férfit.
Liriel elővette a rövidkardját, és olyan közel lépdelt, amennyire csak mert. Két kézzel markolta a fegyvert, és várta a megfelelő pillanatot.
A sötételf varázslat átvette az irányítást az ember felett, és egyre gyorsabban mozgatta a karjait.
A kék tündefényben izzó denevér homályos fénycsóvát kezdett húzni maga után, amikor már elérte a kellő sebességet. Kísérteties sikolyát elnyelte a süvítő szél zaja. Itt az idő, gondolta Liriel, és felszúrt a kardjával.
Az ütközés ereje majdnem kitépte mindkét karját, de a penge elkapta és elmetszette a denevér ínszalagjait és csontjait, és majdnem lemetszette a gyilkos farkat. A vad pörgés megszakadt, és a szörny nagy erővel a falnak csapódott, ahol szétloccsant, mint egy dagadt pók. A férfi is elrepült, az ellenkező irányba. Jó néhányat pördült a földön, míg végül egy cseppkő tövében megállt. Mozdulatlanul feküdt. Meghalt, de lehet, hogy csak elájult, gondolta Liriel.
A sötételf nő eltette a kardját, majd megközelítette a fekvő alakot. Eltelt pár perc, a férfi azonban nem mozdult. Lassan aggódni kezdett, ezért lehajolt, hogy közelebbről is szentügyre vegye az embert. Óvatosan kinyújtotta a karját, hogy megérintse a fakó arcot.
A férfi keze villámként kivágódott, és erősen megragadta a csuklóját. Liriel hátraugrott, de a harcos szorosan tartotta, és nem engedte. Szabad kezével a tőréért nyúlt, és szemét a férfi kidagadt nyaki ütőerére tapasztotta. Egyetlen gyors vágás, és máris szabad.
– Köszönöm, ifjú hölgy – szólalt meg a férfi kivételesen kellemes, mély hangon. Kék szemei még döbbenetesebbek voltak ebből a közelségből. – Ha nincs a mágiád, elintézett volna az a szörnyeteg. A hazámban azt tartják, hogy csak egy bolond ragadja meg a hópárducot a farkánál. – ekkor a nő bebörtönzött karjára, és a másik kezében szorongatott tőrre pillantott. Fanyar mosoly szelte át az arcát. – Ha valóban így van, akkor én kétszeresen is bolond vagyok.
Közös nyelven beszélt, a kereskedők kedvelt nyelvén. Hasonlított a goblinok nyelvére, így Liriel szinte mindent megértett, és meg is értette magát. Megörült, hogy beszélni tud az idegen harcossal, és izgalmában megfeledkezett róla, hogy meg akarja ölni.
– Honnan tudtad, hogy fog támadni az ördögdenevér? – kérdezte Liriel.
A férfi kék szemei elkerekedetek a váratlan kérdés hallatán.
– Az álsárkányok is így támadnak. – felelte a férfi.
– Álsárkányok?
– Olyanok, mint a kis méretű sárkányok, méreghegyű farokkal.
Liriel tudta, hogy mik azok a sárkányok, így el tudta képzelni a különös felszíni lényt.
– És a kardod – bökött rá a pár méterrel arrébb heverő hatalmas, tompa pengére. – Miért használsz ilyen fegyvert? Mire jó egy életlen kard?
A férfi ismét elmosolyodott.
– Látod, hogy milyen nagy és nehéz? A legtöbbször ebbe kapaszkodok. Ha éles lenne, akkor jól összevágtam volna magam, amikor az előbb eldobtam. Nem gondolod, kicsi holló?
Liriel tudta, hogy mi az a holló. Egyes varázslók familiárisnak tartják őket. Gyönyörű és álnok madarak. Az összehasonlítás hízelgő volt, és tetszett Lirielnek, a férfi ostoba válasza viszont már nem.
Amennyire fogva tartott csuklójától tellett hátra hajolt, és alaposan végigmérte a különös idegent. Egy magányos ember Mélysötét járataiban. Vagy roppant erő birtokosa, vagy teljesen őrült, vagy ő a legostobább szerzet, akit valaha is látott.
– Mi dolgod itt? – kérdezte nyíltan a nő.
A férfi kivárt a válasszal. Mélyen a sötételf szemébe nézett, és jól meggondolta minden egyes szavát.
– A hazámban az a szokás, hogy a fiatal férfiak dajemmára mennek. A dajemma nagy utazást jelent. Távoli vidékekre megyünk, hogy több mindent tanuljunk meg a világról.
– Dajemma. – ismételte el Liriel. Mily csodás és nemes gondolat, hogy az idősebbek egy igazi nagy kalandra küldik a fiatalokat. Önkéntelenül is összehasonlította a gondolatot a zárkózott és ellenséges, sőt idegengyűlölő Menzoberranzan eszméivel. Hirtelen fájó irigység és elégedetlenség tört rá.
Hamar félresöpörte a kellemetlen gondolatot, és ismét a férfira koncentrált. Nagyon is megértette az ember lelkében lobogó csillapíthatatlan kalandvágyat, de sehogy sem értette, hogy miért választja valaki Mélysötétet. Kell lennie valaminek a háttérben. Talán valami sötét titok, amit valószínűleg nem akar majd megosztani vele. Ez esetben majd egyszerűen kilopja az elméjéből.
Már a legfiatalabb papnövendékek is képesek gondolatolvasó varázslatok elmondására. Semmi mást nem kell tennie, csak megérinteni Lloth szent szimbólumát. Egyik kezét azonban fogva tartotta a férfi, míg a másikban a tőrét szorongatta. Patthelyzet. Hirtelen egy kép villant az agyába, amint két agyszívó egymásnak feszül, miközben próbálják átvenni az irányítást a másik felett. Valahogy fel kellett borítani az egyensúlyt, így Liriel egy újabb fegyverhez nyúlt.
Elővette legcsábosabb mosolyát, és a férfira villantotta.
– Gondolom, még egy hópárduc is, bármi legyen is az, elég okos, hogy észrevegye, mikor ér véget a harc. Engedj el, és elteszem a tőrt – dorombolta. –, utána beszélgethetünk.
A férfi őszinte csodálattal bámult rá, de tekintete továbbra is éber maradt. Egyszer csak megrántotta a vállát, és elengedte a nőt.
– Mért is ne. Ugyan miért segítettél volna a harcban, ha utána ellenem fordulsz?
Tényleg miért? – gondolta cinikusan Liriel. Az ember harcosnak még nagyon sokat kell tanulnia a sötételfekről. Ugyanakkor ő maga is sokat meg akar tudnia az emberekről, és még sosem adódott ilyen remek lehetősége rá. Lassan hátrálni kezdett, amíg a harcos kartávolságán kívülre nem ért. Csak akkor tette el a tőrét.
Liriel a ruhája alatt megérintette Lloth szimbólumát, és némán elmormolta a varázslat szavait. Lloth vele volt, és erővel töltötte meg. Belátott a férfi agyába, mintha egy nyitott könyvet olvasna. Egy vékony láncon függő apró arany tőr képe rajzolódott ki a szeme előtt.
Kincsvadász, gondolta undorral Liriel, és azonnal leértékelte az ember erényeit. Egy nyavalyás aranyfüggő miatt merészkedett le Mélysötétbe. Érdekes lenne magánál tartani egy rövid ideig.
Bebizonyította, hogy erős és bátor. Liriel még az alacsonyabb rendű teremtményekben is értékelte ezt a két tulajdonságot. Bizonyára sok érdekességet mesélhetne neki a felszíni világról. Érdekes lenne magánál tartani egy rövid ideig.
Liriel általában a pillanat hevében döntött. Kihúzta magát, arcát királyi pózban felszegte.
– Épp visszafelé tartok a városomba. Velem jössz – utasította a férfit.
Liriel agya lázasan forgott, miközben beszélt. A férfi bizonyára nem értette a szavait, mert a szemében nyoma sem volt félelemnek, és értetlenül ráncolni kezdte a homlokát.
– Ez egy veszélyes világ, különösen egy magányos alaknak – kezdte lassan az ember. – Ha azt akarod, hogy együtt menjünk tovább, akkor szívesen felajánlom a védelmemet, amíg haza nem érsz.
– A védelmedet? – kérdezett vissza Liriel. Annyira megdöbbent a férfi mondatán, hogy még nevetni is elfelejtett. Egy ember, ráadásul egy hím, felajánlja a védelmét neki, egy nemesi születésű nőnek, egy sötételf varázslónak, Lloth papnövendékének. Nevetséges és képtelen ötlet. – Te semmit sem tudsz Mélysötétről, igaz?
– Attól tartok, nem – vallotta be a harcos.
– Nézz meg jól – kezdte Liriel, majd magára mutatott. – Fekete bőr, fehér haj, hegyes fülek, vörösen izzó szemek. Szólj, ha valami ismerősen hangzik.
– Sötételf vagy – állapította meg a férfi még mindig értetlenül.
– Helyes – dicsérte meg Liriel. – Tehát már hallottál rólunk. A sötételfek uralják ezt a „félelmetes világot”, ahogy te fogalmaztál, és mi írjuk a szabályokat. Ha nem járok erre teljesen véletlenül, akkor most az ördögdenevérek zabálnák a tested. A szabályaim értelmében, az életed az enyém. Ráadásul épp egy új szolgára van szükségen.
A férfi egy pillanatra elgondolkodott a hallottakon.
– Miért? Ha jól értettem, nincs szükséged védelemre.
– Többet akarok megtudni a felszíni világról – felelte Liriel őszintén.
– A tudás hasznos dolog, és egyetlen rashemeni sem kívánhatna szebb úrnőt magának. De egyetlen rashemeni férfi vagy nő sem élhet szolgaként.
Liriel felvonta fehér szemöldökét.
– Talán ideje elkezdened a sort.
– Talán nem – a férfi hangja barátságosan csendült, de Liriel észrevette a kék szemekben fellobbanó harag tüzét, és megfeszítette az izmait.
A harcos a bunkójához kapott, de amint a keze elérte a fegyvert, Liriel elhajított egy tőrt. A penge mélyen belefúródott a fába, és fenyegetőn rezegni kezdett pár centire a férfi kezétől.
Ugyanabban a pillanatban a varázslónő megidézett egy áttetsző gömböt. Éles fény cikázott a belsejében. A nő fel-alá dobálta a tenyerében, és közben fenyegetően mosolygott.
– Sötételf tűzlabda – mondta flegmán. –, becsapódáskor felrobban. Mindig eltalálom, amire célzok, erről te is meggyőződhettél.
Az ember megadóan felemelte mindkét kezét.
– Jól érvelsz – dünnyögte.
Lirielt meglepte a fanyar humor. A férfi okosabb, mint gondolta. Szinte már szégyen szolgává tenni egy ilyen lényt.
– Pazarlás lenne, ha hagynálak itt meghalni. – motyogott az orra alatt a nő. – Egyedül, fegyverek nélkül biztosan meghalnál. Már az is kész csoda, hogy megéltél egy teljes napot!
– Csak egy napot! – visszhangozta döbbenten a férfi.
A sötételf furcsán nézett rá, majd hirtelen megértette.
– Gondolom a Holt Vízmosáson keresztül érkeztél. Körülbelül egynapi járóföldre van innen, de biztosan sokat bolyongtál, mielőtt idevetődtél.
– Csak egynapi járóföld – merengett a férfi.
– Egy – ismételte meg Liriel. Közelebb lépett, és belerúgott a férfiba. – Talpra. Indulunk.
A Harcos úgy tett, ahogy utasították, és Liriel önkéntelenül hátrált egy lépést. Testközelből a férfi valahogy nagyobbnak tűnt. Liriel mindössze százhatvan centi volt, a sötételfekre jellemző karcsú alakkal. A férfi jó egy fejjel magasabb volt nála, széles, izmos felsőtesttel. Az elfet lenyűgözte a férfi termete, de különösebben nem aggódott. A mágiájának és felsőbbrendű fegyvereinek köszönhetően teljesen az uralma alatt tudta az idegent.
A harcos is rájött erre, mert tiszteletteljesen meghajolt.
– Rashemelli Fyodor vagyok, és attól tartok, hogy mostantól együtt teljesítjük a dajemmát. De mielőtt még megismerném a világod, nem akarsz hallani egy történetet az enyémről?
A sötételf összeráncolta a homlokát a különös ajánlat hallatán.
– Erre még lesz időnk később.
– Igen, de lehet, hogy később nem jut majd eszembe ugyanez a történet.
Ez bizony meglehet, gondolta Liriel. A félelmet nem ismerő, de lassú beszédű férfi nem tűnt valami gyors észjárásúnak. Ráadásul egyre izgatottabb lett, hogy mit tartogat számára a férfi. Volt valami ismerős a harcos viselkedésében és hanglejtésében. Az új könyvében olvasott történeteknek is hasonló hangulatuk volt. Kurtán bólintott, jelezve a férfinak, hogy kezdheti. Fyodor nekidőlt a sziklafalnak, majd karba fonta a kezét.
– Egyszer egy paraszt átvágott az erdőn, hogy a piacra érjen. Hatalmas zsákot cipelt a hátán – Fyodor mély, nyugodt hangon mesélt, mintha csak a barátai körében üldögélne a tűz körül. – A közelben egy farkas, egy nagy testű ragadozó, kitört a csapdájából, és a vadászokkal a nyomában menekülni kezdett. Belebotlott az arra járó parasztba, és könyörögni kezdett neki, hogy segítsen rajta. A paraszt el is bújtatta a farkast a zsákjában. Amikor odaértek a vadászok, az öreg azt hazudta nekik, hogy nem látta az állatot. Amikor minden elcsendesedett, a farkas vicsorogva előugrott a zsákból.
– A férfi bolond volt, hogy segített egy ilyen lénynek – állapította meg Liriel.
– Úgy tűnhet. A paraszt könyörögni kezdett az életérét, emlékeztetve a farkast, hogy elbújtatta a vadászok elől. A farkas azonban csak ennyit válaszolt: „A régi szívességeket hamar elfelejtik.”
– A paraszt nagy bajba került e miatt a komor életfilozófia miatt. Megkérdezte a farkast, mi lenne, ha megkérdeznék az első három szembe jövő véleményét. Ha mindannyian egyetértenek azzal, hogy a régi szívességeket hamar elfelejtik, akkor nem vitatkozik tovább, és hagyja, hogy a farkas megegye. Elindultak hát, és csakhamar összetalálkoztak egy lóval. Feltették neki a kérdést, hogy a régi szívességeket hamar elfelejtik-e vagy sem. A ló, egy hatalmas állat, melyen lovagolni lehet, rövid ideig gondolkodott, majd igennel válaszolt: „Évekig ugyanazt a gazdát szolgáltam, bárhová elvittem, ahová csak ment. Most, hogy megöregedtem, elzavart a legelőről, és hagyja, hogy itt haljak meg az út szélén.” A paraszt és a farkas megköszönték a ló válaszát, majd tovább mentek. Hamarosan egy öreg kutyával találkoztak, aki egy fa árnyékában pihent. A kutya is egyetértett: „Igen, így mennek a dolgok a világban. Évekig ugyanazt a gazdát szolgáltam. Őriztem a házát és a családját. Most, hogy megöregedtem, és a fogaim elvesztették régi élüket, kizavart a házból.”
– Továbbmentek, hogy összetalálkozzanak a rókával, a farkas, kisebb, okosabb rokonával. Elmesélték a rókának, hogy mi történt kettőjük között, és kikérték a véleményét. Ő azonban így felelt: „Nem hiszem el a meséteket! Egy ilyen nagy farkas soha sem férne bele abba a zsákba.” A farkas erre bemászott a zsákba, hogy bizonyítsa az igazát. A róka a fogai közé kapta a zsákzsinórt és jól megszorította, majd a paraszthoz fordult. „Gyorsan dobd be a farkast a szakadékba, utána majd megbeszéljük, hogy mivel tartozol, amiért megmentettem az életed!”
– A paraszt meglengette a zsákot, és messzire dobta. Ezután jól elverte a rókát egy bottal, majd őt is a farkas után hajította. Elégedetten kiállt a szakadék szélére, és lekiabált a sebesült rókának: „A régi szívességeket hamar elfelejtik.”
Liriel felnevetett. Tetszett neki a történet ördögien csavaros befejezése.
– Ismersz még ilyen történeteket? – kérdezte felhevülten.
– Rengeteget.
A sötételf elégedetten bólintott. Igazi felüdülés lesz egy ilyen szolga az otthonában. Hirtelen megkeményítette a vonásait, és ismét játszadozni kezdett a tűzgolyóval.
– Előttem mész. Ha szökni vagy támadni próbálsz, beléd repítem a tűzgolyót.
– Ahogy óhajtod – egyezett bele Fyodor.
Elhagyták a gyengén megvilágított barlangot, és Liriel mágikus kapuja felé indultak. Az ember azonban semmit sem látott a vak sötétben, és időről-időre elbotlott. Egy idő után megunta, és egy folyosó bejáratában megállt, majd elővett egy pálcát a batyujából. Szikrát pattintott a kovakövével, majd meggyújtotta a pálca ruhával betekert végét. A hirtelen támadt éles fény bántotta Liriel szemét.
– Oltsd el! – utasította.
– Veled ellentétben, én nem látok a sötétben – magyarázta kedves hangon Fyodor. –, és innom is kell, mielőtt tovább megyek. A harctól és a meséléstől mindig megszomjazom.
Mivel a sötételf nem tiltakozott, a harcos elővett egy flaskát a zsákjából, és nagyot kortyolt belőle. Miután végzett, a nő felé nyújtotta.
– Ezt a hazámban készítették. A népem messze földön híres erről az italról. Örömmel megosztom veled, ha akarod, de vigyázz, mert erős. – figyelmeztette Lirielt.
Liriel fagyosan elmosolyodott. A korcs fajok, mint az orkok vagy a törpék mind lebecsülik a sötételfeket. A tünde borok és likőrök nem ismeretlenek Menzoberranzanban, sőt a masszív törpék sokkal előbb kidőlnek tőle, mint az elfek. A sötételf italok ráadásul még erősebbek, így Liriel szó nélkül elfogadta az italt, és jól meghúzta a flaskát.
Az italnak iszonyatos, keserű íze volt, és azonnal égetni kezdte a torkát. Kiköpte az egészet, és a földre dobta a flaskát. A fanyar ital egyre duzzadó pocsolyába gyűlt a lábánál. A férfi bele tette a fáklyáját, mire magas, robajló tűzoszlop emelkedett kettejük közé.
Liriel hátrahőkölt, kezeit érzékeny szeme elé kapta. A tűz ropogásán túl is tisztán hallotta a harcos mély hangját.
– Viszlát, kicsi holló. A régi szívességeket hamar elfelejtik!
A sötételf lelkében is tűz lobbant, a harag tüze, olyan heves és gyilkos, mint az előtte magasodó tűzfal. Hogy lehetett ilyen ostoba! Becsapta egy ember, ráadásul egy hím! Öröklött mágikus és harci képességei büszkévé tették, és lebecsülte az ellenfelét.
Amint gyorsan végigfuttatta az agyában az elmúlt pár óra eseményeit, megkönnyebbült, hogy csak egy potenciális szolgát veszített. Túl sok időt fecsérelt az emberre. Szerencséje lesz, ha időben visszaér Arach-Tinilithbe. Mégis...
Lusta, elismerő mosoly jelent meg a szája szélén. A kékszemű férfi mégiscsak ravasznak bizonyult. Olyan trükkel verte át, amire sokáig emlékezni fog.
Amint a második mágikus kapu helyszínére sietett, végig az járt a fejében, hogy az idegennel való találkozás emléke hosszú ideig vele marad majd.

 

 

Tizedik fejezet
Kalandvágy

Liriel további incidens nélkül tette meg a visszautat Menzoberranzanba. Varázskapuk egész sorát kellett igénybe vennie melyek közül az utolsó a Xorlarrin Varázstoronyba vitte. Kharza-kzad azonnal rávetette magát, amint megjelent a szobában. Megragadta a nő mindkét vállát, és hevesen rázni kezdte. Nem tudta eldönteni, hogy megkönnyebbülten megölelje, vagy inkább kirázza belőle a lelket.
– Hol voltál ennyi ideig? – förmedt rá Lirielre. – A Narbondeli Fekete Halál már rég elmúlt. Közeledik az új nap! Egész idő alatt fel-alá mászkáltam a szobában. Szinte már beleőrültem az aggodalomba.
– Narbondeli Fekete Halál – motyogta Liriel elmélázva, és lerázta magáról a varázsló kezeit. A felszínen ez az éjfélnek felel meg. Hamarosan ráköszön a hajnal az erdőre, és ő nem lesz ott, hogy lássa!
Ugyanakkor nem vette észre, hogy ilyen sok idő eltelt. Az Akadémián akart lenni, mikor a Shakti kémkövét elhomályosító varázslat megszűnik. Megvolt az esélye, hogy Shakti valahogy meggyőzi Zeld úrnőt arról, hogy valaki más helyezte el a távolbalátó drágakövet Mod'Vensis hálószobájában.
A gyanúsítottak listája túlságosan rövid lenne, ezzel teljesen tisztában volt.
– Kharza! Most vissza kell térnem Arach-Tinilithbe. Majd később beszélünk.
– Ennyi? Csak ennyit tudsz mondani? Azok után, amin keresztül mentem? A rengeteg kockázat, a mérhetetlen aggodalom, az álmatlan éjszaka után a legkevesebb, amit...
Liriel nemes egyszerűséggel átlépett a kapun, magára hagyva a nyavalygó varázslót. Szobája kellemes sötétjében megnyugtatta magát, hogy Kharza előbb-utóbb megnyugszik, és túlteszi magát a dolgon. Előbb, ha nincs, aki végighallgassa a panaszait. Sokkal jobban kéne aggódnia, ha kiderülne, hogy segített Lirielnek kiszöknie az Akadémiáról azért, hogy a felszínen kalandozhasson. Mindkettőjüknek jobb így, hogy mielőbb visszatért a szobájába. Ha Zeld és az a korcs papnő át akarják kutatni a szobáját, akkor majd az engedelmes Lirielt találják az íróasztala fölé görnyedve, miközben egy bányászó törpe szorgalmával falja a könyveket és tekercseket.
Liriel gyorsan levetette utazó gúnyáját, majd belebújt a növendékek vörös szegélyű, fekete köpenyébe. Meggyújtott egy gyertyát, majd előkeresett pár elégett csonkot, és azokat is az asztalra helyezte. A könyveket és a tekercseket rendezetlen halomba rakta maga mellé a padlóra. Ha valaki belép, azt látja majd, hogy áttanulta az egész éjszakát. Elégedetten bólintott, és leült az asztalhoz. Most már csak az maradt hátra, hogy valóban megtanuljon pár dolgot a másnapi órákra.
Bármennyire próbálta is, Liriel sehogy sem bírt az egyébként lenyűgöző varázslatokra koncentrálni. A felszíni utazás részletei folyamatosan kísértették: az éjszakai égbolt csodás fényei, a hatalmas fák megnyugtató ereje, a Sötét Szűz különös papnőinek barátságos társasága és a megdöbbentő találkozás az ember harcossal.
A férfi érdekes története nem hagyta nyugodni. Időről időre visszacsengett, mint valami felejthetetlen dallam. Lirielt magával ragadta a történet ördögi befejezése. Olyan mese volt, amely az összes sötételfnek tetszene. A történet jelentése, a tanulság azonban zavarta egy picit. Amikor a férfi felajánlotta, fogy elmond egy történetet a hazájáról, örömmel beleegyezett. Azt hitte, hogy a történetmesélés az embereknél olyasféle szórakozás, mint a szóbeli adok-kapok az állandóan rivalizáló sötételfek között. Tévedett. A gondosan megválasztott történet kísértetiesen hasonlított arra, ami azután a valóságban is történt.
Úgy viselkedett, mint a paraszt, aki megmentette a farkast a vadászoktól. Ő is megmentette a harcost az ördögdenevérektől. A sötételfek világában ezzel megvásárolta magának a férfi életét. Ennél sokkal kevesebbért is szolgaságba vetnék. Elég, ha csak úgy kívánja.
„A régi szívességet hamar elfelejtik.” – mondta neki a férfi a történetben, majd árverte, és visszaszerezte a szabadságát. Talán előre kért bocsánatot az árulásáért? Vagy talán figyelmeztetni akarta, hogy mire készül? Ha ez az igazság, akkor a férfi túlságosan is tisztességes, gondolta csodálattal Liriel.
A leginkább felkavaró az volt az egészben, hogy az idegen férfi története nagyon is sokban hasonlított azokhoz, amelyeket a könyvében olvasott. Vajon minden ember efféle történeteket mesél? A történetmesélés valami különös adomány, vagy talán művészet, melyet folyamatosan tanulnak és fejlesztenek? Hihetetlennek tűnt Liriel számára, hogy ez a rövid életű faj, melyet mindig is alacsonyabb rendűnek tartott, ilyen csodálatos hagyománnyal rendelkezzen.
Létezik egy másik magyarázat is, melynek viszont még több közös vonása van a könyvben olvasottakkal. A férfi Rashemeni Fyodornak hívta magát. Hogy hol lehet ez a Rashemen, arról fogalma sem volt, de lehet, hogy az ősi Rus nép képviselői a hosszú utazásaik során eljutottak a kékszemű férfi földjére, és ott elterjesztették a mágiájukat és a kultúrájukat. Talán a dajemma, a nagy utazás, hagyománya is Fyodor nyughatatlan őseinek a hagyatéka.
Talán. Ezt már sosem tudja meg. Rashemen népe talán bátorítja a fiataljait, hogy kalandozzanak, és tanuljanak, Menzoberranzan azonban másként vélekedett erről.
Liriel csalódottan felsóhajtott, és félrelökte a tekercset, melyet órák óta próbált elolvasni. Le sem vette a köpenyét, úgy vetődött be az ágyba, hogy egy kicsit pihenjen. Szüksége van a pihenésre, hogy bírja erővel a következő napot. Eszébe jutott, hogy Shakti lelepleződik majd, kiderül, hogy egy úrnő szobájába rejtett egy távolbalátó drágakövet, de még ez a gondolat sem tudta jó kedvre deríteni.
Vészesen közeledett az új nap, a korán kelők neszezése már beszűrődött a szobájába, de még mindig nem jött álom a szemére. A helyzetet kétségbe ejtette. A felszíni utazás hátborzongató és felkavaró volt, ugyanakkor rendkívül kockázatos. És mindez miért? Évekig Arach-Tinilith foglya marad. Mióta az Akadémia pókhálószerű kapuja bezáródott mögötte, az összes lehetséges eszközzel próbálta feledtetni keserű sorsát. Ha túl akarja élni a ráváró éveket, akkor fel kell hagyni az apró kis trükkökkel, és egy időre meg kell szabadulni fekete humorától. Tudta, hogy rendkívül nehéz lesz, de fel kell adnia az álmát, hogy távoli világokban kalandozzon.
Holnaptól így is lesz.
A sötételf a párnák közé fúrta magát. Tudta, hogy még egy álmatlan éjszaka elé néz. A mai éjszaka után kibékül Zeld úrnővel, és beleveti magát a tanulmányaiba. Olyan példás, szorgalmas növendékké válik, hogy még Sos'Umptu is irigy lesz rá. Rekord idő alatt főpapnővé válik, hogy dicsőséget hozzon a Baenre-házra. A mai éjszaka után.
Kérlek, Lloth, imádkozott némán, miközben lassan elszenderedett. Kérlek, adj még egy éjszakát.

* * * * *

Fyodor napok óta most először érezte úgy, hogy megmenekülhet. Párórányi keresgélés után megtalálta a járatot, amiről a sötételf lány beszélt. Egy kisméretű, kavicsokkal teli meredélyhez jutott, melynek némi víz csörgedezett az alján. Egy járat indult mögötte fölfelé, majd egyszer csak eltűnt egy lyukban, a sziklafalban. Ha valamire illett a Holt Vízmosás név, akkor ez volt az.
Lecsúszott a szakadék aljába, és átlépett a sekély patakon. Ahogy sejtette, a lyuk volt a vízmosás bejárata. A járat meredek volt, ráadásul kanyarodott, Fyodor azonban szinte futott a fény felé.
Vissza fog térni Mélysötétbe, hiszen megígérte, hogy visszaszerzi az amulettet. Akár az életét is feláldozza érte. Ennek ellenére örült, hogy ha csak egy rövid időre is, de visszatérhet a napfényre. Most érezte csak igazán, mennyire nyomasztó is Mélysötét világa. Megüli az ember lelkét, és ellopja minden reményét.
Kellemesen csalódott a sötételf lányban. Még mindig hallotta gyöngyöző kacaját, és látta élénk, érdeklődő tekintetét. A lány tudott élni, nem csak egy lelketlen teremtmény volt. Azt azonban nem értette, hogyan élhet valaki egy ilyen sötét, gonosz helyen. Fyodor egész életében veszélyek és nehézségek között élt, azonban az elmúlt pár nap eseményei a végsőkig próbára tették az erejét. El sem tudta képzelni, milyen hatással lehet Mélysötét azokra, akik egész életüket a mélyben és sötétben élik le. A lány elmondhatatlanul gyönyörű, ráadásul legalább olyan bátor és jó harcos, mint bármelyik rahemeni nő, viszont kétségkívül egy sötételf. Bár, hogy ez mit is jelent valójában, azt nem tudta.
A harcos ismét emlékeztette magát, hogy éberen figyeljen a környezetére, hiszen Mélysötét nem az álmodozóknak való. Miközben egyre könnyebb lélekkel kúszott felfelé a vízmosásban, a sötét bőrű lány képe végig ott villogott az agyában.

* * * * *

Arach-Tinilithben az idő sajátos mederben folyt. Liriel úgy érezte, hogy legalább két-három nap is eltelt mire véget ért a reggeli óra. Most áldotta igazán a sok tivornyával eltöltött estét. Nélkülük nem alakult volna ki a megfelelő állóképessége, hogy túlélje az efféle napokat. Azonban még így is el-elbóbiskolt az aktuális úrnő monoton hangjára. Remélte, hogy az úrnő a feszült figyelemnek tudja majd be üveges tekintetét.
Aznap még az alsóbb síkok tanulmányozása is csalódást okozott. Az úrnő ablakot nyitott Tarterusra, Liriel azonban nem találta elég érdekesnek a helyet: mindenfelé szürke köd gomolygott és kétségbeesés járta át a levegőt. A kanyargó ösvények nem vezettek sehova, és a szárnyas, kutyaképű szörnyek egész egyszerűen nevetségesnek tűntek. A gonosz lények össze-vissza repkedtek, rikoltoztak, és azonnal széttéptek minden idegent, aki bemerészkedett a világukba. Az egész annyira kiszámítható volt.
Ráadásul semmi személyeskedés sem történt az órán. Shakti is ott üldögélt, komoran és visszahúzódóan, de láthatóan élvezte az úrnő bizalmát. Úgy tűnik, hogy titokban maradt a bukása, és nem sietett jelenti a Baenre lány szökését sem. Mindez egy kicsit bosszantotta Lirielt, hiszen meg akarta szégyeníteni a papnőt, ugyanakkor becsülte is Shakti türelmét és elszántságát. A Hunzrin papnő igazi kutyatípus volt. Kitartóan üldözte az áldozatát, míg végül megcáfolhatatlan bizonyítékot; nem szerzett róla. Kemény ellenfélnek ígérkezett. Türelmes pókként figyelte, hogy az ellensége hibázzon. Ez a felfedezés csak tovább súlyosbította Liriel gondjait.
A délután sem hozott felüdülést. Lirielnek ismét szembesülnie kellett rendkívüli gyerekkora következményeivel. Minden sötételfnek meg kellett tanulnia fegyverrel harcolnia, tekintet nélkül a rangjára vagy nemére. Liriel halálos pontossággal bánt mindennel, amit el lehetett hajítani, és eddig tökéletesen boldogult velük. Legnagyobb bánatára azonban a dobótőrök, parittyák és hajítópókok nem tartoztak a nemesi születésű elfek hagyományos fegyverei közé. Az Akadémia növendékeinek meg kell tanulniuk karddal, és a jellegzetes sötételf fegyverrel, a mérgezett lövedéket kilövő kézi nyílpuskával bánni. A nyílpuskával nem volt semmi gond. Liriel bármit eltalált, amit megcélzott, a kardot viszont nem kedvelte. Hamar megtanulta, hogy a kedv szabadon választott, a szakértelem viszont kötelező.
A Melee-Magthere egyik öreg diákja volt a vívótanára. A zömök, csúnya férfi valamelyik kisebb házból származott. Egyenesen bosszantotta, hogy egy első évessel kell pepecselnie, viszont elégtételt jelentett a számára, hogy kioktathat egy Baenre nőt.
– Remeg a csuklód – szidta meg Lirielt. – Még csak két órája gyakorlunk, és máris elfáradtál!
Liriel leengedte a karját, és a penge hangosan koppant a gyakorlóterem padlóján.
– Nem szoktam hozzá a kardhoz – mentegetődzött Liriel.
– Ez nyilvánvaló – folytatta a férfi. – Láttam egész kicsi gyerekeket, akik jobban harcolnak nálad. Mit csináltál az elmúlt évek alatt?
Liriel hátrasimította egy rakoncátlan hajtincsét, majd keményen a férfi szemébe nézett.
– Ne kérdezősködj. Mit mondtál, mi a neved?
– Dargathan Srune'lett.
– Srune'lett-ház – ismételte el Liriel, miközben tetőtől talpig végigmérte a harcost. – Igen, most hogy mondod, már látom is a családi jegyeket.
A férfi összeráncolta a homlokát, arcát elöntötte a harag vörös fénye. A Srune'lett papnőket „dagadt nővérek”-nek csúfolták. Persze mindig a hátuk mögött, de a ház tagjai valóban elütöttek a sötételfek jellegzetesen karcsú testalkatától. Dargathant mindez a kelleténél is érzékenyebben érintette. Lassan, fenyegetően felemelte a karját.
– Védőállás – dörögte.
Liriel egyenesen a szemébe nézett, és felemelte ólomsúlyú kardját. Mielőtt megfáradt izmai engedelmeskedhettek volna, a férfi kitört. A penge válltól derékig felhasította a tunikáját. Liriel hitetlenkedve meredt a ruha alól kivillanó fényes láncingre.
Halálos pillantást vetett a harcosra, és fogva tartotta a tekintetét. Majd egy váratlan mozdulattal előrelendült, megcélozva ellenfele szívét. A férfi könnyedén félresöpörte a támadó pengét, és a testalkatát meghazudtoló fürgeséggel hátratáncolt.
– Védőállás – ismételte meg önelégülten. – Még javítani kell a vívóállásodon. Túl nagy felületet kínálsz fel az ellenfélnek. Jól jegyezd meg: hal láb hátra, bal váll hátra. Csökkentsd le a találati felületet.
Liriel összeszorította a fogait, és engedelmeskedett. A férfi alaposan begyakoroltatta vele a helyes alapállást, és a vívás alapvető mozdulatait. Bár Dargathanból hiányzott a legjobb sötételf harcosok jellegzetes kecsessége és fürgesége, az óra végére Lirielnek be kellett látnia, hogy remek tanár. Minden egyes rossz mozdulatát kijavította, és megmutatta, hogy kemény munkával milyen pompás harcossá válhat valaki. Bármelyik más fajjal összehasonlítva, Liriel kiváló harcosnak számítana. A sötételfek között viszont nem. Az óra előrehaladtával Liriel átértékelte a vívásról alkotott véleményét. Rájött, hogy a kardforgatás valójában művészet. Mire mindezt felismerte, már minden izma, csontja és ínszalagja sajgott.
– Mára elég lesz – zárta le az órát Dargathan. – A vívásnak két alapelve van: megtanulni az alapokat, és várni a váratlant. Ma megtettük az első lépéseket. Kemény munkával és jó tanárokkal talán még van remény a számodra.
Ezzel a gúnyos megjegyzéssel a háta mögött Dargathan eltette kardját, és kiindult a gyakorlóteremből. Liriel megvárta, amíg elér az ajtóig, és akkor utána szólt.
Dargathan visszafordult, hogy lássa amint a tanítványa lándzsaként a válla fölé emeli a kardot. A nő szemei veszélyesen megvillantak, amint egyenesen a férfi felé hajította a fegyvert. A penge egyenesen szelte át a termet, és pontosan az ajtófélfa és a fal közötti résbe fúródott, pár centire a harcos elkerekedett szemeitől.
– Köszönöm a leckét, leghatalmasabb tanító – mondta Liriel csípőre tett kézzel, tipikusan nőies pózban. – Legközelebb talán azt gyakorolhatnánk, hogy készüljünk fel a váratlanra.
Ezzel Liriel elővette a tőrét, és pörgetni kezdte az ujjai között. A férfi megfordult, és kiviharzott a teremből.
Miközben Liriel eltette kedvenc fegyverét, azon morfondírozott, hogy talán érdekes is lehet az élet Arach-Tinilithben.

* * * * *

Az esti imádság befejeztével Liriel azonnal a szobájába sietett. Semmi, még a kínzó délutáni vívólecke sem téríthette el attól, hogy még egyszer utoljára visszatérjen a felszínre. Semmi más nem jöhet számításba, csakis a Fény Birodalma.
Gyorsan felöltözött, és magához vette a fegyvereit. Észrevette, hogy a piwafwija vesztett a fényéből, és a mágikus csizmája is mintha hangosabban csattanna. Lenyűgözőnek találta, hogy mindössze egyetlen órát töltött a felszínen, mágikus tárgyai mégis vesztettek erejükből. Eilistraee papnői hogyan maradhatnak életben? Teljesen feladták volna öröklött mágikus erejüket, hogy a holdfényben táncolhassanak? Sötételfek maradtak egyáltalán, vagy csupán sötét bőrű tündékké változtak? Ezeket, és efféle kérdések ezreit akarta feltenni a Sötét Szűz követőinek.
A fiatal varázslónő gyorsan átvette a varázslatokat, melyekre szüksége lesz, majd megidézte a Kharza-kzad tornyába vezető kaput. Remélte, hogy a férfi már aludni fog, és megúszhatja a sok értelmetlen kérdést. Legnagyobb meglepetésére azonban mély, dühös hangok szűrődtek ki a varázsló egyik szobájából. Azonnal feltámadt a kíváncsisága, és követni kezdte a zajt. Kharza visszavonult életet élt, így egy másik sötételf jelenléte a toronyban valami nagy dolgot sejtetett.
A holdfény hívó hangja azonban felül kerekedett, így Liriel az erdei tisztásra vezető örvénylő utazást választotta.
Ismét csak azon kapta magát, hogy a földön térdel, és ismét rátört a mindent beborító zöld. A kísérteties, sötételf muzsika hangjai ezúttal is utat találtak hozzá. Mélysötétben persze nem hárfával játszották, mert unalmasnak és zavarónak találták a hangját. A felszínen, a holdfény alatt azonban valahogy kellemesen hangzott a hárfa ezüstös hangja.
Liriel sebesen követni kezdte a zenét. Első alkalommal megtanulta, hogy a felszínen egyenes vonalban terjed a hang, így most gyorsan megtalálta a Sötét Szűz papnőinek a tisztását. Ez a világ annyira más, gondolta Liriel. Mágiával átitatott és eltorzított hangokhoz szokott, melyek visszavernek és eltérítenek a föld alatti folyosók. Itt sokkal könnyebb volt megkülönböztetni a hangokat, viszont sokkal több ingernek is volt kitéve.
Bár Mélysötét folyosói és a Menzoberranzant rejtő hatalmas barlang is tele volt neszekkel, a felszíni világ egyenesen üvöltött a különböző hangoktól. Apró, ártalmatlan rovarok ciripeltek a talpa alatt, és különös, dagadt vízigyíkok énekeltek a tavakban. A fák is dalra fakadtak, amint a szél megzörgette a leveleket. A felszíni világ hangjai olyanok voltak, mint a színei: túlságosan is élénkek és sokrétűek. Annyi mindent rejtettek magukban, hogy azon még az álmodozó Liriel is megdöbbent. Annyi mindennek volt kitéve egyszerre, hogy szinte fel sem fogta. Még soha sehol nem érezte magát ennyire védtelennek.
És ennyire élőnek.
Liriel átküzdötte magát az erdő zöld és barna labirintusán. Megtalálta a tisztást, ahol a papnők ezüst ruhába öltözve üldögéltek a tűz körül, és valamilyen gőzölgő, illatos italt szürcsölgettek. Ysolde Veladorn felpillantott Liriel közeledtére, és intett neki, hogy menjen közelebb.
– Örülök, hogy visszatértél, nővérem – üdvözölte örömteli hangon, miközben felállt: – Van velünk valaki, aki alig várja, hogy megismerjen.
Ekkor felállt egy másik sötételf nő, és Ysolde mellé lépett. Lirielnek elakadt a lélegzete. A Zűrzavar Korszakának félelmetes történetei egy csapásra életre keltek: Azt suttogták, hogy Lloth egy magas, túlontúl gyönyörű sötételf nő alakjában járta Menzoberranzan utcáit. Ez a nő akkor nem lehet más, csak maga Eilistraee.
A jó száznyolcvan centis nőt, ezüstös aura vette körül, mintha magába szippantotta volna a hold tényét. Ezüst haja egészen a bokájáig lógott, világos köpenye önálló, eleven fényben izzott. Még szokatlanul nagy szemei is ezüstösen csillantak. Bőre fekete volt, akárcsak Lirielé, és büszke fénnyel ragyogott a csillagfényes éjszakában.
Liriel félelemmel vegyes áhítattal borult térdre előtte. Eddig kételkedett benne, hogy Llothon kívül más istenek is léteznének, és lehet, hogy az életével fizet majd azért, mert hűtlen volt a Pók Királynőköz. Kezét gyorsan rá is csúsztatta szent szimbólumára, mely jelezte, hogy Lloth követője, a Káosz Úrnőjének ifjú növendéke. Menzoberranzanban mindenkit azonnal kivégeztek, aki más istenség nevét vette a szájára. Tudta, hogy Eilistraee kezében hasonló sors vár rá.
Ysolde mosolya elhalványult a nő mozdulatát látva. A következő pillanatban megértette, hogy mi történhetett, és döbbenet ült ki az arcára. Villámgyorsan Liriel mellett termet, és felrántotta a földről.
– Liriel, nem kell félned semmitől. Ő az anyám, Qiulé Veladorn. Ő is a Sötét Szűz papnője, ahogy mi.
A magas nő elmosolyodott, nyugtatóan Lirielre villantva ezüst szemeit.
– Hallom, nagy utazó vagy, Liriel Baenre. Én is messze keveredtem az otthonomtól. Csatlakozz hozzánk, ha van kedved. Talán mi, kalandorok elbeszélgethetünk a távoli világokról.
Liriel még mindig kábán bámult maga elé, de teljesen magával ragadta a gyönyörűnő melegsége és bája, így hagyta, hogy Ysolde a tűzhöz vezesse. Kezdetben csak ült és a forró, fűszeres bort kortyolgatta, miközben élvezettel hallgatta a többiek elbeszéléseit. Szemmel láthatóan másként közeledtek Qiluéhez, és állandóan kérdésekkel bombázták, valamilyen Táncoló Templommal kapcsolatban. Lirielben is felszínre tört a természetes kíváncsiság, és nem bírta tovább szó nélkül.
– Hol van ez a templom? Ez is az erdőben van?
Qilué elmosolyodott.
– Nem. A templom a Koponyák Városa közelében fekszik, és nem sok közös vonása van ezzel a békés tisztással.
– Koponyák Városa – ismételte el Liriel. Felizgatta a szó hangzása. Veszélyes kalandokat, és nyílt tengert sejtetett. – Hol van?
– Ez egy földalatti város, olyan, mint Menzoberranzan. Egy hatalmas tengerparti város, Vízmélyvára alatt. Vízmélyvára lakói alig tudnak valamit a föld alatti világról, és csak a legritkább esetben merészkednek le. Veszélyes, kaotikus hely. – Qiulé hangja fagyosan csengett, kedves arca elkomorult.
– Miért maradsz ott, ha így érzel? – faggatta tovább Liriel.
– Szükség van ránk – felelte kitérően a nő.
Ez elfogadhatatlanul egyszerűen hangzott Lirielnek. Egész életében azt tapasztalta, hogy mindennek megvan az oka, és a legtöbbször többrétegű ármány és intrika húzódik a háttérben. Biztos, hogy itt is többről van szó. Vajon Koponyák Városa is olyan, mint Mélysötét? A sötételfek elveszti az erejüket, ha sokáig távol maradnak?
– Tudsz varázsolni a felszínen? – tört elő Lirielből.
– Persze. A Sötét Szűz meghallja és válaszol a Kiválasztottaknak, bárhol legyenek is.
Liriel megértően bólogatni kezdett. A nő a papi mágiáról beszélt, amely teljesen másként működik, mint az általa is születésétől fogva birtokolt varázslói mágia. De legalább ez is valami. Kíváncsi lett, hogy Lloth vajon meghallaná-e, ilyen mesze Menzoberranzan kápolnáitól. Hirtelen elhatározástól vezérelve megérintette a Pók Királynő szent szimbólumát, és elmondott egy varázslatot, mellyel elolvashatja a királyi sötételf gondolatait. Nem kapott választ. A varázslat nem működött. Teljesen magára maradt Fény Birodalmában.
Felnézett, és tekintete találkozott Qilué kedves szemeivel.
– Ysolde mesélte, hogy varázsló vagy, és több mágikus kaput is irányítani tudsz. Hová mész legközelebb?
– Hosszú évekig ez az utolsó utam a felszínre – felelte szomorúan Liriel. – Addig nem hagyhatom el Arach-Tinilithet, amíg be nem fejezem a tanulmányaimat. Eddig szerencsém volt, de előbb-utóbb elkapnak. A népem nem nézné jó szemmel, hogy enyhén fogalmazzak.
– Értem. És olyan fontos a véleményük?
– Az életem olyan fontos – vágta rá nyíltan Liriel.
Qilué egy pillanatra elgondolkodott, majd megszólalt.
– Van választásod.
– Táncoljak a holdfényben? – csattant fel elkeseredetten. – Csodás szórakozás, de mi lesz utána? Mi lesz, ha eljön a hajnal? Minden ember és tünde rám vadászna, és egyetlen varázslatot sem tudnék elmondani, hogy védjem magam.
Hogy alátámassza a szavait, felhajtotta a piwafwija szélét.
– Nézd csak meg. Az ereje folyamatosan csökken, amíg a felszínen vagyok. Mélysötét mágiája szertefoszlik a napfényben. Otthon láthatatlan és nesztelen vagyok, itt viszont bárki könnyedén észrevenne. A fegyvereim, a páncélom, az összes varázslat komponensem a nap martalékává válna.
– Nem lennél teljesen védtelen. Ott van a kardod – szólt közbe Ysolde.
Liriel felhorkant, és megmasszírozta sajgó karjának izmait.
– Ne is emlékeztess rá. Tehát mind azt mondjátok, hogy a leggyengébb fegyveremre kellene bíznom az életen. Köszönöm, de nem.
– Új módszereket tanulnál – érvelt Ysolde.
– Ettől félek! – csattant fel szenvedélyesen Liriel. – Nem értitek. Nem tagadhatom meg az örökségem. Nem felejthetem el egyszerűen a sötételf kultúrát, nem mondhatok le a belső mágikus erőmről, és a három évtizednyi kemény tanulásról. Nektek talán csak egy halom ostoba szokásnak, felesleges varázslatoknak és képességeknek tűnnek, de tőlük vagyok az, aki vagyok.
Qilué a lánya vállára tette a kezét.
– Hagyd Ysolde. Mindannyiunknak követnünk kell a magunk ösvényét – néma, de parancsoló szavak voltak, majd Lirielhez fordult. – Tanulni jöttél hozzánk. Mivel rövid az időd, kérdezz bátran, amit csak akarsz.
A nő előzékeny modora meglepte Lirielt. Nem sokat töprengett, kihasználta az alkalmat, és Rashemenról kérdezett.
– Rashemen mesze, keleti irányban fekszik. Boszorkányok irányítják, akik nagy erejű de kevéssé ismert mágiát használnak. Az egyik nővérem náluk tanult. – hirtelen elhallgatott, és enyhén elmosolyodott. – Sokan hívták boszorkánynak, de kevesen tudták, miért.
– A Rashemeni Boszorkányok mágiára tanítják a sötételfeket? – kérdezte hitetlenkedve Liriel. – Teljesen megőrültek? – Menzoberranzanban a legnagyobb erőkkel védik a mágikus titkokat, és csak legritkább esetekben osztják meg idegennel. Ez nem annyira az irigység, mint inkább a túlélés eszköze. Bármily fegyvert osszanak is meg a sötételfek az ellenségükkel, azt biztos, hogy ellenük fordítják majd.
– Tanították a nővéremet, mert tudták, hogy nem kell tartaniuk tőle – folytatta Qilué kihangsúlyozva a szavakat. – Mi az, ami még érdekel?
– Mélysötétben találkoztam egy emberrel. Rashemeni Fyodornak hevezte magát, és azt mondta, hogy dajemmán, azaz nagy kalandon jár.
– Náluk ez a szokás, de meglep, hogy valaki a Mélyben kalandozik. A rashemeni harcosok nem ismerik a félelmet, de nem dobják el maguktól az életet.
– Ezek szerint nem ismered Fyodort – állapította meg Liriel szárazon. – Ő pontosan azt teszi. Hallottál már a Rus nevű népről?
A papnő szó nélkül fogadta a hirtelen témaváltást.
– Pár évszázaddal ezelőtt valóban léteztek. Az évek során több néppel is keveredtek, és a hagyományaik egy része feledésbe merült. Ruathym szigetén a legerősebbek a régi szokások.
– Eljutottak Rashemenig?
Qilué elgondolkodott.
– Nem vagyok tudós, de úgy emlékszem, hogy mielőtt Anauroch erdei és folyói portengerré változtak volna, Rashement lerohanta és elfoglalta egy barbár, tengeri nép. Egész addig behatoltak a szárazföldre, amíg a folyók engedték. Eddig sosem vontam párhuzamot a két dolog között, de ahogy most jobban belegondolok, sok hasonlóság mutatkozik a két vidék mágiája között.
Gyorsan felemelte a kezét, hogy elejét vegye Liriel újabb kérdéseinek.
– Erről a mágiáról szinte semmit sem tudok. Csak annyit tudok, hogy mindkét kultúra nagyban kötődik a földhöz. Mindketten különleges erővel átjárt helyekről merítik a mágikus energiákat.
Liriel bólintott. Nagyon is jól ismerte Mélysötét sajátos erővel átitatott helyeit. Talán pont ez tartotta lent a föld alatt. A sötételfek mágiája nagyban függött ezektől a sugárzó helyektől.
– Az uralkodó Boszorkányoknak ezért a földjük határain belül kell maradniuk – okoskodott Liriel. – De mi a helyzet az ősi Rus néppel, akik messzire utaztak, nem hiszem, hogy hátrahagytak volna egy ekkora erőt.
– Róluk nem sokat tudok – ismerte el Qilué. – A régi mesékből kiderül, hogy inkább a kardjukban és a csatabárdjukban bíztak, nem pedig a varázslásban. A Boszorkányok azonban képesek utazni, és időnként meg is teszik. A nővérem mesélt egy különleges varázstárgyról, egy ősi amulettről, amely képes tárolni a sugárzó mágikus helyek erejét. Akkor használják, ha a boszorkányoknak valamiért el kell hagyniuk a hazájukat.
– Egy amulett – ismételte el Liriel, és felidézte a kicsiny arany tőr képét, amelyet Fyodor emlékei közt látott. – Tudod, hogy néz ki?
– Igen. A nővérem sok évvel ezelőtt megmutatta. A Szélben járó, így nevezte. Egy kicsiny tőr, egy rúnákkal televésett tokban.
Liriel csak nehezen tudta leplezni izgatottságát.
– Hogy működik? – kérdezte olyan közönyösen, ahogy csak tudta.
– Nem tudom pontosan. Sylune, a nővérem úgy mondta, hogy az amulett képes magába szívni és tárolni a sugárzó helyek mágiáját, de csak időlegesen. A Boszorkányok mindig csak rövid időre hagyják el az otthonukat, így ez megfelelő számukra. De egyes legendák szerint a Szélben járó képes örökre megőrizni az erőt. Azt viszont nem tudom, hogyan. Ez a tudás elveszett az évek során.
Talán igen, talán nem, gondolta Liriel. Agya lázasan dolgozni kezdett. Lassan kezdte összeszőni a kusza gondolatokat egyetlen hatalmas és lenyűgöző hálóvá. Ha a kalandozó Rus nép alapította Rashement, akkor a Szélben Járót ők készítették. Ha ez így van, akkor a rúnamágia az amulett erejének a nyitja. Ha Fyodor valóban ezt a mágikus tárgyat keresi, akkor valahol Mélysötétben kell lennie. Ha megtalálná, talán tárolni tudná benne a saját erejét is. Nem is olyan képtelenség! A sötételfek Mélysötét mágikusan sugárzó helyeinek köszönhetik veleszületett mágikus képességeiket, és a fegyvereik és páncéljaik erejét is megsokszorozza a sugárzás. Ez talán nem a hely-mágia egy formája?
Ha és ha és ha. Túl sok a „ha”. Ez azonban egy pillanatra sem lombozta le Lirielt. Most először tűnt elérhetőnek az, hogy a Fény Birodalmában kalandozzon és utazgasson. Egyes sötételfek, mint ezek a papnők is, talán eldobják maguktól öröklött képességeiket, és elárulják a Káosz úrnőjét, de Liriel nem. Szerette Mélysötét vad szépségét, és bár égett a vágytól, hogy a felszínen kalandozzon, nem akart teljesen elszakadni tőle. Kell valamilyen utat találnia, amivel fel-le járkálhat, szabadon. Ha sikerülne megtalálnia az amulettet, és működésbe tudná hozni, akkor talán a kezében lenne a fegyver, mely biztosítja, hogy úgy jöjjön a felszínre, ahogy szeretne: nesztelenül, kiszámíthatatlanul, rejtélyesen, erősen, mágiától duzzadóan, halálosan. Sötételfként.
Váratlanul megölelte a papnőt, majd elköszönt.
– Most már vissza kell térnem, de egyszerűen nem tudom szavakba önteni, hogy mit jelent nekem ez a találkozás.
Qilué hosszan méregette Liriel izgatott arcát és aranyló szemeit.
– Táncoló Templom – csak ennyit mondott. – Ne feledd, ha egyszer szükséged lenne rá.

 

 

Tizenegyedik fejezet
Hamis nyomok

Liriel kecses, néma árnyként szelte át az erdőt, és futott vissza a mágikus kapuhoz. Nagy igyekezetében felzavart egy nagytestű barna állatot, melynek furcsán elágazó, szarvszerű képződmény díszlett a fején. Az állat megugrott, és eltűnt a sűrűben. Máskor talán követte volna, hogy levadássza, vagy hogy többet tudjon meg róla, most azonban sokkal fontosabb gondolatok foglalkoztatták.
Támadt egy ötlete, hogy hol lehet az amulett! Sietnie kellett, mert fogytán volt az ideje. Futva lépett át a mágikus kapun, amely visszaröpítette Mélysötétbe. A rövid utazás végén a denevérekkel vívott harc helyszínének közelében találta magát.
Követni kezdte saját korábbi nyomait, hogy visszajusson a barlangba, ahol összetalálkozott Rashemeni Fyodorral. Egy gyanú fészkelte be magát az agyába. Lehajolt, és megvizsgálta az egyik döglött denevért.
A teremtmény még holtan is lenyűgöző látványt nyújtott. Kiterjesztett szárnyai elérték a két métert is, és ujjhosszúságú borotvaéles fogak meredtek ki a szájából. Kész csoda, hogy az idegen férfi meg tudta ölni a lényt, de még ennél is furcsább, hogy az ördögdenevér megtámadta az embert. Bár az ördögdenevérek veszélyes lények, elég intelligensek ahhoz, hogy egy patkánynál nagyobb és keményebb prédát ne támadjanak meg. Történnie kellett valaminek, ami felbőszítette őket, vagy amitől fenyegetve érezték magukat, és támadásba lendültek.
Liriel megragadta a lény hatalmas szárnyát, és a hátára fordította, hogy megvizsgálhassa a hasát. Azonnal megkapta a választ. Számos hajszálvékony, összefonódó vágás éktelenkedett a denevér hasán és lábain. Az ikerpengék jellegzetes nyoma. Túl pontosak és szabályosak ahhoz, hogy az ember tompa pengéje okozza őket. Sötételf pengék ejtették a sebeket.
Megvizsgált három másik tetemet is, és mindnél ugyanezt tapasztalta. Az egyikben még egy mérgezett lövedéket is talált, amilyet kizárólag a sötételfek használnak. Ezek az ördögdenevérek véletlenül botlottak bele Fyodorba, amint egy másik, nagyobb csatából menekültek éppen. A félelmetes sötételf harcosok után a magányos ember férfi bizonyára könnyű prédának ígérkezett.
A felfedezés megerősítette a gyanúját. Fyodor egy csapat sötételfet követett, és ezért jött le Mélysötétbe. Liriel kíváncsivá lett, vajon mihez kezdett volna az ember, ha utoléri őket. Jól harcolt a denevérek ellen, de egyedül semmi esélye sem lett volna Mélysötét legfélelmetesebb harcosaival szemben.
Bár ezt a kérdést saját magának is feltehette volna, hisz ő is egyedül volt ellenük. Mindazonáltal ő egy Baenre hercegnő, ráadásul varázsló is, és mindenáron meg akarja szerezni az amulettet.
Megvizsgálta a talajt, és talált egy kifelé vezető vérnyomot. Az egyik denevér életben maradt, és ki tudott menekülni a barlangból. A sebesült ördögdenevérek mindig visszatérnek a barlangjukba, így a nyomok minden bizonnyal elvezetik a szörnyek fészkébe. Tündefénnyel világította meg a vérnyomot, hogy könnyebb legyen követni, majd elindult. Izgalma minden egyes lépéssel fokozódott, ahogy közeledett az első csata színhelyére.
Egy hatalmas, sötét üregbe jutott. Itt teljesen sötét volt. Nyomát sem látta foszforeszkáló szikláknak vagy növényeknek, amelyek megvilágítanák a barlangot. Liriel azonban így is eleget látott. A levegő és a sziklák hófoltjai elegendő információval szolgáltak számára, pontosan be tudta határolni, hogy hol van. Mélysötétben még a leghidegebb kő is bocsátott ki némi hőt.
A két kihűlt sötételf teste az élettelen hús jellegzetes kékes fényével izzott. Letérdelt, és elkezdte átkutatni a testeket. Számos míves tőrt és függőt talált, de az amulettnek nyomát sem látta.
Csalódottan a sarkára ereszkedett, és próbálta elképzelni, hogy mi is történhetett. A két halott férfi közelf volt, és nem viseltek semmilyen jelvényt, tehát egyik nemes házzal sem álltak szövetségben. Jól fel voltak fegyverezve, de még így is szokatlannak tűnt, hogy csak ketten voltak. Liriel is csak a mágiája miatt járta egyedül Mélysötét halálos folyosóit, viszont általában még a varázslók is erős kíséretet vesznek maguk mellé. Ezek nyilvánvalóan harcosok voltak, talán tolvajok.
Mindketten több sebet is szenvedtek a denevérek agyaraitól és karmaitól, de ezek nem tűntek halálosnak. Valószínűleg az ördögdenevérek mérgező farkától haltak meg.
Liriel felállt, és megidézett egy fénygömböt. Magasra repítette a tündefényt, majd megszemlélte a barlangot. Tucatnyi denevér tetem borította a padlót, ádáz harcról árulkodva. Elképzelhető lenne, hogy a két halott sötételfnek nem voltak társaik?
Nem. Ekkor vette észre a padlón heverő többi fegyvert. Két pompás, rúnákkal televésett kardon akadt meg a szeme. Lehajolt, és végighúzta az ujját a fénylő pengén. Mágikus hullámok kezdték csiklandozni az ujjbegyeit, amint hozzáért. Felbecsülhetetlen értékű fegyverek voltak, használójuk büszkeségei. Azonnal elvetette az ötletet, hogy a harmadik elf esetleg elmenekült, hátrahagyva mindent. Nem, egy sötételf harcos csak akkor hagyna hátra két ilyen kardot, ha már semmi hasznukat sem venné.
Párlépésnyire a pengéktől újabb vérfoltokat vett észre. Kis keresgélés után megint újabbakat, ismét csak pár lépéssel arrébb. Hirtelen megértette, hogy mi történt.
Az ördögdenevérek általában visszacipelték a zsákmányukat a fészkükbe, hogy ott lakmározzanak belőle, háborítatlanul. Különösen, ha fenyegetve érzik magukat. A sötételfek minden bizonnyal komoly fenyegetést jelentettek. Már az is kész csoda, hogy szembeszálltak egyáltalán a harcosokkal. Bizonyára az éhség kényszeríttette rá őket a támadásra, akkor viszont miért hagyták hátra a két holtestet?
Némi gondolkodás után követni kezdte az új nyomokat. Közel kel lennie a fészeknek. A felnőtt sötételfek elég nagyok ahhoz, hogy túl messzire cipelhessék őket.
Ahogy sejtette, a barlang nem volt messze. Magasan nyílt a sziklafalból, és szűkült, mintha csak bevezetné a denevéreket a fészkükbe. Liriel felugrott, megragadta a nyílás peremét, majd felhúzta magát.
Csak néhány kifejlett ördögdenevér pihent a barlangban. Fejjel lefelé lógtak, miközben a farkukkal kapaszkodtak a mennyezetbe. Negyven, talán valamivel több kölyköt is látott körülöttük. Az ápolt, fényes fekete bundájú, pufi kölykök ravasz kis jószágoknak tűntek. Rendezett sorokban aludtak, szemmel láthatóan jóllakottan.
Liriel bólogatni kezdett, ahogy a rejtvény kockái lassan a helyükre kerültek. A szörnyek azért támadtak rá a sötételf csapatra, mert etetniük kell a sok kölyköt. Azért hagyták hátra a két megmérgezett tetemet, mert a méreg a kölykökre is veszélyes lehet. A kölykök számából ítélve több vadászfalkányi, talán hatvan-nyolcvan felnőtt lehetett a barlangban. Ez elég még egy sötételf kalandozó csapat megöléséhez is.
Alaposan megvizsgálta az alacsony mennyezetet. Csak kevesen merészkedtek be az ördögdenevérek fészkébe, de akik megtették és visszatértek, mind valóságos kincsesbányákról meséltek. Liriel pedig egy nagyon is különleges kincsre vadászott.
Óvatosságból körbekémlelt, de mindent csendesnek és nyugodtnak talált. A denevérek időközben ismét kirepültek vadászni, és csak néhány dajka maradt a fészekben. Nem voltak túl jók az esélyei, de ennél jobbak sosem lesznek.
Piwafwiját szorosan maga köré tekerte, és beosont a fészekbe. A guano kellemetlen, bűzös szaga facsarta az orrát. Áldotta mágikus csizmáját, amely lehetővé tette, hogy hangtalanul lépdeljen a cuppogó ürülékben. Pár lépést tett csak meg, amikor valami puhába botlott. Lehajolt, hogy megnézze.
Egy magas sötételf férfi teteme volt, illetve ami maradt belőle. A felsőtestét megvédte ugyan a páncéling, a végtagjait viszont teljesen lerágták a denevérek. Két másik tetem is hevert mellette, hasonló állapotban.
A torz holttestek hamar meggyőzték Lirielt arról, hogy mindennél fontosabb némának és észrevétlennek maradnia. Gyorsan átkutatta a félig lerágott testeket. Ismét csak mérgezett lövedékeket, és díszes tőröket talált. Normál esetben eltette volna a fegyvereket, de a holtesteket biztosan keresni fogják majd, és nem akarta megkockáztatni, hogy kiderüljön, ő már járt a fészekben.
Eltelt pár perc, mire Liriel végre megtalálta, amit keresett. Az egyik halott egy kis szütyőt viselt a páncélinge alatt, láncra fűzve. Egy apró, mindössze pár centis tőr lapult benne, egy szakadt láncra erősítve. Diadalittasan megszorította az amulettet, majd óvatosan kihátrált a barlangból.
Visszasietett a foszforeszkáló barlang viszonylagos biztonságába, és alaposan szemügyre vette a zsákmányt. Igen, ez pontosan az a függő, amelyet Fyodor gondolataiban látott. Kezdte érteni, hogyan csalhat le egy embert Mélysötétbe egy ilyen tárgy. Ha valóban ez a Szélben járó, akkor ez egy kivételes varázstárgy, egy rég letűnt kor különös, de nagy erejű mágiájának a hagyatéka. Egy varázsereklye. Egy efféle tárgy felkutatása nemes küldetés. Megéri az összes kockázatot és veszélyt, amiket Fyodor magára vállalt.
És még fog is. Liriel öröme hirtelen elpárolgott, arcán az aggodalom hullámai söpörtek végig. Az ember vissza fog térni, és hozzá hasonlóan ő is meg fogja találni a halott zsoldosokat. Bár bebizonyította, hogy erős és leleményes harcos, semmi esélye sem lesz mágikus csizmák és láthatatlanná tévő piwafwi nélkül. Ő is a sötételfek sorsára jut majd, és denevéreledel lesz belőle.
Nem sokat törődött azonban a gondolattal. Vészesen fogyott az ideje, és minél gyorsabban ki kellett találnia, hogy mit tegyen. Elővette a varázskönyvét, és megidézte a Kharza tornyába vezető kaput. Szüksége lesz a varázsló segítségére a tervéhez.
Kharza azonban nem volt egyedül, amikor Liriel megjelent a szobájában. A varázsló az asztala mögött ült, bütykös ujjait szorosan összekulcsolta. Egy ismeretlen férfi üldögélt mellette egy székben, talán a legkülönösebb sötételf, akit Liriel valaha látott. Rézvörös haját egyetlen hosszú copfba fogta, szemei feketén ragyogtak csakúgy, mint a bőre. Szögletes arcát magas, hegyes álla és vékony orra uralta. Karcsú volt és jól öltözött, testtartása büszkeségről és erőről árulkodott. Liriel egyetlen pillantással felmérte mindezt, majd gyorsan ki is lökte az agyából. Máskor talán felkeltené a férfi az érdeklődését, most azonban nem.
– Kharza, beszélnünk kell – hadarta, és egyenesen tanárára nézett.
Mielőtt a varázsló felelni tudott volna, az idegen felállt, és meghajolt Liriel előtt.
– Illendően köszöntenélek, szép hölgy, de nem ismerem a neved és a származásod. Kharza-kzad, lennél szíves?
A varázsló aggódó ráncai redőkké mélyültek, de bemutatta őket egymásnak.
– Liriel a Baenre-házból, a fővarázsló Gromph Baenre lánya, hadd mutassam be a társamat, Nisstyret, a Sárkánykarom nevű kereskedő csapat vezetőjét.
Nisstyre fekete szemei felcsillantak, és ismét meghajolt.
– Nem reménykedtem ekkora megtiszteltetésben. Közös barátunk biztosított róla, hogy tetszett a legutóbbi ajándékom. Valóban?
– Az emberek legendáiról szóló könyv – magyarázta Kharza látva Liriel értetlen tekintetét. – Nisstyre szerezte.
– És még többel is szolgálhatok, ha a kedvedre valók. A Sárkánykarom arról híres, hogy mindent megszerez, bármibe kerüljön is. A varázsló igazolhatja a diszkréciónkat. Évek óta üzleti kapcsolatban állunk.
Liriel jól tudta, hogy az efféle kapcsolatok teljesen hétköznapiak. Sok nemes ház bérelt fel kereskedő csoportokat, mert ők jelentették az egyetlen kapcsot, a Menzoberranzanon kívüli világgal. Cserébe védelmet kaptak a házanyáktól, melyet egyébként nem élvezhettek volna. Liriel azonnal felmérte egy ilyen kapcsolat jelentőségét, és csábos mosolyt vetett a vonzó férfira.
– Ma éjjel nincs szükségein újabb könyvre, de talán másvalamiben segíthetsz. Szükségem lenne néhány diszkrét harcosra.
A kereskedő felvonta vörös szemöldökét.
– Több zsoldos csapat is fellelhető a városban, ha nem tévedek.
– Igen, de mind valamelyik háznak dolgoznak – vetett el az ötletet a nő. – Az ügy személyes és titkos.
– Értem. Mégis miről vau szó pontosan?
– Az egyik járatban találtam egy sötételf kalandozó csapatot, akiket ördögdenevérek öltek meg. Azt akarom, hogy a holtesteket vigyétek a Holt Vízmosás bejáratához, pár döglött denevér társaságában. Ott azután úgy kell rendezni a dolgokat, mintha ott zajlott volna a csata.
Nisstyre egy hosszú percig méregette Lirielt.
– Ezt könnyen meg lehet tenni, de nem igazán látom az értelmét.
Liriel méltóságteljesen felszegte az állát.
– Vagy elfogadod a feladatot, vagy nem, de ne kérdőjelezd meg az utasításaimat.
– Ezer bocsánat, ifjú hölgy – motyogta Nisstyre meggyőződés nélkül. – Gondolom, finanszírozni tudsz egy efféle küldetést, már ha elfogadom – ezzel a kereskedő mondott egy árat. Magas volt ugyan, de Liriel többre számított.
– Megkapod, és akár még többet is – felelte. – Kifizethetem most rögtön, aranyban vagy drágakőben. Ahogy akarod. A denevérek fészkét is megmutathatom. Az összes kincs a tiétek lehet, amit csak ki tudtok kaparni a guanóból. Nekem nem kell semmi. Ráadásul mintegy negyven kölyköt számoltam. Igen kelendőek a varázslók körében. Gyűjtsetek be annyit, amennyit csak tudtok, és megsokszorozhatod a bevételed. Ehhez csak követned kell az utasításaimat, kérdezősködés nélkül. Elfogadod?
– Örömmel – vigyorgott Nisstyre.
– Remek. Kharza, neked is jönnöd kell.
– Nekem? Egy ördögdenevér fészekbe? – hüledezett a varázsló.
– Miért ne? Mire jó a mágia, ha nem használod?
– De...
– Ha megzavarjuk a denevéreket, támadni fognak. Gondolj csak bele. Abból, amit láttam, legalább hat vadászfalkányi felnőtt van a barlangban. Szükségünk lesz még egy varázslóra.
– Azt hiszem, ebben segíthetek – szólt közbe Nisstyre. – Hozzád hasonlóan és is jártas vagyok a mágia művészetében.
Liriel tetőtől-talpig végigmérte a kereskedőt, és nem kételkedett a szavaiban. A legtöbb kereskedővezér gazdag és befolyásos. Ehhez azonban tekintélyes harci vagy mágikus tudásra van szükségük, ez a vörös hajú alak viszont nem tűnt harcosnak. Túl sovány és finom volt, szinte már beleveszett az eleganciába.
– Megfelelő, Kharza?
– Jók a képességei – dörmögte a varázsló.
– Pompás. Akkor menjünk – bólintott Liriel.
– Micsoda, most? – döbbent meg a kereskedő.
– Persze, hogy most! – csattant fel Liriel, majd felkapott egy homokórát, átfordította, majd keményen Kharza asztalára csapta. – El kell mennem pár dologért. Vedd magadhoz a három legjobb harcosod, és gyere vissza, mielőtt a homokszemek leperegnek. – ezzel megidézte a szobájába vezető kaput, és könnyedén átlépett rajta.
– Érdekes – dünnyögte Nisstyre, és gunyoros pillantást vetett vendéglátójára. – Nem is mondtad, hogy Liriel Baenre a felszínen járt.
– Honnan...- Kharza-kzad gyorsan az ajkába harapott.
– Honnan tudom? – gúnyolódott a kereskedő. – Ez nyilvánvaló, kedves társam. A részleteket nem tudom, de a terv elég egyszerű. Amint azt bizonyára tudod, a Holt Vízmosás a felszínre vezet. Az ifjú hercegnőt követi valaki, és el akarja rettenteni Mélysötéttől. A legjobb, ha megrendezi egy ádáz csata jeleneteit. Végy pár halott sötételfet és néhány félelmetes ördögdenevért. Bárki, aki megpillantja őket, kétszer is meggondolja majd, hogy folytassa-e az üldözést. Remek ötlet. Bár kíváncsi lennék, hogy miféle ellenség ér meg ekkora fáradságot.
– Ötletem sincs – felelte a Xorlarrin varázsló, és keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt. – És nem is akarom megtudni!
A kereskedő felállt a székből, majd rátenyerelt az asztalra, és mélyen előredőlve farkasszemet nézett a varázslóval.
– Kockázat – sziszegte határozottan. – Vhaeraun követőinek kockáztatniuk kell.
Miután a szavak elhagyták a száját, Nisstyre megfordult, és elment, magára hagyva a varázslót a gondolataival. Különös és veszélyes játékot űzött, de élvezte. Idővel Kharza annyira hozzászokik majd ezekhez a gondolatokhoz, hogy ő maga is hozzá hasonlóan vélekedik majd. Bár ennek igen kicsi az esélye, mégis óriási dolog lenne, ha egy Xorlarrin varázsló, a Mágia Tornyának egyik mestere csatlakozna Vhaeraun soraihoz.
A kereskedő egyenesen a Bazár melletti házába sietett a Xorlarrin Varázstoronyból. Most, hogy szemtől-szembe találkozott Liriel Baenrevel, sokkal jobban érdekelte, mint eddig. A nő csak magával törődött, a saját szabályai szerint élt. Szemmel láthatóan nem tartozott a vallási fanatikus sötételfek közé, és ezért talán rá lehet téríteni Vhaeraun ösvényére. A nemes nők arroganciája persze megvan benne, de azt idővel ki lehet nevelni belőle. A fiatal hercegnő megszégyenítésének a gondolata nagyon is kedvére való volt.
Ehhez persze előbb meg kell nyernie magának. A puszta véletlenen múlott, hogy éppen őt bízta meg ezzel a feladattal. A sors iróniájának köszönhetően a Liriel által leírt kalandozó csapat az ő tolvajbandája. Megspórolta neki a fáradságot, hogy saját kezűleg ölje meg őket.
Ezt persze nem említette a nőnek, és később sem fogja. Egyik bérelt szállására ment, és magához vette három legjobb harcosát. Miután felfegyverezte és eligazította őket, visszamentek a Xorlarrin Varázstoronyba.
Liriel már ott várt rájuk, tűkön ülve. Megszemlélte a harcosokat, és megfelelőnek találta őket. Kharza-kzad segítségével nyitott egy mágikus kaput, mely a halott tolvajokhoz vezetett. Átvezette rajta a harcosokat, Nisstyret azonban saját erejére bízta. Ha valóban jó varázsló, akkor könnyen követni tudja őket, ha viszont nem, akkor jobb, ha az elején kiderül. Miután mindannyian megérkeztek, a csata színhelyére vezette a csapatot, és pontosan elmagyarázta, hogy mi a terve.
– Öt sötételf jött be ebbe a barlangba. Ketten itt fekszenek holtan, a maradék háromból denevérkaja lett. Két megoldás létezik. Vagy kihozzuk a fészekből a három tetemet, megkockáztatva, hogy felébresszük a denevéreket, vagy megrendezünk egy álcsatát, friss nyomokkal.
A harcosok összenéztek, ketten megkönnyebbültek a dolgok ilyetén alakulásán. Még a legvérmesebb harcosok sem szívesen csaptak össze az ördögdenevérekkel. A harmadik, egy magas, rövid hajú, tetovált nyakú férfi tiltakozásképpen felhorkant.
– Nem ebben állapodtunk meg – szólalt meg Nisstyre. – Mi van a fészekkel? A kincsekkel és a kölykökkel?
– Abban állapodtunk meg, hogy kérdés nélkül teljesítitek a parancsaimat – vágott vissza Liriel. – Amint végeztünk a feladattal, megmutatom a barlangot, és kedvetekre vadászhattok a kincsekre és a kölykökre.
A kereskedő egy biccentéssel jelezte, hogy beleegyezik.
– Ahogy akarod. Viszont nem értem, hogy én minek kellek, ha nem harcolunk a denevérekkel.
– Ki mondta, hogy nem fogunk? Nem kételkednél, ha tudnád, milyen közel van a fészek. Minél tovább csevegünk itt, annál nagyobb az esélye, hogy felfedeznek.
– Értem – zárta le a dolgot Nisstyre, majd elgondolkodott valamin. – Ismerek egy másik járatot a felszínre, nem messze a Holt Vízmosástól. Közelebb van, és rövidebb is. Mi lenne, ha azt használnák a harcosaim?
Liriel belegyezett. Nem akarta, hogy Fyodor összetalálkozzon ezzel a három jói képzett harcossal. Biztos volt benne, hogy az ember visszatér Mélysötétbe, és nem lenne szerencsés, ha belefutna a három zsoldosba. Talán követni tudná őket, és talán egyenlő ellenfelük lehetne, de Liriel kételkedett benne. Az a legvalószínűbb, hogy egészen addig követi majd a nyomokat, amíg tudja, utána viszont megy a maga dolgára, és nem tér vissza többet Mélysötét halálos világába. Ez lenne a legjobb, gondolta Liriel.
Liriel éberen figyelte, amint a harcosok a Holt Vízmosás bejáratához cipelték a két holtestet. Nisstyre végül is hasznosnak bizonyult. Elmondott pár levitáció varázslatot, melyekkel könnyedén tudták mozgatni hatalmas denevértetemeket. Ráadásul tökéletes csatajelenetet rendezett meg. Liriel elégedett volt a munkával.
Valami még hátra volt. Liriel a magas, tetovált férfit választotta ki a feladatra. Úgy gondolta, hogy ő talán túlélheti. Ráadásul egy szempillantás alatt megutálta, mert nem titkolta, hogy nem tetszik neki a küldetés. Liriel nem tűrhette az efféle viselkedést egy szolgától, így hát meg kell büntetnie érte.
Utasította a harcost, hogy vegye le a karját védő páncélt. A férfi engedelmeskedett, és gúnyosan vigyorogni kezdett, amint Liriel felé nyújtotta. A nő megfogta, és erősen megszorította.
– Mi a neved, és mi olyan vicces? – förmedt rá.
– Gorlistnak hívnak. Én elpusztítom az ellenségeim. Nem akarom hamis nyomokkal megtéveszteni őket – felelte büszkén a harcos. Nyomatékképpen megfeszítette a karját, hogy duzzadó izmai kidagadjanak. Ez az erőfitogtatás némileg kizökkentette Lirielt gőgös nyugalmából, és enyhített a szorításon.
– Nem hamis nyomok – felelte sötét humorral a hangjában, és ismét megragadta a férfi csuklóját. – Különös, hogy ezt mondod, Gorlist.
Liriel egy váratlan mozdulattal előrántotta a tőrét, és megvágta a harcos karját. Gorlist hitetlenkedve meredt a vérző sebre, és kirántotta a karját a nő szorításából.
– Ne kösd be, és ne próbáld elállítani a vérzést – utasította Liriel. – Hagyj látható nyomot, hogy még egy felszíni bolond is jól követhesse. Mivel nem szereted a hamis nyomokat, jobb lesz, ha igazit hagysz magad után.
– De a vérveszteségtől lehet, hogy fel sem jutok a Felszínre!
– Ne nyavalyogj. Nem kell egész úton vérezned. Csak addig, amíg beértek abba a járatba, amelyik a felszínre visz – magyarázta türelmetlenül Liriel.
Gorlist továbbra is dühösen és aggódva meredt rá. A férfi nyilvánvalóan elfelejtette, hogy hol a helye. Ideje rendre utasítani. Ismét megfogta a férfi vérző karját, és egyik ujjával megérintette a sebet.
– Ha meg akarnálak ölni, akkor nem itt vágtalak volna meg – ecsetként használva véres ujját, egy csíkot húzott keresztben a karjára. –, hanem itt.
A következő pillanatban egy kés jelent meg a kezében, és rászorította a pengét a vonalra. Fagyos mosollyal, kihívóan fogadta a férfi dühtől izzó tekintetét.
– Hálásak vagyunk a nagylelkűségedért – lépett közbe Nisstyre, és kiszabadította harcosát. – Te, Gorlist, azt teszed, amire utasítottak. Mindhárman felmentek a felszínre, amilyen gyorsan csak tudtok. És azután? – fordult Lirielhez. – Azután hova menjenek?
Erre még nem is gondolt. Eddig csak az járt a fejében, hogy elhintsen egy hamis nyomot, amely kivezet Mélysötétből. Nem is ismert olyan helyet a felszínen, ahová elküldhetné őket. Vagy mégis? Igen, eszébe jutott valami.
– Vízmélyvárába – döntötte el.
Kereskedő vezér ajkai keskeny mosolyra húzódtak.
– Jó választás. Hosszú út, de úgyis el kellene menniük oda. A Sárkánykaromnak van ott egy szálláshelye.
– A Koponyák Városában? – kérdezte Liriel. Úgy gondolta, hogy a sötételfek inkább a föld alatt kereskednek, és nem a felszínen.
Nisstyre mosolya szélesebbre húzódott.
– Menzoberranzani nemes létedre sokat tudsz a felszíni világról. Nem lennék meglepve, ha hamarosan újratalálkoznánk, kedves Liriel.
– Nem hiszem, hacsak nem akarsz beiratkozni Arach-Tinilithbe – oltotta ki a kereskedő varázsló szeméhen megcsillanó izzást. – Jó pár évig a vendégük leszek.
– Micsoda időpocsékolás – jegyezte meg hevesen a férfi.
– Ilyen istenkáromlást! – csattant fel lágyan Liriel. – Mivel te nem Menzoberranzanban születtél, Lloth talán elnézi neked. És most megmutassam az ördögdenevérek fészkét?
Nisstyre követte a nőt a barlanghoz vezető folyosón. Lenyűgözte az elegancia, ahogy Liriel átszelte a folyosókat. A félelemnek semmi jelét nem mutatta, pedig mindössze ketten néztek szembe Mélysötét ezernyi halálos veszélyével. A fiatal nemes nő tapasztalt kalandozónak bizonyult, csillapíthatatlan tudásvággyal. Igen, fel fogja tudni csalni a Felszínre, biztosította saját magát a kereskedő. Egy kis pikés, egy kis rábeszélés, és az övé lesz.
Majd Vhaerauné. Vannak dolgok, melyekben még a tolvajok isten is csak a második.

 

 

Tizenkettedik fejezet
Trollhíd

Fyodor órákon át követte a meredek járatot. Az idő múlását nem is érzékelte. Végig futott, amikor elfáradt, gyalogolni kezdett. Pihenni csak ritkán, és rövid időre mert. Egy idő után – hogy sok vagy kesés, nem tudta megmondani – az emelkedő vízszintbe fordult, és egy barlangba torkollott.
Itt nem volt annyira sötét, mint a járatban. Meggyújtotta utolsó fáklyáját, és örömmel tapasztalta, hogy egészen jól lát. Némi keresgélés után megtalálta a kijáratot, egy borznyi lyukat, nem sokkal a feje felett. A kardjával kiszélesítette egy kicsit, majd felhúzta magát. Nem ment egyszerűen, széles, izmos vállait csak nagy nehezen tudta átpasszírozni a nyíláson. Fáradtan bukkant ki a túloldalon. Azonnal elterült a földön, hangosan zihált, miközben próbálta felmérni a környezetét.
Kemény, sziklás talaj feküdt alatta, és egy vízmosás meredek falai húzódtak mellette, mindkét oldalon. A gömbölyű, sima kavicsokból azonnal tudta, hogy egy kiszáradt folyómederben van. Valaki, vagy valami eltérítette a folyót, az évnek ebben a szakában ugyanis a folyók megduzzadnak az olvadó hótól és jégtől, itt azonban egy csepp vizet sem látott. A levegő csípős volt ugyan, de sokkal melegebb, mint amikor legutóbb a felszínen járt. Ez két dolgot jelenthet: vagy sokkal tovább bolyongott a sötét járatokban, mint gondolni merte, vagy jó pár mérföldre eltávolodott a Hamu erdőtől és a mágikus kaputól, amely Mélysötétbe vitte.
Fyodor az égre emelte a tekintetét. A fák koronái összezáródtak felette, de a levelek között megpillantotta a felkelő nap rózsaszínes, ezüstös fényét. Hajnalhasadás. Nem hitte, hogy még egyszer megélheti, pedig ez a legszebb látvány, amit valaha látott. A sötételf nő megmutatta a Fényre vezető utat. Megmentette az életét, már másodszor.
Felállt, és felkaptatott a folyóparton, hogy megnézze végre, hova jutott. Sűrű, sötét erdő vette körül, de nyugati irányban a fákat szeder- és más rügyező bokrok váltották fel. Itt már szemmel láthatóan beköszöntött a tavasz, tehát jó messzire került Rashementől.
Sebesen elindult a folyóparton, az erdő széle felé. Egy termékeny völgyre néző domb rajzolódott ki előtte. Virágokkal tarkított málnásokat látott, és zölden csillogó, dús legelőket. Még ezeknél is biztatóbb volt a szépen ápolt rozsföld, mely egy település közelségéről árulkodott.
A fiatal harcos elégedetten bólintott. Nem elég, hogy kijutott Mélysötétből, egyenesen egy lakott területre tévedt, tehát amilyen gyorsan csak tud, visszatérhet, hogy megkeresse az amulettet. Lehet, hogy a falu csak pár házból áll, de biztosan be tudja majd szerezni a megfelelő felszerelést. Még megvolt az összes ezüstje, amit a kovácsműhelyben keresett. Öles, izgatott léptekkel indult a falu keresésére.
Nem kellett sokat gyalogolni, mire meghallotta a kalapácsok és fűrészek buzgó hangját. A földeken túl egy durva fakerítéssel körbevett falu húzódott. Fyodor egyenesen a kapuhoz ment, és hangosan bezörgetett.
Kinyílt a kénlelő ablak, és egy határozott, szürke bajszos arc jelent meg benne.
– Ki vagy, és mit akarsz? – kérdezte ridegen.
– Utazó vagyok, és felszerelést akarok venni – felelte Fyodor.
– Hmm. Túl korán van még – mordult fel az őr, de megenyhült a tekintete, miután alaposan végigmérte Fyodort.
Fyodor keleti irányba tekintett. A nap mát felbukkant a fák fölött, és meleg, simogató sugarakat vetett a földekre.
– Bár korán van még, de hallom, hogy a néped már serényen dolgozik – próbálta meggyőzni az őrt.
– A tavaszi vásárra készülünk – magyarázta. – A folyó már levonult, és hamarosan megérkeznek a kereskedők. Mit mondtál, honnan jöttél?
– Rashemenből.
– Már hallottam róla – dünnyögte az őr, és gyanúsan összeszűkültek a szemei. – Te is egy olyan őrült berzerker harcos vagy, mi?
Fyodor egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy mit is feleljen. Sokan rettegtek Rashemen ádáz harcosaitól, és lehet, hogy emiatt nem engedik majd be. Azonban mindennél nagyobb szüksége volt a felszerelésre, és nem engedhette meg magának, hogy időt veszítsen. Ugyanakkor soha életében nem hazudott.
– Igen, uram, de csak akkor harcolok, ha muszáj.
– Hmm. Meglehet, hogy vásárolhatsz egy-két dolgot.
A kapu kinyílt, és Fyodor döbbenten nézett végig a különös falun. A szarvasmarhákat és kecskéket kicsiny karámokba terelték, ahol a téli, száraz takarmányt rágcsálták, ahelyett, hogy a dúsan zöldellő legelőt járnák. Az utcákat szegélyező házak is szokatlanok voltak: erős, zömök, kő és fa épületek, melyekből teljesen kiveszett a rashemeni kunyhók jellegzetes melegsége. Hiányoztak a színes spaletták és a gondosan ápolt növényágyak. Nem fészkeltek gólyák a háztetőkön, melyeket furcsa mód sötét palából és nem nádból készítettek. Nyoma sem volt a színeknek és a szépségnek. A rideg fa- és kőépületek a komor téli erdő hangulatát idézték.
A lakók hasonlóképpen komornak tűntek. Nem gyűltek kis csoportokban valamelyik kertben, hogy egy kupa gőzölgő kvas mellett beszéljék meg a legújabb pletykákat. A nők és férfiak egyaránt rohantak, és csak éles, fagyos szavakat vakkantottak oda egymásnak, ha megszólaltak egyáltalán. Tucatnyian serénykedtek a városfalon. Vastag fatörzseket illesztettek a védőfalba, és gondosan betapasztották még a legkisebb repedéseket is, valami különös vörös agyaggal. Mások piaci bódékat építettek az utca mentén, míg egyesek már ki is pakolták az árujukat: gyapjúpokrócokat és színtelen fonalgombolyagokat, egyszerű edényeket, szárított halat és vadhúst, sajtot, nézet és mézsört. A falu valóban a tavaszi vásárra készült, csak valahogy hiányzott a levegőből a vidám nevetés, amely ilyenkor mindig belengte Rashement. A légkör leginkább egy ostromra készülő vár benyomását keltette.
– Mi ez a hely, és hol van? – kérdezte Fyodor izgatottan. – Bocsásd meg nekem, de sokáig bolyongtam, és nem tudom, hová jutottam.
Az őr szúrós pillantást vetett rá, de válaszolt.
– A falut Trollhídnak hívják, és félnapi járóföldön belül nincs semmi. Mindenhol csak folyók és kereskedő utak futnak, és mi az egésznek a kellős közepén ragadtunk. Mint a szúnyogcsípés a hátad közepén, amelyet sehogy sem tudsz megvakarni.
– Kereskedő utak? – faggatta tovább Fyodor.
– Északra van az Evermoori út, a Triborból, Ezüstholdba vezető kereskedő út. A mögött húzódik a Dessarin folyó. A Döglött Ló Gázló keresztezi a Vas Ösvényt, amely felvisz egészen a Vadászkürt nevű vadászkunyhóig. Merről jöttél?
– Az erdőből.
Ez volt a legjobb válasz, amit Fyodor mondani tudott, és jónak bizonyult. A férfi elismerően felvonta a szemöldökét, és bólogatni kezdett.
– Csak kevesen tudnak magányosan átvágni a Nagy Erdőn. Sosem hittem el igazán a berzerkerekről szóló történeteket, de ha élve kijutottál abból az erdőből, akkor tényleg van bennük valami. Ne csodálkozz, hogy eltévedtél. Akár életed végéig bolyonghatsz a Nagy Erdőben, és sosem jutsz ki.
Bár az utak és folyók nevei semmit sem mondtak Fyodornak, a Nagy Erdőről már hallott. Ősi, hatalmas, mély és mágikus erdő az, mely több száz mérföldre fekszik az otthonától. Megdöbbentette a felfedezés, hogy ilyen messzire sodródott, de halálos nyugalommal vette tudomásul, mint általában mindent. Inkább azon kezdett gondolkodni, hogy mi legyen a következő lépése.
– Hálás lennék, ha megmondanád, hogy hol vehetek felszerelést – szólalt meg végül.
Az őr gondolkodva gyűrögette az állát, miközben Fyodor hatalmas kardját méregette.
– Beletelik három, tán négy napba is, mire ideér a karaván – kezdte e férfi. – Tudsz maradni addig? Beszállhatnál a munkákba, ha van kedved zálogszerződést kötni addig.
Több kérdés is azonnal Fyodor nyelvére tolult. Miért van szükségük rá egyáltalán? Ha ilyen tempóban dolgoznak tovább, akkor délre befejezik a standokat. És miért kell bármit is zálogba adnia? A szava talán nem elég biztosíték, hogy itt marad a megbeszélt időpontig?
– És ételt? – próbálta kikerülni z őr kérdését. – Van Trollhídnak fogadója?
A férfi komor szemei felcsillantak.
– Tehát maradsz. Pompás – nyugtázta az őr, majd odaintett egy foltos kabátú, szakadt járókelőt. – Héj, Tosker! Vidd el ezt a férfit a Gőzölgő Bikába, és mond meg Saidának, hogy jól bánjon vele.
A férfi megtorpant, és alaposan végigmérte Fyodort. Megakadt a szeme a hatalmas kardon, és a berzerker széles vállain.
– Zsoldos vagy?
– Nem, uram.
Fyodor ennél többet nem kívánt foglalkozni a témával. A rashemeni harcosok csak akkor harcoltak, ha rákényszeríttették őket. Az emberélet elvétele súlyos, komoly dolognak számított közöttük, és Fyodor csak üres szánalmat érzett azok iránt, akik pénzért öltek.
– Értem, gyere utánam – mondta a férfi kelletlenül.
Fyodor követte a kellemetlen alakot, egészen a fogadóig. Az istállószerű épület egyáltalán nem hasonlított Rashemen hívogató, kellemes fogadóihoz. A barátságtalan kocsma hosszú, keskeny ablakait ólomüvegek bélelték. Egy fa pult futott végig a fal mentén, tele székekkel melyeknek a felét elfoglalták a helybeliek. Mindannyian egy röpke reggelire álltak meg: barna sört és forró kását ettek.
Fyodor odahúzott egy széket vendéglátója mellé. Saida azonnal odarobogott hozzájuk, egy-egy gőzölgő tállal a kezeiben. Élénk, molett asszonyság volt, ellentmondást nem tűrő arckifejezéssel. Szürke gyapjúkendőt terített a vállára, az ingére húzott mellénye azonban élénk vörös színben fénylett. Ez volt az első élénk színfolt a faluban, amelyet Fyodor látott, és bizalommal tölttette el. Kedvesen üdvözölte a nőt.
– Jó napot, Saida. Megtudhatnám, hogy hol vásárolhatok magamnak úti felszerelést?
– Elég nagy készletem van – felelte. – Mi kell?
Fyodor szárított ételt, kötelet, és annyi fáklyát rendelt, amennyit csak elbírt. Tosker épp a sörét kortyolgatta a berzerker rendelése közben, és szúrós szemekkel méregette.
– Úgy hangzik, mintha le akarnál menni. Csak egy bolond menne oda.
– Talán igazad van – hagyta rá Fyodor, és ő is meghúzta a korsót. A sör keserű volt, de kellemesen felmelegítette üres gyomrát.
– Ha sőtételfeket keresel, akkor ki sem kell menned ebből az átkozott völgyből. – érkezett egy rekedtes hang az egyik sarokból.
Fyodor odafordult. Egy aszott férfi állt fel az asztalától, és indult a pult felé. Arcát tömérdek régi sebhely borította, egyik szemhéja élettelenül borult üres szemgödrére. Bár még kora reggel volt, látszott rajta, hogy nem most kezdte az ivást, már rég felszakadtak a gátlásai.
– Maradj csendben, öreg bolond – rivallt rá Saida.
A férfit túlságosan lefoglalták a gondolatai és a söre, és nem foglalkozott a kocsmárosnő szavaival.
– Minden évben eljönnek – kezdte, arca eltorzult, ahogy a borzalmas emlékek rátörtek. –, minden évben. Sosem ugyanakkor, de általában újhold idején.
Fyodor azonnal számolni kezdett. A hold pont fogyóban volt, amikor követni kezdte a sötételfeket a kapun keresztül. Ha valóban háromnégy napig bolyongott Mélysötétben, akkor közeleg az újhold ideje. Ez megmagyarázná a serény munkálatokat a falon, az elkerített állatokat és az általános levertséget és készülődést. Akkor viszont miért készillődnek ekkora erűkkel a vásárra?
– Ha a falutok veszélyben van, akkor miért rendeztek vásárt? Különösnek tűnik. Vagy talán a kereskedők errefelé nem félnek e veszélytől? – kérdezte Fyodor.
– Egyenesen rettegnének, ha tudnának róla. – felelte zordan Saida. – Általában korábban tartjuk a vásárt, de az idén magasan álltak a folyók, és ezért késnek a karavánok. Nem nagyon szeretnek megállni itt, mert távol vagyunk mindentől. Ha a sötételfek pont a vásár idején támadnak, akkor jó ideig egyetlen karaván sem jön majd Trollhídba. Akkor pedig mihez kezdjünk?
Ekkor az egyik férfi a pultra csapta a korsóját.
– Eggyel több ok, hogy mi vadásszuk le a sötét ördögöket, mielőtt még ők támadnának. Utána húzzuk karóba őket, és tegyük ki a földekre, madárijesztőnek! – zúgolódott.
Helyeslő moraj futott végig a termen. A helykeliek sorba bekapcsolódtak a vitába, és Fyodornak egy idő után kellemetlen ellenérzései támadtak. Az étvágya is elment, ezért félretolta a kását, és épp fizetni akart, amikor az oldalán ülő szakállas férfi oldalba bökte.
– Te is hasonszőrűnek tűnsz. Ha használni is tudod a kardod, akkor Trollhídban maradhatnál pár napig. Az egyik ember rémálma a másik lehetősége, mindig ezt mondom. – ezzel előhúzott egy bőrszíjat a zekéje alól.
Egy sötét bőrdarab lógott rajta. Bár aszott volt, Fyodor felismerte, hogy egy sötételf füle. A férfi a berzerker arcába nyomta a trófeát.
– Nesme uralkodó varázslói jó árat fizetnek minden egyes fülért. Velünk tartasz, kölyök?
Fyodor nem válaszolt. Tudta, ha megszólal, akkor megsérti a férfit, aki biztosan rátámad. Akkor viszont rátörne a berzerker harci láz, és ki tudja, mi maradna a fogadóból. Szerencsére a fejvadász nem feszegette tovább a kérdést.
– Jó árat! – emelte fel a hangját a férfi, hogy mindenki hallja a kocsmában. – Mi mégis itt üldögélünk, zsebre tett kézzel! Miért ássuk be magunkat minden egyes újholdkor? Ideje, hogy mi vadásszunk!
– Azt mondják, a sötételfeket nehéz megölni – szólalt meg egy sovány íjász, majd megütögette a tegezét. – De szerintem ők is meghalnak, ha meglövöd őket, mint bármelyik más teremtmény.
Tosker egyre kényelmetlenebbül fészkelődött a helyén. Szemmel láthatóan nem ízlett neki a beszélgetés.
– Jobb lenne, ha megkeresnénk a lyukat, ahol feljárnak, és egyszerűen betömnénk.
– Mit tudsz te erről? – a fejvadász ellenségesen előrehajolt, és belenyomta a képét Toskerébe. – A földeket jól ismered, de mikor hagytad el a falut utoljára? Több barlang van ezekben a hegyekben és erdőkben, mint ahány bolhája a kutyámnak. Akár egész életedben keresheted őket, mégsem találod meg a nyílást!
Fyodor ismert egy ilyen helyet, de továbbra sem szólalt meg. Két napon belül eljuthatnának abba a barlangba, ahol összetalálkozott a sötételf lánnyal. Már ha le mernek menni Mélysötétbe. El tudta képzelni, mi történne a csitrivel, ha ezek a kemény, elkeseredett férfiak rátalálnának. Jobb, ha erre nem is gondol.
Szemernyi kétsége sem maradt afelől, hogy Trollhíd lakosai időről-időre a felszínen vadászó sötételfek áldozatául esnek. Kezdte elhinni a kegyetlen, öldöklő sötételfekről szóló történeteket. Ugyanakkor több háborút is megjárt már, és a saját szemével látta, milyen kegyetlen és brutális tettekre képes az ember. Nem fordult el ugyan saját fajától, de másokat sem bélyegzett meg.
Az ifjú Fyodor úgy vélte, hogy meg tudja ítélni mások jellemét. A Látás képessége olykor megmutatta neki, hogy mi történt a múltban, vagy mi várható a jövőben. Bár sosem támaszkodott pusztán a Látásra, jó jellemismerőnek számított. A sötételf lány azonban rejtély maradt előtte. Tiszta, elf nevetése volt, mágikus és gyermeki. Emellett bizonyára csalárd és halálos, mint fajtájának minden egyes tagja. Ő azonban valahogy eleven volt. Nem egy két lábon járó gonosz obszidián szobor. Fyodornak feltűnt, hogy felcsillant a lány szeme, amikor a dajemmáról beszélt neki. Akkor egy pillanatra rokoni érzéseket látott arany szemeiben. Mégis, valahogy zavarta a gondolat, hogy a lány is olyan hatalmas és fontos személlyé válhat, mint a Boszorkányok, akiket tisztel. Ennél is jobban aggasztotta a tény, hogy a sorsuk kezdett összefonódni. Hiszen mégis csak egy sötételf. Nem tudta, miféle sötét titkokat rejthet a fekete szépség, azt viszont tudta, hogy nem juttathatja a vérszomjas falusiak kezébe.
Így hát Fyodor visszahúzta a tányérját, és megette a kását. Miután megreggelizett, megvette a szükséges felszerelést Saidától. A nő többet kért érte, mint amennyit ért, de Fyodornak nem volt ideje alkudozni. Minden perce drága volt.
Amint lehetett kiosont a fogadóból, majd a faluból. Megkereste az idevezető nyomot, majd visszaindult az erdőbe, maga mögött hagyva Trollhidat. Átpasszírozta magát a nyíláson, majd azonnal meggyújtotta az első fenyőfáklyát, a rátörő sötétég ellen. Keresett egy méretes szikladarabot, és eltorlaszolta a nyílást. Nagy levegőt vett, felemelte a fáklyát, majd elindult lefelé, vissza Mélysötétbe.

 

 

Tizenharmadik fejezet
Hüvelybe zárt erő

Liriel lassan, óvatosan megpróbálta kihúzni a kicsiny tőrt a rúnákkal telerótt hüvelyből. Három napja megállás nélkül tanulmányozta a varázstárgyat, magára vállalva küldetése minden veszélyét. Abban egészen biztos volt, hogy az amulett hatalmas mágikus erőket rejt magában. Több erős varázslatot is elmondott, melyeknek fel kellett volna tárniuk a rúnák jelentését. Mindhiába. Egy az övénél erősebb mágia védte az amulettet. A vékony lánc, amin függött, megjavította saját magát. Elszakadt, amikor letépte a halott topvajról, de új láncszenek formálódtak, és olyan tökéletesen illeszkedtek a többi közé, hogy meg sem találta a sérülés helyét. Még nem hallott olyan mágikus tárgyról, amely képes megjavítani magát. Erősen megrántotta a kicsiny tőrt. Nem aggódott, hiszen az amulett szemmel láthatóan meg tudja védeni magát. Sokkal jobban aggasztotta, hogy miféle erők szabadulhatnak el, ha a tőr egyszer kikerül a hüvelyéből.
Bármennyire erőlködött is, a tőr nem mozdult. Olyan szorosan tapadt a hüvelyhez, mintha egy darabból faragták volna őket.
Felsóhajtott, és a székébe rogyott. Túl nagy utat tett meg, és túl sokat kockáztatott, hogy most bukjon el.
Az amulett megszerzése nem jelentett különösebb problémát. Időt találni a tanulmányozására már annál inkább. Meg sem merte kérni Triel Anyát, hogy engedje el az Akadémiáról, mert végig sem hallgatta volna. A legjobb, amit tehetett, hogy eltitkolja előle az egész dolgot. Egyes pletykák szerint veszélybe került a Baenre-ház pozíciója, így a házanyának bizonyára jobb dolga is akad, mintsem Liriel ügyeivel bajlódjon. Ugyanakkor, ha Zeld úrnő és a többi tanító úgy tudná, hogy Triel Anya kérte ki Lirielt, biztosan nem kérdőjeleznék meg a döntését.
Persze az Akadémia úrnői kíváncsiskodnának, és megpróbálnák kideríteni, hogy mi húzódik meg a háttérben. Bár hűségesek voltak Trielhez, elsősorban a saját házuk és személyes karrierjük érdekeit tartották szem előtt. Liriel biztos volt benne, hogy a nemes házak árgus szemekkel figyelik majd minden lépését és próbálják kideríteni, hogy mi lehet annyira fontos, hogy még Arach-Tinilithből is kiszólították.
Ennek megfelelően cselekedett. Kharza-kzad segítségével többszintű mágikus védelmet építettek ki narbondellyni háza köré. Ennek ellenére a három nap alatt, mióta elhagyta Arach-Tinilithet, két szolgája is eltűnt. Nem remélte, hogy viszontlátja őket, arról nem is beszélve, hogy teljesen használhatatlanok lesznek, miután kiszipolyozták az agyukat.
Kizárólag a két tekintélyes varázsló közbenjárásának, Kharza-kzadnak és magának a fővarázslónak köszönhette, hogy ennyi ideig békén hagyták. Hosszú vívódás után úgy döntött, hogy beavatja az apját. Ezzel elég kényes helyzetet teremtett. Gromph Baenrenek hatalmában állt kikérnie őt Arach-Tinilithből, ráadásul az úrnők mind úgy gondolták, hogy Triel utasítására cselekszik. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy a büszke Gromph gyűlöli, ha bármilyen formában emlékeztetik rá, hogy a hatalma véges, és kizárólag személyes nyereség reményében hajlandó hasonló tettekre.
Így hát Liriel elmesélte neki a felszíni utazását, külön kiemelve Eilistraee papnőit, hátha felkelti velük az érdeklődését. Elmondta, hogy tudnak varázsolni a felszínen. Megígérte a fővarázslónak, hogy mindent megtanul tőlük, amit csak lehet, és visszatérve mindent átad neki. Gromph alaposan kifaggatta, és csak akkor egyezett bele a dologba, mi után Liriel megígérte neki, hogy az ő személyes küldöttjeként keresi fel a felszíni sötételfeket.
De végül is beleegyezett. Hogy miként magyarázza majd meg Trielnek, ha kiderül, az az ő dolga. A maga részéről örömmel látná, hogyan csap össze a két Baenre. Egyvalami miatt azonban továbbra is aggódott. Nem tudta bölcs dolog volt-e megemlíteni az apjának egy idegen istenség nevét. Vajon mihez kezd majd a törekvő Gromph ezzel az információval?
Kharza-kzadban sem bízott. Gromphhoz hasonlóan, ő is a maga útját járta. Erről már akkor meggyőződött, amikor a varázsló felajánlotta neki a kaput, mellyel bármikor kisurranhat Arach-Tinilitliből. Egészen addig azt hitte, hogy Kharza csak azért élvezi annyira a kapcsolatukat, mert kérkedhet vele. Bár sosem mondta, nyilvánvalóan kéjes örömmel töltötte el egy fiatal és gyönyörű lány társasága és figyelme. De többről volt szó. Liriel biztos volt benne, hogy Kharza titkos terveket szövöget, és neki is szerepet szán bennük. Viszont szüksége volt Kharza-kzadra. A Mágia Tornya egyik mestereként hozzáfért azokhoz a varázskönyvekhez és -tekercsekhez, amelyekhez a többiek nem, ráadásul magában a Xorlarrin Varázstoronyban is kialakított egy könyvtárat. Úgy tűnt, ebben nagy érdemeket szerzett magának a Sárkánykarom kereskedő-banda is.
Miután megismerkedett Nisstyre-rel, üzent neki, hogy szerezze meg az összes emberi kultúráról szóló könyvet és adja el neki. Ezzel persze újabb hatalmas kockázatot vállalt. Tilos volt efféle könyveket tartani, ráadásul a kereskedő lehetetlenül magas árat kért értük, de Lirielnek nem volt más választása. Nem mert kifejezetten rúnamágiával foglalkozó könyveket kérni, mert félt, hogy túl sokat árulna el a céljairól. A fekete szemű kereskedő maga is varázsló, és jobban ismeri a Fény Birodalmát, mint bármelyik más menzoberranzani. Kharzánál, sőt még Gromphnál is előbb összerakná a részleteket.
Nisstyre ugyanakkor mindenben segítette. Több tucat könyvet hozott neki, és megígérte, hogy bármit megszerez, amit csak kíván. Felajánlotta, hogy mesél a Fény Birodalmáról, sőt akár még el is kíséri. Sok mindent felajánlott, olyan dolgokat, amiket Menzoberranzanban a legtöbben mélyen titkolnának. Bár testi vonzalmat nem érzett a vörös hajú kereskedő iránt, igénybe veszi majd a szolgáltatásait, ha lesz rá ideje.
Idő. Liriel fájdalmas sóhajjal pillantott az asztalon pergő homokórára. A keservesen megszerzett szabadideje lassan lejár. Túl hosszú ideje volt már távol Arach-Tinilithből, és Triel előbb-utóbb értesül róla. Végül is nincs oka panaszra, hiszen három napot is a házában tölthetett, ami kivételesnek számított.
Jól kihasználta ezt az időt. Rajzolt néhány térképet, emlékezetből, és tovább tanulmányozta az emberek kultúráját. Csak azt nem sikerült kiderítenie, hogyan fordíthatná a maga hasznára az amulettet.
Végső elkeseredésében megtekerte a kicsiny tőrt. Legnagyobb meglepetésére és döbbenetére a fegyver kicsúszott a hüvelyből.
A szeme elé emelte, hogy közelebbről megvizsgálja, és ekkor érte a második meglepetés. Nem tőr volt, hanem egy kicsiny véső. Víz töltötte meg a hüvely alját, a véső ennek ellenére fényes és éles maradt. Rozsdának nyomát sem látta.
– Egy véső – motyogta maga elé – Hát persze!
A sötételf kézbe vette a rúnamágiáról szóló könyvet, és hevesen lapozni kezdte. A vége felé talált egy durva rajzot egy ősi, terebélyes tölgyfáról. A fát Yggsdrasil Gyermekének nevezték, és több ezer varázslat rúnáját vésték bele göcsörtös törzsébe. A legenda szerint, csak a legerősebb rúnákat lehetett a fába vésni, és kizárólag olyan mágikus eszközzel, melyet a leghatalmasabb rúnaalkotók készítettek, és melyet megáldottak az ősi Rus istenek.
Liriel felemelte a kicsiny vésőt, és áhítattal nézte. Lehetséges, hogy egy ilyen tárgyat tart a kezében?
Alaposan megnézte a képet. A törzsbe vésett rúnák egy része megegyezett az amuletten láthatókkal.
Vajon egy olyan sötételf is véshet a fába, mint amilyen ő? A rúnaalkotás koránt sem hasonlított a varázslás azon formájára, amelyet gyerekkora óta ösztönösen és könnyedén űzött. A rúnákat nem lehet tekercsről megtanulni, azoknak bele kell ivódnia az alkotó elméjébe és szívébe. Ezt pedig csak egy hosszú és veszélyes utazás során lehet elérni, olyan kalandok során, melyeket az ősi Rus nép hódítói teljesítettek, miközben kiterjesztették a birodalmuk és mágikus képességeik határait. Csak tanulás és fejlődés, nehezen megszerzett tapasztalat árán képes valaki megalkotni egy olyan rúnát, amire neki szüksége van.
Keze remegett izgalmában, amint megfogott és kisimított egy pergamenlapot. Egy térkép volt az északi területekről. Nisstyre szerint pont a Mélysötét feletti földeket ábrázolta. Megkereste az ujjával Vízmélyvárát, majd átszelte a tengert, és megállapodott Ruatliym szigeténél. Ott éltek az ősi Rus nép leszármazottai. És ott található Yggsdrasil Gyermeke, az ősi, szent tölgy.
Ez tehát az úti célja. Ha az utazás során meg tudja majd alkotni a rúnát, akkor képes lesz használni sötételf mágiáját. Ehhez viszont előbb el kell jutnia Ruathymbe, méghozzá úgy, hogy használni tudja minden mágikus erejét. A hüvelyben lötyögő vízről eszébe jutott valami. A rúnamágiáról szóló könyvben több utalást is olvasott szent kutakról és forrásokról. Víz volt bőven Mélysötétben, de nem rendelkezett különleges erőkkel. Lirielnek azonban megvoltak a saját titkos, mágiával átitatott helyei.

* * * * *

– Liriel Baenre, te végérvényesen és teljesen megőrültél!
A mondat éle kicsorbult, mivel egy hasadt tudatú, kétfejű bíbor sárkány szájából hangzott el.
– Én mondom, Zz'Pzora, működni fog – biztosította Liriel, miközben egy apró mithrillkalapáccsal fejtegette a barlang falát. – Csak tarts egyenesen még egy-két percig.
– Tarts egyenesen! – morgolódott a jobb oldali fej. Valójában saját magával beszélgetett, hiszen a bal oldali fejhez szólt. – Mit hisz ez a sötételf? Kolibrik vagyunk talán?
A bal oldali fej válaszát elnyomta a dübörgő, suhogó hang, amint a sárkány meglengette hatalmas szárnyait, hogy egyensúlyban maradjon. A felfelé áramló meleg levegő ugyan segítette fenn tartani, de a sárkánytól még így is erőn felüli teljesítmény volt, hogy egy helyben lebegjen.
Nehezítette Zz'Pzora dolgát, hogy Liriel a nyakán egyensúlyozott. Liriel könnyű volt, a legtöbb fattyúsárkány csemegének és nem tehernek tekintette volna, Zz'Pzora azonban kisebb volt a fajtársainál. Ráadásul Liriel nem is egyensúlyozott jól. Mindig szélesen kihajolt, amikor lesújtott a kalapáccsal, kibillentve a sárkányt. Félő volt, hogy mindketten a barlang fenekére zuhannak.
– Vigyázz! – kiáltott fel a jobb oldali fej. Veszélyesen süllyedni kezdett, de heves szárnycsapásokkal sikerült visszaküzdenie magát. – Az egész barlang izzik a mágikus energiától! Vigyél valamit, amit könnyebb megszerezni.
Liriel makacsul megrázta a fejét, és tovább kalapált. Hirtelen vastag repedés futott végig a falon. Kísérteties kék fény tört át a már szunnyadó mágikus rétegeken.
– Te is tudod Zip, hogy ez a legjobb hely – felelte réveteg hangon Liriel, miközben próbálta óvatosan kiszélesíteni a repedést. – A Sikoltó Szellem Foka több mágiát rejt magában, mint többtonnányi szikla.
A Sikoltó Szellem Foka, egy karcsú sziklanyúlvány, gyűjtötte össze és zárta magába a barlang energiáit. Nevét egy halott sötételf nő sikoltó szelleméről kapta, amely valaha Zz'Pzora fészkében tanyázott. Zz'Pzora anyja győzte le a szellemet egy iszonyú mágikus csatában. Zz'Pzora valószínűleg az összecsapás következtében torzult el ennyire. Bármi legyen is az oka, a mutáns sárkány nem szívesen emlékezett erre.
Liriel a földre ejtette a kalapácsot, és a késével próbálta felfeszíteni a sziklarétegeket. A sárkány fájdalmasan hunyorogni kezdett amint a fém megcsikordult a kövön.
– Akár mi is lehetnénk – jegyezte meg savanyúan a jobb oldali fej.
– Sietek – nyugtatgatta Liriel. A sötételf tisztában volt ingatag helyzetével. Örült volna, ha Kharza vele tart, és levitáció varázslatokkal segíti a bányászásban, de a zárkózott varázsló belehalt volna a vadvízi csónakázásba.
A saját erejéből is fellevitálhatott volna a Sikoltó Szellem Fokához, de azzal teljesen felemésztette volna aznapi levitációs energiáit. Azonban fel kell majd még jutnia a liften, ahol Zz'Pzorára kell bíznia az életét. Könnyen elképzelhető, hogy a sárkány megsértődik valamiért, és „véletlenül” kisiklik a kötél a mancsából. Így hát Liriel belekapaszkodott a sárkány nyakába, és újból megütögette a falat.
Éles kék fény tört rá a barlangra, amint a Sikoltó Szellem Foka energiái kiszabadultak sziklabörtönükből. Liriel nagyobb sebességre kapcsolt, mert sem az ő szemei, sem a sárkány idegei nem bírták már soká. A kés hegyét gondosan becsúsztatta egy meglazult kőszilánk alá, és megpróbálta kifeszíteni. Miután sikerült, a mágikusan izzó szikladarabot betette a hüvelybe, majd gyorsan visszacsúsztatta a vésőt.
– Kész! Szálljunk le! – kiáltotta diadalmasan.
– Tiamatnak hála! – fohászkodott a két fej egyszerre a sárkányok istenéhez.
A hatalmas szörny alábukott, majd kecsesen leszállt.
Liriel leszánkázott a sárkány pikkelyes oldalán, és összeszedte a mágikus tárgyait. A piwafwija ismét régi fényében csillogott, jelezve, hogy minden felszerelése visszanyerte régi erejét, melyet a holdfény szívott ki belőlük. De ilyen hamar! Normál esetben hónapokig tart, mire egy meggyengült mágikus tárgy újra magába szívja az efféle mágikusan sugárzó üregek energiáját. Ha egy fegyver vagy egyéb holmi teljesen kiég, akkor a regenerálódás egy évet is felemészthet. Liriel most először érezte úgy, Hogy sikerülhet a terve.
– Most mi lesz? – kérdezte a jobb oldali fej. – Most, hogy ennyit vesződtünk, legalább azt áruld el, hogy mire készülsz.
– Hosszú útra indulok, Zz'Pzora. – újságolta boldogan a nő.
– Remek! – csattant fel mindkét fej egyszerre. A bíbor teremtmény a hátsó lábaira helyezkedett, és mellső lábait keresztbe fonta roppant mellkasa előtt, pont, mint egy elf. – Több bajt okozol, mint hasznot – zsörtölődött a jobb oldal.
A sötételf cinikusan felvonta a szemöldökét.
– Ti is hiányozni fogtok – mondta gunyorosan. –, de még nem most kezdem az utazást. Előbb be kell fejeznem a tanulmányaimat Arach-Tinilithben. Főpapnőként meg lesz a kellő hatalmam és rangom, hogy szabadon járjak-keljek.
– Akkor hamarosan megint eljössz?
– Sajnálom Zip, de nem merem elhagyni az Akadémiát. – rázta meg a fejét Liriel. – Majd eljövök, ha befejeztem a képzést.
– Hmm.
Zz'Pzora duzzogni kezdett, már amennyire egy sárkány duzzoghat. A morcos arckifejezés sehogy sem illett a kétfejű bíbor sárkányhoz, Liriel mégis gyengédnek és kedvesnek találta.
– Az évek hamar elröppennek, majd meglátod. Észre sem veszed, és már vissza is térek a nagy útról. Akarod, hogy hozzak neked valamit a Fény Birodalmából? – bízott benne, hogy a felszín említése talán elhessegeti Zz'Pzora rosszkedvét.
A sárkány mind a négy szeme elkerekedett meglepetésében. A következő pillanatban a bal oldali fej ravaszul elmosolyodott. Eddig a józanabb, jobb oldali fej dominált, de most annyira felizgult a bal oldali, csapongóbb fej, hogy átvette az irányítást.
– Igen – a magas, női hangon kimondott kemény, határozott szavak furcsán hatottak. –, találj nekem egy utat a felszínre!
Liriel teljesen elképedt.
– Én sokkal inkább egy varázskönyvre, vagy valamilyen kincsre gondoltam.
– Felajánlottad, és én válaszoltam. – csattant újra a szenvedélyes női hang.
Még a sárkány jobb feje is megütközve nézett a másikra.
Egy percnyi néma csend után a sötételf megvonta a vállát.
– Rendben Zip, meglátom, mit tehetek.
A sárkányok és a sötételfek habozás nélkül megígértek bármit, hogy azután a legritkább esetben teljesítsék, de a Zz'Pzora elégedettnek tűnt. Liriel gyorsan felkapkodta mágikus felszerelését, és beült a liftbe. A sárkány ezúttal egy lendülettel felhúzta, mellőzte a szokásos megakadásokat és rövid visszahullásokat. Amit felért a szakadék tetejére, felharsant a sárkány kéthangú búcsúéneke.
Hirtelen szomorúság tört rá Lirielre, és első ízben gondolta végig, hogy mit is hagy hátra. Egyáltalán nem sajnálta, hogy csak évek múltán kezdheti meg nagy utazását. Úgyis sok mindent kell még tenni és tanulnia addig Menzoberranzanban. Minél több hatalomra tesz szert Mélysötétben, annál többet vihet magával a Fény Birodalmába. Egy lerázhatatlan árnyék azonban végig ott lebegett felette: ha eljön az idő, teljesen egyedül kell majd keresztülvágnia egy idegen világon.
A végén lehet, hogy megtartja a sárkánynak tett ígéretét, morfondírozott, miközben átlépett a Xorlarrin Varázstoronyba vezető kapun.

 

 

Tizennegyedik fejezet
Shakti

Három nap! – üvöltötte dühösen Shakti Hunzrin, és szobája ajtajához vágta a mosdótálját. A szép agyagedény hangos csattanással tört ezernyi apró darabra, beterítve az előszobát. Nem sokat javított a helyzetén. Az élettelen tárgyak elpusztítása nem okozott igazi örömet és kielégülést. Dühödt pulykaként járt fel-alá a szobájában, folyamatosan prüszkölt, mint egy törpe a víz láttán.
A papnő rengeteg időt és számtalan drága varázslatot pazarolt arra, hogy szemmel tartsa a Baenre szuka lépéseit. Mindhiába. Az anyaúrnő egész egyszerűen engedte, hogy az unokahúga elhagyja az Akadémiát. De mégis miért? Értesülései szerint Liriel elbarikádozta magát narbondellyni házában. Nem is csoda, hiszen öt teljes napot töltött el ArachTinilithben egyhuzamban, és ki kell pihennie a fáradalmait, gondolta keserűen Shakti.
De három nap? Ő maga csupán pár órára hagyhatta el az Akadémiát, és akkor is szigorúan csak a családi ügyekkel foglalkozhatott. Dühösen rótta a szobáját, majd hirtelen megtorpant. Lehet, hogy pár óra elég lesz.
Kiegyenesítette köpenye ráncait majd hátrafésülte kócos haját. Általában összeborzolta, miközben dühösen tombolt. Lábai alatt megcsikordultak a cserépdarabok, mikor kiviharzott a szobából, és Zeld úrnő szobája felé indult.

* * * * *

– Miért akarsz eltávozni, és miért hozzám jöttél?
Jogos kérdések voltak, de Shakti felkészült rájuk.
– Most van a gyapjasvadak szaporodási időszaka – magyarázta a Hunzrin papnő. – Nálam jobban senki sem ért a tenyésztéshez. Még maguk az állatok sem – tette hozzá büszkén.
Komor felhők futották el Zeld úrnő homlokát a kijelentés hallatán, de nem feszegette a kérdést.
– Te egy tizenkettedik éves diák vagy, már majdnem elérted a főpapnői rangot. Nem az én kezem alá tartozol.
– De engedélyezheti, hogy elmenjek. Mindketten jól járnánk. Hasznos információkat hozhatok.
– Be kell vallanom, nem igazán érdekel a nyáj szociális élete – felelte ridegen az úrnő.
Shakti elnémult, és próbálta lenyelni feltörő haragját. Azt hitte, könnyebb dolga lesz. Zeld úrnő nem kedvelte Lirielt, és nem bánkódna miatta, ha lejáratnák. Ha ezzel még a Baenre-háznak is ártanak, annál jobb.
– Beszélhetek őszintén?
– Üdítő lenne – gúnyolódott Zeld.
Shakti gondosan megválogatta a szavait, mert ha rosszul sül el a terve, akár bele is halhat.
– Arach-Tinilith a városunk ereje, Lloth dicső szentélye. Évszázadokon át a tanulók csak akkor hagyhatták el az épületet, ha már befejezték a tanulmányaikat. Ezekben a baljós időkben azonban a házaknak szükségük van minden egyes tagjukra, még a legfiatalabbakra is. Mégsem lehet csak úgy elhagyni az Akadémiát, ha mégis, akkor mindig valamilyen jelentős nyereség érdekében..
Zeld úrnő feszülten figyelt, és meghallotta Shakti ki nem mondott szavait.
– És te úgy gondolod, hogy a küldetésed elég jelentős.
A Hunzrin lány tiszteletteljesen bólintott.
– Talán nem annyira, mint egyes nagyobb házak tervei.
– Értem. – Zeld hátradőlt a székében, és alaposan végigmérte a lányt. A fiatal papnő csak kinyögte, hogy miben mesterkedik, ráadásul nagyon is finoman tette. Kezdettől fogva tudta, hogy mit akar a Hunzrin lány, de hagyta, hadd álljon elő a tervével. Szinte mindenki azon gondolkodott, hogy miben sántikál a Baenre-ház, mi lehet az a dolog, amihez Gromph varázslólányára is szükségük van. Páran meg is próbálták kideríteni. Persze óvatosan, nehogy magukra haragítsák az Első Házat, de eddig mind kudarcot vallottak. Talán ez az akaratos, gyűlölettel teli fiatal papnő sikerrel jár. Ha Shakti elbukna, nem érné nagy veszteség, morfondírozott Zeld. Ha viszont kiderítene valamit, az a saját családja javát szolgálná, és őt magát is megjutalmaznák Shakti munkájáért.
– Elengedlek, ha az esti imádkozásra visszatérsz. De egyéb feltételeim is vannak.
– Természetesen.
– Részletes jelentést adsz, amikor visszatérsz. Mindenről beszámolsz.
Shakti tiszteletteljesen bólintott, felállt, hogy távozzon.
– A Shakti-ház új állományt vásárolt, hogy felfrissítsék a nyájat. Keresztezni akarjuk a gyapjasvadakat a nagyobb, felszíni vadjuhokkal. Jó eredményeket várunk a keresztezéstől. Szívesen hozok egy másolatot a szaporodási könyvről, hátha egyszer valaki számon kéri, hogy miért hagyhattam el az akadémiát.
– Ügyelsz a részletekre, ez figyelemre méltó – jegyezte meg szárazon Zeld. –, de van még egy feltételem. Ha elbuksz, mi sosem beszélgettünk.
Ördögi mosoly jelent meg Shakti arcán, szavak nélkül is tökéletesen megértették egymást.
– Jogos aggodalmak – felelte lágyan. – A gyapjasvadtenyésztés nem tartozik a népszerű társalgási témák közé. Rajtam kívül nem sokan lelkesednek érte.
– Még a gyapjasvadak sem.
A távozó Shakti meg sem hallotta az úrnő utolsó, epés megjegyzését. Amúgy sem vette volna fel, túlságosan lefoglalták a gondolatai.
Ez így van rendjén, gondolta Zeld. Shakti tehetséges, körmönfont, szorgalmas és bosszúszomjas. Semmi sem kerülte el a figyelmét, és bár még fiatal volt, veszélyes ellenfélnek ígérkezett. Sőt sokkal veszélyesebb is lehetne, ha meg lenne benne a fekete humor csírája. Bár e nélkül is figyelmet érdemel.
Minden sötételf, még Arach-Tinilith nagyhatalmú úrnői is árgus szemekkel figyelték lehetséges riválisaikat.

* * * * *

Liriel Baenre háza pontosan Narbondellyn legkétesebb hírű mulatójával szemben állt. Shakti egy pazarul bútorozott szobában üldögélt egy vaskos selyemfüggöny mögé bújva, és onnan nézte ellensége kisméretű kastélyát.
Hunzrin papnő. – Nálam jobban senki sem ért a tenyésztéshez. Még maguk az állatok sem – tette hozzá büszkén.
Komor felhők futották el Zeld úrnő homlokát a kijelentés hallatán, de nem feszegette a kérdést.
– Te egy tizenkettedik éves diák vagy, már majdnem elérted a főpapnői rangot. Nem az én kezem alá tartozol.
– De engedélyezheti, hogy elmenjek. Mindketten jól járnánk. Hasznos információkat hozhatok.
– Be kell vallanom, nem igazán érdekel a nyáj szociális élete – felelte ridegen az úrnő.
Shakti elnémult, és próbálta lenyelni feltörő haragját. Azt hitte, könnyebb dolga lesz. Zeld úrnő nem kedvelte Lirielt, és nem bánkódna miatta, ha lejáratnák. Ha ezzel még a Baenre-háznak is ártanak, annál jobb.
– Beszélhetek őszintén?
– Üdítő lenne – gúnyolódott Zeld.
Shakti gondosan megválogatta a szavait, mert ha rosszul sül el a terve, akár bele is halhat.
– Arach-Tinilith a városunk ereje, Lloth dicső szentélye. Évszázadokon át a tanulók csak akkor hagyhatták el az épületet, ha már befejezték a tanulmányaikat. Ezekben a baljós időkben azonban a házaknak szükségük van minden egyes tagjukra, még a legfiatalabbakra is. Mégsem lehet csak úgy elhagyni az Akadémiát, ha mégis, akkor mindig valamilyen jelentős nyereség érdekében..
Zeld úrnő feszülten figyelt, és meghallotta Shakti ki nem mondott szavait.
– És te úgy gondolod, hogy a küldetésed elég jelentős.
A Hunzrin lány tiszteletteljesen bólintott.
– Talán nem annyira, mint egyes nagyobb házak tervei.
– Értem. – Zeld hátradőlt a székében, és alaposan végigmérte a lányt. A fiatal papnő csak kinyögte, hogy miben mesterkedik, ráadásul nagyon is finoman tette. Kezdettől fogva tudta, hogy mit akar a Hunzrin lány, de hagyta, hadd álljon elő a tervével. Szinte mindenki azon gondolkodott, hogy miben sántikál a Baenre-ház, mi lehet az a dolog, amihez Gromph varázslólányára is szükségük van. Páran meg is próbálták kideríteni. Persze óvatosan, nehogy magukra haragítsák az Első Házat, de eddig mind kudarcot vallottak. Talán ez az akaratos, gyűlölettel teli fiatal papnő sikerrel jár. Ha Shakti elbukna, nem érné nagy veszteség, morfondírozott Zeld. Ha viszont kiderítene valamit, az a saját családja javát szolgálná, és őt magát is megjutalmaznák Shakti munkájáért.
– Elengedlek, ha az esti imádkozásra visszatérsz. De egyéb feltételeim is vannak.
– Természetesen.
– Részletes jelentést adsz, amikor visszatérsz. Mindenről beszámolsz.
Shakti tiszteletteljesen bólintott, felállt, hogy távozzon.
– A Shakti-ház új állományt vásárolt, hogy felfrissítsék a nyájat. Keresztezni akarjuk a gyapjasvadakat a nagyobb, felszíni vadjuhokkal. Jó eredményeket várunk a keresztezéstől. Szívesen hozok egy másolatot a szaporodási könyvről, hátha egyszer valaki számon kéri, hogy miért hagyhattam el az akadémiát.
– Ügyelsz a részletekre, ez figyelemre méltó – jegyezte meg szárazon Zeld. –, de van még egy feltételem. Ha elbuksz, mi sosem beszélgettünk.
Ördögi mosoly jelent meg Shakti arcán, szavak nélkül is tökéletesen megértették egymást.
– Jogos aggodalmak – felelte lágyan. – A gyapjasvadtenyésztés nem tartozik a népszerű társalgási témák közé. Rajtam kívül nem sokan lelkesednek érte.
– Még a gyapjasvadak sem.
A távozó Shakti meg sem hallotta az úrnő utolsó, epés megjegyzését. Amúgy sem vette volna fel, túlságosan lefoglalták a gondolatai.
Ez így van rendjén, gondolta Zeld. Shakti tehetséges, körmönfont, szorgalmas és bosszúszomjas. Semmi sem kerülte el a figyelmét, és bár még fiatal volt, veszélyes ellenfélnek ígérkezett. Sőt sokkal veszélyesebb is lehetne, ha meg lenne benne a fekete humor csírája. Bár e nélkül is figyelmet érdemel.
Minden sötételf, még Arach-Tinilith nagyhatalmú úrnői is árgus szemekkel figyelték lehetséges riválisaikat.

* * * * *

Liriel Baenre háza pontosan Narbondellyn legkétesebb hírű mulatójával szemben állt. Shakti egy pazarul bútorozott szobában üldögélt egy vaskos selyemfüggöny mögé bújva, és onnan nézte ellensége kisméretű kastélyát.
– Vigyázz, nehogy észrevegyen valaki. Ha kell, öld meg a szolgákat. Ha meggyőződtél róla, hogy senki sem láthat meg, engedj be a hátsó ajtón. Nem valószínű, hogy belülről is védik az ajtókat.
Shakti bólintott, mire a varázsló belekezdett a varázslatba. Csukott szemmel kántálta a misztikus szavakat, miközben idegen jeleket rajzolt a levegőbe. Izgatottsága ellenére Shakti nyugodtan üldögélt. Némi látványra számított, a varázslat árából és a varázsló hírnevéből kiindulva.
A harcos végig közönyösen, de feszülten állt. A kántálás a tetőfokára hágott, és a varázsló egy bíbor villanás kíséretében fejezte be a varázslatot.
Kísérteties, bíbor füst kezdett szivárogni az ujjai közül. Egyenesen a harcos felé kúszott, majd tetőtől-talpig beburkolta. A burok lassan, kérlelhetetlenül zsugorodni kezdett, összenyomva a harcos testét és felszerelését.
A férfi szenei kidülledtek, amint a mágikus energianyalábok a testének feszültek. A kínzó fájdalom kiült a harcos arcára, és fájdalmas üvöltésre nyitotta a száját. A zsugorodás azonban folytatódott, ahogy az üvöltés is.
Shakti előre dőlt, hogy a látvány minden egyes részletét kéjesen magába szippanthassa. A harcos végre elérte a kívánt méretet, így intett a varázslónak, hogy abba hagyhatja. A bíbor köd azonnal eloszlott, és a parányi harcos a földre rogyott.
– Lehet, hogy fájdalmas lesz – vetette oda a varázsló.
Shakti elkapta a varázsló elégedett, perverz pillantását, és jól megjegyezte magának. A papnő igazi üzletasszony volt, aki megragadott minden kínálkozó lehetőséget.
– A fizetséged – ezzel átnyújtott egy szütyőt a varázslónak. Jóval kevesebb érmét tartalmazott, mint az előre megbeszélt ár. Magyarázatképpen a földön vonagló harcosra mutatott, jelezve, hogy a varázslatban már bőven kiélhette magát, úgyhogy elégedjen meg ennyivel.
A varázsló nem vitatkozott. Vetett egy utolsó kéjes pillantást a miniharcosra, majd kisurrant a házból és eltűnt Menzoberranzan sötétjében.
Shaktí lehajolt, és felvette a férfit. Mennyire törékeny és védtelen, gondolta. Alig bírta megállni, hogy ne roppantsa össze.
Erőt vett magán és megállta, de megígérte magának, hogy a küldetés végén elszórakoztatja magát. Összezsugorít egy tucatnyi harcost, majd életre-halálra menő viadalt rendez közöttük. Milyen delejező, milyen isteni érzés lehet! Mennyire bizsergető lehet a hatalom ilyen nyílt gyakorlása! Mintha egyenesen Lloth árnyékát érintené meg. Ez nem egy egyszerű perverz móka, sokkal inkább isteni elhivatottság, ami bőven megéri a drága varázslatok árát.
Egy hirtelen mozdulattal köpenye zsebébe csúsztatta a harcost, Biztonságban lesz, majd belekapaszkodik a ház címerét tartó láncba. Elégedettséggel töltötte el a női hatalom brutális megnyilvánulása.
Shakti Hunzrin nem foglakozott a finom részletekkel.

* * * * *

Shakti lehajolt, mintha elejtett vonna valamit, és óvatosan Liriel bejárati ajtaja elé helyezte a miniharcost. A férfi azonnal az ajtóhoz rohant, és benyomta a kőlapot.
Shakti nagy levegőt vett, és hanyagul odébb sétált. A terv szerint lassan megkerüli a házat, hogy majd hátul bemenjen. Ha minden jól lakul, akkor a kis betörő kinyitja a hátsó ajtót, és ő gyorsan átkutatja a kastélyt, mielőtt Liriel még haza érne.
Valami éles, fájdalmas hangot hallott a háta mögül, mintha egy patkány visítna, miközben nyúzzák. A papnő megtorpant, és szitkozódni kezdett. Mégiscsak csapda védi a kicsiny titkos ajtót.
Megfordult, és dühösen meredt a felé botorkáló sebesült harcosra. Felkapta, és megnézte, mi baja. Egy nyílpuska lövedék fúrta át, ami tekintve a harcos jelenlegi méretét, megfelelt egy méteres dárdának. Ráadásul hasba lőtték, ami a legfájdalmasabb és legsúlyosabb sebesülés mind közül.
Shakti ismét szitkozódni kezdett, majd az utca felé fordult. Pont akkor haladt el mellette egy járőrcsapat, hatalmas gyíkhátasokon lovagolva.
– A gyíkok miatt aggódtál – sziszegte az apró alaknak. –, íme itt egy. Hálás lehetsz érte.
Ezzel az egyik közeledő gyíkhátas felé hajította a harcost. A teremtmény ragadós nyelve kivágódott, és lenyelte a miniharcost. A lovasa észre sem vette a jelenetet.
Shakti azonnal visszasietett a Hunzrin erődítménybe. Most, hogy ismerte a csapda természetét, azt is tudta, hogy miféle lénnyel próbálkozzon legközelebb.

* * * * *

Alig félóra elteltével, Shakti győztesen lépet be Liriel házába. Ellenérzés vegyült büszke pillantásába, amint a lényre nézett, aki beengedte. Sötét, kék arcával, hosszú, szarvszerűen tekeredő füleivel Abbys egy utálatos teremtményére hasonlított. A felsőteste három méter hosszú kígyótestbe ment át, melyet végig kék pikkely borított. Farka vékony, mérgezett hegyű tüskében végződött. Egy sötét kígyósámán volt. Mélysötét egyik legritkább lénye, a Hunzrin-ház szövetségese.
– Fizess Ssassernek, most – sziszegte a kígyósámán. Kivillantotta félelmetes agyarait, és kiöltötte tekergőző nyelvét. – Ssasser szolgálata lejárt.
– Nem így egyeztünk meg. Csak akkor szabadulsz, ha a Liriel Baenre már a markomban lesz – emlékeztette Shakti.
A lény felhorkant, majd felöklendezett egy nyílpuska lövedéket, és kiköpte a papnő lábai elé.
– Ezt nyelte le Ssasser, mikor átjött az ajtón. Jó csapda volt. Ha Ssasser nem tudott volna a mágikus zsinórról, akkor Ssasser halott lenne.
Shakti odébb rúgta a lövedéket. A sötét kígyósámánok egyik speciális képessége, hogy képesek bármit lenyelni. Egy különleges szervük lehetővé tette, hogy bármit, akár fegyvereket, mérgeket, sőt varázskönyveket is lenyeljenek, és utána biztonságosan szállítsanak. Egy nyílpuskalövedék lenyelése persze nem szokványos dolog, de a Ssasser szemmel láthatóan megoldotta.
– Ssassernek el kellet pazarolnia egy láthatatlanná tévő varázslatot. – jegyezte meg a kígyósámán.
– És el kell majd még egyet, méghozzá ingyen – förmedt rá Shakti. Sok egyéb képességük mellett, a sötét kígyósámánok jó varázslók is voltak. A mágikus képességeik fejlesztése azonban roppant költséges volt, így gyakran a nemes házak szolgálatába szegődtek. Ssasser annyira eladósodott már, hogy jó ideig nem tudja még megváltani a Hunzrin-háztól a szabadságát, így Shakti úgy döntött, hogy ez egyszer nagylelkű lesz.
Hazaküldte a kígyószerű lányt, majd átkutatta Liriel otthonát. A kastély olyan volt, amilyenre számított: a fertő virágzó fészke. A Hunzrin papnőt nem kötötték le a fényűző berendezési tárgyak, így csak átfutott a házon. Egyedül Liriel dolgozószobáját akarta átkutatni.
Elégedetten sóhajtott fel, mikor végre meglelte a szobát. A könyvek ritkák és rendkívül drágák voltak Menzoberranzanban, Liriel szobája mégis tele volt velük. Sötételf rúnákkal televésett, elegáns bőrkötésben díszelegve sorjáztak a polcokon. Shakti nem sok figyelmet szentelt ezeknek, jobban érdekelték az öreg, rongyos példányok, melyek szanaszét hevertek a földön.
És micsoda könyvek! A legtöbb az emberek életéről és mágiájáról szólt: egytől-egyig szigorúan tiltott példányok.
Shakti teljesen lázba jött a felfedezéstől, és mohón a melléhez szorította az egyiket. Már kevesebbért is haltak meg sötételfek, és egy ilyen vétség még egy Baenre ivadékot sem menthet meg. Ezzel azonban nem érte be. Azt is tudni akarta, hogy miért kellenek Lirielnek ezek a könyvek.
Senki sem vállalna ekkora kockázatot pusztán érdeklődésből. A Baenre-ház talán egy újabb csapást akar mérni a felszínre? Vagy talán emberek szövetségét keresik? Ha valamelyik igaznak bizonyulna, akkor egész Menzoberranzan fellázadna, ebben biztos volt.
Shakti letette a könyvet, majd kézbe vett egy másikat. Egy pillanatra megmerevedett, amint lapok hullottak belőle a padlóra.
Lehajolt, hogy felvegye őket. Finom pergamenlapok voltak, apró sötételf rúnákkal teleírva. Fény nélkül is el tudta olvasni, ugyanis éjtintával írták, amelyet csak a nagy hatalmú és tehetős sötételf varázslók használnak.
Olvasás közben egyre csak nőtt az izgalma. Liriel Baenre jegyzeteit tartotta a kezében! Lassan végigolvasta a lapokat, és a bosszú lehetőségének a képe legvadabb álmait is felülmúlta.
Liriel Baenre rájött, hogyan viheti magával a sötételf mágiát a felszínre. Talált egy emberi varázstárgyat, amely felruházza ezzel a hatalommal.
A lapok lustán kihullottak elernyedt kezéből, amint a felfedezés súlya eljutott az agyáig. Liriel Baenre halálos ítéletét tartotta a kezében. A város bármelyik lakója szívesen megölné, hogy egy ilyen titok birtokába jusson. Mi történne, ha valaki megszerezné? Bármilyen célra használná is fel, Menzoberranzan sorsa örökre megváltozna.
De hát hogy lehetett képes Liriel ilyesmire? – értetlenkedett Shakti. Lázasan turkálni kezdett a könyvek között, mígnem az egyikben rálelt egy számlára. A kézzel írt fecnin felismerte a Sárkánykarom nevű kereskedőbanda jellegzetes jelét.
Otromba vigyor ült ki Shakti arcára. Jól ismerte a kereskedő bandát. Nemrégiben rendelt tőlük egy gyapjasvad nyájat, melyet a Ched Nasad béli Zinard-háztól szereztek. Természetesen lopták az állatokat, a Zinard-ház ugyanis sosem adná el az erős, dús gyapjújú nyájait.
Azt suttogták városszerte, hogy a Sárkánykarom bármit meg tud szerezni. Bár megrögzötten őrizték ügyfeleik titkait, Shakti biztos volt benne, hogy valahogy beszédre bírja majd az egyik kereskedőt. Ha valaki egyszer a kezébe kerül, annak megered a nyelve. Nem számít, hogy milyen fogadalmat tett, vagy hogy Nisstyre milyen kegyetlen halállal fenyegette meg az illetőt.

* * * * *

Mielőtt még az imádságot jelző harang megkondult volna, Shakti kipasszírozott némi értékes információt az egyik kereskedőből. Lirielről semmit sem tudott, de érdekes dolgokat mesélt a gazdájáról.
Kiderült, hogy Nisstyre nem egy egyszerű kereskedő vezér. Ched Nasad varázslóiskolájában nevelkedett, de évtizedekkel korábban elszökött a városból, mert nem akarta alávetni magát az agyfürkészésnek, mellyel a Lloth iránti hűségét tesztelték volna. Shakti kezdte érteni, hogy miért.
A haldokló sötételf utolsó leheletével még bevallotta, hogy ő maga Vhaeraunt, a tolvajlás és ármánykodás istenét követi. A gazdája minden bizonnyal tudott erről, sőt a belegyezését adta hozzá. Ezzel a felfedezéssel értékes fegyverhez jutott Nisstyre ellen, de valami különös oknál fogva, egyelőre nem akarta felhasználni.
Egy rivális istenség lehetősége lázba hozta. Soha sem jutott eszébe, hogy más istent is lehet követni. Egész életében arra készült, hogy Lloth papnőjévé váljon. Soha sem lelkesedett érte, de nem is keresett kiutat.
Most viszont, életében először, kezdte levetni néma elégedetlenségét, és törekvő célok fogalmazódtak meg benne. A város az anarchia szélére sodródott. Soha jobb alkalom, hogy megtörjék Lloth papnőinek hatalmát! És ugyan mi lehetne alkalmasabb erre, mint egy rivális istenség? Ha ennek a Vhaeraunnak népes követőtábora van Menzoberranzanban, akkor csak annyi a dolga, hogy az uralkodó anyák ellen vezesse őket. Ha be tudná bizonyítani, hogy van valamilyen kapcsolat Vhaeraun és a Baenre-ház között, az minden bizonnyal az Első Ház bukását okozná. Természetesen Liriel is odaveszne, de még ezt a tényt is elhomályosították új keletű, nagyra törő gondolatai.
Az anarchia tökéletesen alkalmas rá, hogy megtisztítsa a várost minden szennytől, de kell majd valaki, aki újra rendet teremt Menzoberranzanban. Shakti tisztában volt vezetői képességeivel, ugyanakkor azt is tudta, hogy egyetlen személy, sőt szervezet sem olyan erős, hogy átvegyék a hatalmat. Az ő családja birtokolta az élelem jelentős részét, ami erős fegyver. Erős szövetségekre és kötelékekre lenne szüksége, akik összekötik a városon kívüli világgal. Ki lehetne alkalmasabb ennél, mint egy befolyásos kereskedő vezér, aki ráadásul egy varázsló?
És ugyan ki más lophatná ki Lloth kezéből a hatalmat, mint Vhaeraun, a tolvajok istene?!
A papnő lassan, elmélyülten bólogatni kezdett. Valamikor a közeljövőben meglátogatja Nisstyret.

 

 

Tizenötödik fejezet
Ítélet és összeesküvés

Arach-Tinilithben minden egyes napot a kápolnában zártak, hogy Lloth-hoz imádkozzanak. Bár a szertartás sosem volt ugyanolyan, mindig kísértetiesre és lenyűgözőre sikeredett. Már maga a kápolna is tiszteletet ébresztett, amelyet egyetlen hatalmas fekete sziklából véstek kí. Tömött széksorok vették körül a központi oltárt. A széksorok egyre magasabban ültek, hogy mindenki láthassa, mi történik az oltárnál. Nyolc óriási oszlop tartotta a mennyezetet, melyek tulajdonképpen egy hatalmas, női fejben végződő pók lábait formálták: gyakran ábrázolták így a Pók Királynőt. Tündefény övezte a pókot, amely gonosz árnyékot vetett az alant összegyűlő sötét arcokra.
Az anyaúrnőtől kezdve a legalacsonyabb rangú növendékig Arach-Tinilith minden egyes tagja a kápolnába gyűlt aznap. A több száz sötételf ritmusos kántálása teljesen betöltötte a magas termet. Shakti Hunzrin hangja csapott a legmagasabbra mind közül, aki diadalittasan szorongatta a lopott papírokat köpenye fodrai alatt. Ezekkel egész biztosan elpusztítja gyűlölt riválisát.
A kántálás tempója felgyorsult, ahogy közeledett a sötét rituálé ideje. Egy idősebb diák felállt, és kezében egy ezüst tállal, lassan elindult az oltár felé. Egy sötételf férfi szíve dobogott rajta. Alaphelyzetben a férfiszív csak kisebb áldozatnak számított, most viszont valami különös erő járta át a szertartást. Ezen az éjen Lloth legbrutálisabb vágyai egyikét kívánják kielégíteni az áldozattal.
A Pók Királynő imádata mindennél előbbre való, még a személyes érdekeknél is. Lloth különösen sértőnek találta, ha egy papnője túlontúl megkedvelt egy hitvány férfit, így időről-időre megkövetelte, hogy a papnők öljék meg szerelmüket, a házanyák áldozzák fel ágyasukat, az anyák öljék meg legidősebb fiukat. Ennek tükrében a sötételfek csak nehezen és a legritkább esetben kedveltek meg bárkit is. A fiatal papnő eltökélt arcát, és véres kezét látva, neki nem okozott gondot szerelme megölése.
A papnő magasra emelte a tálcát, mire a kántálás egyetlen, éles, eufórikus sikoltásba csapott át. Lassan magas, elf furulyára emlékeztető hangok váltak ki a hangzavarból, és egy rituális idézés sorait kezdték énekelni. A főpapnők egyszerű fekete köpenyét viselő Triel Baenre Anya felállt, és mágiával átitatott, mély hangon csatlakozott a kórushoz.
A dal puszta formalitásnak tűnt, hiszen Lloth már jó ideje nem szólt a híveihez, csupán a leghatalmasabb főpapnőkkel érintkezett. Azt suttogták Menzoberranzan szerte, hogy a rengeteg papnő halála, és a folyamatos hatalmi harcok meggyengítették az istennő hatalmát. Korábban, még a Zűrzavar Korszaka és a katasztrofális háború előtt, Lloth gyakran isteni jelenésekkel jutalmazta az efféle szertartásokat: új varázslatokat adott, valamilyen mágikus tárgyat teremtett, fekete pókok egész seregét idézte meg, sőt időnként elküldte valamelyik alacsonyabb rendű teremtményét. Egyes különleges alkalmakkor még valamelyik evilági alakját is megmutatta az istennő. Ezek az idők azonban elmúltak.
A tündefény hirtelen kialudt, sötétségbe borítva a kápolnát. Az ének és a kántálás hangjai elültek, és mindenki a terem közepén növekvő halvány fénypontra emelte a szenét.
Egy hatalmas, iszonyatos teremtmény jelent meg az oltárnál. Alaktalan teste olvadt viaszra emlékeztetett, vörös golyószemei céltalan gyűlölettel izzottak.
Áhítat és félelem markolta meg Lloth papnőinek szívét. Egy yochlol volt az, az alsóbb síkok teremtménye, a Pók Királynő szolgája. Legyen akár jó, akár rossz, a lény felbukkanása azt jelezte, hogy Lloth figyeli a híveit.
– Anarchia.
Halk, erőtlen hangon szólalt meg, mégis mindenki tisztán hallotta.
A teremtmény megremegett, és karszerű nyúlványával kiütötte a papnő kezéből a tálcát. A szív lerepült róla, és egy idősebb papnő ölébe hullott. A végzet dobjait idézte a kövön koppanó ezüst tálca hangja.
A yochlol odafolyt alaktalan testével, és felemelte a szívet.
– Újabb halál – sziszegte a szörny. – Úgy gondoljátok, hogy ez a vérontás Llotht szolgálja?
Triel Baenre előrelépett, és tiszteletteljesen meghajolt.
– Évszázadokon keresztül ezt a szokást követték a sötételfek, méghozzá Lloth parancsára. Mutasd meg, hol hibáztunk.
– Túl sok vér borítja Menzoberranzan utcáit – folytatta a yochlol földöntúli hangon. – Túl kevés sötételf maradt, mégis gyilkoljátok egymást, tekintet nélkül a következményekre. Önző céljaitok érdekében veszélybe sodortátok az egész várost. Lloth parancsára, meg kell szüntetni a viszályt a házak között. Amíg Lloth másként nem parancsolja, béke lesz a követői között. Ma éjjel, a Narbondeli Fekete Halál órájában a húsz legerősebb ház gyűljön össze a Qu'ellarz'orlban.
A yochlol felsorolta a húsz házat, a Baenre-házzal kezdődően és a Vandree-házzal bezáróan.
– Lloth akarata értelmében mostantól ez a rangsor érvényes a házak között, egészen addig, amíg az istennő fel nem oldja a békét. Azt a házat, amelyik a megjelölt időpontig nem választ házanyát, teljesen kiirtjuk. Most térjetek haza, és terjesszétek el Lloth parancsát.
Újabb remegés rázta meg a yochlol testét, mire az isteni szolga bugyborékoló pudinggá olvadt. A masszából felszálló gőz ezernyi apró pókká alakult, melyek fellebegtek a kápolna mennyezetéig. Majd amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen tűnt el.
A papnők némán, döbbentek ültek.
Lloth, a Pók Királynő, a Káosz úrnője békét hirdetett! Senki sem tudta igazán, hogy most mihez kezdjen.
Ismét csak Triel Anya törte meg a csendet.
– Hallottátok Lloth szavait. A megbeszélt időpontban találkozunk a Baenre-házban.
Dühösen fogadták Triel szavait. A yochlol világosan megmondta, hogy a Qu'ellarz'orlban találkozzanak, Menzoberranzan legelegánsabb negyedében. Egy barlangról kapta a nevét, amely az Uralkodó Tanács székhelyeként szolgált. A kápolnában ülő összes papnő be akart kerülni abba a terembe, és tudták, hogy ennél jobb alkalmuk sosem lesz rá. Ugyanakkor senki sem mert szót emelni az anyaúrnő döntése ellen. Már csak azért sem, mert a Qu'ellarz'orl mellett egyedül a Baenre kápolna volt elég nagy ahhoz, hogy mind beférjenek.
A sötételfek így szótlanul szivárogtak ki a sötétbe. Amint hazafelé siettek, mindenki azon gondolkodott, hogyan tudná a maga javára fordítani ezt az új helyzetet. A szokatlan béke hamarosan véget ér, és sok mindent elő kell készíteni addig az örömteli napig.

* * * * *

Egy magányos alak álldogált a Narbondel, Menzoberranzan órája mellett. Gromph Baenre, a város fővarázslója várta, hogy a kőoszlop belsejében a mágikus hő a legalacsonyabb pontjára süllyedjen. Hamarosan eljön az éjfél, a Narbondeli Fekete Halál. Mindig ekkor mondja el a nagy erejű varázslatot, mely újraindítja a ciklust.
Bár nem volt senki az utcákon, akik láthatták és irigyelhették volna, testtartásáról lerítt, hogy tökéletesen tisztában van impozáns megjelenésével. Büszkén vetette vállaira csillogó piwafwiját, mely több mágikus tárgyat rejtett, mint maga a Mágia Tornya. Míves csatok díszítették a vállát. Kiválasztott közülük egy öklömnyi nagyságú zafírt, amely az óra elindításához szükséges mágikus energiákat tárolta.
Gromph tudta, hogy a varázsereje nélkül is tekintélyt parancsoló a megjelenése. Magas volt és vonzó, fiatal és egészséges, mint a harcosok iskolájának bármelyik tanulója. Félelemmel és tisztelettel vegyes elismerő pillantásokat csalt ki mindenkiből. Ez a sötét óra kizárólag az övé, melyen minden este saját hatalmát ünnepli.
A varázsló meditálni kezdett, hogy felkészüljön a varázslásra. Ekkor észrevette, hogy egy lebegő korong közeledik felé. Odanézett, de legnagyobb meglepetésére nem a harcosok szokásos csapata kísérte, hanem papnők egy csoportja.
Gromph homlokán gondterhelt ráncok jelentek meg, amint felismerte Barríson Del'Armgo Anyát, a második legerősebb ház vezetőjét. Mit kereshet ebben az órában az utcán? Értetlensége csak fokozódott, amint megpillantott egy második lebegő korongot. Ezt továbbiak követték, hordszékekkel és papnőkkel a nyomaikban. A papnők folyama elhömpölygött mellette, és végső megdöbbenésére mind a Baenre-ház felé fordultak.
Mérhetetlen harag öntötte el. Nyilvánvalóan rendkívüli gyűlést tartanak, amire őt nem hívták meg, sőt még csak nem is tájékoztatták róla. Valami életbevágóan fontos dolog van készülőben, és ki kell deríteni, hogy mi. Megérintette a nyakában függő házi címert, és elmormolta a varázsszót, amely a Baenre-házba repíti. Döbbenten tapasztalta, hogy semmisem történt. Menzoberranzan hatalmas fővarázslója magányosan álldogált Narbondel mellett, kirekesztve otthonából.
Mivel mást nem tehetett, Gromph a kőoszlophoz fordult, és elmondta a varázslatot.

* * * * *

Triel Baenre a Baenre kápolna közepén ült, és az előtte felsorakozó sötét arcokat nézte. Bár saját erődítményében voltak, kényelmetlenül érezte magát, és nem tudta, hogyan kezdjen el egy ilyen gyűlést.
Szerencséjére levették a terhet a válláról. Egy öreg, vézna nő indult meg vakmerőn a trón felé. A papnők félrehúzódtak előle, sőt még Triel is felállt, és tisztelettel átadta neki a helvét.
Az öreg sötételf nem más volt, mint Hesken-P'aj, a Symryvvin-ház Anyja, Menzoberranzan legerősebb élő papnője. Bár a háza mindig is csak a tizennyolcadik volt a sorban, mindenki elismeréssel adózott kivételes ereje előtt. Hesken P'ajt „Lloth szemének” is nevezték, és amikor nagy ritkán előbújt a házából, mindenki nagy tisztelettel kezelte.
Hesken P'aj nem fogadta el a trónt.
– Azért küldtek, hogy beszéljek, nem azért, hogy uralkodjam – mondta türelmetlenül majd a többiekhez fordult. Látszott rajta, hagy szeretné minél előbb elmondani, amit akar, és visszamenni a házába.
– Lloth gratulál minden egyes új Anyának. Uralkodjatok sokáig és jól, és állítsátok vissza Lloth régi erejét. Korábban már hallottátok, hogy mostantól nem folyhat vér Menzoberranzan utcáin. A várost meg kell erősíteni. Egy papnő sem ölhet meg egy másikat, és minden egészséges gyermeket fel kell nevelni, még a férfiakat is. Amíg Lloth másként nem rendelkezik, az Uralkodó Tanácsnak ezeket a törvényeket kell követnie. – ezzel felsorolta azt a nyolc házanyát, akik a Tanácsot alkotják majd. – Uralkodjatok jól, mert Lloth békéje rövid, és könnyen megtörhet. Ne feledjétek, hogy aki a saját hasznára töri meg a békét, az meghal. Aki viszont kiterjeszti Lloth birodalmát, az jutalmat érdemel. Ez minden, amit mondhatok. – ezzel az öreg papnő anyagtalanná vált, és eltűnt.
Triel megköszörülte a torkát.
– Hallottátok. újra összeállt az Uralkodó Tanács, és a törvények értelmében csakis a Nyolcak vehetnek majd részt a gyűléseken. Ezért ha valakinek van valamilyen mondanivalója, akkor tegye meg most.
Shakti Hunzrin azonnal talpra ugrott. Talán soha többé nem lesz ilyen jó alkalma, és minden áron meg akarta ragadni a lehetőséget. Igaz, hogy Lloth békét hirdetett, elkerülendő az anarchiát, azonban eltökélte, hogy még utoljára akkora kárt okoz, amekkorát csak tud.
– Megtudtam valamit, ami mindenkit érint ebben a teremben kezdte. – Egy papnövendék emberi mágiába ártotta magát. Hogy mi célból, azt nem tudom. Ez a fiatal papnő szert tett egy amulettre, egy ritka, ősi emberi varázstárgyra, mely lehetővé teszi számára, hogy felvigye minden sötételf mágiáját a Fény Birodalmába.
Shakti előhúzott pár papírlapot a köpenye alól, és meglobogtatta őket.
– Itt van a bizonyíték, a papnő saját kézzel írott jegyzetei. Ez a papnő pedig nem más, mint Liriel Baenre. A felfedezésemet most megosztom a gyűlés tagjaival, és rájuk bízom, hogy mit tesznek az ügyben.
Egy pillanatra döbbent csend ülte meg a kápolnát, majd vad hangzavar tört ki. Egyesek a nagyszerű lehetőségeket mérlegelték, mások az áruló Liriel haláláért kiáltottak, míg megint mások Llothhoz imádkoztak.
Végül Triel Baenre felállt. Bár apró termetével nem nyújtott impozáns látványt, minden szem felé fordult.
– Csendet! – dürögte.
Nehéz, sűrű csend szállta meg a termet. Mágia járta át a parancsszót, és a papnők, ha akartak sem tudtak volna megszólalni.
– Nyugtalanító hír – ismerte el a Baenre Anya. Nyugodt, egyenletes hangon beszélt, de a Shaktira vetett pillantása szinte perzselt a gyűlölettől. – Gondolom, mindannyian átlátjátok, hogy ez a felfedezés sajátos helyzetbe kényszerít. Liriel Baenre az én irányításom alá tartozik és cseppet sem számít, hogy tudtam-e róla, vagy sem. Örömmel fogadtam Lloth békéjét – gondosan válogatott szavaival finoman emlékeztetett mindenkit. –, és az új szellemiség értelmében a gyűlés elé terjesztem a kérdést, a döntést pedig egyenesen Lloth kezébe ajánlom. Te – mutatott egy döbbenetesen szép papnőre, Faen Tlabbar-házból. – Beszélj, Ghilanna Anya.
Az újonnan megválasztott házanya hangos selyemsuhogás és ékszercsilingelés közepette állt fel. Messze a Faen Tlabbar-házban dúltak a leghevesebb hatalmi harcok ugyanis a korábbi házanyát és annak összes örökösét megölték. Mindenki tudta, hogy Ghilanna ádáz harcot vívott hét nővérével, elegáns, vonzó külseje azonban ellent mondott halálos hírnevének. Magas, karcsú nő volt, ugyanolyan hiú és buja, mint családjának minden női tagja. A többi jelenlevő papnővel ellentétben nem a hagyományos fekete köpenyt viselte, hanem egy csillogó fekete ruhát. Fekete tengeri gyöngyök és csipkék szegélyezték a mélyen dekoltált ruhát, kecses hosszú combjai tisztán kirajzolódtak áttetsző szoknyája alól. Bájos arcát azonban komor felhők borították.
– Ez az új mágia a nőuralom végét jelentheti – kezdte kertelés nélkül. – Menzoberranzan lakói nekünk engedelmeskednek, részben azért, mert nincs más választásuk. Csak kevesen képesek életben maradni a vad Mélysötétben, és azt nem is nevezném életnek. A Fény Birodalmában sincs számunkra hely. Az utóbbi eseményeken ékesen bizonyították ezt. De gondoljátok csak végig: ha a varázslók képesek lennének varázsolni a felszínen, ha ugyanolyan hatalommal rendelkeznének Fent, mint itt a Mélyben, akkor vajon mi tartaná őket itt, az uralmunk alatt? Az ő szemük hozzászokott a fényhez, és életben tudnának maradni, sőt esetleg uralkodhatnának is a fenti világban.
– Még a köznép is, a kézművesek és a harcosok is megpróbálnának helyet követelni maguknak a Felszínen. – Ghilanna egyre jobban belelovalta magát. – és miért is ne? A legalacsonyabb rangú sötételf is olyan erők birtokában van, amit bármelyik ember varázsló megirigyelhetne. Természetünknél fogva ellenállunk a mágiának, ami a többi mágia használó faj rémálma. A mágiájuk egyszerűen lepereg rólunk, mint a víz. Láthatatlanság, nesztelenség, sötétség és kivételes mágikus ellenállás. Ezek minden sötételf született képességei. Ne feledjétek, hogy csak kevesen érnek fel a sötételfek harci tudományával, és ugyan melyikünk nem jártas a harcművészetekben? Gondoljátok csak végig, hogy hányan maradnának Menzoberranzanban, az irányításunk alatt, ha máshol esetleg ők uralkodhatnának?
Mez'Barris Armgo, a Barrison Del'Armgo-ház Anyja kapta meg másodikként a szót Trieltől. A második legerősebb ház vezetőjeként dühítette, hogy engedélyre van egyáltalán szüksége. Arról nem is beszélve, hogy egy alacsonyabb rangú ház szólalhatott meg előbb! Triel azonban keményen kézben tartotta a gyűlést, így Mez'Barris csak egyet tehetett. Az újonnan feltört házanyára zúdította minden haragját. Undorral és utálattal teli pillantást vetett a gyönyörű papnőre.
– Szép beszéd volt – gúnyolódott Mez'Barris. – Ghilannának még az istenkáromlást is sikerült jó fényben feltüntetnie. Mert csak istenkáromlásnak tekinthetjük azt, amit mondott. – Mez'Barris szenvedélyes, zengő hangja körbefutott a termen. – Lloth kegyelméből és hatalmából uralkodunk, vagy talán nem? A Pók Királynő hatalmát nem veszélyezteti a lány mágikus függője, mint ahogy minket sem!
Ezzel be is fejezte, helyeslő morgást csalva ki a többiekből.
– Egyetértek Mez'Barrissal abban, hogy ez a felfedezés kevés veszélyt jelent a matriarchális rendszerre. Épp ellenkezőleg, nagyon is a hasznunkra lehet – tette hozzá Miz'ri Anya, a Mizzrym-ház vezetője. Kiterjedt kereskedelmi kapcsolataikról voltak híresek. Gyakran üzleteltek más fajokkal is, és különösen kedvelték a csalárd, kettős szerződéseket. Szemei vörösen izzottak izgalmában, ahogy a lehetőségeket mérlegelte.
– Ezzel a függővel, ahogy te nevezted, felmehetünk a Fény Birodalmába, méghozzá olyan erősen, mint még soha – folytatta Miz'ri. – Ugyan ki állhatna ellen a kereskedő vagy fosztogató csapatainknak? Micsoda gazdagság vár ránk! Ez a mágikus tárgy egy eszköz, egy lehetőség, amit meg kell ragadnunk.
Kyrnil Kenafin emelkedett szálásra. A házuk jelenleg csak tizedik volt a sorban, de kegyetlen fénnyel izzó szemei igazi zsarnokot takartak. A Kenafin-ház női tagjai különös élvezettel igázták le és terrorizálták a férfiakat.
– Teljesen értelmetlen ez a vita a köznépről, férfiakról és a varázslókról. Kezükbe mernek venni vajon egy kígyófejű korbácsot? Persze, hogy nem! Ha mi papnők magunknak követeljük a varázstárgyat, és az összes másolatát, ugyan ki merné elvenni tőlünk? – egy pimasz mosollyal zárta le a kérdést.
Ekkor Ker Horlbar, a Horblar-ház két uralkodó házanyájának egyike szólalt meg.
– Kíváncsi lennék, hogy miért pont a Baenre-házat vádolták meg ezzel, fittyet hányva Lloth békéjére?
A papnők mind összenéztek. A Horlbar-ház mezőgazdasággal foglalkozott, és épp a Hunzrin-ház volt a legnagyobb riválisuk. Bár Lloth békét hirdetett, a papnők minden lehetőséget megragadtak, hogy beledöfjenek ellenségükbe.
– Nem az a célom, hogy megvádoljam az Első Házat – Shakti emelkedett ismét szólásra. – Ez a felfedezés túllép az egyéni érdekeken. Talán még a Horblar-ház vagyoni és társadalmi növekedésénél is előbbre valóbb.
A pimasz válasz gúnyos kacajt csalt ki a papnőkből, sőt egyesek meg is tapsolták. Akiket Shakti első felszólalása feldühített, most azok is elismerően biccentettek felé, és jól megnézték maguknak. A fiatal lány a főpapnői rangot sem érte még el, és nem ő volt a Hunzrin-ház elsőszámú örököse. Menzoberranzanban azonban nem kapni, hanem elvenni szokták a hatalmat. Bárki, aki elég öntudatos és merész, figyelmet érdemel.
A vita folytatódott. Triel éberen figyelt, de nem jutott előbbre. Kényes kérdés volt ez, amit bonyolított, hogy személyesen érintette a Baenre-házat. A kérdés alaphelyzetben is túlontúl sokrétű volt és a következményei annyira szerteágazóak, hogy nem lehetett döntésre jutni ilyen hirtelen.
Végül úgy döntött, hogy meghallgatja Zeerith Q'Xorlarrint. A királyi asszony híres volt diplomáciai érzékéről, és gyakran felkérték, hogy közvetítsen egy-egy vitázó ház között. Most azonban még ő is visszahúzódva hallgatta a beszélgetést. Ez a kérdés még az ő képességeit is alaposan próbára tette.
– Te mit gondolsz a kérdésről, Zeerith Anya? – szólította meg Triel. Bízott benne, hogy a papnő véleménye tiszteletben tartja majd a Xorlarrin és Baenre-házak közötti régóta tartó szövetséget. – Szólj hát, és mi úgy tekintjük a döntésed, mintha magától Llothtól hallanánk.
A házanya felemelkedett.
– Először is, minél többet meg kell tudnunk erről a varázstárgyról. Mivel varázslók készítették, javaslom, hogy a Mágia Tornya mesterei vizsgálják meg. Csak a varázslók iskolája elég felkészült ahhoz, hogy megismerjék, és lemásolják az amulettet. Természetesen az Uralkodó Tanács szoros felügyelete alatt. Amíg meg nem hozzuk a végső döntést, a hírt el kell hallgatni a nép elől. Bármelyik papnő, aki eme termen kívül megemlíti az amulettet, kivéve a varázslómestereket, kegyetlen büntetésben részesüljön. Azt javaslom, hogy fosszuk meg minden rangjától és becsületétől, sőt Lloth békéjét követően még ennél súlyosabb büntetésben részesítsük.
A papnők bólogatni kezdtek, hogy egyetértenek Zeerith döntésével.
– Lloth parancsa értelmében, egyetlen papnő sem ölhet meg egy másikat. úgy tudom, hogy Liriel Baenre még nem érte el ezt a titulust, így hát nem esik a Pók Királynő védelme alá. Ráadásul Liriel bebizonyította, hogy jelentős varázslói mágia ura, mégsem vetette alá magát az agyfürkészésnek, melyből kiderülne, mennyire elkötelezett híve Llothnak. Mindezek alapján a haláláért kiáltok. Ez a döntésem, és Triel Anya szavainak értelmében, ez Lloth akarata.
A kemény szavak meglepetésként hatottak az általában békítő Anyától, és a papnők sugdolózni kezdtek.
– Nem.
A szó azonnal elhallgattatott mindenkit, és döbbenten fordultak a hang irányába. Sos'Umptu Baenre, a Baenre kápolna visszahúzódó őre lépett a terem közepére. Az oltár elé állt, karcsú alakját a bizonyosság aurája lengte körül.
– Nem – ismételte meg. – Nem ez Lloth akarata.
Triel felemelkedett a trónról, arca remegett a dühtől. Nem örült Zeerith döntésének, de megesküdött Menzoberranzan összes hatalmassága előtt, hogy elfogadja a döntését. Már így is eléggé aláásta a tekintélyét ez az egész ügy, és lázadó húga szavait már nem tűrhette.
– Ellenein szegülsz? – támadt rá a húgára. – Hogy lehet, hogy a Pók Királynő hozzád szól, meghazudtolva saját uralkodó házanyád szavait?!
– Lloth mindannyiunkhoz szól – felelte határozottan Sos'Umptu, majd megfordult, és a folyton alakot váltó képre mutatott, mely az oltár fölött függött. A papnők türelmetlenül várták, hogy a pók sötételf nővé változzon.
– Nézzétek az arcát!
Triel első ízben vette észre a megdöbbentő hasonlóságot a kép és unokahúga között. Egyértelműen ő volt, hiszen a kép vörös szemei megváltoztak, és arany fényben izzottak, ajka fekete, gunyoros mosolyra húzódott.
Akik látták már Lirielt korábban, mind azonnal felismerték, és sugdolózni kezdtek egymás között, hogy mit is jelenthet ez az egyértelmű isteni megnyilvánulás.
– Mi a Káosz úrnőjét szolgáljuk – mondta lágyan Sos'Umptu, és az aranyszemű alakra mutatott. – Liriel Baenre kiérdemelte Lloth kegyét. Emlékezzetek Hesken P'aj szavaira: azok, akik kiterjesztik Lloth hatalmát, jutalomban részesülnek. Liriel talán megtalálta a módját. Most még nem tudjuk, hogy mit tartogat számunkra ez az ismeretlen, idegen mágia, de mindig tartsátok szem előtt Lloth akaratát. Most menjetek békével.

* * * * *

Nem sokkal Sos'Umptu felszólalása után, a gyűlés véget is ért, és Menzoberranzan papnői hazamentek.
Zeerith Xorlarrin ez elsők között hagyta el a Baenre kápolnát. Idegesen behúzta a hordszéke függönyét, és hátradőlt a puha ülésben. Elengedte magát, és átkozni kezdte a Baenre-házat, és a háromnemzedéknyi ostoba papnőit.
Ott harcolt Baenre Anya oldalán a háborúban, és még mindig nem heverte ki a Mithrill csarnokban történteket. Auro'pol Anyát, az Agrach Dyrr-ház nagyhatalmú vezetőjét Abbys egyik teremtménye ölte meg, Baenre parancsára. Az egész háború katasztrófába fulladt, de Auro'pol megöletése – amit Lloth biztosan nem hagyott jóvá – volt az a tett, ami miatt Zeerith Xorlarrin úgy érezte, hogy az Első Ház többé nem érdemli meg a vezető szerepet. Triel Baenre nagy bajba kerül, ha Lloth békéje véget ér, fogadta meg Zeerith.
De addig is akadnak teendői. Sokat kockáztatott a döntésével: a Baenre-házzal való titkos szövetséget, és a hírnevét, mint független, igazságos diplomata. Drámaian és nyilvánosan vonták vissza az ítéletét, és ezt a büszke házanya nem tudta megemészteni. Még sincs minden veszve. Az emberi varázstárgy a Mágia Tornyába kerül, ahol több Xorlarrin varázslómester is van. Egész Menzoberranzanban a Xorlarrin varázslók voltak a legerősebbek, és bármit derítsenek is ki az idegen amulettről a toronyban, azt előbb fogja megtudni, mint az Uralkodó Tanács.
Sőt, a Baenre-házon is bosszút állhat. Bár Lloth papnői nem támadhattak egymásra, ez nem jelentett áthághatatlan akadályt. Többen esnek mérgezett tőrök vagy álnok varázslók áldozatául, mint ahányan a főpapnők kígyófejű korbácsának.
Zeerith Anya ezekkel a kellemes gondolatokkal fúrta bele magát a puha ülésbe. Kisebb feladatot eszelt ki szeretett bátyjának, Kharza-kzadnak. A hírek szerint az ostoba varázslót teljesen elbűvölte ifjú tanítványa.
És miért csak a nők szenvedjenek attól, hogy fel kell áldozniuk a szerelmüket?

* * * * *

Sötét szobája ablakából Gromph Baenre komoran figyelte, amint az élet visszatér a városba. Miközben Menzoberranzan lakói aludtak, ő magányosan üldögélt narbondellyni otthonában. Nem aludt, valójában sosem tudott aludni, és életét egyre inkább arra a varázslatra bízta, amely fiatalon tartotta, anélkül, hogy aludnia kellene. Élete első évszázadaiban még nyugalmat és felüdülést talált az elfekre jellemző éber szendergésben. Az idők folyamán azonban elvesztette ezt a képességét. A mágia szüntelen tanulmányozása közben hallatlan önuralomra és koncentráció készségre tett szert, mégsem tudott elszenderedni. Menzoberranzan fővarázslója elfelejtett álmodni.
Most is magányosan üldögélt, lelkében szűnni nem akaró, meghatározhatatlan, céltalan harag forrongott. A nyakában függő házi címer váratlanul pulzálni kezdett, ami nem javított a hangulatán. Úgy tűnt, szeretett nővére, Triel megkívánta a társaságát.
Egy pillanatra elmerengett, mi lenne, ha figyelmen kívül hagyná nővére hívását. Nem merte megkockáztatni. Mégiscsak Triel uralkodik a Baenre-ház fölött. Élete egy fapadkát sem érne, ha magára haragítaná.
Nem mintha így bármit is érne, gondolta keserűen. Gromph talán most először nem vette fel a rangját és hatalmát hirdető köpenyét. Gyorsan elmondta a varázsszót, amely azonnal a Baenre-házba repítette.
Triel idegesen rótta a családi kápolna padlóját, amikor Gromph megjelent. Azonnal a fővarázslóra vetette magát, és rázni kezdte a férfit.
– Hol a lány? – kérdezte Triel. – Hova bújtattad?
Gromph azonnal megértette, hogy nővére kire gondol. Felpillantott az általa készített mágikus képre, mely Llotht ábrázolta. Az illúzió gúnyos, arany szemekkel nézett vissza rá. Az ő szemeivel, a meglepően agyafúrt lánya szemeivel.
A fővarázsló komótosan megfogta Triel kezét, és lefejtette a válláról.
– Pontosabb is lehetnél – felelte. – Elég sok lány él Menzoberranzanban.
– Tudod, kire gondolok – vicsorgott a nő. – Liriel nincs Arach-Tinilithben. Engedélyezted, hogy elmenjen, és bolondot csináltál belőlem. Mond meg miért ment el, hova ment, és mit csinál!
– Liriel csak annyit mondott, hogy egy személyes ügyet kell elintéznie. Nem szokásom megkérdőjelezni a Baenre nők tetteit.
– Elég! – csattant fel Triel. – Hol van Liriel, és hol van a varázsereklye?
Gromph egy pillanatra némán meredt rá.
– Nem tudok semmiféle varázsereklyéről – nyögte ki végül.
Triel hitt neki. A férfi ismerős, vágyakozó tekintete meggyőzte. A varázsereklyék még a mágiával átitatott Menzoberranzanban is ritkáknak számítottak, és nem valószínű, hogy a fővarázsló hagyná, hogy Liriel egy ilyen nagy erejű mágikus tárggyal rohangáljon.
– Akkor bizonyára nem tudsz róla, hogy Liriel megtalálta a módját, hogyan vigye fel mágikus erejét a Fény Birodalmába. – tájékoztatta Triel.
Gromph ingatni kezdte a fejét, sokkal inkább csodálkozás, semmint válaszképpen.
– Nem tudom, hogy mi van nála, vagy hogy mire készül. Ha tudtam volna a varázstárgyról, elvettem volna tőle.
– El is kell venned – utasította a nő. – Ha nem teszed, akkor a Mágia Tornyába kerül, és mindenki megtudja, hogy mire képes. Keresd meg és hozd ide az ereklyét. Majd mi feltérképezzük az erejét, és a Baenre-ház dicsőségére használjuk fel.
– És mi legyen Liriellel?
Triel megvonta a vállát.
– Fél Menzoberranzan őt keresi. Akár segítesz neki, akár nem, nem valószínű, hogy megéri a holnapot. Senki sem tudja majd, hogy ki sújtott le, és akkor már az a legjobb, ha a Baenre-házat segíti halálával.
– És mi lesz ezzel? – mutatott az oltár fölött villogó illúzióra, Lloth aranyszemű női képmására. – Lloth ritkán beszél ilyen nyíltan, ostobaság lenne figyelmen kívül hagyni.
– Nézd meg jobban – utasította szárazon a nő.
Épp hogy kimondta a szavakat, a szemek ismét régi, karmazsinvörös színükben pompáztak. A következő pillanatban ismét visszaváltott sárgára.
Gromph megértette. A Káosz Úrnője szerette összeugrasztani az alattvalóit. Nem csupán szórakozásból, hanem mert úgy vélte, mindig az erősebb kerül ki győztesen a csatából. Liriel elnyerte ugyan Lloth kegyét, de ez még nem garancia a hosszú, boldog életre.
A fővarázsló egy percig sem habozott.
– Rendben, megteszem – egyezett bele.
– Semmi sajnálkozás? – kérdezte Triel.
– Csak hogy nem tettem meg előbb, és egyedül – felelte nyíltan Gromph.
A nő megértette a férfi szavait, és elmosolyodott.
– Azok az idők elmúltak, kedves bátyám – dorombolta. – Mostantól szövetségesek vagyunk.
Barátságosan belekarolt a férfiba, és kivezette a kápolnából.
– Sok mindent meg kell beszélnünk. Sűrű volt ez az este. Lloth békét hirdetett a városban, hogy újra megerősödhessünk. Jelenleg a Baenre-ház uralkodik, de fel kell készülnünk arra az időre, amikor a békének vége szakad.
Gromph engedte, hogy a nővére vezesse. Tisztán látta, hogy Triel hízelegni próbál, és az ő erejét és hatalmát hívja segítségül. Miközben kart-karba öltve sétáltak, tudta és érezte, hogy a szövetségük ez egyszer működni fog, legalábbis amíg mindketten profitálhatnak belőle.

* * * * *

A gyűlés hírei hamar elterjedtek a városban. Még a nyomornegyedbe, és Népek-negyede üzleti forgatagába is eljutottak. Mielőtt a Narbondel az új nap eljövetelét jelezhette volna, már mindenki tudta, hogy Lloth békét hirdetett. Senki sem tudta, hogy ez mit jelent pontosan, vagy hogyan érinti őket, de legalább érdekes találgatásokra adott okot a reggeliző asztaloknál.
Nisstyre a Bazárra néző szobájában üldögélt, és a fejleményeket ízlelgette, A béke jobb kereskedelmi feltételeket biztosított, ami jó hír a Sárkánykarom számára. A kereskedő vezér valódi célja, élete küldetése azonban nem valósulhat meg, ha Lloth visszanyeri régi erejét.
Dühét csak fokozta, amikor egyik embere jelentette, hogy egy Hunzrin papnő akar beszélni vele. Nisstyre egyetlen papnőt sem akart látni, de mielőtt még utasíthatta volna az emberét, hogy küldje el, a nő beviharzott a szobába.
A papnő könyvekkel megrakottan állt meg az asztala előtt. Nisstyre hátradőlt székében, és értelmezte a külső jeleket: a papnövendékek bíborszegélyű fekete köpenyét, egy kisebb ház címerét és egy elgyötört, fanatikus arcot.
– Igen? – kérdezte. A flegma kérdés tökéletes érdektelenséget sugárzott.
– Shakti vagyok, a Hunzrin-házból. Te pedig – sziszegte a nő. –, te nem tiszteled Llotht!
Nisstyre felvonta vörös szemöldökét.
– Úgy látom, társalgási illemtant nem oktatnak Arach-Tinilithben.
– Ráadásul varázsló vagy – folytatta eltántoríthatatlanul Shakti. –, nagy erejű varázsló, mégsem vetetted alá magad a próbának, mely felfedi, elkötelezted-e magad Llothnak, vagy sem. Felbujtod Lloth követőit, és arra sarkallod őket, hogy csatlakozzanak Vhaeraunhoz, a tolvajok állítólagos istenéhez. Ezekért a bűnökért elevenen megfőznének, felkockáznának, és a patkányok elé vetnének!
– Hmm – mordult fel elismerően Nisstyre. Egy pillanatra elmerengett a szituáción, majd eldöntötte, hogy később foglakozik vele. Most minden figyelmét a papnőnek szenteli.
– Meg kell mondanom, élénk a fantáziád, már ami a kínzást illeti. – ezzel előrehajolt, és a papnőre vetette nyugtalanító fekete tekintetét. – Mégsem vagy elég bölcs. Ilyen erősnek hiszel, mégis idejössz, és a saját házamban fenyegetsz meg?
– Nem fenyegetődzni jöttem, üzletet ajánlok – javította ki a férfit. – Azt akarom, hogy keríts elő egy bizonyos nőt. Jól megfizetem.
A kereskedő egy legyintéssel elutasította az ajánlatot.
– A város tele van fejvadászokkal és bérgyilkosokkal. Ők alkalmasabbak erre a feladatra, mint a Sárkánykaron vezére.
– Nem azt kérem, hogy megöld, csak azt kérem, hogy találd meg, és hozd el nekem a felszerelését – hangsúlyozta ki. – Amennyiben nem bukkan fel újra Menzoberranzanban, a te dolgod, hogy mit csinálsz vele. Gondolom képes vagy egy ilyen egyszerű feladatra.
– Ahogy bármelyik zsoldos banda is, ráadásul sokkal olcsóbban. Sok ilyen banda van a városban. Bérelj fel egyet.
– Nem tehetem – makacskodott. – nem szabad, hogy bármelyik uralkodó házanya tudomást szerezzen róla. Lloth megtiltotta, hogy a papnők megöljék egymást.
– Kezdem érteni a problémád – vigyorgott Nisstyre. Legendásan híres volt róla, hogy diszkréten kezeli az efféle kényes ügyeket. – Milyen szomorú, hogy egy feltételezett eretnekkel kell üzletet kötnöd. De miért választottál engem?
Shakti az asztalra ejtette a nehéz könyveket.
– Ezeket te adtad el valakinek. Mind a felszíni világról szólnak, és tiltottak Menzoberranzanban!
– Tehát ismét fenyegetőzünk – motyogta a kereskedő. – Kezdem nagyon unni. Amennyiben nem tudsz felajánlani nekem semmi különlegeset...
– Liriel Baenret ajánlom!
Nisstyre némán fogadta az ajánlatot.
– Nem kell kiabálnod – szólalt meg egy perc múlva. Próbálta megőrizni kifejezéstelen arcát, egyedül gúnyos mosolyát hagyta meg. – Elismerem, hogy érdekes ajánlat, de miféle hasznát veheti egy kereskedő banda egy Baenre lánynak?
Shakti az asztalra tenyerelt, és előrehajolt.
– Liriel Baenrenek van egy mágikus tárgya, amelynek nagy hasznát vennéd. Nagy port kavart Lloth papnői között, de ennél többet egyelőre nem mondhatok. Hozd el nekem, és akkor beavatlak a részletekbe.
– De te is Lloth papnője vagy.
– Az és talán több is – Shakti egyenesen a férfi szemébe nézett. – Időnként elküldenek egy-egy papnőt egy másik templomba tanulóként, hogy kémkedjen Lloth riválisai után. A Pók Királynő engedélyezi a kémkedést, sőt gyakran támogatja is. Elképzelhető, hogy idővel Lloth egyik papnője beférkőzhet Vhaeraun követői közé. Az információ természetesen mindkét irányba áramolhat, mindkét fél legnagyobb megelégedésére. Hatalmas kockázattal jár persze, de kész vagyok vállalni.
Nisstyre méregetni kezdte Shaktit, és a papnő őszinte, súlyos szavait. Észrevette a hangjában bujkáló végtelen gyűlöletet, amikor kiejtette Liriel nevét, és a szemeiben örvénylő fanatikus tűz sem kerülte el a figyelmét. Úgy döntött, elfogadja a papnő ajánlatát. Vele ellentétben azonban, ő nem beszélte ki a titkait, és nem állt szándékában akkora kockázatot vállalni.
– A Sárkánykarom híres arról, hogy bármit megszerez, bármibe kerüljön is – felelte óvatosan. – Eléd hozom a hercegnőt, de ajánlom, hogy a jutalom megérje a fáradságot.
– Bízz bennem – vágta rá a papnő.
Az abszurd gondolat harsány kacajra ingerelte mindkettőjüket.

 

 

Tizenhatodik fejezet
Vadászok

Nisstyre a szobájában üldögélt, és frissen kötött egyezségén gondolkodott. Elfogadta Shakti ajánlatát. Nem csupán azért, hogy szerezzen egy kémet magának Lloth hívei között, hanem, hogy minél többet megtudjon a különös varázstárgyról. úgy gondolta tudja, hogy mi lehet az.
Tisztán emlékezett a rashemeni erdőben vívott csatára, és az amulettre, egyetlen zsákmányára. Amikor az emberei nem tértek vissza Menzoberranzanba, veszteségnek könyvelte el az egész küldetést. Azonban később találkozott Liriellel, és elveszettnek hitt tolvajbandája hirtelen előkerült. Átkutatta a holttesteket, de nem találta meg az amulettet. Az ördögdenevérek fészkébe is bemerészkedett, de a lecsupaszított tetemeknél sem találta a mágikus függőt. Először azt hitte, hogy az amulett valahol a fészek alján hever, vagy talán az egyik denevér gyomrában. Liríel kizárólag az ismeretlen felszíni ellenségére koncentrált, és csak azzal törődött, hogy elrettentse Mélysötéttót. Az meg sem fordult a fejében, hogy talán Liriel vette el az amulettet. Hiba volt.
A kicsiny tőr utolsó tulajdonosa egy elképesztően erős harcos volt, akit a rashemeni erdőben hagyott halálra fagyni. Valószínűleg az amulettnek köszönhette vad harci erejét. Akkor viszont Liriel mihez kezd vele, és miért keresi Menzoberranzan minden egyes papnője ennyire elkeseredetten?
Nisstyre hátralökte a székét, és kiviharzott a házból. Van valaki, aki tudhatja a választ.

* * * * *

Kharza-kzad félelemmel telve, bizonytalanul járkált a szobájában. Húga, Zeelith Q'Xorlarrin Anya alig pár perce ment el tőle, egy roppant felkavaró beszélgetés titán.
Úgy tűnt, Liriel ezúttal halálos veszélybe sodorta magát. Mindig is tartott tőle, hogy a nyughatatlan lány egyszer elkövet valami végzetes ostobaságot. Részben saját magát is okolta miatta. Ha több figyelmet szentelt volna Liriel terveinek, talán megakadályozhatta volna a katasztrófát. A nyughatatlan lány felment a felszínre, és megismerkedett valamilyen új, idegen mágiával. Legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy Liriel szert tesz egy emberi varázsereklyére. Azt sem gondolta soha, hogy az emberi mágia ennyire erős lehet, és ekkora felfordulást okozhat.
A Felszínre vinni a sötételf mágiát! Letaglózta a lehetőségek és következmények súlya, mégsem emiatt esett pánikba.
A varázspálcák mestere volt, különösen a harci pálcáké. A csatamágusok kincsként őrizték a varázspálcáit, és Menzoberranzan ellenségei ezerszámra hullottak már el erős mágiájának köszönhetően. Ő maga viszont még sosem gyilkolt.
Elég kevesen lehetnek ilyenek a városban, és valószínűleg senki sem dicsekszik vele. Eddig még nem gondolkodott el ezen, sosem képzelte el, milyen lehet, amikor valaki a szeme láttára hal meg. Most azonban átkozta az elszigeteltségét, átkozta magát, amiért teljesen visszavonultan, csakis a mágiájának élt. Ha részt vett volna egy csatában, vagy legalább egyszer is használta volna saját varázspálcái egyikét, most nem okozna akkora gondot tanítványa megölése. Zeerith Anya ugyanis azt parancsolta, hogy ölje meg Liriel Baenret, vegye el tőle az amulettet, majd tüntesse el a testet.
Az meg sem fordult a fejében, hogy ellenszegüljön Zeerithnek. Elvégre Menzoberranzanban élt, ahol csak egy alacsonyabb rendű férfi volt, hatalmas mágikus ereje, és varázslómesteri rangja ellenére. A törvények értelmében tiszteli, és követi az Anya parancsait, bármik legyenek is azok.
A varázsló az övében függő pálcára tette aszott, száraz ujjait, és megacélozta a lelkét. Az ismerős tárgy érintése idegenül hatott, csakúgy, mint az előtte álló feladat.

* * * * *

Shakti bezárkózott a szobájába, melyet erős védővarázslatok védtek a kémkedő tekintetek ellen. Veszélyes varázslatra készült, de mindenképpen meg kellett tudnia, hogy Lloth vele van-e, vagy sem.
Ő az utolsók között hagyta el a Baenre kápolnát. A Hunzrin-ház méltatlanul alacsony rangja miatt csak a hátsó sorokban foglalt helyet, viszont így lehetősége nyílt, hogy szemmel tartsa a többi papnőt. Nézte, hogy a gyűlés után kik váltanak cinkos pillantásokat, és kik viharzanak ki dühöngve a teremből. Ott, a kápolna homályos sarkában Shakti Hunzrin jól látta, hogy a papnők mennyire félreértették Lloth akaratát.
A hatalmas illúzió aranyló szemekkel és Shakti gyűlölt riválisának a vonásaival nézett le rájuk. Azonban amikor a terem már majdnem kiürült, a női alak szeme visszaváltozott vörössé. Majd megint arannyá és megint vörössé. Shakti megértette az üzenetet.
A Káosz Űrnője elutasította a halálos ítéletet, melyet Zeerith Q'Xorlarrin szabott ki Lirielre, és helyette versenyt hirdetett. Lloth kegye szeszélyes áldás, melyet csakis a legtalálékonyabb és legördögibb sötételf érdemelhet ki. Jelenleg Liriel Baenre viseli a koronát, de Shakti elveszi tőle.
Így hát elmondott egy láthatatlanság varázslatot, hogy lássa, Lloth támogatja-e. Ssasser, a sötét kígyósámán türelmetlenül várt mellette. A kígyószerű teremtmény egy tükör elé kuporodott, kék pikkelyein megcsillant a tükör keretébe dugott gyertyák fénye. Shakti csukott szemmel mondta ki a varázslat utolsó szavait, de az elégedett, örömteli sziszegés jelezte, hogy a varázslat sikerült. Lloth meghallgatta az imáját, és válaszolt. Kinyitotta a szemét: Ssasser eltűnt.
A papnő meglengette harci villáját a tükör előtt. A kígyósámán képe azonnal megjelent a tükörben. A szörny dühösen felszisszent és a képmásra öltötte hosszú, vékony nyelvét.
– Ne idegeskedj, Ssasser. Láthatatlan vagy, csak ebben a tükörben látszol – nyugtatta a szörnyet. Jobban ismerte annál, semmint hagyja, hogy láthatatlanul ólálkodjon körülötte. A Hunzrin-házat szolgálta ugyan, de legalább annyira álnok és gonosz volt, mint sötételf gazdái. Minden lehetőséget kihasználna, hogy megölhessen egy Hunzrin papnőt. Jelleméhez hűen meg is próbált kisiklani az árulkodó tükör útjából.
– Maradj a tükör előtt, hogy láthassalak – utasította a papnő. – Jól figyelj: visszamész Liriel Baenre házába. Szerezz meg mindent, ami segít megtalálni, utána gyere ide vissza, és mondj el mindent. Kapsz egy fattyúmedve párt, amelyekkel levadászhatod Lirielt. Öld meg, hozd el nekem az amulettjét, és elnyered a szabadságod.
A sötét kígyósámán arca felragyogott a hír hallatán. A fattyúmedvék nagytestű, fehér bundájú, kétlábú szörnyek, ogrék és medvék keverékei. Nem volt különösebben intelligensek, de vadul és okosan harcoltak. Sok sötételfet szolgáltak katonaként vagy őrként. Ssasser szeretett parancsolgatni, és örömmel töltötte el a gondolat, hogy végre megölhet egy sötételf nőt.
– Ssasser hallotta, amit Shakti mond. Ssasser most vadásszon? – kérdezte a teremtmény.
A papnő bólintott, mire a szörny lesiklott egy föld alatti járatba, amely kivezetett a Hunzrin erődítményből.
Shakti elégedetten elmosolyodott. Örült, hogy a kígyósámán ennyire fellelkesült. Nagyra becsülte ugyan a Sárkánykarom bandát, és nehezen szánta rá magát, hogy üzletet kössön Nisstyre-rel. Azonban más vadászai is voltak, és mindnyájukat Liriel után akarta küldeni.

* * * * *

Nem messze Trollhíd falujától, Rashemeni Fyodor lekuporodott egy szikla mögé, és egy barlangot figyelt. A nap akkor kezdett ébredezni, és a levegő még csípős volt, a hajnali fagy fehérre festette a talajt. A harcos lehelni kezdte a tenyerét, hogy melegen tartsa. Lekuporodott, és figyelt. Napok óta vadászott már, de most pillantotta meg először a prédát.
Szikra gyúlt a barlangban, majd még egy. Pár pillanat múlva kellemes tűz kerekedett. A fényét látta ugyan, de nem érezte a sülő hús illatát. Nem lepődött meg különösebben, hiszen a sötételfek általában nyersen esznek mindent. Már három napja követte ezt a három sötételfet. Többször is rátalált az általuk megölt vadak tetemére. Bár a nyomukat sosem vesztette el, eddig egyszer sem talált tábortüzet. Meg is lepődött, hogy most megkockáztatták. Biztos úgy gondolták, hogy a reggel közeledtével ezekben a távoli barlangokban senki sem veszi észre őket.
A hajnal közeledtével mindig elbújtak a nap elől. A vidék tele volt barlangokkal, és Fyodor most először látta, hogy hova húzódtak be. Még Mélysötétben akadt a nyomukra. Mikor visszatért a föld alá, egy a csata képei fogadták. Két sötételf és számos hatalmas denevér hullája hevert egy járatban. Ahogy átkutatta a holttesteket, és megvizsgálta a harc helyszínét, valamit zavarónak talált, de nem tudta, mit. Ahogy körülnézett, véres lábnyomokat talált. Követni kezdte őket, mert úgy gondolta, hogy náluk van az amulett. A nyomok kivezettek Mélysötétből, és ezekbe a sziklás, barlangos hegyekbe kanyarodtak. Mindig éjjel mentek, nyugat felé, olyan elképesztő sebességgel, hogy Fyodor nappal alig tudta követni őket.
Most viszont eljött az ő ideje. Amikor a sötételfek este útra kelnek, visszaszerzi tőlük az amulettet, vagy meghal.

* * * * *

A sötét kígyósámán elbújt egy sarokban, egy oszlop mögé. Láthatatlan volt, de így is félt, hogy észreveszik. Ugyanúgy hatolt be a házba, mint korábban: egyszerűen lenyelte a nyílpuska lövedéket. A szolgák miatt nem aggódott, hiszen a Hunzrin-házban jelentős mágikus képességekre tett szert az évek során. Liriel szobájában viszont egy olyan teremtmény ólálkodott, akinek az ereje messze meghaladta korlátozott képességeit.
Gromph Baenre, a város legrettegettebb varázslója ült lánya asztalánál. Különböző könyvek hevertek a lábánál, arcát dühös ráncok torzították.
Hosszú ujjai sebesen cikáztak a levegőben, és a sokévnyi tapasztalatnak köszönhetően könnyedén kántálta el a varázslat szavait. Ssasser nem törődött a mozdulatokkal, mivel nem volt keze, semmit értelme nem lett volna, a szavakat viszont magába szívta. Addig ismételgette őket, míg meg nem jegyezte.
Az ingyen lecke annyira elvonta a figyelmét, hogy először észre sem vette a varázslat eredményét. A kőfalból füst kezdett a szobába szivárogni, majd kiszakadt a falból, és alakot öltött. Egy élő, sötételfet formázó kőszobor jelent meg a fővarázsló előtt.
– Nem találtam semmit – forrongott a varázsló, és lemondóan a könyvekre legyintett. – Keresd meg a szolgákat, és tudj meg tőlük mindent, amit lehet.
A kőgólem fejet hajtott, és kidübörgött a szobából. Ssasser visszahúzódott az oszlop mögé, majd ismét kimerészkedett, nehogy elmulassza a varázsló következő lépését. A kígyósámán még sosem látott ilyen nagy hatalmú varázslót, és reménykedett, hogy tanulhat tőle még valamit.
A sötételf varázsló azonban nem teljesítette az óhaját. Ehelyett csalódottan beletúrt fehér hajába. Percekig csak némán üldögélt, majd elővett egy kis könyvet a köpenyéből. Vadult lapozgatni kezdte, de kis idő múlva azt is mérgesen az asztalra csapta.
– Egyedül nem találom meg – motyogott maga elé. – Még a varázskönyv másolatával sem. Ezekkel a kapukkal Liriel bárhová eljuthatott. Egyedül nem hagyhatom el a várost. És vajon rábízhatok efféle varázslatokat egy másik varázslóra?
Gromph felállt, és járkálni kezdett.
– Természetesen nem – zárta le a kérdést. – Ha nem találom meg a lányt még azelőtt, hogy észrevenné a rá leselkedő veszélyt, és elszökne Mélysötétből, akkor az idegen mágia is elvész. Örökre.
Ekkor zörgés és csattogás hangjai hallatszottak az alsó szintről. Sikoltás Harsant, majd egy hobbit visítozni kezdett, amely szépen lassan átfolyt árulkodó beszédbe. A varázsló elmosolyodott, és lesétált, hogy meghallgassa, mit tudott meg a gólem.
A láthatatlan kígyósámán sebesen az asztalhoz siklott. Tágra nyitotta a száját, és lenyelte a kicsiny varázskönyvet. Mohón nyelni kezdett, hogy a könyv hamarabb jusson le a raktárgyomorba, amely már kezdett megtelni: volt benne két varázstekercs, több fiola méreg és egyéb varázsital, egy apró mithrill fejsze, egy míves tőr és a nyílpuska lövedék. A biztonság kedvéért gyorsan bekebelezett egy térképet is, amely a felszíni világot ábrázolta. Azzal majd meggyőzi a Hunzrin nőt, hogy meg tudja találni a renegát lányt.
A varázskönyvet megtartja magának, jutalomképpen.

* * * * *

Mesze Menzoberranzan felbolydult forgatagától, Liriel könnyedén rótta Mélysötét járatait. Elcsigázottan, de boldogan lépdelt. Végre megszerezte a Szélben Járót, sőt felruházta Mélysötét különleges sugárzó energiájával. Most már visszatérhet Arach-Tinilithbe, hogy főpapnővé váljon, és kellőképpen felkészüljön az utazásra, hogy bebarangolja a Fény Birodalmát. Az előtte álló évek már nem is tűntek olyan hosszúnak, és papnői terhei is vesztettek súlyukból. Legszívesebben megosztotta volna valakivel a titkát, de a sötételfek másmilyenek voltak. Soha senkinek nem mesélhet a felfedezéséről, de most ahhoz is túlságosan feldobott volt, hogy ezen keseregjen. Megidézte a kaput, amely visszaviszi a Xorlarrin Varázstoronyba, és egy örömteli sóhajtás kíséretében átlépett rajta.
Kharza-kzad már várta, de arcán nyoma sem volt szokásos durcás vonásainak. Feszülten, mereven állt a szoba közepén. Ritkás, általában kócos haját most copfba fogta. Ráncai elmélyültek, szeméből elszántság és higgadtság sugárzott.
– Felfogod egyáltalán, hogy mit tettél? – kérdezte rideg, vészjósló hangon.
Liriel megdermedt, meglepődött, hogy Kharza rájött a titkára. De könnyen meggyőzheti az igazáról, már korábban is többször megtette.
– Természetesen tudom, hogy mit tettem! Hihetetlen felfedezés. Megtaláltam a...
– Aláírtad a halálos ítéleted, ezt tetted! – szakította félbe. – Úgy gondoltad, hogy Menzoberranzan uralkodói hagyják majd, hogy ekkora erőt irányíts? Bármelyik sötételf gondolkodás nélkül megölne, hogy megszerezze tőled!
Liriel értetlenül pislogott. Csak kevesen merészkedtek ki Mélysötét halálos járataiba, kivéve a katonai őrjáratokat. Csak kevesen vágytak annyira a kalandra és izgalomra, mint ő. Olyan pedig biztosan nem akadt, aki puszta kíváncsiságból belépne a Fény Birodalmába, hogy egy nemes küldetésen próbáljon meglelni egy rúnát. Már csak azért sem, mert Menzoberranzanban nem ismerték a rúnamágiát. Ő is csak a puszta szerencsének köszönhetően bukkant rá a Szélben járó legendájára. Senki sem értheti, hogy mit is jelent számára az amulett, vagy mire használható.
Mire mindezt végiggondolta, meg is értette. Persze, hogy nem tudhatják! Azt hiszik, hogy úgy működik, mint a legtöbb varázstárgy. Ha elég erősek hozzá, akkor elég, ha birtokolják, és máris használhatják az erejét! Nem csoda, hogy Kharza szerint bárki megülné érte!
– Semmi hasznát sem vennék az amulettnek! Teljesen máshogy működik, mint a mi mágiánk – hadarta Liriel. – Hadd magyarázzam el...
– Ne! – Szakította félbe Kharza, és csitítóan felemelte mindkét karját. – Minél kevesebbet tudok az amulettről, annál nagyobb az esélyem, hogy életben maradok.
Liriel döbbenten nézett a varázspálcára tanára jobb kezében, majd a férfi rezzenéstelen arcára emelte a tekintetét. Ekkor megértette, hogy mi történik: Kharza meg akarja ölni.
A varázsló közelebb lépett. Bal kezét felé nyújtotta, míg a jobbal döfésre emelte a pálcát, mintha kard lenne.
– Az amulettet a Mágia Tornyába kell vinnem, hogy tanulmányozhassuk. Add ide.
Liriel megérintette a szíve felett függő apró aranytőrt. Mondani akart valamit, de annyira kiszáradt a torka, és olyan fájdalom préselte a mellkasát, hogy egyszerűen nem tudott megszólalni. Többször is elárulták már életében, de egyik sem érte ennyire váratlanul. Tudta, hogy Kharza a maga módján törődött vele, talán jobban, mint bárki más. Épp ezért meghízott benne. A sötételfek között azonban a bizalom gyakran árulásba torkollott. Liriel belátta a tévedését, és elfogadta a büntetést.
A nemes sötételf nőkre jellemző büszke daccal szegte fel állát, és várta a halált. Szorosan megragadta az amulettet, míg szabad kezével elmutogatta búcsúszavait, a sötételfek néma jelbeszédén.
Támadj. Az amulett megmarad. Majd kiveszed a hamuból.
Kharza felemelte a pálcát, és egyenesen a lányra szegezte. Fájdalmas arccal meredtek egymásra.
A varázsló váratlanul szitkozódni kezdett, és félrehajította a pálcát.
– Nem tudom megtenni – lehelte.
Liriel hitetlenkedve nézte, amint tanára gyorsan elmond egy varázslatot. Egy csillogó, gyémánt alakú kapu jelent meg a szoba közepén.
– El kell hagynod Menzoberranzant – utasította a varázsló, és a kapu felé tuszkolta. – Itt nem leszel többé biztonságban. Vidd a felszínre új mágiádat, és élj amilyen jól csak tudsz.
– De...
– Nincs idő vitatkozni. Menj.
A még mindig kába Liriel engedelmeskedett, és a kapu felé lépett.
– Várj! – kiáltott fel Kharza, és visszarántotta. Elgondolkodott, majd számolni kezdett valamit az ujjain.
– Jól gondoltam – dünnyögte, majd meglengetett egy csengőt.
Egy szolga lépett be a szobába. Kharza megragadta a férfit, és áthajította a kapun. Éles fény villant, majd az égett hús kesernyés illata szivárgott be a szobába, amint a szerencsétlen szolga elégett.
– Minden kilencedik utazó elég a kapuban – magyarázta Kharza. – Ahogy azt korábban már mondtam, minden mágikus kapu védve van, és mindegyik rejt valamilyen veszélyt magában.
Kharza ismerős, tanári hangja végre kijózanította Lirielt. A varázsló karjaiba vetette magát, és megölelte. Egyikük sem szólalt meg, a sötételfeknek ugyanis nincs szavuk erre az érzésre.
Kharza gyengéden eltolta magától a lányt.
– Menj.
Liriel elindult. Búcsút intett, majd átlépett a csillogó kapun, és eltűnt.
A varázsló felsóhajtott. Elfordult a szomorúság és veszteség ismeretlen, nehéz érzésével, és hagyta, hogy a kapu magától halványuljon el. Valami fémes csillogást vett észre a szeme sarkából. A pedáns varázsló lehajolt, és felvette. Egy réz karperec volt, a Xorlarrin-ház szimbólumával. Biztosan a szolgáról esett le.
Felvette, de túl nagy volt rá. Nem baj, hisz ez élete első trófeája.
– Lenyűgöző – mormolta, miközben forgatni kezdte a csuklóját a gyér gyertyafényben. – Végül csak megöltem valakit.

 

 

Tizenhetedik fejezet
Fegyverek

Megkönnyebbültem, hogy még itt találtalak. Azt hittem, hogy mostanra a Mágia Tornya biztonságos falai közé húzódtál.
Kharza-kzad döbbenten fordult meg, hogy szembetalálja magát nemkívánatos vendégével. Amint megpillantotta Nisstyre rézvörös fejét, aki a székében terpeszkedett, elátkozta a napot, amikor kereskedni kezdett vele. A kereskedő vezér már megint besurrant a Xorlarrin varázstoronyba. Még évekkel korábban felállítottak egy varázskaput, melyen keresztül akadálytalanul bejuthatott a toronyba. Kharza úgy gondolta, hogy így egyszerűbbé válik a sötét ügyletek intézése, a kereskedő azonban egyre többször surrant be hozzá, méghozzá váratlanul és hívatlanul.
– Mit akarsz? – förmedt rá Kharza.
A kereskedő csak vigyorgott, és az asztalra tette csizmás lábát, nem törődve az összegyűrt tekercsekkel.
– Csak amit az összes sötételf a városban. Liriel Baenre amulettjét.
A varázsló csak nehezen állta meg, hogy ne pillantson a fokozatosan halványuló kapura, amely percekkel korábban elnyelte Lirielt.
– Nem tudom, hogy egy magadfajta csőcselék hogyan értesülhetett róla, de nem hiszem, hogy hasznát vehetnéd – felelte jóval nagyobb magabiztossággal, mint amekkorát valójában érzett. Bár még fűtötte az ölés izgalma, mégsem érzett elég erőt ahhoz, hogy egy másik varázslóra emelje harci pálcáját. A csatában nem csupán a mágikus és testi erő számított, hanem az ösztönök, amiket ő sosem fejlesztett. A legjobban úgy kerülheti el a harcot, ha lebeszéli a kereskedőt.
– Az uralkodó Tanács döntése értelmében, a Mágia Tornyába kell vinni az amulettet, hogy tanulmányozhassuk – Kharza szándékosan említette meg Menzoberranzan hatalmasságait. – Amennyiben nem akarsz beállni a tanoncok közé, attól tartok, nem találkozol az amulettel.
– Nem hiszem – felelte nyugodtan Nisstyre, figyelmen kívül hagyva a varázsló megjegyzését. – Valami azt súgja, hogy az amulett még nincs a Mágia Tornyában. És ha nem tévedek, épp a tanítványodra vársz.
– Örülnék, ha így lenne, de ez nem lehetséges. Liriel Arach-Tinilithben van – hazudta.
– Attól tartok nem. A kémeim azt jelentették, hogy Liriel elhagyta az Akadémiát, és valahol a városban vagy Mélysötét járataiban bujkál. Vagy – tette hozzá lassan –, már el is ment a Csillagfényes Éjszakába.
Ezzel Nisstyre felállt, és a varázslóra rontott.
– Mond el, mit tudsz – sziszegte.
Kharza válaszképpen előhúzott egy varázspálcát az övéből. Az összes kételye egy másodperc alatt szertefoszlott a harcot illetően. Kék tűz futott végig a pálcán, és vágódott világító energiagömbként a vörös hajú kereskedőbe.
A tűzlabda áthatolt Nisstyre testén, és a szoba falába csapódott. Hangtalanul robbant fel, lángra gyújtva egy értékes faliszőnyeget.
Kharza ekkor vette csak észre, hogy nem Nisstyre áll előtte, hanem egy illúzió. A fiatalabb varázsló teste valahol máshol van, lehet, hogy nem is Menzoberranzanban, de lehet, hogy itt a szobában. Hisztérikusan megfordult, hátba ott lapul a kereskedő.
– Szembe mersz szállni velem nyílt terepen? – gúnyolódott Nisstyre.
– Vagy inkább romboljuk le a Xorlarrin Varázstornyot?
Bekövetkezett hát: nincs más választása, harcolnia kell. Furcsa mód azonban nem érzett félelmet. Sőt hullámokba tört rá a túlélés ösztöne, és rezzenéstelen arccal nézett ellensége illúziójára.
– Készen állok – felelte egyszerűen –, válaszd meg a helyet.
– Már kiválasztottam, csak rád várok – ezzel a képmás kinyújtotta egyik kezét. – Adj egy személyes tárgyat, egy gyűrűt, vagy valamit, hogy rád hangolhassam a kaput.
Logikusnak tűnt a kérés, hisz a mágikus kapuk működéséhez gyakran szükség volt különböző komponensekre. Például aranyra vagy drágakőre, egyesek csak bizonyos számú utat biztosítottak, míg megint mások csak varázslatok vagy rituálék hatására léptek működésbe.
Így hát levette egyik arany és onyx gyűrűjét, és az alak tenyerébe ejtette.
Kharza-kzadot azonnal elragadta egy teleportáló varázslat. Olyan sebesen kezdett pörögni, amilyet még sosem tapasztalt korábban. A visszahúzódó Xorlarrin varázsló nem vette nagy hasznát a mágikus utazásnak. Mindössze csak öt vagy hat varázskaput tudott megidézni, és csak egyetlen egyszer használta: amikor Liriel szobájából visszatért saját tornyába. Természetesen tudta, hogyan működnek, így segíteni tudott Lirielnek, de ő maga sosem másolta le őket, és egyet sem memorizált. Most sajnálta csak igazán, hogy eddig elmulasztotta ezt a csodás érzést.
A pörgés hirtelen véget ért, és szilárd talajt érzett a talpa alatt. Körülnézett, és egy elhagyatott barlangban találta magát. Ekkor tudatosult csak benne, hogy először hagyta el Menzoberranzant. Békés körülmények között még le is nyűgözték volna az érintetlen sziklafalak, és a mélyben bugyogó olvadt kő.
Kharza-kzad felpillantott. Szemei nem szoktak hozzá ekkora távolsághoz, és nem is nagyon tudta feldolgozni a rátörő ingereket. Mesze a feje felett apró kék pontokat vett észre: ez csakis a Csillagfényes Éjszaka lehet. Tehát Nisstyre egy élő vulkánt választott a csata helyszínéül. Legyen hát, mormogta Kharza, és megacélozta a hangját.
– Mutasd magad – kiáltotta. – Kezdjük hát!
Válaszképpen vörös lávacsík lőtt ki felé. Kharza keresztbe emelte a karjait az arca előtt, és kimondott a varázsszót. Egy áttetsző fekete pajzs emelkedett elé, felfogva a forró lávaköpetet. Az olvadt kő sisteregve hűlt le és tapadt a pajzsra, amint hozzáért.
Egy második varázsszó ártalmatlan hamuvá porlasztotta a sziklát. Terpeszbe tett lábaival rátiport, majd karbafont kézzel, unottan elmosolyodott.
Gúnyos taps törte meg a barlang csendjét, és Nisstyre végre megmutatta magát. A kereskedő a lávató túloldalán állt egy kiszögellésen, nagyjából szemmagasságban ellenfelével.
– Az első kör legyen döntetlen – mondta, majd enyhén meghajolt.
– A második az enyém lesz – vágott vissza Kharza. Elővett egy ragacsos kavicsot a zsebéből, és feldobta a levegőbe. A kő szétrobbant mágikus szálakat lőve minden irányba. A szálak belekapaszkodtak a sziklafalba, és alig egy szempillantás alatt vastag pókhálóvá keményedtek, magasan a két varázsló feje felett.
Nisstyre vörösen izzó arca sápadni kezdett, amint az árnyékháló kezdte elszívni teste melegét. Arca eltorzult iszonyatos fájdalmában, amint a fagy a csontjáig hatolt, és ujjai természetellenes lassúsággal formáltak az ellenvarázslatot.
Kharza nem várta meg a kereskedő válaszát, idézésbe kezdett. Óriás pókok jelentek meg a hívására, és indultak rohamra áldozatuk ellen. Gyorsan Nisstyre fölé kúsztak az árnyékhálón, és ereszkedni kezdtek.
– Méltó halál egy eretneknek! – kiáltotta Kharza, miközben a mérges pókok, Lloth szent állatai befogták zsákmányukat.
A fiatalabb varázsló karja lassan, de fenyegetően felemelkedett. Nem a pókokat vette célba, hanem az árnyékhálót. A Xorlarrin varázsló számított erre, hisz csak varázslattal lehet megszüntetni a hálót. Legnagyobb meglepetésére azonban a kereskedő nem pusztító energiát, hanem egyszerű tüzet idézett meg.
Egyszerű, de hatásos. A tűz hamar szétterjed, lángokba borítva az egész hálót. Tulajdonképpen fenséges látványt nyújtott, ráadásul ragyogó taktika, gondolta Kharza. A forró és fényes háló arra kényszeríti, hogy ő maga foglalkozzon vele, miközben Nisstyrenek elég ideje marad előkészíteni következő támadását. Azonban nem esett kétségbe, jól felkészült.
Egyik kezével eltakarta a szemét az izzó forróság ellen, míg a másikkal elővett egy kicsiny obszidián szobrocskát, mely egy gonoszul vigyorgó sötételf mágust formázott. A Mágia Tornya mesteréhez méltón, ő is rendelkezett Plethong Amulettjével, egy ősi sötételf mágikus eszközzel, mely támadó és védő varázslatokat tárolt. Gyorsan kimondta a varázsszót, mely aktiválja a szobrocskát, majd a háló felé fordította a faragott fejet. Jégkúp vágódott ki a szoborból, és azonnal eloltotta a tüzet. A háló fenn maradt, de elvékonyodott és megfeketedett. A pókok elszenesedett teste lustán lefordult, és belehullott a fortyogó lávába.
Kharza győztesen elmosolyodott. Hiba volt. Egy fekete dobótű fúródott a tenyerébe. Értékes amulettje kiesett a kezéből, és elgurult.
A varázsló felüvöltött fájdalmában, de örökre megtanulta a leckét. Egy pillanatra sem szabad kihagyni. Nem törődött a tűvel, inkább előrántotta egyik pálcáját, és felemelte.
Ahogy számította, két újabb halálos dobótű eredt útjára, és már egy harmadik is ott lapult Nisstyre kezében. A kereskedő nem hajította el az utolsót. Gúnyosan az ajkához emelte, majd a levegőbe hintette, mintha csak egy csókot dobna ellenfelének. Nem kellett céloznia, hiszem a mágikus fegyverek némi körözést követően, önállóan álltak rá célpontjukra.
Kharza háromszor suhintotta meg a pálcát, de készenlétben tartotta, hátha negyedszer is használnia kell. Azonban jól célzott, és mindhárom fénygömb célba talált. Természetes levitáló képességét igénybe véve, olyan magasra távolodott a várható becsapódás helyszínétől, amennyire csak bírt.
A fénygömbök bekebelezték a dobótűket, és zöld fény kíséretében felrobbantak. A méreggel telt gömbök azonnal kikezdték az acélt, és halálos cseppeket szórtak oda, ahol egy másodperccel korábban még Kharza állt.
A Xorlarrin varázsló azonban biztonságos magasságba ért, és diadalittas kacajt hallatott. Micsoda erő lakozik az alkotásában, micsoda pusztításra képes! Ennyi éven át a birtokában voltak ezek a pálcák, és sosem használta őket!
Nisstyre éberen figyelte ellenségét, és észrevette növekvő önbizalmát. Hagyta, hadd ünnepeljen, hisz úgyis mindjárt véget vet a diadalának. Minden úgy alakult, ahogy ő, Nisstyre eltervezte. A vörös hajú kereskedő jól kiismerte Kharza-kzadot, és előre tudta minden egyes támadását és védekezését. Jól tudta, hogy a varázsló a harci mágiák és taktikák mestere, ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy visszavonult, elszigetelt élete miatt nem rendelkezett valódi harci tapasztalatokkal. Lehet, hogy mindenkinél jobban ért a harci mágiákhoz, de nem rendelkezik a harcosok alapvető ösztönével. A lehető legegyszerűbb eszközzel kell lecsapni egy ilyen ellenfélre.
Nisstyre ennek megfelelően engedte útjára következő varázslatát. Parancsára a barlang levegője életre kelt, és örvényleni kezdett. Mielőtt még az éppen levitáló Kharza reagálni tudott volna, a légörvény felkapta, és a mohón várakozó árnyékháló felé repítette.
Bár a tűz elvékonyította a hálót, csak mágikus úton lehetett elszakítani. A Xorlarrin varázsló hozzáragadt, de a háló nem szakadt el. Fejjel lefelé lógott, farkasszemet nézve a tátongó lávatóval. A kereskedőre pillantott, aki már bele is kezdett egy újabb varázslatba, amivel elpusztíthatja a mágikus pókhálót. Kharza megértette és felfogta, milyen veszélyes szituációba került. Levitációs energiáját már elhasználta. Ha a háló elengedi, esetleg lesz ideje elmondani egy levitáció varázslatot. Nem volt biztos benne. Nem tudta, hogy mennyi ideig tart, mire valaki ilyen magasságból leesik.
Nem maradt sok ideje. Szíve vadul kalapálni kezdett, ugyanis Nisstyre eloszlatta a hálót, és ő zuhanni kezdett a lávató felé. Egyetlen esélyt látott csak a túlélésre, és meg is ragadta. Zuhanás közben megérintette egyik varázspálcáját, legféltettebb kincsét, élete legnagyszerűbb alkotását.
Most Nisstyre fakadt kacajra, miközben nézte, ahogy ellensége beletoccsan a lávába. Lépésről lépésre megtervezte a csatát, sőt még egy speciális varázslattal is készült, amivel kihalászhatja a halott varázsló csontjait a lávatóból. Végig sejtette, hogy az élő Kharza-kzad nem árul majd el semmit, de több módszert is ismert a szellemek szóra bírására. Hamarosan minden megtud, amit Kharza tudott Lirielről és az amulettről, utána pedig megszerzi magának mind a kettőt.
Hirtelen a torkára fagyott a nevetés. Valami kavargott a lávában, valami sötét alak bukkant a felszínre. Elhűlve nézte, amint egy csontváz lassan felszáll. A hús teljesen lemállott róla, egyedül a köpenye, és hihetetlen mágikus ereje maradt meg. Nem tudta, Kharza-kzad hogyan csinálta, de azt tudta, hogy mivé lett.
Sötételf liché, élőhalott varázslóvá változott. Túllépett a test és az elme korlátain. A sebezhetetlen, már-már legyőzhetetlen élőhalott varázsló a gondolat sebességével képes megidézni bármelyik varázslatot, melyet évszázadokig tartó élete során megtanult.
A lich szemmagasságba emelkedett döbbent gyilkosával. Felemelte csontváz kezét, melyben egy fényes pálcát szorongatott. A forró láva még mindig sisteregve csöpögött róla.
– A legnagyszerűbb alkotásom – suttogta földöntúli, színtelen hangon. – A lich lét pálcája. Akarod látni, hogyan működik, magadon esetleg?
Nisstyret kétségtelenül legyőzték, de megőrizte a lélekjelenlétét. Elfordította teleportáló gyűrűjét, és gúnyosan elmosolyodott.
– Talán évszázadok múlva, mikor már megértem Vhaeraun győzelmét, és ráuntam az életre, elfogadom az ajánlatod. Te még akkor is itt leszel.
Ezzel a kereskedő aktiválta a varázsgyűrűt, és elhagyta a vulkánt és a nagy erejű lichet.
Idővel Kharza-kzad megtalálja a visszautat Menzoberranzanban, de Nisstyre tudta, hogy csak kevés mágikus kaput ismer. Arról is meggyőződött, már amennyire egy sötételf bizonyos lehet egy másik titkaiban, fogy Kharza még a saját tornyába sem tud kaput nyitni. Egy ideig tehát nem kell aggódnia a Xorlarrin lich miatt. Igaz, nem sikerült megtudnia Lirielről semmit, de van még egy sötételf a városban, aki tudhat a lány terveiről Ideje felkeresni új partnerét.

* * * * *

Shakti Hunzrin még szinte vissza sem ért Tier Brechebe, máris hivatták. Órája lett volna, méghozzá arról, hogyan kommunikáljanak az alsóbb síkok teremtményeivel. A téma nem igazán érdekelte. Az eltelt napok eseményei után valójában egész Arach-Tinilith csak ostoba időpocsékolásnak tűnt. Bármiféle szünetet szívesen fogadott.
Majdnem mindent.
Nyolc felfegyverzett harcos, a Baenre testőrség elit katonái, vártak rá az osztályterem előtt. Tiszteletteljesen megkérték, hogy kövesse őket. Felajánlottak neki egy lebegő korongot is, a leghatalmasabb papnők és a házanyák kedvelt utazó járművét. Shakti nem remélte, hogy valaha is ráállhat egyre, de semmiképpen sem úgy képzelte, hogy Baenre harcosok díszkíséretében kerül rá sor. Triel Anya nem tiszteletből küldte neki a korongot, hanem, hogy megmutassa hatalmát és rangját. Shakti szemében ez egy nyilvános kivégzés első látványos lépésének tűnt. Lloth ugyan világos utasítást adott, hogy egyetlen papnő sem ölheti meg a másikat, de hát a Baenre család mindig is a törvények felett állt.
Gondjai csak mélyültek, amint elérték a Baenre erődöt. A ház szívébe vezették, a hatalmas kápolnába. Gromph viharzott el mellette, komor kifejezéssel az arcán. A következő pillanatban megértette, hogy miért: nyolc Baenre papnő gyűlt az oltár köré. Ez csak egyvalamit jelenthet. Valamilyen sötét rituáléra kerül majd sor a kápolnában, amelyet férfi szem nem láthat.
Triel Anya közelebb hívta Shaktit. Ahogy a fiatal papnő közelebb ért, Triel kinyújtotta a karját. Egy kétfejű kígyókorbácsot szorongatott.
– Lloth belelát a szívedbe – kezdte Triel a maga kimért, színtelen hangján. Közelebb lépett Shaktihoz, kifejezéstelen szemében gúnyos öröm ténye csillatat.
A Hunzrin lány azonnal megértette, hogy mi történt. Lloth rájött, hogy szövetséget kötött Nisstyre-rel, és értesítette az Első Anyát. Rezzenéstelen arccal, beletörődően várta a csapást. Legnagyobb meglepetésére azonban Triel megfordította a korbácsot, és a nyelénél fogva nyújtotta oda neki.
– Lloth akarata szerint, főpapnővé avatunk. Ez a korbács a tied. Járulj az oltárhoz, hogy felszentelhessünk.
Bár remegett a félelemtől, Shakti úgy tett, ahogy utasították. Már látott ilyen szertartást, amire akkor kerül sor, ha valaki elvégezte a tanulmányait. Tartott a rítustól, bár örömmel alávetette volna magát, ha megbízhatott volna Trielben.
Az Első Anya ezúttal állta a szavát, és a papnők Shakti gondolataira és érzékeire hangolták a korbácsot.
Ezután lesegítették Shaktit az oltárról. Áhítattal és büszkeséggel nézte új fegyverét. Három új kígyófej jelent meg rajta. Öt fej! Csak igen kevés papnőnek volt ilyen korbácsa, ami Lloth bizalmának biztos jele.
Triel elküldte a többi papnőt, majd hellyel kínálta Shaktit.
– Beszélnünk kell a jövődről – kezdte kertelés nélkül. – Nem kell visszatérned az Akadémiára, majd csak a záróünnepségre, ha eljön az ideje. Szabadon, főpapnőhöz méltón foglalkozhatsz a családi ügyekkel. Ha időnként el kell hagynod Menzoberranzant, ám legyen. A Baenre és a Hunzrin-ház a múltban jól együtt működtek. A jövőben is ezt tesszük, sőt minden eddiginél hatékonyabban, a Pók Királynő legnagyobb dicsőségéért.
Triel Anya rejtett üzenete kezdett utat találni Shakti agyába. A Baenre-házat kell szolgálnia, kém-papnőként! Időnként lelepleztek egy-egy kémet, általában egy férfi papot, aki a felszínen Llotht, míg a mélyben Vhaeraunt szolgálta. A fordítottja szinte ismeretlen fogalom volt, és a lehetősége kéjes örömmel töltötte el Trielt.
Shakti elgondolkodott a hallottakon, majd az ötfejű korbácsra nézett. Lloth a kegyeiben részesíti. Őt.
Triel folytatta, felvázolta a küldetése részleteit, figyelmeztette a rá váró veszélyekre, de Shakti nem figyelt. Egy másik, sokkal erősebb hang vonta el a figyelmét.
Kezdetben csak suttogást hallott, egy sötét hangot, amely befúrta magát az elméjébe. A lágy, csábító hang erősödött, ahogy gondolatelfedő varázslatokkal ruházta fel. Egyszerűen csak megkapta őket. Biztosan tudta, hogy csupán a gondolataival meg tudná idézni őket, nincs szüksége se pihenésre, se tanulásra.
Ezek a varázslatok csak az első ajándékaim. A segítségükkel felesküdhetsz Llothra, miközben megőrzöd hozzám fűződő elsődleges hűségedet – hallotta az isteni hangot.
A hang folytatta: hatalommal kecsegtette, halhatatlanságot ígért, sőt még azt is elhintette, hogy eddig nem talált magának hitvest a sötételfek kőzött.
Shakti még sosem imádkozott Vhaeraunhoz, de felismerte az Álarcos Herceg hangját. A sötételf isten nem csak hogy létezett, de elég erős volt ahhoz, hogy Lloth szentélyében szóljon hozzá! És ő meghallgatta, izgatottan, de anélkül, hogy magára vonta volna Lloth haragját. Vhaeraun agypajzsai erősnek bizonyultak, hisz a kígyófejek békésen tekeregtek az oldalán, pedig mindig kegyetlenül lecsapnak az árulókra. Menzoberranzanban az efféle varázslatok az életet vagy halált jelenthetik, hisz szinte az összes papnő képes belelátni a másik gondolataiba.
Két istenség verseng a hűségéért, hüledezett Shakti. Ettől rendkívül veszélyes helyzetbe került, ugyanakkor nagyobb hatalomra tehet szert, mint amire legsötétebb álmaiban gondolni mert. Lehet, hogy belehal, de nem utasíthatja vissza.

* * * * *

Nisstyre felkereste Shakti Hunzrint, de a beszélgetés egyáltalán nem úgy alakult, ahogy remélte. Bár a lány szinte azonnal megjelent a hívására, a főpapnők jellegzetes, és rettegett kígyófejű korbácsa fityegett az oldalán.
A kereskedő varázsló gondosan próbálta palástolni félelmét, Lloth hívei évszázadokon keresztín sportot űztek belőle, hogy felkutassák és megöljék Vhaeraun követőit. Bár nem volt ellene bizonyítéka, most, hogy főpapnővé avatták, elég, ha megemlíti, és azonnal felaprítják, és szétszórják a tetemét Arach-Tinilith udvarán.
Végül is a vádaskodás kétoldalú, hisz a nő saját maga ajánlotta fel, hogy elvállalja a kém-papnő szerepét.
– Ha valóban el akarod kötelezni magad Vhaeraunnak, én levenném azt a korbácsot. Nem hiszem, hogy az Álarcos Herceg örülne neki. – jegyezte meg a kereskedő szárazon, és a tekergőző kígyófejekre mutatott.
Shakti felsőbbrendű, magabiztos mosolyt küldött felé.
– Vhaeraun velem van – állította határozottan, majd kimondott egy parancsszót, melyet Nisstyre még sosem hallott. Egy árny jelent meg a szobában. Lassan Shakti arcára ült, majd felvette egy fél-maszk bársonyos, fekete alakját. A varázsló azonnal felismerte Vhaeraun, az Álarcos Herceg manifesztációját.
Nisstyre döbbent szemei előtt a kettős papnő tenyérrel felfelé kinyújtotta a kezét. Egy szem nagyságú csillogó rubint volt benne.
– Ez az Álarcos Herceg ajándékainak egyike – nagyarázta Shakti. –, és én most neked adom.
Az álarc elillant, és ismét árnyékká változott. Baljóslatúan elindult, és lustán ráült a kereskedőre. Nisstyre félelme rettegéssé változott, mikor észrevette, hogy nem tud sem beszélni, sem mozogni.
Shakti elindult felé, kezében a drágakővel. Hozzáérintette a férfi homlokához, és a kő sisteregve beleégette magát a bőrébe, majd mélyen beágyazódott a koponyájába.
A fájdalom gyötrő hullámokban tört rá. Csak álnok istene árnykezének köszönhetően nem rogyott le a földre.
A kegyetlen varázslat véget ért, és az izzó fájdalom enyhébb, égető pulzálássá szelídült. Shakti elmosolyodott, és végigbúzta a mutatóujját a drágakő kidudorodó részén.
– Egy harmadik szem – magyarázta. – A drágakő összeköttetésben áll egy távolbalátó tállal, így mindazt láthatom, amit te látsz. Még a Csillagfényes Éjszakában is.
Ez a kifejezés végképp meggyőzte Nisstyre-t, hogy Shakti élvezi Vhaeraun kegyét. Csak az Álarcos Herceg hívei utaltak a felszíni világra úgy, hogy a Csillagfényes Éjszaka. Az istene megszólította ezt a papnőt, és elfogadta őt annak ellenére, hogy Lloth fegyvereit viseli. Hogy melyik isten élvezi a papnő mélyebb hűségét, nehéz lett volna megmondani. Ettől lett Shakti olyan veszélyes.
– Bárhová mész is, figyelni foglak – folytatta Shakti. – A rubinton keresztül beszélhetek hozzád, sőt mérhetetlen fájdalmat is okozhatok. Ha megpróbálsz elárulni, megöllek – mondta az újonnan hatalomra jutottak fölényes magabiztosságával.
Leült Nisstyre székébe, majd egy kis puffra mutatott, és intett a kereskedőnek, hogy üljön le. A férfi akarata ellenére engedelmeskedett. – Vhaeraun ajándékát már megkaptad. Most jöjjön Llothé.
A varázsló néma rettegéssel fogadta a bejelentést. Ha saját istene a nő szolgálatába vetette, vajon mit tartogat szánára a Pók Királynő? Ekkor érte a második meglepetés: Lloth információval ajándékozta meg.
Shakti mindent elmesélt a férfinak, amit Lirielről és az amulettről megtudott. Még másolatot is készített a férfinak Liriel jegyzeteiről. Bár a részleteket nem tartalmazta, Nisstyre biztos volt benne, hogy ezt az amulettet lopta el az ember harcostól, és Liriel ennek a segítségével képes a Csillagfényes Éjszakába vinni mind öröklött mind tanult sötételf mágiáját.
A felfedezés feledtette a kereskedővel a fájdalmát és megalázó helyzetét. Ezt a kulcsot kereste, ez az, amivel a felszínre csalhatja a föld alatti elfeket! Nem is beszélve arról, ha esetleg sokszorosítani lehetne! Micsoda tettekre lennének képesek! Elképzelte, amint egy sötételf sereg, láthatatlan és nesztelen katonák tömött sorai söpörnek végig a felszínen. Egy ilyen varázstárggyal Vhaeraun, és persze saját királysága megvalósítható lenne.
A kereskedő Shakti vörös szemeibe nézett, és bennük is felfedezte a hatalom utáni sóvárgás jeleit.
– Nem feltétlenül kell, hogy Vhaeraun és Lloth érdekei ütközzenek – szólalt meg. Miután a nő nem vágott közbe, magabiztosan folytatta. – Te is jól tudod, mi történne, ha a házanyák kezébe kerülne az amulett. Csak növelné az erejüket, és táplálná a káoszt. A város ugyanúgy élne tovább, mint eddig. Ha viszont az én kezembe kerülne, sereget vezetnék a Csillagfényes Éjszakába. Te még fiatal vagy. Még a második évszázadod letelte előtt visszatérhetne a seregem. A segítségével átvehetnéd az uralmat Menzoberranzan felett.
– Majd Menzoberranzan után, Mélysötét felett. – tette hozzá Shakti magabiztosan. – Lloth Első Parancsát túl sokáig hagytuk parlagon heverni. Sok sötételf fogadja majd örömmel, hogy meghódíthatja a Lenti Világot.
– Sok szövetségesem van a felszínen – folytatta a férfi. – Készletek, szolgák, információ, ezekre mind szükséged lesz, hogy elérd a céljaid. Minél erősebb vagyok én, annál jobban tudok segíteni neked.
A papnő helyeslőn bólogatni kezdett.
– Két királyság: a tiéd fent, az enyém lent.
A körülmények ellenére, kielégítő egyezség volt. Nisstyre elmosolyodott. Még a homlokában lüktető fájdalomról is megfeledkezett, miközben a terveiket szövögették.

* * * * *

Shakti valósággal berobbant a Hunzrin kastély ajtaján. Megkocogtatta a falat, és a titkos jelre a kígyósámán azonnal megjelent.
– Mit találtál? – kérdezte a papnő.
Ssasser szó nélkül felbüfögte a felszínről rajzolt térképet. Miután Shakti kiterítette a pergament, a kígyószerű szörny kiöltötte hosszú nyelvét, és egy pontra mutatott.
– Itt lenni sok barlang – magyarázta. – Ssasser volt ott, ott született. Közel a felszín, nincs sugárzás. Sok sötételf megy oda varázskapun. Ha a sötételf nő varázsló, akkor erre megy. Ssasser viszi magával a fattyúmedve harcosokat a varázskapun keresztül. – a kígyósámán hirtelen elhallgatott, és felköhögött pár díszes fésűt. – Ssasser ezeket a nő házából hozta. A fattyúmedve harcosok megérzik rajta a szagát. Követni tudják.
Logikusan hangzott, de Shakti gyanakvón összeráncolta a homlokát. A kígyósámán a Hunzrin-házban tanult meg varázsolni, márpedig a papnők a legritkább esetben folyamodnak csak mágikus utazáshoz. Lloth erejének hála gyakran léptek be az alsóbb síkok valamelyikébe, de nem rendelkeztek azzal a varázslói mágiával, mellyel irányítani tudnák az anyagi síkon különböző mágikus kapukat.
– És mégis hogyan nyitnál meg egy ilyen mágikus kaput? – Shakti meg sem várta a választ. Egy egyszerű varázslattal behatolt Ssasser elméjébe. Azonnal meglátta a kicsiny varázskönyv képét, és utasította a szörnyet, hogy adja elő. A kígyósámán bárgyún felköhögte a varázskönyvet, és a papnőnek adta. Shakti nem nyitotta ki, jól tudta mennyire veszélyes lehet, ha ismeretlen rúnákat próbál meg elolvasni.
– Lássuk, képes vagy-e rá – ezzel Ssassernek adta a könyvet.
A lény kinyitotta, és olvasni kezdte a misztikus rúnákat. A varázslat azonban meghaladta a képességeit. Éles fájdalom hasított az agyába, és vinnyogva a földre hanyatlott.
Shakti csalódottan felsóhajtott. Ismét igénybe kell vennie egy varázsló szolgálatait. Nem szívesen vált meg a pénzétől, és még kevésbé akart beavatni egy idegent sötét terveibe. De mi mást tehetne?
Miután magához tért szenvedéséből, Ssasser kimondottan örült, hogy kereshet egy megfelelő varázslót. Miközben a varázslóra várt, Shakti utasította egyik szolgáját, hogy kerítsen elő egy fattyúmedveharcos párt.
A Hunzrin-ház őröknek és gyalogosoknak tenyésztette a medveszerű szörnyeket. A több mint kétméteres, izmos, vastag, fehér bundájú teremtmények félelmetesek és ádáz harcosok voltak.
Amint megjelentek, Shakti odaadta nekik a fésűket, hogy jól véssék az agyukba Liriel szagát. A medvelények szaglása kiváló, és jó nyomkövetők. Csak meg kell találniuk a helyes nyomokat. Ideje kipróbálni Nisstyre rubinszemét, gondolta a papnő.
Shakti elővett egy az alvadt vérre emlékeztető vöröses-feketés távolbalátó tálat, és a térképre helyezte. Kimondta a varázsszót, mellyel bárhol megtalálhatja Nisstyret. A térképen azonnal felizzott egy parányi pont. A kígyósámán jó munkát végzett. A kereskedő pontosan abban a barlangrendszerben tartózkodott, amit Ssasser megjelölt. Úgy tűnik Nisstyre is hasonlóan gondolkodik.
Időközben megérkezett a varázsló. Shakti a kezébe nyomta a varázskönyvet, majd a térképen fénylő pontra mutatott, és utasította, hogy nyisson egy odavezető kaput. A férfi kikereste a megfelelő varázslatot, majd párpercnyi tanulmányozás után elmondta a varázslatot. Egy csillogó, ovális kapu jelent meg Shakti szobájában.
– Eltűnik majd magától, vagy ahhoz is kell egy varázslat? – kérdezte Shakti.
– Csak pár percig marad itt, utána eltűnik. – biztosította a varázsló.
Az újdonsült főpapnő elégedetten bólintott, mire a kígyófejek tekergőzni kezdtek. Megszorította a korbács hűvös, de megnyugtató adamantit nyelét, és lesújtott a varázslóra.
A kígyófejek mohón martak bele a férfi húsába. Tompa, bénító fájdalom fogta el a varázslót. Azonnal ledermedt, még csak egy védővarázslatot sem tudott elmondani. Kínlódva a földre rogyott, és a gyilkolástól megrészegült Shakti újra és újra lecsapott védtelen áldozatára.
– Vidd magaddal a tetemet – utasította a kígyósámánt. Ssasser értetlenül meredt rá, ezért hozzá tette. – Falatozhattok egy kicsit, mielőtt elkezditek a vadászatot. Ne hagyjatok árulkodó nyomot magatok után.
A kígyósámán kéjesen elvigyorodott, majd belemélyesztette kék agyarait a halott varázslóba. Felemelte a földről, majd terhével együtt átlépett a kapun. A két medveszörny bután álldogált a villogó kapu előtt. Még sosem láttak ilyet.
Shakti kézbe vette harci villáját, és farba szúrta az egyiket. A hímet, természetesen. A medveharcos fájdalmasan felnyögött, majd átugrott a kapun. Társa a haragos papnőre nézett, és habozás nélkül követte.
Shakti Hunzrin végre magára maradt. Az álnok kém-papnő szépen sorba rendezte fegyvereit: a harci villát, eddigi egyetlen hatalmi fegyverét, Lloth kígyófejű korbácsát, és Vhaeraun távolbalátó rubintját. Elmerengett, hogy melyik is a kedvence.
Egyelőre nem tudott dönteni közöttük, azonban eljön a pillanat, amikor választania kell. Addig is maradéktalanul kiélvezi az összes fegyver adta hatalmat.

 

 

Tizennyolcadik fejezet
Csillagfényes éjszaka

Miután az álnok Shakti csúnyán ellátta a baját, Nisstyre azonnal elhagyta Menzoberranzant. Az összes harcosát elküldte a városból. Nem akarta, hogy az áruló kém-papnő őket is feláldozza valamelyik istene oltárán. A felszínen épp félhomály honolt, mikor Nisstyre megérkezett. Szerencséjére sűrű lombtakaró tompította a gyilkos napsugarak erejét. A sötételfek egy kicsiny csoportja, Vhaeraun követői, alapítottak egy várost a felszínen. Vissza akarták állítani fajtájuk régi dicsőségét, abból a korból, mikor még nem űzték őket a Mélybe. A fák sűrűjében karcsú, spirális épületek emelkedtek, mint bármelyik tünde elf városban. A sötételfeknek nem kellett attól tartaniuk, hogy felfedezik őket. A Nagy Erdő sok ezer egyéb titkot rejtett.
Ahogy közeledett az éj, a sötételfek éledezni kezdtek. A legtöbben férfiak voltak: elégedetlen nemesek, akik ráuntak hagyományos szolga, szerepükre, elpusztított nemesi házak renegát sarjai, hódító harcosok, akiket dühített, hogy a sötételfek nem igázták még le egész Mélysötétet. Mind közönséges fekete ruhát viseltek, és Vhaeraun híveihez méltón, a lopakodás és tolvajlás művészetét gyakorolták. Egyikük sem viselt piwafwit, és az őrtoronyba is létrán másztak fel. Rég elvesztették öröklött sötételf mágiájukat. Már nem ugyanazok voltak, mint egykoron Mélysötétben, de még mindig rettegték és félték őket.
Kevés nő volt a faluban, és mindössze két sötételf. Az Álarcos Herceg egyik parancsa szerint növelniük kell a sötételfek számát, különösen a felszínen. Ennek érdekében Vhaeraun követői más elfek társaságát is keresték, ellentétben a Mélyben élő fajtársaikkal. A különböző keresztezésekben mindig a sötételf tulajdonságok domináltak. Végső soron, ez is egy hatékony módja, hogy eltüntessék a halvány elf fajtákat a föld színéről!
Nisstyre egy lépéssel tovább gondolta mindezt: létrehozott egy felszíni elfekből álló háremet. Bár Vhaeraun az egy-egyes ivararányt szorgalmazta végcélként, jelenleg hatékony módszernek bizonyult. Az éj leszálltával a gyerekek is felébredtek. Fel-alá szaladgáltak, harci játékokat játszottak, és gyakorolták a lopakodás és zsebmetszés nemes tudományár. Bár egyetlen tisztavérű sötételf sem volt közöttük, mind megjelenésükben, mind jellemükben ugyanolyanok voltak, mint Menzoberranzanban élő rokonaik. Még két fekete hajú, halvány bőrű tünde elfet és egy fél-sötételf fiút is fel lehetett fedezni közöttük. Még a félvért is megtűrték maguk között, hiszen Vhaeraunnak nem volt kifogása az emberi vér ellen. Szükséghelyzetben voltak, hiszen alig akadtak, akik követték az Álarcos Herceget a Csillagfényes Éjszakába.
Nem mintha a falubeliek annyira elhivatottak lettek volna. A legtöbb nő kitaszított ezüst elf volt, akik nem tudtak máshova menni. Nem a legjobb kilátások egy új királyság megalapozására, gondolta keserűen Nisstyre.
Igen, a sötételf nők hiányát meg kell oldani valahogy. Liriel mágiájával a felszínre csalhatja a büszke és nagy erejű sötételf nőket, akik szaporábbak a többi elfnél, és csak a folyamatos háborúk szabályozzák a számukat. Ha egyszer egyesíteni lehetne a sötételfeket, hátborzongatóan nagy seregeket állíthatnának ki.
Nisstyre egész jó kedvre derült a gondolat hatására. Összehívta a falu vadászait, és a papot, egy középkorú sötételf férfit. Henge óvatosan meg is kérdezte, hogy mit keres a rubint Nisstyre homlokán.
– Harmadik szem – vetett oda a kereskedő. – csak egy varázstárgy, ne foglalkozz vele. – a papot nem győzte meg a válasz, de nem feszegette a kérdést.
– Azonnal Trollhíd irányába kell mennetek. Ezúttal nem fosztogatni – tette hozzá gyorsan, látva a derült arcokat. – menjetek a falu mögött húzódó hegyekbe, és keressetek meg egy sötételf nőt.
– Találjunk meg egy magányos nőt abban a barlangrendszerben? – döbbent meg Henge.
– Könnyebb lesz, mint gondolod. Liriel Baenre nem az a remete típus. Komoly mágikus erővel rendelkezik, és az embereknek nehéz dolga lesz, ha el akarják fogni. Van nála egy amulett, arról felismered: egy aranyláncon függő apró aranytőr egy rúnákkal televésett hüvelyben.
Miközben beszélt, eszébe jutott, hogy Liriel, és minden sötételf nő, mennyire felkészületlen a felszíni életre. A büszke papnők el sem tudják képzelni, hogy a felszíni teremtmények mennyire gyűlölik őket. A sötételfektől rettegni szoktak. El sem tudják képzelni, hogy megvessék őket, sőt vadásszanak rájuk. Érdekes módon a Mélyben megalázó életet élő sötételf férfiak sokkal jobban boldogultlak a felszínen, mint a nők. Magabiztos szavai ellenére Nisstyret aggodalom fogta el, minél hamarabb meg kell találnia Lirielt, nehogy fennhéjázó büszkesége a halálát okozza.
Kiosztott pár gyors parancsot, és az útjára engedte a négy harcost. Úgy vélte tudja, hogy hol lehet Liriel Baenre, bár a sötételf varázslók számtalan mágikus kaput használhatnak. A legtöbbjük azonban drága komponenseket és hatalmas mágikus erőt kíván. A Holt Vízmosás közelében fekvő barlangokat lehet a legkönnyebben és legegyszerűbben elérni. Nyitottak voltak, közel a felszínfez, és Mélysötét mágikus sugárzása nem nagyon torzította el a mágikus utazást. Ez tűnt a legészszerűbb választásnak, és biztos volt benne, fogy Liriel is így döntött.
Miután a vadászok útra keltek, Nisstyre és Henge visszavonultak a kereskedő házába. A papnak nem nagyon tetszett az előttük álló feladat, de nem tette szóvá. A kereskedő észre is vette, de ő sem szólt. Nem különösebben kedvelték egymást, de a varázsló úgy gondolta, hagy amíg Henge nem szegül nyíltan ellene, addig nem foglalkozik a dologgal.
A varázsló elővett egy kis medált, mely egy tekergőző sárkányt ábrázolt, A minta megegyezett azzal a tetoválással, amely legjobb harcosa és kapitánya, Gorlist nyakát ékesítette. Nisstyre megmarkolta a medált, elmondta a megfelelő varázsszavakat, és a mágikus medál azonnal Gorlisthoz repítette a pappal együtt.
Egy kis barlangban jelentek meg. Gorlist és két társa éppen felerősítették a fegyvereiket, hogy nekivágjanak az éjszakának. A harcos kapitány nem lepődött meg, hogy a vezére hirtelen ott termett előtte.
– Meddig kell még fenntartanunk ezt a nevetséges álcát? – fakadt ki Gorlist. – Csak az időnket vesztegetjük.
– Megváltozott a terv – felelte Nisstyre hűvösen. – Visszamentek a járatba, amilyen gyorsan csak tudtok. Azt hiszem, hogy ott találjátok majd Liriel Baenret. Kapjátok el, és hozzátok az erdei faluba.
A varázsló észrevette a Gorlist szemében gyúlt haragos tüzet, és azonnal lehűtötte, hogy a bosszúnál a végső siker olykor előbbre való. Miután kiosztotta a parancsait, Nisstyre kifelé indult a barlangból.
Túl alacsonyan volt a bejárat, így le kellett hajolnia. Abban a pillanatban figyelmeztető levélzörgést hallott. Oldalra perdült, és egy nagydarab, fekete hajú férfival találta szemben magát, aki épp le akarta ütni egy bunkósbottal. Bár képtelenségnek tűnt, a varázsló felismerte a férfit. Ugyanaz a vad harcos volt, akit a messzi rashemeni erdőben zárt jégpáncélba, és hagyott magára.
A sötételf felemelte a kezét, és fekete tűzcsóvát lőtt az állhatatos emberre. A bunkósbot akadálytalanul hatolt át a lángcsóván, és csattant a varázsló fején.
Nisstyre hallotta a tompa puffanást, és érzékelte, hogy a talaj hirtelen életre kel, és elindul felé. Nem érzett fájdalmat, csupán hideg gyűlöletet. Ezzel az érzéssel adta át magát a sötétségnek. Csupán a bosszú nemes érzése lehet elég erős ahhoz, hogy visszahozza az élők közé.

* * * * *

Fyodor félrerúgta a vörös hajú varázsló ernyedt testét, majd körülnézett a barlangban. Az ereiben tomboló harci láz felgyorsította a gondolatait, amitől lelassult körülötte a világ, így több ideje maradt taktikázni és támadni. Berzerker állapotában Fyodor sohasem érzett fájdalmat, de az égett hús szagából tudta, hogy a tűz megégette a vállát. Félelmet sem érzett, annak ellenére, hogy tisztában volt vele, hogy túlerővel áll szemben. Három jól képzett, állig felfegyverzett sötételf nézett farkasszemet vele.
Egyikük, ikerpengékkel a kezében elé lépett, és gúnyosan elmosolyodott. Miközben lépdelt, jól begyakorolt harci mozdulatsort írt le. A levegő sisteregni kezdett a villámgyorsan cikázó, pörgő pengék körül Az csak arra szolgált, hogy elrettentse, megfélemlítse ellenfelét, A lényét fogva tartó vörösen izzó harci láz ellenére Fyodor néma elismeréssel csodálta meg a sötételf harcos zseniális vívótudományát. A pengék annak ellenére szinte követhetetlen sebességgel cikáztak, hogy Fyodor lassítva érzékelte környezetét. Az idegen harcos olyan magas szintű tudás birtokában volt, amilyet ő maga sosem fog elérni.
Mégsem érzett félelmet. Tudta, hogy a sötételf villámgyors karjait, a halálos mágikus pengéket a mellkasa mögött megbúvó szív működteti. A fiatal berzerker magasra emelte roppant kardját, kinézett egy szilárd pontot a villódzó kardok kellős közepén, és teljes erejével lesújtott. A nehéz penge nyílegyenesen, feltartóztathatatlanul haladt a sötételf mellkasa felé.
A fekete bőrű harcos keresztbe tette egymáson a kardjait, hogy védje a csapást. A három nemes acél hangos csattanás és fényes szikraeső kíséretében találkozott. Hiába minden gyorsaság és ügyesség, a harcos egész egyszerűen nem foghatta fel az elemi erejű csapást. Az életlen penge olyan erővel vágta át a védelmet, hogy még a markolat keresztvasa is belemélyedt a sötételf mellkasába, szétzúzva az útjába kerülő bordákat.
Fyodor elengedte a kardot, és kézbe vette a fütyköst, még mielőtt az első halott elf földet ért volta, és társai felfogták volna a történteket. Előretört. Eltökélte, hogy addig harcol, amíg mindet meg nem öli.
A második sötételf talán kitalálta a gondolatát, mert nem rántott azonnal kardot. Helyettük előkapott egy kézi nyílpuskát, és több lövést is leadott gyors egymásutánban. Az apró lövedékek szemmel követhetetlen sebességgel röppentek ki a fegyverből. Bár a nyílhegyekre kent méreg elvesztette az erejét a felszínen, a harcos bízott célzó képességében. Biztos volt benne, hogy a rövid nyílvesszők belefúródnak az ember szemébe, utat találnak a szívéhez, és felszakítják a torkát. Méreg ide vagy oda, a vad harcos holtan hanyatlik a földre, még mielőtt felfoghatná, hogy mi is történt.
A sötételf nem tudhatta, hogy Fyodor szemében a villámgyors lövedékek csupán lustán szitáló pillangóra hasonlítanak. A berzerker a bunkója nyelével fogta fel a lövedékeket. A külső szemlélő számára szemmel követhetetlen sebességgel forgatta a fütyköst, miközben egy pillanatra sem torpant meg. Sőt, mikor ütőtávolságon belülre ért, ágyékon vágta a nyílpuskás elfet. A szerencsétlen férfi kétrét görnyedt, majd átrepült a barlangon, ahogy Fyodor arrébb penderítette. A test nagyot nyekkent a kemény sziklapadlón, és kitekeredve elterült. Bármely elf mutatványos megirigyelte volna az egyedi pózt.
Fyodor szembe fordult utolsó ellenfelével, egy tetovált nyakú harcossal. Rászegezte vörösen izzó szemeit, és végzetes fej fölüli csapásra emelte a bunkóját. Egy pillanatra kivárt, majd egy gyors, egyenes csapással támadásba lendült.
Évszázados pályafutása során Gorlist most először gondolt a menekülésre. A gondolat azonban hamar elröppent, és a sötételf inkább megragadta kétkezes lándzsáját. Egy erdei elftől zsákmányolta, majd mágikusan megedzette és felgyorsította. Soha jobb alkalom, hogy harcban is kipróbálja.
Úgy ragadta meg, mint egy harci negyedesbotot, majd egyszer megpörgette, szakértelme jeleként.
Többre nem is maradt ideje, hiszen az ember bunkósbotja ereszkedni kezdett. Gorlist széles fogást keresett a boton, majd keresztben maga elé emelte, és a közepével felfogta az ütést. A mágikusan megerősített bot kitartott, karjait és gerincét viszont zsibbasztó fájdalom öntötte el. Térde megroggyant, és a földre esett.
Látta, amint a bunkó ismét lefelé vágódik. Gyorsan oldalra pördült, és közben előhúzott egy tőrt a csizmájából. A fajtájára jellemző, rettegett gyorsasággal és ügyességgel odébb bukfencezett, és pár lépéssel a tomboló ember mögött védekezőn lekuporodott.
Méregetni kezdte ellenfelét, és a kettejük közötti távolságot. A mágikus penge könnyedén átszeli a bőrcsizmát, és elmetszi a bokaszalagokat. Sérült lábbal már korántsem harcolna olyan jól. Gorlist előrelendült, és elindított egy kegyetlen fonák vágást.
Legnagyobb megrökönyödésére az ember gyorsabb volt nála. Felugrott, és megfordult a levegőben. Mikor az elf teste a lábai alá ért, keményet dobbantott, és sarkait a sötételf veséibe mélyesztve leszorította őt a földre.
A büszke sötételf hangosan felüvöltött fájdalmában. A berzerker oldalra lépett, és Gorlist a szeme sarkából látta, hogy a kérlelhetetlen bunkó ismét útjára indul. Akkor sem kerülhette volna el a csapást, ha meg tudott volna mozdulni.
Gorlist érezte, angint a csapás nyomán kettétörnek a bordái. Ezúttal nem üvöltött fel, de a tény nem sarkallta jobb kedvre. Nem volt ideje gondolkodni. Éles fájdalom hasított a nyakába, amint az ember harcos megragadta a haját, és felrántotta a földről.
Fyodor könnyedén tartotta a könnyű elfet. Gorlist nem tudott mozogni, azt azonban látta, hogy testközelből a harcos sokkal kisebbnek tűnik. Furcsa, lázas gondolatnak tűnt, de kegyetlenül sajgó sebei ellenére is megjegyezte felfedezését. Sok ádáz harcot élt már túl, és mindig annak köszönhette a győzelmét, hogy kiismerte az ellenfelét. Érdekes módon, azt mindig érzékelte, hogy mi történik a csatatéren, bármilyen súlyos sérülést szenvedett is. Most is átlátta, hogy mire készül a harcos.
Párlépésnyire tőluk egy mintegy háromméteres árok húzódott. Bár nem volt halálos mélység, éles sziklák borították a fenekét, és jól tudta, hogy jelenlegi állapotában mi vár rá. A becsapódástól egyik törött bordája biztosan átszúrja majd a tüdejét, lassú, gyötrelmes halálra kárhoztatva.
A kétségbeesés erőt adott neki. Megragadta az első fegyvert, ami a keze ügyébe került: egy vékony kést rántott elő kabátja ujjából. Maradék erejével felemelte a kést, és megvágta a férfi mellkasát. A durva, paraszti bőrzekéről úgy pattant le a penge, mint a legfinomabb sötételf páncélingről.
Gorlist megrémült, és hisztérikusan vagdalkozni kezdett. Több apró vágást ejtett fogva tartója alkarján. A berzerker semmit sem érzett az egészből, kérlelhetetlenül lépdelt az árok felé. Egy idő után megunta, elengedte az elf haját, és megragadta a hadonászó csuklót. Könnyedén zúzta porrá a csontokat, és passzírozta bele a kés markolatát Gorlist tenyerébe. A sötételf már nem érezte a fájdalmat. Nem észlelte, hogy keze használhatatlanná vált, és azt sem hallotta, hogy a kés kifordult a tenyeréből, és sziklán csattant.
Az ember egyszer csak megállt, szem magasságba emelte Gorlist-t, majd elhajította. Egy ideig csak repült, de nem kerülhette el a végzetes ütközést.
Végiggurult a hegyes sziklaszilánkokon, majd nekiütődött egy buckának az árok közepén, és elterült. Megpróbált felkönyökölni, de a mozdulattól köhögő görcs fogta el. Vér tolult a szájába, és tudta, hogy minden további próbálkozás hiábavaló.
Szinte már hálás volt, hogy az árok alján csordogáló patakba ejtheti fejét. A hűvös víz elmosta a fájdalmát, és Gorlist felszabadultan várta a jutalmat, mely Vhaeraun hűséges alattvalóinak jár.

* * * * *

Miután minden elcsendesedett, Henge, az Éjszaka Álarcos Istenék papja előbújt rejtekéből. Mindig is gyáva volt, és a barlangba rontó hatalmas harcos látványa arra ösztönözte, hogy inkább bújjon el egy szikla mögött.
A bátyja, Brizznarth, vérbe fagyva feküdt a barlang padlóján, pedig ő volt az egyik legképzettebb kardforgató, akit valaha látott. Henge nem vesztegette az idejét gyászra. A másik harcosra pillantott, de ő is hasonló állapotban hevert. Ekkor észrevette vörös hajú vezére testét is és mellé hajolt. Vegyes érzelmekkel tapasztalta, hogy a varázsló még lélegzik.
– Ami gyógyítható, azt el kell tűrni – jutott eszébe egy ember közmondás fekete, gúnyos változata.
Vér csordogált Nisstyre halántékán. Megérintette a sebet, és jókora dudort tapintott. Kínzó fájdalmai lesznek, mikor magához tér, de óriási szerencséjére csak elájult. Az ütés féloldalasan érte, pedig ha telibe kapja, akkor egyszerűen szétzúzta volna a koponyáját. Ámbár a megmaradt szellemi és testi roncs megfelelően szolgálhatta volna Llotht.
Gyorsan megvizsgálta a varázslót, és megállapította, hogy csak ezt az egy sérülést szerezte. A tenyerébe vette Nisstyre fejét, és Vhaeraunhoz kezdett imádkozni, hogy adjon erőt neki a gyógyításhoz. Az Álarcos Herceg meghallgatta és válaszolt imájára: Nisstyre szemei felpattantak. Egyenesen a papra nézett, és gyanakvóan összevonta a szemöldökét.
– Sértetlen vagy – motyogta. – Harcoltál egyáltalán?
A pap átkozni kezdte óvatlanságát. Be kellett volna kennie magát öccse kifolyt vérével.
– Csak mi ketten maradtunk életben – felelte nyugodtan a pap, kikerülve a kereskedő vezér kérdését –, és egyikünk sem sérült meg súlyosan.
– Az ember elmenekült?
Nisstyre nem akarta elhinni. Brizznarth volt a legjobb kardforgatója, és Gorlist is felért legalább öt ember harcossal. A tetovált harcos már többször tanújelét adta ennek. Egészegyszerűen képtelen volt megemészteni, hogy egy magányos ember végzett elit katonáival.
Talpra küzdötte magát, nem törődve a rátörő gyötrő fejfájással. Brizznarth és Codfael holtan feküdtek előtte, Gorlist holttestét azonban sehol sem látta. Addig nem hiszi el, hogy meghalt, amíg a saját szemével nem látja.
– Hol van Gorlist?
Henge az árok irányába mutatott. Nisstyre odafutott, és lenézett a fenekére.
– Még lélegzik – állapította meg. – Azonnal gyógyítsd meg!
A pap tehetetlenül széttárta karjait.
– Minden gyógyító varázslatomat elhasználtam.
– Akkor használd ezt.
Ezzel Nisstyre elővett egy zöld folyadékkal telt fiolát a táskájából. Árgus szemekkel nézte, amint a pap leszánkázik a meredek árokparton, majd a haldokló harcos szájába önti a folyadékot. Fontos, hogy Gorlist felépüljön, mert nélkülözhetetlen láncszem az Álarcos Herceg ügyében. Ráadásul Nisstyre fia, bár ez a tény mit sem számítana, ha nem lenne páratlan harcos.
A súlyosan sebesült sötételf felnyögött és éledezni kezdett. Nisstyre egy levitáció varázslattal kiemelte az árokból, és a barlang elé fektette. A kereskedő azonnal észrevette a harcos ajkára kiült rózsaszín csíkot. Lehajolt, és végighúzta kutatóujját Gorlist mellkasán.
Három, talán négy bordája is eltört, állapította meg gondterhelten Nisstyre. Egy másodpercnyi habozás után ismét a táskájába nyúlt, és elővett még egy fiolát. A nagy erejű varázsfolyadék vörös lánggal izzott, és maga a fiola is egy lángnyelvet formált. Csak a legvégső esetben használták ezt a varázsitalt, akkor, amikor már nem volt más lehetőség. A szer minden sérülést meggyógyított, de súlyos árat kellett fizetni érte. Gyötrő, idegtépő fájdalommal járt, míg a csontok összeforrtak, ráadásul a beteg saját életereje táplálta a gyógyító mágikus tüzet. Több fájdalmat okoz, mint amennyit a legtöbb sötételf el tud viselni. Legalább annyiszor öl, mint gyógyít.
Nisstyrenek azonban támadt egy ötlete. A pap kezébe nyomta a fiolát, miután végre visszamászott az árokból.
– Imádkozz Vhaeraunhoz – utasította. – Kérd meg a tolvajok istenét, hogy lopja el valaki más életerejét, hogy meggyógyíthassuk egyik hívét.
– Ha szerencsések leszünk, akkor a nyomorult, orkfajzotta ember harcos életét oltja ki cserébe! – motyogta már csak úgy maga elé.
Henge elvette a fiolát, és imádkozni kezdett. A varázsló eközben lemetszett egy ágat az egyik bokorról, majd lecsupaszította. Gorlistnak rá kell harapnia valamire fájdalmában.
A sebesült harcos időközben magához tért, és egyenesen a pap kezében izzó folyadékra meredt. Szemei helyeslőn forogni kezdtek, és intett a papnak, hogy kezdje, Henge azonban elbizonytalanodott.
– Kezd! – hörögte Gorlist vérrel átitatott hangon. Kiköpte a szájába gyűlt vért, majd intett Hengenek, hogy öntse le a folyadékot a torkán. A pap engedelmeskedett, Gorlist pedig egyetlen kortyra kiitta a fiolát.
Azonnal rángógörcs fogta el. A másik két férfi letérdelt, és próbálták a földre szorítani. Gorlist azonban levetette őket magáról. Önkívületi állapotba került, nem gondolkodott. Egyetlen érzést tudott csak értelmezni: az egész testét égető, kínzó fájdalmat.
Mivel semmi egyebet nem tehetett, Nisstyre keresett egy kényelmes sziklát, majd leült, és várta, hogy Gorlist abbahagyja a rángatódzást. Sok kegyetlen halált élt már meg, a legtöbbet ő maga agyalta és vitelezte ki, de ilyen embertelen szenvedést még nem látott. Rezzenéstelen arccal nézte, amint a mágikus tűz belülről marcangolja a fiát.
Gorlist teste egyszer csak elernyedt.
– Túlélte? – szólalt meg Henge.
– Igen.
Felelte Gorlist. Kiköpte a fadarabokat, majd lassan talpra állt. Nisstyre észrevette a bosszú fényét a harcos szemeiben. Nehéz lesz lebeszélnie a csökönyös férfit arról, hogy üldözőbe vegye és lemészárolja az embert, aki ilyen súlyosan megsebesítette. Az ő lelke is bosszúért kiáltott, de sokkal fontosabb feladatot szánt Gorlistnak.
– Meghaltam volna – mondta csendesen, és megindult a varázsló felé. Útközben módszeresen kioldozta az alkarját védő páncélt. – Az életemmel tartozom neked. Mivel nincs örökösöm, én magam fizetem vissza.
Nisstyre tudta, hogy mi jár a férfi fejében.
– Az ember harcos súlyosan megsebesült – hazudta – Bár megszökött, nem juthat messzire. Bele fog halni a sebeibe.
A harcos váratlanul felemelte a csuklóját, és megvillantotta Nisstyrenek az alkarján húzódó vágást.
– A nőt akarom! – sziszegte.
A varázslót váratlanul érte a kijelentés, egy pillanatra nem tudta, mit feleljen. Nisstyre általában teljesítette emberei kívánságát, hagyta, hogy a vérük hajtsa őket. A sötételfeknek szükségük van rá, hogy találjanak egy célpontot, akire kivetíthetik a bensőjükben forrongó, szűnni nem akaró gyűlöletet. Gorlist sajnos egy túlságosan is értékes prédát választott.
– Akkor te vezeted a keresésére induló csapatot – mondta halkan a kereskedő vezér –, de nem ölheted meg. Túlságosan is értékes. Egyrészt a mágiája, másrészt a gyerekei miatt, akiket Vhaeraun dicsőségre szül majd. Tudod, mennyire fontos, hogy sötételf nőket hozzunk a Csillagfényes Éjszakába. Nem akarom, hogy meghaljon.
Gorlist idegesen fújtatni kezdett.
– Több módja is van, hogy megalázd a csitrit – folytatta Nisstyre. – Elsősorban Vhaeraunnak és magamnak akarom a lányt, de szívesen megosztom másokkal is. Idővel bosszút állhatsz rajta.
A harcos szemei elkerekedtek, amint megértette a varázsló szavait. A sötételfek rendszeresen gyötörték saját fajtársaikat, és merő szórakozásból vadásztak a felszíni elfekre, de amit Nisstyre sugallt, az még a sötételfek íratlan morális szabályait is áthágta. Egyetlen nőt sem kényszeríthettek rá, ha nem akarta, még a hadifoglyokat sem. A több évszázados szigorú nevelés hatására kialakult egy megkérdőjelezhetetlen tabu, a sötételf társadalomban. A nők hatalommal rendelkeztek, és még a köznép képviselőit is Lloth halandó megtestesülésének tekintették.
És mégis... „Elvégre mi egy istent követünk, nem egy istennőt” – merengett fennhangon Gorlist.
– Látom, kezded érteni – bólogatott elismerően Nisstyre, viszont önkéntelenül is a homloka közepén éktelenkedő rubinra esett a keze. Vajon újdonsült „partnere” hallotta-e a szavait, és ha igen, hogyan vélekedik egy efféle eretnekségről?
Nehéz lesz megszoknia, hogy Lloth egyik papnőjének kénye-kedve szerint formálja a szavait. Nem is volt ínyére a dolog.

 

 

Tizenkilencedik fejezet
Bezárul a kör

Fyodor nem sokkal a csata után magához tért. Reszketett a hidegtől, és a tompa ürességtől, mely a harci láz elmúltával szinte minden alkalommal rátört. Lassan felállt és körülnézett. Nem nagyon tudta, hogy mi történt vele. A berzerker harcosok sokszor távolodtak el a harc helyszínétől. Egészen addig kóboroltak, amíg az ereikben forrongó harci láz lelohadt, vagy egész egyszerűen összeesetek a kimerültségtől vagy vérveszteségtől. Fyodor ezúttal messzire kóborolt. A barlang előtt futó sekély árok kiszélesedett, és a vékony patak széles folyóvá duzzadt. A hullámzó, fagyos vízfelszínen megcsillant a hold viaszos fénye.
A fiatal harcos felmérte a sebesüléseit. A feje vadul zakatolt, a nyaka sajgott. Óvatosan megérintette, és tisztán érezte a szúrós hólyagokat, ahol a varázsló lángoló keze megégette. A mellkasán össze-vissza szabdalták a ruhát, és az alvadt vér a bőréhez tapasztotta durva szövésű gyapjúingét. Kigombolta a mellényét, majd egy hirtelen mozdulattal letépte az ingét. Ennek eredményeként a sebek felszakadtak, és ismét vérezni kezdtek. Egyik sem volt mély, de mindenképpen kezelnie kellett őket.
Elővett egy úti szamovárt, egy jellegzetesen rashemeni, hosszúkás, vékony fémedényt, majd telemerte vízzel. Tüzet rakott, majd felforralta a vizet. Különböző gyógynövényeket rakott bele, melyek sebgyógyításon túl étkezésre is alkalmasak voltak, kellemes ízüknek köszönhetően. Miután elkészült a gyógytea, benedvesített vele egy rongyot, és alaposan kitisztított a sebeit. Az egyik keze alig sérült, a biztonság kedvéért azonban bekötözte, a másik viszont komolyabb ellátást igényelt.
Szerencsére mindig hordott magánál elegendő tűzbort. Elővett egy flaskával és nagyot kortyolt belőle. Ezután tűt és fonalat vett elő, majd elkezdte összevarrni a legmélyebb sebeket. Nem ment egyszerűen, hisz keze remegett a hidegtől és a fáradtságtól. Rá kellett döbbennie, hogy sokkos állapotba került, és ha sürgősen nem melegíti fel magát, akkor meghal.
Miután sikerült összevarrnia a sebeit, összegyűjtötte a környéken fellelhető gallyakat, és lobogó tábortüzet rakott. Levette minden ruháját, és belevetette magát a hideg folyóba.
A víz jeges érintése elűzte minden fájdalmát, és felpezsdítette a vérkeringését. Rövid lubickolás után kikecmergett a partra. Leült, és hagyta, hogy a külső hideg és a belső meleg átjárja a testét. Rashemen életvidám lakói gyakran rendeztek váltóversenyt a mély hóban, egy szál ingben, mezítláb. Fyodor jó volt ebben a különös sportban, de tudta, hogy most nem elég erős ahhoz, hogy túlélje az éjszakai fagyot.
A tábortűzhöz sietett, és felemelte a kardját, hogy egy kis gyakorlással melegítse fel magát. A kard azonban túl nehéz volt ahhoz, hogy forgatni tudja. Kizárólag a harci láz alatt tudta használni. Már attól is sajogni kezdett minden egyes porcikája, hogy megemelte a fegyvert. Úgy döntött, hogy hagyja a súlyos pengét, és inkább a bunkósbotjáért nyúlt.
Harcolni kezdett egy képzeletbeli ellenséggel. A fárasztó mozdulatok és a tábortűz melege izzadságcseppeket csaltak a mellkasára. Egy pillanatra ismét megmártózott a fagyos vízben, majd ismét legyőzte láthatatlan ellenfelét.
Győztesen, fáradtan, de legalább melegen zuhant le a tábortűz mellé. Mélyen belebugyolálta magát a köpenyébe, majd töltött egy kupával a forró, fűszeres teából. Szopogatni kezdte a kellemes italt, és először mert visszagondolni a csatára.
Csak homályosan emlékezett a harcra. Több sötételf tartózkodott a barlangban, és egyikük az a vörös hajú varázsló volt, aki a messzi Rashemenben zárta jégbörtönbe. A felismerés nyugtalanító gondolatokat gerjesztett benne.
Az nem lehet. Öt sötételfet követett Mélysötétbe. A saját szemével látta őket. Kettőt az óriás denevérek öltek meg, hármat pedig ő maga, pár órával korábban. A varázsló a hatodik.
Minél jobban belegondolt, annál értelmetlenebbé vált az egész. Tisztán emlékezett, hogy az egyik sötételfnek egy sárkány tetoválás díszlett a nyakán. Biztos volt benne, hogy a tisztáson látott tolvajok egyike sem viselt tetoválást. Ezeknek a harcosoknak rövidre nyírták a haját, alig bírta megragadni, akiket viszont az erdőben látott, copfba kötötték hosszú, fehér hajukat. Lehet, hogy egész idő alatt rossz csapatot követett? Vagy talán az emlékei torzultak el?
A berzerker a kardjára pillantott, és emlékezett, hogy megölt vele egy kardforgató sötételfet. Arra azonban nem emlékezett, hogy kirántotta volna a holttestből. Zavaró érzés volt, de már többször megesett vele. A fegyverek drága és nélkülözhetetlen eszközök, és ösztönösen is mindig mindenhova magával viszi. Mégis zavarta, hogy nem tudta felidézni a mozdulatot.
Ekkor szinte letaglózta egy újabb gondolat. A fegyvereit összeszedte, de megfeledkezett a legfontosabbról. Nem kutatta át a testeket az amulettért. Ott hagyta a Szélben Járót!
Fyodor feje előrebukott, és dühödten felüvöltött. A Harci láz egyre nyugtalanítóbbá, egyre szabályozhatatlanabbá vált. Egyre kevesebbre emlékezett, és egyre messzebbre barangolt el a harc után. Most pedig annyira magával ragadta a harci láz, hogy megfeledkezett küldetése céljáról. Minél előbb meg kell szereznie az amulettet, még mielőtt a végzetes láz örökre elragadja. Nem mert belegondolni, milyen lesz, amikor megpillantja maga előtt a halál kérlelhetetlen hírnökét.
Eldöntötte, hogy azon nyomban visszamegy és megkeresi az amulettet. Elnyűtt, sebesült teste azonban nem engedelmeskedett agya parancsainak. És a halvány holdfény sem biztosított elég fényt a nyomolvasáshoz.
A hajnal első fényeinél, fogadta meg magának, miközben lassan elszenderedett. A hajnal első fényeinél útra kel, és visszamegy a barlanghoz. Ha az istenek is úgy akarják, akkor végre megtalálja a kulcsot öröksége és egyben átka legyőzéséhez.

* * * * *

Nem sokkal hajnalhasadás után, Fyodor visszament a barlanghoz. Legnagyobb döbbenetére csak két holttestet talált, viszont három pár csizmás láb nyomai vezettek kelet felé. Habozás nélkül a nyomukba eredt. Egy pillanatig sem foglalkozott vele, hogy a csapat száma ismét megnőtt eggyel.
Egy idő után észrevette, hogy az elfek egy nagy kört írnak le. Úgy döntött, hogy nem követi tovább őket, inkább egyenesen átvág a Mélybe vezető barlanghoz. Jól haladt, hiszen a sötételfekkel ellentétben neki nem kellett elbújnia a gyilkos napsugarak elől. Alig pihent valamit. Eltökélte, hogy még azelőtt leszámol a tolvajokkal, mielőtt visszatérnének Mélysötét labirintusaiba, az otthonukba.
Két nap, talán valamivel több, és ismét a kegyetlen, iszonyatos világ kapujához ér, számolgatta Fyodor. Vajon miféle csatát kell majd megvívnia a felszín alatt, és hány újabb sötételf csatlakozik még a rejtélyes bandához?

* * * * *

Két nappal azután, hogy elüldözték Menzoberranzanból, Liriel kilépett a holdfényre. Kharza mágikus kapuja annak a barlangnak a közelébe teleportálta, ahol először találkozott az ördögdenevérekkel harcoló Fyodorral. Követni kezdte a férfi feltételezett útvonalát, és egy barlangokkal teletűzdelt, hatalmas hegyoldalon bukkant ki a Fenti Világba.
Megállás nélkül menekült Menzoberranzanból, az irigy, vérszomjas sötételfek elől, akik a nyomába eredtek. Kharza figyelmeztető szavai gúnyos kacajként kísértették, miközben próbálta maga mögött hagyni a sötét, halálos járatokat. Nem figyelte, hogy merre megy, de ösztönei tévedhetetlenül elvezették a Fény Birodalmának bejáratához.
Liriel lassan, óvatosan kimászott a barlangból. Visszahőkölt a látványtól, és halkan, elkeseredetten felsikoltott.
Eddig elképzelhetetlennek hitt táj tárult a szeme elé: a végtelen, csillagos fekete égbolt alatt, hullámzó, ezernyi barlanggal teletűzdelt hegyoldal futott. Egyáltalán nem hasonlított az erdő megnyugtató zöld színére, a fák hívogató karjaira. Ez nyitott volt és hatalmas, rideg és kopár.
Liriel szemei valósággal megfájdultak, amint végighordozta a tájon. A térképeiből tudta, hogy valahol nyugati irányban van Eilistraee kiválasztottjainak barátságos tisztásától. Itt sokkal kevesebb fát látott, és egyiküket sem lengte körül az erdő misztikus aurája. A növények zöld törpékre emlékeztették őt: kis méretű de ellenálló teremtmények, melyek keményen megharcoltak a sziklákkal az életben maradásért.
A szél kemény, dallamos sötételf hangokat sodort felé. Egy pillanatra azt hitte, hogy az üldözői találtak rá. Eszébe jutott azonban, hogy a hang a felszínen furcsa mód egyenes vonalban terjed, így tehát a barlangon túlról érkezik.
Szorosan maga köré tekerte a piwafwiját, és kimondta a varázsszót, mely aktiválja a láthatatlanná tévő köpenyt. Ennek ellenére lekuporodott egy szikla mögé, és éberen figyelt. Lehet, hogy ezek is olyanok, mint akikkel az erdőben találkozott: barátságosak és segítőkészek. Remélte, hogy így van, mert kezdte nagyon magányosnak és védtelennek érezni magát ezen a távoli, idegen helyen.
Végre megpillantotta őket. A fekete ruhás, karcsú sötételfek kivételesen nesztelenül lopakodtak. Azonnal tudta, hogy nem Mélysötétből valók. Nem lengte körül őket a sötételfek jellegzetes mágikus aurája, és a hőlátásukat használták, annak ellenére, hogy a csillagfényes éjszakában tisztán lehetett látni, mindent. Még ő is élesen látott, pedig az ő szeme a gyertyafényhez szokott. Ezeknek talán annyira eltompultak az érzékeik, hogy már csak így láttak a sötétben?
A piwafwiban és mágikus csizmáiban láthatatlan és nesztelen maradhatott, így közelebb lopódzott. Nyugtalanná váltak, ahogy megközelítette őket. Időnként idegesen a hátuk mögé pillantottak, és a fegyvereikkel játszadoztak. Mintha örökkitt vadászösztöneik feléledtek volna.
Meddig kell még várnunk? – kérdezte az egyikük a sötételfek titkos jelbeszédén.
Erre jön a csitri – felelte egy másik. – Addig maradunk, amíg kell.
Négy hím próbálja az útját állni egy nőnek? – Liriel feldühödött a gondolatra. Ez felháborító és tűrhetetlen! Vak harag öntötte el a szívét, és első alkalommal formált határozott gondolatokat, mióta elmenekült a Xorlarrin Varázstoronyból.
Elővette a tegezét, kihúzott belőle egy mérgezett lövedéket, és becsúsztatta a nyílpuskába. Most jön a második próba: az altató mérget Mélysötét mágikusan sugárzó helyein készítik, és a felszínen elveszítik az erejüket.
Liriel célzott, és útjára engedte az első nyílvesszőt. A lövedék pontosan célt ért, mire az egyik sötételf meglepetten felugrott. Hátranyúlt, és kirántotta a hátából az apró nyílvesszőt, majd gúnyosan elmosolyodott, mikor meglátta. Mosolya rövidre sikeredett: elájult, és orra bukott.
Liriel elmosolyodott, és hálásan megütögette az amulettet. Kilőtt három újabb lövedéket gyors egymásutánban, és nézte, amint mindhárom harcos a földre rogy. Mikor meggyőződött róla, hogy mind a négyen a méreg áldozatává váltak, kikapcsolta a köpenyét, és megindult feléjük. Válaszokat kell kapnia. Megragadta az egyiküket, és eszméletére pofozta.
A férfi kinyitotta a szemét. Keményen küzdött a méreg ellen, hogy ébren maradjon, és kivehesse fogva tartója vonásait.
– Kit kerestek? – kérdezte Liriel sötételf nyelven.
A még mindig homályosan látó harcos tekintette a nő nyakában függő aranytőrre esett.
– Azt, azt hiszen... téged – nyögte ki nagy nehezen.
Liriel döbbenten hőkölt hátra. Hogy lehet, hogy még a felszínen élő sötételfek is őt keresik? Keményen megmarkolta foglya köpenyét, és hevesen rázni kezdte.
– Ki küldött? – kérdezte. – Ki?
A férfi nem felelt. A méreg végleg elragadta. Liriel elmorzsolt egy szitkot az orra alatt, majd felállt. Fürge, tapasztalt mozdulatokkal átkutatta a fekvő testeket. Mind a négyen egy bőrszíjra fűzött szimbólumot viseltek. Nem Lloth és nem is Eilistraee szent szimbólumát. A Sötét Szűz hívei segítenek társaikon, ezek a vadászó sötételfek azonban gyilkolni készültek. Akkor viszont kik voltak, és miért keresik őt?
Liriel végignézett az alvó alakokon. A józan ész azt diktálta, hogy ölje meg őket, viszont valahogy nem tudta rászánni magát. Ha ismét a nyomába szegődnek, miután felébredtek, akkor majd végez velük.
A keleti égboltra pillantott. Az éjszaka kékje oszlani kezdett. Közeledett a hajnal. Mindennél jobban vágyott rá, hogy láthassa ezt a csodát, de tudta, hogy fedezéket kell keresnie.
Gyorsan visszament a barlangba, majd elindult a hegy gyomrában futó, tekergődző járatokon, és keresett egy megfelelő helyet: egy tökéletesen védhető barlangot egyetlen szűk nyílással És a mi a legfontosabb, keleti irányba nyílt, láthatóvá téve a napkeltét.
Liriel maga köré tekerte a köpenyét, majd kényelmesen elhelyezkedett, és várta a hajnalt. Az álom azonban elragadta. Két napja megállás nélkül menekült, és teljesen kimerült. Gyásztól és veszteségtől nehéz lélekkel kezdte meg a sötételfek álomtalan szendergését.

* * * * *

Fyodor belépett a barlangba. Alig tette be a lábát, azonnal megtámadták. Ketten voltak: magas, ember formájú teremtmények, fehér bundával és medvefejjel. Mély, velőtrázó üvöltéssel rohanták meg, karddal a mancsukban. Fyodor szerencséjére inkább csak lelkesedéssel semmint szakértelemmel forgatták, bár ez nem nagyon nyugtatta meg. Gyorsan felmérte, hogy a szörnyek kartávolsága jó harminc centivel hosszabb, mint az övé. A legtöbb kardforgató azt hangoztatta, hogy a szakértelem számít, nem a kartávolság. Okos meglátás, gondolta Fyodor, de most igenis a kartávolság számít. Nem érdekes, hogy mások mit mondanak.
Egyetlen lehetősége maradt csupán: kardot rántott, és várta az első csapást.

* * * * *

Lirielt ismerős zajok ébresztették fel: fattyúmedvék dühödt morgása, és összecsapódó kardok fémes hangja. Egy pillanatra azt hitte, hogy Mélysötétben van. Hamar kitisztultak a gondolatai, csak hogy újabb rejtély előtt találja magát: mégis mi az ördögöt keresnek a fattyúmedvék itt a felszínen, messze az otthonuktól?
A mindig kíváncsi varázslónő felvette a piwafwiját, és a csatazaj irányába indult. A fattyúmedvék a Mélyben éltek, és csakis egy hatalmasabb teremtmény parancsára merészkedtek a felszínre. Mivel csak a sötételfek voltak elég erősek ahhoz, hogy fogságba ejtsék és irányítsák a medveszörnyeket, Lirielnek határozott ötlete támadt, hogy vajon kire vadászhatnak. Az sokkal inkább érdekelte, hogy ki állhatott az útjukba.
A hangok egy másik barlanghoz vezették. Rashemeni Fyodor állt a barlang közepén, ráadásul nem egy, hanem két fattyúmedve társaságában.
Megmagyarázhatatlan melegség öntötte el Lirielt. Hátrahajtotta a csuklyáját, és elővette kedvenc fegyverét: egy rövid kötéldarabot, egy-egy szikladarabbal a két végén. Meglengette a feje felett, majd előlépett a takarásból.
Fyodor döbbenten meredt a nőre. Pillanatnyi kihagyása elég volt, hogy az egyik fattyúmedve lesújtson a kardjával. Liriel összerezzent. Ha a szörny egy picit is képzettebb, és csak egy hangyányit megbillenti a pengét, akkor Fyodort kettészelte volna, mint egy darab sajtot. Legjobb, ha azonnal véget vet a csatának.
Lendített még egy utolsót a kötélen majd útjára engedte. A fegyver az egyik szörny karját találta el, és a szikladarabok kiverték a kezéből a kardot. A fattyúmedve szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy megszabadult a zavaró fémdarabtól. Kieresztette a körmeit, majd a férfira vetette magát. Természetes fegyvereivel valahogy jobban boldogult.
Liriel ádázul elvigyorodott, és elővette a dobótőreit.
– Az ördögdenevérek könnyű falatok voltak – kiáltott át Fyodornak, miközben belehajította első pengéjét a támadó szörnybe. – Lássuk mire vagy képes egy igazi harcban!

 

 

Huszadik fejezet
Csapatmunka

Liriel az összes dobótőrét a fattyúmedve hátába hajította. A szörny vastag bőr és izomrétege azonban felfogta a rövid pengéket így azok nem értek létfontosságú szerveket. Bár a medveszörny felüvöltött fájdalmában, nem lankadt, és tovább ostromolta Fyodort.
A nőstény viszont Liriel felé fordult, és dühösen rárontott társa támadójára. A sötételf nő rezzenéstelen arccal, két dobótőrrel a kezében várta a közeledő lényt. Két villanás, és a pengék máris a fattyúmedve vörös szemeiben rezegtek. A szörny fájdalmasan az arcához kapta karmos mancsait.
Liriel tapasztalatból tudta, hogy még azelőtt el kell intéznie a szörnyet, mielőtt megkezdené vad, féktelen tombolását. Előrántotta a rövidkardját, és két mély vágást ejtett a lény hasán. A szörny a tátongó gyomrához kapta mancsait, szabadon hagyva a nyakát. Liriel nem habozott, egy gyors mozdulattal elmetszette a torkát.
Dühös sziszegést hallott a háta mögül. Harcra készen megpördült, és egy sötét bőrű, ördögszerű lénnyel találta szemben pagát. Pikkelyes, kígyószerű teste, és hegyes, szarvra emlékeztető fülei voltak. Szemei gyilkos tüzet okádtak, miközben ellenségére meredt, és egy varázslat misztikus szavait kántálta. Liriel még sosem látott sötét kígyósámánt, de azonnal tudta, hogy mivel áll szemben. Mélysötét mágikus teremtménye legalább annyira veszélyes volt, mint egy tomboló fattyúmedve.
A kígyósátrán összeszorította az ajkát, és égető, fekete folyadékot köpött a sötételfre. Méregsugár!
Liriel maga elé kapta a kardját, és a pengét oldalra fordítva próbálta elhárítani a halálos köpetet. Méreg és olvadt fém keveréke loccsant vissza a szörnyre, amely rikoltva hátrébb húzódott. Liriel azonnal eldobta a pengét, nehogy a maró méreg elérje a markolatot. A sav ugyanolyan könnyedén elemésztené a húsát és a csontjait is, mint az acélt.
A kígyósámán hamar összeszedte magát, és belekezdett egy újabb varázslatba. Liriel ismerte a varázslatot. Persze, hogy ismerte, az apja találta ki. Még pici gyerekkorában hallotta, de örökre megjegyezte. A varázslat misztikus szavai, és az azt követő rémület és zavarodottság voltak élete első emlékei. Hogyan is felejthetné el őket.
A varázslat hatására a sziklafal egy része füstté alakult, beszivárgott a barlangba, majd megszilárdulva felvette a kígyósámán alakját. A kőkígyó sziszegve, inkább recsegve elindult, hogy elpusztítsa a sötételfet.
Liriel egy hajítópókot dobott a gólemszörnyre, hogy egy kis időt nyerjen. A mágikus fegyver beleharapott a gólem torkába. Bármilyen élőlénnyel biztosan végzett volna, de a teremtménynek nem volt vére, amit kiszívhatott volna. Rendületlenül nyomult tovább.
Liriel nem vesztette el a fejét. Elmondta a gyűlölt varázslatot, és ő is megidézett egy gólemet. A sziklafal egy darabja ismét levált, hogy sötételf nőt formázva ismét összeálljon. A gólem azonnal gazdája védelmére sietett, és a két eleven szobor hangos robajjal egymásnak feszült.
A kőkígyó körbetekerte a kőelfet, hogy összeroppantsa, de a karcsú sziklatest kitartott. Ekkor a kígyó kitátotta a pofáját, és megharapta ellenfelét. A következő pillanatban saját törött agyarait köpte rá makacs ellenfelére. Most az elf gólem lendült támadásba. Megragadta a kígyó torkát, és megpróbálta kitörni, de ő sem járt sikerrel. A két mágikus teremtmény folytatta kétségbeesett harcát. Hiábavalóan csépelték egymást, hisz egyik sem győzhette le a másikat.
Eközben a valódi kígyósámán is támadásra szánta el magát. Méreghegyű farkát előre szegezte, és megindult a sötételf felé. Liriel oldalra vetődött, bukfencezett egyet, majd felkapta a fattyúmedve elejtett kardját. Ugyanazzal a mozdulattal megsuhintotta, és lemetszette a szörny halálos farkát. A penge könnyedén szelte át a pikkelypáncélt, és repítette messzire a méregtüskét. A kígyósámán felüvöltött fájdalmában. A párméternyire heverő megcsonkított farokvég viszonozta a hátborzongató sikolyt.
A kígyószörny ezzel egy időre kiszállt a csatából, így Liriel Fyodorra koncentrálhatott. Jól tartotta a fattyúmedvét, de számos sebből vérzett. A varázslónő elővett egy újabb kötelet meglengette, és a szörnyre hajította. A hosszú kötél többszörösen rátekeredett a lény nyakára, és a két végére helyezett szikladarab elégedett puffanással csattant a halántékán. A szörny azonban nem esett össze. Dühösen felüvöltött, és rángatni kezdte a kötelet. A bőrkötél könnyedén elszakadt, amiből Liriel tudta, hogy a lényre rátört a halálos tombolás.
Még egyet elhajított, de ezúttal a lény bokáját vette célba. A fattyúmedve egy pillanatra megtorpant, majd sután ugrálva nyomult előre, Fyodor felé. Liriel nekiiramodott, és minden erejét összeszedve egy páros repülőrúgással beleszállt a lény hátába. Ettől végre előre bukott.
A sötételf megfogta Fyodor csuklóját, és elkezdte rángatni.
– Gyere! – kiáltott rá, miközben próbálta maga után vonszolni. A férfi eltette a kardját, és a nő után iramodott.
Kimenekültek a barlangból, azonban pár méterre a bejárattól, Liriel megtorpant.
– Várj! Lezárom – mondta a férfinak.
Fyodor nézte, amint a nő furcsa jeleket rajzol a levegőbe, miközben folyamatosan kántál. Varázsolt. Kinyújtotta a karját, és sistergő villámok csaptak ki az ujjai közül, egyenesen a barlang szájába. Szikladarabok és sűrű porfelhő szállt fel, majd robajló lavinaként beszakadt a barlang.
A sötételf varázslónő leeresztette a karját, úgy tűnt, menten összeroskad. Fyodor előzékenyen megtámasztotta, és lassan a földre segítette. Csatában már látta, hogy a Boszorkányok mennyire kimerülnek egy-egy nagy erejű varázslat után. Lenyűgözte, hogy a nő ilyen fiatalon ekkorra erőknek parancsol.
– Wychlaran – suttogta tiszteletteljesen, és a nő mellé térdelt.
Liriel a férfira nézett, de arany szemei révetegen csillogtak.
– Mi?
– Ez a hazámat irányíró boszorkányok méltóságteljes megnevezése. A te hazádban a magadfajták uralkodnak?
A sötételf összerezzent.
– Jelenleg nem – felelte, és félrenézett. – Felejtsd el a „méltóságteljes” megnevezést. Liriel a nevem.
Fyodor ismételgetni kezdte a nevet. Szemmel láthatóan tetszett neki a dallamos csengése.
– Illik hozzád.
– Remek – felelte szárazon a nő. – Reméltem is.
A férfira pillantott, és észrevette a szemeiben bujkáló pajkos vidámságot. Egy cseppet sem zavarta a gúnyolódása, és nem érezte kellemetlenül magát a társaságában. Most vette csak észre, hogy mennyire fiatal. Szinte még fiú. Egy nagyra nőtt fiú, egy törpe erejével, és egy tapasztalt harcos sebeivel. Nyíltan, hazugság nélkül beszél, kék tekintete tiszta és őszinte. Ezt Menzoberranzanban az együgyűség jelének tekintik. Liriel azonban résen volt. Nem hagyja, hogy a harcos még egyszer átverje. Nem kerülte el a figyelmét, hogy az izmai ugrásra készen megfeszültek, és ujjai mennyire közel táncolnak alattomos vadásztőre nyeléhez.
Ekkor robaj hallatszott a beomlott barlangból. Rémület és hitetlenkedés lett úrrá Lirielen, de csak egy röpke pillanatra. A második robaj észre térítette, és azonnal talpra ugrott.
– A fattyúmedve – mondta fennhangon.
– Micsoda? – meredt rá értetlenül Fyodor.
– A medveszörny! – kiáltotta ezúttal hisztérikusan Liriel. – Ki fog törni!
– Az lehetetlen – Fyodor gyanakvón méregette a nőt. Azt hitte, csak valami ízetlen tréfát űz vele.
Liriel idegesen felszisszent és a férfira vetette magát. Egymásba kapaszkodtak, és gurulni kezdtek a földön. Sikerült lerúgnia magáról a férfit, majd azonnal összegömbölyödött, hogy védje magát a kirobbanó törmeléktől. Szikla és porfelhő hömpölygött feléjük, amint a tomboló fattyúmedve kitört a barlangból.
A sebzett szörny mocskos volt és meggyötört. Alvadt vércsíkok borították fehér bundáját, egyik alkarját átszúrta kettétört singcsontja. Tudomást sem vett állapotáról. Dühösen szétrugdosta maga előtt a szikladarabokat, majd szimatolni kezdett a levegőben. A prédát kereste. Szemei vörösen izzottak a gyenge holdfényben, szőre felborzolódott, megnövelve a kétméteres lény kontúrját. Ép kezében a halott kígyósámánt szorongatta. Ide-oda csapkodott vele a levegőben, mint egy egyszerű korbáccsal.
– Nem hallgattál rám – förmedt rá Liriel Fyodorra.
Most sem hallgatott rá. A berzerker lassan felállt, roppant kardjával a kezében. Fagyos szemei halált ígértek amint a szörnyre meredt. Liriel döbbenten nézte, ahogy a harcos megnő, és eléri a fattyúnedve méretét. Az óvatos Liriel biztonságosabbnak látta, ha elhúzódik a két titán útjából, és inkább bebújt egy távolabbi szikla mögé. Onnan nézte, miként indul harcba az ember.
A medveszörny meglengette a halott kígyósámánt, majd ellenfelére csapott vele. Fyodor felkészülten várta. Oldalra lépett, és alacsonyan kitartotta a kardját. Amint a kígyósámán élettelen feje előrelendült, a berzerker felrántotta a fegyvert. Az életlen penge könnyedén szelte át a pikkelypáncélt, és nagy ívben a magasba vetette a fejet.
– Szentséges Lloth – hüledezett Liriel, és egyre nagyobb érdeklődéssel nézte a párbajt.
Fyodor előreszegezte a kardját, és megindult. A fattyúmedve egy csapással oldalra söpörte a pengét, amely mélyen felsebezte a tenyerét, a szörny azonban meg sem érezte. Ismét meglengette a kígyósámánt. A spriccelő vér beterítette a rashemeni harcost, de ezenkívül nem sok kárt tett benne. A fattyúmedve dühösen elhajította a kígyót, majd visszakézből pofon csapta Fyodort, aki megtántorodott a hatalmas csapástól.
A szörny úgy érezte, hogy fölénybe került, de a berzerker hamar kijózanodott. Félrelépett a rávetődő szörny elől, amely elterült a földön. Fyodor azonnal fölötte termett, és halálos döfésre emelte a kardját.
A fattyúmedve azonban nem várt sebességgel megpördült, és felhúzta a lábait. A megfelelő időben kirúgott, mellkason találva a harcost. A berzerker kitárt karokkal hátrarepült, nekiütközött egy fának, és kiejtette kezéből a fegyvert.
A szörny ismét felhúzta a lábait, de ezúttal vetődni készült. Kivillantotta éles agyarait, kitárta hegyes karmait, és halálos ölelésre emelte mindkét karját.
Fyodor ellökte magát a fától, és belevetődött a szörnybe. A földre zuhantak és vad birkózásba kezdetek. Mindketten próbáltak végzetes fogást találni a másikon. Percekig hemperegtek a földön, de nem tudtak a másik fölé kerekedni.
Végül Fyodornak sikerült kifeszíteni a lényt. Mindkét mancsát szorosan a földre szorította, fejét pedig beékelte a szörny állkapcsa alá. A fattyúmedve kétségbeesetten rángatta várszomjas pofáját, de nem tudott kiszabadulni a bilincsből. Fyodor többször megrázta a fejét, mire vér kezdett el lefolyni a szörny nyakán. A fattyúmedve vad kapálódzása enyhülni kezdett, majd megszűnt.
Liriel a szája elé kapta a kezét, nehogy diadalittasan felkiáltson. Fyodor kitépte a fattyúmedve torkát!
Ösztönei azt súgták, hogy maradjon csendben, és még ne bújjon elő. A rejtekhelyéről nézte, ahogy Fyodor lassan feláll. A férfi a szeme láttára zsugorodott össze, miközben értetlenül bámult az előtte heverő tetemre. Mintha nem értené, hogy honnan bukkant elő. Vállai megrogytak, és fájdalmas, elkeseredett üvöltést hallatott.
– Mi van? – Liriel nem értette, hogy mi történik.
A harcos váratlanul a szája elé kapta a kezét, és befutott a bokrok közé. A fattyúmedve még abból a távolságból is bűzlött. Milyen lehet akkor az íze? Talán még egy ogre gyomra is felfordulna tőle.
Megvárta, amíg a férfi befejezi, és visszatántorog a tisztásra. Sápadt volt ugyan, de valamivel jobban festett. Liriel előlépett, és lágyan tapsolni kezdett. Fyodor megpördült, és zavartan rámeredt. Liriel rádöbbent, hogy a harcos teljesen megfeledkezett róla. Bár nem szokott hozzá az efféle modortalansághoz, jó kedvében volt, így elnézte a férfinak.
– Lenyűgöző – hízelgett.
Fyodor kétségbeesett pillantást vetett rá.
– Láttad?
– Persze. Lenyűgöző látvány volt. Biztonságos távolból, persze.
– Hogy mondhatsz ilyet? – meredt a nőre. – Az összes istenekre, hisz kitéptem a torkát!
A sötételf megvonta a vállát. Nem értette, hogy mi a probléma, sokkal fontosabb dolgok jártak a fejében. Az éjszaka a végéhez közeledett, csakúgy, mint a sötételfeket fogva tartó méreg hatása.
– El kell bújnunk. Tudok egy jó helyet. – mondta Liriel.
A férfi habozott, mire a varázslónő megragadta az ingét, és felgyűrte. Mély karmolásnyomok virítottak a ruhája alatt, és a régi sebek is felszakadtak.
– Te megsebesültél, én fáradt vagyok. Gondolkodj józanul.
Fyodor túl fáradt és csüggedt volt ahhoz, hogy azon gondolkodjon, vajon betartja-e a szavát a sötételf vagy sem. Összeszedte maradék erejét, és követte őt egy barlangba. Liriel egy ujjcsettintéssel tüzet gyújtott, majd miközben Fyodor felmelegítette magát, ő ellátta a férfi sebeit. Ezután előhalászott némi élelmet a zsákjából – Fyodor vadjuhnak vélte – majd némán megreggeliztek. Fyodor némiképp életre kelt a melegtőt és a hústól. Elővette a flaskáját, és nagyot húzott belőle. Odanyújtotta a sötételfnek, de a nő időközben elment mellőle. Leült a barlang szűk nyílásába, és az eget kémlelte.
– Ezüst – suttogta maga elé –, ezüstszínű az ég!
Fyodor megértette. A nő most látta életében először a napkeltét, és a feszült, várakozó pózhól ítélve már régóta vágyódott rá. Ő is látni akarta a napkeltét, de nem akarta megzavarni az elf örömét. Halkan felállt, és óvatosan leült mellé. A nő szemei könnybe lábadtak a fájdalomtól, de nem nézett félre. Felfedezett egy rózsaszínű felhőt az égen.
– Nézd azt a füstöt! Milyen színű?
– Azok felhők, és rózsaszínű. Nem ismered ezt a színt?
– Ilyet még sosem láttam korábban – felelte Liriel, és egy pillanatra sem szakította el a tekintetét az égholtról. – Nézd! A fü...felhők bíbor- és aranyszínűek! Mindig ilyen?
– A hajnal? Nem. Minden nap más. A színek pedig napnyugtakor visszatérnek.
Liriel még fel sem fogta, amit lát, amikor megjelent maga a Nap. Egy vékony vörös csík jelent meg az ég alján, fényesebb, mint az olvadt fém. Liriel felsikoltott örömében és fájdalmában. Szemei már szinte égtek, de nem nézett félre.
Fyodort megérintette a sötételf ártatlan, gyermeki rajongása, és fájdalmas szívvel vetett véget az örömének. Megfogta a nő vállait, és elfordította.
– Nem nézhetsz a napba, még akkor sem, ha csak ilyen halvány a fénye. Még mi sem tudunk belenézni, akik itt születtünk.
Vetett egy utolsó, vágyakozó pillantást a nap felé, majd követte a férfit a barlang belsejébe.
– Halvány a fénye? – ismételte elhűlve.
A barlang megnyugtató sötétjében ismét miden figyelmét Fyodornak szentelte. Elmeséltette a harcossal, mi minden történt vele legutóbbi találkozásuk óta. Liriel alig reagált a vörös hajú varázsló említésére, de Fyodor észrevette.
– Ismered, ugye?
– Attól tartok, igen. Csak Nisstyre lehet. Egyedül ő tudhatja, hogy hol keressen téged. – ekkor Liriel elmesélte hogyan vette rá a kereskedőt, hogy hamis csatajelenetet rendezzen meg az egyik járatban. – úgy gondoltam, hogy a felszínen nagyobb biztonságban leszel. Lehet, hogy tévedtem – mosolyodott el.
– Miért tetted? – a fiatal harcost meglepte a nő tette.
Liriel megvonta a vállát, és közönyösen a tunikája alá rejtette egy vékony aranylánca kilátszó darabját.
– Átvertél, amit nagyra értékelem. De annak vége. Folytatnom kell az utamat.
A sötételf benyúlt a táskájába, és elővett egy szép csiszolatú kék gyémántot. A tenyerébe helyezte a drágakövet, és halkan kántálni kezdett. A kő kis idő múlva porrá omlott, Liriel pedig egy szabályos kört írt le vele a tábortűz köré. Ezután kísérteties hangon dúdolni és táncolni kezdett. Fyodor elbűvölten nézte, mintha őt magát bájolták volna el.
A varázslónő végül fáradtan, de elégedetten rogyott a földre.
– Egyetlen varázsló sem láthat át ezen a körön. Még Nisstyre sem. Biztonságban leszünk.
– Ez a Nisstyre ennyire erős lenne?
– Sötételf.
Liriel egyszerű válasza büszkén és vészjóslón hangzott. Mit jelenthet sötételfnek lenni? – merengett Fyodor. Semmit sem értett ezzel az egzotikus nővel kapcsolatban. Ha lehet, most még titokzatosabb, mint első találkozásuk alkalmával. Annyira belefeledkezett a lány arcába, hogy csak percek múltán vette észre, hogy ő is hasonló érdeklődéssel figyeli.
– Minden ember úgy harcol, mint te? – kíváncsiskodott a nő.
– Hála istennek, nem – bámult bele a tűzbe Fyodor.
– Akkor hogyan? Miféle mágiát használsz?
Az ifjú harcos nem bírt beszélni róla. Azok után, amit a medveszörnnyel tett, nem. A berzerker harci láz elvette az akaratát. Úgy tűnt, hogy most a lelkét is elragadta. Amit aznap este művelt, az nem emberhez méltó.
– Ez egy hosszú történet, és most nagyon fáradt vagyok – felelte kitérően.
Liriel egy biccentéssel nyugtázta a választ.
– Talán később. Valóban pihenned kell. Aludni szoktál, vagy szenderegni?
– Szenderegni? – kérdezett vissza a férfi értetlenül.
A nő elbizonytalanodott, nem találta a megfelelő szavakat.
– Álmodni.
– Ó! Folyton álmodom, még ébren is – felelte mosolyogva. – A hazámban úgy tartják, hogy kétféle ember létezik: azok, akik gondolkodnak, és azok, akik álmodoznak.
A nőelgondolkodott a szavak jelentésén. A sötételfek vagy aludtak, vagy szendergésbe merültek. Miről beszél ez az ember? Ez és ezer másik kérdés tolult a nyelvére.
Az azonban világossá vált, hogy Fyodor nem most fogja megválaszolni őket. Ekkor egy vad ötlet fogalmazódott meg benne, és azonnal elő is állt vele.
– Egy ideig együtt utazhatnánk – javasolta boldogan. – Annyi mindent kell megbeszélnünk!
A fiatal férfi elmosolyodott. Lenyűgözte a nő szépsége és lelkesedése.
– Mindig ekkora tudásszomj hajt?
– Mindig – biztosította a nő. Barátságosan egymásra mosolyogtak, és Fyodor majdnem el is csábult.
– Nem lehet – felelte szomorúan –, meg kell találnom ezt a Nisstyret, és a többi sötételfet.
Liriel mosolya azonnal szertefoszlott. Egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy mit is keres a férfi: az amulettet, amely ott lapul a tunikája alatt. Nem ő volt az egyedüli, aki az amulettet keresi!
– Akkor az a legjobb, ha mellettem maradsz – szólalt meg végül. – Mit gondolsz miért bukkant fel Nisstyre ismét? Miért küldte ide a harcosait?
Tehát a nőre vadásznak, állapította meg Fyodor. Hogy miért, azt nem tudta, de a varázsló iránt érzett régi gyűlölete újból fellángolt.
– Akkor veled tartok – döntötte el hirtelen. – Ha Nisstyre meghal, mindketten szabadok leszünk.
– Akkor megegyeztünk. Összeesküdtünk – ragyogtak fel Liriel szemei.
– Mi szövetségnek hívjuk – mosolyodott el Fyodor.
– Legyen – bólintott rá a nő.
A tűz lankadni kezdett, ezért a férfi felnyalábolt pár fadarabot, hogy rádobja. Egy apró, barna pók mászott rá a kezére az egyik ágról. Fyodor közönyösen lepöckölte onnan, egyenesen bele a vörös lángokba.
Liriel megdermedt, arany szemeit fojtogató rémület öntötte el. A következő másodpercben néma, irányíthatatlan düh fogta el, és a férfira ugrott. Ujjait karomszerűen begörbítette, és a harcos arca felé csapott.
Fyodor elkapta a nő csuklóját, de az ütközéstől a földre estek. Bár a rashemeni berzerker nagyobb és erősebb volt nála, percekig tartott, mire lebirkózta az őrjöngő, visítozó elfet. Egész súlyával a törékeny nőre kellett nehezednie, hogy ne ficánkolhasson.
A fogva tartott nő nem adta meg magát, dölyfösen meredt fogva tartójára. Fyodor viszonozta a nő ádáz tekintetét. Mindig készen állt, hátha a kiszámíthatatlan sötételf rátámad. Amikor azonban jobban megnézte a vonásait, nem álnokságot, inkább nyílt gyűlöletet fedezett fel bennük.
– Mi történt? – kérdezte.
– Megöltél egy pókot! Ezért halállal kell lakolnod! – sziszegte Liriel.
Fyodor arca elkomorult.
– Csak viccelsz – próbálkozott.
– A pók a sötételf istennő szent állata, te ostoba paraszt!
A férfi elgondolkodott a hallottakon. Sok mindenen ment keresztül az utóbbi napokban, és az idegei vészesen elvékonyodtak. Jelen állapotában a sötételf kijelentése nevetségesen abszurdan hangzott.
– Ha jól értem – kezdte lassan, megfontoltan –, ti rovarokat tiszteltek istenként?
Az adott körülmények között Liriel elég nehezen tudta megőrizni a méltóságár, de sikerült neki. Méltóságteljesen felszegte az állát, és visszavágott a férfinak.
– Igen, bizonyos értelemben.
Fyodor elképedve meredt a nőre, majd előrebukott a feje, és rázkódni kezdett a teste. A nevetés mélyen a tüdejében kezdődött, felgyűrűzött a légcsövén, és hangos robbanással kitört a torkán. Izmai elernyedtek, végtagjai teljesen elgyengültek. Bordái sajogni kezdtek, miközben ide-oda gurult a földön. Egész egyszerűen nem tudta abbahagyni.
Amint kiszabadult, a sötételf azonnal talpra ugrott, egy hajítópókkal a kezében. A fegyver látványa újabb nevetőgörcsbe rántotta a vonagló férfit.
Liriel értetlenül nézte a harcos furcsa viselkedését. Annyira megdöbbent, hogy nem tudta, miként torolja meg ezt a gyalázatos szentségtörést.
Fyodor végre leküzdötte a nevetőgörcsöt, és kitörölte a könnyeket a szeméből.
– Most már visszatérhetek Rashemenbe – szólalt meg nagy nehezen. Tiszta kék szemeiben még mindig ott csillogtak a nevetés alattomos szikrái –, mivel a legfurcsább dolgot is megtapasztaltan.

 

 

Huszonegyedik fejezet
A Szélben Járó

Nisstyre gyaloglásra kényszerült. A pap minden igyekezete ellenére gyenge maradt ahhoz, hogy megidézhesse kedvelt mágikus kapujai valamelyikét. Úgy döntöttek, hogy visszatérnek a barlangokhoz. Napközben haladtak, ami sötételfek esetében roppant kockázatos, és emberei, különösen Gorlist, egyre türelmetlenebbé váltak. Késő délután érték el a barlangokkal teletűzdelt hegyoldalt. A varázsló többé-kevésbé megszokta már a gyilkos fényt, és ő vette észre elsőként a földön heverő négy testet. Halkan szitkozódni kezdett, mikor észrevette, hogy saját emberei azok.
Megszaporázta lépteit, de szerencsére életben találta őket. Árulkodó nyílpuska lövedék állt ki egyikük vállából. Nisstyre lehajolt, kirántotta a lövedéket, és megszagolta. A sötételfek jellegzetes altatómérge érződött rajta. A méregé, mely szigorúan csak Mélysötét mágikusan sugárzó járataiban őrzi meg erejét.
– Megcsinálta! – motyogta maga elé a kereskedővezér.
Nisstyret annyira lenyűgözte a felfedezés, hogy egész gyengéden rugdosta eszméletére az embereit. A méreg csak pár óráig tartja fogva áldozatát, így Liriel nem juthatott messzire. Gyalogszerrel legalábbis nem. Nisstyre teljes szívéből bízott benne, hogy Liriel nem valamilyen mágikus kapun keresztül hagyta el a tisztást. Léteztek bizonyos varázslói módszerek a mágikus nyomvonalak lekövetésére, de azok meghaladták Nisstyre képességeit.
Egy elégedett kiáltás zökkentette ki gondolataiból. Gorlist megtalálta a varázslónő csizmás lábnyomait.
Nisstyre azonnal odasietett, és a sötételfek néma jelbeszédével leszidta Gorlistot, amiért hangosan szólt hozzá. A tetovált harcos tudomásul vette hibáját, és türelmesen várta, hogy vezére észrevegye felfedezését.
Nisstyre intett a harcosnak, hogy folytathatja a vadászatot. Nem kerülte el a figyelmét a fia szemében izzó bosszúvágy, így úgy döntött, hogy egy pillanatra sem hagyja magára. Liriel túlságosad értékes ahhoz, hogy a harcos ostoba bosszúvágya áldozatául essen.
Meglepőnek és furcsának találta, hogy Gorlist Liriel vérére szomjazott, és nem a harcoséra, aki oly csúnyán elintézte. Gondolatai folyamatosan az ifjú ember körül forogtak, akitől Liriel nyilvánvalóan ellopta az amulettet.
A két ellentétes személyiség közötti kapcsolaton merengett. Biztos, hogy találkoztak, különben Liriel nem rendezte volna meg az állharcot a felszínre vezető járatban. Ismerte a férfit, és félt tőle, ez biztos. De hogyan találkoztak, és vajon mi történne, ha újra találkoznának? – merengett Nisstyre. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy büszke Baenre nő szövetkezzen egy ember férfival. Ugyanakkor nyugtalanította a gondolat, hogy a sötételf nő halálos mágiája esetleg egyesül a harcos féktelen erejével. Vhaeraun követői túl kevesen voltak ahhoz, hogy szembeszálljanak egy ilyen csapattal!

* * * * *

Fyodor és Liriel felváltva őrködtek. Csak akkor álltak meg pihenni, amikor már nem bírtak tovább menni. A varázslónő mágikus védőgyűrűje kirekesztette ugyan a távolbalátó mágikus szemeket, de vajmi keveset ért a fizikai támadások ellen. Mindketten éberen, feszülten figyelték nem csupán közvetlen környezetüket, hanem egymás mozdulatait is.
Mivel aludni nem tudtak, beszélgettek. Fyodor mesékkel árasztotta el a nőt. Általában hősi, esetleg mókás történeteket mondott, melyeknek mindig volt valami rejtett tanulsága. Lirielnek feltűnt, és lenyűgözőnek találta a tényt, hogy Fyodor folyton különbséget tett gondolkodó és álmodozó emberek között. A sötételfek sosem álmodtak, kivéve azt a néhány példányt, akik továbbra is a szendergést választották. A sötételfek tervezgettek és gondolkodtak, majd pedig aludtak. Liriel maga is inkább aludt, de sosem álmodott. Vajon a küldetése, hogy meglelje saját mágikus rúnáját, felér egy álommal? – merengett. Ha igen, akkor ő is egy álmodozó. A gondolat teljesen idegen volt egy menzoberranzani sötételftől, de ha igaz, akkor végre betöltheti vele a lelkében tátongó űrt.
Ahogy a nevetések is betöltötték. Fyodor fanyar humorral szemlélte a világot, ahogy ő maga is. Többször is felnevettek, szabadon, teli torokból. Furcsa érzés volt, hiszen Menzoberranzanban mindig csak valaki más kárára viccelődtek. Időnként még élvezte is Fyodor álnokságtól mentes élcelődését.
A férfi folyamatosan mesélt a hazájáról, és a földekről, melyeket bebarangolt, és a csatákról, melyeket fiatal kora ellenére megért. Liriel tisztán érzékelte, hogy a férfi mennyire sóvárog a kalandok és az új élmények után, viszont meglepődött, hogy egyáltalán nem érdekli a harc.
– Ha nem érdekel a harc, akkor hogy lehet, hogy ilyen jól vívsz? – kérdezte egyik alkalommal.
Fyodor tehetetlenül megvonta a vállát.
– Rashemen kicsi, és mindenfelől ellenség veszi körül. Már gyerekként megtanulunk harcolni.
– Ahogy mi is. De te több vagy egy egyszerű harcosnál. Több embert is láttam Menzoberranzanban. Néhányan egész ügyesen harcoltak, de mind könnyedén meghaltak. Te viszont ragaszkodsz az élethez.
Fyodor elnémult, és fürkészőn méregetni kezdte a nőt. Lirielnek hirtelen eszébe jutottak a Menzoberranzanban oly közkedvelt gondolatolvasó varázslatok, és az kezdett motoszkálni a fejében, hogy vajon ez az ember képes lehet-e rá, hogy a gondolataiban vájkáljon. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy ember férfi, aki ráadásul nem is nemes, efféle mágikus erő birtokában legyen, de azok után, amit eddig tapasztalt, nem ítélt elhamarkodottan.
A férfi végül megszólalt, és mesélni kezdett. Liriel valahogy úgy érezte, hogy kiállta a próbát.
Tátott szájjal hallgatta a berzerkerek történetét, és az átkot, mely elválasztotta tőlük Fyodort. Mivel nem tudta irányítani a harci láz erejét, elküldték hazájából.
– Ez képtelenség! – fakadt ki Liriel. – Én láttalak harcolni, és nálad jobb társat el sem tudok képzelni a harcban!
A harcos gyengéden rámosolygott.
– Megtisztelsz, kicsi holló, de gondolj a veszélyekre is. Addig harcolok, amíg az utolsó ellenségem is el nem esik. Ez olykor hátrányos lehet nekem is és a társaimnak is. A legjobban viszont attól félek, amivé harc közben válhatok. Láttad, hogy mit műveltem a medveszörnnyel. Ha irányítani tudnám a harci lázat, sosem tennék ilyet, esküszöm. Csak idő kérdése, hogy többé ne ismerjem fel a barátot és az ellenséget.
– Most már értem – felelte halkan Liriel.
– Akkor megérted azt is, hogy miért indultam dajemmára. A hazámat irányító Boszorkányok elküldtek, hogy keressek meg egy amulettet, mely tárolni tudja a berzerker erőt. A segítségével talán irányítani tudom majd a harci lázat.
Liriel nagyon is megértette ezt. Hirtelen bűntudatot érzett, amiért ellopta a Szélben Járót.
– Nem mondod. Egy amulett, amelyik tárolja a mágiát? – kérdezte tompán.
– Igen, de nem tudom, hogyan működik. – felelte őszintén Fyodor.
Liriel viszont tudta. Megnyugtatta a gondolat, hogy többet tud az amulettról, mint Fyodor, sőt talán a Rashemeni Boszorkányoknál is. A varázsereklye most már az övé, keményen megdolgozott érte. És mégis...
– Mi történik, ha nem találod meg az amulettet? – kérdezte végül.
A férfi megvonta a vállát, és belebámult a tűzbe.
– A saját és azok élete függ tőle, akiket megvédhetnék a kardommal. – felelte Fyodor.
Liriel váratlanul felállt, és a barlang bejáratához sétált. Intett a férfinak, hogy ne kövesse, majd belebámulta fénybe, ameddig csak bírta a szeme. Sok időnek kell még eltelnie, mire végre szabadon kimerészkedhet a fényre. Nem is ez zavarta, inkább az, hogy egyedül tegye-e meg, vagy a férfival.
Saját küldetését kell szem előtt tartania, hisz attól függ az élete. Azok után, amit az amulettel okozott, nem térhet vissza Mélysötétbe, ez teljesen nyilvánvaló. Még akkor sem, ha megszabadulna az amulettől. Azonban a felszínen sem maradna életben sokáig. Varázsló volt, nem pedig harcos. Kiválóan harcolt ugyan, de egyedül nem tudna életben maradni ebben az idegen, ellenséges világban. Nem, nem válhat meg a Szélben Járótól.
Miért is tenné? Rashemeni Fyodor egy ember, ráadásul hím, és nem is nemes. Meg sem érdemli a figyelmét. Akkor viszont miért aggódik az amulett miatt? A kérdés nem hagyta nyugodni, sőt idegesíteni kezdte.
Mégsem ez zavarta a legjobban. Úgy tűnt, hogy mindig csak a másik kárára boldogulhat valaki. Ez mindig is így volt, és egészen eddig nem is kérdőjelezte meg az élet kegyetlen játékszabályait. Most azonban fellázadt a lelke, és valami másik, jobb megoldás után kezdett kutatni.
Visszatért a tábortűzhöz, de a táskája mélyén hagyta az amulettet.

* * * * *

Napnyugtakor Liriel és Fyodor előbújt a barlangból, és visszatértek a harc színhelyére. Egy éhes hollócsapat szállta meg a fattyúnedve tetemét, de a gyáva madarak felröppentek jöttükre.
Fyodor arca eltorzult undorában, amint ránézett az egynapos tetemre. Liriel észrevette, mennyire kellemetlenül érinti a harcost a látvány, de nem törődött vele. Gyorsan megvizsgálta a tetemeket, hisz választ kellett kapnia néhány kérdésre.
A medveszörnnyel nem törődött, egyenesen a kígyósámánhoz ment. Bár a szörny pikkelypáncélja bemocskolódott és megsérült, csak nagy nehézségek árán sikerült átvágnia. Tudta, hogy a kígyósámánok tárológyomorral rendelkeznek, ezért gyorsan felmetszette a lény hasát. Hátha talál benne valamit.
Kimetszette a táskaszerű szervet, és felvágta. Fyodor közelebb húzódott, és kíváncsian nézte, miket pakol ki Liriel. Nem akart visszatérni erre a helyre, de megértette, hogy a sötételf ki akarja deríteni, hogy ki üldözi. Ő maga is többet akarta megtudni erről a Nisstyre-ről, és arról, hogy vajon miért akarja megölni a nőt. Liriel mellé lépett tehát, hátha találnak valami lényegeset.
Előkerült egy hosszú, széles tőr, egy egész készletnyi kés, több fiola méreg és egyéb varázsital, egy gondosan összegöngyölt térkép, egy platinával és drágakövekkel telt szütyő, néhány varázstekercs, és végül egy kisméretű varázskönyv. Liriel nem törődött a kincsekkel, csakis a könyv érdekelte. Izgatottan belelapozott, majd csalódottan magába roskadt.
– Mi a baj? – kérdezte Fyodor aggódva.
– Ez egy varázskönyv. Egy másolat az enyémről. Menzoberranzan fővarázslója, Gromph Baenre készítette. Az apám.
Hűvösen, kimérten csengett a sötételf válasza de Fyodor kihallotta belőle az elkeseredés hangjait.
– Talán ellopták tőle – próbálta vigasztalni a nőt, Liriel azonban megrázta a fejét.
– Gromph a leghatalmasabb varázsló egész Menzoberranzanban. Egy kígyósámán varázsereje semmi, az övéhez képest. Nem, ez a lény csak úgy szerezhette meg a könyvet, ha az apám neki adta.
– Ő az apád. Csak vissza akar kapni – nyugtatta Fyodor.
– Holtan akar! Mit gondolsz, mire kellett a kígyósámán, és a két fattyúmedve? Hogy hazakísérjenek?
Fyodor nem talált megfelelő szavakat az árulás enyhítésére, így csendben maradt, és nézte, amint Liriel elpakolja a megszerzett kincseket. A tőrt a barlangban elvesztett kardja helyére tette, a késeket gondosan elrejtette számtalan titkos zsebeibe. Nem törődött vele, hogy Fyodor látja, mit hova tesz.
A fiatal harcos mindezt a bizalom jelének vette. Meglepődött, hogy a fiatal nő, aki épp az imént tudta meg, hogy apja rútul elárulta, megbízik benne. Mindig is tisztelte mérhetetlen életszeretetét, de csak most tudatosult benne, mennyire rugalmas és milyen könnyedén alkalmazkodik a legnehezebb helyzetekhez is. Fogalma sem volt, milyen lehetett az élete Mélysötétben, abban viszont biztos volt, hogy átírja a sötételfekről szóló szörnyű meséket. Az ő unokái talán egy emberséges sötételfről hallanak majd elképesztő történeteket.
Liriel időközben mindent elpakolt, a varázskönyvet hagyta utoljára. Egy pillanatnyi tétovázás után Fyodornak adta.
– Túl értékes ahhoz, hogy itt hagyjuk, de képtelen vagyok eltenni.
Nyoma sem volt gyengeségnek a hangjában. Nyugodt volt és tárgyilagos. Fyodor elfogadta a könyvet és eltette. Utazótáskája mélyére süllyesztette, majd kinyújtotta a karját a nő felé.
Liriel némi tétovázás után megfogta a férfi kezét, és hagyta, hogy az felsegítse a földről. Nem rántotta vissza azonnal a kezét. Egymás oldalán léptek ki a hívogató sötétségbe.

* * * * *

Néma csendben gyalogoltak. Két teljes óra is eltelt már, mire Fyodor végül megtörte a csendet.
– Hova tartottál, mielőtt Nisstyre a nyomodba eredt?
Ruathymba, gondolta Liriel, de egyelőre nem akarta elárulni végső úti célját. Helyette Vízmélyvárát nevezte meg.
– Elég messze van. Nappal kell haladnunk, ha le akarjuk rázni az üldözőid. Élelemre és lovakra van szükségünk. Trollhíd itt fekszik a közelben, ott beszerezhetünk mindent, ami kell.
A sötételf meglepetten nézett rá.
– De mi tesz a küldetéseddel? Azt hittem le akarsz számolni Nisstyre tolvaj bandájával.
– Le is fogok. Először azonban biztonságban elkísérlek, amíg még megtehetem. Vannak barátaid Vízmélyvárában?
– Azt hiszen igen, de mi lesz a...
Fyodor a nő szájára tapasztotta a mutatóujját, hogy elhallgattassa.
– Ne aggódj miattam. Minden rendben lesz. Nisstyre követni fog, bárhová mész is. Nem igaz?
– Igen, de...
– Elég! – színpadiasan az égnek emelte a karját. – Megegyeztünk, vagy nem?
Liriel alig észrevehetően bólintott. A férfi szájából olyan egyszerűen hangzott. Elgondolkodott a lehetőségeken. Ha két ember egyesíti minden erejét és tudását, mennyivel több mindent elérhetnek, mint egyedül! Lehet, hogy jó módszer...
Azonban rátörtek Menzoberranzan béli életének emlékei. Bár nem volt a Pók Királynő elkötelezett híve, mélyen a vérébe ivódott a sötételfek fanatikus élete. Látta, milyen áldozatokat kívánt Lloth, és megtapasztalta az elszigeteltséget, melyet a Káosz Űrnője megkívánt követőitől. A matriarchális hatalom megkérte az árát, és csak Lloth papnői tudták igazán, mennyire kegyetlen is valójában az istennőjük.
Arra gondolni sem mert, hogy vajon milyen árat fizet majd azért, amiért összeállt egy ember férfival. Pláne azért, hogy első álma újabbakat szült. Már az is égbekiáltó eretnekség, hogy álmodozni mert egyáltalán.
Nem, Fyodor módszere mégsem annyira jó.

 

 

Huszonkettedik fejezet
A pót csókja

A sötételf és a rashemeni harcos egész éjjel gyalogoltak. Reggelre megpillantották a falut körülvevő megművelt földeket. Egy zöldellő, friss illatú domboldalon álltak meg, amelyet Fyodor legelőnek nevezett. A legelőn és néhány kisebb dombon túl Liriel észrevett egy hosszú, kékesfehéren csillogó csíkot. Bizonyára az a Dessarin folyó. Alaposan felmérte a terepet, és talált is egy megfelelő búvóhelyet, amíg Fyodor bemegy a faluba, hogy beszerezze a szükséges felszereléseket. Egy fákkal borított, árnyékos dombtetőt nézett ki magának, közvetlenül a folyó felett.
– Várj meg itt – utasította Fyodor. – Trollhíd lakóit sokszor megtizedelték már a sötételfek, és nem látnának szívesen.
Liriel szó nélkül fogadta a figyelmeztetést.
– Jobb is így. Ahhoz is fáradt vagyok, hogy levegőt vegyek. – ezzel ásított egy nagyot, mintegy nyomatékosítva szavait, majd Fyodor unszolására elrejtőzött a fák között. Az árnyék majd megvédi a napsugaraktól, a piwafwija pedig láthatatlanná teszi. Biztonságban lesz, és végre pihenhet egy kicsit.
Miután meggyőződött róla, fogy minden rendben lesz, Fyodor lesietett a faluba. Újhold ideje már elmúlt, és remélte, hogy a lakók már nem rettegnek a sötételfek esetleges újabb támadásától. Mégis nyomasztotta a gondolat, hogy sötételf vadászokkal a nyomában sétál be a faluba. Nem akart még több bajt hozni az ostromlott és meggyötört népre.
A falu védőfalát még nem is látta, de már messziről hallotta a zsivajt: kereskedő szekerek csattogó zaját, az alkudozó tömeg hangos rikácsolását, az alkalmi zenészek dudahangját. Fyodor megszaporázta lépteit. A kereskedők, és a tavaszi vásár forgataga végre megérkezett.

* * * * *

Liriel komolyan gondolta, hogy a rejtekhelyén marad, de azért felállított egy mágikus kaput, amely legfeljebb két embert bárhonnan a rejtekhelyre repíthet. Persze pusztán elővigyázatosságból. Megfogadta, hogy nyugton marad, és alszik egy keveset. Amikor rátört a kíváncsiság, és nyughatatlan természete megbizsergette a lábait, mindig emlékeztette magát Fyodor intő szavaira. Jó félóráig működött is.
Kifordította a piwafwiját, amely így egy csillogó fekete köpennyé változott. Tökéletes viselet egy piaci forgatagban. Felvette új köpenyét, majd mélyen az arcába húzta a csuklyát, nehogy véletlenül is felfedjék kilétét. Második lépésként felvett egy pár bőrkesztyűt, hogy eltakarja fekete bőrér, és karcsú elf kezeit. Végezetül egy illúzióvarázslattal emberi arcot varázsolt, magának. Megnézte magát egy fényes bronztükörben, és elégedetten elvigyorodott.
Megvárta, amíg egy arra járó barna madár pár elhalad mellette, majd kilépett rejtekéből, és elindult Trollhíd felé.

* * * * *

Trollhíd nyomasztó, ostrom előtti hangulata megváltozott. A kereskedő karavánok nem csupán különböző portékákat hoztak, hanem híreket is a nagyvilágból, és ami még fontosabb, jó kedvet és kacagást. A fesztivál messze elmaradt ugyan Rashemen élénk forgatagától, de legalább melegséggel töltötte meg a megfáradt fiatal berzerker szívét.
Nem csupán kereskedők utaztak a karavánokkal, hanem felfegyverzett őrök, akik inni és szórakozni vágytak, mutatványosok és jósnők, mesemondó és énekes bárdok. A falubeliek is szép számmal felvonultak. Mind legszebb és legújabb ruhájukban pompáztak, vagy árulták friss terményeiket.
Fyodor nem törődött a vásári forgataggal, egyenesen a dolgára indult. A kígyósámántól zsákmányolt platinaérméket nem használhatja. Túl sok kíváncsi tekintetet vonzanának egy falusi piacon. Szerencséjére még maradt az ezüstjeiből. Vásárolt is gyorsan két erős, gyors lovat: egy tarkafoltos kancát és egy pej herélt csődört. Adott pár rézérmét az istállófiúnak, és meghagyta neki, hogy kösse ki az állatokat a falu keleti végénél, a legelő mellett. A fiú túlságosan is megörült a váratlan adománynak, így nem furcsállotta a szokatlan kérést. Igazából maga Fyodor sem tudta, hogy mi szükség volt rá. Kellemesen indult és telt a nap, valahogy mégis gombócot érzett a gyomrában. Nem merengett sokat, azonnal tovább indult, hogy beszerezze a szükséges úti felszerelést: új ruhát vett szakadt és mocskos gúnyája helyett, Lirielnek talált egy csuklyás köpenyt, amely védelmet nyújt majd a napsugaraktól, beszerzett némi szárított húst és zsinórt, hogy csapdát állíthasson, végezetül vett egy darab szarvasbőrt csizmának és pár egyéb elengedhetetlennek vélt úti holmit. Miközben a standok között mászkált, rábukkant valamire, aminek nem tudott ellenállni: egy ékszerkollekció utolsó darabjára. Azonnal látta, hogy a falubeliek miért nem vették meg a függőt, amely viszont tökéletes ajándék lesz Lirielnek. Boldogan vált meg a kért összegtől.
Bár minél előbb vissza akart térni a rejtőzködő sötételfhez, nem bírta tovább éhen. Egész nap gyalogoltak, és egyszer sem álltak meg enni, ráadásul még legalább ugyanannyi út állt előttük. Betért hát a fogadóba, ahol Saida azonnal felismerte, és intett az egyik pincérlánynak, hogy kerítsen egy helyet neki az emeleten. Átverekedték magukat a tömegen, hogy eljussanak az egyik emeleti hálószobából kialakított ebédlőbe. Fyodor talált egy szabad helyet az ablak mellett. Sajtot és kenyeret rendelt, és mosolyogva nézte a kavargó forgatagot.
Egyszer csak megpillantott valamit, amitől elakadt a lélegzete. Eltolta a tányérját, és közelebb hajolt az ablakhoz.
Egy kicsiny, karcsú alak mászkált a tömeg közepén, egy csillogó fekete köpenyben. Nem lehetett megállapítani, hogy fiatal vagy öreg, szőke vagy fekete, de kétségtelenül egy nő volt. A ruhája nem keltett feltűnést, mert a folyó felől fújó csípős szél ellen többen is hasonló köpennyel védekeztek. Azonban így is gyanakvó pillantásokat csalt ki környezetéből. Túl lágyan, túl kecsesen mozgott.
Egyszer csak megállt az egyik standnál, és kesztyűs kézzel az áru felé nyúlt. Egy arra járó zsoldos észrevette, és megfogta a csuklóját. A nőhöz hajolt, súgott valamit a fülébe, majd a kocsma felé biccentett.
A nő királyi pózban felszegte a fejét. Fyodor túl jól ismerte a mozdulatot. Azonnal talpra ugrott, meglökve egy arra járó pincérlányt. A lány dühösen felhorkant, majd sikoltozni kezdett, amint Fyodor berúgta az ablakot, és leugrott az emeletről.
A konyha tetején landolt, ahonnan könnyedén tovább siklott az utcára. Eközben látta, hogy a zsoldos viaskodni kezd Liriellel, amitől hátracsúszott a csuklyája. Sűrű, fehér hajzuhataga és az éjszakánál is feketébb arca napvilágra került.
Fyodor elsodort két gyanútlan kereskedőt, mikor földet ért. Gyorsan lerázta őket magáról, majd karddal a kezében talpra ugrott. Nem törődött az óbégató kereskedőkkel. Elkeseredetten próbált eljutni a lelepleződött Lirielhez.
Nehezítette a dolgát, hogy a sötételf híre futótűzként terjedt, és a tömeg rémülten hátrálni kezdett. Egyesek megfordultak és elrohantak, annyira megijedtek a sötételf jelenlététől. A megvadult tömegben Fyodor egyszerűen nem tudott megmozdulni. Se előre, se hátra.
A menekülő tömeg váratlanul megtorpant, majd megfordult. Mikor mindenki elmenekült Liriel közeléből, észrevették, hogy csak egyedül van. A lelkükben generációkon át felgyülemlett haragot most egy emberként vetítették Lirielre. Kést rántottak, és lassan, kimérten körbezárták.
Fyodor fellökött két tátogó vándorénekest, hogy közelebb férkőzhessen. Liriel időközben levette a kesztyűjét, és varázsolni kezdett. A falubeliek is észrevették, hogy varázslásra készül, és ismét elhátráltak tőle. Ezzel megnyílt az út Fyodor előtt. A nő észrevette, látta, hogy kivont karddal közelít felé, és elbizonytalanodott. A következő pillanatba megrázta a csuklóját, megszüntetve az elkezdett varázslatot. Ujjait halántékára tapasztotta, és becsukta a szemét, mintha ki akarná rekeszteni az elméjéből a megvadult tömeget.
Egy jó hat méter átmérőjű, átláthatatlanul sötét gömb nyelte el a sötételfet. A tömeg sikoltozva hátrált pár lépést, egyesek védőjeleket kezdtek rajzolni a levegőbe, nehogy elragadja őket a gonosz.
– Az egyik ember rémálma a másik lehetősége! Azt mondom, öljük meg! – zengte egy ismerős hang. Egy sötét szakállú férfi lépett ki a tömegből és a sötétség gömbre emelte az íját. Gondolkodás nélkül belelőtt, oda, ahol Liriel pár másodperccel előbb állt. Fyodor felismerte a fejvadászt, aki korábban megpróbálta rábeszélni, hogy együtt vadásszanak a sötételfekre.
A sötétség túloldaláról halálhörgés, majd női sikoly hallatszott.
– Megölte! A sötételf megölte az én Tyronomat! – visította egy nő.
Fyodor elkapta a fejvadász karját, mielőtt kilőhetett volna még egy vesszőt.
– Ostoba bolond! – ordított az arcába. – A nyílvessző egyenesen a tömegbe vágódott, a túloldalon!
A fejvadász leengedte az íját. Fyodor kirántott kardjára pillantott, és elgondolkodva beletúrt dús szakállába.
– Megint te? Szólj, ha van valami jobb ötleted, és tiéd a szuka egyik füle.
Fékezhetetlen de irányítható harag öntötte el Fyodort. Meglendítette a kardját, és a lapjával gyomorszájon vágta a fejvadászt. A férfi azonnal kétrét görnyedt, ahogy a levegő kisüvített a tüdejéből. Fyodor hagyta, hadd szenvedjen, és a tömeg és a sötétség gömb közé lépett.
– Liriel! – kiáltotta, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét a vicsorgó tömegről. – Megsebesültél? Odabent vagy?
– Hol máshol? – érkezett a válasz, furcsa mód a levegőből, a gömb felső szélétől. – Mi lenne, he belépnél?
Fyodor vetett egy utolsó, fenyegető pillantást a tömegre, majd hátrálni kezdett, hogy elnyelje a fekete, sötételf mágia.

* * * * *

Mire Fyodor visszaért a lovakkal, már a lemenő nap sugarai borzolták a Dessarin folyó hullámait. Lirielt lenyűgözték a lovak, melyek semmiben sem hasonlítottak Mélysötét hátasaihoz. Azon az estén azonban mélyebb és komolyabb gondok aggasztották. A férfi egy szót sem szólt hozzá, mióta kimenekültek a faluból a varázskapun keresztül. Liriel tudta, hogy Fyodor ideges lesz, ha bemerészkedik a piacra, és felfedezik. Még sosem hibázott életében, és nehezére esett beismernie a tévedését. Megvárta, míg nyugodtan megvacsoráznak, és megpróbálnak elaludni, de végül összeszedte magát, és megszólalt.
– Mindkettőnket veszélybe sodortam.
– Mindkettőnket megmentettél – javította ki Fyodor. – Egy pillanat alatt eltűnhettél volna, amikor felfedeztek. De maradtál, amikor megláttál.
Liriel válaszra nyitotta a száját, de semmi sem jutott az eszébe, így becsukta. Most, hogy jobban belegondolt, elég furcsán viselkedett.
– Mi mást tehettem volna? Ahogy ismerlek, rárontottál volna a tömegre, és megöletted volna magad.
– Szívesen fogadtam volna harci lázat, bár nem tudtam megidézni – felelte keserűen a berzerker.
– Megpróbáltad? – hitetlenkedett a nő. A sötételf társadalomban önmaguk védelme az első számú szempont. Amit Fyodor tenni akart, az minden bizonnyal a halálát jelentette volna.
Fyodor közönyösen megvonta a vállát, de nem felelt. Percekig néma csendben hallgatták a folyóparton gyülekező békák énekét, és nézték, miként törik meg a hold viaszos fénye a vízfelszínen.
Egy idő után Fyodor a zsebébe nyúlt, és elővett egy bársonyszütyőt.
– Találtam neked valamit a piacon – mondta egyszerűen, és a sötételfnek nyújtotta.
Liriel elvette, és izgatottan kinyitotta. Először egy vastag aranylánc, majd egy ráfűzött aranyszínű drágakő pottyant a tenyerébe. A lánc öreg volt ugyan, de finom elf munka, míg a követ minden bizonnyal törpe mesterek csiszolták. Egy fekete pók lapult a drágakő belsejében. Lirielnek elakadta lélegzete. A sárga kövek ritkák voltak Menzoberranzanban, és bármelyik papnő, sőt házanya megirigyelné tőle!
– Milyen illúzió ez? – kérdezte, és forgatni kezdte az ékszert.
– Nem illúzió – felelte Fyodor. – Ez egy borostyánkő. Elég gyakori az én hazámban, szép, de nem különösebben értékes.
– És a pók?
– Valódi. Valamilyen természeti katasztrófának köszönhetően került a kő belsejébe. A borostyánkő valaha nedv volt – egy fa vére. Legalábbis ezt mondják azok, akik gondolkodnak.
Liriel felismerte a férfi hangjában rejtőzködő különös ívet.
– És akik álmodnak? – mondta ki Fyodor titkos gondolatát.
– Létezik egy legenda egy harcosról – kezdte nézni hallgatás után. – Miután kiszállt belőle a harci láz, fáradtan és sebsülten barangolni kezdett. Mélyebbre merészkedett az erdőben, mint előtte bárki. Idővel egy mágikus helyre ért, és megpihent egy hatalmas fa alatt. A távolban megpillantott egy fiatal szüzet, kit az árnyékok és a holdfény teremtettek. Szebb volt, mint akit ébren vagy álmában valaha is látott vagy elképzelt. A népem úgy tartja, hogy ha egy férfi álmait túlszárnyalja a valóság, akkor meghal. A harcos örökre elszenderült, magába zárva a gyönyörű szűz képét. A fa könnyezni kezdett. Hogy bánatában, vagy irigységből, senki sem tudja.
Liriel rövid életében most először nem talált megfelelő szavakat. A falubeli események, a gondosan megválasztott ajándék, a történet szentimentális vége mélyen megérintették, és megzavarták. Egy pillanatra teljes szívéből kívánta, bárcsak Menzoberranzanban lenne. Sokkal könnyebben megértette a városban tomboló káoszt és örök versengést. Ismerte a szabályokat és félelmetes játékossá vált.
Ebben a furcsa, idegen világban azonban nem tudta, hogyan kezelje az efféle helyzeteket.
Nem sokat kesergett azonban. Hamar félresöpörte a nyugtalanító gondolatot, és valami olyat tett, amiben teljesen biztos volt.
Lassan felállt, és egyenként levetette minden fegyverét és páncélját. A holdfény megcsillant hibátlan, ébenfekete testén.
Fyodor tekintete elhomályosult. Végre egy reakció, amit ismert és értett! A vágy ugyanolyan sötét tűzzel izzott minden férfi szenében, legyen az ember, vagy sötételf. Fyodor azonban nem mozdult. Rajta tartotta a szemét, de nem tudta eldönteni, hogy elfogadja-e amit a nő felajánlott, vagy sem.
Hirtelen pánik fogta el Lirielt. A szenvedély volt az egyik olyan érzelem, amit a sötételfek nyíltan kimutattak. Ha ez sem működik, akkor mi?
Ekkor Fyodor kinyújtotta a karját. Liriel halk, megkönnyebbült de győztes sóhajt hallatott, és a férfihoz lépett.
A hold magasra kúszott, bevilágítva kicsiny táborukat. Nem vették észre az idő múlását. A férfi nem értette a nő játékait, és Liriel is zavarónak, de lenyűgözőnek találta az új élményt. Különös őszinteség, könyörtelen meghittség alakult ki közöttük, mely Liriel lelkébe mart, mint a napsugarak, melyek égetik a szemét. Nem bírta elviselni az érzést, de nem hátrált el.
Próbálta összeszedni magát, hogy visszanyerje az önuralmát. A földre hengeredtek, és a nő próbált a férfi fölé kerekedni a furcsa tánc közben. Fyodor kék szemei azonban fogva tartották. Liriel elbizonytalanodott, és becsukta a szemét, hogy menedéket találjon a sötétségben.
Fyodor észrevette, és tudta, hogy ösztönös, önvédelmi reakció. Elfogadta Lirielt, hiszen ajándéknak szánta saját magát, bár nem tudta, hogy ez mit is jelent pontosan a nőnek. Ahogy azt sem, hogy milyen szerepe lesz annak az estének további életében. Csupán abban volt biztos, hogy sorsa valamilyen különös módon összefonódott a nőével A gondolat abszurd volta egy cseppet sem zavarta. Rég megtanulta már, hogy olyannak fogadja el az életet, amilyen.
Önkéntelenül is a hópárduc jutott az eszébe, melyet évekkel korábban talált. Magához édesgette, bár végig tudta, hogy sosem lesz képes megszelídíteni. A rashemeni emberek öröklött beletörődésével vette tudomásul. Nem haragudott a hópárducra, amiért követte a természet hívását, és nem is akarta megváltoztatni a természetét. De ahogy akkor sem keményítette meg a szívét, úgy most sem. Azok, akik gondolkodnak, őrültségnek tartanák, hogy megöleljenek egy sötételfet. Azok, akik álmodoznak, tudják, hogy az élet örömei csak röpke pillanatokig tartanak.
Fyodor felemelte a kezét, hogy megérintse a nő állát. Halvány mosoly jelent meg Liriel ajkán, amit a férfi végigkövetett gyengéd mutatóujjával. A nő arany szemei kinyíltak, majd váratlanul megkeményedtek. Visszahúzta a karját a férfitól, majd mélyen a szemébe nézet. Fyodor némi nedvességet vélt felfedezni a rideg arany szemek mögött. Liriel ökölbe szorította a kezét, és szerelme homlokához emelte.
Éles, izzó fájdalom hasított Fyodor agyába, kiszorítva minden érzelmet és gondolatot. Elalélt, és már csak a sötétséget érzékelte.

* * * * *

Liriel talpra szökkent, és átkozódni kezdett, amiért hagyta, hogy lelohadjon a figyelme. Mint mindig, most is bizonyára nagy árat fizet majd érte.
Levetett ruhájára pillantott, de nem maradt ideje felöltözni. Még a fegyvereit sem tudta kézbe venni. Lloth főpapnőinek magabiztos büszkeségével nézett szembe az első sötételffel, aki a tisztásra lépett. A varázsereje megmaradt, ami jó pár harcossal felér.
A hat vadász teljesen körbekerítette. Liriel felismerte azt a négyet, akiket elkábított a méreggel, és a rövid hajú, tetovált harcost is. Gúnyos pillantást vetett a férfi sebzett karjára, majd elvigyorodott. Öröme fokozódott, mikor társai lefogták a harcost, nehogy kardot rántson, és rárontson. Mosolya hamar lelohadt, amikor egy vörös hajú, fekete szemű alak lépett a körbe. A varázsló felbukkanása egyértelműen átbillentette a mérleg nyelvét.
– Nisstyre – sziszegte a nő. –, fel akarod ajánlani a szolgálataidat?
– Amit csak kívánsz – hajolt meg a kereskedő. –, de előbb essünk túl a kellemetlenségeken.
Ezzel Gorlisthoz fordult, és a fekvő emberre mutatott.
– Megtaláltad végre. Öld meg álmában, ha tudod. – Nisstyre szavai keményen hangzottak, hogy elterelje a harcos haragját Liríelről.
– Ne fáradj – szólt közbe Liriel, ügyelve, hogy érzelemmentes maradjon a hangja. – Halott.
Nisstyre fürkésző pillantást vetett a fekvő alakra, majd a nőre emelte tekintetét.
– Csak nem a Pók Csókja? Egy holdvilágos találka méltó befejezése! Hallottam, hogy nyughatatlan lélek vagy, de ez minden képzeletet felülmúl. Mégis irigylem a fickót. Van, amiért érdemes meghalni.
Liriel nem törődött a kereskedő szemében izzó vággyal. Emlékeztette magát, hogy egy Baenre hercegnő.
– Ez esetben hosszú, egészséges életet kívánok – felelte a Baenre nők évszázadok alatt kialakult felsőbbrendű hangsúlyával. – Ha bosszút akarsz állni az emberen, elkéstél. Halott. Köszönd meg, hogy elintéztem helyetted, és menj utadra.
– Történetesen egy mágikus függőt keresek. – folytatta zavartalanul Nisstyre. – Egy tőr formájú amulettet.
Liriel értetlenül felszisszent, és tanácstalanul széttárta a karját.
– Ahogy láthatod, nincs rajtam – felelte gúnyosan.
– Sajnálatos. Mindig is élveztem az információgyűjtést – ezzel felemelte egyik kezét, és megcsörgette a gyűrűit. Az egyik, egy fekete drágakővel díszített aranykarika felettébb ismerősen csillogott. Liriel szemei döbbenten elkerekedtek, amint felismerte Kharza varázsgyűrűjét. A kereskedő észrevette, és elégedetten elmosolyodott. – Biztosíthatlak, hogy már nincs rá szüksége.
Tehát Kharza halott, nyugtázta Liriel. Vajon mennyire brutálisan „gyűjtött információt” Nisstyre, és Kharza mennyit árult el neki az amulettről, mielőtt meghalt?
Úgy tűnt, eleget. Nisstyre megpöckölte a fekete ékkövet, mire az visszahúzódott. Kivett egy csipetnyi varázsport a rejtett zugból, és a levegőbe szórta. Kísérteties, kékes fény lengte be a tisztást, mely kérlelhetetlenül felfedte a mágia jelenlétét. Liriel láncinge, csizmája, a piwafwija, a tőrei és dobótőrei árulkodóan világítani kezdtek. Mindközül az amulett izzott a legfényesebben, pedig mélyen a zsákja alján lapult.
Nisstyre felvette a zsákot, és a földre szórta a tartalmát. A harcosok szeme irigyen felcsillant, amire a drágakövek és pénzérmék sorba kihullottak. A kereskedő félresöpörte őket, és az amulettért nyúlt.
– Csak az idődet vesztegeted. Nem tudod használni – próbálkozott Liriel.
– Talán nem. De messze délen fekszik egy sötételf város, ahol sokkal hatalmasabb varázslók élnek, mint te vagy én. Ha megszerzem magamnak az amulett erejét, akkor végre elcsalhatom Lloth megtévedt követőit. És akkor a sötételfek végre visszanyerik a hatalmukat a Csillagfényes Éjszakában.
– Te Eilistraeet követed? – fakadt ki Lirielből.
– Aligha – felelte a varázsló. – Mi Vhaeraunt követjük, az Álarcos Herceget, a tolvajok istenét. Eilistraee ostoba hívei csak a holdfényben táncikálnak, és segíteni akarnak minden arra járón. Nekünk egy királyságot kell felépítenünk!
Nisstyre Gorlisthoz fordult.
– Szedjetek össze mindent, ami világít. Az összes mágikus holmiját meg akarom vizsgálni.
Páni félelem ragadta meg Liriel torkát.
– Itt akartok hagyni, minden mágia nélkül?
– Nem egészen. Van a közelben egy falu, amit Vhaeraun hívei építettek mindazoknak, akik hátat fordítanak a Csillagtalan Éjszakának. A legmegfelelőbb hely a számodra. Én magam lennék az ágyasod.
Liriel a férfi arcába nevetett. Egy pillanatra azt hitte, hogy a kereskedő megüti, de nem tette. Helyette gúnyosan meghajolt.
– Ahogy akarod, hercegnő, de idővel megtanulod, hogy a felszínen csak úgy boldogulhatsz, ha összefogsz valakivel. Előbb-utóbb megkeresel. – elővett egy tekercset, és a nőnek nyújtotta. – Ez egy térkép. Vhaeraun követőinek közeli falujába vezet. Megtarthatod a nem mágikus fegyvereidet, és a pénzedet. Mindkettőre szükséged lesz, ha el akarsz jutni a faluba.
A nő dühösen kiverte a kereskedő kezéből a tekercset.
– Ahogy gondolod, hercegnő, de előbb-utóbb ismét találkozunk.
– Abban biztos lehetsz – sziszegte az orra alatt Liriel, miközben nézte, ahogy az utolsó sötételf harcos is elhagyja a tisztást.
Megvárta, míg látó- és hallótávolságon kívülre érnek, majd Fyodor mellé térdelt, és megpróbálta eszméletére pofozni. Eközben végig imákat zengett az összes létező sötételf istennek, amiért Fyodor végig „halott” maradt.
A rashemeni pár perc múlva magához tért. Prüszkölve, kábán nyitotta ki a szemét. Felült, és masszírozni kezdte a halántékát, majd üres tekintettel a nőre meredt. Lassan visszatértek az emlékei, és ezzel egy időben zavar lett úrrá rajta.
– Az én hazámban másképp csinálják ezt – szólalt meg erőtlenül.
Liriel felállt, a férfi azonban megfogta a csuklóját.
– Miért? – kérdezte lágyan. – Csak azt mond meg, hogy miért?
Félresöpörte Fyodor kezét, és elkezdett felöltözni.
– Megmentettem az életedet – vetett oda. – Nisstyre és a bandája rajtunk ütött. Sikerült meggyőznöm, hogy én már megöltelek.
Fyodor továbbra sem értette, így makacsul folytatta.
– De hogy hihette azt, hogy megöltél, amikor ilyen pózban talált ránk?
– Mert gyakori. – megfordult, és egyenesen Fyodor szemébe nézett. – Ez elég gyakori szokás nálunk. A Pók Csókjának hívják, a pók után, amely párzás után megöli a hímet.
Fyodor üveges tekintettel meredt Lirielre. Letaglózták a hallottak. A nő felkészült a férfi reakciójára: visszatetszést, undort, haragot és teljes elutasítást várt.
Fyodor viszont csak megrázta a fejét.
– Ó, kicsi holló. Micsoda életed lehetett!
Nem értette a férfi megjegyzését, de amit nem értett, azzal nem foglakozott.
– Kelj fel – utasította a berszerkert. – Ha sietünk, talán utolérhetjük őket.
– Azt tudom, hogy én miért üldözöm a sötételfeket. Azt viszont nem értem, hogy te miért kockáztatod az életed.
– Megfosztottak minden mágiámtól! Elvitték a varázskönyveim, a tekercseim, még a csizmám és köpenyem is.
– Ezek csak felszerelési tárgyak – érvelt Fyodor.
– Nisstyrenél van a Szélben Járó. – veszélyes taktika volt elárulni a férfinak az amulett hollétét. Még nem jött rá, hogyan tudnák mindketten felhasználni az erejét. – Láttam nála egy tőr alakú amulettet. Vagy talán ez sem éri meg a kockázatot?
Harag öntötte el Fyodor lelkét, és a kardjához kapott.
– Sajnálom, varázslónő! A te érdekeid is annyira fontosak, mint az enyém.
Azonnal a tolvajok után iramodtak. Liriel összeszorított fogakkal lépdelt az éles sziklákon és szúrós növényeken. Elértek a folyópartra, ahol megtorpantak. A tolvajok már a folyó közepén jártak. Büszkén feszítettek vékony csónakjaikban. Nisstyre észrevette őket, és megállította a csónakokat.
– Bravó, hercegnő! – kiáltotta Liriel felé. – Ügyesen átvertél! Bár így is vesztettél! – ezzel felemelte az amulettet. A holdfény tompán megcsillant az ősi hüvelyen. – Amíg nem szerzed vissza, addig én vagyok a győztes! – dobott egy csókot a nőnek, majd intett az embereinek, hogy evezzenek tovább.
– Vissza? – visszhangozta Fyodor halkan. Hitetlenkedő pillantást vetett a sötételfre. – Egész idő alatt nálad volt az amulett, és hallgattál róla! Miért?
Liriel próbálta megtartani az egyensúlyát az imbolygó talajon, de nehéz volt Fyodor vádló tekintete előtt.
– Jó okom volt rá. – felelte egyszerűen.
A férfi hosszan, elgondolkodva ránézett, majd a tenyerébe fogta a kezét.
– Nem kétlem, hogy így volt, Liriel. A te szemedben biztosan jó okod volt rá, de nekem ez már túl sok. Itt elválnak útjaink.
Liriel visszarántotta a kezét, és dühösen csípőre tette. Ösztönösen haraggal reagált a férfi lépésére. Menzoberranzanban az élet része volt az intrika, szinte azt lélegezték be. Még a legfelszínesebb barátai sem ütköznének meg a tettén. Akkor Fyodor miért nem képes megérteni?
– Mindkettőnknek kell az amulett – próbálta észérvekkel meggyőzni a férfit. Ha versenyzünk egymással, akkor csak az egyikünk nyerhet.
Fyodor végiggondolta, majd józanul bólintott.
– Tégy úgy, ahogy a szíved diktálja, kicsi holló. Én is azt teszem.
Liriel hitetlenkedve íneredt rá. Nem akarta elhinni, hogy a férfi versenyre kényszeríti. Szomorúság és elszántság tükröződött Fyodor kék szemeiben, és Liriel tudta, hogy sem fenyegetéssel, sem érvekkel nem tudja meggyőzni. Felkészületlenül érte a teljes elhagyatottság.
Mivel mást nem tehetett, Liriel a folyó felé indult, hogy üldözőbe vegye Nisstyret és a Szélben Járót.

 

 

Huszonharmadik fejezet
Külön utakon

Liriel egész éjjel követte a folyót. Könnyedén, nesztelenül haladt, mégis összerezzent minden egyes lépésnél. Ahhoz szokott, hogy tökéletesen hangtalanul oson. Lábfeje megdagadt, és vérezni kezdett a talpa, de rendületlenül követte a tolvajokat. Mikor már nem bírta tovább, leült egy fa tövébe, összekuporodott, és számba vette a lehetőségeit.
Sötételf mágiája elveszett. Nem tudott sötétséget megidézni, nem tudott levitálni, és tündefényt sem tudott gyújtani. Köpenye és mágikus csizmája nélkül nem tudott láthatatlanul és nesztelenül lopakodni. A varázskönyveit és komponenseit is elvitték, nélkülük pedig még a legegyszerűbb varázslatokat sem képes elmondani. A papi mágiája talán megmaradt.
Eszébe jutottak Qilué Veladorn szavai, melyek szerint Eilistraee bárhol és bármikor felel hű hívei hívására. De vajon Lloth meghallja-e imáját, oly távol Menzoberranzan kápolnáitól? Megpróbálkozott egy egyszerű varázslattal, egy pókidézéssel, Lloth legelemibb áldásával. Kimondta a varázsszavakat, és várta a surranó lábak jellegzetes hangját. Hiába. Csak a fűben ciripelő tücskök muzsikáját hallotta csupán. Tökéletesen egyedül maradt.
A mellkasához húzta a térdét, és ráborult. Törékenynek és elveszettnek érezte magát a végtelen égbolt alatt.
Pár perc múlva ismerős dallamok kúsztak a fülébe. Eilistraee papnőinek vidám zenéjét hallotta. Felállt, és táncolni kezdett az ismerős ritmusra. Becsukta a szemét, úgy ugrált, hajlongott és pörgött. Lábaiból azonnal elszállt az égető fájdalom. Nem csoda, hisz a tánc nyújtotta eksztázisban bármi megtörténhet.
Egy közeli dombról Fyodor élénken figyelte. A hold már kezdett alábukni a horizonton, sápadt fénybe vonva az egzotikus táncost. Észrevett egy másik táncoló alakot. Az is elf volt, de sokkal magasabb, mint az elfek általában. Fyodor nem tudta, hogy ki lehet az, vagy mit jelenthet a közös tánc, de megnyugodott, hogy Liriel nincs egyedül.

* * * * *

A Sárkánykarom tagjai dél felé sodródtak az olvadó hótól megduzzadt folyón. Henge izgatottan fülelt, miközben Nisstyre a tetovált nyakú kapitányával vitatkozott. A pap legalább annyira gyűlölte a kereskedővezért, amennyire elkötelezett híve lett Vhaeraunnak. Egy cseppet sem zavarta, hogy hallgatódzik. Sikerült kiszűrnie a vitából, hogy Gorlist meg akarja ölni a nőt és az embert. Logikusan hangzott. Kétségtelen, hogy jól jönne az ügyüknek egy sötételf nőstény, de megszerezték a nő különös mágiáját, így már nincs akkora szükségük rá. Évekig élt szolgaként Ched Nasadban, és sok mindent kellett eltűrnie a sötételf nőktől. Ha Gorlist meg akarja ölni a varázslónőt, ám tegye.
Nyíltan azonban nem szállhatott szembe vezérével. Egyszer már megpróbálta, és akkor jött csak rá, hogy korábbi szolgalétét, egy újabbra cserélte. Nisstyre évekkel korábban Vhaeraun hívei közé csalta. Örök hűségre kötelezte, amiért megszöktette Ched Nasadból. Korábban többször is lázadozott, és ellenkezett, melynek mindig mágikus korbácsütés lett a vége. A sebek megtanították rá, hogy meddig feszítheti a húrt. Csak apró lépésekben haladhatott, de volt ideje kivárni a kínálkozó alkalmat.
Nisstyre hangja hirtelen megbicsaklott, és a homloka közepén éktelenkedő drágakőhöz kapott. Gorlist úgy értelmezte, hogy a kereskedő vezér elbocsátotta. Dühösen otthagyta a varázslót, veszélyesen megbillentve az ingatag csónakot. Henge a forrongó harcoshoz hajolt, és adott neki egy gyűrűt.
– Csak egy csekélység, de hasznos lehet. Képzett harcos vagy, de vannak dolgok, amik mindenki képességeit meghaladhatják. Amíg ezt viseled, az összes sebed begyógyul.
Büszkeség csillant Gorlist szemében, majd Nisstyre-re pillantott, és felbúzta a gyűrűt.

* * * * *

Shaktinak nem sok ideje maradt, hogy a kereskedővel foglalkozzon. Az anyja, Kinuere Anya feldobódott a hírtől, hogy újabb főpapnővel gazdagodott a serege, és hogy a Baenre-ház biztosította együttműködéséről. Azonnal elkezdte szövögetni háborús terveit a Tuiti Tarl-ház ellen. A természetellenes béke idővel véget ér, és akik elég felkészültek lesznek, előnyt szerezhetnek.
Shaktit teljesen lefoglalták új teendői. Nem bánta, sőt figyelt, és tanult. Elleste a fogásokat, melyeket idővel saját, grandiózus céljaira használ majd fel. Azonban nem feledkezett meg a vadászairól. Miután nem kapott híreket Ssasser és a fattyúmedvék felől, lemondott róluk. Nisstyret viszont figyelemmel tudta követni.
Mikor végre maradt egy szabad órája, elővette a távolbalátó tálat, és kimondta a megfelelő varázsszót. Furcsa kép tárult elé: kicsiny csónakok hasították egy fényesen hullámzó víz felszínét. Több sötételf harcos vette körül Nisstyret, aki épp az egyikükkel vitatkozott. Hogy magára vonja a figyelmét, fájdalomhullámot küldött a férfi agyába. A kereskedő összerezzent, és a drágakőhöz emelte a kezét. Az árulkodó mozdulat egy pillanatra felfedte a férfi tenyerében lapuló kicsiny aranytőrt.
– Szép munka volt – dicsérte meg a férfit. A hangja telepatikus köteléken keresztül jutott el a varázsló elméjébe. – És most?
– Délre viszem az amulettet, hogy megvizsgáltassam nagy erejű sötételf varázslókkal. Amint megfejtem a titkát, visszatérek Menzoberranzanba.
Shakti bólintott. Tudta, hogy Nisstyre nem fogja átverni. Hogyan is tehetné, amikor bárhová követheti, és egy gondolatával megölheti. Valami mégis nyugtalanította a kereskedő válaszában.
– És mi történt Liriel Baeurevel?
– Nem tér vissza Menzoberranzanba.
Az áruló papnő hátravetette a fejét, és teli torokból felnevetett. Saját szemével akarta látni ellensége halálát, ezért elmondott egy gondolatolvasó varázslatot, és a telepatikus köteléken keresztül behatolt Nisstyre agyába. Vhaeraun nagylelkűnek bizonyult. Shakti ezeket az apró trükköket élvezte a legjobban, melyekkel szabadon vájkálhatott bárki elméjében és lelkében. Előkereste a férfi utolsó emlékképeit Lirielről. Legnagyobb megdöbbenésére ellensége életben volt. Igaz, még sosem látra ennyire elgyötörtnek és elveszettnek, de kétségtelenül élt, hiszen egy sziklás folyóparton lépdelt. Shakti elkomorult, szemei összeszűkültek.
– Hazudtál! Életben van!
– Mondtam, hogy nem? Ha jól emlékszem csak annyit kértél, hogy Liriel többé ne térjen vissza a városba. Ezt garantálom.
– Ez nem elég! – sikoltotta hisztérikusan a papnő, és két kézzel megragadta a tál szélét.
Dühe átáramlott a telepatikus köteléken, és villámként hasított a férfi elméjébe. A rubint vörösen felizzott, és félő volt, hogy kiszakadt a helyéről. Nisstyre felüvöltött fájdalmában, majd élettelenül rogyott elképedt harcosai karjaiba.
Shakti elengedte a távolbalátó tálat, és rémülten meredt a halványodó képre. Nem akart lesújtani a férfira, és nyilvánvalóan messzire ment. Megérintette a tálban lévő folyadékot, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a mágikus energiák még mindig határozottan vibrálnak. Ez azt jelenti, hogy Nisstyre még életben van. Azonban nem mozdult. Semmi mást nem látott a férfi szemén keresztül, csak a Csillagos Éjszakát. Meg kell várnia, amíg magához tér. Addig használhatatlan.
Shakti gyorsan kijózanodott, és méregetni kezdte a mágikus tálat. Még sokat kell tanulnia, hogy a legelőnyösebben használja új mágikus erejét. Sok mindent megtanult már, de még koránt sem eleget. Nisstyre értékes szövetséges, de mint minden halandó, sebezhető.
Miközben a tálat nézte, új módszereken kezdett gondolkodni: vajon hogyan lehetne megszerezni a Csillagos Éjszakában rejlő erőket?

* * * * *

A hajnal felverte Lirielt nyugtalan álmából. Leballagott a folyóhoz, hogy igyon és felfrissítse magát. Egy új köpenyt, és egy durván varrott bőrcsizmát talált az egyik sziklán. Nem kétséges, hogy ki rakta oda.
Liriel megrázta a fejét. Az embereknek sokat kell még tanulniuk az egymás közötti versenyről és rivalizálásról! Elfogadta az ajándékot, és folytatta az útját. Ahogy haladt előre, a víz egyre hangosabban dübörgött. A folyó itt sekélyebbé vált és felgyorsult. Nisstyre tolvajbandája a túloldalon küzdött az erős habokkal.
Liriel elbújt egy bokor mögé, és szemügyre vette ellenségeit. Ideális idő a támadásra. Bár megfosztották szinte minden mágikus erejétől, kitalálta, hogyan használhatná fel a legjobban egyik jelentéktelen varázslatát. A hangosan morajló folyó szinte lehetetlenné tette a gondolkodást, és egyáltalán semmit nem lehetett hallani. Mivel mágia nélkül maradt, igencsak megérezte eme két érzék hiányát.
A szemei szerencsére a régiek maradtak. Szeme sarkából ismerős, sötét alakot pillantott meg. Felé lopakodott. Liriel felpattant, hogy szembe nézzen a tetovált férfival. Épp időben emelte fel a tőrét, hogy hárítsa az első csapást. A harcos egy könnyed körkörös vágással kipenderítette a tőrt a nő kezéből, majd közelebb sasszézott, és megragadta a csuklóját.
Gorlist a bőréhez nyomta a pengét.
– Mi lenne, ha én is megjelölnélek varázsló? Ahogy te tetted velem. Hogy állítanál meg? Hová lett a mágiád?
A férfi gúnyolódott vele, és meg akarta alázni. Hirtelen megértette, mire megy ki az egész. A sötételf harcosok büszkék rá, hogy nincsenek harci sérüléseik. Valószínűleg ő volt az első és egyetlen, aki megsebezte. A büszkeségén ejtett kiküszöbölhetetlen csorbát.
– Ugyan mit szólna a gazdád? – kérdezett vissza Liriel. – Nisstyre feldühödne, ha megtudná, hogy hozzám értél!
– Talán igen, de most egy ideig nem kell ezzel törődnöm – felelte síri hangon Gorlist. – Annak talán nem ürülne, ha felsérteném a bőröd, de azt nem bánná, ha megaláználak. – kéjes vigyor jelent meg az arcán, és eltette a kardját. Keményen megragadta a nőt, és magához rántotta.
Liriel szemei elkerekedtek rémületében és dühében, mikor megértette a férfi szándékát. Nem maradt ideje fegyvert rántani, még csak varázsolni sem, de nem volt teljesen fegyvertelen. Középső ujját szorosan a mutatóujjára kulcsolta, és minden erejét beleadva belevájta fényes körmét Gorlist szemébe.
A férfi fájdalmasan felüvöltött, és vakon a levegőbe öklözött. Fültövön találta a nőt, aki az ütés erejétől elterült a földön. A harcos letörölte a vért az arcáról, és gondolkodás nélkül a nőre vetette magát. Nem törődve a fülét mardosó zúgó fájdalommal, Liriel felrúgott. Jól célzott, és újabb üvöltés volt a jutalma. Ezúttal két oktávval magasabb hangon. A férfi elterült a földön, és összegörnyedt, mint egy túlfőtt rák.
Liriel talpra ugrott, és megpróbált elmenekülni. Gorlist azonban elkapta a bokáját. Szabad lábával rátiport a harcos csuklójára, de a puha szarvasbőr csizma nem sok kárt tett benne. Fel is hagyott vele, és inkább arcon rúgta fogva tartóját. Jó néhány rúgást sikerült bevinnie, mire Gorlist lefogta mindkét lábát. Egy gyors mozdulattal kirántotta alóla, és Liriel egyenesen hanyatt zuhant. Feje nagyot koppant a köves talajon. Bár sűrű fehér sörénye tompította némileg az esést, üveges tekintettel, kábán meredt az égre.
A férfi rámászott, és előrántott egy hosszú tőrt. Nyílt gyűlölet sütött épen maradt szeméből. Liriel megkönnyebbült. Végül mégis csak meg akarja ölni.
– Hagyd békén! – érkezett egy mély, basszus hang.
Gorlist felpillantott, hogy egy ismerős férfival találja szemben magát. Gyorsabb volt az embernél, és időben felemelte a tárét.
Liriel is gyors volt, és sikerült megrúgnia a férfi tőrt tartó kezét, még mielőtt Fyodor felnyársalta volna magát. A két harcos egymásba gabalyodva odébb gurult, és megpróbáltak fogást találni a másikon. A harc kimenetele nem lehetett kétséges. Bár az ember magasabb, és majdnem kétszer olyan nehéz volt, mint az elf, Gorlist ügyesebb volt nála, ráadásul fűtötte a harag, a fájdalom és sérült büszkesége.
Liriel türelmesen várta, hogy Fyodort elragadja a berzerker harci láz, és minden megoldódjon. Nem jött. Liriel aggódni kezdett. A tőr még mindig ott villogott Gorlist kezében, és csak idő kérdése, hogy mikor talál utat az ember szívéhez.
Félresöpörte a fejében zúgó fájdalmat, és a szemei mögött táncoló fényfoltokat, és a birkózók felé kúszott. Előhúzta a kését, kivárta az alkalmas pillanatot, és a két férfi közé döfött. Elmetszette Gorlist torkát, aki némi véres gurgulázás után elernyedt. Fyodor lelökte magáról a tetemet, majd néma csendben riválisára meredt.
– Legközelebb ne jelentsd be, hogy támadsz – javasolta fagyosan Liriel. – Előbb ölj, és ha maradnak megválaszolatlan kérdések, bérelj fel egy papot, és beszélgess el a holttest szellemével.
Fyodor megeresztett egy halvány mosolyt.
– Nem szokásom hátulról támadni. Mi ketten sok mindenben különbözünk.
– Vetten észre! Nálunk nem szokás előnyt adni az ellenségnek, pláne nem ajándékot!
– Mégis felvetted őket.
– Persze. Gyakorlatias vagyok – szögezte le. – Ahogy oly sokszor emlegeted, vannak, akik gondolkodnak, és vannak, akik álmodoznak.
Ketten kiteszünk egy egészet. Fejezzük be ezt az ostobaságot, és folytassuk az üldözést. Együtt.
– Hogy tehetnénk, ha nem bízhatunk meg egymásban? – kérdezte fürkésző kék szemekkel a fiatal harcos.
Liriel karba fonta a kezét, és Fyodorra meredt.
– Mennyi az állás?
– Az állás?
– Az állás. Én négyszer mentettem meg a tzarrethed, te háromszor az enyémet. Ez azért jelent valamit, nem? – vonta fel a szemöldökét.
Fyodor lassan megvilágosodott.
– Azt akarod mondani, hogy megbízhatok benned?
A sötételf megvonta a vállát.
– Azt hiszem, ha így folytatjuk tovább, akkor egyikünk sem szerzi meg a Szélben Járót. – jegyezte meg a férfi.
– Mondasz valamit. – csattant fel a nő, és elégedetten elmosolyodott. – Akkor megegyeztünk.
– Úgy fest. És melyikünk használja majd az amulettet?
– Csak haladjunk sorjában – csitította Liriel, és a folyóra mutatott, A sötételfek már jócskán eltávolodtak, alig lehetett látni őket. – Kilenc Pokol! Sosem érjük utol őket. Hol vannak azok a hosszú lábú gyíkok?
– A lovak elmenekültek. Talán a sötételfek kergették el őket. De építhetünk egy tutajt, bár elég veszélyes ezen a sebes folyón.
– Vágjunk bele! – vágta rá félelem nélkül Liriel.
Gyorsan fát gyűjtöttek, majd összekötözték őket. Fyodor készített pár hurkot kapaszkodónak, majd vízre bocsátották az ingatag lélekvesztőt. Alig tettek meg pár métert, mikor a robogó víz majdnem kitépte a kezükből. Fyodor kétségbeesetten kiáltott oda Lirielnek, hogy valahogy próbáljon felszállni a tutajra. Valahogy felküzdötte magát a járműre, egyik kezével megkapaszkodott az egyik hurokban, majd segített Fyodornak is felmásznia.
A sodrás azonnal elragadta őket, mint egy eltévedt falevelet. Fyodor hiábavalóan próbált kormányozni, és inkább csak a szikláktól próbálta távol tartani a tutajt a bunkósbotjával. Nem sok sikerrel. Egy idő után már csak arra maradt erejük, hogy vakon szorongassák a hurkot. Ide-oda hánykolódtak a vízen, amely időközben még jobban felgyorsult, és dobálni kezdte a fatákolmányt. A víz zúgásán túl Fyodor tisztán halotta, hogy Liriel önkívületi állapotban kacag. Egy hullám magasra dobta a tutajt, amely egy hosszú, fájdalmas percig a levegőben maradt, majd visszahullott a folyóba, jeges permettel borítva be utasait.
Fyodor rendületlenül küzdött a kötelekkel. Próbálta a vízfelszín fölött tartani a tutaj orrát. Ha nagyon lebillenne, akkor aláfordulna, ők pedig a haragos habokban találnák magukat. Párpercnyi emberfeletti birkózás után sikerült egyenesbe hoznia a tákolmányt. Diadalittasan Lirielre pillantott a válla felett. A nő nem volt a tutajon.
Szíve azonnal a torkába ugrott. Az elf kötele után kapott, hátha még mindig szorongatja, és akkor visszahúzhatja. Liriel feje váratlanul felbukkant, és vadul levegő után kapkodott, miközben bőségesen nyelte a habokat. Nagy nehezen visszabúzta magát a kötélen, és sikerült megkapaszkodnia a tutaj szélében. Rémülten Fyodor háta mögé mutatott. Szemei kidülledtek, miközben kiáltani próbált valamit, hangja azonban elveszett a fülsiketítő robajban.
Fyodor megfordult, és ő is ledermedt. A folyó vészesen elsekélyedett, és mindenhonnan éles, gyilkos sziklák vigyorogtak rájuk. A sziklákon túl fátyolos permetfüggöny várta őket, amelyet a tátongó vízesés gerjesztett.
A tutaj reccsenve felsikoltott. Sziklának ütközött, és ripityára tört. A két utast elragadta egy örvény. Ide-oda gördültek a folyófenéken, miközben hol egy sziklának, hol egy fadarabnak csapódtak. Szenvedésük csak rövid ideig tartott. A következő pillanatban szárnyra kaptak, és szabadon zuhanni kezdtek a permetfüggönyben.
A víz keményen megcsapta őket a vízesés aljánál, és mélyre süllyedtek. Fyodor a felszínre úszott, kapkodni kezdte a levegőt, és észrevette, hogy ismét csak egyedül van. Belekapaszkodott lebegő fütykösébe, és alábukott, hogy megkeresse Lirielt.
A sötételf közvetlenül a vízfelszín alatt lebegett. Végtagjai bénán lógtak, fehér haja moszatként tapadt testére. Fyodor megragadta a fürtöket, és felhúzta a nőt, majd lassan a partra vonszolta.
Fyodor egy kis, fagyos tó mellett nőtt fel, így tudta, min múlik az emberélet a vízben. Hanyatt fektette a nőt, és masszírozni kezdte a mellkasát. Fáradozásai gyümölcseként víz buggyant ki Liriel száján, és levegő áramlott a helyére. Nagy nehezen felkönyökölt, és odébb vonszolta magát. Fyodor félrenézett, hogy a büszke sötételf nyugodtan megszabadulhasson a lenyelt víztől. A kimerült férfi lehuppant egy fadarabra, de nem sokáig pihenhetett. Pár perc elteltével egy új erőre kapott Liriel rontott rá, villogó szemekkel. A nő ráugrott, amitől mindketten a földre gurultak. Megragadta a férfi ingét, és közel húzta magához. Fyodor első gondolata az volt, hogy az álnok sötételf már megint rátámadt, és ezúttal ráadásul joggal. Rábeszélte, hogy kövesse őt a halálos folyóra, és majdnem az életével fizetett érte. Nem hibáztathatná, ha megölné.
– Még egyszer! – kiáltotta felhevülten. – Jöjjünk le még egyszer!
Fyodor a földre hanyatlott. Nem tudta eldönteni, hogy megölelje-e a fékezhetetlen nőt, vagy inkább vadul felnevessen. Így úgy döntött, hogy mindkettőt egyszerre.
Ezúttal Liriel vele nevetett.

 

 

Huszonnegyedik fejezet
A Táncoló Templom

Nem sikerült utolérniük Nisstyret és a bandáját, de Liriel egy cseppet sem bánta. Minden egyes porcikája sajgott.
Fyodor majdnem egy álló napig kereste a lovakat, míg végül rájuk bukkant. Bár ezután sokkal gyorsabban haladtak, Liriel végig azt kívánta, bár sosem kerültek volna elő a furcsa négylábú állatok. Mélysötétben egész kiváló lovasnak számított, azonban az óriásgyíkok egyenletes, surranó mozgását össze sem lehetett hasonlítani a lovak ugráló ügetésével. Az első nap végére minden izma sajgott, azok is, melyek létezéséről addig nem is tudott. Az idő múlásával azonban hozzászokott a szokatlan mozgáshoz, és érzékeny szemei is megszokták az éles felszíni fényt.
A hosszú út során más, addig ismeretlen dolgok is történtek vele. A mindig nyughatatlan sötételf korábban sosem üldögélt és elmélkedett az élet dolgain, most azonban nem igen volt más választása. Mégsem talált megfelelő szavakat arra az estére, melyet együtt töltött Fyodorral a tisztáson. Mikor már nem bírta tovább, nyíltan megkérdezte a férfit, hogy mik az emberek szokásai.
A kérdés nem érte váratlanul a harcost, mégis kivárt a válasszal.
– Nehéz megválaszolni. Ha megkérdezel tíz férfit, mit jelent nekik, ha eltölthetnek egy estét egy szűzzel, tíz eltérő választ fogsz kapni.
– Kösz. Szavadon foglak – vonta meg a vállát.
Fyodor öblös hangon felnevetett.
– Ugyan már, kicsi holló! Meg kell őriznünk a büszkeségünk.
– Nem akartalak...
Fyodor egy mozdulattal félbeszakította.
– Nem kell magyarázkodnod. Mindkettőnket meglepett az, ami köztünk történt. Kialakult egy kapocs közöttünk, ami meg is marad. Sosem viseltem könnyen az efféle dolgokat, de barátként ismerkedtünk meg, és maradjunk is meg barátnak.
Liriel végiggondolta a hallottakat. Ésszerűnek tűnt, mégis...
– Baráttal még sosem bonyolódtam intim kapcsolatba korábban.
– Akkor kivel? Az ellenségeddel? – ráncolta a homlokát Fyodor.
Liriel meglepetten felnevetett.
– Igen, azt hiszem.
– Értem – bólintott a férfi, de a szeme hamisan csillogott. – Ez sok mindent megmagyaráz.
A nő elmosolyodott a viccen, és megkönnyebbült, hogy ejtették a témát. Azzal, hogy beszéltek róla legalább letisztázták a dolgokat. Ez épp elég volt pillanatnyilag. Veszélyes és halálos küldetés előtt álltak, és nem akarta, hogy bármi is elterelje a figyelmét. Jelenlegi helyzete is épp elég nyugtalanító.
Kezdett beletörődni a gondolatba, hogy talán soha többé nem nyeri vissza régi mágikus erejét. Minden este megkérte Fyodort, hogy lefekvés előtt gyakorolják a vívást. Nisstyre csak azokat a fegyvereket hagyta nála, amelyek nem hordoztak mágiát: pár kést, és a kígyósámántól zsákmányolt bosszú tőrt. Ereje és ügyessége rohamosan fejlődött, és az eleinte ügyetlen, kapkodó hercegnő lassan kezdett félelmetes sötételf harcossá válni. Azt tervezte, hogy mégiscsak varázslóvá válik. A kígyósámántól szerzett pénzből és drágakövekből új varázskönyveket, tekercseket és komponenseket vásárolhat a Koponyák Városában. Egyszer talán visszanyeri régi erejét, de addig is életben kell maradnia valahogy.
Csak mikor Vízmélyvárához értek döbbent rá, hogy nem vesztette el minden sötételf képességét. Az intrika művészetét sosem felejti el.
Észak felől közelítették meg a várost. Óvatosan szelték át a kereskedő utakat szegélyező földeket. A város magasabb tornyai lassan kezdtek előbukkanni a látóhatár peremén. Amennyire merték, megközelítették a várost, majd kikötötték a lovakat.
Lenéztek a dombtetőről, és megpillantották Vízmélyvárát, a Ragyogás Városát. Túláradó mosoly jelent meg Liriel arcán. Kitárta a karjait, mintha az egész várost a keblére szoríthatná.
Mily fenséges! Mintha a tenger és az ég között lebegne! A levegő enyhén sós volt, és halk sutyorgást hozott a szél. A tenger hangjait. A város maga nagyobb és elevenebb volt, mint Menzoberranzan. Szekerek és kocsik, lovasok és gyalogosok hömpölygő tömege áramlott mindkét irányba a kapukon keresztül. Liriel csalódottan leeresztette a karját.
– Kapuk – öltötte szavakba aggályit.
– Mindenkit átnéznek az őrök, akik be akarnak menni – tette hozzá nem kevésbé borús hangon Fyodor. Szemügyre vette úti társát. Illúzióvarázslat nélkül nem jut be. Még köpenyben és csuklyában sem. Varázslatai pedig nem maradtak.
Liriel birizgálni kezdte az ajkát, miközben a városfalat méregette. Kell lennie egy gyenge pontnak valahol, ahol észrevétlenül besurranhat. Egyet sem látott. A fal végig magas volt és széles, a sík terep pedig semmilyen fedezéket nem nyújtott. Ekkor szemügyre vette a kereskedő karavánokat. Hátha becsempészheti magát valahogy. Ez sem működött: az őrök minden egyes kocsit alaposan átnéztek.
Szitkozódva fordult el, a síkság felé. A selymesen hullámzó fűtengert csak itt-ott törte meg egy-egy bozótos vagy kisebb facsoport. És egy világos sátrakból álló tábor. Kisebb embercsoport sürgölődött a sátrak körül. Mind elegáns selymet, bundákat és ékszereket viseltek. A tavaszi szellő fűszeres hús illatát, és zenés mulatozás hangjait sodorta felé. Gazdag, gondtalan emberek élvezik a tavaszi fesztivál örömeit, gondolta.
A zene hirtelen megváltozott. Liriel báli zene hangjaira lett figyelmes. Hunyorogni kezdett, hogy kivehesse az alakok öltözékét: a táncolók a legkülönbözőbb színű és szabású ruhákban pompáztak. A sötételf halványan elmosolyodott. Nekik is volt egy hasonló szokásuk: az illry-itrii. Ez az egyetlen olyan alkalom, amikor nem fegyverrel és ármánnyal küzdöttek egymás ellen, hanem vagyonnal, szépséggel és egzotikus ruhákkal.
Kitalálta, hogy jut be a városba.
Türelmesen kivárta, amíg egy nő és egy férfi egymásba kapaszkodva, dülöngélve elindul a bokrok nyújtotta meghitt magány felé. A karcsú, alacsony nő fehér selyemruhát viselt. Unikornis álarcot vett fel, mely csúnyán félrebillent a vad tivornya közepette.
– Várj meg itt – szólt oda Fyodornak, majd elindult a domb lábához. A férfi értetlenül nézett utána. Kis idő elteltével tompa puffanást halott, majd felbukkant Liriel. Győztesen lobogtatta meg új selyemruháját.
Fyodor összeszűkült szemekkel méregette.
– Ugye nem...
– Öltem meg őket? – fejezte be Liriel. – Felesleges! Alig álltak a lábakon. Csak egy kis lökésre volt szükségük. A fejfájást nem nekem köszönhetik majd. Hagytam egy kis pénzt nekik a ruhákért. Valami azt súgta, nem néznéd jó szemmel ezt a kis csínyt.
Liriel gyorsan levetkőzött, majd belebújt a fehér selyembe. Haját kiengedte, a borostyánkőbe zárt pókot büszkén a mellére helyzete. Ezután Fyodor kezébe nyomott egy enyhén fűfoltos köpenyt. A férfi tiltakozni akart, de a nő rápirított, hogy azonnal vegye fel, és takarja el a mocskos utazó gúnyáját. Ezzel még nem értek véget Fyodor szenvedései. Liriel előhalászott egy vörös turbánt, amit egy szép dísztű kíséretében a fejére varázsolt.
– Kész! – ujjongott Liriel. – A másikon is pont így állt. Fogalmam sincs, hogy mi lehetsz, de az emberek biztos tudják.
– El akarsz vegyülni, és be akarsz surranni a városba, De mégis minek álcázod magad?
– Sötételfnek, természetesen – vigyorgott Liriel. – Nagyon is egzotikus jelmez. És hiteles! – tette hozzá cinikusarc.
Fyodor elismerően felmordult a képtelen ötlet hallatán. Cinkos mosolyt váltottak, majd elindultak, hogy csatlakozzanak a mulatókhoz.

* * * * *

A következő órát Liriel végigtáncolta, miközben bort szopogatott, hallgatta a szebbnél szebb bókokat a „jelmezéről”, és csodálattal nézte Fyodort, aki pillanatok alatt beilleszkedett a vidám társaságba: nevetgélt, iszogatott, és történeteket mesélt. Körbeadta a tűzboros palackját, és tettetett érdeklődéssel hallgatta a báli ficsúrok füllentéseiket. Időnként valaki elsuttogta a „Koponyák Városa” nevét. Liriel megértette, miben mesterkedik. Miután ő bejutott őket Vízmélyvárába, a férfi megpróbálja bejuttatni őket a Koponyák Városába.
Ekkor valaki beletúrt a hajába, és csókot lehelt fedetlen vállára. Gyilkos tekintettel fordult meg.
A magas, szőke hajú, szürke szemű fiatalember hátrált egy lépést ijedtében. Liriel felismerte a ficsúrt. Egyike volt azoknak a nemeseknek, akik Fyodorral együtt iszogattak. Bár egy kicsit dülöngélt, és üres kupája is azt sejtette, hogy már jócskán töltött magába, sütött valami különös fény a szeméből, mely nyugtalanította. A szigorú tekintet egy pillanat alatt ellágyult, és a férfi csábosan rámosolygott.
– Ó, már értem. Jelmezben vagy – tettetett rémülettel hátrálni kezdett. – El kell ismernem Galinda, ezúttal túltettél magadon. Csodás a jelmezed! De nem kéne valamilyen félelmetes fegyver is a kezedbe? Egy korbács például?
Liriel életében először irigyelni kezdte a főpapnők kegyetlen, kígyófejű korbácsát. Megcsikorgatta a fogait, majd valami mosolyfélére húzta a száját.
– Egy gond van a korbácsokkal: egy sincs kéznél, amikor igazán szükséged lenne rá.
A férfi őszintén, jóízűen felkacagott. Liriel is elhessegette a mérgét, és elmosolyodott. Érdeklődve méregette a fickót.
Fyodor ezt a pillanatot választotta, hogy csatlakozzon hozzájuk. Liriel ismét felfedezte a piperkőc szemében a palástolt intelligencia fényét, miközben végigmérte a berzerkert. Mielőtt bármelyikük is megszólalhatott volna, egy igencsak spicces, vörös hajú, dús keblű nő ragadta meg a férfi karját.
– Most megvagy, Dan – búgta kéjesen. – Már mindenhol kerestelek.
– Ez a táncunk?
A nő éhes troll módjára elmosolyodott.
– Esetleg valami sokkal... érdekesebbre gondoltál?
Durva, egyértelmű felajánlás volt, és a fiatal férfi kapott is az alkalmon. Megfogta a nő kezét, majd meghajolt.
– Myrna, kedvesen, phlar Lloth ssinssrickla – tette hozzá hadarva, majd a szájához emelte a nő kezét, és nyomott rá egy csókot.
Gyöngyöző kacaj harsant fel Liriel torkából. Majd ha Lloth kacarászik, felelte a vörös nő közeledésére, aki kétségkívül nem erre a válaszra számított. Okos ez a fickó, gondolta Liriel.
Hirtelen a torkára fagyott a nevetés. Túl okos.
A férfi csak négy szót mondott, erős akcentussal, de a szavak komoly jelentést hordoztak. Rájött, hogy ki is valójában, és tudatta vele. De próbára is tette. A hevenyészett szójáték éktelen haragra gerjesztette volna Lloth fanatikus híveit. Ő azonban csak nevetett a viccen. Átkozta magát, amiért ilyen könnyedén belesétált a piperkőc többlépcsős csapdájába, de hát nem számított rá, fogy ezek az oktalan népek képesek lehetnek egy ilyen finom trükkre. És hogy az ördögben tanult meg sötételf nyelven?
Fyodor észrevette a tétovázását, és bátorítóan átkarolta.
– Hölgyem? – kérdezte, és kihívóan a magasabb férfira nézett. – Minden rendben?
Az idegen bocsánatkérő mosolyt küldött Liriel és alkalmi kísérője felé.
– Igen, drága barátom. Jó kis történetet mesélt Regnet korábban, nemdebár? Ráadásul igaz! És bár csak ismételni tudom magam, ez a jelmez a legjobb, amivel valaha is előálltál. Elsőre egy kicsit nyugtalanító, de a Sötét Szűz viselet illik hozzád. Nos, mulassatok jól.
Ezzel a magas fickó megfordult, és befúrta a magát a tömegbe. Próbálta a tánctér felé rángatni a vörös hajú démont, aki szemmel láthatóan inkább a meghitt hálófülkék felé vette volna az irányt. Liriel tisztán kihallotta a szavak mögöttes jelentését. Lábai egy pillanatra elgyengültek, és átadta magát Fyodor megnyugtató karjainak.
Egy arra járó pincér tálcájáról lekapott pár finom rákot. Miközben jóízűen csámcsogott, végig a szőke férfit nézte.
– Azt hiszem, jól érezném magam ebben a városban.

* * * * *

Egy egész seregnyi patkány próbálta leteperni Lirielt. Lesöpört néhányat a válláról, majd beleugrott a derékig érő vízbe. Befogta az orrát az undorító szag ellen, és legszívesebben megnyúzta volna az összes kis dögöt, amiért belekényszeríttették a csatornába. Azonban nem sok értelme lett volna Vízmélyvára szennyvízrendszerében eldobálnia maradék fegyvereit.
– Nem ez a legjobb ötleted – morgott Fyodorral.
A rashemeni harcos meg sem fordult. Cammogott tovább, fáklyával a kezében.
– Erről a járatról beszélt Regnet. Lelet, hogy nem ez a legegyszerűbb út a Koponyák Városába, de legalább senki sem fog leleplezni.
Liriel gyilkos pillantásokkal pörkölte Fyodor hátát.
– Az biztos. Ha valaki meglátna ebben a pöcegödörben, biztos, hogy nem nézne rám még egyszer!
– Ugyan, kicsi holló! Hová tűnt a kalandvágyad? – ingerelte a férfi.
Liriel egy sötételf szitkozódással felelt, mely sajnos nem tűri a nyomdafestéket, de Fyodor megsejtette a jelentését, és pár lépéssel eltávolodott forrongó társától.
Váratlanul valami megragadta Liriel bokáját, és a víz alá rántotta. Hiába kapálódzott, és rugdalódzott, a lény kérlelhetetlenül húzta lefelé egy mély lyukba.
Előrántotta egyik kését, és hisztérikusan döfködni kezdte a nyúlós képletet. Ekkor egy másik nyálkás függelék akaszkodott rá. Tudta, mivel áll szemben. Elernyesztette az izmait, és bár égett a tüdeje, hogy vegyen levegőt, próbált mozdulatlan maradni, és hagyta, hogy a lény közelebb húzza magához. Kinyitotta a szemét, és még a mocskos vízben is látta a szörny gülüszemeit, és hatalmas, kitátott pofáját. Amikor kartávolságon belülre került, beledöfte a kést a lény egyik szemébe. Az óriás tintahal azonnal elengedte a zsákmányt. Sűrű, fekete csíkot húzott maga után, miközben biztonságba menekült.
Liriel valósággal kirobbant a vízből, és hálásan kapkodta a bűzös levegőt. Talált egy párkányt a csatorna mellett, és nagy nehezen kitornászta magát a vízből. Egy hosszú, megcsonkított csáp lógott a vádlijára tapadva.
– Több kistestvéredet is megettem az álarcos bálon – vicsorgott a nő. Megfogta a csáp végét, és egy hirtelen mozdulattal letépte. Felkiáltott az éles fájdalomtól, ami a lábába hasított, amint a tapadókorongok eltávolodtak a hústól. Apró, körkörös, enyhén vérző sebek maradtak utánuk.
Fyodor csak ekkor fordult hátra.
– Ne csapj ekkora zajt. – szidta meg a nőt. – Ki tudja, milyen szörnyek rohangálnak errefelé.
Liriel nem szólt. Visszaugrott a vízbe, és miközben Fyodor nyomát követte, eltervezte, hogyan fojtja meg a csáppal.

* * * * *

Egyszer csak megpillantották a holdat maguk előtt. Fyodor értetlenül megállt, Liriel viszont jól tudta, mivel állnak szemben, és habozás nélkül átlökte a férfit a mágikus kapun.
Egy végtelen, föld alatti folyónál találták magukat. Foszforeszkáló gombák világítottak nem messze tőlük, és egy barlangba vájt város terült el előttük. Bár kisebb volt, mint Menzoberranzan, és tündefények sem villogtak lépten-nyomon, egyértelműen egy sötételf városba értek.
– Mi ez a hely? – kérdezte Fyodor.
– Ez Eilistraee Táncoló Temploma. Már vártunk títeket – érkezett hátulról egy mély, dallamos hang.
A két utazó megpördült. Egy magas, ezüst szemű és hajú, gyönyörű sötételf nő állt mögöttük. Láncinggel, karddal és hosszú íjjal felfegyverzett testőrök vették körül.
Fyodor ösztönösen kardja markolatára helyezte a kezét. Legnagyobb döbbenetére Liriel boldogan felkiáltott, és az idegen karjaiba vetette magát. A magas elf nem törődött elegáns viseletével, úgy ölelte magához Lirielt, mint egy rég nem látott testvért.
– Qilué! Honnan tudtad, hogy jövünk?
– A Kobzosok üzentek.
Liriel értetlenül nézett vissza a nőre. Úgy sejtette, hogy a magas, szőke ember értesítette a papnőt. Még utalást is tett rá a bálon, amikor a Sötét Szüzet említette. Azt viszont nem értette, hogy jönnek a képbe a zenészek.
– Kobzosok? – visszhangozta. – Miért foglalkoznának egyszerű hárfajátékosok efféle dolgokkal?
– Elég nagy érdeklődést keltettetek. Elég ritkán látni sötételfet Vízmélyvárában, pláne egy harcos kíséretében, aki jhuild tűzborral járkál, és rashemeni akcentussal beszél. Ráadásul a Koponyák Városát keresik. Gondolom, te vagy Fyodor. Liriel már mesélt rólad. Én Qiulé Veladorn vagyok, Eilistraee, a dal és a holdfény istenének papnője. A Sötét Szüzet szolgáljuk, és segítünk minden bajbajutotton.
Fyodor féltérdre ereszkedett a királyi sötételf előtt.
– A Sötét Szüzet még Rashemenben is ismerik, és azt hiszem, már láttalak korábban – kezdte lassan, méltóságteljesen, miközben felidézte a magas, táncoló alakot. –, vagy valakit, aki rendkívül hasonlít rád. Pár nappal ezelőtt meglestem Lirielt, amint az erdőben táncolt. Egy másik alak is táncolt vele. Bár messze voltam, egy ideig nem felejtem el az arcát.
A magas elf felvonta ezüstös szemöldökét.
– Valóban? Bizonyára a Sötét Szűz árnyékát láttad. Fontos küldetés vezérelhet, ha Eilistraee ilyen nyíltan kinyilvánította a kegyét.
– Felvilágosítana valaki engem is? – nyavalygott Liriel.
– Majd később, gyermekem. – csitította Qiulé. – Előbb mond el, miben segíthetünk.
Liriel egy pillanatig habozott. Eilistraee Kiválasztottjai bárhol varázsolhattak, ahol csak akartak. Nekik nem sok jelentősége lenne a Szélben Járónak. Talán megbízhat Qiulében.
Fyodorra pillantott, aki enyhén bólintott, bátorítása jeleként.
– Mindkettőnknek szükségünk van a Szélbe Járóra, egy ősi amulettre. Fyodornak azért, hogy irányítani tudja a berzerker harci lázat, nekem pedig azért, hogy bárhol használhassam a mágiámat. Azt hiszem megtaláltam a módját, hogyan használhatjuk az amulettet. Mindketten.
– Mi célból? – kérdezte a papnő.
Liriel kérdőn nézett a nőre.
– Hogy érted, hogy mi célból? Fyodor egy berzerker harcos, a népe védelmezője. Én pedig varázsló vagyok, és a mágikus erőm Mélysötétből és sötételf örökségemből táplálkozik. Csak az akarok lenni, aminek születtem.
– A barátod a hazája védelmében használná az amulettet. – folytatta Qiulé. – Te mire használnád fel a Szélben Járó erejét?
Liriel meglepődött. Hogy-hogy mire? Minden általa ismert sötételf a hatalom megszerzésére törekedett. Nem tűztek ki különösebb célokat maguk elé, a hatalom puszta birtoklása éltette őket. Nem is használták ki igazán, de mindig többet akartak belőle. Bár elég furcsa kérdés volt, Liriel kigondolt egy választ.
– Az amulettet ellopta egy Nisstyre nevű varázsló, a Sárkánykarom kereskedőbanda vezére. Tudom, hogy ő mit tervez: a felszínre akarja csalni a sötételfeket, hogy az ő istenét, Vhaeraunt kövessék. Amennyire ismerem őket, semmi jóra nem számíthatunk – magyarázta hevesen Liriel. – Ha másért nem, hát ezért vissza kell szerezni az amulettet.
– Visszaszerezni?! – zengte az egyik testőr. Egy magas, fekete páncélt és sisakot viselő férfi lépett Qiulé mellé. – Asszonyom, a név nem ismeretlen a Koponyák Városában. Nisstyre egy Ched Nasad-i varázsló, és legalább nyolcvan katonája van. A banda az erődítményéről kapta a nevét, mely mélyen a város alatt húzódik, egy kincsekkel teli sárkányfészekben. Sokan indultak már a kincs után, de senki sem tért vissza. Ki tudja, miféle szörnyek őrzik egy sárkány kincsét.
– Nos, akkor legjobb, ha részletes tervet készítünk – felelte higgadtan Qiulé.

 

 

Huszonötödik fejezet
Sárkánykarom

Mélyen a Koponyák Városa utcái alatt, Henge feszülten mászkált fel-alá Nisstyre mozdulatlan teste mellett egy barlangban. A varázsló állapota nem sokat javult, mióta a csónakban megmagyarázhatatlan módon elájult. A pap vonakodva bár, de szemmel tartotta.
Nem ő volt az egyetlen. A pap időről időre érzékelte egy idegesítő, gonosz és mohó mágia jelenlétét a kereskedő homlokában éktelenkedő rubint mögött. Valahol valaki a drágakövön keresztül megtámadta a vezérét. Azt kívánta, bárcsak megölné végre. Ez a szenvedés már kezdett elviselhetetlenné válni. A Sárkánykarom hajóit már mind megrakták, és készen álltak hogy útnak induljanak délre, de csak Nisstyre tudta az ottani kapcsolatok nevét. Nem tehetett mást, így hát várt. A sötételfek azonban nem a türelmükről híresek.
Az ajtó egyszer csak kivágódott, és egy magas, tetovált nyakú alak rontott a szobába.
Henge rápillantott, és elégedetten nyugtázta a kötést az egyik szemén és a rózsaszín heget a torkán.
– Á, Gorlist. Itt vagy végre! A regeneráló gyűrű megtette a hatását, úgy látom. Szépen gyógyulsz.
– De a hegek megmaradnak! – forrongott.
– Igen, már elég szép készleted van belőlük – vizsgálgatta a pap –, de ahogy elnézem a toroksebedet, szerencsés vagy, hogy túlélted. A nő életben van, gondolom.
Gorlist elengedte a füle mellett a pap gúnyos megjegyzését. Beletúrt Nisstyre zsákjába, és kivett belőle egy lángnyelv formájú, karmazsinvörös fiolát.
– Add be neki. Azok a nyavalyás Táncoló papok kérdezősködni kezdtek a Koponyák Városában. Szükségünk lesz a varázslóra, ha történne valami baj.
– Ez inkább megöli, mintsem meggyógyítaná. Te is jól tudod. – ellenkezett Henge.
– Én túléltem. Ő is túl fogja. Ha a varázsló meghal, többé nem kell attól rettegned, hogy megszeged a vérszerződést, vagy hogy Nisstyre megbüntet. – Gorlist egyenesen a lényegre tapintott. – Nisstyre az apám. Jogomban áll beadni neki a varázsitalt. Felmentelek a kötelességed alól.
Henge megvonta a vállát, és kinyitotta a fiolát. Ideje, hogy Nisstyre visszatérjen a Sárkánykarom élére. Nem beszélve arról, micsoda élvezettel nézi majd a szenvedését, amit a mágikus tűz okoz majd az ereiben. Ha a fájdalma egy része átáramlik a rubinton, annál jobb.

* * * * *

A Táncoló Templom fegyverraktárában, a Koponyák Városa eldugott utcáiban és sikátoraiban, Eilistraee hívei harcra készülődtek. Liriel elsőre csalódott Qiulé Veladorn seregében. A templomi őrség szedett-vetett társasága – sötételfek, emberek, törpék és félszerzetek, akik a Dal Őrzőinek hívták magukat – csupán hatvan főt számlált. Menzoberranzanban még a legkisebb háznak is több harcedzett katonája, és jó pár papnője és varázslója volt. Bár Eilistraee Kiválasztottjai mind jól bántak a karddal, nem voltak szolgáik, akiket oda lehetne vetni csaléteknek, nem voltak öldöklő varázstárgyaik, és híján voltak a támadó papi mágiának is. A Kiválasztottak istenükben, a képességeikben és egymásban bíztak. A bukás tökéletes receptje, gondolta Liriel.
Amint azonban egyre előrébb haladtak a készülődésben, Liriel kezdte átlátni, hogy miben is rejlik az erejük. A templom minden egyes tagja Qiulének engedelmeskedett, és mindenki csakis a saját feladatával törődött. Nem osztották meg őket csalárd intrikák, senki sem akart személyes előnyt szerezni a másik kárára. Mindenkinek meg volt a saját feladata, amit maradéktalanul végrehajtott, miközben a végső cél lebegett a szemük előtt.
Hatalmas felfedezés volt ez Liriel számára. Már kezdte érteni a Fyodorral kötött egyezség lényegét. A sok ellentét és vita ellenére, már első találkozásuk óta érezte, hogy rokonlelkek a férfival. Fyodor barátságnak hívta, ő viszont paradoxonnak vélte: mindketten adtak, de egyikük sem csökkent tőle. Sőt, a barátok együtt erősebbnek bizonyultak, mint az egyén. Ez szöges ellentétben állt eddigi tapasztalataival, de kezdte elfogadni. Miközben nézte az előkészületeket, kósza gondolat kezdett motoszkálni agya egy távoli zugában. Elképzelhető, hogy ez a barátság dolog nagyobb léptékben is működik? Lehetséges lenne, hogy nem csak egy-két, hanem akár több tíz ember között is? Nem tudta biztosan, de valahogy sejtette, hogy ennek a felfedezésnek még nagy jelentősége lesz utazása során, hogy ráleljen saját, titkos rúnájára.
Kétnapi lázas munka után Elkantar, Qiulé férje és az Őrzők parancsnoka mindenkit összehívott a templom kápolnájába. Először a kémek szólalhattak meg, akik a Koponyák Városából hoztak híreket.
– Nisstyret azóta nem látták, mióta a bandája belépett a kikötőbe. Azt rebesgetik, hogy beteg, és az erődítményben marad – mondta egy sötételf harcos.
– Ez megerősíti az én híreimet – szólalt meg egy zömök hobbit. – A Sárkánykarom két hajója vesztegel megrakottan, indulásra készen a kikötőben. Mintha várnának valamire.
– Vagy valakire – helyesbített egy ember. –, Nisstyre kapitánya, egy tetovált nyakú férfi, akit Gorlistnak hívnak, csak ma reggel érkezett a városba. Korábban már többször helyettesítette Nisstyret, és lehet, hogy most is ő indul majd el helyette.
Fyodor és Liriel értetlenül egymásra néztek.
– De hát megölted! – dörmögött Fyodor.
– Hát, úgy tűnik, mégsem – tárta szét a karját a nő.
– Sokkal nagyobb gondjaink is vannak ennél – hallatszott egy vékony, gyermeki hang. Iljrene volt az, a babaarcú papnő. Elegáns ruhájában és ezüst karpereceiben korántsem hasonlított egy harcmesterre. Mégis mindenki azonnal elhallgatott, amint megszólalt. – Azt suttogják, hogy egy éjsárkány mászkál sötételf formában a kereskedők között.
Elkeseredett suttogás vette kezdetét, majd Elkantar szólalt fel.
– Ehhez nincs elég harcosunk. Mégis hogyan győzhetnénk le egy ilyen szörnyet?
Lirielnek ekkor eszébe jutott egy komolytalan ígéret, amit nem is olyan régen tett. Sunyi mosollyal fordult a parancsnokhoz.
– Adjatok két órát, és megmutatom, hogyan! Fyodor, add ide a varázskönyvet, amit neked adtam. Qiulé, használhatom a templom varázslat komponenseit? Dimenzió kaput kell nyitnom. Bár ha valakinek van egy küldés varázstekercse, az még jobb lenne. Megspórolnék vele egy utat Mélysötétbe.
– Mélysötétbe?! – a főpapnő előrehajolt, és mélyen Lirielébe fúrta szigorú tekintetét. – Azt hiszem jobb, ha megmagyarázod.
Liriel elmosolyodott.
– A legjobb taktika egy sárkány ellen – kezdte negédesen –, egy másik sárkány!

* * * * *

A Koponyák Városa igazi gátlástalan kereskedelmi központtá vált az évek folyamán. Mélyen Vízmélyvára békés utcái, és a tenger feneke alatt, kereskedők ezrei gyűltek össze, hogy kicseréljék áruikat. Minden fajt beengedtek a kikötőbe, legyen az bármily hatalmas vagy kapzsi, és egyetlen rakomány sem lehetett elég törvénytelen, embertelen vagy kockázatos. A „biztonságos terep” még az ellenségek között is lehetővé tette a kereskedést. Az intrikák, és a kisebb csetepaték természeteseten hozzá tartoztak a város arculatához. A helybeliek nem törődtek a kereskedők ügyeivel, sőt, a halálos fajok esetében – szemzsarnokok, agyszívók és sötételfek – hálásan és örömmel néztek más irányba. Így hát, ha két sötételf nő, akik közül az egyiknek bíbor bőre, kerek orra, és hüllő szemei vannak, be akar térni egy kocsmába, ám legyen.
– Lassíts, Zip. – Liriel próbálta féken tartani a társát, aki igen sűrűn emelgette a kupáját. Annyi bort megivott már, hogy egy egész törpe osztag kidőlt volna tőle, és Liriel nem akarta, hogy egy részeg sárkány rászabaduljon a városra.
Zz'Pzora duzzogni kezdett, de a fény nem hunyt ki a szenéből. A sárkány-sötételf ragyogóan érezte magát a romlott városban. Iljrenétől kapott egy szép ruhát, némi ékszert és elegendő pénzt, hogy a legkülönlegesebb italokat fogyaszthassa egész éjjel. Elvegyülhetett, és szabadon mászkálhatott a legkülönbözőbb fajok között, akik Mélysötétben vagy elmenekülnének előle, vagy el akarnák pusztítani. A mutáns éjsárkány mindkét feje szitkozódni kezdett, hogy miért. Mélysötét járataiban kellett leélnie az életét. Amikor megkapta Liriel mágikus üzenetét a fészkében, a bal oldali fej azonnal megragadta a lehetőséget, hogy más fajokkal keveredhet, és kedvére szórakozhat. A jobb oldali, racionálisabb fej azonban kétkedve, ellenérzésekkel fogadra egy másik sárkány kincsének a lehetőségét. Mióta azonban megérkezett a Táncoló Templomba, a két ellentétes személyiség egyként beszélt és cselekedett. Még sötételf formában is körüllengte kettős személyiségének egyedi, különleges aurája.
Épp egy rozoga tavernában ücsörögtek, a Vigyorgó Vízköpőben. Nevéhez hűen, a kocsma minden sarkában és polcán ücsörgött egy-egy szárnyas kőszobor. Biztosra vette, hogy bármelyik pillanatban képesek életre kelni, ami nem is meglepő, figyelembe véve a kocsma látogatóit. Otromba sötételfek tolongtak minden asztalnál: közelfek, hajdani harcosok, mindenféle csőcselék.
Zz'Pzora az egyik sötételfre mutatott a kandallónál.
– Ő az, akit Pharxnak szólítanak. Hüllőszemei vannak.
Liriel odanézett. A férfinak ugyanolyan vörös szemei voltak, mint bármelyik elfnek, viszont amikor úgy esett a fény, látni lehetett, függőleges, hüllő pupilláit.
– Igen, ez ő. Most mi legyen?
A sötételf-sárkány ragadozó módjára elmosolyodott.
– Most megismerkedem a fiatalúrral – vigyorgott Zip, majd felhörpintette maradék italát, és felállt.
Liriel utánakapott.
– Tedd el ezt a követ. Ha bejutsz a fészkébe, rejtsd el valahol.
– Elintézem. Hol máshol találnánk elég helyet és nyugalmat, hogy visszanyerjük eredeti formánkat? Bíbor bőr ide vagy oda, én vagyok a legjobb nő a városban! Ne várj meg. – ezzel felemelte ruhája fodrait, és elindult a másik sárkány felé.
Pharx nyílt örömmel fogadta Zip durva közeledését. Nem sokkal később kisurrantak a kocsmából. Liriel még maradt egy kicsit, hogy feltérképezze Pharx társait. Miután mindent megtudott, amit csak lehetett, visszatért a templomba, hogy felvértezze magát különböző harci varázslatokkal.
A kielégült Zz'Pzora még aznap este jelentést tett.
– Titkos folyosó vezet a Vigyorgó Vízköpőből Pharx fészkébe. Elég kicsi, egy sötételf alig bírna elkúszni benne, de tökéletes egy éjsárkánynak, kígyó alakban. Egész kellemes fészke van. Körbevezetett a járatokon és termeken – Zz'Pzora elmosolyodott, és a karmait kezdte piszkálni. – Elég régóta nem élvezte már egy másik sárkány társaságát.
– A találka részleteit talán máskor meséld el, bár biztosan érdekesek – vágott közbe Iljrene, jellegzetes gyerekes hangján. Elővett pár pergamenlapot és egy tollszárat. – Rajzold le – utasította.
Még a sárkány sem tudott ellenállni Iljrene parancsoló hangjának. Zz'Pzora engedelmeskedett, és lerajzolta az erődítményt. Pharx fészkétől balra indult három járat, három nagyobb terembe. A legnagyobb és legmélyebben fekvő volt a kincses kamra. Pharx ott halmozta fel az évszázadok alatt gyűjtött kincseket, és azok csontjait, akik megpróbáltak lopni belőle. A másik két terem a kereskedők hálóhelyéül és raktárként szolgált. Két járat vezetett tovább a kereskedők termeitől. Az egyik felfelé, a kikötőbe, a másik egy menekülési út volt, egy még mélyebben fekvő egykori börtönbe.
Iljrene hosszasan tanulmányozta a rajzot.
– Két csapattal megtámadjuk a hajókat. Az majd a felszínre csalja a katonákat. Amint szabaddá válik a terep, Liriel kaput nyit a kincseskamrába, majd megkeresi és megöli a varázslót.
– Nem mehet egyedül! – tiltakozott Fyodor. – Mi van, ha ott is maradnak őrök?
– Nem valószínű. Nisstyre nem számít rá, hogy ismerjük az erődjét – érvelt Iljrene. – Csak a kikötői csatával törődnek majd. Az egyik hajón szolgákat csempésznek. Tudják, hogy ez önmagában is elég, hogy kivívják a Sötét Szűz haragját.
– Mellesleg minek vesződne őrökkel, ha van egy sárkánya? – tette hozzá Elkantar, és közelebb hajolt rajzhoz.
– Pontosan – helyeselt Iljrene. – Ezzel elérkeztünk a sárkányhoz.
Zz'Pzora, gondoskodj róla, hogy Pharx a fészkében maradjon. Tartsd ott, akár harc árán is, amíg megérkeznek a harcosaink.
A sárkány irigyen a harcmester ezüst ruhájára nézett.
– Ha kölcsön adod a ruhádat.
– Rendben. Liriel, kész vagy szembe nézni Nisstyre-rel?
A varázslónő elmosolyodott.
– Jobban örülnék, ha nálam lenne az amulett, de amennyire lehet, felkészültem. Zip, elrejtetted a drágakövet a kincses kamrában?
– Igen, és majdnem meg is ölt! – egy pillanatra felszínre került a sárkány jobb oldali énje, és siránkozni kezdett az elherdált kincs felett. – Egy fekete zafír!
– Én mit csináljak? – kérdezte Fyodor. Az elmúlt két napban csak kívülről szemlélte a készülődést. A látvány elégedettséggel töltötte el. A fegyelmezett sötételfek a rashemeni vezérekre emlékeztették. Az elszánt harcosokra, akik maroknyi sereggel védelmezték a hazáját, a sokszoros túlerővel szemben. Azonban sehogy sem látta, hogy mi lesz az ő szerepe.
Elkantar ingatni kezdte a fejét.
– Nagyon is hasznos lenne a kardod, fiatal barátom, de jobb lesz, ha te a templomban maradsz, távol a csatától. Semmi sem garantálja, hogy meg tudod különböztetni a sötételfeket egymástól, ha elragad a harci láz.
Fyodor erre nem tudott mit felelni. Kék szemei csalódottan és dühösen forogtak, miközben tovább hallgatta a terv részleteit. Még soha életében nem érezte ennyire tehetetlennek magát. Kutatni kezdett az emlékeiben, hátha rálel egy ősi mesére, amely választ adhat a kérdéseire. Hiába gondolkodott, nem lelt megnyugvást.
A gyűlés végén félrehívta az egyik sötételfet. Miközben felvázolta neki a terveit, eszébe jutottak egy rashemeni közmondás figyelmeztető szavai.
Csak egy bolond, vagy egy halott üzletelne sárkánnyal.

* * * * *

A Sárkánykarom hajóit jól őrizték. Csábító célpontot nyújtottak, ahogy megrakottan himbálóztak a nyugodt vízen. Sötételf zsoldosok strázsáltak a dokkokban, és íjászok lapultak az árbockosarakban. A kereskedőbanda tudta, hogy Eilistraee hívei felfigyeltek rájuk, és azt is tudták, miért. Az egyik hajó fenekén sötételf kisfiúk lapultak. Jó pénzt kapnak majd értük, ha eladják őket rabszolgának valamelyik déli városban. A Sötét Szűz hívei rossz szemmel nézték az ilyesmit, és elég ostobák ahhoz, hogy mentőakciót szervezzenek. Eddig szokatlanul visszafogottan viselkedtek, de sosem lehetett tudni, hogy mit tesznek a következő pillanatban.
Nem messze a hajóktól, Iljrene és tíz papnő társa a bűzös tenger fenekén lapult, és várt. Az éjsárkány szerint az erődítmény egyik folyosója itt ér véget, a sziklafalnál. A Sárkánykarom minden egyes kereskedőjének volt egy amulettje, amellyel átmehetett a falon. Iljrene feladata volt, hogy szerezzen párat belőlük.
Rövid karddal, és víz alatti lélegzést biztosító varázslattal felszerelkezve füleltek, hogy mikor harsan fel a csatazaj. Iljrene tökéletesen megbízott Elkantarban. A férfi volt a parancsnoka, és már lassan egy évszázada harcoltak egymás oldalán, ez a küldetés azonban pontos időzítést igényelt. Ha Elkantar harcosai nem csapnak le rövid időn belül, akkor elfogy a levegőjük. A felszínre viszont nem emelkedhetnek fel, mert azzal riadóztatnák az őröket, és lelepleznék Elkantart is. Így hát Iljrene türelmesen várt, és számolta a másodperceket.

* * * * *

Elkantar parancsára két osztag Őrző indult meg a hajók ellen. A Tengeri Üregek felől érkeztek. Áthaladtak a vízkapun, amely a Koponyák Városa titkos kikötőjébe vezet, majd a dokkok alatti vízben közelítették meg a hajókat. Nesztelenül haladtak céljuk felé. Húsz csuklyás sötételf, hat ember és egy hobbit alkotta a csapatot. Mindőjüket Eilistraee papnői mentették meg egy korábbi akció alkalmával, és ezért elkötelezték magukat a Sötét Szűz ügyének.
Úszás közben Elkantar próbálta felmérni az ellenség erejét. Legalább egy tucatnyi, jól felfegyverzett sötételf harcos járta a dokkokat, és legalább ennyien strázsáltak a hajókon. Íjászok, és hatalmas minotauruszok tarkították a soraikat. Nagy veszteségeket szenvednek majd, de egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy visszaforduljon. Qiulé Veladorn nem csupán a szerelme, hanem a vezére is volt. Felesküdött neki. Bármit megtenne érte, még az életét is feláldozná. Ezt a küldetést azonban amúgy is teljesítené. Még emlékezett, amikor ő került hasonló helyzetbe. Láncra verve feküdt egy hasonló hajó fenekén. Nemesi születésű, képzett harcos volt, de szabad lelke nem bírta elviselni a házanya zsarnokságát. A szolgaság szenvedései, és szabadulása körülményei mély nyomokat hagytak benne.
Ez a cselekvés, és nem az emlékezés ideje – emlékeztette magát.
A hozzá közelebb eső hajó orra kifordult a dokkból, és nem is őrizték olyan erősen. Egy magányos minotaurusz mászkált a hajódeszkákon. Elkantar célra emelte nyílpuskáját, és lőtt. A lövedék vékony fonalat húzott maga után, majd belefúródott a lény mellkasába. A minotaurusz holtan rogyott a hajókorlátra, mintha a kínzó tengeri betegségén próbálna enyhíteni.
Elkantar gyorsan a kötélhez úszott. Leellenőrizte, hogy megtartja-e, majd mászni kezdett az előfedélzet felé. A minotaurusz testét használta pajzsnak, miközben átmászott a korláton. Amint letette a lábát, megszólalt a riadókürt. A következő pillanatban egy nyílvessző hasított a levegőbe, de nem őt, hanem a halott szörnyet fúrta át. Elkantar azonnal viszonozta a tüzet, hátha le tudja szedni az íjászt.
Időközben az emberei megtalálták a hajó oldalához erősített hálót, és elkezdtek felkapaszkodni a fedélzetre. Az őrök azonnal rájuk rontottak, és a dokkokban járőröző harcosok is megindultak a rámpákon a hajók felé.
Az őrökkel fel tudták volna venni a harcot, az árbockosárban lapuló íjászok azonban lassan, egyenként leszedik őket. Elkantar tehetetlenül nézte, amint egy nyílvessző átfúrja a mellette álló harcosa torkát. A hobbithoz fordult, majd a kosárra mutatott. A félszeszet lekuporodott a minotaurusz teteme mögé, és célba vette az íjászt. Lankadatlanul tüzelt, hogy fedezze parancsnokát.
Eközben a papnők egy kisebb csoportja nyomult előre a vízben, Qiulé nyomában. Egyiküket két társa felemelte, és sikerült egy kötelet dobnia az orrárbocra. Qiulé mászott fel és huppant a fedélzetre elsőként.
Az elé táruló látványtól elakadt a lélegzete. Szerelme, Elkantar akrobatikus mozdulatokkal próbált felkúszni az árbockosárba. Kivont kése elárulta, hogy bármi áron, de elintézi az alattomos lövészt. Bátor de kockázatos lépés, és elnézve a levegőt átszelő nyílvesszők erdejét, könnye lehet, hogy az utolsó.
A papnő egy pillanatra üres fájdalmat érzett. Túl sok szerettét vesztette el a hosszú évszázadok alatt. Nem bírja ki, ha Elkantart is elveszíti. Ezt azonban nem ő dönti el. Előrántotta a kardját, mely kísérteties, szoprán hangon énekelni kezdett. Az ének belevegyült Eilistraee vadászkürtjének a hangjába, melyből Qiulé erőt merített.
A mágikus zene megsokszorozta a papnők erejét. Öt további kard villant és harsant. Szent énekük messze túlharsogta a csatazajt és a haldoklók sikolyát.

* * * * *

Mélyen a hajókon tomboló csata alatt, Iljrene és a papnői a tenger fenekén lapulva lesték a titkos ajtót. Nem kellett soká várniuk. Jól felfegyverzett sötételf harcosok törtek ki a sziklafalból, és indultak felfelé a hajókhoz.
Iljrene harminc harcost számlált, akik gyanútlanul siklottak el felettük. Informátorai szerint, csupán negyven harcos tartózkodott az erődben. Ezek szerint még tízen bent vannak. Őket kell elkapniuk. Meg is jelentek, és ők is azonnal felfelé eredtek. Iljrene jelzett, mire minden papnő kiválasztott magának egy célpontot, és nesztelenül mögé úszott. Egyetlen mozdulattal elmetszették a torkukat, és megszabadították őket a mágikus amulettől. Iljrene egy pillanatig sem érzett lelkiismeret furdalást. Háborút vívtak, nem pedig versenyt.
Visszaúsztak a sziklafalhoz, és az amulett segítségével áthatoltak a sziklafalon. Gurulva és levegő után kapkodva értek földet egy járatban.
Pontosan két rohamcsapat karjaiba.
A sötételf őrök hátrahőköltek a Táncoló papnők láttán. Iljrene azonnal kardot rántott, kihasználva a kereskedők tétovázását.
Négy az egy ellen, kalkulált a papnő. Szerencséjére a folyosó keskeny volt, így egyszerre csak négyen harcolhattak. Ez előnyükre szolgált, az viszont nem, hogy a kereskedők folyamatosan halott társaik helyébe léphetnek. A törékeny papnő vadul pörgetni kezdte kardját, miközben kecsesen táncolt harc közben. Amennyire lehet, javít az esélyeken, mire valamelyik társának át kell vennie a helyét.

* * * * *

Egy egész hegynyi arany csörgedezett Liriel talpa alatt. Mágikus fegyverek és páncélok, felbecsülhetetlen értékű szobrok és vázák, sosem látott mágikus hangszerek szegélyezték a drágakövekkel bőségesen megterhelt aranyhegyet. Liriel megkönnyebbülten felsóhajtott. Bejutott a sárkány kincseskamrájába.
Lehajolt, és felvette a fekete zafírt, melyet Zz'Pzora rejtett oda. A drágakő volt az erődbe nyíló mágikus kapu utolsó komponense. Nem sokat ünnepelte terve sikerét. Óvatosan lesiklott a kincshalomról, vigyázva nehogy zajt üssön. A sárkányok a legkisebb zajt is meghallják, ha a kincsükről van szó, és azonnal vad harci dühvel rontanak a behatolóra. A szomszédos teremből áthallatszódó zajok azonban biztosították róla, hogy Zz'Pzora odaadóan végzi a feladatát. Egy időre egész biztosan leköti a hím sárkány figyelmét.
Ugyanakkor tudta, hogy Zz'Pzora is kiszámíthatatlan. Nem akarta megkockáztatni, hogy esetleg felfedezik, ezért gyorsan kisurrant a kincseskamrából, és Nissryre szobája felé vette az irányt. Hallotta a halk csatazajt a feje fölül, de a folyosók szerencsére üresen kongtak. Az egyik kőajtó alól halvány fény szűrődött ki. Odaosont, és belökte az ajtót.
A vörös hajú varázsló kendőbe burkolózva ült egy asztalnál, és a Szélben járót vizsgálgatta.
– Jól haladsz? – kérdezte Liriel.
Nisstyre összerezzent a hangjára. Megpördült, és hisztérikus pillantást vetett rá. Valahogy soványabbnak, és elgyötörtnek tűnt, mióta legutóbb látta. A homloka közepébe ültetett rubint haragos vörösen izzott.
– Hogy működik? – rázta meg az amulettet. – A sötételf varázslatok nem fedik fel az erejét!
– Örömmel megmutatom – ajánlotta Liriel. – Add vissza, és állj ki ellenem.
– Nem akarlak megsebezni.
– Félsz megpróbálni? – ingerelte a nő.
A kereskedővezér felhorkant, és felemelte a bal kezét, hogy Liriel jól láthassa Kharza-kzad egykori arany és onyx gyűrűjét.
– A mestered már legyőztem. A diák talán jobb?
Liriel közönyösen megvonta a vállát.
– Neked információra van szükséged. Az egyetlen módja, ha megölsz, és kifaggatod a szellememet.
A férfi homlokán fényesen ragyogni kezdett a rubint. Összerezzent, arca eltorzult fájdalmában és dühében. Lirielhez vágta az amulettet, és a mozdulattal feldöntötte az asztalon égő gyertyát. Teljes sötétség borult a szobára.
– Jól van, harcolok vele! – üvöltötte Nisstyre. – Nézd, ha akarod, de az összes istenekre kérlek, maradj csendben!
Liriel elvigyorodott. A varázsló nem hozzá, hanem egy láthatatlan személyhez beszélt. Valakihez, aki hallotta, sőt talán látta is, hogy mit mond és tesz. Az izzó rubintra nézett, és egy terv ötlött fel benne.
Gyorsan lehajolt, és felvette a Szélben Járót. A hüvelybe zárt sötételf mágia – az ő saját mágiája – féktelen hullánként áramlott vissza a testébe. Az ismerős varázslatok szabályos sorba rendeződtek az elméjében, a sötétség gömb és a tündefény ott táncoltak az ujjai hegyén. Napok óta most először érezte teljes egésznek magát. Hálásan megcsókolta az amulettet, és gondosan a nyakába akasztotta. A következő mozdulatával már el is indította első támadását Nisstyre ellen.
Cikázó fekete energianyaláb csapott ki az ujjaiból. Nisstyre azonban gyorsabb volt, és egy szempillantás alatt eltűnt. A mágikus lövedék hatástalanul haladt át a férfi halványuló hőképén, és sült ki a szemközti falon.
A falak abban a pillanatban megremegtek. Gyorsan terjedő és szélesedő repedések jelentek meg a mennyezeten. A padló felpúposodott és vadul imbolyogni kezdett. Irdatlan robaj töltötte be a szobát, mintha a szikla sírt volna fájdalmában.
Liriel megrémült, és menekülni próbált. Csak egyszer tapasztalt hasonlót, de rengeteg szörnyű történetet hallott olyan esetekről, amikor a föld megremegett és szétnyílt: őrjáratok tűntek el, járatok omlottak be, sőt egész városok dőltek romba. A sötételfek, akik egész életükben többtonnányi föld és szikla alatt élnek, semmitől sem rettegnek jobban.
Az amulett visszahozta levitáló képességét is. A levegőbe emelkedett, és lassan az ajtó felé lebegett. Pont akkor ért ki a teremből, amikor a plafon hatalmas robajjal leszakadt, porfelhőbe burkolva a folyosót.
Nisstyre szobáján kívül azonban minden nyugodt volt és csendes. A földrengés csak egy varázslat volt, és csak a szobára korlátozódott. Liriel némán megtapsolta Nisstyre tervét. Tökéletes stratégia egy sötételf ellen. Rövid gondolkodás után visszafordult, a kincseskamra irányába. Ugyan mi mást választhatna a kereskedővezér egy mágikus csata színteréül? És létezik jobb hátvéd egy sárkánynál? Nisstyre bizonyára legyőzhetetlennek hiszi magát. Csakhogy ő nem tudja, hogy egy másik sárkány is bekerült a képbe.
Bár bízott Zz'Pzora hűségében, jól tudta, hogy az álnok teremtmény bármelyik pillanatban ellene fordulhat. A szövetségüket pont arra a tényre alapozták, hogy egyikük sem bízhat meg a másikban. Legnagyobb bánatára, ugyanolyan jól ismerte a sárkányt, mint saját magát.

* * * * *

Nisstyre még ilyen legyengült állapotban is veszélyes és halálos ellenfél volt. Mikor Liriel belépett a kincseskamrába, hatalmas szárnyak ismerős robaja fogadta. Azonnal hasra vetette magát, oldalra gurult, és dobótőrökkel a kezében állt fel. Három tőrt is belehajított az ördögdenevérbe, Mélysötét legnagyobb, és legveszedelmesebb denevérébe, mire észrevette, hogy csak illúzióval hadakozik. Az igazi veszély mintegy tizenöt méterre rejtőzött, Nisstyre és egy varázspálca formájában.
Liriel taktikát váltott, és megeresztett egy csábos mosolyt.
– Átgondoltam az ajánlatod – dorombolta. – Ha még mindig elfogadsz ágyasodnak, örömmel venném a megtiszteltetést.
Ahogy számította, a rubint izzani kezdett. Nisstyre keze megremegett, amint rászabadult láthatatlan zsarnoka minden dühe.
– Megtartottam a térképet, amit adtál – hazudta Liriel negédes hangon. – Napokon belül az erdei erődödben lehetünk. Közösen használhatnánk az amulett erejét, ahogy ígérted. Én pedig segítenék megszabadulni tőle, ahogy ígértem – ezzel a szinte már lángoló rubintra mutatott.
– Hazudik – lehelte Nisstyre. Az elméjét feszítő kegyetlen fájdalomtól már beszélni sem tudott. – Igen, igen... bebizonyítom a hűségemet. – hirtelen visszanyerte korábbi erejét, és ismét célba vette a Baenre nőt.
Addigra viszont Liriel már előkészítette legbrutálisabb varázslatát. Egy kizárólagosan sötételf varázslatot, amelyet egészen addig egyszer sem próbált megidézni. Felkapta egy törpe csontváz egyik fogát, és a varázslóra hajította. A férfi keze azonnal egy megcsonkított manccsá változott. A varázspálca kihullott a kezéből, de nem érdekelte. Sokkal inkább saját szörnyű, undorító átváltozása tartotta sokkban. A hüvelykujja összezsugorodott, majd kicsiny fejjé alakult. Éles, mohó ollók nőttek ki belőle. Ujjai kettéosztódtak, majd nyolc szőrős póklábbá alakultak. A varázsló valaha kecses keze helyén, most egy ocsmány, szőrős pók éktelenkedett. Az agyatlan, ösztönös lény gazdája karját kezdte enni, hogy kielégítse csillapíthatatlan étvágyát. A fájdalomtól és sokktól kába Nisstyre egy végtelenül hosszú másodpercig csak nézte, amint a halálpók módszeresen felemészti a testét. Hisztérikusan belekezdett egy ellenvarázsba, amely elűzi az élősködőt, és meggyógyítja a kezét. Feltéve, hogy a húsa és a csontja még menthető.
Liriel eközben új fegyverét kereste. Jól tudta, hogy mire való a pálca, hiszen Kharza készítette. Tudta, mit tervez ellene a varázsló. Kétségbeesetten turkált a kincsek között. Zz'Pzora azt mondta, hogy látott itt egy tükröt. Hazudott volna?
Nisstyre sikeresen eloszlatta a varázslatot, és lehajolt, hogy felvegye a varázspálcát. Habozás nélkül Lirielre emelte, és kimondta a varázsszót: izzó lángnyelv csapott ki a pálcából, gyorsabb és forróbb, mint egy vörös sárkány lehelete.
Liriel abban a végzetes pillanatban találta meg, amit keresett. Megragadta a tükör aranykeretét, és amilyen gyorsan csak tudta, maga elé kapta. Becsukta a szemét, és elfordította a fejét az izzó forróságtól. A sárkánylehelet visszaverődött az ezüsttükörről, egyenesen Nisstyre irányába.
A varázsló szemei elkerekedtek rémületében, amint a lángnyelv felkorbácsolta a talpa alatt az aranyérméket. Az arany azonnal megolvadt, elnyelve Nisstyret. A bugyborékoló masszába merülő férfi halálsikolya szinte elviselhetetlenül hasított a levegőbe.
A sárkánylehelet varázslat hatása látványos, de csak rövid ideig tart. A megolvadt fém hamar lehűlt, így Liriel biztonsággal ráléphetett. Felgyalogolt a halom tetejére, és lehajolt a haldokló varázslóhoz. A rubint kiszakadni látszott Nisstyre homlokából, és a fénye rohamosan halványult, ahogy az élet elszállt a testből. Liriel kivette a drágakövet a helyéről, majd belevigyorgott, arra számítva, hogy a láthatatlan ellenség látja.
– Vesztettél – mondta egyszerűen, majd eldobta az élettelen követ.

* * * * *

Fyodornak igencsak össze kellett húznia magát, hogy elférjen a sárkány fészkéhez vezető járatban. Zz'Pzora egy hosszú, bíborszínű kígyó formájában jócskán lehagyta. Különleges és izgalmas látvány volt, amikor a nagydarab sárkány átváltozott kecses kígyóvá. Bár szelídebbnek tűnt, tudta, hogy koránt sem veszélytelenebb. Fyodor a sok kaland és urazás ellenére még sosem látott sárkányt korábban. Mostanában nem voltak annyira gyakoriak, mint az ősi, legendás időkben. Ő azonban rövid időn belül kettőt is láthat. Ráadásul az egyiket ő maga szándékozik megölni, míg a másik őt.
Nem ez a legszebb halál, amit egy rashemeni berzerker el tud képzelni magának, de Fyodor zokszó nélkül elfogadta a sorsát. Bár távolra keveredett szeretett hazájától, harc közben, becsületben hal meg. Ez megnyugtatta, és elégedettséggel töltött el.
A járat váratlanul véget ért. Egy hatalmas üreg tátongott előtte, a sárkány fészke. Tele volt hátborzongató, hegyes cseppkövekkel, és Pharx legújabb áldozatának lecsupaszított csontjaival. Ennél is döbbenetesebb látványt nyújtott a két ölelkező sárkány. Zz'Pzora volt az egyik, a mutáns kétfejű sárkány, bíbor pikkelyeivel, hatalmas szárnyaival, és ametiszt szemeivel. Óriási volt, mintegy tizenöt méter hosszú lehetett. Pharx azonban még rajta is túltett. A hím majdnem kétszer akkora volt, mint Zz'Pzora. Pikkelyei sötétbarnán ragyogtak, tőr nagyságú agyarai halálosan villogtak, hatalmas karmai handzsárként görbültek. Fyodor áhítattal nézte a teremtményt, melyet el akart pusztítani.
Halk szisszenés hallatszott egy távoli teremből, majd egy férfi iszonyatos halálsikolya. Pharx azonnal felkapta hatalmas fejét, mint egy szimatoló vadászkutya.
– Az aranyam! – dörögte, és kivonta magát a nőstény sárkány öleléséből. Behúzta a nyakát, nehogy beverje a fejét az alacsony mennyezetbe, és rohanni kezdett. – Megolvad az aranyam! Meg kell mentenünk!
Amint a sárkány közelebb ért a rejtekhelyéhez, Fyodor beugrott a fészekbe, és kirántotta a kardját. Minden erejét összeszedte, és lesújtott a sárkányra, pont a szemei közt. Pharx megtorpant, és döbbenten nézte a jövevényt. A tompa penge nem vágta át a kemény pikkelypáncélt, de egy másodpercre megszédítette a sárkányt.
Zz'Pzora ezt a pillanatot választotta. Meglebbentette hatalmas szárnyát, és karvaly módjára a hím hátára vetette magát. Karmait a hasán felfelé futó pikkelyekbe vájta, míg hatalmas szárnyaival betakarta tüskés hátát. Mindkét fejével a torka felé kapott. Csakis egy sárkány agyarai képesek áthatolni egy sárkány pikkelypáncélján. Bármennyire küzdött is, Pharx nem tudta lerázni magáról a jóval kisebb nőstényt. Egy fejjel talán elbánna, kettővel viszont nem. A földre vetette magát, és hemperegni kezdett. Zz'Pzora szárnyait átszúrták és szétszaggatták a hím háttüskéi, de kitartott, és rendületlenül ostromolta ellenfele torkát.
Fyodor tehetetlenül körözött a két gigászi lény körül. Próbált támadási felületet találni, de a két hüllő annyira összegabalyodott, hogy nem tudta volna megvágni a hímet anélkül, hogy Zz'Pzorát is meg ne sebezné. Ekkor kivágódott az ellenséges sárkány farka. Fyodor azonnal odaugrott, és lesújtott. Lehet, hogy nem komoly sérülés egy sárkánynak, de talán elvonja a figyelmét, így Zz'Pzorának lesz ideje támadni.
Pharx felszegte a fejét, és felüvöltött fájdalmában és dühében. A barlang valósággal beleremegett. Ezután Zz'Pzora felé fordult és kiengedte halálos leheletét. Mérgező, vörös ködfelhő hagyta el irdatlan pofáját, és burkolta be a nőstény hátát. Az áttörhetetlennek vélt pikkelyek úgy olvadtak meg, mint a hó a tavaszi napsütésben. Zz'Pzora mindkét feje felüvöltött, és elengedte ellensége torkát.
Fyodor azonnal ott termett, és beledöfte fekete kardját az egyik sebbe, amelyet Zz'Pzora agyarai ejtettek. Teljes súlyával nekifeszült, és addig tolta a pengét, amíg csontot nem ért. Ekkor két marokra fogta, és oldalra nyomta, amíg át nem szakította a sárkány torkát. Vérfolyam ömlött ki a sebből, eloltva a Zz'Pzora hátát mardosó tüzet.
A nőstény elhátrált haldokló fajtársától. Mind a négy szemében különös harci láz izzott, nem is törődött irtózatos sebével.
– Siessünk! – indult el bizonytalan léptekkel. – Liriel itt van. Nem hagyhatjuk, hogy csak ő szórakozzon!

* * * * *

Iljrene és a papnői lassan, kínkeservesen verekedték át magukat a negyven őrön, és jutottak le a kincseskamrához. A törékeny papnő több sebből vérzett, gyönyörű ruháját bemocskolta a sós tengervíz és a rátapadt alvadt vér. Mindez egy cseppet sem zavarta. Nem törődött saját sebeivel, de halott társai halálán sem merengett sokat. Küldetése volt, amit tejesíteni fog. Amint elfoglalják a hajókat, és kiszabadítják a gyerekeket, Qiulé levezeti seregét a kereskedők erődjébe. Ó majd gondoskodik róla, nehogy túlerő fogadja őket.

* * * * *

Liriel döbbenten fogadta a kincseskamrába rontó sárkányt.
– Ááá, a varázsló halott. Ahogy Pharx is.
Liriel elmosolyodott.
– Jó kis csapat vagyunk.
– Az bizony – mondani akart még valamit, de a bal oldali fej előrebicsaklott, és élettelenül oldalra hanyatlott.
A jobb oldali fej odanézett, majd grimaszolni kezdett.
– Ettől tartottam – mondta, majd arccal előre az aranyhalomra rogyott.
Liriel ekkor látta meg a sárkány hátán éktelenkedő irdatlan sebet. Az acélkemény pikkelyek és a hús megolvadt, mintha savban fürdött volna. Liriel odaugrott, és az ölébe vette barátja bal oldali fejét.
– Sajnálom, Zip.
A.z élet egy röpke másodpercre visszatért a bal oldali fejbe.
– Több mint húszezer napot éltem meg, és ez volta legjobb mind közül. – lehelte a sárkány, majd örökre elszenderült.
A jobb oldali fej ekkor felemelkedett, és szintén megszólalt.
– Egy jó tanács. Ne bízz meg abban a nyavalyás emberben! Teljesen bolond! Követett Pharx fészkébe, és rávett, hogy öljem meg, ha kardot emelne Qiulé valamelyik papnőjére. – magyarázta Zz'Pzora. Szélesen elvigyorodott, de csak úgy bele a levegőbe. Már nem látta Lirielt. – Egyedül maradtál – fejezte be, és örökre lehunyta hatalmas hüllőszemeit.
Liriel percekig némán szorongatta a halott sárkány fejét. Oly sokszor gondolt mostanában arra, hogy mibe is kerül a barátság. Sosem gondolta viszont, hogy másvalaki fizeti majd meg az árát. Ekkor heves csatazaj ütötte meg a fülét. Iljrene tehát ellenállásba ütközött.
Gyengéden a kincses halomra helyezte a sárkány fejét, és felállt. Fyodorral találta szemben magát. Ekkor tudatosult csak benne a sárkány utolsó szavainak a jelentése.
– Ki innen! – kiáltott a férfira. – Csökönyös, ostoba... ember!
– Késő – felelte egyszerűen Fyodor, és keze lassan elindult kardja markolata felé. Látványosan nőni kezdett, ahogy a harci láz egyre jobban szétáradt az ereiben. Életében utoljára.
Liriel megmarkolta a Szélben Járót.
– A harci rituálé! Csináld! – kiáltott rá a férfira.
Fyodor értetlenül meredt rá, de már nem volt magánál, így nem kérdőjelezte meg a nő szavait. Rashement boszorkányok irányították, és ő mindig is wychlarannak tekintette a sötételf varázslónőt. Megköszörülte a torkát, és énekelni kezdte népe harci himnuszát.
Liriel eközben kinyitotta az amulettet, és kivette Fyodor zsákjából a jhuildos palackot. Fogaival letekerte a kupakot, majd óvatosan a hüvely szájához emelte. Nem tudta, működik-e majd a varázslat, de meg kell próbálnia Fyodor, és a sötételfek kedvéért, akiket lemészárolna féktelen harci dühében.
Fyodor éneke hirtelen megszakadt, szemei kifordultak, és üresen meredtek a falra. Liriel elkapta esés közben, nem törődve vele, hogy az értékes jhuild a padlóra ömlik. Egy alattomos vágás éktelenkedett Fyodor tarkóján. Még a csontja is kivillant a vérpatak alól.
Felnézett, hogy tekintete találkozzon Gorlist önelégült mosolyával és véres kardjával.
– Te következel – vigyorgott a nőre.
Fagyos düh ragadta el Lirielt, eltompítva a gyász fájdalmát.
– Penge a penge ellen – sziszegte Liriel. Gorlist némán bólintott, miközben a nő lezárta az amulettet, és lustán előhúzta a tőrér. Hangos csattanással ért egymáshoz a két fegyver, és kezdetét vette a halálos párbaj.
Liriel tisztában volt vele, hogy Gorlist képességei messze meghaladják az övét. Nem is támadott, csak a férfi vágásait és döféseit próbálta hárítani. A harcos magasabb és nehezebb is volt nála, és jóval tapasztaltabb. Tudta, hogy harcban nem ölheti meg, túl kell járnia az eszén valahogy.
A szeme sarkából látta, hogy Qiulé és a papnői egy mágikus kapun keresztül a terembe lépnek. Nem vették észre őket, mert a folyosókon kibontakozott harc lekötötte minden figyelmüket. Előrántották éneklő kardjaikat, és Iljrene segítségére siettek.
Ekkor eszébe jutott valami. Úgy irányította a mozdulatait, hogy a mágikus kapu közelébe sodródjanak. A kapu a kikötőbe nyílt, melyet Qiulé papnői időközben nyilvánvalóan elfoglaltak és biztosítottak.
Amikor a kapuhoz ért, esést színlelt. Gorlist kéjesen elvigyorodott, és halálos vágásra emelte a kardját. Liriel ekkor a gondolat sebességével fellevitált, megpördült, és hátba rúgta a harcost. Gorlist átesett a kapun, és eltűnt, mintha sosem létezett volna.
Liriel azonnal bezárta a mágikus kaput, nehogy visszatérhessen makacs ellensége. Ezután körülnézett a teremben, majd óvatosan leereszkedett. Néhány kereskedő még életben volt, de reménytelennek tűnt a helyzetük. A Sötét Szűz követői elfoglalták az erődöt. Végre Fyodorhoz futhatott.
Lehajolt, és legnagyobb megkönnyebbülésére életben találta a berzerkert. Az ölébe vette barátja fejét, és imádkozni kezdett. Egy istenséget sem nevezett meg, de tudta, hogy ki hallgatja a szavait.
Qiulé ebben a pózban talált rá. Gyengéden a vállára tette a kezét, mire Liriel felnézett. Szemeiben zavar tükröződött. Nem tudta, mire készül a magas papnő, most, hogy a csatának vége. Megmarkolta a Szélben járót, és a papnőnek esett.
– Nisstyre meghalt, a zsoldosait levertük. Az amulett Fyodoré, és az enyém. Megdolgoztunk érte!
A papnő gyengéden a tüzes varázslónőre nézett, és elmosolyodott.
– Még nem – mondta végül. –, de biztos vagyok benne, hogy meg fogsz.

 

 

Huszonhatodik fejezet
Ösvények

A fekete rubint fényesen izzott a gyertyák fénykörében. Shakti Hunzrin egészen közel hajolt a mágikus tálhoz, hogy az elé táruló kép minden egyes részletét jól magába szívhassa. Nisstyre meghalt, és Liriel utolsó szavai még mindig ott csengtek a fülében. A látvány viszont azt sugallta, hogy mégsem vesztett.
Egy iszonyatos arc köszönt vissza a tálból, új szövetségesének rémisztő pofája. Nem Abyss bugyraiból, egy sokkal kevésbé kedvelt idegen síkról. Csak kevesen ismerték ezeket a halálos szörnyeket, és még kevesebben mertek szövetkezni velük. Akik mégis megtették, tudták, hogy pengeélen táncolnak. Az egyik oldalon mérhetetlen hatalom várta őket, míg a másikon szenvedés és szolgaság. Nagy volt a kockázat, de a nyeremény is, Shakti Hunzrín mindkettőre mohón vágyott.

* * * * *

A Táncoló Templomban Eilistraee hívei megsiratták a halottakat, és ellátták a sebesülteket. A maguk sajátos, különös módján gyászoltak: énekeltek és táncoltak. Napokig csak a zene hangjait lehetett hallani. Hol gyógyító varázslatokért imádkoztak, hol dicshimnuszokat zengtek a győzelem emlékére.
A Kiválasztottak erőt és vigaszt merítettek a táncból, de azért másra is maradt idejük. A sárkány minden kincsét a templomba szállították, hogy jobban segíthessék a rászorulókat. Arra is bőven telik majd, hogy kitaníttassák a többtucatnyi sötételf gyereket, akiket az egyik hajó gyomrából szabadítottak ki. Maga Elkantar vette a szárnyai alá őket, mint a tojásaira vigyázó anyasárkány.
Liriel sem maradt rest. Együtt táncolt és énekelt a papnőkkel. Időnként kisurrant a Koponyák Városába, hogy egy kicsit kalandozzon, vagy a jövőjén merengjen. Tudta, hogy az út nagy része még hátra van, hogy sok kalandot kell még megérnie, mire a rúna alakor ölt a fejében.
Kísértet módjára rótta a folyosót Fyodor szobája előtt. A férfi sebe lassan gyógyult, és csak a csata utáni harmadik napon engedték be hozzá. Sok mindent kellett megbeszélnie vele.
Fyodor türelmesen végighallgatta a rúnamágiáról szóló történetet. Először az utazásról, mely során alakot ölt a rúna. Majd a vésésről, mely során az amulettel, ami valójában egy véső, belevésik a rúnát Yggsdrasil Gyermekébe. És végül a varázslatról, mely aktiválja, és felszabadítja a rúna erejét.
– Így hát Ruathymha kell mennem. Már le is foglaltam két helyet egy hajóra. Napokon belül indul.
Fyodor bólintott, és megszorította a nő kezét.
– Menj csak, kicsi holló. Az én hazámban egyik Boszorkány sem áldozná fel az erejét másvalakiért. Te megtetted a kincseskamrában, és ezért örökké hálás maradok.
Liriel értetlenül meredt rá. Hirtelen megértette a szavak mögöttes jelentését. Dühösen fölpattant, fejét felszegte, és a férfira szórta gyilkos tekintetét.
– Mindezek után csak ennyit nézel ki belőlem?! Úgy gondolod, nincs elég erőm hozzá, hogy mindkettőnk számára felhasználhassam a Szélben Járót?
– Nem erről van szó. Nem kételkedem sem a barátságodban, sem a hatalmadban. De nem hiszem, hogy kedvem lenne egy efféle utazáshoz.
Liriel döbbenten hátrált egy lépést. Eszébe sem jutott, hogy Fyodor talán nem kíséri el.
– Láthatnád az őseid földjét!
– Nemes dajemma lenne – értett egyet a férfi. –, de nem akarlak veszélybe sodorni. Jelenlegi állapotomban nagy kockázatot jelentenék.
Tehát csak erről van szó. Az emberek mindig jelentéktelen dolgok miatt aggódnak. Kockázat és veszély!
– Jól figyelj – ült le Liriel az ágy szélére. – Minél előbb meg kell gyógyulnod, mert amint kiengedik a kapitányt a börtönből, indul a hajó. Nem hittem volna, hogy a Koponyák Városában bárkit is letartóztatnak. Hrolf a nyakas azonban mindenre képes. Hadd meséljem el, hogy...
Fyodor hátradőlt a párnái közé. Hálásan adta át másnak, a mesemondó szerepét. Élvezettel és növekvő izgalommal hallgatta Liriel terveit. A dajemma, melyet felvázolt előtte, meghaladta legmerészebb álmait is. Ő, az álmodozó, nem talált szavakat egy sötételf terveire. Akár megszerzi az uralmat a berzerker harci láz felett, akár nem, az utazás megéri a kockázatot.
A legjobban annak örült, hogy közös utazásuk csak most kezdődik.

 

 

ELFELEDETT BIRODALMAK

 

Üdvözöllek az Elfeledett Birodalmak földjén, a legnagyobb és legkidolgozottabb fantasyvilágban.
Tekints le Vízmélyvára magas falairól, és járasd végig a tekinteted a Ragyogás Városa lüktető forgatagán. Mögötte húzódik a Vad Határvidék, csipkés hegyekkel és végtelen erdőkkel a Kardok tengere mentén. Kegyetlen, vad területek ezek, bukott királyságok sötét őrzői.
Csatlakozz a karavánokhoz, ha mersz, melyek átszelik e veszélyes földeket, hogy Cormyrba érjenek. Cormyrba, az ősi erdők mesés királyságába, a lovagiasság és szerelem hazájába. Útközben pihenj meg a Völgyben, Elminster és megannyi hős otthonában. Majd indulj tovább Thay városába, és még tovább, ha maradt még erőd.
Utad során sokféle néppel találkozol majd, nemessel és szegénnyel. A gyönyörű de halálos Hét Nővér közt fellelheted Ezüstmarkú Stormot, Árnyasvölgy ezüsthajú bárdját, és Lady Alustrielt, Ezüsthold városának nemes és igazságos uralkodóját. Aglarond Boszorkány-királynője a harmadik nővér, ki egzotikus és vad. S ha többre vágynál, biztosíthatlak, hogy a további négy nővér sem kevésbé gyönyörű és nagyhatalmú.
De vigyázz, ne packázz a Kobzosokkal, kik a szabadság és a jó őrei a Birodalmak egész területén. Bár Volóval a felfedezővel megihatsz egy kupa bort, ki útbaigazít, bármi legyen is az úti célod. Légy résen, és óvakodj a sarokban megbúvó vészjósló alaktól. Talán Zhentarim ügynök, és információt gyűjt, hogy lerohanják a Magterületeket.
Ha a felszín már nem tartogat elég kalandot számodra, merészkedj le a Vízmélyvára-hegység gyomrába. Lépj be bátran Mélysötét világába, hol kedvedre róhatod a halálos és sötét folyosók és járatok ezreit. De ne álmodozz, a kegyetlen csapdák és szörnyek nem kegyelmeznek. Ha túléled valahogy a sok veszélyt, keresd meg Menzoberranzant, a sötételfek városát, a renegát Drizzt Do'Urden otthonát.
Ha visszajutsz valahogy a felszínre, tán lesz még erőd, hogy belépj az Elf Királyok Erdejébe, hogy felkutasd Myth Drannor omladozó romjait, az elfeledett mágia és halálos szörnyek hazáját.
A városok veszélyes sikátoraitól és kanálisaitól, a gleccserekig, sivatagokig, dzsungelekig és ismeretlen tengerekig (a felszínen és a mélyben egyaránt!), egy egész világ várja, hogy felfedezd az Elfeledett Birodalmakban.

 

 

A SZERZŐRŐL

 

Elaine Cunningham folyton ugrál egyik világból a másikba. Több témában is ír egyszerre a TSR Inc.-nek. Munkái közé tartozik a Ravenlofti Mesék (Tales of Ravenloft) című antológia egy sötét darabja, az Unikornisvadászat (The Unikorn Hunt) című regény a First Quest Books szánjára, és a Spelljamer Books Cloakmaster Cycle negyedik kötete, a Tündöklő sárkány (Radiant Dragon). Leginkább persze az Elfeledett Birodalmak (Forgotten Realms) világában érzi otthon magát. Itt született két nagy sikerű regénye is, az Árnyelf és az Elfdal, valamint az ezekhez kapcsolódó további történetek, melyek a Hősiesség Birodalmai (Realms of Valor) és a Becstelenség Birodalmai (Realms of Infarny) című antológiákban olvashatók.

* * * * *

Elaine mindenolvasó, alkalmi zenész és megrögzött dilettáns, akinek több terve van, mint ideje. Az összes világ közül azt szereti a legjobban, amelyiket a férjével Williammal, és a fiaival, Andrew-val és Seannal oszthat meg.