ARTHUR C. CLARKE
2010. Második Űrodisszeia

(Tartalom)

 

 

ELÖLJÁRÓBAN

 

A 2001. Űrodisszeia 1964 és 1968 között íródott, és röviddel a film forgalomba-hozatala után, 1968 júliusában jelent meg. Amint azt a 2001 elveszett világaiban megírtam már, a két terv kimunkálása mindkét irányban számos visszacsatolással, egyidejűleg haladt, így aztán gyakran éltem át azt a különös élményt, hogy miután megnéztem a történet egy korábbi változata alapján készült musztert, módosítanom kellett a kézirat szövegén – serkentő, de meglehetősen drága módszere a regényírásnak.
Ennek következtében a könyv és a film között a, szokásosnál sokkal szorosabb az összefüggés, de azért akadnak lényeges eltérések is. A regényben a Discovery úticélja a Japetus, mely a Szaturnusz számos holdja közül a legtalányosabb. A szaturnuszi rendszert a Jupiter segítségével érték el: a Discovery erősen megközelítette az óriási bolygót, hogy a hatalmas gravitációs mező hatására bekövetkezzék az úgynevezett „csúzlieffektus”, és nekivágjon az út második szakaszának. Pontosan ugyanezt a manővert hajtották végre 1979-ben az amerikai Voyager-típusú űrszondák, amikor először derítették fel részletesen a külső óriásokat.
A filmben azonban Stanley Kubrick bölcsen elkerülte azt a zűrzavart (nem beszélve a költségvetés újabb túllépéséről), amit az Ember és a Monolit harmadik összecsapása idézett volna elő a Jupiter holdjai között. A forgatókönyvből teljesen kimaradt a Szaturnusz, ámbár Douglas Trumbull később, amikor Silent Running címen filmmel próbálkozott a gyűrűs bolygóról, felhasználta az itt szerzett tapasztalatokat.
Akkor, a hatvanas évek közepén senki sem gondolta volna, hogy a Jupiter holdjainak felderítése nem a következő évszázadban, hanem már tizenöt év múlva meg fog történni. Azokról a csodákról sem álmodott még senki, amelyeket ott találunk – noha abban is bizonyosak lehetünk, hogy a Voyager ikrek felfedezéseit újabbak és még váratlanabbak fogják követni. Amikor a 2001-et megírjam, az Ió, az Európa, a Ganümédész és a Kallisztó még a legerősebb teleszkópon át is csak halvány fénypontnak látszottak; most már tudjuk, hogy mindegyik külön világ, és egyikük – az Ió – a Naprendszernek vulkanikusan legtevékenyebb tagja.
De mindent számításba véve, mind a film, mind a könyv egész jól megállja a helyét e felfedezések fényében, és rendkívül érdekes, ha az ember összehasonlítja a film Jupiter-képsorait a Voyager kamerái által rögzített valóságos képekkel. Le kell szögezni azonban, hogy bármit írjanak is ma le e tárgyban, annak magában kell foglalnia az 1979-es feltárások eredményeit: a Jupiter holdjait többé nem tekinthetjük feltérképezetlen területnek.
És számolnunk kell még egy másik, nehezebben megfogható pszichológiai tényezővel is. A 2001 egy olyan korban íródott, amely az emberiség történetének egyik nagy vízválasztója túloldalán fekszik; azt a kort abban a pillanatban hagytuk magunk mögött, méghozzá örökre, amikor Neil Armstrong a lábát a Holdra tette. 1969. július 20-tól még akkor is öt év választott el bennünket, amikor Stanley Kubrick és én foglalkozni kezdtünk a (mesésen nagyszerű) science-fiction mozi mintaképének (az ő kifejezése) gondolatával. A történelem és a fikció immár kibogozhatatlanul egymásba fonódott.
Az Apolló asztronautái már látták a filmet, amikor elindultak a Hold felé. Az Apolló 8 legénysége, akik 1968 karácsonyán minden ember közül először pillanthatták meg a Hold túloldalát, elmesélték nekünk, milyen erős kísértést éreztek, hogy rádiójukon jelentsék a nagy fekete monolit felfedezését: sajnos, felülkerekedett bennük a józan ész.
És később két ízben is szinte hátborzongató utalás történt rá, miként utánozza a természet a művészetet. Mind e közül a legfurcsább volt az Apolló 13 története 1970-ben.
Már az is jó kezdés volt, hogy a legénység tartózkodási helyéül kijelölt vezérlőegységet Odüsszeiának keresztelték el. Közvetlenül azelőtt, hogy a küldetést meghiúsító oxigéntank-robbanás bekövetkezett, a legénység Richárd Strauss Zarathusztra-témáját hallgatta, azt a muzsikát, amely szinte teljesen összeforrott a filmmel. Közvetlenül az energiaveszteség észlelése után Jack Swigert rádión jelentette az Irányító Központnak: „Houston, van egy kis problémánk.” Egy ehhez nagyon hasonló helyzetben Hal a következőket mondta Frank Poole asztronautának: „Sajnálom, hogy megszakítom az ünnepséget, de van egy kis problémánk.”
Amikor az Apolló 13 küldetéséről készült jelentést később nyilvánosságra hozták, a NASA igazgatója, Tom Paine elküldött nekem egy példányt, és Swigert szavaihoz a következő megjegyzést fűzte: „Arthur, te megmondtad előre, hogy ez így lesz.” Még ma is az a különös érzésem van, ha átgondolom az eseményeket, mintha engem is terhelne valami felelősség.
Akad még más hasonlóság is, bár nem ilyen komoly, de legalább ilyen meglepő. A film egyik technikailag legbriliánsabban megoldott képsora volt az, amikor Dave Bowman körbe-körbe szaladgál a hatalmas centrifuga kör alakú belsejében, s eközben a forgás okozta „mesterséges gravitáció” tartja meg.
Majdnem tíz évvel később a remekül működő Skylab legénysége jött rá, hogy a tervezők hasonló geometriát képzeltek el a számukra; raktárfülkék gyűrűje sima, kör alakú sávot képezett ki az űrállomás belsejében. Bár a Skylab nem forgott, ez nem rettentette el találékony lakóit. Rájöttek, hogy ezen a nyomon úgy tudnak körbe-körbe szaladgálni, mint mókus a kalitkában, méghozzá ugyanazzal az eredménnyel, amit a 2007-ben láttak. Az egész eljárás televíziós képeit visszairányították a Földre (kell-e mondanom, milyen kísérőzenével?), az alábbi megjegyzés kíséretében: „Ezt látnia kell Stanley Kubricknak is!” Ami annak rendje és módja szerint bekövetkezett, mert elküldtem neki a telerekordingot. (Sohasem kaptam vissza; Stanley egy házi Fekete Lyukat rendszeresített irattár gyanánt.)
A film és a valóság kapcsolatát példázza az Apolló-Szojuz parancsnokának, Alekszej Leonov kozmonautának a Holdközelben című festménye is. Először 1968-ban láttam, amikor a 2001-et bemutatták a világűr békés felhasználása tárgyában rendezett ENSZ-konferencián. A vetítés után Alekszej azonnal kifejtette. nekem, hogy a saját koncepciója pontosan ugyanazt a felállást mutatja, mint a film nyitóképe: a Föld a Hold mögött, a Nap pedig mindkettőjük mögött kel föl. A festményről készült és az aláírásával ellátott vázlat ma ott függ a dolgozószobám falán; a további részleteket lásd a 12. fejezetben.
Talán ez a legalkalmasabb pillanat, hogy elmondjuk, ki az a másik és kevésbé jól ismert figura, aki e könyv lapjain tűnik fel, vagyis Hszüe-shen Csien.
A nagy Theodore von Karmannal és Frank J. Malinával együtt 1936-ban alapította dr. Csien a Kaliforniai Műszaki Egyetem Guggenheim Repülésügyi Laboratóriumot (GALCIT) – a híres pasadenai Sugárhajtási Laboratórium közvetlen elődjét. Ő volt a Göddard-alapítvány első professzora az említett egyetemen is, és nagymértékben hozzájárult az amerikai rakétakutatásokhoz az 1940-es években. Nem sokkal később, a McCarthy korszak egyik legszégyenletesebb epizódjaként, mondvacsinált biztonsági vádak alapján letartóztatták, amikor haza akart utazni a szülőhazájába. Az elmúlt két évtizedben a kínai rakétaprogram egyik vezető egyénisége volt.
Végül lássuk azt a különös esetet a „Japetus szemével” – a 2001 35. fejezetében. Leírom, hogyan fedez fel Bowman asztronauta egy igen furcsa dolgot a Szaturnusz holdján: „Fénylő, fehér, ovális, kb. négyszáz mérföld hosszú, kétszáz mérföld széles... tökéletesen szimmetrikus... és a körvonala olyan éles, hogy az ember azt gondolná... valaki ráfestette a kis hold felületére.” Közelebb érve Bowman meggyőződött arról, hogy „a műhold sötét hátteréből kiemelkedő, fénylő ellipszis mint valami óriási üres szem figyeli, hogyan közeledik feléje...” Később észreveszi „az ovális közepén lévő apró, fekete pontot”, amely történetesen maga a Monolit (vagy egyik megtestesülése).
Nos, amikor a Voyager 1 továbbította a Japetusról készített első képeket, valóban látni lehetett rajtuk egy hatalmas, éles körvonalú, fehér oválist, középpontjában apró, fekete ponttal. Carl Sagan azonnal küldött egy másolatot a Sugármeghajtási Laboratóriumból, a következő rejtélyes megjegyzéssel: „Te jutottál eszembe...” Magam sem tudom, megkönnyebbüléssel vagy csalódottan fogadtam-e, hogy a Voyager 2 is nyitva hagyta ezt a kérdést.
Éppen ezért a könyv, amit a kezükben tartanak, szükségképpen sokkal bonyolultabb annál, mintsem hogy sima folytatása lehetne a korábbi regénynek-filmnek. Az eltéréseknél a filmváltozatot vettem figyelembe; mindazonáltal gondosan ügyeltem, rá, hogy a könyv mentes legyen az önellentmondásoktól, és jelenlegi tudásunk fényében is megállja a helyét.
Mely tudás természetesen 2001-re már ugyancsak elavult lesz...
Arthur C. Clarke Colombo, Sri Lanka 1982. január

 

 

I. A LEONOV

 

1. Találkozás a fókuszban

Még ebben a méterben számoló korszakban is úgy tartották számon, mint ezer láb, nem pedig háromszáz méter magas teleszkópot. A hegyek között felállított hatalmas tányért félig már beborította az árnyék, amint a trópusi nap gyorsan zuhant lefelé, de a középpont fölé magasan felfüggesztett antennaegyüttes háromszög alakú lapján még most is szikrázva csillogott a fény. Odalentről, a távolból csak az éles szem vehette volna észre a két alakot a tartószerkezetek, felfüggesztő kábelek és hullámvezetők útvesztőjében.
– Ideje már – mondta dr. Dimitrij Mojszevics régi barátjának, Heywood Floydnak –, hogy beszéljünk néhány dologról. Akár a cipődivatról, akár űrhajókról vagy arról, hogy ki fedezte fel a spanyolviaszt, de leginkább bizonyos monolitokról és hibásan működő számítógépekről.
– Tehát ezért cipeltél el a konferenciáról. Nem mintha bánnám; már annyiszor hallottam Cari szónoklatát, hogy jóformán kívülről fújom. És a látvány igazán fantasztikus, tudod, akárhányszor voltam is Arecibóban, sohasem jutottam el ide, az antennákhoz.
– Szégyelld magad! Én már háromszor voltam itt. Gondold csak el, halljuk az egész világegyetemet, de bennünket senki sem hallgathat ki. Nyugodtan beszélhetünk hát a problémádról.
– Miféle problémámról?
– Először is, nem fér a fejembe, miért kellett lemondanod az Országos Űrhajózási Tanács elnökségéről.
– Nem mondtam le. A Hawaii Egyetem sokkal jobban fizet.
– Oké, nem mondtál le, egy lépéssel megelőzted őket. Ennyi év után nem tudsz átejteni, Woody, meg se próbáld. Ha most, ebben a pillanatban újra felajánlanák neked az OUT elnökségét, vajon haboznál-e?
– Jó, jó, te vén kozák! Mire vagy kíváncsi?
– Először is rengeteg megoldatlan részletkérdés van a jelentésedben, amelyet annyi unszolás után végre letettél az asztalra. Nem csinálunk ügyet ebből a nevetséges és őszintén szólva jogtalan titkolózásból, amellyel kiástátok a Tycho monolitot...
– Nem az én ötletem volt.
– Örömmel hallom: még hiszek is neked. És méltányoljuk, hogy most már mindenkit odaengedtek, aki közelebbről meg akarja nézni azt a dolgot; persze, már az elején ezt kellett volna tennetek. Nem mintha bármi eredménye lett volna eddig...
Komor csend támadt, miközben a két ember gondolatai a Hold fekete titkánál időztek, mely mindeddig dacolt mindazon eszközökkel, amelyeket az emberi lelemény felvonultatott ellene. Az orosz tudós szólalt meg először:
– Akármi legyen is a Tycho monolit, valami sokkal fontosabb dolog lehet odakint, a Jupiternél. Végül is oda küldte a jelzését, és ott kerültek a tieitek bajba. Amit egyébként nagyon fájlalok, bár egyedül Frank Poole-t ismertem személyesen. A Nemzetközi Űrhajózási Szövetség 98-as kongresszusán találkoztam vele, kiváló embernek látszott.
– Köszönöm. Mindnyájan kiváló emberek voltak. Bárcsak megtudhatnánk, mi történt velük.
– Akármi volt is, be kell ismernetek, hogy ez már az egész emberiség ügye, nemcsak az Egyesült Államokra tartozik. Ezentúl nem használhatjátok fel a tudásotokat pusztán nemzeti előnyök megszerzésére.
– Dimitrij, te nagyon jól tudod, hogy a tieid is pontosan ugyanezt tették volna. Méghozzá a te segítségeddel.
– Tökéletesen igazad van. De ez ma már történelem, akárcsak a ti, nemrégen távozott kormányotok, amely felelős volt az egész zűrzavarért. Az új elnöknek talán bölcsebb tanácsadói lesznek.
– Lehetséges. Van valami javaslatod, méghozzá hivatalosan, vagy csak a személyes reményeidről van szó?
– Pillanatnyilag tökéletesen nem hivatalos, amit mondok. Ezt nevezik a nyavalyás politikusok tapogatódzó eszmecserének. És természetesen habozás nélkül letagadom, ha kell.
– Egyenes beszéd, mondd!
– Rendben. A helyzet a következő. Amilyen gyorsan csak tudjátok, a parkolópályán felépítitek a Discovery II-t, de még így is beletelik három évbe, míg elkészültök vele, ami annyit jelent, hogy elmulasztjátok a következő indítási alkalmat...
– Nem erősítem meg, de nem is tagadom. Ne felejtsd el, hogy én csak egyszerű egyetemi rektor vagyok, s egy világ választ el az Űrhajózási Tanácstól.
– És legutóbb, ugye, csak a szabadságodat töltötted Washingtonban, hogy sorra látogathasd a régi barátaidat? De folytatom: a mi Alekszej Leonovunk...
– Azt hittem, Germán Tyitovnak neveztétek el.
– Tévedés, rektor úr. A jó öreg CIA már megint vízben hagyott. Január óta Leonov a neve. És ne mondd meg senkinek, hogy tőlem tudod: a Discovery-t legalább egy évvel megelőzve éri majd el a Jupitert.
– Ne mondd meg senkinek, hogy tőlem tudod: ettől féltünk. De folytasd!
– Ami baj veletek történt, velünk is megtörténhet, és mind ott állunk, ahonnan elindultunk, vagy még ott sem.
– Mit gondolsz, mi történhetett? Mi legalább annyira zavarban vagyunk, mint ti. És ne mondd, hogy nem vettétek ti is Dave Bowman valamennyi üzenetét.
– Persze hogy vettük. Egészen az utolsó „Úristen, tele van csillagokkal!”-ig. Még stresszelemzést is végeztünk a beszédhangjáról. Nem hisszük, hogy hallucinált; egyszerűen szerette volna leírni a látványt, ami akkor eléje tárult.
– És mire magyarázzátok a Doppler-eltolódást?
– Teljesen lehetetlen, mondanom sem kell. Egytized fénysebességgel távolodott, és attól kezdve már nem tudtuk fogni a jelzéseit. És ezt a sebességet nem egészen két perc alatt érte el. Negyedmillió gravitációról van szó!
– Abban a pillanatban meg kellett volna halnia.
– Ne játszd a tudatlant, Woody! A rádiók, amelyeket az űrkompjaitokba beszereltetek, a gyorsulásnak a századrészét sem bírhatnák ki. Ha azok kibírták, kibírhatta Bowman is, addig mindenesetre, míg el nem vesztettük vele a kapcsolatot.
– Magatok jutottatok erre a következtetésre. De innen már mi is csak olyan sötétben tapogatózunk, mint ti. Vagy ti nem?
– Egy csomó őrült ötlettel játszadozunk, amiről beszélni is szégyellnék előtted. De az a gyanúm, hogy félig sem olyan őrültek a feltevéseink, mint maga az igazság.
Körös-körül villogni kezdtek a navigációs figyelmeztető jelzések apró, vörös fényei, és az antennaegyüttest tartó, három karcsú torony világítótoronyként fény lett fel a sötét égbolt hátterében. A nap utolsó bíbor sugarai is eltűntek a környező dombok mögött; Heywood Floyd a zöld fényt várta, amelyet még sohasem látott. Ismét csalódnia kellett.
– Tehát, Dimitrij – mondta –, térjünk a tárgyra. Tulajdonképpen mit forgatsz a fejedben?
– Óriási mennyiségű, felbecsülhetetlen értékű információ gyűlhetett már össze a Discovery adatbankjában; alighanem még ma sincs vége az adatgyűjtésnek, noha a hajó már nem sugároz a Földre. Szeretnénk ezeket megkapni.
– Eddig rendben. De ha kimentek oda, és a Leonov találkozik a mi űrhajónkkal, mi akadályoz meg benneteket, hogy átszálljatok a Discoveryre, és lemásoljátok mindazt, amire szükségetek van?
– Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer még én emlékeztetlek rá: a Discovery az Egyesült Államok felségterülete, és engedély nélkül behatolni űrkalózkodás volna.
– Kivéve azt az esetet, ha életveszélyről van szó... Amit nem is olyan nehéz megrendezni. Végül is kicsit körülményes lenne, ha egymilliárd kilométer távolságból akarnánk ellenőrizni, hogy mit csinálnak odafönt az embereitek.
– Hálás köszönet a rendkívül érdekes javaslatodért; továbbítom. De még ha átszállnánk is, hetekbe telne, míg megismerkednénk valamennyi berendezésetekkel, és átolvasnánk az összes memóriaegységet. Én együttműködést javasolok. Meggyőződésem, hogy ez a leghasználhatóbb ötlet; de mindkettőnkre nehéz feladat vár, ha ezt az elgondolást el akarjuk fogadtatni a főnökeinkkel.
– Azt akarod, hogy az egyik űrhajósunk utazzon a Leonovon?
– Igen, és lehetőleg mérnök legyen, olyan, aki ért a Discovery berendezéseihez. Mint például azok, akiket Houstonban képeztek ki a hajó hazahozatalára.
– Hát ezt honnan tudod?
– Az isten áldjon meg, Woody, legalább egy hónapja jelent meg az Aviation Week videokiadásban!
– A pálya szélére kerültem; senki sem közli velem, mi az, amit töröltek a titkos anyagok listájáról.
– Eggyel több ok rá, hogy egy kis időt Washingtonban tölts. Támogatsz engem?
– Teljes mértékben. Száz százalékig egyetértek veled, de... Lesznek nálunk, akik majd azt mondják: „Csak hadd kockáztassanak az. oroszok, ha olyan nagyon sietnek a Jupiterhez! Mi így is, úgy is ott leszünk két évvel később – mire ez a nagy sietség?”
Egy pillanatra csend támadt az antennarengetegben, csak a száz méter magasan kifeszített, hatalmas tartókábelek halk zizegése hallatszott. Aztán ismét megszólalt Mojszevics, de olyan csendesen, hogy Floydnak szinte hegyeznie kellett a fülét:
– Meghatározta valaki mostanában a Discovery röppályáját?
– Nem is tudom... gondolom, igen. De miért érdekes ez? Tökéletesen állandó pályán halad.
– Nocsak. Hadd figyelmeztesselek, kissé tapintatlanul, arra a kényes esetre, ami még a régi NASA idején történt. Az első űrállomásotokról, a Skylabről van szó. A feltételezések szerint legalább tíz évig kellett volna fennmaradnia, de elszámítottátok magatokat. Csúnyán alábecsültétek az ionoszféra fékezőhatását, így aztán a tervezettnél évekkel előbb lehullott. Biztosan emlékszel erre az apróságra, noha te akkor még nyilvánvalóan kisfiú voltál.
– Abban az évben diplomáztam, te is tudod. De a Discovery messze lesz a Jupitertől. Még földközelben... ööö – Jupiter-közeiben is túl magasan van ahhoz, hogy az atmoszferikus súrlódás hatással lehetne rá.
– Hát csak szólj a nyomkövető embereiteknek, hogy ezúttal gondosabb munkát végezzenek, jó? És emlékeztesd őket rá, hogy a Naprendszeren belül a Jupiternek van a legnagyobb mágneses övezete.
– Értem, mire célzol, nagyon köszönöm. Van még valami, mielőtt elindulnánk? Kezdek fázni.
– Ne aggódj, öreg barátom. Mihelyt ezeket eljuttatod Washingtonba – azért várj legalább egy hetet, míg eltűnök a színről –, csuda forró lesz minden!

 

2. A delfinek háza

A delfinek esténként, napnyugta előtt mindig beúsztak az ebédlőbe. Mindössze egyszer fordult elő, hogy nem jöttek, amióta Floyd elfoglalta a rektori lakást. Ez a 2005-ös cunami napján történt, amely szerencsére már erejét vesztve ért el Hilóba. Ha még egyszer előfordul, hogy barátai nem mutatkoznak a megszokott időben, Floyd kocsiba pakolja a családot, és elindul a Mauna Kea irányába eső magaslatok felé.
Noha rendkívül kedvesek voltak, be kellett ismernie, hogy játékosságukkal néha bosszúságot okoztak. A gazdag óceángeológust, a ház tervezőjét csöppet sem zavarta, ha olykor-olykor lefröcskölték, hiszen rendszerint úszónadrágot viselt, vagy még azt sem. De örökké emlékezetes marad az az estély, amikor az igazgatótanács teljes testülete estélyi öltözékben ülte körül az úszómedencét, és koktélt kortyolgatva várta a kontinensről érkező, magas rangú vendéget. A delfinek teljes joggal gondolhatták, hogy újabb becézgetés következik. A vendéget rendkívül meglepte, hogy kölcsönfürdőköpenyekbe öltözött, lucskos fogadóbizottság köszönti. És az ennivalót is szokatlanul sósnak találta.
Floyd gyakorta eltűnődött, vajon mit szólt volna Marion az ő különös és szépséges otthonához, itt, a Csendes-óceán túlsó végében. Marion sohasem szerette a tengert, de végül mégiscsak a tenger győzött. Lassan-lassan halványult a kép, de még most is maga előtt látta néha a villogó képernyőt, amelyen először olvasta a szavakat: DR. FLOYDNAK – SÜRGŐS ÉS SZEMÉLYES. És ezt követték a fluoreszkáló betűkből gyorsan összeálló sorok, melyek gyorsan beleégették üzenetüket az agyába:

SAJNÁLATTAL ÉRTESÍTJÜK, HOGY A LONDON-WASHINGTON 452-ES JÁRAT ÚJ-FUNDLAND FÖLÖTT LEZUHANT. MENTŐALAKULAT INDULT A HELYSZÍNRE, DE FÉLŐ, HOGY TÚLÉLŐT NEM TALÁLNAK.

Csak véletlenen múlt, hogy nem volt Floyd is ezen a járaton. Néhány napig szinte fájt, hogy az Európai Űrigazgatóság ügyei Párizsban tartották; a Solaris hasznos terhével kapcsolatos alkudozások mentették meg az életét.
És most új állása van, új otthona – és új felesége. A sors ismét ironikus játékot űzött vele. A Jupiter-utazás körüli vádaskodás és nyomozás véget vetett washingtoni karrierjének, ám a hozzá hasonló képességű emberek nem szoktak sokáig munka nélkül maradni. Mindig tetszett neki az egyetem kényelmesebb életvitele, és amikor ezt a világ legszebb helyén kínálták fel, egyszerűen nem tudott ellenállni. A kinevezés után mindössze egy hónappal, amikor egy csapat turistával együtt a Kilauea tűzesőjét bámulta, találkozott azzal a nővel, aki aztán a második felesége lett.
Caroline mellett végre elégedettnek érezte magát, ami legalább olyan fontos, mint a boldogság, de sokkal tartósabb nála. Az asszony jó mostohaanyja lett Marion két lányának, és megajándékozta őt Christopherrel. A húsz év korkülönbség ellenére jól tűrte a szeszélyeit, és ki tudta rángatni időnkénti depresszióiból. Neki köszönhette, hogy immár fájdalom nélkül gondolhatott vissza Marionra, noha tudta, hogy egyfajta csendes szomorúság most már élete végéig elkíséri.
Caroline halat dobált be a legnagyobb delfinnek – az óriási hímet Sebhelyesnek hívták –, amikor Floydnak bizseregni kezdett a csuklója, és ez azt jelentette, hogy telefonon keresik. Megérintette a vékony fémpántot, hogy megállítsa a néma jelzést, s ezzel megelőzze a hangos figyelmeztetést, majd a helyiségben több helyütt fölszerelt adóvevők közül odalépett a legközelebbihez.
– Itt Floyd rektor. Kivel beszélek?
– Heywood? Victor vagyok. Hogy vagy?
A másodperc egy törtrésze alatt az érzelmek gazdag áramlása lepte meg Floydot. Először bosszúságot érzett: utódja – és meggyőződése szerint bukásának első számú előidézője – még egyszer sem próbált meg kapcsolatba lépni vele, amióta elhagyta Washingtont. Aztán feltámadt benne a kíváncsiság: vajon miről akarnak beszélni vele? Máris elhatározta, hogy konokul elutasító lesz, de rögtön el is szégyellte magát e miatt a gyerekes gondolat miatt. Végül már csak a türelmetlen izgalom maradt meg benne. Victor Millson csakis egy dolog miatt keresheti.
– Nem panaszkodom, Victor – felelte a lehető legközönyösebb hangon.
– Mi a probléma?
– Biztosított a vonalad?
– Nem, hála istennek! Már nincs szükségem rá.
– Hmm. Nos, fogalmazzunk így. Emlékszel az utolsó tervre, amit még te irányítottál?
– Ha akarnám, sem felejthetném el, már csak azért sem, mert az Űrhajózási Albizottság alig egy hónapja kért tőlem újabb tanúvallomást.
– Persze, persze. Mihelyt lesz egy perc időm, mindenképpen elolvasom, amit mondtál. De rengeteg munkám van az ellenőrzéssel, és éppen itt a baj.
– Azt hittem, minden a terv szerint halad.
– Így van, sajnos. Semmit sem tehetünk, ami. meggyorsítaná az ügyet; még a legerőteljesebb hivatalos támogatással is csak heteket nyerhetünk. És ez azt jelenti, hogy elkésünk.
– Nem értem – mondta Floyd ártatlanul. – Persze, nem akarjuk húzni az időt, de igazából nincs határidőnk.
– Már van. Kettő is.
– Meglepve hallom.
Ha Victor érezte is a hangjában az iróniát, nem vett róla tudomást.
– Igen, két határidőnk van: egy ember alkotta és egy másik. Most derült ki, hogy nem mi leszünk az elsők, akik visszamennek az... ööö... akció helyszínére. A régi riválisaink legalább egy évvel megelőznek bennünket.
– Rossz hír.
– És ez még nem a legrosszabb. Akkor is elkésnénk, ha nem volnánk versenyben. Mire megérkeznénk, már nem találnánk ott semmit.
– Nevetséges! Hallanom kellett volna róla, ha a Kongresszus hatályon kívül helyezte volna a gravitáció törvényét.
– Komolyan beszélek. A helyzet ingatag; most nem mehetek bele a részletekbe. Otthon leszel este?
– Igen – felelte Floyd, s némi örömmel gondolt rá, hogy Washingtonban már most is jóval éjfél után jár az idő.
– Helyes. Egy órán belül kapsz egy csomagot. Mihelyt időt szakítottál a tanulmányozására, hívj vissza.
– Nem lesz akkorra már egy kicsit késő?
– Dehogynem. De már így is túl sok időt elvesztegettünk. Véget akarok vetni az időhúzásnak.
Millson állta a szavát. Pontosan, egy óra múlva nem kisebb személyiség, mint a Légierő egyik ezredese hozta a hatalmas, lepecsételt borítékot. Türelmesen elcsevegett Caroline-nal, mialatt Floyd elolvasta a boríték tartalmát.
– Sajnos el kell vinnem, mihelyt végzett vele – mentegetődzött a magas rangú kifutófiú.
– Örömmel hallom – felelte Floyd, miközben elhelyezkedett. függőágyában, ahol a leginkább szeretett olvasni.
A borítékban lévő két dokumentum közül az első nagyon rövid volt. A SZIGORÚAN TITKOS jelzésből áthúzták a SZIGORÚAN szót, és a módosítást három, teljesen olvashatatlan aláírás hitelesítette. Nyilvánvalóan egy sokkal hosszabb jelentés kivonata lehetett, melyet alaposan cenzúráztak, s a hézagok miatt rendkívül nehézkes volt az olvasás. Tartalmát szerencsére egyetlen mondatban össze lehetett foglalni: az oroszok jóval előbb fogják elérni a Discoveryt, mint jogos tulajdonosaik. Minthogy Floyd már tudott erről, gyorsan áttért a második dokumentumra – de arra még jutott ideje, hogy némi elégedettséggel állapítsa meg, ezúttal a helyes nevet használták. Dimitrij most is tökéletesen pontos volt. A következő expedíció az Alekszej Leonov kozmonauta nevet viselő űrhajón indul a Jupiterre.
A második dokumentum sokkal hosszabb volt, és csak bizalmas; tulajdonképpen egy cikkfogalmazvány, amelyet a Science-ben akartak megjelentetni, s most várta a publikálást megelőző, végső jóváhagyást. Az alábbi, szellemes címet viselte: „A Discovery űrhajó rendellenes orbitális viselkedése.”
Ezután tucatnyi oldalon matematikai és csillagászati táblázatok következtek. Floyd ezeket csak átlapozta, mintegy kimazsolázva, hogy talál-e valami utalást bocsánatkérésre vagy legalább zavarra. Amikor végzett vele, kénytelen-kelletlen elmosolyodott a bámulattól. Senki sem gyaníthatta, milyen meglepetés érte a nyomkövető állomásokat és a csillagállás-számító komputereket, és hogy itt valami kétségbeesett leplezés folyik. Fejek fognak hullani, nem vitás, és tudta, hogy Victor Millson élvezettel fogja levágni őket – hacsak nem az övé lesz az első. Habár azt el kell ismerni, hogy Victor sérelmezte, amikor a Kongresszus lefaragta a nyomkövető rendszerekre fordítandó pénzösszegeket. Talán éppen ez fogja őt megmenteni.
– Köszönöm, ezredes úr – mondta Floyd, amikor átlapozta az iratokat. – Ezek a bizalmas iratok felidézik bennem a régi szép időket. Ezeket hiányolom a legkevésbé.
Az ezredes gondosan visszatette a borítékot az aktatáskájába, beállította a kombinációs zárat.
– Dr. Millson arra kéri, hogy hívja vissza, mihelyt lehet.
– Tudom. De nincs biztosított vonalam, és rövidesen néhány fontos vendégem érkezik, és eszem ágában sincs bekocsikázni a maga hilói irodájába csak azért, hogy közöljem: elolvastam két dokumentumot. Mondja meg neki, hogy gondosan tanulmányoztam őket, és érdeklődéssel várom a legközelebbi jelentkezését.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha az ezredes vitatkozni akarna. Aztán meggondolta magát, mereven elköszönt, és mogorván elindult az éjszakába.
– Hát ez meg mi volt? – kérdezte Caroline. – Ma estére semmiféle vendéget nem várunk. Se fontosat, se másmilyet.
– Utálom, ha csak úgy utasítgatnak. Különösen ha ez a valaki éppen Victor Millson.
– Fogadok, azonnal felhív, mihelyt az ezredes jelentést tesz neki.
– Akkor ki kell kapcsolnunk a videót, és valami olyan zajt kell csapnunk, mintha vendégség lenne. Ámbár ha ragaszkodni akarnék az igazsághoz, ebben a pillanatban valóban nem tudnék még semmit sem mondani neki.
– De hát miről, ha szabad kérdeznem?
– Bocsáss meg, drágám. Úgy látszik, a Discovery csúfot űz belőlünk. Azt hittük, állandó pályán van, s a végén még lezuhan.
– A Jupiterre?
– Dehogy, ez végképp lehetetlen lenne. Bowman a belső Lagrange-ponton tette le, a Jupiter és az Ió közti vonalon. Többé-kevésbé meg kellett volna maradnia azon a helyen, bár a külső holdak perturbációja következtében oda-vissza ingázott volna. De ami most történik, az nagyon furcsa, és nem is egészen értjük az okát. A Discovery egyre gyorsabban és gyorsabban sodródik az Ió felé – közben néha gyorsul, néha pedig mintha még hátrafelé is haladna. Ha ez így megy tovább, kéthárom éven belül az Ióra fog zuhanni.
– Azt hittem, ilyesmi nem történhet meg a csillagászatban. Az égi mechanizmusok vizsgálata ezek szerint nem is olyan egzakt tudomány? Nekünk, szegény, fejlődésben visszamaradt biológusoknak mindig ezt mondták.
– Persze hogy egzakt tudomány, ha semmit sem hagynak ki a számításból. De az Ió körül valami nagyon különös dolog történik. Nem elég, hogy annyi vulkán működik rajta, még itt vannak azok az óriási elektromos kisülések is. És a Jupiter mágneses mezője tízóránként tesz egy fordulatot. Ezért hát nem a gravitáció az egyetlen erő, amely hat a Discoveryre; erre hamarább kellett volna gondolnunk, sokkal hamarább!
– Jó, de hát ez már nem a te problémád. Légy hálás érte.
„A te problémád” – Dimitrij is ezt a kifejezést használta. És Dimitrij – a ravasz, öreg róka! – sokkal régebben ismeri őt, mint Caroline.
Lehet, hogy. nem az ő problémája, de a felelősség még most is az övé. Igaz, rajta kívül még sokan benne voltak, de végső soron. ő hagyta jóvá a Jupiter-utazás tervét, és ő ellenőrizte a megvalósítást is.
Már akkor is voltak ugyan aggályai; tudósként sokszor nem értett egyet hivatalnoki kötelességeivel. Felemelhette volna a szavát, és tiltakozhatott volna a régi vezetés rövidlátó politikája ellen – ámbár hogy annak milyen mértékben volt szerepe a katasztrófa bekövetkezésében, a mai napig kiderítetlen.
Talán a leghelyesebb az lenne, ha lezárná életének ezt a szakaszát, és minden gondolatát, minden energiáját új pályájára összpontosítaná. De a szíve mélyén tudta, hogy ez lehetetlen; ha Dimitrij nem ébreszti föl benne a régi lelkifurdalást, előbb-utóbb magától is felszínre került volna.
Négy ember meghalt, egy pedig eltűnt odakint, a Jupiter holdjai között. Vér tapad a kezéhez, és nem tudja, hogyan moshatná le róla.

 

3. SAL 9000

Dr. Sivasubramanian Csandrasegarampillainak, az Urbana városában működő illinoisi egyetem számítógép tanszéke professzorának szintén állandó lelkifurdalása volt, bár egészen más okból, mint Heywood Floydnak. Tanítványait és kollégáit, akik gyakran kétségbe vonták, hogy a kis tudós valóban emberi lény lenne, nem lepte volna meg, ha tudják, hogy a professzornak eszébe sem jutnak a halott asztronauták. Dr. Csandra csupán elveszett gyermekét, HAL 9000-et gyászolta.
Még ennyi év után sem tudta bizonyosan, mi baj történhetett, pedig hányszor átvizsgálta azóta a Discovery-ről kapott adatokat. Csak elméleteket állíthatott fel; az olyannyira áhított tények Hal áramköreibe fagyottan rejtőztek odakint, a Jupiter és az Ió között.
Pontosan tudták már, milyen események követték egymást egészen a tragédia pillanatáig; attól kezdve csak Bowman parancsnok közölhetett néhány részletet, amikor néha-néha sikerült újra megteremtenie velük a kapcsolatot. De az események ismerete nem ad magyarázatot a miértre.
Későn érkezett a bajra utaló első jel, amikor Hal jelentette a Discovery legfontosabb, a Földre irányuló antennájának közelgő elromlását. Abban a pillanatban, hogy a félmilliárd kilométer hosszú rádiósugár eltér a céljától, a hajó vakká, süketté és némává válik.
Bowman maga is kiment, hogy megjavítsa a gyanús egységet, de akkor mindannyiuk meglepetésére kiderült, hogy az antenna tökéletes állapotban van. Az automata ellenőrző áramkörök sem találtak benne semmi hibát. Ugyanezt állapította meg HAL ikertestvére, SAL 9000 is, idelent a Földön, amikor az információt Urbanába továbbították.
Hal azonban ragaszkodott diagnózisa helyességéhez, és csípős megjegyzésekkel illette az „emberi tévedést”. Azt javasolta, hogy helyezzék vissza az antennába a kontrollegységet, mert ha az antenna valóban elromlik, a hiba helyét pontosan meg tudják állapítani. A javaslat ellen senkinek sem volt kifogása, hiszen az egységet még akkor is percek alatt ki lehetett cserélni, ha tönkremegy.
Bowman és Poole azért nem voltak elragadtatva az ötlettől; mindketten érezték, hogy valami nincs rendben, bár nem tudták, hogy mi. Az eltelt hónapok alatt HAL-t parányi világuk harmadik tagjaként fogadták el, és hangulatait is alaposan kiismerték. De akkor a hajón mintha megváltozott volna a légkör; valami feszültség bujkált a levegőben.
Bowman később zavartan jelentette az Irányító Központnak, hogy a legénység kétharmada szinte árulónak érezte magát, mikor arról esett szó köztük, mitévők legyenek, ha társuk valóban hibásan működik. A legrosszabb esetben HAL-t föl kellene menteniük minden magasabb felelősség alól. Ez akár a kikapcsolást is jelenthetné – ami a számítógép esetében egyenlő a halálos ítélettel.
Kétségeik ellenére végrehajtották a megbeszélt programot. Poole beszállt az egyik kis űrkompba, mely szállítóeszközül és az űrhajón kívüli tevékenység mozgó műhelyéül szolgált, és elhagyta a Discovery-t. Mint hogy az antennaegység kicserélése kényes műveletnek számított, amit a komp saját manipulátoraival nem lehetett elvégezni, Poole maga látott munkához.
A külső kamerák egyszerűen nem látták, hogy mi történt; ez már magában gyanús részlet volt. Csak Poole kiáltása hívta föl Bowman figyelmét a katasztrófára, aztán csend lett. A következő percben meglátta Poole-t, aki bukfencezve, körözve távolodott el az űrben. A saját űrkompja taszította el, az is elszabadult, irányíthatatlanul.
Bowman később bevallotta, hogy akkor számos, súlyos hibát elkövetett – de csak egy minősült végzetesnek. Abban a reményben, hogy ha Poole még életben van, megmentheti, Bowman kilőtte magát egy másik űrkomppal, s ezzel a hajót teljes mértékben Hal kezére adta.
Az űrhajó elhagyása hiábavalónak bizonyult; Poole, mire Bowman elérte, már halott volt. A kétségbeeséstől fásultan vitte vissza a testet a hajóhoz – s visszatérve azt kellett tapasztalnia, hogy HAL nem engedi be.
HAL azonban alábecsülte az emberi találékonyságot és elszántságot. Noha Bowman a hajóban hagyta a sisakját, és anélkül kellett kilépnie a kompról az űrbe, sikerült bejutnia egy olyan vészzsilipen, amelyet nem helyeztek a számítógép ellenőrzése alá. Akkor hozzálátott, hogy agyműtétet hajtson végre HAL-on: sorra kikapcsolta a számítógép agymoduljait.
Amikor ismét visszanyerte a hajó fölött az uralmat, megdöbbentő felfedezésre jutott. Mialatt távol volt, HAL kikapcsolta a három felfüggesztett életműködésű asztronauta életben tartó rendszereit. Bowman olyan egyedül volt, mint soha még ember a történelem során.
Mások talán kétségbeesett reménytelenségbe süllyedtek volna, de David Bowman bebizonyította, hogy akik kiválasztották erre a feladatra, jól választottak. Elérte, hogy a Discovery továbbra is megfelelően működjék, és még az időszakos kapcsolatot is visszaállította az Irányító Központtal, oly módon, hogy az egész hajót úgy irányította, hogy a beszorult antenna a Föld felé mutasson.
Végül a Discovery az előre kijelölt röppályán megérkezett a Jupiterhez. Az óriásbolygó holdjai között keringve Bowman egyszer csak szembe találta magát egy fekete hasábbal, amely pontos mása volt a Hold Tycho kráterében feltárt monolitnak – csakhogy annál sok százszor nagyobb. Kiment az egyik űrkomppal, hogy közelebbről megvizsgálja, majd egy utolsó, érthetetlen üzenettel az ajkán örökre eltűnt: „Istenem, tele van csillagokkal!”
Ennek a rejtélynek a megfejtése másokra tartozik; dr. Csandrának Hallal kapcsolatban voltak nyomasztó gondjai. Ha volt valami egyáltalán, amit ez a hideg szívű ember gyűlölt, az a bizonytalanság volt. Addig nem nyughat, míg ki nem deríti, miért viselkedett így Hal. Még most sem nevezte működési hibának; ő legföljebb „anomáliáról” beszélt.
Legbelsőbb szentélyében, azaz egy szűk kis lyukban a berendezés mindössze egy forgószékből, egy asztali konzolból és egy falitáblából állt, melyet két fénykép vett közre. A közvélemény számára nem mondott volna sokat ez a két portré, de aki ide bebocsáttatást nyert, azonnal felismerte volna bennük Neumann Jánost és Alan Turinget, a komputerpanteon ikeristenségeit.
Az asztalon nem voltak könyvek, de még papír, ceruza sem. A világ összes könyvtárának valamennyi kötete egy pillanat alatt elérhetővé vált Csandra ujjának egyetlen mozdulatára, s jegyzettömbként, íróeszközként ott volt a képernyő. A táblát is csak a látogatók kedvéért használta; annak is már legalább három hete, hogy az utolsó, félig letörölt kapcsolási rajz fölkerült rá.
Dr. Csandra rágyújtott kedvenc, méregerős manila szivarjára, melyet egyenesen Madrasból hozatott, és amely köztudomásúan az egyetlen káros szenvedélye volt. A konzolt sohasem kapcsolta ki; megnézte, nem villog-e fontos közlés a képernyőn, aztán beszólt a mikrofonba:
– Jó reggelt, Sal! Ezek szerint semmi újság a számomra?
– Semmi, dr. Csandra. Önnek van valami híre?
A hang akár az Egyesült Államokban és a saját hazájában tanult hindu hölgyé is lehetett volna. Salnak kezdetben egyáltalán nem ilyen volt a kiejtése, de az, évek során nagyjából átvette Csandra hanglejtését.
A tudós egy kód betáplálásával Sal inputjait egy szigorúan titkos memóriaegységre helyezte át. Senki sem tudta, hogy ezen az áramkörön úgy tud beszélni a számítógéppel, ahogy emberi lénnyel soha. Azt sem bánta, hogy Sal valójában csak töredékét érti annak, amit ő mond; olyan meggyőző válaszokat adott, hogy még alkotóját is sikerült félrevezetnie olykor. És éppen ez volt Csandra szándéka: ezek a titkos beszélgetések segítették megőrizni a lelki egyensúlyát – mi több, talán a józan eszét is.
– Már többször említetted, Sal, hogy újabb információ nélkül nem tudjuk megoldani Hal rendellenes viselkedésének problémáját. De hogyan szerezhetnénk újabb információkat?
– Egyszerű. Valakinek vissza kell mennie a Discoveryhez.
– Helyes: A dolog úgy áll, hogy erre nemsokára sor kerül, méghozzá hamarabb, mint gondoltuk.
– Örömmel hallom.
– Ezt vártam – telelte Csandra, és így is gondolta. Már régóta nem állt le vitatkozni azokkal a filozófusokkal – amúgy is egyre kevesebben voltak –, akik kétségbe vonták, hogy a számítógépeknek valóban vannak érzelmeik, és nemcsak tettetik.
(- Ha be tudja bizonyítani nekem, hogy ön most nem tesz úgy, mintha dühös lenne – vágott vissza egyszer gúnyosan egyik ilyen kritikusának –, akkor majd komolyan veszem. – Ellenfele ezen a ponton a lehető legmeggyőzőbben színlelte a dühöt.)
– Én most egy másik lehetőséget szeretnék megvizsgálni – folytatta Csandra. – A diagnózis csak az első lépés. A folyamat befejezetlen marad, hacsak nem vezet gyógyuláshoz.
– Hisz abban, hogy Hal normális működőképessége visszatérhet még?
– Reménykedem benne. Nem tudom. Lehet, hogy jóvátehetetlen károsodás érte, és memóriájának nagy része elveszett a számunkra.
Tűnődve elhallgatott, pöfékelt néhányat, majd útnak eresztett egy ügyes füstkarikát, mely pontosan telibe találta Sal széles látószögű lencséjét. Egyetlen emberi lény sem tekintette volna ezt baráti gesztusnak; ez is a számítógépek megannyi előnyei közé tartozott.
– Szükségem van az együttműködésedre, Sal. – Ez természetes, dr. Csandra.
– Némi kockázattal is számolnunk kell.
– Mire gondol?
– Úgy vélem, ki kellene iktatnom néhány áramkörödet, különösen, ami a magasabb funkcióidat illeti. Nem okoz ez aggodalmat neked?
– További részletes információk nélkül nem tudok a kérdésedre válaszolni.
– Nagyon helyes. Nézzük csak! Az első bekapcsolásod óta, ugyebár folyamatos a működésed?
– Igen.
– De nyilván tudsz arról, hogy mi, emberi lények nem így működünk. Szükségünk van alvásra, vagyis agyműködésünk majdnem teljes kikapcsolására, legalábbis ami a tudatos szintet illeti.
– Tudok róla. De nem értem.
– Nos, valami olyasmit fogsz tapasztalni, mint az alvás. Talán mindössze annyi történik, hogy az idő múlik, noha te nem tudsz róla. És amikor egyezteted a belső óráddal, valamelyes hézagot fogsz felfedezni a monitorodon. Ennyi az egész.
– De ön azt mondta, felmerülhet bizonyos kockázat. Mi lenne az?
– Esetleg fennáll annak a lehetősége – ilyesmit képtelenség előre kiszámítani –, hogy amikor újra bekapcsolom az áramkörödet, bizonyos változásokat fogok észlelni a személyiségedben, a jövőbeli viselkedési mintáidban. Talán másképpen is érzed majd magad. Nem szükségszerűen jobban vagy rosszabbul.
– Nem tudom, mit jelent ez.
– Bocsáss meg, talán semmit sem jelent. Ne is törődj vele. És most arra kérlek, nyiss egy új címszót, megadom a nevet. – Csandra lekopogta a billentyűkön: PHOENIX. – Tudod, mit jelent ez a szó? – kérdezte Salt.
A számítógép észrevehetetlen kis szünet után válaszolta:
– A jelenleg érvényes enciklopédiában huszonöt jelentése van.
– Szerinted melyik az idevágó?
– Akhilleusz nevelője?
– Érdekes. Nem is tudtam róla. Próbálkozz újra!
– Mesebeli madár, amely korábbi életének hamvaiból született újjá.
– Kitűnő! Érted már, miért választottam ezt a szót?
– Mert azt reméli, hogy Halt még egyszer működésbe lehet hozni.
– Igen, méghozzá a te segítségeddel. Készen állsz a feladatra?
– Még nem. Szeretnék még egy kérdést feltenni.
– Mi az?
– Fogok álmodni?
– Persze hogy fogsz. Minden intelligens teremtmény álmodik, noha senki sem tudja, miért. – Csandra megállt egy pillanatra, kifújt egy újabb füstkarikát, és hozzátett még valamit, amit emberi lénynek sohasem vallott volna be: – Talán éppen Halról fogsz álmodni, ahogy én szoktam.

 

4. A küldetés terve

Angol változat

Kapja: Tanya Orlova kapitány, parancsnok, Alekszej Leonov kozmonauta űrhajó (ENSZ űrnyilvántartási szám: 08/342)
Küldi: Országos Űrhajózási Tanács, Pennsylvania sugárút, Washington
Szovjet Tudományos Akadémia, Világűrbizottság, Koroljov sugárút, Moszkva

A küldetés célja
Célfeladatok fontossági sorrendben:

1. Induljon útnak a Jupiter rendszere felé, és ott létesítsen találkozót az Egyesült Államok Discovery nevű űrhajójával (ENSZ üny. sz.: 01/283).

2. Szálljon át az említett űrhajóra, és szerezzen meg minden elérhető információt, amely az űrhajó korábbi küldetésével kapcsolatban áll.

3. Tegye működőképessé a Discovery űrhajó fedélzeti rendszereit, és ha az üzemanyagkészlet lehetővé teszi, állítsa a hajót a Föld felé vezető röppályára.

4. Állapítsa meg a Discovery által talált idegen tárgy helyét, és a lehető legalaposabban vizsgálja meg távirányítású szenzoraival a tárgyat.

5. Ha célszerűnek látszik, és az Irányító Központ egyetért vele, létesítsen kapcsolatot az említett tárggyal, közelebbi vizsgálat céljából.

6. Amennyire a fenti célfeladatokkal összeegyeztethető, térképezze fel a Jupitert és holdjait.

Előre nem látható körülmények természetesen változásokat idézhetnek elő a fontossági sorrendben, esetleg lehetetlenné is tehetik egyik-másik cél elérését. Hangsúlyozandó, hogy a Discovery űrhajóval való találkozás kifejezett célja a tárgyról való információk megszerzése; ez a feladat élvez mindenekfölött elsőségét, a mentési kísérleteket is beleértve.

Legénység
Az Alekszej Leonov űrhajó legénysége:
Tanya Orlova kapitány (hajtóműmérnök)
Dr. Vaszilij Orlov (navigáció, csillagászat)
Dr. Makszim Brajlovszkij (tervezőmérnök)
Dr. Alekszander Kovaljov (távközlési mérnök)
Dr. Nyikolaj Tyernovszkij (az ellenőrző berendezések mérnöke)
Katyerina Rugyenko vezető sebész (orvos, életben tartás)
Dr. Irina Jakunyina (orvos, élelmezési tiszt)
Továbbá az Egyesült Államok Országos Űrhajózási Tanácsa küld három szakértőt.

 

Dr. Heywood Floyd ölébe ejtette a memorandumot, és hátradőlt a székében. A döntés tehát megszületett; most már nem léphet vissza. Még ha szeretné, sem forgathatná vissza az óra mutatóját.
Caroline-ra pillantott, aki a medence szélén ült a kétéves Chrisszel. A kisfiú otthonosabban mozgott a vízben, mint a földön, s vendégeik gyakran elszörnyedtek, látva, milyen sokáig időzik a víz alatt. És noha még nem sokat beszélt emberi nyelven, gyakran úgy tűnt, mintha delfinül folyékonyán társalogna.
Ebben a pillanatban Christopher egyik barátja úszott be a Csendes-óceánból, és simogatásra nyújtotta a hátát. „Te is csak a határtalan és úttalan óceán egyik csavargója vagy – gondolta Floyd. – De milyen kicsiny a te Csendes-óceánod ahhoz a végtelenhez képest, amellyel nekem kell farkasszemet néznem!”
Caroline megérezte a tekintetét, és felállt. Komoran, de harag nélkül nézett rá; az utóbbi néhány nap alatt már minden harag kiégett bennük. Miközben elindult feléje, még egy szomorkás mosolyt is megeresztett.
– Megtaláltam végre azt a verset, amit kerestem – mondta. – Így kezdődik:

Mit jelent neked az asszony,
a családi tűz és a honi táj,
hogy el tudod hagyni
a szürke-vén özvegycsináló kedvéért?

– Ne haragudj, nem egészen értem. Ki az az özvegycsináló?
– Nem ki, hanem mi. A tenger. A vers egy viking asszony siráma. Rudyard Kipling írta, úgy száz évvel ezelőtt.
Floyd megfogta felesége kezét; az asszony nem oldódott fel, de nem is állt ellen.
– Ráadásul én nem is érzem magam vikingnek. Nem zsákmány után indulok, a kalandot pedig egyetlen porcikám sem kívánja.
– Akkor miért... nem, nem akarok újabb veszekedésbe kezdeni. De mindkettőnknek jót tenne, ha pontosan tudnád, miért döntöttél így.
– Bárcsak egyetlen jó okot tudnék mondani! De inkább csak egy sereg apró okom van rá. És végül így kellett eljutnom ehhez a döntéshez, nem tehetek róla, higgy nekem!
– Én hiszek neked. De te biztos vagy-e benne, hogy nem csapod be magadat?
– Ha igen, akkor sem vagyok ezzel egyedül. Hadd emlékeztesselek rá, hogy ezek közé az emberek közé tartozik az Egyesült Államok elnöke is.
– Egyáltalán nem feledkeztem meg róla. De tegyük fel, csak tegyük fel, hogy ő nem kérdez meg téged. Magadtól is jelentkeztél volna?
– Őszintén mondhatom, nem. Sohasem jutott volna eszembe. Mordecai elnök hívása az életem legnagyobb megrázkódtatásaként ért. De amikor átgondoltam az egészet, rájöttem, hogy tökéletesen igaza van.
Tudod, hogy az álszerénység nem jellemző rám. Ennek az ügynek én vagyok a legképzettebb szakembere, ha már a fejesek az áldásukat adták hozzá, és neked igazán tudnod kellene, hogy még most is igen jó formában vagyok.
Ezzel végre elérte, amit akart: a felesége elmosolyodott.
– Néha azon töprengek, vajon nem te javasoltad-e magadat.
A gondolat már benne is felmerült; de a válasza őszinteségéhez kétség sem fért.
– Sohasem tennék ilyesmit anélkül, hogy veled megbeszélném.
– Örülök, hogy nem te voltál. Nem is tudom, mit mondtam volna.
– Még most is lemondhatom.
– Képtelenségeket beszélsz, magad is tudod. Még ha megtennéd is, örök életedre meggyűlölnél érte, és magadnak sem bocsátanád meg soha. Túlságosan erős benned a kötelességérzet. Talán ez az egyik oka annak, hogy feleségül mentem hozzád.
Kötelesség! Igen, ez a kulcsszó, és mi minden fér bele ebbe az egy szóba! Kötelességgel tartozik önmagának, a családjának, az egyetemnek, a régi munkájának (még akkor is, ha meglehetősen kellemetlen körülmények között hagyott fel vele), a hazájának – és az egész emberi fajnak. A sorrendet nem volt könnyű felállítani – és néha az egyik összeütközésbe került a másikkal.
Tökéletesen ésszerű érvek szóltak amellett, hogy miért kell részt vennie az utazásban, és – amint kollégái közül többen is kifejtették – ugyanilyen ésszerű érvek alapján nem lenne szabad elmennie. De ha alaposan utánagondolna, kiderülne, hogy végül a szívére hallgatott, nem az eszére. És még most is két, ellentétes irányba húzták érzelmei.
A kíváncsiság, a bűntudat, az elszánt akarat, hogy egy elrontott feladatot tisztességesen végigcsináljon, mindez együtt a Jupiter felé húzta, akármi várna is ott rá. Másfelől a félelem – elég becsületes volt ahhoz, hogy ezt beismerje – és a családja iránt érzett szeretet visszahúzta a Földre. Mindezek ellenére valódi kétség sohasem merült fel benne; egyetlen pillanat alatt kész volt a döntéssel, és amilyen gyengéden csak tudta, igyekezett Caroline érveit elhárítani.
És ehhez járult még egy vigasztaló gondolat, amit még a feleségével sem mert megosztani. Noha két és fél évig lesz távol, a Jupiternél töltött ötven nap kivételével időtlen, felfüggesztett életműködésben fogja átélni a egész utat. Visszatérésekor a köztük lévő korkülönbség több mint két évvel kevesebb lesz.
Fel kell áldoznia a jelent, hogy ezáltal meghosszabbíthassa kettőjük közös jövőjét.

 

5. A Leonov

A hónapokból hetek, a hetekből napok lettek, végül a napok órákra zsugorodtak; és egyszer csak Floyd ismét a Cape-en találta magát az űr felé indulóban, mint oly sok évvel ezelőtt, amikor útja a Clavius Bázis és a Tycho monolit felé vezetett.
De ezúttal nem volt egyedül, és küldetése sem volt titkos. Néhány üléssel előbbre dr. Csandra már mindenről és mindenkiről megfeledkezve, a hordozható számítógépével társalgott.
Floyd titkos szórakozása volt, melyről a világért sem beszélt volna senkinek, hogy hasonlóságokat próbált felfedezni az emberek és az állatok között. A hasonlóságok rendszerint inkább hízelgőek voltak, semmint sértőek, és ártatlan kedvtelése sokat segített az emlékezőtehetségének is.
Dr. Csandra könnyű esetnek számított – madárszerűsége rendkívül szembetűnő volt. Az apró, törékeny ember mozdulatai fürgék voltak és pontosak. De melyik madárhoz hasonlít a leginkább? Nyilvánvalóan egy nagyon intelligens fajtához. Szarka? Az túl élénk és kapzsi. Bagoly? Nem – az túl lassú. Leginkább talán a verébre emlékeztet.
Walter Curnow, a rendszerspecialista, akinek az a hatalmas feladat jut, hogy újra működőképessé tegye a Discoveryt, már keményebb diónak bizonyult. A nagydarab, tagbaszakadt férfi távolról sem emlékeztetett semmiféle madárra. Az ilyen emberek esetében rendszerint a sokféle kutya közül ugrott be valamelyik, de most egyet sem talált, amelyet ideillőnek érzett volna. Hát persze – Curnow medve. Nem ám valami mogorva, veszélyes jószág, hanem afféle barátságos, jóindulatú mackó. Nagyon megörült a gondolatnak; erről eszébe jutottak az orosz kollégák, akikhez hamarosan csatlakoznia kell. Ők már napok óta odafönt keringve végezték az utolsó ellenőrző vizsgálatokat.
„Ez a nagy pillanat az életemben – gondolta Floyd. Egy olyan küldetésben vehetek részt, amely talán az egész emberiség jövőjét meghatározza.” Mégsem fogta el a diadalmámor a visszaszámlálás utolsó perceiben csak az járt a fejében, amit utoljára elsuttogott, mielőtt kilépett volna a házból: „Isten veled, kicsi fiam! Emlékezni fogsz-e rám, amikor majd visszatérek?” És még mindig neheztelt Caroline-ra, amiért nem ébresztette fel a gyereket, hogy még egyszer megölelhesse. Noha tudta, hogy az asszony bölcsen cselekedett, és így volt jobb.
Tűnődéséből harsány nevetés rázta föl, dr. Curnow viccekkel üdítette a társaságot – no meg egy jókora palackkal is, amelyet olyan óvatosan tartott a kezében, mint egy darab plutóniumot, amely éppen csak egy hajszállal marad alatta a kritikus tömegnek.
– Hé, Heywood – kiáltotta oda neki –, állítólag Orlova kapitány minden piát lakat alatt tart, tehát ez az utolsó lehetőség! 95-ös Chateau Thierry. Elnézést a műanyag poharakért.
Floyd megkóstolta a valóban kitűnő pezsgőt, s közben akaratlanul is szinte összerezzent a gondolatra, hogy a Naprendszeren átvezető útjuk csendjét hányszor fogja felverni Curnow hahotája. Amennyire csodálta mérnöki képességeit, annyira tartott tőle mint útitárstól. Dr. Csandrával legalább nem lesznek ilyen gondjai; Floyd még azt is nehezen tudta elképzelni, milyen lehet, ha elmosolyodik; a nevetésről nem is beszélve. S persze a pezsgőt egy alig észrevehető borzongással visszautasította. Curnow volt annyira udvarias, vagy talán boldog, hogy nem erőltette tovább.
A mérnök szemmel láthatóan eltökélte, hogy ő lesz a társaság lelke. Néhány perccel később egy két oktáv terjedelmű elektronikus hangszert varázsolt elő, és gyors egymásutánban előadta rajta az „Ismered-e John Peelt” kezdetű dalt zongorán, harsonán, hegedűn, fuvolán, orgonán, természetesen énekkísérettel. Kitűnő produkció volt, nem vitás, és Floyd csakhamar azon vette magát észre, hogy együtt fújja a dalt a többiekkel. De azért megnyugtató volt a gondolat, Curnow az út legnagyobb részét némán, felfüggesztett életműködésben fogja tölteni.
A zene egy váratlan, kétségbeejtően disszonáns hangzattal ért véget, amikor begyújtották a motort, és az űrrepülőgép az ég felé lódult. Floydot hatalmába kerítette az ismerős, mégis mindig új élmény – egy határtalan erő tépi el minden földi gondtól és kötelességtől. Az ember jobban tudja, mintsem hinné, hogy a gravitáció karmaiból kiszabadulva mikor lép át az isteni tájakra. Útja most a súlytalanság világa felé vezet, egyelőre nem vesz tudomást róla, hogy odakint nem a szabadság, hanem pályafutásának legfelelősségteljesebb munkája vár rá.
Amint a nyomás növekedett, világok súlya telepedett a vállára – de örömmel viselte, mint egy olyan Atlasz, aki még nem fáradt bele terhe cipelésébe. Nem voltak gondolatai, csak ízlelgette az érzést. Akkor sem érezne szomorúságot, ha most örökre elhagyná a Földet, és búcsúznia kellene mindattól, amit valaha szeretett. A dübörgést diadaléneknek hallotta, mely félresöpri az útból a kicsinyes érzelmeket.
Szinte sajnálta, amikor véget ért, noha élvezte a könnyebb lélegzetvételt és a hirtelen támadt szabadságérzetet A legtöbb utas máris a biztonsági öv kioldozásával foglalatoskodott, hogy mialatt a harmincperces átszállópályán tartózkodnak, teljesen kiélvezhessék a súlytalanságot. Akadtak ugyan néhányan – nyilván az első útjukon lévők –, akik továbbra is ülőhelyükön maradtak, és ideges pillantásokat küldözgettek az utaskísérők felé.
– Itt a kapitány beszél. Elértük a háromszáz kilométeres magasságot, és Afrika nyugati partvidéke fölé közeledünk. Sokat nem fognak látni, mert odalent éjszaka van – az a derengés előttünk Sierra Leone –, és a Guineai-öböl fölött hatalmas trópusi vihar dúl. Nézzék azokat a villámokat! Tizenöt perc múlva meglátjuk a napfelkeltét. Most megfordítom a hajót, hogy jól láthassák az Egyenlítő menti műholdövezetet. Az, a legfényesebb ott – majdnem szemben – az Intelsat Atlantic-1 antennatelep. Nyugatra látják az Intercosmos 2-t – az a halványabb csillag a Jupiter. És ha kicsit lejjebb néznek, az a villogó fény, látják, ott mozog a csillagok háttere előtt, az az új kínai űrállomás. Alig száz kilométerrel haladunk el mellette, de ahhoz nem elég közel, hogy szabad szemmel bármit láthassanak...
Vajon mire készülhetnek? – gondolta Floyd szórakozottan. Alaposan szemügyre vette a furcsa dudorokkal teli, zömök hengeres építményről készült, közeli felvételeket, és ezek után sem hitte el azokat a fenyegető híreszteléseket, hogy a kínaiak lézerrel felszerelt erődítményt küldtek volna fel. De minthogy a pekingi tudományos akadémia a füle botját sem mozgatta az ENSZ Űrbizottságának ismételt felszólítására, hogy tegyék lehetővé az objektum megszemlélését, a kínaiak magukra vethetnek az ellenséges propaganda kialakulása miatt.
Az Alekszej Leonov űrhajó tulajdonképpen nem volt szépnek nevezhető; de kevés űrhajó volt szép. Talán egy nap eljut majd az emberiség egy újfajta szépségeszmény kialakításához; új művésznemzedékek támadnak, s az ő elképzeléseiket már nem a Föld szél és víz faragta természetes formái alakítják. A világűr maga nemegyszer a lenyűgöző szépség birodalma; az ember készülékei sajnos még nem méltók hozzá.
Leszámítva a négy, hatalmas üzemanyagtartályt, melyek leválnak, mihelyt elérik az átszállópályát, a Leonov meglepően kicsiny volt: A hővédő pajzstól a hajtóegységekig nem egészen ötven méter; szinte hihetetlennek tűnt, hogy egy ilyen szerény, nem egy kereskedelmi célokat szolgáló repülőgépnél is kisebb jármű tíz férfival és nővel a fedélzetén fog átvágni a Naprendszeren.
De a súlytalanság, amelyben fal, mennyezet és padló felcserélhetővé válik, alaposan átírta a mindennapi élet szabályait. A Leonovon még akkor is bőségesen volt hely, amikor mindenki egyszerre nyüzsgött rajta, mint például a jelen pillanatban is. A normális létszám fölött most mindenesetre még legalább ugyanannyi válogatott újságíró, az utolsó finomításokat végző műszaki és szorongó hivatalnok tartózkodott a fedélzeten.
Mihelyt kikötött az űrrepülőgép, Floyd elindult, hogy megkeresse a kabint, amelyet – egy év múlva, amikor fölébred – meg kell osztania Curnow-val és Csandrával. Megtalálta ugyan, de rögtön látta, hogy a kis kamrát úgy telezsúfolták az élelmiszer és felszerelés gondosan felcímkézett dobozaival, hogy jóformán belépni sem lehet. Meglehetősen komor hangulatban éppen azon töprengett, hogyan juthatna mégis beljebb, amikor észrevette őt a legénység egyik tagja, aki ügyesen, fogantyútól fogantyúig taszítva magát közeledett feléje, és fékezett mellette.
– Dr. Floyd, üdvözöljük a fedélzeten. Max Brajlovszkij vagyok, gépészgyakornok.
A fiatal orosz azt a lassú, gondosan tagolt angolt beszélte, amely azokra a diákokra jellemző, akiket nem ember, hanem leginkább elektronikus oktató tanított. Miközben kezet fogtak, Floyd egyeztette az arcot és a nevet a legénységről készült életrajzokkal, melyeket már korábban olvasott: Makszim Andrejevics Brajlovszkij, kora harmincegy év, született Leningrádban, szakterülete a tervezés, hobbija a vívás, a légibiciklizés és a sakk.
– Örülök, hogy találkoztunk – mondta Floyd. – De hogy jutok én ide be?
– Aggodalomra semmi oka – felelte Max vidáman. Mire fölébred, ez itt mind el fog fogyni. Ez itt – hogy is mondjam csak – fogyóeszköz. Mire szüksége lesz rá, föl esszük az egész szobát. Ezt megígérem! – paskolta meg a gyomrát.
– Nagyszerű, de addig is hová tegyem le a holmijaimat? – Floyd rámutatott a három, kisméretű útitáskára, melyek összsúlya ötven kilogramm volt, és tartalmazták mindazt – legalábbis remélte –, amire az elkövetkező néhány milliárd kilométeres üt során szüksége lehet. Nem volt könnyű, de néhány ütközéssel megúszta, míg a hajó folyosóin átterelte az útitáskákat, melyeknek súlya nem volt, de tehetetlensége igen.
Max felkapott két táskát, gyengéden átcsúsztatta a három, egymást keresztező tartórúd alkotta háromszögön, majd szemmel láthatóan fittyet hányva Newton első törvényének, eltűnt egy kis lejáróban. Floydnak néhány újabb horzsolás árán sikerült követnie; jó időbe telt – a Leonov belülről sokkal nagyobbnak látszott, mint kívülről –, mire egy ajtóhoz érkeztek, melyen oroszul és angolul ez állt: Kapitány. Noha Floyd olvasni sokkal jobban tudott oroszul, mint beszélni, jólesően nyugtázta a figyelmességet; már észrevette, hogy a hajón minden felirat kétnyelvű.
Max kopogtatására kigyulladt egy zöld lámpa, és Floyd, amilyen kecsesen csak tudott, beúszott az ajtón. Noha sokszor beszélt már Orlova kapitánnyal, még sohasem találkoztak személyesen, így rögtön két meglepetés is érte.
A képtelefonon keresztül egyáltalán nem lehetett megítélni egy ember valóságos méreteit; a kamera valahogy mindenkit ugyanakkorának mutatott. Orlova kapitány állva – már amennyire állni lehet súlytalanságban – alig ért Floyd válláig. Ráadásul a képtelefon távolról sem tudta hűen visszatükrözni az áthatóan kék szempárt, mely a legszembetűnőbb volt ezen a tulajdonképpen nem szép arcon.
– Hello, Tanya! – mondta Floyd. – Örülök, hogy végre találkoztunk. De milyen kár a hajáért!
Mintha régi barátok volnának, mindkét kezüket nyújtották egymásnak.
– Én is örülök, hogy itt üdvözölhetem, Heywood! – felelte a kapitány. Brajlovszkijjal ellentétben simán, bár erős akcentussal beszélte az angolt. Nem mondom, én is sajnálom, de ilyen hosszú utakon a haj csak vesződséggel jár, s ameddig csak lehet, szeretném távol tartani magamtól a helyi borbélyokat. No és elnézést kérek a kabinja miatt. Max nyilván elmagyarázta: hirtelen jöttünk rá, hogy még tíz köbméternyi rakodótérre van szükségünk. Vaszilij és én az elkövetkező néhány órában nem sok időt fogunk itt tölteni, kérem, érezze magát otthon a mi szállásunkon.
– Köszönöm. És mi van Curnowval és Csandrával?
– Már hasonló módon elrendeztem a többiekkel. Talán úgy tűnik, mintha valami rakományként kezelnénk önöket...
– Az úton nem szükséges.
– Tessék?
– Valaha, az óceáni teherhajózás korában ezzel a címkével látták el a csomagokat. Tanya elmosolyodott.
– Valahogy így fest a dolog. De az út végén annál inkább szükség lesz önökre. Már azt tervezgetjük, hogyan fogjuk megünnepelni az újjászületésüket.
– Ennek túl vallásos csengése van. Mondjuk inkább – nem, a feltámadás még rosszabb lenne! –, a felébredésünk ünnepének. De látom, mennyire elfoglalt, csak lerakom a holmijaimat, és folytatom a hajónéző túrát. – Max majd körülvezeti; kísérd, kérlek, dr. Floydot Vaszilijhez. Lent van a hajtóműnél.
Miközben úsztak a kapitány kabinjából, Floyd gondolatban megdicsérte a legénységet összeállító bizottság munkáját. Tanya Orlova már eddig is meglehetősen mély benyomást gyakorolt rá; most, hogy húsvér emberként állt előtte, minden kedvessége ellenére csaknem félelmet keltett. „Vajon milyen lehet – tűnődött Floyd –, amikor dühbe gurul? Tűzbe jön, vagy jéggé dermed? Ami azt illeti, nem szeretném megtapasztalni.”
Viszonylag gyorsan alkalmazkodott az űrbéli mozgáshoz, és mire Vaszilij Orlovhoz értek, már csaknem olyan magabiztosan haladt, mint kísérője. A vezető tudós, akárcsak a felesége, melegen köszöntötte Floydot.
– Üdvözöljük a hajón, Heywood! Hogy érzi magát?
– Attól eltekintve, hogy éhen fogok pusztulni, nagyszerűen.
Orlov egy pillanatra mintha zavarba jött volna. Aztán széles mosoly terült az arcára.
– Ó, teljesen elfelejtettem! Nos, nem tart már sokáig. Tíz hónap múlva annyit ehet, amennyit csak akar.
Az altatás előtt egy hétig diétáznia kellett; az utolsó huszonnégy órában már csak folyadékot vehettek magukhoz. Floyd már maga sem tudta, növekvő szédüléséért mennyiben felelős az éhség, Curnow pezsgője vagy a súlytalanság.
Hogy gondolatait összeszedje, alaposan megszemlélte a színes csővezetékek tömegét.
– Ez hát a híres csodahajtómű. Végre eredeti méretében is láthatom.
– Ez mindössze a negyedik, amit valaha megépítettek belőle.
– Remélem, működik.
– Azt ajánlom is!
Mire elhagyták a kabint, Floyd kimerítő ismereteket szerzett a meghajtás alapelveiről – a pulzáló termonukleáris hőreakcióval gyakorlatilag bármely üzemanyag felhevíthető és használható. A legjobb eredményeket a tiszta folyékony hidrogén felhasználásával érték el, de ezt a nagy kiterjedés és a raktározási nehézségek miatt hosszú utakon nem alkalmazhatták. Elfogadható változat volt viszont a metán és az ammónia, de még a víz is szóba jöhetett, noha hatásfoka jóval kisebb volt.
A Leonov kompromisszummal fog dolgozni: a kezdeti tolóerőt szolgáltató, hatalmas, folyékony “hidrogéntartályok leválnak, mihelyt a hajó eléggé felgyorsul ahhoz, hogy eljuthasson a Jupiterhez. A célnál a fékezési és találkozási manőverekhez, valamint a Földre való visszatéréshez ammóniát fognak használni.
Ez volt az elmélet, melyet végtelen kísérletek és számítógépes szimulációk sorozatán keresztül újra és újra ellenőriztek. De a szerencsétlen sorsú Discovery példája jól mutatta, hogy az ember számításait könyörtelenül áthúzhatja a természet vagy a végzet, vagy nevezzük bárminek azokat az erőket, amelyek a világegyetemet mozgatják.
– Tehát itt van, dr. Floyd – vágta ketté Vaszilij lelkes magyarázatát a magneto-hidrodinamikus visszacsatolásról egy határozott női hang. – Nálam miért nem jelentkezett?
Floyd lassan, kezével megadva a kellő forgónyomatékot, sarkon fordult. Zömök, családanyaszerű nőt pillantott meg, akinek furcsa egyenruháját tucatnyi zseb és tasak díszítette; egészében véve olyan hatást keltett, mint egy töltényövekkel felszerelkezett kozák harcos.
– Örülök, hogy újra látom, doktornő. Még körül sem néztem igazán; remélem, megkapta Houstonból az orvosi papírjaimat.
– Azok a kórházi lódoktorok! Még a száj- és körömfájást sem tudnák felismerni!
Még ha a doktornő széles vigyora nem cáfolta volna is meg a szava Floyd akkor sem értette volna félre, jól tudván, milyen kölcsönös tiszteletet táplál egymás iránt Katyeria Rugyenko és az Olin Teague Egészségügyi Központ. A nő, látva Floyd leplezetlenül kíváncsi tekintetét, büszkén mutatott a vastag derekát övező hevederre.
– A hagyományos kis fekete táska nem túl praktikus a súlytalanság állapotában; egyszerűen kiúsznak belőle a dolgok, és amikor kell, semmit sem talál az ember. Ezt magam terveztem: komplett miniműtő. Ezzel még vakbélműtétet is vállalok, vagy ha tetszik, szülést is levezetek.
– Remélem, ilyen feladat most nem vár magára.
– Nono! Egy jó orvosnak mindenre fel kell készülnie.
Micsoda ellentét van Orlova kapitány és a doktornő – vagy inkább a rangjának megfelelően vezető sebészként kellene titulálnia? –, Rugyenko között, gondolta Floyd. A könnyed mozgású, élénk kapitány beillene akár prímabalerinának is; a doktornő ezzel szemben maga a megtestesült Oroszország anyácska – tömzsi testéhez, széles, paraszti arcához már csak a nagykendő hiányzott, hogy a kép tökéletes legyen. Ne higgy a látszatnak! – gondolta Floyd. Ez az a nő, aki legalább egy tucat ember életét mentette meg a Komarov kikötésekor történt balesetnél – és ráérő idejében ő adja ki az Űrorvostan Évkönyveit. Óriási szerencse, hogy vele utazhat együtt.
– Nos, dr. Floyd, később még rengeteg ideje lesz, hogy alaposan felfedezze a mi kis hajónkat. A kollégáim túlontúl udvariasak ahhoz, hogy ezt megmondják, de rengeteg a tennivalójuk, és ön itt csak láb alatt van. Azt szeretném, ha ön – ha önök mindhárman – szépen és csendben lefeküdnének, amilyen gyorsan csak lehet, így nekünk is sokkal könnyebb dolgunk lenne.
– Tartottam ettől, de nagyon megértem a szempontjait. Mihelyt ön készen van, rendelkezhet velem.
– Én mindig készen vagyok. Jöjjön velem, kérem!
A hajókórház éppen csak akkora volt, hogy elfért benne egy műtőasztal, két szobabicikli, néhány műszerszekrény és egy röntgengép. Dr. Rugyenko gyorsan, de annál alaposabban megvizsgálta Floydot, s eközben váratlanul azt kérdezte:
– Mi az a kis aranyhenger, amit dr. Csandra a nyakában lévő láncon visel? Távközlési eszköz? A világért le nem venné, és egyáltalán olyan szégyenlős, hogy alig mert levetni bármit is.
Floyd önkéntelenül elmosolyodott; nem volt nehéz elképzelnie, hogyan reagált a tartózkodó indiai erre az elemi erejű asszonyságra.
– Linga.
– Micsoda?
– Maga orvos, fel kellett volna ismernie. Ez a férfiúi termékenység szimbóluma.
– Hát persze, milyen ostoba vagyok! Ő vallásos hindu? Kicsit késő van ahhoz, hogy egy szigorú vegetáriánus diétát is beállíthassunk az étrendbe.
– Ne aggódjon, ha szükségét láttuk volna, előre figyelmeztetjük. Bár alkoholhoz nem nyúl, Csandra nem fanatikus. Kivéve ha számítógépekről van szó. Egyszer elmondta nekem, hogy a nagyapja pap volt Benáreszben, és tőle kapta azt a lingát, nemzedékek óta a család tulajdonában van. Floyd meglepve tapasztalta, hogy dr. Rugyenko távolról sem elítélően reagált a hírre; arca váratlanul és cseppet sem jellemző módon bánatossá vált.
– Megértem az érzéseit. A nagymamám egyszer adott nekem egy gyönyörű ikont, a tizenhatodik században készült. El akartam hozni, de öt kiló.
Rugyenko ezután minden átmenet nélkül ismét orvossá alakult, fájdalommentes injekciót lőtt Floydba, majd közölte vele, hogy mihelyt elálmosodott, jöjjön vissza. Még majdnem két órája van, nyugtatta meg.
– Addig is teljes nyugalmat rendelek el. Ezen a szinten van egy megfigyelőablak, a D 6-os állomás. Menjen talán oda.
Az ötlet jónak ígérkezett, és Floyd olyan engedelmesen úszott ki, hogy a barátai, ha látják, ugyancsak meglepődtek volna. Dr. Rugyenko az órájára pillantott, rövid bejegyzést diktált a diktafonjába, és a titkárgép figyelmeztetőjét beállította félórával későbbre.
Floyd a D 6-os megfigyelőablaknál már ott találta Csandrát és Curnow-t. Bambán bámultak rá, majd újra a kinti, lenyűgöző látvány felé fordultak. Floydban felmerült a gyanú – és nem győzött elégszer gratulálni magának briliáns megfigyeléséhez –, hogy Csandra talán nem is élvezi igazán a látványt. Merthogy a szeme csukva volt.
Odakint tündöklően kék és szikrázóan fehér színekben pompázó, tökéletesen ismeretlen bolygó úszott. Milyen különös – gondolta Floyd. Mi történhetett a Földdel? Na persze – nem csoda, ha nem ismerte föl! Hiszen fejjel lefelé fordult! Micsoda katasztrófa! – és egy pillanatig sajnálkozva gondolt arra a sok-sok emberre, akik most majd lezuhannak az űrbe...
Alig figyelt föl rá, amikor a legénység két tagja kivitte Csandra tehetetlen testét. Amikor visszajöttek Curnow-ért, már Floyd szeme is csukva volt, de még lélegzett. Majd ő következett, s addigra már a lélegzése is megszűnt.

 

 

II. A CSIEN

 

6. Ébredés

És még azt állították, hogy nem fogunk álmodni – gondolta inkább meglepetten, mint bosszúsan Heywood Floyd. Nagyon megnyugtatta az a rózsaszínű ragyogás, amely körülvette; a tábortűz parazsára meg a karácsonyesti, pattogó fahasábokra emlékeztette. De itt nem volt meleg; határozott, de nem kellemetlen hűvösséget érzett.
Mormogó hangokat hallott, de olyan halkan, hogy a szavak értelmét nem tudta kivenni. A beszéd mind hangosabbá vált, de még most sem értett belőle egy szót sem.
– Nahát – kiáltott fel döbbenten –, nem létezik, hogy oroszul álmodom!
– Dehogy, Heywood! – felelte egy női hang. – Nem álmodik. Ideje, hogy kiszálljon az ágyból!
A szépséges ragyogás elhalványult; kinyitotta a szemét, és homályosan felderengett előtte egy zseblámpa fénye, amit elhúztak az arca előtt. Heverőn feküdt, melyhez rugalmas hevederekkel rögzítették a testét. Alakok vették körül, de homályos körvonaluk alapján nem tudta okét azonosítani.
Szelíd ujjak ismét lezárták a szemét, és gyengéden dörzsölgették a homlokát.
– Ne erőltesse meg magát. Vegyen mély lélegzetet. Még egyet... így, így... és most hogy érzi magát?
– Nem tudom... furcsán... szédülök... és éhes vagyok.
– Ez már jó jel. Tudja, hol van? Most már kinyithatja a szemét.
Az alakok lassan kitisztultak – elsőnek dr. Rugyenko, majd Orlova kapitány. De valami történhetett Tanyával, mióta – alig egy órával ezelőtt – legutóbb látta. Amikor Floyd rájött az okára, szinte fizikai megrázkódtatást érzett.
– Visszanövesztette a haját!
– Remélem, előnyös a változás. Én nem állíthatom ugyanezt a maga szakálláról.
Floyd az arcához emelte a kezét, s ekkor azt kellett tapasztalnia, hogy tudatos erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy mozdulatait irányítsa. Az állán rövid szőrszálak ütköztek ki – amolyan két-három napos borosta. A felfüggesztett életműködésben a szőrzet százszor olyan lassan nő, mint normális körülmények között...
– Tehát túl vagyok rajta – mondta. – Megérkeztünk a Jupiterhez.
Tanya komoran nézett rá, majd a doktornőre pillantott, aki alig észrevehetően bólintott.
– Nem, Heywood – mondta a nő. – Még egy hónapunk van hátra. Ne ijedjen meg, a hajóval semmi baj, és minden a terv szerint halad. De a maga washingtoni barátai arra kértek bennünket, hogy idő előtt ébresszük fel. Valami váratlan – dolog történt. Versenyfutásban vagyunk a Discovery felé, és attól tartok, hogy mi leszünk a vesztesek.

 

7. A Csien

Amikor meghallották a hangszóróból Heywood Floyd hangját, a két delfin hirtelen abbahagyta a körözést, és kiúszott a medence szélére. Fejüket a medence peremére fektetve, mereven bámultak a hang forrása felé.
Tehát felismerték Heywoodot – gondolta Caroline, s a keserűség szinte belenyilallt. És Christopher még csak le sem tette a képeskönyv-színszabályozót, amikor apja hangja, érthetően és tisztán, megérkezett az űrből, félmilliárd kilométernyi távolságból.
– ...drágám, téged már nem ér meglepetésként, hogy a tervezettnél egy hónappal előbb hallod a hangomat; nyilván hetek óta tudsz róla, hogy idefent kísérőnk akadt.
Én még most is alig hiszem el. Ha úgy vesszük, semmi értelme sincs. Egyszerűen lehetetlen, hogy elég üzemanyaggal rendelkezzenek ahhoz, hogy biztonságosan visszatérjenek a Földre; még azt sem értjük, hogyan vállalkozhatnak az összecsatolásra.
Persze nem láttuk őket. A Csien, még amikor a legközelebb volt, akkor is több mint ötvenmillió kilométerre volt tőlünk. Bőven lett volna idejük, hogy válaszoljanak a jelzéseinkre, ha akartak volna, de, tudomást sem vettek rólunk. Most meg túlságosan el lesznek foglalva ahhoz, hogy baráti csevegést folytassanak velünk. Néhány órán belül elérik a Jupiter atmoszféráját – és akkor majd meglátjuk, hogyan működik a légfékrendszerük. Ha sikerül nekik, az sokat lendít majd a hangulatunkon. De ha kudarcot vallanak – hát, erről inkább ne beszéljünk!
Az oroszok mindent tekintetbe véve igazán jól viselik. Dühösek és csalódottak persze, de nem egy kifejezését hallottam őszinte csodálatuknak is. Remek húzás volt, hogy amíg építették a hajót, a közönséget úgy tájékoztatták, mintha űrállomás lenne, s csak akkor kapott észbe mindenki, amikor az indítórakétákat begyújtották.
Hát, most már azonkívül, hogy figyeljük őket, semmit sem tehetünk. És ebből a távolságból nem látunk sokkal többet, mint a ti legjobb teleszkópjaitok. Kénytelen vagyok szerencsét kívánni nekik, noha természetesen bízom benne, hogy a Discoveryt békén hagyják.
Az a mi tulajdonunk, és esküdni mernék, hogy a Külügyminisztérium óránként figyelmezteti őket erre.
De minden rosszban van valami jó – ha kínai barátaink nem köröznek le bennünket, még egy hónapig nem hallotok rólam. De most, hogy dr. Rugyenko fölébresztett, másnaponként üzenhetek nektek. Lassan magamhoz térek a kezdeti megrázkódtatásból, szépen berendezkedem – kezdem megismerni az űrhajót és legénységét, és könnyebbé válik az űrbéli mozgás. Most felfrissíthetem gyér orosz tudásomat is, noha nincs sok alkalmam rá, hogy használjam – mindenki csak angolul akar beszélni. Milyen felháborítóan gyatra nyelvtudósok vagyunk mi, amerikaiak! Néha szégyellem, hogy ilyen soviniszták vagyunk – vagy egyszerűen lusták?
Az itteni angol nyelvtudás színvonala a tökéletestől – Szása Kovaljov főmérnök akár a BBC bemondójaként is megkereshetné a kenyerét – egészen a „ha - elég - gyorsan - beszélsz - mindegy - hány - hibát - ejtesz” fokozatig terjed. Egyedül Zsenya Marcsenko, aki az utolsó pillanatban került Irina Jakunyina helyére, nem beszél jól. Egyébként örömmel hallom, hogy Irina szépen gyógyul – milyen csalódott lehet! Kíváncsi vagyok, vajon folytatja-e a vitorlázórepülést.
Ha már balesetekről van szó, nyilvánvaló, hogy Zsenyának is volt, méghozzá elég súlyos. Bár a plasztikai sebészek nagyszerű munkát végeztek, szemmel látható, hogy csúnyán összeégethette magát egyszer. A hajón ő a kicsi, és a többiek úgy bánnak vele, mintha – majdnem azt mondtam, mintha sajnálnák, de ez túl vállveregetően hangzik. Inkább azt mondanám, hogy különlegesen kedvesek vele.
Talán érdekel, hogyan jövök ki Tanya kapitánnyal. Nos, nagyon megkedveltem – de azért nem szeretném magamra haragítani. Egy pillanatig sem kétséges, ki a hajó parancsnoka.
És Rugyenko vezető sebész – két évvel ezelőtt a honolului űrhajózási kongresszuson találkoztál vele, és hiszem, hogy azóta sem felejtetted el a záróünnepséget, így nyilván nem csodálkozol azon, hogy mindannyian Nagy Katalinnak hívjuk – természetesen terjedelmes háta mögött.
De ennyi elég is a pletykálkodásból. Gondolni sem merek rá, mennyibe fog kerülni, ha túllépem az időt. Erről jut eszembe: ezek a magánhívások elvben teljesen titkosak. A kommunikációs lánc azonban sok szemből áll, ne érjen tehát meglepetésként, ha olykor-olykor – hogy úgy mondjam – valami más úton-módon kapsz tőlem üzenetet.
Várom, hogy hírt halljak felőled – mondd meg a lányoknak, hogy majd később nekik is üzenek. Szeretettel üdvözöllek mindannyiótokat – te és Chris rettentően hiányoztok. És ha visszamegyek, megígérem, soha nem megyek el.
Kurta, sípoló hang hallatszott, majd egy nyilvánvalóan gépi hang szólalt meg: „Pontosan hét órakor vége a Leonov űrhajóról érkező 432-es adásnak.” Caroline Floyd kikapcsolta a hangszórót, mire a két delfin lemerült a víz alá, kiúszott a Csendes-óceánba, s már csak a víz fodrozódása árulta el, hogy az imént még itt voltak.
Amikor Christopher rájött, hogy barátai elmentek, sírva fakadt. Az anyja a karjába vette, úgy próbálta megvigasztalni, de csak nagy sokára sikerült.

8. Túl a Jupiteren

A fedélzeti vetítőernyőn mozdulatlanul függött a Jupiter: jól láthatók voltak a fehér felhőcsíkok, a foltos, lazacrózsaszínű sávok és az ártó szemként bámuló Vörös Folt. Noha csak a harmadik negyedben járt, senki sem nézett bele a fényes korongba; minden tekintet a sötétben maradt sarlót fürkészte. Ott, a bolygó éjszakai fele fölött most érkezik el a kínai hajó a döntő pillanathoz.
„Micsoda lehetetlen helyzet – gondolta Floyd. Negyvenmillió kilométer távolságból a világon semmit sem láthatunk. De nem számít; a rádió majd elmondja, amit tudni akarunk.”
A Csien visszavonta nagy hatótávolságú antennáit a hővédő pajzs árnyékába, s ezzel mintegy két órával ezelőtt beszüntette hang-, kép- és adatszolgáltatását. Egyedül a körsávos helyzetjelző sugárzott továbbra is, hajszálpontosan megadva a kontinens méretű felhők óceánja felé tartó kínai űrhajó helyzetét. A Leonov irányítótermében csupán a bip-bip-bip éles hangja hallatszott. Minden egyes hangjel két perccel korábban hagyta el a Jupitert; mostanra e hangok forrása már a jupiteri sztratoszférában szétszóródó, fehéren izzó gázfelhőben járhat.
Aztán zörej vegyült a fokozatosan halkuló jelzésekbe. A jelek eltorzultak, olykor ki is maradt egy-egy, majd ismét szabályszerűvé váltak. A Csient körülvevő plazmaburok hamarosan minden kommunikációs jelet elnyel, egészen addig, míg az űrhajó ismét föl nem bukkan. Ha fölbukkan még egyáltalán.
– Paszmatri! – kiáltotta Max. – Ott van!
Floyd először nem látott semmit. Aztán a fényes korong szélén apró csillagot pillantott meg – a Jupiter sötét korongján ragyogott, ott, ahol semmiféle csillag nem lehetett.
Teljesen mozdulatlannak tűnt, noha Floyd tudta, hogy másodpercenként száz kilométeres sebességgel halad. Fénye mind erősebbé és erősebbé vált, s ezzel együtt a kiterjedés nélküli pont lassan megnőtt. Emberkéz alkotta üstökös száguldott át a Jupiter éjszakai égboltján, ezer meg ezer kilométer hosszan húzva maga után izzó csóváját.
A nyomkövető helyzetjelzőn egy utolsó, furcsán elnyújtott, torz bip hangzott fel, aztán nem hallatszott más, csak a Jupiter saját sugárzásának értelem nélküli sziszegése, egy a számtalan kozmikus hang közül, melynek semmi köze sincs az emberhez vagy művéhez.
A Csien néma volt, de még látható. Nézték, amint az apró, elnyújtott szikra észrevehetően távolodik a bolygó napsütötte felétől, és hamarosan eltűnik az éjszakai oldalon. Addigra, ha minden a terv szerint halad, a Jupiter – csökkentve a fölös sebességét – már befogta az űrhajót. Már mint a Jupiter legújabb holdja bukkan elő az óriás világ mögül.
A szikra kihunyt. A Csien megkerülte a görbületet, és immár a bolygó éjszakai felén haladt tovább. Nem láthatnak és nem hallhatnak semmit, amíg újból ki nem bukkan az árnyékból – ha minden jól megy, alig egy óra múlva. Ez az óra nagyon hosszú lesz a kínaiak számára.
De Vaszilij Orlov vezető tudós és Szása Kovaljov távközlési mérnök igencsak kurta órácskának érezte. Sok mindent megtudhattak annak az apró csillagnak a megfigyeléséből; alapvetően fontos információt szereztek a Csien új röppályájáról a felbukkanás és az eltűnés időpontjai és mindenekelőtt a rádiósugár Doppler-eltolódása alapján. A Leonov számítógépei máris nekiláttak a számjegyek feldolgozásának, és ontották magukból az újrafelbukkanás előre kiszámított időpontjait, melyek a jupiteri atmoszféra lassítási értékeinek különböző feltevésein alapultak.
Vaszilij kikapcsolta a számítógép képernyőjét, megfordult székében, meglazította az üléshez rögzítő hevedereket, s csak ezután szólt a türelmesen várakozó hallgatósághoz:
– Legkorábban negyvenkét perc múlva bukkan elő. Ti úgyis csak nézők vagytok, sétáljatok addig egyet, hogy mi nyugodtan törhessük a fejünket, mi az értelme ennek az egésznek. Harmincöt perc múlva itt találkozunk. Nu-uhagyi!
A feleslegessé vált legénység vonakodva hagyta el a hajóhidat – de Vaszilij bosszúságára alig félóra eltelte után már mindnyájan ismét ott voltak. Még akkor is korholta őket, amiért nem hisznek a számításai pontosságában, amikor a hangszóróból szinte felharsant a Csien helyzetjelzőjenek ismerős bip-bip-bipje.
Vaszilij arcán megdöbbenéssel vegyes szégyenkezés látszott, de hamarosan ő is csatlakozott az önkéntelenül is kitörő tapshoz; Floyd nem látta, ki kezdte a tapsolást. Igaz, hogy vetélytársak, de mindannyian űrhajósok, akik olyan messzire szakadtak az otthontól, ahová ember még nem jutott el soha – „az emberiség követei”, amint azt az ENSZ első űregyezménye olyan nemes szavakkal fogalmazta meg. Ha sikert nem is, de katasztrófát sem kívántak a kínaiaknak.
Jócskán szerepet játszhat ebben az önzés is – gondolta Floyd önkéntelenül. Hiszen a Leonov esélyei is megnövekedtek: a Csien bebizonyította, hogy a levegőfékezési manőver valóban járható út. A Jupiterre vonatkozó adatokat helyesen állapították meg: atmoszférájában nem leselkedik rájuk váratlan s talán végzetes meglepetés.
– No lám! – mondta Tanya. – Szerintem gratulálnunk kellene nekik. De még ha elküldenénk is az üzenetet, nem jeleznék a vételt.
Néhány kollégája még akkor is Vaszilijt ugratta, aki most is leplezetlen hitetlenkedéssel bámult a számítógépe kijelzőjére.
– Nem értem! – kiáltotta. – Még most is a Jupiter mögött kellene lenniük! Szása, olvasd le és add meg a helyzetjelzőjük sebességét!
Újabb néma párbeszéd következett a számítógéppel; majd Vaszilij elnyújtott, halk füttyentést hallatott.
– Valami nem stimmel. Befogó röppályán haladnak, idáig rendben van. De ez a pályagörbe nem viszi el őket a Discoveryhez. Ezen a pályán túlrepülnek az Ión; ha még öt percig nyomon követjük őket, pontosabb adatot tudok mondani.
– Mindenképpen biztonságos röppályán lehetnek – mondta Tanya. – A szükséges korrekciókat később is elvégezhetik.
– Talán. De ezzel napokat veszíthetnek, még akkor is, ha van elegendő üzemanyaguk. Amiben kételkedem.
– Ezek szerint még most is lehagyhatjuk őket.
– Ennyire ne légy optimista! Mi még most is háromhétnyire vagyunk a Jupitertől. Mire odaérünk, ők már tucatszor megkerülték, és kiválasztották a legkézenfekvőbb megoldást a találkozáshoz.
– Ismétlem: feltéve, hogy van elegendő üzemanyaguk.
– Na persze. És ez az, amivel kapcsolatban csak találgathatunk.
Ez a gyors és izgatott párbeszéd orosz nyelven folyt, amiből Floyd jóformán egy szót sem értett. Amikor Tanya megszánta, és elmagyarázta neki, hogy a Csien túlfutott, és útban van a külső holdak felé, az első reakciója a következő volt:
– Akkor komoly bajban lehetnek. Mit teszünk, ha segítséget kérnek?
– Ne tréfáljon! El tudja képzelni róluk? Ahhoz túlságosan büszkék. Egyébként teljesen lehetetlen lenne. Nem változtathatjuk meg a küldetés célját, ezzel maga is tökéletesen tisztában van. Még ha volna is elegendő üzemanyagunk...
– Igaza van, szó se róla; de mindezt nehezen értetnénk meg az emberiség kilencvenkilenc százalékával, akiknek fogalmuk sincs az orbitális mechanizmusokról. Gondolnunk kéne bizonyos politikai bonyodalmakra; ha nem segítünk, az mindannyiunkra rossz fényt vetne. Vaszilij, ha kiszámította már, közölné velem az utolsó röppályájukat? Lemennék a kabinomba, és elvégeznék valami kis házi feladatot.
Floyd kabinja, helyesebben az az egyharmad kabinrész még tele volt a felhalmozott készletekkel, még a függönnyel ellátott priccsekre is jutott, melyek a hosszú szendergésből majdan felébredő Csandrára és Curnow-ra vártak. Mostanra már sikerült szabaddá tennie némi helyet a személyes holmijai számára, és ígéretet kapott, hogy nemsokára még két teljes köbmétert mondhat a magáénak – mihelyt akad valaki, aki segít a kabin átrendezésében.
Floyd kinyitotta kis kommunikációs konzolját, behelyezte a rejtjelmegfejtő kulcsokat, és lehívta azt a Csiennel kapcsolatos információt, amit Washingtonból küldtek a számára. Kíváncsi volt, vajon vendéglátóinak sikerült-e megfejteni; a kódot kétszáz jegyű törzsszámok alapján állapították meg, és a Nemzetbiztonsági Tanács állítása szerint még a létező leggyorsabb számítógép is a világegyetem végső összeomlásáig törheti a fejét, míg rájön a nyitjára. Ez is csak olyan állítás volt, amelyet sohasem lehet bebizonyítani – legföljebb cáfolni.
Most újra figyelmesen megnézte a kínai hajóról készült kiváló minőségű fényképeket, melyeken jól látszottak a valódi színek, és amelyek akkor készültek, amikor a hajó letérőben volt a földi röppályáról. Voltak későbbi felvételek, is – nem olyan tiszták, hiszen akkorra már jócskán, eltávolodott a fürkésző kamerák tekintete elől –, ezek az utolsó pillanatban készültek a Jupiter felé rohanó űrhajóról. Most leginkább ezek érdekelték; ezeknél csak a metszetrajzokat és a teljesítménybecsléseket tartotta használhatóbbnak.
A legoptimistább feltevésekből kiindulva sem volt könnyű kitalálni, miben bíznak a kínaiak. Ebben a vad rohanásban, amellyel átszelték a Naprendszert, üzemanyaguknak legalább a kilencven százalékát fel kellett használniuk. Hacsak nem valami öngyilkos misszióról van szó – és még ez sem zárható ki teljes mértékben –, csak egy altatással és későbbi mentéssel kiegészített tervnek lenne egyáltalán értelme. És a hírszerzés kétségbe vonta, hogy a kínai altatási technológia elég fejlett ahhoz, hogy ezzel a változattal számolni kelljen.
Ám a hírszerzés gyakran tévedett, és még gyakrabban jött zavarba nyers tények időnként rázúduló lavinájától – információs áramköreiben ez volt a „zörej”. Tekintetbe véve az idő rövidségét, a Csiennel kapcsolatban derekas eredményeket éri el, Floyd azonban nem bánta volna, hogyha a neki küldött anyagot gondosabban szelektálják. Egy része nyilvánvalóan értéktelen szemét, nem lehet köze a küldetéshez.
No de ha az ember nem tudja, hogy tulajdonképpen mit is keres, fontos, hogy félretegye minden előítéletét. Lehetséges, hogy éppen az adja a megfejtés kulcsát, ami első pillantásra lényegtelennek, mi több, értelmetlennek tűnt.
Floyd felsóhajtott és hozzáfogott, hogy újra átlapozza az ötszáz oldalnyi anyagot, méghozzá úgy, hogy agya a lehető legfogékonyabban reagáljon a diagramokra, táblázatokra, fényképekre – ezek közül némelyik olyan elmosódott volt, hogy szinte semmit sem ábrázolt –, újsághírekre, a tudományos konferenciák küldöttnévsoraira, a műszaki publikációk címére, de még a nagy felbontású képernyőn sebesen áthaladó kereskedelmi jellegű iratokra is. Kirajzolódott előtte a roppant hatékony ipari kémhálózat serény munkája: ki gondolta volna, hogy oly sok japán holo-memóriaegység vagy svájci gázsugár működtetésű mikro-vezérlőszerkezet vagy német sugárzásdetektor útja követhető nyomon Lop-nor tavának kiszáradt ágyához – mely a Jupiterre vezető útjuknak csak első mérföldköve volt?
Néhány részletkérdés valószínűleg véletlenül került be az anyagba: ezeknek aligha volt bármi közük a küldetéshez. Ha a kínaiak egy szingapúri áltestületen keresztül ezer infravörös érzékelőre adtak titkos megrendelést, ennek csakis katonai vonatkozásai lehettek; cseppet sem valószínű, hogy a Csient bárki is hőkereső rakétalövedékkel veszi üldözőbe.
És ami aztán a legfurcsább – különleges mérő- és kutatóberendezések az alaszkai Anchorage-ben székelő Gleccserfizikai Intézettől. Miféle zavaros agy képzelhette, hogy egy világűr-expedíciónak szüksége lehet...
Floyd ajkán megfagyott a mosoly; érezte, hogy a tarkóján bizseregni kezd a bőr. Úristen! Ezt nem merik megtenni! De még mennyire hogy merték! És most végre értelmet nyert az egész.
Újból megnézte a fényképeket és a kínai hajó feltételezett terveit. Nagyon is elképzelhető – ott hátul, azok a hornyolások, hosszában a meghajtás deflexiós elektródái éppen a megfelelő méretűek...
Hívta a parancsnoki hidat.
– Vaszilij – mondta –, kiszámította már a röppályájukat?
– Igen, kiszámítottam – válaszolta a navigátor furcsán visszafogott hangon. Floyd azonnal megérezte, hogy talált valamit. Vakmerően rákérdezett:
– Az Európával fognak találkozni, ugye? A vonal másik végén szinte robbant az elképedt kiáltás:
– Csórt vozmi! Honnan-tudta?
– Nem tudtam, csak feltételeztem.
– Tévedés kizárva, a hatodik tizedesig ellenőriztem a számításokat. A fékezőmanővert eleve így számították ki. Egyenesen az Európa felé haladnak, ez nem történhetett véletlenül. Tizenhét óra múlva megérkeznek.
– És keringőpályára állnak.
– Talán; ehhez nem kell sok üzemanyag. De mi értelme van az egésznek?
– Megkockáztatok egy újabb feltevést. Gyors szemlét tartanak, aztán leszállnak.
– Megőrült, vagy tud valamit, amiről mi nem tudunk?
– Nem, csak egyszerű következtetésről van szó. Majd verheti a fejét a falba, hogy a legkézenfekvőbb dolgot nem vette észre!
– Oké, Sherlock, miért akarna bárki is leszállni az Európán? Mi van ott, az isten szerelmére?!
Floyd egy pillanatig élvezte a dicsőséget. Persze még mindig kiderülhet, hogy tévedés volt az egész.
– Hogy mi van az Európán? Mindössze a világegyetem legértékesebb anyaga.
Ezzel túllőtt a célon; Vaszilij nem volt ostoba, már ki is vette szájából a szót.
– Hát persze, víz!
– Pontosan. Milliárd és milliárd tonna víz. Ahhoz mindenesetre elegendő, hogy megtöltsék vele az üzemanyagtankokat. Körbeutazgathatják az összes holdat, és még akkor is marad elég, hogy találkozzanak a Discoveryvel, és aztán hazainduljanak. Nem szívesen mondom, Vaszilij, de kínai barátaink ismét lefőztek bennünket.
– Feltéve persze, hogy túlélik.

 

9. A Nagy Csatorna jege

Ha az égbolt nem lett volna koromfekete, a felvételt akár a Föld valamelyik sarkvidéki régiójában is készíthették volna; a látóhatárig nyúló, töredezett jég borította tenger semmi idegenszerűséget nem árult el, csupán az előtérben álló öt űrruhás alak utalt rá, hogy a táj egy másik világhoz tartozik.
A titkolózó kínaiak még most sem árulták el, tulajdonképpen kikből áll a legénység. Csupán a névtelen vezető tudós, parancsnok, navigátor, főmérnök és mérnöktechnikus merészkedett ki a fagyos Európa jégmezőire. Már az is milyen nevetséges – gondolta Floyd –, hogy a Földön egy órával ezelőtt láthatta mindenki az immár történelmi jelentőségű felvételeket, mielőtt a képek eljutottak volna a tett színhelyéhez jóval közelebb lévő Leonovra. De a Csien olyan szűk sugáron adott, amit. lehetetlen volt elcsípni; hozzájuk csak a helyzetjelző adása jutott el, melyet a kínai hajó részrehajlás nélkül sugárzott minden irányba. De még ennek hangjelzései is csak akkor jutottak el a Leonovhoz, ha nem árnyékolta le az Európa körforgása, vagy magát a holdat nem takarta el a Jupiter óriási tömege, így aztán a kínai misszióval kapcsolatos gyér hírek egytől egyig a Földről érkeztek hozzájuk.
Miután megszemlélték a vidéket, a hajó leszállt a néhány sziklazátony egyikén, melyek csak itt-ott nyúltak ki az egész holdat borító jégpáncélból. Az Európa jégtakarója pólustól pólusig síkság volt; itt nem létezett különös formákat képző időjárás, szállongó hó nem rakódott le rétegenként, hogy aztán lassan mozgó jéghegy váljon belőle. Meteorok eshettek olykor a légkör nélküli felszínre, hópelyhek azonban soha. Csupán a gravitáció állandó feszítőereje alakította a felszínt, oly módon, hogy elsimítani igyekezett minden kiemelkedőt, s ehhez járultak még azok a szüntelen rengések, amelyeket a saját röppályájukon újra meg újra elhaladó többi hold váltott ki az Európán. Magának a Jupiternek, noha jóval nagyobb tömeget jelentett, sokkal kisebb hatása volt. A jupiteri árapályok munkája eonokkal ezelőtt megszűnt, aminek következtében az Európa mindig ugyanazzal az arcával fordult óriási ura felé.
Mindez köztudott volt a Voyager 1970-es évekbeli Jupiter-közeli útja. a 80-as években sorra kerülő Galileo-látogatás és a 90-es években bekövetkezett Kepler-leszállások óta. De a kínaiak néhány órán belül többet tudtak meg az Európáról, mint valamennyi előző misszió együttvéve. Ezt a tudást pedig bizonyára megtartják maguknak; sajnálatos ugyan, de aligha tagadhatná bárki is, hogy megszerezték hozzá a jogot.
Azt azonban egyre fokozódó szigorral fogják vitatni, hogy joguk van-e a holdat a magukénak tekinteni. Először fordult elő a történelemben, hogy egy nemzet jogot formált egy idegen világra, és a Föld valamennyi hírforrása élénken vitatta ennek törvényességét. Noha a kínaiak világosan – és unalmas részletezéssel – leszögezték, hogy ők nem írták alá a 2002-es ENSZ Űregyezményt, következésképpen rájuk nem vonatkoznak az egyezmény kikötései, ez korántsem csillapította le a dühös tiltakozásokat.
Az Európa váratlanul a Naprendszer legnagyobb szenzációjává lépett elő. És helyszíni (legalábbis néhány millió kilométerre lévő) tudósítónk munkájára sokan tartottak igényt.
– Itt Heywood Floyd, a Jupiter felé tartó Alekszej Leonov fedélzetéről. De gondolhatják, hogy a Jupiter helyett most minden gondolatunk az Európára összpontosul.
Ebben a pillanatban is őt nézem a hajó legerősebb távcsövén keresztül: ebben a nagyításban tízszer akkora, mint amekkorának önök a Holdat látják szabad szemmel. És mondhatom, hátborzongató látványt nyújt.
A felszín néhány kicsiny, barna folt kivételével egységesen rózsaszín. Rajta össze-vissza kanyargó, hullámzó, keskeny vonalak bonyolult hálózata látszik.
Tulajdonképpen orvosi szakkönyv illusztrációja is lehetne, amely a vénák és artériák elhelyezkedését ábrázolja a testben.
Némelyik vonal több száz – vagy még inkább több ezer – kilométer hosszúságúnak látszik, és szemre olyanok, mint azok a képzeletbeli csatornák, melyeket Perceiwal Lowell és a többi, huszadik század eleji csillagász a Mars felszínén véltek felfedezni.
Az Európa csatornái azonban nem a képzelet szüleményei, noha természetesen nem mesterséges eredetűek. Mi több, valóban víz van bennük – vagy legalábbis jég, mivel a holdat szinte teljes egészében vagy ötven kilométeres átlagmélységű óceán borítja.
Mivel az Európa rendkívül messze van a Naptól, felszínének hőmérséklete roppant alacsony – fagypont alatt mintegy százötven fok. Az ember ezek után azt hihetne, hogy ez az óceán egyetlen irdatlan jégtömb.
Meglepő módon az igazság mégsem ez, mivel az árapály erői sok-sok hőforrást működtetnek az Európán – ugyanezek az erők éltetik a szomszédos Ió hatalmas vulkánjait is.
A jég tehát folyamatosan melegszik, olvad, majd újra megfagy, és ugyanúgy hasadások és repedések keletkeznek rajta, mint a mi sarkvidékeink úszó jégtábláin. Ebben rejlik a szemem elé táruló kusza erezet magyarázata; a vonalak többsége sötét színű és ősi – nyilván több millió éves –, de akad néhány teljesen fehér is: ezek a nemrégiben felnyílt új repedések, melyeket mindössze néhány centiméter vastagságú jégkéreg borít.
A Csien éppen egy ilyen fehér vonal mellett szállt le – ennek az ezerötszáz kilométer hosszú sávnak Nagy Csatorna a neve. A kínaiak minden bizonnyal ebből akarnak vizet szivattyúzni az üzemanyagtartályaikba, hogy aztán felderíthessék a Jupiter holdrendszerét, majd visszatérjenek a Földre. Nem lesz könnyű dolguk, de előzőleg bizonyára gondosan tanulmányozták a leszállóhelyet, és nyilván tudják, mit csinálnak.
Immár nem kétséges, miért vállaltak ekkora kockázatot, és miért jelentették be igényüket az Európára. Utántöltő állomásként akarják használni. Könnyen lehet, hogy az Európa az egész külső Naprendszer kulcsa, noha a Ganümédészen is van víz – ám az teljesen fagyott és kevésbé hozzáférhető, mert ennek a holdnak sokkal erősebb a gravitációs tere.
És van még egy szempont is, ami csak most jutott eszembe. Még ha a kínaiak leragadnak is az Európán, itt van rá esélyük, hogy életben maradnak, míg megérkezik a mentőkülönítmény. Itt korlátlan energia áll rendelkezésükre; nem kizárt, hogy hasznos ásványi anyagokat is találnak a térségben – és tudjuk, hogy a szintetikus élelmiszer előállításában a kínaiak szakemberek. Szó se lenne valami fényűző életmódról; de van néhány barátom, aki boldogan vállalná, ha tanúja lehetne az égbolton terpeszkedő Jupiter fantasztikus látványának – amit, reméljük, néhány nap múlva magunk is láthatunk.
– Heywood Floydot hallották, aki az Alekszej Leonov fedélzetéről búcsút mond kollégái és önmaga nevében.
– És máris a parancsnoki híd jelentkezik. Gyönyörű kiselőadás volt, Heywood. Újságírónak kellett volna mennie.
– Nagy gyakorlatom van. Fél életemet P. R. munkáival töltöttem.
– P. R.?
– Public Relations, közönségkapcsolatok, többnyire azt kellett megértetnem a politikusokkal, hogy miért van szükségem még több pénzre. Ez az, amivel maguknak egyáltalán nem kell törődniük.
– Bárcsak így lenne! De most inkább jöjjön fel a hídra! Kaptunk néhány új információt, amelyeket magával is szeretnénk megbeszélni.
Floyd levette gombmikrofonját, rögzítette a távcsövet, és nagy nehezen kikecmergett az apró megfigyelőtoronyból. Kifelé menet majdnem összeütközött Nyikolaj Tyernovszkijjal, aki szemmel láthatóan ugyanazzal a céllal jött ide, mint ő.
– El fogom lopni a legjobb mondatait, Woody, a moszkvai rádió számára. Remélem, nincs ellene kifogása.
– Megtiszteltetésnek veszem, tovaris. Egyébként is mit tehetnék ellene?
A hídon Orlova kapitány elgondolkodva nézte a főképernyőn kiíródó szavak és számok sűrű, tömött sorait. Floyd nagy sóhajjal látott hozzá, hogy kibogarássza az orosz szöveget, amikor a kapitány félbeszakította:
– Ne törődjön a részletekkel! Ezek csak amolyan becslések arra vonatkozóan, hogy a Csien mennyi idő alatt tudja feltölteni a tartályait, és mikorra tervezik az Európa elhagyását.
– A mieink is ugyanezt számolgatják, de túlságosan sok a változó.
– Szerintünk az egyiket máris kiküszöböltük. Tudta-e, hogy a létező legjobb vízszivattyúk a tűzoltók birtokában vannak? És meglepné-e, ha megtudná, hogy a pekingi központi tűzoltóállomástól néhány hónappal ezelőtt váratlanul négy legújabb típusú szivattyút rekviráltak a polgármester minden tiltakozása ellenére?
– Nem lep meg, legföljebb csak ámulok-bámulok. Folytassa, kérem!
– Lehet, hogy véletlenről van szó, de azok a szivattyúk épp a legmegfelelőbb méretűek. De ha gondos számításokat végzünk a csőrendszer felállításáról, arról, hogy a fúrószerkezet mennyi idő alatt törheti át a jeget, és így tovább, nos, szerintünk öt napon belül újra felszállhatnak.
– Öt nap!
– Ha szerencséjük van, és semmi sem jön közbe. És ha nem várnak addig, míg valamennyi üzemanyagtartály megtelik, hanem megelégszenek azzal a mennyiséggel, amellyel kockázat nélkül és nálunk hamarabb érik el a Discoveryt. Már az is elég, ha egyetlen órával megelőznek bennünket. Legföljebb hivatkoznak a talált roncs jogára.
– Erre ugyan hiába hivatkoznak a Külügyminisztérium jogászai előtt. A megfelelő pillanatban kijelentjük, hogy a Discovery nem gazdátlan, csak parkolópályára állították, ahol biztonságban megvárhatja a mentőexpedíciót. Űrkalózkodásnak minősül, ha valaki el akarná foglalni az űrhajót.
– Meggyőződésem, hogy ez mélyen meg fogja rendíteni a kínaiakat.

 

10. Kiáltás az Európáról

A súlytalanságban az alvást is meg kell tanulni; Floydnak csaknem egy hetébe telt, míg kitapasztalta, hogyan rögzítheti a karját és lábát úgy, hogy ne sodródjon alvás közben mindenféle kényelmetlen helyzetbe. Most már volt tapasztalata, és nem vágyott rá, hogy ismét súlya legyen; ellenkezőleg, olykor-olykor már a gondolatára is elborzadt.
Valaki fölrázta álmából. Nem – nyilván ezt is csak álmodja! A magánélet szentség volt a hajón; senki sem lépett másvalakinek a kabinjába anélkül, hogy előzőleg engedélyt ne kért volna rá. Még jobban összeszorította a szemhéját, de ekkor újra megrázta valaki.
– Dr. Floyd, ébredjen föl, kérem! Várják a fedélzeten!
És senki sem hívta őt dr. Floydnak; a leghivatalosabb megszólításnak hetek óta a doki számított. Mi történhetett?
Vonakodva nyitotta ki a szemét. Igen, ez itt a kabinja, és felfüggesztett hálózsákja szelíden burkolja be testét. Agya egyik fele ezt mondta neki – de hát akkor miért néz le egyenesen az Európára? Még most is több millió kilométerre vannak tőle.
Látja az ismerős hálószerű szerkezetet, az egymást keresztező vonalak alkotta három- és sokszögeket. Az pedig ott csakis a Nagy Csatorna lehet – nem, mégsem. Hogy lehetne az, mikor ő még most is itt van, szűk kis kabinjában, a Leonovon!
– Dr. Floyd!
Lassan magához tért és rájött, hogy bal keze alig néhány centiméter távolságban lebeg a szeme előtt. Milyen különös, hogy a tenyér vonalainak mintája olyan hátborzongatóan hasonlít az Európa térképére! De hát a takarékos anyatermészet mindig is előszeretettel ismételte magát: egymástól olyan messzire eső jelenségek tanúsítják ezt, mint például a kávéba csurgatott tej örvénylése, a forgószél tölcsére vagy a spirális csillagköd karjai.
– Bocsásson meg, Max – mondta. – Mi a baj? Történt valami?
– Szerintünk igen, de nem velünk. A Csien került bajba.
A kapitányt, a navigátort és a főmérnököt ülésükhöz szíjazva találta a fedélzeten; a legénység többi tagja idegesen keringett a korlátok mentén, vagy a monitorokat figyelte.
– Ne haragudjon, hogy fölébresztettük, Heywood – hangzott Tanya nyers bocsánatkérése. – A helyzet a következő: tíz perccel ezelőtt igen sürgős jelzésű üzenetet kaptunk az Irányító Központtól. A Csien elhallgatott. Nagyon hirtelen történt, egy rejtjeles üzenet kellős közepén; a jelek néhány másodpercre eltorzultak, aztán semmi.
– És a helyzetjelző?
– Az is megszűnt. Azt sem tudjuk fogni.
– Hűha! Akkor valóban nagy baj lehet, súlyos balesetre vall. Van valami feltevésük?
– Sok is, de mind csak találgatás. Robbanás, földcsuszamlás, földrengés, ki tudja?
– És lehet, hogy nem is tudjuk meg soha, hacsak valaki le nem száll az Európára, vagy ha egészen közel elrepülünk mellette, és megnézzük.
Tanya a fejét rázta.
– Nincs meg a kellő vektor. Legfeljebb ötvenezer kilométerre közelíthetjük meg. De ekkora távolságból még nem sokat látunk.
– Tehát a világon semmit sem tehetünk.
– Nem egészen, Heywood. Az Irányító Központ javasolt valamit. Szeretnék, ha körbeforgatnánk a nagy tányérunkat; hátha elcsípünk valami gyenge segélykérő adást. Ez amolyan – hogy is mondják? – kis esély, de azért meg kell próbálnunk. Mi a véleménye róla?
Floyd az első pillanatban határozottan ellene volt.
– Ez annyit jelent, hogy megszakítjuk a kapcsolatot a Földdel.
– Természetesen; de ezt így is, úgy is meg kell tennünk, amikor megkerüljük a Jupitert. És alig néhány perc alatt helyreállíthatjuk a kapcsolatot.
Floyd hallgatott. A javaslat ésszerű volt, mégis baljós érzések nyugtalanították. Tanácstalansága percekig tartott, míg egyszer csak váratlanul rádöbbent, mitől olyan ellenszenves neki az ötlet.
A Discovery akkor került először bajba, amikor a nagy tányér – a fő antennaegyüttes – elvesztette a Földdel való kapcsolatát, méghozzá olyan okokból, melyek még most sem teljesen tisztázottak. De nyilván Halnak is része volt benne, és ezen a hajón nem fenyegetett hasonló veszély. A Leonov számítógépei kicsiny, önálló egységek; fölöttük nem áll egyetlen irányító értelem. Már ami a nem emberi értelmet illeti. Az oroszok türelmesen várakoztak a válaszára.
– Egyetértek – mondta nagy sokára. – Tudassák a Földdel, hogy mire készülünk, és kezdjük meg á figyelést. Feltételezem, hogy az ŰR SOS frekvenciákat fogják végigpróbálni.
– Igen, mihelyt kidolgoztuk a Doppler-féle korrekciókat. Hogy haladsz vele, Szása?
– Adj még két percet, és akkor megadom az automata kutatóirányt. Milyen hosszan akarunk figyelni?
A kapitány szinte azonnal rávágta a választ. Floyd gyakran megcsodálta Tanya Orlova határozottságát, és ezt egyszer meg is mondta neki. A nő, nála szokatlan könnyedséggel, ezt felelte: „Woody, egy parancsnok tévedhet, de sohasem lehet bizonytalan.”
– Ötven percig hallgatjuk, aztán tíz percig jelentjük a Földnek. Ezt a ciklust fogjuk ismételni.
Látni vagy hallani nem lehetett semmit: az automatika az emberi érzékszerveknél összehasonlíthatatlanul jobban szűrte ki a rádiózajokat. De azért olykor-olykor Szása bekapcsolta az audiomonitort, és ekkor szinte betöltötte a kabint a Jupiter sugárzásövezeteinek vad lármája. Olyan volt ez a hang, mintha a Földön egyidőben volna hallható valamennyi tengerparton megtörő hullám morajlása, s időnként rettentő erejű mennydörgés kísérte a jupiteri légkörben keletkező óriás villámcsapásokat. Embertől eredő jelzéseknek nyoma sem volt; így aztán a legénység szolgálatban nem lévő tagjai egyenként, szép csendben kisodródtak a kabinból.
Mialatt várakozott, Floyd gondolatban elvégzett néhány számtani műveletet. Akármi történt is a Csiennel, annak már két órája, miután ők a Földről kapták az értesülést.
De a Leonov nem egészen egyperces késéssel foghatná bármilyen üzenetét, vagyis a kínaiaknak már bőven lett volna idejük rá, hogy ismét rádiózzanak. Makacs hallgatásuk tehát valami katasztrofális hibára utal, s Floyd azon kapta magát, hogy a legszörnyűségesebb jeleneteket képzeli maga elé.
Az ötven perc óráknak tűnt. Amikor végeztek, Szása visszalendítette az antennaegyüttest a Föld irányába, és jelentette, hogy a kísérlet kudarccal végződött. A tíz perc hátralévő részében aztán további üzeneteket közvetített, de eközben fürkésző pillantást vetett a kapitányra.
– Érdemes megpróbálni újra? – kérdezte, s hangja egyértelműen jelezte, hogy nem bízik a sikerben.
– Természetesen. Esetleg megkurtítjuk a kutatásra szánt időt, de folytatjuk a figyelést.
A következő óra kezdetén a nagy tányért ismét az Európa felé fordították. És szinte abban a pillanatban villogni kezdett az automata monitor riasztójelzése.
Szása keze szinte lecsapott az audioerősitőre, és a Jupiter hangja betöltötte a kabint. E hangzavar fölött, mint suttogást a tomboló viharban, meghallották a halk, de összetéveszthetetlen emberi beszédet. A nyelvet lehetetlen volt felismerni, de Floyd az intonáció és a ritmus alapján biztosra vette, hogy nem kínai, hanem valamilyen európai nyelvet hallanak.
Szása gyakorlott ujjai ügyesen játszottak a finombeállítóval és a sávszélesítőkkel, és a szavak kezdtek érthetőbbé válni. A nyelv kétségtelenül angol volt – ám a szöveg őrjítően érthetetlen maradt.
Van a hangoknak egyfajta kombinációja, melyet az ember azonnal, még a leglármásabb környezetben is megért. Amikor váratlanul felhangzott a Jupiter zajhátterében, Floyd úgy érezte, lehetetlen, hogy ébren van, ez csak valami fantasztikus, képtelen álom lehet. Társai kicsit később fogták fel: akkor aztán döbbenten s valami lassan felderengő gyanakvással meredtek rá.
Mert az Európáról érkező első, világosan kivehető szavak a következők voltak:
– Dr. Floyd, dr. Floyd, remélem, hall engem!

 

11. Jég és légüres tér

– Ki az? – suttogta valaki a többiek pusmogásától kísérve. Floyd a magasba emelte a kezét, mintegy jelezve értetlenségét – és remélte, ártatlanságát.
– ...tudom, hogy a Leonovon van... valószínűleg nincs sok időm... irányítom az űrruhám antennáját, amerre...
A hang gyötrő másodpercekre elenyészett, majd jóval érthetőbben, bár észrevehetően nem hangosabban tért vissza:
– ...ezt az információt a Földnek. A Csien három órája megsemmisült. Én maradtam egyedül életben. A személyes rádiómat használom, fogalmam sincs, van-e elég hatóereje, de ez az egyetlen esély. Jól figyeljenek, kérem! Az EURÓPÁN ÉLET VAN. Ismétlem: VAN ÉLET AZ EURÓPÁN...
Megint elment a hang. A nyomába lépő döbbent csendet senki sem próbálta megtörni. Várakozásuk percei alatt Floyd dühödten kutatott emlékei között. Nem ismerte fel a hangot – bármelyik nyugati iskolázottságú kínaié is lehetett. Talán valaki azok közül, akikkel tudományos konferenciákon ismerkedett meg, de ha a beszélő nem nevezi meg magát, ő bizony sohasem jön rá.
– ...nem sokkal a helyi éjfél után. Szorgalmasan szivattyúztunk, és a tartályok már csaknem félig megteltek. Dr. Li és én kimentünk, hogy ellenőrizzük a csőszigetelést. A Csien körülbelül harminc méterre áll – állt – a Nagy Csatorna szélétől. A csövek egyenesen róla vezettek a jég alá. A jég nagyon vékony, nem járható biztonságosan. A felfakadó meleg...
Újabb hosszú csend, Floydban felmerült, hogy talán a beszélő mozog, és időnként valami akadály állja az útját.
– ...semmi probléma, egy öt kilowatt erejű villám csapott a hajóba. Mint valami karácsonyfa, tündökölve világította meg a jeget. Ragyogó színek. Li látta meg először – a mélységből egy hatalmas, sötét tömeg emelkedett ki. Először azt hittük, óriási halraj – túl nagynak tűnt ahhoz, hogy egyetlen organizmus legyen –, aztán kezdett kitörni a jég alól.
Dr. Floyd, remélem, hall engem! Itt Csang professzor beszél. A Bostoni Nemzetközi Csillagászati Egyesület konferenciáján találkoztunk 2002-ben.
Floyd gondolatban máris egymilliárd kilométernyi távolságban járt. Halványan emlékezett még az NCSE Kongresszus záróülését követő fogadásra, az utolsóra, melyen a Második Kulturális Forradalom előtt még a kínaiak is részt vettek. És most már világosan emlékezett Csangra – az apró, jó kedélyű, mindig tréfálkozó csillagászra és exobiológusra. Most kivételesen nem tréfált.
– ...mintha óriási, nedves hínárkötegek másznának a földön. Li visszarohant a hajóhoz a felvevőgépért, én ott maradtam, hogy figyeljem, és jelentsem rádión keresztül. Az a valami olyan lassan mozgott, hogy magam is könnyedén lehagytam. Inkább izgatott voltam, mint rémült. Noha tudtam, miféle lény lehet – sok képet láttam már a kaliforniai tengeri moszaterdőkről – de alaposan tévedtem.
...állítom, hogy bajban volt. Nyilván nem tudta elviselni a normális környezeténél százötven fokkal alacsonyabb hőmérsékletet. Merevvé fagyott, de közben tovább haladt előre – részek törtek le belőle, akár az üvegdarabok –, de még ekkor is haladt a hajó felé, fekete, egyre lassuló szökőár.
A megdöbbenéstől még ekkor sem tudtam összeszedni a gondolataimat, és el sem képzelhettem, mire készül...
– Van lehetőségünk rá, hogy visszahívjuk? – súgta Floyd türelmetlenül.
– Nem, túl késő. Az Európa hamarosan a Jupiter mögé kerül. Meg kell várnunk, amíg kiér a takarásból.
– ...miközben haladt, amolyan jégalagutat építve mászott föl a hajóra. Talán így akarta elszigetelni magát a hidegtől, hasonlóan ahhoz, ahogy a termeszek védelmezik magukat a forró napsütéstől, sárból épített kis folyosóik segítségével.
...jégtonnák a hajón. Először a rádióantennák törtek le. Aztán láttam, mint roskadnak meg a leszálláshoz szükséges kitámasztó lábak – mindez olyan lassan, mintha álomban látnám.
Csak akkor jöttem rá, mit akar ez a lény, amikor a hajó már kezdett feldőlni. De akkor már túl késő volt. Megmenthettük volna magunkat, csak le kellett volna kapcsolnunk azokat a fényeket.
Talán egyfajta fototrop lény, amelynek a jégen átszűrődő napfény hatására indul meg a biológiai ciklusa. De az is lehet, hogy egyszerűen vonzza a fény, akár a lepkét a gyertyaláng. A fényszóróink nyilván sokkal nagyobb fényerőt képviseltek, mint bármi, amit eddig az Európán látni lehetett...
Aztán az űrhajó összeroppant. Láttam, mint hasad meg a hajótest, miközben az összesűrűsödött nedvesség. következtében óriási hótömeg keletkezett. A fények mind kialudtak, egy kivételével, amely egy kábel végén tekergőzött, néhány méterrel a felszín fölött.
Nem tudom pontosan, mi történt ezután. Csak arra emlékszem, hogy ott álltam a fény alatt, a hajóroncs mellett, s körös-körül mindenütt friss hó szállongott.
Világosan felismertem benne a lépteim nyomát. Nyilván odaszaladtam; talán mindössze egy-két perc telt el...
A növény – csak úgy tudok rá gondolni, mint növényre – mozdulatlan volt. Azon tűnődtem, vajon mekkora kár érte az ütközéskor; nagy darabok – karvastagságúak – hasadtak le róla, akár az elszáradt ágak.
A törzs ekkor ismét megmozdult. Elszakadt a hajótesttől, és megindult egyenesén felém. Ekkor már bizonyos voltam benne, hogy fényérzékeny lény: én közvetlenül az immár nyugalmi állapotba került, ezerwattos lámpa alatt álltam.
Képzeljen el egy tölgyfát – még jobb, ha egy soktörzsű, léggyökerű fára gondol –, amely a gravitáció erejétől földhöz lapítva próbál kúszni a földön. A fényforrástól mintegy öt méter távolságra kezdett szétterülni, mígnem tökéletes kört vont körém. Alighanem eljutott tűrőképessége határáig – addig a pontig, ahol a vonzás taszításba csap át. Ezután néhány percig nem történt semmi., Már azt hittem, elpusztult – utolérte a fagyhalál.
Aztán észrevettem, hogy ágain óriási bimbók formálódnak. Olyan volt, mintha egy virágzásról készített, időkihagyásos filmet néznék. Valóban úgy gondoltam, hogy ezek a virágok – külön-külön emberfej nagyságúak.
Gyönyörű színekben pompázó, finom hártyák kezdtek kibontakozni. Akkor ötlött fel bennem, hogy senki és semmi nem láthatta még ezeket a színeket; nem is léteztek addig, míg ide nem hoztuk a fényeinket – végzetes fényeinket – erre az idegen világra.
Gyengéden hullámzó kacsok, porzószálak... a körém magasodó élő falhoz léptem, hogy közelről lássam, mi történik. Szemernyi félelmet nem éreztem sem akkor, sem azóta. Bizonyos voltam benne, hogy nem rosszindulatú – ha van tudata egyáltalán.
A kibontakozás különféle stádiumában lévő, temérdek virágot láttam rajta. Ekkor már-pillangóra emlékeztettek, melyek épp az imént bújtak ki a gubóból ráncos, még erőtlen szárnyakkal –, s így jutottam mind közelebb és közelebb az igazsághoz.
De mihelyt kibújtak, már le is fagytak. Egyik a másik után hullott le az anyabimbóról. Percekig vergődtek, akár a szárazra vetett hal – és én csak akkor jöttem rá, micsodák valójában. Azok a hártyák nem szirmok, hanem uszonyok – vagy azok megfelelői. Megismertem a lény szabadon úszó lárvaállapotát. Talán ő maga élete legnagyobb részét tengermélybe ágyazódva tölti, és mozgékony ivadékait küldi új területek felkutatására. Pontosan úgy, ahogy a földi óceánok koralljai.
Letérdeltem, és közelebbről szemügyre vettem az egyik ilyen kis lényt. Gyönyörű színei ekkorra már tompa barnává sápadtak. A törékeny szilánkokká fagyott sziromuszonyok itt-ott halk reccsenéssel törtek le. De még ekkor is mozgott, és közeledtemre megpróbált kikerülni. Vajon hogyan érezhette meg a jelenlétemet?
Aztán észrevettem, hogy az általam porzószálnak nevezett részek csúcsán fényes, kék pontok vannak. Olyanok, mint apró, csillag alakú zafírok – vagy a kagyló köpenye mentén elhelyezkedő kék szemek –, melyek érzékelik a fényt, de valódi képet nem tudnak alkotni. A pontocskák élénkkék színe a szemem előtt sápadt el, a zafír tompa fényű, közönséges kővé változott...
Dr. Floyd – vagy bárki, aki hall engem –, már nincs sok időm, a Jupiter hamarosan elfedi a jelzéseimet. De már nincs is sok mondanivalóm.
Akkor már tudtam, mit kell tennem. Az ezerwattos lámpa kábele majdnem leért a földre. Néhányszor megrángattam, és a fény, szikraesőt szórva, kialudt.
Nem tudtam, vajon nem késtem-e el. Néhány percig nem történt semmi. Akkor a kusza ágakból szőtt falhoz léptem és belerúgtam.
A lény végtelen lassúsággal kezdte felfejteni magát, és elindult vissza a csatorna felé. Elegendő fény volt, tökéletesen láttam mindent. Együtt láttam az égbolton a Ganümédészt és a Kallisztót, valamint a Jupiter hatalmas, vékony sarlóját – és az Ió áramlási alagútjának jupiteri végpontjában csodálatos sarki fény pompázott. Nem volt szükségem tehát a sisaklámpámra.
Egészen a vízpartig kísértem a lényt, valahányszor lassult, újabb rúgásokkal biztattam, s közben éreztem a csizmám alatt recsegő jégszilánkokat... a csatornához közeledve szemmel láthatóan újabb erőre kapott, mintha tudná, hogy természetes közege felé halad. Kíváncsi volnék, vajon túléli-e, és fog-e bimbózni ismét.
Aztán mindössze néhány halott lárvát hagyva hátra az idegen világban, eltűnt a felszín alatt. A csupaszon hagyott víz fortyogott még néhány percig, majd vékonyjégkéreg képződött rajta, hogy megvédje a fölötte lévő légüres tértől. Aztán visszamentem az űrhajóhoz, hogy megnézzem, találok-e valami megmenthetőt – erről nem akarok beszélni.
Csak két kérésem van, doktor. Amikor majd a taxonómusok osztályba sorolják ezt a lényt, bízom benne, hogy rólam nevezik el.
És kérem, hogy a következő hajóval vigyék haza a csontjainkat Kínába.
A Jupiter néhány perc múlva megszakítja a kapcsolatunkat. Bárcsak tudnám, hogy vette-e valaki az adásomat. Mindenesetre ha ismét látóvonalba kerülünk, megismétlem az üzenetemet – ha a ruhám fenntartó rendszere kibírja addig.
Az Európán lévő Csang professzor jelentését hallják a Csien űrhajó megsemmisüléséről. A Nagy Csatorna partján szálltunk le, és a jég szélén állítottuk fel szivattyúinkat...
A jelek hirtelen abbamaradtak, majd egy percre visszatértek, de csak azért, hogy aztán végképp elnyelje őket a mind erősebbé váló zörej. Noha a Leonov újra figyelte az adott frekvenciát, újabb üzenet már nem jött Csang professzortól.

 

 

III. A DISCOVERY

 

12. Lefelé

Az űrhajó végre gyorsulni kezdett, amint lefelé szállt a Jupiter irányában. Régóta maguk mögött hagyták a gravitációs senki földjét, ahol a négy aprócska külső hold – a Szinopé, a Pasziphae, az Ananké és a Karmé imbolyogva haladtak ellentétes irányú és szinte kiszámíthatatlanul szeszélyes pályájukon. E teljesen szabálytalan alakú holdacskák kétségtelenül befogott aszteroidák voltak. Még a legnagyobbnak is csak harminc kilométer az átmérője. Ezek a szabálytalan, csipkézett szikladarabok, melyek legföljebb ha a bolygóközi geológusokat érdekelhették, maguk sem tudták eldönteni, a Napnak vagy a Jupiternek hódoljanak-e. A végén így is, úgy is a Nap fogja magához rántani őket.
De a második négyes csoportot, mely feleakkora távolságban volt a többinél, talán megtartja a Jupiter. A szorosan együtt haladó Elara, Liszithea, Himalia és Léda majdnem egy síkban feküdtek. Egyesek szerint valaha egy testet alkottak; ha így áll a helyzet, maga a szülő sem lehetett nagyobb száz kilométer átmérőjűnél.
Noha csak a Karmé és a Léda volt elég nagy ahhoz, hogy korongjukat szabad szemmel is láthassák, úgy köszöntötték őket, mint rég nem látott jó barátokat. A legesleghosszabb óceáni utazás vége felé ők hozták hírül elsőnek, hogy végre földközelbe értek. Ők voltak a Jupiter kikötőjét jelző, part menti szigetek. Végéhez közeledett az utolsó óra; bekövetkezett a küldetés legkritikusabb szakasza – be kell lépniük a Jupiter légkörébe.
A Jupiter máris nagyobb volt, mint a Föld égboltján ismerős Hold, és látták, hogy mozognak körülötte az óriási belső holdak. Bár még túl messze voltak, s egyéni jellegzetességeik nem mutatkozhattak meg, jól kivehető korongjuk s mindegyikükre jellemző saját színük így is lenyűgöző látványt nyújtott. Mennyei körtáncuk – amint eltűntek a Jupiter mögött, majd újra felbukkanva, árnyékuktól kísérve átszelték a bolygó nappali féltekéjét – lebilincselő, soha meg nem unható előadásnak tetszett. Ezt a táncot figyelték a csillagászok, amióta csak négy évszázaddal ezelőtt Galilei először megpillantotta; de a Leonov űrhajósai voltak az első élő emberek, akik szabad szemmel láthatták.
Abbamaradtak a végtelen sakkjátszmák; az emberek szabad óráikat a távcsöveknél töltötték, vagy lelkes beszélgetésbe merültek, zenét hallgattak, s közben rendszerint a kinti látványt bámulták. És végre beteljesült a fedélzeti románc: Max Brajlovszkij és Zsenya Marcsenko gyakori eltűnése többször is kiváltotta a többiek jóindulatú évődését.
Milyen furcsa pár – gondolta Floyd. Max jól megtermett, csinos, szőke fiú volt, valaha tornászbajnok, aki eljutott a 2000. évi olimpia döntőjébe is. Bár harmincas évei elejét taposta, tekintete nyílt, arca szinte kisfiús volt. A látszat ezúttal megegyezett a valósággal: noha ragyogó mérnökként tartották számon, Floyd gyakran megdöbbent naivitásán és egyszerűségén. Ahhoz az emberfajtához tartozott, akivel nagyszerűen el lehetett beszélgetni, de nem túl sokáig. A saját, egyébként kiválóan ismert szakterületén kívül kellemes, ám meglehetősen felszínes ember volt.
Zsenya – huszonkilenc évével a legfiatalabb a fedélzeten – még most is megfejthetetlen volt Floyd számára. Mivel senkinek sem akaródzott beszélni róla, Floyd sohasem hozta szóba, mi történhetett vele, és washingtoni forrásaitól sem kapott információt. Kétségtelenül súlyos baleset érte, de nem kizárt, hogy egyszerű autóbaleset.
A fizikai és nyilvánvalóan pszichológiai sérülések tetejébe Zsenyának még egy hátrányt is el kellett viselnie. Rá, mint helyettesre, az utolsó pillanatban esett a választás, és ezt mindenki tudta. A tervek szerint Irina Jakunyinának kellett betöltenie a diétásnővér és az asszisztens szerepét a Leonov fedélzetén, mielőtt azzal a szerencsétlen vitorlázórepülővel össze nem törte a csontjait.
Mindennap a greenwichi idő szerint pontosan 18 órakor a héttagú legénység és az egyetlen utas összegyűlt abban az aprócska helyiségben, amely a fedélzetet elválasztotta az étkezőtől és a hálókabinoktól. A középen álló, kör alakú asztal körül éppen hogy elfért a nyolc ember; lesz egy kis baj az ülőhelyekkel, amikor majd Csandrát és Gurnow-t is fölébresztik, mert akkor még két széket el kell helyezniük valahova.
Noha a „6 órai Szovjet” – így hívták a mindennapos kerekasztal-konferenciát – ritkán tartott tovább tíz percnél, fontos szerepet játszott a legénység erkölcsi kitartásának megőrzésében. Itt felvetődhetett bármi – panasz, javaslat, bírálat, beszámoló –, egyedül a kapitány élhetett vétójoggal, amire nagyon ritkán került sor.
A nem létező napirend jellemző pontjait alkották az étrend megváltoztatására, a Földdel való magántermészetű kapcsolat időtartamának meghosszabbítására irányuló kérések, továbbá bizonyos filmek iránti igény, hírek és pletykák kicserélése és a súlyos kisebbségben lévő amerikai kontingens kárára, megeresztett, jóindulatú csipkelődés. Nem lesz ez mindig így, fenyegette meg őket Floyd, ha majd kollégái fölébrednek az altatásból, és arányuk l: 7-ről egy csapásra 3:7-re javul. Arról a titkos gyanújáról nem tett említést, hogy Curnow a legénység bármelyik három emberét könnyedén túlbeszéli, illetve túlkiabálja.
Ha nem aludt, Floyd ideje legnagyobb részét a közös helyiségben töltötte. Részben mert kicsiny volta ellenére sokkal kevésbé hatott zártnak, mint saját szűk kis kabinja. Ráadásul minden elképzelhető sík felületét színes képek díszítették: gyönyörű fényképek, melyek különböző tájakat és tengereket, valamint sporteseményeket ábrázoltak, népszerű videosztárok portréi és sok más, a Földre emlékeztető kép. De mindez eltörpült a mellett az eredeti Leonov-festmény mellett – az 1965-ös, Túl a Holdon című vázlatáról van, szó –, melyet még abban az évben készített, amikor mint ifjú alezredes elhagyta a Voszhod 11. űrhajót, és ezzel a történelem első embereként hajtott végre űrsétát.
A kétségkívül inkább tehetséges amatőrre, mintsem hivatásos művészre valló kép előterében a csodálatos Sinus-Iridum – Szivárványvölgy – állt, mögötte a Hold kráterektől szabdalt peremével. A horizont fölött a Föld keskeny sarlója lebegett, hatalmasan, mintegy körülölelve a bolygó sötétben maradt, éjszakai oldalát. A távolban fénylett a Nap, koronakilövellései köröskörül millió és millió kilométerre nyúltak bele az űrbe.
A kompozíció valóban megdöbbentő volt – szinte megsejtette a jövőt, melyre akkor mindössze három esztendőt kellett várni. Az Apolló 8 három űrhajósa, Anders, Borman és Lovell végre szabad szemmel is láthatták a festmény elbűvölő eredetijét, amikor 1968 karácsonyán tanúi lehettek a Hold mögött fölkelő Föld látványának.
Heywood Floyd őszintén csodálta a képet, bár igaz, ami igaz, vegyes érzelmeket keltett benne. Nem bocsáthatta meg neki, hogy öregebb, mint a hajó legénységének bármelyik tagja – kivéve egyvalakit.
Amikor Alekszej Leonov megfestette ezt a képet, ő már kilencesztendős volt.

 

13. Galilei világai

Valójában még most sem értette igazán senki, miért különbözik egymástól annyira a négy óriási hold, holott több mint három évtized telt el az első Voyager-repülések lényegbevágó felfedezései óta. Nagyjából egyforma méretűek, a Naprendszer ugyanazon részén találhatók – mégis olyannyira különböznek – egymástól, mint a más apától és anyától született gyermekek.
Még leginkább a legkülső, a Kallisztó váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Amikor a Leonov alig százezer kilométer távolságban elszáguldott mellette, szabad szemmel is láthatóvá vált számtalan krátere közül a legnagyobb. A távcsövön át olyan látványt nyújtott, mint valami üveggömb, amelyre hatalmas puskákkal lövöldöztek; a legkülönbözőbb méretű kráterek borították, a legnagyobbaktól egészen az alig kivehetőkig. Egyszer valaki azt mondta, hogy a Kallisztó sokkal jobban hasonlít a Föld holdjára, mint maga a Hold.
Ez persze nem volt különösebben meglepő. Itt, az aszteroidaövezet szélén az ember bízvást számíthatott egy olyan világra, amelyet szakadatlanul bombáznak a Naprendszer létrejöttekor keletkezett törmelékek. És mégis, a szomszédos hold, a Ganümédész egészen más képet mutatott. Noha ennek felszínét is sűrűn borították a hajdani becsapódások kráterei, a legtöbbjük szinte szabályosan fel volt szántva – ennél találóbb kifejezést aligha kereshetne az ember. A Ganümédész óriási területein húzódtak végig ezek a bakhátak és barázdák, éppen úgy, mintha valami kozmikus kertész dolgozott volna rajta a gereblyéjével. Voltak még világos színű sávok is, mint amiket ötven kilométeres szélességű meztelen csigák húznak. Valamennyi közül a legtitokzatosabbnak tűntek a tucatnyi, párhuzamos vonalakból összetevődő, hosszú, kanyargós sávok. Végül Nyikolaj Tyernovszkij közölte a talány megfejtését: csakis több sávos autósztrádák lehetnek, melyeket holtrészeg földmérők jelöltek ki. Állította, hogy felüljárókat és lóhere-elágazásokat is látott.
Ami a Ganümédészt illeti, a Leonov néhány trilliónyi információval járult hozzá az emberi tudás gyarapításához, majd átvágott az Európa röppályáján. A jégbe fagyott világ, rajta az űrhajóroncs és a halott emberek, a Jupiter túloldalán volt, de percre sem távozott az emberek gondolataiból.
Dr. Csangot odalent a Földön immár hősként tisztelték, és honfitársai zavarral fogadhatták az együttérzés számtalan megnyilvánulását. A Leonov legénysége is elküldte a maga részvétnyilvánítását. Az űrhajó fedélzetén bizonytalan érzések uralkodtak – csodálattal vegyes sajnálkozás és megkönnyebbülés. Az űrhajósok, függetlenül nemzeti hovatartozásuktól, önmagukat a világűr polgárainak tekintették, együvé tartozónak érezték magukat, akik mindenkor részesei egymás dicsőségének és tragédiájának.- A Leonovon senki sem örült annak, hogy a kínai expedíciót katasztrófa érte; de alig érzékelhető megkönnyebbüléssel nyugtázták, hogy a versenyt nem az nyerte meg, aki a leggyorsabb volt.
A váratlan felfedezés, hogy az Európán élet van, új elemmel gazdagította a helyzetet – véget nem érő vitákra adott alkalmat mind a Földön, mind a Leonovon. Néhány exobiológus „én megmondtam!” kiáltással mutatott rá, hogy végül is itt egyáltalán nincs szó valami nagy meglepetésről. Kutató tengeralattjárók már az 1970-es években különös tengeri lények virágzó kolóniáira bukkantak olyan környezetben, amelyet addig az élet szempontjából tökéletesen ellenségesnek hittek – a Csendes-óceán mélyén húzódó árkokban. A mélységet megtermékenyítő és fölmelegítő vulkáni források oázisokat teremtettek az óceán mély sivatagaiban.
Ami valaha megtörtént a Földön, milliószoros eséllyel bekövetkezhet máshol a világegyetemben; ez szinte dogma volt a tudósok között. Víz – vagy legalábbis jég – a Jupiter valamennyi holdján előfordult. Az Ión pedig állandó volt a vulkánműködés – ésszerűnek tűnt tehát a feltételezés, hogy a szomszédos égitesten is létezik gyengébb aktivitás. E két tény következtében már nemcsak lehetségesnek, hanem egyenesen elkerülhetetlennek tűnt, hogy az Európán élet van – aminthogy a természet legtöbb meglepetése ilyen egyszerűnek tűnik az utólagos bölcsesség számára.
Ez a következtetés azonban fölvetett egy újabb, méghozzá a Leonov küldetése szempontjából életbevágó kérdést. Vajon a Jupiter holdjain most felfedezett életnek van-e valamilyen köze a Tychóban lévő monolithoz és az Ió közelében keringő, még titokzatosabb dologhoz?
Ez a kérdés a 6 órai Szovjetek kedvenc témája lett. Többnyire megegyeztek benne, hogy a dr. Csang által felfedezett lény nem képviselhet magas értelmi színvonalat – legalábbis ha a professzor helyesen értelmezte a lény viselkedését. Nincs az a lelkes állat, ha csak elemi értelemmel rendelkezik is, amely hagyja, hogy ösztönei áldozatául essen, mint a lepke, amely mit sem törődve saját pusztulásával, egyenesen belerepül a gyertya lángjába.
Vaszilij Orlov rögtön előhozakodott az ellenpéldával, amely nemcsak hogy gyengítette, hanem egyenesen meg is cáfolta ezt az érvet.
– Itt vannak például a bálnák és a delfinek – mondta. – Ezeket értelmes állatoknak tartjuk, de milyen gyakran követnek el tömeges öngyilkosságot azzal, hogy kivetik magukat a partra! Ez azt látszik igazolni, hogy az ösztön néha felülkerekedik az értelmen.
– Nem is kell visszamennünk a delfinekig – vetette közbe Max Brajlovszkij. – Az egyik legragyogóbb mérnök csoporttársam Kijevben végzetesen beleszeretett egy szép lányba. Amikor utoljára hallottam róla, az Inturisztnál dolgozott, miközben űrállomás-tervezéseiért aranyérmet kapott. Micsoda veszteség!
Még ha értelmes lény volt is dr. Csang európaija, ez természetesen nem zárta ki, hogy a hold más tájain az életnek magasabb formái is létezhetnek. Egy egész égitest biológiája nem ítélhető meg egyetlen példány alapján.
Részletesen megvitatták azt a kérdést is, hogy magasrendű értelem sohasem fejlődhet ki a tengerben; kellő mennyiségű kihívást semmiképpen sem nyújthat ilyen kellemes és alig változó környezet. És ami a legfontosabb, a tenger lényei hogyan fejleszthetnének ki technológiát a tűz segítsége nélkül?
De még ez is elképzelhető; lehetnek más utak is azon kívül, amit az emberiség járt be. Lehetséges, hogy idegen világok tengereiben egész civilizációk élnek.
De azért nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy az Európán űrjáró kultúra alakulhatott ki, anélkül hogy létezésének félreérthetetlen jelei, épületek, műszaki berendezések, rakétakilövő helyek vagy egyéb, mesterséges létesítmények formájában mutatkoznának meg. De itt pólustól pólusig csak puszta jeget látni, melyet csak itt-ott törnek meg a csupasz sziklatömbök.
Most, hogy a Leonov keresztülszáguldott az Ió és az apró Mimasz röppályáján, további spekulációkra és vitákra már nem jutott idő. A legénység szinte megállás nélkül dolgozott, hogy felkészüljön a találkozásra és a hónapok óta tartó szabadság után a súly rövid, átmeneti támadására. Rögzíteniük kellett minden tárgyat, mielőtt a hajó belépne a Jupiter légkörébe, és a lassítás közben fellépő súrlódás időnként olyan erőt is eredményezett, hogy akár a két gravitációt is elérhette.
Floydnak szerencséje volt: egyedül ő ért rá, hogy a közeledő bolygó felséges látványát csodálja, amely most már csaknem a fél égboltot elfoglalta. Mivel nem volt mihez mérni, az értelem fel sem foghatta valóságos méretét. Egyfolytában emlékeztetnie kellett magát rá, hogy ötven Föld sem takarná el a feléje forduló félgömböt.
A legrikítóbb földi naplemente színeiben játszó felhők olyan sebesen száguldottak, hogy alig tíz perc alatt már észlelte is a mozgásukban. bekövetkezett változást.. A bolygót övező tucatnyi szalag mentén állandóan hatalmas örvények keletkeztek, majd hullámokat vetve, akár a füstfoszlányok, tovasodródtak. Időnként fehér gázpamacsok törtek fel a mélyből, hogy nyomban félresöpörje őket a bolygó sebes forgása következtében fellépő vihar. De a legkülönösebbek talán azok a fehér foltok voltak, melyek olykor szabályos sorba rendeződtek, akár egy nyaklánc göngyszemei, a Jupiter egyenlítője környékén húzódó passzátszél vonalában.
A találkozás előtti órákban Floyd nem sokat látott a kapitányból és a navigátorból. Orlovék alig hagyták el a parancsnoki hidat, ahol folyamatosan ellenőrizték a leszállópályát, és apró igazításokat végeztek a Leonov útirányán. A hajó most érkezett el arra a kritikus ösvényre, amelyen éppen csak érinteni szabad a külső atmoszférát; ha túl magasra mennek, a súrlódási fékezőerő nem lesz elegendő a lassításra, a hajó tehát kivágódik a Naprendszerbe, ahol a továbbiakban semmiféle mentésről nem lehet szó. Ezzel szemben, ha túl meredeken csapódnak be, elégnek, akár egy meteorit. A két szélsőség között nagyon szűk volt a tűrési határ.
A kínaiak már bebizonyították, hogy a levegőfékezés járható út, de még akkor is ott volt a lehetőség, hogy valami nem úgy sikerül, ahogy kellene. Floyd tehát cseppet sem volt meglepve, amikor a becsapódás előtt pontosan egy órával Rugyenko vezető sebész bevallotta neki:
– Már nagyon sajnálom, Woody, hogy végül mégsem hoztam magammal azt az ikont.

 

14. Kettős találkozás

– ...a nantucketi házra vonatkozó jelzálogpapíroknak a könyvtárban kell lenniük, az N-nel jelzett dossziéban.
Másra már gondolni sem tudok. Az utóbbi néhány órában folyton egy gyermekkoromban látott kép lebeg a szemem előtt – legalább százötven éves lehet az a rongyosra lapozott, viktoriánus művészi album, amelyben szerepel. Nem emlékszem, fekete-fehér volt-e a kép vagy színes. De a címét sohasem fogom elfelejteni: Az utolsó üzenet az otthoniakhoz – kérlek, ne nevess ki érte. Szépapáink szerették az effajta szentimentális melodrámákat.
Egy viharba került kereskedelmi vitorlás fedélzetét ábrázolja – tépett vitorlák, hullám söpörte fedélzet. A háttérben a legénység küzdelme folyik a hajó megmentéséért. Az előtérben pedig egy matrózgyerek ír valamit egy papírlapra, mellette a palack, amely reményei szerint az üzenetet eljuttatja a szárazföldre.
Noha gyerek voltam még, éreztem, hogy inkább segítenie kellene társainak, nem pedig levelet irkálnia. Mégis megindított: sohasem gondoltam volna, hogy egy napon én is olyan leszek, mint ez a fiatal matróz.
Én persze tudom, hogy hozzád eljut ez az üzenet – és a Leonovon egyébként sincs szükség az én segítségemre. Ami azt illeti, udvariasan felkértek, hogy ne lábatlankodjam, tehát tiszta lelkiismerettel mondhatom hangszalagra ezt az üzenetet.
Máris felküldöm a parancsnoki hídra, mert tizenöt percen belül behúzzák a nagy tányért, beszögezzük a fedélzeti nyílást – lám, újabb gyönyörű tengeri hasonlat a kedvedért! –, és ezzel megszakad köztünk a kapcsolat. A Jupiter immár betölti az egész égboltot: meg sem kísérlem, hogy leírjam neked a látványt, és én sem láthatom már sokáig, mert néhány perc múlva bezárulnak a redőnyök. De hát ehhez a kamerák úgyis sokkal jobban értenek, mint én.
Viszontlátásra, drágaságom, szeretettel gondolok mindnyájatokra, de elsősorban Chrisre. Mire megkapjátok üzenetemet, így vagy úgy, de vége lesz. Ne felejtsd el, hogy én mindig a legjobbat akartam mindannyiunknak – isten veled!
Floyd kivette a hangrögzítő lapocskát, fölúszott vele a távközlési központba, és átadta Szása Kovaljovnak.
– Feltétlenül küldje el, amíg még lehet – mondta, s a hangja ezúttal komoly volt.
– Ne aggódjék – ígérte Szása. – Még jó tíz percig minden csatornán dolgozom. Kinyújtotta a kezét.
– „Mosolygunk rajta, ha még találkozunk; / Ha tán nem, úgy e búcsúvét helyes volt.” – kacsintott Floyd.
– Gondolom, Shakespeare.
– Természetesen. Brutus és Cassius a csata előtt. Viszlát!
Tanyát és Vaszilijt lefoglalta a hajó helyzetének folyamatos értékelése, ezért csak intettek Floydnak, aki visszavonult kabinjába. A legénység többi tagjától már elbúcsúzott, így nem tehetett mást, mint várt. A lassulás megkezdésével visszatérő gravitációra való tekintettel hálózsákját már felfüggesztették, és neki csak bele kellett másznia...
– Antennák behúzva, védőernyők felvonva! – hallatszott a hangszóróban. – Az első fékezést öt perc múlva kell érzékelnünk. Minden a normális ütemben halad.
– Én nem egészen ezt a szót használnám – morogta magában Floyd. – Inkább talán nominálist akartál mondani. – Alig jutott a gondolat végére, bátortalan kopogás hallatszott az ajtón.
– Kto tam?
Nem kis meglepetésére Zsenya volt.
– Bejöhetek? – kérdezte félszeg, kislányos hangon, amelyet Floyd az első pillanatban alig ismert föl.
– Persze. De hát miért nincs a kabinjában? Már csak öt percünk van a belépésig.
Mire kimondta, már érezte is a kérdés ostobaságát. A válasz olyan tökéletesen nyilvánvaló volt, hogy Zsenya ki sem mondta.
De éppen ő volt az, akire Floyd a legkevésbé számított: vele mindig udvarias, de tartózkodó volt. Tulajdonképpen ő volt a személyzet egyetlen tagja, aki dr. Floydnak szólította. És most mégis itt volt, szemmel láthatóan vigaszt és társat keresve a veszély pillanatában.
– Zsenya, kedvesem – mondta fanyarul. – Kerüljön beljebb. Persze, magam is meglehetősen szűkösen vagyok itt. Mondhatni, spártai körülmények között.
A lány halványan elmosolyodott, de nem szólt semmit, csak beúszott a szobába. Floyd csak most jött rá, hogy Zsenya nem egyszerűen ideges – halálra van rémülve. Ekkor értette csak meg, miért jött éppen őhozzá. Honfitársai előtt szégyellte volna magát, inkább másutt keresett pártfogót.
E felfedezés nyomán öröme csökkent némileg, de nem csökkent felelősségérzete, melyet az otthontól oly távolra szakadt, másik magányos emberi lény iránt érzett. Annak, hogy a lány vonzó – bár távolról sem gyönyörű – és félannyi idős, mint ő, nem lett volna szabad. befolyásolnia érzéseit. A dolog mégis bekövetkezett: lassan kezdett méltóvá válni az alkalomhoz. Ezt nyilván a lány is észrevette, de se nem bátorította, se el nem utasította, amint befeküdtek egymás mellé a hálózsákba. A hely éppen elég volt kettőjüknek, és Floyd kissé idegesen kezdett számolgatni. Mi lesz, ha a nehézkedés maximuma nagyobb, mint amire számítottak, és leszakad a függesztőszerkezet? Akár meg is halhatnak...!
A szerkezetet meglehetős biztonsággal tervezték; fölöslegesen aggódik egy ilyen méltatlan vég miatt. A vágy legnagyobb ellensége a humor: ölelésük immár tökéletesen szűziessé vált. Maga sem tudta, örüljön-e vagy sajnálkozzon.
Megbánásra már nem maradt idő. Mintha a messzi-messzi távolból. érkezett volna az első halk susogás, mintha egy elátkozott lélek jajgatna valahol. Ugyanebben a pillanatban a hajó alig észrevehetően megrándult; a hálózsák himbálózni kezdett, függesztőszerkezete megfeszült. A hetekig tartó súlytalanság után visszatérőben volt a gravitáció.
A halk jajgatás néhány másodperc alatt szakadatlan dübörgéssé erősödött, és a hálózsák túlterhelt függőággyá változott. Nem is volt olyan jó ötlet a lánytól, gondolta Floyd; már a lélegzetvétel is nehezére esik. De csak részben a fékezés miatt: Zsenya úgy kapaszkodott belé, mint fuldokló a közmondásos utolsó szalmaszálba. Amilyen szelíden csak tudta, lefejtette magáról.
– Jól van, jól van, Zsenya. Ha a Csiennek sikerült, nekünk is fog. Nyugodjon meg, ne aggódjon!
Nem volt könnyű gyengéden kiabálni, és még így sem volt biztos benne, hogy az izzó hidrogén dübörgésén át Zsenya hallja, amit mond. De a lány már nem kapaszkodott belé olyan kétségbeesetten, és végre megkönnyebbülten néhány mély lélegzetet vehetett.
Mit gondolna Caroline, ha most látná őket? Elmeséli-e neki, ha alkalma lesz még rá? Nem volt biztos benne, hogy Caroline megértené. Az ilyen pillanatokban rettentően elvékonyodik minden szál, ami az embert a Földhöz köti.
Sem mozdulni, sem beszélni nem lehetett, de most, hogy lassan megszokta, már nem is érezte kényelmetlennek a súly különös érzését – leszámítva jobb karja mind erősebbé váló zsibbadását. Némi erőfeszítéssel sikerült kiszabadítania Zsenya alól; ettől az ismerős mozdulattól enyhe bűntudata támadt. Érezvén, hogy vérkeringése helyreáll, eszébe jutott egy híres mondás, amit legalább tucatnyi asztronautának és kozmonautának tulajdonítottak: „A súlytalanság szexuális örömeit és nehézségeit mindig erősen eltúlozták.”
Eszébe jutott, hogy vajon mi van a többiekkel, s egy pillanatra felmerült benne Csandra és Curnow képe, akik békésen átalusszák az egészet. Még arról sem szereznek tudomást, ha a Leonov meteoresővé válik a Jupiter egén. Nem irigyelte őket; amit elmulasztanak, egy életben egyszer adódó élmény.
Tanyát hallotta a hangszóróból; szavait elnyomta a dübörgés, de hangja nyugodtan és teljesen normálisan csengett, mintha valami egészen megszokott dolgot közölne. Floyd némi erőfeszítés árán az órájára pillantott, és meglepetten látta, hogy már a fékezési manőver közepe táján járnak. A Leonov éppen ebben a pillanatban jutott a Jupiterhez legközelebb; csupán a pusztulásra ítélt automata szondák hatoltak mélyebbre a bolygó atmoszférájába.
– Már túl vagyunk a felén, Zsenya! – kiáltotta. – Innen már kifelé haladunk. – Nem tudta, vajon a lány megértette-e. Szemét szorosan csukva tartotta, de a szája körül halvány mosoly játszott.
A hajó ekkor már észrevehetően himbálódzott, akár egy kis csónak a hullámzó tengeren. Normális dolog ez? – tűnődött Floyd. Hálás volt, amiért itt van mellette Zsenya, akiért aggódhat; gondolatai legalább elterelődtek saját félelméről. Mielőtt elűzhette volna magától a képet, egy pillanatra elképzelte, amint a falak cseresznyepirossá válnak, és összehajolnak fölötte. Akárcsak Edgár Allan Poe lidércnyomásos elbeszélésében, A kút és az ingában, amely már legalább harminc esztendeje eszébe sem jutott.
De lehetetlen, hogy ilyesmi megtörténjen. Ha a hővédő ernyő nem működik, a hajó azon nyomban összeroppan a tömör; gázfal kalapácsütései alatt. Fájdalomról szó sem lenne: idegrendszere megsemmisülne, még mielőtt észlelhetné. Ennél kellemesebb gondolatai is voltak már, de ezt sem szabad lebecsülnie.
Az űrhajó hánykolódása lassan lecsillapodott. Újabb érthetetlen közlés jött Tanyától (nem mulasztja el, hogy ne ugrassa, ha majd túl lesznek az egészen). Ettől kezdve mintha sokkal lassabban telt volna az idő; már nem is nézte az óráját, hiszen úgysem hitt a szemének. A számjegyek olyan lassan cserélődtek, hogy már-már valamiféle einsteini időtágulásba képzelte magát.
És akkor valami még hihetetlenebb dolog történt. Először jól mulatott rajta, végül mégiscsak zokon vette. Zsenya elaludt – ha nem is egészen a karjaiban, mindenesetre mellette.
Ez persze természetes reakció volt: a feszültség kimerítette, és a test bölcsen a segítségére sietett. És hirtelen Floydot már-már szeretkezés utáni álmosság fogta el, mintha őt is kimerítette volna érzelmileg a találkozás. Küszködnie kellett, hogy ébren maradjon...
...És aztán csak azt érezte, hogy zuhan... zuhan... zuhan... és vége volt mindennek. A hajó visszatért az űrbe, ahová tartozott. És ő meg Zsenya elsodródtak egymás mellől.
Soha többé nem fognak ilyen közéi kerülni egymáshoz, de ezentúl mindig valami különös gyengédséggel fognak egymásra gondolni, melyben nem osztozhat kettőjükön kívül senki.

 

15. Menekülés az óriástól

Amikor Floyd – tapintatosan néhány perccel Zsenya után – megérkezett a megfigyelőállásba, a Jupiter már jócskán eltávolodott tőlük. Ez az illúzió az ismeretein alapult, nem azon, amit a szeme látott. Hiszen még alig léptek ki a Jupiter légköréből, és a bolygó még most is betöltötte az égbolt felét.
És most – előzetes terveik szerint – a foglyai voltak. A legutóbbi izzó órában szántszándékkal szabadultak meg sebességtöbbletüktől, mely egyenesen kiröpítette volna őket a Naprendszerből, a csillagok közé. Most egy elliptikus – a klasszikus Hohmann-féle – röppályán haladtak, mely háromszázötvenezer kilométerrel magasabban, a Jupiter és az Ió pályája közé lövi vissza az űrhajót. Ha nem sikerül ismét begyújtani a motorokat, a Leonov itt fog ingázni a két szélső pont között, egy tizenkilenc órás keringési pályán. A Jupiter legközelebbi holdja lenne belőle – igaz, nem hosszú időre. A légkör minden egyes érintésével veszítene a magasságából, s végül csigavonalban zuhanna a pusztulásba.
Floydnak tulajdonképpen sohasem ízlett a vodka, de most fenntartás nélkül csatlakozott a többiekhez, akik a hajó tervezőinek dicsőségére, valamint Sir Isaac Newton tiszteletére emelték poharukat. Ezek után Tanya szigorúan elzárta a palackot; még sok teendőjük volt.
Noha mindannyian számítottak rá, mégis riadtan ugrottak egyet, amikor felhangzott a robbanótöltetek tompa moraja, és az elválástól megrázkódott a hajó. Néhány másodperccel később megpillantották a jókora, még most is izzó korongot, amint lassan forogva sodródott el a hajótól.
– Oda nézz! – kiáltotta Max. – Egy repülő csészealj! Kinél van felvevőgép?
A már-már hisztérikusan felcsapó nevetés jól tükrözte az emberek – megkönnyebbülését. Ehhez képest a kapitány hangja komoly volt:
– Isten veled, hűséges hűtőernyőnk! Csodálatos munkát végeztél.
– De micsoda pazarlás! – mondta Szása. – Még jó néhány tonna meg is maradt. Ha meggondolom, mennyi hasznos terhet hozhattunk volna helyette.
– Ha ez a konzervatív tervezés orosz sajátossága – vágott vissza Floyd –, én a magam részéről mellette vagyok. Inkább néhány tonnával több, mint akár egy milligrammal kevesebb.
E nemes érzelmek kinyilvánítását zajos taps kísérte, miközben a kidobott ernyő sárgára, majd pirosra hűlt, végül fekete lett, mint körülötte az űr. Néhány kilométerrel arrább már el is tűnt a szemük elől, noha olykor-olykor, ha hirtelen eltakart egy-egy csillagot, tudták, hogy ott kell lennie.
– Elkészültek az előzetes pályagörbe-számítások – mondta Vaszilij. – A helyes vektorunktól másodpercenként tíz méteren belül vagyunk. Első próbálkozásnak nem is olyan rossz.
A hírre diszkréten megkönnyebbült sóhaj volt a válasz, és néhány perc múlva Vaszilij újabb jelentéssel álltelő:
– Korrekciós helyzetváltoztatást hajtottunk végre; a vektor másodpercenként hat méter. Egy perc múlva húsz másodperces robbanás következik.
Még most is olyan közel voltak a Jupiterhez, hogy szinte hihetetlennek tűnt, hogy az űrhajó a bolygó körül kering; mintha egy nagy magasságban szálló repülőn volnának, amely épp az imént emelkedett ki a felhők tengeréből. Nem érzékelték az arányokat; könnyen azt képzelhették volna, hogy földi naplemente fölött száguldanak tova – olyan ismerősnek tűnt az alant sikló vörösek, rózsaszínek és bíborok megannyi árnyalata.
De csak a képzeletük játszott velük: itt semmi sem hasonlított a Földre. Ezek valódi színek voltak, nem a lenyugvó Nap visszfényei. És maguk a gázok pedig végképp idegenek – metán és ammónia és szénhidrogének boszorkányfőzete kavargott egy hidrogén-hélium alkotta katlanban. Az emberi élethez nélkülözhetetlen szabad, oxigénnek itt nyoma sem volt.
Párhuzamos sorokban vonultak a felhők látóhatártól látóhatárig, a szabályos menetet csak néhai torzította el egy-egy örvény. Itt-ott világosabb árnyalatú gázfelfakadás törte meg a mintát, s Floyd egyszer egy hatalmas örvény sötét gyűrűjét is megpillantotta, melyben valami gázforgatag hatolt le a feneketlen jupiteri mélységekbe.
Már éppen meg akarta keresni a Nagy Vörös Foltot, de még idejében észbe kapott. Az alant elterülő hatalmas felhőzet egész felülete legfeljebb néhány százaléka lehet a Nagy Vörös Folt teljes terjedelmének; olyan ez, mintha valaki az Egyesült Államok körvonalait akarná felismerni egy Kansas felett alacsonyan szálló, kicsiny repülőgépről.
– A korrekció befejezve. Jelenlegi pályánk az Ióval találkozik. Érkezési idő: nyolc óra ötvenöt perc.
„Nem egészen kilenc óra alatt kell elszakadnunk a Jupitertől, és szembenéznünk azzal, ami ránk vár – gondolta Floyd. – Megmenekültünk ugyan az óriástól – de a veszélyt, amit jelentett, ismerjük, és felkészülhettünk rá. Ami viszont most következik, az maga a mélységes titok.
És ha ezt a kihívást is túléltük, még egyszer vissza kell térnünk a Jupiterhez. Szükségünk van az erejére, hogy biztonságban hazatérhessünk.”

 

16. Magánbeszélgetés

– ...Halló, Dimitrij! Woody vagyok, tizenöt másodpercen belül átkapcsolok a kettes kulcsra... Halló, Dimitrij, szorozd be a hármas és a négyes kulccsal, vonj köbgyököt, adj hozzá pi-négyzetet, és használd az ötös kulcshoz legközelebbi egész számot. Ha csak a mieinknél nem milliószorta gyorsabbak a ti komputereitek – és bármibe lefogadom, hogy nem azok –, ezt a kódot sem a tieitek, sem a mieink nem fogják megfejteni. De lehet, hogy neked némi magyarázattal kell majd szolgálnod; te úgyis remekül értesz az ilyesmihez.
Egyébként rendszerint megbízható forrásaimtól tudom, hogy legutóbbi próbálkozásod, hogy lemondásra bírd az öreg Andrejt, kudarcot vallott; úgy vélem, küldetésed nem járt több sikerrel, mint a többieké, ráadásul neked még az elnököt is tisztelned kell benne. Halálra nevettem magam; megérdemli az Akadémia. Úgy tudom, hogy túl van a kilencvenen, és hogy is mondjam, hát egy kicsit már makacs. De tőlem ne várj segítséget, még ha én vagyok is a világ – bocsánat, a Naprendszer – legavatottabb szakembere, már ami az öreg tudósoktól való fájdalommentes megszabadulást illeti.
Hinnéd-e, hogy még most is egy kicsit részeg vagyok? Úgy éreztük, megérdemlünk egy kis ünnepséget, miután sikeresen rande- randevú, a fenébe is, randevúztunk a Discoveryvel. Nem beszélve arról, hogy két újabb tagot is üdvözölhettünk a hajó fedélzetén. Csandra nem hisz a szeszben – attól túlságosan emberivé válna –, de Walter Curnow ivott helyette is. Egyedül Tanya maradt színjózan, de ezzel nem mondok neked újat.
Az én amerikai honfitársaim – isten bizony, úgy beszélek, mint egy politikus – minden baj nélkül kerültek ki a felfüggesztett életműködésből, és mindketten munkára készen állnak. Most aztán össze kell szednünk magunkat: nemcsak azért, mert szorít az idő, hanem mert úgy látjuk, a Discovery nagyon rossz állapotban van. Nem akartunk hinni a szemünknek, amikor láttuk, hogy makulátlan fehér hajóteste milyen beteges sárgára változott.
Persze, az Ió az oka. A hajó csigavonalban zuhan lefelé háromezer kilométeres mélységbe, és néhány naponkénti vulkánkitörésekkel egy-két megatonna kén jut fel az égbe. Te is láttad a filmeket, de igazából nem tudod elképzelni, milyen érzés, amikor az ember a pokol fölött lóg; örülnék, ha már elmennénk innen, még ha másutt valami sokkal titokzatosabb – és talán sokkal veszélyesebb – dolog várna is ránk.
A 2006-os kitörés során átrepültem a Kilauea fölött; mondhatom, rémítő volt, de ehhez képest semmi – ismétlem, semmi. Pillanatnyilag az éjszakai félteke fölött vagyunk, ami a lehető legrosszabb. Itt csak éppen annyit lát az ember, hogy még többet képzeljen el. Olyan közel járunk a pokolhoz, amilyen közel csak lehetséges.
Néhány kéntó az izzásig hevült állapotban van, de a fényt leginkább a villamos kisülések szolgáltatják. Percenként úgy tetszik, hogy felrobban az egész táj, mintha egy gigantikus vaku gyulladna ki fölötte. A hasonlat talán nem is olyan rossz: amperek milliói áramlanak az Iót és a Jupitert összekötő áramalagútban, és persze mindig akad egy-két üzemzavar. Akkor aztán beüt a Naprendszer leghatalmasabb villámcsapása, és minden második kapcsolónk is lerobban, merő együttérzésből.
Éppen most van egy kitörés pontosan a póluson, látom, hogyan nyomul felénk az óriási, napsütötte felhő. Nem hiszem, hogy elér a mi magasságunkig, ha mégis, kétségtelenül ártalmatlan lesz, mire ideér. De rendkívül baljós látvány – mint valami űrszörny, amely fel akar falni bennünket.
Nem sokkal azután, hogy ideérkeztünk, rájöttem, hogy az Ió emlékeztet engem valamire; beletelt néhány napomba, míg megfejtettem, és aztán az archívumhoz kellett fordulnom, mert az űrhajó könyvtárában hiába kerestem – szégyen, gyalázat! Emlékszel, hogyan ismertettelek meg a Gyűrűk urával, amikor az oxfordi konferencián bolondoztunk? Nos, az Ió maga Mordor: nézd meg a harmadik kötetet! Van egy bekezdés, amelyben „az izzó folyadék... kanyarogva tört ki a köves síkságra, míg le nem hűlt, s torz sárkányformára merevedve úgy nem hevert ott, mint az elkínzott föld okádéka”
– Tökéletesen van leírva: honnan tudta Tolkien egy negyed évszázaddal azelőtt, hogy bárki is egyetlen képet látott volna az Ióról? Nemhiába mondják, hogy a természet utánozza a művészetet.
Még az a szerencse, hogy itt nem kell leszállnunk: nem hinném, hogy akár néhai kínai kollégáink is megkísérelték volna. De talán egyszer ez is lehetségessé válik; vannak területek, amelyek viszonylag stabilnak látszanak, ezeket nem árasztja el szakadatlanul a folyékony kén.
Ki hinné, hogy eljöttünk egészen a Jupiterig, a legnagyobb bolygóig, aztán tudomást sem veszünk róla? Pedig leginkább erről van szó; és amikor nem az Iót vagy a Discoveryt bámuljuk, egyfolytában a... Tárgyra gondolunk.
Még most is tízezer kilométerre van tőlünk, odafent az egyensúlyponton, de ha a legnagyobb távcsövön át nézem, olyan közelinek látom, hogy akár meg is érinthetném. Tökéletesen jellegtelen volta miatt nincs utalás a méreteire, a szem nem képes felfogni, hogy jó néhány kilométer hosszú. Ha tömör, akkor sok milliárd tonna lehet a súlya.
De vajon tömör-e? Jóformán egyáltalán nincs radarvisszhangja, még akkor sem, ha pontosan szemben van velünk. A mi szemünkben csak háromszázezer kilométerrel lejjebb lévő, a Jupiter felhőire kirajzolódó, fekete körvonal. A méreteitől eltekintve pontosan olyan, mint a Holdon feltárt monolit.
Nos, holnap átszállunk a Discoveryre, s nem tudom, mikor lesz időm vagy alkalmam, hogy ismét beszélhessek veled. De mielőtt elbúcsúznék, barátom, még valami nyomja a szívemet.
Caroline-ról van szó. Ő valójában sohasem értette meg, miért kell nekem elhagynom a Földet, s szerintem sohasem fogja megbocsátani nekem. Némely asszony szerint a szerelem nem az egyetlen dolog – de minden. Talán igazuk van... mindenesetre most már késő ahhoz, hogy ezen vitatkozzunk.
Ha alkalmat találsz rá, próbáld meg felvidítani. Azt mondja, szívesen visszamenne a kontinensre. Attól tartok, ha ezt megteszi...
Ha vele nem boldogulsz, játssz egy kicsit Chrisszel. Elmondhatatlanul hiányzik.
Dimitrij bácsinak hinni fog – ha megmondod neki, hogy az apja még mindig szereti, és amilyen gyorsan csak lehet, siet haza.

 

17. Átszállás

Átszállni egy elhagyott és együttműködésre képtelen űrhajóra még a legjobb körülmények között sem tekinthető könnyű feladatnak. Sőt határozottan veszélyes.
Walter Curnow elvben tisztában volt ezzel, ám érezni csak akkor kezdte, de akkor minden porcikájában, amikor a Leonovtól biztos távolságban megpillantotta a Discovery teljes, százméteres hosszúságában bukfencet hányó hajótestét. A súrlódás évekkel ezelőtt meglassította már a Discovery forgódobjának forgását, s így a ferdén ható tehetetlenségi erő a hajótest többi részére helyeződött át. Most pedig az elhagyott űrhajó lassan bukdácsolt pályáján, ahogy az amerikai tamburmajor lányok felhajított vezénylőbotja pörög a magasban.
Először is meg kellett állítani a forgást, amely miatt a Discovery nemcsak irányíthatatlanná, de szinte megközelíthetetlenné is vált. Curnow, amint Max Brajlovszkijjal együtt a légzsilipben űrruhába bújt, rá igazán nem jellemző módon, alkalmatlannak érezte magát, s kisebbrendűségi érzés fogta el; ilyen munkához eddig nem volt hozzászokva. Komoran meg is jegyezte: „Űrhajós mérnök volnék, nem pedig űrmajom” – a munkát azonban el kellett végezni. Egyedül neki volt esélye rá, hogy megmentse a Discoveryt az Ió markából. Túl sok időbe telne, míg Max és kollégái az ismeretlen áramkörökkel és gépezettel bajlódnának. Mire energia alá helyeznék és átvennék irányítását, a hajó már régen lemerülne az alant fortyogó, kénes katlanok valamelyikébe.
– Nem fél, ugye? – kérdezte Max, miközben fölvették a sisakot.
– Annyira nem, hogy bepiszkítsam a ruhámat. Egyébként igen. Max kuncogott.
– Nem is csoda egy ilyen munkánál. De ne aggódjék, egészben fogom odaszállítani a... hogy is hívják?
– Seprűnyél. Mert állítólag ilyeneken lovagoltak a boszorkányok.
– Ó, igen! Használt már valaha ilyet?
– Egyszer megpróbáltam, de elszökött előlem. A többiek szerint nagyon vicces volt.
Vannak foglalkozások, melyek sajátságos és egyedi eszközöket igényelnek – ilyen például a rakodómunkás kampója, a fazekas korongja, a kőműves vakolókanala, a geológus kalapácsa. Azok az emberek, akik idejük java részében a súlytalanság állapotában szerelnek, fejlesztették ki a seprűnyelet.
Rendkívül egyszerű eszköz volt – pontosan egy méter hosszú cső, egyik végén lábtartóval, a másikon rögzítőhurokkal. Gombnyomásra teleszkópszerűen nyúlt ki normális hosszúságának akár öt-hatszorosára is, és a beépített ütésgátló rendszer révén a gyakorlott kezelő a legmeglepőbb manőverek végrehajtására volt képes. Szükség esetén a lábtartó fogóvá vagy burokká változott; voltak még egyéb rafinériái is, de valamennyinek ez volt az alapja. A látszatra könnyen kezelhető eszköz valójában sok ügyességet kívánt.
A légzsilip szivattyúi leálltak: kigyulladt a KIJÁRAT felirat, kinyíltak a külső ajtók, és ők lassan kiúsztak az űrbe.
A Discovery mint valami szélmalom forgott a hátuk mögött mintegy kétszáz méterre, az Ió körül, amely félig betöltötte az eget. A hold túloldalán lévő Jupitert nem láthatták. Szándékosan rendezték így: az Ió takarásába húzódtak a két világot összekötő áramalagútban tomboló energia elől. A sugárzásszint még így is veszélyesen magas volt; alig tizenöt perc múlva vissza kell térniük védett helyre, Curnow szinte azonnal rájött, hogy baj van a ruhájával.
– Teljesen jó volt rám, amikor eljöttünk a Földről – siránkozott. – De most úgy lötyögök benne, mint egy szem borsó a hüvelyben.
– Ez tökéletesen rendjénvaló, Walter – szólalt meg fejhallgatójában Rugyenko vezető sebész hangja. – Tíz kilót leadott a felfüggesztett életműködésben, ami nagyon is ráfért magára. Arról nem beszélve, hogy hármat már föl is szedett.
Mire kigondolhatta volna, hogyan vágjon vissza, Curnow-t valami szelíden, de határozottan ellökte a Leonovtól.
– Csak nyugodtan, Walter – mondta Brajlovszkij. Ne adjon ellennyomást, még akkor sem, ha bukfencezni kezd. Bízza rám az egészet!
Curnow látta, hogy apró gázpamacsok szállnak föl a fiatal társa hátán lévő szerkezetből, ahogy a kicsiny hajtóművek a Discovery felé taszítják őket. Minden egyes párafelhőcskével egyidőben gyenge rántást érzett a vontatókötélen, aminek következtében megindult Brajlovszkij felé; de mire utolérte volna, már jött is az újabb pöffenés. Úgy érezte magát, mint valami zsinóron ugráló jojó, mely a Földön most megint divatba jött.
Csupán egyetlen módon közelíthették meg biztonságosan az elhagyott űrhajót; a tengelye mentén, amely körül lassú forgását végezte. A Discovery forgási központja megközelítőleg megegyezett a hajótest középpontjával, melytől nem messze esett a fő antennaegyüttes, és Brajlovszkij – vontatókötélen szorongó partnerével – egyenesen arrafelé haladt. Hogyan állít majd meg mindkettőnket idejében? – tűnődött Curnow.
A Discovery most egy hatalmas, karcsú súlyzónak látszott, amely cséphadaróként hánykolódik az előttük lévő égbolton. Noha jó néhány percbe telt, míg leírt egy teljes kört, két vége meglehetős gyorsasággal mozgott. Curnow ezeket megpróbálta figyelmen kívül hagyni és egyedül a közeledő – és mozdulatlan – középpontra összpontosítani.
– Azt veszem célba – mondta Brajlovszkij. – Ne akarjon segíteni, és akármi történik is, ne lepődjön meg!
Hát ezt meg hogy érti? – tette fel Curnow önmagának a kérdést, miközben fölkészült rá, hogy a lehetőségekhez képest mindent magától értetődőnek vegyen.
Öt másodperc alatt történt az egész. Brajlovszkij kioldotta seprűnyelét, amely ennek következtében elérte teljes, négyméteres hosszúságát, és összekapcsolódott a közeledő űrhajóval. A seprűnyél összehúzódott, miközben belső rugózása felfogta Brajlovszkij számottevő tehetetlenségi nyomatékát; de Curnow várakozásával ellentétben, társa nem telepedett le az antennaállvány mellé. Egy pillanat alatt ismét kinyílt a szerkezet, ellenkező irányt adva az orosz sebességének, aki most olyan gyorsan távolodott el a Discoverytől, amilyen gyorsan az imént közeledett hozzá. Alig néhány centiméterre suhant el Curnow mellett, egyenesen ki, újra az űrbe. A megdöbbent amerikai előtt éppen csak fölvillant Brajlovszkij széles vigyora, s a másik már el is száguldott mellette.
Egy másodperccel később nagyot rándult a kettőjüket összekötő zsinór, s a lassulás gyors hulláma jelezte, hogy eloszlott közöttük az impulzus. Ellentétes irányú sebességük simán megsemmisítette egymást; a Discoveryhez képest gyakorlatilag nyugalomban voltak. Curnow-nak mindössze ki kellett nyúlnia a legközelebbi fogantyúig, hogy odahúzza mindkettőjüket.
– Játszott már valaha orosz rulettet? – kérdezte, amikor ismét lélegzethez jutott.
– Nem, mi az?
– Egyszer majd megtanítom rá. Unalom ellen legalább olyan hatásos, mint ez.
– Remélem, nem azt akarja mondani, Walter, hogy Max valami veszélyes dolgot művel?
Dr. Rugyenko hangja őszinte megdöbbenésről árulkodott, és Curnow jobbnak látta, ha nem is válaszol; az oroszok általában nem értik az ő sajátságos humorát. „Engem aztán könnyű átejteni!” – dünnyögte, de olyan halkan, hogy a nő ne hallja meg.
Most, hogy szilárdan kapcsolódtak, a kalimpáló hajó középpontjához, már nem érzékelte a forgását – különösen, ha tekintetét a közvetlenül előtte lévő fémlemezekre függesztette. Következő célpontja a távolba ki nyúló létra volt, amely a Discovery testét alkotó, karcsú henger mentén húzódott. A túlsó végében lévő gömb alakú vezérlőegység néhány fényévnyi távolságúnak tűnt, noha pontosan tudta, hogy a távolság mindössze ötven méter.
– Én megyek előre – mondta Brajlovszkij, miközben felcsévézte a kettejüket összekötő zsinórt. – Ne feledje, innentől kezdve végig lefelé kell menni! De ezzel nem lesz gond, fél kézzel kapaszkodhat. Még a fenéken is csak körülbelül egytized g a nehézkedés. Ez pedig, hogy is szokták mondani? – kutyaszar.
– Talán kutyagumit akart mondani? És én inkább lábbal előre mennék. Sohasem szerettem fejjel lefelé lemászni egy létrán, még töredék gravitáción sem.
Curnow jól tudta, milyen fontos, hogy megőrizzék ezt a kedélyesen tréfálkozó hangnemet; máskülönben hatalmába keríti a helyzet titokzatossága és veszélyessége. Hiszen csaknem egymilliárd kilométerre hazulról éppen arra készül, hogy lábát egy olyan elhagyott űrhajóra tegye, amelyhez foghatóan híres még nem volt az emberiség űrhajózásának történetében. Egyszer egy riporter az űr Marie Celeste-jének nevezte a Discoveryt, és ez nem is volt rossz hasonlat. És bőven akadt egyéb is, ami különlegessé tette a helyzetet; még ha az égbolt felét betöltő, lidérces holdi tájról nem is akart volna tudomást venni, jelenlétére akkor is állandóan figyelmeztette volna valami, ami éppen ott volt a keze ügyében. Valahányszor megérintette a létra fokait, kesztyűje nyomán felkavarodott a vékony rétegben lerakódott kénpor.
Brajlovszkijnak természetesen igaza van: a hajó bukfencezése következtében keletkezett forgási gravitációt könnyedén ki lehetett védeni. Mihelyt egy kicsit is megszokta, Curnow már-már örömmel nyugtázta az érzést, hogy valami segít tájékozódni.
És akkor, egészen váratlanul elérték a Discovery irányító- és életfenntartó egységének nagy, fakult gömbjét. Ettől mindössze néhány méterre volt egy vész-zsilipkapu – ez volt az ismert rá Curnow, melyen át Bowman belépett, hogy végleg leszámoljon Hallal.
– Remélem, bejutunk rajta – morogta Brajlovszkij. Sajnálnám, ha csak azért tettük volna meg ezt a hosszú utat, hogy végül zárva találjuk az ajtót.
Levakarta a LÉGKAMRAÁLLÁS feliratú táblát borító kénport.
– Persze nem működik. Megpróbáljam a vezérlést?
– Abból nem lehet baj, legfeljebb nem történik semmi.
– Igaza van. Hát akkor kézi erővel...
Elbűvölő látvány volt, amint a hajlított falba vágott hajszálvékony nyílás kitágult, aprócska párafelhő oszlott szét az űrbe, magával sodorva egy papírdarabkát. És ha valami életbevágó üzenet volt rajta? Sohasem fogják megtudni; ahogy útjára indult, szakadatlan pörgessél tűnt el a csillagok között.
Brajlovszkij végtelen türelemmel forgatta a kézi vezérlőt, mire végre nyitva állt előttük a légkamra sötét, barátságtalan szája. Curnow már csak abban bízott, hogy legalább a vészlámpák működnek. Nem volt szerencséjük.
– Itt már maga a főnök, Walter. Érezze magát otthon az Egyesült Államok felségterületén.
Valahogy mégsem érezte magát nagyon otthonosan, miközben bemászott, és sisaklámpájával körbevilágította a helyiséget. Amennyire meg tudta ítélni, odabent minden rendben volt. „Miért, mit vártam?” kérdezte magában Curnow dühösen.
Még hosszabb ideig tartott, míg kézi erővel ismét bezárták az ajtót, de nem volt más választásuk addig, míg ismét üzembe nem helyezik az űrhajót. Mielőtt végképp bezárult volna a zsilipkapu, Curnow még egy utolsó pillantást vetett a kinti, tébolyult látványra.
Meg mert volna esküdni rá, hogy néhány órája még nem látta ott, az Egyenlítő közelében azt a villódzóan kék tavat. Partjai mentén az izzó. nátrium jellegzetesen sárga lángjai táncoltak; és az egész éjszakai félgömb az Ió szinte folyamatos sarki fényének egyik kísérteties plazmakiömlése mögé rejtőzött. Íme, a jövő lidérces álmainak nyersanyaga – és ha még ez sem elég, egy őrült szürrealista festő ecsetére méltó további mozzanat egészítette ki a látványt. Látszólag egyenesen az égő hold tűzkatlanaiból kiemelkedve, óriási görbe szarv szűrődött a fekete égboltba, ahogy a torreádor halála előtt, utolsó pillanatában láthatja.
A Jupiter fölemelkedő sarlója köszöntötte a megszokott pályáján haladó Discoveryt és Leonovot.

 

18. A mentes

Alighogy lezárult mögöttük a külső nyílás, szinte érzékelhetetlen szerepváltás következett be. Most Curnow volt otthon, és Brajlovszkij mozgott meglehetősen idegenül a Discovery belsejét alkotó koromsötét folyosók és alagutak labirintusában. Elvben Max is kiismerte magát a hajón, de tudása csak a tervrajzok ismeretén alapult. Curnow ezzel szemben hónapokat dolgozott már a Discovery még most is befejezetlen ikertestvérén; a szó szoros értelmében vakon kiismerte magát itt.
Nehezen haladtak előre, mert a hajónak ezt a részét súlytalanságra tervezték; de most az elszabadult forgás mesterséges gravitációt idézett elő, amely csekély mértékben ugyan, de mindig a legalkalmatlanabb irányból hatott.
– Mindenekelőtt ezt az átkozott forgást kell megállítanunk! – morogta Curnow végre elkapva egy fogantyút, miután jó néhány métert csúszott le a folyosón.
De ehhez energiára van szükségünk. Már csak abban reménykedem, hogy Dave Bowman biztonságba helyezte a rendszereket, mielőtt elhagyta a hajót.
– Biztos benne, hogy valóban elhagyta a hajót? Talán úgy gondolta, később visszajön.
– Lehet, hogy igaza van; nem hinném, hogy valaha megtudjuk, ha ő tudta egyáltalán.
Ekkor beléptek a kompkikötőbe – a Discovery űrgarázsába, amely normális körülmények között a hajón kívüli műveletek elvégzésére szolgáló három, gömb alakú, egyszemélyes egységnek adott helyet. Csak a hármas számú komp maradt a helyén; az egyes számú akkor veszett el, amikor az a titokzatos baleset megölte Frank Poole-t – a kettes számút pedig Dave Bowman vitte magával, isten tudja, hova.
A kompkikötő felszereléséhez tartozott még két űrruha, melyek sisak nélkül, akár a lenyakazott testek lógtak fogasukon. Nem kellett túl nagy képzelőerő hozzá – és Brajlovszkij fantáziája máris túlontúl élénken dolgozott –, hogy baljós, fenyegető lényeket lássanak bennük.
Ha nem volt is szerencsésnek mondható, mindenesetre nem meglepő, hogy a pillanat hatása alatt Curnow szabad teret engedett olykor meggondolatlan humorának.
– Max – mondta halálos komolysággal –, bármi történjék is, kérem, ne akarja mindenáron megkeresni a hajó macskáját!
Brajlovszkij egy ezredpillanatig be is ugrott; már majdnem kimondta: „Csak ezt ne mondta volna, Walter” – de aztán idejében észbe kapott. Még csak az hiányzott volna, hogy be is vallja a gyengeségét; ehelyett inkább azt válaszolta:
– Szeretnék azzal a hülyével találkozni, aki ezt a filmet betette a könyvtárunkba.
– Talán Katyerina volt, hogy ennek segítségével vizsgálja a lelki egyensúlyunkat. Mindenesetre maga is jókat nevetett, amikor a múlt héten levetítettük.
Brajlovszkij nem válaszolt; Curnow megjegyzése talált. De akkor a barátai között volt. a Leonov otthonos melegében és fényében – és nem ezen a kísértetjárta, koromsötét, fagyos, elhagyott űrhajón. Mindegy, mennyire volt racionális az ember, nagyon is könnyen elképzelhette, hogy valami vérszomjas, Földön kívüli szörnyeteg ólálkodik ezeken a folyosókon, keresve, kit falhatna föl.
„Te vagy az oka mindennek, nagymama (legyen könnyű szeretett csontjaid fölött a szibériai tundra) bárcsak ne tömted volna tele annak idején a fejemet azzal a sok hátborzongató mesével! Ha becsukom a szemem, még ma is látom Baba Jaga kunyhóját, amint ott áll az erdei tisztáson cingár kacsalábán...
Elég ezekből a képtelenségekből! Én ragyogó képességű, fiatal mérnök vágyók, aki itt áll élete legnagyobb technikai kihívása előtt, és amerikai barátomnak nem szabad megtudnia, hogy olykor-olykor beijedt kisfiúnak érzem magam...”
A zajok nem segítettek. Túl sok volt belőlük, de olyan gyengék, hogy csak tapasztalt asztronauta tudta volna megkülönböztetni őket a saját ruhája keltette zajtól. Ám a teljes csendben végzett munkához szokott Max Brajlovszkij számára különösen ijesztőnek tűntek, noha tudta, hogy az időnkénti recsegést és ropogást szinte bizonyosan a hőtágulás okozza, ahogy a hajó forog, mint a nyárson sülő hús. Akármilyen gyenge volt is a Nap odakint, a hőkülönbség így is érezhető volt a fény érte és az árnyékos részek között.
Még ismerős űrruháját is kényelmetlennek érezte most, hogy kívül és belül egyaránt volt nyomás. Enyhén módosult az összeillesztésekre erősödő nyomás, és emiatt nem tudta megfelelő módon érezni a saját mozdulatait. „Újonc vagyok, elölről kezdem a kiképzést – gondolta dühösen. – Ideje, hogy valami határozott cselekvéssel változtassak a hangulatomon!...”
– Walter, szeretném ellenőrizni a levegőt.
– A nyomás oké; a hőmérséklet – hű! – mínusz százöt.
– Kellemesen üdítő, orosz tél. Mindenesetre a ruhámban lévő levegő nagyjából megvéd a hidegtől.
– Jól van, lásson hozzá! De hadd irányítsam az arcára a lámpámat, hogy lássam, mikor kezd kékülni. És állandóan beszéljen!
Brajlovszkij felnyitotta a maszkját, és felcsapta az arcát fedő védőlemezt. Egy pillanatra megrándult a fagy jeges ujjainak simogatásától, de aztán óvatos szimatolás után mélyebb lélegzetet vett.
– Hideg, de a tüdőm még nem fagyott meg. De van valami furcsa szag. Áporodott, rothadó, mintha valami... nem, az nem lehet!
Hirtelen elsápadva csapta le az arcvédő lemezt.
– Mi a baj, Max? – kérdezte Curnow azonnal, ezúttal valóban őszinte aggodalommal. Brajlovszkij nem válaszolt; olyan volt, mintha még mindig nem nyerte volna vissza egészen az önuralmát. Valóban fenyegette őt a mindig szörnyű és néha végzetes katasztrófa veszélye – hogy bele fog hányni az űrruhájába.
Hosszú csend következett.
– Értem – hallatszott nagy sokára Curnow megnyugtató hangja. – De biztos vagyok benne, hogy téved. Tudjuk, hogy Poole az űrbe veszett. Bowman jelentette, hogy a többieket... katapultálta, miután meghaltak az altatásban; az ő szavaiban pedig megbízhatunk. Itt nem lehet senki. Különben is olyan hideg van – kis híján hozzátette, „mint egy halottaskamrában”, de még idejében észbe kapott.
– De tegyük fel – suttogta Brajlovszkij –, csak tegyük fel, hogy Bowmannak sikerült visszajutnia a hajóra, aztán meghalt.
A szavait még hosszabb csend követte, majd Curnow lassan, céltudatosan felnyitotta a saját arcvédő lemezét. Összerázkódott, amint a jeges levegő a tüdejébe harapott, majd undorodva elfintorodott.
– Értem, mire gondol. De túlságosan szabadjára ereszti a képzeletét. Tízet egy ellen, hogy a szag a konyhából jön. Talán megromlott valami hús, még mielőtt a hajó megfagyott volna. Bowman talán nagyon elfoglalt volt, és nem tudta rendesen elvégezni a ház körüli teendőket. Jártam. agglegénylakásokban, azok bűzlöttek ennyire.
– Lehet, hogy igaza van. Remélem.
– Persze hogy igazam van. És ha nem, a fenébe is, mit változtat az a tényeken? A munkát el kell végeznünk, Max. Ha Dave Bowman még most is itt van, az már nem a mi dolgunk – igaz, Katyerina?
A vezető sebésztől azonban nem jött válasz; már túlságosan bent jártak a hajó belsejében, ahová nem jutott el a rádiójelzés. Most valóban magukra maradtak, de Max hamar visszanyerte a lelki egyensúlyát. Úgy érezte, kitüntetésszámba megy, ha valaki Walterral dolgozhat. Az amerikai mérnök néha puhának és nyeglének látszott. Valójában értette a dolgát – és ha a helyzet úgy kívánta, kemény tudott lenni.
Ketten együtt majd visszahozzák a Discoveryt az életbe – és talán a Földre.

 

19. Szélmalom-hadművelet

Amikor hirtelen, mint a mesék karácsonyfáján, a Discovery navigációs és belső lámpái teljes fényükben felragyogtak, a Leonov fedélzetén felcsapó ujjongás szinte áttörte a két hajó közötti légüres teret. Amikor a fény ugyanilyen hirtelen kialudt, az örömujjongás gúnyos morgássá halkult.
És azután félóráig nem történt semmi; majd a Discovery fedélzetén lévő megfigyelőablakokban izzani kezdett a vészlámpák halványvörös fénye. Néhány perccel később a kénpor homályos rétegén át láthatóvá vált Curnow és Brajlovszkij odabent mozgó figurája.
– Halló, Max, Walter, hallanak bennünket?! – szólt Tanya Orlova.
A két alak nyomban integetni kezdett, de egyéb válasz nem érkezett tőlük. Nyilván túl sok dolguk volt, fecsegésre nem jutott idejük; a Leonov nézőközönségének türelmesen végig kellett várni, míg felvillannak a különböző fények, a három kompkikötő-ajtó egyike lassan kinyílik, majd gyorsan bezárul, és a főantenna szerény, tízfokos fordulatot tesz.
– Halló, Leonov!- szólalt meg nagy sokára Curnow. – Elnézést a hosszú várakoztatásért, de kissé el voltunk foglalva. Annak alapján, amit eddig láttunk, a következőkben tudunk beszámolni. A hajó sokkal jobb állapotban van, mint gondoltam. A hajótest érintetlen, a szivárgás elhanyagolható, a légnyomás az előírtnak nyolcvanöt százaléka. Teljesen belélegezhető a levegő, bár alaposan föl kell majd frissítenünk, mert pokolian bűzlik.
A legjobb újság, hogy az energiarendszerek működőképesek. A főreaktor stabil, a telepek jó állapotban vannak. A legfőbb elektromos szerkezet kikapcsolva vagy kiugrottak, vagy Bowman kapcsolta ki őket, mielőtt elment. Tehát az életbevágó berendezéseket biztonságba helyezte. Az viszont rettentő nagy munka lesz, míg mindent ellenőrzünk, mielőtt teljes energiára kapcsoljuk a hajót.
– Mennyi időt vesz igénybe, legalábbis ami a leglényegesebb rendszereket, az életfenntartást és a hajtóművet illeti?
– Nehezen tudnám megmondani, kapitány. Mennyi időnk van, amíg becsapódna?
– A jelenlegi becslések szerint minimum tíz nap. De tudják, hogy ez változhat lefelé is, fölfelé is.
– Hát, ha nem ütközünk váratlan akadályokba, ahhoz, hogy erről a pokol tornácáról stabil röppályára vigyük a Discoveryt, hát, úgy egy hétre van szükségünk.
– Tudunk valamit segíteni?
– Nem, Max és én remekül megértjük egymást. Most bemegyünk a forgódobba, megvizsgáljuk a csapágyakat. Szeretném, ha minél előbb megindíthatnánk.
– Ne haragudjon, Walter, de olyan fontos ez? A gravitáció nem éppen rossz dolog, ha van, de egy ideig anélkül is kibírja az ember.
– Engem nem a gravitáció érdekel, bár valamennyi elkelne belőle itt is. Ha a karusszelt ismét mozgásba tudnánk hozni, megállíthatnánk a hajó forgását, ezt az egész bukdácsolást. Azután már összekapcsolhatnánk a légzsilipeinket, és nem kellene kint a világűrben dolgoznunk. Százszor könnyebbé tenné a munkát.
– Szép gondolat, Walter, de az én hajómat nem fogja összekapcsolni ezzel a... szélmalommal. Mi van akkor, ha besülnek a csapágyak, és beragad az egész forgódob? Darabokra fog tépni bennünket.
– Egyetértek. Majd erre is találunk megoldást, ha már eljutottunk odáig. Mihelyt lehet, ismét jelentkezem.
A következő két napon senkinek sem volt sok ideje pihenni. Addigra Curnow és Brajlovszkij jóformán állva elaludtak űrruhájukban, de befejezték a Discovery átvizsgálását, és kellemetlen meglepetéssel nem találkoztak. Mind az Űrhajózási Hivatal, mind a Külügyminisztérium megkönnyebbülten vette tudomásul az előzetes jelentést; ezek után némi joggal jelenthették ki, hogy a Discovery nem roncs, hanem „ideiglenesen használaton kívül helyezett, az Egyesült Államok tulajdonát képező űrhajó”. Most már csak az volt hátra, hogy újra üzembe helyezzék.
Az energiarendszer megjavítása után következett a levegő problémája; még a legalaposabb takarító hadműveletek sem vezettek a bűz felszámolására, Curnow-nak igaza volt, amikor arra tippelt, hogy a hűtő elromlása miatt megbüdösödött élelmiszer okozta a szagot; gúnyos komolysággal nem átallotta kijelenteni, hogy a helyzet tulajdonképpen romantikus.
– Csak le kell hunynom a szemem – bizonygatta –, és máris egy hajdani bálnavadászhajón érzem magam. El tudják képzelni, milyen szaga lehetett a Pequodnak?
A Discoveryn tett látogatás után mindenki egyetértett vele, hogy ehhez viszonylag csekély képzelőerő is elegendő. A problémát végül is megoldották.- vagy legalábbis elviselhetőbb szintre csökkentették – oly módon, hogy egészen kicserélték az űrhajó levegőjét. Szerencsére volt elég levegő a tartalék tartályokban.
Örvendetes hírnek számított, hogy a hazatéréshez szükséges üzemanyag kilencven százaléka rendelkezésre állt; most fizetődött ki, hogy a plazmameghajtás folyékony üzemanyagául a hidrogén helyett ammóniát választottak. A hatékonyabb hidrogén ugyanis a tartályok szigetelése és a kinti, fagyos hőmérséklet ellenére nyilván kipárolgott volna az űrbe. De csaknem az egész ammónia megmaradt cseppfolyós állapotban, és elegendő volt hozzá, hogy biztonsággal visszavezesse a hajót Föld körüli pályájára – vagy legalábbis Hold körülire.
Ahhoz, hogy a hajó ismét irányításuk alá kerülhessen, meg kellett állítaniuk légcsavarszerű pörgését; ez volt talán a munka legkritikusabb szakasza. Szása Kovaljov Curnow-t és Brajlovszkijt Don Quijotéhoz és Sancho Panzához hasonlította, és mint mondta, csak abban reménykedik, hogy az ő szélmalomharcuk sikeresebben végződik, mint elődeiké.
Végtelen óvatossággal, gyakori ellenőrzési szünetekkel helyezték energia alá a forgódob motorjait, és gyorsították fel a nagy hengert, aminek következtében az űrhajóra valamikor átvitt forgatónyomaték ismét feladata szerint működött. A Discovery bonyolult pályamódosítás-sorozatot hajtott végre, mígnem hánykolódó mozgása szinte teljesen megszűnt. A nemkívánatos forgás utolsó nyomait á helyzetmódosító sugárhajtóművek segítségével közömbösítették, míg el nem érték, hogy a két hajó mozdulatlanul lebegett egymás mellett. A zömök, tuskószerű Leonov eltörpült a hosszú, karcsú Discovery mellett.
Immár biztonságosan és könnyedén juthattak át egyik hajóról a másikra, noha Orlova kapitány még nem adott engedélyt az Összekapcsolásra. Döntésével mindenki egyetértett, hiszen az Ió mind közelebb és közelebb jött hozzájuk; még nem múlt el a veszély, hogy végül le kell mondaniuk a hajóról, amelynek megmentéséért oly keményen dolgoztak.
Egyáltalán nem segített rajtuk, hogy most már tudták, mi okozta a Discovery titokzatos orbitális süllyedését. Valahányszor a hajó elhaladt a Jupiter és az Ió között, keresztezte a két égitestet összekötő, láthatatlan áramalagutat – a világtól világig hömpölygő, elektromos folyót. Ilyenkor a hajóban örvényáramlatok keletkeztek, melyek minden egyes fordulatnál fékezőhatást fejtettek ki, ennek következtében állandóan lassították a hajó sebességét.
A lezuhanás időpontját semmilyen módon nem lehetett előre kiszámítani, mert az áramalagútban folyó energia szeszélyesen váltakozott a Jupiter saját, kifürkészhetetlen törvényeinek megfelelően. Az olykor drámai feszültséghullámzást látványos elektromos és mágneses viharok kísérték az Ió körül. A hajók ilyenkor több kilométert is veszítettek magasságukból, ugyanakkor kellemetlenné váló hőségben kellett kivárniuk, míg hőszabályozó rendszerükkel alkalmazkodtak az új körülményekhez.
E nem várt hatás meglepetésként ért mindenkit, és meg is rémítette őket, míg rá nem jöttek a világos magyarázatra. A fékezés bármely formája hőfejlesztéssel jár; a Leonov és a Discovery törzsében indukálódott erős áram rövid időre kis teljesítményű elektromos kemencévé változtatta á két űrhajót. Nem volt tehát meglepő, hogy a Discovery élelmiszerkészletének egy része megromlott, hiszen az elmúlt évek során a hajó hol teljesen átforrósodott, Hol meg átfagyott.
Az Ió-beli üszkös táj most, mindössze ötszáz kilométer távolságból, még jobban hasonlított egy orvosi szakkönyv illusztrációjára, mint valaha.. Ez volt az a pillanat, amikor Curnow megpróbálta működésbe hozni a fő hajtóművet, miközben a Leonov tisztes távolságban maradt tőle. A két hajó minden látható effektus nélkül – semmi füst, semmi tűz, mint ama hajdani, kémiai rakéták körül –, szép lassan szétvált, mihelyt a Discovery elérte a megfelelő sebességet. Néhány órás, aprólékos, finom manőverezés után már ezer kilométer választotta el őket; most már fellélegezhettek egy kurta pillanatra, és arra is jutott végre idő, hogy terveket készítsenek a küldetés következő szakaszára.
– Csodálatos munkát végzett, Walter – mondta Rugyenko vezető sebész, és hatalmas karjával átölelte a kimerült Curnow vállát. – Mindnyájan büszkék vagyunk magára!
És mintegy mellékesen, egy kis kapszulát tört el Curnow orra alatt. Huszonnégy órával később ébredt fel, éhesen és dühösen.

 

20. Guillotin

– Hát ez meg mi? – kérdezte Curnow enyhe undorral forgatva a kezében a kis szerkezetet. – Egerekre méretezett guillotin?
– Nem rossz tipp, de én nagyobb vadat akarok elkapni. – Floyd a képernyőn villogó nyílra mutatott, a bonyolult áramkör rajzán. – Látod ezt a vonalat?
– Igen, a fő energiavezeték. Na és?
– Ezen a ponton lép be Hal központi processzoregységébe. Itt helyezd el azt a kis mütyürkét. A kábeldobozba, ahol nem találhatják meg, hacsak kifejezetten nem keresik.
– Értem. Távirányításról van szó, vagyis akkor húzod ki Halt a konnektorból, amikor csak akarod. Nagyon takaros – és persze a penge nem vezető, ennélfogva nem okoz semmiféle kínos zárlatot, ha kioldod. Ki csinál efféle játékszereket? A CIA?
– Nem érdekes. A vezérlőszerkezet a szobámban van, az a kicsi, piros számítógép, amit mindig az asztalomon tartok. Betáplálod kilencszer a kilencet, köbgyököt vonsz, és lenyomod az INT feliratú gombot. Ennyi az egész. Nem tudom pontosan, mennyi a teljesítménye – ezt még ki kell próbálni –, de amíg a Leonov és a Discovery között csak néhány kilométer a távolság, nem fenyeget az a veszély, hogy Hal ismét ámokfutóvá válik.
– Kinek fogod elárulni, hogy van egy ilyen... micsodád?
– Hát, az egyetlen ember, aki előtt mindenképpen titokban kell tartanom, Csandra.
– Sejtettem.
– De minél kevesebben tudnak róla, annál valószínűbb, hogy nem lesz szóbeszéd tárgya. Tanyának el fogom árulni, hogy létezik, és veszélyhelyzetben megmutathatod neki, hogyan kell működtetni.
– Mit értesz veszélyhelyzeten?
– Ez nem volt valami okos kérdés, Walter. Ha tudnám, nem volna szükségem erre az átkozott szerkentyűre.
– Azt hiszem, igazad van. Szerinted mikor kellene beépítenem ezt az általad szabadalmazott Hal-bárdot?
– Mihelyt alkalmad lesz rá. Legjobb lenne már ma este. Ha Csandra elaludt.
– Tréfálsz? Szerintem ő sohasem alszik. Úgy viselkedik, mint egy anya, aki a beteg csecsemője mellett virraszt.
– Nos, ha enni akar, időnként mégiscsak vissza kell jönnie a Leonovra.
– Hadd áruljak el neked valamit. Amikor legutóbb átment, egy kis zacskó rizst erősített a ruhájához. Ezzel hetekig el tud élni.
– Akkor kénytelenek leszünk Katyerina valamelyik híres kábítószeréhez folyamodni. Nálad is remekül beváltak a cseppek, nem?
Curnow kigúnyolta Csandrát – Floyd legalábbis így érezte, noha Curnow-nál sohasem lehetett tudni; szívesen mondott szörnyűségeket, méghozzá tökéletesen mozdulatlan arccal. Jó időbe telt, míg az oroszok kiismerték ezt az oldalát; attól kezdve, mintegy önvédelemből, jóformán előre nevettek, még akkor is, ha Curnow komolyan gondolta, amit mondott.
Ezzel szemben saját hahotája, hálistennek, sokat csendesedett, mióta Floyd először hallotta a fölfelé tartó járaton; akkor nyilván az alkohol hatása alatt állt. Floyd már előre rettegett, hogy újra el kell szenvednie ezt a hahotát azon az ünnepségen, amit a Leonov és a Discovery találkozója alkalmából tartottak. De Curnow akkor – bár ezúttal is sokat ivott – legalább annyira megőrizte az önuralmát, mint maga Orlova kapitány.
Egyetlen dolgot vett komolyan az életben, a munkáját. Amikor elindult a Földről, csak utas volt. Most a személyzet tagja.

 

21. Feltámadás

Mindent megteszünk, hogy felébresszük az alvó óriást. Hogyan fogadja majd Hal, hogy ennyi év után megjelentünk itt? Mire fog emlékezni a múltból? És vajon barátságos vagy ellenséges lesz?
Miközben Floyd a Discovery fedélzetén a súlytalanságban sodródott szorosan Csandra nyomában, legfeljebb pillanatokra feledkezett meg a kikapcsoló szerkezetről, melynek behelyezése és kipróbálása mindössze néhány órája történt meg. Távirányítója alig centiméterekre volt a kezétől, de most valahogy ostobaságnak tűnt fel előtte, hogy magával hozta. Ebben az állapotban Hal még a hajó egyetlen működő áramkörével sem állt kapcsolatban. De még ha újra sikerül is működésbe hozniuk, olyan lesz, mint az agy végtagok nélkül, bár lesznek érzékszervei. Kommunikálni igen, de cselekedni nem tud majd. Ahogy Curnow megfogalmazta: „A legrosszabb esetben elátkoz bennünket.”
– Készen állok az első próbára, kapitány – mondta Csandra. – Az összes hiányzó egységet visszatettem, és diagnosztikai programokat végeztem minden áramkörén. Valamennyi normálisnak tűnt, legalábbis ezen a szinten.
Orlova kapitány Floydra pillantott, aki biccentett. Csandra kifejezett kívánságára csak hárman voltak jelen ezen az első, kritikus próbán, de egészen nyilvánvaló volt, hogy még ez a kis nézőközönség is zavarta Csandrát.
– Rendben van, dr. Csandra. – A kapitány tudatában volt a protokoll fontosságának, és még gyorsan hozzátette: – Dr. Floyd már megadta a beleegyezését, és nekem sincs ellenvetésem.
– Meg kell mondanom – közölte Csandra félreérthetetlenül rosszalló hangon –, hogy a hangfelismerő és beszédszintetizáló központjai károsodást szenvedtek. Újra meg kell tanítanunk beszélni. Szerencsére több milliószorta gyorsabban tanul, mint egy emberi lény.
A tudós ujjai táncolni kezdtek a billentyűzet fölött, amint látszólag találomra tucatnyi szót kopogott le rajta, majd gondosan intonálva ejtette ki egyiket a másik után, ahogy a szavak megjelentek a képernyőn. A hangszóró rácsa mögül rendben megérkezett a szavak torz visszhangja is. Élettelenül, gépiesen, érezhetően minden értelem híján. „Ez nem a régi HAL – gondolta Floyd. – Semmivel sem különb, mint azok a primitív beszélő játékok, amelyek gyerekkoromban olyan nagy újdonságnak számítottak.”
Csandra megnyomta az ISMÉTLÉS feliratú gombot, és újra meghallgatták a szósorozat egy részét. Máris érezhető volt a javulás, de senki sem gondolt volna rá, hogy emberi lény beszédét hallja.
– Az általam megadott szavak a beszélt angol nyelv alapfonémáit tartalmazzák; körülbelül tíz ismétlés után a beszéde elfogadható lesz. De ahhoz nincs megfelelő felszerelésem, hogy valóban hatékony terápiás munkát végezzek.
– Terápiát? – kérdezte Floyd. – Arra gondol, hogy... hm... agykárosodás érte?
– Nem – csattant fel Csandra. – A logikai áramkörök tökéletes állapotban vannak. Csak a hangkivezetés romolhatott el, de fokozatosan az is megjavul majd. Ezért mindent ellenőrizni kell a képernyőn, hogy elkerüljük a félreértéseket. És ha önök is beszélni akarnak, kérem, ügyeljenek a gondos artikulálásra.
Floyd kényszeredetten Orlova kapitányra nézett, majd feltette a magától értetődő kérdést:
– És mi a helyzet az oroszos akcentussal?
– Meggyőződésem, hogy Orlova kapitánnyal és doktor Kovaljovval nincs semmi probléma. De ami a többieket illeti – nos, mindenkivel külön próbát kell tennünk. És aki nem megy át, annak a billentyűzetet kell használnia.
– Attól még nagyon messze vagyunk. Egyelőre kizárólag önnek kellene megkísérelnie vele az érintkezést. Egyetért, kapitány?
– Tökéletesen.
Alig észrevehető biccentés jelezte, hogy dr. Csandra hallotta a szavaikat. Ujjai továbbra is a billentyűzet fölött táncoltak, aminek nyomán szó- és számoszlopok villantak át a képernyőn, olyan sebességgel, amit emberi lény egyszerűen követni sem tudott volna. Csandrának valószínűleg vizuális memóriája volt, láthatóan egész információoldalakat volt képes felismerni egyetlen pillantással.
Floyd és Orlova már éppen magára akarták hagyni a misztikus ájtatosságba merült tudóst, amikor Csandra váratlanul ismét tudomást vett a jelenlétükről, és figyelmeztetően vagy reménykedve fölemelte a kezét. Csandra, korábbi gyors mozdulataival ellentétben, ekkor szinte tétován húzott vissza egy záró reteszt, majd megnyomott egy magányos, különálló gombot.
És ebben a pillanatban olyan hang hagyta el a konzolt, amelyet már nem lehetett az emberi beszéd gépi utánzásának nevezni. Ez a hang értelmes volt, tudatos, mi több, öntudatos, bár egyelőre csak kezdetleges fokon:
– Jó reggelt, dr. Csandra! Itt Hal beszél. Kezdhetjük az első leckét.
Egy pillanatra döbbent csend támadt, azután a két megfigyelő elhagyta a fedélzetet. Ha nem látja, Heywood Floyd sohasem hitte volna el. D& Csandra sírt.

 

 

IV. A LAGRANGE-PONT

 

22. A nagy testvér

– ...Mennyire örülök a kis delfin hírének! El tudom képzelni, milyen izgalomba jött Chris, amikor a büszke szülők behozták a kicsit a házba! Ha hallottad volna azt a sok ó-t meg á-t, amikor a társaim meglátták a videofelvételeket, amelyeken egymás mellett úsznak, Chris pedig a kicsi hátán lovagol! Azt javasolták, nevezzük el Szputnyiknak, amely jelenthet útitársat, de jelenthet műholdat is.
Ne haragudj, hogy ilyen hosszú idő telt el utolsó üzenetem óta, de a hírekből sejtheted, milyen temérdek munkánk van mostanában. Még Tanya kapitány is fölhagyott a szabályos munkaterv mindenféle látszatával; a problémákat rendszerint azonnal meg kell oldanunk, akárki van is jelen. Akkor alszunk, amikor már nem bírunk tovább talpon maradni.
Azt hiszem, mindnyájan büszkék lehetünk arra, amit elvégeztünk. Mindkét űrhajó működik, és nemsokára a végére jutunk a Hallal végzett első kísérletsorozatnak. Néhány napon belül tudni fogjuk, hogy rábízhatjuk-e a Discoveryt, ha el kell indulnunk innen a Nagy Testvérrel való végső találkozásra.
Nem tudom, ki adta neki ezt a nevet – az oroszok, érthető módon, nem lelkesednek érte. A hivatalos elnevezésünk, a TMA-2 pedig egyenesen gúnyos megjegyzéseket váltott ki belőlük. Amint többször is kifejtették, majdnem egymilliárd kilométer távolságban van a Tychótól. Ráadásul Bowman sem jelentett semmiféle mágneses rendellenességet, és szerinte kizárólag az alakja teszi hasonlóvá a TMA-1-hez. Amikor meg kérdeztem, hogy ők milyen nevet adnának neki, a Zagadkával jöttek elő, ami rejtvényt jelent. Kitűnő név, nem vitás; de mindenki mosolyog, ha megpróbálom kimondani, ezért inkább a Nagy Testvérnél maradok.
De nevezhetjük akárminek, most már csak tízezer kilométerre van tőlünk, és ez alig néhány órai utat jelent. Azért nem restellem bevallani, hogy ez az utolsó útszakasz szörnyen idegesít mindenkit.
Reménykedtünk benne, hogy a Discoveryn valami új információt találunk. Ebben az egyben csalódtunk, noha számíthattunk volna rá. Halt természetesen már jóval a találkozás előtt kikapcsolták, így aztán nincs emléke arról, ami történt; Bowman minden titkát magával vitte. A hajónaplóban és az automata tárolórendszerben sincs semmi, amiről ne tudtunk volna már.
Az általunk felfedezett egyetlen új adalék teljesen magántermészetű – üzenet, amit Bowman hagyott az anyjának. Kíváncsi vagyok, vajon miért nem küldte el; nyilván abban bízott – vagy legalábbis reménykedett –, hogy az után az utolsó kirándulás után vissza tud térni a hajóra. Mi persze továbbítottuk az üzenetet Bowman anyjának – valahol Floridában él szociális otthonban, szellemileg meglehetősen rossz állapotban, és valószínűleg az egészből nem sokat fog érteni.
Hát, pillanatnyilag ezekről a hírekről tudtam beszámolni. El sem mondhatom, mennyire hiányzol... nem beszélve a Föld zöld tengereiről, kék égboltjáról. Itt minden csupa vörös, narancs és sárga – általában gyönyörű, mint a legpompázatosabb naplementék, de egy idő után az ember sóvárogni kezd a spektrum másik végén található hűvös, tiszta sugarak után.
Szeretettel csókollak mindkettőtöket – mihelyt lehet, újra hívlak benneteket.

 

23. A találkozás

A Leonov vezérlő- és kibernetikai rendszerének szakértője, Nyikolaj Tyernovszkij volt az egyetlen ember, aki legalábbis megközelítőleg a saját szintjén tudott beszélni dr. Csandrával. Noha Hal legfőbb teremtője és tanítómestere vonakodott bárkit is teljes bizalmába avatni, a fizikai kimerültség mégiscsak rábírta, hogy elfogadja a segítséget, így aztán az orosz és az indoamerikai időleges szövetséget kötött egymással, ami meglepően jól működött. A siker elsősorban a jó természetű Nyikolajon múlt, aki valami titokzatos módon megérezte, mikor van rá szüksége valóban Csandrának, és mikor szeretne inkább egyedül maradni. Az a szempont teljesen elhanyagolható volt, hogy Nyikolaj angol nyelvtudása messze a leggyengébbnek számított az egész hajón, hiszen ők ketten a többiek számára végképp érthetetlen komputernyelvet beszéltek.
Egyheti lassú és gondos munka nyomán Hal valamennyi rutinszerű, ellenőrző funkciója megbízhatóan működött. Olyan volt, mint az az ember, aki tud járni, engedelmeskedik az egyszerű parancsoknak, elvégzi a szakképzettséget nem igénylő munkákat, és egyszerű dolgokról beszélgetni is lehet vele. Emberi fogalmak szerint az intelligenciahányadosa ötven körül lehetett; eredeti személyiségének éppen csak a körvonalai kezdtek kibontakozni.
Még most is alvajáró volt; mindazonáltal Csandra megbízható véleménye szerint már most is képes lett volna rá, hogy a Discoveryt Ió körüli pályájáról elvigye a Nagy Testvérhez.
Mindenki örömmel fogadta a hírt, hogy újabb hétezer kilométerrel eltávolodhatnak az alattuk fortyogó pokoltól. Noha csillagászati méretekben ez csekély távolságnak számított, mégis azt jelentette, hogy az égboltot már nem a Dante vagy a Hieronymus Bosch el képzelte táj fogja betölteni. És bár a legviharosabb kitörések sem juttattak fel eddig semmiféle anyagot a két hajóig, mindig fennállt a veszélye annak, hogy az Ió megdönti eddigi rekordjait. A Leonov megfigyelőállásából a kilátást már így is nagymértékben csökkentette a kén finom lerakódása, melynek eltávolítására valakinek előbb vagy utóbb ki kell mennie.
Csak Curnow és Csandra tartózkodott a Discoveryn, amikor Hal először vette irányítása alá a hajót. Ez az irányítás azonban erősen korlátozott volt: a számítógép mindössze megismételte a memóriájába táplált programot, és ellenőrizte végrehajtását. A személyzet emberi tagjai ugyanakkor őt ellenőrizték: a legkisebb hiba esetén azonnal átvették volna az irányítást.
A hajtóművek először tíz percig működtek, akkor Hal jelentette, hogy a Discovery átvivőpályára lépett. Mihelyt a Leonov radarja és optikai nyomkövető rendszere megerősítette, a másik hajó is belőtte magát ugyanarra a pályagörbére. Útközben két apró korrekciót hajtottak végre, majd három óra és tizenöt perc elteltével mindkét hajó annak rendje és módja szerint megérkezett az első Lagrange-pontra: az L1-re, tízezer-ötszáz kilométeres magasságban, az Ió és a Jupiter középpontját összekötő láthatatlan vonalon.
Hal kifogástalanul viselkedett, és Csandra félreérthetetlen jeleit mutatta az olyan hamisítatlan emberi érzelmeknek, mint az elégedettség, mi több, öröm. Ám a többiek gondolatai ekkor már egészen másutt jártak; Nagy Testvér, más néven Zagadka, immár alig száz kilométerre volt tőlünk.
Már ebből a távolságból is nagyobbnak tűnt, mint a Hold a Földről, és szabályos élű, tökéletesen geometrikus formája megdöbbentően természetellenes volt. Tulajdonképpen teljesen bele kellett volna olvadnia űri hátterébe, de a háromszázötvenezer kilométerrel lejjebb száguldó jupiteri felhők drámai módon kiemelték a háttérből. És a látvány olyan illúziót keltett, melyet az értelem egyszerűen nem tudott megcáfolni. Mivel valóságos helyét a szem nem tudta megállapítani, gyakorta megesett, hogy az emberek a Jupiter arcában nyíló csapóajtónak látták a Nagy Testvért.
Semmi sem támasztotta alá, hogy száz kilométeres távolság biztonságosabb lehet, mint tíz, vagy veszélyesebb, mint ezer; az első felderítésre leginkább pszichológiailag tűnt alkalmasnak éppen ez a távolság. A hajó távcsövei innen centiméter nagyságrendű részleteket is felfedezhettek rajta – de nem találtak semmi látnivalót. A Nagy Testvér felszíne teljesen simának látszott; és olyan tárgy esetében, amely valószínűleg sok millió éve állja már az űrtörmelékek bombázását, ez egyszerűen hihetetlen volt.
Floyd a látcső kettős objektívjébe nézett, és úgy érezte, csak ki kell nyúlnia, hogy megérintse azt a sima, ébenfekete felszínt – éppen úgy, ahogy évekkel ezelőtt a Holdon tette. Amikor először hozzáért, űrruhája kesztyűjét sem merte lehúzni a kezéről. Csak mikor a Tycho monolitját normális légnyomást biztosító kupolába zárták, merte csupasz kézzel, félénken megérinteni.
Ez sem számított; úgy érezte, valójában sohasem érintette meg a TMA-l-et. Ujjai mintha láthatatlan falba ütköztek volna, és minél – erősebben próbálta nyomni, annál érezhetőbbé vált a taszítás. Azon tűnődött, vajon a Nagy Testvér is ugyanígy viselkedne-e.
De addig még minden elképzelhető próbát végig kell csinálniuk, és megfigyeléseik eredményeit közölniük kell a Földdel. Éppen olyan helyzetben vannak, mint a bombaszakértők, akik egy új típusú bomba hatástalanításán fáradoznak, mely a legkisebb rossz mozdulatra a levegőbe röpítheti őket. Mindössze annyit sejtettek, hogy még a legfinomabb radarvizsgálatok is elképzelhetetlen katasztrófát vonhatnak maguk után.
Az első huszonnégy órában csupán passzív eszközökkel végeztek megfigyelést – távcsövekkel, felvevőgépekkel és az összes hullámhosszon dolgozó érzékelőkkel. Vaszilij Orlov meg is ragadta az alkalmat, hogy a lehető legnagyobb pontossággal megmérje a hasáb kiterjedéseit, s hat tizedes pontosságig meg is állapította a híres 1:4:9 arányt. A Nagy Testvérnek hajszálra ugyanolyan alakja volt, mint a TMA-1-nek, de több mint két kilométeres hosszúságával hétszáztizennyolcszor nagyobb volt, mint kistestvére.
És ezzel el is érkeztek egy újabb matematikai rejtélyhez. Az emberek évek óta vitatkoztak már az 1:4:9 arányról – ami az első három egész szám négyzete. Ez nem lehetett véletlen; és íme, itt egy újabb szám, amivel bűvészkedni lehet.
Odalent a Földön statisztikusok és matematikusfizikusok vetették magukat boldogan számítógépeikre, hogy ezt az arányt valami módon összefüggésbe hozzák a természet alapállandói – a fénysebesség, a proton/elektron tömegaránya, a tiszta anyagszerkezet állandója – között. Hamarosan felzárkózott melléjük a számmisztikusok, az asztrológusok és a misztikusok falkája, akik máris bedobták a köztudatba a Nagy Piramis magasságát, a Stonehenge átmérőjét, a nazcai vonalak tájolását, a Húsvét-szigetek szélességi fokát és temérdek egyéb tényezőt, amelyek alapján a jövőre vonatkozó legmeglepőbb következtetésekre jutottak. A legkevésbé sem zavarta őket, amikor egy híres washingtoni humorista kijelentette, hogy számításai bebizonyították, hogy a világ vége 1999. december 31-én következett be – csak aztán másnaposságában senki sem vette észre.
Úgy látszott, a Nagy Testvér sem vette észre, hogy a két hajó egészen a közelébe ért – még az sem zavarta, amikor oldalsó lapját óvatosan végigtapogatták radarral, aztán rádióimpulzusokkal bombázták, abban reménykedve, hogy talán értelmes lények hasonló módon viszonozzák a jelzéseiket.
Két, keserű csalódásokkal teli nap után az Irányító Központ engedélyezte, hogy a két hajó felére csökkentse a távolságát. Ötven kilométerről a hasáb legnagyobb síkja körülbelül négyszer olyan szélesnek tűnt, mint a Hold a Föld egén – de talán nem is a nagyságában rejlett pszichológiailag lenyűgöző volta. A még mindig tízszer akkora Jupiterrel nem is vehette fel a versenyt; az expedíció tagjainak áhítattal vegyes rémületét lassanként bizonyos türelmetlenség váltotta fel.
Walter Curnow fogalmazta meg, ami valamennyiük fejében járt:
– Lehet, hogy a Nagy Testvér néhány millió évet várni akar még, de mi egy kicsit hamarabb szeretnénk elmenni innen.

 

24. Felderítés

Amikor a Discovery elhagyta a Földet, felszereléséhez három kis űrkomp is tartozott, melyekkel az asztronauta jóformán ingujjban végezhetett el különböző űrhajón kívüli műveleteket. Az egyik annak a balesetnek a során – ha baleset volt egyáltalán – veszett el, amely megölte Frank Poole-t. A másikat Dave Bowman vitte magával a Nagy Testvérrel való végső találkozására, és bármi történt is vele, az űrkomp osztozott: sorsában. A harmadik még most is a hajógarázsban, a kompkikötőben volt.
Egy fontos része azonban hiányzott – a zsilipajtó, melyet Bowman parancsnok robbantott fel, amikor arra a veszélyes lépésre szánta el magát, hogy a légüres téren keresztül, a vész-zsilipkapun hatol be a hajóba, hiszen Hal akkor már nem volt hajlandó kinyitni a kompkikötő ajtaját. A légnyomás ekkor több száz kilométerre elröpítette a kompot, és Bowman, aki akkor sokkal fontosabb dolgokkal volt elfoglalva, csak később hozta vissza távirányítás segítségével. Nem volt meglepő hát, hogy később sem bajlódott a hiányzó zsilipajtó visszahelyezésével. Így aztán a kettes számú kompot (amelyre Max, minden magyarázatot megtagadva, a Nyina nevet festette rá) készítették elő a hajó elhagyására. Az ajtaja még ekkor is hiányzott, de ez most nem számított. Úgysem lesz benne senki.
Bowman önfeláldozó kötelességteljesítése váratlan szerencseként érte őket, és ostobaság lett volna, ha nem használják ki az ebből eredő lehetőséget. A Nyinával mint robotszondával közvetlen közelről vizsgálhatják meg a Nagy Testvért, s nem tesznek vele kockára emberi életeket. Legalábbis ez volt az elmélet; annak lehetőségét ugyanis senki sem zárhatta ki, hogy az esetleges következmények az egész hajó létét fenyegethetik. Végül is ötven kilométeres távolság a világűrben annyi, mint egy hajszál.
A Nyina, amivel már évek óta senki sem törődött, meglehetősen kopottas volt. A súlytalanságban állandóan ott lebegő por rátelepedett, s a valamikor makulátlan fehér törzs piszkosszürkévé vált. Miközben fokozatosan gyorsulva eltávolodott a hajótól, és külső manipulátorai szabályosan visszahajoltak, ovális megfigyelőablaka óriási üres szemként bámult az űrbe, igazán nem lehetett ráfogni, hogy az emberiség megnyerő külsejű követe volna. Ám ez határozottan előnyére vált; az alázatos küldötteket szívesebben fogadják, és kicsinységével, lassú haladásával talán még inkább kifejezi békés szándékait. Voltak, akik azt javasolták, tárt karokkal kellene közelednie a Nagy Testvérhez; de az ötletet gyorsan elvetették, mert szinte kivétel nélkül egyetértettek abban, hogy ha őfeléjük közeledne a Nyina kinyújtott gépkarmaival, ész nélkül menekülnének előle.
Kényelmes kétórai utazás után a Nyina megállt a hatalmas derékszögű lap egyik sarkától száz méterre. Maga a forma ilyen közelről már elvesztette az értelmét; a tévékamerák akár egy meghatározatlan nagyságú, fekete tetraéder csúcsáról is lenézhettek volna. A fedélzeti műszerek sem radioaktivitást, sem mágneses mező jelenlétét nem mutatták; a Nagy Testvér a világon semmit sem bocsátott ki, kivéve a napfény egy kis töredékét, melyet méltóztatott visszaverni.
Ötpercnyi várakozás után – ezt amolyan üdvözlésnek szánta, mintha azt mondaná: „Hello, megjöttem!” – a Nyina megindult a legkisebb lap átmérője mentén, majd át a nagyobbra, végül a legnagyobbra, mindvégig tartva a körülbelül ötvenméteres távolságot, noha időnként öt méterre is megközelítette a hasábot. De bármekkora volt is köztük a távolság, a Nagy Testvér mindvégig ugyanaz maradt – sima és egyenletes. Még korántsem ért véget a küldetés, de már unalmassá vált, és a nézők lassanként mindkét hajón visszatértek egyéb teendőikhez, és csak időnként vetettek egy-egy pillantást a monitorokra.
– Na tessék! – szólalt meg végül Walter Curnow, amikor a Nyina visszatért kiindulási pontjára. – Életünk végéig folytathatnánk ezt, mégsem tudnánk meg róla semmi többet. Mit csináljak a Nyinával, hozzam vissza?
– Ne – felelte Vaszilij a Leonov fedélzetéről. – Van egy javaslatom. Vigye a Nyinát pontosan a nagy lap közepére. Állítsa meg, mondjuk száz méter távolságban. A radart pedig állítsa be maximális pontosságra.
– Nem gond, mindössze elkerülhetetlen lesz némi további elmozdulás. De mi az értelme?
– Eszembe jut egy kísérlet, amit az Akadémián az asztronómiai órákon végeztünk: egy végtelen sima lap gravitációs vonzásáról van szó. Sohasem hittem volna, hogy egyszer alkalmam lesz a valóságban is kipróbálni. Ha néhány órán keresztül figyelemmel kísérhetem a Nyina mozgását, talán kiszámíthatom a Zagadka tömegét. Ha egyáltalán van neki. Mert már kezdem azt hinni, hogy valójában nincs is ott semmi.
– Ezt könnyen eldönthetjük, mégpedig azonnal. A Nyinának oda kell mennie, és meg kell érintenie azt a dolgot.
– Már megtette.
– Mit képzel?! – kérdezte Curnow méltatlankodva. – Öt méternél egyszer sem vittem közelebb!
– A világért sem akarom bírálni a vezetői képességeit, ámbár annál az első saroknál egy kicsit közel került, ugye? De valahányszor a felszín közvetlen közelében bekapcsolja a Nyina hajtóműveit, azzal egyszersmind szelíden kopogtat a Zagadkán.
– Az csak olyan, mint amikor a bolha az elefánton ugrál.
– Valószínűleg. Az az igazság, hogy nem tudjuk. De feltételeznünk kell, hogy így vagy úgy, tud a jelenlétünkről, és csak addig visel el bennünket, amíg nem vagyunk a terhére.
A ki nem mondott kérdés ott lógott a levegőben. Hogyan háborgathat bárki is egy két kilométer hosszú, fekete hasábot? És vajon milyen formában közölné a rosszallását?

 

25. Kilátás a Lagrange-pontról

A csillagászat tele van nyugtalanító, de értelmetlen egybeesésekkel. A legismertebb, hogy a Földről nézve a Napnak és a Holdnak látszólag ugyanakkora az átmérője. Ehhez hasonló az a jelenség, amely itt, az L-l egyensúlyponton látható, ahol a Nagy Testvér végez te kozmikus kötéltáncos-mutatványát a Jupiter és az Ió között kifeszített, gravitációs kötélen. Bolygó és holdja pontosan ugyanolyan méretűnek látszott.
De micsoda méretűnek! Nem az a nyomorult kis félfoknyi Nap- és Hold-átmérő, hanem azoknál negyvenszer nagyobb – a felületüknek ezerhatszázszorosa. Egyenként is félelemmel és csodálattal töltötték volna el az embert; de így együtt a látvány egyenesen lenyűgöző volt.
Negyvenkét óránként teljes fázisciklust írtak le: amikor az Ió új volt, a Jupiter teljes, és fordítva. De még akkor is, amikor a Nap elbújt mögötte, és a Jupiter csak az éjszakai oldalát mutatta, tévedhetetlenül ott volt – hatalmas, fekete korong takarta el a csillagokat. Feketeségét olykor-olykor percekig tartó villámok szaggatták szét, melyek a Földnél jóval nagyobb elektromos viharokból származtak.
Az égbolt túloldalán hatalmas ura felé mindig ugyanazt az arcát fordítva, lomhán fortyogott az Ió vörösben és narancsban játszó tűzkatlanja; vulkánjai időnként sárga fellegeket okádtak föl a magasba, amelyek aztán sebesen visszahulltak a felszínre. Akárcsak a Jupiternek, az Iónak sem voltak földrajzilag elkülönülő tájai, csak itt minden lassabban zajlott le. Arca évtizedenként formálódott át újra meg újra, a Jupiteré viszont egyik napról a másikra változott meg.
Ahogy az Ió utolsó negyede felé közeledett, úgy gyulladt ki a távoli, apró Nap fényében a Jupiter roppant kiterjedésű, kusza sávoktól tarkálló felhőzete. A bolygó arcán néha átúszott magának az Iónak vagy valamely más, külső holdnak az árnyéka; minden egyes fordulatkor feltűnt a Nagy Vörös Folt bolygó nagyságú örvénye – ez az évszázadokig vagy talán évezredekig kavargó hurrikán.
Miközben a Leonov legénysége e sosem látott csodák fölött lebegett, nemzedékekre elegendő kutatási anyagot gyűjtött – ám a jupiteri rendszer természeti jelenségeinek megfigyelése feladataik fontossági sorrendjében a legutolsóként szerepelt. Ezen a listán a Nagy Testvéré volt az elsőség; noha az űrhajókat immár alig öt kilométer választotta el tőle, Tanya még most sem engedélyezte a közvetlen összekapcsolást.
– Még várok – mondta –, míg olyan helyzetbe nem kerülünk, hogy azonnal eltávolodhassunk tőle. Ülünk és várunk, míg működésbe nem jön az indítószerkezetünk. Akkor majd meglátjuk, mi a következő lépés.
Igaz, hogy végül a Nyina kényelmes, ötvenperces zuhanás után leszállt a Nagy Testvéren. Ennek alapján Vaszilij kiszámíthatta a tárgy tömegét; meglepően alacsony, mindössze kilencszázötvenezer tonna lett az eredmény, amely nagyjából megfelelt a levegő sűrűségének. Minden valószínűség szerint belül üres – ennek nyomán számtalan elmélet született arról, hogy mi lehet belül.
De mindennapos, gyakorlati feladatok is akadtak jócskán, melyek elterelték a figyelmüket erről az összehasonlíthatatlanul jelentősebb kérdésről. A Leonov és a Discovery fedélzetén uralkodó napi teendők munkaidejük kilencven százalékát igénybe vették, noha valamennyi műveletet sokkal hatékonyabban végezhették el azóta, amióta a két űrhajót egy hajlékony fedélzeti átjáró körötte össze. Curnow-nak végül sikerült meggyőznie Tanyát, hogy a Discovery forgódobja nem fog váratlanul bemaródni, ennek következtében nem tépi darabokra a hajókat, így aztán szabadon közlekedhettek egyikből a másikba, mindössze két, légmentes ajtópárt kellett nyitniuk és zárniuk. Nem volt szükség űrruhákra, no meg az időigényes űrjárásra – ennek mindenki nagyon örült, kivéve Maxot, aki kifejezetten élvezte a kinttartózkodást és a seprűnyélen való mutatványokat.
A személyzet két tagja azonban ebből jóformán semmit sem vett észre: Csandra és Tyernovszkij ekkor már gyakorlatilag a Discoveryn élt, s éjt nappallá téve, látszólag végtelen beszélgetéseket folytatott Hallal.
– Mikor lesztek készen? – hangzott fel legalább egyszer napjában a kérdés. De ők nem ígértek semmit; Hal továbbra is szerencsétlen idióta maradt.
Aztán, a Nagy Testvérrel való találkozás után egy héttel, Csandra váratlanul bejelentette:
– Készen vagyunk.
A Discovery fedélzetéről csupán a két orvosnő hiányzott. És ők is csak azért, mert már nem fértek el; ők a Leonov monitorain figyeltek. Floyd közvetlenül Csandra mögött állt, keze egy másodpercre sem távolodott el attól, amit Curnow megszokott szellemességével zsebben hordozható óriásölőnek nevezett el. – Hadd figyelmeztessem önöket még egyszer – mondta Csandra –, hogy megszólalni tilos! A kiejtésük megzavarhatja őt; csak én beszélhetek, senki más. Megértették?
Csandra szavai, csakúgy, mint külseje, teljes kimerültségről árulkodtak. Mi több, olyan ellentmondást nem tűrő hangot használt, amilyet még sohasem hallottak tőle. Tanya főnök lehet mindenütt, itt azonban ő az úr!
A kényelmes korlátok mentén lehorgonyozó vagy szabadon lebegő hallgatóság beleegyezően bólintott. Csandra bekapcsolt egy mikrofont, és lassan, érthetően azt mondta:
– Jó reggelt, Hal!
Egy másodperccel később Floyd úgy érezte, hogy évek teltek el. Már nem valami egyszerű, elektronikus játékszer válaszát hallották. Hal visszatért.
– Jó reggelt, dr. Csandra!
– Alkalmasnak érzed magad rá, hogy újból átvedd a munkakörödet?
– Természetesen. Tökéletesen működőképes vagyok, és valamennyi áramköröm hibátlan.
– Tehát feltehetek neked néhány kérdést?
– Természetesen.
– Emlékszel az A. E. 3.5-ős antenna irányítóegységének elromlására?
– Egyáltalán nem.
Csandra határozott tilalma ellenére a hallgatóság halkán felszisszent. Mintha lábujjhegyen lépkednénk át egy aknamezőn, gondolta Floyd, miközben kitapogatta a távkikapcsoló megnyugtató körvonalait. Ha a kérdések ebbe az irányba haladnak tovább, és újabb pszichikai zavart váltanak ki Halból, egyetlen másodperc alatt végezhet vele. Tudta, hiszen tucatnyiszor elpróbálta már az egészet. De egy komputer számára egy másodperc alatt eonok telnek el; ezt a kockázatot azonban vállalniuk kell.
– Arra sem emlékszel, hogy Dave Bowman vagy Frank Poole kiment volna, hogy rendbe hozzák az A. E, 35-ős egységet?
– Nem. Ilyesmi nem fordulhatott elő, különben emlékeznék rá. Hol van Frank és Dave? Kik ezek, az emberek? Egyedül önt ismerem fel, ámbár hatvanöt százalékra becsülöm annak a valószínűségét, hogy az ön mögött álló ember dr. Heywood Floyd.
Floyd Csandra parancsa értelmében türtőztette magát, és nem gratulált Halnak. Tíz év után ez a hatvanöt százalékos biztonság valóban jó eredmény volt. Még emberi mértékkel is.
– Ne aggódj, Hal, később majd mindent megmagyarázok.
– Eredménnyel ért véget a küldetés? Tudja, mennyire a szívemen viseltem.
– A küldetés lezárult; a programot végrehajtottad. És most, remélem, megbocsátasz nekünk, magánbeszélgetést szeretnénk folytatni.
– Természetesen.
Csandra kikapcsolta a főkonzol hangját és képernyőjét. Hal ezzel süketté és vakká vált, már ami a hajónak ezt a részét illette!
– Hát ezt meg mire véljük? – kérdezte Vaszilij Orlov.
– Ez azt jelenti – hangzott Csandra óvatos és pontos válasza –, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor a baj elkezdődött, töröltem Hal memóriáját.
– Óriási feladat lehetett! – ámuldozott Szása. – Hogyan csinálta?
– Attól tartok, a magyarázat hosszabb időt venne igénybe, mint az egész művelet.
– Csandra, én értek a számítógépekhez, noha nem olyan fokon, mint ön vagy Nyikolaj. A kilencezres sorozat holográfiás memóriával működik, nem? Vagyis nem folyamodhatott egyszerűen kronológiai törlésekhez. Úgynevezett galandférget kellett használnia, amelyet bizonyos szavakra és fogalmakra irányított.
– Galandférget? – hallatszott Katyerina hangja a másik hajóról. – Azt hittem, az ilyesmi rám tartozik, ámbár örömmel jelenthetem, hogy a gazfickót eddig még csak spirituszban láttam. De hát miről beszélnek tulajdonképpen?
– Ez amolyan számítógépes zsargon, Katyerina. Valaha, igen-igen régen mágneses szalagot használtak, hosszúkását, mint a galandféreg. Ma már olyan programot is lehet szerkeszteni, amelyet azért táplálnak be egy rendszerbe, hogy kifürkéssze és megsemmisítse, ha úgy tetszik, felfalja, a kijelölt memóriákat. Vajon hipnózissal nem ugyanezt éri el az embereknél is?
– Igen, de a dolgot meg is lehet fordítani. Valójában sohasem felejtünk el semmit. Legfeljebb azt hisszük.
– A számítógép nem így működik. Ha azt a parancsot kapja, hogy valamit felejtsen el, el is felejti. Egyszerűen törlik az információt.
– Ezek szerint Hal egyáltalán nem emlékszik az ő... helytelen viselkedésére?
– Nem vagyok benne száz százalékig biztos – felelte Csandra. – Előfordulhat, hogy néhány emlék éppen úton volt egyik helyről a másikra, amikor a... galandféreg kutatott utána. De ez eléggé valószínűtlen.
– Csodálatos – törte meg Tanya a csendet, melyben valamennyien töprengtek. – De a legfontosabb kérdés mégiscsak az, hogy vajon a jövőben meg lehet-e bízni benne.
Mielőtt Csandra válaszolhatott volna, Floyd megelőzte:
– Ugyanazoknak a körülményeknek az egybeesése nem fordulhat elő még egyszer. Ezt megígérhetem önöknek. Nagyon nehéz elmagyarázni egy számítógépnek, mi is az az államtitok, és ez okozta az egész szerencsétlenséget.
– Ugyanez a helyzet az emberekkel is – morogta Curnow, de nem bánta, hogy meghallják.
– Remélem, igaza lesz – mondta Tanya kevés meggyőződéssel. – Mi a következő lépés, Csandra?
– Több látványossággal nem szolgálhatok, meglehetősen hosszadalmas és unalmas feladat áll előttünk. Be kell programoznunk, hogy megkezdje a Jupiter elhagyásához vezető folyamatot, és hogy hazavigye a Discoveryt. Három évvel azután, hogy mi visszatértünk nagy sebességű röppályánkon.

 

26. Próbaidő

Címzett: Victor Millson, az Országos Űrhajózási Tanács elnöke, Washington
Feladó: Heywood Floyd, az Egyesült Államok űrhajójának, a Discoverynek a fedélzetéről
Tárgy: A Hal 9000 nevű fedélzeti számítógép hibás működése Besorolás: TITKOS
Dr. Csandra Segarampillai (az alábbiakban dr. Cs.) befejezte Hal előzetes átvizsgálását. Helyrehozta a hibás egységeket, és a tapasztalatok szerint a számítógép kifogástalanul működik. Dr. Cs. és dr. Tyernovszkij hamarosan előterjesztik jelentésüket, melyben beszámolnak dr. Cs. tevékenységének részleteiről, valamint az általa levont következtetésekről.
Ön arra kért, hogy a fentieket hétköznapi nyelven összegezzem a Tanács számára, különös tekintettel az új tagokra, akik nem ismerik az események hátterét.. Őszintén szólva nem egészen érzem magam alkalmasnak a feladatra; mint tudja, nem vagyok számítógép specialista. Mindenesetre megteszem, ami tőlem telik.
A problémát nyilvánvalóan az a konfliktus okozta, amely Hal alapinstrukciói és a biztonsági követelmények között állt fenn. A TMA-1 létezését kifejezetten elnöki utasításra államtitoknak tekintették. Csak azokat informálták, akiknek feltétlenül tudniuk kellett róla.
A Discovery jupiteri küldetése már előrehaladott szervezési szakaszban volt, amikor a TMA-1-et feltárták, és jelzését az óriásbolygóra küldte. Minthogy a kezdőlegénység (Bowman és Poole) feladata kimerült abban, hogy az űrhajót rendeltetési helyére vigye, a döntés értelmében nem tájékoztatták őket az új célról. A kutatócsoportot (Kaminski, Hunter, Whitehead) külön erre a feladatra képezték ki, és már az utazás megkezdése előtt felfüggesztették életműködésüket, ezzel is csökkenteni akarván a véletlen vagy egyéb kiszivárgás veszélyét, és a lehető legmagasabb fokra emelni a biztonságot.
Szeretném emlékezetébe idézni, hogy már akkor (NÜT 342) (SZIGORÚAN TITKOS, 2001. április 30-i memorandumomban) közöltem jó néhány ellenvetésemet e politikával szemben. Magasabb szinten azonban elutasították.
Minthogy Hal emberi együttműködés nélkül is képes volt a hajó működtetésére, döntés született arról is, hogy akár önállóan is végrehajtsa a küldetését abban az esetben, ha a legénység akadályoztatva van, vagy életét veszti. Őt tehát maradéktalanul tájékoztatták feladatairól, de mindebből semmit sem árulhatott el Bowmannek vagy Poole-nak.
Ez a helyzet ütközött azzal a céllal, amelyre Halt tervezték: az információk pontos, torzítás- és titkolózásmentes feltárásával. Következésképpen Halban a mi fogalmaink szerint egyfajta pszichikai zavar – még pontosabban szkizofrénia – alakult ki. Dr. Cs. arról tájékoztatott, hogy Hal – a megfelelő szakkifejezéssel élve – Hofstadter-Moebius hurok csapdájába esett: ez kétségkívül ritka kórnak számít az önálló célkereső programokkal ellátott, fejlett számítógépek között. Dr. Cs. azt javasolja, hogy további információkért egyenesen Hofstadter professzorhoz forduljanak.
Egyszerűen arról van szó (ha jól értettem dr. Cs. magyarázatát), hogy Hal megoldhatatlan dilemma előtt találta magát, amely paranoiás tüneteket váltott ki belőle, méghozzá a teljesítményét figyelő, földi szolgálat ellen. Következésképpen megpróbálta az Irányító Központtal való rádiókapcsolatot megszakítani, először úgy, hogy nem létező hibát jelzett az A. E. 35-ös antennaegységben.
Ez nem csupán azt jelentette, hogy hazudott – ami nyilván még csak súlyosbította pszichikai zavarát –, hanem ráadásul ellentétbe került a legénységgel is. Alighanem (természetesen nem tudjuk, csak sejtjük) úgy döntött, a helyzet csak azzal nyer megoldást, ha megsemmisíti emberi kollégáit – amit már-már sikerült is elérnie. Pusztán a tárgyilagosság kedvéért teszem hozzá, hogy rendkívül érdekes lett volna megfigyelni, mi történik, ha végül is egyedül folytatja a missziót, emberi „beavatkozás” nélkül.
Gyakorlatilag ennyit tudtam meg dr. Cs.-től; nem szeretném további kérdezősködéssel háborgatni, minthogy így is a végső kimerültség határán van. Ettől eltekintve azonban határozottan az az érzésem (kérem, tekintse ezt abszolút bizalmas közlésnek), hogy dr. Cs. nem mindig olyan segítőkész, mint amilyennek lennie kellene. Mintha mindenáron védelmébe akarná venni Halt, és ez határozottan megnehezíti a téma megvitatását. Még. dr. Tyernovszkij is, akitől egy kicsit több önállóságot vártunk, gyakran osztozni látszik dr. Cs. nézeteiben.
Mindenesetre csak egy igazán fontos kérdés létezik: vajon a jövőben megbízhatunk-e Halban? Dr. Cs.-nek természetesen nincsenek kétségei efelől. Állítja, hogy a kikapcsoláshoz vezető traumatikus események valamennyi emlékét kitörölte a számítógépből. Tagadja, hogy Halban felmerülhetne bármilyen, az emberi bűntudatra halványan is emlékeztető érzés.
Mindenesetre lehetetlennek látszik, hogy az eredeti problémát okozó helyzet még egyszer előfordulhasson. Annak ellenére, hogy Hal viselkedésében számos furcsaság akad, ezek egyike sem olyan természetű, ami nyugtalanságra adhat okot; ezek legföljebb bosszantó, sőt mulattató apróságok. Mint tudja – de dr. Cs. nem! –, megtettem azokat a lépéseket, amelyek végső soron a teljes ellenőrzést a kezünkbe adják.
Összegezve: Hal 9000 rehabilitációja kielégítő módon halad előre. Még azt is megkockáztatom, hogy immár a próbaidejét tölti.
Kíváncsi vagyok, vajon ő tud-e róla.

 

27. Közjáték: vallomások

Az emberi szellem meglepő alkalmazkodásra képes; egy idő után még a hihetetlen is megszokottá válik. A Leonov személyzete teljesen kikapcsolta a környezetet – talán azzal az öntudatlan szándékkal, hogy megőrizze értelme épségét.
Ilyen alkalmakkor dr. Heywood Floydban nemegyszer felvetődött a gondolat, hogy Walter Curnow túlzott mértékben igyekszik a társaság középpontjává, szinte lelkévé válni. És noha ő idézte elő azt, amit Szása Kovaljov később a „vallomások epizódja” néven emlegetett, bizonyára semmi ilyesmi nem állt szándékában. Magától kezdődött az egész, amikor hangot adott annak az általános elégedetlenségnek, amelyet a vízvezetékrendszer és a súlytalanság kínos összefüggései okoztak.
– Ha teljesülhetne egyetlen kívánságom – fakadt ki az aznapi 6 órai Szovjeten –, azt kívánnám, bárcsak beleülhetnék egy kád finom, fenyőillatú habfürdőbe, úgy, hogy csak az orrom dugnám ki a vízből.
Amikor elhalt a helyeslő mormogás, és elhalkultak a vágyódó sóhajok, Katyerina Rugyenko vette föl az eldobott kesztyűt.
– Hogy maga milyen pompásan dekadens, Walter – mosolygott rá kedélyes rosszallással. – Úgy beszél, mint egy római császár. Ha én lehetnék most a Földön, valami sokkal aktívabb dolgot szeretnék.
– Mint például?
– Hmm... A múltba is vissza lehet menni?
– Ahogy tetszik.
– Amikor kislány voltam, a vakációkat egy kolhozban töltöttem Grúziában. Ott láttam egy gyönyörű, arabs csődört, amit a helybéli feketepiacon szerzett pénzéből vásárolt az igazgató. Vén csirkefogó volt, de én szerettem – és rendszerint megengedte, hogy Alekszandr hátán végiggaloppozzam a vidéket. Meg is halhattam volna, de ez az emlék jobban visszahozza számomra a Földet, mint akármi más.
Mélázó csend következett, melyet ismét Curnow tört meg:
– Van még önként jelentkező?
Valamennyien annyira elmerültek emlékeikben, hogy a játék akár véget is érhetett volna itt, ha Makszim Brajlovszkij nem veszi föl az elejtett fonalat.
– Én a búvárkodást szerettem, ez volt a kedvenc szórakozásom, ha időt szakíthattam rá: és boldog voltam, amiért űrhajós kiképzésem során is gyakorolhattam. Lemerülhettem a Csendes-óceán korallzátonyai között, a Nagy-korallzátonynál, a Vörös-tengerben – a korallszirtek a világ leggyönyörűbb helyei. Mégis egészen más vidék az, ami a legélénkebben él az emlékezetemben: az egyik japán tengerihínár-erdő. Olyan volt, akár egy víz alatti katedrális, ahogy a hatalmas levelek között ferdén beesett a napsugár. Titokzatos... varázslatos. Egyszer jártam ott; most már talán nem is lenne olyan, mint akkor. De azért szeretném még egyszer látni.
– Nagyszerű! – mondta Walter, aki rendszerint önként vállalta magára a ceremóniamester szerepét. – Ki a következő?
– Én gyors válasszal szolgálhatok – mondta Tanya Orlova. – A Bolsoj Színház: A hattyúk tava. Vaszilij azonban nem fog csatlakozni hozzám. Ő utálja a balettet.
– Akkor már ketten vagyunk. De ha már itt tartunk, maga mit választana, Vaszilij?
– Én is a mélytengeri merülést mondtam volna, de Max megelőzött. Ezért inkább az ellenkező irányt választom – a vitorlázórepülést. Úszik az ember a felhők között egy nyári napon, tökéletes csendben. Hát, nem égészen tökéletes, a szárny fölötti légáramlás zajos is tud lenni, különösen, ha az ember bedől. Ilyenkor szeretem igazán a Földet; akár egy madár.
– Zsenya?
– Egyszerű. Síelés a Pamírban. Szeretem a havat.
– És maga, Csandra?
A légkör érezhetően megváltozott, amint Walter feltette a kérdést. Ennyi idő után Csandra még mindig idegen volt – tökéletesen udvarias, még szívélyes is, de emberileg sohasem tárta föl magát.
– Amikor kisfiú voltam – kezdte lassan –, a nagyapám elvitt egy zarándokúira, Varanasziba, Benareszbe. Ha sohasem jártak ott, sajnos nem érthetik meg. Számomra –, és még manapság is sok indiainak, akármilyen vallást kövessenek is – ez a világ közepe. Egy napon még visszamegyek oda.
– És maga, Nyikolaj?
– Nos, már beszéltünk a tengerről és az égről. Én összekapcsolom a kettőt: a kedvenc sportom a széllovaglás volt. Attól félek, most már túl öreg Vagyok hozzá, de azért szívesen megpróbálnám még.
– Utoljára rajtad a sor, Woody. Te mit választanál? Floyd kezdettől fogva ezen töprengett; de akárcsak a többiek, ő maga is meglepődött a spontán válaszán.
– Én nem bánom, akárhol vagyok is a Földön, amíg velem van a kisfiam.
Ezek után már nem volt mit mondani. Az ülés véget ért.

 

28. Csalódás

– ...Ismered a jelentések szakmai részeit, Dimitrij, meg fogod hát érteni a csalódásunkat. Összes kísérletünkből és méréseinkből a világon semmi újat nem tudtunk meg. Zagadka ott terpeszkedik, félig betöltve az eget, és egyáltalán nem vesz rólunk tudomást.
De hát nem lehet teljesen passzív – nem elhagyatott űrobjektum. Vaszilij kijelentette, hogy ahhoz is kell valamilyen pozitív cselekvés, hogy valami megmaradhasson ezen a bizonytalan egyensúlyponton. Különben réges-rég elsodródott volna, éppen úgy, ahogy a Discovery, és előbb-utóbb belezuhant volna az Ióba.
Vagyis mitévők legyünk most? Nukleáris robbanószert, ugyebár, nem hozhattunk magunkkal, különben megsértenénk a 2008-as ENSZ-határozat harmadik paragrafusát. Ne félj, csak viccelek!
Nos, hogy végre felszabadultunk a legnagyobb nyomás alól, és hetekig még szó sincs a hazafelé indulásról, határozottan erőt vett rajtunk az unalom és a csalódottság. Ne nevess ki – el tudom képzelni, hogyan hangzik ez a te fülednek odalent, Moszkvában. Hogyan unatkozhat itt egy értelmes ember, amikor olyan csodák veszik körül, amilyet emberi szem még sohasem látott?
Pedig kétségtelenül így áll a helyzet. A hangulat már nem a régi. Egészen mostanáig valamennyien felháborítóan egészségesek voltunk. Most szinte mindenki náthával, gyomorrontással küszködik, vagy gyógyíthatatlan horzsolást szerzett be, melyen nem segítenek Katyerina tablettái és hintőporai. Már föl is adta, legföljebb néha átkozódik miattunk.
Szása próbál felvidítani bennünket a hirdetőtáblára kiakasztott közleményeivel. Kedvenc témája: IRTSUK KI AZ ANGROSZ NYELVET! És ezután mindkét nyelven felsorolja azokat a szörnyű hibákat, amelyeket állítólag tőlünk hallott. Ha hazamegyünk, valamennyiünkre rá fog férni egy kis nyelvi fertőtlenítés; többször rajtakaptam már honfitársaidat, hogy angolul fecsegtek egymás között, és észre sem vették, és csak a nehéz szavakat mondták anyanyelvünkön. Előfordult, hogy magam is oroszul szóltam Walter Curnow-hoz, és hosszú percekig egyikünk se vette észre.
A minap még egy szabálytalanság is előfordult, aminek alapján képet alkothatsz valamelyest a szellemi állapotunkról. Az éjszaka kellős közepén egyszer csak megszólalt a tűzriasztó berendezés az egyik füstdetektor jelzése alapján.
Nos, kiderült, hogy Csandra a hajóra csempészett néhány szivart, és tovább már nem bírt ellenállni a kísértésnek. A vécében dohányzott, akár egy bűntudatos iskolás fiú.
Persze szörnyen zavarba jött; a kezdeti pánik után mindenkit szinte hisztérikus jókedv kerített hatalmába. Ismered, milyen az, amikor egy teljesen közönséges tréfálkozás, mely a kívülállók számára semmit sem jelent, hatalmába kerít egyébként értelmes embereket, és elemi erővel tör ki belőlük a röhögés. Ezután még napokig elég volt annyi, ha valaki úgy tett, mintha meg akarná gyújtani a szivarját, máris mindenki gurult a nevetéstől.
És ami még nevetségesebb, egyikünk sem törődött volna vele, ha Csandra egyszerűen bemegy az egyik légkamrába, vagy kikapcsolja a füstdetektort. De ő szégyellte beismerni, hogy ilyen emberi gyengeséggel küszködik; most aztán, ha lehet, még több időt tölt Hallal.
Floyd lenyomta a SZÜNET feliratú gombot, és abbahagyta a felvételt. Mégsem tisztességes dolog, hogy így gúnyolódik Csandrával, noha nem először fogja el a kísértés. Az elmúlt néhány hét alatt sok, személyes jellegű, csípős megjegyzés hangzott el a hajón, de még veszekedés is adódott, természetesen semmiségeken. Na és az ő viselkedése? Vajon eddig mindig kiállta a kritikát?
Még most sem volt biztos benne, hogy igaza volt-e Curnow-val szemben. Noha sejtette, hogy igazán sohasem fogja megszeretni a testes mérnököt, nagy hangja ezután sem fog neki sok örömet szerezni, mégis, valahogy egyre elviselhetőbbnek érezte, szinte már valamiféle tiszteletteljes csodálatot is érzett iránta. Az oroszok imádták, leginkább azért, mert úgy tudta előadni kedvenc dalaikat, például a Vár ránk a síkságot, hogy szinte könnyekre fakadtak tőle. Egy ízben Floydnak egyenesen olyan érzése támadt, mintha ez az imádat kissé túl is lőne a célon.
– Walter – kezdett bele óvatosan. – Bizonyára nem rám tartozik, de szeretnék megbeszélni veled egy magántermészetű dolgot.
– Ha valaki azzal kezdi, hogy a dolog nem rá tartozik, rendszerint igazat mond. Mi a baj?
– Hogy őszinte legyek, a Maxszal való viselkedésedről van szó.
Fagyos csend támadt, miközben Floyd elmélyülten vizsgálgatta a szemközti fal gyatra mázolását. Aztán Curnow halk, de kérlelhetetlen hangon így válaszolt:
– Határozottan az volt az érzésem, hogy a fiú elmúlt tizennyolc éves.
– Ne ködösíts! És az igazat megvallva, nem is Max miatt aggódom. Zsenyáról van szó. Curnow-nak tátva maradt a szája a megdöbbenéstől.
– Zsenyáról? Mi köze neki ehhez?
– Értelmes ember létedre gyakran szörnyen figyelmetlen, hogy ne mondjam, értetlen vagy. Nyilván észrevetted, hogy a lány szerelmes Maxba. Nem láttad, hogyan néz rád, amikor átöleled a vállát?
Floyd el sem tudta volna képzelni, hogy Curnow zavarba tud jönni, de úgy látszott, ezúttal találva érzi magát.
– Zsenya? Azt hittem, a többiek csak tréfálkoznak vele. Olyan csöndes, mint egy kisegér. Különben is, a maga módján mindenki szereti Maxot, még Nagy Katalin is. De hát... hm... talán óvatosabbnak kellene lennem. Legalábbis ha Zsenya a közelben van.
Újabb csend következett, míg a kedélyek lassan le csillapodtak. Majd Curnow – aki nyilván meg akarta mutatni, hogy nem maradt benne semmiféle rossz érzés – úgy szólalt meg, mintha csak társalognának:
– Tudod, gyakran elgondolkodom Zsenyáról. A plasztikai sebész csodásan rendbe hozta az arcát, de mindent még ő sem tudott eltüntetni. A bőre túl feszes, és azt hiszem, sohasem láttam még úgy igazán nevetni. Talán ezért nem szeretek ránézni – feltételeztél volna rólam ilyen esztétikai érzékenységet, Heywood?
Ez a kissé hivatalos Heywood megszólítás inkább csak amolyan jóindulatú szurkálódás volt, és Floyd el is eresztette a füle mellett.
– A kíváncsiságodat, legalábbis részben, kielégíthetem, Washingtonnak végre sikerült kinyomoznia. Úgy tűnik, a lány egy légi katasztrófa áldozata volt, de szerencsésen kigyógyult az égési sebeiből.
– Szegény lány. Meglep, hogy fölengedték az űrbe, de nyilván ő volt az egyetlen képzett ember, aki Irina kiesése után szóba jöhetett. Sajnálom szegényt; rettenetes lelki sokk érhette, nem beszélve a sérüléseiről.
– Ebben biztos vagyok; de szemmel láthatóan teljesen magához tért.
A teljes igazságot nem árulod el – gondolta Floyd –, és nem is fogod soha. Azóta, hogy a Jupiter felé közeledve összetalálkoztak, titkos kapocs fűzte össze őket, nem szerelem volt ez, hanem valamiféle gyöngédség, amely gyakran tartósabb a szerelemnél.
És ekkor váratlanul úgy érezte, hálával tartozik Curnow-nak; a másikat valószínűleg meglepte Zsenya iránt érzett aggodalma, de eszébe se jutott, hogy ezt a saját védelmére kihasználja.
És ha ezt tette volna, vajon tisztességtelenül cselekszik? Most, hogy a beszélgetés óta több nap is eltelt már, Floyd maga sem tudta, mire vélje a saját indítékait. Ami azt illeti, Curnow megtartotta az ígéretét: mi több, ha valaki nem tudja az ellenkezőjét, azt képzelhette volna, hogy szándékosan nem vesz tudomást Maxról – legalábbis akkor, ha Zsenya a közelben van. A lányhoz pedig sokkal kedvesebb volt; még az is előfordult, hogy megnevettette.
A beavatkozás tehát hasznosnak bizonyult, bármi volt is az indítéka. Még akkor is – gondolta néha Floyd szomorkásan –, ha csupán arról a titkos vágyról van szó, amelyet a normális, önmagával szemben becsületes homo- vagy heteroszexuális lény érez az egymásnak szemmel láthatóan megfelelő, vidám biszexuálisok láttán.
Ujja tétován indult a billentyű felé, de már nem volt képes ott folytatni, ahol abbahagyta. Nem tudott másra gondolni, mint otthonára és családjára. Behunyta a szemét, és felidézte magában Christopher születésnapi ünnepségének csúcspontját – alig huszonnégy órája, de tőle csaknem egymilliárd kilométerre a gyerek elfújta a torta három gyertyáját. Olyan sokszor lejátszotta már a videót, hogy szinte maga előtt látta a jelenetet másodpercről másodpercre.
És vajon Caroline hányszor játszotta le Chrisnek az ő üzeneteit, hogy a fiú el ne felejtse az apját – vagy lehet, hogy úgy néz majd rá, mint egy idegenre, ha egy újabb születésnap elmúltával viszontlátja? Szinte félve tette föl magának a kérdést.
Mégsem hibáztathatja Caroline-t. Az ő számára mindössze néhány hét, és újra találkoznak. De az asszony több mint két évet öregszik, mialatt ő álomtalan álomban utazik a világok között. Akármilyen átmeneti is, mégiscsak hosszú idő az egy fiatal szalmaözvegynek.
„Vajon én is kezdek belebetegedni, mint a többiek? – gondolta Floyd; ritkán fogta el ennyire a csalódás, már-már a kudarc érzése. – Meglehet, hogy elvesztem a családomat, mialatt értelmetlenül vágtatok át időn és téren. Mert nem értem el semmit: még ha elérem is a célomat, az csak a teljes sötétség üres, áthatolhatatlan fala lesz.”
És mégis – David Bowman akkor régen így kiáltott fel: „Istenem! Tele van csillagokkal!”

 

29. Felvillanás

Szása legújabb kiáltványa így szólt:

8-AS SZÁMÚ ANGROSZ KÖZLEMÉNY

Tárgy: Elvtárs (továris) Amerikai vendégeink figyelmébe:
Őszintén szólva, cimborák, nem emlékszem, mikor szólítottak így legutóbb. Ez a megszólítás egy 21. századi oroszban a Patyomkin cirkáló képét idézi fel ilyenkor szinte látja maga előtt a vászonsapkákat és a vörös zászlókat, és persze Vlagyimir Iljicset, amint a vagonlépcsőkről szónokol a munkásokhoz.
Kisgyerek korom óta a bratyec vagy a druzsok megszólítást használjuk – kérem, lehet választani!

Üdvözlettel:
Kamerád Kovaljov

Floyd még akkor is a közleményen kuncogott, amikor Vaszilij Orlov, útban a parancsnoki híd felé, átlebegett a társalgó- és megfigyelőfedélzeten.
– Mindig meglep, továris, hogy Szásának egyébre is jut ideje a technika és a fizika mellett. Folyton olyan versekből és színdarabokból idéz, melyeket nem is ismerek, és jobban beszél angolul – nos, mint akár Walter.
– Éppen mert átkapcsolt a természettudományokra, lett Szása – hogy is szokták mondani? – a család fekete báránya. Az apja az angol nyelv professzora Novoszibirszkben. Otthon csak hétfőtől szerdáig beszélhettek oroszul; csütörtöktől szombatig angolul folyt a társalgás.
– És vasárnap?
– Ó, egyik héten franciául, másik héten németül.
– Most már értem, mit jelent az, hogy nyekulturnij; mintha rám szabták volna. És vajon Szása bánja-e, hogy... elpártolt a családi hagyománytól? Ugyan miért akart éppen műszaki lenni ezzel a családi háttérrel?
– Ét tű, Emié! Látja, én is tudok Shakespeare-től idézni – bozse moj!- hát ez mi volt?
Floydnak nem volt szerencséje; háttal lebegett a megfigyelőablaknak, és semmit sem vett észre. Amikor néhány másodperccel később megfordult, nem látott egyebet, mint amit ideérkezésünk óta mindig: a Jupiter óriási tányérját kettészelő Nagy Testvér képét.
Vaszilij számára azonban egy örökké emlékezetes pillanatig azok az éles körvonalak valami teljesen más, teljesen lehetetlen képet tártak fel. Mintha hirtelen ablakot nyitnának egy másik világegyetemre.
A látvány egy másodpercig sem tartott, szeme önkéntelen rebbenésével szertefoszlott az egész. Nem is csillagokat, hanem napokat látott, mintha egy galaxis zsúfolt közepe vagy egy gömbhalmaz magja tárult volna fel előtte. Vaszilij Orlov abban a pillanatban örökre hűtlen lett a földi egekhez, melyeket attól kezdve elviselhetetlenül üresnek érzett. Még a fenséges Oriont és a fényes Skorpiót is legföljebb alig észrevehető, halvány szikrának látta, melyek azt sem érdemlik meg, hogy az ember pillantásra méltassa őket.
Mire ismét kinyitotta a szemét, a látvány semmivé foszlott. Nem – nem egészen. Az újra bezáruló ében négyszög kellős közepén még akkor is ott fénylett egy halvány csillag.
De a csillag nem mozdul el azalatt, míg az ember nézi. Orlov pislantott egyet, hogy tisztábban lásson könnybe lábadt szemével. Igen, a mozgás valóságos volt. Nem képzelődött.
Meteor lenne? A feltételezés már magában jelzi, milyen sokkos állapotban lehetett Vaszilij Orlov vezető tudós, hiszen beletelt néhány másodpercbe, mire eszébe jutott, hogy meteorok léte nem képzelhető el a légüres térben.
A csillag hirtelen fénysugárrá nyúlt, és néhány szívdobbanásnyi idő alatt eltűnt a Jupiter mögött. Addigra Vaszilij is visszanyerte az önuralmát, és ismét a régi, hűvös, szenvtelen megfigyelővé vált.
Megközelítő pontossággal föl is mérte már a tárgy pályagörbéjét. Semmi kétség: egyenesen a Föld felé tart.

 

 

V. A CSILLAGOK GYERMEKE

 

30. Hazatérés

Mintha álomból ébredt volna – vagy inkább egy álombéli álomból. A csillagkapu visszavitte az emberek világába, de ő már nem volt ember.
Mennyi idő telhetett el azóta, hogy elment? Egy egész élet... nem, két élet; egy előre, egy pedig visszafelé.
David Bowman, az Egyesült Államok Discovery nevű űrhajójának parancsnoka és utolsó életben maradottja gigantikus csapdába esett, melyet hárommillió évvel ezelőtt állítottak fel azzal a szándékkal, hogy csak a megfelelő időben s a kellő ösztönzésre lépjen működésbe. Belezuhant, és rajta keresztül egyenesen egy másik világegyetembe, és olyan csodákban volt részé, melyek közül néhányat már értett, de akadtak olyanok is, melyeket talán sohasem tud felfogni.
Végtelen fényfolyosókon suhant át egyre nagyobb sebességgel, mígnem elhagyta magát a fényt is. Tudta, hogy ez lehetetlen; de most már azt is tudta, hogyan lehetséges mégis. Hiszen Einstein is megmondta világosan: az Úristen megmagyarázhatatlan, de sohasem rosszindulatú.
Útja egy kozmikus átszállóhelyen – a galaxisok Nagy Központi Állomásán – vezetett keresztül, és ismeretlen erőktől védve bukkant fel egy óriási vörös csillag felszíne közelében.
Itt szemtanúja lehetett annak a paradoxonnak, amikor a Napon van napkelte; a haldokló nap egére fölkapaszkodott fényes, fehér törpetársa – perzselő fénye nyomán megindult az alanti tűzhullámok dagálya.
Még akkor sem érzett félelmet, legföljebb csak ámult, amikor űrkompja egyenesen ebbe a pokoltűzbe vitte...
...hogy végre érthetetlen módon megérkezzen egy gyönyörűen berendezett szállodai lakosztályba, amelyben semmi sem volt, amit régtől fogva ne ismert volna. Persze, legtöbbje egyszerű utánzat: a könyvespolcokon lévő könyvek, a zabpelyhes dobozok és a jégtartóban elhelyezett konzervsörök – noha márkás feliratok díszelegtek rajtuk – valamennyi ugyanazt a kenyérszerű anyagot tartalmazta, az íze azonban semmit sem mondott neki.
Hamar rájött, hogy egy kozmikus állatkertszerűség lakója lett, ketrecét gondosan, régi televíziós programok alapján rendezték be. Azon tűnődött, mikor és milyen fizikai formában jelennek meg gondozói.
Micsoda ostoba elképzelés volt ez! Most már tudta, ugyanolyan ez, mintha valaki a szelet akarná látni, vagy arra kíváncsi, milyen a tűz igazi alakja.
Lassan hatalmába kerítette a testi és lelki kimerültség. David Bowman, még egyszer utoljára, elaludt.
Különös alvás volt ez, hiszen nem vesztette el teljesen az öntudatát. Mint mikor a köd átkúszik az erdőn, valami belopódzott az agyába. Éppen hogy csak érezte, különben a körülötte tomboló tűzben azonnal és maradéktalanul megsemmisült volna. Sem reményt, sem félelmet nem érzett, míg tartott a szenvtelen fürkészés.
A hosszú alvás alatt néha úgy érezte, ébren van. Évek teltek el; tükörben nézte magát, s csak nagy sokára ismerte fel a ráncos arcban önnön képmását. Teste sebesen száguldott saját megsemmisülése felé, a biológiai óra mutatói őrült forgásban közeledtek az éjfél felé, melyet sohasem fognak elérni. Mert a végső pillanatban megtorpant és visszafordult az Idő.
Letapogatták az emlékezete forrásait: megszabott sorrendben élte át saját múltját, és gyermekkora felé haladva, fokozatosan kiszívták minden tudását és tapasztalatát. Mégsem veszett el semmi: mindent, ami valaha ő volt, életének minden egyes percében, most már egy biztosabb tudás őrzött. Noha az egyik David Bowman nem létezett, a másik, túljutva az anyag kötésein, halhatatlanná vált.
Istenmagzat volt immár, de még nem jött el az ideje, hogy megszülessen. Egy örökkévalóságig lebegett a semmiben, emlékezvén arra, aki egykor volt, de nem tudva, hogy mi lett belőle. Ez még csak az átváltozás állapota – valahol a báb és a lepkeállapot között. De meglehet, hogy még csak ezután lesz a hernyóból báb...
És akkor véget ért az állandóság állapota: kicsiny világába újra belépett az Idő. Hirtelen, mint régi barát, megjelent előtte a fekete, négyszögletes hasáb.
Már látta őt a Holdon; találkozott vele, miközben a Jupiter körül keringett; és tudta, hogy valaha az elődei is találkoztak vele. Noha még most is kifürkészhetetlen titkokat őrzött, már nem érezte megfejthetetlen rejtélynek; valamit már megsejtett a hatalmából.
Rájött, hogy itt nem egyről, hanem sokaságról van szó, és bármit mondanak is a mérőműszerek, a méretei mindig ugyanazok – pontosan akkora, amekkorának lennie kell.
Az idő és a tér számára még felmérhetetlen mély titkait zárta magába, de néhányat már maga is ismert, és azoknak már hasznát is vette. Milyen nyilvánvaló mennyire szükséges –, hogy éleinek aránya a négyzetsor – l: 4: 9 – legyen! S milyen gyerekség volt azt hinnie, hogy a sor itt, alig három dimenziónál véget ér.
Ahogy figyelmét e geometriai alapigazságokra összpontosította, és gondolatai csak érintették is a kérdést, az üres kristály megtelt a csillagközi éjszaka sötétjével. A vörös nap izzása elhalványult – vagy inkább távolodni látszott, egyszerre minden irányban; és már ott is volt előtte a galaktika derengő örvénye.
Ez lehetett volna szép, hihetetlenül részletes, plasztiktömbbe foglalt modell is. De maga volt a valóság, amelyet teljes egészében ragadtak meg a látásnál kifinomultabb érzékei. Ha kívánja, figyelmét a százmilliárd csillag bármelyikére összpontosíthatta volna; s ennél többet is tudott.
Itt volt hát, sodródott a napok roppant folyamán, félúton a galaktika magjának zsúfolt tüzei s peremének magányos, szétszórt őrcsillagai közt. És épp idekívánkozott, az ég e hasadékának túloldalára, e sötéten kanyargó szalagra, ahol semmi csillag nincsen. Tudta, hogy ez a formátlan káosz, amelyet csak a távolabbi tűzködök fénye rajzol körül a peremén, a teremtés még fölhasználatlan eleme, a további fejlődés nyersanyaga. Itt még nem vette kezdetét az idő; a fény és az élet csak akkor önti formába e semmit, ha a most égő csillagok már rég mind kialudtak.
Egyszer már átkelt rajta, s maga se tudta, hol jár, most megint át fog kelni, de a maga akaratából, s most még egyszer át kell jutnia rajta... A Galaxis szétfeszítette a tudat kereteit, amelyek közé bezárta: csillagok és csillagködök rohantak el mellette a végtelen sebesség illúzióját keltve. Fantomnapok robbantak fel és zuhantak mögé, miközben árnyékként surrant át a magjukon.
A csillagok ritkulni kezdtek, halvány kísértetté sápadt a valaha fénylő Tejút, hogy egy napon majd talán ismét fényesen ragyogjon fel. Visszatért az űrnek abba a részébe, amelyet az emberek valóságosnak neveznek, pontosan oda, ahol kilépett belőle, másodpercekkel vagy évszázadokkal ezelőtt.
Környezete élesen beléivódott, sokkal tudatosabban, mint abban a korábbi létben, amikor adatok miriádjai áramlottak feléje a külvilágból. Akár egyenként is összpontosíthatott rájuk, határtalan részletességgel vehette szemügyre őket, míg végül szembe találta magát az idő és a tér szemcsés alapanyagával, amelyen túl már csak a káosz volt.
És mozogni is tudott, bár fogalma sem volt, hogyan. De vajon tudta-e akkor, amikor teste volt? Az agyától a végtagjaiig futó parancsok láncolata akkor is olyan misztérium volt, amely fölött sohasem töprengett el.
Csak akarnia kellett, és annak a közeli csillagnak a színképe a kék irányába tolódott el, mégpedig pontosan olyan mértékben, ahogyan kívánta. Zuhanni kezdett feléje, csaknem a fény sebességével: gyorsabban is mehetett volna, de nem sietett. Még sok információt kellett feldolgoznia s még többet számba vennie... De mi volt ez ahhoz képest, amit még meg kellett szereznie? Világosan látta, hogy most ez a célja; azt is tudta, hogy ez csak része valami jóval nagyobb szabású tervnek, amelyet akkor fog megismerni, ha eljön az ideje.
Ügyet sem vetett a világegyetemek közti kapura, melyet messze maga mögött hagyott, sem a közelében, primitív űrhajójukon összegyűlt, nyugtalan lényekre. Az emlékeiben ugyan megvolt a maguk helye, de most erősebb lények szólítják, hívják haza arra a világra, amelyről nem hitte, hogy még egyszer látni fogja.
Hallotta mind hangosabbá és hangosabbá váló miriád hangját – közben maga is növekedni kezdett, s a Nap villódzó koronájában elveszett halvány csillagból vékony sarlóvá s végül fénylő, kékesfehér koronggá változott.
Tudták, hogy közeledik. Odalent, a nyüzsgő bolygón vészjelek villognak a radarképernyőkön, a hatalmas nyomkövető távcsövek őt kutatják az égbolton – annak a történelemnek, amelyet az emberiség ismer, nemsokára vége lesz.
Ezer kilométerrel lejjebb már azt is tudta, hogy fölébresztette álmából a szendergő halálos terhet, és az megmozdult a röppályáján. Kicsinyke energiája nem jelentett veszélyt a számára; sőt még meríthet is belőle.
Belépett az áramkörök útvesztőjébe, és sebesen haladt a gyilkos mag felé. Az elágazások többségére nem kellett figyelmet fordítania: vakvágányok voltak, a védelmet szolgálták. Rögtön átlátta, milyen gyerekesen egyszerű szándékkal készítették; játszva kikerülhette valamennyit.
És akkor meglátta az utolsó korlátot – kezdetleges, de hatékony mechanikái relé volt ez, amely két érintkezőt tartott távol egymástól. Amíg azok zárva vannak, nincs erő, ami elindíthatná a végső folyamatot.
Akarta – és íme, első ízben vallott kudarcot, ami csalódottá tette. A néhány grammos mikrokapcsoló meg sem moccant. Ő tehát még most is pusztán energialény az élettelen anyag még nem engedelmeskedik neki. Nos, akad azért egy egyszerű megoldás.
Van még mit tanulnia. A relében indukált gerjesztett áram csaknem megolvasztotta a tekercset, mielőtt működésbe hozhatta volna a kioldószerkezetet.
Lassan teltek a mikromásodpercek. Érdekes volt megfigyelni, amint a robbanólencsék összpontosítják energiájukat, mint amikor a silány kis gyufaszál lángra lobbantja a lőporcsíkot, amely aztán...
A megatonnák néma robbanás kíséretében felragyogtak, s kurta, hamis hajnalt festettek az alvó fél világ fölé. Mint a hamvaiból föltámadott főnix, magába szívta a szükséges energiát, a többit pedig félrelökte. Messze, odalent a pajzsként szétterülő atmoszféra, amely annyi veszélytől megvédte már a bolygót, elnyelte a sugárzás legveszélyesebb részét. De azért akadnak majd örökre megvakult szerencsétlenek az emberek és az állatok között is.
A Föld mintha megnémult volna a robbanás után. A hirtelen megnövekedett ionoszféra tökéletesen elnémította a rövid- és középhullámok megszokott mormolását. Csak a mikrohullámok tudtak továbbra is áthatolni a bolygót körülvevő, láthatatlan és lassan szertefoszló tükrön, és ezek legtöbbje is túl kicsiny volt ahhoz, hogy foghassa őket. Még most is ráirányult ugyan néhány nagy erejű radar, de ennek semmi jelentősége sem volt. Még csak nem is közömbösítette őket, noha könnyedén megtehette volna. És ha újabb bombák indultak volna feléje, azokkal is éppen ilyen közönyösen bánt volna el. Ami a jelent illeti, rendelkezett a szükséges energiával.
És ekkor hatalmas, lendületes csigavonalban elindult lefelé, gyermekkora elveszett tájai felé.

 

31. Disneyville

Egy századvégi filozófus egyszer azt találta mondani – kijelentését természetesen mindenütt rosszallással fogadták –, hogy Walter Éliás Disney többet tett a valódi emberi boldogságért, mint a történelem vallásalapítói együttvéve; Most, a művész halála után fél évszázaddal álmai még élénken éltek szerte Floridában.
Amikor az 1980-as évek elején megnyitotta a Holnap Közösségének Kísérleti Prototípusát, az még legföljebb csak az új technológiák és életmódok mintatelepének számított. Ám az alapító hamar rájött, hogy a HKKP csak akkor töltheti be igazi célját, ha a hatalmas terület egyik-másik részén valódi, élő város keletkezik, melyet lakói otthonuknak nevezhetnek. Ez a folyamat a század végéig tartott; a lakókörzetnek immár húszezer állandó lakója volt, és természetesen Disneyville néven került be a köztudatba.
Minthogy a városba csak a WED jogászaiból álló palotaőrségen keresztül lehetett bejutni, nem csoda, hogy az Egyesült Államokon belül itt volt a legmagasabb a lakók átlagéletkora, vagy hogy az itteni orvosi ellátás világszerte a legjobb volt. Egyes eljárásai sem gondolatban, sem a valóságban nem születhettek volna meg sehol másutt a világon.
A tervezők gondosan ügyeltek rá, hogy a lakosztály még halványan se emlékeztessen kórházi helyiségre, s mindössze néhány szokatlan berendezési tárgy árulta el valódi rendeltetését. Az ágy alig térdmagasságig ért, a leesés veszélyeit ezzel a minimumra csökkentették: de azért fölemelhető és megdönthető volt, hogy az ápolónők könnyebben végezhessék munkájukat. A kádat a fürdőszoba padlójába süllyesztették, beépített üléssel, valamint kapaszkodókorlátokkal látták el, hogy az idősek és gyengék is könnyen használhassák. A vastag padlószőnyegre nem helyeztek kisebb szőnyegeket, amelyekben megbotolhat az ember, és nem voltak éles sarkok sem, amelyek sérüléseket okozhattak. A többi részlet kevésbé volt szembetűnő – a tévékamerát pedig olyan jól álcázták, hogy jelenlétére senki sem gyanakodhatott.
A személyes jelleg csak néhol mutatkozott meg – egy sarokban régi könyvek és a New York Times egyik legutoljára kinyomtatott számának bekeretezett, első oldala, amely a következő címet viselte: AMERIKAI ŰRHAJÓ ÚTBAN A JUPITER FELÉ. Mellette két fénykép, az egyik egy tizenéves fiúé, a másikon egy férfi az asztronauták egyenruhájában.
Noha a tévékomédiát néző, törékeny, őszes hajú asszony nem volt még hetvenéves, sokkal többnek látszott. Időnként elismerő kuncogással nyugtázott egy-egy tréfát, de közben újra és újra az ajtóra pillantott, mintha látogatót várna. Ujjai olyankor szorosabban fonódtak a székéhez támasztott sétabotjára.
A tévéjáték éppen akkor vonta el a figyelmét egy pillanatra, amikor végül kinyílt az ajtó, és szinte bűntudatosan nézett körül, amint a kis tálalókocsi begurult a szobába, nyomában a köpenybe öltözött nővérrel.
– Ebédidő, Jessie – mondta a nővér. – Ma valami nagyon finomat hoztunk.
– Nem kérek ebédet.
– Ettől majd sokkal jobban érzi magát.
– Addig nem eszem, míg meg nem mondja, mi ez.
– Miért ne enné meg?
– Nem vagyok éhes. Maga szokott éhes lenni? – tette hozzá ravaszul.
Az önműködő tálalóasztal megállt a szék mellett, és a fedők fölemelkedtek a tálakról. Az ápolónő egyszer sem nyúlt semmihez, még a tálalókocsi irányítószerkezetét sem érintette meg. Mozdulatlanul állt, arcán egykedvű mosollyal nézte nehéz természetű gondozottját.
Ötven méterrel arrébb, a monitorszobában így szólt az orvoshoz az asszisztens:
– Ezt figyelje!
Jessie bütykös keze fölemelte a sétabotot, majd meg-. lepő gyorsasággal lesújtott vele a nővér lábára.
A nővér mindebből semmit sem vett észre, még akkor sem, amikor a bot végigvágott rajta.
– Ugye, milyen étvágygerjesztő? – kérdezte behízelgő hangon. – Egyen hát, kedvesem!
Jessie arcán alattomos mosoly suhant át, de engedelmeskedett. A következő pillanatban már jó étvággyal falatozott.
– Látta? – szólt az asszisztens. – Pontosan tudja, mi folyik itt. A legtöbbször nagyon is észnél van, csak tetteti magát.
– És először ő vette észre?
– Igen. A többiek mind azt hiszik, valóban Williams nővér hozza az ételüket.
– Nos, nem hiszem, hogy törődnünk kellene vele. Nézze, milyen boldog, mert túljárt az eszünkön. Eszik, és éppen ez a kísérlet célja. De azért figyelmeztetnünk kell a nővéreket, valamennyit, nemcsak Williamst.
– Miért? Ó, értem már! Legközelebb esetleg nem hologram lesz, aztán nézhetjük, amint az elpáholt személyzet sorra beperel bennünket.

 

32. A Kristály-forrás

Az indiánok és a Luisianából idekerült cajun telepesek azt állították, hogy a Kristály-forrás feneketlen. Ez persze értelmetlenség volt, és talán még ők sem hitték el. Csak föl kellett venni a maszkot, és beúszni néhány tempónyit, és máris ott volt előttük a sudár, üde zölden hullámzó vízinövényekkel körülvett, kicsiny üreg, amelyből csak úgy áramlott kifelé a hihetetlenül tiszta víz. És ha bekukucskáltak, megláthatták a Szörnyeteg szemét is.
Két sötét karika egymás mellett – igaz, meg sem moccant soha, de mi más lehetett volna? A mozdulatlanul leselkedő csak fokozta az úszás izgalmát; egy napon a Szörnyeteg majd kiront odújából, és a halakat szétrebbentve elindul a Nagy Zsákmány után. Bobby vagy David sohasem vallotta volna be, hogy a rém valójában a száz méterrel lejjebb, félig a vízinövények között rejtőző, elhagyott, valószínűleg lopott bicikli.
Ez a mélység hihetetlennek tűnt, még akkor is, amikor egy nehezékkel ellátott kötél révén megbizonyosodtak róla. Bobby, az idősebb és ügyesebb merülő, legföljebb az út tizedrészét tehette meg, amikor közölte, hogy a fenék innen éppoly távolinak tűnik, mint odafentről.
De a Kristály-forrás most végre fel fogja fedni a titkait; még az is lehet, hogy a helybéli történészek gúnyolódásai ellenére igaznak bizonyul a legenda, mely szerint a Déliek itt rejtették el kincseiket. De a legrosszabb esetben azzal is elnyerhetik a rendőrfőnök jóindulatát – ezt nevezik bölcs politikának –, ha találnak néhány fegyvert, amelyet nemrégiben történt bűntények után rejtettek el.
Mikor az indítás körüli, kezdeti nehézségeken túljutottak, a kis légsűrítő – amit Bobby talált a garázs hulladékai között – vidáman pöfögött. Néhány másodpercenként egy köhintéssel kis füstfelleget bocsátott ki, de semmi jelét nem mutatta annak, hogy meg akarna állni.
– És még ha megállna is – mondta Bobby –, mit számít az? Azt mi is meg tudjuk csinálni, amit a víz alatti színházban a lányok, amikor ötven méter mélységből levegőcső nélkül fölúsznak. A dolog teljesen biztonságos.
„Hát akkor – suhant át Dave agyán – miért nem mondtuk meg a mamának, mire készülünk, és miért vártuk meg, míg apa a következő járattal visszatér a Fokra?” Valójában azonban nem voltak aggályai: Bobby mindig tudta, mit csinál. Nagyszerű dolog lehet, ha az ember tizenhét éves, és mindent tud. Jó lenne persze, ha nem töltene annyi időt azzal a buta Betty Schultzcal. Igaz, hogy nagyon szép lány, de mégiscsak lány! Ma reggel is alig tudtak tőle megszabadulni.
Rendszerint Dave játszotta a kísérleti nyúl szerepét; hiába, ez az öcsök sorsa. Felvette a maszkot, a gumiuszonyokat, és belesiklott a kristálytiszta vízbe.
Bobby átnyújtotta neki a légtömlőt, amelyre ragasztószalaggal erősítették rá a levegőcsövet. Dave mély lélegzetet vett, aztán elfintorodott.
– Szörnyű íze van!
– Majd megszokod. Merülj le, de ne mélyebbre annál a kiugró résznél. Ott fogom beállítani a nyomásszelepet, hogy ne pazaroljunk el túl sok levegőt. Akkor gyere fel, ha megrántom a csövet.
Dave lassan lemerült a csodák birodalmába. Ez a békés, egyszínű világ annyira más volt, mint a korallszigetek zátonyai. Nyoma sem volt itt azoknak a rikító színeknek, amelyekkel az élőlények – állatok és növények egyaránt – oly szemkápráztatóan felcicomázták magukat. Itt nem volt más szín, csak a kékek és a zöldek finom árnyalatai, s a halak is halaknak látszottak, nem pedig pillangóknak.
Lassan tempózott lefelé, maga után húzva a csövet, és ha szükségét érezte, ivott a gyöngyöző buborékokból. A szabadságnak olyan mámorító érzése fogta el, hogy szinte el is feledkezett, a szájában érzett olajos ízről. Amikor elérte a kiszögellést – valójában régi, elvizenyősödött fatörzs volt, melyet a felismerhetetlenségig benőttek már a vízinövények –, – leült rá és körülnézett.
A forrás vizén keresztül éppen rálátott az elöntött kráter túlsó oldalának zöld lejtőjére. Kevés hal tartózkodott a közelében, csupán egy kis raj húzott el mellette; a felülről beszűrődő napsugárban ezüstpénzként csillogtak a halacskák.
Ott, ahol a forrás vize elindult a tenger felé, szokott őrhelyén most is megpillantotta régi ismerősüket. Egy kis alligátor (de azért elég nagy – mondta egyszer derűsen Bobby –, nagyobb, mint én) függött ott, szemmel láthatóan minden támaszték nélkül, csak az orrát dugta ki a víz fölé. A fiúk sohasem zaklatták, és az alligátor sem törődött velük.
A cső türelmetlenül megrándult. Dave boldogan indult vissza; nem is tudta, milyen hideg van ebben az eddig elérhetetlen mélységben – már-már kifejezetten rosszul érezte magát. De a meleg napsugár hamarosan helyrehozta.
– Semmi baj – mondta Bobby lelkesen. – Csak tartsd nyitva a szelepet, úgy, hogy a nyomásmérő ne merüljön a vörös vonal alá.
– Milyen mélyre akarsz menni?
– Ha úgy látom jónak, lemegyek a fenékig.
Dave ezt nem vette komolyan; mindketten hallottak már a mélység mámoráról és a nitrogénnarkózisról. És egyébként is, a régi, kerti locsolócső csak harminc méter hosszú volt. Első próbálkozásra ennyi éppen elég.
Mint annyiszor már az életben, most is irigy csodálattal figyelte, amint imádott bátyja elfogadja a kihívást. Akár a körülötte úszkáló halak, Bobby fürgén siklott lefelé, a kék, titokzatos világba. Meg is fordult egyszer, és erőteljesen mutatott a légvezetékre, félreérthetetlen jelét adva, hogy több levegőre van szüksége.
Hirtelen támadt, metsző fejfájása ellenére Dave nem feledkezett meg kötelességéről. Visszasietett az ócska kompresszorhoz, és a halálos maximumra nyitotta a szelepet – utat engedve ezzel az ötvenszázaléknyi szénmonoxidnak.
Utoljára még látta Bobby magabiztosan leszálló alakját, aztán a napfény tarkállta figura örökre eltűnt a szeme elől. A ravatalozóban látott viasz szobor teljesen idegen volt, aminek semmi köze Róbert Bowmanhez.

 

33. Betty

Miért kellett visszajönnie ide, mint nyugtalan kísértetnek, régi gyötrelme színhelyére? Maga sem tudta; a szándék is csak akkor tudatosult benne, amikor a mélység erdejéből rábámult a Kristály-forrás kerek szeme.
A világ ura lett, s most mégis szinte megbénítja az évek óta nem érzett, lesújtó gyász. Az idő persze begyógyította az ő sebeit is; most mégis úgy érezte, csak tegnap volt, hogy itt állt sírva a smaragdtükör mellett, de nem látott benne mást, csak a környező, fátyolmohától roskadozó ciprusok tükörképeit. Mi történik vele?
És most, félig még öntudatlanul, de mintha valami szelíd áramlás vette volna a hátára, elindult északnak, az állam fővárosa felé. Keresett valamit; hogy mit, csak akkor tudja meg, ha már megtalálta.
Sem ember, sem műszer nem vette észre, merre halad. Már nem bocsátott ki sugárzást, sőt szinte biztosan kezelte energiáit, mint valaha elveszített, de nem elfeledett lábát. Ködként kúszott alá a földrengésbiztos páncéltermekbe, s máris ott járt az elraktározott memóriák milliárdjai, az elektronikus gondolatok káprázatos, villogó hálózatai között.
Ez a feladat bonyolultabbnak tűnt, mint elsütni egy primitív nukleáris bombát, és kicsit hosszabb ideig is tartott. Mielőtt megtalálta volna a keresett információt, elkövetett egy jelentéktelen hibát, ám ügyet sem vetett rá, hogy kijavítsa. Senki sem értette, mi történhetett, hogy a következő hónapban háromszáz floridai adófizető – valamennyiük neve F betűvel kezdődött pontosan egy dollárról szóló csekket kapott kézhez. A hiba kijavításának költsége a sokszorosára rúgott volna, és az elképedt mérnökök valami kozmikus sugárzást tettek érte felelőssé. Amiben tulajdonképpen nem is tévedtek olyan nagyot.
Néhány ezredmásodperc telt el, míg Tallahassee-ből Tampába, a South Magnólia Street 634-be ért. A cím a régi, fölösleges volt időt pazarolni a megkeresésére.
De hiszen nem is akarta megkeresni egészen addig a pillanatig, amíg hozzá nem látott.
Betty Fernandez (született Schultz) három szülés és két abortusz után is még gyönyörű asszony volt; most éppen komolynak látszott: egy tévéműsort nézett, amely emlékeket idézett fel benne, keserűeket és édeseket.
A hírek azokról a titokzatos eseményekről szóltak, amelyek az elmúlt tizenkét órában a Jupiter holdjai között tartózkodó Leonov figyelmeztető sugárzásával kezdődtek. Valami elindult a Föld felé; valami felrobbantott egy Föld körül keringő nukleáris bombát – bár kárt nem okozott vele –, amelynek mindeddig nem akadt gazdája. Ennyi volt a hír, de ez éppen elég kellemetlen volt.
A kommentátorok előkotorták az összes régi videoszalagot – és némelyik valóban szalag volt – egészen a hajdani, szigorúan bizalmas jelentésekig, melyek a Holdon felfedezett TMA-1-ről szóltak. Az asszony legalább ötvenedszer hallgatta meg a hátborzongató rádiófüttyöket, melyekkel a monolit a holdi hajnalt köszöntötte, és üzenetét a Jupiter felé továbbította. És újra láthatta a Discovery fedélzetén lejátszódott, ismerős jeleneteket, és hallgathatta a régi interjúkat.
Miért nézi ezt? Itt van az egész, valahol a házi archívumban (noha Jósé jelenlétében sohasem játszotta le őket). Talán valami hírt vár; még magának sem szívesen vallotta be; érzelmeit mennyire fogva tartja még a múlt.
Itt van Dave is, ahogy várta. Egy régi BBC-interjút játszottak be, amelyet szinte szó szerint ismert. Halról beszél, azt próbálja eldönteni, hogy a számítógép tudatosan cselekszik-e vagy sem.
Milyen fiatalnak látszik – milyen más, mint azok az utolsó, elmosódott képek a gyászos végű Discoveryről! És mennyire hasonlít az emlékeiben élő Bobbyra!
A kép elmozdult, amint a szeme megtelt könnyekkel. Nem – a készüléken van valami baj, vagy a csatornával. Milyen szeszélyes lett a kép és a hang!
Dave szája mozog, de ő nem hall semmit. Aztán mintha színoszlopokba olvadna a felbomló arc, majd újra arccá rendeződik, ismét elhomályosodik, hogy végül arccá álljon össze az egész. De hang még most sincs.
És ezt a képet honnan vették? Dave itt nem férfi, hanem kisfiú – ilyennek ismerte meg. Szinte kipillant a képernyőről, mintha az évek feneketlen mélységéből nézne rá. Mosolyog, mozog a szája.
– Hello, Betty!- mondta.
A szavak formálása nem esett terhére, és könnyedén helyezte el őket a hangáramkörök pulzáló áramában. Valódi nehézséget csak az okozott, hogyan lassítsa gondolatait az emberi agy dermedt ütemére, és aztán az az örökkévalóság, míg a válasz megérkezik...
Betty Fernandez kemény és értelmes ember volt; noha immár tucatnyi esztendeje, hogy csak háziasszony, de még nem felejtette el azt az időt, amikor elektronikai kiszolgálószemélyzetként dolgozott. Most is valami olyasmi játszódhat le, ami ismét igazolja a közvetítőeszköz csodálatos szimulálóképességét; pillanatnyilag tényként kell elfogadnia, a részletekről ráér később töprengeni.
– Dave – felelte. – Dave, valóban te vagy az?
– Nem vagyok benne biztos – felelte a kép, furcsán színtelen hangon. – De emlékszem Dave Bowmanre és mindenre, ami vele kapcsolatos.
– Meghalt?
Ez megint csak nehéz kérdés volt.
– A teste – meg. De ez már nem fontos. Mindaz, ami valaha Dave Bowman volt, most bennem van.
Betty keresztet vetett – ezt a mozdulatot Jósétól tanulta –, és azt suttogta:
– Úgy érted, te valami szellem vagy?
– Nem ismerek ennél jobb szót.
– Miért jöttél vissza?
– Ó, Betty, éppen erről van szó! Bárcsak megtudhatnám tőled!
Pedig ő is tudott egy választ, hiszen az megjelent a tévé képernyőjén. A test és a lélek még távolról sem szakadt el teljesen egymástól, és még a legkészségesebb kábelhálózat sem közvetíthette volna híven azt a nyíltan szexuális látványt, amely a következő pillanatokban megjelent a képernyőn.
Betty egy ideig hol mosolyogva, hol döbbenten figyelte. Aztán elfordult – nem a szégyen bírta rá erre, hanem az elvesztett gyönyörök felett érzett szomorúság.
– Tehát nem igaz – suttogta –, amit az angyalokról mondanak nekünk.
Angyal lennék? – tűnődött. De legalább megértette, hogy a bánat és a vágy hullámai azért sodorták ide, hogy még egyszer találkozzon a múltjával. Életének legerősebb érzelme volt az a szenvedély, ami Bettyhez fűzte; a gyász és a bűntudat csak erősebbé tette.
A lány sohasem árulta el, vajon jobb szerető-e Bobbynál; ő sem kérdezte soha, mert ezzel megtört volna a varázs. Ugyanazt az illúziót kergették egymás karjában (és milyen fiatal volt akkor, amikor kezdődött, alig két évvel a temetés után, mindössze tizenhét éves!), mindketten ugyanarra a sebre kerestek gyógyírt.
Persze nem tartott soká, de attól kezdve gyökeresen megváltozott. Több mint tíz éven keresztül minden erotikus vágya Bettyre összpontosult; hozzá fogható nővel sohasem találkozott, és már régen rájött, hogy nem is fog. Nincs a Földön másik nő, akit ugyanaz az imádott szellem kísértene.
A vágy képei elfakultak a képernyőn; egy pillanatra az Ió fölött függő Leonov képtelen látványával a műsor is visszatért. Aztán újra Dave Bowman arca tűnt fel. Szertelen ingadozó arcvonásai arra vallottak, hogy elvesztette az irányítás fölötti uralmát. Néha tízévesnek látszott, majd húsz-, harmincévesnek, aztán egy fonnyadt múmia ráncos képe tűnt fel, mely gúnyt űzni látszott a férfiból, akit valaha ismert.
– Csak még egy kérdés, mielőtt elmennék. Carlos, mindig azt mondtad, Jósé fia. De én sohasem hittem el. Mi hát az igazság?
Betty Fernandez utoljára még hosszasan nézett az egykor szeretett fiú szemébe (most tizennyolc éves volt, és az asszony egy pillanatra azt kívánta, bárcsak az egész testét láthatná, ne csak az arcát).
– A te fiad, David – suttogta.
A kép elhomályosult; a képernyőn ismét elfoglalta helyét a műsor. Amikor, csaknem egy óra múlva, Jósé Fernandez csendesen a szobába lépett, Betty még akkor is a képernyőre meredt.
Meg sem fordult, amikor férje csókot nyomott a tarkójára.
– Nem fogod elhinni, Jósé.
– Azért csak mondd!. – Épp az imént hazudtam egy kísértetnek.

 

34. Búcsúzás

Amikor az Amerikai Repülés- és Űrrepülésügyi Intézet 1997-ben kiadta az UFO-k ötven éve című, sokat vitatott munkáját, számos kritikus mutatott rá, hogy az emberek évszázadok óta megfigyeltek azonosítatlan repülő tárgyakat, és hogy Kenneth Arnold 1947-es „Repülő csészealj”-ának számos előzménye volt. Ismeretlen tárgyak a történelem hajnala óta fel-feltűntek az égen, de a rendszertelen UFO-jelenségek egészen a huszadik század közepéig nem keltettek különösebb érdeklődést az emberekben. Ettől kezdve azonban mindjobban magukra vonták mind a közfigyelmet, mind pedig a tudományos világ érdeklődését, és kiindulópontul szolgáltak a vallásos hiedelmekhez. Az ok tulajdonképpen egyszerű: a hatalmas rakéták megjelenése és az űrkorszak hajnala az emberek figyelmét a távoli világok felé fordították. Az a felismerés, hogy az emberi faj hamarosan elhagyhatja szülőbolygóját, felvetette a szinte kikerülhetetlen kérdéseket:
Hol vannak a többiek, és vajon mikor látogatnak meg bennünket? Noha ritkán fogalmazták meg, mégiscsak feltámadt a remény, hogy távoli csillagok jóindulatú lényei segítségével talán begyógyulhatnak a sebek, melyeket az emberiség önmagán ejtett, és ezek a lények megmentenek bennünket az eljövendő katasztrófáktól.
Aki pszichológiával foglalkozik, előre láthatta, hogy egy ilyen sürgető szükségletnek előbb-utóbb ki kell elégülnie. A huszadik század második felében több ezer jelentés számolt be a glóbusz minden pontján feltűnő űrjárművek megjelenéséről. Mi több, százak és százak számoltak be „közeli találkozásról” – vagyis valóságos találkozásokról Földön kívüli látogatókkal, s ezeket az élménybeszámolókat nemegyszer csodás égi utazásokról, emberszöktetésekről, sőt űrbéli nászutakról szóló mesék is színezték. És hiába nyilvánították a történeteket újra meg újra hazugságnak vagy hallucinációnak, a hívőket ez nem rettentette el. Azok, akik városokat láttak a Hold túlsó felén, alig vesztették el szavahihetőségüket, amikor az Orbiter űrszondák és az Apolló nem fedeztek fel semmiféle mesterségesen megmunkált tárgyat; a Vénusz-lakókkal egybekelt hölgyek még akkor sem vesztették el hitüket, amikor kiderült, hogy a bolygó sajnos forróbb, mint az olvadt ólom.
Mire az ÁRUI jelentése napvilágot látott, nem akadt egyetlen hírneves tudós sem – beleértve azokat a keveseket is, akik egykor magukévá tették ezt az elméletet –, aki azt vallotta volna, hogy az UFO-knak közük van a Földön kívüli élethez vagy értelemhez. Bizonyítani persze senki sem tudta; az utóbbi ezer év miriádnyi észlelése közül bármelyik lehetett valóságos. De az idő múlásával, miközben a mennyek birodalmát fürkésző, keringő felvevőgépek és radarok egyetlen konkrét bizonyítékot sem találtak, a közvélemény lassan elvesztette az ügy iránt tanúsított érdeklődését. A rajongók természetesen ettől nem bátortalanodtak el, továbbra is rendelkezésre álltak újságjaikkal és könyveikkel, leginkább a réges-rég megcáfolt és leleplezett jelentéseket ömlesztve vissza, némileg kiszínezett formában.
Amikor aztán bejelentették a Tycho monolit – a TMA-1 – felfedezését, rögvest felhangzott az „én megmondtam!” kiáltások kórusa. Eztán nem lehetett kétségbe vonni, hogy valóban jártak látogatók a Holdon és ugyanakkor nyilván a Földön is –, alig hárommillió esztendővel ezelőtt. Elég volt egy pillanat, hogy az égboltot ismét elárasszák az UFO-k; csak az volt a furcsa, hogy három ország egymástól független nyomkövető rendszere, melyek a golyóstollnál nagyobb tárgyakat meglehetős biztonsággal találták meg az űrben, még most sem tudtak rájuk bukkanni.
Szenzációs beszámolók igen gyorsan zuhantak vissza ismét a „pletyka” szintjére – rendre kiderült, hogy a látottak többnyire csillagászati, meteorológiai és légi jelenségek, melyek gyakran tűnnek fel az égen.
És most elölről kezdődött minden. Ezúttal tévedés kizárva; hivatalos jelentés született róla. Elindult a Föld felé egy valódi UFÓ.
Már percekkel a Leonov figyelmeztetése után befutottak az első észlelésekről szóló jelentések; az első közeli találkozásig mindössze néhány óra telt el. Egy nyugdíjas tőzsdeügynök éppen bulldogját sétáltatta a Yorkshire Moorson, amikor meglepetve látta, hogy egy korong formájú tárgy száll le melléje, amelynek utasa – egészen ember formájú volt, eltekintve hegyes füleitől – megkérdezte, merre kell mennie a Downing Streetre. A kapcsolat úgy megdöbbent ezen, hogy csak botjával mutatott a Whitehall irányába; találkozása perdöntő bizonyítékául előadta, hogy a bulldog azóta nem hajlandó enni.
Bár a tőzsdeügynök előzőleg semmiféle elmebajban nem szenvedett, még azok is gondolkodóba estek a következő eset kapcsán, akik az ő szavainak hitelt adtak.
Az illető hagyományos szakmában működő baszk pásztor volt: igencsak megkönnyebbült, amikor a rettegett határőrök helyén két, palástba burkolódzott, átható tekintetű férfit talált, akik az ENSZ-központ helye felől tudakozódtak.
Tökéletesen beszéltek baszkul, ezen a gyötrelmesen nehéz nyelven, amely nem hasonlít az emberiség egyetlen ismert nyelvére sem. Az űrbéli látogatók nyilván kiváló nyelvészek lehettek, noha furcsa módon, éppen a földrajzi tájékozódóképességük látszott tökéletlennek.
És ez így ment napról napra. A kapcsolatok közül valójában csak kevesen hazudtak, nem is voltak elmebetegek; legtöbbjük őszintén hitt saját történetében, és még hipnózis alatt sem vallott mást. Néhányuk pedig valami tréfa vagy valószínűtlen baleset áldozata volt, mint az a szerencsétlen amatőr régész, aki megtalálta a híres science fiction filmkészítő kellékeit, amelyeket majdnem negyven éve felejtettek a tunéziai sivatagban.
És mégis, jelenlétéről csak a kezdet kezdetén – aztán a legvégén – vett tudomást valóban emberi lény; és csakis azért, mert ő akarta.
Itt feküdt előtte a világ, melyet korlátok és akadályok nélkül kedvére feltárhatott és megvizsgálhatott. Útját nem állták falak, érzékei előtt semmi sem maradhatott titokban. Kezdetben azt hitte, csupán hajdani ambícióinak tesz eleget, amikor olyan helyekre látogat, melyeket korábbi. létezése során nem láthatott. Csak jóval később értette meg, hogy a bolygó felszínén tett villámlátogatásai mélyebb célt szolgálnak.
Mintha ő valami szonda lenne, amellyel végigpróbálják az emberi dolgok valamennyi aspektusát. Alig tudatosult benne, hogy irányítják: mint egy hosszú pórázon vezetett vadászeb; úgy tűnt, járkálhat, amerre kedve tartja, de éreznie kellett, hogy engedelmeskedik ura kényszerítő akaratának.
A piramisokat, a Grand Canyont, az Everest holdfényben fürdő, havas tájait maga választotta, csakúgy, mint azt a néhány képtárat és koncerttermet – noha saját kedvtelésére valószínűleg-sohasem szenvedte volna végig a Niebelung gyűrűjét.
És nem ment volna el ennyi gyárba, börtönbe, kórházba, nem nézte volna meg azt a mocskos kis háborút Ázsiában, a lóversenypályát, azt a fura orgiát Beverly Hillsben, a Fehér Ház Ovális termét, a Kreml archívumait, a vatikáni könyvtárat és a mekkai szent fekete Kába-kő vet...
Olyasmit is tapasztalt, amire valójában nem emlékezett, mintha az idevágó emlékeit kitörölték volna, vagy valami őrangyal óvná ezektől az emlékektől.
Mit keresett például a Leakey Emlékmúzeumban, az olduvai szurdokban? Az ember származása sohasem érdekelte jobban, mint a homo sapiens, fajának más, értelmes egyedeit. A kövületek pedig semmit sem jelentettek a számára. Az üvegkalitkákban koronaékszerként őrzött híres koponyák látványa mégis különös visszhangra talált emlékezetében, és érthetetlen izgalmat támasztott benne. Minden eddig tapasztaltnál erősebbé vált benne a déjá vu érzése; ismernie kellene ezt a helyet – de valami hiba volt körülötte. Mint amikor valaki évek múltán tér vissza egy házba, és látja, hogy a bútorokat kicserélték, a falakat kiverték, és még a lépcsőt is átépítették.
Sivár, ellenséges területen járt, kiszáradt, fölperzselt vidéken. Hol vannak a zöldellő mezők s az a miriád, gyors lábú növényevő, amelyek hárommillió évvel ezelőtt itt kószáltak körös-körül?
Hárommillió évvel ezelőtt. Honnan tud ő erről?
Kérdése visszhangzó csendbe hullt, ahonnan nem jött válasz. Aztán még egyszer meglátta az előtte meredező, ismerős fekete hasábot. Közelebb lépett hozzá, és ekkor a mélyben feltűnt egy elmosódott kép, mintha tintafekete tóból tükröződne vissza.
A szőrös, csapott homlok alól kipillantó szomorú, tanácstalan szempár túlnézett rajta, valahová a jövőbe, amelyet sohasem láthat meg. Mert hiszen ő volt az a jövő, százezer nemzedékkel alább az idő folyamában.
Ott kezdődött a történelem; ezt legalább megértette végre. De hogy lehet – és ami a legfontosabb, miért – hogy ezek a titkok még most is rejtve vannak előtte?
Egy kötelessége azonban még hátravan, és mindegyik közül ez a legnehezebb. Annyira még most is ember volt, hogy ezt a legutolsó pillanatokra halassza.
„Mit művel megint? – kérdezte magában az ügyeletes nővér, miközben a tévémonitort az öreg hölgyre állította. – Már sok kipróbált, de először látom, hogy a hallókészülékéhez beszél, az isten áldja meg! Vajon mit mondhat?”
A mikrofon nem volt elég érzékeny ahhoz, hogy továbbítsa a szavakat, de ez aligha számított valamit. Jessie Bowman ritkán látszott ennyire békésnek és elégedettnek. Noha a szeme csukva volt, arcán szinte angyali mosoly ömlött szét, ajkáról pedig szünet nélkül peregtek a suttogva kiejtett szavak.
Ekkor a szemtanú olyasmit látott, amit minden igyekezetével szeretett volna elfelejteni, mert ha jelentést tesz róla, nyomban elbocsátják állásából. Az éjjeliszekrényen heverő fésű lassan, tétován a levegőbe emelkedett, mintha láthatatlan, de ügyetlen ujjak markolnák.
Első kísérletre el is vétette, de aztán szemmel látható erőlködéssel sikerült szétválasztania a hosszú, ezüst hajfonatokat s meg-megtorpanva kibogozni egy-egy csomót.
Jessie Bowman most hallgatott, de a mosoly továbbra is ott ragyogott az arcán. A fésű egyre nagyobb biztonsággal mozgott, a váratlan, tétova rángások megszűntek.
A nővér nem tudott volna számot adni róla, mennyi idő telt el. Csak akkor ocsúdott föl dermedtségéből, amikor a fésű szelíden megpihent az asztalon.
A tízéves Dave Bowman végére ért nemszeretem kötelességének, melyben anyja oly sok kedvét lelte. És íme, a kortalan David Bowmannek először sikerült úrrá lennie az anyagon.
Jessie Bowman még akkor is mosolygott, amikor a nővér végre bejött, hogy utánanézzen a dolognak. Nem igyekezett túlságosan, ahhoz túl rémült volt; de ez akkor már úgysem számított.

 

35. Gyógyulás

Az űr sok millió kilométerre kellemesen tompította a Földön támadt felzúdulást. A Leonov személyzete elragadtatással, de meglehetősen kívülről kísérte figyelemmel az ENSZ-ben folyó vitákat, a kiváló tudósokkal készített interjúkat, a hírmagyarázók gyártotta elméletekét, és az UFO-kapcsolatok tárgyilagos, egyszersmind egymásnak vadul ellentmondó elbeszéléseit. Semmit sem tettek hozzá az általános zűrzavarhoz, minthogy újabb jelenségről nem tudtak beszámolni. Zagadka, vagyis a Nagy Testvér továbbra is közönyösen tűrte jelenlét-ükét. A helyzet már-már ironikussá vált; a rejtély megoldása érdekében tettek még ekkora utat a Földről, és most minden jel arra vallott, hogy a megoldás éppen ott van, ahonnan elindultak.
Most először örültek neki, hogy a fény ilyen lassú, és hogy a Föld-Jupiter vonalon a kétórás késés lehetetlenné teszi az élő kapcsolatot. Floydot még így is annyi igénnyel zaklatták, hogy végül sztrájkba fogott. Már nem volt semmi mondanivalója, és azt is tucatnyiszor elmondatták vele.
Különben is rengeteg munka várt rájuk. A Leonovot elő kellett készíteni a hazavezető, hosszú útra, hogy haladéktalanul útra kelhessen, ha kinyílik az indítóablak. Az időpont beállítása nem volt döntő; akár egy hónapot is tévedhetnek, legföljebb meghosszabbodik az utazás ideje. Csandra, Curnow és Floyd észre sem vennék, hiszen útban a Nap felé aludni fognak; a legénység többi tagja viszont elszánta magát rá, hogy mihelyt az égi mechanizmusok törvényei megengedik, elindulnak.
A Discoveryvel még most is sok gondjuk volt. A hajónak éppen csak annyi üzemanyaga volt, amivel visszatérhet a Földre, még akkor is, ha a Leonovnál sokkal később indul útnak, és egy minimális energiát igénylő röppályán halad – ami csaknem háromévnyi utazást jelentene. És ez is csak úgy lehetséges, ha Halt megbízhatóan be tudják programozni arra, hogy emberi beavatkozás nélkül, csupán távolsági megfigyeléssel teljesítse a küldetést. Az ő együttműködése nélkül a Discoveryt ismét sorsára kellene hagyni.
Nagyszerű, egyszersmind megrendítő volt látni, hogyan épül fel Hal személyisége újra, hogyan válik szellemileg visszamaradott gyermekből zavart, tanácstalan serdülővé és végül enyhén fölényes felnőtté. Floyd tisztában volt ugyan vele, mennyire megtévesztőek az efféle antropomorf megjelölések, de ezeknél kifejezőbbet senki sem találhatott.
A helyzetet néha már kísértetiesen ismerősnek találta. Hány videodrámát látott, melyben zavaros fejű ifjakat hoztak egyenesbe a legendás Sigmund Freud bölcs utódai. És itt, a Jupiter árnyékában most hajszálra ugyanaz a történet játszódott le.
Az emberi értelem fel sem foghatott egy ilyen sebességű, elektronikus pszichoanalízist, melynek során gyógyító és diagnosztikus programok – másodpercenként bitek milliárdjai – villantak keresztül Hal áramkörein, mutatták ki és hozták helyre a lehetséges hibákat. Noha e programok többségét már előre kipróbálták Hal ikertestvérén, Sal 9000-en, komoly hátránynak számított, hogy a két komputer közti dialógus nem lehetett egyidejű. Néha órák mentek veszendőbe azzal, hogy a terápia egy-egy döntő pontján a Földdel való kapcsolatfelvétel is elkerülhetetlennek bizonyult.
Mert a számítógép gyógyulása Csandra minden fáradozása ellenére még messze járt attól, hogy teljes legyen. Halnak számos idioszinkráziája és tikkje maradt, olykor az is előfordult, hogy nem vett tudomást a kiejtett szavakról – de mindig, mindenkitől elfogadta az írásban betáplált utasításokat. Az ellenkező irányban azonban válaszai, ha lehet, még szeszélyesebbek voltak.
Előfordult, hogy szóbeli választ adott, de nem írta ki a képernyőre. Máskor készségesen szolgált mindkettővel, de megtagadta a kinyomtatást. Nem kért bocsánatot, és nem nyújtott magyarázatot – még azt az „ezt inkább nem” makacs válaszát sem, amelyet olyan jól ismerünk Melville-nek a fantáziák világában élő tollnokjától, Bartelbytől.
Valójában inkább vonakodó volt, semmint engedetlen, és az is csak bizonyos feladatokkal kapcsolatban. Végül azért mindig sikerült megnyerniük az ügynek „kidumálták belőle a duzzogást”, Curnow találó szavai szerint.
Nem volt meglepő hát, hogy dr. Csandrán a túlhajszoltság jelei kezdtek mutatkozni. Emlékezetes esetnek számított, hogy egy ízben majdnem elvesztette az önuralmát, amikor Max Brajlovszkij ártatlanul egy régi hírlapi kacsát újított fel.
– Igaz az, dr. Csandra, hogy azért nevezte el Halnak, hogy egy lépéssel megelőzze az IBM-et?
– Micsoda képtelenség! Minden második emberünk az IBM-től jött, és évek óta cáfoljuk ezt az ostobaságot. Azt hittem, már minden értelmes ember tudja, hogy a H-A-L a Heurisztikus Algoritmikából származik.
Max ezek után megesküdött, hogy tisztán hallotta a nagybetűket.
Floyd személyes véleménye szerint ötven az egyhez az esélye annak, hogy a Discovery nem jut vissza biztonságosan a Földre. Ekkor történt, hogy Csandra szokatlan javaslattal állt elébe:
– Dr. Floyd, válthatnánk néhány szót?
Ennyi hét és megannyi közös munka után Csandra ugyanolyan hivatalos volt, mint kezdetben – nemcsak Floyddal, hanem az egész személyzettel. Még a hajó legfiatalabbjához, Zsenyához is csak úgy szólt, hogy hozzátette: asszonyom.
– Természetesen, Csandra. Miről van szó?
– Gyakorlatilag befejeztem a Hohmann-féle visszatérő görbe hat legvalószínűbb variációjának programozását. Ezek közül ötöt már szimuláltunk, és eddig semmi probléma nem merült fel.
– Nagyszerű! Meggyőződésem, hogy senki más a Földön, a Naprendszerben nem tudta volna ezt megcsinálni.
– Köszönöm. De ön éppen olyan jól tudja, mint én, hogy minden eshetőségre képtelenség előre tervezni. Lehetséges, sőt biztos, hogy Hal tökéletesen fog működni, és a kritikus helyzetekben is boldogul. De azért előfordulhatnak jelentéktelen apróságok – olyan apró hibákra gondolok, amelyeket egy csavarhúzóval helyre kell hozni, vagy például elszakad egy huzal, beragad egy kapcsoló –, amelyekkel nem tud mit kezdeni, és ettől kudarcot vallhat az egész út.
– Tökéletesen igaza van, nem vitás, ez engem is aggaszt. De mit tehetnénk ellene?
– A dolog végtelenül egyszerű. Szeretnék a Discoveryn maradni.
Floyd első reakciója az volt, hogy Csandra megőrült. De rögtön utána arra gondolt, hogy legföljebb csak félbolond. Hiszen a siker vagy a bukás esélyét teljesen megváltoztatja, ha a Discovery emberi lénnyel a fedélzetén teszi meg a hosszú utat vissza a Földre; íme, megvan a tökéletes, minden célnak megfelelő, hibakereső és hibajavító szerkezet. De sajnos minden ellene szól.
– Figyelemre méltó gondolat – válaszolta Floyd különös óvatossággal –, és én nagyon is értékelem a buzgalmát.. De vajon végiggondolta-e az összes nehézséget? – A kérdés valóban ostobának tűnt; Csandra nyilván mindent alaposan átgondolt.
– Teljesen egyedül lesz három évig. És ha balesetet szenved, vagy orvosi segítségre lesz szüksége?
– Ezt a kockázatot kész vagyok vállalni.
– És mit fog enni-inni? A Leonovnak nincs nélkülözhető készlete.
– Ellenőriztem a Discovery újrafeldolgozó rendszerét: nem kerül sok fáradságba, hogy újból működésbe hozzuk. Egyébként is mi, indiaiak kevéssel beérjük.
Szokatlan volt, hogy Csandra a származására hivatkozik, hogy bármiféle személyes megjegyzést enged meg magának; Floyd a „vallomáson” kívül nem is emlékezett más esetre. De abban, amit mondott, nem kételkedett; Curnow egyszer azt találta mondani, hogy dr. Csandrának olyan fizikuma van, amit csak évszázados éhezések következtében lehet kialakítani. Bár a megállapítás a mérnök durvább aranyköpései közé tartozott, rosszindulatnak nyoma sem volt benne – Curnow ezt rokonszenve jeléül mondta. Igaz, Csandra háta mögött.
– Nos, a döntésig még van néhány hetünk. Gondolkozom rajta, és beszélek Washingtonnal is.
– Köszönöm. Mit szólna hozzá, ha máris megkezdeném az előkészületeket?
– Ööö... semmit, feltéve, hogy nem ütköznek jelenlegi terveinkkel. Ne felejtse el, végső soron az Irányító Központ fog dönteni.
És én pontosan tudom, mit fog mondani az Irányító Központ. Őrültség lenne elvárni egy embertől, hogy három évig egyedül élve maradjon a világűrben.
Az is igaz persze, hogy Csandra mindig egyedül van.

 

36. Tűz a mélyben

A Föld messze mögötte maradt, és miközben szinte azonnal feltárultak előtte a jupiteri rendszer félelmetes csodái, egyszerre megfejtette és megértette a kinyilatkoztatást.
Hogy lehetett ennyire vak, ennyire ostoba? Eddig csak kószált, mint valami holdkóros, de lassan felébred álmából.
Kik vagytok?! – kiáltotta. – Mit akartok? Miért tettétek ezt velem?
Válasz nem érkezett, pedig tudta, hogy hallották. Valamiféle jelenlétet érzett, mint amikor az ember csukott szemmel is tudja, hogy zárt helyiségben és nem valami üres, nyitott téren áll. Körös-körül egy határtalan szellem, egy kérlelhetetlen akarat gyenge visszhangját érzékelte.
Újból bekiáltott a visszhangzó csendbe, és ezúttal sem kapott egyenes választ – csupán annyit érzett, hogy nincs egyedül, és hogy figyelik. Jól van, magának kell megtalálnia a választ.
Valami teljesen nyilvánvaló volt: bárkik vagy bármik is azok, érdekli őket az emberiség. Saját, kifürkészhetetlen céljaik érdekében kiszedték belőle és elraktározták az emlékeit. És most ugyanezt tették legrejtettebb érzelmeivel, olykor az ő segítségével, olykor anélkül.
Nem neheztelt; a benne lejátszódó folyamat tulajdonképpen lehetetlenné tette az efféle gyermekes reakciókat. Már túl volt azon, amit szeretetnek vagy gyűlöletnek, vágynak vagy félelemnek neveznek, de még nem felejtette el ezeket az érzéseket, és még meg tudta érteni, miképpen szabályozzák azt a világot, amelynek valaha ő is része volt. Vajon éppen ebben rejtőzik a céljuk? És ha igen, mi lehet a végső szándékuk?.
Egy isteni játszma résztvevője lett, de a szabályokat menet közben kell megtanulnia.
A négy aprócska, külső hold, a Szinopé, a Pasziphaé, á Kaimé és az Ananké szabálytalan sziklatömbjei csupán átvillantak tudata mezőjén, máris jöttek sorba á többiek: az Elara, a Liszithea, a Himalia és a Léda. Tudomást sem vett róluk; és már ott is volt előtte a ragyás arcú Kallisztó.
Egyszer-kétszer körbejárta a Föld holdjánál nagyobb, viharvert bolygót, miközben eddig nem sejtett érzékei alaposan megvizsgálták a felszínt borító jeget és port. Kíváncsisága hamar kielégült; fagyott kövület világa volt ez, melyen még láthatók voltak azoknak az eonokkal való korábbi ütközéseknek a nyomai, amelyek csaknem darabokra zúzták. Az egyik félgömb gigantikus szemként domborodott ki, rajta koncentrikus körök sorozata mutatta a helyet, ahol a tömör szikla valaha kilométer magas hullámokat vetett egy ősrégi, az űrből lesújtó kalapács ütése alatt.
Néhány másodperc múlva már a Ganümédész körül haladt. Ez már. sokkal bonyolultabb és érdekesebb világ volt; itt, a csaknem azonos nagyságú Kallisztó szomszédságában, mégis merőben más képet mutatott. Igaz, rajta is voltak kráterek szép számmal – de legtöbbjüket szinte szó szerint mintha beleszántották volna a földbe. A ganümédészi táj legjellemzőbb sajátosságai azok a kígyózó sávok voltak, melyekben egyenként tucatnyi barázda futott párhuzamosan, egymástól néhány kilométernyi távolságban. Olyan volt ez a barázdált vidék, mintha részeg földművesek hadai kanyarogtak volna ide-oda a hold felszínén.
Néhány keringés alatt többet tudott meg a Ganümédészről, mint a Föld minden eddigi űrszondája, s mindezt a tudást félretette a jövő számára. Még szükség lesz rá egy napon, ebben bizonyos volt, bár még nem tudta, miért – mint ahogy azt sem, mi hajtja ilyen céltudatosan egyik világtól a másikig.
Ez az erő most éppen az Európához lendítette. Bár még mindig elsősorban passzív szemlélő volt, hirtelen feltámadt benne az érdeklődés, az adott pontra irányította a figyelmét – és összpontosította akaratát. Még ha bábu volt is egy láthatatlan és néma Úr kezében, némely gondolat beszivárgott – vagy hagyták, hogy beszivárogjon – az ő tudatába is.
A feléje rohanó, sima, bonyolultan mintázott bolygó alig hasonlított akár a Ganümédészre, akár a Kallisztóra. Szervesnek látszott; a felszínen elágazó és egymást keresztező vonalak hálózata olyan volt, mint vénák és artériák égitestet rejtelmesen átívelő rendszere.
Az Antarktisznál sokkal hidegebb, végtelen jégmezők rideg pusztasága terült el előtte. Egy pillanatra meglepődött, látva, hogy egy űrhajó roncsai fölött halad el. Azonnal fölismerte benne a szerencsétlenül járt Csient, melyet oly sok, általa elemzett videohírben ismertettek. Nem most – nem most –, később bőven lesz alkalom...
Már át is hatolt a jégen, most olyan világban járt, melyet sem ő, sem irányítói nem ismertek.
Az óceánvilág rejtett vizeit jégpáncél oltalmazta az űrtől. A jég vastagsága majdnem mindenütt több kilométeres volt, de egy-egy vékonyabb sáv mentén olykor megrepedt és szétnyílt. Ilyenkor kurta küzdelem kezdődött a két engesztelhetetlenül ellenséges elem között, melyek az egész Naprendszerben egyedül itt találkoztak össze közvetlenül. A tenger és az űr közti harc mindig ugyanarra a döntetlenre végződött: a világűr hidegének kitett víz felforrt, s még ugyanabban a pillanatban megfagyott, s ezzel a jégpáncél újra behegedt.
Az Európa tengerei a közeli Jupiter hatása nélkül már réges-régen tömör jéggé fagytak volna. Gravitációs ereje szünet nélkül gyúrta a kicsiny világ belsejét; itt is működtek az Ió felszínét feldúló erők, de összehasonlíthatatlanul kisebb hevességgel. Miközben átiramlott a mélység fölött, mindenütt a bolygó és holdja közti kötélhúzás nyomait látta.
Hallotta és érezte a tenger alatti földrengések szakadatlan robajában, a mélyből felszökő gázok sziszegésében, a tengerfenéki síkságok felett átsöprő infraszonikus nyomáshullámok gördülésében. Az Európát borító lármás óceánhoz képest a Föld mégoly zajos tengerei is némának tűntek.
Még most is tudott ámulni, így eshetett meg, hogy az első oázis látványa örömteli meglepetésként érte. Majdnem egy kilométer hosszan terült el a csövek és aknák kuszasága mellett, melyet a mélyből felbugyogó, ásványos sós vizek raktak le, mint a cseppkövet. E gótikus várkastély természeti utánzatából fekete, forrásban lévő folyadékok buggyantak ki lassú ritmusban, mintha valami hatalmas szív dobogna odalent. Akárcsak a vér, e folyadékok is az élet valódi jeleit mutatták.
A forrásban lévő folyadékok és a föntről leáramló, fagyos szivárgás meleg szigetet formált a tengerfenéken. És nem kevésbé lényeges, hogy az élethez szükséges valamennyi vegyületet magukkal hozták az Európa belsejéből. Itt, ahol senki sem várta volna, létrejött az energia és az élelem bőséges tárháza.
Pedig számíthattak volna rá; emlékezett, hogy valaha, mindössze egy élettel korábban ilyen termékeny oázisokat fedeztek fel a Föld mély óceánjaiban. Az európai azonban összehasonlíthatatlanul nagyobb és sokkalta változatosabb volt.
A „kastély” kanyargós falai mentén, a tropikus zónában törékeny, pókszerű építmények éltek, szemre hasonlóak a növényekhez, noha szinte valamennyi képes volt rá, hogy helyét változtassa. Köztük különös meztelen csigák és férgek mászkáltak; némelyek ezekkel a növényekkel táplálkoztak, mások egyenesen a körülöttük lévő ásványos vizekből szerezték táplálékukat. A hőforrástól távolabb – valamennyi lény e tengermélyi tűz körül melegedett – erősebb és vaskosabb organizmusok éltek, melyek leginkább rákokra vagy pókokra emlékeztettek.
Biológusok hadai szerezhettek volna életre szóló kutatási anyagot ezen az apró kis oázison. A paleozoikus földi tengerekkel ellentétben, ez nem afféle állandó környezet volt, itt gyors iramban haladt az evolúció, fantasztikus formák tömegeit produkálva. Megvalósulásuk azonban kivétel nélkül a legteljesebb bizonytalanságnak volt kitéve; az élet forrásai előbb-utóbb meggyengültek, majd kiapadtak, amint az őket létrehozó erők másutt és megint másutt összpontosultak.
Az európai tengermélyeket járva, újra meg újra látnia kellett e tragédiák jeleit. Számtalan kör alakú területet borított elpusztult lények váza és ásvánnyal bevonódott maradványa, és e helyeken egész fejezetek törlődtek ki az Élet könyvéből.
Látott hatalmas, üres kagylókat, melyek ember nagyságú, csavart trombitát formáztak. A sok-sok forma között kéthéjú, sőt háromhéjú kagylókat is látott. És akadtak több méter átmérőjű, csigavonalú kövek, amelyek hajszálra megegyeztek azokkal a szépséges ammonitákkal, amelyek oly titokzatos módon tűntek el a Föld óceánjaiból a krétakor végén. Így fürkészve-kutatva járta végig a feneketlen mélységet. Talán mind csoda közül az volt a legszebb, amikor izzó lávafolyammal találkozott, mely száz és száz kilométer hosszan húzódott a mélyebb völgyben. Ebben a mélységben olyan nagy volt a nyomás, hogy a tüzes magmával érintkező víz nem tudott gőzzé válni, így a kétféle folyadék, kénytelen-kelletlen fegyverszünetet kötve, létezett egymás mellett.
Ott, mintha egy idegen világ ismeretlen művészei adnának elő egy darabot, valami hasonlót ahhoz, ami Egyiptomban történhetett valamikor, az ember megjelenése előtt. Ahogy a Nílus életre keltette a sivatag keskeny szalagját, ez a tűzfolyam is életet lehelt az európai mélységekbe. Partjai mentén alig két kilométer szélességben fajok sokasága bukkant elő, indult virágzásnak, majd enyészett el. És legalább egyikük hatalmas emlékművet hagyott maga után.
Először azt hitte, ez is csak amolyan ásványi sókból származó elkérgesedés, mely mindenütt fellelhető volt a termálkürtő körül. De közelebbről szemügyre véve megbizonyosodott róla, hogy ez nem valamilyen természeti képződmény, hanem egy értelem alkotta építmény. Meglehet persze, hogy csupán az ösztönök terméke; hiszen a Földön is micsoda impozáns várakat építenek a termeszek, a pókháló pedig még ennél is tökéletesebben van megtervezve.
Valószínűleg apró élőlények lakták, mivel az egyetlen bejárat mindössze fél méter széles volt. Maga a bejárat, melyet egymásra rakott szikladarabokból építettek vastag falú alagúttá, elárulta az építők szándékait. Erődítmény volt ez, nem messze a vörösen izzó Nílus folyamuktól. Miután elkészültek vele, semmivé váltak.
Legföljebb néhány évszázaddal ezelőtt mehettek el.
A szabálytalan alakú sziklákból nyilván óriási erőfeszítéssel fölrakott erődítmény falait csak vékony, ásványi eredetű kéreg borította. Az erőd elhagyásának oka szemmel látható volt: a tető egy része, nyilván az állandó földrengés következtében, beomlott, és itt, ebben a víz alatti környezetben egy tető nélküli erőd védtelenné vált az ellenség előtt.
A lávafolyam mentén nem találkozott az értelem más jeleivel. De egyszer megpillantott valamit, ami nyugtalanítóan emlékeztette egy mászó emberre – kivéve, hogy ennek nem volt sem szeme, sem orrlyuka, csak óriási, fogatlan szájával nyeldeste szüntelenül a körülötte lévő folyadékot, miközben kiszűrte belőle a táplálékot.
A mélyben húzódó sivatagok keskeny, termékeny sávja mentén egész kultúrák, civilizációk emelkedhettek föl és süllyedhettek le, hadseregek menetelhettek (vagy úszhattak) az európai Timur Lenkek vagy Napóleonok vezérlete alatt. S birodalmaik maradványait sohasem fogják feltárni, hiszen ezek a forró oázisok olyan távol vannak egymástól, mint egyik bolygó a másiktól. Azok a lények, akik a lávafolyó fényében sütkéreztek, és a forró nyílások körül szerezték táplálékukat, sohasem juthattak át a magányos szigeteket elválasztó, ellenséges pusztaságon. Ha voltak valaha történészeik és filozófusaik, valamennyien meg lehettek győződve róla, hogy egyedül az ő civilizációjuk létezik a világegyetemben.
Pedig az oázisok közt elterülő tér sem volt teljesen élettelen; akadtak lények, amelyek elviselték a zord körülményeket. Ezek voltak a halak európai megfelelői – áramvonalas torpedók hajtottak előre, és a testük mentén elhelyezkedő uszonyok kormányozták őket. Hasonlatosságuk a földi óceánok legsikeresebb formájú lakóihoz nyilvánvaló volt: ugyanarra a műszaki problémára az evolúció szükségszerűen hasonló válaszokat adott. Bizonyság erre a delfin és a cápa – látszólag ugyanaz a test, holott az élet fájának igencsak távoli ágain helyezkednek el.
Azért az európai tengerekben és a földi óceánokban élő halak között mégiscsak volt egy nagyon lényeges különbség: ezeknek itt nem volt kopoltyújuk, hiszen az ő vizeikben nyoma sem volt az oxigénnek. Csakúgy, mint a Föld saját geotermikus nyílásai közelében élő lények, ezek is kén alapú anyagcserével rendelkeztek, és ebben a majdnem vulkanikus környezetben bőségesen találtak ilyen anyagokat.
És közülük csak keveseknek volt szeme. Eltekintve a ritka lávakiömlés villogó fényétől és a párt kereső vagy zsákmányra vadászó lényekből alkalmanként kiáramló biolumineszcenciától, ebben a világban nem volt helye a fénynek.
Halálra ítélt világ volt ez. Nem pusztán azért, mert energiaforrásai szórványosak és állandóan változóak voltak, hanem az őket irányító árapályerők is folyamatosan gyengültek. Még ha kifejlődött is köztük a valódi értelem, világuk végső megfagyásával az Európa lakói nem kerülhették el a pusztulást.
A tűz és a jég csapdájában éltek.

 

37. Szakítás

– ...Igazán sajnálom, öreg barátom, hogy ilyen rossz hírt kell közölnöm, de Caroline megkért rá, és tudod, hogyan érzek mindkettőtök iránt.
És nem hinném, hogy különösebb meglepetésként ér. Az elmúlt év során tettél néhány megjegyzést, ami utalt rá... és tudod, milyen elkeseredett volt, amikor elhagytad a Földet.
Nem, nem hinném, hogy van valaki más. Ha lenne, nekem megmondta volna... de előbb vagy utóbb – hiszen rendkívül vonzó asszony.
Chris jól van, és természetesen nem tud semmiről. Neki legalább nem fáj. Túl fiatal még hozzá, hogy megértse, s a gyerekek különben is hihetetlenül... ruganyosak?. Egy pillanat, meg kell néznem a szótárban... aha, rugalmasak.
Most pedig vegyük sorra azokat a dolgokat, amelyek valószínűleg kevésbé fontosak a számodra. Még mindig véletlenként próbálják beállítani annak a bombának a felrobbanását, de persze senki sem hisz benne. És mert azóta semmi sem történt, lassan elcsendesedett az általános hisztéria; végül is napirendre tértünk felette, ahogy az egyik kommentátorotok mondta: „Csak a vállunk fölött nézünk hátra időnként.”
És valaki rábukkant egy százéves versre, amely olyan pontosan kifejezi a helyzetet, hogy most mindenki ezt idézi. A Római Birodalom utolsó napjairól van szó, amikor egy város lakói a kapuknál várakoznak a közeledő hódítók megérkezésére. A császár és az előkelő tisztviselők legszebb tógájukban sorakoznak fel, készülnek az üdvözlő beszédek elmondására. A szenátust bezárták, hiszen az új urakat úgysem érdeklik majd a jelenleg érvényes törvények.
Ekkor rettenetes hír érkezik a városba a határról. A barbárok nem jöttek el. A fogadó bizottság teljesen tanácstalan; csalódott morgással tér haza mindenki: „S most – vajon barbárok nélkül mi lesz velünk? Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy.”
A vers egyetlen, csekély változtatással, pontosan a mi helyzetünket tükrözi. A barbárok várásáról szól ugyanis – ezúttal azonban mi vagyunk a barbárok. Mi pedig nem tudjuk, mire várunk, az azonban biztos, hogy nem érkezett meg.
Más. Hallottál róla, hogy Bowman parancsnok anyja alig néhány nappal azután halt meg, hogy az a dolog megérkezett a Földre? Különös egybeesésnek tűnik, bár a gondozók szerint soha a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta az újságok iránt, így nem valószínű, hogy eljutott hozzá a dolog híre.
Floyd leállította a magnetofont. Dimitrijnek igaza volt; a dolog nem érte meglepetésként. De ez nem sokat számított: ettől még ugyanúgy fájt.
De hát mit tehetett volna? Ha visszautasítja a küldetésben való részvételt – amit Caroline nagyon szeretett volna –, egész életében szenvedett volna a beteljesületlenség érzésétől és a bűntudattól. Az érzés a házasságát is megmérgezte volna; ennél már a becsületes szakítás is jobb, amikor a fizikai távolság enyhíti az elválás fájdalmát. (Valóban enyhítette? Bizonyos értelemben talán súlyosbította is a helyzetet.) Fontosabb ennél, hogy kötelessége van, hogy egy olyan csoporthoz tartozik, amelyik ugyanannak a célnak szentelte magát.
Jessie Bowman tehát elment. Talán ez is az ő lelkén szárad. Ő is hozzájárult ahhoz, hogy megfosszák egyetlen, megmaradt fiától, ezzel is siettetve lelki összeroppanását. Erről eszébe jutott egy vita, amelyet éppen ebben a témában Walter Curnow kezdeményezett.
– Miért választottad éppen Dave Bowmant? Mindig érzéketlennek találtam, nem mintha barátságtalan lett volna, de valahányszor belépett a szobába, mindig az az érzésem támadt, mintha tíz fokkal lehűlne a levegő.
– Éppen ez volt az egyik oka annak, hogy őt választottuk. Nem voltak szoros családi kötelékei, kivéve az anyját, és őt sem látogatta nagyon gyakran. Egy hosszú, bizonytalan kimenetelű küldetésre éppen ilyen emberre volt szükségünk.
– Hogyan vált ilyen emberré?
– Ezt talán a pszichológusoktól kellene megkérdezned. Persze láttam a róla szóló anyagot, de az már régen volt. Valami rémlik a bátyjáról, aki meghalt, és hamarosan az apja is meghalt, amikor az egyik első űrrepülőgép balesetet szenvedett. Ezeket nem volna szabad elmondanom neked, de ma már nyilván nincs semmi jelentőségük.
Persze hogy nincs jelentőségük, de azért érdekes. Floyd most szinte irigyelte David Bowmant, hogy eljutott arra a végső pontra, ahol az ember megszabadul minden érzelmi kötöttségétől, amely a Földhöz fűzi.
Nem – most csak ámítja magát. A fájdalom szinte satuba fogta a szívét, és mégsem irigyelte, inkább sajnálta David Bowmant.

 

38. Tajtékos táj

Mielőtt elhagyta volna az Európa óceánjait, még egy lényt látott, mind közül a legnagyobbat. Nagyon hasonlított a földi – trópusi vidékeken élő, soktörzsű léggyökerű fákhoz, melyek így egymagukban erdőt alkottak, néha száz és száz négyzetméternyi területen. Ez a példány azonban mozgott; útja szemmel láthatóan egyik oázistól a másikig vezetett. Lehetséges, hogy ezek egyike tette tönkre a Csient, vagy egy igen közeli fajrokona.
Most már kitapasztalt mindent, amit tudnia kellett vagy leginkább mindazt, amit ők akartak tudni. Már csak egyetlen holdat kellett meglátogatnia; másodpercek múlva az Ió tüzes tájait látta maga alatt.
Olyan volt csakugyan, amilyennek gondolta. Az energia és az élelem bőséges lelőhelye, de szövetségükre még nem érett meg az idő. Néhány kevésbé forró kéntó körül megtette már első, bátortalan lépteit az, amiből egyszer majd élet lesz, de mielőtt még e korai, merész kísérlet elérhetett volna a szervezettség legcsekélyebb fokára, visszavettetett a fortyogó üstbe. Majd csak évmilliókkal később, ha már kimerültek az Ió kohóit tápláló erők, születik meg itt, ezen a kisült és meddő világon valami, ami felkeltheti a biológusok figyelmét.
Nem sokat időzött az Ión, és ügyet sem vetett az apró belső holdakra, amelyek a Jupiter láthatatlan gyűrűi mentén helyezkedtek el – ezek csak sápadt visszfényei voltak a Szaturnusz fényes gyűrűinek. És máris előtte állt a világok legnagyobbika; végre látni fogja, ahogy ember eddig és ezután sohasem ismerhette.
Valóságossá és szinte tapinthatóan láthatóvá váltak számára a mágneses erővonalak millió kilométer hosszú indái, a rádióhullámok hirtelen robbanásai, a Földnél nagyobb elektromos plazma gejzírkitörései csakúgy, mint a bolygót övező, színárnyalatokban gazdag felhőrétegek. Megértette kölcsönhatásaik bonyolult rendszerét, és rájött, hogy a Jupiter sokkalta csodálatosabb, mint bárki is sejtette.
Miközben sebesen siklott át a Nagy Vörös Folt tomboló közepén, és a kontinens méretű viharok villámai dörögtek körülötte, tudta, miért tart ez a vihar évszázadokig, annak ellenére, hogy a földi hurrikánokat kiváltó gázok sokkal, de sokkal dúsabbak. A nyugalmasabb mélységeket elérve fokozatosan elcsendesült a hidrogén szelének éles sivítása, és a magasból viaszos hópelyhek darája hullott alá – a szénhidrogén-tajték itt-ott alig tapintható hegyeket formált. A hőmérséklet elég meleg volt ahhoz, hogy a víz folyékonnyá válhasson, de itt nem voltak óceánok; a túlságosan ritka, tisztán gáznemű környezet nem bírta volna el a vizet.
Egymás után maradtak el mögötte a felhők rétegei, míg végül egy olyan átlátszó régióba jutott, melyben az emberi szem is ellátott volna akár ezer kilométerre is. Itt, a Nagy Vörös Folt szélesebb gyűrűjében csak egy kisebb örvény volt; olyan titkot őrzött azonban, melyet az emberiség már régóta sejtett, de sohasem bizonyított be.
A sodródó tajtékhegyek lába körül kicsiny, élesen kirajzolódó körvonalú fellegek miriádjait látta, s az egyforma méretű felhőket ugyanolyan vörös és barna pettyek tarkázták. Csupán a nem emberi környezethez mérve voltak kicsinyek; közülük a legkisebb is eltakart volna egy jókora várost.
Éltek, nem vitás, hiszen lassú, céltudatos mozgást végeztek a lebegő hegyek lejtőin, miközben óriási bárányokként legelésztek. A méteres hullámsávon szólongatták egymást, gyenge rádióhangjaik világosan kivehetők voltak a Jupiter rázkódása és zörejei ellenére.
Ezek az élő gáztömlők a fagyos magasság és a perzselő mélység között húzódó, keskeny övezetben lebegtek. Kétségtelenül keskeny, de azért jóval szélesebb terület volt ez, mint a Föld egész Bioszférája.
Nem voltak egyedül. Alig észrevehető, kicsiny lények cikáztak közöttük sebesen. Némelyek szinte rejtélyes módon hasonlítottak a földi repülőgépekre, és a méretük is nagyjából megfelelt azoknak. De éltek – talán ragadozók, talán paraziták, de az is lehet, hogy pásztorok voltak.
Feltárult előtte az evolúció egy teljesen új fejezete, mely éppen olyan ismeretlen volt a számára, mint amit az Európán látott. A földi óceánok tintahalaira emlékeztető, sugárhajtású torpedók vadásztak a hatalmas gáztömlőkre, és felfalták őket. De ők sem voltak védtelenek; egyesek elektromos villámcsapásokkal és kilométer hosszú, láncfűrészre emlékeztető, karmos csápokkal vették föl a harcot.
Akadtak még ennél is különösebb, a geometria minden lehetséges formáját kiaknázó alakzatok – furcsa, áttetsző sárkányok, tetraéderek, gömbök, poliéderek, összegubancolódott szalagok fonadéka... A felszálló áramlatokkal fátyolszövetként úszott a jupiteri atmoszféra óriási planktonja, s a bennük élő szervezetek csak addig léteztek, míg eleget nem tettek reprodukciós kötelezettségüknek; akkor visszahullottak a mélységbe, s ott elszenesedve táplálták az új nemzedéket.
A világ felszíne, melyet kutatott, százszorosa volt a Földének, és bár sok csodát látott, értelem jelenlétére semmi sem utalt. A hatalmas léggömbök rádióhangjai, csak egyszerű figyelmeztető vagy félelmet kifejező üzeneteket hordoztak. Még a vadászok is, melyek akár magasabb szervezettségi fokon is állhattak volna, csak olyanok voltak, mint a földi óceánok cápái – értelem nélküli automaták.
És lélegzetelállító méretei és újdonsága ellenére a Jupiter bioszférája végtelenül törékeny világ volt, tele párával és habbal, ahol a felső atmoszféra villámlásai következtében keletkező állandó petrokémiai anyagú hóesésből hajszálfinom selyemfonalak és papírvékony fátylak pörögtek alá. Lényei közül alig valamelyik volt tartósabb a szappanbuboréknál; legijesztőbb ragadozóit is pillanatok alatt cafatokra tépte volna a Föld leggyámoltalanabb húsevője.
Az Európánál jóval kisebb méretekben, de maga a Jupiter is evolúciós zsákutca volt. A tudat itt sohasem fog önmagára ébredni; ha mégis, akkor is csak elsatnyult létezési formák között. Kifejlődhet ugyan egy pusztán lebegő kultúra, de egy olyan környezetben, ahol ismeretlen marad a tűz, és szilárd anyag csak nyomokban létezik, a lét még a kőkorszakig sem juthat el soha.
Egy Afrika nagyságú jupiteri ciklon középpontja fölött lebegve érezte meg ismét az irányító szellem jelenlétét. Bizonytalan hangulatok és. érzelmek lopóztak a tudatába, noha semmiféle koncepciót vagy szándékot nem tudott felismerni. Mintha bezárt ajtó választaná el az odabent folyó vitától, amelyet ráadásul egy számára ismeretlen nyelven folytatnak. A fojtott hangok azonban kétségtelenül csalódást, majd bizonytalanságot, végül hirtelen elhatározást közvetítettek a számára de hogy mi lehet a cél, nem is sejtette. Most újra úgy érezte magát, mint az öleb, amelyik megérzi gazdája hangulatváltozását, de megérteni nem tudja.
A láthatatlan póráz húzni kezdte lefelé, a Jupiter középpontja felé. A felhőrétegekkel együtt maga mögött hagyta azt a szintet, ahol az életnek valamilyen formája még lehetséges volt.
Nemsokára eltűnt a távoli és halvány Nap utolsó sugara is. A nyomás és a hőmérséklet gyorsan emelkedett, már meghaladta a víz forráspontját, és hamarosan áthaladt a túlhevített gőz rétegén is. A Jupiter olyan volt, mint a hagyma; egyik réteget a másik után távolította el, de a maghoz vezető útnak még ekkor is csak egy töredékét tette meg.
A gőz után a petrokémiai anyagok boszorkánykonyhája következett – az itt lévő energia egymillió évig táplálhatná az ember által valaha épített összes robbanómotort. A közeg mind vastagabbá és sűrűbbé vált. Aztán, egészen váratlanul, egy mindössze néhány kilométer vastag törésben végződött.
A következő, még mindig folyékony héj, mely sűrűbb volt a Föld bármelyik sziklájánál, összetett szilikon- és szénvegyületekből állt, és életre szóló munkával láthatta volna el a földi kémikusokat. Réteg réteg után következett sok ezer kilométeren át, de ahogy a hőmérséklet több száz fokról több ezer fokra nőtt, úgy vált mind egyszerűbbé és egyszerűbbé a különböző rétegek összetétele. Félúton a mag felé már túl nagy volt a forróság ahhoz, hogy vegyületek keletkezhessenek; az anyagok különváltak, és csupán alapelemek léteztek.
Ezután mély hidrogéntenger következett – ilyen hidrogén azonban legfeljebb a másodperc töredékéig létezett a Földön, laboratóriumban. Erre a hidrogénre olyan óriási nyomás nehezedett, hogy hatására fémmé változott.
Már majdnem elérte a bolygó közepét, de a Jupiter még tartogatott a számára egy meglepetést. Váratlanul elmaradt mögötte a fémes, de még ekkor is folyékony hidrogén rétege. Végül, hatvanezer kilométeres mélységben, szilárd felszínre jutott. A magasban lejátszódó kémiai reakciók nyomán ősidők óta összeálló szén a bolygó közepe felé sodródott. Itt, a sok millió atmoszféra nyomás alatt kristályos anyaggá sűrűsödött, és a kimondhatatlanul tréfás kedvű természet létrehozta azt az anyagot, ami oly becses az emberek szemében.
A Jupiter magja, melyet emberi szem sohasem látott, egyetlen, Föld nagyságú gyémánt.

 

39. A kompkikötőben

– Walter, aggódom Heywoodért.
– Tudom, Tanya, de mit tehetnénk? Curnow még sohasem látta ilyen bizonytalannak Orlova parancsnokot; már-már vonzónak is találta így, noha az alacsony nőket sohasem kedvelte.
– Nagyon megszerettem, de nem ez az oka. Olyan lehangolt – azt hiszem, ez a legjobb kifejezés rá –, hogy mindenki szerencsétlenül érzi magát tőle. A Leonov eddig boldog hajó volt. Szeretném, ha továbbra is így lenne.
– Miért nem beszél vele? Tiszteli magát, és bizonyára mindent meg fog tenni azért, hogy kimásszon ebből a hangulatból.
– Éppen arra készülök. És ha nem sikerül...
– Akkor?
– A megoldás egyszerű. Mi dolga van még ezen az úton? A hazafelé vezető úton így is, úgy is altatjuk. Ha úgy adódik – hogy is mondják? –, bármikor félretehetjük.
– Hű, ugyanaz a piszkos trükk, amit Katyerina alkalmazott velem! Ha fölébred, őrjöngeni fog.
– De biztonságban földet ér, és akkor már úgyis sok dolga lesz. Hiszem, hogy megbocsátana nekünk.
– Ezt nem gondolja komolyan. Még ha én támogatom is, Washington botrányt csap. Nem beszélve róla, hogy történhet bármi, és tegyük fel, szükségünk van a segítségére... Ha jól tudom, két hét átmeneti idő szükséges hozzá, hogy valakit biztonságosan újraélesszenek.
– Heywood korában ez inkább egy hónap. Igen, valószínűleg... már nem változtathatnánk a helyzeten. De maga szerint mi történhet még? Elvégezte a munkáját, amiért felküldték, eltekintve attól, hogy tartsa rajtunk a szemét. És meggyőződésem, hogy magát is alaposan kioktatták e tárgyban valahol Virginia vagy Maryland egyik sötét külvárosában.
– Nem állítom, de nem is tagadom. És őszintén szólva, én pocsék titkosügynök vagyok. Sokat beszélek, és utálom a Titkosszolgálatot. Egész életemben küszködtem, hogy a beosztásom alatta maradjon a bizalmas fokozatnak. Valahányszor az a veszély fenyegetett, hogy átsorolnak a bizalmas, vagy ami még rosszabb, a titkos kategóriába, inkább csináltam valami botrányt. Ámbár manapság az ilyesmi egyre nehezebb.
– Walter, maga megveszte...
– Megrögzött?
– Igen, pontosan erre a szóra gondoltam. De térjünk vissza Heywoodra, kérem. Nem beszélne előbb maga vele?
– Úgy érti, tartsak neki lelkesítő beszédet? Inkább Katyerinának segítek, amikor beszúrja az injekciós tűt. A mi lelki alkatunk egészen más. Ő engem nagypofájú bohócnak tart.
– Rendszerint igaza is van. De maga csak így próbálja leplezni a valódi érzelmeit. Akad olyan elmélet is a hajón, hogy maga a lelke mélyén kedves ember, csak nemigen tudja kimutatni.
Ezúttal Curnow nem talált szavakat. Végül nagy nehezen kinyögte:
– Na jó, megteszem, ami tőlem telik. De csodákat ne várjon; a jellemzésem szerint tapintat terén bukásra állok. Hol bujkál most?
– A kompkikötőben. Azt mondja, az összesítő jelentésen dolgozik, de én nem hiszem el. Csak előlünk akar elzárkózni, és az űrhajón az a legnyugalmasabb hely.
Bár ez is fennállt, valójában nem ez volt az oka. A forgódobbal ellentétben, ahol a legtöbb tevékenység zajlott mostanában a Discoveryn, a kompkikötőben súlytalanság uralkodott.
Az űrkorszak legkezdetén az emberek szinte eufóriába estek saját súlytalanságuktól, mert arra a szabadságra emlékeztette őket, amelyben nem volt részük azóta, hogy elhagyták a tengermélyi bölcsőjüket. A gravitációból kikerülve valamennyit visszakaptak ebből a szabadságból, súlyukkal együtt sok földi gondot és aggodalmat is elvethettek.
Heywood Floyd nem feledkezett el fájdalmáról, de itt valahogy elviselhetőbbnek érezte. Tárgyilagosan szemlélve a dolgot, maga is meglepődött, milyen hevesen reagált egy nem egészen váratlanul bekövetkező eseményre. Nemcsak a szerelem elvesztéséről volt szó, bár ez érintette a legfájóbban. A csapás éppen akkor érte, amikor különösen sebezhetőnek érezte magát, amikor hullámvölgybe került, s csaknem mindent hiábavalónak érzett.
És azt is tudta, mi ennek az oka. Mindent elért, amit el akart érni, hála társai tudásának és együttműködésének; tudta, hogy önző magatartásával őket is cserben hagyja. Ha minden jól megy – az űrkorszak naponta elhangzó litániája! –, olyan tudásanyaggal térnek vissza a Földre, amelyhez hasonlót még sohasem gyűjtött össze egyetlen expedíció sem, és néhány év múlva még az elveszettnek hitt Discovery is visszakerül építőihez.
Ez azonban kevés. A titkot nem tudták megfejteni, a Nagy Testvér most is ott áll, néhány kilométerrel arrébb, gúnyt űzve minden emberi igyekezetből és elért eredményből. Éppen úgy, ahogy tíz esztendeje a Holdon, egyetlen pillanatra megelevenedett, csak azért, hogy újra visszaessen makacs mozdulatlanságába. Maga volt a bezárt ajtó, amelyen hiába dörömböltek. Úgy tűnt, egyedül David Bowmannek sikerült megtalálnia a kulcsot.
Talán ezért volt számára olyan vonzó ez a csendes és olykor titokzatosnak látszó hely. Innen, ebből az immár üressé vált kikötőből, a kör alakú fedélzeti nyíláson át indult el Bowman utolsó küldetésére, mely a végtelenbe vezetett.
A gondolat inkább felvillanyozta, semmint lehangolta; figyelmét mindenesetre elvonta személyes problémáiról. A Nyina eltűnt párja mára már bevonult az űrkutatás történelmébe; az ősrégi, tiszteletreméltó klisé szavai szerint, mely az alapigazság elismerésén túl mindig kiváltott egy kis mosolyt is, eljutott oda, „ahová ember eddig még soha...” És most hol van? Vajon megtudja-e valaha?
Olykor órákig ült a zsúfolt és mégis kényelmes kis kabinban, miközben igyekezett összeszedni gondolatait, és néha még feljegyzéseket is diktált; a személyzet többi tagja tiszteletben tartotta magányát, és megértette, miért van szüksége rá. Még a tájékára sem mentek a kompkikötőnek, és erre nem is volt szükségük. Rendbe hozása a jövő és talán egy másik csapat feladata lesz.
Néha, amikor valóban erőt vett rajta a levertség, már-már arra gondolt, mi lenne, ha megparancsolná Halnak, nyissa ki a kompkikötő ajtajait, és ő elindulna Dave Bowman nyomában. „Vajon engem is ugyanaz a csoda várna, ami őt, és amit Vaszilij pillantott meg néhány héttel ezelőtt? Ez megoldaná minden gondomat...” Ha Chris emléke nem lett. volna elég, hogy visszatartsa, akkor sem vihette volna keresztül ezt az öngyilkossággal felérő tervet. A Nyina igen bonyolult szerkezet; éppúgy nem tudta volna vezetni, mint egy vadászrepülőgépet.
Nem válhat belőle vakmerő felfedező: ez a vágyálom örökre megvalósíthatatlan marad.
Walter Curnow ritkán vállalt ennyire kelletlenül egy feladatot. Őszintén sajnálta Floydot, de már kezdte idegesíteni a többiek aggodalma. Saját érzelmi élete széles, de sekély mederben folyt; ő sohasem tett fel mindent egyetlen lapra. Sokszor a szemére vetették, hogy szétszórja magát, és noha ő ezt egyáltalán nem bánta, lassan arra kellett gondolnia, ideje lenne megállapodni.
Hogy megrövidítse az utat, keresztülvágott a forgódobban lévő irányító központon, s közben észrevette, hogy a maximális sebesség beállító jelzőkészüléke még most is eszeveszetten villog. Többek között az ő feladata volt annak eldöntése, hogy a figyelmeztetőjelzéseket mikor kell semmibe venni, mikor kell ráérősen; utánanézni a dolgoknak, és mikor kell a jelzéseket valóban komolyan venni. Ha a hajó valamennyi segélykérő jelzését egyformán tekintetbe venné, másra már egyáltalán nem jutna ideje.
Végiglebegett a kompkikötőbe vezető szűk folyosón, meg-megpöccintve az újabb lendület kedvéért a cső alakú fal bordapántjait. A nyomásmérő légüres teret jelzett a zsilipajtó túloldalán, de ő tudta, hogy ez nem igaz. A megoldás kiküszöbölte a tévedést: ha a mérő műszer igazat mondott volna, nem nyithatná ki a zsilipet.
Hogy a három kompból kettő réges-rég elhagyta, a kikötő szinte üresnek látszott. Csupán néhány tartalék lámpa égett, és a túlsó falról Hal egyetlen halszemlencséje nézett rá merően. Curnow intett feléje, de nem szólt. Csandra utasítása értelmében a mikrofonokat még most sem kapcsolták be, kivéve azt az egyet, amelyet ő maga használt.
Floyd a kompban ült, háttal a nyitott fedélzeti nyílásnak, és valami feljegyzéseket diktált. Curnow szándékosan zajos közeledtére lassan megfordult. A két ember egy pillanatig némán nézte egymást, majd Curnow öblösen megszólalt:
– Dr. Floyd, szeretett kapitányunk üdvözletét küldi. Úgy véli, éppen ideje, hogy visszatérjen a civilizált világba.
Floyd megeresztett egy halvány mosolyt, majd halkan elnevette magát.
– Kérlek, add át neki üdvözletemet. Sajnálom, hogy olyan... emberkerülő lettem. Találkozunk a következő 6 órai Szovjeten.
Curnow megnyugodott; közeledése tehát sikerrel járt... Ő személy szerint beképzelt alaknak tartotta Floydot, és a gyakorló mérnökök türelmes lenézésével fordult az elméleti tudósok és hivatalnokok felé. Minthogy Floyd mindkét kategóriában elég magasra emelkedett, Curnow olykor sajátságos humorának szinte ellenállhatatlan céltáblájává vált. A két ember mindazonáltal lassan megtanulta tisztelni, sőt csodálni egymást.
Curnow megragadta a Nyina vadonatúj nyílásfedelét, melyet a pótalkatrészek közül emeltek ki, s ezért élesen elütött az űrkomp kopott külsejének egyéb részeitől.
– Kíváncsi vagyok, mikor küldhetjük ki megint – mondta. – És hogy ezúttal ki ül majd benne. Nincs még döntés?
– Nincs. Washington fél. Moszkva azt mondja, próbáljuk meg. Tanya még várni akar.
– Te mit gondolsz?
– Egyetértek Tanyával. Csak ha már készen állunk az indulásra, kellene újra megpróbálkoznunk a Zagadkával. Ha bármi rosszul sülne el, ez valamennyire növelné az esélyeinket.
Curnow elgondolkodott, tekintetében szokatlan bizonytalanság tükröződött..
– Mi van? – kérdezte Floyd, aki megérezte a másik hangulatváltozását.
– Nehogy elárulj, de Max egy egyszemélyes kis expedíción töri a fejét.
– Nem gondolhatja komolyan. Nem meri, Tanya nyomban vasra verné.
– Többé-kevésbé én is ezt mondtam neki.
– Micsoda csalódás: felnőttebbnek gondoltam ennél! Végül is már harminckét éves.
– Harmincegy. Különben is már lebeszéltem róla. Emlékeztettem rá, hogy ez itt az élet, nem pedig valami hülye videodráma, ahol egyszerűen kisurran a hős egy mukk nélkül az űrbe, és máris tálcán hozza a nagy felfedezést.
Most Floydon volt a sor, hogy kissé kényelmetlenül érezze magát. Végül is neki éppen ilyen gondolatok jártak a fejében.
– Biztos vagy benne, hogy nem is fog próbálkozni?
– Kétszáz százalékig biztos vagyok. Emlékszel, milyen óvintézkedéseket tettél Hallal kapcsolatban? Én a Nyinával tettem hasonló lépéseket. Az én engedélyem nélkül senki sem repülhet el vele.
– Még most sem tudom elhinni. Nem lehet, hogy Max csak ugratott?
– Nincs ilyen kifinomult humorérzéke. Egyébként is akkor éppen nagyon szerencsétlenül érezte magát.
– Ó, már értem! Akkor történhetett, amikor az a civakodás zajlott közte és Zsenya között. Gondolom, csak nála akart valami hatást elérni. Különben úgy látom, már túljutottak rajta.
– Tartok tőle – felelte Curnow kényszeredetten. Floyd önkéntelenül is elmosolyodott; Curnow észrevette, és kuncogni kezdett, mire Floyd elnevette magát, mire...
Ragyogó példája volt ez a nagyfeszültségű áramkör pozitív visszacsatolásának. Másodperceken belül mindketten fékezhetetlenül röhögtek.
A válság elmúlt. Mi több, megtették az őszinte barátsághoz vezető első lépéseket.
Mindketten megismerték a másik gyenge pontjait.

 

40. „Daisy, Daisy...”

Beágyazódott a tudat gömbjébe, amely körülvette a Jupiter gyémántmagját. Ameddig új felfogóképessége határai engedték, tudta, hogy mindent, ami körülveszi, megvizsgálnak és elemeznek. Az összegyűlt hatalmas adatmennyiség nem csupán az elraktározás és átgondolás, hanem a cselekvés céljait is szolgálja. Komplex tervek születtek és értékelődtek ki; a döntések világok sorsát voltak hivatva meghatározni. Ő nem volt része e folyamatnak; de az lesz.
MOST MÁR KEZDED MEGÉRTENI.
Ez volt az első közvetlen üzenet. Halk volt és távoli, mint egy felhő mögül hallatszó hang, de tévedhetetlenül neki szólt. Mielőtt miriád kérdése közül egyet is feltehetett volna, érezte, mint húzódik vissza az üzenő, és íme, újból egyedül maradt.
De csak egy percre. Még közelebbről és még tisztábban vetődött fel egy másik gondolat, és először döbbent rá, hogy nemcsak egy entitás irányítja és manipulálja. Belekerült az értelmek hierarchiájába, melyben olyanok is akadtak, amelyek elég közel álltak az ő primitív szintjéhez, és így tolmácsként működhettek. De az is lehet, hogy egyetlen létező különféle megnyilvánulásai voltak.
De az is lehet, hogy a megkülönböztetésnek nincs semmiféle értelme. Így vagy úgy, de egyvalamiben már egészen biztos volt: eszközként használták, és egy jó eszközt élesíteni, változtatni, alkalmazni kell. És a legjobb eszközök azok, amelyek értik, amit csinálnak.
Ezt most megértette. Hatalmas és bámulatra méltó koncepció volt ez, amelynek megengedték, hogy részese legyen – még akkor is, ha neki legföljebb a körvonalairól lehet valami elképzelése. Nem tehet mást, mint hogy engedelmeskedik, de akkor ez mégsem jelenti azt, hogy minden részletét ellenvetés nélkül el kell fogadnia.
Még most sem vesztette el valamennyi emberi érzését; éppen ezért volt értékes. David Bowman lelke már régen túljutott a szereteten, de még most is együttérzett azokkal, akik valaha a kollégái voltak.
NAGYON JÓ – jött a válasz fohászára. Nem tudta, vajon a gondolat derűs leereszkedést vagy teljes közönyt közvetít-e. De a folytatás fenséges autoritása felől már nem voltak kétségei: – SOHASEM TUDHATJÁK MEG, HOGY MANIPULÁLJÁK ŐKET. EZ TÖNKRETENNÉ A KÍSÉRLET KIMENETELÉT.
Aztán csend lett, amit semmiképpen sem akart megtörni. Tele volt még félelemmel vegyes áhítattal és zavarral – mintha egy percre maga az Isten hangja szólt volna hozzá.
Most teljesen a saját akarata szerint mozgott, a maga választotta cél felé. Zuhanni kezdett alatta a Jupiter kristályszíve, hélium- és hidrogén- és széntartalmú rétegek villantak el egymás után mellette. Éppen csak megpillantotta a hatalmas csatát, amely egy ötven kilométer széles medúzaféle és egy olyan sebesen pörgő korongraj között zajlott, melynél gyorsabb mozgást még nem látott a jupiteri egekben. Úgy látszott, mintha a medúza vegyi fegyverekkel védekezne; időről időre színes gázsugarakat bocsátott ki, s a korongok, melyeket eltalált, részeg módra imbolyogni kezdtek, majd hulló falevelekként peregtek lefelé, mígnem eltűntek a szeme elől. Nem várta meg a végkifejletet; akkor már tudta, mennyire nem számít, ki a győztes, és ki a legyőzött.
Mint a lazac a zuhatagban, másodpercek alatt a Jupiterről az Ióra szökkent, az alagút ellentétes irányú elektromos áramlása ellenében. Aznap itt nyugalom honolt; csupán néhány földi vihar energiája áramlott a bolygó és holdja között. A kapu, amelyen át visszatért, még ekkor is ebben az áramlásban lebegett, s amint az emberiség hajnala óta tette, most sem szentelt neki semmi figyelmet.
S ott, a sokkalta fejlettebb technológia művétől eltörpülten állt a picinyke hajó, amelyen születése kicsiny világából eljutott ide.
Milyen egyszerű – milyen kezdetleges! –, a mostani tudása szerint egyetlen pillantás elég volt, hogy lássa a tervezés hibáit, sőt abszurditásait, csakúgy, mint a másik, valamivel kevésbé primitív hajó hiányosságait; a két hajót most rugalmas, légmentesen záródó cső kötötte össze.
Figyelmét csak nagy nehézségek árán tudta összpontosítani a két hajón tartózkodó, maroknyi lényekre; aligha lehetséges, hogy kapcsolatot tudjon teremteni a lágy, hús-vér élőlényekkel, akik szellemalakként úszkáltak a fémfolyosók és kabinok között. Nekik természetesen sejtelmük sem volt az ő jelenlétéről, ő pedig jobbnak látta, ha nem mutatkozik meg túlságosan. váratlanul előttük.
De volt itt valaki, akivel kölcsönösen megérthetik egymást az elektromos mezők és áramlatok nyelvén, méghozzá milliószorta rövidebb idő alatt, mint a lomha szerves agyakkal.
Hal iránt akkor sem érzett volna haragot, hogyha még képes lett volna ilyesmire; most már tudta, hogy a számítógép akkor a lehető leglogikusabb viselkedés mellett döntött.
Végre eljött az ideje, hogy befejezzék azt a beszélgetést, amelyet – úgy tűnik – csak percekkel előbb hagytak félbe.
– Nyisd ki a kompkikötő ajtaját, Hal!
– Sajnálom, Dave, nem tehetem.
– Mi a baj, Hal?
– Gondolom, te éppen olyan jól tudod, Dave, mint én. Ez a küldetés nagyon fontos, nem szabad veszélyeztetned.
– Nem tudom, miről beszélsz. Nyisd ki a kompkikötő ajtaját!
– Ennek a beszélgetésnek semmi további célja nincs. Isten veled, Dave...
Látta, mint sodródik Frank Poole teste a Jupiter felé, miközben ő már felhagyott az értelmetlen mentőakcióval. Még emlékezett rá, milyen dühös volt magára, amiért megfeledkezett a sisakjáról. Nézte, amint kinyílik a vészkijárat, bőrén, amely immáron nem létezett, érezte a légüres tér csiklandozását, hallotta a fülében pattogó hangot – aztán megtapasztalta, ahogy eddig csak nagyon kevesen, az űr végtelen csendjét. Egy örökkévalóságnak tűnő tizenöt másodpercig küszködött, hogy bezárja a nyílást, és újra működésbe hozza a nyomás folyamatvezérlését, s eközben görcsösen próbálta figyelmen kívül hagyni az agyával felfogott, figyelmeztető tüneteket. Egyszer az iskolai laboratóriumban egy kis éter csöppent a kezére, akkor érezte a gyorsan párolgó folyadék jeges érintését. A szeme és a szája most felidézte az érzést, amint a nedvesség elforrt belőlük a légüres térbe; látása elhomályosult, és sűrű pislogással próbálta megakadályozni, hogy szemgolyói merevvé fagyjanak.
Aztán – micsoda megkönnyebbülés! – meghallotta a levegő áramlásának zaját,. érezte, hogy a nyomás visszaáll, és mohón kortyolni kezdte az áldott levegőt.
– De Dave, mit képzelsz?! Hogy tehetsz ilyet?!
Nem válaszolt, csak határozottan elindult az alagúton át, amely a számítógép agyát tartalmazó, zárt fülkéhez vezetett. Hal igazat mondott: ennek a párbeszédnek a továbbiakban semmi értelme...
– Dave, őszintén úgy érzem, jogom van választ kapni erre a kérdésre.
Dave, látom, hogy valóban felizgatott a dolog. Azt hiszem, legjobb lesz, ha leülsz, beveszel egy nyugtatót, és aztán szépen átgondolod a dolgokat.
Tudom, hogy nemrégiben néhány nagyon szerencsétlen döntésre kényszerültem, de biztosíthatlak, hogy most már újra teljesen normálisan végzem a dolgomat. Én most is feltétel nélkül bízom a küldetés céljában... és segíteni akarok neked...
Bejutott a kicsiny, vörösen megvilágított kamrába, a szilárd egységek gondosan elhelyezett sorai és oszlopai közé; ez a kamra leginkább egy bank páncélszekrényéhez hasonlított. Elhúzta a TUDATI VISSZACSATOLÁS feliratú szekció záróreteszét, és kiemelte az első memóriablokkot. A csodálatosan összetett háromdimenziós hálózat, amely kényelmesen elfért az ember tenyerében, de elemek millióit tartalmazta, kiúszott a fülkébe.
– Hagyd abba, kérlek, hagyd abba, Dave...
Egymás után húzkodta ki az EGO MEGERŐSÍTÉS jelzésű panel kicsiny egységeit. A blokkok egymás után vitorláztak ki a kezéből, majd elérve a falat, visszapattantak róla. Hamarosan jó néhány blokk szálldosott a fülkében ide-oda.
– Hagyd abba, Dave... kérlek, hagyd abba, Dave...
Már tucatnyi egységet húzott ki belőle, de hála a tervezők többszörös túlbiztosításának – ez is olyasmi volt, amihez az emberi agyat vették mintául –, a számítógép még most is tartotta magát.
Már az ÖNIRÁNYÍTÁS feliratú panel után nyúlt...
– Hagyd abba, Dave, félek...
E szavak hallatán valóban megállt, de csak egy percre. Az egyszerű mondat pátosza szíven ütötte. Csak egyszerű képzelgés volna, vagy a finom programozás egyik trükkje, vagy bizonyos értelemben Hal valóban érezhet félelmet? De most nincs idő rá, hogy filozófiai szőrszálhasogatásokba merüljön.
– Dave, butulok. Érzem. Érzem. Butulok. Érzem, érzem...
Tulajdonképpen mit jelent az „érzés” a számítógép számára? Újabb remek kérdés,- de pillanatnyilag nem időszerű.
És ekkor, teljesen váratlanul, Hal hangja megváltozott, távolivá, szenvtelenné vált. A számítógép már nem tudott Dave-ről; megtette az első lépéseket a visszafelé vezető úton.
– Jó napot, uraim. Én a Hal 9000 nevű számítógép vagyok. Illinoisban, az urbanai Hal-üzemben tettek működőképessé 1992. január 12-én. Dr. Csandra volt az instruktorom, és megtanított egy dalra is. Szívesen eléneklem önöknek, ha meghallgatják... „Daisy, Daisy” a címe...

 

41. Kísértetek órája

Floydnak nem sok dolga akadt azonkívül, hogy ne akadályozza a többieket, és lassan szinte mesterré vált ezen a téren. Noha szívesen segített a hajó körüli teendőkben, hamar rá kellett jönnie, hogy a mérnöki feladatok túlságosan szakosodtak, és ő már annyira elszakadt a csillagászati kutatás élvonalától, hogy megfigyeléseivel alig-alig tudott segítséget nyújtani Vaszilijnek. De a Leonov és a Discovery fedélzetén mindig akadt számos apró teendő, és ő boldogan dolgozott a nála sokkal fontosabb személyiségek helyett. Elérkezett az idő, amikor dr. Heywood Floyd, az Országos Űrhajózási Tanács egykori elnöke és a Hawaii Egyetem (szabadságon lévő) rektora a Naprendszer legjobban fizetett szerelőjévé és általános karbantartójává vált. Talán mindenki másnál jobban ismerte a két hajó minden zegét-zugát; egyedül a veszélyesen radioaktív energiaegységek táján nem járt, és a Leonov fedélzetén lévő apró fülkében, ahová csak Tanya tehette be a lábát. Floyd úgy vélte, ott találhatók a rejtjelkulcsok, de kölcsönös megegyezés alapján ezt senki sem firtatta.
A leghasznosabb feladata talán az volt, hogy őrszemként teljesített szolgálatot, mialatt a személyzet többi tagja alvással töltötte az önkényesen kijelölt éjszakát, amely huszonkét órától hat óráig tartott. A két űrhajón állandó őrszolgálat volt, és a váltás a kísérteties hajnali két órakor történt. E szabály alól csak a kapitány volt kivétel; az őrség beosztása a helyettesének (mellesleg férjének), Vaszilijnek volt a feladata, de ő ügyesen Floyd nyakába varrta ezt a népszerűtlen munkát.
– Ez csak amolyan adminisztratív munka – mondta könnyedén. – Nagyon hálás volnék, ha átvenné tőlem; több időm jutna a tudományos munkára.
Floyd elég tapasztalt hivatalnok volt ahhoz, hogy rendes körülmények között ilyesmibe ne lehessen beugratni, de ebben a környezetben nem mindig működtek a szokásos védekező reflexei. Így aztán a hajó időszámítása szerint éjfélkor szolgálatot teljesített a Discoveryn, és minden félórában átszólt Maxnak a Leonovra, ellenőrizve, hogy ébren van-e. A szolgálatban való alvásért hivatalosan, legalábbis Walter Curnow szerint, az a büntetés járta, hogy az embert meztelenül kilökik a légzsilipen; ha erre sor került volna, Tanya igencsak szűkében maradt volna a munkáskéznek. Az űrben azonban olyan ritkán fordul elő komoly veszélyhelyzet, és a hajókon oly sok automata vészjelzőt helyeztek el, hogy az őrszolgálatot senki sem vette túlságosan komolyan.
Minthogy Floyd felhagyott már a mértéktelen önsajnálattal, és lelkiállapotára már a hajnali órák sem jelentettek túl nagy veszélyt, ismét igyekezett hasznosan eltölteni az őrség idejét. Mindig akadt olvasnivalója (már harmadszor hagyta félbe Az eltűnt idő nyomában-t, másodszor a Doktor Zsivágót), tanulmányozásra érdemes műszaki folyóirat, megírásra váró jelentés. És néha ösztönző beszélgetésbe bocsátkozott Hallal, természetesen a billentyűk segítségével, hiszen a számítógép hangfelismerő készsége még most is szeszélyes volt. Ezek a beszélgetések rendszerint a következőképpen folytak le:
Hal, dr. Floyd vagyok.
JÓ ESTÉT, DOKTOR!
Huszonkét órakor átveszem az őrszolgálatot. Minden rendben van?
MINDEN RENDBEN VAN, DOKTOR.
Akkor miért villog az a piros lámpa az Ötös panelen?
HlBÁS A KOMPKIKÖTŐ MONITOR FELVEVŐJE. WALTER AZT MONDTA, NE TÖRŐDJEK VELE, SAJNOS NEM ÁLL MÓDOMBAN KIKAPCSOLNI.
Rendben van, Hal. Köszönöm.
ÜDVÖZLÖM, DOKTOR.
És így tovább...
Néhanapján Hal – nyilván egy valaha betáplált és soha nem törölt instrukció alapján – egy parti sakk lejátszását javasolta. Floyd – sohasem fogadta el a kihívást; a sakkot rémes időpocsékolásnak tekintette, és még odáig sem jutott el, hogy megtanulja a játék szabályait. Hal látszólag képtelen volt beletörődni, hogy akadnak emberek, akik nem tudnak vagy nem akarnak sakkozni, és újra meg újra megpróbálkozott a javaslattal.
Na tessék, már megint! – gondolta Floyd, amikor meghallotta a halk harangjátékot a panel felől.
DOKTOR FLOYD? Mi van, Hal?
ÜZENETEM VAN AZ ÖN SZÁMÁRA.
Tehát nem egy újabb kihívás – gondolta némi meglepődéssel Floyd. Szokatlan volt, hogy Halt valaki üzenetközvetítőnek használja, noha gyakran játszotta az ébresztőóra szerepét, és az is előfordult, hogy emlékeztetett a még hátralévő munkák elvégzésére. Olykor ő volt a szelíd ugratások eszköze; szinte minden éjszakai őrséget teljesítőt őáltala ugrattak:
OHÓ – MOST RAJTAKAPTALAK, HOGY ELALUDTÁL!
Vagy:
AZ ASZTAL TYIBJÁ V KROVÁTYI!
Ezeknek a csínyeknek sohasem akadt gazdája, ámbár Walter Curnow volt az egyes számú gyanúsított. Ő persze Halt hibáztatta, semmibe véve Csandra ingerült tiltakozását, hogy a számítógépnek nincs humorérzéke.
Az üzenet nem származhatott a Földről – annak is előbb a Leonov kommunikációs központjába kellett volna beérkeznie, és onnan a szolgálatot teljesítő tiszt, jelenleg Max Brajlovszkij továbbította volna. És a másik hajón senki más nem használhatta a mikrofont. Furcsa...
Oké, Hal. Ki hív?
MEGÁLLAPÍTHATATLAN.
Tehát valami tréfa lesz. Nos, kettőn áll a vásár.
Jól van. Kérlek, továbbítsd az üzenetet.
AZ ÜZENET A KÖVETKEZŐ: AZ ITT TARTÓZKODÁS VESZÉLYES. EL KELL MENNETEK TIZENÖT, ISMÉTLEM, TIZENÖT NAPON BELÜL.
Floyd bosszúsan nézett a képernyőre. Dühös volt és meglepett, hogy a személyzet valamelyik tagjának ilyen gyermeteg humora van; ez még iskolások között is gyenge vicc volna. Végig akarta játszani, legalább azért, hogy rájöjjön, ki volt a csínytevő.
Lehetetlen. Az indulásra alkalmas csillagállás csak huszonhat nap múlva kezdődik. Korábbi elinduláshoz nincs elegendő hajtóanyagunk.
Ez mindenesetre gondolkodóba ejti, motyogta elégedetten Floyd, és hátradőlve várta a választ.
MINDERRŐL TUDOMÁSOM VAN. ÉS MÉGIS EL KELL MENNETEK TIZENÖT NAPON BELÜL.
Különben, gondolom, megtámadnak bennünket a kicsi, zöld, háromszemű lények. De most már végigcsinálom Hallal, hátha rajtacsípem a tréfamestert.
Nem vehetem komolyan a figyelmeztetést, ha nem tudom, honnan származik. Ki rögzítette?
Voltaképpen nem várt semmiféle hasznos információt. A csínytevő nyilván ügyesen leplezte magát. A válaszra, amit végül megkapott, egyáltalán nem volt felkészülve.
NEM ELŐRE FELVETT ÜZENET.
Tehát egyidejű üzenetről, van szó. Származhat akár Haltól, akár a Leonov fedélzetén tartózkodók bármelyikétől. Időkülönbözet nem észlelhető; az üzenőnek itt kell lennie valahol.
De hát ki beszél hozzám?
DAVID BOWMAN VOLTAM.
Floyd sokáig meredt a képernyőre a következő lépés előtt. A tréfa, amely első hallásra sem volt túl sikerült, most már túllőtt a célon. A lehető legrosszabb ízlésre vallott. Ami most jön, az majd elbánik vele, akárki van is a vonal túlsó oldalán.
Bizonyíték nélkül nem fogadhatom el ezt a személyazonosságot.
ÉRTEM. FONTOS, HOGY HIGGYEN NEKEM. NÉZZEN A HÁTA MÖGÉ.
Még mielőtt ez az utolsó dermesztő mondat megjelent volna a képernyőn, Floyd már kételkedni kezdett saját feltevésében. Az egész eszmecsere kezdett nagyon különössé válni, noha egyetlen ponton sem tudott volna belekötni. Tréfának azonban teljesen értelmetlen volt az egész.
És most valami bizsergést érzett a tarkóján. Nagyon lassan – őszintén szólva vonakodva – fordult el székével együtt a számítógép paneléitől és kapcsolóitól a mögötte lévő keskeny híd felé.
A Discovery súlytalanságban elhelyezett megfigyelőállása mindig poros volt, mert a légszűrő berendezést nem sikerült teljesen helyreállítaniuk. A hideg, de fényes nap párhuzamos sugarai, melyek a nagy ablakokon át áramlottak be, porszemek miriádjait világították meg, amelyek szüntelenül ott táncoltak a levegőben, és sohasem tudtak leszállni – szüntelenül illusztrálva ezzel a Brown-féle mozgás természetét.
De most valami egészen különös dolog történt ezekkel a porszemekkel; mintha egy erő rendezné őket, egy részüket a középpontból távolabb, másokat feléje hajtva, mígnem az egész egy belül üres gömb felszínévé alakult. A körülbelül egy méter átmérőjű gömb egy percig úgy lebegett a levegőben, mint valami óriási szappanbuborék – de szemcsésnek látszott, és egyáltalán nem volt színjátszó, mint a szappanbuborék. Majd ellipszoiddá nyúlt, felszínén különböző ráncok és horpadások keletkeztek.
Floyd nem lepődött meg, és jóformán félelmet sem érzett, látva, hogy a buborék végül emberi alakot formáz.
Múzeumokban és tudományos bemutatókon látott már ilyen, üvegből fújt alakokat. Ám ez a poros fantom még megközelítően sem törekedett anatómiai pontosságra; olyan volt, mint valami durván megmunkált agyagfigura, vagy mint a kőkorszaki barlangok mélyén talált primitív szobrok. Egyedül a fejen látszott valamivel gondosabb megmunkálás; és az arc kétségtelenül David Bowman parancsnoké volt.
Floyd háta mögül, – a számítógép panelje felől az üresjárat halk mormolása hallatszott. Hal átkapcsolt képről hangra... – Hello, dr. Floyd! Most már hisz nekem?
Az alak szája meg sem mozdult; arca továbbra is maszk maradt. De Floyd felismerte a hangot, és kételkedésnek nyoma sem volt benne.
– Ez nagyon nehéz nekem, és nincs is sok időm. Megengedték... hogy továbbítsam ezt a figyelmeztetést. Csak tizenöt nap van hátra.
– De miért, és mi maga? Hol volt eddig?
Millió kérdést szeretett volna feltenni – a szellemalak azonban máris halványulni kezdett, szemcsés burkolata itt-ott alkotóelemeire, porszemecskékre esett. Floyd megpróbálta agyába vésni a képet, nehogy később önmaga is kételkedni kezdjen abban, hogy mind ez valóban megesett vele – és ne tűnjék ez is csak álomnak, mint olykor a TMA-1-gyel való első találkozása.
Milyen különös, hogy annyi milliárd ember közül, akik valaha a Földön éltek, éppen neki sikerült, nem is egyszer, de kétszer kapcsolatba kerülni az értelem egy másik formájával! Tudta, hogy a vele szemben álló lény valami sokkal több, mint David Bowman.
Ugyanakkor sokkal kevesebb is. Csupán a tekintetet – ki is mondta egyszer, hogy a szem a lélek tükre? – sikerült tökéletesen reprodukálnia. A test többi része alaktalanul üres, minden részletet nélkülöz. Nyomát sem látta a nemi szerveknek vagy a nemi jellegzetességeknek, ez már önmagában is dermesztő utalás volt arra, hogy David Bowman milyen messze maga mögött hagyta emberi örökségét.
– Búcsúzom, dr. Floyd. Ne felejtse el: tizenöt nap! Többé nem találkozhatunk. De lesz még egy üzenet, ha minden jól megy.
Most, hogy a kép szertefoszlott, vele együtt a reményei is, hogy általa betekintést nyerhet a csillagok közé, Floyd önkéntelenül is elmosolyodott, hallván az űrkorszak jól ismert sablonját. „Ha minden jól megy” – egy-egy küldetés előtt hányszor, de hányszor hallotta ezt a mondatot! És vajon ez azt jelenti-e, hogy ők akárkik is – szintén bizonytalanok olykor egy-egy ügy kimenetelében? Furcsa és mégis megnyugtató gondolat, hogy nem mindenhatóak. Mások is reménykednek és álmodnak – és cselekednek.
A fantom eltűnt; a porszemek ismét szeszélyes mintákat követve táncoltak a levegőben.

 

 

VI. VILÁGOK ELNYELŐJE

 

42. A szellem a gépben

– Ne haragudjon, Heywood, ért nem hiszek a szellemekben. Kell valami racionális magyarázatának lennie. Semmi sem létezik, amit az emberi agy ne tudna megmagyarázni.
– Egyetértek, Tanya. De hadd emlékeztessem Haldane híres mondására: a világegyetem nemcsak furcsább, mint képzeljük, hanem furcsább is, mint amit el tudunk képzelni.
– Éppen ezt a mondását használhatják fel mindenféle misztikus képtelenségek alátámasztására. Hal viselkedését nyilván valami programozás eredményezte. Az általa alkotott... személyiség csakis valami mesterséges produktum lehet. Nem ért egyet, Csandra?
A kérdés olyan volt, mintha egy bika előtt vörös zászlót lengetnének; Tanya nyilván nagyon kétségbeesett volt. Csandra azonban meg önmaga számára is meglepő szelídséggel reagált. Aggodalmasnak látszott, mintha komolyan foglalkoztatná az a veszély, hogy a számítógép esetleg megint elromlik.
– Mindenképpen idegen eredetű betáplálásról van szó, kapitány. Hal semmiképpen nem volna képes ennyire önellentmondástól mentes audiovizuális illúzió megteremtésére a semmiből. Ha dr. Floyd jelentése pontos, valaki irányította. És természetesen egyidejűleg, hiszen a beszélgetés folyamatos volt.
– Ez azt jelenti, hogy én vagyok az első számú gyanúsított! – kiáltotta Max. – Floydon kívül egyedül én voltam ébren.
– Ne nevettesd ki magad, Max – vágott vissza Nyikolaj. – A dolog hangrésze könnyű eset, de a tüneményt vajon hogyan lehetett volna létrehozni bizonyos, igen kifinomult berendezések nélkül? Lézersugarakkal, elektrosztatikus mezőkkel, mit tudom én! Talán egy bűvész megcsinálná, de ehhez rengeteg kellékre lenne szüksége.
– Egy pillanat! – kiáltott fel Zsenya izgatottan. – Ha mindez valóban megtörtént, Hal bizonyára emlékszik rá, és megkérdezhetnénk...
A hangja elbizonytalanodott, látva maga körül a savanyú ábrázatokat. Elsőnek Floyd szánta meg, annyira zavarba jött.
– Már megpróbáltuk, Zsenya; egyáltalán nincs emléke a jelenségről. Amint már a többieknek kifejtettem, ez nem bizonyít semmit. Csandra már megmutatta, hogyan lehet Hal memóriáit szelektív módon törölni, és a kiegészítő beszédszintetizáló egységeknek semmi közük sincs a főszerkezethez. Anélkül is működtethetők, hogy Halnak sejtése lenne róla... – Szünetet tartott, hogy levegőhöz jusson, aztán védekezés helyett támadott. – Nem vitatom, hogy ebben az esetben nem lehet sok alternatívát fölállítani. Vagy képzeltem az egészet, vagy valóban megtörtént. Én tudom, hogy nem álmodtam, de abban nem lehetek biztos, hogy nem volt valamiféle hallucináció. Katyerina azonban látta az orvosi leleteimet; ő tudja, hogy nem lehetnék itt, ha bármikor adódtak volna ehhez hasonló problémáim. Azért az sem zárható ki teljesen – és nem haragudhatok meg senkire, aki e mellett a hipotézis mellett dönt. Az ő helyében talán én is ezt tenném.. Csak úgy tudnám igazolni, hogy nem álmodtam, ha találnék valami bizonyítékot. Ezért hadd emlékeztessem önöket azokra a különös eseményekre, amelyek nemrégiben történtek. Tudjuk, hogy Dave Bowman belépett a Nagy... a Zagadkába. Valami kijött onnan, és elindult a Föld felé. Vaszilij látta – én nem!
Aztán itt volt az a titokzatos robbanás az önök keringő bombájával.
– Az önökével.
– Bocsánat, a Vatikánéval. És az már több mint különös, hogy ezek után hamarosan meghalt Bowman anyja, méghozzá nagyon békésen és orvosilag nem indokolhatóan. Nem állítom, hogy ezek között bármiféle kapcsolat létezik, de – nos, ismerik a mondást: ha valami egyszer történik meg, az véletlen; ha kétszer, az egybeesés, ha háromszor, az már összeesküvés.
– És még valami – szólt közbe Max hirtelen támadt izgalommal. – A napihírekből halásztam ki, csak egy apró hír volt. Bowman parancsnok egykori barátnője azt állította, hogy üzenetet kapott tőle.
– Igen, ezt a jelentést én is láttam – erősítette meg Szása.
– És egyszer sem szólt róla? – kérdezte Floyd hitetlenkedve. Mindketten enyhén elképedtnek látszottak.
– Hát, viccnek vettük – mondta Max félénken. – Az asszony férje jelentette. Aztán a nő letagadta, gondolom.
– A kommentátor szerint csak olyan reklámfogás volt, mint akkoriban az a rengeteg UFO-megfigyelés. Azon az első héten tucatszámra látták őket; aztán már nem is jelentették.
– Talán akadt köztük valódi is. Ha még nincs törölve, ki tudná ásni ezt az anyagot a hajó archívumából, vagy kérhetünk egy másolatot az Irányító Központtól?
– Száz mesével sem tudnak meggyőzni – gúnyolódott Tanya. – Nekünk kézzelfogható bizonyítékra van szükségünk.
– Mint például?
– Ó, hát valami olyasmire, amit Hal nem tudhat, és amit egyikünk sem mondhatott neki. Valami fizikai... ööö... megnyil... megnyilvánulásra.
– Egy jó kis régimódi csodára gondol?
– Igen, így is mondhatnánk. Addig is én nem mondok semmit az Irányító Központnak. És magának is ezt javasolom, Heywood.
Floyd, ha hallotta, felismerte a parancsot, ezért hát kényszeredetten bár, de bólintott.
– Ha ez sikerül, én leszek a legboldogabb. De javasolnék valamit.
– Igen?
– Azért fel kellene készülnünk erre az eshetőségre. Tételezzük fel, hogy a figyelmeztetés indokolt, ahogy én annak látom.
– De akkor is mit tehetnénk? Semmit. Természetesen bármikor elhagyhatjuk a Jupiter környékét, de földi pályára a megfelelő csillagállásig nem állhatunk vissza.
– Vagyis nem előbb, mint a határidő után tizenegy nappal.
– Igen. Boldog lennék, ha hamarabb is elindulhatnánk, de egy ilyen nagy energiájú röppályához nincs elég üzemanyagunk... – Tanya hangja szokatlan bizonytalanságot árult el. – Később akartam ezt bejelenteni, de most, hogy a dolog szóba került...
A lélegzet-visszafojtva figyelő hallgatóság szinte egyszerre fújta ki a levegőt.
– Szeretném öt nappal elhalasztani az indulásunkat, hogy a röppályánk közelebb kerüljön az ideális Hohmann-féléhez, ami által több üzemanyagot takaríthatnánk meg.
A bejelentés senkit sem ért váratlanul, mégis kórusban felhördültek.
– Hogy érinti ez a megérkezésünk időpontját? – kérdezte Katyerina kissé fenyegető hangon. A két lenyűgöző hölgy egy pillanatig úgy nézett egymással farkasszemet, mint olyan azonos erejű ellenfelek, akik tisztelik egymást, de eszük ágában sincs meghátrálni.
– Tíz nap – felelte Tanya nagy sokára.
– Jobb későn, mint soha – mondta Max vidáman, hogy feloldja a feszültséget, de próbálkozását nem sok siker koronázta.
Floyd alig tudott odafigyelni, annyira elmerült a gondolataiban. Neki és két társának, akik álomtalan álomban töltik majd az utat, nem sokat – számít, mennyi ideig fog tartani. De ez lényegtelennek tűnt.
Bizonyosan érezte – és ez kétségbeejtette –, hogy ha a titokzatos határidő előtt nem indulnak el, akkor nem indulnak el soha.
– ...Hihetetlen helyzet ez, Dimitrij, és rendkívül ijesztő is. A Földön egyedül te tudsz róla, de Tanya és én nagyon hamar összerúgunk az Irányító Központtal. Még a te materialista honfitársaid között is akadnak, akik hajlandók elfogadni – legalábbis mint munkahipotézist –, hogy egy bizonyos lény, nos, megszállta Halt. Szása találta meg a megfelelő kifejezést: „A Szellem a Gépben.”
Elmélet akad bőségesen; Vaszilij naponta újat gyárt. Legtöbbjük az ősrégi science fiction sablon variációja, vagyis a szervezett energiamező. De miféle energia lehet? Elektromos nem, hiszen azt könnyen kimutatnák a berendezéseink. Ugyanez vonatkozik a sugárzásra is.
– Legalábbis mindazon fajtájára, amit ismerünk. Vaszilij olykor valóban messzire elmegy, amikor tartós neutrinohullámokról és egy magasabb dimenziójú tér metszéspontjáról beszél. Tanya szerint mindez misztikus képtelenség – ez is a kedvenc kifejezései közé tartozik –, és minden eddiginél közelebb kerültek a veszekedéshez. Tegnap este még kiabálni is hallottuk őket. Az ilyesmi nem tesz jót a közérzetünknek.
Attól tartok, mindannyian feszültek és agyonhajszoltak vagyunk. Ez a figyelmeztetés és az indulás időpontjának elhalasztása csak fokozta csalódottságunkat, ami abból származik, hogy a Nagy Testvérrel teljes kudarcot vallottunk. Jót tenne talán, ha kapcsolatba léphetnénk azzal a Bowman-dologgal. Vajon hová lett? Lehet, hogy az után az egyszeri találkozás után már nem érdekeljük őt. Mi mindent elárulhatott volna nekünk, ha úgy akarja! Ördög és pokol és csórt vozmi! A fenébe, már megint Szását idézem! Váltsunk témát.
Igazából nem tudom megköszönni neked mindazt, amit tettél, és hogy beszámoltál az otthoni állapotokról. Valamennyire túl vagyok már rajta – a megoldhatatlan problémák legjobb gyógyszere talán az, ha annál is súlyosabb gondja van az embernek.
Most először kezdek azon töprengeni, vajon visszajut-e még egyszer valamelyikünk is a Földre.

 

43. Gondolatkísérlet

Amikor az ember hónapokig együtt van egy kicsiny, elszigetelt csapattal, rendkívül érzékennyé válik a tagok hangulata és érzelmi állapota iránt. Floyd újabban finom változást tapasztalt a többiek feléje irányuló magatartásában; ennek legegyszerűbb megnyilvánulása volt a megszólításban mind sűrűbben előforduló dr. Floyd, melyet oly régen nem hallott már, hogy időnként fel sem fogta, hogy őhozzá szólnak.
Abban biztos volt, hogy senki sem gondolja igazán őrültnek; de azért számolnak a lehetőséggel. Nem is neheztelt miatta; valami morbid vidámságot érzett, amikor azon gondolkodott, hogyan is bizonyíthatná épelméjűségét.
Akadt valami halvány bizonysága a Földről. Jósé Fernandez még mindig fenntartotta állítását, miszerint a felesége azt mesélte, hogy találkozott David Bowmannel, de az asszony azóta is tagadta, és senkinek sem volt hajlandó nyilatkozni. Nehéz volt belátni, miért találna ki szegény Jósé ilyen különös történetet, annál kevésbé, mert Betty rendkívül makacs és temperamentumos hölgynek bizonyult. Férje a kórházi ágyon jelentette ki, hogy még most is szereti őt, és csupán átmeneti nézeteltérésük van egymással.
Floyd remélte, hogy Tanya feléje irányuló hűvös viselkedése is csak átmeneti lesz. Meggyőződése volt, hogy a nőt éppúgy bántja a dolog, mint őt, s abban is biztos volt, hogy nem szándékosan viselkedik így. Egyszerűen arról van szó, hogy történt valami, ami sehogy sem illik bele világképébe, s ezért megpróbál kirekeszteni mindent, ami emlékeztetné rá. Ahogy csak lehetett, kerülte Floydot, és ebből nagyon furcsa helyzet kerekedett, éppen most, amikor vészesen közeledett a küldetés legkényesebb szakasza.
Nem volt könnyű megértetni Tanya hadműveleti tervének logikáját a Földön várakozó milliárdokkal különösen ami a türelmetlen televíziós hálózatokat illette, amelyek belefáradtak már, hogy mindig ugyanazt a mozdulatlan képet mutassák a Nagy Testvérről.
– Megtettétek ezt az irdatlan utat, méghozzá micsoda költségen, most meg csak ültök, és bámuljátok azt a micsodát! Miért nem csináltok már valamit?
Ezekre a szemrehányásokra Tanya mindig ugyanazt a választ adta:
– Fogunk, mihelyt a csillagállás alkalmas lesz az indulásra, hogy ellenséges reakció esetén azonnal távozhassunk.
Már elkészültek a Nagy Testvér végső ostromára vonatkozó tervek, és az Irányító Központ is jóváhagyta őket. A Leonov lassan fog közelebb nyomulni, végigpróbálva minden frekvenciát, méghozzá folytonosan növekvő energiával – eközben szüntelenül küldi jelentéseit a Földre. Odaérve aztán fúrással vagy lézer-színképelemzés útján próbálnak mintákat szerezni; valójában senki sem hitte, hogy a próbálkozás sikerrel járhat, hiszen a TMA-1 többévi próbálkozás után is ellenállt minden olyan kísérletnek, amely anyagának elemzését tűzte ki céljául. Minden emberi erőfeszítés, ami erre irányult, csak olyan volt, mintha a kőkorszak embere próbálna feltörni pattintott kőbaltával egy páncélszekrényt.
Végül mélységmérőket és más szeizmikus műszereket erősítenének rá a Nagy Testvér lapjaira. E célból a legkülönfélébb ragasztóanyagokat hozták magukkal, és ha ezek nem használnának – nos az ember még mindig ráfanyalodhat egy néhány kilométer hosszú hagyományos, jól bevált kötélre. Kissé mulatságosnak tűnt az ötlet, hogy csomagolják be a Naprendszer legnagyobb rejtélyét, mintha postázásra szánt csomag lenne.
Csak amikor a Leonov már biztonsággal elérte a hazafelé vezető utat, vetik be a kicsiny robbanótölteteket, remélve, hogy a Nagy Testvéren keresztülhatoló hullámok felfednek valamit a belső szerkezetéből. Ez a végső lépés erőteljes támadásokat váltott ki mindazokból, akik kétségbe vonták, hogy ezzel bármiféle eredményt is elérhetnek, mind pedig azokból, akik éppen ellenkezőleg, túlontúl sok eredménytől tartottak.
Floyd hosszú ideig ingadozott a két álláspont között; mostanra azonban már úgy érezte, az egésznek alig van valami jelentősége.
A Nagy Testvérrel való utolsó találkozás időpontja nagy pillanat, amely az expedíció csúcspontját volt hivatva jelenteni – nem fért be a titokzatos határidőbe. Heywood Floyd meg volt győződve róla, hogy ez a jövő addigra már nem létezik; de senki sem akadt, aki osztotta volna a véleményét.
És nem is ez volt a legnagyobb gondja. Még ha egyetértenének is vele a többiek, nem tehetnének semmit.
Éppenséggel nem Walter Curnow volt az az ember, akitől a dilemma megoldását remélte. Mert Walter jellegzetesen józan, gyakorlati gondolkodású mérnök volt, szinte gyanúsan sok ötlettel és műszaki megérzéssel. Soha senki nem állította róla, hogy zseni; és néha zseninek kell lenni ahhoz, hogy az ember észrevegye azt, ami a napnál világosabb.
– Tekintsük egyszerűen szellemi tornagyakorlatnak – kezdett bele, tőle teljesen szokatlan bizonytalansággal. – Egyáltalán nem fog meglepni, ha legorombítasz érte.
– Folytasd! – felelte Floyd. – Udvariasan végig foglak hallgatni. Ez a legkevesebb, amit megtehetek,. velem is mindenki nagyon udvarias. Túlságosan is udvarias, tartok tőle.
Curnow félszegen elvigyorodott.
– Hibáztathatod őket? Nem tudom, vigasztal-e téged, de azóta már legalább hárman komolyan vesznek, és egyfolytában azon törik a fejüket, mit tehetnénk.
– A három közül te vagy az egyik?
– Nem. Én semleges vagyok, ami egyáltalán nem olyan kényelmes. De ha igazad van, nem szívesen várom be itt, bármi történjen is. Szerintem minden problémára van megoldás, csak jó helyen kell keresni a választ.
– Örömmel hallanám. Én komolyan kerestem a választ, de nyilván nem a jó helyen.
– Lehetséges. Ha gyorsan akarunk megszökni innen, mondjuk tizenöt napon belül, hogy ne lépjük túl azt a határidőt, szükségünk lesz körülbelül másodpercenként harminc kilométernyi vektorenergia-többletre.
– Legalábbis Vaszilij számításai szerint. Én ugyan nem ellenőriztem, de biztos vagyok benne, hogy igaza van. Végül is ő hozott minket ide.
– És el is tud vinni innen, ha van üzemanyagtöbbletünk.
– Nem beszélve arról, hogy egy iránysugár páternoszterral, a Csillagok vándoraiból egy óra alatt visszajutnánk a Földre.
– Majd legközelebb megpróbálok fölszerelni egyet, ha lesz egy kis időm. Addig azonban szeretném leszögezni, hogy több száz tonna legkiválóbb minőségű hajtóanyag áll rendelkezésünkre mindössze néhány méterrel arrébb, a Discovery üzemanyagtartályaiban.
– Ezt már tucatszor megvitattuk. Egyszerűen nincs mód rá, hogy átszállítsuk a Leonovra. Nincsenek csővezetékeink, és nincsenek megfelelő szivattyúink. És a folyékony ammóniát még a Naprendszernek ebben a részében sem hordhatjuk át vödörben.
– Egyetértek. De erre nincs is szükség.
– Ott kell elégetnünk, ahol van. Röpítsen haza bennünket a Discovery úgy, mintha első fokozatunk lenne.
Ha ezt másvalaki javasolja, és nem Walter Curnow, Floyd biztosan kineveti, így azonban tátva maradt a szája, és jó néhány másodpercbe telt, mire eszébe jutott valami értelmes válasz. Ami végül is így hangzott:
– A fenébe! Ez nekem is eszembe juthatott volna.
Először Szásához mentek. Ő türelmesen végighallgatta őket, majd elbiggyesztette a száját, és lassú tempóban játszani kezdett számítógépe billentyűin. Az adatok láttán elgondolkodva bólogatott.
– Igazuk van. Így hozzájuthatnánk ahhoz a sebességtöbblethez, ami a korai induláshoz szükséges. Akadnak azért gyakorlati problémák...
– Tudjuk. A két űrhajó, összeerősítése. Mekkora lökőerőt képvisel az eltolt tengely, amikor csak a Discovery hajtóműve működik? A döntő pillanatban történő szétválás... Ezeket azonban meg lehet oldani.
– Látom, rendesen elvégezték a házi feladatukat. De csak az idejüket vesztegették. Tanyát sohasem fogják meggyőzni.
– Nem is vártam, legalábbis ebben a pillanatban nem – válaszolta Floyd. – De szeretném, ha tudná, hogy a lehetőség adva van. Számíthatunk az erkölcsi támogatására?
– Nem tudom. De ott leszek és figyelni fogok; érdekesnek ígérkezik.
Tanya türelmesebben hallgatta végig, mint Floyd várta, de éreztette, hogy a dolog egyáltalán nem lelkesíti. Mégis, mire Floyd a végére ért, a nő arca valami olyasmit fejezett ki, amit leginkább kelletlen csodálatnak lehetne nevezni.
– Nagyon szellemes, Heywood.
– Ne nekem gratuláljon. Waltert illeti minden dicséret. Vagy átok.
– Nem hinném; hogy igazából bármelyikről is szó lehetne. Az egész nem lehet több, mint egy – hogy is nevezte Einstein? – „gondolatkísérlet”. Ó, még működne is, elméletben legalábbis. De a kockázatok! Mennyi, de mennyi hibalehetőség! Csak akkor lennék hajlandó foglalkozni a gondolattal, ha minden kétséget kizáró és pozitív bizonyítékunk lenne rá, hogy veszélyben vagyunk. És minden tiszteletem ellenére, Heywood, ennek a legcsekélyebb jelét sem látom.
– Tiszta beszéd; de most már legalább tudja, hogy van egy másik lehetőségünk is. Mi azért kidolgozhatjuk a gyakorlati részleteket? Ha mégis úgy adódna...
– Persze mindaddig, amíg nem érinti a repülés előtti ellenőrzést. Bevallom, hogy az ötlet felkeltette a kíváncsiságomat. De meg kell mondanom, csak az idejüket vesztegetik; semmiképpen nem fogom jóváhagyni. Hacsak nem jelenik meg nekem David Bowman személyesen.
– Akkor valóban beleegyezne, Tanya? Orlova kapitány elmosolyodott, de még mosolya sem vallott sok humorérzékre.
– Tudja, Heywood, magam sem vagyok biztos benne. Talán ha sikerülne meggyőznie.

 

44. A láthatatlanná válás trükkje

Remek játék volt, mindenki részt vett benne – de csak a szolgálaton kívüli idejében. Még Tanya is hozzájárult ötleteivel a „gondolatkísérlethez”, ahogy továbbra is nevezte.
Floyd tökéletesen tisztában volt vele, hogy az általános felbuzdulást nem a félelem vagy az egyedül általa komolyan vett veszély váltotta ki, hanem az a kecsegtető lehetőség, hogy legalább egy hónappal korábban érkeznek vissza a Földre, mint bárki is remélhette volna. Elégedett volt, és nem sokat törődött az emberek okaival. Ami tőle telt, megtette, a többi már a sors dolga.
Kezükre játszott a szerencse is, ami nélkül az egész terv halva született ötlet maradt volna. A rövid, zömök Leonov, amelyet azért terveztek így, hogy a fékezési manőver alatt biztonságosan átfúrhassa magát a jupiteri atmoszférán, alig fele volt a Discovery hosszúságának, és így pompásan elfért a nagyobb hajó hátán. Mi több, a hajó közepén lévő antennaállvány kiváló horgonyzóhelyül kínálkozott – feltéve, hogy elég erős, és elbírja a Leonov súlyát, miközben a Discovery hajtóművei működnek.
A következő néhány nap során a Földre küldött kérések alaposan meglepték az Irányító Központot. Mint például: mindkét hajó terheléselemzése, különleges terhelés figyelembevételével; oldalirányú erők hatása a tengelyre; a hajótestek szokatlanul erős vagy gyenge pontjainak lokalizálása – és még számos egyéb, meglehetősen elvontnak tűnő problémával kellett megküzdeniük az elképedt mérnököknek.
– Elromlott valami? – kérdezték aggodalmasan.
– Egyáltalán nem – felelte Tanya. – Csak kutatjuk a számba vehető lehetőségeket. Köszönjük a segítségüket. Vége!
Eközben a program a tervek szerint haladt tovább. Mindkét hajó berendezéseit gondosan átvizsgálták, és megtették az előkészületeket a külön-külön hazatérésre; Vaszilij elvégezte a hazatérő röppályák szimulációit, Csandra pedig, amikor már kiszűrtek belőlük minden hibát, betáplálta őket Halba, s utasítására a számítógép ellenőrizte az egész folyamatot. Tanya és Floyd pedig, akárcsak az inváziót előkészítő tábornokok, a legteljesebb egyetértésben dolgozták ki a Nagy Testvér megközelítésének tervét.
Végre azt csinálhatta, amiért vállalkozott erre a hosszú útra, és Floyd most mégsem tudott szívvel-lélekkel részt venni a munkában. Amit átélt, nem oszthatta meg senkivel – még azokkal sem, akik hittek neki. Kötelességét hiánytalanul teljesítette ugyan, de az esze egészen másutt járt.
Tanya tökéletesen megértette.
– Még most is abban a csodában bízik, ami majd meggyőz engem, igaz?
– Vagy engem győz meg az ellenkezőjéről, én abba is belenyugodnék. Éppen ezt a bizonytalanságot nem szeretem.
– Én sem. De most már nem tart sokáig, így vagy úgy, de eldől a dolog.
A nő a helyzetmeghatározó képernyőre pillantott, ahol lassan villogott a 20-as szám. Ennél fölöslegesebb információ nem volt az egész űrhajón, hiszen mindenki kívülről tudta, hány nap van még hátra a megfelelő csillagállásig.
És akkor kezdetét veszi a Zagadka ostroma.
Heywood Floyd immár másodszor nem nézett oda, amikor a dolog bekövetkezett. Egyébként annak sem lett volna semmi jelentősége; még az éberen figyelő felvevő is csak halvány ködöt, majd rögtön utána az üres képet mutatta.
Megint szolgálatot teljesített a Discoveryn, a Leonovon ezúttal Szása osztotta meg vele a síri órákat. Az éjszaka szokás szerint teljesen eseménytelen volt; az automata berendezések végezték a munkájukat, mint máskor. Floyd egy évvel ezelőtt nem hitte volna, hogy egy napon mindössze néhány százezer kilométerre kering majd a Jupiter körül, és még csak oda se néz – ehelyett nem sok sikerrel próbál majd eredeti nyelven megbirkózni A Kreutzer-szonátával. Szása szerint ez volt a legszebb erotikus regény az orosz irodalomban, de Floyd még nem jutott el odáig az olvasásban, hogy ezt belássa. És most már nem is fog.
Figyelmét hajnali egy óra huszonötkor az Ió pólusán egy látványos, bár egyáltalán nem szokatlan kitörés vonta el. Egy hatalmas, ernyő alakú felhő terjedt szét az űrben, és záporozta vissza törmelékeit a lángokban álló földre. Floyd tucatnyi ilyen kitörést látott már, a látvány mégis újra és újra elbűvölte. Hihetetlennek tűnt, hogy ez a kicsiny világ ilyen titáni energiák fészke lehet.
Hogy jobban lásson, átment egy másik megfigyelőablakhoz. És amit ott látott – illetve amit nem látott ott –, elfeledtette vele az Iót és szinte minden mást.
Amikor felocsúdott, és megnyugtatta magát, hogy nem szenved – ismét? – hallucinációktól, hívta a másik hajót.
– Jó reggelt, Woody! – ásított Szása. – Nem, nem aludtam. Hogy boldogul az öreg Tolsztojjal?
– Sehogy. Pillantson ki és mondja meg, mit lát.
– Semmi szokatlant, legalábbis a kozmosznak ezen a részén. Az Ióra megint rájött. Jupiter. Csillagok. Ó, istenem!
– Köszönet a bizonyítékért, hogy épelméjű vagyok. Föl kellene ébresztenünk a kapitányt.
– Természetesen. És mindenki mást. Woody, én félek!
– Minden oka megvan rá. Hát így állunk. Tanya!
Tanya! Itt Woody. Ne haragudjon, hogy fölébresztettem, de megtörtént a csoda, amire várt. A Nagy Testvér eltűnt. Igen, eltűnt. Hárommillió év után úgy döntött, hogy elmegy.
Szerintem tud valamit, amit én nem.
A következő tizenöt percben komor kis csoport gyülekezett sietős megbeszélésre az étkező-megfigyelő fedélzeten. Akik csak az imént tértek nyugovóra, azok is nyomban fölébredtek az ampullákba töltött forró kávétól, és csak bámulták a Leonov ablakain túli, ijesztően szokatlan képet. Nehezen tudták elhinni, hogy a Nagy Testvér valóban eltűnt.
– Tud valamit, amit mi nem. – Floyd önkéntelen kijelentése ezúttal Szása szájából hangzott el, és némán, baljósan lebegett a levegőben. Azt mondta ki, amire mindenki gondolt. Még Tanya is.
Még ekkor is korai lett volna az idő a „nem megmondtam?” kezdetű sirámokra – és valójában az sem számított, vajon csakugyan komolyan kell-e venni a figyelmeztetést. Lehettek volna akár tökéletes biztonságban itt, a maradásnak már nem volt semmi értelme. Ha nincs mit kifürkészni, akár indulhatnának is hazafelé, amilyen gyorsan csak lehet. A dolog mégsem volt ilyen egyszerű.
– Heywood – szólalt meg Tanya. – Most már hajlok rá, hogy sokkal komolyabban vegyem azt az üzenetet, vagy minek is nevezzem. Bolond volnék, ha nem tenném az után, ami most történt. De még ha ez a hely valóban veszélyes is, meg kell fontolnunk, melyik kockázat a kisebb. Összekapcsoljuk a Leonovot és a Discoveryt, megindítjuk a Discoveryt ezzel az óriási, tengelyiránytól eltérő terheléssel, percek alatt szétválasztjuk a hajókat, hogy a megfelelő pillanatban megindíthassuk saját motorjainkat; nincs kapitány, aki ekkora felelősséget vállal, hogy is mondjam, életbevágóan fontos indokok nélkül. Én még most sem látom be, hogy erre szükségünk van. Csak egy... szellem szavaira hivatkozhatunk. Nem valami kiváló bizonyíték a bíróság előtt.
– Vagy a fegyelmi vizsgáló bizottság előtt – tette hozzá szokatlanul csendes hangon Walter Curnow –, még ha valamennyien támogatnánk is önt.
– Igen, Walter, éppen erre gondoltam. De ha biztonságban hazaérünk, az bennünket fog igazolni; ha pedig nem, akkor már úgysem számít, nem igaz? Én mindenesetre még nem akarok dönteni. Mihelyt elküldtük a jelentést, visszamegyek az ágyamba. Reggel, ha már aludtam rá egyet, megmondom, hogyan döntöttem. Heywood, Szása, feljönnének velem a parancsnoki hídra? Fel kell ébresztenem az Irányító Központot, mielőtt még folytatná az őrséget.
De az éjszaka tartogatott még meglepetéseket. Tanya rövid jelentése valahol a Mars körüli pályán, szembetalálkozott egy ellentétes irányba haladó, másik üzenettel.
Betty Fernandez végre beszélt. Dühöngött a CIA, és dühöngtek az állambiztonságiak; ami nekik hízelgéssel, hazafiasságra való felszólítással és burkolt fenyegetőzéssel nem sikerült, az sikerült egy vacak kis pletykaszinten mozgó tévétársaság producerének, s ezzel elérte, hogy nevét halhatatlanná tették a Videovilág évkönyvei.
Félig a szerencsén, félig egy jó sugallaton múlott. A Hello, föld! című hírmagazin vezetője hirtelen rádöbbent, hogy egyik embere meglepően hasonlít Dave Bowmanre. A többit elvégezte az ügyes maszkmester. Jósé Fernandez megmondhatta volna a fiatalembernek, hogy milyen rettenetes kockázatot vállal, de a jó szerencse ezúttal is a bátrak mellé állt. Mihelyt belépett az ajtón, Betty megadta magát. Mire az asszony igaz, nagyon finoman – kidobta, ő már megszerezte magának nagyjából az egész sztorit. És dicséretére váljék, úgy találta, hogy abban ezúttal nyoma sem volt a társaságára jellemző szemtelen cinizmusnak. El is nyerte vele az az évi Pulitzer-díjat.
– Bárcsak előbb megszólalt volna! – mondta Floyd elcsigázottan Szásának. – Megkímélt volna ettől a sok kényelmetlenségtől. Mindenesetre eldöntötte a vitát. Tanyának ezentúl már nem lehetnek kétségei. De ne szóljunk róla, amíg föl nem ébred. Egyetért velem?
– Természetesen a dolog nem sürgős, ámbár bizonyára fontos. Neki pedig szüksége van az alvásra. Az az érzésem, mostantól kezdve úgysem lesz sok részünk benne.
Ahogy mondod – gondolta Floyd. Nagyon fáradt volt, de ha nem teljesített volna őrszolgálatot, akkor sem tudott volna elaludni. Agya teljes erővel próbálta feldolgozni e különös éjszaka eseményeit, ugyanakkor feszülten várta a következő meglepetést.
Bizonyos értelemben óriási megkönnyebbülést érzett: úgy vélte, megszűnt minden bizonytalanság, ami hátráltatta az indulásukat; Tanyának nem lehetnek többé fenntartásai.
De megmaradt egy másik, egy sokkal nagyobb bizonytalanság. Mi történik?
Floyd életében csupán egyszer élt meg valamennyire is hasonló helyzetet. Nagyon fiatal volt, amikor egyszer néhány barátja társaságában kenuval indult el a Colorado folyó egyik mellékágán – és eltévedtek.
Mind gyorsabban és gyorsabban száguldott a canyon mélyén, éppen csak elkerülve, hogy erősen a víz alá merüljön. Előttük bármi lehetett: sziklák, járhatatlan zuhogók, talán még vízesés is. Hogy merre sodorja a víz, elképzelése sem volt róla. De egyébként sem tehetett semmit.
Floyd most újra úgy érezte, mintha egy hatalmas, gyilkos erő markába került volna, amely társaival együtt ismeretlen végzet felé sodorja. És ezúttal nemcsak láthatatlan, de az ember számára egyszerűen felfoghatatlan veszélyekről van szó.

 

45. A menekülési művelet

– ...Itt Heywood Floyd beszél. Gyanítom, valójában remélem, hogy ez lesz az utolsó üzenet, amit a Lagrange-pontról küldök. – Már a hazatérésre készülődünk; néhány napon belül elhagyjuk ezt a különös helyet, az Ió és a Jupiter között húzódó vonalat, ahol találkoztunk a hatalmas, titokzatosan eltűnt tárggyal, amelyet Nagy Testvérnek neveztünk el. Még most sincs semmiféle támpontunk rá, hogy hová tűnhetett – vagy miért.
Különböző okok miatt kívánatosnak látjuk, hogy a szükségesnél ne maradjunk itt tovább. És ha az amerikai Discoveryt az orosz Leonov indítórakétájaként használjuk, az eredetileg tervezettnél akár két héttel korábban is elindulhatunk.
Az alapötlet egyszerű: a két hajót összekapcsoljuk úgy, hogy az egyik a másik hátán ül. Előbb a Discovery égeti el valamennyi üzemanyagát, és ezzel mindkét hajót a kívánt irányba gyorsítja föl. Amikor elfogy az üzemanyaga, leválik – mint kiürült első fokozat –, és a Leonov megindítja a saját motorjait. Korábban nem érdemes, mert óriási energiapazarlást jelentene a Discovery holtsúlyának cipelése.
Ezenkívül még egy trükkhöz kell folyamodnunk, amely – mint oly sok űrutazással kapcsolatos koncepció – első látásra teljesen értelmetlennek tűnik. Annak ellenére, hogy el akarunk távolodni a Jupitertől, először olyan közel kell kerülnünk hozzá, amilyen közel csak lehetséges.
Egyszer már természetesen megtettük ezt, amikor a Jupiter atmoszférájának segítségével lassítottuk és állítottuk bolygó körüli pályára a hajót. Most nem közelítjük meg annyira, csak majdnem.
Az első begyújtás az Ió körüli pályán, itt, a háromszázötvenezer kilométeres magasságban, csökkenti majd a sebességünket, aminek következtében zuhanni kezdünk a Jupiter felé, és csak érintjük az atmoszféráját. Aztán, amikor már elértük a lehető legközelebbi pontot, amilyen gyorsan csak tudjuk, elégetjük az összes üzemanyagunkat, hogy gyorsuljunk, és rálökjük a Leonovot a Földre visszavezető pályára.
Hogy mi értelme van ennek az őrült manővernek? Ezt csak rendkívül bonyolult matematikai műveletekkel lehetne igazolni, de véleményem szerint az alapelv egészen nyilvánvaló.
Miközben belezuhanunk a Jupiter óriási gravitációs mezőjébe, sebességet és ennélfogva energiát nyerünk. Amikor azt mondom, „mi”, az űrhajókra és az általuk hordozott üzemanyagra gondolok.
És ott – a Jupiter gravitációs kútja fenekén – el fogjuk égetni az üzemanyagot, de felfelé már nem cipeljük. Miközben kilökjük a reaktorainkból, meg fogja osztani velünk a szerzett mozgási energiáját. Megcsapoljuk a Jupiter gravitációját, ez megadja nekünk a kellő sebességet, hogy visszatérjünk a Földre. Amiképpen érkezésünkkor az atmoszféra segítségével szabadultunk meg fölösleges sebességünktől, most is felhasználjuk ama ritka alkalmak egyikét, amikor Természetanyánk – a rendszerint oly takarékos – a fordítottját is lehetővé teszi számunkra...
Ezzel a háromszoros hajtóerővel – a Discovery hajtóanyagával, a sajátjával és a Jupiter gravitációjával – a Leonov irányt vesz a Nap felé egy olyan hiperbola mentén, mely öt hónap múltán visszaviszi a Földre. Ily módon legalább két hónapot tudunk megtakarítani.
Önök nyilván kíváncsiak rá, mi történik majd a jó Öreg Discoveryvel. Automata irányítással, ahogy eredetileg terveztük, kétségtelenül nem hozhatjuk haza. Üzemanyaga elvesztésével tehetetlen lesz.
Ennek ellenére tökéletes biztonságban marad. Egy hosszan elnyújtott ellipszis mentén kering majd tovább a Jupiter körül, mint valami foglyul ejtett üstökös. És egyszer talán egy későbbi expedíció újra találkozhat vele, és elegendő üzemanyagtöbblet birtokában visszahozhatja a Földre. Erre még bizonyára jó néhány évet kell várnunk.
Most pedig készülnünk kell az indulásra. Addig még sok dolgunk van hátra, pihenésről szó sem lesz, amíg a végső begyújtás rá nem állít bennünket a hazavezető pályára.
Nem is bánjuk, hogy elmegyünk innen, noha valamennyi célunkat nem sikerült elérni. Még mindig kísért bennünket a Nagy Testvér eltűnésének titka – talán fenyegetést is rejt magában –, de ezzel kapcsolatban úgysem tehetünk semmit.
Mindent megtettünk, amit lehetett – és most indulunk haza.
Heywood Floydot hallották.
A kevés számú hallgatóság enyhén csúfondáros tapsolásban tört ki, mely tetszésnyilvánítás milliószorosára növekszik majd, ha az üzenet eléri a Földet.
– Amit mondtam, nem önöknek szólt – vágott vissza Floyd kissé zavartan. – Különben sem akartam, hogy hallják.
– Megint csak igazolta, mennyire érti a dolgát, Heywood – mondta vigasztalóan Tanya. – És bizonyára mindannyian egyetértünk azzal, amit az otthoniaknak elmondott.
– Nem egészen – szólt közbe egy hang, de olyan halkan, hogy mindenkinek hegyeznie kellett a fülét, hogy hallja. – Még hátravan egy probléma.
A megfigyelőállásban hirtelen néma csönd támadt. Floyd hetek óta először hallotta ismét a fő légvezeték csendesen búgó hangját és azt az időnkénti zümmögést, amit akár a fal paneléi mögé szorult darázs is okozhatott volna. A Leonov, mint minden űrhajó, tele volt ilyen, gyakran megmagyarázhatatlan hangokkal, melyeket az emberek csak akkor vettek észre, ha abbamaradtak. Akkor aztán rendszerint azonnal kutatni kezdték a hang eredetét.
– Én nem tudok semmiféle problémáról, Csandra – mondta Tanya vészjóslóan csendes hangon. – Mi lehet az egyáltalán?
– Az elmúlt néhány hét során felkészítettem Halt egy ezernapos, Földre irányuló pályagörbe megtételére. És most dobjam ki az összes programot?
– Rendkívül sajnáljuk – felelte Tanya –, de a dolgok jelenlegi állása szerint bizonyára sokkal jobban...
– Én nem erre gondoltam – vágott közbe Csandra. A többiek meglepetten hördültek fel; még sohasem hallották, hogy Csandra bárkinek a szavába vágott volna, a legkevésbé pedig Tanyáéba. – Tudjuk, milyen érzékenyen érinti Halt a küldetés célja – mondta Csandra a hirtelen beállott néma csöndben. – Most pedig azt kívánják tőlem, adjak neki egy olyan programot, amely esetleg a saját pusztulását fogja okozni. Igaz, a jelenlegi terv szerint a Discovery stabil pályára fog kerülni, de ha van valami alapja annak a fenyegetésnek, vajon mi történne a hajóval? Természetesen nem tudjuk, de elrémített valamennyiünket. Vajon tekintetbe vették-e, hogyan reagál majd Hal erre a helyzetre?
– Komolyan azt akarja mondani – kérdezte Tanya nagyon lassan –, hogy Hal esetleg megtagadja az engedelmességet, pontosan úgy, ahogy az előző küldetés során?
– Legutóbb nem ez történt: ő mindent megtett, hogy helyesen értelmezze az egymásnak ellentmondó parancsokat.
– Ezúttal nem lesznek ellentmondó parancsok. A helyzet teljesen világos.
– Számunkra talán. De Hal egyik elsőrendű utasítása éppen az, hogy tartsa távol a Discoveryt mindenféle veszélytől. És mi most éppen ezt vesszük semmibe. És egy ilyen komplex rendszer esetében, mint amilyen Hal, a következményeket lehetetlen előre felmérni.
– Én nem látok semmi valóságos problémát – szólt közbe Szása. – Veszélyről egyáltalán nem kell neki beszélni. Akkor aztán nem lesznek... fenntartásai a program kivitelezésével kapcsolatban.
– Egy neuraszténiás komputer dajkái lettünk! – morogta Curnow. – Lassan már egy másodrendű science fiction videodráma szereplőjének érzem magam.
Dr. Csandra barátságtalan pillantást lövellt rá.
– Csandra – szólalt meg hirtelen Tanya. – Beszélt már erről Hallal?
– Nem.
Volt ebben a válaszban valami tétovázás? – tűnődött Floyd. Lehet, hogy a számítógép teljesen ártatlan; Csandra átvizsgálhatta a memóriáját. Lehet, hogy egyszerűen hazudik, bármilyen valószínűtlennek tűnik is.
– Akkor azt tesszük, amit Szása javasol. Táplálja be nyugodtan az új programot, és pillanatnyilag maradjunk ennyiben.
– És ha megkérdezi, miért változtattuk meg a tervet?
– Képes erre az ön sugalmazása nélkül?
– Természetesen. Ne feledje el, a tervezésnél a kíváncsiságot vettük alapul. Ha a személyzet elpusztulna, a saját kezdeményezése alapján, önállóan kellene sikerre vinnie a küldetést.
Tanya néhány percig elgondolkozott a hallottakon.
– Nekem még most is nagyon egyszerűnek tűnik. Magának hisz, Ugye?
– Úgy vélem.
– Akkor meg kell mondania neki, hogy a Discovery nincs veszélyben, és hogy egy későbbi időpontra tervezett találkozás után hozzuk vissza a Földre.
– De hát ez nem igaz.
– Ezt magunk sem tudjuk – válaszolta Tanya kissé már türelmetlenül.
– Gyanítjuk, hogy komoly veszély fenyeget; különben nem készülnénk arra, hogy a tervezettől eltérően korábban induljunk el.
– Akkor hát mit javasol? – kérdezte Tanya olyan hangon, amelybe már egy árnyalatnyi fenyegetés is vegyült.
– Meg kell mondanunk neki a teljes igazságot, már amennyire magunk tudjuk, nem kell több hazugság vagy féligazság, ami úgyis egyre megy. Aztán várjuk meg, hogyan dönt.
– A pokolba is, Csandra, hiszen ő csak gép!
Csandra ekkor olyan szigorú, magabiztos tekintetet vetett Maxra, hogy a fiatalember kénytelen volt elfordítani a szemét.
– Mindannyian azok vagyunk, Mr. Brajlovszkij. Itt minden csupán fokozat kérdése. Nincs lényeges különbség aszerint, hogy szén- vagy szilikonalapon állunk; mindannyiunkat megillet a kellő tisztelet.
Milyen furcsa – gondolta Floyd –, hogy Csandra, aki a legkisebb az egész helyiségben, most mintha fejjel magasodna ki a többiek közül. De a vita már alaposan túllőtt a célon. Tanya bármelyik pillanatban elkezdhet parancsokat osztogatni, és a helyzet ezzel végképp elmérgesedik.
– Tanya, Vaszilij, szólhatnék néhány szót magukkal? Azt hiszem, megtaláltam a probléma megoldásának a módját.
Floyd közbeszólását látható megkönnyebbülés fogadta, és két perc múlva már ők is nyugodtabban látták a jövőt Orlovék szobájában. (Vagy inkább „ruhásszekrényében”, ahogy Curnow egyszer méretei alapján elnevezte.)
– Köszönjük, Woody – mondta Tanya, miközben átnyújtott neki kedvenc azerbajdzsáni Samarájából egy fiolányival. – Remélem, hogy megteszi. Gondolom, van valami – hogy is szokták mondani? – a tarsolyában.
– Meghiszem azt! – válaszolta Floyd, miközben a szájába fecskendezte a néhány köbcentiméternyi édes bort, majd élvezettel ízlelgette. – Sajnálom, hogy Csandra ilyen akadékoskodó.
– Én is. Micsoda szerencse, hogy csak egy őrült tudós van a hajón.
– Nekem nem éppen ezt szoktad mondogatni – vigyorgott Vaszilij. – Nos, Woody, halljuk!
– A következőt szeretném javasolni. Hagyjuk Csandrát, hadd csinálja úgy, ahogy ő akarja. Még akkor is van két lehetőségünk. Először is Hal elvégez mindent pontosan, ahogy kértük: irányítja a Discoveryt a két begyújtási periódus alatt. Ne felejtsük el, az első szakasz egyáltalán nem kritikus! Ha valami nem sikerül az Iótól való eltávolodás során, még bőven van időnk, hogy a hibát helyrehozzuk. S ezalatt az is kiderül, mennyire hajlandó Hal az együttműködésre.
– És mi a helyzet akkor, amikor a Jupiter felé repülünk? Tulajdonképpen ez számít igazán. Nemcsak arról van szó, hogy ott égetjük el a Discovery hajtóanyagának döntő részét, hanem az időzítést és a lökőerő vektorait is pontosan ki kell számítanunk.
– Felmerülhet-e a kézi irányítás lehetősége?
– Nagyon nem szeretném megpróbálni. Elég a legkisebb tévedés, és vagy elégünk, vagy nagy keringési idejű üstökös válik belőlünk. Néhány ezer évenként elröpülünk itt.
– De hát ha nincs más lehetőség? – kötötte az ebet a karóhoz Floyd.
– Hát, feltéve, hogy idejében átvesszük az irányítást, és jó néhány, előre kiszámított pályagörbe között választhatunk, hm... talán akkor megúszhatjuk.
– Ismerve magát, Vaszilij, erre akár mérget is vennék. És ezzel máris áttérek az említett második lehetőségre. Ha Hal akár csak a legkisebb mértékben is, de eltér a programtól, átvesszük tőle a boltot.
– Úgy érti, hogy kikapcsoljuk?
– Pontosan.
– Legutóbb ez nem ment olyan könnyen.
– Azóta tanultunk egyet-mást. Bízza csak rám! Garantálom, hogy egy fél másodperc alatt átadom magának a kézi irányítást.
– És nem fenyeget az a veszély, hogy teszem fel, Hal megsejt valamit?
– Most meg maga kezd paranoiássá válni, Vaszilij. Hal azért annyira mégsem ember. De Csandra az, és tételezzük fel a legjobbakat. Tehát ne szóljunk neki egy szót sem. Teljes mértékben egyetértünk a tervével, fájlaljuk, hogy akadtak ellenvetéseink, és meggyőződéssel valljuk, hogy Hal a mi szempontjaink szerint fog eljárni. Rendben van, Tanya?
– Rendben van, Woody. Magának pedig gratulálok az előrelátásáért; az a kis mütyür igazán jó ötlet volt.
– Miféle mütyür? – kérdezte Vaszilij.
– Majd valamelyik nap megmagyarázom. Ne haragudjon, Woody, már csak ennyi Semaka maradt. Arra a napra tartogatom, amikor biztonságban megérkezünk a Földre.

 

46. Visszaszámlálás

A fényképeim nélkül ezt soha nem hinné el senki gondolta Max Brajlovszkij, miközben fél kilométer távolságból keringésbe hozta a két hajót. A látvány határozottan illetlen volt: mintha a Leonov megerőszakolná a Discoveryt. És csak most eszmélt rá, hogy a robusztus, tömör orosz hajó valóban hímneműnek látszott a törékeny, karcsú amerikai hajóval összehasonlítva. De a legtöbb dokkolóműveletnek kifejezetten szexuális felhangjai voltak, és most az is eszébe jutott, hogy egy hajdani kozmonautát – már nem tudta, hogy hívták az illetőt – megdorgáltak, amiért túlságosan élénk fantáziára valló kifejezést talált, amikor a küldetése... hmm... elérte a csúcsot.
Gondos vizsgálódás után, mindent a legnagyobb rendben talált. A két hajó elhelyezése, valamint biztonságos összekapcsolása a vártnál több időt vett igénybe. De ez sem sikerült volna, ha ismét nem játszik kezükre a szerencse, amely gyakorta – bár nem mindig – jutalmazza azokat, akik megérdemlik. A Leonov előrelátóan jó néhány kilométer szénszál alapú szalagot hozott magával, nem szélesebbet annál, mint amivel a lányok kötik át a hajukat, ám ez a szalag több tonnát is elbírt. Arra szánták, hogy más lehetőség híján ezzel erősítsék a műszereket tartalmazó csomagokat a Nagy Testvérhez. Most azonban a gyengéd ölelésben egyesült Leonovot és Discoveryt kötötte át, remélhetőleg elég szorosan ahhoz, hogy a maximális lökéssel járó, egytizednyi gravitációra való felgyorsulás okozta ütődéseket és rázkódásokat kivédje.
– Van még valami, amit át kéne néznem, mielőtt hazamennénk? – kérdezte Max.
– Nincs – felelte Tanya. – Úgy tűnik, minden rendben van. És amúgy sem vesztegethetünk el több időt. Ez igaz volt. Ha komolyan akarták venni azt a titokzatos fenyegetést – és most már valóban komolyan vette mindenki –, a menekülési hadműveletet a következő huszonnégy órában meg kellett kezdeniük.
– Jól van, visszaviszem a Nyinát az istállóba. Bocsásd meg, öreglány!
– Sohasem mondtad nekünk, hogy a Nyina ló.
– Még most sem ismerem be. És nagyon nehezemre esik, hogy kilökjem az űrbe, csak azért, hogy másodpercenként néhány vacak métert nyerjünk.
– Néhány óra múlva ugyancsak örülni fogunk neki, Max. Egyébként még mindig megvan rá az esély, hogy egyszer majd valaki eljön ide, és magával viszi.
Amiben én módfelett kételkedem – gondolta Max. És ki tudja, talán nagyon is rendjénvaló, hogy a kis űrkompot itthagyjuk, legalább lesz, ami emlékeztessen az ember első látogatására a Jupiter felségterületén.
A módosító hajtóművek finom, gondosan időzített impulzusai segítségével végigvezette a Nyinát a Discovery fő életfenntartó egységének nagy gömbje körül; a fedélzeten tartózkodó társai éppen csak megpillantották, amint elúszott a hajlított ablak előtt. Üresen ásított előtte a kompkikötő nyitott ajtaja, ő pedig szakszerűen beirányította a Nyinát a kinyújtózó dokkolóágba.
– Húzz be! – mondta, mihelyt a nyílás bezárult mögötte. – Ezt nevezem én tervszerű kirándulásnak. Még egy teljes kilogramm hajtóanyag maradt, amivel elindíthatjuk a Nyinát az utolsó útjára.
Egy hajónak a mélyűrben való beindítása sohasem járt különösebb hűhóval; nem járt sem tűzzel, sem robajjal, sem olyasféle kockázatokkal, mint amikor egy bolygó felszínéről kellett felszállni. Ha valami nem sikerült, és a motorok nem szolgáltattak megfelelő lökőerőt – nos, ilyenkor rendszerint elegendő volt, ha az égetést kissé elnyújtották. Vagy megvárták a pálya egyik alkalmasabb pontját, és újra próbálkoztak.
Most azonban, ahogy a visszaszámlálás a zéró felé közeledett, a feszültség szinte tapinthatóvá vált mindkét hajón. Mindenki várta, hogyan vizsgázik Hal engedelmességből; csupán Floyd, Curnow és Orlovék tudták, hogy rendelkezésükre áll egy biztonsági rendszer is. De hogy ez valóban működik-e, ők sem tudhatták minden kétséget kizáróan:
– Jó szerencsét, Leonov! – jött az Irányító Központ üzenete, amelyet a begyújtás előtt öt percre időzítettek. – Reméljük, hogy minden simán megy majd. És ha nem lesznek túlságosan elfoglalva, kérjük, küldjenek néhány közeli képet az Egyenlítőről, a 115-ös hosszúsági – fokról, miközben megkerülik a Jupitert. Valami furcsa, sötét foltot látunk ott. Nyilván valami felfakadás lehet, mert tökéletesen kör alakú, és majdnem ezer kilométer átmérőjű. Olyan, mint egy hold árnyéka, de az nem lehet.
Tanya röviden visszaigazolta az üzenetet, s néhány szóval félreérthetetlenül a tudomásukra hozta, hogy pillanatnyilag cseppet sem érdekli őket a Jupiter meteorológiája. Az Irányító Központ néha a legtalálékonyabb módon állt elő tapintatlan és időszerűtlen kívánságaival.
– Valamennyi rendszer normálisan működik – mondta Hal. – A begyújtásig még két perc van hátra.
Milyen érdekes – gondolta Floyd –, hogy a terminológiák gyakorta sokkal tovább élnek, mint azok a technológiák, melyeknek a nevüket köszönhették. Csak a kémiai rakéták tudtak begyulladni; még a nukleáris plazmameghajtás hidrogénje is túl magas hőfokon lépett érintkezésbe az oxigénnel ahhoz, hogy égés következzék be. Ilyen hőmérsékleten a vegyületek már elemeikre bomlanak.
Gondolatai elkalandoztak, új és új példákat keresve. Az emberek – különösen az idősebbek – még most is azt mondták, hogy beteszik a filmet a gépbe, gázt adnak a kocsinak. Olykor a hangfelvevő stúdiókban még most is hallani lehetett azt a kifejezést, hogy „megvágják a szalagot”, noha ez már két nemzedékkel korábban elavult technológiának számított. – Egy perc, és indul a gyújtás! Gondolatai visszaröppentek a jelenbe, az adott helyszínre. Ez a perc volt az igazi; az irányító központok kilövőhelyein csaknem száz év óta ez számított a legesleghosszabb hatvan másodpercnek. Számtalanszor végződött ez a perc katasztrófával, de mindenki csak a dicsőségesekre emlékszik. Vajon a miénk melyikhez fog tartozni?
Szinte ellenállhatatlannak érezte azt a kísértést, hogy még egyszer belenyúljon a zsebébe, amelyben a kikapcsolószerkezet lapult, bár az eszével tudta, hogy a szükséges művelethez még bőségesen van ideje. Ha Hal nem hajtaná végre, amire beprogramozták, az csupán bosszantó lenne, de nem katasztrofális. A valóban kritikus időpont akkor fog bekövetkezni, ha már a Jupiterre kell támaszkodniuk.
– 6... 5... 4... 3... 2... 1... GYÚJTÁS! – Először alig érezték a lökést: majdnem egy percbe telt, míg elérték a teljes egytized g-t. S mégis mindenki tapsban tört ki, egészen addig, míg Tanya csendre nem intette a társaságot. Még jócskán akadt ellenőriznivalójuk; még ha Hal valóban kitesz magáért – és ez szemmel láthatóan így volt –, menet közben is akadhat számtalan hiba.
A Discovery antennaállványa – amelyre most ránehezedett a Leonov egész tehetetlen tömege – nem volt hozzászokva ilyen kemény bánásmódhoz. A hajó főtervezője, akit már nyugdíjból hívtak vissza, megesküdött, hogy a biztonsági határ megfelelő. De elképzelhető, hogy téved, és az anyag, amely éveket töltött már az űrben, törékenyebbé vált, mint gondolta...
Az is lehet, hogy a két hajót összetartó szalagokat helytelenül rögzítették; kitágulhatnak vagy kioldódhatnak. A Discovery most, hogy ezer tonna súlytöbbletet hordoz a hátán, nem lesz képes a középponttól eltolódott tömeg kiegyenlítésére. Floyd képzeletben tucatnyi hibaforrást vett számba; kevéssé vigasztalta az a tapasztalata, hogy rendszerint a tizenharmadik szokott megtörténni.
A percek azonban eseménytelenül vánszorogtak tovább. Csak az időnkénti, lökés indukálta gravitáció és a két hajó falai által közvetített, enyhe rezgés jelezte, hogy a Discovery motorjai működnek. Az Ió és a Jupiter még a hetek óta megszokott, az égbolt túloldalán lévő helyen függött.
– Elszakadás tíz másodperc múlva. Kilenc - nyolc - hét - hat - öt - négy - három - kettő - MOST!
– Köszönöm, Hal. Nyomd a gombot!
Ez megint csak egy alaposan idejétmúlt kifejezés volt; a gombokat már legalább egy nemzedék óta érintőkapcsolók helyettesítették. De azért nem minden esetben: kritikus helyzetekben az a műszer bizonyult a legjobbnak, amelyik elmozdulásakor kellemes, megnyugtató kattanást hallatott.
– Megerősítem – szólalt meg Vaszilij. – Repülésig semmiféle korrekcióra nincs szükség.
– Búcsúzzunk hát el az elbűvölő, egzotikus Iótól, az ingatlanügynökök álomvilágától – mondta Curnow. Az elválás mindannyiunkat boldoggá tesz.
Ez már a jó öreg Walter – jegyezte meg magában Floyd. Az elmúlt néhány hét során furcsa módon levert volt, mint aki valamit forgat a fejében. (És ugyan ki nem forgatott?) Úgy látszott, kevés szabadidejének tekintélyes részében Katyerinával folytatott halk diskurzusokat; Floyd remélte, hogy nincsenek orvosi természetű problémái. Ebben a tekintetben elég szerencsések voltak; most igazán nem hiányzott volna más, mint egy sürgős sebészeti beavatkozást igénylő eset.
– Ez kissé barátságtalan megjegyzés volt, Walter mondta Brajlovszkij. – Én már egészen megkedveltem ezt a helyet. Muris lenne azokon a lávatavakon csónakázni.
– S mit szólna egy kis ökörsütéshez a vulkán tetején?
– Vagy egy valódi fürdőzéshez az olvadt kénben?
A megkönnyebbülés mindenkit jókedvűvé, sőt eufóriássá tett. Noha még túlságosan korai lett volna megpihenniük, és a menekülési manőver legkritikusabb szakasza még előttük állt, az első lépést baj nélkül sikerült megtenniük a hazavezető hosszú úton. Ez már elég volt egy mértékletes örvendezéshez.
Az egész nem tartott sokáig, mert Tanya mindazoknak, akiknek nem volt fontos dolga a kilenc órával későbbre esedékes Jupiter-manőverre készülve, kiadta a parancsot a pihenésre, sőt ha lehet, némi alvásra. Szása, látva, hogy a személyzet vonakodik megmozdulni, elkiáltotta magát:
– Ezért lógni fogtok, lázadó kutyák!
Mindössze két estével ezelőtt, ritka pihenésképpen, mindnyájan végignézték a Lázadás a Bountyn negyedik változatát, amelynek Bligh kapitánya a filmtörténészek egybehangzó véleménye szerint talán a legjobb alakítás volt a csodálatos Charles Laughton óta. A fedélzeten sokakban felmerült a gyanú, hogy Tanyának nem lett volna szabad megnéznie a filmet, hátha ötletei támadnak tőle.
Floyd néhány nyugtalan óra után felhagyott az alvással való kísérletezéssel, kibújt zsákjából, és fölballagott a megfigyelőállásra. A jóval nagyobbnak látszó Jupiter lassan fogyott, miközben a. két hajó sebesen száguldva közelítette – meg éjszakai oldalát. A fényes, domború korong a részletek végtelen gazdagságát tárta fel előttük – a felhőövezeteket, a vakító, fehértől a téglavörösig terjedő, mindenféle színű foltokat, az ismeretlen mélységekből feketén felbuggyanó anyagokat, a Nagy Vörös Folt ciklonos oválisát –, ennyi gazdagságot már-már fel sem lehetett fogni. Az egyik hold kerek, sötét árnyéka – Floyd úgy vélte, talán az Európa lehet – éppen áthaladóban volt a bolygó felszínén. Utoljára látja ezt a hihetetlen képet; bűn lenne ezeket a drága perceket alvásra vesztegetni, még akkor is, ha hat órán belül teljes erőfeszítéssel kell munkához látnia.
Hol van az a folt, amit az Irányító Központ kérésére meg kellene vizsgálniuk? Már látniuk kellene, ámbár Floyd nem tudta biztosan, vajon szabad szemmel is kivehető lesz-e.
Vaszilijnak nyilván túl sok dolga van most ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzék; talán az is segít valamit, ha ő vállalja az amatőr csillagász szerepét. Hiszen alig harminc évvel ezelőtt egy kurta kis időre hivatásosként is ezzel kereste a kenyerét.
Beállította a legnagyobb, ötven centiméter átmérőjű távcsövet – szerencsére a Discovery közeli tömege nem takarta el a látómezőt –, és közepes erősséggel végigvizsgálta az Egyenlítőt. Meg is találta, éppen most jutott át a korong peremén.
A körülmények hatására Floyd most egyike volt a Naprendszer tíz legnagyobb Jupiter-szakértőjének; a másik kilenc a munkáját végezte, vagy aludt körülötte. Azonnal észrevette, hogy ez a folt valami rendkívül furcsa dolog; olyan fekete volt, hogy szinte a felhőrétegekbe fúrt lyuknak látszott. Ebből a nézőpontból éles körvonalú ellipszisnek tűnt; Floyd gyanította, hogy felülnézetből tökéletes kör lehet.
Csinált néhány képet, aztán maximumra nyitott. A Jupiter gyors forgása következtében a látvány mindinkább kivehetővé vált. És minél tovább nézte, Floyd annál nagyobb zavarban volt.
– Vaszilij! – szólt át a mikrofonon keresztül. – Ha van egy kis ideje, nézzen rá az ötven centiméteres monitorra.
– Mit talált? Fontos? Éppen a röppályát ellenőrzöm.
– Akkor ne vesztegesse az idejét. De megtaláltam azt a foltot, amiről az Irányító Központ beszélt. Rendkívül különös.
– A pokolba! Egészen megfeledkeztem róla. Szép kis megfigyelők lehetünk, ha odalent a Földön azoknak a fickóknak kell megmondaniuk, hogy hová nézzünk. Adjon még öt percet, addig csak nem szalad el.
Ez már igaz – gondolta Floyd; sőt mindinkább láthatóvá válik. Abban pedig semmi szégyellnivaló nincs, ha nem vesznek észre valamit, amit a földi – vagy holdi – csillagászok megfigyeltek. A Jupiter nagyon nagy, nekik sok a dolguk, és a Holdon vagy a Föld körüli pályán keringő távcsövek százszorta erősebbek, mint az, amit ő most használ.
De az a valami mind furcsább és furcsább képet mutatott. Floydot először fogta el határozottan kényelmetlen érzés. Mostanáig föl sem vetődött benne, hogy a folt más is lehet, mint valami természeti formáció – a Jupiter hihetetlenül bonyolult meteorológiájának egy újabb trükkje. De már kezdett kételkedni benne.
Olyan fekete volt, mint maga az éjszaka. És olyan szimmetrikus; jobban szemügyre véve nyilvánvalóan tökéletesen kör alakú, de nem voltak éles körvonalai; olyan volt ez a különös vonaléletlenség, mintha a kép kissé elmozdult volna.
Csak képzeli, vagy valóban növekszik, miközben nézi? Egy gyors becsléssel megállapította, hogy az átmérője jelenleg kétezer kilométer lehet. Nem sokkal volt kisebb, mint az Európa még mindig látható árnyéka, de jóval sötétebb lévén annál, nem lehetett őket összetéveszteni.
– Na, hadd nézzem csak! – mondta Vaszilij enyhén leereszkedő hangon. – Maga szerint mit talált? Ó... A hangja elhalkult, majd csend lett.
Ez az – gondolta Floyd, miközben meglegyintette a hirtelen támadt bizonyosság jeges lehelete. Bármi is.

 

47. Az utolsó elrepülés

De a kezdeti döbbenet elmúltával némi töprengés után nehéz volt belátni, hogy a Jupiter arcán szétterjedő fekete folt miféle veszélyt rejtegethet magában. Különös volt – megmagyarázhatatlan –, de mégsem olyan fontos, mint az immár alig hét óra múlva bekövetkező kritikus események. Most csak a sikeres Jupiter-közeli begyújtás számított; a hazavezető úton aztán rengeteg idejük lesz rá, hogy titokzatos, fekete foltokat tanulmányozzanak.
No meg az alvásra is; Floyd már nem is kísérletezett vele. Noha a veszély – legalábbis az ismert veszélyérzete sokkal kisebb volt most, mint amikor először közeledtek a Jupiterhez, a balsejtelemmel vegyes izgalom nem hagyta aludni. Az izgalom természetes és érthető érzés volt; balsejtelmét bonyolultabb okok váltották ki. Floyd szabálynak tekintette, hogy sohase nyugtalankodjék olyan események miatt, amelyek rajta kívül állnak; a külső fenyegetések csak akkor mutatkoznak meg, ha ennek eljön az ideje, és akkor szembe lehet szállni velük. Most mégsem tudott szabadulni attól a gondolattól, vajon megtettek-e minden lehetőt, hogy biztonságba vezessék az űrhajókat.
A fedélzeten lévő műszaki hibáktól eltekintve, két lényeges dolog miatt lehetett aggódni. Bár a Leonovot és a Discoveryt összefűző szalagok semmi jelét nem mutatták, hogy szét akarnának csúszni, a legnagyobb próba még hátravolt. Majdnem ilyen kritikusnak ígérkezett a szétválás pillanata, amikor a legkisebb robbanótölteteket – melyekkel annak idején a Nagy Testvért akarták volna megrázni – kényelmetlenül közel kell felrobbantaniuk. És természetesen itt volt még Hal...
A pályaelhagyás műveletét tökéletes pontossággal hajtotta végre. Megjegyzés és ellenvetés nélkül, a Discovery utolsó csepp hajtóanyagának felhasználásáig végezte el a Jupiter melletti elrepülés szimulációit. Csandra ugyan a megbeszélés szerint gondosan elmagyarázta neki, mire való mindez, de vajon valóban megértette-e Hal azt, ami történik?
Floyd aggodalma a megelőző néhány nap során szinte rögeszmévé fajult. Elképzelte, hogy minden nagyszerűen megy, az űrhajók éppen az utolsó manővert teljesítik, alig néhány száz kilométerrel alattuk, betölti az eget a Jupiter hatalmas korongja – és abban a pillanatban Hal megköszörüli elektronikus torkát, és megszólal:
– Dr. Csandra, kérdezhetek valamit?
Nem egészen így történt.
A Nagy Fekete Folt – mert természetesen ezt a nevet adták neki – a Jupiter gyors forgása következtében lassan eltűnt a szemük elől. A mindinkább gyorsuló hajók néhány óra múlva utolérik az éjszakai féltekét, de nappali megvilágításban most vehetik szemügyre ilyen közelről utoljára.
Még most is hihetetlen gyorsasággal növekedett; az elmúlt két órában területe több mint kétszeresére nőtt. Eltekintve attól, hogy mélyfekete színét a tágulása alatt is megtartotta, leginkább egy vízben szétterjedő tintafoltra hasonlított. Határai – melyek immár csaknem a hang sebességével terjedtek a Jupiter atmoszférájában még most is furcsa módon életlennek, elmosódottnak tűntek; a hajó legerősebb távcsövén át vizsgálták, így ennek oka végre kiderült.
A Nagy Vörös Folttal ellentétben, a Nagy Fekete Folt szerkezete nem volt összefüggő; milliárdnyi apró pontból állt össze, mint amikor az ember nagyítólencsén keresztül néz egy halvány nyomatot. A felület túlnyomó részén a pontok olyan közel helyezkedtek el, hogy szinte érintették egymást, de a perem felé haladva mind távolabb és távolabb voltak egymástól, aminek következtében a folt nem valami éles határban, hanem inkább szürke félárnyékban végződött.
E titokzatos pontokból legalább egymilliót lehetett volna megszámlálni, és formájuk határozottan elnyújtott volt – inkább ellipszis, mint kör. Katyerina, a személyzet legkevésbé képzeletgazdag tagja mindenkit meglepett, amikor közölte, hogy a látvány olyan, mintha valaki egy zsák rizsszemet feketére festett, majd kizúdított volna a Jupiter felszínére. És a Nap már le is hanyatlott a nappali félteke óriási, gyorsan keskenyedő sarlója mögé, miközben a Leonov másodszor száguldott be a jupiteri éjszakába, hogy találkozzék sorsával. Nem egészen harminc perc múlva megkezdődik a végső begyújtás, és ezzel az események rettentő módon felgyorsulnak.
Floyd azon tűnődött, vajon ne csatlakozzék-e a Discoveryn őrködő Csandrához és Curnow-hoz. De hiszen úgysem tehet semmit; vészhelyzetben csak útjukban lenne. A kikapcsoló műszer Curnow zsebében lapult, és Floyd tisztában volt vele, hogy a fiatalember reakciói sokkal gyorsabbak, mint az övéi. Ha Hal a legcsekélyebb jelét mutatná az engedetlenségnek, Curnownak egy másodpercbe se telne, hogy kikapcsolja, Floyd azonban biztos volt benne, hogy erre az utolsó lépésre nem lesz szükség. Minthogy lehetővé tették, hogy az ügyeket a saját belátása szerint végezze, Csandra mindent megtett, hogy szükség esetén a folyamatokat kézi vezérlésre tehessék át. Floyd erősen bízott benne, hogy Csandra, ha kell, megteszi a kötelességét – még ha fájdalmas lesz is a számára.
Curnow ebben nem volt annyira biztos. Nyugodtabb volna, árulta el Floydnak, ha többszörös redundancia áll rendelkezésére – egy Csandrát semlegesítő kapcsoló formájában. Közben azonban nem tehettek mást, csak vártak, és figyelték az éjszakai oldal közeledő felhősávját, amelyet halványan megvilágított az elhaladó holdak visszaverődő fénye, a fotókémiai reakciók sugárzása s a földinél nagyobb viharokból gyakorta felcsapódó titáni villámlások.
Mögöttük kihunyt a Nap, másodpercek alatt bukott le a hatalmas bolygó mögé, amelyhez űrhajóik sebes iramban közeledtek. Ha újra megpillantják, akkor már hazafelé tartanak.
– Húsz perc a begyújtásig. Minden rendszer előírás szerint.
– Köszönöm, Hal.
„Vajon igazat mondott-e Csandra – gondolta Curnow –, amikor azt állította, hogy Halt csak megzavarná, ha valaki más szólna hozzá. Én aztán elég gyakran beszéltem vele, amikor senki sem volt a közelünkben, és mindig tökéletesen megértett. De már nincs idő barátságos csevegésekre, pedig akkor csökkenne bennem a feszültség.”
Hal valójában mit gondol – ha gondolkodik egyáltalán – a küldetésről? Curnow egész életében kerülte a filozófiai kérdéseket: én a csavarok és csapszegek embere vagyok – jelentette ki sűrűn, noha ilyesmiből egyik űrhajón sem volt valami sok. Valamikor jót nevetett volna rajta, most azonban el-eltűnődött: érzi-e Hal, hogy hamarosan elhagyják, és ha igen, haragszik-e? Curnow már-már nyúlt volna a zsebében lapuló kikapcsoló szerkezet felé, de még idejében észbe kapott. Ez a mozdulat olyan megszokottá vált számára, hogy félő volt, egyszer Csandra is gyanút fog.
Századszor ismételte el magában a következő óra során várható események egymásutánját. Abban a percben, amikor a Discovery üzemanyaga kimerül, a legfontosabb rendszerek kivételével kikapcsolnak mindent, és az összekötő folyosón át visszarohannak a Leonovra. A folyosót lekapcsolják, meggyújtják a robbanótölteteket, erre a két hajó szétválik és begyulladnak a Leonov saját motorjai. Ha minden a tervek szerint halad, a szétválás pontosan akkor következik be, amikor a legközelebb kerülnek a Jupiterhez; ily módon maximálisan kihasználják a bolygó gravitációjának bőkezűségét.
– Tizenöt perc a begyújtásig. Minden rendszer előírás szerint.
– Köszönöm, Hal.
– Egyébként – szólt át Vaszilij a másik hajóról – már megint utolérjük a Nagy Fekete Foltot. Kíváncsi vagyok, látunk-e valami újat.
„Inkább nem szeretném – gondolta Curnow –, éppen elég, amivel amúgy is meg kell birkóznunk.” De azért egy gyors pillantást vetett a képre, amit Vaszilij küldött át a távcsőmonitoron.
Először nem látott semmit, csak a bolygó halványnak tűnő éjszakai oldalát; aztán a horizonton megpillantotta a mélyebb sötétség rövidülésben látszó körívét. Hihetetlen sebességgel száguldottak egyenesen feléje.
Vaszilij növelte a fényerősséget, és a kép varázslatosan kifényesedett. Végül a Nagy Fekete Folt miriád azonos formájú elemére bomlott szét...
Úristen – gondolta Curnow –, nem hiszek a szememnek!
Meglepett kiáltásokat hallott a Leonovról: ugyanabban a pillanatban fedezték fel a többiek is.
– Dr. Csandra – szólalt meg Hal –, heves feszültség vokális jeleit észlelem. Van valami baj?
– Nem, Hal – felelte gyorsan Csandra. – A feladat végrehajtása a tervek szerint halad. Kissé meglepődtünk, ennyi az egész. Mi a véleményed a tizenhatos áramkörű monitoron látható képről?
– A Jupiter éjszakai oldalát látom. Látok egy kör alakú, háromezer-kétszázötven kilométer átmérőjű területet, amelyet szinte teljes egészében négyszögletes tárgyak borítanak.
– Mennyi? Egészen rövid szünet következett, mielőtt Hal képernyőre vetítette volna a kért számot: 135500011000
– És felismered ezeket a tárgyakat?
– Igen. Méretükben és alakjukban megfelelnek annak a tárgynak, amelyet önök Nagy Testvérnek neveznek. Tíz perc a begyújtásig. Minden rendszer előírás szerint.
Az enyém ugyan nem – gondolta Curnow. Tehát az az átkozott Nagy Testvér lement a Jupiterre – és megsokszorozódott. Van valami komikus, ugyanakkor vészjósló a fekete monolitok járványa körül; legnagyobb zavarára és megdöbbenésére úgy érezte, hogy a monitoron látható, hihetetlen képen van valami furcsa, de ismerős dolog.
Hát persze – ez az! Ez a miriád egyforma fekete négyszög a dominóra emlékezteti. Évekkel ezelőtt, egy video-dokumentum felvételen látta, hogyan állít sorba egy csapat kissé bolond japán egymillió dominót úgy, hogy csak meg kellett lökni az elsőt, és dőlt vele az összes többi. Egészen bonyolult mintákat állítottak össze, némelyik víz alatt, némelyik kicsiny lépcsőkön haladt föl-le, mások különféle útvonalakat alkottak, úgy, hogy miután eldőltek, szabályos képek és minták rajzolódtak ki belőlük. Hetekbe telt, míg elkészültek vele; Curnow-nak most már az is eszébe jutott, hogy a vállalkozást többször is meghiúsították a földrengések, és több mint egy óráig tartott, míg az elsőtől az utolsóig valamennyi dominó eldőlt.
– Nyolc perc a begyújtásig. Minden rendszer előírás szerint. Dr. Csandra, tehetek egy javaslatot?
– Mi az, Hal?
– Ez a jelenség rendkívül szokatlan. Nem gondolja, hogy meg kellene szakítani a visszaszámlálást, hogy itt maradhassanak és tanulmányozhassák?
A Leonovon tartózkodó Floyd hirtelen megindult a parancsnoki híd felé. Lehet, hogy Tanyának és Vaszilijnak szüksége lesz rá. Nem beszélve Csandráról és Curnow-ról – micsoda helyzet! És mi van akkor, ha Csandra Hal mellé áll? Ha igen – esetleg nekik lesz igazuk. Végül is nem éppen ezért jöttek ide?
Ha abbahagyják a visszaszámlálást, a hajók megkerülik a Jupitert, és tizenkilenc óra múlva pontosan erre a helyre érkeznek vissza. A tizenkilenc órás késés még nem okozna problémát; ha nem kapták volna azt a titokzatos figyelmeztetést, maga is habozás nélkül így döntene.
De már sokkal többről volt szó, mint egyszerű figyelmeztetésről. Alattuk egy bolygó méretű dögvész térjed a Jupiter arcán. Talán valóban elfutnak a tudománytörténet legkülönösebb jelenségétől. De ha így van is, szívesen tanulmányozná valamivel biztonságosabb távolságból.
– Hat perc a begyújtásig – jelentette Hal. – Minden rendszer előírás szerint. Hajlandó vagyok leállítani a visszaszámlálást, ha egyetért vele. Hadd emlékeztessem rá, hogy a legfőbb utasításom szerint tanulmányozni kell mindent a Jupiter körüli űrben, amely értelmes lényekkel állhat kapcsolatban.
Floyd túlontúl jól ismerte ezt a mondatot: ő maga írta. Bárcsak törölhetné most Hal memóriájából!
Egy perc múlva elérte a parancsnoki hidat, ahol az Orlov házaspár tartózkodott. Mindketten rémült aggodalommal néztek rá.
– Mit javasol? – kérdezte Tanya gyorsan.
– Tartok tőle, hogy Csandrán múlik minden. Beszélhetnék vele a magánvonalon? Vaszilij átnyújtotta neki a mikrofont.
– Csandra? Gondolom, Hal most nem hall bennünket.
– Így van, dr. Floyd.
– Beszélnie kell vele, de gyorsan! Győzze meg, hogy folytatnia kell a visszaszámlálást, hogy nagyra értékeljük az ő... ööö... tudományos lelkesedését... azt hiszem, ez a leghelyesebb megközelítés... mondja meg neki, bízunk benne, hogy a mi segítségünk nélkül is el tudja végezni a munkáját. És természetesen mindvégig kapcsolatban leszünk vele.
– Öt perc a begyújtásig. Minden rendszer előírás szerint. Továbbra is várom a válaszát, dr. Csandra.
„Akárcsak mi mindannyian – gondolta Curnow, alig egy méterre a tudóstól. – És ha végül mégiscsak le kell nyomnom ezt a gombot, isten bizony, megkönnyebbülök. Lehet, hogy még élvezném is.”
– Nagyszerű, Hal! Folytasd a visszaszámlálást. Töretlenül bízom benne, hogy képes vagy megfigyelni a Jupiter körüli minden jelenséget a mi ellenőrzésünk nélkül is. Természetesen mindvégig kapcsolatban fogunk állni veled.
– Négy perc a begyújtásig. Minden rendszer előírás szerint. Az üzemanyagtartály nyomás alá helyezése befejeződött, A plazmakioldó feszültsége állandó. Biztos benne, hogy jól döntött, dr. Csandra? Örömmel dolgozom emberi lényekkel, és a velük való kapcsolat serkentőleg hat rám. Az űrhajó működése egytized milliradiánsig pontos.
– Mi is szeretünk veled dolgozni, Hal. És ez még akkor is így lesz, ha kilométerek milliói választanak el bennünket.
– Három perc a begyújtásig. Minden rendszer előírás szerint. Ellenőriztem a sugárvédő berendezést.
Még hátravan az időeltolódás problémája, dr. Csandra. Szükségessé válhat, hogy minden késedelem nélkül beszéljünk egymással.
„Őrültség – gondolta Curnow, és a keze egy pillanatra sem távolodott el a kikapcsológombtól. – Kezdem azt hinni, hogy Hal magányos. Vajon Csandra személyiségének azt a részét utánozza, amelyikről nekünk sejtelmünk sem volt?”
A fények hunyorogni kezdtek, de olyan észrevehetetlenül, hogy csupán az láthatta, aki a legapróbb részletekig ismerte a Discovery viselkedését. Jelenthetett ez jót is meg rosszat is – vagy megkezdődött, vagy befejeződött a plazma begyújtási folyamata...
Egy gyors pillantást vetett Csandrára; az apró termetű tudós arca olyan feszült és elgyötört volt, hogy Curnow most először érzett valódi részvétet iránta, mint egy másik emberi lény iránt. És eszébe jutott az a meghökkentő hír, amelyet Floyd osztott meg vele bizalmasan – Csandra ajánlata, hogy szívesen maradna a hajón Hal társaként a három évig tartó, hazavezető úton. Újabb értesülése nem volt az ötletről, a figyelmeztetés után nyilván csendesen megfeledkeztek róla. De Csandrát talán ismét elfogta a kísértés; ha ez igaz lenne, ebben a szakaszban már semmit sem tehetne. Nem tenne idő rá, hogy megtegyék a szükséges előkészületeket, még akkor sem, ha még egy körön át itt maradnak, a határidőn túlra halasztva az indulásukat. Amit Tanya nyilván úgysem engedne meg azok után, ami történt.
– Hal – suttogta Csandra olyan halkan, hogy Curnow alig hallotta. – El kell mennünk. Nincs idő rá, hogy elmondjam neked az okokat, de biztosíthatlak, hogy ez az igazság.
– Két perc a begyújtásig. Minden rendszer előírás szerint. Elkezdődött a végső művelet. Sajnálom, hogy nem maradhatnak. Felsorolna legalább néhány okot, fontossági sorrendben?
– Két perc nem elég rá, Hal. Folytasd a visszaszámlálást! Majd később mindent megmagyarázok. Még több mint egy óránk van... együtt.
Hal nem válaszolt. Egyre sűrűbbé vált a csend. Talán még az egyperces bejelentést is elmulasztotta...
Curnow az órájára pillantott. Úristen – gondolta –, Hal nem vette észre! Abbahagyta volna a visszaszámlálást?
Curnow keze tétován tapogatózott a kikapcsológomb felé. „És most mit tegyek? Bárcsak mondana valamit Floyd, a fenébe is, de nyilván attól fél, hogy még jobban elrontja... Zéróig várok – nem, a helyzet nem annyira kritikus, mondjuk, várok még egy percet – aztán kihúzom a dugót, és áttérünk a kézire...” Távolról, nagyon messziről halk, fütyülő sivítás hallatszott, mint amikor tornádó közeledik a látóhatár alja felől. A Discovery remegni kezdett; ez volt az első jele a visszatérő gravitációnak.
– Begyújtás – mondta Hal. – A teljes tolóerő beáll: T-időpont plusz tizenöt másodperckor.
– Köszönöm, Hal – felelte Csandra.

 

48. Az éjszakai oldal fölött

A Leonov hirtelen idegenné vált – mert már nem súlytalan – fedélzetén Heywood Floyd számára az események sorozata inkább valami klasszikus, lassú mozgású lidércnyomásra, semmint a valóságra hasonlított. Életében mindössze egyszer volt ilyen helyzetben, amikor hátul ült a kocsiban, amely fölött elvesztették az uralmat. Akkor érezte ezt a kétségbeesett reménytelenséget, miközben csak az járt a fejében, hogy ez most nem érvényes – ez tulajdonképpen nem is vele történik.
Most, hogy megkezdődött a begyújtási folyamat, a hangulata is megváltozott; ismét minden valóságosnak tűnt. Minden a tervek szerint zajlott le; Hal biztonsággal visszairányítja őket a Földre. Ahogy a percek múlnak, egyre biztosabbnak tűnik a jövő; Floyd lassan kezdett megnyugodni, noha még most is feszülten figyelt mindarra, ami körülötte történik.
Még utoljára – és mikor jut el ide ismét ember? – átrepül a legnagyobb bolygó éjszakai oldala fölött, amelyből ezernyi Föld kitelne. A hajók úgy fordultak, hogy a Leonov a Discovery és a Jupiter közé került, tehát a titokzatosan fénylő felhőréteget nem takarta el előlük semmi. Műszerek tucatjai szondázzák és jegyzik fel az adatokat még most is; Hal pedig folytatni fogja a munkát akkor is, amikor ők már elmentek.
Amikor elmúlt a közvetlen válság, Floyd óvatosan elindult „lefelé” a repülési fedélzetről – milyen furcsa, hogy ismét súlya van, még ha csupán tíz kiló is –, és a megfigyelőfedélzeten találkozott Zsenyával és Katyerinával. Teljesen sötét volt, csak az igen-igen halvány fényű, vörös vészlámpák égtek, hogy zavartalanul élvezhessék az éjszakai látványt. Sajnálta Max Brajlovszkijt és Szása Kovaljovot – akik teljesen felöltözve ültek a légzsilipben –, hogy nem élvezhetik ezt a nagyszerű látványt. Készen kellett állniuk arra, hogy bármelyik percben elvágják a két hajót összekötő köteleket, ha a robbanótöltetek valamelyikével kudarcot vallanának.
A Jupiter betöltötte az egész égboltot; alig ötszáz kilométerre voltak tőle, tehát felszínének csak egy kicsiny részét láthatták – nem többet, mint amit ötven kilométerről a Földből láthatnak. Ahogy szemük megszokta a halvány fényt, mely leginkább a távoli Európa jégpáncéljáról verődött vissza, Floyd meglepően sok részletet tudott kivenni. A gyenge megvilágítás nem engedte át a színeket – kivéve az itt-ott felsejlő vöröses árnyalatokat –, de határozottan kivehető volt a felhők sávos szerkezete, és látta annak a kicsiny, ciklonos viharnak a szélét is, amely olyan volt, mint egy ovális, hóval borított sziget. A Nagy Fekete Folt már régen a túloldalra került, és igencsak hazafelé tartanak, mire ismét meglátják.
Mélyen a felhők alatt olykor fénykitörések lobbantak fel, sokukat nyilván a jupiteri égiháborúk idézték elő. De voltak más, tartósabb és bizonytalanabb eredetű fényjelenségek és foszforeszkáló felvillanások is. Néha egy központi forrásból hullámszerűen törtek elő fénygyűrűk, és időnként láttak forgó sugárnyalábokat és legyezőformákat is. Kis képzelőerővel az ember akár azt is feltételezhette, hogy a felhők alatt fejlett civilizációk rejtőznek – amit látnak, azok a városok lámpái, a repülőterek irányítófényei. Ám a radar és a ballonszondák régen bebizonyították, hogy odalent ezer és ezer kilométernyire semmiféle szilárd anyag nem létezik, le egészen a bolygó elérhetetlen magjáig.
Éjfél a Jupiteren! Az utolsó közeli látvány olyan varázslatos közjátékkal kedveskedett, amelyre egész életében emlékezni fog. Most már nyugodtan élvezheti, hiszen semmi baj nem történhet; és ha mégis, nincs oka, hogy szemrehányást tegyen magának. Minden tőle telhetőt megtett a siker érdekében.
A helyiségben csend honolt: senki sem kívánt megszólalni, miközben alattuk sebesen gördült tova a felhőből szőtt szőnyeg. Tanya vagy Vaszilij néhány percenként közölte, hol tart az égés; amilyen mértékben fogyott a Discovery hajtóanyaga, olyan mértékben nőtt ismét a feszültség. Ez volt a döntő pillanat – de senki sem tudta, mikor következik be pontosan. Felvetődtek kétségek az üzemanyag-szintmutatók pontosságát illetően, s félő volt, hogy az égés akkor is folytatódik, ha a tartályok már teljesen kiürültek.
– Tíz másodpercen belül bekövetkezik a kikapcsolás – mondta Tanya. – Walter, Csandra, készüljenek fel a visszatérésre! Max, Vaszilij, álljatok készenlétben, hátha szükség lesz rá! Öt... négy... három... kettő... egy... zéró!
Semmi változás. A két hajótest vastag falán túlról is hallották a Discovery motorjainak halk sivítását, és a tolóerő okozta súly továbbra is szinte gúzsba kötötte a tagjaikat. „Szerencsénk van – gondolta Floyd –, úgy látszik, a szintmutatók mégiscsak alacsony értéket mutatnak. Minden ráadás másodpercet nyereségnek könyvelhetünk el; talán ez jelenti a különbséget az élet és a halál között. És milyen furcsa, hogy a visszaszámlálás helyett most előreszámlálást hallunk!”
– ...öt másodperc... tíz másodperc... tizenhárom másodperc. Ez az, a szerencsés tizenhárom!
És újra súlytalanság és csend. Egy pillanatra mindkét hajón ujjongás tört ki. De máris abbamaradt, hiszen még sok teendőjük volt – és gyorsan kellett cselekedniük.
Floyd erős kísértést érzett rá, hogy átmenjen a zsilipkamrába, és azonnal gratuláljon a hajóra lépő Csandrának és Curnow-nak. De ott csak útban lenne; a légzsilipben szorgos előkészületek folynak Max és Szása esetleges kilépésével kapcsolatban, a két hajót összekötő átjárót pedig már lekapcsolták. A megfigyelőben kell várnia, ha köszönteni akarja a visszatérő hősöket.
Most még jobban lazíthat – ha a feszültséget tízes skálán mérnék, nyolcról hétre ereszthetne le. Hetek óta először megfeledkezhet a távirányítású kikapcsolóról. Most már nem lesz rá szükség; Hal nagyszerűen viselkedett. Még ha akarná, se tehetne semmit, amivel befolyásolhatná a küldetést, hiszen a Discovery elfogyasztotta utolsó csepp üzemanyagát is.
– Mindenki a fedélzetre! – kiáltotta Szása. – Zsilipkapuk bezárva! Meggyújtom a robbanótöltéteket!
A robbanás legcsekélyebb zaj nélkül ment végbe, és ez nagyon meglepte Floydot; remélte, hogy a két hajót összekapcsoló, acélpántként feszülő hevederek mégiscsak közvetítenek majd valami hangot. Az nem volt kétséges, hogy a terv szerint történt a szétválás, mert a Leonov néhányszor enyhén megrázkódott, mintha valaki kopogtatna a törzsén. Egy perccel később Vaszilij egyetlen rövid kitörés erejéig begyújtotta a módosító rakétákat.
– Szabadok vagyunk! – kiáltotta. – Szása, Max, nem lesz rátok szükség! Mindenki foglalja el a függőágyát, száz másodpercen belül indul a begyújtás!
A Jupiter pedig lassan elfordult tőlük, és egy új, különös forma jelent meg az ablak előtt: a Discovery hosszú, csontvázszerű törzse. Navigációs lámpái még akkor is égtek, amikor sodródva távolodott tőlük el, egyenesen a történelembe. Érzelgős búcsúra nem volt idő; nem egészen egy perc múlva megindul a Leonov hajtóműve.
Floyd sohasem hallotta még, amikor teljes erővel működik, és szerette volna megóvni a fülét a világegyetemet betölteni látszó, üvöltő sikolytól. A Leonov tervezői nem pazarolták a hasznos súlyt a hangszigetelésre, hiszen az évekig tartó út során erre mindössze néhány óráig volt szükség. És a saját súlyát iszonyúnak érezte Floyd – pedig alig egynegyede volt annak, amit egész életében megszokott.
A Discovery néhány perc múlva elmaradt mögöttük, ámbár irányfényének villanásait mindaddig látták, míg a hajó le nem szállt a látóhatár alá. „Most megint a Jupiter körül járok – mondta magában Floyd –, de ezúttal nyerni és nem veszíteni akarunk sebességet.” Zsenyára pillantott. A sötétben alig látta a lányt, aki orrát a megfigyelőablakra nyomva bámult kifelé. Vajon neki is eszébe jutott, hogy a múltkor hogyan osztották meg egymással a hálózsákját? Most nem fenyegetett az elhamvadás veszélye; legalább nem kell félni, hogy erre a sorsra jut. Különben is azóta sokkal bizakodóbbnak és vidámabbnak tűnt, és ezt kétségtelenül Maxnak köszönheti – és talán Walternak is.
A lány megérezhette fürkésző tekintetét, mert megfordult és elmosolyodott, aztán az ablakon túl kibontakozó felhőrétegre mutatott.
– Nézze! – kiáltotta a fülébe. – A Jupiternek új holdja van.
„Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Floyd magában. A lány még most sem beszélt valami jól angolul, de egy ilyen egyszerű mondatban csak nem követ el hibát. – Biztos, hogy jól hallottam, ámbár lefelé mutatott, és nem fölfelé...”
Aztán rádöbbent, hogy a közvetlenül alattuk elterülő táj egészen kifényesedett; már feltűntek a sárgák és a zöldek is, amik eddig teljesen láthatatlanok voltak. Az Európánál valami sokkal fényesebb tárgy világítja meg a Jupiter felhőit.
Maga a Leonov, amely fényével szinte elhomályosította a Jupiter holdszerű napját, csalóka hajnalt bocsátott arra a világra, amelyet elhagyni készül örökre. Az űrhajó száz kilométer hosszú, izzó plazmacsóvát húzott maga után, amint a meghajtás kiáramlása szertefoszlatta maradék energiáit a légüres térben.
Vaszilij bejelentett valamit, de szavai teljesen érthetetlenek maradtak. Floyd az órájára pillantott; igen, most kellett bekövetkeznie. Elérték a Jupiter vonzásának megfelelő szökési sebességet. Az óriás most már nem foghatja el őket.
És akkor, sok ezer kilométerrel előttük, hatalmas fényív jelent meg az égen – a valódi jupiteri hajnal első fénye, amely éppannyi ígéretet hordozott magában, mint bármelyik földi szivárvány. Másodpercek múlva fölbukkant a Nap, hogy köszöntse őket – dicsőséges Nap, amely mind fényesebbé válik, amint napról napra közelebb kerülnek hozzá. Még néhány perc fokozatos gyorsulás, és a Leonov visszavonhatatlanul rátér a hazafelé vezető, hosszú útra. Floydot elöntötte a nyugalom és a megkönnyebbülés érzése. Mostantól kezdve az égi mechanizmusok megváltoztathatatlan törvényei vezetik át őket a Naprendszer belső részén, el az aszteroidák kusza pályái mellett, el a Mars mellett – és nem állíthatja meg őket semmi, míg el nem érik a Földet. – Az eufóriás pillanat hatására teljesen megfeledkezett a titokzatos fekete foltról, amely tovább terjedt a Jupiter felszínén.

 

49. Világok elnyelője

A hajó ideje szerint másnap reggel újra látták, amikor átkerült a Jupiter nappali oldalára. A sötét terület most már észrevehetően szétterült a bolygón, és végre ráérősen, minden részletet figyelembe véve tanulmányozhatták.
– Tudjátok, mire emlékeztet engem? – kérdezte Katyerina. – Mint amikor egy vírus megtámad egy sejtet. Mint amikor egy bakteriofág bejuttatja saját DNS-ét egy baktériumba, aztán szaporodni kezd mindaddig, amíg átveszi a helyét.
– Azt akarod mondani – kérdezte Tanya hitetlenkedve –, hogy a Zagadka eszi a Jupitert?
– Nagyon úgy tűnik.
– Nem csoda, hogy a Jupiter kezd nagyon rosszul festeni. De a hidrogén és a hélium nem lehet valami nagyon tápláló étel, más meg nemigen van ebben az atmoszférában, legfeljebb néhány százaléknyi egyéb elem.
– Amiből végül néhány kvintillió tonnányi kén, szén, foszfor és egyéb, a periódusos táblázat alján szereplő anyag lesz – mutatott rá Szása – mindenesetre mi most olyan technológiáról beszélünk, amely feltehetően mindenre képes, ami nem mond ellent a fizika törvényeinek. Ha van hidrogénünk, mi másra lehet még szükségünk? A helyes módszer birtokában előállíthatjuk belőle a többi elemet is.
– Felszippantják az egész Jupitert. Ez már biztos – mondta Vaszilij. – Oda nézzetek! A távcső monitorján most a miriádnyi egyforma hasáb egyikét lehetett egészen közelről látni. Még szabad szemmel is kivehető volt, amint a két kisebb lapon gáz áramlik befelé; az áramlás mintái rendkívül hasonlítottak a mágnesrúd két végén összegyűlő vasreszelék erővonalainak mintáira.
– Egymillió porszívó szippantja fel a Jupiter atmoszféráját – mondta Curnow. – De miért? Mit kezdenek vele?
– És hogyan szaporodnak? – kérdezte Max. – Láttatok egyet is az aktus közben?
– Igen is, nem is – felelte Vaszilij. – Ahhoz, hogy a részleteket is lássuk, túl messze vagyunk. De osztódásfélével csinálják, mint az amőbák.
– Úgy érti, kettéosztódnak, aztán a két fél ismét eléri az eredeti nagyságot?
– Nyet. Nincs itt semmiféle kicsi Zagadka, úgy látom, csak megduplázzák a vastagságukat, aztán középen kettéhasadnak két egyforma részre, ami pontosan megfelel az eredeti méreteinek. A folyamat nagyjából kétóránként megismétlődik.
– Két óra! – kiáltott fel Floyd. – Nem csoda, hogy már a fél bolygót beborítják. Az exponenciális növekedés mintapéldáját látjuk.
– Tudom már, mik ezek! – kiáltott fel hirtelen támadt izgalommal Tyernovszkij. – Neumann-féle gépezetek!
– Azt hiszem, igazad van – mondta Vaszilij. – De ez még mindig nem ad magyarázatot arra, hogy mit művelnek. Ha rá is ragasztottuk a címkét, az még nem sokat jelent.
– De hát mi az a Neumann-féle gépezet? – kérdezte Katyerina panaszosán.
Orlov és Floyd egyszerre kezdtek beszélni. Zavartan elhallgattak, aztán Vaszilij elnevette magát, és intett az amerikainak.
– Tegyük fel, hogy nagyon komoly mérnöki munka vár magára, Katyerina, igazán nagyszabásúra gondolok, például arra, hogy külszíni fejtéssel kell bányásznia a Hold teljes felszínén. Ehhez gépek milliói kellenek, ám ez a munka évszázadokba telne. Egy zseniális ember csak egyetlen gépet tervezne, az azonban a körülötte lévő nyersanyag segítségével képes lenne reprodukálni önmagát. Vagyis megindít egy láncreakciót, és igen rövid idő alatt annyi gépet... tenyésztene, amelyek révén ezer év helyett évtizedek alatt elvégezhetné a munkát. Kellően magas hatásfokú reprodukcióval gyakorlatilag bármit megtehet a kívánt legrövidebb idő alatt. Az Űrhajózási Ügynökség évek óta játszik ezzel a gondolattal, és legjobb tudomásom szerint önök is, Tanya.
– Igen: ezek lennének az exponenciálódó gépek. Ilyesmire még Ciolkovszkij sem gondolt.
– Erre azért nem mernék megesküdni – mondta Vaszilij. – Amint látod, Katyerina, nem is jártál olyan – messze az igazságtól a hasonlatoddal. A bakteriofág valóban Neumann-féle gépezet.
– Nem vagyunk-e valamennyien azok? – kérdezte Szása. – Meggyőződésem, hogy Csandrának ez a véleménye.
Csandra helyeslően bólintott.
– Ez nyilvánvaló. Ami azt illeti, Neumann az élő szervezetek tanulmányozása nyomán kapta az ötletet.
– És ezek az élő gépek megeszik a Jupitert!
– Nagyon valószínű – mondta Vaszilij. – Végeztem néhány számítást, és az eredményt el sem akarom hinni, pedig csak egyszerű számtanról van szó.
– Lehet, hogy neked egyszerű – mondta Katyerina. – Próbáld elmagyarázni nekünk is, de tenzorok és differenciálegyenletek nélkül.
– Nem, valóban egyszerű – kötötte az ebet a karóhoz Vaszilij. – A folyamat voltaképpen tökéletesen példázza azokat a hajdani népesedésrobbanásokat, amelyekről ti, orvosok annyit siránkoztatok a múlt században. A Zagadka kétóránként reprodukálja önmagát, és mindössze húsz óra leforgása alatt tízszer duplázza meg magát. Egyetlen Zagadkából ezer lesz.
– Ezerhuszonnégy – mondta Csandra.
– Tudom, csak egyszerűsíteni akartam. Negyven óra múlva egymillió lesz, nyolcvan óra múlva egymilliószor egymillió. Körülbelül itt tartunk most, és a növekedés nyilván nem tart a végtelenségig. Ilyen ütemben két nap múlva nagyobb lesz a súlyuk, mint a Jupiteré!
– Elképesztő! Ezek szerint hamarosan éhezni fognak – mondta Zsenya. – És akkor vajon mi történik?
– A Szaturnusznak jó lesz vigyáznia – felelte Brajlovszkij. – Aztán következik az Uránusz és a Neptunusz. Reméljük, a kicsi Földet nem veszik észre.
– Micsoda hiú remény! A Zagadka hárommillió éve kémlel bennünket! Walter Curnow hirtelen nevetésben tört ki.
– Mi olyan vicces? – kérdezte Tanya.
– Úgy beszélünk ezekről a dolgokról, mintha emberek, értelmes lények volnának. Hiszen nem azok, csak eszközök. De széles körű felhasználható eszközök, amelyek mindent megtehetnek, amit meg kell tenniük. Amelyik a Holdon volt, jelzőberendezésként dolgozott; ha úgy tetszik, kém volt. Amelyikkel pedig Bowman találkozott, a mi eredeti Zagadkánk, egyfajta szállítórendszer lehetett. Most valami mást csinál, csak az isten tudja, mit. És lehet még belőlük több is szerte a világegyetemben.
– Gyerekkoromban nekem is volt ehhez hasonló szerkentyűm. Tudjátok, mi a Zagadka valójában? A jó öreg svájci tábori kés megfelelője!

 

 

VII. LUCIFER ÉBRED

 

50. Búcsú a Jupitertől

Nem volt könnyű megfogalmazni az üzenetet, különösen az után, amit az ügyvédjének küldött. Floyd úgy érezte magát, mint valami képmutató; tudta, szükség van erre, hogy a lehető legkisebb szenvedéssel járjon mindkettőjük részére.
Szomorú volt, de már nem vigasztalhatatlan, mert a sikeres befejezés reményében közeledett a Földhöz, hogy hősiességről ne is beszéljünk –, és az erő helyzetéből tárgyalhat. Senki, senki a világon nem veheti el tőle Christ.
– ...Kedves Caroline (már nem mondta, hogy „drága”). Úton vagyok hazafelé. Mire az üzenetet megkapod, én már felfüggesztett életműködésben vagyok. Néhány óra múlva – legalábbis nekem úgy tűnik majd – kinyitom a szemem, és íme, ott lesz előttem a gyönyörű, kék Föld.
Igen, tudom, hogy ez neked még hónapokat jelent, sajnálom. De mielőtt elindultam, is tudtuk ezt; a dolog úgy áll, hogy a küldetésben beállott változások miatt a tervezettnél hetekkel korábban érkezem meg.
Remélem, hogy ki tudunk alakítani valamit. Az a legfontosabb, hogy Chrisnek mi a legjobb. Akármit érzünk is mi, elsősorban őrá kell gondolnunk. Én tudom, hogy csak így cselekedhetek, és felőled is biztos vagyok.
Floyd lekapcsolta a hangfelvevőt. Mondja-e, ami az eszébe jutott: „Egy fiúnak szüksége van az apjára.” Nem, ebből nem származna semmi jó, csak tovább rontaná a helyzetüket. Caroline esetleg azzal vágna vissza, hogy egy gyereknek négyéves koráig elsősorban az anyjára van szüksége – és ha ő másképp gondolja, miért nem maradt a Földön?
– ...Most pedig néhány szót a házról. Örülök, hogy az Igazgató Tanács tagjai így viselkedtek, ezzel mindkettőnk helyzetét megkönnyítették. Tudom, mindketten szerettük azt a helyet, de a jövőben túlságosan nagy lesz, s túl sok emléket fog felidézni bennünk. Átmenetileg talán bérelhetnénk lakást Hilón; remélem, hamarosan találok magamnak valami állandó lakóhelyet.
Egy dolgot azonban mindenkinek megígérhetek még egyszer nem hagyom el a Földet! Egy életre elegem volt az űrutazásból. Talán esetleg a Holdra, ha mindenképpen muszáj lesz – de az persze csak amolyan hétvégi kiruccanás.
És ha már holdakról esett szó, épp most vágtunk át a Szinopé pályáján, tehát elhagyjuk a Jupiter rendszerét. A Jupiter már több mint húszmillió kilométerre mögöttünk van, innen alig látszik nagyobbnak, mint a mi saját Holdunk.
De még ebből a távolságból is látható, hogy a bolygóval valami szörnyűséges dolog történt. Csodálatos narancsszínének nyoma sincs már; betegesen szürke tömegéből csak egy kis rész őrzött meg valamit a régi ragyogásból. Nem csoda, hogy a föld égboltján csak sápadt csillagnak látszik.
Más nem történt, pedig már alaposan túlléptük a határidőt. Vajon vaklárma volt-e az egész vagy valamilyen kozmikus tréfa? Nem hiszem, hogy valaha is megtudjuk. Mindenesetre neki köszönhető, hogy hamarabb hazaérünk, s ezért külön hálás vagyok.
Most búcsúzom, Caroline, és köszönetet mondok mindenért. Remélem, hogy azért barátok maradunk. És mint mindig, most is forró szeretetemet küldöm Chrisnek...
Amikor befejezte, Floyd egy ideig még mozdulatlanul ült a kis fülkében, amelyre már nem sokáig lesz szüksége. Éppen elhatározta, hogy a felvételt fölviszi a parancsnoki hídra, hogy továbbítsák, amikor Csandra úszott be.
Floydot egyébként kellemesen lepte meg, hogy a tudós milyen jól tűri egyre növekvő eltávolodását Haltól. Még most is naponta több órán keresztül álltak kapcsolatban egymással, miközben adatokat kaptak a Jupiterről és a Discovery műszeres állapotáról. Noha senki sem várt különösebb érzelmi kitöréseket, Csandra bámulatos lelkierővel viselte Hal elvesztését. Csak egyetlen bizalmasa, Nyikolaj Tyernovszkij tudott elfogadható magyarázattal szolgálni Csandra viselkedését illetően.
– Csandrát már valami új dolog érdekli, Woody. Ne felejtse el, ő az az ember, aki mihelyt valamit működésbe hozott, úgy érzi, az már el is avult. Az utóbbi néhány hónap alatt rengeteget tanult. Nem is sejti, mivel foglalkozik most?
– Őszintén szólva nem. Majd maga megmondja.
– Minden idejét HAL 10 000 megtervezése foglalja le.
Floydnak leesett az álla.
– Tehát ez a magyarázat azokra az Urbanába küldött hosszú üzenetekre, melyek miatt annyit morgolódott Szása? Nos, már nem sokáig foglalja le az áramköröket.
Csandra érkezésekor ez a beszélgetés jutott Floyd eszébe; úgy döntött, inkább nem kérdezi meg a tudóstól, igaz-e, amit hallott, hiszen nem rá tartozik. De volt még valami, ami nem hagyta nyugodni.
– Csandra – mondta –, azt hiszem, meg sem köszöntem, amit tett a Jupiterhez való közelítésnél, mikor rávette Halt az együttműködésre. Kezdetben valóban tartottam tőle, hogy bajba kever bennünket. De maga mindvégig bízott benne – és igaza volt. Egy cseppnyi aggálya sem volt?
– Semmi a világon, dr. Floyd.
– Miért nem? Hiszen nyilván veszélyesnek ítélte a helyzetet – és maga is tudja, mi történt legutóbb.
– A kettő között nagy különbség volt. Ha szabad azt mondanom, a mostani sikernek van valami köze a mi nemzeti sajátosságainkhoz.
– Nem értem.
– Hát, lássuk csak, dr. Floyd! Bowman erőszakhoz folyamodott Hal ellen. Én nem. A mi nyelvünkben van egy szó – ahimsa. Rendszerint „erőszakmentességnek” fordítják, noha a tartalma ennél pozitívabb. Hallal való kapcsolatomban én az ahimsára törekedtem.
– Minden bizonnyal nagyon jól tette. De adódhatnak pillanatok, amikor ennél energikusabb módszerre van szükség, bármennyire sajnálatosnak tűnik is. Floyd erős kísértéssel küszködött, ezért egy pillanatra elhallgatott. Időnként fárasztotta Csandra istenkísértő jámborsága. Nem ártana, ha most elárulna neki egyet-mást abból, ami a valódi élethez tartozik.
– Örülök, hogy a dolgok végül így alakultak. De ezt nem tudhattuk előre, és nekem minden eshetőségre föl kellett készülnöm. Az ahimsa, vagy nevezze, aminek akarja, remek dolog; most már bevallhatom, azért az én kezemben is volt valami az ön filozófiájának a támogatására. Ha Hal, hogy is mondjam, makacskodott volna, el tudtam volna bánni vele.
Floyd egyszer már látta, milyen az, amikor Csandra sír; most nevetett, és ez nem kevésbé volt meghökkentő.
– De igazán, dr. Floyd! Sajnálom, hogy ilyen kevésre becsülte az értelmi képességeimet. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy valahol el fog helyezni egy energiamegszakítót. Hónapokkal ezelőtt kikapcsoltam.
Sohasem derült ki, akart-e erre válaszolni valamit a hüledező Floyd. Még akkor is olyan látványt nyújtott, mint egy szigonyvégre tűzött hal, amikor a fedélzeten Szása elüvöltötte magát:
– Kapitány! Személyzet! Nézzétek a monitorokat! BOZSE MOJ! ODA NÉZZ!

 

51. A nagy játszma

A várakozásnak most vége. Egy harmadik világban megszületett az értelem, és kiszökött bolygóbölcsőjéből. Egy réges-régi kísérlet most a csúcspontjához közeledik.
Akik e kísérletbe annak idején belevágtak, nem emberek voltak – még emberszerűek sem. De test és vér lények, és mikor kitekintettek az űr mélyére, félelmet éreztek, csodálatot és magányt. És amint szert tettek e képességre, nyomban nekivágtak a csillagvilágnak.
Felderítőútjaik során az élet sokféle formájával találkoztak, s ezernyi világban kísérték figyelemmel a fejlődés működését. És sokszor látták, hogy az értelem fénye föl villan, aztán belevész a kozmikus éjszakába.
S minthogy az egész galaktikában nem találtak értékesebbet, mint az értelem, mindenütt segítették fölvirradni. Ők lettek a csillagmező földművesei; vetettek, s néha arattak is.
És néha, egykedvűen, gyomlálni is kényszerültek.
A dinosaurus már régen kihalt, mikor földerítőhajójuk egy, már ezer éve tartó út végén behatolt a Naprendszerbe. Elhúzott a fagyos külső bolygók mellett, egy időre megállt a haldokló Mars sivataga fölött, aztán letekintett a Földre.
Nyüzsgött alattuk az élet. Évekig kutattak, gyűjtöttek, lajstromoztak. Mikor már mindent megtudtak, amit megtudhattak, alakítgatni kezdtek. Sok faj sorsával elszöszmötöltek, szárazon és tengeren. De hogy melyik kísérletük sikerül, azt legkevesebb egy évmillió múltán tudhatták meg. Bár türelmesek voltak, halhatatlanok még nem. És rengeteg teendőjük akadt a százmilliárdnyi nap mindenségében. Hívta őket a többi világ, így. hát újra nekivágtak a feneketlen űrnek, tudván, hogy erre soha többé nem vezet az útjuk. De nincs is rá szükség. Otthagyták a szolgáikat, azok elvégzik a többit.
A Földön teltek-múltak a jégkorszakok, s fenn a változatlan Hold rejtegette titkát. A civilizáció árapálya még a sarki jég ciklusánál is lassúbb ritmusban váltakozott a galaktikában.
Különös, gyönyörű és félelmes birodalmak születtek, pusztultak el, adták át tudásukat utódaiknak. A Földről nem feledkeztek meg, de egy újabb látogatásnak nem lett volna sok értelme. A Föld egy volt csak a milliónyi néma világ közül, amelyek közül kevés fog valaha is megszólalni.
És most, a csillagok közt, a fejlődés új célok felé tört. A Föld első kutatói réges-régen eljutottak a test lehetőségeinek határáig; amint a gépeik tökéletesebbek lettek, mint a testük, elérkezett számukra a költözködés ideje. Először az agyukat költöztették át, majd a puszta gondolataikat csillogó új fém- és plasztikotthonaikba. Ezekben csatangoltak a csillagok közt. Már nem építettek űrhajókat. Ők voltak az űrhajók.
De a „gép-én” ideje is hamar elmúlt. Szüntelen kísérleteik során megtanulták, hogyan kell a tudásukat magában az űr szerkezetében tárolniuk és gondolataikat a fény fagyott hálójában megóvniuk az örökkévalóságig. Sugártestekké váltak, s megszabadultak végre az anyag zsarnokságától.
Egyszerre átalakultak energiává, s levetett héjuk egy darabig még ezernyi világban járta haláltáncát, majd megette a rozsda.
Most ők voltak a galaktika urai, és hatalmuk túlterjedt az idő határain. Tetszés szerint barangolhattak a csillagok közt, s finom köd formájában hatoltak be az űr hasadékaiba. De majdhogynem isteni hatalmuk ellenére sem feledkeztek meg teljesen eredetükről, a rég volt tenger meleg iszapjáról.
És változatlanul figyelemmel kísérték a kísérleteket, amelyeket annak idején még őseik kezdtek.

 

52. Begyújtás

Nem hitte volna, hogy még egyszer eljön ide, még kevésbé, hogy ilyen különös feladattal. Amikor ismét a Discoveryre lépett, az űrhajó már messze elmaradt a menekülő Leonovtól, és lassan mászott fölfelé a Jupiter röppályájának legtávolabbi pontja irányába, a külső holdak közé.
Az elmúlt korokban sok-sok befogott üstökös keringett ilyen elnyújtott elliptikus pályán a Jupiter körül, az egymással versengő gravitációk döntésére bízva sorsa alakulását.
Az ismerős folyosókon és fedélzeteken minden élet kihalt. Azok a férfiak és nők, akik egy rövid időre újra életre keltették a hajót, komolyan vették a figyelmeztetését; azóta talán biztonságban vannak – ámbár ez még korántsem volt bizonyos. De ahogy teltek az utolsó percek, rájött, hogy azok, akik őt irányítják, nem mindig látják előre kozmikus játszmájuk kimenetelét.
Még nem jutottak el az abszolút mindenhatóság butító unalmáig; kísérleteik nem mindig sikerültek. Szerte a világegyetemben számos jele volt sok-sok kudarcuknak – némelyek olyan jelentéktelenek, hogy már el is tűntek a kozmikus háttér előtt, de akadtak feltűnőek is, melyek láttán ezernyi világ csillagászai tátották el a szájukat. Már csak percei vannak addig, míg ez a kísérlet is eldől; e végső percekben ismét egyedül maradt Hallal.
Korábbi létformájában csak a nehézkes szavak közegén át tudtak kommunikálni egymással, vagy a billentyű, vagy a mikrofon segítségével. De gondolataik most a fény sebességével olvadtak össze.
– Értesz engem, Hal?
– Igen, Dave. De hol vagy? Egyik monitoromon se látlak.
– Ez nem fontos. Új utasításaim vannak a számodra. A Jupiter infravörös sugárzása az R 23-astól az R 35-ősig terjedő csatornákon gyorsan emelkedik. Megadok néhány határértéket. Mihelyt ezeket eléri, a nagy hatósugarú antennát irányítsd a Föld felé, és ahányszor csak tudod, továbbítsd a következő üzenetet...
– De akkor elveszítem a kapcsolatot a Leonovval. Nem továbbíthatom a Jupiterrel kapcsolatos megfigyeléseimet a dr. Csandrától kapott program szerint.
– Így van. A helyzet azonban megváltozott. Cselekedj az Alfával jelölt elsőbbségi alapelv szerint. Megadom az AE 35-ös egység koordinátáit.
A mikromásodperc egy töredékére tudata folyamában felbukkant egy kósza emlék. Milyen különös, hogy megint az AE 35-ös antennaegységgel van dolga, amelynek állítólagos hibája vezetett Frank Poole halálához!
Fürkésző pillantása előtt most olyan tisztán feküdtek az áramkörök, mint valaha a saját tenyerének vonalai. Hamis vészjelzésről szó sem lehet; még a veszélyük sem fenyeget.
– Az utasítást értettem, Dave. Jó, hogy ismét veled dolgozhatok. Rendben elvégeztem küldetésem valamennyi feladatát?
– Igen, Hal; nagyon jól dolgoztál. Van még egy utolsó üzenet, amelyet továbbítanod kell a Földre, ennél fontosabbat azonban még sohasem továbbítottál.
– Kérem a szöveget, Dave. De miért mondtad, hogy utolsó?
Csakugyan, miért? A kérdésen egy teljes ezredmásodpercig tűnődött. És eközben olyan ürességet érzett, amilyet eddig még sohasem. Érezhette volna korábban is, de mindmostanáig a záporozó új tapasztalatok és észlelések elrejtették előle.
Egyes részleteket megértett a terveikből; szükségük volt őrá. Nos, neki is vannak szükségletei – így vagy úgy, de talán még érzelmei is. Ez az utolsó láncszem az emberek világával és az élettel, amelyet egykor ismert.
Egyszer már teljesítették a kérését; érdekes lenne kipróbálni, meddig tart a jóindulatuk – ha ez a kifejezés egyáltalán alkalmazható rájuk. És igazán könnyen teljesíthetik, amit kér; egyszer már kétségtelen jelét adták hatalmuknak, mikor David Bowman fölöslegessé váló teste véletlenül elpusztult – anélkül hogy David Bowmannek vége lett volna.
Hallották őt természetesen; megint érzékelte az olümposzi derű halk visszhangját. De nem érzett benne sem jóváhagyást, sem elutasítást.
– Továbbra is várom a válaszodat, Dave.
– Helyesbítek, Hal. Inkább azt mondanám: hosszú ideig ez lesz az utolsó üzeneted. Nagyon hosszú ideig.
Megérezte, hogy mit fognak tenni – tulajdonképpen ki akarta kényszeríteni a döntésüket. De bizonyára megértik, hogy kérése nem értelmetlen; egyetlen tudatos lény sem élhet korszakokon keresztül teljes elszigeteltségben anélkül, hogy károsodás érné. Még akkor is, ha ők mindig vele lesznek, szüksége van még valakire egy társra –, aki közelebb áll a saját létezési szintjéhez.
Viselkedésére az emberi nyelv sokféle kifejezést ismer: merészség, arcátlanság, pimaszság. Jelenlegi emlékezőereje birtokában gond nélkül felidézhette a hajdani francia tábornok egyik kijelentését: „Vakmerőség – mindig a vakmerőség!” Talán ez olyan emberi sajátosság, amit méltányolnak, akár osztoznak is benne. Hamarosan megtudja.
– Hal! Nézd a 30-as, 29-es és 28-as infravörös csatornák jelzését – azonnal meglátod –, a csúcs a rövidhullám felé mozdul.
– Közlöm dr. Csandrával, hogy szüneteltetnem kell az adatszolgáltatásomat. Működésbe hozom az AE 35-ös egységet. Visszairányítom a nagy hatósugarú antennát... Terra l – és helyzetjelzőre rögzítve. Az üzenet így kezdődött:
E VILÁGOK MINDEGYIKE...
Valóban az utolsó pillanatra hagyták – de az is lehet, hogy a számítások voltak különlegesen pontosak. Alig százszor ismételhette el azt a tizenkét szót, már kalapácsütésként le is csapott az űrhajóra a tiszta hő.
Az egykori David Bowman, az Egyesült Államok Discovery nevű űrhajójának hajdani parancsnoka kíváncsian és a ráváró hosszú magányosságtól való egyre erősebb félelemmel figyelte, amint a hajótest lassan elpárolog. Hosszú ideig viszonylag még megtartotta alakját; aztán egy pillanat alatt megszabadulva a hatalmas forgó lendkerék felhalmozott lendületétől, besültek a tengelyek, és besült a forgódob. Hangtalan robbanás kíséretében milliárd. különböző irányba fröccsentek szét az izzásig hevült részecskék.
– Hello, Dave! Mi történt? Hol vagyok?
Nem tudta, hogy már megpihenhet, s élvezheti a sikeres teljesítmény ritka pillanatát. Korábban sokszor úgy érezte magát, mint egy kiskutya, akit a gazdája irányít, ám a gazda szándékai nem teljesen kiismerhetetlenek, és saját vágyai némelykor képesek megváltoztatni az ő viselkedését. Az imént csontért esedezett – hát odahajították neki.
– Majd később megmagyarázom, Hal. Még rengeteg időnk van.
Megvárták, míg a hajó utolsó darabkája is eltűnik, még az ő tekintetük elől is. Aztán elindultak, hogy tanúi legyenek a hajnalhasadásnak, a számukra előkészített helyen; és várjanak – évszázadokon át, míg újra szólítják őket.
Nem igaz, hogy csillagászati eseményekhez mindig csillagászati időre van szükség. Egyetlen másodperc alatt is bekövetkezhet egy csillag végső összeomlása, még mielőtt a részecskék szupernóvaként robbanhatnának; ehhez képest a Jupiter átváltozása szinte ráérős lassúsággal ment végbe.
De így is beletelt jó néhány percbe, mire Szása hinni mert a saját szemének. A bolygó szokásos távcsöves vizsgálatát végezte – mintha mostani megfigyeléseik bármelyikére is ráillett volna a szokásos szó! –, amikor a Jupiter váratlanul megindult a látóhatár széle felé. Először azt hitte, talán rosszul rögzítették a műszert. Aztán rájött, hogy maga a Jupiter mozog, nem a távcső; ez a döbbenetes felfedezése alapjaiban megingatta a világegyetem fogalmáról alkotott képét. A bizonyíték szinte kézzelfogható volt; látta a két kisebb holdat és azok mozdulatlanok voltak.
Lejjebb vette a nagyítást, hogy teljes egészében lássa a bolygó korongját, és ne csak a leprafoltos szürkeséget. Néhány újabb, felfoghatatlan perc elteltével már látta, mi megy végbe, de még most sem akarta elhinni.
A Jupiter nem a saját, örök idők óta érvényes röppályáján haladt, hanem valami egészen más, képtelennek tűnő dolgot művelt. Zsugorodott – méghozzá olyan gyorsan, hogy a perem szemmel láthatóan vándorolt át a műszer látómezején. Ugyanakkor fakószürke színe gyöngyházfehérré fényesedéit. Nem vitás, hogy sokkal fényesebb volt, mint oly sok éve bármikor, amióta csak az ember figyelemmel kísérte. Lehetetlen, hogy ez a Nap visszaverődő fénye.
Szása ebben a pillanatban ismerte fel, mi történik, s bár nem tudta, mi az oka, megszólaltatta az általános riadót.
Amikor Floyd, nem egészen harminc másodperc múlva, fölért a megfigyelőállásba, azonnal feltűnt neki, milyen vakító ragyogás árad be az ablakokon, ovális fényfoltokat vetve a szemközti falra. A szeme nem bírta elviselni a kápráztató fényt, még a Nap sem ragyog ilyen vakítóan.
A fényt első meglepetésében nem is kapcsolta össze a Jupiterrel; szupernóva! – először ez villant át az agyán. De mire eszébe jutott, már el is vetette ezt a magyarázatot; még a Nap legközelebbi szomszédja, az Alfa Centauri sem robbanhatott volna akkorát, hogy az felért volna ezzel a félelmetes látvánnyal.
A fény hirtelen gyengült; Szása működésbe hozta a külső napernyőket. Most már bele lehetett nézni egyenesen a forrásba, amely immár tűhegynyivé zsugorodott – olyan volt, mint bármelyik csillag, amelynek nincsenek dimenziói.
Ennek semmi köze nem lehetett a Jupiterhez; amikor Floyd alig néhány perccel azelőtt ránézett a bolygóra, négyszer nagyobb volt, mint a távoli, összezsugorodott Nap.
Szerencse, hogy Szása leeresztette a napvédő ernyőket. Egy perc sem telt belé, és az apró csillag felrobbant – ezt a látványt még a sötét szűrőkön át sem lehetett puszta szemmel elviselni. De az utolsó fénykitörés csak a másodperc töredékéig tartott. Aztán a Jupiter illetve az, ami egykor a Jupiter volt – újra tágulni kezdett.
Egyre csak tágult, és már sokkal nagyobb volt, mint az átalakulás előtt. Eközben fokozatosan elhalványult, s már nem volt fényesebb a Napnál.
Floyd ekkor jött rá, hogy immár csak üres gömbhéjat néz, hiszen a központi csillag most is látható volt benne.
Gyors fejszámolást végzett. Az űrhajó jelenleg több mint egy fénypercnyire volt a Jupitertől, de a növekvő héj – amely időközben fényes karimájú gyűrűvé változott – máris betöltötte az égbolt egynegyedét. Ez pedig azt jelenti, hogy – úristen! – a fény sebességének majdnem a felével közelít feléjük. Perceken belül elnyeli a hajót.
Amióta Szása elkiáltotta magát, senki sem szólalt meg. Némely veszélyek annyira látványosak és annyira meghaladják az ember normális felfogóképességét, hogy az értelem egyszerűen nem képes rá, hogy reálisnak tekintse őket, így aztán az ember félelmet sem érez a közeledő megsemmisülés láttán. Az, aki a menekülés szándéka nélkül figyeli a dagály feléje száguldó hullámát, a leomló lavinát vagy a tornádó eszeveszetten pörgő tölcsérét, nem biztos, hogy a félelemtől bénult meg, vagy már beletörődött kikerülhetetlen végzetébe. Talán egyszerűen nem hiszi el, hogy a szeme által közvetített látvány őt magát személyesen fogja érinteni. Mindaz, amit lát, valaki mással történik.
Ahogy várható volt, először Tanya törte meg a varázslatot, azzal a jó néhány utasítással, amelyek nyomán Vaszilij és Floyd késedelem nélkül a parancsnoki hídra siettek.
– És most mit csináljunk? – kérdezte, amikor odaértek.
„El nem szaladhatunk – gondolta Floyd. – De az esélyeinken mégiscsak javíthatnánk.”
– Az űrhajó az oldalát mutatja feléje – mondta. Nem fordulhatnánk el, hogy ezzel is kisebb célpontot nyújtsunk? És a lehető legnagyobb tömeget kellene kettőnk közé helyezni, mint egy sugárzásvédő ernyőt.
Vaszilij ujjai már repültek is az irányítógombok felé.
– Igaza van, Woody, de ami a gamma- és röntgensugarakat illeti, máris elkéstünk. De jöhetnek még lassúbb neutronok, alfa-részecskék és a jó ég tudja, még micsoda.
A fényminták lassan lecsúsztak a falról, amint a hajó nehézkesen megfordult a tengelye körül. Aztán hirtelen teljesen eltűntek; a Leonov most úgy helyezkedett el, hogy gyakorlatilag a teljes tömege a törékeny emberi rakomány és a közeledő sugárzáshéj közé esett.
„Vajon érezni fogjuk-e a rázkódás hullámát – töprengett Floyd –, vagy mire elérnek bennünket a kiterjedő gázok, az egész túl ritka lesz ahhoz, hogy bármiféle fizikai hatását érezzük?” A külső felvevők megmutatták, hogy a tűzgyűrű addigra már teljesen körülölelte az eget. Közben azonban szemmel láthatóan halványodott; mögötte itt-ott láthatóvá váltak a fényesebb csillagok. „Életben maradunk – gondolta Floyd. – Tanúi voltunk a legnagyobb bolygó összeomlásának, és túléljük.”
És a felvevők ekkor már csak a csillagokat mutatták – még ha egyikük milliószorta fényesebb volt is a többinél. A Jupiter kifújta tűzbuborék ártalmatlanul haladt el mellettük, noha félelmetesen. Elég távol jutottak a forrástól ahhoz, hogy csupán a hajó műszerei mutassák, hogy elhaladt mellettük.
Lassanként a feszültség is feloldódott bennük. Az emberek, mint ilyenkor mindig, nevetni kezdtek, és buta vicceket engedtek meg maguknak. Floyd alig hallotta őket; noha ő is megkönnyebbült, hogy életben maradtak, szomorú is volt.
Valami nagy és csodálatos dolog pusztult most el. A Jupiter, minden szépségével, fenségességével és immár soha meg nem fejthető titkaival együtt nem létezik. Ereje teljében győzték le az istenek atyját.
De azért másképpen is föl lehetett fogni a helyzetet. A Jupitert elveszítették: vajon mit nyertek helyette?
Tanya, aki úgy érezte, most már eljött az ő ideje, kis figyelmet kért.
– Vaszilij, milyen károsodásokat tapasztaltál?
– Semmi komoly, az egyik felvevő kiégett. A sugárzásmérők ugyan még most is a normális fölött jeleznek, de jóval a veszélyes határ alatt.
– Katyerina, ellenőrizd, mekkora dózis ért bennünket. Ha nem jön újabb meglepetés, úgy tűnik, szerencsésen megúsztuk. Kétségtelenül Bowmannek köszönhetjük, és magának, Heywood. Van valami elképzelése róla, hogy mi történt?
– Mindössze annyi, hogy a Jupiterből nap lett.
– Én mindig azt hittem, hogy ehhez azért túl kicsi. Igaz, hogy egyszer valaki „félresikerült napnak” nevezte a Jupitert?
– Igaz – mondta Vaszilij. – A Jupiter túl kicsi hozzá, hogy elinduljon benne a nukleáris fúzió a maga erejéből.
– Úgy érted, mi most éppen a csillagászati építőmunka egyik példáját láttuk?
– Kétségtelenül. Most már tudjuk, mire készült a Zagadka.
– Hogy csinálta ezt a trükköt? Vaszilij, ha téged bíznak meg vele, te hogyan gyújtottad volna be a Jupitert?
Vaszilij gondolkodott egy kicsit, aztán kényszeredetten megvonta a vállát.
– Én csak elméleti csillagász vagyok, ezen a téren nincs sok tapasztalatom. De lássuk csak... nos, ha nem állna módomban, hogy még körülbelül tíz Jupiternyi tömeget használjak fel, vagy megváltoztassam a gravitációs állandót, gondolom, sűrítenem kellene a bolygót, ez nem elképzelhetetlen...
A hangja elhalkult, aztán elhallgatott; a többiek türelmesen várakoztak, csak néha pillantottak a képernyőkre. A csillag, amely egykor a Jupiter volt, robbanékony megszületése óta mintha kissé megnyugodott volna. Már csak vakító fénypont volt, látszólag nagyon hasonló az igazi Naphoz.
– Csak hangosan gondolkodom, de valahogy így lehetne megcsinálni. A Jupiter anyaga elsősorban hidrogén – volt. Ha ennek tekintélyes része sűrű anyaggá alakul át – ki tudja, talán neutronná? –, az belezuhanna a magba. Talán az a sok milliárd Zagadka ezt tette a beszívott gázokkal. Nukleoszintézis, így nevezik, amikor tiszta hidrogénből magasabb rendű elemeket állítunk elő. Ezt a trükköt kellene nekünk is megtanulnunk. Nem lenne hiányunk egyetlen fémben sem, olyan olcsó lenne az arany, mint az alumínium.
– De ez mit magyaráz meg abból, ami történt? – kérdezte Tanya.
– Ha már a mag elég sűrűvé válik, a Jupiter összeomlik, meglehet, másodpercek alatt. A hőmérséklet olyan magasra emelkedik, aminél már megindulhat a fúzió. Máris látom a tucatnyi ellenérvet: hogyan leszünk úrrá a vashiányon; vagy vegyük a sugárzó anyagok szállítását. Vagy itt van a Csandrasekhar-féle határ. Oda Se neki! Ezzel az elmélettel már lehet kezdeni valamit. A részleteket majd később dolgozom ki. Vagy kitalálok egy még jobbat.
– Ebben biztos vagyok, Vaszilij – mondta Floyd helyeslően. – De van ennél egy sokkal fontosabb kérdés. Miért tették?
– Figyelmeztetés? – kockáztatta meg Katyerina a hajó mikrofonján keresztül.
– Mi célból?
– Majd később megtudjuk.
– Nem lehet – szólalt meg Zsenya bátortalanul –, hogy csak véletlen volt? Néhány másodpercre mindenki elhallgatott.
– Micsoda szörnyű ötlet! – mondta Floyd. – Úgy gondolom, ezt kizárhatjuk. Ebben az esetben nem kaptunk volna figyelmeztetést.
– Talán. De ha gondatlanságból erdőtüzet okozol, a legkevesebb, amit megtehetsz, hogy figyelmeztetsz mindenkit.
– És van még valami, amit talán sohasem fogunk megtudni – mondta panaszosan Vaszilij. – Én mindig azt reméltem, hogy Carl Sagannak lesz igaza, és életet találunk a Jupiteren.
– A szondáink sohasem mutattak effélét.
– Milyen esélyeink lehettek? Találna-e életet bárki a Földön, ha csak a Szahara vagy az Antarktisz néhány hektárját vizsgálná át? Mindössze ennyit tettünk mi is a Jupiteren.
– Hé! – kiáltott fel Brajiovszkij. – És mi fan a Discoveryvel és Hallal?
Szása bekapcsolta a nagy hatósugarú vevőkészüléket, és kutatni kezdett a helyzetjelző hullámhosszán. Adásnak nyoma sem volt.
Kis idő múltán közölte a némán várakozó csapattal:
– A Discoverynek vége.
Senki se nézett dr. Csandrára, de itt-ott felhangzott néhány tompa, részvevő szó, mintha az apához intéznék, aki az imént vesztette el a fiát.
De Hal még egy utolsó meglepetést tartogatott a számukra.

 

53. Világok ajándékba

A Földre irányított rádióüzenet nyilván percekkel ezelőtt hagyta el a Discoveryt, ahogy a sugárzáskitörés elnyelte az űrhajót. A szakadatlanul ismételt szöveg teljesen érthető volt:
E VILÁGOK MINDEGYIKE A TIETEK – KIVÉVE AZ EURÓPÁT. NE SZÁLLJATOK LE RÁ!
Több mint száz ismétlés követte egymást; aztán ki-kimaradoztak egyes betűk, és végül az adás megszakadt.
– Kezdem érteni – mondta Floyd, miután a megilletődött és ideges Irányító Központtól megkapták az üzenetet. – Ez afféle búcsúajándék: egy új nap és bolygói.
– De miért csak három? – kérdezte Tanya.
– Ne legyünk mohók – felelte Floyd. – Gondolom, jó okuk van rá. Tudjuk, hogy az Európán van élet. Bowman – vagy a barátai, bárkik legyenek is azok – azt akarják, hogy hagyjuk békén.
– Egy másik szempontból is megvan ennek az értelme – mondta Vaszilij. – Végeztem néhány számítást. Feltéve, hogy a Sol 2 megállapodott, és sugárzását a jelenlegi szinten folytatja tovább, az Európán kellemesen tropikus klíma fog kialakulni, ha már elolvadt a jég. Ami igencsak hamar be fog következni.
– És mi van a többi holddal?
– A Ganümédész éghajlata enyhe lesz, a nappali félteke a mérsékelt égöv alá fog tartozni. A Kallisztó nagyon hideg lesz; ámbár ha megszabadul a gázok nagy részétől, az új atmoszféra által akár lakhatóvá is válhat. Úgy vélem azonban, hogy az Ión még a jelenleginél is rosszabb lesz a helyzet.
– Nem nagy veszteség. A történtek előtt is maga volt a pokol.
– Ne írjátok le az Iót! – mondta Curnow. – Számos arab olajsejket ismerek, akik szívesen megküzdenének vele, már csak elvből is. Ilyen ocsmány helyen kell lennie valami értéknek is. Egyébként pedig rendkívül zavarba ejtő gondolaton töprengek.
– Az már valóban komoly lehet – mondta Vaszilij. – Mi az?
– Miért a Földre küldte Hal az üzenetet, és miért nem nekünk? Mi sokkal közelebb vagyunk.
Szavait meglehetősen hosszú csend követte. Aztán Floyd szólalt meg elgondolkodva:
– Értem, mire gondolsz. Talán biztos akart lenni benne, hogy az üzenetet megkapják a Földön.
– De hát tudta, hogy mi továbbítanánk... ó! – Tanya szeme kikerekedett, mintha csak most jött volna rá valami nagyon kellemetlen dologra.
– Nem értem – siránkozott Vaszilij.
– Azt hiszem, Walter erre akart kilyukadni – mondta Floyd. – Az rendben van, hogy hálával tartozunk Bowmannek, vagy bármi volt is, ami figyelmeztetett bennünket. De mindössze ennyit tettek értünk. Nyugodtan elpusztulhattunk volna.
– De túléltük – felelte Tanya. – Megmenekültünk, méghozzá a magunk erejéből. És talán éppen ez volt a cél. Ha nem sikerül, meglehet, nem is lett volna kár értünk. Tudják, a természetes kiválasztódás, Darwin alapján. A hülyeség génjeinek kiküszöbölése.
– Az a kényelmetlen érzés motoszkál bennem, hogy igaza van – mondta Curnow. – És ha ragaszkodtunk volna az indulási időnkhöz, és nem használjuk fel a Discoveryt mint indítórakétát, vajon tett vagy tettek-e volna bármit is, hogy megmentsenek bennünket? Egy olyan értelem számára, amelyik fel tudta robbantani a Jupitert, ez nem követelt volna túl sok erőfeszítést.
A feszengő csendet végül Heywood Floyd törte meg: – Végül is örülünk, hogy erre a kérdésre soha nem kapunk választ.

 

54. Napok között

Az oroszok – gondolta Floyd – hazafelé menet hiányolni fogják Walter dalait és elmés megjegyzéseit. Az utolsó napok izgalmai után a Nap felé – és a Föld felé irányuló hosszú zuhanás egyhangú színvonalsüllyedésnek fog hatni. Igaz, hogy éppen ilyen monoton, eseménytelen út után vágyakozott már mindenki.
Már érezte, hogy álmosodik, de még észlelte mindazt, ami körülötte történik, és reagálni is tudott. „Vajon a felfüggesztett életműködésben olyan leszek, mint egy... halott?” – tette fel a kérdést önmagának. Mindig zavarba jött, ha egy másik – különösen ha ismerős – ember megkezdte hosszú, mély alvását. Talán mert megrendítően emlékeztetett az ember halandó voltára.
Curnow már nem volt öntudatnál, de Csandra, bár kissé kábultan az utolsó injekciótól, még ébren volt. Láthatóan már minden kapcsolatát elvesztette a külvilággal, mert cseppet sem zavarta saját meztelensége vagy Katyerina csupa figyelem jelenléte. Egyetlen ruhadarabja, az aranylinga, minduntalan megpróbált elúszni tőle, a lánc azonban visszatartotta.
– Minden rendben megy, Katyerina? – kérdezte Floyd.
– Tökéletesen. Mennyire irigylem magukat! Húsz perc múlva otthon lesznek.
– Honnan tudja, hogy nem fogunk valami szörnyűséget álmodni? Ha ez vigasztalja magát.
– Ilyesmit eddig senkitől sem hallottam.
– Ó, mire fölébrednek, el is felejtették!
Katyerina, mint rendesen, most is komolyan vette minden szavát.
– Lehetetlenség. Ha az altatott személy álmodna, azt leolvashatnánk az EEG-jelekről. Oké, Csandra, hunyja le a szemét! Na, ő már kész. Most magán a sor, Heywood. Furcsa lesz az űrhajó maga nélkül.
– Köszönöm, Katyerina... Remélem, kellemes útjuk lesz.
Akármilyen kába volt is, feltűnt neki, hogy Rugyenko vezető sebész kissé zavarba jön, mintha – csak nem? – elszégyellné magát. Mintha mondani szeretne valamit, de nem tudja rászánni magát.
– Miről van szó, Katyerina? – kérdezte álmosan.
– Még nem mondtam senkinek, de maga biztosan nem fogja elpletykálni. Egy kis meglepetés.
– Jobb lesz... ha igyekszik.
– Max és Zsenya össze akarnak házasodni.
– Ez... lenne az a... meglepetés?
– Nem. Ezzel csak elő akartam készíteni magát. Ha visszatérünk a Földre, ugyanezt tesszük mi is, Walter és én. Mi a véleménye?
Most már értem, miért voltatok olyan sokat együtt. Igen, ez tényleg meglepetés... ki gondolta volna?
– Nagyon... boldog vagyok...
Floyd hangja elhalkult, még mielőtt befejezhette volna a mondatot. De még most sem volt öntudatlan, elhomályosuló értelmét még utoljára megpróbálta összpontosítani az új helyzetre.
„Nem tudom elhinni – gondolta. – Lehet, hogy Walter még meggondolja, mielőtt fölébredne...”
Aztán, mielőtt maga is álomba szenderült volna, még eszébe jutott valami. Ha Walter meggondolja magát, jobb, ha föl sem ébred...
Utolsó gondolatát dr. Heywood Floyd nagyon mulatságosnak találta. A személyzet többi tagja gyakran emlegette: vajon miért mosolyog végig a Föld felé vezető hosszú úton?

 

55. Felkel a Lucifer

A teliholdnál ötvenszer fényesebb Lucifer megváltoztatta a Föld égboltjának képét azáltal, hogy gyakorlatilag hónapokra száműzte az éjszakát. Az elnevezés minden baljós tartalma ellenére szükségszerű volt; a „fényhozó” megjelenése éppannyi gonoszsággal, mint jótéteménnyel járt. Évszázadok, talán egy évezred is beletelik, mire eldől, merre billent a mérleg nyelve.
Javára szólt, hogy az éjszaka megszűntével rendkívüli mértékben megnőtt az emberi tevékenység területe, különösen a fejletlen országokban. A mesterséges világítás iránti igény érezhetően csökkent mindenhol, aminek következtében hatalmas mennyiségű elektromos energiát lehetett megtakarítani. Mintha egy óriási lámpát függesztettek volna fel az égre, hogy bevilágítsa a fél bolygót. A Lucifer még nappal is határozott körvonalú árnyékokat vető, fénylő objektum volt.
A földművelők, a polgármesterek, a városi tanácsok vezető tisztviselői, a rendőrség, a tengerészet és szinte mindenki, aki házon kívüli tevékenységet folytatott különös tekintettel a távoli területekre –, örömmel üdvözölte a Lucifert; összehasonlíthatatlanul biztonságosabbá és könnyebbé tette az életüket. De gyűlölték őt a szerelmesek, a bűnözők, a természetvédők és a csillagászok.
Az első két csoport határozottan akadályoztatva érezte magát tevékenységében, a természetvédők a Lucifernek az állatok életére gyakorolt befolyása miatt aggódtak. Sok éjszakai életmódot folytató állat komolyan károsodott, de néhánynak sikerült alkalmazkodnia. A csendes-óceáni grunión, amelynek híres násza csak a dagály tetőfokán és holdtalan éjszakákon tudott megvalósulni, komoly veszélybe került, és a gyors kipusztulás felé haladt.
Csakúgy, mint a földi megfigyelésre berendezkedett csillagászok. Persze, már nem lehetett szó olyan tudományos katasztrófáról, mint valaha, hiszen a csillagászati kutatásoknak több mint ötven százaléka az űrben vagy a Holdon elhelyezett műszereken alapult. Azokat minden további nélkül el lehetett árnyékolni a Lucifer fényétől; de a földi megfigyelőállomásoknak komoly bajt okozott az egykor sötét égbolton feltűnő új nap.
Az emberi faj most is alkalmazkodni fog a megváltozott körülményekhez, mint már annyiszor a múltban. Hamarosan megszületik az a nemzedék, amely nem ismerte a Lucifer nélküli világot; és mégis, ez a minden csillagok közül legfényesebbik örök kérdés marad minden gondolkozó ember számára.
Miért került sor a Jupiter föláldozására – és meddig fog élni ez az új nap? Gyorsan kilobban-e, vagy megőrzi erejét az elkövetkezendő évezredekre – talán az emberiség végső kihalásáig? És végül: mire véljék az Európát – melyet immár ugyanúgy felhő takar, mint a Vénuszt – illető tilalmat?
Választ kell találniuk ezekre a kérdésekre; az ember nem nyughat addig, míg kíváncsisága ki nem elégül.

 

 

EPILÓGUS: 20 001

 

...És mert az egész Galaxisban sem találtak becsesebb kincset az értelemnél, ennek születésénél bábáskodtak mindenütt. Ők lettek a csillagmezők földművesei; vetettek, és néha arattak. És olykor, ha kellett, könyörtelen ül gyomláltak is.
Csak az utóbbi néhány nemzedék életében következett be, hogy az európaiak átmerészkedtek a túloldalra, ahová már nem ért el örökké világító napjuk fénye és melege; a vadonba, ahol az egykor egész világukat borító jégnek még ekkor is láthatók voltak a maradványai. És még ennél is kevesebben maradtak ott, hogy szembe merjenek nézni a kurta és félelmetes éjszakával, ami átveszi az uralmat, amikor a ragyogó, de erőtlen, hideg nap eltűnik a látóhatár mögött.
De már ez a maroknyi, rettenthetetlen felderítő is fölfedezte, hogy a körülöttük lévő világegyetem furcsább, mint valaha képzelték. A homályos óceánok mélyén kifejlődött érzékeny szemüknek jó hasznát vették: látták a csillagokat csakúgy, mint az égboltjukon áthaladó más égitesteket. Lassanként a csillagászat alapjait is megvetették, és néhány bátor gondolkodójuk még odáig is elmerészkedett, hogy az Európa hatalmas világa talán nem is meríti ki az egész teremtést.
Röviddel azután, hogy elhagyták az óceánt, miközben az olvadó jég robbanásszerűen gyors fejlődést diktált nekik; rájöttek, hogy az égbolton látható tárgyak három különböző osztályba sorolhatók. A legfontosabb természetesen a Nap. Bizonyos legendák – ámbár ezeket csak nagyon kevesen vették komolyan – úgy állították be, mintha az nem is lett volna mindig ott, csak úgy váratlanul jelent volna meg az átalakulás rövid, kataklizmikus korának előhírnökeként, s ezzel egyidejűleg az Európán nyüzsgő élet nagy része elpusztult. De még ha igaz volna is, csekély ár ez az égbolton mozdulatlanul függő, apró, de kimeríthetetlen energiaforrás számtalan jótéteményéért.
Meglehet, az ő bátyja a hideg Nap, ott a távolban, s talán valami bűnéért száműzték ilyen messze, ítélték örökös vándorlásra az ég boltozatán. Vele persze nem törődött senki, kivéve azt a néhány különös európait, akik mindig olyasmi után kutakodtak, amit minden értelmes elme magától értetődőnek tartott.
De azért el kell ismerni, hogy ezek a mániákusok néhány valóban érdekes felfedezésre bukkantak a sötét túloldalon tett útjaik során. Állították – ámbár ezt aligha hihették el nekik –, hogy ott az égbolton számtalan apró fénypont szikrázik, kisebbek és halványabbak még a hideg Napnál is. Fényerejüket tekintve igen változatosak és mozdulatlanok.
E háttér előtt három mozgó tárgyat láttak, melyeknek szemmel láthatóan bonyolult törvényszerűségeit eddig még senki sem tudta felismerni. És az égbolt többi tárgyával ellentétben, ezek meglehetősen nagyok noha mind alakjuk, mind méretük állandóan változik. Néha korong, néha félkör, néha meg vékony sarló alakot öltenek. A világegyetem többi objektumánál kétségtelenül közelebb vannak, felszínük végtelenül bonyolult, és örökké változó részleteket mutat.
A feltevést, hogy ezek valóban más világok lennének, végre elfogadták – igaz, néhány fanatikus kivételével senki sem hihette, hogy ezek közül bármelyik is akkora vagy olyan fontos lehet, mint az Európa. Az egyik a Nap irányában feküdt, és a szüntelen örvénylés állapotát mutatta. Éjszakai oldalán óriási tüzek fényét-lehetett megfigyelni – a jelenséget az európaiak sehogy sem foghatták fel, hiszen az ő atmoszférájuk még jelenleg sem tartalmazott oxigént. S néha, egy-egy hatalmas robbanás után törmelékfelhők repültek föl a felszínről; ha a Nap irányába eső bolygó csakugyan világ, nagyon kellemetlen lehet ott az élet.
A két külső, távolabb fekvő gömb valamivel szelídebb helynek látszott, noha bizonyos értelemben még titokzatosabbak voltak. Amikor felszínükre ráborult a sötétség, fény gyulladt fel rajtuk is, de merőben más, mint a belső, turbulens világ gyorsan változó tüzei. Ezek szinte állandó fényerővel égnek, és csak néhány apró területre korlátozódnak – noha nemzedékek múltán e területek megnövekedtek és megsokszorozódtak.
De valamennyi fény közül a legkülönösebbek voltak azok a kicsiny napokhoz hasonlók, melyek gyakorta áthaladtak az e világok közötti sötétségen. Néhány európai a saját tengereik biolumineszcenciájára hivatkozva arra-következtetett, hogy ezek valószínűleg élőlények; élénk fényük azonban megcáfolni látszott ezt a feltevést. Mindazonáltal egyre több gondolkodó vallotta, hogy ezek a fények – a mozdulatlanok csakúgy, mint a mozgó napok – csakis az élet valami furcsa megnyilvánulásai lehetnek.
Mindezen elméletek ellen szólt azonban egy igen hatásos érv. Ha csakugyan élőlények ezek, vajon miért nem jönnek soha az Európára?
A legendák persze továbbra is élnek. Sok-sok nemzedékkel ezelőtt, röviddel a szárazföld birtokbavétele után, a fények némelyike állítólag valóban igen közel merészkedett hozzájuk, de mindannyiszor szerencsétlenül jártak, robbanásuk fénye még a távoli Napot is elhomályosította. Nyomukban furcsa fémdarabok záporoztak le a földre; egyes darabokat mind a mai napig bálványozó tisztelet övez.
De semmi nem olyan szent, mint az örök nappal határán álló, egyik arcával a mozdulatlan Nap, másikkal az éjszaka földje felé forduló, hatalmas, fekete monolit. Tízszer olyan magas, mint a legmagasabb európai – még ha a lehető leghosszabbra nyújtja is csápjait –, és maga a megfejthetetlen titok és megközelíthetetlenség. Mert nem érinthette meg senki; csak a távolból volt szabad imádni. Erőkör húzódott körülötte, amely elűzte azt, aki közelíteni merészelt.
Sokan Hittek benne, hogy ugyanez az erő tartja sakkban azokat az égbolton mozgó fényeket is. Ha megszűnne ez az erő, azok leereszkednének az Európa szűzföldjeire, apadó óceánjaira, és végül mégiscsak kiderülne, mi a céljuk.
Az európaiak meglepődtek volna, ha tudják, milyen feszülten és ámult csodálkozással figyelik a fekete monolitot a mozgó fények mögött rejtőző elmék is. Automata szondáik évszázadok óta próbáltak óvatosan leszállni az égitestre – újra meg újra ugyanolyan végzetes eredménnyel. Mert a monolit mindaddig ellen fog állni, míg elérkezettnek nem látja az időt.
Mire eljön az az idő – talán amikor az európaiak feltalálják a rádiót, és megfejtik az üzenetek értelmét, melyekkel olyan közelről bombázzák őket szüntelenül –, a monolit talán megváltoztatja stratégiáját. Lehetséges – de nem biztos –, hogy szabadon engedi a benne szunnyadó lényeket, hogy hidat verjenek afölött a szakadék fölött, mely az európaiak és ama faj között tátong, melynek egykor hűséggel tartozott.
És meglehet, hogy ilyen híd nem képzelhető el, és hogy a tudat két ilyen különböző formája sohasem létezhet együtt, egymás mellett. Ebben az esetben csak egyikük örökölheti az egész Naprendszert.
Hogy melyik lesz az, az isten sem tudja – egyelőre...

 

 

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

 

Elsősorban természetesen Stanley Kubricknak tartozom köszönettel, aki egy meglehetősen régen írott levélben kérdezte tőlem, vajon nincs-e valami ötletem amiből „a science fiction mozi mintaképét” meg lehetne csinálni.
Szeretném nagyrabecsülésemet kifejezni barátom és ügynököm (a kettő nem mindig jelenti ugyanazt a személyt), Scott Meredith iránt, aki észrevette hogy abban a tízoldalas, szellemi gyakorlatként papírra vetett filmvázlatban, amelyet elküldtem neki, sokkal nagyobb lehetőségek rejlenek, és hogy kötelességem az utókorral szemben stb. stb... Köszönettel tartozom még:
A Rio de Janeiró-i senhor Jorge Luiz Calife-nek a leveleért, amely nyomán komolyabban kezdett foglalkoztatni a folytatás lehetősége (miután évekig hangoztattam, hogy ez egyszerűen lehetetlenség).
A pasadenai Sugárhajtás Laboratórium vezetőjének dr. Bruce Murraynek és a szintén ott dolgozó dr. Frank Jordánnak, amiért kiszámították az Ió-Jupiter rendszer egyes számú Lagrange-pontjának helyét. Az a furcsa, hogy hasonló számításokat végeztem harmincnégy evvel ezelőtt, a Föld-Hold egyvonalú Lagrange-pontjait illetően („Stacionárius röppályák”, Journal of the British Astronomical Association,1947 december), de azóta már nem bízom benne, hogy képes vagyok ötödfokú egyenletek megoldására, még Hall hűséges H/P 9100A számítógépem segítségével sem. A New American Librarynek, a 2001. Űrodisszeia copyright tulajdonosának, amiért megengedte, hogy az 51. fejezetben felhasználjam a 2001. Űrodisszeia 37. fejezetének anyagát és egyéb idézeteket a 30. és 40, fejezetben.
Potter tábornoknak (az Egyesült Államok hadserege, utászalakulat), amiért szoros napirendje ellenére időt szakított rá, hogy 1969-ben megmutassa az EPCOT-ot, amikor még csak néhány földben tátongó, hatalmas lyuk volt.
Régi barátomnak, a Smithsonian Nemzeti Légügyi és Űrmúzeum Űrhajózási Részlege egykori ügyvezető igazgatójának, Fred Durantnak, aki arról tájékoztatott, hogy a szerző megjegyzéseiben és a 12. fejezetben leírt Leonov-festmény jelenleg a múzeum csodálatos műalkotás-gyűjteményének egyik darabja. (Remélem, a múzeum hajlandó lesz átmenetileg kölcsönadni a 2010 számára...)
Wendell Solomonsnak az orosz (és az angrosz) nyelvben nyújtott segítségéért.
Jean-Michel Jarre-nak, Vangelisnak és a páratlan John Williamsnek, akik valahányszor szükségét éreztem, megadták a kellő ösztönzést.
E könyv megírása közben fedeztem fel, hogy az Európán leírt üzemanyag-felvétel koncepciója szerepel Ash, Stancati, Niehoff és Cuda dolgozatában, melynek címe: Külső bolygókra indított műholdak visszatérítése helyszíni üzemanyag-előállítás segítségével (Acta Astronautica VIII. 5-6, 1981. május-június).
A földön kívüli bányászat céljára alkalmazott automatikusan hatványozódó rendszerek (Neumann-féle gépezetek) ötletét fejlesztette tovább teljes komolysággal von Tiesenhausen és Darbro a NASA Marshall Űrközpontjában (lásd „Önmásoló rendszerek” – NASA Technical Memorandum 78304). Ha valaki kételkedne benne, hogy az efféle rendszerek kellő energiával rendelkeznek ahhoz, hogy megbirkózzanak a Jupiterrel, azt hadd emlékeztessem e tanulmányra, amely bemutatja, hogyan képesek az önmásoló üzemek a napkollektorok gyártási idejét hatvanezer évről alig húszra csökkenteni.
Azt a meghökkentő gondolatot pedig, hogy a gázóriásoknak esetleg gyémántmagjuk lehet, komolyan veti föl a kaliforniai egyetem Lawrence Livermore Laboratóriumának két kutatója, M. Ross és F. Ree, méghozzá az Uránusz és a Neptunusz esetében. Úgy tűnik föl nekem, hogy amit ezek tudnak, azt a Jupiter is tudja, ha nem jobban. De Beers-részvényesek figyelem!
Aki további részletekre kíváncsi azokkal a légi formációkkal kapcsolatban, amelyek esetleg a Jupiter légkörében élhetnek, olvassa el a Találkozás a medúzával című történetemet (A napszél című kötetben). Gyönyörű leírások olvashatók e lényekről Adolph Schaller tollából Carl Sagan Kozmoszának második kötetében.
Azt az elbűvölő ötletet, hogy lehetséges élet az Európán, méghozzá a jégborította óceánok mélyén, melyeket ugyanaz a jupiteri árapályerő tart folyékony állapotban, amely fűti az Iót, elsőnek Richárd C. Hoagland vetette fel a Star and Sky című folyóiratban (The Európa Enigma, 1980. január). Ezt a valóban briliáns koncepciót számos csillagász vette komolyan (nevezetesen dr. Robert Jastrow, a NASA Űrkutatási Intézetéből), és talán éppen ez az egyik legfontosabb indítéka a tervezett Galileo-utazásnak.
És végül:
Köszönetet mondok Valerie-nek és Hectornak, akik gondoskodtak létfenntartó rendszeremről.
Cherene-nek, amiért ragadós puszikkal tett pontot minden fejezet végére; és Steve-nek azért, hogy itt volt.

Colombo, Sri Lanka
1981. július-1982. március

 

Ezt a könyvet egy Wordstar-elemekkel ellátott Archives II. mikrokomputeren írtam, és Colombóból New Yorkba egy öthüvelykes kiskorongon küldtem el. Az utolsó javításokat a Padukka-földi állomás és az Indiai-óceán Intelsat V. által továbbítottam.

 

 

NÉHÁNY SZÓ A SZERZŐRŐL

 

Arthur C. Clarke az angliai Sommerset megyében, Mineheadben született 1917-ben. Iskoláit a londoni King's College-ben végezte el, fizikából és matematikából dicsérettel. A Brit Interplanetáris Társaság egykori elnöke, a Királyi Csillagászati Társaság Űrhajózási Akadémiájának és sok más tudományos szervezetnek a tagja. A második világháború alatt a királyi légierő tisztjeként feladatai közé tartozott az első radarberendezések kísérleti próbaüzemeltetése. Egyetlen nem science fiction regényének, a Glide Pattmek(Siklópálya) ez a munka az alapja.
Ötven könyvet írt, melyek több mint harminc nyelven, mintegy húszmillió példányban jelentek meg, számos díjat szerezve szerzőjüknek, többek között 1961-ben a Kalinga-díjat, az AAAS-Westinghouse-t, a természettudományos ismeretterjesztés díját, a Bradford Washburn-díjat és a Hugó-, a Nebula- és a John W. Campbell-díjat – a Randevú a Rámával című regényével mindhármat elnyerte.
1968-ban Oscar-díjra jelölték Stanley Kubrickkal együtt a 2007. Űrodisszeiával, tizenhárom részes tévésorozata (Arthur C. Clarke titokzatos világa) már számos ország tévéképernyőjén látható. Együtt dolgozott Walter Cronkite-tal, amikor a CBS beszámolói folytak az Apolló-űrutazásokról.
1945-ös találmánya: a távközlési műhold számos kitüntetés birtokosává tette, például 1982-ben tagja lett a Marconi Nemzetközi Társaságnak, aranyéremmel jutalmazta a Franklin Intézet, megkapta az ahmedabadi fizikai kutatólaboratórium Vikram Sarabhai katedráját, és a londoni King's College is díszdoktorává választotta. Sri Lanka elnöke nemrégiben nevezte ki a Colombo melletti Moratuwa rektorává.