Csernai Zoltán
Az özönvíz balladája
Bár a naptár szerint itt, Északnyugat-Pakisztán magas, hegyi fennsíkján még korántsem múlt el a rövid, napsütésben, melegben gazdag havasi nyár, ezen a reggelen már besüvített a kérlelhetetlenül zord, a téltől alig megkülönböztethető ősz. Keletről – a Baltoro kékes ködbe vesző gleccserkapujából – hideg, szürke, alacsonyan szálló felhők vonultak át a Braldo-völgyön, és beburkolták a Hügler-expedíció táborának sátrait. Mintha a természet is együttérzését fejezte volna ki az előző napok tragikus eseményei miatt.
Hét óra tájban nagy sürgés-forgás kezdődött a táborban. Egy karcsú, bőrruhás fiatalember – Pandit Bayal hadnagy, az expedíció kölcsönkapott pilótája – beszállt a tábor szélén veszteglő gépébe, a Q-2 jelzésű katonai helikopterbe.
Felpörgette a motort. Az első lassú légcsavarfordulatok után fehér jég és zúzmara fröccsent szét a gép körül. Az a néhány ember, aki állványokra szerelt kis jelzőrakétákat igyekezett a gép körül nagy ívben elhelyezni, meglepetten húzta be a nyakát e váratlan hófúvásra.
A helikopter hirtelen a magasba szökkent, majd egyre halkuló zümmögéssel csakhamar eltűnt az alacsonyan gomolygó felhőkben. Az emberek letelepedtek a rakétaállványok köré, kedélyesen töltötték az időt, nevetgéltek, ugratták egymást, így telt el közel fél óra, amikor az egyik sátorból alacsony termetű, javakorbeli hegylakó serpa lépett ki. Shali volt, a Hügler-expedíció ezermestere. Integetett, kiáltott az embereknek. Azok kényelmesen feltápászkodtak, s kisvártatva, majdnem egyszerre, hat sárga rakéta röppent a magasba, jelezve a leszállás helyét a visszatérő helikopternek.
Az emberek csodálkozva látták, hogy nem egy, hanem két helikopter ereszkedik le egymás mellé a leszállókörbe. Az új gép csaknem kétszer akkora volt, mint a Q-2. Si jelzésű, „Sikorski” típusú, amerikai gyártmányú személyszállító helikopter, tágas utasfülkével, hatalmas rotorokkal.
Az utasok fogadására kijött a nagy laboratórium-sátorból a Hügler-expedíció immár magára maradt két tagja, Theodor Hügler professzor és Pierre Dumas doktor.
A professzor arcáról lehervadt a mosoly. Gondterhelten, magába roskadtan lépdelt barátja mellett a vendégek elé. Pierre doktor szelíd, derűs arcán is valami szokatlan, kemény vonás árulkodott arról, hogy nem mindennapi események hagytak fájó nyomot benne.
– Üdvözlöm, kedves barátom! – kiáltotta Hügler professzor felé a nagy helikopter ajtaján elsőnek kilépő utas: testes, simára borotvált, kövérkés arcú, középkorú indiai férfi. Bő, sötétbarna köpenyét elöl összefogva, nehézkesen ereszkedett le a helikopter meredek hágcsóján. Szívélyesen üdvözölték egymást. Hügler professzor Pierre doktornak is bemutatta Bahma Dangar Shelam professzort, a pakisztáni tudományos akadémia elnökét, az atomfizika nemzetközileg elismert szaktekintélyét.
– Mi történt? – fakadt ki a kérdés a vendégből, amint észrevette Hügler professzor fásult tekintetét.
– Isten hozta! – válaszolta Hügler professzor. – Majd odabenn mindent elmondok. Persze, ön még nem tud semmit, már tegnap este elindultak... Mi pedig nem szóltunk át Rawalpindibe. Felesleges a nagy műszaki apparátus: a „pók” elrepült a Jég-tóból! Elvitte Annát, Radzsot és a csillagembert. Azt hiszem soha, soha többé nem látjuk őket – motyogta.
Shelam professzor nem sokat értett meg vendéglátója szavaiból. Annyi mindenesetre megragadt a fülében, hogy „majd odabenn mindent elmondok...”, így hát részvevőn átkarolta, és bemutatta neki két útitársát.
Harry Snowles mérnök nyurga, hosszúkás arcú amerikai volt. Szőke kefehaja alatt barátságos, világoskék szempár mosolygott, és kellemes bariton hangon üdvözölte Hügler professzort az elmaradhatatlan „How do you do”-val. Társa katonatiszt volt, Riza Omar Szing műszaki alezredes, feszes tartású, szikár, barna bőrű, hófehér hajú és szakállú öreg katona. A többiek – katonák és szerelők – rögtön hozzáláttak a nagy tömegű műszaki felszerelés kirakodásához.
A laboratórium-sátorba vezették be a vendégeket, ahol a nagy munkaasztal már villásreggelihez volt terítve. Helyet foglaltak az asztal körül. Shali már hozta is a reggelit: sonkát, tojást, bifszteket, teát...
Shelam professzor szemmel láthatóan alig bírta visszafojtani kíváncsiságát. Amint villájára szúrta az első falat sonkát, máris megkezdte a kérdezősködést.
– De most már mondják meg végre, mi történt maguknál tegnap? Mi van a pókkal? És hol van Csandra-Szing kolléga? Csak nem történt vele megint valami?
Hügler professzor, aki maga elé meredve, csendesen ült, felpillantott, válaszra is nyitotta száját, de Pierre doktor megelőzte.
– Ha megengeded, Theo, majd inkább én. Tudom, neked nagyon fáj Anna. Nekem is, de... Egyszóval, majd én elmondok mindent. Az elején kezdem, hogy vendégeink tisztán lássanak, minden összefüggést megértsenek.
– Ismerem az előzményeket, a pók körüli fantasztikus dolgokat – jegyezte meg Shelam professzor –, de a barátaim úgyszólván semmit sem tudnak. Különösen Omar Szing alezredes, akit csak Rawalpindiben vettünk fel. Valóban, nagyon jó lenne, ha mindannyian részletesen megismerhetnénk ezt az egész rejtélyes ügyet. De előbb talán reggelizzen meg, kedves doktor.
– Köszönöm, most egyszerűen képtelen vagyok rá – legyintett Pierre doktor, és rövid, szabatos mondatokban elkezdte beszámolóját a különös eseményekről. Amikor a jégbe fagyottan talált csillagdoktor felszereléséhez, a rendkívül nagy fajsúlyú fémhez, a „nem földi” eredet első bizonyítékaihoz jutott elbeszélésében, a vendégek a meglepetés, kételkedés és izgalom révületében már egymást kiabálták túl ellenérveikkel.
Pierre doktor nyugodtan megvárta, amíg elcsitul a hangzavar, és változatlan hangnemben folytatta a beszámolót.
– Mi is ugyanígy kételkedtünk! Sőt, pontosan én, a műkedvelő csillagász voltam az, aki merő véletlenségből csillagászati indoklást, magyarázatot próbáltam adni annak a különös spiráljelnek, amelyet Radzs talált a Biafo oldalvölgy sziklahasadékában, s amellyel a későbbiek során újra meg újra találkoztunk... Igen, találkoztunk vele a jégfalban talált holttest szkafanderének fémcsatján, és végül magán a pókon is. Azon az óriási fémszerkezeten, amelyet ezek után nyugodtan tekinthetünk űrhajónak, egy folyamatosan működő hajtóművel rendelkező, eszményi csillaghajónak.
– Tehát a holttest és a Jég-tóban talált űrhajó összetartozott – szögezte le Shelam professzor. – De hát hogyan pusztult el ez az állítólagos nem földi ember? Mikor, miért, milyen körülmények között? Ezt kiderítették már?
– Jórészt igen. De ha megengedik, sorrendben ismertetem az eseményeket, különben még érthetetlenebbé válik az egész történet. Tehát a jégbe fagyottan talált holttest hátán egy hengeres fémtartály volt, amelyben injekciós fecskendőket, továbbá kétféle jelzésű ampullákban feltehetően gyógyszereket találtunk. Ezek külseje, csomagolása teljesen elütő a szokványos földi gyógyszerekétől, furcsa, pusztán csak képekből álló használati utasítás volt rajtuk. Egyébként sem a ruházaton, sem a felszerelésen nem találtunk egyetlen feliratot, betűjelet vagy számot sem, amely földi eredetre utalt volna. Igyekeztünk magyarázatot találni a különös, megismétlődő spiráljelre is. Végül abban egyeztünk meg, hogy az valószínűleg egy „spirálköd” – tehát a világűrben kavargó valamelyik távoli extragalaxis – szimbolikus jelzése lehet. Az ember tehát, aki a szkafandert viselte, az Androméda-spirálköd valamely bolygójáról érkezett Földünkre űrhajójával, a Jég-tóba süllyedt pókkal.
Shelam professzor most már heves gesztusokkal tiltakozott: – Álljunk meg egy kissé! Mindaz, amit Dumas doktor úr eddig elmondott, elég különös történet, végső soron azonban elfogadható. De amit legutóbb említett, hogy ez az úgynevezett csillagűrhajó a maga halott csillagemberével a rettenetesen nagy távolságban levő Androméda-galaxisból jött volna ide?
Nem, barátaim, ez nem lehetséges! Gondolkoztak-e már azon, mekkora távolság egy fényév? És mennyi – másfél millió fényév? Hiszen ez a távolság – nagyobb mértékegységben négyszázötvenezer parszek – még a fénysebességet megközelítő gyorsaságú, mondjuk annak 90 százalékával haladó űrhajó számára is túl sok volna! Sok? Ez nem is kifejezés erre!
– Az űrhajóban az Andromédára vivő út alatt eltelő időtartam még az einsteini időparadoxon képletei szerint is túlságosan sok volna egy szerves anyagból álló élőlénynek! Egyébként a termodinamika törvényei sem teszik lehetővé szerves élőlények ily hosszú időtartamú életfunkcióját. Nem, barátaim, az Andromédáról szó sem lehet! Ez a feltevés kizárólag csak tévedésen vagy – bocsánat a kifejezésért – fantáziáláson alapulhat. De várjunk csak! Mintha ön azt mondotta volna az előbb, hogy ez a feltevés később igazolódott. Hogyan?
– Erre is hamarosan rátérek, professzor úr – válaszolta Pierre doktor a zavar legkisebb jele nélkül. – Miután a holttest fémtáskájában kizárólag csak orvosi felszerelést találtunk, feltételeztük, hogy tulajdonosa minden bizonnyal orvos lehetett. Elneveztük csillagdoktornak. Nem is tévedtünk, ezt a későbbi események napnál világosabban bizonyították. De hadd folytassam. Július 9-én ismét felszálltunk, és a Jég-tóhoz repültünk a ködtengerben, hogy tüzetesebben átkutassuk a víz fenekén lapuló titokzatos szerkezetet. Mivel ez műszereink jelzése szerint a víz fenekén volt, és a teteje állt ki belőle, búvárruhák helyett magunkkal vittük az űrhajózási célokra készült, önöknek szánt szkafandereket. Négy utassal szállt fel helikopterünk. A Jég-tó partján történt szerencsés leszállás után ketten – Theo barátom és Csandra-Szing kollégánk – a későbbi vizsgálatokra történő konzerválás céljából a parti jégben ideiglenes jégsírba helyezték a csillagdoktor holttestét.
– Ott van még? – kérdezte Snowles.
– Igen, természetesen. Utána beöltöztek a szkafanderekbe, és műszerekkel felfegyverkezve elindultak a helikopter kis gumicsónakján a pók átkutatására. Harmadik társunk – Thomas Karvon – egyedül indult a Biafo-gleccsertorok környékére, hogy felderítse a csillagdoktor halálos balesetének nyomait. A negyedik – Pandit Bayal hadnagy, a pilótánk – a gépben maradt, és mindkét csoporttal rádiókapcsolatot tartott. Theo barátom és Radzs a gumicsónakkal szerencsésen rátalált a sűrű ködben a pókra. Előbb majdnem felborultak, utána sikerült kikerülniük az űrhajótest körül feltörő gejzíreket.
– Miféle gejzíreket? – érdeklődött a mérnök.
– A műszerek szerint a feltörő szökőkutak helyén a gravitáció gyors periódusokban ingadozott az átlagpont és a műszer által mérhető legkisebb földi nehézkedési erő között – válaszolta Pierre doktor. – Végre eljutottak magához az űrhajótesthez. Még jóformán csak kerülgették, kopogtatták a bejárati nyílást, amikor rádiójukban váratlanul vészjelek hangzottak fel. A pilóta kétségbeesetten jelentette, hogy óriási, medvékhez vagy gorillákhoz hasonló lények közelítenek a helikopterhez. Olyan különös teremtések, amelyek alakja, mozgása, viselkedése a nemrég tárgyalt havasi emberekre emlékeztette Bayal hadnagyot. Felszállni nem akart, mert félt, hogy elriasztja őket, viszont nagyon szeretett volna legalább egyet kézre keríteni belőlük, így aztán a nagy tétovázás közepette majdnem ő járt pórul: a vadállatok a szó szoros értelmében megrohamozták a helikoptert. Az egyikük felmászott a gép tetejére, tövestül kicsavarta az antennát, és már a pilótakabin ablakát feszegette; a többiek pedig lenn a földön megragadták magát a gépet. Most már hiába indította be a motort a hadnagy, a gép nem tudott felemelkedni.
– Micsoda helyzet lehetett – jegyezte meg Shelam professzor.
– Ebben a válságosra fordult pillanatban érkezett vissza a helyszínre Karvon, akit szintén a hadnagy hívott vissza rádión, és egyetlen lövéssel leterítette a helikopter tetején lovagló „havasi embert”. Közben ő is rájött, „kikkel” állhat szemben, ezért a rátámadó, doronggal felfegyverkezett vezéralakot már szándékosan csak könnyebben sebesítette meg, hogy élve kerüljön kézre. Ekkor befutott a Jég-tó felől Theo barátom és Radzs. Mindannyian igen meglepődtek a könnyű sebesülés ellenére is igen súlyos állapotban levő, furcsa tüneteket mutató, hörgő lény láttán. Még nagyobb meglepetésükre a nyakán egy spiráljellel ellátott fémpántot találtak. A fémpánt anyaga ugyanaz volt, mint a csillagdoktor orvosi táskájának tartószíja, a spirál pedig ugyanolyan, mint amely ott virított a Biafo oldalvölgyének sziklafalán, a csillagdoktor szkafanderén, és a Jég-tó titokzatos űrhajójának ajtónyílásán.
Pierre doktor kis szünetet tartott, ivott néhány korty ásványvizet. A három vendég feszült érdeklődéssel hallgatta a beszámolót, csak Snowles mérnök arcán suhant át egy-egy gunyoros mosoly.
– Különös orvosi eset volt – folytatta Pierre doktor. – A könnyű vállsebtől sokkot kapott, a vérzést pedig egyszerűen nem lehetett elállítani. Vérátömlesztést akartam neki adni, és addig is, amíg a vérelemzés készült, nátriumklorid-infúziót alkalmaztam. Közben rájöttünk egy megdöbbentő azonosságra. Mégpedig arra, hogy ez a havasi ember anatómiailag teljesen azonos felépítésű az előző napon exhumált csillagdoktorral. Azzal az emberi testtel tehát, amelynek vérében nem találtam vérlemezkéket, thrombocytákat. A különbség mindössze annyi volt, hogy ez a sebesült havasi ember valamiféle dementia-jellegű kóros állapotban, mondhatnám úgy is: betegségben szenvedett.
Ekkor döbbentem rá, hogy vérátömlesztéssel nem segíthetek rajta. Hiszen ha vérének összetétele is azonos a csillagdoktoréval, akkor egy normális emberi vérrel végrehajtott transzfúzió a meggyilkolásával lett volna egyenlő. A vérvizsgálat eredménye igazolta az anatómiai hasonlóság alapján támadt aggodalmamat: vérösszetétele teljesen azonosnak bizonyult a csillagdoktor vérével. Ekkor Radzs kollégánk azt ajánlotta, hogy ha már más módon úgysem tudom megmenteni, próbálkozzam meg a csillagdoktor táskájában talált gyógyszerekkel. Hátha azok pontosan ennek a dementiának, betegségnek, vagy – ahogyan mi neveztük – „havasiember”-állapotnak az ellenszerei? Nem volt más választás, megpróbáltuk. A gyógyszereken talált, képekkel ábrázolt használati utasítás szerint jártam el, s a folyamatosan adagolt injekciók hatása minden várakozásunkat felülmúlta. A haldokló vadállat alig egy nap leforgása alatt egészséges, rendkívüli fizikumú emberré, csillagemberré alakult át.
Beszélni nem tudott, hangszálai teljesen deformálódtak. Az első értelmi kapcsolatot a spiráljel teremtette meg közöttünk. Amikor ezt kibővítettük az űrhajó, a pók ábrázolásával, a hatás óriási volt! Mire következtettünk mindebből? Arra, hogy ő és társai nem mások, mint a körülbelül húsz-huszonöt évvel ezelőtt Földünkre leszállt hasonló csillaghajó szerencsétlenül járt utasai. Tehát kozmikus hajótöröttek, akik azután itt a Földön – talán a számukra szokatlan és biológiailag káros életkörülmények következtében – biológiailag degenerálódtak, a szó szoros értelmében elállatiasodtak. Néhány hónappal ezelőtt azután megérkezett a segítség: a Jég-tóban megtalált csillaghajó a csillagdoktorral és feltételezett társaival!
– De hát hol vannak ezek a társak? – pattant fel Shelam professzor az asztal mellől. – Megtalálták őket?
– Sajnos nem találtuk. Velük kapcsolatban csupán arra a feltevésre szorítkozhattunk, hogy amikor leszálltak a csillaghajóval a Jég-tó felszínére, és valamilyen módon megtalálták havasi emberré degenerálódott testvéreiket, akkor ezek valószínűleg elpusztíthatták gyanútlan és jó szándékú megmentőiket, beleértve a csillagdoktort is, aki menekülés közben sebesülhetett meg, és a Biafo gleccserhasadékába zuhanva lelte halálát.
– Az már megint más kérdés – és ezen sokat vitáztunk –, hogy vajon a csillagdoktor és társai valóban megmentők, vagy netán brutális kísérletezők voltak-e, akik húsz-huszonöt évvel ezelőtt szándékosan hagyták magukra Földünkön testvéreiket, hogy kipróbálják, hogyan viselik el az itteni éghajlatot és életviszonyokat... Akár így, akár amúgy történt, a találkozáskor meglepetés érhette őket. Nem számítottak ilyen vérszomjas fogadtatásra, különben nyilván védekeztek volna. Ez a találkozás azért is tragikus, mert hiszen magukkal hozták itt maradt társaiknak a gyógyulást, a „feltámadást” – a csillagdoktor gyógyszereiben!
– Na és ez a „feltámasztott” csillagember nem tudott mindezekről a dolgokról felvilágosítást adni? Végeredményben mit tudtak meg tőle, meddig jutottak a vele létrehozott értelmi kapcsolatban? – tette fel váratlanul a kérdést Omar Szing alezredes.
– Elég messzire jutottunk, de talán kissé el is hamarkodtuk a dolgot – sóhajtott Pierre doktor. – A gyógyszeres ampullák nyelvén – a képes beszéddel – kitűnően megértettük egymást.
Amint azonban megtudta tőlünk, hogy egy csillagűrhajó van a közelben, a Jég-tóban, nem bírtunk vele tovább. Követelte, hogy három életben maradt társát is gyógyítsuk meg. Ő maga vállalta, hogy megkeresi testvéreit, és beadja nekik a csodálatos regeneráló hatású gyógyszereket. Ezek után már tulajdonképpen nem is tudtunk mit kezdeni vele. Semmiképpen sem lehetett visszatartani.
– Elengedték? Őrültség! – kiáltott fel Snowles.
– Őszintén megvallva féltünk is tőle – folytatta Pierre doktor. – Különösen azok után, ahogyan az őt megsebesítő társunk, Thomas Karvon megpillantásakor viselkedett. Hogy közelebbi bizonyítékokat szerezzünk tőle „csillagember” mivoltáról, vázlatosan lerajzoltam neki jegyzetfüzetemben a naprendszert, a bolygókat, a Földet. Amikor megértette, hogy hazáját, származási helyét akarom megtudni, a vázlatomon a Földről kiindulva nyílegyenes vonalat húzott, átmetszve vele a bolygópályák koncentrikus köreit, kifelé a Naprendszerből.
Egyébként itt van a vele folytatott egész „képes beszélgetésünk”, tessék!
Pierre doktor átnyújtott Shelam professzornak egy köteg telerajzolt jegyzetlapot.
– Van még egy füzet Theo barátomnál, amit a csillagember csaknem telerajzolt. Ez a füzet tulajdonképpen az ő eddig megfejtetlen „végrendelete” számunkra.
– A füzet! Igen... a füzet nálam van – élénkült fel Hügler professzor. – Ha befejezted, Pierre, megmutatom. Ha megfejtjük az értelmét, a jelentését, talán... talán lesz még valami remény.
– Amikor a csillagember meghúzta ezt a vonalat – folytatta a doktor –, Theo javaslatára előkerestünk egy csillagászati zsebkönyvet. Fellapoztuk néhány spirálszerkezetű külső Tejút-rendszer, extragalaxis fényképfelvételét, és elébe tettük.
– A képek láttára olyan izgalom fogta el, mint az első értelmi kapcsolat felvételekor. Egy darabig keresgélt a képek között, végül megállapodott az Androméda-köd egy teljes oldalt kitöltő felvételénél, és rányomta ceruzája hegyét a köd egyik lehajló uszályának egy tömör fényű pontjára.
– Ez lenne tehát a korábban említett bizonyíték az önök egész Androméda-feltevése mellett, kedves doktor? – tette fel a kérdést Snowles, jól megnyomva a bizonyíték szót.
– Igen.
– Láthatnánk azt a bizonyos zsebkönyvet? – kérdezte Shelam professzor.
Hügler professzor felállt, nehézkes léptekkel odament a laboratórium-sátor végében álló könyvespolchoz, és kikereste a csillagászati zsebkönyvet.
A vendégek sokáig tanulmányozták az Androméda-galaxis fényképét, amelyen a csillagember ceruzája kis fekete pontot hagyott. A vizsgálódás befejeztével Shelam professzor letette a zsebkönyvet az asztalra, és fejét ingatva jelentette ki:
– Szerintem ez még nem bizonyít semmit. Az önök csillagembere bizonyára tévedett. Egész egyszerűen az Andromédába rajzolhatta bele saját bolygójának vagy naprendszerének a mi Tejút-rendszerünkben elfoglalt helyét! Ez annál is inkább könnyen megtörténhetett vele, hiszen jól tudjuk, hogy az Androméda-galaxis felépítése, szerkezete nagyon hasonlít a mi Tejútunkéhoz. Mindkettő „SB” típusú galaxis, s mindkét objektumnak megvannak a maga kisebb kiterjedésű társulásai is. Tejútunknak a két Magellán-felhő és a Svulptor, az Andromédának pedig feltehetően négy törpe-galaxis kísérője is van. Nézzük meg kissé behatóbban ezt a kérdést. A mi naprendszerünk a. Tejút spirálvázú, gigantikus kiterjedésű lencséjében majdnem a szimmetriasíkban helyezkedik el, attól mintegy 14-15 parszek távolságra. De nem egészen a lencse középpontjában, hanem körülbelül félúton a közép és a szél között, 23 000 fényév távolságra a középponttól, az egyik spirálkar mellett. Nézzük meg jobban az önök csillagemberének ceruza jelét az Androméda spiráljában. Hol van? Az egyik lehajló spirálkarban! Nagyon is lehetségesnek tartom tehát, hogy ha az Androméda helyébe a Tejút spirálját tennénk, abban a mi naprendszerünk helyzete és a csillagember által berajzolt pont fedné egymást, vagy legalábbis igen közel esne egymáshoz. A galaxis-magtól való távolság szerintem igen közel állhat a mi naprendszerünk távolságához. Pontos azonosságot természetesen így nem lehet megállapítani, hiszen a tejútrendszerről, minthogy Földünk is benne van, nem készülhet olyan külső fényképfelvétel, mint ez itt az Androméda-galaxisról!
Shelam professzor most visszafelé lapozott a zsebkönyvben, és kikereste benne a tejútrendszernek a legújabb rádiócsillagászati kutatások nyomán rekonstruált, spirálmetszetű fotó-montázsát, amelyen már majdnem tömör foltokban kialakulóban vannak galaxisunk jellegzetes spirálkarjai. Földünkről a tejútrendszert csak mintegy a lencse belsejéből és éléről lehet látni és fényképezni. A spirálkarok feltérképezése tehát csak a rádiócsillagászat, a rádióhullámok segítségével kezdődhetett meg az elmúlt évtizedekben. A zsebkönyvben levő Tejút-montázsba világos körrel volt belerajzolva a naprendszerünk hozzávetőleges helyzete. Shelam professzor egy bocsánatkérő pillantás kíséretében kitépte ezt a lapot, visszalapozott az Androméda-köd felvételéhez, és – mellé tette.
A két egymás mellé helyezett felvételről mindannyian meggyőződhettek feltevése helyességéről. A két jel a galaxisok spirálkarjaiban szinte teljesen azonos helyen feküdt.
– Nos, uraim, így már sokkal valószínűbb lehet az egész ügy! A minimális helyzeti különbség, becslésem szerint, nem lehet több mint körülbelül ötven fényév. Ezen a távolságon belül pedig tudjuk, hogy van néhány csillag, amelynek szerves életre alkalmas sötét bolygó-kísérői lehetnek. Ez a távolság talán már nem jelentene olyan leküzdhetetlen akadályt szerves anyagból felépített élőlények számára, mint az Androméda-köd másfél millió fényéve! No igen, végeredményben ez is csak feltevés. De mégsem olyan valószínűtlen feltevés, mint a másik!
Hügler professzor és Pierre doktor úgy pillantott egymásra, mint két hanyag iskolásgyerek, amikor a tanáruk felelősségre vonja őket az egymáséról lemásolt, rosszul elkészített dolgozat miatt.
– Tökéletesen igaza lehet, kedves barátom – ismerte be a professzor. – Végeredményben ez az egész Androméda-hipotézis akkor vetődött fei bennünk, amikor jóformán még csak tapogatóztunk. Később pedig, amikor a csillagember látszólag megerősítette ezt a feltevésünket, már nem is gondolkoztunk rajta. Egyszerűen tudomásul vettük. De hiszen ez azt jelentheti, hogy talán mégsem veszítettük el őt, őket egészen! Fel kell hívni gyorsan a nagy csillagvizsgálókat, hátha sikerül még megtalálni és nyomon követni az űrhajót! Sőt, talán rádiókapcsolatba is kerülhetnénk velük? Legfeljebb ötven fényév? Hiszen ezt a távolságot a mai rádiócsillagászat már át tudja hidalni. Máris intézkednünk kell, Pierre, amíg nem távolodtak el tőlünk túlságosan messzire!
– Már intézkedtem – jegyezte meg Pierre doktor. – Még tegnap este, amikor visszajöttünk a gleccserről, felhívtam Tonit Szkarduban, és megkértem, hogy azonnal hívja fel a nagyobb ázsiai és ausztráliai csillagászati obszervatóriumok figyelmét a Földet elhagyó űrhajóra. Remélem, valamelyiknek sikerült megtalálnia, és esetleg távolodási irányát is meghatároznia, amelyből azután következtetni tudunk majd útjának céljára is.
– Tehát a csillagember elszállt az űrhajójával együtt? – csapott az asztalra Snowles. – De miért hagyták megszökni? Miért nem akadályozták meg? Hogy szalaszthattak el egy ilyen hihetetlen alkalmat?
– Hát igen. Elment – állt fel Hügler professzor. – Ha megengedik, most már én szeretném befejezni Pierre beszámolóját, ő már úgyis belefáradt a sok beszédbe. Az ön okfejtése, kedves barátom – fordult Shelam professzor felé – olyan reményt ébresztett bennem, amely talán nekem is erőt ad a további munkára, a kutatás folytatására... Az a másfél millió fényév, az Androméda-köd reménytelenül nagy távolsága ölt ki belőlem minden bizakodást, így viszont talán még nincs elveszve minden. De – eltértem a tulajdonképpeni mondanivalómtól. Egyszóval – semmiképp sem tudtuk megakadályozni, hogy csillagemberünk útnak ne induljon a Jég-tóhoz, az űrhajóhoz, megmaradt három, még elvadultan csatangoló társához. Július 11-én reggel harmadszor szálltunk fel helikopterünkkel a Jég-tó fölé, a csillagemberrel is a fedélzeten. Miután Anna nem volt hajlandó Radzs barátunkat egyedül elengedni, kénytelen voltam őt is magunkkal vinni.
Alighogy megérkeztünk, a csillagember mindjárt elindult társai felkutatására a Jég-tó körüli havas völgyekbe. A két nappal azelőtt a parton hagyott, sugárfertőzött gumicsónakunkat és a két szkafandert ismeretlen tettesek – nyomaikból ítélve kétségtelenül a havasi emberek – szétszaggatták, elpusztították. Ugyancsak eltűnt a Karvon által lelőtt havasi ember teteme a kőrakás alól, ahová ideiglenesen elhelyeztük. Még jóformán fel sem ocsúdtunk meglepetésünkből, amikor a pilótánk jelentette, hogy a magunkkal hozott két ember egyike, Burdi megszökött... Társa – Gundra-Lal, egy tapasztalt hegyi vezető – faggatásomra bevallotta, hogy eltűnt társa nem Burdi volt, hanem annak ruhájába, felszerelésébe öltözve Thomas Karvon, aki „havasi ember” állapotában lelőtte a csillagembert, s aki előzőleg – mellékesen – meg akarta kaparintani a Biafo-hasadék uránérctelepét.
A professzort úgy felizgatták az elmondott események, hogy remegett, és görcsösen gyűrögette az asztalterítőt.
– Képzelhetik, milyen kétségbeesett hangulat lett úrrá rajtunk, amikor minderre rájöttünk. Rövid tanakodás után két csoportra oszlottunk, Anna, Radzs és Bayal hadnagy ott maradt a helikopter mellett. Mi hárman – Pierre, Gundra-Lal és én – elindultunk a csillagember és az őt üldöző Karvon után. Három órája bukdácsoltunk már előre, amikor a nyomok az egyre szűkülő völgyből balra kanyarodtak egy keskeny, patakhoz hasonló szélességű gleccsernyúlvány szurdokába. Vezetőnk egyszer csak megtorpant. Elölről, a szakadék túlsó oldala felől két éles csattanást, utána elnyújtott ordítást hallottunk.
Most már maradék erőnket összeszedve rohantunk előre. Amint felértünk a hasadék gerincszerű törésére, láttuk, hogy az kiszélesedik, és néhány száz méterrel előttünk egy kerek, amfiteátrumhoz hasonló sziklakatlanba torkollik. Itt azután – a kráter közepe táján, a fehér hótakaró hátterén – látcsövünkkel két elnyúlt, mozdulatlan, sötét testet pillantottunk meg.
A nyomokkal összevissza taposott területen két holttestet találtunk: Karvonét és egy havasi emberét. Karvon teste még meleg volt, de már nem élt.
Pierre szerint a halálos ütés, amely koponyaalapi törést okozott, megérkezésünk előtt tíz-tizenkét perccel érhette. A havasi embert az ő golyói terítették le.
A két test egymástól mintegy húsz lépésnyire hevert. A nyomok szerint a másik kettő ölhette meg Karvont, akinek merev, vadászkést szorongató ujjai között kitépett, vöröses szőrcsomót találtunk. Körüljártuk a letaposott hómezőt, és megállapítottuk, hogy a csillagember két havasi ember társával együtt északkeletre, egy harántvölgyön át a Jég-tó irányába távozott.
A fárasztó üldözésben annyira kimerültünk, hogy lemondtunk követésükről. Elhatároztuk, hogy a helyszínen megvárjuk a helikoptert, amely megállapodásunk szerint hat óra múlva utánunk jön. Így is lett, a hadnagy megtalált bennünket, és visszarepültünk a Jég-tóhoz. Már útközben rádiókapcsolatba akartunk lépni Annáékkal, de hívásunkra nem válaszoltak. Hosszas hallgatás után végre megszólalt Radzs hangja a készülékben. – „Halló, hadnagy úr!” – mindössze ennyit mondott. Bayal hadnagy erre gyorsan bemondta neki, hogy útban vagyunk visszafelé, Karvon meghalt, és kérte, hogy jelezzék a leszállóhelyet, mert már erősen alkonyodott, s a köd is sűrűsödött. Radzs azonban nem felelt többé.
Amikor végre táborunk közelébe értünk, megláttuk a lentről fellőtt sárga rakétát, és szerencsésen le is szálltunk. Radzsot és Annát azonban sehol sem leltük. És ekkor a Jég-tó partjáról hatalmas dübörgéssel felszállt a pók, a csillaghajó. Elmentek. A sátorban ezt az üzenetet találtuk.
A professzor előkereste a csillagember telerajzolt füzetét, és átnyújtotta a vendégeknek, akik elolvasták Anna és Radzs búcsúüzenetét a füzet fedőlapján. – „Nem hagyhattuk befejezetlenül a munkát. Visszajövünk! Ne haragudj rám, Theo bácsi, Radzs mellett a helyem...”
Shelam professzor felnyitotta a füzet fedelét. Aztán lapozni kezdte, mind nagyobb érdeklődéssel és izgalommal vizsgálgatva a csillagember „képes végrendeletét”.
– Gondolkoztak már ezeknek a képeknek az értelmén? – kérdezte Pierre doktortól.
– Igen. Az a feltevésünk alakult ki, hogy a csillagember talán így akart némi bepillantást engedni népének, fajának történetébe. Hogy mi lehet a rajzok értelme? Az első képek ezekkel a gömbökhöz hasonló óriás valamikkel – talán űrhajókkal? –, a nyilvánvaló csatajelenetekkel, majd a végén ezzel a talán építőmunkát ábrázoló képpel népe történelmének egy részletét jelenthetik. Főleg azt nem értem, mit jelenthetnek ezek az aránylag óriási, gömb alakú tárgyak? Ha valóban űrhajókat ábrázolnak, ez vajon azt jelentené, hogy más bolygóról kiindulva teremtették meg civilizációjukat az őslakók leigázása, meghódítása után? Vagy népe történetének csupán egy olyan epizódját ábrázolnák, amely egy másik bolygó népének legyőzésével kezdődött volna? Egyelőre csak találgatni, tapogatózni tudtunk...
– Itt van például a legelső kép – szerintem inkább nevezhetnénk képrejtvénynek.
Körök, vonalak, négyzetek... és egyetlen érthető jel: a pók, a csillaghajó ábrája. De vajon mit jelenthet a többi? Ezután itt, a negyedik képen először találkozunk annak a furcsa toronynak vagy inkább piramisnak a rajzával, amely később többször is előfordul.
A torony alján egy apró, különös, háromszögek kombinációjából álló jelcsoport van, amelyet szintén nem tudtunk megfejteni.
Theo barátom szerint a háromszögek csoportosítása, elhelyezése, alakja az asszír-babilóniai ékírás jeleire emlékeztet. Megjegyzem, a 17 kép közül csak ezen található olyan jelcsoport, amelyet esetleg írásnak, feliratnak lehet tekinteni.
Snowles mérnök, aki közben már nagyítólencsével vizsgálta a csillagember jellegzetes „halszálka”-technikával készült rajzait, felkiáltott:
– Nézzék csak! Ha jobban megfigyeljük ezeket az emberalakokat, szembetűnő különbséget fedezhetünk fel közöttük.
Szerintem az emberalakok határozottan kétféle típusúak! Bár az is lehet, hogy... ez nem is lényeges, hiszen végeredményben ezek csak rajzok, nem fényképek.
Pierre doktor felvillanyozódva kapta ki a mérnök kezéből a nagyítót.
– Igaza van, kollégám – jelentette ki. – Viszont... hátha a csillagember éppen fajának, népének antropológiai, testalkati fejlődését akarta kifejezni ezekkel az eltérő alakokkal? De talán mégsem, itt másról lehet szó! A legtöbb képen a kétféle emberalakok együtt, egymás mellett is szerepelnek. Ez a hetedik kép szerintem nem ábrázolhat mást, mint egy csatát vagy tömeges kivégzést. A következő pedig valószínűleg egy jelentősebb személy, talán király temetését... Itt a végén ez a kép a legkülönösebb. Valamilyen emelődarufélével egy, az előző rajzokon ábrázolt gömböknél jóval kisebb, ugyancsak gömb alakú tárgyat eresztenek le egy kiásott gödörbe. Vajon ez a kép is a temetés ábrázolásához tartozna? Na és ez itt: vízszintes, hullámos vonalak, középen egy kiemelkedő, toronyszerű csúcs, fölötte sűrű vonalkázás, a vonalak fölött pedig ismét a gömbök, de most csak kettő van belőlük. Azt hiszem, talán nem annyira az emberalakok különbözőségén kellene töprengenünk, hanem inkább ezeken a sokat ígérő, de egyelőre teljesen érthetetlen tárgyakon, fogalmakon.
A nagyítólencse most már Shelam professzor kezébe vándorolt, ő sem maradt adós a következtetésekkel.
– Nem értek teljesen egyet önnel, kedves doktor! Szerintem is az emberalakok különbözőségéből kellene kiindulnunk, a többit esetleg belőlük kiindulva fejthetjük meg. Nekem is az a véleményem, hogy ebben a képsorozatban a rajzoló elejétől végig kétféle embereket akart ábrázolni. Ezek a kissé alacsonyabb termetű, aránylag nagyobb koponyájú, karcsúbb emberalakok nem lehetnek azonosak például a három utolsó kép hasonló ruházatban ábrázolt, de sokkal erőteljesebb termetű, kisebb koponyájú embereivel. Az még különösebb viszont, hogy már az első képeken is szerepelnek ilyen felépítésű emberalakok, viszont teljesen más, mondhatni sokkal hiányosabb ruházatban. Mintha ezek a torony mellett álló ilyen emberalakok egy primitívebb, alacsonyabb kultúrájú nép dárdás harcosait ábrázolnák... Volna egy javaslatom. Ne találgassunk tovább, ne fecséreljük az időnket. Adjuk oda ezt a füzetet csoportunk fotószakembereinek, akik kitűnő fényképmásolatokat fognak róluk készíteni. Ezeket azután szétküldjük a tudományos intézeteknek, hadd törjék a fejüket a régészek, etnográfusok, csillagászok. Biztosra veszem, hogy segítségükkel rövid időn belül közel fogunk jutni a titok megfejtéséhez. Feltéve persze, hogy ők is elhiszik a fantasztikus körítést, amely ehhez a pecsenyéhez fel van tálalva... Hügler professzor vörös arccal ugrott fel. – Remélem, ezt tréfának szánta, kedves barátom! Mindahhoz, amit itt előadtunk önöknek, bizonyítékokkal is tudunk szolgálni! Fogjunk hozzá a dokumentumok átvizsgálásához, és határozzuk meg további programunkat. Rendelkezésükre áll az egész Biafo-ügyről készített jelentésem, Pierre barátom antropológiai adatai és fényképei a csillagemberről, a Jég-tó melletti katlanból lehozott havasi ember és a csillagdoktor holtteste. Igaz, az utóbbi még a Jég-tóban van, de most már őt is véglegesen exhumálhatjuk. Szolgálhatunk ezenkívül néhány méter filmmel, amelyet Karvon kollégánk csomagjában találtunk. Néhány jelenet látható rajta az ébredező tábor sátrai között sétálgató csillagemberről... Szegény Thomas titokban készítette ezt a kis filmet, hogy mi nem is tudtunk róla.
Omar Szing alezredes közbeszólt.
– Bocsássanak meg, de Thomas Karvon halálának körülményeit ki kell vizsgálnom. Felhatalmazásom van az ilyen természetű ügyek elintézésére.
Hügler felállt, a többiek is szedelőzködtek, amikor hirtelen Shali feje bukkant fel a sátor hátsó bejáratában.
– Shelam professzor szahibot kéri Jonkmann szahib a rádióhoz.
A társaság visszaült az asztalhoz. A professzor cigarettával kínálta a vendégeket, lassan teltek a percek. A szomszéd sátorból rádiósípolás, hallózás és Shelam professzor hangjának foszlányai szűrődtek át.
Végre fellebbent a sátorajtó. Shelam professzor izzadt homlokát törölgetve Hügler professzorhoz sietett.
– Bocsásson meg kételkedésemért, kedves barátom – mondotta bocsánatkérő hangsúllyal. – A Föld valamennyi csillagvizsgálója az önök csillaghajóját figyeli óriási izgalommal. Tudja, hol találtak rá? A Cet csillagképben!...
Darija Khan Bhaunagari tanár úr a City sugárútján hajtott végig fekete Austinján. Aránylag gyér volt a forgalom ezen a nyár végi hétköznapon a pakisztáni exfőváros főútvonalán.
Esteledett, az üzletházak homlokzatán itt-ott felvillantak a színes neonreklámok, de azután szabad utat kapott a kocsi jobbfelé, s pár perc múlva már a repülőtérre vezető Drigh Roadon robogott. A csillagvizsgáló előtti kis parkban fékezett le Bhaunagari tanár úr, az egyetem közkedvelt „Nagymedvéje”, akit hatalmas termetéért és mackóhangjáért ruházott fel a diákhumor ezzel a becenévvel. Egyébként fiatal ember volt, hat éve végezte el az egyetemet és mint a karachi egyetem tanársegédje hódolt szenvedélyének, a csillagászatnak.
Amint kiszállt kocsijából, a csillagvizsgáló kapuja körül jó csomó várakozó diákot pillantott meg. Tisztelettudón utat engedtek a köszönésüket mormogva nyugtázó Nagymedvének, aki egyenesen „barlangja”, a sudár legyezőpálmákkal körülvett C-épület aranyosan csillogó kupolás tömbje felé vette útját. Itt szerelték fel néhány nappal ezelőtt az obszervatórium új szerzeményét, egy 60 centiméteres távcsövet.
Nagymedve kényelmesen elhelyezkedett az előadói emelvényen, ahonnan a távcső is vezérelhető volt. Gondosan elrendezte jegyzeteit, majd végignézett a félkörívben emelkedő padsorokban zsibongó diákokon.
Harmincöt-negyvenen lehettek, fiúk-lányok vegyesen. Harmadéves matematika-fizika szakosok, akik bemerészkedtek Nagymedve barlangjába, azaz felvették szabadom választott tárgyként a csillagászatot.
– Mielőtt hozzákezdenék mai előadásomhoz, a változó csillagok rövid áttekintéséhez, engedjék meg, hogy bemutassam új távcsövünket. Amint már néhányan meg is jegyezték – ha jól hallottam –, igen, ez egy 60 cm-es „reflektor”, Cassegrain-szerelésben. A régi hathüvelykesünkhöz képest valóságos óriás, igaz? De nézzük csak meg közelebbről, mit jelent a Cassegrain-féle szerelés? Azt jelenti, hogy ezzel a szerelési móddal közvetlenül a kijelölt pontra történő ráirányítással, célzással vizsgálhatjuk a csillagos égboltot. Ezenkívül pedig – ami talán a legfontosabb – aránylag rövid csőhosszúság mellett igen nagy gyújtótávolságot tudunk ilyen szereléssel képezni.
Nos, azt hiszem, ennyi elegendő is a bemutatáshoz, a többit majd menetközben. Térjünk a tárgyra. Ma este, amint már mondottam, az úgynevezett „változó csillagokról” szeretnék önöknek egy rövid összefoglaló képet adni... Az égbolt változatlanságának ősrégi dogmáján kezdem, amelyben a csillagászok több ezer éven át vakon hittek. Ez azon a látszaton alapult, hogy az égbolt legfényesebb, tehát legismertebb csillagai nagyjából valóban változatlan fényűeknek bizonyultak. Ma már túl vagyunk ezen a tévhiten. Tudjuk, hogy nagyon sok csillag változtatja látható fényének erejét, és napjainkban is mind több és több ilyen „változó csillagot” fedezünk fel. Az első változót a XVI. században Fabricius flamand csillagász figyelte meg, s első csodálatában el is nevezte „Mirá”-nak, azaz „Csodálatosnak”. Később a fényességmérés tökéletesedésével egyre több változó csillag került elő, számuk ma már a húszezret is túlhaladja.
A változó csillagokat optikai és fizikai vonatkozásban osztályozzuk. Az úgynevezett „optikai változók” fényváltozása nem más, mint egyszerű optikai jelenség. Onnan ered, hogy lényegében nem egy csillagot, hanem szorosan együtt keringő csillagpárokat látunk, amelyek keringési síkja látóvonalunkkal egybeesik. Amikor a két csillagot külön-külön, egymás mellett látjuk, fényerejük természetesen erősebbnek tűnik, mint amikor egymás mögött állva elfedik egymást, tehát csak az elöl álló fényereje érvényesül.
A másik csoportnál, az úgynevezett „fizikai változóknál” a fényerőváltozás oka magában a csillagban, annak fizikai viszonyaiban, természetében keresendő. Ezeket a fizikai változókat több csoportra oszthatjuk. Vannak „periodikus változók”, „szabálytalanul változók” és „fehér (nova típusú) változók”.
Amint az elnevezésből is kitűnik, a periodikus változóknál a fényerő változása ütemes, periodikus. E változás oka minden valószínűség szerint a csillag anyagának lüktetésszerű tágulása-összehúzódása. A szabálytalan változók fényerőváltozásaiban már nem lehet ilyen szabályos ismétlődést észlelni. Ezeknél a fényerő maximumai és minimumai rendszertelenül, szabálytalan időközökben következnek be. A szabálytalan változások okait illetően még nem alakult ki egységes, határozott álláspont. Lehetséges, hogy ezeket a csillag belsejében vagy külsején, atmoszférájában lezajló nagymérvű átalakulások okozzák.
Hátra van még a harmadik, a novaszerű fehér változók csoportja. Valamennyi változók közül ezek a legkülönösebbek. A novaszerű fehér változók fényereje huzamosabb időn át változatlan, viszont időnként óriási fellobbanások figyelhetők meg rajtuk. Ezek oka feltehetően a csillag energiatömegében, energiagazdálkodásában ugrásszerűen bekövetkező mennyiségi és minőségi változás lehet.
Nagymedve szünetet tartott. Asztalán dialemezeket keresgélt, kezébe vett néhányat, majd folytatta előadását:
– Most bemutatom önöknek az előbb ismertetett változó csillagtípusok néhány jellegzetes tagját. Kérem, jól figyeljenek.
Az első képen egy optikai változót fognak látni...
Kikapcsolta a kupolaterem világítását. A félig nyitott kupolán az égbolt csillagtengere világított be halványan, elöl a kis vetítővásznon pedig hirtelen felvillant ugyanennek az égboltnak egy részlete, erősen felnagyítva.
– Ez a csillagpár itt, a kép jobb felső részében az „Algol”, más néven „Béta Persei”. Kettős csillag, a nagyobbikat szabályos időközönként kisebb-nagyobb mértékben elfedi halványabb kísérője. Ennek a csillagpárnak a keringési pályája tehát pontosan látóirányunk síkjába esik. Megjegyzem, hogy az Algol tulajdonképpen nem is kettős, hanem hármas rendszer.
Az optikai változás hatását azonban csak a két belső csillag kelti, mintegy három nap alatt kerülik meg egymást, és fedésük több mint egy nagyságrend fényváltozást okoz. A harmadik csillag – amely ezen a képen nem látható – jóval távolabb és lassabban kering, mint belső társai.
Újabb kép jelent meg a vetítővásznon.
– Itt láthatjuk az előadásom elején említett, legelőször felfedezett változó csillagot, a legendás „Mirá”-t, vagy más néven „O Ceti”-t. Óriáscsillag ez a javából, az úgynevezett „vörös változók” egyik alaptípusa. Átmérője jóval nagyobb, mint a Föld által a Nap körül leírt pályasík, körülbelül 540 millió kilométer! Fényességi maximuma 2,0 magnitúdó, minimuma 10,1m, változási periódusa pedig 320-370 nap körül van. Tehát a Mira tulajdonképpen egy nem teljesen szabályszerű, hosszú periódusú változó csillagnak nevezhető.
Nagymedve felkattantotta a világítást, újabb dialemezek után keresgélt asztalán. Egy vékonycsontú, fekete hajú, szemüveges lány felnyújtotta a kezét.
– Tanár úr kérem, kérni szeretnék valamit!
– Tessék, kisasszony!
– Szeretném megnézni az új távcsövön a valóságban is ezt a csodálatos Mirát, ha lehetne...
– Kérem! Fáradjon ide, Radzsapur kisasszony. Sőt nagyon örülnék, ha mindnyájan megtekintenék! Jöjjenek ki egyenként, addig beállítom a távcsövet a Cet csillagképre...
A diákok zsibongva sereglettek az előadói asztal köré. Teltek-múltak a másodpercek. Már minden diák ott tolongott körülötte, de Nagymedve még mindig a távcsővel bajlódott, Egy zömök, fekete fiúból, az évfolyam tréfamesteréből kottyant ki az első megjegyzés: „Gyerekek, úgy látszik, Nagymedve nem találja helyén a Cetust!” Kitört a kacagás. Nagymedve dühösen mordult rájuk:
– Csendet kérek! Ne haragudjanak, de... Kérem, fáradjanak vissza a helyükre! Komoly dologról van szó. A Cet csillagkép megváltozott! Az O Ceti, vagyis A Mira és a Tau Ceti között egy új csillagot fedeztem fel! Értik, kérem? Most állítottam rá a fotométert, hogy megállapítsam fényességét, és felvételeket is készítsek róla. Fényesebb, mint a Mira vagy a Deneb, tehát... nem lehet más, mint egy új szupernóva!
Nagymedve tanár úr kijelentése nem hatott különösebben ifjú hallgatóira, akik csodálkozás helyett csalódott zúgással vonultak vissza padsoraikba. Csak három-négy diák maradt kint a távcső körül.
– Megvan a fényerő! Mit gondolnak, mennyi? – újságolta nekik Nagymedve csillogó szemmel. – 1,2m, tehát majdnem a Szíriusz fényességével egyenlő! Az is igaz viszont, hogy gyengül, körülbelül kétpercenként egy század magnitúdóval. Na most nézzük meg az első felvételeket. Itt a kontroll is: két nappal ezelőtt készítettem, ugyanekkora expozíciós idővel és nagyítással. Hát kérem, ez nem szupernóva... de nem is csillagkép! Hiszen ez mozog! Távolodik a Földtől, méghozzá őrült gyorsasággal! Látják ezeket az elmozdult fénypontokat? Ez tehát egy – bolygó lenne? Nem... nem lehet! Akkor hát – mesterséges bolygó vagy űrhajó? Igen! Űrrakéta, amely óriási sebességgel távolodik Földünktől, és jelenleg a Cet-csillagképben figyelhető meg!
Nagymedve tanár úr lelkesedése egyszerre lelohadt. Zsebkendőjével gondosan törölgetni kezdte megizzadt arcát, homlokát. Meg is fésülködött, aztán helyükre küldte a kinnmaradt diákokat is. – A mai előadást befejeztem. Csütörtökön este folytatjuk. Viszontlátásra!
Felvette a telefonkagylót, Rawalpindit hívta. Shelam professzort kérte.
– Nincs benn, kérem. Szkarduban tartózkodik, a Hügler-expedíciónál...
– Elég baj... Kivel beszélek?
– Itt Radzspuri tanársegéd. Halló, ott Bhaunagari professzor úr beszél? A csillagvizsgálóból? Nagyszerű, megtakarítottam egy hívást! Sürgős üzenetem van az ön számára Szkarduból, a Hügler-expedíció főtáborából! Ma délután felszállt ott egy űrhajó... egy, hogy is mondjam... nem földi űrhajó, hanem állítólag „csillagvilágbeli emberek” által készített és vezérelt csillaghajó. Igen, onnan szállt fel, a Biafo- és Hispar-gleccserek közötti térségből! Keressék meg sürgősen! Már több más csillagvizsgálót is értesítettünk... Már meg is találta? Hol?... A Cet csillagképben? Bravó! Nagyon köszönöm, rögtön továbbítom a hírt Shelam professzornak! Nem... nincs telefonösszeköttetésem vele, de megkérem Szkardut, hogy rádión értesítsék! Igen... kérem figyelje tovább, amíg csak lehet, és állapítson meg róla mindent, sebességet, útirányt... egyszóval mindent, amit csak lehet! Igen, rendkívül fontos l Nagyon köszönöm. Viszontlátásra!
Nagymedve tanár úr letette a telefonkagylót. Némi töprengés után visszaült a távcső vezérlőasztalához, s a félig nyitott kupolán át beszűrődő csillagfény hajnalig ott sziporkázott fehérköpenyes alakján.
Radzs a csillaghajó ajtónyílásán belépve rövid, szűk, zsilipforma fülkébe jutott. Önműködő volt-e a bejárati ajtó vagy a csillagember irányította belülről? – erre a kérdésre egyelőre nem tudott választ kapni. Tény az, hogy belépése után a külső ajtónyílás halk csusszanással besötétült. Belülről egy újabb, vastag, acélszürke lemez ereszkedett rá, egyidejűleg a zsilip túloldalán feltárult a belső bejárat.
Első pillantása Annára esett. A lány az ovális alapú sárgásfehér csempéhez hasonló burkolatú helyiség körbefutó, alacsony fekvőhelyén ült és sírt. Az ablaknyílás nélküli, teljesen zárt fülkét halk zúgás töltötte be. Fényforrást sehol sem tudott felfedezni. Mintha maguk a f alak-világítottak volna sejtelmes, zöldessárga fluoreszkálással.
A csillagember nem volt benn.
Anna elé térdelt. Elsimította a lány homlokából a sötétbarna haj fürtöket és megcsókolta. A halk sírás hangos zokogásban robbant ki.
– Radzs! Őrültség volt, amit tettünk! Nem voltunk észnél! Hová visz bennünket? Az Andromédába? Másfél millió fényévre? Hiszen oda nem érünk el, és nem térünk vissza onnan soha! Radzs, nagyon kérem, szálljunk ki! Hátha még nem késő? Vajon felszálltunk már? Még nem éreztem, hogy felemelkedtünk volna! És hol lehet ő? Ott ment ki, azon az ajtón. Menjen utána, Radzs! Beszélje rá, hogy ne induljon még el! Várjuk meg Theo bácsiékat!
Radzs felállt, és az ajtónyíláshoz lépett, amelyen át Anna szerint a csillagember kiment a körfülkéből. Zár vagy kilincs nem volt látható rajta, amint azonban közvetlenül eléje lépett, az ajtó zajtalanul feltárult. – Fotocellás automata – mondta félhangosan, további vizsgálódásra azonban már nem volt ideje, mert az ajtónyílásban hirtelen feltűnt a csillagember. A szkafandert már levetette, most ezüstszürke, könnyű, zubbonyszerű öltözéket viselt. Egy bőrönd nagyságú, fémesen csillogó műszerdobozt hozott magával, amelyből zsinórok, kapcsolók szövevénye ágazott szét.
Radzs visszament Annához. A csillagember bátorítón mosolygott rájuk, mintha csak ezt mondta volna a szemével: – „Ne féljetek! Itt vagyok, bízzatok bennem!” A műszerdobozt letette a körfülke padlójára. Valamit igazított még a kapcsolókon, kábeleken, azután egy hajlékony, csillogó fémpántot vett elő, és a fejhallgatóra emlékeztető tárgyat Radzs fejére illesztette. A fémpánt tapadókorongokhoz hasonló félgömbökben végződő végei a férfi halántékára simultak. Annát is ugyanígy felszerelte, végül saját fejére is felcsatolt egy készüléket.
Radzs szíve a torkában dobogott az izgalomtól. Anna tehetetlen, apatikus rémületben remegett mellette. Egyszerre csak görcsösen megragadta a férfi karját, és felsikoltott.
– Igen! Igen!... Értem!... Nem hallom, de értem!
Radzs izgatottsága máris elmúlt.
– Nyugalom, Anna! Nincs semmi baj! Ugye, maga németül gondolkozik? Úgy értem, hogy német az anyanyelve, s amikor velem angolul beszél, gondolatait németül fogalmazza meg és lefordítja angolra? Érti, mit akarok kérdezni?
– Igen. Csak azt nem értem, hogy... hogy honnan... kitől származott az előbb az a német nyelvű mondat, amit hallottam? Azaz nem is hallottam, csak... csak megértettem!
– Anna, figyeljen rám! Ez a műszer nem lehet más, mint egy elektronikus „fordítógép”! Egy olyan csodálatos gépezet, amely az ő... a csillagember gondolatait, tehát csak gondolatokban kifejezett „beszédét” fordítja le a mi földi nyelveinkre! Én ugyan kristálytiszta angol nyelven hallottam az előbb, hogy ezt mondja: – „Figyeljetek rám! Gádor szól most hozzátok, Orgon küldötte, akit csillagembernek neveztek!” Az ő gondolatai tehát a fordítógép segítségével a biológiai értelemben vett hallás kikapcsolása útján közvetlen impulzusként jutnak el a mi agyunkhoz, a mi gondolkodási központunkhoz!
– Ezek szerint ők nemcsak teljesen tisztában vannak a gondolkodás bioáramaival, elektromos folyamataival, hanem már gyakorlati célra is fel tudják használni.
Radzs bólintott.
– De most talán hallgassunk el. Koncentráljunk a további kapcsolatfelvételre: tanuljunk meg beszélgetni vele!
– „Orgon Negyedik Világa köszönti Helli Harmadik Világának gondolkodóit, akik meg akarják ismerni a sötét Karri és a nagy fényességű Gurri között gondolkodó csillagtestvéreket. Megértem minden gondolatotokat, kivéve azokat, amelyeket tudatotok el akar titkolni előlem. Testvéreim távollétem alatt tökéletesítették a kapcsolatfelvevőt, az én térhajóm kapcsolatfelvevőjében még nem voltak tudatgátló ellenállások. Felszálltunk Helli Harmadik Világáról, és egyre fokozódó gyorsulással közeledünk annak vonzáshatárához. Két időegység múlva térhajónk megkezdi a térsebességre való felgyorsulást, háromszáz időegység múlva pedig eléri Helli erőcsatornáját. Ettől kezdve Orgon Negyedik Világa gondoskodik majd rólunk”...
Radzs gondolat-válasza nem késlekedett sokáig:
– Kedves barátunk, szokatlan kifejezéseket használsz ugyan, mégis minden szavadat, gondolatodat megértjük mind a ketten. Nagyon sok kérdeznivalónk lenne, szinte nem is tudom, hol kezdjem el...
– Minden kérdésedre válaszolni fogok, de erre most nincs időnk! Elő kell készülnünk a térsebességre való felgyorsulásra, amit csak különleges állapotban lehet elviselni. De megígérem, hogy mire elérjük Helli erőcsatornáját, már nagyon sokat fogtok tudni Orgon Negyedik Világáról! Bízzatok bennem, és most gyertek velem!
Gádor, a csillagember felvette a padlóról a kapcsolatfelvevőt, és kiment azon az ajtón, amelyen az imént bejött. Anna és Radzs némi tétovázás után követte.
Szűk, keskeny helyiségbe jutottak, alig fértek el benne hárman. Gádor felnyúlt, meghúzott valamilyen kapcsolót, mire a fülke padlója lesüllyedt velük. A liftezés mindössze néhány pillanatig tartott. Ismét egy kerek, világos falburkolatú helyiségbe kerültek. Ez azonban jóval kisebb volt a felsőnél, és oldalfalain több ajtónyílás látszott. Radzs nyolcat számolt meg gyorsan, kettő felett a falban kis sárga gömbök világítottak.
Gádor az egyik ajtó elé lépett, az feltárult, s ő belépett rajta.
Annát ismét nyugtalan remegés járta át.
– Miért nem mondta meg neki, Radzs, hogy vissza akarunk menni! Én... még mindig félek. Még mindig nem tudok teljesen megbízni benne. Vajon mit jelent ORGON Negyedik Világa? És Helli Harmadik Világa? Miért nem beszél velünk világosan, ha egyszer megértjük egymás gondolatait? Egyáltalában biztos-e az, hogy valóban ő beszél hozzánk, és nem hallucinálás az egész?
Radzs önkéntelenül elmosolyodott.
– De Anna! Nem valószínű, hogy maga németül, én pedig angolul ugyanazt hallucináljuk! Nézzük csak, maga mit hallucinált utoljára, ismételje el szó szerint!
Anna rövid gondolkodás után elismételte a csillagembertől „hallott” legutolsó mondatot:
– „Bízzatok bennem, és most gyertek velem!” Ezt a mondatát értettem legutóbb németül.
– Na látja! Pontosan ugyanezt „hallottam” én is, de angolul... – mosolygott Radzs. – Nyugodjon meg, és bízzon benne úgy, ahogy odalenn a Jég-tónál bízott, amikor átvette kezéből a füzetet. Akkor éppen maga volt az, aki engem is bíztatott, bátorított! „El kell mennünk, Radzs! Menjünk, Radzs!”
Emlékszik? Igaz, hogy én sem értek még sok mindent a kifejezéseiből, azt sem tudom felfogni, hogyan és honnan tanulták meg a mi földi nyelveinket, és hogyan tudják a „lefordított” gondolatokat a mi agyunkhoz, tudatunkhoz közvetlenül átvinni, de...
Nem fejezte be a mondatot, mert közben visszatért a csillagember. Nagy csomó szkafandert hozott. Ezek a csillagdoktor öltözetéhez hasonlítottak, de sokkal kisebb méretűek is voltak közöttük.
– Vegyétek fel ezeket – kérte. – A kapcsolatfelvevő membránját hagyjátok magatokon, továbbra is szükség lesz rá. De kérlek, siessetek! Már nem sok időnk van!
Segített az öltözésben, közben ő maga is átöltözött. A burákat is felkapcsolta, a bura hátsó nyílását azonban nyitva hagyta. A két sárga lámpácskával megjelölt ajtó melletti egyik ajtóhoz lépett, s a feltáruló nyíláson betessékelte a szokatlan öltözetben nehézkesen mozgó Annát. Radzs a nyitva maradt ajtón át figyelte, mi történik odabenn.
A fülke belül teljesen gömb alakú volt, közepén egy fogorvosi székhez hasonló ülés volt elhelyezve. Gádor leültette Annát, és az ülésbe szíjazta.
– Ne félj, nem lesz semmi baj! – bátorította közben a lányt. – Állandó kapcsolatban leszünk egymással, és szinte észre sem veszed, olyan hamar elérjük Helli erőcsatornáját.
– Nagyon félek! – Anna csak ennyit tudott válaszolni.
Gádor most már lázas gyorsasággal dolgozott. Amikor végzett a lány leszíjazásával, megérintett egy pontot a fülke oldalfalán. Kis csapóajtó nyílt ki, benyúlt a nyílásba, és egy hajlékony, fémesen csillogó csövet emelt ki. A cső a végén félgömb alakúra szélesedett. Ezt a kiöblösödött részt hirtelen mozdulattal rátapasztotta Anna fejburájának hátsó nyílására, csavart rajta egyet, úgyhogy a cső végül szilárdan tapadt a sisakra. Utána ismét benyúlt a fülke oldalfalán levő nyílásba, majd kijött a fülkéből. Amint az ajtó bezárult mögötte, fenn rögtön kigyulladt a harmadik sárga gömböcske.
A csillagember ezután Radzsot is ugyanúgy elhelyezte a következő gömbfülkében. Radzs igyekezett mindent jól megfigyelni. Anna „Nagyon félek”-jét a nyitott ajtón át még teljesen tisztán hallotta, de attól a pillanattól, hogy Gádor rátapasztotta a csövet a lány szkafanderének sisakjára, végleg elvesztette vele a kapcsolatot. Gádor sem válaszolt, hiába záporoztak feléje Radzs gondolat-kérdései. Amikor a csillagember Radzs gömbkamrájának falában is kinyitotta a kis csapóajtót, és benyúlt a csőért, Radzs a nyíláson át megpillantotta Anna szkafanderes alakját a másik fülkében. Bár ne látta volna! A lány feje furcsán félrebillent, teljesen mozdulatlan volt. Radzs felkiáltott, fel akart ugrani, de nem tudott, mert a csillagember őt is beszíjazta az ülésre. Aztán csak annyit érzett, hogy sisakjának hátsó nyílása eldugul, nem kap levegőt. A füle zúgni kezdett, éles sivítás, vízbugyborékoláshoz hasonló elviselhetetlen zúgás vette körül. Amikor már úgy érezte, hogy a sivítás elviselhetetlenné válik, egyszerre elsötétült körülötte minden, elvesztette az öntudatát.
A nagy Sikorski-helikopterben kényelmesen elfért az új tagokkal bővült Hügler-expedíció. Még néhány technikust és hegylakó serpát is magukkal vihettek. A helikopter kormányát természetesen Pandit Bayal hadnagy vette át Rawalpindiből jött bajtársától, hiszen ő már tapasztalt gleccser-repülőnek számított. Kitűnően ismerte a Jég-tóhoz vezető légi utakat. Hügler professzor javaslatára a Biafo-gleccser fölötti útvonalat választották, hogy az expedíció új tagjai is megtekinthessék madártávlatból a közelmúlt rejtélyes eseményeinek színterét.
A Braldo folyó medrében feltorlódott gleccser – bár a megolvadását és lecsúszását kiváltó ok, a csillagemberek űrhajója már két napja nem volt a Jég-tóban – még nem sok változást mutatott. Csak a folyó vízszintje apadt néhány centimétert a gleccser alatti szakaszon. Ez nyilván annak következménye volt, hogy a gleccserpatak az olvadás megszűnte után kiapadt. Amint Snowles mérnök Pierre doktorral együtt megjósolta, a gleccser mozgása a tél beálltáig még hátralevő néhány hét alatt annyira le fog lassulni, hogy már nem lesz veszélyes Aszkole településére. A Braldo sebes vize fokozatosan szét fogja olvasztani és darabolni a medrébe torlódott jégsziklákat, s mire azok Daszuig vagy Szkarduig leúsznak, már csak kásás jégmassza marad belőlük.
A Biafo-gleccser csúcsán megpillantották a műszeres-sátrat, amelyet még Karvon telepített oda.
A Felső-Braldo folyóvölgye fehéren ragyogva tárult az alacsonyan szálló óriáshelikopter utasai elé. Az idő kedvezőre fordult. A tegnap még alacsonyan vonuló, szürke felhőzet az éjszaka felszakadozott, s most már csak a magasabb csúcsok pipáltak fehér felhőgomolyokat. Gyenge keleti szél áramlott át a völgyön. Délről most már teljes nagyságában emelkedett a völgy fölé a Mango Guszor jégcsíkos, gigantikus hegytömbje. A csodálatos havasi panorámát különösen She-lam professzor és társai élvezték. Snowles mérnök kihasználta az alkalmat, és szorgalmasan fényképezett.
– Nos, megegyezünk tehát a Tau Cetiben? – kérdezte váratlanul Pierre doktor Shelam professzortól. – Hát, nézzük csak: Karachi után még jó néhány obszervatórium közölte velünk tegnapelőtt éjszakai megfigyelését a csillaghajóról. Éspedig – ha jól emlékszem – Kodaikanal Dél-Indiából, azután a delhii, a rangooni, két japán és egy ausztráliai csillagvizsgáló. Ezek mindannyian a Cet csillagkép táján fedezték fel az egyre gyengülő, következésképp Földünktől gyorsan távolodó fénypontot. Remélem, hamarosan pontos adatokat is kapunk tőlük. Tegnap éjjel viszont már nem volt látható, feltehetően kijutott a naprendszerből. Egyébként véleményem szerint az erős fény nem csupán Napunk visszavert fénye lehetett, hanem inkább a csillaghajó hajtóműveinek működéséből származhatott.
– A Jodrell Bank-i óriás rádióteleszkóp is észlelte – jegyezte meg Hügler professzor. – Toni ma reggel kapta az első radiogramot tőlük. Bemérték és követik. Szerintük is a Cet csillagkép irányában halad tova. Nézzék csak! Itt tört be a Biafo a Braldo völgyébe – mutatott le hirtelen maga elé.
Lenn a Biafo völgy torkolata most is összehasadozott, feltorlódott jégsziklákkal volt tele. Sőt most mintha még jobban összeállt volna a jéghalmaz, amely nyilván alulról is összefagyott és lelassult a normális gleccsersebességre. Bayal hadnagy kissé feljebb vitte a gépet és balra kormányozta, felfelé a Biafo völgyébe.
– Eltűnt a köd a Jég-tóról! – kiáltott fel Pierre doktor.
Csakugyan, a Biafo északnyugat felé kanyarodó jégáradatának hátterében most már tisztán látszott a Jég-tó a Hispar-gleccser táját szegélyező hegycsúcsokkal.
– Így tűnnek el a rejtélyek is a tudomány elől – jegyezte meg Shelam professzor. – De hol is hagytuk abba az előbb? Igen, a Tau Cetinél! Adva van tehát a Cet csillagkép, és keressük benne a csillagember legvalószínűbb szülőhazáját: x csillag y bolygóját! Kétismeretlenes kozmikus egyenlet! Keresünk egy megfelelő csillagot és annak az élet kifejlődésére alkalmas övezetében a Földünkhöz hasonló életfeltételekkel rendelkező bolygót.
– De melyik az a csillag? – pattant fel Hügler professzor izgatottan.
– Miután a csillaghajót a Cet csillagképben fedezték fel, illetve látták eltűnni derék csillagászaink, nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy a Földünktől mintegy 11 fényév távolságra levő „G” típusú, tehát „Nap típusú” csillag: a Tau Ceti! – felelte habozás nélkül Shelam professzor. – Értelmes lények létezése a Tau Ceti valamelyik bolygóján egyáltalán nem újkeletű feltevés. Már évekkel ezelőtt szóba került a „Nap típusú” Tau Ceti vagy a „K2” típusú Epszilon Eridani rádiósugárzásának megfigyelése abban a reményben, hogy irányukból majd mesterségesen keltett rádióhullámok, vagyis értelmes lények üzenetei is felfoghatók lesznek! És éppen az előbb elmondottak alapján nem vetődött fel például a Földünkhöz egyébként legközelebb eső csillag, az Alfa Centauri mindössze 4 fényév távolságban levő hármas rendszerének megfigyelése! Hogy miért nem? Egyrészt azért, mert ez a csillag hármas csillagrendszer, ahol a két nagyobb tömegű csillag teljesen szabálytalan, excentrikus pályán kering egymás körül. Ilyen rendszerben nem valószínű, hogy a két főcsillag életre alkalmas bioszférájában kialakulhatott volna egy szabályos bolygópálya. Másrészt ez a hármas rendszer jóval fiatalabb, mint a Nap. Így tehát minden valószínűség szerint itt még nem is volt idejük kifejlődni az élet magasabb rendű formáinak. Egyébként a Naptól számított 16 fényév távolságon belül 40 csillag van a világűrben. Ezek közül azonban a legvalószínűbb feltevés szerint csak a Tau Ceti és az Epszilon Eridani rendelkezhet bioszférájában az élet legfejlettebb formáinak kialakulásához szükséges feltételekkel.
– Bár igaz lenne, kedves barátom! – sóhajtott fel Hügler professzor. – Hiszen ez azt jelentené, hogy reménykedhetnénk a rádiókapcsolat felvételében. Az utóbbi hatvan év alatt óriásit fejlődött a rádiótechnika, ma már joggal bízhatunk abban, hogy jelenlegi kapacitású rádióteleszkópjainkkal fel tudnánk fogni a tíz-tizenkét fényév távolságból indított rádióüzenetet! Az is valószínű, hogy a Tau Ceti bolygójának, a csillagember hazájának civilizációja is hasonló rövid idő alatt jutott el a rádiótechnika hasonló fokára, ha pedig eljutott, nyilván megkísérli, vagy már meg is kísérelte értelmes üzenetek kisugárzását a világűrbe. A rádiózáshoz remélhetőleg ők is azt a frekvenciát használják fel, ahol a legkisebb a teljesítmény természetes korlátozása... Ez pedig, ha jól emlékszem, a 21 centiméteres, úgynevezett „hidrogénvonal-frekvencia”, 1400 megaciklus körül. Már eddig is komoly terveket szőttek csillagászaink ezen a téren a Tau Cetivel vagy az Epszilon Eridanival való rádiókapcsolat felvétele körül, most pedig nyilván még nagyobb lesz az igyekezet!
– De bocsássanak meg! – szólt közbe Snowles. – Vajon miféle nyelven és miféle jelek segítségével óhajtanak jámbor csillagászaink elcsevegni például az Epszilon Eridani csillagembereivel? Szerintem ugyanis képtelenség megfejteni egy idegen világ ismeretlen élőlényeinek ismeretlen tartalmú és rendszerű rádiójeleit, mert semmiféle támpontunk nincs hozzá. Hiszen még az önök csillagemberének képjeleivel sem tudunk mit kezdeni!
– Jogosak az aggályai, kedves kollégám – dünnyögte Shelam professzor, miközben érdeklődéssel nézett ki a helikopter ablakán. Odalenn most bukkant fel a Biafo hatalmas oldalvölgye, hátterében a Ho Blak jégcsíkozott csúcsával. – Micsoda vad vidék! Az ott már a Jég-tó? Igen... Rendkívül nehéz feladat lesz az ilyen jelek, jelzések felismerése és megfejtése, de szerintem korántsem megoldhatatlan feladat. Ami az általunk kibocsátandó, a kapcsolatot kezdeményező első jeleket illeti, ezekre már nagyon sok ötlet, javaslat született.
Általánosan elfogadott vélemény szerint vagy a természetes számsor – tehát 1... 2... 3... 4... 5... stb., vagy valamelyik matematikai állandó közlése kettes számrendszerben – mint például a közismert „pi”, a kör „kulcsszáma” – lennének azok a jelek, amelyeket legelőször ki kellene sugároznunk a világűrbe. Első benyomásra ezek a jelzések – különösen az előbbi – talán túl primitívnek, túl egyszerűnek látszanak; viszont logikusak, és feltétlenül megkülönböztethetők az értelem nélküli, természetes rádiósugárzástól, vagyis a világűr egyes objektumainak, illetve területeinek – például az úgynevezett szupernóváknak vagy sötét ködöknek természetes rádiósugárzásától. Ezzel szemben... Mi volt ez?
A helikopter ebben a pillanatban ért a Biafo felső gleccserkapujához, a két hegyfok közé. A Jég-tó felől heves szélroham süvített a gép alá, ettől a váratlan billenéstől lepődött meg Shelam professzor. Eddigi útjuk teljesen sima volt, ez volt az első zökkenő. Mivel a szélmérő lenn, a gleccser felszíne felett csak minimális légáramlást jelzett, Bayal hadnagy lejjebb ereszkedett gépével, és szinte a gleccser hátát súrolva, a két sziklafok között suhant ki a Jég-tó fennsíkjára.
– Figyeljen ide, hadnagy úr! – szólt Hügler professzor a pilótához. – Útitervünk szerint előbb fel szeretnénk menni abba a kis völgykatlanba, ahol a havasi emberek Karvon barátunkat megölték. Ott még egyszer körülnézünk, alaposabban, mint a múltkor. Utána visszajövünk ide, felszedjük a csillagdoktor tetemét a jégsírból, és végképp búcsút mondunk a Jégtónak. Még arra szeretném önt megkérni, hogy holnap reggel a kis helikopterrel szállítsa el a csillagdoktor holttestét Rawalpindibe, az egyetem kórbonctani intézetébe.
Bayal hadnagy bólintott. Elindult azon az útvonalon, amelyen két nappal ezelőtt a másik géppel már végigrepült, és szerencsésen megtalálta a holtfáradt Hügler professzort, Pierre doktort, Gundra-Lalt, a hegyi vezetőt és a halott Thomas Karvont.
Alacsonyan repült, 50-60 méteren. Csak akkor emelkedett magasabbra, amikor a völgyből balra felkanyarodó gleccsernyúlvány hasadékához ért, amelybe ilyen kis magasságban nem merte megkockáztatni a behatolást az erős szélrohamok miatt. Felemelkedett tehát mintegy 400 méterre, a völgyet szegélyező kopár, havas sziklagerincek fölé. Utasai madártávlatból pillanthatták meg azt a kerek, hóval fedett, szikla-amfiteátrumot, amelybe a kiszélesedő hasadék torkollott.
A tudósok valamennyien élénk figyelemmel vizsgálták az alattuk elterülő különös sziklakatlant, amely így, felülnézetben fantasztikus látványt nyújtott.
– Kérem, hadnagy úr – szólt Shelam professzor –, legyen szíves, emelkedjen még magasabbra, és ha lehet, lebegjen néhány percig a völgykatlan közepe felett, hogy jól megfigyelhessük és lefényképezhessük. Egyetért velem, kedves barátom? – kérdezte Hügler professzortól.
– Igen, természetesen. Annál is inkább, mert szerintem ennek a kis völgynek van valami titka, így, felülnézetből sehogyan sem illik ebbe az egész tájegységbe.
– Semmi esetre sem lehet természetes képződmény – mondotta ki véleményét Snowles. Közben felvételeket készített a sziklakatlanról, amely csaknem szabályos kör alakú volt, s átmérőjét 140-150 méterre becsülték.
– Ez nem egyéb, mint egy kráter – folytatta Snowles –, de mivel ez az egész hegység nem vulkanikus eredetű, nem tudom másnak vélni, mint robbanási kráternek. Itt, ebben a völgyhasadékban egy legalább 1-1,5 megatonna erejű robbanás volt, amely ezt a krátert kialakította.
Snowles különös és határozott véleménye általános meglepetést keltett. De csak néhány pillanatig tartott, mert Pierre doktor rögtön kész volt a magyarázattal.
– Ha robbanásra gondolunk, akkor az nem lehet más, mint az a szerencsétlenség, amely 25-30 évvel ezelőtt a csillagembert és társait érte, s amelynek következtében itt kellett maradniuk a Földön. Itt robbanhatott fel a csillaghajójuk. De erre feltétlenül bizonyítékot kell találnunk. Teszem fel, ha a robbanás radioaktív jellegű volt, akkor nyilván maradnia kellett nyomoknak, hiszen ilyenkor hosszú felezési idejű izotópok és egyéb szennyezett anyagok is keletkeznek, amelyek 25-30 év elmúltával is radioaktívak maradnak.
– Lehet, hogy megint fején találtad a szöget, Pierre – mosolygott Hügler professzor. – Úgy, mint az Andromédával – tette hozzá csípősen. – De úgy hiszem, most már le is szállhatunk! Kétségtelenül logikus ez a feltevés, csak az a különös, hogy ilyen óriási erejű robbanás után az emberek életben maradtak. Nyilván valamilyen oknál fogva nem voltak vagy nem mindnyájan voltak akkor a közelben. Igen! A spirál a Biafo völgyében! Lehet, hogy kifogyott az uránkészletük, és egy csoportjuk megpróbált uránércet keresni. És amíg ezek távol voltak, akkor történhetett a szerencsétlenség. Ha viszont nem volt uránjuk, milyen robbanóanyag pusztíthatta el az űrhajót és hasította ki ezt a gigantikus krátert?... Mindegy, ezen most ne tépelődjünk. Inkább nézzünk utána odalenn alaposabban a dolgoknak. De hiszen már lenn is vagyunk! Bravó, hadnagy úr, olyan simán ért földet, hogy észre sem vettük.
A gyönyörű, tiszta idő ellenére az igen magasan – több mint 6000 méteren a tengerszint felett – fekvő sziklakatlanban a helikopterből kiszálló tudósokat metsző hideg fogadta. Omar Szing alezredes megkérte Hügler professzort, Pierre doktort, Gundra-Lalt és Bayal hadnagyot, legyenek segítségére Karvon halála körülményeinek rekonstruálásában, hogy elkészíthesse a hivatalos jegyzőkönyvet.
Még most is elég tisztán látszottak a hóban a havasi emberek jellegzetes meztelen lábnyomai, Karvon szögekkel kivert hegymászó bakancsának nyomai, és a csillagember szkafandercsizmájának különleges lenyomatai.
Hügler és Shelam professzor, valamint Snowles elvonultak a sziklakatlan széléhez robbanási nyomokat keresni.
Snowles a helikopterből készített vázlat alapján kijelölte a talajon a robbanás valószínű központját, és néhány embert csákánnyal, ásóval máris munkára fogott, hogy talajmintákat vegyenek. Ő maga pedig geológuskalapáccsal, sugárzásmérő Geiger-Müller-számlálóval és egy hordozható, telepes elektromágnessel felfegyverkezve kezdte meg a kutatást a sziklakráter szélén.
A katlant övező sziklavonulat 35-40 méter magas lehetett. A meredek oldalfalakról így, alulról nézve is megállapította a robbanási kráterek jellegzetességét, bár ezen a jellegen a sziklafal természetes mállása bizonyos fokig már változtatott. Elsősorban a Geiger-Müller-mérővel próbálkozott. Végigtapogatta a gránitsziklákat, de a műszer még nyomokban sem jelzett radioaktivitást. Snowles ekkor módszert változtatott. Két serpávai ellapátoltatta egy darabon a havat, közvetlenül a meredek sziklafal tövében, majd maga is csákányt fogott, és hárman próbáltak minél mélyebbről talaj-, illetve kőzetmintákat venni. Ez a módszer már sikerrel járt, mert a 60-70 centiméteres mélységből felhozott sziklatörmelékből az elektromágnes tapadófeje több, apró fémrészecskét, szilánkot választott ki.
A törmelék szemnagysága fél millimétertől 3-4 milliméterig terjedt. Legtöbbjük hegyes, szilánkszerű volt, és kékesszürkén csillogott a nap sugaraiban.
Snowles elégedetten gyűjtött össze néhány grammnyit egy kis nylontasakba.
– Ez már valami, professzor úr! – jelentette ki. – Ez a fémtörmelék csakis a robbanásból származhat! Majd a részletes elemzés kideríti, milyen fém törmeléke, és a mellette talált kőzetből valószínűleg sikerül közelebbről meghatározni a robbanás időpontját is. Azt hiszem, itt már nincs több keresni valónk. Menjünk vissza a többiekhez!
Snowles a katlan közepe táján kiásott gödörből is vett még mintát, ebből azonban már nem szűrt ki semmit az elektromágnes. Radioaktivitásnak itt sem volt nyoma. Snowles mégis elégedett volt a kutatással.
– Kétségtelenül detonációs eredetű a sziklakráter – mondotta –, és a robbanás szerintem legalább 20-30 éve lehetett!
Hügler professzor jelentőségteljesen nézett össze Pierre doktorral. Mindketten Radzsra gondoltak, aki hozzávetőlegesen ugyanennyire becsülte a Biafo oldalvölgyében a sziklába vésett spiráljel korát.
– Mehetünk tovább! – szólt Hügler professzor. – Mivel az első űrhajót ezek szerint hiába is keresnénk, hiszen feltehetően itt robbant szét, próbáljunk valamilyen nyomot találni utasairól, a havasi emberekké vált csillagemberekről. Szerintem nagyon valószínű, hogy a robbanás után még elég hosszú ideig egészségesek, tehát civilizáltak voltak, így feltétlenül lehetett a közelben lakóhelyük, táborhelyük. Ezt kellene megkeresnünk. Mi a véleményük, érdemes hozzáfogni?
Shelam professzor rögtön csatlakozott az indítványhoz.
– Természetesen! Ha ma nem is találnánk meg, hoztunk fel táborfelszerelést, s így néhányan a fiatalabb kollégák közül itt maradhatnak, és folytathatják a kutatást. Mi, öreg szobatudósok odalent, a Braldo parti táborban várjuk meg az eredményt. Szerintem a havasi emberek és a csillagember nyomait követve meg kell találnunk legalább a jelenlegi tanyájukat.
Ha pedig feltételezzük, hogy elvadult állapotukban is kitartottak eredeti táborhelyük mellett, akkor ez talán azonos lesz a csillagemberek első expedíciójának 25-30 év előtti táborhelyével.
Gundra-Lal vezetésével a serpák haladtak a menet élén. A sziklakráter északkeleti pereménél több összefutó, mezítlábas nyomot találtak. Ez a nyom azonban a Jég-tó irányába vezetett. Délnyugaton azután egy keskeny hasadék előtt megállt Gundra-Lal. Itt négy nyomot lehetett világosan megkülönböztetni: egy kifelé és befelé vezető szkafandercsizmás nyomot, valamint két párhuzamos mezítlábas óriás-lábnyomsort. – Ezek a jó nyomok! – kiáltott fel a vezető. – Erre ment ki az óriásember, és erre is jött vissza a két hegyiemberrel. A hasadék igen nehéz, veszélyes terepnek ígérkezett. A két idős tudós úgy döntött, hogy Omar Szing alezredes és Bayal hadnagy társaságában a helikopterben marad. A többiek azonnal nekiindultak a nehéz útnak. A hasadék jó darabig több-kevésbe vízszintesen húzódott a völgyet szegélyező gerincen, utána hirtelen meredeken lejteni kezdett. A kutatók biztosítókötelekkel kapcsolták egymáshoz magukat, így ereszkedett le a kilenc tagú emberlánc a jeges, sziklás lejtőn. A gerinc túloldalán egy körülbelül 400 méterrel mélyebben fekvő völgybe jutottak, amelyen a nyomok rézsűt vezettek keresztül. A völgy alján sebes vizű patak folyt, itt kis időre elvesztették a nyomot. Egyenként ugráltak át a patakmeder szikláin, s a túlsó parton csakhamar ismét rátaláltak a nyomsorra. Ismét egy gerincet kellett megmászniuk. A túlsó oldalon széles, északkelet-délnyugati irányban húzódó, gleccserjéggel megtöltött völgyre bukkantak. Pierre doktor rögtön ráismert a Biafónak arra az oldalvölgyére, amelynek felső végében a Ho Blak csúcsát látták.
Amint átértek a túlsó, délkeleti oldalra, rögtön feltűnt nekik, hogy a nyomok most már nem kaptattak fel a sziklás partra, hanem a gleccser jégszegélyén haladtak tovább. Körülbelül 150 lépésnyire az átkelőhelytől hatalmas, jégcsíkos szikla türemlett be a gleccserbe. A szikla felett a partoldal meredeken le volt hasadva, nyilván annak a földcsuszamlásnak következményeként, amely a sziklát valamikor a gleccserbe nyomta. Amint az élen haladó Gundra-Lal megkerülte a sziklát, megállt, és társait is megállásra intette. Pierre doktor és Snowles már az út elején felvette az oxigénmaszkot, mégis jobban ki volt merülve, mint az oxigénmaszk nélkül gyalogló hegyi emberek.
– Ott egy barlang! – zihálta Snowles előremutatva, miközben lecibálta arcáról a maszkot.
– Remek kis út volt! – lihegte Pierre doktor. – Azt hiszem, jó nyomon haladtunk. Ez a csuszamlásos szöglet, a végében a barlanggal, ideális tanyahely. Na gyerünk, hátha végére járunk a titoknak!
A kilenc ember közül négynek volt vadászfegyvere, ők álltak tehát az élre, és lövésre kész fegyverekkel közelítették meg a barlangnyílást.
Közeledésük zajára hirtelen egy karcsú, fehér, hosszú farkú állat ugrott ki a barlangból. Snowles kapásból rálőtt. Az állat karikába gömbölyödött, vére pirosra festette a havat. Gundra-Lal ment érte, és diadalmas képpel hozta a hatalmas, hófehér havasi rókát.
A barlang bejárata mellett jókora agancsú havasi őzbak teteme hevert. Ki volt zsigerelve, két hátsó combja hiányzott. Az egyik serpa hátizsákjából előkerült telepes fényszóró fénye mellett hatoltak be a barlangba. A gyors sikertől felizgatott kutatókat bizonyos fokig csalódás érte, mert első pillantásra semmi jelét sem látták annak, hogy a barlangban emberek tanyáztak. Alapterülete 6x8 méteres lehetett. A földön szétszórva állati csontokat, legbelső sarkában száraz nád- és fű-csomókat találtak. Valószínűleg itt volt a havasi emberek pihenőhelye, ezt bizonyították az elszórt fehéres-vöröses szőrszálak és a lábnyomok. A legfőbb bizonyítékot azonban az a kis tárgy szolgáltatta, amit Pierre doktor kotort elő a szemétből: kis átlátszó, nyitott henger, a csillagdoktor egyik gyógyszeres ampullája.
Pierre doktor és Snowles most már szinte centiméterről centiméterre kutatta át a barlang talaját és oldalfalait, de hiába, mert végül semmi egyebet nem találtak a szeméthalmazban. Tűzrakásnak vagy füstnek nyoma sem volt. Snowles lefényképezte a belsejét és oldalfalait, és éppen azt akarta javasolni, hogy hagyják abba a kutatást, amikor meglepetten felkiáltott, és a barlang belsejébe mutatott.
A barlang hátsó falának egy tenyérnyi darabjáról élénk csillanással verődött vissza a vaku fénye, mintha tükör vagy lencse lett volna a gránitfalban. A fényt visszaverő kis folt elég magasan feküdt, mintegy két és fél méternyire a talajtól, úgyhogy a mérnök csak két serpa vállán állva tudta közelebbről megvizsgálni.
A szemcsés gránitfal egy tányér nagyságú területen teljesen sima, üvegesen csillogó felületű volt. A tapasztalt geológus rögtön rájött, hogy ez nem más, mint kvarc. Ütögetni kezdte kalapácsával, a sima felület üvegesen csengett. Vésőt kért, és azzal kezdett dolgozni a folt széle körüli a gránitban. Néhány erőteljesebb ütés nyomán a kvarcdugó kiesett a gránitfalból. Snowles benyúlt az üregbe, egy hosszúkás, sárgásbarnán fénylő tárgyat emelt ki belőle, és Pierre doktornak adta.
– A szkafander – suttogta a doktor. – A csillagdoktor szkafanderének műszertokja ugyanebből az anyagból volt. Műanyagféle, a fémfűrész jól fogja. Vajon mi lehet benne? Ezt egészen biztos nem mostanában tették ide, hanem régebben.
– Tessék? – fordult hátra az emberek gyűrűjében Gundra-Lalhoz, aki szintén valamit nyújtott feléje...
Egy durva szélű korong volt: a falból kivésett kvarcdugó, amelynek belső oldalán meglepetten pillantotta meg plakettszerű formában régi ismerősüket, a spirált!
A kilenc kutató délután négy óra tájban érkezett vissza a helikopterhez. A serpák nyomban tábort ütöttek a gép tövében, és az útközben szedett gallyakból tüzet rakva ebédhez láttak.
– Van fűrésze a szerszámosládában? – kérdezte Bayal hadnagyot Hügler professzor.
– Természetesen! Gumicsónakom is van, sokkal nagyobb, mint a múltkori. Vagy arra most nem lesz szükség?
Pierre doktor körülfűrészelte a 42 cm hosszú, 8 cm átmérőjű, henger alakú műanyagtokot, amelyet Snowles vett ki a kvarcdugóval lezárt üregből. A tokból hengeresre összecsavart, négyzet alakú, sárgásfehér színű műanyaglap került elő, egy térkép!
Igen. Egyszínű, fekete nyomással készük térkép, amelyen azonban semmiféle írott szöveg vagy szám nem volt látható. A lap egyik sarkából rézsútosan felfelé – egészen alsó harmadáig – egy sötét, ovális folt nyúlt be. Ebből balfelé két vékonyabb csík ágazott szét, s haladt tovább a lap átellenes, felső sarkáig. Az ellenkező felső sarokban is volt két kisebb, különálló fekete folt. A lap jobb oldali felső, átlós háromszöge világosabb-sötétebb, sűrű, halszálkaszerű vonalkázással volt besatírozva, köztük itt-ott vékonyabb-vastagabb erecskék húzódtak. Shelam professzor kézbe vette a érképet. Forgatta, forgatta, s egyszercsak felkiáltott:
– De hiszen ez a Perzsa-öböl! Mezopotámia, a Tigris és az Eufrátesz vidéke! Jobbra fenn, északkeleten a két tó... hogy is hívják... a Hauz y Sultan és a Darya y Namak! Viszont itt a folyóknál valami nincs rendben. A két folyó nem lehet ennyire közel egymáshoz. Pedig nem lehet más, mint a Perzsa-öböl térképe! Mondja, hadnagy úr, volna-e egy hasonló léptékű térképe Mezopotámiáról?
Amíg a hadnagy a térképet kereste, Pierre doktor és Hügler professzor vette szemügyre a különös térképet. Az éles szemű doktor ujja hegye rögtön rátapadt két apró jelre, amelyek a kétágú fekete csík alsó ága fölött, egymás mellett voltak láthatók. Előkerült zsebéből a nagyítólencse, amelynek körében olyan miniatűr rajz bukkant elő, hogy megpillantása után Hügler professzor rögtön elővette a csillagember füzetét...
– Ez a piramis vagy toronyféle ugyanaz, mint itt a füzetben – állapította meg lelkendezve. – Lehet, hogy az egész térkép is az ő műve, a csillagemberünké? És a másik jel: a torony mellett ez a gömb vagy kör? Vajon mit jelenthetnek? Na végre...
Az utóbbi megjegyzés Bayal hadnagynak szólt, aki talált egy megfelelő térképet. Összehasonlítva őket egyöntetűen megállapították, hogy a barlangban talált térkép kétségtelenül ugyanazt a földi tájat ábrázolja, igen kis eltérésekkel. A két nagy folyó vonala és a deltavidék itt-ott csekély mértékben eltért Bayal hadnagy mai térképétől, viszont nagyon sok kétségtelen azonosságot találtak rajta. Ilyen volt például az Al Badia-fok a Perzsa-öböl nyugati partvonalán, vagy a Bushire-öböl a keleti parton, északkeleten a két nagy tó stb. A térképen talált két jel fekvését megpróbálták a lehető legnagyobb pontossággal áthelyezni Bayal hadnagy térképébe. Kiderült, hogy a piramis és a kör a mai An-Nasyriya város mellé esik, attól valamivel nyugatra, az Eufrátesz déli partjára.
Shelam professzor elkérte Pierre doktortól a nagyítólencsét, de nem a csillagember térképét vizsgálta vele, hanem a hadnagyét.
– Látják itt ezt a három pontocskát An-Nasyriya városától nyugatra, az Eufrátesztől délre? Ez a három pontocska a Föld egyik legrégibb városának romjait jelenti: Úr városáét! Azét, amely már a vízözön előtt is virágzott! A hatalmas áradás előtt, amelyet egy angol régész, Leonard Woolley ásatásai emeltek ki a mítoszok ködéből a történelem valóságába egy két és fél méteres tiszta agyagréteg felfedezésével Úr romjai alatt! Az önök csillagemberének térképén ez a piramisszerű rajz tehát nem jelenthet mást, mint Úr városának jellegzetes templomvárát, a Zikkuratot! Ha pedig azt jelenti, akkor az egész térkép valóban nem ábrázol mást, mint a Perzsa-öblöt, Mezopotámiát – csakhogy nem a mait, hanem az ősrégit, a négy-ötezer év előttit! Így érthető lenne a két nagy folyó és a deltavidék maitól eltérő ábrázolása. Valószínű, hogy a régi időkben a két folyó egészen más mederben folyt, és csak később töltődött fel a folyamköz, távolodott el egymástól a két folyó medre. A másik jelet – ezt a kört vagy gömböt – viszont nem értem. Annyi bizonyos, hogy hasonlít a csillagember füzetében látható jelre, ahol a beállítása – az előtte és alatta ábrázolt emberalakokkal – valóban egy űrhajó benyomását is keltheti a szemlélőben. De itt? Itt nagyon sok mindent jelenthet.
Pierre doktor Shelam professzor okfejtése közben egyre izgatottabb lett. Alig várta, hogy a professzor befejezze.
– Most már mindent értek! – kiáltott fel végre. – Értem a csillagember üzenetét, a füzetet, a piramist, az űrhajókat, a kétféle emberalakokat! Azt mondtuk, ugye, hogy a csillagember talán ezzel a füzetbe rajzolt képsorozattal akart nekünk bepillantást engedni népe történelmébe? Ha így van, akkor népe történelme nyilván itt kezdődött, az ősi Eufrátesz partján, Úr városánál, ahol öt-hatezer évvel ezelőtt – talán még az özönvíz előtt – leszálltak ezek a gömbök, az űrhajók a csillagember őseivel! A huszonöt éve szerencsétlenül járt csillagember-expedíció életben maradt tagjai semmi mást nem őriztek meg kultúrlény-bizonyítékaikból, mint ezt a térképet! Szerintem ez azt jelenti, hogy nagyon fontos volt nekik, hogy földi útjuk feltétlenül összefüggött vele. Talán éppen ez a hely, a hajdani Út városa volt a tulajdonképpeni úti céljuk, csak valami miatt nem tudtak odajutni, és itt rekedtek a Világ Tetején, az Eufrátesz partja helyett.
– Kedves doktor, ön egy kissé elveti a súlykot – jegyezte meg enyhe gúnnyal a hangjában Snowles mérnök.
– Ha el is vetette, én felveszem! – emelte fel a hangját Hügler professzor. – A csillagember térképén az Eufrátesz partján ott van Úr városának azonosító jele, s az a másik jel, amely valószínűleg űrhajót jelent. Semmi más az egész térképen, csak ez a két jel! Nekem ennyi bőven elég! Már döntöttem is. Pierre! Megyünk Mezopotámiába, az Eufrátesz partjára! Hátha megtaláljuk ott a hiányzó láncszemet! Itt fenn már úgy sincs sok keresnivalónk. Annáék elmentek, nem repülhetünk utánuk, így tehát nem tehetünk mást, mint megkíséreljük megérteni, megfejteni a csillagember búcsúüzenetét, a füzetet és a térképet. Követjük az emberiség útját abba az ősi korszakba, ahol talán valóban megtaláljuk majd a földi múlt és a kozmoszbeli jövő egykori egyesülésének bizonyítékait! Itt felszámolom az expedíciót, elküldöm Rawalpindibe a zárójelentést. Ezután a gleccserkutatás helyett – régészkedni fogunk!
Megkeressük azt a titokzatos valamit, amiért huszonöt-harminc évvel ezelőtt a csillagemberek Földünkre ereszkedtek, s amit ők nem találhattak meg. Ha mi megtaláljuk, mindent bebizonyítunk! Mindent, amiért ma egyesek elnézően megmosolyognak bennünket. Indulhatunk vissza a Jég-tóhoz. Ott kibányásszuk a jégből a csillagdoktort, és végeztünk a Biafo-üggyel. Megyünk a Nagy Folyók Völgyébe, a Világ Tetejéről a Világ Bölcsőjéhez!
A világűrben száguldó űrhajóban Anna és Radzs öntudatlanságának szuroksötét homálya lassan valami zsongó, süvöltő, fekete gomolygássá alakul. A gomolygó, vibráló hullámok fokozatosan kivilágosodnak, formákká, színekké szelídülnek. Végül alakok formálódnak belőlük: mozgó, hús-vér emberek, akik élnek és ölnek... építenek és rombolnak... szeretnek és gyűlölnek, állhatatosan, mindhalálig.
Az aranyvörös alkonyi színekben pompázó négyemeletes toronypiramis tetejéről csodálatos a kilátás.
Délen, a Nagy Folyót szegélyező papiruszmocsár vastag, sötétzöld csíkja felett Eridu szent városának dombja magaslik. A dombtetőn trónoló piramis négy sarkáról felcsapó láng-és füstnyelvek arról tanúskodnak, hogy Eridu papjai sem vétették el a holdnaptárt, serény előkészületekkel várják Nan-nar Holdisten megújhodását.
Északnyugaton, túl az öntözött földek zöldessárga, csatornákkal csíkozott mozaikján, a leszálló alkonyat páráiban Larszu zikkuratja dereng át. A toronytetőről felvillanó tűzfényt csak a legélesebb szemű papok pillanthatják meg, mert Larszu jóval messzebb van, mint Eridu.
Larszu irányában, de még távolabb fekszik Uruk városa. Uruk Gul-ga-misnak, a rettenetes félisten-királynak a székhelye, akinek hatalmától és haragjától retteg a Két Folyam Völgyének valamennyi városa és népe.
Messze északon az ősi Lagas terül el, már jóval túl a folyók közén, a termékeny, mocsaras folyóvölgy és a sivatag határán.
A folyó felől vízilovak ordítását hozza a szél. Népes pelikánraj húz el a zikkurat felett. Az öntözőcsatornák felől jönnek, s a folyó felé tartanak, miután alaposan belakmároztak a halastavakban.
A torony legfelső emeletén levő emelvényen, aranylemezekkel díszített trónszékben ülő, csúcsos süvegű férfi elmélázva nézi a pelikánrajt. Magas homloka, merészen ívelt sasorra, gondosan csigákba rakott fekete szakálla misztikus szoborhoz teszi hasonlóvá, csak fejének lassú mozdulata árulja el, hogy élő ember. Él és uralkodik a Két Folyam Völgyének ősi városán és sumer népén Sub-ur-gad király, Nan-nar Holdisten enszije, földi helytartója. Halhatatlanság glóriája veszi körül alakját, hiszen ő már az örök élet titkát is elleste Nan-nartól, és udvarában virul leánya, Sul-an-ni, Nan-nar főpapnője, akit az Örök Élet Virágának neveznek.
Ruhájának bíbora és aranyszálakkal dúsan hímzett szegélye méltó Őr huszonhatodik királyához, a huszonhatodikhoz azóta, hogy népe a Nagy Vándorlás után eljutott a Nagy Folyók Völgyébe, ott letelepedett, és őshazája hagyományai nyomán felépítette magának a Mennyország Hegyét, a Zikkurat gigantikus agyagtégla-piramisát.
Nyakában vastag ezüstláncon U-tu Napisten lazúrkő- és karneol berakású aranyszobrocskája és a szent pecsétnyomó lazúrkő betétes aranyhengere függ. Derekán, ezüst tölgyfalevelekből szőtt övön, arannyal kivert réztokban, drágakövekkel kirakott, fehér csontmarkolatú varázstőre himbálódzik. Az a legendás hírű tőr, amely minden vérten áthatol, mert pengéjét égi fémből kovácsolták sok-sok emberöltővel ezelőtt még a régi, hegyes őshaza fekete szakállú kovácsai. Erőteljes, barna, ápolt jobb kezének középső ujján hordja egyetlen gyűrűjét. A vastag aranykarika kígyót formáló széles foglalatában óriási zöld kő villog. Simára csiszolt felületéről Istar istennő képmása mosolyog. Istaré, akinek felkínált szerelmét szentségtörőn visszautasította Gul-ga-mis, ez a legyőzhetetlen félig király, félig isten, aki erősebbnek bizonyult Istarnál, és legyőzte az istennő bikáját.
Lábára arany- és rézszögekkel kivert bőrsaru, arany lábvért simul, amely elöl ráhajlik a lábfejre, hátsó féllapja pedig lenyúlik egészen a sarka fölé, hogy védelmet nyújtson a harcban az inak átvágása ellen.
A trónszék előtt kék és zöld kerámia lapokkal borított négyszögletű főoltár áll. Két oldalról hat-hat lépcsőfok vezet fel hozzá. Az oltáron a trónszék előtt a Nan-nar imádásához szükséges varázseszközök vannak elhelyezve. Fokokkal ellátott falécek, függősúlyok, aranyozott rámákon vízszintesen és függőlegesen kifeszített fonalak.
Az oltár közepén kidomborodó kör középpontjában csillogó ezüstoszlop áll, amelynek árnyéka a nap minden órájában pontosan követi U-tu Napisten útját az Égi Világ jegyei között. Az ezüstoszlop aljában, egy kivájt, domborművekkel díszített kis üregben van Nan-nar Felső Háza. Ide hozza fel a Holdisten aranyszobrocskáját minden este Sul-an-ni főpapnő, az Örök Élet Virága.
A toronyteraszhoz az alsó emeleteken át hatalmas lépcső vezet fel. A feljárat felső végének két oldalán, a párkányon, Nan-nar és Nin-gal istenek hatalmas ezüstszobrai őrködnek. A terasz négy sarkában egy-egy tűzoltár. Kerek, égetett agyagmedencék, amelyeket az istenek szolgálatára rendelt papok minden este száraz tüzelőfával töltenek meg az égő áldozatok számára.
Lassan teljesen besötétedik. Alant a város zsibongása is elcsendesül, csak a sűrűn egymás mellé épült téglaházak és sárral betapasztott falú nádkunyhók kemencéiből felszálló füst-gomolyok jelzik, hogy Űr népe serényen készülődik Nan-nar Holdisten megújulásának ünnepére. Távolabb, a várost övező hatalmas falon kívül, száz és száz tábortűz fénye csillog. Sub-ur-gad király legyőzhetetlen hadserege táborozik ott teljes harci készültségben.
Lenn, a lépcsők alján fáklyák fényei villannak fel, a fénykígyó lassan halad felfelé. Sub-ur-gad király, amint meghallja a menetet kísérő zsongó karének foszlányait, feláll, és széttárt karokkal mély, érces hangon maga is énekelni kezd:
Jöjj el, Nan-nar! Jöjj el népedhez
Nagy Sárga Isten!
Vesd rá szentelt sugaraidat
Úr királyára s népére!
Égő áldozatok tüzénél hívlak,
Ó, Nan-nar Isten!
Élezd meg dárdáink rézhegyét,
nyilaink kőhegyű villámait!
Keményítsd meg pajzsainkat,
vértjeinket, sisakjainkat!
Adj isteni erőt harcosaink
buzogányt sújtó karjainak!
Óvd meg népedet
isteneket kísértő, Gul-ga-mis
rettenetes haragjától!
Veszejtsd el őt, a lázadót,
kinek nem kellett Istar szerelme,
kinek kéjvágya papnődre áhít,
ó, Nan-nar, kit az Örök Élet
Virágának neveznek!
Szállj le égi utadról,
Nagy Sárga Isten!
Vesd rá szentelt sugaraidat
Úr királyára s népére!...
Amikor Sub-ur-gad király éneke elhalkul, a karének már egészen közelről hallatszik. A fáklyákat hordozó papok zöld és kék színű, csuklyás köpenyekben felsorakoznak körül, a torony párkánya mentén.
A torony legfelső emeletére most egy tetőtől talpig hófehér fátyolba burkolt, karcsú nőalak lép fel. Kezében, szívéhez szorítva, kis aranyszobrot hoz, magát a Holdistent. Mögötte rézsisakos, bőrruhás, rézdárdás katonák komor falanksza vonul fel, és elhelyezkedik a teraszon, belső gyűrűt képezve a fáklyás papok előtt.
A menet végén még négy fátyolos, fehér ruhás nőalak lép fel a tetőre. Kezükben fedeles aranycsészéket szorongatnak. Ők nem mennek a főoltárhoz, hanem egyenként a torony négy sarkában levő tűzoltárok előtt állnak meg.
Holdisten főpapnője lassú léptekkel halad felfelé a főoltár lépcsőfokain. Elhelyezi az istenszobrot Felső Templomába, az ezüstoszlop üregébe. Utána széttárt karokkal, mint fehér galamb lebeg a torony-piramis csúcsán, Nan-nar színe előtt Sul-an-ni, Nan-nar főpapnője, az Örök Élet Virága.
Egy pap aranyozott széket hoz elő, és leteszi Sub-ur-gad király széke mellé. Sul-an-ni lejön az oltárról, két pap mellé lép, és lesegíti válláról és fejéről a könnyű, fehér lepleket. A füstölgő fáklyák sárgásvörös fényében teljes pompájában tárul fel az Örök Élet Virágának szépsége. Keskeny, fehér bőrű arcát derékig érő, dús, ébenfekete hajfürtök övezik. Fején vastag aranykarikából font egyszerű, de csodálatos harmóniájú fejdíszt visel. Nagy fekete szem, finoman megrajzolt szemöldök, vékony vonalú, hennával vörösre festett száj. Törékeny karcsú alakján bokáig érő, zöld-arany mintázatú selyem redőzik. A ruha csak csípőig takarja testét, s elöl, a vérvörös rubinkővel díszített köldök alatt, aranycsattal van összefogva, amely Eának, a vizek és a varázslat istenének alakját formálja. Derékon felül csupán egy fátyolszerű háló fedi testét, szabadon hagyva az elefántcsont színű melleket, a rubinvörösre festett bimbókat. Mindkét karja teljesen be van borítva arany karkötőkkel, ujjain a szivárvány minden színében sziporkázó gyűrűket visel.
Sub-ur-gad király ismét feláll és énekel:
Jöjj el, Nan-nar! Jöjj el népedhez
Nagy Sárga Isten!
Fogadd el tűz-vér áldozatunk,
hallgasd meg könyörgésünk!
Vesd rá szentelt sugaraidat
Úr királyára s népére!...
A rövid könyörgés után a király széttárt karokkal megcsókolja a főoltárt, majd a terasz keleti szögletében levő tűzoltárhoz megy.
Az oltár előtt várakozó fehér fátyolos, törékeny alak megremeg, kis híján kiejti a kezében szorongatott aranycsészét. A király átveszi tőle a csészét, két kézzel magasra emeli, valamit mormol a szakállába, azután visszaadja. Két pap lép oda. Egyikük lehajtja a fátyolt az alakról: riadt szemű, fekete hajú leányfej válik láthatóvá.
A fátyol redői alól két karcsú kéz bújik elő, a lány átveszi a királytól a csészét, lassan ajkához emeli, utána a két pap karjaiba roskad. Azok kihámozzák fátylaiból, s az immár mozdulatlan, meztelen leánytestet az előkészített máglyára fektetik, összekulcsolt kezébe nyomják az aranycsészét, s aztán minden oldalról láng és füst csavarodik az ég felé körülötte.
Amikor már mind a négy máglya ég, Sub-ur-gad király visszamegy a főoltárhoz. Leül trónszékébe, és merőn néz keletre, az égbolt egy pontjára. Kis idő múlva feláll, és a sercegő máglyák csapdosó fényében kinyújtott karjával arrafelé mutat, ahol lassan, mind nagyobb darabot villantva fel sárgás fényű testéből, az égre kúszik Nan-nar, a megújult Holdisten.
A csendes éjszakában hirtelen szélroham támad. Délkeleti, sós tengeri léghullám süvít el a Zikkurat fölött, lecsapja a máglyák lángját, s az egyik pap ruhája lángra kap. Egy katona rézdárdájával habozás nélkül lecsap a pap fejére, s máris új áldozat hever a tűzoltáron! Úgy látszik, Nan-nar kevesli ma a szokásos négy áldozatot, még egyet kíván...
A király látszólag tudomást sem szerzett Holdisten magakövetelte áldozatáról. Tekintetét mereven egy különös, eddig soha nem látott fénypontra szegezi, amely az újhold közelében hirtelen feltűnt az égbolton. A fénypontból kettő lesz, majd három. Három új, fényes csillag támadt fel a délkeleti égbolton, Nan-nar megújult istensége közelében.
Mos már mindenki felfigyel a szokatlan égi jelekre. Sub-ur-gad király újra széttárt karokkal énekel:
Eljöttél, ó, Nan-nar!
Látja már jeleid Úr népe!
Jöjj, segíts a harcban,
sújts le fegyverünk élével
Rettenetes Gul-ga-mis pajzsára!
Bénítsd meg dárdáját,
mely varázsos hegyével
mindeneket legyőz,
s máglyádon ég majd el
istengyalázó Gul-ga-mis!
Ismét megcsókolja az oltárt, majd odaint egy papot, akinek csak két szeme villog ki a csuklya alól. A pap az oltár elé áll, agyagtáblát vesz elő, maga mellé állítja a fokokkal ellátott falécet és a többi varázseszközt. Négy fáklyás pap áll mögéje. A fekete csuklyás pap szemei mereven szegeződnek Nan-nar égi jeleire, az imént felbukkant három új csillagra. Sub-ur-gad király és az Örök Élet Virága kíséretével együtt levonul a lépcsőkön. A Zikkurat teteje elnéptelenedik, csak az öt pap figyeli kitartón Nan-nar égi jeleit. Az áldozati máglyák még parázslanak, füstjük meredeken száll felfelé. Jó áldozat volt, Nan-nar szívesen fogadta, és máris jeleit adta annak, hogy nem fogja cserbenhagyni Úr királyát és népét. Jaj neked, telhetetlen Gul-ga-mis, osontjaid itt fognak hamuvá izzani Úr Zikkuratjának oltárán, Nan-nar Holdisten dicsőségére.
A felkelő nap első sugarai rézkopják ezrein csillának meg Úr falai alatt. A hadsereg teljes fegyverzetben várja Sub-ur-gad király és fia, Zun-sud-ra fővezér harci parancsát az uruki félisten-király, Gul-ga-mis és félelmetes serege ellen.
A had három hatalmas négyszögben sorakozik fel a város külső védfala és a főcsatorna gátja között elterülő síkságon, amely tulajdonképpen a város hulladékainak lerakóhelye. A főcsatorna óriási hurokban kerüli meg a várost, és messze délen, Eridu alatt ömlik a Nagy Folyóba. A várostól északkeletre egyetlen, vaskos gerendahíd vezet át rajta, két végén agyagtéglából épült bástyák terpeszkednek.
Úr seregének legfőbb ütőerejét a harci szekerek ezrede képezi. A réz- vagy bőrabroncsos négy fakeréken gördülő szekereket négy-négy öszvér, szamár vagy két-két ló vontatja. Magasított, rézlemezekkel páncélozott elülső részükön tokban vannak elhelyezve a szekér harcosának hajítódárdái. Külön hajtó is van a szekéren, a harcosnak nincs más dolga, mint az ellenség leküzdése. A vontató állatok szügyét is bőr- vagy rézvértek védik az ellenség nyilaitól, dárdáitól. A szekér harcosa hajítódárdákkal és nehéz rézfoglalatú kőbuzogánnyal harcol.
Sub-ur-gad király 4x60 szekérből álló ezrede – a harcosok sorában a legelőkelőbb papokkal, birtokosokkal, a leggazdagabb kereskedőkkel, bérlőkkel – olyan erő, amelynek megfékezésére talán csak az istenek képesek.
Úr kézművesei, parasztbérlői és nem sumer eredetű keveréknépe alkotják háború idején a sereg derékhadát, a rézvértes, sisakos, dárdás, fejszés gyalogságot. A vállakat, karokat szabadon hagyó, térden felül érő gyapjú- vagy bőrruha szövetére egymást fedő rétegekben rézlemezeket varrnak. Ezt a vértet rézlemezből vagy vastag marha- és tevebőrből készített lábvért egészíti ki.
A gyaloghad 60-60 főből álló szakaszokra oszlik. Ezek a harcban általában 10x6-os négyszögekben küzdenek, zárt, sündisznó alakzatban rontanak az ellenségre. Negyven ilyen négyszög áll most itt Úr falai alatt, egyelőre még elrendezetlenül. A parancsnokok most állítják fel szakaszaikat.
Távol a városfalaktól, majdnem a hídnál, két hatalmas oszlopban íjászhad sorakozik. Vadászok, víziemberek, félnomád állattenyésztők ezek, akik háború idején felveszik a templom raktáraiból kiosztott vértruhákat, és réz- meg tűzkő hegyű nyilakkal teli tegezekkel szállnak harcba Nan-nar Holdisten védelmére, íjaik többnyire szívós keményfából készültek, amelyre állati inakból, belekből sodort ideget feszítettek. Az állattenyésztők némelyike állati szarvakból készített óriási íjakkal fegyverkezik fel. Ezek megfeszítéséhez rendkívüli erő kell, de a belőlük kiröppenő nyílvessző a legvastagabb réz vagy bőrvértet is átüti.
A nap egyre magasabbra emelkedik az égen, a hőség fokozódik. A városfalak benépesednek. Úr népe ma nem megy ki öntözött földjeit művelni, ma Gul-ga-mis rettenetes hadától kell megvédelmezni a szent várost.
Kürtök harsannak. A városkapun menet kanyarodik elő, élén táblákat vivő papok haladnak. A színes agyagtáblákon Sub-ur-gad király dicsőséges uralkodásának eseményeit és haditetteit örökítették meg páratlan művészi tökéllyel. A táblavivők mögött a király testőrsége halad. Hatalmas szál ember mind, tetőtől talpig rézvértbe burkolt, fekete szakállas harcosok, félelmetesen csillogó kopjákkal, súlyos rézbárdokkal. Sub-ur-gad király négy hatalmas párductól vont, aranylemezekkel borított harci szekerén jön megszemlélni hadseregét. A hajtó mögött áll a király s jobbján legidősebb fia, Zun-sud-ra fővezér.
A királyfi már javakorabeli, zömök, de rendkívül izmos férfi. Apjától örökölte merész ívelésű sasorrát, dús, gondosan fésült fekete haját, szakállát. Fején, a hadvezéri aranysisakon mesterien kikészített, tátott szájú párducfej hirdeti tulajdonosa hírnevét, a rettenthetetlen katonáét és vadászét, aki puszta kézzel fojtotta meg a puszták e foltos hátú, királyi vadját.
Mindketten drágakövekkel kirakott, aranyozott rézvértet öltöttek, mellükön Nan-nar Holdisten színarany szobrocskája lóg vastag ezüstláncon. Sub-ur-gad király aranysisakján párducfej helyett a Holdisten domborművű képmása és két aranyszárny hirdeti az Örök Élet Titkát ismerő félisten-király halhatatlan dicsőségét.
A gyalogos négyszögek teljes rendben fogadják a fővezéreket. A parancsnokok és a harcosok magasra emelt kopjákkal és ütemes „Nan-nar!... Nan-nar!...” – kiáltással tisztelegnek.
– Nan-nar ma győzelemre viszi Úr fegyvereit! Égi jelei egészen hajnalig ragyogtak. Um-mur-da főpap pontosan megfigyelte útjukat: a Bika jegyében tűntek el – mondja fiának Sub-ur-gad király.
– Győzünk, atyám, minden bizonnyal – bólint a fővezér.
Szúrós, fekete szeme szakértőn szemléli a lelkesen harsogó hadoszlopokat. – Az idő is kedvezőnek ígérkezik. Mi a terved, atyám, hol végezzük ki Rettenetes Gul-ga-mist?
– Hajói két órával ezelőtt még Larszu falainál vesztegeltek... őrszemeink figyelik őket, és hírt hoznak elindulásukról. Ha a Nagy Folyón jönnek tovább, akkor a Nagy Csatorna kezdeténél várjuk őket. Ha Larszutól már a keskenyebb Kígyó-Csatornába futnak be hajóik, akkor a Mug-nar dombnál ütközünk meg velük. A legelő kitűnő csatatér lesz számunkra.
Mind a két helyet el tudjuk érni seregünkkel, mielőtt Gul-ga-mis odaérkezne, és fel tudunk készülni a harcra.
A harci szekerek dandárja is teljes készültségben fogadja a vezéreket. Hajtóik a földön állnak, az állatokat tartják féken, előkelő harcosaik a szekéren állva, két kézzel magasra emelt dárdákkal tisztelegnek.
– Kevés a hajítódárda a szekereken, atyám – jegyzi meg a fővezér. – Megparancsolom, hogy a fegyvertárból hozzanak dárdákat. A tartalék gyaloghadból adok még minden szekérhez két-két harcost. Ezek majd futva kísérik a szekeret, hátulról védik pajzsaikkal, és összeszedik a hajítódárdákat.
Sub-ur-gad király elégedetten bólint. Zun-sud-ra máris parancsokat osztogat, négy testőrtiszt rohan, hogy teljesítse őket. A menet lassan a híd közelébe ér, a két íjász hadoszlop közé. Két 10x60 íjászból álló rettenetes erejű harci egység ez, amely a harcban rendszerint hatsoros frontot foglal el az ellenséggel szemben. Minden második sor lő egyszerre, addig a többiek új nyílvesszőt feszítenek íjukra.
Az íjászhad a fővezérek közeledtére magasra emeli fegyvereit, és egyszerre nyílvesszők felhője sötétíti el az eget a párducvonta harci szekér felett.
A hidat védelmező bástyákról hosszú kürtjel harsan fel. Kisvártatva egy futó alak bukkan fel a hídon. A király és a fővezér az íjász hadoszlopok között felvert vezéri sátorban fogadja a hírnököt. Barna bőrű, halálosan kimerült nomád pásztorfiú roskad össze a vezérek lábai előtt. Az ágyékkötőjén lógó kis zacskóból agyagtáblácskát vesz elő, és arcra borulva nyújtja át a királynak.
– Gul-ga-mis hajói a Kígyó-csatornába fordultak – olvassa fel az ékírásos üzenetet a király. – Jó jel! Nan-nar égi jelei a Bika jegyében ragyognak, Úr serege induljon hát a Bika-csatorna mentén a Mug-narhoz!
Zun-sud-ra fővezér kilép a sátorból, parancsokat osztogat a testőrtiszteknek. Kürtök harsognak, lábdobogás, szekércsörömpölés hallatszik, sárga porfelhő borít el mindent.
A had megindul. Zun-sud-ra fővezér vágtat az élen négy fekete mén vonta harciszekéren, mögötte robajlik az egész harciszekér-dandár. Sietnek, hogy a derékhad beérkezéséig biztosítsák a legkedvezőbb elhelyezkedést a kiszemelt csatatéren. Mögöttük halad Sub-ur-gad király a testőrséggel és az egész gyaloghad, a menetet a két íjászoszlop zárja le.
Mug-nur lényegében nem is domb, csak egy enyhe domborulata legelő a csatornák, az öntözött árpa- és kölesföldek zöldellő négyszögei között. Északnyugati végében válik két ágra a Larszu felől jövő Kígyó-csatorna, és fogja körül a mintegy 6000 lépés hosszú, feleakkora széles terület. Délkeleti végében a két csatornaág ismét összeér, s innen már mint Bikacsatorna folyik Úr falai alá, a Nagy Csatornába.
A sereg a Bika-csatorna náddal szegélyezett széles gátján déltájban ér el a Mug-nar délkeleti szögletéhez. Híd nincs a csatornán, ezért egymás mellé állított bárkákból hevenyészett hajóhídon át robognak a harci szekerek és a hadoszlopok a legelő síkjára. A nagy, ovális térség felső, északnyugati harmadánál, arccal északnyugatnak állítja fel haderejét Zun-sud-ra fővezér. A sumer haditudomány hagyományaihoz híven a centrumban a harci szekerek egyesített hatalmas oszlopát állítja fel. A szárnyakra helyezi a két íjászoszlopot, míg ezek mögé vonultatja hatvanas négyszögeivel a gyalogos derékhadat, 2x20 négyszöges, hosszanti téglaalakzatban.
A nap már szédítő erővel záporozza tüzet a síkságra, de az edzett sumer harcosok nyugodtan várakoznak. Sub-ur-gad király és Zun-sud-ra fővezér harci szekerei egymás mellett, a szekéroszlop élén pihennek, gazdáikat rabszolgák frissítőkkel kínálják.
Északnyugaton a szabadon hagyott legelő-háromszög még üres, néptelen. Sikerült megelőzni Gul-ga-mist.
Egyszerre csak a csatornák sötétzöld nádszegélye fölött, a Kígyó-csatorna torkolatában felvillan egy kék vitorlacsúcs. Nem sokkal utána apró emberalakok özönlenek ki a nádrengetegből: Gul-ga-mis hada megérkezett!
Uruk félisten-királyának hadserege háborítatlanul vonulhat fel az ellenfél által szabadon hagyott, két csatornaággal határolt területen. Harci szekereket nem hoztak, Zun-sud-ra fővezér éles szeme csak gyalogságot és íjászhadat lát. Mintegy hatszáz lépésnyire Úr seregének hadrendjétől áll fel Gul-ga-mis hada. A félisten-fővezér íjászait a hosszú vonalban felállított gyalogság mögött helyezi el. Sub-ur-gad király 4500 harcosával szemben Gul-ga-mis seregében mintegy 3500-at becsül meg Zun-sud-ra fővezér. Jelentésére a Halhatatlan Király bólint, s amint az ellenség frontja előtt megpillant egy előrevágtató magányos harci szekeret, feláll kocsijában, két karját égnek emeli, és harci dal harsan fel ajkán:
Jöjj el, Nan-nar!
Ó, jöjj el népedhez,
Nagy Sárga Isten!
Vesd rá szentelt sugaraidat
Úr királyára s népére!
Élezd meg dárdáink rézhegyét,
nyilaink köhegyű villámait!
Keményítsd meg pajzsainkat,
vértjeinket, sisakjainkat!
Adj isteni erőt harcosaink
buzogányt sújtó karjainak!
Szállj le égi utadról,
Nagy Sárga Isten!
Vesd rá szentelt sugaraidat
Úr királyára s népére!
Alig csendesül el Sub-ur-gad király éneke, a másik oldalról – a négy hatalmas nőstényoroszlán vonta harci szekérből – máris hangzik a válasz, Rettenetes Gul-ga-mis harci éneke:
Nan-nar, Nin-gal, U-tu,
s istenek, ti, mind:
Reszkessetek Gul-ga-mis haragjától!
Egyetlen isten van csak
égen s földön:
Én! Bosszúálló Gul-ga-mis!
Lesújtottátok barátomat, Enkidut,
de bosszúm vérre szomjaz!
Sub-ur-gad király, véred mossa le
Enkidu pajzsát,
s udvarodban nyíló leányod:
az örök Élet Virága nyújtja majd
urának, Gul-ga-misnak szűzi virágát,
s a Titkot – az örök Életet!
Nan-nar, Nin-gal, U-tu,
s istenek, ti, mind:
Reszkessetek Gul-ga-mis bosszújától!...
Sub-ur-gad királynak egy arcizma sem rezdül, miközben ellensége fenyegető énekét hallgatja. Kis ideig mintha habozna, válaszoljon-e, amikor azonban saját seregének soraiból halk, zúgó morajlást hall, megmarkolja súlyos, rézhegyű hajítódárdáját, s a párduc vonta harci szekér máris előrezúdul. Zun-sud-ra fővezér int a kürtösöknek, felharsan a rohamjel, s a harciszekér-dandár zúgó viharként lendül előre.
A meglódult szekérfal mögött Zun-sud-ra fővezér a helyén marad, s harci szekerén állva figyeli a csatát, irányítja a harcot. A szárnyakon az íjászok, középen a derékhad harci lázban égve, türelmetlenül várakozik.
Elöl már tombol a véres küzdelem.
A két félisten-király harci szekere egyenesen egymásnak rohan. A szelídített, igába fogott vadállatokból kitör vérszomjas vadságuk, és eszeveszetten marcangolják egymást. A két hős leugrik szekeréről. Az előrezúduló harciszekér-áradat szétválik előttük, közönséges halandók nem háborgathatják a félistenek csatáját.
Gul-ga-mis hírnevéhez méltó óriás, majd egy fejjel magasabb ellenfelénél. Vérszomjas, bosszúvágytól felgerjedt, duzzadt arcát sűrű, ápolt vörös haj és szakáll övezi; rézzel bélelt orrvédős aranysisakján hímoroszlán sörénye hirdeti tulajdonosa vitézségét. Mellén az istenek által megölt – ellenségből lett – hős barát, Enkidu arany képmása ragyog; baljában Enkidu óriás ezüstpajzsát forgatja játszi könnyedséggel, jobbjában félelmetesen csillog legendás hírű varázsdárdája, a réz bevonatú élbe foglalt, fekete kőhegyű csodafegyver.
A varázsdárda első szúrását Sub-ur-gad király könnyedén kivédi Nan-nar képmásos pajzsával. Az ő dárdájának döfése Gul-ga-mis sisakján csúszik el, és lehasít róla egy fürt oroszlánsörényt.
Az első összecsapás után lehiggadnak. Most már óvatosabban kerülgetik egymást, védtelen pontokat keresnek, közben hangosan kiáltoznak. Sub-ur-gad király Nan-nar-hoz, ellenfele Enkidu szelleméhez fohászkodik segítségért.
Közben új rohamhullám viharzik el mellettük.
Gul-ga-mis harcosai az első sorok óriáspajzsai mögé húzódva visszaverték a harci szekerek mindent elsöprőnek ígérkező rohamát, és súlyos veszteségeket okoztak az ellenségnek. A megtépázott harciszekér-dandár kétoldalt visszafordul, és az íjász oszlopokat megkerülve a gyaloghad mögött újra rendezi sorait. Most a gyaloghad indul rohamra! Egyidejűleg lépésben megindul a két íjász oszlop is, nyílfelhőkkel árasztja el az ellenség hadsorait. Az uruki harcosok azonban pajzsaik mögé húzódva nem szenvednek komolyabb veszteségeket, majd egész frontjuk támadásba lendül. Szárnyaik egyenesen Úr íjász dandárjainak támadnak, s be is kerítik őket.
Az íjászok nem egyenlő ellenfelek a közelharcban. Csak rövid nyelű rézfokosaikat tudják használni, ezek viszont nem sokat érnek az urukiak dárdáival, pajzsaival, buzogányaival szemben.
A két hadsereg most már teljes frontszélességben, minden erőt bevetve harcol egymással. Csak hátul, a visszavert harciszekér-dandár várakozik még tétlenül.
Zun-sud-ra fővezér harci szekeréről fáradhatatlanul osztogatja parancsait. A két íjász oszlopot Gul-ga-mis gyalogos harcosai szétszórták, helyükbe tehát szét kellett húzni a szárnyakra a derékhadat. Ez meg is állította az ellenség előretörését, viszont az eddigi számbeli fölény semmivé lett. Zun-sud-ra tudja, mit kell cselekednie. Parancsot meneszt a harci szekerekhez: fejlődjenek fel egyetlen oszlopba, a jobbszárny felől kerüljék meg és támadják hátba az ellenséget.
A harci szekerek meg is indulnak, de elkéstek...
A harcoló embertömeg és a csatornapartok között eddig szabadon levő 3-400 lépésnyi terület mindkét szárnyon hirtelen harcosokkal népesül be. A nádasok védelme alatt a csatornaágakba leeresztett árbocokkal behatolt hajókról Gul-ga-mis pihent harcosai özönlenek elő, és a szárnyakat átkarolva próbálják hátba támadni Úr hadseregét.
Zun-sud-ra tapasztalt hadvezér, azonnal visszavonulást rendel el. A megtépázott gyalogság nyomban négyszögekbe tömörül, és megkezdi a visszahúzódást a hajóhíd felé. A harci szekerek rácsapnak a csatornaágakból előrerontó uruki harcosokra, és vissza is szorítják őket hajóikra. A két front szétválik. Gul-ga-mis csatát irányító fővezére – Su-ruk – is visszahúzódást parancsol hadainak.
A széthúzódó arcvonalak között, a sebesültekkel, halottakkal borított csatamezőn változatlanul dúl az élethalálharc a két félisten-király között. Küzdelmük eddig eldöntetlennek látszik. Harci szekereik vadállatai már rég szétmarcangolták egymást, két sebesült, megvadult oroszlánt a visszavonuló uruki harcosok döftek le.
Nan-nar Holdisten nem hiába küldött biztató jeleket földi helytartójának. Istentagadó Gul-ga-mis ma nem úgy harcol, mint máskor, mintha fáradt lenne. Pajzsaikat már mind a ketten elhajították, dárdáik hegyéről vér csöpög. Sub-ur-gad király a combján, Gul-ga-mis a derekán és a nyakán kapott sebet. Patakokban folyik a vér és a verejték a két hős testén. Gul-ga-mis lépésről lépésre hátrál csapatai felé, s miközben dárdájával ellenfele csapásait védi, átugorja a földön heverő halott és sebesült harcosokat.
A Halhatatlan Király már az utolsó csapásra tartogatja erejét. Átlép egy összegörnyedve fekvő, sebesült uruki íjászt, és megcélozza dárdájával Gul-ga-mis nyakát. A földön fekvő véres fejű uruki harcos ekkor összeszedi maradék erejét, felemelkedik, és néhány lépésről hátba lövi nyilával a Halhatatlan Királyt.
Gul-ga-mis meglepetten engedi le védekezésre emelt varázsdárdáját. Ellenfeléhez lép, aki megdöbbent arckifejezéssel arcra bukik, hátában rezeg a nyílvessző. Gul-ga-mis ekkor leoldja a király derekáról az égi fémből kovácsolt varázstőrt. Egy erőteljes vágással lemetszi törzséről a Halhatatlan Fejet, varázsdárdája hegyére tűzi, és felmutatja a két seregnek.
Zúgó örömordítás harsan fel az uruki seregben, néma csend a másik oldalon.
Íjára támaszkodva, a fájdalomtól összegörnyedve, de diadalmas mosollyal ül a földön Gul-ga-mis megmentője, az uruki íjász. A félisten-király nem is marad hálátlan. A sebesült mellé lép, és egyetlen csapással annak a fejét is levágja. Hiába, a félistenek nem szorulhatnak rá közönséges halandók segítségére.
Diadalmas Gul-ga-mis, vállára vetett varázsdárdáján a Halhatatlan Fejjel, megindul serege felé. A csata véget ért.
Nan-nar cserbenhagyta Úr királyát és népét. Zun-sud-ra, aki immár király lett, kilép serege arcvonalából, s egy harci szekérre helyezteti atyja fejetlen holttestét. Úr serege csaknem felére fogyatkozva megkezdi a visszavonulást a Bika-csatorna mentén, őrszemeket és hírnököket hagyva hátra a csatornák összefolyásánál.
Gul-ga-mis győztes serege letáborozik hajóin és a Kígyócsatorna partján. Tábortüzeinek füstje kékesen csap fel az égre, ahol ismét felbukkan Nan-nar arany istensarlója és a három fényes csillag, amelyek most már több fényt árasztanak Mug-nar vértől áztatott mezejére, mint maga a Holdisten.
Pierre doktor a bagdadi Nemzeti Múzeum igazgatói irodájának ablakából a város panorámájában gyönyörködött. Megcsodálta a Tigris pálmákkal koszorúzott parti sétányát, a sárgás vizű, széles, lomha folyót, a túlpart mögött a végtelenbe vesző sivatagot.
Hügler professzor egy bőrfotelban cigarettázott. Az egynapos repülőút a Rawalpindi-Karachi-Bahrein-Bagdad útvonalon őt viselte meg jobban.
A szoba egyik falát mennyezetig érő vitrin foglalta el, tele a sumer és asszír-babilóniai történelem felszínre került emlékeivel. Az íróasztal előtt hátratett kezekkel sétálgatott az alacsony, fürge mozgású házigazda, Omar abd el Kasim igazgató. Közel járhatott a hatvanhoz, sima, barna arcbőre, rövidre nyírt, őszesfekete haja, vékony bajusza és élénk kék szeme franciás jelleget kölcsönzött alakjának. Ehhez erősen hozzájárult a pergő francia szóáradat, amellyel elárasztotta vendégeit.
– Önök tehát Úr romjai alatt keresnének bizonyítékot a Tau Ceti csillaglakóinak egykori kirándulására?...
– Igen, jól értette, kedves igazgató úr – mosolygott Hügler professzor. – Egyelőre csak ennyi tudományos dokumentációval szolgálhatunk – mutatott rá az íróasztalon fekvő vaskos dossziéra –, a többit majd folyamatosan küldik utánunk. Legalábbis remélem, hogy sok mindent megtudunk még a csillagember füzetében levő képek, jelek értelméből, és talán a világűrben a Tau Ceti felé száguldó csillaghajó útjáról is. – Ígérem, hogy minden tőlem telhető segítséget megadok önöknek ehhez a rendkívül különös, mondhatni fantasztikus régészeti kutatáshoz... Rendelkezésükre áll az iraki Nemzeti Múzeum Úr városánál dolgozó állandó régészeti állomása. Ami a dokumentációt illeti, kérem, hagyják itt. Szeretném tanulmányozni. Egyébként a füzetben levő toronyszerű rajzról kijelenthetem: a piramis és az a három- és négyszögekből álló jelcsoport igen nagy valószínűség szerint valóban Úrt jelképezheti. Úr városát a Zikkurattal, ezzel a jellegzetes sumer templom-piramissal. Nézzük csak meg még egyszer a rajzot!
Felvette az asztalról a csillagember immár annyiszor végignézett búcsúüzenetét, és fellapozta a negyedik képet.
– Ha feltételezem, hogy ezek a háromszögek ékírásjelek, és a Grotefend-féle séma nyomán, így, ezzel a vonallal kettéválasztom, akkor többé-kevésbé valóban „U-R” jelentést olvashatunk ki belőlük. Hangsúlyozom azonban, hogy az ékírás tulajdonképpen szótagírás, s ez az értelmezés kissé mesterkélt, hiányos. Valahogy úgy tűnik előttem, mintha ezeket az ősi jeleket korukból, környezetükből kiragadva, más szemléletben, más jelentésben alkalmazta volna ezen a rajzon az önök csillaglakó embere! Mindjárt megmondom miért. Nézzék csak a Grotefend-féle megfejtés szerint ez a jel körülbelül egyenlő
a mi „U” magánhangzónkkal. Ez a jel pedig
az „R” mással-hangzónkkal.
Ha mármost ezt a kettőt egymás mellé helyezzük, akkor ugyebár határozott hasonlóság állapítható meg a füzetben levő jelcsoporthoz viszonyítva.
Mindössze az „U” vízszintes ékjelének elhelyezése és az „R” hiányzó harmadik ékjele teszi kétségessé ezt az egész elképzelést.
Nem beszélve a másik, komolyabb ellenérvről, amire az előbb a „mesterkélt” kifejezést használtam. Az egyébként teljesen azonos formájú ékírásjelek ugyanis általában más-más, egymástól teljesen eltérő szótagot, szót szoktak jelenteni. Az ősi sumer ékírás értelmezésében különben ma is vannak ellentétek. A jelek többértelműsége azon alapul, hogy a csoportosított jelek az összerakással elveszítik eredeti jelentésüket, hangzási értéküket, és már új fogalmat, nevet fejeznek ki. Mondok erre egy közismert példát. Nabukodonozor király nevét például az ékírásos sziklafeliraton helyesen „Nebukudurriussur”-nak kellene olvasnunk. Ha viszont a jelekből csupán a szimpla hangzási értéket olvasnánk ki, mint ahogyan mi tesszük most az „U-R” jeleivel, akkor a nagy király neve máris így hangzana: „An-pasadusis”...
Ez csak egy kiragadott példa volt az ékírásjelek értelmezésének sokféleségére. Végeredményben tehát ha az önök titokzatos jelcsoportját ékírás jeleknek tételezzük fel, akkor – hangzási értékeik szempontjából – esetleg valóban „U” és „R” betűknek tekinthetjük őket. De, hogy valójában mit jelentenek, hogy mit olvasna ki belőlük az, aki iderajzolta őket, ki tudja? Mindenesetre a fotókópiákat kiadom egy munkatársamnak, hátha ő többre megy velük, mint mi.
– Nekünk már annyi is elég lenne, ha kiderül, hogy a füzet és a térkép jeleinek egyezése alapján valóban Úr városáról van szó – jelentette ki Pierre doktor. – És nagyon köszönjük a segítséget, hogy csatlakozhatunk az Úr romjainál dolgozó régészcsoportjukhoz. Remélem, közben majd arra is rájövünk, hogy tulajdonképpen mit is keressünk, s hol és hogyan fogjunk hozzá.
– Igen, ez nagyon nehéz dilemma lesz. Úr romvárosa nagy területen fekszik, és jócskán vannak még feltáratlan rétegei.
Nahát, uraim, ez egy szenzációs régészeti program lesz! De parancsoljanak még a konyakból! A vonat indulásáig bőven van még idő.
– Igazán nem is tudom, hogyan hálálhatnánk meg a kedvességét, igazgató úr – emelte poharát Hügler professzor. – Hát akkor igyunk talán arra, hogy évezredek por- és homokrétege alatt mi is találjuk meg azt, amit keresünk! De mit is keresünk tulajdonképpen? Pierre, segíts!
– Majd én segítek – felelt a tanácstalanul hunyorgó Pierre doktor helyett Kasim igazgató. – Önök egyelőre Úr városát keresik. Érdekes vidéket fognak látni már a vonatablakból is ezen a 300 kilométeres úton. Az Eufrátesz felőli oldalon buja kultúrnövényzetet, gabonaföldeket, gyümölcsösöket, pálmaligeteket. A vasút túlsó oldalán viszont csak sivatagot, amelynek lapos egyhangúságát néhány magányos domb töri majd meg. Ezek mindegyike Mezopotámia egy-egy ősi városát rejti mélyében! Babilon, Uruk, Umma, Úr, a hajdan virágzó városállamok, ma homokba fulladt romok.
– Tulajdonképpen mikor kerültek napfényre ezek a betemetett városok? Például Úr? – érdeklődött Pierre doktor.
– 1854-ben végezte ott az első ásatásokat Taylor, az akkori brit konzul, a British Museum megbízásából, ő egyenesen a legnagyobb dombnak látott neki, amelyet az őslakó arabok Tel al Mukajjarnak, azaz Szurokhalomnak neveztek. Különös vidék tárult Taylor szeme elé, amikor először kapaszkodott fel a Tel al Mukajjar tetejére. Keleten, a látóhatáron pálmaligetek sötétzöld sövénye jelezte az Eufrátesz partját.
Délen, nyugaton, északon nem látott mást, mint sivatagot. Csak délnyugaton pillantott meg egy magasabbra emelkedő sötét dombot, amely Eridu Zikkuratjának romjait rejtette magában. Eridu a sumer hagyományok szerint szent város volt, a legrégibb a földön. Amikor a sumer bevándorlók első csapatai feltűntek a nagy folyó deltavidékén, Eridu már ősrégi, virágzó városnak számított. Északnyugaton is látott Taylot egy valamivel szelídebb dombhátat, amely alatt, amint később kiderült, Al Ubaid hasonlóan ősrégi település rejtőzködött. – És mit talált Taylor a Szurokhalom belsejében?
– Lényegében nem sokat. Néhány ékírásos feliratot, cseréptáblákat, téglákat. Ezekből viszont rájött, hogy mit rejt magában a Szurokhalom: az ősi Kasdimot, a káldeabéli Úrt, Ábrahám városát! Taylor felfedezését kortársai nem értékelték nagyra. Később növekedett ugyan a tudományos érdeklődés, ekkor viszont az európaiakra veszélyes vidék miatt nemigen akadt vállalkozó az ásatásokra. A kilencvenes években egy amerikai társaság is ásogatott a Szurokhalom körül, de nem ért el számottevő eredményeket. A rendszeres ásatásokat Úr romjai körül csak az első világháború évei hozták meg. Ekkor ugyanis angol csapatok vonultak be Mezopotámiába, s utána megnyílt a komoly tudományos kutatómunka lehetősége. 1918-ban Campbell Thompson, a British Museum asszisztense ásott Úr és Eridu romjainál. Az eredményes munka láttán a British Museum felbátorodott, és újabb expedíciókat küldött ki Hall és Leonard King vezetésével. Hall érdeme volt az Úrtól nem messze fekvő Al Ubaid feltárása. A legnagyobb sikert, Úr városának, a Zikkuratnak, a sumer királysíroknak a feltárását azonban az az expedíció érte el, amelyet Leonard Woolley vezetett, s amely hét éven át, 1922-től 1929-ig ásott itt.
– Igazgató úr az előbb említette a sumer bevándorlókat... Hát a sumerok nem Mezopotámia őslakói? – kérdezte Pierre doktor.
– Nem bizony! Amint Woolley megállapította, Úr városának története messze az özönvíz előtti időkbe nyúlik vissza. Azokba a sejtelmes napokba, amikor az Eufrátesz folyó völgyének alsó szakasza még nem volt más, mint egy óriási mocsár, amelyen át utat tört a folyó magának – társával a Tigrissel együtt – a tengerhez. Az idők folyamán a folyók mind több és több iszapot hordtak le északnyugatról, terítettek szét alsó szakaszaikon és a deltavidéken. A mocsár így lassan, fokozatosan feltöltődött. Amint Mózes I. könyvében is olvashatjuk: „...egy helyre gyűltek a vizek, és a szárazföld előtűnt”. Ekkor a folyóvölgy felső vidékeiről és Arábia fennsíkjáról sémi fajú telepesek bukkantak fel, és elfoglalták a deltavidék mocsaras szigetvilágát. Gazdag, iszapos talajt találtak az új hazában, amely bőven termett, csak a vizet kellett lecsapolni róla. „...termett növényt, füvet, magot hozót és gyümölcsfát, amely gyümölcsöt hoz fajták szerint, amelyben benne van a mag”.
– Ön kitűnően ismeri a szent könyveket – jegyezte meg őszinte elismeréssel Hügler professzor. Kasim igazgató szerényen elmosolyodott.
– Az Ószövetség könyveiben a modern régész is nagyon sok útmutatást talál. Persze, csak olyan formában, hogy kihámozza a mítoszok burkából a lényeget, a történelmi magot. Szóval egy ilyen megművelt sziget lehetett Úr is a legősibb időkben. Woolleynek ugyan nem sikerült magában Úrban ezekből az időkből számottevő dokumentumokat találnia, nem tudott leásni a legmélyebben fekvő rétegekhez, Úrtól 6 kilométerre azonban, Al Ubaid dombja alatt megtalálta egy ilyen legősibb emberi település maradványait. Faágakból, sárból, nádfonadékú favázakból készült kunyhók romjaira akadt, s bennük csiszolt, pattintott kőszerszámokat, agyagedényeket talált. Kezdetleges kultúrájú, de nem barbár nép lakott ott. Ismerte már a földművelést, emellett vadászott és halászott.
Ez a nép azoknak a sémi nyelvű akkádoknak lehetett az őse, akik később a folyók völgyének északi felét birtokolták.
– Tehát ezek még nem a sumerok voltak?
– Távolról sem. Ez az ősi település, Al Ubaid, azonban nem lehetett hosszú életű. Úrban viszont a hasonló, de sokkal nagyobb kiterjedésű és népesebb ősi település jóval tovább maradhatott fenn. Az idők folyamán a gyenge sár- és agyagkunyhók elpusztultak, szétmállottak, de helyükbe folyton újak épültek. A város talajszintje így folyton-folyvást emelkedett, a sík, lapos szigetből az évszázadok nyomán tekintélyes magasságú domb lett. Később azután – az időpontot még nem sikerült pontosan meghatározni – egy új, ismeretlen nép nyomult be a folyók völgyébe, és telepedett le az őslakók mellé. Ezek voltak a sumerok. Hogy honnan jöttek? Erről még ma is sok a találgatás tudományos körökben. Nézzük, mit mond erről ismét a Biblia. „Keletről indult el az a nép, mely Sinor síkságára jött, és ott letelepedett...” A sumerok eredetéről annyit biztosan tudunk, hogy hegyi nép lehetett, és isteneit a régi hazában magas hegyek tetejére épített templomokban imádta. Ennek tudható be, hogy új hazájában is hatalmas agyagtégla-templomokat épített istenei számára. Ezek az úgynevezett zikkuratok, a sumer nép jellegzetes templom-piramisai. Újabban egyes ásatások Délkelet-Ázsiában, az Indus folyó felső szakasza környékén olyan ősrégi civilizáció nyomaira bukkantak, amelynek maradványai, egyes elemei majdnem teljesen azonosak a Mezopotámiában talált legrégibb sumer kultúráéval. Egyébként a sumer hagyományok is arról emlékeznek meg, hogy őseik egy már teljesen kialakult civilizációval érkeztek az Eufrátesz völgyébe. Magukkal hozták a fémmegmunkálás, a földművelés, a szövés, a fazekasmesterség és az írás tudományát is. Ha ez valóban így volt, és az ásatások mindezeket igazolják, akkor talán azt is mondhatjuk, hogy nem az Eufrátesz völgye volt az emberi kultúra bölcsője. Illetve, talán csak bölcsője, azonban nem szülőföldje. De, hogy ez a szülőföld, vagyis az a hely, ahol a sumerok ősei kultúrájukat „megtanulták”, hol terülhetett el, azt ma még nem lehet pontosan tudni. Talán valahol az Indus-völgy és Mezopotámia között.
– A honfoglaló sumerok leigázták, elpusztították az ott talált őslakókat? – kérdezte Pierre doktor.
– Nem egészen – felelte az igazgató. – Nem űzték el, nem pusztították ki az őslakosságot, hanem a kor szokása szerint – mint náluk gyengébbeket, alacsonyabb szellemi, kulturális és gazdasági színvonalon levőket – rabszolgáikká tették. A sumerok betelepedtek a dombok tetején álló városokba, és égetett téglából épült hatalmas falakkal vették körül, igazi városokká fejlesztették azokat. A két nép, a régi és a bevándorolt együttélésére is Woolley ásója derített fényt. „Azon a legmélyebb szinten, ameddig leástunk – írja Woolley –, együtt találtuk a régi és a bevándorolt lakosság által készített használati tárgyakat. A régi, festett edényeket együtt a korongon formált agyagfazekakkal és kőedényekkel...” Úr lakossága tehát vegyes lehetett. A dombtetőn épült városban többnyire az uralkodó sumerok laktak, agyagépületekben, hatalmas falak védelmében. Lenn, a falak tövében, a város szélén és a város körül pedig az őslakó sémi nép élte tovább sárkunyhóiban megváltozott életét. Nemzedékek sorakoztak így egymás után, s Úr fellegvára mind magasabbra emelkedett, olyan ütemben, ahogy házainak hulladéka, agyagtörmeléke felhalmozódott az utcákon és a falak alatt. Ekkor jött az özönvíz, és mindent elmosott.
– Az özönvíz? – hökkent meg Pierre doktor. – Úgy tudtam, hogy az csak bibliai legenda.
– Igen, Woolley ásatásáig általában ez volt a tudomány álláspontja is az özönvízről. Mit is mond róla a Biblia?
„... megbáná ezért az Úr, hogy teremtette az embert a földön, és bánkódék az ő szívében. Monda ezért az Úr: eltörlöm az embert, akit teremtettem, a földnek színéről! Az embert, a barmot, a csúszó-mászó állatokat és az ég madarait, mert bánom, hogy azokat teremtettem.” Egyetlen embernek kedvezett csupán az Úr, az „igaz és tökéletes” Noénak. Csak ő és népes családja menekült meg a pusztító áradat dühétől. Isten sugallatára hatalmas bárkát épített, amelybe beköltöztette családját és környezetének minden fellelhető élőlényét.
„...Minden élőből és minden testből, mindenből kettőt-kettőt.” Az özönvíz pedig eljött. Negyven nap és negyven éjjelszakadt az eső. Százötven napig takarta víz a földet, s ugyanennyi ideig tartott, amíg a vizek visszahúzódtak, felszáradt a talaj, újra lakhatóvá vált a föld. „...És csak Noé marada meg és azok, kik vele valának a bárkában, és erőt vevének a vizek a földön százötven napig...”
– Bámulatos, hogy ön mi mindent tud, kedves igazgató úr! – lelkendezett Hügler professzor. – Szabad töltenem még egy kis konyakot? Köszönöm. De, kérem, folytassa. Pierre, jól figyelj, és gondolj a csillagember füzetére! Úgy érzem, ha még sokáig hallgatjuk ezt az előadást, a végén mi is megoldjuk a saját rejtélyeinket! Az özönvíz, Pierre, amely mindent elmosott, minden nyomot, talán a mi csillagemberünk őseinek földön maradt nyomait is?
– Ugyan, Theo – dünnyögte Pierre doktor. – Badarság! Bibliai dajkamese az egész özönvíz, semmi egyéb!
– Nono, kedves doktor! – csattant fel Kasim igazgató. – Várjon kissé a szentenciával! Nemcsak a Biblia foglalkozik ám az özönvíz-legendával. Más nép írásos emlékeiben is találkozhatunk vele, mégpedig éppen a mi sumerjaink ősi Gilgames-eposzában. George Smith, a British Museum asszisztense találta meg és fordította le 384 agyagtábla-darabocskából a Gilgames-legenda eladdig hiányzó részét, amely Utna-pistim, a sumer Noé történetét, a sumer özönvíz-legendát tartalmazza! Tudják-e, ki volt a legendás hírű Gilgames? A sumer hagyomány szerint Uruk város királya, amolyan félig király – félig isten. Rettenetesen elnyomta népét, amelynek könyörgésére azután Arura istennő agyagból egy szörnyeteget formált, és életet lehelt bele. Ez a szörnyeteg volt Enkidu, akinek meg kellett volna ölnie a zsarnok Gilgamest. Hosszú, rettentő viadal után a két ellenfél – nem bírván egymással kibékült és örök barátságot fogadott. Gilgamesnek használt a párviadal, megváltozott, és népe szeretett uralkodójává vált. A két jó barát azután hősi útra indult. A Cédrusok Erdejében legyőzték Humbabát, a szálfákat tépő, sziklákkal dobálódzó óriást. Az istenek azonban megharagudtak Gilgamesre, amiért visszautasította Istar istennő szerelmét, és most egy óriási, vérszomjas bikát bocsátottak Uruk városára. Gilgames Enkidu segítségével ezt a szörnyeteget is legyőzte. Az istenek ekkor megtorlásul halálos betegséggel sújtották Enkidut. Gilgames sokáig virrasztott barátja ravatalánál és sírjánál, majd útra kélt, hogy az Örök Élet Titkát megszerezze. Sok viszontagság után eljutott Utnapistim országába, ahol az Örök Élet Virága nyílott. Hiába kérte azonban Utnapistimet, hogy árulja el a titkot. Az hajthatatlan maradt, és az örök élet titka helyett az özönvíz történetét mondta el neki. Végül Utnapistim felesége árulta el Gilgamesnek, hogy az Örök Élet Virága a tenger fenekén nyílik. Gilgames lebukott a tenger mélyére, és sok viszontagság után meg is találta. Az istenek azonban résen voltak. Amikor útban hazafelé Gilgames egy forrás vizében fürdött, hatalmas kígyó támadta meg, és elrabolta tőle a Virágot. Az Örök Élet Virága tehát a halandó ember kezéből visszakerült az istenekhez.
– Hát ez nagyon szép volt – sóhajtott Pierre doktor. – De hol van ebben az özönvíz tudományos igazolása?
– Mindjárt sorra kerül az is, kedves barátom – mosolygott rendíthetetlen nyugalommal az igazgató. – Tehát ennek a legendának az özönvízre vonatkozó, addig hiányzó töredékét találta meg hihetetlen szerencsével George Smith a sok ősrégi emléket magában rejtő Kujundzsik dombjában. Ha nem untatom önöket, kérem, hallgassák meg e töredék egy részletének fordítását, és hasonlítsák össze a sumer Utnapistim-legendát a Biblia Noé-történetével.
Rövid keresgélés után leemelt a könyvespolcról egy vaskos kötetet, és olvasni kezdett belőle:
...Mindent magammal vittem, mit életem munkája szerzett,
bevittem bárkámba, s vele családot és minden rokont,
Állatokat a rétről, barmot a legelőről és kézműveseit
az iparnak, mind behajóztam őket.
Majd a bárkába én is betértem, lezártam az ajtót.
Amint a másnap ragyogón virradt,
fekete felhő szállt fel a láthatár szélén.
Hirtelen aztán éjbe borulnak a nappali fények,
testvér a testvért nem látja már ennyi sötétben,
a mennyek népe nem ismer egymásra többé.
A szörnyű vízárt az istenek rettegve látták,
felszöktek, elmenekültek; jel, Anu messzi egébe,
s mint ebek, úgy kuporogtak csendben a felhoz lapulva,
Hat napon át, hat éjen keresztül tombolt a vihar,
dagadt az ár, s a földet orkán uralta.
A hetedik nap hajnalán a zivatar elült.
Megcsendesedett az ár, mely harci seregként dühöngött.
Hullámok megszelídültek, elcsendesült a szélvész,
az áradat megállt.
Szétnéztem a messzi vizén: elnémult a zúgás,
agyaggá vált a sok emberi
Ellepte sűrű iszap a házakat mind a tetőig.
A földet kerestem végig a tengeri láthatáron,
s egy kis sziget tűnt a szemembe egy távoli ponton.
Bárkámmal arra tartva megálltam Nissir hegyénél,
hol megfeneklett a jármű lehorgonyzott hajóként.
A hetedik nap delén már
galambot küldtem szabadba, könnyű szárnyra bocsátván.
Elszállt, de vissza is tért hozzám az én galambom,
mert nem talált helyet, hol meg is pihenhet,
azért szállt vissza hozzám.
Utána fecskét küldtem, hogy messzire repüljön,
elszállt, de vissza is tért hozzám az én fecském,
mert nem talált helyet, ahol meg is pihenhet,
azért szállt vissza hozzám.
Egy hollót küldtem aztán, hogy messzire repüljön.
Elszállt, és látta már, a víztükör hogy süllyed.
Táplálékot talál, és vígan szállong körbe,
károg, és vissza nem tér...
– Hát kérem, ez a Gilgames-legendának az özönvízre vonatkozó töredéke. Úgy hiszem, ezek után önök számára sem kétséges, hogy ez a Bibliánál évezredekkel régibb legenda nem lehet más, mint a bibliai mese ősforrása! A Biblia özönvíz-története tehát tulajdonképpen ennek a legendának a megismétlődése csekély változtatásokkal. Ennek az ékírásos cseréphalmaznak a megfejtése győzte meg a tudományt arról, hogy az özönvíz-legendák megszületésének történelmi magva kellett hogy legyen. Egy földtörténeti esemény, amely – kora műveltségi színvonalának megfelelően – ilyen mitikus formában maradt fenn, élte túl korát és tárult fel a modern tudomány számára.
– Ez mind nagyon szép – vetette ellen Pierre doktor. – De hol van mindezekre a bizonyíték, történelmi, földtörténeti bizonyíték, nem csupán két legenda azonossága?
– Van az is. Mindjárt előkerítem.
Kasim igazgató egy másik könyvet keresett elő.
– Ismét visszatérek Leonard Woolleyhoz. Ha megengedik, felolvasom könyvének azt a kis részletét, amelyben az özönvíz földtörténeti bizonyítékát tárja elő.
„Egy körülmény különösen meglepett és fontosnak is bizonyult – írja Woolley. – Akármilyen messzire jutottunk is a királysírok korszakán túl azzal, hogy mind mélyebbre ástunk, a törmelékben talált tárgyak – cserépedények és hasonlók – pontosan ugyanolyanok voltak, mint a sírokban. Ez annyit jelent, hogy ezen az egész korszakon keresztül, amit a kiöntött szemét tömege reprezentál – már amennyire beleástunk –, a lakosság anyagi kultúrája, vagy legalábbis annak a háztartásra vonatkozó része alig változott. A mögött a csodálatos kultúra mögött, amelyről a sírok leletei tanúskodnak, s amelyeket később le fogok írni, mindig hosszú múltat sejtettünk. És íme: most meg is találtuk e lassú és állandó fejlődés bizonyítékát.
Az aknákat tovább mélyítettük. A talaj jellege hirtelen megváltozott. Cserép- és törmelékréteg helyett tökéletesen tiszta agyagban jártunk, amelynek egyenletes, tiszta szerkezete arról tanúskodott, hogy csakis víz rakhatta le.
A munkások azt jelentették, hogy mindennek a fenekére értünk. Ahhoz az üledékhez, amely az eredeti deltát kialakíthatta. Eleinte magam is hajlandó voltam osztani véleményüket, de azután rájöttem, hogy ehhez túlságosan magasan vagyunk. Nehéz volt elhinni, hogy az a sziget, amelyre az első település épült, olyan magasan feküdjék a mocsár eredeti szintje felett, így tehát miután feldolgoztam a méréséket, visszaküldtem a munkásokat, hogy ássanak mélyebbre.
A színtiszta agyag változatlanul folytatódott. Az egyetlen, amit találtunk benne, egy darab megkövesedett csont volt, amit a folyó valahonnan fentről hozhatott magával az agyaggal együtt.
Amikor az agyagréteg elérte a két és fél méter vastagságot, éppoly hirtelen ért véget, mint amilyen váratlanul elkezdődött. Megint benne voltunk a törmelékrétegben.
De egyéb változást is észleltünk. A réteg ismét tele volt eszközökkel, tűzkőmaggal, amelyről az eszközöket lepattintották, kerámiával stb., s a cserépedények egy része is pontosan olyan volt, mint amilyeneket az agyagréteg fölött és a sírokban találtunk.
Volt azonban köztük elvétve már a sumer kor előtti Al Ubaidra emlékeztető, kézzel készített és festett edény is. Ezenkívül ezt a réteget határozottan megkülönböztette a felsőtől a sok tűzkőedény, amelyek kétségkívül ott, helyben készültek, és hasonlítottak az Al Ubaid-beliekhez. Tűzkő a felső rétegekben ugyanis csak igen ritkán volt található.
A vastag agyagréteg tehát törést, változást jelentett – vagy inkább okozott? – a történelem folytonosságában. Fölötte a tiszta sumer kultúra, amint lassan kifejlődött a maga sajátos útján, alatta pedig a kevert kultúra, részben sumer-, részben Al Ubaid típusú. Ez utóbbinak semmi köze sem volt a sumerokhoz, azé a népfajé volt, amely előttük lakta a folyam völgyét.
A tűzkődarabok és az agyagcserepek között, az agyag alatt feküdt valami, amiről kiderült, hogy rendkívül nagy jelentőségű.
Egy darab égetett agyagtégla.
Mármost tudni kell, hogy az alatt a 2500 év alatt, amelyből az Úrban előzőleg kiásott romok valók, a téglák mérete és általában anyaga is korszakról korszakra változott, így a gyakorlott régész szeme pontosan meg tudja állapítani egy fal vagy akár egy darab tégla korát is. Ez a tégla egyetlen eddig talált téglára sem hasonlított.
Eddig ismeretlen korból kellett tehát származnia! Az volt az érzésünk, hogy ez a legrégibb tégla, amit valaha is találtunk. Egyet mindenesetre elárult. Azt, hogy ugyanakkor, amikor Al Ubaidban csak sár- és nádkunyhók voltak, Úr házai már szilárdan, időtállóan emelkedtek magasba, s bennük egy valóban civilizált nép lakott.
Rögtön tisztában voltam felfedezésünk értelmével. Az az agyagréteg, amelyet a víz a várostól a folyamig vagy csatornáig terjedő domb lejtős oldalán rakott le, az északkeleti végen, csakis áradás következménye lehetett, más hatóerő nem hozhatta létre.
Az áradások igen gyakoriak lehettek Mezopotámiában, de a folyók szintjének semmiféle átlagos méretű áradása nem rakhatta le ezt a töméntelen mennyiségű agyagot.
Két és fél méter vastag üledék óriási vízmélységet tételez fel. Ez az agyagtömeg hirtelen megszakította az addigi kultúra fejlődését, az előtte létezett civilizációnak utána már nyoma sincs, a szó legszorosabb értelmében elnyelték a vizek!
Minden tényt leszögezve nem lehet tehát kétségünk, hogy ez az óriási méretű áradás volt az az özönvíz, amelyről a sumer legenda mesél, s amelyen a Biblia özönvíz-története is alapul.
Egy 275 méternyire északnyugat felé leásott akna ugyanazt a víz lerakta agyagréteget mutatta ki, alatta a nem-sumer nép tűzkődarabjaival és színes fazekasáruival.
A legközelebbi teendőnk az volt, hogy megvizsgáljuk a régi város dombjának magasabban fekvő részét, azon szint felett, amelyet az agyagréteg alkotott.
Időnk rövid volt, csak kis területet tudtunk felásni, és azt sem olyan mélyen, hogy azt remélhettük volna, hogy ott az Al Ubaid-i kultúra maradványait tisztán, a később letelepedőkével össze nem vegyülve találjuk meg. De lefelé ásva a tiszta sumer rétegekből hirtelen olyanokba jutottunk, amelyekben egymás mellett voltak a sumer-leletek és a jól ismert Al Ubaid-i festett kerámia- és tűzkőeszközök is!
Amikor lefelé követtük a törmelékrétegeket, meg tudtuk állapítani, hogy ezek a kevert rétegek a város környékén megfeleltek azoknak a törmelékrétegeknek, amelyek az agyagtömeg alatt voltak, vagy öt méternyire egy olyan téglapadló alatt, amelyről elég nagy bizonyossággal megállapítottuk, hogy legalább i.e. 3200-ból való. Benne voltunk tehát az özönvíz előtti Űr romjaiban.
Sok munkára lesz még szükség, hogy megismerjük az özönvíz előtti kor műveltségét. Egyelőre alig tettünk egyebet, mint hogy bebizonyítottuk létezését.
Egyet mégis már most ki kell emelnünk. Az özönvíz előtti Úr házainak romjai között sok kemény agyagdarabot találtunk. Ezek palackok, kancsók dugói lehettek, rajtuk a tulajdonos pecsétnyomójának lenyomatával. Nem felírások voltak, hanem rajzok. Hol finom geometriai díszek, hol hegyes vidéken legelő állatok sorát ábrázolták, az egyes alakok rajza meglepően élénk és ügyes. Valószínűnek tartottuk, hogy ott, ahol már pecsétnyomók vannak, az írás művészete sem lehet ismeretlen, és kezdtük remélni, hogy özönvíz előtti írásbeli dokumentumra is ráakadhatunk. Mindenesetre a pecsétek metszése, amelyben a naturalizmus már kialakult stílussal párosult, a civilizáció útján eléggé előrehaladt társadalmi állapotokról tanúskodik.
Eddig a tények. Mit lehet rájuk építeni? Az a felfedezés, hogy valóban volt itt akkora áradás, amelyre a sumer és bibliai legendák is hivatkoznak, még nem bizonyítják a legendák egyetlen részletét sem.
Az áradás nem volt általános katasztrófa, csak helyi jellegű, a Tigris és Eufrátesz alsó völgyére korlátozódott. Mindössze talán 70 kilométer hosszú és 160 kilométer széles területet érintett, de a völgy lakóinak ennyi már az egész világot jelentette!
Már mondottam, hogy a két népfaj közül, amely együtt lakta a völgyet, a sumerok voltak inkább a városlakók. A nem-sumerok olyasféle falvakban laktak, mint Al Ubaid. Az özönvíz, amely azt a két és fél méteres agyagréteget lerakta, elpusztította ezeket a sárkunyhós falvakat. Az viszont elképzelhető, hogy megkímélte legalább némelyikét azoknak a sumer városoknak, amelyek magasan fészkeltek a dombok tetején, s amelyeket téglából épített falak is védtek.
A sumer legendák, írásos emlékek szerint is fennmaradt néhány város. Bár Űrt nem említik ezek között, az a körülmény, hogy olyan magasan feküdt, és hogy romjai között égetett téglát találtunk, valószínűvé teheti fennmaradását.
Így magyarázható meg az, ami a dél-mezopotámiai archeológiának nagy rejtélye volt: annak a festett kerámiának a hirtelen és teljes eltűnése, amely általánosan el volt terjedve a déli vidékeken.
Azt a népet, amely ezeket készítette, valóban elnyelte az özönvíz. A sumerok viszont az özönvíz után immár úgy fejleszthették tovább kultúrájukat, hogy más nép nem volt rá befolyással. Tovább terjeszkedtek észak felé. Elfoglalták a lakatlanná vált területeket, s amikor a történelem tulajdonképpen megkezdődött, ők már a tengertől 300 kilométer távolságig urai voltak a folyó völgyének...”
Kasim igazgató visszatette a könyvet a helyére, és várakozásteljesen fordult a vendégei felé.
– Meghajlok a régészek ásói előtt! – jelentette ki hamiskás mosollyal Pierre doktor. – De azt mondja még meg, kedves igazgató úr, mi lehetett az a földtörténeti ok, amely kiváltotta az özönvizet?
– Az ok nem lehetett más, mint egy földrengés a tengerfenéken, amelynek nyomán egy rendkívüli méretű szökőár nyomult be a Perzsa-öböl felől a két nagy folyó völgyébe. Már a XVIII. században Lomonoszov, a nagy orosz tudós is hasonló magyarázatot adott a bibliai özönvízre. Később, a XIX. század második felében Eduárd Suess osztrák geológus adott kritikai elemzést az özönvíz-legendáról. Suess „A föld arculata” című könyvében felhívta a figyelmet arra, hogy az özönvízről szóló legenda szerint „a vizek a földön feltárult repedésekből is előtörtek...” Ilyen jelenségek általában síkságokon tapasztalhatók földrengések alkalmával, a folyók alsó folyásához közel fekvő területeken – írja Suess. Emellett a legenda sűrű fekete fellegről is említést tesz, amely dél felől közeledett, s amelyet hatalmas zápor és vihar követett. Suess mindezeket összevetve megállapította, hogy az özönvíz nem lehetett más, mint egy óriási szökőár, amely az Eufrátesz alsó folyásánál emelkedő hegyek és a tengerpart felől zúdult be a mezopotámiai síkságra. Az áradatot pedig szerinte nagy erejű földrengés válthatta ki, amelynek epicentruma valahol a a Perzsa-öbölben, a tengerfenéken lehetett. A földrengést néhány úgynevezett „előrengés” is megelőzhette, ezek voltak az „isteni jelek”, amelyekről a legendák is említést tesznek.
– Igen, ez a magyarázat teljesen kézenfekvő – helyeselt Hügler professzor. – Hiszen hasonló katasztrófák a legújabb időkben is előfordultak Hogy ne menjek nagyon messzire, itt volt a chilei földrengés és szökőár, vagy az emlékezetes agdíri katasztrófa. A tengerfenék valamely pontjából kiinduló földrengések általában szökőárral, tengerrengéssel járnak együtt, s az ilyenkor keletkező áradat hatalmas hullámfalként zúdul rá a partvidékekre. A legnagyobb pusztítást pedig – úgy tudom – az 1755. évi lisszaboni katasztrófa okozta, ez az áradat a folyótorkolatokon mélyen behatolt az ibériai szárazföld belsejébe is.
– Úgy van, az Atlanti-óceánon a lisszaboni szökőár volt a legnagyobb – vette át a szót ismét Kasim igazgató. – De nemcsak földrengés válthat ki tengerrengést, hanem tenger alatti vulkánkitörés is. 1883. augusztus 27-én például a Szunda-szorosban, Délkelet-Ázsiában emelkedő Krakatoa-sziget vulkánja tört ki. A kitörés nyomán keletkezett mintegy negyven méter magas hullámfal a szó szoros értelmében elsöpörte Nyugat-Jáva és Dél-Szumátra partvidéki településeit. Néhány perc alatt több mint harmincöt ezer ember pusztult el. Tehát mindezekből következtethetünk az i.e. 3200 körül bekövetkezett mezopotámiai özönvíz pusztító erejére is. Ha egy ilyen 40-50 méteres hullámfal zúdult be a két nagy folyó völgyébe, igen valószínű, hogy minden alacsonyabban fekvő emberi települést hullámsírba temetett. Legjobb esetben a dombok tetején emelkedő sumer városok templom-piramisainak csúcsa látszhatott csak ki belőle, amíg azok agyagtégla-tömbjeit is el nem áztatta, össze nem omlasztotta a pusztító vízár.
– Hogy egészen pontos legyek, Úr városa esetében nem a Woolley által kiásott Zikkurat omolhatott össze, hiszen azt a sumer hagyományok szerint jóval az özönvíz után, i.e. 2300 körül kezdte felépíteni Ur-Nammu király és fia Dungi, hanem egy másik, ősrégi templompiramis, amelynek eredete az őstörténet homályába vész...
– Hogyan? Csak a piramisok, a zikkuratok hegye állt ki a vízből? – motyogta Pierre doktor. – De hiszen megvan! – kiáltott fel.
– Mi van meg, Pierre? – kérdezte Hügler professzor.
– A rejtély kulcsa – jelentette ki diadalmasan a doktor. – Add ide egy pillanatra a csillagember füzetét... Tessék, itt ez a kép, a végén! Vízszintes, hullámos vonalak, középen egy toronyszerű csúcs áll ki belőlük. Fölötte sűrű, ferde vonalkázás, közöttük két gömb rajza! Ez az egész szerintem nem lehet más, mint az özönvíz! Csak az előző képeken ábrázolt Zikkurat csúcsa áll ki a vízből, amint az igazgató úr az előbb említette. Ha ezt elfogadjuk, akkor világos, hogy a csillagember által ábrázolni szándékozott eseménysorozat az özönvíz előtt kezdődik, és az özönvízzel végződik. Vagy talán nem is végződik, hiszen van még utána néhány kép. A lényeg tehát az, hogy Úr romjainál az özönvizet közvetlenül megelőző rétegekben kell keresnünk a földön járt csillagember-ősök nyomait!
Ott, az alatt a két és fél méter vastag tiszta agyagréteg alatt, amelyet Woolley tárt fel! Ott kell keresnünk azoknak az eseményeknek a nyomait, amelyeket a füzet előző képei jelentenek! Micsoda találkozás lehetett földi és az „égből jött” emberek között, akiket évezredek kulturális, erkölcsi és technikai szakadéka választott el egymástól!
Hügler professzort is egészen elragadta Pierre doktor ötlete, sőt, mintha még Kasim igazgató sem maradt volna egészen, közömbös. Mind a hárman újra végiglapozták a füzetet, és egymást kiabálták túl feltevéseikkel. A végén megegyeztek abban, hogy más út nem lévén, elindulnak ezen.
– De hát mit keressünk, barátaim? Milyen nyomokat, miféle bizonyítékokat? – tárta szét a karját szinte kétségbeesetten Kasim igazgató. – Hiszen ezen az alapon feláshatjuk egész Úrt ötven méter mélységig! Vajon miféle nyomokat hagyhattak hátra? S vajon mi lehetett az, amiért most, több mint ötezer év múltán visszajöttek, illetve ide akartak visszajönni?
Pierre doktor most már elemében volt.
– Ez! – mutatott rá hirtelen az egyik rajzra, amelyen apró emberalakok egy óriási, emelőrúdhoz hasonló gépezettel nagy, gömb alakú tárgyat emelnek egy kiásott gödör fölé. – Ezt a valamit ők itt hagyták, földi kirándulásuk emlékéül vagy valami más célból. Ezt kell megtalálnunk! És meg is fogjuk, méghozzá ugyanolyan módszerrel, mint a pókot a Jég-tóban, a mi jó öreg graviméterünkkel és magnetométerünkkel.
Feltételezem, hogy ez a valami fémből van, s ezért meg kell hogy találjuk!
Lelkes, bizakodó hangulatban ért véget a megbeszélés. Kasim igazgatót most már annyira érdekelte az egész „fantasztikus régészeti program”, hogy megígérte, egy-két nap múlva ő maga is elutazik Úrba, velük tart a kutatómunkában.
A mug-nari csatavesztés éjszakája lidércnyomásként nehezedik a városra. A szétzilált had nem sokkal éjfél előtt érkezik vissza Úr falai alá. A tartaléksereg négyszögei között átözönlik a gerendahídon, és letáborozik a falak alatti térségen, ugyanott, ahonnan reggel elindult Rettenetes Gul-ga-mis ellen. Zun-sud-ra király fáradhatatlan, parancsok özönével próbálja újra harcképessé tenni megtépázott ármádiáját. A rengeteg súlyos sebesült mind ott maradt a csatatéren, velük többé senki sem törődik. A könnyebb sebesülteket, akik saját lábukon és a harci szekereken hazakerültek, tudós papok veszik kezelésbe a Zikkurat alsó templomának csarnokaiban és a tágasabb házakban.
A papok veszik gondjaikba a mintegy háromszáz hadifoglyot is. Ezek főleg a cselt vető hajókról kirajzott harcosokból kerültek ki, akiket a harci szekerek utolsó rohama választott el öveiktől. A hátrakötött kezű, meztelen uruki foglyok egyenként vonulnak fel a Zikkurat gigantikus lépcsőin, és a máglyák füstje egybeolvad Úr papjainak Nan-nart engesztelő, őrjöngő karénekével.
A Zikkurat teteje ezen az éjszakán egyetlen szörnyű mészárszék és máglya. Az oltár és a trónszék között, ébenfa hordágyon hever Sub-ur-gad király véres, fejetlen teste. Itt, a haragvó Holdistent engesztelő tűzáldozatok láng- és füsttengerében várja királyi temetését. Erre azonban csak akkor kerülhet sor, ha Zun-sud-ra, az új király, visszaváltja a győzőtől a királyi fejet is, amelyről Nan-nar letépte a halhatatlanság glóriáját.
A Zikkurat – a Mennyország Hegye – nem különálló épülettömb, hanem vastag téglafalakkal körülvett városrész, Úr központja; emeletein templomok, paloták sorakoznak. A legalsó emeleten vannak az alsóbbrendű papok szállásai, hivatalai, a királyi raktárak. A másodikon az istenek nappali, „alsó” templomai; a harmadik szinten a királyi palota, a negyediken, a legfelsőn pedig a szentély, Nan-nar Holdisten „Felső Temploma”.
A második templomterasz déli oldalán áll Nan-nar Alsó Temploma, amely egyben Sul-an-ni főpapnő palotája is. Vastag falait kék kerámiacsempe díszíti, lapos tetején buja függőkert virul, rézlemezekkel kivert hatalmas kapuját két oroszlánszobor őrzi.
Nem sokkal azután, hogy Al-u-tu csillaga feltűnt az égen, Zun-sud-ra király befejezte tanácskozását a főpapokkal, és két testőrtisztje kíséretében megzörgeti Nan-nar Alsó Temploma kapuját. Rövid várakozás után fehér csuklyás, ráncos női arc kandikéi ki a keskeny kémlelőnyíláson. Azután feltárul a kapu. Zun-sud-ra egyedül lép be, tisztjei kinn várakoznak. Nan-nar Alsó Templomába csak a papok és a királyi ház tagjai léphetnek be: Holdisten átokkal sújtaná azt a közönséges halandót, aki bemerészkedne szentélyébe.
Az Örök Élet Virágának álma felett virrasztó papnő hosszú, keskeny folyosón vezeti végig a királyt. A folyosó tágas terembe torkollik, ez a főpapnő fogadóterme. Falait aranycirádás kék kerámiakockák ékesítik. Finom művű rézampolnákban kékes olaj lángok világítanak, a falak mentén bíborvörös huzattal bevont kerevetek. A király helyet foglal, fekete szakállán apró verejtékcseppek csillognak.
A vén papnő nesztelenül eltűnik egy tapétaajtó mögött. Két újabb papnő jelenik meg, aranytálcákon gyümölcsöt, bort, süteményeket hoz, majd csendben távozik.
A tapétaajtó mögött, égszínkék selyemfüggönyös kis fülkében, arany istenszobrokkal díszített ébenfa ágyon alussza álmát Sul-an-ni főpapnő, az Örök Élet Virága. Hanyatt fekszik, két karját széttárva, fekete hajrengetege elborítja fedetlen vállát, melleit. A papnő gyengéd érintésére felriad, és magára kapja a könnyű, bíbor takarót.
– Mi történt, Zin-na?
– Bocsáss meg, istennőm – hajol meg alázatosan a papnő.
– Testvérbátyád van itt, Zun-sud-ra király!
– Király?
Az Örök Élet Virága zokogva borul az ágyra. Fivére király... Gul-ga-mis tehát megölte atyját, legyőzte Úr seregét! Zun-sud-ra sohasem mutatott különösebb szeretetet húga iránt. Anyjuk – An-ni-pa királyné – négy holdfordulóval ezelőtt távozott Nan-narhoz, nincs tehát már senki, aki védelmére kelne! Sul-an-ini máris tisztában van sorsával. A két holdforduló előtti vadászat óta – amikor először pillantotta meg – Gul-ga-mis megkívánta őt, Nan-nar felkent papnőjét! Zun-sud-ra nem fog habozni, ha választania kell királysága és testvérhúga között. Ó, Nan-nar! Rettenetes sors vár hűséges papnődre. Néked szánt szűz testét Istentelen Gul-ga-mis fogja bemocskolni!
Amikor abbahagyja a zokogást, és távolba néző, merev szemekkel felegyenesedik az ágyon, a papnő gyors, ügyes mozdulatokkal rendbe hozza úrnőjét. Illatszerekkel permetezi be egész testét, megfésüli szétzilált haját, aranyabronccsal fogja össze. Lábára selyemszandált húz, és arannyal hímzett, bíborvörös köntöst borít rá.
Sul-an-ni főpapnő oly nesztelenül suhan ki a tapétaajtón a fogadóterembe, mint egy tündéri látomás. A király csak akkor vesz róla tudomást, amikor megreccsen a főpapnő trónszéke.
Zun-sud-ra király feláll, és széttárt karokkal hajol meg előtte:
– Üdvözöllek, testvérem, Nan-nar főpapnője! Szomorú hír miatt kellett háborgatnom tiszta álmodat. Nan-nar elfordította tekintetét rólunk. Istentelen Gul-ga-mis Nan-nar Égi Birodalmába küldte atyánkat. Levágta a fejét, teste a szentélyben várakozik temetésére. Gul-ga-mis hada reggelre falaink alatt lesz. Nan-nar elfordult Úrtól, fegyvereinkben sem bízom többé. Tanácskoztunk, és hagyományainkhoz híven elhatároztuk: hozzád fordulunk, hogy az Örök Élet Virága mentse meg a királyságot. Nan-nar bizonyára nem veti meg legfőbb papnője áldozatát. Megenyhül majd haragja, s újra régi fényében fog ragyogni Úr királysága. Kérlek tehát, testvérem, készülj az áldozatra. Nan-nar legyen veled örökké!
Az Örök Élet Virága halálsápadt arccal, némán hallgatja testvérbátyja szavait, ujjaival görcsösen markolja a trónszék karfáját.
Amikor a király befejezte, meghajol és kifelé indul.
A főpapnő hirtelen mozdulattal a nyakához kap, letépi a vékony ezüstláncot, s a rajta függő kis Nan-nar szobrot kezdi csavargatni. A következő pillanatban azonban két sötét árnyék suhan mellé, erős kezek ragadják ki ujjai közül a szobrot. Új alakokkal telik meg a fogadóterem, az ampolnák fénye rézfegyverek élein csillan meg, és az örök Élet Virága reménytelen sikollyal, eszméletlenül zuhan az árnyak karjaiba.
A Zikkurat tetején még javában lángolnak a Nan-nar haragját kiengesztelni hivatott emberáldozatok máglyái, amikor messze keleten U-tu Napisten tüzes lándzsái a horizont fölé emelkednek. Az áldozati máglyák szürkén gomolygó, orrfacsaró füstoszlopai váratlanul megnövekednek: észak felől újabb, még feketébb füstgomolyok csapnak fel az égre, s a folyóvölgy felső szakaszairól leáramló hűvösebb szélrohamok ezt a füstfelhőt terítik szét egész Úr felett.
Rettenetes Gul-ga-mis győztes hada befejezte a pihenést, és megkezdi pusztító előrenyomulását a város felé. Útjában mindent feléget: pásztorkunyhókat, halász- és vadásztanyákat, az őslakó nem-sumer nép sár- és nádkunyhóit, a sumer papok és nemesek öntözött birtokain felépült agyagházakat. Zun-sud-ra király sem marad tétlen: készül a második, döntő csatára. A felkelő nap már nagy sürgés-forgást talál Úr falai körül. A megtépázott sereg az összes tartalék bevetésével úgy-ahogy kiegészül, de a szekérdandár nagy veszteségeit nem tudja pótolni. Ezen a reggelen nem állnak csatasorba Úr harci szekerei, bevonulnak a városba, harcosaik pedig a gyalogosok közé vegyülve készülnek az újabb összecsapásra.
A király a tegnap esti vesztett csata ellenére sem hódol be ellenségének. Még egyszer megkísérli az uruki sereg nyílt ütközetben való megsemmisítését Úr falai és a főcsatorna között. A tegnapi csata taktikai hibáját felismerve úgy állítja fel hadrendjét, hogy nem hagy szabad helyet az ellenségnek, és védőseregét szorosan a főcsatorna gátja mögött helyezi el. Az arcvonal kulcspontja a főcsatorna hídjának két, agyagtéglából épült vaskos bástyája. Magát a hidat felgyújtatja. Az olajjal megöntözött gerendák hatalmas lánggal égnek, és csak tetézik az egész város környékét beborító füsttengert.
A főcsatorna menti védővonal mögött, a város falain lázas előkészületek folynak a védelemre. Társzekerek és a megmaradt harci szekerek hordják a raktárakból a nyilak, dárdák tömegét. Papi körmenetek járják a várost, és őrjöngő fanatizmussal űzik, kergetik ki Úr lakóit a bástyákra, Nan-nar Holdisten védelmére.
A lángoló gerendahíd körül, a csatorna túlsó partján nagy kavarodás támad. Véres, agyoncsigázott menekültek érkeznek, és úszva kelnek át a mély vízen. A sebesülteket bőrtömlőkre fektetve vontatják át. Nagy a zűrzavar, marhacsordák, juh- és kecskenyájak kelnek át úszva a csatornán, nyomukban halálra rémült pásztoraikkal.
Zun-sud-ra király mozdulatlanul ül trónszékén a vezéri sátorban, amelyet Úr északi kapuja előtt, a védősereg hatalmas karéja mögött ütöttek fel. Most nem tart díszszemlét, mint tegnap fővezérként atyja oldalán. Miközben tisztjei rohanva hordják szét parancsait, nyugtalanul pillant le néha a trónszéke mellé odakészített díszes karszékre, onnan a városkapura. Végre feltűnik a menet Úr bástyái alatt. Vörös és arany színekben csillogó hordszékben fehér- és lila kámzsás papok hozzák az Örök Élet Virágát. A főpapnő kezében most is Nan-nar aranyszobra. Testén hófehér ruha, hajában az aranyháló csillogó, ritka szövetében fehér, nagyszirmú virágok. Tekintete riadt, kegyelemért csengő. Amikor a menet a trónsátorhoz ér, s az Örök Élet Virága elfoglalja helyét, Zun-sud-ra király odahajol hozzá.
– Testvérem, Nan-nar főpapnője! Um-mur-da főpap az elmúlt éjszakán is megfigyelte Nan-nar három égi jegyét! Ragyogó fényességet árasztva kétszer vonultak el Úr fölött, és messze, északon tűntek el, Uruk irányában. Um-mur-da számításai szerint ma reggelre ismét Úr fölé kell érkezniük! Égő áldozataink bizonyára kiengesztelték Nan-nart, mégsem fogja elhagyni Úr királyát és népét. Nan-nar jegyeiben bízva győzni fogunk, testvérem, és nem fogja kívánni az Örök Élet Virágának áldozatát. Nézd seregünket a síkon, megújhodott Úr népének ereje. Bízzál, testvérem, a reád áhítozó istentelen Gul-ga-mist a Nagy Csatornába fojtjuk!
Sul-an-ni szemében mintha felcsillanna valami halvány reménykedés, mosolyogni próbál.
Ekkor észak felől újabb sűrű, fekete füstfelhő csapódik le a város alatt várakozó seregre. Elöl, a híd körül nagy mozgolódás támad. Könnyű halászcsónakon két véres fejű, megtépett ruházatú halász evez a sistergő hídroncsok mellé; harmadik társukat, egy fiatal lányt, mellében rezgő, fehér tollas nyílvesszővel, a karjukban emelik ki a csónakból. A sebesültet a városba viszik, a két halász a király elé járul.
– Honnan jöttök?
– Gom-nar főpap halászai vagyunk, uram – suttogja arcra borulva az öregebbik. – Istentelen Gul-ga-mis hadai mindent felégetnek! Keleten levonultak egészen a Nagy Folyóig, bekerítik városodat, Szentséges Uram. A fősereg a Bika-csatorna mellett halad, már nem lehet messze. A hajókat is vontatják fel a csatornán, tele vannak harcosokkal.
– Menjetek! – bólint kegyesen a király. – Pihenjetek meg, aztán fogjatok fegyvert Úr védelmében!
A két halászt elvezetik. Zun-sud-ra magához inti segédtisztjét, és harci szekerét kéri. Frissen, fiatalosan száll be a négy fekete mén vonta járműbe, s a hídhoz robog.
A félig elégett, üszkös gerendák sisteregve zuhannak a csatorna sebes sodrú, zöldes vizébe. A király a hídfőnél megállítja a harci szekeret, leugrik róla, és keresztbe font karral szemléli az összeomló hidat. Jobb felől, a Bika-csatorna torkolata irányából hosszú, elnyújtott kürtjel harsan fel. A király mond valamit tisztjeinek, nagy sürgés-forgás kezdődik, hadoszlopok indulnak meg a kürtjel irányába. A jobb szárnyon kitört a harc: Gul-ga-mis hajói megérkeztek!
A Bika-csatorna torkolatában feltűnő nehézkes hajókat Úr seregének nyílzápora fogadja. A nyilak hegyét szurokba mártották, meggyújtották, lángcsóvaként csapódnak a hajók oldalába, vitorláiba. Az első hajó rögtön kigyullad. Legénysége és harcosai vízbe ugrálva menekülnének, de a nyílzáporban egy sem jut közülük élve a partra. A főcsatorna sodra az égő, magára hagyott hajót keresztbe fordítja a torkolatban. Néhány bátor sumer harcos erre a vízbe veti magát, s a nyilak védelme alatt a hajót oda is kötözi a Bika-csatorna torkolatának hajókikötő-cölöpjeihez. A csatorna elzárása sikerült! Még két hajó gyullad ki az első mögött, a többi már nem merészkedik közelebb a főcsatornához.
Gul-ga-mis belátja, hogy hajóival nem tud mit kezdeni a várost körülvevő csatornában, ezért változtat haditervén. Leszállítja a hajóról katonáit, és az égő hídnál készül támadást indítani a csatorna gátja mögött védőállást foglalt sumer hadsereg ellen. Amikor az uruki harcosok a híd két oldalán elfoglalják kiinduló állásaikat, királyuk, Gul-ga-mis leugrik a harci szekérről. Félelmetes varázsdárdáját átnyújtja fővezérének, Enkidu nagybátyjának, az ősz szakállú Su-ruknak, és fegyvertelenül felmászik a lángoló hídfő tetejére. Elugrik egy reccsenve zuhanó keresztgerenda elől, majd fél kézzel felkapja az egyik végén lobogó lánggal égő súlyos fáklyát, és erejét fitogtatva megcsóválja a feje fölött...
A csatorna túlsó partján, alig fél nyíllövésnyire, az égő híd füstfüggönyén át Zun-sud-ra király és kísérete lenyűgözve figyeli ellensége bámulatos erőmutatványát. Zun-sud-ra íjászfővezére, az acélizmú, hegyes szakállú Man-sur nem tud ellenállni a kísértésnek, és megcélozza nyilával az égő gerendát forgató királyt. Zun-sud-ra azonban haragosan sújt kardjával a heves vérű íjász fegyverére.
– Gul-ga-mis szól hozzád, Zun-sud-ra király!... – harsan a víz fölött Gul-ga-mis üzenete. – Megkímélem városodat, és csak hatvan szekér hadisarcot fizetsz, ha az Örök Élet Virága ágyamba száll! Atyád fejét is megkapod, hogy eltemethesd tisztességgel, hagyományaitok szerint. Rangjához illően gondoskodtam róla, nézd csak...
Gul-ga-mis elhajítja a gerendát, amely füstölögve vágódik a csatornába. Fővezérétől hatalmas aranyserleget vesz át, és magasra emeli. A serlegben aranysárga mézzel leöntve Sub-ur-gad király feje nyugszik.
Zun-sud-ra király felismeri atyja fejét. Lassan körülnéz, rápillant fővezérére, a főpapokra, a gát mögött hatalmas karéjban várakozó seregére, majd testvérhúgára, Nan-nar Holdisten feláldozásra váró főpapnőjére. Habozik a válasszal, vár. Felnéz a magasba, délre, a Zikkurat égnek emelkedő tömbje fölé, ahonnan Nan-nar segítségének meg kell érkeznie. A segítség nem jön. Az égbolt tiszta, felhőtlen, a nap egyre erősebben tüzel a farkasszemet néző seregekre. Ekkor hátul, a városkapu környékén felharsan egy csapat pap elnyújtott, jajongó éneke. A seregben szétszórt papok átveszik a dallamot, s a fájdalmas, Nan-nar segítségét hívó könyörgés száll, csapong a sereg fölött.
Zun-sud-ra király ezt jó jelnek vélheti, mert széttárt karokkal, mély, zengő hangon kiáltja válaszát ellenségének:
– Nem alkuszom veled, istentagadó kutya! Nan-nar főpapnője, az Örök Élet Virága, nem való szennyes ágyadba! Atyám fejét magam fogom elvenni tőled, és a tiédet Úr kóbor ebei elé vetem. Hitvány tested pedig Nan-nar tűzoltárán fogom feláldozni!...
A vörös szakállú, tagbaszakadt félisten-király a túlsó parton harsogó hahotára fakad. Nevetéséből kísérteties, hátborzongató, titkos varázslat árad, aki hallja, szinte kényszert érez, hogy arcra törüljön vagy meneküljön az elől a borzasztó valami dől, amit ez a kacagás sejtet.
A nevetés hirtelen megszakad. Gul-ga-mis a hídfő tetejéről harci szekerén terem, s már száguld is hadserege előtt, amely felélénkül, és nekiront a csatornának. A támadók első hulláma bőrtömlők százait veti a csatorna sebes vizébe. A tömlőkön fekvő harcosok hatalmas pajzsokkal védekeznek a nyílzápor ellen, s az így felvértezett járműveket úszó harcosok lökik, tolják át a mintegy negyven lépés széles csatorna túlsó partjára.
Rettenetes küzdelem folyik a vízben és a partokon. Zun-sud-ra király parancsára a sumer harcosok a gát mögött maradnak, csak fejük és válluk látszik ki, nyíl-, hajítódárda- és kőzáport zúdítanak a támadókra. Gul-ga-mis harcosai óriási veszteségeket szenvednek, a csatorna zöldes vizét pirosra festi a vérük. Már-már úgy látszik, hogy az átkelés nem sikerül, amikor a mintegy öt nyíllövés széles front két szárnyán vaskos, fekete szörnyetegek bukkannak fel, és hatalmas csobbanásokkal kelnek át a csatornán!
Mögöttük – a sumerok pillanatnyi rémületét kihasználva – friss, pihent uruki harcosok oszlopai zúdulnak neki a csatornának. A nagy tömegben hirtelen felbukkanó, soha nem látott szörnyetegek annyira megdöbbentették a sumer harcosokat, hogy iszonyú kavarodás támadt soraikban, s mire a király felocsúdott és megerősíthette volna a szárnyakat, már késő volt.
Gul-ga-misnak sikerült a vastag nyersbőr-páncélba burkolt bivalycsorda segítségével két erős hídfőállást létesíteni serege két szárnyán. Amikor Zun-sud-ra király kétségbeesett erejű rohamra indítja harcosait a két hídfő ellen, nekizúdul a csatornának a harmadik uruki roham.
Gul-ga-misnak kimeríthetetlen tartalékai vannak. Az első rohamban annyi harcost vesztett, hogy a csatorna örvénylő, vörös áradata már egész gátat hordott össze a holttestekből a hídroncsoknál, mégsem akar kifogyni rohamozó emberáradata.
Úr seregének védővonala betörik. A védősereg, óriási félkaréjban harcolva, a város északi kapuja felé hátrál. Zun-sud-ra király minden rendelkezésre álló tartalékot a szárnyak erősítésére vet be, nehogy teljesen gyűrűbe szoruljon, mielőtt a kapun át az Úr falai mögé vonulhatna. A falaktól öt-hat nyíl-lövésnyire egy alacsony sánc húzódik, az előző napi táborozás maradványa ez az alacsony földhányás. Amíg a fősereg lassan bevonul a városkapun, itt, a sánc mentén Zun-sud-ra király megpróbálja megállítani az urukiak előnyomulását. Gul-ga-mis hagyja, hogy a támadás lelassuljon a sáncok előtt, a súlyos veszteséggel járó áttörés után ő is pihenteti harcosait. Az északi városkapu bástyájáról lesújtó kép tárul Zun-sud-ra király szeme elé. A Nagy Csatornán most már Gul-ga-mis az úr: harcosai eltávolították a füstölgő hajóroncsokat a Bikacsatorna torkolatából, s a katonákkal teli hajók hosszú sorban úsznak Úr falai alá a Nagy Csatormán. A Bika-csatorna melletti gáton újabb óriási emberkígyó közeledik, hogy nemsokára Úr falai köré tekeredjen, megfojtsa a Szent Várost, Nan-nar Holdisten földi székhelyét.
A király megint hátrafordul, az eget kémleli. A Zikkurat tetején kékesen füstölgő áldozati máglyák párafelhőin túl azonban most nem lát semmi biztató jelet.
A visszavonulás őrületes zűrzavarában az Örök Élet Virága főpapnői trónszékét is behozták a kapun, s most kíséretével együtt az árkádok alatt várakozik Nan-nar főpapnője. A király lassú, bizonytalan léptekkel lejön a bástyáról, és keresztbe font karokkal hajol meg testvérhúga előtt:
– Testvérem, Nan-nar kegyeltje! Úr szent városát végveszély fenyegeti. Erőim immár elfogytak, és Nan-nar segélye nem jön! Jöjj tehát, Nan-nar bizonnyal megenyhül áldozatodra!
Zun-sud-ra király arcán verejték- és könnycseppek keverednek. Int a papoknak. Nyolc kék csuklyás pap megragadja az Örök Élet Virága hordozható trónszékét, és megindul vele kifelé a városkapun. A kijáratnál nagy csapat rézdárdás testőr veszi körül őket.
Zun-sud-ra király görnyedten, Man-surra támaszkodva ismét felvánszorog a bástyára, és onnan kíséri tekintetével a barna és kék ruhás emberalakokat, a védősáncok vonalához közeledő négyszöget. A sereg és a bástyákon szorongó nép a méltóságteljesen vonuló menet láttára mindent megért, és hangos örömujjongással üdvözli főpapnője áldozatát. Csak az asszonyok siratják főpapnőjüket, ők sejtik leginkább, milyen nászágy várja Istentelen Gul-ga-mis áldozat-menyasszonyát. A városkaputól északra nagy félkörben húzódó sáncvonalnál a menet megáll. Egy pap ékírásos, vörös agyagtáblát erősít hosszú fanyélre, és egyedül, fegyvertelenül megindul vele a két-három nyíllövésnyire elhelyezkedő uruki arcvonal felé. Az uruki harcosok szabad utat engednek a követnek, és a félisten-király elé vezetik. Gul-ga-mis vezérei társaságában gyékényszőnyegen hever, és jóízűen falatozik. Zsírtól csöpögő ürücombot szaggat erős fogaival. Elégedetten nézi az arcra boruló papot. Átveszi a rúdról az agyagtáblát, elolvassa a rávésett üzenetet. Kegyesen bólint a követ felé, majd zsíros szakálla alá nyúl, vastag, kígyómintás aranyláncot akaszt le nyakáról, és a papnak adja. Int Su-ruknak, súg valamit a fülébe, mire az parancsokat kezd osztogatni.
Megszólalnak a békét hirdető kürtök, és harcosok ezreinek diadalkiáltása száll az ég felé mind a két táborban. Amint elhalkul a kürtök szava, az aranyozott hordszék ütemesen himbálózva újra elindul.
Az Örök Élet Virágában már alig pislákol az élet. Bódulatából, amelyet a papok kábító füstölői csak fokoztak, a hordszék ütemes ringása ébreszti fel. Látva, hogy a két sereg között útban van Gul-ga-mis tábora felé, feltámad benne az életösztön. Kétségbeesett erővel rántja fel a hordszék ajtaját, s valósággal kirepül belőle. Talpra áll, tárt karokkal fordul vissza dél felé, Úr Zikkuratja felé, és könnyes, remegő sikollyal fohászkodik istenéhez:
– Nan-nar, segíts! Nan-nar, miért nem jössz? Ó, jöjj, jöjj már, ne hagyd elveszni papnődet!
A papok nem bántják esdeklő főpapnőjüket. Sőt, maguk is segítenek a könyörgésben, és széttárt karokkal, elnyújtott karénekkel ők is a Holdistent hívják.
Sul-an-ni lázasan keresi a menekülés útját. Az egyik pap derekán hosszúkás, csillogó tokot pillant meg. Odakap, és magasra emelt karjában széles pengéjű réztőr csillan meg.
És ekkor a szikrázóan kék égbolton, pontosan a Zikkurat fölött egy ezüstösen fénylő pont jelenik meg, mind nagyobbá válik, egyre erősödő sivítása mennydörgésbe csap át, és hatalmas, ezüstösen csillogó gömbként ereszkedik egyre lejjebb. A Zikkurat fölött feltűnik még egy csillogó pont, újra kezdődik a sivítás és a mennydörgés. És aztán még egy: harmadszor sivít, dörög az ég, a föld, és elviselhetetlenné válik a rettegés az emberek sokaságában.
A szemben álló seregeket páni rémület fogja el. Urukiak és sumerok egyetlen őrjöngő, hisztériás üvöltésben törnek ki, és eszeveszett, vad futásban keresnek menedéket a földre szálló Holdisten bosszúja elől. Legtöbben a városkapu felé rohannak, ahol a félelemtől őrjöngő sumerok, urukiak, papok és katonák között olyan harc tör ki, amely az elmúlt két nap valamennyi összecsapását felülmúlja. A várostól húsz nyíllövésnyire északnyugatra leereszkedő három óriási gömb láttán a leghiggadtabb papok is elvesztik a fejüket, vakrémület lesz úrrá rajtuk.
Ezekben a percekben csak két embert nem rendít meg Nan-nar földreszállásának rémületes színjátéka.
Az egyik Gul-ga-mis, a rettenthetetlen félisten. De hiába próbálja megfékezni halálra rémült harcosait, még fővezére, az öreg Su-ruk is eszelősen üvöltözve, habzó szájjal fetreng a homokban. Gul-ga-mis azonban magától Nan-nartól sem ijed meg. Magasra emeli varázsdárdáját, és döngő léptekkel egymaga indul Nan-nar varázsgömbjei felé, amelyek olyan hatalmasak, hogy apró hangyának látszik mellettük.
Nem messze Gul-ga-mistól egy fehér ruhás, karcsú alak siet a csatatér véres homokján a földre szállt istengömbök felé: Sul-an-ni, Nan-nar főpapnője... Amint meglátja a vele egy irányba haladó Gul-ga-mist, felsikolt, és teljes erejéből futni kezd.
Gul-ga-mis felfigyel rá, megtorpan, nyakerei kötélvastagságúra duzzadnak, szemére vörös köd borul, aztán ő is vad futásnak ered, hogy elvágja Sul-an-ni útját.
De Nan-nar nem hagyja el papnőjét. Az óriásgömbökön hirtelen ajtónyílások pattannak fel, és emberi szem által soha nem látott, emberi ész által eddig soha el nem képzelt csattogó, berregő, tüzet okádó szörnyetegek repülnek ki rajtuk.
Ez már Gul-ga-misnak is sok. Nem veszti el ugyan önuralmát, nem fetreng habzó szájjal a földön, mint a közönséges földi halandók, de abbahagyja az Örök Élet Virágának az üldözését. Zihálva, fújtatva torpan meg, s varázsdárdájára támaszkodva figyeli, mi történik.
A csillogó, csattogó szárnyú Nan-nar madarak egy raja a város fölé száll, s mint mérges óriásdarazsak, úgy dongják körül. Úr falai és utcái pillanatok alatt elnéptelenednek. Lakói elbújnak, ahová tudnak, a házakba, a pincékbe, és reszketve, halálraváltan várják az elkerülhetetlen pusztulást. Csak az északi kapu körül látható egy kis mozgolódás. A bejáratnál feltorlódott halottak hekatombája alól sebesültek másznak ki, és próbálnak elrejtőzni Nan-nar rettenetes istenmadarai elől. Egy ilyen ezüstös testű, óriási szitakötőhöz hasonló szörnyeteg a gömbök felé bukdácsoló Örök Élet Virága előtt leszökken a földre. Sul-an-ni – aki erejének végső megfeszítésével menekül földre szállt Holdistene felé, aki ím, mégis eljött érte! – ezt a látványt már nem bírja elviselni. Ájultan roskad le a homokba. Maga Nan-nar emeli karjaiba, aki ezüstösen csillogó ruhában, fején csillogó koronával száll ki a szörnyetegből, hogy magához vegye főpapnőjét, az Örök Élet Virágát.
Holdisten leszállt a földre, a Két Nagy Folyó közén. Szent városa, Úr megmenekült Gul-ga-mis pusztító hadától. A félisten-király magára maradt. Rettenetes serege szétszéledt, a megmaradt harcosok eszelős félelemmel viszik szerteszét Nan-nar Holdisten földreszállásának hírét a Nagy Folyók Völgyében.
Gul-ga-mis maga méltó marad híréhez. Mint magányos szobor áll, várakozik az óriási istengömbök előtt. Látja, hogy Nan-nar madarai visszaszállnak a gömbökbe, a nyílások bezárulnak, néma csend borul mindenre. Most már csak a keselyűk gyülekeznek a temetetlen holttestek fölött, és U-tu Napisten korongja ontja éltető hevét a földre, az áldott völgyre, amelyet a Nan-nar Holdisten eljövetelével mindörökre megszentelt.
Pierre doktor a Zikkurat csonka falmaradványának árnyékában törülgette arcáról a verejtéket. Árnyékban is 41 C°-ot mutatott a hőmérő, s ez a hőség szokatlan volt a gleccserkutatóból átvedlett műkedvelő régész számára. Irigykedve pillantott le az egykori Nan-nar szentély és a Nan-nar templom fala között felállított sátorra, ahol Hügler professzor, Kasim igazgató és Omar ben Hamer, a régész-expedíció vezetője jégbe hűtött sörrel védekezett a hőség ellen.
Pierre doktor magára vállalta a munka nehezét, hogy megkímélje öreg barátját a rendkívül fárasztó és egyelőre teljesen hiábavalónak látszó munkától. Minden erejét összeszedve kereste Úr városának tikkasztó poklában azt a valamit, a nyomot, amely az öregúr számára oly sok mindent jelent, s amely talán a titkok, rejtélyek, csodák egész sorát tárja majd a régészek elé.
Harmadik napja barangolt a romok között, nyakában a magnetométer műszerdobozával és a Geiger-Müller-számlálóval. Hamer tanácsára a romváros délnyugati sarkában kezdte el a kutatást, az eddig feltárt királysíroknál, vagyis Úr legrégibb temetőjénél. Végigkutatta, csúszkálta King, Hall, Woolley és a többi kutató összes aknáit, sírkamráit, de sehol sem rezzent meg műszereinek mutatója. Ezeket a helyeket már többszörösen átvizsgálták. Utána módszeresen végighaladt az egész romvároson. Átkutatta Ur-Nammu király palotájának falmaradványait, Nan-nar és Nin-gal istenek szentélyeit és templomudvarait, a városfalak és az eddig feltárt lakóházak környékét, végül is háromnapi fáradozása teljesen eredménytelen maradt.
Kiáltás riasztotta fel pihenéséből:
– Halló, doktor! Ott van még? Várjon, én is felmegyek!
Omar ben Hamer kiáltott fel hozzá, s már látta is karcsú alakját, fehér parafasisakját, amint kezében az elmaradhatatIan – söröspalackokkal tele – műanyaghálóval felfelé kapaszkodott a torony lekopott lépcsőfokain.
Hamer fekete hajú, keskeny arcú, villogó fehér fogú, örökké mosolygó fiatal férfi volt, megszállottja a sumer archeológiának. Képes volt órákig megállás nélkül beszélni a sumer nép történetéről, kincseiről, Úr városáról, amelynek minden zugát úgy ismerte, mint a tenyerét. Kasim igazgató szerette ezt a nagy tehetségű fiatal tudóst, csak egyetlen hibáját nem tudta neki megbocsátani, azt, hogy mértéktelenül ivott, és sohasem lehetett tudni, hogy a tudomány szeretetének túláradó heve vagy a sörmámor beszél-e belőle.
Hamer elhelyezkedett a doktor mellett a párkányon, és kinyitott neki egy üveg sört. Pierre doktor hálás pillantással nyugtázta a figyelmességet, és addig el sem vette a szájától az üveget, amíg egy csöpp ital is maradt benne.
– Na, doktorkám, vége a tudománynak? Ugye megmondtam, hogy a mi szakmánkban semmi helye a fantasztikumoknak! Mindent a maga helyén és a maga idejében keressünk, kedves barátom! A maguk fantasztikus gömbjének keresése helyett inkább nézzenek körül itt, á sok ezredéves múlt csodálatos, de valódi maradványai között... Nézze például ezt a csodálatos tornyot! 4400 évvel ezelőtt kezdte építeni Ur-Nammu király, és fia, Dungi király fejezte be. A torony 60x45 méter alapterületű, és eredetileg 20-22 méter magas lehetett. Az egész egyetlen hatalmas, tömör téglaépítmény. Belül égetetlen, döngölt téglából volt felépítve, a mintegy két és fél méteres külső réteg pedig földszurokba ágyazott égetett téglából. A falak befelé lejtettek, s a legalsó szint magassága 16 méter lehetett. Ezen emelkedett aztán lépcsőzetesen maga a torony. A fokok aszimmetrikusak voltak: az egész tömb az északnyugati oldalon három-, a délkeletin viszont négyemeletes volt. Maga az egész Zikkurat csodálatosan szép példája egy ősi, aszimmetrikus építkezési módnak. Nincs az egész épületben egyetlen egyenes vonal, csupa pontosan kiszámított görbe és sík határolja. Finom, alig észrevehető hajlások, az erőt, építészeti biztonságot, finom monumentalitást sugárzó görbe lapok, síkok, vonalak. Ezek az ősi építőművészek mindenre gondoltak. Hogy a belső, égetetlen iszaptégla-mag kiválasztódó nedvességét elvezessék, hosszú, keskeny hasadékokat hagytak a falakon. Maguk a teraszok termőfölddel voltak feltöltve, öntözött függőkertek virultak rajtuk. A legfelső szinten, a torony tetején volt Nan-nar Holdisten szentélye, főoltára. Hogy ez milyen lehetett, arra sajnos semmiféle támpont nem maradt, mert az idő a tetőt mállasztotta el legjobban. A falak az első, 16 méter magas terasz szintjéig három oldalon meredeken emelkedtek. Csak az északkeleti oldalon volt feljárat a szentélyhez, pontosan szemben a Nan-nar templommal. Három lépcsősor vezetett fel, mindegyikben 100-100 lépcsőfok volt. Két lépcsősor a falnak támaszkodva emelkedett felfelé, a harmadik derékszöget alkotva velük. A három lépcső egy közös, nagy kapuban találkozott össze a második terasz szintjén. Innen azután már csak egy lépcső vezetett tovább, fel a szentélyig. Ezenkívül a torony mindkét oldalán is vezetett fel egy-egy kisebb oldallépcső a teraszokhoz. A három főlépcső közeit tömör, lapos tetejű bástyák töltötték ki. Pierre doktor elismerően pillantott körül, és megpróbálta elképzelni, milyen monumentális építmény lehetett 4400 évvel ezelőtt ez a romhalmaz.
– Na és az özönvíz? – vetette közbe. – Az özönvíz milyen pusztítást végzett, a Zikkurat kiállta a nagy áradatot?
– Az özönvíz sokkal régebben volt! Woolley szerint i. e. 3200-3300 körül. Hogy az akkori Zikkurat milyen lehetett, azt sajnos csak képzeletben tudjuk rekonstruálni ez után a torony után, amelynek romjain ülünk, s amelyet i. e. 2400 körül, tehát 8-900 évvel az özönvíz után kezdett felépíteni Ur-Nammu király.
– Ne haragudjon, kedves barátom – nevetett Pierre doktor –, de én már csak az özönvíz jegyében tudok gondolkodni. Hiszen ön is látta a csillagember rajzát a füzetben, a vízből kiálló toronycsúccsal és az óriási gömbökkel! Inkább arra adjon tanácsot, hogy mit csináljak. Mit tenne most az én helyemben?
– Én egész egyszerűen abbahagynám ezt az egész fantasztikus keresést!
– No igen, ön abbahagyná. De én nem hagyom abba.
– Nézzük csak: eddig a várost kutatta át. Tehát – a városon kívül kellene folytatni. Nézze, ha elhinném ezt a mesét, hogy Úr városánál idegen világbeli űrhajók szálltak le valamikor, akkor a városon kívül északon, északkeleten, északnyugaton elterülő sivatagot kutatnám át. Azt is megmondom, miért. Nézzen erre a vázlatra, az ősi Úr alaprajzára:
– A város legfontosabb épületei, templomai mind északra, északkeletre, északnyugatra néztek. Az északi oldalon egy szélesebb öntözőcsatorna vagy folyóág lehetett. Nos, ha én lettem volna a maguk ősvilági űrhajósai helyében, ezen az oldalon szálltam volna le, a várostól északra, a csatorna és a városfalak közötti térségen, amelyet azóta több évezred hulladéka egészen magasra feltöltött. Ha itt sem találnék semmit, akkor átkutatnám a déli és nyugati oldalt is körülbelül 2-3 kilométer sugarú körben. Nem hiszem, hogy ennél távolabb szálltak volna le azok az űrhajók.
– Köszönöm az útbaigazítást, kedves kollégám – nevetett Pierre doktor, és kedélyesen hátba verte Hámért. – Hány óra van? Három múlt néhány perccel. No, meg is fogadom a tanácsát, megkezdem a kutatást a városon kívül. Jöjjön!
Leereszkedtek a Zikkurat töredezett lépcsőin, megkerülték a Nan-nar szentély romjait, bekiáltottak a sátorban pihenő két tudósnak, aztán a Nan-nar templom udvarának fala mentén, Nabukodonozor király falának romjain átmászva a város északnyugati peremére jutottak.
Sivár, kietlen lapály, sivatag hullámzott előttük a vibráló hőségben. Távolabb néhány alacsony domb emelkedett ki a sárga homokhullámokból: Al-Ubaid ősrégi települése, amelyet Hall ásott ki homoksírjából 1919-ben.
– Induljunk el pontosan Al-Ubaid irányába – javasolta Hamer. – Jelöljük meg kis kőrakásokkal az átvizsgált körzet külső határát, utána befelé szűkítsük a kört. Így északnyugatról északkeletig nagy félkört fogunk megtenni, amely becslésem szerint magában foglalja az egykori csatornát vagy folyó-ágat, amelynek létezését Woolley is megállapította az iszaprétegből.
Pierre doktor haladt elöl ketyegő műszereivel, mögötte Hamer, aki 100 lépésenként kövekkel, csontokkal jelölte meg az átvizsgált terület határát. Amikor már a huszadik jelet rakta le, a doktor megállt és bevárta.
– Menjünk még tovább? Szerintem nincs sok értelme tovább menni, ez a kétkilométeres sugarú kör elegendő lesz. De nézze csak, mi lehet ott az az enyhe emelkedés?
Kelet felé, a város irányába nézve, úgy tűnt, mintha a sivatag sima talajszintjében egy egészen enyhe domborulatot látnának.
Pierre doktor azonnal arrafelé indult, de Hamer visszatartotta.
– Várjon, ez így nem lesz jó. Mire odaér, a domborulat eltűnik. Tegye le a műszereket, szedjen össze egy csomó követ. Majd én irányítom, innen elég jól látható a domborulat határvonala. A magnetométert vigye magával.
Pierre doktor megtöltötte Hamer söröshálóját kövekkel, és nyakában a magnetométerrel elindult a domborulat széle felé. A régész összehúzott szemmel nézett utána. A doktor egyszerre csak elhajította a hálót, két kézzel magasba emelte a magnetométer dobozát, és vad táncot járt a sivatagban.
– Halló, doktor! Talált valamit?
Pierre doktor rohant vissza, ahogy csak a lába bírta.
– Megtaláltuk! Jelez a magnetométer! Ez nem lehet más, csak a gömb!
– Jól van, doktorkám! Biztosan találtunk egy betemetett első világháborús fedezéket, lőszerraktárt, vagy valami ehhez hasonlót. Mindenesetre gyorsan jelöljük meg, azután menjünk haza.
Csaknem egyórai munkával pontosan körülhatárolták a körülbelül 70 méter hosszú, 40 méter széles területet. Pierre doktor a magnetométer jelzései alapján kijelölte a mágneses hatást mutató terület körvonalait is. Feltűnt neki, hogy ez a terület nem függ össze a domborulattal! Mellette terült el, tőle nyugatra, egy kisebb, körülbelül 30 méter átmérőjű kör a nagyobb ellipszis mellett. A két területet egymástól keskeny, talán háromméternyi sáv választotta csak el. Vázlatot is készített a két területről.
Kasim igazgató kétkedve forgatta Pierre doktor vázlatát.
– Nagyon izgat a felfedezésük, kedves doktor! Szerencséjük volt ezzel a domborulattal. Csak nagyon kivételes esetekben lehet ilyeneket a földről felismerni. Más dolog a légifényképezés, amely a régészet egyik legfontosabb és legsikeresebb segédeszközévé vált. Hallottak már az olaszországi esetről? A második világháború utolsó időszakában a brit légierő légifelvételein furcsa, kör alakú képződményekre lettek figyelmesek a térképészek, amelyekre eleinte magyarázatot sem tudtak találni. Később azután rájöttek, hogy ezek a vonalak a talaj finom változásait, töréseit jelzik, amelyek a nagy távolság és a szerencsés megvilágítás következtében élesen rajzolódnak ki a légifényképeken. Ezeknek a közelről észrevehetetlen, finom talajrajzolatoknak az okai a föld mélyén rejtőzködő szilárd tárgyak, sírok stb. voltak, így fedezték fel az ősi etruszk sírokat az itáliai félszigeten! Nos, ha tehát így áll a helyzet, megteszem a további intézkedéseket. Telefonálok Bagdadba, és kérek egy helikoptert, a térképészeti intézet erre rendszeresített gépét. Légifelvétellel is ellenőrizzük ezt a domborulatot, amely, ha jól sejtem, a szokásos temetkezési helytől távol eső, tehát valószínűleg jóval régebbi királysírt rejt magában! Ami ezt a másik területet illeti, amit mágneses kilengések alapján rajzolt meg, teljesen tanácstalan vagyok. Legvalószínűbb, hogy egy háborús lőszerraktárt vagy fedezéket rejthet itt a homok. Hiszen ez a terület nincs is összefüggésben a domborulattal, és tiszta véletlen, hogy ön a domborulat mellett műszerével erre is ráakadt!
– Kizárt dolognak tartom, hogy az legyen, amit ön mond! – ingatta a fejét Hügler professzor. – Ilyen intenzitású mágneses kilengéseket véleményem szerint csak egy összefüggő, hatalmas fémtömeg okozhat! A póknál a Jég-tóban is körülbelül hasonló kilengéseket mértünk! De mondd csak, Pierre, a Geiger-számláló nem szólalt meg?
– Nem, radioaktivitásnak nyoma sincs a mágneses területen.
– Akármi van is odalenn, kiássuk! – jelentette ki Kasim igazgató. – A légifényképezés után azonnal megkezdjük a próbafúrásokat. Hamer kolléga intézkedik, hogy a lánctalpas fúrógép a 26. számú sírnál ma este hagyja abba a fúrást, és holnap reggelre jöjjön ki a domborulathoz. Ha valóban rejt valamit ott a föld mélye, még a holnapi napon megtudjuk, mi az. S ha érdekesnek bizonyul, egy hét leforgása alatt kiássuk, erről biztosíthatom önöket.
– Hálásan köszönjük a segítséget! – emelte poharát az igazgatóra Hügler professzor. – Én pedig biztosíthatom önt, kedves igazgató úr, hogy fáradozása nem lesz hiábavaló, igen érdekes és értékes dolgokat fogunk odalenn találni!
A térképészeti intézet helikoptere még az esti órákban megérkezett, s másnap kora reggel már ott lebegett Úr romjaitól északnyugatra, a Pierre doktor és Hamer által kijelölt terület fölött. A régészeti állomásnak jóformán az egész személyzete kinn volt már a helyszínen. Sátrakat állítottak fel, terepjáró gépkocsik szállították a felszereléseket, műszereket.
Kasim igazgató maga is meggyőződött a magnetométer kilengéseiről, és beleegyezett, hogy a légifényképezés eredményétől függetlenül máris megkezdjék a próbafúrást ott, ahol a legnagyobb volt a műszer kilengése.
Az első felhozott talajminták egyelőre semmi különöset nem mutattak. Csak homok és márgával kevert agyagtörmelék került elő az egyre jobban mélyülő fúrólyukból.
Hügler professzor, Pierre doktor és házigazdájuk sátorponyva árnyékában figyelték a fúrógép munkáját.
– Hogyan vizsgálják meg a próbafúrást? – érdeklődött Pierre doktor Hamertől.
– Ezzel a periszkóppal! – mutatott Hamer egy háromlábú állványra helyezett, összecsukott csőhöz hasonlító alkotmányra. – A kívánt mélységre beállítva leengedjük a furatba. A végén fényszóró is van, amelynek fényénél szemügyre vehetjük a sírkamrák belsejét. Sőt fényképezőgépet szerelhetünk rá, és még kibontás előtt, eredeti állapotában megörökíthetjük a sírok belsejét! Persze, ha a sírkamra boltozata be van omolva, nem sokra megyünk a periszkóppal, ilyen esetben csak a felszínre hozott törmelékből tájékozódhatunk. Ugyanilyen periszkópok segítségével az itáliai félszigeten, a hajdani Tarquinia területén több mint 500 ősrégi etruszk sírt tártak fel. Felbecsülhetetlen értékű ősi domborműveket, falfestményeket fényképeztek le érintetlen állapotban!
– Itt, Úr területén találtak-e már hasonlóan ép, be nem omlott sírkamrákat? – kérdezte Hügler professzor.
– Sajnos nem – felelte Kasim igazgató. – Még a kőből épített királyi sírkamrák boltozata is beomlott, nem bírta el évezredek törmelékének súlyát. Sokszor derült már ki, hogy amit egy sírkamra padozatának hittünk, az az alatta levőnek a teteje. Sok sírt, az egyiptomi királysírokhoz hasonlóan – teljesen kifosztva találtunk, s csak egy-egy üledékkel, törmelékkel feltöltődött akna árulkodott a sírfosztogatók útjáról. Az is előfordult, hogy ásás közben a temető hulladékkal vegyes talajában csak egy papírvastagságú, fehér porból képződött hullámos felület vagy egy sor apró, függőleges kör alakú nyílás jelezte, hogy alatta sírt találunk. Ilyenkor az ember félreteszi az ásót, kaparókést vesz elő, és azzal dolgozik tovább igen lassan és óvatosan.
– Mi az a hullámos, fehér felület, amit említett?
– A fehér porképződmény a gyékénytakarónak a nyoma, amelybe a szegényebb emberek holttestét becsavarták vagy az egész sírgödröt kibélelték vele. A kerek lyukakat pedig az elkorhadt, szétmállott vesszőfonat hagyta vissza, amelyből a koporsók készültek. Persze, az előkelőbb halottak, a királyok sírkamráiban maradandóbb anyagokat is lehet találni. Érdekes, hogy a földben nagyon sok időtállónak tartott anyag nyomtalanul elmállik, viszont az olyan törékeny, gyenge anyag, mint például a gyékényszőnyeg, jól látható nyomokat hagy. Ehhez hasonló a fa is. Megsemmisül, de tökéletes lenyomat marad utána. Ennek a rögzítése rendkívül nehéz munka, ez is olyan, mint a lepkék hímpora, egy vigyázatlan mozdulat, és eltűnik az egész.
– A holttestek milyen állapotban maradnak meg egy ilyen királyi sírkamrában? Melyik volt például a legsértetlenebb állapotban kiásott sumer királysír? – érdeklődött tovább Hügler professzor.
– Ha nem untatom vele önöket, elmondom az egyik legérdekesebb és legértékesebb királysír, Sub-ad királynő és férje, A-bar-gi király sírjának feltárását. Woolley ásta ki a kamrát, amely tulajdonképpen egyetlen, felül nyitott verem volt. Lejtős folyosó vezetett hozzá. Az egyik végében egyetlen szobából álló sírkamrát találtak, mészkőből rakott falakkal, égetett téglából készült, boltozott tetővel, a két végében apszissal.
Ebben a sírkamrában feküdt a király holtteste, a nyitott veremrész az áldozatok és a melléktemetkezések céljára szolgált. Ez a nyitott terület egyébként nem volt beboltozva, csak egyszerűen földdel beszórva. A királyi sírkamra mögött egy másik szoba következett, amelyet valószínűleg valamivel később építhettek hozzá. Ez a sírkamra a királynőé volt. Övé lehetett a felső, nyitott Sírveremben talált szamárfogat és nagytömegű egyéb áldozati ajándék is. Egy itt talált, lazurkőből vésett finom művű pecsételő henger árulta el Woolleyéknek a királynő, Sub-ad nevét. A pecsétnyomót a szoba fölötti akna törmelékében találták meg, valószínűleg akkor dobták bele a sírkamrába, amikor betemették. A sírkamra boltozata sajnos itt is beomlott, maga a sír azonban érintetlen volt, szerencsére nem találtak rá, és nem fosztották ki a későbbi évezredek nomád sírrablói.
– Na és mi lett a királynővel? Milyen állapotban találták meg? – érdeklődött Pierre doktor.
– Csodálatos állapotban! A sírkamrában egy fából készült ravatal maradványain pihent a királynő teste. Kinyújtott keze mellett aranyserleg állt. Felső testét szinte teljesen elborította az arany, az ezüst, a lazurkő, a karneol- és achátgyöngyök tömege. A gyöngyök hosszú fonalakra fűzve egy galléron függtek, és derékig valóságos köpenyt formáltak. Alul egy széles szalag szegélyezte, amely szintén gazdagon be volt borítva gyöngyökkel. Jobb keze mellett három hosszú, lazurkő fejű aranytűt találtak, és három halformájú amulettet aranyból és lazurkőből, továbbá egy csodálatosan szép, két ülő gazellát mintázó arany amulettet. A holttest koponyája össze volt zúzódva, viszont olyan csodálatosan szép fejdíszt találtak mellette, amely egyedülálló a régészet történetében. Hosszú, holdat formáló arany fülbevalók voltak a fej mellett, valamint a hajról kétoldalt lecsüngő, négyszögletes kövekből összefűzött gyöngysorok, végeiken lazurkő-amulettekkel. Az egyik ilyen amulett ülő bikát, a másik borjút ábrázolt.
– Micsoda élmény lehet egy ilyen sírt feltárni! – sóhajtott fel Hügler professzor. – De mondja, kedves igazgató úr, az előbb valami melléktemetkezést emlegetett. Ezt úgy értsük, hogy a királlyal és a királynővel együtt másokat is eltemettek?
– Igen. A sumer királysírok különös jellegzetessége a tömegtemetés, a temetéshez kapcsolódó emberáldozat. Sub-ad királynő ravatala mellett például két udvarhölgy holttestét találták meg, egyiket a fejnél, a másikat a lábnál. Maga a sírkamra tele volt áldozati ajándékokkal: aranycsészék, ezüst-és rézedények, ételtartó agyagkorsók, egy tehénfejet ábrázoló ezüstszobrocska, két ezüst áldozóasztal, ezüstlámpák és nagyon sok hatalmas kagylóhéj, tele zöld festékkel. Ilyen kagylókat más női sírokban is találtak. A többnyire zöld, fehér, fekete és piros színű festéket valószínűleg szépségápolásra használták. A Sub-ad királynő sírjában talált kagylók kivételesen óriási példányok voltak, közöttük egy aranyból és egy ezüstből készült utánzat is. De hogy visszatérjek a melléktemetkezésekre, a sírkamrák melletti felső, nyitott részekben találták meg rendszerint az úgynevezett „halálvermeket”, amelyekben a királlyal vagy királynővel együtt feláldozott s velük együtt eltemetett udvari méltóságok, szolgák, cselédek holttestei feküdtek. A Woolley által feltárt legnagyobb ilyen halálverem felfedezése igen érdekes volt. Mintegy nyolc méterre a felszín alatt először egy nagy csomó iszaptéglát találtak, amelyek nem voltak szabályosan egymás mellé rakva, hanem egymásra tömve, halmozva. Mint kiderült, egy akna nyílását takarták! Alattuk előbukkant a hatalmas halálverem, egy körülbelül 7x11 méteres gödör. A sírban 6 férfi és 68 női holttest feküdt! A férfiakat az oldalfalak mentén találták, a bejárat közelében, a nőket szabályosan elrendezett sorokban végig a gödör fenekén. A holttestek az oldalukon feküdtek, lábuk kissé behajlítva, kezük az arcuk mellett. Az a rend, amelyben a holttestek feküdtek, szinte még látszatát is kizárta annak, hogy erőszakos halál következtében kerültek volna a tömegsírba.
– Tehát valamennyien öngyilkosok lettek?
– Valószínűleg. Igen sok a találgatás a sumer halálvermek áldozatai körül, de biztos, határozott vélemény eddig még nem alakult ki. Maguk a holttestek, a csontok túlságosan elmállottak ahhoz, hogy a halál okára következtetni lehetne belőlük. A holttestek elhelyezkedése viszont talán azt bizonyítja, hogy nem lehet szó erőszakról. A női holttestek legtöbbje a királynőéhez hasonló fejdíszt viselt. Ezek mind a legnagyobb rendben maradtak meg. Nem valószínű, hogy tőrrel döfték le őket, és úgy zuhantak le a földre. Az sem igen tehető fel, hogy fenn ölték meg őket, s csak azután hurcolták le holttestüket a lejtős aknán, mert ez hajdíszükön feltétlenül meglátszott volna, így tehát az képzelhető el leginkább, hogy az önkéntes áldozatok maguk vonultak le sírjukba, ott valamilyen mérget vettek be és lefeküdtek. Amikor azután a méreg hatott, valaki lement, elrendezte őket, és csak azután hantolták be az egész sírvermet. Az is nyilvánvaló mindebből, hogy nem rabszolgák leöldöséséről beszélhetünk, hanem előkelő, köztiszteletben álló személyek tömeges, önkéntes haláláról. Sőt, talán nem is halálról. A kor felfogása szerint a halál valamiféle átvonulásnak számított csupán egyik birodalomból a másikba. Nan-nar Holdisten földi tartományából égi világába. Úr királyait egyébként már a földön istenként tisztelték. A sumer krónika is így ír: – „...az Özönvíz után a királyság ismét leszállt az istenektől...” Ha tehát a király isten volt, nem is halhatott meg, csak átvonult egyik birodalmából a másikba. A király követése ezen az úton tehát nagy kitüntetést jelenthetett!
– Hátborzongatóan csodálatos volt – jelentette ki Pierre doktor. – És tudja, kedves igazgató úr, mi volt ebben részemre a hátborzongató? Ha párhuzamot vonok az ön „halálverem” – elbeszélése és a csillagember füzetének hetedik és nyolcadik képe között, a hideg szaladgál a hátamon. De hiszen ez újabb nyom! A földre szállt csillagemberek harcba keveredtek a sumerokkal, megölték királyukat, és a csata után díszes temetést rendeztek neki. De miért lenne a király sírja itt, ilyen távol a várostól, a hagyományos temetkezési helytől?
Igaz viszont, hogy az özönvíz előtt vagyunk. Talán abban a korszakban ide, erre a területre temetkeztek a királyok.
– Nem, nem ide temetkeztek, kedves doktor! – hűtötte le a felhevült műkedvelő régészt Kasim igazgató. – A város délkeleti sarkában felszínre kerültek már az özönvíz előtti korszakból származó királysírok is. És még az sem bizonyos, hogy itt, ahol most próbálkozunk, valóban királysírt rejt magában a föld. De nézze csak, leszállt a helikopter! Na, talán látunk már valamit a légifelvételeken.
A térképész már hozta is a kész légifelvételeket. Az igazgató mindjárt be is mutatta vendégeinek a térképész-tisztet, Husszein Abid mérnökszázadost.
A felvételek igazolták Pierre doktor és Hamer felfedezését. Finom árnyék-körvonal jelezte a képen az alig észrevehető talajdomborulatot, amely a keleti oldalán a város felőli félkörívnél – tölcsérszerű homorulatba olvadt bele.
– Ez igen, ez már valami! – dörzsölte a kezét elégedetten Kasim igazgató. – Ha nem is az önök fantasztikus gömbjét, de egy különleges, nagyon ősi korszakból származó királysírt remélhetőleg találunk.
– Ön elfeledkezik a magnetométerről – jegyezte meg csendesen Pierre doktor.
– No igen, igen. Majd meglátjuk. Mi az? Mi történt? – fordult hirtelen a fúrógép irányába, ahol hirtelen csend lett. Leállt a motor!
– Tizenhét méternél tartunk! Tizenkettő és tizenöt között tiszta folyami iszapot találtunk, utána kevert törmelékes talajt. Most pedig eltört a fúrófej – jelentette a gépkezelő az igazgatónak.
– Micsoda? Miben tört el? Felhúzták az eltörött csonkot? Milyen törmelék van rajta? – faggatta az igazgató a gépkezelőt.
– Semmiféle törmelék nincs rajta – állapította meg Hamer, miután gondosan szemügyre vette az eltörött fúrófej csonka darabját. – A hegye pedig lenn is maradt!
– Azonnal próbálják meg kiszedni! – rendelkezett az igazgató. – Utána meg készítse elő a periszkópot, megnézzük, mibe tört bele a fúró.
Sikerült kiemelni a lyukból a fúró letört darabját. A különlegesen kemény acélból készült fúró teljesen szétlapult, valami rendkívüli keménységű anyagba ütközhetett.
Amíg a többiek a fúrófejet vizsgálgatták, Hamer már a periszkópot tolta be a fúrólyukba. A periszkóp végén a tükröt függőleges vizsgálatra állította be, és ráhajolt a periszkóp vizsgálónyílására. Csalódottan jelentette, hogy csak valami elmosódott, szürkésfekete tömeget lát, amelynek anyagát nem tudja felismerni. Kasim igazgató is belenézett a periszkópba, s utána mindjárt utasítást adott.
– Határolják körül a talajellenállás mérővel ezt a kemény réteget, és végezzenek további ellenőrző fúrásokat. Ha meghatároztuk annak a kemény tárgynak a fekvését, jöhetnek az exkavátorok! A köztes rétegek teljesen üresek, nincs értelme óvatoskodni az ásással. Hamer kolléga, ugorjon be egy kocsival az állomásra, és a 25. számú sírtól is irányítsa ide a fúrógépet, mindjárt ráállítjuk a másik helyre, a domborulatra. Kíváncsi vagyok, ott is hasonló akadályba fogunk-e ütközni.
Hamer elporzott egy dzsippel a kutatóállomás felé, a többieket Kasim igazgató ebédelni hívta. Pierre doktor evés közben sem tudta levenni szemét az eltörött fúrófejről, amely ott feküdt az igazgató tábori íróasztalán. Ő már biztosra vette, hogy az az anyag, amely ilyen simára lecsiszolta, csaknem elroppantotta a gyémánt keménységű fúrófejet, nem lehet más, mint az égi fémből készült óriási gömb, amelyet a csillagember ábrázolt a füzetben, s amely ki tudja, milyen titkokat rejthet belsejében.
Ebéd után folytatódott a kutatás. A talajellenállás-mérő észlelései alapján megállapították, hogy az első fúrási helytől számított 9-11 méter sugarú körben, 17-27 méter mélységben, összefüggő, kemény tárgy fekszik a talajban. Hügler professzor és Pierre doktor most már annyira biztos volt a dolgában, hogy rávette az igazgatót, állíttassa be a fúrógépet pontosan 9 méterre az első fúrástól. Ha azután itt valóban csak 25-27 méter mélységben éri el a fúrófej az ellenállást, ezzel igazolódik a föld mélyén rejtőzködő tárgy gömb alakja.
Alighogy megindult itt a fúrás, megérkezett a másik fúrógép is.
A domborulat a légifelvételek alapján kis piros zászlócskákkal volt körültűzdelve. Az igazgató az ellipszis nyugati felének közepére, körülbelül a fókusz tájára állíttatta a fúrógépet.
– Arra számít, igazgató úr, hogy itt esetleg még ép boltozatra találunk? – kérdezte Hügler professzor.
– Igen! Itt a városon kívül viszonylag vékonyabbak a fedőrétegek, a természetes talajrétegződést itt nem növelték a város hulladékai, mint odafenn – mutatott fel a romváros dombjára. – Ha valóban sírt találunk, talán viszonylag ép boltozatú lesz. Erre remélek következtetni a felszíni domborulatból. Azért nem kezdem el a fúrást a keleti oldalon, mert ott az enyhe homorulatba való átmenetből beomlásra következtetek.
Most a második fúrógépet lesték izgatottan. A fúrás aránylag gyorsan haladt, a talajrétegek teljesen tiszták, akadály- és törmelékmentesek voltak. 11 méter 70 centiméter mélységtől 15 méter 30 centiméterig ismét egyöntetű, sima iszapminták kerültek felszínre.
– Igen, ez újra az özönvíz iszapja – morzsolgatta tenyerében a sárgásszürke törmeléket az igazgató. – Ez temetett be itt mindent, amíg csak „el nem távoztak a vizek, s a királyság ismét leszállt az istenektől”.
A fúrógép lassan már a 16 méternél járt. Az igazgató 20 centiméterenként hozatta fel a talajmintákat. Közvetlenül az özönvíz iszaprétege alatt meszes, szürkés, kevert agyagtalaj volt, s a mintában néhány apró kőszilánkot is találtak.
– Ez tűzkőtörmelék – állapította meg első pillantásra Omar ben Hamer. – A pattintásos szerszámkészítés jellegzetes hulladéka. Annak a biztos jele, hogy kultúrréteghez közeledünk, vagy már benne is járunk.
16 méter 80 centiméternél a fúrókezelő technikus jelezte, hogy keményebb réteghez ért, mert a fúrófej haladása lelassult. Óvatosságból csökkentett a fordulatszámon, és rögtön talajmintát is hozott fel. Kiemelte a csőből a kis mintavevő hengert, és tartalmát kiöntötte Kasim igazgató asztalára, az odakészített fehér papírlapra.
Valamennyien csodálkozva nézték a világosszürke, szemcsés törmeléket, Hamer ismerte fel az anyagot legelőször.
– De hiszen ez beton!
– Na ugye, hogy fedezék vagy lőszerraktár lesz! – harsant fel az igazgató diadalmas kiáltása. – Fúrjon csak tovább – utasította a gépkezelőt –, óvatosan haladjon át a födémen, s ha üreg van alatta, azonnal álljon le. Utána rögtön betoljuk a periszkópot, és megnézzük, milyen kaliberű lőszert találunk odalent. Csak fel ne robbanjon idő előtt az egész. Ez igen, ez aztán bombabiztos fedezék lehetett!
Hügler professzort teljesen letörte a jól induló kutatás váratlan fordulata. Csalódottan, sápadt arccal morzsolgatta ujjai között a szürke szemcsés anyagot. Az örök optimista Pierre doktor viszont máris készen állt a logikus magyarázattal:
– Nyugalom, Theo! A csillagemberek nem ismerhették a betont? Miért ne raktározhattak volna itt ők el valamit a betonfödém alatt? Én egyébként sem hiszem, hogy egy lőszerraktárt ilyen mélyre tettek volna, egészen az özönvíz agyagrétege alá...
Kasim a fejét vakarta.
– Nézze, doktor úr, én már nem is merek ellentmondani önnek. Az a fúrótörés, az az acélnál keményebb valami odalenn, a másik furatban... Nos, majd meglátjuk! De gyerünk csak, úgy látszik, átfúrták a betonréteget.
A föld mélyén rejtőzködő titokzatos födém elég vastagnak bizonyult: 16,80-tól egészen 18 méterig tartott.
– Nahát, ez valóságos kazamata lesz! – jegyezte meg Hamer, miközben már szerelte is össze a periszkópot az újabb vizsgálatra.
– Engedjék meg, hogy én nézzek bele először! – kérte Pierre doktor, s amint odatapasztotta szemét a periszkóp nézőkéjéhez, felkiáltott: – Nem lőszerraktár, tömegsír! Egy ősi sumer halálverem! Pontosan olyan, amilyenről ön mesélt, igazgató úr... De mégsem olyan. Sokkal borzalmasabb. Itt egymás hegyen-hátán hevernek a holttestek, és csupa férfi, csupa harcos. És rengeteg fegyver. Ott egy ajtóféle van, valami aranyosan csillog rajta...
Felegyenesedett, és öklével dörzsölte a szemét, mintha nem hinné el, amit látott.
– A sír végében ajtó van! – állapította meg Hamer, alighogy belenézett a periszkópba. – Egy gyönyörű Nan-nar embléma van rajta aranyból, karneol-berakással! Továbbá egy nem is tudom, milyen jel vagy címer. Ilyennel még nem találkoztam a sumer királysírokban! Egy aranyspirál!
Hamer bejelentésére Hügler professzor nagyot sóhajtott, majd pirosra vált arccal, eszméletlenül rogyott össze.
Az eszmélő Örök Élet Virágának első gondolatai Gul-ga-mis és Nan-nar körül csaponganak. Amikor öntudata kitisztul, és megpillantja fekhelye mellett magát a Holdistent, egyszerre határtalan boldogság tölti el.
Csodálatosan szép férfi képmásában térdel Nan-nar Sul-an-ni mellett. Nem túlságosan magas, talán olyan, mint Zun-sud-ra király. Ezüstös ruhát visel, haja kékesfeketén csillog, halántékán őszül. Arca sima, mint egy ifjúé. Villogó fehér fogaiban van valami különös: mintha egyetlen hófehér csík lenne. Szemöldöke dús. Szeme, orra nemesen ívelt, homloka boltozatos. Nyakában vékony, ezüstösen csillogó szalagon egy csodálatos amulett lóg,, amelyből – Sul-an-ni legnagyobb ámulatára – sumer nyelven megszólal isteni hangja:
– Üdvözöllek, szépséges Sul-an-ni. Ne félj, biztonságban vagy. Üldöződ, Gul-ga-mis, nem merészkedik ide. Hadserege szétfutott, egyedül maradt. Bátor ember, ő nem futamodott meg jöttünkre...
Sul-an-ni felül az ágyon, körülnéz a furcsa, csillogó varázseszközökkel zsúfolt helyiségben, azután hirtelen lecsúszik a padlóra, és a Holdisten lábait kezdi csókolgatni.
– Mit művelsz? – kiált rá Nan-nar. – Feküdj vissza és pihenj!
– Kegyes vagy hozzám, ó, Nan-nar – rebegi az Örök Élet Virága, és visszafekszik ágyára.
– Kérlek, ne hívj Nan-narnak – szólal meg ismét a Holdisten. – Én Rad Zson vagyok, Orgon Negyedik Világának népéből. Azt hiszed, én vagyok a Holdisten, akit a te néped imád! Nem! Odafönn az égen a Nap, a Hold és a csillagok ahogyan ti nevezitek őket – nem istenek képmásai. Ott fenn, ahol ti Nan-nart, Nin-galt, U-tut és a többi istent képzelitek, ugyanolyan világok vannak, mint itt a Földön, ahogy ti a világotokat hívjátok. És ugyanolyan emberek, mint ti. Fogd meg a kezem! Nézd, meleg a bőröm, mint a tiéd! Nézd, itt dobog a szívem, mint a tiéd!
Rad Zson megfogja az Örök Élet Virágának kezét, és a mellére helyezi. A lány minden idegszálával érzi egy erős szív lüktetését, elpirul, hirtelen elkapja a kezét, és ismét arcra borul a padlón.
Rad Zson arca elkomorodik erre a látványra. Felsegíti a lányt a földről, visszafekteti az ágyra. Azután leül mellé.
– Figyelj most rám jól, Sul-an-ni! Mi, Orgon Negyedik Világának emberei, bár tudtunk létezésetekről, nem akartunk eljönni hozzátok. Nem akartuk megzavarni világotokat, egyrészt, mert úgy tartjuk helyesnek, hogy a fejlődés útját nektek magatoknak, segítség nélkül kell végigjárnotok; másrészt túlságosan messze vagytok tőlünk, és nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy segítsünk nektek. A mi világunk olyan messzire van innen, hogy Napunk fénye, mert nekünk is van Napunk, ötvenszer annyi, idő alatt ér csak ide, amennyi idő alatt a ti Holdotok, amelyet Nan-nar istennek hisztek, elfogy és megújul. Csak azért szálltunk le hozzátok, mert mi magunk is bajban vagyunk, és tőletek várjuk a segítséget!
– Hogyan segíthetünk mi rajtad, ó Nan-nar? – sóhajtja alig hallhatóan az Örök Élet Virága.
Rad Zson felelni akar a lánynak, amikor a terem hátsó felén felpattan egy ajtó, s két újabb égi jövevény lép be.
– Ez itt Pi En! – mutatja be Sul-an-ninak Rad Zson az elöl jövőt. – Az orvosunk, ő gyógyít meg bennünket, ha betegek vagyunk.
A hosszú, világoszöld, zárt nyakú köpenyt viselő férfi fáradtan, lemondóan legyint, azután odamegy a lányhoz, gyengéd mozdulatokkal kitakarja testét, fülét odatapasztja egy hajlékony, kígyószerű varázseszközhöz, amelynek kiszélesedő végét a lány mellére helyezte. Sul-an-ni a meglepetéstől és félelemtől elszürkült arccal, némán tűr mindent.
Rad Zson ezalatt halkan tanácskozik a másik csillaglakóval, akit Te On néven mutatott be. Pi En és Te On hasonló testalkatúak, mint Rad Zson. Az előbbi hullámos, fekete hajú, és két szemén átlátszó, csillogó varázsamuletteket visel.
Az utóbbi jóval idősebbnek látszik két társánál, haja egészen fehér, járása lassú és nehézkes.
– Mindent elmondtál már neki? – kérdi Te On Rad Zsontól.
– Még nem. De nem is tehettem volna, úgysem tudná felfogni gondolataim értelmét. Változatlanul Holdistennek képzel, Nan-narnak szólít. Milyen furcsa név.
– Ezen ne is csodálkozz, Rad Zson. Ismerheted népük történetét, fejlettségi fokát. Tudom, nem lesz egészen becsületes eljárás tőlünk, de csak annyira használjuk ki „isteni mivoltunkat”, amennyire szorult helyzetünk megkívánja. Kar Von különben változatlanul kitart álláspontja mellett, szerinte inkább pusztuljunk el, s velünk együtt semmisüljön meg utunk minden eredménye, semhogy megszegjük a Világkutató Tanács törvényét, és más világok embereit engedély nélkül Orgonra vigyük!
– Tehát megkíséreljük?
– Igen! Négyen maradtunk. Ha sikerül, meg fogja érni a Világkutató Tanácsnak és Orgon Negyedik Világának a különböző világokból összegyűjtött anyag és tudományos kincs azt a szentségtörést, hogy mindezt Helli Harmadik Világának embertestvérei fogják majd helyettünk hazavinni. Haza, Orgon Negyedik Világára. Arra a csillagbolygóra, Rad Zson, amelynek talaját még nem taposta lábunk, és nem is fogja soha!
– Nem bízol tehát felfedezésemben?
– De bízom és hiszek benne! Csak attól tartok, nem lesz elég erőnk, időnk és technikai lehetőségünk ahhoz, hogy valóra is váltsuk. Éppen azért kell tervünket mindenáron megvalósítani, hogy legalább felfedezésed kidolgozott tervei hazajussanak Orgonra, és segítségével – talán nem is hosszú idő múlva – már nem ilyen lassú, nemzedékek szülőhelyét, börtönét, sírját jelentő gömbhajók közlekedjenek a világok terében, hanem fénysugár gyorsaságú térhajók, amelyek valóban összekötik majd a térben és időben ma még egymástól elszigetelt világok sokaságát.
– Kar Von tehát ellenzi. És nem is akar segíteni?
– De. Most, hogy döntöttünk, természetesen aláveti magát a többség akaratának. Viszont ragaszkodik hozzá, hogy eleget tegyünk a tartaléktörvénynek, és már hozzá is fogott az építőautomaták beállításához. Amíg mi az emberekkel leszünk elfoglalva, gépeink felépítik a védőkupolát, és elhelyezik benne az orgonit-tartályt.
– De mit tegyünk a lánnyal? Őt is vigyük magunkkal?
Te On arcán szelíd mosoly terül szét.
– Biológiailag teljesen azonosak vagyunk velük, ezt már régen megállapítottuk. Tervünk végrehajtásához így te magad is – esetleg ti fiatalok, mind a hárman – hozzájárulhattok.
Vagy úgy? Bocsáss meg! Azt hittem, már egészen elhalványult benned Zol Na és An Der emléke. Ne haragudj.
Rad Zson nem válaszol. Pi Enhez megy, aki épp befejezte vizsgálatait.
– Semmi komolyabb baja nincsen! – jelenti ki Rad Zson látható megkönnyebbülésére. – Csillapítókat adtam neki, aludnia kell, utána felhasználhatod majd közvetítőnek.
Rad Zson kezénél fogva vezeti az Örök Élet Virágát a csillogó, kanyargó folyosókon, az óriásgömb belsejébe. Benyit egy kerek ajtón, és hatalmas terembe érnek, ahol az óriási, átlátszó ablakokon át Úr városának napfényben fürdő panorámája tündöklik. Az ablakok előtt három férfi ül. Sul-an-ni most ismeri meg Kar Vont. Ő jóval magasabb társainál, erélyt sugárzó, haja aranyszőkén csillog. Mindhármuk nyakában ott lóg a csodálatos kis amulett, amelynek segítségével – amint Rad Zson Sul-an-ninak elmagyarázta – a csillagokból jött emberek megértik a sumer nyelvet, és gondolataikat beszédben is ki tudják fejezni ezen a nyelven.
Sul-an-ni tágra nyílt szemmel figyeli városának látképét. Úr falai Holdisten eljövetelének másnapján még mindig teljesen néptelenek. Egyetlen füstkígyó sem csavarodik a magasba a házakból.
Sul-an-ni ekkor felsikolt. Most vette észre Gul-ga-mist, aki rendíthetetlen kitartással várakozik odalenn, néhány nyíl-lövésnyire a földre szállt istengömböktől. Sátrat is vert már magának, és csillogó hegyű rézdárdákkal bővítette ki fegyverzetét.
Te On megsimogatja a remegő lány arcát.
– Ne félj! Majd megszelídítjük őt is. Több vérontás nem lesz miattunk. De ehhez a te segítségedet is kérni fogjuk.
Sul-an-ni már nem borul arcra Nan-nar és főpapjai előtt, nyugodtan felel nekik.
– Mit tegyek? Mondjátok meg, hogyan segítsek nektek, és hogyan meneküljek meg e szörnyeteg elől, aki testemre áhítozik? Megölte atyámat, levágta fejét, és mindezt énmiattam!
– Gul-ga-mis tehát megölte atyádat a viadal végén?
– Igen. Atyám teste a szentélyben várakozik temetésére, fej nélkül nem mehet Nan-nar Égi Birodalmába.
– Ugye, népeteknél az a szokás, hogy a királyt leghűségesebb szolgái is elkísérik a Holdistenhez egy nagy, közös sírban?
– Igen.
– Jól van – folytatja Te On –, elvesszük atyád fejét Gul-ga-mistől, atyádat pedig útnak indítjuk Nan-nar Égi Birodalmába. Olyan palotát fogunk neki építeni, amelyhez hasonlóban egyetlen földi király sem uralkodott még! De a kísérőket nem zárjuk be a földbe a király teste mellé, hanem magunkkal visszük az égbe. Holdisten Égi Birodalmába!
Olyan gyorsan fogunk repülni, hogy atyád lelkével egyszerre fogunk megérkezni Nan-nar égi trónusához. Ha akarod, téged is magunkkal viszünk. Jól figyelj, Sul-an-ni! Azzal segítesz nekünk, ha lenn a városban mindezt kihirdeted népednek.
Húsz családot akarunk Nan-nar gyönyörű országába vinni, húsz fiatal férfit és nőt, s minél több gyermeket. Csak olyan családok jöhetnek velünk, akiknek legalább két, öt napévnél nem idősebb gyermekük van. Pi En testvérünk megvizsgálja őket, és ő dönti el, kik lesznek méltók Nan-nar szolgálatára az Égi Birodalomban. Ezt kérjük tőled, leányom, Nan-nar főpapnője! Ha pedig velünk jössz, és köztünk fogsz élni, akkor egyszer majd mindent meg fogsz érteni.
– De mit tegyünk ezzel az emberrel? – mutat le Rad Zson a kint táborozó félisten-királyra.
Kar Von felugrik, arca eltorzul a dühtől.
– Mit tegyünk? Megöljük és kész! Velünk sem sokat teketóriáztak az Arbor szörnyetegei. Rad Zson, emlékezz Zol Na-ra és An Derre, asszonyodra és gyermekedre! Békés tétovázásunkért két gömbhajóval és 64 testvérünk életével fizettünk!
– Nyugodj meg, Kar Von! – csendesíti társát Te On. – Itt más a helyzet. Ugyan mit tudna nekünk ártani ez a magára maradt ember primitív kő- és rézhegyű dárdáival? Inkább azon gondolkozz, hogyan csillapítsuk le haragját, hogyan békítsük meg, hogyan nyerjük meg magunknak az egyetlen embert, aki nem hisz Nan-narban és a többi „istenben”, nem hisz „bennünk”, nem fél tőlünk, s ezért legszívesebben magamhoz ölelném!
– Várj csak, Te Ön, testvérem. Gul-ga-mis csak azért nem hisz a többi istenben, mert saját magát képzeli egyedüli istennek, a bolygó egyedüli urának! Lehallgassuk még egyszer azt a harci éneket, amit a csatatér felett örökített meg a felderítő gépünk? „...egyetlen isten van csak égen s földön, én, bosszúálló Gul-ga-mis!...” Tehát ne nagyon siess magadhoz ölelni ezt az egyetlen bátor embert a földön, mert szíven döf azzal a primitív dárdájával! És nehogy eszedbe jusson a békülés kedvéért valamiféle eszközzel, fegyverrel megajándékozni, mert nemcsak rögtön ellened fordítaná, hanem meg is valósítaná vele istenségét itt a bolygón, és minden más népet eltiporna, leigázna.
Kar Von annyira felindul, hogy Pi En és Rad Zson alig tudják lecsillapítani.
– Nézd csak, Kar Von testvérem! – mutat ki az ablakon Te On. – A probléma már meg is oldódott! Most már könnyű lesz a dolgunk: Gul-ga-mis jóindulatát az életével, a szabadságával fogjuk megváltani!
Úr falai alatt – az eddig csendben pihenő síkságon – váratlan fordulat következett be. Zun-sud-ra király, leküzdvén félelmét –, hiszen Nan-nar Holdisten tulajdonképpen Úr védelmében szállt le a földre –, cselekvésre szánja el magát. Kihasználja a magára hagyott, indulataitól elvakult félisten-király védtelenségét, és egy harciszekér-csapatot küld ki elfogására!
Amikor Te On figyelmes lesz a mozgolódásra, a mintegy 30 szekérből álló csapat már körülfogja Gul-ga-mist. A sumér harcosok leugrálnak a szekerekről, és legyűrik a félisten-királyt. A gömbhajó ablakából már csak azt látják, hogy a lefegyverzett, gúzsbakötött hőst feldobják egy harci szekérre, és a szekércsapat már vágtat is vissza a város felé.
– Itt az idő a cselekvésre! – szólal meg Te Ön. – Siess, Rad Zson, szabadítsd ki!
Ismét feltárulnak a földre szállt istengömbök sötét nyílásai, és kiröppennek belőle Nan-nar csapkodó szárnyú, csillogó istenmadarai. A legelső a Gul-ga-mist magával hurcoló szekéroszlopot veszi üldözőbe. A második a város északi kapuja és a csatatér fölé repül, és gyomrából fehér füstfellegeket bocsát a temetetlen holttestekre. Az eddig ott lakmározó hiéna-, sakál- és keselyűcsapatok elkábulva a földre hullanak. A harmadik Nan-nar madár egyenesen Úr templomhegye, a Zikkurat áldozati oltára fölé emelkedik, ott lebeg egy helyben, zúgásával újra halálra rémíti Úr városának a tegnapi rémülettől már kissé felocsúdott lakóit.
Az első óriásmadár úgy csap le a városkapu felé vágtató szekércsapatra, mint az egerészölyv a mezőn menekülő riadt kisegérre. Amint a szekéroszlop fölé ér, a lovak megvadulnak, a sumer harcosok pedig üvöltve futnak szét.
A repülő istenszörnyeteg azt a harci szekeret veszi üldözőbe, amelyet megvadult lovai északkeleti irányba, a leégett híd felé hurcolnak, s amelyre Gul-ga-mist kötözték. Kis fehér füstfelhő csapódik ki a repülő szörnyeteg fejéből, és harci szekér megvadult lovai a földre zuhannak. Gul-ga-mis büszkén emeli magasra fejét, amikor megpillantja a földre szállt repülő szörnyetegből kilépő Holdistent. Nan-nar jobb kezében hosszú, széles tőr pengéjén csillan meg a napfény.
– Ölj hát meg, Nan-nar, te gyáva isten! – üvölti a megkötözött félisten-király.
Nan-narnak azonban nincs ilyen szándéka. Tőrével elvagdossa Gul-ga-mis kötelékeit, azután letámogatja a szekérről, a sok sebből vérző embert, és kezébe nyomja a tőrt. Valamit igazgat a nyakában lógó fényes varázsamuletten, és Gul-ga-mis legnagyobb ámulatára ékes sumer nyelven szól hozzá:
– Szabad vagy barátom, Gul-ga-mis! Nan-nar megszabadított ellenségeid kezéből, megajándékoz életeddel, és ezzel a tőrrel. Cserébe megparancsolom, hogy legyen vége a vérontásnak a Két Folyó Közében, és ne kívánd magadnak Sul-an-nit, az én főpapnőmet, az Örök Élet Virágát! Ő az enyém!
Gul-ga-mis az első pillanatban görcsösen markolja meg a tőrt, és már-már döfésre emeli, amikor azonban megérti Nan-nar hozzá intézett szavait, karja lehanyatlik. Lehorgasztott fejjel hallgatja a földre szállt Holdisten békeajánlatát. – Nan-nar hatalma rettenetes – villan át rajta a felismerés. Látja a harci szekér kimúlt lovait. „Az az isten, aki így tud ölni, legyőzhetetlen, jobb lesz vele békét kötni!...” Megragadja tehát Nan-nar jobb kezét, saját homlokához emeli, majd térdre ereszkedik, és előrenyújtott karokkal, földig hajolva szentesíti a békekötést. Nan-nar felemeli a földről, átkarolja és csillogó madarához támogatja a megszelídült, sántikáló földi héroszt.
Mire a csattogó szárnyú istenmadár a Zikkurat fölé száll velük, már fehér füstfelhőket eregető társa is befejezi munkáját, és három óriásmadár lebeg egyimás mellett Nan-nar szentélye fölött. Alattuk kialudtak már az áldozatok máglyái, a szentély négy szögletében csak fekete foltok jelzik háromszáz uruki hadifogoly temetőjét. Sul-an-ni csodálattal szemléli a magasból Úr panorámáját, körös-körül az öntözött földeket, a csatorna-erek kékesen villogó csíkjait, a Két Nagy Folyó egész termékeny, dús vidékét. A környező városok zikkuratjait is tisztán kivehetik a magasból. Ezekről sem emelkednek most áldozati füstfelhők az ég felé: lakóik Úr népéhez hasonlóan házaikba, pincéikbe vagy szegényes vályogviskóikba rejtőzve rettegnek a földre szállt Holdisten haragjától.
– Hol van a Holdisten temploma? – kérdi Te On az Örök Élet Virágától.
– Ott – mutat le a lány a Zikkurat második emeletére, ahol innen fentről is jól látszik Nan-nar Alsó Templomának zöld tetejű négyszöge.
Nan-nar madarai egyenként ereszkednek le az Alsó Templom előtti térségre. Csattogó szárnyaik hatalmas, sárga porvihart támasztanak, mennydörgő zúgásuk szinte szétrepeszti az agyagházak falait. Amikor elcsitul a dörgés, a madarak gyomrából kilépnek Nan-nar égi és földi hívei. Az Örök Élet Virágának éles sikolya töri meg a csendet. Kétségbeesetten bújik Te On mögé védelemért, amikor a másik Nan-nar madár belsejéből kilépő Rad Zson mögött meglátja Gul-ga-mist. Csak akkor nyugszik meg valamennyire, amikor a meghunyászkodott félisten-király a lábai elé térdel, és így esdekel hozzá:
– Örök Élet Virága! Nan-nar Kiválasztottja! Bocsáss meg szolgádnak, Gul-ga-misnak!
Az örök Élet Virágát azonban nem nyugtatja meg üldözőjének látszólagos alázata, mert tekintetében, még mindig olyasmit lát, ami arra készteti, hogy Rád Zsont is odavonja Te On mellé, és kettejük védelmében bújjon meg.
– Kerestesd meg testvéredet, Zun-sud-ra királyt – kéri Te On, Sul-an-nit. – Te pedig – szól oda saját nyelvén Rad Zsonhoz – ne feledkezz meg szerepedről, Nan-nar vagy, maga a Holdisten, s mi égi főpapjaid! – Te On észreveszi, hogy szavai közben Rad Zson arca fájdalmasan megrándul, és Sul-an-nira tekint. – Igen, megértem fájdalmad, testvérem. Ha tervünket megvalósítjuk, s ő is velünk jön, majd lassan mindent megmagyarázol neki. Majd megszeret mint embert is, addig láncold magadhoz, mint isten a főpapnőjét.
– De már megmondtam neki, hogy nem vagyok Nan-nar – súgja vissza Rád Zson.
– Úgysem fogta még fel szavaid értelmét. Nem is foghatja fel ilyen hamar, hiszen legalább hatezer periódus különbség van közöttünk! Ő most is Nan-nart, az istenét látja benned.
Sul-an-ni közben már zörgeti az oroszlánszobros kaput, s reszketve előbújó papnői közül az egyiket Zun-sud-ra királyért küldi, a többiekkel frissítő italokat gyümölcsöt, édességeket és aranyozott székeket hozat.
Rad Zson foglal helyet a legdíszesebb trónszékben, társai mögötte helyezkednek el. Kar Von súg valamit Te Onnak, azután feláll, bebújik az egyik istenmadár gyomrába. Kisvártatva egy aranyosan csillogó, nagy, kerek dobozt hoz, amelyet Rad Zson trónszéke elé helyez.
Az örök Élet Virága papnői kíséretében visszavonul palotájába. Lenn, a város felől halk morajlás tör fel, s mindinkább erősödik. A Zikkurat tövében, a feljárati főlépcsőnél menet kanyarodik elő: Úr remegő népének hálaadó körmenete közeleg földre szállt istenéhez, királyával az élen.
Kar Von odanyúl a trónszék előtt nyugvó varázsdobozhoz, valamit művel vele, azután int Rad Zsonnak. Holdisten felemelkedik trónszékéről, s a következő pillanatban szózata úgy hangzik a lépcsőn felfelé igyekvőkhöz, mint a mennydörgés.
– Nan-nar szól hozzátok, a földre szállt Holdisten! Az Örök Élet Virágának hívására eljöttem, hogy megmentsem őt a gyalázattól és városomat a pusztulástól. Ellenségetekkel ím békét kötöttem. Nan-nar békét akar a Nagy Folyók Völgyében! Nan-nar megparancsolja nektek, hogy békében éljetek tovább, ne ontsátok egymás vérét! Nem kér többé véres tűzáldozatot templomai oltárán! Tartsátok be parancsomat, mert tüzes villámsugárral sújtok le arra, aki azt megszegi! Sub-ur-gad királyotok átköltözött Égi Birodalmamba. Testét fejével együtt, amelyet Gul-ga-mistól ím visszavettem, csodálatos sírpalotába fogom helyezni ott lenn a síkságon, ahol égi hajóim leszálltak. Külön sírba temetjük mellé a csatában elesett harcosokat. Megparancsolom, hogy Úr népe gyűjtse össze őket, és harci szekereken szállítsa az égi hajók mellé. Mivel leszálltam hozzátok, királyotok égi kíséretét nem zárjuk le a sírpalotába, hanem testüket lelkükkel együtt viszem magammal égi hajóimon az Égi Birodalomba! Válasszátok ki magatok közül azokat a fiatal férfiakat és nőket, akiknek legalább két, 5 napévnél nem idősebb gyermekük van, s közülük húszat, húsz családot, gyermekeikkel együtt elviszek Égi Birodalmamba, ahol csodás élet vár rájuk! Most pedig tegyetek úgy, amint parancsoltam. Térjetek vissza házaitokba, műveljétek tovább földjeiteket, építsétek fel, amit leromboltatok! Ha engedelmeskedtek parancsomnak, én mindig veletek leszek! Ha megszegitek, lesújt rátok haragom tüzes villáma!
Holdisten szózata megrendítő erővel hat Úr népére. A menet szétszéled, szinte menekül Nan-nar színe elől, csak a papok közelednek az ajándékokkal.
Zun-sud-ra király félelmet nem mutatva, egyenes, büszke tartással járul Nan-nar elé. Ő is ajándékot hoz, egy csodálatosan szép, színarany Nan-nar szobrot. A súlyos szobor frissen készülhetett el, mert már úgy ábrázolja a Holdistent, amint a három égi hajó tetején áll, és kinyújtott jobb karjából drágakövekkel, karneollal és rubinnal kirakott villámok cikáznak szét. Maga elé tartott bal tenyerén pedig az Úr városát jelképező miniatűr tornyocskát, a Mennyország Hegyét tartja.
Rád Zson átveszi az ajándékot a király kezéből. – Zun-sud-ra király, hallottad szózatomat. Megparancsolom, hogy ne füstöljön többé véres tűzáldozatok máglyája templomaim csúcsán. Nekem szánt áldozatul papjaim ezentúl az égi és földi tudományokra, az írás, a számolás, a munka ismereteire tanítsák a népet. Főpapnőmet, Sul-an-nit magammal viszem. Magamhoz veszem őt, hogy egyesüljek vele örök időkre, és ivadékaink felvirágoztassák Égi Birodalmamat! Ajándékodat elfogadom, de nem viszem el az Égi Birodalomba. Rávésem égi jegyemet, és atyád sírjába helyezem, hogy emlékeztesse majd Holdisten földreszállására késői utódaitokat, akik már méltók lesznek a sírbolt felnyitására.
Te On átveszi Rad Zsontól a szobrot, és megmutatja társainak is. Zun-sud-ra király azonban ezzel még korántsem fejezte be. Intésére a papok is lerakják. Nan-nar trónusa elé a magukkal hozott ajándékokat: finom művű arany- és ezüstedényeket, drágakövekkel kirakott kelyheket, ékszereket, szobrokat, kelméket.
– Vitesd vissza ezeket palotádba, Zun-sud-ra király! Nan-narnak nem ilyen kincsekre van szüksége. Hozzátok el nekem munkaeszközeiteket, fegyvereiteket, edényeket, írásos táblákat, festett képeket, szobrokat. Hozzatok egy keveset terményeitekből, élelmetekből, állataitokból kettőt-kettőt, hasznos növényeket, gyümölcsfákat. Mindezeket elviszem Égi Birodalmamba. Cserébe olyan ismeretekre foglak megtanítani benneteket, olyan anyagokkal, eszközökkel fogtok megismerkedni, amelyek könnyebbé teszik majd életeteket.
Zun-sud-ra király mélyen meghajolva veszi tudomásul Nan-nar parancsait. Int a kincshordozó papoknak, akik felszedik az ajándékokat, és megindulnak lefelé a lépcsőkön. – Jöjj most velünk, Zun-sud-ra király! – szólal meg Te On. – Elviszünk égi hajóinkhoz, és megmutatjuk, neked, hol épül fel atyád sírpalotája. A Holdisten – int Rad Zson felé – most szentélyébe vonul főpapnőjéhez, hogy előkészítse őt az égi útra. Állítass erős őrséget a szentély köré, hogy senki ne merészelje megzavarni szent áldozásukat!
Rad Zson egy pillanatig csodálkozva mered Te Onra, de nem tesz ellenvetést.
Te On a királlyal és Kar Vonnál beszáll az istenmadarakba és elrepül. A harmadik égi madár ott marad a téren, belsejéből Pi En kihozza varázseszközeit a Nan-nar égi országába utazók kiválasztására. Eközben a térre lándzsás testőrök hosszú sora vonul fel, és körülfogja Nan-nar Alsó Templomát, Rad Zson előtt nesztelenül nyílik meg az oroszlánszobros kapu. Fehér csuklyás, ráncos arcú papnő mutatja nekik az utat, a kanyargós folyosón. A fogadóterem ajtaja is zajtalanul tárul fel előtte, s amint belép, gyönyörködve néz körül a teremben, láthatóan tetszik neki földi temploma. Benyúl a ruhájába, és egy csillogó, apró varázseszközt vesz elő. Szeméhez emeli, majd apró, fényes tűzvillanások közben megfordul vele a teremben. Hátul felnyílik egy kis tapétaajtó, és az Örök Élet Virágának karcsú, fehér alakja tűnik fel. Rad Zson arra fordul, és ismét felvillantja tüzes varázslatát. Sul-an-ni felsikít, és rémülten tűnik el újra hálófülkéjében. Rad Zson utána megy.
Arany istenszobrokkal ékített ágyán arcra borulva fekszik Nan-nar főpapnője. Arcát párnájába fúrja. Rad Zson gyengéden végigsimítja dús, fekete haját. Érintésére a lány felnéz, szemében félelem tükröződik, de Rad Zson mosolygó arca megnyugtatja.
– Milyen varázslatot műveltél most, Nan-nar?
– Megörökítettem fogadótermedet és téged is, királynőm! Majd megmutatom neked a mozgó, élő képeket, amelyeket a varázslat készített. Most kérlek, hagyd, hogy újra megörökítselek. Maradj így, ahogy most fekszel!
Rad Zson hátrál pár lépést, és ismét ráirányítja varázsdobozát az ágyon fekvő lányra, aki most már bátran állja tekintetével a varázslat tűzszikráit.
Rád Zson leül az ágy szélére.
– Királynőm, eljössz-e velem Égi Birodalmamba?
A lány csókokkal borítja el Rad Zson kezét.
– Csak a tiéd vagyok, Nan-nar! Reád vártam mindig! Érted éltem, veled akarok lenni, amíg csak élek!
– És ha mégsem volnék Nan-nar, hanem éppen olyan közönséges ember, mint a többi?
– Te Nan-nar vagy, hiába is próbálnád tagadni. Csak az istenek szállhatnak így le az égből és sújthatnak villámaikkal.
Rad Zson felugrik, két-három lépést tesz a szobában, azután visszaül az ágyra, és kezei közé fogja Sul-an-ni révült arcát.
– Jól figyelj most rám, Sul-an-ni! Én nem vagyok Nan-nar Holdisten! Értsd meg végre, odakinn, néped előtt, csak azért mondtam, hogy ne kelljen vért ontani. Én és társaim éppen olyan emberek vagyunk, mint te és a többi földi ember! A különbség csak az köztünk, hogy mi nem itt élünk, a Földön, hanem fenn az égben, a csillagok között, egy másik ilyen földön. Ugye, látod esténként fenn az égbolton a fényes csillagokat? Ezek mindegyike egy-egy Nap, melyet ti U-tu Napistennek hisztek, amelyek körül ilyen Földek keringenek.
Egy ilyen Földről – amelyet mi Orgon Negyedik Világának nevezünk – szálltak fel sok-sok napévvel ezelőtt gömbhajóink. Mi magunk akkor még meg sem születtünk, csak szüleink, apáink, anyáink voltak akkor a hajókban. Oly messze van a mi hazánk, hogy mire hajóink ideértek, mi megszülettünk, felnevelkedtünk, megtanultuk szüleinktől népünk minden ismeretét, tudományát, az égi hajók vezetését, kormányzását. Mire ideértünk hozzátok, szüleink rég meghaltak, s mi felnőtt emberek lettünk. Végtelenül hosszú utunk alatt sok világot ismertünk meg, sok-sok világ gondolkodó embereivel találkoztunk és harcoltunk. Legutolsó leszállásunk után, azon a fényes csillagon, amely minden este vörösen ragyog az égen, s amelyet mi Arbornak nevezünk, fájdalmas veszteség ért bennünket. Az ottani gondolkodó szörnyetegek alattomos támadással két gömbhajónkat pusztították el, és 64 testvérünket ölték meg. Három gömbhajónkkal csak mi négyen tudtunk megmenekülni. Utunknak most már vége, nem kutathatjuk tovább a világokat. Vissza akarunk menni Orgonra három gömbhajónkkal és a benne összegyűjtött sok drága kinccsel. Mi már nem láthatjuk meg Orgon Negyedik Világának napját. Mire hajóink odaérnek, mi már megöregszünk, meghalunk. Azért akarunk tehát népetekből fiatal családokat, gyermekeket magunkkal vinni, hogy hátralevő életünkben még megtanítsuk őket Orgon minden tudására, hogy halálunk után ők fejezzék be munkánkat, ők vezessék haza gömbhajóinkat Orgon Negyedik Világának gyönyörű földjére!
Sul-an-ni tágra nyílt szemekkel hallgatja Rad Zson szavait.
– Ha te akarod, Nan-nar én mindent elhiszek neked! Elhiszem, hogy nem vagy isten, hogy nem az égben laksz, hanem egy másik Földön. Ha akarod, megértem azt is, miért hagytad, hogy mégis istenként imádjunk. De ha emberi testet öltesz is, nekem csak Nan-nar maradsz, Nan-nar isten, aki az én hívásomra, értem szállt le az égből! És én veled akarok menni Égi Birodalmadba, és gyermekeket akarok tőled, akiket megtanítasz majd isteni tudományodra, hogy hasonlók legyenek hozzád, és elvezéreljék majd égi hajóidat égi hazádba! Légy kegyes hozzám, és ne hagyj el soha, soha többé!
Rad Zson nem kísérletezik tovább Sul-an-ni meggyőzésével. Engedi, hogy a lány karjai nyaka köré simuljanak, egy kábító illatú fekete hajkorona sátrat vonjon arcára, s a fülke sarkában pislákoló ampolna fénye lassan elsötétül előtte.
Hügler professzor hirtelen rosszulléte az első pillanatokban még nem keltett különösebb aggodalmat Pierre doktorban. Arra gondolt, hogy a fullasztó hőség és a betonfödémes tömegsír felfedezésének izgalma váltotta ki. Csak amikor élesztési kísérletei rendre sikertelennek bizonyultak, akkor ismerte fel az agyvérzés és a jobboldali bénulás tüneteit.
Úgy találta, hogy a professzornak kórházban a helye. Mielőbb el kell szállítani innen, ebből a fojtó hőséget árasztó sivatagból.
Hügler professzor betegsége egyszeriben háttérbe szorította a még csak kibontakozóban levő „fantasztikus ásatást”. A fúrógépek leálltak, valamennyi régész és technikus ott izgult a Nan-nar szentély melletti sátortáborban, ahová a professzort gépkocsin beszállították. Az állomásnak külön telefonvonala volt, így Kasim igazgató rögtön intézkedni tudott. Felhívta a bagdadi Belgyógyászati Klinika vezetőjét, akit személyesen is jól ismert, és megkérte, vegye gondjaiba Hügler professzort. A térképész-helikopter még az állomáson volt, vezetője, Abid százados készséggel vállalta a professzor elszállítását. Pierre doktor kijelentette, hogy természetesen ő is megy betegével. – Legyen egészen nyugodt, kedves doktor – jelentette ki Kasim igazgató –, minden rendelkezésre álló erővel és eszközzel azon leszünk, hogy feltárjuk az önök fantasztikusnak induló, de rendkívüli eredményekkel kecsegtető vállalkozását, és mindent napfényre hozunk, amit a föld mélye rejt magában. Még ma hozzákezdünk a munkához. Az állomás két exkavátorán kívül az ARAMCO-tól is kapunk négy darabot, úgyhogy néhány nap alatt végzünk a kiásással. Remélem, addigra betegünk is talpra áll, nem szeretném, ha hiányozna a betonsírbolt felnyitásánál.
Pierre doktor csak abban bízott, hogy Hügler professzor Annáék elrepülése óta testileg és lelkileg is fokról fokra erősödött, életkedve, vitalitása szemlátomást növekedett. A váratlan roham tehát olyan állapotban érte, amelyben talán felülkerekedik a betegségen, ha megkapja hozzá a megfelelő kezelést és nyugalmat.
– Nagyon kérem, értesítsen mindennap a professzor állapotáról – búcsúzott Kasim igazgató. – Természetesen én is tájékoztatni fogom önt az ásatásról, s ha valami rendkívüli adódik, módot találunk arra, hogy legalább ön ide jöjjön Bagdadból.
A sárga homokfelhőben felemelkedő helikopter alatt mind kisebbre zsugorodott Úr romvárosának hatalmas négyszöge. Lassan eltűnt Pierre doktor szemei elől az a kis feketésszürke folt is, amely a várostól északnyugatra azt a helyet jelölte meg a sivatagban, ahol tegnap az 5400 év iszapjától és homokjától betemetett sírboltba pillantott be a kutatók szeme.
A gép alatt nemsokára zöld erdősávok, csatornák, vasútvonal váltották fel a sivatagot. Az alig egyórás légiút végén Husszein Abid százados földre ereszkedett gépével Bagdad központjában, a Geodéziai Intézet tágas udvarán. Már ott várakozott a betegre egy fehér mentőkocsi.
Hügler professzor a légiút alatt nyugodtan viselkedett, és a földetéréskor magához tért. Sem felülni, sem beszélni nem tudott, csak szemét mozgatta, és bal keze ujjaival görcsös ábrákat rajzolt a levegőbe. Pierre doktorba új reményt öntött ez a feléledés.
A klinikán kellemes meglepetés érte Pierre doktort. A belgyógyász-tanársegédben évfolyamtársára, Lebrun doktorra ismert. Jean Lebrun vékonydongájú, szőke elzászi férfi volt, immár tizenkét éve dolgozott a Közel-Keleten. A Sorbonne-on annak idején nem voltak ugyan szoros barátságban, de most úgy érezték, mintha az akkori felületes barátság sokkal meghittebb lett volna és őszintén örültek a viszontlátásnak. Miközben Lebrun doktor a beteget vizsgálta, Pierre röviden tájékoztatta az eseményekről.
A vizsgálat igazolta Pierre doktor diagnózisát, aki elszorult szívvel hagyta végül magára öreg barátját. Miközben az ápolónő szorgalmasan törülgette verejtékező, szederjes arcát, Hügler professzor egészséges bal kezével rendületlenül rajzolta érthetetlen jeleit a levegőbe...
Lebrun doktor lebeszélte barátját a szállodáról, és felajánlotta neki a klinika egyik orvosi vendégszobáját.
Egy közeli görög vendéglőbe mentek vacsorázni. Pierre doktor itt már részletesebben el tudta mesélni a Biafón és az Úr romvárosánál történt különös eseményeket. Barátja türelmesen végighallgatta, egyszer sem szólt közbe.
– És azóta van-e valami újabb híretek az űrhajóról, a pókról?
– Sajnos, nincs. Amióta a Cet csillagképben eltűnt az obszervatóriumok teleszkópjai elől, semmit sem hallottunk felőle. Theo éppen tegnap beszélt Londonnal telefonon, de már a Jodrell Bank óriási rádiótávcsöve sem észleli.
– Nem értem, Radzs miért nem üzen rádión a Földre – töprengett Lebrun doktor. – Feltételezem, hogy az űrhajón van rádióadó. Vagy talán már annyira eltávolodtak a Földtől, hogy a fénysebesség határáig felgyorsuló űrhajóból még nem is érhettek vissza a rádiójelek? Pierre, valószínű, hogy ez a késedelem igazi oka! Bár az sem lehetetlen, hogy a távolsághoz viszonyítva gyenge az adás energiája. Az is lehet, hogy Radzsék már rég üzentek, keresik a kapcsolatot velünk, de gyenge hangjuk elvész a világűr sugárzásainak tengerében.
– A Jodrell Bank állandóan figyeli a Cet csillagképet – felelte Pierre doktor. – Ashton professzor véleménye szerint 20-25 fényév távolságból is fel tudnák fogni és felerősíteni egy közepes erősségű rádióadó jelzéseit. Szerinte az üzenet késésének az lehet a legvalószínűbb oka, hogy az adás még nem kezdődött el. És minél jobban eltávolodik tőlünk a csillaghajó, annál hosszabb idő múlva érkezhetnek majd meg az üzenetet hozó rádióhullámok.
A két orvos hamar végzett a vacsorával, siettek vissza a klinikára.
Omar ben Hamer, vállán az elmaradhatatlan sörösüvegekkel, ott bukdácsolt az exkavátorok fullasztó, sárgás porfelhőjében, és a sok kiabálástól teljesen berekedt. A zászlókkal körülhatárolt ellipszis helyén most már egy óriási gödör tátongott.
Keleti vége lejtősre volt kiképezve, kétoldalt szállítószalagok, középen dömperek szállították ki az óriási markológépek által kiásott földet. Kasim igazgató úgy rendelkezett, hogy tizenhat méter mélységig nyugodtan dolgozhatnak a gépek, de utána már csak kézi ásással lehet felszedni azt a 80-100 centiméteres réteget, amely a próbafúrás szerint a betonkazamata tetejéig még hátra van.
Hamer az egyik szállítószalag kezelőjének sátrában elraktározta sörkészletét, azután a szalag végéhez bukdácsolt, ahol a kiásott törmelék egy nagy lyukú rostán át folyt a gödör szélére. A rostákat Kasim igazgató a biztonság kedvéért helyeztette ide, hátha a felső rétegekben is akad valami érdekesebb lelet. Ez az óvatosság eddig még feleslegesnek bizonyult, mert néhány megkövesedett állati csonton kívül semmi sem akadt fenn rajtuk. Hamer most – mivel már az özönvíz által lerakott tiszta agyagrétegben jártak – le is szereltette a rostákat, hogy ezzel is meggyorsítsa a föld kiszállítását.
Az emberek csak porszemüvegben, védőálarcban tudtak dolgozni az iszonyatos hőségben. A rosták leszereltetése után Hamer ellenőrző mérést végzett a próbafúrásnál. A lebocsátott mérőrúd még 72 centiméter vastag talajt jelzett a betontetőig. Rögtön az exkavátorokhoz ment, és utasítást adott, hogy a gépek álljanak le. Csak a szállítószalagok maradtak a helyükön, a többi gép dübörögve kimászott a gödör lejtős keleti oldalán. Hamer maga is felkapaszkodott az egyikre, és felvitette magát a felszínre. Sátrából felhívta a régészeti állomást, és jelentette az igazgatónak:
– Leértünk a fenékre, már csak 72 centiméteres réteg van a betonig. Kihozattam a gépeket, csak a szállítószalagok maradtak lenn. Hogyan?... Menjünk vissza? Szerintem is ki kell hogy bírja! Ha kibírt egy tizenhat méteres földtömeget, akkor az exkavátorokat is el kell hogy bírja. Igen, máris folytatjuk!
A pihenő gépóriásokat Hamer visszairányította a gödörbe. Óvatosságból mégis úgy rendelkezett, hogy egyszerre csak két gép kezdje meg az utolsó, 72 centiméteres talajréteg felszedését a betonról, és kétoldalt rakják le a törmeléket a szállítószalagokra, ő maga is beült az egyik exkavátor fülkéjébe, hogy tanúja legyen az ősvilági betonfödém napfényre kerülésének.
A gödör meredek, nyugati falánál az exkavátorok markolófeje még másfél méter mélységben sem talált ellenállásra. Hamer erre hátrább vonultatta a gépeket, és mintegy három méternyire a gödör végétől egyszerre csak megcsikordultak a hatalmas acélállkapcsok. A magasba emelkedő törmelékrakomány alatt pedig sima, világosszürke csík került napvilágra. Megálljt parancsolt a két gép kezelőjének, lemászott a fülkéből, és a markolás helyére kúszott. Ásóval tisztára kaparta egy darabon a szürke csíkot. Itt kezdődött – vagy végződött? – egy hatalmas betonépítmény, amelynek födémé enyhén domborodott. A két exkavátor kezelői is odakúsztak Hamer mellé, és csodálkozva vették szemügyre a betoncsíkot. Itt, a törmelék között kuporogva mindjárt meg is beszélték a további munkát. Hamer nem tartotta szükségesnek az egész betonfödém kiszabadítását. Minthogy a periszkópban a nyugati végfalon látta az ajtót, ahhoz szeretett volna elsősorban hozzáférni.
Kiadta tehát a parancsot, hogy a két exkavátor a már feltárt végfal mögött ásson tovább lefelé, az ajtóig, kétoldalt pedig annyira, hogy az építmény teljes kiterjedését és domborulatát legalább egy darabon teljesen feltárják. Ha megtalálják az ajtót, és be is tudnak menni a sírboltba, felesleges lesz a keleti oldal kiásása.
Amikor a gépek és emberek újra munkához láttak, Hamer elindult, hogy jelentést tegyen Kasim igazgatónak. A gödör keleti feljáróján szembetalálkozott vele.
Az igazgató helyeselte Hamer elgondolásait, de mindjárt ellenvetéssel is élt:
– Nézze csak ezt a vázlatot! A műszerek szerint a gödör nyugati végfalától három-négy méternyire lehet a talajban – körülbelül azonos mélységben, mint a betonsírbolt – az óriási fémtárgy széle. Azé a fémtárgyé, amely a talaj-ellenállásmérő műszer szerint minden valószínűség szerint gömb alakú. Ugye, ön az ajtót a nyugati végfalban látta? Nos, ha ott van is, azon keresztül nemigen jutunk be ebbe az ősvilági bunkerbe. Miért? Egyszerűen azért, mert az az ajtó szerintem nem kifelé nyílik, hanem befelé az óriási fémtárgyba. Vagy ha nem is közvetlenül abba, akkor egy folyosóba vagy alagútba, amely összeköti ezt a két föld alatti objektumot. Szerintem ez a két föld alatti építmény összefügg egymással. Ha pedig így van, akkor vagy a tetején bontjuk meg a betonsírt, vagy a másik végén próbálkozunk meg a behatolással!
– Lehet, hogy igaza lesz, igazgató úr – dünnyögte Hamer.
– Azt én sem ajánlom, hogy a tetejéről rontsunk neki az egész építménynek. Gondoljunk a jövőre is, és ne csúfítsuk el ezt a felbecsülhetetlen muzeális értékű épületet. Inkább ássuk körül egészen. Valahol csak kell bejáratnak lennie rajta.
– Igaza van, Omar. Teremtőm, mi lesz itt, ha ez az egész hihetetlen épületkomplexum napvilágra kerül! A feje tetejére áll az egész eddigi sumer archeológia. Az a rengeteg kincs, ami odalenn van, az a rengeteg mumifikáltnak látszó holttest! Mit gondol, Omar, mi lesz ez, királysír vagy hekatomba, egy tömegkivégzés sírboltja?
– Nem tudom. Talán ez is, az is. Én már teljesen belegabalyodtam. Az elején dajkamesének hittem ezt az egész özönvíz előtti űrhajós-históriát, most pedig már szóhoz sem tudok jutni az ámulattól.
– Én pedig úgy érzem, hogy még csak ezután jön a java! Na, menjünk, nézzük meg, mit találtak a gépek a nyugati oldalon, ajtót vagy folyosót?
Kasim igazgató jóslata teljesedett be. A betonfödém nyugati végfala és a gödör meredek fala közötti háromméteres sávban – mintegy két méter mélységben a födémtől – a markolófejek újra megcsikordultak!
Kasim igazgató most már végleg kivonta a gépeket a gödör nyugati végéből. Lapátot, ásót ragadott minden ember, és néhány órás rendkívül nehéz, aprólékos munkával teljesen körülásták a betonépítmény nyugati végét és a belőle kiinduló folyosót, amely körülbelül 210 centiméter átmérőjű és 43 centiméter hosszú betongyűrűkből készült. A bunker végétől a gödör faláig 6 ilyen gyűrű tetejét és oldalát szabadították ki a földből.
Közben teljesen beesteledett, a hőség csökkent. Az igazgató úgy döntött, hogy kis pihenő után éjjel Is folytatják a munkát, inkább másnap délelőtt pihennek. A gödör fölé fényszórókat szereltek, így nappali fényben, de éjszakai hűvös levegőben dolgozhattak.
Miután az igazgató abban egyetértett Hamerrel, hogy a födémeket vagy a folyosót csak a legvégső esetben bontják fel, a munkát a gödör keleti végénél folytatták. Kisebb villanyfúrógéppel végzett próbafúrások után pontosan ki tudták tapogatni a betonfödém végét. A sírbolt kétségtelenül itt kezdődött vagy végződött. A fúró a végfal mellett akadálytalanul hatolt a talajba.
Amikor pontosan kitapogatták a betontető végét, az igazgató acél mérőszalagot kért. Pontos adatot ugyan még nem kaphatott, hiszen a födémet még 70-80 centiméteres réteg borította, annyit azonban máris megállapíthatott, hogy az egész betonsírbolt hossza körülbelül 31 méter. Egyébként a nyugati végfal kiásásánál azt is megállapíthatták, hogy maga a sírbolt 43 cm szélességű, előre gyártott elemekből van összerakva, ugyanúgy, mint a folyosó, azzal a különbséggel, hogy itt az egyes elemek nem kör-, hanem enyhe boltíves téglalapmetszetűek voltak.
A keleti végfal kiásásához is kézi erővel láttak hozzá. Először a tetőt tisztították meg a talajrétegtől jókora darabon, utána kezdték ásónyomról ásónyomra lefelé haladva felásni a végfal előtti talaj részt.
Már éjjel 11 óra körül járt az idő, a munka tempója mégsem lankadt. A végfal enyhe boltíve egyre mélyült, már a szögletes rész közepe táján jártak, de ajtó csak nem akart előbukkanni. Ehelyett a függőleges falban repedéseket pillantottak meg.
Az igazgató kézilámpa fényénél jobban szemügyre vette a falat, és rájött, hogy a függőleges fal nem masszív beton, hanem betonhabarccsal vékonyan bevakolt kőfal. Mészkőből, de inkább törmelékből összehevenyészett dugasz, amely nyilván nem bírta ki a ránehezedő földtömeg oldalnyomását, és megrepedezett.
Most már mindenkit elküldött a faltól, csak Hamerrel kettesben ásott tovább, lassan, ásónyomonként szabadítva ki az egyre szélesedő repedésekkel erezett falat. Három ásónyommal lejjebb Hamer egy mozdulatára a repedezett faldarab hirtelen behorpadt. Erre feszítővassal benyúlt a repedésbe, és óvatosan kiemelte a jókora mészkődarabot, amely már majdnem beesett az üregbe. Karjával is benyúlt, és körültapogatva megállapította, hogy törmelékréteg van odabenn. A fal tehát nem bírta ki az oldalnyomást, alul behorpadt, beomlott. Az oldalról benyomult, illetve – amint a törmelék iszapos, agyagos jellegéből sejteni lehetett – bemosott talaj idézhette elő az eredeti talajfelszín enyhe behorpadását.
– Ezért volt hát horpadás ezen az oldalon! – erősítette meg az igazgató a felfedezést. – Különben biztosra vehető, hogy az özönvíz nyomulhatott be ezen az oldalon a sírba. Ez az agyag az özönvíz tiszta agyagja, itt ezen a darabon a réteg vastagabb, mint másutt. Igen, most már világos a dolog. A sírbolt építését valamilyen okból abbahagyták, nem tudták befejezni, s a végét csak ideiglenes teherbírású, hevenyészett fallal zárták be. Az utána bekövetkező nagy árvíz irtózatos nyomását ez a gyenge fal nem bírhatta ki: a víz benyomult a sírboltba, feltehetően olyan magasságig, ameddig a belsejébe szorult levegő engedte. Az árvíz visszahúzódása után pedig a nyílást is betemette a lerakódó vastag iszapréteg.
A kibontott keleti falat nem volt értelme mélységben is tovább bontani, mivel lejjebb már belül is agyagtörmelék borította a sírbolt végét, így tehát közvetlenül a födém alatt, felülről kezdték kibontani a falat, és egy ajtó nagyságú nyílást vágtak benne.
A feltáruló üregből különös, kesernyés-édeskés szag áradt. Hamer ciánhidrogénnek, Kasim ammóniák-kénhidrogén-keveréknek vélte. Már jóval elmúlt éjfél, de még senki sem érezte magát fáradtnak. Kasim és Hamer felkészültek a behatolásra: gázálarcot vettek fel, s azután erős fényű lámpákkal és fényképezőgépekkel felszerelve bekúsztak a kazamatába.
Az igazgató még az ajtónyílásból bevilágított a sírbolt tetejére és oldalfalaira. A falakon keskeny, sárgás vízszintes csík húzódott, a víz elszivárgása után lerakódott finom iszap nyoma. A födém és az oldalfalak teljesen épek voltak, sem repedés, sem egyéb nyílás nem látszott rajtuk.
A lefelé lejtő agyagrétegen a nyílástól néhány méterre, egymás mellett, hosszú sorokban fekvő holttestek tömegét pillantották meg. A harántirányban fektetett csontvázak a két oldalfal mentén három-három sorban feküdtek, fejjel valamennyien a sír közepe felé. Középen széles út volt hagyva, amelyen sárgás iszappal bevont fegyverek halmaza hevert.
– Mennyi fegyver – suttogta az igazgató a társának, aki szorgalmasan fényképezte a sír belsejét. Most már mindketten a sírban, az agyagréteg szélénél guggoltak.
– Omar, fel tudja fogni, milyen csodálatos ez? Egyetlen eddigi királysír halálvermében sem találtunk ennyi holttestet és ennyi fegyvert! Hiszen ez valóságos arzenál. Töméntelen tűzkő-nyílhegy, réz dárdahegy, rézbárd, buzogány. A nyelek persze elkorhadtak. Minden faanyag elkorhadt, elmállott. Érdekes viszont, hogy a csontok mennyire épek!
Hamer közben előbbre kúszott, és csontvázak között kezdett vizsgálódni.
– Ne bolygassa meg őket, Omar!
– Nem mozdítok el semmit, igazgató úr, csak a csontvázak állapotát vizsgálom. Úgy veszem észre, nem mindegyik teljesen ép.
– Mindegy, majd később mindent részletesen megvizsgálunk. Egyelőre mindent úgy kell hagynunk, ahogy találtuk. Az az érzésem, hogy ezt a sírt, ezeket a holttesteket annak idején valamivel tartósítani, mumifikálni próbálták! Az a furcsa illat, Omar, amit a felnyitáskor éreztünk, s ami még most is itt terjeng! Ilyen különös illatot még soha, egyetlen királysír vagy halálverem felnyitásánál sem éreztem.
– Ez nem is közönséges halálverem, igazgató úr – állította határozottan Hamer. – Nézze csak ezt a csontvázat. A koponyáján jókora hasadás. Vagy itt egy másik: a bordák az egyik oldalon csak szilánkokban vannak meg rajta. Ezek a koponyák is egytől egyig sérültek. Itt, a dárdahegyek mellett valóságos koponyagúla áll. Nem, igazgató úr, ez nem halálverem. Itt nem afféle önszántukból a „másik birodalomba költözött” sumer előkelőségek fekszenek, hanem erőszakos módon megölt emberek. A különböző jellegű sérülésekből pedig arra következtetnek, hogy ezeket nem végezték ki, hanem egy csatában elesettek lehetnek. Ez valóságos hekatomba, egy csatatér tömegsírja, amelybe a harcosok mellé a fegyvereket is eltemették! Csodálatos fölfedezés!
Az igazgató felnevetett, hangja kísértetiesen csapongott a betonkriptában.
– Ugyan, ne tréfáljon, Omar! Maga is nagyon jól tudja, hogy abban az időben hogyan temették el a csatákban elesetteket. Keselyűk, hollók, sakálok voltak a sírásók. A fegyvereket ugyan legtöbbször összeszedték a csatamezőn, és ez a szokás – az elesettek kifosztásával kombinálva – évezredeken át fennmaradt. De nem azért szedték össze a fegyvereket, hogy eltemessék, hanem azért, hogy újra felhasználják őket. És mindig a győztesek tették, akiknek a birtokában maradt a csatatér.
– Hát akkor ez után a csata után nem voltak győztesek, hanem csak vesztesek – dünnyögte csökönyösen Hamer. – Vesztesek – hirtelen felcsattant a hangja –, akik a győztes „felsőbb hatalom” parancsára összeszedték a csatatéren heverő halottakat, a fegyvereket, és mindent eltemettek ide, ebbe a sírboltba, amelyet ez a győztes „felsőbb hatalom” épített nekik! És ez a „felsőbb hatalom” a földre szállt űrhajósok, a csillagemberek lehettek! A sumerok nem építhették fel előregyártott elemekből ezt a betonkriptát! De menjünk, nézzük meg közelebbről a túlsó oldalon az ajtót, amit a periszkópon át már felfedeztünk! Hiszen azon ott látható egymás mellett Nan-nar Holdisten domborművű képmása és az aranyspirál, amely nem más, mint a csillagemberek szimbóluma.
– Jól van, menjünk! – tápászkodott fel az igazgató.
Ő ment elöl, ő választotta meg az utat, hogy minél kisebb legyen a rendbontás a sírboltban. Hamer lemaradt mögötte, sűrűn le-lehajolgatott, zsebei lassan megteltek a felszedett kisebb-nagyobb tárgyakkal.
Végre odaértek az ajtóhoz. Első pillantásra megállapították, hogy acéllemezből készült, és egymás fölött helyezkedett el rajta a már a periszkópon át észlelt két domborművű embléma. Nan-nar karneolberakású istenfeje volt felül, és közvetlenül alatta a 27 cm átmérőjű kettős aranyspirál. A spirál is achát- és karneoldarabkákkal volt bekeretezve, de ez a keret a spirál körül csak mintegy fél körívet határolt be.
– Ez nincs befejezve! – kiáltott fel az igazgató. – Valami megzavarta a temetést, a sírbolt lezárását!
Az ajtón semmiféle zárt vagy reteszt nem találtak. Nyitva volt, Hamer ásójának első feszítésére engedett, s a két régész belépett a cső alakú folyosóba. Ez igen rövid vált, mindössze hat lépésnyi, és egy acélszürke fémfalban végződött.
Hamer az ásójával kezdte kopogtatni, kaparni a zöldesfekete patinával bevont falat, amely keményen, fémesen csengett.
– Nincs tovább – sziszegte az igazgató az álarc alatt. – Ezt csak különleges berendezéssel tudjuk majd felnyitni, ha egyáltalán tudjuk.
Hamer nem válaszolt, de szorgalmasan kapargatta a rozsdaréteget. Egyszer csak megfogta az igazgató kezét, és végighúzta a tenyerét a fal egy kis függőleges csíkján. Kasim érezte, hogy a falon felülről lefelé keskeny hegdomborulat húzódik meg a vastag rozsdaréteg alatt. Közelebbről megvizsgálva rájöttek, hogy ez nem más, mint hegesztés.
– Ha be tudták hegeszteni, nyilván ki is lehet vágni – örvendezett Hamer. – Lehozunk egy lángvágót, és körülvágjuk!
– Jól van, de mára fejezzük be – rendelkezett az igazgató.
– Az ARAMCO-tól kapunk kölcsön vágóapparátust, és holnap, illetve ma délután felnyitjuk ezt az ajtót. De, hogy el ne felejtsem, Omar, hívja fel délelőtt Dumas doktort Bagdadban, és közölje vele, mit találtunk. Szóljon be a Múzeumba is, hogy a kocsimmal hozzák le a doktort! Nem tudom, mi lehet a professzorral, négy napja semmi hírt sem hallottunk az állapotáról. Remélem, javult annyira, hogy a doktor eljöhet a gömb felnyitásához.
A folyosón visszamentek a sírboltba, és a fegyverhalmok között elbotorkáltak a nyílásig. Az igazgató ponyvával lezáratta a nyílást, és aludni küldte embereit. Két arab gépész vállalkozott, hogy őrzi a sír bejáratát.
A két régész holtfáradtan baktatott a gépkocsihoz, hogy pihenni térjen Úr falai közt, az állomáson. Még messze volt a hajnal, Úr romfalai fölött magasan ragyogott a Hold aranytányérja. Mintha maga Nan-nar is örült volna, hogy végre felszínre kerültek ötezer év előtti eljövetelének eddig eltemetett emlékei.
Az elcsendesült csatatéren lakmározó sakál-, hiéna- és keselyű-falkákat rémületes zaj riasztja fel. A magasban csattogó szárnyú, óriási, csillogó madarak tűnnek elő, és alacsonyra ereszkedve sűrű, fehér füstfelhőt fújnak a földre. A fehér füst vastag, fehér porrétegként ülepszik le a csatatérre, és átható szagot áraszt. Az elkábult dögmadarak merev szárnyakkal hullanak le, csak az a néhány éber sakál menekül meg, amely már Nan-nar égi madarainak első, távoli zajára gyáván megfutamodott.
Amikor a füstfelhő már teljesen eloszlott, s a csatateret vastagon beborító fehér por kőkeményre merevítette a hőségben már bomlásnak indult hullákat, a mug-nari legelő déli csatornaszögletében hosszú kocsisor tűnik fel.
Úr harci szekerei tegnap már végső nyugvóhelyükre, a földre szállt Nan-nar által épített csodálatos sírba szállították a város falai alatt, a csatornánál elesett harcosokat. Nan-nar parancsára a fegyvereket is összeszedték és a sírba hordták. Nan-nar békét akar a Két Folyó Közén, megtiltotta a fegyverek összegyűjtését a fegyvertárakba, és ma reggel parancsot adott a mug-nari csata elesett hőseinek eltemetésére is. Ez a csatatér valóságos hekatomba, az elesettektől való teljes megtisztítása két napig is el fog tartani.
Felejthetetlen az a nap, amikor kezdetét vette Nan-nar kő-sírboltjának felépítése. Kora reggel – Holdisten eljövetelének harmadik reggelén – a leghátul álló égi hajóból rettentő zúgással, zakatolással, óriási, csillogó, sokfejű szörnyeteg mászik elő. Két széles, pikkelyes talpán nehézkesen halad előre a homokos, laza talajon, torkából kékes fényű szikrák, füstfelhők lövellnek ki. Nan-nar és égi főpapjai a szörnyeteg körül szaladgálnak, és csillogó varázseszközeikkel bűvös szertartásokat végeznek.
Amikor a szörnyeteg a Nan-nar által kijelölt helyre ér, megáll, és lassan körben forogva földbe mélyeszti valamennyi csattogó állkapcsát. Toronymagasságú por- és homokfelhő burkolja be a szörnyeteget, amely megállás nélkül eszi a földet egy egész napon és éjjelen át.
Másnap reggel elhalkul a zúgás, leülepszik a szállongó porfelhő. A szörnyeteg kimászik az óriási gödörből, amelybe beleette magát, és valamennyi fejét a törzse alá behúzva visszavonul az égi hajóba.
Kis idő múlva újabb, de jóval kisebb szörnyetegek jönnek elő. Hosszú nyakukkal, kerek, fényes potrohúkkal, csattogó, óriási állkapcsaikkal mint óriási földtúró bogarak másznak a gödör mellé, és ők is sárga porfelhőbe burkolóznak. Nan-nar csattogó szárnyú istenmadarai is segítenek nekik, ott röpködnek körülöttük, és tágas gyomrukból fehér kövek görgetegeit zúdítják a kis szörnyetegek torkába.
Ez a különös varázslat eltart egészen naplementéig. Ekkor ismét előjön égi barlangjából az óriási szörnyeteg. A gödör mellé csúszik, a kis szörnyetegek potrohaiból hosszú csápokkal fehéres színű, óriási csontváz bordáihoz hasonló kőoszlopokat vesz ki, és egymás mellé lerakja őket a gödörbe.
Amikor végre elcsendesül a síkság Úr falai alatt, a három égi hajó előtt kivájt óriási gödör már csaknem teljesen eltűnt. Napkelet felé eső végét teljesen betölti egy boltíves, szürkésfehéren csillogó, óriási kősírbolt. Az egyik oldala még nyitva van, előtte a gödör végfalába lejtős utat vágott a földevő szörnyeteg.
Zun-sud-ra király harcosai a sírbolt hosszában, mindkét oldalon hármas-hármas sorokban helyezik el a tetemeket, fejjel a közép felé. A csatatérről összehordott fegyvereket a középen hagyott üres térségen halmozzák fel. A sírbolt lezárt végében egy égi fémből készült ajtót helyezett el Nan-nar földevő szörnyetege. Az ajtóra Nan-nar egyik égi főpapja a Zun-sud-ra királytól kapott aranylemezből csodálatos, egymásba csavarodó körökből álló varázsamulettet formált, e fölé pedig azt az arany Nan-nar képmást helyezte el, amelyet Sub-ur-gad király pajzsáról feszített le és ajándékozott Nan-narnak Gul-ga-mis a megszelídült félisten-király.
Holdisten eljövetelének hetedik napján – kora hajnalban – ismét felnyílik a harmadik égi hajó, és kibújik belőle a földevő csodaszörnyeteg. Különös változásokon ment át: most csak egyetlenegy toronymagasságú feje van, állkapcsában egy óriási, ezüstösen csillogó gömböt emel a magasba, és terhével együtt lassan kúszik-mászik a sírbolt felé.
Az óriási kősír még nem telt meg, Úr harci szekerei még javában hordják az elesetteket. A szörnyeteg láttán kitör a pánik, az emberek halálra rémülten szaladnak szét. Csak akkor szállingóznak vissza, amikor a szörnyeteg már leengedte a gömböt a sírbolt mellett üresen tátongó gödörbe, és visszamászott égi odújába.
U-tu isten korongja már magasan tüzel fenn az égen, amikor Te On és Pi En előjönnek az egyik égi hajóból, és a gödörbe helyezett gömbhöz mennek. A szörnyeteg úgy helyezte el a gömböt, hogy egy kerek nyílása pontosan rátapadt annak a rövid kőfolyosónak a nyílására, amely a sírbolt lezárt végéből, az aranyos jelekkel ellátott ajtó mögül indult ki. Egy másik kerek nyílás is volt a gömbön, ez a déli oldalon, majdnem a talajszinttel egy magasságba került.
– A folyosó felől nem kellett volna nyílást hagyni – szólalt meg Te On. – Félek, hogy a kőmassza nem lesz olyan ellenálló, az idővel szemben, mint a fém, s a sírbolt felől könnyen hozzáférhetnek az orgonit-tartályokhoz.
– Sajnos, csak ez az egy kupolánk maradt – feleli Pi En –, ez pedig így készült, két nyílással. De nem baj, majd mind a kettőt lezárjuk, a folyosó felőlit is, ezt is. Már jön is az automata az orgonittal. Előbb a folyosót záratom le vele.
Pi En megnyom egy kis fehér gombot a nyakában lógó varázsamuletten. A harmadik égi hajóból az előbb kijött és a sírbolt felé tartó kis potrohos szörnyeteg erre rögtön megáll, sarkon fordul, és visszamászik az égi hajóba. Nem sokkal utána egy újabb, furcsa, teknősbékához hasonló szörnyeteg jön ki, és pikkelyes talpain szaporán halad a sírbolthoz. Elzakatol a két égi főpap előtt, és bemászik a földbe helyezett gömb kerek oldalnyílásán. Csakhamar lila fényű szikrák pattognak odabent.
Nemsokára elcsendesül a gömb belseje, s a szörnyeteg – amely csodálatosképpen most már nem teknősbékához, hanem inkább rákhoz hasonlít – kimászik a gömbből, visszavonul a házába. Utána a már jól ismert kisebb, potrohos szörnyeteg jön elő. Óriás állkapcsai között hosszúkás, kékesen csillogó hatalmas tojásokat hoz, és a gömbhöz zakatol vele. A nyílás előtt megáll, hosszú, rácsos nyelvet bocsát ki a szájából, s azon egymás után görgeti le a tojásokat a gömb mélyébe.
Négyszer fordul a fészekrakó szörnyeteg az égi hajó és a gömb között, mindannyiszor négy-négy égi tojást helyez el a csodálatos fészekbe.
Te On és Pi En türelmesen szemlélik a különös varázslatot, utána ők is visszavonulnak égi hajójukba.
– Ma eltemetjük a királyt is, és lezárjuk a kupolát – szól Te On. – Így biztosak lehetünk benne, hogy nem fogják bolygatni az orgonitot. Az a hely, ahová maga Nan-nar temette el a királyukat, örök időkre szent és érinthetetlen lesz számukra.
Holnapra megtelik a sírbolt, azt is bezárjuk, azután elmegyünk. Kiválasztottad már az embereket, Pi En?
– Igen. Gyönyörű, jól fejlett gyermekeket, egészséges, fiatal házaspárokat találtam, akik boldogan jönnek velünk. Tanácsod szerint olyanokat választottam, akik szűkölködnek azokban a javakban, amelyek nálunk mindenkinek rendelkezésére állnak, itt meg csak kevesek, az erősek és a gazdagok élvezik. Te On, testvérem, azért félek egy kissé a kísérletünktől. Vajon a gyermekek nevelésénél, a mi tudásunk fokozatos átadásánál be tudjuk-e tölteni azt a csaknem hatezer periódus űrt, amely társadalmaink között tátong? Testi felépítés, értelmi képesség tekintetében nincs lényeges különbség közöttünk, mégis félek. És mi lesz a szüleikkel? Azokat is át akarod nevelni? Kétlem, hogy sikerül.
– Az előbbi sikerülni fog, Pi En. Biztos vagyok benne. Csak mi bírjuk még legalább 20-30 perióduson át erővel, energiával, csak mi éljünk addig. A gyermekek szüleit nehéz lenne céljainkra úgy felhasználni, mint gyermekeiket. Bár az is lehet, hogy közöttük is lesznek olyanok, akiknél sikerül. Náluk csak a nyers, primitív gátló tényezőket kell türelmes munkával háttérbe szorítanunk.
– Belőlük tehát rabszolgákat akarsz nevelni, Te On?
– Nem rabszolgákat, hanem barátokat. Ha nem is kifejezetten segítő, de céljainknak nem ártó barátokat. Arra is gondoltam, hogy csak a gyermekeket vigyük, de ez túlságosan megnehezítené a dolgunkat. A család szétszakítása minden bizonnyal gátló tényezőként hatna, másrészt viszont izgat a szülőkkel, az idősebb generációval való kísérlet. Főleg ezért adtam neked olyan szigorú szempontokat a kiválasztásra.
– Most már teljesen tisztában vagyok a szándékoddal, Te On. Úgy hallottam, Rad Zson már ma el akar menni Kar Vonnál és a papnővel, akit nőül választott ki magának. Helli Harmadik Világának külső körpályáján fognak bevárni bennünket, Kar Von be akarja fejezni ott elkezdett munkáját.
– Jól van, mehetnek. A gyermekeket és szüleiket úgyis a mi gömbhajónkban szándékoztunk vinni. Rad Zson és Kar Von addig nyugodtan dolgozhat térsebességi kísérletein, amíg mi hazatérésünk másik – szerintem egyelőre reálisabb – módján próbálkozunk. De az automatahajó velünk marad. Arra szükségünk lesz még holnap, a sírbolt lezárásánál.
Te On és Pi En mögött becsukódott az égi hajó fényes, kerek ajtaja. Kis idő múlva egy Nan-nar madár röppen fel a hajó háta mögül, és Úr falai között, a nap tüzében tündöklő agyagháztömbök között ereszkedik le. Rövid idő múlva ismét felemelkedik, egy darabig a Zikkurat szentélye fölött lebeg, majd lassan közeledik a földön tornyosuló égi hajók felé.
A mug-nari csatatér halottak szállító szekérsor mellett egy másik menet bukkan elő Úr északi városkapuja alól. Kék és fehér ruhás papok, papnők népes serege nyitja meg néhai Sub-ur-gad királynak Nan-nar Égi Birodalmába induló gyászmenetét. A négyes sorokban menetelő papok farudakon három- és négyszögletű táblákat emelnek magasba: Úr város jelképeit és Sub-ur-gad király dicsőségének képes feliratait. A táblákon végigvonul a Halhatatlan Király egész élete, gyermekkora, harcos ifjúsága, győzelmes csatái, bölcs uralkodásával gazdag férfikora. A király a képes táblákon békében, családja körében, rabszolgák, zenészek között tölti napjait. Háborúban pedig ott áll harci szekereinek sorfala előtt, harcosainak dárdái erdőt alkotnak körülötte. Mindezek a képek mozaikszerűen vannak kirakva lazurkőből, festett kagylódarabkákból, sok színben pompáznak.
A táblavivők után roskadásig megrakott szekereken a király sírpalotájába szánt áldozati ajándékok következnek: Úr kincstárainak legféltettebb kincsei vonulnak át a Nan-nar emelte másik kincstárba. Zun-sud-ra király nem akar szűkmarkúnak látszani Holdisten előtt. Drágakövekkel kirakott szobrok, hárfák, aranyedények, művészi kidolgozású fegyverek halmozódnak a szekereken.
Az ajándékok mögött, oroszlán vonta harci szekéren maga Zun-sud-ra király közeledik, jobbján az Örök Élet Virágával. Mind a ketten királyi díszruhában pompáznak. Sul-an-ni fekete haját finom művű, tömör aranykorona fogja össze, csúcsán diónyi rubin szórja szét U-tu Napisten perzselő sugarait. Nyakában távoli tengerek mélyéből származó csodás, fehér gyöngysor világít, csípőig érő fehér fátyolruhája fölött tenyérnyi széles aranyszalag tartja a keblét. Kezében hozza atyja varázstőrét, az égi fémből kovácsolt csodafegyvert, amelyet Gul-ga-mis alázata jeléül a király pajzsával együtt visszaadott.
Zun-sud-ra király arany állatfejekkel kivarrt bíborköpenyt visel. Szakállát arányhálóba fonták, fején egyetlen széles aranyabroncsból vert koronát visel. Ő azt a súlyos arany istenszobrot tartja ölében, amelyet nemrég Nan-narnak ajánlott fel, s amelyet most – Holdisten óhaja szerint – atyja sírjában fog elhelyezni.
Sub-ur-gad király szarkofágját nyolc szelídített fekete bika húzza. A bíborlepellel leterített szekéren alacsony lábakon álló cédrusfa-ravatalon pihen a Halhatatlan Király kihűlt, varázsporral mumifikált teste, ugyanabban a harci öltözetben, amelyben lelke Nan-nar Égi Birodalmába költözött. Fejét ügyes papi kezek visszavarrták törzsére. Nyitva maradt szemét azonban semmiféle papi mesterkedés nem tudta lezárni.
A királyi ravatal mögött magányos férfi lépdel a homokban: Gul-ga-mis.
A szelídségében is félelmetes félisten-király színpompás harci öltözetben adja meg a végtisztességet ellenségének. A fején aranyabroncsok villognak. Baljában Enkidu pajzsát tartja, jobbjában pedig varázsdárdájának vastag cédrusnyelét.
Gul-ga-mis mögött hosszú sorokban vonul Úr és Uruk papsága, főnemessége, népének színe-java. Gul-ga-mis már nincs egyedül. Hívására városából is eljöttek hódolni Nan-nar félelmetes, győztes valósággá vált istenségének a papok és a vagyonukat, gazdagságukat féltő hatalmasok. A szétszaladt uru-ki hadsereg is visszaszivárgott, s a főcsatorna gátja mögött, az újra felsorakozott hajók tövében ismét tábort vertek a Nan-nar tiszteletére egybesereglett harcosok.
Amikor a menet éle az égi hajók felé közeledik, az egyikből kilép Nan-nar és valamennyi főpapja. A sírbolt mellé süllyesztett gömb tátongó nyílásához állnak, onnan adja ki parancsát a Holdisten:
– Ide temetjük el Sub-ur-gad királyt, ez az égi fémpalota lesz Égi Birodalmam kapuja az ő számára!
Nan-nar ezután a félkörbe tömörülő tömeg előtt Zun-sud-ra király harci szekeréhez lép. A király földig hajolva hódol előtte. Az Örök Élet Virága Nan-nar karjára támaszkodva lép le a szekérről, és engedi, hogy a gömb nyílásához vezessék. Ott Nan-nar átveszi tőle atyja varázstőrét, s a királyi szarkofághoz lép, amelyet a nyílás előtt emel le a szekérről négy rézvértes testőr. A tőrt a király kinyújtott jobb keze mellé fekteti, a Zun-sud-ra királytól átvett súlyos aranyszobrot pedig a lábához. Azután gondol egyet, felveszi a varázstőrt a halott király teste mellől, és hegyével varázsjelet karcol az arany istenszobor talapzatának aljára. Visszahelyezi mindkettőt a ravatalra, int a testőröknek, és a Halhatatlan király teste eltűnik az Égi Birodalom kapujában...
Rad Zson és Sul-an-ni egymás kezét fogva tart az égi hajók felé.
– Mikor viszel magaddal, ó, Nan-nar? – kérdi az Örök Élet Virága.
– Nemsokára – feleli Rad Zson. – Mindent elhozattál már a hajóba, amit magaddal akarsz vinni?
– Igen, mindent! Még oltárodat is a szentélyből! Bátyám nem tud róla, papnőim rejtve hozták el, selymekbe takarva. Szüntelenül imádni akarlak oltárod előtt, ó, Nan-nar!
Rad Zson megáll. Visszafordul a gömbsír felé, amelynek torkában egymás után tűnnek el Sub-ur-gad király temetési ajándékai.
– Amint vége a temetésnek, és lezártuk a gömböt, indulunk! Kar Vonnal hármasban megyünk, ebben a gömbhajóban. A többiek holnap szállnak fel, és majd fenn találkozunk, megvárjuk őket Helli Harmadik Világánál. Én már menni akarok, el innen, minél előbb!
– Igen, siessünk, Nan-nar! Én is menni akarok minél hamarabb. Gyerünk, állítsuk fel oltárodat, hogy máris imádhassalak!
A gömbsírnál Kar Von, Te On és Pi En összefont karokkal szemléli a királyi temetést. Amikor az utolsó pap is kijön a gömb belsejéből, Kar Von bemegy, megnéz mindent, elrendezi a bejáratot. Amikor kilép a nyíláson, megáll, és varázs-amulettjéhez nyúl. Mire társai mellé ér, a harmadik égi hajó mögül zúgva, csattogva ismét előjön a teknősbékához hasonló szörnyeteg. Odakúszik a gömb ajtónyílásához, teknője hirtelen lecsapódik a hátáról, és az ajtónyílásra tapad. A szörnyeteg felágaskodik, fejéből kékes láng- és füstcsíkok csapnak ki, és fülsiketítő zajjal varrja fényes lángfogaival ledobott teknőjét a gömbre.
A teknősbéka is elvonul, most már teljes a csend a gömbsír körül. Te On szólal meg:
– A király megígérte, hogy a gömb és a sírbolt fölé dombot hordat, és hatalmas templom-piramist építtet. Itt már nincs több dolgunk, csak a sírboltot kell még holnap lezárnunk, ha ott is befejezik a temetést. Menjünk! Rad Zson nemsokára indulni akar veled, Kar Von. Nézd csak, ezek mi járatban vannak?
A városkapu irányában már eltűnőben levő menetből egy harci szekér iramodik vissza, és előttük torpan meg a két fekete harci mén. Zun-sud-ra és Gul-ga-mis – a két király – száll le a szekérről, baráti egyetértésben. Mindketten hajlongva hódolnak Na-nar kísérete előtt.
– Testvéremtől jöttünk elbúcsúzni, ó, Nan-nar főpapja – mondja Zun-sud-ra. – Engedd meg, hogy búcsút vegyünk tőle, mielőtt Nan-nar magához veszi Égi Birodalmába!
Te On barátságosan int a két királynak.
– Gyertek velünk. Nan-nar mindjárt felrepül az égbe, de nem hagy el bennünket egészen, fenn fog szállni az égben körülöttünk holnapig, amikor majd mi is utána megyünk!
Miközben az égi hajók felé közelednek, Te On varázsamulettje fölé hajol, néhány érthetetlen szót mond bele, s mire a hajó közelébe érnek, nyílik az ajtó, és kilép Rad Zson és Sul-an-ni.
Nan-nar arca derűs, szemei isteni fényben ragyognak.
Az Örök Élet Virága riadtan hőköl vissza, amint megpillantja Gul-ga-mist, de rögtön erőre kap, és egyenes derékkal, magasra emelt fejjel, büszke tekintettel karolja át urát.
Zun-sud-ra testvéréhez lép, megcsókolja az arcát. A lány nem viszonozza a búcsúcsókot, tekintete messze jár, valahol Úr várostömbje fölött, a sivatag szikrázó fehérségében révedezik.
– Nan-nar legyen veled örökké, testvérem! – búcsúzik a király. – Soha ne hagyjon el az Égi Birodalomban, és soha ne fordítsa el tekintetét Úr királyától! Úr királyai mindig hűséges hívei lesznek Nan-narnak, és neked, testvérem, Örök Élet Virága, Nan-nar istenasszonya!
A másik földön maradó király nem búcsúzik. Valahová Sul-an-ni és Nan-nar mögé, az égi hajó oldalára néz, ahol kis kerek, fényes szemek gyulladnak ki, s fényes tűzdárdák szikráznak belőlük. Jobb kezében görcsösen szorítja a varázsdárdát.
– Megyünk, Te On! – szólalt meg Rad Zson.
– Jól van, menjetek. Mi majd befejezzük a dolgunkat. Holnap beszállítjuk az embereket, lezárjuk a kősírt, és Helli Harmadik Világa külső körpályáján csatlakozunk hozzátok. Jó utat, Rad Zson! Jó utat, Kar Von! Jó utat, Sul-an-ni!
Rad Zson megsimogatja Sul-an-ni arcát.
– Jól nézz körül, utoljára látod szülőföldedet!
A lány felnéz rá.
– Én csak téged akarlak látni, Nan-nar! Csak téged... Igen, meg fogom majd tanulni égi nevedet is, csak még nehéz... téged, Rad Zson!
Egymást átkarolva vonul be az égi hajóba Nan-nar és égbe induló földi asszonya. Kar Von is eltűnik mögöttük az ajtónyílásban. Az égi hajó szemei mind fényesebben villognak.
– Menjünk távolabb – magyarázza Te On a két királynak –, amikor az égi hajó a magasba száll, nem szabad a közelében maradni, mert gyilkos erejű varázslatot támaszt maga körül. Majd Pi En szól, ha elég messze értünk.
Ötször hatvan lépést számol magában Gul-ga-mis, amikor varázsamulettjére pillantva Pi En végre kijelenti.
– Elég, nem kell tovább mennünk.
A következő percek felejthetetlenek maradnak minden földön maradó és égbe szálló Nan-nar hivő számára. Az égi hajó szemeiből már szinte parázslik a szikraözön, és fehér füstfelhők kezdenek kiáramlani belőlük. A négy férfi nyugodtan áll a távolban, kettő a félelemtől, kettő a megszokástól mozdulatlan. Ekkor az egyik felordít.
– Megállj, Nan-nar, te átkozott isten! Add vissza az én kiválasztottamat! Add vissza nekem az Örök Élet Virágát!
Gul-ga-mis elhajítja a nehéz pajzsot, magasra emeli varázsdárdáját, és rohan, rohan az égi hajó felé.
Te On és Pi En egyszerre kiáltanak fel, varázsamulettjük mennydörgéshez hasonló erőt ad kiáltásuknak:
– Állj! Állj, Gul-ga-mis! Gyere vissza! Meghalsz, ha közeledsz az égi hajóhoz!
Hasztalan a kiáltás. Gul-ga-mist már Nan-nar semmiféle varázslata sem tudná megállítani.
Zihálva rohan a félisten-király Nan-nar tüzet okádó égi hajója felé. Mit törődik ő most halállal, fenyegetéssel! Csak egyet lát maga előtt: Sul-an-nit, az örök Élet Virágát, a gyönyörű lányt, az ő kiválasztottját, akit tulajdonának tekint. Vörös ködben úszik előtte minden, amikor rádöbben, hogy elkésett. Nan-nar gúnyosan szikrázó istenszemei már felfelé emelkednek. Gul-ga-mis ekkor meglendíti jobb karját, és iszonyú erővel elröpíti a varázsdárdát, egyenesen Nan-nar istengömbjének vigyorgó szemébe.
A kék szikra, amely a varázsdárda becsapódása nyomán Nan-nar egyik istenszeméből kipattan, elvész abban a tűzözönben, amely az égi hajó lassú felemelkedését kíséri. Gul-ga-mis elvágódik, megpróbál felemelkedni, maga előtt tapogat karjaival, azután négykézláb mászni kezd, el az égi hajók közeléből. Mire Pi En és Zun-sud-ra felnyalábolja Gul-ga-mis elgyengült testét, az égi hajó már fényes csillaggá zsugorodott a déli égbolton.
– Nem tudok rajta segíteni! – súgja Pi En Te Onnak, miközben nagy kerülővel a második égi hajó felé tartanak –, halálos dózist kapott, az a furcsa, hogy nem halt meg azonnal.
Te On nem felel. Merőn néz dél felé, ahol – messze az égbolt alján, a sivatag fölött – hirtelen különös égi tünemény villan fel. Egy vakítóan fényes, lila árnyalatokban játszó csík, amelynek csúcsa a látóhatár alá bukik, felső szára pedig fokozatosan eltűnik, a semmibe vész.
Mindannyian megállnak, a különös égi tüneményt nézik. Te On és Pi En varázsamulettjeiből hirtelen sípolás, kattogás hallatszik, sárga lámpácskák gyulladnak ki rajtuk. Gyorsan felemelik a földről a haldokló félisten-királyt, és lélekszakadva rohannak a földön maradt égi hajó felé.
Te On ér leghamarabb a csillogó körfolyosón át a nagy terembe, ahol sok rejtelmes varázseszköz sorakozik. Mire Pi En és Zun-sud-ra is beér és lefektetik a sebesültet, ő már szikrázó varázslatok között tevékenykedik. Zun-sud-ra király a félelemtől dermedten figyeli.
Te On előtt kerek, fehér fénnyel sziporkázó nagy folt vibrál, amelyen sárgásvörös, vékony szikrák futkosnak. Te On keze fogantyúkon, gombokon szaladgál, miközben Zun-sud-ra számára érthetetlen szavakat kiáltozik varázsamulettjébe. Egyszerre csak egy fej jelenik meg a fénykörben. Egy vérző, kuszált hajú, tépett sisakú férfi arca.
Te On arcáról patakzik a verejték, és kétségbeesetten kiáltozik.
– Rad Zson, felelj, mi történt? Miért nem emelkedtetek fel? Miért fekszik gömbhajótok a tengeröböl fenekén?
Rad Zson szája mozog a képernyőn, arca rángatódzik. Egyszerre csak belesüvít a hangja a terem feszült csendjébe.
– ...idegen részecskék a központi magerőtérben! A folyamatot már nem lehet megállítani. Kar Von megkísérelte, nem jött vissza. Én is megkísérlem a szétválasztást! Vigyázzatok!
Szálljatok fel azonnal, meg fog repedni a bolygókéreg, és tengerár...
Rad Zson arca és hangja olyan hirtelen tűnik el, mint ahogy megjelent.
Pi En dermedten áll Gul-ga-mis mozdulatlan teste mellett.
Kezében remeg a hosszúkás, átlátszó tű, amellyel az előbb már többször Gul-ga-mis testébe szúrt, aztán a padlóra hull, és apró szilánkokra esik szét.
– Azonnal menjünk utánuk! Nincsenek túl messze, leszállunk melléjük A tengerfenékre, összekapcsoljuk a gömbhajókat, úgy, ahogyan a térben szoktuk, és kihozzuk őket!
– Késő – legyint lemondóan Te On. – Hallottad, mit mondott Rad Zson: A folyamat megindult! Kar Von nem jött vissza, most pedig ő próbálja meg a lehetetlent. Mire megtilthattam volna neki, már megszakadt közöttünk az összeköttetés.
Ez pedig azt jelenti, hogy a folyamat abban a pillanatban érte el az orgonit-központot. Ha sikerül is a szétválasztás, ez csak azt jelenti, hogy a robbanás valamivel később, több kisebb fokozatban fog bekövetkezni, de ők már az elsőnél megsemmisülnek! Pi En, azonnal fel kell szállnunk. Nem kockáztathatunk tovább. Ketten maradtunk. Rad Zson magával vitte visszatérésünk egyik lehetőségét Helli Harmadik világának tengerfenekére, a halálba! Most már csak a másik mód van hátra. Gyorsan kell cselekednünk! Én összekapcsolom az automata hajót, te pedig azonnal menj az emberekért a városba! Vidd magaddal a királyt meg ezt a szerencsétlent. És ha az emberek már a repülőgépben vannak, akkor figyelmeztesd a városlakókat, milyen nagy veszély fenyegeti városukat. Meneküljenek, ahogy tudnak!
A haldokló félisten-király lezuhan fekvőhelyéről, és arcra borulva hever a padlón. Azután erőlködve feltápászkodik, és két kezével a haját, a szakállát tépdesi.
– Hol van az Örök Élet Virága? – motyogja eszelősen. – A tenger fenekén? Én öltem meg? Nem, nem én öltem meg! Nem, nem halt meg! Enyém lesz úgyis! Megyek utána, felhozom onnan is. Hajót! Adjatok hajót!
Te On int Pi Ennek.
– Vidd őt is az embereihez. Úgysincs már sok ideje hátra. Siess!
Te On megtántorodik, keze a levegőben keres támaszt. Zun-sud-ra király ugrik mellé, támogatja, lefekteti. Te On rosszulléte azonban csak pár pillanatig tart. Rögtön erőre kap, és munkához lát a terem varázslatai között.
Gul-ga-mis nyögve, átkozódva kapálódzik Zun-sud-ra és Pi En karjaiban. A csattogó szárnyú istenmadár belsejében lecsendesedik, de nyakerei kötélvastagságúra duzzadnak, és vakon forgó szemgolyói majd kiugranak üregükből.
Nan-nar égi madara talán sohasem repült még ilyen gyorsan. Pillanatok alatt röppen át Úr főterére, a szentély előtti térségre. Zun-sud-ra király kitámolyog az égi madár belsejéből, és parancsokat osztogat elősereglő főembereinek. Nyomban feltárul az U-tu templom egyik papi lakosztálya, és kivonul belőle a Holdisten Égi Birodalmába kiválasztottak kis csapata. Egymás kezét fogva, örömtől sugárzó arccal vonulnak a fiatal férfiak és nők, karjukban vagy kézen fogva viszik apró gyermekeiket. Pi En szigorú parancsa szerint ruháikon kívül semmit sem hoznak magukkal.
Gul-ga-mist is letámogatják Nan-nar égi madaráról. Alvezére, Su-ruk várja. Gul-ga-mis most már tébolyultan viselkedik, őrjöngve tépdesi szakállát, ruháját:
– Hajót! Parancsolom, hozzatok hajót! Én, Rettenetes Gul-ga-mis, aki legyőzte Nan-nart, megparancsolom, hozzatok hajót, amelyen leevezünk a Nagy Folyón a tengerhez! Ott leszállók majd a mélybe az örök Élet Virágáért! Én juttattam oda átkozott varázsdárdámmal, amely legyőzte Nan-nar isten hajóját. Ha-ha-ha... Gul-ga-mis mégis erősebb, mint Nan-nar! Legyőztelek, Nan-nar, te átkozott isten!
Pi En Nan-nar égi madarának ajtajából összefont karokkal, komor arccal nézi, mint tűnik el az istenlegyőző félistenkirály szánalmas emberroncsa hívei karjaiban a Zikkurat lépcsőfokain, hogy hajóra szállva elinduljon lefelé a Nagy Folyón, a tengerhez, immár örökre elérhetetlen asszonyáért, az Örök Élet halálba dermedt Virágáért.
– Zun-sud-ra király! – szólal meg Pi En dörgő hangon az égi madár ajtajából. – Nan-nar égi hajója nem messze a Nagy Folyók torkolata előtt lezuhant a tenger fenekére. Nan-nar és asszonya elpusztult. Jól figyelj rám, Zun-sud-ra király! Nan-nar égi hajója a tenger mélyén meg fogja repeszteni a földet, és égig duzzasztja a tengervizet... Ma, holnap vagy holnapután – égig érő vízáradat fog végigzúdulni a Nagy Folyók Közén! Szedd tehát gyorsan össze hajóidat, vonasd fel azokat a dombok tetejére, gyűjtsd össze körülöttük népedet, javaikat, állataikat! Ha így cselekszel, sokan meg fognak menekülni népedből. Ha nem, mindnyájan elpusztultok!
Nan-nar égi madara Zun-sud-ra király és összesereglett népe szeme előtt magasba röppen. Egy darabig néma csend kíséri az égi küldöttek eltávozását, azután kirobban a tömegből a rémület jajszava, és az égig csap fel, mint a máglyák lángja nem is oly rég a Zikkurat oltárain. Még akkor is egyre erősebben kavarognak a pánik hullámai, amikor az alkonyodó nap fényében északnyugaton két egymás mellé simuló, óriási fényes ezüstgömb emelkedik a magasba fültépő zúgással, sivítással, és eltűnik az ibolyaszínűvé váló keleti égbolton.
A Zikkurat tetején a szentélyben új áldozatokra készülő papok – amikor hozzájuk is eljut Nan-nar égi főpapjának rettentő jóslata – abbahagyják a máglyák rakását, és szemük a rémülettől üvegesen mered délre, ahonnan jön majd az áradat! Délre, ahol a távoli látóhatáron fel fog tűnni egy csillogó fehér csík, és feltartóztathatatlanul, egyre vastagodva közeledik Úr városa felé, hogy elsöpörjön, elmosson mindent, ami eddig létezett a Nagy Folyók Közén. Embert, állatot, városokat, kultúrát, vért, szennyet, istenek templomait és népeken uralkodó félistenek palotáit éppúgy, mint a földet művelő szegény elnyomottak nád- és sárkunyhóit.
Hamer reggel hat óra tájban ébredt, és azonnal telefonált Bagdadba. Kasim igazgató sofőrje fél hétkor már a klinika előtt volt fekete Chevroletjével, és felvette Pierre doktort. Tíz óra után néhány perccel pedig Pierre doktor az Úr romvárosához vezető buckás földúttól alaposan felrázott gyomorral, kóválygó fejjel szállt ki a sátortáborban. Nyugodtan hagyta ott Hügler professzor betegágyát. Zaher professzor megnyugtatta. A beteg állapota az első napokhoz képest sokat javult.
Mind a két régész kivonult a sátrából Pierre doktor fogadására. Kasim igazgató, akit most már semmivel sem lehetett volna a fantasztikus ásatások színhelyéről visszacsalogatni Bagdadba, kényelmes, hűvös irodájába, olyan szóáradattal fogadta elcsigázott vendégét, hogy az eleinte alig értett belőle valamit.
– A következő lépés tehát a gömb felnyitása lesz? – kérdezte.
– Igen. Egyelőre szükségtelennek tartom a gömböt is teljesen kiásni, erre ráérünk majd később. Egyelőre az a fontos, hogy bejussunk a belsejébe, és megtudjuk, mit rejt magában.
Már elküldtem az ARAMCO-hoz autogénvágóért, rövidesen meg kell érkezzenek vele.
Pierre doktor a fejét csóválta.
– Nézze, igazgató úr, én nem vagyok műszaki ember, de nem mernék rögtön nekiesni a lángvágóval. Ki tudja, mi van belül, hátha felrobban az egész? Hátha az egész gömb egy óriási üzemanyagtartály, amelyet az ötezer év előtti űrhajósok tartalékul hagytak itt egy másik, következő útjukra?
– De hát akkor mit csináljunk vele? Hogyan nyissuk fel? – hökkent meg az igazgató.
Pierre doktor elgondolkozott. – Nem tudom. Először talán meg kellene próbálni egyszerűen átfúrni, belevilágítani, belenézni. És ha mégsem üzemanyagtartály, akkor vágni. Lehet, hogy túlzott óvatosság az egész, de az ember sohasem tudhatja. Várjunk csak! Radioaktivitást nem tapasztaltak az acélgömb falánál vagy a folyosóban?
– Én vittem a Geiger-Müller-számlálót, de nem találtam radioaktivitásnak nyomát sem – jelentette ki Hamer. – Egyébként teljesen igazat adok önnek. Azt ajánlom, telefonáljunk azonnal az ARAMCO-hoz, hátha még nem indult vissza a kocsink, és kérjünk villanyfúrót.
Az igazgató már nyúlt is a telefonkagylóért. Szerencséje volt: a kocsi még nem indult el az An-Nasirya város melletti ARAMCO-telepről, éppen rakodott.
Kasim igazgató megnyugodva tette le a kagylót:
– Ez is megvan, kapunk fúrógépet! Hamarosan itt lesz vele a kocsi. Addig azt ajánlom, együnk valamit. Utána úgysem lesz rá időnk.
Már a villásreggeli végénél tartottak, amikor a kocsi megérkezett az autogénvágóval és a fúrógéppel. Rögtön megkezdték az előkészületeket a legkülönösebb régészeti lelet feltárására, amelyet valaha is rejtett a föld mélye.
A kutatók és a két technikus, akik az autogénvágót és a fúrógépet voltak hivatva kezelni, védőálarcot öltöttek, és a sírbolton keresztül bevitték a gépeket az alagutat lezáró acélfalhoz. A sírbolt nyílásához az igazgató egy nagy ventillátort is állíttatott, amely friss levegőt hajtott be a fülledt kazamatába.
Pierre doktor a csillagember képes végrendeletére gondolt, amikor először tette be a lábát a sírboltba, és a lejtős agyagréteg alól felbukkanni látta az özönvíz előtti sumer harcosok maradványait.
Amíg a technikai előkészületek folytak az alagútban, a három kutató a sírbolt kincseiben gyönyörködött. Pierre doktor kezébe vett néhány művészien kidolgozott buzogányfejet, s elgyönyörködött a súlyos kődarabok réz- és aranyfoglalataiban, amelyek levél, kígyó, oroszlánfej, bikafej és ehhez hasonló alakokban foglalták magukban halált hozó magjukat.
– Ez mind tűzkő és kvarcit – jegyezte meg Hamer. – Jó messziről kerülhettek ide, legalább háromszáz kilométeres körzetben nem lehet ilyesmit találni.
– Nézze csak, itt ezek között a dárdahegyek között láttam egy csodálatos kidolgozásút! – hívta Pierre doktort az igazgató egy fegyvercsomóhoz. – Képzeljen el két arany gazellafejet, rézből kikalapált összetett szarvuk alkotja a dárda hegyét! Várjon csak, itt kell lennie valahol. Megesküdnék rá, hogy itt, ebben a csomóban láttam! Mondja, Omar – fordult Hamerhez –, nem tudja, hová lett az a dárdahegy? Tegnap este a kezünkben forgattuk, és ide tettem vissza, az eredeti helyére.
– Nem tudom, igazgató úr!
– Érthetetlen... – motyogta az igazgató. – No mindegy, majd előkerül. Szeretnék így hagyni mindent, hogy maga az egész érintetlen sírbolt legyen a legcsodálatosabb ókori múzeum a világon! Majdnem azt mondtam, hogy sumer királysír, de hiszen a királyt még nem találtuk meg! És mit szól ehhez a két furcsa jelvényhez itt az ajtón?
– Ugyanaz a spirál, amellyel már eddig is többször találkoztunk – jegyezte meg jelentőségteljesen Pierre doktor. – Tehát évezredeket átfogó, áthidaló, rendkívüli jelentősége lehet a csillagember számára. Ha Shelam professzor okfejtését elfogadjuk, akkor kétségtelenül galaxisunkat, a tejútrendszert jelképezheti. Ők tehát már akkor is galaxisméretekben gondolkoztak! Talán nemcsak gondolkoztak, hanem részei is voltak már az egységnek. Talán akkor érkezett volna el a mi Földünk is ahhoz a fordulóponthoz, hogy tagja lehessen ennek az egész galaxist átfogó rendszernek? És mégsem lett az. Nem lett folytatása a magas fejlettségű csillagemberek földi látogatásának, sajnos semmiféle ugrásszerű fejlődés nem jelzi világtörténelmünkben a feltételezett galaxis méretű emberi kultúra segítségének nyomát. Vajon miért nem?
Valaminek történnie kellett, ami ezer évig akadályozta a kapcsolat újrafelvételét. De most talán majd történik valami!
Bocsássanak meg, egészen elkalandoztam a tárgytól. Ha megengedi igazgató úr, én is filmszalagra veszem a sírbolt belsejét.
– Filmezzen csak egészen nyugodtan – mutatott körül a sírboltban diadalmas mosollyal az igazgató.
A sírkamra nyílásában a ventillátor lapátjai egyre melegebb levegőhullámokat kavartak be, de így is sokkal elviselhetőbb volt odabenn a levegő, mint tegnap. A kezdetben észlelt különös szag már alig volt érezhető. Pierre doktor megjegyezte, hogy a gázkeverékben határozott formaldehidjelleget érez.
Ali Tikrit, az idősebb technikus jelentette az igazgatónak, hogy készen vannak a szereléssel, kezdhetik a fúrást.
– Kezdje el – intett az igazgató az öregnek.
A 15 mm vastag fúrófej lassan nekiereszkedett az acélfalnak. A gép mögött guggoló álarcos kutatók feszülten figyelték, hogyan mélyed bele a fúró a kemény, acélszürke, vékony oxidréteggel borított falba. Pierre doktor kissé hátrahúzódva filmezte őket. Az acélfal gyengébbnek és vékonyabbnak bizonyult, mint várták: egyszerre nagyot zökkent a fúró, és hegye, üresen forgott a fal belső oldalán. Ali Tikrit kapcsolt a gépen, s a fúrófej visszaugrott a nyílásból.
Mindannyian önkéntelenül félrekapták a fejüket, amikor megpillantották a kerek, sötét lyukat az acélfalban. De nem történt semmi különös: a nyíláson sem gáz, sem folyadék nem süvített ki.
– Kezdjék el a vágást! – adta ki az utasítást az igazgató.
– Itt, a hegesztésnyom mellett vágják körül. Talán egyszerűbb és gyorsabb lesz a munka, ha a fúrógéppel együtt dolgoznak, és a kifúrt lyukak közét vágják ki az autogénnel.
A két ember munkához látott. Ali Tikrit egymás után fúrta ki a lyukakat a köríves hegesztésnyom mentén, egymástól 25-30 cm távolságban, társa pedig sorra kivagdosta közöttük az acéllemezt.
– Úgy látom, hogy ez egy átlagos keménységű földi acélnak felel meg – állapította meg Hamer, a széthulló acélforgácsokat vizsgálgatva. – Bár, ami azt illeti, a 67 milliméter vastagság mellett így is óriási súlya lehet az egész gömbtartálynak. Nem kis teljesítményű daru kellett, hogy ezt egy darabban beemeljék.
– Nem feltétlenül biztos, hogy egy darabban emelték be – vélekedett az igazgató. – A hegesztésnyomból ítélve darabokból is összerakhatták. Erről különben könnyen meggyőződhetünk, ha bejutunk a belsejébe.
Az igazgató azt javasolta, hogy amíg a technikusok elkészülnek, menjenek fel egy kis levegőt szívni. A sátorban inspekciózó szerelő jelentette, hogy Dumas doktort telefonon keresték Bagdadból, a klinikáról.
Pierre doktornak a szívverése is elállt a hírre, sápadtan meredt társaira.
– Hívjuk vissza Bagdadot. Közvetlen vonalunk van, pár perc múlva bejön – indítványozta az igazgató.
Mintha mázsás teher gördült volna le Pierre doktor melléről, amikor a vonal túlsó végén Lebrun doktor azt közölte, hogy Londonból keresték telefonon. Ashton professzor volt a hívó, a Jodrell Bank egyik vezető csillagásza. Sajnos, nem egészen értette, mit akart, nagyon rossz volt a vonal. Annyit azonban tisztán hallott, hogy a holnap délelőtt Bagdadba érkező menetrendszerű repülőgéppel valamiféle csomagot vagy üzenetet küld Hügler professzornak.
– Hogy van a betegünk? – kérdezte most már megnyugodva Pierre doktor.
– Jól érzi magát. Ne aggódjon, Pierre, egyelőre nem kell újabb komplikációktól tartanunk. Rövid lefolyású dolognak ígérkezik.
– Van valakije a professzornak az unokahúgán kívül? – érdeklődött Hamer.
– Nincs. Anna volt az egyetlen közeli rokona, gyermekének tekintette, különösen azóta, hogy Anna édesanyja meghalt. Én is majdnem rokonnak számítok közel harmincéves barátságunk jogán.
– És ön, kedves doktor? Szintén magányosan él a világban? – érdeklődött az igazgató.
– Nem egészen. Két bátyám él Franciaországban. Jean egyetemi tanár, Marcel csillagász. Családjuk van, gyerekek, sőt unokák veszik körül őket. Jómagam Zürichben praktizálok már vagy húsz éve, de inkább Theo barátomat kísérgetem útjaira. Voltunk már Grönlandban, Izlandban gleccserekre vadászni; a Góbi-sivatagban ősemberek nyomait kutattuk.
Beszólt a sátorba a fiatalabb arab technikus, hogy készen vannak, s már csak egy-egy tenyérnyi darab tartja a falban a kivágott hatalmas körlemezt.
Pierre doktor gyorsan filmet cserélt, azután indultak vissza, a föld mélyébe.
Amíg Ali Tikrit kivágta az utolsó két darabka lemezt, a többiek hosszú nyelű fogókkal tartották a körülvágott kerek acélajtót, s amikor az utolsó darabon is levált, kidöntötték lábuk elé a folyosóra.
Fekete homály tátongott előttük. Hamer a fényszóróval bevilágított. Az első, amit megpillantottak, sötét, tartályféle tárgyak voltak, amelyek vízszintesen, a nyílással egy szintben sorakoztak körben a gömb keresztmetszetű óriási acélkamrában. A fényszóró csak az aljukat világította meg, mert a nyílás a gömbfalon körben sorakozó tartályok alatt volt.
Az igazgató hajolt be elsőnek a nyíláson, és látta, hogy mint a magok egy óriási gyümölcs belsejében, úgy helyezkedik el körül a gömbben tizenhat titokzatos tartály. Amikor jobban szemügyre vette őket, észrevette, hogy alattuk rácsszerkezetű karzat fut körül, és minden negyedik alól keskeny létra vezet le a gömb aljába, ahol – a kivágott nyílástól mintegy 6 méter mélységben – olyasmit pillantott meg, hogy nagyot kiáltott:
– Királysír!
A fény megtört a gömb belsejében körülhúzódó karzat rácsain, a létrákon, és különös, fantasztikus fénykockákkal világította meg a lenn fekvő, nyitott szarkofágot. Egyetlen csontváz feküdt ott, koponyáján sárga fénnyel csillant meg valami, s a ravatal körül is csillogó holmik hevertek.
– Gyerünk be! – indítványozta Pierre doktor, s már mászott is befelé. Macskaügyességgel kapta el a fejük felett levő tartályhoz vezető létrát, átfordult a másik oldalára, és már zümmögött is kezében a kis filmfelvevőgép.
A gömbkripta belsejében is nehéz, fojtó volt a levegő, a kutatók nemcsak az izgalomtól ziháltak, hanem a légszomjtól is.
– Ali, menjen fel, hozzon légkalapácsot, és bontsák fel a betonfolyosó tetejét a gömbbe vágott nyílás fölött, hogy több levegőt kapjunk – rendelkezett az igazgató.
Ali Tikrit elment, és mire Pierre doktor után két társa is betornászta magát a létrán a gömb belsejébe, felettük a betonfolyosó tetején megszólalt a légkalapács.
Libasorban vonultak körül a lyukacsos, rácsos karzaton, és legelőször a titokzatos tartályokat vették szemügyre. Hatalmas gyűrűben pihent mindegyik, mint tojások a tojástartóban. A nyílástól jobb felé indultak el, amikor a negyedik tartály előtt az élen haladó Pierre doktor megállt. Most vették észre, hogy a tartályok felül négyesével egy vastag fekete csővel voltak összekötve, mint négyszemű szőlőfürtök.
Hamer a keskeny létrán felmászott a tartályok közé, és megvizsgálta őket. A csövön kívül azonban nem talált semmi különöset, úgyhogy visszaereszkedett a karzatra. A többieket a fürt legszélső „szeme” előtt találta. Pierre doktor a rozsdaréteget vakargatta zsebkésével egy tenyérnyi széles, kör alakú foltról, amely világosabb színével tűnt elő a tartály falán.
– Hiszen ez arany! – kiáltott fel. – És valami véset van rajta!
– Tisztítsa le az egészet, doktor úr! – kérte az igazgató.
– Eléggé régies sumer ékírásjelek, de talán menni fog a dolog! Megvan! Hát kérem, ez itt nem más, mint egy figyelmeztető tábla a következő szöveggel: NAN-NAR ÉGI TÜZE – NE ÜSD, NE ÉGESD, MERT ELÉGET.
– Ezek szerint jó lesz csínján bánni ezekkel az ősvilági acéltojásokkal! Remélem, eddig sem csináltunk olyasmit, amiből esetleg baj származhat. Mi lehet a tartályokban, mit gondolnak?
– Hát ön mondta az imént – nevetett fel Pierre doktor –, hogy Nan-nar égi tüze. Holdisten tüze, amely égi hajóját hajtotta! Itt hagyták Földünkön tartalékul későbbi kirándulásaikra... Ez szerintem kétségtelen, úgyhogy én is azt mondom, jó lesz békén hagynunk a tartályokat. Majd a szakértők esetleg csinálnak velük valamit. Biztosan valamiféle termonukleáris üzemanyag lehet vagy lehetett bennük.
– Hogyhogy lehetett? – hökkent meg az igazgató. – Nem tartom kizártnak, hogy a több mint ötezer éves tárolás alatt a tartályok tartalma esetleg elillant, vegyileg közömbösödött, átalakult. Az is lehet, hogy mint rakéta-hajtóanyag már teljesen használhatatlan. És lehet, hogy a furcsa szag, amit már a sírboltban is éreztünk, innen származik.
– Innen nem – vágta rá Hamer. – Szerintem a gömb légmentesen zárt volt, semmiféle gáz nem illanhatott ki belőle.
– Nem? Hát nézzen csak ide, kedves Omar! – mutatott Pierre doktor a gömb falára az egyik tartály mögé, ahol körbefutó repedések látszottak, és amint magát a tartályt is jobban megnézték, nagy megdöbbenéssel állapították meg, hogy az is lyukas, pontosan szemben a repedéssel!
– Nézzük gyorsan végig a gömb falát és az összes tartályt! – indítványozta az igazgató.
A körút végén rájöttek, hogy a tizenhat tartályból hét lyukas, és mindegyik mögött több kráter alakú repedés van a gömb falában, sőt a folyosónál a gömbfalból kivágott lemezen is felfedeztek két ilyen repedést. Ezeken keresztül a kilyukadt tartályokból a sírboltba is beszivároghatott az ismeretlen gázkeverék.
– Hagyjuk békén a tartályokat, menjünk le a királysírhoz – szólt az igazgató.
Alighogy megindultak lefelé az egyik létrán, fejük fölött halk, duruzsoló zúgás indult meg, és friss légáramlat csapta meg őket. A fentiek gyorsan dolgoztak: átvágták a betonfolyosó tetejét, és működésbe helyezték a ventillátort.
A szarkofághoz alig lehetett hozzáférni a körülötte felhalmozott ajándéktárgyak tömegétől. A vastag fából készült teljesen épen maradt alacsony ravatalon erős testalkatú férfi csontváza hevert. Ruhafoszlány már alig volt rajta, ékszer viszont annál több. Jobb keze mellől hosszú, hegyes tárgyat emelt fel Pierre doktor.
– Egy tőr. Nem réz, hanem vas! Rozsdás, majdnem szétmállott.
Az igazgató és Hamer figyelmét a rengeteg aranyedény, fegyver és ékszer közül leginkább a súlyos, tömör aranyszobor kötötte le, amely a csontváz lábánál feküdt.
– Ez Nan-nar Holdisten szobra! – suttogta megdöbbenéssel a hangjában Kasim igazgató. – Csodálatos munka, felbecsülhetetlen értékű. És milyen furcsa: három gömbből álló talapzaton nyugszik, feltartott karjából villámok cikáznak szét, behajtott bal tenyerén pedig egy kis toronyszerű valamit tart. Ilyen rendkívüli szobrot sohasem találtak még! És mekkora súlya van!
– Mutassa csak a talapzatát! kiáltott hirtelen Pierre doktor.
A sima, fényes aranyfelületen hevenyészve odakarcolt halvány spiráljel, és néhány apró, érthetetlen vonás látszott.
– Már megint a spirál – ámuldozott Kasim igazgató. – Most már mindent elhiszek. De hagyjuk abba, nem bírom tovább. Menjünk fel, pihenjünk, majd később folytatjuk a munkát. Hopp, várjunk csak, ezt még megnézem. Talán mindjárt megtudjuk, ki volt ez a hallatlanul szerencsés király, akit maga az égből leszállt Holdisten temetett ebbe a fantasztikus sírboltba.
A szarkofág fa- és agyagtáblákkal volt körültámasztva, amelyeken kagylódarabkákból kirakott, de már erősen kifakult mozaikképek látszottak. Közöttük fedezett fel az igazgató egy színarany táblácskát, amelyre ékírásos szöveget véstek. Kezébe vette a táblácskát, és betűzni kezdte a feliratot:
SUB-UR-GAD A HALHATATLAN KIRÁLY
ÉGI HÁZA
ÉPÍTETTE FÖLDRE SZÁLLT NAN-NAR
NE HÁBORGASSÁTOK MERT ELÉGTEK
HOLDISTEN ÉGI TÜZÉBEN
– Sub-ur-gad király? Még nem hallottam róla. Biztosan azok közül való, akik az özönvíz előtti dinasztiákban a krónikák szerint „ezer évekig” is uralkodtak. Ezért kaphatta a „Halhatatlan” előnevet. Különös. De majd...
Nem folytathatta, mert éles csattanás hallatszott, majd hirtelen olyan sűrű sötétség borult mindenre, amilyen homályba Úr özönvíz előtti királyai burkolóznak.
A meglepetésből Hamer tért leghamarabb magához.
– Halló, Ali! Mit csinálnak odafenn, mi történt?
– Itt a zseblámpa! – mondta az igazgató, és máris felkattintotta. – Biztosan rövidzárlat, majd kijavítják. Úgyis megyünk már kifelé. Gyerünk, majd én vezetek!
De még két lépcsőfokot sem tett meg a létrán, amikor fejük fölött nagy csattanással fényes csík villant fel a gömb belsejében. Ez a fénycsóva azonban nem onnan jött, ahonnan várták, nem a kialudt fényszóró gyulladt fel újra, hanem az ellenkező oldalon az egyik hengeres tartály aljából sistergett egyre erősebben egy hőt is árasztó tűzsugár.
Az igazgató valósággal repült felfelé a létrán, az egyre erősödő sistergésben alig hallatszott a kiáltása:
– Meneküljünk! A gömb felrobban!...
A folyosó kivágott betontetején át másztak ki, és a betonkazamata törmelékkel borított tetején bukdácsoltak végig a gödör lejtős feljárójához.
– Lecsúszott a ventillátor! – zihálta futás közben Ali Tikrit az igazgatónak –, és a forgószárnya eldörzsölte a kábelt!
Mire a menekülők a felszínre kapaszkodtak, a kigyulladt föld alatti építmény mindkét nyílásából vastag, fehér füstgomolyok emelkedtek az ég felé. Kasim igazgató mindenkit a gépkocsikra parancsolt, amikor Pierre doktor felkiáltott:
– Állj! Hol van Hamer?
Habozás nélkül leugrott a mozgó autóról, és rohant vissza az óriási gödör felé. Még látták, hogy leveszi válláról a futását akadályozó filmfelvevőgépet, azután eltűnt az egyre sűrűbb füstben.
A sírbolt tetején szinte teljesen vakon bukdácsolt végig, és valósággal belezuhant a betonfolyosón vágott aknanyílásba:
– Omar! Omaaar! Merre van?
– Itt vagyok! – hangzott valahonnan alulról a válasz.
A doktornak nem volt zseblámpája, így csak emlékezetből, teljesen vakon tapogatta ki a gömb nyílásában a létrát. Behúzódzkodott rá, átfordult, és mászott lefelé a karzatra, ahonnan Hamer hangját hallotta. Amikor lábával végre a karzat rácsozatát érintette, hirtelen nagyon gyengének érezte magát, és tüzes spirálok kavarogtak a szeme előtt. A spirálok azután kiegyenesedtek, szikrázó, kemény tűzcsíkokká változtak, és most már négy tartály alól lövelltek ki.
Hamer hanyatt feküdt a karzaton. Bal kezével görcsösen ölelte magához a súlyos Nan-nar szobrot, jobb karja a háta alá volt csavarodva.
Pierre doktor egyetlen mozdulattal lelökte a nyöszörgő sebesült melléről a szobrot, amely nagy csörrenéssel zuhant le a gömb aljába, a többi áldozati ajándék közé. Azután vállára vette a magatehetetlen férfit, és elindult vele a létrán.
Alig értek az igazgató kocsijához, fülsiketítő dörrenést hallottak, és az ásatások helyén torony magasságú tűzgejzír csapott a magasba. Erőlködő motorral, bukdácsolva rohant a dzsip Úr romvárosa felé – a másik kocsi ezalatt már a táborba ért –, jégesőként záporozott rá a robbanás por- és homokzuhataga. Utasai csak előre és felfelé tudtak figyelni, de így is jól láthatták a fejük fölé előretörő fehéresszürke füstfelhőket.
Úr falai közé érve a Zikkurat egykori tűzoltárának csonkjáról szemlélhették a rettenetes máglyát, amely a feltárt sírbolt és a gömb helyén égett, amelynek tüzében mintha maga Nan-nar Holdisten hamvasztotta volna el hajdani földreszállásának nyomait, bizonyítékait.
Az álom vége felé közeledik.
A sárga tajtékos, üvöltő vízáradat szinte az eget csapkodja. Körös-körül fénycsíkok cikáznak, ég és föld egyetlen elviselhetetlen, fullasztó pokol. És ekkor a ziháló, levegőért kapkodó tüdők egyszerre friss, jó illatú levegővel, élettel telnek meg. Kivilágosodik a tompa homály, körös-körül megnyugtató, sápadt, kékes fény tölt be mindent. Az előbb még görcsbe szorult ujjak kisimulnak, majd társat keresve és találva ujjongva kulcsolódnak egybe. Az előbb még görcsösen íviben feszülő testek izmai elernyednek, és lágy, nyugodt, boldog harmóniában simulnak össze.
Az ébredés kába révülete erős fájdalomérzetben oldódott fel Radzs öntudatában, amely még a megsemmisülés, a robbanás gondolat-impulzusaival volt telve. Amikor fejét és hátát tapogatva magához tért és körülnézett, a sárgásfehér fényben villódzó ismerős körfülkében találta magát, a padlón. Csodálkozva tapogatta testét, amelyet furcsa köntös borított: a csillagember ezüstszürke, finom anyagú ruházata. Fején ott volt a fejhallgató, a csillagember által kapcsolatfelvevőnek nevezett készülék. Rettenetesen fáradtnak érezte magát, de megpróbált lábra állni. Fáradtsága azonban csak addig tartott, amíg néhány lépésnyire, a fülke körbefutó fekhelyén megpillantott egy lecsüngő, fehér kezet.
Anna öntudatra ébredésének első pillanatai a beteljesült boldogság érzéseivel voltak átszőve. Nyoma sem volt már benne a félelemnek. Egy másik Anna ölelte most ébresztőjét, akinek karjaiban már nem látszott rettenetesnek a „másfél millió fényév” lidércnyomása sem.
– Köszöntlek, királynőm, Örök Élet Virága! Én vagyok itt melletted, Nan-nar. A te Holdistened, és veled maradok örökké.
– Vigyázz! – fenyegette meg a lány a feltámadt „Holdistent”. – Most én foglak meggyőzni arról, hogy nem vagy isten! Nemrég még majdnem belehaltál a szomorúságba, mert nem tudtam felfogni emberi mivoltodat, most meg istenségeddel kérkedsz... Jaj, Radzs, mi történt velünk? Vajon álom volt? Nem, nem lehetett az, hiszen...
– De az volt! Csakis álom lehetett – sóhajtott Radzs. – Olyan álom, amelyben mind a ketten benne éltünk, vergődtünk, szerettünk és szenvedtünk, s talán újjá is születtünk.
Nem tudom, mi lehet az oka, de furcsa változást érzek magamban. Most is aggódom Theo bácsiért, Pierre-ért, a földön maradt rokonaimért, ismerőseimért, de mindez most valahogy a háttérbe vész. A jövőben most már nem látok semmi rosszat, semmi baljóslatút! Csak azt az új világot, azt az emberi társadalmat, amely ott virulhat valahol a világtérben, s mi is tanúi voltunk megszületésének. Mert bizonyos vagyok benne, hogy Gádor barátunk népe megszületésének történetét pergette le előttünk ebben a fantasztikus „álomfilmben”, amelynek főszereplői mi magunk voltunk. Biztosra veszem tehát, hogy a mi csillagemberünk is ugyanolyan, földi származású ember, mint mi, s hogy távoli ősei azok az ősi sumer „bevándorlók” voltak, akik „Nan-nar égi hajóján” repültek a csillagok közé, „Nan-nar Égi Birodalmába”. Megérkeztek arra a távoli bolygóra, amelyet Gádor „Orgon Negyedik Világának” hív, és ott az évezredek folyamán sokkal hamarabb járták végig a fejlődés útját, mint mi, Földön maradt testvéreik.
Anna felült a heverőn, végigsimította a férfi arcát.
– De miből gondolod, hogy a mi csillagemberünk ősei a Földről elvitt sumerok voltak, és nem azok az igazi csillaglakók, akiket Nan-nar Holdistennek és papjainak hittek, akik elvitték őket magukkal, hogy általuk biztosítsák a csillaghajók vezetését és megérkezését később, generációk múlva, amikor ők már rég meghaltak?
– Hogy miből? Nem tudom, de érzem, hogy így kell lennie. Mert ha nem, akkor semmi értelme sem lett volna az egésznek. Elég lett volna, ha az ő távoli csillagbolygójának és népének a miénktől minden bizonnyal sokban különböző történelmét eleveníti fel előttünk, és nem játszatja le velünk a történelem évezredeinek mélyén, Mezopotámia folyóközében lezajlott színjátékot. Én nem tudom, te hogy vagy vele, de én teljes határozottsággal tudom, hogy mindez hol és mikor történt velünk. Ezelőtt 5-6000 évvel, az emberiség úgynevezett „késői rézkorszakában”, közvetlenül az özönvíz előtt, Úrban, a sumerok ősi városában. Szinte most is érzem, hogy egy tudat alatti hang mélyen belevéste agyamba az egész eseménysorozatot mint valóságot.
– Igen, én is így éreztem – tűnődött Anna. – Igazad lehet, Radzs. De hát kérdezzük meg őt. Vajon hol lehet? Hiszen csakis ő hozhatott ki bennünket abból a félelmetes kamrából. És én már olyan éhes vagyok... Most már igazán előjöhetne, és hozhatna valami ennivalót.
Radzs a lány fejéhez nyúlt, és gyengéden megkocogtatta a dús, fekete hajban szinte elvesző kis fejhallgatót.
– Fogadjunk, hogy mindjárt itt lesz. Gondolj erre a kis műszerre, most is kapcsolatban vagyunk vele!
A lány összerezzent, elpirult, és gyorsan öltözködni kezdett. Gádor olyan csendben jelent meg a gömbfülkében, mintha egy varázsló teremtette volna oda hívásukra. Kis gördülő asztalkát tolt maga előtt, amelyen átlátszó bura alatt ételek, hússzeletek, felbontott konzervdobozok –, sárgáspiros belű, furcsa gyümölcsök sorakoztak.
Most is mosolygott, de szemében mintha aggódás, bánat és öröm szikrái kergették volna egymást. Leült az emberpár mellé, és átölelte mindkettőjük vállát.
– Örülök, hogy jól érzitek magatokat. Egyetek, s én közben igyekszem megvilágítani értelmetekben azt, amit nem érthettek az álomból, amelyet együtt álmodtatok végig.
– Tehát csakugyan álom volt? – szárnyalt felé Anna és Radzs együttes gondolat-kérdése.
– Igen, álom! A ti nyelvetek kifejezésmódjával élve talán „irányított álomnak” vagy „biofilmnek” nevezhetném leginkább. Nem nagy dolog az egész, már a ti technikátok is közel áll hozzá. Csak egy állandó gondolatimpulzus kell, amely folyamatosan közvetíti a kívánt eseményeket az agyhoz, a többit az agy maga elvégzi.
Radzs izgatottan ugrott fel.
– Tehát álom volt a valóságról? Megtörtént eseményeket álmodtunk végig? A készülék pedig – a „gondolat-magnetofon”, vagy nem is tudom, minek nevezzem – a te néped eredetének, megszületésének történetét játszatta le velünk. És a te néped ősei azok, akik a Földről származtak el. Azok a fiatal szülők és gyermekek, akiket a távoli csillagvilág jövevényei magukkal vittek?
– Igen. Jól értettetek meg mindent. Orgon Negyedik Világának őslakó népe akkoriban lépett érintkezésbe a Nagy Spirál világaival. Térhajóik még kezdetlegesek, lassúak voltak. Két-három generáció is váltotta egymást az óriási hajókban, mire azok eljutottak egy-egy távoli világhoz, és vissza is tértek onnan. Orgon Negyedik Világa ekkor még az Átalakulás Korát élte. Népe nem volt egységes, s bár már felszabadította az anyagban rejlő erőket, azokat még nem kizárólag életének megjavítására használta, hanem erőszakra, egymás pusztítására. A világtérbe elindult térhajókból a legtöbb odaveszett, csak igen kevés tért vissza emberöltők múltán Orgonra. Orgon Negyedik Világa történelmében sorsdöntő volt az a térutazás, amelynek során az Aribor bolygón vívott harc után megmaradt három gömbhajó leszállt a Földön, a ti világotokon. Az itt történt eseményeket már ismeritek, hiszen valósággal átéltétek. A három térhajó megmaradt csillagemberei, hogy lehetővé tegyék hajóik Orgonra való visszatérését, földi embereket vittek magukkal, s a hosszú út alatt átadtak nekik minden tudást, tapasztalatot, technikai ismeretet.
– És ezek mind meg is érkeztek Orgon Negyedik Világára? Mind, csak Sul-an-ni és Rad Zson pusztult el a felszálláskor? – kérdezte Anna.
– Orgon történettudósai csak annyit említenek meg, hogy a három térhajóból egy a felszállás után a tengeröbölbe zuhant, nem sokkal utána felrobbant, sok-sok periódusú útjára felhalmozott anyagerőkészletei megrepesztették Helli Harmadik Világának bolygókérgét, és óriási tengeráradást idéztek elő. Rad Zsont és Sul-an-nit említettél? Kik voltak ezek? Igen értem már a kérdésedet! Az irányított álomban tudatotok kiválasztotta magának azt a két szereplőt, aki legközelebb állt hozzá, s rajtuk keresztül érzékelt mindent. Igen, Sul-an-ni és Rad Zson ti voltatok, de ti nem fogtok elpusztulni, sem a tenger mélyén, sem a világtérben!
Radzs elgondolkozva kóstolt meg egy piros húsú gyümölcsöt.
– Miért volt sorsdöntő jelentőségű Orgon Negyedik Világának történelmében ennek a három, illetve két térhajónak a visszatérése? – tette fel a kérdést.
A csillagember fel-alá kezdett sétálni a helyiségben.
– Amint már említettem, Orgon Negyedik Világa abban az időben az Átalakulás Korát élte. Amikor a Helli Harmadik Világáról felszállt két térhajó mintegy 90 periódus múlva 138 utasával – ezek mind a földi emberek leszármazottai voltak – közeledett Orgon Negyedik Világához, a térhajók önvezérlő gépei teljes öt perióduson keresztül nem engedték őket leszállni! Útjuk alatt Orgon Negyedik Világán szomorú események történtek. Megszűnt az Átalakulás Kora, a helytelenül felszabadított anyagerők katasztrófája teljesen elpusztította Orgon Negyedik Világának felszínét, népét, kultúráját. Öt periódus elteltével a két térhajó egy kis szigeten szállt le az óceánban, ahol az anyagerők pusztítása után leghamarabb regenerálódtak a természeti viszonyok. Innen, erről a szigetről fejlődött ki azután Orgon Negyedik Világán a Második Nemzedék! Innen kiindulva járta meg a Helli Harmadik Világáról bevándorolt testvérfaj a fejlődés másodszori, most már jóval rövidebb útját. Az a kevés őslakó csillagember, aki a Nagy Katasztrófát átvészelte, néhány generáció múlva teljesen kihalt, csak Helli Harmadik Világának új, fiatal nemzedéke maradt fenn. Elképzelhetetlenül nehéz természeti viszonyok között, sok száz perióduson át, fokról fokra hódították vissza Orgon Negyedik Világát a pusztító anyagerő maradványaitól, és építettek fel egy új társadalmat. A fejlődés során Orgon Negyedik Világának ez a Második Nemzedéke eljutott odáig, hogy bekapcsolódhatott a Nagy Spirál Térközösségébe is.
Radzs gondolat-kérdése itt megszakította Gádort.
– Ne haragudj, de nem értjük, mi az a „Nagy Spirál”. És azt is szeretnénk megtudni, hol helyezkedik el a térben Orgon Negyedik Világa?
– A Nagy Spirál nem más, mint az a világtömeg, amelyet ti „tejútrendszernek” hívtok. Annak gondolkodó lények által lakott nép- és bolygórendszerei alkotják a Nagy Spirál Térközösséget. Hogy hol van Orgon Negyedik Világa a térben? A ti tudósaitok ősi hagyományok szerint ma is állatokhoz, kitalált szörnyetegekhez hasonlítva nevezik meg a tér világait. Mi is így kezdtük valamikor. Tehát: Orgon az a Nap, az a „csillag”, amelyet ti Tau Ceti néven tartotok számon a Cet csillagképben. Ennek negyedik bolygókísérője a mi „Földünk”, amelyet Orgon Negyedik Világának hívunk. Tehát már bekapcsolódtatok a Nagy Spirál térközösségébe? – fűzte tovább a gondolatmenetet Radzs. – De hát miért nem kapcsoltátok be Földünket is, ahogy ti nevezitek, Helli Harmadik Világát ebbe a közösségbe? Mennyi időt, szenvedést, hiábavaló erőfeszítést takaríthatott volna meg ezzel a mi földi emberiségünk! Miért csak most akartátok végre velünk is felvenni a kapcsolatot? Hiszen kultúrátok, technikátok ezt már régen lehetővé tette volna?
– A miénk igen, de a tiétek nem! Sok ezer periódus tapasztalata sűrűsödik a Nagy Spirál Térközösségének alapvető törvényében, amely kimondja, hogy csak azt a világot szabad felvenni a közösségbe, amely saját erejéből, az élet és az anyag ismeretének teljes fejlődési útját végigküzdve, az Átalakulás Korának tüzében megedződve jut el a kapcsolatfelvétel küszöbére. De más, nagyobb akadályok is voltak: a tér, az idő. Hiszen nem is olyan régen, az elmúlt periódusszázadban találtak csak rá a Nagy Spirál Térközösségének gondolkodói a világok természetes összekötő szálaira, a világok erőcsatornáira, amelyek gyakorlatilag is valóra váltják az egymástól elszigetelten keringő világok egységének elméleti tételét!
– Tulajdonképpen mik ezek az összekötő szálak, ezek az „erőcsatornák”? – kérdezte Radzs.
– Azok az erőnyalábok, amelyek összekötik egymással a tér világait. Az az erő, amelyet csak kívülről lehetett felfedezni, belülről nem. A mi térhajónk is, amelyet ti póknak neveztetek el, egy ilyen erőcsatornában halad most. Ezek a csatornák úgy hálózzák be a Nagy Teret, mint a pókháló, azonban csak a világok legkülső határainál kezdődnek, így azokon belül térhajóinkat továbbra is a felszabadított anyagerők hajtják. Most már megérthetitek az én elpusztult térhajóm sorsát is. Helli Harmadik Világára való leszállásunk közben anyagerővel működő hajtóműveiben hiba keletkezett, és nem tudtunk ott leszállni, ahol az ötezer periódussal ezelőtt tartalékolt, talán még felhasználható hajtóerőt felvehettük volna. Megjavítani nem tudtuk, a közelben talált anyagerő felszabadítása nem sikerült, térhajónk felrobbant. Nyolcan menekültünk meg, akik a robbanáskor az anyagerő-kőzet lelőhelyén tartózkodtunk. A továbbiakra már nem emlékszem tisztán. Megbetegedtünk, nem tudtunk kapcsolatba lépni sem Orgon Negyedik Világával, sem veletek. Pedig már azért is jöttünk, hogy közvetlenül megismerjük világotokat, társadalmatokat, és...
– Tehát ez azt jelenti, hogy most már felveszi a kapcsolatot velünk a Nagy Spirál Térközössége? – pattant fel Radzs.
– Nem egészen. A Nagy Spirál még csak tájékozódni akar, bár már sok mindent tud rólatok. Ismeri főbb népcsoportjaitokat, nyelveiteket, kultúrátokat, válságaitokat. Világotok még nem egységes, még nem jutott túl az Átalakulás Korának minden világra törvényszerű válságán. Még nem vesz ugyan fel benneteket a közösségbe, de segítségetekre kíván lenni. Új törvények, új eszmék győzedelmeskedtek az elmúlt periódustizedekben a Nagy Spirál Térközösségében is! Hiszen ott is emberek gondolkodnak, nem természetfölötti istenek, és periódusezredek merev, szigorú törvénykorlátai ott is sorra lehullanak, átalakulnak, „emberibbé” válnak.
– Üzenhetnénk a Földre most, útközben valamit? – kérdezte Anna a csillagembertől.
– Semmi akadálya! Üzend meg az általam ott hagyott rajzok értelmét is, amelyet talán nem értettek meg teljesen. Hiába, sietnem kellett, s a kapcsolatfelvevő nélkül csak így tudtam gondolataimat megértetni veletek. Nem hiszem, hogy csupán a rajzok alapján rátalálnak arra, ami őseim ottjártát bizonyítja, vagyis a tartalékul otthagyott anyagerőtartályokra, amelyeket az akkori szokás szerint nagy fémkupolában ástak el a talajba. Igen, ti az átélt álomtörténetből már tudjátok: Eufrátesznek nevezitek azt a nagy folyót, amely mellett egy Úr nevű ősi város terült el akkor, és itt ásták el az óriás anyagerőtartályt. Ide, a kupolába temették el a harcban elesett királyt, mellé pedig egy kőmasszából felépített sírboltba a csata minden halottját. Már nektek is vannak olyan eszközeitek, amelyek segítségével ezt az építményt megtalálhatják, hiszen így találtatok rá erre a térhajóra is a Jég-tó eredeténél. De figyelmeztesd testvéreidet, vigyázzanak, mert a fémkupolában rejlő anyagerőtartályok igen veszélyesek. Ha ütéssel, hővel vagy rezgőerővel hatnak rájuk – ez utóbbit ti elektromosságnak nevezitek – meggyulladhatnak, és tüzük mindent eléget. A ti technikátok még úgysem tudná ezt a fajta anyagerő-hajtóanyagot – az orgonitgázt – megfelelően felhasználni, ezért jobb, ha hozzá sem nyúlnak.
Annát és Radzsot annyira felizgatta az üzenetküldés gondolata, hogy az evést is abbahagyták, és tanácstalanul tekintettek egymásra. A csillagember lehajolt a kapcsolatfelvevőhöz, valamit igazgatott rajta, és így szólt Radzshoz:
– Már mondhatod is az üzenetet. Azonnal kisugározzuk Helli Harmadik Világa felé! De – beszélj! A gondolatot még nem tudjuk a térbe továbbítani, csak a hangot vagy a képet.
Radzs hirtelen nem is tudta, mit mondjon, agyában kavarogtak a gondolatok. Anna kisegítette. Átölelte, és az ő szavai repültek ki először a térbe, a sárga fényben tündöklő csillag felé, amelynek „Harmadik Világán” egy óriási rádióteleszkóp antennája az ég felé meredve már napok óta várta, hogy emberi hangon szólaljon meg valaki a csillagvilág végtelen országútján.
Lebrun doktor nem tudott borzongás nélkül rápillantani Kasim igazgató táskájából az asztalra került tárgyakra: néhány aranycsatra, szobrocskákra, domborművű plakettre, két kis aranycsészére, két gazellafejet ábrázoló, arany foglalatú dárdahegyre, és nem utolsósorban az alaktalanná olvadt, kormos fémtömegre.
– Ez a filmfelvevőgépem volt – mutatott Dumas doktor az utóbbira. – Amikor visszamentem Omarért, ledobtam a homokra, hogy ne akadályozzon a futásban. Mintegy 130-140 méterre lehetett a gömbtől. Ebből is fogalma lehet, milyen szörnyű erejű tűz volt ott.
– Mikor aludt ki a tűzvész?
– Még most is tombol. Azbesztruhában mintegy 100 méternyire lehet megközelíteni a centrumát, amely a kiásott sírbolt-gödröt egyetlen óriási, izzó kráterré változtatta. Elégett, megolvadt benne minden, talán még a beton is. A közeli olajkutak tűzoltócsapatai még tegnap megérkeztek, de ők sem tehettek semmit.
– Tehát semmi sem maradt meg a sírboltban talált felbecsülhetetlen, muzeális értékű leletekből?
– Jóformán semmi – legyintett Kasim igazgató. – Csak ez a néhány apróság, amelyet Omar kutyafuttában zsebre vágott.
Sajnos, Dumas doktor első filmtekercse is elpusztult, mert a sírbolt melletti sátorban hagyta, amikor lementünk a gömb felnyitásához. A menekülés zűrzavarában persze senki sem gondolt rá, és a felszerelési tárgyakkal együtt ez is elégett.
Minden semmivé lett. Ha majd a tűz kialszik, az egész földalatti építmény helyén egyetlen óriási, fekete kráter fog a sivatagban tátongani.
Lebrun doktor összeszedegette az asztalról az özönvíz előtti csodálatos királysír megmaradt apró kincseit, és visszarakta az igazgató táskájába. Azután cigarettával kínálta vendégeit. A cigarettásdobozért nyúlva, egy nagyobb, négyszögletes, becsomagolt papírdoboz akadt a kezébe. A homlokára csapott.
– Erről teljesen megfeledkeztem!
– Mi az? – kérdezte az igazgató.
– Ez a kis csomag érkezett a mai légipostával Londonból Hügler professzor részére. Illetve nem is Londonban adták fel, hanem valami kisebb angol városban. Valószínűleg ez lesz az a csomag, amelyet tegnap Ashton professzor telefonon jelzett. Az a csillagász Jodrell Bankból...
– Jodrell Bank? Az óriási rádiótávcső? De hiszen ez nagyon fontos lehet! Bontsuk fel azonnal. A professzor most úgysem teheti meg, és hátha fontos dolog van benne!
Az igazgató felbontotta a kis papírdobozt, amelyben egy tekercs magnetofonszalagot talált.
– Gyorsan kerítsen egy magnetofont!
– Nem lesz könnyű... Várjunk csak, azt hiszem, Schmidt doktornak van magnója. Mindjárt jövök.
Pár perc múlva hozta is a táskamagnetofont. Feltették rá a tekercset, és lehallgatták.
– Ez a hír talán elősegítené Hügler professzor gyógyulását! – kiáltott fel Pierre doktor. – Próbáljuk meg!
Hügler professzor szobájában hűvös, fehér csend fogadta őket. A beteg nyugodtan pihent, béna jobb karja ernyedten feküdt a takarón. Ébren volt, a szeme időnként nyugtalanul megrebbent.
– Magánál van? – kérdezte suttogva Kasim igazgató.
– Nem egészen... A fényre és hangra reagál, de agyműködése még magán viseli a vérömlemény okozta bénulás következményeit. A felszívódás megindult, de még kezdeti stádiumban van – felelte a doktor. Közben elhelyezte a magnetofont az éjjeliszekrényen, egészen közel Hügler professzor fejéhez.
A készülék halk sziszegéssel megindult. Mély férfihang szólalt meg angolul: 20,87 centiméter, 1372 megaciklus... Figyelem! 20,87 centiméter... 1372 megaciklus... Vételre kész vagyok!...
A hang kis időre elhallgatott, majd sivító zúgás hallatszott, mintha egy repülőgép húzott volna el a felvétel színhelye fölött. A zúgás után beállt csendben egy női hang szólalt meg. Hangja oly tiszta, szűrt volt, mintha mellettük beszélt volna a szobában.
– „Halló, Föld! Halló, Föld! Valamennyi rádióállomás!... Üzenet továbbítását kérem Theodor Hügler professzor részére! Ismétlem: Theodor Hügler professzor, Zürich, Svájc!... Drága Theo bácsi! Itt Anna beszél! Ó, bárcsak hallhatnád üzenetemet! Halló, rádióállomások! Nagyon kérem, vegyék hangszalagra ezt az üzenetet! Theo bácsi! Ne aggódj értünk! Radzzsal együtt jól vagyunk, és... repülünk! Tudod, hová? A Cet csillagképben van egy csillag, a Tau Ceti, annak negyedik bolygója a csillagemberek hazája! Ők úgy nevezik: Orgon Negyedik Világa! Drága Theo bácsi, nagyon vigyázz magadra! Nemsokára visszatérünk... Most Radzs fog beszélni...”
Pár pillanat múlva izgalomtól remegő férfihang szólalt meg:
– „Halló... Professzor úr! Pierre! Ez az első üzenet annyira felizgat, hogy szinte nem is tudom, mit mondjak! A csillagember füzetében a képek Mezopotámiát ábrázolják, valamikor a történelem előtti időkben, az özönvíz előtti időszakban! Ők szálltak akkor le három űrhajóval, és magukkal vittek egy kis csoport földi embert, hogy azok vezessék majd haza az űrhajókat a Tau Ceti bolygójára, Orgon Negyedik Világára. Űrhajóik akkor még nagyon lassúak voltak, két-három emberöltőbe telt egy-egy utazás, s ők akkor már csak négyen maradtak. Amikor felszálltak, az egyik űrhajó felrobbant, és a tengeröbölbe zuhant... ez okozta az özönvizet! Úr városa mellett a földbe ásva egy nagy üzemanyagtartályt és egy kőből épített tömegsírt hagytak. Vigyázzatok a gömbtartállyal, tartalma nagyon veszélyes! Hőre, ütésre vagy elektromosságra könnyen meggyullad. A mai csillagemberek ezeknek a földi embereknek az utódai. A régiek elpusztultak. Mire a két űrhajó hazatért, a felszabadított atom... anyagerők teljesen elpusztították a bolygó felszínét. Újra kezdtek mindent. Most már a Földdel is fel akarják venni a kapcsolatot... Jól sejtettük, a csillagembernek valóban volt egy 'első űrhajója'! Elfogyott az üzemanyaguk, a Biafo uránját pedig nem tudták tökéletesen feldolgozni. Az űrhajó felrobbant... nyolcan menekültek meg. A többit már tudjuk, jól következtettünk. Mindennap jelentkezni fogunk, és választ kérünk! Venni tudjuk a földi adást, erőcsatornában vagyunk! 'Erőcsatornák' kötik össze a csillagokat. Ezek az anyagi világ egységes, természetes összekötő szálai. És egységesek a tejútrendszer emberek által lakott világai is. A Nagy Spirál Térközössége magához akarja kapcsolni a Földet is! Ezt jelenti a SPIRÁL! Egységet, békét, kultúrát a tejútrendszer emberektől lakott világain! Most ébredtünk fel egy csodálatos álom kábulatából... Most befejezem az üzenetet! Választ kérek! Vigyázzanak a gömbtartállyal!...”
Kasim igazgató, Lebrun doktor, Pierre doktor és Omar ben Hamer némán álltak a professzor ágya mellett. Pierre doktor felkiáltott:
– A keze! Mozgatja a jobb kezét! Mindent hallott... és mindent megértett!
Hügler professzor továbbra is csendben feküdt. Szeme csukva volt, egyenletesen lélegzett, de bénult jobb keze lassan, centiméterről centiméterre felkapaszkodott a mellére, az ép balkéz mellé. Lebrun doktor a beteg fölé hajolt, és meglepetten vette észre, hogy a professzor szeme könnyes.
– Hagyjuk pihenni! – súgta társainak, és mindannyian csendben kifelé indultak a betegszobából. Az igazgató visszafordult az ajtóból, és ezt suttogta: – Aurora... aurora astralis! Reménysugár a csillagokból!