Michael Crichton
PRÉDA

(Tartalom)

 

 

Ötven-száz éven belül valószínűleg organizmusok új osztálya alakul ki. Ezek az organizmusok mesterségesek lesznek abban az értelemben, hogy eredetileg ember tervezi őket. Ám szaporodni fognak, és eredeti formájukhoz képest „átalakulnak” majd; a szó minden elgondolható értelmében „élőkké” válnak. Ezek az organizmusok gyökeresen eltérő módon fejlődnek, és e fejlődés üteme rendkívül gyors lesz... Az emberiségre és a bioszférára kifejtett hatásuk óriási lehet - nagyobb, mint az ipari forradalomé, a nukleáris fegyvereké vagy a környezetszennyezésé. Már most lépéseket kell tennünk a mesterséges organizmusok kialakítása felé...

Doyne Farmer és Alletta Belin, 1992

 

Sok embernek görcsbe rándul a gyomra, ha ennek a technológiának a jövőbeli következményeire gondol – nekem is.

K. Eric Drexler, 1992

 

 

BEVEZETŐ
Mesterséges evolúció a XXI. században

 

Bár közhely az a képzet, hogy a környező világ folyamatosan változik, ritkán látjuk át, milyen következményekkel járhat. Általában nem gondolunk például arra, hogy egy járványos betegség a kór terjedése közben megváltoztatja jellegét. Mint ahogy arra sem, hogy a növények vagy az állatok evolúciója néhány nap vagy hét alatt is bekövetkezhet, pedig ez a helyzet. És a körülöttünk lévő zöld világra sem egy szakadatlan, bonyolult vegyi hadviselés terepeként tekintünk, ahol a támadásra a növények rovarirtó szerekkel válaszolnak, a rovarok pedig ellenállást fejtenek ki ezekkel szemben. Holott ez történik.
Ha felfognánk a természet igazi mivoltát – ha meg tudnánk érteni az evolúció valódi jelentését –, akkor olyannak látnánk a világot, amelyben minden élő növény, rovar és állat a többi élő növény, rovar és állat létére adott válaszként minden pillanatban változik. Organizmuspopulációk emelkednek fel és hanyatlanak le, módosulnak és változnak. Ez a szüntelen és folytonos változás, amely elkerülhetetlen és megállíthatatlan, mint a tenger hullámzása vagy a dagály és az apály, olyan világot tételez, amelyben az emberi cselekedetek szükségszerűen bizonytalan hatásokkal járnak. A bioszférának nevezett rendszer olyannyira összetett, hogy bármely cselekedetünk beláthatatlan következményekkel járhat[1].
Ezért aztán a múltban a legfelvilágosultabb törekvéseinknek is voltak nemkívánatos következményei – vagy azért, mert nem tudtunk eleget, vagy azért, mert az örökkön változó világ nem várt módon válaszolt cselekedeteinkre. Ebből a szempontból a környezetvédelem története éppoly csüggesztő, mint a környezetszennyezésé. Bárki, aki amellett kardoskodik, hogy az erdők tarra vágásának üzleti politikája károsabb, mint a fatüzelés visszafogásának ökológiai politikája, nem vesz tudomást arról a tényről, hogy jóllehet mindkét álláspont szilárd meggyőződésből fakad, ugyanakkor jóvátehetetlenül megváltoztatták az érintetlen erdőségeket, bőséges bizonyítékot szolgáltatva arra a csökönyös önzésre, amely az ember és a környezet kapcsolatát jellemzi.

 

Az, hogy a bioszféra kiszámíthatatlanul válaszol tevékenységünkre, nem érv amellett, hogy ne is tegyünk semmit. Nagyon is indokolt azonban az óvatosság és az, hogy fenntartásokkal kezeljük minden előfeltevésünket és cselekedetünket. Sajnos az emberiség a múltban az óvatosság megdöbbentő hiányáról tett bizonyságot. Nehéz elképzelni, hogy a jövőben másként viselkedünk.
Úgy véljük, tudjuk, mit teszünk. Mindig is így gondoltuk. Mintha képtelenek lennénk elismerni, hogy hibáztunk a múltban, s így hibázhatunk a jövőben is. Ehelyett a korábbi tévedéseket minden nemzedék a kevésbé felkészült elmék helytelen gondolkodásmódjának számlájára írja, hogy aztán magabiztosan elkövesse saját, új keletű tévedéseit.
Bolygónkon, az embert is beleértve, mindössze három olyan faj él, amely öntudattal bír[2], mindazonáltal az önámítás talán még ennél is szembeötlőbb tulajdonsága fajunknak.
Önámító gondatlanságunk valamikor a XXI. században összeütközésbe kerül növekvő technológiai hatalmunkkal. A nanotechnológia, a biotechnológia és a számítógépes technológia találkozási pontja az egyik olyan terület, ahol ez az összeütközés bekövetkezik. E háromban az a közös, hogy mindegyik képes önmagát reprodukáló lényeket kibocsátani a környezetbe.
Néhány éve már együtt élünk az első ilyen önmagukat reprodukáló lényekkel, azaz a számítógépes vírusokkal. Lassacskán némi gyakorlati tapasztalatra is szert teszünk a biotechnológia problémáival kapcsolatban is. Az a közelmúltban kelt jelentés, miszerint módosított kukoricagének Mexikóban őshonos kukoricán – az ezt tiltó törvények és erőfeszítések ellenére – is megjelentek, csupán a kezdete a technológiánk féken tartását célzó, várhatóan hosszú és nehéz küzdelemnek. Ugyanakkor a biotechnológia alapvető biztonságával kapcsolatos régi keletű vélekedés – amelyet az 1970-es évek óta a biológusok nagy többsége is vallott – ma már kevésbé tűnik meggyőzőnek. Sokakat késztetett régi feltevéseik újragondolására az, hogy 2001-ben ausztrál kutatók akaratlanul egy rendkívül pusztító, halálos vírust hoztak létre[3]. A jövőben bizonyára gondosabban alkalmazzuk majd ezt a technológiát, mint korábban tettük.
E három technológia közül a nanotechnológia a legújabb és bizonyos értelemben a legradikálisabb. Célja, hogy rendkívül kis léptékű, azaz a méter százmilliárdod részének megfelelő, 100 nanométer nagyságrendű, ember készítette szerkezeteket állítson elő. Az ilyen gépek az emberi hajszál átmérőjénél ezerszer kisebbek lennének. Hozzáértők azt jósolják, hogy ezek a parányi gépek a miniatűr számítógép-alkatrészektől kezdve, a daganatos betegségek új kezelési eljárásain át a fegyverekig, mindenhez hozzá fognak járulni.
A nanotechnológia fogalmát Richard Feynman 1959-es, There's Plenty of Room at the Bottom (A fenéken rengeteg hely van) című előadásából ismertük meg[4]. Ez az ágazat azonban negyven év múltán, a média lankadatlan hírverése ellenére, még mindig gyerekcipőben jár. Újabban azért volt némi előrelépés, és a pénzügyi ráfordítás is ugrásszerűen megnőtt. Olyan nagyvállalatok, mint az IBM, a Fujitsu és az Intel, ömlesztik a pénzt a kutatásokba. Az amerikai kormány az utóbbi két évben egymilliárd dollárt költött a nanotechnológiára.
Eközben napernyők, szennyeződésnek ellenálló szövetek és autók összetett anyagainak készítésekor máris használják a nanotechnikát. Hamarosan rendkívül kicsi számítógépek és adattároló szerkezetek készítésében is alkalmazzák.
Továbbá néhány régóta előlegezett „csoda”-termék is egyre-másra felbukkan. 2002-ben egy cég öntisztító ablaküveget gyártott; egy másik antibiotikus és gyulladásgátló tulajdonságokkal rendelkező nanokristály sebkötözőt készített.
A nanotechnológia pillanatnyilag az anyagok technológiája, de lehetőségei ennél jóval tágabbak. Évtizedek óta kísérleteznek önmagukat reprodukáló gépekkel. 1980-ban egy NASA-tanulmány több olyan módszert is taglalt, amellyel ilyen gépek állíthatók elő. Két éve két jól értesült tudós komolyan vette a dolgot:

 

„Ötven-száz éven belül valószínűleg organizmusok új osztálya alakul ki. Ezek az organizmusok mesterségesek lesznek abban az értelemben, hogy eredetileg ember tervezi őket. Ám szaporodni fognak, és eredeti formájukhoz képest „átalakulnak” majd, a szó minden elgondolható értelmében „élőkké” válnak. Ezek az organizmusok gyökeresen eltérő módon fejlődnek... és e fejlődés üteme rendkívül gyors lesz... Az emberiségre és a bioszférára kifejtett hatásuk óriási lehet – nagyobb, mint az ipari forradalomé, a nukleáris fegyvereké vagy a környezetszennyezésé. Már most lépéseket kell tennünk a mesterséges organizmusok kialakítása felé...”[5]

 

A nanotechnológia egyik lelkes híve, K. Eric Drexler hasonló aggodalmaknak adott hangot:

 

„Sok embernek görcsbe rándul a gyomra, ha ennek a technológiának a jövőbeli következményeire gondol – nekem is. Számtalan dolog megváltoztatásáról van szó, és rendkívül nagy annak a kockázata, hogy felkészületlensége miatt a társadalom rosszul fogja kezelni a helyzetet.”[6]

 

Az ilyen organizmusoktól még a legoptimistább (vagy legijesztőbb) jóslatok szerint is évtizedek választanak el bennünket. Remélhetjük, hogy mire megjelennek, addigra döntés születik az önreprodukálási technológiák nemzetközi szabályozásáról. Elvárhatjuk, hogy az ezzel kapcsolatos szabályzókat következetesen betartassák; mára beláttuk, hogy a számítógépes vírust készítőkkel, olyan szigorúsággal kell bánnunk, amilyen szigor elképzelhetetlen volt húsz évvel ezelőtt. A számítógépes kalózokat börtönbe zárjuk. Hamarosan a rossz úton járó biotechnológusok is követik őket.
De persze mindig fennáll annak lehetősége, hogy nem hozunk szabályozó intézkedéseket. Vagy annak, hogy valakinek jóval korábban sikerül önreprodukáló organizmusokat előállítania, mint várnánk. Ha így történik, nehéz megjósolni a következményeket. Jelen regényemnek ez a témája.

Michael Crichton
Los Angeles, 2002

 

 

 

Éjfél van. A ház sötét. Nem tudom, hogy alakul ez az ügy. A gyerekek kutyául kivannak, hánynak. Hallom, ahogy a fiam és a lányom versenyt öklendezik a két fürdőszobában. Néhány perce bementem megnézni őket, hogy lássam, mi jön fel. Aggódom a baba miatt, de őt is meg kellett fertőznöm. Nincs más esélye.
Szerintem én rendben vagyok, legalábbis egyelőre. Persze a kilátások nem túl biztatóak: a legtöbben, akik benne voltak ebben a buliban, már halottak. Aztán meg annyi minden van, amiben nem lehetek biztos.
Az üzemet leromboltuk, de nem tudom, nem volt-e késő.
Mae-re várok. Húsz órája ment el a Palo Altó-i laborba. Remélem, sikerrel járt. Remélem, megértette velük, mennyire súlyos a helyzet. Arra számítottam, hogy üzennek a laborból, de eddig egy szót sem szóltak.
Csöng a fülem, ami rossz jel. A mellem és a hasam is reszket. A baba fel-felcsuklik, de nem hány igazán. Szédülök. Remélem, nem ájulok el. A kölyköknek szükségük van rám, főleg a kicsinek. Félnek. Nem tehetnek róla.
Én is félek.
Ahogy itt ülök a sötétben, nehéz elhinni, hogy egy hete az volt a legnagyobb gondom, hogyan találok munkát. Most majdnem röhejesnek tűnik.
De végül a dolgok sohasem úgy alakulnak, ahogy azt az ember elképzeli.

 

 

OTTHON

 

1. ELSŐ NAP
Délelőtt 10.04

 

A dolgok sohasem úgy alakulnak, ahogy azt az ember elképzeli.
Nem készültem főállású férjnek. Amolyan háztartásbelinek. Főállású apának, vagy nevezzük, ahogy akarjuk – nincs is rá igazi szó. Az utóbbi hat hónapban mégis azzá váltam. Úgy esett, hogy éppen a Crate & Barrelben voltam San José belvárosában, pár poharat akartam vásárolni, és ahogy ott nézelődtem, láttam, hogy sokféle tányéralátétjük van. Éppen kellett néhány; azok az ovális fonott alátétek, amelyeket Julia vett egy éve, eléggé elhasználódtak, és a fonatok telerakódtak bébiétellel. Az a baj, hogy mivel fonottak, nem moshatók, így hát megálltam a pultnál, hogy megnézzem, talán akad megfelelő alátét, és találtam is szép világoskékeket, és levettem néhány fehér szalvétát is. Aztán megakadt a szemem pár sárga alátéten, mert tényleg vidámnak és tetszetősnek tűntek, úgyhogy azokat is levettem. De nem volt belőlük hat a polcon, ezért megkértem az eladólányt, hogy nézze már meg hátul, hátha van még a raktárban. Míg oda volt, letettem az alátétet az asztalra, rá egy fehér tányért, aztán melléraktam egy sárga szalvétát. A teríték roppant vidám hatást keltett, és már-már azon kezdtem gondolkodni, hogy hat helyett nyolcat kellene vennem, amikor megszólalt a mobilom.
Julia volt.
– Szia, szivi!
– Szia, Julia. Hogy vagy? – kérdeztem. A háttérben egy gép folyamatos zakatolását hallottam. Talán az elektronmikroszkóp vákuumpumpája. Volt néhány pásztázó elektronmikroszkóp a laborjukban.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Éppen alátéteket veszek.
– Hol?
– A Crate & Barrelben.
– Nincs is más férfinép ott rajtad kívül, ugye? – nevetett.
– De van...
– Ó, akkor nincs gond – mondta. Kijelenthetem, hogy Juliát abszolút hidegen hagyta ez a csevely. Valami mást akart közölni. – Figyelj, azt akarom mondani, Jack, hogy nagyon sajnálom, de már megint késő estig maradok.
– Ühüm... – Az eladó visszaért, kezében egy csomó sárga alátéttel. A telefont továbbra is a fülemnél tartva biccentettem felé, és feltartottam három ujjamat. A lány letett még három alátétet. Juliának ezt mondtam: – Minden rendben?
– Igen, csak a szokásos őrület. Műholdon ma küldünk át egy demót az ázsiai és európai befektetőknek, és van egy kis gondunk a műholdas kapcsolattal a mi oldalunkon, mert az a videó, amit küldtek – ó, téged úgysem érdekel... szóval két órát fogunk csúszni, szivi. Esetleg többet. Nyolcnál előbb nem érek haza. Megeteted és lefekteted a gyerekeket?
– Nem gond – mondtam. És nem is volt. Hozzászoktam. Julia újabban későig bent maradt. Többnyire akkor ért haza esténként, amikor a gyerekek már aludtak. A Xymos Technology, a vállalat, ahol dolgozott, megpróbált még több kockázati tőkét szerezni – húszmillió dollárt –, és így nagy volt a nyomás. Főként azóta, hogy a Xymos olyan technológiai fejlesztésbe kezdett, amit a cégnél „molekuláris gyártásnak” neveznek, ám az emberek többsége nanotechnológiaként emleget. A nano nem volt népszerű a kockázati tőkések – a KT-k-körében. Túl sok KT égett le az utóbbi tíz évben olyan termékekkel, amelyek állítólag már a gyártás küszöbén álltak, de aztán sose jutottak ki a laborból. A KT-k szerint az egész nano inkább ígéret, semmint termék.
Nem mintha Juliának ezt ki kellett volna fejteni; maga is két KT-cégnek dolgozott. Eredeti képzettségét tekintve gyermekpszichológus, de aztán a „technológiai inkubációban” kötött ki, azok között, akik a szárnyukat bontogató, technológiában utazó cégek kezdeti támogatására szakosodtak. (Azon szokott viccelődni, hogy valójában továbbra is gyermekpszichológiát művel.) Végül felhagyott a tanácsadással, és belépett az egyik céghez mint alkalmazott. A Xymosnál most ő volt az elnökhelyettes.
Julia szerint a Xymos több áttörést is végrehajtott, és messze megelőzte az e területen ügyködő többi céget. Azt mondta, hogy napok kérdése, és előállnak a piaci termék prototípusával. Én azonban bizonyos fenntartással fogadtam ezt a kijelentést.
– Figyelj, Jack, azt akarom mondani – bűntudatos volt a hangja –, hogy Eric ki lesz akadva.
– Miért?
– Hát... azt ígértem neki, hogy elmegyek a meccsére.
– Miért, Julia? Már beszéltünk az efféle ígéretekről. Semmiképp nem érsz oda a meccsre? Háromkor van. Miért ígérted meg neki?
– Mert azt hittem, meg tudom oldani.
Sóhajtottam. Végül is, mondtam magamnak, ez is egyfajta jele a gondoskodásának.
– Rendben. Ne aggódj, szívem! Elsimítom.
– Köszönöm. Ja, és Jack? Tányéralátétek? Akármit, csak sárgát ne vegyél, jó?
Azzal letette a kagylót.

 

Vacsorára spagettit főztem, mert az ellen sosem volt kifogásuk. Nyolc órára a két kicsi elaludt, Nicole pedig éppen végzett a leckéjével. Tizenkét éves volt, és tízre ágyba kellett bújnia, bár nem szerette volna, ha erről valamelyik barátnője tudomást szerez.
A legkisebb, Amanda kilenc hónapos volt. Éppen csak elkezdett mászni, és a tárgyakba kapaszkodva felállni. Eric nyolcéves volt, és focista. Állandóan focizott, hacsak lovagnak öltözve és a műanyag kardjával hadonászva nem éppen a nővérét kergette körbe-körbe.
Nicole nyugodtabb életszakaszban járt; Eric viszont semmit sem élvezett jobban, mint felkapni Nicole melltartóját, és fel-alá rohangálni vele a házban, miközben ezt kiabálta: – Nicky melltartót hord! Nicky melltartót hord! – Nicole pedig, aki méltóságán alulinak tartotta, hogy üldözőbe vegye, a fogait csikorgatva sikította: – Apa! Már megint ezt csinálja! Apa! – Nekem pedig Eric nyomába kellett erednem, és a lelkére beszélnem, hogy ne nyúljon a nővére cuccaihoz.
Nos, hát így alakult az életem. Eleinte, azt követően, hogy elveszítettem az állásomat a Media Tronicsnál, érdekes volt elsimítani a testvérviszályt. Gyakran úgy tűnt, nem is nagyon különbözik attól, ami a munkahelyemen folyt.
A Media Tronicsnál a programozó-részleget vezettem, egy csapat fiatal, tehetséges programozót terelgettem. Negyvenévesen túl öreg voltam ahhoz, hogy magam is programokat írjak; a kódolás fiataloknak való munka. Szóval én vezettem a csapatot, méghozzá teljes munkaidőben. A legtöbb szilikon-völgybeli programozóhoz hasonlóan csapatom tagjai is látszólag olyan életet éltek, amit összetört Porschékről, hűtlenségekről, félrelépésekről, szülőkkel való civódásról és drogproblémákról szóló folytonos válságok fémjeleztek, s amit mindennek tetejébe diétás kólával és Sun chipsszel hajtott, egész éjszakás maratonokkal tűzdelt, erőltetett munkatempó koronázott meg.
Ám az újítások terén végzett munka érdekes volt. Olyan programokat írtunk, amelyeket elosztott párhuzamos feldolgozású vagy közvetítőre épülő programokként ismertek. Ezek a programok úgy modellezik a biológiai folyamatokat, hogy közvetítőket teremtenek a számítógépben, és aztán a közvetítők magukra hagyatva együttműködnek valódi problémák megoldásában. Furcsán hangzik, de prímán működik. Az egyik programunk például a hangyák táplálékszerzését utánozta – vagyis azt, ahogyan a hangyák megtalálják a táplálékhoz vezető legrövidebb utat –, és így szabályozta egy nagy telefonos hálózat forgalmát. Más programok a termeszek, a rajzó méhek vagy a vadászó oroszlán viselkedését koppintották le.
Szórakoztató volt, és talán még most is ott lennék, ha nem veszek a nyakamba plusz felelősséget. Utolsó ott töltött hónapjaimban biztonsági feladatokat bíztak rám: egy külsős technikai tanácsadót váltottam, aki két évig csinálta ezt a munkát, de aztán nem vette észre, hogy ellopták a cég forrásállományának kódját, míg végül az fel nem bukkant egy Tajvanra eladott programban. Valójában az én részlegem forráskódjáról volt szó – az elosztott adatfeldolgozás szoftveréről. Ez volt az a kód, amit elloptak.
Tudtuk, hogy ugyanaz a kód, mert a húsvéti tojáshoz nem nyúltak. A programozók mindig húsvéti tojásokat illesztenek be a kódjaikba, kis bogyókat, amelyeknek semmi haszna, csak szórakozásból teszik be őket. A tajvani cég egyiket sem változtatta meg; és a mi kódunkkal nagyban kereskedett, így az Alt-Shift-M-9 leütésére megnyílt egy ablak, az egyik programozónk házasságkötésének időpontjával. Egyértelmű lopás.
Persze pert indítottunk, de Don Gross, a cég főnöke biztos akart lenni benne, hogy többé nem kerül sor ilyesmire. Úgyhogy engem bízott meg a biztonsági feladatokkal, én pedig eléggé dühös voltam a lopás miatt ahhoz, hogy elvállaljam a munkát. Mellékállás volt, a részleget továbbra is én vezettem. Biztonságisként az első dolgom az volt, hogy nyomon követtem a munkaállomások működését. Ez elég nyilvánvaló; manapság a cégek nyolcvan százaléka figyeli, mit művelnek a dolgozói a gépeken. Teszik ezt videóval vagy a leütések figyelemmel kísérésével, netán az e-mailek szűrésével bizonyos kulcsszavak megadásával... mindezeket ott is bevezettük.
Don Gross kemény gyerek volt, egykori tengerészgyalogos, aki sosem szabadult meg katonás stílusától. Mikor beszámoltam neki az új rendszerről, azt mondta:
– De az én terminálomat nem figyeled, megértetted?
– Persze hogy nem – mondtam.
Valójában olyan programot tettem fel, amely a cég valamennyi gépét figyelte, az övét is. Így fedeztem fel két héttel később, hogy Donnak viszonya van az egyik lánnyal a könyvelésről, és kiutalt neki egy vállalati kocsit. Elmentem hozzá, és beszámoltam róla, hogy egy bizonyos Jean-nek – a könyvelésre küldött e-mailjei alapján –, úgy tűnik, viszonya van egy ismeretlennel, és hogy a lány valószínűleg olyan mellékeshez jut, amelyre nem jogosult. Elmondtam, hogy nem tudom, ki a levelezőtárs, de ha továbbra is e-mailen üzengetnek, hamarosan rájövök.
Arra gondoltam, Don megérti a célzást, s így is lett. Ám ettől kezdve otthonról küldözgette inkrimináló üzeneteit, nem sejtvén, hogy minden átmegy a vállalati szerveren, és így az egészet lekapcsolom, így jutott tudomásomra, hogy Don külföldi forgalmazóknak „kedvezményes áron” szállít szoftvereket, és tetemes „tanácsadói díjakat” utalnak át neki egy kajmán-szigeteki számlára. Ez egyértelműen jogtalan volt, s nem hunyhattam szemet fölötte. Beszéltem az ügyvédemmel, Gary Marderrel, aki azt tanácsolta, hogy mondjak föl.
– Mondjak föl? – kérdeztem.
– Igen, természetesen.
– Miért?
– Kit érdekel, miért? Jobb ajánlatot kaptál valahonnan. Egészségi problémáid vannak. Vagy családi ügyek. Otthoni felfordulás. Csak szabadulj meg onnét. Mondj föl.
– Álljunk meg egy percre! – mondtam. – Szerinted nekem kell felmondanom azért, mert ő megszegi a törvényt? Ez a tanácsod számomra?
– Nem – felelte Gary –, mint az ügyvéded azt tanácsolom, hogy ha illegális tevékenységről szerzel tudomást, kötelességed, hogy jelentsd. De barátodként azt tanácsolom, hogy tartsd a szád, és gyorsan tűzzél el.
– Szemétségnek tűnik. Szerintem értesítenem kell a befektetőket.
Gary sóhajtott. Átkarolta a vállam.
– Jack – mondta –, a befektetők tudnak magukra vigyázni. Te viszont meg fogod szívni.
Úgy gondoltam, nincs igaza. Dühös voltam, hogy ellopták a kódomat. Most meg azon kaptam magam, hogy kétségbe vonom, tényleg úgy lopták-e el. Lehet, hogy eladták. Cégünk magánkézben volt, és beszéltem az egyik igazgatósági taggal.
Kiderült, hogy ő is benne volt. Másnap súlyos hanyagság és kötelességmulasztás miatt kirúgtak. Egy rakás titoktartási kötelezettségvállalást kellett aláírnom, hogy megkapjam a végkielégítést. Az ügyvédem végezte a papírmunkát, és minden újabb iratnál sóhajtott egy nagyot.
Végül kiléptünk a tejfehér napfénybe.
– Na, legalább vége – mondtam.
Gary megfordult és rám nézett.
– Miért mondod ezt? – kérdezte.

 

Mert hát persze hogy nem volt vége. Valami titokzatos úton-módon megbélyegzett emberré váltam. Kitűnő végzettségem volt, és menő területen dolgoztam. Ám amikor elmentem az állásinterjúkra, mondhatom, nem érdeklődtek. Mi több, kényelmetlenül érezték magukat. A Szilikon-völgy nagy területen fekszik, mégis egy kis falu. A szóbeszéd hamar elterjed. Végül, egyik nap olyan ember beszélgetett el velem, akit futólag ismertem: Ted Landow-nak hívták. A múlt évben én voltam a fia edzője az ifjúsági baseball-ligában. Mikor véget ért az interjú, megkérdeztem tőle:
– Mit hallottál rólam?
– Semmit, Jack – rázta meg a fejét.
– Ted, tíz elbeszélgetésen vettem rész tíz napon belül. Mondd meg! – kértem.
– Nincs semmi mondanivalóm.
– Ted!
A papírjait böngészte leszegett fejjel, nem nézett rám. Sóhajtott.
– Jack Foreman. Bajkeverő. Nem együttműködő. Harcias. Forrófejű. Nem csapatjátékos – majd rövid habozás után hozzátette: – És feltehetőleg benne voltál valami ügyletben. Nem mondják, miben, de valami piszkos ügyletben. Lefizettek.
– Engem fizettek le? – fakadtam ki. Elborított a düh, és addig beszéltem, míg rá nem döbbentem, hogy talán tényleg forrófejűnek és harciasnak nézek ki. Úgyhogy befogtam a szám, és köszönetet mondtam neki.
Miközben felcihelődtem, így szólt:
– Jack, tégy meg megadnak egy szívességet! Hagyd egy időre! A völgyben gyorsan változnak a dolgok. Az életrajzod magáért beszél, és a szakmai jártasságod kiváló. Várj, amíg... – Vállat vont.
– Pár hónapot?
– Én négyet mondanék. Talán ötöt.
Valahogy tudtam, hogy igaza van. Ezt követően nem próbálkoztam olyan elszántan. Pletykák jutottak a fülembe arról, hogy a Media Tronics lassan dögledezik, és lehet, hogy vádemelésre is sor kerül. Változást szimatoltam a levegőben, de időközben nem tehettem mást, mint vártam.
Lassan már nem volt olyan szokatlan, hogy reggelente nem megyek munkába. Julia többet dolgozott a munkahelyén, és a gyerekek igényt tartottak rám; ha otthon voltam, hozzám fordultak, és nem Mariához, a házvezetőnőhöz. Iskolába kísértem és hazavittem őket, orvoshoz mentünk, a fogszabályozóhoz vagy fociedzésre. Az első néhány általam főzött vacsora katasztrofálisra sikeredett, de egyre jobban ment.
Aztán, mielőtt rádöbbentem volna, mit is teszek, tányéralátéteket vásároltam és terítékeket nézegettem a Crate & Barrelben. Ráadásul mindez teljesen helyénvalónak tűnt.
Julia kilenc-harminc körül ért haza. Éppen a Giants meccsét néztem a tévében, de nem igazán érdekelt. Bejött, és megcsókolta a tarkómat.
– Mind alszanak? – kérdezte.
– Csak Nicole nem. Ő még a leckéjét írja.
– Jesszusom, nincs késő ahhoz, hogy fönt legyen?
– Nem, szivi – nyugtattam meg. – Megegyeztünk, hogy idén már tízig fennmaradhat, emlékszel?
Julia vállat vont, mintha nem emlékezne. És talán így is volt. Egyfajta szerepcserén estünk át; régebben mindig ő tudott többet a gyerekekről, most viszont én. Julia olykor kellemetlenül érezte magát emiatt, mintha valamiképp veszített volna a hatalmából.
– Hogy van a kicsi?
– Múlik a megfázása. Már csak szipog. Többet is eszik.
Juliával benéztünk a gyerekekhez. Átment a babaszobába, az ágy fölé hajolt, és gyengéden megcsókolta az alvó kisgyereket. Amint elnéztem, arra gondoltam, hogy az anya gondoskodásában van valami, amihez az apáé sosem fogható. Juliát valami olyan kapcsolat fűzte a gyerekekhez, amilyen engem sosem fog. Vagy legalábbis másfajta kapcsolat. Hallgatta a kisbaba lágy légzését, és megjegyezte:
– Igen, jobban van.
Aztán bement Eric szobájába, és rosszalló pillantást vetve rám, a takaróról levette a GameBoy-t. Kissé bosszúsan vontam vállat. Tudtam, hogy Eric játszott a GameBoy-jal, holott aludnia kellett volna, de éppen a baba lefektetésével voltam elfoglalva akkor, és nem figyeltem rá. Szerintem Juliának megértőbbnek kellene lennie.
Aztán Nicole szobájába ment. Nicole a laptopján matatott, de mikor az anyja bement, már éppen lecsukta a fedelét.
– Szia, anyu.
– Későig fennmaradtál.
– Nem, anyu...
– Úgy tudtuk, a leckédet csinálod.
– Már megvan.
– Akkor miért nem vagy ágyban?
– Mert...
– Nem akarom, hogy egész éjjel a barátaiddal fecsegj a gépen.
– Anyu... – mondta fájdalmas hangon.
– Mindennap látod őket az iskolában, annak elégnek kell lennie.
– Anyu...
– Ne apádat nézd! Jól tudjuk, őt könnyedén az ujjad köré csavarod. Hozzád beszélek.
A lány felsóhajtott:
– Igen, anyu.
Az effajta szóváltás egyre gyakoribb lett Nicole és Julia között. Alighanem ebben az életkorban ez normális, de úgy gondoltam, közbelépek. Julia fáradt volt, és ilyenkor merevvé és erőszakossá vált. Átöleltem a vállát, és azt mondtam:
– Mindenkinek későre jár. Kérsz egy csésze teát?
– Jack, ne avatkozz közbe!
– Nem, én csak...
– De igen, te. Nicole-hoz beszélek, te meg, mint mindig, közbeszólsz.
– Drágám, közösen egyeztünk meg, hogy tízig fennmaradhat. Nem értem, erre mi...
– De ha végzett a leckéjével, le kell feküdnie.
– Nem ebben egyeztünk meg.
– Nem akarom, hogy éjjel-nappal a számítógép előtt üljön.
– Nem is ül ott, Julia.
Ekkor Nicole sírva fakadt, majd zokogva talpra ugrott.
– Te mindig csak kritizálsz! Gyűlöllek! – Berohant a fürdőszobába, és bevágta az ajtót. Erre felébredt a kisbaba, és elkezdett ordítani.
Julia felém fordulva így szólt:
– Légy szíves, bízd ezt rám, Jack!
Én csak ennyit mondtam:
– Igazad van. Sajnálom. Igazad van.

 

Valójában nem egészen ezt gondoltam. Egyre inkább úgy kezdtem látni, hogy ez az én házam és ezek az én gyerekeim. Ő pedig késő este vetődik be az én házamba, amikor már mindent elrendeztem, úgy, ahogy nekem tetszett, úgy, ahogy annak lennie kellett. Ő megjön, és nagy cirkuszt csap.
Egyáltalán nem gondoltam, hogy igaza van. Sőt azt gondoltam, hogy téved.
Az elmúlt néhány hétben pedig észrevettem, hogy az effajta incidensek egyre gyakoribbá váltak. Először annak tulajdonítottam, hogy Julia bűntudatot érez, mert olyan sokat van távol. Aztán arra gondoltam, hogy próbálja megerősíteni a tekintélyét, és megkísérli visszaszerezni a kezem közé került háztartás fölötti ellenőrzést. Végül az is eszembe jutott, hogy minderre azért került sor, mert fáradt, vagy túl nagy nyomás nehezedik rá a munkahelyén.
Később viszont éreztem, hogy mentségeket keresek a viselkedésére. Kezdtem úgy érezni, hogy Julia megváltozott. Más lett, valahogy feszültebb, rámenősebb.
A baba üvöltött. Kiemeltem a kiságyból, a karomba vetem, gügyögtem neki, és egyidejűleg bedugtam egyik ujjamat a pelenka alá, hogy nem nedves-e. Az volt. Hátára fektetve letettem a pelenkázóra, mire újra felüvöltött, míg meg nem ráztam kedvenc csörgőjét, és bele nem nyomtam a kezébe. Ekkor elhallgatott, s így sikerült tisztába tennem.
– Majd én – mondta belépve Julia.
– Már kész.
– Felébresztem, mert csak úgy jó, ahogy én csinálom.
– Drágám, tényleg rendben van.
Julia átölelte a vallani, és megcsókolta a tarkómat.
– Sajnálom, hogy annyira izgága vagyok. Nagyon elfáradtam. Nem tudom, mi ütött belém. Hadd tegyem tisztába a babát, hisz sosem látom.
– Persze – mondtam. Félrehúzódtam, és ő odalépett a pelenkázóhoz.
– Szia, bucibaba – mondta, megcsipkedve a kicsi állát. Hogy van az én kis kincsem? – Ettől a fene nagy figyelemtől a baba elejtette a csörgőt, sírni kezdett, és odébb mászott az asztalon. Julia nem érzékelte, hogy a csörgő hiánya váltotta ki a sírást, ehelyett megnyugtató hangokat duruzsolt, és azzal vesződött, hogy rárakja az új pelenkát, amit a baba forgolódása és rugdosása megnehezített. – Amanda, hagyd abba!
– Azon van – jegyeztem meg, ami igaz is volt, mivel Amanda azon a ponton volt, hogy tevékenyen ellenállt a pelenkacserének. És bizony elég erőseket tudott rúgni.
– Ebből elég. Hagyd abba!
A baba még hangosabban sírt, és megpróbált elfordulni. Az egyik öntapadós fül elengedett. A pelenka kicsúszott. Amanda most a pelenkázó széle felé gurult. Julia durván visszahúzta. A kicsi egy pillanatra sem hagyta abba a sírást.
– Az isten áldjon meg, azt mondtam, hagyd abba! – kiáltotta Julia, és rácsapott a kicsi lábára. Az meg csak még hangosabban sírt. és még vadabbul rúgkapált.
– Amanda! Hagyd abba! Hagyd abba! – Megint rávágott. – Hagyd abba! Hagyd abba!
Egy pillanatig nem reagáltam. Elképedtem. Nem tudtam, mit tegyek. A baba lábacskái már vörösek voltak. Julia még mindig ütötte.
– Drágám... – mondtam közelebb hajolva – kérlek, ne...
Julia kitört:
– Mi a fasznak kell állandóan közbeavatkoznod? – üvöltötte, miközben keze a pelenkázót püfölte. – Mi a fasz bajod van?
Azzal nagy dérrel-dúrral kivonult a szobából.
Nagyot sóhajtottam, és felemeltem a kisbabát. Amanda vigasztalhatatlanul üvöltött, legalább annyira zavarában, mint fájdalmában. Úgy sejtettem, egy üveg tejet kéne adnom neki ahhoz, hogy újra elaltassam. Addig simogattam a hátát, míg egy kicsit meg nem nyugodott. Akkor feltettem a pelenkát, és magammal vittem a konyhába, hogy megmelegítsem a tejet. A világítás gyengére volt állítva, éppen csak fluoreszkált a konyhai pult fölött.
Julia az asztalnál ült, üvegből sört iszogatott, és a semmibe bámult.
– Mikor szerzel munkát? – kérdezte.
– Próbálkozom.
– Tényleg? Nem hiszem, hogy bármit is tennél. Mikor voltál utoljára állásinterjún?
– A múlt héten – mondtam.
Felmordult:
– Szeretném, ha igyekeznél, és szereznél végre valami állást, mert így becsavarodok.
Lenyeltem a mérgemet.
– Tudom. Mindenkinek nehéz – feleltem. Késő éjszaka volt, és nem akartam tovább vitázni. Szemem sarkából mégis elnéztem Juliát.
Harminchat évesen döbbenetesen csinos nő volt, törékeny, sötét hajú, sötét szemű, fitos orrú – az a fajta személyiség, akit pezsgőnek vagy sziporkázónak tartanak. Sok műszaki vezetőtől eltérően vonzó és szívélyes volt. Könnyen barátkozott, és jó humorérzékkel rendelkezett. Évekkel ezelőtt, mikor még csak Nicole volt meg, Julia a befektetők gyarlóságairól szóló mulatságos történetekkel szokott hazatérni. Ugyanennél a konyhaasztalnál üldögéltünk, és addig nevetünk, míg a szó szoros értelmében már fájt, miközben a kis Nicole az anyja karját rángatta, és azt hajtogatta: – Min nevettek, anyu? Min nevettek? – hisz ő is részt akart venni a tréfában. Persze soha nem tudtuk megmagyarázni neki, de úgy tűnt, Juliának mindig volt egy-egy „kiütős vicce” Nicole számára, és így ő is társulni tudott a nevetéshez. Juliának tényleg volt hozzá tehetsége, hogy az élet humoros oldalát lássa. Híres volt higgadtságáról; szinte soha nem jött ki a sodrából.
Most persze dühös volt. Még csak rám sem igen akart nézni. Amint ott ült a sötétben a kerek konyhaasztalnál, egyik lábát a másikon átvetve türelmetlenül rugdosott, miközben a semmibe bámult. Amint ránéztem, az az érzésem támadt, hogy valahogy a külseje is megváltozott. A feszített munka miatt persze fogyott is mostanában. Arcának árnyalatnyi lágysága is odalett, arccsontja erősebben kiállt, álla élesebbnek tűnt. Ettől aztán keményebbnek hatott, de bizonyos fokig elbűvölőbb is volt.
A ruhái is megváltoztak. Julia sötét szoknyát és fehér blúzt viselt, egyfajta üzletasszonyi egyenruhát. Ám a szoknya szűkebb volt, mint máskor, és ahogy lábával rugdosott, észrevettem, hogy hátul pántos, magas sarkú cipőt visel. Olyat, amit régebben „dugj meg cipőnek” gúnyolt. Sosem viselt volna ilyet munkában.
És akkor rádöbbentem, hogy minden megváltozott rajta – a modora, a külseje, a hangulata, minden –, és hirtelen felismeréssel azt is tudtam, miért: a feleségemnek viszonya volt.
A víz a tűzhelyen forrni kezdett, kivettem az üveget, kipróbáltam a karomon a hőmérsékletét. Túl forró lett, így vámom kellett pár percet, míg lehűl. A baba sírni kezdett, én pedig a vállamon csucsujgattam, miközben a helyiségben köröztem.
Julia rám se nézett. Egyre csak a lábát lógázta, és a semmibe bámult.

 

Valahol már olvastam erről a szindrómáról. A férfi elveszti a munkáját. Férfiúi vonzereje megcsappan, a felesége már nem néz fel rá, és elkezd csavarogni. A Glamourban, a Redbookban vagy egy másik olyan itthoni magazinban olvastam erről, amelyet aközben futottam át, amíg vártam, hogy a mosógép programja lejárjon, vagy a mikrohullámú sütő kiolvassza a hamburgert.
Most azonban zavaros érzelmek borítottak el. Tényleg igaz lenne? Vagy csak fáradt vagyok, és azért szövögetek ilyen gyenge történeteket magamban? Végül is mit számít, ha szűkebb szoknyákat és más cipőt hord? A divat változik. Az ember mindennap máshogy érzi magát. És az, ha hébe-hóba dühös, tényleg azt jelenti, hogy viszonya van? Persze hogy nem. Talán csak nem érzi magát elég magabiztosnak és vonzónak. Talán csak az én bizonytalanságaim törtek felszínre ekként. Gondolataim még ebben a mederben folydogáltak egy darabig.
De valamilyen oknál fogva nem tudtam lerázni a balsejtelmet. Biztos voltam benne, hogy igaz. Több mint tizenkét éve éltem ezzel a nővel. Tudtam, hogy más lett, és azt is, miért. Éreztem a másik jelenlétét, egy kívülállóét, egy betolakodóét a kapcsolatunkba. Az érzés bizonyossága meglepett. A csontjaimban éreztem, mint valami fájdalmat.
El kellett fordulnom.

 

A baba az üveget fogva boldogan cuppogott. A félhomályos konyhában azzal a sajátosan merev nézéssel bámult az arcomba, ahogy csak a kisbabák tudnak. Egyfajta megnyugvás volt elnézni őt. Egy idő után becsukta a szemét, aztán elernyedt a szája. A vállamra vettem, és miközben visszavittem a hálószobájába, megbüfiztettem. A legtöbb szülő túl erősen ütögeti a baba hátát, hogy megpróbáljon egy büfit kicsikarni. Jobb, ha az ember csak a tenyerével dörgöli a hátát, vagy néha két ujjal a gerinc mentén masszírozza. A baba halkan büfizett, és megkönnyebbült.
Visszatettem a kiságyba, és leoltottam az éjjeli lámpát. Most a szoba egyedüli fénye az akváriumból jött - zöldeskéken buborékolt a sarokban. Egy műanyag merülő vánszorgott a fenekén, buborékokat húzva maga után.
Amikor megfordultam, hogy kimenjek, Julia sziluettjét pillantottam meg az ajtóban, sötét haján megcsillant a fény. Régóta nézett. Nem tudtam leolvasni az arckifejezését. Előrelépett. Megfeszültem. Átölelt, és a fejét a vállamra hajtotta.
– Kérlek, bocsáss meg – mondta. – Nagy barom vagyok. Nagyon jól csinálsz mindent. Féltékeny vagyok, ennyi az egész. A vállam nedves lett a könnyeitől.
– Megértem – feleltem, miközben átöleltem. – Minden rendben.
Kíváncsian vártam, vajon a testem elernyed-e, de nem így történt. Gyanakvó volt és éber. Rossz érzésem volt Juliával kapcsolatban, amely nem is múlt el.
Julia rövid haját egy törülközővel szárogatva lépett ki a zuhanyzóból a hálószobába. Az ágyon üldögéltem, megpróbáltam nézni a meccs hátralévő részét. Úgy rémlett, soha nem szokott este zuhanyozni. Julia mindig reggel, munka előtt zuhanyozott. Most döbbentem rá, hogy újabban alighogy hazaér, egyenest a fürdőszobába megy, és csak utána üdvözli a gyerekeket.
A testem még mindig megfeszült. Lekapcsoltam a tévét, és felé fordultam:
– Milyen volt a demó?
– A micsoda?
– A demó. Nem demóztatok ma?
– Ó – felelte –, hát persze. Jól ment, mikor végre sínen volt. A német befektetők nem tudták végignézni az időeltérés miatt, de... figyelj, nem akarod megnézni?
– Hogy gondolod?
– Van egy másolatom. Megnézed?
Meglepődtem. Vállat vontam.
– Rendben, hogyne.
– Tényleg szeretném tudni, mit gondolsz róla, Jack. – Leereszkedő árnyalatot éreztem a hangjában. A feleségem bevont a munkájába, hogy érezzem, része vagyok az életének. Elnéztem, amint kinyitja az aktatáskáját, és kivesz egy DVD-t. Benyomta a lejátszóba, majd odajött, és leült mellém az ágyra.
– Miről készült a bemutató? – kérdeztem.
– Az új orvosi leképezési technológiáról – felelte. – Tényleg nagyon pofás, ha szabad ezt mondanom. – Hozzám simult, és befészkelődött a vállamba. Mindez igen meghitt volt, mint a régi szép időkben. Továbbra is nyugtalan voltam, de átöleltem.
– Apropó – jegyeztem meg –, hogyhogy újabban este zuhanyozol reggel helyett?
– Nem is tudom – felelte. – Így van? Alighanem, tényleg. Egyszerűbbnek tűnik, drágám. Reggel akkora a rohanás, sorra kapom azokat a konferenciahívásokat Európából, amelyek annyi időt felemésztenek... Oké, kezdődik – mondta a képernyőre bökve. Fekete-fehér zűrzavart láttam, aztán bejött a kép.

 

A film Juliát mutatta egy műtőszerűen berendezett, hatalmas laboratóriumban. Egy férfi feküdt a hátán kerekes kórházi ágyon, a karjában intravénás tű, mellette egy aneszteziológus állt. Az asztal fölött egy körülbelül két méter átmérőjű, lapos, kerek fémtálca volt, amit fel-le lehetett mozgatni, de most fel volt emelve. Körben mindenütt videómonitorok. Az előtérben pedig, az egyik monitort bámulva, ott láttam Juliát, oldalán egy videótechnikussal.
– Ez szörnyű – mondta a képen a monitorra mutatva. – Mi ez a zavarás?
– Szerintünk a légtisztítók. Azok okozzák.
– Nos, ez tűrhetetlen.
– Tényleg?
– Igen, tényleg.
– Mit tegyünk?
– Küszöböljék ki!
– Akkor fokoznunk kell az áramerősséget, és úgy...
– Mit bánom én – mondta Julia. – Ilyen minőségű képet nem mutathatok a befektetőknek. A Marsról is jobb képeket láttak. Hozzák rendbe!
Julia megszólalt mellettem az ágyon: – Nem tudtam, hogy felvették ezt az egészet. Ez még a demó előtt van. Előretekerheted.
Benyomtam a távirányítót. A kép összezavarodott. Vártam néhány másodpercig, aztán újraindítottam.
Ugyanaz a színhely. Julia továbbra is az előtérben. Carol, az asszisztense suttog a fülébe.
– Oké, de akkor mit mondjak neki?
– Mondd neki, hogy nem.
– De kezdeni akar.
– Értem, de a közvetítés nem tart egy óráig. Mondd neki, hogy nem.
Az ágyon Julia megjegyezte: – A „Veszett Kutya” volt a kísérleti alanyunk. Nagyon nyugtalan volt. Türelmetlenkedett, hogy kezdjük már el.

 

A képernyőn az asszisztens lehalkította a hangját:
– Szerintem ideges, Julia.
– Én is az lennék azzal a pár millió vacakkal, ami ott mászkálna a testemben...
– Nem pár millió, és nem is mászkálnak – mondta Julia. – Különben is az ő találmányai.
– Akkor is.
– Az ott nem aneszteziológus?
– Nem, csak kardiológus.
– Nos, esetleg a kardiológus tudna adni valamit az idegességére.
– Már kapott egy injekciót.
Mellettem az ágyon megszólalt Julia: – Pörgesd előre, Jack! – Előrepörgettem.
A kép ugrott.
– Oké, itt.
Juliát láttam, megint a monitor mellett állt a technikussal.
– Ez már elfogadható – mondta a képernyőn a képre mutatva Julia. – Nem príma, de elmegy. Most mutassa az STM-et.
– A micsodát?
– Az STM-et. Az elektronmikroszkópot. Mutassa az onnan bejövő képet!
A technikus zavarodottnak tűnt.
– Hűha, senki nem említett semmiféle elektronmikroszkópot.
– Az isten szerelmére, olvassa el azt az átkozott forgatókönyvet!
A technikus hunyorított.
– Ez szerepel a forgatókönyvben?
– Megnézte a forgatókönyvet?
– Sajnálom, alighanem ez kimaradt.
– Nincs idő a sajnálkozásra! Hozza be a képet!
– Nem kell kiabálnia.
– De igen, kiabálnom kell, mert idiótákkal vagyok körülvéve! – A levegőt csépelte az öklével. – Mindjárt egyenes adásba kerülök, és tizenegymilliárdos beruházásról beszélek öt ország befektetőinek, és mutogatom nekik a szubmikroszkopikus technológiát, eltekintve attól, hogy nincs, aki a mikroszkópot bejátssza, így csak éppen a technológiát nem láthatják.
Az ágyon megszólalt Julia: – Kiakadtam ettől a fickótól. Annyira idegesítő volt. Óra számolta vissza a műholdas időt, amit lefoglaltunk és fixáltunk. Nem változtathattuk meg. Tartanunk kellett az időt, és ez a fazon egy fafej volt. De végül összejött. Hajts előre!
A monitoron egy állókép jelent meg, rajta a felirat:

Magánbemutató
Orvosi leképezés felsőfokon

Készítette: Xymos Technology, Mountain View, CA
Világelső a molekuláris gyártásban

Aztán a képernyőn a tolóágy és az orvosi apparátus előtt megjelent Julia. Haját megfésülte, és betűrte a blúzát.
– Üdvözlök mindenkit – kezdte a kamerába mosolyogva. Julia Forman vagyok a Xymos Technologytól, s most bemutatjuk önöknek azt a forradalmian új orvosi leképező eljárást, amelyet épp most fejlesztettünk ki. Alanyunk, Peter Morris, itt fekszik mögöttem a műtőasztalon. Pár perc múlva olyan könnyedén és olyan alapossággal pillantunk a szívébe és a véredényeibe, amely korábban elképzelhetetlen volt.
Elindult az asztal körül, miközben tovább beszélt.
– A szívkatéterezéssel ellentétben eljárásunk százszázalékosan biztonságos, mindenhová be tudunk pillantani a testbe, mindenféle véredénybe, nem számít, milyen nagy vagy kicsi. Belekukkantunk az aortájába, a test legnagyobb artériájába. De bepislantunk tüdejének alveolusába és az ujjhegyek apró kapillárisaiba is. Azért tehetjük meg, mert az a kamera, amelyet a véredényeibe juttattunk, kisebb, mint egy vörösvértest. Méghozzá jóval kisebb.
A Xymos mikrogyártási technológia már képes előállítani ezeket a miniatűr kamerákat, és nagy mennyiségben is képes olcsó és gyors legyártásukra. Ezernyi kellene belőlük egy tollhegynyi ponthoz. Mi egy óra alatt egy kilót is készítünk ezekből a kamerákból.
Önök minden bizonnyal kételkednek. Tisztában vagyunk azzal, hogy a nanotechnológia már ígért olyasmit, amit nem volt képes beváltani. Miként azt önök is tudják, a problémát az jelenti, hogy bár a tudósok képesek megtervezni molekuláris szintű készülékeket, de nem tudják őket előállítani. A Xymos azonban megoldotta ezt a problémát.
Hirtelen fejbe vágott az, amiről beszélt. – Micsoda? – ültem fel az ágyon. – Tréfálsz? Ha ez igaz lenne, rendkívüli fejlődést jelentene, igazi technológiai áttörést, és azt is...
– Márpedig igaz – mondta Julia csendesen. – Nevadában folyik a gyártás. – Szórakozottan elmosolyodott meghökkenésemen.
Közben a képernyőn Julia folytatta: – Egyik Xymos-kameránk itt van az elektronmikroszkóp alatt – s a képernyőre mutatott –, úgyhogy összevethetik a mellette lévő vörösvértesttel.
A kép fekete-fehérre váltott. Egy apró szondát láttam előrenyomulni, amely úgy nézett ki, mint egy parányi tintahal titániummezőben. Puskagolyó orrú rög, lobogó rostokkal a fenekén. Mérete tizede volt a vörösvértestének, amely a pásztázó elektronmikroszkóp vákuumában oválissá ráncosodott, akár egy szürke mazsolaszem.
– Kameránk egy hüvelyk tízmilliárdod részének megfelelő hosszúságú. Mint látják, alakja a tintahaléra hasonlít – folytatta Julia. – A felvétel az orr-részben történik. A farok mikrocsövei biztosítják a stabilitást, mint a papírsárkány farka. De ezek szaporán csapkodni is tudnak, így gondoskodva a hajtóerőről. Jerry, ha ráfordulhatnánk a kamerával az orr-részre... Oké, ide. Köszönöm! Na már most, elölről nézve látják középütt azt a bemélyedést? Ez egy miniatűr gallium-arzenid fotondetektor, amely retinaként működik, a környező csíkos terület pedig - egyfajta radiálgumi - biolumineszcens, azaz az élő sejt fényt bocsát ki, és megvilágítja az előtte lévő terepet. Magán az orron belül talán látják azokat a viszonylag összetett, csavart molekulasorozatokat. Ez a mi szabadalmazott ATP-kaszkádunk. Egy primitív agyra gondolhatnak, amely szabályozza a kamera viselkedését igaz, nagyon korlátozott viselkedés ez, de céljainknak megfelel.
Légköri zavarok sípolását, majd köhintést hallottam. A képernyő sarkában megnyílt egy kis ablak, és megjelent benne Fritz Leidermeyer Németországból. A befektető megmozdította hatalmas testtömegét.
– Elnézést, Ms. Forman. Lenne szíves megmondani, hol van a lencse?
– Nincs lencse.
– Hogyan lehetséges kamera lencse nélkül?
– Később elmagyarázom – mondta Julia.
Közben megjegyeztem: – Biztos valami camera obscura.
– Úgy van – bólintott Julia.
A camera obscura, azaz „sötétkamra” a legrégibb ismert leképező készülék volt. A rómaiak rájöttek, hogy ha egy sötét szoba falán kis lyukat vágnak, a külvilág fordított képe jelenik meg a szemközti falon, mégpedig azért, mert bármely kis nyíláson áthaladó fény úgy fókuszálódik, mintha lencsén jutna át. Ugyanez az elve a gyerekek lencse nélküli kamerájának. Ezért neveznek a római kor óta minden leképező szerkentyűt kamerának. De ebben az esetben...
– Mi alkotja a reteszt? – kérdeztem. – Valami apró lyuk van ott?
– Azt hittem, tudod – felelte. – Ezt a részt neked köszönhetjük.
– Nekem?
– Igen. A Xymos megvásárolta a licencét valami ágens alapú algoritmusnak, amit a te csapatod írt.
– Na ne. Nem is tudtam. Melyik algoritmust?
– Amelyik ellenőrzi a részecskék hálózatát.
– A kameráitok össze vannak kapcsolva? Ez az összes kis kamera kapcsolatban áll egymással?
– Igen – mondta. – Valójában egy rajról van szó – tette hozzá, még mindig mosolyogva elképedésemen.
– Szóval egy raj. – Átgondoltam, miközben próbáltam megemészteni az elhangzottakat. A csapatom persze írt olyan programokat, amelyek közvetítők mozgását vezényelték. Ezeket a programokat a méhek viselkedéséről modelleztük, és számos hasznos tulajdonságuk volt. Minthogy a raj sok közvetítőből áll, erőteljes választ ad a környezeti hatásokra. Új és váratlan feltételekkel szembesülve a rajprogram nem omlik össze, hanem mintegy körbefolyja az akadályt, és halad tovább.
Viszont a mi programjaink a számítógépben teremtettek virtuális közvetítőket. Julia valódi közvetítőket teremtett a valódi világban. Először nem értettem, hogy lehetett a programunkat alkalmazni arra, amivel ő foglalkozott.
– A szerkezetre alkalmazzuk őket – magyarázta. – A program építi fel a raj szerkezetét.
Persze. Nyilvánvaló, hogy egyetlen molekuláris kamera nem képes megörökíteni semmiféle képet, így a képnek együttesen működő kamerák millióiból kell összetevődnie. Ám a kamerákat a térben is el kell valamiképp - talán gömb alakban - rendezni. Itt jön be a programozás. Ez viszont azt jelenti, hogy a Xymosnak elő kellett állítania a megfelelőjét egy...
– Ti egy szemet gyártotok!
– Bizonyos értelemben igen.
– De mi a fényforrás?
– Biolumineszcencia.
– Az nem elegendő.
– De igen. Nézd csak!

 

Közben a képernyőn Julia könnyedén megfordult, és a háta mögött lévő intravénás készülékre mutatott. A közeli jégtartályból kiemelt egy fecskendőt. A henger látszólag vízzel volt teli.
– Ez a fecskendő – magyarázta – megközelítőleg húszmillió kamerát tartalmaz izotóniás sóoldatban. Pillanatnyilag csupán részecskékként léteznek. De ha a véráramba fecskendezzük őket, hőmérsékletük megemelkedik, hamarosan csoportosulnak, és métaalakzatot vesznek föl. Úgy, ahogy egy madárraj V alakot formáz.
– Milyen alakzatot? – kérdezte az egyik befektető.
– Gömböt – felelte. – Egy kis nyílással az egyik végén. Az embriológia csírahólyagjának megfelelő gömb juthat eszükbe. És a szem által alkotott kép fotondetektorok millióiból tevődik össze. Éppúgy, ahogy az emberi szem csap- és pálcikasejtjei által is megteremtődik a kép.
Julia a monitor felé fordult, amely újra és újra egy animációs hurkot mutatott. A kamerák rendetlen, zavaros tömegként léptek a véráramba, egyfajta zsongó felhőt alkotva a vérben. A véráram azonnal elnyúló csíkká lapította el a felhőt. Ám a csík másodperceken belül gömb alakúvá kezdett összetömörödni. Aztán ez az alakzat még határozottabb formát öltött, s végül csaknem szilárdnak tűnt.
– Ha ez valódi szemre emlékezteti önöket, annak jó oka van – folytatta Julia. – Itt, a Xymosnál mi kifejezetten a szerves morfológiát utánozzuk. Minthogy szerves molekulákkal tervezünk, figyelembe vesszük a sok millió éves evolúció szívességét, vagyis azt, hogy a körülöttünk lévő világ teli van működő molekuláris megoldásokkal, így hát alkalmazzuk őket.
– Szóval nem akarják újból felfedezni a spanyolviaszt? – jegyezte meg valaki.
– Pontosan. Sem a szemgolyót.
Julia jelt adott, mire a lapos antenna leereszkedett, majd néhány hüvelyknyire megállt a várakozó pácienstől.
– Ez az antenna látja el energiával a kamerákat és veszi fel a leadott képet is – magyarázta. – A kép természetesen digitálisan raktározható, élesíthető, manipulálható, vagy bármi egyéb elvégezhető vele, amit a digitális adatokkal megtehetünk. Most, ha nincs más kérdés, kezdhetjük.
A fecskendőre erősítette a tűt, majd belenyomta az intravénás készülék gumielzárójába.
– Mark, idő.
– Nulla egész nulla.
– Rendben.
Julia gyorsan benyomta a fecskendőt.
– Ahogy láthatják, gyorsan csinálom – jegyezte meg. – Nincs semmi finomkodás az eljárásunkban. Nem sérthetünk meg semmit. Ha a tűben az áramlástól képződő mikroturbolencia leszakítja néhány ezer kamera csövecskéit, nem számít. Van több millió rajtuk kívül. Éppen elég ahhoz, hogy elvégezzék a munkát. – Kihúzta a tűt.
– Rendben? Általában tíz másodpercet kell várnunk, míg kiformálódik az alakzat, és akkor meg kell kapnunk a képet... Igen, mintha valami most érkezne... és íme, itt van.

 

A képen a kamera jókora sebességgel haladt előre valamiben, ami olyan volt, mint egy aszteroidamező. Azzal a különbséggel, hogy az aszteroidák vörösvértestek voltak, ruganyos, bíborszínű zacskók, amelyek tiszta, enyhén sárgás folyadékban mozogtak. Néha egy-egy jóval nagyobb fehér sejt kilőtt, egy pillanatra betöltötte a képernyőt, majd továbbment. Amit láttam, inkább egy videojátékra, semmint orvosi felvételre hasonlított.
– Julia – mondtam –, ez elég érdekes.
Julia közelebb húzódott hozzám, és elmosolyodott.
– Gondoltam, hogy értékelni fogod.
A képernyőn Julia tovább beszélt: – Vénába léptünk, úgyhogy a vörösvértestekben nincs oxigén. Kameránk most a szív felé halad. Látni fogják az erek megnagyobbodását, amint a vénás rendszerben feljebb haladunk... Igen, közeledünk a szívhez... Láthatják a véráram pulzálását, amelyet a szívkamrák összehúzódása okoz.
Igaz volt, mert magam is láttam, hogy a kamera hol megállt, hol előrébb lendült, majd megint megállt. Julia szavait a szívverés hangja festette alá. Az alany mozdulatlanul feküdt az asztalon, a lapos antenna közvetlenül a teste fölött függött.
– Most a jobb pitvarba érkezünk, ahol meg kell pillantanunk a háromhegyű billentyűt. Aktiváljuk az ostorokat, hogy lelassítsuk a kamerát. Most látszik a billentyű. A szívben járunk. – Láttam, amint a piros lebenyek kinyílnak és bezárulnak, akár egy száj, aztán a kamera átiramodott a kamrába, majd újra ki.
– Most a tüdőbe jutunk, ahol olyat látnak, aminek korábban még senki nem volt tanúja: a sejtek oxigénfelvételét.
Miközben figyeltem, a véredények gyorsan elkeskenyedtek, majd a vértesek felduzzadtak, és egymás után ragyogó vörösre váltak. Mindez hihetetlenül gyorsan, a másodperc töredéke alatt történt, és most mind vörös volt.
– A vörösvértestek felvették az oxigént – magyarázta Julia –, és most visszafelé tartunk a szívbe.
Julia felé fordultam az ágyban.
– Ez tényleg fantasztikus anyag – jegyeztem meg.
Julia szeme csukva volt, és egyenletesen lélegzett.
– Julia?
Elaludt.

 

Julia mindig hajlamos volt rá, hogy elaludjék tévézés közben. Érthető az is, hogy az ember saját előadásán elalszik, különben is, már látta. Aztán meg elég későre is járt. Úgy döntöttem, máskor nézem meg a demó hátralévő részét. Mindenesetre ahhoz képest, hogy demó, elég hosszúnak tűnt. Vajon mennyit néztem meg belőle eddig? Amikor megfordultam, hogy lekapcsoljam a tévét, lenéztem a kép alján futó időkijelzőre. Számok pörögtek, a másodperc századrészét jelezve ki. A bal oldali számok nem pörögtek. Hunyorítottam. Az egyik a dátum volt. Korábban nem vettem észre, mert nemzetközi formátum szerint írták ki, elöl az év, aztán a nap, majd a hónap. Ezt mutatta: 02.21.09.
Szeptember 21.
Tegnap.
Szóval a demót nem ma, hanem tegnap vette föl.
Lekapcsoltam a tévét, majd az olvasólámpát. Hátradőltem a párnára, és megpróbáltam elaludni.

 

 

2. MÁSODIK NAP
Délelőtt 9.02

 

Kellett egy kis sovány tej, Toastie-Os, Pop-Tarts, Jell-O, mosogatószer meg még ez-az, de nem tudtam elolvasni a saját írásomat. Reggel kilenckor az áruházi pultok között álldogáltam, és a bevásárlócetlit silabizáltam.
– Hé, Jack, hogy ityeg a fityeg? – szólított meg egy hang. Felnézve Ricky Morse-t, a Xymos egyik osztályvezetőjét pillantottam meg.
– Hé, Ricky, hogy vagy? – Kezet ráztunk, őszintén örültem, hogy látom. Mindig örültem a Rickyvel való találkozásnak. Napbarnítottan, kefe hajával, széles vigyorával könnyen szörfösnek nézhette volna bárki, ha nem Source-Forge 3.l-es pólót visel. Ricky csak pár évvel volt fiatalabb nálam, és az örök fiatalság légköre lengte körül. Én adtam neki az első munkát, rögtön azután, hogy végzett a főiskolán, és gyorsan bekerült a vezetőségbe. Vidám személyiségével és kedélyes modorával Ricky eszményi projektmenedzsernek bizonyult, még ha hajlamos volt is alábecsülni a problémákat, miáltal a vezetőség lehetetlen elvárásokat támasztott egy-egy feladat befejezésével kapcsolatban.
Julia szerint ez olykor gondokat okozott a Xymosnál; Ricky gyakran ígért olyasmit, amit nem tudott betartani. És olykor nem mondott igazat. Viszont annyira derűs és vonzó volt, hogy mindig mindenki megbocsátott neki. Én legalábbis igen, amikor nekem dolgozott. Eléggé megkedveltem, és gyakran úgyszólván öcsémként gondoltam rá. Én ajánlottam erre az állásra a Xymosnál.
Ricky egy bevásárlókocsit tolt, teli nagy, műanyag zacskókban lévő eldobható pelenkával; neki is volt otthon egy kisbabája. Megkérdeztem, hogyhogy vásárolgat és nem dolgozik.
– Mary influenzás, a bejárónő meg Guatemalába ment. Úgyhogy mondtam neki, majd én beszerzek néhány dolgot.
– Látom, Huggiest vettél – jegyeztem meg. – Én mindig Pamperst veszek.
– Szerintem a Huggies jobban szív – tette hozzá. – A Pampers túl szoros. Becsípi a baba lábát.
– Viszont a Pampersben van egy réteg, amely elszívja a nedvességet, és így száraz marad a feneke – fejtegettem. – A Pampers mellett kevesebb a kiütés.
– Ahányszor csak használtam, az öntapadós fülek szétjöttek. És ha túl sok benne az anyag, a combnál kiszivárog, még több munkát ad. Nem tudom, egyszerűen jobbnak találom a Huggiest.
Egy nő ránk bámult, amint eltolta mellettünk a bevásárlókocsiját. Nevetni kezdtünk, mert rájöttünk, hogy úgy beszéltünk, mintha reklámfilmben szerepelnénk.
– Szóval, mi a helyzet a Giantsszel? – harsogta Ricky a pultok közt tovaigyekvő nő után.
– Kurva jók, nem? – mondtam, miközben igyekeztem visszafojtani a röhögést.
Nevettünk egyet, aztán együtt toltuk tovább a kocsikat. Ricky hozzátette:
– Akarod tudni az igazságot? Mary a Huggiest szereti, és ezzel pont.
– Ismerem a dörgést – mondtam.
Ricky a kocsimba nézett, és így folytatta:
– Látom, szerves sovány tejet vettél...
– Hagyd már – intettem le. – Hogy mennek a dolgok a cégnél?
– Tudod, elég frankón – mondta. – A technológia szépen alakul, hogy így mondjam. A múltkor demóztunk a pénzembereknek, és jól sikerült.
– Julia jól csinálja? – kérdeztem olyan természetesen, ahogy csak tellett tőlem.
– Igen, nagyszerűen. Amennyire én tudom – felelte Ricky.
Rápislantottam. Nem lett hirtelen tartózkodó? Nem kövült meg az arca, az izmai nem rándultak össze? Netán rejteget valamit? Nem tudtam volna megmondani.
– Az a helyzet, hogy ritkán látom – tette hozzá. – Mostanában nincs túl sokat bent.
– Én sem látom túl sokat – jegyeztem meg.
– Igen, sok időt tölt a gyártórészlegnél. Most ott zajlanak a dolgok. – Ricky gyorsan rám pillantott. – Tudod, az új gyártási eljárás miatt.
A Xymos gyárépületét rekordidő alatt húzták fel, ha belegondolunk, mennyire bonyolult. Arról a gyárról van szó, ahol az egyes atomokból összerakják a molekulákat. Úgy illesztik össze a molekulatöredékeket, mint a legoelemeket. A munka nagy része vákuumban történik, és igen erős mágneses teret igényel, így az épületben iszonyú pumpaszerkezetek és a mágnesek lehűtéséhez nagy teljesítményű hűtők is voltak. De Julia szerint a technológia nagy része csak erre a gyárra jellemző; korábban nem építettek ehhez foghatót.
– Döbbenetes, milyen gyorsan felépítették – folytattam.
– Hát, lépést tartunk a nyomulással. A Molecular Dynamics fenyegetően liheg a nyomunkban. Felépítettük, beüzemeltük a gyárat, van egy rakat szabadalmas alkalmazásunk. De a fazonok a MolDyne-nál és a NanoTechnél nem lehetnek sokkal lemaradva tőlünk. Pár hónappal. Talán hattal, ha szerencsénk van.
– Szóval a gyárban most molekuláris összeszereléssel foglalkoztok? – kérdeztem.
– Nyertél. Nagy kaliberű molekula-összerakás folyik, most már néhány hete.
– Nem is tudtam, hogy Juliát érdekli ez a téma. – Pszichológiai tanulmányaival Juliát mindig humán érdeklődésűnek tartottam.
– Mondhatom, tényleg nagyon érdekli a technológia. Programozással is sokat foglalkoznak ott – tette hozzá. – Tudod, az ismétlődő ciklusok miatt, ahogy finomítják a gyártást.
Bólintottam.
– Miféle programozással? – kérdeztem.
– Elosztott feldolgozással. Sokközvetítős hálózatokkal. Ezekkel hangoljuk össze a különböző egységek együttműködését.
– Mindezt az orvosi kamera miatt?
– Igen. – Elhallgatott. – Többek közt. – Nyugtalanul pillantott rám, mintha megszegné a titoktartási fogadalmat.
– Nem kell elmondanod – nyugtattam meg.
– Nem, nem – mondta gyorsan. – Jézusom, te és én hátrafelé megyünk, Jack. – Rácsapott a vállamra. – A feleséged meg bent van a vezetőségben. Úgy értem, hogy a francba van ez? De továbbra is nyugtalanul nézett. Az arca nem illett a szavaihoz. És elkapta a tekintetét, amikor kimondta azt a szót, „feleséged”.
A beszélgetés a befejezéséhez közeledett, és én úgy éreztem, hogy feszültség tölt el, az a fajta kínos feszültség, amikor arra gondolsz, hogy a másik fickó tud valamit, amit nem mond el – mert zavarban van, mert nem tudja, hogyan fejezze ki magát, mert nem akar belekeveredni, mert még az említése is túl veszélyes, mert úgy véli, a te dolgod, hogy kitaláld. Főleg, ha a feleségedről van szó. Például, hogy fűvel-fával megcsal. Úgy néz rád, mintha halottaidból támadtál volna fel, mert ez az élőhalottak éjszakája, de nem tesz róla említést. Tapasztalatom szerint a fickók soha nem említik egymásnak, ha megtudnak valamit a másik feleségéről. De egy nő mindig elmondja a barátnőjének, ha a fülébe jut valami a másik férj hűtlenségéről.
Ez már csak így alakult.
Viszont annyira feszült voltam, hogy rá akartam kérdezni.
– Hé, nézd már, hogy elszaladt az idő! – mondta Ricky, széles vigyorral tekintve rám. – Elkések, és Mary megöl. Rohannom kell. Már amúgy is dühös, mert a következő pár napot a gyárban kell töltenem. Úgyhogy nem leszek otthon, miközben a bejárónő sincs... – Vállat vont. – Tudod, hogy van ez.
– Tudom. Sok szerencsét.
– Hé, ember, aztán vigyázz magadra! – Kezet fogtunk. Még egy viszlátot morogtunk. Ricky a kocsit tolva eltűnt a polcok közt.

 

Néha az ember nem bír a fájdalmas dolgokra gondolni, egyszerűen képtelen rájuk koncentrálni. Az agya fogja magát és kisiklik, nem, kösz, váltsunk témát. Ez történt most velem is. Nem tudtam Juliára gondolni, úgyhogy azon kezdtem filózni, amit Ricky a gyárukról mondott. Úgy véltem, hogy talán van értelme a dolognak, még ha ellentmond is a nanotechnológiáról alkotott bevett vélekedéseknek.
Régi vágyálom volt a nanotechnológusok körében, hogy bárcsak valaki egyszer rájönne, hogyan kell gyártani az atomok szintjén; az olyan lenne, mintha valaki négy perc alatt futná le az egy mérföldet. Mindenki ezt csinálná, elképesztő molekuláris teremtmények áradata gördülne le a gyártósorokról szerte a világon. Ez a csodálatos technológia néhány nap alatt megváltoztatná az emberi életet. Feltéve, ha valaki rájön, hogyan kell csinálni.
Persze ez így sosem történhet meg. Maga az ötlet is abszurd. Hisz a molekuláris gyártás lényegében nem különbözik a számítógépgyártástól, az elektroncsögyártástól, az autógyártástól vagy bármely más gyártási folyamattól. Idő kérdése. Valójában az atomok új molekulává rendezése rendkívül hasonlít ahhoz, mint amikor egyedi kódsorokból számítógépprogramot írunk. Márpedig a számítógépes kódot elsőre sosem lehet megírni. A programozónak mindig vissza kell menni és rögzíteni a sorokat. És miután megírták, a számítógépes program első ízben soha nem működik megfelelően. Sem másodszorra. Sem századszorra. Újra és újra el kell hárítani a hibát. És aztán megint.
Mindig azt hittem, ugyanez a helyzet ezekkel a gyártott molekulákkal is - újra és újra ki kell küszöbölni a hibáikat, mielőtt rendesen működnének. És ha a Xymos azt akarja, hogy egy molekula-„raj” együttműködjön, ki kell küszöbölnie a molekulák kommunikációjának zavarait, bármilyen korlátozott is az a kommunikáció. Mert ha egyszer kapcsolatba lépnek egymással, kezdetleges hálózatot alkotnak. Ennek megszervezése esetleg elosztott hálózatú programozást igényel. Olyasfélét, mint aminek a fejlesztésével a Media Tronicsnál foglalkoztam.
Úgyhogy tökéletesen el tudtam képzelni, hogy gyártás közben programoznak. Juliát viszont nem tudtam elképzelni, amint eközben körülöttük ólálkodik. A gyár messze van a Xymos központjától. Szó szerint a semmi közepén - kint a sivatagban, a nevadai Tonopha mellett. Julia pedig nem szeret a semmi közepén lenni.

 

A gyerekorvos várójában ültem, mert éppen esedékes volt a baba következő adag védőoltása. Négy anyuka ücsörgött a helyiségben, beteg gyerekeikkel az ölükben, míg az idősebb csemeték a padlón játszottak. Az anyák egymással tereferéltek, de engem gondosan mellőztek.
Kezdtem hozzászokni ehhez. Egy fazon otthon, egy fazon olyan környezetben, mint a gyermekorvosi rendelő, igencsak szokatlan. És azt is jelenti, hogy valami nincs rendjén. Talán valami hibádzik a fickóval, nem talál munkát, netán kirúgták alkoholizmus vagy kábítószer miatt, esetleg hajléktalan. Bármi is az oka, nem normális, hogy egy férfi napközben a gyermekorvosi rendelőben lebzsel. Tehát az anyák úgy tettek, mintha ott se lennék.
Eltekintve attól, hogy alkalmanként aggódó pillantást lövelltek felém, mintha abban mesterkednék, hogy amint hátat fordítanak, megerőszakoljam őket. Még Gloria, a védőnő is gyanakodott. Ránézett a karomban lévő babára, aki nem sírt, és alig szuszogott. – Mi lenne a probléma?
Mondtam, hogy védőoltásért jöttünk.
– Volt már itt korábban a kislány?
– Igen, mióta megszületett, ehhez a doktorhoz járunk.
– Ön rokon?
– Igen, én vagyok az apja.
Végül betessékeltek. A doktor kezet fogott velem, nagyon barátságos volt, egy szóval sem kérdezte, miért én vagyok ott az anyja vagy a házvezetőnő helyett. Két injekciót adott. Amanda bömbölt. A vállamra tettem és megnyugtattam.
– Lehet, hogy egy kicsit megduzzad, és a környéke bepirosodik. Hívjon fel, ha negyvennyolc órán belül nem múlik el.
Aztán visszamentem a váróba, megpróbáltam előbányászni a hitelkártyámat, hogy kifizessem a számlát, miközben a baba sírdogált. Ekkor hívott fel Julia.
– Szia! Mit csinálsz? – Biztosan hallotta a gyereksírást.
– Éppen fizetek a gyermekorvosnál.
– Nehéz ügy?
– Hát, bizonyos fokig...
– Oké, figyelj, azt akartam mondani, hogy végre hamarabb hazaérek, úgyhogy vacsorára otthon leszek. Mit szólnál, ha vennék valamit útközben?
– Nagyszerű lenne – mondtam.
Eric fociedzése elhúzódott. Kezdett már sötétedni a pályán. Az edző mindig későig tartotta az edzést. Az oldalvonal mellett lépdeltem, és azt próbáltam eldönteni, hogy panaszkodjak-e. Olyan nehéz megállapítani, mikor kényezteti az ember a kölykét, és mikor védi jogosan. Nicole hívott a mobilján, hogy vége a próbájának, és miért nem mentem érte. Hol vagyok? Mondtam, hogy még mindig Erickel vagyok, és megkérdeztem, nem tudna-e hazamenni valakivel.
– Apa... – mondta dühösen. Mintha arra kértem volna, hogy négykézláb másszon haza.
– Hé, maradok.
Nagyon gúnyosan:
– Azt csinálsz, amit akarsz.
– Mi ez a hang, kisasszony?
De néhány perc múlva a focit hirtelen félbeszakították. Egy nagy, zöld karbantartókocsi húzott be a pályára, és két maszkos, gumikesztyűs férfi szállt ki belőle, hátukon permetezővel. Tán gyomirtóval készültek permetezni, és másnapig senki nem léphetett a pályára.
Visszahívtam Nicole-t, és mondtam neki, hogy felvesszük.
– Mikor?
– Már útban vagyunk.
– A kis talpnyaló edzéséről?
– Ugyan már, Nic!
– Miért mindig ő az első?
– Nem mindig ő az első.
– De igen. A kis talpnyaló.
– Nicole...
– Bocs.
– Pár perc múlva találkozunk. – Kikapcsoltam. A kölykök előrébb tartanak manapság. A tinédzserkor már tizenegy évesen elkezdődik.

 

Öt harmincra a gyerekek otthon voltak, és a hűtőt fosztogatták. Nicole egy jókora darab kötözött sajtot evett. Figyelmeztettem, hogy hagyja abba, mert nem tud majd vacsorázni. Aztán mentem, hogy megterítsem az asztalt.
– Mikor lesz vacsora?
– Nemsokára. Anya hozza.
– Uhum. – Pár percre eltűnt, majd visszajött. – Azt mondja, sajnálja, hogy nem hívott, de késni fog.
– Micsoda? – Éppen vizet töltöttem az asztalon lévő poharakba.
– Sajnálja, hogy nem hívott, de késni fog. Most beszéltem vele.
– Az istenit! – Kiakadtam. A gyerekek előtt soha nem mutattam az ingerültségemet, de néha kicsúszott a számon ez-az. Sóhajtottam. – Oké.
– Apa, tényleg nagyon éhes vagyok.
– Szólj az öcsédnek, és gyerünk a kocsiba! – mondtam. – Elmegyünk egy autósétterembe.

 

Később aznap este, miközben az ágyába vittem a babát, a könyökömmel levertem egy fényképet a nappaliban álló könyvespolcról. Csörömpölve esett a padlóra. Megálltam, hogy felvegyem. Juliáról és a négyéves Ericről készült. Mindketten síruhában voltak. Julia síelni tanította, és sugárzóan mosolygott. A mellette lévő fénykép Juliát és engem örökített meg a tizenegyedik házassági évfordulónkon, Konában. Rajtam rikító hawaii ing volt, Julia nyakában színes virágkoszorú, és csókolóztunk a napnyugtában. Csodás út volt, valójában biztosra vettük, hogy Amanda ott fogant. Emlékszem, Julia egyik nap munkából hazatérve így szólt: – Drágám, emlékszel, amikor azt mondtad, hogy a mai-tai veszélyes? – Azt feleltem: – Igen. Ő így folytatta: – Nos, hadd fogalmazzak így: kislány. – Annyira meglepődtem, hogy a szóda, amit éppen ittam, belement az orromba, és mindketten nevetni kezdtünk.
Aztán egy képen Julia süteményt sütött Nicole-lal, aki olyan kicsi volt, hogy a konyhai pultnál ülve a lába nem ért le a pult aljáig. Nem lehetett több másfél évesnél. Nicole a homlokát ráncolta az összpontosítástól, amint egy nagy kanál tésztát forgatva készítette a finom masszát, Julia pedig azon igyekezett, hogy ne nevessen.
Aztán egy coloradói túránkon készült kép: Julia a hatéves Nicole kezét fogja, én pedig Ericet viszem a nyakamban, az ingem nyaka sötét az izzadságtól – vagy rosszabbtól, ha jól emlékszem arra a napra. Eric vagy kétéves lehetett, és még pelenkás volt. Emlékszem, hogy élvezte, hogy eltakarja a szemem, miközben cipeltem az ösvényen.
A túrás fotó becsúszott a keretbe és elferdült. Megütögettem a keretet, és megpróbáltam megigazítani, de nem mozdult. Észrevettem, hogy több kép is kifakult, vagy a külső filmréteg ragadt hozzá az üveghez. Senki sem foglalkozott ezekkel a képekkel. A baba szipákolt a karomon, miközben öklével dörzsölte a szemét. Ideje, hogy ágyba kerüljön. Visszatettem a fotókat a polcra. Régi képek egy másik, boldogabb időből. Egy másik életből. Mintha többé semmi közük nem lenne hozzám. Minden megváltozott.
Megváltozott a világ.

 

Az asztalt néma szemrehányásként az aznapi vacsorához megterítve hagytam. Julia észre is vette, amikor tíz körül hazaért.
– Sajnálom, szivi.
– Tudom, dolgod volt – jegyeztem meg.
– Igen. Megbocsátasz?
– Meg – mondtam.
– Te vagy a legjobb – ezzel egy csókot fújt felém a szoba túlsó feléből. – Megyek zuhanyozni – vetette oda, azzal megindult lefelé a hallba.
Útközben benézett a baba szobájába, majd berontott. Egy pillanat múlva hallottam, amint gügyög, a baba pedig kacarászik. Kiugrottam a székből, és utánamentem a hallba.
A félhomályos gyerekszobában felemelve tartotta a kicsit, és az orrával simogatta a babáét.
– Julia... felébresztetted – szóltam rá.
– Nem, ébren volt. Ugye, kis drágaságom? Ébren voltál, ugye, popsi-mopsi?
A baba megdörgölte a szemét az öklével és ásított. Nyilván felébresztették.
Julia felém fordult a homályban.
– Tényleg nem. Komolyan. Nem ébresztettem fel. Miért nézel így rám?
– Hogyan?
– Te is tudod. Vádlón.
– Nem vádollak semmivel.
A baba nyöszörögni, majd sírni kezdett. Julia megfogta a pelenkáját.
– Azt hiszem, bepisilt – mondta, és miközben megindult kifelé, a kezembe nyomta a kislányt. – Majd Mr. Tökély tisztába tesz.

 

Most már feszültség volt köztünk. Miután tisztába tettem a babát és visszafektettem az ágyába, hallottam, amint Julia az ajtót bevágva kijön a fürdőszobából. Valahányszor Julia elkezdte vagdosni az ajtókat, ez azt jelezte, hogy menjek és engeszteljem ki. Ma este azonban semmi kedvem nem volt hozzá. Bosszantott, hogy felébresztette a babát, és bosszantott a megbízhatatlansága, hogy azt mondja, korán hazajön, és aztán fel se hív, hogy mégsem. Attól féltem, azért lett ilyen megbízhatatlan, mert új szerelem köti le a figyelmét. Vagy csupán nem óhajt foglalkozni a családjával. Nem tudtam, mihez kezdjek ezzel az egésszel, de nem volt kedvem elsimítani a köztünk lévő feszültséget.
Egyszerűen hagytam, hadd csapkodja az ajtókat. Úgy bevágta a zuhanyfülke tolóajtaját, hogy nyekkent. Szitkozódott. Újabb jelzés, hogy rohanjak hozzá.
Visszamentem a nappaliba, és leültem. Kézbe vettem a könyvet, amit félbehagytam, és a lapra meredtem. Megpróbáltam a szövegre figyelni, de persze nem ment. Dühös voltam, és hallgattam, hogyan csapkod a hálószobában. Ha így folytatja, felébreszti Ericet, és akkor szólnom kéne hozzá. Reméltem, nem kerül rá sor.
Végül elült a zaj. Talán lefeküdt. Ha így van, akkor nemsokára elalszik. Julia akkor is el tudott aludni, ha balhéztunk. Én soha; olyankor dühösen fel-alá járkálok, és próbálom megnyugtatni magam.
Mikor végre ágyba keveredtem, Julia már majdnem aludt. Becsusszantam a takaró alá, és kellő távolságra tőle az oldalamra fordultam.

 

Éjjel egykor a baba elkezdett ordítani. A kapcsoló után nyúltam, közben feldöntöttem az ébresztőórát, mire megszólalt a rádiója - harsány rock and roll. Káromkodtam. A sötétben kotorászva végül felkapcsoltam az olvasólámpát, és lenyomtam a rádiót.
A baba még mindig sírt.
– Mi a baj vele? – kérdezte álmosan Julia.
– Nem tudom. – Kikászálódtam az ágyból, és a fejemet rázogatva próbáltam felébredni. Átmentem a gyerekszobába, és felkattintottam a lámpát. A szoba roppant fényesnek tűnt, a bohócos tapéta meg nagyon sárgának és rikítónak. A semmiből hirtelen az jutott eszembe, Julia miért nem akart sárga tányéralátétet, amikor az egész gyerekszobát sárgára festette.
A baba a rácsot fogta, és üvöltve állt a kiságyban, a száját nagyra tátotta, szaggatottan lélegzett. Könnyei végigfolytak az arcán. Kinyújtottam felé a karom, megfogta, felvettem és megnyugtattam. Azt gondoltam, rosszat álmodott. Gyengéden ringatva csitítottam.
Engesztelhetetlenül sírt tovább. Talán bántja valami, esetleg a pelenka. Kibontottam. Ekkor vettem észre a hasán az égőpiros kiütést, ami csíkokban terjedt a hátára, egészen a nyakáig.
Julia bejött.
– Nem sikerül lecsillapítani? – kérdezte.
– Valami nem stimmel – mondtam, és megmutattam neki a kiütést.
– Lázas?
Megérintettem Amanda homlokát. Izzadt volt és forró, de lehet, hogy a sírástól. A testét hűvösnek éreztem.
– Nem tudom. Nem hiszem.
Most már a combján is észrevettem kiütést. Ott volt vajon eddig is? Szemlátomást terjedt. Ha lehet, a baba még hangosabban üvöltött.
– Jézusom – mondta Julia –, hívom az orvost.
– Igen, hívd csak. – Addigra a babát a hátára fektettem - az üvöltés fokozódott –, és alaposan megvizsgáltam az egész testét. A kiütés terjedt, nem kétséges. Úgy tűnt, iszonyú fájdalmai vannak, mert kegyetlenül üvöltött.
– Sajnálom, drágám, sajnálom – hebegtem. Határozottan terjedt.
Julia azzal jött vissza, hogy üzenetet hagyott az orvosnak.
– Nem várok – mondtam –, elviszem az ügyeletre.
– Szerinted tényleg szükség van erre? – kérdezte.
Nem feleltem, hanem átmentem a hálószobába, hogy felöltözzek.
– Akarod, hogy veled menjek? – ajánlkozott.
– Nem, maradj a gyerekekkel! – feleltem.
– Biztos?
– Igen.
– Oké – mondta. Visszatámolygott a hálószobába. A kocsikulcs után nyúltam.
A baba egyre csak sírt.

 

– Hát, ez elég csúnya – mondta a bentlakó ügyeletes orvos. Nem hiszem, hogy biztonságos lenne nyugtatót adni. – Az ügyeleti rendelő egyik elfüggönyözött fülkéjében voltunk. Az orvos üvöltő kislányom fölé hajolt, és egy műszerrel éppen a fülét vizsgálta. Addigra Amanda egész teste lángoló égővörös lett. Olyan volt, mintha leforrázták volna.
Megrémültem. Még nem hallottam olyanról, hogy egy kisbaba égővörösre változzon, és egyfolytában üvöltsön. Nem bíztam ebben az orvosban - túl fiatalnak tűnt, ért ez egyáltalán valamihez? Tapasztalata sem lehetett; talán még életében nem borotválkozott. Be voltam sózva, egyik lábamról a másikra álltam. Úgy éreztem, kezdek begolyózni, hisz a lányom egy órája szünet nélkül üvöltött. Ettől kikészültem. Az orvos azonban tudomásul sem vette. Nem értettem, hogy képes erre.
– Nincs láza – mondta, miközben egy lapra jegyzetelt –, de egy ilyen korú gyereknél ez nem jelent semmit. Egyéves kor alatt esetleg nem is jelentkezik láz, még súlyos fertőzés esetén sem.
– Hát erről van szó? – kérdeztem. – Fertőzésről?
– Nem tudom. A kiütés vírusra utal. De meg kell várnunk az előzetes vérvizsgálat eredményét... na, itt is van. – Egy elhaladó nővér egy cetlit nyújtott át neki. – Ühüm... – Elhallgatott. Nos...
– Nos, mi? – kérdeztem, ide-oda billegve idegességemben. Fejcsóválva meredt a papírra. Nem válaszolt.
– Nos, mi?
– Nem fertőzés – bökte ki. – A fehérvérsejtek száma teljesen normális, a fehérje értékek jók. Egyáltalán nem indult be védekező reakció.
– Mit jelent ez?
Az orvos nagyon nyugodt volt, amint ott álldogálva és homlokát ráncolva gondolataiba mélyedt. Azon tűnődtem, hogy talán simán csak ütődött. A legjobbak ma már nem mennek orvosnak, legalábbis nem a mindent irányító Közegészségügyi Szervezethez. Ez a kölyök az orvosok új, ütődött nemzedékéhez tartozhat.
– Ki kell terjesztenünk a diagnosztikai hálót – jegyezte meg. – Szólok egy sebésznek, egy neurológusnak, egy bőrgyógyásznak és egy infekciósnak. Ez azt jelenti, hogy egy csomó ember teszi fel majd ugyanazokat a kérdéseket a kislányáról, de...
– Rendben – hebegtem. – Nem bánom. Mégis... mit gondol, mi baja?
– Nem tudom, Mr. Forman. Ha nem fertőzés, akkor más magyarázatot kell keresnünk a bőrreakcióra. Volt mostanában külföldön?
– Nem – mondtam, tagadólag rázva a fejem.
– Nem került érintkezésbe az utóbbi időben nehézfémekkel vagy mérgekkel?
– Mint például?
– Szeméttelep, ipari üzemek, vegyszerek...
– Nem, nem.
– Van elképzelése arról, hogy mi okozhatta ezt a reakciót?
– Nem, semmi... várjon csak, tegnap kapott oltást.
– Milyen oltást?
– Nem tudom, amit ilyenkor adnak...
– Nem tudja, milyen oltást kapott a gyereke? – hitetlenkedett. A notesza nyitva volt, tolla a papíron.
– Nem, az isten szerelmére – fakadtam ki –, nem tudom, milyen oltást kapott. Valahányszor ott vagyunk, másikat kap. Maga az istenverte orvos...
– Rendben van, Mr. Forman – mondta csillapítóan. – Tudom, hogy mindez nyugtalanító. Ha megmondja a gyermekorvosuk nevét, felhívom. Mit szól hozzá?
Bólintottam. Megtöröltem a homlokomat. Kivert az izzadság. Betűztem a gyermekorvos nevét, ő meg leírta a noteszába. Igyekeztem megnyugodni. Igyekeztem világosan gondolkodni.
Eközben a baba egyre csak üvöltött.

 

Fél óra múlva vonaglani kezdett.
A vonaglás akkor kezdődött, amikor az egyik fehér köpenyes konzulens fölé hajolva vizsgálta. Kis teste összerándult, ide-oda tekeredett. Öklendező hangokat hallatott, mintha hányni próbálna. Lábacskái görcsösen rángatóztak. Zihált. A szeme kifordult.
Nem emlékszem, mit mondtam vagy tettem akkor, de egy nagydarab, rögbijátékos termetű műtős jött be, és a karomat lefogva nekinyomott a fülke oldalának. Hatalmas válla fölött átnézve láttam, hogy hat ember fogja közre a lányomat: egy Bart Simpson pólót viselő nővér egy tűt nyomott a homlokába. Kiáltoztam, és dulakodni kezdtem. A műtős ordított: – Skapéna, skapéna, skapéna. – Végül rájöttem, azt kiabálta: Skalpvéna. Elmagyarázta, hogy infúzió kell, mert a baba kiszáradt. Ezért vonaglott. Hallottam, hogy még valami elektrolitokat, magnéziumot és káliumot emleget.
Mindenesetre a vonaglás pár másodperc múlva abbamaradt. Viszont továbbra is üvöltött.

 

Felhívtam Juliát. Ébren volt.
– Hogy van?
– Ugyanúgy.
– Még mindig sír? Őt hallom?
– Igen. – Amandát hallhatta a háttérben.
– Istenem! – Sóhajtott. – Mit mondanak, mi ez?
– Még nem tudják.
– Ó, szegény kicsi!
– Van itt vagy ötven orvos, hogy gondját viseljék.
– Tehetek valamit?
– Nem hiszem.
– Oké. Hívjál!
– Rendben.
– Nem alszom.
– Oké.

 

Röviddel hajnal előtt az összecsődült konzulensek bejelentették, hogy vagy bélelzáródása van, vagy agydaganata, nem tudták eldönteni, melyik, így rendeltek egy MRI-t. Már pirkadt, amikor betolták a vizsgálóba. A nagy fehér gép a helyiség közepén állt. A nővér azt mondta, megnyugtatná a kicsit, ha segítenék az előkészítésében, majd kivette a tűt a fejbőréből, mert az MRI-vizsgálat alatt nem lehetett bent fém. Vér csorgott le Amanda arcán, bele a szemébe. A nővér letörölte.
Ekkor Amandát rászíjazták arra a fehér asztalra, amely begurult a gép belsejébe. Kislányom rémülten és még mindig üvöltve bámulta a készüléket. A nővér szólt, hogy a másik szobában várakozhatok a technikussal. Átmentem a szomszéd helyiségbe, amelynek üvegablaka az MRI-gépre nézett.
A technikus külföldi volt, sötét bőrű.
– Mennyi idős a kicsi? Kislány?
– Igen. Kilenc hónapos.
– Jól bírja tüdővel.
– Igen.
– Na, kezdjük! – A gombokkal és a számlapokkal babrált, alig pislantva a kislányomra.
Amandát teljesen elnyelte a gép. Zokogása repedtfazék-hangon jött át a mikrofonon. A technikus felpöckölt egy kapcsolót, és a pumpa elkezdett zakatolni; jókora zajt csapott. De továbbra is hallottam a lányom üvöltését.
Aztán hirtelen elhallgatott.
Teljesen csöndben volt.
– Úúúúú... – nyögtem. A technikusra és a nővérre pillantottam. Arcukon rémület türköződött. Mindannyian ugyanarra a szörnyűségre gondoltunk. A szívem őrülten zakatolt. A technikus sietősen lekapcsolta a pumpákat, és visszarohant a szobába.
Kislányom ott feküdt, továbbra is leszíjazva, kapkodva lélegzett, de láthatólag jól volt. Lassan pislogott, mintha szédülne. Bőre máris észrevehetően világosabb rózsaszín árnyalatot öltött, foltokban normál színe is visszatért. A kiütés a szemünk láttára halványodott.
– Mi a fene? – hitetlenkedett a technikus.

 

Az ügyeleti szobába visszatérve Amandát nem engedték haza. A sebészek továbbra is daganatra vagy bélcsavarodásra gyanakodtak, így megfigyelésre továbbra is a kórházban akarták tartani. De a kiütés folyamatosan tovább tisztult. A következő órában a rózsás szín kifakult, majd eltűnt.
Senki sem értette, mi történt, és a doktorok nyugtalankodtak. A fejbőrvéna-infúziót a másik halántékra kötötték. Aztán Amanda kapott egy üveg tápszert, s miközben tartottam, ő mohón befalta. Evés közbeni szokásos hipnotikus tekintetével bámult rám. Úgy tűnt, valóban jól érzi magát. A karomban aludt el.
Még egy órát üldögéltem ott. aztán elkezdtem hajtogatni, hogy haza kell mennem a gyerekeimhez, el kell vinnem őket iskolába. Nem sokkal ezután a doktorok bejelentették a modern orvostudomány újabb győzelmét, és Amandával együtt hazaküldtek. A kicsi egész úton mélyen aludt, és fel sem ébredt, amikor kivettem a babaülésből. Az éjszakai ég már világosodott, amikor a kocsifelhajtón felvittem a házba.

 

 

3. HARMADIK NAP
Reggel 6.07

 

A ház csendes volt. A gyerekek még aludtak. Juliát az étkezőben találtam, amint az ablaknál állva a hátsó udvarra bámult. A locsolófejek sziszegve és kattogva működtek. Julia egy csésze kávéval a kezében, mozdulatlanul nézett ki az ablakon.
– Megjöttünk – mondtam.
– Jól van? – fordult meg.
Felé nyújtottam a babát.
– Úgy tűnik.
– Hála Istennek! – sóhajtott. – Annyira aggódtam, Jack. Ám Amandához nem jött közelebb, nem is érintette meg. – Annyira aggódtam.
Hangja furcsa volt, távoli. Nem hangzott igazán aggodalmasnak, inkább formális volt, mint amikor valaki egy másik kultúra rítusait kántálja, amit nem igazán ért. Kortyolt egyet a kávéscsészéjéből.
– Egész éjjel le sem hunytam a szemem – mondta. – Annyira aggódtam. Iszonyúan éreztem magam. Istenem! – Tekintete az arcomra villant, aztán tovarebbent. Bűnösnek tűnt.
– Meg akarod fogni?
– Én, ööö... – Julia megrázta a fejét, és a kezében tartott kávéscsésze felé intett az állával. – Most nem – bökte ki. – Meg kell néznem a locsolófejeket. Túlöntözik a rózsáimat. – Azzal kiment a hátsó udvarba.
Néztem, amint hátramegy, és a locsolókat nézve megáll. Visszapislantott rám, aztán eljátszotta, hogy ellenőrzi a falra erősített időzítődobozt. Felnyitotta a fedelét és belenézett. Nem értettem. A kertészek épp a múlt héten állították be a locsoló időzítőjét. Talán nem megfelelően.
Amanda nyafogott a karomban. Bevittem a szobájába, hogy tisztába tegyem és lefektessem.
Mikor visszatértem, Juliát a konyhában találtam, a mobilján társalgóit éppen. Ez is új szokása volt. Nem sokat használta már a vezetékes telefont, inkább a mobilját. Amikor rákérdeztem, azt felelte, hogy így egyszerűbb, mert sok távhívása van, és a cég fizeti a mobilszámlát.
Lassítottam, és a szőnyegre irányítottam a lépteim. Hallottam, amint ezt mondja:
– Igen, a francba, dehogynem, csak most óvatosnak kell lennünk...
Felnézett, észrevette, hogy jövök. A hangja rögtön megváltozott.
– Oké, hmmm... figyelj, Carol, szerintem elintézhetjük ezt egy frankfurti hívással. Aztán utánaküldesz egy faxot, és tájékoztatsz, hogy a fazon mit válaszolt, rendben? – Azzal bontotta a vonalat. Bementem a konyhába.
– Jack, rühellem, hogy elmegyek, mielőtt a gyerekek felkelnek, de...
– Menned kell?
– Sajnos igen. Valamit el kell intéznem odabent. Az órámra pillantottam. Negyed hét volt. – Oké. – Így szólt: – Szóval... ööö... a gyerekeket...
– Persze. Mindent elintézek.
– Kösz. Később felhívlak.
Azzal eltűzött.

 

Olyan fáradt voltam, hogy nem gondolkodtam tisztán. A baba aludt, és szerencsés esetben még pár órát elalhat. A házvezetőnő, Maria hat harminckor befutott, és az asztalra rakta a reggelit. A gyerekek ettek, és elvittem őket az iskolába. Keményen küzdöttem, hogy ébren maradjak. Ásítottam.
Eric mellettem ült az első ülésen. Ő is ásított.
– Álmos vagy?
Bólintott.
– Azok az emberek nem hagytak aludni – mondta.
– Miféle emberek?
– Azok, akik az éjjel nálunk jártak.
– Kicsodák? – kérdeztem.
– A porszívósok – felelte. – Kiszívtak mindent. Felszippantották a szellemet.
A hátsó ülésen Nicole vihogott.
– A szellemet...
– Alighanem álmodtál, fiam – mondtam. Mostanában Ericnek rémálmai voltak, amelyek gyakran felébresztették éjjelente. Meglehetősen biztosra vettem, hogy ez azért van, mert Nicole engedi, hogy horrorfilmeket nézzen vele, tudván, hogy kiborul tőlük. Nicole olyan életkorban volt, amikor kedvenc filmjei álarcos gyilkosokról szóltak, akik tinédzsereket ölnek meg, miután megerőszakolták őket. Régi recept volt: szex, aztán halál. Ericnek viszont egyáltalán nem valók. Már számtalanszor beszéltem Nicole-lal, miért hagyja, hogy megnézze őket.
– Nem, apa, nem álmodtam – tiltakozott Eric, miközben ismét ásított. – Azok az emberek ott voltak. Egy egész csomó.
– Hűha. És milyen volt a szellem?
– Mint egy szellem. Tiszta ezüst és ragyogó, csak éppen arca nem volt.
– Nahát! – Addigra az iskola elé értünk, és Nicole közölte, hogy 3.45 helyett 4.15-kor kell értük mennem, mert órák után kóruspróbája lesz, Eric pedig azt mondta, hogy nem megy el a gyerekorvoshoz, ha injekciót kap. Minden szülők időtlen mantrájával válaszoltam: – Majd meglátjuk.
A két gyerek hátizsákját vonszolva kikászálódott a kocsiból. A hátizsákjuk egyenként vagy húsz fontot nyomott. Ezt soha nem szoktam meg. Az én koromban a gyerekek nem ilyen hatalmas táskákkal jártak. Most, úgy látszik, mindegyiknek ilyen van. Kis elsősöket lehet látni, amint hétrét görnyedve, mint a serpák, hátizsákjuk terhe alatt vonszolják át magukat az iskolakapun. Némelyik gyerek táskáján görgők vannak, s úgy lehet húzni, mint a bőröndöket. Sehogy sem értem én ezt. A világ digitalizálódik, minden kisebb és könnyebb. Ám az iskolások több terhet cipelnek, mint valaha.
Pár hónapja a szülői értekezleten rákérdeztem erre. Az osztályfőnök megjegyezte:
– Igen, ez nagy gond. Mindannyiunk számára aggasztó. – Aztán témát váltott.
Ezt sem értettem. Ha mindannyiuk számára aggasztó, miért nem tesznek valamit? De hát az ember már csak ilyen. Míg nem késő, addig senki nem tesz semmit. Akkor állítunk stoplámpát a kereszteződésbe, mikor a gyerek már meghalt.
A lomha reggeli forgalomban ismét hazahajtottam. Arra gondoltam, talán pár órát alhatok. Ez az egy dolog járt az eszemben.

 

Maria tizenegy körül addig rázta a vállam, míg végre sikerült felébresztenie.
– Mr. Forman! Mr. Forman!
Kóválygott a fejem.
– Mi van?
– A baba.
Azonnal felébredtem.
– Mi a baja?
– Majd meglátja, Mr. Forman. Teljesen... – A vállát és karját vakarva gesztikulált.
– Teljesen milyen?
– Majd meglátja, Mr. Forman.
Kikászálódtam az ágyból, és bementem a gyerekszobába. Amanda a kiságyában állt, és a rácsot szorongatta. Ugrált, és boldogan mosolygott. Minden normálisnak látszott, eltekintve attól, hogy az egész teste egyöntetűen bíborvörös színű volt. Akár egy hatalmas zúzódás.
– Jézusom – nyögtem.
Nem bírtam volna elviselni még egy olyan jelenetet a kórházban, nem bírtam volna elviselni a sok fehér köpenyes orvost, akik nem mondanak semmit; nem bírtam volna elviselni, hogy újra és újra megrémítsenek. Még mindig ki voltam merülve az előző éjszakától. A gondolatra, hogy valami baja van a lányomnak, görcsbe rándult a gyomrom. Odamentem Amandához, aki rám mosolygott, és gügyögött örömében. Felém nyújtotta egyik kezét, és a levegőt markolászta annak jeleként, hogy vegyem fel.
Kiemeltem a kiságyából. Úgy tűnt, nagyszerűen érzi magát, rögtön megragadta a hajamat, megpróbálta lekapni a szemüvegemet, ahogy mindig is szokta. Megkönnyebbültem, noha most közelebbről vehettem szemügyre a bőrét. Mintha tele lett volna zúzódásokkal - olyan volt a színe –, eltekintve attól, hogy az egész teste egyöntetűen színes volt. Amanda úgy nézett ki, mintha festékbe mártották volna. Ez az egyenletes szín megriasztott.
Mindenesetre úgy döntöttem, hogy felhívom az ügyeletes orvost. Miközben Amanda megpróbálta megragadni a szemüvegemet, én a zsebemben az orvos névjegye után kotorásztam. Egy kézzel tárcsáztam. Elég sok mindent meg tudtam egy kézzel csinálni. Egyből kicsöngött; az orvos meglepettnek tűnt.
– Ó – mondta –, éppen fel akartam hívni. Hogy van a kislánya?
– Hát, úgy látszik, jól van – feleltem, miközben hátrakaptam a fejem, hogy Amanda ne érje el a szemüvegemet. Kuncogott, most már játszott. – Jól van – mondtam –, csakhogy a helyzet az...
– Csak nem elszíneződött?
– De – mondtam. – Az a helyzet, hogy igen. Éppen ezért hívom önt.
– Az elszíneződés az egész testen megjelent? Egyenletesen?
– Igen – feleltem. – Elég nagy területen. Miért kérdi?
– Nos – folytatta –, az összes laboreredménye visszajött, és minden normális. Teljesen normális. Egészséges gyermek. Egyedül az MRI-jelentésre várunk, csakhogy a gép lerobbant. Azt mondják, néhány napon belül megjavítják.
Nem tudtam már hova elhajolni Amanda elől, így hát visszatettem a kiságyba. Ez persze nem tetszett neki, és elkámpicsorodott az arca, mint aki sírni készül. Odaadtam neki a Cookie Monster játékot, mire leült és játszani kezdett vele. Tudtam, hogy a Cookie Monster mintegy öt percre lesz elég.
– Nos – mondta a doktor –, örülök, hogy jól van.
Mondtam, hogy én is örülök.
Hallgattunk egy sort. Az orvos köhintett.
– Mr. Forman, láttam a felvételi lapon, hogy ön szoftverfejlesztő.
– Így van.
– Azt jelenti ez, hogy a gyártásban is részt vesz?
– Nem. Programfejlesztéssel foglalkozom.
– És hol végzi ezt a munkát?
– A Völgyben.
– Nem gyárban dolgozik, például?
– Nem. Irodában.
– Értem. – Elhallgatott. – Megkérdezhetném, hol?
– Valójában pillanatnyilag munkanélküli vagyok.
– Értem. Rendben. Mióta?
– Hat hónapja.
– Értem. – Rövid szünet. – Nos, rendben, csak tisztázni akartam ezt.
– Miért? – kérdeztem.
– Hogy érti?
– Miért tette fel ezeket a kérdéseket?
– Ó! Az adatlapon szerepelnek.
– Miféle adatlapon? – firtattam. – Minden adatlapot kitöltöttem a kórházban.
– Ez egy másik adatlap – felelte. – Az Egészségügyi és Biztonsági Hivatal kérdőíve.
– Mire megy ki ez az egész? – kérdeztem.
– Egy másik esetet is jelentettek – mondta –, nagyon hasonlót az ön lányáéhoz.
– Honnét?
– A Sacramento Kórházból.
– Mikor?
– Öt napja. De az teljesen más eset. Egy negyvenkét éves természetbúvár, valami vadvirágszakértő, aki kint aludt a Sierrákban. Egy bizonyos virágfajta vagy hasonló miatt. Mindenesetre a Sacramentóban látták el. És ugyanaz a kórkép, mint az ön lánya esetében - hirtelen, megmagyarázhatatlan, igen gyors lefolyású roham.
– Most jól van? A természetbúvár.
– Jól. Pár napos színelváltozás, semmi több.
– Nagyszerű – mondtam. – Örömmel hallom.
– Gondoltam, jobb, ha tudja – felelte. Aztán hozzáfűzte, lehet, hogy újra felhív, lenne még néhány kérdése, nem gond-e. Mondtam neki, hogy hívjon csak, amikor akar. Megkért, hogy szóljak, ha bármi változás állna be Amandánál, én megnyugtattam, hogy így lesz, majd befejeztük a beszélgetést.

 

Amanda már nem foglalkozott a Cookie Monsterrel, hanem egyik kezével a rácsot fogva állt a kiságyban, a másikkal, apró ujjaival a levegőt markolászva, felém nyújtózkodott.
Felemeltem - ő pedig egy pillanat alatt lekapta a szemüvegemet. Utánanyúltam, miközben ő elégedetten sikongatott.
– Amanda... – De elkéstem; ledobta a padlóra.
Hunyorogtam.
Szemüveg nélkül rosszul látok. Fémkeretes darab, nehéz észrevenni. A babát a karomban tartva letérdeltem, és a másik kezemmel körözve a padlón abban a reményben tapogattam, hogy a kezembe akad. De nem. Hunyorítottam, előrébb araszoltam, kezem tovább söpörte a padlót. Még mindig semmi. Aztán valami megvillant a kiságy alatt. Letettem a babát, benyúltam az ágy alá, megfogtam a szemüveget és feltettem. Közben beütöttem a fejemet a kiságyba, ezért lehajtottam.
Azon kaptam magam, hogy a kiságy alatt a falon lévő dugaszolóaljzatot bámulom. Egy kis műanyag doboz volt beledugva. Kihúztam, és szemügyre vettem. A kéthüvelyknyi kocka első ránézésre feszültségszabályozónak tűnt, egy közönséges thaiföldi tömegcikknek. A bemeneti és kimeneti nyílást műanyagba öntötték. A fedelére PROP. SSVT feliratú, vonalkóddal ellátott fehér matricát ragasztottak. Az a fajta matrica, amelyen a vállalatok nyilvántartják a készletet.
Megfordítottam a kezemben lévő kockát. Ugyan honnét került ide? Az utóbbi hat hónapban én viseltem gondját a háznak. Tudtam, mi, hol van. És Amandának nyilván nincs szüksége feszültségszabályozóra a szobájában. Az embernek olyan érzékeny elektromos berendezésekhez kell az ilyesmi, mint, mondjuk, egy számítógép.
Felálltam, és körülnéztem a szobában, vajon milyen egyéb eltérést látok még. Döbbenten tapasztaltam, hogy minden más volt - noha csupán alig észrevehető mértékben. Amanda éjjeli lámpája ernyőjén Micimackó-figurák voltak. Mindig a Tigrist fordítottam felé, mert a Tigris volt a kedvence. Most a Malacka fordult a kiságy felé. Amanda pelenkázó-matracának egyik sarka foltos volt, ami mindig a bal alsó sarokra esett. Most a jobb fölső sarokban volt. A popsikenőcsöt bal felől a polcon tartottam, hogy ne érhesse el. Most túl közel volt, meg tudta fogni. És még számtalan egyéb apróság...
Mögöttem belépett a bejárónő.
– Maria – fordultam hozzá –, takarított a szobában?
– Nem, Mr. Forman.
– De a szoba más – jegyeztem meg.
Körülnézett, és vállat vont.
– Nem, Mr. Forman, ugyanolyan.
– Nem, nem – kötöttem az ebet a karóhoz. – Más. Nézze! – Rámutattam a lámpaernyőre és a pelenkázóra. – Más.
Maria megint vállat vont.
– Oké, Mr. Forman. – Arcáról zavart olvastam le. Vagy nem követte, mit beszélek, vagy azt hitte, megőrültem. És talán valóban kicsit őrültnek tűntem: felnőtt férfi, aki a micimackós lámpaernyők megszállottja.
Megmutattam neki a kezemben tartott kockát.
– Látta már ezt korábban?
Megrázta a fejét.
– Nem.
– A kiságy alatt volt.
– Nem tudom, Mr. Forman. – Kezében forgatva megvizsgálta. Vállat vont, majd visszaadta. Közönyösen viselkedett, de a tekintete éber volt. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam.
– Oké, Maria – mondtam. – Semmi gond.
Előrehajolt, hogy kivegye a babát.
– Megetetem.
– Igen, rendben van.
Furcsa érzésekkel hagytam el a szobát.

 

Csak hogy tudjam, mi az ördög az, utánanéztem az interneten az „SSVT”-nek. Találtam linkeket a Sri Siva Vishnu-templomhoz, a konitzi Waffen-SS Tréningiskolához, az eladó náci jelvényekhez, a Subsystem Sample Display Technológiához, a South Shore Vocational Technology Schoolhoz, az Optical VariTemp Gyrostat Systemshez, az otthoni padlókhoz való kemény felületű furnér burkolólapokhoz, egy Slingshot Venus nevű zenekarhoz, a Svájci Lövészegylethez - és aztán onnét üresjáratba váltott.
Elfordultam a számítógéptől.
Kibámultam az ablakon.
Maria átadott egy bevásárlólistát, a tételeket nehézkes kezével kaparta le. Valóban be kellett vásárolnom, mielőtt a gyerekekért mennék. Mégsem mozdultam. Időnként az otthonlét könyörtelen üteme mintha legyőzött volna, s olyan érzést hagyott bennem, mintha kimostak és kivasaltak volna. Ilyenkor néhány órát üldögélnem kellett.
Nem akartam megmozdulni. Most legalábbis nem.
Eltűnődtem, vajon Julia felhív-e ma este, s vajon kerít-e más mentséget. Eltöprengtem, mit tennék, ha valamelyik nap hazajőve bejelentené, hogy valaki másba szerelmes. Elgondolkodtam, mit termék, ha addigra sem lenne állásom.
Vajon mikor lesz újra állásom? Miközben agyam ide-oda cikázott, kezemben szórakozottan forgattam a kis feszültségszabályozót.
Közvetlenül az ablakom alatt volt egy vastag levelű, zöld törzsű korallfa. Jóval kisebb faként ültettük nem sokkal beköltözésünk után. Persze a kertészek ültették, de mindannyian odakint voltunk. Nicole kezében műanyag lapát és vödör. Eric pelenkában csúszkált a füvön. Julia rávette a munkásokat, hogy maradjanak későig, és fejezzék be a munkát. Miután mind eltávoztak, megcsókoltam, és letöröltem az orráról a földet, így szólt: – Egy nap majd betakarja az egész házunkat.
De nem így alakult. Egyik ága egy viharban letört, így kissé féloldalasra nőtt. A korall puhafa; ágai könnyen törnek. Sosem nőtt meg úgy, hogy betakarja a házat.
Viszont az emlék eleven volt: az ablakon kibámulva újra ott láttam magunkat a gyepen. Ám mindez emlék volt csupán. És roppantul féltem, hogy nem is illik már a képbe.

 

A sokközvetítős rendszerekkel végzett többéves munka után az ember kezdi ezek felől a programok felől szemlélni az életet.
A sokközvetítős környezetet legegyszerűbben sakktáblaként képzelhetjük el, amelyen a sakkfigurák a közvetítők. A közvetítők céljuk elérése érdekében szakasztott úgy lépnek kapcsolatba egymással, mint a sakkbábuk, hogy megnyerjék a játszmát. A különbség az, hogy a közvetítőket senki sem mozgatja. Az eredmény érdekében maguktól lépnek kapcsolatba egymással.
Ha a közvetítőket úgy tervezi meg az ember, hogy legyen emlékezetük, akkor bizonyos dolgokat felfognak a környezetükből. Emlékeznek, hol jártak már a táblán, és ott mi történt velük. Bizonyos elvárásokkal vissza is térhetnek egyes helyekre. Végül is a programozók szerint a közvetítőknek feltevéseik vannak a környezetükről, és a feltevések alapján cselekszenek. Szó szerint ez persze nem igaz, de akár igaz is lehetne. Mindenesetre, úgy tűnik, így van.
Az az érdekes, hogy bizonyos idő után egyes közvetítők hamis vélekedést alakítanak ki. Akár motivációs konfliktus, akár egyéb ok miatt nem megfelelően kezdenek viselkedni. A környezet megváltozott, de ők mintha nem vennének tudomást erről. Idejétmúlt mintákat ismételnek. Viselkedésük már nem a sakktábla valóságát tükrözi. Olyan, mintha benne ragadtak volna a múltban.
Az evolúciós programokban ezeket a közvetítőket elpusztítják. Nincsenek gyermekeik. Más sokközvetítős programokban egyszerűen kikerülik őket: a perifériára szorulnak, a reagensek főserege pedig nyomul tovább. Néhány programnak van egy „marcona kaszás” modulja, amely időnként kirostálja és letakarítja őket a tábláról.
Az a lényeg, hogy megragadtak a múltjukban. Olykor összeszedik magukat, és visszajutnak a pályára. Olykor nem.
Ezek a gondolatok nyugtalanságot keltettek bennem. Megfordultam a székemben, majd az órára pillantottam. Bizonyos megkönnyebbüléssel láttam, itt az ideje, hogy a gyerekekért induljak.

 

Miközben a kocsiban arra vártunk, hogy Nicole végezzen a próbán, Eric nekilátott a házi feladatának. Nicole rosszkedvűen jött ki; azt hitte, egyenesben van az egyik főszerepért, ehelyett a drámatanár a kórusba osztotta be.
– Csak két sor! – kiáltotta, a kocsiajtót bevágva. – Akarjátok tudni, mi a szövegem? Az, hogy: „Nézd, itt jön éppen John!” A második felvonásban pedig az, „Ez elég komolyan hangzik”. Két sor! – Hátradőlt, és becsukta a szemét. – Nem értem, mi baja van Mr. Blakeynek!
– Lehet, azt hiszi, fostos vagy – jegyezte meg Eric.
– Nagy szart! – vágott rá Nicole az öccse fejére. – Páviánsegg.
– Elég legyen! – szóltam rájuk, miközben indítottam a kocsit. – Biztonsági övek!
– Kis húgyagyú tökfej, nem tud semmit – mérgelődött Nicole, miközben becsatolta az övet.
– Mondtam, hogy elég legyen!
– Tudom, hogy görény – folytatta Eric. – Kis pisis.
– Hagyd abba, Eric!
– Igen, Eric, hallgass apádra, és fogd be!
– Nicole...! – A visszapillantóban szúrósan ránéztem.
– Bocs!
Úgy tűnt, mindjárt kicsordul a könnye.
– Drágám – mondtam –, tényleg nagyon sajnálom, hogy nem kaptad meg azt a szerepet, amelyikre vágytál. Tudom, hogy nagyon szeretted volna, és ez nagy csalódás.
– Nem, nem érdekel.
– Hát, sajnálom.
– Apa, tényleg nem érdekel. Már elmúlt. Továbbléptem.
Aztán egy pillanat múlva:
– Tudod, ki kapta meg? Az a kis nyalis Katie Richards! Mr. Blakey egy közönséges faszfej! – És mielőtt bármit is mondhattam volna, zokogásban tört ki, hangosan, hisztérikusan szipogva. Eric a tükörben rám nézett, és megdörgölte a szemét.
Hazahajtottam, miközben megjegyeztem magamnak, hogy vacsora után, amikor lecsillapodott, beszélnem kell Nicole-lal a keresetlen stílusa miatt.

 

Éppen zöldbabot aprítottam, hogy beleférjen a párolóedénybe, mikor Eric odajött, és megállt a konyhaajtóban.
– Hé, apa, hol van az MP3-am?
– Fogalmam sincs. – Képtelen voltam megérteni, miért feltételezik, hogy nekem tudnom kell, hol van minden egyes személyes tárgyuk. Eric GameBoya, baseballkesztyűje, Nicole krémjének a teteje, a karkötője...
– Nem találom – Eric az ajtóban maradt, nem jött beljebb, nehogy befogjam asztalterítésre.
– Kerested?
– Mindenütt, apa.
– Ü-hüm. Nézted a szobádban?
– Felforgattam.
– A nappaliban?
– Ott is.
– A kocsiban? Talán a kocsiban hagytad.
– Ott nem, apa.
– Akkor az iskolai szekrényedben.
– Nem szekrényeink vannak, hanem lomtárunk.
– Nézted a dzsekid zsebeiben?
– Apa! Menj már! Már mindent megnéztem. Szükségem van rá.
– Mivel már mindenütt kerested, gondolod, hogy én megtalálom?
– Apa, segíts légyszi!
A párolás még fél óra. Ledobtam a kést, és bementem Eric szobájába. Az összes szokott helyen megnéztem, a beépített szekrény hátuljában, ahol a ruhák halomba voltak hányva (ezt meg kell említenem Mariának), az ágy alatt, az éjjeliszekrény mögött, a fürdőben, a legalsó fiókban, az asztalában lévő kacatok alatt. Ericnek igaza volt. Nem volt a szobában. Megindultunk a nappali felé. Amint elhaladtunk előtte, bekukkantottam a baba szobájába, és azonnal észrevettem. A pelenkázó melletti polcon volt, közvetlenül a babaolaj mellett. Eric felkapta.
– Hé, köszi, apa! – Azzal elillant.
Semmi értelme sem volt firtatni, mit keresett a baba szobájában. Visszamentem a konyhába, és folytattam a zöldbabaprítást. Az ordítás csaknem azonnal felhangzott:
– Apaaa!
– Mi van? – szóltam ki.
– Nem működik!
– Ne kiabálj!
Mogorván jött vissza a konyhába.
– Eltörte.
– Ki törte el?
– Amanda. Összenyálazta vagy ilyesmi, és eltörte. Ez disznóság.
– Megnézted az elemet?
Lesajnálva nézett rám.
– Persze, apa. Mondtam, hogy eltörte. Ez disznóság!
Nem hittem, hogy az MP3 eltörött. Az efféle dolgok masszív ketyerék, nincs mozgó alkatrészük. És túl nagy is volt a babának ahhoz, hogy elbírjon vele. Beleöntöttem a babot a párolóedénybe, és kinyújtottam a kezem.
– Add csak ide!
Kimentem a garázsba, és elővettem a szerszámosládámat. Eric minden mozdulatomat szemmel tartotta. Volt egy teljes készlet számítógépekhez és elektromos berendezésekhez való kis szerszámom. Gyorsan dolgoztam. Négy Phillips csavar, és a hátsó fedél máris a kezemben volt. Megakadt a szemem a zöld kapcsolótáblán. Finom, szürkés porréteg borította, olyan, mint a ruhaszárító gyapotpihéi, és befedte az elektromos alkatrészeket. Arra gyanakodtam, hogy Eric belecsúszott a medencébe ezzel a vacakkal a zsebében. Talán ezért nem működött. De megnéztem a műanyag szegélyt, és láttam, hogy ott, ahol a hátlemez érintkezik a készülékkel, gumitömítés van. Légmentesen zárt... ahogy kellett is.
Lefújtam a port, így jobban láttam. Abban reménykedtem, hogy észreveszek egy meglazult érintkezést, esetleg egy memóriachipet, amely kisült a hőségtől, mindenesetre valami olyasmit, amit könnyű rendbe hozni. Hunyorogva bogarásztam a chipek feliratát. A rajtuk lévő írás elhalványodott, mert mintha valami...
Megálltam.
– Mi az? – kérdezte Eric rám bámulva.
– Add ide azt a nagyítót!
Eric odanyújtott egy vastag nagyítót, én pedig lejjebb hajlítottam a lámpát, a chip fölé hajoltam, és közelről szemügyre vettem. Az írást azért nem tudtam elolvasni, mert a chip felszíne szétmállott. Az egész chip ágakra szakadozott, mint egy miniatűr folyódelta. Most már értettem, honnét jött a por. A szétesett chip maradványa volt.
– Meg tudod csinálni, apa? – kérdezte Eric. – Igen?
Mi okozhatta ezt? A kapcsolótábla többi része épnek látszott. A szabályozó chip érintetlen volt. Csupán a memóriachip ment tönkre. Nem vagyok hardveres szakember, de annyit azért konyítok hozzá, hogy az alapvető számítógép-javításokat el tudjam végezni. Installálni tudom a merevlemezt, tudom bővíteni a memóriát, ilyesmi. Volt már korábban is dolgom memóriachipekkel, de ilyet még sosem láttam. Nem gondolhattam másra, mint hogy hibás volt a chip. Ezeket az mp3-lejátszókat nyilván a lehető legolcsóbb alkatrészekből rakják össze.
– Apa, meg tudod javítani?
– Nem – mondtam. – Új chip kell. Holnap veszek egyet.
– Mert összenyálazta, ugye?
– Nem. Szerintem hibás volt a chip.
– Apa, egy egész álló évig jó volt. Összenyálazta. Ez disznóság.
Mintha megadta volna a végszót, a baba sírni kezdett. Otthagytam az mp3-lejátszót a garázsasztalon, és visszamentem a házba. Az órámra néztem. Épp itt az ideje, hogy kicseréljem Amanda pelenkáját, és bekeverjem neki a müzlit vacsorára, mielőtt megpárolódik a bab.

 

Kilencre a kicsik elaludtak, s a házra csend borult, kivéve Nicole hangját, amint ezt ismételgette: „Ez elég komolyan hangzik. Ez elég komolyan hangzik. Ez elég komolyan hangzik.” A fürdőszobatükör előtt állva pózolt magának, amint a szerepét próbálgatta.
Hangpostaüzenetet kaptam Juliától, hogy nyolcra itthon lesz, de nem tartotta be. Nem volt kedvem felhívni és ellenőrizni. Különben is fáradt voltam, túl fáradt ahhoz, hogy az energiámat aggódásra fordítsam. Az utóbbi hónapokban sok trükköt tanultam - főleg az alufólia bőséges használata terén, hogy ne kelljen annyit sikamikálnom –, de még így is, miután megfőztem, megtérítettem, megetettem a gyerekeket, repülős módszerrel rászedtem a kicsit, hogy megegye a müzlijét, leszedtem az asztalt, lesúroltam az etetőszéket, lefektettem a babát, aztán kitakarítottam a konyhát, fáradt voltam. Főleg mivel a baba egyfolytában köpködte a müzlit, Eric meg vacsora közben végig azt hajtogatta, hogy disznóság, ő csibefalatokat enne a sült helyett.
Lerogytam az ágyra, és bekapcsoltam a tévét.

 

Se kép, se hang nem volt, és akkor beugrott, hogy még mindig a DVD-lejátszóra van állítva, azért nincs kábeles adás. Benyomtam a távirányítót, és a gépben lévő lemez forogni kezdett. Julia több nappal azelőtti demója volt.

 

A kamera a véráramban haladt a szív felé. Megint azt láttam, hogy a vérfolyadék csaknem színtelen, de benne vörösvértestek ugrándoznak. Julia beszélt. Az alany, az antennával a teste fölött, az asztalon feküdt.
– Most jövünk ki a szívkamrából, látják elöl az aortát... Most áthaladunk az ütőérrendszeren...
Julia a kamera felé fordult.
– A látott képek szaladnak, de lehetővé tudjuk tenni, hogy a kamera akár fél órán keresztül is körbeforogjon, és bármiről részletes, összetett képet nyerhetünk. Erős mágneses tér alkalmazásával meg is állíthatjuk a kamerát. Mikor végeztünk, a vért egy erős mágneses tér által körülvett intravénás hurokba elvezetjük, eltávolítjuk a részecskéket, és hazaküldjük a pácienst.
A videokamera visszatért Juliára.
– Ez a Xymos-technológia biztonságos, megbízható és rendkívül könnyen használható. Nem igényel magas képzettségű személyzetet; megoldhatja egy szakápoló vagy egy orvos-technikus is. Egyedül az Egyesült Államokban évente egymillió ember hal meg érrendszeri betegségben. Több mint harmincmilliónál állapítottak meg szív- és érrendszeri betegséget. Ennek a leképezési technológiának az üzleti kilátásai rendkívül kedvezőek. Minthogy fájdalommentes, egyszerű és biztonságos, fel fogja váltani az olyan egyéb technológiákat, mint a CT-vizsgálat és az angiográfia, s ez lesz a szabvány eljárás. Nanotech kamerákat, antennákat és monitorrendszereket is piacra dobunk. Egy vizsgálat költsége mindössze húsz dollár. Ezzel szemben bizonyos géntechnológiák két-háromezer dollárba kerülnek vizsgálatonként. Viszont mindössze húsz dollár mellett is arra számítunk, hogy a bevételeink világszerte már az első évben meghaladják a négyszázmillió dollárt. És ha az eljárás elterjed, ez az összeg megháromszorozódik. Olyan technológiáról van szó, amely egy egész kéttized milliárd dollárt hoz évente. Nos, ha kérdésük van...
Ásítottam, és kikapcsoltam a tévét. Hatásos, és Julia érvei elgondolkodtatók. Valójában nem értettem, miért okoz a Xymosnak nehézséget a finanszírozás következő köre. A befektetők számára ez csont nélküli kosár lenne.
De akkor talán nincs is probléma. Julia talán csak mentségnek használja a finanszírozási válságot, hogy minden este későig maradhasson. A maga sajátos indokai miatt.
Leoltottam a lámpát. Az ágyban fekve és a sötétben a mennyezetet bámulva futó képek jelentek meg előttem: Julia combja egy másik férfi lábán átvetve; Julia meghajló háta; az erősen ziháló és izmait megfeszítő Julia; kinyúló karja, amint megszorítja a fejtámlát. Rájöttem, nem tudom megállítani a képeket.
Kiszálltam az ágyból, és kimentem, hogy megnézzem a gyerekeket. Nicole még ébren volt, a barátnőivel e-mailezgetett. Mondtam neki, hogy lámpaoltás. Eric lerúgta a takarót. Visszahúztam rá. A baba még piros volt, de mélyen aludt, könnyen, szabályosan lélegzett.
Visszafeküdtem. Magamra parancsoltam, hogy aludjak, és valami másra gondoljak. Forgolódtam, megigazítottam a párnát, felkeltem egy pohár tejért és egy kis süteményért. Végül, nagy sokára, nyugtalan álomba merültem.
Roppant furcsát álmodtam.
Valamikor az éjszaka során megfordultam, és láttam, hogy Julia vetkőzik az ágy mellett. Lassan mozogva, mintha fáradt vagy nagyon álmos lett volna, a blúzát gombolta ki. Elfordult, de a tükörben láthattam az arcát. Gyönyörű volt, csaknem fenséges. Arcvonásai finomabbak voltak, mint emlékezetemben, bár talán csak a fény miatt.
A szemem félig csukva volt. Nem vette észre, hogy ébren vagyok. Lassan tovább gombolta a blúzát. Ajka mozgott, mintha suttogna vagy imádkozna. Tekintete üres volt, gondolatokba merülő.
Aztán, ahogy néztem, az ajka sötétvörösre színeződött, majd feketére váltott. Mintha nem vette volna észre. A feketeség lefutott az arcán az állkapcsára, majd a nyakára. Visszatartottam a lélegzetem. Szörnyű veszélyt éreztem. A feketeség most lepelként futott végig a testén, míg teljesen be nem takarta, mint egy köpeny. Csupán az arca felső része maradt fényben. Arckifejezése nyugodt volt, valójában mintha öntudatlan lett volna, a semmibe bámult, miközben sötét ajka csendesen mozgott. Amint így elnéztem, a jeges rémület a csontomig hatolt. Aztán egy pillanat alatt a fekete lepel lecsúszott a padlóra és elenyészett.
A most újra normálissá vált Julia levetette a blúzát, és bement a fürdőszobába.
Fel akartam kelni, hogy utánamenjek, de rájöttem, hogy nem tudok megmozdulni. Ólmos fáradtság nyomott le az ágyba és bénított meg. Annyira kimerült voltam, hogy alig tudtam lélegezni. Ez a nyomasztó fáradtság nőttön-nőtt, rátelepedett az agyamra. Öntudatomat elveszítvén, éreztem, lecsukódik a szemem és elalszom.

 

 

4. NEGYEDIK NAP
Reggel 6.40

 

Másnap reggel az álom még mindig frissen, elevenen és felkavaróan élt bennem. Teljesen valóságosnak, egyáltalán nem álomnak éreztem.
Julia már felkelt. Feltápászkodtam, és odaballagtam, ahol a múlt éjjel láttam. Lenéztem a szőnyegre, az éjjeliszekrényre, a gyűrött lepedőre és a párnára. Semmi szokatlant, semmi rendellenest nem láttam. Sehol sötét csík vagy folt.
Bementem a fürdőszobába, és a mosdó ráeső oldalán takaros rendben sorakozó szépítőszerekre pillantottam. Minden, amit láttam, hétköznapi volt. Bármily felkavaró volt is az álmom, mégiscsak álom volt.
Egy része viszont éppen eléggé igaznak bizonyult: Julia tényleg gyönyörűbb volt, mint valaha. Amikor a konyhában kávéöntés közben rábukkantam, úgy találtam, hogy arcvonásai tényleg finomabbnak és elbűvölőbbnek tűnnek. Mindig telt arca most sovány volt, metszett. Úgy nézett ki, mint egy menő divatmodell. Most, hogy közelebbről néztem, teste is vékonyabbnak, izmosabbnak tűnt. Nem fogyott, csak takarosnak, feszesnek, energikusnak hatott.
– Nagyszerűen nézel ki – mondtam.
Elnevette magát.
– Fogalmam sincs, miért. Kimerült vagyok.
– Mikor értél haza?
– Tizenegy körül. Remélem, nem ébresztettelek fel.
– Nem. Csak furcsát álmodtam.
– Igen?
– Igen. Azt, hogy...
– Anyu, anyu! – Eric rontott be a konyhába. – Ez disznóság! Nicole nem akar kijönni a fürdőszobából. Egy órája bent van. Ez disznóság!
– Használd a mi fürdőszobánkat.
– De szükségem van a zoknimra, anyu. Ez disznóság.
Ismerős probléma volt. Eriének volt egy kedvenc pár zoknija, amit addig hordott nap nap után, míg el nem feketedett a kosztól. Valami oknál fogva a fiókjában lévő többi zokni nem felelt meg. Sosem tudtam értelmes magyarázatot kicsikarni belőle. De a reggeli zoknihúzás a legnagyobb gondot jelentette számára.
– Eric – mondtam –, már megbeszéltük, hogy tiszta zoknit kellene húznod.
– De az a jó zoknim.
– Eric, rengeteg jó zoknid van.
– Ez disznóság, apu. Egy órája bent van, nem tréfálok.
– Eric, menj és válassz másik zoknit! Ujjammal a szobájára mutattam.
– Lányok! – Elsomfordált, miközben azon morgolódott, mekkora disznóság ez.
Julia felé fordultam, hogy folytassuk a beszélgetést. Hűvösen nézett rám. – Te tényleg nem hagyod, ugye?
– Mit nem hagyok?
– Bejött, hogy velem beszéljen, te meg egyszerűen átvetted. Átvetted az egész dolgot.
Rájöttem, hogy igaza van.
– Sajnálom – mondtam.
– Mostanában nem sokat láthatom a gyerekeket, Jack. Szerintem jogom van ahhoz, hogy beszéljek velük anélkül, hogy te átvennéd az irányítást.
– Sajnálom. Egész nap ezzel foglalkozom, és arra gondoltam...
– Jack, ez tényleg gond.
– Mondtam, hogy sajnálom.
– Tudom, hogy ezt mondtad, de nem hiszem, hogy sajnálod, mert nem látom, hogy bármit is tennél azért, hogy változtass ezen az ellenőri viselkedéseden.
– Julia – mondtam. Most megpróbáltam visszafogni magam. Mély lélegzetet vettem. – Igazad van. Sajnálom, hogy így történt.
– Egyszerűen kizársz – kiáltotta –, és távol tartasz a gyerekeimtől.
– Julia, az Isten áldjon meg, hisz sosem vagy itt!
Jeges csönd. Aztán:
– Igenis itt vagyok – kiabálta. – Ne merd azt mondani, hogy nem!
– Várj csak, várj csak! Mikor vagy te itt? Utoljára mikor is értél haza vacsorára, Julia? Sem tegnap, sem tegnapelőtt, sem azelőtt. Egész héten nem, Julia. Nem vagy itt.
Haragos tekintetet vetett rám.
– Nem tudom, mivel próbálkozol, Jack. Nem tudom, miféle játékot űzöl.
– Nem űzök semmiféle játékot. Csak kérdezgetlek.
– Jó anya vagyok, és egy igen felelősségteljes állás, egy rendkívül felelősségteljes állás és a családom szükségletei között egyensúlyozgatok. Tőled pedig semmiféle segítséget nem kapok.
– Miről beszélsz? – emeltem fel a hangom. Ezen a ponton valóságérzésem kezdett cserbenhagyni.
– Alám vágsz, szabotálsz, ellenem fordítod a gyerekeket – sivította. – Átlátok a szitán. Nehogy azt hidd, hogy nem. Egyáltalán nem állsz mellettem. Azt kell mondanom, hogy ennyi év házasság után aljasság ezt tenni a feleségeddel.
Ökölbe szorított kézzel, nagy léptekkel kivonult a konyhából. Annyira dühös volt, hogy észre sem vette Nicole-t, aki ott állt az ajtó mögött, az egészet végighallgatta, és most rám meredt, amint az anyja elsöpört mellette.
Aztán elvittem őket az iskolába.
– Megürült, apa.
– Nem, dehogy.
– Tudod, hogy igen. Csak színlelsz.
– Nicole, ő az anyád – figyelmeztettem. – Anyád nem őrült. Csak nagyon keményen dolgozik.
– Múlt héten, a veszekedés után te is ezt mondtad.
– Hát, ez történetesen igaz.
– Ti, hapsik, nem szoktatok veszekedni.
– Rengeteg most a stressz.
Nicole fújt egyet, összefonta a karját, és előrebámult.
– Nem értem, miért tűröd el.
– Én meg azt nem értem, miért hallgatod ki azt, ami nem a te dolgod.
– Apa, miért nyomod ezt a süket dumát?
– Nicole...
– Bocs. De miért nem beszélsz velem őszintén, ahelyett hogy állandóan őt véded? Nem normális, amit csinál. Tudom, hogy azt gondolod, hogy örült.
– Nem – tiltakoztam.
Eric a hátsó ülésről fejbe vágta Nicole-t.
– Te vagy az őrült – mondta.
– Kuss legyen, seggfej!
– Kussolj te, te görény!
– Elhallgassatok mindketten! – ripakodtam rájuk. – Nem vagyok jókedvemben.
Akkor már az iskola előtti fordulóba értünk. A gyerekek kikászálódtak. Nicole kiszállt az első ülésről, megfordult, hogy kivegye a hátizsákját, egy pillantást lövellt felém, és elment.

 

Nem gondoltam, hogy Julia őrült, de valami egyértelműen megváltozott, és ahogy a fejemben visszajátszottam az aznap reggeli beszélgetést, más miatt nyugtalankodtam. Megjegyzései javarészt úgy hangzottak, mintha egy vádat építene fel ellenem. Módszeresen, lépésről lépésre.
Kizársz, és távol tartasz a gyerekeimtől.
Itt vagyok, csak te nem veszel észre.
Jó anya vagyok; egy rendkívül felelősségteljes állás és a családom szükségletei közt egyensúlyozgatok.
Egyáltalán nem állsz mellettem. Alám vágsz, szabotálsz.
Ellenem fordítod a gyerekeket.
Könnyen el tudtam képzelni, amint a bíróság előtt mondja ezt egy ügyvéd. Azt is tudtam, miért. A Readbook magazin egy nemrég olvasott cikke szerint „a szeretet elidegenítése” újabban menő érv a bíróságokon. Az apa az anya ellen hangolja a gyerekeket. Szóval és tettel megmérgezi kis elméiket. Miközben az anya, szokás szerint, ártatlan.
Minden apa tudja, hogy a jogrendszer reménytelenül elfogult az anyák javára. A bíróságok az egyenlőségről papolnak, aztán úgy döntenek, hogy a gyereknek szüksége van az anyjára. Még akkor is, ha távol van. Még akkor is, ha veri, vagy elfelejti megetetni őket. Amíg nem kábítószerezik, vagy nem töri össze a csontjaikat, addig egy nő a bíróság szemében alkalmas anyának. Sőt, még ha kábítószerezik, az apa esetleg akkor sem nyeri meg a pert. A Media Tronicsnál egyik barátom volt felesége heroinozott, és évek óta hol bevitték az elvonóra, hol kiengedték. Végül elváltak, és a gyerekek közös gondozásban maradtak. Az asszony állítólag tiszta volt, de a gyerekek szerint nem. A barátom aggódott. Nem akarta, hogy a volt felesége úgy vezessen, hogy be van lőve. Nem akarta, hogy árusok ólálkodjanak a gyerekek körül. Úgyhogy elment a bíróságra, és kérte, hogy a gyerekeket bízzák teljesen az ő gondjaira, de veszített. A bíró kifejtette, hogy a felesége őszintén megpróbálja legyőzni a függőségét, a gyerekeknek pedig szükségük van az anyjukra.
Úgyhogy ez a helyzet. És most, úgy tűnt, Julia ilyen pert készül indítani ellenem. Végigfutott a hátamon a hideg.

 

Nagyjából akkor, amikor már jól belelovaltam magam, megszólalt a mobilom. Julia volt. Azért hívott, hogy bocsánatot kérjen.
– Nagyon sajnálom. Hülyeségeket mondtam ma. Nem akartam.
– Mit?
– Jack, tudom, hogy támogatsz engem. Persze hogy támogatsz. Nem tudnék meglenni nélküled. A gyerekek körül is nagyszerűen helytállsz. Egyszerűen nem ismerek magamra ezekben a napokban. Hülye voltam, Jack. Sajnálom, amiket mondtam.
Mikor letettem a telefont, az jutott eszembe, bárcsak felvettem volna ezt a beszélgetést.
Tízkor találkozóm volt Annie Gérarddal, a fejvadászommal. A Baker Street egyik kávézójának napfényes udvarán ültünk össze. Mindig kint tartottunk megbeszélést, hogy Annie dohányozhasson. Elővette a laptopját, és bedugta a mobil modemjét. Cigi lógott a szájában, és hunyorgott a füsttől.
– Van valami? – kérdeztem, miközben leültem a vele szemközti székre.
– Igen, az a helyzet, hogy van. Két igen jó lehetőség.
– Nagyszerű – mondtam, a kávémat kevergetve. – Ki vele!
– Mit szólsz ehhez? Kutatásvezető az IBM-nél. Fejlett elosztott rendszerek kiépítése.
– Pont az én területem.
– Én is úgy gondoltam. Jack, erre nagyon is megfelelő vagy. Hatvanfős kutatólabort vezettél. Alapfizetés kettő ötven, plusz ötéves opció, plusz szabadalmi díj mindenre, amit a laborodban fejlesztetek ki.
– Jól hangzik. Hol?
– Az Armonknál.
– New York? – Megráztam a fejem. – Semmi esetre, Annie. Mi a másik?
– Egy sokközvetítős rendszereket tervező csapat főnöke egy biztosítócégnél, amelyik adatbányászással foglalkozik. Kitűnő lehetőség, és...
– Hol?
– Austinban.
Sóhajtottam.
– Annie, Julia szereti a munkáját, piszokul elkötelezett mellette, és nem fogja most otthagyni. A gyerekeim iskolások, és...
– Az emberek állandóan költözködnek, Jack. Másoknak is vannak iskolás gyerekei. A gyerekek alkalmazkodnak.
– De Juliával...
– Másnak is dolgozik a felesége. Mégis költözködnek.
– Tudom, de Juliával az a helyzet...
– Beszéltél vele erről? Felvetetted a témát?
– Hát, nem, mert én...
– Jack. – Annie rám bámult a laptop képernyője fölött. Szerintem jobban teszed, ha nem szarakodsz. Nem vagy abban a helyzetben, hogy válogass. Kezd jelentkezni nálad a szavatossági probléma.
– Szavatosság? – kérdeztem.
– Pontosan, Jack. Immár hat hónapja nem dolgozol. Hosszú idő ez a csúcstechnológiában. A cégek azt gondolhatják, hogy ha ilyen soká tart munkát találnod, akkor biztos valami gond van veled. Nem tudják, mi, csupán feltételezik, hogy túl sokszor utasított el túl sok vállalat. Rövidesen már be sem hívnak majd. Sem San Joséban, sem Armonkban, sem Austinban, sem Cambridge-ben. Elment a hajó. Figyelsz rám? Veszed az adást?
– Igen, csak...
– Semmi csak, Jack. Beszélned kell a feleségeddel. Ki kell találnod a módját, hogyan akaszd le magad a polcról.
– De nem hagyhatom itt a Völgyet. Itt kell maradnom.
– Itt nem olyan jó. – Újra felütötte a képernyőt. – Valahányszor előhozom a neved, mert állandóan előhozom... figyelj, egyébként mi történik a Media Tronicsnál? Vádat emelnek Don Gross ellen?
– Nem tudom.
– Most már hónapok óta pletykálnak erről, de úgy tűnik, semmi sem történik. A te érdekedben remélem, hamarosan sor kerül erre.
– Nincs szükségem rá – mondtam. – Tökéletesen fekszem egy forró terepen, a sokközvetítős elosztott feldolgozásban, és...
– Forró? – mondta rám kacsintva. – Az elosztott feldolgozás nem menő, Jack, hanem kibaszottul radioaktív. A Völgyben mindenki pedzegeti, hogy a mesterséges élet áttörésére az elosztott feldolgozásban kerül sor.
– Így van – helyeseltem bólogatva.
Az utóbbi néhány évben a mesterséges élet váltotta fel a mesterséges intelligenciát a számítástechnika hosszú távú célkitűzésében. Az elgondolás az volt, hogy az élőlények tulajdonságaival - azaz alkalmazkodásra, együttműködésre, tanulásra és változásra való képességgel - rendelkező programot írjanak. E tulajdonságok sokasága különösen a robotgyártásban volt fontos, és megvalósításuk az elosztott feldolgozás segítségével jó úton haladt.
Az elosztott feldolgozás azt jelenti, hogy megosztod a munkát több adatfeldolgozó vagy a számítógépen általad teremtett virtuális közvetítők hálózata között. Ezt alapvetően többféle módon lehet elérni. Egyik módja az, hogy létrehozunk egy sereg, viszonylag buta közvetítőt, amelyek a cél érdekében együttműködnek - úgy, ahogy egy hangyakolónia is együttműködik a cél érdekében. Az én csapatom is sok ilyen munkát végzett.
A másik módszer az, hogy úgynevezett neuronhálózatot készítünk, amely az emberi agy neuronhálózatát másolja. Kiderült, hogy még az egyszerű neuronhálók is meglepően erősek. Ezek a hálózatok képesek a tanulásra. Építeni tudnak a korábbi tapasztalatokra. Ilyet is csináltunk.
A harmadik módszerrel virtuális géneket teremtünk a számítógépben, és hagyjuk, hadd alakuljanak virtuális világukban, míg el nem érünk valamilyen célt.
És még sok egyéb eljárás is létezik. Mindent összevetve ezek az eljárások hatalmas változást jelentenek a mesterséges intelligencia, vagy AI korábbi képzetéhez képest. Régebben a programozók minden helyzetre kiterjedő szabályokat igyekeztek írni. Például megpróbálták megtanítani a számítógépnek, hogy ha valaki vesz valamit a boltban, akkor távozás előtt fizetnie kell. Ám ennek a hétköznapi tudásnak a programozása rendkívül nehéznek bizonyult. A számítógépek hibáztak. Új szabályokat kellett hozzátenni, hogy kiküszöböljék a hibákat. Aztán újabb hibák és újabb szabályok következtek. Végül a programok gigantikusakká váltak, millió sornyi kódból álltak, és pusztán összetettségüknél fogva kezdtek befuccsolni. Túl nagyok voltak a hibakereséshez. Nem lehetett kitalálni, honnan jön a hiba.
Úgyhogy kezdett úgy tűnni, hogy a szabályokra épülő AI sosem fog működni. Sokan vészjósló találgatásokba bonyolódtak a mesterséges értelem végével kapcsolatosan. A nyolcvanas években volt azoknak az angol professzoroknak a fénykora, akik úgy vélték, hogy a számítógépek sosem közelítik meg az emberi értelmet.
Ám az elosztott hálózatú közvetítők teljesen más megközelítést kínáltak. És a programozás filozófiája is új volt. A régi, szabályokra épülő programozás felülről lefelé haladt. A rendszer egésze kapott viselkedési szabályokat.
Viszont az új programozás alulról felfelé épül fel. A program meghatározza a szerkezet legalsó szintjén működő egyedi közvetítők viselkedését, de a rendszer egészének viselkedését nem. Így az az alacsonyabb szinten jelentkező apró kapcsolatok százaiból alakul ki.
Mivel a rendszer nincs programozva, meglepő eredmények születhetnek. A programozók eredményeket sosem felételeznek. Épp ezért tűnhetnek életszerűnek. És épp azért volt ez a terep olyan forró, mert...

 

– Jack!
Annie megérintette a kezemet. Pislantottam.
– Jack, felfogtál valamit abból, amit az imént mondtam?
– Bocs.
– Nem igazán figyelsz rám – jegyezte meg, és az arcomba fújta a cigarettafüstöt. – Igazad van, forró terepen vagy. De épp annál több okod van rá, hogy aggódj a szavatosságod miatt. Nem olyan, mintha elektromérnök volnál, aki optikai meghajtókra szakosodott. A forró terepen gyorsabb a mozgás. Hat hónap vállalatot teremthet vagy roppanthat össze.
– Tudom.
– Kétes a helyzeted, Jack.
– Tisztában vagyok vele.
– Jó. Akkor beszélsz a feleségeddel? Kérlek!
– Igen.
– Oké – derült fel. – Feltétlenül. Különben nem tudok segíteni. – Égő cigarettáját belepöckölte kávém maradékába. Sercent egyet, majd kialudt. Összecsapta a laptopját, felállt és távozott.
Felhívtam Juliát, de nem értem el. Hangpostán hagytam üzenetet. Tudtam, hogy időpazarlás a költözést még csak megpendíteni is. Biztosan nemet mondana, főként, ha új fiúja van. De Annie-nek igaza van: bajban vagyok. Valamit tennem kell. Meg kell kérdeznem.
Otthon leültem az íróasztalomhoz, és az SSVT dobozt a kezemben forgatva megpróbáltam kigondolni, mit tegyek. Volt még másfél órám, mielőtt elmentem volna a gyerekekért. Tényleg nagyon szerettem volna Juliával beszélni. Elhatároztam, hogy a céges telefonközponton keresztül újra felhívom, hogy meglássam, ki tudják-e deríteni, hol van.
– Itt a Xyrnos Technology.
– Julia Formant kérném.
– Kérem, tartsa a vonalat! – Némi klasszikus zene, aztán egy másik hang jelentkezett. – Ms. Forman irodája.
Felismertem Carol, Julia asszisztensének hangját.
– Carol, itt Jack.
– Jó napot, Mr. Forman, hogy van?
– Köszönöm, jól.
– Juliát keresi?
– Igen.
– Ma Nevadában van a gyárban. Megpróbáljam ott utolérni?
– Igen, legyen szíves.
– Egy pillanat.
Várakozásra kapcsoltak. Méghozzá elég soká.
– Mr. Forman, értekezleten van a következő egy órában. Vissza fogja hívni, mihelyt vége lesz. Kívánja, hogy felhívja önt?
– Igen, kérem.
– Adjak át üzenetet?
– Nem – mondtam. – Csak szóljon neki, hogy hívjon fel.
– Rendben, Mr. Forman.
Kikapcsoltam a telefont, és az SSVT dobozt forgatva belebámultam a semmibe. Ma Nevadában van. Julia egy szóval sem említette, hogy Nevadába készül. Elmémben újra lejátszottam a Carollal folytatott beszélgetést. Nem hallatszott a hangján feszélyezettség? Titkolt valamit? Nem lehettem biztos benne. Már nem lehettem biztos semmiben. Amint kibámultam az ablakon, láttam, amint a locsolófejek beindulnak, és vízkúpokat lövellnek szanaszét a pázsiton. A legnagyobb déli hőség nem éppen ideális időszak az öntözéshez. Nem számítottam erre. A locsolófejeket pont előző nap állították be.
Amint a vizet bámultam, cudarul kezdtem érezni magam. Úgy tűnt, minden tönkremegy. Nincs munkám, a feleségem eltűzött, a kölykökkel csupa nyűg - állandóan úgy éreztem, hogy nem tudok velük bánni –, és most ezek a rohadék locsolófejek sem működnek rendesen. Ki fogják égetni azt a kurva füvet.
És akkor elkezdett sírni a baba.

 

Vártam, hogy Julia felhívjon, de nem tette. Vacsorára csirkemellet vágtam csíkokra (az a trükkje, hogy tartsuk hidegen, majdnem fagyosan), mert a csibefalatok azok közé az ételek közé tartoztak, amelyeken sosem vitatkoztak. Rizst vettem elő, hogy megfőzzem. Megnéztem a hűtőben a sárgarépát, és úgy döntöttem, hogy hiába néznek ki kicsit öregnek, akkor is felhasználhatom őket ma este.
Miközben felaprítottam a répát, megvágtam a kezem. Nem volt mély vágás, de nagyon vérzett, és a Band-Aid nem állította el a vérzést. Átvérzett a párna, úgyhogy állandóan új Band-Aidet kellett feltennem. Hervasztó volt.
A vacsora későre sikeredett, és a gyerekek dilisek voltak. Eric nagy hangon panaszkodott, hogy az én csibefalatkáim pocsékak, a McDonald's-éi sokkal jobbak, és miért nem lehet nekünk is olyan. Nicole különböző olvasatokkal próbálkozott a szerepéhez, Eric pedig a bajsza alatt utánozta. A kicsi minden nyelet müzlit kiköpött, amíg abba nem hagytam, és össze nem kevertem a müzlit egy kis banánpéppel. Ezután simán megette. Nem tudom, miért nem gondoltam rá korábban. Amanda növekszik, és elege van ebből az egyhangú kajából.
Eric az iskolában hagyta a házi feladatát; mondtam neki. hogy kérdezze meg telefonon a barátaitól, mi a lecke, de nem tette. Nicole egy órán keresztül a barátnőivel levelezgetett. Folyton bekukkantottam a szobájába, és rászóltam, hogy szálljon le a számítógépről, amíg kész nincs a leckével, mire ő azt mondta:
– Még egy pillanat, apa. – A baba nyugtalankodott, és soká tartott, mire lefektettem.
Visszamentem Nicole szobájába, és így szóltam:
– Na, most már elég, a rohadt életbe! – Nicole sírni kezdett. Eric átjött kárörvendeni. Megkérdeztem, miért nincs az ágyban. Láthatott valamit az arcomon, úgyhogy elhúzta a csíkot. Nicole szipogva követelte, hogy kérjek tőle bocsánatot. Emlékeztettem, hogy neki kellett volna megtennie azt, amire korábban már kétszer felszólítottam. Erre bement a fürdőszobába, és bevágta az ajtót.
Eric kiüvöltött a szobájából:
– Ebben a lármában nem tudok aludni!
Visszaüvöltöttem:
– Még egy szó, és egy hétig nincs tévézés.
– Ez disznóság!
Bementem a hálószobába, bekapcsoltam a tévét, hogy megnézzem a játék hátralévő részét. Fél óra múlva ellenőriztem a gyerekeket. A baba békésen aludt. Eric is aludt, a takaróját lerúgta. Betakargattam. Nicole tanult. Mikor meglátott, bocsánatot kért. Átöleltem.
Visszamentem a hálóba, és még vagy tíz percig néztem a játékot, mielőtt elaludtam.

 

 

5. ÖTÖDIK NAP
Reggel 7.10

 

Amikor reggel felébredtem, láttam, hogy Julia ágyrésze érintetlen, a párnáján sehol egy gyűrődés. Az éjjel egyáltalán nem jött haza. Megnéztem, van-e telefonüzenet, de egy sem volt. Eric betámolygott, az ágyra nézett.
– Hol van anyu?
– Nem tudom, fiam.
– Már elment?
– Alighanem...
Rám nézett, majd az érintetlen ágyra. Aztán kiballagott a szobából. Nem foglalkozott az üggyel.
Én viszont kezdtem azt gondolni, hogy nekem foglalkoznom kell vele. Talán még egy ügyvéddel is beszélnem kéne. Még ha csupán elméletben, akkor is volt valami visszavonhatatlan az ügyvéddel való értekezésben. Ha a gond annyira súlyos, a dolog talán végzetes. Nem akartam elhinni, hogy a házasságomnak vége, így elnapoltam az ügyvéddel való találkozást.
Ekkor határoztam el, hogy felhívom a nővéremet San Diegóban. Ellen klinikai pszichológus, és La Jollában rendel. Elég korán volt, számíthattam rá, hogy még nem ment el dolgozni; és tényleg ő vette fel a kagylót. Hangjából ítélve meglepődött a hívásomon. Szeretem a nővéremet, de nagyon különbözünk egymástól. Mindenesetre röviden elmondtam neki, mire gyanakszom Juliával kapcsolatban, és miért.
– Azt mondod, Julia nem jött haza, és nem is hívott fel?
– Úgy van.
– Te hívtad?
– Még nem.
– Hogyhogy?
– Nem tudom.
– Lehet, hogy balesete volt, az is lehet, megsérült...
– Nem hiszem.
– Miért nem?
– A balesetet mindig bemondják. Nincs baleset.
– Idegesnek tűnsz, Jack.
– Mit tudom én. Meglehet.
A nővérem egy pillanatra elhallgatott. Aztán azt mondta:
– Jack, problémád van. Miért nem teszel valamit?
– Például mit?
– Elmehetnél egy házassági tanácsadóhoz vagy egy ügyvédhez.
– Na ja.
– Nem gondolod? – kérdezte.
– Nem tudom. Nem. Még nem.
– Jack, Julia nem jött haza az éjjel, és még egy hívást sem eresztett meg. Ha ez a nő célzást akar tenni, akkor itt bombavető célzókészüléket használ. Kell ennél egyértelműbb jelzés?
– Nem tudom.
– Sokszor mondod azt, hogy „nem tudom”. Tisztában vagy vele?
– Alighanem.
Szünet.
– Jack, jól vagy?
– Nem tudom.
– Akarod, hogy átugorjak pár napra? Nem gond, mert meg tudom oldani. Úgy volt, hogy kiruccanunk valahová a barátommal, de épp most vették meg a cégét. Úgyhogy szabad vagyok, ha azt akarod, hogy odamenjek.
– Nem. Minden oké.
– Biztos? Aggódom miattad.
– Nem, nem – hajtogattam. – Ne aggódj.
– Depressziós vagy?
– Nem. Miért?
– Tudsz aludni? Testmozgás?
– Meglehetős. Olyan sokat nem mozgok.
– Uhum. Van már munkád?
– Nincs.
– Kilátások?
– Nem igazán. Nincsenek.
– Jack – mondta. – Fel kell keresned egy ügyvédet.
– Talán, nemsokára.
– Jack. Mi a baj? Mit is mondtál? A feleséged hűvös és ingerült hozzád. Hazudik. Furcsán viselkedik a gyerekekkel. Úgy tűnik, nem foglalkozik a családjával. Feszült, és távol van. Egyre rosszabb a helyzet. Úgy gondolod, van valakije. A múlt éjjel nem jött haza, és fel sem hívott. Te pedig hagyod, hogy mindez folytatódjék, anélkül hogy bármit is tennél?
– Nem tudom, mit tegyek.
– Megmondtam. Keress fel egy ügyvédet!
– Úgy gondolod?
– Rohadtul eltaláltad. Úgy gondolom.
– Nem tudom...
Hosszan, dühösen fújva ki a levegőt, felsóhajtott.
– Jack, nézd, tudom, hogy időnként kissé passzív vagy, de...
– Szerinted mit kellene tennem?
– Megmondtam. – Újabb ideges sóhaj. – Oké. Kiveszek néhány napot, és meglátogatlak.
– Ellen...
– Ne vitatkozz! Megyek. Juliának mondhatod azt, hogy segítek a gyerekek körül. Délután ott leszek.
– De...
– Ne vitatkozz! Azzal letette a kagylót.

 

Nem vagyok passzív. Meggondolt vagyok. Ellen nagyon energikus. A személyisége tökéletesen megfelel egy pszichológusnak, mert imádja megmondani az embereknek, hogy mit tegyenek. Őszintén szólva, szerintem nyomulós. Ő meg azt gondolja, hogy én vagyok passzív.
Ellen ezt gondolja rólam: a hetvenes évek végén Stanfordba mentem, és populációbiológiát tanultam, ami tisztán elméleti terület, semmi gyakorlati alkalmazás, egyetemeken kívül semmi álláslehetőség. Akkoriban a populációbiológiát forradalmasította az állatok terepen történő megfigyelése és a genetikai vizsgálatok előrehaladása. Mindkettő magasabb matematikai algoritmusokra épülő számítógépes elemzést igényelt. Nem találtam a kutatásaimhoz szükséges programokat, így magam kezdtem megírni őket. Úgyhogy átcsúsztam a számítógépes tudományba - vagyis egy másik uncsi, tisztán elméleti terepre.
Diplomázásom egybeesett a Szilikon-völgy felemelkedésével és a személyi számítógépes robbanással. A nyolcvanas években a kis létszámú, kezdő vállalatok vagyonokat kerestek, és én is elég jól összeszedtem magam az elsőnél, ahol dolgoztam. Megismerkedtem Juliával, összeházasodtunk, gyerekeink születtek. Minden simán ment. Mindketten prímán boldogultunk pusztán azzal is, hogy megjelentünk a munkahelyen. Átmentem egy másik céghez; még több mellékes, nagyobb lehetőségek. Csupán meglovagoltam a kilencvenes évek vezérhullámát. Akkoriban már nem programoztam, hanem a szoftverfejlesztést felügyeltem. Szóval a dolgok esetemben maguktól a helyükre kerültek, anélkül hogy én valódi erőfeszítést tettem volna. Egyszerűen belepottyantam az életembe. Sosem kellett bizonyítanom.
Ez Ellen verziója rólam. Az enyém egészen más. Bolygónk történelmében nincs még egy olyan versengő társaság, mint a Szilikon-völgy bármelyik vállalata. Mindenki száz órát dolgozik hetente. Mindenki mérföldkövekkel versenyez. Mindenki a fejlesztési ciklusok lerövidítésére törekszik, amelyeket eredetileg három évre terveztek egy új termék vagy új verzió esetében. Aztán két évre csökkent. Majd tizennyolc hónapra. Most tizenkét hónap - minden évben egy új verzió. Ha az ember arra gondol, hogy a béta hibakeresés egy eredeti példányon négy hónapot igényel, akkor csak nyolc hónap jut a tényleges munkára. Nyolc hónap alatt kell átnézni tízmilliónyi sor kódot, és gondoskodni arról, hogy mind megfelelően működjön.
Szóval a Szilikon-völgy nem a passzív személyiségeknek való, és én nem is vagyok az. Minden nap minden percében csipkedtem a fenekemet. Mindennap bizonyítanom kellett - különben mehettem volna.
Ez az én verzióm magamról. Biztosra vettem, hogy az enyém az igaz.

 

Egy dologban Ellennek mégis igaza volt. Pályafutásomat erőteljes szerencsesorozat kísérte. Minthogy eredetileg a biológiát végeztem, előnybe kerültem, amikor a számítógépes programok kifejezetten a biológiai rendszereket kezdték utánozni. Voltak olyan programozók, akik ide-oda járkáltak a számítógépes szimuláció és a vadállatok csoportjainak megfigyelése között, miközben az egyik tanulságait alkalmazták a másikra.
Ezenkívül a populációbiológiában dolgoztam - vagyis élő szervezetek csoportjait tanulmányoztam. A számítógépes tudomány pedig a gyökeresen hasonló hálózatok irányába fejlődött - vagyis az intelligens közvetítők populációinak programozása irányába. A közvetítő populációk kezelése különleges gondolkodásmódot igényelt, én pedig épp ebben szereztem jártasságot az évek során.
Szóval bámulatosán megfeleltem szakterületem igényeinek, így nagyszerű karriert futottam be, ahogy a területek fejlődtek. A megfelelő helyen voltam, a megfelelő időben.
Ennyi igaz volt.

 

A biológiai populációkat másoló, közvetítőre épülő programok egyre fontosabbá váltak a valódi világban. Ilyenek voltak azok a programjaim, amelyek a gyűjtögető hangyákat utánozták a nagy kommunikációs hálózatok vezénylésében. Vagy azok a programok, amelyek felhőkarcolók hőszabályozását vezényelték a termeszkolóniák munkamegosztását utánozva. Emellett egy sereg alkalmazás használt ezekhez hasonló, a genetikai kiválasztódást másoló programot. Az egyik program bűnügyi tanúknak mutat meg kilenc arcot, és megkéri őket, hogy válasszák ki azt, amelyik legjobban hasonlít a bűnözőre, még ha nem is az. Aztán a program újabb kilenc arcot mutat, és kéri, hogy ismét válasszanak ki egyet; és így, több ismételt sorozatból a program lassan kialakítja az arc igen pontos összetett képét, jóval pontosabban, mint ahogy a rendőrségi rajzoló képes dolgozni. A tanúknak soha nem azt kell megmondani az egyes arcok alapján, milyen volt pontosan a bűnöző, csupán választ, a program pedig kialakítja a képet.
Aztán ott vannak a biotechnológiai vállalatok, amelyeknél rájöttek, hogy nem képesek sikeresen új fehérjéket előállítani, mert a fehérjék rejtélyes módon összeomlanak, így aztán újabban a genetikai kiválasztódást használják, s gyártás helyett inkább hagyják, hogy úgy „fejlődjenek ki” az új fehérjék. Ezek az eljárások néhány év alatt bevett gyakorlattá váltak, és egyre erőteljesebbek, egyre fontosabbak.
Úgyhogy igen, a megfelelő helyen voltam, a megfelelő időben. És nem passzív voltam, hanem inkább szerencsés.

 

Még nem zuhanyoztam, és nem is borotválkoztam. Bementem a fürdőszobába, lehúztam a pólómat, és jól megnéztem magam a tükörben. Meglepődtem azt látva, milyen puhánynak tűnik a hasam tájéka. Észre sem vettem. Persze, negyvenéves vagyok, és az a helyzet, hogy mostanában nem túl sokat mozogtam. Nem azért, mert depressziós vagyok, hanem annyira lefoglalnak a gyerekek, és többnyire elfáradok. Egyszerűen nincs kedvem sportolni, ennyi az egész.
Tükörképemet bámulva azon tűnődtem, vajon igaza van-e Ellennek.
Az egész pszichológiai tudással egy baj van - senki sem képes önmagára alkalmazni. Az ember hihetetlenül nagyokos tud lenni barátai, házastársa vagy gyerekei fogyatkozásaival kapcsolatban. Magáról viszont halvány gőze sincs. Ugyanaz az ember, aki hidegen, tiszta szemmel látja a környező világot, csupán képzelődik magáról. A pszichológiai tudás csődöt mond, ha a tükörbe nézünk. Ez a bizarr tény, tudomásom szerint magyarázatra vár.
Személy szerint mindig is úgy gondoltam, hogy a számítógépes programozás rekurzió nevű eljárása megadja erre a választ. A rekurzió annyit jelent, hogy a programot visszahurkoljuk önmagába, amely aztán addig használja fel a magáról nyert információkat bizonyos dolgok elvégzéséhez, amíg meg nem születik az eredmény. Ez viszont elővigyázatosságot igényel, mert különben fennáll a veszélye annak, hogy a gép beleesik a végtelen regresszió nevű állapotba. Ez a programozási megfelelője azoknak az elvarázsolt kastélybeli tükröknek, amelyek tükröket tükröznek egyre kisebbedve, elnyúlván a végtelenségbe. A program egyre csak fut, ismétel és ismétel, de semmi sem történik. A gép kikattan.
Mindig úgy sejtettem, valami hasonlónak kell történni akkor is, amikor az ember a pszichológiai ismeretapparátust önmagára irányozza. Az agy kikattan. A gondolkodás folytatódik, de nem lyukad ki sehová. Valami ilyesminek kell lenni, mert tudjuk, hogy az emberek végtelenségig képesek magukról gondolkodni. Némelyek alig gondolnak másra. Mégis, úgy tűnik, az emberek eme intenzív befelé fordulásuk következtében sosem változnak meg. Nem értik magukat igazán. Csak ritkán találkozunk valódi önismerettel.
Mintha szükségünk volna valaki másra, hogy megmondja, kik vagyunk, vagy hogy tükröt tartson elénk. Ami, ha belegondolunk, roppantul furcsa.
Vagy talán mégsem.
Van egy régi kérdés a mesterséges intelligencia kapcsán: vajon a program valaha is tudatosíthatja-e önmagát. A legtöbb programozó szerint ez lehetetlen. Próbálkoztak vele, de kudarcot vallottak.
Van azonban egy még alapvetőbb, egy filozófiai vonatkozása ennek a kérdésnek, amely úgy hangzik, vajon akad-e olyan gép, amely képes megérteni saját működését. Némelyek azt állítják, hogy ez is lehetetlen. A gép nem ismerheti magát, mégpedig ugyanazon oknál fogva, amiért az ember nem haraphatja meg saját fogát. És persze ez is lehetetlennek tűnik: az emberi agy a legbonyolultabb szerkezet az ismert univerzumban, mégis igen keveset tud magáról.
Az utóbbi harminc évben ilyen kérdéseket örömmel dumáltak meg egy sör mellett péntek délutánonként, munka után. Sosem vették őket komolyan. Ám újabban ezek a filozofikus kérdések újfajta fontosságot nyertek, mivel bizonyos agyi működések reprodukálása terén gyors előrehaladás történt. Nem az agy egészéről, hanem működésének bizonyos területeiről van szó. Például, mielőtt kirúgtak volna, fejlesztőcsapatom sokközvetítős feldolgozás alkalmazásával tette lehetővé a számítógépek számára a tanulást, a minták felismerését az adatokban, a természetes nyelvek megértését, a feladatok rangsorolását és megváltoztatását. A programokban az volt a lényeg, hogy a gépek szó szerint tanultak. A tapasztalatokból okulva jobban végezték a dolgukat. Márpedig ez több, mint amit némely emberi lény elmondhat magáról.
Megszólalt a telefon. Ellen volt.
– Felhívtad az ügyvédedet?
– Még nem. Az isten szerelmére!
– 2.10 van San José-i idő szerint. Öt körül nálatok vagyok.
– Figyelj, Ellen, erre tényleg nincs szükség...
– Tudom. Csak eltűzök egy kicsit a városból. Kell egy kis lazítás. Nemsokára találkozunk, Jack. – Azzal szétkapcsolt.
Szóval most kezelésbe vesz.
Mindenesetre, úgy véltem, ma nincs értelme felhívni az ügyvédet. Túl sok tennivalóm volt. El kellett hoznom a tisztítóból a ruhákat, úgyhogy elugrottam értük. Az utca túloldalán volt egy Starbucks üzlet, és átmentem, hogy vegyek egy tejeskávét.
Mit ad isten, ott találtam Gary Mardert, az ügyvédemet, egy igen fiatal szöszivel, aki csípőfarmert és rövid felsőt viselt, ami szabadon hagyta a hasát. Az orrukat dörgölték össze a pénztár előtti sorban. A lány főiskolásnál nem nézett ki sokkal idősebbnek. Zavarba jöttem, és elfordultam, hogy leléceljek, amikor Gary észrevett és intett.
– Hé, Jack!
– Szia, Gary!
Nyújtotta a kezét, én meg elfogadtam.
– Bemutatom Melissát – mondta.
– Szia, Melissa – nyögtem ki.
– Ó, szia. – Egy kicsit mintha bosszankodott volna ezen a közjátékon, bár nem lehettem biztos benne. Üres tekintettel bámult - fiatal lányoknál szokás ez férfiak körében. Úgy tűnt, legfeljebb hat évvel idősebb Nicole-nál. Mit kezd egy ilyen fazonnal, mint Gary?
– Nos, hogy mennek a dolgaid, Jack? – kérdezte Gary, Melissa meztelen dereka köré fonva a karját.
– Minden oké – nyögtem. – Elég jól.
– Igen? Hát ez jó! – Sandán nézett rám.
– Hát, ugye, igen... – hebegtem, amint ott álltam, ostobán érezve magam a lány előtt, aki egyértelműen azt szerette volna, ha elhúzok. Ám eszembe jutott, mit mondana Ellen: Összefutottál az ügyvédeddel, és még csak meg sem kérdezted?
Ezért így szóltam:
– Gary, beszélhetnék veled egy percre?
– Persze. – Pénzt adott a lánynak a kávéra, és a helyiség egyik felébe húzódtunk.
Lehalkítottam a hangomat.
– Figyelj, Gary! – kezdtem. Alighanem fel kell keresnem egy válóperes ügyvédet.
– Aztán miért?
– Mert Juliának viszonya van.
– Gondolod? Vagy biztosan tudod?
– Nem. Nem tudom biztosan.
– Szóval csak gyanítod?
– Igen.
Gary sóhajtott. Aztán rám nézett.
Folytattam:
– Vannak más dolgok is mostanában. Azzal jött, hogy ellene fordítom a gyerekeket.
– A szeretet elidegenítése – mondta bólogatva. – Jogi cliché du jour. Mikor hozakodik elő ezzel?
– Amikor veszekszünk.
Újabb sóhaj.
– Jack, a házastársak mindenfélét összehordanak veszekedés közben. Ez nem feltétlenül jelent valamit.
– Ez esetben igen. Attól tartok, igen.
– Ideges vagy emiatt?
– Igen.
– Voltál már házassági tanácsadónál?
– Nem.
– Keress fel egyet!
– Miért?
– Két oknál fogva. Először is, mert fel kell keresned. Régóta együtt élsz Juliával, és amennyire tudom, többnyire jól. Másfelől, mivel így feljegyzések készülnek arról, hogy megpróbáltad megmenteni a házasságot, amely ellentmond a szeretet elidegenítése vádnak.
– Igen, de...
– Ha igazad van, és tényleg egy perre készül, akkor rendkívül óvatosnak kell lenned, barátom. A szeretet elidegenítése nehezen védhető vád. A gyerekek fütyülnek anyukára, ő meg azt mondja, hogy te állsz e mögött. Hogy tudod igazolni, hogy ez nem igaz? Sehogy. Továbbá, sokat voltál otthon, úgyhogy könnyebb elképzelni, hogy igaz lehet. A bíróság elégedetlennek fog minősíteni, aki talán neheztel is dolgozó feleségére. – Feltartotta a kezét. – Tudom, tudom, ebből semmi sem igaz, Jack, de könnyű ebből vádat kovácsolni, ez a lényeg. És az ügyvédje meg is fogja tenni. Sérelmed miatt ellene fordítottad a gyerekeket.
– Ez baromság!
– Persze. Tudom. – Rácsapott a vállamra. – Szóval, keress fel egy jó tanácsadót. Ha nevek kellenek, hívd fel az irodámat, és Barbara mond pár megbízhatót.

 

Felhívtam Juliát, hogy közöljem, Ellen néhány napra feljön hozzánk. Persze őt nem értem el, csak a hangpostáját. Hosszabb üzenetet hagytam, amelyben kifejtettem, miről van szó. Aztán elmentem bevásárolni, mert így, hogy Ellen nálunk lesz, kellett némi többlet készlet.
Éppen a bevásárlóközpont folyosóján toltam a kocsit, amikor felhívtak a kórházból. Megint az a hűvös ügyeletes orvos volt. Azért hívott, hogy rákérdezzen Amandára, és én elmondtam neki, hogy az elszíneződése már csaknem elmúlt.
– Akkor jó – örvendezett. – Örömmel hallom.
– Mi a helyzet az MRI-vel? – kérdeztem.
Az orvos elmondta, hogy Amanda MRI-eredményei nem érvényesek, mert a gép működése akadozik, és a vizsgálat értékelhetetlen.
– Az a helyzet, hogy aggódunk az utóbbi napok összes vizsgálata miatt – folytatta. – Minthogy a gép nyilvánvalóan kezd lassan tönkremenni.
– Hogy érti ezt?
– Szétrohad vagy ilyesmi. Az összes memóriachip szétporlad.
Eric mp3-lejátszójára gondolva megborzongtam.
– Mi okozhatja? – kérdeztem.
– Leginkább arra gyanakszunk, hogy valami gáz miatt mennek szét, ami a falakban futó vezetékekből szabadult fel az éjszaka folyamán. A klór például okozhatja ezt. Eltekintve attól, hogy kizárólag a memóriachipek károsodnak. A többi chip rendben van.
A dolgok minden percben egyre furcsábbakká váltak. És még furcsábbakká váltak néhány perccel később, amikor Julia teljesen feldobva, vidáman felhívott, és bejelentette, hogy délután jön haza, és rengeteg idő lesz a vacsoráig.
– De jó lesz Ellennel találkozni! – mondta. – Miért jön?
– Azt hiszem, csak el akart szabadulni a városból.
– Hát, jó lesz, ha veled lesz pár napig. Némi felnőtt társaság.
– Eltaláltad – feleltem.
Vártam, hogy megmagyarázza, miért nem jött haza, de mindössze ennyit mondott:
– Hé, rohannom kell, Jack. Később beszélünk...
– Julia – szóltam közbe. – Várj egy pillanatot!
– Mi van?
Tétováztam, hogyan is fejezzem ki magam. Aztán ezt mondtam:
– Aggódtam miattad tegnap este.
– Tényleg? Miért?
– Mert nem jöttél haza.
– Drágám, felhívtalak. Ott kellett maradnom az üzemben. Nem nézed meg az üzeneteidet?
– De...
– És nem kaptál tőlem üzenetet?
– Nem.
– Hát, nem tudom, mi történt. Üzenetet hagytam, Jack. Először az otthoni telefonon hívtalak, beszéltem Mariával, de nem értette, tudod, túl bonyolult volt... Úgyhogy felhívtam a mobilodat, és üzenetet hagytam, hogy az üzemben ragadtam máig.
– Nos, nem kaptam meg – mondtam, és igyekeztem, hogy ne hangozzék duzzogásnak.
– Sajnálom, drágám, de ellenőrizd a szolgáltatót. Különben, figyelj, tényleg mennem kell. Estére találkozunk, oké? Puszi, puszi.
Azzal kikapcsolta a telefont.
Elővettem a mobiltelefonomat a zsebemből, és ellenőriztem. Nem volt üzenet. Megnéztem a hívásnaplót. Nem volt hívás tegnap este.
Julia nem hívott. Senki sem hívott.
Úgy éreztem, süllyedni kezdek, újra belemerülök a depresszióba. Fáradt voltam, meg se tudtam mozdulni. Csak bámultam a polcokon lévő árukat. Nem emlékeztem, miért vagyok ott.
Éppen elhatároztam, hogy kimegyek az áruházból, amikor megszólalt a kezemben lévő mobiltelefon. Felpattintottam a tetejét. Tim Bergman hívott, az a fazon, aki átvette a munkámat a Media Tronicsnál.
– Remélem, ülsz – kezdte.
– Nem. Miért?
– Elég furcsa híreim vannak. Légy erős!
– Oké.
– Don akar veled beszélni.
Don Gross volt a cég főnöke, az a fickó, aki kirúgott.
– Miről?
– Vissza akar venni.
– Hogy mit akar?
– Hát, igen. Tudom. Őrület. Visszavenni.
– Miért? – kérdeztem.
– Gondjaink vannak az egyik elosztott rendszerrel, amit eladtunk.
– Melyikkel?
– Hát, a RAGPRÉD-del.
– Azaz egyik legrégibb program – mondtam. – Ki adta el? A RAGPRÉD rendszert vagy egy éve terveztük. A legtöbb programunkhoz hasonlóan biológiai modellekre épült. A RAGPRÉD egy célkereső program, amelynek alapjául a ragadozó-préda dinamika szolgált. Szerkezete azonban rendkívül egyszerű volt.
– Nos, a Xymos valami nagyon egyszerűt akart – mondta Tim.
– Szóval te adtad el a RAGPRÉD-et a Xymosnak?
– Igen. A felhasználási jogot, támogatási szerződéssel. Ez őrjít meg bennünket.
– Miért?
– Nyilvánvalóan nem működik megfelelően. A célkeresés teljesen bedilizett. Úgy tűnik, a program sokszor célt téveszt.
– Nem lep meg – feleltem –, mivel nem határoztunk meg megerősítőket. – A megerősítők olyan programnehezékek, amelyek fenntartják a célokat. Azért van rájuk szükség, mert tekintve, hogy a hálózatot alkotó közvetítők képesek a tanulásra, oly módon is tanulhatnak, hogy ezáltal eltérülnek a céltól. Szükség van egy olyan megoldásra, amely tárolja az eredeti célt, hogy ne veszítsék el. Úgy a legkönnyebb elképzelni ezeket a közvetítő programokat, mint a gyerekeket. A programok is elfelejtenek, elveszítenek és elejtenek bizonyos dolgokat.
Emergens viselkedés az egész. Nincs programozva, de ez a programozás eredménye. És nyilván ez történik a Xymosnál.
– Nos – mondta Tim –, Don arra gondol, mivel te vezetted a csapatot, amikor eredetileg írták a programot, te vagy az is, aki rendbe hozhatod. Emellett a feleséged ott van a Xymos vezetőségében, és ha egy csapatban lesztek, megnyugodnak a főnökeik.
Nem voltam biztos abban, hogy ez igaz, de nem szóltam semmit.
– Mindenesetre így állunk – folytatta Tim. – Azért hívlak, hogy Don felhívjon-e téged. Merthogy attól tart, hogy elutasítod.
Éreztem, hogy elönt a düh. Attól tart, hogy elutasítod.
– Tim – mondtam –, oda én nem mehetek vissza dolgozni.
– Ó, nem is itt lennél, hanem a Xymos gyártóüzemében.
– Igen? Aztán hogy működne ez az egész?
– Don kihelyezett tanácsadóként venne fel. Valahogy így.
– Ü-hüm – hümmögtem a tőlem telhető legsemmitmondóbb hangon. Ez a javaslat minden ízében rossz ötletnek tűnt. Bármi mást inkább, mint hogy visszamenjek ennek a gazember Donnak dolgozni. Az pedig eleve halva született ötlet, hogy az ember visszamenjen - bármilyen feltételek mellett is - ahhoz a céghez, ahonnan kirúgták - bármilyen ok miatt. Ezzel mindenki tisztában van.
Másfelől viszont, ha belemennek abba, hogy tanácsadóként dolgozzak, megszabadulnék a szavatosságproblémámtól. Kiszabadulnék a házból. Sok előnye lenne. Némi szünet után így szóltam:
– Figyelj, Tim, hadd gondolkodjam rajta!
– Visszahívsz?
– Rendben. Igen.
– Mikor? – kérdezte.
A hangja egyértelműen feszült volt.
– Csak nem sürgős az ügy...? – firtattam.
– Hát igen, némileg. Ahogy mondtam, a szerződéstől hülyét kapunk. Az eredeti csapatból öt programozó gyakorlatilag a Xymos üzemben lakik. És sehova sem jutnak ezzel a problémával. Úgyhogy ha nem segítesz, körül kell néznünk másutt, méghozzá sürgősen.
– Oké. Holnap felhívlak – mondtam.
– Holnap reggel? – kérdezte, némi célzással.
– Rendben – hagytam rá. – Igen, holnap reggel.

 

Tim hívása miatt jobban kellett volna ereznem magam, de nem így volt. Kivittem a babát a parkba, és egy darabig lökdöstem a hintán. Húsz vagy harminc percig is bírta alkalmanként, és mindig sírt, ha kivettem. Később leültem a homokozó betonszegélyére, miközben Amanda négykézláb mászkált, és álló helyzetbe húzta magát a betonból készült teknősbékába és egyéb játékokba kapaszkodva. Egyik idősebb totyogó fellökte, de nem sírt, egyszerűen felállt. Úgy tűnt, jól érzi magát az idősebb gyerekek közt.
Amint elnéztem, azon gondolkodtam, hogy visszamegyek dolgozni.
– Te persze igent mondtál nekik – feltételezte Ellen. A konyhában voltunk. Most érkezett meg, fekete bőröndje még kipakolatlanul állt a sarokban. Ellen ugyanúgy festett, mint régen, még mindig nádszálkarcsú, energikus, szőke, fáradhatatlan. A nővérem mintha egyáltalán nem öregedett volna. Egy csésze teát kortyolgatott, a magával hozott teás zacskókból főzte. Különleges, organikus, kínai feketetea, egy különleges San Franciscó-i boltból. Ebben sem változott: Ellen gyerekként is mindig háklis volt a kajára. Felnőttként pedig saját teáival, saját salátaönteteivel, saját vitaminjaival utazgatott, amelyeket pofásán elrendezve, kis pergamen-csomagocskákban tartott.
– Nem – feleltem. – Nem mondtam igent. Azt mondtam, meggondolom.
– Meggondolod? Tréfálsz? Jack, neked vissza kell menned dolgozni! Te is tudod. – Mérlegelve végigmért. – Depressziós vagy.
– Nem vagyok.
– Innod kell ebből a teából – pattogott. – Az a sok kávé nem tesz jót az idegeidnek.
– A teában több a koffein, mint a kávéban.
– Jack, neked vissza kell menned dolgozni!
– Tudom, Ellen.
– És ha ez tanácsadói munka... hát nem lenne tökéletes? Minden problémádat megoldaná.
– Nem tudom – jegyeztem meg.
– Tényleg? Mit nem tudsz?
– Nem tudom, az egész történetet elmondták-e – folytattam. – Úgy értem, ha a Xymos ekkora bajban van, hogy lehet az, hogy Julia egy szót sem szólt erről?
Ellen megrázta a fejét.
– Én úgy vettem ki, Julia mostanában másról sem ejtett sok szót. – Rám nézett. – Úgyhogy miért nem fogadtad el azonnal?
– Először körbe kell szimatolnom.
– Mit akarsz szimatolni, Jack? – Hangja hitetlenségről árulkodott. Ellen úgy viselkedett, mintha valami pszichés problémám volna, amit orvosolnia kell. A nővérem kezdett az agyamra menni, pedig csak pár perce voltunk együtt. Úgy bánt velem, mintha megint gyerekek volnánk. Felálltam. – Figyelj, Ellen – mondtam –, az egész életemet ebben a buliban töltöttem, és tudom, hogyan működik. Két lehetséges oka van annak, hogy Don vissza akar venni. Az első, hogy a cég pácban van, és úgy gondolják, hogy segíteni tudok rajtuk.
– Épp ezt mondták.
– Úgy van. Ezt mondták. A másik lehetőség az, hogy piszkosul összekutyulták a dolgokat, és most már nem lehet kibogozni - és ezt ők is tudják.
– Szóval rá akarják kenni valakire?
– Pontosan. Szükségük van egy balekra, akinek a nyakába varrják a balhét.
Összeráncolta a homlokát. Láttam, hogy habozik.
– Tényleg így gondolod?
– Nem tudom, ez benne a poén – feleltem. – De meg kell tudnom.
– Amit úgy érsz el, hogy...
– Megejtek néhány hívást. Esetleg holnap váratlanul ellátogatok az üzembe.
– Oké. Ez jól hangzik.
– Örülök, hogy beleegyezel. – Nem tudtam palástolni az idegességet a hangomban.
– Jack – mondta, majd felállt és átölelt. – Aggódom érted, ennyi az egész.
– Díjazom – feleltem. – De így nem segítesz rajtam.
– Rendben. Akkor hogyan segíthetek?
– Vigyázz a gyerekekre, amíg telefonálgatok.

 

Úgy gondoltam, először Ricky Morse-t hívom fel, azt a fickót, aki a bevásárlóközpontban Huggies pelenkát vásárolt. Régóta kapcsolatban álltam Rickyvel, aki a Xymosnál dolgozott, és elég lezseren bánt az információkkal ahhoz, hogy esetleg elmondja, mi is folyik ott valójában. Az egyedüli gond az volt, hogy Ricky a Völgyben dolgozott, és már említette, hogy az egész akció a gyárépületben zajlik. De kezdésnek ő volt a megfelelő számomra.
Felhívtam az irodáját, de a központos azt mondta:
– Sajnálom, Mr. Morse nincs az irodájában.
– Mikorra várható vissza?
– Nem tudom megmondani. Kíván hangpostaüzenetet hagyni?
Így hát hagytam Rickynek egy hangpostaüzenetet. Aztán felhívtam az otthoni számán.
A felesége vette fel a kagylót. Mary éppen a doktorijára készült francia történelemből. Elképzeltem, amint a babát ringatva, nyitott könyvvel a térdén tanul.
– Hogy vagy, Mary? – kezdtem.
– Jól, Jack.
– Hogy van a baba? Ricky azt mondja, sosincs pelenkakiütése. Irigyellek. – Megpróbáltam közvetlen hangot megütni. Mintha bájcsevegnék.
Mary felnevetett.
– Jó kislányunk van, és nem voltunk kólikásak, hála istennek. Viszont Ricky nem volt itt a kiütéseknél – mondta. – Pedig volt egypár.
– Valójában Rickyt keresem. Ott van? – kérdeztem.
– Nincs, Jack. Egész hétre elment. Elment arra a nevadai gyártelepre.
– Tényleg! – Emlékeztem már, hogy Ricky említést tett erről, mikor összefutottunk a bevásárlóközpontban.
– Te voltál már abban a gyárban? – kérdezte Mary. Úgy éreztem, nyugtalan a hangja.
– Nem, én nem voltam, de...
– Julia is sokat van ott, ugye? Mit mesél róla? – Határozottan aggodalmasnak tűnt.
– Hát, nem sokat. Annyit kivettem, hogy új technológiájuk van, ami nagyon titkos. Miért?
Tétovázott.
– Lehet, hogy képzelődöm...
– Miről?
– Hát, néha, amikor Ricky felhív, elég furcsának tűnik számomra.
– Hogy érted?
– Biztos vagyok benne, hogy másra irányul a figyelme, és keményen dolgozik, de néha különös dolgokat mond. Nem mindig van értelme. És úgy tűnik, hogy mellébeszél. Mintha, nem is tudom, titkolna valamit.
– Titkolna valamit...
Önmagát lekicsinylő nevetést hallatott.
– Még arra is gondoltam, hogy talán viszonya van. Tudod, az a nő, Mae Chang ott van, és Rickynek mindig is tetszett. Olyan csinos!
Mae Chang régebben az én részlegemen dolgozott a Media Tronicsnál.
– Nem is tudtam, hogy a gyártóüzemben van.
– Pedig ott van. Sokan, akik régebben neked dolgoztak, most ott vannak.
– Hát – mondtam –, nem hiszem, hogy Rickynek viszonya lenne, Mary. Ez nem jellemző rá. És Mae-ről sem tételezek fel ilyesmit.
– Éppen a csendes fajtákra kell vigyázni – tette hozzá, nyilván Mae-re célozva. – Én meg még most is szoptatok, úgyhogy még nem fogytam le. Úgy értem, olyanok a combjaim, mint a sonkák.
– Nem hiszem el...
– Járás közben összeérnek. Súrlódó hangot hallatnak.
– Mary, én biztosra veszem...
– Julia jól van, Jack? Nem viselkedik furcsán?
– Nem furcsább, mint máskor – feleltem, megpróbálván viccelődni. Rosszul éreztem magam, miközben ezt mondtam. Napok óta arra vágytam, hogy az emberekkel őszintén beszélhessek Júliáról, de most, hogy akadt valami megosztanivalóm Maryvel, nem akartam vele őszinte lenni. Befogtam a szám. Ezt mondtam: – Julia keményen dolgozik, és néha egy kicsit különös.
– Nem mondott semmit egy bizonyos fekete felhőről?
– Ööö... nem.
– Az új világról? Arról, hogy jelen van az új világrend megszületésénél?
Úgy hangzott, mintha összeesküvők beszédét hallanám. Azokét, akik aggódtak a Háromoldalú Bizottság miatt, és úgy vélték, hogy a Rockefellerek irányítják a világot. – Nem, semmi ilyesmi.
– Fekete köpenyt nem említett?
Úgy éreztem, hirtelen lelassulok, és nagyon lassan mozgok.
– Micsoda?
– A múlt éjjel Ricky egy fekete köpenyről beszélt, hogy be van takarva egy fekete köpennyel. Későre járt, és fáradt volt, csak úgy fecsegett.
– Mit mondott a fekete köpenyről?
– Semmit. Csak ennyit. – Elhallgatott. – Gondolod, hogy drogoznak is ott?
– Gőzöm sincs – feleltem.
– Tudod, nagy a nyomás, időre dolgoznak, senki sem alszik valami sokat. Kábítószerre gyanakszom.
– Hadd hívjam fel Rickyt!

 

Mary megadta Ricky mobilszámát, én meg felírtam. Éppen tárcsázni akartam, amikor az ajtó csapódott, és hallottam, amint Eric ezt mondja:
– Szia, anyu! Ki az a fazon veled a kocsiban?
Felálltam, kinéztem az ablakon a kocsifeljáró felé. Julia BMW kabriója volt ott, teteje lehúzva. Megnéztem az órámat. Mindössze 4.30-at mutatott.
Kimentem az előszobába, és láttam, hogy Julia éppen átöleli Ericet.
– Biztos a napfény csillant meg a szélvédőn – mondta neki. – Nincs senki a kocsiban.
– De igen, volt. Láttam.
– Igazán? – Kinyitotta a bejárati ajtót. – Menj, és győződj meg magad! – Eric kiment a pázsitra. Julia rám mosolygott. – Azt hiszi, valaki volt a kocsiban.
Erik vállát vonogatva jött vissza.
– Hát, nem hiszem.
– Pedig így van, drágám. – Julia odalépett hozzám. – Itt van Ellen?
– Nemrég érkezett.
– Remek! Lezuhanyozom, aztán beszélünk. Nyissunk ki egy üveg bort! Mit akarsz csinálni vacsorára?
– Vettem húst.
– Nagyszerű! Jól hangzik.
És egy vidám intéssel továbbment a folyosón.

 

Meleg este volt, így a hátsó udvarban vacsoráztunk. A piros kockás asztalterítővel terítettem, és A SZAKÁCS SZAVA SZENT feliratú kötényemben a grillezőn sütöttem ki a hússzeleteket, így egyfajta klasszikus amerikai családi vacsorát rendeztünk.
Julia bájos volt és beszédes, figyelmét nővéremre irányítva a gyerekekről, az iskoláról és a házon tervezett változtatásokról mesélt.
– Az az ablak kikerül onnan – mondta a konyha felé mutatva – franciaajtót teszünk a helyébe, úgyhogy majd kifelé nyílik. Nagyszerű lesz. – Meglepett Julia teljesítménye. Még a gyerekeknek is leesett az álluk. Azt is megemlítette, mennyire büszke, hogy Nicole olyan jó szerepet kapott a küszöbönálló iskolai darabban. Erre Nicole megjegyezte:
– Anyu, pocsék szerepem van.
– Nem egészen úgy van, drágám – mondta Julia.
– De igen. Csak két sort kaptam.
– Nézd, drágám, én biztosra veszem...
Eric rázendített:
– „Nézd csak, itt jön éppen John!” „Ez elég komolyan hangzik.”
– Fogd be a szád! Rosszmájú dög!
– Állandóan ezt hajtogatja a fürdőszobában – közölte Eric. – Kábé milliószor trillió alkalommal.
– Ki az a John? – kérdezte Julia.
– Ez a szövegem a darabban.
– Ó. Mindenesetre biztosan csodás leszel. És a mi kis Ericünk is nagyon szépen halad a fociban, ugye, szívem?
– A jövő héten vége – jegyezte meg Eric zordra váltva. Ezen az őszön Julia egyetlen meccsére sem ment el.
– Olyan jót tett neki – fordult Julia Ellenhez. – A csapatjátékok fejlesztik az együttműködést. Főleg a fiúknál segíti azt a bizonyos versenyszellemet.
Ellen nem szól semmit, csak figyelmesen bólogatott.
Ezen az estén Julia ragaszkodott hozzá, hogy ő etesse meg a babát, így maga mellé helyezte az etetőszéket. Ám Amanda megszokta, hogy minden evés alkalmával repülőgépest játszunk. Arra várt, hogy valaki felé közelítse a kanalat, miközben azt mondja: – Brrrrrr... itt jön a repülő... kinyitni a kapukat! – Mivel Julia nem így tett, Amanda összeszorította a száját, ami szintén a játékhoz tartozott.
– Na, jó. Azt hiszem nem éhes – mondta Julia vállat vonva. – Bevágott már egy üveggel, Jack?
– Nem – feleltem. – Nem szokott kapni, csak vacsora után.
– Persze. – Julia a kezembe nyomta a kanalat, én pedig Amanda mellé ülve elkezdtem a repülős játékot. – Brrrrr... – Amanda azonnal elvigyorodott, és kitátotta a száját.
– Jack csodálatos a gyerekekkel, egyszerűen csodálatos – mondta Julia Ellennek.
– Szerintem jót tesz egy férfinak, ha megtapasztalja az otthoni életet – jegyezte meg Ellen.
– Jót bizony. Rengeteget segít nekem. – Julia a térdemre vágott. – Tényleg sokat, Jack.
Egyértelmű volt számomra, hogy Julia túl felvillanyozott, túl jókedvű. Felajzott volt, gyorsan beszélt, és nyilvánvalóan megpróbálta azt a benyomást kelteni Ellenben, hogy kézben tartja a családot. Láttam, hogy Ellen nem veszi be. De Julia annyira felpörgött, hogy nem vette észre. Kezdtem azon tűnődni, nem drogozott-e. Ez volna az oka különös viselkedésének? Amfetamint szed talán?
– A munka pedig – folytatta Julia – egyenesen hihetetlen manapság. A Xymos valóban áttörést hajt végre - azt a fajta áttörést, amire több mint tíz éve várnak az emberek. De végre most megtörténik.
– Mint például a fekete köpeny? – jegyeztem meg tapogatózva.
Julia pislantott.
– A micsoda? – Megcsóválta a fejét. – Miről beszélsz, szivi?
– A fekete köpenyről. Nem te beszéltél a minap a fekete köpenyről?
– Nem... – Megrázta a fejét. – Nem tudom, mire célzol. – Visszafordult Ellenhez. – Mindenesetre ez az egész molekuláris technológia a vártnál lassabban kerül piacra. De végre tényleg itt van.
– Nagyon feldobottnak tűnsz – jegyezte meg Ellen.
– Meg kell mondanom, szenzációs, Ellen. – Lehalkította a hangját. – És ráadásul talán keresünk is egy kazal pénzt.
– Az jó lenne – tette hozzá Ellen. – De alighanem akkor túlóráznod kell, nem is keveset.
– Nem olyan sokat – válaszolta Julia. – Mindent összevéve, nem olyan vészes. Csak a múlt hét volt húzós, és még pár nap.
Láttam Nicole szeme elkerekedik. Eric evés közben az anyját bámulta. De a gyerekek nem mondtak semmit. És én sem.
– Ez csak átmeneti időszak – folytatta Julia. – Minden cégnél akadnak ilyen átmeneti időszakok.
– Persze – bólintott Ellen.
Lement a nap. A levegő lehűlt. A gyerekek otthagyták az asztalt. Felálltam, és hozzáláttam a romok eltakarításához. Ellen segített. Julia egyfolytában beszélt, majd ezt mondta: – Szeretnék maradni, de dolgom van, és egy kis időre vissza kell mennem az irodába.
Ha meglepődött is Ellen, nem mutatta. Mindössze ennyit mondott:
– A túlórázás...
– Csak ebben az átmeneti időszakban. – Felém fordult. Kösz, hogy tartod a frontot, drágám. – Az ajtóban megfordult, csókot fújt felém: – Szeretlek, Jack.
Azzal elment.
Ellen homlokát ráncolva nézte, amint elindul.
– Csak egy csöppet fogta sietősre, nem gondolod?
Vállat vontam.
– Elköszön a gyerekektől?
– Talán nem.
– Egyszerűen kirohan az ajtón?
– Pontosan.
Ellen megcsóválta a fejét.
– Jack – mondta –, nem tudom, van-e viszonya vagy sem, de mit szed?
– Amennyire tudom, semmit.
– Valamit szed. Biztos vagyok benne. Szerinted fogyott?
– Igen. Valamennyit.
– És nagyon keveset alszik. És nyilvánvalóan felpörgött... – Ellen a fejét ingatta. – Sok ilyen túlterhelt fejes él drogon.
– Nem tudom – feleltem. Ellen rám nézett.

 

Visszamentem a dolgozószobámba, hogy felhívjam Rickyt, és az ablakból láttam, amit Julia letolat a feljáróról. Odaléptem, hogy integessek neki, de tolatás közben hátrafelé nézett. Az esti fény a fenti faágak árnyékától csíkosan, aranylón tükröződött vissza a szélvédőről Már csaknem kiért az utcára, amikor rádöbbentem, hogy valaki ül mellette az utasülésen. Férfinak tűnt.
A szélvédőn keresztül, miközben a kocsi gurult a behajtón, nem láttam tisztán az arcát. Amikor Julia kiért az útra, ő takarta el az utast. De úgy tűnt, mintha Julia élénken beszélne hozzá. Aztán sebességet váltott, és amint hátradőlt az ülésen, egy pillanatra tisztán láttam. A férfira hátulról esett a fény, az arca árnyékban maradt, és bizonyára egyenesen Juliára nézett, mert továbbra sem tudtam kivenni az arcvonásait, de laza mozgásából következőleg az volt a benyomásom, hogy fiatal lehet, talán huszonéves, bár becsszóra nem lehettem biztos benne. Csak egy pillanat volt az egész. Aztán a BMW gyorsított, és elhajtott az utcán.
A pokolba az egésszel – gondoltam, majd kirohantam a házból, aztán le a feljárón. Épp akkor értem ki az utcára, amikor Julia a kereszteződésben a piros lámpához érkezett, kigyulladtak a féklámpái. Talán ötven méterre volt, az utcát gyenge, halványuló sárga fény töltötte be. Úgy tűnt, mintha egyedül ülne a kocsiban, de igazából nem láttam jól. Egy pillanatra megkönnyebbültem, és ostobán éreztem magam. Ott álltam az utcán, minden ok nélkül. Az elmém a bolondját járatja velem. Senki más nem volt a kocsiban.
Aztán ahogy Julia jobbra fordult, megint felbukkant a fickó, mintha csak előrehajolt volna, hogy valamit kivegyen a kesztyűtartóból. És aztán az autó elhajtott. És egy pillanat alatt összes szorongásom visszatért, és forró fájdalomként öntötte el a mellemet, majd a testemet. Úgy éreztem, nem kapok levegőt, és enyhén szédülök.
Valaki volt a kocsiban.
Kavargó érzések közt vánszorogtam vissza a behajtón, és nem tudtam, mit tegyek a következő lépésben.

 

– Nem tudod, mit tegyél? – rivallt rám Ellen. Éppen azokat az edényeket mostuk el a mosogatóban, amelyek nem fértek be a gépbe. Ellen törölgetett, én meg sikáltam. – Fogod a telefont, és felhívod.
– Éppen vezet.
– Van telefon a kocsiban. Hívd fel!
– Uhum – bólogattam. – Aztán mit mondjak? Hé, Julia, hogy van a fazon melletted a kocsiban? – Megráztam a fejem. – Elég kemény beszélgetés lesz.
– Meglehet.
– Abból biztos válás lesz.
Rám nézett.
– De te nem akarsz elválni, ugye?
– Az ördögbe! Nem. Azt akarom, hogy együtt maradjon a család.
– Ez lehet, hogy nem megy, Jack. Lehet, hogy nem rajtad múlik.
– Ezt az egészet nem értem – mondtam. – Úgy értem, a fazont a kocsiban. Olyan volt, mint egy kölyök, egy fiatal fickó.
– Aztán?
– Ez nem Julia stílusa.
– Ó! – Ellen felvonta a szemöldökét. – Húsz- vagy harminc-egynéhány éves volt talán? Aztán meg, honnan vagy te annyira biztos Julia stílusában?
– Hát, tizenhárom éve élek vele.
Nagy csörrenéssel vágta le az egyik edényt.
– Jack, megértem, hogy ezt az egészet nehéz elfogadni.
– Az bizony. – Elmémben egyfolytában visszajátszottam a kocsibehajtón tolató autót. Arra gondoltam, hogy valami furcsa volt a kocsiban lévő másik személyen, valami szokatlan az egész megjelenésén. Elmém megpróbálta felidézni az arcát, de nem sikerült. Az arcvonások elmosódtak a szélvédőtől és a tolatás közben villódzó fényektől. Nem láttam a szemét, sem a pofacsontját, sem a száját. Emlékezetemben az egész arc sötét és körvonalazatlan volt. Megpróbáltam ezt elmagyarázni Ellennek.
– Nem lep meg.
– Nem?
– Nem. Ezt tagadásnak hívják. Nézd, Jack, az a helyzet, hogy saját szemeddel láttad a bizonyítékot. Láttad, Jack. Nem gondolod, hogy ideje lenne elhinned?
Tudtam, hogy igaza van.
– De – hagytam helyben. – Itt az ideje.
Csöngött a telefon. A karom könyékig mosogatóhabos volt. Megkértem Ellent, hogy vegye fel, de az egyik gyerek közben már megtette. Befejeztem a grillező sikálását, s átnyújtottam Ellennek, hogy törölje el.
– Jack – mondta a nővérem –, el kellene kezdened olyannak látnod a dolgokat, amilyenek, és nem olyannak, amilyennek látni akarod őket.
– Igazad van – mondtam. – Felhívom.
Abban a pillanatban Nicole lépett be a konyhába. Sápadtnak tűnt.
– Apa? A rendőrség akar veled beszélni.

 

 

6. ÖTÖDIK NAP
Délelőtt 9.10

 

Julia kabriója a háztól mintegy ötmérföldnyire szaladt le az útról. Ötven métert zuhant egy meredek szakadékba, nyomsávot vágva a zsálya- és borókabozótba. Biztosan átfordult, mivel most megdőlve feküdt, kerekei az égnek meredtek. Csak az alvázát láttam. A nap már csaknem elbújt, és a szakadék sötét volt. Az úton a három rohamkocsi piros lámpái villogtak, és a mentősök már ereszkedtek is lefelé a köteleken. Miközben bámészkodtam, felkapcsolták a hordozható reflektorokat, és harsány kékes izzásban fürdött a roncs. Mindenfelől rádiók sercegését hallottam.
Egy motoros rendőrrel álldogáltam az úton. Már megkérdeztem tőle, hogy lemehetnék-e, de nemet mondott; ott kellett maradnom az úton. Mikor meghallottam a rádiókat, megkérdeztem:
– Megsérült? Megsérült a feleségem?
– Egy perc múlva tudni fogjuk. – A hangja nyugodt volt.
– Mi van a másik fazonnal?
– Egy pillanat – mondta. Mikrofon volt a sisakjában, mert halk hangon beszélni kezdett. Úgy hangzott, mintha számtalan kódot olvasna be. Ilyeneket hallottam: a négy-nulla-kettőt hét-három-kilencre módosítja...
A peremen álltam, és lefelé bámulva próbáltam kivenni valamit. Addigra már mindenütt emberek nyüzsögtek a kocsi körül, és páran a felfordult járműben matattak. Úgy tűnt, hosszú idő telt el.
A zsaru megszólalt:
– A felesége nincs magánál, de... Be volt kapcsolva a biztonsági öve, és így bent maradt a kocsiban. Úgy vélik, jól van. Az alapvető életfunkciók stabilak. Azt mondják, nem sérült meg a gerince, de... de... úgy hallom, eltörte a karját.
– De jól van?
– Úgy vélik. – Újabb szünet után hallottam, amint ezt mondja: – Itt van mellettem a férj, úgyhogy nyolc-hét. – Felém fordulva így szólt: – Igen. Kezd magához térni. Belső vérzése lehet, meg kell vizsgálni a kórházban. És eltörött az egyik karja. Viszont azt mondják, jól van. Most teszik rá a hordágyra.
– Hála Istennek – mondtam.
A rendőr bólintott.
– Rossz ez az útszakasz.
– Előfordult máskor is?
Bólintott:
– Pár havonta. Rendszerint nem ilyen szerencsés kimenetelű.
Felkattintottam a mobiltelefonomat, felhívtam Ellent, hogy nyugtassa meg a gyerekeket, főleg Nicole-t, hogy nincs ok aggodalomra, az anyjukkal nem lesz baj.
– Bízd csak rám – nyugtatott meg Ellen. Lekapcsoltam a telefont, és visszafordultam a zsaruhoz:
– Mi a helyzet a másik fickóval? – kérdeztem.
– Egyedül van a kocsiban.
– Nem – mondtam. – Volt vele egy fickó.
Beleszólt a mikrofonjába, majd felém fordult.
– Azt mondják, nem. Nincs senki másnak nyoma.
– Talán kiesett – véltem.
– Most kérdezik meg a feleségét... – Egy pillanatig hallgatózott. – Azt állítja, egyedül volt.
– Ön tréfál – jegyeztem meg.
Rám nézett, és vállat vont.
– Ezt mondja. – A mentők villogó piros fényében nem láttam az arcát, de a hangjából ítélve ezt gondolta: na, újabb fazon, aki nem ismeri a saját feleségét. Elfordultam az út széle felé.
Az egyik mentőjárművön volt egy hosszabb acélkar, a végén csörlővel, amely kinyúlt a szakadék fölé. Leeresztettek egy drótkötelet. Láttam, amint a munkások igyekezve megvetni a lábukat a meredek lejtőn, egy hordágyat erősítenek a csörlőre. Juliát nem láttam tisztán a hordágyon, mert le volt szíjazva, és egy ezüstszínű, hőszigetelő takaró fedte. Emelkedni kezdett, áthaladt egy kék fénycsóván, majd sötétbe burkolózott.
A zsaru megszólalt:
– Drogról és gyógyszerekről kérdeznek. Szed valamit a felesége?
– Nem tudok róla.
– Mi a helyzet az alkohollal? Ivott?
– Vacsorára bort. Egy vagy két pohárral.
A zsaru elfordult, és megint halkan beszélt a sötétben. Kis szünet után hallottam, amint ezt mondja: – Megerősítve.
A hordágy a levegőben emelkedve lassan forgott. A lejtő felénél álló egyik munkás kinyúlt, hogy megállítsa. A hordágy tovább emelkedett.
Egész addig nem láttam tisztán Juliát, amíg el nem érte az út szintjét, ahol a mentősök megfordították, és leakasztották a kötélről. Feldagadt bal arca és bal szeme fölött a homloka bíborszínű volt. Bizonyára jó erősen beütötte a fejét. Gyengén lélegzett. A hordágy mellé léptem. Meglátott.
– Jack... – mondta, és megpróbált mosolyogni.
– Semmi baj – nyugtattam. Köhintett.
– Jack, baleset volt.
A dokik a hordággyal manőverezgettek, figyelnem kellett, hová lépek.
– Persze hogy az volt.
– Nem olyan, amilyenre gondolsz, Jack.
– Akkor milyen, Julia? – kérdeztem. Úgy tűnt, félrebeszél. Hangja felerősödött, majd elhalkult.
– Tudom, mire gondolsz. – Megfogta a karomat. – Ígérd meg, hogy nem keveredsz bele, Jack.
Nem szóltam, csak lépdeltem mellette.
Erősebben megszorított.
– Ígérd meg, hogy kimaradsz ebből!
– Megígérem – mondtam.
Ekkor elernyedt, és elengedte a karom.
– Ez nem érinti a családomat. A gyerekeknek nem lesz baja. És neked sem. Csak maradj ki!
– Rendben – mondtam, csak hogy megnyugtassam.
– Jack?
– Igen, drágám, itt vagyok.
Addigra a legközelebbi mentő közelébe értünk. Az ajtókat kinyitották. Az egyik mentős megkérdezte: – Rokona?
– A férje vagyok.
– El akarja kísérni?
– Igen.
– Ugorjon be!
Én szálltam be először, aztán becsúsztatták a hordágyat, az egyik mentős beszállt, és bevágta az ajtókat. Vijjogó szirénával indultunk el az úton.
A két mentőorvos azonnal félretolt, és munkába vette Juliát. Egyikük a kezében tartott táblára jegyzetelt, a társa újabb intravénás tűt helyezett a másik karjába. Aggódtak a vérnyomása miatt, amely süllyedt. Ez komoly aggodalomra adott okot. Eközben nem igazán láttam Juliát, de hallottam, hogy motyog.
Megpróbáltam előbbre húzódni, de a dokik visszatoltak. Hadd végezzük a munkánkat, uram! A felesége megsérült. Dolgoznunk kell.
Az út hátralévő részét egy kis pótszéken ülve töltöttem, és egy fogantyút szorongattam, amikor a mentő megdőlt a kanyarokban. Hallottam, hogy valami „fekete felhőkről” motyog, „amelyek már nem feketék”. Aztán egyfajta szónoklatra váltott a „tinédzserek lázadásáról”. Amandát és Ericet szólongatta, azt kérdezgetve, jól vannak-e. Zavarodottnak tűnt. Az orvosok megpróbálták megnyugtatni. Végül, miközben a mentő száguldott az éjszakában, annak monoton ismétlésébe süllyedt, hogy „nem csináltam semmi rosszat, nem akartam semmi rosszat csinálni”.
Amint így hallgattam, elfogott az aggodalom.

 

A vizsgálat kimutatta, hogy Julia sérülései súlyosabbak lehetnek, mint elsőre gondolták. Sok mindent ki kellett zárni: esetleges medencetörést, vérömlenyt, netán gerinctörést; a bal kar két helyen eltörött, és lehet, hogy össze kell csavarozni. Az orvosok leginkább a medencéje miatt aggódtak. Sokkal óvatosabban bántak vele, amikor intenzív kezelésbe fogták.
De Julia magánál volt, a tekintetemet kereste, és időről időre rám mosolygott, amíg el nem aludt. Az orvosok azt mondták, nincs semmi teendőm; az éjszaka folyamán félóránként felébresztik majd. Közölték, hogy legalább három napig, de lehet, hogy egy hétig is a kórházban marad.
Azt javasolták, hogy pihenjek. Valamivel éjfél előtt hagytam el a kórházat.
Taxival mentem vissza a baleset színhelyére, hogy elvigyem a kocsimat. Hideg éjszaka volt. A rendőrautók és a mentők már elmentek. Egy nagy tréler éppen Julia kocsiját csörlőzte fel a dombra. Egy cigarettázó, csontos fickó kezelte a csörlőt.
– Nincs semmi látnivaló – fordult felém. – Mindenki elment a kórházba.
Mondtam, hogy a feleségem kocsija.
– Nincs vezethető állapotban – közölte. Elkérte a biztosítási kártyámat. Kivettem a tárcámból és átnyújtottam. – Hallottam, a felesége jól van – jegyezte meg.
– Mostanáig.
– Szerencsés fickó. – Hüvelykujjával az út túloldalára bökött. – Ezek önnel vannak?
A túloldalon egy kis, fehér furgon parkolt, sötétített ablakokkal. Az oldala üres volt, semmilyen jelzés vagy vállalati embléma nem volt rajta. Viszont az első ajtó alján fekete betűkkel írt sorozatszámot pillantottam meg. Azalatt pedig egy feliratot: SSVT EGYSÉG.
– Nem – mondtam –, nem velem vannak.
– Már vagy egy órája itt dekkolnak – mondta. – Csak üldögélnek.
Senkit nem láttam a furgonban; az első ablakok sötétítettek voltak. Az úton átvágva feléjük indultam. Halk rádiórecsegést hallottam. Amikor tízlábnyira értem, felkapcsolták a lámpákat, beindították a motort, és a furgon elszáguldott mellettem, lefelé a főúton.
Amint elhaladt, megpillantottam a sofőrt. Valami fényes ruhát viselt, olyat, mint az ezüstös műanyag, és egy ugyanolyan anyagból készült szoros sisakot. Úgy láttam, valami röhejes, ezüstszínű készülék lógott a nyakában. Ezüst színétől eltekintve olyan volt, mint egy gázálarc. De ebben nem voltam biztos.
Amint a kocsi elhajtott, észrevettem, hogy a hátsó lökhárítón két zöld matrica, két nagy X díszelgett. A Xymos emblémája. De igazából a rendszámtáblára lettem figyelmes. Nevadai rendszám volt.
Az a furgon a sivatagi gyárüzemből érkezett.
Összeráncoltam a homlokomat. Ideje meglátogatnom azt a gyárat, gondoltam.
Előhúztam a mobiltelefonomat, és tárcsáztam Tim Bergmant. Azt mondtam neki, hogy megfontoltam az ajánlatát, és végül is elfogadom a tanácsadói állást.
– Nagyszerű – lelkesedett Tim. – Don örülni fog.
– Príma – feleltem. – Mikor kezdhetek?

 

 

SIVATAG

 

7. HATODIK NAP
Reggel 7.12

 

A helikopter vibrációjától bizonyára elszundítottam pár percre. Felébredtem és ásítottam, miközben a fejhallgatómban hangokat hallottam. Férfiak beszélgettek.
– Nos, pontosan mi a probléma? – Dörmögő hang.
– Az üzem nyilván kibocsátott valami anyagot a környezetbe. Baleset volt. Több elhullott állatot is találtak a sivatagban. Az üzem közelében. – Logikus, összeszedett hang.
– Ki találta meg őket? – Dörmögő.
– Néhány hangos környezetvédő. Nem vették figyelembe a belépni tilos táblákat, és az üzem körül szaglásztak. Panaszt tettek a vállalatnál, és azt követelik, hogy átvizsgálhassák az üzemet.
– Amit nem engedhetünk meg.
– Nem hát.
– Hogyan kezeljük ezt az egészet? – kérdezte egy félénk hang.
– Azt mondom, csökkentsük a kibocsátott szennyeződést, és adjunk meg olyan adatokat, melyek szerint nem lehetséges további következmény. – Az összeszedett hang.
– Az ördögbe, én nem ezt a lapot játszanám meg – mondta a dörmögő hang. – Simán megússzuk, ha egyszerűen letagadjuk. Semmi nem került ki. Úgy értem, mi a bizonyíték arra, hogy valami is kikerült?
– Hát, pár döglött állat. Egy prérifarkas, néhány sivatagi patkány. Esetleg egy-két madár.
– A francba! A természetben szakadatlanul döglenek az állatok. Úgy értem, emlékeztek a felhasított tehenek ügyére? Azt feltételezték, hogy ufókból jött idegenek vagdosták fel a teheneket. Végül kiderült, hogy természetes módon múltak ki, és a bomláskor keletkező gázok miatt szakadt fel a hasuk. Emlékeztek?
– Halványan.
A félénk hang:
– Nem vagyok biztos benne, hogy csak úgy letagadhatjuk...
– Le van szarva. Letagadjuk.
– Nincsenek képek? Azt hiszem, a környezetvédők csináltak képeket.
– Kit érdekel? Mit mutatnak a képek? Egy döglött prérifarkast? Senki sem kezd el gürizni egy döglött prérifarkas miatt. Bízzatok bennem. Pilóta? Pilóta, hol a faszban vagyunk?
Kinyitottam a szemem. A helikopter orrában ültem, a pilóta mellett. A gép keletnek repült, az alacsonyan álló reggeli nap felé. Lábam alatt főként kaktusz, boróka és néhol Joshua-fák alacsony csoportjaival tarkított sík tájat láttam.
A pilóta a villanyoszlopok mentén repült, amelyek egy sorban masíroztak a sivatagon keresztül: széttárt karú acél hadsereg. Az oszlopok hosszú árnyékot vetettek a reggeli fényben.
Egy nagydarab férfi hajolt előre a hátsó ülésről. Öltönyt és nyakkendőt viselt.
– Pilóta, ott vagyunk már?
– Most haladtunk át a nevadai határon. Még tíz perc.
A nagydarab férfi felmordult és visszaült. A felszálláskor bemutatkoztunk, de most nem jutott eszembe a neve. Visszapillantottam a három velünk utazó férfira, mindannyian öltönyt és nyakkendőt viselek. A Xymos PR-tanácsadói voltak. Kinézetüket könnyen társítani tudtam a hangjukkal. Egyikük sovány, ideges, kezét tördelő féri. A másik középkorú, aktatáskával a térdén. No és a nagydarab, idősebb, dörmögő férfi, nyilván ő a főnök.
– Egyébként mi az ördögnek telepítették ezt Nevadába?
– Kevesebb szabályozó, lazább felügyelet. Kalifornia mostanában elutasító az új iparágakkal szemben. Egyéves késedelmet jelent a környezetvédelmi hatástanulmány. Az engedélyezési eljárás pedig még ennél is sokkal nehézkesebb. Úgyhogy ide jöttek.
Dörmögő a sivatagot nézte az ablakon át.
– Micsoda pöcegödör! – mondta. – Kurvára nem gond kitalálni, mi folyik itt. – Felém fordult. – Maga mivel foglalkozik?
– Számítógép-programozással.
– Önnel is kötöttek titoktartási szerződést? – Arra a megállapodásra gondolt, ami megakadályozza, hogy kifecsegjem a hallottakat.
– Igen – bólintottam.
– Az üzemben fog dolgozni?
– Igen – mondtam. – Tanácsadó vagyok.
– A tanácsadás menő dolog – jegyzete meg bólogatva, akár egy szövetséges. – Semmi felelősség. Semmi kötelezettség. Csak véleményezel, aztán végignézed, hogy nem fogadják meg.
A pilóta hangja reccsent bele a fejhallgatóba.
– Előttünk a Xymos Molekuláris Gyárüzem – közölte. – Éppen ott bukkan fel.
Húszmérföldnyire előttünk a látóhatáron kirajzolódó alacsony épületek elszigetelt csoportját pillantottam meg. Az összes hátul ülő PR-os előrehajolt.
– Ez lenne az? – mélázott Dörmögő. – Ennyi az egész?
– Nagyobb, mint amekkorának innét tűnik – fűzte hozzá a pilóta.
Ahogy a helikopter közeledett, láttam, hogy valamennyi épület egymásba kapcsolódó, fehérre meszelt, jellegtelen betontömbökből áll. A PR-osok annyira lelkesedtek, hogy kis híján tapsban törtek ki. – Hé, ez csodálatos!
– Úgy fest, mint egy kibaszott kórház.
– Nagyszerű építmény.
– Jól fog festeni a fényképeken.
– Mivel nincsenek kiemelkedések – magyarázta az aktatáskás. – Nincsenek antennák, cölöpök, felnyúló dolgok. Az emberek félnek a cölöpöktől és az antennáktól. Tanulmányok vannak erről. Viszont az olyan épülettel, amelyik, mint ez, egyszerű, négyszögletes és fehér - a szüzességgel, a kórházzal, a gyógyulással, a tisztasággal társított szín –, egy ilyen épülettel nem foglalkoznak.
– Azokat a környezetvédőket megszívatjuk – mondta Dörmögő elégedetten. – Ugye, orvosi kutatásokat végeznek itt?
– Nem egészen...
– Majd én elhitetem velük, bízza rám. Ilyen helyen orvosi kutatás folyik.
A pilóta megmutatta az egyes épületeket, ahogy köröztünk fölöttük.
– Ez az első betonblokk az erőmű. Járda vezet abba az alacsony épületbe, az a szállás. Mellette a szolgáltatók, laborok, effélék. Aztán az az ablaktalan, háromemeletes épület, az a fő gyárépület. Azt mondják, ez csak egy héj, belül van még egy épület. Aztán ott jobbra, az a lapos féltetejű épület a külső raktár és a parkoló. A kocsikkal itt árnyékba kell állni, különben a műszerfal deformálódik. Az ember első fokú égési sérülést szenved, ha megfogja a volánt.
– Szóval vannak szálláshelyek? – kérdeztem.
A pilóta bólintott:
– Igen. Muszáj. A legközelebbi motel százhatvanegy mérföldre van, majdnem Reno mellett.
– Aztán hányan laknak itt? – kérdezte Dörmögő.
– Tizenkét személyes a szálláshely – magyarázta a pilóta. De általában öt és nyolc közötti a létszám. Kevesen is elboldogulnak a gyárral. Minden automatizált, ahogy hallom.
– Mit hallott még?
– Nem valami rohadt sokat – mondta a pilóta. – Tartják a szájukat ezzel a hellyel kapcsolatban. Belül még sosem jártam.
– Jól van – örvendezett Dörmögő. – Gyerünk, győződjünk meg róla, így van-e.
A pilóta meghúzta a kezében lévő botkormányt. A helikopter bedőlt, és ereszkedni kezdett.
Kinyitottam a buborékszerű pilótafülke ajtaját, és nekikészültem, hogy kiszálljak. Olyan volt, mintha egy kemencébe léptem volna be. A hőlökettől levegő után kapkodtam.
– Ez semmi – kiáltotta a pilóta a lapátok zúgásán át. – Csaknem tél van. Nem lehet több, mint százöt Fahrenheit.
– Nagyszerű! – mondtam, belélegezve a forró levegőt. Hátranyúltam a hálózsákomért és a laptopomért. A félénk ember ülése alá raktam be őket.
– Vizelnem kell – mondta Dörmögő, miközben kikapcsolta a biztonsági övét.
– Dave... – szólt aggódó hangon az aktatáskás ember.
– A francba, csak egy perc.
– Dave... – zavart pillantást küldött felém, aztán lehalkította a hangját: – Azt mondták, hogy nem szállunk ki a helikopterből, emlékszel?
– Na ja. Nem tudok várni még egy órát. Különben is, mit számít? – A környező sivatagra sandított. – Millió mérföldekre sincs itt az égvilágon semmi.
– De Dave...
– Fárasztotok. Pisilek, és kész. Egye meg a fene. – Megmozdította a testét, és az ajtó felé nyomult.
A beszélgetés többi részét nem hallottam, mert addigra levettem a fejhallgatót. Dörmögő mászott kifelé. Megragadtam a csomagjaimat, megfordultam, és a lapátok alatt összegörnyedve elindultam. Vibráló árnyékot vetettek a leszállópályára. A pálya széléhez mentem, ahol a beton egy földútba torkollt hirtelen, amely cholla-kaktuszok csoportjai közt futott az ötven méterre álló zömök erőmű felé. Senki nem üdvözölt, valójában senkit nem láttam.
Amint visszanéztem, Dörmögő éppen felhúzta a cipzárt a sliccén, és visszamászott a helikopterbe. A pilóta behúzta az ajtót, majd felemelkedett, és közben integetett. Visszaintettem, majd elhúzódtam az örvénylő homokszemek elől. A helikopter tett egy kört, majd nyugatnak fordult.
A sivatag a néhány száz méterrel odébb lévő villamosvezetékek zümmögésétől eltekintve csendes volt. A szél az ingemet lobogtatta és a nadrágom szárát csapkodta. Lassan körbefordultam, azon tűnődve, mit tegyek. No meg a PR-os fickó mondása járt a fejemben: Azt mondták, hogy nem szállunk ki a helikopterből, emlékszel?
– Hé! Hé, maga!
Hátranéztem. A fehér energiablokk ajtaja kitárult. Egy férfi dugta ki a fejét.
– Maga Jack Forman? – kiáltotta.
– Igen – feleltem.
– Mi az ördögre vár, talán egy díszes meghívóra? Jöjjön már be, az isten szerelmére!
Azzal bevágta az ajtót.
Így üdvözöltek a Xymos gyárban. Csomagjaimat vonszolva az ajtó felé vánszorogtam a földúton. A dolgok sosem úgy alakulnak, ahogy elgondoljuk.

 

Egy kicsi, három oldalán sötétszürke szobába léptem. A falak valami sima, Formica-szerű anyagból készültek. Néhány percet adtam a szememnek, hogy megszokja a viszonylagos sötétséget. Aztán láttam, hogy a közvetlenül előttem lévő fal tiszta üveg, amely egy kis fülkére, majd egy másik üvegfalra néz. Az üvegfalakat csuklós acélkarokkal látták el, amelyek fém nyomásblokkban végződtek. Egy kicsit úgy nézett ki, mint ahogy egy bank páncéltermét képzeli az ember.
A második üvegfal mögött egy testes férfit láttam, kék nadrágban, kék munkászubbonyban, Xymos-emblémával a zsebén. Nyilván ő volt az üzemmérnök.
Intett.
– Ez egy légkamra. Az ajtó automata. Lépjen előrébb!
Így tettem, mire a legközelebbi ajtó sziszegve kinyílt. Kigyulladt egy piros lámpa. Az előttem lévő fülke padlója, mennyezete és mindkét fala rácsos volt.
Tétováztam.
– Úgy néz ki, mint egy kibaszott grillsütő – mondta a férfi vigyorogva. Néhány foga hiányzott. – De sebaj, csak lefújja egy kicsit. Jöjjön előre!
Beléptem az üvegfülkébe, és a csomagjaimat letettem a földre.
– Nem, nem! Vegye csak föl a táskát!
Felemeltem. Az ajtó mögöttem azonnal sziszegve becsukódott, az acélkarok lazán kinyúltak. A nyomásblokk egy kattanással zárult. A kék ruhás ember azt mondta:
– Nem akarja esetleg becsukni a szemét?
Becsuktam a szemem, és azonnal éreztem, hogy fagyos permetet szórnak minden irányból az arcomba és a testemre. A ruháim átáztak. Acetonhoz hasonló csípős szagot éreztem. Dideregni kezdtem; a folyadék valóban hideg volt.
Az első légfuvallat a fejem felől érkezett, s a zúgás egykettőre hurrikán erősségűvé fokozódott. Megfeszítettem az izmaimat, hogy megtartsam magam. A ruhám csapkodott, majd a testemhez simult. A szél erősödött, és félő volt, hogy kitépi a táskát a kezemből. Aztán a levegő egy pillanatra megállt, majd egy másik léghuzat érkezett a padló felől. Zavarba ejtő volt, de csak néhány pillanatig tartott. Aztán huss! - a vákuumszivattyúk beindultak, és enyhe fájdalmat éreztem a fülemben, ahogy a légnyomás csökkent, mint mikor a repülő ereszkedik. Aztán csönd lett.
Hangot hallottam:
– Ennyi. Jöjjön elő!
Kinyitottam a szemem. A rám permetezett folyadék elpárolgott, a ruháim megszáradtak. Az ajtók szétnyíltak előttem. Kiléptem, és a kék ruhás ember fürkészve nézett rám: – Jól van?
– Igen, azt hiszem.
– Nem viszket?
– Nem...
– Jól van. Vannak, akik allergiásak az anyagra. De a tiszta helyiségek miatt el kell végeznünk ezt a rutineljárást.
Bólintottam. Nyilván a port és az egyéb szennyeződéseket távolították el ezzel a módszerrel. A fecskendőfolyadék erősen illékony volt, amely szobahőmérsékleten hamar elpárologva eltávolította a mikrorészecskéket a testemről és a ruháimról. A léghuzat és a vákuum tette teljessé a lesikálást. Az eljárás eltávolított és elszívott minden laza részecskét a testemről.
– Vince Reynolds vagyok – mondta a férfi, de kezet nem nyújtott. – Szólíts Vince-nek. Te Jack vagy?
Mondtam, hogy az.
– Oké, Jack – folytatta. – Várnak rád, úgyhogy induljunk. Óvatossági intézkedéseket kell tennünk, mert ez erős mágneses mezejű terület, több mint 33 Tesla, úgyhogy... – Felemelt egy kartondobozt. – Jobb, mintha elveszíted az órád.
Beletettem a karórámat a dobozba.
– És az övedet is.
Lecsatoltam az övemet, és azt is beletettem a dobozba.
– Más ékszer? Karkötő? Nyaklánc? Fülbevaló? Dísztűk, medálok? Orvosi riasztó?
– Nincs.
– Testen belüli fémek? Régi sérülés, golyó, srapnel? Nincs? Törött kar vagy láb csavarja, csípő- vagy térdprotézis? Nincs? Mesterséges szívbillentyű, porc, érpumpák, beültetések?
Mondtam, hogy semmi ilyesmim nincs.
– Akkor még fiatal vagy – jegyezte meg. – Na, most nézzük a táskát.
Mindent kirakatott velem az asztalara, így összeturkálhatta a holmikat. Rengeteg fém volt benne: még egy öv fémcsattal, körömvágó, borotvakrémes tubus, borotva és pengék, egy zsebkés, farmer fémszegecsekkel...
A kést és az övet elvette, de a többit meghagyta.
– Visszateheted a holmid a táskába – közölte. – Alkut kötünk. A táska megy a szállásépületbe, de nem tovább. Oké? Riasztó van a szállás ajtaján, ha esetleg megpróbálnál valami fémet átvinni. De tedd meg azt a szívességet, hogy nem kapcsolod be, rendben? Különben a biztonsági mágnesek lezárnak, és vagy két percbe is beletelik újraindítani őket, ami kiakasztja a technikusokat, főleg, ha a gyárban dolgoznak. Hazavágja az egész munkájukat.
Biztosítottam, hogy megpróbálom nem elfelejteni.
– A többi holmi itt marad. – A mögöttem lévő falra bökött; egy tucat kis széfet láttam ott, mindegyik elektromos zárral működött. – Állítsd be a kombinációt, és zárd be magad. – Elfordult, hogy megtehessem.
– Órára nem lesz szükségem?
Megrázta a fejét:
– Adunk órát.
– És az öv?
– Adunk övet.
– És a laptopom? – kérdeztem.
– Megy a széfbe – mondta –, hacsak nem akarod letörölni a meghajtót a mágneses mezőben.
A laptopot a többi holmival együtt betettem a széfbe, és bezártam az ajtaját. Furcsamód kifosztottnak éreztem magam, mint mikor valaki börtönbe kerül.
– Kéred a cipőfűzőmet is? – kérdeztem viccesen.
– Nem. Tartsd meg. Úgyhogy felkötheted magad, ha kiderül, hogy kell.
– Miért kéne?
– Ezt aztán meg nem tudom mondani – vont vállat Vince. – De ezek az itt dolgozó fazonok! Mondhatom, mind tökhülyék. Ezeket a parányi vackokat csinálgatják, amiket nem is látsz, ide-oda tologatják a molekulákat meg az efféle szarokat, összeragasztják őket. Tényleg feszült és aprólékos meló, és ettől becsavarodnak. Minden egyes faszi. Lököttek, mint a golyósok. Erre gyere!
Átmentünk egy másik üvegajtón, de ezúttal elmaradt a zuhany.

 

Beléptünk az erőműbe. A nagy, kék halogénlámpák alatt hatalmas, tíz láb magas fémkádakat láttam, és embercombnyi, vaskos kerámiaszigeteléseket. Minden zümmögött. Tisztán éreztem, hogy vibrál a padló. Mindenütt cikázó, piros villámot ábrázoló táblák voltak a felirattal: VIGYÁZAT! NAGYFESZÜLTSÉG!
– Jó sok energiát használtok – jegyeztem meg.
– Elég lenne egy kisvárosnak – mondta Vince. Egy táblára mutatott: – Vedd komolyan a figyelmeztetést! Nemrég gondunk volt a tüzekkel.
– Ó?
– Igen. Egy fészeknyi patkány volt az épületben. Megsültek a szarháziak. Szó szerint. Utálom a sülő patkányszőr szagát, te nem?
– Még nem volt hozzá szerencsém – feleltem.
– Büdös, mint a dög.
– Uhum – bólogattam. – Hogy kerültek be a patkányok?
– A vécécsészén jöttek fel. – Biztos meglepett képet vágtam, mert Vince hozzátette: – Nem hallottál erről? Mindig ezt csinálják. Egy kis úszás, és máris bent vannak. Persze ha éppen rajta üldögélnél, kellemetlen meglepetésként érne. – Felnevetett. – Az építő az oka, mert nem temette elég mélyre az ülepítőt. Mindenesetre a patkányok bejutottak. Mióta itt vagyok, volt néhány hasonló balesetünk.
– Tényleg? Milyen balesetek?
Vállat vont.
– Megpróbálták tökéletessé tenni ezt az épületet – magyarázta. – Mivel ennyire kisméretű dolgokkal dolgoznak. De nem tökéletes világ ez, Jack. Sosem volt az, és nem is lesz.
– Milyen balesetek? – kérdeztem ismét.
Addigra a távolabbi nyomózáras ajtóhoz értünk, és Vince gyorsan bepötyögte a kódot. – Mindegyik ajtónak azonos a kódja. Nulla, hat, nulla, négy, nulla, kettő.
Vince széttolta az ajtót, és egy, az erőművet a többi épülettel összekötő, fedett folyosóra léptünk. Fullasztó volt itt a hőség, hiába zúgott a légkondicionáló.
– Az építő – magyarázta Vince. – Sosem szabályozza be rendesen a levegőztetőt. Ötször visszahívtuk, hogy tegye rendbe, de ez a folyosó mindig forró.
A folyosó végén lévő másik ajtónál Vince velem üttette be a kódot. Az ajtó felpattant.
Újabb légzsilippel néztem szembe: egy vastag üvegfallal és másfél méterrel odébb egy másikkal. És a második fal mögött Ricky Morse-t láttam meg, amint farmerban és pólóban, vigyorogva, vidáman integet felém.
A pólója felirata így figyelmeztetett: „Engedelmeskedj! Gyökér vagyok!”
Belterjes tréfa volt. Az UNIX operációs rendszerben a gyökér főnököt jelent.
A belső hálózati beszélőn Ricky hangja szólalt meg:
– Innét én veszem át, Vince.
Vince intett.
– Nem gond.
– Te állítod be a pozitív nyomást?
– Egy órája állítottam be. Miért?
– A főlaborban nemigen marad meg.
– Megnézem újra – mondta Vince. – Lehet, van egy másik lyuk is valahol. – Hátba vágott, és hüvelykujját felmutatta az épület belseje felé. – Sok szerencsét ott benn. – Azzal megfordult, és visszaballagott, amerről jött.
– De jó, hogy látlak – örvendezett Ricky. – Ismered a kódot, be tudsz jönni?
Mondtam, hogy igen. Rámutatott a nyomózárra. Bepötyögtem a számokat. Az üvegfal oldalra csúszott. Egy másik, talán négy láb széles, keskeny térbe léptem, amelynek mind a négy oldalán fémrács volt. Mögöttem becsukódott az ajtó.
A padlóból jövő heves léglöket felfújta a nadrágom szárát, és felborzolta a ruhámat. Csaknem azonnal minden oldalról léglöket következett, aztán felülről is, erősen nekifeszülve a hajamnak és a vállamnak. Majd bekattant a szivattyú. A szemközti üveg vízszintesen lecsúszott. Lesimítottam a hajam, és kiléptem.
– Sajnálom a dolgot. – Ricky hevesen megszorította a kezem. – De legalább nem kell azt a genyó öltönyt hordanunk. – Feltűnt, milyen erősnek, egészségesnek néz ki. Alsókarján dagadtak az izmok.
– Jól nézel ki, Ricky. Gyúrsz?
– Ó, tudod, nem igazán.
– Eléggé ki vagy szálkásodva – jegyeztem meg, és a vállára csaptam.
Vigyorgott.
– Csak a feszes munka miatt van. Vince megijesztett?
– Nem igazán...
– Kicsit furcsa fickó – mondta Ricky. – Vince egyedül nőtt fel a sivatagban. Ötéves volt, amikor az anyja meghalt. Már eléggé oszlásnak indult, mire végül rátaláltak. Szegény kölyök nem tudta, mihez fogjon. Alighanem én is furcsa lennék. – Ricky rándított egyet a vállán. – Viszont örülök, hogy itt vagy, Jack. Féltem, hogy esetleg nem jössz. – Ricky nyilvánvaló jó formája ellenére most észrevettem, hogy idegesnek, ajzottnak tűnik. Gyors léptekkel vezetett egy rövid folyosón. – Szóval, hogy van Julia?
– Eltörte a karját, és elég csúnyán beverte a fejét. Kórházban van, megfigyelés alatt. De rendbe fog jönni.
– Nagyszerű! Remek. – Sietősen bólintott, miközben továbbmentünk a folyosón. – Ki vigyáz a gyerekekre?
Mondtam neki, hogy a nővérem eljött hozzánk.
– Akkor maradhatsz egy darabig? Pár napig?
– Alighanem. Ha kellek nekik olyan soká. – A szoftvertanácsadók rendesen nem töltenek el sok időt a helyszínen. Egy napot, esetleg kettőt. Ennél nem többet.
Ricky a válla fölött visszanézett rám.
– Beszélt Julia erről a helyről?
– Nem igazán. Nem.
– De tudtad, hogy sok időt tölt itt.
– Persze, hogyne – mondtam.
– Az utóbbi néhány hétben csaknem mindennap kijött a helikopterrel. És pár éjszakát is itt töltött.
– Nem tudtam, hogy ennyire érdekli a gyártás – jegyeztem meg.
Ricky mintha tétovázott volna egy pillanatig. Aztán kibökte:
– Nos, Jack, ez egy teljesen új valami... – Gondterhelten nézett rám. – Tényleg nem mondott semmit?
– Nem. Nem igazán. Miért?
Ricky nem válaszolt.
Kinyitotta a távolabbi ajtót, és áttessékelt.
– Ez a szállásunk, ahol alszunk és eszünk.
A folyosók után hűvös volt a levegő. A falak ugyanabból a Formica anyagból készültek. A szellőző-berendezés halk, folyamatos zúgását hallottam. A folyosóról ajtók nyíltak. Egyiken az én nevem állt, filctollal egy darab szalagra írva. Ricky kinyitotta az ajtót.
– Otthon, édes otthon, Jack.
Szerzetesi cella volt - kis ágy, kis asztal, éppen csak akkora, hogy elfért rajta egy monitor és egy billentyűzet. Az ágy fölött polc könyveknek és ruháknak. Az összes bútort könnyen mosható műanyag borítással vonták be. Sehol semmi bemélyedés vagy rés, amelyben meglapulhatnának a levált részecskék vagy a piszok. Ablak sem volt a szobán, de egy folyadékkristály képernyő a kinti sivatag látképét mutatta.
Az ágyon egy műanyag karóra és egy műanyag csatos öv hevert. Felcsatoltam őket.
– Na, dobd le a cókmókodat, és körbevezetlek.
Továbbra is fürgén lépkedve bevezetett egy közepes méretű társalgóba, ahol egy kanapé és székek álltak egy kávézóasztal körül, a fal mellett pedig egy folyóiratpolc. Az összes itteni bútor is ugyanazzal a futtatott műanyaggal volt bevonva.
– Jobbra van a konyha és a pihenőszoba tévével, videojátékokkal, ilyesmikkel.
Beléptünk a kis konyhába. Két ember volt bent, egy férfi és egy nő, állva szendvicset ettek. – Szerintem ismered ezeket a fazonokat – jegyezte meg Ricky vigyorogva. És valóban. A csapatomhoz tartoztak a Media Tronicsnál.
Rosie Castro sötét hajú, vékony, egzotikus kinézetű és szarkasztikus volt, bő bermudasortot és nagy mellein feszes pólót viselt, rajta a felirat: HA AKAROD. A független és lázongó Rosie Shakespeare-kutató volt a Harvardon, mielőtt rá nem ébredt, saját szavaival, hogy „Shakespeare kibaszottul halott. Kibaszott évszázadok óta. Semmi újat nem lehet mondani. Ez a nagy helyzet.” Átváltott a MIT-re, s a természetes programnyelveken dolgozva Robert Kim protezsáltja lett. Kiderült, hogy briliáns ezen a területen. És ekkoriban a természetes nyelvű programokat kezdték bevonni az elosztott feldolgozásba. Ugyanis kiderült, hogy az emberek már kimondása közben egy időben többféleképpen értelmeznek egy mondatot, nem várják meg, amíg befejeződik, hanem elvárásokat fogalmaznak meg a folytatással kapcsolatban. Ez tökéletes helyzet az elosztott feldolgozás számára, amely egyidejűleg számos szemszögből képes dolgozni egy problémán.
– Még mindig viseled ezt a pólót, Rosie? – kezdtem. A Media Tronicsnál volt némi gondunk az öltözködésével.
– Hé, ébren tartja a fiúkat – vágott vissza vállat vonva.
– Mi meg fütyülünk rá – fordultam David Brookshoz, aki merev volt, hivatalos, megszállottan pedáns, és huszonnyolc évesen csaknem kopasz. Vastag szemüveg mögül pislogott rám.
– Nem is annyira jók egyébként – mondta.
Rosie kiöltötte rá a nyelvét. David mérnök volt, a mérnökök tompaságával és szociális közömbösségével. Emellett teli volt ellentmondással; bár nagy hűhót csapott a munkája és a megjelenése minden részlete körül, hétvégenként krosszmotorozott, és gyakran sárral betakarva tért vissza. Lelkesen rázta meg a kezem:
– Nagyon örülök, hogy itt vagy, Jack.
– Valaki majdcsak elmondja, miért vagytok olyan boldogok, hogy láttok – jegyeztem meg.
– Hát azért, mert többet tudsz azokról a sokközvetítős algoritmusokról, amelyek... – kezdte Rosie.
– Először körbe akarom vezetni – vágott a szavába Ricky. Aztán majd beszélünk.
– Miért? – kérdezte Rosie. – Azt akarod, hogy meglepetés legyen?
– Pokoli egy meglepetés – jegyezte meg David.
– Egyáltalán nem – vágta ki Ricky, és keményen rájuk nézett. – Csak azt akarom, hogy Jack először némi képet kapjon a háttérről. Végig akarok menni vele az egészen.
David az órájára pillantott.
– Nos, mit gondolsz, mennyi ideig tart ez? Mert úgy sejtem, nekünk...
– Megmondtam. Az isten szerelmére, hadd vezessem körbe! – Ricky már-már vicsorgott. Meglepődtem; még sosem láttam kijönni a sodrából. Viszont nekik láthatólag sikerült elérniük.
– Oké, oké, Ricky.
– Hé, te vagy a főnök, Ricky.
– Igen, én vagyok – mondta Ricky, láthatóan még mindig dühösen. – Egyébként a szünetetek tíz perce lejárt. Úgyhogy gyerünk vissza dolgozni! – Benézett a szomszédos játékterembe. Hol vannak a többiek?
– Javítják a kerítés érzékelőit.
– Úgy érted, kint?
– Nem, nem. A raktárhelyiségben vannak. Bobby szerint kalibrálási problémák vannak az érzékelőegységekkel.
– Nagyszerű. Valaki beszélt Vince-szel?
– Nem, szoftverügy. Bobbynak gondja lesz rá.
Ezen a ponton csipogni kezdett a mobiltelefonom. Meglepve húztam elő a zsebemből. A többiekhez fordultam.
– A mobil működik?
– Igen – mondta Ricky. – Kábelen vagyunk – azzal visszatért Daviddel és Rosie-val folytatott vitájához.

 

Kiléptem a folyosóra, és megnéztem az üzeneteimet. Csak egy volt, a kórházból, Juliával kapcsolatban. „Tudomásunk szerint ön Mrs. Forman férje, ha fel tud hívni bennünket, kérjük, tegye meg mihamarabb...” Aztán egy mellék, egy bizonyos dr. Ranáé. Rögtön visszahívtam.
A központ kapcsolt.
– Itt az ICU.
Dr. Ranát kértem, majd vártam, amíg bejött.
– Jack Forman vagyok. Julia Forman férje.
– Ó, igen, Mr. Forman – kellemes, dallamos hang volt. – Úgy tudom, ön kísérte be a feleségét a kórházba múlt éjjel, ugye? Nos, akkor ön tisztában van a sérülései, illetve potenciális sérülései súlyosságával. Valóban úgy véljük, hogy alapos vizsgálatra van szükség a gerinctörés és a szubdurális bevérzés kizárása céljából, valamint az esetleges medencetörést is ki kell vizsgálnunk.
– Igen – hagytam helyben. – Ezt mondták nekem is a múlt éjjel. Valami baj van?
– Igen, van. A felesége visszautasítja a kezelést.
– Visszautasítja?
– A múlt éjjel megengedte, hogy megröntgenezzük, és helyre tegyük a törést a csuklójában. Elmondtuk, hogy a röntgennel korlátozottan látunk, és hogy elég fontos lenne egy MRI is, de elutasítja.
– Miért? – kérdeztem.
– Azt mondja, nincs szüksége rá.
– Dehogyis nincs – jegyeztem meg.
– Így van, Mr. Forman – erősítette meg Rana. – Nem akarom megijeszteni, de medencetörés esetén aggodalomra ad okot, hogy kiterjedt vérömleny alakulhat ki a hasüregben, és, nos, elvérezhet. Ez elég hirtelen bekövetkezhet, és...
– Mit gondol, mit tegyek?
– Szeretnénk, ha beszélne vele.
– Természetesen. Adja!
– Sajnos éppen most ment el további röntgenvizsgálatra. Milyen számon tudjuk elérni önt? A mobilján? Rendben. Még valami, Mr. Forman. A felesége pszichés állapotát nem tudtuk felmérni...
– Miért?
– Nem hajlandó erről beszélni. Drogokra célzok, esetleges korábbi viselkedésbeli rendellenességekre, effélékre. Tudna némi felvilágosítással szolgálni ez ügyben?
– Megpróbálom...
– Nem akarom megijeszteni, de a felesége egy kicsit, hogy is mondjam, átbillent az irracionalitás határán. Időnként, mondhatni, hallucinál.
– Mostanában nagyon sok stressz érte.
– Igen, biztosan köze van hozzá – hagyta helyben dr. Rana behízelgően. – És súlyos fejsérülést szenvedett, amit szintén ki kell vizsgálnunk. A világért se szeretném megijeszteni, de őszintén szólva, a pszichiáternek az a véleménye, hogy a felesége bilaterális betegségben vagy kábítószer okozta rendellenességben, esetleg mindkettőben szenved.
– Értem...
– És persze ezek a kérdések természetes módon vetődnek fel egy magányos autóbalesetben...
Arra célzott, hogy a baleset esetleg öngyilkossági kísérlet lehetett. Nem hittem, hogy ez megalapozott volna.
– Nem tudok róla, hogy a feleségem kábítószerezne – mondtam. – Viszont néhány hete aggaszt a viselkedése.
Ricky odajött, és türelmetlenül megállt mellettem. Befogtam a telefont.
– Júliáról beszélünk. – Bólintott, és az órájára pillantott. Felvonta a szemöldökét. Úgy véltem, elég különös, hogy sürget, amikor a kórházzal beszélek a feleségemről - és mellesleg az ő közvetlen főnökéről.
A doktor egy darabig összevissza kérdezgetett, én pedig minden tőlem telhetőt megtettem, hogy válaszoljak a kérdéseire, de az az igazság, hogy nem sok információval tudtam szolgálni. Annyit mondott még, hogy felhívat Juliával, amikor visszaér a vizsgálatról, s én biztosítottam, hogy várom a hívást, majd összecsuktam a telefont.
Megszólalt Ricky:
– Bocs, hogy sürgettelek, Jack, de... tudod, sok megmutatnivalónk van.
– Az idővel van gond? – kérdeztem.
– Nem tudom. Talán.
Meg akartam kérdezni, hogy mire céloz ezzel, de gyors léptekkel máris megindult ellőttem, az utat mutatva. Elhagytuk a lakóterületet, átmentünk egy újabb üvegajtón, majd megint egy folyosó következett.
Ez a folyosó, mint észrevettem, szigorúan zárt volt. A padlószint fölé felfüggesztett üvegfolyosón haladtunk. Az üveg csak néhány helyen volt összeillesztve, és alatta egy sor szívócsövet is láttam. Eddigre már hozzászoktam a szellőző állandó sziszegéséhez.
A folyosó közepén még egypár üvegajtó volt. Egyenként kellett áthaladnunk rajtuk. Kinyíltak előttünk, majd becsukódtak mögöttünk. Továbbmenve megint elfogott egy halvány érzés, hogy börtönben vagyok, és sorompók sokaságán keresztül egyre mélyebbre és mélyebbre jutok valamibe.
Lehetett itt csúcstechnika és fényes üvegfalak - mégiscsak börtön volt.

 

 

8. HATODIK NAP
Reggel 8.12

 

Egy nagy, MOSODA s alatta MOLEKULÁRIS KÉSZLET / GYÁRTÁSI KÉSZLET / ÉLELMISZER KÉSZLET feliratokkal ellátott helyiségbe értünk. A falakat és a mennyezetet az ismerős, sima műanyag burkolat takarta. Hatalmas, laminált konténerek voltak felhalmozva a padlón. Jobbra egy sor rozsdamentes, talajba süllyesztett katlant láttam, rengeteg csővel és szeleppel, melyek az első emeleti szintre vezettek. Pontosan úgy festett, mint egy kis sörfőzde, s éppen meg akartam kérdezni Rickyt, amikor megszólalt:
– Megérkeztünk!
Egy kábelházban, monitor előtt dolgozva régi csapatom újabb három tagját pillantottam meg. Kissé bűntudatosan festettek, amint közeledtünk, mint a gyerekek, akiket rajtakapnak, hogy a cukortartóban a kezük. Természetesen Bobby Lembeck volt a vezérük. A harmincöt éves Bobby több kódot ellenőrzött, mint amennyit írt, de ha akart volna, most is bármikor tudott volna írni. Mint mindig, most is kopott farmert és egy Szellem a palackban feliratú trikót viselt, elmaradhatatlan walkmanje a derekára volt csatolva.
Aztán ott volt Mae Chang, gyönyörűen és bájosan, aki annyira különbözött Rosie Castrotól, amennyire csak nő különbözhetett. Mae terepen dolgozott biológusként, és Szecsuanban tanulmányozta a piszeorrú aranymajmokat, mielőtt a húszas éveinek közepén a programozás felé fordult volna. A terepen töltött idő és természetes hajlama folytán szinte hangtalanná vált. Mae keveset beszélt, majdhogynem nesztelenül mozgott, és soha nem emelte fel a hangját - igaz, az érvekből sem fogyott ki soha. Mint oly sok terepbiológus, ő is kifejlesztette azt a nyugtalanító képességet, hogy észrevétlenül, szinte láthatatlanul belesimuljon a háttérbe.
És végül Charley Davenport, zsémbes, borzas, és harmincévesen máris elhízott. Lassú, nehézkes mozgásával úgy nézett ki, mintha ruhában aludt volna, ami gyakran elő is fordult egy-egy maratoni programozás után. Charley Chicagoban John Holland, Los Alamosban Doyne Farmer alatt dolgozott. A genetikai algoritmusok, azaz a programozás olyan ágának a szakértője volt, amely a természetes kiválasztódást másolta hatékony válaszokká. Viszont bosszantó személyiség volt: dudorászott, hortyogott, magában beszélt és jó hangosakat eregetett. A csoport csak azért viselte el, mert elképesztően tehetséges volt.
– Tényleg három ember szükséges ehhez a munkához? – kérdezte Ricky, miután mindenkivel kezet fogtam.
– Igen – vágta rá Bobby –, három ember kell, El Gyöksi, mert bonyolult.
– Miért? És ne szólíts El Gyöksinek!
– Értettem, Mr. Gyökér...
– Menj a francba...
– Nos – folytatta Bobby –, a reggeli epizód után nekiálltam ellenőrizni az érzékelőket, és úgy tűnik, nincsenek jól kalibrálva. De mivel senki nem megy ki, az a kérdés, mi olvassuk-e le őket rosszul, netán maguk az érzékelők hibásak, vagy csupán a berendezés kijelzője rossz. Mae ismeri az érzékelőket, dolgozott ilyenekkel Kínában. Most éppen a kódokat futom át. Charley pedig azért tartózkodik körünkben, mert nem akar bennünket egyedül hagyni.
– Egy nagy szart, van jobb dolgom is – vetette oda Charley. – De én írtam az érzékelőket vezérlő algoritmust, és optimalizálni kell az érzékelők kódját, miután kész vannak. Most arra várok, hogy befejezzék a tökölődést, aztán optimalizálok. – Szúrósan Bobbyra nézett. – Ezek egy kalap szart sem tudnának optimalizálni.
– Bobby tudna – jegyezte meg Mae.
– Na ja, ha rászán hat hónapot, talán.
– Gyerekek, gyerekek – szólt rájuk Ricky –, ne csináljunk jelenetet a vendégünk előtt.
Nyájasan elmosolyodtam. Az az igazság, rá se hederítettem, mit beszélnek. Csak bámultam őket. Ők hárman voltak a legjobb programozóim - és amikor nekem dolgoztak, szinte már bántóan magabiztosak voltak. De most megdöbbentett, mennyire ideges volt a csoport. Az idegeik pattanásig feszültek, zsémbeltek, ugrásra készek voltak. És visszagondolva rájöttem, hogy Rosie és David ugyancsak rendkívül feszültnek tűntek. Charley bosszantó modorában dudorászni kezdett.
– Ó, az istenit – csattant fel Bobby Lembeck. – Megmondanád neki, hogy kussoljon?
Ricky így szólt:
– Charley, tudod, már beszéltünk a dudorászásról.
Charley tovább dúdolt.
– Charley...
Charley színpadiasan nagyot sóhajtott. Abbahagyta a dúdolást.
– Köszönöm – mondta Bobby.
Charley szemét forgatva a mennyezetre nézett.
– Rendben – zárta le Ricky –, gyorsan fejezzétek be, és menjetek vissza a helyetekre.
– Oké, rendben.
– Szeretném, ha mindenki minél hamarabb a helyén lenne.
– Oké – bólintott Bobby.
– Nem tréfálok. A helyeteken.
– Az isten szerelmére, Ricky, oké, oké. Most elég a dumából, és hagyj bennünket dolgozni!

 

A csoportot magunk mögött hagyva Ricky a földszinten átvezetett egy kis szobába.
Megjegyeztem:
– Ricky, ezek a gyerekek nem olyanok, mint amikor nekem dolgoztak.
– Tudom. Most éppen mindenki feszült egy kicsit.
– Aztán miért?
– Azért, ami itt zajlik.
– És mi zajlik itt?
A szoba túloldalán megállt egy kis kabin előtt.
– Julia nem beszélhetett erről, mert megtiltották. – Egy kártyával megérintette az ajtót.
A zár kattant, és beléptünk. Az ajtó becsukódott mögöttünk. Egy asztalt láttam, két széket, egy számítógép-monitort és egy billentyűzetet. Ricky leült, és azonnal elkezdett gépelni.
– Az orvosi leképezés csak utólagos ötlet volt – jegyezte meg –, a már fejlesztés alatt álló technológia egy kisebb jelentőségű alkalmazása.
– Uhum. Miféle?
– Katonai.
– A Xymos a katonaságnak dolgozik?
– Igen. Szerződéses alapon. Két évvel ezelőtt a Védelmi Minisztérium a boszniai tapasztalatok alapján felismerte, hogy óriási jelentősége van az olyan robotrepülőgépeknek, amelyek berepülve élő felvételeket tudnak készíteni a csatamezőről. A Pentagon tudta, hogy egyre több különleges alkalmazási területe lesz ezeknek a repülő kameráknak a jövő háborúiban. Felhasználhatják őket az ellenséges alakulatok helyének meghatározására, még akkor is, ha dzsungelben vagy épületben rejtőznek, alkalmasak a lézervezérlésű rakétatűz irányítására, vagy a baráti alakulatok helyzetének meghatározására és így tovább. A parancsnokok a földön le tudják hívni a kívánt képeket, olyan tartományban, amilyenben akarják - látás, infravörös, ultraibolya, bármi. Az élő leképezés nagyon erős fegyver lesz a jövő hadviselésében.
– Oké...
– De ezek a robotkamerák nyilvánvalóan sebezhetők. Le lehet őket lőni, mint a galambokat. A Pentagon olyan kamerát akart, amelyiket nem lehet lelőni. Valami igen kicsit képzeltek el, esetleg egy szitakötőnyit - az olyan célpont, amely túl kicsi ahhoz, hogy eltalálják. Gondok voltak viszont az energiaellátással, a kis vezérlőfelületekkel és az ilyen kis lencsék felbontóképességével. Nagyobb lencsékre volt szükség.
Bólintottam.
– És nektek eszetekbe jutott a nanokomponensek sokasága.
– Így van. – Ricky a képernyőre mutatott, ahol egy csomó fekete pont örvénylett és forgolódott a térben, mint a madarak. Egy komponensfelhő lehetővé teszi, hogy akkora lencséjű kamerát csináljunk, amekkorát akarunk. Lelőni nem lehet, mert a golyó egyszerűen átmenne a felhőn. Ráadásul fel is oszlathatjuk a felhőt, ahogy egy madárrajt szétoszlat a puskalövés. Akkor a kamera láthatatlanná válna, míg újra össze nem állítjuk. Szóval ideális megoldásnak tűnt. A Pentagon meg is finanszírozott három évet.
– És?
– Nekiláttunk, hogy megcsináljuk a kamerát. Persze azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy problémánk van az elosztott intelligenciával.

 

A probléma ismerős volt. A felhő nanorészecskéit kezdetleges intelligenciával kellett felruházni, hogy együtt tudjanak működni egymással, és ki tudják alakítani a levegőben örvénylő rajt. Az ilyen összehangolt tevékenység elég intelligensnek tűnhet, s ez akkor is így van, ha a rajt alkotó egyedek meglehetősen ostobák. Végül is a madarak és a halak is képesek erre, pedig nem tartoznak a bolygó legfényesebb elméi közé.
A legtöbben, akik madár- vagy halivadékrajt néznek, azt feltételezik, hogy vezérük van, és az összes többi állat azt követi. Ez azért van, mert az embereknek, mint a legtöbb társas emlősnek, csoportvezetőik vannak.
A madaraknak és a halaknak viszont nincsenek. A csoportok nem ilyen módon szerveződnek. A raj viselkedésének gondos tanulmányozása - képkockánkénti videóelemzés útján – azt mutatja, hogy ténylegesen nincs vezér. A madarak és a halak néhány egymásnak leadott ingerre válaszolnak, és az eredmény az összehangolt viselkedés. Amit viszont senki sem ellenőriz. Senki sem vezet. Senki sem irányít.
A madáregyedek genetikailag sincsenek programozva a rajzó viselkedésre. A rajzás nincs bedrótozva. Semmi sincs a madár agyában, ami ezt mondaná: „Ha ez és az történik, akkor kezdj el csoportosulni.” Ellenkezőleg, a rajzás sokkal egyszerűbben alakul ki a csoporton belüli, jóval szimplább, alacsony szintű szabályok eredményeként. Például: „Maradj a hozzád legközelebbi madarak nyomában, de ne ütközz beléjük.” Ilyen szabályok alakítják az egész csoport simán összehangolt rajzását.
Minthogy a rajzást alacsony szintű szabályok vezérlik, emergens viselkedésnek nevezik. Az emergens viselkedés, technikai oldalról meghatározva, olyan viselkedés, amely csoportban alakul ki, de nincs beprogramozva a csoport egyes tagjaiba. Az emergens viselkedés bármely populációnál megjelenhet, így a számítógépes populációnál is. Vagy a robotpopulációnál. Netán a nanorajokban.
– Szóval a problémád a rajok emergens viselkedése?
– Pontosan.
– Kiszámíthatatlan volt?
– Enyhén szólva.
A legutóbbi évtizedekben az emergens csoportos viselkedés fogalma kisebb forradalmat okozott a számítástechnikában. A programozók számára mindez azt jelenti, hogy amit szabályokba tudsz foglalni az egyes közvetítők számára, azt nem tudod megtenni az együttesen cselekvő közvetítők szintjén.
Az egyes közvetítőket - akár programmodulokat, akár processzorokat, akár, mint ebben az esetben, tényleges mikrorobotokat - be lehet programozni arra, hogy bizonyos körülmények között együttműködjenek, míg más körülmények között versengjenek egymással. Célokat lehet kitűzni eléjük. Utasítani lehet őket, hogy céljukra konok elszántsággal törjenek, vagy nyújtsanak segítséget a többi közvetítőnek. Az együttműködés eredményét viszont nem lehet programozni. Az egyszerűen kialakul, méghozzá gyakran meglepő eredménnyel.
Bizonyos értelemben ez roppant izgalmas. Első ízben vezet egy program olyan eredményre, amit a programozó egyáltalán nem tud megjósolni. Ezek a programok inkább élő organizmusként, semmint ember alkotta automataként viselkednek. Ez izgatja a programozókat, de ugyanakkor zavarba is ejti őket.
Ugyanis a program emergens viselkedése kiszámíthatatlan. A versengő közvetítők olykor addig küzdenek, míg holtpontra nem jutnak, és a program nem ér el egyáltalán semmit. Olykor a közvetítők úgy hatnak egymásra, hogy elveszítik a céljukat, és e helyett valami mást tesznek. Ebben az értelemben a program nagyon gyerekes - megjósolhatatlan és könnyen eltéríthető. Ezt az egyik programozó így fogalmazta meg: „Mikor elosztott intelligenciát próbálsz programozni, úgy járhatsz, mint amikor egy ötéves gyereknek azt mondod, hogy menjen a szobájába, és öltözzön át. Lehet, hogy megcsinálja, de éppúgy előfordulhat, hogy valami egész mást tesz, és elő sem kerül többé.”
Mivel ezek a programok életszerűen viselkednek, a programozók analógiákat kezdtek keresni a valóságos világ valóságos szervezeteinek viselkedésével. Valójában a tényleges szervezetek viselkedését kezdték modellezni annak módszereként, hogy bizonyos fokú ellenőrzést nyerjenek a program kimenetele felett.
Így egyes programozók a hangyák rajzását, mások a termeszek várépítését vagy a méhek táncát tanulmányozzák, hogy olyan programokat írjanak, amelyek a repülőgépek leszállásának ütemezését, a csomagszállítás útvonalát vagy a nyelvi fordítást szabályozzák. Ezek a programok gyakran csodálatosan működnek, de továbbra is tévútra is futhatnak, főként akkor, ha a körülmények drasztikusan megváltoznak. Ilyen esetekben elveszíthetik céljaikat.
Éppen a célok rögzítésének eszközeként kezdtem el öt évvel ezelőtt a ragadozó-préda viszonyt modellezni. Hiszen az éhes ragadozót nem lehet eltéríteni. A körülmények esetleg a módszerek terén rögtönzésre késztetik - akár számtalanszor próbálkozik, mielőtt sikerrel járna –, de a céljától nem térül el.
Így lettem a ragadozó-préda viszony szakértője. Mindent tudtam a hiénafalkákról, az afrikai vadászkutyákról, az áldozatát becserkésző nőstény oroszlánokról és a vándorhangyák támadó alakulatairól. Csoportom tanulmányozta a terepbiológusok műveit, és megfigyeléseiket egy RAGPRÉD nevű programmodullá általánosítottuk, amelyet bármilyen közvetítőkből álló rendszer vezérlésére és viselkedésének célzatossá tételére fel lehet használni. Például arra, hogy a programmal célt kerestessünk.

 

Ricky képernyőjén az összehangolt egységek sima mozgását nézve, amint átforogtak az űrön, így szóltam:
– A RAGPRÉD-et az egyes egységek programozására használtátok fel?
– Úgy van. Azokat a szabályokat alkalmaztuk.
– Hát, a viselkedés elég jónak tűnik számomra – jegyeztem meg a képernyőt szemlélve. – Mi itt a probléma?
– Nem vagyunk benne biztosak.
– Mit jelent ez?
– Azt jelenti, tudjuk, hogy van probléma, csak azt nem, mi okozza. Nem tudjuk, hogy a programozás vagy valami más jelenti-e a problémát.
– Valami más? Például mi? – vontam fel a szemöldököm. Nem értem, Ricky. Ez csak egy rakás mikrorobot. Azt csináltatsz velük, amit akarsz. Ha a programozás nem pontos, kijavítod. Mit nem fogtam fel?
Ricky nyugtalanul nézett rám. Ellökte magát az asztaltól, és felállt.
– Hadd mutassam meg, hogyan gyártjuk ezeket a közvetítőket – mondta. – Akkor majd jobban megérted a helyzetet.

 

Az alapján, amit Julia demókazettáján láttam, rettentően kíváncsi voltam arra, mit mutat ezután Ricky. Hiszen a legtöbb általam tisztelt ember úgy vélte, hogy a molekuláris gyártási technológia megvalósíthatatlan. Egyik fő elméleti ellenérvük egy működő molekula megépítésével kapcsolatban a gyártáshoz szükséges idő volt. Ahhoz, hogy egyáltalában működhessen, a nanogyártósornak sokkal hatékonyabbnak kellett lennie bármi korábbinál az emberi gyáripar történetében. Valamennyi gyártósor alapvetően ugyanolyan sebességgel üzemel: másodpercenként egy újabb részt tud hozzáadni. Egy autó például néhány ezer alkatrészből áll, így pár óra alatt össze lehet rakni. Egy forgalomban lévő repülőgépnek hatmillió alkatrésze van, és gyártása több hónapot igényel.
Viszont egy jellegzetes mesterségesen létrehozott molekula 10²⁵ elemből épül fel. Ez 10 000 000 000 000 000 000 000 000 elem. Tényleges anyagi formában ez elképzelhetetlenül hatalmas szám. Az emberi agy fel sem képes fogni. A számítások viszont kimutatták, hogy még ha egymillió rész/másodperc sebességgel volnánk képesek is gyártani, egy teljes molekula előállítása akkor is 3000 trillió évig tartana, amely a világegyetem ismert koránál is hosszabb időszak. És éppen ez a probléma. A ráfordítási idő problémája, ahogy ezt nevezik.
Rickyhez fordultam:
– Hogyha ipari gyártással foglalkoztok...
– Azzal foglalkozunk.
– Akkor meg kellett oldanotok az építési idő problémáját.
– Megoldottuk.
– Hogyan?
– Türelem.
A legtöbb tudós feltételezése szerint ezt a problémát úgy lehet megoldani, ha nagyobb alegységekből, vagyis atomok milliárdjaiból álló molekuláris töredékekből építkezünk, így a gyártási idő néhány évre rövidülne. Ez esetben részleges „önösszeszerelés” által néhány órára, esetleg egyetlen órára csökkenhetne az időtartam. De még ha további finomításokkal számolunk, akkor is megmarad a tennék nagyüzemi mennyiségben való gyártásának elméleti kihívása. Hiszen a cél nem egyetlen molekula előállítása egy óra alatt, hanem többkilónyi molekula előállítása egyetlen óra leforgása alatt.
Soha senki nem jött még rá, hogyan oldható ez meg.
Átmentünk néhány laboratóriumon, közülük az egyik olyan volt, mint egy szabvány mikrobiológiai vagy genetikai labor. A serénykedő Mae-t láttam itt viszont. Meg akartam kérdezni Rickytöl, hogy miért van itt mikrobiológiai laborjuk, de elhárította a kérdésemet. Most türelmetlen és sietős volt. Láttam, hogy a karórájára pillant. Közvetlenül előttünk még egy utolsó üveg légkamra volt. Az üvegajtóra nyomva állt a felirat: MIKROGYÁRTÁS.
Ricky betessékelt.
– Egyszerre csak egy – mondta. – Ennyit enged meg a rendszer.
Beléptem.
Az ajtók sziszegve becsukódtak mögöttem, a tömítések is kattanva zárultak. Újabb léghuzat: alulról, oldalról, felülről. Már kezdtem hozzászokni. Kinyílt a következő ajtó, és egy másik rövid folyosóra léptem, amely a végén egy hatalmas terembe torkollott. Fényes, ragyogó, fehér fényt láttam - olyan ragyogót, hogy bántotta a szemem.
Ricky utánam jött, közben beszélt hozzám, de nem emlékszem, mit mondott. Képtelen voltam figyelni a szavaira. Csak bámultam. Minthogy addigra a fő gyárépületbe jutottam - egy hatalmas, ablaktalan térbe, amely egy óriási, három emelet magas hangárra hasonlított. A hangárban pedig egy irtózatosan bonyolult szerkezet állt, sőt mintha lebegett volna a levegőben, és úgy ragyogott, mint egy drágakő.

 

 

9. HATODIK NAP
Délelőtt 9.12

 

Először nehezen fogtam fel, mit is látok - úgy nézett ki, mint egy fölém tornyosuló hatalmas, ragyogó polip, csillogó, minden irányba kinyúló karokkal, amelyek összetett tükröződéseket és színcsíkokat vetettek a külső falakra. Ám ennek a polipnak a karjai sok rétegben helyezkedtek el. Az egyik réteg alacsonyan, a padlótól harminc centire volt. A második mellmagasságban, a harmadik és a negyedik fejmagasságnál is magasabban. És valamennyi ragyogott, szikrázva csillogott.
Elkáprázva pislogtam. Kezdtem kivenni a részleteket. A polip egy teljes egészében modulált üvegkockákból épült, szabálytalan háromemeletes szerkezetben helyezkedett el. A padló, a falak, a mennyezet, a lépcső – minden kockákból állt. Az elrendezésük esetleges volt, mintha valaki óriási, átlátszó cukorkockákat egy kupacba halmozott volna fel egy szoba közepén. A polip karjai ebben a kockahalomban kígyóztak minden irányban. Az egészet fekete, galvanizált merevítők és csatlakozók tartották, de ezeket a visszatükröződések elhalványították, azért tűnt úgy, hogy a polip a levegőben függ.
Ricky elvigyorodott:
– Konvergáló szerkezet. A felépítése szakaszos. Pofás, mi?
Lassan bólintottam. Még több részletet láttam meg. Amit polipnak láttam, valójában faágszerkezet volt. Egy négyszögletes központi vezeték futott át függőlegesen a helyiség közepén, amelyből kisebb csövek ágaztak le minden oldalon. Ezekből az ágakból még kisebb csövek ágaztak le, majd újra még kisebbek. A legvékonyabb csövek ceruzavastagságúak voltak. Minden ragyogott, mintha tükörbevonata lenne.
– Miért ennyire fényes?
– Az üvegnek gyémántbevonata van – felelte. – Molekuláris szinten az üveg tele van lyukakkal, mint a svájci sajt. És persze folyékony, úgyhogy az atomok simán áthaladnak rajta.
– Szóval bevonjátok az üveget?
– Úgy van. Muszáj.
David és Rosie ebben a ragyogó, ágas-bogas üvegrengetegben tevékenykedett, jegyzeteltek, szelepeket állítottak be, kézi számítógépeken figyelve az adatokat. Megértettem, hogy egy párhuzamos gyártósort szemlélek. Kis molekularészecskéket juttattak a legkisebb csövekbe, majd atomokat adtak hozzájuk. Mikor ezzel végeztek, átkerültek a következő, nagyobb csövekbe, ahol újabb atomokat adtak hozzájuk. A molekulák ily módon haladtak előre a szerkezet belseje felé, míg be nem fejeződött az összerakás, és bele nem futottak a központi csőbe.
– Pontosan így – mondta Ricky. – Teljesen olyan, mint egy autógyártósor, eltekintve attól, hogy ez molekuláris szintű. A molekulák a végéről indulnak, és a gyártósoron a központba futnak le. Itt a fehérjesorozatot ragasztjuk hozzá, amott a metilcsoportot, éppúgy, ahogy a kocsikra teszik fel az ajtókat és a kerekeket. A sor végén legördül egy új, rendelésre gyártott molekuláris szerkezet. Egyedi specifikáció szerint készült.
– És azok a különféle karok?
– Azok állítják elő az egyes molekulákat. Ezért különböznek egymástól. – A polipkar több helyen is erős csavarokkal megerősített acélcsatornán haladt át, amely a vákuumvezetékhez tartozott. Másutt a kockát bélelt ezüst hőszigetelés borította, és láttam, hogy a közelben folyékonynitrogén-tartályok is vannak; ezen a szakaszon rendkívül alacsony hőmérsékletet állítottak elő.
– Azok a mélyhűtőkamráink – magyarázta Ricky. – Nem megyünk túl alacsonyra. Esetleg maximum mínusz hetven Celsius fokra. Gyere! Megmutatom. – A karok közt tekergő üvegfolyosókon átvezetett a szerkezeten. Néhány helyen rövid lépcsők tették lehetővé, hogy átlépjünk a legalacsonyabb karok fölött.
Ricky folyamatosan a technikai részletekről fecsegett: vákuumfalú tömlőkről, fém fázisszeparátorokról, golyós visszacsapó szelepekről. Mikor a szigetelt kockához értünk, kinyitott egy súlyos ajtót, és egy kis szoba tárult fel, amelyből egy másik nyílt. Úgy néztek ki, mint egy pár hústároló mélyhűtőkamra. Mindegyik ajtót kis üvegablakkal látták el. Egy pillanat alatt minden szobahőmérsékletű lett.
– Két eltérő hőmérsékletet kaphatsz itt – magyarázta. – Ha akarod, az egyiket külön is irányíthatod a másiktól, de rendszerint automatikusan működnek.
Ricky újra kivezetett, miközben az órájára pislantott.
– Lekésünk valami megbeszélésről? – kérdeztem.
– Micsoda? Nem, dehogy. Semmi ilyesmi. – A közelben lévő két kocka valójában tömör fémből készült helyiség volt, amelyekbe vastag elektromos kábelek vezettek.
– Azok a mágneses szobáitok? – kérdeztem.
– Úgy van – felelte Ricky. – A gerjesztőmágneseink a magban 33 Teslát termelnek. Ez úgy milliószorosa a föld mágneses terének.
Egy horkantással kinyitotta a legközelebbi mágnesszoba ajtaját. Egy nagy, majd két méter átmérőjű, fánk alakú tárgyat pillantottam meg, egy hüvelyk széles lyukkal a közepén. A fánkot teljesen beborították a csövek és a műanyag szigetelés. Átfúródó, vastag acélcsavarok rögzítették a burkolatot.
– Mondhatom, rengeteg hűtés kell ennek a kis játékszernek. És töméntelen energia: tizenöt kilovolt. Egy teljes perc terhelési idő a kondenzátoroknak. És persze csak lüktetve üzemelhet. Ha folytonosra kapcsolnánk, felrobbanna - az általa gerjesztett mező szétszakítaná. – A mágnes aljára mutatott, ahol térdmagasságban egy kerek nyomógomb volt. – Az a biztonsági kapcsoló – jegyezte meg. – Minden eshetőségre készen. Ha tele van a kezed, térddel is benyomhatod.
– Szóval erős mágneses mezővel végeztetitek el az összeraká...
De Ricky már megfordult és az ajtó felé tartott, miközben megint az órájára nézett.
Utánasiettem.
– Ricky...
– Még mást is meg kell mutatnom – mondta. – Lassan a végére érünk.
– Ricky, ez az egész lenyűgöző – pislantottam a csillogó karok felé. – Viszont a gyártósorotok nagyobbik része szobahőmérsékleten dolgozik - sem vákuum, sem mélyhűtés, sem mágneses mező.
– Helyes. Nincsenek különleges feltételek.
– Hogy lehetséges ez?
Vállat vont:
– Az összeszerelőknek nincs rá szüksége.
– Az összeszerelőknek? – kérdeztem. – Azt mondod, hogy molekuláris összeszerelőitek vannak ezen a gyártósoron?
– Igen, természetesen.
– Összeszerelők végzik a gyártást?
– Persze. Azt hittem, megértetted.
– Nem, Ricky – feleltem. – Egyáltalán nem értettem meg. Azt pedig nem szeretem, ha átvernek.
Sértődött arcot vágott.
– Nem verlek át.
Ám én biztosra vettem, hogy igen.

 

Az egyik első dolog, amit a tudósok megtanultak a molekuláris gyártásról, az, hogy milyen rendkívül nehéz megvalósítani. 1990-ben néhány IBM-es kutató xenonatomokat addig rángatott egy nikkellemezen, amíg egy vállalati logó formájában ki nem adták az „IBM” betűket. Az egész logó hossza egymilliomod hüvelyk volt, és csak elektronmikroszkóppal lehetett látni. Viszont megdöbbentő látvány volt, és rengeteget foglalkoztak vele. Az IBM hagyta, hadd higgyék az emberek, hogy ez a bizonyíték az elgondolás helyességére, hogy feltárult a molekuláris gyártás ajtaja, holott gigantikus szemfényvesztés volt.
Hiszen az egyes atomok belegyömöszölése egy meghatározott elrendeződésbe lassú, fáradságos és költséges munka. Az IBM-kutatók egy teljes napját emésztette fel harmincöt atom mozgatása. Senki sem hitte, hogy ily módon egy teljesen új technológiát lehetne létrehozni. A legtöbben ehelyett úgy vélték, hogy a nanomérnökök végül megtalálják a módját az úgynevezett „összeszerelők”, e miniatűr molekuláris gépek megalkotásának, amelyek úgy tudnak előállítani meghatározott molekulákat, ahogy egy golyóscsapágyas gép állít elő golyóscsapágyakat. Az új technológia molekuláris gépekre támaszkodva készítene molekuláris termékeket.
Tetszetős elgondolás volt, de a gyakorlati problémák riasztóak. Minthogy az összeszerelők jóval bonyolultabbak az általuk készítendő molekuláknál, tervezésük és megépítésük eleve lehetetlennek tűnt. Tudomásom szerint a világ egyetlen laboratóriuma sem képes ilyesmire. Ám most Ricky meglehetősen lezseren azt mondta, hogy a Xymos olyan molekuláris összeszerelőket tud építeni, amelyek molekulákat gyártanak a vállalat számára.
Én pedig nem hittem neki.
Egész életemben a technológia területén dolgoztam, és kifejlődött bennem egy érzék, hogy mi az, ami lehetséges. Egy ilyen óriási előreugrás egyszerűen nem történhet meg. Soha nem is történt. A technológia egyfajta tudás, és mint minden tudás, ez is gyarapszik, fejlődik, érlelődik. Az ettől eltérő meggyőződés olyan, mintha valaki abban hinne, hogy a Wright fivérek rakétát tudtak építeni, és elszálltak a Holdra, nem pedig százméternyire repültek a Kitty Hawk-i homokdűnék fölött. A nanotechnológia még a Kitty Hawk-szinten állt.
– Ki vele, Ricky – biztattam. – Hogy csináljátok ezt valójában?
– Ez a technikai részlet nem olyan fontos, Jack.
– Mi ez a friss lószar? Természetesen fontos.
– Jack – mondta a legmegnyerőbb mosolyával –, tényleg azt hiszed, hogy hazudok neked?
– Igen – mondtam –, azt.
Felnéztem a körülöttem lévő polipkarokra. Saját tükörképem tucatjával verődött vissza a környező üvegfelületekről. Ezt zavarónak találtam, elbizonytalanított. Miközben megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, lepillantottam a lábamra.
Ekkor észrevettem, hogy bár üvegfolyosókon haladtunk, az alapszint bizonyos szakaszai ugyancsak üvegből készültek. Egyik szakasz a közelben volt. Megindultam felé. Az üvegen át acélvezetékeket és csöveket pillantottam meg a padlószint alatt. Az egyik csőhalmaz megragadta a figyelmemet, mert a raktárhelyiségből futott a közeli üvegkockába, s ezen a ponton kiemelkedett a padlóból, és kisebb csövekre ágazva megindult felfelé. Azt feltételeztem, ez a tápanyag - nyers szerves anyagból álló lötty, amelyet a gyártósoron átalakítottak kész molekulákká.
Végignézve a padlón visszakövettem a csöveket odáig, ahol beléptek a szomszédos helyiségből. Ez az elágazás is üvegből volt. Láttam a korábban már megfigyelt nagy üstök domború acélhasát. Azokat a tartályokat, amelyeket mini sörfőzdének véltem. Minthogy valóban egy kis sörfözőnek tűnt. Gépezet az irányított erjedésre, az irányított mikrobás növekedésre.
És akkor rádöbbentem, mi is volt az valójában.
– A kurva életbe! – kiáltottam fel.
Ricky ismét elvigyorodott, és vállat vont.
– Hé – tette hozzá –, ez elvégzi a melót.

 

Azok az üstök a szomszéd helyiségben valóban irányított mikrobás növekedésre szolgáló tartályok voltak. Viszont Ricky nem sört gyártott - hanem mikrobákat, és kétségem sem volt afelől, miért. Minthogy a Xymos nem volt képes eredeti nanoösszeszerelőket készíteni, baktériumokat használt a molekulák legyártására. Ez nem nano-, hanem géntechnológia volt.
– Hát, nem egészen – jegyezte meg Ricky, amikor elmondtam neki, mire gondolok. – De elismerem, hogy hibrid technológiát alkalmazunk. Mindenesetre nem nagyon meglepő, ugye?
Ez igaz volt. Legalább tíz éve jósolgatják a megfigyelők, hogy a géntechnológia, a számítógép-programozás és a nanotechnológia végül összeolvad. Mindegyikük hasonló - és összefüggő - tevékenységgel foglalkozik. Nem nagy különbség van aközött, amikor számítógépet használunk egy baktériumgenom valamely részének dekódolására, vagy amikor számítógépet használunk, hogy segítségével beillesszünk egy új gént a baktériumba, hogy új fehérjét alkossunk. És aközött sincs sok különbség, ha új baktériumot teremtünk, mondjuk, inzulinmolekulák kibocsátására, vagy ha ember alkotta mikromechanikai összeszerelőket teremtünk, hogy új molekulákat ontsanak. Molekuláris szinten mindez megtörténik. Ugyanaz a kihívás ez hogy emberi formát adjunk rendkívül bonyolult rendszereknek. Márpedig a molekuláris forma maga az összetettség.
Az ember úgy képzelheti el a molekulát, mint egymás után összepattintott legókockákhoz hasonló atomok sorát. Bár ez a kép félrevezető. Minthogy a legókészlettől eltérően az atomokat nem lehet egybeilleszteni semmilyen nekünk tetsző formában. Egy beillesztett atomra hatalmas helyi - mágneses és kémiai - erők hatnak, méghozzá gyakran nemkívánatos eredménnyel. Az atomot ki is üthetik pozíciójából. Maradhat is, de szerencsétlen szögben. Esetleg fel is göngyölítheti az egész molekulát.
Ennek következtében a molekuláris gyártás a „lehetséges” művészetében való gyakorlatozás volt, atomok és atomcsoportok behelyettesítése, hogy így azonos értékű szerkezeteket állítsanak elő, amelyek a kívánt módon működnek. Mindezen nehézségek ellenére tagadhatatlan az a tény, hogy már léteznek bevált molekuláris gyárak, amelyek képesek nagyszámú molekulát előállítani: ezeket hívjuk sejteknek.
– Sajnos a celluláris technológia révén csak egy bizonyos pontig juthatunk – folytatta Ricky. – A szubsztrátumig - azaz a nyersanyagig, és azután a nanotechnológiai eljárásokban erre építünk. Egy kicsit mindkettőt műveljük.
Lemutattam a tartályokra:
– Milyen sejteket tenyésztetek?
– Théta-d 5972-est – felelte.
– Az melyik?
– Az E. coli egyik törzse.
Az E. coli egy közönséges baktérium, amely a természetben elég nagy mennyiségben fordul elő, így az emberi bélben is.
– Gondolt arra valaki, hogy nem túl jó ötlet olyan sejteket használni, amelyek az emberben is megélhetnek? – kérdeztem.
– Nem igazán – mondta. – Őszintén szólva, ezt nem vettük figyelembe. Csak egy alaposan feltárt sejtet akartunk, amelyet teljesen feldolgozott az irodalom. Egy ipari szabványt választottunk.
– Uhum...
– Különben – folytatta Ricky – nem hiszem, hogy ez gond, Jack. Nem él meg az emberi bélben. A Théta-d-t különböző tápanyagforrásokra optimalizálták, hogy olcsó legyen laboratóriumokban szaporítani. Azt hiszem, valójában megél a hulladékon is.
– Szóval így kapjátok meg a molekuláitokat. A baktériumok csinálják őket nektek.
– Igen – bólintott –, így kapjuk meg a primer molekulákat. Huszonhét primer molekulát gyűjtünk be. Ezek viszonylag magas hőmérsékletű környezetben, ahol az atomok aktívabbak és gyorsan keverednek, egymáshoz illeszkednek.
– Ezért van itt ilyen hőség?
– Igen. A reakcióhatékonyság maximuma százötvenhét Fahrenheit-fok, így ezen dolgozunk, így nyerjük a leggyorsabb kombinációs arányt. Ám ezek a molekulák jóval alacsonyabb hőmérsékleten is kombinálódni fognak. Még harmincöt, negyven Fahrenheit-fokon is lesz bizonyos mennyiségű molekuláris kombinációd.
– És más feltételekre nincs szükséged? – firtattam. – Vákuumra? Nyomásra? Erős mágneses mezőre?
Ricky megrázta a fejét.
– Nincs, Jack. Az összerakás meggyorsítására biztosítjuk ezeket a feltételeket, de ez nem okvetlenül szükséges. A terv valóban elegáns. A molekuláris komponensek elég könnyen összeállnak.
– És ezek a molekuláris komponensek állnak össze végső szerelőmolekulákká?
– Ami aztán összeszereli az általunk kívánt molekulákat. Igen.

 

Okos megoldás az összeszerelőket baktériumokkal megteremtetni. Viszont Ricky azt mondta, hogy az összetevők csaknem automatikusan állították össze magukat, magas hőmérsékleten kívül mást nem is igényelve. Akkor meg mire használják ezt a bonyolult üvegépületet?
– Hatékonyságra és folyamat elkülönítésre – magyarázta Ricky. – A különböző karokban egyidejűleg kilenc összeszerelőt tudunk építeni.
– És hol készítik az összeszerelők a végső molekulákat?
– Ugyanebben a szerkezetben. De először újraalkalmazzuk őket.
Megcsóváltam a fejem. Nem ismertem a kifejezést.
– Újraalkalmazzátok?
– Ez egy kis finomítás, amit itt fejlesztettünk ki. Most szabadalmaztatjuk. Látod, a rendszerünk tökéletesen működött kezdettől fogva, csak éppen rendkívül alacsony hozammal. Fél gramm kész molekulát gyűjtöttünk be óránként. Ilyen sebesség mellett több napba kerülne egyetlen kamera létrehozása. Nem tudtunk rájönni, mi a probléma. A késői összeállítás a karokban gázfázison zajlik. Kiderült, hogy a molekuláris összeszerelők nehezek voltak, és általában lesüllyedtek a fenékre. A baktériumok rétegben föléjük rakódtak, és olyan összetevő molekulákat bocsátottak ki, amelyek még könnyebbek voltak, és magasabbra emelkedtek, így az összeszerelők igen kevéssé léptek kapcsolatba azokkal a molekulákkal, amelyek összerakására szántuk őket. Keverő technológiákkal is próbálkoztunk, de nem segítettek.
– Szóval, mit tettetek?
– Módosítottuk az összeszerelő tervét, hogy lipotrófikus alapot biztosítson, amely hozzátapadna a baktériumok felszínéhez. Ez az összeszerelőket jobb kapcsolatba hozta az összetevő molekulákkal, és így nyereségünk azonnal öt nagyságrenddel megugrott.
– És most az összeszerelőitek a baktériumokon ülnek?
– Pontosan. Hozzátapadnak a külső sejtfalhoz.
Az egyik közeli munkaállomásnál Ricky leütött néhány billentyűt, és a síkképernyős monitoron megjelent az összeszerelő tervrajza. Úgy festett, mint egyfajta ringlispíl, számos spirálkar futott minden irányba a központi tömör atomcsomóból.
– Fraktál, ahogy megmondtam – tette hozzá. – Úgyhogy nagyságrendekkel kisebb mértékben is kábé így néz ki. – Újabb billentyűket nyomott le. – Különben itt a mellékelt konfiguráció.
A képernyő most egy jóval nagyobb, pirula alakú tárgyhoz tapadva mutatta az összeszerelőt; olyan volt, mint egy tengeralattjáróra illesztett forgókerék.
– Ez a Théta-d baktérium – magyarázta Ricky –, rajta az összeszerelővel.
Miközben néztem, több másik forgó is rátapadt.
– Ezek az összeszerelők készítik a tényleges kameraegységeket?
– Pontosan. – Ricky újra gépelt. Új kép tűnt fel. – Íme, a végcél, a mikrogépünk, a kész kamera. Láttad a vérkeringés-változatot. Ez itt a Pentagon-változat, valamivel nagyobb, és úgy tervezték, hogy a levegő szállítsa. Amit látsz, az egy molekuláris helikopter.
– Hol a „rotorja”? – kérdeztem.
– Nincs neki. A gép azokat a ferdén illeszkedő, kis kerek kidudorodásokat használja motorként. Tulajdonképpen a levegő viszkozitását lovagolja meg.
– Mit lovagol meg?
– A viszkozitást. A levegőét. – Elmosolyodott. – Ne felejtsd el, ez már mikroszerkezeti szint! Ez egy teljesen új világ, Jack.

 

Bármennyire újító volt is a terv, Rickyt továbbra is kötötték a Pentagon előírásai a termékkel kapcsolatban, és az bizony nem működött. Igen, építettek egy repülő kamerát, amit nem lehet lelőni, és nagyon jól átvitte a képeket. Ricky kifejtette, hogy zárt térben, a benti tesztek során tökéletesen működött. De kint a szabadban még a legenyhébb szellő is elfújta, mint egy porfelhőt, és valójában az is volt.
A Xymos mérnökcsapata módosítások révén megpróbálta növelni az egység mozgékonyságát, de mindeddig sikertelenül. Közben a Védelmi Minisztérium úgy döntött, hogy mivel a terv akadályait leküzdhetetlennek látja, visszalép az egész nanotervtől; a Xymosszal kötött szerződést felbontották; a DOD a következő hat héten belül fog dönteni a finanszírozásról.
– Szóval Julia ezért hajtott rá annyira a befektetőkre az utóbbi néhány hétben? – kérdeztem.
– Igen – mondta Ricky. – Őszintén szólva, ez az egész cég még karácsony előtt felfordulhat.
– Hacsak nem javítod ki az egységeket, hogy szélben is tudjanak dolgozni.
– Igen, így van.
– Ricky – mondtam –, én programozó vagyok. Nem tudok segíteni a közvetítő mozgási problémáin. Ez a molekuláris tervezésre tartozik. Ez mérnöki munka. Nem az én területem.
– Hmm, ezt tudom. – Megállt, a homlokát ráncolta. – Viszont azt gondoljuk, hogy a programkódot be lehetne vonni a megoldásba.
– A kódot? Bevonni minek a megoldásába?
– Jack, őszintén kell beszélnem veled. Elkövettünk egy hibát. De nem is a mi hibánk volt. Esküszöm. Nem mi voltunk, hanem az alvállalkozó. – Megindult lefelé a lépcsőn. – Gyere, megmutatom!

 

Fürgén lépdelve átvezetett a létesítmény túlsó felébe, ahol a falra szerelve egy nyitott, sárga liftet pillantottam meg. Kis lift volt, ráadásul kényelmetlen, mert nyitott; elfordítottam a tekintetem.
– Nem szereted a magasságot? – kérdezte Ricky.
– Nem bírom.
– Hát jobb, mint a gyaloglás. – Lemutatott az egyik oldalra, ahol vaslétra vezetett fel a fal mentén a mennyezetig. – Mikor elromlik a lift, azon kell felmásznunk.
Vállat vontam. – Én aztán nem.
Fellifteztünk a mennyezetig, háromemeletnyi magasságba a földtől. A mennyezet alatt cső- és vezetékgubanc csüngött, és egy rácsszerkezetből álló járda gondoskodott arról, hogy a munkások elvégezhessék a javításokat. Utáltam a rácsot, mert keresztülláttam rajta a messze alattam lévő földre. Megpróbáltam nem lenézni. Többször is le kellett hajolnunk az alacsonyan csüngő csövek miatt. Ricky túlkiabálta a berendezés morajlását.
– Minden idefönt van! – üvöltötte ide-oda mutogatva. – Azok a szellőzők! Az a víztartály a tűzoltó berendezéshez! Elektromos kapcsolódobozok! Tényleg ez itt mindennek a központja! – Ricky továbbment lefelé a járdán, és végül megállt egy nagy, legalább egy méter átmérőjű légszivattyú előtt, amely a külső falba mélyedt.
– Ez a hármas szellőző – kiáltotta a fülemhez hajolva. – Ez egyike annak a négy fő szellőzőnek, amelyek kijuttatják a levegőt. Na már most, látod azokat a nyílásokat a szellőzők mellett és azokat a négyszögletű dobozokat a nyílásokban? Azok a szűrőcsomagok. Réteges mikroszűrőink vannak, hogy megakadályozzuk a szennyeződés kijutását az üzemből.
– Látom őket...
– Most látod őket – mondta Ricky. – Sajnos, az alvállalkozó elfelejtette beszerelni a szűrőket ebbe a szellőzőbe. Ráadásul nem is vágták ki a nyílást, így az építési felügyelők nem is vehették észre, hogy valami hiányzik. Kiadták az engedélyt az épületre, mi pedig elkezdtük a munkát. És szűretlen levegőt juttattunk a kinti környezetbe.
– Mennyi ideig?
Ricky beharapta az ajkát.
– Három hétig.
– És teljes gőzzel üzemeltetek?
Bólintott.
– Úgy sejtjük, hogy körülbelül huszonöt kilónyi szennyeződést fújtunk ki.
– És mi volt a szennyeződésben?
– Egy kicsi mindenből. Nem tudjuk biztosan, mi.
– Szóval kinyomtatok E. colit, összeszerelőket, kész molekulákat, mindent?
– Pontosan. De nem tudjuk, milyen arányban.
– Számít az arány?
– Esetleg. Igen.
Ricky egyre idegesebb lett, ahogy mindezt elmondta: harapdálta az ajkát, vakarta a fejét, kerülte a tekintetemet. Nem értettem. Az ipari szennyezés évkönyveiben huszonöt kilónyi szennyeződés triviális. Ötven font szennyeződés kényelmesen belefér egy tornazsákba. Hacsak nem volt erősen mérgező vagy radioaktív - márpedig nem –, ilyen kis mennyiség egyszerűen nem számít.
– Ricky, akkor mi van? – mondtam. – Azokat a részecskéket a szél száz mérföldekre szétszórta a sivatagban. El fognak pusztulni a napfénytől és a kozmikus sugárzástól. Felbomlanak és lebomlanak. Néhány óra vagy nap múltán annyi nekik. Nem igaz?
Ricky vállat vont.
– Az a helyzet, Jack, hogy ez nem az, ami...
Ebben a pillanatban megszólalt a vészjelző.

 

Nem volt harsány a vészjelző, csupán lágy, állhatatos fütyülés, de Rickyt megugrasztotta. Lerohant a folyosón, miközben lába csattogott a fémen, egy falra erősített számítógépes munkaállomás felé. A monitor sarkában egy helyzetjelző ablak volt, amely vörösen villogott: PV-90 ENTRY.
– Mit jelent ez? – kérdeztem.
– Valami kioldotta a külső vészjelzőt. – Kiakasztotta a rádióját, és beleszólt: – Vince, zárj le bennünket!
– Le vagyunk zárva, Ricky – recsegte a rádió.
– Emeld meg a pozitív nyomást!
– Öt fonttal feljebb van az alapértéknél. Még többet akarsz?
– Nem. Hagyd ezen. Van kép?
– Még nincs.
– A francba! – Ricky visszaakasztotta a rádióját az övére, és szaporán gépelni kezdett. A munkaállomás képernyője fél tucat kis képre bomlott, amelyeket a létesítmény különböző pontjain felállított biztonsági kamerák közvetítettek. Némelyik a környező sivatagot mutatta felülnézetből, a tetőkről. A kamerák lassan pásztáztak.
Nem láttam semmit. Csak sivatagi bozótost és néhány kaktuszcsoportot.
– Téves riasztás? – kérdeztem. Ricky megcsóválta a fejét.
– Bárcsak.
– Nem látok semmit – mondtam.
– Egy perc kell, hogy megtaláljuk.
– Megtaláljuk mit?
– Azt!
A monitorra mutatott, és beharapta az ajkát.
Amit láttam, sötét részecskék kis, örvénylő felhője volt. Úgy nézett ki, mint egy pordémon, egyike azoknak a talaj felett mozgó apró, tornádószerű kis halmazoknak, amelyek a forró sivatagi talajból felszálló konvektív áramlásokból szövődnek. Eltekintve attól, hogy ez a felhő fekete volt, látszódott némi határozott kontúrja - mintha el lett volna szorítva középen, amitől úgy festett, mint egy ódivatú kólásüveg. Viszont nem tartotta következetesen ezt az alakot. A jelenés állandóan változott, átalakult.
– Ricky – fordultam hozzá –, mit látunk?
– Azt reméltem, te majd megmondod.
– Úgy néz ki, mint egy közvetítőraj. Ez a kamerarajod?
– Nem. Ez valami más.
– Honnan tudod?
– Onnan, hogy nem tudjuk ellenőrizni. Nem válaszol a rádiójeleinkre.
– Próbáltátok?
– Igen. Már legalább két hete próbálunk vele kapcsolatba lépni – mondta. – Olyan elektromos mezőt gerjeszt, amit meg tudunk mérni, de valami oknál fogva nem tudunk vele érintkezésbe lépni.
– Szóval van egy szökevény rajotok.
– Igen.
– Amelyik önállóan cselekszik.
– Igen.
– És ez folyik...
– Napok óta. Körülbelül tíz napja.
– Tíz napja? – felvontam a szemöldököm. – Hogyan lehetséges ez, Ricky? A raj mikrorobotokból áll. Miért nem bomlottak vagy merültek le? És pontosan miért nem tudjátok irányítani őket? Minthogy képesek a rajzásra, van köztük valami elektromos úton közvetített kommunikáció. Úgyhogy képesnek kell lennetek a raj irányítására - vagy legalábbis feloszlatására.
– Mindez igaz – felelte Ricky. – Eltekintve attól, hogy nem vagyunk képesek. Mindent megpróbáltunk, ami csak az eszünkbe jutott. – A képernyőre összpontosított, és állhatatosán bámulta. – Az a felhő független tőlünk. Fázis.
– Szóval azért hoztatok ide...
– Hogy segíts visszahozni ezt a rohadt szemetet.

 

 

10. HATODIK NAP
Délelőtt 9.32

 

Olyan probléma ez, vélekedtem, amelyet korábban el sem képzelt senki. Azokban az években, melyeket a közvetítők programozásával töltöttem, az volt a lényeg, hogy olyan kapcsolatra késztessük őket, amely hasznos eredményekre vezet. Soha nem merült fel bennünk, hogy komolyabb vezérlési problémára kerülhet sor, vagy szóba jöhet a függetlenedésük. Minthogy ez egyszerűen nem történhetett meg. Az egyes közvetítők túl kicsik ahhoz, hogy önmeghajtók lehessenek; valamilyen külső forrásból, mondjuk, elektromosságból vagy mikrohullámú mezőből kell energiát nyerniük. Nem kell mást tenni, mint lekapcsolni a mezőt, és a közvetítők meghalnak. A rajt nem nehezebb irányítani, mint egy háztartási gépet, mondjuk, egy turmixgépet. Lekattintod az áramot, és annyi.
Ricky viszont arról beszélt, hogy ez a felhő napok óta önfenntartó. Ez egyszerűen érthetetlen volt.
– Honnan szerzi az energiát?
Ricky felsóhajtott:
– Az egységekbe egy kis piezo félvezető lapot építettünk, amellyel fotonokból képes áramot előállítani. Ez csak kiegészítés - utólag toldottuk hozzá –, de úgy tűnik, hogy egyedül is elboldogul vele.
– Szóval az egységek napenergiával működnek – mondtam.
– Úgy van.
– Kinek az ötlete volt ez?
– A Pentagon kérte.
– Ti pedig kapacitásokat építettetek be, ugye?
– Igen. Három órán át képes elraktározni a töltést.
– Oké, nagyszerű – mondtam. Most már kapizsgáltunk valamit. – Szóval három órára van elegendő energiája. Mi történik éjszaka?
– Éjszaka háromórányi sötétség után feltehetően veszít az energiájából.
– És a felhő szétesik?
– Igen.
– És az egyes egységek a földre hullanak?
– Valószínűleg igen.
– Akkor nem tudjátok irányítani őket?
– Tudnánk – felelte Ricky –, ha megtalálnánk őket. Minden éjjel kimegyünk keresni, de nem találjuk őket.
– Kijelzőket is építettetek beléjük?
– Igen, persze. Minden egység héjában van egy fluoreszkáló modul. Ultraibolya fényben kékeszölden világítanak.
– Szóval éjszakánként kimentek, és a sivatagban egy kékeszölden világító foltot keresgéltek?
– Igen. És mindeddig nem akadtunk rá.

 

Ez nem lepett meg. Ha a felhő összeomolva együtt maradna, akkor mintegy hat hüvelyk átmérőjű halmot képezne a sivatagi talajon. És odakint elég nagy a sivatag. Könnyű elvéteni éjszakáról éjszakára.
De ahogy jobban belegondoltam, volt még valami, amit nem értettem. Ha egyszer a felhő a földre pottyan - ha egyszer az egységek elveszítik az energiájukat –, akkor a felhő nem lehet szervezett. Szétszórhatja a szél, mint a porrészecskéket, és többé nem állhatnak össze. De nyilván nem ez történik. Az egységek nem szóródnak szét. Sőt a felhő nap mint nap visszatér. Mi ez?
– Úgy véljük – magyarázta Ricky –, hogy éjszaka esetleg elrejtőzik.
– Elrejtőzik?
– Igen. Azt gondoljuk, hogy valami védett helyre húzódik, esetleg egy párkány alá vagy egy lyukba a földben, valami ilyesmi lehet. A felénk örvénylő felhőre mutatott.
– Gondolod, hogy az a raj képes elrejtőzni? – kérdeztem.
– Azt gondolom, hogy képes az alkalmazkodásra. Valójában tudom is – sóhajtott.
– Az a helyzet, hogy nem csupán egy raj van, Jack.
– Nemcsak egy?
– Legalább három. Esetleg mostanra több is.
Pillanatnyi tompaságot éreztem, valami álmosító, szürke zűrzavart, amely teljesen elborított. Hirtelen képtelenné váltam a gondolkodásra, nem tudtam összerakni a hallottakat.
– Mit beszélsz?
– Azt, hogy szaporodik, Jack – mondta. – Ez a kibaszott raj szaporodik.

 

A kamera most talajszinti képet mutatott a felénk örvénylő porfelhőről. Amint elnéztem, rájöttem, hogy nem is úgy örvénylik, mint egy porförgeteg. Ehelyett a részecskék egyfajta szinuszos mozgásban először az egyik irányba forogtak, majd a másikba.
Egyértelműen rajzottak.
A „rajzás” bizonyos társas rovarok, a hangyák vagy a méhek viselkedésével kapcsolatos kifejezés. Akkor rajzanak, amikor a raj vagy a kaptár új helyre költözik. Egy méhfelhő sötét folyót alkotva ide-oda repül a levegőben. A raj, mielőtt továbbmenne, megállhat egy fánál, ráakaszkodhat esetleg egy órára vagy egy éjszakára. Végül a méhek kasukat új helyen telepítik le, és befejezik a rajzást.
Az utóbbi években a programozók olyan programokat írtak, amelyek ezt a rovarokra jellemző viselkedést modellezték. A rajintelligenciájú algoritmusok a programozás fontos eszközeivé váltak. A programozók számára a raj olyan számítógépes közvetítő populációt jelent, amely az elosztott intelligencia alapján együttműködve old meg egy problémát. Ma már vannak a rajintelligenciára épülő programoknak szentelt profi intézmények és konferenciák. Újabban a módszer egyfajta hibakiküszöbölő megoldássá vált - ha nem tudsz valamit újító módon kódolni, késztesd rajzásra a közvetítőidet.
Ahogy elnéztem, ez a felhő semmiképp sem a megszokott értelemben rajzott. A szinuszos előre-hátra hullámzás mintha csak egy részét alkotta volna a mozgásának. Ritmikus tágulást és összehúzódást is megfigyeltem, pulzálást, amely légzésre hasonlított. Időnként pedig a felhő elvékonyodott, magasabbra emelkedett, aztán lezuhant, és jobban ellapult. Ezek a változások folyamatosan megjelentek, de ismétlődő ritmusban - vagy inkább egy sor egymásba illeszkedő ritmusban.
– A rohadt életbe – jegyezte meg Ricky. – Nem látom a többit. Pedig tudom, hogy nincs egyedül. – Megint bekapcsolta a rádiót. – Vince? Látod a többit?
– Nem, Ricky.
– Hol van a többi? Srácok? Nyikkanjatok meg!
Rádiók recsegtek az egész üzemben.
Bobby Lembeck:
– Ricky, ez egyedül van.
– Nem lehet egyedül.
Mae Chang:
– Ricky, semmi más nem jelentkezik odakint.
– Csak egy raj van, Ricky. – Ez David Brooks volt.
– Nem lehet egyedül! – Ricky olyan erősen markolta a rádiót, hogy elfehéredtek az ujjai. Lenyomta a gombot. – Vince, állítsd a pozitív belső nyomást hetesre!
– Biztos vagy benne?
– Csak csináld!
– Hát jó, ha tényleg így gondolod...
– Mellőzd a kibaszott megjegyzéseket, és csináld!
Ricky arra célzott, hogy az épület belsejében a pozitív belső nyomást emeljék négyzethüvelykenként három kilóra. Valamennyi tiszta helyiségben pozitív nyomást tartottak fenn, hogy a külső porrészecskék ne tudjanak behatolni az esetleges réseken: kifújná őket a megszökő levegő. De ehhez egy vagy két font elegendő. Hét font pozitív nyomás sok volt. Ennyi szükségtelen a passzív részecskék távol tartáshoz. De persze ezek a részecskék nem voltak passzívak.

 

Amint elnéztem az egyre közelebb örvénylő és hullámzó felhőt, láttam, hogy egyes részei olykor elnyelik a napfényt, méghozzá oly módon, hogy ragyogó, színjátszó ezüstszínre váltott. Aztán a szín elhalványult, és a raj megint elfeketedett. Bizonyára a piezopanelek fogták be a napot. De egyértelműen jelezte, hogy az egyedi mikroegységek rendkívül mozgékonyak, hiszen az egész felhő soha nem vált ezüstszínűvé egy időben, hanem csupán részeiben vagy sávosan.
– Mintha azt mondtad volna, hogy a Pentagon azért mondott le rólatok, mert szélben nem tudtátok irányítani ezt a rajt.
– Úgy van. Nem tudtuk.
– Viszont bizonyára volt erős szél az utóbbi napokban.
– Persze. Rendszerint késő délután. Tegnap tízcsomós volt.
– Miért nem fújta el a rajt?
– Mert túljárt az eszén – mondta Ricky komoran. – Alkalmazkodott hozzá.
– Hogyan?
– Nézd csak tovább, talán majd meglátod. Amikor a szélt feltámad, a raj összezsugorodik, közelebb marad a talajhoz. Aztán amikor a szél elül, újra felkerekedik.
– Ez emergens viselkedés?
– Pontosan. Senki sem programozta. – Összeharapta az ajkát. Már megint hazudik?
– Szóval azt mondod, megtanulta...
– Igen, igen.
– Hogy képes a tanulásra? A közvetítőknek nincs memóriája.
– Háát... ez hosszú történet – mondta Ricky.
– Van memóriája?
– Igen, van memóriája. Korlátozott. Mi építettük be. – Ricky benyomta a rádiója gombját. – Hall valaki valamit?
A válaszok recsegve érkeztek a rádión.
– Még nem.
– Semmit.
– Semmiféle hangot?
– Még nem.
Rickyhez fordultam:
– Hangot is ad?
– Nem vagyunk benne biztosak. Néha úgy tűnik. Megpróbáltuk felvenni... – Megpöccintett néhány billentyűt a munkaállomáson, mire az egymás után sebesen villódzó monitorképek egyre jobban felnagyították a látványt. Ricky a fejét ingatta. Nem tetszik ez nekem. Ez a valami nem lehet egyedül – morogta. – Tudni akarom, hol vannak a többiek.
– Honnan tudod, hogy több is van?
– Mert mindig ott vannak. – A monitort nézve idegesen rágta az ajkát. – Vajon mi készül itt...
Nem kellett sokáig várnunk. Pár pillanat múlva a fekete raj néhány méterre megközelítette az épületet. Hirtelen kettéosztódott, aztán újra. Most már három ide-oda örvénylő rajunk volt.
– A kurva anyját – gyalázkodott Ricky. – Magába rejtette a többit. – Ismét benyomta a gombot. – Gyerekek, megvan mind a három. Méghozzá közel.
Az a helyzet, hogy túl közel voltak ahhoz, hogy a talaj szinti kamera befogja őket. Ricky a fenti képre váltott. Láttam, hogy mindhárom fekete felhő az épület oldala mentén halad. Viselkedésük határozottan célirányosnak tűnt.
– Mivel próbálkoznak? – kérdeztem.
– A bejutással – felelte Ricky.
– Miért?
– Kérdezd meg őket! De tegnap egyikük...
Hirtelen az egyik épület melletti kaktuszcsoportból kiugrott egy üregi nyúl, és megindult a sivatagi talajon. A három raj azonnal megfordult és üldözőbe vette. A három felhő megcélozta a rémült nyuszit, amely menekülőre fogta: fehér folt volt a képernyőn. A felhők meglepő sebességgel örvénylettek utána. A viselkedés egyértelmű volt: vadásztak.
Futólag ostoba büszkeség töltött el. A RAGPRÉD tökéletesen működött! Azok a rajok akár gazellát üldöző nőstény oroszlánok is lehetnének, olyan céltudatos volt a viselkedésük. A rajok gyorsan megfordultak, aztán szétváltak, és elvágták a nyúl menekülési útvonalát jobbra és balra is. A három felhő viselkedése egyértelműen összehangoltnak tűnt. Most kezdtek összezárni.
Hirtelen az egyik felhő lesüllyedt, és elnyelte a nyulat. A másik kettő egy pillanat múlva vetette rá magát. Az ennek nyomán kialakult részecskefelhő olyan sűrű volt, hogy már alig lehetett az állatot kivenni. Nyilván az oldalára fordult, mert láttam, hogy hátsó lábai görcsösen kapálóznak a levegőben, a felhő fölött.
– Megölik – kiáltottam.
– Igen – bólintott Ricky. – Így van.
– Azt hittem, ez egy kameraraj.
– Hát, igen.
– Hogyan ölik meg?
– Nem tudjuk, Jack, de gyorsan.
Felvontam a szemöldököm.
– Szóval már láttatok ilyet máskor is?
Ricky habozott, az ajkát harapdálta. Nem válaszolt, csak a képernyőt bámulta.
– Ricky, láttatok ilyet máskor is?
Nagyot sóhajtott.
– Igen. Nos, először tegnap. Tegnap egy csörgőkígyót öltek meg.
Szóval tegnap megöltek egy csörgőkígyót.
– Jézusom, Ricky – kiáltottam fel. Eszembe jutott a fickó a helikopteren, aki döglött állatokat emlegetett. Azt firtattam, vajon Ricky elmondja-e mindazt, amit tud.
– Igen.
A nyúl már nem kapálózott. Egyetlen kiálló láb reszketett csupán apró rángásokkal, aztán elnyugodott. A felhő a talajhoz közel örvénylett az állat körül, enyhén felemelkedett és leereszkedett. Ez folytatódott csaknem egy percig.
– Most mit csinálnak? – kérdeztem.
Ricky megrázta a fejét.
– Nem tudom biztosan. De már korábban is ezt tették.
– Úgy fest, mintha ennék.
– Tudom – mondta Ricky.

 

Ez persze képtelenség volt. A RAGPRÉD csupán biológiai analógia volt. Ahogy elnéztem a lüktető rajt, eszembe jutott, hogy ez a viselkedés akár egy programfennakadást is jelenthet. Nem emlékeztem pontosan, milyen szabályokat írtunk az egyes egyedek számára, miután elérték a céljukat. A valódi ragadozók természetesen megeszik a prédájukat, de ennek megfelelő viselkedése ezeknek a mikrorobotoknak nem volt. Úgyhogy a felhő talán csak összevissza örvénylik. Ha így van, akkor rövidesen újra el kell kezdenie a mozgást.
Az elosztott intelligenciájú programok megakadása rendszerint csupán ideiglenes jelenség. A véletlenszerű környezeti hatások előbb-utóbb elegendő egységet késztetnek cselekvésre ahhoz, hogy a többieket is cselekvésre bírják. Ekkor a program újraindul. Az egységek visszatérnek a célkereséshez.
Ez a viselkedés nagyjából olyan, mint amilyet az előadótermekben látunk az előadás befejezését követően. A közönség tagjai egy darabig őrlődnek, nyújtózkodnak, a közelükben állókkal beszélgetnek, barátokat üdvözölnek, kiváltják a kabátjukat és a tárgyaikat. Csak néhányan mennek el azonnal, és a tömeg javarésze figyelemre sem méltatja őket. Ám miután a közönség bizonyos százaléka elment, a maradék is abbahagyja a kavargást, és gyorsan a távozás mezejére lép. Egyfajta fókuszváltás ez.
Amennyiben igazam volt, akkor valami hasonlót kellett látnunk a felhő viselkedésében is. Az örvények el kell hogy veszítsék összehangolt megjelenésüket, rendezetlen részecskegomolyagoknak kell a levegőbe emelkedni, és csak ezt követően mozdul a főfelhő. A monitor sarkában lévő időkijelzőre pillantottam. – Mióta folyik ez most?
– Úgy két perce.
Ez nem különösebben hosszú idő, ha elakadásról van szó, gondoltam. A RAGPRÉD írása közben bizonyos ponton a számítógéppel összehangolt közvetítői viselkedést szimuláltunk. Az elakadás után mindig újraindítottunk, de végül úgy döntöttünk, hogy megvárjuk, vajon a program végérvényesen leáll-e. Azt találtuk, hogy a program akár tizenkét órán keresztül is állhatott, aztán hirtelen begerjedt, és újra életre kelt. Valójában ez a viselkedés érdekelte az idegélettan-kutatókat, mert...
– Indulnak – mondta Ricky.
És valóban. A rajok kezdtek felemelkedni a döglött nyúlról. Azonnal láttam, hogy az elméletem téves. Szó sem volt egyenetlenségről, sem felemelkedő gomolyagokról. A három felhő szép simán, együttesen emelkedett fel. A viselkedés egyáltalán nem tűnt esetlegesnek, inkább teljességgel ellenőrzöttnek. A felhők egy pillanatig külön örvénylettek, aztán összeolvadtak. A napfény megvillant a csillogó ezüstön. A nyúl mozdulatlanul feküdt az oldalán.
Aztán a raj gyorsan távolodott, és elzúgott a sivatagban. Összezsugorodott, amint a láthatár felé tartott. Pillanatokon belül eltűnt.
Ricky rám bámult.
– Na, mit szólsz ehhez?
– Van egy szökevény nanorobotrajod, amit néhány barom önellátóvá és önfenntartóvá tett.
– Gondolod, hogy vissza tudjuk hozni?
– Nem – feleltem. – Abból, amit láttam, egy fikarcnyi esélyünk sincs rá.
Ricky sóhajtott, és megcsóválta a fejét.
– Viszont biztosan meg tudtok szabadulni tőle – tettem hozzá. – Kinyírhatjátok.
– Ki tudjuk nyírni?
– Abszolút.
– Tényleg? – Az arca felragyogott.
– Abszolút. – És így is gondoltam. Úgy véltem, hogy Ricky eltúlozza az előtte álló problémát. Nem gondolta át. Nem tett meg minden tőle telhetőt.
Biztosra vettem, hogy gyorsan el tudom pusztítani a szökevény rajt. Úgy számítottam, hogy holnap hajnaltájban végzek az üggyel - legeslegkésőbb.
Ebből kitetszik, mily kevéssé értettem meg az ellenfelemet.

 

 

11. HATODIK NAP
Délelőtt 10.11

 

Visszatekintve egy dologban igazam volt: létfontosságú volt megtudnunk, hogyan pusztult el a nyúl. Persze most már tudom az okát. Azt is tudom, miért támadták meg a nyulat. De az első laboratóriumi nap során a leghalványabb elgondolásom sem volt arról, mi történt. Még csak nem is sejtettem az igazságot.
Ekkor még egyikünk sem.
Sem Ricky.
Sem Julia.

 

Tíz perce tűntek el a rajok, és mi a raktárhelyiségben álldogáltunk. Az egész csoport itt gyűlt össze feszülten és izgatottan. Mindenki figyelte, amint ráakasztom a rádióadót az övemre, és a fejhallgatót a fejemre illesztem. A fejhallgatón, a bal fülemhez erősítve, volt egy videokamera is. Eltartott egy ideig, amíg a videóátjátszót begerjesztettük.
– Tényleg kimész? – kérdezte Ricky.
– Tényleg – mondtam. – Meg akarom tudni, mi történt a nyúllal. – A többiekhez fordultam. – Ki jön velem?
Senki nem mozdult. Bobby Lembeck a kezét zsebre vágva a padlóra bámult. David Brooks szaporán pislogott, és máshová nézett. Ricky a körmeit tanulmányozta. Elkaptam Rosie Castro tekintetét. Megrázta a fejét.
– Nincs az a kibaszott pénz, Jack.
– Miért nem, Rosie?
– Magad is láttad. Vadásznak.
– Igazán?
– Biztosra mennek, mint a halál, úgy festett.
– Rosie – mondtam –, ennél azért jobb képzést adtam neked. Hogyan vadászhat egy raj?
– Valamennyien láttuk. – Makacsul összeszorította a száját. – Mindhárom raj vadászott, összehangoltan.
– De hogyan? – kérdeztem.
Most felvonta a szemöldökét, és zavartan nézett.
– Mit kérdezel? Nincs titok. A közvetítők tudnak kommunikálni. Mindegyikük tud elektromos jelzést kelteni.
– Úgy van – hagytam helyben. – Mekkora jelet?
– Háát... – Vállat vont.
– Mekkorát, Rosie? Nem lehet nagy, hisz a közvetítő az emberi haj vastagságának csupán ötszázad része. Nem kelthetnek valami nagy jelet, ugye?
– Igaz...
– Az elektromágneses sugárzás pedig a sugár négyzetének arányában gyengül, igaz? – Minden fizikát tanuló középiskolás ismeri ezt a tényt. Ahogy távolodunk az elektromágneses forrástól, az erősség gyorsan - nagyon gyorsan halványul.
Ez pedig azt jelenti, hogy az egyes közvetítők csak közvetlen szomszédjaikkal, a hozzájuk igen közeli közvetítőkkel tudnak kommunikálni. A húsz- vagy harmincméternyire lévő másik rajokkal nem.
Rosie homlokán elmélyültek a ráncok. Most az egész csoport tipródott; mindenki nyugtalanul tekingetett egymásra.
David Brooks köhintett.
– Akkor hát mit láttunk, Jack?
– Illúziót – jelentettem ki határozottan. – Három egymástól függetlenül ténykedő rajt, amelyekről azt gondoltátok, hogy összehangoltan járnak el. Holott nem. És meglehetősen biztos vagyok benne, hogy más dolgok sem igazak abból, amit ezekről a rajokról hisztek.

 

Sok mindent nem értettem a rajokról - és sok mindent nem hittem el róluk. Nem hittem például, hogy a rajok szaporodnak. Úgy véltem, Ricky és a többiek bizonyára túlságosan elbátortalanodtak ahhoz, hogy ezt akár csak el is képzeljék. Mindenesetre a környezetbe kibocsátott huszonöt kiló anyagból könnyen kialakulhatott az általam látott három raj - és mellette akár még több tucat is. (Úgy sejtettem, hogy minden raj másfél kiló nanorészecskéből áll. Nagyjából ilyen súlyú egy-nagyobb méhraj.)
Ami azt illeti, a rajok célzatos viselkedése egyáltalán nem volt zavaró; az alacsony szintű programozásnak ez a szándékos eredménye. Abban nem hittem, hogy a rajok összehangolódtak. Ezt egyszerűen nem tartottam lehetségesnek, mert a mezők túl gyöngék.
Azt sem hittem, hogy a rajok olyan alkalmazkodó erővel bírnak, mint amilyet Ricky tulajdonított nekik. Túlságosan sok demót láttam bizonyos feladatokat végrehajtó robotokról - mint amikor például áttoltak egy dobozt egy szobán –, amit a megfigyelők intelligens viselkedésként értelmeztek, holott valójában ostoba, minimálisan programozott és véletlenszerűen együttműködő robotok voltak. Sok viselkedés tűnik okosabbnak, mint amilyen. (Charley Davenport azt szokta erre mondani, „Rickynek hálát kell adnia ezért Istennek”.)
Végül, nem igazán hittem, hogy a rajok veszélyesek. Nem gondoltam, hogy egy másfél kiló nanorészecske-felhő nagy veszélyt jelenthetne bármire, akár egy nyúlra is. Egyáltalán nem volt biztos, hogy megölték. Mintha az is felrémlett volna, hogy a nyulak ideges állatok, hajlamosak arra, hogy belepusztuljanak a félelembe. Esetleg az üldöző részecskék beözönlöttek az orrába és a szájába, elzárták a légutakat, és így megfojtották az állatot. Ez esetben a halál a véletlen műve, nem pedig szándékos volt. A balesetszerű halál érthetőbbnek tűnt számomra.
Röviden, úgy véltem, hogy Ricky és a többiek következetesen félreértették azt, amit láttak. Megijesztették egymást.
Másfelől el kellett ismernem, hogy számos megválaszolatlan kérdés gyötört.
Az első és legnyilvánvalóbb, hogy miért csúszott ki a raj a kezükből. Az eredeti kamerarajt úgy tervezték, hogy egy feléje sugárzó RF-leadóval irányítható legyen. Most viszont a raj nyilvánvalóan nem vette figyelembe a leadott rádiójeleket, és nem értettem, miért. Gyártási hibára gyanakodtam. A részecskéket talán pontatlanul készítették.
A második kérdésem a raj hosszú élettartamára irányult. Az egyes részecskék rendkívül kicsik, s így ki voltak téve a kozmikus sugárzás általi károsodásnak, a fotokémiai hanyatlásnak, fehérjeláncaik kiszáradásának és egyéb környezeti tényezőknek. A kegyetlen sivatagban az összes rajnak már napokkal ezelőtt ki kellett volna száradnia és „végelgyengülésben” kimúlnia. De nem így történt. Vajon miért?
Harmadsorban problémám volt a raj látszólagos céljával. Ricky szerint a raj állandóan visszatér a főépülethez. Ricky úgy vélte, hogy megpróbálnak behatolni. Ez viszont nem tűnt ésszerű közvetítői célnak, így meg akartam nézni a programkódot, hogy lássam, mi okozza ezt. Őszintén szólva, programhibát gyanítottam a kódban.
Végül meg akartam tudni, miért üldözték a nyulat. Hiszen a RAGPRÉD nem arra programozza az egységeket, hogy szó szerint ragadozó legyen belőlük. Csupán arra használta a ragadozómodellt, hogy a közvetítőket összpontosítsa és célirányulttá tegye. Ez valamiképp megváltozott, és úgy tűnik, a rajok most tényleg vadásznak.
Talán ez is a kód programhibájával függött össze.
Elmémben mindezek a bizonytalanságok egyetlen központi kérdésben fogalmazódtak meg: hogyan pusztult el a nyúl? Nem hittem, hogy megölték. Azt gyanítottam, hogy a nyúl pusztulását véletlen okozta, és nem volt szándékos.
Ezt viszont meg kellett tudnunk.

 

Feltettem a hordozható rádió-fejhallgatót a napszemüveggel és a bal fülemre erősített videokamerával együtt. Felemeltem a nyúl tetemének szánt műanyag zacskót, és a többiekhez fordultam:
– Ki jön velem?
Kínos csend állt be.
– Mire való a zacskó? – kérdezte Ricky.
– Hogy beletegyem a nyulat.
– Nincs az a kibaszott pénz – tiltakozott Ricky. – Ha ki akarsz menni, az a te dolgod. De ide nem fogod behozni azt a nyulat.
– Te viccelsz – mondtam.
– Nem én. Itt hatos tisztasági fokozatú környezetet tartunk fenn, Jack. A nyúl szennyezett. Nem jöhet be.
– Jól van, akkor bevihetjük Mae laborjába, és...
– Azt már nem, Jack. Sajnálom. Nem jön át az első légkamrán.
A többiekre néztem. Valamennyien beleegyezően bólogattak.
– Hát jó. Akkor majd odakint megvizsgálom.
– Valóban ki akarsz menni?
– Miért ne? – Végigmértem őket, egyiket a másik után. Meg kell mondanom, gyerekek, azt hiszem, mindegyikőtöknek tele a gatyája. A felhő nem veszélyes. Persze hogy kimegyek. Mae-hez fordultam: – Van valami bonckészleted?
– Veled megyek – mondta halkan.
– Oké. Köszönöm. – Meglepett, hogy Mae az első, aki velem tart körülnézni. De terepbiológusként a többieknél talán jobban felmérte a valódi kockázatokat. Mindenesetre döntése mintha oldott volna valamit a szoba feszültségén; a többiek láthatóan megkönnyebbültek. Mae elindult a bonceszközökért és némi laboratóriumi berendezésért. Ekkor megszólalt a telefon. Vince vette fel, majd felém fordult.
– Ismersz egy bizonyos dr. Ellen Formant?
– Igen. – A nővérem hívott.
– Ő van vonalban. – Vince átnyújtotta a kagylót, és én hátraléptem. Hirtelen ideges lettem. Az órámra pillantottam. Délelőtt tizenegy volt, Amanda reggeli szundikálásának az ideje. Ekkorra már aludnia kell a kiságyában. Aztán eszembe jutott, hogy megígértem a nővéremnek, tizenegykor felhívom, hogy megtudja, hogy mennek a dolgok.
– Halló? Ellen? Minden rendben? – szóltam bele a kagylóba.
– Persze. Príma. – Igen hosszút sóhajtott. – Príma. Csak azt nem tudom, hogy bírod ezt az egészet, ez minden.
– Fáradt vagy?
– Kábé olyan fáradt, mint még soha.
– A gyerekek rendben elmentek az iskolába?
Újabb sóhaj.
– Igen. Eric megütötte Nicole hátát, ő meg rásózott egyet Eric fülére.
– Szét kell választanod őket, ha elkezdik, Ellen.
– Majd megtanulom – mondta ernyedten.
– És a baba? Hogy van a kiütése?
– Jobban. Használom a kenőcsöt.
– A mozgása rendben?
– Persze. Jól összehangolt a korához képest. Van valami gond, amiről tudnom kellene?
– Nem, nem – mondtam. Elfordultam a csoporttól, és lehalkítottam a hangom. – Arra célzok, hogy rendesen púzik?
Hallottam, hogy Charley Davenport felvihog mögöttem.
– Kiadósakat – nyugtatott meg Ellen. – Éppen alszik. Kivittem egy kicsit a parkba. Nagyon készült. Minden rendben a ház körül. Kivéve, hogy kiégett a vízmelegítő jelzőlámpája, de kihívtam a szerelőt.
– Jól van... Figyelj, Ellen, itt éppen belekezdtem valamibe...
– Jack? Julia hívott pár perce a kórházból. Téged keresett.
– Uhum...
– Amikor mondtam, hogy elmentél Nevadába, eléggé ideges lett.
– Tényleg?
– Azt mondta, hogy nem érted. És csak még jobban el fogod rontani. Valami ilyesmit. Alighanem jobb lesz, ha felhívod. Zaklatottnak tűnt.
– Oké, felhívom.
– Hogy mennek ott a dolgok? Hazajössz ma este?
– Ma nem – mondtam. – Valamikor holnap délelőtt. Ellen, most mennem kell...
– Hívd fel a gyerekeket vacsoratájban, ha tudod. Szeretnének hallani. Ellen néni jópofa, de mégsem apa. Érted, mire gondolok.
– Oké. Hatkor esztek?
– Körülbelül.
Mondtam, hogy megpróbálom hívni őket, majd letettem a kagylót.

 

Mae és én a külső légzsilip kettős üvegfalánál álltunk, közvetlenül az épület bejáratánál. Az üveg mögött a kivezető, tömör acél tűzvédelmi ajtót láthattam. Ricky mellettünk toporgott: elborultan és idegesen nézte, amint megtesszük a végső előkészületeket.
– Biztos vagy benne, hogy ez szükséges? Hogy kimenjetek?
– Elengedhetetlenül.
– Miért nem vártok Mae-vel sötétedésig, és mentek ki akkor?
– Mert a nyúl nem lesz már ott – mondtam. – Estig a prérifarkasok vagy a héják elviszik a tetemet.
– Nemigen hiszem – felelte Ricky. – Már jó ideje nem láttunk prérifarkasokat errefelé.
– A francba! – mondtam türelmetlenül, miközben bekapcsoltam a rádió fejhallgatóját. – Mialatt erről vitatkozunk, már meg is fordulhattunk volna. Viszlát, Ricky.
Átléptem az üvegajtón, és megálltam a légzsilipben. Az ajtó szisszenve becsukódott mögöttem. A légkezelők a már ismert módon suhogtak, és aztán a túlsó ajtó is feltárult. Megindultam a tűzbiztonsági ajtó felé. Visszanézve láttam, hogy Mae is belép a zsilipbe.
Résnyire nyitottam az ajtót. Heves, izzó napfény vetett égő csíkot a padlóra. Éreztem, hogy forró levegő csapódik az arcomba.
– Sok szerencsét, gyerekek – hallottam Ricky hangját a fejhallgatóban.
Mély levegőt vettem, szélesebbre toltam az ajtót, és kiléptem a sivatagba.
A szél elállt, és a délelőtti hőség fojtogató volt. Valahol egy madár csivitelt; egyébként csend honolt. Az ajtóban állva hunyorogtam a ragyogó napfényben. Borzongás futott végig a hátamon. Még egy mély lélegzetet vettem.
Biztos voltam benne, hogy a rajok nem veszélyesek. De most, hogy kint álltam, elméleti következtetéseim mintha erejüket vesztették volna. Nyilván átragadt rám Ricky feszültsége, mert kifejezetten nyugtalannak éreztem magam. Most, hogy odakint voltam, a nyúltetem jóval távolibbnak tűnt, mint ahogy elképzeltem. Legalább ötven méterre volt az ajtótól, ami egy fél futballpálya hossza. A környező sivatag elhagyatottnak és fenyegetőnek tűnt. Fekete figurákat keresve a reszkető látóhatárt fürkésztem. Egyet sem láttam.
Mögöttem kinyílt a tűzbiztos ajtó, és Mae szólalt meg. Kész vagyok, ha te is, Jack.
– Gyerünk!
Megindultunk a nyúl felé, a sivatagi homok csikorgott a lábunk alatt. A szívem szinte azon nyomban zakatolni kezdett, és elöntött az izzadság. Kényszerítettem magam, hogy lassú, mély lélegzeteket vegyek, így őrizve meg nyugalmamat. Hagytam, hogy Ricky beijesszen, gondoltam, de úgy tűnt, ezen már nem segíthettem. Egyre csak a látóhatárra pislogtam.
Mae néhány lépésnyire követett.
– Hogy vagy? – kérdeztem.
– Boldogan lennék túl rajta.
Bokamagasságú, sárga cholla-kaktuszok borította mezőn haladtunk át. A tüskéikkel fogták be a napot. Helyenként nagy hordókaktuszok zöld hüvelykujjként meredtek ki a földből.
Apró, néma madarak szökdécseltek a földön a cholla alatt. Közeledésünkre a levegőbe emelkedtek, cikázó fekete foltok voltak a kék ég hátterén. Pár száz méterrel odébb leszálltak.
Végre a zümmögő fekete felhőtől körülvett nyúlhoz értünk. Rámeredtem, és habozva tettem egy lépést.
– Csak legyek – mondta Mae. Előrelépett, és a legyekre fittyet hányva lekuporodott a tetem mellé. Elővett egy pár gumikesztyűt, és felhúzta. Négyszögletes műanyag lepedőt terített a földre, és négy sarkát egy-egy kővel biztosította. Felemelte a nyulat, majd a lepedő közepére helyezte. Elhúzta a kis bonckészlet cipzárját, és szétnyitotta. Acéleszközök csillogtak a napfényben: csipeszek, szikék, különböző ollók. Egy fecskendőt és több gumidugós kémcsövet is előkészített. Gyors, szakszerű mozdulatokkal dolgozott. Korábban ez volt a munkája.
Mellé guggoltam. A tetemnek nem volt szaga. Kívülről semmi jel nem utalt a halál okára. A tágra nyitott szem piros volt és egészséges.
Mae megkérdezte:
– Bobby? Veszel bennünket?
A fejhallgatóban Bobby Lembeck hangját hallottam: Fordítsd lefelé a kamerádat!
Mae odanyúlt a napszemüvegére erősített kamerához.
– Még egy kicsit... még... Jó. Elég lesz.
– Oké – nyugtázta Mae. A kezében tartott nyulat megforgatta, és minden oldalról szemügyre vette. Gyorsan diktálta: – Külsőleg az állat teljesen normálisnak tűnik. Veleszületett rendellenességnek vagy betegségnek nincs nyoma, a szőr dús és láthatóan egészséges. Úgy látszik az orrjáratok részlegesen vagy teljesen elzáródtak. A végbélnyílásnál némi ürüléket látok, de ez a halál beálltakor normális.
Az állatot a hátára fordította, és kezével szétfeszítette a mellső lábakat.
– Szükségem van rád, Jack. – Arra kért, hogy tartsam a lábakat. A tetem még meleg volt, nem merevedett meg.
Fogta a szikét, és megejtett egy gyors középvágást. Vörös seb tárult fel; vérzett. Megláttam a bordákat és a belek rózsaszín tekervényét. Mae vágás közben folyamatosan beszélt, megjegyzéseket téve a szövetek színéről és textúrájáról. Hozzám fordult: – Itt tartsd! – Egyik kezemet lecsúsztattam, és félrehúztam a sikamlós beleket. Egyetlen szikevágással felnyitotta a gyomrot. Zavaros, zöld folyadék és megemésztetlen rostoknak tűnő, pépes anyag ömlött ki. A gyomor belső fala megkeményedett, de Mae szerint ez normális volt. Szakértő módon húzta végig az ujját a gyomorfalon, aztán megállt.
– Hmm. Ide nézz! – mondta.
– Hová?
– Ide! – Mutatta. A gyomor több helyen is vörös volt, és enyhén vérzett, mintha kidörzsölték volna. A vérben fekete foltokat láttam. – Ez nem normális – magyarázta Mae. – Ez patologikus. – Nagyítót fogott, megnézte közelebbről, aztán diktálta: – Körülbelül négytől nyolc milliméterig terjedő sötét foltokat látok, amelyek szerintem a gyomor belsejében lévő nanorészecskék csoportjai lehetnek – mondta. – Ezek a csoportok összefüggenek a bolyhos fal enyhe vérzésével.
– Nanorészecskék vannak a gyomorban? – kérdeztem. – Hogyan kerültek oda? Megette? Véletlenül lenyelte?
– Kétlem. Én azt mondanám, aktívan hatoltak be.
Összeráncoltam a homlokom.
– Úgy érted, lemásztak a...
– Nyelőcsövön. Igen. Legalábbis így vélem.
– Miért tették?
– Nem tudom.
Tovább folytatta a sietős boncolást. Ollót fogott, és felfelé haladva felvágta a mellcsontot, majd az ujjaival szétfeszítette a mellkast. – Itt tartsd! – Kezemet áthelyezve szétfeszítettem a bordákat, ahogy ő is tette. A csontok vége nagyon hegyes volt. A másik kezemmel a hátsó lábakat tartottam szét. Mae a kezeim között ügyködött.
– A tüdők élénk rózsaszínek, épek, normál kinézetűek.
Felvágta az egyik lebenyt, majd újabb vágásokat ejtett. Végül feltárta a légcsövet, és felvágta. A belseje teljesen fekete volt.
– A légcső erős nanorészecske-fertőzöttséget mutat, amely a belélegzett raj elemeiből ered – diktálta. – Veszed, Bobby?
– Az egészet. A videófelbontás jó.
Folytatta a vágást felfelé.
– A légcsőelágazáson haladok a torok felé...
És közben folytatta a vágást a torkon, aztán az orrtól vissza, keresztül az állón, majd felnyitotta a szájat... Egy pillanatra el kellett fordulnom. De Mae nyugodtan diktált tovább:
– Erőteljes beszivárgást észlelek valamennyi orrjáratban és a garatban, amely részleges vagy teljes légúti elzáródásra utal, s ez lehet a halál oka.
Visszafordultam.
– Micsoda?
A nyúl fejét már alig lehetett felismerni. Mae felvágta az állkapcsot, és belenézett a torokba.
– Nézd csak meg – mondta –, úgy tűnik, tömör részecskeelzáródás van a garatban, és egy olyan válasz, amely mintha allergiás reakciónak tűnne, esetleg...
Aztán Ricky szólt:
– Mondjátok, gyerekek, meddig akartok még odakint maradni?
– Ameddig kell – feleltem. Mae-hez fordultam: – Miféle allergiás reakciónak?
– Nos – mondta –, látod ezt a szövetfelületet, és azt, hogy mennyire dagadt? És látod, hogy elszürkült, ami arra utal...
– Felfogtátok – harsogta Ricky –, hogy már négy perce kint vagytok?
– Csak azért vagyunk kint, mert nem vihetjük be a nyulat feleltem.
– Ez igaz. Nem is.
Mae a fejét csóválta minderre.
– Ricky, nem vagy valami segítőkész...
Bobby szólt közbe:
– Mae, ne rázd a fejed, mert ide-oda mozog a kamera!
– Bocs.
Én viszont azt láttam, hogy Mae felemeli a fejét, mintha a látóhatárra nézne, és közben kihúzza az egyik kémcső dugóját, és belecsúsztat egy darabka gyomorszövetet, majd az üveget zsebre vágja. Ekkor nézett vissza. A videón senki sem láthatta, mit csinált.
– Rendben. Most vérmintát veszünk mondta.
– Ide kizárólag csak vért hoztok be, gyerekek – figyelmeztetett bennünket Ricky.
– Igen, Ricky, tudjuk.
Mae kinyúlt a fecskendőért, beleszúrta a tűt az artériába, felszívta a vért, a mintát egy műanyag csőbe ürítette, egyik kezével kipottyantotta a tűt, másikat vett, felszívott egy második vérmintát a vénából. Mozdulatai egy percre sem lassultak le.
– Az az érzésem, nem először csinálod – jegyeztem meg.
– Ez semmi. Szecsuanban mindig erős hóviharban dolgoztunk, nem láttad, mit csinálsz, a kezed fázott, az állat keményre fagyott, nem tudtad beszúrni a tűt... – Félretette a vérrel teli csöveket. – Most veszünk néhány szövetmintát, és végeztünk... – Felütötte a doboz tetejét, belenézett. – Nincs szerencsénk.
– Mi van? – kérdeztem.
– Nincsenek itt a mintavevők.
– Bent maradtak?
– Igen. Biztosan.
– Ricky, nem látod a mintavevőket valahol? – kérdeztem.
– De. Itt vannak a légkamránál.
– Nem akarod őket kihozni nekünk?
– Az tuti, gyerekek. – Harsányan felnevetett. – Nincs az az isten, hogy nappal kimenjek. Ha akarjátok, gyertek ide értük.
Mae így szólt:
– Elmész értük?
– Nem – mondtam. Már nyitva tartottam az állatot, a kezem be volt állítva. – Megvárlak. Menj te.
– Oké. – Felállt. – Próbáld távol tartani a legyeket. Nem akarunk a szükségesnél több szennyeződést. Mindjárt itt vagyok. Könnyű futásban megindult az ajtó felé.
Hallottam, mint hal el a futó lábak dobogása, majd a mögötte becsukódó ajtó kattanását. Aztán csönd. A felvágott tetemtől odacsábított legyek nagy lendülettel tértek vissza, s fejem körül zúgva próbáltak leszállni a felnyitott zsigerekre. Eleresztettem a nyúl hátsó lábát, és egyik kezemmel a legyeket hessegettem.
Elfoglaltam magam a legyekkel, így nem gondoltam arra, hogy egyedül vagyok odakint.
Folyton fel-felpillantottam a távolba, de nem vettem észre semmit. Közben egyfolytában a legyeket hajkurásztam, és néha a kezem hozzáért a nyúl bundájához. Ekkor vettem észre, hogy a szőr alatt a bőr élénkpiros.
Élénkpiros - pont olyan, mint egy csúnya leégés. Megborzongtam csupán a látványtól is.
Beleszóltam a fejmikrofonba:
– Bobby?
Recsegés.
– Igen, Jack?
– Látod a nyulat?
– Igen, Jack.
– Látod a bőr pirosságát? Felveszed?
– Ööö, egy pillanat.
Homlokom felől halk zúgást hallottam. Bobby távirányítással állította be a kamerát. A zúgás abbamaradt.
– Látod ezt a kamerán keresztül? – kérdeztem. Semmi válasz.
– Bobby?
Susmusolást, majd suttogást hallottam. Nyilván légköri zavar.
– Bobby, ott vagy?
Csend. Majd levegővétel.

 

– Húha, Jack. – Ez most David Brooks hangja volt. – Jobb lesz, ha bejössz.
– Mae még nem ért vissza. Hol van?
– Mae bent van.
– De hát meg kell várnom, szövetmintát vesz...
– Nem. Azonnal gyere, Jack!
Elengedtem a nyulat, és felálltam. Körbenéztem, a látóhatárt fürkésztem.
– Nem látok semmit.
– Az épület túloldalánál vannak, Jack.
A hangja nyugodt volt, de megborzongtam tőle.
– Ott?
– Gyere be azonnal, Jack!
Lehajoltam, összeszedtem Mae mintáit, bonckészlete a nyúltetem mellett hevert. A készlet fekete bőrtokja forró volt a naptól.
– Jack?
– Egy pillanat...
– Jack. Hagy abba a szarakodást!
Megindultam az acélajtó felé. Lépteim csikorogtak a sivatagi talajon. Nem láttam semmit.
Viszont hallottam valamit.
Sajátos mély, monoton hangot. Először azt gondoltam, hogy gépzörej, de a hang felerősödött és elhalkult, pulzálva, mint a szívverés. Emellett más ütem is hallatszott, és még egyfajta sziszegés is, s mindez felismerhetetlen, furcsa, nem e világi minőségben összegződött.
Ha most visszagondolok erre, azt hiszem, ez a hang volt az, ami minden másnál jobban megijesztett.

 

Gyorsabbra fogtam a lépteimet.
– Hol vannak?
– Jönnek.
– Hol?
– Jack? Jobban teszed, ha futsz.
– Micsoda?
– Fuss!
Még mindig nem láttam semmit, de a hang erőssége fokozódott. Kocogásra váltottam. A hang olyan alacsony frekvenciájú volt, mintha a testemben vibrált volna az a monoton, szabálytalan pulzálás.
– Futás, Jack!
Bassza meg, gondoltam.
És futottam.

 

Kavarogva, ezüstös ragyogásban bukkant fel az első raj az épület sarkánál. A sziszegő vibráció a felhőből jött. Az épület oldala mellett suhanva tartott felém. Jóval előbb éri el az ajtót nálam.
Visszanézve láttam, hogy a második raj is megjelenik az épület távolabbi sarkánál. Az is felém tartott.
A fejhallgató recsegett. David Brooks hangját hallottam:
– Jack, nem tudsz bejönni.
– Látom – mondtam. Az első raj máris elérte az ajtót, és elvágta az utamat. Tétovázva álltam meg. Egy botot láttam meg előttem a földön, jó nagy botot, volt vagy másfél méter hosszú. Felemeltem, meglóbáltam.
A raj lüktetett, de nem mozdult el az ajtótól.
A másik raj továbbra is felém tartott.
Itt volt az ideje az elterelő hadműveletnek. Ismertem a RAGPRÉD kódját. Tudtam, a rajokat arra programozták, hogy mozgó célpontokat kövessenek, ha úgy tűnt, hogy azok menekülnek előlük. Mi lenne a jó célpont?
Felemeltem a karomat, és a fekete tokos bonckészletet magasra felhajítottam a levegőbe, mégpedig a második raj irányába. A készlet az élére esett, és egy pillanatig a földön bukfencezett.
A második raj azonnal megindult felé.
Ugyanabban a pillanatban az első raj is elmozdult az ajtótól, és üldözőbe vette a készletet. Olyan volt, mint amikor a kutya a labdát kergeti. Amint elnéztem, ahogy távozik, pillanatnyi mámoros érzés járt át. Végül is csak egy programozott raj volt, nem más. Arra gondoltam, hogy az egész csupán egy gyerekjáték. Az ajtó felé siettem.
Ez hiba volt. Hiszen sietős mozdulataim nyilván felkeltették a raj figyelmét, amely azonnal megállt, és az utamat elvágva újra az ajtó felé örvénylett. Ott is maradt a pulzáló ezüstcsíkokból álló felhő, amely olyan volt, mint egy napfényben csillogó penge.
Elállta az utamat.
Egy pillanat alatt felismertem ennek a jelentőségét. Az én mozgásom nem ösztökélte arra a rajt, hogy üldözőbe vegyen. A raj egyáltalán nem mozdult rám. Ehelyett odament, hogy elzárja az utamat. Előre látta a mozgásomat.
Ez nem szerepelt a kódban. A raj új, a helyzetnek megfelelő viselkedést talált ki. Ahelyett, hogy üldözőbe vett volna, visszavonult, és csapdát állított nekem.
Meghaladta a programozást - jóval meghaladta. Nem értettem, hogyan történhetett ez. Arra gondoltam, hogy bizonyára valami véletlenszerű megerősítésről van szó. Minthogy az egyedi részecskéknek csak igen kicsi memóriájuk volt, a raj intelligenciája szükségszerűen korlátozott. Nem lehetett olyan nehéz túljárni az eszén.
Megpróbáltam színlelt hadmozdulatot indítani balra, aztán jobbra. A felhő együtt mozdult velem, de csak egy pillanatig. Aztán újra visszahúzódott az ajtóhoz. Mintha tudta volna, hogy az ajtó a célom, és ha ott marad, akkor sikerrel jár.
Ez túlságosan okos volt. Valami kiegészítő programozást is végezhettek, amiről nem szóltak nekem.
– Mi a francot csináltatok ezekkel a vackokkal, gyerekek? – szóltam bele a mikrofonba.
David:
– Egyszerűen nem engedi, hogy elmenj mellette, Jack.
Ezt hallva felkaptam a vizet.
– Gondolod? Majd meglátjuk.
A következő húzásom egyértelmű volt. Ennyire közel a talajhoz a raj szerkezete sebezhető. Olyan részecskék halmaza, amelyek nem nagyobbak a porszemeknél. Ha feloszlatnám a halmazt - ha felbontanám a szerkezetét –, akkor a részecskéknek újra kellene szerveződniük, mint ahogy egy szétszóródott madárraj újraformálódik a levegőben. Ez eltartana legalább néhány másodpercig. Én pedig ezalatt átjuthatnék az ajtón.
De hogyan oszlassam fel? Megforgattam a kezemben lévő botot, amely zúgott a levegőben, de ez nyilván nem volt elegendő. Valami jóval nagyobb, lapos felületű dologra volt szükségem, olyanra, mint egy evező vagy egy pálmalevél, valamire, ami erősebb szelet kelt...
Járt az eszem, mint a motolla. Szükségem volt valamire.
Valamire.
Már-már utolért a második felhő. Cikcakkmozgással közeledett felém, hogy meghiúsítsa minden esetleges kísérletemet, hogy elfussak mellette. Egyfajta rémült bűvölettel bámultam. Tudtam, hogy ezt sem kódoltuk a programba. Magától szervezett, emergens viselkedés ez, amelynek célja túlzottan is világos volt. Engem cserkészett be.
Ahogy a raj közeledett, a pulzáló hang is egyre erősödött.
Fel kell oszlatnom.
Körbefordulva fürkésztem a talajt körülöttem. Semmi használhatót nem láttam. A legközelebbi borókafenyő túl messze, a cholla-kaktusz pedig túl gyenge volt. Tudtam persze, hogy nincs itt semmi más, csak az a kibaszott sivatag. Az épületet is szemügyre vettem, azt remélve, hogy valaki kint felejtett valami szerszámot, mondjuk, egy gereblyét...
Semmi.
Egyáltalán semmi. Itt álltam kint egy szál ingben, és senki nem volt, aki segíteni tudott volna...
Hát persze!
A fejhallgató megreccsent:
– Jack, figyelj...
De többet már nem hallottam. Miközben kibújtam az ingemből, a fejhallgató is lejött vele együtt, és a földre esett. Ekkor az inget kezembe fogva széles, suhogó íveket hasítottam a levegőbe. Aztán üvöltve, mint a vadszamár, rárontottam az ajtónál lévő rajra.

 

A raj mély, monoton hangot hallatva vibrált. Kicsit ellaposodott, ahogy felé rohantam, és aztán ott találtam magam a részecskék közepette, ahol különös félhomályba merültem, mintha porviharba kerültem volna. Nem láttam semmit - az ajtót sem –, csak vaksin tapogattam a kilincs után, a szememet égették a részecskék, de továbbra is széles ívben lengettem az ingemet, míg egyszer csak a sötétség derengeni kezdett. Sikerült feloszlatnom a felhőt: a részecskéket szétszórtam minden irányba. A látásom tisztult, a légzésem rendben, bár a torkom száraz volt és fájt. Ezernyi apró tűszúrást éreztem a testemen, de nemigen fájtak.
Most már láttam az ajtót. A kilincs balra mellettem volt. Továbbra is lengettem az ingemet, és a felhő hirtelen mintha teljesen eltakarodott volna, úgy, mintha kihúzódott volna feloszlató hadműveletem hatásköréből. Ebben a pillanatban átcsusszantam az ajtón, és bevágtam magam mögött.

 

Pislogtam a hirtelen támadt sötétben. Alig láttam. Arra gondoltam, hogy a szemem alkalmazkodik a ragyogó napfény után, és vártam egy kicsit, de a látásom nem javult. Mi több, mintha rosszabbodott volna. Csak a közvetlenül előttem lévő légzsilip üvegajtaját tudtam kivenni. Még mindig éreztem az égő tűszúrásokat az egész testemen. A torkom kiszáradt, és a légzésem akadozott. Köhögtem. A látásom elhomályosodott. Szédülni kezdtem.
A légzsilip túloldaláról Ricky és Mae bámult rám. Ricky kiáltását hallottam:
– Gyerünk, Jack! Siess!
A szemem fájdalmasan égett. Szédülésem egyre erősödött. A falnak dőltem, nehogy összerogyjak. A torkomban mintha egy tégla lett volna. Nehezen szedtem a levegőt. Lihegve vártam, hogy az ajtó kinyíljon, de zárva maradt. Értetlenül bámultam a zsilipre.
– Az ajtó elé kell állnod! Állj oda!
Úgy éreztem, mintha a világ mozogna lassan körülöttem. Minden erőm elhagyott. A testem elgyengült és reszketett. Az égés rosszabbodott. A szoba sötétedni kezdett. Nem hittem, hogy magamtól fel tudok állni.
– Állj fel, Jack!
Valahogyan ellöktem magam a faltól, és a zsilip felé botorkáltam. Szisszenve tárult fel az üvegajtó.
– Gyerünk, Jack! Most!
Foltokat láttam a szemem előtt. Szédültem és émelyegtem. Betámolyogtam a zsilipbe, és ahogy beléptem, nekivágódtam az üvegnek. Minden eltelt másodperccel egyre nehezebben lélegeztem. Tudtam, hogy fuldoklok.
Kint, az épület előtt újra felhangzott a mély, monoton hang. Lassan megfordultam, hogy visszanézzek.
Az üvegajtó összecsukódott.
Lenéztem a testemre, de alig láttam. A bőröm tiszta fekete volt. Por borított. Minden tagom fájt. Az ingem is fekete volt a portól. A permet égetett, és becsuktam a szemem. Aztán hangos zúgással beindultak a légkezelők. Láttam, amint leszívják a port az ingemről. A látásom tisztább volt, de továbbra se kaptam levegőt. Az ing kicsúszott a kezemből, és a lábamnál rálapult a rácsra. Lehajoltam érte. Testem remegni, reszketni kezdett. Csak a légkezelők bőgését hallottam.
Hányinger tört rám. A térdem megbicsaklott. Nekirogytam a falnak.
A második üvegajtó mögött álló Mae-t és Rickyt néztem; úgy tűnt, nagyon messze vannak. Eközben egyre távolodtak, belevesztek a messzeségbe. Hamarosan túl távol kerültek tőlem ahhoz, hogy foglalkoztassanak. Tisztában voltam vele, hogy haldoklom. Amint becsuktam a szemem, lezuhantam a földre, és ekkor a légkezelők bőgése hideg és tökéletes csönddé némult.

 

 

12. HATODIK NAP
Délelőtt 11.12

 

– Ne mozogj!
Valami jéghideg áramlott át a vénáimon. Dideregtem.
– Jack, ne mozogj! Még egy másodperc, oké?
Valami hideg, nagyon hideg folyadék áradt felfelé a karomban. Kinyitottam a szemem. A zöldesen ragyogó, izzó fény közvetlenül a fejem fölül jött; hunyorogtam. Egész testem fájt. Úgy éreztem magam, mint akit összevertek. Háton feküdtem Mae biológiai laborjának fekete munkapadján. A vakító fényben pislogva a mellettem álló Mae-t pillantottam meg, amint bal kezem fölé hajol. Intravénás tűt nyomott a könyökhajlatomba.
– Mi a helyzet?
– Jack, kérlek, ne mozogj. Csak kísérleti állatokon végeztem ilyet.
– Megnyugtató. – Felemeltem a fejem, hogy lássam, mit művel. A halántékom lüktetett. Nyögve feküdtem vissza.
– Rosszul vagy? – kérdezte Mae.
– Iszonyúan.
– Gondolom. Három injekciót kellett adnom.
– Mit adtál?
– Allergiás sokkod volt, Jack. Súlyos allergiás reakció. A torkod kis híján elzáródott.
– Allergiás reakció – méláztam. – Milyen?
– Súlyos.
– A rajtól?
Egy pillanatig habozott:
– Persze.
– A nanorészecskék okozhatnak ilyen allergiás reakciót?
– Természetesen.
– De te másra gondolsz – mondtam.
– Igen. Szerintem a nanorészecskék nem váltanak ki ellenanyag-képződést. Szerintem egy coliform toxinra reagáltál.
– Egy coliform toxinra... – Halántékomba a fejfájás hullámokban érkezett. Lélegzetet vettem, és lassan kiengedtem. Próbáltam kitalálni, miről is beszél. Az elmém lassú volt, a fejem fájt. Egy coliform toxin.
– Igen.
– Az E. coli baktériumtól származó toxin? Erre gondolsz?
– Igen. Talán fehérjebontó toxin.
– Aztán egy ilyen toxin honnét származna?
– A rajtól – mondta.
Ez teljesen értelmetlen. Ricky szerint E. coli baktériumokat csak az előzetes vegyület molekuláinak gyártásakor használtak.
– De baktériumok nem lehetnek jelen magában a rajban – jegyeztem meg.
– Nem tudom, Jack. Szerintem igen.
Miért volt most Mae annyira más? –, tűnődtem. Ez nem jellemző rá. Mae rendesen pontos, kimért.
– Márpedig – mondtam – valaki tudja. A rajt megtervezték. Vagy terveztek bele baktériumokat, vagy nem.
Hallottam, nagyot sóhajt, mintha most telibe találtam volna. De mit találtam telibe?
– Megőrizted a részecskéket, amiket a légzsilipben lefújtak? Megvan az anyag a zsilipből?
– Nem. A légzsilipből származó részecskéket elégetik.
– Ez aztán okos...
– Be van építve a rendszerbe, Jack. Biztonsági megoldás. Nem tudjuk kiküszöbölni.
– Oké. – Most rajtam volt a sóhajtás sora. Szóval a vizsgálathoz nincs elegendő mintánk a rajt alkotó közvetítőkből. Megpróbáltam felülni, de ő finoman mellkasomra téve a kezét, visszatartott.
– Csak lassan, Jack.
Igaza volt, mert a felülés súlyosbította a fejfájásomat. Az asztalra hajtottam a fejem. – Meddig voltam kint?
– Tizenkét percig.
– Úgy érzem magam, mint akit összevertek. – A bordáimba minden lélegzetvételkor belenyilallt a fájdalom.
– Sok bajod volt a légzéssel.
– Még most is van. – Egy papírzsebkendőért nyúltam, és kifújtam az orromat.
Sok fekete anyag jött ki, vérrel és sivatagi porral keverve. Négyszer vagy ötször is ki kellett fújnom, hogy kitisztuljon. Összegyűrtem a zsebkendőt, hogy kidobjam. Mae kinyújtotta a kezét.
– Ezt elveszem.
– Nem, majd én...
– Add ide, Jack!
Fogta a papírzsebkendőt, és belecsúsztatta egy kis műanyag zacskóba, majd lezárta. Ekkor döbbentem rá, milyen ostobán működik az agyam. Természetesen az a zsebkendő éppen azokat a részecskéket tartalmazta, amelyeket meg akartam vizsgálni. Becsuktam a szemem, mélyet lélegeztem, és vártam, hogy kicsit enyhüljön homlokomban a lüktetés. Amikor újra felnéztem, a szobában a ragyogás már nem volt annyira fényes. Majdhogynem normálisnak tűnt.
– Különben – mondta Mae – épp most hívott Julia. Azt mondta, hogy nem tudod visszahívni, mert valami tesztet csinálnak. Szeretett volna beszélni veled.
– Uhum.
Elnéztem Mae-t, amint a papírzsebkendős zacskót beleteszi egy lezárható tégelybe. Szorosan rácsavarta a tetőt.
– Mae – fordultam hozzá –, ha E. coli van a rajban, megtudhatnánk, ha most azonnal megnéznénk. Nem kéne megejtenünk ezt a vizsgálatot?
– Most azonnal nem lehet, de megnézem, amint tudom. Van egy kis gondom az egyik erjesztőegységgel, és kell hozzá a mikroszkóp.
– Miféle gond?
– Még nem tudom biztosan. De az egyik tartályban csökkennek a hozamok. – Megrázta a fejét. – Talán semmi komoly. Ilyesmi mindig előfordul. Ez az egész gyártási folyamat hihetetlenül kényes, Jack. Olyan ezt futtatni, mint száz labdával zsonglőrködni egyszerre. Tele van a kezem.
Bólintottam. De kezdtem arra gyanakodni, hogy igazából azért nem nézi meg a zsebkendőt, mert már tudja, hogy a raj igenis tartalmaz baktériumot. Egyszerűen azt gondolta, hogy nem az ő feladata ezt tudatni velem. Márpedig ha ez a helyzet, akkor soha nem fogja elmondani nekem.
– Mae – mondtam. – Valakinek el kell végre mondania, mi folyik itt. Nem Rickynek. Azt akarom, hogy valaki valóban elmondja.
– Jó – helyeselt. – Szerintem ez nagyon jó ötlet.

 

Így kerültem az egyik kisebb szoba számítógépes munkaállomása elé. A projektmérnök, David Brooks ült mellettem. Miközben beszélt, David egyfolytában a ruháját igazgatta - végigsimította a nyakkendőjét, a mandzsettáját húzogatta, gallérját igazgatta, a ráncokat egyengette a combján. Aztán a bokáját átvetette a térdén, felhúzta a zokniját, majd megismételte ugyanezt a másik bokájával. A kezét végigfuttatta a vállán, mintha képzeletbeli port söpörne le. Aztán kezdte az egészet elölről. Mindez teljesen öntudatlan volt persze, és fejfájásommal akár zavarónak is találhattam volna. De nem erre figyeltem, minthogy minden információval, amit Davidtól megtudtam, a fejfájásom egyre csak fokozódott.
Rickyvel ellentétben David nagyon rendszerezetten gondolkodott, és elmondott mindent elejétől fogva. A Xymos szerződést kötött egy mikrorobotraj előállítására, amely légi kameraként üzemel. A részecskéket sikeresen legyártották, és belül működtek is. Ám amikor kint is kipróbálták őket, hiányzott a mobilitásuk szélben. A próbarajt egy erősebb szellő is elfújta. Ez hat héttel ezelőtt történt.
– Több rajt is teszteltetek ezután? – kérdeztem.
– Igen, sokat. A következő négy hétben, vagy így valahogy.
– Egyik sem működött?
– Nem. Egyik sem.
– Szóval azok az eredeti rajok mind odavannak? Elfújta őket a szél? Ami azt jelenti, hogy az általunk jelenleg látott szökevény rajoknak semmi közük nincs az eredeti próbarajaitokhoz.
– Úgy van...
– Ezek a szennyeződés eredményei...
David idegesen pislogott.
– Mit értesz azon, hogy szennyeződés?
– Azt a huszonöt kiló anyagot, amit a hiányzó szűrő miatt kifújtak a szellőztető ventilátorok a környezetbe...
– Ki mondta, hogy huszonöt kiló volt?
– Ricky.
– Hát nem, Jack – magyarázta David. – Napokon át nyomattuk ki az anyagot. Öt- vagy hatszáz kiló szennyeződést juttattunk ki - baktériumokat, molekulákat, összeszerelőket.
Szóval Ricky már megint bagatellizálta a helyzetet. De nem értettem, miért vesződött azzal, hogy hazudjon ebben is. Mindenesetre csupán baklövés történt. És ahogy Ricky elmondta, az alvállalkozó követte el.
– Oké – mondtam. – Aztán mikor láttátok meg az első sivatagi rajokat?
– Két hete – mondta David bólogatva és nyakkendőjét simogatta.
Elmondta, hogy a raj először annyira szervezetlen volt, hogy amikor megjelent, azt hitték, sivatagi rovarok csoportja, szúnyogoké vagy ilyesmiké. – Megjelent egy időre, ide-oda mozgott a laborépület körül, aztán elment. Véletlen eseménynek tűnt.
– Aztán néhány nap múlva újabb raj bukkant fel – mondta –, amely addigra jóval szervezettebb volt. Kifejezett rajzó viselkedést mutatott, azt a fajta örvénylő felhőt, amit te is láttál. Úgyhogy egyértelmű volt, hogy a mi anyagunk.
– Aztán mi történt?
– A raj ide-oda örvénylett a sivatagban a gyár körül, mint korábban. Jött és ment. A következő néhány napban rádión keresztül megpróbáltuk irányítás alá vonni, de nem sikerült. És végül - körülbelül egy hétre rá - kiderült, hogy egyik kocsi sem indul el. – Megállt. – Kimentem körülnézni, és megállapítottam, hogy valamennyi fedélzeti számítógép halott. Manapság az összes kocsiba építettek mikroprocesszorokat. Ezek vezérelnek mindent, az üzemanyag befecskendezésétől a rádióig és az ajtózárig.
– És most a számítógépek nem működtek?
– De. Valójában a processzor chipjei rendben voltak. Viszont a memóriachipek tönkrementek. Szó szerint szétporladtak.
A francba, gondoltam.
– Van elképzelésed arról, hogy miért?
– Persze. Nem nagy titok, Jack. A szétmállasztás a gamma összeszerelők jellegzetessége. Tudsz erről valamit? Nem? Nos, kilenc különböző összeszerelőt használunk a gyártásban. Mindegyiknek más-más szerepe van. A gamma összeszerelők bontják le a szenet a szilikonrétegekben. Valójában nanoszinten lépnek közbe - a szénalapú hordozókat szeletelik fel.
– Szóval ezek az összeszerelők szedik szét a kocsik memóriachipjeit?
– Igen, igen, de... – David habozott. Úgy viselkedett, mintha nem érteném a lényeget. – Vedd figyelembe, Jack, hogy ezek a szerelőmolekulák szobahőmérsékleten dolgoznak. Ha valami, hát a sivatagi hőség csak még kedvezőbb nekik. Minél forróbb, annál hatékonyabbak.
Egy pillanatig nem értettem, miről van szó. Mit számít, hogy szobahőmérséklet vagy sivatagi hőség? Mi köze van ennek a kocsik memóriachipjeihez? És akkor hirtelen, végre leesett a tantusz.
– Te szent szar! – kiáltottam.
– Hát igen – bólintott David.
David arra célzott, hogy egy adag, komponensekből álló keveréket nyomtak ki a sivatagba, és ezek a komponensek - amelyeket úgy terveztek meg, hogy összerakják magukat a gyártási folyamatban - a szabadban is összerakhatják magukat. Az összeszerelődés a sivatagban magától is megvalósul. És nyilván pontosan ez történt.
Átfutottam a lényeget, hogy jó értem-e:
– Az alapszerelés a baktériumokkal kezdődik. Úgy alakították ki őket, hogy bármit megegyenek, még a szemetet is, úgyhogy a sivatagban is képesek találni valamit, amiből megélnek.
– Igen.
– Ami azt jelenti, hogy a baktériumok szaporodnak, és elkezdik termelni a maguktól összeálló molekulákat, amelyek még nagyobb molekulákat hoznak létre. Ezzel elég hamar összeszerelőkhöz jutnak, amelyek hozzálátnak a végső munkához, és új mikroágenseket, azaz közvetítőket alkotnak.
– Így bizony.
– Ami azt jelenti, hogy a rajok szaporodnak.
– Igen, így van.
– És az egyes közvetítőknek memóriája van.
– Igen. Ha nem is sok.
– És nincs is szükségük sokra, hisz ez a lényege az elosztott intelligenciának. Hogy kollektív. Szóval intelligensek, és mivel van memóriájuk, képesek tanulni a tapasztalatból.
– Igen.
– A RAGPRÉD program pedig azt jelenti, hogy képesek a problémamegoldásra. És a program éppen elég véletlenszerű elemet teremt ahhoz, hogy újíthassanak.
– Úgy van. Igen.
Lüktetett a fejem. Most már átláttam valamennyi következményt, és nem voltak valami rózsásak.
– Szóval – foglaltam össze – azt mondod, hogy ez a raj szaporodik, önfenntartó, tanul a tapasztalatból, kollektív intelligenciája van, és a problémamegoldás érdekében újítani is tud.
– Igen.
– Ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag él.
– Igen – bólintott David. – Legalábbis úgy viselkedik, mintha élne. Funkcionálisan él, Jack.
– Hát ez kibaszottul rossz hír – tettem hozzá.
– Nekem mondod? – erősített meg Brooks.
– Csak azt tudnám – töprengtem –, miért nem pusztították el ezt a vackot már régen.
David nem szólt semmit. Csak simogatta a nyakkendőjét, és feszengve nézett.
– Hiszen te is tudod – folytattam –, hogy amiről beszélsz, az egy mechanikai kórokozó. Ez a nagy helyzet. Épp olyan, mint egy baktérium kórokozó vagy egy vírus kórokozó. Csakhogy ezek mechanikai organizmusok. Van egy kibaszott, ember gyártotta kórokozótok.
– Igen – bólintott.
– Ami fejlődik.
– Igen.
– Ami nem korlátozódik a biológiai evolúció paramétereire. Lehet, hogy sokkal gyorsabban fejlődik.
David bólintott:
– Igen, gyorsabban fejlődik.
– Mennyivel gyorsabban, David?
Brooks sóhajtott:
– Rohadtul gyorsan. Délután már más lesz, amikor visszajön.
– Vissza fog jönni?
– Mindig visszajön.
– És miért jön vissza? – kérdeztem.
– Megpróbál bejönni.
– És miért?
David kínosan fészkelődött.
– Csak találgatunk, Jack.
– Bökd ki!
– Az egyik lehetőség, hogy a lény territoriális. Ahogy te is tudod, az eredeti RAGPRÉD-kód tartalmazta a vadászterület vagy territórium fogalmát is, amelyen belül a ragadozó kószál. És ezen a vadászterületen belül kijelöl egyfajta otthon bázist is, amit a raj esetleg a gyárban keres.
– Te hiszel ebben? – kérdeztem.
– Nem igazán. Nem. – Habozott. – Az a helyzet – hebegte –, legtöbben úgy gondoljuk, hogy azért jön vissza, mert a feleségedet keresi, Jack. Hogy Juliát keresi.

 

 

13. HATODIK NAP
Délelőtt 11.42

 

Így történt, hogy hasogató fejfájással küzdve a telefonért nyúltam, hogy felhívjam a San José-i kórházat.
– Julia Formant kérem. – Kibetűztem a nevet a telefonközpontosnak.
– Az intenzíven van – mondta a kezelő.
– Igen, pontosan.
– Sajnálom, de a közvetlen hívás nem megengedett.
– Akkor a nővérszobát.
– Rendben, tartsa, kérem.
Vártam. Senki nem szólt a telefonba. Újra hívtam, megint a telefonközpontos vette fel, és végre átkapcsolt az intenzív osztály nővérszobájába. A nővér azt mondta, hogy Julia röntgenen van, és nem tudja, mikor ér vissza. Mondtam, hogy úgy tudom, mostanra már vissza kellett térnie. A nővér meglehetősen zsémbesen közölte, hogy épp most nézte meg Julia ágyát, és biztosíthat, hogy Julia nem fekszik benne.
Mondtam, hogy majd visszahívom.
Kikapcsoltam a telefont, és Davidhez fordultam:
– Mi volt Julia szerepe ebben az egészben?
– Segített nekünk.
– Biztosra vettem. De pontosabban hogyan?
– Kezdetben megpróbálta visszacsalogatni – mondta. – A rajt az épület közelében kellett tartanunk, hogy a rádióval újra irányítás alá vonjuk. Julia segített a közelben tartani.
– Hogyan?
– Hát, elszórakoztatta.
– Mit csinált?
– Igen gyorsan kiderült, hogy a rajnak kezdetleges intelligenciája van. Julia ötlete volt, hogy bánjunk úgy vele, mint egy gyerekkel. Fényes kockákat, játékokat vitt ki. Olyan dolgokat, amelyek tetszenének egy gyereknek. És úgy tűnt, a raj válaszol neki. Juliát nagyon felcsigázta ez.
– Akkoriban biztonságos volt a raj közelében lenni?
– Igen, teljesen biztonságos. Csak egy részecskefelhő volt. – David vállat vont. – Mindenesetre az első nap után, vagy így valahogy, elhatározta, hogy egy lépéssel továbbmegy, és leteszteli. Tudod, leteszteli, ahogy egy gyermekpszichológus szokta.
– Úgy érted, tanítja? – kérdeztem.
– Nem. Arra gondolt, hogy leteszteli.
– David – mondtam –, az a raj elosztott intelligencia. Egy istenverte hálózat. Akármit csinálsz vele, abból tanulni fog. A tesztelés tanítás. Pontosan mit csinált vele?
– Hát, tudod, csak amolyan játékokat. Színes kockákat rakott le a földre, két kéket és egy sárgát, hogy ki tudja-e választani a sárgát. Aztán köröket, háromszögeket. Ilyesféléket.
– De David – folytattam –, mindannyian tudjátok, hogy ez egy szökevény, amely a laboron kívül fejlődik. Senkinek sem jutott eszébe, hogy kimenjetek és elpusztítsátok?
– Dehogynem. Mindannyian ezt akartuk. Julia nem engedte.
– Miért?
– Életben akarta hagyni.
– És senki sem szállt vitába vele?
– Jack, ő a vállalat egyik alelnöke. Egyre csak azt hajtogatta, hogy a raj szerencsés baleset, és hogy valami igazán nagy dologba botlottunk, amely végül a vállalatot is megmentheti, és így nem szabad elpusztítanunk. Ő, hogy is mondjam, teljesen odáig volt érte. Úgy értem, büszke volt rá. Mintha az ő találmánya lenne. Csak azt akarta, hogy „zabolázzuk meg”. Ezek az ő szavai.
– Hát igen. Aztán mikor mondta ezt?
– Tegnap, Jack. – David megint vállat vont. – Tudod, Julia csak tegnap délután ment el innen.
Egy pillanat alatt felfogtam, hogy igaza van. Csupán egyetlen nap telt el azóta, hogy Julia itt volt, és aztán baleset érte. És a raj máris iszonyatos előrehaladást ért el azóta.
– Tegnap hány raj volt?
– Három. De csak kettőt láttunk. Alighanem az egyik elrejtőzött. – Megrázta a fejét. – Tudod, az egyik raj olyan lett a számára, mint valami háziállat. Kisebb volt a többinél. Várta Juliát, hogy mikor megy ki, és mindig a közelében tartózkodott. Néha, amikor kiment, úgy kavargott körülötte, mintha felizgatta volna, hogy látja. Julia beszélt is hozzá, mintha kutya vagy ilyesmi volna.
Megdörzsöltem lüktető halántékomat.
– Beszélt hozzá – ismételtem meg. Jézus Isten! – Ugye nem azt akarod mondani, hogy a rajoknak vannak hangérzékelőik is?
– Nem. Nincsenek.
– Szóval a beszéd időpazarlás volt.
– Hááát... úgy véljük, a felhő elég közel volt ahhoz, hogy Julia lélegzete elterelt néhány részecskét. Ritmikusan.
– Szóval a felhő egy óriási dobhártya volt?
– Bizonyos értelemben igen.
– És mivel hálózat, tanult...
– Igen.
Sóhajtottam.
– Azzal folytatod, hogy visszabeszélt, mi?
– Nem, de furcsa hangokat kezdett hallatni.
Bólintottam. Hallottam azokat a furcsa hangokat.
– Hogy képzi ezeket?
– Nem tudjuk biztosan. Bobby szerint ez a hangelhajlásnak a fordítottja, vagyis annak, ami lehetővé teszi számára a hallást. A részecskék összehangolt felületen pulzálnak, és hanghullámot gerjesztenek. Valahogy úgy, mint egy hangszóró.
Valami ilyesminek kellett történni, gondoltam. Még akkor is, ha valószínűtlennek tűnik, hogy képes rá. A raj alapvetően parányi részecskékből álló porfelhő. A részecskék sem akkora tömeggel, sem akkora energiával nem rendelkeznek, hogy hanghullámot keltsenek. Beugrott valami:
– David, Julia tegnap kint volt a rajoknál?
– Igen, reggel. Nem volt gond. Távozása után néhány órával történt, hogy megölték a kígyót.
– És előtte öltek meg már valamit?
– Öööö... talán egy prérifarkast pár nappal ezelőtt, de nem vagyok benne biztos.
– Szóval talán a kígyó volt az első.
– Talán...
– Ma pedig megöltek egy nyulat.
– Igen. Szóval most már gyorsan halad.
– Kösz, Julia – jegyeztem meg.

 

Meglehetősen biztosra vettem, hogy a rajok általunk látott, felgyorsult viselkedése a korábbi tanulás következménye volt. Ez az elosztott intelligenciára jellemző - épp ezért az evolúcióra is, amelyet egyfajta tanulásnak is felfoghatunk, ha az ember ezekben a fogalmakban kíván gondolkodni. Mindenesetre ez annyit jelent, hogy a rendszerek egy hosszú, lassú kezdeti időszakot követően egyre fokozódó sebességre kapcsolnak.
Épp ezt a felgyorsulást figyelhetjük meg a földi élet evolúciójánál is. Az első élőlények évmilliárdokkal ezelőtt, egysejtű lényekként bukkantak fel. Semmi sem változott a következő kétmilliárd évben. Aztán megjelent a sejtmag. A dolgok kezdtek nekilendülni. Csupán néhány százmillió évvel később soksejtű szervezetek jöttek létre. Aztán újabb néhány százmillió év után robbanásszerűen sokféle élet. És még nagyobb sokféleség. Néhány százmillió évvel ezelőtt hatalmas növények és állatok, összetett élőlények, dinoszauruszok voltak. Kétmillió évvel ezelőtt korai emberelődök. Harmincötezer évvel ezelőtt pedig barlangrajzok.
A gyorsulás drámai méretű volt. Ha a földi életet huszonnégy órába tömörítjük össze, akkor a soksejtű szervezetek az utolsó tizenkét órában, a dinoszauruszok az utolsó órában, a legkorábbi ember az utolsó negyven percben és a modern ember kevesebb mint egy másodperce jelent meg.
Kétmilliárd évig tartott, mire a primitív sejt kialakította a sejtmagot, s ezzel megtette az első lépést a komplexitás felé. De csupán kétszázmillió év kellett - egytizede az előzőnek –, hogy kialakuljanak a többsejtű állatok. És csak négymillió évet igényelt az út a durva csontszerszámokkal rendelkező, kis agyú majomemberektől a modern emberig és a géntechnológiáig. Ilyen gyorsan fokozódott az ütem.
Ugyanez a minta jelentkezik az ágensalapú rendszerek viselkedésében. Az „alapok lefektetése” és az első anyagok kialakítása a közvetítőknek is sokáig tart, de miután ezzel végeztek, a haladás gyors lehet. Az alapozó munkát nem lehet kikerülni, mint ahogy arra sincs mód, hogy az ember átugorja a gyermekkort. El kell végezni az előmunkálatokat.
Ám ugyanakkor az ezt követő gyorsulást sem lehet megkerülni semmiképp. Hogy úgy mondjam, ez be van építve a rendszerbe.
A tanulás a haladást hatékonyabbá teszi, és biztosra vettem, hogy Julia tanítása fontos tényező volt a raj jelenlegi viselkedésében. Egyszerűen azáltal, hogy kommunikált vele, szelekciós nyomást vezetett be egy előre megjósolhatatlan, emergens viselkedésű szervezetbe. Ez iszonyú ostobaság volt.
Így a raj - amely máris gyorsan fejlődik - a jövőben még gyorsabban fog fejlődni. És mivel ember alkotta organizmusról volt szó, az evolúció nem a biológiai időskála szerint, hanem órákon belül zajlik le. A rajok elpusztítása minden eltelt órával nehezebbé válhat.

 

– Oké – mondtam Davidnek. – Ha a rajok visszajönnek, jobb, ha felkészülünk rájuk. – A fejfájástól hunyorogva felpattantam, és megindultam az ajtó felé.
– Mit tervezel? – kérdezte David.
– Mit gondolsz, mit? – kérdeztem vissza. – Jégre kell tennünk ezeket a vackokat. Le kell söpörnünk őket a bolygó felszínéről. Mégpedig azonnal.
David fészkelődött a székében.
– Felőlem rendben – mondta.
– De nem hiszem, hogy Rickynek tetszeni fog.
– Miért nem?
David vállat vont.
– Csak. Vártam, és nem szóltam.
David egyre feszélyezettebben izgett-mozgott a székében. Az a helyzet, hogy ő és Julia, hát, egyetértenek ebben.
– Egyetértenek?
– Igen. Egy követ fújnak. Úgy értem, ebben a dologban.
– Mire célzol, David? – kérdeztem.
– Semmire. Az van csak, amit mondtam. Egyetértenek abban, hogy a rajokat életben kell hagyni. Szerintem Ricky nem fog beleegyezni, ennyi.

 

Újra beszélnem kellett Mae-vel. A biológiai laborban akadtam rá, ahol a számítógép monitorja fölé hajolva a sötétvörös közegben zajló, fehér bakteriális növekedés képeit nézegette. Megszólítottam:
– Mae, figyelj, beszéltem Daviddel, és szükségem volna... ööö... Mae, van valami gond? – Mereven bámult a képernyőre.
– Azt hiszem – felelte. – Gond van a tápanyaggal.
– Milyen gond?
– A legutóbbi Théta-d állomány nem növekszik megfelelően. – A képernyő felső sarkára mutatott, ahol a baktériumok egyenletes, fehér körökben növekedtek. – Ilyen a normál coliform növekedés – magyarázta. – így kell kinéznie. Viszont itt... – Másik képet hozott be a képernyő közepére. A kerek formák molyrágta, csipkés, formátlan alakzatokként tűntek fel. – Ez nem normális növekedés – fűzte hozzá fejcsóválva. – Attól tartok, ez fagocitaszennyeződés.
– Vírusra gondolsz? – kérdeztem. A fagocita tulajdonképpen baktériumevő vírus.
– Igen – mondta. – A kólibaktériumok igen nagyszámú fagocitára érzékenyek. Persze a T4-es fagocita a leggyakoribb, de a Théta-d-t úgy alakították ki, hogy a T4-gyel szemben ellenálló legyen, így arra gyanakszom, hogy ez egy új fagocita műve.
– Új fagocita? Úgy érted, újonnan alakult ki?
– Talán egy, már létező törzs mutációja, amely valahogy kijátszotta a beépített ellenállást. Ez viszont rossz hír a gyártás számára. Ha fertőzött bakteriális állományaink vannak, akkor le kell állítanunk a gyártást. Különben egyszerűen kilövelljük a vírusokat.
– Őszintén szólva – jegyeztem meg –, a termelés leállítása nem lenne rossz ötlet.
– Talán le is kell. Megpróbálom izolálni, de agresszívnak tűnik. Talán nem tudok anélkül megszabadulni tőle, hogy ki ne súrolnám a kondért. Vagyis, míg újra nem kezdjük egy friss állománnyal. Rickynek ez nem fog tetszeni.
– Beszéltél már vele erről?
– Még nem. – A fejét csóválta. – Nem hiszem, hogy épp most hiányzik neki egy újabb rossz hír. Ráadásul... – Elhallgatott, mintha meggondolta volna magát.
– Ráadásul mi?
– Rickynek óriási része van a vállalat sikerében. – Felém fordult. – Bobby hallotta a minap, amint a részvényvásárlási lehetőségről beszélt telefonon. A hangjából ítélve aggódott. Szerintem Ricky a Xymosban az utolsó nagy lehetőséget látja arra, hogy arasson. Már öt éve itt van. Ha ez nem üt be, akkor túl magasra jutott már ahhoz, hogy egy másik cégnél újra kezdje. Felesége van, gyereke; nem szórakozhat el újabb öt évet arra várva, hogy a másik cégnek bejöjjön. Úgyhogy mindent megtesz az ügy sikeréért, tényleg hajtja magát. Egész éjjel fent van, dolgozik, spekulál. Három-négy óránál nem alszik többet. Őszintén szólva, ez kihat az ítélőképességére.
– El tudom képzelni – mondtam. – Iszonyatos lehet a nyomás.
– Annyira kialvatlan, hogy emiatt kiszámíthatatlan – tette hozzá Mae. – Sosem tudom biztosan, mit tesz vagy hogyan válaszol. Néha az az érzésem, egyáltalán nem is akar megszabadulni a rajoktól. Vagy csak be van rezelve.
– Lehet – tettem hozzá.
– Mindenesetre kiszámíthatatlan. Szóval a helyedben vigyáznék – mondta –, ha el akarod kapni a rajokat. Mert ezt akarod tenni, nem? Elkapni őket?
– Igen – bólintottam. – Ezt akarom tenni.

 

 

14. HATODIK NAP
Délután 1.12

 

A társalgóban gyűltek össze valamennyien, a videojátékok és a flipperek körül. Most mégsem játszott senki. Izgatott tekintettel néztek, miközben kifejtettem, hogy mit kell tennünk. A terv elég egyszerű volt: maga a raj diktálta, mi a teendő, bár ezen a kényelmetlen igazságon átugrottam.
Alapvetően annyit mondtam nekik, hogy van egy szökevény rajunk, amely kicsúszott a kezünkből, és hogy a raj önszervező viselkedést mutat.
– Amikor magas az önszerveződő összetevők aránya, ez azt jelenti, hogy a raj képes magát újra összerakni egy-egy sérülés vagy szétszóródás után. Úgy, ahogy azt az én esetemben is tette. Szóval ezt a rajt fizikailag teljesen meg kell semmisíteni. Ez pedig azt jelenti, hogy a részecskéket hőnek, hidegnek, savnak vagy erős mágneses térnek kell kitennünk. És ahogy a viselkedését elnéztem, azt mondhatom, hogy a legnagyobb eséllyel éjszaka intézhetjük el, amikor a raj veszít az energiájából, és lesüllyed a földre.
– De már mondtuk, Jack, hogy éjjel nem tudjuk megtalálni... – sipákolt Ricky.
– Persze hogy nem – mondtam –, mert nem jelöltétek meg. Nézzétek, elég nagy odakint ez a sivatag. Ha nyomon akarjátok követni egészen a rejtekhelyéig, meg kell jelölnötök olyan erősen, hogy követni tudjátok, bárhová menjen is.
– Megjelölni, de mivel?
– Ez a következő kérdésem – folytattam. – Milyen jelölő közvetítőink vannak itt? – Üres tekintetek meredtek rám. – Na, ki vele, gyerekek! Ez egy ipari üzem. Kell lenni valaminek, ami bevonja a részecskéket, és olyan nyomot hagy, ami követhető. Olyan anyagról beszélek, amely intenzíven fluoreszkál, vagy olyan feromonról, amely jellegzetes kémiai tulajdonsággal bír, vagy valami radioaktívról... Nincs?
Még üresebb tekintetek. Fejcsóválások.
– Hát – mondta Mae –, radioizotópjaink természetesen vannak.
– Rendben. Nagyszerű! – Kezdtünk kilyukadni valamire.
– A rendszeren támadt lyukak ellenőrzésére használjuk őket. Hetente egyszer hozza őket a helikopter.
– Milyen izotópokat használtok?
– Szelén 72-est, és rénium 186-ost. Néha xenon 133-ast is. Nem tudom biztosan, melyik van kéznél éppen.
– Mi a helyzet a fél élettel? – Bizonyos izotópok ugyanis igen gyorsan, néhány óra vagy perc alatt elveszítik radioaktivitásukat. Ha ilyenekről volt szó, ezeknek nem tudtam volna hasznát venni.
– A fél élet átlagban egy hét – mondta Mae. – A szeléné nyolc nap. A réniumé négy nap. A xenon 133-asé öt nap. Öt egész egynegyed.
– Oké. Bármelyiknek meg kell felelnie a céljainknak – mondtam. – Csak annyira van szükségünk, hogy a radioaktivitás egy napig kitartson az után, hogy megjelöltük a rajt.
Mae megjegyezte:
– Az izotópokat általában FDG-be tesszük. Ez folyékony glukózalap. Ki lehet spriccelni.
– Ez príma lenne – mondtam. – Jelenleg hol vannak az izotópok?
Mae kínosan elmosolyodott:
– A raktárrészlegben – mondta.
– Az meg hol van?
– Kint. A kocsiparkoló mellett.
– Oké – mondtam –, menjünk ki, és hozzuk ide őket!
– Ó, az isten szerelmére – monda Ricky, a kezét feltartva. Elment az eszed? Majdnem kint pusztultál ma reggel, Jack! Nem mehetsz ki újra!
– Nincs más választásunk – mondtam.
– De van. Estig várunk!
– Nem! – kiáltottam –, mivel ez azt jelentené, hogy nem fújhatjuk le őket holnapig. És nem tudjuk őket kinyomozni és elpusztítani holnap estig. Ez azt jelentené, hogy harminchat órát várunk egy olyan szervezettel, amely gyorsan fejlődik. Ezt nem kockáztathatjuk meg.
– Kockáztatjuk? Jack, ha most kimész, neked véged. Elképesztően őrült vagy, ha akár csak gondolsz is erre.
Charley Davenport a monitorra bámult. Most a csoport felé fordult.
– Nem, Jack nem őrült. – Rám vigyorgott: – Mi több, vele tartok. – Charley dúdolni kezdte: – Vadnak születtem...
– Én is – monda Mae. – Tudom, hol tárolják az izotópokat.
– Ez nem feltétlenül szükséges, Mae, el is mondhatod nekem...
– Nem, megyek...
– Össze kell hoznunk valamiféle permetezőkészüléket. David Brooks az ingujját gyűrögette elmélyülten. – Feltehetően távirányításút. Ez Rosie specialitása.
– Oké, én is jövök – mondta Rosie Castro Davidre pillantva.
– Mind mentek? – Ricky egyikünkről a másikunkra nézve a fejét csóválta. – Ez rendkívül kockázatos – tette hozzá. – Rendkívül kockázatos.
Senki nem szólt. Valamennyien csak néztünk rá. Végül Ricky szólalt meg:
– Charley, befognád a pofád? – Felém fordult: – Nem hiszem, hogy ezt megengedhetem, Jack...
– Nem hiszem, hogy van más választásod – vágtam vissza.
– Én vagyok itt a főnök.
– De most nem – mondtam. Elöntött a méreg. Kikívánkozott belőlem, hogy ő keverte meg a szart azzal, hogy hagyta, hogy egy raj fejlődni kezdjen odakint. De nem tudtam, hány fontos döntést hozott Julia. Végül is Ricky szolgalelkűén viszonyult a vezetőséghez, úgy próbálván kedvükre tenni, ahogy gyerek pedálozik a szüleinek. És ezt bűbájosán tette; így jutott előre az életben. Ugyanakkor ez volt legnagyobb gyengesége is.
De most Ricky makacsul felvette a pléhpofát:
– Ezt egyszerűen nem tehetitek, Jack – mondta. – Nem mehettek ki csak úgy, ezt nem ússzatok meg.
– Dehogynem, Ricky – szólt Charley Davenport, majd a monitorra mutatott: – Győződj meg magad!
A monitoron a sivatag látszódott. A kora délutáni nap tüskés kaktuszokra sütött. Távolabb egy satnya borókafenyő sötétlett a napon. Egy pillanatig nem értettem, miről beszél Charley. Aztán megláttam, hogy a szél homokot kerget a földön, és azt is észrevettem, hogy a boróka oldalra hajol.
– Így van, emberek – fűzte hozzá Charley Davenport. – Erős szél fúj odakint. Erős szélben nincs raj - emlékeztek? Oda kell lapulnia a földhöz. – Megindult az erőműhöz vezető folyosón. – Nincs vesztegetni való időnk. Gyerünk, gyerekek, csináljuk!

 

Mindenki megindult kifelé. Én voltam az utolsó. Meglepetésemre Ricky félrehúzott, és testével eltorlaszolta az ajtót.
– Sajnálom, Jack, nem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni a többiek előtt, de ezt nem engedhetem meg.
– Inkább valaki mással végezteted el? – kérdeztem.
Felvonta a szemöldökét:
– Mire gondolsz?
– Jobb, ha szembenézel a tényekkel, Ricky. Ez máris katasztrófa. És ha mi nem tudjuk azonnal megfékezni, akkor segítséget kell kérnünk.
– Segítséget? Hogy érted ezt?
– Úgy értem, hogy hívjuk a Pentagont. A hadsereget. Hívnunk kell valakit, aki megfékezi ezeket a rajokat.
– Úristen, Jack. Ezt nem tehetjük.
– Nincs más választásunk.
– De ez tönkretenné a vállalatot. Többé soha nem kapnánk támogatást.
– Ez egy csöppet sem zavarna engem – jegyeztem meg. Kezdtem bedühödni azon, ami a sivatagban történt. Hetek, sőt hónapok óta tartó rossz döntések, tévedések és elbaltázások láncolata. Úgy tűnt, mintha a Xymosnál mindenki rövid távú megoldásokkal dolgozna, összetákolna valamit, gyorsan, még ha sáros is. Senki sem figyelt a hosszú távú következményekre.
– Figyelj csak – szóltam –, van egy szökevény rajod, amely nyilvánvalóan halálos. Nem tökörészhetsz vele tovább.
– De Julia...
– Julia nincs itt.
– De azt mondta...
– Nem érdekel, mit mondott, Ricky.
– De a vállalat...
– Le van szarva a vállalat, Ricky! – Megragadtam a gallérját, és erősen megráztam. – Nem fogod fel? Nem te mész ki. Te félsz ettől a dologtól, Ricky. Ki kell nyírnunk. És ha nem tudjuk hamarosan kinyírni, segítséget kell kérnünk.
– Nem.
– De, Ricky.
– Majd mi elintézzük – vicsorította. A teste megfeszült, a szeme szikrát szórt. Megragadta az ingemet. Én csak álltam, bámultam, meg se mozdultam. Egy pillanatig mereven nézett, aztán elernyedt a szorítása. A vállamra csapott, és lesimította az ingemet. – Az ördögbe, Jack – mondta. – Mit művelek? – Szégyenkező vigyorral tekintett rám. – Sajnálom. Alighanem a feszültség készít ki. Igazad van. Teljesen igazad van. Le van szarva a vállalat. Ezt kell tennünk. Azonnal el kell pusztítanunk azokat a vackokat.
– Igen – mondtam, még mindig rábámulva –, így van.
Megállt. Levette a kezét a vállamról.
– Ugye azt gondolod, hogy furcsán viselkedek? Mary is azt gondolja. Épp tegnap mondta. Tényleg furcsán viselkedek?
– Hááát...
– Megmondhatod.
– Talán ideges vagy... Tudsz aludni?
– Nem sokat. Néhány órát.
– Esetleg be kéne venned egy tablettát.
– Bevettem, de nem igazán segít. Ez az átkozott feszültség. Már egy hete itt vagyok. Ez a hely az ember idegeire megy.
– Képzelem.
– Igen. Na, mindegy. – Elfordult, mintha hirtelen zavarba jött volna. – Figyelj, a rádión leszek – mondta. – Veled leszek minden lépésnél. Nagyon hálás vagyok neked, Jack. Józanságot és rendet hoztál. Csak... vigyázz odakint, rendben?
– Vigyázok.
Ricky arrébb állt. Kiléptem mellette az ajtón.

 

Az erőmű felé vezető folyosón, ahol teljes erővel bőgtek a légkondicionálók, Mae zárkózott fel mellém, így szóltam hozzá:
– Mae, tényleg nem kell kimenned. Rádión is megmondhatod, hogyan kell kezelni az izotópokat.
– Nem az izotópok izgatnak – mondta olyan halkan, hogy a hangját szinte elnyelte a bőgés –, hanem a nyúl.
Nem voltam biztos abban, hogy jól hallottam-e:
– A micsoda?
– A nyúl. Újra meg kell vizsgálnom a nyulat.
– Miért?
– Emlékszel a szövetmintára, amit a gyomrából vágtam ki? Néhány perce megnéztem a mikroszkóp alatt.
– És?
– Attól tartok, nagy bajban vagyunk, Jack.

 

 

15. HATODIK NAP
Délután 2.52

 

A sivatagi napfénytől hunyorogva én mentem ki elsőként az ajtón. Bár már majdnem három óra volt, a nap a lehető legfényesebben és legforróbban sütött. Forró szél cibálta a nadrágomat és az ingemet. Közelebb húztam a számhoz a fejhallgatóra erősített mikrofont, és beleszóltam:
– Bobby, veszel?
– Veszlek, Jack.
– Van kép?
– Igen, Jack.
Charley Davenport jött ki nevetve, így szólt:
– Hát, Ricky, te tényleg egy hülye vagy. Tudtad?
Ricky hangját hallottam a fejhallgatóban:
– Dugulj el! Tudhatnád, hogy nem szeretem a bókokat. Csak haladjatok.
Mae jött ki az ajtón következőnek. Hátizsák lógott az egyik vállán.
– Az izotópoknak – mondta.
– Nehezek?
– Igen, a tartályaik.
Aztán David Brooks jött ki, Rosie szorosan a nyomában. A lány elfintorodott, amint a homokra lépett.
– Úristen, ez forró – visította.
– Igen, szerintem majd rájössz, hogy a sivatagok hajlamosak erre – jegyezte meg Charlie.
– Ne szarakodj, Charlie!
– Véletlenül sem szarnálak le, Rosie – nyugtatta meg, majd böffentett egyet.
Buzgón fürkésztem a láthatárt, de nem láttam semmit. A kocsik mintegy ötvenméternyire, egy tető alatt álltak. A tető kocka alakú, fehér betonépületben végződött, amelynek keskeny ablakai voltak. Az volt a raktár.
Megindultunk felé. Rosie szólalt meg:
– Az a hely légkondicionált?
– Igen – felelte Mae. – De attól még forró. Gyenge a hőszigetelése.
– Légmentesen záródik? – kérdeztem.
– Nem igazán.
– Vagyis nem – mondta Davenport nevetve. A fejhallgató mikrofonjába beszélt:
– Bobby, milyen szelünk van?
– Tizenhét csomó – mondta Bobby Lembeck –, jó erős szél.
– És mikor ül el? Napnyugtakor?
– Talán igen. Még három óra addig.
– Az rengeteg idő – jegyeztem meg.
Feltűnt, hogy David Brooks nem szól semmit. Egyre csak baktatott az épület felé. Rosie szorosan a nyomában.
– De az ember sohasem tudhatja – vélekedett Davenport. – Bármelyik percben megsülhetünk. – A maga idegesítő módján felnevetett.
– Charley, nem fognád be a pofád? – szólt rá Ricky.
– Miért nem jössz ki és nyalsz be, nagyfiú? – vágott vissza Charley. – Csak nem az a baj, hogy vér helyett csibeszar van a pucádban?
– Most koncentráljunk, Charley! – szóltam rá.
– Hé, én koncentrálok. Mást se csinálok.
A szél homokot fújt, amitől barnás homály gomolygott a talaj felett. Mellettem Mae lépdelt. A sivatag felé nézve hirtelen megszólalt:
– Meg akarom nézni a nyulat. Menjetek csak tovább, ha akartok.
Elindult jobbra, a tetem felé. Vele tartottam. A többiek csoportba fejlődve követtek bennünket. Úgy tűnt, mindenki együtt akart maradni. A szél továbbra is erősen fújt.
Charley szólalt meg:
– Mae, miért akarod megnézni?
– Ellenőrizni szeretnék valamit. – Menet közben Mae kesztyűt húzott.
Megreccsent a fejhallgató:
– Lenne olyan szíves valaki megmondani, mi az ördög folyik?
– Megyünk a nyúlhoz – felelte Charley.
– Miért?
– Mae látni akarja.
– Már látta korábban. Gyerekek, ott nagyon ki vagytok téve a veszélynek. Én nem keringőznék.
– Senki sem keringőzik, Ricky.
Addigra megláttam a szél fújta homoktól részben elhomályosult nyulat a távolban. Néhány pillanat múlva valamennyien ott álltunk a tetem fölött. A szél oldalra fordította. Mae leguggolt, és a hátára döntve kifektette a dögöt.
– Jézusom – kiáltott fel Rosie.
Meglepve láttam, hogy a felvágott hús nem volt már sem sima, sem rózsaszín. Ehelyett mindenütt érdessé vált, és néhány helyen úgy nézett ki, mintha lekaparták volna. Emellett tejszerű, fehér bevonat borította.
– Úgy néz ki, mintha savba mártották volna – jegyezte meg Charley.
– Igen, úgy – bólintott Mae. Hangja komoran csengett.
Az órámra pillantottam. Mindössze két óra telt el.
– Mi történt vele?
Mae elővette a nagyítót, és az állat fölé hajolt. Gyorsan mozgatva a nagyítót, itt is, ott is megnézte. Aztán ennyit mondott:
– Részben megették.
– Megették? Mik?
– A baktériumok.
– Állj csak meg egy percre! – szólalt meg Charley Davenport. – Gondolod, ezt a Théta-d okozza? Gondolod, az E. coli eszi meg?
– Nemsokára eleget tudunk majd – felelte Mae. Benyúlt a hátizsákba, és több kémcsövet húzott elő, köztük steril kenetvételezőket is.
– De hisz csak nemrég döglött meg.
– Elég ideje – mondta Mae. – A magas hőmérséklet pedig gyorsítja a növekedést. – Egyik kenetet a másik után vette le az állatról, majd betette az üvegcsövekbe.
– Akkor a Théta-d-nek igen agresszívan kell szaporodnia.
– A baktériumok így tesznek, ha az ember jó tápanyagforrást biztosít számukra. Hatványozott növekedésre kapcsolnak, és két-három óránként megduplázódnak. Szerintem ez történik itt is.
– De ha ez igaz, akkor azt jelenti, hogy a raj... – hebegtem.
– Nem tudom, mit jelent, Jack – vágott a szavamba gyorsan. Rám nézett, és közben kissé megrázta a fejét. A gesztus jelentése egyértelmű volt: ne most.
Ám a többiek nem hagyták abba.
– Mae, Mae, Mae – hadarta Charley Davenport. – Azt mondod, hogy a raj azért ölte meg a nyulat, hogy megegye? Hogy még több kólit növeljen? És még több nanorajt csináljon?
– Ezt nem mondtam, Charley. – A hangja hűvös volt, már-már megnyugtató.
– De ezt gondolod – folytatta Charley. – Azt gondolod, hogy a raj emlős szövetet fogyaszt, hogy szaporodhasson...
– Igen, ezt gondolom, Charley. – Mae óvatosan eltette a keneteit, és felállt. – De most vettem le tenyészeteket. Átfuttatjuk őket a Luriában és az agárban, aztán meglátjuk, amit meglátunk.
– Fogadok, hogy ha egy újabb óra múlva visszajövünk, addigra ez a fehér anyag eltűnik, és fekete alakulatot látunk az egész testen. Új, fekete nanorészecskéket. És végül elegendően lesznek egy újabb rajhoz.
Mae bólintott.
– Igen, én is így gondolom.
– És ezért tűntek el odakintről a vadak? – kérdezte David Brooks.
– Igen. – Egy hajtincset simított hátra a kezével. – Ez már így megy egy ideje.

 

Egy pillanatnyi csend ereszkedett ránk. Ott álltunk valamennyien a nyúltetem körül, háttal a szélfúvásnak. A tetem olyan gyorsan emésztődött fel, hogy azt képzeltem, talán nyomon is követhetném a saját szememmel, valós idő alatt.
– Jobb lesz, ha megszabadulunk ezektől a kibaszott rajoktól – szögezte le Charley.
Mind megfordultunk, és megindultunk a féltető felé.
Senki sem szólt.
Nem volt mit mondani.

 

Amint lépdeltünk, a cholla-kaktusz alatt a sivatagi talajon szökdécselő madarak hirtelen csicseregve és kavarogva a levegőbe emelkedtek előttünk.
– Vadállatok nincsenek, de a madarak itt vannak – fordultam Mae felé.
– Nagyon úgy fest.
A sereg kavargott és visszatért, majd vagy száz méterrel odébb leereszkedett a földre.
– Talán túl kicsik a rajnak ahhoz, hogy foglalkozzon velük mondta Mae. – Nincs elég hús a testükön.
– Talán. – Azon gondolkodtam, hogy esetleg más a válasz. De ahhoz, hogy biztosra menjek, ellenőriznem kellett a kódot.

 

A napról a hullámlemez féltető árnyékába léptem, és a kocsisor mentén a raktár ajtaja felé haladtam. Az ajtót figyelmeztető jelekkel tapétázták ki - óva a nukleáris sugárzástól, a biológiai veszélyektől, a mikrohullámoktól, a robbanószerektől, a lézersugárzástól.
– Láthatod, miért tartjuk ezt a szart idekint – jegyezte meg Charley.
Ahogy az ajtóhoz értem, Vince szólalt meg:
– Jack, hívásod van. Kapcsolom. – Megszólalt a mobilom. Talán Julia. Felpattintottam. – Halló?
– Apa. – Eric volt. Azon a túlfűtött hangon, amit akkor üt meg, amikor mérges.
– Igen, Eric – sóhajtottam.
– Mikor jössz haza?
– Nem tudom, fiam.
– Vacsorára itt leszel?
– Attól tartok, nem. Miért? Mi a baj?
– Ez egy olyan seggfej!
– Eric, mondd csak, mi a gond...
– Ellen néni mindig az ő pártját fogja. Ez disznóság.
– Eléggé sok a dolgom most, Eric, úgyhogy csak azt bökd ki...
– Miért? Mit csinálsz?
– Csak azt mondd el, mi a baj, fiam!
– Ne törődj vele – mondta durcásra váltva. – Ha nem jössz haza, nem számít. Különben hol vagy? A sivatagban?
– Igen. Honnan tudod?
– Beszéltem anyával. Ellen néni ránk parancsolt, hogy látogassuk meg a kórházban. Ez disznóság. Nem akartam bemenni. Mindenesetre kényszerített rá.
– Uhum. Hogy van anya?
– Hazajön a kórházból.
– Végeztek valamennyi vizsgálattal?
– Az orvosok azt akarták, hogy maradjon – mondta Eric –, de ő ki akar jönni. Gipsz van a karján, ennyi az egész. Azt mondja, minden más rendben. Apa? Miért kell mindig azt csinálnom, amit Ellen néni mond? Ez disznóság.
– Hadd beszéljek Ellennel.
– Nincs itt. Elvitte Nicole-t, hogy új ruhát vegyenek a szerepéhez.
– Kivel vagy otthon?
– Mariával.
– Oké – mondtam. – Végeztél már a házi feladatoddal?
– Még nem.
– Hát akkor munkára, fiam. Szeretném, ha vacsora előtt befejeznéd a leckéd. – Meglepő, ahogy ezek a mondatok kibuggyannak egy szülő száján.
Addigra odaértem a raktárajtóhoz. A figyelmeztető jeleket bámultam. Többet nem ismertem közülük, így például a négy különböző színű és számokkal jelölt négyzetből álló gyémántot sem. Mae kinyitotta az ajtót, és belépett.
– Apa? – Eric sírni kezdett. – Mikor jössz haza?
– Nem tudom – feleltem. – Remélem, holnap.
– Oké. Megígéred?
– Megígérem.
A telefonon át hallottam a szipogását, és aztán egy hosszú szörtyögő hangot, amint az orrát beletörölte az ingébe. Megnyugtattam, hogy ha akar, később visszahívhat. Úgy hallottam, jobban érzi magát, megnyugodott, aztán elköszönt.
Kikapcsoltam a telefont, majd beléptem a raktárépületbe.
A belső tér két nagy raktárhelyiségre oszlott, mind a négy fal mentén és középen szabadon álló polcokkal. Betonfalak, betonpadló. A második helyiségben volt még egy felhúzható hullámlemez ajtó a teherautók számára. Forró napfény áradt be a fakeretes ablakokon. A légkondicionáló hangosan dübörgött, de ahogy Mae megmondta, a helyiségben attól még meleg volt. Becsuktam magam mögött az ajtót, és megnéztem a szigetelést. Csupán közönséges habszivacs csíkokból állt. A raktár biztosan nem záródott légmentesen. Végigmentem a gyártógépekhez és a laboratóriumokhoz való alkatrészek ládáival megpakolt polcok mellett. A második helyiségben több közönséges cikk volt: takarítószerek, vécépapír, szappanok, gabonaneműs dobozok és egy pár élelmiszerrel megrakott hűtőszekrény.
Mae-hez fordultam:
– Hol vannak az izotópok?
– Ott. – A polcok közt egy betonba süllyesztett acélfedőhöz vezetett. A fedő körülbelül egy méter átmérőjű lehetett. Úgy nézett ki, mint egy földbe temetett szemeteskuka, eltekintve a közepén villogó fénykibocsátó diódától és a számbillentyűzettől. Mae térdre ereszkedett, és gyorsan beütötte a kódot.
A fedő szisszenve felemelkedett.
Egy kör alakú acélkamrába vezető létrát pillantottam meg. Az izotópokat különböző méretű acéltartályokban tárolták. Mae nyilvánvalóan ránézésre meg tudta mondani, melyik melyik, mert így szólt:
– Van szelén 172-nk. Használjuk azt?
– Persze.
Mae megindult lefelé a létrán.
– Hagyd már a büdös francba! – A szoba sarkában David Brooks ugrott hátra Charley Davenporttól. Charley egy nagy üveg Windex tisztítósprayt tartott a kezében. Kipróbálta a lenyomós szórófejet, és közben sávokban lefröcskölte Davidet. Úgy tűnt, nem véletlenül. – Add ide azt az átkozott vackot! – kiabált David az üveg után kapva.
– Szerintem ez működne – mondta egykedvűen Charley. De kellene egy távirányító szerkezet.
Az első helyiségből Rosie hangja hallatszott:
– Ez működne? – Egy fényes hengert tartott magasra, amelyből huzalok lógtak ki. – Véletlenül nem szolenoid relé ez?
– De – mondta David. – Ám kétlem, hogy elég erőt tudna kifejteni az üveg kinyomásához. Van rajta valami minősítés? Valami nagyobb kellene.
– És ne felejtsd el, hogy távirányítóra is szükség van – jegyezte meg Charley –, hacsak nem akarsz ott állni és magad lefújni a szemétládát.
Mae jött fölfelé, egy nehéz fémcsövet cipelve. A lefolyóhoz ment, és valami szalmaszínű folyadék üvegéért nyúlt. Vastag gumibevonatú kesztyűt húzott, és hozzálátott, hogy az izotópot belekeverje a folyadékba. A lefolyó fölötti sugárzásmérő csivitelni kezdett.
A fejhallgatón át Ricky hangja szólalt meg:
– Nem feledkeztetek meg valamiről, gyerekek? Még ha van is távirányítótok, hogyan fogjátok a felhőt odacsábítani hozzá? Mert nem hiszem, hogy a raj egyszerűen odamegy, és megvárja, amíg lespriccelitek.
– Keresünk valamit, ami odavonzza – mondtam.
– Mint például?
– A nyúl odavonzotta őket.
– Csakhogy nincs több nyulunk.
– Tudod, Ricky, te roppant negatív egyén vagy – mondta Charley.
– Csak a tényekről beszélek.
– Kösz, hogy megosztottad velünk – jegyezte meg Charley.
Akárcsak Mae, Charley is látta: Ricky minden lépéssel jobban húzta a lábát. Olyan volt, mintha Ricky életben akarta volna tartani a rajokat. Aminek egyáltalán nem volt értelme. De hát így viselkedett mostanában.
Mondtam volna valamit Charley-nak Rickyről, de a fejhallgatón át mindenki hallott mindent. A modern kommunikáció árnyoldala: mindenki belehallgathat.
– Hé, gyerekek! – Ez Bobby Lembeck volt. – Hogy álltok?
– Éppen megtaláltuk. Miért?
– A szél kezd elülni.
– Most milyen? – kérdeztem.
– Tizenöt csomó. Tizennyolcról.
– Még mindig erős – mondtam. – Rendben vagyunk.
– Tudom. Csak szóltam.
A másik szobából Rosie szólt át: – Mi az a thermit? – Kezében egy műanyag tálcát tartott, teli hüvelykujjnyi fémcsövekkel.
– Vigyázz azzal – kiáltott David. – Biztos az építkezésből maradt. Alighanem thermit-hegesztést végeztek.
– De mi az?
– A thermit alumínium és vas-oxid – magyarázta David. – Nagyon magas hőmérsékleten ég - háromezer fokon –, és olyan fényesen, hogy nem nézhetsz közvetlenül bele. Felolvasztja az acélt a hegesztéshez.
– Mennyi van belőle? – kérdeztem Rosie-t. – Mert ma este felhasználhatjuk.
– Négy csomaggal van odaát. – Kihúzott egy csövet a dobozból. – Hogyan gyújtod meg?
– Vigyázz, Rosie! Magnéziumborítású. Bármily szerény hőforrás lángra lobbantja.
– Még a gyufa is?
– Ha el akarod veszíteni a kezed. Jobb olyan gyújtót használni, aminek kanóca van.
– Meglátom – mondta, és azzal eltűnt a saroknál.
A sugárzásmérő még mindig csipogott. A lefolyó felé fordultam. Mae feltette az izotópcső tetejét. Éppen a szalmasárga folyadékot öntötte a windexes üvegbe.
– Hé, gyerekek! – Bobby Lembeck volt ismét. – Némi bizonytalanságot érzékelek. A szél tizenkét csomó körül ingadozik.
– Oké – mondtam –, nincs szükség rá, hogy minden kis változással tisztában legyünk, Bobby.
– Csak némi bizonytalanságot látok, ennyi az egész.
– Úgy vélem, pillanatnyilag minden rendben, Bobby.
Mae mindenesetre még pár percig folytatta. Odamentem egy számítógép munkaállomáshoz, és bekapcsoltam. A képernyő felizzott. Megjelent a választék menü. Hangosan megszólaltam:
– Ricky, megkaphatnám a raj kódját ezen a monitoron?
– A kódot? – hitetlenkedett Ricky. Hangja riadtnak tűnt. Mit akarsz a kóddal?
– Meg akarom nézni, hogy mit műveltetek.
– Miért?
– Ricky, az isten szerelmére, megnézhetem vagy nem?
– Persze hogy meg. Az összes kódmódosítás a könyvtár „per” kódjában van. Jelszóval működik.
Gépelni kezdtem. Megtaláltam a könyvtárt. De nem engedte, hogy belépjek.
– És mi a jelszó?
– L-a-n-g-t-o-n, csupa kisbetűvel.
– Oké.
Beütöttem a jelszót. Most a könyvtárban voltam, és a program módosításainak listáját tanulmányoztam, melyek mindegyike mellett ott volt a fájlméret és a dátum is. A dokumentumméretek hatalmasok voltak, ami azt jelentette, hogy ezek mind a raj szerkezetének különböző részleteivel foglalkozó programok voltak, hiszen maguknak a részecskéknek a kódjai kis terjedelműek lennének - csupán néhány sornyi, esetleg nyolc vagy tíz kilobájt, nem több.
– Ricky!
– Igen, Jack.
– Hol van a részecskék kódja?
– Nincs ott?
– Az istenit, Ricky, fejezd már be a szarakodást!
– Hé, Jack, nem én vagyok a felelős az archiválásért...
– Ricky, ezek munkafájlok, nem archívumok – pirítottam rá. – Mondd meg, hol vannak!
Rövid szünet.
– Kell lenni egy „per” C-D-N alkönyvtárnak. Ott tartjuk őket.
Legördítettem.
– Látom.
Ebben a könyvtárban találtam egy fájllistát, mind nagyon rövid volt. A módosítás dátumai kábé hat hete kezdődtek. Az utolsó két hétben semmi újdonság.
– Ricky, két hete nem változtattatok a kódon?
– Igen, körülbelül azóta nem.
Rákattintottam a legújabb dokumentumra.
– Vannak magas szintű összegzéseitek?
– Amikor ezek a fickók nekem dolgoztak, mindig ragaszkodtam ahhoz, hogy írjanak természetes nyelvű összegzést a program felépítéséről. Ez gyorsabban áttekinthető volt, mint a kódon belüli dokumentáció. Amellett gyakran oldottak meg logikai problémákat, amikor azokat röviden össze kellett foglalni.
– Ott kell lenni – mondta Ricky. A képernyőn ez jelent meg:

 

/* Initialize*/

For j = 1 to L * V do

Sj = 0 /*set initial demand to 0*/

End for

For i = 1 to z do

For j = 1 L * V do

Bij (state (x,y,z)) /*agent thresold param*/

(ij = (intent (Cj, Hj)) /*agent intention fill*/

Response = 0 /*begin agent response*/

Zone = z (i) /*initial zone unlearned by agent*/

Sweep = 1 /*activate agent travel*/

End for

End for

/*Main*/

For kl = 1 to RVd do

For tm = 1 to nv do

For B = 1 to ja do /*tracking surrounds*/

(ij = (intent (Cj, Hj)) /*agent intention fill*/

Bij <> (state (x,y,z)) /*agent is in motion*/

Bikl = (field (x,y,z)) /*track nearest agents*/

 

Egy darabig bogarásztam, azt keresve, hogyan változtatták meg. Aztán legördítettem a tényleges kódra, hogy lássam a megvalósítást. Ám a fontos kód nem volt ott. A részecske viselkedésének teljes készletét egy bizonyos „compstat_do” nevű tárgyi felszólítás jelölte.
– Ricky? – kérdeztem. – Mi az a „compstat_do”? Hol van?
– Ott kell lennie.
– Nincs.
– Nem tudom. Talán szerkesztett.
– Akkor annak semmi haszna számomra, ugye? – Szerkesztett kódot nem lehet olvasni. – Ricky, meg akarom nézni azt az átkozott modult. Mi a probléma?
– Nincs probléma. Meg kell keresnem, ennyi az egész.
– Oké...
– Megkeresem, amikor visszajössz.
Mae-re pillantottam.
– Átfutottatok a kódon?
Megcsóválta a fejét. Arckifejezése mintha azt mondta volna, hogy nem fordulhat elő többször, hogy Ricky újabb mentségekkel áll elő, hogy folyton lerázzon. Amit nem is értettem. Végül is azért voltam ott, hogy tanácsot adjak a kóddal kapcsolatban. Ez a szakterületem.
A szomszéd helyiségben Rosie és David rádiórelét keresve a polcokon, a készleteket turkálta. Nem jártak sikerrel. A szoba túloldalán Charley Davenport reccsentett egy hangosat, majd felkiáltott:
– Telibe kaptam!
– Jézusom, Charley – méltatlankodott Rosie.
– Nem szabad bent tartani semmit – magyarázta Charley. – Különben megbetegszel.
– Tőled betegszem meg – replikázta Rosie.
– Ó, sajnálom. – Charley felemelt kezében egy fényes fémszerkezetet tartott. – Akkor alighanem nem akarod megkapni ezt a távirányítós sűrítőszelepet.
– Mit? – fordult vissza Rosie.
– Tréfálsz? – kérdezte David, és odament, hogy megnézze.
– És van egy 20 ADCP egységes nyomásszabályzója.
– Ennek frankón kell működnie – mondta David.
– Ha el nem baszod – vágta rá Charley.
Átvették a szelepet, és a lefolyóhoz mentek, ahol Mae vastag kesztyűjében még mindig töltögetett.
– Hadd fejezzem be... – szólt rájuk.
– Világítani fogok a sötétben? – kérdezte Charley rávigyorogva.
– Csak a fingásaid – vetette oda Rosie.
– Azok máris világítanak. Főleg, ha meggyújtod.
– Jézusom, Charley!
– A fing metán, mint köztudott. Metálkék fénnyel ég. – Majd felnevetett.
– Örülök, hogy tetszel magadnak – mondta Rosie. – Mert amúgy senki másnak nem.
– Jaj, jaj – nyekeregte Charley a mellét verve. – Meghalok, meghalok...
– Ne csigázd fel reményeinket.
Megreccsent a fejhallgatóm.
– Hé, gyerekek! – Bobby Lembeck jelentkezett ismét. – A szél most esett vissza hat csomóra.
– Oké – mondtam a többiek felé fordulva. – Fejezzük be, srácok!
David szólalt meg:
– Mae-re várunk. Aztán feltesszük ezt a szelepet.
– Majd feltesszük a laborban – mondtam.
– Csak meg akarok győződni...
– Majd a laborban – nyomatékosítottam. – Szedelőzködjetek!
Az ablakhoz mentem, és kinéztem. A szél még borzolta a borókabokrokat, de homokréteget már nem kergetett a föld fölött.
Ricky szólt a fejhallgatóba:
– Jack, hozd már ki a kibaszott csapatodat onnét!
– Éppen azon vagyok – mondtam.
David Brooks szólalt meg hivatalos hangon:
– Emberek, addig nincs értelme elmenni, amíg nincs egy olyan szelepünk, amelyik illik ebbe a palackba...
– Szerintem jobb, ha megyünk, akár végeztünk, akár nem jegyezte meg Mae.
– Mi haszna lenne annak? – kérdezte David.
– Csomagoljunk – mondtam. – Fejezzétek be a dumát, és azonnal tűzzünk!
A fejhallgatóban Bobby hangja szólalt meg:
– Négy csomó, és tovább csökken. Gyorsan.
– Gyerünk, mindenki! – mondtam, az ajtó felé terelgetve őket.
Aztán Ricky jelentkezett:
– Ne!
– Micsoda?
– Most nem jöhettek ki.
– Miért nem?
– Mert már túl késő. Itt vannak.

 

 

16. HATODIK NAP
Délután 3.12

 

Mindenki az ablakhoz nyomult; összeütöttük a fejünket, annyira igyekeztünk kikémlelni minden irányba. Egyáltalán semmit sem láttam.
– Hol vannak? – kérdeztem.
– Délről jönnek. Látjuk őket a monitorokon.
– Hányan? – kérdezte Charley.
– Négyen.
– Négyen!
– Igen, négyen.
A főépület tőlünk délre esett. A raktár déli falán nem volt ablak.
– Nem látunk semmit. Milyen gyorsan jönnek? – kérdezte David.
– Gyorsan.
– Van időnk arra, hogy lefussuk?
– Nem hiszem.
– Nem hiszi. Te jó Isten! – hitetlenkedett David.
És mielőtt mondhattam volna valamit, David megiramodott a távolabbi ajtó felé, kinyitotta, és kilépett a napfénybe. A nyitott ajtó négyszögén át láttuk, amint dél felé nézve elárnyékolja a szemét a kezével. Egyszerre szólaltunk meg:
– David!
– David, mi a faszt csinálsz?
– David, te seggfej!
– Meg akarom nézni...
– Gyere vissza!
– Te hülye barom!
De Brooks ott maradt, ahol volt, kezét a szeme fölé tartva. Még nem látok semmit – közvetített. – És nem is hallok semmit. Figyeljetek, szerintem talán odarohanhatnánk a... hű. nem. – Visszafutott, megbotlott az ajtókeretben, elesett, lábra állt, bevágta az ajtót, s az ajtókilincset rángatva szorosan nekiveselkedett.
– Hol vannak?
– Jönnek – kiáltotta. – Jönnek. A hangja remegett a feszültségtől. – Istenem, jönnek. – Mindkét kezével és teljes testsúlyával ránehezedve kapaszkodott az ajtókilincsbe. Egyre csak azt motyogta: – Jönnek... jönnek...
– Marha jó – lelkesedett Charley. – Ez a barom meg kikattant.
Odamentem Davidhez, és a vállára tettem a kezem. Csak kapaszkodott a kilincsbe, és szaggatottan lélegzett.
– David – mondtam higgadtan. – Nyugodj meg! Vegyél egy mély lélegzetet.
– Én csak... kint kell hogy tartsam őket... kint kell hogy tartsam őket... – Izzadt, egész teste megfeszült, a válla rázkódott a kezem alatt. Vegytiszta pánik tört ki rajta.
– David – mondtam. – Vegyél egy mély lélegzetet, rendben?
– Nekem meg kell... meg kell... meg kell... meg... meg...
– Nagy levegőt, David... – Én is mélyet lélegeztem szemléltetésül. – Így már jobb. Most te is. Nagy levegőt...
David bólogatott, igyekezett meghallani, amit mondok. Vett egy kurta lélegzetet, aztán továbbra is csak zihált.
– Jól van, David, most még egyet...
Újabb levegővétel. Légzése kicsit lelassult. Abbahagyta a remegést.
– Oké, David, jól van...
Mögöttem megszólalt Charley:
– Mindig tudtam, hogy elbaszott egy fazon. Nézd meg, úgy beszélsz hozzá, mint egy kibaszott csecsemőhöz. – Visszanéztem, és tekintetemmel szinte átdöftem Charley-t, aki csak vállat vont. – Hé, nekem kibaszottul igazam van.
Mae szólt hozzá:
– Ezzel nem segítesz, Charley.
– Ki a fasz akar segíteni!
Rosie is megjegyezte:
– Charley, dugulj már el egy kis időre!
Nyugodt hangon ismét Davidhez fordultam.
– Rendben, David... Jól van, lélegezz... oké, most engedd el a kilincset.
David tagadóan megrázta a fejét, de most mintha összezavarodott volna, mint aki nem tudja, mit tegyen. Szaporán pislogott. Úgy tűnt, kezd magához térni.
Halkan mondtam:
– Ereszd el a kilincset. Ennek nincs semmi haszna.
Végül eleresztette, és lerogyott a földre. Fejét a kezébe temetve sírni kezdett.
– Ó, istenem – mondta Charley. – Más már nem is hiányzott.
– Kussolj, Charley!
Rosie a hűtőhöz ment, és egy üveg vízzel tért vissza. David kezébe nyomta, aki sírás közben meghúzta. Rosie segített neki felállni, bólintott felém, hogy majd ő gondját viseli.
Visszamentem a terem közepére, ahol a többiek a munkaállomás képernyője körül álltak. A képernyőn a kódok sorait a főépület északi frontjának a képe váltotta fel. Négy raj ólálkodott ott, s csillogott ezüstösen, ahogy fel-alá mozogtak az épület mentén.
– Mit művelnek? – kérdeztem.
– Megpróbálnak bejutni.
– Mit akarnak ezzel? – firtattam.
– Nem tudjuk biztosan – felelte Mae.
Egy percig némán néztük. Ismét megdöbbentett viselkedésük céltudatossága. Azokra a medvékre emlékeztettek, akik megpróbálnak betörni egy lakókocsiba, hogy élelmet szerezzenek. Megálltak minden ajtónál és csukott ablaknál, tétováztak, fel-alá matattak a szigetelések mentén, míg végül továbbmentek a következő nyíláshoz.
– Mindig így próbálgatják az ajtókat? – kérdeztem.
– Igen, miért?
– Mert úgy tűnik, nem emlékeznek arra, hogy az ajtók szigetelve vannak.
– Nem – felelte Charley –, tényleg nem emlékeznek.
– Talán, mert nincs elegendő memóriájuk?
– Vagy azért – magyarázta –, vagy mert ez egy új generáció.
– Úgy érted, hogy ezek dél óta új rajok?
– Igen.
Az órámra pillantottam.
– Háromóránként új generációjuk van?
Charley vállat vont:
– Nem mondhatom. Sosem találtunk rá a szaporodási helyükre. Csak találgatok.
Annak lehetősége, hogy az új generációk ilyen gyorsan követik egymást, azt jelentette, hogy bármilyen evolúciós mechanizmust építettek is be, a kód is gyorsan fejlődik. A genetikai algoritmusok - amelyek a szaporodást modellezik, hogy megoldást nyerjenek valamire - rendszerint 500-5000 nemzedéket futtatnak le, míg optimalizálódnak. Ha ezek a rajok háromóránként szaporodnak, akkor ez azt jelenti, hogy az utóbbi két hétben már több mint száz nemzedéket futtattak le. És a viselkedésük száz nemzedékkel okosabb lett.
Mae elnézte őket a monitoron.
– Legalább a főépületnél maradnak. Mintha nem tudnák, hogy itt vagyunk.
– Honnét tudnák? – kérdeztem.
– Nem tudják – felelte Charley. – Fő érzékelési módjuk a látás. Lehet, hogy a nemzedékek során felszedtek némi hallást is, de elsődlegesen még mindig a látásuk a fő. Amit nem látnak, az nem létezik számukra.
Rosie jött oda Daviddel.
– Igazán sajnálom, gyerekek.
– Nincs gond.
– Semmi baj, David.
– Nem tudom, mi történt. Egyszerűen nem bírtam elviselni.
Charley szólalt meg.
– Ne aggódj, David, megértjük. Dilis vagy, és bekattantál. Képben vagyunk. Nincs probléma.
Rosie átkarolta Davidet, aki nagy hangon kifújta az orrát. A monitorra nézett.
– Mi történik most velük? – kérdezte.
– Úgy tűnik, nem tudják, hogy itt vagyunk.
– Oké...
– Reméljük, így is marad.
– Ü-hüm. És ha mégsem? – aggódott Rosie.
Már gondolkodtam ezen.
– Ha nem, a RAGPRÉD feltevéseinek hézagaiban bízhatunk. A programozás gyengeségeit használjuk ki.
– Mit értesz ezen?
– Csoportosulunk – feleltem.
Charley felnyerített.
– Igen, csoportosulunk, és ezerrel imádkozunk.
– Komolyan beszélek – tettem hozzá.

 

Az utóbbi harminc évben a tudósok az oroszlánoktól a hiénákon át a harcos hangyákig, tanulmányozták a ragadozó-préda viszony jellegét. Sokkal jobban értjük már, hogyan védekezik a préda. Az olyan állatok, mint a zebra vagy a karibu, nem azért élnek csordában, mert társaságkedvelők; a csoportosulás nem más, mint védekezés a ragadozók ellen. Nagyszámú állat nagyobb éberséget jelent. A támadó ragadozókat pedig gyakran megzavarja, amikor a csorda minden irányban szétszóródva menekül. Mutass a ragadozónak túl sok célpontot, és gyakran egyiket sem üldözi.
Ugyanez áll a madárrajokra vagy a halivadékokra - ezek az összehangolt csoportos mozgások megnehezítik a ragadozók számára, hogy kiszemeljenek egyetlen egyedet. A ragadozókat az vonzza egy állat megtámadására, hogy az valamilyen módon különbözik. Ez az egyik oka, miért támadnak meg oly gyakran kicsinyeket: nem csupán azért, mert könnyebb prédát jelentenek, hanem mert máshogy is néznek ki. Ugyanígy a ragadozók több hímet ölnek meg, mint nőstényt, mert a nem domináns hímek hajlamosak arra, hogy a csorda szélén bóklásszanak, ahol jobban észrevehetők.
Valójában, úgy harminc éve, amikor Hans Kruuk a Serengetiben a hiénákat tanulmányozta, megfigyelte, hogy ha egy állatra festéket kent, akkor mérget vehetett rá, hogy a következő támadás alkalmával azt ölik meg. A különbözőség hatalma ez.
Így az üzenet egyszerű volt. Maradjatok együtt. Maradjatok ugyanolyanok.
Ez volt a legnagyobb esélyünk.
De reméltem, erre nem kerül sor.

 

A rajok egy időre eltűntek. A laborépület túloldalára kerültek. Feszülten várakoztunk. Végül újra felbukkantak. Ismét az épület mentén haladtak, és egymás után próbálgatták a nyílászárókat.
Valamennyien a monitort bámultuk. David Brooks erősen izzadt. Ingujjával letörölte a homlokát.
– Vajon meddig fogják ezt művelni?
– Ameddig csak akarják, a rohadékok – felelte Charley.
– Legalábbis amíg újra fel nem támad a szél – tette hozzá Mae. – Márpedig nem úgy fest, mintha erre hamarosan sor kerülne.
– Jézusom – mondta David –, nem tudom, ti hogyan bírjátok ezt.
Sápadt volt; szemöldökéről izzadság csöpögött a szemüvegére. Úgy nézett ki, mint aki rögtön kikészül.
– David, nem akarsz leülni?
– Talán jobb lesz.
– Oké.
– Gyerünk, David – biztatta Rosie. Átvezette a terem túloldalára, a mosogatóhoz, és leültette a földre. David átkulcsolta a térdét, és ráhajtotta a fejét. Rosie hideg vizet öntött egy papírtörülközőre, és David tarkójára helyezte. Mozdulatai gyengédek voltak.
– Ez a kibaszott fickó – zsörtölődött Charley –, másra se volt szükségünk, pont most!
– Charley – intette le Mae –, ezzel nem segítesz.
– Na és? Csapdába estünk ebben a kibaszott ólban, kibaszottul nem légmentes, semmit nem tehetünk, nincs hová mennünk, ő meg kibaszottul kiakad, és súlyosbítja a helyzetet.
– Igen, ez igaz – mondta Mae csendesen. – Te pedig nem segítesz ezen.
Charley ránézett, és dúdolni kezdte a Határsáv főtémáját.
– Charley – fordultam hozzá. – Figyelj csak! – A rajokat néztem. A viselkedésük alaposan megváltozott. Már nem a fal közelében ólálkodtak, hanem cikcakkban eltávolodtak a sivatag felé, majd újra vissza. Valamennyien ezt művelték, egyfajta képlékeny táncot lejtve.
Mae is ezt figyelte.
– Új viselkedés...
– Igen – mondtam –, a stratégiájuk nem vált be, s most valami mással próbálkoznak.
– Szart sem ér nekik – jegyezte meg Charley. – Egész nap kavarhatnak, ahogy akarnak, attól semmilyen ajtó nem nyílik ki.
Mindenesetre elbűvölt ez az emergens viselkedés. A cikcakkok még nagyobbak lettek, és a rajok egyre távolabbra rugaszkodtak el az épülettől. Stratégiájuk gyorsan változott. Megfigyelés közben is egyfolytában formálódott.
– Ez tényleg elképesztő – álmélkodtam.
– A kis faszfejek – kommentálta Charley.
Az egyik raj most egész közel került a nyúltetemhez. Néhány méterre megközelítette, majd megindult vissza a főépület felé. Beugrott egy gondolat.
– Milyen jól látnak a rajok?
A fejhallgató kattant egyet. Ricky volt.
– Mesésen látnak – közölte. – Végül is erre találtuk ki őket. A látásuk húsz-nulla-öt – folytatta. – Fantasztikus felbontás. Jobb, mint az emberé.
– És hogyan állítják össze a képet? – kérdeztem. Mivel csupán egyedi részecskék halmazából tevődtek össze. Mint a szem csapjai és pálcikái esetében is, központi feldolgozásra volt szükség ahhoz, hogy a bejövő adatokból kép keletkezzen. Hogyan valósult meg ez a feldolgozás?
Ricky köhintett.
– Hát, nem tudjuk biztosan.
– Későbbi nemzedékekben alakult ki – egészítette ki Charley.
– Úgy értitek, hogy maguk alakították ki a látást?
– Igen.
– Mi pedig nem tudjuk, hogyan látnak...
– Nem. Csak annyit tudunk, hogy látnak.
Néztük, amint a raj eltávolodik a faltól, visszatér a nyúl közelébe, majd még egyszer nekilendül a falnak. A többi raj tőlünk távolabb ugyanezt művelte. Kiörvénylettek a sivatagba, majd vissza.
A fejhallgatón át Ricky megkérdezte:
– Miért érdekel?
– Azért.
– Gondolod, hogy megtalálják a nyulat?
– A nyúl miatt nem aggódom – feleltem. – Különben is úgy tűnik, mintha már ejtették volna.
– Akkor mi miatt?
– Hűha – kiáltott fel Mae.
– Lószart – dühöngött Charley, és egy hosszút sóhajtott.
A legközelebbi rajt figyeltük, azt, amelyik épp az imént haladt el a nyúl mellett. A raj ismét megindult a sivatagba, el a nyúltól, megtett vagy tíz métert. De ahelyett, hogy a szokott módon visszafordult volna, megállt a sivatagban. Nem mozdult, de az ezüstös oszlop felemelkedett és lesüllyedt.
– Miért teszi ezt? – firtattam. – Ezt a fel-le vacakolást?
– Talán a leképezéssel áll kapcsolatban. Fókuszál?
– Nem – feleltem –, arra gondolok, miért állt meg.
– Programelakadás?
Megcsóváltam a fejem.
– Kétlem.
– Akkor mi?
– Szerintem lát valamit.
– Például mit? – kérdezte Charley.
Attól tartottam, hogy tudom a választ. A rajban egy rendkívül nagy felbontású kamera egyesült egy elosztott intelligenciájú hálózattal. És egy dolgot az elosztott hálózatok különösen jól végeztek, ez pedig a mintázatok felderítése volt. Ezért használtak elosztott hálózatú programokat arcok felismerésére biztonsági rendszereknél vagy a régészeti kerámialeletek összetört darabjainak összeillesztésére. A hálózatok az adatok közt jobban felismerik a mintákat, mint az emberi szem.
– Milyen mintákat? – kérdezte Charley, amikor elmondtam neki. – Nincs más kinyomoznivaló odakint, mint homok és kaktusztüskék.
– És lábnyomok – tette hozzá Mae.
– Micsoda? A mi lábnyomainkra gondolsz? Amiket mi hagytunk, amikor arra jártunk? A francba, Mae, az elmúlt tizenöt percben a szél elfújta a homokot. Nem maradt megtalálni való lábnyom.
Figyeltük az egy helyben időző rajt, amint felemelkedik és lesüllyed, mintha lélegezne. A felhő most főként feketére váltott, amelyben csak időnként csillant meg az ezüst. Tíz vagy tizenöt másodpercig is ugyanazon a helyen időzött, fel-le pulzálva. A többi raj folytatta cikcakkos pályáját, de ez az egy ott maradt, ahol volt.
Charley az ajkába harapott.
– Tényleg úgy gondolod, hogy lát valamit?
– Nem tudom – feleltem. – Talán.
A raj hirtelen felkerekedett és újra mozgásba lendült. De nem felénk tartott, hanem átlósan átvágott a sivatagon az erőműépület ajtaja felé. Amikor az ajtóhoz ért, megállt, és egy helyben örvénylett.
– Mi az ördög? – töprengett Charley.
Én tudtam. És Mae is.
– Nyomon követett bennünket – mondta ki. – Csak visszafelé.
A raj azt az utat követte, amit eredetileg megtettünk az ajtótól a nyúlig. A kérdés az volt, mihez fog kezdeni ezután.

 

A következő öt perc feszültségben telt. A raj visszakövette az útját a nyúlig.
Egy darabig a nyúl körül kavargott, lassú félkörökben mozogva előre-hátra. Aztán még egyszer visszament az erőműajtóhoz. Egy ideig az ajtónál időzött, majd visszatért a nyúlhoz.
A raj háromszor ismételte meg ezt a sorozatot. Eközben a többi raj tovább folytatta cikcakkos mozgását az épület körül, és most kikerültek a látóterünkből. A magányos raj visszatért az ajtóhoz, majd újra megindult a nyúl felé.
– Hurokba akadt – mondta Charley. – Újra és újra ugyanazt a kört futja.
– Szerencsénkre – tettem hozzá. Vártam, hogy a raj vajon megváltoztatja-e a viselkedését. Eddig nem tette. És ha nagyon kis memóriája van, akkor olyan lehet, mint egy Alzheimer-kóros páciens, aki képtelen visszaemlékezni arra, hogy mi mindent csinált korábban.
Most a nyúl körül félköröket írt le.
– Határozottan hurokba akadt – jelentette ki Charley.
Vártam.
Nem tudtam áttekinteni az összes változtatást, amit a RAGPRÉD-en végrehajtottak, mert a központi modul hiányzott. Ám az eredeti programba beépítettünk egy tapogatózó elemet, hogy pontosan ilyen helyzeteket kezeljen. Amikor a RAGPRÉD-nek nem sikerült elérnie célját, és nem volt meghatározott környezeti benyomás, amely új tevékenyégre ösztönözte volna, a viselkedés véletlenszerűen módosult. Jól ismert megoldás volt ez. Például a pszichológusok ma úgy vélik, hogy bizonyos mennyiségű véletlenszerű viselkedés is szükséges az újításhoz. Nem lehet az ember kreatív anélkül, hogy ne indulna el új irányokba, és azok az irányok valószínűleg véletlenszerűek...
– Hűha – mondta Mae.
A viselkedés megváltozott.
A raj nagyobb körökben kezdett mozogni a nyúl körül. És csaknem ugyanakkor új ösvénybe ütközött. Egy pillanatra megállt, majd egyenesen felénk indult. Ugyanazt az utat követte, amelyen mi a raktárhoz jöttünk.
– A francba – gyalázkodott Charley. – Alighanem megszívjuk.

 

Mae és Charley átvágtak a szobán, hogy kinézzenek az ablakon. David és Rosie a mosogatónál állva pislogtak kifelé az ablakon.
Kiáltozni kezdtem:
– Ne, Ne! Gyertek el az ablakoktól!
– Micsoda?
– Lát, nem emlékeztek? Gyertek el az ablaktól!
A raktárhelyiségben nem akadt igazán jó rejtekhely. Rosie és David bemásztak a mosogató alá. Charley, fittyet hányva tiltakozásukra, benyomakodott melléjük.
Mae besurrant a terem egyik árnyékos sarkába, és ott becsusszant két nem teljesen összeérő polc közé. Csupán a nyugati ablakból lehetett meglátni, s akkor sem könnyen.
A rádió megreccsent.
– Hé, gyerekek? – Ricky volt. – Egyik felétek tart. És ööö... Nem... két másik is csatlakozik hozzá.
– Ricky – mondtam. – Szakítsd meg az összeköttetést!
– Micsoda?
– Ne hívj többet rádión.
– Miért?
– Vége, Ricky.
A központi helyiségben vetettem térdre magam egy készletes kartondoboz mögött. A karton nem volt elég nagy ahhoz, hogy teljesen eltakarjon – a lábam kilógott –, de Mae-hez hasonlóan nem volt könnyű észrevenni. Kívülről az északi ablakon egy bizonyos szögből kellett benéznie valakinek ahhoz, hogy meglásson engem. Mindenesetre ez volt a legjobb, amit tehettem.
Kuporgó helyzetemből csupán a mosdó alatt összeverődött többieket láthattam. Mae-t egyáltalán nem – hacsak ki nem dugtam a fejem a doboz mögül. Mikor kinéztem, nyugodtnak, összeszedettnek tűnt. Visszabújtam, és vártam.
Nem hallottam mást, mint a légkondicionáló zümmögését.
Tíz vagy tizenöt másodperc telt el. Láttam, ahogy a napfény beárad a mosogató feletti északi ablakon. Fehér négyszöget vetett a padlóra.
Megreccsent a fejhallgatóm.
– Miért ne tartsuk a kapcsolatot?
– Az Isten akárhová tegye – mormogta Charley.
Az ajkam elé tettem az ujjam, és megcsóváltam a fejem.
– Ricky, tán nincs ezeknek a vackoknak hallása?
– Dehogynem, talán valamicske, de...
– Maradj csendben, és szünetelj.
– De...
Az övemen lévő átjátszóhoz nyúltam, és lekapcsoltam. A mosogató alattiaknak is jeleztem, s mindannyian kikacsolták az átjátszójukat.
Charley valamit tátogott felém. Szerintem azt tátogta, hogy „Ez a faszfej ki akar nyírni bennünket”.
De ebben nem lehettem biztos.
Vártunk.

 

Két-három percnél nem telhetett el több, de örökkévalóságnak tűnt. Térdem fájni kezdett a kemény betonpadlón. Óvatosan változtattam a helyzetemen; addigra biztosra vettem, hogy az első raj a közelünkben van. Még nem jelent meg az ablaknál, és azon tűnődtem, mi tart ilyen soká. Talán nyomaink követése közben megállt, hogy megvizsgálja a kocsikat. Kíváncsi voltam, mit tud a raj intelligenciája kiszűrni egy autóból. Milyen rejtélyesen festhet egy ilyen nagy felbontású szemnek. De talán mivel a kocsik élettelenek, a raj valami nagy, színes sziklának vélve őket, nem figyelt fel rájuk.
De akkor is... Mi tart ilyen soká?
Térdem minden múló pillanattal jobban fájt. Megváltoztattam a helyzetemet, testsúlyomat a kezemre helyeztem, és felemeltem a térdem, mint a futók a rajtgépen. Egy pillanatra megkönnyebbültem. Annyira lefoglalt a fájdalmam, hogy először észre sem vettem, amint a ragyogó fehér négyszög a padlón középütt egyre sötétebbé vált, és a sötétség a szélek felé kiterjedt. Egy pillanat alatt az egész négyszög sötétszürkévé változott.
Itt volt a raj.
Nem voltam benne biztos, de úgy képzeltem, hogy a légkondicionáló zümmögése mögött mély, lüktető hangot hallok. A láda mögötti helyzetemből láttam, hogy a mosogató fölötti ablak egyre inkább elsötétedik a kavargó fekete részecskéktől. Olyan volt, mintha porvihar tombolna odakint. A raktárban is sötét volt. Meglepően sötét.
A mosogató alatt David Brooks nyöszörögni kezdett. Charley a kezét David szájára tapasztotta. Felfelé néztek, bár a mosogató eltakarta előlük a fölöttük lévő ablakot.
És akkor hirtelen a raj eltűnt az ablaktól, olyan gyorsan, ahogyan érkezett. Ismét beomlott a napfény.
Senki sem mozdult.
Vártunk.
Pillanatokkal később a nyugati fal ablaka is ugyanúgy elsötétedett. Azon töprengtem, miért nem jön be a raj. Az ablak nem volt szigetelt. A nanorészecskék nehézség nélkül át tudnának surranni a réseken. De úgy tűnt, meg sem próbálják. Talán ez olyan eset volt, amikor a hálózatos tanulás a mi javunkra billent. Talán a rajokat tapasztalataik arra szoktatták a laborban, hogy az ajtók és ablakok nem átjárhatók. Talán ezért nem próbálkoztak.
Ez a gondolat olyan reményteli érzéssel töltött el, amely némileg kiegyenlítette a térdem fájdalmát. A nyugati ablak még mindig sötét volt, amikor a mosogató fölötti északi újra elsötétült. Most két raj nézett befelé egyszerre. Ricky azt mondta, hogy három közeledik az épület felé. A negyediket nem említette. Azon tűnődtem, hol lehet a harmadik raj. Egy pillanat múlva megtudtam.
Mint valami csendes fekete köd, a nyugati ajtó alatt nanorészecskék kezdtek beáramlani a terembe. Az ajtókeretek mentén hamarosan még több részecske jutott be. Úgy tűnt, céltalanul kavarognak a helyiségben, de tudtam, hogy néhány pillanat múlva összerendeződnek.
Aztán megláttam, hogy az északi ablak hézagain is újabb részecskék áradnak be. A légkondicionáló mennyezeti nyílásain is újabbak igyekeztek lefelé.
Nem volt értelme tovább várni. Felálltam, és előléptem rejtekhelyemről. Elkiáltottam magam, hogy mindenki jöjjön elő a rejtekéből.
– Zárkózzunk fel két sorba!
Charley megragadta a Windex sprays palackot, és morogva beállt a sorba.
– Mit gondolsz, mekkora elbaszott esélyünk van?
– A legjobban még a Reynolds-törvényt veszik be – mondtam. – Zárkózzatok fel, és maradjatok velem! Gyerünk, induljuk!
Ha nem féltünk volna annyira, bizonyára röhejesnek találjuk, amint zárt alakzatban, mozdulatainkat összehangolni igyekezvén, fel-alá csoszogunk a szobában – hogy megpróbáljunk utánozni egy madárrajt. A szívem kalapált a mellkasomban. Fülemben zúgó hangot hallottam. Nehéz volt a lépéseimre koncentrálni. Tudtam, hogy suták vagyunk, de egyre javultunk. Amikor a falhoz értünk, megfordultunk, és egyszerre mozogva visszaindultunk. Karjaimat emelgettem, és minden lépésnél tapsoltam. A többiek ugyanazt tették. Ez segített az összerendezettségünkön. És valamennyien a félelmünkkel küzdöttünk. Ahogy Mae mondta később:
– Lépegetős aerobic volt ez, kifelé a pokolból.
És egész idő alatt láttuk, amint a nanorészecskék susogva áradnak be a terembe az ajtók és ablakok résein. Úgy tűnt, mindez hosszú ideig tart, pedig valójában csupán harminc vagy negyven másodperc volt az egész. Hamarosan egyfajta meghatározhatatlan köd ülte meg a szobát. Egész testemen tűszúrásokat éreztem, és biztosra vettem, hogy a többiek is ezt érzik. David újra nyüszíteni kezdett, de Rosie közvetlenül mellette volt, bátorította és buzdította, hogy tartsunk össze.

 

Hirtelen a köd meghökkentő sebességgel kitisztult, a részecskék két teljesen szabályos oszlopba tömörültek, amelyek most közvetlenül előttünk álltak, sötét fodrokat vetve emelkedtek és süllyedtek.
Közelről nézve a rajok félreérthetetlenül fenyegetően, mondhatni rosszindulatúan hatottak. Mély, lüktető hangjuk tisztán hallható volt, de időnként dühös sziszegést hallottam, ami kígyóéra emlékeztetett.
Viszont nem támadtak meg bennünket. Ahogy reméltem is, a program hiányossága a malmunkra hajtotta a vizet. Egy csapat együttműködő zsákmánnyal szembesülve ezek a ragadozók leblokkoltak. Egyáltalán nem csináltak semmit.
Legalábbis egyelőre.
A tapsolások között Charley megkérdezte:
– Gondolod... ez a szarság... ér valamit?
– Igen, lehet... de nem sokáig – válaszoltam. Aggódtam, vajon David meddig képes türtőztetni magát. És aggódtam a rajok miatt is. Nem tudtam, meddig állnak tétlenül, mielőtt újítanának valamit a viselkedésükön, így szóltam:
– Azt javaslom... menjünk arra... a hátsó ajtó felé... és tűzzünk el a pokolba.
Amint elfordultunk a faltól, egy kicsit a hátsó szoba felé húztunk. Csoportunk tapsolva és egyszerre lépdelve eltávolodott a rajoktól, amelyek mélyen zümmögtek, és a nyomunkba eredtek.
– És ha kimegyünk, akkor mi van? – nyüszített David. Gondot okozott neki, hogy tartsa velünk a ritmust. Félelmében botladozott. Izzadt, és idegesen pislogott.
– Ó, Jézus – nyögte. – Olyan messze van... nem tudom, ha... – Megint megbotlott, majdnem elvesztette az egyensúlyát. És nem tapsolt már velünk. Szinte éreztem a rettegését, mindent legyőző késztetését a menekülésre.
– David, maradj velünk... ha magad mész... nem fog sikerülni... hallasz?
David felnyögött:
– Nem tudom, Jack... nem tudom, képes vagyok-e...
Megint megbotlott, beleütközött Rosie-ba, aki nekiesett Charley-nak, aki megragadta és talpra állította a lányt. De csapatunkon pillanatnyi zűrzavar lett úrrá, összhangunk odalett.
A rajok azonnal elfeketedtek, tekeregtek és összébb húzódtak, mintegy ugrásra készen. Hallottam Charley suttogását a bajsza alatt: - Bassza meg. - És valóban egy pillanatig azt gondoltam, hogy igaza van, és vége mindennek.
De aztán visszanyertük a ritmusunkat, mire a rajok azonnal felemelkedtek, és visszatértek normál állapotukba. A sűrű feketeség elhalványodott. Újra felvették szabályos lüktetésüket. Követtek bennünket a szomszéd szobába. De még mindig nem támadtak. Most mindegy három méterre voltunk a hátsó ajtótól, ugyanattól, amelyen bejöttünk. Kezdtem bizakodni. Első ízben gondoltam lehetségesnek, hogy sikerül megúsznunk.
És aztán egy pillanat alatt elszabadult a pokol.

 

David Brooks megiramodott.
Már jócskán a hátsó szoba közepén jártunk, és éppen azon voltunk, hogy megkerüljük az ott álló polcokat, amikor egyenesen eltűzött a két raj között, és maga mögött hagyva őket, a távolabbi ajtó felé rohant.
A rajok azonnal felpörögtek, és üldözőbe vették.
Rosie utánaüvöltött, hogy jöjjön vissza, de David az ajtóra koncentrált. A rajok meglepő sebességgel üldözték. David majdnem elérte az ajtót – keze kinyúlt a kilincs után –, amikor az egyik raj alacsonyra ereszkedett, és feketére válva szétterült előtte a padlón.
Abban a pillanatban, ahogy David Brooks a fekete felületet érintette, a lába kiment alóla, mintha jégre lépett volna. Fájdalmában felüvöltött, amint a betonra zuhant, és abban a pillanatban megpróbált újra lábra állni, de nem bírt felkelni; egyre csak elcsúszott és elesett, újra és újra. A szemüvege eltörött, a keret megvágta az orrát. Ajkait kavargó fekete lepedék borította el. Légzése akadozni kezdett.
Rosie még mindig kiáltozott, amikor a második raj is lecsapott Davidre, és a feketeség elborította az arcát, a szemét, a haját. Mozgása egyre féktelenebb lett, szánalmasan nyögdécselt, mint egy állat, mégis, addig csúszkált és bukdácsolt négykézláb, míg valahogyan sikerült eljutnia az ajtóig. Végül hirtelen felnyúlt, megragadta a kilincset, és sikerült magát térdre tornásznia. Egy végső elkeseredett mozdulattal elfordította a kilincset, és estében kivágta az ajtót.
Forró napfény ragyogott be a raktárba – és odakintről beörvénylett a harmadik raj is.
Rosie elkiáltotta magát:
– Valamit tennünk kell! – Megragadtam a karját, amint elrohant mellettem David felé. Ki akarta tépi magát a szorításomból. – Segítenünk kell neki! Segítenünk kell neki!
– Nem tehetünk semmit.
– Segítenünk kell neki.
– Rosie. Nem tehetünk semmit.
David most már a földön fetrengett, és fejétől a lábujjáig fekete volt. A harmadik raj is ellepte. Nehezen lehetett átlátni a táncoló részecskéken. Úgy tűnt, mintha David szája fekete lyuk volna, szemgolyói is teljesen elfeketedtek. Azt gondoltam, lehet, hogy megvakult. Lélegzete szaggatott zihálásként tört föl, apró fuldokló hangokban. A raj fekete folyóként özönlött befelé a szájába.
Teste reszketni kezdett. A torkához kapott. Lábával a padlón kapált. Biztosra vettem, hogy haldoklik.
– Gyerünk, Jack! – kiáltotta Charley. – Húzzunk innen a faszba!
– Nem hagyhatod itt! – kiabálta Rosie. – Nem, nem, nem! David kicsúszkált az ajtón a napfényre. A mozdulatai most kevésbé voltak hevesek. A szája mozgott, de csak zihálását hallottuk.
Rosie vergődve igyekezett kiszabadulni.
Charley megragadta a vállát, és rákiáltott:
– Az isten verje meg, Rosie...
– Baszd meg! – Azzal a lány kitépte magát a szorításából, rálépett a lábamra, mire meglepetésemben elengedtem, s ő átrohant a raktáron a másik helyiségbe, miközben egyre csak azt kiáltozta: – David! David!
David keze, mely olyan fekete volt, akár egy bányászé, felé nyúlt. Rosie megragadta a csuklóját. És abban a pillanatba elesett, éppúgy elcsúszott a fekete padlón, mint David. Rosie egyfolytában David nevét hajtogatta, amíg köhögni nem kezdett, s meg nem jelent a fekete szegély az ajka körül.
– Az isten szerelmére, menjünk már! Nem bírom nézni! – kiáltotta Charley.
Képtelen voltam megmozdítani a lábam, képtelen voltam elindulni. Mae felé fordultam. Könnyek csorogtak az arcán. Megszólalt:
– Menjünk!
Rosie egyfolytában David nevét hajtogatta, miközben átölelte, és a testét a keblére vonta. De úgy tűnt, David már nem mozdul többé.
Charley odahajolt hozzám, és így szólt:
– Ez nem a te hibád, cseszd meg.
Lassan bólintottam. Tudtam, hogy igazat mond.
– Az ördögbe, mégiscsak ez az első napod ebben az állásban.
– Charley lenyúlt az övemhez, és felkattintotta a fejhallgatómat.
– Gyerünk!
A mögöttem lévő ajtó felé fordultam. Aztán kirohantunk.

 

 

17. HATODIK NAP
Délután 4.12

 

A hullámtető alatt a levegő forró és mozdulatlan volt. A kocsisor előttünk húzódott. A tetőről videokamera zúgását hallottam. Ricky a monitorokon bizonyára látta, amint kijövünk. Frekvenciazavarok sercegtek a fejhallgatómban, majd Ricky hangját hallottam:
– Mi az ördög folyik ott?
– Semmi jó – mondtam. Az árnyék vonala mögött a délutáni nap még mindig ragyogva sütött.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte Ricky. – Mindenki jól van?
– Nem. Nem mindenki.
– Mondd el, mi van...
– Most nem. – Visszagondolva, mindannyian megdermedtünk attól, ami történt. Nem volt más reakciónk, mint hogy megpróbáljunk biztonságba kerülni.
A labor épülete mintegy száz méterre jobbra volt tőlünk a sivatagban. Harminc vagy negyven másodperc alatt érhettük el az erőmű ajtaját. Futva indultunk felé. Ricky egyfolytában beszélt, de nem válaszoltunk neki. Valamennyien ugyanarra gondoltunk: fél percen belül elérhetjük az ajtót és a biztonságot.
Csakhogy elfeledkeztünk a negyedik rajról.
– Ó, hogy bassza meg – káromkodott Charley.
A negyedik raj kavargott elő a laborépület oldalánál, és egyenesen felénk tartott. Zavarodottan torpantunk meg.
– Mit tegyünk? – kérdezte Mae. – Álljunk össze?
– Ne – ráztam meg a fejem. – Csak hárman vagyunk. – Túl kicsi csoportot alkotnánk egy ragadozó megzavarásához. – De nem jutott eszembe semmi más stratégia, amivel próbálkozhattunk volna. Fejemben visszajátszottam az összes tanulmányt, amit a ragadozó és prédája témakörben olvastam. Ezek egy dologban megegyeztek. Akár harcos hangyákat, akár serengetibeli oroszlánokat modellez az ember, a tanulmányok egy fő sajátosságban mind megegyeztek: ha a maguk erejére vannak utalva, akkor a ragadozók valamennyi prédájukat megölhetik, úgy, hogy egy sem marad, hacsak nincs a zsákmánynak menedéke. A valóságos életben ilyen menedék lehet egy fészek egy fán, vagy egy föld alatti odú, esetleg egy mély gödör a folyó fenekén. Ha a zsákmánynak van menedéke, túléli. Menedék nélkül a ragadozó mindet megöli.
– Alighanem baszhatjuk – szögezte le Charley.
Menedékre van szükségünk. A raj felénk tartott. Már-már éreztem a tűszúrásokat a bőrömön és a száraz, hamuszerű ízt a számban. Valami menedéket kellett találnunk, mielőtt a raj elér bennünket. Körbefordultam, minden irányba fürkészve, de semmit sem láttam, kivéve...
– A kocsik le vannak zárva?
A fülhallgatóm megreccsent:
– Nem, tilos bezárni őket. Megfordultunk és futásnak eredtünk.

 

A legközelebbi kocsi egy kék Ford szedán volt. Kinyitottam a vezetőoldali ajtót, Mae pedig az utasülés felőlit. A raj közvetlenül a nyomunkban volt. Hallottam a lüktető hangot, amint becsaptam az ajtót, és Mae is a magáét. Charley, a Windex sprayt szorongatva, megpróbálta kinyitni a hátsó ajtót, de zárva volt. Mae megfordult az ülésben, hogy kinyissa, de Charley már a következő kocsihoz, egy Land Cruiserhez fordult és bemászott. Aztán bevágta az ajtót.
– Hűű – kiabálta. – Kibaszottul forró!
– Tudom – ordítottam. A kocsi belseje olyan volt, mint egy kemence. Mae-ről és rólam is csörgött a verejték. A raj felénk rontott, és az elülső szélvédő előtt kavargott, pulzált, ide-oda mozgott.
A fejhallgatóban a kétségbeesett Ricky hangját hallottam:
– Gyerekek? Hol vagytok? Gyerekek?
– Bent vagyunk a kocsikban.
– Melyik kocsikban?
– Mi a faszt számít ez? – szólt Charley ingerülten. – Itt vagyunk két kibaszott kocsiban, Ricky.
A fekete raj a szedánunktól átment a Toyotához. Láttuk, amint egyik ablaktól a másikig siklik, és megpróbál bejutni. Charley rám vigyorgott az üveg mögül.
– Ez nem olyan, mint a raktár. Ezek a kocsik légszigeteltek. Úgyhogy... cseszhetik.
– És mi a helyzet a légrésekkel? – kérdeztem.
– Én elzártam az enyémet.
– De azok nem légszigeteltek, ugye?
– Nem – mondta Charley. – Viszont be kell mászni a motorháztető alá ahhoz, hogy hozzáférjenek. Vagy esetleg a csomagtartó felől. És fogadok, hogy ezek az agyontenyésztett zümmögő heregolyók erre nem jönnek rá.
A kocsiban Mae egymás után szorosra zárta a műszerfal légnyílásait. Kinyitotta a kesztyűtartót, benézett, majd újra becsukta.
– Találtál kulcsot? – érdeklődtem.
Megrázta a fejét, nem.
A fejhallgatóban Ricky szólalt meg:
– Gyerekek! Bővül a társaságotok.
Megfordultam, és láttam, hogy a raktár felől újabb két raj érkezik. Azonnal elkezdtek a kocsink körül kavarogni, elöl is, hátul is. Úgy éreztem magam, mintha porviharba kerültünk volna. Mae-re pillantottam. Rendkívül nyugodtan ült, megkövült arccal csak nézett.
A két új felhő befejezte a körözést a kocsi körül, és előrejött. Az egyik éppen Mae ablaka mellett állapodott meg. Ezüstösen ragyogva pulzált. A másik a kocsi motorházán foglalt állást, és ide-oda ingázott Mae és közöttem. Időnként nekirontott a szélvédőnek, majd szétszóródott az üvegen. Aztán újra összeállt, eltávolodott a motorházon, és ismét nekilendült.
Charley vidáman vihogott:
– Megpróbálnak bejutni. Mondom nektek, nem tudnak.
Én nem vettem ezt biztosra. Megfigyeltem, hogy a raj minden rohamnál távolabb húzódik vissza a motorházon, s hosszabban fut neki. Hamarosan eléri a hűtőrácsot. És ha istenigazából szemügyre veszi a rácsot, megtalálhatja a ventilátorok nyílásait is. És akkor vége a dalnak.
Mae az ülések közti tárolókban kotorászott. Egy ragasztószalagot és egy doboz szendvicses zacskót talált.
– Esetleg leragaszthatnánk a nyílásokat...
Megráztam a fejem.
– Nincs értelme – mondtam. – Ezek nanorészecskék. Elég kicsik ahhoz, hogy átjussanak a membránon.
– Úgy érted, átjutnak a műanyagon?
– Vagy a körülötte lévő kis réseken. Nem tudod eléggé lezárni ahhoz, hogy kirekeszd őket.
– Akkor csak üldögéljünk?
– Lényegében igen.
– És bizakodjunk, hogy nem jönnek rá?
Bólintottam.
– Így van.
A fejhallgatóban Bobby Lembeck hangja szólalt meg:
– Kezd feltámadni a szél. Hat csomó.
Ez úgy hangzott, mintha bátorítani próbálna bennünket, de a hat csomó távolról sem volt elég erős. A szélvédőn túl a rajok könnyedén mozogtak a kocsi körül.
– Jack? – kérdezte Charley. – Egyszerűen elvesztettem a búgócsigámat. Hol van?
Odanéztem Charley kocsijára, és láttam, hogy a raj lecsusszant az első kerékhez, és ott körözött, miközben ki-be nyomult a dísztárcsa nyílásain.
– A dísztárcsád körül szaglászik – mondtam.
– Ühüm. – Charley hangja nem tűnt vidámnak, és jó oka volt rá. Ha a raj hozzálátott, hogy alaposan átvizsgálja a kocsit, rábukkanhat egy bejáratra. – Alighanem az a kérdés, mekkora az önszerveződési komponensük, ugye?
– Így van – erősítettem meg.
– Vagyis? – kérdezte Mae.
Elmagyaráztam. A rajnak nincs vezetője, sem központi intelligenciája. Intelligenciája az egyes részekből adódott össze. A részecskék önszerveződés révén álltak össze rajjá, és önszervező tendenciájuk megjósolhatatlan eredményre vezethet. Az ember tényleg nem tudhatta, mihez kezdenek most. Elképzelhető, hogy véletlenül botlanak bele a megoldásba. Ám az is előfordulhat, hogy szervezett módon látnak a kereséshez.
De ezt eddig nem tették.
A ruháim elnehezedtek az izzadságtól. Orromról és államról csörgött a víz. Kézfejemmel megtöröltem a homlokomat. Mae-re pillantottam. Őróla is szakadt a verejték.
Ricky jelentkezett:
– Hé, Jack?
– Mi van?
– Julia hívott az imént. Kijött a kórházból, és...
– Ne most, Ricky.
– Csak azt gondoltam, hogy tudni akarod.
– Jézusom – fakadt ki Charley. – Valaki mondja már meg ennek a seggfejnek, hogy kussoljon. Dolgunk van!
Bobby Lembeck szólalt meg:
– A szél most nyolc csomó. Nem, bocs... csak hét.
– Jézusom, megöl a kétség. Hol van most a rajom, Jack?
– A kocsi alatt. Nem látom, mit csinál... Nem, várj... Mögötted jön kifelé, Charley. Úgy tűnik, a hátsó lámpáidat vizsgálja.
– Te, ez valami kocsibuzi – mondta Charley. – Azért most már elhúzhatna.
Éppen hátrafelé tekingettem Charley rajára, amikor megszólalt Mae:
– Jack, nézd!
Az utasülés felöli visszapillantó tükörnél lévő raj megváltozott. Most csaknem teljesen ezüstszínben csillámlott. Viszonylag mozdulatlan volt, és az ezüst felületen megpillantottam Mae fejének és vallanak visszatükröződését. A tükörkép nem volt tökéletes, mert a szeme és a szája egy kissé homályosan látszott, de alapvetően pontos volt.
Felvontam a szemöldököm:
– Ez egy tükör...
– Nem – mondta Mae. – Nem az. – Azzal az ablaktól felém fordult. Az ezüst felületen nem változott a kép. Az arc továbbra is a kocsit nézte. Aztán, egy vagy két perc múltán, a kép megremegett, szétoszlott, majd Mae tarkóját mutatva újjáalakult.
– Mit jelent ez? – töprengett Mae.
– Van egy frankó ötletem, de...
A motorháztetőn lévő raj ugyanazt tette, azzal a különbséggel, hogy az ezüst felszínen mi ketten jelentünk meg, amint roppant ijedt képpel egymás mellett ülünk az autóban. A kép ismét egy kissé elhomályosodott. És most már egyértelmű volt számomra, hogy a raj nem tükör a szó szoros értelmében. Maga a raj teremtette a képet az egyes részecskék pontos beállításával, ami azt jelentette...
– Rossz hír – szólt Charley.
– Tudom – bólintottam. – Újítanak.
– Gondolod, hogy ezt előre beállították?
– Alapvetően igen. Szerintem ez utánzás. Mae tagadólag rázta a fejét.
– A program előre beállít bizonyos stratégiákat, hogy ezek segítsenek a célok elérésében. A stratégiák a valódi ragadozókat modellezik, így az egyik előre beállított stratégia az, hogy dermedjen meg, ahol van, és lesben várjon. Egy másik a kószálás, amíg bele nem botlik a prédába, és aztán üldözze. Egy harmadik az, hogy álcázza magát azáltal, hogy felölti a környezet valamely elemét, hogy beleolvadjon. Egy negyedik az, hogy utánozza a préda viselkedését – imitálja.
– Gondolod, hogy ez utánzás? – kérdezte Mae.
– Igen, szerintem ez az utánzás egyik formája.
– Az, hogy megpróbál úgy kinézni, mint mi?
– Igen.
– Ez emergens viselkedés? Magától alakul?
– Igen – bólintottam.
– Rossz hír – kesergett Charley. – Nagyon, nagyon rossz hír.

 

Amint ott ücsörögtem a kocsiban, kezdtem begurulni. Hiszen a tükrözés azt jelentette számomra, hogy nem ismerem a nanorészecskék valóságos szerkezetét. Azt mondták ugyan, hogy van bennük piezo félvezető, amely visszaverheti a fényt, így nem volt meglepő, hogy a raj alkalmanként ezüstösen csillogott a napon. Ez azonban nem felelős a részecskék bonyolult irányításáért. Valójában az ember inkább olyan fajta ezüstös fodrozódást várna véletlenszerű hatásként, mint amilyen a túlzsúfolt autópálya, amelynek forgalma olykor eldugul, majd folyik tovább. A torlódást egy vagy két vezető véletlenszerű sebességcsökkentése váltja ki, amely viszont végighullámzik az egész autósoron. Ugyanez érvényes lehet a rajokra is. Egy véletlen hatás hullámként futhat végig a rajon. Ezt láttuk korábban.
Ám ez a tükröző viselkedés valahogy teljesen eltérő volt. A rajok itt színes képeket állítottak elő, és viszonylag szilárdan meg is tartották őket. Ilyen bonyolultságra azok a nanorészecskék, amelyeket nekem mutattak, nem voltak képesek. Kételkedtem abban, hogy az ezüst felszínből elő lehet állítani a teljes színskálát. Elméletileg lehetséges volt, hogy az ezüst pontosan olyan szögben dőljön meg, hogy a színképet kiadja, de ez a mozgás hihetetlen kifinomultságát követelte meg.
Sokkal logikusabb volt az az elképzelés, hogy a részecskék más módon állították elő a színeket. Ez viszont azt jelentette, hogy nem mondták el a részecskékről az igazságot. Ricky megint hazudott nekem. Ezért voltam dühös.
Már egy ideje sejtettem, hogy valami nem stimmel Rickyvel, s így visszagondolva a probléma velem volt, nem is vele. Még a raktárban történt kudarcunkat követően sem fogtam fel, hogy a rajok gyorsabban fejlődnek, mint a mi képességünk, hogy lépést tartsunk velük. Fel kellett volna ismernem, mivel állok szemben, amikor a rajok új stratégiát vonultattak fel – azaz, amikor a padlót elsíkosították, hogy tehetetlenné tegyék a prédát, és mozgassák is egyúttal. A hangyák körében ez a kollektív szállításnak nevezett jelenség jól ismert. Ám ezeknek a rajoknak az esetében ez valami hallatlan, újonnan kifejlődött viselkedés volt. Akkor még túlzottan meg voltam ijedve ahhoz, hogy felismerjem valódi jelentőségét. Most, a forró kocsiban ülve, semmi értelme sem volt Rickyt hibáztatni, de féltem, fáradt voltam, és nem gondolkodtam világosan.
– Jack! – Mae meglökte a vállamat, és Charley kocsijára mutatott.
Az arca elborult.

 

A Charley kocsijának hátsó lámpája körüli raj most fekete áradatként kavargott a levegőben, majd eltűnt abban az illesztékben, ahol a piros műanyag a fémmel érintkezett.
Beleszóltam a fejhallató mikrofonjába:
– Hé, Charley... szerintem utat talált.
– Igen, látom. Bassza meg.
Charley a hátsó ülésre mászott. A részecskék gyorsan sötétedő szürke ködöt képezve máris kezdték megtölteni a kocsi belsejét. Charley köhögött. Nem láttam, mit csinál, mert lejjebb volt az ablaknál. Megint köhögött.
– Charley?
Nem válaszolt. De hallottam, hogy káromkodik.
– Charley, jobb lenne, ha kijönnél.
– Basszátok meg, gyerekek.
Aztán furcsa hangot hallottam, amit először nem tudtam hová tenni. Mae-hez fordultam, aki a fejhallgatót a füléhez nyomta. Furcsa, ritmikus nyikorgás volt. Kérdőn nézett rám.
– Charley?
– Permetezem ezeket a kis gazembereket. Hadd lássuk, mihez kezdenek elázottan.
– Az izotópot permetezed? – kérdezte Mae.
Charley nem válaszolt. De egy pillanat múlva újra megjelent az ablakban, miközben a windexes palackkal minden irányba permetezett. Nedvességcsíkok jelentek meg az üvegen, és lecsorogtak rajta. A kocsi belseje egyre sötétebb lett, ahogy mind több részecske hatolt be. Hamarosan egyáltalán nem láthattuk. Charley keze bukkant fel hátulról, nekifeszült az üvegnek, majd eltűnt ismét. Egyfolytában köhögött. Száraz köhögéssel.
– Charley – szólaltam meg –, nyomás!
– Ah, bassza meg. Mi értelme?
Bobby Lembeck hangját hallottuk:
– A szél tíz csomó. Indulj! A tíz csomó nem elegendő, de a semminél jobb volt.
– Charley, hallasz?
Hallottuk a hátsó részből jövő hangját.
– Igen, oké... keresem, de nem találom azt a kibaszott ajtókilincset... nem érzem... Hol a pokolban van ezen a kilincs... – Görcsös köhögésben tört ki.
A fejhallgatón át a laborban lévők hangját hallottam – mindegyikük hadart. Előbb Rickyét:
– A Toyotában van. Hol van a kilincs a Toyotában?
Bobby Lembeck:
– Nem tudom, nem az én autóm.
– Kinek a kocsija? Vince-é?
Vince:
– Nem, nem. A rossz szemű fickóé.
– Kié?
– A mérnöké. Azé a fickóé, aki állandóan hunyorog.
– David Brooks?
– Igen. Az övé.
Ricky:
– Gyerekek, úgy gondoljuk, hogy ez David kocsija.
– Hát ez nekünk már... – mondtam, de aztán elakadtam, mert Mae a kocsink hátsó ülésére mutatott. Abból az összeeresztésből, ahol az üléspárna a háttámlával találkozott, fekete füstként zúdultak a részecskék a kocsiba.
Figyelmesebben körülnéztem, és a hátsó ülés előtt, a padlón megláttam egy takarót. Mae is észrevette, és az ülések között egész testével hátravetette magát. Közben a nagy igyekezetben fejbe rúgott, de máris a kezében volt a takaró, és nekilátott, hogy belegyömöszölje a résbe. Miközben megpróbáltam hátra mászni, hogy segítsek Mae-nek, a fejhallgatóm lejött, és fennakadt a kormánykeréken. Beszorult. Halk hangokat hallottam belőle.
– Gyere! – buzdított Mae. – Gyere!
Testesebb voltam nála, és nem jutott elegendő hely számomra is hátul; bicskaként törtem meg a vezetőülésen, amint a takarót megragadva segítettem beletömni a résbe.
Halványan derengett, hogy a Toyota utasajtaja kicsapódott, és Charley lába bukkant elő. Odakint próbál szerencsét. Talán nekünk is ezt kellene tenni, gondoltam, miközben a takaróval bajlódtunk. A takaró nem sokat segített – csak időhúzásra volt jó. Máris láttam, hogy részecskék szitáinak át a szöveten; a kocsi egyre csak telt. A levegő sötétedett. Bőrömön mindenütt éreztem a tűszúrásokat.
– Mae, fussunk!
Nem válaszolt, csak egyre elszántabban tömködte a takarót a résekbe. Talán tisztában volt azzal, hogy ha kimennénk, nem úsznánk meg. A rajok lefutnának bennünket, utunkba állnának, elcsúsztatnának. És ha egyszer elestünk, megfojtanának. Éppúgy, ahogy a többiekkel is tették.
A levegő sűrűsödött. Köhögni kezdtem. A félhomályban továbbra is hallottam a fejhallgatóból duruzsoló halk hangot. Nem tudtam, honnét jön. Mae fejhallgatója is leesett, és alighanem az első ülésen volt, de most már túl sötét volt ahhoz, hogy lássak. A szemem égett. Egyfolytában köhögtem. Mae is köhögött. Már azt sem tudtam, gyömöszöli-e a takarót. Csupán egy árny volt a ködben.

 

Az éles fájdalom ellenére meresztettem a szemem. A torkom összeszűkült, a köhögésem száraz volt. Megint szédülni kezdtem. Tudtam, hogy egy percnél tovább nem húzzuk, talán még addig sem. Hátranéztem Mae-re, de nem láttam. Csak a köhögését hallottam. A kezemmel legyezve próbáltam eloszlatni a ködöt, hogy megláthassam, de nem sikerült. Aztán a szélvédő előtt legyezgettem, és ott pillanatokra kitisztult.
Köhögési rohamom ellenére is láttam a távolban a laborépületet. A nap sütött. Minden rendjén valónak tűnt. Dühítő volt ez a nagy békesség, miközben mi halálra köhögtük magunkat. Nem láttam, mi történt Charley-val. Sehol sem láttam magam előtt. Valójában és megint legyeztem a kezemmel – nem láttam mást, mint...
Szél fújta homokot.
Jézusom, szél fújta homok.
Feltámadt a szél.
– Mae – köhögtem. – Mae. Az ajtót!
Nem tudom, meghallott-e. Erősen köhögött. A kilincs után matatva kinyúltam a vezetőoldali ajtó felé. Zavarodottnak és elveszettnek éreztem magam. Szakadatlanul köhögtem. Forró fémhez értem, és megrántottam.
Az ajtó kitárult mellettem. Forró sivatagi levegő ömlött be és kavarta föl a ködöt. A szél határozottan feltámadt.
– Mae!
Mae a köhögéstől kínlódott. Talán mozdulni sem bírt. Hirtelen az utasülés felőli ajtó felé nyúltam. A bordáim a sebességváltóba ütköztek. A köd most már ritkult, úgyhogy megláttam a kilincset, meghúztam, és kivágtam az ajtót. A szél becsapta. Előrenyúltam, elfordítottam és újra kinyitottam, majd kitámasztottam a kezemmel.
A szél átfújt a kocsin.
A fekete köd néhány másodperc alatt szétoszlott. A hátsó ülés még mindig feketéllett. Előremásztam, kibújtam az utasoldalon, és kinyitottam a hátsó ajtót. Mae felém nyúlt, én pedig kihúztam. Rogyadozott a lába. Átöleltem a vállát, és kivonszoltam a nyílt sivatagba.

 

Még most sem tudom, hogyan sikerült megtenni az utat a laboratórium épületéig. A rajok szétoszlottak; a szél erősen fújt. Mae holt súlyként nehezedett a vállamra, lába a homokban vonszolódott. Nem volt erőm. Köhögési rohamok kínoztak, és kénytelen voltam gyakran megállni. Nem kaptam levegőt. Szédültem, és el voltam tájolódva. A nap zöldes árnyalatban ragyogott, és foltok táncoltak a szemem előtt. Mae gyengén köhögött; alig lélegzett. Olyan érzésem volt, hogy nem éli túl. Egyik lábamat a másik elé rakva vonszoltam magam tovább.
Valahogy felderengett előttem az ajtó, és kinyitottam. Mae-t behúztam a sötét külső helyiségbe. Az üvegajtó túloldalán Ricky és Bobby Lembeck várakozott. Nagy ovációval fogadtak bennünket, de nem hallottam, mit mondanak. A fejhallgatóm a kocsiban maradt.
A légzsilip ajtaja kinyílt, és én bevittem Mae-t. Sikerült megállnia a lábán, bár hétrét görnyedt a köhögéstől. Arrébb léptem tőle. A huzat kezdte kitisztítani. Kimerülten, szédelegve dőltem a falnak.
Az jutott eszembe, hogy nem történt ez meg már velem korábban?
A karórámra pillantottam. Alig három órája történt, hogy éppen csak megúsztam a legutóbbi támadást. Előrehajoltam, és a térdemre támaszkodtam. A padlót bámulva vártam, hogy kinyíljék a légkamra. Kinéztem Rickyre és Bobbyra. Fülükre mutogatva üvöltöztek. Megráztam a fejem.
Nem látják, hogy nincs fejhallgatóm?
– Hol van Charley? – kérdeztem. Válaszoltak, de nem hallottam őket.
– Sikerült neki? Hol van Charley?
Harsány elektromos visításra rázkódtam össze, majd a belső telefonon át Ricky hangját hallottam meg:
– ...nem sokat lehet tenni.
– Itt van? – kérdeztem. – Sikerült neki?
– Nem.
– Hol van?
– Kint a kocsiban – mondta Ricky. – Nem jutott ki a kocsiból. Nem is tudtad?
– Dolgom volt – feleltem. – Szóval kint maradt?
– Igen.
– Meghalt?
– Nem, nem. Él.
Még mindig alig kaptam levegőt, és szédültem.
– Micsoda?
– Nehéz megítélni a videó-monitoron keresztül, de úgy tűnik, életben van.
– Akkor hogy a faszba nem mentek ki érte, gyerekek?
Ricky hangja nyugodt volt.
– Nem tehetjük, Jack. Mae-vel kell törődnünk.
– Valaki kimehetne.
– Nincs senki fölösleges.
– Én nem mehetek – mondtam. – Nem vagyok olyan formában.
– Persze hogy nem – hagyta helyben Ricky megnyugtatóan, egy temetkezési vállalkozó hanghordozásával. – Bizonyára rettentő sokként ért, Jack, mindaz, amin keresztülmentél...
– Csak... azt mondd meg... Ki fogja behozni, Ricky?
– Kegyetlenül őszinte leszek – mondta Ricky –, nem hiszem, hogy bármi értelme van. Charley vonaglik. Csúnyán. Nem hiszem, hogy sok van neki hátra.
– Senki sem megy ki? – hitetlenkedtem.
– Sajnos nincs értelme, Jack.
A zsilipben Bobby segített Mae-t kivezetni a folyosóra, ahol Ricky állt, és nézett rám az üvegen túlról.
– Te jössz, Jack. Gyere be!
Nem mozdultam. A falnak támaszkodtam.
– Valakinek érte kell menni, hogy behozza – mondtam.
– Most nem. A szél nem egyenletes, Jack. Bármelyik percben újra alábbhagyhat.
– De hisz még él!
– Már nem sokáig.
– Valakinek ki kell mennie – erősködtem.
– Jack, te éppúgy tudod, mint én, hogy mivel állunk szemben – magyarázta Ricky, ezúttal nyugodt, logikusan érvelő hangot ütve meg. – Iszonyú veszteségeink vannak. Senki életét nem kockáztathatjuk. Mire valaki eljutna Charley-hoz, addigra már halott lenne. Gyere már be a zsilipbe!
Számot vetettem az állapotommal, nehéz légzésemmel, sajgó mellkasommal, halálos kimerültségemmel. Képtelen voltam kimenni. Ebben az állapotban nem.
Úgyhogy beléptem a légzsilipbe.

 

A légbefúvók bömbölve lapították le a hajamat, lebegtették a ruhámat, és letakarították a fekete részecskéket a ruhámról és a bőrömről. A látásom szinte rögvest megjavult. Könnyebben lélegeztem. Most alulról felfelé fújtak. Kitartottam a kezem, és láttam, ahogy feketéről világosszürkére, majd ismét normál hússzínűvé változott.
A befújók most oldalról működtek. Mély lélegzetet vettem. A tűszúrások már nem voltak olyan fájdalmasak. Vagy kevésbé éreztem őket, vagy lefújták őket a bőrömről. A fejem is kitisztult némileg. Újabb lélegzetet vettem. Jól ugyan nem éreztem magam, de azért jobban voltam.
Az üvegajtó kinyílt. Ricky széttárta a karját:
– Jack! Hál' istennek, hogy biztonságban vagy.
Nem válaszoltam. Csak megfordultam, és visszamentem, amerről jöttem.
– Jack...
Az üvegajtók sziszegve csukódtak, majd egy kattanással bezáródtak.
– Nem hagyom odakint – mondtam.
– Mit akarsz csinálni? Nem bírod el, ahhoz túl nagy. Mihez akarsz kezdeni?
– Nem tudom. De nem fogom otthagyni, Ricky.
Ezzel kimentem.

 

Természetesen pontosan azt tettem, amit Ricky is akart – pontosan azt, amit várt tőlem –, de akkor ezt nem ismertem föl. Sőt, még ha valaki ezt mondta volna, akkor sem tételeztem volna fel Rickyről ennyi pszichológiai dörzsöltséget. Ricky elég egyértelműen bánt az emberekkel. De ezúttal behúzott a csőbe.

 

 

18. HATODIK NAP
Délután 4.22

 

A szél hevesen fújt. A rajoknak semmi nyoma nem volt, és gond nélkül eljutottam a kocsikig. Fejhallgatóm nem volt, így megmenekültem Ricky megjegyzéseitől.
A Toyota hátsó ajtaja nyitva volt. Charley mozdulatlanul feküdt a hátán. Rögtön észrevettem, hogy gyengén bár, de lélegzik. Összeszedtem magam, és ülő helyzetbe húztam. Tompa szemmel bámult rám. Az ajka kék, a bőre pedig krétaszürke volt. Egy könnycsepp gördült le az arcán. A szája mozgott.
– Ne erőltesd a beszédet – mondtam. – Takarékoskodj az energiáddal! – Nyögve kihúztam az ülés szélére, az ajtóhoz, és a lábait átfordítottam, úgyhogy most kifelé nézett. Charley nagydarab fickó volt: száznyolcvanöt centi magas, és legalább tíz kilóval nehezebb nálam. Tudtam, hogy nem bírom visszacipelni. Viszont a Toyota hátsó ülése mögött egy terepmotor fekete gumiját pillantottam meg. Talán ez segíteni fog.
– Charley, hallasz?
Csaknem észrevehetetlen bólintás.
– Fel tudsz állni?
Semmi válasz. Nem rám nézett, hanem a semmibe.
– Charley – kérdeztem –, mit gondolsz, fel tudsz állni?
Ismét bólintott, majd megfeszítette a testét, úgyhogy lecsúszott az ülésről a földre. Egy pillanatig remegő lábakkal megállt, majd nekem dőlt, és megragadott, hogy megtartsa magát. Megrogytam a súlya alatt.
– Oké, Charley... – Azzal visszaeresztettem a kocsiba, és leültettem a küszöbre. – Csak maradj itt, oké?
Elengedtem, és ülve maradt. Még mindig a semmibe bámult, üres tekintettel.
– Visszajövök.
Hátrakerültem a Land Cruiser csomagtartójához, és kinyitottam. Ott volt egy terepmotor, méghozzá a legtisztább terepmotor, amit valaha láttam. Egy súlyos Mylar zsákba volt bugyolálva. És alaposan lecsutakolták használat után. Ez Davidre vall, gondoltam. Ő volt mindig ilyen tiszta, pedáns.
Kiemeltem a motort a kocsiból, és letettem a földre. A gyújtásban nem volt benne a kulcs. A Toyota elejéhez mentem, és kinyitottam az utasülés felőli ajtót. Az első ülések makulátlanok voltak, sehol semmi rendetlenség. Davidnek volt egy tapadós notesza a műszerfalon, egy mobiltelefon-tartója és egy kis kampóra erősített fejhallgatója. Kinyitottam a kesztyűtartót, és láttam, hogy annak a belseje is takaros. Borítékban bejelentőlapok meg egy kis, rekeszes műanyag tárca, amelyben ajakbalzsamot, papírzsebkendőt és kötszereket tartott. Kulcs sehol. Aztán észrevettem, hogy az ülések között van a CD-lejátszó, alatta egy lezárt rekesz. Ugyanolyan zárja volt, mint a gyújtásnak. Talán az indítókulcs nyitja.
A tenyerem élével a rekeszre csaptam, és fémes zörgést hallottam belőle. Akár egy kis kulcs is lehetett. Mondjuk, egy terepmotor kulcsa. Mindenesetre valami fém.
Hol lehettek David kulcsai? Lehet, hogy Vince David kulcsait is elszedte, amikor megérkezett, akár az enyéimet? Ha igen, akkor a laborban vannak. Ez nem segítene rajtam.
Elnéztem a laborépület irányába, és azon töprengtem, nem kellene-e visszamennem a kulcsokért. Ekkor vettem észre, hogy a szél már nem fúj olyan erősen. Még mindig szállított egy réteg homokot a talaj fölött, de már kevésbé hevesen.
Nagyszerű, gondoltam. Más sem hiányzott.
Az újabb sürgető helyzetnek engedelmeskedve lemondtam a terepmotorról és hiányzó kulcsáról. Talán akad valami a raktárban, amivel Charley-t elszállíthatom a laborba. Nem emlékeztem semmire, de azért mindenesetre visszamentem a raktárba, hogy körülnézzek. Óvatosan léptem be, mert csapódást halottam. Kiderült, hogy a túlsó oldali ajtót csapkodja a szél. Rosie hol megvilágított, hol árnyékba boruló holtteste az ajtó előtt feküdt. Ugyanaz a tejszerű bevonat borította, mint a nyúlét, de nem mentem oda, hogy közelebbről is megnézzem. Sietősen átkutattam a polcokat, kinyitottam a tisztítószeres kamrát, benéztem a felhalmozott dobozok mögé. Falapokból készült, görgős bútorszállító targoncára bukkantam, de a homokban használhatatlan lett volna.
Visszatértem a hullámlemez tetős kocsiszínbe, és a Toyotához siettem. Nem tehettem mást, mint hogy cipeljem Charley-t a laborépületig. Talán képes lettem volna rá, ha elbírta volna saját súlya egy részét. Mostanra esetleg már jobban érzi magát, gondoltam. Talán már erőre kapott kissé.
De elég volt egy pillantást vetnem az arcára, hogy lássam, mégsem. Mi több, még gyengébbnek tűnt.
– A francba, Charley, mihez kezdjek veled?
Nem válaszolt.
– Nem bírlak el. David pedig nem hagyott egyetlen kulcsot sem a kocsijában, úgyhogy nincs szerencsénk...
Megálltam.
Mi van akkor, ha David kizárta magát a kocsijából? Mérnökként nyilván gondolt az ilyen eshetőségre. Még akkor is, ha ez aligha történhetett meg, Davidet soha nem érhette meglepetés. Sosem intett volna le más kocsit, hogy van-e egy darab drótjuk, amit kölcsönkérhetne. Nem, nem.
David esetleg elrejthetett egy kulcsot. Talán egy mágneses kulcsdobozban. Nekiveselkedtem, hogy a hátamra fekve benézzek a kocsi alá, amikor eszembe jutott, hogy David soha nem piszkolná össze a ruháját, csak hogy elővegyen egy kulcsot. Okosan, de könnyen elérhető helyre dughatta el.
Ezt szem előtt tartva végigfuttattam ujjaimat az első sárhányók belső felén. Semmi. A hátsókkal folytattam ugyanúgy. Semmi. Benyúltam a küszöbök alá mindkét oldalon. Semmi.
Sem mágneses doboz, sem kulcs. Nem tudtam elhinni, úgyhogy lekuporodtam, és benéztem a kocsi alá, nincs-e ott egy merevítő vagy egy kereszttartó, amit valahogy kihagytak az ujjaim.
Nem, nem volt. Nem tapintottam kulcsot.
Töprengve megcsóváltam a fejem. A rejtekhelynek a mágneses doboz miatt acélnak kellett lennie. És az elemektől is védeni kellett. Épp ezért rejti csaknem mindenki a kulcsait a sárvédők belső oldalára.
David nem így járt el.
Hol másutt rejthet el az ember egy kulcsot?
Megint körbejártam a kocsit, szemügyre véve a sima fémcsíkokat. Végigfuttattam ujjaimat az elülső hűtőrács nyílásain, majd a hátsó rendszám mélyedése alatt.
Nincs kulcs.
Izzadni kezdtem. Nem csupán a feszültség miatt: addigra határozottan éreztem a szél enyhülését. Visszamentem Charley-hoz, aki még mindig a küszöbön ücsörgött.
– Hogy vagy, Charley?
Nem válaszolt, csak kissé megvonta a vállát. Levettem a fejhallgatóját, és feltettem a fejemre. Légköri zavart, majd halk beszédet hallottam. Mintha Ricky és Bobby vitatkoztak volna. A mikrofont a számhoz húztam, és beleszóltam:
– Gyerekek! Mondjatok valamit!
Csönd. Majd Bobby meglepett hangját hallottam:
– Jack?
– Pontosan...
– Jack, nem maradhatsz ott! A szél az utóbbi néhány percben egyre gyengül. Már csak tíz csomó.
– Oké.
– Jack, be kell jönnöd!
– Még nem tudok.
– Hét csomó alatt a rajok mozogni tudnak.
– Oké...
Ricky:
– Hogy érted azt, hogy oké? Jézusom, Jack, bejössz vagy nem?
– Nem bírom el Charley-t.
– Ezt tudtad akkor is, amikor kimentél.
– Ühüm.
– Jack, mi az ördögöt csinálsz?
A kocsiszín sarka felől hallottam a videokamera zúgását. Elnéztem a kocsitető fölött, és megláttam, amint a lencse forogva rám áll. A Toyota olyan nagy kocsi, hogy csaknem elzárta előlem a kamerát. A tetőn lévő síléctartó még magasabbá tette. Homályosan az jutott eszembe, miért van síléctartója, amikor nem síelt, mert mindig is utálta a hideget. A tartó bizonyára a kocsi szabvány felszerelése, és...
Káromkodtam egyet, annyira nyilvánvaló volt.
Csupán egy helyet nem ellenőriztem. Felugrottam a küszöbre, és megnéztem a tetőt. Végigsimítottam a tartón és a tetőhöz rögzített párhuzamos sávokon. Fekete szigetelőszalagot tapintottam. Lehúztam a szalagot, és megláttam egy ezüstkulcsot.
– Jack? Kilenc csomó.
– Oké!
Visszaugrottam a földre, majd bemásztam a vezetőülésre. Betettem a kulcsot a rekesz zárjába, és elfordítottam. A rekesz kinyílt. Belül egy kis sárga kulcsot találtam.
– Jack? Mit csinálsz?
A kocsi hátuljához siettem. Betettem a sárga kulcsot az indítóba. Nyeregbe ültem, és indítottam. A motor hangosan felbőgött a hullámtető alatt.
– Jack?
A motorral a kocsi mentén oda gurultam, ahol Charley ült. Ez furmányos mozzanatnak ígérkezett. A motoron nem volt feltámasztó, így a lehető legközelebb araszoltam Charley-hoz, és amennyire tudtam, megpróbáltam megtámasztani, hogy felmászhasson a hátsó ülésre, miközben egyensúlyoztam a motort. Szerencsére úgy tűnt, hogy megérti, mire törekszem. Helyére segítettem, és a lelkére kötöttem, hogy kapaszkodjon belém.
– Jack, itt vannak! – szólt Bobby Lembeck.
– Hol?
– Délről jönnek feléd.
– Oké!
Felbőgettem a motort, becsaptam az utasajtót, és ott maradtam, ahol voltam.
– Jack?
Ricky:
– Mi a baja? Ismeri a veszélyt.
Bobby:
– Tudom.
– Továbbra is csak ül ott.
Charley átölelte a derekamat, a fejét a vállamra hajtotta. Hallottam nehézkes légzését.
– Fogj szorosan, Charley! – mondtam. Bólintott.
Ricky:
– Jack, mit csinálsz?
Ekkor a fülem mellett a suttogásnál alig erősebb hangon megszólalt Charley:
– Hülye barom.
– Igen. – Bólintottam. Vártam. Most már láttam a rajokat, amint az épület mentén közeledtek. Ezúttal kilenc volt belőlük, és V alakban egyenesen felém tartottak. Saját rajzó viselkedésük.
Kilenc raj, gondoltam. Hamarosan harminc lesz, aztán kétszáz...
Bobby:
– Jack, látod őket?
– Látom. – Persze, hogy láttam.
És persze eltértek a korábbiaktól. Most sűrűbbek voltak, az oszlopok vastagabbak és tömörebbek. Ezek a rajok már nem másfél kilót nyomtak. Úgy tippeltem, inkább öt-nyolc kilót nyomhattak. Talán még ennél is többet. Esetleg tizenöt kilót. Most már valódi súlyuk és valódi anyaguk volt.
Vártam. A helyemen maradtam. Agyam egy különálló része azon tanakodott, vajon mit tesz az alakzat, amikor elér hozzám. Körbefognak? Némely raj visszamarad és kivár? Mihez kezdenek a hangos motorral?
Semmit – egyenesen felém jöttek, miközben a V alak kisimult, aztán fordított V alakot öltött. Hallottam a mély, vibráló hangot. Ilyen sok raj mellett most jóval hangosabban.
Az örvénylő oszlopok húsz méterre voltak tőlem, majd tízre. Vajon tényleg gyorsabban tudtak mozogni most, vagy csak képzelődtem? Vártam, amíg már csaknem beértek, mielőtt meghúztam volna a gázt és előreugrattam. Egyenesen áthaladtam az első rajon, bele a feketeségbe, majd újra ki, aztán repesztettem az erőműtelep ajtaja felé, pattogva a sivatag fölött, és nem is merészeltem visszapillantani. Örült száguldás volt ez, és csupán néhány másodpercig tartott. Ahogy odaértem az erőműhöz, ledobtam a motort, vállamat Charley karja alá toltam, és megtettem a végső egy vagy két lépést az ajtóig.
A rajok még mindig vagy tizenöt méterre voltak, amikor sikerült elfordítanom a kilincset, belöktem az ajtót, egyik lábamat a résbe dugtam, majd belerúgva kitártam. Eközben elvesztetem az egyensúlyomat, és Charley-val együtt szinte bezuhantunk a nyíláson a betonra. Az ajtó lendületből becsapódott, rá a kint rekedt lábunkra. Éles fájdalom hasított a bokámba, de ami még ennél is rosszabb volt, lábunk nem hagyta becsukódni az ajtót. A nyíláson át láthattam a közeledő rajokat.
Talpra kínlódtam magam, és bevonszoltam Charley tehetetlen testét a helyiségbe. Az ajtó nem csukódott be teljesen, maradt egy rés, hiába próbáltam néhányszor megrántani, hogy bezáródjon. Bizonyára valami szemét került a keretbe. Feladtam. Mindkettőnket be kellett juttatnom a légzsilipbe. Addig nem lehettünk biztonságban, amíg az első sor ajtó sziszegve be nem záródott mögöttünk.
Nyögve és izzadva bevonszoltam Charley-t a légkamrába. Felültettem, és nekitámasztottam az oldalsó befúvóknak. Így a lába távolabbra került az üvegajtóktól. És minthogy egyszerre csak egy személy tartózkodhatott a légkamrában, hátrafelé kiléptem. És vártam, hogy záródjanak az ajtók.
De nem záródtak.
Megvizsgáltam az oldalfalakat, hogy nincs-e valamiféle gomb, de nem láttam semmit. A zsilipben a lámpák égtek, úgyhogy villany volt. Ám az ajtók mégsem csukódtak.
És tudtam, hogy a rajok sebesen közelednek.
Bobby Lembeck és Mae futottak be a túlsó szobába. Láttam őket a második sor üvegajtón keresztül. Karjukkal integettek és nagyban gesztikuláltak, nyilván azt jelezve, hogy menjek vissza a légkamrába. De ezt nem értettem. Beleszóltam a fejhallgatóm mikrofonjába:
– Úgy tudom, egyszerre csak egy mehet.
De rajtuk nem volt fejhallgató, és nem hallottak. Eszeveszetten integettek, gyere be, gyere be.
Két ujjamat kérdőn feltartottam.
Fejüket rázták. Mintha azt jelezték volna, hogy nem értettem meg a lényeget.
Láttam, hogy a lábamnál a nanorészecskék fekete gőzként kezdtek beáradni a szobába. A tűzajtó szélei mentén jöttek be. Öt vagy tíz másodpercem maradt.
Visszaléptem a légzsilipbe. Bobby és Mae egyetértőén bólogattak. De az ajtók nem záródtak. Most másképp gesztikuláltak: emelgetve.
– Azt akarjátok, hogy emeljem fel Charley-t?
Azt akarták. Megráztam a fejem. Charley lerogyva, holt súlyként üldögélt a padlón. Visszanéztem a fekete részecskékkel megtelő előszobába, amelyek már kezdtek szürkés köddé összeállni a levegőben. A szürkés köd a zsilipbe is kezdett behatolni. Megéreztem az első apró tűszúrásokat a bőrömön. Az üveg túloldalán álló Bobby-ra és Mae-re néztem. Látták, mi történik, és tudták, hogy csak másodpercek maradtak. Megint gesztikuláltak: emeld fel Charley-t.
Lehajoltam, és a hóna alá nyúltam. Megpróbáltam lábra állítani, de meg se moccant.
– Charley, az isten szerelmére, segíts! – Nyögve újra próbálkoztam. Charley rugdosott, és a karjával is tolta magát, így sikerült kissé fölemelnem. Aztán visszacsúszott. – Charley, gyerünk, még egyszer… – Húztam-vontam, ahogy csak bírtam, és ezúttal ő is sokat segített, így a lábát maga alá szedte, és egy utolsó nekirugaszkodással felállítottam. Hóna alatt átfogtam, összekapaszkodtunk, mint az őrült szerelmesek. Charley zihált. Visszanéztem az üvegajtókra.
Nem záródtak.
A levegő eközben egyre sötétedett. Mae-re és Bobby-ra pillantottam, akik őrülten rázták két feltartott, ujjukat. Nem értettem.
– Igen, ketten vagyunk... – Mi a baja ezeknek az átkozott ajtóknak? Végül Mae előrehajolt, és nagyon határozottan mindkét mutatóujjával egy-egy cipőjére mutatott. Láttam a száján, mit mond:
– Két cipő. – Majd Charley-ra mutatott.
– Igen, két cipőnk van. Ő is két cipőben áll.
Mae megrázta a fejét.
Feltartotta négy ujját.
– Négy cipő?
A tűszúrások idegesítettek, megnehezítették a gondolkodást. Éreztem, a régi zavarodottság kezd elborítani. Az agyamat lomhának éreztem. Mire céloz ezzel a négy cipővel?
Kezdett besötétedni a légzsilipben. Egyre nehezebben láttam Mae-t és Bobby-t. Most megint valami mást pantomimeztek, de nem értettem meg. Egyre távolibbnak tűntek számomra, távolinak és jelentéktelennek. Elfogyott az erőm, és nem is érdekelt semmi.
Két cipő, négy cipő.
És akkor beugrott. Hátat fordítottam Charley-nak, nekidőltem, és ezt mondtam:
– Fogd át a nyakam! – Így tett, én meg felemeltem, a lába nem érintette a padlót.
Az ajtó abban a pillanatban sziszege bezáródott.
Erről volt szó, gondoltam.
A légbefúvók fújni kezdték ránk a levegőt. A légkör gyorsan tisztult. Azon erőlködtem, hogy Charley-t állva tartsam, ami sikerült is, amíg fel nem nyílt és ki nem tárult a második sor ajtó is. Mae és Bobby rontottak be a légkamrába.
Én meg egyszerűen elterültem. Charley rám esett. Azt hiszem, Bobby húzta le rólam. De ez nem biztos, mert attól a pillanattól kezdve egyáltalán nem emlékszem semmire.

 

 

FÉSZEK

 

19. HATODIK NAP
Délután 6.18

 

A lakómodulban az ágyamban ébredtem. A levegőkezelők olyan hangosan bömböltek, hogy a szoba olyannak tűnt, mint valami repülőtér. Elhomályosult szemmel botorkáltam el az ajtóig. Az ajtó zárva volt.
Egy darabig dörömböltem rajta, de senki sem válaszolt, még akkor sem, amikor üvöltöztem. Odamentem az asztalnál lévő kis munkaállomáshoz, és bekapcsoltam. Feltűnt a menü, és valami belső kommunikációt próbáltam találni. Nem láttam ilyesmit, bár jó darabig keresgéltem az interfészen. Valamit mégis elindíthattam, mert Ricky jelent meg a vigyorogva képernyőn.
– Felébredtél? Hogy érzed magad? – kérdezte.
– Nyisd ki azt az átkozott ajtót!
– Zárva van az ajtód?
– Nyisd ki, az isten verje meg!
– Csak a te védelmedben történt.
– Ricky – kiáltottam rá –, nyisd ki azt a rohadék ajtót!
– Már kinyitottam. Nyitva van, Jack.
Odaballagtam az ajtóhoz. Igaza volt, azonnal kinyílt. A reteszre pillantottam. Volt rajta egy tolózár, valami távirányítású mechanizmussal. Csak el ne felejtsem leragasztani.
A monitoron Ricky szólalt meg:
– Nem akarsz lezuhanyozni?
– De igen. Miért olyan hangos a levegőztető?
– Teljes gőzre állítottuk – mondta Ricky –, hátha van még benn részecske.
Ruhát keresve beletúrtam a táskámba.
– Hol van a zuhanyozó?
– Segítsen valaki?
– Nem, nincs rá szükségem. Csak azt mondd már meg, hol van az az átkozott zuhany!
– Mérgesnek tűnsz.
– Baszd meg, Ricky!

 

A zuhany segített. Vagy húsz percig álltam alatta, és hagytam, hogy a gőzölgő forró víz végigmossa sajgó testemet. Úgy tűnt, egy csomó zúzódásom van – a mellemen, a combomon –, de nem emlékeztem, hogyan szereztem őket.
Mikor kijöttem, Rickyt találtam a padon ücsörögve.
– Jack, nagyon aggódom.
– Hogy van Charley?
– Úgy tűnik, jól. Alszik.
– Az ő szobáját is bezártad?
– Jack, tudom, hogy borzalmas megpróbáltatáson mentél keresztül, és szeretném, ha tudnád, hogy mindannyian nagyon hálásak vagyunk azért, amit tettél... úgy értem, a vállalat hálás, és...
– Baszd meg a vállalatot!
– Jack, megértem, hogy dühös vagy.
– Hagyd abba a baromságaidat, Ricky. Semmi istenverte segítséget sem kaptam. Sem tőled, sem senkitől ezen a helyen.
– Biztosra veszem, hogy így tűnik...
– Így van, Ricky. Ha nincs segítség, hát nincs segítség.
– Jack, Jack, kérlek! Azt próbálom elmondani, mennyire sajnálom, ami történt. Szörnyen érzem magam emiatt. Valóban így van. Ha valami módon vissza lehetne menni, és meg lehetne változtatni az egészet, megtenném.
Ránéztem:
– Nem hiszek neked, Ricky.
Győztes mosolyt küldött felém:
– Remélem, idővel majd megváltozik a véleményed.
– Nem fog.
– Tudod, hogy mindig milyen nagyra becsültem a barátságunkat, Jack. Mindig is ez volt számomra a legfontosabb.
Én meg csak meredten néztem. Ricky egyáltalán nem figyelt rám. Egyfolytában az a „mosolyogj-és-minden-rendben-lesz” vigyor ült az arcán. Az jutott eszembe, nincs-e belőve. Egyértelműen furcsán viselkedett.
– Hát, mindenesetre – mondta, és mély lélegzetet véve témát váltott – Julia jön, ez jó hír. Valamikor este érkezik.
– Ühüm. Miért jön ki?
– Hát, biztosan aggódik a szökevény rajok miatt.
– De még hogy aggódik! – mondtam. – Hisz ezeket a rajokat hetekkel ezelőtt ki kellett volna irtani, amikor először jelentek meg az evolúciós viselkedésminták. De ez nem történt meg.
– Igen. Hát, az a helyzet, hogy odaát senki sem értette igazán...
– Szerintem igen.
– Hát, nem. – Sikerült sértett képet vágnia, mint akit alaptalanul megvádoltak. De nekem már kezdett elegem lenni ebből a játékból.
– Ricky – mondtam –, a helikopteren egy rakat PR-os fickóval jöttem. Ki értesítette őket, hogy itt PR-os baj van?
– Nem tudok semmiféle PR-os fazonról.
– Megmondták nekik, hogy ne szálljanak ki a helikopterből, mert veszélyes.
Megrázta a fejét.
– Gőzöm sincs erről... Fogalmam sincs, miről beszélsz.
Legyintettem, és kiballagtam a fürdőszobából.
– Nem! – kiáltott utánam Ricky tiltakozva. – Esküszöm, hogy nem tudok erről a dologról.

 

Fél órával később egyfajta békeajánlatként Ricky elhozta a hiányzó kódot, amit kerestem. Rövid volt, elfért egy darabka papíron.
– Ne haragudj – kezdte. – Eltartott egy darabig, mire megtaláltam. Rosie pár napja egy egész alkönyvtárt kikapcsolt, mert ezen a szakaszon dolgozott. Alighanem elfelejtette visszatenni. Ezért nem volt a főkönyvtárban.
– Ühüm. – Átfutottam a lapot. – Min dolgozott?
Ricky vállat vont.
– Ez nekem magas. Valamelyik fájlon.

 

/*Mod Compstat_do*/

Exec (move {(ij (Cxi, Cyl, Czl))}) /*init*/

{Giij (xl, yl, zl)} /*state*/

{Giij (xl, yl, zl) (x2, y2, z2)} /*track*/

Push {z(i)} /*store*/

React <advan> /*ref state*/

(31 {dx(ij,k)} {(place (Cj,Hj)})

(32 {fx,(a,q)})

Place {z(q)} /*store*/

Intent <advan> /*ref intent*/

(3ijk {dx(io,k)} {place (Cj,Hj)})

(3x {fx,(a,q)})

Load {z(i)} /*store*/

Exec (move {(ij (Cxl, Cyl, Cz1))})

Exec (pre{(ij (Hxl, Hyl, Hz1))})

Push {Giij(xl,yl,zl)}

{Giikl (xl, yl, zl) move (x2,y2,z2)} /*track*/

(0,1,0,01)

 

– Ricky – mondtam –, ez a kód majdnem ugyanaz, mint az eredeti.
– Igen, azt hiszem. Az összes változtatás parányi. Nem tudom, miért ez jött ki belőle. – Vállat vont. – Úgy értem, amint kicsúszott a raj a kezünkből, a pontos kód már lényegtelennek tűnt számomra. De ezen már úgysem lehet változtatni.
– De hogyan csúszhatott ki a kezetekből? Ebben a kódban nincs evolúciós algoritmus.
Széttárta a karját.
– Jack, hogyha ezt tudnánk, mindent tudnánk. Nem lennénk ekkora zűrben.
– De nekem azt mondták, jöjjek ide, és derítsem fel annak a kódnak a problémáit, amelyiket az én csapatom írt, Ricky. Azt mondták, a közvetítők elvesztik a céljukat...
– Én azt mondanám, hogy a cél elvesztése, az kiszakadás a rádióirányítás alól.
– De a kód nem változott.
– Hát igen, senki sem törődött igazán magával a kóddal, Jack. Ez a kód következménye. Ez az a viselkedés, amely a kódból kibontakozott. Ebben akartuk, hogy segíts. Minthogy, szerintem, ez a te kódod, nem igaz?
– Igen, és ez a te rajod.
– Pontosan, Jack.
Vállat vont a maga sajátos, lekicsinylő módján, és kiment a szobából. Egy darabig bámultam a papírt, aztán azon tűnődtem, miért nyomtatta ki nekem. Ez azt jelentette, hogy nem ellenőrizhetem az elektromos dokumentumot. Lehet, hogy Ricky újabb problémát rejteget előlem. Lehet, hogy a kódot valójában mégis megváltoztatták, de nem mutatja meg. Vagy lehet...
A pokolba vele, gondoltam. Összegyűrtem a papírdarabot, és belehajítottam a szemétkosárba. Bárhogy oldódik is meg ez a probléma, annak nem lesz köze a számítógépes kódokhoz. Ezt világosan láttam.

 

Mae a biológiai laborban a képernyőjére meredt, állat tölcsérré formált kezére támasztotta. Megszólítottam:
– Jól vagy?
– Igen – mosolyodott el. – És te?
– Csak fáradt vagyok. És visszatért a fejfájásom.
– Nekem is van. De szerintem az enyémet ez a fág okozza mutatott a monitorra, amelyre egy vírus fekete-fehér képét vetítette a pásztázó elektronmikroszkóp. A fág úgy nézett ki, mint egy mozsárgránát: duzzadt, hegyes fej, keskenyebb farokrész.
– Ez az új mutáns, amelyről korábban beszéltél? – kérdeztem.
– Igen. Máris leállítottam az egyik erjesztő tartályt. A termelés most csak hatvanszázalékos kapacitású. De nem is ez a lényeg.
– És mit fogsz kezdeni a leállított tartállyal?
– Antivírus-reagensekkel próbálkozom – mondta. – Itt alig van belőlük. Nem igazán készültünk fel szennyezők elemzésére. Az eljárásmód szerint le kell állítani, és meg kell semmisíteni azt a tartályt, amelyik megromlik.
– Miért nem ezt teszed?
– Talán majd végül sor kerül rá. De mivel ez egy új mutáns, arra gondoltam, megpróbálok találni egy ellenreagenst. Minthogy szükségünk lehet rá a későbbi gyártásban. Úgy értem, a vírus visszajön.
– Úgy érted, újra felbukkan? Újra kialakul?
– Igen. Talán erősen vagy kevésbé virulens formában, de alapvetően ugyanaz lesz.
Bólintottam. Ismertem ezt a genetikai algoritmusokkal végzett munkámból – ezek olyan programok, amelyeket kifejezetten az evolúció utánzására terveztek. A legtöbben úgy képzelik el az evolúciót, mint egyszeri folyamatot: a véletlenszerű események összefolyását. Ha a növények nem kezdtek volna el oxigént termelni, az állati élet soha nem fejlődött volna ki. Ha egy aszteroida nem törölte volna el a dinoszauruszokat, az emlősök soha nem jutottak volna uralomra. Ha néhány hal nem jött volna ki a szárazföldre, még most is a vízben lubickolnánk. És így tovább.
Mindez igaz, de volt az evolúciónak egy másik oldala is. Bizonyos formák, bizonyos életmódok újra és újra felbukkannak. Például a parazitizmus, az a jelenség, amikor egyik állat egy másikon élősködik, az evolúció folyamán egymástól függetlenül többször is kialakult. A parazitizmus megbízható módja az életformák kapcsolatának, és így újra és újra kialakult.
Hasonló jelenség figyelhető meg a genetikai programoknál, amelyek rendszerint bizonyos „kipróbált és igaz” megoldásokra irányultak. A programozók az erőnléti diagram csúcsaihoz hasonlították ezt, és háromdimenziós, virtuális hegyláncként modellezni is tudták. De az a helyzet, hogy az evolúciónak biztos oldalai is voltak.
Az egyik ilyen dolog, amire az ember bizton számíthatott, hogy egy nagy adag baktérium erőlevest nagy valószínűséggel szennyez be valamilyen vírus, és ha ez a vírus nem tudja megfertőzni a baktériumot, akkor olyan formává mutálódik, amelyik képes erre. Az ember éppúgy számíthat erre, mint arra, hogy hangyát talál a cukortartóban, ha túl sokáig kint hagyja a konyhaszekrényen.
Figyelembe véve, hogy az evolúciót százötven éve tanulmányozzák, meglepő, milyen keveset tudunk róla. A legerősebb fennmaradásáról szőtt ósdi eszmék már rég kimentek a divatból. Azok a nézetek túl naivak voltak. A tizenkilencedik századi gondolkodók az evolúciót „vörös fogú és karmú természetnek” látták, olyan világot képzelve el, amelyben az erősebb állatok megölték a gyengéket. Nem vették figyelembe, hogy a gyengébbek elkerülhetetlenül megerősödtek, vagy más módon vágtak vissza. Pedig ezt tették mindig.
Az új eszmék a folytonosan alakuló formák közti kölcsönhatást emelik ki. Némelyek az evolúciót a fegyverkezési versenyhez hasonlítják, az örökké fokozódó kölcsönhatást értve ezen. Egy kártevő által megtámadott növény levelei kártevőirtót fejlesztenek ki. A kártevő ezért átalakul, hogy elviselje a kártevőirtót, így a növény még erősebb kártevőirtót fejleszt ki. És így tovább.
Mások együttes evolúcióként emlegetik azt a rendszert, amelyben két vagy több életforma fejlődik egyidejűleg, hogy elviseljék egymást. Például egy hangyák által megtámadott növény úgy fejlődik, hogy elviselje a hangyákat, mi több, levelein különleges táplálékot kezd termelni számukra. Cserében a rajta honos hangyák megvédik a növényt, és megszúrnak minden állatot, amely megpróbálja megenni a leveleit. Rövid idő múlva sem a növény, sem a hangyafaj nem képesek egymás nélkül élni.
Ez a séma olyan alapvető, hogy sokan úgy vélik, ez az evolúció lényege. A parazitizmus és a szimbiózis voltak az evolúciós változás igazi alapjai. Ezek a folyamatok húzódnak minden evolúciós folyamat mélyén, és a kezdetek kezdetétől jelen voltak. Lynn Margulies annak kimutatásával szerzett hírnevet, hogy a baktériumok eredetileg más baktériumok bekebelezésével alakítottak ki sejtmagot.
A huszonegyedik századra egyértelmű lett, hogy az együttes evolúció nem korlátozódik élőlénypárok valamiféle elszigetelt körtáncára. Vannak három, tíz vagy n életformás együttes evolúciós sablonok, ahol az n bármekkora számot jelölhet. Egy kukoricaföldön sokféle növény él, amiket sokféle kártevő támad, és sokféle védekezést fejlesztenek ki. Ezek a növények versengenek a gyomokkal; a kártevők versengenek más kártevőkkel, a nagyobb állatok megeszik a növényeket és a kártevőket is. Ennek a bonyolult kölcsönhatásnak az eredője mindig változik, mindig módosul.
Mégpedig lényegéből fakadóan megjósolhatatlan módon.
Végül is ezért voltam olyan dühös Rickyre.

 

Tisztában kellett volna lennie a veszélyekkel, amikor rájött, hogy nem tudja kézben tartani a rajokat. Elmebeteg dolog volt hátradőlni a székben, és hagyni őket, hogy a maguk módján alakuljanak. Ricky okos volt, tudott a genetikai algoritmusokról; ismerte a programozás jelenlegi irányzatainak biológiai hátterét.
Tudta, hogy az önszerveződés elkerülhetetlen.
Tudta, hogy a kialakuló formák megjósolhatatlanok.
Tudta, hogy az evolúció n forma kölcsönhatásával jár.
Mindezt tudta, mégis hagyta.
Hagyta, vagy ő, vagy Julia.

 

Megnéztem Charley-t. Még mindig a szobájában aludt, az ágyán kiterülve. Bobby Lembeck jött arra.
– Mióta alszik?
– Azóta, hogy visszajöttetek. Kábé három órája.
– Nem gondolod, hogy fel kellene ébresztenünk, hogy mi van vele?
– Nem, hadd aludjon! Majd megnézzük vacsora után.
– Az mikor lesz?
– Fél óra múlva – nevetett Bobby Lembeck. – Most főzöm.

 

Erről eszembe jutott, hogy otthon vacsoraidőben várják a hívásomat, úgyhogy a szobámba mentem és tárcsáztam.
Ellen vette fel.
– Halló! Mi van? – A hangja zaklatott volt.
Hallottam, hogy a háttérben Amanda sír, Eric pedig Nicole-lal üvölt.
– Nicole, ne csináld ezt az öcséddel! – kiáltotta Ellen.
– Szia, Ellen – mondtam.
– Ó, hála Istennek – sóhajtott –, beszélned kell a lányoddal.
– Mi folyik ott?
– Egy pillanat. Nicole, itt az apád. – Nem volt nehéz kitalálni, hogy átnyújtotta neki a telefont.
A szünet után:
– Szia, apa.
– Mi folyik ott, Nic?
– Semmi. Eric úgy viselkedik, mint egy utcakölyök. – Mindezt tényszerűen közölte.
– Nic, szeretném tudni, mit csináltál az öcséddel.
– Apa! – suttogóra fogta a hangját. Tudtam, hogy kezével eltakarja a telefont. – Ellen néni nem túl kedves.
– Hallottam – mondta Ellen a háttérben. De legalább a baba elhallgatott. Ellen biztos felvette.
– Nicole, te vagy a legidősebb, és számítok rád, hogy összefogd a dolgokat, amíg távol vagyok.
– Próbálkozom, apa, de ez egy hatalmas pulykasegg.
A háttérből:
– Én aztán nem! Kapd be, te kétszínű kaka.
– Apa, hallod, miről van szó?
Eric:
– Dugj fel magadnak egy méteres karót.
Az előttem lévő monitorra néztem. A kinti sivatag tűnt fel rajta: a különböző biztonsági kamerák váltakozó képei. Egyik kamera az erőmű ajtaja közelében oldalán fekvő terepmotoromat mutatta. Egy másik a raktárépületet, s csapkodó ajtaján át látni lehetett Rosie bent fekvő testének körvonalait. Ma két ember halt meg. Én is kis híján meghaltam. A családom pedig, amely tegnap még a legfontosabb volt az életemben, távolinak és mellékesnek tűnt.
– Egyszerű az egész, apa. – Nicole legmeggyőzőbb felnőtthangján beszélt. – Ellen nénivel hazajöttünk a vásárlásból, kaptam egy igen szép blúzt a műsorra, és aztán Eric bejött a szobámba, és az összes könyvemet lelökte a padlóra. Úgyhogy megmondtam neki, hogy szedje fel őket. Azt mondta, hogy nem, és k.-nak nevezett, így fenékbe rúgtam, nem túl erősen, fogtam a G. I. Joe-ját, és eldugtam. Ennyi az egész.
– Elvetted a G. I. Joe-ját? – hitetlenkedtem. A G. I. Joe volt Eric legfontosabb vagyontárgya. Beszélt hozzá. Úgy aludt, hogy a G. I. Joe mellette feküdt a párnán.
– Visszakaphatja, amint visszateszi a könyveimet – mondta Nic.
– Nic...
– Apa, k.-nak nevezett.
– Add vissza a G. I. Joe-ját!
A monitor képei a különböző kamerák közt váltakoztak. Minden kép egy vagy két másodpercig maradt a képernyőn. Arra vártam, hogy visszajöjjön a raktár képe. Kínzó érzésem volt ezzel kapcsolatban. Valami aggasztott.
– Apa, ez megalázó.
– Nic, te nem vagy az anyja...
– Ó, igen, ő meg itt volt vagy öt másodpercig.
– Otthon volt? Anya ott volt?
– Ámde ekkor, nagy meglepetésünkre, el kellett mennie. El kellett érnie egy repülőt.
– Ühüm. Nicole, fogadj szót Ellennek...
– Apa, mondtam, hogy ő...
– Mert ő a főnök, amíg haza nem megyek. Szóval, ha azt mondja, hogy csináld ezt vagy azt, akkor csináld meg!
– Apa, úgy érzem, ez ésszerűtlen. – Ezt az „esküdthangján” mondta.
– Nos, drágám, ez a helyzet.
– Csak az a gondom...
– Nicole, ez van. Amíg haza nem érek.
– Mikor jössz haza?
– Talán holnap.
– Oké.
– Akkor értjük egymást?
– Igen, apa. Lehet, hogy ideg-összeroppanást kapok itt...
– Megígérem, hogy akkor, amint hazaérek, meglátogatlak az idegosztályon.
– Roppant vicces vagy.
– Hadd beszéljek Eric-kel!
Röviden értekeztem vele, miközben többször is elmondta, hogy ez disznóság. Ráparancsoltam, hogy tegye vissza Nicole könyveit. Kifejtette, hogy nem szándékosan verte le őket, baleset volt. Mondtam, hogy azért csak tegye őket vissza. Aztán Ellennel váltottam néhány szót, bátorítván, amennyire tőlem tellett.
Eközben valamikor megint sorra került a raktárt mutató biztonsági kamera. Újra láttam a csapkodó ajtót és a raktár külsejét. Ezen a felén a raktár egy kis rézsűn állt, és négy lépcsőfok vezetett le az ajtótól a talajig. Minden úgy nézett ki, ahogy kellett. Nem tudtam, mi zavart.
Aztán rájöttem.
David holtteste nem volt ott. Nem volt a képkockán. Hisz aznap korábban láttam, amint a teste kizuhant az ajtón, és eltűnt a látómezőmből, úgyhogy odakint kellene lennie. A lejtőre tekintettel esetleg néhány méterre elgurulhatott az ajtótól, de nem távolabbra.
Sehol a holttest.
De talán tévedtem. Vagy talán prérifarkasok voltak. Mindenesetre a kamerakép most váltott. Újabb kört kellett volna kivárnom, hogy megint lássam. Úgy döntöttem, hogy nem várom ki. Ha David teste eltűnt, pillanatnyilag semmit sem tudok ezzel az üggyel kezdeni.
Körülbelül hét órakor ültünk le a vacsorához a lakómodul kis konyhájában. Bobby tányérokon paradicsomszószos raviolit és vegyes zöldséget hozott ki. Elég hosszú ideig voltam otthon ülő apa ahhoz, hogy felismerjem, milyen márkájú fagyasztott ételt tálalt.
– Szerintem a Contadina tényleg jobb ravioli.
Bobby vállat vont:
– Odamegyek a hűtőhöz, azt veszem ki, ami benne van.
Meglepően éhes voltam. Mindent megettem, ami a tányéromon volt.
– Nem is lehetett olyan rossz – jegyezte meg Bobby.
Mae szótlanul evett, mint mindig. Mellette Vince csámcsogott. Ricky az asztal túlsó végén ült, és az ételébe bámulva kerülte a pillantásomat. Engem nem zavart. Senki sem akart Rosie-ról és Davidről beszélni, de az asztal körüli üres székek önmagukért beszéltek. Bobby hozzám fordult:
– Szóval kimész ma éjjel?
– Igen – mondtam. – Mikor sötétedik?
– A napnyugta kábé hét óra húszkor van – mondta Bobby, majd bekapcsolta a falon lévő monitort. – Mindjárt megmondom a pontos időt.
– Szóval három órával azután mehetünk ki. Valamikor tíz körül.
– Gondolod, rátalálsz a rajokra? – kérdezte Bobby.
– Rájuk kell hogy találjunk. Charley elég alaposan lefújta őket.
– Ennek következtében világítok a sötétben – szólalt meg Charley nevetve. Bejött a konyhába, és leült közénk.
Mindenki lelkesen üdvözölte. Ha másért nem is, jó volt még egy élőlényt magunk mellett tudni az asztalnál. Megkérdeztem tőle, hogy érzi magát.
– Megvagyok. Kicsit gyengén. És pokolian fáj a fejem.
– Tudom. Az enyém is.
– És az enyém is – tette hozzá Mae.
– Ez rosszabb, mint a Ricky miatti fejfájás – mondta Charley az asztalt bámulva. – Ráadásul tovább is tart.
Ricky egy szót sem szólt. Folytatta az evést.
– Gondolod, hogy ezek a vackok bejutnak az agyba? – kérdezte Charley. – Úgy értem, ezek nanorészecskék. Belélegezhetjük őket, átjutnak a vér-agy gáton... és bekerülnek az agyba?
Bobby egy tál tésztát tolt Charley elé, aki azonnal megszórta borssal.
– Nem akarod megkóstolni?
– Nem sértés akar lenni, de biztos kell rá. – Nekilátott az evésnek.
– Úgy értem – folytatta –, hogy épp amiatt aggódott mindenki, hogy a nanorészecskék így szennyezik el a környezetet, nem? Elég kicsik ahhoz, hogy olyan helyekre is bejussanak, amelyekre korábban senki sem gondolt. Bejuthatnak a neuronok közti szinapszisokba. Bejuthatnak a szívizomsejtek citoplazmájába. A sejtmagba. Elég kicsik ahhoz, hogy bárhová eljussanak a testben. Úgyhogy lehet, hogy fertőzöttek vagyunk, Jack.
– Mintha nem is aggódnál annyira emiatt – jegyezte meg Ricky.
– Hé, mit tehetnék most ez ügyben? Legfeljebb annyit, hogy remélem, neked is átadom. Hé, ez a spagetti nem is rossz.
– Ravioli – helyesbített Bobby.
– Mindegy. Csak egy kis bors kell rá. – Azzal még több borssal szórta meg.
– Naplemente hét óra huszonhétkor – olvasta Bobby a monitorról. Aztán folytatta az evést. – És nem is kell rá bors.
– Kibaszottul kell.
– Már tettem rá.
– Több kell.
– Gyerekek? – kiáltottam fel. – Nem hiányzik valaki?
– Nem hiszem, miért?
A monitorra mutattam.
– Ki álldogál odakint a sivatagban?

 

 

20. HATODIK NAP
Este 7.12

 

– A francba – kiáltott fel Bobby. Felugrott az asztaltól, és kirontott a szobából. Mindenki a nyomában. Én meg a többiek után.
Ricky a rádiójába beszélt közben:
– Vince, zárj le bennünket! Vince?
– Le vagyunk zárva – szólt vissza Vince. – Nyomás öt felett.
– Miért nem szólalt meg a riasztó?
– Nem tudom. Talán megtanulták kikerülni azt is.
A többiek után mentem a szolgáltatóhelyiségbe, ahol hatalmas folyadékkristályos képernyők mutatták a kinti kamerák által közvetített képet. A sivatagot minden irányból.
A nap már a látóhatár alá bukott, de az ég ragyogó narancssárga volt, majd bíborra, aztán sötétkékre vált. Az ég hátterén egy rövid hajú fiatalember sziluettje rajzolódott ki. Farmert és fehér pólót viselt – úgy festett, mint egy szörfös. A kihunyó fényekben nem láthattam tisztán az arcát, de még így is a mozgása valamiként ismerősnek tetszett, legalábbis úgy véltem.
– Vannak odakint fényszóróink? – kérdezte Charley. Kezében a tányérját szorongatta, és még mindig evett.
– Felkapcsolom a fényszórókat – mondta Bobby, és egy pillanat múlva a fiatalember ragyogó fényben állt. Most már tisztán láthattam...
És akkor beugrott. Ugyanannak a kölyöknek tűnt, aki Julia kocsijában ült tegnap este, amikor vacsora után elhajtott, közvetlenül a baleset előtt. Ugyanaz a szőke szörfös gyerek, aki most, hogy jobban szemügyre vettem, úgy nézett ki, mint...
– Úristen, Ricky – kiáltott fel Bobby –, ez úgy néz ki, mint te!
– Igazad van – mondta Mae. – Ez Ricky. Még a pólója is.
Ricky épp egy üdítőt vett ki az automatából. A képernyő felé fordult.
– Mit beszéltek, srácok?
– Úgy néz ki, mint te – mondta Mae. – Még a pólója is olyan, azzal a „Gyökér vagyok” felirattal.
Ricky a pólójára pillantott, majd vissza a képernyőre. Egy pillanatra megdermedt.
– Legyek átkozott!
– Ricky, te sosem voltál odakint – mondtam. – Hogy lehet, hogy ő mégis te vagy?
– Kurvára hasonlít rám – vetette oda Ricky, majd lazán vállat vont. Túl lazán?
– Nem tudom teljesen kivenni az arcot – jegyezte meg Mae. – Úgy értem, az arcvonásokat.
Charley közelebb lépett a legnagyobb képernyőhöz, és hunyorogva szemlélte a képet.
– Azért nem látod az arcvonásokat – bökte ki –, mert nincsenek is neki.
– Ó, tovább!
– Charley, ez mesterséges felbontás, ennyi az egész.
– Nem – mondta Charley. – Nincsenek arcvonásai, bassza meg! Közelíts rá, aztán meglátod.
Bobby ráközelített. A szőke fej megnagyobbodott. Az alak ide-oda mozgott, hol eltűnt, hol megjelent a képernyőn, de az rögtön egyértelmű volt, hogy Charley-nak igaza van. Nem voltak arcvonásai. A szőke haj alatt halvány bőr ovális foltja virított; aztán volt némi utalás az orra, a szemöldökcsontra, és volt egyfajta kitüremkedés, ahol az ajkaknak kellett volna lenniük. De tényleges arcvonásai nem voltak.
Úgy tűnt, mintha egy szobrász elkezdett volna faragni egy fejet, amit aztán nem fejezett be. Elnagyolt arc volt.
Attól eltekintve, hogy a szemöldöke olykor mozgott. Mintha felszaladt vagy megrándult volna. Az is lehet, hogy szándékos volt.
– Ugye tudjátok, mit látunk? – kérdezte Charley. Feszültnek tűnt a hangja. – Pásztázz lejjebb! Hadd lássuk a többi részét. – Bobby lejjebb pásztázott, és láttuk, hogy a fehér edzőcipők a sivatag homokján haladnak. Eltekintve attól, hogy alig érintették a földet, mintha inkább lebegtek volna fölötte. És az edzőcipők is mintha elmosódók lettek volna. Utalás volt a cipőfűzőkre, és egy csíkon mintha a Nike logó lett volna. De inkább vázlat volt, semmint valóságos edzőcipő.
– Hát ez agyrém – jegyezte meg Mae.
– Egyáltalán nem – mondta Charley. – Ez a sűrűség számított megközelítése. A raj nem áll elegendő közvetítőből ahhoz, hogy nagy felbontású cipőt készítsen. Úgyhogy közelít.
– Vagy esetleg – tettem hozzá – ennyire képes a kéznél lévő anyagból. Azáltal állíthatja elő ezeket a színeket, hogy enyhe szögben megbillenti a fénygalván felületét, hogy befogja a fényt. Úgy működik, mint azok a flashkártyák, amelyeket a tömeg a futballstadionokban tart fel, hogy képet alkosson.
– Ez esetben – folytatta Charley – a viselkedése meglehetősen kifinomult.
– Kifinomultabb, mint amit korábban láttunk tőle – mondtam.
– Az isten szerelmére – kiáltott fel Ricky –, úgy viselkedtek, mintha ez a raj Einstein volna.
– Nyilván nem az – fejtette ki Charley –, minthogy téged utánoz, biztosan nem Einstein.
– Dugulj el, Charley!
– Megtenném, Ricky, de olyan seggfej vagy, hogy mindig kiakasztasz.
– Miért nem dugultok el mindketten? – vetette fel Bobby.
Mae felém fordulva így szólt:
– Miért csinálja ezt a raj? Utánozza a prédát?
– Alapvetően igen – feleltem.
– Utálok prédaként gondolni magunkra – mondta Ricky. Mae tovább firtatta a dolgot:
– Úgy érted, szó szerint kódolva van, hogy testileg utánozza a prédát?
– Nem – mondtam. – A programutasítás ennél jóval általánosabb. Pusztán arra utasítja a közvetítőt, hogy érje el a célt. Most ennek egy lehetséges megoldását látjuk. Amely sokkal fejlettebb, mint a korábbi változat. Korábban gondot jelentett számára a stabil kétdimenziós képalkotás. Most három dimenzióban modellez.
A programozókra pillantottam. Arcukon rémült kifejezés ült. Pontosan tudták, mekkora előrelépésnek a tanúi. A három dimenzióba való átmenet azt jelentette, hogy most már nemcsak a külsőnket utánozta, hanem a viselkedésünket is. A járásunkat, a gesztusainkat. Ami sokkal bonyolultabb belső modellt feltételezett.
– És ezt a raj maga határozta el? – kérdezte Mae.
– Igen – mondtam. – Bár nem biztos, hogy az „elhatározta” a helyes kifejezés. A emergens viselkedés az egyes közvetítők viselkedésének az összege. Nincs senki, aki bármit is „elhatározna”. A rajban nincs agy, nincs magasabb vezérlés.
– Csoportos elme? – töprengett Mae. – Kaptárelme?
– Bizonyos értelemben – feleltem. – De a lényeg az, hogy nincs központi vezérlés.
– Pedig annyira vezéreltnek tűnik! – álmélkodott Mae. – Úgy néz ki, mint egy határozott, céltudatos organizmus.
– Hát igen, mi is úgy nézünk ki – tette hozzá Charley harsány hahotával.
Senki sem nevetett vele.

 

Bizonyos szemszögből az emberi lény tulajdonképpen egy óriási raj. Vagy pontosabban, rajokból álló raj, hiszen minden szerv – vér, máj, vesék – különálló raj. Amit „test”-nek nevezünk, valójában ezeknek a szervrajoknak a kombinációja.
Azt hisszük, hogy a testünk szilárd, de csupán azért, mert nem látjuk, mi zajlik a sejtek szintjén. Ha fel tudnánk nagyítani az emberi testet, fel tudnánk fújni hatalmasra, meglátnánk, hogy szó szerint nem más, mint sejtek és atomok kavargó tömege, amelyek sejtek és atomok kisebb örvényeivé csoportosulnak össze.
Ki irányítja? Nos, kiderül, hogy az adatfeldolgozás java a szervek szintjén zajlik. Az emberi viselkedésről sok helyen döntenek. Viselkedésünk irányítása nem az agyunkban történik, hanem testünk különböző részeiben.
Úgyhogy fel lehet vetni, hogy az emberi lényeket is „rajintelligencia” irányítja. Az egyensúlyt például a kisagy szabályozza, és csak ritkán tudatosodik. Más vezérlő műveleteket a gerincvelő, a gyomor vagy a belek végeznek. A látás nagyrészt a szemgolyóban zajlik már jóval azelőtt, hogy az agy is bekapcsolódna.
Emellett számos bonyolult agyi művelet is tudattalanul történik. Ennek egyszerű bizonyítéka a tárgyak kikerülése. Egy mobilrobotnak iszonyú sok vezérlési időt kell csupán arra fordítania, hogy elkerülje a környezet tárgyait. Az emberekkel is így van ez, csak ennek soha nem vagyunk tudatában – egész addig, amíg el nem megy a villany. Akkor keservesen tanuljuk meg, hogy tényleg mennyi adatfeldolgozásra van szükség.
Így aztán némelyek felvetik, hogy a tudat egész szerkezete, az emberi öntudat és céltudatosság érzése nem más, mint felhasználói illúzió. Egyáltalán nem vagyunk birtokában a tudatos ellenőrzésnek magunk felett. Csak úgy gondoljuk, hogy igen.
Csupáncsak azért, mert az emberek arra a következtetésre jutottak, hogy magukról „én”-ként gondolkodnak, nem jelenti azt, hogy ez igaz is. És már amennyire tudtuk, ennek az átkozott rajnak is volt valamiféle kezdetleges képzete saját létéről. Vagy ha nem, akkor nagyon hamar kialakulhatott.

 

Az arc nélküli embert nézve a képernyőn észrevettük, hogy a képmás kezdett elbizonytalanodni. A rajnak meggyűlt a baja az alakja összetartásával. Ehelyett ingadozni kezdett: bizonyos pillanatokban az arc és a vállak mintha porrá hullottak volna szét, aztán újból megszilárdultak. Furcsa volt ezt látni.
– Kezd kicsúszni a kezéből? – kérdezte Bobby.
– Nem, szerintem fárad – mondta Charley.
– Úgy érted, kezd elfogyni az energiája?
– Igen, talán. Jókora többletszuflát igényelhet ezt a rengeteg részecskét pontos irányba billenteni.
És tényleg, a raj újra visszanyerte felhő formáját.
– Szóval ez az alacsony energiájú üzemmód? – vélekedtem.
– Igen. Biztosra veszem, hogy energiagazdálkodásra állították be őket.
– Vagy most állnak rá – tettem hozzá.
Most már gyorsan sötétedett. A narancssárga árnyalat eltűnt az égről. A monitoron kezdtek elmosódni a határozott formák. A raj megfordult és elörvénylett.
– Legyek átkozott! – mondta Charley.
Elnéztem, amint a raj eltűnik a láthatáron.
– Három óra – mondtam –, és történelemmé válnak.

 

 

21. HATODIK NAP
Este 10.12

 

Charley vacsora után rögtön visszafeküdt. Aznap este tízkor még mindig aludt, amikor Mae és én előkészültünk az újabb kimenetelre. Mellényt és dzsekit is húztunk, mert úgy nézett ki, hogy hideg lesz. Egy harmadik személynek is velünk kellett jönni. Ricky azt mondta, neki meg kell várnia Juliát, aki most már bármelyik pillanatban megérkezhet a repülővel; ezt nem is bántam, mert nem akartam, hogy ő jöjjön. Vince valahová eltűnt tévézni és sörözni. Maradt Bobby.
Bobby nem akart jönni, de Mae az önérzetére apellálva rábírta. Kérdéses volt, hárman hogyan boldogulunk, mert elképzelhető, hogy a raj rejtekhelye akár több mérfölddel is távolabb van. Itt volt ugyan David terepmotorja, de azon csak ketten fértünk el. Kiderült, hogy Vince-nek van egy terepjárója a féltető alatt. Elindultam, hogy megkeressem az erőműben, és elkérjem tőle a kulcsot.
– Nem kell hozzá kulcs – mondta. A kanapén ült, és a Legyen ön is milliomos!-t nézte. Hallottam, amint egy hang ezt mondja: „Utolsó válasz?”
– Hogy érted ezt? – kérdeztem.
– A kulcs benne van – felelte Vince. – Mindig ott van.
– Várj csak – mondtam. – Úgy érted, van egy jármű a fészer alatt, amelyikben állandóan benne van a kulcs?
– Persze. – A tévéből közben ezt hallottam: „Négyezer dollárért, mi a neve Európa legkisebb államának?”
– Miért nem mondta senki? – kérdeztem, és kezdtem begurulni.
Vince vállat vont.
– Nem mondhattam. Engem senki sem kérdezett.
Visszabotorkáltam a központi egységbe.
– Hol az ördögben van Ricky?
– Telefonál – felelte Bobby. – A Völgyben lévő nagykutyával beszél.
– Nyugodj meg – mondta Mae.
– Nyugodt vagyok – feleltem. – Melyik telefonról? A központi egységből?
– Jack! – szólt rám Mae, kezét a vállamra tette, és megállított. – Elmúlt tíz óra. Felejtsd el!
– Felejtsem el? Meg is ölethetett volna bennünket.
– És éppen most van elintéznivalónk.
Nyugodt arcára néztem, kiegyensúlyozott vonásaira. Eszembe jutott, milyen gyorsan zsigerelte ki a nyulat.
– Igazad van – feleltem.
– Jó – mondta, és elfordult. – Nos, szerintem amint szerzünk néhány hátizsákot, készen is állunk az indulásra.
Van annak oka, gondoltam, hogy Mae soha nem marad alul a vitában. Odamentem a raktárszekrényhez, és kivettem három hátizsákot. Egyiket odadobtam Bobbynak.
– Na, induljunk!

 

Tiszta éjszaka volt, csillagokkal teli. A sötétben baktattunk a raktárépület felé, amelynek fekete körvonalai kirajzolódtak a sötét ég hátterében. Mellettem toltam a terepmotort. Egy darabig egyikünk sem szólt. Végül Bobby kibökte:
– Világításra lesz szükségünk.
– Sok mindenre szükségünk lesz – felelte Mae. – Összeállítottam egy listát.
Odaértünk a raktárhoz, és kitártuk az ajtót. Láttam, hogy Bobby habozik a sötétben. Beléptem, és a villanykapcsoló után tapogatóztam. Felkapcsoltam.
Raktár belseje olyannak tűnt, amilyennek hagytuk. Mae kicipzárazta a hátizsákját, és elkezdett járkálni a polcok között.
– Szükségünk van hordozható lámpára... gyutacsokra... jelzőfényre... oxigénre...
– Oxigénre? Tényleg? – kérdezte Bobby.
– Ha a hely a föld alatt van, akkor igen, esetleg... és termitre is szükségünk van.
– Rosie-nál volt. Talán letette, amikor... Megnézem.
Bementem a másik helyiségbe. A termites dobozok felborulva feküdtek a földön. Rosie futás közben bizonyára elejtette őket. Azon tűnődtem, vajon maradt-e a kezében. Odanéztem, ahol a holtteste feküdt, az ajtónál.
Rosie teste eltűnt.
– Úristen!
Bobby rontott be.
– Mi van? Mi a baj?
Az ajtóra mutattam.
– Rosie eltűnt.
– Hogy érted azt, hogy eltűnt?
Ránéztem.
– Eltűnt, Bobby. A teste korábban itt volt, és most nincs itt.
– Hogy lehet az? Valami állat?
– Nem tudom. – Odamentem, és lekuporodtam arra a helyre, ahol a teste volt. Amikor utoljára láttam, öt vagy hat órával ezelőtt, a testét tej szerű váladék borította. Valamennyi váladék a padlón is volt. Pontosan úgy nézett ki, mint a sűrű tejpor. A feje helyén a váladék sima, érintetlen volt. Ám az ajtóhoz közelebb mintha felkarcolták volna. A bevonaton csíkok voltak.
– Úgy tűnik, mintha kihúzták volna – mondta Bobby.
– Igen.
Lábnyomokat keresve közelebbről megnéztem a váladékot. Egy prérifarkas egyedül nem tudta volna kivonszolni; egy falka állat kellene ahhoz, hogy kihúzza az ajtón. Azok biztosan nyomokat hagytak volna. Egyet sem láttam.
Felálltam, az ajtóhoz mentem. Bobby mellettem téblábolva bámult ki a sötétbe.
– Látsz valamit? – kérdezte.
– Nem.
Visszamentem Mae-hez. Mindent megtalált. Tekercselt magnéziumgyutacsot, jelzőpisztolyt, halogén zseblámpát, fejre erősíthető lámpákat nagy, rugalmas szíjakkal, kis kétcsövű látcsövet és éjjellátó szemüveget, katonai rádiót. Ezenkívül oxigénpalackokat és műanyag gázálarcokat. Nyugtalanság fogott el, amikor rájöttem, hogy ugyanolyan műanyag gázálarcok voltak, mint amilyet az SSVT furgonban ülő emberek viseltek tegnap este odahaza Kaliforniában, eltekintve attól, hogy ezek nem voltak ezüsttel bevonva.
Ekkor átfutott az agyamon: Tényleg csak tegnap este történt? Igen. Alig huszonnégy óra telt el.
Úgy éreztem, mintha egy hónap lett volna.

 

Mae mindent elosztott a három hátizsákban. Amint elnéztem, rádöbbentem, hogy egyedül neki van tényleges tereptapasztalata közülünk. Hozzá képest otthon ülő teoretikusok voltunk. Meglepődtem, mennyire kiszolgáltatva érzem magam ma este.
Bobby megemelte a legközelebbi zsákot, és felmordult:
– Tényleg úgy gondolod, hogy az összes cuccra szükségünk van, Mae?
– Nem neked kell cipelni; gépekkel megyünk. Egyébként igen, jobb félni, mint megijedni.
– Oké, rendben, de úgy értem – egy katonai rádió?
– Sosem tudhatjuk.
– Kit akarsz felhívni?
– Az a helyzet, Bobby – magyarázta –, ha kiderül, hogy ezeknek a cuccoknak bármelyikére szükséged van, akkor aztán tényleg szükséged van rá.
– Igen, de...
Mae felkapta a második hátizsákot, és a vállára lendítette. Könnyedén bánt a súllyal. Bobbyra nézett.
– Mondtál valamit?
– Ne törődj vele!
Felkaptam a harmadik hátizsákot. Nem volt vészes. Bobby azért panaszkodott, mert félt. Az igaz, hogy az oxigénpalack egy kissé nagyobb és súlyosabb volt, mint szerettem volna, meg nehezen is fért bele a hátizsákba. De Mae ragaszkodott hozzá, hogy vigyünk tartalék oxigént.
Bobby idegesen jegyezte meg:
– Tartalék oxigén? Mit gondoltok, gyerekek, mekkora az a rejtekhely?
– Gőzöm sincs – felelte Mae. – De a legújabb rajok sokkal nagyobbak.
Odament a mosogatóhoz, és felvette a sugárzásmérőt. De amikor kihúzta a falból, észrevette, hogy az elem kimerült. Új elemet kellett felhajtanunk, ki kellett csavaroznunk a dobozát, kicserélni az elemet. Aggódtam, hogy a csereelem is kimerült lesz. Ha igen, akkor végeztünk.
Mae hozzátette:
– Jobb lesz vigyáznunk az éjjellátókkal is. Nem tudom, mennyire jók a bennük lévő elemek.
Ám a számláló hangosan kattogott. Az elem kijelzője izzott.
– Teljes kakaó – mondta Mae. – Négy órán keresztül kitart.
– Akkor kezdjük! – mondtam. Este 10 óra 43 perc volt.

 

A sugárzásmérő megőrült, amint a Toyotához közeledtünk: olyan gyorsan kattogott, hogy a hang folyamatossá vált. A pálcát maga előtt tartva Mae elment a kocsitól a sivatag felé. Nyugatnak fordult, és a kattogás csökkent. Keletnek fordult, és újra kezdődött. Ám ahogy továbbhaladt keletnek, a kattogás lassult. Északnak fordulva felerősödött.
– Észak – mondta.
Motorra szálltam, beindítottam.
Bobby kiviharzott a féltető alól a terepjárgánnyal, amely zömök hátsó kerekeivel és biciklikormányával sután festett, de tudtam, hogy a sivatagi éjszakai úthoz jobban megfelel.
Mae a hátam mögé pattant, kissé előrehajolt, hogy a pálcát a talaj közelében tartsa, és így szólt:
– Oké. Mehetünk.
Elindultunk a sivatagba a felhőtlen éjszakai ég alatt.
A motor fényszórója fel-alá bukdácsolt, miközben az árnyékok ide-oda vetődtek az előttünk fekvő terepen, megnehezítve, hogy lássuk, mi következik. A napvilágnál oly laposnak és jellegtelennek tűnő sivatagról most kiderült, hogy tele van homokos lejtőkkel, kövecses vízmosásokkal és mély gödrökkel, amelyek minden előjel nélkül bukkantak fel. A teljes figyelmemet lekötötte, hogy a motort egyensúlyban tartsam – különösen, mivel Mae folytonosan odaszólt:
– Menj balra... most jobbra... most jobbra... oké, túl sok, balra... – Olykor teljes kört kellett leírnunk, mire megbizonyosodott a helyes útról.
Ha valaki napvilágnál követi a nyomunkat, azt gondolta volna, hogy a vezető biztosan részeg lehetett, annyit kacskaringózott. A motor ugrált és rázkódott a durva talajon. Már többmérföldnyire jártunk a labortól, és kezdtem izgulni. Hallottam a számláló kattogását, amely most lassabbá vált. Egyre nehezebben lehetett megkülönböztetni a raj nyomát a háttérsugárzástól. Nem értettem, miért történik ez így, de nem volt kérdéses, hogy erről van szó. Ha nem találjuk meg hamarosan a raj búvóhelyét, teljesen elveszíthetjük a nyomát.
Mae is aggódott. Egyre közelebb és közelebb hajolt a földhöz, egyik kezében a pálcát tartotta, a másikkal a derekamat ölelte át. Nekem pedig lassabban kellett mennem, mert a nyom annyira elhalványult. Elveszítettük, megtaláltuk, majd újra letértünk róla. A csillagok fekete baldachinja alatt visszafelé haladtunk, és körben forogtunk. Azon kaptam magam, hogy visszatartom a lélegzetem.
És végül ugyanazon a helyen jártam körbe-körbe, és megpróbáltam nem elcsüggedni. Háromszor, majd negyedszer is leírtam a kört, de mindhiába: Mae kezében a számláló csak vaktában kattogott. És ekkor hirtelen megvilágosodott számunkra, hogy a nyomot tényleg elvesztettük.
Itt köröztünk a semmi közepén.
A nyomot elvesztettük.

 

A kimerültség hirtelen és nagy erővel sújtott le rám. Egész nap az adrenalin hajtott, és most, hogy végül legyőzettem, mélységes kimerültség lett úrrá a testemen. A szemem lecsukódott. Úgy éreztem, el tudnék aludni a motoron.
Mögöttem Mae felült, és így szólt:
– Ne aggódj, rendben?
– Hogy érted ezt? – kérdeztem kimerültén. – A tervem teljes csődöt mondott, Mae.
– Talán még nem – felelte.
Bobby húzott be mellénk.
– Gyerekek, ti visszanéztek néha? – kérdezte.
– Miért?
– Nézzétek csak – felelte –, mennyire jutottunk! Megfordultam, és visszanéztem a vállam felett. Délre meglepő közelségben láttam meg a gyárépület ragyogó fényeit. Egy vagy két mérföldnél nem lehettünk messzebb. Bizonyára egy nagy félkört tettünk meg, és végül visszafordulunk a kiindulópontunkra.
– Ez őrület.
Mae leszállt a motorról, és a fényszóró sugarába lépett. A sugárzásmérő kijelzőjét nézte, majd ennyit mondott: – Hmmm.
Bobby reménykedve szólalt meg:
– Na, mit mondasz, Mae? Itt az ideje, hogy visszamenjünk?
– Nem – felelte Mae. – Nincs itt az ideje. Ezt nézd meg!
Bobby előrehajolt, és mindketten a kijelzőre néztünk, amely a sugárzás erősségének grafikonját mutatta: erőteljesen lefelé irányult, és végül gyorsan zuhant. Bobby a homlokát ráncolta:
– És ez?
– A ma esti leolvasás idődiagramja – magyarázta Mae. – A műszer azt mutatja, hogy mióta elindultunk, a sugárzás erőssége számtani haladvány szerint csökkent – ez egyenes vonalú csökkenés. – Látod azt a lépcsős vonalat? Számtani maradt az utolsó percig, amikor viszont a csökkenés hirtelen exponenciálissá vált. Majd egyszerűen nullára esett.
– Szóval? – nézett Bobby értetlenül. – Ez mit jelent? Nem fogtam fel.
– Én igen – mondta Mae felém fordulva, majd visszaült a motorra. – Azt hiszem, tudom, mi történt. Menj előre – lassan!
Kiengedtem a kuplungot, és előredübörögtem. Imbolygó reflektorom kisebb kiemelkedést jelzett a sivatagban – előttünk lévő kaktuszbozótot...
– Ne! Lassabban, Jack!
Lassítottam. Most gyakorlatilag lépésben haladtunk. Ásítottam. Nem volt értelme faggatni Mae-t, aki elmélyedve koncentrált. Én csupán fáradtnak és legyőzöttnek éreztem magam. Felfelé haladtunk a sivatagi emelkedőn, míg ellaposodott, aztán a motor lefelé billent...
– Állj!
Megálltam.
Közvetlenül előttünk a sivatagi talaj hirtelen véget ért. Azon túl csak feketeséget láttam.
– Mi ez? Szikla?
– Nem, csak egy magasabb gerinc.
Előrébb araszoltam a motorral. A talaj határozottan lejtett. Hamarosan a peremre jutottunk, és sikerült eligazodnom. A gerinc tetején voltunk, öt méter magasban, amely egy igen széles vízmosás medrének egyik oldalát alkotta. Közvetlenül alattam sima folyami sziklákat láttam, közöttük elszórt kődarabokat és csenevész bozótost, amely mintegy ötvenméternyire elnyúlt a folyómeder túlsó partjáig. A távolabbi part mögött a sivatag újból laposan folytatódott.
– Most már értem – jegyeztem meg. – A raj ugrott egyet.
– Igen – felelte Mae. – A levegőbe emelkedett, mi pedig elvesztettük a nyomát.
– De akkor itt valahol le is kellett szállnia – mondta Bobby a mederre mutatva.
– Lehet – mondtam –, de lehet, hogy nem.
Azon gondolkodtam, hogy jó pár percet igénybe venne, mire találnánk egy biztonságos lefelé vezető utat. Aztán hosszú ideig keresgélnénk a meder bokrai és sziklái között, míg újra rábukkannánk a nyomra. Órákig is eltarthatna. Lehet, hogy egyáltalán meg sem találnánk. A gerinc tetejéről beláttuk az előttünk elterülő sivatag riasztó nagyságát.
– A raj odalent a mederben érhetett földet – latolgattam. – Lehet, hogy közvetlenül a meder túlsó partján fogott talajt, de az is előfordulhatott, hogy negyed mérfölddel odébb.
Mae nem csüggedt el.
– Bobby, te itt maradsz – mondta. – Te jelzed azt a helyet, ahonnan elugrott. Jack és én keresünk egy ösvényt lefelé, elindulunk a túlparti síkságon, és egyenes vonalban kelet-nyugati irányban haladunk, amíg meg nem találjuk újra a nyomot. Előbb vagy utóbb meglesz.
– Oké – bólintott Bobby. – Értem.
– Rendben – mondtam. Akár meg is csinálhatjuk. Nincs vesztenivalónk. Ám igen kevéssé bíztam abban, hogy sikerül.
Bobby előrehajolt a terepjáró kormánya fölött.
– Mi az?
– Melyik?
– Egy állat. Látom az izzó szemét.
– Hol?
– Ott, a bozótban. – Azzal a meder közepére mutatott.
Kétkedtem. Mindkettőnk fényszórója lefelé irányult a magaslatról. Jókora darabot bevilágítottunk a sivatagból. Semmiféle állatot nem láttam.
– Ott! – kiáltott fel Mae.
– Nem látok semmit.
Mae rámutatott.
– Épp most húzódott be a borókabokor mögé. Látod azt a bokrot, amelyik olyan, mint egy piramis? Amelyiknek száraz ágak vannak az oldalán?
– Látom – feleltem. – De... – Állatot nem láttam.
– Balról jobbra mozog. Várj egy percet, és újra kijön.
Vártunk, és aztán megláttam egy pár világoszöld, izzó pontot. A föld közelében jobb felé tartott. És szinte rögtön rájöttem, hogy valami nem stimmel.
Bobby ugyancsak. Elfordította a kormányt, hogy a fényszórót közvetlenül a pontra irányítsa. Kinyúlt a távcsőért.
– Ez nem állat... – mondta.
Még több fehéret – sápadt hússzínű fehéret vettem észre az alacsony bozótosban mozogva. De csak pillanatokra láttuk. És akkor megpillantottam egy fehér felületet, amelyben megdöbbenésemre egy földön vonszolt emberi kezet ismertem fel. Egy kinyújtott ujjú kezet.
– Jézusom – nyögte Bobby a távcsőbe bámulva.
– Mi van? Mi az?
– Egy földön vonszolt test – felelte, majd furcsa hangon hozzátette: – Hiszen ez Rosie.

 

 

22. HATODIK NAP
Este 10.58

 

A motort felbőgetve megindultam Mae-vel a magaslaton, s a gerincen haladtam, amíg az bele nem simult a meder talajába. Rosie testét bámulva Bobby ott maradt, ahol volt. Néhány percen belül átszeltem a medret, és a túlsó parton haladtam visszafelé a dombon világító fények felé.
– Lassítsunk, Jack – szólt Mae.
Így hát lassítottam, és a kormány fölött előrehajolva próbáltam messzire ellátni a földön. Hirtelen a sugárzásmérő újra kerepelni kezdett.
– Jó jel – mondtam.
Továbbmentünk. Most közvetlenül egy vonalba kerültünk a túlsó magaslaton lévő Bobbyval. Fényszórója holdvilágszerű gyenge fényt vetett köröttünk a földre. Intettem neki, hogy jöjjön le. Megfordította a járgányát, és megindult nyugatnak. Az ő fénye híján a föld hirtelen sötétebbé és sejtelmesebbé vált.
És akkor megpillantottam Rosie Castrót.

 

Rosie a hátán feküdt, a feje megbillent, úgy, mintha hátrafelé nézett volna, tágra nyílt szeme egyenesen rám meredt, s mintha a karját nyújtotta volna felém, sápadt tenyere kinyílt. Arcán mintha esedező – vagy rémült – kifejezés ült volna. A hullamerevség már beállt, így a teste mereven zötykölődött, amint az alacsony bozótosban és sivatagi kaktuszban tovahaladt.
Rosie-t vonszolták – de nem állat vonszolta.
– Alighanem le kellene kapcsolni a világításodat – mondta Mae.
– De nem látom, mi csinálja ezt... olyan, mintha egy árnyék lenne alatta...
– Az nem árnyék, hanem azok.
– Azok vonszolják?
Mae bólintott.
– Kapcsold le a lámpád!
Lepöccentettem a fényszórót. Ott álltunk a sötétben.
– Azt hittem, a rajok három óránál tovább nem tudják fenntartani az energiát – szólaltam meg.
– Ricky ezt mondta.
– Már megint hazudott?
– Vagy a vadonban túlhaladták ezt a korlátot.
Ennek bizony nyugtalanító következményei lehetnek. Ha a rajok most már fenn tudták tartani az energiájukat éjszakára, akkor aktívak lehetnek, amikor a rejtekhelyükre érünk. Arra számítottam, hogy összeomolva találjuk őket, a részecskék szét lesznek szóródva a földön. Arra készültem, hogy álmukban öljük meg őket, hogy így mondjam. Most igencsak úgy tűnt, hogy nem alszanak.
Ott álltunk a hűvös esti levegőn, és átgondoltuk a helyzetünket. Végül Mae szólalt meg:
– Ezeket a rajokat nem a rovarok viselkedése alapján modellezték?
– Nem igazán – feleltem. – A programozás modellje a ragadozó-préda viszonyra épül. De mivel a raj együttműködő részecskékből áll, bizonyos fokig úgy fog viselkedni, mint bármely együttműködő részecskékből álló populáció, mint mondjuk, a rovarok. Miért?
– A rovarok képesek megvalósítani egyetlen generáció élettartamánál hosszabb terveket is. Olyan fészkeket tudnak építeni, amelyekhez több kell, mint egy nemzedék. Nem igaz?
– De, nyilván...
– Meglehet, egyik raj vitte a holttestet egy darabig, és utána egy másik átvette. Lehet, hogy eddig három vagy négy raj is itt volt. Ily módon egyiküknek sem kell három órát mennie éjszaka.
Ám ennek a gondolatnak a következményei sem tetszettek sokkal jobban.
– Ez azt jelentené, hogy a rajok együtt dolgoznak – feleltem. – Hogy összehangoltak.
– Mostanra egyértelműen.
– Az a bökkenő, hogy ez nem lehetséges – feleltem. – Minthogy nem rendelkeznek kijelző kapacitással.
– Néhány nemzedékkel ezelőtt nem volt lehetséges – mondta Mae –, de most már az. Emlékszel a feléd jövő V alakra? Azok is összedolgoztak.
Ez igaz volt. Akkor erről egyszerűen nem vettem tudomást. Akkor ott, a sivatagi éjszakában álldogálva eltűnődtem, vajon mi másról nem vettem még tudomást. A sötétség felé hunyorogva próbáltam észrevenni valamit.
– Hova viszik Rosie-t?
Mae kinyitotta a hátizsákomat, és kivett belőle egy éjjellátót.
– Próbáld ki ezt!
Éppen segíteni akartam neki, hogy kivegye a magáét, de Mae ügyesen lekapta a hátizsákját, kinyitotta, és előhúzta belőle a saját készülékét. Mozdulatai gyorsak, biztosak voltak.
Fejemre helyeztem a szerkentyűt, becsatoltam a szíjakat, a lencséket lebillentettem a szemem elé. Új, negyedik generációs éjjellátók voltak, amelyek halvány színekben mutatták a képet. Csaknem azonnal megláttam Rosie-t a sivatagban. A teste egyre távolodva lassan eltűnt a bozótosban.
– Oké, szóval hová viszik? – kérdeztem újra. És miközben beszéltem, egyre magasabbra emeltem a tekintetem, és akkor megláttam, hová viszik.

 

Ebből a távolságból természetes alakzatnak tűnt – mintegy öt méter széles és két méter magas fekete földkupacnak. Az erózió mély, függőleges hasadékokat vágott belé, úgyhogy a halom kissé úgy nézett ki, mint egy hatalmas, élére fordított fogaskerék. Simán természetesnek lehetett tekinteni ezt az alakzatot.
Ám mégsem volt az: az erózió nem alakította volna ilyen jól formáltra. Ellenkezőleg, mesterséges építményt láttunk magunk előtt, hasonlót az afrikai termeszek és egyéb társas rovarok fészkeihez.
A másik éjjellátóval a fején Mae egy darabig csendben nézelődött, majd megszólalt:
– Azt akarod mondani, hogy ez önszerveződő viselkedés eredménye? Hogy az ezt eredményező viselkedés magától bontakozott ki?
– Valójában igen – mondtam. – Pontosan erről van szó.
– Nehéz elhinni.
– Tudom.
Mae jó biológus volt, de főemlősökkel foglalkozott. Ahhoz szokott, hogy nagyon intelligens állatok kis populációit tanulmányozza, amelyek dominancia-hierarchiára és csoportvezetőre épülnek. Az összetett viselkedést összetett intelligencia eredményének tartotta. Gondot okozott számára, hogy megragadja az önszerveződő viselkedés nyers erejét néma állatok igen nagy populációja esetében.
Mindenesetre mélységes emberi előítélet volt ez. Az ember azt várja, hogy minden szervezetben rábukkan a központi parancsra. Az államok élén kormány áll. A vállalatokat vezérigazgató, az iskolákat igazgató irányítja. A hadseregben tábornokok parancsolnak. Az ember hajlamos azt hinni, hogy központi parancs nélkül a szervezet káoszba süpped, és nem képes elérni semmi jelentőségteljes dolgot.
Ebből az alapállásból kiindulva nehéz elhinni, hogy rendkívül parányi lények, melyek a gombostűfejnél is kisebb aggyal rendelkeznek, képesek olyan vállalkozásokra, amelyek bonyolultabbak minden emberi vállalkozásnál. Pedig képesek.
Az afrikai termeszek jelentik a klasszikus példát. Harminc méter átmérőjű várakat emelnek földből, melyek tornyai hét méterre nyúlnak az égbe. Hogy értékelni tudjuk ezt a teljesítményt, azt kell elképzelnünk, hogy ha a termeszek ember nagyságúak lennének, ezek a halmok egy mérföld magas és öt mérföld átmérőjű felhőkarcolók lennének. És ugyancsak a felhőkarcolókhoz hasonlóan, ezeknek a termeszváraknak bonyolult belső szerkezetük van, amely biztosítja a friss levegőt, eltávolítja a fölösleges szén-dioxidot, hőt és így tovább. Az építményben kertek gondoskodnak táplálékról, vannak királyi rezidenciák, és elegendő lakóhely kétmillió termesz számára. Nincs két egyforma termeszvár; mindegyik egyedi építmény, hogy megfeleljen a helyszín sajátos kívánalmainak és adottságainak.
És mindezt építész, munkavezető, központi hatalom nélkül érik el. Az építkezés tervrajza sincs a termeszek génjébe kódolva. Ehelyett ezek a hatalmas létesítmények olyan egyszerű szabályok eredményei, amelyeket az egyes termeszek egymás közti viszonyukban követnek. (Ilyen szabályokat, mint: „Ha megszimatolod, hogy itt van egy másik termesz, tegyél egy porszemet erre a helyre!”.) Mégis, az eredmény kétségtelenül bonyolultabb bármely emberi építménynél.
Most éppen egy új lény által emelt új építményt néztünk, és megint csak nehéz volt elképzelni, hogyan is készülhetett. Hogyan képes egy raj halmot emelni? De kezdtem ráébredni, hogy odakint a sivatagban ostoba tévelygés olyasmit kérdezni, hogyan is történik valami. A rajok gyorsan változtak, szinte percről percre. A megoldást kereső természetes emberi reakció időpazarlás volt. Mire valamire rájött az ember, a dolgok már meg is változtak.
Bobby robogott be terepjáróján, és lekapcsolta a lámpát. Ott álltunk mindhárman a csillagok alatt. Bobby törte meg a csendet:
– Most mihez kezdünk?
– Kövessük Rosie-t – feleltem.
– Úgy tűnik, Rosie abba a halomba igyekszik – mondta Bobby. – Úgy érted, oda is kövessük?
– Igen – feleltem.

 

Mae javaslatára az út hátralévő részét gyalog tettük meg. Hátizsákjainkat cipelve jó tíz percig eltartott, mire a halom közelébe értünk. Vagy ötven méterre álltunk meg. Gyomorkavaró szag terjengett a levegőben: a rothadás és pusztulás maró szaga. Annyira erős volt, hogy felfordult a gyomrom. Emellett mintha halvány fény áradt volna ki a halom belsejéből. Bobby odasúgta:
– Te tényleg be akarsz menni oda?
– Még nem – súgta Mae a halom egyik oldalára mutatva. Rosie teste felfelé haladt a lejtőn. Amint a peremre ért, merev lábai egy pillanatra felemelkedtek a levegőbe. Aztán a teste átbillent és bezuhant. De mielőtt végleg eltűnt volna, megállt néhány másodpercre, a feje a perem fölött maradt, a karjai kinyúltak, mintha levegő után kapott volna. Azután lassan lecsúszott és eltűnt.
Bobby megborzongott.
Mae odasúgta:
– Oké, menjünk. – Azzal szokásos nesztelen módján elindult. Megpróbáltam olyan csendesen követni, ahogy csak tudtam. Bobby recsegve-ropogva tört utat a földön. Mae megállt, és keményen ránézett.
Bobby felemelte a kezét, mintha azt mondaná, mit tehetek?
Mae súgva rászólt:
– Figyeld, hova teszed a lábad!
Bobby visszasúgta:
– Figyelem.
– Nem.
– Sötét van, nem látok.
– Látsz, ha próbálkozol.
Nem emlékeztem, hogy valaha is láttam volna Mae-t, amint kimutatja idegességét, de valamennyien majd szétrobbantunk a feszültségtől. A bűz pedig iszonyú volt. Mae megfordult, és nesztelenül újra elindult. Bobby éppannyi zajt keltve követte, mint korábban. Csupán néhány lépést haladtunk, amikor Mae megfordult, felemelte a kezét, jelzett neki, hogy maradjon ott, ahol van.
Bobby tagadólag megrázta a fejét. Nyilván nem akart egyedül maradni.
Mae megragadta a vállát, elszántan a földre mutatott, és odasúgta neki:
– Itt maradsz!
– Nem...
– Mindnyájunkat megölsz – sziszegte.
– Ígérem – súgta Bobby.
Mae megrázta a fejét, és a földre bökött.
– Ülj le!
Végül Bobby leült.
Mae rám nézett. Bólintottam. Újra elindultunk. Addigra hét méterre megközelítettük a halmot. A szag már-már elviselhetetlenné vált. A gyomrom összerándult; attól féltem, hogy rosszul leszek. És ráadásul meghallottuk a mély, monoton hangot. Ez a hang minden másnál jobban arra késztetett, hogy elfussak. De Mae csak ment tovább.
Négykézláb másztunk felfelé a halmon, és aztán a peremnél hasra feküdtünk. A belülről izzó zöld fényben megláttam Mae arcát. Valami oknál fogva a bűz már nem zavart. Talán azért, mert túlságosan féltem.
Mae belenyúlt a zsákja oldalzsebébe, és egy vékony teleszkóppálcán lévő, hüvelykujjnyi kamerát húzott elő. Elővett egy parányi LCD monitort, és letette köztünk a földre. Aztán a pálcát a perem fölé csúsztatta.
A képernyőn sima, hullámos falak zöld belső felületét láttuk. Látszólag semmi sem mozdult. Mae ide-oda forgatta a kamerát. Csupán zöld falakat láttunk. Rosie-nak semmi nyoma.
Mae rám nézett, és a szemére mutatott. Most akarok-e körülnézni?
Bólintottam.
Lassan araszoltunk előre, míg át nem láttunk a peremen.
Nem erre számítottunk.
A halom egy már meglévő hatalmas nyílást zárt körül – hét méter széles vagy még annál is több volt –, amely a peremtől egy lejtőben folytatódott, majd egy sziklában tátongó lyukban végződött tőlünk jobbra. A zöld fény valahonnét annak a tátongó lyuknak a belsejéből jött.
Amit láttam, az egy hatalmas barlang bejárata volt. A peremen elfoglalt pozíciónkból nem láthattunk be magába a barlangba, de a monoton hang valamilyen tevékenységet sejtetett odabent. Mae teljes hosszában kihúzta a teleszkópot, és a kamerát óvatosan leengedte a lyukba. Hamarosan messzebbre láthattunk a barlangba, ami kétségtelenül természetes volt, és hatalmas: talán két és fél méter magas és három és fél méter széles. A sziklafalak fehérek voltak, mert mintha ugyanaz a tejes anyag borította volna őket, amelyet Rosie-n is láttunk.
Rosie teste odabent volt, nem messze tőlünk. Láttuk a sziklafal hajlata mögül kilógó kezét, de a hajlaton túl semmit sem láttunk.
Mae jelzett: le akarsz menni?
Lassan bólintottam. Nem tetszett ez az érzés, nem tetszett, hogy nem tudom, mi van a hajlaton túl. De tényleg nem volt más választásunk.
Mae hátramutatott Bobby felé: őt vigyük?
Megráztam a fejem: ne. Nem segítene rajtunk.
Bólintott, és nagyon lassan, teljesen nesztelenül kezdett kibújni hátizsákjából, amikor hirtelen megdermedt. Szó szerint megdermedt: egyetlen izma se rándult.
A képernyőre néztem, és én is megdermedtem.
Egy alak lépett elő a hajlat mögül, és most éberen nézegetve ott állt a barlang bejáratánál.
Ricky volt.

 

Úgy viselkedett, mintha hangot hallott volna, vagy valami más okból riadt volna föl. A videokamera még ott lógott a halom peremén. Elég kicsi volt, de nem tudtam, meglátta-e.
Feszülten bámultam a képernyőt.
A kamerának nem volt jó a felbontása, a képernyő pedig akkora volt, mint a tenyerem, de így is tisztán látszott, hogy az alak Ricky. Nem értettem, mit keres itt – sem azt, hogy került ide. Aztán újabb férfi jelent meg a hajlatnál.
Az is Ricky volt.
Mae-re pillantottam, de ő teljesen mozdulatlan maradt, akár egy szobor. Csupán a szeme járt ide-oda.
A képernyőre pislantottam. A videó felbontás határain belül a két alak minden tekintetben azonosnak tűnt. Ugyanaz a ruha, ugyanolyan mozdulatok, gesztusok, ugyanaz a vállrándítás. Az arcukat nem láttuk jól, de az volt a benyomásom, hogy részletesebbek voltak, mint korábban.
Úgy tűnt, nem vették észre a kamerát.
Felnéztek az égre, aztán egy ideig a sziklalejtőt bámulták, majd hátat fordítottak, és eltűntek a barlang belsejében.
Mae még most sem moccant. Már csaknem egy perce mozdulatlan volt, és ezalatt még csak nem is pislogott. Most az emberek eltűntek, és...
Újabb alak bukkant fel a sarkon. David Brooks volt. Eleinte esetlenül, mereven mozgott, de mozdulatai hamar képlékenyebbé váltak. Olyan érzésem volt, mintha egy bábjátékost néztem volna, amint mozdulatait tökéletesíti, egyre életszerűbbé téve a figurát. Aztán David Rickyvé vált, majd ismét Daviddé. Majd David figurája megfordult és elment.
Mae még mindig várt. Két teljes percig várt, aztán végül visszahúzta a kamerát. Egyszerre kúsztunk vissza a peremtől, majd le a halomról, és csendben eltávolodtunk a sivatagi éjszakában.

 

Nyugati irányban, mintegy tizenöt méter távolságra, a járműveink közelében találkoztunk Bobbyval. Mae a hátizsákjában kotorászott, majd előhúzott egy írómappát és egy filctollat. Felkapcsolta a toll égőjét, és rajzolni kezdett.
– A következővel állunk szemben – mondta. – A barlangnak van egy ilyen nyílása, amit láttál is. A kanyar mögött van egy nagy üreg, majd a barlang még vagy száz métert kanyarog lefelé. Ez egy nagy kamrába vezet, amelyik legalább harminc méter magas és jó pár száz méter széles. Egyetlen nagy terem, ennyi az egész. Nincsenek oldaljáratotok, legalábbis én nem láttam.
– Láttad?
– Már jártam itt – bólintott.
– Mikor?
– Néhány hete. Amikor először kerestük a raj rejtekhelyét. Megtaláltam ezt a barlangot, és napvilágnál jártam bent. Akkor semmi jelét nem találtam a rajnak. – Elmondta, hogy a barlang tele volt denevérekkel, az egész mennyezetet elborították, amint rózsaszín, nyüszítő tömegben összezsúfolódtak a barlang teljes hosszában, egész a bejáratig.
– Fúj – mondta Bobby –, utálom a denevéreket.
– Most egyetlenegyet sem láttam bent.
– Gondolod, kihajtották őket?
– Talán megették.
– Jézusom, gyerekek – sopánkodott Bobby a fejét csóválva. – Én csak egy programozó vagyok. Nem hiszem, hogy erre képes vagyok. Nem hiszem, hogy be tudok menni.
Mae tudomást se vett róla. Hozzám fordult:
– Ha bemegyünk, fel kell robbantanunk a termitbombát, és ezt egész addig kell folytatnunk, míg le nem érünk a terembe. Nem biztos, hogy elég bombánk van.
– Lehet, hogy nincs – mondtam. De engem más aggasztott. Csak az időnket fecséreljük, ha nem pusztítjuk el az összes rajt és a rajokat készítő valamennyi összeszerelőt. Nem igaz?
Mindketten bólintottak.
– Nem biztos, hogy ez lehetséges lesz – folytattam. – Azt hittem, hogy éjszakára a rajok lemerülnek. Azt hittem, hogy a földön elpusztíthatjuk őket. Ám nem merültek le – legalábbis nem mind. – És ha csak egyikük elkerül bennünket, ha kimenekül a barlangból... – Vállat vontam. – Akkor ez az egész időpazarlás.
– Úgy van – felelte Bobby bólogatva. – Úgy van. Időpazarlás lenne.
Mae szólalt meg:
– Valamiképp a barlangban kell csapdába ejtenünk őket.
– Nincs rá mód – mondta Bobby. – Úgy értem, egyszerűen kirepülhetnek, amikor csak akarnak.
– Lenne egy módja – vetette fel Mae. Valamit keresve megint nekilátott a hátizsákjában kotorászni. – Addig is jobban tesszük, ha mindhárman szétszóródunk.
– Miért? – kérdezte Bobby riadtan.
– Csak gyerünk – felelte Mae. – Mozduljunk.

 

Szorosan bekötöttem a hátizsákomat, és meghúztam a szíjakat, hogy ne zörögjön. Éjjellátómat felhajtottam a homlokomra, és elindultam. Félúton járhattam a halom felé, amikor megláttam, hogy egy sötét alak mászik ki az éjszakába.
Amilyen gyorsan csak tudtam, a földre vetettem magam. Mintegy méter magas, sűrű zsályabozótban jártam, amely elég jól elrejtett. Visszanéztem, de sem Mae-t, sem Bobbyt nem láttam: ők is a földre vethették magukat. Nem tudtam, vajon szétváltak-e már. Óvatosan félrehajtottam a növényt előlem, és elnéztem a halom felé.
Az alak lába sziluettként rajzolódott ki a halványzöld izzásban. A felsőteste sötét volt az éjszakai ég hátterében. Lehajtottam a látcsövet, és egy pillanatig vártam, amíg kéken felfénylett és kirajzolódott az alak.
Ezúttal Rosie volt. Mindenfelé nézelődve, éber, ugrásra kész testtel járt körbe az éjszakában. Eltekintve attól, hogy nem úgy mozgott, mint Rosie, hanem mint egy férfi. Aztán egy pillanattal később az alak Rickyvé változott, és úgy mozgott, mint Ricky.
A figura lekuporodott, és mintha végignézett volna a zsálya fölött. Azon tűnődtem, vajon mi csalhatta ki a halomból. Nem kellett sokáig várnom, hogy megtudjam.
Az alak mögött fehér fény jelent meg a nyugati látóhatáron. Fényessége egyre erősödött, és hamarosan meghallottam egy helikopter rotorjának a dübörgését. A Völgyből érkező Julia lehet, gondoltam. Eltöprengtem, vajon mi volt annyira sürgős, hogy az orvosok parancsa ellenére elhagyta a kórházat, és az éjszaka közepén iderepült.
Amint a helikopter közelebb ért, bekapcsolta a keresőlámpát. Elnéztem a kék-fehér fénycsóvát, amint a földet pásztázva felénk tartott. A Ricky-figura is azt nézte, majd elillant a szemem elöl.
Aztán a helikopter fölém zúgott, és egy pillanatra elvakított halogén fényével, majd csaknem azonnal élesen megdőlt és visszafordult.
Mi az ördög folyik itt?
A helikopter lassan ívet írt le, átröpült a halom fölött, aztán visszajött, és pontosan a rejtekhelyem fölött megállt. A kék fényözön rám irányult. A hátamra fordultam, és többször is a labor felé mutogatva integettem a helikopternek.
– Menj! – grimaszoltam, hessegetést imitálva.
A helikopter leereszkedett, és egy pillanatig azt hittem, közvetlenül mellettem fog földet érni. Aztán hirtelen megint megdőlt, és alacsonyan a föld felett szállva elrepült déli irányba, a beton leszállópálya felé. A zúgás elhalkult.
Úgy véltem, a legjobb, ha gyorsan helyet változtatok. Feltérdeltem, és balra tartva, hátrálva másztam vagy harmincméternyit, aztán megint lehasaltam.
Amikor visszanéztem a halomra, három – nem, négy alakot láttam kijönni belőle. Elváltak egymástól, és mindegyik más irányba távolodott a halomtól. Valamennyien úgy néztek ki, mint Ricky. Láttam, amint lejönnek a halom lejtőjén, be a bozótosba. A szívem zakatolni kezdett a mellkasomban. Az egyik figura felém közeledett. Közben kissé jobbra tért ki. Oda igyekezett, ahol korábban feküdtem. Amikor előző rejtekhelyemhez ért, megállt és körbefordult.
Egyáltalán nem volt messze tőlem. A látcsövön keresztül láttam, hogy ennek az új Ricky figurának már teljes az arca, és a ruhája is kidolgozottabb. Ráadásul ez az alak a valódi testsúly érzetét keltve mozgott. Persze lehet, hogy látszat, de gyanítottam, hogy a raj tömege gyarapodott, és most nyomhatott legalább húsz-huszonöt kilót, vagy többet is. Lehet, hogy kétszer annyit. Ha így van, akkor a raj most már elegendő tömeggel rendelkezik ahhoz, hogy fizikai hatást keltve megüsse az embert. Akár le is taglózhat.
Az éjellátómon keresztül megfigyeltem, hogy a figura mozgatja a szemét és pislog. Az arc felülete most már bőrszerű volt. A haj mintha egyedi szálakból tevődött volna össze. Az ajka mozgott, a nyelve izgatottan járt. Összességében az arc nagyon hasonlított Rickyére – zavarba ejtően hasonlított. Amikor felém fordította a fejét, úgy éreztem, hogy Ricky néz rám.
És meglehet, így is volt, mert a figura egyenesen felém indult.
Csapdába kerültem. A szívem majd kiugrott a helyéről. Ez nem szerepelt a terveimben; semmiféle védekezésre nem volt lehetőségem. Persze felállhattam és futásnak eredhettem volna, de merre? Köröttem mérföldekre sivatag, és a rajok becserkésztek volna. Néhány pillanat múlva nem maradt volna belőlem más, mint...
A helikopter zúgva visszajött. A Ricky-fígura jöttében odanézett, aztán megfordult, és szó szerint a föld felett lebegve elmenekült, nem törődve többé a lábak mozgatásával. Hátborzongató volt látni ezt az emberutánzatot, amint a sivatag fölött sietve ellebegett.
A másik három Ricky-fígura is futásnak eredt. Gyorsan futottak, határozottan rémült benyomást keltve. Vajon a rajok félnek a helikoptertől? Úgy tűnt. És miközben elnéztem őket, megértettem, miért. Bár a rajok már nehezebbek és anyagszerűbbek voltak, az erős szél azért még árthatott nekik. A helikopter harminc méter magasban volt, de a légáramlat elég erős volt ahhoz, hogy eltorzítsa a futó alakokat, menekülésük közben összelapítsa, mintegy lekalapálja őket.
A figurák eltűntek a halomban.
Visszanéztem Mae-re, aki most a mederben állt, és rádióján a helikopterrel beszélt. Mégis kellett neki az a rádió, hát jó. Aztán rám üvöltött:
– Gyerünk! – azzal elkezdett futni felém. Halványan mintha Bobbyt láttam volna, amint a halomtól a terepjárója felé fut, de nem volt időm rajta törni a fejem. A helikopter pontosan a halom fölött egyensúlyozott. Szememet csípte a felkavart por.
Mae mellém ért. Látcsöveinket levéve felhúztuk az oxigénmaszkokat. Mae hozzám fordult, és elcsavarta a tartály szelepét. Aztán én az övét. Újra feltettük az éjjellátónkat. Úgy tűnt, mintha rengeteg szerkentyű csörgött-zörgött volna az arcom körül. Mae halogén zseblámpát csíptetett az övemre, majd egyet a sajátjára. Közel hajolva kiáltotta:
– Kész vagy?
– Kész.
– Oké, akkor induljunk!
Nem volt gondolkodási időnk. Jobb is volt így. A helikopter légáramlása zúgott a fülemben. Felmásztunk a halom rézsűjén, a ruháink köröttünk csattogtak. A peremhez érve alig láttunk valamit a sűrűn örvénylő porban. A peremen túl semmit sem láttunk. Nem tudtuk, mi vár ránk odalent.
Mae megfogta a kezem, és leugrottunk.

 

 

23. HATODIK NAP
Este 11.12

 

Kőtörmeléken értem földet, majd bukdácsolva-csúszva szánkáztam le a lejtőn a barlang bejárata felé. A helikopter rotorja hangosan kelepeit fölöttünk. Mae közvetlenül mellettem volt, de alig tudtam kivenni a sűrű porban. Ricky figurát sehol sem láttam. A barlang bejáratához érve megálltunk. Mae elővette a termitkapszulákat. A magnéziumgyutacsokat a kezembe nyomta, és egy öngyújtót lökött felém. Ezt fogjuk használni?, töprengtem. Mae arca részben máris elhomályosodott a maszk mögött. A szemét az éjjellátó takarta.
A barlang bejárata felé intett, és bólintott.
A vállamra csapott, és az éjjellátómra mutatott. Nem értettem, így az arcom felé nyúlt, és felkattintott egy kapcsolót.
– ...lasz most már? – kérdezte.
– Igen, hallak.
– Oké, akkor menjünk!
Megindultunk a barlangban. A zöld izzás elenyészett a sűrű füstben. Csupán az éjjellátóinkra erősített infralámpánk világított. Nem láttunk alakokat. A helikopter zakatolásán kívül semmi mást nem hallottunk, de ahogy egyre beljebb hatoltunk a barlangba, ez a hang is gyengülni kezdett.
És aztán a hang elhalt, ahogy a szél is.
Mae összpontosított.
– Bobby? Hallasz engem? – szólalt meg.
– Igen, hallak.
– Dugd ide a segged!
– Éppen megpróbálok...
– Ne próbálkozz! Gyere ide, Bobby!
Megráztam a fejem. Ha jól ismerem Bobby Lembecket, soha nem fog lejönni ebbe a gödörbe. Befordultunk a kanyarba, de nem láttunk mást, csak a lebegő port és a barlangfalak halvány körvonalait. A falak itt simának tűntek, rejtekhely sehol sem látszott. Aztán a homályból, közvetlenül előttünk, egy Ricky-figura bontakozott ki. Kifejezéstelen képpel tartott felénk. Aztán balról még egy figura, majd még egy. Vonalba fejlődtek. Egyformán kifejezéstelen arccal, állhatatos léptekkel haladtak felénk.
– Első lecke – mondta Mae, feltartva a termitbomba kapszulát.
– Bízzunk benne, hogy nem tanulnak belőle – jegyeztem meg, és meggyújtottam a gyutacsot. Fehéren izzó szikrákkal sercegett. Mae elörehajította a kapszulát. A masírozó csoport előtt két-három méterre ért földet. A figurák ránk meredve fittyet hánytak rá.
– Háromig kell számolni – szólt Mae –, egy... kettő... és fordulj el!
Megfordultam, és ahogy a vakító fehérség betöltötte az alagutat, a karommal eltakartam a fejem. A ragyogás olyan erős volt, hogy még így, hogy a szememet csukva tartottam, még így is láttam az alakok foltjait, mikor újra kinyitottam. Visszafordultam.
Mae már előrehaladt. A levegőben lebegő por kissé sötétebb árnyalatot öltött. A három figurának nyoma sem maradt.
– Elpucoltak?
– Nem. Elpárologtak – felelte Mae. A hangja elégedettnek tűnt.
– Új helyzetek – mondtam. Felbátorodtam. Ha a program előfeltételei még érvényesek voltak, akkor a rajok teljesen új helyzetekre reagálva legyengülnek. Idővel tanulnak; idővel kialakítják az új feltételekkel megbirkózó stratégiákat. De a válaszuk kezdetben rendezetlen, kaotikus. Ez az elosztott intelligencia gyengesége. Erőteljes és rugalmas, de lassan reagál a nem várt eseményekre.
– Reméljük – mondta Mae.
Ahhoz a barlang padlóján tátongó lyukhoz értünk, amelyről Mae beszélt. Az éjszakai távcsőn át egyfajta lejtős rámpát láttunk. Négy vagy öt alak tartott felénk, és mögöttük mintha még több jött volna. Mindannyian Rickyre hasonlítottak, de sokuk nem volt jól megformázva. A hátsók pedig még csupán örvénylő felhők voltak. A monoton hang felerősödött.
– Második lecke – mondta Mae, és feltartott egy kapszulát. Fehéren sercegett, amikor meggyújtottam.
– A francba – kiáltottam, de volt időm lebukni és a szememet eltakarni a robbanás elől. A szűk helyen nagyot szólt a robbanó gáz, és a hátamon hőhullám futott végig. Mikor visszatekintettem, az alattunk lévő rajok többsége eltűnt, de néhányan láthatólag sértetlenül ott maradtak.
Tanultak. Méghozzá gyorsan.
– Következő lecke – kiáltotta Mae, ez alkalommal két kapszulát tartva fel. Mindkettőt meggyújtottam, ő pedig az egyiket elgurította, a másikat viszont messzebbre lehajította a rámpán. A robbanások egyszerre hangzottak fel, és hatalmas forró léglöket zúgott el mellettünk. Az ingem lángra lobbant. Mae a tenyerével csapkodva eloltotta.
Amikor ismét odanéztünk, sem alakokat, sem sötét raj felhőket nem láttunk.
Továbbhaladtunk lefelé a rámpán, egyre mélyebbre nyomulva a barlangba.
Huszonöt bombával kezdtünk. Huszonegy maradt, és alig jutottunk előre valamit a rámpán a barlang fenekén lévő nagy helyiség irányába. Mae most gyorsabb iramra kapcsolt – igyekeznem kellett, hogy lépést tartsak vele –, de ösztönei jól működtek. Az a néhány raj, amely előttünk alakot öltött, közeledtünkre gyorsan hátrált.
A lenti helyiségbe tereltük őket.
– Bobby, hol vagy? – kérdezte Mae.
A fülhallgató megreccsent:
– ...próbálok... jutni...
– Bobby, siess, az ördög vigyen el!
De közben egyre beljebb jutottunk a barlangba, és hamarosan csak a légköri zavarokat hallottuk. Itt lent is por lebegett a levegőben, ami szétszórta az infravörös fénysugarakat. A közvetlenül előttünk lévő falakat és a földet láttuk, de ezen túl tökéletes feketeség honolt. A sötétség és az elszigeteltség érzete félelmetes volt. Nem tudtam megmondani, mi van mellettem, hacsak oda nem fordítottam a fejem, és fel-alá nem mozgattam a fénycsóvát. Orromat újból megcsapta a rothadás szaga, maróan és hányingert keltőn.
Egyenes talajra értünk. Mae megőrizte higgadtságát. Ekkor vagy fél tucat raj zsongott előttünk, s Mae újabb kapszulát tartott ki, hogy gyújtsam meg. Mielőtt meggyújthattam volna a gyutacsot, a rajok visszahátráltak. Mae azonnal előrelépdelt.
– Akár az oroszlánszelídítés – mondta.
– Ez idáig – feleltem.
Nem tudtam, meddig folytathatjuk ezt. A barlang nagy volt, jóval nagyobb, mint képzeltem. Tizenhat kapszula nem tűnt elégnek, hogy végigcsináljuk ezt az egészet. Vajon Mae is aggódik?, töprengtem. Nem úgy tűnt. De talán csak nem mutatta.
Valami ropogott a lábam alatt. Lenéztem, és láttam, hogy a padlót ezernyi, parányi sárga csont szőnyege borítja. Mint a madárcsontok. Csakhogy ezek denevércsontok voltak. Mae-nek igaza volt: mindet megették.
A látcsövem felső sarkában vörös fény kezdett villogni. Figyelmeztetés lehetett, talán az elemé.
– Mae... – kezdtem, de akkor a vörös fény éppoly hirtelen kialudt, ahogy villogni kezdett.
– Mi van? – kérdezte.
– Semmi.
És akkor végre odaértünk a nagy központi terembe – eltekintve attól, hogy nem volt központi terem, legalábbis már nem.
A hatalmas teret most a padlótól a mennyezetig mintegy hatvan centi átmérőjű, sötét gömbök sora borította, melyeket hegyes kitüremkedések leptek el. Úgy néztek ki, mint hatalmas tengeri sünök. Nagy csoportokba rendeződtek. A szerkezetük rendezett volt.
– Ez az, amire gondolok? – töprengett Mae. Hangja nyugodt volt, tárgyilagos. A tudós hangja.
– Igen, alighanem – feleltem. Ha nem tévedtem, akkor ezek a tüskés csoportok a Xymos által odafönt épített gyárüzem szerves változatát jelentették.
– Így szaporodnak – mondtam, és előrébb léptem.
– Nem tudom, bemenjünk-e... – bizonytalanodott el Mae.
– Be kell mennünk. Nézd csak: rendezett.
– Gondolod, hogy van központja?
– Talán. – Ha pedig volt, akkor bombát akartam dobni rá. Továbbmentem.
Kísérteties érzés volt a csoportok közt haladni. A tüskék végéről sűrű, nyálkaszerű folyadék csöpögött, a gömböket pedig mintha valami vastag, remegő zselé borította volna, amely olyan érzést keltett, mintha az egész halom mozogna, élne. Megálltam, hogy közelebbről szemügyre vegyem, és akkor megláttam, hogy a gömbök felszíne valóban él: a zselében tekergő, fekete kukacok tömege nyüzsgött.
– Jézusom...
– Korábban is itt voltak – jegyezte meg Mae nyugodtan.
– Micsodák?
– A kukacok. A barlang talajának guanórétegében éltek, amikor előzőleg itt jártam. Szerves anyagot esznek, és magas foszfortartalmú vegyületeket ürítnek.
– És most bevonták őket a rajok szintézisébe – folytattam. Nem tartott soká: csupán néhány napig. Együttes evolúció zajlik. Talán a gömbök táplálékot biztosítanak, és valahogy összeszedik az ürüléküket.
– Vagy őket – mondta Mae szárazon.
– Igen, talán. – Nem volt elképzelhetetlen. A hangyák úgy tartják a levéltetveket, ahogy mi a teheneket. Más rovarok gombákat nevelnek a kertjeikben táplálékként.
Mélyebbre hatoltunk a helyiségbe. Mindenfelől rajok nyüzsögtek, de nem közeledtek. Talán újabb szokatlan esemény, gondoltam: behatolók a fészekben. Nem döntöttek arról, mit is tegyenek. Óvatosan haladtam; a talaj egyes helyeken síkosabbá vált. Valami sűrű piszok borította a földet. Néhány helyen csíkokban zölden sugárzott. A csíkok mintha befelé, a központ felé irányultak volna. Az volt az érzésem, hogy a talaj enyhén lejt.
– Milyen messzire még? – kérdezte Mae. Hangja továbbra is nyugodtnak tűnt, de nem hiszem, hogy nyugodt volt. Mint ahogy én sem; amikor visszanéztem, már nem láttam a terem bejáratát – eltakarták a nyalábok.
És akkor hirtelen elértük a helyiség közepét, mert a nyalábok egy nyílt térben véget értek, és közvetlenül előttünk a kinti halom miniatűr változatának tűnő valamit pillantottunk meg. Mintegy egy méter húsz centi magas, tökéletes kör átmérőjű halom volt, minden oldalán elálló szárnyakkal. Ezt is zöld sávok csíkozták. A szárnyakból halvány füst szivárgott.
Közelebb mentünk.
– Ez forró – szólt Mae.
Valóban az volt. Magas hőt termelt, ezért füstölt.
– Mit gondolsz, mi van benne? – kérdezte Mae.
A földre pillantottam. Láttam, hogy a nyalábokból jövő zöld csíkok ebbe a központi halomba futnak össze.
– Összeszerelők – mondtam. A tüskés sünök szerves nyersanyagot termeltek. Ez középre folyt, ahol az összeszerelők megalkották a végső molekulákat. Itt zajlott a végső összeállítás.
– Akkor ez a szív – mondta Mae.
– Igen. Mondhatjuk.
Köröttünk a nyalábok mentén mindenütt rajok tolongtak. Láthatólag nem jöttek a központba. De mindenütt ott ólálkodtak, és vártak ránk.
– Mennyit kérsz? – kérdezte Mae, a gyújtóbombákat szedegetve elő a zsákjából.
Körbenéztem a rajokon.
– Ide ötöt – feleltem. – A többire szükségünk lesz, hogy kijussunk innét.
– Nem tudunk ötöt meggyújtani egyszerre.
– Rendben lesz. – Kinyújtottam a kezem. – Add csak ide őket!
– De Jack...
– Add csak, Mae!
Átadott öt kapszulát. Közelebb léptem, és gyújtatlanul a központi halomra hajítottam őket. A környező rajok zúgtak, de nem közelítettek felénk.
– Oké – mondta Mae. Egyből megértette, mit csinálok. Máris vette elő az újabb kapszulákat.
– Most négyet – mondtam, visszapillantva a rajokra. Nyugtalanul mozgolódtak fel-alá. Nem tudtam, meddig maradnak békén. – Három neked, egy nekem. Te elintézed a rajokat.
– Rendben... – Odaadott egy kapszulát. A többit meggyújtottam néki. Abba az irányba hajította őket, amerről jöttünk. A rajok hátratáncoltak.
Mae számolt:
– Három... kettő... egy... most!
Lekuporodtunk, és lebuktunk az éles fényözön elől. Repedés hangját hallottam, és amikor újból felnéztem, láttam, hogy néhány nyaláb széttörött és széthullott. Tüskék gurultak a földön. Habozás nélkül meggyújtottam a következő kapszulát, és miközben fehér szikrákat hányt, a központi halomra hajítottam.
– Gyerünk!
A bejárat felé futottunk. A nyalábok omladoztak előttünk. Mae könnyedén rálépett a hulló tüskékre, és igyekeztünk tovább. Én a nyomában, miközben magamban számoltam... három... kettő... egy...
Most.

 

Átható sivítás hallatszott, majd iszonyúan forró léghullám és egy mennydörgő robbanás következett. Nyilalló fájdalmat éreztem a fülemben. A robbanás lökete a földhöz teremtett és előretaszított, bele a nyálkás lerakódásba. Éreztem, hogy egész testemet tüskék szurkálják. A látcsövem lerepült, így feketeség borult rám. Feketeség. Semmit sem láttam. Letöröltem a nyálkát az arcomról. Megpróbáltam lábra állni, elcsúsztam és elestem.
– Mae! – kiáltottam. – Mae...
– Ez aztán robbanás volt – mondta meglepett hangon.
– Mae, hol vagy? Nem látok.
Minden koromfekete volt. Semmit sem láttam. Ott voltam egy átkozott barlang mélyén, tele szűrős tüskékkel, és nem láttam. Pánik tört rám.
– Nyugalom – mondta Mae. A sötétben éreztem, hogy megszorítja a karom. Ő nyilván látott engem. – A zseblámpa ott van az öveden – mondta. Odavezette a kezemet.
A csatot keresve tapogatóztam a sötétben. Megtaláltam, de nem tudtam kinyitni. Rugós csat volt, és az ujjaim állandóan lecsúsztak róla. Zúgó hangot hallottam, először halkan, aztán egyre erősebben. Izzad a kezem. Végül kinyílt a csat, és megkönnyebbülten kapcsoltam be a lámpát. A hideg halogén fényben megláttam Mae-t; éjjellátója még a fején volt, és éppen nézett valamit. A fénycsóvát körbejártattam a barlangban, amit a robbanás teljesen átalakított. Sok nyaláb felbomlott, és a tüskék beborították a földet. Valami anyag lángra lobbant a földön. Savas, dögletes füst gomolygott. A levegő sűrű volt és sötét... Hátraléptem, és valami pépeset éreztem a lábam alatt.
Lenéztem, és megláttam David Brooks ingét. Ekkor döbbentem rá, hogy David felsőtestének maradványain toporgok, amely fehéres zselévé alakult. Éppen a hasán volt a lábam. Mellkasa végigkarcolta a sípcsontomat, és fehér csíkot hagyott a nadrágomon. Hátranéztem, és megláttam David arcát, amely kísértetiesen fehér és lepusztult volt, arcvonásai eltűntek, míg olyan jellegtelen nem lett, mint a rajok arca. Heves hányinger tört rám, és epét éreztem a számban.
– Gyere – mondta Mae, karon ragadott, és erősen megszorította. – Gyere, Jack!
Lábam cuppanva szabadult ki a testből.
Cipőmet a földhöz dörzsölve próbáltam letisztítani róla a fehér piszkot. Már nem gondolkodtam; a hányingeremmel és mindent elborító iszonyatommal küzdöttem csupán. El akartam futni. Mae beszélt hozzám, de nem hallottam a szavait. Csupán villanásokat láttam, és csak halványan jutott el a tudatomig, hogy köröttünk mindenfelől rajok bukkannak elő, raj raj hátán. Ott hemzsegtek mindenütt.
– Szükségem van rád, Jack! – kiáltotta, miközben négy kapszulát tartott fel, és nekem valahogy, a zseblámpával tapogatózva, sikerült meggyújtanom, Mae pedig minden irányba széthajigálta őket. Kezemmel eltakartam a szemem, miközben a forró gömbök felrobbantak körülöttem. Amikor újra kinyitottam a szemem, a rajok eltűntek. De mindössze néhány pillanat múltán újra megjelentek. Először egy raj, aztán három, majd hat, tíz és aztán túl sok ahhoz, hogy megszámoljam. Dühös zsongással tartottak felénk.
– Hány kapszulánk maradt? – kérdeztem.
– Nyolc.
Egyből tudtam, hogy nem fog sikerülni. Túl mélyen voltunk a barlangban. Soha nem jutunk ki. Elgondolni sem tudtam, hány raj volt köröttünk – halogénlámpám ide-oda ingázott a hadseregnek tűnő sokadalmon.
– Jack... – kiáltotta Mae, kinyújtva a kezét. Úgy tűnt, sosem veszíti el a reményt. Három újabb bombát gyújtottam meg, Mae pedig lépteit a bejárat felé irányítva eldobálta őket. A nyomában maradtam, de tudtam, hogy helyzetünk reménytelen. Minden robbanás csupán néhány másodpercre szórta szét a rajokat, aztán gyorsan újra összeálltak. Túlságosan sokan voltak.
– Jack! – Újabb bombák a kezében.

 

Most, csupán néhány méterre, megláttam a terem bejáratát.
A szemem könnyezett a maró füsttől. Halogénlámpám csupán egy keskeny fénysugarat tudott vágni a ködben. A levegő egyre sűrűsödött.
Egy végső sorozat fehéren izzó robbanás, és a bejárathoz értünk. Megláttam a felszínre vezető rámpát. Sosem gondoltam, hogy eddig eljutunk. De már rég nem gondolkodtam, minden csupán benyomásnak tűnt.
– Hány maradt? – kérdeztem.
Mae nem válaszolt. Motor berregését hallottam valahonnét odafentről. Felnézve imbolygó fehér fényt láttam meg fölöttünk a barlangban. A berregés nagyon felerősödött – hallottam, hogy indul egy motor –, és akkor megláttam a rámpa végén egyensúlyozó terepjárót. Bobby volt odafönt, aki most elkiáltotta magát:
Kifeléééé!
Mae megfordult, és felfutott a rámpán, én négykézláb követtem. Halványan érzékeltem, hogy Bobby meggyújt valamit, ami narancsszín lánggal fellobog, Mae pedig a falhoz lapított, amint a vezető nélküli terepjáró leszáguldott a rámpán a lenti terem felé, miközben lángoló rongy lógott ki az üzemanyagtartályából. Motorizált Molotov-koktél zúgott be a füsttel teli zárt térbe.
Amint elrobogott, Mae erősen hátba taszított.
– Futás!
Az utolsó néhány métert sprintelve tettem meg a rámpán. Bobby lenyúlt értünk, úgy húzott fel bennünket a nyíláson átemelve a felsőbb szintre. Elestem, és felhorzsoltam a térdem, de alig éreztem, amikor újra lábra rángatott. Aztán lóhalálában rohantam a barlang kijárata felé, és már majdnem elértem a nyílást, amikor egy heves robbanás ledöntött bennünket a lábunkról. Én bukfencezve szeltem át a levegőt, majd nekicsapódtam a barlang falának. Felálltam, zúgott a fejem. A zseblámpám odalett. Furcsa, sivító hangot hallottam valahonnét mögülem, vagy legalábbis hallani véltem.
Mae-re és Bobbyra néztem. Most tápászkodtak fel. Miközben a helikopter még mindig fölöttünk kelepéit, felkapaszkodtunk az emelkedőn, átbuktunk a halom nyílásán, majd legurultunk az oldalán, bele a hűvös, fekete sivatagi éjszakába.
Utoljára azt láttam, hogy Mae a helikoptert hessenti el, kezével integetve: menj, menj, menj...
És akkor a barlang felrobbant.

 

A talaj hullámzott a lábam alatt, és én elvágódtam. A földre zuhantam, a robbanás lökete pedig heves fájdalmat keltett a fülemben. Meghallottam a mély morajlást. A barlang nyílásából hatalmas, dühös tűzgolyó gomolygott elő, narancssárga csíkokkal tarkított fekete színben. Éreztem, hogy hőhullám gördül felém, aztán vége lett, és hirtelen minden elcsendesedett. A világ körülöttem feketén hallgatott.

 

Nem tudom biztosan, meddig feküdtem a csillagos ég alatt. Bizonyára elájultam, mert legközelebb már csak arra emlékeztem, hogy Bobby taszigál befelé a helikopter hátsó ülésére. Mae már ott volt, és előrehajolt, hogy besegítsen. Mindketten aggódó tekintettel néztek rám. Tompán azon gondolkoztam, vajon megsérültem-e. Fájdalmat nem éreztem. Az ajtó bevágódott mögöttem, Bobby pedig beszállt a pilóta melletti első ülésre.
Megcsináltuk. Sikerült.
Alig tudtam elhinni, hogy vége.
A helikopter a levegőbe emelkedett, és a távolban megpillantottam a labor fényeit.

 

 

PRÉDA

 

24. HETEDIK NAP
Éjjel 0.12

 

– Jack!
Julia sietett felém a folyosón. A fentről áradó fényben arca gyönyörűnek tetszett, vékony volt és elegáns. Valójában szebb volt, mint ahogy emlékeztemben élt. A bokáján kötés volt, a csuklóján gipsz. Átölelt, és a fejét a vállamra hajtotta. A haja levendulaillatú volt.
– Ó, Jack, Jack! Hál' istennek, jól vagy.
– Igen – mondtam rekedten –, jól vagyok.
– Annyira örülök... annyira!
Mozdulatlanul álltam, miközben átölelt. Aztán én is átöleltem. Nem tudtam, hogyan viselkedjek. Ő annyira feldobott volt, én meg kimerült voltam és üres.
– Minden rendben, Jack? – kérdezte még mindig átölelve.
– Igen, Julia – mondtam, éppen csak suttogva. – Minden.
– Mi a baj a hangoddal? – kérdezte, és visszahúzódott, hogy szemügyre vegyen. Az arcomat fürkészte. – Mi a baj?
– Talán megégette a hangszálait – mondta Mae. Ő is rekedt volt. Arca fekete a koromtól. Volt egy vágás az arcán, egy másik a homlokán.
Julia megint átölelt, ujjai az ingemet matatták.
– Drágám, te megsérültél...
– Csak az ingem.
– Jack, biztos vagy benne, hogy nem sérültél meg? Szerintem igen...
– Nem, jól vagyok. – Sután elléptem tőle.
– El sem tudom mondani – folytatta –, mennyire hálás vagyok neked azért, amit ma este tettél, Jack. Amit mindannyian tettetek – fordult a többiek felé. – Te, Mae és Bobby is. Csak azt sajnálom, hogy én nem voltam itt, hogy segítsek. Tudom, hogy mindez az én hibám. De nagyon hálásak vagyunk. A vállalat is.
A vállalat? – gondoltam. De mindössze ennyit mondtam:
– Igen, hát ezt meg kellett tenni.
– Igen, meg, feltétlenül. Gyorsan és véglegesen. És ti megtettétek, Jack. Hála istennek. – Ricky a háttérben állt, és bólogatott. Olyan volt, mint egy mechanikus madár, amelyik vizespohárból iszik, és fel-le billegeti a fejét. Úgy éreztem, nem vagyok valóságos, mintha egy színdarabban lettem volna.
– Szerintem ezt meg kell ünnepelnünk – folytatta Julia, amint továbbmentünk a folyosón. – Kell itt lennie valahol pezsgőnek. Ricky? Van? Meg akarom ünnepelni, amit tettetek, gyerekek.
– Én mindössze aludni szeretnék – mondtam.
– Ó, gyere, csak egy pohárral!
Íme, a jellegzetes Julia, gondoltam. Belebonyolódva saját világába, észre sem véve, hogy a körülötte lévők hogyan éreznek. A legkevésbé pezsgőre vágytunk most.
– Mindenesetre kösz – mondta Mae, és megrázta Julia kezét.
– Biztos? Tényleg? Klassz lenne. És te, Bobby?
– Talán majd holnap – mondta Bobby.
– Hát, akkor rendben. Végül is ti vagytok a nap hősei. Akkor majd holnap megejtjük.
Feltűnt, milyen gyorsan beszél, milyen gyorsak a mozdulatai. Eszembe jutott Ellen megjegyzése arról, hogy Julia drogot használ. Egyértelműen úgy tűnt, hogy szed valamit. De annyira fáradt voltam, hogy nem foglalkoztam vele.
– Elmondtam az újságot Larry Handlernek, a cég főnökének – mondta Julia –, és ő is nagyon hálás valamennyiőtöknek.
– Ez kedves – feleltem. – Értesíti a hadsereget?
– Hogy értesíti-e a hadsereget? Miről?
– A szökési kísérletről.
– Nos, Jack, most már minden elintéződött. Ti gondoskodtatok róla.
– Ebben nem vagyok biztos – mondtam. – Néhány raj megúszhatta. Vagy lehetnek más fészek is odakint. Szerintem a biztonság kedvéért értesíteni kell a katonaságot. – Nem igazán hittem, hogy bármit is kihagytunk volna, de azt akartam, hogy legyenek itt kívülállók is. Fáradt voltam. Azt akartam, hogy vegyék át tőlem a munkát.
– A hadsereget? – Julia szeme Rickyre villant, aztán vissza rám. – Jack, neked tökéletesen igazad van – mondta határozottan. – Ez rendkívül komoly helyzet. Ha a legkisebb esélye van, hogy valamit is kihagytunk, azonnal értesítenünk kell őket.
– Én úgy értem, még ma.
– Igen, igazad van, Jack. Ma. Tényleg, azonnal szólok nekik.
Visszapillantottam Rickyre. Fel-alá sétált, a fejével pedig továbbra is gépiesen bólogatott. Nem értettem. Hová lett Ricky korábbi riadalma? Félelme, hogy a kísérlet nyilvánosságra kerül? Most úgy tűnt, nem érdekli.
– Ti menjetek aludni, én meg felhívom a kapcsolattartóimat a Pentagonban – mondta Julia.
– Veled megyek – ajánlkoztam.
– Tényleg nem kell.
– Szeretnék – erősködtem.
Julia rám nézett és elmosolyodott.
– Nem bízol bennem?
– Nem arról van szó – feleltem. – De lehetnek kérdéseik, amiket én tudnék megválaszolni.
– Oké, príma. Jó ötlet. Nagyszerű ötlet.
Biztosra vettem, hogy valami nem stimmel. Úgy éreztem magam, mintha egy színdarabban lennék, és mindenki szerepet játszana. Mae-re pillantottam. Enyhén ráncolta a homlokát. Bizonyára ő is érzékelte.
A légkamrán keresztül a lakóegységbe mentünk. A levegő itt kellemetlenül hidegnek tűnt számomra – megborzongtam. A konyhába érve Julia a telefonért nyúlt.
– Hadd telefonáljak, Jack – mondta.
A hűtőhöz léptem, és elővettem egy gyömbérsört. Mae egy jeges teát, Bobby egy sört kért. Mindannyian szomjasak voltunk. Észrevettem, hogy egy üveg pezsgő lapul a hűtőben, várakozva. Megérintettem – hideg volt. Hat pohár is hűlt bent. Juha már eltervezte a bulit.
Julia lenyomta a telefon gombját. Hallottuk a kijelző hangot. Beütötte a számot. Ám a hívás nem sikerült. A vonal halott volt.
– Hűha – mondta. – Próbáljuk még egyszer. Másodszor is tárcsázott, de a hívás most sem sikerült.
– Ez furcsa, Ricky. Nem kapok külső vonalat.
– Próbád még egyszer! – tanácsolta Ricky.
A gyömbérsörömet szürcsölgetve elnéztem őket. Nem kérdés, hogy ez az egész játék a mi kedvünkért rendezett előadás volt csupán. Julia kötelességtudóan harmadszor is tárcsázott. Vajon milyen számot hívott? Vagy netán fejből tudta a Pentagon számát?
– Hűha – lamentált –, semmi.
Ricky felemelte a telefont, megnézte az alját, újra letette. Jónak kell lennie – mondta, mintha töprengne.
– Ó, az isten szerelmére – szóltam –, hadd találjam ki! Valami történt, és mi nem tudunk kifelé tárcsázni.
– De igen, tudunk – bizonygatta Ricky.
– Néhány perccel ezelőtt még telefonáltam – mondta Julia. Mielőtt visszajöttetek.
Ricky elhúzódott az asztaltól.
– Ellenőrzöm a vonalakat.
– Ellenőrizd – mondtam dühösen.
Julia rám bámult.
– Jack, aggódom miattad – mondta.
– Ühüm.
– Dühös vagy.
– Kibasztok velem.
– Hidd el – mondta csendesen, a szemembe nézve –, hogy nem. Mae felállt az asztaltól, azzal, hogy zuhanyozni megy. Bobby átballagott a társalgóba, hogy videojátékot játsszon – ez volt szokásos lazító módszere. Hamarosan géppuskatűz hangját hallottam, meg a lelőtt rosszfiúk kiáltozását. Julia és én egyedül maradtunk a konyhában.
Áthajolt hozzám az asztal fölött. Mély, komoly hangon beszélt:
– Jack, tartozom egy magyarázattal.
– Nem, nem tartozol – feleltem.
Úgy értem, a viselkedésem miatt. Az utóbbi napok döntéseiért.
– Nem számít.
– De nekem igen.
– Talán majd később, Julia.
– El kell mondanom. Tudod, az a helyzet, hogy csak meg akartam menteni a vállalatot, Jack. Ennyi az egész. A kamera elromlott, nem tudtuk megjavítani, elveszítettük a szerződésünket, és a vállalat a bukás szélére került. Még sosem veszítettem el vállalatot. Még egy sem ment ki alólam, és nem akartam, hogy a Xymos legyen az első. Befektettem, a dolognak tétje volt, és alighanem büszke is lehettem rá. Meg akartam menteni. Tudom, hogy nem jól ítéltem meg a helyzetet, de el voltam keseredve. Csakis az én hibám. Mindenki le akarta állítani. Én hajszoltam őket tovább. Az én kampányom volt. – Vállat vont. – És mindez semmiért. A vállalatot néhány napon belül felszámolják. Elvesztettem. – Közelebb hajolt. – De téged nem akarlak elveszíteni. Sem a családomat. Nem akarom elveszíteni magunkat.
Lehalkította a hangját, és karját az asztalon keresztül az enyémre helyezte.
– Szeretnék változtatni a dolgokon. Helyre akarom hozni őket, hogy újra egyenesbe jöjjünk. – Elhallgatott, majd folytatta: – Remélem, te is.
– Nem vagyok biztos az érzéseimben – feleltem.
– Fáradt vagy.
– Igen, de azon túl sem.
– Úgy érted, velünk kapcsolatban?
– Utálom ezt a kibaszott beszélgetést – fakadtam ki. És tényleg így volt. Ki nem állhattam, hogy akkor kezdett az egészbe, amikor kimerültem, amikor iszonyú megpróbáltatáson mentem keresztül, amiben kis híján kipurcantam, és amit végül is ő okozott. Utáltam, hogy „helytelen megítélés”-re hivatkozva eltussolta a szerepét, holott annál jóval többről volt szó.
– Ó, Jack, folytassuk ott, ahol abbahagytuk – mondta, s hirtelen áthajolt a bennünket elválasztó távolságon, és megpróbált szájon csókolni. Visszahúzódtam, és elfordítottam a fejem. Könyörgő szemekkel nézett rám. – Jack, kérlek!
– Ez nem a megfelelő idő, sem a hely, Julia – mondtam. Szünet. Nem tudta, hogyan folytassa. Végül így szólt:
– A gyerekek hiányolnak téged.
– Abban biztos vagyok. Nekem is hiányoznak.
Sírni kezdett:
– De engem nem hiányolnak... – zokogta. – Nem is foglalkoznak velem... az anyjukkal... – Újra megfogta a kezem. Hagytam. Megpróbáltam rendbe szedni az érzéseimet. Egyszerűen fáradt voltam, és nagyon kellemetlenül éreztem magam. Szerettem volna, ha abbahagyja a sírást.
– Julia...
Megszólalt a belső telefon. Ricky hangját hallottam:
– Hé, gyerekek, gond van a telefonvonalakkal. Jó lenne, ha most rögtön idejönnétek.

 

A kapcsolószoba tulajdonképpen egy nagy beépített szekrény volt a karbantartó helyiség egyik sarkában. Súlyos biztonsági ajtóval zárták el, amelynek felső részén kis, temperált üvegű ablak nyílott. Ezen az ablakon keresztül látni lehetett a labor telefonhálózatának összes vezetékelosztó lemezét és kapcsolótábláját. Azt is láttam, hogy egy csomó huzal ki van húzgálva. A szekrény sarkába rogyva pedig megláttam Charley Davenportot. Halottnak tűnt. Szája nyitva, szeme a semmibe meredt. A bőre lilásszürkére vált. Feketén nyüzsgő raj örvénylett a feje körül.
– Gőzöm sincs, hogy történhetett – mondta Ricky. – Aludni készült, amikor megnéztem...
– Mikor? – kérdeztem.
– Talán félórája.
– És a raj? Hogy került ide?
– Fogalmam sincs – felelte Ricky. – Biztos kintről hozta magával.
– Hogyan? – tűnődtem. – Hisz átment az összes légzsilipen.
– Tudom, de...
– De mi, Ricky? Hogy lehet ez?
– Talán... nem tudom, talán a torkában volt, vagy ilyesmi.
– A torkában? Úgy érted, ott lapultak a mandulái között? Ezek a vackok megölnek, hisz tudod.
– Igen, tudom. Persze hogy tudom. – Vállat vont. – Teljesen ledöbbentem.
Rickyre bámultam, és megpróbáltam megérteni a viselkedését. Most tudta meg, hogy a labort elárasztották a halálos nanorajok, és ez mintha abszolút hidegen hagyta volna. Roppant közönyösen reagált az egészre.
Mae sietett be a szobába. Egy pillantással átlátta a helyzetet.
– Ellenőrizte valaki a videofelvételt?
– Nem lehet – mondta Ricky a beépített szekrényre mutatva.
– A kontroll nem működik odabent.
– Szóval nem tudjátok, hogyan került be?
– Nem. De nyilván nem akart értesíteni bennünket. Legalábbis... így fest a dolog.
– Vajon miért ment be Charley? – töprengett Mae. Megráztam a fejem. Fogalmam sem volt.
Most Julia szólalt meg:
– A szoba légmentesen záródik. Talán tudta, hogy fertőzött, és el akarta különíteni magát. Úgy értem, belülről zárta be az ajtót.
– Tényleg? Honnét tudod? – lepődtem meg.
– Hááát... csak feltételeztem... ööö... – Bepillantott az ablakon. – És, ööö... látszik a zár tükörképe azon a krómszerelvényen... nézd csak azt, ott!
Én nem vacakoltam ezzel, de Mae igen, és hallottam, amint megjegyzi:
– Tényleg, Julia, igazad van. Jó megfigyelés. Én nem vettem észre. – Ez elég furcsán hangzott, de Julia rá se rántott.
Szóval most már mindenki szerepet játszik. Minden színpadias. Csak azt nem értettem, miért. De ahogy elnéztem Mae Juliával szembeni viselkedését, feltűnt, hogy rendkívül óvatos a feleségemmel. Mintha félt volna tőle, vagy legalábbis félt volna megsérteni.
Ez furcsa volt.
És egy kissé riasztó.

 

– Ki tudjuk valahogy nyitni az ajtót? – kérdeztem Rickytől.
– Alighanem. Vince-nek van álkulcsa. De most senki nem nyitja ki ezt az ajtót, Jack. Addig nem, amíg a raj bent van.
– Szóval nem telefonálhatunk sehová? – kérdeztem. – Itt ragadtunk? Elvágva a külvilágtól?
– Holnapig igen. A helikopter holnap reggel a szokásos időben jön. – Ricky az üvegen át pislogott a rombolásra. – Jézus Isten! Charley jól elintézte azokat a kapcsolótáblákat.
– Mit gondolsz, miért tette? – kérdeztem.
Ricky megrázta a fejét:
– Tudod, hogy Charley kissé örült volt. Úgy értem, színes egyéniség, de az az örökös fingás és böfögés... aligha volt gyerekszobája, Jack.
– Erre nem is gondoltam.
– Ez a véleményem – mondta.
Ricky mellett állva benéztem az ablakon. A raj Charley feje körül nyüzsgött, és testét kezdte bevonni az a tej szerű anyag. A szokott módon.
– Mi volna, ha folyékony nitrogént nyomatnánk be, és megfagyasztanánk a rajt? – javasoltam.
– Talán megcsinálhatnánk – felelte Ricky –, de attól tartok, megrongálnánk a berendezést.
– És fel tudnád pörgetni a légtisztítót annyira, hogy kiszívja a részecskéket?
– A légtisztító éppen teljes fordulaton üzemel.
– És a tűzoltó készüléket sem akarod használni?
Megrázta a fejét.
– Az oltóanyag halon. Nem árt a részecskéknek.
– Szóval gyakorlatilag ki vagyunk zárva a helyiségből?
– Amennyire meg tudom ítélni, igen.
– És a mobiltelefonok?
Megrázta a fejét.
– Az antennák ezen a szobán keresztül vezetnek. Bármiféle kapcsolat – mobil, internet, nagy sebességű adatátvitel – minden ezen a szobán megy át.
– Charley tudta, hogy a szoba légmentesen zár. Fogadom, azért ment oda, hogy megvédjen minket. Önzetlen tett volt. Bátorságra vall – hajtogatta Julia.
Kezdte kialakítani Charley-ról szóló elméletét, megvilágítani, részletezni. Ez kissé zavaró volt, ha figyelembe vesszük, hogy a fő kérdést még nem válaszoltuk meg: Hogyan nyissuk ki az ajtót és hatástalanítsuk a rajt?
– Van másik ablaka a szekrénynek?
– Nincs.
– Ez az ajtóablak az egyedüli?
– Igen.
– Oké – folytattam –, akkor sötétítsük el az ablakot, és oltsuk el odabent a villanyt. Aztán várunk néhány órát, amíg a raj elveszti az erejét.
– Jézusom, hát nem is tudom – kétkedett Ricky.
– Mi a baj, Ricky? – kérdezte Julia. – Szerintem ez nagyszerű ötlet. Egy próbát biztosan megér. Tegyük ezt, de rögtön.
– Oké, rendben – bólintott Ricky, azonnal behódolva Juliának. – De várnotok kell hat órát.
– Azt hittem, csak hármat.
– Annyit, de azt akarom, hogy az ajtónyitás előtt még várjunk. Ha az a raj kiszabadul, valamennyien megkapjuk.
Végül ebben maradtunk. Szereztünk fekete-szövetet, ráragasztottuk az ablakra, majd fekete kartonnal lefedtük. Lekapcsoltuk a lámpát, és a villanykapcsolót LE állásban szalaggal leragasztottuk. Ekkor megint elkapott a kimerültség. Az órámra néztem. Éjjel egy óra volt.
– Le kell feküdnöm – mondtam.
– Mindőnknek aludnia kell egy kicsit – szólt Julia. – Reggel majd visszajövünk.
Elindultunk a lakórész felé. Mae felzárkózott mellém.
– Hogy érzed magad? – kérdezte.
– Meglehetősen. A hátam kezd egy kicsit fájni.
Bólintott.
– Jobban tennéd, ha megmutatnád.
– Miért?
– Csak hadd nézzem meg, mielőtt lefekszel.

 

– Ó, Jack, kedvesem – kiáltott fel Julia. – Szegény drágám!
– Mi az?
Levettem az ingem, és felültem a konyhaasztalra. Julia és Mae a hátam mögött sürgölődtek.
– Mi az? – kérdeztem megint.
– Valami hólyag – mondta Mae.
– Hólyag? – kiáltott Julia. – Hisz az egész háta tele van...
– Azt hiszem, van kötszerünk – szakította félbe Mae, és benyúlt a mosogató alá az elsősegélykészletért.
– Igen, remélem – mosolygott rám Julia. – Jack, el sem tudom mondani, mennyire sajnálom, hogy belekeveredtél.
– Lehet, hogy ez csíp egy kicsit – mondta Mae.
Tudtam, hogy Mae négyszemközt akarna velem beszélni, de nem volt rá lehetőség. Julia egy percre sem fog egyedül hagyni bennünket. Mindig féltékeny volt Mae-re, már évekkel ezelőtt is, amikor Mae-t felvettem a cégemhez, most pedig versengett vele a figyelmemért.
Mindezt nem találtam hízelgőnek.
A kötés először hűs volt, amikor Mae felrakta, ám néhány pillanat múlva erősen csípni kezdett. Megrándultam.
– Nem tudom, milyen fájdalomcsillapítónk van – mondta Mae. – De elég nagy területen másodfokú az égésed.
Julia eszeveszetten kotorászott az elsősegélydobozban, ide-oda taszigálta a tartalmát. Csövek és dobozok csörrentek a földön.
– Van morfium – mondta végül, és feltartotta az üveget. Sugárzóan mosolygott rám: – Majd ez megoldja.
– Nem kérek morfiumot – jelentettem ki, de igazából azt akartam mondani, hogy feküdjön le. Julia bosszantott. Kapkodó idegessége az agyamra ment. Négyszemközt akartam Mae-vel beszélni.
– Más nincs – mondta Julia –, csak aszpirin.
– Az aszpirin jó lesz.
– Attól tartok, hogy ez nem fogja...
– Az aszpirin jó lesz!
– Azért nem kell leharapnod a fejem.
– Sajnálom. Nem érzem jól magam.
– Én csak segíteni próbálok – lépett vissza Julia. – Ha kettesben akartok maradni, csak szóljatok.
– Nem – mondtam –, nem akarunk kettesben maradni.
– Én csak segíteni próbálok. – Azzal visszafordult a gyógyszeres láda felé. – Talán van itt valami más... – Sebtapaszok és műanyag antibiotikumos fiolák hullottak a padlóra.
– Julia – kértem. – Légy szíves, hagyd abba!
– Mit? Mi olyan rettenetes?
– Hagyd már abba!
– Csak segíteni próbálok.
– Tudom.
Mae szólalt meg mögöttem:
– Oké, én végeztem. Holnapig kitart. – Ásított: – És most, ha nem bánjátok, lefekszem.
Köszönetet mondtam, és tekintetemmel követtem, amint kimegy a szobából. Amikor visszafordultam, Julia egy pohár vizet és két aszpirint nyújtott felém.
– Köszönöm – mondtam.
– Sosem kedveltem ezt a nőt – jegyezte meg.
– Aludjunk egy kicsit – javasoltam.
– Itt nincsenek dupla ágyak.
– Tudom.
Közelebb lépett:
– Szeretnék veled lenni, Jack.
– Nagyon fáradt vagyok. Reggel találkozunk, Julia.
Visszamentem a szobámba, és az ágyra néztem. Nem vesződtem a vetkőzéssel.
Arra sem emlékszem, hogy a fejem a párnára ért.

 

 

25. HETEDIK NAP
Hajnali 4.42

 

Nyugtalanul aludtam, szakadatlan rémálmok gyötörtek. Azt álmodtam, hogy újra Montereyben voltunk az esküvőnkön. A lelkész előtt álltam, amikor menyasszonyi ruhájában Julia mellém lépett, felemelte a fátylát, és meghökkentem, milyen gyönyörű, fiatal és karcsú. Rám mosolygott, én visszamosolyogtam rá, így próbálva elrejteni nyugtalanságomat. Mert most láttam csak, hogy több volt, mint karcsú: arca sovány, szinte csontsovány, már-már koponya volt.
Aztán az előttünk álló lelkész felé fordultam, aki nem volt más, mint Mae, és színes folyadékokat töltögetett kémcsövekbe. Amikor visszanéztem Juliára, nagyon dühös volt, és azt mondta, soha nem szerette azt a nőt. Valamiképp ez az én hibámnak tűnt. Engem vádolt.
Felriadtam. Csörgött rólam a verejték. A párnám átázott. Megfordítottam, és visszaaludtam. Láttam magam, amint az ágyon fekszem, majd felnézek, és észreveszem, hogy a szobám ajtaja nyitva van. Fény áradt be a kinti folyosóról. Egy árnyék vetült az ágyamra. Ricky lépett be, és lenézett rám. Az arca sötétben maradt, nem láttam a vonásait, de ezt mondta: „Mindig szerettelek téged, Jack.” Előrehajolt, hogy valamit súgjon a fülembe, de ahogy a feje közeledett, rájöttem, hogy inkább meg akar csókolni. Szenvedélyesen szájon akart csókolni. Az ajka szétnyílt. Megnyalta. Nagyon izgultam, nem tudtam, mit tegyek, de ekkor Julia lépett be, és így szólt: „Mi folyik itt?”, mire Ricky sietősen visszalépett, és valami elterelő magyarázatba fogott. Julia nagyon mérges lett, és ezt mondta: „Nem most, te hülye”, mire Ricky újabb magyarázkodásba kezdett. Erre Julia így szólt: „Ez teljesen szükségtelen, mert gondoskodik magáról.” Majd így folytatta: „Nem fog bántani, ha nem küzdesz ellene.” Felkapcsolta a villanyt a szobában, és távozott.
Aztán hirtelen újra Montereyben voltunk, az esküvőnkön, Julia fehérben állt mellettem, és megfordult, hogy a közönségre nézzen. Láttam, hogy három gyerekünk ül ott boldogan mosolyogva az első sorban. Amint néztem őket, fekete vonal jelent meg a szájuk körül, amely végigsöpört a testükön, míg teljesen el nem borította őket a feketeség. Továbbra is mosolyogtak, de én megrémültem. Hozzájuk futottam, de nem tudtam letörölni róluk a fekete leplet. Nicole nyugodtan megszólalt: „Ne felejtsd el a locsolófejeket, apa.”
A lepedőkbe gabalyodva, csuromvizesen ébredtem. A szobám ajtaja nyitva volt. A folyosóról fénynégyzet vetült az ágyamra. A munkaállomás képernyőjére pillantottam, 4.55-öt mutatott. Becsuktam a szemem, és egy darabig feküdtem, de nem tudtam újra elaludni. Izzadt voltam, és kényelmetlenül éreztem magam. Elhatároztam, hogy lezuhanyozok.
Röviddel hajnali öt előtt felkeltem.

 

A folyosó csendes volt. A fürdőszobák felé tartottam. Az összes hálószobaajtó nyitva volt, ami furcsának tűnt. Amint elhaladtam, mindenkit láthattam álmában. Ezenkívül a villany is égett az összes szobában. Láttam, hogy Ricky alszik, aztán láttam Bobbyt, Juliát, majd Vince-t. Mae ágya üres volt. És persze Charley ágya is.
Megálltam a konyhában, hogy a hűtőből kivegyek egy gyömbérsört. Nagyon szomjas voltam, a torkom fájt és kiszáradt. A gyomrom kissé émelygett. A pezsgősüvegre néztem. Olyan furcsa érzésem támadt, mintha megbabrálták volna. Kivettem, és közelebbről is megnéztem a tetejét: a fémfóliát, amely a dugót borította. Teljesen normálisnak tűnt. Semmi babrálás, semmi tűnyom, semmi.
Csupán egy üveg pezsgő.
Visszatettem, és becsuktam a hűtő ajtaját.
Azon kezdtem tűnődni, hogy nem voltam-e szemét Juliával. Talán tényleg őszintén hitte, hogy hibázott, és helyre akarja hozni a dolgokat. Talán ki akarja mutatni a háláját. Talán kicsit kemény voltam hozzá. Nem eléggé megbocsátó.
Mert ha belegondolunk, tulajdonképpen mi rosszat vagy gyanús dolgot művelt? Örült, amikor meglátott, még akkor is, ha kicsit átesett a ló túlsó oldalára. Elismerte a felelősségét a kísérletért, és bocsánatot kért. Egyből beleegyezett, hogy hívjuk a hadsereget. Egyetértett a tervemmel, hogy pusztítsuk el a kapcsolószobában lévő rajt. Minden tőle telhetőt megtett, hogy támogatásáról biztosítson, és hogy meggyőzzön, az én oldalamon áll.
Mégis nyugtalan voltam.
És persze ott volt Charley és a raj ügye. Ricky ötletének, hogy Charley a testében – a szájában, a hónaljában vagy mit tudom én, hol – hozta be a rajt, nem sok értelme volt számomra. Azok a rajok másodpercek alatt gyilkolnak. Úgyhogy felvetődött a kérdés: hogyan került a raj Charley-val együtt a kapcsolóhelyiségbe? Kívülről? Miért nem támadta meg Juliát, Rickyt és Vince-t?
Elfeledkeztem a zuhanyozásról.
Elhatároztam, hogy lemegyek a raktárhelyiségbe, és körülnézek a kapcsolószoba ajtaja előtt. Talán van valami, ami elkerülte a figyelmemet. Julia túl sokat beszélt, és megszakította a gondolatmenetemet. Mintha nem akarta volna, hogy valamire rájöjjek...
Most megint rosszindulatú voltam Juliával.
Átmentem a légzsilipen, aztán le a folyosón, és még egy légzsilipen. Amikor az ember fáradt, bosszantó az a szélfúvás. A raktártérben léptem ki, és a kapcsolószoba ajtaja felé indultam. Semmit sem vettem észre.
Billentyűzet kattogására lettem figyelmes, és benéztem a biológiai laborba. Mae ült bent a munkaállomásánál.
– Mit csinálsz? – kérdeztem.
– Ellenőrzöm a videofelvételt.
– Azt hittem, ez lehetetlen, mert Charley kihúzta a zsinórokat.
– Ezt mondta Ricky. De ez nem igaz.
Elindultam a labor munkapadja felé, hogy a válla fölött én is a képernyőre nézzek. Mae felemelte a kezét.
– Jack – mondta –, talán nem szívesen látod ezt.
– Mit? Miért nem?
– Ez... talán nem kívánsz most ezzel foglalkozni. Nem most. Esetleg majd holnap.
Ezek után természetesen majdhogynem futva kerültem meg az asztalt, hogy megnézzem, mi van a monitoron. Aztán megálltam. A képernyő egy üres folyosó képét mutatta, a kép alján időkijelzővel.
– Ez az? – kérdeztem. – Ez az, amivel nem szabad foglalkoznom?
– Nem – fordult meg a székében. – Nézd, Jack, sorrendben végig kell menni az összes biztonsági kamerán, és percenként mindegyik csak tíz kockát vesz fel, úgyhogy elég nehéz megbizonyosodni arról, mit....
– Csak mutasd, Mae.
– Egy kicsit vissza kell mennem... – A billentyűzet sarkában többször is megnyomta a VISSZA gombot. Sok modern kontrollrendszerhez hasonlóan a Xymosét is az internet böngésző-technológiájáról modellezték. Az ember munka közben is lépdelhet visszafelé.
A képek visszafelé ugráltak, amíg Mae a kívánt helyhez nem ért. Aztán előretekercselte, miközben a biztonsági képek gyors egymásutánban ugráltak egyik kameráról a másikra. Egy folyosó. A gyár főépülete. A gyár más szögből. Egy légzsilip. Újabb folyosó. Raktárhelyiség. Egy folyosó. A konyha. A társalgó. A lakórész előszobája. Egy kinti kép a reflektor világította sivataggal. Folyosó. Az energiaterem. A kinti talajszint. Újabb folyosó.
Hunyorogtam.
– Mióta csinálod ezt?
– Nagyjából egy órája.
– Jézusom.
Majd újabb folyosót láttam. Ricky haladt rajta. Erőmű. Kinti kép. Rajta Julia, amint belép a reflektorfénybe. Egy folyosó. Julia és Ricky együtt, ölelkeznek, aztán egy folyosó, és...
– Várj! – mondtam.
Mae ráütött egy gombra. Rám nézett, de nem szólt. Újabb gombot nyomott be, lassan pörgette előre a képeket. Megállt azon a kamerán, amely Rickyt és Juliát mutatta.
– Tíz kocka.
A mozgás homályos és szaggatott volt. Ricky és Julia egymás felé haladtak. Összeölelkeztek. Mozdulataikon egyértelmű könnyedség és bizalmasság tükröződött. Aztán szenvedélyesen megcsókolták egymást.

 

– A rohadt életbe – mondtam, elfordulva a képernyőtől. A rohadt szemét életbe.
– Sajnálom, Jack – mondta Mae. – Nem is tudom, mit mondjak.
Szédülési hullám tört rám, majdnem összeestem. Leültem az asztalra. Elfordultam a képernyőtől. Egyszerűen nem tudtam nézni. Mély lélegzetet vettem. Mae mondott még valamit, de nem hallottam a szavait. Újabb lélegzetet vettem. Kezemmel a hajamba túrtam.
– Te tudtál erről? – kérdeztem.
– Nem. Egész pár perccel ezelőttig.
– Valaki tudott róla?
– Nem. Néha szoktunk poénkodni azon, hogy viszonyuk van, de ezt egyikünk sem hitte.
– Jézusom! – Ismét beletúrtam a hajamba. – Az igazat mondd nekem, Mae. Az igazságra van szükségem. Tudtál erről vagy sem?
– Nem, Jack, nem tudtam.
Csend. Nagy levegőt vettem. Megpróbáltam rendbe szedni érzéseimet.
– Tudod, mi a röhejes? – kérdeztem. – Az, hogy már egy ideje sejtettem. Úgy értem, elég biztosra vettem, hogy ilyesmiről van szó, csak nem tudtam, kivel... úgy értem... tulajdonképpen számítottam rá, de akkor is kisebbfajta sokk.
– Elhiszem.
– Ricky valahogy eszembe sem jutott volna. Ő olyan... nem is tudom... behízelgő fazon. És nem valami nagy durranás. Valahogy úgy véltem, fontosabb fickót szedett fel, alighanem. Miközben ezt mondtam, eszembe jutott Ellennel folytatott beszélgetésem a vacsora után:
„Biztos vagy te Julia stílusában?”
Ez azután volt, hogy megláttam a fazont a kocsiban. A fazont, akinek az arcát nem tudtam kivenni...
Ellen:
„Ezt tagadásnak hívják, Jack.”
– Jézusom – mondtam, fejemet ingatva. Dühöt, zavarodottságot, zűrzavart és haragot éreztem. Minden másodpercben mást.
Mae várt. Nem mozdult, nem is szólalt meg. Teljesen mozdulatlan maradt. Végül megkérdezte:
– Akarod tovább nézni?
– Van tovább?
– Igen.
– Nem tudom, vajon én... Nem, nem akarom tovább nézni.
– Pedig talán jobban teszed.
– Nem.
– Úgy értem, esetleg javítana a helyzeteden.
– Nem hiszem – mondtam. – Nem hiszem, hogy elviselem.
– Talán nem az, aminek gondolod, Jack. Legalábbis nem pontosan az, aminek gondolod.
„Ezt tagadásnak hívják, Jack.”
– Sajnálom, Mae – feleltem –, de nem kívánok tovább színlelni. Láttam. Tudom, miről van szó.
Azt hittem, örökre Juliával maradok. Azt hittem, együtt szeretjük a gyerekeket, és közös családunk, házunk, életünk van. Rickynek is kisbabája van. Ez tiszta őrület. Felfoghatatlan volt számomra. De végül is a dolgok sohasem úgy alakulnak, ahogy várod.
Hallottam, hogy Mae gyorsan gépel. Úgy fordultam, hogy őt láthattam, de a képernyőt nem.
– Mit csinálsz?
– Megpróbálom megtalálni Charley-t. Hogy lássam, kideríthetem-e, mi történt vele az utóbbi néhány órában.
Mae folytatta a gépelést. Mély lélegzetet vettem. Igaza volt. Bármi történt is a magánéletemben, az már alaposan előrehaladt. Semmit nem tehettem, legalábbis most nem.
Megfordultam, szemben a képernyővel.
– Oké – mondtam. – Keressük meg Charley-t!
Zavartak a sorban felvillanó, ismétlődő képek. Juliát láttam a konyhában. Aztán őt és Rickyt a konyhában. A hűtő ajtaja nyitva volt, aztán csukva. Aztán Vince-t láttam az üzemben, majd eltűnt. A folyosón bukkant fel, aztán elment.
– Nem látom Charley-t.
– Talán még alszik – mondta Mae.
– Be tudsz nézni a hálószobákba?
– Igen, vannak bent is kamerák, de ahhoz meg kellene változtatnom a biztonsági ciklust. A normál ciklus nem érinti a hálószobákat.
– Nagy dolog megváltoztatni?
– Nem tudom. Ez Ricky területe. Elég bonyolult a rendszer. Egyedül Ricky tudja igazán, hogyan kell beállítani. Nézzük meg, megtaláljuk-e Charley-t a normál ciklusban!
Így tettünk, várva, hogy majdcsak felbukkan valamelyik kameraképen. Tíz percig vagy még tovább is kerestük. Időnként el kellett fordítani a szemem a képekről, bár Mae-t mintha nem zavarta volna. Elég az hozzá, hogy végül megpillantottuk a lakrész előszobájában, amint a folyosón megy és az arcát dörzsölgeti. Éppen akkor ébredt fel.
– Oké – mondta Mae. – Megtaláltuk.
– Mennyi az idő?
Mae kimerevítette a képet, hogy le tudjuk olvasni. Éjjel 0 óra 10 perc volt.
– Csak fél órával azelőtt, hogy visszaértünk – jegyeztem meg.
– Igen. – Mae továbbfuttatta a képeket. Charley eltűnt az előszobából, de egy pillanatra láttuk, hogy a fürdőszoba felé tart. Aztán Ricky és Julia tűnt fel a konyhában. A testem megfeszült. De csak beszélgettek. Aztán Julia betette a pezsgőt a hűtőbe, Ricky pedig a poharakat adogatta, amelyeket a feleségem a palack mellé tett.
A következőket a képkockák gyakorisága miatt nehéz volt biztosan kivenni. A percenkénti tíz videó-képkocka azt jelentette, hogy csak minden hatodik másodpercről van kép, és amikor a dolgok felgyorsultak, az események homályosan és szaggatottan jelentek meg, mivel túl sok minden történt a két képkocka között.
De szerintem ez történt:
Charley felbukkant, és beszélni kezdett hozzájuk. Mosolygott, vidám volt. A poharakra mutatott. Ricky és Julia a poharakat rakosgatták, miközben vele beszéltek. Aztán Charley felemelte a kezét, jelezve, hogy hagyják abba.
A Julia kezében lévő pohárra mutatott, amit a hűtőbe készült betenni. Mondott valamit.
Julia megrázta a fejét, és betette a poharat a hűtőbe.
Úgy tűnt, Charley nem érti a dolgot. Most egy másik pohárra mutatott. Julia megrázta a fejét. Charley behúzta a vállát és előretolta az állát, mintha begurult volna. Ujjával ismételten az asztalra bökött, mintha érvelne.
Ricky Julia és Charley közé lépett. Úgy tett, mint aki félbeszakít egy vitát. Engesztelőn emelte fel a kezét Charley felé: nyugi.
Charley nem nyugodott meg. A lefolyóra mutatott, ami tele volt mosatlan edénnyel.
Ricky megrázta a fejét, és kezét Charley vállára tette.
Charley lerázta.
A két férfi vitatkozni kezdett. Közben Julia nyugodtan betette a maradék poharakat a hűtőbe. Közömbösnek tűnt az egy-két méterre zajló vita iránt, mint aki nem is hallja. Charley megpróbálta kikerülni Rickyt, hogy a hűtőhöz menjen, de Ricky elállta az útját, és közben felemelte a kezét.
Ricky egész viselkedése azt sejtette, hogy nem tekinti Charley-t beszámíthatónak. Úgy kezelte Charley-t, ahogy azzal bánunk, aki nincs teljesen magánál.
– Vajon Charley a raj hatása alatt áll? – kérdezte Mae. Ezért viselkedik így?
– Nem tudom. – Közelebb hajoltam a képernyőhöz. – Nem látok semmiféle rajt.
– Nem – mondta. – De elég dühös.
– Mit akar tőlük? – töprengtem.
Mae a fejét csóválta.
– Visszatenni a poharakat? Elmosni őket? Más poharakat használni? Nem tudom.
– Ez Charley-t nem érdekli – mondtam. – Simán evett más tányérjából. – Elmosolyodtam. – Láttam már.
Charley hirtelen több lépést hátrált. Egy pillanatra teljesen megdermedt, mintha olyasmit látott volna, ami megdöbbentette. Ricky mondott valamit. Charley mutogatni és kiáltozni kezdett velük. Ricky megpróbálta megközelíteni. Charley tovább hátrált, és aztán a falra erősített telefon felé fordult. Felemelte a kagylót. Ricky villámgyorsan előrelépett, a teste csak egy foltnak tűnt a képen, lecsapta a kagylót. Hátba taszította Charley-t – erősen. Meglepett Ricky ereje. Charley nagydarab fickó volt, de padlóra került, és hátrébb csúszott. Lábra állt, és tovább üvöltött, aztán megfordult, és kirohant a konyhából.
Julia és Ricky egymásra néztek. Julia mondott valamit.
Ricky azonnal Charley után futott.
Julia követte Rickyt.
– Hova mennek? – töprengtem.
Mae kiengedte a VÁR gombot, a képernyőn az „Időbeállítás” felirat villant fel, majd tovább néztük az egymás után felvillanó képeket. Láttuk, amint Charley fut a folyosón, aztán Rickyt, amint a nyomába ered. Türelmetlenül vártunk a következő ciklusra. De azon senki sem látszott.
Újabb ciklus. Ekkor megláttuk Charley-t, amint a raktárszobából telefonál. Hátranézett. Egy pillanat múlva Ricky jelent meg, és Charley letette a telefont. Ugrásra készen kerülgetve egymást vitatkoztak.
Charley felkapott egy lapátot, és Rickyre emelte. Ricky először kitért. A második ütés eltalálta a vállát, és a padlóra küldte. Charley a feje fölé emelte a lapátot, és lesújtott Ricky fejére. Arckifejezése brutális volt, a szándéka egyértelműen gyilkos. Rickynek sikerült hátrabuknia, a lapát pedig lecsapott a betonra.
– Úristen... – szörnyülködött Mae.
Ricky feltápászkodott, amikor Charley megfordult, és meglátta, hogy Julia lép a szobába. Julia felemelte a kezét, kérlelte Charley-t (hogy tegye le a lapátot?). Charley egyikről a másikra nézett. És akkor Vince is belépett a raktárba. Most, hogy mindannyian együtt voltak, Charley mintha elvesztette volna harciasságát. A többiek körülfogták, beszorították.
Hirtelen Charley meglódult a kapcsolószoba felé, belépett, és megpróbálta becsukni az ajtót maga mögött. Ricky egy villanással ott termett. A lábát az ajtónyílásba tette, úgyhogy Charley nem tudta becsukni. Charley elég dühösnek tűnt az üvegen át. Vince Ricky mellé lépett, így, hogy mindketten az ajtónál álltak, nem láttam, mi történik. Julia mintha parancsokat osztogatott volna. Mintha úgy láttam volna, hogy benyúl az ajtórésen, de ebben nem voltam biztos.
Mindenesetre az ajtó kinyílt, Vince és Ricky benyomultak a helyiségbe. Az ezután következők gyorsan zajlottak le, a videón homályosan, de az biztos, hogy a három férfi dulakodott, Rickynek sikerült Charley mögé kerülni, és lefogni a karját.
Vince hátrafeszítette Charley karját, és így, együttes erővel megfékezték. Cherley abbahagyta a küzdelmet. A kép élesebbé vált.
– Mi történik itt? – hüledezett Mae. – Erről nem szóltak. Ricky és Vince hátulról lefogták Charley-t, aki zihált, lihegett, de már nem dulakodott. Bejött Julia. Charley-ra nézett, és néhány szót váltottak.
Aztán Julia Charley-hoz lépett, és erősen, hosszasan szájon csókolta.

 

Charley hányta-vetette magát, próbált kiszabadulni. Vince megmarkolta Charley haját, hogy szilárdan tartsa a fejét. Julia tovább csókolta. Aztán hátralépett, és eközben fekete áramot pillantottam meg az ő és Charley szája között. Csupán egy pillanatra tűnt fel, aztán elenyészett.
– Istenem – sóhajtott Mae.
Julia megtörölte az ajkát, és elmosolyodott.
Charley összerogyott, a földre zuhant. Kábultnak tűnt. Fekete felhő tódult ki a szájából, és rajzolt a feje körül. Vince meglegyintetté a fejét, és kiment.
Ricky a kapcsolótáblához lépett, és marokszám húzgálta ki a zsinórokat. Szó szerint darabokra törte a táblát. Aztán visszafordult Charley felé, mondott valamit, majd elhagyta a kapcsolószobát.
Charley azonnal felugrott, becsukta, majd bezárta az ajtót. De Ricky és Julia csak nevetett, mintha ez értelmetlen cselekedet lett volna. Charley összeesett, és ezzel eltűnt a képből.
Ricky átölelte Julia vállát, aztán együtt kisétáltak a raktárból.

 

– Hát, ti ketten aztán fürgék vagytok, korán keltetek!
Megfordultam.
Julia állt az ajtóban.

 

 

26. HETEDIK NAP
Hajnali 5.12

 

Mosolyogva lépett be a szobába.
– Tudod, Jack – kezdte –, ha nem bíznék meg tökéletesen benned, azt gondolnám, van köztetek valami.
– Ne mondd – feleltem. Kissé távolabbra léptem Mae-től, aki gyorsan gépelt. Iszonyúan nyugtalan voltam. – Miért gondolnád?
– Nos, valami fölött összedugtátok a fejeteket – mondta, miközben felénk közeledett. – Meglehetősen elragadott benneteket az, amit a képernyőn láttatok. Egyébként mit néztek?
– Ez... ööö... technikai kérdés.
– Megnézhetném? Érdekelnek a technikai kérdések. Nem mondta Ricky, hogy újabban érdekel a technika? Pedig igen. Elbűvöl ez a technológia. Új világ ez, nem? Megérkezett a huszonegyedik század. Maradj csak, Mae! Majd a vállad fölött nézem.
Addigra az asztal mögé ért, így láthatta a képernyőt. Töprengve nézte a képet, amelyen vörös közegben baktériumtenyészet látszott. Fehér körök vörös körökben.
– Mi ez?
– Baktériumkolóniák – felelte Mae. – Elszennyeződött a kóli-állományunk. Egy tartályt le kellett vennem a sorról. Megpróbálunk rájönni, mi a baj.
– Talán fág, nem gondolod? – kérdezte Julia. – Általában ez történik a baktériumállományokkal... esetleg vírus? – Sóhajtott. – A molekuláris gyártásban minden olyan kifinomult. A dolgok olyan könnyen és olyan gyorsan elromlanak! Éberen kell figyelni a bajokra. – Ránk pillantott. – De biztos nem ezt néztétek egész idő alatt...
– Az a helyzet, hogy igen – mondtam.
– Mit? Penészgombák képeit?
– Baktériumokét.
– Ja, persze, baktériumokét. Egész idő alatt ezt néztétek, Mae?
Mae vállat vont, és bólintott:
– Igen, Julia. Ez a munkám.
– Egy pillanatra sem vonom kétségbe az odaadásodat – folytatta Julia –, de megengeded? – A keze előrenyúlt, és a billentyűzet sarkában leütötte a VISSZA gombot.
Az előző képen újabb baktériumtenyészet látszott.
Az azt megelőzőn egy vírus elektronmikroszkópos képe.
Julia vagy fél tucatszor ütötte le a VISSZA billentyűt, de baktériumokon, vírusokon, grafikonokon és táblázatokon kívül mást nem látott. Elvette a kezét a billentyűzetről.
– Úgy tűnik, sok időt szentelsz ennek. Tényleg ilyen fontos?
– Ez egy szennyeződés – mondta Mae. – Ha nem szüntetjük meg, le kell állítanunk az egész rendszert.
– Akkor mindenáron szüntessük meg! – Felém fordult. – Nem akarsz reggelizni? Nyilván éhes vagy.
– Jól hangzik – feleltem.
– Gyere velem – indítványozta Julia. – Együnk valamit.
– Rendben – bólintottam. Mae-re néztem. – Majd később találkozunk. Szólj, ha segíthetek valamiben.
Elmentem Juliával. A folyosón a lakrész felé indultunk.
– Nem tudom, miért – mondta –, de ez a nő zavar engem.
– Én sem tudom. Nagyon jó szakember. Alapos és lelkiismeretes.
– És nagyon csinos.
– Julia...
– Hát ezért nem csókoltál meg, ugye? Mert összeszűröd vele a levet?
– Julia, az isten szerelmére!
Várakozva nézett rám.
– Nézd – mondtam –, néhány hete mindnyájunknak elég nehéz. Őszintén szólva, nem könnyű most együtt élni veled.
– Azt elhiszem.
– És az igazat megvallva, elég dühös voltam rád.
– Tudom, nem alaptalanul. Sajnálom, ha bosszúságot okoztam. – Hozzám hajolt, és megcsókolta az arcom. – De ez már olyan távolinak tűnik. Ki nem állhatom ezt a feszültséget köztünk. Mi volna, ha megcsókolnál, és kibékülnénk?
– Talán később – mondtam. – Annyi dolgunk van most.
Julia tréfásra vette a figurát, összecsücsörítette az ajkát, és csókot dobott a levegőbe. – Ó, gyere hát, édes, csak egy kis smacizás... gyere, nem bánt a néni...
– Később – mondtam.
Sóhajtva abbahagyta. Egy darabig csendben mentünk tovább a folyosón. Aztán komoly hangon megszólalt:
– Kerülsz engem, Jack. És meg akarom tudni, miért.

 

Nem válaszoltam, csupán hosszú, szenvedő sóhajt hallattam menet közben, mintha az, amit mondott, megválaszolhatatlan lenne. Valójában iszonyúan féltem.
A végtelenségig nem utasíthatom el, hogy megcsókoljam; előbb-utóbb rájön, hogy tudom. Talán már rá is jött. Hiszen még amikor kislányosan viselkedett, akkor is ravaszabbnak, éberebbnek tűnt, mint bármikor korábban. Az volt az érzésem, hogy semmi sem kerülte el a figyelmét. És ugyanezt éreztem Ricky kapcsán is. Mintha ultraéberségre lennének hangolva.
És féltem attól, amit Mae monitorján láttam. A fekete felhőtől, amely, úgy tűnt, Julia szájából jött elő. Valóban ott volt a videón? Eddig úgy tudtam, hogy a rajok, amint érintkezésbe léptek a prédájukkal, meg is ölték. Könyörtelenek voltak. Most úgy tűnt, Julia szállást ad egy rajnak. Hogyan lehetséges ez? Miféle mentességgel bír? Vagy a raj megkíméli, valami oknál fogva nem öli meg? És mi a helyzet Rickyvel és Vince-szel? Ők is immúnisak?
Egy dolog nyilvánvaló volt: Julia és Ricky nem akarja, hogy bárkinek is szóljunk. Szántszándékkal szigeteltek el bennünket a sivatagban, tudván, hogy csak néhány órájuk van a helikopter érkeztéig. Úgyhogy nyilván mindössze ennyi időre van szükségük. De mihez? Hogy megöljenek bennünket? Vagy csak hogy megfertőzzenek? Minek?
Amint a folyosón a feleségem mellett haladtam, úgy éreztem, hogy egy idegennel sétálok. Olyasvalakivel, akit már nem ismerek. Olyasvalakivel, aki rettentően veszélyes.
Az órámra pillantottam. A helikopter két óra múlva érkezik.
Julia elmosolyodott:
– Találkád van?
– Nem. Csak az jutott eszembe, hogy ideje reggelizni.
– Jack, miért nem vagy őszinte velem? – kérdezte.
– Őszinte vagyok...
– Nem. Azon töprengtél, mennyi idő múlva érkezik a helikopter.
Vállat vontam.
– Két óra múlva – mondta, majd hozzátette: – Fogadom, alig várod, hogy megszabadulj innét, ugye?
– Igen – feleltem. – De addig nem megyek el, amíg mindent el nem intéztem.
– Miért? Mi elintéznivaló maradt még?
Addigra a lakókörletbe értünk. Sült sonka és tojás illata csapta meg az orromat. Ricky jelent meg a sarkon. Amikor meglátott, szélesen elmosolyodott:
– Hé, Jack, hogy aludtál?
– Jól.
– Tényleg? Mert kissé nyúzottnak tűnsz.
– Rosszat álmodtam – feleltem.
– Igen? Rosszat álmodtál? Szar ügy.
– Előfordul néha – mondtam.
Valamennyien a konyhába léptünk. Bobby a reggeli elkészítésével foglalatoskodott.
– Rántotta snidlinggel és krémsajttal – jelentette be vidáman.
– Milyen pirítóst kértek, gyerekek?
Julia búzakenyeret kért. Ricky angol teasüteményt. Én nem kértem semmit. Amint elnéztem Rickyt, megint feltűnt, milyen erős. A pólója alatt izmai kidolgozottnak, formásnak tűntek. Rajtakapott, hogy bámulom:
– Valami baj van?
– Nem, csak csodálom, milyen macsó vagy. – Megpróbáltam könnyed hangot megütni, de az volt az igazság, hogy iszonyúan kényelmetlenül éreztem magam közöttük a konyhában. Charley jutott eszembe, és az, milyen gyorsan lerohanták. Nem voltam éhes; nem akartam mást, mint elpucolni innét. De nem tudtam, hogyan tehetném ezt anélkül, hogy gyanút keltenék.
Julia a hűtőhöz lépett, kinyitotta az ajtaját. A pezsgő bent volt.
– Gyerekek, felkészültetek az ünneplésre?
– Persze – lelkesedett Bobby. – Jól hangzik! Egy kis szíverősítő reggelire...
– Egyáltalán nem – mondtam. – Julia, ragaszkodom hozzá, hogy komolyan vedd a helyzetet! Még nem jutottunk ki a sűrűjéből. Ide kell hoznunk a katonaságot, és nem tudunk telefonálni. Nincs itt az ideje a pezsgőbontásnak.
Julia felhúzta az orrát.
– Ó, te olyan ünneprontó vagy...
– Ünneprontó, egy fenét! Te vagy nevetséges.
– Ó, bébi, ne dühöngj, inkább csókolj meg, adj egy csókot! Újra összecsücsörítette az ajkát, és felém hajolt az asztal fölött.
Úgy tűnt, nem maradt más választásom, mint hogy dühöt színleljek.
– Az isten verje meg, Julia – emeltem fel a hangom –, elsősorban azért vagyunk szarban, mert te nem vetted komolyan. Van egy szökevény rajod odakint a sivatagban, mióta is...? Két hete már. És ahelyett, hogy kiirtottad volna, eljátszadoztál vele. Ökörködtél addig, amíg el nem szabadult, és emiatt már három ember meghalt. Semmi istenverte ünnep, Julia! Ez katasztrófa! És addig nem iszom semmiféle kibaszott pezsgőt, amíg itt vagyok, de más se! – Odavittem a palackot a mosogatóhoz, és összetörtem. Visszafordultam felé: – Megértetted?
Megkövült arccal mondta:
– Erre semmi szükség nem volt.
Láttam, hogy Ricky gondterhelten néz rám. Mintha valamiről dönteni próbálna. Bobby főzés közben hátat fordított, nyilván zavarba hozta a házastársi csetepaté. Vajon Bobbynak átadták már? Mintha vékony fekete vonalat láttam volna a nyakánál, de nem vehettem biztosra, és nem mertem alaposabban megnézni.
– Szükségtelen? – törtem ki. – Azok az emberek a barátaim voltak. És a te barátaid, Ricky, és a tieid is, Bobby! Hallani sem akarok erről a szar ünneplésről többet! – Megfordultam, és kicsörtettem a konyhából. Vince jött szembe velem.
– Nyugi, haver – mondta –, még majd infarktust kapsz.
– Baszd meg! – vetettem oda.
Vince összevonta a szemöldökét. Elviharzottam mellette.
– Senkit nem ejtesz át, Jack! – kiáltotta utánam Julia. – Tudom, hogy igazából mire megy ki a játék!
A gyomrom összerándult, de továbbmentem.
– Átlátok rajtad, Jack! Tudom, hogy visszamész hozzá.
– Rohadtul igazad van – szóltam vissza.

 

Tényleg ezt gondolta Julia? Egy pillanatra sem hittem. Megpróbált félrevezetni, elterelni a figyelmem, amíg... meddig? Mire készültek?
Négyen voltak. És mi csak ketten – legalábbis ketten voltunk, hacsak be nem etették már Mae-t is.

 

Mae-t nem találtam a biológiai laborban. Körülnéztem, és megláttam, hogy az egyik oldalajtó félig nyitva van. Az ajtó levezetett a földszintre, az erjesztőtartályokhoz. Közelebbről jóval nagyobbak voltak, mint ahogy képzeltem: majd két méter átmérőjű óriási, rozsdamentes gömbök. Csövek, szelepek és hőszabályozó egységek labirintusa vette körül őket. Nagy volt a hőség és a zaj.
Mae a harmadik egységnél állt, egy táblára jegyzetelt, és elzárt egy szelepet. Lábánál kémcsőtartó állt. Lementem, és megálltam mellette. Rám nézett, majd szemével a mennyezet felé intett, ahová a biztonsági kamerát szerelték. Átment a tartály túloldalára. Követtem. Ott a tartály eltakarta a kamerát.
– Úgy aludtak, hogy égett a villany – mondta. Bólintottam. Tudtam már, ez mit jelent.
– Valamennyien fertőzöttek – folytatta.
– Igen.
– És nem öli meg őket.
– Nem – bólintottam –, de nem értem, miért.
– Biztosan úgy alakultak – vélte –, hogy tolerálják őket.
– Ilyen gyorsan?
– Az evolúció gyorsan is végbemehet – tette hozzá. – Ugye, ismered az Ewald-féle tanulmányt?
Ismertem. Paul Ewald a kolerát vizsgálta. Megállapította, hogy a koleraorganizmusok gyorsan átalakulhatnak, hogy fenntartsák a járványt. Azokon a vidékeken, ahol nincs vezetékes víz, hanem esetleg csupán egy, a falut átszelő csatorna, a kolera virulens, ledönti a lábáról az áldozatát, és heveny hasmenéssel pusztítja el azon a helyen, ahol elterült. A hasmenés milliónyi koleraorganizmust tartalmaz, amelyek belekerülnek a vízbe, és megfertőzik a többi falubelit, így szaporodik, a járvány pedig terjed.
De ahol van vezetékes víz, ott a virulens törzs nem tud szaporodni. Az áldozat ugyan meghal ott helyben, de a széklete nem kerül be a vízvezetékbe, így mások nem kapják el, és a járvány gyengül. Ilyen feltételek között a járvány enyhébb formában jelentkezik, az áldozat képes járni, és így érintkezés útján, például piszkos ruhákkal stb. terjesztheti az enyhébb organizmusokat.
Mae arra célzott, hogy ugyanez történt a rajokkal. Kialakíthattak egy enyhébb változatot, amely átkerülhet egyik személyről a másikra.
– Ez kísérteties – mondtam. Mae bólintott. – De mit tehetünk?
És ekkor csendesen sírni kezdett, a könnyek végigfolytak az arcán. Mae mindig olyan erős volt. Most, hogy elérzékenyülni láttam, megrendültem. A fejét ingatta.
– Jack, semmit sem tehetünk. Négyen vannak. Erősebbek nálunk. Megölnek bennünket, úgy, mint Charley-t.
Fejét a vállamra hajtotta. Átöleltem, de megnyugtatni nem tudtam. Mert tudtam, hogy igaza van.
Nem volt kiút.

 

Winston Churchill mondta egyszer, hogy ha az emberre rálőnek, akkor hihetetlenül kitisztul az elméje. Az én elmém most igen gyorsan zakatolt. Arra gondoltam, hogy hibáztam, és jóvá kell tennem. Még akkor is, ha tipikusan emberi hibát követtem el.
Belegondolva, hogy köröttünk minden evolúciós – evolúciós biológia, evolúciós orvoslás, evolúciós ökológia, evolúciós pszichológia, evolúciós gazdaságtan, evolúciós számítástechnika –, meglepő, hogy az emberek milyen ritkán gondolkodnak az evolúció fogalmaiban. Emberi vakfolt ez. Úgy nézzük a környező világot, mint egy pillanatfelvételt, holott valójában állandóan változó filmről van szó. Persze tudjuk, hogy változik, de úgy viselkedünk, mintha nem változna. Tagadjuk a változás valóságát, így a változás mindig meglep bennünket. A szülők is meghökkennek saját gyermekeik érésén. Úgy bánnak velük, mintha a valóságosnál fiatalabbak volnának.
És engem is meglepett a rajok evolúciójában végbement változás. Nem volt magyarázat arra, hogy a rajok miért fejlődtek egyszerre két irányban. Vagy három, négy vagy ennyi erővel akár tíz irányban. Gondolnom kellett volna erre. Keresnem kellett volna, számítanom kellett volna rá. Ha így teszek, most felkészültebb lennék a helyzet kezelésére.
Ehelyett viszont a rajokat egyetlen problémaként kezeltem egyetlen, kint, a sivatagban lévő problémaként –, és nem vettem tudomást más lehetőségekről.
Ezt tagadásnak hívják, Jack.
Töprengeni kezdtem, vajon mit tagadok még el. Mi mást nem vettem észre? Hol rontottam el? Mi volt az első nyomra vezető jel, amit elmulasztottam? Talán az, hogy a rajjal való első érintkezésem allergiás reakciót váltott ki, amelybe kis híján belepusztultam. Mae coliform reakciónak nevezte, amit a rajban lévő baktérium által termelt méreganyag okozott. Ez a méreganyag nyilván a rajt alkotó E. coli evolúciós változásának az eredménye. Nos, így aztán a fág puszta jelenléte a tartályban már önmagában evolúciós változás volt, vírusos válasz arra a baktériumra, amely...
– Mae – mondtam –, várj egy percet!
– Mi van?
– Lehet, hogy van valami, amivel megállíthatnánk őket – feleltem.

 

Mae szkeptikus volt: láttam az arcán. De könnyeit letörölve figyelt.
– A rajok részecskékből és baktériumokból állnak, ugye? – kérdeztem.
– Igen...
– A baktériumok biztosítják a részecskék szaporodásához a nyersanyagot. Ugye? Oké. Szóval, ha a baktérium elpusztul, a raj is elpusztul?
– Talán. – A homlokát ráncolta. – Antibiotikumra gondolsz? Mindenkinek antibiotikumot adnál? Minthogy az E. coli eltakarításához nagyon sok antibiotikum szükséges, napokig kellene szedniük, és én nem...
– Nem. Nem antibiotikumra gondolok. – Rácsaptam az előttem lévő tartályra. – Erre gondolok.
– A fágra?
– Miért ne?
– Nem tudom, működik-e – töprengett. – Lehet. Kivéve... Hogyan akarod beléjük juttatni a fágot? Nem fogják csak úgy lenyelni, hisz tudod.
– Akkor elárasztjuk velük a légkört – mondtam. – Belélegzik, és sosem tudják meg.
– Ühüm. Hogyan árasztjuk el a légkört?
– Könnyen. Ne zárd el ezt a tartályt! Vidd be a baktériumot a rendszerbe. Azt akarom, hogy a szerelősor kezdjen el vírust gyártani – sok vírust. Aztán kiengedjük a levegőbe.
Mae felsóhajtott.
– Ez nem fog menni, Jack.
– Miért nem?
– Mert a szerelősor nem fog sok vírust gyártani.
– Miért nem?
– A vírusok szaporodásmódja miatt. Tudod, a vírus odalebeg, majd rátapad a sejtfalra, és belövelli magát a sejtbe. Aztán átveszi a sejt saját RNS-ét, és átalakítja, hogy még több vírust állítson elő. A sejt hamarosan tele lesz vírussal, és szétpukkad, mint egy luftballon. Az összes vírus kijut, átkerülnek más sejtekre, és a folyamat újra kezdődik.
– Igen... és?
– Ha fágot juttatok a szerelősorba, a vírus gyorsan szaporodik – egy ideig. Ezek sok sejtmembránt szétszakítanak, amelyek lipidkotyvalékként maradnak vissza. Ez a trutymó elzárja a köztes szűrőket. Kábé egy óra múlva a szerelősor túlmelegszik, a biztonsági rendszer bekapcsol, és mindent leállít. Az egész gyártóvonal leáll. Nem lesz vírus.
– Ki lehet kapcsolni a biztonsági rendszert?
– Igen, de nem tudom, hogyan.
– Ki tudja?
– Csak Ricky.
Megráztam a fejem:
– Ezzel nem sokra megyünk. Biztos, hogy nem tudod kitotózni...?
– Kódja van – mondta –, és egyedül Ricky ismeri.
– Ó.
– Különben is túl veszélyes lenne kikapcsolni a biztonsági berendezést, Jack. A rendszer bizonyos részei magas hőfokon és feszültségen üzemelnek. A karok pedig rengetek ketont és metánt termelnek. Ezt folyamatosan figyelik, és kivonják, hogy a sűrűség szintjét bizonyos szint alatt tartsák. Ha viszont nem vonják ki, a magas feszültség szikrát kelt... – Elhallgatott, és vállat vont.
– Mire célzol? Felrobbanhat?
– Nem, Jack. Felrobban. Néhány perccel a biztonsági berendezések lekapcsolását követően. Hat, legfeljebb nyolc perc múlva. És nem hiszem, hogy ott akarnál lenni, amikor ez bekövetkezik. Szóval a rendszert nem használhatod fel sok vírus termelésére. Biztonsági rendszer mellett vagy nélküle: sehogy sem működik.
Csend.
Tanácstalanság.
Körülnéztem a helyiségben. A fejem fölé nyúló tartályra néztem. Majd a Mae lábánál lévő kémcsőtartóra. Aztán a sarokba, ahol egy felmosórongy, egy vödör és egy víznek való egygallonos műanyag palack állt. Aztán Mae-re, aki rémülten, kétségbeesetten, de valahogy mégis tartva magát állt előttem.
És megszületett a tervem.
– Oké. Mégis, csináld csak! Ereszd a vírust a rendszerbe!
– Mi értelme lenne?
– Csak csináld!
– Jack, miért tesszük ezt? – kérdezte. – Attól tartok, tudják, hogy tudjuk. Nem verhetjük át őket. Túl okosak. Ha ezt megpróbáljuk, egy percen belül a nyakunkon lesznek.
– Igen – mondtam –, az meglehet.
– És nem fog sikerülni amúgy sem. A rendszer nem fog vírusokat gyártani. Akkor meg minek, Jack? Mi értelme?
Mae mindvégig jó barátnak bizonyult, és most volt egy tervem, amit nem akartam vele megosztani. Nem volt ínyemre ez az eljárás, de el kellett terelnem a többiek figyelmét. Bolonddá kellett tennem őket. És Mae-nek segítenie kellett ebben – ami azzal járt, hogy egy másik tervről kellett tudnia.
– Mae – mondtam –, el kell terelnünk a figyelmüket, át kell vernünk őket. Azt akarom, hogy engedd a vírust a szerelővonalba. Hadd koncentráljanak erre. Hadd izguljanak emiatt. Eközben én felviszek egy kis vírust a tető alatti karbantartó térbe, és beleöntöm a locsoló víztartályába.
– És aztán megnyitod a locsolót?
– Igen.
Bólintott.
– És átáznak vírussal. Mindenki az üzemben. Bőrig áznak.
– Úgy van.
– Jack, ez lehet, hogy menni fog – csillant fel a szeme.
– Jobbat nem tudok kitalálni – mondtam. – Most nyisd ki az egyik szelepet, és csapoljunk le néhány kémcsőnyi vírust. És kérlek, tegyél vírust abba a gallonos palackba is ott.
Habozott.
– A csap a tartály túloldalán van. A biztonsági kamera lát bennünket.
– Nem baj – feleltem. – Ezen nem segíthetünk. Csak nyerj egy kis időt nekem.
– És aztán hogyan tovább?
Elmondtam neki. Megdöbbent.
– Te tréfálsz! Ezt sosem fogják megtenni!
– Persze hogy nem. Csak egy kis időre van szükségem.

 

Átmentünk a tartály túloldalára. Megtöltötte a kémcsöveket. A kiömlő folyadék sűrű, barna lötty volt. Színre, szagra is olyan, mint a fekália.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Mae.
– Meg kell tennünk – feleltem. – Nincs más választásunk.
– Először te.
Felemeltem a kémcsövet, nagy levegőt vettem, és lenyeltem az egészet. Undorító volt. A gyomrom felfordult. Azt hittem, hányni fogok tőle, de valahogy kibírtam. Még egy mélyet lélegeztem, ittam egy kis vizet a gallonos edényből, majd Mae-re néztem.
– Szörnyű, mi? – kérdezte.
– Szörnyű.
Felemelt egy kémcsövet, befogta az orrát, és lenyelte. Kivártam, amíg elmúlik köhögési rohama. Sikerült visszafognia magát, hogy ne hányjon. Odanyújtottam a vizespalackot, ivott belőle, a maradékot a földre öntötte. Aztán megtöltötte a barna löttyel. Utolsóként elfordította egy nagy átfolyó szelep fogantyúját.
– Kész – mondta –, most már megy a rendszerbe.
– Rendben – nyugtáztam. Két kémcsövet becsúsztattam az ingzsebembe, majd fogtam a gallonos palackot. Címkéjén ARROWHEAD TISZTA VÍZ felirat volt.
– Később találkozunk – mondtam, majd elsiettem.
Amint a csarnokban távolodtam, úgy számolgattam, egy a százhoz a siker esélye. Talán csak egy az ezerhez.
De akkor is egy esély.

 

Később az egészet végignéztem a biztonsági kamerán, úgyhogy tudom, mi történt Mae-vel. A barna kémcsövekkel teli tartót cipelve a konyhába ment. A többiek mind ott reggeliztek. Julia fagyosan ránézett. Vince tudomást se vett róla. Ricky megkérdezte:
– Mi az ott nálad?
– Fág – felelte Mae.
– Mire kell?
Most már Julia is odanézett.
– Az erjesztőtartályból van – mondta Mae.
– Fúj, nem csoda, hogy bűzlik.
– Jack most ivott meg eggyel, és velem is megitatta.
Ricky felhorkantott:
– Ugyan miért tetted? Jézusom, csodálom, hogy nem hánytál.
– Kis híja volt. Jack azt akarja, hogy mindenki igyon meg egy adagot.
Bobby felnevetett:
– Igen? Aztán miért?
– Hogy biztos legyen benne, senki nincs megfertőzve.
Ricky a homlokát ráncolta:
– Megfertőzve? Hogyhogy megfertőzve?
– Jack szerint Charley a testében hordozta a rajt, tehát lehet, hogy mi többiek is. Vagy néhányan közülünk. Úgyhogy igyátok meg a vírust, ez majd elpusztítja a bennetek lévő baktériumot, és így a rajt is.
– Komolyan beszélsz? – hüledezett Bobby. – Megigyam azt a vackot? Nincs az az isten, Mae!
Mae Vince-hez fordult.
– Olyan büdös, mint a szar – mondta Vince. – Először próbálja valaki más.
– Ricky, te akarsz lenni az első? – kérdezte Mae Rickytől. Ricky a fejét rázta. – Én nem iszom meg. Miért tenném?
– Hát, egyfelől megbizonyosodnál róla, hogy nem vagy megfertőzve. Másfelől mi is megbizonyosodnánk.
– Úgy érted, ez valami teszt?
Mae vállat vont.
– Jack így gondolja.
Julia töprengett. Mae felé fordult.
– Hol van most Jack? – kérdezte.
– Nem tudom. Utoljára az erjesztőkamrában láttam. Nem tudom, hol van most.
– De tudod – mondta Julia hűvösen. – Pontosan tudod, hol van.
– Nem tudom. Nem mondta el.
– De elmondta. Neked mindent elmond – vicsorított Julia. Valójában te és ő terveltétek ki ezt a kis közjátékot, ugye? Nem gondolhatod komolyan, hogy megisszuk ezt az anyagot! Hol van Jack, Mae?
– Mondtam, hogy nem tudom.
Julia így szólt Bobbyhoz:
– Ellenőrizd a monitorokat, és találd meg! – Az asztalhoz lépett. – Most akkor, Mae – mondta nyugodt, de fenyegetéssel teli hangon –, azt akarom, hogy válaszolj. És az igazságot akarom hallani.
Mae elhátrált előle. Ricky és Vince két oldalról közrefogta. Mae a falnak hátrált.
Julia lassan közeledett.
– Mondd csak el, Mae – mondta. Sokkal jobban jársz, ha együttműködsz.
A szoba túloldaláról megszólalt Bobby:
– Megtaláltam. Éppen a gyártóhelyiségen halad át. Úgy nézem, egy palack ilyen szart visz.
– Mondd csak el, Mae – mondta Julia, közel hajolva Mae-hez. Olyan közel volt, hogy az ajkuk csaknem összeért. Mae összeszorította a szemét, és az ajkát is szorosan összezárta. Teste remegni kezdett a félelemtől. Julia megsimogatta a haját. Ne félj! Nem kell félned semmitől. Csak mondd el, mire készül azzal a palackkal.
Mae hisztérikusan zokogni kezdett.
– Mondtam neki, hogy nem fog sikerülni. Mondtam neki, hogy rájöttök.
– Persze – mondta Julia nyugodtan. – Persze hogy rájövünk. Csak mondd el szépen nekem.
– Fogott egy palack vírust – felelte Mae –, és beleönti a permetezővízbe.
– Tényleg? – mondta Julia. – Hát ez tényleg nagyon okos húzás. Köszönöm, édes!
Azzal szájon csókolta Mae-t. Mae vonaglott, de a háta a falnak támaszkodott, a fejét pedig Julia tartotta. Amikor végül Julia hátrálépett, így szólt: – Próbáld megőrizni a nyugalmad. Ne feledd, hogy nem bánt, ha nem küzdesz ellene.
Azzal kiment a szobából.

 

 

27. HETEDIK NAP
Reggel 6.12

 

Az események gyorsabban követték egymást, mint ahogy számítottam. Hallottam, hogy futnak felém a folyosón. Sietve elrejtettem a palackot, aztán visszarohantam, és folytattam az utam a gyártóhelyiségen keresztül. Ekkor mindannyian utánam vetették magukat. Utolértek. Vince elgáncsolt, és én elvágódtam a betonpadlón. Amint a földre kerültem, Ricky rám vetette magát. Kiverték belőlem a szuszt, aztán Vince párszor jól bordán csördített, majd együttesen talpra állítottak, hogy szembenézzek Juliával.
– Szia, Jack – üdvözölt mosolyogva. – Hogy ityeg a fityeg?
– Voltam már jobban is.
– Jól elcseverésztünk Mae-vel – mondta. – Szóval nincs értelme kerülgetni a forró kását. – Körülnézett a földön. – Hol van a palack?
– Milyen palack?
– Jack – csóválta a fejét szomorúan. – Miért akadékoskodsz? Hol van az a palack fág, amit a locsolórendszerbe akartál önteni?
– Nincs semmiféle palackom.
Közel lépett hozzám. Éreztem az arcomon a leheletét. Jack... ismerem ezt a tekintetet. Valamit tervelsz, ugye? Mondd csak el, hol van a palack!
– Milyen palack?
Az ajka érintette az enyémet. Még mindig szoborként álltam.
– Jack, drágám – suttogta –, te jobban tudod, hogy veszélyes dolgokkal nem szabad játszani. A palackot akarom.
Nem mozdultam.
– Jack... csak egy csókot... – Közel volt, csábítóan közel. Ricky szólalt meg:
– Ezt felejtsd el, Julia. Nem fél tőled.
Megitta a vírust, és azt hiszi, hogy az megvédi.
– Megvédi? – kérdezte Julia hátralépve.
– Talán – felelte Ricky. – De fogadom, hogy a haláltól fél.
Ekkor ő és Vince elkezdtek vonszolni a gyártóhelyiségen keresztül. A magasfeszültségű mágneses szobába vittek. Dulakodni kezdtem.
– Helyes – nyugtázta Ricky. – Ugye tudod, mi következik? Ez nem szerepelt a tervemben. Erre nem számítottam, így nem tudtam, mit is tegyek. Vadul küzdöttem, rugdostam, hánytam-vetettem magam, de mindketten iszonyú erősek voltak. Csak húztak-vontak előre. Julia kinyitotta a mágnesszoba acélajtaját. Megláttam a mágnes majd két méter átmérőjű, kör alakú dobját.
Durván belöktek. Elterültem a szoba padlóján. A fejemet beütöttem az acélburkolatba. Hallottam, amint az ajtó bezárul.
Feltápászkodtam.
Meghallottam a beinduló hűtőpumpák moraját. A belső telefon megnyekkent. Ricky hangja hallatszott:
– Eltűnődtél már azon, miért készültek ezek a falak acélból, Jack? A pulzáló mágnes veszélyes. Ha szakadatlanul futtatod, szétrobban. Szétszakad az általa keltett mezőben. A töltési idő egy perc. Úgyhogy van egy perced, hogy átgondold a dolgot.
Korábban már jártam ebben a szobában, amikor Ricky körbevezetett. Emlékeztem, hogy volt egy térdlemez, egy biztonsági kapcsoló. Megütöttem a térdemmel.
– Nem működik, Jack – közölte Ricky lakonikusan. – Megfordítottam a kapcsolást. Most bekapcsolja a mágnest, ahelyett hogy kikapcsolná. Gondoltam, szeretnéd tudni.
A moraj erősödött. A szoba enyhén vibrálni kezdett. A levegő gyorsan hűlt. Egy pillanat múlva már láttam a leheletem.
– Sajnálom, ha kényelmetlenül érzed magad, de csupán ideiglenes az egész – mondta Ricky. – Amint a pulzálás beindul, hamar felmelegszel. Lássuk csak! Negyvenhét másodperc. – Gyors csank-csank-csank hang hallatszott, mint valami tompított légkalapács. Hangos volt, és egyre erősödött. Alig hallottam Rickyt a belső telefonon át.
– Nos, Jack – mondta –, családod van. Családod, amely hiányol. Úgyhogy alaposan gondold át a döntésedet.
– Hadd beszéljek Juliával – kértem.
– Nem, Jack. Nem akar most veled beszélni. Roppantul csalódott benned, Jack.
– Hadd beszéljek vele!
– Jack, nem figyelsz rám? Azt mondja, nem. Addig nem, amíg meg nem mondod, hol van a vírus.
Csank-csank-csank. A szoba kezdett felmelegedni. Hallottam a hűtővíz csörgedezését a csővezetékben. Megrúgtam a biztonsági lemezt a térdemmel.
– Megmondtam, Jack, hogy felkapcsolja a mágnest. Talán nem hallasz tisztán?
– Nem – üvöltöttem –, nem!
– Ez bizony rossz dolog – jegyezte meg Ricky –, sajnálattal hallom.
Legalábbis úgy véltem, ezt mondja. A csank-csank-csank mintha teljesen betöltötte volna a szobát, s ettől a levegő maga is vibrált. Az óriási pumpák olyan hangot keltettek, mint egy hatalmas MRI. A fejem fájt. A mágnes lemezeit összetartó nehéz pántokat bámultam. Azok a pántok hamarosan lövedékké válnak.
– Mi nem szarakodunk, Jack – mondta Ricky. – Iszonyú volna, ha elveszítenénk. Húsz másodperc.
A töltési időre azért volt szükség, hogy feltöltsék a mágnes kondenzátorait, hogy az ezredmásodpercnyi elektromos impulzusokat át tudják adni. Azon tűnődtem, hogy a töltést követően mennyi ideig tart, amíg a pulzálás szétveti a mágnest. Legfeljebb néhány másodpercig talán. Úgyhogy gyorsan fogyott az időm. Nem tudtam, mit tegyek. Minden borzasztóan rosszra fordult. És a legrosszabb az volt, hogy elveszítettem az egyetlen előnyömet, mivel most már ismerték a vírus jelentőségét. Korábban nem gondoltak erre a fenyegetésre. De most megértették, és azt követelték, hogy adjam át. Hamarosan talán a fejükbe veszik, hogy elpusztítják az erjesztőtartályt. Kiirthatják a vírust gyökerestül, ezt biztosra vettem.
És ez ellen semmit sem tehettem. Most nem.
Az jutott eszembe, vajon hogy van Mae, és bántották-e. Vajon él-e még? Szenvtelennek, közömbösnek éreztem magam. Egy túlméretezett MRI-ben ülök, ennyi az egész. Ez a rémítő hang, ilyet érezhetett Amanda az MRI-ben... Az elmém elsodródott, közönyössé vált.
– Tíz másodperc – hallottam Rickyt. – Mi lesz, Jack? Ne legyél hős! Ez nem a te stílusod. Mondd csak, hol van? Hat másodperc. Öt. Gyerünk, Jack...
A csank-csank-csank abbamaradt, és akkor egy bang meg a hasadó fém sikítása hangzott fel. A mágnes néhány ezredmásodpercre bekapcsolt.
– Első pulzálás – mondta Ricky. – Ne légy seggfej, Jack!
Újabb bang! Bang! Bang! A pulzálás egyre fokozódott. Láttam, hogy a hűtő köpenye minden pulzálásra jobban behorpad. Túlzottan felgyorsult.
Bang! Bang!
Nem bírtam tovább. Felkiáltottam:
– Oké, Ricky, megmondom!
Bang! – Gyerünk, Jack! – Bang! – Várom!
– Nem! Először kapcsold le! És csak Juliának mondom meg!
Bang! Bang! – Ez roppant nagy butaság részedről, Jack. Nem vagy alkupozícióban. – Bang!
– A vírust akarod, vagy meglepetést?
Bang! Bang! Bang!
Aztán hirtelen csönd. Semmi más nem hallatszott, csak a köpenyen kifolyó hűtőfolyadék csordogálása. A mágnes forró volt. De legalább az MRI-hang abbamaradt.
Az MRI...
A szobában állva vártam Juliát. És ekkor, hogy átgondoljam az egészet, leültem. Hallottam, hogy nyílik az ajtó. Julia belépett.

 

– Jack, nem sérültél meg, ugye?
– Nem – feleltem. – Csak az idegeim szálltak el.
– Nem tudom, miért teszed ki magad mindennek – folytatta. – Teljesen felesleges volt. De tudod, mit? Jó hírem van. A helikopter épp most érkezett meg.
– Tényleg?
– Igen, ma korábban. Gondolj csak bele, nem lenne jó felülni rá és hazamenni? Vissza a házadba, a családodhoz? Nem szeretnéd?
Csak ültem ott, és fejemet a falnak támasztva néztem rá.
– Azt mondod, elmehetek?
– Persze, Jack. Semmi értelme, hogy itt maradj. Csak add nekem a vírusos palackot, és menj haza.
Egy másodpercig se hittem neki. A barátságos, a csábító Juliát láttam magam előtt. De nem hittem neki.
– Hol van Mae?
– Pihen.
– Bántottad.
– Nem, nem, nem. Miért tettem volna? – Megrázta a fejét. Te tényleg nem érted, ugye? Nem akarok bántani senkit, Jack. Sem téged, sem Mae-t, sem senkit. Főként téged nem akarlak bántani.
– Próbáld ezt Rickynek is elmondani.
– Jack. Kérlek. Tegyük félre az érzelmeket, és legyünk józanok egy pillanatra. Mindezt magadért teszed. Miért nem tudod elfogadni ezt az új helyzetet? – Kinyújtotta felém a kezét. Megfogtam, és ő magához vont. Erős volt. Erősebb, mint valaha. – Végül is – folytatta – szerves része vagy az egésznek. Elpusztítottad a vad változatot nekünk, Jack.
– Így most a jóindulatú tud virágozni...
– Pontosan, Jack. – Elmosolyodott. Hátborzongató mosolya volt.
– Te mi vagy? Együtt élő? Együtt fejlődő?
– Szimbiotikus. – Még mindig mosolygott.
– Julia, ez az egész egy rakás szar – mondtam. – Ez betegség.
– Hát persze, ezt is mondhatod. Mert még nem ismered eléggé. Még nem tapasztaltad meg. – Előrébb lépett, és átölelt. Hagytam. – El sem gondolod, mi vár rád.
– Az élettörténetem – feleltem.
– Hagyd abba a butáskodást, most az egyszer. Csak bízd rám magad. Fáradtnak látszol, Jack.
Sóhajtottam:
– Fáradt is vagyok – mondtam.
És tényleg az voltam. Kifejezetten elgyöngültem a karjaiban. Biztosra vettem, hogy megérezte.
– Akkor miért nem engeded el magad? Ölelj át, Jack!
– Nem tudom. Talán igazad van.
– Igen, igazam van. – Ismét elmosolyodott, kezével beletúrt a hajamba. – Ó, Jack... tényleg hiányoztál.
– Te is – mondtam. – Nekem is hiányoztál. – Átöleltem, és erősen magamhoz szorítottam. Arcunk közel került egymáshoz. Julia gyönyörű volt, ajka szétnyílt, szeme rám tapadt, lágyan, hívogatva. Éreztem, hogy ellazul. Ekkor így szóltam:
– Csak egyet mondj meg, Julia! Egy dolog zavar.
– Persze, Jack.
– Miért nem akartad, hogy az MRI-vel megvizsgáljanak a kórházban?
Julia összeráncolta a homlokát, és hátrahajolva nézett rám.
– Micsoda? Mire célzol?
– Olyan vagy, mint Amanda?
– Amanda?
– A kislányunk... ugye emlékszel rá? Az MRI gyógyította meg. Azonnal.
– Miről beszélsz?
– Julia, a rajnak gondja van a mágneses mezővel?
A szeme kitágult. Küzdeni kezdett a karomban.
– Engedj el! Ricky! Ricky!
– Bocs, drágám – mondtam, azzal a térdemmel megrúgtam a lemezt. Hangos bang! szólalt meg, amint a mágnes pulzálni kezdett.
Julia felsikoltott.

 

Szája a folyamatos sikoltás közben szétnyílt, az arca megdermedt a feszültségtől. Erősen tartottam. Arcbőre remegni, majd erőteljesen vibrálni kezdett. Aztán ahogy sikoltott, az arcvonásai mintha felduzzadtak volna. Azt hiszem, a szemében rémület tükröződött. Egyre csak duzzadt, majd kezdett kis patakokra, folyásokra felszakadozni. Aztán egy hirtelen rángással Julia a szemem előtt szó szerint felbomlott. Dagadt arcának és testének bőre részecskeáramokban omlott le, mint dűnéről a szélfútta homok. A részecskék a mágneses mező íve mentén a szoba szélei felé sodródtak.
Éreztem, hogy teste egyre könnyebbé válik a karomban. A részecskék susogó hangot hallatva áramlottak mindenfelé szanaszét a szobában. És amikor az áramlás megállt, az, ami megmaradt – amit továbbra is a karomban tartottam –, sápadt, hullaszínű alak volt csupán. Julia szeme mélyen ült az arcában. Szája vékony volt és cserepes, a bőre átlátszó. A haja színtelen, törékeny. Kulcscsontjai élesen meredtek elő csontos nyakából. Olyan volt, mint aki rákban haldoklik. A szája mozgott. Gyenge suttogást hallottam, a lélegzetnél alig erősebbet. Fölé hajoltam, fülemet a szájához közelítve hallgatóztam.
– Jack – suttogta –, ez megzabál engem.
– Tudom – mondtam.
A hangja már a suttogásnál is gyengébb volt:
– Tenned kell valamit.
– Tudom.
– Jack... a gyerekek...
– Rendben.
– Én... megcsókoltam őket... – lehelte.
Nem szóltam, csak lehunytam a szemem.
– Jack... mentsd meg a kicsiket... Jack...
– Oké – mondtam.
Felnéztem, és köröttem mindenütt Julia falra feszült arcát és testét pillantottam meg. A részecskék a falra lapítva is megőrizték Julia alakját. És tovább mozogtak, ajka mozgását, szemének pillantását követték. Miközben néztem őket, hússzínű párát alkotva elkezdtek sodródni felé. A szobán túlról Ricky kiáltozását hallottam:
– Julia! Julia! – Néhányszor belerúgott az ajtóba, de nem jött be. Tudtam, hogy nem mer. Egy percig vártam, hogy a kondenzátorok feltöltődjenek. Ricky most nem tudta megakadályozni, hogy pulzáltassam a mágnest. Tetszésem szerint működtethettem – legalábbis addig, amíg a töltés kitartott. Nem tudtam, meddig lesz elég.
– Jack...
Juliára néztem. Szeme szomorú volt, könyörgő.
– Jack – suttogta –, nem tudtam...
– Semmi baj – nyugtatgattam. A részecskék közben sodródtak visszafelé, és a szemem előtt álltak össze újra. Julia kezdett újra testet ölteni, és ismét gyönyörű lett.
Megrúgtam a térdlemezt.
Bang!
A részecskék visszalökődtek a falakra, bár ezúttal nem olyan gyorsan. És újra a hullaszerű Juliát tartottam a karomban, aki könyörgő, mélyen ülő szemmel nézett rám.
A zsebembe nyúltam, és elővettem az egyik fágos fiolát.
– Szeretném, ha ezt meginnád – mondtam.
– Nem... nem. – Zaklatott volt. – Túl késő... ahhoz...
– Próbáld meg! – kérleltem. Az ajkához tartottam a fiolát. – Gyerünk, drágám! Szeretném, ha megpróbálnád.
– Ne... kérlek... nem fontos...
Ricky üvöltött:
– Julia! Julia! – Az ajtót püfölte. – Julia, jól vagy?
A hullaszemek az ajtóra irányultak. A szája mozgott. A csontvázujjak az ingemet rángatták, a szövetet karmolászták. Valamit mondani akart. Ismét odatartottam a fülem, hogy halljam. Gyengén, alig lélegzett. Nem értettem a szavait. Aztán hirtelen kitisztultak.
Ezt mondta:
– Most meg kell, hogy öljenek.
– Tudom – feleltem.
– Ne hagyd... a gyerekek...
– Nem hagyom.
Csontvázkeze az arcomhoz ért.
– Tudod, hogy mindig szerettelek, Jack? Sosem bántanálak – suttogta.
– Tudom, Julia, tudom.
A részecskék megint elszabadultak a falakról. Most, mintha visszapréselnék őket, úgy tértek vissza az arcába és a testébe. Megint megrúgtam a térdlemezt, remélve, hogy még egy kis időt tölthetek vele, de csak egy mechanikus kattanás hallatszott.
A kondenzátor lemerült.
És hirtelen egy suhanással az összes részecske visszatért, és Julia ismét ép volt, gyönyörű és erős, mint korábban, majd megvető tekintettel eltaszított magától, s közben határozott, erős hangon ezt mondta:
– Sajnálom, hogy ezt látnod kellett, Jack.
– Én is – feleltem.
– De ezen nem segíthetünk. Az időt vesztegetjük. A vírusos palackot akarom, Jack. Mégpedig azonnal.

 

Bizonyos fokig ez mindent megkönnyített. Minthogy megértettem, hogy már nem Juliával van dolgom. Nem kellett aggódnom, mi történik vele. Csupán Mae és magam miatt kellett fájni a fejemnek – feltéve, hogy Mae még életben van.
És feltéve, hogy megúszom élve a következő néhány percet.

 

 

28. HETEDIK NAP
Reggel 7.12

 

– Oké – mondtam. – Oké. Megkapod a vírust.
Julia gyanakodott.
– Már megint látom azt a tekintetet...
– Nem – tiltakoztam. – Nekem annyi. Odaadom.
– Jó. Kezdjük a zsebedben lévő fiolákkal.
– Mivel? Ezekkel itt? – kérdeztem. Az ajtón kilépve benyúltam a zsebembe. Odakint Ricky és Vince várt rám.
– Kibaszottul mulatságos – rivallt rám Ricky. – Tudod, hogy megölhetted volna? Megölhetted volna a saját feleségedet?
– Mi közöd hozzá? – vágtam vissza.
Még mindig a zsebemben kotorásztam, mert a kémcsövek elakadtak a ruhámban. Nem tudták, mit csinálok, így újra megragadtak, Vince az egyik, Ricky a másik oldalról.
– Gyerekek – mondtam –, nem boldogulok, ha ti...
– Hagyjátok! – szólt rájuk Julia az ajtón kilépve.
– Mi az ördögöt huzigál ez? – szólt Vince.
Még mindig a kémcsövekkel bajlódtam. Végre a kezemben tartottam őket. Miközben dulakodtunk, egyiket a földre ejtettem. Az üveg összetört a betonpadlón, és a barna lötty szétfröccsent.
– Jézusom! – Rögtön elengedtek és szétugrottak. A földet bámulták, és előrehajoltak, hogy megnézzék a lábukat, nem fröccsent-e rá a lötty.
Ebben a pillanatban futásnak eredtem.

 

Felkaptam a palackot a rejtekhelyéről, és átfutottam a gyártóhelyiségen. Teljesen át kellett szelnem a helyiséget, hogy a lifthez érjek, amivel feljuthatok a mennyezeti szintre, ahol az összes alapvető rendszer berendezését elhelyezték. Oda, ahol a légtisztítók, az elektromos szekrények – és a locsolórendszer tartálya is volt. Ha eljutok a liftig, és megteszek vele legalább két métert felfelé, akkor nem érhetnek el.
Ha ez sikerülne, a tervem beválna.
A lift ötven méterre volt.
Gyorsan futottam, miközben átugrottam a polip alsó karjai fölött, és lebuktam a mellmagasságban lévők alatt. Visszapillantottam, de nem láttam őket a karok és gépek labirintusában. De hallottam kiáltozásukat és futó lábaik dobogását.
Hallottam Julia hangját:
– A permetezők felé tart. – Megláttam magam előtt a lift nyitott, sárga kalitkáját.
Mégis sikerülni fog.
Ebben a pillanatban megbotlottam az egyik karban, és elterültem. A palack végigszánkázott a padlón, és egy támasztógerendánál megállt. Felpattantam, felkaptam a palackot. Tudtam, hogy közvetlenül mögöttem vannak. Már nem mertem visszanézni.
Futottam a lift felé, átbújtam az utolsó cső alatt, de amikor ismét felnéztem, Vince már ott állt. Bizonyára ismert egy rövidebb utat a polipkarok között, és valahogy megelőzött. Most ott állt vigyorogva a nyitott kalitkában. Visszanézve láttam, hogy Ricky néhány lépésnyire van tőlem, és gyorsan közeledik.
Julia kiáltott:
– Add fel, Jack! Kár a gőzért.
Ebben igaza volt, teljesen kár volt. Nem kerülhettem ki Vince-t. És Rickyt sem tudtam lefutni, túl közel volt. Átugrottam egy csövön, egy villamos szekrény mögé léptem és lebuktam. Ahogy Ricky átugrotta a csövet, könyökkel a lába közé vágtam. Felüvöltött és elterült, majd fetrengeni kezdett fájdalmában. Odaléptem, és teljes erőből fejbe rúgtam. Ezt Charley-ért kapta.
Futottam tovább.
Vince félig lekuporodva, ökölbe szorított kézzel állt a liftnél. Küzdelmet szimatolt. Egyenesen felé futottam, és ő széles vigyorral várta az elkövetkezendőket.
Az utolsó pillanatban kitértem, és ugrottam. Aztán mászni kezdtem a falra erősített létrán.
– Állítsd meg! Állítsd meg! – üvöltötte Julia.

 

Nehezen másztam, mert a hüvelykujjamat bele kellett akasztanom a palack fogantyújába, amely menet közben fájdalmasan csapódott a jobb kézfejemhez. A fájdalomra koncentráltam. Tériszonyom van, és nem akartam lenézni, így nem láthattam, mi húzza a lábaimat vissza a föld felé. Rugdostam, de bármi volt is, belém csimpaszkodott.
Végül csak lenéztem. Három méterre voltam a földtől, és két létrafoknyira alattam Ricky a szabad kezével a bokámat átfogva rángatta a lábamat. Hirtelen megcsúsztam, és égető fájdalmat éreztem a kezemben. De kitartottam.
Ricky gonoszul vigyorgott. Hátrafelé rúgtam, hátha eltalálom az arcát, de hiába: Ricky mindkét lábamat szorosan a melléhez szorította. Iszonyú erős volt. Küzdöttem, aztán rájöttem, hogyha az egyik lábamat felhúzom, ki tudom szabadítani, így tettem, és rátapostam a létrafokot markoló kezére. Felüvöltött, és elengedte a lábamat, hogy a másik kezével megkapaszkodjon. Újra ráléptem, majd rögtön rúgtam, és ezúttal el is találtam közvetlenül az álla alatt. Visszacsúszott öt létrafokot, aztán megkapaszkodott. Ott csüngött, közel a létra végéhez.
Tovább másztam.
Julia futott felénk a földön:
– Állítsd meg!
Hallottam a lift csikorgását, ahogy Vince elhaladt benne mellettem, útban a tető felé. Ott vár majd rám.
Másztam.
Öt méterre voltam a földtől, majd hétre. Lenéztem, vajon Ricky követ-e, de messze mögöttem maradt, nem hittem, hogy be tud érni. Aztán Julia zúgott felém kígyózva a levegőben, mint egy dugóhúzó – és megragadta mellettem a létrát. Persze nem Julia volt, hanem a raj, és egy pillanatra eléggé felbomlott ahhoz, hogy egyes helyeken átláthattam rajta: láttam a testét alkotó örvénylő részecskéket. Lenéztem, és megláttam az igazi Juliát, holtsápadtan állt, engem nézett, az arca koponya. Addigra a mellettem lévő raj megszilárdult, ahogy már korábban is tanúja voltam. Úgy nézett ki, mint Julia. A szája mozgott, és különös hangon azt mondta:
– Sajnálom, Jack. – Majd a raj összezsugorodott, s még inkább összesűrűsödve egy kb. egy méter húsz centis kis Juliává esett össze.
A fal felé fordulva másztam tovább.
A kis Julia hátralendült, majd erősen a testemnek csapódott. Olyan volt, mintha egy zsák cement talált volna el, kiszorította belőlem a szuszt. A szorításom meglazult, és alig bírtam kapaszkodni, ahogy a Julia-raj megint nekem vágódott. Fájdalmamban nyögve lebuktam és elhajoltam, miközben az ütközések ellenére is másztam tovább. A raj elég nagy tömegű volt ahhoz, hogy fájdalmat okozzon, de ahhoz nem, hogy letaszítson a létráról.
Bizonyára a raj is felismerte ezt, mert a kis Julia-raj most gömbbé sűrűsödött, simán előresiklott, és nyüzsgő felhőbe burkolta a fejemet. Teljesen megvakultam. Egyáltalán semmit sem láttam. Olyan volt, mintha porviharba kerültem volna. Úgy tapogattam ki a következő létrafokot, majd az utána következőt. Tűszúrások égették az arcomat és a kezemet, a fájdalom egyre hevesebbé, élesebbé vált. A raj láthatólag tanulgatta, hogyan koncentrálja a fájdalmat. De legalább azt nem tanulta még meg, hogyan kell megfojtani. A raj semmit sem tett, hogy megzavarja a légzésemet.
Tovább másztam.
Sötétségben voltam.
És akkor megéreztem, hogy Ricky megint húzza a lábamat. Abban a pillanatban végképp nem tudtam, hogyan folytassam tovább.
Tizenkét méterre a levegőben, a drága életet mentve kapaszkodtam egy létrába, miközben egy barna trutymóval teli palackot vonszoltam, fölöttem Vince várt, alattam Ricky húzta a lábam, fejem körül pedig, elvakítva és pokolian csípve, egy raj nyüzsgött. Kimerült és legyőzött voltam, éreztem, hogy elfogy az erőm. Az ujjaim remegtek a létrafokokon. Nem sokáig bírtam már tartani magam. Tudtam, nem kell mást tennem, mint elengedni a létrát, és lezuhanok, és az egésznek egy pillanat alatt vége. Mindenesetre kikészültem.
Kitapintottam a következő létrafokot, megszorítottam, és felhúztam a testem. Mindkét vállam égett. Ricky teljes erőből húzott lefelé. Tudtam, hogy győz. Mindannyian győznek. Mindig győzni fognak.
És akkor eszembe jutott Julia, amint sápadtan és törékenyen, mint egy szellem, ezt suttogta: „Mentsd meg a kicsiket!” A gyerekekre gondoltam, akik visszavárnak. Láttam őket, amint a vacsorára várva körülülik az asztalt. És akkor már tudtam, hogy tovább kell mennem, mindenáron.
Így tettem.

 

Nem világos, pontosan mi történt Rickyvel. Valahogyan lerángatta a lábamat a fokokról, és csak a kezemmel kapaszkodva lógtam a levegőben, miközben vadul rugdostam, és bizonyára eltaláltam az arcát és betörtem az orrát.
Ricky azonnal elengedett, és hallottam, amint teste zötyögve lecsúszik a létrán, miközben elkeseredetten próbálta megragadni a fokokat. Kiáltást hallottam:
– Ricky, ne! – és a felhő eltűnt a fejemről. Újra szabad voltam. Lenéztem, és megláttam a Julia-rajt Ricky mellett, aki vagy hat méterre küzdötte fel magát a padlótól. Dühösen nézett fel rám. Szájából és orrából ömlött a vér.
Elindult felém, de a Julia-raj így szólt:
– Ne, Ricky. Nem bírod. Hagyd Vince-re.
Ekkor Ricky félig mászva, félig zuhanva megtette a maradék utat a létrán a földig, és a raj újra beköltözött Julia sápadt testébe, majd egymás mellett állva rám meredtek.
Elfordultam tőlük, és felnéztem a létrán.
Vince állt ott, másfél méterre felettem.

 

A legfelső létrafokon állt, miközben előrehajolva elzárta az utamat. Nem volt lehetőség, hogy elcsusszanjak mellette. Megálltam, hogy átgondoljam a helyzetet. Súlyomat a létrára helyeztem, egyik lábamat a következő fokra tettem, szabad karommal pedig átkulcsoltam az arcomhoz legközelebb eső fokot. De ahogy megemeltem a lábam, éreztem, hogy valami domborodik a zsebemben. Megálltam.
Volt még egy fiolányi fágom.
Benyúltam a zsebembe, majd előhúztam, hogy megmutassam neki. Fogammal kihúztam a dugót.
– Hé, Vince – kiáltottam rá. – Mit szólnál egy kis szarzuhanyhoz?
Nem mozdult, de a szeme összeszűkült.
Még egy fokot haladtam.
– Jobban teszed, ha visszahúzódsz, Vince – mondtam. Olyan erősen ziháltam, hogy nem tudtam elég fenyegető lenni. – Húzzál el, mielőtt eláznál...
Újabb létrafok. Már csak három fokkal voltam alatta.
– Neked szólok, Vince – átvettem a fiolát a másik kezembe. – Az arcodat nem találom el innen lentről, de tuti, hogy a lábad és a cipőd kap egy kis kóstolót. Nem izgat?
Még egy lépcsőfok. Vince maradt, ahol volt.
– Lehet, hogy nem – mondtam. – Szeretsz veszélyesen élni? – Megálltam. Ha még egy létrafokot feljebb megyek, fejbe tud rúgni. Ha maradok, ahol vagyok, le kellene jönnie, és akkor ráönthetem a löttyöt. Úgyhogy maradtam.
– Na, mit mondasz? Maradsz vagy mész?
Elbizonytalanodott. Szeme ide-oda cikázott az arcom és a fiola között. Aztán ellépett a létrától.
– Jó srác vagy, Vince.
Léptem egy fokot.
Annyira hátrált, hogy egyelőre nem láthattam, hol van. Arra gondoltam, talán azt tervezi, hogy rám ront a létra tetején, így hát felkészültem, hogy lebukjak és oldalra elhajoljak.
Utolsó létrafok.
Most már megláttam. Nem tervezett semmit. Vince reszketett félelmében, mint egy sarokba szorított állat, és visszahúzódott a járó sötét zugába. A szeméből nem tudtam olvasni, de láttam, hogy a teste reszket.
– Oké, Vince – mondtam. – Jövök.
Ráléptem a rácsozatra. Pontosan a létra tetejénél álltam, morajló gépektől körülvéve. Nem egész húszlépésnyire tőlem megpillantottam a locsolórendszer kettős acéltartályát. Lepillantottam: Ricky és Julia engem bámultak. Vajon tisztában vannak-e azzal, milyen közel vagyok a célomhoz?
Épp időben néztem vissza Vince-re ahhoz, hogy lássam, amint lehúz egy átlátszó műanyag lemezt egy sarokdobozról, amellyel betakarta magát, mint valami pajzzsal, majd torokhangon üvöltve rám rontott. Éppen a létra tetején álltam. Nem volt időm kitérni, csak annyit tehettem, hogy oldalt fordultam, és a közeledő löket ellen átöleltem egy nagy, méteres csövet.
Vince nekem csapódott.
A fiolát elejtettem, és összetört a rácson. A palackot kiütötte a kezemből, elgurult a járón, és megállt a rácsos járda szegélyénél. Még néhány centi, és oda. Megindultam felé.
Vince továbbra is a műanyag fedezékében megint nekem rontott. Hátrazuhantam, neki a csőnek. A fejem az acélon koppant. Elcsúsztam a barna trutymón, és térdre estem. Azonnal mászni kezdtem a palack felé, amely vagy három méterre volt tőlem. Ez a furcsa viselkedés arra késztette Vince-t, hogy pillanatnyi szünetet tartson. Leeresztette a műanyag lapot, meglátta a palackot, és egész testével előrelendülve rávetette magát.
De elkésett. A palack már a kezemben volt: elrántottam, épp akkor, amikor Vince landolt, műanyagostul, mindenestül, ott, ahol előbb még a palack hevert. Feje erősen nekicsapódott a járószegélynek. Egy pillanatra elkábult, megrázta a fejét, hogy kitisztuljon.
Én pedig megragadtam a műanyag szélét, és felrántottam.
Vince üvöltve zuhant le.

 

Néztem, amint padlót fog. A teste nem mozdult. Aztán a raj kijött belőle, s mintha a szelleme lett volna, úgy lebbent a levegőbe. A szellem felzárkózott az engem bámuló Ricky és Julia mellé. Aztán megfordultak, és sietve megindultak a gyártóhelyiségen keresztül, útközben átugrálva a polipkarokon. Mozgásuk egyértelműen a sietség benyomását keltette. Az ember fejében akár az is megfordulhatott, hogy félnek.
Helyes, gondoltam.
Feltápászkodtam, és megindultam a fecskendőtartályok felé. A kezelési utasítást az alsó tartályra nyomtatták rá. Könnyen kiigazodtam a szelepeken. Elfordítottam a beöntő szelepet, kicsavartam a töltőnyílás fedelét, megvártam, amíg a nyomás alatt tartott nitrogén kifütyül, aztán beleöntöttem a fágot a palackból. Hallottam, ahogy csobogva ömlik a tartályba. Aztán visszacsavartam a tetőt, elfordítottam a szelepet, beállítottam a nitrogénnyomást.
Ez sikerült.
Nagy levegőt vettem.
Még majd megnyerem ezt a menetet.
Lifttel mentem le, s a nap folyamán először éreztem jól magam.

 

 

29. HETEDIK NAP
Reggel 8.12

 

Mind ott csoportosultak a helyiség túlsó felében – Julia, Ricky és most már Bobby is. Vince is ott lebegett a háttérben, de néha átláttam rajta, mert a raja kissé áttetsző volt. Azon töprengtem, vajon mostanra melyikük áll rajból. Nem tudhattam biztosan. De különben már nem is számított.
Egy számítógép-monitorokból álló munkapad mellett álltak, amelyek a gyártási folyamat minden paraméterét kijelezték: hőmérséklet-grafikonokat, teljesítményt meg a jó ég tudja, még mi mindent. De ők hátat fordítottak a monitoroknak. Engem néztek.
Nyugodtan, kimért léptekkel ballagtam feléjük. Nem siettem. Távol álltam ettől. Eltartott vagy két teljes percig is, mire keresztülmentem a gyártóhelyiségen oda, ahol álltak. Először tanácstalanul, majd egyre növekvő derültséggel pislogtak rám.
– Nos, Jack – szólalt meg végül Julia –, hogy alakul a napod?
– Tűrhetően – feleltem. – Sínen vagyok.
– Nagyon magabiztosnak tűnsz.
Vállat vontam.
– Mindent kézben tartasz? – kérdezte. Ismét vállat vontam.
– Egyébként hol van Mae?
– Nem tudom. Miért?
– Bobby kereste, de sehol sem találta.
– Gőzöm sincs – mondtam. – Miért kerestétek?
– Úgy véltük, valamennyiünknek együtt kellene lenni mondta Julia –, amikor végzünk az itteni dolgunkkal.
– Ó – mondtam. – Szóval erről van szó? Végzünk?
Komótosan bólintott.
– Igen, Jack. Erről.
Nem kockáztathattam meg, hogy az órámra nézzek, úgy kellett kitotóznom, mennyi idő telhetett el. Három vagy négy percre taksáltam. – Szóval, mi a szándékod?
Julia járkálni kezdett.
– Nos, Jack, nagy csalódást okoztál. Tényleg. Tudod, mennyit törődök veled. Soha nem kívántam neked rosszat. De te harcolsz velünk, Jack. És nem fogod abbahagyni a harcot. Mi viszont nem harcolhatunk.
– Értem – mondtam.
– Egyszerűen nem, Jack.
A zsebembe nyúltam, és elővettem egy műanyag öngyújtót. Ha Julia vagy a többiek észrevették is, nem adták jelét. Julia tovább járkált.
– Jack, te engem nehéz helyzetbe hoztál.
– Hogyhogy?
– Abban a kiváltságban részesültél, hogy valami valóban újnak lehettél itt tanúja. Valami újnak és csodásnak. De te nem szimpatizálsz ezzel, Jack.
– Nem.
– A szülés fájdalmas.
– Akár a halál – feleltem.
Tovább járkált.
– Igen – bólintott –, akár a halál. – Kérdőn nézett rám.
– Valami baj van?
– Hol van Mae? – kérdezte.
– Nem tudom. Halvány gőzöm sincs róla. – Továbbra is kérdőn nézett. – Meg kell találnunk, Jack.
– Biztosra veszem, hogy megtaláljátok.
– Igen, meg.
– Úgyhogy semmi szükségetek rám – mondtam. – Keressétek csak egyedül. Ha jól emlékszem, ti vagytok a jövő. Felsőbbrendűek és megállíthatatlanok. Én meg csak egy közönséges halandó.
Julia körülöttem kezdett sétálni, miközben minden oldalról szemügyre vett. Láttam, nem érti a viselkedésemet. Vagy latolgatott. Talán túljátszottam. Túl messzire mentem. Valamit pedzegetett. Valamit gyanított. És ez roppantul nyugtalanított. Idegesen forgattam kezemben az öngyújtót.
– Jack – folytatta –, csalódást okoztál nekem.
– Ezt már mondtad.
– Igen – bólintott –, de még most sem vagyok biztos...
Ekkor, mint valami néma jelre, mindhárom férfi körözni kezdett. Koncentrikus körökben járkáltak körülöttem. Valami vizslatási eljárás lenne? Mi a fenét jelent ez?
Megpróbáltam megbecsülni az időt. Úgy számoltam öt perc telhetett el.
– Gyere, Jack, hadd nézzelek meg közelebbről!
Átölelte a vállamat, és az egyik nagy polipkarhoz vezetett. Megvolt vagy két méter átmérőjű, és a felülete tükröződött. Láttam benne a mellettem álló Juliát. Karja a vállamon.
– Hát nem csinos pár vagyunk? Milyen kár! Micsoda jövőnk lehetne!
– Hát, igen... – mondtam.
És ahogy megszólaltam, abban a pillanatban halvány részecskék özöne zúdult le Júliáról, elkanyarodott a levegőben, majd zuhanyként ömlött végig a testemen meg be a számba. Összeszorítottam a számat, de hiába, mert a tükörben a testem mintha feloldódott volna, hogy felváltsa Julia teste. Olyan volt, mintha a bőre levált, a levegőbe ömlött, majd rám csúszott volna. Most két Julia állt a tükörben egymás mellett.
– Hagyd ezt abba! – kiáltottam.
Felnevetett:
– Miért? Szerintem tréfás!
– Fejezd be! – mondtam. Az én hangom volt, bár úgy néztem ki, mint Julia. – Fejezd be!
– Nem tetszik? Szerintem mulatságos. Egy darabig te vagy én.
– Mondtam, hogy fejezd be!
– Jack, csak nem elhagyott a humorod?
Az arcomon lévő Julia-képet húzgáltam, megpróbáltam letépni, mint egy maszkot. De csak saját bőrömet tapintották az ujjaim. Amikor végigkarmoltam az arcom, a tükörben a Julia-arcon jelentek meg a karmolások. Hátraléptem, és a hajamba túrtam. Rémületemben elejtettem az öngyújtót. Koppanva esett a betonpadlóra.
– Szedd le rólam! – üvöltöttem. – Szedd le!
Surranó hangot hallottam, és a Julia-bőr eltűnt, a levegőbe iramodott, majd leereszkedett Juliára. Azzal a különbséggel, hogy most ő nézett ki úgy, mint én.
Most két Jack állt egymás mellett a tükörben.
– Így jobb? – kérdezte.
– Nem tudom, mit akarsz bebizonyítani. – Mély levegőt vettem.
Előrehajoltam, és felemeltem az öngyújtót.
– Semmit sem próbálok bebizonyítani – felelte. – Csupán kitapogatlak, Jack. És tudod, mit találtam? Van egy titkod, Jack. És te azt hitted, nem találom ki.
– Igen?
– De én kitaláltam – folytatta.
Nem tudtam, hogy értsem a szavait. Már nem voltam biztos abban, hol vagyok, és a külsőnk változásai annyira levettek a lábamról, hogy elvesztettem az időérzékemet.
– Az idő miatt aggódsz, ugye, Jack? – mondta. – Nem szükséges. Rengeteg időnk van. Itt minden a kezünkben van. Elmondod a titkodat? Netalán mi vegyünk rá?
Julia háta mögött ráláttam a vezérlőpult felhalmozott monitoraira. A sarokban lévők tetején oszlop villogott, de az oszlopban lévő kiírást nem tudtam elolvasni. Azt is láttam, hogy némelyik grafikon meredeken emelkedik, és a vonalak emelkedés közben kékből sárgára, majd pirosra változnak.
Nem mozdultam.
Julia a férfiakhoz fordult.
– Rendben – mondta –, bírjátok szólásra.
A három férfi lecsapott rám. Itt volt az ideje, hogy megmutassam nekik. Itt volt az ideje, hogy bezáruljon a csapda.
– Semmi gond – mondtam. Felemeltem az öngyújtót, lángot csiholtam, és odatartottam a legközelebbi locsolófejhez.
A férfiak megtorpantak. Rám bámultak. Én meg csak tartottam a gyújtót. A locsolófej elfeketedett a füsttől. És nem történt semmi.

 

A láng megolvasztotta a locsolófej alatti puhafém lemezt. Ezüstös pacák csöpögtek a lábam mellé a földre. És még mindig nem történt semmi. A fecskendők nem indultak be.
– A francba – mondtam.
Julia figyelmesen nézett.
– Derék próbálkozás volt. Rendkívül leleményes, Jack. Jó a gondolatmenet. De valamiről megfeledkeztél.
– Miről?
– Az üzem biztonsági rendszeréről. Amikor láttuk, hogy a locsoló felé mész, Ricky kikapcsolta a rendszert. A biztonsági rendszer kikapcsolva, a fecskendők kikapcsolva. – Vállat vont. – Alighanem elhagyott a szerencséd, Jack.
Eloltottam az öngyújtót. Nem tehettem semmit. Csak álltam, és hülyén éreztem magam. Mintha halvány bűzt éreztem volna. Egyfajta édeskés, émelyítő szagot. De nem voltam biztos benne.
– Mindenesetre derék próbálkozás volt – ismételte meg Julia. – De ami elég, az elég. – A férfiakhoz fordult, és intett a fejével. A három fickó felém indult.
– Hé, fiúk, gyerünk... – kiáltottam. Nem reagáltak. Közömbös volt az arcuk. Megragadtak, és én dulakodni kezdtem. – Hé, mi lesz már... – Kiszabadultam. – Hé!
– Ne nehezítsd meg a dolgunkat, Jack – szólt Ricky.
– Baszd meg, Ricky – feleltem, és az arcába köptem, miközben a földre hajítottak. Azt reméltem, hogy esetleg a szájába kerül a virus. Azt reméltem, hogy húzhatom az időt, hogy esetleg harcolunk. Mindegy, csak haladék legyen. De a földre hajítottak, aztán rám vetették magukat, és fojtogatni kezdtek. Nyakamon éreztem az ujjaikat. Bobby a számra és az orromra tapasztotta a kezét. Megpróbáltam megharapni. De ő erősen tartotta, miközben a szemembe bámult. Ricky távolról mosolygott felém. Olyan volt, mintha nem ismerne, mintha nem erezne semmit irántam. Mindannyian idegenek voltak, akik hatékonyan és gyorsan gyilkolnak. Ököllel ütöttem őket, mire Ricky rátérdelt az egyik karomra, így szögezvén a földhöz, míg Bobby elkapta a másikat. Most már egyáltalán nem tudtam mozogni. Próbáltam rugdosni, de a lábamon Julia ült. Így segítette ki őket. A világ kezdett elhomályosodni a szemem előtt. Halványszürke homály borult rám. Aztán gyenge, pukkanó hangot hallottam, mint amikor a kukorica pattog vagy az üveg megreped, és Julia elkiáltotta magát:
– Mi ez?
A két fickó elengedett, és lábra állt. Odébb mentek. Köhögve feküdtem a földön. Meg sem próbáltam felkelni.
– Mi ez? – visította Julia.
Magasan fölöttünk szétrepedtek az első polipcsövek. Barna folyadék fröcskölt belőlük. Újabb cső repedt szét, majd újabb. Sziszegő hang töltötte be a helyiséget. A levegő sötét, barnás köddel kezdett megtelni, gomolygó barna köddel.
– Mi ez? – üvöltötte Julia.
– A szerelősor – mondta Ricky. – Túlmelegedett. Fel fog robbanni.
– Micsoda? Hogy történhetett ez?
Még mindig köhögve felültem, majd feltápászkodtam.
– Nincs biztonsági rendszer, emlékszel? Lekapcsoltátok. Most beköpi vírussal az egész szobát.
– Nem sokáig – mondta Julia. – Két másodperc alatt visszaállítjuk a biztonsági rendszert.
Ricky máris a vezérlőpultnál állt, és eszeveszetten püfölte a billentyűket.
– Jó gondolatmenet, Julia – idéztem őt, és meggyújtottam az öngyújtót, majd az egyik locsolófej alá tartottam.
– Állj! Ricky, állj! – üvöltötte Julia. Ricky megállt.

 

– Nektek annyi, akár így, akár úgy – mondtam.
Julia dühösen megfordult, és odasziszegte:
– Gyűlöllek.
Teste máris szürkés árnyaltúvá vált, egyszínűvé halványodott. Rickyé ugyancsak: kezdte színét veszteni. A levegőben lévő vírus máris megtámadta a rajaikat.
Szikrapattogás hallatszott a magasban lévő polipkarok felől. Aztán újabb rövid villámkisülés. Ricky is látta, és felkiáltott:
– Felejtsd el, Julia! Kockáztatunk! – Leütötte a billentyűket, és visszakapcsolta a biztonsági rendszert.
Megszólalt a sziréna. A képernyők vörösen villogtak a túlzott metán- és egyéb gázkoncentráció miatt. A központi képernyőn megjelent a BIZTONSÁGI RENDSZER BEKAPCSOLVA kiírás.
És a locsolók barna folyadékkúpokat kezdtek fröcskölni.

 

Amikor a víz rájuk zúdult, felüvöltöttek. Vonaglottak, és zsugorodni kezdtek, a szemem előtt aszalódva össze. Julia arca eltorzult. Vegytiszta gyűlölettel meredt rám. De máris kezdett felbomlani. Térdre, majd hátrazuhant. A többiek is mind a földön fetrengtek, és üvöltöttek fájdalmukban.
– Gyerünk, Jack! – rántotta meg valaki az ingujjamat. Mae volt. – Gyerünk! Ez a helyiség tele van metánnal. Mennünk kell.
Egyre csak Juliát nézve tétováztam. Aztán megfordultunk, és futásnak eredtünk.

 

 

30. HETEDIK NAP
Délelőtt 9.11

 

A helikopterpilóta kinyitotta az ajtót, amint a gép felé futottunk a leszállópályán. Beugrottunk.
– Gyerünk! – kiáltotta Mae.
– Ragaszkodnom kell ahhoz, hogy bekapcsolják az öveket, mielőtt... – mondta a pilóta.
– Indítsa már el ezt a kibaszott gépet! – üvöltöttem.
– Elnézést, de ez az előírás, és nem biztonságos...
Fekete füst ömlött az erőmű ajtaján, ahol az imént kijöttünk. A füst a kék sivatagi ég felé gomolygott.
A pilóta meglátta és felkiáltott:
– Kapaszkodj!
Felemelkedtünk, és északnak tartva messze ellódultunk az épülettől. Most már a tető közelében lévő valamennyi szellőzőnyílásból füst tört elő. Fekete köd terjedt szét.
– A tűz elpusztítja a nanorészecskéket és a baktériumokat is. Ne aggódj! – mondta Mae.
– Hova megyünk? – kérdezte a pilóta.
– Haza.
Nyugatnak fordult, és perceken belül magunk mögött hagytuk az épületet, amely eltűnt a látóhatárról. Mae csukott szemmel ült a hátsó ülésen.
– Azt hittem, fel fog robbanni. De visszakapcsolták a biztonsági rendszert, így alighanem mégsem – mondtam neki.
Mae nem válaszolt.
– Szóval miért volt ez a nagy sietség, hogy kijöjjünk onnét? És egyébként is, hol voltál? Senki sem talált meg.
– Kint voltam a raktárban – felelte.
– Mit csináltál?
– Termitbombákat kerestem.
– És találtál?

 

Hangot nem hallottunk. Csak egy sárga villanás futott végig a sivatagi látóhatár mentén, és aztán elenyészett. Az ember már-már azt is hihette, hogy semmi sem történt. De a helikopter megrázkódott és előrebukott, amint a lökéshullám elérte.
– Jóságos Szűzanya, mi volt ez? – rémült meg a pilóta.
– Ipari baleset – mondtam. – Rendkívül szerencsétlen.
A rádióért nyúlt.
– Jobb, ha jelentjük.
– Igen – bólintottam. – Jól teszi.
Nyugatnak repültünk, és miközben átléptünk Kaliforniába, megpillantottam az erdők zöld sávját és a Sierrák hullámos élőhegyeit.

 

 

31. HETEDIK NAP
Éjjel 11.57

 

Késő van.
Mindjárt éjfél. Csendes a ház. Nem tudom, hogy végződik az egész. A gyerekek mind kutyául betegek, hánynak, miután beadtam nekik a vírust. Hallom, amint a fiam és a lányom is öklendezik a két fürdőszobában. Pár perce bementem, hogy megnézzem, mi jön fel nekik. Az arcuk halálsápadt volt. Látom, hogy félnek, mert tudják, hogy én is félek. Juliáról még nem beszéltem nekik. Ők meg nem kérdezték. Túl betegek ahhoz, hogy most kérdezősködjenek.
Legjobban a baba miatt aggódom, mert neki is be kellett adnom a vírust. Ez volt az egyedüli remény. Most Ellen van vele, de ő is hány. A babának már hánynia kellett. Nem tudom, ez jó-e vagy rossz. A kicsik másképp reagálnak.
Azt hiszem, én jól vagyok, legalábbis egyelőre. Hullafáradt vagyok. Szerintem időnként elbóbiskoltunk az este folyamán. Most Mae-re várva itt ülök az ablaknál, és bámulom a sötétséget. Átugrott a hátsó udvarom végében lévő kerítésen, és talán négykézláb kotorászik a lejtő bozótjában, amely a birtok mögött fut le, és ahol a locsolók is vannak. Úgy vélte, halvány, zöld fényt lát valahol a lejtő alján. Mondtam neki, hogy ne menjen oda egyedül, de túl fáradt vagyok ahhoz, hogy megkeressem. Ha holnapig vár, kijön a katonaság, és lángszóróval a pokolba küldi, akármi is az.
A katonaság adja az ártatlant ebben az egész ügyben, de Julia itthoni számítógépének merevlemezén az e-mailben találtam egy levelezést. A biztonság kedvéért kivettem a merevlemezt. Kicseréltem, az eredetit pedig a városban egy biztonságos széfben helyeztem el. A katonaság nem nagyon izgat. Jóval inkább Larry Handler és a többiek a Xymosnál. Tudják, hogy iszonyú perek várnak rájuk. A vállalat valamikor ezen a héten csődöt jelent, de ezen túl bűnvádi eljárással is szembe kell nézniük. Különösen Larrynek. Nem sírnék, ha börtönbe vonulna.

 

Mae-vel együtt sikerült összefűznünk az elmúlt néhány nap legtöbb eseményét. A lányom kiütését a gamma-összeszerelők okozták – azok a mikrogépek, amelyek a komponensek töredékeiből a kész molekulákat összeállították. A gammák bizonyára Julia ruháján voltak, amikor hazajött a laborból. Julia tartott ettől a lehetőségtől, ezért zuhanyozott le, amint hazatért. A laborban magában megfelelő volt a szennyezés-eltávolítás, de Julia a laboron kívül érintkezett a rajokkal. Tudta, hogy ez veszélyes.
Mindenesetre aznap este véletlenül elengedte a gammákat a gyerekszobában. A gammaszerelőket arra tervezik, hogy a karbon-szubsztrátumot felbontsák, de ha alkalmas anyagra, mondjuk, bőrre kerülnek, akkor csak csípnek. Ez fájdalmas, és olyan mikrotraumát okoz, amilyet korábban még senki sem látott. De még csak nem is gyanított. Nem csoda, hogy Amanda nem volt lázas. Hisz fertőzést sem kapott. A bőrén képződött csípős részecskebevonat. Az MRI mágneses mezője azonnal meggyógyította. Az első impulzus lerántotta róla az összes összeszerelőt. (Nyilván ez történt azzal a fickóval is a sivatagban. Egy mérföldön belül táborozott a Xymos sivatagi gyárától.)
Julia tudta, mi Amanda baja, de nem szólt senkinek. Inkább felhívta a Xymos takarítóbrigádját, amely az éjszaka közepén megjelent, amikor én a kórházban voltam. Csak Eric látta őket, és most már tudom azt is, mit látott. Mert ugyanaz a brigád jött ide ismét néhány órája, hogy kisöpörjék a lakást. Ugyanazok voltak aznap éjjel az országúti furgonban is.
A szondázok ezüstszínű antimagnetikus ruhát viselnek, ezért festenek kísértetiesen. Az ezüstmaszk miatt arctalannak tűnnek.
Először ők mennek a körzetbe, hogy ellenőrizzék. Aztán négy kezeslábasos férfi következik, akik felporszívóznak és eltakarítanak mindent. Azt mondtam Eric-nek, hogy álmodott, de nem. A brigád Amanda ágya alatt hátrahagyott egy érzékelőt. Szándékosan tették, arra az esetre, ha netán maradt volna hátra olyan gamma, amit nem vettek észre. Nem feszültségszabályzó volt, csak úgy csinálták meg, hogy annak nézzen ki.
Amikor végül minderre rájöttem, dühös voltam Juliára, mert nem mondta el, mi folyik itt. Mert aggodalmat okozott. De persze beteg volt. És semmi értelme, hogy haragudjak rá.
Eric MP3-asát a gamma-összeszerelők szedték szét, ugyanúgy, ahogy a kocsikat is a sivatagban. A gammaszerelők mindkét esetben szétbontják a szénben gazdag memóriachipeket, és elhagyják a központi processzort. Azt nem tudom, miért.
Igen, aznap este egy raj volt Juliával a kabrioletben. A sivatagból jött vele. Nem tudom, szándékosan hozta-e magával vagy sem. A raj semmivé tudott összeesni, ezért nem látott Eric senkit, amikor kiment a kocsihoz, hogy megnézze. És én sem voltam biztos abban, mit látok, amikor Julia elhajtott, ami eléggé érthető is. A raj talán furcsán kapta el a fényt. Emlékezetem szerint Rickyre hasonlított, de ekkor még talán túl korai lett volna a rajnak, hogy valakinek a külsejét magára öltse. Akkor még nem fejlődött ki ennyire. Az is lehet, hogy határozatlan alakot láttam, és csak féltékenységemben képzeltem személynek. Nem hiszem, hogy képzeltem, de lehet, hogy mégis. Ellen szerint valószínű.
Miután a kocsi összetört, Julia ugyanazt a takarítóbrigádot hívta ki. Ezért voltak ott az úton aznap késő éjjel. Arra vártak, hogy lemehessenek a dombról, és feltakarítsák a helyszínt. Hogy magát a balesetet mi okozta, nem tudom.
Lehet, hogy valami köze volt hozzá a rajnak, lehet, hogy csak a véletlen műve volt. Most már nincs senki, akitől megkérdezetném.
A sivatagi gyár teljes egészében elpusztult. A központi laborban elég metán volt ahhoz, hogy több mint kétezer Fahrenheit-fokos tűzgolyót képezzen. Ez bármiféle biológiai anyagot elhamvaszthatott. Mégis aggódok. Sosem találtak testmaradványokat a romok között, még csontvázakat sem.

 

Mae a bakteriofágot bevitte régi Palo Altó-i laborjába. Remélem, megértette velük, milyen súlyos a helyzet. Reakcióikat azonban elhallgatja. Szerintem a fágot bele kellene tenni a vízellátó rendszerbe, de Mae szerint a klór kinyírja. Esetleg oltási programot kellene bevezetni. Amennyire tudjuk, a fág megöli a rajokat.
Néha csöng a fülem, ami aggasztó jel. És érzem, a mellem és a hasam is vibrál. Nem tudom megmondani, hogy csak paranoid vagyok-e, vagy valami tényleg történik velem. Igyekszem jó képet vágni a gyerekek előtt, de persze őket nem lehet becsapni. Tudják, hogy félek.

 

Az utolsó megfejtendő titok az volt, miért tértek vissza a rajok mindig a laboratóriumba. Ezt sosem értettem. Egyfolytában aggasztott ez, mert annyira ésszerűtlen cél volt. Nem illett a RAGPRÉD-formulákba. Miért térne vissza egy ragadozó egy meghatározott helyszínre?
Persze, így utólag csak egy lehetséges magyarázat képzelhető el. A rajokat szándékosan programozták a visszatérésre. A célt kifejezetten maguk a programozók határozták meg.
De miért programozna bárki is efféle célt?
Néhány órával ezelőtt még nem értettem.

 

Az a kód, amit Ricky megmutatott, nem az volt, amit ténylegesen a részecskékre alkalmaztak. Nem mutathatta meg az igazi kódot, mert rögtön rájöttem volna, mit csináltak. Ricky sosem mondta el. Senki, soha nem mondta el.
Leginkább egy e-mail izgat, amit Julia merevlemezén ma találtam meg. Julia írta Ricky Morse-nak, másodpéldányt küldve belőle Lány Handlernek, a Xymos főnökének. A levél arról az eljárásról szól, amit a kamerarajjal követni kell, hogy erős szélben is működjön. A terv szerint a rajt ki kell engedni a környezetbe.
És pontosan ezt tették.
Azt színlelték, hogy egy hiányzó légszűrő által okozott véletlen kibocsátás volt. Ezért vitt el Ricky arra a hosszú túrára, és adta elő azt a dajkamesét az alvállalkozóról meg a szellőzőrendszerről. Semmi sem volt igaz abból, amit elmondott. A kibocsátást megtervezték.
Kezdettől fogva szándékos volt.

 

Amikor nem tudták megoldani, hogy a raj erős szélben is működjön, megpróbáltak kiagyalni valami megoldást. Nem sikerült nekik. A részecskék egyszerűen túl kicsik és könnyűek voltak és emellett vélhetően túl hülyék is. Kezdettől fogva selejteket terveztek, és most nem tudták, mit kezdjenek velük. Az egész sok millió dolláros védelmi beruházás eltűnt a lefolyóban, és nem tudtak mit tenni.
Így hát elhatározták, a rajra bízzák, hogy oldja meg helyettük a kérdést.

 

Újraszerkesztették a nanorészecskéket, behozva a napenergiát és a memóriát. Újraírták a részecskeprogramot, hogy magában foglalja a genetikai algoritmust. Majd kiengedték a részecskéket, hogy szaporodjanak és fejlődjenek, s aztán meglássák, megtanulja-e a raj magától a túlélést.
És sikerrel jártak.
Lélegzetelállító ostobaság volt. Nem értettem, hogyan vághattak bele ebbe a tervbe anélkül, hogy számot vetettek volna a következményekkel. Mint minden, amit a Xymosnál láttam, ez is selejtből épült, félkész, sietősen kiagyalt terv volt, hogy megoldják a jelen problémákat, anélkül hogy valaha is akár egyetlen gondolatot pazaroltak volna a jövőre. Ez lehet tipikus vállalati gondolkodás, ha az ember ágyútűz alatt van, de az efféle technológiáknál pokolian veszélyes.

 

Persze az igazság ennél bonyolultabb. Maga a technológia hívta elő a viselkedést. Az elosztott közvetítőjű rendszerek maguktól működnek. Ez a működésmódjuk. Hisz ez a lényege: létrehozod őket, és hagyod, hogy menjenek a maguk útján. Az ember megszokja ezt az eljárást. Megszokja, hogy így kezelje a közvetítőkből álló hálózatokat. Az autonómia az egésznek a lényege.
De egy dolog a problémamegoldás érdekében a számítógép memóriáján belül szabadon engedni virtuális közvetítőket, és más dolog valódi közvetítők szabadon engedése a valódi világban.
Egyszerűen nem fogták fel ezt a különbséget. Vagy nem vacakoltak azzal, hogy foglalkozzanak vele.
És szabadon engedték a rajt.

 

Szakkifejezéssel ezt nevezik „önjavítás”-nak. A raj magától fejlődik; a kevésbé sikeres közvetítők kipusztulnak, a sikeresebbek tovább szaporodnak a következő nemzedékben. Tíz vagy száz nemzedék után a raj a legjobb megoldás irányába fejlődik. Az optimális megoldás felé.
A számítógépen belül mindig ezt teszik. Még arra is felhasználják, hogy új számítógépes algoritmusokat dolgozzanak ki. Évekkel ezelőtt Danny Hillis csinálta az egyik első ilyet a ma futók közül, hogy optimalizáljon egy rendszerező algoritmust, vagyis hogy meglássa, a számítógép kitalálja-e, hogyan dolgozzon jobban. A program új módszerre bukkant. Mások gyorsan a nyomába eredtek.
Viszont önálló robotokkal a valóságban még nem próbálkoztak ezzel. Amennyire tudom, ez volt az első alkalom. Lehet, hogy sor került már rá, csak nem hallottam róla. Mindenesetre biztosra veszem, hogy újra megtörténik.
Talán hamarosan.

 

Éjjel két óra. A gyerekek végre abbahagyták a hányást. Lefeküdtek aludni. Nyugodtnak tűnnek. A baba alszik. Ellen még elég rosszul van. Bizonyára megint elbóbiskoltam. Nem tudom, mi ébresztett fel. Látom, hogy Mae jön felfelé a házam mögötti dombon. Az ezüstruhás fickó és a takarítóbrigád többi tagja kíséretében. Felém tart. Látom, mosolyog. Remélem, jó hírt hoz.
Rám férne némi jó hír, méghozzá azonnal.

 

Julia eredeti e-mailje szerint „nincs vesztenivalónk”. De végül mindent elvesztettek – a vállalatukat, az életüket, mindenüket. A dolog iróniája az, hogy az eljárás bevált. A raj tényleg megoldotta a problémát, amiért kitalálták.
De aztán továbblépett, továbbfejlődött.
Ők pedig hagyták.
Nem tudták, mit cselekszenek.
Attól félek, ez lesz az emberi faj sírkövére írva.
Remélem, mégsem.
Hiszen akár szerencsénk is lehet.

 

 

 

BIBLIOGRÁFIA

 

A regény teljes egészében a képzelet műve, de az alapját képező kutatási programok valóságosak. Az alábbi könyvészeti tájékoztató talán segítségére lesz az érdeklődő olvasónak abban, hogy többet megtudjon a géntechnika, a nanotechnológia és az elosztott intelligencia egyre szorosabbá váló összefonódásáról.

 

1. Adami, Christoph: Introduction to Artificial Life. New York: Springer-Verlag, 1998.

2. Bedau, Mark A., John S. McCaskill, Norman H. Packard és Steen Rasmussen: Artificial Life VII, Proceedings of the Seventh International Conference on Artificial Life. Cambridge, Mass.: MIT Press, 2000.

3. Bentley, Peter, szerk.: Evolutionary Design by Computers. San Francisco: Morgan Kaufmann, 1999.

Bonabeau, Eric, Marco Dorigo és Guy Theraulaz: Swarm Intelligence: From Natural to Artificial Systems. New York: Oxford Univ. Press, 1999.

4. Brams, Steven J.: Theory of Moves. New York: Cambridge Univ. Press, 1994.

5. Brooks, Rodney A.: Cambrian Intelligence. Cambridge, Mass.: MIT Press, 1999.

6. Camazine, Scott, Jean-Louis Deneubourg, Nigel R. Franks, James Sneyd, Guy Theraulaz és Eric Bonabeau: Self-Organization in Biological Systems. Princeton, N.J.: Princeton, 2001. Lásd főként a 19. fejezetet.

7. Caro, T M. és Clare D. Fitzgibbon: „Large Carnivores and Their Prey” In. Crawley, Natural ETtemies, 1992.

8. Crandall, B. C.: „Molecular Engineering”, in B. C. Crandall, szerk., Nano-technology, Cambridge, Mass.: MIT Press, 1996.

9. Crawley, Michael J. szerk.: Natural Enemies: The Population Biology of Predators, Parasites, and Diseases. London: Blackwell, 1992.

10. Davenport, Guy, ford.: 7 Greeks. New York: New Directions, 1995.

11. Dobson, Andrew P, Peter J. Hudson és Annarie M. Lyles: „Macroparasites”, in. Crawley, Natural Enemies, 1992.

12. Drexler, K. Eric: Nanosystems, Molecular Machinery, Manufacturing, and Computation. New York: Wiley & Sons, 1992.

13. - - „Introduction to Nanotechnology”, in Krummenacker és Lewis: Prospects in Nanotechnology.

14. Ewald, Paul W.: Evolution of Infectious Disease. New York: Oxford Univ. Press, 1994.

15. Ferber, Jacques: Multi-Agent Systems: An Introduction to Distributed Artificial Intelligence. Reading, Mass.: Addison-Wesley, 1999.

16. Goldberg, David E.: Genetic Algorithms in Search, Optimization and Machine Learning. Boston: Addison-Wesley, 1989.

17. Hassell, Michael P.: The Dynamics of Competition and Predation. Institute of Biology, Studies in Biology No. 72, London: Edward Arnold, 1976.

18. Hassell, Michael P, és H. Charles J. Godfrey.: „The Population Biology of Insect Parasitoids”, in Crawley, Natural Enemies, 1992.

19. Holland, John H.: Hidden Order: How Adaptation Builds Complexity. Cambridge, Mass.: Perseus, 1996.

20. Koza, John R.: „Artificial Life: Spontaneous Emergence of Self Replicating and Evolutionary Self Improving Computer Programs”, in Langton, szerk., Artificial Life III.

21. Kelly, Kevin: Out of Control. Cambridge, Mass.: Perseus, 1994.

22. Kennedy, James, és Russell C. Eberhart: Swarm Intelligence. San Diego: Academic Press, 2001.

23. Kohler, Timothy A., és George J. Gumerman: Dynamics in Human and Primate Societies: Agent-Based Modeling of Social and Spatial Processes. New York: Oxford Univ. Press, 2000.

24. Kortenkamp, David, R. Peter Bonasso és Robin Murphy: Artificial Intelligence and Mobile Robots. Cambridge, Mass.: MIT Press, 1998.

25. Krummenacker, Markus, és James Lewis, szerk.: Prospects in Nanotechnology: Toward Molecular Manufacturing. New York: Wiley & Sons, 1995.

26. Kruuk, Hans: The Spotted Hyena: A Study of Predation and Social Behavior. Chicago: Univ. Chicago Press, 1972.

27. Langton, Christopher G. szerk.: Artificial Life. Santa Fe Institute Studies in the Sciences of Complexity, Proc. Vol. VI. Reading, Mass.: Addison-Wesley, 1989.

28. Langton, Christopher G., Charles Taylor, J. Doyne Farmer, és Steen Rasmussen, szerk.: Artificial Life II. Santa Fe Institute Studies in the Sciences of Complexity, Proc. Vol.X. Reedwood City, Calif: Addison-Wesley, 1992.

29. Langton, Christopher G., szerk.: Artificial Life III. Santa Fe Institute Studies in the Sciences of Complexity, Proc. Uol. XVII. Reading, Mass.: AddisonWesley, 1994.

30. Levy, Steven: Artificial Life. New York: Pantheon, 1992.

31. Lyshevski, Sergey Edward: Nano- and Microelectromechanical Systems: Fundamentals of Nano- and Microengineering. New York: CRC Press, 2001.

32. Millonas, Mark M.: „Swarms, Phase Transitions, and Collective Intelligence”, in Langton, szerk., Artificial Life III.

33. Mitchell, Melanie: An Introduction to Genetic Algorithms. Cambridge, Mass.: MIT Press, 1996.

34. Nishimura, Shin I.: „Studying Attention Dynamics of a Predator in a PreyPredator System,” in Bedau et al., Artificial Life VII.

35. Nishimura, Shin I., és Takashi Ikegami: „Emergence of Collective Strategies in a Prey-Predator Game Model.” Artificial Life, F3, no. 4,1997, p. 423 ff.

36. Nolfi, Stefano: „Coevolving Predator and Prey Robots: Do 'Arms Races' Arise in Artificial Evolution?” Artificial Life, Fall 98, U 4, 1998, p. 311 if.

37. Nolfi, Stefano, és Dario Floreano: Evolutionary Robotics: The Biology, Intelligence, and Technology of Self Organizing Machines. Cambridge, Mass.: MIT Press, 2000.

38. Reggia, James A., Reiner Schulz, Gerald S. Wilkinson és Juan Uriagereka: „Conditions Enabling the Evolution of Inter-Agent Signaling in an Artificial World.” Artificial Life, F7,2001,p. 3.

39. Reynolds, Craig R.: „An Evolved, Vision-Based Model of Obstacle Avoidance Behavior”, in Langton, szerk., Artificial Life III.

40. Schelling, Thomas C.: Micromotives and Macrobehavior. New York: Norton, 1978.

41. Solem, Johndale C.: „The Motiliry of Microrobots”, in Langton, et al., Artificial Life III.

42. Wooldridge, Michael: Reasoning About Rational Agents. Cambridge, Mass.: MIT Press, 2000.

43. Yaeger, Larry: „Computational Genetics, Physiology, Metabolism, Neural Systems, Learning, Vision, and Behavior or PolyWorld: Life in a New Context”, in Langton, szerk., Artificial Life III.

 

 

 

MICHAEL CRICHTON

 

 

Született:
1942. október 28.

 

Portré

A technothriller-irodalom atyja Chicagóban született, de New York egyik külvárosában nőtt fel. Apja újságíró volt, és szerette volna, ha fia is belekóstol a zsurnaliszta életformába, így Michaelt nem csupán arra buzdította, hogy minél többet olvasson, de gépelni is megtanította, sőt ösztönözte, hogy írjon saját cikkeket, novellákat.

Crichton karrierje determináltnak tűnt: beiratkozott a Harvard angol nyelv és irodalom szakára, de csakhamar rá kellett ébrednie, hogy nem találja a helyét. Amikor az ifjú tanárjelölt az egyik George Orwellről írott esszéjére a vártnál rosszabb érdemjegyet kap, úgy határoz, hátat fordít a felsőoktatásnak, és Európában tölt egy évet, amíg lelkileg helyrerázódik. A kényszerpihenő alatt fontos döntés születik, Crichton úgy határoz, pályát módosít, és orvos lesz. Visszatérve az Államokba beiratkozik az egyetem orvostudományi karára, ahol végül is sikeresen lediplomázik.

Diákévei alatt különféle álneveken folyamatosan publikál, első, saját nevén megjelentetett kötete, a vírusok világába kalauzoló Androméda-törzs 1969-ben kerül a könyvesboltokba, és hatalmas sikert arat.

A tehetséges íróra Hollywood rögtön felfigyel – Crichton egy személyben ötvözi azt, amire az álomgyárnak a thrillerek, horrorok, akciómozik sikeréhez szüksége van: a fantáziadús íráskészséget, és az izgalmas, hátborzongató tudományos témákban való jártasságot. Az Androméda-törzsből 1971-ben Robert Wise rendezésében nagysikerű film születik, amely után Crichton legtöbb bestsellerének elkészül a mozivariánsa is (Gömb, Jurassic Park, Zaklatás, Twister, Congo). Sikerein felbuzdulva az író néhány könyvét rendezőként maga is filmre viszi (A 13. harcos, Gyilkos robotok), idővel pedig filmproducerként is kipróbálja magát.

Az évek során Crichton, akinek könyveit 30 nyelvre fordították le, az álomgyár egyik legsikeresebb filmmoguljává nőtte ki magát. Legyen szó a televíziózásról (a Vészhelyzet sorozatot íróként és producerként is jegyzi), a bestseller irodalomról, a moziról, vagy éppen a komputerjátékról, neve mindig garancia a sikerre.

Copyright by Cinematrix © 2004

 

 

 

Jegyzetek:

1. Ez a bizonytalanság jellemző minden komplex rendszerre, beleértve az ember által létrehozottakat is. Azután, hogy az amerikai tőzsdeindex 22 pontot esett egyetlen nap alatt 1987 októberében, új szabályozókat vezettek be, hogy a hasonló hirtelen zuhanást megelőzzék. De azt nem lehetett előre tudni, vajon e szabályozók növelik-e a stabilitást, vagy rontanak a helyzeten. Vö. John L. Casti: „Imposition of the rules was simply a calculated risk on the part of the governors of Exchange.” Lásd Casti nagyon olvasmányos könyvét: Would Be Worlds, New York, Wiley, 1997.

2. Az öntudat létét csupán három állatfaj - az ember, a csimpánz és az orangután - esetében bizonyították be meggyőzően. A széleskörűen elterjedt vélekedéssel ellentétben más állatok, így a delfinek és a majmok esetében az öntudat léte nem bizonyosodott be egyértelműen.

3. R. J. Jackson, A. J. Ramsay, C. D. Christensen, S. Beaton, D. F. Hall és I. A. Ramshaw. 2001. „Expression of Mouse Interlekin by Recombinant Ectromelia Virus Suppresses Cytolyc Lymphocyte Responses and Overcomes Genetic Resistance to Mousepox.” Journal of Virology 75: 1205-1210.

4. Feynman. R. P.. „There's Plenty of Room at the Bottom.” Eng. And Sci. 23 (1960). p. 22.

5. Fanner, J. Doyne és Alletta d'A. Belin: „Artificial Life: The Comming Evolution.” In: Artificial Life II. szerk.: C. G. Langton, C. Taylor. J. D. Fanner és S. Rasmussen. Santa Fe Institute Studies in Sciences of Complexity. Proc. Vol. X. Redwood City, Calif.: Addison-Wesley, 1992. p. 815.

6. K. Eric Drexler: „Introduction to Nanotechnology.” In: Prospects in Nanotechnology: Toward Molecular Manufacturing (Proceedings of the First General Conference on Nanotechnology: Development, Applications and Opportunities), szerk.: Markus Krummenacker és James Lewis, New York: Wiley Sons, p. 21.