Tom Clancy
SZIVÁRVÁNY-KOMMANDÓ
(Tartalom)
ALEXANDRA MARIÁNAK
Lux mea mundi
Nincs egyezség oroszlán és ember között,
farkas és bárány között nincs összhang.
- HOMÉROSZ -
BERENDEZKEDÉS
JOHN Clark több időt töltött már repülőgépen a legtöbb pilótánál, és ugyanúgy ismerte a statisztikát, mint bármelyikük, mégsem lelkesedett az ötletért, hogy egy kétmotoros gépen szelje át az óceánt. Négy motor már megjárja, gondolta. Ha egyik leáll, még mindig csak a hajtóerő huszonöt százalékát vesztették el. De ha ennek az United 777-esnek állna le az egyik motorja, az bizony a fele teljesítményt jelentené. Talán azért vagyok kicsit nyugtalanabb a szokásosnál, mert itt van a feleségem, az egyik lányom és a vejem, futott át az agyán. Aztán helyesbített. Nem igaz. Nem vagyok nyugtalan, legalábbis nem a repülés miatt. Csak valami lappangó... nem tudta megfogalmazni az érzést. Mellette, az ablaknál Sandy merült bele a krimibe, amelyet az előző nap kezdett olvasni, John pedig a The Economist legújabb számára próbált koncentrálni, s ehelyett azon rágódott, miért lett libabőrös a tarkója. Körülnézett a kabinban, mi okozhatta benne ezt a veszélyérzetet, aztán gyorsan visszafogta magát. Láthatóan nincs semmi vész, akkor pedig miért nézze a személyzet pánikba esett kezdő utasnak? Ivott egy korty fehérbort, megrázta vállát, aztán tovább olvasta a cikket, amely azt taglalta, milyen békés lett a világ.
De milyen békés! Clark elfintorodott. Igen, be kell vallania, soha életében nem volt még ilyen jó a helyzet. Immár nem kell tengeralattjáróból kiúszni az orosz partra begyűjteni az anyagot, sem Teheránba repülni, hogy valami olyasmit tegyen ott, aminek az irániak nem nagyon örülnének, vagy felevickélni egy bűzös északvietnami folyón, hogy megmentsen egy lelőtt pilótát. Lehet, hogy Bob Holtzmannak egy nap sikerül rábeszélnie, és megírja az emlékeit. Csak az a kérdés, ki hinné el őket, na és persze hogy a CIA valaha is megengedné-e, hogy elmesélje mindezt. Legfeljebb a halálos ágyán, azzal pedig ráér még, főleg hogy útban van az unoka. Elfintorodott, az agya még most sem akarta felfogni a dolgot. Patsy már a nászéjszakán teherbe eshetett, Ding pedig olyan büszkén járkel, mint egy kiskakas. John hátranézett a businessosztály felé. Belátott, még nem húzták el a függönyt. Lánya és a veje egymás kezét fogva hallgatták a stewardesst, aki a biztonsági előírásokat ismertette. Ha a gép 400 csomós sebességgel vágódik a vízbe, nyúljon az ülés alá, és a szelep meghúzásával fújja föl a mentőmellényt... hallotta már néhányszor. A rikító sárga mellény megkönnyíti a kutató repülők dolgát, más haszna nemigen van.
Clark pillantása ismét végigfutott a kabinon. Még mindig érezte azt a hideg leheletet a nyakán. De miért? A légikísérő körbejárt a felszállás előtt. Elvette az ő borospoharát, aztán még megállt Alistairnél, aki az első osztályú kabin bal oldalán ült. Clark elkapta az angol pillantását, amikor az felegyenesítette az üléstámlát. Olyan különös volt. Ő is? Ez már csak jelent valamit! Egyiküket sem lehet éppen beszarisággal vádolni.
Alistair Stanley az SAS, a Special Air Service őrnagya volt, mielőtt a Secret Intelligence Service-hez, a hírszerzéshez nem helyezték. A munkaköre nagyjából az volt, mint ami Johné is. Ő volt az az ember, akit olyankor hívtak, hogy vegye át a dolgok intézését, amikor a gyengédebb lelkek a tereprészlegen kezdtek betojni. Nyolc évvel ezelőtt ismerkedtek meg egy romániai munkán, és Clark örült, hogy mostantól ismét vele dolgozhat, még ha már mindketten öregek is ahhoz, hogy kivegyék a mulatságból a részüket. Nem éppen a hivatalnokoskodást tartotta az ideális munkának, de be kellett vallania, hogy már nem húszéves.., sőt nem is harminc, még csak nem is negyven. Egy kicsit kiöregedett abból, hogy sikátorokban rohangásszon, és kerítéseken szökelljen át.
Ding győzködte erről alig egy hete a saját irodájában, Langleyben. A kölyök a szokásosnál is tisztelettudóbb volt, de nagyon meg akarta értetni jövendő gyermeke nagyapjával, hogy elszállt felette az idő. A fenébe is, az sem semmi, hogy egyáltalán életben vagyok és azon rágódhatok, hogy megöregedtem, gondolta Clark. Na jó, nem öregedtem meg, de öregszem. Nem is beszélve a jól hangzó igazgatói címről. A legújabb ügynökség igazgatója. Valójában aktakukac, csak így jobban hangzik. De az ember nem mond nemet az elnöknek, főleg ha az a barátja is.
A motorok felsivítottak, és a repülő elindult. Előjött a szokásos érzés, mintha egy, a lámpánál kilövő sportkocsiban ülne, de hatványozottan. Sandy, aki alig utazott még, fel sem nézett a könyvből. Jó könyv lehet, gondolta John, aki nem szokott krimiket olvasni. Soha nem találta ki, ki a gyilkos, és ostobának érezte magát, pedig a munkájában nemegyszer vágta át magát valódi rejtélyeken. A padló megemelkedett, a gép törzse követte az orrát az ég felé, és behúzódtak a kerekek. Megkezdődött az út. Körötte néhányan lefektették az ülést, hogy aludjanak a londoni Heathrow repülőtérig. John is ledöntötte az övét, de nem teljesen. Előbb vacsorázni akart.
– Hát, úton vagyunk, drágám – pillantott föl Sandy a könyvből. – Remélem, jól érzed majd magad odaát.
– Ha ezt kitaláltam, három szakácskönyv következik. John elmosolyodott. – Tudod már, ki a tettes?
– Még nem biztos, de valószínűleg a feleség.
– Az lehet. Nagyon drágák a válóperes ügyvédek.
Sandy kuncogva olvasott tovább, a sztyuvik pedig felálltak üléseikből, és folytatták az italfelszolgálást. Clark kiolvasta az Economistot, és a Sports Illustratedet kezdte lapozgatni. A fenébe is, nem lesz otthon a bajnokság végén. Pedig mindig igyekezett nyomon követni, még küldetéseken is. A Bears kezd magához térni, John pedig Papa Bear George Halassal és a Monsters of the Midwayjel nőtt föl. Nemegyszer megfordult a fejében, mi lett volna, ha profinak áll. A középiskolában elég jó csatár volt, és az Indiana University érdeklődött is utána (mint úszó után is). Aztán úgy döntött, hogy az egyetem ráér, és akárcsak az apja annak idején, ő is belépett a flottához. Csak Clark a SEAL kommandóba, és nem matróznak valami bádogkannán...
– Mr. Clark? – A sztyuvi elé tette az étlapot. – Mrs. Clark?
Az első osztálynak megvannak a maga előnyei. Az egyik, hogy a személyzet úgy tesz, mintha ismerne. John új pozíciójával automatikusan vele járt, és úgy érezte, megérdemli. Éppen eleget zötykölődött kényelmetlenül. Mostanában főleg a British Airwaysszel utazott, amelyet igen bensőséges szálak fűztek a brit kormányhoz.
Látta, hogy a menü jónak ígérkezik, mint általában a nemzetközi járatokon, és biztató volt a itallap is... aztán bor helyett mégis palackozott vizet kért. Hmm. Morogva dőlt hátra és tűrte föl ingujját. Mindig túl meleg van ezeken az átkozott gépeken.
Most a kapitány következett, félbeszakítva a miniképernyőkön pergő filmeket. A kedvező légáramlatot kihasználva a déli útvonalon haladnak. Ezáltal jó negyven perccel előbb érkeznek Heathrowra, magyarázta Will Garnet kapitány. Azt már nem tette hozzá, hogy viszont zötyögősebb lesz az út. A légitársaságok szívesen takarékoskodnak az üzemanyaggal, és negyvenöt percnyi megtakarítás egy aranycsillagot jelenthet a kapitány lapján... na jó, talán csak egy ezüstöt...
A szokásos érzések. A repülőgép jobbra dőlve búcsúzott el a szárazföldtől a New Jersey-i Seal Isle City fölött. Háromezer mérföld múlva pillantják meg legközelebb a földet, valahol az ír partoknál, úgy öt és fél óra múlva, gondolta John. Addig aludnia is kell egy keveset. A kapitány legalább nem fárasztotta őket a szokásos idegenvezetői szöveggel... pillanatnyilag negyvenezer láb magasan utazunk, ami azt jelenti, hogy nyolc mérföldet zuhanunk ha leszakadnak a szárnyak... Megkezdték felszolgálni a vacsorát. Hátul, a turistaosztályon is, büfékocsik torlaszolták el a folyosókat.
A gép bal oldalán kezdődött. Jól öltözött férfi volt, zakóban, és pont ez vonta magára John figyelmét. A legtöbben levették a zakót, amint felszálltak, de ez...
...A fegyver browning automata volt, teljesen sima fekete, ami Clark és alig egy másodpercre rá Alistair Stanley szemében is katonai fegyvert jelentett. A következő pillanatban két másik alak jelent meg a jobb oldalon, pont Clark ülése mellett mentek el.
– Az istenit – mondta olyan halkan, hogy csak Sandy hallotta. Az asszony felnézett a könyvből, és oldalt fordult, de mielőtt bármit mondhatott vagy tehetett volna, John elkapta a kezét. Ez elég volt ahhoz, hogy Sandy csöndben maradjon. De a folyosó másik oldalán ülő hölgy már felsikoltott, vagyis majdnem. A társaságában levő nő a szájára tapasztotta a kezét, és a nagyját elfojtotta. A stewardess hitetlenkedve meredt a két férfira. Évek óta nem fordult elő ilyen. Hogy történhet éppen most?
Clark ugyanezt a kérdést tette föl magának, majd rögtön utána egy másikat is. Mi a fenének tette bele a fegyverét az oldaltáskájába és rakta föl az ülés fölötti tárolóba? Mi értelme, hogy nálad lehet a pisztolyod a repülőn, ha nem férsz hozzá, te idióta? Micsoda hülye, kezdőre valló hiba! Elég volt balra pillantania, és Alistair arca mindent elárult. Itt van a szakma két legtapasztaltabb profija, alig másfél méternyire tőlük a fegyverük, de akár a lenti poggyásztérben is lehetnének...
– John...
– Nyugalom, Sandy – felelte halkan. Persze nagyon is jól tudta, hogy könnyű mondani, megfogadni annál nehezebb.
Clark hátradőlt. Elfordult az ablaktól a kabin felé. Most már nem mozgatta a fejét, de a szeme szabadon cikázott. Hárman vannak. Egyikük, valószínűleg a vezetőjük, előrekényszerítette az egyik sztyuvit, és kinyittatta vele a pilótafülke ajtaját. Oké, William Garnet kapitány is hamarosan megtudja, mi az ábra. Remélhetőleg profi, és megtanították rá, mit mondjon, ha valaki egy pisztollyal a kezében lép be hozzá. Igen, uram, ahogy óhajtja, uram, megteszem, amit lehet, uram. Még jobb, ha a légierőnél vagy a flottánál képezték ki, akkor biztos, hogy van annyi esze, hogy nem csinál valami ostobaságot, nem akar mindenáron hős lenni. Neki az a feladata, hogy valahol, bárhol, épségben letegye a gépet, mert sokkal, de sokkal nehezebb háromszáz embert egy olyan gépen megölni, amely mozdulatlanul áll a kifutón, kitámasztott kerekekkel.
Hárman vannak, egyikük a pilótafülkében. Ott is fog maradni, hogy szemmel tartsa a pilótákat, és elmondhassa a rádión a követeléseit. Két másik az első osztályon, elöl állnak, ahonnan mindkét folyosót szemmel tarthatják.
– Hölgyeim és uraim, itt a kapitány beszél. Kérem, kapcsolják be a biztonsági öveket. Légörvénybe kerülünk. Kérem, egyelőre ne hagyják el üléseiket. Néhány perc múlva ismét tájékoztatom önöket. Köszönöm.
Helyes, gondolta John, és elkapta Alistair tekintetét. A kapitány nyugodtnak tűnik, és a rossz fiúk agya sem borult el. Egyelőre. Hátul feltehetőleg fogalma sincs az utasoknak, hogy valami baj van. Egyelőre. Helyes ez is. Az emberek pánikba eshetnének... nem föltétlenül persze, de sokkal jobb mindenkinek, ha senki sem tudja, hogy egyáltalán okuk volna pánikra.
Hárman vannak. Biztos? Nem lehet egy utasnak álcázott tartalék? Ó az, aki felrobbanthatja a bombát, ha van bomba is, és ha igen, az a legrosszabb eset. Egy pisztolygolyó átlyukaszthatja a gép törzsét, gyors leszállásra kényszerítve a pilótát, amitől tele lesz néhány alsó és hányózacskó, de ebbe nem halnak bele. Egy bomba viszont mindenkivel végez a fedélzeten, és Clark azért ért meg ilyen kort egy ilyen mesterségben, mert nem vállalt felesleges kockázatot. Talán az volna a legjobb, ha hagynák, hadd menjen a gép oda, ahová ezek hárman akarják, kezdődjenek el a tárgyalások. Addigra a megfelelő emberek tudni fogják azt is, hogy három igen különleges utas is van a fedélzeten. Már meg is kezdődött a játék. A rossz fiúk hozzáfértek a társaság frekvenciájához, és továbbították a nap rossz hírét. A United biztonsági főnöke – Pete Fleming, az FBI volt igazgatóhelyettese, Clark jól ismerte – felhívja régi ügynökségét, onnantól megállíthatatlanul gurul a labda tovább. Értesítik a CIA-t, a külügyet, az FBI túszszabadító csapatát Quanticóban és Kis Willie Byron Delta Force különítményét Fort Braggben. Pete nyilván az utaslistát is elküldi, vörös karikával hármuk neve körül, és ettől Willie egy kicsit már ideges lesz. Langleyben és a Külügyben arra gyanakszanak majd, hogy valami rés van a biztonsági rendszeren, de John elvetette a lehetőséget. Egyszerű véletlen, amitől a hideg futkos a Langleyben, a régi főhadiszállás hadműveleti szobájában levők hátán.
Ideje megmozdulni. Clark lassan, alig észrevehetően fordult Domingo Chávez felé. Ding alig hat méterre volt tőle. Elkapta a pillantását, aztán megérintette az orra hegyét, mintha viszketne. Chávez ugyanezt tette... és rajta volt a zakó. Jobban hozzászokott a meleghez, talán fázott is a repülőn, gondolta John. Helyes. És valószínűleg nála van a negyvenötös Berettája. Igaz, Ding hátul szokta az övébe dugni a fegyvert, és ez elég nehézkes, ha az ember egy repülőgép ülésében ül bekapcsolt biztonsági övvel. Viszont tudja, mi történik, és volt annyi esze, hogy semmit ne tegyen... egyelőre. Hogyan is reagálhatna, mikor ott ül mellette a terhes felesége. Domingónak vág az agya, és nyomás alatt is megőrzi a nyugalmát, Clarknak volt módja megtapasztalni. De mégis igazi, szenvedélyes latin. John Clark, bármilyen tapasztalt volt is, könnyebben észrevette a hibát másban, mint saját magában. Hiszen mellette is itt ül a felesége és fél. És nem a saját biztonsága miatt. A férje az oka, az, hogy a férje nem hátrálhat meg bizonyos feladatok elől.
A rossz fiúk egyike átfutott az utaslistán. Ez legalább elárulja, van-e rés a biztonsági rendszeren, gondolta John. Igaz, ha van, akkor sem tehet semmit ellene, legalábbis egyelőre, amíg nem tudja, mi folyik itt. Néha nincs mit tenni, mint ülni és...
A bal oldali folyosóban álló alak elindult, úgy négy méter után megállt Alistairnél, és lenézett az ablak melletti ülésben ülő nőre.
– Ki maga? – kérdezte spanyolul.
A hölgy mondott egy nevet, de John nem értette. Spanyol név volt, de több mint hat méter távolságból nem hallotta elég tisztán. Többek között azért, mert az asszony válasza halk, udvarias... kulturált volt. Diplomatafeleség volna? Alistair hátradőlt a székben, tágra nyílt kék szemmel meredt föl a pisztolyos alakra. A kelleténél egy kicsit jobban igyekezett nem mutatni félelmet.
Sikoly hallatszott a gép hátsó része felől.
– Pisztoly, pisztoly van nála! – üvöltött egy férfihang.
A fenébe! – gondolta John. – Most már mindenki tudja. A jobb oldali folyosóban levő fickó bekopogott a pilótafülke ajtaján. Bedugta a fejét, hogy közölje a bentiekkel is a jó hírt.
– Hölgyeim, és uraim! Garnet kapitány beszél... Azt az utasítást kaptam, hogy közöljem önökkel, el kell térnünk a repülési tervtől... Van néhány utas közöttünk, aki azt akarja, hogy Lajesre repüljünk, az Azori-szigetekre. Azt mondják, senkit nem akarnak bántani, de fegyver van náluk, és Renford első tiszttel úgy döntöttünk, hogy pontosan azt tesszük, amit mondanak. Kérjük, őrizzék meg nyugalmukat, ne hagyják el az üléseiket, és segítsenek, hogy minden rendben menjen. Később ismét jelentkezem. – Jó hír. A parancsnok nyilván a seregben kapott kiképzést, olyan hideg a hangja, mint a száraz jég füstje. Helyes.
Lajes az Azori-szigeteken – tűnődött Clark. – Valamikor volt ott egy amerikai flottatámaszpont... vajon aktív-e még? Lehet, hogy karbantartják, hogy legyen egy leszállóhely, ahol feltankolhatnak a hosszú távú óceáni repülők. Akárhogy is, a bal oldali fickó spanyolul beszélt, és a nő is spanyolul felelt neki. Feltehetőleg nem közel-keleti gazfickók. Spanyolul beszélnek... baszkok volnának? A spanyolok még nem tudták le ezt a dolgot. És ki lehet az a nő? Clark odanézett. Most már biztonságban tehette, mindenki forgolódott, bámult. Ötvenes évei elején, jól tartja magát. A washingtoni spanyol nagykövet férfi. Lehet, hogy ez a felesége?
A bal oldali fickó egy üléssel odébb pillantott.
– Ki maga?
– Alistair Stanley – hangzott a válasz. Semmi értelme nem volt, hogy Alistair hazudjon, Clark tisztában volt vele. Teljesen nyíltan utaztak. Az ügynökségről viszont senki nem tud, hiszen még el sem kezdődött a munka. A rohadt életbe! – dühöngött magában Clark.
– Brit vagyok – tette hozzá Alistair remegő hangon. – Az útlevelem a táskámban van. – Fölfelé nyúlt, de a rossz fiú rácsapott a kezére a pisztollyal.
Ügyes! Még ha nem jött is be – gondolta John. – Levette volna a táskáját, elővette volna belőle az útlevelet, és az ölében lett volna a pisztolya. Milyen kár, hogy a terrorista hitt neki. Ez a baj ezzel az előkelő angol akcentussal. De Alistair tettre kész. A három farkas nem is sejti, hogy a nyájban három kutya is van. Mégpedig elég nagy kutyák.
Willie nyilván már a telefonon ül. A Deltának van egy csapata, huszonnégy órás készenlétben, javában készülődhetnek. Byron ezredes pedig velük van. Kis Willie ilyenfajta katona. Van megfelelő helyettese és stábja, akik a dolgokat intézik, amíg ő személyesen vezeti az embereket. Elég sok kerék mozgásba lendülhetett már. Nekik nincs más dolguk, mint nyugton ülni... legalábbis amíg a rossz fiúk megőrzik a hidegvérüket.
Újabb spanyol beszéd hallatszott bal felől.
– Hol van a férje? – kérdezte a géprabló. – Dühös. Teljesen érthető. – gondolta John. – A nagykövetek jó célpontok, akárcsak a feleségeik. Ez a nő nem úgy néz ki, mint aki egy egyszerű beosztott diplomata felesége, és Washington az egyik legfontosabb poszt. Magas rangú diplomata lehet, feltehetőleg arisztokrata is. A spanyolokra még mindig jellemző ez. Értékes célpont, akivel nyomást gyakorolhatnak a spanyol kormányra.
Küldetés elcseszve. – Ez volt Clark következő gondolata. – A férfit akarták, nem a feleségét, és most nem valami boldogok. Rossz felderítés, fiúk. Clark a két géprabló arcára nézett, és látta rajtuk a haragot. Ez még velem is előfordult néha. De mennyire. – Tűnődött. – Majd minden második alkalommal egy jó évben. Az a kettő, akit látott, halkan beszélgetett, de testbeszédük mindent elárult. Pipák. Vagyis itt van három (vagy több?) dühös terrorista pisztolyokkal, egy kétmotoros repülőgépen az Atlanti-óceán fölött éjszaka. Rosszabb is lehetne – győzködte magát John. – Mondjuk, ha semtexszel volna kibélelve a mellényük.
Clark tovább tanulmányozta őket. A húszas éveik végén járnak, elég öregek ahhoz, hogy technikailag értsék a dolgokat, de elég fiatalok, hogy irányítani kelljen őket. Kevés gyakorlat és még kevesebb ítélőképesség. Azt hiszik, hogy már mindent tudnak, azt hiszik, hogy nagyon okosak. Ez a baj a halállal. A kiképzett katonák jobban tudják, mit jelent, mint a terroristák. Ez a három csak a sikert látta szem előtt. Nem hajlandók számba venni a másik eshetőséget. Lehet, hogy valami szakadár csoport. A baszk szeparatisták mindig is békén hagyták az idegeneket. Legalábbis az amerikaiakat, ez pedig egy amerikai repülőgép. Szakadár csoport? Feltehetőleg. Rossz hír.
Az ilyen helyzetek bizonyos fokú kiszámíthatóságot követelnek. Még a terrorizmusnak is megvannak a maga szabályai. Sőt szinte liturgiája, azok a lépések, amelyeket mindenki betart, mielőtt valami igazán rossz történne, és ez ad a jó fiúknak lehetőséget arra, hogy beszéljenek a rossz fiúkkal. Egy tárgyaló megpróbál valamiféle kapcsolatot kiépíteni velük. Először apróbb dolgokról alkudozik. – Ugyan már engedjék el a kisgyerekeket és az anyjukat, oké? Nem nagy ügy, és ha nem teszik meg, elég rossz fényt vet magukra és a csoportjukra a tévén. – El kell érni, hogy kezdjenek feladni bizonyos dolgokat. Jöhetnek az öregek. Ki akar nagyapóval és nagyanyóval hősködni. Aztán jöhet az étel, esetleg beléjük kevernek egy kis váliumot is, ezalatt pedig az antiterrorista egység hírszerzői mikrofonokkal és miniatűr lencsékkel rakják tele a repülőgép felületét, amelyek száloptikakábelei tv-kamerákhoz vezetnek.
Idióták! – gondolta Clark. – Ez így egyszerűen nem működik. Ez majdnem olyan rossz, mint amikor egy gyereket rabolnak el pénzért. A zsaruk egyszerűen túl jók ehhez, általában kinyomozzák az ilyen őrülteket. Kis Willie pedig ebben a pillanatban lép föl a pope-i légitámaszponton egy USAF-szállítógépre. Ha csakugyan Lajesben szállnak le; hamarosan megkezdődik a játék, és csak az a kérdés, hogy hány jó fiúnak kell fűbe harapnia, mielőtt a rossz fiúk ugyanezt teszik. Clark dolgozott már Byron ezredes fiaival és lányaival. Ha berontanak a repülőgépre, legalább három ember nem távozik élve. Csak az a kérdés, hányan maradnak holtan rajtuk kívül is. Rajtaütni egy repülőgépen ugyanolyan kockázatos, mint egy iskolában lövöldözni, csak itt még szorosabban vannak.
Azok ketten megint beszélgettek. Nem sok figyelmet szenteltek a repülőgép többi részének. Bizonyos szempontból érthető volt. Az egész gépen az első rész a legfontosabb, de soha nem árt szemmel tartani a többit is. Az ember nem tudhatja, ki van még a fedélzeten. A légimarsallok, fegyveres légi kísérők rég a múlt ködébe vesztek, de zsaruk is utaznak repülőn, és néhányan pisztolyt is hordanak közülük... hát, tán nem nemzetközi járaton, de az ember nem számíthat hosszú, békés öregkorra a terroristaszakmában, ha ostoba. Még akkor is elég nehéz életben maradni, ha az embernek vág az agya. Amatőrök. Szakadár csoport. Rossz felderítés. Harag és frusztráció. Egyre rosszabb. Egyikük ökölbe zárta bal kezét, és dühödten rázta, gyűlölte az egész ellenséges világot, amely körülvette.
Hát ez remek – gondolta John. Megfordult a székben, és ismét elkapta Ding pillantását. Alig észrevehetően megrázta a fejét. Felvont szemöldök volt a válasz. Domingo ha akart, nagyon is jól beszélt angolul.
Valahogy megváltozott a hangulat, és nem az előnyére. Kettes számú ismét előrement a pilótafülkéhez, és bent maradt néhány percig. John és Alistair a harmadik géprablót figyelték, aki mogorván meredt a folyosóra. Vagy kétpercnyi frusztrált figyelem után dühödten átment a másik folyosóra, és ott nézett hátrafelé. Előrelökött fejjel, mintha csak így akarná csökkenteni a távolságot. Hatalom és tehetetlenség küszködött egymással az arcán, aztán ugyanolyan gyors léptekkel visszament a bal oldali folyosóhoz, csak egy pillanatra torpant meg a pilótafülkénél, és dühös pillantást vetett rá.
Csak hárman vannak – mondta John magában, amikor a 2-es számú előbukkant a pilótafülkéből. A 3-as túl ideges volt egyedül. De valóban csak hárman vannak-e? – tűnődött el még egyszer. – Gondold végig alaposan. Ha csakugyan, akkor valóban amatőrök. Más környezetben szórakoztató lehet három szerencsétlen amatőr, de nem 500 csomós sebességgel, 37 ezer láb magasságban az Atlanti-óceán fölött. Ha képesek megőrizni a nyugalmukat, hagyják, hogy a pilóta letegye ezt a kétmotoros fenevadat a földre, talán ott is tehetnek valamit. De ezek nem őrzik meg a nyugalmukat, legalábbis nem valószínű.
A 2-es ahelyett, hogy elfoglalta volna a helyét a jobb oldali folyosón, visszament a 3-ashoz, és dühödten sugdosott valamit a fülébe. Clark nem értette, mit mond, de azt tudta, miről van szó. A legrosszabb az volt, amikor a 2-es a pilótafülke ajtajára mutatott.
Nincs köztük parancsnok – döntötte el John. – Hát ez óriási. Három fegyelmezetlen őrült pisztollyal egy repülőgépen. Lehet elkezdeni félni. Clark számára nem volt újdonság a dolog. Túl sok meleg melyen fordult meg ahhoz, hogy ne ismerje a félelmet, de eddig minden esetben bizonyos fokig képes volt uralkodni a helyzeten, vagy ha azon nem is, legalább a saját tettein. Módjában állt például, hogy elfusson, és csak most döbbent rá, hogy ez milyen megnyugtató gondolat. Lehunyta szemét, és mély lélegzetet vett.
A 2-es számú terrorista visszament hátra az Alistair mellett ülő nőhöz. Néhány másodpercig csak állt és a nőre meredt, aztán Alistairre pillantott, aki alázatosan pislogott vissza rá.
– Parancsol? – kérdezte angol, lehető legkulturáltabb akcentusával.
– Ki maga? – kérdezte a 2-es.
– Már megmondtam a barátjának, öregem, Alistair Stanley vagyok. Az oldaltáskámban van az útlevelem, megmutathatom. – Elég rekedtes volt a hangja, úgy csengett, mint egy rémült emberé, aki csak nehezen tartja magát.
– Igen. Mutassa meg!
– Természetesen, uram. – Az SAS volt őrnagya elegáns lassú mozdulatokkal kikapcsolta a biztonsági övet, felállt, kinyitottai a rekeszt, és kivette fekete oldaltáskáját – Szabad? – kérdezte, és a 2-es számú terrorista biccentett.
Alistair elhúzta a cipzárt az oldaltáska zsebén, kivette útlevelét, és átnyújtotta, aztán leült, remegő kézzel tartotta ölében a táskát. A 2-es megnézte az útlevelet, aztán az angol ölébe tette. Mondott valamit spanyolul az Alistair mellett ülő nőnek. – Hol van a férje? – Valahogy így hangzott. A nő pedig ugyanazon a kulturált hangon válaszolt, mint amivel néhány perccel ezelőtt is, és a 2-es elviharzott, hogy megint csak tanácskozzon a 3-assal. Alistair nagyot sóhajtott, aztán körülnézett a kabinban, és közben elkapta John pillantását. Nem mozdult a keze, és mozdulatlan volt az arca is, John mégis tudta, mi jár az eszében. Alnek sem tetszik a helyzet, ráadásul ő közelről látta mind a 2-es, mind a 3-as terroristát. A szemükbe nézett. John tudta, hogy ezt is számításba kell vennie. Alistair Stanley aggódik. Az angol most fölemelte a kezét, mint aki végigsimít a haján, és közben egyik ujjával kétszer megérintette koponyáját a füle fölött. Ezek szerint még rosszabb a helyzet, mint eddig hittem, gondolta John.
Úgy tartotta kezét, hogy a gép első részében lévő két terrorista ne láthassa, és kinyitotta három ujját. Al alig észrevehetően bólintott, aztán elfordult, hagyta, hogy John megeméssze az üzenetet. Vagyis egyetért vele, szerinte is csak hárman vannak. Amikor az angol visszafordult, John bólintott, hogy jelezze, tudomásul vette.
Egész más volna a helyzet, ha okos terroristák volnának, de akinek van esze, az már nem próbálkozik ilyesmivel, nagyon rosszak az esélyek. Mint azt az izraeliek Ugandában, a németek pedig Szomáliában bebizonyították. Csak addig vannak biztonságban, amíg a gép a levegőben van, de nem maradhatnak örökké odafönn, előbb-utóbb le kell szállniuk, és akkor az egész civilizált világ egy villám sebességével és egy kansasi tornádó erejével csap le rájuk. És az a helyzet, hogy igazából nem olyan sokan akarnak meghalni, mielőtt betöltenék a harmincat, és az a néhány, aki igen, az bombát használ. Így akinek van esze, mással próbálkozik, ezért az okos terrorista veszélyesebb ellenfél, de legalább kiszámítható. Nem ölnek szórakozásból, és nem vesztik el korán a fejüket, mert jól tervezik meg a kezdő lépéseiket.
De ez a három ostoba. Rossz felderítés alapján dolgoznak. Nem volt beépített hírszerzőjük, aki a végső ellenőrzést végezte volna, aki közölhette volna velük; hogy a fő célpontjuk nem szállt föl a gépre. És most itt vannak egy ostoba akcióval, amit máris elszúrtak. Halál vagy életfogytiglani börtön vár rájuk... a semmiért. Az egyetlen jó, már ha ezt annak nevezhetik, hogy Amerikában tölthetik le a büntetésüket.
Persze nem akarják egész hátralévő életüket egy acélketrecben leélni, ahogyan a halállal sem akarnak szembenézni a következő napokban. De hamar rá kell jönniük, hogy nincs harmadik alternatíva. Az egyetlen rendelkezésükre álló erő az a fegyver a kezükben, és lehet, hogy használják is, hogy valahogy úrrá legyenek a helyzeten...
Ezért aztán John Clark számára csak az volt a kérdés, hogy bevárja-e ezt vagy ne.
Nem – döntött. – Nem lehet itt nyugodtan, várva, hogy azok hárman elkezdjenek embereket ölni.
Oké. Még egy percig figyelte a két terroristát, azt, hogyan néznek egymásra, miközben próbálják mindkét folyosót szemmel tartani, és közben végiggondolta, hogyan is csinálja. De akár ostobák, akár ravaszak, általában az egyszerű tervek a legjobbak.
Vagy öt percbe tellett, mire a 2-es úgy döntött, hogy ismét beszélni akar a hármassal. John megfordult, elkapta Ding pillantását, végighúzta egyik ujját felső ajkán, mintha nem létező bajuszán simítana végig. Chávez oldalt biccentette a fejét, mintha csak azt kérdezné: biztos vagy benne? De értette a jelt, majd meglazította a biztonsági övét, bal kézzel hátranyúlt, és elővette a pisztolyát. Hat hónapos terhes felesége rémülten nézte. Domingo jobb kezével megnyugtatóan végigsimított az asszonyon, és az ölébe tette a Berettát, letakarta egy szalvétával, és közönyös arccal várta, mit tesz a felettese.
– Hé, maga! – szólalt meg a 2-es számú.
– Tessék – felelte Clark engedelmesen előrenézve.
– Üljön nyugodtan! – A pofa egész jól beszélt angolul. Az európai iskolák elég komolyan veszik a nyelvtanítást.
– Nézze! Megittam néhány pohárral, és tudja, hogy van az. Por favor – tette hozzá John jámboran.
– Nem. Maradjon csak a székében!
– Ugyan már?! Képes lenne lelőni valakit, csak mert ki kell eresztenie a gőzt? Nem tudom, mi a baja, de mennem kell. Kérem!
A 2-es és a 3-as terrorista összenézett, A fenébe! – árulta el pillantásuk. – És ha John eddig nem tudta volna, hogy amatőrök, most megbizonyosodhatott. A székeikbe szíjazott stewardessek aggódva néztek, de egy szót sem szóltak. John tovább erőltette a dolgot, kikapcsolta az övét, és kezdett felállni.
A 2-es terrorista hátrarohant, és Johnra szegezte a pisztolyt, épp hogy csak a melléhez nem szorította. Sandy szeme elkerekedett. Még soha nem látta, hogy a férje bármi veszélyeset tett volna, de tudta, hogy ez nem az az ember, akivel az elmúlt 25 évet leélte, és ha nem az, akkor annak a másik Clarknak kell lennie. Annak, akiről tud, de akit még soha nem látott.
– Nézze! Odamegyek, pisálok, aztán visszajövök, oké? Tudja mit? Nézheti, ha akarja. – Akadozott a nyelve, olyan volt a hangja, mint aki nem fél pohárral ivott meg, hanem jóval többel. – Tőlem nézheti, de ne akarja, hogy itt csináljam össze magam.
A dolgot Clark mérete tette teljessé. Majd 185 centi volt, és a felhajtott ingujj alól izmos karok bukkantak elő. A terrorista jó tíz centivel alacsonyabb és 15 kilóval könnyebb lehetett, de pisztoly volt nála, és az efféle alakoknak mindig gyönyör, ha náluk nagyobbakra kényszeríthetik akaratukat. Így aztán a 2-es számú megmarkolta John bal karját, megpördítette, és durván a jobb oldali mosdó felé lökte. John pedig kezét a feje fölé emelve engedelmesen baktatott.
– Hé! Gracias, amigo, oké? – Clark kinyitotta az ajtót. A 2-es terrorista amilyen hülye volt, hagyta, hogy be is csukja. John a maga részéről megtette azt, amire engedélyt kért, aztán kezet mosott, és vetett egy kurta pillantást a tükörbe.
Na, Kígyó, megvan-e még benned? – kérdezte magától. Oké, mindjárt kiderül.
John elhúzta a reteszt, és elhúzta a tolóajtót, hálás és igencsak alázatos arccal lépett ki.
– Hát tudja, nagyon köszönöm. Vissza az ülésébe!
– Várjon, hadd hozzak egy csésze kávét, oké? – John hátrafelé lépett, a 2-es terrorista pedig volt olyan ostoba, hogy utána lépjen, megmarkolja Clark vállát, és megfordítsa.
– Buenas noces – szólalt meg Ding halkan, nem egész három méterre tőlük. Felemelte pisztolyát, célba vette a 2-es számú fejét. A férfi figyelmét egy pillanatra magára vonta a fegyver kék vasa, és ennyi épp elég volt. John jobb keze mozdult, alkarja felcsapódott, és ökölháta pontosan jobb halántékon találta el a terroristát, és ennyi elég is volt neki.
– Mivel vagy töltve?
– Alacsony kezdősebességű – suttogta vissza Ding. – Elvégre repülőn vagyunk, mano – emlékeztette igazgatóját.
– Maradj készenlétben! – utasította John. Beosztottja pedig bólintott.
– Miguel! – szólalt meg a 3-as hangosan.
Clark átment a bal oldalra, útközben megállt, elvett egy csésze kávét a gépből, és hozzá kanalat és kistányért is. Aztán ismét belépett a bal oldali folyosóra, és előreindult.
– Azt mondta, ezt hozzam ide magának. Köszönöm, hogy megengedték, hogy használjam a WC-t – mondta remegő, de hálás hangon. – Itt a kávéja, uram.
– Miguel! – mondta ismét a 3-as.
– Arrafelé ment vissza, Itt a kávéja. Most már leülhetek, ugye? – John tett még néhány lépést előre, aztán megállt, bízott benne, hogy az amatőr továbbra is amatőrként viselkedik.
Úgy is volt. John ijedten hátralépett, a csésze és a kistányér remegni kezdett a kezében, amikor a 3-as odaért hozzá, és közben átnézett a jobb oldalra, társát keresve. Clark kiejtette kezéből a csészét, aztán gyorsan Lehajolt, hogy felvegye. Úgy egy fél lépéssel lehetett mindez Alistair ülése előtt. 3-as automatikusan lehajolt vele együtt, és ez volt ezen az estén az utolsó tévedése.
John elkapta a pisztolyt, és kicsavarta a terrorista kezét, hogy a fegyver a férfi hasára mutatott, és el is sült volna, de Alistair Browning Hi-Powerje lecsapott a nyakára, pontosan a koponya alatt, és a 3-as számú terrorista olyan lett, mint egy rongybaba.
– Te türelmetlen csirkefogó – dörmögte Stanley. – De azért egész jól játszottad. – Aztán megfordult, a legközelebbi stewardessre mutatott, és csettintett ujjaival. A lány mintha kilőtték volna a székből, rohant hozzájuk. – Kötél, zsinór, bármi, amivel megkötözhetjük őket. Gyorsan!
John magához vette a pisztolyt, azonnal kivette belőle a tárat, majd hátrarántotta a reteszt, hogy kiugrassa az utolsó golyót is. Két másodpercen belül szétszedte a fegyvert, és a darabokat Alistair útitársnője elé vetette. Tágra nyílt, megdöbbent barna szempár nézett föl rá.
– Légi marsallok vagyunk, asszonyom. Kérem, őrizze meg a nyugalmát! – mondta Clark.
Néhány másodperc múlva Ding jelent meg, maga után húzva a 2-es számút. A stewardess egy tekercs kötéllel tért vissza.
– Ding, a pilótafülke! – utasította John.
– Vettem, Mr. C. – Chávez két kézre fogta a Berettát, és előrement, megállt a pilótafülke ajtajánál. Clark leguggolt, és megkötözte a terroristát. 30 évvel ezelőtt tanulta a tengerészcsomót, de még nagyon jól emlékezett rá. Hát nem fura? – gondolta. És amennyire csak tudta, meghúzta a zsinórt. Ha megfeketedik a kezük, az ő bajuk.
– Még egy van, John – mondta Stanley. – Te csak tartsd szemmel a barátainkat!
– Örömömre szolgál, de légy óvatos, az a fülke tele van elektronikával.
– Nekem mondod?!
John még mindig fegyvertelenül előreindult. Beosztottja az ajtóban állt. Szemét az ajtóra szegezte, a pisztolyt fölfelé fordította.
– Hogy állunk, Domingo?
– Hát úgy gondolom, hogy a zöld saláta a borjúhússal és az itallista nem is olyan rossz. Ez viszont nem a legjobb hely, hogy lövöldözni kezdjünk, John. Hívjuk ki.
Volt benne valami. Ha az 1-es számú hátrafelé néz, nem valószínű, hogy a golyó kárt tenne a repülőgépben, még ha el is sül a pisztoly. Igaz, az első sorban ülők nem lelkesedhetnek az ötletért. John hátrasietett a kávéscsészéért és a kistányérért.
– Maga! – intett John a másik stewardessnek. – Hívja a pilótafülkét! Mondja meg a pilótának, hogy Miguel akar beszélni a barátunkkal, aztán álljon ide, és amikor az ajtó kinyílik, csak mutasson rám, bármit kérdezzen is a fickó! Értette?
Csinos negyvenes nő volt. Pontosan azt tette, amit Clark mondott neki. Fölvette a telefont, és átadta az üzenetet.
Néhány másodperc múlva kinyílt az ajtó, és az 1-es számú terrorista kinézett. A stewardess volt az első, akit meglátott, az pedig Johnra bökött.
– Kávé?
Ez még jobban megzavarta, tett egy lépést hátra a kávét kínáló nagydarab férfi felé. Pisztolya a padló felé mutatott.
– Hello! – szólalt meg Ding bal felől, és a fejéhez szorította a pisztolyt.
Újabb pillanatnyi zavar. Erre nem számított. Az 1-es számú habozott, és a keze még mindig nem mozdult.
– Dobja el a fegyvert! – szólt rá Chávez.
– Az lesz a legjobb, ha szót fogad – tette hozzá John iskolázott spanyolsággal. – Különben a barátom megöli.
A terrorista pillantása a kabin felé villant, a társait kereste, de sehol nem látta őket. Még jobban eluralkodott arcán a zavar. John odalépett hozzá, és szelíden kivette kezéből a fegyvert. Az övébe dugta, aztán lefektette a férfit a padlóra és átkutatta. Ding ezalatt végig a terrorista nyakához szorította pisztolyát. Hátul Stanley is átkutatta a másik kettőt.
Két tartalék tár, más semmi. John intett az első sztyuvinak, aki odasietett a kötéllel.
– Ostobák! – acsarkodott Chávez spanyolul, aztán főnökére pillantott. – John, nem gondolod, hogy egy kicsit meredek volt, amit csináltál?
– Nem. – Clark felállt, és belépett a pilótafülkébe. – Kapitány? – Ki a fene maga? – A pilóták semmit nem láttak, nem hallottak, fogalmuk sem lehetett, mi történt hátul.
– Hol van a legközelebbi katonai repülőtér?
– Gander, Kanada – vágta rá a másodpilóta, Redford vagy hogy hívják.
– Ez esetben oda megyünk. Kapitány! A gép ismét a magáé. Mind a hármat ártalmatlanná tettük.
– Ki maga? – kérdezte Will Garnet ismét. Kemény volt a hangja,. még nem oldódott fel a feszültség.
– Mindössze valaki, aki segíteni akart – felelte John ártatlan képpel, és a kapitány vette az adást. Garnet végül is valamikor a légierőnél szolgált. – Használhatom a rádiót, uram?
A kapitány a felhajtott tartalék ülésre mutatott, aztán megmutatta, hogyan használja a rádiót.
– Itt a United Kilenc-Kettő-Zéró – mondta Clark. – Kivel beszélek?
– Carney különleges ügynök vagyok az FBI-tól. Maga kicsoda?
– Carney, hívja az igazgatót, mondja meg neki, hogy Szivárvány Hatos van a vonalban. A helyzet megoldva, sebesültek nincsenek. Ganderre tartunk, és szükségünk van a lovas csendőrökre. Vége!
– Szivárvány?
– Pontosan. Mint szivárvány. Carney ügynök, ismétlem, a helyzet megoldva, a három géprablót letartóztattuk, és most az igazgatójával akarok beszélni.
– Igen, uram – felelte egy igencsak meglepődött hang.
Clark lenézett a bal kezére. Most, hogy az egésznek vége volt, egy kicsit remegett. Történt már vele ilyen egyszer-kétszer. A repülőgép enyhén balra dőlt, a pilóta rádión beszélt feltehetőleg a ganderi repülőtérrel.
– Kilenc-Kettő-Zéró, Kilenc-Kettő-Zéró, itt Carney ügynök.
– Carney, itt Szivárvány. – Clark elhallgatott és a pilótára pillantott. – Kapitány, lehallgatásbiztos ez a rádiókapcsolat?
– Igen. Kódolva van.
John magában szitkozódott, amiért meg kell szegnie a rádiózásra vonatkozó szabályokat. – Oké, Carney, mi van? – mondta hangosan.
– Adom az igazgatót. – Kattanás, majd rövid recsegés hallatszott.
– John? – kérdezte végre egy másik hang.
– Igen, Dan.
– Mi történt?
– Hárman voltak, spanyolul beszéltek, nem valami okosak. Elfogtuk őket.
– Élve?
– Természetesen – igazolta Clark. – A Királyi Kanadai Légierő ganderi repülőtere felé tartunk. Várható érkezési idő...
– Kilenc-zéró perc – szólalt meg a másodpilóta.
– Másfél óra – folytatta John. – Jó lenne, ha értesítenéd a csendőrséget, hogy jöjjenek el a rossz fiúkért, és hívd az Andrewst. El kell valahogy jutnunk Londonba.
Nem kellett megmagyaráznia, miért. Ami egy egyszerű polgári repülőút lett volna három tiszttel és két feleséggel a fedélzeten, leleplezte őket, nem volna hát túl ésszerű ott maradni a gépen, ahol mindenki bámulja őket, legtöbben nyilván meg akarnák hívni őket egy italra. Mennyi munkába és erőfeszítésbe került, hogy a Szivárvány hatékony és titkos szervezet legyen, és most három spanyol vagy akármilyen – balfácán az egészet elszúrja. A Királyi Kanadai Lovascsendőrség úgyis kiszedi majd a terroristákból, kik és mit akartak, mielőtt átadná őket az amerikai FBI-nak.
– Oké, John, mindjárt intézkedem. Hívom Renét, és megszerveztetem vele a dolgokat. Szükséged van még valamire?
– Igen, küldhetnél néhány óra alvást.
– Ahogy akarod, haver. – Az FBI igazgatója kuncogott, aztán megszakadt a vonal. Clark levette a fejéről a fülhallgatót, és a kampóra akasztotta.
– Ki a fene maga? – kérdezte ismét a kapitány. Úgy tűnt, nem volt teljesen kielégítő a magyarázat.
– Uram, a barátaim és én légi marsallok vagyunk, akik véletlenül épp ezen a gépen utaztunk. Világos, uram?
– Azt hiszem – bólintott a kapitány. – Örülök, hogy sikerült. Az, amelyik idebent volt, nem tűnt túl összeszedettnek, ha tudja, hogy értem. Meglehetősen aggódtunk egy ideje.
Clark megértő mosollyal bólintott.
– Igen, akárcsak én.
Csinálták már egy ideje. A babakék furgonok – összesen négy egész New York Cityt járták és szállították be a hajléktalanokat a cég által fenntartott kijózanító központokba. Nem kavart nagy zajt a művelet. Egy évvel ezelőtt így is bekerült a helyi tévébe, és a cég kapott is néhány tucat barátságos levelet. Aztán az egész eltűnt szem elől, ahogy az nálunk csak lenni szokott. Éjfélfelé járt, és hűvös őszi idő volt. A furgonok kifutottak, hogy begyűjtsék a hajléktalanokat Manhattan középső és alsó részén. Egészen másképp csinálták, mint valaha a rendőrség. Egyáltalán nem erőszakkal tuszkolták a kocsikba az embereket. A cég önkéntesei udvariasan megkérdeztek mindenkit; nem akar-e tiszta ágyat az éjszakára. Méghozzá ingyen és minden vallásos maszlagtól mentesen. Márpedig ez nem volt jellemző a legtöbb úgynevezett misszióra. Azoknak, akik elutasították az ajánlatot, takarót adtak, használt takarókat, olyan cégalkalmazottak ajándékát, akik most éppen otthon aludtak, vagy nézték a tévét. A programban való részvétel szigorúan önkéntes volt. De ezek a takarók is melegek voltak, és védtek a víztől. A hajléktalanok egy része inkább maradt, ragaszkodott valamiféle szabadsághoz, de a többség nem. Még az iszákosok is szeretik a tiszta ágyat és a zuhanyt. Jelenleg tízen voltak a furgonban, és ez elég is volt. Felsegítették őket, leültették, és ahogy azt kell, becsatoltatták a biztonsági öveket.
Egyikük sem tudta, hogy az alsó Manhattanben működő négy furgon közül ez az ötödik. De mihelyt elindultak, rájöttek, hogy más, mint a többi. A kísérő hátrafordult, és Gallo burgundis palackokat nyújtott feléjük. Ez az olcsó kaliforniai bor jobb, mint amihez szoktak és aminek a rabjai.
Mire elérték úti céljukat, már aludtak vagy legalábbis kábák voltak. Azokat, akik képesek voltak mozogni, átsegítették egy másik teherautóba, hordágyakhoz szíjazták őket, és aztán hagyták aludni. A többit izmos férfiak hurcolták át és szíjazták le. Miután ezzel végeztek, az első furgon elhajtott, hogy kitisztítsák. Gőzt használtak, hogy biztosak lehessenek benne, bármi maradt is a furgonban, azt sterilizálják és kifújják belőle. A második teherautó felfelé hajtott a West Side Highwayen. Lehajtott a George Washington híd íves felhajtójára, majd átkelt a Hudson folyón. Onnan északnak tartott New Jersey legészakibb részén keresztül, aztán vissza New York államba.
Mint kiderült, William Byron ezredessel már a levegőben volt az amerikai légierő, egy KC-10-ese, és mindössze egy óra késéssel követte a United 777-et. Ők is északnak fordultak Gander felé. A korábbi P-3 bázison fel kellett ébreszteni néhány embert, hogy fogadni tudják a közeledő jumbókat, de ez volt a legkevesebb.
A három kudarcot vallott géprabló szemét bekötötték, és összekötözve lefektették őket a padlóra az első osztályú ülések első sora elé. Az üléseket John, Ding és Alistair foglalta el. Kávét szolgáltak fel, és a többi utast távol tartották a repülőnek ezren részétől.
– Meglehetősen csodálom azt, ahogy az etiópiaiak közelítenek az ilyen kérdésekhez. – Stanley teát kortyolgatott.
– Mit csinálnak? – kérdezte Chávez fáradtan.
– Néhány éve megpróbálták eltéríteni a zászlós hajójukat. Történetesen volt néhány biztonsági fickó a fedélzeten, és úrrá lettek a helyzeten. Beszíjazták a géprablókat az első osztályú ülésekbe, törülközőket tekertek a nyakuk köré, nehogy baja essen a kárpitozásnak, aztán ott helyben a repülőn elvágták a torkukat. És tudjátok...
– Értem – jegyezte meg Ding. Azóta sem szórakoztak azzal a légitársasággal. – Egyszerű, de hatékony.
– Pontosan. – Alistair letette a csészéjét. – De azért remélem, nem történik túl gyakran ilyesmi.
Mindhárman kinéztek az ablakon, a közeledő kifutópályafényekre. A 777-es egy enyhe zökkenővel kisvártatva leszállt a ganderi légi támaszponton. Halk éljenzés, egy-két taps hallatszott hátulról. A repülőgép lassított, aztán a katonai épületek elé gurult, és végül megállt. Kinyílt a jobb oldali első ajtó, és lassan, megfontoltan gördült oda a lépcső.
John, Ding és Alistair kikapcsolták a biztonsági öveket és az ajtóhoz léptek, de közben is szemmel tartották a három géprablót. Elsőként a Kanadai Királyi Légierő egy tisztje lépett a gépre pisztolyövvel és fehér rohamszíjjal. Három civil ruhás alak követte, nyilván rendőrök.
– Maga Mr. Clark? – kérdezte a tiszt.
– Igen. És ott a három... gyanúsított, azt hiszem, ez a korrekt kifejezés. – Mutatott a géprablók felé. Fáradt mosoly jelent meg arcán, és a zsaruk odasiettek a megkötözött emberekhez.
– Már úton van a gép, amely továbbviszi önöket – közölte a kanadai tiszt.
– Köszönöm. – Mindhárman visszamentek üléseikhez táskáikért, illetve ketten a feleségükért is. Patsy már aludt, fel kellett ébreszteni. Sandy pedig visszatért a könyvéhez. Két percre rá már mind az öten a földön voltak, ahol a Kanadai Légierő kocsijai várták őket. Mihelyt elhúztak, a repülőgép ismét elindult, átgördült a polgári terminálhoz, hogy az utasok kiszállhassanak és nyújtózkodhassanak egyet, amíg a 777-est feltankolják és átnézik.
– És hogy jutunk el Angliába? – kérdezte Ding, miután lefektette feleségét az egyik használaton kívüli pihenőszobában.
– A maguk légiereje ideküld egy VC-20-ast. Heathrow-n pedig majd várják a csomagjaikat. A három fogolyért pedig valami Byron nevű ezredes jön – magyarázta a rangidős zsaru.
– Tessék, itt vannak a fegyvereik – nyújtott felé Stanley három zacskót, amit eredetileg egészen más célból készített elő a légitársaság. Bennük voltak a szétszedett pisztolyok. – Browning M-1935 katonai modell. Robbanóanyag nincs, nyavalyás amatőrök. Baszkok lehetnek. Feltehetőleg a washingtoni spanyol nagykövetet akarták elkapni. A felesége a mellettem lévő ülésen ült, Seňora Constanza de Monterosa – a borászcsalád. Ők palackozzák a legcsodálatosabb claretet és madeirát. Azt hiszem, hamar ki fog derülni, hogy erre az akcióra senki nem adott utasítást.
– És mégis kicsodák maguk? – kérdezte a zsaru. Clark válaszolt.
– Nem mondhatom meg. Azonnal visszaküldik a gépeltérítőket?
– Ezt az utasítást kaptuk Ottawától a kiadatási szerződésre tekintettel. Nézze, kell mondanom valamit a sajtónak.
– Mondja azt, hogy véletlenül utazott a gépen három amerikai rendőr, és segített ártalmatlanná tenni ezeket az idiótákat – tanácsolta John.
– Igen, és ez elég közel is van az igazsághoz- vigyorodott el Chávez. – Még soha nem tartóztattam le senkit, John! A fenébe is, elfelejtettem felolvasni nekik a jogaikat – tette hozzá. És volt olyan fáradt, hogy azt higgye, hihetetlenül mulatságos.
Elmondhatatlanul mocskosak, állapította meg a fogadó csapat, nem mintha nagy meglepetés lett volna. Ahogy az sem, hogy olyan büdösek, hogy öklendezni kell mellettük. Ezzel várniuk kell. A hordágyakat bevitték az épületbe. New York állam középső hegyes vidékén voltak; tízmérföldnyire Binghamtontól. Egy tiszta szobába vitték őket, és mind a tíznek az arcába fújtak egy olyasfajta sprayes dobozból, mint amilyet ablaktisztításnál használnak. Utána a jövevények fele kapott egy injekciót a karjába, és mindkét csoport kapott acél karperecet egytől tízig számozva. Akik a páros számokat kapták, azok kapták az injekciókat is, a páratlan számú kontrollcsoport nem. Miután ezzel megvoltak, vitték csak ki a tíz hajléktalant, hogy kialudhassák a bor és a kábítószer hatását. A teherautó, amely hozta őket, már elment. Nyugat-Illinois felé tartott. A sofőrnek fogalma sem volt, mit tett, mindössze vezetett.
EMLÉKEZTETÉS
A VC-20B gép némileg alulmaradt luxusban az United járatához képest. Az étel mindössze szendvicsből és valami jellegtelen borból állt, de azért az ülések kényelmesek voltak, és elég sima útjuk volt ahhoz, hogy mindenki aludhasson, amíg a kerekek földet nem értek Northholtban, a RAF – Királyi Légierő – repülőterén, Londontól nyugatra. Az USAF G-IV a rámpa felé gördült, John pedig tett egy megjegyzést az épületek korára.
– Spitfire-bázis még az angliai csata idejéből – magyarázta Stanley nagyot nyújtózkodva. – Már privát üzleti jetek is használják.
– Akkor sűrű látogatók leszünk itt – jegyezte meg Ding szemét dörzsölve. Egy kávé után vágyott. – Hány óra van?
– Nyolc múlt helyi szerint. Az új idő szerint is, ugye?
– Igen – bólintott Alistair egy álmos horkantás kíséretében. Most kezdett rá az eső is, így csakugyan megfelelő fogadtatás várta őket angol földön. Úgy száz métert kellett gyalogolniuk az esőben a recepciós épületig, ahol egy angol tiszt lepecsételte az útlevelüket, és hivatalosan is üdvözölte őket hazája nevében, mielőtt visszatért volna reggeli teájához és újságjához.
Három autó várta őket odakint, mindhárom fekete Daimler limuzin, előbb nyugat, majd dél felé tartottak Hereford irányába. Ez is mutatja, hogy immár polgári tisztviselő – mondta magában Clark az első kocsiban. Különben helikoptereket használtak volna. – De Angliát sem kerülte el teljesen a civilizáció. Megálltak egy út menti McDonald'sban Egg McMuffinsra és kávéra. Sandy csak utálkozva nézte ezt a sok koleszterint. Hónapok óta korholta miatta Johnt. Aztán az előző éjszaka jutott az eszébe.
– John?
– Igen, drágám?
– Kik voltak?
– Kik, azok a fickók a repülőgépen? – Feleségére nézett, aki bólintott. – Nem vagyok biztos benne, de valószínűleg baszk szeparatisták. Nekem úgy tűnt, hogy a spanyol nagykövetet akarták elfogni, de igencsak elszúrták. Nem is volt a gépen, csak a felesége.
– És el akarták téríteni a repülőt?
– Abban biztos vagyok.
– Hát nem ijesztő?
John elgondolkodva bólintott.
– De igen. És sokkal ijesztőbb lett volna, ha értik a dolgukat, de nem értették. – Magában elmosolyodott. Öregem, a lehető legrosszabb járatot választották! De hangosan mégsem nevethetett rajta, legalábbis így, hogy a felesége itt ül mellette, és az út rossz oldalán haladnak. Emiatt bosszankodva nézett fel többször is. Nagyon rossz érzés volt az út bal oldalán menni, mennyivel is? Legalább 120-szal. A fenébe, hát itt nincs sebességkorlátozás.
– Mi fog történni velük? – makacskodott Sandy.
– Van egy nemzetközi egyezmény, a kanadaiak visszaszállítják őket az Államokba, ahol szövetségi bíróság elé állítják őket. És feltehetőleg elítélik légi kalózkodásért, és börtönbe zárják őket. Sokáig lesznek rács mögött. – És még hálásak is lehetnek – tette hozzá, de csak magában. Spanyolországban némileg több kellemetlenség várná őket.
– Nagyon rég nem történt semmi ilyesmi.
– Aha – helyeselt a férje. Igen ostobának kell lenni ahhoz, hogy valaki el akarjon téríteni egy repülőgépet, de úgy tűnik, az ostobák még nem tartoznak a veszélyeztetett fajok közé. Ezért is volt egy Rainbow, azaz Szivárvány nevű szervezet vezetője a hatos szám.
Vannak jó hírek és vannak rossz hírek, kezdődött az emlékeztető, amit írt. Mint általában, most sem fordította le bürokratanyelvre. Bár harminc évet töltött a CIA-ban, mégsem sikerült azt a nyelvet megtanulnia.
A Szovjetunió és más nemzetállamok bukásával, amelyek az amerikai és nyugati érdekek politikai ellenségei voltak, egy nagyobb nemzetközi konfliktus valószínűsége soha nem látott mélypontra csökkent. Ez egyértelműen a lehető legjobb hír.
Ezzel együtt szembe kell néznünk a ténnyel, hogy sok gyakorlott és kiképzett nemzetközi terrorista kószál szabadon a világban, némelyek közülük kapcsolatban állnak nemzeti hírszerző szolgálatokkal, valamint azzal is, hogy egyes országok, amelyek ugyan nem óhajtanak egyenes konfrontációt sem Amerikával, sem a többi nyugati országgal, felhasználhatják a megmaradt „szabadúszó” terroristákat szűkebb politikai céljaik elérésére.
Ez a probléma pedig minden valószínűség szerint növekedni fog, mivel az előző világhelyzetben a vezető országok határozott akadályokat emeltek a terroristatevékenységek elé azzal, hogy gátolták a fegyverbeszerzést, kiképzést, finanszírozást, és menedékhelyek létesítését.
Valószínűnek tűnik, hogy a jelenlegi világhelyzetben megfordul a korábbi „egyetértés”, amelyet a nagyobb országok élveztek. A támogatás, fegyver, kiképzés és biztonságos menedékhelyek ára maga a terroristatevékenység lesz, nem a terrorizmust korábban támogató nemzetállamok által megkövetelt ideológiai tisztaság.
A lehető legnyilvánvalóbb megoldás erre a „feltehetőleg” növekvő problémára egy új, nemzetközi terroristaellenes csapat létrehozása. A csapat kódnevéül a Szivárvány nevet javaslom. Javaslom továbbá, hogy a szervezet központja az Egyesült Királyságban legyen. A következő egyszerű okokból:
• Az Egyesült Királyságé a Special Air Service, a világ legjobb és legtapasztaltabb különleges akciókkal foglalkozó szervezete.
• London a kereskedelmi légi forgalomban a világ legkönnyebben megközelíthető városa, ráadásul az SAS igen szívélyes kapcsolatban áll a British Airwaysszel.
• A jogi környezet előnyünkre szolgálna, tekintve az amerikai jog által nem, de az angol jog által elfogadott sajtókorlátozásokat.
• Az amerikai és angol kormányügynökségek közt régóta fennálló „különleges kapcsolat”.
A fent említett okokból a javasolt különleges osztag angol, amerikai és gondosan kiválasztott NATO-személyzettel dolgozna, a nemzeti hírszerző szolgálatok teljes támogatásával, amelyet a helyszínen koordinálva...
És eladtam az ötletet, futott át arcán egy mosoly. Az is segített, hogy mind Ed, mind Mary Pat Foley támogatták az elképzelést az ovális irodában, akárcsak Mickey Moore tábornok és sokan mások. Az új ügynökség, a Szivárvány, sötétebb volt a sötétnél is. A szükséges pénzt a Capitolium a Belügyminisztériumhoz juttatta, majd a Pentagon különleges tervek irodájába, messziről elkerülve a hírszerző közösséget. Tán még száz ember sem tudott Washingtonban a Szivárvány létezéséről. Jobb lett volna, ha még ennyien sincsenek, de ez volt a legjobb, amit elérhettek.
A parancsnokság felépítése egy kicsit barokkosra sikeredett, ezen nem lehetett segíteni. A brit befolyást nemigen lehetett lerázni, elvégre a terepszemélyzet jó fele brit volt és csaknem ennyien a hírszerzők között, de Clark volt a főnök. John is tudta, hogy ez nagyon nagy engedmény házigazdáitól. Alistair Stanley lett a végrehajtó tisztje, és ez egyáltalán nem volt John ellenére. Stanley kemény, és ami még jobb, kevés nála okosabb különleges hadműveleti szakértővel találkozott. Tudta, mikor tartsa vissza a lapokat, mikor gyűjtse és mikor játssza ki őket. Talán az egyetlen rossz a dologban az volt, hogy ő, Clark, immár második lépcsős „lógós” – még rosszabb, öltönyös. Lesz egy irodája két titkárnővel ahelyett, hogy kint futkározna a terepen a fiúkkal. Be kellett vallania magának, hogy előbb-utóbb ennek is el kellett jönnie, vagy mégse?
A fenébe. Ha nem is rohangászhat együtt a fiúkkal, de együtt kell játszania velük. Ezt meg kell tennie, meg kell mutatnia az embereinek, hogy méltó a parancsnokságra. Ezredes leszek, nem tábornok, fogadkozott magában Clark. Olyan sokat lesz a katonákkal, amennyit csak lehet. Gyakorlatozik, célba lő velük, megbeszéli velük a dolgokat.
Kapitány vagyok, mondta magában Ding a következő kocsiban. Lelkesen nézte az országút menti tájat. Már járt Angliában, amikor Heathrow-n vagy Gatwicken szállt át, de még egyszer sem látta a tájat, amely zöld volt, mint egy ír képeslap. John, Mr. C. alá tartozik, ő vezeti az egyik csapatot, és ez effektív rangban kapitányt jelent. Nagyjából ez a legjobb rang az egész hadseregben. Elég magas ahhoz, hogy az altisztek tiszteljenek, mint aki méltó a parancsnokságra, de elég alacsony ahhoz, hogy az ember ne legyen vezérkari ficsúr, és együtt játszhasson a katonákkal. Látta, hogy Patsy elszundikál mellette. Patsy kiszámíthatatlan módon megváltozott, néha csak úgy pörög az élettől, máskor szinte csak vegetál, de akkor is egy új kis Chávezt hordoz a hasában, és ettől minden oké, sőt jobb, mint oké, valóságos csoda. Legalább akkora csoda, mint az, hogy itt lehet, és azt teheti, amire eredetileg kiképezték, katona lehet, sőt még ennél is jobb. Majdhogynem szabadúszó. Rossz hír, hogy nem egy kormánynak van alávetve, hanem több nyelven is beszélő öltönyösöknek, de ezen nem lehet változtatni, elvégre önként jelentkezett, hogy Mr. C.-vel akar maradni. Valakinek csak kell vigyázni a főnökre.
A repülőgépen meglepődött egy kicsit. Mr. C.-nek nem volt kéznél a fegyvere. Mi a pokol? – tűnődött Ding. – Az ember veszkődik, hogy megkapja az engedélyt és felvihesse a fegyverét egy polgári repülőgépre (ez az egyik legkeményebb dolog), aztán elrakja olyan helyre, ahol nem fér hozzá. Santa Maria! Úgy látszik, még John Clark is öregszik. Valószínűleg hosszú idők óta ez az első operációs tévedése, ezt is megpróbálta jóvátenni azzal, hogy cowboyt játszott. Akárhogy is, szépen csinálta, lazán és nyugodtan, de túl gyorsan, nagyon gyorsan, gondolta Ding. Megfogta Patsy kezét. A felesége sokat aludt újabban. Ez a kis fickó elszívta az erejét. Ding odahajolt, és finoman, hogy ne ébressze föl, arcon csókolta. Magán érezte a visszapillantó tükrön keresztül a sofőr tekintetét. Kifejezéstelenül nézett vissza rá. Vajon csak sofőr, vagy csapattag? Hamarosan ez is kiderül, gondolta Chávez.
A biztonság keményebb volt, mint Ding várta. Jelenleg a Szivárvány főhadiszállása Herefordban volt, a brit hadsereg 22. Különleges Légi Szolgálatának főhadiszállásán. Ami azt illeti, a biztonság annál is keményebb volt, mint amilyennek látszott, hiszen külsőleg egyik ember fegyverrel a kézben olyan látvány, mint a másik. Messziről nem lehet megmondani a különbséget egy őrző-védő és egy kiképzett szakértő között. Ding közelebbről is szemügyre vett egyet, és úgy döntött, ezek a fickók az utóbbiak közé tartoznak, más a szemük. A katona, aki benézett a kocsiba, egy elgondolkodó pillantást érdemelt ki magának. Kötelességtudóan viszonozta, aztán intett, hogy mehetnek tovább. A laktanya olyan volt, mint bármelyik másik. A jelek ugyan különböztek, akárcsak a helyesírás a táblákon, de az épületek között rövidre nyírt gyep volt, és minden valahogy tisztább, rendezettebb a civil körzeteknél. A kocsi az egyik tiszti háznál állt meg. Szerény, de kellemes külsejű ház volt, előtte parkoló a kocsinak, amivel Ding és Patsy egyelőre nem rendelkezett. Látta, hogy John kocsija néhány sarokkal odébb, egy nagyobb háznál fékez. Hát igen, az ezredesek jobban élnek, mint a kapitányok. Amúgy sem tudnák fizetni egy nagyobb ház bérletét. Ding kinyitotta az ajtót, kiszállt a kocsiból, és a csomagtartó felé tartott, vagyis bocsánat, a poggyásztér felé, ahogy errefelé mondják. Ekkor érte az első nagy meglepetés a nap folyamán.
– Chávez őrnagy? – kérdezte egy hang.
– He, tessék? – fordult arra Ding. Mi az, hogy őrnagy? – tűnődött magában.
– Weldon tizedes vagyok, a tisztiszolgája. – A tizedes jóval magasabb volt a 170 centi magas Dingnél, és mackós külsejű. Elsietett a gondjaira bízott tiszt mellett, és kikapta a csomagokat a poggyásztérből. Cháveznek nem volt más dolga, mint hogy kinyögje.
– Köszönöm, tizedes.
– Kövessen, uram. – És Ding meg Patsy ezt tették.
Háromszáz méterrel odébb nagyjából hasonló jelenet játszódott le, de John és Sandy stábja egy őrmesterből meg egy tizedesből állt. Ez utóbbi nő volt, szőke és csinos is a maga sápadt angol módján. Sandy első benyomása a konyhában az volt, hogy az angol frizsiderek kicsik, és valóságos bűvészmutatvány lesz így főzni. Kicsit lassan fogta föl, nyilván az utazás hatására, hogy csak akkor nyúl majd bármihez is ebben a szobában, ha előbb Anne Fairway tizedes engedélyt ad rá. A ház valamivel kisebb volt, mint virginiai házuk, de azért kényelmesnek tűnt.
– Hol van a helyi kórház?
– Úgy hat kilométernyire, asszonyom. – Fairwayjel még nem közölték, hogy Sandy Clark magasan képzett elsősegélynővér, és munkába szándékozik állni a kórházban.
John eközben szemügyre vette a dolgozószobát. A legimpozánsabb bútordarab az italosszekrény volt. És mint látta, kellőképp feltöltötték whiskyvel és ginnel. Valamit majd ki kell találnia, hogy rendes bourbonhoz jusson. A komputere a helyén volt, és biztos volt benne, hogy le van védve. Ezzel nem lehet megcsinálni, hogy valaki leparkol néhány százméternyire tőle, és elolvassa, mit ír. Persze az is szép teljesítmény lenne, hogyha valaki odáig jutna. Johnnak úgy tűnt, az őrök értik a dolgukat. Amíg a tisztiszolga és női segítője elpakolta a ruhákat, John beugrott a zuhany alá. Kemény munkanap vár rá. Húsz perc múlva kék vékony csíkos öltönyben, fehér ingben, csíkos nyakkendőben lépett ki az ajtón. Már várta a hivatali kocsi, hogy elvigye a főhadiszállásra.
– Érezd jól magad, drágám – búcsúzott el Sandy egy csókkal.
– Igyekszem.
– Jó reggelt, uram – köszöntötte sofőrje. Clark kezet rázott vele, megtudta, hogy Ivor Rogersnak hívják, és őrmester. Az a kis kidudorodás a csípőjén elárulta azt is, hogy feltehetőleg katonai rendőr. A fenébe is, az angolok elég komolyan veszik a biztonságukat – gondolta John. – Elvégre ez az SAS otthona; amely feltehetőleg nem a legnépszerűbb az Anglián belüli és kívüli terroristák körében, és az igazi hivatásosak, akik valóban veszélyesek, gondos, alapos emberek. Akárcsak én – mondta magában John Clark.
– Óvatosnak kelt lennünk. Hihetetlenül óvatosnak minden egyes lépésnél. – Nem érte túl nagy meglepetésként a többieket. A jó hír az volt, hogy megértették a dolog fontosságát. Legtöbbjük tudós volt, és közülük sokan rutinszerűen dolgoztak veszélyes anyagokkal. Hármas veszélyességi fokozatúakkal és attól fölfelé. Így aztán az elővigyázatosság náluk alapállásvolt, és ez jó – gondolta magában. – Az is jó, hogy megértették, csakugyan felfogták a feladat jelentőségét. Mindannyian úgy gondolták, sőt tudták, hogy szent küldetés. Elvégre emberi életekkel van dolguk, az élet elvételével. És vannak olyanok, akik nem értik meg küldetésüket, és nem is fogják. Persze ez érthető, hiszen az ó életüket áldozzák föl. Kár, de nem lehet segíteni rajta.
És ezzel a találkozó a szokásosnál valamivel később véget ért. Az emberek távoztak, kimentek a parkolóba, egyesek biciklire pattantak, hogy hazamenjenek, aludjanak néhány órát, aztán visszakarikázzanak az irodába. Bolondok – gondolta. – De legalább Igazi Hívők. Ha nem is igazán praktikusak. A fenébe is, hosszú utakon ők is repülőkre szállnak. Nem baj, a mozgalomban bőven van hely olyanoknak is, akik másképp látják a dolgokat. Pontosan az a lényeg, hogy egy nagy sátor mozgalmat alapítsanak. Odament saját autójához, egy igen praktikus Hummerhez, a katonaság imádott Humvee-jének, a dzsip-kisteher kombinációnak polgári változatához. Bekapcsolta a rádiót. Respighitől Róma szökőkútjait hallgatta. Hiányozni fog az NPR és az általa sugárzott klasszikus zene – gondolta. – De vannak dolgok, amiken nem lehet segíteni.
***
Clark frissen zuhanyozva, borotválkozva, Brooks Brothers-öltönyben és két nappal korábban vett Armani-nyakkendővel lépett ki új otthona ajtaján, és indult meg szolgálati kocsija felé. A sofőr már mellette állt, és kinyitotta az ajtót. Ezek az angolok tényleg imádják a státusszimbólumokat – gondolta John, és eltűnődött, vajon milyen hamar szokik hozzá.
Mint kiderült, irodája nem egészen kétmérföldnyire van a háztól, egy munkásokkal körülvett egyemeletes téglaépületben. Egy másik katona állt az ajtó előtt. Fehér vászon pisztolytáskában volt a pisztolya. Vigyázzba vágta magát és tisztelgett, amikor Clark három méter közelségbe ért.
– Jó reggelt... uram!
John annyira megdöbbent, hogy viszonozta a tisztelgést. Mintha egy hajó parancsnoki hídjára léptek volna föl. – Jó reggelt, katona – felelte szinte jámboran, és közben az járt a fejében, meg kell tudnia a srác nevét. Sikerült magának kinyitni az ajtót, Stanley már odabent volt, egy iratot olvasott, és mosolyogva pillantott föl.
– Még legalább egy hétig nem fejezik be az épületet, John. Jó pár éve nem használják, és sajnos elég öreg, és mindössze hat hete dolgoznak rajta. De gyere, megmutatom az irodád.
Clark ismét elég jámboran baktatott vezetője mögött. Jobbra fordultak, majd végigmentek a folyosón a folyosó végében lévő irodáig. Mint kiderült, ez legalább be van fejezve.
– Az épület 1947-ből való – magyarázta Alistair, és ajtót nyitott. John két titkárnőt pillantott meg. Mindketten harmincas éveik végén jártak, és feltehetőleg még magasabb szinten ellenőrizték őket, mint őt magát. Alice Foorgate és Helen Montgomery volt a nevük. Fölálltak, amikor bejött a főnök, meleg elbűvölő mosollyal mutatkoztak be. Stanleyé a szomszédos iroda volt. Clark saját irodájában talált egy jókora íróasztalt kényelmes székkel és ugyanolyan fajta komputerrel, amilyen CIA-beli irodájában is volt. Természetesen levédve, hogy senki ne tudja elektronikusan leolvasni. Még egy italosszekrény is volt a jobb oldali sarokban, nyilván régi brit szokás.
John mély lélegzetet vett, és mielőtt kipróbálta volna forgószékét, úgy döntött, ledobja zakóját. Öltönyzakóban ülni egy széken, olyasvalami volt, amit soha nem tanult meg igazán élvezni. Ez olyasmi volt, amit egy „öltönyös” csinált, és Johnnak egyáltalán nem tetszett a gondolat, hogy immár ő is „öltönyös”. Intett Alistairnek, hogy foglaljon helyet az íróasztallal szemben.
– Hogy állunk?
– Két csapat teljesen megvan. Chávezé lesz az egyik. A másik parancsnoka Peter Covington. Épp most nevezték ki őrnaggyá. Az apja ezredes volt a 22-eseknél. Néhány évvel ezelőtt vonult vissza dandártábornokként. Remek srác. Tíz emberből áll egy csapat, ahogy megegyeztünk. Szintén gyülekezik a technikai részleg is. Van köztük egy izraeli srác, David Peled. Csodálkozom, hogy átengedték. Elektronikai zseni, iszonyúan ért a megfigyelő rendszerekhez...
– És minden egyes nap jelent Avi ben Jakobnak. Mosoly.
– Hát persze. – Egyiküknek sem voltak illúzióik afelől, hogy a Szivárványban szolgáló katonák végső soron ki iránt hűségesek. De végül is mi hasznuk volna belőlük, ha nem lennének képesek ilyen hűségre? – David jó egy évtizede dolgozik együtt az SAS-szel. Lenyűgöző a srác, San Josétól Taivanig minden egyes céggel kapcsolatban van.
– És a lövészek?
– A csúcson, John. Vannak olyan jók, mint akiket valaha is láttam, és az nem volt semmi.
– Hírszerzés?
– Kiválók. A részleg főnöke, Bill Tawney „hatos” volt vagy harminc éven keresztül. Mellette dr. Paul Bellow a philadelphiai Temple Universityről. Ott volt professzor, amíg az FBI el nem szipkázta. Átkozottul vág az agya, valóságos gondolatolvasó, bejárta az egész világot. A Moro-ügy idején kölcsönadták az olaszoknak, aztán a rákövetkező évben nem volt hajlandó elvállalni egy munkát Argentínában. Úgy tűnik, vannak elvei. Holnap érkezik.
Ekkor lépett be Mrs. Foorgate a tálcával. Stanleynek teát hozott, Clarknak kávét.
– A vezérkari értekezlet tíz perc múlva kezdődik, uram – mondta Johnnak.
– Köszönöm, Alice. – Uram, gondolta Clark. Nem szokott hozzá, hogy így szólítsák. Ez is mutatja, hogy „öltönyös” lett. A fenébe! A következő kérdéssel megvárta, amíg a vastag hangszigetelt ajtó becsukódik a titkárnő mögött. – Al, mi az én státusom itt?
– Parancsnok. Minimum dandártábornok, talán kétcsillagos kortyolgatta Stanley a teáját. – John, te is tudod, hogy kell lenni valamilyen protokollnak – érvelt.
– Al, te tudod, hogy valójában ki vagyok, vagyis voltam.
– Fedélzetmester voltál a flottánál. Megkaptad a flotta keresztjét, az ezüstcsillagot kétszer is, a bronzcsillagot háromszor és három sebesülési érdemérmet, és mindez még azelőtt, hogy az ügynökség beszipkázott volna. Ott mellesleg nem kevesebb, mint négy hírszerzői csillagot kaptál. – Stanley mindezt emlékezetből mondta. – A dandártábornok a legkevesebb, amit adhatunk, öregfiú. Koga megmentése és az, hogy kihoztad Daryeit, remek munka volt, amennyiben eddig még nem mondtam volna. Tudok valamicskét rólad is és a fiatal Chávezről is. Hatalmas lehetőségek vannak ebben a gyerekben, ha csakugyan olyan jó, mint amilyennek mondják. Persze szüksége is lesz rá. Igazi nagymenők vannak a csapatában.
– Hé, Ding! – kiáltotta egy ismerős hang. Chávez csodálkozva pillantott arrafelé.
– Oso! Te piszok csirkefogó! Hát te mit keresel itt? – Megölelték egymást.
– Kezdtem unni a Rangereket, úgyhogy átkéredzkedtem a Braggbe a Deltához, és amikor jött ez a lehetőség, megragadtam. Te vagy a főnök a második csapatban? – kérdezte Julio Vega törzsőrmester.
– Olyasmi – felelte Ding, és megrázta régi barátja és harcostársa kezét. – Nem vesztettél a súlyodból öreg, Jesu Christo, Oso, te súlyzókat eszel?
– Őriznem kell a formámat, uram – felelte barátja, aki egy cseppet sem izzadt meg a százegyedik fekvőtámasztól. Egyenruhaingén a harci gyalogosok jelvénye volt és az ejtőernyősök ezüst „fagylalttölcsére”. – Jól nézel ki, öreg. Futsz még?
– Naná. A futás olyan képesség, amire szükség lehet bármikor, ha érted, hogy gondolom.
– Vettem az adást – nevetett Vega. – Gyere, bemutatom a bandát. Elég jó társaság gyűlt össze, Ding.
Szivárvány kettes csapatnak saját épülete volt. Földszintes, de elég nagy téglaépület, ahol mindenkinek jutott egy külön íróasztal és mindannyiuknak egy Katherine Moony nevezetű közös titkárnő. Ding úgy vélte, hogy elég fiatal és elég csinos ahhoz, hogy csapata bármelyik el nem kötelezett tagjának magára vonja a figyelmét. A kettes csapat kizárólag altisztekből állt. Négy amerikai, négy angol, egy német és egy francia volt köztük. Elég volt egyetlen pillantás, hogy lássa, mindannyian remek formában vannak. Olyannyira, hogy Ding azonnal aggódni kezdett saját kondíciója miatt. Neki kell vezetni ezeket az embereket, ami azt jelenti, hogy ugyanolyan jónak vagy inkább jobbnak kell lenni, mint ők, ráadásul mindenben.
Louis Loiselle őrmester állt hozzá a legközelebb. Alacsony, sötét hajú katona volt, korábban a Francia Ejtőernyősezred tagja, néhány éve helyezték át a DGSE-hez. Loiselle vanília volt, aki mindenben jó, de nincs szakterülete. Tán épp ez a szakterülete. Mint bármelyikük, ő jól értett a fegyverekhez, és a dossziéja szerint remekül lő pisztollyal és puskával is. Jó adag magabiztosság érződött könnyen jövő, nyugodt mosolya mögött.
Feldwebel Dieter Weber volt a következő, szintén ejtőernyős, a német hadsereg Burger Führer, vagyis hegyi vezető iskoláján végzett, amely a világ egyik fizikailag legkeményebb katonai iskolája. Látszott is rajta. Szőke volt, fehér bőrű, elmehetett volna egy hatvan évvel korábbi SS-toborzóplakáton is. Mint pillanatokon belül kiderült, jobban beszél angolul még Dingnél is. Bármikor kiadhatta volna magát amerikainak vagy angolnak is. A német GSG-9 osztagból jött a Szivárványba. Ez a csapat a határőrséghez tartozik, a Szövetségi Köztársaság terrorelhárító osztaga.
– Sokat hallottunk már magáról, őrnagy – nézett le rá Weber 190 magasról. Egy kicsit túl magas – gondolta Ding. – Túl nagy célpontot jelent. Német módra fogott kezet. Egy gyors mozdulattal elkapta Ding kezét, függőlegesen rántott rajta egyet, aztán rögtön el is engedte, de közben jól megszorította. Kék szeme érdekes volt, hideg, mint a jég és faggató: Ez a szempár sok időt töltött el puska mögött. Weber volt a csapat egyik távolsági mesterlövésze.
SFC Homer Johnson volt a másik. Idahói hegymászó, kilencéves korában ejtette el az első szarvasát. Weberrel afféle baráti verseny folyt közöttük. Johnson minden szempontból átlagos kinézetű volt. Láthatóan inkább futó, mint súlyemelő alkat a maga 180 centijével és 75 kilójával. A 101-es Légi Mozgékonyságúnál kezdett Fort Campbellben, Kentuckyban, és gyorsan dolgozta fel magát a hadsereg dzsungelében. – Örülök, hogy megismertem őrnagy. – Azelőtt zöldsapkás volt és a Delta csapatban szolgált, akárcsak Chávez barátja, Oso Vega.
A lövészek, Ding így gondolt rájuk, azok a fickók, akik behatolnak az épületekbe majd, hogy elintézzék a dolgokat, amerikaiak és angolok voltak. Steve Lincoln, Paddy Connolly, Scotty McTyler, és Eddie Price az SAS-től érkeztek. Mindannyian csináltak már ilyesmit Észak-Írországban és néhány más helyen is. Mike Pierce, Hank Patterson, és George Tomlinson már nem, egyszerűen azért, mert az amerikai Delta Force-nak nem volt meg az a harci tapasztalata, mint az SAS-nek. Az is igaz – emlékeztette magát Ding –, hogy a Delta, az SAS, a DSG-9 és a többi hasonló csúcscsapat olyan szinten gyakorlatozott együtt, hogy akár elvehetnék egymás húgait feleségül. Mindannyian magasabbak voltak Chávez „őrnagynál”, és mindannyian kemények voltak. Mindannyiuknak vágott az agya, és ahogy ezt Ding felfogta, elöntötte valami kínos érzés, hogy bármennyi tapasztalatot szerzett is, ki kell érdemelnie csapata megbecsülését, mégpedig gyorsan.
– Ki a rangidős?
– Én vagyok, uram – mondta Eddie Price. A maga 41 évével ő volt a csapat legöregebb tagja. Ezelőtt a 22. Különleges Légiezred őrmestere, azóta kinevezték törzsőrmesterré. Akárcsak a többiek, ő sem viselt egyenruhát, igaz, mindannyian ugyanazt a fajta nem egyenruhát viselték, természetesen rangjelzés nélkül.
– Oké, Price, megvolt már ma az erőnléti edzés?
– Nem, őrnagy, arra vártunk, hogy maga vezessen minket – felelte Price törzsőrmester, és az arcán játszó mosoly tíz százaléka jó modor volt, kilencven százalék kihívás.
Chávez visszamosolygott rá.
– Hát egy kicsit elgémberedtem a gépen, de talán egy kis testmozgás segít. Hol öltözhetek át? – Ding az elmúlt két hétben napi öt mérföldet futott, és nagyon remélte, hogy ez elég lesz, és csakugyan eléggé kimerítette az út.
– Kövessen, uram.
– Clarknak hívnak, és úgy vélem, én vagyok itt a főnök – nyitotta meg az értekezletet John. – Mindannyian tisztában vannak a küldetésünkkel. Maguk kérték, hogy a Szivárványhoz helyezzék magukat. Kérdések?
Látta, hogy ez megriasztotta őket. Helyes. Egyesek nem vették le róla a pillantásukat, mások lenéztek kedvenc füzetükre.
– Oké, hogy a legnyilvánvalóbb kérdésekre válaszoljak. Hadműveleti doktrínánk egy kicsit más lesz, mint azoké a szervezeteké, ahonnan jönnek. Ezt a kiképzésben érvényesítenünk kell. Holnap kezdődik a munka, de már ettől a perctől működőképesnek kell lennünk – figyelmeztette John a társait. – Ez azt jelenti, hogy a telefon bármelyik pillanatban megszólalhat, és nekünk cselekednünk kell. Képesek vagyunk rá?
– Nem – felelte Alistair Stanley a többiek helyett is. – Lehetetlen, John. Becslésem szerint legalább három hétre van szükségünk. – Megértem, de a külső világ nem olyan alkalmazkodóképes, mint elvárnánk tőle. Amit meg kell tennünk, tegyük meg, méghozzá gyorsan. A következő hétfőn megkezdjük a szimulációs gyakorlatokat. Emberek, velem nem nehéz együtt dolgozni, voltam terepen, és tudom, mi zajlik ott. Nem várok el tökéletességet, de azt igenis elvárom, hogy arra törekedjünk. Ha elszúrunk egy akciót, az azt jelenti, hogy emberek, akik nem érdemlik meg a halált, meghalnak. Ez meg fog történni, maguk is tudják, én is tudom, de amennyire csak lehet, el fogjuk kerülni a tévedéseket, és minden egyes tévedésünkből tanulni fogunk. A terrorelhárítás darwini világ. A buták máris halottak, és azok, akik szabadon vannak, akik miatt aggódnunk kell, megtanulták a leckét, akárcsak mi. Valószínűleg lépéselőnyben vagyunk, legalábbis taktikailag, de keményen dolgoznunk kell azért, hogy így is maradjon, és keményen fogunk dolgozni.
Ha már itt tartunk, hírszerzés. Mi van kész, és mi nem? – folytatta.
Bill Tawney nagyjából egykorú volt Johnnal, legalábbis Clark így becsülte. Gyérülő barna hajú férfi volt, szájában meggyújtatlan pipával. „Hatos”, ami azt jelenti, hogy az angol Secret Intelligence Service titkosszolgálat munkatársa volt (vagyis még mindig az). Mezei kém volt, azután jött haza, hogy jó tíz évet töltött el az utcán, a vasfüggöny mögött.
– A kommunikációs vonalaink élnek. Vannak összekötő tisztjeink az összes baráti szolgálatnál, itt, illetve a megfelelő fővárosokban.
– Mennyire jók?
– Eléggé – vélte Tawney, és John magában eltűnődött, hogy mennyi ebből a szokásos brit visszafogottság. Egyik legfontosabb és legkevésbé látványos feladata, hogy megtanulja dekódolni, mit is mondanak valójában a munkatársai, és ezt a feladatot nyelvi é: kulturális különbségek nehezítik. Tawney különben igazi profinak tűnt. Barna szemének pillantása nyugodt, határozott volt. A dossziéja alapján az elmúlt öt évben közvetlenül az SAS-szel dolgozott. Az SAS jelentései szerint nemigen táplálta őket rossz információkkal; ha ugyan egyáltalán előfordult ilyen. Helyes.
– David? – kérdezte utána. David Peled a technikai részleg izraeli főnöke, igencsak katolikusnak tűnt, leginkább egy El Greco-festményre emlékeztetett, 15. századi dominikánus szerzetesre. Magas, inas, beesett arcú férfi volt, rövidre nyírt fekete hajjal és valami fanatikus fénnyel a szemében. Nos, elég régóta dolgozik Avi ben Jakobnak, akit Clark ismert, ha nem is olyan jól, de azért meglehetősen. Peledet két alapos ok hozta ide a Szivárvány parancsnoki stábjába. Az egyik, hogy szövetségeseket és presztízst szerezzen vele saját hírszerző szolgálatának, az izraeli Moszadnak, a másik pedig, hogy minél több információt szerezzen és juttasson el saját főnökének.
– Elég jó kis csapatot szedtem össze – tette le végül a teáját. Még három-öt hétre van szükségem, hogy összeszedjem a szükséges berendezést is.
– Gyorsabban – vágta rá Clark rögtön.
David a fejét rázta.
– Lehetetlen. A szükséges elektronika egy része beszerezhető, de van, amit csináltatni kell. Az összes megrendelés különlegesen sürgős jelzéssel fut – nyugtatta meg főnökét. – A szokásos cégekkel, TRW, IDI, Marconi, maga is tudja, de ők sem képesek csodára, még a kedvünkért sem. Néhány létfontosságú darab nem készül el három-öt hétnél hamarább.
– Az SAS hajlandó kölcsönadni, amire szükségünk van – nyugtatta meg Stanley Clarkot az asztal másik oldaláról.
– Kiképzési célokra is? – kérdezte Clark. Magában bosszankodott, hogy eddig nem találta meg a választ erre a kérdésre.
– Talán.
Három mérföldet futottak, és húsz perc alatt teljesítették. Egész jó idő, gondolta Ding, egy kicsit zihált, aztán megfordult, hogy szemügyre vegye tíz emberét, és látta, hogy ugyanolyan kipihentek voltak, mint amikor elindultak. Néhányuk arcán kis mosoly játszadozott izzadt új parancsnokuk láttán.
A fenébe.
A lőtéren fejezték be a futást, már készen álltak a célpontok és a fegyverek. Cháveznek el kellett döntenie, hogy milyen fegyvereket használjon a csapata. Régi rajongója volt a Berettának. Úgy döntött, hogy oldalfegyvernek a legújabb 45-ös Berettát fogják használni a Heckler & Koch MP-10 géppisztoly mellett, ami a tekintélyes MRS új verziója. Tölténytárosat a 10 mm-es Smith & Wesson forgótár helyett, amelyet az amerikai FBI fejlesztett ki az 1980-as években. Anélkül hogy bármit is szólt volna, fogta a fegyverét, felvette fülvédőjét, és célba vette az ötméternyire levő sziluetteket. Ez az – gondolta – nyolc lyuk a fejben. De Dieter Weber mellette, összes lövésével mindössze egyetlen nagyobb lyukat csinált. Paddy Connolly nem is olyan nagy és nem is olyan egyenetlen szélű, legfeljebb kétcentis lyukat a célpont két szeme között. Akárcsak a legtöbb amerikai lövész, John is azt hitte, hogy az európaiaknak fogalmuk sincs a pisztolyról. Úgy tűnik, a kiképzés változtatott a dolgon.
Utána a H&K-k következtek. Ezzel a fegyverrel szinte bárki képes lőni a remek dioptriás nézőkével. Ding végigment emberei mögött, emberi fej méretű és alakú acéllemezekre lőttek, amelyek találat után, fémes kattanással azonnal visszapattantak. Sűrített levegő hajtotta őket. Megállt Vega őrmester mögött, barátja kilőtte a tárat, majd megfordult.
– Mondtam, hogy jók, Ding.
– Mióta vannak itt?
– Hát úgy egy hete. És hozzászoktak az ötmérföldes távhoz, uram – tette hozzá Julio mosolyogva. – Emlékszel arra a nyári táborra Coloradóban?
A legfontosabb a biztos célzás a futás ellenére, gondolta Ding, a futás felspannolja az embereket. A valódi harci helyzetet szimulálja így, de ezek a szarháziak meg se rezzennek, olyanok, mintha bronzszobrok lennének. Ding valaha a Hetedik Könnyűgyalogsági Divízió osztagparancsnokaként az egyik legkeményebb, legjobb kondícióban lévő és leghatékonyabb katona volt, aki csak hazája egyenruháját viselte. Ezért is választotta ki John Clark, hogy vele dolgozzon az ügynökségnél, és ebben a minőségében hajtott végre a terepen kemény és izgalmas küldetéseket. Elég jó idő telt el azóta, hogy Domingo Chávez utoljára úgy érezte, hogy nem felelt meg valamilyen feladatnak, de most halk hangok sutyorogtak a fülébe.
– Ki a legkeményebb? – kérdezte Vegát.
– Weber. Hallottam már történeteket a németek hegyi iskolájáról. Hát úgy tűnik, igazak, mano. Dieter mintha nem is ember lenne. Jó közelharcban, jó pisztollyal, átkozottul jó puskával, és azt hiszem, ha kell, még egy szarvast is utolérne, aztán puszta kézzel szétszakítaná. – Chávez tisztában volt vele, ha valaki, aki a Ranger iskolán végzett, aztán kijárta a Fort Bragg különleges hadműveletek iskoláját, mondja valakire, hogy jó a közelharcban, az mást jelent, mintha a sarki kocsmában mondanák ugyanezt. Julio maga is volt olyan kemény, mint bárki más.
– A legokosabb?
– Connolly. Ezek az SAS-srácok mind a csúcson vannak. Nekünk, amerikaiaknak tepernünk kell, hogy utolérjük őket, de utol fogjuk érni – nyugtatta meg Vega. – Ne izgulj, Ding. Egy-két héten belül lépést tartasz velünk, akárcsak Coloradóban.
Chávez nem szívesen emlékezett vissza erre a feladatra. Túl sok barátját veszítette el Columbia hegyei közt, egy olyan akcióban, amelyet hazája soha nem ismert el. Nézte, hogy emberei befejezik a köreiket. Ez sok mindent elárult neki. Ha valamelyik célt tévesztett is egyszer, hát ő nem vette észre. Mindannyian pontosan száz lövést adtak le. A standard napi adag egy rutinkiképzési héten heti ötszáz töltény. De nem azon a különleges kiképzésen, ami holnap kezdődik majd.
– Oké. Minden reggel fél kilenckor rutinértekezlet, és minden péntek délután egy hivatalosabb – fejezte be John. – Az ajtóm mindig nyitva áll, itt is és otthon is. Most pedig szeretném megnézni a katonákat. Van még valami? Helyes. Ezennel berekesztem az ülést. – Mindenki felállt, és kivonultak Stanley kivételével.
– Hát ez jól ment – jegyezte meg Alistair, és töltött magának még egy csésze teát. – Főleg ahhoz képest, hogy nem szoktál a hivatali élethez.
– Meglátszik, mi? – vigyorodott el Clark.
– Mindent meg lehet tanulni, John.
– Hát, remélem. Mikor kezdődik a holnapi erőnléti edzés?
– Hat negyvenötkor. Együtt akarsz futni és izzadni a srácokkal?
– Legalábbis megpróbálom – felelte Clark.
– Túl öreg vagy már hozzá, John. Ezeknek a srácoknak némelyike maratonit fut pihenésként. Te pedig közelebb vagy már a hatvanhoz, mint az ötvenhez.
– Al, nem parancsolhatok ezeknek az embereknek úgy, hogy nem próbálom meg. Te is tudod.
– Hát igen – vallotta be Stanley.
Későn ébredtek, egyenként, nagyjából egy óra leforgása alatt. Többségük azután is csak hevert az ágyon, egyesek kicsoszogtak a fürdőszobába, ahol találtak aszpirint és tylenolt fejfájás ellen. A társaság fele úgy döntött, zuhanyozik, a másik fele inkább lemondott róla. A szomszédos szobában büféasztal várta őket. Eléggé meglepődtek. A rántottától, palacsintától, sonkától és kolbásztól roskadozó tányérok láttán némelyiküknek az is eszébe jutott, hogy hogyan kell használni a szalvétát – tűnt fel a monitorok előtt ülő megfigyelőknek.
Hagyták, hogy megreggelizzenek, csak utána találkoztak vendéglátójukkal. Mindannyiuknak tiszta ruhákat kínáltak, ha megfürödtek.
– Mi ez a hely? – kérdezte egyikük, akit az itteniek csak a négyes szám néven ismertek. Abban biztos volt, hogy ilyenfajta missziót még nem látott, nem is hallott róla.
– Cégünk kutatást folytat – felelte vendéglátójuk. Arcát eltakarta az orvosi maszk. – Maguk, uraim segíthetnek ebben a kutatásban. Egy ideig velünk maradnak, ez alatt az idő alatt tiszta ágyat, tiszta ruhát, jó ételt, jó orvosi ellátást kapnak, és – kinyitott egy ajtót a falon – annyit isznak és azt, amit csak akarnak. – A falba süllyesztett szekrényben, amelyet a vendégek eddig észre sem vettek, három polcon sorakoztak borok, sörök és röviditalok. Mellettük poharak, ásványvíz, ízesítők és jégkockák.
– Úgy értsem ezt, hogy nem mehetünk el? – kérdezte a hetes.
– Jobb szeretnénk, ha maradnának – kerülte meg vendéglátójuk a kérdést. Az italosszekrényre mutatott, és a maszk mögött mosolygott a szeme. – Nincs kedvük egy kis szíverősítőhöz?
Mint kiderült, egyikük sem érezte úgy, hogy túl korán lenne hozzá. Elsőként a drága bourbon és Scotch whiskykre csaptak le. Egyikük sem érezte az alkoholhoz kevert gyógyszer ízét. Mindannyian visszamentek ágyaikhoz. Mindegyik ágy mellett volt egy tévékészülék. Két újabb vendég döntött úgy, hogy lezuhanyozik. Hárman még meg is borotválkoztak, és szinte emberi külsővel bukkantak elő a fürdőszobából, legalábbis egyelőre.
Az épület másik felében levő ellenőrző szobában dr. Archer úgy mozgatta a tévékamerákat, hogy minden egyes vendégükről kapjon közelképet.
– Nagyjából a megfelelő profil – jegyezte meg. – A vérképük katasztrofális lehet.
– Na igen, Barb – jegyezte meg dr. Killgore. – A hármas szám különösen rosszul néz ki. Nem kéne egy kicsit kipucolnunk, mielőtt...
– De megpróbálhatnánk – helyeselt Barbara Archer. – Nem sokat szórakozhatunk a tesztfeltételekkel.
– Na igen, és elég rosszat tenne a hangulatnak, ha valamelyikük túl hamar meghalna – folytatta Killgore.
– Férfiak – horkantotta Archer.
– Nem mind vagyunk ilyenek, Barb – kuncogott Killgore. – Csodálom, hogy nem találtak egy-két nőt is a csoportnak.
– Én nem – felelte a feminista Archer, és a cinikus Killgore ezen magában jót szórakozott. De nem érdemes tovább bosszantani a másikat. Elfordult a tévéképernyők sorától, és fölvette a cégük központjából jött emlékeztetőt. A vendégeket csakugyan vendégekként kell kezelni. Jóllakatni, megtisztítani őket, és ellátni annyi itallal, amennyit csak meg tudnak inni anélkül, hogy életfunkcióik rovására menne. Némileg aggasztotta epidemológust, hogy mindegyik vendég kísérleti alany komoly alkoholista. Persze ennek megvannak az előnyei is. Ezek az emberek senkinek nem fognak hiányozni, még azoknak sem, akiket ók barátnak neveznének. Nem sokuknak lehet olyan családtagja, aki tudná, merre keresse őket, és még kevesebbnek lehet olyan hozzátartozója, aki ezen meglepődik, és valószínűleg egyiknek sincs senkije, aki értesítené a hatóságokat, amiért nem képes a nyomukra bukkanni, gondolta Killgore. De ha lenne is, mit törődne vele a New York-i rendőrség. Ugyan már.
Nem, összes „vendégüket” leírta a társadalom. Ha nem olyan agresszívan, de annyira véglegesen, mint Hitler a zsidókat, és ráadásul kevésbé igazságtalanul, gondolta mind Archer, mind Killgore. Csakugyan micsoda alakok ezek. Az isten képére teremtett faj eme példányaiból még annyi hasznuk sincs, mint a kísérleti állatokból, akiket most helyettesítenek velük. És jóval kevésbé vonzóak – gondolta Archer, aki a nyuszikat, de még a patkányokat is sajnálta. Killgore elég mulatságosnak találta a dolgot. Ő egyikükkel sem igen törődött. Legalábbis nem az egyes állatokkal. Számára a faj egésze számított. Ami pedig a „vendégeiket” illeti, a fajnak nincs rájuk szüksége. Nem érik el azt a színvonalat. Killgore igen, akárcsak Archer idétlen politikai-szexuális nézőpontja ellenére is. Miután mindez végigfutott a fején, Killgore elkészített néhány jegyzetet, és folytatta a papírmunkát. Holnap kezdődnek a fizikai vizsgálatok. Biztos volt benne, hogy jó mulatság lesz.
NYEREGBEN
AZ ELSŐ két hét elég kellemesen telt. Chávez már kényelmesen lefutotta az öt mérföldet. Végezte a csapatával együtt a kellő számú fekvőtámaszt. És jobban lőtt vagy legalább úgy, mint a társaság fele, ha nem is olyan jól, mint Connolly vagy az amerikai Hank Patterson. Ezek ketten valószínűleg már pisztollyal a kezükben születtek, pedig Ding napi háromszáz lövést adott le, hogy utolérje őket. Talán egy jó fegyverkovács csinálhatna valamit a fegyverével. Az itteni SAS-ezrednek volt egy fegyvermestere, aki még magánál Sam Coltnál is ügyesebb volt, legalábbis ezt mondták róla. Talán egy kicsit könnyíteni és lazítani a ravaszt. De tudta, hogy pusztán a hiúság beszél belőle. Nem a pisztoly volt az elsőleges fegyverük. H&K MP-10-zel mindannyian képesek voltak ötven méterről három gyors, célzott lövést leadni fejre, olyan gyorsan, ahogy az agyban megformálódott a gondolat. Dingnek be kellett vallania, hogy félelmetesek, a legjobb katonák, akikkel valaha is találkozott, vagy akikről csak hallott. Íróasztalánál ülve, a papírmunkát végezve mérgesen horkantott egyet. Létezik olyan ember a világon, aki ne utálná a papírmunkát?
Pedig a csapat meglepően sok időt töltött íróasztalnál ülve, főleg a hírszerzési jelentéseket olvasták. Melyik terrorista hol tartózkodhat, valamelyik hírszerző ügynökség, rendőrség vagy pénzes informátor szerint. Igazából a rájuk öntött adatmennyiség java része haszontalan volt, de mivel ez állt rendelkezésükre, elüldögéltek fölötte, már csak azért is, hogy ne unatkozzanak. Itt voltak a még élő terroristák fényképei is. Carlos, a Sakál, immár az ötvenes éveiben jár, és egy igen jól őrzött francia börtönben ül, pedig őt mindannyian szívesen elfogták volna. Voltak itt elfogás előtt készített komputerrel manipulált képek, amelyek megpróbálták megmutatni, hogyan nézhet ki ennyi év után. Ezeket összehasonlíthatták azokkal a nemrég készült fényképekkel, amit a franciák küldtek. A csapat tagjai sok időt töltöttek azzal, hogy agyukba véssék ezeket az arcokat. Egy sötét éjszaka valami ismeretlen helyen egy pillanatra felvillanó fényben megpillanthatják ezeket az arcokat, és akkor mindössze annyi idejük lesz, hogy eldöntsék, hogy golyót eresszenek-e vagy ne a szóban forgó fejbe. És ha az embernek a sors megadja a lehetőséget, hogy koporsóba juttasson még egy Carlos Iljics Ramírezt, hát élni akarnak a lehetőséggel. Az ember soha többé nem fizethetne magának egy italt olyan kocsmába, ahol a zsaruk vagy a különleges akciókkal foglalkozó fickók járnak, annyian hívnák meg, folytatta Ding gondolatban. Pont az a pokoli ebben az egészben, hogy az a szeméthalmaz az íróasztalán egyáltalán nem szeméthalmaz. Ha valaha is koporsóba juttatják az elkövetkezendő Carlost; csak azért lehet, mert valami helyi zsaru Sao Paolóban, Brasíliában, vagy a boszniai Bivalybasznádon, vagy bárhol a világon hall valamit, valami informátortól, aztán utánajár, megnézi a házat, és az agyába beugrik valami abból a rengeteg értesítőből, amelyet a világ minden tájári kilógatnak az őrszobákon. Aztán már az a rutinjától és a helyzettől függ, hogy megpróbálja letartóztatni a helyszínen a csirkefogót, vagy ha veszélyesnek tűnik a dolog, jelenti a felettesének, az pedig talán egy olyan különleges egységnek, mint Ding 2-es osztaga. Az pedig szép csendesen megjelenik és szépen elkapja a szarházit. Vérrel vagy vértelenül, és az sem számít, hogy ki látja, hitves vagy gyerek, aki mit sem tud apuci korábbi pályafutásáról... aztán mehet az egész a CNN-be...
Ez a probléma azzal, ha az ember egy íróasztal mögött ül. Álmodozni kezd. Az újsütetű őrnagy órájára pillantott és fölállt. Kifelé menet az egész irathalmazt áttette Miss Moony asztalára. Meg akarta kérdezni, mindenki készen áll-e, aztán letett róla. Egyetlen embertál kérdezhette volna, az is már majdnem az ajtóban volt. Chávez fölvette övét és pisztolyát, következő megállója az öltözőben volt, amelyet az angolok ruhaszobának neveztek, nem mintha ruházatokat tartottak volna itt. Mindössze szénfekete gyakorlóöltözékeket és a hozzájuk való golyóálló mellényeket.
A kettes osztag már ott volt. A többségük már percekkel korábban átöltözött az aznapi gyakorlatozáshoz. Mindannyian lazák voltak, mosolyogtak, halkan tréfálkoztak. Miután mindannyian átöltöztek, átmentek a fegyverterembe, átvetették fejükön a szíjat, ellenőrizték a tölténytárát, tele van-e, becsúsztatták a fegyver alján lévő helyére, biztonsági helyzetbe kattintották a tűzváltót. Aztán átnézték a fegyvert, hogy megfelel-e az egyes lövészek különböző elképzelésének.
Szinte vég nélkül gyakorlatoztak, már amennyi két hétbe egyáltalán beleférhet, Hat alap forgatókönyv volt. Ezt játszották le újra és újra különböző körülmények között. Azt gyűlölték a legjobban, amelyik egy utasszállító repülőgép belsejében játszódott. Egyetlen jó volt benne mindössze, hogy a rossz fiúk is be voltak zárva, a gépről sehova sem mehettek. Ezenkívül minden más rossz. Rengeteg cél a tűzvonalban. Remek álcázás a rossz fiúknak, és egyikük csakugyan a testére erősített egy bombát – márpedig majdnem mind ezt állítja magáról, mindössze annyi kell, hogy meg is legyen a bátorsága hozzá, hogy meghúzza a zsinórt, vagy elfordítsa a kapcsolót. És ebben az esetben ha a szarházi egy kicsit is érti a dolgát, mindannyian a levegőbe repülnek a szó szoros értelmében. Szerencsére csak kevesen választják ezt a halált, de Ding és társai mégsem szívesen gondoltak rá. A terroristák többsége a halálnál is jobban fél attól, hogy elfogják, ezért aztán gyorsan és tökéletesen kell célozni. A csapatnak olyan gyorsan kell lecsapni, mint egy kansasi tornádónak éjfélkor. A villanó, dörrenő kábító gránátok pedig különösen fontosak, hogy a rohadékok egy másodpercre megdermedjenek. Ne tudjanak harcolni és ne is mozogjanak. Aztán már csak reménykedni lehet, hogy a civilek, akiket meg akarnak menteni, nem állnak föl, és nem állják el a lővonalat abban a csatatérben, amelyikké a Boeing vagy Airbus vált hirtelen.
– Kettes csoport, készen állunk? – kérdezte Chávez.
– Igen, uram! – harsogták kórusban a választ.
Ezzel Ding kivezette őket, és futásnak eredtek. A lőtér vagy félmérföldnyire volt tőlük, de ezt végigsprintelték, nem a futóedzés gyors kocogó tempójában tették meg. Johnston és Weber már a helyszínen várták őket, az épület két szemközti sarkában.
– Parancsnok kettő-kettes lövésznek. Van valami jelentenivaló? – mondta Ding a sisakjába szerelt mikrofonba.
– Negatív. Kettő-hatos, az égvilágon semmi – jelentette Weber.
– Kettő-egyes lövész?
– Hat – felelte Johnston. – Láttam, hogy egy függöny megmozdul, mást nem. A műszerek szerint négy-hat hang szólalt meg odabent. Angolul beszélnek. Más jelentenivaló nincs.
– Vettem – nyugtázta Ding. Csapata többi része egy teherautó mögé rejtőzött. Chávez vetett még egy utolsó pillantást az épület tervrajzára. Mindössze rövid eligazítást kellett tartani. Az emberek ismerték az épület belsejét annyira, hogy akár csukott szemmel is lássák. Ding ezzel a tudattal intett, hogy mehetnek.
Paddy Connolly az ajtóhoz száguldott, amint odaért, elengedte H&K ját, hogy az a szíjon csüngött, majd pedig elővette a golyóálló mellényén lógó zsákból a Primacordot. A ragasztóval az ajtókeretre erősítette a robbanóanyagot és a gyújtófejet a jobb felső sarokba. A következő másodpercben már három méterre onnét állt, bal kezében a detonátort fogta, jobb kezében SMG pisztolymarkolatát. A fegyver csövét az ég felé fordította.
Oké, gondolta Ding. Ideje indulni. – Rajta! – kiáltotta.
Abban a pillanatban, hogy kibukkantak a teherautó mögül, Connolly megnyomta a gombot, és az ajtókeret semmivé vált, az ajtó befelé röpült. Az első harcos, Mike Pierce őrmester alig egy másodperccel követte. Chávez közvetlen mögötte tűnt el a füstölgő lyukban.
Odabent sötét volt, mindössze a betört ajtó helyén áradt be némi. fény. Pierce pillantása végigfutott a szobán, semmit nem talált, ezért elhelyezkedett a szomszédos szobába vezető ajtó mellett. Ding rontott be elsőként csapatát vezetve...
...és ott volt négy célpont és négy túsz...
Chávez felemelte MP-10-ét, és két hangtalan lövedéket eresztett a bal oldali célpont fejébe. Látta, hogy talált a fej közepébe, pont a kékre festett szemek közé, aztán jobbra fordult, hogy lássa, Steve Lincoln is elkapta-e az emberét terv szerint. Nem egész egy másodperc múlva kigyulladtak a lámpák. A Primacord robbanásától mostanáig hét másodperc telt el. Nyolc másodpercet szabtak meg erre a gyakorlatra. Ding bebiztosította a fegyverét.
– A fene egye meg, John! – mondta a Szivárvány parancsnokának. Clark mosolyogva felállt a bal oldali célpont mellől. Alig fél méterre volt tőle, és nem volt rajta semmiféle védőfelszerelés. Akárcsak Stanleyn, aki a vonal túlvégén állt, bár középen Mrs. Foorgate és Mrs. Montgomery viselt golyóálló mellényt. A nők jelenléte meglepte Chávezt, aztán eszébe jutott, hogy elvégre ők is csapattagok, és valószínűleg nagyon szeretnék megmutatni, hogy ők is hozzájuk tartoznak. Csak csodálni tudta bátorságukat, ha józan eszüket nem is.
– Hét másodperc. Nem is rossz. De azért öt jobb lenne – jegyezte meg John. De az épület méretei nagyjából meghatározták, milyen sebességgel képes a csapat egyáltalán megtenni a távolságot. Körbejárt, ellenőrizte az összes célpontot. McTyler célpontján mindössze egyetlen lyuk volt, de olyan szabálytalan alakú, hogy az elárulta, kilőtte mindkét golyót, amit a gyakorlathoz előírtak. Ezeknek az embereknek bármelyike van olyan jó, mint én valaha is voltam – gondolta magában John Clark. Úgy tűnik, a kiképzési módszerek határozottan fejlődtek Vietnam óta. Felsegítette Helen Montgomeryt. Az asszony enyhén remegett. Nem is meglepő. A titkárnők nem éppen azért kapják a fizetésüket, hogy a golyók elé álljanak.
– Jól van? – kérdezte John.
– Ó, igen, köszönöm. Nagyon izgalmas volt. Tudja, most először csináltam ilyet.
– Én harmadszor – emelkedett föl Alice Foorgate –, és mindig izgalmas – tette hozzá mosolyogva.
Számomra is, gondolta Clark. Bármennyire bízott is Dingben és embereiben, akkor is megfagy az ember ereiben a vér, ha egy kannyű géppisztollyal szemben áll, és látja a belőle kicsapó tüzet. És az sem volt valami bölcs dolog tőle, hogy nem vett föl páncélt. Igaz, azzal igazolta magában, hogy abban nem látná annyira az esetleges hibákat. Igaz, így sem látott. Átkozottul jók ezek a srácok.
– Kitűnő – mondta Stanley a másik oldalról. – Maga... – mutatott az egyik katonára.
– Patterson vagyok, uram – mondta az őrmester. – Tudja, egy kicsit megbotlottam futás közben – megfordult, és szemügyre vette a kirobbantott ajtónak azt a helyén maradt kis darabját, amelyben majdnem hasra esett.
– Szépen visszanyerte az egyensúlyát, Patterson őrmester. És látom, egyáltalán nem zavarta a célzásban.
– Nem, uram – helyeselt Hank Patterson mosolytalanul.
A csapat parancsnoka odalépett Clark elé.
– Azt hiszem, most már teljesen akcióképesnek nyilváníthat minket, Mr. C. – közölte önbizalommal teli mosollyal. – Meg lehet üzenni a rossz fiúknak, jobb lesz, ha vigyáznak. Hogy áll az 1-es osztag?
– Két tized másodperccel gyorsabbak – felelte John, és örömmel látta, hogy az önhitt mosoly elenyészik a 2-es parancsnok arcán. – Ja, és köszönöm.
– Mit?
– Hogy megkímélted az apósodat. – John vállon veregette, aztán kiment a szobából.
– Oké, emberek. Szedjük össze a dolgokat, aztán menjünk elemezni – utasította Ding a csapatát. Nem kevesebb, mint hat tévékamera vette fel az akció minden részletét. Stanley kockáról kockára megy át rajta. És ha ezzel is megvannak, jöhet néhány korsó a 22-es ezred, klubjában. Mint Ding ez alatt a két hét alatt megtanulta, az angolok igencsak komolyan veszik a sörüket, és Scotty McTyler legalább olyan pontosan céloz a dartsszal, mint Homer Johnston a puskával. Valamelyest megszegték a protokollt azzal, hogy Ding, egy őrnagy együtt sörözött az embereivel, akik mind őrmesterek voltak. Amikor rájött erre, kimagyarázta magát, elmondta, hogy maga is szerény őrmester volt, mielőtt áthelyezték volna a Central Intelligence Agencyhez. Elmesélt nekik néhány korábbi történetet a nindzsáknál, az emberei pedig tisztelettel és jókat szórakozva hallgatták. De bármennyire is jó volt a 7. Gyalogsági ezred, nem volt ennyire jó. Még Domingónak is be kellett ezt vallania a második korsó után.
– Nos, Al, mi a véleményed? – kérdezte John. Az irodájában lévő italosszekrényke nyitva állt. Stanley Scotchot szopogatott, Clark egy Wild Turkeyt.
– A srácok? – Alistair vállat vont. – Technikailag kiválók, lövészetben megfelelnek, fizikai állóképességük jó. Jól reagálnak az akadályokra és a váratlan helyzetekre, és végül is nem ölt meg bennünket egy eltévedt golyó.
– De? – Clark kutató pillantást vetett helyettesére.
– De az ember nem tudhatja, amíg nem kerültek valós helyzetbe. Igen, vannak olyan jók, mint az SAS, de az is igaz, hogy a legtöbbjük volt SAS-es.
Régi világbeli pesszimizmus, gondolta John Clark. Ez a baj az európaiakkal. Túlságosan gyakran keresik azt, mi üthet ki balul ahelyett, hogy mi sikerülhet.
– Chávez?
– Remek srác – vallotta be Stanley. – Csaknem olyan jó, mint Peter Covington.
– Egyetértek – bólintott Clark, beleértve azt is, hogy Covington valamivel még jobb a vejénél. Az is igaz, hogy Covington már hét éve van itt Herefordban. Még néhány hónap és Ding utolérheti. Máris nagyon közel van hozzá. Most annyi a különbség, hogy egyikük vagy másikuk mennyit aludhatott az előző éjszaka, és hamarosan eljutnak odáig, hogy attól függjön, valamelyikük mit evett reggelire. Mindent egybevetve megvannak a megfelelő emberek, és megkapták a megfelelő kiképzést. Most már csak az a teendő, hogy ott is tartsák őket a csúcson. Kiképzés. Kiképzés. Kiképzés.
Egyikük sem tudhatta, hogy már megkezdődött.
– Nos, Dmitrij? – kérdezte a férfi.
– Igen? – mondta Dmitrij Arkagyijevics Popov vodkáját lötykölgetve a poharában.
– Hol és hogyan kezdünk?
Egy szerencsés véletlen révén találkoztak. Mindketten így gondolták, bár egészen különböző okokból. Párizsban történt egy kávéházban, egymás melletti asztalnál ültek. Egyiküknek feltűnt, hogy a másik orosz, és fel akart tenni néhány egyszerű kérdést arról, hogy lehet most üzletet kötni Oroszországban. Popov, ez a korábbi KGB-tiszt a lehetőséget várta, hogy beléphessen a kapitalizmus világába. Hamar rájött; hogy ez az amerikai tele van pénzzel, és így érdemes megfejni. Nyíltan és egyértelműen válaszolt a kérdésekre. Hagyta, hogy az amerikai kitalálja korábbi elfoglaltságát. Árulkodott Popov nyelvtudása (folyékonyan beszélt angolul, franciául és csehül), az, hogy milyen jól ismerte Washingtont. Az egyértelmű volt, hogy Popov nem diplomata. Ahhoz túl nyílt volt és túlságosan szókimondó. Egyébként ez gátolta az előléptetését is a korábbi KGB-ben. Megakadt az ezredesi rangnál, pedig – úgy vélte – megérdemelte volna a tábornoki csillagokat. Szokás szerint egyik dolog a másikhoz vezetett. Először csak névjegyet cseréltek, aztán Popov Amerikába utazott, biztonsági tanácsadóként az Air France első osztályán, majd egy sor találkozó következett, és az események fokozatosan olyan irányt vettek, amely jobban meglepte az oroszt, mint az amerikait. Az amerikaira mély benyomást tett, mennyire ismeri Popov idegen városok biztonsági problémáit. Aztán a beszélgetés egy egész más irányba haladt, amelyhez az orosz szintén értett.
– Honnan tudja mindezt? – kérdezte az amerikai New York-i irodájában.
A három dupla vodka után egy széles vigyor volt a válasza.
– Természetesen ismerem ezeket az embereket. Ugyan már, nyilván tisztában van vele, mit csináltam, mielőtt kiléptem volna országom szolgálatából.
– Ténylegesen terroristákkal dolgozott? – kérdezte az amerikai. Meglepődött, és próbálta feldolgozni magában az információt.
Popov szükségesnek érezte, hogy a megfelelő ideológiai szempontból magyarázza meg a dolgokat.
– Ne felejtse, hogy számunkra egyáltalán nem terroristák voltak. Harcostársak voltak, akik ugyanúgy hittek a világbékében, a marxizmusban, leninizmusban, mint mi. Katonatársak az emberi szabadságért vívott küzdelemben... És az igazat megvallva hasznos bolondok, akik mind hajlandóak voltak feláldozni az életüket némi kis támogatásért cserébe.
– Csakugyan? – kérdezte az amerikai ismét meglepődve. – Azt hittem volna, valami sokkal fontosabb motiválta őket...
– Így is volt – nyugtatta meg Popov. – Az idealisták mind ostobák, nem gondolja?
– Némelyikük – egyezett bele házigazdája, aztán intett, hogy csak folytassa.
– Elhitték az összes szónoklatot, az ígéreteket. Hát nem látja? Én is párttag voltam. Mondtam, amit kellett, kitöltöttem a szükséges válaszokat, részt vettem a taggyűléseken, fizettem a tagdíjat. Megtettem mindazt, amit kellett, de igazából KGB-s voltam. Utazhattam külföldre. A saját szememmel láttam, milyen az élet Nyugaton. Sokkal szívesebben utaztam... „üzleti ügyben”, mint dolgoztam a Dzerzsinszkij tér 2. szám alatt. Jobb étel, jobb ruhák, jobb volt minden. Ellentétben ezekkel az ostoba fiatalokkal, én tudtam, mi az igazság – vonta le a következtetést, és tisztelgésre emelte félig tele poharát.
– És mit csinálnak most ezek az emberek?
– Bujkálnak – felelte Popov. – Többnyire bujkálnak. Egyeseknek talán van valami munkájuk. Valószínűleg valami manuális munka, annak ellenére, hogy a többségüknek egyetemi végzettsége van.
– Azon tűnődöm... – Egy lapos pillantás elárulta, hogy az amerikai mennyit ivott. De az egész annyira tökéletes volt, hogy- Popov agyában megfordult, igaz-e vagy sem.
– Min tűnődik?
– Fel lehetne venni még velük a kapcsolatot...
– Valószínűleg igen, ha szükség volna rá. A kapcsolataim – az orosz megkocogtatta a homlokát. – Szóval az ilyesmi nem párolog el. – Hová vezet ez az egész?
– Nos, Dmitrij, mint tudja, még a harapós kutyának is megvan a maga haszna időnként. Hiszen tudja... – És egy zavart mosoly.
És ebben a pillanatban Popov agyában megfordult, hogy a filmeknek talán igazuk van. Lehet, hogy az amerikai üzletemberek csakugyan meggyilkoltatják a kereskedelmi vetélytársaikat? Az egész őrületnek tűnt... de lehet, hogy van mégis valami alapjuk ezeknek a filmeknek?
– Mondja, ténylegesen együtt dolgozott ezekkel az emberekkel? Tudja, hogy értem? Maga tervezte ki az akcióikat? – folytatta az amerikai.
– Hogy én terveztem? Dehogyis – rázta meg az orosz a fejét. Nyújtottam némi segítséget a kormányom irányítása alatt, de többnyire csak amolyan futárként működtem. Nem olyan megbízatás volt, amit szívesen vállaltak. – Alapvetően egyszerű postás volt ilyenkor, aki különleges üzeneteket közvetített ezeknek a perverz gyerekeknek. Remek terepismerete és a miatt a képessége miatt kapta ezt a feladatot, hogy szinte bárkit bármiről meg tudott győzni. Ezeket az embereket pedig elég nehéz volt kezelni, ha egyszer eldöntötték, hogy tesznek valamit. Popov a nyugati szóhasználattal élve kísértet volt. Kitűnő, terepen dolgozó hírszerzőtiszt, akit legjobb tudomása szerint soha nem azonosítottak a nyugati elhárító szolgálatok. Különben aligha léphetett volna ilyen eseménytelenül Amerika földjére a JFK nemzetközi repülőtéren.
– Szóval, fel tudja venni ezekkel az emberekkel a kapcsolatot?
– Igen – biztosította Popov vendéglátóját.
– Figyelemre méltó. – Az amerikai felállt. – Nos, mit szólna egy vacsorához?
A vacsora végeztével Popovnak évi százezer dolláros fizetése volt különleges tanácsadóként. Fogalma sem volt hová vezet új munkája, és nem is igen törődött vele. Százezer dollár igen szép pénz olyan embernek, akinek meglehetősen kifinomult ízlése van, és ezt valamivel finanszírozni is kell.
Azóta tíz hónap telt el, a vodka még mindig jó volt, és a pohárban még mindig két jégkocka. – Hol és hogyan? – suttogta Popov. Szórakoztatta, hogy itt van és ezt csinálja. Milyen különös az élet, milyen fordulatokat vesz és hova vezet. Elvégre mindössze ücsörgött egy kávéházban Párizsban azon a délutánon. Várta, hogy találkozhasson egy korábbi „kollégájával” DGSE-nél. – Szóval a mikor már el van határozva?
– Igen, megvan az időpont, Dmitrij.
– Tudom, kit kell felkeresnem, és tudom, kit hívjak fel, hogy megszervezzem a találkozót.
– Szemtől szembe kell csinálnia? – kérdezte az amerikai elég ostobán, legalábbis Popov szerint.
Az orosz halkan felnevetett.
– Igen. Szemtől szembe, drága barátom. Ilyesmiket nem lehet faxon át intézni.
– Ez kockázatos.
– Nem nagyon. Egy biztos helyen találkozunk, senki nem fog lefényképezni, és nem tudják az igazi nevem. Mindössze a jelszót, a kódnevet és természetesen a pénzt ismerik.
– Mennyi?
Popov vállat vont.
– Mondjuk ötszázezer dollár? Természetesen készpénzben, amerikai dollárban, német márkában, svájci frankban, attól függően, hogy a… barátaink mit kívánnak – tette hozzá, hogy egyértelműbb legyen.
Főnöke firkantott valamit egy papírra, majd átnyújtotta neki.
– Erre van szüksége, hogy megkapja a pénzt. – És ezzel megkezdődött a dolog. Az erkölcs mindig is változó. Függ a kultúrától, tapasztalattól és az egyén alapelveitől. Dmitrij esetében a kultúra néhány kemény és gyors szabályt ismert csak el. Tapasztalata az volt, hogy ezt kihasználja, és a fő alapelve az, hogy meg kell élni valamiből...
– Ugye tudja, hogy ez bizonyos fokú veszélyt jelent rám nézve, és mint tudja, a fizetésem...
– A fizetése megvan duplázva, Dmitrij.
Egy mosoly.
– Kitűnő. – Egész jó kezdet. Még az orosz maffiában sem lehet ilyen gyorsan előrejutni.
Hetente háromszor egy hatvan láb magasban lévő emelvényről gyakorolták a kötélen lecsúszást a földre. Egyszer egy héten pedig élesben, az angol hadsereg egyik helikopteréről. Chávez nem nagyon szerette. A légideszantos iskola azon kevés dolgok egyike volt, amelyet elkerült katonai szolgálata idején. Elég fura – gondolta visszatekintve. – E-4-ként végezte el a Ranger iskolát, de valami okból Fort Benningbe nem jutott el.
Ez majdnem olyan jó vagy szörnyű volt. A nyitott ajtóban állt. A helikopter már a helyszín felé közeledett. Chávez kesztyűs kezével erősen markolta a kötelet. Száz láb hosszú volt. Hátha a pilóta rosszul méri föl a távolságot. Egyikük sem nagyon bízott a pilótákban, pedig gyakran rajtuk múlt az életük, és ez elég jónak is tűnt. A szimulált támadás végső részénél fák között kellett elhaladni, és a legfelsőbb levelek súrolták Ding egyenruháját, igaz, csak finoman, de ebben a helyzetben határozottan kellemetlen volt minden érintés. Aztán egy erőteljes fékezés felemelte a gép orrát. Chávez lába megfeszült, és amikor a helikopter orra megint visszaereszkedett, elrúgta magát, és zuhanni kezdett. A lényeg az volt, hogy minél közelebb a földhöz fékezze le a zuhanást, és minél hamarabb jusson a földre, ne himbálózzon ég és föld között célpontként... megvan. Talajt ért a lába. Ellökte magától a kötelet, megmarkolta H&K ját, és futni kezdett a célpont felé. Túlélte tizennegyedik köteles leereszkedését, harmadikat helikopterből.
Van ennek a munkának egy csodálatos örömteli része, mondta magában futás közben. Ismét valódi katona, azt teszi, amit valamikor megszeretett, és amit a CIA-munka megtagadott tőle. Chávez olyan ember volt, aki szeretett izzadni, aki élvezte a terepgyakorlatokkal járó fizikai kimerültséget, és ami a legfontosabb, szeretett olyan társak között lenni, akik ugyanezt szerették. Kemény volt, veszélyes is. A csapat minden egyes tagja szenvedett kisebb sérülésektől az elmúlt hónap során, Webert kivéve, aki mintha acélból lett volna. És a statisztika szerint valamelyikük előbb vagy utóbb komolyan meg fog sérülni. Feltehetőleg eltöri a lábát leereszkedés közben. A Deltának Fort Braggben ritkán volt teljes akcióképes csapata a kiképzés során előforduló sérülések és balesetek miatt, de a könnyű harc a kemény kiképzés eredménye. A világ minden ütőképes hadseregében ez a mottó. Talán túlzás, de nem nagy. Chávez fedezékbe ért, és onnan körülnézett, látta, hogy a kettes osztag minden tagja földet ért és mozog. Még Vega is, ami figyelemre méltó. Barátjának olyan izmos felsőteste volt, hogy Chávez a bokája miatt aggódott. Weber és Johnston a kijelölt lövészállások felé száguldott, speciális távcsöves puskáikkal. A sisakba épített rádiók működtek. Halkan sziszegtek a digitalizált kódolórendszertől, amitől csak a csapattagok érthették egymást... Ding megfordult, látta, hogy mindenki az előre megbeszélt helyén van, és várja a következő parancsot...
A kommunikációs szoba az épület nemrég befejezett emeletén volt. A szokásos teletype gépek voltak benne, különböző hírügynökségekre állítva, azonkívül a CNN-re, Sky Newsra és más adásokra állított tévékészülékek. Az angolok által „figyelőknek” nevezett emberek nézték az adásukat, az ő munkájukat pedig egy hírszerzőtiszt ellenőrizte. Ebben a váltásban egy amerikai, a National Security Agencytől a légierő őrnagya, aki általában civil ruhákba öltözött, de ez egy pillanatig sem leplezte sem nemzetiségét, sem azt, hogy milyen kiképzést kapott.
Sam Bennett őrnagy kezdett hozzászokni a környezethez. Feleségét és fiát nem nagyon nyűgözte le a helyi tv, de az éghajlatot kellemesnek találták, és elérhető távolságban volt néhány kellemes golfpálya is. Minden reggel három mérföldet kocogott, hogy a helyi suttyóknak megmutassa, nem teljesen aktakukac, és úgy tervezte, néhány héten belül elmegy vadászni, és lő egy-két madarat. Egyébként a szolgálat elég könnyű volt. Clark tábornok – itt mindenki így gondolt rá – rendes főnök volt. Gyorsan és érthetően szerette a dolgokat, pontosan úgy, ahogy Bennett is. Nem hisztérikus, pedig Bennett dolgozott egy-két ilyennel is tizenkét évnyi egyenruhás szolgálata során. Bill Tawney pedig, az angol hírszerzőfőnök a legjobb volt, akivel eddig a sors Bennettet összehozta: csendes, elgondolkodó és ravasz. Bennett megivott már vele néhány korsó sört az elmúlt hetek során a herefordi tiszti klubban.
De az ilyenfajta szolgálat többnyire mégiscsak unalmas. Bennett dolgozott már az NSA figyelő központjában is. Az hatalmas szoba volt, üvegfalú ketrecekkel, minitelevíziókkal és az állandóan zümmögő komputerprinterekkel, amelyek majd megőrjítették az embert a hosszú éjszakákon, amikor ügyeletben próbálta szemmel tartani az egész nyavalyás világot. Az angolok legalább nem hittek abban, hogy kalitkába kell zárni a dolgozó méheket. Fölállhatott, sétálhatott egyet, és fiatal volt a személyzet. Csak Tawney volt ötven fölött, de Bennettnek ez is tetszett.
– Őrnagy! – hallatszott egy hang a printerek felől. – Van egy túszejtésünk Svájcban.
– Melyik hírügynökség? – kérdezte Bennett menet közben.
– A France-Press ügynökség. Egy bank, egy rohadt bank – felelte a tizedes. Bennett közben odaért, hogy elolvassa, de hiába, mert nem tudott franciául. A tisztes viszont igen, és menet közben fordította az érkező hírügynökségi jelentést. Bennett felemelte a telefont, és megnyomott egy gombot.
– Mr. Tawney, van egy incidens Bernben, ismeretlen számú bűnöző elfoglalta a berni kereskedelmi bank központi fiókját. Foglyul ejtettek néhány civilt.
– Még valami, őrnagy?
– Egyelőre semmi. A rendőrség nyilván a helyszínen van.
– Nos, nagyon köszönöm, Bennett őrnagy. – Tawney letette a telefont, kihúzta az íróasztal fiókját, és elővett egy igen különleges könyvet. Igen, ezt ismeri, gondolta, aztán a genfi angol nagykövetséget tárcsázta. – Mr. Gordont kérem – közölte a központossal.
– Gordon – hallatszott néhány másodperc múlva egy hang.
– Dennis, itt Bill Tawney.
– Bill ezer éve nem hallottam rólad, mit tehetek érted? – kérdezte a hang kedélyesen.
– Bern Kereskedelmi Bank, központi fiók. Úgy tűnik, túszokat ejtettek. Szeretném, ha felmérnéd a helyzetet és jelentenél.
– Miért érdekel, Bill? – kérdezte a másik.
– Van egy... megegyezésünk a svájci kormánnyal. Ha a svájci rendőrség nem képes kezelni az ügyet, nyújthatunk némi technikai segítséget. Ki a követség összekötője a helyi rendőrséghez?
– Tony Armitage, valamikor a Scotland Yardnál volt. Jól ért a gazdasági bűnügyekhez meg ilyenekhez.
– Vidd magaddal – utasította Tawney a másikat. – Egyenesen nekem jelentsél, mihelyt megtudtál valamit. – És ezzel megadta a számát.
– Rendben van. Néhány órán belül jelentkezem. – Amúgy is unalmasan telt Genfben a délután.
És feltehetőleg nem lesz semmi az egészből. Mindketten tudták. Én itt leszek, és köszönöm, Dennis. – Ezzel Tawney kiment irodájából, fölsietett, hogy ő is nézze a tv-t.
A Szivárvány főhadiszállásának épülete mögött négy jókora műholdvevő tányér állt, az Egyenlítő fölött lebegő hírközlési műholdakra állítva. Egy egyszerű ellenőrzés elárulta, melyik madár melyik csatornája szállítja a svájci televízió adását. A legtöbb ország esetében könnyebb felmenni egy műholdra és vissza, mint koaxális földi kábeleket használni. Hamarosan egyenesben fogták a helyi állomás adását. Mindössze egyetlen kamera volt még fölállítva, az épületet mutatta. A svájciak hajlamosak valóságos várkastélyokat építeni bankoknak. Némi germán ízzel, amitől hatalmasnak és némileg ijesztőnek látszanak. A riporter nem volt adásban, a tv-állomással beszélt. Készenlétben állt egy tolmács, hogy fordítson.
– Nem. Sejtelmem sincs. A rendőrség még nem beszélt velünk fordította a tolmács, tompa, monoton hangon. Aztán egy új hang hallatszott a tévében. – Egy operatőr – vélte a tolmács –, úgy hangzik, mintha az egyik operatőr lenne: Van valami...
...és ezzel a kamera az egyik ablakra zoomolt. Kirajzolódott egy emberi alak, valamiféle maszkkal a fején...
– Milyen fegyver az? – kérdezte Bennett.
– Cseh modell, 58-as – válaszolta Tawney rögtön. – Legalábbis úgy látom. Átkozottul érti a dolgát ez az operatőr.
– Mit mondott? Ez a stúdió volt a riporternek – folytatta a tolmács. Szinte nem is nézett a tévéképernyőn lévő képre. – Nem tudom, szinte semmit nem hallok, akkora itt a zaj. Valamit kiáltott, de nem hallottam. Hogy hányan vannak odabent? Nem vagyok biztos benne; a Wachtmeister szerint több mint húszan. Alkalmazottak és ügyfelek egyaránt. Idekint csak én és az operatőröm és úgy tizenöt rendőrt látok. – Gondolom, hamarosan többen is lesznek – hallatszott a válasz a tv-állomásról. Aztán elnémult a vonal. Kikapcsolt a kamera is és zizegést, recsegést hallottak, ami elárulta nekik, hogy a stáb másik helyre költözik. Igazuk is volt, néhány, perc múlva visszatért a kép, de immár más szögből.
– Mi újság, Bill? – Tawney és Bennett megfordultak, Clark állt mögöttük. – Épp beszélni akartam veled, de a titkárnőd azt mondta, hogy valami alakul idefent.
– Lehetséges – felelte a hírszerzőfőnök. – A genfi hatos állomásról két embert odaküldtem, hogy felmérje a helyzetet. A svájci kormánnyal érvényes egyezségünk van, és nekik kell dönteni, hogy bevonjanak-e minket vagy sem. Bennett, amit most látunk, adásban van?
Bennett a fejét rázta.
– Nem, uram. Egyelőre suba alatt tartják. Helyes, gondolta Tawney.
= Melyik az ügyeletes csapat most, John?
– A kettes csapat, Chávez és Price. Épp most fejeznek be egy kis gyakorlatot. Mennyi időnk van még, hogy készenlétbe helyezzük őket?
– Máris kezdhetjük – felelte Bill. Bár az egész pillanatnyilag nem volt más, mint egy balul sikerült bankrablás. Márpedig Svájcban ez biztos többször is előfordul.
Clark előhúzta zsebéből mini rádióadóját, és megnyomta a gombot.
– Chávez, itt Clark. Te és Price azonnal jelentkezzetek a kommunikációs szobában.
– Úton vagyunk, hatos – szólt a válasz.
– Kíváncsi vagyok, mi lehet – jegyezte meg Ding a helyettesének. Az elmúlt három hét során kiderült, hogy Eddie Price-nál jobb katonával nemigen találkozhat. Nyugodt, okos, csöndes, és rengeteg gyakorlatot szerzett.
– Azt hiszem, hamarosan megtudjuk, uram – felelte Price. Tudta, hogy a tisztek gyakran szükségét érzik annak, hogy beszélgessenek. Kisvártatva jött is az újabb bizonyíték.
– Mióta szolgál, Eddie?
– Csaknem harminc éve, uram. Még gyerekként jelentkeztem, tizenöt évesen, az ejtőernyősezredbe – folytatta, hogy megelőzze a következő kérdést. – Huszonnégy évesen jöttem át az SAS-hez, és azóta is itt vagyok.
– Nos, főtörzs, örülök, hogy velem van – bólintott Chávez, aztán beültek a kocsiba, és elindultak a főhadiszállás épülete felé.
– Köszönöm, uram – felelte a törzsőrmester. Rendes srác ez a Chávez – gondolta –, az is lehet, hogy jó parancsnok, bár ez még korántsem biztos. Neki is meglettek volna a maga kérdései, de csak nem teheti föl őket. Price bármilyen jó katona volt is, nem sokat tudott még az amerikai hadseregről.
Már rég tisztnek kéne lenned Eddie, ez járt Ding fejében. Amerikában ezt a srácot már rég kiszedték volna az egységéből, és akárhogy rúgkapál, tisztiiskolába küldték volna. Feltehetőleg menet közben beszereztettek volna vele még egy diplomát is. Más kultúra, más szabályok – mondta magában. – Akárhogy is, egy átkozottul jó törzsőrmester van mögötte, akire számíthat. Tíz perc múlva leparkolt a hátsó parkolóban, és belépett az épületbe, majd felsietett a kommunikációs szobába.
– Mi újság, Mr. C.?
– Domingo, lehet, hogy lesz egy munkánk a számodra és a csapatod számára. Bern, Svájc. Egy balul sikerült bankrablás, túszejtéssel. Egyelőre csak ennyit tudunk. – Clark a tv-képernyő felé mutatott. Chávez és Price odahúztak egy irodai forgószéket és leültek.
Ha másra nem, hát gyakorlásra ez is jó. Beindult az előre eltervezett rutintevékenység. A földszinten már vártak a jegyek, nem kevesebb, mint négy repülőjáraton Gatwickből Svájcba, és úton volt két helikopter Herefordba, hogy az embereket meg a felszerelésüket a repülőtérre szállítsa. Értesítették a British Airwayst, hogy lepecsételt szállítmányuk lesz. Minek fölöslegesen felzaklatni embereket az ellenőrzésével. Ha a riasztás továbbmegy, a 2-es osztag tagjai civil ruhát öltenek, zakóval, nyakkendővel. Clark ezt egy kicsit túlzásnak tartotta. Nem könnyű elérni, hogy katonák bankárnak nézzenek ki.
– Most nem sok minden történik, Sam nem tudná egy kicsit visszatekerni a szalagokat? – mondta Tawney.
– Igen, uram. – Bennett őrnagy visszatekerte az egyik szalagot, és a távirányítón megnyomta a lejátszás gombot.
– Cseh 58-as – mondta Price azonnal. – Arcokat nem látni?
– Nem. Ez az egyetlen, amit tudunk róluk – felelte Bennett.
– Elég fura fegyver bankrabláshoz – jegyezte meg a törzsőrmester. Chávez arra fordult. Ez is azok közé a dolgok közé tartozik, amiket még meg kell tanulnia Európáról. Oké, tehát a gazfickók itt nem géppisztolyt használnak.
– Én is így gondoltam – bólintott Tawney.
– Terroristafegyver? – kérdezte Chávez a helyettesétől.
– Igen, uram. A csehek sokat adtak nekik. Tudja, elég kompakt fegyver, mindössze 75 centi hosszú. Az Uhersky Broad művekben készítették, 7.62-es/.39-es szovjet lőszerrel. Teljesen automata, de egyes lövésre is át lehet állítani. Elég különös, ha egy svájci bandita ezt használja – ismételte Price még egyszer a nyomaték kedvéért.
– Miért? – kérdezte Clark.
– Mert sokkal jobb fegyvereik vannak Svájcban, uram. És a tartalékos katonák otthon őrzik a szekrényeikben. Egyáltalán nem lehet nehéz ellopni néhányat.
Az épület szinte megrázkódott a közelben leszálló helikopterek hangjától. Clark az órájára pillantott, és helyeslően bólintott. Jó az időzítés.
– Mit tudunk a környezetről? – kérdezte Chávez.
– Már dolgozunk rajta, öregfiú – felelte Tawney. – Egyelőre csak annyit tudunk, amennyi a tévén látszik.
A tévén pedig egy átlagos utca látszott, természetesen járműforgalom nélkül, mert a helyi rendőrség elterelte a kocsikat és buszokat a bank elől. Egyébként teljesen átlagos utca volt, átlagos épületekkel. Chávez Price-ra pillantott. Helyettese szeme a képernyőkre szegeződött. Igen, immár két kép volt, mert egy másik tv-állomás is felállította a kameráját, és ennek adását ugyanúgy lelopták a műholdról. A tolmács továbbra is fordította az operatőrök és riporterek megjegyzéseit állomásaik felé. Nem sokat mondtak, annak a java is csak beszélgetés volt. Egyik vagy másik kamera néha elkapta, hogy néha mozdul a függöny, de ez minden.
– A rendőrség feltehetőleg megpróbálja felvenni a kapcsolatot a barátainkkal telefonon, lebeszélni őket az egészről. A szokásos műsor – szólalt meg Price. Rádöbbent, hogy feltehetőleg neki van a legtöbb gyakorlati tapasztalata az efféle dolgokban. A többiek mind tudják az elméletet, de az elmélet nem mindig elég. – Fél órán belül tudni fogjuk, hogy a küldetés a mienk vagy nem.
– Mennyire jók a svájci zsaruk? – kérdezte Chávez Price-tól.
– Elég jók, uram. De nincs nagy tapasztalatuk komoly túszhelyzetekben.
– Ezért is működünk együtt velük – szólt közbe Tawney.
– Igen, uram. – Price hátradőlt, zsebébe nyúlt a pipájáért. – Nem bánják?
– Nem vagyunk egészségmániások, törzsőrmester – rázta Clark a fejét. – Mit ért „komoly” túszhelyzet alatt?
Price vállat vont.
– Eltökélt bűnözőket vagy terroristákat. Olyan fickókat, akik elég ostobák ahhoz, hogy feltegyék az életüket is a játékra. Azt a fajtát, aki hajlandó azért is megölni a túszokat, hogy megmutassa, mennyire eltökélt. – Azt a fajtát, aki után megyünk, és akiket megölünk ezt már nem kellett hozzátennie.
Rohadt dolog, hogy ilyen szellemi erő gyűlik össze, és semmit nem tesz – gondolta John Clark. – Különösen Bill Tawneyra igaz, de információk nélkül elég nehéz dolog jelentőségteljes dolgokat mondani. Mindannyiuk szeme a tv-képernyőre tapadt, nem mintha sokat mutatott volna. Clark azon kapta magát, hogy már hiányzik neki a tapasztalt tévériporterek locsogása, amellyel képesek a csendet is üres szavakkal megtölteni. Nagyjából az volt az egyetlen érdekes dolog, amikor azt mondták, hogy megpróbáltak beszélni a helyi zsarukkal, azok viszont nem mondtak semmit, mindössze annyit, hogy igyekeznek felvenni a kapcsolatot a rossz fiúkkal, eddig sikertelenül. Ez feltehetőleg hazugság. De a rendőrség mindenütt hazudik a médiának és a közönségnek ilyen esetekben. Minden magára valamit is adó terroristának van tévé a keze ügyében, vagy figyeli valaki. Sok minden feltűnhet az embernek, ha a tévét nézi. Különben Clark és a vezérkar sem figyelnék éppen.
Ilyen esetekben egyszerre volt igen egyszerű és igen bonyolult az eljárás. A Szivárványnak volt egy megállapodása a svájci kormánnyal. Ha a helyi rendőrség nem képes kezelni az ügyet, továbbpasszolják kantoni szintre, ahol eldöntik, hogy ne passzolják-e ők is tovább egy szinttel a labdát a központi kormánynak, ahol minisztériumi szinten levő emberek hívhatják a Szivárványt. Az egész mechanizmust hónapokkal ezelőtt kidolgozták, amikor felállították az új ügynökséget. A segítségkérés az angol külügyminisztériumba, Whitehallba érkezik, London közepén a Temze partján. John átkozottul nagynak tartotta ezt a bürokráciát, de lehetetlen volt kikerülni, és még hálás is lehetett azért, hogy nincs közbeiktatva egy-két szint. Mihelyt megérkezik a kérés, a dolgok, legalábbis adminisztratív értelemben, könnyebbek lesznek. De addig a svájciak semmit sem mondanak.
Miután egy órát üldögélt a tévé előtt, Chávez távozott, hogy készenlétbe helyezze a 2-es osztagot. A katonák, mint látta, nyugodtan fogadták a dolgot. Előkészítették mindazt, amit az eddig látottak alapján szükségesnek tartottak, nem volt sok. Mindegyikük íróasztalán volt egy kis tévékészülék, amin figyelemmel kísérhették ők is a dolgokat. Forgószékükben hátradőlve szótlanul nézték, főnökük pedig visszament a kommunikációs szobába, a helikopterek pedig a 2-es osztag körzetében várakoztak a leszállópályán. Mindenesetre az 1-es osztag is készenlétben állt arra az esetre, ha a 2-es osztagot Gatwickbe szállító helikopter netán lezuhanna. Alaposan végiggondoltak mindent, ellentétben a terroristákkal – gondolta John.
A tévéképernyőn rendőrök jöttek-mentek, egyesek feszülten figyeltek, mások csak ácsorogtak. Bármennyire is kiképzett rendőrök, ilyen helyzetekre nemigen készítették fel őket. És bár a svájciak is tisztában voltak vele, hogy ilyen esemény bekövetkezhet – az egész civilizált világ együtt élt vele –, nem vették komolyabban, mint mondjuk a Colorado állambeli Boulder zsarui. Ilyesmi még nem fordult elő Bernben, és így nem válhatott a helyi rendőrség testületi kultúrájának részévé sem. Túlságosan is kemények voltak ezek a tények ahhoz, hogy Clark és a többiek lesöpörhették volna. A német rendőrség – amelyik van olyan hatékony, mint bármelyik másik a világon – alaposan elszúrta a túszhelyzetet Fürstenfeldbrücknél. És nem azért, mert rossz zsaruk voltak, hanem mert ez volt az első alkalom, és ezért több izraeli sportoló nem térhetett haza az 1972-es müncheni olimpiáról. Az egész világ tanult ebből az esetből, de kérdés, hogy mennyit. Clark és beosztottjai ezen tűnődtek.
Még jó fél óráig nemigen mutatott mást a tévé, csak az üres utcát, aztán egy magasabb rangú rendőr jelent meg a színen, kezében mobiltelefonnal. Testbeszéde eleinte nyugodt volt, aztán fokozatosan megváltozott. Úgy szorította füléhez a telefont, mintha bele akarna hajolni. Szabad kezével gesztikulált, megnyugtató mozdulatokat tett, mintha csak szemtől szemben állna beszélgetőpartnerével.
– Valami baj van – jegyezte meg dr. Paul Bellow. Nem érte meglepetésként a többieket, különösen Eddie Price-t. Az angol megmerevedett a székében, de szótlanul pöfékelt tovább. Alkudozás az ilyesfajta emberekkel, mint akik most a bankban vannak, külön művészet, és ezt ennek a rendőrfelügyelőnek – vagy akármi is legyen a rangja – még meg kell tanulnia. Rossz hír valamelyik szerencsétlen ügyfél számára, gondolta a törzsőrmester.
– Nem lövés volt ez? – fordította a tolmács az egyik riporter szavait.
– A rohadt életbe – jegyezte meg Chávez halkan. A helyzet elmérgesedett.
Nem egész egy perc múlva kinyílt a bank ajtaja, és egy civil ruhás férfi egy testet vonszolt ki a járdára. Egy férfi teste volt, de a feje, mint azt a különböző szögekből rázóomoló kamerák mutatták, vörös masszává változott. A civil teljesen kihúzta a holttestet, elengedte és megmerevedett.
Mozdulj jobbra, vesd magad jobbra, kiáltotta Chávez gondolatban, és a szürke kabátos ismeretlen mintha csak meghallotta volna. Néhány másodpercig mozdulatlanul állva nézett lefelé, aztán bizonytalanul jobbra lépett.
– Valaki kiabál a bank belsejéből – fordította a tolmács.
De bármit harsogott is a hang, hiába. A civil jobbra vetődött, el a bank kétszárnyú üvegajtajától, le az üvegablakok alá. Már a járdán feküdt, háromlábnyi gránittömbbel a feje fölött úgy, hogy az épület belsejéből nem láthatták.
– Ez ügyes volt, öregfiú – jegyezte meg Tawney. – Most pedig meglátjuk, hogyan hoz ki onnan a rendőrség.
Az egyik kamera egy magas rangú rendőrre váltott, aki kiment az utca közepébe, kezében mobiltelefonjával, és vadul hadonászott a civilnek, hogy feküdjön le. Nem tudták megállapítani, hogy bátor vagy csak ostoba. Mindenesetre a rendőr szép lassan visszasétált a rendőrkocsik fedezékébe. Meglepő módon nem lőtték hátba. A kamera ismét a megmenekült civilt mutatta. Rendőrök nyomultak a bank oldaláig, integettek a civilnek, hogy kússzon oda hozzájuk. Géppisztoly volt náluk. Egész testbeszédük frusztrációról és feszültségről árulkodott. Egyikük lenézett a járdán heverő holttestre, és a herefordiak könnyen olvastak gondolataiban.
– Mr. Tawney, a négyes vonalon keresik – hallatszott az intercomban. A hírszerzőfőnök a telefonhoz lépett, és lenyomta a megfelelő gombot.
– Tawney... ó, te vagy, Dennis...
– Akárkik legyenek is, most öltek meg valakit.
– Igen, láttuk. Megcsapoljuk a svájci tévé adását. – Ez azt jelentette, hogy Gordon csak az időt vesztegette azzal, hogy Bernbe utazott. Avagy talán mégse? – Armitage veled van?
– Igen, Bill, épp most beszél a rendőrökkel. – Kitűnő. Megvárom, míg végez.
És mintegy vezényszóra a kamera egy civil ruhás férfit mutatott, aki épp a rangidős rendőrrel beszélt. Látszott, hogy előhúzza igazolványát, mond valamit a rendőrparancsnoknak, majd távozik és eltűnik a sarok mögött.
– Itt Tony Armitage beszél, maga kicsoda? – hallatszott nemsokára a hangja.
– Bill Tawney.
– Nos, ha Dennis barátja, gondolom, maga is „hatos”. Mit tehetek magáért, uram?
– Mit mondott magának a rendőrség? – Tawney közben lenyomott egy kapcsolót a telefonon.
– Úgy érzi magát, mint hal a szárazon, azt mondta, továbbpasszolja az egészet a kantonnak.
– Mr. C.? – szólalt meg Chávez a székében.
– Szólj a helikoptereknek, hogy indíthatnak, Ding, irány Gatwick. Ott várjátok a további utasításokat.
– Értettem Mr. C., 2-es osztag indul.
Chávez Price-szal a nyomában lesietett a lépcsőn, bepattantak kocsijukba, és három perc múlva a kettes osztag épületénél voltak. – Emberek, ha néztétek a tévét, tudjátok, mi történik. Nyeregbe fiúk, Gatwickbe repülünk. – Épp az ajtóban jártak, amikor egy bátor svájci rendőrnek sikerült biztonságba helyezni a civilt. A tévé mutatta, hogy betuszkolják egy kocsiba, és az rögtön el is száguld vele. Ismét csak a testbeszéd volt az árulkodó. Azok a rendőrök, akik mostanáig unottan ácsorogtak, egészen másképp viselkedtek. Autóik fedezékében kuporogtak, fegyverrel a kézben, feszülten, de láthatóan nem tudták, mit is tegyenek.
– Mostantól élőben megy a tévében – jelentette Bennett. – A Sky News néhány másodpercen belül rajta lesz.
– Erre számítani lehetett – jegyezte meg Clark. – Hol van Stanley?
– Már Gatwicken van – felelte Tawney. Clark pedig bólintott. Stanley kíséri a 2-és osztagot főparancsnokként. Velük megy dr. Paul Bellow is, és a taktikai helyzet pszichológiai oldalát méri föl Stanleynek és Cháveznek. Ő pedig nem tehet mást, mint rendel egy kávét, némi ennivalót, és leül a tévé elé.
GNÓMOK ÉS FEGYVEREK
AZ ÚT a helikopterrel pontosan huszonöt percig tartott. A kettes osztag teljes felszerelésével együtt a nemzetközi repülőtér általános repülési részén szállt ki. Két furgon várta itt őket, és a katonák bepakolták az egyikbe a felszereléseket. A furgon majd a British Airways termináljához szállítja őket, ahol néhány, már várakozó rendőr felügyeletével egy konténerbe raknak mindent.., és ezt a konténert fogják elsőként levenni a gépről, mihelyt leszálltak Bernben.
De először is meg kell várniuk az akció kezdete parancsot. Chávez elővette mobiltelefonját, felnyitotta, és benyomta az egyes számot a gyorstárcsázón.
– Clark – hallatszott a telefonban, miután a kódoló szoftver működésbe lépett.
– Itt Ding, John. Hívtak már a Whitehallból?
– Még várunk, Domingo, bármelyik percben hívhatnak. A kanton továbbpasszolta a labdát fölfelé. Most az igazságügy-miniszter rágódik a dolgon.
– Nos, közöljétek a tiszteletreméltó úriemberrel, hogy ez a gép húsz perc múlva indul, és a következő csak kilencven perc múlva. Hacsak nem akarjátok, hogy Swissairrel utazzunk. Mert van egy Swissair-gép negyven perc múlva, és egy másik egy óra tizenöt perc múlva.
– Értettem, Ding, várnunk kell.
Chávez spanyolul káromkodott. Tudta, hogy ez lesz. Egyáltalán nem tetszett neki, igaz, nem is kellett, hogy tessen.
– Értettem, hatos, a 2-es osztag Gatwickben a kifutópályán vár.
– Értettem 2-es osztag, Szivárvány Hatos, vége.
Chávez lecsukta telefonját, és ingzsebébe dugta.
– Oké, emberek – harsogta át a lökhajtásos motorok zaját –, itt várjuk, hogy rábólintsanak. – A katonák bólintottak. Ugyanúgy alig várták, hogy indulhassanak, mint főnökük, de ugyanolyan tehetetlenek voltak. A csapat angol tagjai már átélték néhányszor ezt az érzést, és ezért jobban is viselték, mint az amerikaiak és a többiek.
– Bill, közöld Whitehall-lal, hogy húsz percük van a tökölődésre, vagy több mint egy óra késlekedéssel számolhatunk.
Tawney bólintott, a sarokban álló telefonhoz lépett, hogy felhívja a külügyminisztériumban lévő kapcsolatát. Innen a genfi angol nagykövetségre ment az üzenete, ahol a nagykövettel közölték, hogy az SAS különleges technikai segítséget ajánlott föl. Fura eset volt, a svájci külügyminiszter többet tudott az ügyről, mint az, aki felajánlotta a segítséget, de figyelemreméltóan hamar, alig tizenöt percen belül megjött a válasz. – Ja.
– Megkaptuk a beleegyezést, John – jelentette Tawney szinte csodálkozva.
– Helyes. – Clark felpattintotta saját telefonját, és lenyomta a gyorstárcsázó kettes gombját.
– Chávez – hallatszott a tekintélyes háttérzajon túl.
– Akció kezdődik. Nyugtázd – mondta Clark.
– 2-es osztag nyugtázza, akció kezdődik. Indulunk.
– Vettem, sok szerencsét, Domingo.
– Köszönöm, Mr. C.
Chávez embereihez fordult, és könyökben behajlított karjával intett, azzal a tempó, tempó gesztussal, amelyet a világ minden hadseregében ismernek. Bepattantak furgonjukba, és áthajtottak a repülőtéren. A járatuk teherkapujánál álltak meg. Chávez odaintett egy rendőrt, Eddie Price pedig intézkedett, hogy felrakják a különleges szállítmányt a Boeing 757-esre. Miután ezzel megvoltak, a furgon megtette a hátralévő 50 métert a lökhajtásos repülőre vezető lépcsőkhöz, a 2-es osztag katonái pedig kiugráltak és felsiettek a lépcsőkön. Odafönt a kontrollfülke ajtaját egy másik rendőr tartotta nyitva előttük. Innét mint bármely más utas jutottak föl a repülőgépre, adták át jegyüket a stewardesseknek, akik az első osztály ülései felé irányították őket.
Tim Noonan, a csapat technikai varázslója szállt fel utoljára. Nem valami aszott kis elektroműszerészt kell elképzelni. Noonan hátvéd volt Stanfordban, mielőtt belépett volna az FBI-hoz, és csak hogy ne lógjon ki a sorból, együtt gyakorolt a többiekkel. 180 centijével, 90 kilójával nagyobb volt Ding katonáinak többségénél, de elsőként vallotta be, messze nem olyan kemény, mint ők. Mégis az átlagosnál jobban lőtt pisztollyal és MP-10-zel, és már kezdett beletanulni a nyelvbe is. Dr. Bellow az ablak mellé telepedett, és oldaltáskájából könyvet vett elő. Egy szociopátiáról szóló tanulmány volt, és egy harvardi professzor írta, akinél Bellow néhány évvel ezelőtt tanult. A csapat többi tagja hátradőlt ülésében, és a gépen talált magazinokat olvasgatta. Chávez körülnézett, látta, hogy katonái egyáltalán nem tűnnek feszültnek. Csodálkozott is a dolgon, és némileg szégyellte is magát, amiért ő olyan ideges. Meghallották a gép kapitányának a hangját a hangosbeszélőben, aztán a Boeing eltávozott a kaputól, és kigördült a kifutópályára. Öt perc múlva elhagyták a talajt, és a 2-es osztag úton volt első bevetésére.
– A levegőben vannak – jelentette Tawney. – A légitársaság azt mondja, sima útnak ígérkezik, és időben érkeznek... egy óra tizenöt perc múlva.
– Remek – jegyezte meg Clark. Tovább nézték a tévét. Most már folyamatosan közvetített a helyszínről az összes svájci tévéállomás. És a riporterek igyekeztek okosakat mondani. Nagyjából annyi értelme volt, mint egy baseballmeccs előtti show-nak. Pedig immár rendőrségi szóvivők tájékoztatták a sajtót. Nem, nem tudják, ki van odabent. Igen, beszéltek velük. Igen, folynak a tárgyalások. Nem, ennél többet sajnos nem mondhatnak. Igen, folyamatosan tájékoztatják a sajtót a fejleményekről.
Naná – gondolta John. Ugyanezek a képek futottak a Sky Newson, és nemsokára a CNN és Fox hálózaton is rövid hír jelent meg, benne természetesen az első áldozattal és a hullát kihúzó túsz szökésével.
– Randa egy ügy, John – jegyezte Tawney teáját kortyolgatva.
– Azt hiszem, mindig az, Bill – bólintott Clark.
– De mennyire.
Peter Covington lépett be, odahozott egy forgószéket, és leült két felettese mellé. Közönyösnek tűnt az arca, pedig feltehetőleg dühöng magában, amiért nem az ő csapata megy – gondolta Clark –, de a csapatok ügyeleti rendje kőbe van vésve, ahogy annak lennie is kell.
– Mi a véleménye, Peter? – kérdezte Clark.
– Nem valami okosak. Rögtön az elején megölték azt a szerencsétlent.
– Folytassa! – biztatta John. Egyáltalán nem akarta letagadni, hogy még új ebben a szakmában.
– Amikor megölnek egy túszt, átlépnek egy vonalat, egy nagyon vastag vonalat, uram. És amikor ezt átlépték, már nemigen van visszatérés.
– Vagyis megpróbálják elkerülni?
– Ha lehet, igen. Nagyon megnehezíti a másik fél dolgát. Nem tehetnek csak úgy engedményeket ezután. Pedig átkozottul szükségük van az engedményekre, ha meg akarják úszni, hacsak nem tudnak valamit, amit az ellenfél nem tud, de ebben a helyzetben ez igen valószínűtlen.
– Nyilván kérnek valami járművet. Esetleg egy helikoptert?
– Valószínűleg – bólintott Covington. – El akarnak jutni egy repülőtérre, ahol egy utasszállító gép várja őket nemzetközi személyzettel. De hogy hova mennek? Talán Líbiába, de vajon Líbia beengedi-e őket? Hova mehetnek még? Oroszországba nem hiszem. A Bekaa-völgy Libanonban elképzelhető ugyan, de ott nem szállnak le utasszállító gépek. Egyetlen ésszerű dolgot tettek, hogy elrejtették kilétüket a rendőrség elől. Hajlandó fogadni velem, hogy az a túsz, aki kijutott, nem látta az arcukat? – Covington a fejét csóválta.
– Nem amatőrök – vetette közbe Clark. – A fegyverük bizonyos mértékű kiképzésre és professzionalizmusra utal.
Ezzel rászolgált egy bólintásra.
– Ez igaz, uram, de akkor sem igazán okosak. Azon sem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy elloptak egy csomó pénzt, és közönséges bankrablók. Lehet, hogy kiképzett terroristák, de akkor se jók.
És milyen egy „jó” terrorista, tűnődött John. Ismét egy szakkifejezés, amit meg kell tanulnia.
A BA járata két perccel a menetrend szerinti idő előtt ért talajt, majd a kapuhoz gördült. Ding útközben dr. Bellow-val beszélgetett. A szakma pszichológiája volt a legnagyobb üres folt tudásában, és eltökélte, hogy mihamarább megszünteti. Egész más volt ez, mintha közönséges katona lenne. Ott a dolgok pszichológiáját a tábornokok és a főhadiszállás dönti el. Nekik kell kitalálni, hogy a másik fél mit akar elérni a manővereivel. Ez viszont rajszintű küzdelem, teli érdekes új elemmel – gondolta Ding, és kikapcsolta biztonsági övét, mielőtt a gép megállt volna. – De ez is a legkisebb közös többszörösre hozható. Fegyvert célra.
Chávez felállt, nyújtózkodott, majd elindult a hátsó ajtó felé, igyekezett állandó pókerarcot vágni. Két civil utas közt szállt le, akik feltehetőleg üzletembernek gondolták öltönyében, nyakkendőjében. Lehet, hogy veszek Londonban egy jobb öltönyt – futott át az agyán. – Jobb öltönyben jobban álcázzuk magunkat utazás közben. Egy sofőrforma ember várakozott odakint, kezében egy táblával, a táblán a megfelelő névvel. Chávez odalépett hozzá.
– Miránk vár?
– Igen, uram, jöjjenek velem.
A 2-es osztag követte egy jellegtelen folyosón, majd egy konferenciaterem-szerű szobába léptek, amelyből egy másik ajtó nyílt. Egyenruhás rendőr várta itt őket, mégpedig magas rangú a kék ingen lévő váll-lap alapján.
– Maga... – szólalt meg.
– Chávez. Domingo Chávez – nyújtotta Ding a kezét. – Spanyol? – kérdezte a zsaru csodálkozva.
– Amerikai. És ön, uram?
– Roebling, Marius – felelte a férfi. Addigra az egész csapat belépett a terembe, és az ajtó becsukódott mögöttük. – Kérem, jöjjenek velem. – Roebling kinyitotta a túloldali ajtót, és egy lépcsősort pillantottak meg. Egy perc múlva már egy minibusszal hajtottak ki a repülőtér parkolójából, és fordultak rá az autópályára. Ding hátranézett. Egy kisteherautó követte őket. Nyilván a felszerelésüket hozza.
– Oké, mit tud mondani?
– Nem sok újat az első gyilkosság óta. Beszéltünk velük telefonon, nincsenek nevek, nem tudjuk őket azonosítani, Valami szállítóeszközt követeltek, amivel kijuthatnak erre a repülőtérre, majd egy gépet, amivel elhagyhatják az országot. Az úti céljukat nem fedték fel.
– Oké, és mit mondott az a fickó, akinek sikerült megszökni?
– Négyen vannak, németül beszélnek. Azt mondja, szerinte ez az anyanyelvük is, a kifejezések, kiejtés és a többiek alapján. Cseh fegyvereik vannak, és úgy tűnik, nem is haboznak használni őket.
– Igen, uram. Mennyi idő alatt érünk oda? És lesz-e ott valamilyen hely, ahol az embereim átöltözhetnek?
Roebling bólintott.
– Elintézzük, Chávez őrnagy.
– Köszönöm, uram.
– Beszélhetnék azzal az emberrel aki kijutott? – kérdezte dr. Bellow.
– Azt az utasítást kaptam, hogy mindenben működjek együtt önökkel... bizonyos határokon belül természetesen.
Chávez eltűnődött, mit jelenthet ez a kitétel, de úgy döntött, ráér megtudni. Nem hibáztathatja a svájci rendőrt, amiért kellemetlenül érzi magát, hogy egy külföldi csapatnak kell a segítségükre sietnie. De ők a híres profik Doverből, és ami a lényeg, a saját kormánya utasította. Az is megfordult Ding fejében, hogy az egész Szivárvány hitele és jó híre az ő vállán nyugszik. Átkozottul kínos lenne cserbenhagyni az apósát, csapatát és hazáját. Hátranézett az embereire. Eddie Price talán olvasta a gondolatait, mert alig észrevehetően biztatóan felemelte hüvelykujját. Nos, legalább egyikünk úgy véli, készen állunk – gondolta Chávez. Egész más a terepen, mint a gyakorlópályán, ezt megtanulta Kolumbia dzsungelében és hegyeiben évekkel ezelőtt, és minél közelebb ér az ember a tűzvonalhoz, annál inkább másnak érzi a dolgot. Ott már nincsenek lézerrendszerek, hogy elárulják, ki halt meg. Valódi vér fog folyni, de az emberei jól képzettek és gyakorlottak, főleg Edward Price törzsőrmester.
Nekem nincs más dolgom, mint csatába vezetni őket, gondolta Ding.
***
Volt egy általános iskola egy utcányira a banktól. A minibusz és a kisteherautó megállt előtte, a 2-es osztag pedig bevonult az egyenruhás rendőrök által őrzött tornaterembe. Az öltözőben átöltöztek, majd visszamentek a terembe, ahol Roebling már további pluszfelszereléssel várta őket. Pulóverek voltak, feketék, akárcsak az ő kommandósruhájuk. Polizei volt rájuk írva elöl is hátul is a szokásos világossárga helyett, aranybetűkkel. Svájci nagyzolás, futott át Chávez agyán, de nem engedte arcára kiülni a mosolyt. – Köszönöm – mondta Chávez. Ez is hasznos álcázás. Miután ezzel megvoltak, az emberek felszereléseikkel együtt visszaszálltak a minibuszra, hogy azon tegyék meg a hátralevő utat. A bank mögötti sarkon álltak meg, ahol nem láthatták őket sem a terroristák, sem a tévékamerák. A mesterlövészek, Johnston és Weber, elindultak az előre kiválasztott leshelyek felé. Az egyik a banképület hátára nézett, a másik átlósan a bejáratra. Mindketten kényelmesen elhelyezkedtek, széthajtották a fegyverállványt, és nekiálltak tanulmányozni a célépületet. Puskáik ugyanolyan egyéniek voltak, mint maguk a mesterlövészek. Webernek egy Walther WA 2000-re volt, 0.300-as Winchester Magnum töltényekkel. Johnstoné külön rendelésre készült darab volt, a némileg kisebb, de gyorsabb 7 mm-es Remington Magnum töltényekkel. A mesterlövészek első dolga az volt, hogy meghatározzák a célpont távolságát, és betáplálják a teleszkópos látcsőbe, aztán lefeküdtek a magukkal hozott összehajtható matracra. Legfontosabb feladatuk az volt, hogy megfigyeljenek, információkat gyűjtsenek és jelentsenek.
Dr. Bellow elég különösen érezte magát fekete egyenruhában, beleértve a golyóálló mellényt és a Polizei pulóvert is, de ez segített abban, hogy valamelyik orvos ismerőse, aki a tévén követi az eseményeket, ne ismerje föl. Noonan hasonlóan öltözve felállította komputerét – egy Apple PowerBook laptopot –, és az épület tervrajzát kérte, hogy betáplálhassa rendszerébe. És a helyi zsaruk átkozottul hatékonyak voltak. Alig harminc percen belül rendelkezésére állt a célépület teljes elektronikus térképe. Minden, csak épp a széf kombinációja nem, gondolta mosolyogva. Kihúzta a kis antennát, és továbbította a képet a csapattal hozott három másik komputerre.
Chávez, Price és Bellow odamentek a helyszínen lévő rangidős svájci rendőrhöz. Bemutatkoztak, kezet ráztak egymással. Price kinyitotta komputerét, és berakott egy CD-ROM-ot a világ összes ismert és lefényképezett terroristájának fényképével. A férfit, aki kihúzta a holttestet, Hans Richternek hívták. Német volt, aki Bonnból érkezett, és ebben a bankban intézte a svájci üzleti ügyeit.
– Látta az arcokat? – kérdezte Price.
– Igen. – A férfi remegve bólintott. Herr Richternek meglehetősen rossz napja volt. Price kiválasztotta a komputerből a német terroristákat, és egymás után mutatta a képeket.
– Ja, ja, ő a parancsnokuk.
– Biztos benne?
– Igen.
– Ernst Model, korábban a Baader-Meinhof-csoport tagja, 1989-ben tűnt el szem elől, holléte ismeretlen – olvasta Price. – Mostanáig négy akcióval gyanúsítják, három közülük véres melléfogás volt. Hamburgban 1987-ben csaknem elfogták, két rendőrt megölt, úgy menekült el. Kommunisták képezték ki. Állítólag Libanonban bujkált, de elég bizonytalan, hogy őt látták-e. Az emberrablás volt a specialitása. Oké. – Price visszatért a képekhez.
– Ez a másik... azt hiszem.
– Erwin Guttenach, szintén a Baader-Meinhof-csoportból, utoljára 1992-ben Kölnben látták, kirabolt egy bankot. Háttere szintén emberrablás és gyilkosság. Ja igen, ő az a fickó, aki elrabolta, majd megölte a BMW igazgatótanácsának egyik tagját 1986-ban, és megtartotta a váltságdíjat... négymillió német márkát... mohó egy szarházi – tette hozzá Price.
Bellow átnézett a válla fölött. Agyában gyorsan forogtak a kerekek.
– Mit mondott a telefonban?
– Fölvettük magnóra – felelte a zsaru.
– Kitűnő, de szükségem lesz tolmácsra.
– Doki, kell egy profil Ernst Modelről, amilyen gyorsan csak lehet. – Chávez másik szakértőjéhez fordult. – Noonan, tudsz valamit kezdeni a bankkal?
– Nem probléma – felelte a technikai szakértő.
– Roebling? – fordult Chávez most a svájcihoz.
– Igen, őrnagy?
– A tévések együttműködnek velünk? Feltételeznünk kell, hogy a bentiek is nézik a tévét.
– Együttműködnek – felelte a magas rangú svájci rendőr önbizalommal teli.
– Oké, emberek, munkára! – adta ki Chávez a parancsot. Noonan elsietett varázsdobozához, Bellow pedig Herr Richter és egy másik svájci rendőr társaságában odébb ment, hogy meghallgassa a fordítást. Chávez és Price kettesben maradtak.
– Eddie, nem hagytam ki semmit?
– Nem, őrnagy – felelte Price törzsőrmester.
– Oké. Először is a nevem Ding, másodszor sokkal több tapasztalatod van ebben, mint nekem. Ha van valami mondandód, most rögtön szeretném hallani, rendben?! Ez nem a gyakorlópálya, ahol tévedhetünk, szükségem van az agyadra, Eddie.
– Rendben, uram... Ding. – Price arcán megjelent egy mosoly. Új parancsnoka úgy tűnik, érti a dolgát. – Eddig jól állunk. Tudjuk, kivel állunk szemben, fel tudunk készülni. Szükségünk van az épület tervrajzára, és tudnunk kell, mi történik odabenn. Ez Noonan dolga, és úgy tűnik, érti a dolgát a srác. Azonkívül kell, hogy legyen valami elképzelésünk arról, hogyan gondolkodik az ellenség. Ez dr. Bellow munkája, és ő is kitűnő. De mit teszünk akkor, ha az ellenfél egyszercsak nekilát lövöldözni?
– Mondd meg Louisnak, két kábító gránát a bejárathoz, négy másik odabe, aztán berontunk, akár a tornádó.
– A golyóálló mellényünk...
– Nem állít meg egy 7.62-es orosz lövedéket. Én is tudom – bólintott Chávez. – Senki nem mondta, hogy ez a dolog biztonságos, Eddie. Mihelyt valamivel többet tudunk, kigondolhatunk egy rendes támadási tervet. – Chávez vállon veregette helyettesét. – Mozgás, Eddie.
– Igen, uram. – Price elsietett, hogy csatlakozzon a többiekhez.
Popov nem is sejtette, hogy a svájci rendőrségnek ilyen jól képzett terroristaellenes osztaga van. Parancsnokuk épp a bank főbejárata közelében kuporgott, egy másik, feltehetőleg a helyettese épp befordult a sarkon, és a többiek felé ment. Beszéltek a megszökött tússzal. Valaki elterelte szem elől. Igen, látszik, hogy ezek a svájci rendőrök értik a dolgukat, és jó a felszerelésük is. H&K fegyverek. Nem rossz. A lehető legjobb ilyenfajta munkára. Dmitrij Arkagyijevics Popov a bámészkodók között állt. Első benyomása Modelről és háromfős kis csapatáról nem csalt. A német intelligenciaszintje alig volt magasabb a szobahőmérsékletnél. Még a marxizmust és a leninizmust is meg akarta vitatni vele. A bolond, és még csak nem is fiatal bolond. Model immár a negyvenes éveiben jár, és még az ifjúi lelkesedést sem hozhatja fel mentségül erre az ideológiai merevségre. De azért a gyakorlati érzék nem hiányzik belőle teljesen. Először is látni akarta a hatszázezer dollárt, német márkában. Popov elmosolyodott, tudta, hova dugta a német a pénzt, és nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy Ernst érte mehessen. Ilyen hamar megölni egy túszt... ostobaság, de végül is várható volt. Model pontosan az a fajta, aki meg akarja mutatni eltökéltségét és ideológiai tisztaságát. Mintha bárki is törődne manapság ilyesmivel. Popov magában horkantott, aztán cigarettára gyújtott, és egy másik bank falának dőlve, kényelmesen figyelte a történteket. Kalapját fejébe húzta, gallérját felhajtotta, látszólag azért, hogy az este hűvöse ellen védje magát, de azért is, hogy eltakarja arcát. Az ember nem lehet elég óvatos. Erről feledkezett meg Ernst Model és a három Komraden.
Dr. Bellow végighallgatta a fölvett beszélgetéseket, és végiggondolta mindazt, amit megtudott Ernst Johannes Modelről. Egyértelmű, hogy szociopata, és erős hajlam van benne az erőszakra. Hét gyilkosság elkövetésével gyanúsítják, és néhány másikban pedig bűntárs volt. Guttenach ugyanebből a fajtából való, csak még nála is butább. Rajtuk kívül két ismeretlen. Egyáltalán nem volt meglepő, amit Richter, a szökött túsz mondott, hogy Model személyesen ölte meg az első áldozatot. Közvetlen közelről tarkón lőtte, majd utasította Richtert, hogy vonszolja ki. Mind a lövés, mind az, hogy el akart hencegni vele a rendőrségnek, határozott rosszindulatot mutat, és illik a Modelről kialakult aggasztó képbe. Bellow lenyomott egy gombot a rádióján.
– Bellow Cháveznek.
– Igen, doki, Ding vagyok.
– Megvan az előzetes jellemrajz az alanyról.
– Rajta, osztag, figyeltek? – A felszólítást válaszok zűrzavara követte. Igen, Ding. Vettem, főnök. Ja. – Oké, doki, hadd halljuk utasította Chávez.
– Először is nem egy rendesen eltervezett akció. Ez tökéletesen beleillik a gyanúsítottról alkotott képbe. Ernst Model német állampolgár, 41 éves, korábban a Baader-Meinhof szervezet tagja volt. Türelmetlen és amikor frusztrált vagy sarokba szorítják, szívesen folyamodik erőszakhoz. Ha azzal fenyegetőzik, hogy megöl valakit, hihetünk neki, hogy nem tréfál. A jelenlegi szellemi állapota nagyon, ismétlem, nagyon veszélyes. Tudja, hogy elszúrta az akciót, tudja, hogy nagyon kevés esélye van a sikerre. Az egyetlen ász a kezében a túszok, de eldobható lapoknak tekinti őket. Ne is várják, hogy a Stockholm-szindróma ebben az esetben, ezekkel az emberekkel elképzelhető. Model ahhoz túl szociopata, abban sem hiszek, hogy sikerre vezethetnek a tárgyalások. Véleményem szerint, még ma este, legkésőbb holnap meg kell támadni, nincs más megoldás.
– Még valami? – kérdezte Chávez.
– Jelenleg nincs – felelte dr. Bellow. – A helyi zsarukkal együtt figyelem a további fejleményeket.
Noonan nem kapkodta el a dolgot, kiválasztotta a megfelelő eszközöket, most pedig a bank épületének külső fala mellett lopakodott az ablakok szintje alatt. Mindegyiknél lassan felemelte fejét, és megnézte, hogy a belső függönyök lehetővé teszik-e a belátást. A másodiknál így volt, és Noonan felszerelt egy pici nézőkerendszert. Egy lencséből állt, amelynek nagyjából olyan volt az alakja, mint a kobra feje, de mindössze néhány milliméteres és üvegszálas optikai kábel vezetett a sarok mögött fekete táskájában lapuló tévékamerához. Tett egyet a bank üvegajtajának alsó sarkába is, aztán visszalopakodott négykézláb egészen odáig, ahol végre felállhatott. Miután ezzel megvolt, megkerülte a háztömböt, hogy ugyanezt megtegye az épület túloldalán is. Itt három lencsét tudott felrakni, egyet itt is az ajtóra, kettőt pedig olyan ablakokra, ahol a függönyök egy leheletnyivel rövidebbek voltak a kelleténél. Felrakott mikrofonokat is, hogy minél több hangot rögzítsen. Ezek a nagy üvegablakok jól rezonálnak, de sajnos ez nemcsak az épület belsejében lévő hangokra, hanem az oda nem tartozó külső zajokra is vonatkozik, gondolta.
Ezalatt a rangidős rendőrparancsnok nyilatkozott a svájci tévének. Hosszasan ecsetelte, mennyire komolyan kell venni ezeket a terroristákat. Dr. Bellow kitanította, hogy kellő tisztelettel beszéljen róluk. Feltehetőleg odabent nézik a televíziót, és a csapat céljainak pillanatnyilag az felelt meg, ha felpumpálják az önbecsülésüket, és legalább a terroristák mit sem sejtenek arról, miben mesterkedik Tim Noonan odakint.
– Oké – sóhajtott technikusuk az egyik mellékutcában. Mindegyik videokijelző a helyén volt és működött. Nem sokat mutattak. Ilyen apró lencsékkel nem lehet jó képet kapni, bár a komputerben volt képjavító program. – Itt van egy fegyveres... és még egy. – Tízméternyire voltak az épület bejáratától. A többi ember a fehér márványpadlón ült a terem közepén, minden fedezék nélkül. – Az a fickó azt mondta, négyen vannak, nem?
– De – felelte Chávez. – De azt nem mondta meg, hány túsz van, legalábbis csak körülbelül.
– Oké. Ott az egyik rosszfiú, azt hiszem, a pénztáros helyén... hm, úgy látom, épp a fiókokat nézegeti, és egy táska is van nála. Gondolod, hogy meglátogatták a széfet?
Chávez megfordult.
– Eddie?
– Kapzsi – bólintott Price. – Miért is ne? Elvégre egy bankban vannak.
– Oké. – Noonan másik képre váltott a komputer képernyőjén. – Tessék, itt az épület tervrajza.
– Pénztárosfülkék, széf, vécék – Price ujja végigfutott a képernyőn. – Hátsó ajtó. Elég egyszerűnek tűnik. Följárat az emeletre? – Itt – mutatta Noonan. – Igazából a bankon kívül van. A pincébe viszont le tudnak itt menni. Lépcsők vezetnek le, és egy külön kijárat a hátsó utcára.
– Tetőkonstrukció? – kérdezte Chávez.
– Gerendákkal megerősített beton, 40 cm. Pokoli erős. Ugyanilyenek a padlók és a falak is. Ezt az épületet tartósra készítették. Vagyis nem robbanthatnak utat a falakon, padlón vagy plafonon keresztül.
– Vagyis vagy a főbejáraton, vagy a hátsó ajtón megyünk be, nincs más választás, és ez azt jelenti, hogy a negyedik rossz fiú a hátsó ajtónál van. – Chávez lenyomta rádiója gombját. – Itt Chávez, kettő-kettes mesterlövésznek.
– Ja, itt Weber.
– Van valami ablak a hátsó ajtón, kémlelőnyílás vagy bármi ilyesmi, Dieter?
– Semmi. Erős vasajtónak tűnik, és semmi ilyet nem látok rajta. – A mesterlövész állított puskájának távcsövén, de hiába nézte végig újra és újra, nem látott mást, csak egyszerű festett acélt.
– Oké, Eddie. Primacorddal berobbantjuk a hátsó ajtót. Hárman ott mennek be, egy másodpercre rá robbantjuk az első üvegajtót. Bedobunk két bénító gránátot, és bemegyünk, ameddig a rossz irányba néznek. Kettő és kettő megy elöl. Te és én balról, Louis és George jobbról.
– Viselnek golyóálló mellényt? – kérdezte Price.
– Herr Richter nem látott rajtuk ilyesmit – felelte Noonan. – És a képernyőn sem látok, a fejen meg úgy sincs semmi védelem. Nem kell más, mint egy pontos tízméteres lövés: Nem nagy távolság a H&K vállfegyvereknek.
– Na igen – bólintott Price. – Ki vezeti a hátsó csapatot?
– Azt hiszem, Scotty. Paddy robbant. – Az egész csapatból Connolly volt erre a legjobb ember, ezt mindannyian tudták. Chávez magában megjegyezte, hogy ezentúl kialakítják az osztagon belüli alcsoportokat is. Egész mostanáig mindannyian ugyanabban a fiókban voltak, de ez megváltozik, mihelyt visszaérnek Herefordba.
– Vega?
– Oso fedez minket, de azt hiszem, ez alkalommal nem sok hasznát vesszük. – Julio Vega lett a nehéz géppuskásuk, egy lézerirányítású M-60-as, 7.62-es géppuskája volt, amivel igen komoly munkát lehetett végezni, nem mintha ennek most nagy hasznát vennék, hacsak el nem szabadul a pokol.
– Noonan, küldd el ezt a képet Scottynak.
– Rendben. – A technikus megmozdította az egeret, és nekilátott, hogy mindent elküldjön a csapat komputereinek.
– Már csak az a kérdés, hogy mikor. – Ding az órájára pillantott. – Vissza a dokihoz.
– Igen, uram.
Bellow Herr Richter társaságában töltötte az időt. Három kupica megfelelően lenyugtatta a volt túszt. Még az angolsága is határozottan javult. Bellow már vagy hatodszor ment át vele az eseményeken, amikor Chávez és Price megjelentek mellettük.
– Kék a szeme, és olyan, akár a jég. Akárcsak a jég – ismételte Richter. – Ez nem is ember, ketrecben volna a helye vadállatok között a Tiergartenban. – Az üzletember önkéntelenül is megborzongott.
– Milyen a kiejtése? – kérdezte Price.
– Vegyes. Kicsit hamburgi, de van benne valami bajoros is. A többinek mind bajor akcentusa van.
– A Bundes Kriminal Amtnak még jól jönne, Ding – jegyezte meg Price. A BKA az FBI német megfelelője volt. – Nem kéne szólni a helyi rendőrségnek, hogy nézze át a környéket, vannak-e itt német rendszámú autók, esetleg bajor rendszámmal? Talán még vezető is van valamelyikben.
– Jó ötlet. – Chávez odasietett a svájci rendőrökhöz, és a vezetőjük kisvártatva a rádióhoz lépett. Valószínűleg mellékvágány, de amíg nem megyünk végig rajta, nem tudhatjuk. Valamilyen módon ide kellett jönniük. Ezt is bejegyezte az agyába, minden egyes alkalommal ellenőrizni kell.
Roebling jött oda hozzá mobiltelefonnal a kezében. – Itt az idő, újra hívnunk kell őket – közölte.
Chávez beleszólt rádiójába.
– Tim, gyere a találkozóhelyre!
Norman egy percen belül ott volt. Chávez Roebling telefonjára mutatott. Noonan átvette tőle, lepattintotta a hátlapját, és egy kis zöld áramkört erősített hozzá, melyből vékony drót lógott ki. Aztán a zsebéből elővett egy másik mobiltelefont, és Cháveznek adta.
– Tessék, ezen mindent hallasz te is.
– Mi történik odabent?
– Kicsit járkálnak fel-alá. Azt hiszem, izgatottak lehetnek. Ketten közülük egymással beszélgettek néhány perccel ezelőtt. A gesztusaik alapján nem tűntek túl boldognak.
– És mi a helyzet a hanggal?
Technikusuk a fejét rázta.
– Túl sok a háttérzaj. Az épületnek zajos fűtési rendszere van, olajtüzelésű melegvíz-radiátoroknak hangzik. Hülyét csinál mindenesetre az ablakmikrofonokból. Semmi hasznosat nem mondhatok, Ding.
– Oké. Szólj, ha van valami!
– Naná. – Noonan visszasietett a felszereléséhez.
– Eddie?
– Le merném fogadni, hogy még hajnal előtt meg kell rohamoznunk a helyet. A barátainknak hamarosan elfogy a maradék önuralmuk is.
– Doki? – kérdezte Ding.
– Valószínű – bólintott Bellow. Neki is feltűnt Price gyakorlati tapasztalata.
Chávez a homlokát ráncolta. Bármennyire jó kiképzést kapott is, egyáltalán nem volt lelkes, hogy berontsanak a bankba. Látta az épület belsejéről készült képeket. Legalább húsz, de inkább harminc ember van odabent, és köztük hárman automata fegyverekkel. Elég, ha egyikük úgy dönt, hogy le van szarva minden, és rock-and-rollozni kezd, kezében a cseh géppisztollyal. Sokan nem mehetnek haza a feleségükhöz és a gyerekükhöz. Ezt nevezik a parancsnoklás felelősségének. Chávez nem első alkalommal tapasztalta meg, de a teher soha nem lett könnyebb, mert a tévedés ára sem lett soha kisebb.
– Chávez! – Dr. Bellow szólt hozzá.
– Igen, doki. – Ding Price-szal a nyomában odalépett hozzá.
– Model kezd agresszív lenni. Azt mondja, harminc percen belül megöl még egy túszt, ha nem küldünk érte egy kocsit, amivel elmehet egy helikopterig, amely néhány utcával odébb tud leszállni, és azzal ki a repülőtérre. Attól fogva tizenöt percenként megöl egy túszt. Azt mondja, van elég, hogy néhány óráig kitartson. Felolvasott egy listát a fontosabbakról. Egy sebészprofesszor a helyi orvosi egyetemről, egy szolgálaton kívüli rendőr, egy nagymenő ügyvéd... és nem tréfál, Ding. Harminc perc múlva... fél kilenckor, le fogja lőni az elsőt.
– Mit feleltek a zsaruk?
– Amit tanácsoltam nekik, azt, hogy időbe kerül mindezt megszervezni. Engedjen el néhány túszt, hogy ezzel is bebizonyítsa jóindulatát. És éppen ez váltotta ki a fenyegetést a fél kilences határidővel. Ernst barátunk kezd szétesni.
– Komolyan gondolja? – kérdezte Chávez, csak hogy biztos lehessen a dolgában.
– Igen. Átkozottul komolynak hangzik. Kezdi elveszíteni az önuralmát. Egyáltalán nem örül annak, ahogy a dolgok alakultak. Szinte teljesen elment a józan esze. Egyáltalán nem tréfál. Olyan, mint egy elkényeztetett gyerek, aki semmit nem talál a karácsonyfa alatt, Ding. Semmi olyan stabilizáló hatás nem érheti, ami segítene neki. Nagyon magányosnak érzi magát.
– Hát ez remek. – Ding lenyomta rádiója gombját. Egyáltalán nem volt meglepő, hogy valaki más hozta meg a döntést. – Osztag, itt Chávez. Készenlét. Ismétlem, készenlét.
Kiképezték rá, mire számíthat. Az egyik lehetőség az volt, hogy odaállnak az épület elé a kocsival. Olyan autó kell hogy legyen, amibe nem fér be az összes túsz, aztán megpróbálni puskával leszedni a rossz fiúkat a kocsihoz menet. De csak két mesterlövészük van, és a puskájuk golyója olyan sebességgel száguldana át a terroristák fején, hogy még két vagy három mögötte álló emberrel is végezhetne. Ugyanez a helyzet a pisztolylövésekkel is. Négy rossz fiú túl sok ahhoz, hogy ezt játsszák meg. Nem, be kell vinni az osztagot addig, amíg a túszok a padlón ülnek, és a tűzvonal alatt vannak. Ezek a gazfickók még csak annyira sem ésszerűek, hogy enni akarjanak. Vagyis az élelmiszerükbe sem lehet kábítószert keverni. De az is lehet, hogy túlságosan is ravaszak, és már ők is hallottak a váliummal fűszerezett pizzáról.
Percekig tartott a készülődés. Chávez és Price balról az ajtóhoz kúsztak. Louis Loiselle és George Tomlinson ugyanezt tették a másik oldalról. Hátul Paddy Connolly az ajtókerethez rögzítette a kettős vastagságú Primacordot, helyére tette a detonátort és félreállt, Scotty McTyler és Hank Patterson készenlétben várakoztak.
– Hátsó csapat a helyén, főnök – közölte Scotty a rádióban.
– Roger. Első csapat a helyén – felelte Chávez nyugodtan.
– Oké, Ding – hallatszott Noonan hangja a parancsnoki hálózaton. – Az egyes kamera egy puskás pasit mutat, aki a földön levő túszok között mászkál. Ha fogadnom kéne, azt mondanám, hogy Ernst barátunk az. Egy mögötte van, és egy harmadik jobbra a második fa íróasztalnál. Várj csak, a telefonnál van… oké, a zsarukkal beszél. Azt mondja, mindjárt kiválaszt egy túszt és kinyírja, de előbb közli a nevét. Kedves tőle – fejezte be Noonan.
– Oké, emberek, úgy csináljuk, mint a gyakorlatoknál – közölte Ding az embereivel. – De ez alkalommal szabad fegyverhasználat. Készenlét. – Felnézett, Loiselle és Tomlinson összenéztek, és intettek egymásnak. Louis fog vezetni, George követi. A másik párosnál Price halad elöl, parancsnoka közvetlenül mögötte.
– Ding, elkapott egy fickót, felállította. Ismét a telefonnál van. Az orvost akarják elsőre kivégezni. Mario Donatello professzort. Oké, az egészet veszem a kettes kamerán. Felállította a fickót. Azt hiszem, ideje indulnotok – vonta le Noonan a következtetést.
– Készen állunk? Hátsó csapat, jelentkezz!
– Készen állunk – felelte Connolly a rádióban. Loiselle-t és Tomlinsont Chávez láthatta, mindketten kurtán bólintottak, és megmarkolták MP-10-esüket.
– Chávez az osztagnak, támadunk. Rajta. Paddy, indulás! – adta ki Ding hangosan a parancsot. Még csak az kéne, hogy a robbanás zaját várva összehúzza magát.
Mintha órák teltek volna el a robbanásig, pedig csak másodpercek voltak, és akkor is köztük állt az épület egész tömege. De még így is hallották a hangos fémes csattanást, amely megrázta az egész világot. Price és Loiselle az ajtó alsó rézcsíkjára tette a bénító gránátot, és megnyomta a rajta levő kapcsolót, mihelyt meghallották az első robbanást. Az üvegajtó azon nyomban ezernyi apró darabra robbant. Java része a bank gránit és márvány előcsarnokába hullott, vakító fehér fény és világvége zaj kíséretében. Price máris az ajtó szélénél állt és berontott. Chávez követte, és rögtön balra vetette magát.
Ernst Model ott volt a szeme előtt, fegyverének csövét dr. Donatello fejéhez szorította. A szoba hátsórésze felé fordult, amikor meghallotta az első robbanást, és a második, ahogy azt eltervezték, teljesen megzavarta hatalmas zajával és vakító magnéziumvillanásával. A túszul ejtett orvos jól reagált, feje fölé emelt kézzel lebukott a fegyveres előtt, és ezzel megnyitotta a lehetőséget egy tiszta lövéshez. Price felemelte MP-10-esét, célzott, és meghúzta a ravaszt. Gyors egymásutánban három golyó robbant Ernst Model arcába.
Chávez rögtön utána megpillantotta a másik fegyverest, állt, és a fejét rázta, mintha ki akarná tisztítani. Nem Chávez felé nézett, de a kezében volt a fegyvere, és a szabály az szabály. Chávez két golyót eresztett az ő fejébe is. A fegyvere csövébe hangtompító volt építve, és a fény-hang gránátok után fegyvereik szinte teljesen hangtalanok voltak. Chávez jobbra kapta a fegyverét, de a harmadik terrorista addigra már a földön hevert. Vörös vértócsa szivárgott abból a masszából, amely nem egész két másodperce még a feje volt.
– Tiszta! – harsogta Chávez.
– Tiszta! – Tiszta! -Tiszta! – jött a válasz a többiektől. Loiselle Tomlinsonnal a nyomában az épület hátsó részébe rohant, de még oda se értek, előbukkant McTyler és Patterson feketébe öltözött alakja. Fegyverük a tető felé mutatott. – Tiszta!
Chávez a pénztárosfülkékhez futott, és átvetette magát a korláton, hogy megnézze, van-e még valaki. Senki.
– Itt is tiszta! Terület biztosítva!
Az egyik túsz föl akart állni, de George Tomlinson visszanyomta. A csapat tagjai egyenként átkutatták őket. A többiek pedig töltött fegyverrel fedezték. Mit lehet tudni, nincs-e farkas a bárányok között. Addigra már egy-két svájci zsaru is belépett a bankba. Az átkutatott túszokat abba az irányba terelték. Kábák és döbbentek voltak, szinte azt se tudták, mi történik velük. Néhányuknak vérzett a feje és a füle a fény-hang gránátoktól vagy az üvegszilánkoktól.
Loiselle és Tomlinson felvette áldozataik elejtett fegyverét. Kivette belőlük a tárat, aztán a vállára vetette. Csak most kezdtek szép lassan megnyugodni.
– Mi a helyzet a hátsó ajtóval? – kérdezte Ding Paddy Connollytól. – Gyere, nézd meg – javasolta a korábbi SAS-katona. A hátsó szobába vezette Dinget. Véres látvány fogadta. A terrorista valószínűleg az ajtónak támasztotta a fejét, ez tűnt a leglogikusabb magyarázatnak arra a tényre, hogy Chávez a fejet sehol nem látta, és mindössze egy vállat a belső elválasztó falnak vetett holttesten. A halott keze még mindig markolta a cseh M-58-as karabélyt. A dupla vastag Primacord egy kicsit túlságosan is erős volt... de Ding nem mondta. Az acélajtó és erős ajtókeret megkövetelte.
– Oké, Paddy, szép munka volt.
– Köszönöm, uram. – És a férfi arcán megjelent annak a profinak a mosolya, aki jól és igazári alaposan végezte a munkáját.
Éljenzés harsant odakint az utcán, amikor a túszok megjelentek. Vagyis a terroristák, akiket verbuváltam, immár halott bolondok, gondolta Popov. Nem volt nagy meglepetés, a svájci terrorellenes osztag jól végezte a munkáját, ahogy az ember el is várja a svájci rendőröktől. Egyikük kijött és pipára gyújtott. Milyen jellegzetesen svájci, futott át Popov agyán. A nyavalyás valószínűleg hegymászással tölti a szabadidejét. Lehet, hogy ő a parancsnok. Az egyik túsz odalépett hozzá.
– Danke schön, danke schön! – mondta a bank igazgatója Eddie Price-nak.
– Bitte sehr, Herr Direktor – felelte az angol, ezzel nagyjából ki is merítve németnyelv-tudását. Mindenesetre megmutatta neki, hol gyűjti össze a berni rendőrség a többi túszt. Valószínűleg leginkább egy klotyóra van szükségük, gondolta. Chávez lépett hozzá.
– Na, milyen volt, Eddie?
– Egész jónak mondanám – egy pöfékelés. – Igazából könnyű munka volt. Igazi balfékek voltak, hogy ezt a bankot választották, és egyáltalán így viselkedtek. – Fejét csóválva pöfékelt tovább. Az IRA jóval félelmetesebb ellenség volt ezeknél a nyavalyás németeknél.
Ding nem kérdezte meg; mi az a balfék, pláne egy igazi. Inkább elővette mobiltelefonját, és beütötte a gyorstárcsázás gombját.
– Clark.
– Chávez. Nézte a tévén, Mr. C.?
– Most nézzük az ismétlést, Domingo.
– Mind a négyet elkaptuk, egy túsz sem sérült meg, kivéve azt, akit már korábban megöltek. Sebesülésünk nincs. Most mit tegyünk, főnök?
– Gyertek haza és kielemezzük. Hatos, vége.
– Átkozottul jó munka volt – szólalt meg Peter Covington őrnagy. A következő vagy harminc percben azt nézhették a tévén, hogy a csapat összeszedi a felszerelését, aztán eltűntek a sarok mögött. – Chávez érti a dolgát, és tiszta szerencse, hogy az első alkalom ilyen könnyű volt. Jót tesz az önbizalomnak.
Végignézték a komputer által generált képet, amelyet Noonan küldött át nekik mobiltelefonján keresztül. Covington előre megjósolta, hogyan zajlik majd az akció, és nem is tévedett.
– Van valami hagyomány, amiről tudnom kéne? – kérdezte John. Kezdett megnyugodni, és iszonyúan megkönnyebbült, hogy nem voltak felesleges áldozatok.
– Természetesen átmegyünk velük a klubba néhány korsóra. Covington nem is értette, hogyhogy Clark erről nem tud.
Popov a kocsijában ült, igyekezett minél hamarabb céljához érni, mielőtt az őrszobáikra visszaigyekvő rendőrautók mindenütt elállnák az utat. Itt balra... két közlekedési lámpa, jobbra, aztán át a téren és... ez az! Remek, még pakolóhely is van. Az utcán hagyta bérelt Rudiját a házzal szemben, ahol Model rendezkedett be. A zár gyerekjáték volt számára. Fönt, hátul, ugyanilyen könnyen bánt el a zárral.
– Wer sind sie? – kérdezte egy hang.
– Dmitrij – felelte Popov őszintén, kabátzsebébe dugva kezét. Nézte a televíziót?
– Igen, mi volt a baj? – kérdezte a hang németül. Érezhetően lesújtott volt.
– Most már nem számít. Ideje indulni, ifjú barátom.
– De a barátaim...
– Meghaltak és nem segíthetünk rajtuk. – A sötétben látta a fiút, nagyjából húszéves lehetett. Az elhunyt bolond Ernst Model csodálója. Lehet, hogy homoszexuálisok? Ha igen, csak megkönnyíti a dolgot Popov számára, aki nemigen kedvelte az ilyen beállítottságú férfiakat. – Gyere, szedd össze a holmidat! El kell mennünk innen, méghozzá gyorsan. – És ott volt, amiért jött, a fekete bőr aktatáska, teli német márkával. A srác – hogy is hívják?, valami Fabian – megfordult és fölvette dzsekijét, amit a németek Joppe-nak neveznek. Vissza már nem fordult. Popov fölemelte hangtompítós pisztolyát és tüzelt, majd teljesen szükségtelenül még egyszer, három méter távolságból. Megbizonyosodott arról, hogy a fiú csakugyan meghalt, felemelte a bőröndöt, kinyitotta, hogy ellenőrizze, az van benne, aminek lennie kell, majd szépen kisétált az ajtón, átment az utcán, és visszahajtott belvárosi szállodájába. Délben indul vissza a gépe New Yorkba, de addig is bankszámlát kell nyitnia. Szerencsére ebben a városban ez nem probléma.
A csapat csöndes volt a visszaúton. Az utolsó angliai járatot kapták még el, Heathrow-ra érkezett, nem Gatwickre. Chávez megengedett magának egy pohár fehérbort, és dr. Bellow, aki mellette ült visszafelé is, ugyancsak.
– Nos, mi a véleménye, doki?
– Inkább maga mondja meg, Mr. Chávez – felelte Bellow.
– Nálam már elmúlt a stressz, remegés sincs ez alkalommal felelte Ding. Maga is meglepődött, milyen nyugodt a keze.
– A „remegés” teljesen normális, a stresszenergia távozik. A test nehezen engedi és tér vissza a normális helyzetbe, de a tréning ebben is segít, akárcsak egy pohár ital – jegyezte meg az orvos, finom francia borát kortyolgatva.
– Van valami, amit másképp kellett volna csinálnunk?
– Nem hiszem. Talán ha előbb bevonnak minket, megakadályozhattuk volna az első túsz kivégzését, de ez teljesen sohasem rajtunk múlik. – Bellow vállat vont. – Engem most inkább a terroristák motivációja érdekel.
– Hogyhogy?
– Úgy viselkedtek, mint akiket az ideológia motivál, de a követeléseik már nem olyanok voltak. Ha jól tudom, menet közben kirabolták a bankot.
– Pontosan. – Chávez és Loiselle megnézték a bank padlóján talált vászonzsákokat. Tele volt pénzzel, vagy tizenkét kilónyi bankó volt bennük. Chávez elég furának találta, hogy így számolják meg a pénzt, de erre volt idejük. Az alapos svájci rendőrök majd megszámolják. Az akció után történtek a hírszerzőkhöz tartoznak, akiket Bill Tawney irányít. – Vagyis... egyszerű bankrablók voltak?
– Nem biztos. – Bellow kiitta borát, és felemelte poharát, hogy a stewardess észrevehesse és újratöltse. – Jelen pillanatban nem sok értelme van az egésznek, de az ilyen esetekben ez nem igazán ritkaság. Model nem volt valami ügyes terrorista, túl sok erőfitogtatás valójában alaptalanul, gyenge tervezés, gyenge kivitelezés.
– Gonosz gazfickó volt – jegyezte meg Chávez.
– Szociopata személyiség, inkább bűnöző, mint terrorista. A jó terroristák ennél sokkal megfontoltabbak.
– Mi a fene a jó terrorista?
– Üzletember, akinek a mestersége az, hogy embereket öl azért, hogy valamilyen politikai problémára felhívja a figyelmet... szinte mintha hirdetés lenne. Magasabb célokat szolgál, legalábbis saját szemében. Hisz valamiben, de nem úgy, mint a gyerekek a hittanórán, sokkal inkább, mint a Biblia tanulmányozásával foglalkozó felnőttek. Azt hiszem, eléggé leegyszerűsítem a dolgot, de jelen pillanatban ennyi telik tőlem. Hosszú nap volt, Mr. Chávez – vonta le dr. Bellow a végkövetkeztetést, és a stewardess újratöltötte poharát.
Ding az órájára pillantott.
– De mennyire, doki. – Nem kellett, hogy Bellow mondja meg neki, most alvásra van szüksége. Hátradöntötte ülését, és két percen belül már aludt is.
AUÁ
CHÁVEZ és a többiek nagy része is felébredt, amikor a repülő leszállt Heathrow-n. Mintha egy örökkévalóságig tartott volna, mire a gép a kapuhoz gördült. Ott rendőrök várták őket és kísérték a helikopterleszánó helyre. Miközben átvágtak a terminál épületén, Chávez megpillantotta egy esti újság főcímeit. Hatalmas betűkkel hirdette; hogy a svájci rendőrség kiszabadította a berni kereskedelmi bankban foglyul ejtett túszokat. Kicsit rossz érzés volt, hogy másoké a dicsőség az ő sikeres akciójukért, de hisz ez a Szivárvány célja – emlékeztette magot. – És feltehetőleg kapnak is egy szép köszönőlevelet a svájci kormánytól, amely majd a Bizalmas! jelölésű irattartóba kerül. A két katonai helikopter végül leszállt Herefordban. A leszállópályától furgonok vitték vissza őket az épületekbe. Immár este tizenegy is elmúlt, és mindannyian fáradtak voltak. A nap a szokásos reggeli tornával kezdődött, és egy igazi akció feszültlegével ért véget.
De még nem pihenhettek le. Az épületben már körben elrendezték a forgószékeket. Egyik oldalon nagy képernyőjű tévé állt. Clark, Stanley ~és Covington várták őket. Eljött az akció utáni áttekintés, az AUÁ ideje.
– Oké, emberek – mondta Clark, mihelyt leültek. – Jó munka volt. A rossz fiúknak mind végük, és az akció közben a jó fiúk közül senki nem sebesült meg. Most pedig jöjjön az, hogy mit csináltunk rosszul?
Paddy Connolly állt fel.
– Túl sok robbanóanyagot használtam a hátsó ajtónál. Ha egy túsz állt volna közvetlenül az ajtó mellett, megöltem volna – vallotta be őszintén. – Erősebbnek becsültem az ajtókeretet, mint amilyen valójában volt. – Aztán vállat vont. – De fogalmam sincs, hogyan javíthatnék ezen.
John elgondolkodott rajta. Ez a túlzott lelkifurdalás a derék ember biztos jele. Bólintott és annyiban hagyta.
– Nekem sincs. Mi van még?
Tomlinson szólalt meg következőként, anélkül hogy felállt volna.
– Uram, ki kell találnunk valamit, hogy jobban hozzászokjunk a fény-hang gránátokhoz. Magam is elég kába voltam, amikor beugrottunk az ajtón, még szerencse, hogy odabent Louisé volt az első lövés. Nem vagyok biztos benne, hogy nekem sikerült volna.
– És mi volt a helyzet odabent?
– Elég jól elintézte az alanyokat. Amelyiket én láttam, az már tehetetlen volt – mondta Tomlinson.
– Elfoghattuk volna-e őket élve? – Clarknak meg kellett kérdeznie.
– Nem, mon general: – Louis Loiselle őrmester szólalt meg nyomatékosan. – Puska volt a kezében, és a túszok felé tartotta. – Az természetesen szóba sem jöhet, hogy megpróbálják kilőni a fegyvert a terrorista kezéből. Mindig fel kell tételezni, hogy a terroristának nemcsak egy fegyvere van, és a tartalék általában egy repeszgránát. Amikor Loiselle három golyót lőtt a célpont fejébe, pontosan a Szivárvány politikáját követte.
– Egyetértek. Louis, te hogy bírtad a fény-hang gránátokat? Te közelebb voltál, mint George.
– Nekem van feleségem – mosolyodott el a francia. – Ő hangosabb, mint a gránátok. Egyébként – folytatta, amikor a fáradt kuncogás abbamaradt – az egyik fülemre a tenyeremet szorítottam, a másikat a vállamhoz nyomtam, és becsuktam a szemem. És én robbantottam – tette hozzá. Tomlinsonnal és a többiekkel ellentétben Loiselle előre várta a zajt és a villanást. Aprócska előnynek tűnik, de döntő különbség.
– Még valami probléma a bejutással? – kérdezte John.
– A szokásos – felelte Price. – Rengeteg üvegszilánk a padlón, nehéz lépni rajtuk. Talán puhább talpú bakancsok kellenének? Azzal halkabbak is lennénk.
Clark bólintott, és látta, hogy Stanley jegyzetel.
– Célzással nem volt probléma?
– Nem. – Most Chávez szólalt meg. – Odabent jó volt a megvilágítás, és nem volt szükség az NVG-re. A rossz fiúk úgy álltak, mint a célpontok. A célzással nem volt probléma. – Price és Loiselle egyetértően bólintott.
– Mesterlövészek? – kérdezte Clark.
– Szart se láttam onnan, ahol gubbasztottam – felelte Johnston.
– Akárcsak én – közölte Weber, kissé túlságosan is tökéletes angolsággal.
– Ding, Price-t küldted előre. Miért? – Ez Stanley volt.
– Mert Eddie jobban lő nálam, és nagyobb a gyakorlata. És egy kicsit jobban bízom benne, mint amennyire magamban. Egyelőre tette hozzá. – Különben is egyszerű akciónak tűnt. Mindenki látta az épület tervrajzát. Elég egyszerű belső tér. Három felelősségi körzetre osztottam, kettőt én is láttam: A harmadikban mindössze egy célpontunk volt. Ugyan ez csak találgatás volt, de az összes információ erre utalt. Gyorsan kellett lépnünk, mert a fő célpontunk, Model, meg akart ölni egy túszt. Semmi okát nem láttam, hogy megengedjem neki – fejezte be Chávez.
– Mindenki egyetért ezzel? – kérdezte John az összegyűlteket.
– Előfordulhatnak esetek, amikor kénytelenek leszünk hagyni, hogy a terrorista megöljön egy túszt – szólalt meg dr. Bellow józanul. – Nem lesz kellemes élmény, de néha így kell dönteni.
– Rendben, doki, van valami megjegyzése?
– John, figyelemmel kell kísérnünk a rendőrségi nyomozást. Terroristák voltak vagy bankrablók? Egyelőre nem tudjuk. Azt hiszem, meg kell tudnunk. Nem állt módunkban tárgyalásokat kezdeni velük. Ebben az esetben talán nem is számított, de a jövőben fog. Több tolmácsra van szükségünk. Az én nyelvtudásom nem felel meg ezeknek a követelményeknek. Olyan tolmácsokra van szükségem, akik jól beszélik az anyanyelvemet, az árnyalatokat és a finomságokat is tudják. – Clark látta, hogy Stanley most is jegyzetel. Órájára pillantott.
– Oké, holnap délelőtt végigmegyünk a videofelvételeken. De addig is, jó munka volt emberek. Oszolj.
A 2-es osztag kiment az éjszakába. Kezdett leszállni a köd. Egyesek az altiszti klub irányába pillantottak, de senki nem indult arrafelé. Chávez a háza felé sétált. Amikor kinyitotta az ajtót, Patsyt a tévé előtt találta.
– Szia, drágám – köszönt a feleségének.
– Jól vagy?
Chávez kipréselt magából egy mosolyt, felemelte a kezét és megfordult. – Se lyukak, se karcolások nincsenek rajtam.
– Úgy értem, ti voltatok a tévében... Svájcban?
– Nagyon jól tudod, hogy semmit nem mondhatok.
– Ding, tizenkét éves korom óta tudom, mivel foglalkozik apa közölte dr. Patrícia Chávez. – Amivel te, Mr. Titkos ügynök.
Mi értelme lett volna hazudni és köntörfalazni?
– Rendben, Patsy. Mi voltunk. Én és a csapatom.
– És kik voltak ők? Úgy értem a rossz fiúk.
– Talán terroristák, talán bankrablók. Nem tudni biztosan. Chávez levette ingét, és bement a hálószobába.
Patsy pedig követte.
– A tévében azt mondták, mind meghaltak.
– Aha. – Chávez levette nadrágját, és beakasztotta a szekrénybe. – Nem volt más választásunk. Épp meg akartak ölni egy túszt, amikor berontottunk; nekünk pedig... meg kellett őket állítani.
– Nem vagyok biztos benne, hogy tetszik ez nekem.
Chávez a feleségére nézett.
– Én pedig biztos vagyok benne, hogy nem tetszik nekem. Emlékszel arra a fickóra, akinek le kellett vágni a lábát? Még egyetemre jártál, és asszisztáltál a műtétnél. Nem tetszett neked a dolog, ugye?
– Nem, egyáltalán nem. – Autóbaleset volt, és a férfi lába úgy összezúzódott, hogy nem lehetett megmenteni.
– Ez az élet, Patsy. Vannak dolgok, amiket nem kell szeretned, de meg kell tenned. – Ezzel Chávez leült az ágyra, és a nyitott tetejű szennyeltartóba dobta zokniját. Titkos ügynök, gondolta. Aki vodka-martinit rendel rázva, nem keverve. De a filmek soha nem mutatják a főhőst, amikor ágyba bújik aludni. És ugyan ki a csoda akarna szeretkezni nem sokkul azután, hogy megölt valakit. Gunyoros kuncogás bukott ki belőle, és végigvetette magát a takarón. Bond. James Bond. Hát persze. Abban a pillanatban, ahogy lehunyta szemét, ismét látta maga előtt a bank belsejét. Újraélte a pillanatot, ahogy felemeli MP-10-esét, és a célkeresztben megjelenik, akármelyikük is volt... talán Guttenach? Chávez rádöbbent, hogy nem is nézett utána. Látta a fejet a célkereszt kellős közepén, és olyan begyakorlott mozdulattal húzta meg a ravaszt, mintha csak a nadrágja cipzárját húzná föl kisdolga végeztével. Puff, puff, puff. Ennyi az egész, a fegyverek nem csapnak nagyobb zajt, és akárki a fene volt is az illető, halott, akárcsak a tegnapi hal. Három barátjával együtt nem sok esélye volt, pontosabban semmi esélye nem volt.
De annak a szerencsétlennek sem, akit korábban meggyilkoltak, emlékeztette magát Chávez. Valami szerencsétlen nyomorultnak, aki véletlenül a bankban volt. Ki tudja, pénz tett be, vagy kölcsönt akart fölvenni, vagy csak apróra volt szüksége fodrászhoz menet. Neki tartogasd az együttérzésedet, korholta magát Ding. És az az orvos, akit Model meg akart gyilkolni, már otthon van talán a feleségével és a gyerekeivel. Talán bepiált, vagy az is lehet, hogy bevett néhány nyugtatót. Feltehetőleg eléggé kikészülhetett. Az is lehet, hogy egy ideig látogatja majd valamelyik elmegyógyász kollégáját, hogy megbirkózzon a stressz utóhatásával. Feltehetőleg elég nyavalyásan érzi magát, de ehhez is életben kell lennie, hogy egyáltalán bármit érezzen, és ez átkozottul jobb, mintha a felesége és a gyerekei kisírt szemmel ülnének a házuk nappalijában Bern külvárosában, és nem értenék, apuci miért nem lehet többé köztük.
Igen. Elvett egy életet, de megmentett egy másikat. Ezzel a gondolattal idézte föl ismét a képet. Most már emlékezett rá, hogy az első golyó pontosan a füle előtt találta el a seggfejet. Halott kellett már hogy legyen, mikor a második és harmadik golyó eltalálta egy nem egész ötcentis sugarú körben, jó három méterre szanaszét szórva agyának darabjait. És a test olyan tehetetlenül zuhant a földre, mint egy zsák. Chávez lelki szemeivel ismét látta maga előtt, ahogy a terrorista puskája a földre zuhan, felcsapódik a csöve. Ismét hálát adott gondolatban, amiért a fegyver nem sült el és sebzett meg valakit, hogy a férfi ujjai a fejlövéstől nem rándultak össze, és a terrorista nem húzta meg holtában is a ravaszt. Kiképzéskor megtanulta, hogy ezzel a kockázattal számolni kell. Így sem volt a dolog kielégítő, sokkal jobb élve elfogni őket, és kiszedni belőlük, mit tudnak, miért cselekedtek így. Ily módon megtudhat tőlük olyasmit, ami legközelebb a hasznukra lehet, vagy az is lehet, hogy megtudják, ki az a szarházig aki a parancsokat adta. Utána mehetnek, és 10 mm-es robbanógolyókkal pumpálhatják tele a seggét.
Cháveznek be kellett vallania, hogy az akció korántsem volt tökéletes, de az volt a parancsa, hogy mentsen meg egy életet, és ezt meg is tette. És egyelőre ez is elég, döntött: A következő pillanatban érezte, hogy a felesége mellé fekszik. Megfogta a kezét, az asszony pedig a hasára tette. A kis Chávez már megint nem fér a bőrébe, ezért kijár az anyjának egy csók, gondolta Ding.
***
Popov is lefeküdt már. Amíg a tévét nézte, benyomott négy dupla vodkát. A híreket a szerkesztő lelkendezése követte, aki a helyi rendőrség hatékonyságáról ömlengett. A rablók személyazonosságát még mindig nem hozták nyilvánosságra. Eddig legalábbis rablásként számoltak be az esetről. Popov némi csalódást érzett, bár ha belegondolt, maga sem tudta megmondani, miért. Képességeit így is be tudta bizonyítani munkaadójának... és tekintélyes összeget vágott zsebre vele. Még néhány ilyen megbízatás, és királyként élhet Oroszországban, vagy hercegként sok más országban. Immár megengedheti magának azt a luxust, amelyet oly gyakran látott és irigyelt, amikor hírszerzőként dolgozott az egykori KGB-ben. Többször megfordult akkor a fejében, hogy a csudába akar hazája legyőzni olyan országokat, amelyek billiókat költenek szórakozásra azok mellett a billiók mellett, amelyeket katonai felszerelésekre költenek. Amelyek egytől egyig jobbak voltak annál, mint amilyet az ő országa állított elő. Ha nem így lett volna, miért bízták volna meg olyan gyakran azzal, hogy szerezze meg a titkukat. Ez volt a dolga a hidegháború utolsó évei alatt. Tökéletesen tudta, ki fog győzni és ki fog veszíteni.
De az árulás szóba se jöhetett. Mi értelme lett volna eladni hazáját valami kis júdáspénzért és egy közönséges munkáért nyugaton. Szabadság? Nyugaton még mindig úgy tettek, mintha imádnák ezt a szót. Mi jó van abban, ha az ember szabadon utazhat, ha nincs meg a megfelelő autója hozzá. Vagy egy jó hotel, amiben megszállhat. Elég pénzzel ahhoz, hogy egyen-igyon, élvezze az életet. Nem, első „illegális” útja hírszerzőként nyugatra, a megfelelő diplomáciai fedőtevékenység nélkül, Londonba vezetett. Sokáig csak nézte a drága kocsik sorát. A hatékony fekete taxikat, amelyek mindig kéznél vannak, ha az embernek nincs kedve sétálni. Ez volt a pihenés. Szakmai találkozóit a föld alatt intézte. A földalatti kényelmes, névtelen és olcsó volt. De az olcsóság olyan erény, amelyhez nem nagyon vonzódott. A kapitalizmusnak van egy nagy előnye, gondolta. Megjutalmazza azt, akik a megfelelő szülőket választották, vagy szerencséjük volt az üzletben, és méghozzá olyan luxussal, kényelemmel és jóléttel jutalmazza meg őket, amiről a cárok sem álmodhattak. És Popov az első pillanattól erre vágyott, és azon gondolkodott, hogyan szerezhetné meg. Egy szép drága autó – mindig is egy Mercedesre vágyott – egy megfelelő nagy lakás közel a jó éttermekhez, elég pénz ahhoz, hogy olyan helyekre utazhasson, ahol a homok meleg, az ég kék. Olyan jólét, amely miatt körülzsongják a nők. Henry Ford is így csinálta, biztos volt benne. Mi értelme, ha az ember gazdag és hatalmas, ha nem használja ki.
Soha nem álltam hozzá ilyen közel, hogy meg is valósítsam, mondta magában Popov. Mindössze még egy-két ilyen munka kell, mint a berni is volt. Ha a munkaadóm ilyen sokat hajlandó ezeknek az ostoba alakoknak fizetni... akkor nekem hamarosan felvirrad. Elégedetten nyúlt a távirányító után, és kapcsolta ki a tévét. Holnap reggeli után elmegy a bankba, aztán kitaxizik a repülőtérre, és a Swissair-géppel New Yorkba repül. Természetesen első osztályon.
– Nos, Al? – kérdezte Clark egy korsó angol barna sör fölött. Az egyik hátsó sarokbokszban ültek.
– Chávez barátod van olyan, mint a híre. Okos volt tőle, hogy Price-t előreengedte, nem hagyta, hogy a büszkesége irányítsa. Szeretem ezt egy fiatal tisztben. Jó volt az időzítése is. Jól osztotta meg a csapatot, és jól is célzott. Meg fog felelni, akárcsak az osztag. Az is szerencse, hogy az első esetünk ilyen könnyű volt. Ez a Model nem volt éppen egy atomtudós.
– Gonosz, kegyetlen alak volt.
Stanley bólintott.
– Ez igaz. A német terroristák gyakran ilyenek. Valószínűleg kapunk majd egy szép kis köszönőlevelet a BKA-tól.
– Tanulságok?
– Dr. Bellow-é a leghasználhatóbb. Több és jobb tolmácsokra van szükségünk, ha be akarjuk őt is vonni a tárgyalásokba, alkudozásokba. Holnap intézkedem. A Century házban biztos vannak használható emberek. Ja igen, és az a Noonan fiú...
– Jól jön a csapatban. Az FBI-nál volt technikus. A túszszabadító csapatnál használták technikai segítségként, Felesküdött ügynök, tud lőni, és van némi gyakorlata a nyomozásban is – magyarázta Clark. – Jó, hogy vannak velünk olyanok is, akik mindenhez értenek.
– Szép munka volt, ahogy elhelyezte a videómegfigyelő rendszerét. Többször is megnéztem videón. Nem rossz. Egészében John, piros csillag a 2-es osztagnak. – Stanley tisztelgésre emelte John Courage-t tartó kacsóját.
– Jó látni, hogy minden működik, Al.
– Legalábbis a következőig.
Clark mély lélegzetet vett. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy az érdem nagyrészt az angoloké. Az ő támogatási rendszerüket használják, és gyakorlatilag az ő embereik vezették a rajtaütést... legalábbis kétharmadát. Louis Loiselle csakugyan van olyan jó, mint ahogy a franciák ígérték. A kis csirkefogó úgy lő, mint egy westernhős, és körülbelül annyira ideges, mint egy szikla. Na igen, a franciák is szereztek némi tapasztalatot a terroristákkal kapcsolatban. Clark annak idején néhányszor együtt dolgozott velük. A lényeg, hogy ez sikeres akcióként vonult be a történelembe. A Szivárvány bizonyított, és Clark tudta, hogy vele együtt ő is.
A Society of Cincinnatus birtokában volt egy jókora ház a Massachusetts Avenue-n, amelyben gyakran rendeztek félhivatalos vacsorákat. Az ilyen rendezvények létfontosságúak Washington társadalmi életében. Ezek teszik lehetővé, hogy a hatalmasok összefussanak, és egy-egy ital, kis beszélgetés mellett összemérjék hatalmukat. Az új elnök, aki... kicsit furcsán közelített a kormányzás kérdéséhez, némileg nehezebbé tette mindezt, de nincs az az ember, aki az ilyesmit megváltoztathatná ebben a városban, és a kongresszusban ülő új arcoknak is meg kell tanulniuk, hogyan működik valójában Washington. Persze nem mintha Amerika más helyein másként menne. És sokak számára ezek az összejövetelek ebben a palotában, amely valamikor egy gazdag és fontos ember otthona volt, pusztán a régi countryklubbeli vacsorák új változata volt, ahol annak idején megtanulták a jó társaság hatalmi szabályait.
Carol Brightling az új, fontos emberek egyike volt. Tíz éve vált el, és azóta sem ment férjhez, ezzel szemben nem kevesebb, mint három doktori címmel rendelkezett, a Harvardról, CalTechról és az Illinois Egyetemről, azaz mindkét partról és három fontos államból. Ez pedig komoly fegyvertény volt ebben a városban. És azonnal magára irányította hat szenátornak és ennél is több képviselőnek a figyelmét, ha nem is a szeretetét. És ezek az emberek mind szavazatokkal és bizottsági helyekkel rendelkeztek.
– Látta a tévét? – kérdezte tőle egy fiatal illinoisi szenátor egy pohár fehérbor mellett.
– Mire gondol?
– Svájcra. Vagy bankrablás volt, vagy terrorista akció. Szépen elkapták őket a svájci zsaruk.
– A fiúk meg a puskáik – legyintett Brightling.
– Jól mutatott a tévén.
– Akárcsak a futball – jegyezte meg Brightling finom, gonoszkár mosollyal az arcán.
– Igaz. Mondja, miért nem támogatja magát az elnök a globális felmelegedés kérdésében? – tette fel a szenátor a kérdést, és magában azon tűnődött, hogyan törje föl a nő páncélját.
– Szó sincs arról, hogy nem támogatná. Mindössze úgy véli, további tudományos adatokra van szükségünk.
– És maga nem?
– Hogy őszinte legyek, nem. Szerintem minden adat a rendelkezésünkre ált. Az első adattól az utolsóig teljesen világosak. De az elnököt nem győzték meg tökéletesen, és amíg nem százszázalékosan biztos a dologban, nem szívesen tesz olyan lépéseket, amelyek kihatnak a gazdaságra is. – Még meg kell dolgoznom, tette hozzá gondolatban.
– És maga hogy fogadja ezt?
– Megértem az álláspontját – felelte a tudományos tanácsadó, meglepve vele a Lincoln hazájából érkezett szenátort. Úgy látszik, mindenki, aki a Fehér Házban dolgozik, behódol ennek az elnöknek. A Fehér Ház stábját meglepte Carol Brightling kinevezése. A nő egész más politikai nézeteket vallott, mint elnöke, ezzel szemben környezetvédelmi körökben nagyra becsülték. Ügyes politikai lépés volt, feltehetőleg Arnold van Damm, a stáb főnöke állt mögötte. Van Damm ennek a politikai manővereken és intrikákon élő városnak az egyik legügyesebb sakkjátékosa volt. Ezzel a lépéssel megszerezte elnökének a Washingtonban egyre jelentősebb politikai erővé váló környezetvédelmi mozgalmak támogatását.
– Nem zavarja, hogy az elnök épp Dél-Dakotában mészárolja a vadludakat? – kuncogott a szenátor. A pincér közben telitöltötte poharát.
– A homo sapiens ragadozó – felelte Brightling, közben pillantása végigfutott a szobán.
– De csak a férfiak, ugye?
Egy mosoly.
– Igen, mi nők jóval békésebbek vagyunk.
– Ó, nem a volt férjét látom ott a sarokban? – kérdezte a szenátor. Meglepte a nő arcán beállott változás.
– De igen. – Brightling hangja semleges volt, semmilyen érzelmet nem tükrözött. Az asszony elfordult. Elég volt, hogy megpillantotta a férfit, nem kellett más tennie. Mindketten tisztában voltak a szabályokkal. Nem megyünk közelebb egymáshoz tíz méternél. Nem nézünk hosszan egymás szemébe, és természetesen nem szólunk egymáshoz.
– Két évvel ezelőtt módomban állt volna pénzt fektetni a Horizon Corporationba. Azóta is átkozom magam.
– Igen, John szép kis vagyont szerzett belőle.
És jóval azután, hogy elváltatok, úgyhogy egy vasat sem látsz belőle. Valószínűleg nem ez a legjobb téma, gondolta a szenátor. Még új volt ebben a munkában, és nem sajátította el a politikai társalgás művészetét.
– Igen, jól keres azzal, hogy így kihasználja a tudományt.
– Helyteleníti?
– Azt, hogy újrastrukturálja a DNA-t állatokban és növényekben? Hát persze. A természet legalább kétbillió éve nagyon jól megvan a segítségünk nélkül is. Kétlem, hogy most szüksége volna rá.
– Tehát vannak dolgok, amelyek nem arra valók, hogy az ember megismerje őket? – kérdezte a szenátor kuncogva. A férfi tudományos háttere abból állt, hogy megszerzett telkeket, lyukakat vájt a földbe, és odaépített valami szörnyűséget; amelyet a természet egyáltalán nem kívánt ott. Dr. Brightling úgy vélte, hogy a szenátor azért aggódik ennyire a környezetért, mert imádja Washingtont, és itt is akar maradni, mégpedig megfelelő pozícióban. Ezt hívták Potomacláznak, ezt a betegséget könnyű elkapni, de nehéz gyógyítani.
– Adott probléma, Hawking szenátor, hogy a természet egyszerre igen bonyolult és finom rendszer. Meg tudunk változtatni dolgokat, de nem láthatjuk előre a változások hatásait. Ezt nevezik a nem szándékos következmények törvényének. Márpedig ezt a Kongresszusban is tudják, vagy nem?
– Úgy érti…
– Úgy értem, nem véletlenül van szövetségi törvény a környezet védelméről. Jóval könnyebb elszúrni dogokat, mint rendbe tenni őket. Ami az átalakított DNA esetét illeti, jóval könnyebben megváltoztathatjuk a genetikus kódot, mint ahogy fel tudjuk mérni azt, hogy milyen hatásai lesznek ezeknek a változásoknak száz év múlva. Az ilyesfajta hatalommal csak a lehető legnagyobb elővigyázatossággal szabad élni. Sajnos nem mindenki képes felfogni ezt az egyszerű tényt.
Ezzel nemigen lehetett vitába szállni, a szenátornak nem is állt szándékában. Brightling egy héten belül a bizottsága előtt fogja elmondani ugyanezeket az érveket. Lehet, hogy emiatt futott zátonyra a házassága John Brightlinggal? Milyen kár, gondolta a szenátor, aztán kimentette magát, és megkereste a tömegben feleségét.
– Nincs semmi új ebben a nézőpontban. – John Brightling a Virginiai Egyetemen szerezte doktori címét, molekuláris biológiából, ahol a diplomáját is. – Egy Ned Ludd nevű alakkal kezdődött néhány száz évvel ezelőtt. Ő attól félt, hogy az ipari forradalom véget vet Anglia háziipari gazdaságának, és igaza is volt. Az a gazdasági modell nem volt életképes. Az, ami a helyére lépett, jobb volt a fogyasztónak, ezért is nevezzük „haladásnak”. – Nem meglepő, hogy csodálókból való egész kis udvartartás gyűlt John Brightling köré, aki milliárdos volt, és vagyona egyre gyarapodott.
– De a komplexitás... – vetette valaki közbe a közönségből.
– Mindennap, sőt minden másodpercben megtörténik, akárcsak azok a dolgok, amelyeket megpróbálok legyőzni. Például a rákot. Nos, hölgyem, akkor is véget akar vetni a munkánknak, ha azt jelenti, hogy így nem találjuk meg a mellrák gyógyszerét? A világ népességének öt százalékát fenyegeti ez a betegség, és a rák genetikus betegség. Gyógyításának kulcsa az emberi génállományban van, és az én cégem meg fogja találni ezt a kulcsot. Ugyanez a helyzet az öregedéssel. Salk és csapata La Jollában megtalálta az öngyilkos gént több mint tizenöt évvel ezelőtt. Ha képesek leszünk megfordítani, valósággá válhat az emberi halhatatlanság. Ön, hölgyem, nem találja vonzónak az ötletet, hogy örökké élhessen egy huszonöt éves testben?
– De mi a helyzet a túlnépesedéssel? – A képviselőnő ellenvetése most már valamivel tétovább volt. Túl hatalmas gondolat volt ez, túlságosan meglepő ebben a pillanatban ahhoz, hogy szembeszegüljön vele.
– Egyszerre egy dologgal foglalkozzunk. A DDT felfedezése a betegséghordozó rovarok nagy részét elpusztította, és ez az egész világon népességrobbanáshoz vezetett. Oké, -egy kicsit zsúfoltabban vagyunk a földön, de ki akarja visszahozni a anopheles moszkitókat? Vagy a malária a népességszabályozás elfogadható módja? Gondolom, hogy a jelenlevők közül senki nem akar háborút, pedig ezt is arra használta az emberiség, hogy leküzdje a túlnépesedést. De túlvagyunk rajta, nem? Ugyan már, a népességgyarapodás visszafogása nem nagy ügy. Születésszabályozásnak hívják, és a fejlett országok már rég megtanulták, és az elmaradott országok is képesek lesznek rá. Ha jó okuk lesz rá. Eltarthat egy-két generációt – tűnődött John Brightling –, de van a jelenlevők között valaki is, aki ne akarna ismét huszonöt éves lenni? Természetesen mindazon tudással, amit időközben felhalmozott? Hát engem átkozottul vonz a gondolat folytatta meleg mosollyal. Brightling cége csillagászati fizetéseket adott és részvényvásárlási lehetőséget. Ezzel hihetetlen csapatot szedett össze, és az a sok tehetséges ember mind ezt a bizonyos gént kereste. Megbecsülni is nehéz volt, mekkora haszonhoz juthatnak, ha megtalálják. És az amerikai szabadalom 17 évre szól. Az emberi halhatatlanság most először komoly kutatások tárgya, és nem gyenge sci-fi történeteké.
– Úgy gondolja, képes lesz rá? – kérdezte egy másik képviselőnő, aki San Franciscóból érkezett. A nők – mindenfajta nő – iszonyatosan vonzódtak ehhez a férfihoz. Ezt teszi a pénz, hatalom, megfelelő külső és jó modor együttese.
John Brightling szélesen elmosolyodott.
– Öt év múlva kérdezze meg. Ismerjük a gént. Most meg kell tudnunk, miként lehet megfordítani. Nagyon sok alapkutatást kell végeznünk, és közben remélhetőleg sok igen hasznos dolgot fogunk felfedezni. Olyan ez; mikor Magellán bontott vitorlát. Nem vagyunk biztosak benne, mit fogunk találni, de azt tudjuk; hogy érdekes lesz. – Senki sem mutatott rá, hogy Magellán nem ért haza arról a bizonyos útról.
– És kifizetődő is lesz? – kérdezte egy új szenátor Wyomingból.
– Így működik a társadalmunk, vagy nem? Megfizetjük az embereket, hogy hasznos dolgokat műveljenek. Ez pedig elég hasznos nem?
– Ha sikerül, felteszem, hogy igen. – A szenátor egyébként orvos volt, családi orvos, aki ismerte a gyógyítás alapjait, de soha nem merült el a magas tudományban. Az elképzelés, a Horizon Corporation célja, lélegzetelállító volt, ő pedig egyetértett vele. A cég több jó rákgyógyszert és szintetikus antibiotikumot is kifejlesztett, és az emberi gén projekt, az emberi élet alapjaival foglalkozó világméretű kutatás vezető magánvállalata volt. John Brightling zseni volt, és így viszonylag könnyen cégéhez vonzhatta a hozzá hasonló elméket. Karizmatikusabb volt száz politikusnál is, és velük ellentétben az ő viselkedésének volt is némi alapja, be kellett vallania a szenátornak. Régen a pilótáknál „nagymenőnek” hívták az ilyeneket. Filmsztár külső, mosolygós arc, a képesség, hogy odafigyeljen a másikra, és meghökkentően analitikus elme, dr. John Brightlingban mindez megvolt. Képes volt felkelteni az emberek érdeklődését, és a nyavalyás tud tanítani is, képes a környezet színvonalához igazítani a mondandóját. Egyszerű gondolatok az iskolázatlanok számára és igen bonyolultak a szakterület néhány szakértőjének. A szakterületének, amelyen ő az uralkodó. Na persze voltak néhányan, aki felvették vele a versenyt. Pat Reily a Harvard-Mass General Kórházban, Aaron Bernstein a John Hopkinsban. Jacques Elisé a Pasteur Intézetben. Talán Paul Ging is Berkeleyben, de ez minden. Micsoda remek orvos lett volna belőle, gondolta a háziorvos szenátor. De nem, tette hozzá gondolatban, túl nagy koponya ahhoz, hogy influenzás betegekre pazarolja az idejét.
Mindössze egyetlen dologban vallott kudarcot, és az a házassága volt. Nos, el kell ismerni, hogy Carol Brightling is okos nő, de inkább politikus, mint tudós, és talán az asszony egója, amelyről ebben a városban mindenki tudta, hogy nem éppen kicsike, nem bírta elviselni férje nagyobb intellektusát. Nincs hely mindkettőnknek ebben a városban, mosolyodott el magában a háziorvos szenátor Wyomingból. Hányszor előfordul ilyen a való életben is, nemcsak a régi filmeken. És ami azt illeti, John Brightling ilyen szempontból is jobban járt, mint Carol Brightling, a férfi oldalán egy igen csinos vörös hajú nő állt, és szinte minden szavát itta. Míg az asszony egyedül érkezett és egyedül is fog hazamenni georgetowni lakásába. Hát ilyen az élet, gondolta a szenátor.
Halhatatlanság. A fenébe is, micsoda erkölcsi dilemmák, gondolta a doki. Mindjárt kezdődik a vacsora. A csirke már átesett a vulkanizáció folyamatán.
A válium segített. Persze Killgore tudta, hogy igazából nem is válium, de az összes enyhe nyugtatót ezen a néven emlegették. Ezt a bizonyos szert a SmithKline fejlesztette ki valamilyen márkanéven. Megvolt az a jó tulajdonsága, hogy kompatíbilis az alkohollal. A hajléktalanok gyakran úgy védik a területüket, mint a kóbor kutyák. De ez a tízfős csoport figyelemreméltóan nyugodt volt. Segített a jó adag pia is. A legnépszerűbb a bourbon volt, olcsó pohárban itták, jéggel, különböző mixerekkel keverve. Többségük nem tisztán itta Killgore meglepetésére.
A vizsgálatok jól haladtak. Mindannyian egészséges beteg emberek voltak. Látszólag életerősek, de közelebbről megnézve teli voltak fizikai problémákkal, a cukorbetegségtől a májműködés elégtelenségéig. Egyikük prosztatarákban szenvedett. De ebben a bizonyos kísérletben ez nem számított. Egy másik HIV pozitív volt, de még nem jelentkeztek a tünetek, így ez sem számított. Feltehetőleg valamilyen droggal kapta el, furcsamód mégiscsak italra volt szüksége ahhoz, hogy itt jól érezze magát. Érdekes.
Killgore-nak nem kellett volna itt lennie, és a lelkiismeretének sem tett jót, hogy túl sokat látja őket. De mégiscsak az ő kísérleti patkányai, és illik szemmel tartani őket, és meg is tette a tükör mögül. Közben elvégezte adminisztrációját, és hordozható CD-lejátszóján Bachot hallgatott. Hárman közülük vietnami veteránok, legalábbis ezt állították magukról. Vagyis megöltek egy csomó ázsiait, ők maguk az interjú közben a ferdeszemű szót használták, mielőtt lezüllöttek volna, hogy aztán az utcán végezzék. Manapság hajléktalanoknak illett őket nevezni. Valamivel jobban hangzott, mint a csavargó. Killgore halványan emlékezett, hogy anyja még így nevezte az ilyeneket. Nem éppen az emberiség büszkesége. De a projektnek sikerült őket is megváltoztatni egy kicsit. Immár mindannyian rendszeresen fürödtek, tiszta ruhában jártak, tévét néztek, néhányan időről időre olvastak is. Pedig Killgore azt hitte, ostoba pénzkidobás a kiskönyvtár felállítása, csak az idejüket vesztegetik vele. De inni továbbra is mindannyian ittak, és legfeljebb hat órát volt tiszta a tudatuk egy nap. A válium pedig még jobban lenyugtatta őket. Úgyhogy a biztonsági stábnak nemigen kellett rendbontásokra számítania. Azért ketten így is mindig szolgálatban voltak a szomszédos szobában, onnan figyelték a tízfős csoportot. A plafonba rejtett mikrofonok lehetővé tették, hogy nyomon kövessék a társalgást. Egyikük afféle szaktekintélynek számított baseballban, és erről beszélt, ha valaki hajlandó volt meghallgatni. Sokat beszéltek a szexről is. Killgore agyában meg is fordult, hogy a begyűjtőket elküldi, hozzanak néhány női hajléktalant is a kísérlethez. Majd később szól Barb Archernek. Elvégre tudniuk kell, hogy a nemnek van-e valami szerepe a kísérletben? Ezt be kell vennie annak a nőnek is. És velük szemben nem érezheti azt a híres női szolidaritást. Pedig Killgore amolyan „feminácinak” tartotta orvostársát. Kopogtattak az ajtón, és Killgore odafordult.
– Hello, doki. – Benny volt az, az egyik biztonsági emberük.
– Hogy állunk?
– Lassan lefekszenek – felelte Benjamin Farmer. – Jól viselkednek a srácok.
– Aha, biztos vagyok benne. – Annyira könnyű volt az egész. Többségüket kicsit ösztökélni kellett, hogy kimenjenek a szobából az udvarra, és vagy egy órát sétáljanak délutánonként, de meg kellett őrizni az erőnlétüket. Vagyis rá kellett őket venni annyi mozgásra, amennyit Manhattanben mozogtak egy átlagos napon. Egyik rémes utcasarokról a másik felé tántorogva.
– A fenébe is, doki, soha nem hittem volna, hogy emberek így igyanak, mint ezek. Ma kellett hogy hozzak egy egész láda GrandDad whiskyt, és már csak két palack maradt.
– Ez a kedvencük? – kérdezte Killgore. Ez eddig fel sem tűnt neki.
– Úgy tűnik, uram, hogy igen. Én jobban szeretem a Jack Daniel'st, de legfeljebb két pohárral iszom meg egy este. Mondjuk hétfőn, amikor meccs van és jó a meccs. Én a vizet nem iszom úgy, ahogy ezek a srácok a tömény piát. – Az éjszakai biztonsági szolgálatot vezető volt tengerészgyalogos kuncogott. Derék ember ez a Farmer. Sokat dolgozik a sebesült állatokkal a társaság menedékházában. Azt is ő találta ki, hogy a kísérleti alanyokat „srácoknak” nevezik. Tőle átvették a biztonságiak és végül a többiek is. Killgore vele nevetett, végül is kell hívni őket valahogy, és a kísérleti patkány túlságosan tiszteletlen. Elvégre emberi lényekről van szó bizonyos szempontból, és a kísérletben elfoglalt helyük miatt értékesek is. Belenézett a tükörablakba. Egyikük, a hatos, épp töltött magának még egy italt, aztán az ágyához bóklászott és lefeküdt, hogy még nézze a tévét, mielőtt elnyomja az álom. Vajon miről álmodhat ez a szerencsétlen nyomorult? Néhányan hangosan beszéltek álmukban. Talán egy alváskutatót érdekelhetne is a dolog. De mindannyian horkoltak, és amikor az egész társaság álomba merült, mintha régi vágású gőzmozdony pöfögött volna mellettük.
Sihuhú, gondolta Killgore, visszafordult a papírjaihoz. Még tíz perc és hazamehet. Már túl késő, hogy ő fektesse le a gyerekeket. Kár. De cserébe egy nap majd egy új világra ébrednek. Csodálatos ajándékot kapnak az apjuktól, bármilyen nagy árat kell is fizetni érte, gondolta az orvos. Nekem is jólesne egy ital.
– Még soha nem volt ilyen fényes a jövő – szónokolt John Brightling közönségének. A két pohár kitűnő kaliforniai Chardonnaytől még elbűvölőbb lett. – A természettudomány olyan határokat lép át, amelyek létéről 15 éve még tudomásunk sem volt. Most, miközben beszélgetünk, százévnyi alaptudomány eredménye virágzik ki. Pasteur, Ehrlich, Salk, Sabin és mások munkáira építünk. Azért látunk oly messzire ma, mert óriások vállán állunk.
Nos, hosszú út volt, de immár látjuk a hegy csúcsát, és az elkövetkezendő néhány éven belül el is jutunk oda – folytatta John Brightling.
– Jól beszél – jegyezte meg Liz Murray a férjének.
– Nagyon – súgta vissza Dan Murray, az FBI igazgatója. – Nem buta gyerek, Jimmy Hicks szerint az első a világon a területén.
– Mit akar elérni?
– Annak alapján, amit mondott, azt, hogy isten legyen.
– Akkor szakállt kéne növesztenie.
Murray főigazgató szinte fuldoklott a nevetéstől, az mentette meg, hogy vibrálni kezdett a mobiltelefonja. Diszkréten felállt, és kiment az épület jókora márvány előcsarnokába. Felnyitotta telefonját, és vagy tizenöt másodpercbe tellett, hogy a dekódoló rendszer szinkronba álljon az őt hívó állomáséval. Ebből tudta, hogy az FBI főhadiszállásról hívják.
– Murray.
– Igazgató úr, Gordon Sinclair vagyok a figyelő központból, a svájciak egyelőre megakadtak, nem tudják azonosítani a másik kettőt. Az ujjlenyomatok úton vannak a BKA-hoz, hogy megnézhessék. – De ha nem készítettek róluk sehol ujjlenyomatot, akkor ez az egész holtvágány, és beletelik némi időbe, mire azonosítják Model két cimboráját.
– Nem voltak sebesülések az akció során?
– Nem uram, mind a négy rossz fiú életét vesztette. Az összes túsz biztonságban van, gondolom, mostanra haza is értek. Ja, és Tim Noonan részt vett az akcióban, ő volt az osztag elektronikusa.
– Tehát a Szivárvány működik, mi?
– Legalábbis ez alkalommal működött – felelte Sinclair.
– Gondoskodjon arról, hogy küldjenek nekünk részletes jelentést, hogyan folyt az akció.
– Igen, uram. Már e-maileztem nekik erről. – Az Irodában nem egész harminc ember tudott a Szivárvány létéről. Bár rajtuk kívül is jó páran sejthették. Különösen azok, akiknek feltűnt, hogy Tim Noonan, ez a harmadik generációs ügynök egyszer csak eltűnt a föld színéről. – Milyen a vacsora?
– A Wendy's-nél jobb. Jobb szeretem az egyszerű konyhát. Még valami?
– Az OC New Orleansben hamarosan lezárul Billy Betz szerint. Még három vagy négy nap kell. Ezt leszámítva semmi fontos nem történik.
– Kösz, Gordy. – Murray megnyomta az END gombot telefonján, majd zsebre vágta, intett a védelmére kirendelt két embernek, és visszament a terembe. Harminc másodperc múlva már ismét a székében ült, a tokban lévő Smith & Wesson automata halk koppanással ért a fához.
– Valami fontos? – kérdezte Liz.
Egy fejrázás.
– Rutin.
Az estély úgy negyven perc múlva ért véget, miután Brightling befejezte a beszédét és átvette a díjat. Ismét köré gyűlt az udvartartás, bár ez alkalommal kevesebb rajongóval. De közben már el is indult az ajtó felé, a kint várakozó kocsihoz. Mindössze ötpercnyire szállt meg a Hay-Adams Hotelban, a Lafayette Park túloldalán. Egy saroklakosztályt foglalt el a legfelső emeleten, és a hotelszemélyzet gondosan, előrelátóan, előkészített számára és társnője számára az ágy mellé egy palack házi fehérbort, jeges vödörben. Milyen kár, gondolta dr. John Brightling kihúzva a dugót, hiányozni fognak ezek a dolgok, csakugyan hiányozni fognak. De valamikor rég hozott egy döntést, anélkül hogy tudta volna, amikor munkához látott, hogy valaha is eléri a célt. Most úgy vélte, hogy eléri, és azok a dolgok, amelyeket hiányolni fog, jóval kevésbé értékesek, mint azok, amelyekhez hozzájut majd. Addig is van még valami, ami elég kellemes, gondolta Brightling lenézve Jessica sápadt bőrére és hibátlan alakjára.
Dr. Carol Brightling annak ellenére, hogy a Fehér l-lázban dolgozott, maga vezette a kocsiját, még testőre se volt. Georgetownban, a Wisconsin Avenue-i lakásban mindössze egy Jiggs nevű tarka macska várta. Ő viszont elé sietett az ajtóhoz, és alig csukódott be az ajtó gazdája mögött, az asszony harisnyanadrágos lábához dörzsölte testét, és hangos dorombolással mutatta ki, mennyire örül neki. Aztán követte a hálószobába, és a macskák egyszerre érdeklődő és távoli módján nézte, amint átöltözik. Nagyon jól tudta, mi következik. Carol Brightling rövidke köntösbe öltözve kiment a konyhába, kinyitott egy szekrényt, és lehajolva, kezéből kínálta Jiggsnek a finomságot, majd öntött magának egy pohár hideg vizet a frizsiderajtóból, és bekapott vele két aszpirint. Az egész az ő ötlete volt, tisztában volt vele. De ennyi év után még mindig olyan nehéz volt elviselni, mint eleinte. Túl sok mindent adott föl. Megkapta ugyan az állást, amire vágyott, némiképp meglepő módon, az irodája a megfelelő épületben volt, és immár beleszólhatott a számára fontos politikai döntésekbe. Fontos döntésekbe, fontos témákról. De vajon megérte-e?
Igen! Így kellett gondolnia, és őszintén hitt is benne. De az ár, az ár, amit érte fizetett, sokszor túl magasnak tűnt. Lehajolt, fölvette Jiggst, úgy ölelte magához, mintha a gyereke lenne, pedig soha nem volt gyereke. Aztán visszament a hálószobába, amelyet szintén nem osztott meg mással. Nos, legalább a macska hűségesebb bármelyik férfinál. Az évek során megtanulta ezt a leckét. Néhány másodpercen belül a ruha az ágy melletti székre dobva hevert. Carol pedig a takaró alatt feküdt, Jiggs a lábain fekve tollászkodott. Carol remélte, ma este a szokásosnál valamivel gyorsabban jön az álom, de tudta, hogy nem így lesz. Az agya nem képes nem gondolni arra, mi történik ebben a pillanatban egy másik ágyban nem egészen három kilométernyire innét.
ÖSSZEFÜGGÉSEK
AZ ERŐNLÉTI edzés mindennap 06.30-kor kezdődött, és egy ötmérföldes futással fejeződött be, amely pontosan negyven percig tartott. De ezen a reggelen harmincnyolc perc alatt teljesítették. Chávez agyában megfordult, hogy netán a sikeres küldetés tette ruganyosabbá ő és a csapata lépteit. És ha így van, az jó vagy rossz? Senkit nem tölthet el örömmel, hogy megölte egy embertársát. Igazi ködös, angol reggelhez illő gondolat.
A futás végére mindannyian jól megizzadtak, élvezték a meleg zuhanyt. Különös módon a higiénia egy kicsit bonyolultabb volt csapata számára, mint az egyenruhás katonák számára. Csaknem mindannyian hosszabb hajat viseltek, mint amit hadseregük megengedett, hogy amikor öltönyben, nyakkendőben, első osztályon repülnek valahová, úgy nézzenek ki, mint komoly, legfeljebb kicsit bozontos üzletemberek. Ding haja volt a legrövidebb, mert a CIA-nál is igyekezett úgy hordani, mint akkoriban, amikor még törzsőrmester volt a nindzsáknál. Még legalább egy-két hónapig kell növesztenie, hogy elég bozontos legyen. Horkantott a gondolatra, aztán kilépett a zuhanyból. A 2-es osztag vezetőjeként neki külön zuhanyozó járt. Megcsodálta testét a tükörben. Mindig is Domingo Chávez büszkeségének tárgya volt. Igen, a sok gyakorlatozás, amit az első héten olyan nehezen bírt, kifizetődött. Akkor sem lehetett keményebb ennél, amikor Fort Benningben járt a Ranger iskolába. És mennyi is volt akkor? Huszonegy. Egyszerű E-4-es, és az egyik legalacsonyabb az egész osztályban. Dinget kicsit bosszantotta az is, hogy felesége, Patsy, aki hosszú és karcsú, akárcsak az anyja, egy centivel magasabb nála. De Patsy nem hordott magas sarkú cipőt, és különben is már senki nem szórakozott vele. Akárcsak a főnöke, Ding is olyan embernek nézett ki, akivel jobb nem kezdeni. Különösen ma reggel, gondolta törülközés közben. Kinyírta azt a fickót előző este, ugyanolyan gyorsan és automatikusan, ahogyan a nadrágját gombolja be. Peche volt, Herr Guttenach.
Odahaza Patsy már kórházzöldbe öltözött. A helyi kórházban töltötte azt, amit Amerikában gyakorlóévnek neveznek. Most épp a nőgyógyászatra volt beosztva, és előreláthatólag egy császármetszést kell végrehajtania, pontosabban asszisztálnia hozzá a műtőben. Ezután a gyerekosztály következik, ami mindkettőjük szemében tökéletesen helyénvalónak tűnt. Az asztalon már várta a sonkás tojás. Itt, Angliában mintha élénkebb lenne a tojások sárgája. Lehet, hogy másképp etetik a csirkéket?
– Egészségesebben kéne étkezned – jegyezte meg Patsy ismét.
Domingo nevetve nyúlt a reggeli újságja, a Daily Telegraph után.
– Drágám, a koleszterinszintem egy-három-zéró. Pihenőhelyzetben a pulzusszámom ötvenhat. Egy kemény, gonosz, harci gépezet vagyok, doktor.
– De mi lesz tíz év múlva? – kérdezte Patricia Chávez doktor.
– Addig tíz kemény és teljes felmérés vár rám, és majd aszerint igazítom az életemet, milyen eredményük lesz – felelte Domingo Chávez doktor (nemzetközi kapcsolatokról írta a disszertációját), pirítását vajazgatva. Ebben az országban egyszerűen mesés a kenyér, az elmúlt hat hét során rá kellett jönnie. Nem is értette, miért szidják az angol kosztot. – Nézd csak meg az apád, Patsy! A vén csirkefogó még mindig tökéletes formában van. – Igaz, ma reggel nem futott, és amikor fut, akkor is igencsak igyekeznie kell, hogy tartsa a tempót a 2-es osztaggal, de a csudába is, jóval ötven fölött van már. De a fegyverrel ugyanúgy bánik, mint a fiatalok. John gondoskodott arról, hogy mindkét osztag tagjai tisztában legyenek ezzel. Pisztollyal Chávez nem sok nála jobbat tudott, és mesterlövészpuskával még jobb volt. Négyszáz méteres távról egyenrangú volt Weberrel és Johnstonnal. Bár öltönyben járt dolgozni, a Szivárvány Hatos olyan ember, akivel jobb nem kezdeni.
Az előző napi berni események voltak a címlapon. Ding átfutotta a cikket, és úgy találta, a legtöbb részlet pontos. Figyelemre méltó. A Telegraph tudósítójának jó kapcsolatai tehetnek a zsarukkal... akiknek a sikeres rajtaütést tulajdonítják. Nem is baj, a Szivárványnak a háttérben kell maradnia. A kérdésre, hogy az SAS nyújtott-e támogatást a svájci rendőrségnek, a hadügyminisztérium kitérő választ adott. Ez egy kicsit gyenge, egy sima nem jobb lett volna, de akkor a „no comment” legközelebb akár igennek is érthető, úgyhogy talán így az ésszerű. Ding tudta magáról, hogy még nem sajátította el a politika művészetét, legalábbis nem ösztönös szinten. Szívesebben nézett szembe töltött fegyverekkel, mint a médiával. Az előzőre kiképezték, az utóbbira nem. Megint elfintorodott, eszébe jutott, hogy a CIA-nak van egy közszolgálati irodája, de a Szivárványnak már nincs, de ebben a szakmában feltehetőleg nem éri meg hirdetni. Patsy addigra felvette kabátját, és az ajtó felé indult. Ding utána sietett, megcsókolta búcsúzóul. Remélte, hogy feleségének jobban megy az út bal oldalán való vezetés, mint neki. Őt teljesen megőrjítette, és állandóan oda kellett figyelnie rá. A legőrjítőbb az volt, hogy a sebességváltó középen volt, az autó rossz oldalán, de a pedálok ugyanúgy, mint odahaza. Chávez teljesen skizofrénnek érezte magát, amiért bal kézzel, de jobb lábbal vezet. Ráadásul az angolok jobban szerették a körfogalmat a normális kereszteződésnél. Ding pedig állandóan jobbra akart fordulni bal helyett. Átkozottul hülye módja lenne annak, hogy megölesse magát. Tíz perc múlva Chávez egyenruhában, gyalog indult a 2-es osztag épülete felé, a második, akció utáni kiértékelésre.
Popov zakózsebébe dugta betétkönyvét. A svájci bankárnak a szeme sem rebbent a készpénzzel teli bőrönd láttán. Egy ügyes gép megszámolta a bankjegyeket. Mintha mechanikus ujjak pörgettek volna meg keveréskor egy pakli kártyát. Alig tellett negyvenöt percbe, hogy mindent elrendezzenek. A számlaszám régi KGB-szolgálati száma lett, a betétkönyvben pedig ott lapult a bankár névjegye is, az Internet-címével együtt, hogy elektronikus úton is adhasson megbízásokat. Megegyeztek a megfelelő kódokban, és beírták a dossziéjába. Model balul sikerült akciója az előző nap nem került szóba. Popov úgy gondolta, majd elolvassa, mit írnak róla az International Herald Tribune-ben, a reptéren megkapja a lapot.
Amerikai útlevele volt. A cég szerezte neki, mint náluk dolgozó külföldinek, és a legjobb úton volt ahhoz, hogy megkapja az állampolgárságot is. Popovot szórakoztatta a gondolat, hiszen még mindig megvolt az orosz útlevele, és két másik is, korábbi munkájának köszönhetően. Mindegyikben más név volt, de ugyanaz a fénykép. Szükség esetén még jól jöhet. Útitáskájának egy kis, rejtett zsebében lapultak, csak egy nagyon alapos vámos bukkanhat rájuk, ő is csak akkor, ha időben figyelmeztetik, hogy érdemes komolyan megnézni ezt az utazót.
Két órával a gépe indulása előtt visszavitte a kölcsönzőbe a bérautót, kibuszozott a nemzetközi repülőtérre, átesett a szokásos haszontalan ellenőrzéseken, aztán beült az első osztályú váróba kávéra és croissant-ra.
Bill Henriksen igazi hírbolond volt. Szokása szerint most is korán kelt, és azonnal bekapcsolta a tévét. A CNN-re állította, de közben át-átkapcsolt a Fox Newsra a távirányítóval. És miközben reggeli távgyaloglását végezte a szobai futógépen, az olvasótáblán ott volt előtte egy újság is. A The New York Times címlapján a berni események voltak, és ezzel foglalkozott a Fox is. A CNN furcsa módon beszélt róla, de nem sokat mutatott, a Fox viszont igen, a svájci televízió anyagát felhasználva. Így Henriksen láthatta mindazt, amit látni lehetett. Sima ügy, gondolta. Hang-fény gránátok az ajtóhoz az operatőr közben megrándult, ugrált a kép, mindig ez történik, amikor ilyen közel vannak – a gránátok mögött pedig közvetlenül a kommandósok. Nem hallatszott fegyverropogás, hangtompított fegyvereket használtak. Öt másodperc és az egész véget ért. Tehát a svájciaknak van egy megfelelően kiképzett SWAT csapatuk. Nem nagy meglepetés, legfeljebb az, hogy nem tudok róla. Néhány perc múlva egyikük kijött, és pipára gyújtott. Akárki legyen is, feltehetőleg ő a parancsnok és van stílusa is, gondolta Henriksen. A csapat a szokásos öltözéket viselte, szénszürke gyakorlóruhát, Kevlar golyóálló mellénnyel. A megfelelő idő elteltével egyenruhás rendőrök mentek be a túszokért. Igen, szép munka volt, sima ügy. Ez is mutatja, hogy a bűnözők/terroristák – a hírekből nem derült ki egyértelműen, hogy egyszerű rablók voltak vagy politikai bűnözők – nem voltak igazán okosak. Na és ki mondta, hogy okosak? Legközelebb jobbakat kell választani, ha azt akarják, hogy a dolog működjék. Henriksen biztos volt benne, hogy néhány percen belül megszólal a telefon, és tévéfelvételre hívják. Szükséges kényelmetlenség.
Épp a zuhany alatt állt, amikor megszólalt a telefon. De Henriksen már rég felszereltetett odabent is egy készüléket.
– Igen.
– Mr. Henriksen?
– Igen, ki az? – Nem találta ismerősnek a hangot.
– Bob Smith vagyok a Fox Newstól New Yorkból. Látta a svájci eseményekről készült felvételeket?
– Igen, ami azt illeti, épp most néztem meg a maguk hálózatán.
– Van rá mód, hogy bejöjjön hozzánk és kommentálja?
– Mikor? – kérdezte Henriksen, pedig tudta a választ, és azt is, mit fog ő mondani.
– Nyolc után, ha megfelel.
Még az órájára is pillantott, tökéletesen fölösleges, ösztönös mozdulattal, amelyet senki nem látott.
– Igen, lehet róla szó. Mennyi ideig leszek adásban?
– Körülbelül négy percig.
– Oké, úgy egy órán belül ott leszek.
– Köszönöm, uram. Értesítjük az őrt, hogy engedje be.
– Rendben, egy órán belül találkozunk. – Nyilván új fiú, tűnődött Henriksen. Még azt sem tudja, hogy ő állandó kommentátor a cégnél. Különben mit is keresne a neve a Fox névjegyzékében? A biztonsági őrök is mind ismerik. Egy gyors kávé és bagel, és már ott sem volt. Beugrott Porsche 911-ébe, és a George Washington hídon át igyekezett Manhattan felé.
Dr. Carol Brightling felébredt, megsimogatta Jiggs fejét, majd beállt a zuhany alá. Tíz perc múlva fejére tekert törülközővel kinyitotta az ajtót, és bevette a reggeli újságot. A kávéfőzőből már kifolyt kétcsészényi Mountain-Grown Folger's kávé, és a hűtőszekrényben volt egy görögdinnyedarabkákkal teli műanyag doboz. Utána bekapcsolta a rádiót, hogy meghallgassa a Mindent Egybevetve reggeli kiadását. Ettől fogva egész nap a híreket kell figyelnie. Fehér házbeli munkája főleg abból állt, hogy olvasott... de ma találkoznia kell azzal az eszementtel az Energiaügyi Minisztériumból, aki még mindig fontosnak tartja, hogy H-bombákat gyártsanak. Carol persze megpróbálja majd lebeszélni az elnököt, az elnöknek pedig egyik fülén be, a másikon ki amit ő mondott.
Egyáltalán, miért van rá szüksége az adminisztrációnak? – tűnődött el Carol: Persze egyszerű volt a válasz, és nyilvánvaló: politika. Az elnök, a hivatalban töltött eddigi másfél éve során, hősiesen próbálta elkerülni az ilyen csapdákat. És Carol nő, míg az elnök belső tanácsadói rajta kívül szinte kizárólag férfiak. A sajtóban és máshol is jó néhány elítélő megjegyzés elhangzott emiatt. Az elnököt a maga politikai ártatlanságával bosszantotta a dolog, ez pedig szórakoztatta a sajtót, és további kapaszkodókat nyújtott nekik, és bizonyos szempontból működött is a dolog. Legalábbis neki felkínálták ezt az állást, ő pedig elfogadta. Igaz, nem a Fehér Házban magában, hanem a régi irodaépületben kapott irodát egy titkárnővel és egy asszisztenssel, és hozzá egy parkolóhelyet is a nyugati Executive Drive-on. Carol üzemanyag-takarékos, hatéves Hondája volt az egyetlen japán kocsi ebben a parkolóban, de senki nem szólt neki egy szót sem emiatt természetesen. Hiszen egyrészt nő, másrészt többet felejtett a washingtoni politikáról, mint amit az elnök valaha is tudni fog. Nem akármi, gondolta magában, bár ki tudja, az elnök híres arról, hogy gyorsan tanul. De csak azt hallja meg, amit akar, és az ő esetében elég ritkán akarja.
A média pedig ráhagyta a dolgot. Mi ebből a tanulság? Az, hogy a média senkinek sem a barátja. Mivel nincsen saját meggyőződése, azt hozza nyilvánosságra, amit az emberek mondanak. Nem hivatalosan több riporterrel is kell beszélnie, gondolta Carol. Háttérinterjúk vagy csak baráti megjegyzések. Egyesek, akik rendszeresen írtak környezetvédelmi kérdésekről, legalább a nyelvet értették, és többnyire bízni lehetett abban, hogy a megfelelő kicsengése lesz a cikkeiknek. De mindig ott voltak a másik oldal áltudományos marhaságai is: Igen, tökéletesen tiszteljük az ön álláspontját, de ebben a kérdésben még nem kristályosodott ki a tudomány álláspontja, és a komputermodellek sem olyan pontosak hogy igazolják az elképzelését. Az ilyen érvek alapján a közvélemény – legalábbis a kutatások szerint – nem változott, sőt egy kicsit visszakozott is. Az elnökről sok mindent el lehetett mondani, de azt, hogy a környezetvédelem érdekelné, nemigen. És a szarházi megússza, ráadásul őt, Carol Brightlingot használja politikai álcázásnak, sőt fedezéknek. Ez pedig sértette a nőt... vagy legalábbis más körülmények között sértette volna. De mégiscsak az Egyesült Államok magas rangú tanácsadója vagyok, gondolta Carol. Felhúzta szoknyája cipzárját, majd fölvette a kosztümzakót is. Ez azt jelenti, hogy hetente többször is személyesen találkozom az elnökkel. Ez azt jelenti, hogy az elnöknek el kell olvasni a beadványaimat és a javaslataimat. Ez azt jelenti, hogy közvetlen kapcsolatom van a média legfelsőbb szintjével is, és bizonyos határokon belül követhetem az elképzeléseimet.
És nekem kell megfizetni mindennek az árát is. Mindig is így volt, gondolta Carol. Elindult az ajtó felé, de menet közben lehajolt, hogy megvakargassa a macskát a füle mögött. Szegényke egyedül tölti a napot, bármit csináljon is, feltehetőleg alszik a napon az ablakpárkányon. Várja, hogy gazdája hazajöjjön és megetesse. Carolnak nemegyszer megfordult a fejében, hogy megáll egy állatkereskedésnél, és vesz Jiggsnek egy élő egeret. Lenyűgöző látvány a ragadozó és zsákmánya, mindkettő játssza a maga szerepét... úgy, ahogyan az elő van írva nekik, és ahogy ki tudja hány évszázadon át volt is, egészen az utolsó két évszázadig, amikor az ember kezdett mindent megváltoztatni. Elindította a kocsit, és végignézett a macskaköves utcán. Ezen a régi vágású Georgetown környéken még igazi macskakő volt, és villamossínek is, és szép téglaépületek azon a helyen, ahol nem egészen kétszáz éve még erdőség húzódott. Még rosszabb a helyzet a folyó túloldalán, ahol már csak a Theodore Roosevelt-sziget őrizte meg érintetlenségét, de ebbe is állandóan belehasít a lökhajtásos motorok zúgása. Egy perc múlva már az M Streeten volt, majd rákanyarodott a Pennsylvania Avenue-ra. Szokás szerint megelőzte a napi csúcsforgalmat. Haladt, hamar megtette a nagyjából egymérföldes utat a széles egyenes úton, aztán jobbra fordult, és beállt a parkolóhelyére. Nem név vagy rendszám szerint voltak a parkolók, de valahogy mindenki tudta, hogy melyik az övé, és Carolé negyven méterre volt a nyugati bejárattól. És állandó itt parkolóként a kutyás kutatásnak sem vetették alá. A titkosszolgálat belga malinois kutyákat használ. Ezek a barna, német juhászra emlékeztető, jó eszű és jó szaglású állatok vizsgálják meg, van-e robbanóanyag a kocsiban. Fehér Ház-belépőjével beléphetett az épületbe, majd fölment a lépcsőn az irodájához. Kis egérlyuk volt, de még mindig nagyobb, mint az asszisztenséé és a titkárnőjéé. Az asztalon már várta az Early Bird, ez a különböző újságkivágatokat tartalmazó összefoglaló; mindazok számára, akik ebben az épületben dolgoznak. És mellette a Science, és a Scientific American meg még jó néhány orvosi újság egy-egy példánya. A környezetvédelmi kiadványok csak két nap múlva érkeznek meg. Carol még le sem ült, amikor Margot Evans, a titkárnője bejött egy kódnévvel ellátott dossziéval. A dossziéban az atomfegyverekkel kapcsolatos kérdések voltak. Carolnak pedig át kell nézni, és ennek alapján tanácsot adni az elnöknek, amelyet majd természetesen nem fogad el. A legbosszantóbb nem is ez volt, hanem az, hogy jelentést kell írnia, amelyet az elnök, az is lehet, hogy olvasatlanul hajít a papírkosárba. De Carolnak esze ágában sem volt ürügyet adni arra, hogy az elnök őszinte sajnálkozással elfogadja lemondását. Ezen a szinten kevesen kérték saját maguk, hogy távozhassanak posztjukról. Miért ne léphetne most egy lépéssel még tovább, és ajánlhatná a Washington állambeli hanfordi öreg reaktor bezárását? Az egyetlen csernobili elven működő amerikai reaktor. Nem is annyira erőműnek építették, hanem azért, hogy plutóniumot – Pu239-et – állítson elő az atomfegyverek számára. A legveszélyesebb játék, amit a háborúzó férfiak valaha is kitaláltak. Hanfordban megint problémák vannak; szivárog a tartály, felfedezték, mielőtt bejuthatott volna a talajvízbe, de akkor is fenyegeti a környezetet, és sokba kerül a helyreállítás. Az ezekben a tartályokban lévő keverék iszonyatosan korrozív, és halálosan mérgező, és radioaktív... és az elnök ezt a teljesen megalapozott tanácsot sem fogja elfogadni.
Pedig a Hanforddal kapcsolatos ellenvetések tudományosan teljesen megalapozottak. Még Red Lowell is aggódik miattuk, csak éppen ó egy új Hanfordot akar építeni. De ezt még ez az elnök sem fogja támogatni.
Dr. Brightling ezzel a megnyugtató gondolattal töltött magának egy csésze kávét, és nekiállt elolvasni az Early Birdet, de közben azon tűnődött, hogyan kezdje a javaslatot, amelyre majd elutasítás vár.
– Nos, Mr. Henriksen, kik ezek az emberek? – kérdezte a műsorvezető.
– Nem sokat tudunk a vezetőjük, Ernst Model nevén kívül. Model valamikor a Baader-Meinhof-csoport tagja volt. Ezek a hírhedt szélsőbaloldali terroristák a 70-es és 80-as években működtek. Model úgy tíz évvel ezelőtt eltűnt szem elől. Érdekes lenne tudni, pontosan hol rejtőzött.
– Volt róla dossziéjuk, amikor ön az FBI túszszabadító csoportjánál dolgozott?
A merev választ egy mosoly kísérte.
– Természetesen. Én ismerem az arcot, de Mr. Model dossziéja immár átkerül az inaktív dossziék közé.
– Véleménye szerint ez terrorista akció vagy egyszerű bankrablás volt?
– A sajtójelentésekből nem lehet megállapítani, de nem zárnám ki teljesen a rablást mint motívumot. A terroristákkal kapcsolatban sokan hajlamosak elfelejteni, hogy nekik is kell enni, és nekik is pénzre van ehhez szükségük. Bőven van rá példa, hogy állítólagos politikai bűnözők azért szegték meg a törvényt, hogy pénzt szerezzenek. Itt Amerikában a CSA – a Covenant, the Sword and the Arm of the Lord, ahogy magukat nevezték – bankrablással tartotta fenn magát. Németországban a Baader-Meinhof emberrablásokkal csikart ki pénzt áldozataik vállalatából és családjából.
– Tehát az ön számára ezek az emberek egyszerű bűnözők?
Komoly arckifejezés és hozzá bólintás.
– A terrorizmus bűn. Ez alapelv az FBI-nál, ahol korábban dolgoztam. És az a négy ember, akit tegnap Svájcban megöltek, bűnöző volt. Balszerencséjükre a svájci rendőrség, kitűnő, igazi profi, különleges egységet állított össze és képezett ki.
– Milyennek ítéli az akciót?
– Kitűnőnek. A tévén bemutatott képeken nem láttam semmi hibát. Az összes túszt megmentették, és az összes bűnözővel végeztek. Egy ilyen incidensnek ez az ideális kimenetele. Elméletben, természetesen jobb lenne élve elfogni a bűnözőket, de ez nem mindig lehetséges, és ilyen esetekben a túszok életének a megmentése a legfontosabb követelmény.
– De a terroristáknak is kell hogy legyenek jogaik...
– Elviekben, természetesen igen, ugyanazokkal a jogokkal rendelkeznek, mint bármely más bűnöző, Ezt tanítjuk a FBI-nál is, és ilyen esetekben a törvény katonája akkor jár el a legjobban, ha letartóztatja őket, bíróság és esküdtek elé kerülnek, és végül elítélik őket. De ne feledjék, hogy a túszok ártatlan áldozatok, és az ő életük a bűnözők cselekedetei miatt van veszélyben. Ennélfogva módot adunk a terroristáknak, hogy megadják magukat, és megpróbáljuk lefegyverezni őket, ha lehet, de a legtöbb esetben nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust – folytatta Henriksen. – Annak alapján, amit a tévében láttam erről az incidensről, a svájci osztag hasonlóan járt el, mint amire minket képeztek ki Quanticóban. Csak akkor használhatunk halálos erőt, ha szükség van rá, de ha szükség van rá, használni kell.
– De ki dönti el, mikor mi szükséges?
– Az osztag parancsnoka a helyszínen hozza meg ezt a döntést, kiképzése és tapasztalata alapján. -Aztán a hozzád hasonló emberek heteken át pokollá teszik az életét, tette hozzá Henriksen gondolatban.
– Az ön cége helyi rendőrségeket képez ki SWAT taktikára, ha jól tudom.
– Igen, jól tudja. Az FBI túszmentő csapat, a Delta Force és más „különleges” szervezetek számos veteránja dolgozik nálunk, és ezt a svájci akciót akár tanítani is lehet – mondta Henriksen, mert a cége nemzetközi cég volt, és külföldi rendőröket ugyanúgy kiképezett, mint amerikaiakat. Egyáltalán nem árt feldicsérni a svájciakat.
– Nos, Mr. Henriksen, köszönöm, hogy velünk töltötte a reggelt. William Henriksen a nemzetközi terrorizmus szakértője, a Global Security, Inc., ügyvezető igazgatója. Nyolc óra múlt huszonnégy perccel. – A stúdióban Henriksen komoly, elgondolkodó arcot vágott még vagy öt másodpercig azután, hogy a legközelebbi kamerán kialudt a. lámpa. A cég központjában videóra vették ezt az interjút, és leadták a könyvtárba a hasonló interjúk közé. A GSI-t az egész világon ismerték, és a cégismertető videójuk ilyen interjúkivágatokból állt. A felvételvezető visszakísérte a sminkszobába, ahol leszedték arcáról a sminket, aztán kiment a parkolóba a kocsijához.
Jól ment, gondolta, aztán gondolatban átfutott a teendőkön. Először is meg kell tudnia, ki képezte ki a svájciakat. Valamelyik kapcsolatát rá kell uszítania a dologra, mert ha egy magántársaság munkája, akkor az komoly vetélytárs. Igaz, valószínűleg a svájci hadsereg sőt az is lehet, hogy katonák voltak, rendőregyenruhában – talán a német GSG-9-től kaptak technikai segítséget. Néhány telefonhívás elég lesz, hogy megtudja.
Popov négymotoros Airbusz A-340-ese pontosan menetrend szerint szállt le a JFK nemzetközi repülőtéren. A svájciakhoz órát lehet igazítani. Biztos az a rendőrosztag is menetrend szerint végezte a tegnap esti rajtaütést, gondolta gonoszkodva. Az első osztályon ült, és ülése közel volt az ajtóhoz, így harmadikként szállhatott le a gépről. Aztán magához vette bőröndjét, és jöhetett az amerikai vámosok jelentette megpróbáltatás. Rég megtanulta, hogy külföldiként Amerikába a legnehezebb belépni. Igaz, ez alkalommal megkönnyítette a dolgot, hogy alig volt csomagja, és nem volt semmi bevallanivalója. A vámhivatalnok kedves volt, kisvártatva kegyesen intett a taxik sora felé. Itt Popov a szokásos csillagászati áron megállapodott egy pakisztáni sofőrrel, hogy bevigye a városba. Megfordult a fejében, hogy a taxisofőrök megállapodhattak a vámosokkal, de üzleti úton volt, és fedezik a költségeit, ami azt jelenti, hogy ne felejtsen el számlát kérni. Különben is, ma gondoskodott arról, hogy megengedhessen magáriak ilyen luxusokat. Elmosolyodott a gondolatra. Nézte a forgalmat, amely egyre sűrűbbé vált Manhattanhez közeledve.
A taxi végül kitette a lakása előtt, a lakást a munkaadója fizette. Így a számára az adóból levonható költség lett, Popovnak pedig ingyen volt. Az orosz gyorsan kezdett beletanulni az amerikai adótörvényekbe. Kidobálta táskájából a szennyest, aztán felakasztotta a szekrénybe jó ruháit, végül lement az előcsarnokba, és a kapussal hívatott egy taxit. Újabb tizenöt perc elteltével az irodában volt.
– Nos, hogy ment? – kérdezte a főnök. Különös zúgás hallatszott az irodában. Úgy tervezték, hogy használhatatlanná tegye a vetélytársak által esetleg felszerelt poloskákat. Az üzleti kémkedésnek komoly szerepe volt ennek az embernek az életében, és a védekezés ellene semmivel nem maradt el attól, amit azelőtt a KGB használt. Pedig Popov valaha azt hitte, hogy a kormányoknak jut a legjobb mindenből. Hát Amerikában ez mindenesetre nem így van.
– Nagyjából úgy ment, ahogy vártam. Meglehetősen ostobák voltak, mondhatnám, szinte amatőrök, a sok kiképzés ellenére, amit még a 80-as években kaptak tőlünk. Azt tanácsoltam nekik, nyugodtan rabolják csak ki a bankot, hogy ezzel álcázzák valódi küldetésüket...
– És az mi lett volna?
– Hogy megöljék őket – felelte Dmitrij Arkagyijevics kapásból. – Legalábbis, ha jól értettem uram, ezek voltak a szándékai. – Szavai kiváltottak egy mosolyt a másik arcán, elég különös mosolyt. Popov agyába bevillant, hogy utánanéz a bankrészvényei árfolyamának. Lehet, hogy a „küldetés” célja az volt, hogy megroppantsák a bank helyzetét? Nem tűnt valószínűnek, és igazából nem is kell tudnia, miért csinálja mindezt. Mégis feltámadt benne természetes kíváncsisága. Ez az ember úgy bánik vele, mintha zsoldos volna, és bár Popov tisztában volt vele, hogy az is, amióta kilépett országa szolgálatából, halványan és nehezen megfoghatóan, de mégis bántotta szakmai büszkeségét. – Lesz szüksége további ilyen szolgálatokra is?
– Mi történt a pénzzel? – kíváncsiskodott a főnöke.
– Gondolom, a svájciak majd kitalálják, mire költsék – hangzott a szerény válasz. A bankára, remélhetőleg tudja, hogyan lehet szaporítani, gondolta magában Popov. – Gondolom, nem várta, hogy érte menjek – mondta.
Főnöke csak a fejét rázta.
– Nem, nem igazán. Különben is jelentéktelen összeg volt.
Popov megértően bólintott. Jelentéktelen összeg? Egyetlen szovjet alkalmazásban álló ügynök sem kapott ennyi pénzt egy alkalommal. A KGB mindig is fukar volt, ha valakinek fizetett is, a fogához verte a garast, függetlenül attól, milyen fontos információhoz jutott. És soha nem dobták ki ilyen könnyen a pénzt az ablakon. Minden egyes rubellel el kellett számolni, különben a bankszámla-ellenőrzők a Dzerzsinszkij tér 2: szám alatt a pokol tüzére vetették volna azt az ügynököt, aki ilyen slendriánul működtette az akcióit. Popov rögtön ezután azon tűnődött, hogy munkaadója vajon hogyan moshatta tisztára a pénzt. Amerikában, ha nem többet, csak tízezer dollárt helyez el vagy ad ki az ember, a banknak fel kell jegyeznie. Elviekben a kábítószer-kereskedők munkáját akarták így nehezíteni; de azért továbbra is megvoltak valahogy. Lehet, hogy más országokban is vannak ilyen szabályok? Popov nem tudta. Abban biztos volt, hogy Svájcban nincsenek. Ennyi bankjegyet általában nem is tartanak a bankfiókok. De a főnök megbirkózott a feladattal, méghozzá elég jól, emlékeztette magát Popov. Lehet, hogy Ernst Model amatőr volt, de ez az ember nem az. És ezt jobb lesz nem elfelejteni, írta fel agyába nagy piros betűkkel a korábbi kém.
Néhány másodpercig csendben ültek, aztán:
– Igen, szükségem lesz még egy operációra.
– Pontosan mire? – kérdezte Popov, és azon nyomban megkapta a választ. – Ah. – Majd egy bólintás. Még a szóhasználata is pontos, operációt mondott. Elég különös. Dmitrij agyában megfordult, talán nem is lenne ostobaság utánanéznie munkaadójának, megtudni valamivel többet róla. Elvégre immár tőle függ az élete, igaz, a főnökéé pedig őtőle, de más élete nem nagyon izgatta Popovot. Hogy nehéz lesz? Valakinek, akinek a rendelkezésére áll egy komputer és egy modem, az ilyesmi már csak idő kérdése. Egyelőre csak az volt biztos, hogy mindössze egy éjszakát tölthet a lakásában, aztán indulhat vissza Európába. Nem is rossz módszer az időeltolódás ellen.
Olyanok vagyunk, mint a robotok, gondolta Chávez, mikor kinézett a komputer által generált sarok mögül. A túszok is, de ebben az esetben a túszok a komputer által generált gyermekek voltak. Kislányok, vörös-fehér csíkos ruhákban vagy pulóverekben, Ding nem tudta eldönteni melyikben. Egyértelműen a pszichológiai hatás kedvéért programozta így a rendszert az, aki megtervezte ezt a SWAT 6.3.2 nevű programot. Valami kaliforniai székhelyű cég gyártotta először a Delta Force-nak a RAND Corporation felügyelete alatt.
Elég drága mulatság volt, főleg az elektronikus ruhák miatt. Ugyanolyan súlyos volt, mint a szokásos fekete akcióruhájuk. Erről az anyagba szőtt ólomszálak gondoskodtak, és minden, egészen a kesztyűkig, tele volt érzékelőkkel és zsinórokkal. Ezek tudatták a komputerrel – egy öreg Cray YMP-vel – pontosan mit csinálnak, a gép pedig válaszolt, képeket generált a szemüvegükben. Dr. Bellow kommentálta az eseményeket. Egyszerre játszotta a rossz fiúk vezetőjének és a jó fiúk tanácsadójának szerepét ebben a játékban. Ding megfordult, látta, hogy Eddie Price közvetlen mögötte van, Hank Patterson és Steve Lincoln túloldalt a másik szimulált sarokban. Egyforma robotfigurák voltak, csak a számok árulták el, hogy ki kicsoda.
Chávez háromszor felemelte, majd leengedte jobb karját, jelezve, hogy hang-fény gránátot kér. Aztán még egyszer kinézett a sarok mögül...
...Clark a székében ülve látta a fehér sarokban megjelenő fekete vonalat, és megnyomta a 7-es billentyűt komputere klaviatúráján...
...a 4-es számú rossz fiú a diáklányok csoportjára emelte fegyverét...
– Steve! Most! – adta ki Chávez az utasítást.
Lincoln kihúzta a tűt a hang-fény gránátból. Alapvetően egy gránátszimulátor volt, benne bőven robbanóanyag, hogy zajt csapjon, és magnéziumpor a vakító villanáshoz, most mindezt a komputerprogram szimulálta természetesen, és úgy tervezték, hogy néhány pillanatra elvakítson és a fülsiketítő robbanás, amelyik elég hangos ahhoz, hogy megzavarja a belső fül egyensúly-mechanizmusát, diszorientáljon. Most ezt a hangot hallották fülhallgatóikban, még ha nem is teljes hangerővel, és VR szemüvegükben megjelent a fehér villanás is. Még mindig összerezdültek tőle.
A visszhang még el sem halt, amikor Chávez már bevetette magát a szobába, felemelte a fegyverét, és célba vette az 1-es számú terroristát, az ellenség feltételezett vezetőjét. Itt téved a komputer gondolta Chávez. Csapatának európai tagjai nem úgy lőttek, mint a: amerikaiak. Előredöfték fegyverüket, amennyire csak a kettős szíj engedte, szinte megnyújtották H&K-jukat mielőtt tüzeltek volna Chávez és az amerikaiak inkább a vállukhoz szorították. Ding teste még talajt sem ért, máris kilőtte az első sorozatot, de a komputer ezt nem mindig fogadta el találatként. Dinget határozottan bosszantotta a dolog, soha nem téveszti el a célt, amint azt egy Guttenach nevű pofa is tanúsíthatja, aki minden különösebb figyelmeztetés nélkül egyszeriben Szent Péter előtt találta magát. Talajt ért, gurult egyet, leadott még egy sorozatot, aztán MP-10-esével másik célpontot keresett. A fülhallgatója már tele volt fegyverropogással (a SWAT 6.3.2. program valami okból nem engedte a hangtompítás fegyvereket). Steve Lincoln és Hank Patterson is a szobában voltak, a jobb oldalán, és lőtték a terroristákat. Rövid, fegyelmezett sorozataik ropogtak Chávez fülhallgatójában, és VR szemüvegén keresztül elég biztatóan alakultak át a fejek vörös felhőkké...
..de az 5-ös számú rossz fiú meghúzta a ravaszt, és nem a támadókra lőtt, hanem a túszokra, és azok hullani is kezdtek, míg legalább három Szivárvány-lövész nem végzett a rossz fiúval egyszerre.
– Tiszta! – harsogta Chávez. Felpattant és odament a rossz fiúk képeihez. A komputer szerint egyikük még élt, bár vérzett a feje. Ding odébb rúgta a fegyvert tőle, de addigra a 4-es rossz fiú nem mozgott többé.
– Tiszta! Tiszta! – hallotta osztaga tagjainak kiáltását.
– Gyakorlat vége – közölte velük Clark hangja. Ding és emberei levették virtuálisvalóság-szemüvegüket. Egy két kosárlabdapálya méretű szobában találták magukat. Teljesen üres volt, akár egy gimnáziumi tornaterem éjfélkor. Kicsit fura volt hozzászokni. A szimuláció szerint a terroristák egy általános iskolát foglaltak el, ráadásul lányiskolát, a nagyobb pszichológiai hatás kedvéért.
– Hányat veszítettünk el? – kérdezte Chávez a plafontól.
– Hat meghalt, három megsebesült a komputer szerint – lépett be Clark a szobába.
– Mit rontottam el? – kérdezte Ding, de közben maga is sejtette, mi lesz a válasz.
– Észrevettelek, amikor bekukucskáltál a sarok mögül – felelte a Szivárvány Hatos. – Ez riasztotta a rossz fiúkat.
– A fenébe! – bosszankodott Chávez. – Ez a program hibája. A való életben tükröt használnék, vagy levenném a Kevlar kalapot, de a program nem engedi. Teljesen váratlanul mentek volna a gránátok.
– Lehet -mondta John Clark. – Az eredményed akkor is B-mínusz.
– Jaj, de kedves, Mr. C. – morgott a 2-es osztag vezetője. – Legközelebb már azt mondod, hogy rosszul lövünk.
– Te legalábbis igen, a gép szerint.
– A pokolba a géppel, John! Szart se ér, ahogy program szimulálja a lövést éles helyzetben. Nem akarom, hogy az embereim úgy lőjenek, ahogy egy gép szereti, ahelyett ahogy szokták, és ahogyan a golyót a célba juttatják.
– Csillapodj, Domingo. Tudom, hogy mindannyian jól lőtök. Gyere velem, nézzük meg a visszajátszást!
– Chávez, miért itt hatoltál be? – kérdezte Stanley, amikor már mindannyian helyet foglaltak.
– Mert ez az ajtó szélesebb, és nagyobb teret adott tüzelésre. – Mindkét oldalnak – jegyezte meg Stanley.
– A harcmező már csak ilyen – vágott vissza Ding. – De ha a meglepetés és a sebesség a mi oldalunkon van, ez is az előnyünkre szolgál. A hátsó ajtónál is elhelyeztem egy támogató csapatot, de az épület elrendezése olyan, hogy nem vehettek részt a rajtaütésben. Noonan bemikrofonozta az épületet, tudtuk, hol vannak a rossz fiúk, és úgy időzítettem a rajtaütést, hogy mindannyian a tornateremben legyenek...
– Amikor mind a hat fegyver a túszok közelében van.
– Még mindig jobb, mintha keresgélnünk kéne őket. Mi van, ha egyikük behajít egy kézigránátot egy sarok mögül, és megöl egy tucat Barbie babát? Nem, uram, az megfordult a fejemberi, hogy hátulról is támadunk két irányból, de a távolság és az időzítés nem engedte volna meg. Úgy gondolja, uram, hogy tévedtem?
– Ebben az esetben, igen.
A pokolba, gondolta Chávez.
– Oké, mutassa meg, hogy gondolja.
Ez az egész legalább annyira a személyes stílus kérdése, ritkán van biztos jó és biztos rossz ebben a szakmában, de Alistair Stanley legalább annyi akcióban vett részt, mint bárki más a világon, Ding tehát erősen figyelt és látta, hogy Clark ugyanezt teszi.
– Nekem nem tetszik – közölte Noonan, miután Stanley előadta a saját elképzelését. – Túl könnyű zajkeltőt tenni a kilincsre. Egy ilyen vacak legfeljebb tíz dollárba kerül. Bármelyik repülőtéren vehet az ember egyet az ajándékboltban. Az emberek a hotelajtókra teszik, ha nem akarnak váratlan látogatót. Volt egy ilyen esetünk az Irodánál, amikor az alany ilyet használt, csaknem elszúrta vele az egész akciót, szerencsére a hang-fény gránát, amit az ablakon bedobtunk, elnyomta ezt a zajt.
– És mi van, ha a mikrofonjaid nem adják meg az összes alany helyzetét?
– De megadták, uram – vitatkozott Noonan. – Bőven volt időnk megkeresni őket. – Valójában a gyakorlat tizedére szűkítette az időt, de ez teljesen normális komputerszimulációknál. – Ez a komputerdolog remek az akciók megtervezéséhez, de minden másban egy kicsit gyenge. Szerintem elég jól csináltuk. – Ez a végkövetkeztetés egyben arról is árulkodott, hogy Noonan a 2-es osztag teljes jogú tagja kíván lenni, nemcsak a technikai zsenijük – gondolta Ding. Tim elég sok időt tölt a lőtéren, és immár a csapat bármelyik tagjával felveszi a versenyt. Na és Gus Werner alatt dolgozott az FBI túszmentő csapatában. Bőven megvolt a képesítése. Werner is számításba jött, mint a Szivárvány vezetője, akárcsak Stanley.
– Oké, nézzük meg a szalagot – javasolta Clark.
Most jött a legkellemetlenebb meglepetés, a komputer szerint a 2-es terrorista fejlövést kapott, és AK-47-esének ravaszára feszülő ujjal megperdült. Az egyik golyó keresztülfúródott Chávez fején. A Cray komputer szerint Ding halott volt, mert az elméletbeli golyó pont Kevlar sisakja karimája alatt találta el és hatolt át az agyán. Chávezt szinte megbénította egy pillanatra a sokk. Egy komputerprogram által generált véletlenszerű esemény, mégis mennyire valódi, hiszen a való élet is hozhat ilyen váratlan eseményeket. Beszélgettek arról, hogy Lexan előlapot tegyenek a sisakokra, amely talán megállít egy golyót, talán nem, aztán elvetették, mert az előlap torzíthat, és ezzel ronthatja a látást, vagyis a célzásukat... de talán nem ártana még egyszer meggondolni. A lényeg, hogy a komputer véleményére érdemes odafigyelni, ha a dolog lehetséges, akkor megtörténhet, és ha megtörténhet, akkor előbb vagy utóbb meg is fog történni, és emiatt a csapatban fel kell majd keresni valamelyik bajtársa házát, és közölni egy feleséggel, hogy immár özvegy. Egy ilyen véletlen esemény miatt, puszta balszerencse. Hogy lehet ilyent mondani valakinek, aki épp elvesztette a férjét – a halál oka: balszerencse. – Chávez megborzongott a gondolatra. Vajon Patsy hogyan fogadná? Aztán lerázta magáról a gondolatot. A dolognak elég kicsi a valószínűsége, matematikailag nem több, mint az, hogy az emberbe villám csapjon a golfpályán, vagy lezuhan a repülőgépe. És az élet veszélyes, legalábbis amíg az ember meg nem hal, vagy valami ilyesmi. Chávez Eddie Price felé fordult.
– Határozottan disznóság – jegyezte meg törzsőrmestere savanykás mosollyal az arcán.- De elkaptam a fickót, aki megölt téged, Ding.
– Kösz, Eddie. Máris jobban érzem magam, legközelebb lőhetnél gyorsabban is.
– Majd igyekszem, uram – ígérte Price.
– Fel a fejjel, Ding – jegyezte meg Stanley. – Rosszabb is lehetett volna. Még soha nem láttam, hogy egy elektron bárkit is komolyan megsebesített volna.
És az ilyen gyakorlatokból állítólag tanulnunk kellene, tette hozzá Ding magában. De ebből mit tanuljak? Azt, hogy bármikor beüthet valami szar? Ezen elgondolkodhat, és a 2-es osztag jelenleg amúgy is készenlétben van, Peter Covington 1-es osztaga az ügyeletes. Holnap újra lövészet lesz, megpróbálhatnak talán egy kicsit gyorsabban lőni. Csak éppen az a baj, hogy már nemigen javíthatnak a teljesítményükön – legalábbis nem sokat –, és ha túlságosan erőltetik, akár el is tompulhat az eddig megszerzett képességük. Ding úgy érezte, mintha egy különösen jó futballcsapat vezető edzője lenne. Minden játékosa kitűnő, keményen dolgozik... épp hogy csak nem tökéletes. De mennyit lehet ezen még javítani edzéssel, és azt sem szabad elfelejteniük, hogy a másik csapat is nyerni akar. Az első munkájuk túlságosan is könnyű volt, Model és a bandája szinte tálcán kínálták magukat. De nem lesz mindig ilyen könnyű.
IGAZHÍVŐK
A KÖRNYEZETI tűrőképesség volt a probléma. tudták, hogy az alaporganizmus olyan hatékony, mint amilyennek lennie kell, csak nagyon érzékeny. A levegőnek kitéve túl könnyen elpusztult, és még csak nem is tudták pontosan, miért. A hőmérséklet vagy a páratartalom volt az oka, esetleg túl sok oxigént kapott. Ez az elem, amely oly fontos az élethez, molekuláris szinten gyilkos. A bizonytalanság idegesítő volt, míg végül a csapat egyik tagja meg nem találta a megoldást. Génmérnöki technológiával rákgéneket juttattak az organizmusba. Vastagbélrákból való genetikus anyagot használtak, a legerőteljesebbek egyikét, és döbbenetes volt a hatás. Az új organizmus mindössze egyharmad mikronnal lett nagyobb, de jóval erősebb. A bizonyíték ott volt az elektronmikroszkóp tévéképernyőjén. A kis szálakat tíz órára kitették a szobalevegő és a fény hatásának, aztán tették csak vissza a táptalajra, és a technikus látta, hogy máris aktívak voltak. RNS-ük megsokszorozódott evés után. Millió kis fonatként ismételve magukat, egyetlen célból, hogy szövetet egyenek. Ez esetben veseszövet volt, bár a máj ugyanolyan sebezhető. A technikus – aki a Yale-en szerzett orvosi diplomát – mindent szépen följegyzett, aztán mert az ő kísérlete volt, el kellett neveznie. Milyen jó, hogy húsz évvel ezelőtt elvégzett egy összehasonlító vallástörténeti tanfolyamot, elvégre ilyesmit nem lehet bárminek nevezni.
Síva, gondolta. Igen, a legbonyolultabb és legérdekesebb hindu istenség, aki egyszerre a gyógyító és a romboló. Akinek birtokában van az emberiség elpusztítására képes méreg. Akinek Káli az egyik felesége, a halál istennője. Síva. Tökéletes. A technikus megcsinálta a feljegyzéséket, beleértve az organizmus számára kitalált nevet is. Még egy kísérlet, még egy technológiai kihívás, mielőtt minden készen áll a bevetésre, de talán a kivégzés helyénvalóbb szó lenne, gondolta.
Kivett egy mintát a Sívából, egy rozsdamentes acéldobozba zárta, kiment a laborból, és néhány száz métert gyalogolt egy hosszú folyóson egy másik laborig.
– Szia, Maggie – köszönt oda a labor vezetője. – Hoztál valamit?
– Szia, Steve. Ez az – nyújtotta felé a dobozt.
– És mi a neve? – Steve átvette tőle a dobozt, és a pultra tette.
– Azt hiszem, Síva lesz.
– Elég fenyegetően hangzik – jegyezte meg Steve mosolyogva.
– Az is – ígérte Maggie. Steve is orvos volt, a Duke Universityn szerezte a diplomáját, és az egész cégnél ő értett a legjobban a vakcinákhoz. Ehhez a projekthez egy ígéretesnek tűnő AIDS-kutatástól vonták el.
– Tehát a vastagbélrákgének úgy működtek, ahogy megjósoltam?
– Tíz órát töltöttek a szabadban, jó UV toleranciát jelez. De azért közvetlen napsütésben nem lennék biztos.
– Mindössze két órára van szükségünk – emlékeztette Steve. Valójában mindketten tudták; hogy egy óra is elég. – Mi van az atomizációs rendszerrel?
– Még ki kell próbálni – vallotta be a nő. – De nem jelent problémát. – Megint csak mindketten tudták, hogy ez az igazság. Az organizmus könnyen el fogja viselni az áthaladást a sprayszórófejen, de az egyik nagy környezeti kamrában majd ellenőrzik. Persze még jobb lenne kint csinálni, de ha a Síva csakugyan olyan erőteljes, mint Maggie tartja róla, jobb nem vállalni a kockázatot.
– Oké, köszönöm, Maggie. – Steve hátat fordított a nőnék, berakta a konténert az egyik kesztyűdobozba, hogy kinyissa, és megkezdhesse a munkát az oltóanyaggal, de a munka java része már megvolt. Az alapágens jól ismert, és a kormány a tavalyi nagy rémület után bőségesen finanszírozza a cég munkáját a vakcinákkal. Ő maga pedig nagy hírnévre tett szert, mint az egyik legjobb szakember az antitestek generálásában, elfogásában és másolásában, hogy működésbe hozzák az ember immunrendszerét. Halványan már bánta, hogy abbahagyta az AIDS-kutatást. Steve úgy gondolta, elképzelhető, hogy belebotlott egy módszerbe, amellyel széles spektrumú antitesteket lehet generálni, hogy felvegyék a harcot a változékony kis csirkefogóval. Talán 20 százalék változás, ítélte, ráadásul új tudományos ösvényt nyitna vele, ez az a fajta dolog, amely híressé tesz valakit... talán tíz éven belül a stockholmi repülőjegyet is kiérdemli vele. De tíz év múlva úgysem számít. Hát nemigen, vallotta be magának. Kinézett laborja háromszoros vastagságú ablakán. Szép ez a napnyugta. Hamarosan előjönnek az éjszakai állatok. A denevérek rovarokra vadásznak, a baglyok egérre és pockokra, a macskák is előbújnak a házakból, és zsákmány után kúsznak. Steve-nek volt egy éjjellátó szemüvege, gyakran figyelte vele a ragadozókat, melyek munkája nem is különbözött olyan sokban az övétől. De most visszafordult munkaasztalához, kihúzta komputere klaviatúráját, és csinált néhány feljegyzést az új projekthez. Sokan jobban szerették a jegyzetfüzeteket, de a projekt csak komputeres feljegyzéseket engedett, és az összes feljegyzést elektronikusan kódolták. És ha ez elég jó Bill Gatesnek, akkor elég jó nekem is, gondolta. Nem mindig az egyszerű dolgok a legjobbak. És ez megmagyarázta, miért volt itt Steve, mit keresett a Síva nevet kapott projektben.
Olyan fickókra volt szükségük, akik jól bánnak a fegyverrel, de ilyet nehéz volt találni, legalábbis a megfelelő embereket a megfelelő hozzáállással. A feladatot még nehezebbé tette a kormány hasonló, bár eltérő célú tevékenysége, de legalább segített távol maradniuk a legnyilvánvalóbb dilinyósoktól.
– A fenébe is, kellemes itt – jegyezte meg Mark.
Házigazdája csak mérgesen horkantott.
– Van egy új ház annak a peremnek a másik oldalán. Egy csendes napon még a kémények füstjét is látom.
Marknak nevetnie kellett.
– Nincs is rosszabb egy zsúfolt környéknél.
Foster jámboran elmosolyodott.
– Hát igen, jó ötmérföldnyire van.
– De tudja, megértem magát. El tudom képzelni, hogy nézett ki, mielőtt a fehér ember megjelent itt. Nem voltak utak, csak a folyómedrek és a szarvascsapások. A vadászat se lehetett akármilyen itt.
– Gondolom, nem kellett olyan keményen megdolgozni, hogy az ember egyen valamit. – Foster a faház tűzhelye mögötti fal felé intett. Vadásztrófeákkal volt tele. Jó részük nem legális, de itt a montanai Bitterroot hegységben nincs túl sok zsaru, és Foster elég magának való ember volt.
– Születésünktől fogva jogunk.
– Az kéne hogy legyen – helyeselt Foster. – Olyasmi, amiért harcolni is érdemes.
– Mennyire keményen? – kérdezte Mark a trófeákat csodálva.
A grizzlymedve-szőnyeg különösen csodálatos darab volt, és feltehetőleg átkozottul törvénytelen is.
Foster töltött még egy kis bourbont vendégének.
– Nem tudom, mi a helyzet maguknál keleten, de errefelé ha az ember harcolhat, hát harcol mindhalálig. Ha az ember beleereszt egy golyót két fényszóró közé, általában megnyugszik kicsit az ellenfél.
– De aztán meg kell szabadulni a holttesttől – kortyolgatta Mark az italát. Házigazdája csak olcsó whiskyt hozott. Talán nem engedheti meg magának a jobb fajtát.
Egy nevetés:
– Soha nem hallott még ásóról? Vagy mit szólna egy szép tűzhöz?
Az államnak ezen a részén az a szóbeszéd járta, hogy Foster megölt egy vadvédelmi zsarut. Eredményeként igyekezett elkerülni a helyi rendőrséget, és az országúti járőr akkor is belekötött, ha csak egy kilométerrel is túllépte a megengedett sebességet. A természetvédelmi zsaru kocsiját megtalálták kiégve, vagy negyven mérfölddel odébb, de a testét soha. Az államnak ezen a részén nem sokan élnek, akik tanúskodhatnának, még akkor sem, hogy ha ötmérföldnyire épült egy új ház. Mark ivott még egy kortyot a Bourbonból, aztán hátradőlt a bőrszékben.
– Jó dolog a természet részének lenni, nem?
– De igen, uram. Határozottan. Néha azt hiszem, kezdem megérteni az indiánokat, tudja?
– Ismer néhányat?
– Hát persze. Például Charlie Graysont, ő nez percé, vadászokat vezet, tőle vettem a lovamat is. Néha ezzel is foglalkozom, hogy legyen egy kis pénzem. Fölviszek egy lovat a hegyekbe, olyan emberekkel, akiket érdekel. Bőven van arra jávorszarvas.
– És mi a helyzet a medvével?
– Van elég – felelte Foster. – Többségük fekete, de van néhány grizzly is.
– Na és mit használ? Íjat?
Kedélyes fejrázás volt a válasz. – Nem, csodálom az indiánokat, de én nem vagyok az. Attól függ, mire vadászom, és milyen vidéken. Általában felhúzható 300-as Winchester Maget, de ott, ahol részleges vadászati tilalom van, félautomata golyóspuskát. Semmi nem ér föl egy kétcentis lyukkal, ha arra kerül sor, tudja?
– Kézi töltés?
– Hát persze. Így sokkal személyesebb. Kellő tiszteletet kell mutatni a vad iránt, tudja, hogy meg ne haragudjanak a hegy istenei. Foster elmosolyodott, pont a megfelelő, egy kicsit álmatag módon. Minden civilizált emberben ott lapul a pogány, aki még hisz a hegyek isteneiben, és azt akarja, hogy a megölt vad szelleme megbocsásson neki. És ő is így volt vele, minden technikai képzettsége ellenére is.
– Na és maga mivel foglalkozik, Mark?
– Molekuláris biokémiával, ebből doktoráltam.
– És ez mit jelent?
– Kitalálja, miért ilyen az élet. Mondjuk, miért van olyan jó szaglása a medvének – hazudta. – Elég érdekes, de akkor élek igazán, amikor eljöhetek ilyen helyekre vadászni. Megismerhetek olyan embereket, akik igazából megértik a vadat, jobban, mint én. Olyanokkal, mint maga. – Mark tisztelgett a kezében lévő pohárral. És mi a helyzet magával?
– Már visszavonultam. Eleget dolgoztam. Elhinné, hogy geológus voltam egy olajtársaságnál?
– Merre dolgozott?
– Szerte az egész világon. Jó orrom volt az olajhoz, és a társaság rendesen megfizetett, hogy megtaláljam a megfelelő anyagot, tudja? Aztán abba kellett hogy hagyjam. Eljutottam arra a pontra, amikor... ugye, sokat repül?
– Hát eleget – ismerte be Mark, és bólintott.
– A barna folt – nyögte ki Foster.
– Tessék?
– Ugyan már, maga is láthatja az egész átkozott világon, bármerre megy. Ott van úgy tízezer méter magasságban a barna folt, komplex szénhidrogének, főleg az utasszállító jetektől. Egy nap éppen Párizsból repültem haza, Bruneiből jöttem Párizson keresztül, rossz irányba repültem, mert meg akartam állni Európában, hogy találkozzak egy barátommal. Na, szóval ott voltam azon a kibaszott 747-esen a kibaszott Atlanti-óceán kellős közepén, vagy négy órára bármelyik földtől, tudja? Ültem az első osztályú ülésben, iszogattam az italomat, kinéztem az ablakon, és ott volt a folt. Az átkozott barna szar, és egyszeriben rádöbbentem, hogy én is hozzájárultam, én is bekoszolom azt az egész kibaszott atmoszférát.
Na, szóval ez volt a... megtérésem pillanata – folytatta Foster. Talán mondhatjuk így is. A rákövetkező héten benyújtottam a lemondásomat. Fölvettem a munkavállalói részvényemet, beváltottam félmilliót készpénzre, és megvettem ezt a helyet. Most pedig vadászom, halászom, ősszel néha turistákat kalauzolok, sokat olvasok, és írtam egy kis könyvet arról, mit tesznek az olajszármazékok a környezettel. Hát ez minden.
Természetesen ez a könyv vonta magára Mark figyelmét. A barna folt sztorit is olvasta a gyengén megírt előszóban. Foster hívő volt, de nem mániákus. A házában volt villany és telefon is. Mark egy vadonatúj Gateway komputert is látott az íróasztalán. Még parabola antenna is van. Ráadásul a szokásos Chevy pickup kisteherautó a fegyverállvánnyal a hátsó ablakban... és egy dízelmotoros markoló. Vagyis, lehet, hogy hívő, de nem ment el teljesen az esze. Ez a jó, gondolta Mark, csak az kell, hogy eléggé őrült legyen, márpedig az kell hogy legyen. Különben nem ölte volna meg azt a vadőrt.
Foster viszonozta a barátságos pillantást. Az Exxonnál találkozott ilyesfajta fazonokkal. Öltönyös, de az okos fajtából, abból, aki nem bánja, ha bepiszkolja a kezét. Molekuláris biokémia. A Coloradói bányászati iskolában nem tanították ezt a tárgyat, de Foster előfizetett a Science Newsra, és tudta, miről van szó. Az élettel játszadozik de furcsamód mégis megérti, mit jelent egy jávorszarvas vagy egy szarvas. Hát, a világ elég bonyolult hely. Aztán látogatója pillantása a dohányzóasztalon levő Lucite tömbre esett. Mark fölvette.
– Mi ez?
– Minek látszik? – vigyorgott Foster az itala fölött.
– Hát, vagy vaspirit, vagy...
– Nem vas. Márpedig értek a kövekhez, uram.
– Arany? Honnan van?
– A patakomban találtam, úgy háromszáz méter fölfelé – mutatta Foster.
– Szép nagy aranyrög.
– Öt és fél font. Úgy kétezer dollárt érhet. Tudja, több mint száz éve élnek emberek, úgy értem, fehér emberek, ezen a helyen, és soha senki nem látta meg a patakban. Egy nap utánanézek, kíváncsi vagyok, hogy jó telér-e? Annak kell lennie, mert kvarc van az alján. A kvarc és arany formációk elég gazdagok szoktak lenni, mert valahogy együtt bugyogtak föl a föld gyomrából. Ez a terület elég vulkanikus. Csupa meleg forrás meg ilyesmi – mesélte vendégének. – Néha még földrengés is van.
– Szóval lehet, hogy megnyitja a saját aranybányáját?
Jóízű nevetés.
– Aha. Furcsa, vagy nem? Annyit fizettem, amennyit egy legelőért kell, vagy még annyit sem a hegyek miatt. Az, aki előttem itt állatokat tartott, állandóan kesergett, hogy a jószág minden egyes fontot, amit fölszed, le is ad azzal, hogy fölmászik a fűhöz.
– Milyen gazdag a telér?
Foster vállat vont.
– Meg nem mondanám, de ha megmutatnám néhány pofának, hát egyesek tíz- vagy húszmilliót is befektetnének, csak hogy megtudják. Mint mondtam, kvarc formáció, és az emberek ilyesmiért nagyban játszanak. Az arany ára elég alacsonyan van most, de ha elég tisztán jön ki a talajból... azért valamivel csak értékesebb, mint a fém, tudja?
– Hát akkor miért nem...
– Mert nincs rá szükségem, és elég ronda látvány. Rosszabb, mint az olajkitermelés. Azután még elég rendesen ki lehet takarítani, de egy bánya – szó sincs róla. Örökké ott marad a nyoma, a meddőhányók megmaradnak. Az arzén bekerül a talajvízbe, és egy örökkévalóságig tart, amíg kitisztul. Különben is, ezek elég szép kis kövek, és ha valaha is pénzre lesz szükségem, tudom, mit tegyek.
– Milyen gyakran nézi meg a patakot?
– Amikor halászom, barna pisztráng van ott, látja? – A falon lógó hatalmas jószágra mutatott. – Minden harmadik vagy negyedik alkalommal tálálok egyet. Igazából úgy gondolom, hogy csak nemrégiben jöhetett felszínre a lelőhely, különben már rég kiszúrták volna. A fenébe is, megtehetném, hogy utánajárok, honnan származik, de túl nagy lenne a kísértés. Minek izgasson? – Foster legyintett, Aztán jöhetne egy gyenge pillanat, és az elveim ellen cselekednék. Amúgy sem fog elfutni.
– Valószínűleg – horkantott Mark. – Van még ezekből?
– Hát persze. – Foster felállt, és kihúzta az egyik íróasztalfiókot. Bőrzacskót hajított Mark felé, Mark elkapta, meglepődött a súlyán. Csaknem tíz font. Meghúzta a zsinórt, és kivett egy rögöt. Akkora lehetett, mint egy féldolláros, fele arany, fele kvarc. Tökéletlensége révén még gyönyörűbb.
– Maga nős? – kérdezte Foster.
– Aha. Feleség, két gyerek.
– Akkor tartsa meg. Csináljon belőle egy függőt, ajándékozza az asszonynak a születésnapjára vagy valami ilyesmire.
– Szó sem lehet róla, ez több ezer dollárt ér.
Foster csak legyintett.
– A fenét, csak a helyet foglalja az íróasztalomban. Miért ne örüljön inkább valaki neki? Azonkívül, maga megérti, Mark. Azt hiszem, maga tényleg megérti.
Bizony – gondolta Mark. Ez az ő embere.
– Mit szólna, ha azt mondanám, van rá mód, hogy eltüntessük azt a barna foltot...?
Kétkedő pillantás.
– Valami élőlényre gondol, ami megeszi, vagy ilyesmi?
Mark felnézett rá.
– Nem, nem éppen... – Vajon mennyit áruljon el, óvatosnak kell lennie, elvégre ez még csak az első találkozó.
– Az a maga dolga, hogy megszerezze a repülőgépet. Abban segíthetünk, hogy hova repüljön vele – biztosította Popov házigazdáját.
– Na és hova? – kérdezte az.
– A lényeg az, hogy el kell tűnni a légi irányítás radarjai elől, és elég messze menni ahhoz, hogy a vadászgépek ne tudjanak kinyomozni. Aztán ha leszáll valami barátságos helyen, és megszabadult a legénységtől, mihelyt elérte az úti célt, nem nagy dolog átfesteni a repülőgépet. Később szét is lehet szedni, és a fontosabb részeket, a motort meg ilyesmiket eladni. Hamar eltűnnek a nemzetközi feketepiacon. Elég néhány azonosító lemezt kicserélni. Tudja, hogy nemegyszer történt már ilyen. Persze a nyugati hírszerző szervezetek és rendőrségek nem verik nagydobra.
– A világ tele van radarrendszerekkel – vitatkozott házigazdája.
– Ez így van – engedett Popov –, de a légi irányítási radarok nem látják a repülőt, csak a repülőgép radar transzpondereinek visszasugárzott jelét látják. Csak a katonai radarok látják magukat a repülőgépeket, és vajon melyik afrikai országnak van megfelelő légvédelmi hálózata? Azonkívül elég rátenni egy egyszerű zavarót a gép rádiórendszerére, és tovább csökken a lehetősége, hogy bárki is nyomon tudja követni önöket. A menekülésük nem gond, amennyiben el tudnak jutni a nemzetközi repülőtérig, barátom. Ez a nehéz része – emlékeztette őket. – Ha már egyszer eltűntek Afrika felett, onnantól a maguk döntése. Választhatnak úti célt ideológiai tisztaság vagy a pénzügyi előnyök miatt. Én az előbbit ajánlom, de az utóbbi is elképzelhető. – Popovnak ebben igaza volt. Afrika ugyan még nem a nemzetközi jog és integritás melegágya, de több száz, lökhajtásos gépek kiszolgálására alkalmas repülőtere van.
– Szegény Ernst – szólalt meg házigazdája csendesen.
– Ernst bolond volt – vágott vissza barátnője egy dühös gesztussal. – Egy kisebb bankot kellett volna kirabolnia. Pont Bern kellős közepén! Bizonyítani akart. – Petra Dortmund szinte vicsorgott. Popov egész a mai napig mindössze hírből ismerte. A lány valamikor csinos, sőt szép lehetett, de egykor szőke haja most barnára volt festve, keskeny arca szigorú volt, beesett szeme karikás. Szinte felismerhetetlen volt, és ez megmagyarázza, miért nem kapta még el egyik európai rendőrség sem régi szeretőjével, Hans Fürchtnerrel egyetemben.
Fürchtner a másik véglet felé hajlott. Jó harminc kiló túlsúly volt rajta, sűrű barna haja kihullott vagy leborotválta, eltűnt a szakálla is. Inkább kövér, elégedett bankárra emlékeztetett, és nem a megszállott, eltökélt, komoly kommunistára, aki a 70-es és 80-as években volt, legalábbis kívülről. Egy kellemes házban laktak München hegyes déli részén. A szomszédok művészeknek gondolták őket. Mindkettejük hobbija a festészet volt, bár ezt országuk rendőrsége nem tudta róluk. Néha még el is adtak egy-egy képet kisebb galériákba. Ez elég jövedelemhez juttatta őket ahhoz, hogy ne haljanak éhen, de ahhoz már nem, hogy kényelemben éljenek.
Biztos hiányoznak nekik a régi NDK és Csehszlovákia pihenőházai, gondolta Dmitrij Arkagyijevics. Csak leszálltak a repülőgépről, és kocsival egy kényelmes, bár nem igazán luxusházba vitték őket. Vásárolhattak a helyi, pártelit számára fenntartott „különleges” boltokban. Gyakorta látogatták őket komoly, csendes hírszerzőtisztek, és ellátták őket információkkal, amelyek alapján eltervezhették a következő akciójukat. Fürchtner és Dortmund több komolyabb operációt is végrehajtott. A legjobb egy amerikai őrmester elrablása és kihallgatása volt, aki az atomlövegeknél szolgált. Ezt a küldetést a szovjet GRU bízta rájuk. Sok mindent tanultak belőle, és ezek nagy része még mindig hasznos. Az őrmester ugyanis az amerikai PAL biztonsági rendszer szakértője volt. Holttestét később a tél közepén találták meg Bajorország déli részén. Minden jel szerint egy csúnya közlekedési baleset áldozataként. Legalábbis a GRU így vélte a NATO-főparancsnokságban működő ügynökeinek jelentése alapján.
– Szóval mit akar megtudni? – kérdezte a nő.
– A nemzetközi kereskedelmi rendszer elektronikus hozzáférési kódjait.
– Maga is közönséges tolvaj lett? – kérdezte Hans, mielőtt Petra elfintorodhatott volna.
– Egyáltalán nem közönséges tolvaj, legalábbis a megbízóm. Ha helyre akarjuk állítani a szocialista társadalmat, a kapitalizmus egy progresszív alternatíváját, megfelelő pénzügyi alapokra lesz szükségünk, és valamelyest meg kell ingatnunk a kapitalizmus idegrendszerének önbizalmát. – Popov elhallgatott egy pillanatra. -Tudják, ki vagyok, tudják, hol dolgoztam. Gondolják, hogy elfelejtettem a szülőhazámat? Úgy képzelik, hogy elfelejtettem, miben hittem? Apám Sztálingrádnál és Kurszknál harcolt. Ő tudta, mit jelent az, hátrálni, egymás után szenvedni el a vereségeket, de nem föladni soha – szónokolt Popov szenvedélyesen. – Mit gondolnak miért teszem itt kockára az életemet? A moszkvai ellenforradalmárok egyáltalán nem néznék jó szemmel a missziómat... de nem ők az egyetlen politikai erő Oroszországban.
– Ahhh – jegyezte meg Petra Dortmund. Elkomolyodott. – Tehát úgy gondolja, nincs minden elveszve?
– Talán úgy képzelték, hogy az emberiség fejlődése megáll a megtorpanások időszakában? Az igaz, hogy elvesztettük a háborúnkat, magam láttam a KGB-ben a korrupciót a legmagasabb helyeken is. Ez győzött le minket és nem a Nyugat. Magam láttam, még kapitányként, Brezsnyev lányát. Amikor a Téli Palotában tartotta az esküvői bankettjét, mintha csak Anasztázia nagyhercegnő maga lett volna. Nekem az volt a funkcióm a KGB-a belül, hogy tanuljak a Nyugattól. Megismerjem a terveiket és titkaikat, de a nómenklatúránk csak a korrupciójukat vette át. Hát mi megtanultuk ezt a leckét, és nemcsak egy szempontból, barátaim. Az ember vagy kommunista, vagy nem az. Vagy hiszel, vagy nem. Vagy az elveid szerint cselekszel, vagy nem.
– Ha megtesszük, amit kér, túl sokat kell hogy föladjunk – érvelt Hans Fürchtner.
– Bőségesen kárpótoljuk érte. A megbízóm...
– Ki az? – kérdezte Petra.
– Ezt nem árulhatom el – felelte Popov nyugodtan. – Vagy gondolják, hogy csak önök vállalnak kockázatot? És mi van velem? Ami pedig a megbízómat illeti, nem tudhatják meg, ki ő. A biztonság mindenekelőtt. De hát ezt tudniuk kéne – emlékeztette őket. Mint várta, egész jól fogadták a gyengéd helyreigazítást. Ezek az ostobák, igai hívők, akárcsak Ernst Model volt, bár ezek ketten valamivel okosabbak nála és jóval gonoszabbak is, mint azt a szerencsétlen amerikai őrmester megtapasztalhatta. Valószínűleg hitetlenkedve nézett Petra Dortmund még mindig elragadó kék szemébe, amikor a lány elővette a kalapácsot, hogy munkába vegye különböző testrészeit.
– Nos, Joszip Andrejevics, mikor akarja, hogy cselekedjünk? kérdezte Hans. Sok fedőneve egyikén ismerték Popovot, Joszip Andrejevics Szerov néven.
– Amilyen gyorsan csak lehet. Egy héten belül telefonálok, hogy csakugyan vállalják-e a küldetést, és...
– Vállaljuk – biztosította Petra. – El kell készítenünk a terveket.
– Ez esetben egy héten belül telefonálok a menetrendért. Négy napra van szükségem, hogy aktiváljam az én részemet az operációban. Arra is oda kell figyelnem, hogy hol tartózkodik az amerikai repülőgép-anyahajó a Földközi-tengeren. Nem.hajthatják végre a küldetést, ha a Földközi-tenger nyugati felén tartózkodik, mert ebben az esetben nyomon tudják követni a gépüket. Pedig mi azt akarjuk, hogy ez a küldetés sikerrel járjon, barátaim. – Utána megalkudtak az árban. Nem volt nehéz, Hans és Petra még a régi szép időkből ismerték Popovot, és megbíztak benne, hogy személyesen hozza el a pénzt.
Popov alig tíz perc múlva kezet rázott velük és távozott. Ez alkalommal egy bérelt BMW-n tartott az osztrák határ felé. Az út üres volt, a táj gyönyörű. Dmitrij Arkagyijevics ismét házigazdáin tűnődött. Mindössze egyetlen dolog volt igaz abból, amit elmondott nekik, az, hogy az apja csakugyan a sztálingrádi és a kurszki hadjáratok veteránja volt. Sokat mesélt fiának arról, mi mindent élt át tankparancsnokként a nagy honvédő háborúban. Különös emberek ezek a németek. Ezt Popovnak volt alkalma megtanulnia az Állambiztonsági Bizottságnál. Állítsatok eléjük valakit egy lovon, és a halálba is követik. Egyszerűen kell nekik valaki, akit követhetnek. Hát nem különös? De jelen pillanatban ez elég jól jön neki is és megbízójának is. És ha ezek a németek egy vörös lovat akarnak követni – egy döglött vörös lovat, emlékeztette magát Popov egy szomorkás mosollyal –, hát az az ő bajuk. Ebben az ügyben csak azok a bankárok lesznek ártatlanok, akiket megpróbálnak elrabolni. De őket legalább nem fogják megkínozni, mint azt az amerikai néger őrmestert. Popov nemigen hitt benne, hogy Hans és Petra idáig jutna, bár nem nagyon ismerte az osztrák rendőrség és katonaság képességeit. De így vagy úgy, hamarosan megtudja.
Furcsa, hogyan működött a dolog. Most az 1-es osztag volt az ügyeletes, készen arra, hogy bármelyik pillanatban elhagyja Herefordot, míg Chávez 2-es osztaga csak készenlétben volt tartalékként. Mégis ők végezték a komplex gyakorlatok sorát, míg az 1-es osztag mindössze kis reggeli tornát és rutin céllövészetet. Senkinek sem hiányzott, hogy egy kiképzés közbeni baleset miatt megsérüljön egy csapattag, és így esetleg kényes pillanatokban nélkülözni kelljen.
Miguel Chin főmestergépész-helyettes Peter Covington csapatában volt. Korábban az amerikai flotta SEAL osztagánál szolgált, és a norfolki SEAL támaszpontról került a Szivárványba. Latino anya és kínai apa gyermekeként, akárcsak Chávez, ő is Kelet-Los Angelesben nőtt föl. Épp az 1-es osztag épülete előtt szivarozott, amikor Ding észrevette és odasétált hozzá.
– Hé, mester – köszönt oda Chávez három méter távolságról.
– Főmester – helyesbített Chin. – Az annyi, mint a főtörzs a hadseregben, uram.
– Ding a nevem, mano.
– Mike – nyújtotta a kezét Chin. Arca alapján akárki lehetett volna. Akárcsak Oso Vega, ő is súlyt emelt, és azt mesélték róla, hogy vagy százszor volt bevetésen. Mindenfajta fegyver szakértője volt, és a kézfogásából is érezni lehetett, hogy a puszta kezével is képes letépni az ember fejét a válláról.
– Rosszat tesz az egészségednek – biccentett Chávez a szivar felé. – Az is, amiből élünk, Ding. L. A. melyik részéről jöttél?
Ding elmondta.
– Komoly? Tudod, hogy én tőled félmérföldnyire nőttem föl? Ahol te laktál, az Banditos körzet volt.
– Te meg...
A főmester bólintott.
– Piscadores, amíg ki nem nőttem belőle. A bíró tanácsolta, hogy jobban járok, ha belépek, mintha börtönbe kerülnék. Próbálkoztam a tengerészgyalogosoknál, de nem vettek föl. Le vannak ejtve. – Chin kiköpött a szivarjáról egy kis dohányt. – Végigcsináltam Great Lakest, gépészt csináltak belőlem... aztán hallottam a SEAL-ről, és tudod, nem is rossz élet. Hallottam, te az ügynökségnél voltál.
– Tizenegy-Bravóként kezdtem. Volt egy kis kirándulásunk Dél-Amerikába, teljes kudarc volt, de munka közben megismertem a hatosunkat, és mondhatnám úgy, hogy ő toborzott. Azóta hátra sem néztem.
– Az ügynökség küldött iskolába?
– A George Masonba, most kaptam meg a doktor címet. Nemzetközi kapcsolatok – felelte Chávez. – És te?
– Hát gondolom, látszik rajtam. Pszichológiát végeztem, Old Dominion Egyetem. Ez a doki a csapattal, Bellow, okos egy szarházi, gondolatolvasó. Három könyve is megvan.
– Milyen Covingtonnal dolgozni?
– Jó. Van tapasztalata, odafigyel. Gondos srác. Jó kis csapat, de szokás szerint nem sok a dolgunk. Tetszett az a rajtaütésetek a banknál, Chávez. Gyors és tiszta munka volt. – Chin füstkarikát fújt az égbolt felé.
– Hát kösz, főmester.
– Chávez! Megpróbálod ellopni az első emberemet? – Peter Covington most lépett ki az ajtón.
– Most tudtam meg, hogy alig néhány háztömbnyire egymástól nőttünk fel, Peter.
– Csakugyan? Milyen figyelemreméltó – jegyezte meg az 1-es osztag parancsnoka.
– Harry bokája reggel újra megrándult, nem nagy ügy, de kapott néhány aszpirint – tudatta Chin a főnökével. – Két hete sérült meg, amikor leereszkedtünk a helikopterről – tette hozzá Ding kedvéért.
Átkozott sérülések, ezt már mondania sem kellett. Mindannyian tudták, hogy ez a probléma az ilyesfajta munkánál. A Szivárvány tagjait több szempont szerint választották. Ezek közül az egyik, vadul versenyző természetük volt. Mindegyikük állandóan versenyzett az összes többivel, és mindannyian a legtöbbet hozták ki magukból. Az ilyesmi pedig maga után vonja a sérüléseket és a baleseteket kiképzés közben. Kész csoda, hogy még egyikük sem került a laktanya kórházába, de biztos, hogy nem lesz sokáig ilyen szerencséjük. És a Szivárvány tagjai ugyanúgy nem tudják megváltoztatni személyiségük jellemvonását, ahogyan a lélegzést sem tudják abbahagyni. Az olimpiára készülő sportolók sem edzhetnek keményebben, mint ők. Az ember vagy a legjobb, vagy semmi. Így aztán, valamennyien képesek voltak egy mérföldet a világ legjobbjától harminc-negyven másodperccel lemaradva lefutni úgy, hogy bakancsot viselnek futócipő helyett. És ez számukra még fontosabb volt, fél másodperc az ő esetükben könnyen élet vagy halál kérdése lehet a harcban, és ami még rosszabb, nem a saját halálukat jelentheti, hanem egy ártatlan túszét, azét az emberét, akinek a védelmére és megmentésére felesküdtek. A dologban az volt az irónia, hogy mindennek ellenére a készenléti csapat a balesetektől való félelem miatt nem edzhetett keményen. Így aztán a készenlét két hete alatt minden alkalommal valamelyest csökkent a tudásuk. Még három nap várakozás Covington 1-es osztagának, aztán Chávez a soros.
– Hallom, nem tetszett neked a SWAT program – szólalt meg Chin.
– Hát nem túlzottan. Arra jó, hogy eltervezzük vele a mozgást, meg ilyeneket, de a rajtaütések szimulálására nem.
– Mi évek óta használjuk, sokkal jobb, mint régen volt – mondta Covington.
– Akkor is jobb szeretem az élő célpontokat és MILES felszerelést – makacskodott Chávez. Az amerikai hadsereg által gyakorta használt kiképzési rendszerre utalt, amelyben minden egyes katonán lézervevő van.
– Kis távolságra nem olyan jó, mint messziről – vitatkozott Peter.
– Hát, úgy soha nem próbáltam – vallotta be Ding. – De gyakorlatilag ha közel kerültünk, a kérdés úgy is eldőlt. Egyikünk sem szokta eltéveszteni a célt.
– Ez igaz – helyeselt Covington, és mintha csak igazolni akarná, mesterlövészpuska ropogó hangja hallatszott. A Szivárvány távolsági mesterlövészei gyakorlatoztak az ezeryardos lőtéren. Versenyeztek egymással, ki tud a legkisebb körbe lőni. Jelenleg éppen Homer Johnston volt a bajnok, Ding 2-es mesterlövésze. Három milliméterrel volt jobb Sam Houstonnál, Covington vezető mesterlövészénél négyszázötven méterről. Ebből a távolságból mindketten képesek voltak tízszer egymás után beletalálni egy ötcentis kör közepébe, ami határozottan kisebb az emberi fejnél. Márpedig a mesterlövészek ennek szétdurrantását gyakorolták robbanógolyóikkal. Ha a Szivárvány bármelyik mesterlövésze egy adott héten kétszer is hibázott, már többnyire zavartan magyarázkodott, hogy valamiben megbotlott vagy ilyesmi. A mesterlövészek szerepében nem is azt volt a kétséges, hogy eltalálják-e a célt, hanem az, hogy elég közel jutnak-e hozzá. Azon kívül, hogy a kellő időben lépjenek és terítsék le az alanyt. Ebben pedig többnyire dr. Paul Bellow tanácsaitól függtek. Persze a legfeszültebb pillanat a lövés, amit naponta gyakoroltak, de technikailag és az operáció szempontjából a legkönnyebb. Bizonyos fokig perverz dolognak tűnt, de hát ez egy perverz mesterség.
– Az előrejelzések szerint semmi fenyegető? – kérdezte Covington.
– Még csak most megyek át, de kétlem, Peter. – Azok a rossz fiúk, akik Európában akartak huncutkodni, látták a tévén a berni eseményeket, és ez némileg lecsillapította őket: Legalábbis mindkét osztagparancsnok így vélekedett.
– Nagyon helyes, Ding. Van még egy kis papírmunkám. Covington ezzel elköszönt, és visszament az épületbe. Chin pedig mintegy vezényszóra, elnyomta szivarját és követte.
Chávez továbbment a főhadiszállás épülete felé. Viszonozta az őr tisztelgését és bement. Furán tisztelegnek ezek az angolok, gondolta közben. Bennett őrnagyot az íróasztalánál találta.
– Szia, Sam.
– Jó reggelt, Ding, kávét? – intett a légierő tisztje a kávéfőző felé.
– Kösz, nem. Történik valahol valami?
A másik a fejét rázta.
– Csöndes napunk van. Még a bűnözők is pihennek.
Bennett számos európai hírügynökség teleprinterein keresztül követte figyelemmel a szokásos bűnözői tevékenységet. A tapasztalat bebizonyította, hogy a hírügynökségek sokkal hamarabb tájékoztatják mindazokat, akiket az illegális tevékenység érdekel, mint a hivatalos csatornák. Ezek általában az európai, amerikai vagy brit nagykövetségek védett faxvonalain jöttek. Most, hogy ez a forrás csendes volt, Bennett az ismert terroristák komputerizált listájával dolgozott. Átnézte a fotókat és az írott ismertetőket, mi az, amit biztosan lehet tudni ezekről az emberekről (általában nem sokat), és mi az, amit sejteni lehet (nem sokkal többet).
– Mi ez? Ki ez az alak? – mutatott Ding a komputerre.
– Az új játékszerünk, most kaptuk az FBI-tól. Megöregíti az alanyok fotóit. A csaj a képen Petra Dortmund. Csak két fényképünk van róla, mindkettő csaknem tizenöt éves. Most öregítek rajta tizenöt évet, játszom kicsit a hajszínével is. Szerencsére a nőknél nincs szakáll – kuncogott Bennett. – És általában túl hiúk ahhoz, hogy disznómód elhízzanak, mint Carlos haverunk tette. Tessék, nézd meg a szemét.
– Hát, nem szívesen szedném föl egy bárban – jegyezte meg Chávez.
– Valószínűleg rossz dugás lenne, Domingo – szólalt meg Clark mögötte. – Figyelemreméltó, Sam.
– Igen, uram, ma reggel állítottam munkába. Noonan hozta nekem a főhadiszállás technikai részlegétől. Eredetileg arra dolgozták ki, hogy segítse azonosítani az emberrablások áldozatait, évekkel az eltűnésük után, és elég jó hasznát veszik. Aztán valakinek eszébe jutott a nagy ötlet, hogyha arra beválik, hogy felnőttet csinál a gyerekekből, miért ne válna be a felnőtt gazfickóknál is? Ennek a segítségével találtak meg egy bankrablót, aki az első tíz körözött listáján szerepelt. Akárhogy is, jelenleg feltehetőleg így néz ki Fraulein von Dortmund.
– Na és ki a férfi az életében?
– Hans Fürchtner. – Bennett az egérrel elővarázsolta a komputerből a képet. – Uram isten, ez még az érettségi képe lehet. – Aztán átfutotta a fényképet kísérő szavakat. – Oké, szóval szereti a sört... tegyünk rá még tíz kilót. – A fotó másodperceken belül megváltozott. Bajusz... szakáll... és máris négy fényképük volt ugyanarról az emberről.
– Ez a kettő pont egymásnak való – jegyezte meg Chávez. Emlékezett rá, mit olvasott a párosról a terroristák dossziéjában. – Feltételezve, hogy még együtt vannak. – Ez elindított benne egy gondolatot, át is ment dr. Bellow irodájába.
– Hello, doki.
Bellow felnézett komputeréből.
– Jó reggelt, Ding. Mit tehetek érted?
– Épp egy bűbájos párocska, Petra von Dortmund és Hans Fürchtner képét nézegettük, és lenne néhány kérdésem.
– Rajta! – biztatta Bellow.
– Mennyire valószínű, hogy az ilyen emberek együtt maradjanak?
Bellow pislogott, majd hátradőlt székében.
– Nem is rossz kérdés, egyáltalán nem rossz. Az a kettő... én véleményeztem az aktív dossziéjukat... feltehetőleg együtt vannak még. Egyesíti őket a politikai ideológiájuk. Az egymás iránti elkötelezettségük részben ebből adódik. Eleve a hiedelemrendszerük hozta össze őket, és pszichológiai értelemben örök hűséget esküdtek egymásnak, amikor ennek alapján cselekedtek is. Mármint hogy terroristák lettek. Ha jól emlékszem, azzal gyanúsítják őket, hogy elraboltak, majd megöltek egy katonát, többek között. Az ilyesmi pedig komoly kötelék két ember között.
– De ezek az emberek elsősorban szociopaták, és a szociopaták nem... – vitatkozott Ding.
– Á, csak nem olvasod a könyveimet? – kérdezte Bellow mosolyogva. – Hallottad már valaha is a frázist, hogy két ember amikor összeházasodik, eggyé válik?
– Igen, na és?
– Az ilyen esetben ez csakugyan így van. Ezek az emberek szociopaták, de az ideológia ethosszal ruházza fel a devianciájukat, és ez fontos különbség. Emiatt a közös ideológia eggyé kovácsolja őket, és a szociopatikus hajlamaik összeolvadnak. Ennek a kettőnek az esetében egy igen stabil partnerkapcsolatot tartok valószínűnek. Azon sem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy hivatalosan is összeházasodtak. Ha talán nem is templomban – tette hozzá mosolyogva.
– Stabil házasság... gyerekek?
– Az is lehetséges – bólintott Bellow. – Az abortusz tilos Németországban, a nyugati részén, ha jól tudom. De hogy akarnának-e gyereket... ez jó kérdés, el kell gondolkodnom rajta.
– Szeretnék bővebben tudni ezekről az emberekről. Hogyan gondolkodnak, hogyan látják a világot meg ilyesmi.
Bellow ismét elmosolyodott, felállt, a könyvespolchoz lépett. Kivette egyik könyvét, és Chávez kezébe nyomta.
– Esetleg kezdd ezzel. Tankönyv az FBI-akadémián, és néhány évvel ezelőtt ezért hívtak át ide, hogy tartsak előadást az SAS-nél. Azt hiszem, így kerültem ebbe a szakmába.
– Kösz, doki. – Chávez néhány pillanatig méricskélte a könyvet, majd elindult kifelé. A dühöngő gondolat: Utazás a terrorista agyában, volt a címe. Nem árt, ha egy kicsit jobban ismerem őket, gondolta Chávez, bár továbbra is úgy vélte, hogy a legjobb dolog a terrorista agyában egy nagy sebességgel behatoló 10 mm-es robbanógolyó.
Popov nem árulta el nekik a telefonszámát. Határozottan amatőr dolog lett volna. Még egy mobiltelefon is, hiába leplezik, ki a tulajdonosa, kiindulópont lehet a rendőrségnek, papír – vagy ami manapság még veszélyesebb, elektromos – nyomot hagy maga után, ami igen kínos helyzetbe hozhatná. Így aztán ő hívta őket néhány naponta. Fogalmuk sem volt, honnan, és nem nehéz egy távolsági hívást több készüléken keresztülfuttatni.
– Megvan a pénz, felkészültek?
– Hans épp ott van, ellenőrzi a dolgokat – felelte Petra. – Úgy gondolom, negyvennyolc órán belül készen állunk. És mi a helyzet a maga oldalával?
– Minden készenlétben áll. Két napon belül ismét jelentkezem. Ezzel Popöv letette a kagylót, kilépett a Charles de Gaulle nemzetközi repülőtér telefonfülkéjéből, és diplomatatáskájával a kezében a taxik sora felé indult. Táskája szinte teljesen tele volt százmárkás bankjegyekkel. Popov azon kapta magát, alig várja már, hagy megjelenjen a közös európai pénz. Sokkal könnyebb lesz a megfelelő mennyiségű eurót beszerezni, mint a kontinens ki tudja hányfajta nemzeti valutáját.
PÉNZÜGYEK
AZ EURÓPAIAK általában nem szoktak otthon dolgozni, de Ostermann igen. Jókora, valamikori bárói schlossban lakott harminc kilométernyire Bécstől (a szó kastélyt jelent, de ez esetben a palota talán még pontosabb lett volna). Erwin Ostermann szerette a schlosst, ami tökéletesen illett a pénzügyi világban elfoglalt szerepéhez. A háromszintes, hatezer négyzetméteres épület ezerhektárnyi birtokon emelkedett. Ennek nagy része hegyoldal volt, ami lehetővé tette, hogy Ostermann-nak saját sípályái is legyenek. Nyáron megengedte a helyi gazdáknak, hogy kecskéiket és birkáikat ott legeltessék... Akárcsak annak idején a gróf, aki szintén megengedte parasztjainak ezt a kegyet, hogy a fű ne nőjön túl magasra. De hát mennyivel demokratikusabb most. Még valami adókedvezményt is kapott miatta az ország baloldali kormányától, és ami még fontosabb, jól vette ki magát.
Az autója egy Mercedes limuzin volt – pontosabban nem is egy, hanem kettő – és egy Porsche, ha olyan kalandos kedvében érezte magát, hogy maga hajtson be a közeli faluba egy italra és egy vacsorára a kitűnő Gasthausba. Magas volt, egy méter nyolcvanhat centiméter, fejedelmien őszülő hajjal, és karcsú, jól karbantartott testtel. Jól mutatott valamelyik arabs lova hátán – az ember ugye nem élhet egy ilyen helyen lovak nélkül – de ugyanilyen jól mutatott egy üzleti konferencián, Olaszországban vagy a londoni Savile Row-n csináltatott öltönyében. Első emeleten lévő dolgozószobája, az eredeti tulajdonos, majd nyolc leszármazottja idején a tágas könyvtárterem volt. Most teli volt a világ pénzpiacaival összekötött komputerekkel.
A könnyű reggeli után fölsietett irodájába, ahol három alkalmazottja, két nő és egy férfi, kávéval, hozzá való kis süteménnyel és információkkal látták el. A szoba elég nagy volt ahhoz, hogy akár húsz embert is vendégül lássanak benne. A diófa könyvespolcokat végig könyvek borították. Ostermann a schloss-szal együtt vette a könyveket is, és soha nem vette a fáradságot, hogy közelebbről is megnézze a címüket. Inkább az üzleti újságokat olvasta, mintsem a szépirodalmat. És szabad idejében a pincében berendezett házimozijában nézett filmeket. A korábbi borospince szolgálta most ezt a célt. Mindent egybevetve olyan ember volt, aki kényelmes és igen kellemes élet élt kényelmes és kellemes körülmények között. Mikor ezen a napon leült az íróasztalához, már várta a lista, kik fogják ma fölkeresni. Három bankár és két hozzá hasonló kereskedő. Az előbbiek azért, hogy egy új üzleti vállalkozás hiteléről tárgyaljanak, amelyért ő kezeskedett, az utóbbiak azért, hogy a piaci trendekről kérdezzék a véleményét. Ostermann máris tekintélyes egójának igen jólesett, ha kikérték ilyesmiben a véleményét, és mindenfajta vendéget szívesen fogadott.
Popov kiszállt a repülőgépből, és a többi magányosan utazó üzletember között rálépett a mozgójárdára. Kombinációzáras diplomatatáskájában semmi fémdarab nem volt, nehogy egy detektor jelezzen és esetleg kinyittassák vele, és előbukkanjon a rengeteg bankjegy. Ezek a terroristák teljesen tönkretették a légi közlekedést, dohogott magában a korábbi KGB-tiszt. És mihelyt továbbfejlesztik majd a bőröndátvilágító készülékeket annyira, hogy észrevegye, vagy akár meg is számolja a táskában levő pénzt, tovább rontják sokak, köztük az ő üzletét is. Annyira unalmas vonaton utazni.
Jól végezték a dolgukat. Hans az előre megbeszélt helyen ült, a Der Spiegelt olvasva. A megbeszélés szerinti barna bőrdzsekiben. Látta, hogy Dmitrij Arkagyijevics a bal kezében tartva fekete diplomatatáskáját, az üzletemberek között céltudatosan halad a mozgójárdán. Fürchtner kiitta kávéját, és követte, úgy húsz méterrel haladt mögötte, aztán balra sodródott, hogy különböző kijáratokon hagyják el a repülőteret, és más úton közelítse meg a garázst. Popov finoman körülnézett, már az első alkalommal megpillantotta Hansot, és megfigyelte hogyan mozog. Tudta, hogy nagyon feszült lehet. A Fürchtnerhez hasonló emberek többségével az árulás végzett. És igaz ugyan, hogy Dmitrijt ismerték és bíztak benne, viszont csak olyasvalaki árulhatja el az embert, akiben megbízik, és akit ismer: Ennek a földalatti világnak minden szereplője tisztában van ezzel, és bár ezek ketten személyesen, illetve hírnévből jól ismerték Popovot, de nem voltak gondolatolvasók, ami ez esetben nagyon is megfelelt. Futó mosoly jelent meg arcán, aztán bejött a parkolóba, balra fordult, megállt, mint aki nem találja az irányt, de közben alaposan szemügyre vett mindent, nem utal-e arra valami, hogy őt követik. Fürchtner kocsija az első szint legtávolabbi sarkában volt, egy kék Volkswagen Golf.
– Grüss Gott – köszönt, és beült a jobb első ülésre.
– Jó reggelt, Herr Szerov – felelte Fürchtner angolul. Elég amerikaias volt, és a kiejtése sem árulkodott. Sokat nézheti a tévét, gondolta Dmitrij.
Az orosz letárcsázta a megfelelő kombinációt a táska zárján, majd felnyitotta a fedőt, és a másik ölébe tette a táskát.
– Mindent rendben fog találni – közölte.
– Szép mennyiség – jegyezte meg a német.
– Tekintélyes összeg – helyeselt Popov.
Most jelent meg először némi gyanú Fürchtner szemében. Az orosz egy pillanatra meg is lepődött, aztán elgondolkodott. A KGB soha nem volt igazán bőkezű az ügynökeivel, de ebben a diplomatatáskában elég készpénz van ahhoz, hogy két ember kényelmesen élhessen valamely afrikai országban több éven keresztül is. Hans csak most fogta fel a dolgot, és amíg egyfelől örült, hogy ennyi pénzhez jut, agyának egy kisebb szelete hirtelen azon kezdett tűnődni, vajon honnan származhat ez a pénz. Jobb nem megvárni a kérdést, gondolta Dmitrij.
– Ja igen – szólalt meg nyugodtan. – Mint tudja, sok kollégám látszólag kapitalista lett, hogy túléljük az országunkban uralkodó új politikai körülményeket. De még mindig mi vagyunk a párt kardja és pajzsa, fiatal barátom. Ez nem változott. Elismerem, némileg ironikus, hogy immár jobban tudjuk honorálni barátaink szolgálatait. Mint kiderült, ez olcsóbb, mint fenntartani azokat a biztonságos házakat, melyek vendégszeretetét egykor élvezte. Személy szerint engem szórakoztat a dolog. Akárhogy is, itt a megbeszélt összeg, ráadásul előre és készpénzben.
– Danke – jegyezte meg Hans Fürchtner, még mindig a tíz centiméter mély diplomatatáskába meredt, aztán megemelte. – Jó nehéz.
– Igaz – bólintott Dmitrij Arkagyijevics. – De lehetne rosszabb is. Fizethettem volna aranyban – tréfált, hogy valamivel enyhítse a feszültséget. Aztán úgy döntött, itt az ideje belekezdenie a saját játékába. – Túl nehéz, és zavarná akció közben?
– Bonyolítja a helyzetet, Joszip Andrejevics.
– Hát, vigyázhatok a pénzre, és átadhatom a küldetés befejezése után. Az ön döntése, de én nem ajánlom.
– És miért nem? – kérdezte Hans.
– Hogy őszinte legyek, kicsit idegesít, hogy ennyi pénzzel utazom. Nyugaton vagyunk, mi van, ha kirabolnak? Ez a pénz az én felelősségem – felelte színpadiasan.
Fürchtner határozottan szórakoztatónak találta a dolgot.
– Hogy itt, Ausztriában kirabolnák az utcán? Ha nem tudná, barátom, ezeket a kapitalista birkákat alaposan megrendszabályozták.
– Amellett azt sem tudom, hova akar utazni, és nem is kell, hogy tudjam, legalábbis ebben a fázisban még nem.
– A végső úti célunk a Közép-afrikai Köztársaság. Van ott egy barátunk, aki a 60-as években a Patrice Lumumba Egyetemen végzett. Fegyvereket ad el haladó elemeknek. Befogad minket, amíg Petra és én nem találunk megfelelő lakást.
Vagy nagyon bátrak, vagy nagyon ostobák, hogy abba az országba mennek, tűnődött magában Popov. A köztársaságot nem is olyan rég még Közép-afrikai Császárságnak hívták, és első Bokassza császár uralkodott benne. Bokassza annak idején a szegény kis országban állomásozó francia gyarmati hadsereg ezredese volt. Gyilkosságokkal jutott el a csúcsig, mint oly sok más afrikai államfő is. Ami az ő esetében elég figyelemreméltó, hogy természetes okból halt meg. Legalábbis az újságok szerint, de soha nem lehet tudni. A kis gyémánttermelő ország a halála után valamivel jobb gazdasági helyzetben volt, mint a sötét kontinens többsége, ha nem is sokkal. De ugyan ki tudja megmondani előre, hogy Hans és Petra odaér-e valaha is.
– Hát, barátom, ez az ön döntése – mondta Popov, és megpaskolta a Fürchtner ölében lévő diplomatatáskát.
A német vagy másfél percig tűnődött a dolgon.
– Láttam a pénzt – vonta le végül a következtetést az orosz örömére. Kivett egy köteg készpénzt és átpörgette, mintha kártya lenne, majd visszatette. Aztán egy papírlapra firkantott valamit, és betette a táskába. – Itt a név. Vele leszünk... azt hiszem, holnap későn. Az ön oldaláról minden készen áll?
– Az amerikai repülőgép-hordozó a Földközi-tenger keleti részén tartózkodik. Líbia átengedi a repülőgépüket, de ahhoz nem járul majd hozzá, hogy NATO-repülőgépek kövessék. A légierejük fog radarral követni, és végül azt jelenti, hogy a rossz időjárási viszonyok miatt elvesztette a gépüket. Az a tanácsom, hogy a szükségesnél ne folyamodjanak több erőszakhoz. A sajtó és a diplomáciai nyomás manapság sokkal erősebb, mint régen volt.
– Mi is gondoltunk már rá – biztosította Hans megbízóját. Popov magában eltűnődött a dolgon, de még így se hitte, hogy a párocskának lesz esélye feljutnia egy repülőgépre, nem hogy Afrikába. Az ilyen „küldetésekkel”, mint ez, az a probléma, hogy bármilyen pontosan eltervezik minden részét, a lánc soha nem lehet erősebb, mint a leggyengébb láncszeme. És ennek a láncszemnek az erőssége túlságosan is függ másoktól, vagy ami még rosszabb, a szerencsétől. Hans és Petra hívők voltak, még ha egy politikai filozófiában hittek is, és akárcsak korábbi hívők, akik vallásos hitükben a legabszurdabb kockázatokat vállalták, magukat is azzal áltatták, hogy a rendelkezésükre álló erőforrásokon belül eltervezik „küldetésüket”. De ha az ember közelebbről megvizsgálja, egyetlen igazi erőforrásuk az, hogy hajlandóak erőszakot alkalmazni más emberek és úgy általában a világgal szemben. És hány ilyen ember van? Remény a várakozások helyett, hit a tudás helyett. Elfogadják a véletlen esélyt, ami pedig a leghalálosabb ellenségük. Egy igazi hivatásos mindent elkövet, hogy kiküszöbölje.
Hiedelmük így bekötötte a szemüket, vagy inkább szemellenző volt, amely lehetetlenné tette, hogy objektíven lássák a világot, amelyben élnek, és ezért nem is tudtak alkalmazkodni hozzá. De Popov számára mindebből ez volt a lényeg, hogy hajlandóak rábízni a pénzt. Mert Dmitrij Arkagyijevics kellőképp képes volt alkalmazkodni a változó körülményekhez.
– Biztos benne, fiatal barátom?
– Ja, biztos vagyok. – Fürchtner becsukta a táskát, újra beállította a zárat, majd a táskát Popov ölébe tette. Az orosz kellő komolysággal fogadta el a felelősséget.
– Úgy fogok vigyázni rá, mint a szemem fényére. – Egész addig, amíg a berni bankomhoz nem érek. Aztán kezet nyújtott. – Sok szerencsét, és kérem, legyen óvatos.
– Danke. Megszerezzük az információt, amire szüksége van.
– A megbízómnak komoly szüksége van rá, Hans. Számítunk rá. – Dmitrij kiszállt a kocsiból, és elindult vissza a terminál irányába. Ott majd taxiba száll, és visszahajt a hotelbe. Kíváncsi volt, vajon mikor lép Hans és Petra. Lehet, hogy már ma? Lehet, hogy ennyire türelmetlenek? Ők persze nyilván azt mondanák, ennyire profik, mosolygott magában. A bolondok.
Homer Johnston főtörzsőrmester kivette a zárat a puskájából, aztán fölemelte a fegyvert, és megvizsgálta a csövet. A tíz lövéstől kicsit bepiszkolódott, de nem nagyon, és a töltényűr előtti „torokban” nem látott kopásnyomot sem. Nem is igen várható, amíg ki nem lőtt legalább ezer golyót a fegyverből, és jelenleg még csak ötszáznegyvennél tart. Mégis egy hét múlva el kell kezdeni száloptikás műszerrel ellenőrizni a fegyverét, mert a 7 mm-es Remington Magnum lövedék nagy hőmérsékletet fejt ki, amikor kilövik, és ez a magas hőség hamarabb kikészíti a csövet, mint ahogyan azt ő szeretné. Még néhány hónap, és csövet kell cserélni, ami pedig még egy gyakorlott fegyverkovács számára is nehéz, fárasztó munka. A nehézség abban állt, hogy a csövet tökéletesen kellett a závárblokkhoz illeszteni. Legalább ötven lövést kell majd leadnia, ismert távolságra, hogy megbizonyodhasson, hogy a kellő pontossággal működik. De ez még a jövő. Johnston egy kevés Break-Free-t fújt a törlőkendőre, aztán a kendővel végigsimított hátulról előre a fegyvercsövön. A kendő piszkosan jött ki. Johnston levette a tisztítópálcáról, majd új kendőt tett a pálca hegyére, és hatszor is megismételte a dolgot, míg végül az utolsó kendő tökéletesen tiszta nem volt. Egy utolsó tiszta kendő leszárította a Hart-cső végét, bár a Break-Free tisztítóoldat vékony – egy molekula vastagságánál alig nagyobb – szilikonréteget hagyott az acélon. Ez védte a korrózió ellen anélkül, hogy megváltoztatta volna a fegyvercső mikroszkopikus toleranciáját. Végül Johnston elégedetten visszatette a zárat, rácsukta az üres töltényűrre, és meghúzta, vagyis fesztelenítette a ravaszt, s a zár is a megfelelő helyzetbe ugrott.
Felemelte a lőlapját. Három golyót lőtt ki 400 méterről, hármat 500-ról, kettőt 700-ról és az utolsó kettőt 900-ról. Mind ott volt a célsziluett fejrészében, vagyis mind a tíz azonnal végzett volna emberi célpontjával.
– Homer – szólalt meg egy ismerős hang.
– Szia, Dieter – szólt oda Johnston anélkül, hogy felnézett volna a célpontról. Minden lövése a körön belül volt. Kár, hogy nincs vadászszezon, és csak itt lődözhet.
– Ma jobb voltál nálam. Neked kedvezett a szél. – Ez volt Weber kedvenc kifogása. Ahhoz képest, hogy európai, egész jól ért a puskákhoz, gondolta Homer, de a puska igazából akkor is amerikai jószág, és jobban értünk hozzá.
– Hiába mondom neked, hogy a félautomatának nagyobb a szórása.
– Szeretem a második lövést gyorsabban leadni, mint te – mutatott rá Weber, és ezzel vége is volt a vitának. A katonák ugyanolyan hűségesek lőfegyvereikhez, mint a hitükhöz. A németnek sokkal nagyobb volt a tűzgyorsasága a Walther mesterlövészpuskával, ami viszont nem olyan pontos, mint a felhúzós rendszerű fegyver, azonkívül a lövedékének a torkolati sebessége is kisebb. A két mesterlövész sokat vitatkozott söröskorsók felett erről a témáról, de egyikük sem tudta meggyőzni a másikat.
Weber megpaskolta pisztolytáskáját.
– Kis pisztoly, Homer?
– Rendben – Johnston felállt –, miért is ne? – A pisztolyt nem tekintették ugyan komoly fegyvernek, de a pisztolylövészet jó mulatság, és itt ingyen van. Weber úgy egy százalékkal jobb volt nála pisztolyban. A lőtérre menet találkoztak Chávezzel, Price-szal és a többiekkel. Épp most jöttek ki MP-10-eseikkel kezükben tréfálkozva. Láthatóan mindannyian jól töltötték a reggelt a lőtéren.
– Ach – horkantott Weber. – Öt méterről bárki tud lőni!
– Jó reggel, Robert – köszönt Homer a lőtérmesternek. – Felrakna nekünk néhány Q-t?
– Természetesen, Johnston őrmester – felelte Dave Woods. Fölvett két amerikai stílusú célt. Ezeket Q célpontoknak hívták, mert egy Q betű volt a közepén a szív helyén, aztán fogott egyet magának is. A Brit Hadsereg katonai rendőrségének dús bajuszú őrmestere volt, átkozottul jól bánt a 9 mm-es browninggal. A célpontok hátrasiklottak a tízméteres vonatig, majd oldalt fordultak. Ezalatt a három őrmester fölvette fülvédőjét. Woods hivatalosan pisztolylövészetet oktatott, de itt Herefordban olyan minőségi emberek voltak, hogy igencsak unatkozott. Ennek eredményeképp heti csaknem ezer lövést leadott, hogy tökéletesítse saját tudását. Többször is együtt lőtt a Szivárvány embereivel, és gyakorta hívta: ki őket baráti versenyre, és a Szivárvány katonáinak bosszúságára a versenyek gyakran végződtek eldöntetlenül.
Woods a hagyományos módon, egy kezében fogta a pisztolyt, akárcsak Weber, de Johnston jobban kedvelte a kétkezes célzást. A célpontok minden figyelmeztetés nélkül feléjük fordultak, és a három pisztoly felemelkedett.
Erwin Ostermann otthona lenyűgöző, pont amilyen egy arrogáns osztályellenséghez illik is, gondolta Hans Fürchtner vagy tizedszerre. Kicsit utánanéztek a célpontnak, és nem találták nyomát, hogy arisztokratavér folyna az ereiben, de a schloss jelen tulajdonosa nem kétséges, hogy mégis arisztokratának tartja magát. De nem sokáig érezheti magát különbnek másoknál, gondolta Hans. Ráfordult a két kilométer hosszú, barna, köves bekötőútra. Geometriai precízséggel nyírt bokrok mellett haladt el. Nagy munka lehetett, de kertészeket semerre nem látott. A palotához érve megállította bérelt Mercedesét, majd mintha csak parkolót keresne, jobbra fordult. Az épület sarkán befordulva megpillantotta a Sikorsky S-76B helikoptert, amelyre később még szükségük lesz. A szokásos aszfaltleszállón ült, a ráfestett sárga kör közepén. Helyes. Fürchtner továbbhajtott, megkerülte a schlosst és leparkolt elöl, úgy ötvenméternyire a főbejárattól.
– Készen állsz, Petra?
– Ja – hallatszott a nő kurta, feszült válasza. Évek óta egyikük sem vett részt operációban, és most, hogy benne voltak, egész más volt, mint a térképek és diagramok fölött tervezéssel eltöltött hét. Bizonyos dolgokat nem tudtak biztosan, például azt, hogy hány szolga van az épületben. Elindultak az ajtó felé. Körülbelül velük egy időben ért oda egy furgon. Kinyíltak az ajtók, és két férfi szállt ki belőle, jókora dobozokat cipelve. Egyikük intett Hansnak és Petrának, hogy menjenek előre a kőlépcsőn. Fölsiettek, Hans megnyomta a gombot, és a következő pillanatban az ajtó kinyílt.
– Guten Tag – köszönt Hans. – Megbeszélésünk van Herr Ostermann-nal.
– Szabad a nevét?
– Bauer, Hans Bauer – közölte Fürchtner.
– Virágot hoztunk – mondta mögötte az egyik férfi.
– Kérem, jöjjenek be, azonnal értesítem Herr Ostermannt mondta az inas, feltehetőleg az volt.
– Danke – felelte Fürchtner. Maga elé engedte Petrát a díszes ajtóban. A virágszállítók dobozaikkal mögötte jöttek. Az inas becsukta az ajtót, majd balra indult, egy telefon felé. Felemelte és lenyomott egy gombot, aztán megmerevedett a keze.
– Mi lenne, ha inkább fölvezetne minket? – kérdezte Petra. Pisztoly volt a kezében, és a férfi arcára célzott vele.
– Mit jelentsen ez?
– Azt, hogy így jelentem be magam – felelte Petra Dortmund meleg mosollyal az arcán. Egy Walther P-38-as automata volt a kezében.
Az inas nagyot nyelt, aztán látta, hogy a virágszállítók kinyitják dobozaikat, és könnyű géppisztolyokat vesznek ki belőle. Nekiláttak megtölteni, majd egyikük kinyitotta a bejáratot és intett. Másodperceken belül két további, hasonlóképp felfegyverzett fiatalember jelent meg.
Fürchtner nem törődött az újonnan jövőkkel, beljebb lépett és körülnézett. Jókora előcsarnokban álltak, a négy méter magas falakat festmények borították. Késő reneszánsz, figyelemreméltó művészek, de nem igazi mesterek, gondolta. A jókora festmények aranyozott keretei a maguk módján impozánsabbak voltak maguknál a képeknél is. A fehér márványpadlót az illesztéseknél fekete káróminták díszítették. Az aranyozott bútor franciának tűnt, de ami még fontosabb, nem láttak további szolgákat, igaz, ide hallatszott valahonnan messziről egy porszívó hangja. Fürchtner intett a két utolsónak érkezőnek, és nyugat felé mutatott. Arra volt a konyha, nem kétséges, hogy vannak ott emberek, akiket őrizni kell.
– Hol van Herr Ostermann? – kérdezte Petra.
– Nincs itt...
A nő az inas szájához szorította a pisztolyát.
– Itt van a kocsija és a helikoptere is. Árulja el, hol tartózkodik.
– Fent a könyvtárban.
– Gut. Vezessen oda minket – utasította Petra. Az inas most első alkalommal nézett a szemébe, és ez még ijesztőbb volt, mint a nő kezében levő pisztoly. Bólintott és a főlépcső felé fordult.
Ez is aranyozott volt, a dús vörös szőnyeget rézrudak tartották a helyén. A lépcső elegáns ívben kanyarodott jobb felé. Ostermann dúsgazdag ember, maga a megtestesült kapitalista, aki úgy szerezte vagyonát, hogy különböző ipari vállalkozásokban szerzett részvényeket anélkül, hogy bármelyik tulajdonát megszerezte volna. Olyan ember, aki a szálakat húzogatja. Spinne, igazi pók, gondolta Petra Dortmund, ez a ház pedig a pók hálójának a közepe. Ők viszont saját akaratukból léptek a pókhálóba, és itt az ideje, hogy a pók valami újat tanuljon hálókról és csapdákról.
A lépcsőházban újabb festmények voltak, Petra még életében nem látott ekkora képeket. Férfiakat ábrázoltak, feltehetőleg azokat, akik a kapzsiság és kizsákmányolás eme emlékművét felépítették és lakták... a nő már tiszta szívéből gyűlölte ennek az épületnek a tulajdonosát, aki ilyen jól él, és ilyen nyíltan hirdeti, hogy különb mindenki másnál, pedig vagyonát a közönséges emberek kizsákmányolásának köszönheti. A lépcsőház tetején maga Ferenc József császár jókora olajportréja fogadta. Az inas, aki ennek az ördögnek dolgozott, jobbra fordult, és egy széles folyóson keresztül egy ajtó nélküli szobába vezette őket. Hárman voltak ott, egy férfi és két nő. Mindannyian komputerek előtt ülve dolgoztak, és elegánsabban voltak öltözve, mint az inas.
– Az úr, Herr Bauer, Herr Ostermann-nal szeretne beszélni közölte az inas remegő hangon.
– Be van jelentve? – kérdezte a rangidős titkár.
– Azonnal bevisz hozzá – csattant föl Petra. Felemelte a pisztolyt, hogy jól lássák, és az előszobában lévő három ember megdermedt. Tátott szájjal, sápadt arccal meredtek a behatolókra.
Ostermann háza több száz éves volt, de azért nem a múltban élt. A férfi titkár – Amerikában asszisztensnek nevezték volna – bizonyos Gerhardt Dengler, íróasztala alatt volt egy riasztó. Hosszan, keményen megnyomta. A drót a schloss központi riasztópaneljébe vezetett, onnét pedig a biztonsági szolgálathoz. Ennek alkalmazottjai, vagy húsz kilométerre onnét, a cég irodájában meghallván a csengőt, és látván a villogó fényt, azonnal hívták a Staatspolizeit. Aztán egyikük a schlosst is, hogy meggyőződjön, nem téves riasztás történt-e.
– Fölvehetem? – kérdezte Gerhardt Petrától. Úgy vette észre, a nő a parancsnok. Petra bólintott, a férfi pedig fölvette a kagylót.
– Herr Ostermann irodája.
– Hier ist Traudl – mutatkozott be a biztonsági cég titkárnője.
– Guten Tag, Traudl. Hier ist Gerhardt – felelt az asszisztens. Ugye a ló miatt hívott? – Ez a mondat az előre megbeszélt kód szerint azt jelentette, hogy komoly baj van.
– Igen, mikor esedékes a kiscsikó? – kérdezte a titkárnő. Bele kellett mennie a játékba, hogy védje a vonal másik végén levőt, arra az esetre, ha valaki hallgatná a beszélgetést.
– Még néhány hét, majd értesítem, ha itt az idő – mondta a férfi idegesen, Petrára és a pisztolyra meredve.
– Danke, Gerhardt. Wiederseh'n. – Ezzel Traudl letette a kagylót, és intett a főnökének.
– A lovak miatt hívtak – magyarázta Gerhardt Petrának. – Van egy várandós kancánk, és...
– Csönd – szólt rá Petra nyugodtan. Hansra nézett, és az Ostermann irodájába vezető dupla ajtó felé intett. Eddig jó, gondolta. A helyzet tulajdonképpen szórakoztató. Ostermann ott van a dupla ajtó mögött, teszi a dolgát, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, márpedig ők úgy döntöttek, hogy nincs. Nos, itt az idő, hogy Ostermann is megtudja. Az asszisztensre mutatott. – Hogy hívják?
– Dengler, Gerhardt Dengler – felelte a férfi.
– Vezessen be minket, Herr Dengler – kérte Petra, furcsamód gyerekes hangon.
Gerhardt felállt íróasztala mögül, és lassan, leeresztett fejjel elindult a dupla ajtó felé. Merevek voltak a léptei, mintha műlába lett volna. Ezt teszi az emberrel, ha fegyvert fognak rá. Dortmund és Fürchtner látott már ilyet. A titkár elfordította a kilincs gombját, benyomta az ajtót, és feltárult előttük Ostermann irodája.
A hatalmas íróasztal aranyozott volt, mint szinte minden más ebben az épületben. Nagy vörös gyapjúszőnyegen állt. Erwin Ostermann nekik háttal, lehajtott fejjel ült, és egy komputerképernyőre meredt.
– Herr Ostermann? – szólalt meg Dengler.
– Igen Gerhardt? – hallatszott a válasz színtelen hangon, de amikor Gerhardt nem szólalt meg, Ostermann megfordult székében.
– Mi ez? – kérdezte. Kék szeme elkerekedett meglátván a látogatókat, de még inkább amikor a kezükben lévő fegyvereket is. Kik maguk?
– A Vörös Munkás Frakció parancsnokai. Maga a foglyunk – közölte Fürchtner a pénzmágnással.
– De... mit jelentsen ez?
– Maga meg mi, teszünk egy kis utazást együtt. Ha jól viselkedik, nem esik baja, de ha nem, maga is, mások is meghalnak. Világos? – kérdezte Petra. Hogy még egyértelműbbé tegye, ismét Dengler fejéhez szorította pisztolyát.
Ami ezután következett, mintha csak egy film jelenete lett volna. Ostermann kétségbeesetten jobbra, majd balra pillantott, mintha valamit keresett volna, talán segítséget, persze hiába. De aztán visszanézett Hansra és Petrára. Döbbenet és hitetlenkedés jelent meg az arcán. Ez nem történhet meg vele. Nem itt, nem a saját irodájában. Ezután következett a tények felháborodott tagadása... és végül a félelem. Az egész mindössze öt vagy hat másodpercig tartott. Mindig ugyanígy történt, Petra látott már ilyet nemegyszer és most rádöbbent, már szinte teljesen el is felejtette, milyen gyönyört okoz neki ez a látvány. Ostermann keze ökölbe szorult íróasztala bőrfelületén, aztán kinyílt és egész teste elernyedt, ahogy rádöbbent, mennyire tehetetlen. Lehet, hogy hamarosan kezdődik a remegés is, attól függően, mennyi bátorság szorult belé. Petra nem várt tőle sokat. Ostermann magasnak látszott még ülve is, karcsúnak, és még a merev nyakú, fehér ingben, csíkos nyakkendőben is királyinak. Öltönye láthatóan drága volt, talán olasz selyem, méret után készítve. Az íróasztal alatt pedig természetesen méret után készült cipő, amit egy szolga pucol fényesre. A férfi mögött a komputer képernyőjén adatok vonultak. Íme Ostermann, pókhálója kellős közepén. Alig egy perce még tökéletesen érezte magát itt, legyőzhetetlennek tartotta magát, úgy érezhette, uralja sorsát azzal, hogy pénzt mozgat szerte a világon, és növeli a vagyonát. Hát ennek egy időre vége, talán mindörökre. Bár Petrának ezt nem állt szándékában elmondani neki, egész az utolsó másodpercig, hogy minél jobban kiélvezze a döbbenetet és a rémületet ezen a királyi arcon, mielőtt üres és üveges lesz a tekintete.
Mennyire elfelejtettem már, micsoda örömet szerez a kezemben levő erő. Hogy is bírtam ki ilyen sokáig nélküle?, futott át Petra agyán.
Az első rendőrkocsi öt kilométerre volt a helyszíntől, amikor rádión riasztották. Mindössze három percbe került, hogy irányt változtasson és a schlosshoz száguldjon. Most pedig egy fa mögött parkolt úgy, hogy a házból ne lehessen látni.
– Egy autót és egy virágos furgont látok – tájékoztatta a rendőr a parancsnokát, egy kapitányt. – Semmi mozgás, semmi mást nem látok.
– Nagyon helyes – felelte a kapitány. – Ne csináljon semmit, de bármilyen fejleményt azonnal jelentsen. Néhány percen belül ott leszek.
– Értettem. Ende.
A kapitány visszatette helyére a mikrofont. Egyedül hajtott a helyszínre a szolgálati kocsiján. Egyszer találkozott csak Ostermann-nal, valami hivatalos fogadáson Bécsben. Mindössze kezet ráztak egymással, néhány felületes szót váltottak, de tudta, hogy néz ki és milyen híre van. Gazdag, tisztességes, nagy operabarát... és bőkezűen támogatja a gyerekkórházat is... igen, ezért adták azt a fogadást is a városházán. Ostermann özvegy, első felesége rákban halt meg, öt évvel korábban. Most pedig állítólag felbukkant egy új nő az életében, Ursel von Prinze, egy jó családból származó; bájos, fekete hajú asszony személyében. Ostermann elég fura alak, úgy él, mintha a nemességhez tartozna, pedig alacsonyabb sorból származik. Az apja, mi is volt... az hiszem, mozdonyvezető a vasútnál?, idézte föl a rendőr. Igen, az volt. Ezért aztán a régi nemesi családok egy része le is nézi. Így aztán Ostermann jótékonysági munkájával és operapáholyával próbálja megvásárolni a társadalmi elismertséget. És a nagyzoló otthon ellenére meglehetősen szerényen él. Nem ad hatalmas partikat, csöndes, szerényen méltóságteljes ember, és azt mondják, igen intelligens is. Most pedig, legalábbis a biztonsági szolgálat szerint, akivel szerződött, behatolók vannak a házában. Willi Altmark kapitány ezzel a gondolattal vette be az utolsó kanyart és pillantotta meg a schlosst. Akármilyen sokszor látta is, amikor előtte haladt el, most mérte föl először a környezetet szakember szemével. Jókora birtok... legalább négyszáz méter gyep húzódik az épület és a legközelebbi fák között. Nem jó. Szinte lehetetlen lopva megközelíteni a házat. Jelzés nélküli Audijával beállt a rendőrautó mellé, és látcsővel a kézben kiszállt.
– Kapitány – fogadta a rendőr.
– Látott valamit?
– Semmi mozgást. Még egy függöny sem mozdult.
Altmark látcsövével vagy egy percig fürkészte az épületet, aztán fogta a mikrofont, és az összes egységét utasította, hogy lassan és főleg halkan, anélkül hogy riasztanák az épületben lévő bűnözőket, jöjjenek a helyszínre. Alighogy befejezte, hívta a felettese, és a véleményét kérdezte a helyzetről.
– Azt hiszem, ez inkább a katonaságnak való feladat lesz – felelte Altmark kapitány. – Jelenleg semmit nem tudunk. Egy autót és egy furgont látok, semmi mást. A kertészek nincsenek kint. De innen csak két falat látok, és nem látok a nagy ház mögé. Mihelyt további kocsik érkeznek, körbevesszük az épületet.
– Ja. De vigyázzon, hogy ne lássanak meg minket – utasította felettese a kapitányt, teljesen szükségtelenül.
– Igen, természetesen.
Odabenn a házban Ostermann még mindig nem állt föl székéből. Egy pillanatra behunyta szemét, hálát adott az Úrnak, amiért Ursel jelenleg épp Londonban tartózkodik. A magángéppel átrepült egy kicsit bevásárolni, és hogy találkozzon angol barátaival. Ostermann másnap akart utána repülni. És lám, most azon tűnődik, látja-e még valaha élve a jegyesét? Kétszer is -megkeresték biztonsági tanácsadók, egy osztrák és egy brit cég. Mindkettő felhívta a figyelmét, milyen veszélyekkel jár az, ha valaki ilyen nyilvánvalóan gazdag. Azt ígérték, hogy szerény összegért, nem egész évi 500000 fontért, sokat javíthat a biztonságán. Az angol elmagyarázta, hogy emberei mind az SAS veteránjai. Az osztrák pedig németeket alkalmazott, akik azelőtt a GSG-9-nél szolgáltak. Ó viszont nem látta értelmét, hogy fegyveres katonákkal vetesse körül magát. Azok kísérnék mindenhová, mintha államfő lenne. Ostermann a tőzsdén nemzetközi valutákkal, részvényekkel, egyebekkel kereskedve gyakran kihagyott fontos lehetőségeket, de ez alkalommal...
– Mit akarnak tőlem?
– A nemzetközi kereskedelmi hálózathoz való személyes hozzáférési kódját – közölte Fürchtner. Csodálkozva látta a döbbenetet Ostermann arcán.
– Mire gondol?
– A komputeres hozzáférési kódra, ahonnan megtudja, mi történik.
– De hát azok nyilvánosak. Mindenki megtudhatja – vitatkozott Ostermann.
– Hát persze, ezért is van mindenkinek ilyen háza – vicsorgott Petra gunyorosan.
– Herr Ostermann – kezdte Fürchtner türelmesen. – Mi tudjuk, hogy létezik egy különleges hálózat a magafajta emberek számára. Itt tudják kihasználni a különleges piaci feltételeket, és hasznot húzni belőlük. Bolondnak tart talán minket?
A két terroristát mulattatta a tőzsdecápa arcán megjelenő félelem. Igen, tudják, amit nem szabadna tudniuk, és azt is tudják, hogy rá tudják venni Ostermannt, hogy megossza velük az információt. Ostermann arca jól tükrözte gondolatait.
Uram isten, ezek azt hiszik, hogy a birtokomban van egy információ, amely pedig nem is létezik, és soha nem fogom tudni meggyőzni őket róla.
– Tudjuk, hogyan működnek a magafajták – biztosította Petra Ostermannt, alátámasztva annak félelmeit. – Tudjuk, hogy maguk, kapitalisták megosztják egymás közt az információt, és kapzsi cégeik érdekében így manipulálják a „szabad” piacot. Nos, kénytelen lesz megosztani velünk, vagy meghal a lakájaival együtt. – Pisztolyával a külső iroda felé intett.
– Értem. – Ostermann arca sápadt volt, akár a hófehér Turnbull és Asser-inge. Kinézett az előszobába. Látta, hogy Gerhardt Dengler keze az íróasztalon nyugszik. Nincs ott egy riasztórendszer? Ostermann hirtelen nem is emlékezett rá, agya rendszerint egész mással volt elfoglalva. Például olyan adattömegekkel, mint amelyeket ma is tanulmányozott, amikor oly durván félbeszakították.
A rendőrök első dolga az volt, hogy ellenőrizték a ház előtt parkoló autók rendszámtábláit. A személykocsi mint kiderült, bérautó volt, a furgont két nappal korábban lopták. Két nyomozó azonnal az autókölcsönzőbe sietett, hátha ott megtud valamit. Utána felhívták Herr Ostermann üzleti kapcsolatait. Meg kellett tudniuk, hány alkalmazott lehet a házban és az irodákban. Altmark kapitány úgy gondolta, hogy ez eltart egy óráig is. Mostanra három további rendőrautó is a rendelkezésére állt. Egyikük megkerülte a. birtokot, hogy a benne levő két rendőr, hátulról, gyalog közeledhessen az épülethez. Alig húsz perccel azután, hogy a helyszínre érkezett, már kezdett alakulni a kör az épület körül. Az egyik első dolog, amit megtudott, az volt, hogy Ostermann-nak van egy helikoptere is. A ház mögött parkol. Amerikai gyártmányú Sikorsky S-76B helikopter, amelyre kétfős személyzet és maximum 13 utas fér. Ez az információ egyben azt is megadta, maximum hány terrorista és túsz mozgására lehet számítani. A helikopter-leszálló kétszáz méternyire van a háztól. Altmark erre koncentrált. Szinte biztos, hogy a bűnözők a helikopterrel akarnak majd elmenekülni. Sajnos a leszálló jó háromszáz méternyire van a fák vonalától. Ez azt jelenti, hogy néhány igen jó lövészre van szükség, de volt ilyen az emberei között.
Nem sokkal azután, hogy tudomást szerzett a helikopterről, az emberei megtalálták a gép legénységét is. Egyiküket otthonában, másikukat a schwechati nemzetközi repülőtéren. Épp a gyártó képviselőjével tárgyalt valami átalakításról. Helyes. A helikopter egyelőre nem megy sehova, gondolta Willi Altmark. De addigra magasabb kormánykörökig eljutott a hír, hogy Erwin Ostermann házát megtámadták, és Willi Altmark kapitányt felhívta a Staatspolizei vezetője, és igen meglepő dolgokat mondott.
Alig érték el a gépet... pontosabban nem halasztották el miattuk az indulást. Chávez bekapcsolta biztonsági övét, és a 737-es kifutópálya felé gördült. Alig emelkedtek a levegőbe, Price rákapcsolta hordozható komputerét a repülő telefonrendszerére. Kisvártatva megjelent egy diagram a képernyőn Schloss Ostermann felirattal.
– Szóval, ki ez a fickó? – kérdezte Chávez.
– Már jön is, uram – felelte Price. – Pénzkölcsönző, méghozzá úgy tűnik, meglehetősen gazdag. Az országa miniszterelnöke barátja, azt hiszem, ez megmagyaráz dolgokat, legalábbis ami minket illet.
– Aha = helyeselt Chávez. Kétszer egymás után a 2-es osztagnak, gondolta. Órájára pillantott, alig több mint egy óra és Bécsben leszünk. Az ilyen eseményeket nem lehet előre kiszámítani ugyan, de a terroristatámadások nem szokták ilyen hamar követni egymást. Nem mintha volna bármiféle szabálykönyv, és persze ha volna ilyesmi, ezek az emberek akkor is megszegnék. De... nem is szabad ilyen gondolatokra vesztegetni az időt. Chávez inkább a Price laptopjára érkező információkat tanulmányozta, és azon tűnődött, hogyan birkózhatnának meg ezzel a helyzettel. Hátrébb, a turistaosztályon, az emberei puha fedelű könyveket olvastak. Nemigen beszéltek a rájuk váró munkáról. Tudták, hogy nincs miről beszélni. Egyelőre csak annyit tudnak, hová mennek.
– Átkozottul tág terep – jegyezte meg Price néhány perc múlva.
– Van valami információ a másik félről? – kérdezte Ding. Most döbbent rá, hogy kezdi fölvenni az angol angolt. Még hogy másik félről? Rossz fiúkat kellett volna mondania.
– Semmi – felelte Eddie. – Nem tudjuk, kik ők, azt sem, hányan vannak.
– Remek – jegyezte meg a 2-es osztag parancsnoka, oldalvást ránézve a komputer képernyőjére.
Lehallgatták a telefonokat. Altmark erről rögtön gondoskodott. Ha valaki a kastélyt hívta, foglalt jelzést kapott. Ha valaki bentről telefonált, a hívást rögzítette a központ, de nem telefonált senki, amiből Altmark kapitány levonta azt a következtetést, hogy az összes bűnöző bent tartózkodik, és nincs szükségük külső segítségre. Persze használhatnak mobiltelefonokat is, de ezeket nem tudja lehallgatni, kivéve Ostermann három ismert mobilszámát.
A Staatspolizeinak immár harminc embere volt a helyszínen, és szorosan körülvették a birtokot. Egy négykerék-meghajtású páncélozott jármű is rejtőzött a fák között. Meg is állítottak egy kézbesítőkocsit, amely expresszpostát hozott. De más jármű nem próbált behatolni a birtokra. Ahhoz képest, hogy milyen gazdag Ostermann, csöndes, nyugodt életet él, gondolta a kapitány. Pedig azt hitte, egymás után kell majd visszafordítaniuk a kocsikat.
– Hans?
– Igen Petra?
– Egyszer sem szólt a telefon. Itt vagyunk már egy ideje, de senki nem telefonált.
– A munkám java komputeren történik – szólalt meg Ostermann, akinek szintén feltűnt a dolog. Lehet, hogy Gerhardtnak sikerült riasztani a rendőrséget? És ha igen, az jó vagy rossz? Nem tudta eldönteni. Ostermann régóta tréfálkozott azon, mennyire veszélyes az ő mestersége. Minden egyes lépéssel kockázatot vállal, mert rengetegen várják az alkalmat, hogy megkopasszák, mihelyt lehetőséget ad rá... de ezek egyike sem fenyegette az életét, vagy szegezett töltött pisztolyt valamelyik munkatársa fejének. Ostermann maradék objektivitásával felfogta, hogy egy új és veszélyes világ nyílt meg előtte, amellyel soha nem foglalkozott komolyan, és amelyről nem is igen tud. És főként nem nagyon védekezhet ellene. Jelen pillanatban egyetlen hasznos képessége van, az, hogy képes olvasni az arcokban és a mögöttük levő gondolatokban. És bár soha nem találkozott még csak hasonló figurával sem, mint ez a férfi meg ez a nő, aki most itt van az irodájában, épp eleget látott ahhoz, hogy jobban féljen, mint bármikor. Ez az ember, és még inkább a nő, képesek bármikor a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül megölni. Semmivel nem váltana ki belőlük több érzelmet, mint belőle, amikor felmarkol egymillió dollárt. Tudják ezek az emberek, mennyit ér az élete? Nem tudják, hogy...
...nem, nem tudják, döbbent rá Erwin Ostermann. Nem tudják és nem is érdekli őket. És ami a legrosszabb, az, amiről azt hiszik, hogy tudják, egyszerűen nem igaz, és igen nehéz lesz meggyőzni őket erről.
Aztán végül megszólalt a telefon. A nő intett, hogy vegye föl.
– Hier ist Ostermann – szólt bele a kagylóba. A férfi látogatója közben fölvette a másik készüléket.
– Herr Ostermann, Wilhelm Altmark kapitány vagyok a Staatspolizeitól. Ha jól tudom, vendégei vannak.
– Igen, kapitány – felelte Ostermann.
– Beszélhetnék velük? – Ostermann Hans Fürchtnerre pillantott. – Nem kapkodta el, Altmark – szólalt meg Hans. – Árulja el, hogyan tudta meg?
– Én sem kérdezem magát a titkairól, maga se kérdezze az enyémeket – felelte a kapitány hűvösen. – Azt szeretném tudni, kik maguk, és mit akarnak?
– Wolfgang parancsnok vagyok a Vörös Munkás Frakciótól.
– És mit akar?
– Azt, hogy néhány barátunkat engedjék el, akik különböző börtönökben raboskodnak, és szállítsák őket a schwechati repülőtérre. Követeljük, hogy biztosítsanak nekünk egy repülőgépet, amelynek a hatósugara több mint ötezer kilométer, és hozzá nemzetközi legénységet. Az úti célunkat akkor áruljuk el, amikor már a gépen vagyunk. Ha nem kapjuk meg mindezt éjfélre, megöljük az egyik... vendégünket itt a Schloss Ostermann-ban.
– Értem. Megvan a listájuk a rabokról, akiknek a szabadon bocsátását követelik?
Hans egyikkezével letakarta a hallgatót, a másikat kinyújtotta.
– Petra, a listát. – A nő odalépett mellé, és a kezébe nyomta. Ez ügyben egyikük sem várt semmilyen eredményt, de ez is a játszmához tartozott, és a szabályokat be kellett tartani. Már idefelé eldöntötték, hogy meg kell ölniük egy túszt, de az is lehet, hogy kettőt, hogy kijussanak a repülőtérre. Az a férfi, Gerhardt Dengler lesz az első, majd az egyik titkárnő követi, gondolta Hans. Sem ő, sem Petra nem akarták megölni a cselédeket, akik igazi munkások, és nem a kapitalisták lakájai, mint az irodai stáb. – Diktálom a listát, Altmark kapitány...
– Oké, megvan a lista azokról, akiknek a szabadulását barátaink követelik. – Price kifordította a komputert, hogy Chávez is lássa.
– A szokásos alakok. Mond ez nekünk bármit is, Eddie?
Price a fejét rázta.
– Feltehetőleg nem. Bármelyik újságból vehették ezeket a neveket.
– Akkor minek az egész?
– Dr. Bellow majd elmagyarázza, hogy ezt kell tenniük. Szolidaritást kell mutatniuk a harcostársaikkal, amikor valójában egyszerű szociopaták, akik szarnak mindenkire, csak magukra nem. – Price vállat vont. – A krikettnek is vannak szabályai, a terrorizmusnak is... – folytatta volna, de a repülőgép parancsnoka félbeszakította a megnyilatkozást. – Kérem utasainkat, hogy hajtsák vissza az üléstámlákat, és készüljenek a leszálláshoz.
– Kezdődik az előadás, Eddie.
– Kezdődik, Ding.
– Szóval ez az egész szolidaritás csak kamu? – kérdezte Ding a komputerre mutatva.
– Valószínűleg igen. – Price ezzel kihúzta a telefonvonalat komputeréből, mentette a fájlokat és becsukta a laptopot. Tizenkét sorral hátrébb Tim Noonan ugyanezt tette. A 2-es osztag tagjai fölvették a pókerarcot. A British Airways 737-es járata pedig földet ért Bécsben. Valaki időben odaszólt valaki másnak, mert a kijárat felé gördülve Chávez kinézett az ablakon, és egy csomagszállító teherautót pillantott meg, több rendőrrel, a terminál mellett.
Nem érkeztek teljesen feltűnés nélkül. A kontrolltoronyban az egyik irányítónak például feltűnt az érkezésük. Már percekkel korábban felfigyelt arra, hogy az angol gép előtt érkező Sabena-járatot egy teljesen fölösleges körre utasították, és hogy egy igen magas rangú rendőr tartózkodik a toronyban, akit a British Airways járata érdekel. Aztán miért van egy második, teljesen szükségtelen poggyászszállító két rendőrautóval az A-4-es kijáratnál. Mi ez az egész?, tűnődött. Nem igényelt nagy erőfeszítést a részéről, hogy tovább kíváncsiskodjon. Még egy Zeiss távcsöve is volt.
A stewardess nem kapott utasítást, hogy a 2-es osztag tagjait hamarabb szállítsa le a gépről bárki másnál, de úgy érezte, van valami különös ezekben az emberekben. Nem szerepeltek az előzetes komputeres listán, és udvariasabbak voltak az átlagos utazó üzletembereknél. Megjelenésükben nem volt semmi feltűnő, kivéve hogy láthatóan mindegyikük jó erőben volt. Együtt érkeztek, egy csoportban, és szokatlanul szervezetten foglalták el üléseiket. De nem ért rá ezen tűnődni, végezte a dolgát. Kinyitotta az ajtót, és látta, hogy a kijáratnál egyenruhás rendőr várakozik. Nem mosolygott, meg sem szólalt, miközben a stewardess kisegítette a már álló utasokat. Az első osztályról három utas beszélt valamit a rendőrrel, majd az egyenesen a betonra vezető szolgálati lépcsőn lement. A stewardess lelkes krimi- és thrillerolvasó volt. Kíváncsi vagyok, hányan mennek még arra, gondolta most. Összesen tizenhárman voltak. Valamennyien az utolsókként érkező utasok. Az arcukba nézett, a többségük rámosolygott, többnyire jóképű arcok voltak... sőt férfias arcok, önbizalom sugárzott róluk, és még valami más, valami konzervatív és zárkózott vonás.
– Au revoir, madame – mondta az utolsó, jellegzetes gall módon megnézte a stewardess alakját, és elbűvölően mosolygott rá.
– Az ég szerelmére, Louis – jegyezte meg egy amerikai hang, kifelé a szolgálati ajtónál. – Soha nem hagyod ki?
– Bűn nem megnézni egy csinos nőt, George – Loiselle rákacsintott.
– Talán igazad van. Ha szerencséd van, visszafelé is vele utazunk – adta meg magát Tomlinson őrmester. Csakugyan csinos nő volt, de Tomlinson nős volt, négy gyerekkel. Louis Loiselle viszont soha nem hagyott volna ki egy szép nőt. Talán azért, mert francia, gondolta az amerikai. Odalent a többiek már vártak. Noonan és Steve Lincoln felügyelte a csomagok berakodását.
Három perc múlva a 2-es osztag, két furgonban, rendőrautók kíséretében, már úton is volt. Ezt is nagyon jól látta a légiirányító, akinek a testvére a helyi újság bűnügyi riportere volt. A zsaru, aki mostanáig a toronyban volt, távozott. Annyit nem mondott, hogy danke az irányítóknak.
Húsz perc múlva a furgonok megálltak a Schloss Ostermann főbejárata közelében. Chávez a rangidős rendőrhöz lépett.
– Hello, Chávez őrnagy vagyok. Ő pedig dr. Bellow, és Price törzsőrmester. – Meglepetésére a másik tisztelgett.
– Wilhelm Altmark kapitány – mutatkozott be az osztrák.
– Mit tudunk?
– Annyit tudunk, hogy legalább két bűnöző van odabent, feltehetőleg több. Tudják már, mi a követelésük?
– Repülőgépet akarnak valahová. Ezt hallottam utoljára, és éjféli határidővel.
– Pontosan, az elmúlt óra során nem történt változás.
– Még valami. Hogyan akarnak eljutni a repülőtérre? – kérdezte Ding.
– Herr Ostermann-nak van egy magánhelikoptere, a leszállója kétszáz méterrel van a ház mögött.
– A személyzet?
– Idehozattuk őket. A barátaink még nem kérték, de ez tűnik a legvalószínűbb megoldásnak – magyarázta Altmark.
– Ki beszélt velük? – szólalt meg dr. Bellow, az alacsonyabb Chávez mögül.
– Én -felelte Altmark.
– Oké. Szeretnék magával beszélni, kapitány.
Chávez elindult a furgon felé, ahol átöltözhet az embereivel együtt. A nap már lemenőben volt, és az éjszakai akcióhoz nem fekete, hanem foltos zöld ruhát vettek a golyóálló mellények fölé. Kiadták és megtöltötték a fegyvereket, majd a kapcsolót a SAFE helyzetbe állították. Tíz perc múlva már a csapat odakint, a fák mellől tanulmányozta messzelátóval az épületet.
– Na, ez szép lesz. Van egypár ablak, Dieter – jegyezte meg Homer Johnston.
– Ja – helyeselt a német mesterlövész.
– Hova akarsz minket, főnök? – kérdezte Homer Cháveztől.
– A túloldalra, mindkét oldalra. Kereszttüzet a helikopter-leszállóra. Minél gyorsabban. És mihelyt elhelyezkedtetek, jelentkezzetek be. Tudjátok.
– Amint látunk valamit, rögtön szólunk, Herr Major – ígérte Weber. A két mesterlövész fogta a puskákat tartalmazó táskát, és elindult arra, amerre a rendőrautók voltak.
– Megvan a ház fekvése? – kérdezte Chávez Altmarktól.
– Fekvése? – kérdezett vissza az osztrák rendőr.
– Térképe; diagramja, tervrajza – magyarázta Ding.
– Ach, igen, persze. – Altmark a kocsijához vezette őket. A motorházra kiterítette a tervrajzokat. – Tessék, itt látják. Negyvenhat szoba van, nem számítva a pincéket.
– Uram isten – dőlt ki Chávezből. – Nem is egy pince van?
– Három. Kettő a nyugati szárny alatt, a borpince és egy hideg tárolóhely. A keleti szárny alatti pincét nem használják. Talán le is vannak zárva az ajtók. A központi rész alatt nincsenek pincék. A schlosst a tizennyolcadik század vége felé építették. A külső falak és a belsők közül is több kőből vannak.
– A fenébe is, ez egy kibaszott várkastély – jegyezte meg Ding.
– Pontosan ezt jelenti a schloss szó, Herr Major – közölte vele Altmark.
– Doki?
Bellow lépett oda mellé.
– Annak alapján, amit Altmark kapitánytól tudok, meglehetősen lényegre törők. Tudják, mit akarnak. Nem fenyegetőznek hisztérikusan. Adtak egy határidőt, miszerint ha éjfélig nem jutnak ki a repülőtérre, elkezdik megölni a túszokat. Németül beszélnek, méghozzá német akcentussal. Ugye, kapitány?
– Ja – bólintott Altmark. – Németek, nem osztrákok. Mindössze egy nevet tudunk, Herr Wolfgang, ez általában keresztnév és nem vezetéknév a mi nyelvünkön. És nem ismerünk ezen a néven vagy álnéven bűnözőt-terroristát. Azonkívül azt mondta, hogy a Vörös Munkás Frakció tagjai, de még soha nem hallottunk ilyen nevű szervezetről.
Ahogyan a Szivárvány tagjai sem.
– Vagyis nem sokat tudunk? – kérdezte Chávez Bellow-tól.
– Egyáltalán nem sokat, Ding. Tehát mit jelentsen mindez? – folytatta a pszichiáter. – Azt jelenti, hogy túl akarják élni a vállalkozást, azt jelenti, hogy komoly iparosok ebben a játszmában. Ha azzal fenyegetőznek, hogy megtesznek valamit, meg is próbálkoznak vele. Még senkit nem öltek meg, ez pedig azt is jelenti, hogy megvan a magukhoz való eszük. Semmilyen más követelésük mostanáig nem volt, de feltehetőleg hamarosan lesz.
– Ezt miből gondolja? – kérdezte Altmark. Őt is meglepte a követelések hiánya.
– Amikor besötétedik, többet beszélnek majd velünk. Látja, hogy nem gyújtottak sehol villanyt az épületben?
– Igen. Mit jelentsen ez?
Azt jelenti, hogy a sötétség a barátjuk, és azt jelenti, hogy megpróbálják kihasználni. Aztán itt van az éjféli határidő is. Amikor besötétedik, ehhez is közelebb leszünk.
– Telihold lesz ma este, és nincs sok felhő az égen – jegyezte meg Price.
– Igen. – Ding is felnézett az égre, és rosszkedvűen ugyanezt állapította meg. – Kapitány, vannak fényszóik?
– Kérünk a tűzoltóktól – ígérte Altmark.
– Idehozatná őket, kérem?
– Ja... Herr Doktor?
– Igen? – mondta Bellow.
– Azt mondták, hogy amennyiben nem lesz meg minden, amit akarnak, éjfélre elkezdik megölni a túszokat. Önök szerint...
– Igen, kapitány, nagyon is komolyan vesszük a fenyegetést. Mint mondtam, ezek az emberek úgy viselkednek, hogy komolyan kell vennünk őket. Fegyelmezettek, kellő kiképzést kaptak. Igyekszünk ezt az előnyünkre fordítani.
– Hogyan? – kérdezte Altmark. Ding válaszolt.
– Megadjuk nekik, amit akarnak. Hadd higgyék, hogy az ő kezükben van az irányítás... amíg el nem jön az idő a számunkra, hogy átvegyük. Tápláljuk a büszkeségüket és az egójukat, amíg kénytelenek vagyunk, és majd akkor hagyjuk abba, amikor az nekünk megfelel.
Mindez alatt Ostermann házának személyzete a terroristák egója helyett a testüket táplálta. Fürchtner csapatának felügyeletével szendvicseket készítettek, és felhozták a rémült szobalányok. Az előre sejthető volt, hogy Ostermann alkalmazottainak nem nagyon van kedvük enni, de a vendégek nem így voltak vele.
Mostanáig jól alakultak a dolgok, gondolta Hans és Petra. Biztosan a kezükben van az első számú túszuk, és immáron lakájai is. Ráadásul innen nyílik Ostermann személyes fürdőszobája, a túszoknak szükségük van ilyesmire, és semmi értelme megtagadni tőlük. Ha megfosztják őket a méltóságuktól, kétségbeesett akciókra is hajlamosak. Nem tanácsos az ilyesmi. A kétségbeesett emberek ostobaságokat tehetnek. Márpedig Hans és Petra pillanatnyilag minden cselekedetüket ellenőrizni akarta.
Gerhardt Dengler, főnökével szemben, az íróasztal túloldalán, a látogatók székében ült. Tudta, hogy a rendőrség válaszolt a riasztásra, és akárcsak főnöke, ő is azon tűnődött magában, hogy ez jó vagy rossz. Még két év és saját vállalkozásba kezdhetett volna, feltehetőleg Ostermann jóváhagyásával. Sokat tanult főnökétől, miként a tábornok szárnysegédje is a magas rangú tiszt társaságában. Igaz, Dengler sokkal gyorsabban és biztosabban haladhatott pályáján, mint egy fiatal tiszt... mivel tartozik a főnökének? Mit követelhet tőle ez a helyzet? Denglernek sem volt semmivel több tapasztalata ilyesmiben, mint Herr Ostermann-nak, de fiatalabb volt, jobb erőnlétben.
Az egyik titkárnő halkan sírdogált. A félelem és a harag könnyei csorogtak végig az arcán, hogy kényelmes életét ily kegyetlenül feldúlták. Mit képzel ez a két alak, hogy azt hiszi, csak úgy ráronthat rendes emberekre, és halállal fenyegetheti őket? Mit lehetne tenni velük? A válasz egyszerű volt... semmit. Az asszony jó munkaerő volt, rengeteg papírmunkát végzett, telefonált, nyomon követte Herr Ostermann pénzét, és feltételezhetőleg ő volt a legjobban fizetett titkárnő az egész országban. Herr Ostermann nagyvonalú főnök volt, és mindig volt egy-egy jó szava az emberhez. Segített a titkárnőnek és a férjének – egy kőművesnek – pénzügyeikben, a befektetéseik révén hamarosan maguk is milliomosok lesznek. Az asszony már akkor is rég vele volt, amikor Ostermann első felesége rákban meghalt. Látta szenvedni, és mennyire szerette volna valamivel enyhíteni főnöke fájdalmát. Aztán örült, amikor megjelent Ursel von Prinze, és Herr Ostermann újra megtanult mosolyogni...
Kik lehetnek ezek az emberek, aki úgy néznek rájuk, mintha tárgyak lennének, fegyverrel a kezükben, mintha az egész valami mozi lenne... csak épp most ő meg Gerhardt és a többiek is szereplőkké váltak. Nem mehetnek ki közben a konyhába egy sörért és ropiért, csak élhetik ezt a drámát, amíg véget nem ér. Így aztán, tehetetlenségében halkan sírdogált tovább, Petra Dortmund mély megvetésére.
***
Homer Johnston az álcaruhájában volt, bonyolult overall típusú ruhadarabban. Négyzethálós formában volt összevarrva rongydarabokból, abból a célból, hogy aki arra néz, bokrot, komposztot vagy egy halom levelet lásson. Bármit, csak ne egy fegyverest. A puska az állványon volt, a távcső lencsefedelei felcsapva. Talált magának egy jó helyet, a helikopter-leszállótól keletre, ahonnan fedezheti a helikopter és a ház közti teljes távolságot. Lézer távolságmérője alapján 216 méternyire van a ház hátsó kijáratától, és 147 méternyire a helikopter bal első ajtajától. Hason feküdt, egy száraz helyen a gyönyörű gyepen. Közel a fák megnyúló árnyékához. A szél lovak szagát hozta felé, és ez Amerika északnyugati részén eltöltött gyermekkorára emlékeztette. Lenyomta rádiója mikrofonját.
– Parancsnok, kettő-egyes lövész.
– Kettő-egyes lövész, parancsnok.
– Elfoglaltam a helyemet, nem látok mozgást a házban.
– Lövész kettő-kettes a helyén, szintén nem látok mozgást – jelentette Weber őrmester a maga leshelyéről, Johnstontól 256 méternyire. Johnston arra fordult, és szemügyre vette Dieter leshelyét. Német társa jó helyet választott.
– Achtung – hallatszott egy hang mögüle. Johnston hátrafordult, egy osztrák zsaru közeledett, lehajolva, szinte kúszva a füvön. – Hier – mondta, és átadott néhány fényképet, majd gyorsan visszavonult. Johnston megnézte a képeket. Jó felvételek a túszokról... de a rossz fiúkról egy sem. Hát legalább azt tudja, kire ne lőjön. Felemelte zöld bevonatú katonai látcsövét, és lassan, módszeresen kezdte átvizsgálni a házat. Balról jobbra, majd ismét. – Dieter? – szólt bele a közvetlen vonalba.
– Igen, Homer?
– Megkaptad a fotókat, ugye?
– Igen, megvannak.
– Semmi fény odabent...
– Ja, a barátaink nem ostobák.
– Azt hiszem, még egy fél óra és át kell váltanunk éjjellátóra.
– Egyetértek, Homer.
Johnston horkantott egyet, majd belenézett a táskába, amit magával hozott, a fegyvertáskán és a 10 000 dolláros puskán kívül. Aztán tovább tanulmányozta az épületet, türelmesen, mint aki egy hatalmas szarvas nyomát követi egy hegyi ösvényen... kellemes gondolat egy született vadász számára... a nyílt tűzön remekül megsütött szarvas íze... egy kis kávé a kék zománc bögréből... a sikeres vadászat utáni beszélgetés... Hát amit itt lősz, azt nem eheted meg; Homer, mondta magában az őrmester, és folytatta a türelmes várakozást. Egyik kezével zsebébe nyúlt, és kivett egy kis szárított marhahúst, hogy rágja.
Eddie Price pipára gyújtott az épület túloldalán. Nem olyan nagy, mint a Kensington Palace, de csinosabb, gondolta.,Elég zavaró gondolat volt, gyakran beszélgettek ilyesmiről, amikor az SAS-nél szolgált. Mi van akkor, ha terroristák – általában az ír PIRA-ra vagy INLA-ra gondoltak ilyenkor – megtámadja a királyi paloták egyikét... vagy magát a Westminster palotát. Az SAS többször is végigjárta a kérdéses épületeket, csak hogy érezzék az alaprajzát, a biztonsági berendezéseket, a felmerülő problémákat felbecsülhessék. Főleg azután, hogy az az őrült bejutott a Buckingham-palotába az 1980-as években, és egyenesen besétált a királynő hálószobájába. Eddie-nek még mindig felállt a hátán a szőr a gondolatra.
Azzal vége is szakadt a rövid álmodozásnak. Most a Schloss Ostermann miatt kell aggódnod, figyelmeztette magát Price, és pillantása ismét végigfutott a tervrajzon.
– Ez egy átkozott rémálom, Ding – mondta végül.
– Ez az igazság. Csupa fapadló, ami feltehetőleg nyekereg, rengeteg hely, ahol a rossz fiúk elrejtőzhetnek és leszedhetnek minket. Egy szitakötőre lenne szükségünk. – De nem volt helikopterük. Ez is olyasmi, amit majd később megbeszélnek Clarkkal. Nem gondolták alaposan végig a Szivárványt. Túl gyorsan, túl sok minden történt. Nem is annyira helikopterre van szükségük, hanem jó helikopterpilótákra, akiket nemcsak egyfajta gépre képeznek ki. Mert ki tudja, hogy amikor bevetik őket, milyen gépet használ a házigazda ország.
– Doki?
– Igen, Ding? – jött oda Bellow.
– Az jár az eszemben, hogy kiengedjük őket, hadd menjenek a helikopterhez a ház mögött, és akkor kapjuk el őket. Jobb, mintha megtámadnánk az épületet.
– Még egy kicsit korai, nem gondolja?
Chávez bólintott.
– Igen, de nem akarunk egy túszt sem veszteni, és hamarosan itt az éjfél. Maga mondta, hogy vegyük komolyan a fenyegetést.
– Talán egy kicsit elhalaszthatjuk. Ez az én dolgom, a telefonban.
– Megértem, de ha teszünk valamit, azt akarom, hogy sötétben csináljuk. Vagyis ma éjjel. Arra nem számíthatok, hogy rábeszéli őket, adják meg magukat. Vagy másképp gondolja?
– Lehetséges, de nem valószínű – Bellow kénytelen volt egyetérteni. Még abban sem bízott igazán, hogy sikerül késleltetnie a fenyegető éjféli gyilkosságot.
– Következő kérdés, hogy be tudjuk-e mikrofonozni.az épületet?
– Itt vagyok – jelentkezett Noonan. – Kemény dió, haver.
– Meg tudod csinálni?
– Lehet, hogy észrevétlenül oda tudok jutni az épülethez, de több mint száz ablak van, és hogy a fenébe jutok föl az első és második emeletiekhez? Hacsak nem lógok le egy szitakötőről és ereszkedem le a tetőre. – Ez pedig azt jelenti, gondoskodni kell arról, hogy a helyi tévések, akik cseppet sem meglepő módon megjelentek, mint ragadozd madarak a haldokló tehén fölött, elfordítják a kameráikat, és úgy is tartják. Ez viszont azzal a veszéllyel jár, hogy riasztja a terroristákat. Nekik is feltűnhet, hogy a tévériporterek nem mutatják már az épületet. Az is feltűnhet nekik, hogy egy helikopter repül el tíz méter magasan az épület teteje fölött. Azonkívül lehet, hogy máris ott az egyik rossz fiú a tetőn és őrködik.
– Egyre bonyolultabb – jegyezte meg Chávez nyugodtan.
– Elég sötét és hideg van ahhoz, hogy a hőérzékelő nézők működjenek – jegyezte meg Noonan segítőkészen.
– Aha. – Chávez fölvette rádiómikrofonját. – Csapat, itt a parancsnok. Váltsatok hőérzékelőre. Ismétlem, váltsatok hőérzékelőre. – Aztán megfordult. – Mi a helyzet a mobiltelefonokkal?
Noonan legfeljebb vállat vonhatott. Immár háromszáz civil ácsorgott a közelben. Igaz, hogy a helyi rendőrség nem engedte az Ostermann-birtokra őket, de a többségük látta a házat és a környező birtokot. Elég, ha egyiküknél van egy mobiltelefon, nem kell mást tennie, mint tárcsázni a benti haverját, akinél szintén van, és közvetíteni neki, mi történik odakint. A modern kommunikáció csodái két irányban működnek. Több mint ötszáz mobilfrekvencia van, és a felszerelés, amivel mindet figyelhetnék, nem volt a Szivárvány alapfelszerelésének tartozéka. Legjobb tudomásuk szerint még egy terrorista vagy bűnöző társaság sem használta ezt a technikát. De nem lehet, hogy mindegyik hülye és az is maradt. Chávez még egyszer végignézett a schlosson, és megint csak azt a következtetést vonta le, hogy odakint kell elkapni a rossz fiúkat. Csak éppen az a probléma, hogy fogalma sem volt, hány rossz fiúval kell elbánnia. És módjában sem állt kitalálni, mert nem tudta bemikrofonozni az épületet, hogy így gyűjtsön információt. Mindezt végiggondolva, az, hogy szar a helyzet, még finom megfogalmazásnak tűnt.
– Tim, jegyezd fel, hogy amikor visszaérünk, megbeszéljük, hogy csinálni kell valamit a kinti mobiltelefonokkal és rádiókkal. Altmark kapitány!
– Igen, Chávez őrnagy?
– Megérkeztek már a fényszórók?
– Most érkeztek, ja, három. – Altmark mutatta, merre vannak. Price és Chávez odamentek megnézni. Három teherautót találtak, a rajtuk lévő felszerelés úgy nézett ki, hogy egy futballpályát is be lehet világítani velük. Nagyobb tüzekhez tervezték őket, és a teherautó mozgatta és táplálta energiával őket. Chávez közölte Altmarkkal, hová kívánja a reflektorokat, aztán visszatért a csapat gyülekezési pontjára.
A termálnézők a hőmérséklet-különbség segítségével alkottak képet. Gyorsan hűlt a levegő, ahogy esteledett és vele az épület kőfalai is. Az ablakok máris fényesebben ragyogtak a falaknál, mert a házban működött a fűtés, és az épület régi vágású nagy ablakain szökött a meleg a nagy függönyök ellenére is. Dieter Weber pillantott meg először valakit.
– Parancsnok, kettő-kettes lövész. Van egy termál célpontom a földszinten. Negyedik ablak nyugatról. A függöny mögül néz kifelé.
– Oké. Tehát a konyhában van. – Hank Patterson hangja volt, aki az épület tervrajzát tanulmányozta. – Megvan az első! Tudsz még valamit mondani, Dieter?
– Semmit, csak egy árnyék – felelte a német mesterlövész. – Nem, várjál... magas, valószínűleg férfi.
– Itt Pierce. Én is találtam egyet, földszint, keleti oldal, második ablak a keleti faltól.
– Altmark kapitány?
– Ja.
– Megtenné, hogy felhívja Ostermann irodáját? Tudni akarjuk, hogy ott van-e, mert ha igen, akkor legalább egy, de inkább kettő rossz fiú van vele.
– Ostermann-iroda – jelentkezett be egy női hang. – Itt Altmark kapitány. Ki beszél?
– Gertrude parancsnok a Vörös Munkás Frakciótól.
– Bocsásson meg, de Wolfgang parancsnokkal akartam beszélni.
– Várjon – közölte Petra hangja.
– Hier ist Wolfgang.
– Hier ist Altmark. Jó ideje nem hallottunk magukról.
– Van valami újság?
– Nincs, de volna egy kérésünk, Herr Commander.
– És mi volna az?
– Mutassanak némi jóindulatot – mondta Altmark, dr. Bellow pedig a tolmáccsal mellette ült és figyelt. – Arra kérjük, hogy engedjen el két túszt, esetleg a személyzetből.
– Wafür? Hogy segítsenek azonosítani minket?
– Parancsnok, itt Lincoln. Találtam egy célpontot, északnyugati sarokablak, magas, valószínűleg férfi.
– Ez három plusz kettő – jegyezte meg Chávez. Patterson pedig egy sárga kör alakú kis korongot tett a alaprajzra.
A nő is vonalban maradt, aki fölvette a telefont.
– Még három órájuk van, aztán elküldjük maguknak az egyik túszt, todt – hangsúlyozta. – Van még valami óhajuk? Mert mi azt akarjuk, hogy itt legyen éjfél előtt egy pilóta Herr Ostermann helikopteréhez, és egy repülőgép várjon a repülőtéren. Ellenkező esetben megölünk egy túszt, hogy bebizonyítsuk, komolyan gondoljuk. És attól fogva rendszeres időközönként. Megértették?
– Kérem, tökéletesen megértettük, hogy komolyan gondolják, tiszteletben tartjuk – nyugtatta meg Altmark. – Most keressük a helikopter személyzetét, és folynak a tárgyalások az Austrian Airlinesszal a repülőgép miatt. De tudják, hogy az ilyesmi időbe telik.
– A magukfajták mindig ezt mondják. Mi közöltük a követeléseinket. És ha ezeket nem teljesítik, a túszok vére a maguk lelkén szárad. Ende – mondta a hang, és aztán csönd lett.
Altmark kapitányt meglepte ez a hideg határozottság, amit a telefonból kihallott, és némi kényelmetlenséggel töltötte el. Az is zavarta, hogy a másik oldal egyszerűen letette a telefont. Paul Bellow-ra nézett. – Herr Doktor?
– A nő a veszélyesebb. Mindketten ravaszok. Az biztos, hogy jól végiggondolták előre, és meg fognak ölni egy túszt, hogy megmutassák, komolyan kell venni őket. Ebben biztos lehet.
– Férfi- és nőcsapat – mondta Price a telefonba. – Németek, koruk... harmincas éveik végén, negyvenes éveik elején lehet, talán idősebbek. Átkozottul komolyan veszik – tette hozzá Bill Tawney kedvéért.
– Kösz, Eddie, maradj a vonalban -- hangzott a válasz. Price hallotta, mint zongorázik a másik a klaviatúrán.
– Oké, haver, három számításba vehető csapatot találtam. Mindjárt áttöltöm.
– Köszönöm, uram. – Price ismét kinyitotta laptopját. – Ding?
– Igen.
– Érkezik az információ.
– Legalább öt terrorista van benn, főnök – szólt közbe Patterson. Ujjaival végigsimított az alaprajzon. – Itt, itt, itt, és ketten itt. Elég ésszerű, és valószínűleg hordozható rádióik vannak. Túl nagy ez a ház ahhoz, hogy állandóan üvöltözzenek egymásnak.
Noonan meghallotta, és azonnal a rádiólehallgató berendezéséhez ment. Ha a barátaink kézi rádiókat használnak, akkor az sem titok, hogy milyen frekvencián, ezeket nemzetközi szerződések szabályozzák. Feltehetőleg nem katonai berendezésük van, amilyen nekik, és feltehetőleg nem kódolt. Másodperceken belül felállította komputerizált szkennerét és az antennákat, amelyek segítségével háromszögezi a házból jövő jeleket. Mindezek az információk laptop komputerébe mennek, amelybe már betöltötte a schloss diagramját. Három fegyverhordozó, pont jó, gondolta Noonan. Kettő túlságosan kevés, három már sokkal valószínűbb, bár többen is elférnek az épület előtt parkoló furgonban. Kettő meg három, kettő meg négy, kettő meg öt? Viszont mindannyian távozni is akarnak, és a helikopter nem olyan nagy. Vagyis a terroristák nem lehetnek többen ötnél vagy hétnél. De ez is csak találgatás, márpedig nem engedhetik meg maguknak a találgatást. Legalábbis, ha nem muszáj, de valahol el kell kezdeni. És ha már így folytatjuk, mi van akkor, ha nem hordozható rádiót használnak? Mi van, ha mondjuk mobiltelefonon beszélnek? Túl sok a ha, gondolta Noonan. De valahol el kell kezdeni, begyűjteni az összes információt, és aztán cselekedni. Csak az a baj az ilyen emberekkel, hogy mindig ők választják meg az esemény színhelyét. Bármilyen ostobák legyenek is, és bármennyire bűnöző hajlamúak, amit Noonan egyébként gyengeségnek tekintett, ők szabták meg az események tempóját és azt, hogy mikor történjen valami. Ravaszsággal és hízelgéssel kicsit lehet talán változtatni – ez dr. Bellow szerepe –, de alapvetően mégis a rossz fiúk voltak azok, akik ölni akartak, és ez olyan lap volt a kezükben, amely mindent megváltoztatott a táblán. Tíz túsz van odabent, Ostermann, három asszisztense és hatfőnyi személyzet. És mindegyiküknek megvan az élete, a családja, és joggal várja, hogy megőrizhesse. A 2-es osztag feladata, hogy erről gondoskodjon, de túl sok kártya volt a rossz fiúk kezében. És a Federal Bureau of Investigation különleges ügynöke ezt nagyon nem szerette. Nem első alkalommal öntötte el a vágy, bárcsak a katonák között lehetne ebben a csapatban, hogy amikor itt az ideje, beronthasson a házba, és benne legyen a rajtaütésben. De bármilyen jól bánt is a fegyverekkel, és megvoltak a fizikai képességei is, jobban értett a küldetés technikai részéhez. Ebben szerezte a legnagyobb gyakorlatot, és akkor szolgálja a legjobban a küldetést, ha a műszereivel marad. Szeretnie már nem kell.
– Szóval, mi az ábra, Ding?
– Nem valami fényes, Mr. C. – Chávez ismét megfordult, és szemügyre vette az épületet. – A nyílt terep miatt nagyon nehéz megközelíteni az épületet, ezért nem tudjuk bemikrofonozni és így információt gyűjteni. Két elsődleges és feltehetőleg három másodlagos célszemélyünk van. Profinak tűnnek, és komolyan veszik a dolgot. Azt tervezem, hogy kiengedjük őket, hadd menjenek a helikopterhez, és ott kapjuk el. A mesterlövészek a helyükön vannak. De tekintve a célszemélyek számát, lehet, hogy ez eldurvul, John.
Clark a parancsnoki központjában lévő displayre nézett. Folyamatos összeköttetésben volt a 2-es osztaggal, beleértve a komputerdisplayüket is. És akárcsak korábban, Peter Covington kibicelt mellette. – Olyan, mint valami vizesárokkal körülvett, megközelíthetetlen vár lenne – jegyezte meg az angol tiszt korábban. Azonkívül neki is eszébe jutott, hogy a csapatnak szüksége van egy állandó helikopterpilótára.
– Még valami – folytatta Chávez. – Noonan azt mondja, hogy szükségünk van valami zavaróra a mobiltelefonok ellen. Több száz civil bámészkodik itt, és egy mobiltelefonnal a kezében bármelyikük konferálhatja barátainknak, mit csinálunk odakint. Sehogy nem tudjuk megakadályozni valami zavaró nélkül. Írja fel, Mr. C.!
– Megvan, Domingo – felelte Clark, majd David Peledre, fő technikai tisztjére pillantott.
– , Néhány napon belül meglesz – ígérte Peled főnökének. A Moszadnak volt ilyen berendezése, talán valamelyik amerikai ügynökségnek is van, gondolta az izraeli. Mindenesetre gyorsan utánanézek. De ez a Noonan egész jó ahhoz képest, hogy rendőr volt.
– Oké, Ding, szabad kezet kapsz. Sok szerencsét, fiam.
– Hát kösz, apa – hangzott a gunyoros válasz. – 2-es osztag, vége. – Chávez kikapcsolta a rádiót, és visszadobta a mikrofont a dobozra. – Price! – kiáltott fel.
– Igen, uram – jelent meg mintegy a semmiből a törzsőrmester mellette.
– Szabad kezet kaptunk – közölte a parancsnok helyettesével.
– Csodálatos, Chávez őrnagy. Mit javasol, uram?
Igen kínosnak ítélheti a helyzetet Price, ha egyre csak uramozza, gondolta magában Ding.
– Hát, lássuk miből élünk, Eddie.
Klaus Rosenthal Ostermann főkertésze volt, és 71 évével a személyzet legidősebb tagja. A felesége otthon van, ebben Klaus biztos volt. Az asszony ágyban fekszik a nővér társaságában, aki vigyázza és beadja gyógyszereit. De hiába, az asszony most aggódik miatta, és az aggodalom árt neki. Hilda Rosenthalnak beteg volt a szíve, és jó három éve nagyon beteg volt. Az állami ellátásban megkapta a megfelelő kezelést, de Herr Ostermann is segített. Beajánlotta őket egy barátjához a bécsi Allgemeine Krankenhaus professzorához. A professzor új gyógyszereket adott, és Hilda állapota javult is valamit, de a félelem, amelyet most érezhet, biztos, hogy sokat árt, és Klaus csaknem beleőrült a gondolatba. A konyhában volt a személyzet többi tagjával együtt. Épp bement, hogy igyon egy pohár vizet, amikor a terroristák megérkeztek. Lett volna csak odakint, megszökhetett és riaszthatta volna a rendőrséget, hogy segítsen munkaadójának, aki annyira figyelmes egész személyzetéhez, és olyan rendes volt Hildához is. De nem volt szerencséje, amikor ezek a disznók fegyverrel a kézben berontottak a konyhába. Fiatalok, húszas éveik végén lehetnek. A legközelebbi, akinek Rosenthal nem tudta a nevét, berlini vagy nyugatporosz lehet a kiejtése alapján. És nemrégiben még valószínűleg skinhead lehetett, legalábbis úgy tűnt sörtehaja miatt. Az egykori NDK, az immár megszűnt Kelet-Németország terméke. Az elbukott kommunista államból felnövő új nácik egyike. Rosenthal még gyerekként találkozott a régi nácikkal a belzeci koncentrációs táborban. Bár azt sikerült túlélnie, iszonyú volt, hogy újra találkozik ezzel a rémálommal. Azzal, hogy egy ilyen kis gonosz disznószemű őrültnek a kezében van az ember élete... Rosenthal lehunyta a szemét. A karjára tetovált ötjegyű szám mellett a lidércnyomásos álmok is vele maradtak. Még mindig legalább havonta felriadt álmából, és csupa lucsok volt az ágyneműje. Ilyenkor újra látta maga előtt az épületbe bevonuló embereket, akik aztán soha többé nem jöttek ki élve... és álmában valaki, kegyetlen fiatal arcú SS-férfi, int neki, hogy ő is menjen, mert zuhanyoznia kell. Nem, tiltakozik álmában. Hauptsturmführer Brandtnak szüksége van rám a fémműhelyben. Ma nincs, Jude, mondja kísérteties mosollyal a fiatal SS, Komm jetzt zu dem Braüserbad. Ő pedig mindazon alkalommal megindul az ajtó felé, hiszen mi mást tehetne, és minden alkalommal izzadságban fürödve ébred, és biztos benne, hogyha nem ébredt volna föl, egyáltalán nem ébredt volna föl, akárcsak a többiek, akik mind engedelmesen vonultak...
Sokfajta félelem van, és amit Klaus Rosenthal átélt, a legrosszabb fajta. A bizonyosság, hogy valamelyikük kezétől fog meghalni. Rossz németekétől, azokétól, akik nem fogják föl mások emberségét, vagy nem törődnek vele, és semmi vigasztaló nem volt ebben a bizonyosságban.
És ez a fajta nem tűnt el, nem halt meg mind. Egyikük épp itt van a látóterében, géppisztollyal a kezében néz rá és a többiekre is a konyhában. Mintha puszta tárgyak volnának. A személyzet többi tagja mind keresztény volt, és soha nem élte át ezt, de Klaus Rosenthal igenis tudta, mit várjon. És biztos volt benne, rémálmai valósággá váltak, feltámadt a múlt, hogy beteljesedjen a sorsa, és ezzel megölik Hildát is, mert beteg szívével nem élné túl az ő halálát. És mit tehet ellene? Valamikor régen, az első alkalom előtt, árva fiúként egy ékszerész tanonca volt. Tőle tanult meg szép fémtárgyakat készíteni, és ez mentette meg az életét. De attól fogva nem volt képes űzni a mesterségét, olyan iszonyú emlékek kötődtek hozzá. Az hozta meg a lelki békéjét, hogy a földdel dolgozhat, hogy munkája hatására egészséges és szép növények bújnak ki a földből. Tehetsége volt ehhez a munkához is. Ostermann felismerte a tehetségét, és megígérte, hogy élete végéig van állása itt a schlossban. De mit törődik ez a sörtehajú, fegyveres náci az ő tehetségével.
Ding ellenőrizte a fényszórók elhelyezését. Altmark kapitány elkísérte mindegyik teherautóhoz, és pontosan elmondták a sofőrnek, hová álljon. Amikor a fényszórós teherautók a helyükön voltak, és a megfelelő magasságba emelték a fényszórókat, Chávez visszatért az osztaghoz, és felvázolta a tervét. 11 óra elmúlt már. Döbbenetes, milyen gyorsan múlik az idő, amikor pedig szükség lenne rá.
A helikopter személyzete már ott volt. Ücsörögtek, jó repülőkhöz illően, nyugodtan kávézgattak, várták, mi történik. Kiderült, hogy a segédpilóta némileg hasonlít Eddie Price-ra. Ding pedig úgy döntött, hogy ez jól jöhet a tervéhez.
11.20-kor elrendelte, hogy kapcsolják föl a fényszórókat. Sárgásfehér fényben fürdött a kastély eleje és két oldala, de a háta nem, és így háromszögletű árnyék vetült a helikopterhez vezető útra és mögötte a fákig.
– Oso, menj oda Dieterhez, és helyezkedj el a közelében – mondta Chávez.
– Rendben, mano. – Vega őrmester vállára vetette M-60-asát, és elindult a fák között.
Louis Loiselle és George Tomlinson kapta a legnehezebb feladatot. Éjszakai, zöld álcaruhájukat vették föl, fekete „nindzsaöltözetükre” kockás papírra emlékeztető öltözéket vettek. A világoszöld alapon sötétebb zöld vonalak keresztezték egymást. És körülbelül 3 mm-es oldalú négyzeteket alkottak. Némelyik négyzetet ugyanaz a sötétzöld töltötte be szabálytalan mintában. Az ötlet a második világháborús Luftwaffe éjszakai vadászóitól származik. Ezeknek a gépeknek a tervezői úgy gondolták, hogy az éjszaka elég sötét, és egy feketére festett vadászgépet könnyebb észrevenni, mert sötétebb, mint maga az éjszaka. Ezek az álcaruhák elméletben és gyakorlatokon nagyon jól beváltak. Most kiderül, miként válnak be a való világban. Ez a vakító fény segít, a schlossra és valamivel fölé irányították, művi sötétséget teremtve, amelybe ezek a zöld ruhák könnyebben beleolvadhatnak. Éppen eleget gyakorolták Herefordban, de soha egyikük élete nem múlt még rajta. Tomlinson és Loiselle ezzel a tudattal indult el két különböző irányban. Gondosan, mindvégig a háromszög alakú árnyékban maradva. Vagy húsz percig kúsztak, mire elérték a helyüket.
– Nos, Altmark, minden készen áll, vagy kénytelen leszünk néhány percen belül megölni egyik túszunkat? – kérdezte Hans Fürchtner 11.45-kor.
– Kérem, ne tegye, Herr Wolfgang. Már úton van a helikopterlegénység, és tárgyalunk a légitársasággal, hogy átengedjék az egyik gépet, de sokkal nehezebb, mint gondolná. Az ilyesmi soha nem könnyű.
– Tizenöt percen belül kiderül, mennyire nem könnyű, Herr Altmark. – És ezzel a telefon elnémult.
Bellow-nak nem volt szüksége a tolmácsra. A férfi hangneme mindent elárult.
– Megteszi – mondta a pszichológus Altmarknak és Cháveznek. – Ez a végleges határidő.
– Hozzák ki a helikopterpilótákat – adta ki Ding rögtön az utasítást. Három perc múlva egy rendőrautó gördült a helikopterhez, két férfi szállt ki belőle és szállt föl a Sikorskyra, a rendőrautó pedig elhajtott. Két perccel azután pedig forogni kezdett a rotor. Chávez benyomta parancsnoki mikrofonja gombját.
– Osztag, itt parancsnok. Készenlét. Ismétlem, készenlét.
– Kitűnő – mondta Fürchtner. A forgó rotort alig látta, de a pislogó helyzetjelző lámpák a helikopteren mindent elárultak. – Hát kezdődik. Herr Ostermann, álljon föl!
Petra Dortmund haladt elöl, a fontos túszok előtt, homlokát ráncolva, némi csalódást érzett, amiért nem ölhették meg Denglert, hogy megmutassák eltökéltségüket. Igaz, még megtehetik később, amikor elkezdik a komoly faggatózást. Majd a repülőgépen. Az is lehet, hogy Dengler mindazt tudja, amit Ostermann, és ha így van, taktikai hiba lenne ilyen korán megölni. A rádióján hívta a többieket. Az előcsarnokban gyülekeztek a konyhában őrzött hat tússzal együtt. Mire az ajtóhoz értek, Petra már döntött. Sokkal jobb, ha egy női túszt ölnek meg. Sokkal nagyobb hatást gyakorol a kint összegyűlt rendőrökre, főleg ha a nőt egy másik nő öli meg...
– Készen álltok? – kérdezte Petra. Négy társa pedig bólintott. Minden a terv szerint megy – közölte velük. Ezek az emberek ideológiai szempontból kiábrándítóak voltak, pedig egy igazi szocialista társadalomban nőttek föl. Hárman közülük még katonai kiképzést is kaptak, ami pedig politikai indoktrinációt is jelentett. De tudták a dolgukat, és egész mostanáig végre is hajtották. Petra pedig mást nem is várt el tőlük.
Az egyik szakácsnő alig tudott járni, és ez bosszantotta a sörtehajú disznót. Rosenthal megtorpant a főétel-előkészítő asztalnál. Elviszik, elviszik meghalni, és ebben a lidércnyomásban semmit nem tesz. Olyan hirtelen döbbent rá, hogy kínzó fájdalom hatolt a fejébe. A görcs összerántotta a testét, és egy kicsit oldalt fordult a feje. Ekkor pillantotta meg az asztalon a kis hámozókést. Gyorsan körülnézett, és látta, hogy a terrorista Mariát, a szakácsnőt figyeli. Abban a pillanatban döntött, felkapta és a jobb ingujja alá rejtette a kést. Lehet, hogy a sors nyújt neki egy esélyt. És ha igen, nem fogja elszalasztani, fogadta meg Klaus Rosenthal.
– 2-es osztag, itt a parancsnok – szólt Chávez a rádióba. – Hamarosan kijönnek, mindenki jelentkezzen be. – Először a két dupla kattanást hallotta Loiselle-től és Tomlinsontól, akik egész közel voltak a kastélyhoz, majd a neveket.
– Kettő-egyes lövész – jelentkezett be Homer Johnston. Éjszaka látó készüléke már rá volt szerelve a puska messzelátó célzókészülékére, és az épület hátsó ajtajára irányult. Maga a mesterlövész a légzését szabályozta.
– Kettő-kettes lövész – szólalt meg Weber a következő másodpercben.
– Oso – jelentette Vega. Megnyalta ajkát, fegyverét vállához emelte, arcát álcázófesték takarta.
– Connolly.
– Lincoln.
– McTyler.
– Patterson.
– Pierce. – Minden bejelentkezés azt jelentette, hogy elfoglalták kijelölt helyüket a fűben.
– Price – jelentkezett a törzsőrmester a helikopter bal első üléséről.
– Oké, osztag, szabad kezet kaptunk. A harckörülmények érvényesek, csak keményen, emberek – tette hozzá teljesen fölöslegesen. De ilyenkor egy parancsnoknak nagyon nehéz megállni, hogy ne beszéljen. Chávez maga vagy nyolcvan méterre volt a helikoptertől. Elég távol, MP-10-esének éjszaka látóját az épületre szegezte.
– Ajtó nyílik – jelentette Weber egy lehelettel Johnston előtt.
– Mozgást látok – igazolta a kettő-egyes lövész.
– Altmark kapitány, itt Chávez, állítsa le a tévéközvetítéseket adta ki Ding az utasítást egy másik rádión.
– Ja, értettem – felelte a rendőrkapitány. Megfordult és parancsot vakkantott a tévérendezőnek. A kamerák továbbra is dolgoznak, de nem adnak, és a szalagok mostantól államtitoknak minősülnek. A nézők mostantól mindössze a témáról beszélgető embereket láthatnak.
– Ajtó kinyílt – jelentette Johnston őrhelyéről. – Egy túszt látok. Férfi, szakácsnak tűnik. És egy célszemélyt. Nő, sötét hajú, pisztoly van a kezében. – Johnston őrmester kényszerítette magát, hogy elernyedjen és elvegye ujját a ravaszról. Nem lőhet, amíg Dingtől nem kapta meg az utasítást, és ilyen helyzetben nem is fogja megkapni. Előbukkant a második túsz, a kisember. Denglert nevezték így. Ostermann volt a nagyember, a titkárnők pedig szöszi és barna a hajszínük alapján. A házi személyzetről nem voltak fényképeik, így nekik neveket sem adtak. Az ismert rossz fiúk „célszemélyek” voltak.
Johnston látta, hogy haboznak az ajtóban. Ijesztő kell hogy legyen a kilépés, bár hogy mennyire, azt nem tudhatják, nem is szabad megtudniuk. Kár, a rohadt életbe, gondolta Johnston. A célkereszt a vagy kétszáz méterrel odébb levő nő arcán állapodott meg. A távolság nem jelentett csak három métert a mesterlövész számára. – Gyere, szépségem – suttogta. – Valami különleges ajándékkal várunk téged meg a barátaid. Dieter? – kérdezte a rádióban.
– Célon vagyok, haver – felelte a kettő-kettes lövész. – Ismerem ezt az arcot, azt hiszem... nem jut eszembe a neve. – Parancsnok, itt kettő-kettes lövész.
– Kettő-kettes lövész.
– A női célszemély arcát nemrégiben láttuk, most már öregebb, de ismerem ezt az arcot. Baader-Meinhof, Vörös Hadsereg Frakció, ezek közül valamelyik azt hiszem. Egy férfival dolgozik együtt. Marxisták, gyakorlott terroristák, gyilkosok... ha jól emlékszem, megöltek egy amerikai katonát. – Jelen pillanatban egyik sem igazán számított, de egy ismert arc akkor is egy ismert arc.
Price szólt közbe, a komputeröregítő program jutott az eszébe, amellyel a héten játszadoztak. – Lehet, hogy Petra Dortmund?
– Ja! Ő az. A partnere pedig Hans Fürchtner – felelte Weber. – Komm 'raus, Petra – folytatta anyanyelvén. – Komm mir, Liebchen.
Petrát zavarta valami. Kiderült, nem is olyan könnyű kilépni a schlossból a nyílt terepre. Pedig tisztán látta a helikoptert, járt a rotor, és pislogtak a helyzetjelző fények. Petra lépni akart, de a lába nem engedelmeskedett. Egyszerűen nem tudott kilépni, le a gránitlépcsőn. Összehúzta kék szemét. Kelet és nyugat felé a schloss körül fényesen meg voltak világítva a fák, és árnyékuk fekete ujjként nyúlt a helikopter felé. Talán épp ez a kísérteties kép zavarja. Petra megrázta fejét, mint méltatlan babonát elvetette a gondolatot. Lökött egyet két túszán, a hat lépcsőfokon át lejutott a fűre, és a várakozó helikopter felé fordult.
– Biztos vagy benne, Dieter? – kérdezte Chávez.
– Ja, igen, biztos vagyok, uram. Petra Dortmund az.
Chávez mellett dr. Bellow beütötte a nevet laptopjába.
– Negyvennégy éves, volt Baader-Meinhof, eltökélt és a hírek szerint könyörtelen. Mindez tízéves információ, de úgy tűnik, nem sokat változott. A partnere Hans Fürchtner. Állítólag házasok, szeretik egymást, és tökéletesen illenek egymáshoz. Mindketten gyilkosok, Ding.
– Jelenleg igen – felelte Chávez, a füvön átrohanó három alakot figyelve.
– Az egyik kezében gránát van, repesznek néz ki – jelentette Homer Johnston. – A bal kezében, ismétlem, a balban.
– Igaza van – kotyogott közbe Weber. – Látom a kézigránátot. A tű bent van, ismétlem, a tű bent van.
– Hát ez remek! – recsegte Eddie Price a rádióba. Fürstenfeldbrück, a történelem ismétli önmagát, a helikopterben ült, amelyben hamarosan kézigránát is lesz és vele az őrült, aki kihúzhatja a tűt. Itt Price. Csak egy gránát?
– Csak egyet látok, nincs kidudorodás a zsebén vagy ilyesmi, Eddie – felelte Johnston. – A pisztoly a jobb kezében, a gránát a balban.
– Így van – helyeselt Weber.
– Jobbkezes – közölte velük Bellow a rádióban, miután megnézett mindent, amit csak tudni lehetett Petra Dortmundról. Dortmund célszemély jobbkezes.
Ami megmagyarázza, miért a jobb kezében tartja a pisztolyt, és a balban a gránátot, mondta magában Price. Ez viszont azt is jelenti, hogy ha dobni akarja a gránátot, valószínűleg kezet kell váltania. Valami jó is legyen, gondolta. Talán eltelt egy kis idő azóta, hogy utoljára játszott ezekkel a vacakokkal. Talán fél is mindentől, ami nagyot durran, tette hozzá magában reménykedve. Sokan csak a hatás kedvéért hordoznak magukkal ilyesmiket. Most már ő is látta a nőt, egyenletes tempóban gyalogolt a helikopter felé.
– Férfi célszemélyt látom, Fürchtner az – mondta Johnston a rádióba. – Vele van nagyember és... azt hiszem, barna is.
– Egyetértek. – Weber a tízszeres nézőn keresztül figyelte. – Látom Fürchtner célszemélyt, nagyembert és barnát. Fürchtnernél csak pisztolyt látok, most indultak lefelé a lépcsőn. Másik célszemély az ajtóban. Géppisztollyal, két túsz van vele.
– Nem buták, csoportokban jönnek – jegyezte meg Chávez. – A haverunk akkor indult lefelé, amikor a barátnője már félúton járt... meglátjuk, a többiek is így csinálják-e... – Oké, gondolta Ding. Négy, talán öt csoport nyílt terepen. Okos szarháziak, de mégsem elég okosak... talán.
Amikor közelebb értek a helikopterhez, Price kiszállt és kinyitotta mindkét oldalajtót. Pisztolyát a bal oldali segédpilóta-ajtó térképzsebébe rejtette. Figyelmeztető pillantást vetett a pilótára.
– Viselkedjen normálisan. Tudjuk, mit csinálunk.
– Ha maga mondja, angol – felelte a pilóta feszült hangon.
– Semmiképp nem emelkedhetünk föl, megértette? – Már megbeszélték, de ilyen helyzetben minél többször ismétli el az ember az utasítást, annál nagyobb az esélye, hogy életben maradjon.
– Igen. Ha kényszerítenek, a maga oldalára fordítom, és kiabálni kezdek, hogy elromlott.
Átkozottul kedves tőled, gondolta Price. Kék inget viselt, a zseb fölé tűzött szárnyakkal, és egy kis kitűzőt, amely szerint Tonynak hívták. A fülében lévő drót nélküli fülhallgatón keresztül hallotta az osztag többi tagját. A mikrofon chip a gallérjában volt.
– Hatvan méterre van, nem egy szépség – jegyezte meg.
– Túrj bele a hajadba, ha hallasz – utasította Chávez a maga őrhelyéről. A következő pillanatban már látta is, hogy Price bal keze felemelkedik, és idegesen félresöpör egy tincset a szeme elől. – Oké, Eddie. Csak nyugi.
– Fegyveres célszemély az ajtóban, három tússzal – szólt be Weber a hálózatba. – Nem, nem, két fegyveres célszemély, három tússzal – helyesbített. – Ezzel van a szöszi. A másik kettő idős férfi és középkorú nő.
– Még legalább egy rossz fiú – dünnyögte Ding. És még legalább három túsznak kell kijönni. – A helikopterbe nem férnek be mindannyian. – Mit akarnak csinálni a többivel? Megölni őket? – tűnődött.
– Még két fegyveres célszemélyt és három túszt látok a hátsó ajtóban – jelentette Johnston.
– Akkor megvan az összes túsz – közölte Noonan. – Tehát összesen hat célszemély van. Milyen a fegyverük, egyes lövész?
– Géppisztolyok, Uzik vagy cseh másolatok lehetnek. Az ajtó felé tartanak.
– Oké, megvan – felelte Chávez a távcsővel figyelve. – Mesterlövészek, vegyétek célba Dortmund célszemélyt.
– Célon – Webernek sikerült elsőként jelenteni. Johnston egy tized másodperccel később állt célra; aztán mozdulatlanná dermedt. Az emberi szem különösen érzékenyen észleli éjszaka a mozdulatokat: Amikor Johnston az óramutató járásával megegyező irányba mozdult, hogy célra emelje puskáját, Petra Dortmundnak úgy tűnt, mintha látna valamit. Megtorpant. Még ha nem is tudta volna megmondani, mi állította meg, egyenesen Johnstonra meredt, de az álcaruha úgy nézett ki, mintha csak egy halom lenne a földön, levelek vagy ilyesmi. Nem lehetett megállapítani a fenyőfákon áttükröződő zöldes fény félhomályában. Az biztos, hogy nem volt ember alakja, és a puska körvonalai is beleolvadtak a környezetbe a százméternyi távolságból. A nő mégis tovább figyelt. Az arcán kíváncsiság látszódott, nem is ijedség, a fegyvert tartó kezét sem mozdította. Johnston a puska célzókészülékén keresztül, nyitott bal szemével látta a helikopter leszálló piros fényének villogását, míg jobb szemével a pontosan Petra Dortmund két szeme közé beálló célkeresztet. Immár a ravaszon volt az ujja, épp hogy egy picit csak, hogy érezze. Amilyen finoman meg tudja érinteni anélkül, hogy elsütné. Teltek a másodpercek, és az őrmester a nő fegyvert tartó kezét figyelte. Ha nagyot mozdul, akkor...
De nem mozdult. Dortmund továbbindult a helikopter felé, Johnston megkönnyebbülésére. Pedig sejtelme sem lehetett arról, hogy két mesterlövész puskája irányul a fejére az út minden egyes centiméterén. A következő fontos rész akkor következik, amikor a helikopterhez ér, ha a gép jobb oldalához megy, Johnston elveszti, és Weber egyedül marad rajta. Ha balra megy, akkor Dieter fogja elveszteni, és a nő az övé. Úgy tűnt, hogy Petra Dortmund... igen, őt kedveli jobban; a helikopter bal oldalára fordult.
– Kettő-kettes lövész, elvesztettem a célt – jelentette Weber rögtön. – Pillanatnyilag nem tudok lőni.
– Kettő-egyes lövész célon. Célon vagyok – nyugtatta meg Johnston Chávezt. Engedd, hogy a kisember szálljon fel elsőnek, szépségem, gondolta, szinte suttogta magában.
Petra Dortmund pedig pontosan ezt tette. Belökte Denglert maga előtt a bal oldali ajtón; feltehetőleg maga akart középen ülni, hogy jobban védve legyen a kívülről jövő lövések ellen. Elméletben jó húzás, de ez alkalommal nem. Peched van, te ribanc, gondolta Homer Johnston.
Gerhardt Denglert nem nyugtatta meg a helikopter ismerős környezete. Petra pisztolyának felügyelete alatt beszíjazta magát, és igyekezett nyugodtnak, bátornak mutatkozni. Mint a férfiak általában ilyen helyzetekben, aztán előrenézett, és remény töltötte el. A pilóta a szokásos volt, de a segédpilóta nem. Akárki is babrált ott a repülő műszereivel a szokásos módon, nem a segédpilóta volt, bár a feje formája és a haja színe hasonlított rá. És ez az ember is kék váll-lapos, fehér inget viselt, a magánpilóták szokásos egyenruháját. Találkozott a pillantásuk, és Dengler lenézett, elfordult, félt, hogy elárul valamit.
Okos fiú, gondolta Eddie Price. A pisztolya a helikopter bal oldali ajtajának térképzsebében volt, egy halom repülőstérkép jól eltakarta, de azért bal kézzel könnyen hozzáfért. Ha rákerül a sor, felkapja, gyorsan megfordul, felemeli és tüzel majd. A bal fülében volt a rádióvevő, kívülről nagyothalló-készülékre emlékeztetett. Ezen keresztül követhette az eseményeket, bár a Sikorsky motorjának és rotorjának zúgásától nemigen hallott. Petra pisztolya most rá és a pilótára irányult. A nő fel-alá járkált.
– Lövészek célon vagytok? – kérdezte Chávez. – Kettő-egyes lövész jelentkezik, célon vagyok.
– Kettő-kettes lövész negatív, valami utamban van. Javaslom, hogy átváltanék Fürchtner célszemélyre.
– Oké, kettő-kettes lövész, válts Fürchtnerre. Kettő-egyes lövész Dortmund a tied.
– Vettem, parancsnok – igazolta vissza Johnston. – Kettő-egyes lövész a célon van, Dortmund célszemély befogva. – Az őrmester ismét ellenőrizte a távolságot lézerével. Száznegyvennégy méter. Ebből a távolságból a golyó alig két centit ereszkedik, vagyis „harci” beállítás a kétszázötvenes távolsággal egy kicsit magas. Kicsit állított a célkereszten, valamivel a cél bal szeme alá. A többi már a fizika dolga. A puskának célpont típusú, kettős ravasza van. Ha meghúzza a hátsót, az elsőt már szinte a kívánság is mozdítja, márpedig Johnston már nagyon kívánt lőni. A helikopter nem szállhat föl, de most inkább az aggasztotta, hogy a célszemélyek nehogy becsukják a bal oldali ajtót. A 7 mm-es golyó feltehetőleg áthatolna az ajtó polikarbonát üvegén, de ez kiszámíthatatlanul megváltoztatná az irányát, lehet, hogy nem találna miatta, sőt megölhetne vagy megsebesíthetne egy túszt. Márpedig ez nem történhet meg.
Cháveznek most nem volt szerepe az akcióban. Utasításokat adott, ahelyett hogy ő vezette volna a csapatot. Gyakorolta ugyan, de nem nagyon szerette az ilyesmit. Mennyivel könnyebb ott lenni fegyverrel a kézben, mint hátul állni és megmondani embereknek, hogy mit tegyenek, de nem volt választása. Oké, gondolta. Egyes szám a helikopterben van és célban, kettes szám a szabadban meg tette az út kétharmadát, szintén befogva, a két másik rossz fiú a félúthoz közeledik. Mike Pierce és Steve Lincoln negyvenméternyire van tőle, és még legalább két célszemély van a házban, ezeket kapja Louis Loiselle és George Tomlinson, akik tőlük jobbra és balra a bokrok között rejtőznek. Hacsak a rossz fiúk nem hagytak őrséget a házban, még egy vagy két célszemélyt, akik csak akkor jönnek elő, ha a többiek már eljutottak a helikopterig... valószínűtlen, határozott Chávez. És akárhogy is, a túszok mind kint vannak a nyílt terepen, vagy legalábbis hamarosan kint lesznek. Az ő küldetésük az, hogy megmentsék a túszokat, és nem az, hogy legyilkolják a rossz fiúkat, emlékeztette magát. Ez nem játék és nem sport. És a terve, amelynek alapján most a 2-es osztag cselekszik, megalapozott. És a kulcs hozzá immár a célszemélyek mozgása.
Rosenthal látta a mesterlövészeket. Várható volt, még ha más nem is vette észre. De Rosenthal volt a főkertész. Ez a gyep az övé volt, és rögtön látta, hogy az a kis halom a helikopter jobb és bal oldalán nem a kerthez tartozik. Ő már csak tudná. Épp elég ilyet látott filmeken. Ez egy terrorista akció, és a rendőrségnek tennie kell valamit. Nyilván fegyveresek rejtőznek mindenütt, és ott van két valami a gyepén, ami reggel még nem volt ott. Pillantása elidőzött Weberen, az a halom a halált vagy a megmentést jelenti. Nem lehetett tudni, és a gondolattól az öreg gyomra kemény savas csomóba rándult.
– Jönnek – jelentette George Tomlinson, mihelyt meglátott két lábat kilépni a házból... női lábak voltak. Férfilábak követték őket, majd ismét női... és ismét férfilábak. – Egy célszemély és két túsz kilépett. Újabb két túsz...
Fürchtner már csaknem ott volt, a helikopter jobb oldala felé tartott, Dieter Weber örömére. De aztán megállt, benézett a nyitott jobb oldali ajtón, oda, ahol Gerhardt Dengler ült, aztán úgy döntött, hogy inkább átmegy a másik oldalra.
– Oké, osztag. Készenlét – adta ki Chávez az utasítást. Próbálta szemmel tartani mind a négy csoportot. Távcsöve végigsiklott a terepen. Mihelyt mindannyian a szabadban vannak...
***
– Maga, befelé, háttal. – Fürchtner a helikopter felé tolta barnát.
– Célt elvesztettem, kettő-kettes lövész. Elvesztettem a célt – jelentette Weber elég hangosan a rádióban.
– Állj rá a következő csoportra – utasította Chávez.
– Megvan, rajta vagyok a hármas csoport vezető célszemélyén jelentette Weber.
– Kettő-egyes lövész, jelentést!
– Kettő-egyes lövész, Dortmund célszemélyen – felelte Johnston azonnal.
– Mi kész vagyunk – szólt Loiselle jelentése a bokrok közül. Megvan a negyedik csoport.
Chávez mély lélegzetet vett. Az összes rossz fiú kint van a szabadban, eljött az idő:
– Oké, parancsnok az osztagnak, végrehajtani, végrehajtani, végrehajtani!
Loiselle és Tomlinson már ugrásra készen feküdtek, felpattantak, mintha kötélen rántották volna őket. Hét méterrel voltak a célszemélyük mögött, akik rossz irányba néztek, és sejtelmük sem lehetett arról, mi történik mögöttük. Mindkét katona célba vette a célpontjait tríciumvilágított a célzójával. Mindkét célszemély nőket vonszolt magával, és mindkettő magasabb volt a túszoknál, ami megkönnyítette a dolgukat. A két MP-10-es géppisztoly hármas sorozatra volt állítva, és a két őrmester ugyanabban a pillanatban tüzelt velük. Nem hallatszott hang, ezeknél a fegyvereknél a. cső és a hangtompító integrálva volt, és tökéletesen elfojtották a hangot. Ilyen közelről nem téveszthettek célt. A nagy lapított golyók becsapódtak, és a két fej szinte szétrobbant a találattól. Mindkét holttest a buja zöld fűre rogyott, szinte ugyanakkor, mikor a gyilkos fegyverekből kihullott a töltényhüvely.
– Itt George. Két célszemély halott – szólt bele Tomlinson a rádióba. Futni kezdtek a túszok felé, akik még mindig a helikopter felé mentek.
Homer Johnston magában káromkodott, amikor egy alak lépett a látómezejébe. A világos selyemblúzból ítélve nő lehetett, de még nem takarta el teljesen a képet, és még látszott a célkereszt Petra Dortmund bal szeme alatt. Az őrmester jobb mutatóujja finoman meghúzta a ravaszokat. A puska dörrent, méter hosszú csóva csapott ki csövéből a csendes éjszakai levegőbe...
... Petra Dortmund látott két sárga villanást a ház felől, de mielőtt bármit tehetett volna, a golyó becsapódott a bal szemébe, a golyó koponyája legsűrűbb részén vágott keresztül. Még néhány centimétert haladt, aztán száz pici darabra robbant, szétzúzta az agyszövetet, majd hátul robbant ki a koponyából, a vele együtt távozó vörösrózsaszín felhő Gerhardt Dengler arcába csapott.
Johnston felhúzta a reteszt, és azonnal új célpontot keresett puskájának. Látta, hogy az elsőre már nem kell több golyót pazarolnia.
Eddie Price látta a villanást, de keze már mozgott a másodperccel korábbi végrehajtani parancsra. Kivette a pisztolyt a térképzsebből, kivetette magát a helikopter ajtaján, egy kézzel fogva a fegyvert megcélozta Hans Fürchtner fejét, és kilőtt egy golyót, pontosan a bal szeme alá. A golyó a fejcsúcson távozott, egy másik lövés követte, Price most magasabbra célzott, és nem is olyan jól, de Fürchtner már amúgy is halott volt. Összerogyott, de még mindig markolta Erwin Ostermann karját, lehúzta magával a földre, aztán az ujjak elernyedtek.
Kettő maradt. Steve Lincoln térdelő helyzetből gondosan célzott, aztán megállt, a célpontját eltakarta egy mellényes idősebb férfi feje. – A fenébe – morogta.
Weber elkapta a másikat, a terrorista feje úgy robbant szét, akár egy dinnye.
Rosenthal látta, hogy az egyik terrorista feje szétrobban, mintha egy horrorfilm jelenete lenne, de mellette még ott volt az a nagy borostás fej, és a géppisztoly is ott volt még a férfi kezében, és most senki nem lőtt. Ott állt mellette, szeme elkerekedett. Aztán sörtefejű a szemébe nézett, félelem, gyűlölet, döbbenet volt a pillantásában, és Rosenthal hirtelen hidegséget érzett a gyomrában, megállt az idő körülötte. A hámozókés előkerült ingujjából, a kezébe csusszant, vadul meglendítette és lecsapott vele sörtefejű bal kezére. A kézhátán találta. Sörtefejű szeme még jobban elkerekedett, az idős férfi félreugrott, a terrorista keze pedig elernyedt a fegyveren.
Ezzel tiszta lett az út Steve Lincoln előtt, azonnal kilőtt egy hármas sorozatot, de ezzel egy időben érkezett Weber félautomata mesterlövészpuskájának másik golyója is. És ez a fej is eltűnt.
– Tiszta! – kiáltotta Price. – Helikopter tiszta!
– Ház tiszta! – jelentette Tomlinson.
– Középütt tiszta! – harsogta utolsóként Lincoln.
A háznál Loiselle és Tomlinson a túszokhoz száguldottak, és kelet felé terelték őket, el a háztól, hátha van bent egy túlélő terrorista, aki tüzet nyitna rájuk.
Mike Pierce ugyanezt tette, Steve Lincoln pedig fedezte közben. Eddie Price-nak könnyebb dolga volt. Először is odébb rúgta a fegyvert Fürchtner halott kezétől, majd vetett egy gyors pillantást célszemélye szétlőtt fejére. Aztán beugrott a helikopterbe, hogy megbizonyosodjon róla, Johnston első lövése talált-e. A nagy vörös folt a hátsó üvegen elárulta, hogy Petra Dortmund a terroristák mennyországában van már. Price óvatosan kivette a kézigránátot a merev bal kézből, ellenőrizte, hogy, a tű még a helyén van, majd zsebre vágta. Végül a halott nő jobb kezéből kivette a pisztolyt. Biztosította és a földre dobta.
– Mein Herr Gott! – nyögte hátranézve a pilóta.
Gerhardt Dengler is halottnak tűnt, arca bal oldalát vér borította, szeme üveges volt. Price megdermedt, aztán látta, hogy Dengler pislog egyet. A férfi szája nyitva volt, de láthatólag nem lélegzett. Price gyorsan kikapcsolta a biztonsági övet, és Johnston kihúzta Denglert a helikopterből. A kisember lépett egyet, majd térdre esett. Johnston kulacsából vizet öntött a fejére, hogy lemossa a vért. Aztán kivette a golyót a puskájából, és letette a földre a fegyvert.
– Szép munka volt, Eddie – bólintott Price-nak.
– A tied pedig átkozott jó lövés, Homer.
Johnston őrmester vállat vont.
– Féltem, hogy a csaj elállja az utat. Még néhány másodperc és fújhattam volna. Akárhogy is, Eddie, szép munka volt, hogy kiugrottál a helikopterből és elintézted, mielőtt nekem meglett volna a másodikam is.
– Lőttél rá? – kérdezte Price. Biztosította és visszatette tokjába a pisztolyát.
– Csak az időt vesztegettem volna. Láttam, hogy kijön az agya a te lövésedtől.
Beözönlöttek a rendőrök és velük a mentőautók is, forgó kék lámpákkal. Altmark kapitány jelent meg a helikopternél Chávez társaságában. Bármilyen gyakorlott zsaru volt is, hátrahőkölt attól a képtől, ami a Sikorskyban fogadta.
– Soha nem szép látvány – jegyezte meg Homer Johnston. Ő már túl volt ezen a megrázkódtatáson. A puska és a golyó egyszerűen tette a dolgát. Azonkívül ez a negyedik mesterlövész találata, és ha az emberek megszegik a törvényt és üldözik az ártatlanokat, az ő bajuk. Még egy trófea, amelyet nem akaszthat a falra a szarvasok és antilopok közé.
Price a középső csoporthoz sétált, közben előhúzta zsebéből görbe pipáját, és rágyújtott egy gyufával. A befejezett sikeres akció utáni rítusként.
Mike Pierce a túszoknak segített, jelen pillanatban mindannyian ültek, Steve Lincoln pedig MP-10-esével tüzelésre készen állt fölöttük. Aztán egy csapat osztrák rendőr jelent meg az ajtóban, és közölték, hogy nem maradtak terroristák az épületben. Lincoln megnyugodva biztosította fegyverét, és a vállára vetette. Odalépett az idősebb úriemberhez.
– Szép munka volt, uram – mondta Klaus Rosenthalnak.
– Mi?
– Hogy megszúrta a kezét. Szép munka volt.
– Aha. – Pierce lenézett a füvön heverő holttestre. Mély vágás volt a bal kézfejen. – Ön csinálta uram?
– Ja – Rosenthal csak ennyit tudott kinyögni. Három mély lélegzetet vett.
– Hát uram, jól csinálta. – Pierce megrázta az öreg kezét. Igazából nem sokat számított, de ritkaság, hogy egy túsz ellenálljon, és határozottan bátor dolog volt az öregtől.
– Amerikarner?
– Psszt – emelte Pierce őrmester ajkához az ujját. – Kérem, ne mondja el senkinek, uram.
Price érkezett melléjük pipáját szíva. Weber mesterlövész puskája és valaki MP-10-esének sorozata hatására a célszemély feje gyakorlatilag eltűnt.
– Micsoda trutymó – morogta a törzsőrmester.
– Steve madara – ismerte be Pierce. – Ez alkalommal nem jutottam tiszta lövéshez. De szép volt, Steve – tette hozzá.
– Köszönöm, Mike – Lincoln őrmester pillantása végigfutott a terepen. – Az összesen hat?
– Pontosan – felelte Eddie, és továbbindult a ház felé. – Maradjatok itt.
– Sima ügy volt mindegyik – szólalt meg az osztrák zsaruk gyűrűjében álló Tomlinson.
– Túl magasak voltak – helyeselt Loiselle. Két éve leszokott a cigarettáról, de most rágyújtott volna. A túszokat elvezették, csak a két terrorista maradt mellette a buja zöld füvön, amelyet immár vérükkel trágyáznak. A vér jó trágya, vagy nem? Milyen szép ház, kár, hogy nem láthatjuk belülről, gondolta.
Húsz percre rá a 2-es osztag már a gyülekezőhelyen volt. Levették bevetési ruhájukat, elrakodták fegyvereiket és felszerelésüket. A tévékamerák ismét szabadon dolgoztak, de odébb tőlük. Kezdett elmúlni a feszültség, most, hogy sikeresen befejezték küldetésüket. Price a furgon mellett pöfékelt, aztán mielőtt beszállt volna a kocsiba, csizmája sarkán kiverte a pipát.
SAJTÓVISSZHANG
A 2-ES osztag még le sem szállt Heathrow-n, de a tévéállomások már mutatták a történteket. Szerencsére az operatőrök dolgát nehezítette a kastély mérete, az, hogy a Staatspolizei nem engedte közel őket az eseményekhez, és végül a rajtaütés az épület másik oldalán történt. Talán az egyetlen jó felvétel az volt, ahol az osztag egyik tagja pipára gyújt. Rögtön utána Wilhelm Altmark kapitány összefoglalója következett a riporterek számára. Az ország szövetségi rendőrségének különleges és titkos osztaga hatékonyan elbánt az Ostermann-kastélyt elfoglaló terroristákkal, és az összes túszt kiszabadította... sajnos egyetlen bűnözőt sem tartóztattak le. Bill Tawney csapata mindenesetre videóra vette az osztrák állami televízió, a Sky News és minden más európai tévéállomás anyagát, ahol csak foglalkoztak a dologgal. Bár a British Sky Newsnak sikerült idejében eljuttatni a saját kameráját Bécsbe, az általa adott anyag mindössze abban különbözött a helyiekétől, hogy kicsivel odábbról vették fel. A különböző szakértői kommentárok is nagyjából ugyanazt mondták: Különlegesen kiképzett és felszerelt rendőrosztag, valószínűleg az osztrák katonaság tagjaival kiegészítve. Határozott akció, amellyel sikerült az incidenst megoldani úgy, hogy ne legyen ártatlan áldozat; épp csak azt nem mondták ki, hogy még egy pont a jó fiúk javára. Az első jelentések nem közölték a rossz fiúk személyazonosságát. Kinyomozni őket a rendőrség feladata. Tawney hírszerzési részlege természetesen figyelemmel kíséri a fejleményeket, akárcsak az áldozatok tanúvallomásait.
Hosszú nap volt ez a 2-es osztag tagjai számára. Amint megérkeztek Herefordra, mindannyian hazamentek aludni. Chávez előtte közölte mindenkivel, hogy másnap kihagyják a reggeli erőnléti edzést. Még arra sem volt idő, hogy megünnepeljék a sikert egy sörrel a helyi tiszthelyettesklubban. Különben is zárva volt már, mire hazaértek.
Útközben hazafelé Chávez meg is jegyezte dr. Bellow-nak, hogy bármilyen jó kondícióban vannak is az emberei, nagyon magas a fáradtsági faktor: Sokkal magasabb; mint az éjszakai gyakorlatokon. Bellow elmagyarázta, hogy a stressz váltja ki leginkább a fáradtságot. És az osztag tagjai sem immúnisak a stresszre, bármennyit edzenek is és bármilyen a kondíciójuk. Láthatóan maga sem volt kivétel, mert miután mindezt elmagyarázta, álomba merült. Chávez még megivott egy pohár vörösbort, és követte példáját.
Ausztriában természetesen ez volt a vezető hír. Popov élőben kapta el az elejét egy Gasthausban, aztán hotelszobájában nézte meg a többit. Narancssnapszot kortyolgatva alaposan, szakértő szemével nézte a jelenetet. Ezek a terroristaellenes különítmények mindenütt hasonlítanak egymásra. Ez érthető is. Ugyanarra a dologra képezik ki őket, és ugyanabból a nemzetközi kézikönyvből dolgoznak. Először az angolok dolgozták ki, a Special Air Service kommandó számára, majd a német GSG-9, végül Európa többi része és az amerikaiak. Egészen a fekete ruháig, amit Popov kissé színpadiasnak talált. De végül is viselniük kell valamit, és a fekete még mindig ésszerűbb, mint a fehér, vagy nem? Ennél sokkal jobban érdekelte, hogy itt volt vele a szobában a bőr diplomatatáska, telis-tele német márkával. Másnap elviszi Bernbe, és berakja a bankszámlájára, mielőtt továbbrepülne New Yorkba. Popov lekapcsolta a tévét, és bebújt az ágyba. Figyelemre méltó, gondolta. Két egyszerű munka, és immár több mint egymillió dollárja van egy számozott és anonim bankszámlán. Bármit is akar munkaadója, kellőképpen megfizeti érte, és nemigen zavartatja magát a költségek miatt. Nem is lehet, elvégre a pénz jó ügyet szolgál. Az orosz ezzel a gondolattal aludt el.
– Hála istennek – jegyezte meg George Winston. – Ismerem ezt a fickót, kár lett volna Erwinért – jegyezte meg a pénzügyminiszter a Fehér Házban, a hosszúra nyúló kormányülés után.
– Ki csinálta a rajtaütést?
– Hát... – Lenyelte, amit mondani akart, nem mondhatja meg, elvileg nem is tudhatná. – Mit mondanak a hírekben?
– Hogy helyi zsaruk, nyilván a bécsi rendőrség SWAT csapata.
– Hát, gondolom, megtanulták, hogyan kell csinálni – közölte a pénzügyminiszter, majd titkos szolgálati kíséretével autója felé tartott.
– Az osztrákok? Kitől tanulták volna meg?
– Gondolom, olyasfajta valakitől, aki tudja – felelte Winston, és beszállt a kocsiba.
– Na és, mi az olyan nagy ügy benne? – kérdezte Carol Brightling a belügyminisztert. Számára semmi különös nem volt az egészben. Fiúk a játékaikkal.
– Semmi különös – felelte a miniszter. Kísérete a hivatali kocsija felé terelte. – Mindössze amit a tévé mutatott. Szép munka volt, hogy megmentették az összes túszt. Jártam már néhányszor Ausztriában, és egyáltalán nem tűntek olyan jóknak a helyi zsaruk: Ezek szerint tévedtem. De George olyannak tűnik, mint aki többet tud, mint amennyit elárul.
– Biztos vagyok benne, Jean, elvégre a „belső kabinetben” van – jegyezte meg dr. Brightling. A belső kabinet valami olyasmi volt, amit a külső nem nagyon szeretett. Technikailag persze Carol Brightling egyáltalán nem volt kormánytag. A fal mellett foglalt helyet és nem az asztalnál. Mindössze akkor hívták oda, amikor a megbeszélés témája tudományos szakértőt igényelt, ahogy ma nem. Jó hírek és rossz hírek, mindet végig kellett hallgatnia. Jegyzetelt a rózsakertre néző díszes szobában, és az elnök diktálta a témát és a tempót. Ma elég rosszul, gondolta Carol. Több mint egy órát elvett az adópolitika, és már nem maradt idő az állami erdőkre. A témát egy héttel elhalasztották, a következő ülésre.
Carolnak nem volt testőrökből álló kísérete, és mi több, nem is a Fehér Házban volt az irodája. A korábbi elnöki tudományos tanácsadók a Fehér Ház nyugati szárnyában kaptak irodát, de őt elköltöztették az Old Executive Office Buildingbe. Nagyobb és kényelmesebb irodája volt itt, ablakkal, szemben a fehér házbeli alagsori irodával. Bár adminisztratív és biztonsági szempontból az OEOB-t a Fehér Ház részének tekintették, presztízsben már korántsem jelentett annyit, és a presztízs minden, ha az ember a Fehér Házban dolgozik. Még ez alatt az elnök alatt is, aki pedig nagyon igyekezett, hogy mindenkivel egyformán bánjon, és nem volt vevő erre a státus marhaságra, de a kormányzatnak ezen a szintjén nem lehetett elkerülni. Így aztán Carol Brightling ragaszkodott a jogához, hogy a Fehér Ház éttermében ebédeljen a nagyfiúkkal és -lányokkal, és morgott, hogy ha látni akarja az elnököt, a személyzeti főnökön és a megbeszéléseket számon tartó titkáron keresztül kell kérnie néhány percet értékes idejéből. Mintha valaha is vesztegette volna.
A titkosszolgálat ügynöke mosollyal az arcán, tiszteletteljesen biccentve nyitott ajtót előtte, Carol pedig belépett ebbe a meglepően ronda épületbe, aztán jobbra fordult az irodája felé, amelyik legalább a Fehér Házra nézett. Átadta jegyzeteit titkárának (természetesen férfi volt), majd leült íróasztalához, ahol már egy új papír halom fogadta. Mindet végig kell olvasnia, és cselekedni valamit. Kinyitotta íróasztalfiókját, és kivett egy mentolos cukorkát, aztán mégsem az iratos után nyúlt, hanem a tévé távirányítójáért, és a CNN-re kapcsolt. Lássuk, mi történik a nagyvilágban. A vezető sztori természetesen a bécsi ügy volt.
Úristen, micsoda ház, volt az első gondolata. Akár egy királyi palota. Micsoda pazarlás, hogy egyetlen ember vagy akárcsak egyetlen nagy család otthona legyen. Mit is mondott Winston a tulajdonosáról? Derék ember? Hát persze. Ezek a derék emberek mind pazarolják a föld értékes erőforrásait. Egy átkozott plutokrata tőzsdés, valutaspekuláns, ezzel gazdagodott meg annyira, hogy ilyen házat vehessen. Aztán a terroristák betörtek az otthonába. Nahát, vajon miért őt választották, gonoszkodott magában Carol. Miért nem egy teherautó-sofőrt vagy juhászt? A terroristák a pénzes emberekre utaznak, vagy azokra; akiket fontosabbnak hisznek, mert az átlagos embereknek nincs politikai súlyuk, és ezek végül is politikai cselekedetek. De nem voltak olyan okosak, mint lenniük kellett volna. Akárki választotta is ki őket... azzal a szándékkal tette, hogy elbukjanak? Lehetséges ez? Carol igenis lehetségesnek tartotta, elvégre politikai tett volt; és az ilyesminek ezerfajta hátsó szándéka lehet A gondolat mosolyt csalt az arcára. A riporter közben leírta a helyi rendőrség SWAT csapatának akcióját. Mutatni nem mutatták sajnos, mert a helyi zsaruk nem akartak kamerákat és riportereket az útban. A túszok elengedését már igen. Egészen közelről mutatták, hogy az emberek szinte átélhessék az élményt; olyan közel álltak a halálhoz, de ezek a helyi zsaruk mindössze csak a haláluk beprogramozott idejét adták vissza nekik, hiszen minden meghal előbb vagy utóbb. Ez a természet rendje, és a természettel nem harcolhatunk... legfeljebb segíthetünk neki. A riporter közben tovább beszélt. Az elmúlt néhány hónapban ez volt a második terroristaincidens Európában. Hála a gyors rendőri beavatkozásnak, egyik sem járt sikerrel. Carolnak eszébe jutott a balul sikerül rablási kísérlet Bernben. Egy másik kontár munka... lehet, hogy egy kreatív kudarc? Ki kell derítenie, bár ebben az esetben a kudarc ugyanolyan hasznos volt, mint a siker azok számára, akik mindezt eltervezték, sőt még hasznosabb. A gondolat mosolyt csalt az arcára. Igen, még hasznosabb, mint a siker. Ezzel lenézett a faxra, amit a Föld Barátai küldtek. Megvolt nekik a közvetlen száma, és gyakorta küldtek fontosnak tartott információkat.
Hátradőlt kényelmes, magas hátú székében, és kétszer is elolvasta. Derék emberek, megfelelő elképzelésekkel, még ha kevesen hallgatnak is rájuk.
– Dr. Brightling? – dugta be a fejét az ajtón a titkára.
– Igen, Roy?
– Még mindig azt kívánja, hogy megmutassam önnek ezeket a faxokat, mint amit most is olvas? – kérdezte Roy Gibbons.
– Igen, természetesen.
– De ezek az emberek komplett elmebetegek.
– Nem igazán. És tetszik nekem egy-két dolog, amit csinálnak felelte Carol; és a szemétbe vetette a faxot: Majd valamikor a jövőben visszatér erre az ötletre.
– Ahogy gondolja, doki. – A fej visszahúzódott a külső irodába. A következő irat elég fontos volt. Az atomerőművek bezárásának folyamatával foglalkozott. Az ezzel kapcsolatos biztonsági kérdésekkel: mennyi idő telik el, mire a környezeti tényezők megtámadják és korrodálják a belső részt, és milyen környezeti károkat okozhat mindez. Igen, ez fontos, és szerencsére a melléklet bőven tartalmazott adatokat is különböző reaktorokról. Carol újabb mentolos cukorkát rakott a szájába, előrehajolt és kiterítette a papírokat az íróasztalán.
– Úgy látom, ez működik – mondta Steve nyugodtan.
– Hány fonál fér bele? – kérdezte Maggie.
– Háromtól tízig. Amennyit akarsz. – És mekkora az egész csomag?
– Hat mikron. Hitted volna? A csomagolása fehér, hogy jól visszaverje a fényt, különösen az UV sugárzást, és vizes-spray környezetben nagyjából láthatatlan. – A kapszulák egyenként, szabad szemmel láthatatlanok voltak, optikai mikroszkóppal is alig kivehetők. Ami még jobb, a súlyuk sem volt nagy, és így porszemcsékként lebegtek a levegőben, és ugyanolyan könnyen belélegezhetők, mint a füst valami bárban. A szervezetbe kerülve ez a burkolat felolvad, és a Síva fonatok a tüdőbe, illetve a gyomorba kerülnek, ahol működésbe lépnek.
– Vízben oldódik? – kérdezte Maggie.
– Lassan, de gyorsítja, ha valami biológiailag aktív van a vízben. Mint hidroklórsav nyomok a nyálban, például. Tudod, mennyit fizetnének ezért az irakiak? Vagy bárki, aki biológiai háborút akar?
A cég fejlesztette ki ezt a technológiát, egy NIH alapítvány pénzelte a kutatásokat, hogy ne csak injekciókkal lehessen a szervezetbe juttatni vakcinákat. Elvégre ahhoz többé-kevésbé érteni kell. Az új technika elektroforézis segítségével csomagolt be igen pici mennyiségű, szálló bioaktív hatóanyagokat, jelentéktelen mennyiségű védőzselébe. Így az emberek a vakcinákat egy pohár vízzel bevehetik, nem kell beoltani őket. Ha valaha is felfedeznek egy hatékony AIDS-ellenanyagot, ezzel a módszerrel terjeszthetik Afrikában, ahol bármi máshoz hiányzik az infrastruktúra. Steve épp most bizonyította be, hogy ugyanezzel a technológiával ugyanolyan hatékonyan és megbízhatóan lehet aktív vírust is továbbítani, vagy legalábbis csaknem bebizonyította.
– És hogyan ellenőrizzük? – kérdezte Maggie.
– Majmokon. Hogy áll majmokkal a labor?
– Van elég – nyugtatta meg az asszony. Ez fontos lépés lesz. Beadják néhány majomnak, aztán figyelik, hogy terjed a labor populációban. Rhesusmajmokat használnak a kísérlethez, mert a vérük hasonlít az emberéhez.
Mint várható volt, a négyes alany volt az első. Ötvenhárom éves volt, és a májfunkciója olyan volt, hogy a pittsburghi egyetemen elsők között pályázhatott volna májátültetésre. Bőre már a jobb napjain is sárgás volt, de ez sem tartotta vissza attól, hogy keményebben piáljon, mint bármelyik kísérleti alanyuk. Valamilyen Chesternek hívják, dr. John Killgore a másik nevére nem emlékezett. A csoportban Chester agyfunkciója volt a leggyengébb is. Sokat nézte a tévét, ritkán beszélgetett bárkivel, még képregényeket sem olvasott, amit pedig a többiek szerettek, akárcsak a rajzfilmeket. Az egyik legkedveltebb időtöltésük a Cartoon Channel volt.
A mennyországban vannak, gondolta John Killgore. Annyi pia, gyors étel és meleg, amennyit csak akarnak, és a legtöbben még a zuhany használatára is rászoktak. Néhányan időről időre megkérdezték, mi az ábra itt, de mindig megelégedtek valami egyszerű válasszal a doktoroktól vagy a biztonsági őröktől.
De Chesterrel tenni kell valamit. Killgore belépett a szobába, és szólította. A négyes alany felállt a priccséről és odajött. Láthatóan nyavalyásan érezte magát.
– Nem érzi jól magát, Chester? – kérdezte Killgore a maszk mögül.
– A gyomrom, semmi nem marad meg bennem – felelte a négyes.
– Jöjjön velem, megnézzük, mit tehetünk, rendben?
– Ha maga mondja, doki – felelte Chester, és egy hangos böffentéssel adott nyomatékot.
Odakinn tolószékbe ültették, mindössze ötvenméternyire volt az épület klinikai szárnya. Két ápoló lefektette a négyest egy ágyba, és gumicsíkokkal rögzítette. Aztán egyikük vérmintát vett tőle. Tíz perc múlva Killgore megnézte, talál-e benne Síva antitesteket, és a minta, ahogy várta, megkékült. Chesternek, a négyes alanyuknak, nem egész egy hete van hátra az életéből. Jóval kevesebb annál a hattól tizenkét hónapnál, amit alkoholizmusa még megengedett volna. De nem nagy veszteség, gondolta Killgore, aztán visszament a betegszobába. Megnyugtatta Chestert, és bekötött egy infúziót. A morfiumtól hamarosan nem lesz tudatánál, még jól is érzi magát. Helyes. A négyes nemsokára meghal. Miért ne tegye viszonylag békében. Dr. Killgore mindenekelőtt azt akarta, hogy a folyamat rendben zajlódjon le.
Órájára pillantott, aztán visszament irodájába/leshelyére. Sokat dolgozott, csaknem olyan volt, mintha ismét igazi orvos lenne. Gyakorlata óta nem dolgozott kórházban, de az összes szaklapot olvasta, ismerte a technikákat, és különben is, jelenlegi páciensei/áldozatai amúgy sem veszik észre a különbséget. Peched van, Chester, de ez egy kemény világ, gondolta Steve, és újra a jegyzeteit tanulmányozta. Kicsit idegesítő volt, hogy Chester ilyen gyorsan reagált a vírusra. A tervezett időnek legfeljebb a fele telt el, de ezt valószínűleg iszonyúan lecsökkent májfunkciójának köszönheti. Nem lehet segíteni ezen. A különböző fizikai adottságok miatt egyeseket gyorsabban elér, mint másokat. Tehát nem egyszerre tör ki a járvány. A végkifejleten mit sem változtat, bár hamarább riasztja az embereket, mint remélte. Megindul majd a roham a vakcinákért, amin Steve Berg és laborja dolgozik. Mihelyt beindul a roham és a gyártás, az 'A'-t széles körben terítik, míg a 'B'-t már csak válogatott személyek kapják. Azok, akiknek életben kell maradniuk, akik megértik, miért történik mindez. Vagy akik túlélésükért hála, velük tartanak.
Killgore a fejét csóválta. Annyi dolga van még, és szokás szerint oly kevés idő jut rá.
Mihelyt reggel megérkeztek, Clark és Stanley azonnal végigment a rajtaütés részletein, ott volt Peter Covington is, még izzadtan az 1-es osztag reggeli edzésétől. Chávez és emberei, akik egy hosszú és fárasztó napot töltöttek az európai kontinensen, csak most keltek föl.
– Átkozottul rohadt taktikai helyzet volt. Chávez jól döntött éppen Covington őrnagy fejtette ki a véleményét. – Szükségünk van saját helikopterpilótákra. A légnapi küldetés önmagáért beszél. Nekünk pedig nem volt meg, amire szükségünk lett volna. Ezért kellett egy gyenge tervet végrehajtani, amelynek a sikere a szerencsétől függött.
– Kérhetett volna segítséget az osztrák hadseregtől – mutatott rá Stanley.
– Uram, mindketten tudjuk, hogy az ember nem bíz fontos taktikai hadműveletet olyan helikopterlegénységre, akit nem ismer, és akikkel nem dolgozott együtt – vitatkozott Covington, a legjobb sandhursti modorában. – Minél hamarabb foglalkoznunk kell ezzel a dologgal.
– Ez igaz – értett vele egyet Stanley, és Clarkra pillantott.
– Értem, mire gondoltok – adta meg magát a Szivárvány Hatos. Hogy a csudába kerülhette el a figyelmét a dolog? – kérdezte magától. – Oké, először is gondoljuk végig, milyen helikoptertípusokkal a legvalószínűbb, hogy találkozunk, aztán utánanézünk, találunk-e olyan pilótát, aki a többségükhöz ért.
– Hát igazándiból egy Night Stalkert szeretnék, de akkor mindenhova magunkkal kellene vinni, és ez mit is jelentene? Azt, hogy egy C-5-ös vagy egy C-17-es szállító repülőgépnek kéne állandóan a rendelkezésünkre állnia – tűnődött Stanley.
Clark bólintott. A McDonnel-Douglas AH-6 Loach Night Stalker változatát a Task Force 160-as számára dolgozták ki, majd a Fort Campbellben állomásozó 160. különleges hadműveleti légiezred, a SOAR számára tervezték újra. Az ezred, feltehetőleg a legvadabb és legőrültebb társaság a világon, időnként együtt dolgozik más országok pilótáival is. Legtöbbször angol és izraeli pilótákat engednek be a 160-asba. Igazándiból nem is az a nehéz, hogy helikoptert és pilótákat szerezzenek a Szivárványnak. A neheze az, hogy egy rögzített szárnyú repülőgép kell a szitakötő szállításához. Körülbelül olyan nehéz lenne elrejteni, mint egy elefántot az iskolaudvaron, de egy Night Stalkerrel a rendelkezésükre állna mindenfajta megfigyelőeszköz. Különlegesen csendes rotor – és ki tudja, még a Mikulás is, a szánkója előtt nyolc kicsi rénszarvassal – forogtak Clark agyában a kerekek. Akármilyen jó kapcsolatai vannak is Washingtonban és Londonban, ez nem megy.
– Oké, felhívom Washingtont, hogy hagyjanak jóvá néhány pilótát az osztag mellé. Okoz valami nehézséget, hogy idehozassunk néhány helikoptert, és játszadozzunk velük?
– Nem probléma – felelte Stanley.
John az órájára pillantott. Meg kell várnia, hogy Washingtonban reggel kilenc legyen – Angliában délután kettő – hogy a kérésével a központi hírszerző szolgálat, a CIA igazgatójához forduljon. Amerikai részről ez az intézmény finanszírozza a Szivárványt. Kíváncsi volt, hogy reagál majd Ed Foley. Most Ed lelkes támogatására van szüksége, de ezt nem lesz nehéz megszerezni. Ed ismeri a terepet, és a maga módján lojális azokkal, akik éles helyzetben vannak. Ráadásul Clark egy komoly siker után jelentkezik kérésével, márpedig ez általában sokkal jobban hangzik, mint amikor egy bukás után állnak elő valamivel.
– Oké, majd az osztageligazításon folytatjuk. – Clark felállt, és átment az irodájába. Helen Montgomery már felhalmozta a szokásos irathalmazt az íróasztalára. Most némileg nagyobb volt a szokásosnál. Köztük voltak a várható hálálkodó táviratok is az osztrákoktól. Az igazságügy-miniszter különösképp virágos volt.
– Köszönöm, uram – morogta John, és félrerakta.
Meghökkentő volt a munkával járó adminisztráció. A Szivárvány parancsnokaként Clarknak kellett követni, mikor és hogy jött be a pénz, mire költik, és olyan dolgokért is harcolni kellett, mint hogy hány golyót lőhetnek ki emberei hetente. Megpróbálta a lehető legnagyobb részét átlőcsölni Mr. Stanleyre és Mrs. Montgomeryre, de még így is sok landolt az ő íróasztalán. Régóta állt kormányzati alkalmazásban, és szerzett némi tapasztalatot. A CIA-nál is minden egyes operáció minden egyes részletét jelenteni kellett, hogy az aktakukacokat boldoggá tegye. De ez több volt annál, és ő ezért töltött annyi időt a lőtéren, mert rájött, hogy a lövészet kitűnően enyhíti a stresszt. Különösen akkor, ha bürokrata kínzóik képét képzeli a Q célpontok közepébe, mielőtt átlyuggatná 45-ös golyóival. Új és idegen terep volt számára egy költségvetést megindokolni. Ha a dolog nem fontos, miért költenek rá egyáltalán, vagy ha fontos, mit vacakolnak néhány ezer dollár értékű golyón? Persze ez a bürokratamentalitás, azoké az embereké, akik íróasztaluk mögött ülve azt hiszik, hogy az egész világ összedőlne köröttük, ha nem lenne minden irat fejlécezve, aláírva, lebélyegezve, kellőképp aktázva. És ha ez másoknak kényelmetlen, az az ő bajuk. Így aztán ő, John Terrence Clark, aki több mint harminc éven át volt a CIA terepen dolgozó tisztje, és valóságos legendává vált az ügynökségnél, itt ülhetett a drága íróasztal mögött, magára zárva az ajtót, és undok papírmunkát végezve, amit minden valamit magára adó könyvelő visszavágott volna. Ráadásul emellett felügyelnie kellett a valódi munkát is, ítéletet mondani, ami persze jóval érdekesebb és jóval fontosabb is.
Ráadásul a költségvetés nem is volt olyan hatalmas, hogy aggódni kellett volna miatta. Nem egész ötven ember, legfeljebb hárommillió dollár fizetéssel, mivel mindenki a szokásos katonai fizetést kapta. Azonkívül a több kormányzatból bejövő pénzalapból a Szivárvány fizette mindenki lakását is. Némileg igazságtalan volt, hogy az amerikai katonákat jobban fizették, mint európai társaikat. Johnt zavarta egy kicsit a dolog, de semmit nem tehetett. De így, hogy a lakhatási költségeket átvállalták – a herefordi házak kényelmesek voltak, ha nem is éppen pazarok –, senkinek nem voltak megélhetési gondjai. A csapat szelleme kiváló volt, ezt el is várta tőlük. Elvégre elit katonák, és ebben a fajtában mindig kifejlődik a megfelelő hozzáállás, csak azért is, mert szinte mindennap edzettek, és ezek az emberek csaknem annyira szerettek edzeni, mint amennyire azt tenni, amire kiképezték őket.
Most lesz egy kis diszharmónia. Mindkét küldetés Chávez 2-es osztagának jutott, eredményeként egy kicsivel jobban kihúzzák majd magukat. Peter Covington 1-es osztaga pedig féltékenyen bosszankodhat, pedig az osztagok közötti lövészet és kondícióedzésekben kicsivel ők vezetnek. Talán egy paraszthajszál sincs a különbség, de ezekben az emberekben élt olyan versenyszellem, mint bármely sportolóban, és átkozottul keményen dolgoztak, hogy ők vezessenek azzal az ötöd százalékponttal. Ami pedig olyan apróságoktól függ már csak, hogy ki mit reggelizett a gyakorlatok napján, vagy talán hogy miről álmodott az éjszaka. Nos, az ilyen szintű versengés egészséges a csapat egésze számára, és határozottan egészségtelen azoknak, akik ellen bevetik ezeket az embereket.
Bill Tawney íróasztalánál ülve végignézte az előző éjszakai rajtaütésben megölt terroristákról való információkat. Az osztrákok még a rajtaütés előtt megkeresték a német szövetségi rendőrséget, a Bundes Kriminal Amtot. Hans Fürchtner és Petra Dortmund személyazonosságát ujjlenyomatuk igazolta. A BKA nyomozói feltehetőleg rávetették magukat az ügyre. Először is kinyomozzák, ki bérelte a kocsit, amivel a terroristák az Ostermann házhoz hajtottak, és átkutatják a házat Németországban – legalábbis feltehetőleg Németországban, tette helyre magát Tawney –, ahol éltek. A másik néggyel feltehetőleg nehezebb dolguk lesz. Már levették az ujjlenyomatokat, és berakták a komputer-keresőrendszerbe, amellyel immár minden állam rendelkezett. Tawney egyetértett az osztrákokkal, hogy a négy fegyverhordozó valószínűleg a korábbi Kelet-Németországból származhatott. Mindenféle politikai aberráció melegágya a volt NDK. Volt kommunisták, akik most fedezik fel a nácizmus örömeit, és sima bűnözők a német rendőrség nagy örömére. De ennek politikai indítékai kellett hogy legyenek. Fürchtner és Dortmund, egész életükben hívő kommunisták voltak, nem változtattak véleményt. A korábbi Nyugat-Németországban nevelkedtek, középosztálybeli családokban, mint egy egész terrorista generáció. Egész aktív életükben egy tökéletes szocialista társadalomért, vagy valami ilyen illúzióért harcoltak. Ezért hát rajtaütöttek egy vezető kapitalista otthonán... de mit akartak tőle?
Tawney felemelt egy sor Bécsből érkezett faxot. Erwin Ostermann elmondta a rendőrségnek háromórás kihallgatása során, hogy a nemzetközi kereskedelmi rendszerhez szóló „különleges belső kódját” akarták. Létezik ilyesmi? Feltehetőleg nem, vélte Tawney. De miért ne győződjön meg róla? Fogta a telefont, és régi barátja, Martin Cooper számát tárcsázta. Martin valamikor „hatos” volt, vagyis a brit elhárításnál dolgozott, most pedig a Lloyd randa irodaépületében, London pénzügyi negyedében.
– Cooper – mondta egy hang.
– Martin, itt Bill Tawney. Hogy vagy ezen az esős reggelen?
– Egész jól, Bill, és te? Mit csinálsz mostanság?
– Még mindig a királynő fillérjét keresem, öregfiú. Új munka, nagyon suba alatt, sajnos.
– És mit tehetek érted, öregfiú?
– Valójában elég ostoba kérdés. Léteznek-e külön belső csatornák a nemzetközi kereskedelmi rendszerben? Különleges kódok és ilyesmik?
– Bárcsak lennének, Bill. Sokkal könnyebb lenne a munkánk felelte barátja, aki valaha a brit hírszerző szolgálat mexikói főrezidense volt. – Pontosan hogy érted?
– Nem vagyok biztos benne, de felmerült a kérdés.
– Nos, ilyen szinten az embereknek már vannak személyes kapcsolataik és bizalmas információik. De gondolom, te valami strukturáltabb dologra gondolsz, valami belső piaci hálózatra, vagy nem?
– Igen, erről van szó.
– Hát ha igen, akkor titokban tartották előttem is, és mindazok előtt, akikkel együtt dolgozom, öregfiú. Nemzetközi összeesküvés? – horkantott Cooper. – Egy ilyen fecsegő társaságban. Mindenki látja mindenki üzletét.
– Tehát nincs ilyesmi?
– Tudomásom szerint nincs, Bill. A tájékozatlanok hihetnek ilyesmiben természetesen, de nem létezik. Ha csak nem ez az a titkos társaság, amely meggyilkolta John Kennedyt – tette hozzá Cooper kuncogva.
– Nagyjából én is így gondoltam, Martin, de ki kellett ikszelnem ezt a rubrikát is. Köszönöm, barátom.
– Bill, nem is sejted, ki támadhatta meg ezt az Ostermannt Bécsben?
– Nem igazán. Ismered?
– A főnököm, igen. Én egyszer találkoztam vele, rendes pasinak tűnt, és átkozottul okos is.
– Igazából mindössze annyit tudok, amit reggel a tévében láttam. – Nem volt teljesen hazugság, különben is Tawney biztos volt benne, hogy Martin megértené.
– Hát, akárki szabadította is ki, le a kalappal. Nekem SAS-szaga van.
– Csakugyan? Nem lenne nagy meglepetés.
– Hát nem. Jó, hogy hallottam a hangodat, Bill. Valamikor együtt vacsorázhatnánk.
– Jó lenne. Legközelebb hívlak, ha Londonban vagyok.
– Kitűnő.
Tawney Letette a telefont. Úgy tűnik, Martin a lábára esett azután, hogy elbocsátották a „hatostól”, amikor a szervezet létszámát a hidegháború enyhültével csökkentették. Hát ez várható volt. A tájékozatlanok hisznek az ilyesmiben, gondolta Tawney. Igen, ez beleillik. Fürchtner és Dortmund kommunisták voltak, nem hittek a szabadpiacban, nem is bíztak benne. Az ő világukban az ember csak úgy lehet gazdag, ha csal, kihasznál másokat, és a magafajtájával együtt konspirál. És mit jelentsen mindez?...
Miért támadták meg Erwin Ostermann házát? Egy ilyen embert nem érdemes kirabolni, nem tartja otthon a pénzét, sem készpénzben, sem aranyrudakban. Mindez elektronikus, elméleti pénz. Igazából csak komputermemóriákban létezik, és telefonvonalakon keresztül utazik. Ezt pedig elég nehéz ellopni.
Nem, egy ilyen ember, mint Ostermann, információval rendelkezik, és ez a hatalom igazi forrása, bármennyire megfoghatatlan is. Dortmund és Fürchtner hajlandóak lettek volna ölni is érte, úgy tűnik, de vajon a két halott terrorista mit kezdett volna ilyen információval? Nem olyan emberek voltak, akik hasznát vették volna, mert ha igen, azt is tudták volna, hogy ilyesmi egyszerűen nem létezik.
Valaki felbérelte őket, gondolta Tawney. Valaki egyszerűen elküldte őket erre a küldetésre. De ki?
És mi okból? Ami pedig még jobb kérdés volt. És amelyre ha megtalálja a választ, talán már megvan az első kérdésre is.
Háttér, mondta magában. Ha valaki felbérelte őket erre a munkára, egyáltalán ki lehetett az? Egyértelműen olyasvalaki, akinek kapcsolata van a régi terroristahálózattal, valaki, aki tudta, kik ők, és akit ők is ismertek, akiben valamennyire megbíztak. Legalábbis kockára tették miatta az életüket. De mind Fürchtner, mind Dortmund ideológiailag tiszta kommunisták voltak, vagyis a kapcsolataik is. Egyszerűen nem bíztak volna olyanban, aki a politikai paletta másik oldalán áll. Nem is fogadtak volna el parancsot tőle. És honnan tudhatta ez a személy, hol és hogyan vegye föl velük a kapcsolatot. Hogyan nyerhette el a bizalmukat és küldhette el őket olyan küldetésre, amely az életükbe került, valami olyasmi után, ami egyszerűen nem is létezik...?
Magasabb rangú tiszt? tűnődött Tawney, hiába tornáztatta az agyát, egyszerűen nem állt rendelkezésére elég információ. Valaki ugyanabból a politikai táborból, vagy hiedelemvilággal utasíthatta őket, vagy legalább képes volt motiválni őket annyira, hogy valami veszélyesbe kezdjenek.
Több információra van szüksége, SIS és rendőrségi kapcsolatain keresztül, minden kis morzsát be fog majd gyűjteni az osztrák/német nyomozásról. Először is felhívja a Whitehallt, hogy a kiszabadított túszokkal készült beszélgetések teljes fordítását megkapja. Tawney régóta volt hírszerzőtiszt, és most valamiért viszketett az orra.
– Nem tetszett nekem ez a terv, Ding – mondta Clark a nagy konferenciateremben.
– Nekem sem, Mr. C., de helikopter nélkül egyszerűen nem volt más választásom – felelte Chávez öntudatosan. – De igazából nem is ez ijeszt meg.
– Hát mi? -kérdezte John.
– Noonan hozta föl. Ahányszor be kell mennünk valahová, rengetegen vannak bámészkodók, arra járó riporterek, tévékamerák, mindenféle. Mi van, ha valamelyiküknél van mobiltelefon, felhívja a rossz fiúkat odabent, és közvetíti, mi történik? Egyszerű nem? Végünk, és a túszoknak is.
– Ezzel pedig megbirkózhatunk – mondta Tim Noonan. – Segít, hogy hogyan működik a mobiltelefon. Lead egy jelet a helyi sejtnek (cella), hogy ott van, és be van kapcsolva, és így a komputerrendszer oda tudja vezetni a bejövő hívást. Vagyis, szükségünk van egy olyan szerkezetre, amely olvassa ezt a jelet, és talán elzárja az útját. Talán klónozhatja is a rossz fiúk telefonját. Foghatja a bejövő hívást, és elkaphatjuk a kinti rohadékokat. De szükségem van ehhez a szoftverre, mégpedig azonnal.
– David? – fordult Clark Dave Peledhez, izraeli műszaki zsenijükhöz.
– Megcsinálható. Azt hiszem, már létezik a technológia az NSA-nál vagy máshol.
– És mi a helyzet Izraellel? – kérdezte Noonan kereken.
– Hát... igen, van ilyesmi.
– Szerezd meg – utasította Clark. – Vagy akarod, hogy személyesen hívjam fel Avit?
– Az segítene.
– Oké, szükségem van hozzá a berendezés nevére és a leírására. Nehéz kiképezni rá a kezelőjét?
– Nem nagyon. Timnek nem okozhat gondot – adta meg magát Peled.
Köszönöm, hogy bizalmat szavazol, gondolta Noonan különleges ügynök anélkül, hogy elmosolyodott volna.
– Akkor térjünk vissza a rajtaütésre. – Clarkot nem lehetett könnyen eltéríteni. – Mi volt az elképzelésed, Ding?
Chávez előrehajolt székében. Nem egyszerűen magát védte, hanem a csapatát.
– Először is az, hogy nem veszthetek el egy túszt, John. A doki azt mondta, hogy komolyan kell vennünk ezeket, és közeledett a határidő. Én úgy értelmezem, az a küldetésünk, hogy ne veszítsünk túszt. Vagyis, amikor egyértelművé vált, hogy helikopterrel akarnak távozni, mindössze annyit kellett tenni, hogy egy kis extrával adjuk át. Dieter és Homer tökéletesen végezték a munkájukat, akárcsak Eddie és a többiek is: A legveszélyesebb része az volt az egésznek, hogy Louis és George elég közel jusson a házhoz, hogy elkaphassa a leghátsókat. Szép nindzsamunkát végeztek, észrevétlenül odajutottak – Chávez Loiselle és Tomlinson felé intett. – Ez volt az egész akció legveszélyesebb része. A fényveremben voltak, és az álcaruha bevált. Ha a rossz fiúk NVG-t használnak, már nehezebb lett volna, de a fákról jövő megvilágítás – úgy értem, azoknak a fényszóróknak a fénye, amit a zsaruk hoztak – ezt is zavarta volna. Az éjjellátó nagyon villog, ha felé fordítják a fényt. Tudom, hogy kockázatos volt – vallotta be Ding –, de inkább vállaltam ezt a kockázatot, mint hogy az orrunk előtt nyírjanak ki egy túszt, amíg mi a gyülekezőhelyen tökölünk. Ez a feladatunk Mr. C., és én voltam a helyszínen a parancsnok. Vállaltam a kockázatot. – Azt már nem kellett hozzátennie, hogy az elképzelése bevált.
– Értem. Nos, mindenki jól lőtt, Loiselle és Tomlinson pedig jól végezte a dolgát, sikerült észrevétlenül közel jutniuk. – Alistair Stanley szólalt meg, vitába szállva a főnökével. – De még így is...
– De még így is, ilyen eseteknél szükségünk lesz a helikopterre. Hogy a fenébe feledkezhettünk meg róla? – kérdezte Chávez.
– Az én hibám, Domingo – vallotta be Clark. – De még ma intézkedem.
– Akkor jó, csak legyen. – Ding nyújtózkodott. – Elvégeztük a munkánkat, John. Kemény helyzet volt, de elvégeztük. Legközelebb, ha egy kicsit lazább a helyzet, jobbak leszünk – ígérte. – De ha a doki azt mondja nekem, hogy a rossz fiúk meg fognak ölni valakit, ez számomra azt jelenti, hogy tennem kell valamit. Vagy nem?
– A szituációtól függ – felelte Stanley.
– Mit jelentsen ez, Al? – kérdezte Chávez. – Pontosabb eligazításra van szükségünk. Szóról szára mondjátok ki nekünk, mikor engedhetem meg, hogy megöljenek egy túszt. Számít a túsz kora vagy neme? Mi van akkor, ha valaki egy óvodát kap el? Vagy mi van, hogyha egy kórház szülészetét. Nem várhatjátok el tőlünk, hogy teljesen figyelmen kívül hagyjuk az ilyen emberi tényezőket. Oké, megértem, hogy nem gondolhattok előre minden lehetőségre, és mint a helyszínen lévő parancsnoknak Peternek és nekem kell dönteni, de az alaphozzáállásom mégiscsak az, hogyha tudom, megakadályozom egy túsz halálát. Ez azt jelenti, hogy kockázatot vállalunk... nos, akkor is egy lehetőség áll szemben egy bizonyossággal. Márpedig ilyen esetben az ember vállalja a kockázatot nem?
– Dr. Bellow, mennyire volt biztos a dolgában, amikor véleményt nyilvánított a terroristák elmeállapotáról? – kérdezte Clark.
– Tökéletesen. Ezek tapasztaltak voltak, alaposan végiggondolták az akciójukat, és véleményem szerint halálosan komolyan gondolták, hogy megölnek túszokat csak azért, hogy megmutassák eltökéltségüket – felelte a pszichológus.
– Akkor vagy most?
– Akkor is, most is – felelte Bellow magabiztosan. – Ezek ketten politikai szociopaták voltak. Az emberi élet nem sokat jelent az ilyen személyiségnek. Mindössze kártyalapok az asztalon.
Oké, de mi történt volna, ha kiszúrják Loiselle-t és Tomlinsont? – Feltehetőleg megölnek egy túszt, és egy kis időre mindenki lemerevszik.
– A háttértervem az volt, hogy ebben az esetben a keleti oldal felől megrohanjuk a háztat, és berontunk, amilyen gyorsan csak lehet – folytatta Chávez. – A jobbik megoldás helikopterről leereszkedni, és letarolni a helyet, mint egy kansasi tornádó, de ez is veszélyes. De azok az emberek, akikkel dolgunk volt, nem a legnépszerűbb népség a világon.
A vezetők nem szívesen hallgatták az efféle vitákat. Arra emlékeztették őket, hogy bármilyen jók is a Szivárvány katonái, ők sem istenek vagy szupermenek. Eddig két bevetésük volt, mindkettőt sikerült veszteség nélkül megoldani. Az ilyesmitől bízhatják el magukat a. parancsnokok. Ráadásul a 2-es osztag tankönyvbe való rajtaütést hajtott végre, kedvezőtlen taktikai körülmények között. A két parancsnok arra képezte ki embereit, hogy szupermenek legyenek, olimpikoni fizikummal. Tökéletesen tisztában legyenek a lőfegyverek és robbanóanyagok használatával, és ami a legfontosabb, lelkileg készen álljanak arra, hogy villámgyorsan életeket vegyenek el.
A 2-es osztag tagjai kifejezéstelen arccal nézték Clarkot. Maguk is tökéletesen tudták, hogy a tegnap éjszakai terv hiányos és veszélyes volt. Mégis sikerült végrehajtaniuk, ezért érthetően büszkék voltak magukra. Végrehajtották a merész feladatot, és megmentették a túszokat. De cseppet sem tetszett nekik, hogy Clark megkérdőjelezi parancsnokuk képességeit. Az osztagban levő volt SAS-tagok számára nagyon egyszerű volt a válasz ezekre a kérdésekre. Régi ezredük mottója: Aki mer, az nyer. Ők mertek is, nyertek is. És pillanatnyilag úgy áll az ábra, hogy keresztények tíz, oroszlánok nulla, ami nem rossz állás. Az osztagból egyedül Julio Vega őrmester volt boldogtalan. Oso cipelte a géppuskát, aminek még mindig nem jutott szerep. A mesterlövészek piszok jól érzik magukat, és a könnyűfegyveresek is, de hát ez az élet. Oso, Webertől mindössze néhány méternyire készen állt fedezni őt, hogyha a rossz fiúnak szerencséje van, és sikerül tüzelve elfutnia. Azonnal kettévágta volna M-60-asával. Oso az egyik legjobb volt az egész támaszponton pisztollyal. Folyt a gyilkolás, és ő kimaradt belőle. Vega lelkének vallásos oldala komolyan korholta a többi részét, amiért így gondolkodik.
– Akkor most miben maradtunk? – kérdezte Chávez. – Melyek az operációs irányelvek arra az esetre, ha az a veszély fenyeget, hogy a rossz fiúk megölnek egy túszt?
– A küldetés célja ugyanaz marad: Amikor csak kivitelezhető, megmenteni a túszokat – felelte Clark néhány másodpercnyi gondolkodás után.
– És a helyszínen lévő parancsnok dönti el, mi kivitelezhető és mi nem?
– Pontosan – ismerte el a Szivárvány Hatos.
– Vagyis visszajutottunk oda, ahonnan kiindultunk, John – mutatott rá Ding. – Ez azt jelenti, hogy az egész felelősség Peteré és az enyém, és mindenki minket kritizál, akinek nem tetszik, ahogy csináltuk. – Elhallgatott néhány pillanatra. – Megértem, hogy felelősséggel jár, ha az ember a terepen levő parancsnok, de akkor is jó lenne valamivel biztosabb háttér. Előbb vagy utóbb elkövetünk valami hibát. Tudjuk. Nem örülünk neki, de tisztában vagyunk vele. Itt és most, ezt szeretném leszögezni, John. Én a küldetésünket abban látom, hogy meg. kell óvnunk az ártatlan életeket, és minden ebből indul ki.
– Egyetértek Chávezzel, ez kell hogy legyen a kiindulópontunk – mondta Peter Covington.
– Soha nem mondtam, hogy nem így van. – Clark hirtelen dühbe gurult. Az a probléma, hogy igenis lehetnek olyan helyzetek, amelyben nem lehetséges megmenteni egy életet. De egyszerűen túlságosan nehéz, talán lehetetlen is az ilyen helyzetekre gyakorlatozni, mert az összes terrorista akció, amellyel a terepen találkozhatnak, mind más, ahogyan mások a terroristák és az általuk választott helyszínek is. Egyszerűen bíznia kell Chávezben és Covingtonban. Ezentúl csak azt teheti, hogy olyan forgatókönyvet talál ki a kiképzésre, amely arra kényszeríti őket, hogy gondolkodjanak és cselekedjenek, abban a reményben, hogy így kellőképp helytállnak a terepen is. Sokkal egyszerűbb volt terepen dolgozó tisztként a CIA-nál, gondolta Clark. Akkor mindig övé volt a kezdeményezés, szinte mindig ő választotta meg az akció helyét és idejét úgy, ahogy az neki megfelelt. A Szivárvány azonban mindig válaszol, reagál a mások cselekedeteire. Egyszerűen ezért kell ilyen keményen kiképeznie az embereit. Annyira, hogy a gyakorlat behozza ezt a taktikai hátrányt, és ez kétszer bejött, de vajon bejön-e továbbra is?
John pedig döntött. Egyelőre valamelyik Szivárvány-vezető mindig elkíséri a terepre az osztagot. Így az osztag vezetőjének van kihez fordulnia. Természetesen nem nagyon fog nekik tetszeni a dolog, hogy a felettesük közelről ellenőrzi őket, de nincs mit tenni. Ezzel a gondolattal elbocsátotta a többieket. Al Stanleyt pedig behívta irodájába, és elmondta ötletét.
– Nekem tetszik, John. De kik azok a vezetők, akikre gondolsz? – Eleinte rád meg énrám.
– Remek. Ésszerű is, amennyit mi edzünk és lövünk a többiekkel. De Domingo és Peter nem nagyon fognak örülni neki.
– Mindketten megszokták, hogy engedelmeskedjenek a parancsnak, és ha szükség van rá, lesz kihez fordulniuk tanácsért. Mindenkinek szüksége lehet tanácsra. Én is mindig kértem tanácsot, ha módom volt rá. – Vagyis nem túl sűrűn, bár John úgy emlékezett, többször is szerette volna.
– Egyetértek a javaslatoddal, John – bólintott Stanley. – Beírjuk a kézikönyvbe?
– Még ma – helyeselt Clark.
ÉGI LOVASOK
– MEGTEHETEM, John – ígérte a központi hírszerző szolgálat igazgatója. – De beszélnem kell hozzá a Pentagonnal.
– Ha lehet, még ma, Ed, csakugyan szükségünk van rá. Az én hibám, hogy eddig nem gondoltam rá. Komoly hiba – tette hozzá Clark szerényen.
– Megtörténik ilyesmi – jegyezte meg Foley. – Oké, felhívok néhány embert, aztán visszahívlak. – Letette a kagylót, néhány másodpercig gondolkodott, majd lapozgatni kezdett rolodexében, és végül megtalálta a CINC-SNAKE számát. A floridai Tampa melletti MacDill légi támaszponton működő, különleges hadműveletek parancsnokság volt a „kígyóevők” központja. Ezek közül a különleges hadműveletisek közül válogatták a Szivárvány amerikai személyzetét is. Sam Wilson tábornok ült az íróasztal mögött, ahol nem igazán érezte kényelmesen magát. Miután besorozták, a légi mozgékonyságúakhoz kérte magát, majd rangerkiképzésre, aztán a különleges erőkhöz, amit csak azért hagyott ott, hogy lediplomázzon történelemből az észak-karolinai állami egyetemen. Aztán alhadnagyként tért vissza a seregbe, és attól fogva gyorsan haladt fölfelé a ranglétrán. Ez a fiatalos megjelenésű, ötvenhárom éves tiszt négy ragyogó csillaggal a váll-lapján irányította ezt az egyesített szolgálatok közti parancsnokságot. Az összes fegyveres testülettől szolgáltak itt. Csupa olyan ember, aki tudta, hogyan kell nyílt tűzön megsütni egy kígyót.
– Szia, Ed – fogadta a tábornok a hívást a biztosított telefonon. – Mi újság Langleyben? – A különleges hadműveletisek igen közel álltak a CIA-hoz. Gyakran látták el információval vagy épp izomerővel, ha valami baj volt a terepen.
– Van egy kérés a Szivárványtól – közölte az igazgató. – Már megint? Teljesen kifosztották az egységeimet.
– Nem véletlenül. Tegnap Ausztriában, az az ő akciójuk volt.
– Jól mutatott a tévén – vallotta be Sam Wilson. – Kapok további információkat? – Ezalatt azt értette, hogy kik voltak a rossz fiúk.
– Az egész csomagot megkapod, mihelyt lehet – ígérte Foley.
– Oké, mire van szüksége a fiaidnak?
– Pilótákra, helikopterlegénységre.
– Tudod, mennyi időbe telik kiképezni ezeket az embereket, Ed? Uram isten, és költségesek is.
– Tisztában vagyok vele, Sam – nyugtatta meg beszélgetőtársa. – A briteknek is össze kell szedniük magukat. Ismered Clarkot. Nem kérné, ha nem volna komolyan szükségük rá.
Wilsonnak be kellett vallania, hogy így van. Ismerte John Clarkot; aki egyszer megmentett egy zátonyra futott missziót, és vele együtt egy csapat katonát is. Sok-sok évvel és több elnökkel ezelőtt. Volt haditengerészeti kommandós, rengeteg dicsérettel, és egész kis kitüntetésgyűjteménnyel. És Szivárvány csoportja immár két sikeres akcióval büszkélkedhet.
– Oké, Ed, mennyi kell?
– Egyelőre egy, de az igazán jó legyen.
Wilsont az egyelőre szócska aggasztotta. De – egyelőre – félresöpörte.
– Oké, még ma visszahívlak.
– Kösz, Sam. – Foley tudta, hogy Wilsonnak megvan az a jó tulajdonsága, hogy nem szarakodik, és nem húzza az időt. Számára a most rögtön azt jelenti, hogy azonnal.
Chester addig sem bírta, mint Killgore gondolta. Killgore még soha nem látott olyat, hogy valakinek ily gyorsan romoljanak a májfunkció-eredményei, de az orvosi irodalomban sem olvasott hasonlóról. Chester bőre immár sárga volt, akár a sápadt citrom, és löttyedten borította az ernyedt izmokat. Máris aggasztó volt a légzés. Részben a nagy adag morfium miatt, amivel eszméletlenül tartották, és csökkentették fájdalmait. Mind Killgore, mind Barbara Archer a lehető legagresszívebben akarták kezelni, hogy lássák, csakugyan létezik-e gyógyszer, amely hat a Sívára. De az volt a helyzet, hogy Chester alapvető egészségi állapota olyan rémes volt; hogy nem volt olyan gyógyszer, amely legyűrhette volna mindezeket a problémákat és a Sívát.
– Két nap, talán annyi se – mondta Killgore.
– Sajnos igazad van – bólintott dr. Archer. Tele volt elképzelésekkel, hogyan kéne kezelni ezt a hagyományos – és szinte minden bizonnyal haszontalan – antibiotikumoktól az Interleukin-2-ig, amely egyesek szerint klinikailag felhasználható ilyen esetekben. Az igaz, hogy a modern orvostudománynak még nem sikerült legyőznie a vírusos megbetegedéseket, de sokan úgy vélik, hogy ha egyik oldalon megerősítik a test immunrendszerét, az más irányból is segíthet, és rengeteg új, erős, szintetikus antibiotikum van már a piacon. Előbb vagy utóbb valaki megtalálja a varázsfegyvert a vírusos megbetegedések ellen is, de most még nem. – Kálium? – kérdezte, miután belegondolt betegük kilátásaiba és abba, hogy nem sok értelme van kezelni. Killgore vállat vont.
– Gondolom. Csinálhatod, ha akarod – intett Killgore a sarokban álló gyógyszeresszekrényke felé.
Dr. Archer odament, letépte a védőpapírt és a műanyagot egy 40cc eldobható injekciós tűről, majd bemártotta a tűt egy káliumvíz oldatos üvegcsébe, és teleszívta a tartályt. Aztán visszament az ágyhoz, és beleszúrta a tűt az infúziós csőbe. Immár halálos méreg csöpögött a páciensbe. Néhány másodperccel tovább tartott így, mintha egyenesen az ütőérbe nyomta volna az injekciót, de Archer ha lehet, még kesztyűben sem óhajtotta megérinteni a pácienst. Igazából nem sokat számított. Chester légzése a műanyag oxigénmaszk alatt kihagyott, majd újra kezdődött, ismét kihagyott, egyre szabálytalanabb tett, aztán... megállt. A mellkas nem emelkedett, süllyedt tovább. Félig kinyitotta a szemét, mint aki felszínes álomban van vagy sokkban. Felé nézett, de nem fókuszálta pillantását, aztán még egyszer, utoljára lecsukódott a szeme. Dr. Archer fogta sztetoszkópját, és a halott alkoholista mellkasára tette. Nem hallott hangot. Archer felállt, fogta a sztetoszkópját és zsebre vágta.
Viszlát Chester, gondolta Killgore.
– Oké – bólintott a nő tárgyilagosan. – A többieken vannak már szimptómák?
– Még nincsenek. De az antitest teszt pozitív – felelte Killgore. – Még egy hét, és remélem, hogy rendes szimptómákat találunk.
– Egészséges kísérleti alanyokra van szükségünk – szólalt meg Barbara Archer. – Ezek az emberek egyszerűen... túlságosan betegesek ahhoz, hogy megfeleljenek a Sívának.
– Ez elég kockázatos.
– Tudom – nyugtatta meg Archer. – Ahogyan te is tudod, hogy jobb kísérleti alanyokra van szükség.
– Igen, de azért ez nagyon kockázatos – vitatkozott Killgore.
– Tisztában vagyok vele – vont vállat Archer.
– Oké, Barb, terjeszd föl. Nem ellenzem. Intézkedsz Chester miatt? Át kell mennem Steve-hez.
– Rendben. – A nő a fali telefonhoz lépett, lenyomott három számot, és hívta a takarítókat.
Killgore az öltözőterületbe ment. Először is megállt a fertőtlenítőkamrában. Megnyomta a nagy, szögletes vörös gombot, és látta, ahogy a gépezet minden irányból befecskendezi fertőtlenítő párával, amely azonnal és tökéletesen végez a Síva vírussal. Ezután ment át magába az öltözőszobába, ahol levette kék műanyag ruháját, és egy ládába hajította. A ruhára újabb, még erőteljesebb fertőtlenítés vár. Nem mintha szükség lenne rá, de a laborban dolgozók jobban érezték így magukat. Aztán felöltötte zöld sebészruháját, kifelé menet még fölvett egy fehér laboránsköpenyt. A következő útja Steve Berg laborjába vezetett. Sem ő, sem Barbara Archer nem mondta ki hangosan, de mindketten jobban érezték volna magukat, ha lett volna már működő ellenanyag a Sívára.
– Szia, John – köszönt Berg, mikor kollégája belépett.
– Jó reggelt, Steve. Hogy állnak a vakcinák?
– Hát, az 'A' -n és a 'B' -n dolgozunk – mutatott Berg az üvegfal másik oldalán lévő majomketrecek felé. – Akik 'A' -t kaptak, azokon sárga pötty van, akik 'B' -t, azokon kék, és a kontrollcsoport vörös.
Killgore odanézett. Mindegyik csoportban húsz volt, összesen hatvan rhesusmajom. Helyes kis ördögök. – Kár értük – jegyezte meg. – Én se szeretem, de nincs más megoldás, barátom. – Egyikük sem vett volna szőrmebundát.
– Mikorra vársz eredményt?
– Öt-hét nap múlva az 'A' csoportnál. Kilenc-tizennégy nap a kontrollcsoportnál. Ami a 'B' csoportot illeti, náluk reménykedem. Na és mi újság a te vendégeiddel?
– Egyet elvesztettünk ma.
– Ilyen gyorsan? – Berg zavarónak találta a dolgot.
– Eleve tropa volt a mája. Ezt a részét nem gondoltuk alaposan végig, Sokan lehetnek, akik az átlagosnál sokkal sebezhetőbbek a kis barátunkkal szemben.
– Akkor ők lesznek a kanárik – jegyezte meg Berg. Arra célzott, hogy ezek az énekes madarak figyelmeztették régen a bányászokat a rossz levegőre. – De két évvel ezelőtt megtanultuk, hogyan bánjunk el ezzel. Emlékszel, nem?
– Tudom. – Valójában az egész ötlet innen származott, de ők többre mentek vele, mint az idegenek. – Mi az időbeli különbség az emberek és a kis szőrös barátaink között?
– Hát, ne felejtsd, hogy egyiküket sem fertőztem aerosollal. Ez egy vakcinateszt, és nem fertőzési teszt.
– Szerintem csinálnod kéne egy aerosolos kontroll kísérletet is. Úgy hallom, megvan a csomagolási módszer.
– Maggie is azt akarja, hogy csináljam. Oké. Bőven van majmunk. Két napon belül megszervezem.
– Vakcinával és vakcina nélkül?
– Lehet róla szó – bólintott Berg. Már rég meg kellett volna csinálnod, te idióta, korholta magában Killgore a kollégáját. Berg okos, de nem lát tovább az orra hegyénél, vagyis inkább a mikroszkópjánál. De végül is senki nem tökéletes, még itt sem. – Nagyon nem szívesen ölök meg állatokat, John. – Berg szerette volna, ha orvoskollégája megérti őt.
– Tisztában vagyok vele, Steve, de minden egyes majomra, amelyet megölünk itt a Síva kísérletekkel, néhány ezer olyan jut, amelyet megmentünk a vadonban, ne felejtsd el. És jó dolguk van itt nálad – tette hozzá. A kísérleti állatok itt idilli életet éltek, kényelmes ketrecekben, vagy még nagyobb közösségi ketrecekben, ahol bőven volt étel és tiszta volt a víz. A majmoknak elég helyük volt, műfákkal, amire mászhattak, és afrikai szülőhelyük hőmérsékletének megfelelő hőmérséklettel. Viszont itt nem leselkedtek rájuk ragadozók. Akárcsak a börtönökben az elítéltek, megfelelően étkeztek, joguk volt hozzá. De a Steve Berg-féle emberek akkor sem szerették, bármilyen fontos és nélkülözhetetlen volt is ez céljuk szempontjából. Killgore azon sem lepődött volna meg, ha barátja éjszakánként sír ezek miatt a helyes kis barna jószágok miatt. Az biztos, hogy Chesterrel nem törődött, legfeljebb annyiból, hogy amolyan emberi kanári lehet. Az pedig csakugyan mindent tönkretehet. De végül is ezért fejleszti ki Berg az 'A' vakcinát.
– Igen, elég szarul érzem magam – vallotta be Berg. – Látnád csak, mi van nálam – jegyezte meg Killgore.
– Gondolom – felelte Steve Berg. dacosan.
***
Az éjszakai gép az észak-karolinai Raleigh-Duham nemzetközi repülőtérről jött, ami úgy egy óra autóútnyira van Fort Braggtől. A Boeing 757-es szemerkélő esőben szállt le, majd lassan gurult tovább a repülőtér épülete felé. A türelmetlen utasoknak ez a fázis gyakran ugyanolyan hosszúnak tűnik, mint maga a repülés. De végül megálltak a heathrow-i repülőtér 3-as terminálja US Airways kapujánál.
Chávez és Clark együtt jöttek ki elé. Civil ruhában voltak, Domingo kezében egy MALLOY feliratú táblát tartott. A gépről negyedikként kiszálló férfi tengerészgyalogos-díszegyenruhába volt öltözve. Beleértve a keresztszíjat, aranyszárnyakat és négy és fél sornyi szalagot az olívaszínű egyeningen. Szürkéskék szemével rögtön észrevette a táblát, és vászonzsákját maga után húzva odalépett hozzájuk.
– Kedves, hogy várnak – jegyezte meg Daniel Malloy alezredes. – Maguk kik, srácok?
– John Clark.
– Domingo Chávez. – Kezet ráztak egymással. – Ez az összes csomagja? – kérdezte Ding.
– Nem volt több időm csomagolni. Vezessenek, emberek – felelte Malloy alezredes.
– Elbírja vagy segítsek? – kérdezte Chávez a másikat, aki jó tizenöt centivel magasabb és húsz kilóval súlyosabb volt nála.
– Elbírom – nyugtatta meg a tengerészgyalogos. – Hová megyünk?
– Már vár a helikopter. Arra parkolunk. – Clark egy mellékajtó felé tartott, ahonnan csak néhány lépcsőn kellett lemenni egy várakozó kocsihoz. A sofőr elvette Malloy táskáját, majd bedobta a „poggyásztérbe” arra a félmérföldes útra, amelyet az angol hadsereg várakozó Puma helikopteréig kell megtenniük.
Malloy körülnézett. Nem igazán repülésre való nap volt. A plafon úgy négyszázötven méter lehetett. Az eső már nem is szemerkélt, hanem esett, de Malloy nemigen tojt be a repüléstől. Felszálltak a helikopterre. Malloy a gép személyzetét figyelte. Profi módon végezték az indulás procedúráját. Ugyanúgy olvasták printelt ellenőrző listájukat, mint ő is. Mikor a rotor már forgott, rádión kértek engedélyt felszállásra, és néhány percen belül meg is kapták. Heathrow elég zsúfolt volt, sok nemzetközi járat érkezett, teli üzletemberekkel, akiknek Londonban volt dolguk. De végül a Puma felemelkedett, elérte repülési magasságát, és elindult ismeretlen úti célja felé, akármi legyen is az. Malloy úgy döntött, ideje megtudnia.
– Elmondaná végre valaki, hogy mi ez az egész? – mondta az intercomba.
– Mit mondtak magának?
– Hogy csomagoljak elég alsóneműt egy hétre – felelte Malloy, és kacsintott hozzá.
– Van egy jó áruház néhány mérföldnyire a támaszponttól.
– Hereford?
– Talált – felelte Chávez. – Járt már ott?
– Rengetegszer. Megismerem azt a keresztutat. Láttam már néhányszor a levegőből. Szóval mi a helyzet?
– Lehet, hogy velünk kell dolgoznia – közölte Clark.
– Ki az a velünk, uram?
– Szivárvány a nevünk, és hivatalosan nem létezünk.
– Bécs? – mondta Malloy az intercomba. Elég válasz volt számára, amilyen arcot az a kettő vágott. – Oké, ez egy kicsit meredeknek tűnt a zsaruk számára. Kikből áll a csapat?
– NATO, főleg amerikaiak és angolok, de vannak mások is, plusz egy izraeli – árulta el John.
– És képesek voltak szitakötők nélkül felállítani?
– Oké, a fenébe is, elszúrtam – bosszankodott Clark. – Új nekem a parancsnokság.
– Mi az ott az alkarján, Clark? És tényleg, milyen rangban van?
John felhúzta zakóját, megmutatta a vörös fókás tetoválást.
– Szimulált kétcsillagos. Ding pedig őrnagy.
A tengerészgyalogos röviden megszemlélte a tetoválást.
– Hallottam már ezekről, de még soha nem láttam ilyet. A harmadik különleges hadműveleti csoport, ugye? Ismertem egy pofát, aki velük dolgozott.
– Hogy hívják?
– Dutch Voort, úgy öt-hat évvel ezelőtt vonult vissza ezredesként. – Dutch Voort! A mindenit, jó ideje nem hallottam róla – bukott ki Clarkból. – Egyszer lelőttek vele.
– Magát és még sokat másokat. Remek pilóta, de a szerencse nem volt mindig vele.
– És maga hogy áll a szerencsével, alezredes? – kérdezte Chávez. – Remekül, fiam, remekül – nyugtatta meg Malloy. – És hívjál csak nyugodtan medvének.
Mindketten úgy érezték, hogy a név illik vendégükhöz. Olyan magas volt, mint Clark, száznyolcvanöt, és hozzá erőteljes, úgy nézett ki, mint aki szórakozásból vasakat nyomogat, és utána megissza a maga adag sörét is. Chávezt barátjára, Julio Vegára emlékeztette, aki szintén szerette a nehéz vasakat. Clark végignézte a kitüntetéseket. A repülős érdemkereszten két ismétlés volt, akárcsak az ezüstcsillagon. A lövészérem tudatta, hogy Malloy kitűnően bánik a fegyverrel. A tengerészgyalogosok szerettek lőni, és bebizonyítani, hogy akárcsak a többi tengerészgyalogos, ők is jól bánnak a puskával. Malloy esetében a kitüntetések egész a kiváló lövészig emelkedtek. De Clark nem látott vietnami szalagot, igaz, az alezredes ehhez túl fiatal, de úgy is lehet mondani, hogy Clark túl öreg immár. Azt is látta, hogy Malloy pont a megfelelő korban van ahhoz, hogy ezredes legyen, pedig ennyi kitüntetéssel előbb el kellett volna érnie a rangot. Átugrották Malloyt az ezredesi kinevezéseknél? A különleges hadműveletekkel épp az az egyik baj, hogy gyakran eltérítik az embert a karrier felé vezető útról. Általában külön oda kell figyelni, hogy ezek az emberek megkapják azokat az előléptetéseket, amelyeket kiérdemeltek. A sorkatonákkal ez nem probléma, de a hivatásos tiszteknél már annál inkább.
– A kereső-kutatóknál kezdtem, aztán a haditengerészeti felderítőkhöz kerültem. Ismeri őket, vigyétek be, hozzátok vissza. Finom munkát kell végezni, gondolom, az enyém olyan.
– Milyen gépekhez ért?
– H-60, Hueyk természetesen, és a H-53-hoz. Lefogadom, ilyenjük nincs itt.
– Sajnos nincs – felelte Chávez azonnal. Határozott csalódást érzett.
– Mildenhallban a légierő 24-es különleges hadműveletek ezredének vannak MH-60K i és MH-53-ai. Mindkettőn szívesen repülök, ha kölcsönadják őket maguknak. Az első különleges hadműveleti szárny részei, és utoljára, amikor ellenőriztem, itt és Németországban is állomásoztak.
– Ez komoly? – kérdezte Clark.
– Ez komoly, szimulált tábornok úr. Ismerem a szárny parancsnokát, Stanislas Dubrovnikot, becenevén Stan the Mant. Remek helikopterpilóta. Itt van a szomszédban, és olyan barát, akire számítani lehet a bajban.
– Ez megjegyzem. Mivel tud még repülni?
– Természetesen a Night Stalkerrel, de errefelé nem sok ilyen van. Tudomásom szerint egy sem állomásozik itt. – A Puma befordult, körözni kezdett, majd ereszkedni a herefordi leszálló felé. Malloy a pilótát figyelte, és úgy vélte, érti a dolgát. Legalábbis az alapvető dolgokban. – Technikailag nem vagyok otthon az MH-47 Chinookban – hivatalosan csak három típusban képezhetjük magunkat – technikailag nem tartottam lépést a Hueyn sem, de fenébe is, Hueyn születtem, ha tudja, hogy értem, tábornok. És ha kell, elboldogulok a MH-47-essel is.
– John, Mr. Medve – mondta Clark mosolyogva. Volt hozzá szeme, hogy felismerje a profit.
– Én meg Ding vagyok. Valamikor 11-Bravónál voltam, aztán az Ügynökség elszipkázott tőlük. Az ő hibája – mutatott Chávez, apósára. – John és én jó ideje együtt dolgozunk.
– Akkor gondolom, a legszebb dolgokat nem mondhatják el. Nem is értem, hogyhogy nem találkoztunk még azelőtt. Szállítottam már egynéhány settenkedőt, ha tudják, hogy értem.
– Hozta a csomagját? – kérdezte Clark. A pilóta személyes dossziéjára célzott.
Malloy megpaskolta táskáját.
– Igen, uram, és mondhatom, igen kreatív mű. – A helikopter leszállt, a vezető pilóta kiugrott és elhúzta a tolóajtót. Malloy megmarkolta táskáját, kiszállt, és a leszállópálya melletti várakozó Roverhez ment. A sofőr, egy tizedes, elvette a táskáját, és behajította hátra. A brit vendégszeretet nem sokat változott, gondolta Malloy. Viszonozta a tisztelgést, és beült a hátsó ülésre. Újra feltámadt az eső. Láthatóan az angol időjárás sem sokat változott, gondolta az alezredes. Elég nyomorult dolog ilyenkor helikoptert vezetni, de jól jön, ha észrevétlen akarsz maradni, ami nagy áldás. A Rover dzsip nem a vendégházakhoz vitte őket, hanem a főhadiszállás épületéhez. Akárkik is ezek az emberek, igencsak sietős nekik, tűnődött magában Malloy.
– Szép iroda, John. – Körülnézett odabent. – Úgy látom, csakugyan kétcsillagos.
– Itt én vagyok a főnök, és ennyi elég – vallotta be Clark. – Foglaljon helyet. Kávét?
– Mindig – közölte Malloy, és pillanatokon belül a kezében volt a csésze. – Kösz.
– Hány óra? – szólt Clark következő kérdése:
– Összesen? Utoljára amikor összeadtam, 6740 volt. Ebből 3100 különleges hadműveletek. Ja, és kb. 500 óra harci bevetés.
– Ilyen sok?
– Grenada, Libanon, Szomália, meg még egy-két egyéb hely, és az Öböl-háború. Ebben az utóbbi kis összetűzésben négy vadászunkat halásztam ki, és hoztam vissza őket élve. Az egyik némileg izgalmas volt, de kaptam egy kis segítséget odafentről – mesélte Malloy. – Tudja, elég unalmas ez a munka, ha az ember jól csinálja.
– Jó nálam egy sörre, Medve – mondta Clark. – A felkutató és mentő fiukkal érdemes jól bánni.
– Én pedig soha nem utasítok vissza egy potyasört. A csapatában volt SAS-esek vannak?
– Főleg. Dolgozott már velük?
– Gyakorlatokon itt és odaát is, Braggben. Egész jók, felveszik a versenyt a felderítőkkel és a braggi haverjaimmal. – Clark tudta, hogy ezt komoly dicséretnek szánja, bár az angolok itt némileg sértve éreznék magukat, hogy akárkivel is összehasonlítják őket. – Akárhogy is, ha jól gondolom, szükségük van egy sofőrre, nem?
– Valami ilyesmi. Ding, avasd be Mr. Medvét a legutóbbi akciónkba.
– 'gen is, Mr. C. – Chávez kiterítette a Schloss Ostermann nagyméretű fotóját Clark konferenciaasztalára, és megkezdte az eligazítást. Stanley és Covington most csatlakozott hozzájuk.
– Hát igen – bólintott Malloy, mikor Chávez befejezte. – Ehhez csakugyan olyasvalaki kellett volna, mint amilyen én vagyok, fiúk. – Kis szünetet tartott. – A hosszú köteles verzió lett volna a legjobb. Lerakni három vagy négy embert... mondjuk itt. – A fényképre bökött. – Szép lapos tető, gyerekjáték lenne.
– Magam is erre gondoltam. Nem olyan könnyű, mint a csúszókötél, de valószínűleg biztonságosabb.
– Ugyanolyan könnyű, ha az ember tudja, mit csinál. Persze meg kell tanulniuk puhán érkezni, de nem rossz, hogyha három vagy négy ember is ott van, ahol szükség van rá. Abból, ahogy a rajtaütés zajlott, felteszem, lőni meg egyebeket tudnak már.
– Tűrhetően – szólt közbe Covington közönyös hangon.
Clark időközben végigfutott Malloy személyes dossziéján. Nős, felesége Frances Malloy született Hutchins, két lánya van, az egyik tíz-, a másik nyolcéves. Az asszony ápolónő, polgári alkalmazottként dolgozik a flottánál. Hát ezt nem lesz nehéz elintézni. Sandy megbeszélheti a kórházban, ahol dolgozik. Az biztos, hogy Dan Malloyt érdemes megtartani.
Malloy a maga részéről le volt nyűgözve. Akárkik is ezek az emberek, van mögöttük némi erő. A parancs, hogy Angliába kell repülnie, egyenesen a főparancsnok irodájából, Big Sam Wilsontól érkezett. És ezek az emberek is elég komolyaknak látszanak. Ez a kicsi láthatóan érti a dolgát. Látszik abból, ahogy elmesélte a bécsi akciót, ahogyan megmagyarázza a felülről készült fényképeket, és a csapata is elég jó lehet, főleg az a kettő, aki odalopakodott a házhoz, hogy elkapja a leghátsó két rosszfiút. A rejtőzködés piszok jó dolog, ha sikerül az embernek, de kész katasztrófa, ha elszúrják. Még az a szerencse, hogy a rossz fiúk egyáltalán nem olyan jók a mesterségükben, tűnődött a pilóta. Nem kaptak olyan kiképzést, mint az ő tengerészgyalogosai. Az, hogy nem elég hatékonyak, szinte ellensúlyozta azt, amilyen gonoszok, de csak szinte. Mint a legtöbb egyenruhás, Malloy is megvetette a terroristákat, gyáva alakoknak tartotta őket, akik nem is emberek, és akik csak azonnali erőszakos halált érdemelnek.
Chávez utána átvitte az osztaga épületéhez, és Malloy megismerkedett az emberekkel. Kezet ráztak egymással, és a pilóta felbecsülte őket. Igen komoly emberek, gondolta. Akárcsak Covington 1-es osztaga a szomszédos épületben. Egyszerűen látszott rajtuk, azon az ellazult figyelmen, amellyel mindenkit rögtön felbecsültek, és eldöntötték, fenyegetést jelent-e. Nem mintha ezek az emberek szeretnének ölni vagy nyomorékká tenni másokat, de ez a munkájuk. És mesterségük befolyásolta azt is, milyen szemmel látják a világot. Malloyt például olyannak látták, aki a barátjuk lehet, aki méltó a bizalmukra és tiszteletükre, és ez jólesett a tengerészgyalogos pilótának. Ő lehet az az ember, akire rábízzák az életüket, hogy eljuttatja őket oda, ahol lenniük kell, méghozzá gyorsan, biztonságosan és lopva. Aztán ugyanúgy ki is hozza őket. Aztán bejárták a kiképzőbázis többi részét is. Valóságos csemege volt olyasvalakinek, aki a szakmában van. Szokásos épületek, szimulált repülőgépbelsők, három vasúti kocsi, és egyéb olyan helyszínek, amelynek a megrohanását gyakorolták; aztán a lőtér a felugró célpontokkal (itt majd bizonyítanom kell, gondolta Malloy. Minden különleges hadműveletes srác kiemelkedő lövész, annak is kell lennie, ahogy minden tengerészgyalogos is az). Délre már vissza is értek Clark főhadiszállásához.
– Nos, Mr. Medve, mit szól hozzá? – kérdezte a Szivárvány Hatos.
Malloy mosolyogva ült le.
– Azt hiszem, hogy nagyon kába vagyok még az utazástól, és azt hiszem, hogy nagyon jó kis csapata van itt. Szóval kellek maguknak?
– Azt hiszem, igen – bólintott Clark. – Holnap reggel kezdhetünk?
– Mivel?
– Felhívtam azt a légierős társaságot, akiről beszélt az előbb. Hajlandóak kölcsönadni nekünk egy MH-60-ast, hogy játszadozzunk vele.
– Milyen kedves tőlük. – Ez azt jelentette, hogy Malloynak holnap be kell bizonyítania, milyen jó pilóta. Nemigen zavarta a kilátás. – És mi a helyzet a családommal?
– Ez folyamatos állomáshelynek számít, tehát a szokásos állami segédlettel költöznek át.
– Nem rossz. Lesz itt elég munka?
– Eddig két bevetésünk volt, Bern és Bécs. Nem lehet előre megmondani, mennyi valódi bevetésünk lesz. Meglátja, elég dolgot ad itt a kiképzés.
– Nekem megfelel, John.
– Szóval van kedve velünk dolgozni?
Malloyt meglepte a kérdés.
– Itt önkéntesek vannak?
– Mindannyian azok vagyunk – bólintott Clark.
– Nahát, ilyet. Részemről oké, benne vagyok.
– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg Popov New Yorkban.
– Persze – felelte a főnöke. Sejtette, mi lesz a kérdés.
– Mi ennek az egésznek a célja?
– Jelen pillanatban nincs igazából szükség rá, hogy tudja – szólt a várható válasz a várható kérdésre..
Popov pedig kényszerűen tudomásul vette a választ.
– Ahogy mondja, uram, de mégiscsak jókora összeget költ, és amennyire én látom, nem kap cserébe semmit. – Popov szándékosan vetette fel a pénz kérdését, hogy lássa, miként reagál munkaadója.
Őszinte unalommal reagált.
– A pénz igazán nem fontos.
És bár Popov félig-meddig várta ezt a választ, mégis meglepte. Egész hivatásos életében a szovjet KGB-nél fukarul osztogatta a pénzt azoknak, akik életüket és szabadságukat kockáztatták érte. Gyakran jóval többet reméltek, mint amennyit kaptak, mert az anyag és az információ, amit adtak, gyakran valóban jóval többet ért, mint a fizetség. Ez az ember viszont máris többet fizetett, mint amennyit Popov tizenöt év alatt szétosztott, méghozzá semmiért. Pontosabban két kudarcért. Mégis, nem látszik csalódás az arcán. Ebben Dmitrij Arkagyijevics biztos volt. Mi a fene lehet ez az egész?
– Ez alkalommal hol rontották el? – kérdezte a főnöke. Popov vállat vont.
– Az eltökéltség megvolt bennük, de elkövették azt a hibát, hogy alábecsülték a rendőrök ügyességét. Meglehetősen ügyesek voltak – biztosította főnökét. – Jobbak, mint vártam. Persze ez nem meglepetés. Most már a legtöbb rendőrség rendelkezik jól kiképzett, terrorellenes osztaggal.
– Az osztrák rendőrség volt...?
– Legalábbis az újságok szerint. Nem igyekeztem utánanézni. Kellett volna?
Fejrázás főnöke részéről.
– Nem, puszta kíváncsiságból kérdeztem.
Vagyis nem érdekel, hogy sikerrel vagy kudarccal járnak az operációk gondolta Popov. Akkor mi a fenének pénzeled őket? Nem volt ebben semmi logika, az égvilágon semmi. Ennek pedig zavarnia kellett volna Popovot, mégsem zavarta igazán. Elvégre gazdagodott ezeken a kudarcokon. Tudja, ki pénzeli ezeket az akciókat, bizonyíték is van a kezében – a készpénz –, ha szükség lesz rá, hogy bizonyítsa. Vagyis ez az ember nem fordulhat ellene. Sőt inkább neki kéne félnie alkalmazottjától, vagy nem? Elvégre Popovnak vannak kapcsolatai a terrorista közösségben, és ugyanolyan könnyen fordíthatja őket az ellen az ember ellen is, akitől a készpénz származik. Teljesen természetes volna, ha ez az ember félne, tűnődött Dmitrij.
Vagy mégse? Mitől fél ez az ember, ha bármitől fél is egyáltalán. Gyilkosságot pénzel, vagy legalábbis gyilkossági kísérletet ez utóbbi alkalomnál. Hatalmas vagyona van, és valószínűleg komoly hatalma is. Az ilyen emberek pedig általában leginkább attól félnek, hogy ezt a kettőt elveszítik. És ezzel ott vagyok, ahol voltam, mondta magában a korábbi KGB-tiszt. Mi a fene ez az egész? Miért terveli ki emberek halálát, és bízza meg Popovot? Talán azért csinálja, hogy így végezzen a világ megmaradt terroristáival? Van ennek bármilyen értelme? Popovot baleknak használná, provokatőrnek, hogy előcsalogassa őket, és aztán végezzenek velük á különböző országok jól képzett terrorellenes alakulatai? Dmitrij úgy döntött, egy kicsit utánanéz munkaadójának. Nem lehet nehéz dolga, és a New York-i közkönyvtár mindössze két kilométerrel odébb van a Fifth Avenue-n.
– Miféle emberek voltak?
– Kire gondol? – kérdezte Popov.
– Dortmundra és Fürchtnerre – pontosított a főnök.
– Ostobák. Még mindig hittek a marxizmus-leninizmusban. A maguk módján okosak voltak, technikai értelemben intelligensek is, de politikai ítélőképességük egyszerűen nem volt. Képtelenek voltak megváltozni, amikor a világ megváltozott köröttük, és ez veszélyes. Nem tudtak fejlődni, és ez a vesztüket okozta. – Popov tudta, nem valami szép gyászbeszéd a részéről. Ez a két ember Karl Marx és Friedrich Engels műveit tanulmányozva nőtt föl. Akárcsak Popov maga is, de Popov már gyerekként se hitte, és amikor a KGB tisztjeként utazott szerte a világban, még kevésbé hitte a 19. századi tudósok minden szavát. Amikor először utazott egy amerikai repülőgépen, és barátságosan csevegett a körülötte ülőkkel, sok mindenre rájött. De Hans és Petra, akik a kapitalista rendszerben nőttek fel, és rendelkezésükre állt annak minden előnye, valami okból úgy döntöttek, hogy a rendszerükből hiányzik valami, amire pedig szükségük van. Talán a maguk módján egyszerűen elégedetlenek voltak ők is, valami jobbhoz akartak tartozni, mint én, gondolta Dmitrij Arkagyijevics. De nem, én mindig is magamnak akartam valami jobbat. Ez a kettő pedig másoknak akarta elhozni a paradicsomot. Derék kommunisták módjára, vezetni és uralkodni. És utópiájuk érdekében hajlandóak voltak ártatlanok vérében gázolni. Bolondok. Látta, hogy munkaadója megelégszik ezzel a rövidített ismertetővel is.
– Néhány napig maradjon a városban. Majd jelentkezem, amikor szükségem lesz magára.
– Ahogy óhajtja, uram. – Popov felállt, távozott az irodából, és lifttel lement az utcára. Úgy döntött, elsétál a könyvtárig, amely előtt oroszlánok vannak. A gyaloglás kitisztítja fejét, és nem árt egy kicsit elgondolkoznia. Ez a „amikor szükségem van magára” egy újabb akciót jelenthet, méghozzá hamarosan.
– Erwin? Itt George. Hogy vagy, barátom?
– Hát, eseménydús hét volt – vallotta be Ostermann. Az orvosa nyugtatókat adott, de nem sokra ment velük. Az agya még mindig emlékezett a félelemre. Még szerencse, hogy Ursel hazajött még aznap éjjel, még a rajtaütés előtt. Ostermann hajnali négykor került ágyba, az asszony pedig mellé feküdt; karjában tartotta, a férfi pedig remegett és sírt a rettegéstől; amelyet egész addig képes volt kordában tartani, amíg az az alak, Fürchtner meg nem halt nem egész egy méternyire tőle. Vér és egyéb szövetdarabkák tapadtak a ruhájára, majd el kell vinni a tisztítóba. Denglernek volt a legrosszabb. Az orvos szerint legalább egy hétig nem is dolgozhat. Ostermann pedig eldöntötte, hogy felhívja azt az angolt, aki a múltkor biztonsági cégének ajánlatával megkereste. Főleg hogy hallotta megmentői hangját.
– Nos, el sem mondhatom, hogy mennyire örülök, hogy túl vagy rajta, Erwin.
– Köszönöm, George – mondta Ostermann az amerikai pénzügyminiszternek. – Jobban örülsz a testőreidnek, mint a múlt héten? – Naná. Úgy gondolom, hogy hamarosan egyre nagyobb lesz ilyesmiben a kereslet.
– Befektetési lehetőség? – kérdezte Ostermann, majdhogynem kuncogva.
– Nem így értettem – felelte Winston nevetve. Milyen jó, hogy végre nevetni tudnak ezen.
– George?
– Tessék.
– Nem osztrákok voltak, ahogy a televízió és az újságok állítják. Azt mondták, titok, de te tudhatsz róla. Amerikaiak és angolok voltak.
– Tudom, Erwin, tudom, kicsodák, de mindössze ennyit mondhatok.
– Megmentették az életemet. Hogyan fizethetnék vissza ilyen adósságot?
– Ezért kapják a fizetésüket, barátom, ez a munkájuk.
– Vielleicht, de mégiscsak megmentették az életemet és az alkalmazottaim életét is. Úgy érzem, tartozom nekik. Tehetnék értük bármit is?
– Nem tudom – vallotta be George Winston.
– Utánanéznél? Ha tudsz róluk, talán utána is nézhetsz. Nyilván vannak gyerekeik, támogathatom a továbbtanulásukat. Felállíthatnék valamiféle alapítványt.
– Valószínűleg nem, Erwin. De azért utánanézek – ígérte a pénzügyminiszter, és gyorsan fel is írta jegyzettömbjébe. A dolog komoly púp lesz néhány biztonsági szakértő hátán, de csak megtalálják a módját. Esetleg valami washingtoni jogi irodán keresztül. És Winstonnak tetszett, hogy Erwin gondol erre. A noblesse oblige még nem halt ki teljesen. – Biztos, hogy jól vagy?
– Hála nekik, igen, George. Jól vagyok.
– Remek. Köszönöm. Jó volt hallani a hangodat. Legközelebb, ha Európában vagyok, találkozunk.
– Persze, George. Alig várom.
– Viszlát. – Winston lenyomott egy gombot a telefonján. Akár utána is nézhet. – Mary, kapcsolná nekem Ed Foleyt a CIA-tól?
ARANYÁSÓK
POPOV évek óta nem csinálta már, de azért nem felejtette el, hogy kell. Munkaadójáról többet írtak, mint jó néhány politikusról, és Popov ezt helyénvalónak is tartotta, hiszen főnöke jóval fontosabb és érdekesebb dolgokat tett hazájáért és a világért a politikusok jó részénél. Ám ezek a cikkek főleg üzleti dolgokról szóltak, és ez nem sokat segített Popovnak, legfeljebb még inkább segített felmérni, milyen gazdag és befolyásos emberről van szó. A magánéletéről nem sokat talált, kivéve hogy elvált. Kár. Főnöke korábbi felesége a fényképek és a mellékelt információk alapján vonzó és intelligens nő volt. Talán két ilyen intelligens ember nemigen tud kijönni egymással. Ha így van, nincs szerencséjük a nőknek, gondolta az orosz. Lehet, hogy az amerikai férfiak nem tudnak velük egyenrangú koponyával élni egy fedél alatt. Gyenge emberek túlságosan is félelmetesnek találják. Igen, a gyenge férfiakat határozottan zavarja a dolog.
De semmi olyasmit nem talált, ami főnökét a terroristákhoz vagy a terrorizmushoz kapcsolta volna. Őt magát soha nem támadták meg, még egyszerű utcai rablás áldozata sem volt, legalábbis a New York Times szerint. Az ilyesmi pedig mindig hír. Talán valami, ami soha nem kerül napvilágra. De egy olyan nagyobb esemény, amely egész életét ennyire megváltoztatta volna, nyilván napvilágra kerül.
Feltehetőleg. Sőt szinte biztos, gondolta. De egy profi hírszerző számára a „szinte” zavaró tényező. Akiről szó van, üzletember. Zseninek bizonyult mind a tudományos életben, mind a vállalata irányításában. Láthatóan ez a szenvedélye. Jó néhány fotó ábrázolta nővel, ám ritkán kétszer ugyanazzal a nővel, különböző partikon vagy társasági eseményeken. Popov figyelmét nem kerülte el, hogy mindegyik nő szép. Mintha csak főnöke trófeákat gyűjtene. Miféle embernek dolgozom? – tette fel magában a kérdést.
Popovnak be kellett vallania, hogy nem sokkal lett okosabb, és ez határozottan zavaró volt. Élete most egy olyan embertől függ, akinek az indítékait még csak nem is sejti. Mivel semmit nem tud, nem becsülheti fel a kockázati tényezőket. Ha netán mások leplezik le ezt a célt, munkaadóját letartóztatják, akkor ő is komoly veszélyben van. A volt KGB-tiszt visszavitte a könyvtárosnak az újságokat. Elég könnyű a megoldás, gondolta. Mindig készen állt egy összecsomagolt táska, és benne két hamis útlevél. A zűr első jelére száguld a nemzetközi repülőtérre, és amilyen gyorsan csak lehet, Európába megy. Ott pedig a bankban várja már a pénz, aztán eltűnik vele. Eleget összeszedett már, hogy néhány évig kényelmesen éljen belőle. Talán tovább is, ha talál egy jó befektetési tanácsadót. És egyáltalán nem olyan nehéz eltűnni a föld színéről, ha valaki megfelelő kiképzést kapott, győzködte magát az Fifth Avenue-n visszafelé sétálva. Mindössze arra van szüksége, hogy tizenöt-húsz perccel előre figyelmeztessék... De erről hogyan tudna gondoskodni...?
Bill Tawney látta, hogy a német szövetségi rendőrség hatékony, mint mindig. Mind a hat terroristát negyvennyolc órán belül sikerült azonosítaniuk. És bár még folytak a barátok, rokonok, ismerősök kihallgatásai, a rendőrség máris sokat megtudott róluk, és továbbította az információt az osztrákoknak, ahonnan a bécsi angol nagykövetségre került, majd végül Herefordba. A csomagban szerepelt Fürchtner és Dortmund otthonának alaprajza és fényképe is. Tawney látta, hogy a páros egyike viszonylag tehetséges festő volt. A jelentés szerint az egyik helyi galériában adták el képeiket, persze hamis aláírással. Lehet, hogy most már értékesebbek lesznek ezek a képek, gondolta a hírszerző. Volt komputerük, de a rajta levő dokumentumokkal nem sokra mentek. Egyikük, feltehetőleg Fürchtner, legalábbis a német nyomozók szerint, hosszú politikai szájmenéseket írt. Még nincsenek lefordítva, pedig dr. Bellow feltehetőleg el akarja majd olvasni őket, gondolta Tawney. Ezen kívül nem sok figyelemre méltó akadt. Könyvek, jó részük politikai, többségüket a korábbi NDK-ban nyomtatták és árulták. Egy jó tévé és sztereó rendszer, sok hanglemez és CD klasszikus zenével. Rendes középosztálybeli autó, kellőképp karbantartva, és biztosítva a Siegfried és Hanna Kolb fedőnév alatt. A környéken nem voltak közelebbi barátaik. Elég maguknak való embereknek ismerték őket, és életük minden nyilvános vonala in Ordnung volt, és nem keltett gyanút. És mégis, olyanok voltak, mint az összenyomott rugó, akik csak az alkalmat várták... de mi indította el őket?
Vajon mi történhetett? A német rendőrség nem talált rá magyarázatot. Az egyik szomszéd elmondta, ahogy néhány héttel korábban egy autót látott a házuk előtt, de hogy mi célból látogatták meg őket, senki nem tudta. Az autó rendszámát nem jegyezték fel, ahogy a típusát sem, bár a szomszéd kihallgatási jegyzőkönyvének fordításában az állt, hogy német autó volt, feltehetőleg fehér vagy legalábbis világos. Tawneynak fogalma sem lehetett arról, hogy ez fontos-e vagy sem. Lehet, hogy valamelyik festményre akadt vevő, vagy egy biztosítási ügynök járt a házban... vagy olyan valaki, aki véget vetett a bújócskának, és visszazökkentette őket régi életükbe. Újra radikális szélsőbaloldali terroristát csinált belőlük.
A gyakorlott hírszerzőtiszt számára egyáltalán nem volt szokatlan a következtetés, hogy a jelenleg rendelkezésre álló információk alapján nem vonhat le semmilyen következtetést. Szólt a titkárnőjének, hogy küldje el Fürchtner irományait a tolmácsnak, hogy aztán mind maga, mind dr. Bellow kianalizálja őket. Most többet nem tehetett. Valami felébresztette a két német terroristát álmából, de nem tudni, mi. Lehet, hogy a német szövetségi rendőrség véletlenül belebotlik a válaszba, de Tawney kételkedett benne. Fürchtnernek és Dortmundnak egész mostanáig sikerült észrevétlenül és feltűnés nélkül élni egy olyan országban, amelynek rendőrsége elég ügyesen talál meg embereket. Aztán előbukkant valaki, akit ismertek és akiben megbíztak, és az rábeszélte őket egy küldetésre. Akárki volt is, tudta, hol találja őket, hogyan vegye föl velük a kapcsolatot. Ami azt jelenti, hogy kell még léteznie valamiféle terroristahálózatnak. A németek is erre a következtetésre jutottak, és az előzetes jelentés azt javasolta, hogy fizetett informátorok segítségével kezdjenek további nyomozásba. Vagy beválik a dolog, vagy nem. Tawney több évet is annak szentelt életéből, hogy lebuktasson ír terrorista csoportokat. El is ért néhány kisebb sikert, amelyek értékét csak nagyobbá tette, hogy oly ritkák voltak. De a terroristavilágban rég lezajlott a darwini kiválasztódási folyamat. Az ostobák meghaltak, a ravaszak megmaradtak. És miután csaknem harminc éve űzték őket az egyre okosabbá váló rendőrségek is, a túlélő terroristáknak valóban okosnak kellett lenniük. És a legjobbakat közülük KGB-tisztek képezték ki a moszkvai központban... tán ennek is érdemes volna utánanézni, tűnődött Tawney. Az oroszok újabban hajlandóak némi közreműködésre... ha nem: is annyira a terrorizmus kérdésében, talán épp azért, mert kínosan érinti őket, hogy azelőtt kapcsolatban álltak ilyen emberekkel... vagy talán azért, mert csakugyan megsemmisítették a feljegyzéseket, ahogy azt az oroszok gyakorta állítják, és amiben Tawney mindig is kételkedett. Az ilyen emberek soha semmit nem tüntetnek el. A szovjetek a világ egyik első bürokráciáját fejlesztették ki, és a bürokraták egyszerűen nem semmisítenek meg feljegyzéseket. De akárhogy is, az oroszok közreműködését kérni egy ilyen ügyben, jóval meghaladta az ő hatáskörét. Legfeljebb egy feljegyzést írhat, ami eljut emberekhez egy vagy két szinttel feljebb a ranglétrán, mielőtt szemétkosárba dobja valami magas rangú hivatalnok a külügyminisztériumban. De úgy döntött, hogy megpróbálja. Legalább lesz valamit csinálnia, és megmutatja a Westminster palotától néhány háztömbnyire a Temze túloldalán a Century House-ban levőknek, hogy még él és dolgozik.
Tawney az iratokat jegyzeteivel együtt visszarakta a vastag manilaborítékba, aztán nekiállt megírni a feljegyzést. Csakis arra a következtetésre juthatott, hogy még létezik egy terroristahálózat, és valaki, akit tagjai ismernek, rendelkezik a kulccsal ehhez a szennyes kis királysághoz. Nos, lehet, hogy a németek többre jutnak, és talán amit találnak, eljut az ő íróasztaláig. És ha igen, kérdés, hogy John Clark és Alistair Stanley eldönthetik-e, hogy rajtaütnek az illetőn saját hatáskörükben. Nem, ez valószínűleg a szóban forgó ország vagy város rendőrségének a dolga. És mint a franciák is bebizonyították Carlosszal, nem kell olyan nagy ész ahhoz, hogy elkapjanak valakit.
Iljics Ramírez Sánchez nem volt túlságosan boldog, de a Le Sante börtön celláját nem is úgy tervezték, hogy boldoggá tegye. Valaha ő volt a legrettegettebb terrorista a világon. Jó néhány embert saját kezével ölt meg, és annyit jelentett neki, mintha egy legyet csapna agyon. Valaha a világ összes rendőrsége és hírszerző szervezete őt üldözte. Ő pedig csak nevetett rajtuk a korábbi Kelet-Európa védett házainak biztonságából. Ott olvasgatta kényelemben a sajtóban megjelent találgatásokat arról, ki is ő valójában és kinek dolgozik, és mellette a KGB-dokumentumokat arról, milyen erőfeszítéseket tettek a különböző rendőrségek, hogy elkapják... egész addig, míg Kelet-Európa össze nem omlott, és vele együtt a magafajta forradalmárok állami támogatása is. Így került végül Szudánba, ahol eldöntötte, hogy ideje egy kicsit komolyabban venni a helyzetet. Egy kis kozmetikai sebészet csodákat művel. Így került egy megbízható orvoshoz, ahol elaltatták...
...és egy francia repülőgépen tért magához. Hordágyhoz szíjazva feküdt, és egy francia ügynök ébresztette – Bonjour, monsieur Chacal –, úgy ragyogott hozzá a képe, mint a vadásznak, aki a világ legveszélyesebb tigrisét ejtette el egy hurokkal. Egy gyáva besúgó és két francia elhárítótiszt meggyilkolásának vádjával állították bíróság elé. Még 1975-ben történt az eset. Ő szellemesen védte magát, legalábbis saját véleménye szerint, nem mintha saját jókora egóján kívül bárkinek is számított volna. Hivatásos forradalmárnak nyilvánította magát egy olyan országban, amelynek megvolt a maga forradalma kétszáz évvel korábban, és nem látta szükségét egy újabbnak.
A legrosszabb az volt, hogy úgy bántak vele, mintha közönséges bűnöző lenne, mintha munkájának nem lettek volna politikai következményei. Keményen küzdött ellene, de az államügyész nem engedte. Megvetéstől csöpögő hangon mondta el beszédét, sőt még ennél is rosszabb volt az a tárgyilagosság, amivel a bizonyítékokat sorolta, későbbre tartogatva megvetését. Sánchez mindvégig igyekezett méltóságteljesen viselkedni, de úgy érezte magát, mint egy csapdába esett ragadozó. Minden bátorságát össze kellett szednie, hogy közönyös arcot vágjon, és a végeredmény nem lehetett meglepetés.
Ez a börtön már akkor százéves volt, amikor ő megszületett, és a középkori várbörtönök mintájára építették. Kis cellájának egyetlen ablaka volt, és Sánchez nem volt elég magas ahhoz, hogy kilásson rajta. Az őrök mégis kamerával figyelték a nap huszonnégy órájában, különleges állatot egy nagyon különleges ketrecben., Olyan egyedül volt, amennyire ember csak lehet. Nem találkozhatott a többi rabbal, és naponta mindössze egyszer engedték ki ketrecéből „testgyakorlásra” a komor börtönudvarra. Carlos tisztában volt vele, hogy ez a kilátás egész hátralévő életére, és magában megremegett a gondolatra. Az unalom volt a legrosszabb. Kapott ugyan könyveket, de néhány négyzetméteres ketrecén túl nem mehetett, és ami a legrosszabb, az egész világ tudta, hogy a Sakált börtönbe zárták, és megfeledkezhet róla.
A feledés? Valaha az egész világ rettegte a nevét, ez volt a legbántóbb az egészben. Eldöntötte, hogy hívatja az ügyvédjét, akit még mindig köt az ügyvédi titoktartás, és felhívat egy-két embert.
– Indulás – jelentette be Malloy. A két turbómotor életre kelt, és a négylapátos rotor forogni kezdett.
– Ocsmány egy nap – jegyezte meg Harrison hadnagy az intercomban.
– Régóta van itt? – kérdezte Malloy.
– Csak néhány hete, uram.
– Nos, fiam, most megértheti, hogy az angolok miért nyerték meg az angliai csatát. Ebben a szarban nem lehet repülni. – A tengerészgyalogos körülnézett, senki más nem repült ma. A plafon háromszáz méter magasságban volt; és zuhogott az eső. Malloy még egyszer ellenőrizte a vészjelző táblát. A gép összes rendszerének visszajelzője zölden világított.
– Vettem, alezredes. Uram, hány órát repült Night Hawkkal?
– Hát, úgy hétszázat. Egy kicsit jobban szeretem a Pave Low képességeit, de ez a jószág szeret repülni. Mindjárt meglátjuk, mennyire, fiacskám. – Malloy húzott a gázkaron, és a Night Hawk a harminccsomós széllökések közepette kicsit zötyögve felemelkedett. – Jól vannak ott hátul?
– Hoztam a hányózacskómat – felelte Clark, és Ding elvigyorodott. – Ismer egy Paul Johns nevű alakot?
– A légierő ezredese Eglinben? Úgy öt éve vonult vissza.
– Rá gondolok. Mennyire jó? – kérdezte Clark, főleg azért, hogy tesztelje Malloyt.
– Helikopterrel ő a legjobb. Főleg a Pave Low-val. Egyszerűen beszélgetett a géppel, az pedig hallgatott rá. Maga ismerte, Harrison?
– Csak hírből, uram – felelte a segédpilóta a bal oldali ülésből.
– Alacsony kis pofa. Jól golfozik. Most tanácsadóként működik, és mellette dolgozik a Sikorskynak. Időről időre látjuk Braggben. Oké, bébi, nézzük, mit tudsz. – Malloy bedöntötte a helikoptert egy éles bal kanyarba. – Hmm, semmi nem engedelmeskedik úgy, mint egy 60-as, a fenébe is, imádom ezeket a jószágokat. Oké, Clark, mi a küldetés?
– A lőtér épülete. Szimuláljon egy lesiklásos felfejlődést. – Lopakodva vagy támadás?
– Támadás – közölte John.
– Sima ügy. Valamelyik adott helyre?
– Ha lehet, a délkeleti sarokba.
– Oké, már megyünk is. – Malloy balra és előre tolta a kart. A gép mint valami gyorslift, süllyedt. Fácánra vadászó sólyomként zuhant az épületre, és akárcsak a sólyom, a megfelelő helyen élesen felhúzott, majd lebegésbe ment át, olyan gyorsan, hogy a bal oldali székben a; segédpilóta hitetlenkedve nézett Malloyra. – Hogy tetszik, Clark?
– Nem rossz – ismerte el a Szivárvány Hatos.
Malloy rögtön gázt adott, és máris húztak innét, szinte, de csak szinte, mintha egyáltalán meg sem állt volna az épület fölött.
– Javíthatok rajta, mihelyt megszoktam az embereit, tudom, milyen gyorsan ereszkednek le meg ilyesmi. De maguk is tudják, hogy a hosszú köteles felfejlődés általában jobb.
– Egész addig, ameddig egyszer el nem téveszti a magasságot, és egyenesen neki nem visz a kibaszott falnak – jegyezte meg Chávez. A pilóta hátranézett, és fájdalmas kifejezés jelent meg arcán.
– Hát ezt megpróbáljuk elkerülni, fiacskám. És senki nem csinálja jobban a rázószék manővert nálam, emberek.
– Márpedig azt nehéz jól csinálni – jegyezte meg Clark.
– Igen – helyeselt Malloy. – De nekem a kisujjamban van. – Az egyértelmű volt, hogy nem szenved önbizalomhiányban. Még a bal oldali ülésben ülő hadnagy is úgy érezte, hogy egy kicsit túlzásba viszi, de azért mindent megfigyelt. Főleg azt, hogyan használja Malloy a kart, ad gázt és emelkedik.
Húsz percre rá ismét a földön voltak.
– Hát, nagyjából erről van szó, emberek – közölte Malloy, amikor a rotor leállt. – És mikor kezdjük el az igazi munkát?
– Holnap elég korán lesz? – kérdezte Clark.
– Nekem megfelel, tábornok úr. A következő kérdés, csak a Night Hawkon gyakorlunk, vagy szoknom kell a repülést máson is? – Ezt még nem dolgoztuk ki – vallotta be John.
– Hát, pedig ennél a munkánál ez nem mindegy, tudja? Minden szitakötő más érzés, és ezt számításba kell venni, amikor én viszem a fiúkat – mutatott rá Malloy. – Ezeken érzem magam a legjobban. A Hueykon csaknem olyan jó vagyok, de az zajos, és nehéz feltűnés nélkül eljutni vele valahova. A többi gép, hát azokhoz hozzá kell szoknom. Néhány óra zötykölődés és őrjöngés kell ahhoz, hogy teljesen kényelmesen érezzem magam bennük. – Nem is beszélve arról, hogy meg kell tanulnia, melyik műszer hol van, ezt Malloy már nem tette hozzá. De a világon nincs két olyan repülő, ahol a műszerek, kapcsolók, egyebek ugyanazon a helyen lennének. A repülők nagyjából a Wright fivérek óta morognak emiatt. – Minden alkalommal, amikor felfejlődünk, életeket kockáztatok, a sajátomat és másokét is. Márpedig szeretném a minimumra szorítani a kockázatot. Tudja, óvatos ember vagyok.
– Még ma intézkedem – ígérte Clark.
– Nagyon helyes – bólintott Malloy, és elindult az öltöző felé.
Popov kellemesen megvacsorázott egy olasz étteremben félsaroknyira a lakásától. Hazafelé menet élvezte a városra ereszkedő kellemes hűvöst, majd odahaza elpöfékelt egy Montecristo szivart. De volt még munkája. Megszerezte az általa szervezett két terrorista incidensről szóló tévéfelvételek videokazettáját, és át akarta tanulmányozni őket. A riporterek mindkét esetben németül beszéltek, az egyiknél svájci, a másiknál osztrák németséggel. Popov úgy beszélte a nyelvet, akár egy született német. Távirányítóval a kezében ült a karosszékben, időről időre hátratekercselt, hogy valamit, amit érdekesnek talált, még egyszer megnézzen. Gyakorlott agya minden részletet megjegyzett. A legérdekesebb részek természetesen azok voltak, ahol azokat a csapatokat mutatták, amelyek végül is egy döntő rohammal megoldották a helyzetet. Elég szerény volt a képek minősége. A televízió egyszerűen nem alkalmas komoly minőségre, főleg nem rossz megvilágításban és kétszáz méter távolságról. Az első szalagon a berni ügyről mindössze kilencven másodperc látszott az osztag támadás előtti előkészületeiből. Ezt a részt korábban nemcsak a támadás után vetítették: A katonák vagy rendőrök profi módon mozogtak. Valahogy a balettra emlékeztette az oroszt. A fekete ruhás férfiak finom, stilizált mozdulatai, az, ahogy elhelyezkedtek, majd következett a villámgyors támadás. A szokásos rángatózó kameramozgással, amikor felrobbant a hang-fény gránát. Az operatőrök ettől mindig összerándulnak. Nem hallatszottak lövések, tehát hangtompítós fegyvereik vannak. Az áldozatok így nem tudják a hangokból, honnan jönnek a lövések. Nem mintha ebben az esetben sokat számított volna, hiszen a terroristák/bűnözők halottak voltak, mielőtt az információnak bármi hasznát vehették volna. De akkor is így kell csinálni. Ez a szakma szinte olyan, mint egy profi sport, ahol minden elő van írva, csak épp a szabályok megszegését halállal büntetik. Másodperceken belül véget ért az akció, és az osztag kijött, a berni rendőrség pedig beözönlött, hogy rendet rakjon utánuk. A feketébe öltözött emberek egyáltalán nem viselkedtek feltűnően. Olyanok voltak, mint a fegyelmezett katonák a csatamezőn. Nem rázták egymás kezét, nem ölelgették egymást, nem, ennél ezek jobban képzettek. Még csak cigarettára sem gyújtottak... de egyikük pipára gyújtott. A képeket a helyi kommentátorok szokásos értelmetlen kommentárjai követték arról, hogy ez a különleges rendőri egység miként mentette meg az odabent tartózkodók életét. Und so weiter, gondolta Popov, és felállt kazettát cserélni.
Rögtön látta, hogy a bécsi akcióról még gyengébb felvételek vannak. A fickó háza nem is tett jobbat lehetővé. De szép kis ház, gondolta. A Romanov családnak lehetett ilyen szép nyaralója. Azonkívül a rendőrség szigorúan ellenőrizte a tévéadást, amiben teljesen igazuk is volt, gondolta Popov, ha ezzel meg is nehezítették a dolgát. A kazetta unalmasan hosszan mutatta a ház bejáratát. A tévériporter pedig monotonon ismételgette ugyanazt. Újra meg újra elmondta a nézőknek, hogy nem képes kiszedni semmit a helyszínen levő rendőrökből. Kocsik mozogtak a képen, és végül megérkezett az osztrák különleges osztag. Furcsamód civil ruhában érkeztek, és csak most öltötték fel a bevetési ruhát... ez a társaság zöldet... nem, csak zöld álcaruhát a fekete ruha fölé, ismerte fel Popov. Jelent ez valamit? Az osztrákok két embere, távcsöves puskával a kezében kocsiba szállt, nyilván azért, hogy a schloss mögé vigyék őket. Az osztag vezetője pedig papírok fölé hajolt, nyilván a ház térképe, alaprajza fölé. Csak messziről mutatták, innen úgy tűnt, nem valami nagydarab ember, eléggé hasonlított arra, aki a berni csapatot vezette. Aztán nem sokkal éjfél előtt valamennyien eltűntek. Popov a kazettán most csak a hatalmas fényszórók által bevilágított házat látta, és hallgathatta a feltűnően rosszul informált tévékommentátor idióta spekulációit... aztán néhány perccel éjfél előtt távoli puskalövés hallatszott, majd két kis pukkanás, aztán csend lett, és végül egyenruhás rendőrök nyüzsögtek a kamera látómezejében. Húszan közülük könnyű géppisztolyokkal kezükben, berontottak a bejáraton. A riporter arról beszélt, hogy hirtelen megélénkültek a dolgok, amit a legostobább néző is láthatott; aztán újra hallgatott, majd bejelentette, hogy a túszok valamennyien élnek, és a banditák meghaltak. Némi idő telt el, mire a zöldbe és feketébe öltözött osztag ismét megjelent. Akárcsak a berninél, most sem mutattak túláradó örömöt, nem gratuláltak egymásnak. Egyikük pipát pöfékelve tartott a furgonhoz, amely ideszállította őket. Bepakolta a fegyvereit, miközben egy másik váltott néhány szót egy civil ruhás rendőrrel, feltehetőleg magával Altmark kapitánnyal, aki a rangidős parancsnok volt a helyszínen. Ezek ketten ismerhetik egymást, különben hosszabban beszélgetnének, gondolta Popov. Aztán a különleges osztag, akárcsak Bernben, eltűnt a színről. Egyértelmű, hogy mindkét társaság ugyanabból a kézikönyvből tanulta a mesterséget, szögezte le magában Popov ismét.
A későbbi sajtóbeszámolók mind megemlítették a különleges rendőri egység tudását. Így volt Bernben is, de ez sem volt meglepő, hiszen nemzetiségüktől függetlenül a riporterek mind ugyanazokat a sületlenségeket ismételgették. A rendőrségek által kiadott közlemények is szinte szóról szóra ugyanazt tartalmazták. Nos, valaki- mindkét csapatot jól kiképezte. Feltehetőleg ugyanaz a társaság. Lehet, hogy a német GSG-9, amelyik több mint húsz évvel ezelőtt brit segítséggel véget vetett a mogadishui géprablásnak. Érthető, ha ők voltak, hiszen egy nyelvet beszélnek. Popov nagyon is németesnek érezte a kiképzés alaposságát és az osztag hűvös kimértségét. Támadás előtt is, után is úgy viselkedtek, mintha gépek volnának. Kísértetekként érkeztek és tűntek el a színről, mindössze halott terroristák holttestei maradtak a nyomukban. Ezek a németek hatékonyak, és hatékony rendőröket képeznek ki. Popov orosz létére nemigen szerette azt a nemzetet, amelyik valaha annyi honfitársát megölte, de tisztelte őket és azt is, ahogyan dolgoznak. És végül is azok az emberek, akiket megöltek, nem jelentenek nagy veszteséget a világ számára. Még amikor a szovjet KGB aktív tisztjeként segített kiképezni őket, sem nagyon kedvelte őket, ahogyan más sem az ügynökségnél. Többé-kevésbé azok a hasznos bolondok voltak, akikről Lenin beszélt egyszer. Kiképzett harci kutyák, akiket szükség esetén el lehet engedni, de soha nem bíztak meg bennük teljesen azok, akik többé-kevésbé irányították őket. És soha nem is voltak ennyire hatékonyak. Nem is értek el sokkal többet annál, mint hogy a repülőtereken kénytelenek voltak fémdetektorokat fölállítani az utazók kényelmetlenségére. Az biztos, hogy az izraeliek életét megnehezítették, de valójában mit számít az az ország a világ színpadán. És különben is mit értek el vele? Ha az ember arra kényszerít egy országot, hogy alkalmazkodjon az ellenséges körülményekhez, nagyon gyorsan megteheti. Jelenleg az El Al, az izraeli légitársaság a legbiztonságosabb az egész világon, és a rendőröket világszerte sokkal jobban tájékoztatják arról, kit figyeljenek, kit vizsgáljanak át közelebbről. De ha ez is hiába, a rendőrségek különleges terroristaellenes egységekkel rendelkeznek. Mint ezek is, amelyek elintézték a dolgokat Bernben és Bécsben is. A németek képezték ki őket, hogy németeket öljenek, és bármely más terroristát bíz meg bármilyen ördögi feladattal, ilyen emberekkel lesz dolguk. Kár, gondolta Popov, majd átváltotta a tévét egy kábelcsatornára, amíg előretekercselte a kazettát. Nem sokat tudott meg a kazettákból, de kiképzett hírszerzőtiszt volt, ennélfogva alapos ember. Töltött magának egy Absolut vodkát tisztán – hiányzott neki a finom Starka, amit Oroszországban ivott volna –, és míg a mozit nézte, agya az előbbi információkon rágódott.
– Igen, tábornok, tudom – mondta Clark a telefonba. Délután 1.05 volt, és Clark magában átkozódva szidta az időeltolódást.
– Ez az én költségemre megy – mutatott rá Wilson tábornok, a főparancsnoka először csak egy embert kért tőle, aztán felszerelést, és most még pénzt is.
– Megpróbálom megbeszélni Ed Foleyval, mit lehet ez ügyben tenni, uram, de az a helyzet, hogy szükségünk van a felszerelésre, hogy gyakorlatozzunk. Igen jó embert küldött nekünk, uram – tette hozzá Clark abban a reményben, hogy a dicsérete egy kicsit megengeszteli Wilsont.
Nem sokat segített.
– Igen, tudom, hogy jó. A fenébe is, eleve ezért dolgozott nekem.
A nyavalyás, öreg korára kezd nagyvonalú lenni, morogta magában John. Képes egy tengerészt dicsérni, márpedig ez elég szokatlan a hadsereg egyik kígyóevőjétől, és a XVIII. légi mozgékonyságú hadtest volt parancsnokától.
– Tábornok úr, ön is tudja, hogy volt már néhány bevetésünk, és illő szerénységgel, de hadd mondjam, hogy az embereim mindkét esetben elég jól szerepeltek. Ugye megérti, hogy harcolok az embereimért?
És ez volt az, ami lecsillapította Wilsont. Mindketten parancsnokok voltak, mindkettőjüknek megvolt a maga dolga, az emberei, akiket irányítaniuk kellett... és védeni.
– Clark, megértem a helyzetét, csakugyan megértem, de akkor sem képezhetem ki az embereimet olyan berendezésekkel, amiket maga elvesz tőlem.
– Mit szólna ahhoz, hogyha osztoznánk rajtuk? – ajánlotta John a béke olajágaként.
– Akkor is leselejtezhetünk utána egy tökéletesen jó Night Hawkot.
– De önnek is kiképezi a legénységet. És ha ezzel megvagyunk, egy remek helikopterlegénységet kap vissza Braggbe úgy, hogy a kiképzési költsége szinte nulla, uram. – És ezt Clark igen jó ajánlatnak érezte.
A MacDill légi támaszponton pedig Wilson tisztában volt vele, hogy vert helyzetben van, a Szivárvány golyóbiztos vállalkozás, mindenki tudta. Clark először a CIA-nak adta el az ötletet, majd végül magának az elnöknek, és ráadásul két bevetésük is volt, mindkettő sikerrel járt, bár a második eléggé billegett, de bármilyen okos is az a Clark, és bármilyen jó parancsnoknak tűnik is, még nem tanulta meg, hogy a modern hadseregben hogyan kell egy egységet vezetni. Manapság a fele idő arra megy el, hogy az ember pénzt teremtsen elő, mint valami nyavalyás könyvelő, ahelyett hogy együtt gyakorlatozna a katonákkal és vezetné őket. Igazából ez bosszantotta Sam Wilsont, aki meglehetősen fiatalon lett négycsillagos, hivatásos katona volt, és az is akart lenni. És bármennyire is szerette volna, bármennyire is alkalmas lett volna rá, a beosztása ezt megtagadta tőle. Ráadásul még bosszantóbb volt, hogy a Szivárvány egység az ő feladatait orozta el többek között. A különleges hadműveletek parancsnokság szerte a világon tevékenykedett, de a Szivárvány nemzetközi felállítása azt jelentette, hogy támadt egy konkurensük. Egy olyan konkurensük, amely politikailag semleges, és ezért sokkal szívesebben veszik igénybe a szolgálatait bajban lévő országok. Clark egyszerűen kitolta a buliból, és Wilsonnak egyáltalán nem tetszett a dolog.
Nem mintha sok választása lett volna.
– Oké, Clark, használhatja a gépet, ameddig az anyaegység meg tud válni tőle, és ameddig nem zavarja az anyaegység készenlétét és kiképzését az, hogy a gép maguknál van. Világos?
– Igen, uram, teljesen világos – helyeselt John Clark.
– Azt hiszem, jó lesz, ha átmegyek és megnézem a maga kis buliját – folytatta Wilson.
– Nagyon örülnék neki, tábornok.
– Hát majd meglátjuk – morogta Wilson, és letette a kagylót.
– Kemény egy szarházi – sóhajtott föl John.
– Az bizony – helyeselt Stanley. – De végül is az ő erdejében orvvadászunk.
– Most már a mi erdőnk, Al.
– Igen, az, de azért ne várd, hogy még örüljön is neki. – És ráadásul fiatalabb is, keményebb is nálam?
– Néhány évvel fiatalabb, és a magam részéről nem szívesen húznék ujjat az úriemberrel – mosolygott Stanley. – De a harc véget ért, John, és úgy tűnik, te nyertél.
Clark kipréselt magából egy mosolyt.
– Lehet, Al, de akkor is könnyebb igazi harcba menni és embereket ölni.
– Bizony.
– Mit csinál Peter osztaga?
– Hosszú kötél gyakorlatokat.
– Menjünk, nézzük meg – javasolta John. Mindketten örültek, hogy van ürügyük otthagyni íróasztalukat.
– Ki akarok jutni erről a helyről – mondta az ügyvédnek.
– Megértem, barátom – felelte az ügyvéd, és pillantása körbefutott a szobán. Akárcsak Amerikában, Franciaországban is úgy szólt a törvény, hogy az ügyvéd és kliense közti beszélgetés bizalmas, nem szabad felvenni, sem bármilyen módon felhasználni, de egyikük sem igazán bízott abban, hogy a franciák betartják a törvényt. Főként hogy a DGSE, a francia hírszerző szolgálat komoly szerepet játszott abban, hogy Iljicset igazságszolgáltatás elé állítsák. A DGSE nem arról volt híres, hogy mindenáron betartja a civilizált nemzetközi viselkedés szabályait, ahogy azt különféle emberek nemzetközi terroristáktól egészen a Greenpeace-aktivistákig, saját bőrükön tapasztalták.
Viszont sokan beszélgettek a szobában, és sehol nem láttak mikrofoncsövet. Iljics és ügyvédje nem fogadták el a börtönőrök által felkínált székeket, inkább az ablakhoz közelebb telepedtek le, mint mondták, azért, mert a természetes világítást kívánják. Persze bármelyik fülke be lehet ettől még mikrofonozva.
– Meg kell hogy mondjam, hogy elítélésének körülményei nem biztatnak túl sok jóval – közölte az ügyvéd. Nem sok újat mondott vele kliensének.
– Tisztában vagyok vele. Azt akarom, hogy hívjon fel valakit.
– Kit?
A Sakál megadott egy nevet és egy telefonszámot. – Mondja meg neki; hogy ki akarok jutni innen.
– Semmilyen törvénytelenben nem vehetek részt.
– Ennek is tudatában vagyok – jegyezte meg Sánchez hűvösen. – Azt is mondja meg, hogy nem marad el a jutalom.
Mindenki sejtette, de senki sem tudta bizonyosra, hogy Iljics Ramírez Sánchez jókora összeget harácsolt össze operációiból. Főleg az OPEC-miniszterek elleni ausztriai, csaknem húsz évvel ezelőtti támadás lendített sokat pénzügyi helyzetén. Ez azt is megmagyarázza, hogy ő és csoportja miért vigyáztak annyira, nehogy megöljenek bárki fontos embert. Még ha ez politikailag nagyobb port vert volna is föl. Az üzlet az üzlet, még az efféle embereknek is. És valaki fizette a jogi költségeit is, gondolta az ügyvéd.
– Mit mondjak még neki?
– Ez minden. Ha azonnal válaszol, tudassa velem – mondta a Sakál. Volt a szemében még mindig valami távoli hűvösség most is, amikor beszélgetőtársa szemébe nézve közölte vele, mit tegyen.
Az ügyvéd nem először tette fel magának a kérdést, miért is vállalta el ezt a klienst. A radikális ügyek régi bajnoka volt. Olyan hírnevet szerzett ezzel, amelynek széles körű és jövedelmező bűnügyi praxist köszönhetett. És természetesen ott volt a vele járó veszély is. Nemrégiben vállalt el három komoly kábítószeres ügyet, és mindhárom esetben vesztett. A klienseinek egyáltalán nem tetszett az ötlet, hogy húsz vagy még több évet börtönben töltsenek, és nemrégiben ki is fejezték nemtetszésüket. Lehet, hogy meg akarják öletni? Történt már néhányszor ilyen, Amerikában és máshol is. Ha nem is valószínű, de lehetséges, gondolta az ügyvéd. Igaz, semmit nem ígért klienseinek, azon kívül, hogy megteszi, ami tőle telik. Ugyanez volt a helyzet Carlosszal, a Sakállal is. Azután került a képbe, miután elítélték, hogy megpróbálkozzon a fellebbezéssel és – mint várható volt – vesztett. A francia legfelsőbb bíróság nem sok jóindulatot tanúsított valaki iránt, aki francia földön gyilkolt és még dicsekedett is vele. Most pedig a Sakál meggondolta magát, és duzzogva úgy érzi, hogy nem élvezi a börtönéletet. Az ügyvéd tudta, hogy továbbítani fogja az üzenetet, csak az a kérdés, nem lesz-e ezzel bűnrészes valamiben?
Nem, döntött végül. Végül is csak annyit tesz, hogy elmondja kliense egy ismerősének, hogy a kliense szeretne szabad lenni. De hát ki nem az ő helyében. Az üzenet elég bizonytalan, sok jelentést takarhat. Hogy az illető segítsen egy másik fellebbezésében, új mentőbizonyítékok feltárásában, bármit jelenthet. És különben is bármire is kéri Sánchez, az mind bizalmas információ, köti az ügyvédi titoktartás.
– Átadom az üzenetét – ígérte kliensének.
– Merci.
Remek látvány volt még a sötétben is. A MH-60K Night Hawk helikopter óránként negyvenöt kilométeres sebességgel közeledett, úgy hetvenméternyire a föld fölött. Dél felől közeledett a lőtér épületéhez, szél ellenében, egyáltalán nem emlékeztetett egy taktikai felfejlődési manőverre. De a helikopterről egy fekete nejlonzsineg lógott le, úgy ötven méter hosszan, és a kötél végén Peter Covington, Mike Chin, és az 1-es osztag még egy tagja lebegett fekete nindzsaruhájában a fekete Sikorsky alatt. Még a legjobb éjjellátóval is alig lehetett látni a zsineget és őket. A helikopter olyan simán és egyenletesen közeledett, mintha sínen gördülne. Egész addig, míg a gép orra az épület falához nem ért, aztán az orr felemelkedett, a helikopter kilángolt, erősen lassult. A helikopter alatt a zsinegen lógó emberek előrelendültek, mint valami hintán, aztán az ív végén hátrafelé. A hátralengés megállt, amikor a lendítőerőt kiegyenlítette a helikopter maradék előremozgása, és a következő pillanatban az emberek már a tetőn voltak, mintha csak egy álló tárgyról léptek volna le. Covington és emberei abban a másodpercben lekapcsolták magukat a gyorskioldóval és leugrottak. A lábuk és az álló tető közötti elhanyagolható sebességkülönbség egyáltalán nem keltett zajt. Alig értek talajt, a helikopter leszegve orrát továbbrepült. És a földön bárki azt hitte volna, hogy a szitakötő mindössze egyenletes sebességgel elrepült az épület fölött. Éjszaka még éjjellátó készülékkel is szinte láthatatlan volt, mi történt.
– Átkozottul jó volt – tört ki Al Stanleyből. – Egy rohadt hang sem hallatszott.
– Tényleg olyan jó, mint mondja – jegyezte meg Clark.
Malloy mintha csak hallotta volna a megjegyzéseket, feléjük kanyarodott, és hüvelykujját mutatta a földön lévők felé, aztán nekilátott a gyakorlat végéig a helyszín fölött körözni. Valós helyzetben ennek az az oka, hogy bármikor szükség lehet rá, hogy vészhelyzetben kimentsen embereket. Azonkívül az sem árt, hogy a földön lévők megszokják, hogy egy helikopter van a fejük fölött. A gép kisvártatva ugyanúgy a táj része lesz, mint a fák. Valósággal belesimul a normál éjszakai háttérbe, semmivel nem figyelnek jobban fel rá, mint a csalogányok dalára, bármennyi veszélyt jelent is a számukra. A szakmában mindenkit meglepett, hogy a dolog működik, pedig egyszerűen az emberi természetet használták föl a különleges operációk világában. Ha egy tankkal állnának be egy parkolóba, egy-két nap után mindössze egy parkoló autónak tekintené mindenki. Covingtonék néhány percig köröztek a tetőn, aztán létrákon leereszkedtek az épület belsejébe, és néhány másodperc múlva a főbejáraton bukkantak ki.
– Oké, Medve, itt hatos. Gyakorlatnak vége. Vissza a madártanyára, alezredes.
– Vettem, hatos, Medve vissza a bázisra, vége – hangzott a kurta válasz, és a Night Hawk a körpályát elhagyva a helikopterleszálló felé száguldott.
– Nos, mi a véleményed? – kérdezte Stanley Covington őrnagyot.
– Átkozottul jó. Mintha egy vonatról lépnénk le a peronra. Malloy érti a dolgát. Főmester?
– Vegyük csak föl a fizetési listára, uram – helyeselt Chin mesterfőnök is. – Ezzel a sráccal együtt tudunk dolgozni.
– Jól karbantartott kis gép – mondta Malloy úgy húsz perccel később a klubban. Zöld Nomex pilótaruha volt rajta, sárga sállal a nyaka körül. Ahogy az egy jó pilótához illik, bár Clark egy kicsit különösnek találta.
– Honnan van az a sál?
– Ja, ez? Ez egy A-10-es sál. Az egyik sráctól kaptam, akit Kuvaitban mentettem ki. Gondolom, szerencsét hoz, és a Warthogot mindig is jó repülőgépeknek tartottam, úgyhogy bevetésekkor viselem.
– Mennyire nehéz megcsinálni ezt a manővert? – kérdezte Covington.
– Hát elég jónak kell lenni az időzítésnek, és figyelni kell a szelet. Tudják, mivel készülök rá?
– Mondja el – kérte Clark.
– Zongorázással. – Malloy felhörpintette sörét, és elvigyorodott. – Ne is kérdezzétek, miért, de mindig jobban repülök azután, hogy játszottam egy kicsit. Talán azért, mert segít bemelegíteni az ujjakat. Akárhogy is, nagyon jó kis gépet adtak kölcsön nekünk. A kontrollkábeleknek pont jó a feszültségük, a szelepek jól vannak beállítva. Legközelebb ha találkozom a légierő szerelőivel, jövök nekik egy körrel. Ezek a srácok tudják, hogyan kell előkészíteni egy helikoptert. Jó kis szerelők vannak ott.
– Úgy bizony – helyeselt Harrison alhadnagy. Az első különleges hadműveleti szárnyhoz tartozott, és így technikailag ő volt felelős a helikopterért, de most igencsak örült, hogy ilyen tanárral hozta össze a sors, mint Malloy.
– Ha a madarat kellőképp hangolják föl, az már fél győzelem helikoptereknél – folytatta Malloy. – Ehhez elég, ha szépen beszél az ember, és ő hallgat rá.
– Olyan, mint egy jó puska – jegyezte meg Chin.
– Pontosan, főmester – tisztelgett Malloy a sörével. – Szóval, mit tudtok nekem mesélni az első két akciótokról?
– Keresztények 10, oroszlánok 1 – felelte Stanley. – Kit vesztettetek el?
– A berni munkánál. Az egyik túszt megölték, még mielőtt odaérkeztünk volna.
– Buzgómócsingok?
– Valami ilyesmi – bólintott Clark. – Nem volt valami nagy ötlet tőlük így átlépni a határt. Eleinte azt hittem, egyszerű bankrablók, de a nyomozás kiderítette, hogy terrorista kapcsolataik vannak. Persze az is lehet, hogy csak egy kis kápét akartak. Dr. Bellow sem tudta eldönteni, mire ment ki a dolog.
– Akárhogy nézzük is, egyszerűen gyilkos gazemberek, hívhatjuk, ahogy akarjuk – vélekedett Malloy. -Segítettem kiképezni az FBI helikopterpilótáit, eltöltöttem néhány hetet Quanticóban a túszmentő alakulattal. Többé-kevésbé belém verték a megfelelő megközelítést. Elég érdekes dolog. Ez a dr. Bellow az a Paul Bellow, aki azt a három könyvet írta?
– Ugyanaz.
– Nem buta fiú.
– Pontosan erről van szó, Malloy alezredes. – Stanley intett; hogy még egy kört kérnek.
– De tudják, végül is mindössze egyetlenegy dolgot kell jól tudni ezekről az alakokról – szólalt meg Malloy, feledve a tudományos érdeklődést és visszaváltva az Egyesült Államok tengerészgyalogos ezredesének gondolkodásmódjába.
– Azt, hogy hogyan nyírjuk ki őket – értett vele egyet Chin főmester.
A Turtle Inn bár régi bútordarab volt a Columbus Avenue-n a Hatvannyolcadik és a Hatvankilencedik utca között. Turisták és helybéliek egyaránt jól ismerték és látogatták. A zene hangos volt, mégsem túl hangos. A hely jól meg volt világítva, mégsem úszott fényárban. A pia egy kicsit drágább volt a szokásosnál, de ennyit megért az atmoszféra, amelyet a tulaj megfizethetetlennek tartott.
– Szóval, errefelé lakik? – kortyolgatta a férfi rumos kóláját.
– Most költöztem ide – felelte a lány italát kortyolgatva. – Munkát keresek.
– Mihez ért?
– Jogi titkárnő vagyok.
Nevetés.
– Akkor itt bőven talál munkát. Több ügyvéd van itt, mint taxisofőr. Mit is mondott, honnan való?
– Des Moines-ből, Iowából. Járt már arra?
– Nem, helyi fiú vagyok – hazudta a férfi. Los Angelesben született harminc évvel ezelőtt. – Könyvelő vagyok a Peat Marwicknál. – Ez is hazugság volt.
De a magányosok bárja ismerkedőhely, ahol hazudni szoktak, ezt mindenki tudja. A nő huszonhárom körül lehetett, nemrég fejezhette be a titkárnői iskolát, barna szemű, barna hajú, és ráfért volna, hogy leadjon vagy öt kilót, de azért egész csinos volt, ha valaki az alacsony nőket szereti. A három ital, amelyet elfogyasztott, hogy megmutassa, már igazi New York-i nő, eléggé fellazította.
– Járt már itt? – kérdezte a férfi.
– Nem, most vagyok itt először. Na és maga?
– Az elmúlt néhány hónapban. Kellemes hely, lehet ismerkedni emberekkel. – Ez is hazugság volt, de egy ilyen helyen könnyen jön.
– Kicsit túl hangos a zene.
– Máshol még rosszabb. A közelben lakik?
– Háromsaroknyira északra. Kibéreltem egy kis stúdiólakást. Kötött lakbérű ház. A holmim egy héten belül érkezik.
– Tehát még nem is igazán költözött be?
– Hát valahogy így.
– Nos; üdvözlöm New Yorkban...? – Anne Pretloe.
– Kirk Maclean. – Kezet fogtak egymással, és a férfi a szükségesnél egy kicsit hosszabban tartotta a kezében a nő kezét, hogy az érezze a bőrét, és ezzel megteremtse a szükséges meghittséget. Néhány perc múlva már táncoltak, vagyis össze-összeütköztek másokkal a sötétben. A férfi elővette minden sármját, a nő pedig felmosolygott 180 centi magasára. Más körülmények között ebből még lehetne is valami, gondolta Kirk, de nem ma.
A bár éjjel kettőkor zárt, Kirk kikísérte. Anne már elég részeg volt, összesen hét pohárral ivott még, és az alkoholt nemigen szívta fel a ropi és a sós mogyoró, amit rágcsált. Kirk lassan kortyolgatott, és így csak három pohárral ivott meg, és rengeteg sós mogyorót evett hozzá. – Hazavihetlek, ugye? – kérdezte a járdán.
– Csak háromsaroknyira lakom.
– Annie, későre jár, és ez New York. Meg kell tanulnod, hová mehetsz, és hová nem. Gyere csak. – Kézen fogta és a sarok felé vezette. BMW-je a Broadway felé, félúton parkolt. Gálánsan kinyitotta az ajtót a lány előtt, majd becsukta, miután beszállt, és megkerülte a kacsit.
– Elég jól mehet neked – jegyezte meg Anne Pretloe a kocsit nézegetve.
– Hát, sokan szeretnek kibújni az adófizetés alól, tudod? – A férfi indított, ráfordult egy keresztutcára. Rossz irányba ment, de a lány egy kicsivel többet ivott a kelleténél ahhoz, hogy feltűnjön neki. Balra fordultak a Broadwayn, és Kirk kisvártatva megpillantotta egy csendes helyen a kék furgont: Félsaroknyira tőle villantott reflektorával. Lassított, majd megnyomta a gombot, és mindkét oldalon leereszkedtek az ablakok.
– Nahát, itt az egyik haverom – szólalt meg.
– Tessék? – felelte Pretloe. Teljesen össze volt zavarva, azt se tudta, hol vannak, hová mennek. Egyébként is már túl volt azon, hogy bármit is tehessen.
– Szia, Kirk – hajolt be egy overallos férfi az utas felőli ablakon.
– Szia, haver – felelte Maclean, és fölemelte hüvelykujját.
Az overallos férfi behajolt, és kis aeroszolos dobozt varázsolt elő ruhaujjából. Megnyomta a piros műanyag gombot, és étert fecskendezett Anne Pretloe arcába. A lány szeme egy pillanatra tágra nyílt a rémülettől és meglepetéstől, Kirk felé fordult, egy hosszú másodpercig úgy maradt, aztán elernyedt a teste.
– Csak óvatosan a gyógyszerekkel, haver, rengeteg piát ivott.
– Nem probléma. – A férfi rácsapott a furgon oldalára, és egy másik alakbukkant elő. Végignéztek az utcán, nem látnak-e rendőrautót, aztán kinyitották az utasoldali ajtót, kiemelték Anne Pretloe ernyedt testét, és berakták a furgon hátsó ajtaján. Nem volt egyedül, a cég egy másik alkalmazottja is fölszedett egy fiatalasszonyt aznap éjjel. Maclean megkönnyebbülten elhajtott, leeresztve hagyta az ablakot, hogy az éjszakai levegő kifújja az éter maradékát a kocsiból. Ráfordult a West Side Highwayre, és északra a George Washington hídra. Oké, tehát kettőt szerzett, a többiek talán további hatot. Még három, és munkájuk legveszélyesebb része be is fejeződött.
INFRASTRUKTÚRA
AZ ÜGYVÉD felhívta a megadott számot. Egyáltalán nem meglepő módon ebéd lett belőle, étteremben, egy negyven körüli férfival. Az illető feltett néhány egyszerű kérdést, aztán távozott, még mielőtt a desszertes kocsit az asztalhoz gurították volna. Bármi történjen is, neki többé nincs köze hozzá, gondolta az ügyvéd. Készpénzzel fizette ki a számlát, és visszasétált irodájába. De nem tudott szabadulni a kérdéstől; mit is tett, mit indított el? Nem tudom, hangsúlyozta magának a választ. Ez a nem tudás üdítő volt, mint egy friss zuhany egy egész napos munka után. És ha nem is annyira, hát végül is ügyvéd volt, aki hozzászokott az élet viszontagságaihoz.
Beszélgetőtársa, miután távozott az étteremből, metróra szállt, háromszor is átszállt, mielőtt fölszállt volna arra a vonalra, amely hazaviszi. Egy parkhoz közel, ahol prostituáltak állnak, kínálják az autósoknak különböző értékű szolgáltatásaikat. Ha valahol megmutatkozik a maga szennyes valójában a kapitalista rendszer, hát itt, gondolta a férfi. Bár ez a hagyomány jóval régibb volt a jelen gazdasági rendszernél. Ezekben a nőkben körülbelül annyi vidámság volt, mint egy sorozatgyilkosban; ahogy ott álltak feltűnő kis ruhájukban, amelyet úgy készítettek, hogy a lehető leggyorsabban lehessen levenni őket. Az idő pénz. A férfi elfordult és lakása felé tartott; ahol némi szerencsével a többiek már várják. És mint kiderült, vele van a szerencse. Egyik vendége még kávét is készített.
– Ez így nem mehet tovább – mondta Carol Brightling, bár maga is tudta, hogy nem tud mit tenni ellene.
– Persze, doki – felelte vendége kávét kortyolgatva. – De hogyan érteted ezt meg vele?
A dohányzóasztalon térkép volt kiterítve. A kelet-alaszkai Prudhoe Bay, a tundra egy része. Több mint ezer négyzetkilométer. És a British Petroleum meg az Atlantic Richfield geológusai, a két társaságé, amely kiaknázta az alaszkai északi lejtő olajmezőit, megépítette a vezetékeket, és ezzel hozzájárult az Exxon Valdez katasztrófához is, már a nyilvánosság elé álltak. Ez az olajmező, amelyet AARM-nek neveztek el, legalább kétszer akkora, mint az északi lejtő. A jelentés ipari értelemben még félig bizalmas volt. Egy hete érkezett a Fehér Házba, és az Egyesült Államok geológiai szolgálata, a szövetségi ügynökség, amely nagyjából ugyanezt a munkát végezte, megerősítette az adatokat. Az ő véleményük is az volt, hogy az olajmező még távolabbra nyúlik keletre, át a kanadai határon. De hogy meddig, mindössze találgatni tudta, mivel a kanadaiak még nem kezdték el a kutatásokat. A tájékoztató végkövetkeztetése hangsúlyozta, hogy az egész olajmező mérete felveheti a versenyt a szaúd-arábiaival is, még ha innét nehezebb is az olajat elszállítani. Kivéve hogy már megépítették a transzalaszkai olajvezetéket, és mindössze néhány száz mérföldnyi vezetékkel kell meghosszabbítani a már létező hálózatot, folytatta a jelentés. Majd azzal az arrogáns végkövetkeztetéssel zárult, hogy mindez elhanyagolható környezeti hatással járt eddig is..
– Kivéve azt az átkozott tankhajó-katasztrófát – jegyezte meg dr. Brightling, reggeli kávéja közben. Több ezer ártatlan madár, több száz tengeri vidra pusztult el, és több száz négyzetkilométer szűzi tengerpartot szennyezett be.
– Katasztrófa lesz, ha a kongresszus ezt megengedi. Uram isten, Carol, gondolj a karibukra, a madarakra, a ragadozókra. Vannak arra sarki medvék is, barnák, és még grizzlyk is. Ez a környezet olyan kényes, mint egy újszülött csecsemő. Egyszerűen nem engedhetjük oda az olajtársaságokat.
– Tudom – bólintott nyomatékosan az elnök tudományos tanácsadója...
– Soha nem lehetne helyrehozni a kárt. Ott van a permafrost, az altalaj állandóan fagyott rétege. Az egész föld felszínén semmi nem ilyen kényes – folytatta a Sierra Klub elnöke, nyomatékul. Tartozunk ezzel magunknak, tartozunk a gyermekeinknek, tartozunk a bolygónak. Ezt a törvényt le kell állítani, meg kell ölni! Nem törődöm vele, hogyan, de ennek a törvénynek vesznie kell! Meg kell győznöd az elnököt, hogy semmi olyat nem tehet, ami kicsit is úgy venné ki magát, mintha támogatná. Nem erőszakolhatják meg a környezetet.
– Kevin, értsd meg, hogy okosan kell hozzáfognunk. Az elnök ezt a pénzügyi egyensúly szempontjából nézi. A hazai olaj lehetővé teszi, hogy ne költsünk pénzt, ne kelljen más országoktól olajat vásárolnunk. Ami még rosszabb, elhiszi az olajtársaságoknak, amikor azt ígérik, hogy nagyobb környezeti károsodás nélkül termelik ki az olajat és szállítják el. És amikor azt mondják, hogy ami kár véletlenül történik, helyre tudják hozni.
– Te is tudod, Carol, hogy ez baromság – Kevin Mayflower kiköpött, hogy mutassa, mennyire megveti az olajtársaságokat. Ez az átkozott olajvezeték egy rohadék sebhely Alaszka arcán, randa egyenetlen acélvonal. A földkerekség legszebb táján valóságos sértés a természettel szemben. És mindez miért? Csak azért, hogy az emberek autóikkal tovább szennyezhessék a bolygót. Csakis azért, mert egyszerűen lusták biciklivel vagy lovon közlekedni (Mayflowert dühöngésében egyáltalán nem zavarta a tény, hogy repülővel jött Washingtonba benyújtani panaszát ahelyett, hogy valamelyik appaloosa lován szelte volna át a kontinenst, és hogy a bérelt autója a West Executive Drive-on parkolt.) Amihez az olajtársaságok csak érnek, azt tönkreteszik, gondolta, bepiszkolják. Kirabolják magát a földet, kiveszik azt, amit értékes erőforrásnak tartanak, legyen az akár olaj, akár szén. Felsebzik a földet; vagy lyukakat fúrnak bele, néha kiöntik folyékony kincsét; mert nem tudják, milyen szent ez a bolygó, vagy mert nem törődnek vele. Pedig ez a bolygó mindenkié, és gondos gazdára van szüksége. Ez pedig megfelelő irányítást igényel, és ez a Sierra Klub és a hasonló csoportok feladata. Megmondani az embereknek, hogy. milyen fontos is a föld, hogy milyen tisztelettel kell bánni vele. A remek újság az, hogy az elnök tudományos tanácsadója megérti mindezt. És ő a Fehér Házban dolgozik, és bejárása van az elnökhöz.
– Carol, azt akarom, hogy menj át az utca túloldalára az ovális irodába, és mondd meg neki, mi a teendő.
– Kevin, ez nem olyan könnyű.
– Mi a fenéért nem? Nem lehet olyan tökfilkó.
– Időről időre, más nézőpontból nézi a dolgokat, és az olajtársaságok nagyon ügyesen csinálják. Nézd meg a javaslatokat – mutatott az asztalon fekvő jelentésre. – Azt ígérik, hogy biztosítják a munka minden fázisát, hogy billió dolláros letétet tesznek arra az esetre, ha bármi balul ütne ki. Az ég szerelmére, Kevin, még azt is felajánlották, hogy a Sierra Klub helyet kap a környezetvédelmi programokat felügyelő tanácsban!
– Ahol többségben vannak az ő embereik! Itt dögöljek meg, ha hajlandó vagyok így kollaborálni! – vicsorgott Mayflower. – Nem engedem, hogy az irodámból bárki is részt vegyen ebben az erőszakban, és ez a végleges döntésem!
– És ha ezt nyilvánosságra hozod, az olajtársaságok azt fogják mondani, hogy szélsőséges vagy, és az egész környezetvédelmi mozgalmat rossz hírbe hozod vele. Nem engedhetjük ezt meg, Kevin!
– A fenébe is, hívhatnak, ahogy akarnak. Az embernek előbb-utóbb meg kell vetnie a sarkát és harcolnia kell, Carol. Ez az a pont, ahol megállunk és harcolunk. Hagytuk, hogy ezek a környezetszennyező szarháziak próbafúrásokat végezzenek Prudhoe Bayben, de tovább nem megyünk!
– És mit mond az elnökség többi tagja erről? – kérdezte dr. Brightling.
– A rohadt életbe, azt fogják mondani, amit én mondok nekik!
– Nem, Kevin. Nem azt fogják mondani. – Carol hátradőlt, és megdörzsölte a szemét. Előző éjjel elolvasta az egész jelentést, és az volt a szomorú igazság, hogy az olajtársaságok átkozottul ravaszul közelítették meg a környezetvédelmi kérdéseket. Egyszerű üzleti számítás volt az egész. Az Exxon Valdez iszonyú károkat okozott nekik, nem is szólva a rossz reklámról. Három oldalt szenteltek a tankhajók biztonsági előírásainak. Most, az alaszkai Valdez hatalmas olajtermináljából kifutó hajókat egész a nyílt tengerig, vontatóhajók kell hogy kísérjék. Húsz természetszennyezési kontrollhajónak kell állandóan készenlétben állnia, és továbbiaknak tartalékban. A tankhajók navigációs rendszerét annyira modernizálták, hogy immár az atommeghatású tengeralattjárókéval vetekszik. A navigációs tiszteknek pedig hat hónaponként, szimulátoron kell bizonyítani tudásukat. Mindez nagyon sokba került, de mégis olcsóbb volt, mint egy újabb, komoly olajszennyezés. Mindezt a hirdetések tömege sulykolta a televízióban. És ami még rosszabb, olyan intellektuális kábeltévé-csatornák, mint a History, Learning, a Discovery vagy a A&E, amelyeket az olajtársaságok szintén szponzoráltak. Az Északi-sark állatvilágát bemutató filmjeikben nem is említették a környezetszennyezés kérdését. De bőven voltak képek, amelyeken a karibuk vagy más állatok a számukra megemelt vezetékek alatt közlekednek. Igen ügyesen közvetítették ezek a képek a megfelelő üzenetet, még a Sierra Klub elnökségének tagjai felé is, gondolta Brightling.
Amiről nem beszéltek, de mind ő, mind Mayflower tudatában volt, hogy mihelyt az olajat biztonságban kitermelik a talajból, és biztonságban keresztülutazik a hatalmas csővezetéken, és az újonnan épített dupla oldalú szuper tankhajókkal biztonsággal átkel a tengeren, ez esetben tovább szennyezi a levegőt az autók, teherautók kipufogóin és erőművek kéményein keresztül. Az egész egy rossz vicc, és ebbe beletartozik Kevin aggódása is a permafrostért. Legrosszabb esetben is, mekkora területet érhet komoly károsodás? Tíz vagy húsz hektárt legfeljebb, és az olajtársaságok további hirdetéseket készíthetnének arról, hogy ezt miként tisztították meg. Mintha az olaj környezetszennyező végfelhasználása nem is számítana.
Mert a tudatlan átlagembernek, aki a tévé előtt bámulja a futballmeccsét, mindez nem is számít. Százmillió vagy még több gépkocsi van az Egyesült Államokban, és még több szerte a világon, és ez mind szennyezi a levegőt. Ez az igazi kérdés. Hogyan állíthatja meg az ember a bolygó ilyen szintű mérgezését?
Pedig van megoldás, tűnődött magában a nő.
– Kevin, megteszem, ami tőlem telik – ígérte. – Azt a tanácsot adom az elnöknek, hogy ne támogassa ezt a törvényjavaslatot.
Az S-1768-as törvényjavaslatot alaszkai szenátorok nyújtották be, akiket az olajtársaságok már rég megvásároltak. A törvény felhatalmazná a belügyminisztériumot, hogy meghirdesse a kitermelési jogokat az AAMP területén. Hatalmas összegről volt szó, mind a szövetségi kormány, mind Alaszka állam számára. Még az ottani indián törzsek is elfordítanák a fejüket. Ebből az olajpénzből rengeteg hómobilt vehetnének, amellyel könnyebben vadászhatnának karibura, és motorcsónakokat, amellyel üldözőbe vehetnék a maradék bálnákat. Elvégre ez kulturális és faji örökségük része. A hómobilra nemigen van szükség az előrecsomagolt iowai marha korszakában, de a bennszülött amerikaiak ragaszkodtak a hagyományaikhoz, ha a hagyományos módszerekhez nem is. Nyomasztó tény volt, hogy még ezek az emberek is félredobták történelmüket és ősi istenüket. És immár ők is az olajat és származékait imádták. Az alaszkai szenátorok magukkal hozzák majd néhány törzs öregeit, hogy szóljanak ők is néhány szót az S-1768-as törvényjavaslat érdekében. És meg is hallgatják majd őket, hisz ki tudná jobban, milyen harmóniában élni a természettel, mint a bennszülött amerikaiak. Csak épp manapság Ski-Do hómobilokkal, Johnson motorcsónakokkal, és Winchester vadászpuskákkal teszik... Carol sóhajtott, annyira őrjítő volt ez az egész.
– Hallgatni fog rád? – kérdezte Mayflower, visszaterelve gondolatait a témára. Még a környezetvédőknek is a politika mindennapjai közt kell élniük.
– Őszinte választ akarsz? Valószínűleg nem – vallotta be Carol Brightling gyorsan.
– Tudod, időnként megértem John Wilkes Bootht – jegyezte meg Kevin halkan.
– Kevin, én nem hallottam, és te pedig nem mondtad. Legalábbis nem itt, nem ebben az épületben.
– A fenébe is, Carol. Tudod, hogy érzek, és tudod, hogy igazam van. Hogy a fenébe őrizzük meg a bolygót, amelyen élünk, ha azok az idióták, akik a világot irányítják, le se szarják.
– Mit akarsz ezzel mondani? Azt, hogy a homo sapiens parazita faj, amely árt a földnek és az ökoszisztémának? Hogy nem tartozunk ide?
– Hát sokan nem, és ez tény.
– Ha így is van, mit tehetsz ellne?
– Nem tudom – kellett bevallania Mayflowernek.
Néhányan tudjuk, gondolta Carol Brightling, és a másik szomorú szemébe nézett. De készen állsz-e erre Kevin? Úgy vélte, igen, de a verbuválás mindig kényes feladat, még ilyen igazi hívők esetén is, mint Kevin Mayflower...
Az építkezés kilencven százalékban befejeződött. Húsz szekció volt a telepen, húsz két és fél négyzetkilométernyi földdarabon. Javarészt lapos volt, néhány kisebb dombbal és egy négysávos kövezett út vezetett északnak, a hetvenes főút felé. Az út még mindig tele volt a ki és be tartó teherautókkal. Az országút utolsó két mérföldjén hiányzott a felezővonal, megerősített beton volt, legalább hetvenöt centi mély. Mintha arra építették volna, hogy repülőgépek is leszállhassanak ide, méghozzá nagy gépek, jegyezte meg magában az építésvezető. Az út egy hasonlóan masszív és jókora parkolóra vezetett. Az építésvezetőt nemigen érdekelte a dolog. Még csak annyira sem, hogy megemlítse salinai klubjában.
Az épületek jellegtelenek voltak, kivéve környezetvédelmi rendszerüket, amely olyan modern volt, hogy akár a flotta is felhasználhatta volna őket a nukleáris tengeralattjáróknál. Mindez azért van, mert a társaság büszke a rendszereire, árulta el az igazgató legutóbbi látogatásakor. Náluk már hagyomány, hogy mindenki mást megelőznek mindenben, azonkívül a munkájuk megköveteli, hogy a legapróbb részletekre is odafigyeljenek. Az ember nem gyárthat vakcinákat akárhol. De még az irodák, sőt még a munkások házai is, ezzel a rendszerrel vannak felszerelve. Ami legalábbis különös, gondolta az építésvezető. Minden épülethez tartozott pince, ami elég ésszerű itt, ahol sok a tornádó, de ezzel általában senki sem törődött, részben lustaságból, részben mert nem olyan könnyű itt kiásni a talajt. Ez a híres kansasi kemény föld, amelynek felső rétegét megkaparták annyira, hogy gabonát tudjanak termeszteni rajta. Ez volt a másik érdekesség, ami feltűnt az építésvezetőnek. A cég tovább műveli a földet. A téli gabonát már betakarították, és kézmérföldnyire innét volt a gazdaság irányítóközpontja, ahova külön kétsávos út vezetett, és amely a legjobb és legújabb mezőgazdasági eszközökkel volt felszerelve, amit az építésvezető valaha is látott. Egy olyan vidéken, ahol a gabonatermesztés már szinte művészeti ággá fejlődött.
Összesen háromszázmillió dollárt öltek ebbe a projektbe. Az épületek nagyok voltak, ha átalakítják őket, öt-hat ezer ember is lakhat benne, gondolta az építésvezető. Az irodaépületben osztálytermek is voltak, tanfolyamok számára. A telepnek saját erőműve volt, és egy jókora üzemanyagtartály is, félig a földbe temetve a helyi időjárási viszonyok miatt. És sajátcsővezeték kötötte össze a hetvenes főút mellett levő olajvezeték-leágazással. És bár egy tó is volt itt, nem kevesebb, mint tíz, harminc centi átmérőjű artézi kutat fúrtak a Cherokee vízkészletbe és alá, amelyből a helyi gazdák öntözték földjeiket. A fenébe is, annyi víz van itt, amelyből egy kisebb várost lehetne itatni. De végül is a cég fizette a számlákat, és az építésvezető megkapta szokásos százalékát, ha minden időben elkészül, és külön bonuszt, ha hamarabb. Márpedig ki akarta ezt is érdemelni. Eddig huszonöt hónap telt el, és kettő volt még hátra. És meglesz, gondolta az építésvezető. Megkapom a bonuszt is, és elviszem a családot két hétre a Disneyworldbe, és golfozok az ottani csodálatos pályákon. Rám is fér, hogy összeszedjem magam, elvégre két éve szabadnap nélkül dolgozom.
De az a bonusz azt jelentette, hogy néhány évig nem is kell dolgoznia. Az építésvezető nagy munkákra szakosodott: Épített már két felhőkarcolót New Yorkban, egy olajfinomítót Delaware-ben, egy vidámparkot Ohióban, és két nagyobb lakótelepet másfelé. Az volt a híre, hogy általában időben vagy még hamarább fejezi be a munkát, és nem lépi túl a költségkeretet. Nem rossz hírnév ebben a szakmában. Leparkolta Cherokee dzsipjét, és átnézte jegyzetfüzetét, milyen teendői vannak még ma délutánra. Igen, az egyes épület ablakának zárópróbái. Mobiltelefonjával előreszólt, aztán átvágott a leszállópályán, ahogy, ő hívta, oda, ahol az utak összefutnak. Azt az időt juttatta eszébe, amikor még a légierő mérnöke volt. Két mérföld hosszú, csaknem egy méter vastag. Igen, ezen az úton akár egy 747-es is leszállhatna. Igaz, a cégnek szabályos kis flottája van Gulfstream üzleti repülőkből, és miért ne itt szálljanak le az ellsworthi ócska kis repülőtér helyett. Vagy akár egy jumbo is, ha a cég egyszer vesz egyet, kuncogott magában. Három perc múlva már az egyes épület mellett parkolt. Ez az épület teljesen kész volt, három héttel a határidő előtt, és már csak a környezetvédelmi ellenőrzés volt hátra. Bement a forgóajtón, amely azonnal be is csukódott mögötte. Szokatlanul erőteljes, súlyos ajtó volt.
– Oké, készen állunk, Gil?
– Igen, Mr. Hollister.
– Hát akkor rajta – adta ki az utasítást Charlie Hollister.
Gil Trains volt a projekt környezetvédelmi rendszerének felügyelője. Valaha a flottánál szolgált, és az ellenőrzés volt a mániája. Most is maga nyomta meg a falon levő kapcsolótábla gombjait. Nem hallottak zajt, amikor az épület nyomás alá került – ehhez túl távol volt a rendszer – de azonnal érezték a hatást. Hollister a fülében érezte, olyan volt, mintha hegyi úton vezetne. Pattogott a füle, és szorgosan kellett nyeldesnie, hogy közömbösítse a nyomást, és ez újabb pattogást váltott ki.
Odalépett Gilhez.
– Hogy tartja? – kérdezte.
– Eddig jó – felelte Trains. – Nulla-pont-hét-öt font per négyzethüvelyk túlnyomás. Egyenletesen tartja. – Trains szeme az ellenőrző táblán lévő mutatókra tapadt. – Tudod milyen ez, Charlie?
– Nem – vallotta be az építésvezető.
– Mint amikor egy tengeralattjáró vízhatlanságát ellenőrzik. Ugyanaz a módszer. Túlnyomás alá helyezzük a tért.
– Csakugyan? Engem arra emlékeztetett, amit Európában, a vadászgépek támaszpontján csináltunk.
– Az mi? – kérdezte Jil.
– Túlnyomás alá helyeztük a pilótafülkét, hogy a gázokat kint tartsuk.
– Csakugyan? Gondolom, mindkét irányban működik. Mindenesetre nem szökik a nyomás.
Nem is szabad neki, gondolta Hollister, nem igaz, mit szenvedtünk, hogy biztosak legyünk benne, minden kibaszott ablak rendesen le van szigetelve vinyl tömítésekkel. Nem mintha olyan sok ablak lenne. Ezt is egy kissé különösnek találta. Elég szép innét a kilátás, miért kell eltakarni?
Az épület egésze 1,3 fontos túlnyomásra volt hitelesítve. Azt mondták, a tornádó elleni védelem miatt, és ebben volt is valami. Érthetővé tette a megnövelt hatékonyságú fűtő-szellőző-légkondicionáló rendszereket is, amelyek a tömítésekhez tartoztak. De lehetővé teszi a beteg épület szindrómát is. A túlságosan jól szigetelt épületekben megragadnak az influenzavírusok, és a megfázás úgy terjed, mint valami nyavalyás préritűz. Valószínűleg ez is része az elképzelésüknek. Ez a cég gyógyszerekkel és vakcinákkal meg ilyenekkel foglalkozik, ami azt jelenti, hogy egy kicsit olyan, mint egy biológiai fegyverüzem. Elég ésszerű, hogy vigyázni kell rá, a dolgok bent maradjanak, más pedig kint. Tíz perc múlva biztosak lehettek a dolgukban. Az épület különböző részein levő műszerek mind azt jelezték, hogy a túlnyomást biztosító rendszer működik – már az első alkalomra. A srácok, akik az ajtókat és az ablakokat készítették, megérdemelték a pluszpénzt, amit kaptak.
– Elég jónak tűnik, Gil. Át kell hogy menjek a kommunikációs központba. – A telepnek gazdag gyűjteménye volt műholdas kommunikációs rendszerekből.
– Használd a zsilipet – figyelmeztette Trains:
– Később találkozunk – köszönt el az építésvezető kifelé menet.
– Hát persze, Charlie.
Nem volt valami kellemes. Immár tizenegy egészséges emberük volt, nyolc nő és három férfi – természetesen nemek szerint elkülönítve – vagyis eggyel több is, mint tervezték. De miután elrabolták őket, egyiküket sem vihették vissza. Ruhájukat elvették – egyes esetekben már akkor, amikor az alanyok eszméletlenek voltak – és börtönruhára emlékeztető, de némiképp jobb anyagból készült nadrágot és felsőrészt kaptak helyette. Alsóneműt már nem. A börtönökben előfordult már, hogy nők a melltartójukkal akasztották föl magukat, és itt ezt el akarták kerülni. Papucsot kaptak cipő helyett, és az ételbe bőven kevertek váliumot is, ami valamelyest, ha nem is teljesen, megnyugtatta az embereket. De nem lett volna bölcs dolog túlságosan elkábítani őket, mert ha eltompítják egész szervezetüket, az befolyásolhatja a kísérletet is. Márpedig ezt nem engedhetik meg maguknak.
– Mi ez az egész? – kérdezte az egyik nő dr. Archertől.
– Egy orvosi kísérlet – felelte Barbara, és nekiállt kitölteni a kérdőívet. – Önként jelentkezett rá, vagy nem emlékszik? Fizetünk érte, és utána visszamehet oda, ahonnan jött.
– Mikor jelentkeztem?
– A múlt héten – közölte dr. Archer.
– Nem emlékszem rá.
– Pedig jelentkezett, ott az aláírása a jelentkezési lapon, és nincs rossz dolga itt, ugye?
– Állandóan olyan álmos vagyok.
– Az teljesen normális, emiatt ne aggódjon – nyugtatta meg dr. Archer.
A nő, az F4-es alany jogi titkárnő volt. A női alanyok közül hárman is jogi titkárnők voltak, ami egy kicsit zavarta dr. Archert. Mi lesz, ha az ügyvédek, akiknek dolgoznak, felhívják a rendőrséget? Mindenesetre küldtek nekik felmondólevelet, amelyeken szakértő módon hamisították az aláírásokat, és amelyekbe hihető kifogásokat írtak. Talán beválik. Akárhogy is, szakértő módon hajtották végre az emberrablásokat, és itt erről senki nem fog beszélni senkinek. Az F4-es alany meztelenül ült egy kényelmes, szövettel borított széken. Egész csinos lenne; ha leadna négy kilót, gondolta Archer. A fizikai kivizsgálás semmi szokatlant nem mutatott. A vérnyomás normális volt, a vérkép a kelleténél kicsivel magasabb koleszterinszintet mutatott, de ez sem volt aggasztó. Az F4-es normális, egészséges, huszonhat éves nőnek tűnt. A kikérdezése sem árult el semmi érdekeset. Természetesen nem volt szűz, tizenkét szeretője volt az alatt a kilenc év alatt, amióta nemi életet élt. Húszéves korában volt egy abortusza egy nőgyógyásznál, attól fogva a biztonságos szexet gyakorolta. Jelenleg is volt szeretője, de a férfi hetekre eltűnt üzleti ügyben, és az alany azt gyanította, hogy van egy másik nő is az életében.
– Oké, hát nagyjából ennyi elég is, Mary. – Archer mosolyogva felállt. – Köszönöm az együttműködését.
– Felöltözhetek?
– Szeretnénk, ha előbb még megtenne valamit. Kérem, menjen be azon a zöld ajtón. Ott a fertőtlenítő rendszerünk. Kellemesen hűvösnek fogja találni. A másik oldalon várják a ruhái, ott felöltözhet.
– Oké. – Az F4-es alany felállt és engedelmeskedett. A szobában semmi nem volt, az égvilágon semmi. A nyugtatóktól kábán állt néhány másodpercig, feltűnt neki, milyen meleg van idebent, több mint harminc fok, aztán láthatatlan lyukakból a falon köd, valami pára bukkant fel és azonnal lehűtötte. Vagy tíz másodpercig tartott ez a kényelmes érzés, aztán a köd elapadt, és a túloldali ajtó egy kattanással kinyílt. Ahogy ígérték, ott volt az öltöző. Az F4-es felvette zöld kórházi öltözékét, és kiment a folyosóra. Egy biztonsági őr – aki soha nem ment három méternél közelebb hozzá – a túloldali ajtó felé intett. Ott volt a hálószoba, ahol már várta az ebéd. Elég jó volt itt a koszt, és utána jólesett egy kis szunyókálás.
– Rosszul érzi magát, Pete? – kérdezte dr. Killgore az épület másik részében.
– Biztos az influenza vagy valami. Teljesen összetörtnek érzem magam, és semmi nem marad meg bennem. – Még a pia sem, gondolta magában, ha nem is tette hozzá hangosan. És ez különösen kellemetlen volt egy alkoholistának. A pia volt az egyetlen, amit mindig magukban tudtak tartani.
– Oké, hát akkor megvizsgáljuk. – Killgore felállt, maszkot vett föl és gumikesztyűt. – Veszünk egy kis vért magától, oké?
– Persze, doki.
Killgore csakugyan alaposan vizsgálta meg, gondosan bevezette a tűt, majd négy öt köbcentis üvegesét is megtöltött. Aztán megnézte Pete szemét, száját; és megnyomkodta a hasát. Az alany a mája táján érzékeny volt.
– Jaj! Doki, ez fáj.
– Tényleg? Nem érzem, hogy más lenne, mint korábban volt, Pete. Hogyan fáj? – kérdezte, és kitapogatta a májat, amely mint az alkoholisták többségénél, olyan volt, mint egy puha tégla:
– Mintha kést szúrt volna belém, doki. Tényleg olyan.
– Sajnálom, Pete. És ez? – kérdezte az orvos, és mindkét kézzel megnyomta lejjebb is.
– Nem olyan élesen, de fáj egy kicsit. Talán valami rosszat ettem. – Lehet, nem sokat aggódnék miatta – felelte Killgore. Oké, ez szimptomatikus, ugyan néhány nappal korábban a vártnál, de kisebb szabálytalanságokra számíthattak. Pete az egyik legegészségesebb alanyuk ugyan, de az alkoholisták soha nem egészségesek igazán. Pete lesz a második. Peched van, haver, gondolta Killgore. – Adok valamit, amitől nem fáj annyira.
Az orvos elfordult, kinyitott egy fiókot a faliszekrényen. Öt milligramm elég, gondolta. A megfelelővonalig töltötte a műanyag injekciós tűt, aztán megfordult, és beleszúrta a kézháton levő vénába.
– Ooó! – mondta Pete néhány másodperc múlva. – Ooó... ez kellemes. Sokkal jobb, doki, köszönöm. – A nedvedző szemek elkerekedtek, majd elernyedtek.
A heroin remek fájdalomcsillapító. Az első néhány másodpercben ragyogó káprázat fogja el, majd néhány órán keresztül kábulat. Pete egy ideig kellemesen fogja érezni magát. Killgore felsegítette, majd visszaküldte a helyére, aztán nekilátott megnézni a vérmintát. Harminc perc múlva már biztos volt a dolgában. Az antitestkísérlet pozitívnak bizonyult, és a mikroszkóp alatt jól látszott, mi ellen küzdenek az antitestek... és maradnak alul.
Mindössze két évvel ezelőtt próbálták megfertőzni Amerikát ennek a vírusnak a természetes változatával. A „pásztorbottal”, ahogy egyesek nevezték. A génsebészeti laboratóriumban némileg átalakították a rák DNS hozzáadásával, amitől a negatív fonatú RNS vírus erősebb lett. De ez igazából olyan volt, mintha esőkabátot adtak volna a vírusra. A legnagyobb újság az volt, hogy a génmérnökök csaknem megháromszorozták a lappangási periódust. Azelőtt négytől tíz napig tartott, most csaknem egy hónapig. Maggie igazán érti a dolgát, és jó nevet is választott. A Síva veszélyes kis szarházi megölte Chestert... – vagyis a kálium ölte meg, de Chester már haldoklott – és most nemsokára megöli Pete-t is. És ez alkalommal nem lesz könyörületes halál. Pete egész addig élhet, amíg a betegség el nem viszi. Az ő fizikai állapota csaknem normális, és érdemes megnézni, hogy a gondos ápolás mennyit tehet az ebola-Síva hatása ellen. Valószínűleg semmit, de azért utána kell nézni. Még kilenc elsődleges kísérleti alanyuk maradt, és tizenegy újabb van az épület másik oldalán. Ez lesz az igazi kísérlet. Mindannyian egészségesek, legalábbis tudomásuk szerint. Egyszerre fogják tesztelni velük a Síva életképességét, a terjedését, azonkívül a vakcinákat, amelyeket Steve Bergnek sikerült izolálni előző héten.
Ezzel Killgore mai munkája be is fejeződött. Kiment az épületből. Az esti levegő hűvös volt és tiszta, már amennyire tiszta lehet a világnak ezen a részén. Százmillió autó van ebben az országban, és mindegyikből ömlik a komplex szénhidrogén az atmoszférába. Killgore kíváncsi volt, két-három éven bélül, amikor már mindennek vége lesz, érzékeli-e a különbséget. Az épület lámpáinak ragyogásában denevérek csapkodó szárnyait pillantotta meg, Remek, gondolta, az ember ritkán lát denevért, biztos rovarokra vadásznak. Bárcsak hallanám a hangokat, amelyeket radarként bocsátanak ki, hogy megtalálják velük a rovarokat.
És persze madarak is vannak itt, főleg baglyok. Ezek a csodálatos éjszakai ragadozók, amelyek puha szárnyakon szállva megtalálják az utat a pajtákba, ahol egereket fognak, megeszik, megemésztik őket, majd kompakt kis kapszula formájában bocsátják ki áldozatuk csontjait. Killgore sokkal inkább közel érezte magához a vad ragadozókat, mint áldozataikat, de ez érthető is, csakugyan velük áll rokonságban. A ragadozókkal, ezekkel a vad, csodálatos lényekkel, amelyek lelkiismeret-furdalás nélkül ölnek, mert Természet Anyánknak nincs lelkiismerete. Egyik kezével életet ad, a másik kezével elveszi. Ez az élet örök körforgása, amely azzá teszi a földet, ami. Az ember régóta és sok mindent elkövet, hogy megváltoztassa ezt, de eljött az idő, hogy néhány ember gyorsan és drámaian visszaváltoztasson mindent, és ő köztük lesz. Azt nem fogja látni, hogy az összes seb begyógyul a föld felszínén, de ha elég sokáig él, tanúja lehet a legfontosabb változásoknak. A környezetszennyezés szinte teljeseri megszűnik. Az állatokat nem tartják fogságban és nem mérgezik. Az ég tiszta lesz, és hamarosan élet borítja a földet a természet szándéka szerint. És ő és kollégái láthatják ezt a csodálatos változást. És ha nagy árat keli is fizetni érte, az, amit nyernek általa, megéri. A föld azoké, akik megértik és méltányolják, ráadásul a természet saját módszerét fogják felhasználni, igaz, némi emberi segítséggel. Ha az emberek felhasználhatják a tudomány és a művészet eredményeit, hogy ártsanak a világnak, akkor más emberek felhasználhatják ugyanezeket azért, hogy helyrehozzák a dolgokat. Chester és Pete nem értenék meg mindezt, de ők úgy sem értenek túl sok mindent.
– Több ezer francia lesz itt – mondta Juan. – És a nagy részük gyerek. Ha ki akarjuk szabadítani a társainkat, nagyot kell ütnünk, és ez elég nagy lesz.
– De hová megyünk utána? – kérdezte René.
– A Bekaa-völgy még rendelkezésűnkre áll, és onnan oda megyünk, ahová csak akarunk. Jó kapcsolataim vannak Szíriában, és van még néhány lehetőség.
– Négyórás út repülővel, és a Földközi-tengeren mindig van egy amerikai repülőgép-anyahajó.
– Akkor se fognak megtámadni egy gyerekekkel teli repülőgépet – mutatott rá Esteban. – Még díszkíséretet is adnak – tette hozzá mosolyogva.
– Mindössze tizenkét kilométer a repülőtér, jó, többsávos autópályán – emlékeztette őket André.
– Az akció minden egyes részletét tisztáznunk kell. Esteban, te állj munkába ott, André te is. Kiválasztjuk a helyet, aztán a napot és az órát.
– Több emberre van szükségünk, legalább még tíz emberre.
– . Ez probléma. Honnan szerezzünk tíz megbízható embert? kérdezte Juan.
– Felfogadhatunk Sicarios-okot. Elég, ha megfelelő mennyiségű pénzt ígérünk nekik – mutatott rá Esteban.
– Megbízható emberek kellenek – vitatkozott René határozottan.
– Elég megbízhatóak lesznek – nyugtatta meg a baszk. – Tudom, hova forduljak.
Valamennyien szakállasok voltak. Ez a legkényelmesebb álca, és bár szülőhazájuk rendőrségei mindegyikükről rendelkeztek fényképpel, ezek a képek fiatal, simára borotvált embereket ábrázoltak. Kinézetük alapján, meg abból, ahogy az asztal fölé hajolva szenvedélyesen sutyorogtak, a járókelők művészeknek gondolták volna őket. Mindannyian egész jól öltöztek, ha nem is a legdrágább ruhákba. Lehet, hogy politikáról vitatkoznak, vagy valami bizalmas üzleti ügyről, gondolta a pincér, aki tőlük vagy tízméternyire ácsorgott. Nem tudhatta, hogy mindkét dologban igaza van. Néhány percre rá a csoport felállt az asztaltól, kezet ráztak egymással és távoztak. Hagytak annyi pénzt az asztalon, ami fedezte a számlájukat, és hozzá soványka borravalót. Művészek, gondolta a pincér, híresen smucig nyavalyások.
– De bármikor bekövetkezhet egy környezeti katasztrófa, mintha lőporos hordón ülnénk! – makacskodott Carol Brightling.
– Carol itt a pénzügyi egyensúlyról van szó – felelte a Fehér Ház stábjának vezetője. – Vagy ötvenbillió dollárt takarít meg Amerikának, és szükségünk van erre a pénzre. Megértem a környezettel kapcsolatos aggodalmait, de az Atlantic Richfield elnöke személyesen tett ígéretet rá, hogy nem szennyezik a környezetet. Sokat tanultak az elmúlt húsz év során. Nemcsak a dolog műszaki oldaláról, hanem a környezetvédelem reklám jelentőségéről is.
– Járt már ott? – kérdezte az elnök tudományos tanácsadója.
– Nem – rázta a fejét a férfi. – Átrepültem Alaszka felett, ez minden.
– Higgye el, egész másképp gondolkodna, ha látta volna azt a helyet.
– Láttam Ohióban felszíni fejtéseket, és azt is láttam, amikor mindent visszatemettek, beültették fákkal és fűvel. A fenébe is, az egyik ilyen bánya fölött két év múlva profi golfbajnokságot rendeznek, olyan szintű pályát építettek oda. Meg van tisztítva, Carol. Most már tudják, hogyan kell, és azt is tudják, hogy gazdasági és politikai értelemben egyaránt megéri. Úgyhogy nem, Carol, az elnök nem fogja visszavonni a támogatását. Gazdaságilag jó az országnak. És ki nem szar le egy olyan földdarabot, amelyet mindössze néhány száz ember látott, tette hozzá gondolatban.
– Személyesen szeretnék beszélni vele – makacskodott a tudományos tanácsadó.
– Nem – rázta a fejét a stáb főnöke nyomatékosan. – Nincs rá mód, legalábbis nem ebben a témában. Mindössze annyit érne el vele, hogy aláásná a helyzetét, és ez nem lenne túl okos dolog, Carol.
– De megígértem.
– Kinek ígérte meg?
– A Sierra Klubnak.
– Carol, a Sierra Klub nem kormányzati tényező. Megkaptuk a levelüket, elolvastam. Az ilyen kérdésekben kezdenek teljesen szélsőséges álláspontra helyezkedni. Mindenki képes arra, hogy azt mondja, ne csináljunk semmit, és nagyjából nem is mondanak mást, amióta ez a Mayflower vette át az irányítást.
– Kevin rendes ember, és igen okos is.
– Eddig ezt nemigen bizonyította, Carol – horkantott a stáb főnöke. – Égy fantaszta.
– A fenébe is, Arnie, nem mindenki szélsőséges, aki nem ért egyet magával.
– De ő igen. A Sierra Klub teljesen tönkreteszi magát, ha ő marad a kormánykeréknél. – A stábfőnök naptárára pillantott. – Dolgom van. A maga dolga, dr. Brightling, ebben a kérdésben az, hogy támogassa a kormányzatot. Ez azt jelenti, hogy személy szerint önnek kell támogatnia ezt a törvényjavaslatot. Ebben az épületben mindössze egy álláspont van, és ez az álláspont az, amit az elnök mond. Ez az ára annak, ha valaki az elnök tanácsadójaként dolgozik, Carol. Módja van rá, hogy befolyásolja a politikai döntéseket, de ha egyszer a döntés megszületett, támogatnia kell, akár hisz benne, akár nem. Nyilvánosan csak azt nyilatkozhatja, hogy az olaj kitermelése jó Amerikának és a környezetnek, megértette?
– Nem, Arnie, ezt nem tehetem! – tiltakozott Brightling.
– Ezt kell tennie, Carol. Méghozzá meggyőzben, és oly módon, hogy a józanabb környezetvédelmi csoportok megértsék a helyzet logikáját. Legalábbis ha szeret itt dolgozni.
– Vegyem fenyegetésnek?
– Nem, Carol, nem fenyegetem, csak elmagyarázom, mik is a szabályok itt. Mert a szabályokat be kell tartania, akárcsak nekem és mindenki másnak. Ha itt dolgozik, lojálisnak kell lennie az elnök iránt. Ha nem lojális, nem dolgozhat itt. Akkor is tudta, hogy ezek a szabályok, amikor elfogadta ezt a megbízást. Tudta, hogy ezek szerint kell játszani. Oké, ez egy olyan alkalom, ahol bátornak kell lenni. A kérdés Carol, elfogadja a szabályokat, vagy nem?
Az asszony arca elvörösödött a smink alatt. Még mindig nem tanulta meg leplezni haragját. Elég nagy baj, gondolta a stábfőnök. Az ember nem engedhet meg magának ilyen érzelmeket ilyen kisebb jelentőségű ügyeknél, legalábbis nem ilyen kormányzati szinten. Márpedig ez az egész jelentéktelen ügy. Ha az ember néhány billió hordónyi olajat talál egy olyan területen, ami az övé, akkor azt kitermeli. Ilyen egyszerű a dolog, és még egyszerűbbé teszi, hogy az olajtársaságok megígérték, hogy mindeközben senkinek nem esik baja. És a dolog ilyen egyszerű is marad, ameddig a szavazók autóval járnak.
– Nos Carol? – kérdezte.
– Igen, Arnie, ismerem a szabályokat, és betartom őket – ígérte Carol végül.
– Helyes. Azt szeretném, ha készítene egy szakvéleményt délutánra. Még ma szeretném megkapni. A szokásos anyag legyen. Tudományos háttérrel a biztonsági előírásokról meg effélékről. És köszönöm, hogy meglátogatott, Carol – bocsátotta el.
Dr. Brightling mozdulatlanul állt, majd az ajtóhoz lépett. Megállt, habozott, legszívesebben megfordult volna; hogy közölje Arnie-val hová dugja föl a szakvéleményt... aztán mégis kiment a szobából, végig a folyosón, a nyugati szárnynál észak felé fordult, és lement a lépcsőn az utcára. A titkosszolgálat két ügynöke látta az arcát, és eltűnődött, mi ronthatta el ennyire a kedvét ma reggel. Valóságos jégeső lehetett, gondolták. Szokatlanul merev járással átment az utcán, majd föl a lépcsőn az OEOB-ba. Irodájába érve bekapcsolta Gateway komputerét, és előhívta a szövegszerkesztő programot. Legszívesebben öklével belevágott volna a monitorba.
Hogy ez az alak parancsolgasson neki! Egy olyan ember, aki semmit nem tud a tudományos dolgokról, és semmit nem törődik a környezettel. Arnie-t csak a politika érdekli, és a politika a legművibb dolog az egész világon.
Aztán végül megnyugodott, mély lélegzetet vett, és nekilátott felvázolni egy szakvéleményt, amely megpróbál megvédeni valamit, ami nem következhet be. Vagy mégis?
Nem, mondta magának határozottan, nem fog megtörténni.
KISZÁMÍTHATATLANOK
A PARK sokat tanult híres példaképeitől. Vagy egy tucat magas rangú vezetőt kellett elcsábítaniuk még eddigi magas fizetésüknél is bőkezűbb javadalmazás ígéretével. Mindezt a park perzsa-öbölbeli pénzügyi befektetői fizették. De az eredmény máris felülmúlta a várakozásokat, és úgy tűnt, hogy a tervezett nyolc és fél év helyett kevesebb mint hat év alatt megtérül a befektetés.
Márpedig jelentós összegről volt szó, mivel elhatározták, hogy nemcsak egyszerűen lemásolják az amerikai mintát, hanem minden szempontból túl is szárnyalják. Az ő parkjukban a kastély kőből készült, nem üvegszálból, a főutca valójában három főútvonalból állt, és mindegyik három különböző nemzeti témát ötvözött. A körbe futó vasút sem kisvasút volt, hanem normál nyomtávú, és két valódi gőzmozdony járt rajta. És az is szóba került, hogy meghosszabbítják a vonalat a nemzetközi repülőtérig, amelyet a spanyol hatóságok voltak oly kedvesek, hogy modernizáltak, hogy ezzel is támogassák a parkot. És nagyon jól tették. A park huszonnyolcezer embernek adott állandó munkát, és további tízezernek részmunkaidőben vagy szezonálisan. A különböző óriási hullámvasutakat Svájcban készítették külön tervek szerint, és némelyikük olyan ijesztő volt, hogy egy vadászpilóta elsápadt volna tőle. Ráadásul a parkban volt tudomány világa részleg is, Holdon járással, amely még a NASA elismerését is elnyerte. Volt egy víz alatti hatalmas akvárium, amelyen keresztül lehetett sétálni, és szinte minden nagy európai iparvállalatnak volt itt pavilonja. Különlegesen lenyűgöző volt például az Airbusé, ahol a gyerekek (és a felnőttek is) kipróbálhatták a repülőgépek szimulátorait.
Volt itt mindenféle kosztümös figura, gnómok, trollok, és az európai történelem mitikus teremtményei, azonkívül római legionáriusok, akik barbárokkal küzdöttek, és persze a szokásos üzletek, ahol a vendégek megvehették mindannak a másolatát, amivel a parkban szórakoztak.
A befektetők egyik legokosabb döntése az volt, hogy a parkot Franciaország helyett Spanyolországban építették fel. Bár itt melegebb volt a klíma, de szárazabb és naposabb is az év java részén, ami lehetővé tette, hogy egész évben működjenek. Egész Európából özönlöttek ide a vendégek, egyesek repülővel, mások vonattal vagy autóbuszos körúttal. Nagy, kényelmes hotelek álltak rendelkezésükre, három ár- és fényűzési kategóriában. Volt olyan, amelyet mintha csak César Ritz rendezett volna be, és volt jó néhány sokkal puritánabb szálláshely is. De a vendégek mindenhol ugyanazt a környezetet élvezhették, a meleg száraz időt, fürödhettek a medencékben, melyeket fehér homok vett körül, játszhattak a golfpályák valamelyikén. Kettő már elkészült, és három továbbit építettek, egyikük hamarosan az európai profi bajnokság egyik állomása lesz. Volt egy kaszinó is. Ilyesmivel egyetlen park sem próbálkozott eddig. Mindent összevetve a Világpark azonnali és szenzációs sikernek bizonyult. Ritkaság volt az a nap, mikor mindössze tízezer vendége volt. Annál gyakoribb, amikor több mint ötvenezer.
Minden ízében modern építmény volt, hat helyi és egy központi parancsnokság irányította, és minden egyes hullámvasutat, csúszdát, étkezdét komputerekkel és tévékamerákkal ellenőriztek.
Mike Dennis volt a szakmai igazgató. Orlandóból csábították el, és bár hiányzott neki az ottani baráti légkör a vezetők között, a Világpark felépítése és irányítása olyan szakmai kihívás volt, amelyre egész életében várt. Három gyereke volt, de igazából ez volt az ő kis bébije. Dennis kinézett a torony lőrésein, és végignézett birodalmán. Irodája és parancsnoki központja a várban volt, a tizenkettedik századi erődítmény lakótornyában. Ilyesmiben élhetett Aquitánia hercege is, de őneki csak kardjai és lándzsái voltak, és nem komputerei meg helikopterei, és bármilyen gazdag volt is a maga idejében, a tizenkettedik században, nem is álmodhatott ennyi pénzről. A Világpark egy jó napon csak készpénzben tízmillió dollárt kasszírozott, és jóval többet hitelkártyáról. Minden egyes nap pénzzel teli teherautó indult innét, erős rendőrségi kísérettel a legközelebbi bank felé. A Világpark, akárcsak floridai modellje, többszintes építmény volt. Alul volt egy föld alatti város is, ahol a karbantartó járművek közlekedtek, ahol a személyzet felölthette kosztümjét meg ebédelhetett, és ahol gyorsan és a látogatók számára láthatatlanul mozgathattak dolgokat és embereket egyik helyről a másikra. Mindennek az irányítása nem volt akármilyen feladat. Mintha nem is olyan kicsi kisváros polgármestere lenne az ember, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy itt mindennek időre meg kell történnie. És ügyelni kellett arra, hogy a költségek mindig kisebbek legyenek a város bevételénél. Az, hogy Mike Dennis jól végezte a munkáját, pontosan 2,1 százalékkal jobban, mint a nyitás előtti számítások ígérték, azt jelentette, hogy tekintélyes jövedelme is volt, és épp öt hete kapott készhez egymillió dolláros jutalmat is. Csak a gyerekek tudnák megszokni a helyi iskolákat...
Bármilyen gyűlöletes is ez a hely, el kell ismerni, hogy lélegzetelállító. Valóságos város, melynek építése billiókba került. André végigcsinálta a betanítási folyamatot, a helyi „Világpark egyetemen” elsajátította a hely abszurd szellemiségét. Megtanult mindenre és mindenkire mosolyogni. Szerencsés módon a biztonsági részleghez helyezték, az úgynevezett Világpark Policiához, ami azt jelentette, hogy világoskék inget viselt, sötétkék nadrágot függőleges kék csíkkal és síppal meg hordozható rádióval volt felszerelve. Ideje java részét azzal töltötte, hogy útbaigazította az embereket, hogy merre találják a mosdókat, mert a Világparknak körülbelül annyira volt szüksége rendőrségre, amennyire egy hajónak kerekekre. Azért kapta ezt a munkát, mert jól beszélt három nyelven, franciául, spanyolul és angolul, és így a látogatók – „vendégek” – többségének segítségére lehet ebben az új spanyol városban, elvégre időről időre mindenkinek kell pisilni, de valami okból nincs annyi eszük, hogy meglássák a több száz útbaigazító táblát, amelyek szavak helyett piktogramokkal tudatták, merre kell menni, ha az emberre rájön a szükség.
André látta, hogy Esteban a szokásos helyén van, héliummal töltött léggömbjeit árulja. Kenyeret és cirkuszt, gondolták mindketten. Milyen iszonyatos összeget költöttek ennek a helynek a felépítésére, és mi okból? Hogy a dolgozó szegény osztályok gyermekei néhány órát nevethessenek, mielőtt visszatérnek rémes otthonaikba. Hogy a szülőket arra kényszerítsék, még többet költsenek. Valójában az egész helynek egyetlen célja van, hogy az arab befektetők, akiket meggyőztek, hogy olajvagyonuk egy részét ennek a fantáziavárosnak az építésébe fektessék, még gazdagabbak Tegyenek. Lehet, hogy lenyűgöző, lélegzetelállító, de akkor is gyűlöletes, megvetni való hely. A megtestesült hazugság, a dolgozó tömegek ópiuma, akik vakok ahhoz, hogy lássák az igazságot. Nos, ezt megmutatni a forradalmi elit feladata.
André látszólag céltalanul sétált fel-alá, de valójában nagyon is tervszerűen. Saját tervei egyelőre egybeestek a parkéval. Még meg is fizették azért, hogy jól nyitva tartsa a szemét, és mindent megfigyeljen, és közben mosolygott és megmondta a szülőknek, kis drágáik hol tudnak könnyíteni magukon.
– Itt a megoldás – jelent meg egy nap Noonan az értekezleten.
– Mire? – kérdezte Clark.
Noonan egy komputeres floppylemezt tartott a kezében.
– Mindössze százsornyi kód, plusz az installálás. A cellák – a telefoncellák, úgy értem – mind ugyanazt a komputerprogramot használják. Amikor egy helyszínre érünk, egyszerűen berakom ezt a lemezt a komputerükbe, és betöltöm a szoftvert. Attól fogva, hacsak nem tárcsázzák a megfelelő előhívó számot, a 7-7-7-et, a cella azt fogja válaszolni, hogy a hívott szám foglalt. Így segítőkész lelkek nem hívhatják kívülről mobiltelefonon az alanyainkat, és ők sem hívhatnak senkit.
– Hány példány van belőle? – kérdezte Stanley.
– Harminc – felelte Noonan. – A helyi zsaruk fogják installálni mindenütt. Hat nyelven nyomtattam ki a használati utasításokat. Nem rossz mi? – gondolta magában Noonan. Egy ismerősén keresztül jutott hozzá a National Security Agencytől a marylandi Fort Meade-ből. Egy hétbe tellett, mire megszerezte, de megérte. Cellcopnak hívják, és a világon mindenütt működik.
– Jó munka volt, Tim. – Clark feljegyzett valamit. – Oké, és mi a helyzet az osztagokkal?
– Sam Houston kificamította á térdét – közölte Peter Covington. – Leereszkedés közben sérült meg. Lőni tud, de futni néhány napig nem.
– A 2-es osztag bevetésre kész, John – jelentette Chávez. – George Tomlinsont kicsit lelassítja az Achilles-ina, de nem nagy ügy.
Clark mogorván bólintott, és megint készített egy jegyzetet. Olyan kemény itt a kiképzés, hogy elkerülhetetlenek a sérülések. John jól emlékezett az aforizmára, mely szerint a kiképzés. valójában vértelen harc, és a harc véres kiképzés: Alapvetően jó, hogy az emberei ugyanolyan keményen gyakorlatoznak, mint amilyen keményen a való életben kell küzdeniük. Sokat elárult tartásukról és professzionizmusukról is az, hogy a szivárványbeli élet minden oldalát ilyen komolyan vették. Sam Houston mesterlövész valójában hetven százalékig akcióképes, George Tomlinson pedig a fájós Achilles-inával együtt is végigcsinálja a reggeli futást a többiekkel, ahogy az egy elit katonához illik.
– Hírszerzés? – fordult John Bill Tawneyhoz.
– Nincs semmi jelentenivaló – felelte a különleges hírszerző szolgálat tisztje. – Tudjuk, hogy sok terrorista életben van még, és a különböző rendőrségek nyomoznak is utánuk, de nem könnyű munka, és nincs semmi ígéretes fejlemény, de... – De nem lehet megjósolni, mikor bukik le valaki. Ezt az asztal körül ülők nagyon jól tudták. Lehet, hogy még ma este egy Carlos szintű terrorista nem áll meg egy stoptáblánál, valami kezdő rendőr felismeri és elfogja, de az ilyen véletlenekre jobb nem számítani. Még mindig több mint száz ismert terrorista él valahol Európában. És akárcsak Ernst Model és Hans Fürchtner, megtanulták a nem túl kemény leckét, hogy meghúzzák magukat, távol tartsák magukat a bajtól, és másnak mutassák magukat, mint amik. Valami kisebb vagy nagyobb hibát kell elkövetniük, hogy felfigyeljenek rájuk, és azok, akik nagyon primitív hibákat követtek el, már rég meghaltak vagy börtönben ülnek.
– Mi a helyzet az együttműködéssel a helyi rendőrségekkel? kérdezte Alistair Stanley.
– Tartjuk velük a kapcsolatot, és a berni és a bécsi akcióknak elég jó sajtója volt. Ha bármi történik, számíthatunk rá, hogy gyorsan riasztanak minket.
– Mozgékonyság? – szól John következő kérdése.
– Azt hiszem, engem érint – felelte Malloy alezredes. – Nagyon jó a kapcsolatunk az első különleges hadműveleti szárnnyal. Egy ideig megtarthatjuk a Night Hawkot, és eleget gyakorolhattam az angol Puma helikopteren ahhoz, hogy naprakész legyek. Ha menni kell, én készen állok rá. Ha nagy távolságra megyünk, kaphatok MC-130-as tartálygépről támogatást, de gyakorlatilag a Sikorskymmal nyolc órán belül bárhová eljutok Európában, akár a levegőben tankolok, akár nem. Ami a hadműveleti részét illeti a dolgoknak, nem aggódom. Ezek a katonák vannak olyan jók, mint bárki, és jól együtt tudunk dolgozni egymással. Csak az aggaszt, hogy nincs egészségügyi osztag.
– Már mi is gondoltunk rá. Dr. Bellow az orvosunk, és segíthet baj esetén. Nem, doki? – kérdezte Clark.
– Valamelyest igen, de nem vagyok olyan jó, mint egy valódi baleseti sebész. Azonkívül amikor felvonulunk valahol, számíthatunk a helyi rendőrök, mentők és tűzoltók segítségére is.
– Fort Braggben másképp csináltuk – jegyezte meg Malloy. – Tudom, hogy mindegyik katonánk ki van képezve elsősegélynyújtásra, de nem rossz, ha van a közelben egy kellőképpen kiképzett szanitéc is. Dr. Bellow-nak is csak két keze van – jegyezte meg a pilóta. – Azonkívül ő is egyszerre csak egy helyen lehet.
– Ahányszor felvonulunk valahol, rutinszerűen értesítjük a legközelebbi kórházat, és eddig kellőképp együttműködtek velünk.
– Oké, srácok. De én vagyok az, akinek szállítania kell a sebesülteket. Nemegyszer csináltam már, és azt hiszem, valamivel jobban is csinálhatnánk. Azt javaslom, ezt is vegyük be a kiképzésbe, rendszeresen gyakorolnunk kell.
Nem is rossz ötlet, gondolta Clark.
– Feljegyeztem Malloy. Al, kerítsünk rá sort a közeljövőben.
– Egyetértek – bólintott Stanley.
– Az a nehéz, hogyan utánozzuk a sérüléseket – tűnődött dr. Bellow. – Semmi nem helyettesíti a valódi látványt, de mégsem juttathatjuk kórházba az embereinket gyakorlásként.
– Évek óta tűnődünk ezen a problémán már – mondta Peter Covington. – Megtaníthatjuk az elméletet, de a gyakorlati tapasztalat egész más dolog.
– Hacsak nem költözünk át Detroitba – kotyogott közbe Chávez. – Ide figyeljetek, mindannyian tudjuk az elsősegélynyújtás alapjait, és itt van Bellow, aki orvos. Így is olyan sok mindent kell gyakorolnunk, és az első mégiscsak a küldetésünk, vagy nem? Elmegyünk a helyszínre, és a lehető legjobban végezzük a munkánkat, és ez a lehető legkisebbre csökkenti a sérülések számát. – Kivéve a rossz fiúknál, ezt már nem tette hozzá, és velük igazából senki nem törődött. Azonkívül ha valakinek három 10 mm-es golyót repítenek a fejébe, azon már nem segít orvos. – Nekem is tetszik a dolog, hogy gyakoroljuk a sebesültek elszállítását, gyakorolhatjuk az alapelsősegélyt is, de igazából nem tudom elképzelni, hogyan mehetnénk ennél tovább.
– Észrevétel? – kérdezte Clark. Ő maga sem tudta elképzelni.
– Cháveznek igaza van... de olyan egyszerűen nincs, hogy valaki teljesen felkészült, és tökéletesen ki van képezve – mutatott rá Malloy. – Bármilyen sokat is dolgoztok, a rossz fiúk mindig találhatnak valamilyen módot, hogy meglepjenek benneteket. Egyébként a Deltánál mi egy teljes egészségügyi osztaggal vonulunk fel. Lehet, hogy itt nem engedhetjük meg magunknak, de mindenesetre Fort Braggben így csináltuk.
– Nos, ez ügyben a helyiek támogatására számítunk – zárta le Clark a témát. – Ez a csoport egyszerűen nem nőhet olyan nagyra, ahhoz nem kapunk elég támogatást.
És ebben a szakmában is ez a varázsszó, gondolta Malloy. Az értekezlet ezzel véget is ért, és ezzel együtt befejeződött a munkanap. Dan Malloy remekül alkalmazkodott a helyi hagyományhoz, mely szerint a napot a klubban fejezik be, ahol a sör jó volt, a társaság pedig kedélyes. Tíz perc múlva már Chávezzel együtt kortyolgatta sörét. A kis nyavalyás csakugyan érti a dolgát, gondolta magában.
– Az a bécsi bulitok nem volt akármi, Ding.
– Kösz, Dan – kortyolt Chávez a sörébe. – De nemigen volt más választásom. Néha az embernek egyszerűen meg kell tennie, amit meg kell tennie.
– Hát, ez így van – helyeselt a tengerészgyalogos.
– Megértem, ha úgy gondolod, hogy hiányzik az egészségügyi osztag... de mostanáig ez nem jelentett problémát.
– Ez az jelenti, hogy mostanáig szerencsétek volt, fiacskám.
– Igen, tudom. Még nem volt igazán őrült alakokkal dolgunk.
– Pedig vannak ilyenek, igazi szociopata személyiségek, akik szarnak mindenre és mindenkire. Hát az az igazság, magam sem sok ilyet láttam, legfeljebb a tévében. De nem tudom elfelejteni azt a Ma'alot-ügyet Izraelben huszonvalahány évvel ezelőtt. Azok a rohadékok kisgyerekeket öltek, csak hogy megmutassák, milyen kemény legények, és emlékezz, mi történt az elnök kislányával. Átkozott nagy szerencséje volt, hogy ott volt az az FBI-os srác. Na, látod, annak is szívesen fizetnék egy sört.
– Jó lövés volt – helyeselt Chávez. – Sőt jó időzítés. Megkaptam a leírást, hogy csinálta. Beszélt hozzájuk, türelmes volt, várta a megfelelő alkalmat; és amikor eljött, nem hagyta ki.
– Tartott egy előadást Braggben, épp utaztam aznap, de láttam r kazettát. A srácok azt mondták, van olyan jó pisztollyal, mint bárki az osztagban, és ráadásul vág az agya is.
– Az is számít – helyeselt Chávez, majd kiitta a sörét. – Mennem kell vacsorát főzni.
– Hogy mondtad?
– A feleségem orvos, egy óra múlva ér haza, és ma én vagyok a soros. Én főzök vacsorát.
A pilóta szemöldöke megemelkedett.
– Örülök, hogy sok mindenhez értesz, Chávez.
– Biztos vagyok a férfiasságomban, nem kell bizonyítani – vigyorgott Domingo a pilótára, és elindult az ajtó felé.
André sokáig dolgozott aznap este. A Világpark 23.00-kor zárt, de a boltok ennél is később, mert még egy ekkora üzem sem akart lemondani arról a néhány fillérről, amit ezeknek az értéktelen ócska emléktárgyaknak az árusítása jelentett. Ilyenkor este a gyerekek szinte már elaludtak fáradt szüleik karjában, de még mindig szorongatták kis kezükkel ezeket a vacakokat. André közönyös arccal nézte az utolsó percig sorban álló embereket a különböző szerkentyűknél. Amikor helyükre tették a láncokat, a kezelők búcsút intettek, és a tömeg végül megindult a kapuk felé, útközben még minden lehetőséget megragadott arra, hogy megálljon a boltoknál, ahol az eladók fáradtan mosolyogtak, és segítőkészek voltak, ahogy arra a Világpark egyetemen tanították őket. És végül amikor már mindenki távozott, bezártak a boltok is, kiürítették a kasszákat, és André meg a biztonsági személyzet többi tagjának szeme előtt átvitték a készpénzt a számlálószobába. Szigorúan véve ez nem tartozott a munkaköréhez, de azért velük tartott, követte a Matador bolt három eladóját ki a főútra, majd onnét egy mellékútra, aztán egyszerű faajtókon keresztül le a lépcsőkön a föld alá, a betonfolyosókra, amelyek napközben tele voltak elektromos kocsikkal és alkalmazottakkal, de most csak az öltözőkben tartózkodtak emberek, hogy felöltsék utcai ruhájukat. A számlálószoba a park közepén volt, szinte pontosan a vár alatt. Itt adták át a pénzt, minden táskán címke jelezte, honnan származik. A fémpénzeket hatalmas ládákba öntötték, ahol majd nemzetiség és érték szerint szétválogatják, megszámlálják, becsomagolják, felcímkézik, ezután viszik csak a bankba. A papírpénzt már kötegelték valuták és az értékük szerint... és mérleggel mérték. Először megdöbbentette a látvány, de csakugyan finom mérlegekkel számlálták a pénzt. Itt van 10615 kiló százmárkás bankjegy, 26370 kiló ötfontos angol bankó. Az elektromos kijelzőn már villogott is az értéke, és a bankjegyeket vitték becsomagolni. Az itteni biztonsági emberek már fegyvert hordtak természetesen, Astra pisztolyokat, mert az aznapi teljes bevétel a központi kijelző szerint 11567309,35 font volt... csupa használt készpénz, ami a lehető legjobb, mindenfajta címletekben. Az egész belefért hat jókora vászonzsákba. A zsákokat egy négykerekű talicskán vitték el a föld alatt a páncélozott kocsiig, amely rendőri kísérettel szállítja a helyi bank központi fiókjába. A bank természetesen nyitva várta a jókora betétet. Tizenegymillió angol font készpénzben. Ez a hely billiókat hozhat évente kápéban, gondolta André fáradtan.
– Elnézést – fordult a feletteséhez. – Nem szegtem meg semmi szabályt azzal, hogy idejöttem?
A másik kuncogva válaszolt.
– Nem, előbb vagy utóbb mindenki idejön, hogy megnézze. Ezért vannak az ablakok.
– Nem veszélyes ez?
– Nem hiszem. Látja, hogy az ablakok vastagok, és a számlálószobában erős őrség van.
– Mon dieu, ennyi pénz. És ha valaki el akarja lopni?
– A kocsi páncélozva van, és rendőrök kísérik, két rendőrautó, kocsinként négy ember, és mind állig felfegyverzett. – És ezek még csak azok, akik szem előtt vannak, gondolta André: Biztosan vannak mások is, nem olyan közel, és nem olyan jól láthatók, de ugyanúgy állig felfegyverkezve. – Eleinte aggódtunk, hogy a baszk terroristák esetleg megpróbálják elrabolni a pénzt, ennyi lóvéból évekig finanszírozhatnák a működésüket, de aztán mégsem történt semmi ilyesmi, és különben is, tudja, mi történik ezzel a sok készpénzzel?
– Miért nem inkább helikopterrel viszik a pénzt a bankba? – kérdezte André.
– Túl drága – ásított a biztonsági felügyelő. – Szóval mi történik a készpénzzel?
– A java természetesen visszajön hozzánk.
– Ó. – André egy pillanatig elgondolkodott. – Hát igen, érthető – látta be.
A Világpark alapvetően készpénzzel működött, mert sok ember még mindig szívesebben fizet így; bármennyire is elterjedtek a hitelkártyák, amelyeket a park természetesen szívesen elfogadott, és annak ellenére is, hogy a vendégek mindent hotelszoba számlájukra terhelhettek. Hogy hogyan, ez az adott vendég anyanyelvén volt rányomtatva műanyagajtókulcsára.
– Lefogadom, hogy legalább tizenötször is megfordul nálunk ugyanaz az ötfontos bankjegy, mielőtt annyira kopott lesz, hogy Londonba kell hogy küldjék, ahol megsemmisítik és másikat küldenek helyette.
– Értem – bólintott André. – Vagyis betesszük a pénzt a bankba, aztán kivonjuk a számlánkról, hogy legyen aprópénzünk, amiből visszaadhatunk a vendégeknek. Mennyi készpénz kell hogy legyen a parkban?
– Váltópénznek? – A másik vállat vont. – Úgy két-három millió legalább, angol fontban. Ezekkel a komputerekkel tudjuk nyomon követni – mutatta.
– Döbbenetes egy hely – jegyezte meg André, és komolyan is gondolta. Biccentett felettesének, majd elment, hogy blokkoljon és átöltözzön: Jó nap volt, sokat járkált föl-alá, és beigazolódtak korábbi megfigyelései. Most már tudta, hogyan tervezze el az akciót, és azt is, hogyan vigyék véghez. Most az a dolga, hogy behozza a társait, megmutassa nekik a tervet, és jöhet a végrehajtás. Negyven perc múlva már a lakásában kortyolgatta a burgundit, és újra végiggondolt mindent. Több mint egy évtizede az Action Directe tervezési és kivitelezési tisztje. Összességében tizenegy gyilkosságot tervezett el és hajtott végre. De ez a küldetés mind közül a legnagyobb lesz, valószínűleg karrierje csúcsa. Alaposan végig kell gondolnia. A falára erősítette a Világpark térképét, a szeme megint odatévedt, végigsiklott rajta. Az útvonal be, az útvonal ki. A rendőrség által használható megközelítési útvonalak. Hogyan lehet meggátolni őket, hová kell elhelyezni saját biztonsági személyzetét, hova kell vinni a túszokat, hol tartsák őket, hogyan jusson ki mindenki. André újra és újra végigment az egészen, kereste a gyenge pontokat, a hibákat. Nyilván a spanyol rendőrség, a Guardia Civil veszi föl a harcot ellenünk. Márpedig a komikus kalapjaik ellenére is komolyan kell venni őket. Egy generáció óta harcolnak a baszkok ellen, és sokat tanultak belőle. Nem kétséges, hogy van valami megegyezés köztük és a Világpark között, mert a park túlságosan is nyilvánvaló célpont a terror... vagyis a haladó erők számára, helyesbített André. Nem szabad félvállról venni a rendőröket, kétszer csaknem megölték vagy letartóztatták Franciaországban: És mindkét alkalommal azért, mert hibát követett el. Mindkettőből tanult, ez alkalommal nem fog hibázni. Ez alkalommal a túszokon keresztül féken tartja őket. Bebizonyítja, hogy hajlandó felhasználni őket politikai céljaiért, és bármilyen kemény is a Guardia Civil, meg kell hajolniuk majd eltökéltsége előtt. Mert ha kemények is, megfertőzte őket a burzsoá érzelgősség. Neki a célja tisztasága adja az erőt, ebbe kapaszkodik, és el is fogja érni célját, különben sokan meghalnak, és sem a spanyol, sem a francia kormány nem tudja megakadályozni. A terv készen volt. André fogta a telefont, és egy külföldi számot tárcsázott.
Pete kora este jelent meg újra. Sápadt volt az arca, és nyugtalan volt, mozgásából úgy tűnt, fájdalmai vannak.
– Hogy érzi magát? – kérdezte dr. Killgore kedélyesen.
– Nagyon fáj a gyomrom, itt ni – mutatta Peter az ujjával.
– Még mindig nem múlt el? Tudja mit, feküdjön ide és megnézzük. – Az orvos maszkot és kesztyűt húzott. Teljesen fölösleges volt a vizsgálat, nem is húzta soká. Pete, akárcsak Chester korábban, haldoklott. Még ha nem is tudta. A heroin remekül elnyomta rosszérzését, enyhítette fájdalmát, és az egyik mennyországba juttatta. Killgore óvatosan levett még egy adag vért, hogy később megvizsgálja.
– Nos, barátom, azt hiszem, egyszerűen csak ki kell várni, míg véget ér. De adok egy injekciót, hogy csökkentsem a fájdalmat, oké? – Persze, doki. A múltkor is nagyon jó volt.
Killgore megtöltött egy műanyag injekciós tűt, és ugyanabba a vénába fecskendezte a heroint, mint a múltkor. Látta, hogy Pete barna szeme elkerekedik az első lökettől, aztán lecsukódik, ahogy a fájdalom távozik belőle; és olyan letargia váltja föl, hogy szegény nyavalyás tán akkor sem tiltakozna, ha itt helyben megműtenék.
– A többiek hogy vannak, Pete?
– Okék, csak Charlie morog a gyomra miatt, biztos összeevett valamit.
– Csakugyan? Esetleg őt is megnézem – gondolta Killgore. Tehát talán már holnap itt lesz a hármas szám. Nagyjából időben. Chesternél a vártnál korábban jelentkeztek a tünetek, de a csoport többi része menetrend szerint halad. Helyes.
Jó néhány telefon után, kora reggelre kezdtek megérkezni az emberek Dél-Franciaországból Spanyolországba. Hamis iratokkal jöttek, egyedül vagy kettesével, bérelt kocsikon, és a határőrök általában barátságos mosollyal intettek, hogy menjenek tovább. Nem háborgatták őket. Különböző utazási irodáknál foglaltak helyet a park hoteljeiben. Mindegyik középárfekvésű hotel volt, amelyet egysínű vasút vagy normál vasút kötött össze a parkkal, és az állomás egyenest a boltokkal teli szállodai előcsarnokban volt, nehogy a vendégek még eltévedjenek.
Széles és kényelmes autópálya vezetett a park felé, egyértelmű jelek mutatták, merre van, még azoknak is, akik nem beszéltek spanyolul. Az egyetlen kockázatot a hatalmas turistabuszok jelentették: Több mint százötven kilométeres sebességgel száguldottak a pályán, nagy kerekeken guruló óceánjárókként. Ablakaik tele voltak emberekkel és főleg gyerekekkel, akik vidáman integettek a mellettük elhaladó kocsik sofőrjeinek. A sofőrök pedig mosolyogva intettek vissza és hagyták, hogy a buszok megelőzzék őket, túllépve a sebességkorlátozást, olyan természetesen, mintha joguk lenne hozzá. De ezek a sofőrök ezt nem merték megkockáztatni, azonkívül bőven volt idejük, így tervezték el ezt a küldetést.
Tomlinson megérintette bal lábát és elfintorodott. Chávez lassított, hogy megbizonyosodjon, hogy minden rendben van-e.
– Még mindig fáj?
– Rohadtul fáj – bólintott Tomlinson őrmester.
– Akkor ne terheld, te szerencsétlen. Az Achilles-ín nagyon tud fájni.
– Most már én is tudom, Ding. – Tomlinson lassított, végül már csak sétatempóban haladt. Miután majd két mérföldet futott vele, kicsit húzta a bal lábát. A légzése valamivel szaporább volt a szokásosnál, de a fájdalom mindig rosszat tesz az állóképességnek.
– Voltál már Bellow dokinál?
– Igen, de azt mondja, semmit nem tehet, hagyni kell gyógyulni. – Akkor hagyd gyógyulni. És ez parancs, George. Addig nem futsz, amíg el nem múlik a fájdalom, világos?
– Igen, uram – bólintott Tomlinson őrmester. – De ha szükség van rám, bevetésre kész vagyok.
– Tudom, George. Találkozunk a lőházban.
Tomlinson a parancsnoka után nézett, aki gyorsított, hogy utolérje a 2-es osztag többi tagját. Bántotta a büszkeségét, hogy nem tarthat vele. Soha nem engedte meg, hogy bármiféle sérülés lelassítsa. A Delta Force-nál akkor is folytatta a kiképzést, amikor két bordája eltört. Nem is említette senkinek, mert félt, hogy a csapat többi tagja puhánynak fogja tartani. De míg egy törött bordát el lehet rejteni, egy megerőltetett ínnal nem lehet futni. Egyszerűen olyan erős a fájdalom, hogy a láb nem működik rendesen. Még ráállni is nehezére esik az embernek. A fenébe is, nem hagyhatom cserben a többieket, gondolta. Soha életében semmiben nem maradt alul, akkor sem, amikor az alsó ligában baseballt játszott. De ma ahelyett hogy végigfutná a távot, gyalogolnia kell. Igyekezett hát tartani a katonás, percenkénti százhúsz lépéses tempót, és még ez is fájt, de azért nem annyira, hogy megállítsa. Elfutott mellette az 1-es osztag, még Sam Houston is, akinek fájt a térde, bicegve futott el mellette és integetett. Ez az egység is elég büszke magára. Tomlinson hat éve szolgált a különleges erőknél, azelőtt Zöldsapkás volt, akit a Deltába irányítottak, amellett nemsokára diplomázik pszichológiából. Valami okból a különleges erőknél szolgálók szerették ezt a tárgyat. Már csak annak kell utánanézni, hogyan fejezhetné be a tanulmányait Angliában, ahol más rendszerben működnek az egyetemek, és ahol némiképp szokatlan, hogy egy hivatásos katona diplomát szerezzen. De a Deltában gyakran beszélgettek a terroristákról, akik ellen harcolniuk kell. Arról, hogy vajon mi hajtja őket, mert ha megértik az ellenséget, inkább képesek lesznek megjósolni a tetteit, tudják a gyengeségeit, és így könnyebb végezni velük, ami pedig a munkájuk végül is. Furcsamód mielőtt idejött volna, egyszer sem vett részt éles bevetésben, és még különösebb, az élmény egyáltalán nem különbözött a kiképzéstől. Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát, gondolta az őrmester. Pontosan ahogy a kiképzés minden egyes fázisában mondták, már Fort Knoxban is, tizenegy évvel ezelőtt. A fenébe is, még mindig mintha lángolt volna a lába, ha nem is annyira, mint futásközben. A doki azt mondta, legalább egy hét, de valószínűbb, hogy kettő, mire teljesen akcióképes lesz. És mindez azért, mert rosszul lépett, nem nézett a lába elé, mint valami zöldfülű. Houstonnak legalább van ürügye a térdére. A leereszkedés elég veszélyes, és mindenki megcsúszik egyszer-kétszer. Ó pont egy kőre érkezett, rohadtul fájhatott neki... de Sam sem éppen nyafogós, mondta magában Tomlinson, és bicegve tovább menetelt a lőtér felé.
– Oké, ez egy éles gyakorlat – közölte Chávez a 2-es osztaggal. A forgatókönyv szerint öt rossz fiú van, nyolc túsz. A rossz fiúknál pisztoly és géppisztoly van. A túszok közül kettő gyerek, mind a kettő lány, hét- és kilencévesek. A többi túsz mind nő, anyák. A rossz fiúk egy napközibe fészkelték be magukat, és ideje kifüstölni őket. Noonan szerint a rossz fiúk így helyezkednek el – mutatta Chávez a táblát. – Tim, mennyire pontosak az adataid?
– Hetvenszázalékosak, nem jobbak. Van némi mozgás, de a túszok mind itt vannak ebben a sarokban. – Pálcájával a táblára mutatott.
– Oké, Paddy, te robbantasz. Párosítás szokás szerint. Louis és George mennek elsőnek, a bal oldalt fedezik. Eddie és éri mögöttük, mienk a közép. Scotty és Oso az utolsók, ők fedezik a jobb oldalt. Kérdések?
Nem volt kérdés. Az osztag tagjai megvizsgálták a táblán lévő alaprajzot. Az ábra, amennyire csak lehet, egyértelmű volt.
– Akkor csináljuk – mondta Ding. A csapat nindzsaruhájában elfoglalta helyét.
– Hogy van a lábad, George? – kérdezte Loiselle Tomlinsont.
– Hát majd kiderül. De a kezem oké – mondta az őrmester MP10-esét szorongatva.
– Bien – bólintott Loiselle. Ők ketten majdnem mindig egymással voltak párban, valóságos kis miniosztagként működtek, egész addig a pontig, hogy képesek voltak már olvasni egymás gondolataiban, és mindkettőjükben megvolt az a képesség, hogy észrevétlenül tudjanak mozogni. Márpedig ezt nehéz megtanítani. Az ösztönös vadászok valahogy tudták, és az igazán jók folyamatosan gyakorolták.
Két perc múlva már a lőház mellett voltak. Connolly az ajtóra erősítette a Primacordot. A kiképzésnek ez a része elég sok munkával látja el a támaszpont ácsait, gondolta Chávez. Mindössze harminc másodperc telt el, aztán Connolly hátrált, intett, fölfelé tartott hüvelykujjal jelezte, hogy összekötötte a drótokat a detonátordobozzal.
– 2-es osztag, itt parancsnok – hallhatták valamennyien rádiójukban. – Felkészülni. Paddy, három... kettő... egy... most!
Mint mindig, Clark most is összerándult, amikor meghallotta a dörrenést. Valamikor maga is robbanóanyag-szakértő volt, de tudta, hogy Connolly sokkal jobb nála. Szinte varázsló, de azt is tudta, hogy nincs az a szakértő a világon, aki valaha is a kelleténél kevesebbet használna egy munkánál. Az ajtó kivágódott a helyéből, átrepült a szobán, és a túloldali falnak csapódott, elég erővel ahhoz, hogy komolyan, ha talán nem is végzetesen megsebezze, ha eltalál valakit. John a fülére szorította kezét, és behunyta szemét, mert most a hang-fény gránát következett, amely egy felrobbanó nap erejével támadta szemét és fülét. Jól időzítette, és mire kinyitotta szemét, az emberek már berontottak az ajtó helyén.
Tomlinson fájós lábával mit sem törődve követte Loiselle-t, és itt érté az első meglepetés a katonákat. Ez egy becsapós gyakorlat volt. Baloldalt nem voltak sem túszok, sem rossz fiúk. Mindkét katona a falig rohant, aztán megfordult, hogy fedezze ezt az oldalt.
Chávez és Price már benn voltak, lövésre készen vizslatták a rájuk bízott területet, ők sem láttak semmit. Aztán ugyanígy járt Vega és McTyler a szoba jobb oldalával. A küldetés nem úgy haladt, ahogyan tervezték, megtörtént ez néha.
Chávez látta, hogy itt nincsenek sem túszok, sem rossz fiúk, de van egy ajtó, amely a másik szobába nyílik. – Paddy, hang-fény, most! – adta ki az utasítást rádiójában. Clark mindezt a sarokból figyelte, fehér, megfigyelő íngében, és golyóálló mellényben. Connolly Vega és McTyler mögött jött be, két hang-fény gránáttal a kezében. Előbb az egyik, majd a másik repült be a nyitott ajtón, és az épület ismét megrázkódott. Ez alkalommal Chávez és Price haladtak elöl. Alistair Stanley várta őket odabent, fehér, ne lőjetek rám szerelésében. Clark az első szobában maradt. Innen hallotta a fegyverek halk hangját, majd a kiáltásokat – Tiszta! Tiszta! Tiszta!
Belépett a lőszobába, látta, hogy az összes célpont feje ki van lyuggatva, akárcsak korábban. Ding és Eddie a túszokkal voltak, golyóálló mellényes testükkel fedezték őket, fegyverüket a keménypapír célpontokra szegezve, amelyek még mindig álltak, de a való életben már a padlón feküdnének, és szétlőtt fejükből ömlene a vér.
– Kitűnő – jelentette ki Stanley. – Jó improvizáció. Tomlinson, maga egy kicsit lassú volt, de a célzás tökéletes. Maga is, Vega.
– Oké, emberek, menjünk át az irodába, és nézzük meg rögtön a visszajátszást – mondta John. Kiment, kirázta fejét, mert a füle még mindig csengett a hang-fény gránátoktól. Be kell szereznie egy fülvédőt és szemüveget, ha ezt soká csinálja, különben megsüketül, gondolta. Az a kötelessége, hogy megtapasztalja a valódi érzést, mert csak így tudja igazán felbecsülni, mi hogyan válik be. Menet közben Stanleyhoz csatlakozott.
– Elég gyors volt, Al, ugye?
– Igen – bólintott Stanley. – A hang-fény gránátok három-öt másodpercet adnak nekünk, amíg a rossz fiúk nem tudnak megmozdulni, és még vagy tizenöt másodpercig gyenge a teljesítményük. Chávez jól improvizált, a túszok valószínűleg mind túlélték volna. John, ezek a fiúk most a hullámhegyen vannak, ennél nem lehetnek jobbak. Tomlinson a fájós lábával együtt is legfeljebb egy fél lépést maradt le, pedig a kis franciánk úgy mozog, mint valami nyavalyás mongúz. Még Vega sem mozog otrombán; pedig mekkora darab. John, meg kell hogy mondjam, nemigen láttam ennél jobb csapatot még.
– Egyetértek, de...
– De akkor is nagyon sok múlik az ellenfeleken. Igen, tudom, de az ég legyen irgalmas a rohadékoknak, ha ezek indulnak ellenük.
SZÓRAKOZÁS
POPOV továbbra is megpróbált többet megtudni munkaadójáról, de semmivel nem lett okosabb. A New York-i városi könyvtár és az internet információk tömegével halmozta el, de semmi olyan nem akadt köztük, ami a legkisebb mértékben is megmagyarázta volna, miért alkalmazta a volt KGB-tisztet, hogy terroristákat kutasson föl, és szabadítson a világra. Olyan hihetetlen volt, mintha egy gyerek tervezne gyilkosságot, szerető szülei ellen. Nem is a dolog erkölcstelensége zavarta Popovot, az erkölcsnek nem sok helye volt a hírszerzőszakmában. A Moszkva melletti KGB-akadémián sem merült fel soha a kérdés, legfeljebb annyiból, hogy Popovnak és osztálytársainak igyekeztek minél jobban a fejébe vésni az axiómát, hogy az államnak mindig igaza van. „Előfordulhat, hogy olyan utasítást kapnak, amely ellen személyes kifogásuk van – mondta egyszer Romanov ezredes. – Ezeket az utasításokat is végre kell hajtani, mert ha tudják az okát, ha nem, de mindig jó ok van rá. Joguk van hozzá, hogy megkérdőjelezzenek valamit taktikai okokból. A terepen dolgozóként alapvetően maguk döntik el, hogyan hajtják végre az akciót, de egy megbízatást nem lehet visszautasítani.” Ennyiben maradtak. Sem Popov, sem az osztálytársai nem készítettek még jegyzeteket sem, megértették, hogy a parancs az parancs, és így volt ez most is. Mihelyt elfogadta a megbízást, elvégezte a rábízott munkát...
...de a Szovjetunió szolgájaként mindig tudta küldetései végső célját. Létfontosságú információkat kellett szerezni hazája számára, mert vagy országának magának volt szüksége az információra, vagy másoknak akart segíteni, akiknek tetteiből hasznot remélt. Még annak is volt némi haszna, hogy Iljics Ramírez Sánchezszel kapcsolatban állt, gondolta Popov. A személyes véleménye természetesen más volt. A terroristák olyanok, akár a veszett kutyák vagy farkasok, amelyeket az ember bedob valaki más kertjébe, hogy ott zűrzavart okozzanak. Igen, lehet, hogy stratégiailag hasznos volt a dolog, vagy legalábbis ezen a véleményen voltak a főnökei, egy immár csődbe ment és megszűnt állam szolgálatában. Vagyis küldetései végső soron nem voltak sikeresek. Bármilyen jó is volt a KGB – Popov még mindig a világ valaha volt legjobb hírszerző szolgálatának tartotta –, alapvetően mégis kudarcot vallott. A párt; amelynek az állambiztonsági bizottság valamikor kardja és pajzsa volt, nem létezett többé. A kard nem csapott le a párt ellenségeire, és a pajzs nem védte meg a Nyugat különböző fegyverei ellen. Vagyis fennáll a kérdés, hogy feljebbvalói csakugyan olyan jól tudták-e, mit kell tenni?
Talán nem, vallotta be magának Popov, és emiatt minden egyes küldetés, amit rábíztak, többé vagy kevésbé egy út volt az ördögnek. Keserű beismerés lett volna, ha gyakorlata és kiképzése most nem fizetődik ennyire ki. A bőséges fizetés mellett ott a két pénzzel teli bőrönd, amit sikerült ellopnia, és mit tett mindezért? Megöletett terroristákat Európa rendőri alakulataival. Ugyanolyan könnyű lett volna, ha nem is ilyen kifizetődő, egyszerűen feladni őket a rendőrségnek, hagyni, hogy letartóztassák, bíróság elé állítsák, végül börtönbe zárják őket, ahogy megérdemlik ezek a bűnözők, és ami végül is sokkal kielégítőbb. Egy ketrecbe zárt tigris, amely fel-alá járkál a rács mögött és várja, hogy megkapja az aznapi öt kiló mélyhűtött lóhúst, sokkal szórakoztatóbb, mint egy kitömött tigris a múzeumban, de ugyanolyan tehetetlen. Bizonyos fokig áruló vagyok, gondolta Dmitrij Arkagyijevics, de még mindig nem tudta, mi célból.
A pénz nem volt rossz. Még néhány ilyen küldetés, mint az első kettő, aztán a pénzzel meg hamis irataival eltűnik a föld színéről. Csak hever valami öbölben, finom italokat kortyolgat, nézi az aprócska fürdőruhákat viselő csinos lányokat, vagy...? Popov maga sem tudta biztosan, mihez van kedve, miután visszavonul, de biztos volt benne, hogy talál valamit. Talán a tőzsdén kamatoztatja tehetségét, mint egy igazi kapitalista, és így, szórakozásból tovább gazdagodik. Talán ezt teszem, tűnődött reggeli kávéját kortyolgatva, és az ablakon kinézve, délre, a Wall Street felé pillantott. De még messze volt ettől az élettől, és egész addig meglehetősen idegesítő volt, hogy nem tudja, mi célt szolgálnak küldetései. Azzal, hogy nem tudja, a rá váró veszélyt sem képes felmérni. Bármennyire értette is a szakmát, megvolt a tapasztalata, a kiképzése, fogalma sem volt arról, hogy munkaadója miért akarja, hogy kiengedje a tigriseket ketrecükből. Ki a szabadba, ahol a vadászok már várják őket. Milyen kár, hogy nem kérdezhetem meg, gondolta Popov, lehet, hogy szórakoztató lenne a válasz.
A bejelentkezés a hotelbe gépies precízséggel történt. A jókora recepciós asztal tele volt komputerekkel, amelyek szinte versenyt futottak, hogy minél élőbb fogadják a vendégeket, hogy aztán mehessenek pénzt költeni a parkba. Juan megkapta kártyakulcsát, biccentett a csinos portásnőnek, majd fölkapta táskáit, és elindult szobája felé, örült, hogy itt nincsenek fémdetektorok. Csak rövid utat kellett megtennie, és a liftek szokatlanul szélesek voltak. Nyilván azért, hogy tolókocsival is beférjenek. Öt perc múlva már a szobájában csomagolt ki. Csaknem befejezte, amikor kopogtattak az ajtón.
– Bonjour. – René volt az. A francia belépett, leült az ágyra és nyújtózkodott. – Készen állsz, barátom? – kérdezte spanyolul.
– Sí – felelte a baszk. Juan nem látszott spanyolnak. Haja vörösesszőke volt, vonásai finomak, szakálla ápolt, rövid. A spanyol rendőrség soha nem tartóztatta le. Ravasz volt, gondos, de eltökélt harcos, eddig két autó felrobbantása és egy gyilkosság terhelte lelkét. René tudta, hogy ez lesz Juan legvakmerőbb küldetése eddig, de látszott, hogy készen áll rá, talán egy kicsit feszültnek tűnt, akár az összenyomott rugó, de kész volt arra, hogy eljátssza szerepét. René is csinált már ilyesmit, többnyire zsúfolt utcákon ölt meg embereket. Egyszerűen odalépett áldozatához, elsütötte hangtompítós pisztolyát, aztán nyugodt léptekkel továbbhaladt. Ez a legjobb, szinte soha nem azonosítják az embert. Az emberek észre sem veszik a pisztolyt, és miért tűnne fel nekik valaki, aki nyugodt léptekkel sétál a Champs-Élysée-n. Aztán az ember átöltözik, bekapcsolja tévét, és nézi, mit mutatnak benne a munkájáról. A francia rendőrség nagy részben, de nem teljesen felszámolta az Action Directe-et. Az elfogottak pedig tartották esküjüket, nem árulták el szabadon lévő bajtársaikat, bármit ígértek is és bárminek vetették is őket alá egyenruhás honfitársaik. Lehet, hogy többjüket szabadon engedik majd ennek a küldetésnek az eredményeképp, bár az akció fő célja, hogy Carlos bajtársuk visszanyerje szabadságát. Nem lesz könnyű kijuttatni a Le Sante-ból, gondolta René. Fölemelkedett, kinézett az ablakon a vasútállomásra, főleg gyerekeket látott, akik alig várták, hogy már a parkban legyenek... vannak bizonyos dolgok, amelyeket egyetlen kormány, még a legkeményebb sem hagyhat figyelmen kívül.
Két épülettel odébb Jean-Paul ugyanazt a jelenetet látta, és nagyjából ugyanazok a gondolatok forogtak az agyában. Soha nem nősült meg, és soha nem is volt igazi szerelmi kapcsolata. Most, negyvenhárom éves korában megértette, hogy ez űrt jelentett az életében és jellemében is. Ezt az űrt próbálta politikai ideológiával kitölteni. Az elvekkel, a ragyogó szocialista jövő képével, országa, majd Európa, és végül az egész világ számára. De lénye vitatkozó fele most is azt mondta, hogy ez az álom puszta illúzió, és a valóság itt van előtte három emelettel lejjebb és száz méterrel nyugatra tőle, a gyerekek távoli arcán, akik várják, hogy bepöfögjön a gőzvonat, és elvigye őket a parkba... de nem, ezek beteges gondolatok. Jean-Paul és barátai tudták, hogy igazuk van, és az övék az igaz ügy. Az évek során sokszor megvitatták a dolgot, és arra a következtetésre jutottak, hogy az övék az igaz út. És oly kevesen értették meg frusztrációjukat... de egy nap megértik majd, eljön majd a nap, amikor mindenki láthatja az igazságnak azt az ösvényét, amelyet a szocializmus kínál az egész világnak. Meg fogják érteni, hogy a ragyogó jövőhöz vezető utat a forradalmi elitnek kell leraknia. Azoknak, akik megértik a történelem jelentését és irányát... és nem fogják elkövetni az oroszok hibáit, azokét az elmaradott parasztokét, abban a túl nagy, primitív országban. És Jean-Paul képes volt rá, hogy lenézzen az összegyűlt tömegre, amely most még jobban összezsúfolódott a peronon, amikor a közeledő vonat sípolt egyet, és közben nem ezt látni, hanem... más dolgokat. Még a gyerekeket sem élő embereknek látta, hanem puszta figuráknak, melyek segítségével mások, olyan emberek, mint ő, akik megértik, hogy működik a világ, vagy legalábbis hogy kéne működnie, politikai kinyilatkoztatásokat tehetnek. És a világ így fog működni, eljön majd az a nap.
***
Mike Dennis mindig kint ebédelt, még Floridában szokott erre rá. A Világparknak volt még egy előnye, az ember itt megihatott egy italt, ez esetben egy kellemes, spanyol vörösbort. Műanyag pohárból kortyolgatta, nézte a tömeget, és önkéntelenül is figyelte, nem talál-e valami hibát. De nem talált, a járdákat gondos tervezés és komputeres szimulációk alapján fektették le.
A nagy hullámvasutak vonzották a legtöbb embert, és ezért az utakat úgy tervezték, hogy a leglátványosabbak előtt vezessenek el. És a drága, nagy hullámvasutak meg csúszdák igencsak látványosak voltak. Mike Dennis saját gyerekei is szerették őket, különösen a zuhanó bombázót, amitől még egy vadászpilóta is kiadhatta az ebédjét. Mellette volt az időgép, egy virtuális valóságutazás, amely kilencvenhat vendéget vitt hétperces körútra. Ha tovább tart, egyesek komolyan rosszul lehetnek, mutatták a kísérletek. És ha az ember kibírja, jólesik egy jégkrém vagy egy ital, és voltak is koncessziós boltocskák, ahol ki lehetett elégíteni ezt az igényt. Távolabb volt Pepe kitűnő katalóniai ételekre szakosodott étterme. Nem jó az éttermeket túl közel rakni ezekhez a hullámvasutakhoz. Az ilyen látványosságok nem passzolnak egy étteremhez, és a zuhanó bombázó látványa nem növeli éppen az étvágyat, és a felnőttek számára az sem igen, ha kipróbálják. Valóságos tudomány, művészet volt egy ilyen parkot berendezni és irányítani, és Mike Dennis azon kevesek közé tartozott a világon, akik jól értettek hozzá. Ez magyarázta meg hatalmas fizetését és azt a magabiztos mosolyt, amely megjelent arcán a bort kortyolgatva és a boldog vendégeket figyelve. Ha ez munka, akkor a legjobb munka a világon, gondolta. Még az űrsiklóban repülő űrhajósok sem érezhetik ezt a fajta elégedettséget, hiszen ő minden egyes nap kedvenc játékával játszhat. Ők pedig szerencsések, ha évente kétszer repülhetnek.
Dennis befejezte ebédjét, majd felállt, és a Strada Espaňán a spanyol főúton, megindult vissza az irodája felé. Egy újabb szép nap a Világparkban, az idő napos, a hőmérséklet huszonegy fok, a levegő száraz, tiszta. Kaliforniára emlékeztetett az időjárás, és ez passzol is az alkalmazottai többsége által beszélt spanyol nyelvhez, tűnődött magában. Útközben elhaladt a park egyik biztonsági embere mellett, Andrénak hívták a névtáblája szerint, és a másik ingzseben lévő kis tábla szerint spanyolul, franciául és angolul beszél. Ez az, gondolta Dennis, még sok ilyen ember kellene.
***
Előre megbeszélték a találkahelyet. A zuhanóbombázó szimbóluma, a német Ju-87 stuka volt, még a vaskereszt jelvény is ott volt a szárnyon és a törzsön, bár a farokrészen kitakarták a horogkeresztet. Így is sértenie kellene a spanyolok érzékenységét, gondolta André. Hát már nem emlékeznek Guernicára, a náci Schreklichkeit első komoly megnyilvánulására, ahol több ezer spanyolt mészároltak le? Vagy talán ennyire rövid a történelmi emlékezetük? Ezek szerint igen. A sorban álló gyerekek és felnőttek gyakran kinyúltak és megérintették a fél-méretarányos modelljét, annak a náci repülőnek, amely iszonyatos sivítással vetette magát katonákra, civilekre egyaránt. Ez a szirénázó hang is része volt az élménynek, bár a százötven méter magas első dombról lezuhanva az utazók sikolyai többnyire még ezt az iszonyú hangot is elnyomták. Ezt követték a sűrítettlevegő-robbanások, és víz csapott fel alul, amikor a kocsik a szimulált légvédelmi tűz közepette felkapaszkodtak a második emelkedőre, de előbb még ledobtak egy bombát egy szimulált hajóra. Lehet, hogy én vagyok az egyetlen Európában, aki ezt a szimbólumrendszert undorítónak és vadállatinak tartja? – tűnődött döbbenten André.
Úgy tűnt, igen, az emberek rohantak visszaállni a sorba, hogy ismét élvezhessék a dolgot; kivéve azokat, akik egyensúlyukat vesztve dülöngéltek utána, egyesek izzadtak is és ketten hánytak. De semmi baj, a közelben állt egy takarító, vödörrel és ronggyal a kezében. Nem a legkellemesebb munka a Világparkban. És néhány méterre volt az elsősegélyhely azok számára, akik még rosszabbul érzik magukat. André a fejét csóválta. Megérdemli, aki rosszul érzi magát azután, hogy a fasizmusnak ezen a gyűlölt szimbólumán szórakozott.
Jean-Paul, René és Juan szinte egyszerre jelentek meg az időgép bejáratánál, üdítőitalokat kortyolgatva. A bejáratnál vett kalapokról fél lehetett ismerni őket és öt társukat. André bólintott feléjük, és ahogy megbeszélték, megdörzsölte orrát. René odalépett hozzá.
– Hol a férfivécé? – kérdezte angolul.
– Arra menjen, amerre a tábla jelzi – mutatta André. – Tizennyolc órakor végzek, vacsora a terv szerint?
– Igen.
– Készen álltok?
– Teljesen készen, barátom.
– Akkor vacsoránál találkozunk. – André bólintott és továbbindult. Folytatta körútját, amiért megfizették. Társai pedig. sétáltak fel-alá a parkban, egyesek közülük nyilván kipróbálták a hullámvasutakat is. Holnap várhatóan még nagyobb lesz a tömeg, mondták a reggeli eligazításnál. Újabb, jó kilencezer ember jelentkezik be ma este vagy holnap reggel a hotelekbe, mert Európának ezen a részén hosszú hétvége lesz nagypéntek miatt. De ez a park felkészült a hatalmas tömegre és arra; hogy mindenféle emberek megfordulnak itt. Egyik biztonsági őr társa sok érdekeset mesélt Andrénak, mi minden történik itt. Négy hónappal ezelőtt egy asszony ikreket szült az elsősegélyhelyen, húsz percre rá, hogy kipróbálta a zuhanó bombázót, a férje meglepődött, dr. Weiler, a park orvosa pedig örült a váratlan eseménynek. A gyerekeknek pedig azonnal örök belépőt adtak a Világparkba. A hír bekerült a helyi tévék műsorába is, a park remek reklámtevékenysége részeként. Még az is lehet, hogy az a nő Trollnak nevezte el a fiát, bólogat magában André. Épp megpillantott egy Trollt maga előtt. A Trollokat, a germán mitológia törpéit apró termetű nők személyesítették meg, kurta lábú, nagy fejű jelmezekben. De a hatalmas cipőkből kibukkanó karcsú lábszárak azért elárulták. Még víztartály is volt a kosztümben, hogy a szájuk nyáladdzon... ott pedig épp egy római legionárius párbajozik nevetségesen egy germán barbárral. Felváltva futottak el a másik elől, a látványosságot figyelő nézők tapsai közepette. André, ráfordult a német Straßéra, és rezesbanda cintányérjainak a hangja fogadta. Miért nem rögtön a Horst Wessel Lied-et játsszák? – fordult meg André agyában. Jól illene ahhoz a rohadt zöld stukához. Miért nem öltöztetik egyenruhába a rezesbandát, és gázosítják rögtön el a vendégek egy részét. Elvégre ez is része az európai történelemnek. A fenébe ezzel a hellyel, gondolta André. A hely szimbólumrendszere tökéletesen alkalmas volt arra, hogy dühbe guruljon bárki, aki legalább egy picit is tudatos politikailag, de úgy látszik, a tömegeknek nincs emlékezetük. Ahogyan a politika- és gazdaságtörténetet sem képesek felfogni. Most örült csak igazán, amiért ezt a helyet választották, hogy itt teszik meg politikai nyilatkozatukat, talán ettől elgondolkodnak egy kicsit ezek az idióták. Arról, milyen is ez a világ köröttünk. André önkéntelenül is a homlokát ráncolta, ami pedig nagyon nem illett a Világparkhoz ezen a ragyogó napon a mosolygó tömeg közepette.
Ez az, mondta magában. Ez az a hely. A gyerekek imádják. Most is egy csomó gyerek volt itt szüleit rángatva. Edzőcipőbe, rövidnadrágba, sokuk kalapban, kis csuklójukra tekert héliummal töltött luftballonnal. Egy kislány tolókocsiban ült, egy Különleges Kívánság jelvénnyel, amivel bárhová beengedik sorbanállás nélkül. Holland lehet a szülei öltözködése alapján, gondolta André. Beteg, lehet, hogy rákja van, és valami jótékonysági alapítvány küldhette ide, amelyet az amerikai Kívánj Valamit alapítvány mintájára szervezhettek. Az fizethette a szülőknek az utat, hogy elhozzák ide haldokló csemetéjüket, hogy életében először és utoljára láthassa a Trollokat és a többi papírmasé figurát, amelyek szerzői joga mind a Világparkot illeti. Hogy ragyognak a beteg kis szemek, útban a sír felé. Milyen kedves vele a személyzet, mintha számítana is bárkinek. De hiszen az egész park ezen a kispolgári érzelgősségen alapul, gondolta André. Hát, majd nemsokára meglátjuk. Ha van hely, amely alkalmas arra, hogy politikai kinyilatkoztatást tegyenek, amelyre egész Európa odafigyel, sőt az egész világ, akkor ez az a hely az.
Ding kiitta első korsó sörét. Mindössze még egyet ihat. Olyan szabály volt ez, amelyet senki nem írt le, és nem is tartatták be erővel, de valami közmegegyezés alapján az osztag egyetlen tagja sem ivott két korsónál többet, amikor a csapat ügyeletes volt, és végül is csaknem mindig az volt. Különben is, két korsó angol sör nem kevés. Egyébként is a 2-es osztag katonái mindannyian a családjukkal vacsoráztak. A Szivárvány elég szokatlan osztag volt ebből a szempontból. Minden katonája nős volt, legalább egy gyerekkel, és még a házasságok is stabilnak tűntek. John nem tudta eldönteni, hogy ez a különleges hadműveletek katonáinak jellemző vonása-e, de tény, hogy ezek a kétlábú tigrisek odahaza doromboló kiscicák voltak. Clarkot megdöbbentette és mulattatta is ez az ellentmondás.
Sandy tálalta a vacsorát, finom marhasültet. John felállt és fölvette a szeletelőkést, a szeletelés az ó kötelessége volt. Patsy a húst nézve azon tűnődött, amit a kergemarhakórról hallott, aztán úgy döntött, anyja feltehetőleg alaposan megsütötte az ételt. Különben is szerette a jó marhahúst, koleszterin ide vagy oda, és az anyja ebben világbajnoknak számított.
– Mi újság a kórházban? – kérdezte Sandy orvos lányától.
– A szülészet elég rutin. Hetek óta nem volt egy nehezebb szülés, pedig többé-kevésbé reméltem, hogy lesz egy placenta previa vagy esetleg egy placenta abrupta, hogy lássam, hogyan reagálunk, de...
– Ne is kívánj ilyet, Patsy. Én már láttam ilyet a sürgősségi osztályon. Teljes pánik. És a szülész jól teszi, ha összeszedi magát, különben pillanatokon belül elszabadul a pokol, halott anya és halott gyerek.
– Láttál már ilyet, anya?
– Nem, de kétszer nagyon közel voltunk hozzá Williamsburgban. Emlékszel dr. O'Connorra?
– Magas, vékony, ugye?
– Igen – bólintott Sandy. – Hála istennek, a másodiknál ő volt ügyeletes. A gyakorlóorvos teljesen összeomlott, de szerencsére megérkezett Jimmy, és átvette az irányítást. Biztos voltam benne, hogy elveszítjük.
– De hát ha az ember tudja, mit csinál...
– Ha tudod, mit csinálsz, akkor is kemény a dolog. Nekem megfelel a rutin. Túl sokáig dolgoztam sürgősségi osztályon – folytatta Sandy Clark. – Azt szeretem, ha nem történik semmi, és nyugodtan olvasgathatok.
– A tapasztalat hangja – jegyezte meg John Clark.
– Nekem ésszerűnek tűnik – helyeselt Domingo Chávez, és megsimogatta felesége karját. – Hogy van a kis gazfickó?
– Most is rúgkapál – felelte Patsy, és a hasára tette férje kezét. Ez mindig megtette a hatását. A férfi pillantása most is megváltozott. Ding mindig is szenvedélyes volt, és amikor érezte a mozgást felesége méhében, szinte elolvadt.
– Érzem – mondta halkan.
– Igen – mosolygott Patsy.
– Hát, csak semmi csúnya meglepetést, amikor eljön az idő, oké? – szólalt meg Chávez. – Azt akarom, hogy minden rutin szerint menjen. Anélkül is elég idegesítő. Nem akarok elájulni vagy ilyesmi.
– Te? Elájulni? A kommandós szuperkatona? – nevetett Patsy.
– Soha nem tudhatod, drágám – jegyezte meg apja, és miután felvágta a húst, visszaült székébe. – Láttam már kemény fiúkat összemenni.
– De nem engem, Mr. C. – jegyezte meg Domingo szemöldökét felemelve.
– Olyanok vagytok, mint a tűzoltók – szólalt meg Sandy. – Csak ücsörögtök és várjátok, hogy történjen valami.
– Így van – helyeselt Domingo. – És ha nem üt ki tűz, nekünk nagyon jól megfelel.
– Komolyan gondolod? – kérdezte Patsy.
– Igen, drágám – nyugtatta meg a férje. – Nem olyan nagy mulatság a bevetés, és eddig szerencsénk volt, hogy egyetlen túszt sem vesztettünk.
– Nem számíthatsz rá, hogy mindig így marad – mondta a Szivárvány Hatos alárendeltjének.
– De igen, ha rajtam múlik, John.
Patsy felnézett ebédjéből.
– Ding kellett neked... úgy értem... igazából...
Férje arckifejezése önmagáért beszélt.
– Ne beszéljünk erről – felelte Ding.
– Nem vésünk rovátkákat a fegyvereinkre, Patsy – közölte John a lányával.
– Noonan jött át ma – folytatta Chávez. – Azt mondta, van egy új játékszere.
– Mibe kerül? – ez volt John első kérdése.
– Azt mondja, nem drága, egyáltalán nem az. A Delta most kezdett el szórakozni vele.
– Mire való?
– Megtalál embereket.
– Tényleg? Titkos?
– Kereskedelmi forgalomban van, és egyáltalán nem titkos, de megtalál embereket.
– Hogyan?
– Ötszáz méter távolságból beméri az emberi szívet.
– Micsoda? Hogy csinálja? – kérdezte Patsy.
– Nem tudom, de Noonan azt mondja, hogy Fort Braggben a srácok megőrülnek érte. Úgy értem, teljesen odavannak. Életmentőnek vagy valahogy így hívják a szerkentyűt. Mindenesetre megkérte a kígyósok főhadiszállását, hogy küldjenek nekünk egyet mutatóba.
– Hát, meglátjuk – vajazgatta John zsemléjét. – Finom ez a zsemle, Sandy.
– Van egy kis pékség a Millstone Roadon. Hát nem csodálatos ideát a kenyér meg a péksütemény?
– És még mindenki szidja az angol ételeket – tűnődött John. Nem tudják, mit beszélnek. Pontosan az, amin nevelkedtem.
– Sok egészségtelen vörös hús – aggódott Patsy.
– Százhetven alatt van a koleszterinszintem, drágám – büszkélkedett Ding. – Alacsonyabb, mint a tied. Gondolom, a sok testgyakorlás az oka.
– Várd csak meg, míg öregebb leszel – morogta John. Testgyakorlás ide, testgyakorlás oda, életében először kétszáz felé közeledett.
– Nem sietek vele – kuncogott Ding. – Sandy, még mindig te vagy a legjobb szakács, akit ismerek.
– Köszönöm, Ding.
– És remélem, nem lágyul meg az agyunk, amiért angol tehenet eszünk. – Jellegzetes spanyolos vigyor jelent meg arcán. – Különben is, azért ez csak biztonságosabb, mint leereszkedni a Night Hawkról. George és Sam még mindig biceg. Lehet, hogy más kesztyűkkel kéne próbálkoznunk.
– Ugyanezt használja az SAS is, utánanéztem.
– Igen, tudom. Tegnap erről beszéltem Eddie-vel. Azt mondja, jobb lesz, ha számítunk a kiképzés közbeni balesetekre, és Homer szerint a Delta évente elveszít egy srácot, halálos baleset miatt.
– Micsoda? – Rémület jelent meg Patsy arcán.
– És Noonan azt mondja, az FBI egyszer elvesztett egy srácot úgy, hogy egyszerűen kicsúszott a kezéből a kötél, amikor leereszkedtek a Hueyról. Pech – vont vállat a 2-es osztag vezetője.
– Egyet tehetünk ellene, hogy még többet edzünk – helyeselt John.
– Hát, az enyémek így is a csúcson vannak. Most már csak azt kéne kitalálnom, hogy tartsam itt őket.
– Ez a neheze, Domingo.
– Nekem is úgy tűnik. – Chávez befejezte az ebédet.
– Hogy érted azt, hogy a csúcson vannak? – kérdezte Patsy.
– Úgy, drágám, hogy a 2-es osztag kemény és harcra kész. Mindig is azok voltunk, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy lehetnénk még jobbak. Ugyanez a helyzet Peterékkel. A két sérülést leszámítva egyszerűen nem tudom, miben javulhatnánk, főleg, hogy most már Malloy is velünk van. A fenébe is, ő aztán tud helikoptert vezetni.
– Vagyis készen álltok arra, hogy embereket öljetek?... – jegyezte meg Patsy. Orvos volt, aki arra tett esküt, hogy életeket mentsen. Elég nehéz volt belegondolni, hogy a férje pont az ellenkezőjére készül, és Ding csakugyan megölt valakit; különben nem javasolta volna, hogy ne is gondoljon rá. Hogy képes erre, amikor majd elolvad, ahányszor csak kitapintja a picit a hasában? Még mindig nem bírta megérteni, bármennyire is szerette kreol bőrű és vakítóan fehér mosolyú férjét.
– Nem, drágám, arra készülünk, hogy megmentsünk embereket – helyesbített Ding. – Ez a munkánk.
– De miért vagytok olyan biztosak benne, hogy ki fogják engedni őket? – kérdezte Esteban.
– Miért, talán lesz más választásuk? – felelte Jean-Paul. A kancsóból bort töltött a poharakba.
– Egyetértek veled – bólintott André. – Nincs más választásuk. Lejárathatjuk őket az egész világ előtt, és gyávák. Azzá teszi őket a kispolgári érzelgősségük. Nincs meg bennük az az erő, ami bennünk.
– Mások is elkövették már azt a hibát, hogy túlságosan hittek ebben – vitatkozott Esteban. Nem is csak azért, mert az ördög ügyvédje szerepét játszotta, és mindig vitatkozott, hanem azért, mert ő adott hangot azoknak az aggodalmaknak, amelyek többé-kevésbé valamennyiükben felmerültek. Esteban amúgy is mindig aggódó természetű volt.
– Még soha nem néztek szembe ilyen helyzettel. A Guardia Civil hatékony, de nem képezték ki őket ilyen helyzetre. Rendőrök – horkantott André. – Ehhez értenek, de nem hiszem, hogy bármelyikünket is letartóztatnák. – Önelégült mosoly jelent meg az arcán gonosz megjegyzésére. Csakugyan egyszerű rendőrök, akik piti tolvajokhoz szoktak és nem eltökélt politikai katonákhoz, olyan emberekhez, akiknek megfelelő fegyverük van, megfelelő kiképzést kaptak, és eltökéltek hozzá. – Talán meggondoltad magad?
– Természetesen nem, elvtárs – mérgelődött Esteban. – Mindössze azt tanácsolom, hogy objektíven nézzük a helyzetet, amikor megtervezzük a küldetést. A forradalom katonája nem engedheti meg magának, hogy elragadja a lelkesedése. – Jó szöveg, hogy elrejtse félelmeit, gondolták a többiek, de valamennyiükben ott volt a félelem, különben miért tagadták volna.
– Kiszabadítjuk Iljicset – jelentette ki René. – Hacsak Párizs nem akar száz gyereket eltemetni, és nem fog akarni. És néhány gyerek velünk repül Libanonba, majd onnét haza. Egyetértetek? – Körülnézett, és az asztal körül mind a kilenc fej bólintott. – Bien. Csak a gyerekeknek kell összecsinálni magukat emiatt, barátaim, nekünk nem. – A bólintásból mosoly lett, ketten halkan fel is nevettek. René intett a pincéreknek, hogy hozzanak még egy kis bort. Jó volt itt a bor, jobb, mint amit az elkövetkezendő években valamelyik iszlám országban remélhetnek, ahol majd a DGSE ügynökei elől bujkálnak, remélhetőleg több sikerrel, mint Carlos. Mindegy, kilétükre soha nem derül fény. A világ terroristái megtanultak egy fontos leckét Carlos esetéből, nem éri meg híressé válni. René megvakarta szakállát, viszketett a bőre, de ez a viszketés volt a biztonság ára a következő évekre. – Nos, André, ki jön holnap?
– A Thompson CSF küldi el hatszáz alkalmazottját családostul. Vállalati kirándulás az egyik részlegének. Jobbat ki se tudnánk találni – mondta a többieknek a biztonsági őr. A Thompson az a legnagyobb francia fegyvergyár. Munkatársai közül nem egyet, tehát a gyerekeiket is, ismerik francia kormánykörökben, vagyis fontosak. Franciák, és politikailag fontosak, ennél jobb nem is lehetne. – Csoportban fognak mozogni, és megvan a menetrendjük. Délben a kastélyba jönnek ebédelni, meg egy műsorra. Ez a megfelelő időpont, barátaim. – És még valami, határozta el André korábban aznap. Mindig volt belőlük a közelben, főleg a bemutatók idején.
– D'accord? – kérdezte René az asztal körül ülőktől, és azok ismét bólintottak. Most már határozottabb volt a pillantásuk, félretették a kétségeket. A küldetés előttük állt, a döntés ideje elmúlt. Megérkezett a pincér két kancsó borral, és töltöttek. Kortyolgatták az italokat, tudták, hogy valószínűleg jó ideig nem isznak ilyet, és az alkohol meghozta bátorságukat is.
– Hát nem csodálatos? – kérdezte Chávez. – Csak Hollywood képes erre. Úgy fogják a pisztolyaikat, mintha kések volnának, aztán húsz méterről eltalálják egy mókus bal tökét. A fenébe is, bárcsak én lőnék így.
– Gyakorlat dolga, Domingo – kuncogott John. A tévében a rossz fiú vagy négy méterrel hátrébb repült, mintha nem is egy kilenc milliméteres pisztollyal találták volna el, hanem egy tankelhárító rakétával. – Kíváncsi vagyok, hol veszik ezeket a fegyvereket?
– Úgysem engedhetnénk meg magunknak, ó nagy pénzügyi szakértő!
John csaknem kilöttyintette maradék sörét a megjegyzésre. Aztán néhány perc múlva véget ért a film, a főhős megszerezte magának a lányt, a rossz fiúk mind meghaltak. A főhősnek elege volt ügynöksége korrupciójából és ostobaságából, és kilépett. Boldogan, hogy munkanélküli, tűnt el a lenyugvó nap fényében. Hát, gondolta Clark, ez Hollywood. És ezzel a megnyugtató gondolattal ért véget az este. Ding és Patsy hazament aludni, John és Sandy ugyanerre készült.
Az egész csak egy nagy filmdíszlet, mondta magában André. Egy órával a park nyitása előtt érkezett, de a látogatók máris gyülekeztek a főkapu előtt. Mennyire amerikai ez az egész, pedig láthatóan mindent elkövettek, hogy a park európai legyen. Persze maga az alapötlet is amerikai, árad belőle az az ostoba Walt Disney a beszélő egerével és rémes gyerekmeséivel, melyekkel annyi pénzt csaltak ki a dolgozó tömegek zsebéből. Immár nem a vallás a nép ópiuma, hogy megszabaduljanak a mindennapok unalmas valóságától, amelyet annyira gyűlölnek, de amelynek valódi arcát nem képesek észrevenni ezek az ostoba burzsoák. Ki vezette őket ide? A gyerekeik, akik harsányan könyörögnek, hogy láthassák a Trollokat és a japán rajzfilmek többi rémes figuráját, vagy felülhessenek a gyűlöletes náci Stukára. Még az oroszok is, mármint azok, akik elég pénzt tudtak kilopni a szétzilált gazdaságú országukból ahhoz, hogy itt szórják. Még az oroszak is felülnek a Stukára! André a fejét csóválta döbbenetében. Lehet, hogy a gyerekek nem emlékeznek, nem tanulták a történelmet, hogy felfogják, mennyire obszcén ez az egész, de a szüleiknek tudni kéne. Mégis itt vannak.
– André?
A park biztonsági embere megfordult, Mike Dennis, a Világpark igazgatója állt mögötte.
– Igen, monsieur Dennis?
– Csak Mike, emlékszel? – Az igazgató megkocogtatta műanyag névtábláját. Igen, csakugyan, ez is a park egyik alapszabálya, hogy az alkalmazottak a keresztnevükön szólítják egymást. Nem kétséges, ezt is az amerikaiaktól vették át.
– Igen, Mike, elnézést.
– Jól vagy, André? Kicsit zaklatottnak tűnsz.
– Tényleg? Nem... Mike, nem, jól vagyok. Csak nem sokat aludtam.
– Oké. – Dennis vállon veregette. – Nehéz nap áll előttünk. Mióta vagy velünk?
– Két hete.
– Jól érzed itt magad?
– Ennek a helynek nincs párja.
– Erről van szó, André. Érezd jól magad.
– Igen, Mike. – André amerikai főnöke után nézett, aki fürge léptekkel távozott a kastély és az irodája felé. Nyavalyás amerikaiak, elvárják, hogy mindenki egész nap boldog legyen, mert ha nem, akkor nyilván valami baj van. És ha valami baj van, azt rendbe kell hozni. Nos, csakugyan van valami baj, és rendbe is lesz hozva, mégpedig ma, mondta magában André. Ennek Mike nem nagyon fog örülni.
Egy kilométerrel odébb Jean-Paul átrakta a fegyvereket bőröndjéből a hátizsákjába. A szobapincérrel felhozatta reggelijét. Nagy amerikai reggeli mellett döntött, mert lehet, hogy egész nap ki kell tartania, és talán a holnap egy részére. A hotel többi részében és ugyanannak a komplexumnak más hoteljeiben a többiek ugyanezt tették. Jean-Paul Uzi géppisztolyához összesen tíz teli tár volt. Kilenc milliméteres pisztolyához hat, és volt még három kézigránátja, és persze a rádió. Elég súlyos hátizsák volt, de nem kell egész nap hurcibálnia. Jean-Paul órájára pillantott, aztán még egyszer körülnézett szobájában. Minden tisztálkodószerét nemrég vette. Mindegyiket letörölte egy nedves ruhával, hogy biztos lehessen benne, nem hagy ujjlenyomatot maga után, majd az asztal és az íróasztal következtek, végül a reggelihez használt tányérok és evőeszközök. Nem tudta, hogy a francia rendőrség rendelkezik-e az ujjlenyomatával, de ha igen, miért kapjanak még egy sorozatot, és ha nem, miért könnyítse meg nekik, hogy dossziét nyissanak róla? Khaki hosszúnadrágot és rövid ujjú inget viselt, és hozzá azt az ostoba fehér kalapot, amelyet előző nap vásároltak. Átlagos vendégnek tűnik ezen az abszurd helyen, teljesen ártalmatlannak. Miután mindene megvolt, fölkapta hátizsákját, kiment az ajtón, de mielőtt továbbment volna a felvonó felé, még megállt, hogy tisztára törölje a kilincset kívül és belül. Ujja helyett az ökle bütykével nyomta meg a lefelé mutató gombot, és néhány percen belül már ki is lépett a szállodából, és kényelmes léptekkel haladt a vasútállomás felé, ahol a szobája kulcskártyája egyben belépő a Világpark közlekedési rendszerébe is. Levette hátizsákját, leült, és kisvártatva egy német csatlakozott hozzá a kupéban a feleségével meg két gyerekével. Ő is hátizsákot cipelt. A férfi lezuttyantotta az ülésre a hátizsákját, amely hangosan koppant.
– A minikamerám – magyarázta furamód angolul.
– Nálam is, elég súlyosak, nem?
– Igen, de így legalább mindig emlékezni fogunk erre a napra a parkban.
– Az biztos – felelte Jean-Paul. A vonat sípolt, majd kis rántással elindult. A francia zsebébe nyúlt a park belépőjéért. Még három napig érvényes, nem mintha szüksége lenne rá. Ami azt illeti, senkinek nem lesz rá szüksége.
– Mi a fene? – morogta John, az irathalom tetején levő faxot olvasva. – Ösztöndíj-alapítvány? – És kinek járt el a szája, amikor az egész titkos? George Winstonnak, a pénzügyminiszternek? A pokolba is! – Alice? – szólt ki.
– Igen, Mr. Clark – bukkant fel Mrs. Foorgate az iroda ajtajában. – Sejtettem, hogy ebből lesz némi zűr. Úgy tűnik, Mr. Ostermann mindenáron meg akarta jutalmazni valahogy a megmentőit.
– Hogy rendelkezik a törvény ezzel kapcsolatban? – szólt John következő kérdése.
– Sejtelmem sincs, uram.
– Hogyan tudhatjuk meg?
– Feltételezem egy ügyvédtől.
– Van jogtanácsosunk vagy valami ilyesmi?
– Tudomásom szerint nincs. És feltehetőleg kettőre is szükség lesz, egy angolra és egy amerikaira.
– Remek – jegyezte meg a Szivárvány Hatos. – Megkérné Alistairt, hogy jöjjön be?
– Igen, uram.
A LÉGIÓ KARDJA
HÓNAPOK óta tervezték a Thompson cég vállalati kirándulását. A háromszáz gyerek éjjel-nappal tanult, hogy egy héttel megelőzze az osztálytársait, és így elengedjék az iskolából. De az eseménynek üzleti jelentősége is volt. A Thompson szerelte föl a park komputerizált irányító rendszerét. A cég főleg katonai termékeket állított elő, de most megpróbált betörni az általános elektrotechnikai piacra is, és ebben katonai tapasztalata sokat segített. Az új ellenőrző rendszer, melynek segítségével a Világpark vezetősége figyelemmel tudta követni, hol, mi történik, a NATO szárazföldi erői számára kifejlesztett adatátviteli rendszer módosított változata volt. Többnyelvű, felhasználóbarát berendezések voltak, amelyek az adatokat az éteren keresztül továbbították, és nem rézkábeleken a földön. Ezzel megspóroltak néhány millió frankot, ezenkívül a Thompson határidőn belül és a költségkeretet nem túllépve szállította a rendszert. Ezt a képességet, sok más hadiszállító céghez hasonlóan, ők is most kezdték elsajátítani.
A Thompson felső szintű vezetése ki akarta használni a tényt, hogy sikerrel teljesítették a megbízást egy ilyen ismert civil megrendelőnek. Ezért is szervezték meg a Világparkkal ezt a vállalati kirándulást. A csoportban mindenki, gyerekek, felnőttek egyaránt, vörös pólóinget viseltek, elöl a cég emblémájával, és jelenleg együtt vonultak a park közepe felé. Hat Troll kísérte őket táncolva, vékony lábaikon az abszurdan nagy cipővel. Légiósok is kísérték a csoportot. Két farkasbőrbe öltözött signifer a cohors jelvényeivel, és egy oroszlánbőrt viselő aquilifer, az aranysassal, a hatodig Legio Victrix emblémájával, amely most a Világpark lévén Spanyolországban állomásozott, akárcsak elődje Tiberius császár idején Kr. u. 120-ban. A légiósnak beosztott alkalmazottak jókedvvel fogadták a munkát, és lelkesen masíroztak, spanyol gyártmányú spatha kardjaik történelmileg hitelesen, bár kényelmetlenül magasan a jobb oldalukon hüvelyestül, míg a pajzs a bal kezükben. Olyan büszkén vonultak, akárcsak elődjeik a valódi Victrix vagyis diadalmas légió katonái húsz évszázaddal ezelőtt. Ezek a katonák voltak az első és egyetlen védvonal a mai Spanyolország helyén levő egykori római gyarmaton.
A gyári csoport talán egyetlen dolgot nem kapott meg, nem vezették őket zászlóvivők a cég zászlajával, de ez amúgy is japán szokás. És az első nap ünnepségei után úgyis szétoszlik a csoport, és a Thompson alkalmazottjai átlagos turistaként élvezik a maradék négy napjukat.
Mike Dennis az irodájában lévő tévémonitorokon követte a menet útját. Közben összeszedte gondolatait. A római katonák a park különlegességei voltak, és valami okból nagyon népszerűnek bizonyultak. Annyira, hogy nemrégiben ötvenről több mint százra növelte létszámukat, és három centuriót is kinevezett a parancsnokuknak. Onnan lehetett megismerni őket, hogy sisakjukon oldalvást állt a forgó, és nem előre-hátra, mint az egyszerű legionáriusokén. A jelmezt felöltő srácok rendesen tanultak vívni, és a pletyka szerint némelyik kardnak még éle is volt. Dennis nem vette magának a fáradságot, hogy utánanézzen, és ha megteszi, véget is kell vetnie a dolognak. De minden, ami jó az alkalmazottak szellemének, jó a parknak is, és Dennis ebben a szellemben hagyta, hogy emberei maguk irányítsák részlegeiket, és a kastélyban levő parancsnoki központból ő csak a lehető legkevesebbet szólt bele. Komputeregerével a közeledő csoportra zoomolt, úgy húsz perccel korábban érkeztek és... igen, Francisco de la Cruz vezeti a menetet. Francisco a spanyol hadsereg ejtőernyőseinek volt az őrmestere. Ő aztán csak megszokhatta a katonai felvonulásokat. Keménykötésű öreg, már ötven is elmúlt, de a karja izmos, és úgy nő a szakálla, hogy naponta kétszer kell borotválkoznia. A Világpark alkalmazottai csak bajuszt viselhettek, szakállt nem. A kisgyerekek ijesztőnek találták. De Francisco olyan volt velük, mint egy mackós nagypapa, fölkapta őket, és azok rögtön megszerették, és boldogan játszottak vörös lószőr sisakdíszével. Valamikor, a közeljövőben vele ebédelek, gondolta Dennis. Francisco jól vezeti kis részlegét, és megérdemli, hogy a főnökség odafigyeljen rá.
Dennis a naptárjára pillantott. Üdvözlőbeszédet kell mondania a Thompson-féle látogatók számára, majd a park egyik zenekara zenél, aztán a Trollok felvonulása következik, végül ebéd a kastély éttermében. Órájára nézett, és felállt. A folyosó felé tartott, amely egy álcázott átjáróval és egy „titkos” ajtóval vezetett a várudvarra. Az építészek kitöltetlen csekket kaptak, és ők jól használták fel a perzsa-öbölbeli olajvagyont. Még ha a vár nem is volt teljesen autentikus, volt benne egy-két apróság, ami a régi várkastélyokban nem, mint például tűzlépcsők, önműködő tűzoltókészülékek, azonkívül vasvázas építmény volt, nem egyszerűen egymásra rakott és habarcsolt kövekből állt.
– Mike? – szólt utána egy hang. A park igazgatója megfordult.
– Tessék, – Pete?
– Telefon, az elnök hív.
Az igazgató megfordult, és elkészített beszédét kezében szorongatva visszasietett irodájába.
Francisco de la Cruz – a barátai számára Pancho – nem volt magas, mindössze 168 centi, de széles mellkasú, és szinte a föld is beleremegett, amikor oszlopszerű lábait meneteléskor a földre csapta. Egy történésztől kérdezte meg, hogyan meneteltek a régi rómaiak. Vassisakja súlyos volt és érezte, hogy a tetején bólogat a forgó. Bal kezében tartotta a jókora és nehéz scutumot, a legionáriusok pajzsát, amely nyaktól csaknem a bokáig ért; ez ragasztott laminált fából készült, de közepén nehéz fémgomb volt, amely medúzafejet ábrázolt, és fémszélei voltak. Pancho hamar rájött, hogy ezek a rómaiak kemény katonák lehettek, hogy ilyen nehéz felszereléssel vonultak csatába. Étellel és felszerelésekkel együtt jó harminc kilót kellett cipelniük. A park mindennek elkészítette a másolatát, bár feltehetőleg sokkal jobb minőségű fémből, mint amilyeneket a Római Birodalom kovácsműhelyei állítottak elő. Hat kisfiú követte nehéz díszlépését utánozva: De la Cruznak tetszett a dolog. Neki is voltak fiai, immár a spanyol hadseregben szolgálnak, apjuk nyomdokait követve, ahogyan most ezek a francia kisfiúk is. De la Cruz úgy érezte, a világban minden a maga helyén van.
Alig néhány méterrel odébb így látta Jean-Paul, René és Esteban is. Esteban csuklójához egy csomó luftballon volt kötve, és még most is eladott egyet. A többiek fehér, Világpark-kalapjaikban mind elfoglalták kijelölt helyüket a tömeg körül. A terroristák egyike sem viselt vörös Thompson-inget, bár nem lett volna nehéz szerezniük. Ehelyett valamennyiükön fekete Világpark-ing volt és a fehér kalap, és Esteban meg André, kivételével mindannyiukon hátizsák, mint a Világpark oly sok látogatóján.
Látták, hogy a Trollok mindenkit néhány perccel korábban tereltek a helyére. A felnőttek maguk közt tréfálkoztak, a gyerekek mutogattak, nevetgéltek, arcuk ragyogott az örömtől, de ez nem sokáig marad így. Néhányan magasabb felnőttek körül rohangásztak, bújócskáztak a tömegben... és ketten tolókocsiban ültek... de nem, ők nem a Thompson-csoporthoz tartoznak, nincs rajtuk a vörös póló, csak a Különleges kívánság-jelvény.
Andrénak is feltűntek. Egyikük a haldokló holland kislány volt, akit előző nap látott, a másik az apja külseje alapján, aki a tolókocsit tolta fel-alá a tömegen keresztül, angol lehetett. Igen, rájuk is szükség lesz, annál jobb, hogy nem franciák.
Dennis visszaült az íróasztalához. A telefonban részletes információkat kellett megadnia, és ehhez be kellett lépnie a komputerébe. Igen, a park negyedéves jövedelme 4,1 százalékkal a várakozások fölött van... Igen, a lassú szezon mégsem bizonyult annyira lassúnak, mint ahogy számították. A szokatlanul kedvező időjárás az oka, magyarázta Dennis, de arra nem lehet mindig számítani. De alapvetően jól mennek a dolgok, kivéve egy-két komputerproblémát két hullámvasúton. Igen, máris dolgoznak rajta a szoftveresek... Igen, a gyártó garanciát vállalt, és a gyártó képviselője mindenben együttműködik velük. Jól is teszik, mivel a park két újabb hatalmas hullámvasutat akar építeni, és ők is beadták a pályázatukat, márpedig ez két olyan hullámvasút lesz, amitől az egész világnak eláll majd a lélegzete. Az elnök még nem látta a pályázatokat, és három héten belül Spanyolországba jön, hogy megtekintse őket. Tv-show-kon fogják bemutatni a két új hullámvasút elvét és terveit, főleg az amerikai kábeltévé-csatornákon, ígérte Dennis. Ezzel további amerikai látogatókat vonzhatnak a Disney-birodalomtól, ellopva a hasonló parkok feltalálójától őket. A szaúdi elnök, aki eredetileg azért invesztált pénzt a Világparkba, mert a gyerekei szeretnek hullámvasutakon utazni, amelynek ő puszta látványától is rosszul lesz, lelkesen fogadta az új látványosságok ötletét, annyira, hogy most nem is kérdezett a részletekről, megelégedett azzal, hogy Dennis majd mindent elmond, ha itt az ideje.
– Mi a fene ez? – mondta Dennis a telefonba, és felnézett a hang hallatán.
Mindenki összerezdült a zajra, amikor Jean-Paul a géppisztolyával megeresztett egy hosszú sorozatot a levegőbe. A várudvaron az emberek arra fordultak, és ösztönösen összehúzódtak, amikor meglátták a szakállas férfit, aki az ég felé emelve fegyverét, rézhüvelyeket záporoz a levegőbe. Kiképzetlen civilekként, mást nem is tettek ebben az első néhány másodpercben, mindössze döbbenten bámultak, még valódi félelmet sem mutattak...
...de amikor megfordultak, és megláttak egy másik fegyverest maguk között – a körülötte levők ösztönösen elhúzódtak ahelyett, hogy megpróbálták volna lefegyverezni – ismét, majd újabbakat, amint fegyvert húznak elő hátizsákjukból, és nem lőnek vele, de tüzelésre készen tartják, akkor...
Francisco de la Cruz az egyik mögött állt, látta a fegyvert, még mielőtt az első sorozat elhangzott volna. Agya felismerte az izraeli 9 mm-es Uzi géppisztoly barátságtalan, de ismerős formáját, a szeme rátapadt, jelentette az irányt és a távolságot, és hogy ez a jószág nem tartozik ide a parkba. Mindössze ennyi ideig tartott a döbbenet pillanata, azután átvette az irányítást Pancho huszonegy-néhány éves egyenruhás szolgálata, és a volt katona két méterrel a szakállas bűnöző mögött megmozdult.
Claude a szeme sarkából észlelte a mozgást, és arra fordult. Egy római katona közeledett felé fura sisakban. Claude szembefordult a fenyegetéssel, és...
...De la Cruz centuriót már valamiféle katonaösztön hajtotta, amely nem ehhez a napfényes részhez tartozott, hanem inkább ahhoz a korhoz és időhöz, amelyhez egyenruhája. Jobb kézzel kihúzta a magasan jobboldalt levő hüvelyből a spathát és felemelte a pajzsot, hogy a közepén levő vasdísz az Uzi csövére nézett. A kard a levegőbe emelkedett, Pancho külön csináltatta magának egy távoli unokatestvérével Toledóban. Réteges acélból készült, akárcsak valaha El Cid kardja, és olyan éles volt, hogy borotválkozni lehetett volna vele, és Pancho hirtelen ismét katona volt, és pályafutása során először, fegyveres ellenség állt előtte. És neki is kezében volt a fegyvere, a távolság pedig immár kevesebb volt két méternél, és géppisztoly ide, géppisztoly oda, egyre közeledett...
...Claude megeresztett egy rövid sorozatot, ahogy azt annyiszor tanulta. Egyenesen a közeledő célpont közepébe, de ez történetesen ez alkalommal a scutum három centiméter vastag vasa volt, és a golyók széttörve pattogtak le róla...
...De la Cruz érezte, hogy a darabkák a bal kezébe hatolnak, de mintha csak szúnyogcsípések lettek volna. Még közelebb ért, és kardjával balra, majd jobbra csapott. A spathá-t nem erre tervezték, de a borotvaéles penge megtette a magáét. Felhasította a cabron felkarját épp a rövid ujjú ing vége alatt, és Francisco de la Cruz centurio életében először vért ontott dühében...
...Claude érezte a fájdalmat. Jobb keze mozdult, és az ujja meghúzta a ravaszt. A hosszú sorozat a pajzsdudor alatt, jobbra hatolt át a pajzson. Három golyó talált De la Cruz bal lábába a térd alatt, áthatolva a fém lábszárvédőn. Az egyikük eltörte a sípcsontot, és a centurio fájdalmában feljajdulva esett össze. Kardjának halálos csapása alig pár centivel suhant el a fegyveres torka előtt. Agya hiába adta ki lábainak a parancsot, mindössze egy lába maradt, amely engedelmeskedett volna, a másik nem volt hajlandó. És a volt ejtőernyős balra és előre zuhant...
Mark Dennis az ablakhoz futott tévémonitorjai helyett. Mások a monitorokon követték figyelemmel mindezt, és a különböző kamerák automatikusan rögzítették a történteket. Mike Dennis látta, mi történik, de egyszerűen nem akarta felfogni, pedig bármennyire lehetetlennek tűnik is, valóság kell hogy legyen. Fegyveresek csoportja tereli juhászkutyaként a vörös pólók tengerét, befelé a várudvar felé. Dennis megfordult.
– Biztonsági lezárás, biztonsági lezárás, most rögtön! – kiáltott oda a központi ellenőrző monitor mögött ülő férfinak, aztán elég volt egy kattintás az egérrel, és a várkapuk becsukódtak.
– Hívják a rendőrséget – hallatszott Dennis következő utasítása. Mindez előre be volt programozva. A riasztórendszer a legközelebbi rendőrlaktanyában jelzett. Ugyan rablásra riasztott, de pillanatnyilag ez is megteszi. Dennis ezek után felkapta az íróasztalon levő telefont, és a készüléken lévő matricán található rendőrségi számot hívta. Az egyetlen ilyesfajta vészhelyzet, amire felkészültek, az volt, hogy megpróbálják kirabolni a pénzszámláló szobát, de mivel ez komoly csatával járna, több fegyveres bűnözővel, előre beprogramozták a park belső válaszlépéseit is. Az összes hullámvasút megáll, az összes műsor félbeszakad, minden látogatóval közlik, hogy térjen vissza a hoteljébe vagy a parkolóba, mert váratlan problémák miatt a park bezár... A géppisztolysorozat hangja elég messze elszól, így aztán jó néhány vendég tisztában lesz vele, miféle problémáról van szó, gondolta Dennis.
***
Ez a legszórakoztatóbb része, gondolta André. Egyik társától kapott ő is egy fehér kalapot, Jean-Paul pedig hozott neki is fegyvert. Néhány méterrel odébb Esteban elengedte a léggömböket, és immár ő is fegyvert tartott a kezében, a léggömbök pedig szabadon szálltak az ég felé.
A gyerekek nem is rémültek meg annyira, mint a szüleik, tán azt hitték, hogy ez is a park csodálatos kalandjainak egyike, még ha a zaj sértette is egy kicsit a fülüket, és összerándultak tőle. De a felélem ragályos, és a gyerekek hamar észrevették a félelmet szüleik szemében, és szép sorjában kezdtek szüleikhez bújni. A felnőtteket figyelték, akik fürgén mozogtak a vörös inges tömeg körül, és a kezükben pedig.., puskákat tartanak, ismerték fel a kisfiúk saját játékaikból, márpedig ezek nem azok voltak.
René volt a parancsnok. A várkapuhoz lépett, mialatt kilenc társa sakkban tartotta a tömeget. René körülnézett, és látta, hogy csoportján túl az emberek lebukva, fedezéket keresve figyelik őket. Sokan fényképeznek, egyesek videóval veszik a történteket. Az is biztos, hogy néhányan most az arcára zoomolnak, de ez ellen nem tehet semmit.
– Kettes, válaszd ki a vendégeinket! – kiáltott föl.
„Kettes” – ez Jean-Paul volt. Durván megragadta egy négyéves francia kislány karját.
– Ne! – kiáltott fel a lány anyja. Jean-Paul rászegezte fegyverét, és a nő összerándult, de kitartott továbbra is, magához szorította a gyereket.
– Hát, jó, akkor őt lövöm le – mondta a kettes, és elfordította a nőről a fegyver csövét, és a következő másodpercben az Uzi a kislány világosbarna haját súrolta. Az anya még hangosabban sikoltott, de elengedte a gyereket.
– Menj oda! – utasította Jean-Paul a kicsit, és. Juanra mutatott. A kislány engedelmeskedett, közben tátott szájjal nézett vissza anyjára. A fegyveres pedig újabb gyerekeket választott ki.
André eközben ugyanezt tette a tömeg másik oldalán. Először is a holland kislányhoz ment oda. Annának hívják a Különleges kívánság-kitűzője szerint. André szó nélkül kivette a tolókocsit Anna apjának kezéből, és a vár felé lökte.
– A gyerekem beteg! – tiltakozott az apa angolul.
– Igen, látom – felelte André ugyanezen a nyelven, aztán odébb lépett, hogy egy másik beteg gyereket válasszon. Milyen remek túsz lesz ebből a kettőből.
– Te rohadt disznó! – vicsorgott egyikük anyja. De nem ért el vele semmit, csak annyit, hogy André az arcába vágjon Uzija megnyújtott markolatával. Az asszony orra betört, és vérben úszott az arca.
– Anyu! – üvöltötte a kisfiú a tolószékben. Hátrafordult, és látta összeesni anyját. A park egyik alkalmazottja, egy utcaseprő térdelt le az asszony mellé, hogy segítsen neki, de azt nem érdekelte semmi más, csak fia után sikított. -Tommy!!
Hamarosan negyven szülő csatlakozott sikításához, valamennyien a Thompson cég piros pólóját viselték. A kis tömeg behúzódott a várba, a többiek néhány másodpercig döbbenten álltak, aztán lassan megindultak lefelé a Strada Espaňán.
– A fenébe is, ide jönnek – tolmácsolta a történteket Mike Dennis a Guardia Civil laktanya parancsnokának.
– Tűnjenek el onnan – adta ki az utasítást a kapitány. – Ha van rá mód, hogy elhagyják a körzetet, azonnal tegyék meg! Szükségünk lesz a maga és az emberei segítségére. Távozzanak!
– A fenébe is, én vagyok a felelős ezekért az emberekért.
– Igen, de kívülről többet tehet értük, induljon. Most rögtön! utasította a kapitány.
Dennis letette a telefont, és az irányítóközpontban szolgálatot teljesítő tizenöt emberre nézett.
– Emberek, mindenki utánam, átmegyünk a tartalék irányítóközpontba. Most rögtön – tette hozzá a nyomaték kedvéért.
A vár, bármennyire valódi várnak tűnt is, mégsem volt az. Például voltak benne modern liftek és tűzlépcsők is. A liftek lehet, hogy most nem biztonságosak, gondolta Dennis, de a tűzlépcsők egyike egyenesen a föld alá vezetett. A vészkijárat ajtajához lépett, kinyitotta, és intett alkalmazottjainak, hogy erre jöjjenek. Többségük igencsak lelkesen engedelmeskedett, hogy elmenekülhet erről a hirtelen veszélyessé vált helyről. Egyikük kezébe nyomta a kulcsokat, és Dennis, miután kiment, bezárta az ajtót maga mögött, aztán négyemeletnyit száguldott lefelé a csigalépcsőn. Egy perc múlva már a föld alatt volt, valóságos tömeg nyüzsgött már itt, alkalmazottak és látogatók egyaránt, akiket Trollok, legionáriusok és más egyenruhás személyzet tuszkolt ide le. Volt itt jó néhány biztonsági ember is, de egyiküknél sem volt fegyver, mindössze a rádiójuk. A pénzszámláló szobában persze voltak pisztolyok, de gondosan elzárva, és mindössze néhány alkalmazott tudott bánni velük, és volt feljogosítva rá. Dennis különben sem akart lövöldözést itt, azonkívül más dolga is volt. A Világpark tartalék irányítóközpontja gyakorlatilag a park területén kívül helyezkedett el, a föld alatti folyosórendszer végén. Arrafelé futott társai után, az alkalmazottak parkolója irányába. Vagy öt percbe tellett, mire odaért, berontott az ajtón, és látta, hogy immár kettős személyzet van szolgálatban a tartalék irányítóközpontban. Egyedül az ő széke állt üresen, de a telefonja már össze volt kötve a Guardia Civillel.
– Biztonságban van? – kérdezte a kapitány.
– Azt hiszem, egyelőre igen – felelte Dennis. Monitorján behozta várbeli irodája képét.
– Erre – mutatta André. Az ajtó zárva volt. André hátralépett, és pisztolyával a kilincsre lőtt. Az behajlott a találattól, de a filmekkel ellentétben zárva maradt. Ezután René próbálkozott az Uzival. A géppisztoly széttörte az ajtónak ezt a részét, és így ki tudták nyitni. André fölfelé vezette őket, berúgta az irányítóközpont ajtaját. Dühödten káromkodott, amikor látta, hogy a központ üres.
– Látom őket – konferálta Dennis a telefonba. – Egy férfi... kettő... hat, fegyverekkel... uram isten, és gyerekek vannak velük. – Az egyik fegyveres a megfigyelő kamerához lépett, célba vette pisztolyával, és a kép eltűnt.
– Hány fegyverest látott? – kérdezte a kapitány.
– Legalább hatot, talán tíz, esetleg még több. És gyerekek vannak velük túsznak. Értette? Kisgyerekek vannak velük!
– Érettem, Senor Dennis. Most magára kell hogy hagyjam, mert koordinálni kell a válaszunkat. Kérem, maradjon készenlétben.
– Igen. – Dennis a többi kamera kapcsolóján zongorázott, hogy lássa, mi történik a parkjával. – A fenébe – káromkodott, és a döbbenet helyét harag foglalta el, aztán felhívta az elnököt, hogy jelentést tegyen. Miközben tárcsázott, végig azon törte a fejét, mit válaszoljon, amikor a szaúdi herceg felteszi a kérdést, mi folyik itt. Azt, hogy egy terroristatámadás egy vidámparkban?
***
Dario Gassman kapitány irodájából Madridot hívta, hogy jelentse a történteket. A laktanya rendelkezett válságtervvel, és végre is hajtották. Tíz autó tizenhat emberrel száguldott az autópályán különböző irányokból, és különböző járőrkörzetekből, és mindössze annyit tudtak, hogy a W-terv életbe lépett. Az első dolguk, hogy bekerítsék a területet, azzal az utasítással, hogy egy lélek se be, se ki. De ez utóbbi, mint hamarosan kiderült, lehetetlen. Miközben Gassman kapitány a kocsijához tartott, hogy a Világparkhoz hajtson; Madridban különböző dolgok történtek. Fél óráig tartott az út még a szirénával és a villogóval is. Ez alatt az idő alatt a kapitánynak módja volt viszonylag nyugalomban elgondolkodni a történteken a motorházból hallatszó moraj ellenére is. Tizenhat embere van a helyszínen vagy úton a helyszín felé, de ha tíz fegyveres bűnöző van a Világparkban, ez nem elég még ahhoz sem, hogy felállítsák a külső és belső gyűrűt. Hány emberre lesz még szüksége? Vagy talán kérjen segítséget a néhány évvel ezelőtt megalakított akciócsoporttól? Talán igen. És miféle bűnözők képesek megtámadni a Világparkot ilyenkor? Egy rabláshoz a legjobb időszak záráskor van. Még akkor is, ha ő és az emberei leginkább erre készültek föl, mert ez az az időpont, amikor a pénzt bekötegelték már, vászonzsákokba pakolták. A bank emberei és néha az ő emberei is őrzik ilyenkor, a bankba való szállítás előtt. Ilyenkor a legsebezhetőbb a park. De nem, akárki áll is e mögött, szándékosan választotta a nap közepét. És túszokat is ejtett, gyerekeket, emlékeztette magát Gassman. Vagyis mi ez? Rablás vagy valami más? Miféle bűnözők ezek? Mi van, ha terroristák... terroristák, akik túszokat ejtettek... gyerekeket... baszk terroristák lennének? A fenébe is, és akkor mit tegyen?
De a dolgok már kicsúsztak Gassman kezéből. A Thompson egyik jelen lévő magas rangú vezetője mobiltelefonján már felhívta a vállalat központját, onnan pedig hamar elérték a cég igazgatóját, aki épp egy kávéház teraszán ebédelt, de a hívás rögtön elvette az étvágyát. Az igazgató azonnal hívta a hadügyminisztert, és attól fogva gyorsan pörögtek az események. A helyszínen lévő Thompson-vezető precíz és tárgyilagos beszámolót nyújtott. A hadügyminiszter visszahívta, aztán a titkára feljegyzett mindent, amire szükségük volt. A jegyzeteket legépelték és faxon elküldték a miniszterelnöknek és a külügyminiszternek is, ez utóbbi pedig felhívta spanyol kollégáját, és beleegyezést kért ahhoz, amit tenni kívánnak. Már politikai síkra terelődött a dolog, és eközben a hadügyminisztériumban felhívtak egy másik számot is.
– Igen, John Clark beszél – mondta a Szivárvány Hatos a telefonba. – Igen, uram. Hol is van ez pontosan... értem... hogy hányan? Oké. Kérem, bármi információt kap időközben, küldje el nekünk... Nem, uram, addig nem léphetünk semmit, amíg az illető ország kormánya nem kér fel minket. Köszönöm, miniszter úr. – Clark újabb gombokat nyomott le telefonján. – Al, gyere be. Úgy néz ki, egy kis munkánk lesz. – Utána Bill Tawneyt, Bellow-t, Chávezt és Covingtont hívta.
A Világparkban levő Thompson-vezető egy büfénél összegyűjtötte embereit, és megszámlálta őket. Korábban a francia hadsereg harckocsizótisztje volt, mindent elkövetett, hogy gyorsan rendet teremtsen a káoszban. Félreállította azokat az alkalmazottakat, akiknek a gyerekeit nem vitték el. Megszámlálta azokat, akiknek a gyerekét elvitték, és kiderült, hogy harminchárom gyerek hiányzik, és rajtuk kívül még egy vagy talán két gyerek, tolószékben. A szülők érthető módon idegesek voltak, de igyekezett megnyugtatni őket, és mindent elkövetett, hogy ne veszítsék el a fejüket. Ismét felhívta a cég igazgatóját, hogy megerősítse első jelentését. Ezután nekiült, hogy összeírja a túszul ejtett gyerekek nevét és korát. Igyekezett nem utat engedni az érzelmeinek, és hálát adott az Úrnak, amiért saját gyerekei már olyan nagyok, hogy nem jöttek el erre az útra. Miután ezzel megvolt, elvezette csoportját a vártól. Elkapta a vár egy alkalmazottját, és megtudakolta tőle, hol találnak telefonokat és faxokat. Egy fa csapóajtón keresztül kísérték őket egy jól álcázott szolgálati épületbe, onnét a föld alá, így jutottak el a tartalék irányító központba. Itt találkoztak végre Mike Dennisszel, akinél még mindig ott volt a dosszié a Thompson-csoport számára írt üdvözlőbeszédével.
Gassman épp akkor érkezett, amikor a faxot már továbbították az ismert túszok nevével Párizsba. Alig egy percre rá telefonált a francia hadügyminiszter. Mint kiderült, ismerte a jelen levő magas rangú Thompson-vezetőt, Robert Gamelin ezredest, aki néhány évvel ezelőtt a LeClerc tank második generációs tűzvezető rendszerének kifejlesztésében vett részt.
– Hányan vannak?
– Harminchárman a mi csoportunkból, és talán még néhányan, de úgy tűnik, a terroristák szándékosan választották a mi gyerekeinket, miniszter úr. Ez a légió dolga – közölte Gamelin ezredes határozottan. Az idegenlégió különleges hadműveletek osztagára célzott.
– Meglátom, mit tehetek, ezredes. – Ezzel megszakadt a vonal.
– Gassman kapitány vagyok – mutatkozott be egy fura kalapos fickó Gamelinnek.
– A rohadt életbe, tavaly én is oda vittem a családot – tört ki Peter Covington. – Egy egész kibaszott hadosztály kell, hogy elfoglaljuk a helyet. Ez egy lidércnyomás, rengeteg épület, hatalmas terület, több szint. Ha jól tudom, még egy föld alatti kiszolgálórészleg is van.
– Térképek, diagramok? – kérdezte Clark Mrs. Foorgate-től.
– Utánanézek – felelte titkárnője, és távozott a konferenciaszobából.
– Mit tudunk? – kérdezte Chávez.
– Nem sokat, de a franciák meglehetősen zaklatottak, és kérik a spanyoloktól, hogy engedjenek be minket, és...
– Épp most érkezett meg – jelent meg Alice Foorgate egy faxszal, és ismét távozott.
– A túszok listája... uram atyám, csupa gyerek, négytől tizenegy évesig, harminchárman vannak... a fenébe – tört ki Clarkból. Végignézte a listát, aztán átadta Alistair Stanleynek.
– Mindkét osztag kell, ha mi megyünk – jegyezte meg a skót.
– Igen – bólintott Clark. – Úgy tűnik. – Aztán megszólalt a telefon.
– Mr. Tawneyt keresik – közölte egy női hang.
– Itt Tawney – vette föl a hírszerzési főnök a kagylót. – Igen, Roger... igen, tudjuk, hívtak a... igen, értem. Nagyon helyes. Még van itt egy kis dolgunk, Roger. Köszönöm. – Ezzel Tawney letette.
– A spanyol kormány a madridi brit nagykövetségen keresztül kérte, hogy lépjünk közbe azonnal.
Oké, emberek – John felállt. – Nyeregbe. Nem mondom, ez gyorsan ment.
Chávez és Covington a konferenciaszobából futva indultak osztagaik épülete felé. Aztán Clark telefonja ismét megszólalt.
– Igen? – John néhány percig hallgatott. – Oké, nekem megfelel. Köszönöm, uram.
– Mi volt ez, John?
– Az MOD elkért számunkra egy MC-130-at, az első különleges hadműveleti egységtől. Átadják nekünk Malloy helikopterével együtt, ráadásul van egy katonai repülőtér vagy húsz kilométernyire attól a helytől, ahová megyünk, és a Whitehall megpróbálja elintézni, hogy leszállhassunk ott. – Nem is kellett hozzátennie, még jobb, hogy a Hercules szállítógép itt, Herefordban is felveheti őket. – Milyen gyorsan indulhatunk?
– Nem egészen egy óra – felelte Stanley egy másodperc tűnődés után.
– Nagyon helyes, mert a Herky madár negyven perc múlva vagy még hamarább itt lesz. Ezekben a pillanatokban riasztják a legénységet.
– Figyelem, emberek, munkát kaptunk – rontott be Chávez fél kilométerrel odébb osztagához. – Mindenki nyeregbe! Ugrás! Mindannyian rohanvást indultak a felszereléseiket tartalmazó szekrények felé, aztán Patterson őrmester feltette a nyilvánvaló kérdést: – Ding, az 1-es osztag az ügyeletes. Mi történik itt?
– Úgy tűnik, hogy ez alkalommal mindkettőnkre szükség van, Hank. Ma mindenki megy.
– Részemről benne vagyok – futott tovább Patterson a szekrénye felé.
A holmijuk már össze volt csomagolva, rutinszerűen mindig így pakolták el. A műanyag konténereket már az ajtóhoz is gördítették, mire a furgon megérkezett értük.
Gamelin ezredes előbb értesült a történtekről, mint Gassman kapitány. A francia hadügyminiszter közvetlenül hívta, hogy közölje vele, a spanyol kormány kérésére egy különleges hadműveletekre szakosodott osztag repül ide, és három órán belül vagy még hamarabb itt lesz. Gamelin továbbadta az információt az embereinek, némiképp a spanyol rendőrtiszt bánatára, aki ezek után felhívta a saját miniszterét Madridban. Közölte vele a történteket, és kiderült, hogy a miniszter épp most értesült róla külügyminiszter kollégájától. További rendőrök voltak úton a helyszín felé azzal a paranccsal, hogy semmit ne tegyenek a rendőrgyűrűn belül. Gassman érthető zavarral reagált arra, hogy így félreállították, de egyértelmű parancsokat kapott. Most, hogy vagy harminc rendőr volt a helyszínen és úton a helyszín felé, elrendelte, hogy harmaduk lassan, óvatosan nyomuljon a felszínen a vár felé, ketten pedig a föld alatt tegyék ugyanezt. Azt a parancsot kapták, hogy a fegyverüket ne húzzák ki a pisztolytáskából, és semmilyen körülmények között ne lőjenek. Persze az ilyen parancsot könnyebb adni, mint betartani.
Eddig jól mennek a dolgok, és jobb helyet remélni se tudtunk volna a park irányítóközpontjánál, gondolta René. Kezdett belejönni abba, hogyan lehet a komputerrendszerrel váltogatni a tévékamerákat. Úgy tűnt, hogy az egész területet szemmel tarthatja innen, a parkolótól a várakozókig, és a különféle hullámvasutakig. Fekete-fehér volt a kép, és mihelyt egyet kiválasztott, zoomolhatott és ráállíthatta a kamerát bármire, amire csak akarta. Húsz monitor volt az iroda falában, és mindegyik vagy öt kamerával állt kapcsolatban egy komputerterminálon keresztül. Tudomása nélkül senki nem juthat a vár közelébe. Kitűnő.
– Az ajtó túloldalán, a titkárok szobájában, André egymáshoz közel leültette a gyerekeket a padlóra, kivéve a tolószékben lévő kettőt, akiket a fal mellé tolt. A gyerekek rémülten, tágra nyílt szemmel bámultak, és jelenleg csöndben voltak, ami Andrénak meg is felelt. Vállára vetette géppisztolyát, elvégre most nincs szükség rá.
– Itt maradtok – közölte velük franciául, aztán az irányítóközpontba vezető ajtóhoz hátrált. – Egyes – szólt be.
– Igen, Kilences – felelte René.
– Itt minden rendben. Azt hiszem, ideje telefonálnunk.
– Igen – értett vele egyet az Egyes. Helyet foglalt a székben, fölvette a telefont, aztán gondosan szemügyre vette a gombokat, és végül megnyomta az egyiket, amelyik a legvalószínűbbnek tűnt.
– Igen?
– Ki az?
– Mike Dennis vagyok, a park igazgatója.
– Bien, én az Egyes vagyok, és pillanatnyilag a kezemben van az ön Világparkja.
– Oké, Mr. Egyes, mit óhajt?
– Itt van már a rendőrség?
– Igen, itt vannak.
– Helyes. Beszélni akarok a parancsnokukkal.
– Kapitány? – intett Dennis. Gassman három lépéssel az íróasztal mellett termett.
– Dario Gassman kapitány vagyok a Guardia Civiltől.
– Én az Egyes. Én vagyok a parancsnok. Tudja, hogy több mint harminc túszt ejtettem?!
– Sí, tudatában vagyok – a kapitány hangja, amennyire csak a helyzet engedte, nyugodt maradt. Olvasott néhány könyvet arról, hogyan kell túszokat ejtő terroristákkal tárgyalni, kapott is kiképzést. Most bánta csak, hogy nem többet. – Van valami kérése?
– Nincsenek kéréseim. Parancsokat adok, és azonnal végre kell hajtani őket. És a maga dolga az, hagy továbbítsa őket. Megértette? – kérdezte René angolul.
– Sí, comprendo.
– Majdnem mindegyik túszunk francia. Kössenek össze a madridi francia nagykövetséggel. A többi utasításomat velük közlöm. Kérem, ne feledje el, hogy egyik túszunk sem az önök országának állampolgára. Ez az ügy csak ránk és a franciákra tartozik. Megértette?
– Senor Egyes, én vagyok a felelős ezeknek a gyerekeknek a biztonságáért. Spanyol földön vagyunk.
– Akár így, akár úgy, azonnal kössenek össze a francia nagykövetséggel – felelte Egyes. – Tudassa, mihelyt megvannak vele.
– Először is továbbítanom kell a követeléseit a feletteseimnek. Mihelyt megkaptam tőlük az utasításaimat, visszahívom önt.
– Siessen vele – közölte René, mielőtt letette.
Nagy zaj volt hátul. A négy Allison motor visítva gyorsította az MC-130-ast a kifutópályán, aztán a repülőgép hirtelen felemelkedett az égbolt felé, és úton voltak Spanyolországba. Clark és Stanley elöl a kommunikációs fülkében ültek, és erősen hangszigetelt fülhallgatóikkal hallgatták a szokásos töredékekben érkező információkat. Egy hang azt ígérte, hogy térképekkel és tervrajzokkal várják őket, de semmilyen további ínformációt nem kapták a terroristák számáról vagy személyazonosságáról. Még dolgoznak rajta, mondta a hang. Aztán egy fax érkezett Párizsból, az amerikai egyes különleges hadműveleti egység központján keresztül, amelyet lehallgatásbiztos vonal kötött össze Hereforddal. Most is csak a túszok listáját kapták meg, de ez alkalommal elolvasta a neveket is, és bár tudta, hogy minden egyes esetben téved, megpróbált arcokat is elképzelni a nevekhez. Harminchárom gyerek ül valahol a vidámpark várában, fegyveresek veszik körül őket, legalább hatan, talán tizen vagy még többen is. Ezen az információn még dolgoznak. A fenébe, gondolta John. Hiába tudta, hogy bizonyos dolgokat nem lehet sürgetni, ilyen helyzetben semmi nem elég gyors.
Hátul a katonák kikapcsolták a biztonsági öveket, és nekiálltak felölteni fekete Nomexüket. Nemigen szóltak közben egymáshoz. A két osztagparancsnok előrement, hogy megtudják, milyen hírek érkeztek. Tíz perc múlva tértek vissza, hogy ők is átöltözzenek. Chávez és Covington azon jellegzetes, mord arckifejezéssel biccentették félre fejüket, amelynek láttán katonáik tudhatták, hogy nem jó híreket kaptak. Az osztagparancsnokok elmondták embereiknek azt a keveset, amit tudtak, és a katonák arcán is megjelent ugyanaz a zavart arckifejezés. Kisgyerekek, mint túszok, több mint harmincan, és nem lehet tudni, hány terrorista tartja őket fogva. Milyen nemzetiségűek, és mi hajtja őket. Gyakorlatilag semmit nem tudnak, aminek bármi hasznát is vennék, csak annyit, hogy oda kell menniük, és tenniük kell valamit. Hogy mit, azt majd kitalálják, ha odaérnek. Ezzel a gondolattal ültek vissza üléseikbe, kapcsolták be öveiket. Nem sokat beszéltek, többségük lehunyta szemét és aludni próbált, de nemigen sikerült, többnyire csak lehunyt szemmel ültek. Próbáltak egy óra békét találni maguknak a turbóprop motorok zúgása közt, és néha sikerült is.
– Szükségem van a fax számára – mondta az Egyes a francia nagykövetnek, ez alkalommal anyanyelvén az angol helyett.
– Értem – hangzott a válasz, majd a telefonszám.
– Küldünk egy listát azokról a politikai foglyokról, akiknek a szabadon engedését követeljük. Azonnal szabadon kell bocsátaniuk őket, és az Air France egy repülőgépén ideszállítaniuk. Azután az embereim, a vendégeink, és jómagam felszállunk arra a repülőre, és távozunk vele. Az úti célt felszállás után közlöm a pilótával. És azt tanácsolom, gyorsan teljesítsék a követeléseinket. Nem sok türelmünk van, és ha nem teljesítik, amit akarunk, rákényszerítenek minket, hogy megöljük néhány túszunkat.
– Továbbítom a kérését Párizsba – közölte a nagykövet.
– Helyes, és ne felejtse el azt is megmondani, hogy nem vagyunk türelmes kedvünkben.
– Oui, ezt is megteszem – ígérte a diplomata. Letette a kagylót, és pillantását végighordozta közvetlen stábján. Misszió-vezetőhelyettesén, katonai attaséján, és a DGSE főrezidensén. A nagykövet üzletember volt, akinek politikai szívességként adományozták ezt a nagyköveti posztot, mivel a Párizs és Madrid közötti viszony nem igényelt tapasztalt diplomatát. – Nos?
– Majd meglátjuk a listát – felelte a DGSE embere. Másodpercek múlva csiripelni kezdett a fax, és kisvártatva előbukkant a papírlap is. A hírszerzőtiszt kivette, átfutotta, és továbbadta. – Nem jó – közölte a többiekkel.
– A Sakál? – tört ki a helyettes. – Őt soha...
– A soha nagyon nagy idő, barátom – mondta a kém a diplomatának. – Remélem, ezek a kommandósok értik a dolgukat.
– Mit tud róluk?
– Semmit, az égvilágon semmit.
– Mennyi idő lesz? – kérdezte Esteban Renétől.
– Eltart egy ideig – felelte az Egyes. – Egy része valóban időbe telik, a másik része ügyes kifogás lesz. Ne felejtsd el, az a stratégiájuk, hogy amennyire csak lehet, elnyújtsák a folyamatot. Ki akarnak fárasztani minket, gyengíteni akarják eltökéltségünket. Ezzel szemben van egy fegyverünk. Megölhetünk egy túszt, de nem szabad túl könnyen megtenni ezt a lépést. A pszichológiai hatás kedvéért választottuk ezeket a túszokat, és nagyon óvatosan kell felhasználnunk őket. De mindenekelőtt irányítanunk kell az események tempóját. Egyelőre adunk nekik egy kis időt, addig is biztosítjuk a helyzetünket. – René a sarokhoz ment és megnézte, hogy van Claude. Csúnya vágás volt a felkarján. Az az ostoba római katona megsebezte. Ez volt az egyetlen, ami balul sikerült. Claude a padlón ült, és kötést szorított a sebre, de az még mindig vérzett. Össze kell varrni a sebét, nem kétséges, balszerencse, de nem komoly dolog. Kivéve persze Claude számára, akinek még mindig tekintélyes fájdalmai vannak.
Hector Weiler volt a park orvosa, a barcelonai egyetemen tanult sebészetet, de többnyire csak sebtapaszt rakott felhorzsolt térdekre és könyökökre, igaz, rendelője falán ott díszelgett a fotó az ikrekről, akiket az ó segítségével szült meg egy terhes asszony, aki elkövette azt az ostobaságot, hogy felüljön a zuhanó bombázóra attól fogva a bejáratnál egy tábla nyomatékosan próbálta lebeszélni erről a nőket. Mindezek ellenére ügyes, fiatal orvos volt, aki kellő tapasztalatot szerzett diákkorában a traumatológián, így nem most először látott lőtt sebet. Franciscónak szerencséje volt, legalább hat lövés találta el, és bár az első három mindössze csak megcsipdeste a bal karját, a második sorozat csúnyán megsértette a lábát. Ilyen idős korban sokáig eltart, mire egy sípcsont összeforr. De legalább viszonylag magasan tört el. Ha lejjebb tört volna el, beletelne a gyógyulás fél évbe is, ha egyáltalán összeforrna rendesen valaha is.
– Megölhettem volna – morgott a centurio. – Levághattam volna a fejét, de eltévesztettem!
– De nem az első csapással – jegyezte meg Weiler a kardon levő vörös folt láttán. A kard most az orvosi szoba sarkában, a scutumon hevert.
– Írja le – utasította Gassman kapitány.
– Negyvenes éveiben, negyvenes évei elején – felelte De la Cruz. – Nálam tíz, tizenkét centiméterrel magasabb, karcsú, barna haj, barna szakáll némi ősz szálakkal, sötét szemek, Uzi géppisztoly, fehér kalap – jelentette az egykori őrmester, közben időnként a szájába harapott. Kapott ugyan fájdalomcsillapítót, de ez nem nyomta el az egész fájdalmat. De tudta, el kell mondania mindent, és nem törődni a fájdalommal, amit a lábán dolgozó orvos okoz. – De többen voltak, négy másikat láttam, de lehet, hogy még többen vannak.
– Szerintünk legalább tízen – mondta Gassman. – Nem mondott semmit?
– Semmit nem hallottam – rázta De la Cruz a fejét.
– Kik ezek? – kérdezte az orvos anélkül, hogy felnézett volna.
– Azt hisszük, hogy franciák, de nem vagyunk biztosak benne válaszolta a Guardia Civil kapitánya.
Malloy ezredes számára volt a legnehezebb az út. Átkelt a csatornán, majd dél-délnyugat irányba tartott egyenletes 150 csomós sebességgel. Megállt egy francia katonai repülőtéren Bordeaux közelében, hogy feltankoljon, mivel a gépén nem voltak olyan külön külső üzemanyagtartályok, amelyet a Night Hawk nagy távolságú repülésnél használt. Mint a helikopterek többsége, a Night Hawk sem rendelkezett robotpilótával, így Malloynak és Harrison hadnagynak egész úton maguknak kellett vezetniük a gépet. Annál inkább igyekeztek, mivel a helikopter nem a legkényelmesebb légi járművek közé tartozik. Igaz, mindketten megszokták, és azt is, hogy morognak miatta. Úgy húszpercenként cseréltek helyet a kormánynál. Még három óra és odaérnek. Hátul ült a fedélzeti főnök, Jack Nance őrmester, és a műanyag ablakon keresztül nézte a francia partokat, Úgy hatszáz méter magasságból pillantott le egy csónakokkal teli halászkikötőre.
– Ezt elég gyorsan szervezték – jegyezte meg Harrison az intercomban.
– Aha, úgy tűnik, a Szivárványnál hamar kell indulni.
– Mit tudsz, mi történik?
– Fogalmam sincs, fiam. – Malloy kurtán megrázta sisakos fejét, – Tudod, azóta nem jártam Spanyolországban, hogy felvonultunk Tarawán még... 1985-ben, azt hiszem. Emlékszem, Cádizban van egy remek étterem, nem is tudom, megvan-e még. – Aztán ismét hallgatásba merültek, a helikopter orra emelkedett, majd süllyedt. A gépet a négypengéjű rotor egyenletesen hajtotta, Malloy pedig néhány másodpercenként ellenőrizte a digitális kijelzőket.
– Tiszta szócséplés – jegyezte meg Clark a legutóbbi fax láttán. Valóban semmi új nem volt rajta, csupa olyan adat, amelyet egyszer már elküldtek, de azóta valamely segítőkész hírszerzőtiszt valahol átrendezte őket. Clark Alistair Stanleyre hagyta és hátrasétált.
A Szivárvány katonái mintha csak aludtak volna, de feltehetőleg mindössze leállították magukat úgy, ahogy ő annak idején, több mint egy generációval ezelőtt. Úgy tesznek, mintha aludnának, behunyják a szemüket, és kényszerítik agyukat és testüket, hogy lazítson. Semmi értelme olyasmin gondolkodni, amiről az embernek fogalma sincs. Ezzel szemben a feszültség kiszívja az erőt, még akkor is, ha az izmok tétlenkednek. A legjobb védekezés ez ellen, ha az ember kikapcsolja a testét. És ezek az emberek elég okosak és elég profik ahhoz, hogy tudják, a stressz eljön a maga idejében, nincs értelme siettetni, John Clark az Egyesült Államok haditengerészetének egykori kommandósa, ebben a pillanatban mély megtiszteltetést érzett, amiért ilyen embereknek parancsolhat. Elég meghökkentő volt a gondolat ebben a pillanatban, amikor épp azt kellett látnia, hogy nem csinálnak semmit. De ez az,, amit a legjobb emberek ilyenkor tesznek, mert felfogják, mi a küldetésük, mert tudják, hogyan hajtsák végre ezt a küldetést, tudják minden egyes lépését. Most pedig úton vannak egy olyan bevetés felé, amelyről semmit nem közöltek velük, mindössze annyit tudtak, hogy nagyon komoly ügy lehet, ha két osztag, az 1-es és a 2-es is útnak indul egyszerre. Mégis úgy viselkednek, mintha egy egyszerű kiképzés lenne. Nincsenek ezeknél jobb katonák, és a két parancsnok, Chávez és Covington a tökéletességig gyakorlatoztatta őket.
És valahol gyerekeket túszul ejtő terroristák várnak rájuk. Hát, nem lesz könnyű feladat, és még neki is korai azon rágódni, hogyan hajtsák végre. De John tudta, így is jobb itt lenni a zajos Herculesen, mint abban a vidámparkban, amely még vagy félórányi repülésre van tőlük. De hamarosan odaérnek, az emberei kinyitják szemüket, felszerelésüket maguk után vonszolva kicsoszognak. John Clark ahogy rájuk nézett, a halált látta maga előtt, és a halál ez alkalommal az ő parancsnoksága alatt áll.
Tim Noonan a csomagtér jobb első sarkában ült, és a komputerén kopogtatott, David Peled mellette foglalt helyet. Clark odament, és megkérdezte, mit művelnek.
– Még nem jutott el a hírügynökségekhez a hír – közölte Noonan. – Kíváncsi vagyok, miért.
– Hamarosan megváltozik – jósolta Clark.
– Tíz percen belül – vélte az izraeli. – Ki vár minket?
– A spanyol hadsereg és a rendőrség. Megkaptuk a leszállási engedélyt... huszonöt perc múlva – mondta órájára pillantva.
– Agence France-Press most kapcsolt – jelentette Noonan, és gyorsan elolvasta, hátha valami új információhoz jutnak. – Ismeretlen terroristák harminc vagy még több francia kisgyermeket ejtettek túszul. Ezenkívül semmi, csak az, hogy hol történt. Ez nem lesz könnyű mulatság, John – jegyezte meg a korábbi FBI-ügynök. – Harmincvalahány túsz egy zsúfolt helyen. Mikor a túszszabadítóknál voltam, rettegtünk ilyen forgatókönyvektől. Tíz rossz fiú? – kérdezte.
– Legalábbis így gondolják, de még nincs megerősítve.
– Elég szar ügy, főnök – csóválta Noonan aggódva a fejét. Úgy öltözött, mint a katonák, fekete Nomexbe és golyóálló mellénybe. Berettája a jobb csípőjén volt, pisztolytáskában. Noonan mindig szívesebben gondolt magára harcosként és nem technikusként, és jól is lőtt. Együtt gyakorolt Herefordban az osztag tagjaival... és végül is gyerekek vannak veszélyben, tűnődött Clark, és talán az egyik legalapvetőbb emberi ösztön a veszélyben lévő gyermekek védelme. Ráadásul Noonan az Irodában dolgozott, ahol minden bűn közül a legalantasabbnak tekintik a gyerekek ellen elkövetetteket. David Peled viszont civil ruhában ült, és úgy nézett a komputerképernyőre, mint egy könyvelő a legújabb számlákra.
– John! – szólalt meg.Stanley, és hátrasietett egy új faxszal. – Itt van, amit kérnek.
– Van köztük ismerős.
– A lista Iljics Ramírez Sánchezszel kezdődik.
– Carlosszal? Valakinek tényleg kell az a schmuck? – nézett fel Peled.
– Mindenkinek vannak barátai. – Dr. Bellow leült, átvette Stanleytől a faxot, átnézte, csak azután adta tovább Clarknak.
– Oké, doki, mennyivel lettünk okosabbak?
– Ismét ideológiai ügyről van szó, akárcsak Bécsben, de ezeknek határozott céljuk van, és ezek a „politikai” foglyok... kettőt ismerek az Action Directe-ből, a többi puszta név a számomra.
– Mindjárt adom – közben Noonan előhívta számítógépéből az ismert terroristák listáját, és beütötte a faxon lévő neveket. – Oké, hat Action Directe, nyolc baszk, egy palesztin, akit jelenleg Franciaországban tartanak fogva. Nem valami hosszú lista.
– De határozott – jegyezte meg Bellow. – Tudják, mit akarnak, és ha kisgyerekeket ejtettek túszul, komolyan is gondolják. A túszokat úgy választották ki, hogy komoly politikai nyomást gyakoroljanak a francia kormányra. – Nem volt valami meglepő szakvélemény, a pszichológus is tisztában volt vele. – A kérdés, hajlandó-e á francia kormány az alkura?
– A színfalak mögött folytattak már alkudozásokat – közölte Peled. – A barátaink nyilván jól tudják.
– Gyerekek – morogta Clark.
– A lidércnyomás forgatókönyv – bólintott Noonan. – De kinek van lelke kicsinálni egy gyereket?
– Beszélünk velük, aztán meglátjuk – felelte Bellow. Órájára pillantott. – Legközelebb gyorsabb géppel menjünk – morogta.
– Csak nyugi, doki – szólt rá Clark. Jól tudta, hogy mihelyt földet érnek, és elérik célpontjukat, Paul Bellow-n lesz a legnagyobb felelősség. Olvasnia kell az agyukban, fel kell mérnie a terroristák eltökéltségét, és ami a legnehezebb, megjósolni tetteiket. Viszont a Szivárvány-csapat többi tagjához hasonlóan még semmilyen tény nem áll a rendelkezésére. Mint az osztag többi tagja, ő is olyan volt, akár a startgépben guggoló sprinter, aki alig várja, hogy indulhasson, de meg kell várnia a startpisztoly dördülését. Viszont a többiekkel ellentétben ő nem katona, vagyis nem számíthatott arra az érzelmi megkönnyebbülésre, amit a harcosok éreznek, amikor akcióba lépnek, ezért magában irigyelte is őket. Gyerekek mint túszok, gondolta magában Paul Bellow. Hogyan értsen szót olyan emberekkel, akiket nem ismer, hogyan mentse meg a gyerekek életét? Mennyi teret enged neki a spanyol és a francia kormány? Tudta, hogy szüksége lesz némi mozgástérre, hogy mennyire, az sokban függött a terroristák lelki állapotától. Nyilván szándékosan döntöttek úgy, hogy gyerekeket, méghozzá francia gyerekeket ejtenek túszul, hogy a lehető legnagyobb nyomást gyakorolják a párizsi kormányra. És ez jól megfontolt cselekedet volt tőlük... ebből pedig sajnos az következik, hogy hajlandóak lesznek megölni is őket, bármennyire tabunak minősül is ez a normális emberi agyban. Paul Bellow írt már könyvet, szakcikkeket, tartott előadásokat az ilyen emberekről, de valahol a lelke mélyén még mindig nem volt biztos benne, hogy valójában érti-e a terroristák mentalitását. Annyira más volt, mint a saját hihetetlenül racionális nézőpontja. Szimulálhatja a gondolkodásmódjukat, de vajon igazán megérti-e? Ez nem az a kérdés volt, amivel most bölcs lett volna szembenézni. Fülére húzta a fülhallgatót, hogy hallását és egyensúlyát megkímélje az MC-130-as motorok kínzó zajától, azzal ő is hátradőlt, lehunyta szemét, és igyekezett kikapcsolni agyát a nem egészen egy óra múlva ráváró stressz előtt.
Clark látta, hogy Bellow kikapcsol, és irigyelte érte, de a Szivárvány Hatos számára nem létezett ez a lehetőség, mert az övé volt a parancsnoklás végső felelőssége. Arcokat látott, a kezében tartott faxon levő nevek mindegyikéhez egy arc is tartozott. Vajon melyikük marad életben? És kit nem sikerül megmenteni? A vállán érezte a felelősség súlyát, és messze nem érezte magát elég erősnek hozzá. Gyerekek.
***
– Nem jelentkeztek vissza – szólt Gassman kapitány a telefonba. Csakugyan, ő maga kezdeményezte a hívást.
– Nem adtam határidőt – felelte az Egyes. – Bízom benne, hogy Párizs méltányolja a jóindulatunkat, de ha nem így áll a helyzet, hamarosan megtanulják tisztelni eltökéltségünket. Értesse ezt meg velük – tette le a telefont és szakította meg a kapcsolatot René.
Hát, ennyit arról, hogy hívjam őket és kezdeményezzek párbeszédet, morogta magában Gassman. Pedig ez lenne az egyik feladata. Valamiféle párbeszédet kezdeményezni, hogy bomlassza eltökéltségüket, azzal. a végső céllal, hogy egyetlen gyerek elvesztése nélkül felgöngyölje az ügyet. Persze, ha lehet, a bűnözők se haljanak meg fölöslegesen. Az igazi győzelem Gassman számára azt jelentette, hogy valamennyiüket igazságszolgáltatás elé állítják, aztán bűnösnek nyilvánítja őket, és hosszan vendégeskedhetnek a spanyol kormány valamelyik fegyintézetében. Az első lépés az volna, hogy szóba álljanak vele, beszélgessenek, és úgy tűnik, hogy ez az Egyes, akárkicsoda, nemigen érez rá kedvet. Nyilván úgy gondolja, hogy ő a helyzet ura, és van is benne valami, tekintve, hogy gyerekekre szegezik a fegyvereiket. Aztán megszólalt a telefon.
– Földet értek, most pakolnak ki.
– Mikor érnek ide?
– Harminc perc.
– Fél óra – közölte Tomas Nuncio ezredes Clarkkal, aztán autójuk elindult. Nuncio helikopterrel érkezett Madridból. Mögötte a kommandósok felpakolták felszerelésüket a spanyol hadsereg teherautóira, és nemsoká ők is elindulnak, ugyanezen az úton.
– Mit tudunk?
– Harmincöt túsz. Közülük harminchárom francia gyermek.
– Láttam a listát. Ki a másik kettő?
Nuncio utálkozva ráncolta a homlokát.
– Voltak beteg gyermekek is a parkban egy különleges program részeként. Amerikai szokás, hogy is hívják...
– Kívánj valamit? – kérdezte John.
– Igen, ez az. Egy kislány Hollandiából, és egy kisfiú Angliából, mindketten tolókocsiban, és mindketten nagyon betegek. A többiekkel ellentétben nem franciák. Különösnek találom. A többiek mind a Thompson művek dolgozóinak gyerekei, és a cég hadiszállító. A csoport vezetője felhívta a vállalat központját, onnét pedig a hír egyenesen a francia kormányhoz szállt. Ez magyarázza a gyors beavatkozást. Parancsot kaptam, hogy adjak meg magának minden segítséget.
– Köszönöm, Nuncio ezredes. Hány emberük van a helyszínen?
– Harmincnyolc, és még néhány úton. Felállítottunk egy belső gyűrűt, és ellenőrizzük a forgalmat.
– Mi a helyzet az újságírókkal?
– A park főkapujánál megállítjuk őket. Nem adjuk meg a lehetőséget ezeknek a disznóknak, hogy a nyilvánossághoz forduljanak – ígérte Nuncio ezredes. Olyan volt, mint amilyennek John várta a Guardia Civil híre alapján. Az ezredes kalapja ugyan elmúlt századokat idézett, de kék szeme pillantása alapján maga a zsaru már készen állt a következő századra is, hideg volt és kemény. A rádióskocsi ráfordult egy autópályára, és egy tábla mutatta, hogy mindössze tizenöt kilométernyire van a Világpark. A rendőrautó most már száguldott.
Julio Vega a 2-es osztag utolsó dobozát is felrakta az öttonnás teherautóra, és maga is felpattant. Társai mind hátul ültek, csak Ding Chávez ült be előre a teherautóba a sofőr mellé, ahogy parancsnokhoz illik is. Most már egyikük sem szundikált, tágra nyílt szemmel forgatták fejüket, nézték a tájat, még ha ez lényegtelen volt is küldetésük szempontjából. Elvégre külföldön a kommandósok is viselkedhetnek turisták módjára.
– Ezredes, miféle megfigyelési rendszerrel lesz dolgunk?
– Hogy érti ezt? – kérdezett vissza Nuncio.
– Gondolom, vannak a parkban tévékamerák, mert ha igen, jobb lesz, ha elkerüljük őket – magyarázta Clark.
– Telefonálok és megkérdezem.
– Nos? – kérdezte Mike Dennis vezető technikusától.
– A hátsó bejáratnál nincsenek kamerák, amíg el, nem érik az alkalmazottak parkolóját. De azt kikapcsolhatom innen.
– Tegye meg. – Dennis, Gassman kapitány rádióján a rendőrségi csatornán irányította útba a közeledő járműveket. Közben órájára pillantott. Három és fél órával ezelőtt dördültek el az első lövések. Mintha egy örökkévalósággal ezelőtt történt volna. Miután megadta az útbaigazítást, az iroda kávégépéhez lépett. Kiderült, hogy üres, és Dennisből kitört a káromkodás.
Nuncio ezredes a parkba vezető út előtti utolsó lehajtón hagyta el az autópályát. Kétsávos kis útra jutottak, ahol már lassabban haladtak. Kisvártatva egy rendőrautóhoz értek, a mellette álló rendőr intett, hogy menjenek tovább. Két perc múlva megálltak egy alagút mellett. Acélajtaja félig nyitva volt. Nuncio kinyitotta a kocsiajtót, Clark követte példáját, és mindketten a bejárathoz siettek.
– Igen jól beszél spanyolul, Senor Clark. De nem tudom, hová helyezzem a kiejtését.
– Indianapolisi – felelte John. Feltehetőleg ez a nap utolsó könnyed pillanata. – Hogy beszéltek magukkal a rossz fiúk?
– Úgy érti, milyen nyelven? Mostanáig angolul.
És ez volt a nap első jó híre. Dr. Bellow remek szakember ugyan, de nem beszél nyelveket, így viszont akcióba léphet, mihelyt megérkezik, úgy öt percen belül.
A park tartalék irányítóközpontja az alagútban volt, úgy húszméternyire a bejárattól. Az ajtót egy rendőr őrizte, de Nuncio ezredes láttán tisztelgett és ajtót nyitott.
– Ezredes. – John látta, hogy egy rendőr közeledik feléjük.
– Senor Clark, bemutatom Gassman kapitányt. – Kezet ráztak egymással.
– Üdvözlöm, John Clark vagyok. Néhány percen belül megérkezik az osztagom. Volna olyan kedves, hogy elmondaná, hogy állunk? Gassman a szoba közepén álló konferenciaasztal felé intett. A szoba falait tévékamerák és más ismeretlen rendeltetésű elektronikus berendezések borították. Az asztalra ki volt terítve a park nagyméretű tervrajza.
– A bűnözők mind itt vannak – mutatott Gassman a park közepén lévő várra. – Úgy gondoljuk, tízen vannak, harmincöt túszuk van, mind gyerek. Többször beszéltem velük. A kapcsolatom egy férfi, feltehetőleg francia, aki Egyesnek nevezi magát. Semmire nem mentem vele, de van egy másolatunk a követelésükből. Egy tucat elítélt terroristát akarnak kiszabadítani, főleg francia börtönökből, de van köztük néhány spanyol is.
Clark bólintott. Mindezt eddig is tudta, de a park térképe új volt a számára. Először is leshelyeket keresett, az érdekelte, mi látható, mi nem. – Kellene tervrajz is a kastélyról, hogy mi hol van.
– Tessék – terített ki egy tervrajzot az asztalra a park egyik mérnöke. – Itt vannak az ablakok, meg itt, itt és itt. A liftek és lépcsők bejelölve. – Clark összehasonlította a tervrajzot a térképpel. – Vezet egy lépcső a tetőre, ami negyven méterrel a föld fölött van. Remek kilátásuk van mindenhova az utcán.
– És ha én akarom szemmel tartani a dolgokat, melyik a legjobb hely?
– Ez könnyű. A zuhanó bombázó hullámvasút, az első hegy tetején. Nagyon közel van, és százötven méter magas.
– Az csaknem ötszáz láb – hitetlenkedett Clark.
– A legnagyobb hullámvasút a világon, uram – büszkélkedett a mérnök. – Mindenfelől jönnek hozzánk az emberek, csak hogy ezen utazhassanak. A hullámvasút egy kis, úgy tízméteres bemélyedésben van, de a többi része átkozottul magas. Ha felülről akar látni valakit, ez a megfelelő hely.
– Remek. És hogy lehet odajutni észrevétlenül?
– A föld alatt, de útközben vannak tévékamerák. Itt, itt, itt, és itt még egy – mutatta a térképen a pontokat. – Jobb volna a felszínen menni, de nem könnyű azt a sok kamerát kikerülni.
– Nem lehet kikapcsolni őket?
– Innen átvehetjük a fő irányítóközpont szerepét. A fenébe is, ha kell, kiküldök embereket, hogy elvágják a vezetékeket.
– De ha megtesszük, eléggé felbosszantjuk vele a várban lévő barátainkat – jegyezte meg John. – Oké, ezt még át kell gondolnunk, mielőtt bármit is tennénk. Egyelőre azt akarom, ne is sejtsék, ki van itt, és mire készülünk – mondta Clark Nunciónak és Gassmannak. – Semmi információt nem adunk át nekik, ha nem muszáj. Oké?
Mindkét rendőr helyeslően bólintott, és John bizonyos kétségbeesett tiszteletet látott a szemükben. Bármilyen büszkék voltak is, és bármennyire hivatásosak, mégis éreztek némi megkönnyebbülést, amiért itt volt ő a csapatával, hogy átvegye a felelősséget ebben a nehéz helyzetben. Egy sikeres mentőakció után övék a dicsőség, amiért kellőképp támogatták. Ezzel szemben, ha valami nem jól sikerül, nyugodtan félreállhatnak és mondhatják, hogy nem az ő hibájuk. Ezen a világon minden egyes kormányzati alkalmazott agyában van egy bürokratikus szelet.
– Szia, John.
Clark megfordult. Chávez volt, és mögötte Covington. A két osztagparancsnok bevonult, már fekete bevetési ruhájukat viselték, és a szobában levőknek olybá tűntek, mint a halál angyalai. A konferenciaasztalhoz léptek, és megnézték a térképeket.
– Domingo, bemutatom Nuncio ezredest és Gassman kapitányt. – Jó napot – köszönt Ding Los Angeles-i spanyolságával, és kezet rázott velük. Covington szintén bemutatkozott, de ő a saját anyanyelvén beszélt.
– Itt lesz a mesterlövészfészek? – kérdezte Ding, amint megpillantotta a zuhanó bombázót. – Láttam ezt a jószágot a parkolóból, nem akármi. Feljuttathatom Homert anélkül, hogy észrevennék?
– Éppen ezen dolgozunk.
Noonan volt a következő, elektronikus felszerelésekkel teli hátizsákjával.
– Oké, ez elég jónak tűnik a számunkra – jegyezte meg a tévéképernyők láttán.
– Csak épp a barátainknak is van egy ugyanilyen.
– Húha – nyögte Noonan. – Oké, először is, el akarom zárni a mobiltelefonok útját.
– Miért? Hogyan? – kérdezte Nuncio.
– Arra az esetre, ha barátainknak lenne egy társuk odakint egy mobiltelefonnal; és az konferálná, mit művelünk, uram – felelte Clark.
– Aha. Segíthetek?
Noonan adta meg a választ.
– Menjenek be minden egyes állomásba, és a technikusok dugják be ezt a lemezt a komputerükbe. Mindegyiken van nyomtatott használati utasítás.
– Filipe! – Nuncio megfordult és csettintett. Egy perc múlva, embere a lemezekkel és az utasításokkal, már távozott is.
– Milyen mélyen vagyunk a föld alatt? – szólt Noonan következő kérdése.
– Alig öt méterrel.
– És fölöttünk vasbeton?
– Pontosan – bólintott a park mérnöke.
– Oké, John, a hordozható rádióink működnek itt. – Ekkor lépett be az 1-es és a 2-es osztag az irányítóközpontba. Valamennyien a konferenciaasztal köré gyűltek.
– Itt vannak a rossz fiúk és a túszok – mutatta John.
– Hányan? – kérdezte Eddie Price.
– Harmincöt túsz, mindegyik gyerek, kettő közülük tolószékben: Ez a kettő az, aki nem francia.
– Ki beszélt velük? – Ez dr. Bellow kérdése volt.
– Én – jelentkezett Gassman kapitány. Bellow rögtön lecsapott rá; és egy nyugodt sarokba vezette, hogy elbeszélgethessenek.
– Először is, egy jó megfigyelőhely kell – mondta Chávez. – El kell juttatnunk Homert ennek a hullámvasútnak a tetejére anélkül, hogy észrevegyék... Hogyan csináljuk?
– Egy csomó embert látok a tévéképernyőkön – jegyezte meg Johnston. – Kik ezek?
– Parkalkalmazottak – válaszolt Mike Dennis. – Bejárják az egész parkot, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy az összes vendég távozott. – Ez volt a rutin zárási eljárás, még ha most órákkal a záróra előtt történt is.
– Akkor adjanak overallokat. De akkor még mindig nem tudom hová tenni a puskámat. Vannak itt szerelők?
– Mindössze úgy ezer – felelte a park igazgatója.
– Oké, akkor szerelő leszek, szerszámosdobozzal, meg minden. Járnak a hullámvasutak?
– Nem, leállítottuk valamennyit.
– Minél több dolog mozog, annál többfelé kell figyelniük mondta Johnston őrmester főnökének.
– Tetszik az ötlet – helyeselt Chávez, ő is Clarkra nézett.
– Nekem is. Mr. Dennis, ha lehet, indítsák el mindegyiket.
– Egyenként kell indítani őket a helyszínről. Innen leállíthatunk mindent azzal, hogy elzárjuk az áramot.
– Akkor intézkedjen, az embere pedig vezesse Johnston őrmestert a hullámvasúthoz. Homer, rendezkedj ott be, az a feladatod, hogy információt gyűjtsél és továbbíts hozzánk. Fogd a puskád, és lődd be rendesen.
– Milyen magasan leszek?
– Úgy száznegyven méterrel a felszín fölött.
A mesterlövész elővette zsebéből számológépét, és bekapcsolta, hogy működik-e.
– Ez elég. Hol öltözzek át?
– Erre. – A mérnök kikísérte az ajtón át a folyosó végén lévő öltözőbe.
– A másik oldalon is kell egy leshely – közölte Covington.
– Ez itt jó lesz – mutatta Dennis. – A virtuális valóság épülete. Messze nem olyan magas, de pont a kastélyra látni.
– Odaküldöm Houstont, még mindig fáj a lába – gondolkodott Covington.
– Oké, két mesterlövész megfigyelő és a tévékamerák. A vizuális megfigyeléshez ez már bőven elég – mondta Clark.
– Nekem viszont fel kell derítenem a terepet, hogy eldönthessem, mit tegyünk – közölte Chávez. – Szükségem van egy térképre, amelyen be vannak jelölve a kamerák helyei. Akárcsak Peternek.
– Mikor ér ide Malloy? – kérdezte Covington.
– Úgy egy órán belül, és tankolnia kell, amikor földet ér. Utána négy órát lehet a levegőben.
– Milyen távol látnak a kamerák, Mr. Dennis?
– Elég jól mutatják a parkolót, de a másik oldalt nem. Jobban járnak, ha embereket állítanak a kastély tetejére.
– Mit tudunk a felszerelésükről?
– Csak fegyverük van, az megvan videón.
– Szeretném látni, most rögtön, ha lehet – szólt közbe Noonan.
Mozgásba lendültek a dolgok. Chávez és Covington megkapták a térképeket – ugyanolyanokat, mint amilyeneket a park vendégei is kapnak, csak ezen egy titkárnőtől elcsent fekete ragasztós karikák jelölték a kamerák helyzetét. A folyóson egy elektromos kocsi – egy golfjárgány – várta őket, ezzel gördültek ki, majd a felszínen tovább. Covington a térkép alapján haladt, a kamerákat kikerülve.
Noonan végignézte mind a három videoszalagot, amely a terroristatámadást mutatta. – Valóban tízen vannak; mindannyian férfiak, többségük szakállas, és a támadás idején mindannyian fehér kalapot viseltek. Kettő, úgy tűnik, a park alkalmazottja. Van valami információ róluk?
– Már dolgozunk rajta – felelte Dennis.
– Vesznek róluk ujjlenyomatot? – kérdezte Noonan reménykedve, de csak fejrázás volt a válasz. – Na, és lefényképezik őket?
– Igen, mindenki fényképes igazolványt kap – mutatta Dennis a sajátját.
– Ez is valami. Küldjük el azonnal a francia rendőrségnek. – Mark! – intett Dennis a személyzeti főnökének.
– Be kellett volna öltöznünk – szólalt meg Covington.
– Lassan járj, tovább élsz, Peter? – Chávez kikukucskált a sarok mögül, a büfé felől ételszagot fújt felé a szél. Kicsit megéhezett tőle. – Nem akármi lesz ide bemenni, haver.
– Úgy bizony – helyeselt Covington.
A kastély csakugyan valódi várnak tűnt, több mint ötven méter széles volt, és legalább ilyen magas. Javarészt üres, de a tervrajzból tudták, hogy lépcső és lift is vezet a lapos tetőre, és a rossz fiúk előbb vagy utóbb felküldenek valakit, ha egy kicsit is értik a dolgukat. Nem érdekes, az a mesterlövészek dolga. Homer Johnstonnak és Sam Houstonnak elég könnyű dolga lesz, az egyik oldalról négyszáz méter, a másikról százhatvan körül.
– Neked elég nagynak tűnnek ezek az ablakok?
– Igen, Ding.
– Igen, én is azt hiszem. – És a két osztagparancsnok fejében már formálódott is a terv. – Remélem, Malloy pihenten érkezik. Homer Johnston, nindzsaöltözéke felett a park dolgozóinak overálját viselve, a zuhanó bombázótól ötvenméternyire bújt elő a föld alól. Ilyen közelről még lenyűgözőbb volt a hullámvasút. A park alkalmazottja, a hullámvasút kezelője társaságában haladt feléje.
– Felvihetem legfelülre, és megállíthatom ott a kocsit.
– Remek. – Elég hosszú emelkedőnek látszott, még így is, hogy rendes lépcsők is vezettek fölfelé. Beléptek a fedéllel védett bejárat alá, elhaladtak a tömeget visszatartó rudak mellett, aztán Johnston beült a jobb oldali első ülésbe, és a maga mellett levő ülésbe tette a puskáját. – Mehetünk – mondta a kezelőnek. A kocsi lassan haladt föl az első emelkedőn. Direkt így tervezték a hullámvasutat, hogy még ijesztőbb legyen. Johnston szárazon elmosolyodott. Úgy érezte, még jobban belelát a terroristák agyába: A tíz háromüléses kocsi megállt a tetőn, Johnston kikászálódott, és kivette a puskáját is. Először gumimatracot és álcázó takarót vett elő táskájából, ezután következett a puska és a messzelátó. Nem sietett. Leterítette a matracot a lyukacsos acélra. A matrac nélkül hamarosan igencsak kényelmetlenül érezné magát. Aztán elrendezte magán a takarót. Zöld műanyag levelekkel borított, könnyű halászháló volt, remekül álcázta a körvonalait. Végül Johnston felállította az állványra a puskáját, és kivette zöld műanyag bevonatú messzelátóját. Rádiójának mikrofonja az ajkai előtt himbálózott.
– Kettő-Egyes mesterlövész a parancsnoknak.
– Itt a Hatos – felelte Clark.
– Kettő-Egyes mesterlövész a helyén, Hatos. Remek fészkem van itt. Az egész vártetőt látom, a lépcsőt és liftajtót is. Hátrafelé sem takarja semmi a kilátást. Nem rossz hely, uram.
– Helyes. Bármi van, értesítsen.
– Vettem, főnök. Vége. – Johnston könyökére támaszkodva vizslatta a területet 7x50-es messzelátóján keresztül. Meleg volt a napsütés. Ezt még meg kell szoknia. Johnston néhány pillanatig tűnődött, majd a kulacsa után nyúlt. A kocsi, amivel feljött, ebben a pillanatban meglódult és eltűnt szem elől: Hallotta, hogy a felső kerekek végiggördülnek a fémvázon, és megfordult a fejében, milyen lenne végigmenni ezen a nyavalyáson. Talán olyan lehet, mint amikor ejtőernyővel kiugrik az ember, és a levegőben forog. Légi mozgékonyságú rangerkiképzés ide vagy oda, nem szerette a dolgot. Van valami jó abban, ha az ember két lába a talajon van, és lőni sem lehet akkor, amikor az ember 130 csomós sebességgel zuhan a levegőben. Messzelátóját az egyik ablakra állította... alul lapos, felül csúcsos ablakok voltak, mint egy igazi várkastélyban. És ólomcsíkok fogták össze az üvegdarabkákat benne. Lehet, hogy nem lesz könnyű keresztüllőni, gondolta Johnston. Igaz, hogy ebből a szögből amúgy sem lenne könnyű lőni... nem, ha egyáltalán lövéshez jut, odakinn kell elkapnia valakit. A puska nézőkéje mögé húzódott, és megnyomta a lézer távolságmérő gombját. Az udvar közepét vette kiindulópontul. Aztán benyomott néhány számot kalkulátorába, s néhány kattanással elfordította a nézőkét. Háromszáznyolcvankilenc méterre lát remekül. Egyáltalán nincs messze, ha lövéshez jut.
– Igen, miniszter – mondta közben dr. Bellow. Egy kényelmes székben ült – Mike Dennis székében – és a falat bámulta. Pontosabban két fényképet a falon, két ismeretlen ember fényképét. Tim Noonan nem találta meg őket a komputerében, és sem a francia, sem a spanyol rendőrség nem állt elő, sem névvel, sem a hozzá tartózó adatokkal. Mindkét ismeretlennek innét néhány mérföldnyire volt a lakása, és mostanra mindkettőt alaposan felforgatták. És ellenőrizték a telefonhívásokat is, hogy kivel beszéltek.
– Azt a Sakált akarják kiszabadítani? – kérdezte a francia igazságügy-miniszter.
– Másokkal egyetemben, de úgy tűnik, ez a fő céljuk.
– A kormányom nem tárgyalhat ilyen alakokkal – makacskodott a miniszter.
– Igen, uram, ezzel tisztában vagyok. Általában alapelv, hogy nem engednek szabadon foglyokat, de minden helyzet más, nekem pedig tudnom kell, meddig mehetek el a tárgyalásokban. Akár ki is hozhatjuk azt a Sánchezt a börtönből, és ide is hozhatjuk... mondjuk, csaléteknek.
– Ezt javasolja? – kérdezte a miniszter.
– Még nem vagyok biztos benne. Még nem beszéltem velük, és addig meg sem próbálhatom kiismerni őket. Egyelőre feltételeznem kell, hogy komoly, eltökélt emberekkel van dolgunk, akik hajlandóak megölni a túszokat.
– Gyerekeket?
– Igen, miniszter, komolyan kell hogy vegyük ezt a fenyegetést – közölte a doktor. Hosszú csend volt a válasz, vagy tíz másodperc a falióra szerint.
– Meg kell gondolnom, majd visszahívom.
– Köszönöm, uram. – Bellow letette a telefont, és Clarkra pillantott.
– Nos?
– Nem tudják, mit tegyenek, ahogyan egyelőre én sem. Nézd, John, nagyon sok ismeretlennel van most dolgunk. Semmit nem tudunk a terroristákról. Nem iszlám fundamentalisták, nincs vallásos indítékuk, tehát nem fordíthatom ellenük érvként az istenüket vagy az erkölcseiket. Ha hívő marxisták, kegyetlen csirkefogók lehetnek. Eddig nem voltak valami beszédesek. Muszáj lesz szóra bírnom őket.
– Oké, és mi az elképzelésed?
– Kezdjük azzal, hogy ücsörögjenek sötétben.
– Mr. Dennis? – fordult az igazgatóhoz Clark.
– Igen?
– Kikapcsolhatjuk innen a kastélyban a villanyt?
– Igen – felelte a park főmérnöke a főnöke helyett.
– Csináljuk, doki? – kérdezte John, Bellow bólintott. – Oké, húzzuk ki a dugót.
– Nagyon helyes. – A mérnök leült a komputerterminálhoz, és az egérrel rákattintott az elektromos kapcsolók programjára. Néhány másodpercen belül megtalálta a kastélyt, aztán rákattintott a kikapcsológombra.
– Kíváncsi vagyok, mennyi idő kell – szólalt meg Bellow nyugodtan.
Alig öt másodperc múlva Dennis telefonja megszólalt.
– Tessék? – szólt bele az igazgató a kihangosított telefonba.
– Miért csinálta ezt?
– Mire gondol?
– Nagyon jól tudja, mire gondolok. Kialudtak a lámpák.
Dr. Bellow a telefon felé hajolt.
– Dr. Bellow vagyok, kivel beszélek?
– Én vagyok az Egyes. Az én kezemben van most a Világpark. Maga ki?
– Paul Bellow-nak hívnak, és engem bíztak meg, hogy beszéljek magával.
– Ah, a tárgyaló. Kitűnő. Azonnal kapcsolják vissza a világítást. – Mielőtt megtennénk, szeretném tudni, ki maga – felelte Bellow hűvösen. – Maga tudja az én nevem, én nem tudom a magáét.
– Már megmondtam, én vagyok az Egyes. Hívjon csak Mr. Egyesnek – hangzott a válasz nyugodtan, nem érződött a hangból sem izgalom, sem harag.
– Oké, Mr. Egyes, ha ragaszkodik hozzá. Engem nyugodtan hívhat Paulnak.
– Kapcsolják vissza a lámpákat, Paul.
– És mit kapunk cserébe, Mr. Egyes?
– Cserébe lemondok arról, hogy megöljek egy gyereket... legalábbis egyelőre – tette hozzá a hang hidegen.
– Maga nem úgy hangzik mint aki barbár lenne, Mr. Egyes. Márpedig nagyon barbár dolog elvenni egy gyerek életét, azonkívül csak tovább nehezíti a helyzetét, ahelyett hogy könnyítené.
– Paul, tegye, amit mondtam, mégpedig azonnal. – Aztán a másik oldalon letették a telefont.
– A fenébe – káromkodott Bellow. – Ismeri a szabályokat.
– Baj van?
Bellow bólintott.
– Igen. Tudja, mivel próbálkozunk, legalábbis én.
– André, válassz ki egy gyereket – szólt oda társának René az íróasztal mellől.
André már meg is tette, Annára a tolószékben ülő, Különleges kívánság-jelvényt viselő holland kislányra mutatott. René helyeslően bólintott. Tehát idehoztak egy pszichológust, hogy beszéljen vele. A Paul Bellow név semmit nem jelentett számára, de feltehetőleg spanyol pszichológus. Nyilván van már tapasztalata, vagy legalábbis kiképezték arra, hogy terroristákkal tárgyaljon. Az a dolga, hogy gyengítse eltökéltségüket, megpróbálja rávenni őket, hogy megadják magukat, hogy aztán egész életükben börtönben rohadjanak. Hát, majd meglátjuk. René órájára pillantott, és úgy döntött, tíz percet vár.
Malloy levett a gázból, és helikopterével a leszálló felé tartott, ahol már várta az üzemanyagos teherautó. Öt katona állt mellette, egyikük narancsszínű, műanyag rudakkal integetett. A Night Hawk másodperceken belül leszállt. Malloy leállította a motort, és nézte a lassan megálló rotorokat. Nance őrmester a másik oldalon kinyitotta az ajtót és kiugrott.
– Pihenhetünk egy keveset? – kérdezte Harrison hadnagy az intercomban.
– Naná – horkantott Malloy. Kinyitotta ajtaját és lemászott. Néhány méternyire egy tisztnek tűnő katona állt. Elindult felé. Tisztelegtek egymásnak, majd kezet ráztak. Malloynak sürgős kérése volt.
– Az a lényeg, hogy elég közel jussunk – tűnődött Covington.
– Aha – bólintott Chávez. A kastély másik oldalán jártak már. Óvatosan haladtak. Maguk mögül hallották a zuhanó bombázót: Jó negyvenméternyi nyílt terület volt a kastély körül. Nem kétséges, szándékosan tervezte így a park főépítésze, hogy a vár a maga módján uralja a terepet. Így is volt, de ez most nem sokat segített Dingnek és Peternek. Egyikük sem kapkodott, mindent alaposan megvizsgáltak, az ember által készített kis patakokat és a rajtuk átvezető hidakat egyaránt. Látták a parancsnoki központ ablakait, és nem nagyon örültek a látványnak. Az ablakokból remekül lehet szemmel tartani a terepet, és ha el is jutnak az épületig, még fel kell jutniuk a lépcsőkön, ahol nyilván golyózápor fogadja őket.
– Nemigen könnyítik meg a dolgunkat – jegyezte meg Covington.
– Nem is az a dolguk.
– Hogy áll a felderítés? – kérdezte Clark a kódolt rádióban.
– Elég jól állok, Mr. C. – felelte Chávez. – Malloy megjött már?
– Most ért földet.
– Az jó, mert ha mennünk kell, szükségünk lesz rá.
– Két csoport, föl és le – tette hozzá Covington. – De előbb mondjon nekünk valamit arról a szobáról.
A spanyol tiszt, a hadsereg őrnagya, helyeslően bólintott, és intett néhány embernek a helikopterhangárnál. Azok odaügettek hozzá, megkapták a parancsaikat, és futva távoztak. Miután ezzel megvolt, Malloy is a hangár felé tartott, a mosdóba kellett mennie. Közben látta, hogy Nance őrmester két termosszal baktat vissza. Rendes tőle, gondolta a tengerészgyalogos pilóta, tudja, milyen fontos ilyen alkalmakkor a kávé.
– Az a kamera nem működik, kilőtték – mutatta Dennis. – Az is megvan videón.
– Mutassa – utasította Noonan.
A szoba elrendezése eléggé hasonlított ehhez a szobához. Tim Noonannak elég volt a szalagon levő ötven másodperc is, hogy ezt megállapítsa. A gyerekeket a kamerával szemközti sarokba terelték. Lehet, hogy még mindig ott vannak. Nem sok, de ez is valami. – Még valami? Valami audiorendszer a szobában, mikrofon, vagy ilyesmi?
– Nem, mindössze a telefonok – felelte Dennis.
– Értem – bólintott az FBI-ügynök lemondóan. – Akkor ki kell találnom, hogy mikrofonozzam be. – Ekkor szólalt meg a telefon.
– Igen, itt Paul – szólt bele Bellow azonnal.
– Itt az Egyes. Nem gyújtották meg a lámpát. Mondtam, hogy tegyék, és nem tették meg. Még egyszer felszólítom, azonnal tegyék meg!
– Már dolgozunk rajta, de nagy itt a kavarodás, és a rendőrök véletlenül elszúrtak valamit.
– És nincs ott senki a parktól, aki segítene magának? Nem ment el az eszem, Paul. Utoljára mondom, azonnal gyújtsanak villanyt.
– Dolgozunk rajta, Mr. Egyes. Kérem, legyen egy kicsit türelmes. – Bellow arcát elöntötte a veríték. Hirtelen kezdődött, és bár tudta miért, remélte, hogy téved.
– André – szólt oda társának René, véletlenül még mielőtt letette volna a telefont.
A park volt biztonsági őre odament a sarokba.
– Szia, Anna, azt hiszem, ideje, hogy visszamenj anyukádhoz.
– Végre! – tört ki a gyerekből. Porcelánkék szeme volt, világosbarna haja szinte szőke, bőre sápadtvolt, pergamenszerű. Szomorú látványt nyújtott. André a tolókocsi mögé lépett, megfogta a fogantyút, és az ajtó felé tolta. – Menjünk ki, mon petit chou – mondta közben a gyereknek.
A lift odakint nem a főáramkörről működött. Az akkumulátor segítségével még ilyenkor is lehetett menni vele. André betolta a kocsit, elhúzta a vörös vészmegállító kapcsolót, és megnyomta az 1-es gombot. A kastélyban széles folyosó volt, melyen a Világpark egyik részéből a másikba mehettek az emberek. A boltíves falat mozaik borította. Kellemes nyugati szél fújt, és a francia pontosan a szél felé tolta Annát.
– Mi ez? – kérdezte Noonan az egyik videomonitorra nézve. John, valaki kijött.
– Parancsnok, itt Kettő-Egyes mesterlövész. Látok egy férfit, egy tolókocsit tol, benne egy gyerekkel. A kastély nyugati oldalán jöttek ki. – Johnston letette messzelátóját, és a puskához hajolt, a célkeresztet a férfi homlokára állította, ujja finoman érintette a ravaszt. Kettő-Egyes mesterlövész, célon vagyok, az ismeretlen férfin.
– Lőni tilos – válaszolta Clark. – Ismétlem, tilos lőni. Nyugtázza!
– Vettem, Hatos, tilos lőni. – Johnston őrmester elvette ujját a ravaszról. Mi a fene történik itt?
– A rohadék – jegyezte meg Covington. Mindössze negyven méterre voltak tőle. Chávezzel együtt jól látták a férfit és a tolókocsit is. A kislány betegnek tűnt, és látszott, hogy fél. A tolókocsi bal oldalában kucorgott, próbált hátra, felnézni az őt toló férfira. A férfi negyven körülinek tűnt, gondolták mindketten. Bajusz, szakáll nélkül; átlagos magasságú, súlyú és felépítésű, kifejezéstelen sötét szemmel. A park immár kiürült. Olyan csend volt, hogy hallották az udvar kövén súrlódó gumikerekek hangját.
– Hol a mama? – kérdezte Anna angolul, amit az iskolában tanult. – Egy perc és meglátod – ígérte a Kilences. Körbetolta a kastély bejáratához. Az út megkerült egy szobrot, finoman fölfelé vezetett, majd egy újabb kanyar után le az udvar felé. André megállította az út közepén a kocsit. Úgy öt méter széles, egyenletesen kikövezett út volt.
André körülnézett. Nyilván vannak itt rendőrök, de semmi nem mozdult, csak a zuhanó bombázó kocsijai. Nem kellett, hogy feléjük nézzen, elég volt az ismerős zaj. Kár. A Kilences övébe nyúlt, elővette a pisztolyát, és...
– Fegyver, pisztolyt vett elő! – jelentette Johnston sietve. – A fenébe is, ez...
...A golyó behatolt Anna hátán, egyenesen a szívébe. Vérfolt jelent meg a gyerek lapos mellkasán, feje előrebiccent. A férfi meglökte a tolókocsit, végiggurult a kanyargós ösvényen. El a kőfal mellett, egészen a lapos udvarig, ahol végül megállt.
Covington elővette a Berettáját és célzott. Nem lesz könnyű lövés, de végül is kilenc golyó van a pisztolyában, és ennyinek elégnek kell lennie...
– Tüzelni tilos! – harsogta a parancsnok hangja a fülébe a rádión keresztül. – Tüzelni tilos! Ne lőjetek!
– Bassza meg! – recsegte Chávez Peter Covington mellett.
– Igen – helyeselt az angol. – Pontosan. – Visszatette a pisztolyát a tokjába, tehetetlenül nézte, ahogy a férfi megfordul, és visszamegy a vár menedékébe.
– Célponton vagyok, Kettő-Egyes mesterlövész, célponton! – hallották mindannyian Johnston hangját.
– Ne lőjetek! Itt a Hatos, tüzelni tilos, a fenébe is!
– Az istenit – káromkodott Clark az irányítóközpontban. Öklével nagyot csapott az asztalra. Aztán megszólalt a telefon.
– Igen? – szólt bele Bellow a Szivárvány parancsnoka mellett.
– Figyelmeztettük magukat. Kapcsolják vissza az áramot, vagy megölünk még egyet – mondta az Egyes.
FEHÉR KALAPOSOK
– SEMMIT nem tehettünk volna, John, az égvilágon semmit mondta Bellow, hangot adva annak, amit a többieknek nem volt bátorsága kimondani.
– És, most mi lesz? – kérdezte Clark.
– Azt hiszem, vissza kell kapcsolnunk a villanyt.
Mindannyian a tévéképernyőket figyelték, három férfi rohant a gyerekhez. Ketten a Guardia Civil tricornió-ját viselték. A harmadik dr. Hector Weiler volt.
Chávez és Covington jóval közelebbről figyelték mindezt. Weiler fehér orvosi köpenyt viselt, az orvosok általános egyenruháját. Futott a gyerekig, aztán hirtelen megállt, amikor megérintette a meleg, de mozdulatlan testet. Lehorgasztotta a vállát, és ez ötven méterről is mindent elárult. A golyó egyenesen áthatolt a gyerek szívén. Az orvos mondott valamit a rendőröknek. Egyikük kigurította a tolószéket az udvarról, el a két Szivárvány-parancsnok mellett.
– Várjon, doki – szólt oda Chávez. Odament, hogy megnézze. Az jutott eszébe, hogy saját felesége is épp egy új életet hord a hasában, és az talán épp most mozog, rúgkapál egy picit, Patsy pedig a nappalijukban ül, tévét néz, vagy olvas. A kislány arca békés volt, mintha aludna. Chávez nem tudta megállni, hogy meg ne érintse puha haját. – Mit tud róla, doki?
– Nagyon beteg volt, valószínűleg nem sok volt már hátra neki. Van róla egy dossziém az irodámban. Amikor idehozzák ezeket a gyerekeket, kapok egy összefoglalót az állapotukról, ha vészhelyzet állna elő. – Az orvos ajkába harapva felnézett. – Valószínűleg haldoklott, de még élt, és nem volt teljesen reménytelen. – Weiler spanyol anya és német apa – aki a második világháború után emigrált Spanyolországba – gyermeke volt. Keményen tanult, hogy orvos és sebész lehessen, és ez a gyilkosság, egy kisgyerek meggyilkolása, mindennek a tagadása volt. Valaki úgy döntött, hogy mindez a tanulás és kemény munka semmit nem ér. Nyugodt, csendes ember volt, aki nem ismerte a haragot, de most megtudta, mi az. – Megölik őket?
Chávez felnézett. Nem voltak könnyek a szemében. Talán majd később, gondolta Domingo Chávez a gyerek fején nyugtatva kezét. A kislány haja rövid volt, Chávez nem tudhatta, hogy az utolsó kemoterápia után nőtt meg ekkorára. Csak annyit tudott, hogy ennek a gyereknek még élni kellene, hogy látta meghalni, és nem tehette meg azt, aminek az életét szentelte.
– Sí – mondta az orvosnak. – Megöljük őket. Peter? – intett társának, aztán együtt elkísérték a többieket az orvos irodájába: Lassan mentek, semmi okuk nem volt immár, hogy siessenek.
– Ez megfelel – gondolta Malloy, és szemügyre vette a még nedves festéket a Night Hawk oldalán. POLICIA, hirdette a felirat. Kész van, Harrison?
– Igen, uram. Nance őrmester, ideje indulnunk.
– 'genis. – A fedélzeti főnök bepattant a gépbe, bekapcsolta biztonsági övét, és nézte a pilótát, aki megkezdte az indítási előkészületeket. – Hátul minden rendben – szólt az intercomba, miután kihajolt és ellenőrizte. – Hátsó rotor rendben, ezredes.
– Akkor azt hiszem, ideje felszállnunk. – Malloy gázt adott, és felemelte a Night Hawkot az égboltba, aztán lenyomta taktikai rádiója gombját. – Szivárvány, itt Medve, vétel.
– Medve, itt Szivárvány Hatos, öt-öt veszem, vétel.
– Medve a levegőben, uram, hét percen belül ott vagyok.
– Vettem, körözzön a terület fölött, amíg nem adunk más utasítást.
– Vettem, uram. Értesítem, amikor megkezdjük a kört. Vége. Nem volt miért sietniük. Malloy lejjebb ereszkedve fúrta gépe orrát a növekvő sötétbe. Immár csaknem lement a nap, és a távolban kigyúltak a park fényei.
– Ki ez? – kérdezte Chávez.
– Francisco de la Cruz – felelte a férfi. Be volt kötve a lába, és úgy tűnt, fájdalmai vannak.
– Igen, láttuk magát videón – mondta Covington. Látta a kardot és pajzsot a sarokban, és elismeréssel biccentett az ülő férfi felé. Peter megemelte a spathá-t, méricskélte a súlyát. Közelharcban félelmetes fegyver lehet, még ha nem is ellenfél egy MP-10-esnek, de azért igencsak használható fegyver.
– Egy gyereket? Megöltek egy gyereket? – kérdezte De la Cruz.
Dr. Weiler az iratszekrénye mellett állt.
– Anna Groot, tíz és fél éves – olvasta föl a dossziét, amelyet a gyerekkel küldtek. – Metasztatikus oszteoszarkóma, gyógyíthatatlan beteg... az orvosa szerint még hat hete volt hátra. Az oszteo randa dolog. – A fal mellett két spanyol rendőr kiemelte az élettelen testet a székből, és gyengéden a vizsgálóasztalra fektette, majd ráterített egy lepedőt. Egyikük a könnyeivel küszködött, csak a sistergő harag tartotta vissza, a harag, amelytől a keze is remegett.
– John elég szarul érezheti most magát – jegyezte meg Chávez.
– Meg kellett tennie, Ding. Lehetetlen volt, hogy bármit is tegyünk...
– Tudom, Peter! De, hogy mondjuk ezt meg neki? – Hallgatott néhány másodpercet.
– Doki, van itt egy kis kávéja?
– Tessék – mutatta Weiler.
Chávez a kancsóhoz lépett, és töltött magának egy papírpohárba.
– Föl és le szendvicsbe kapjuk őket?
– Igen, azt hiszem – bólintott Covington.
Chávez kiitta kávéját, és a szemétkosárba hajította a poharat.
– Oké, menjünk, szervezzük meg.
– Minden további szó nélkül elhagyták a rendelőt, és az árnyékba húzódva jutottak el a föld alatti folyosóig, majd azon a tartalék irányítóközpontba.
– Kettő-Egyes lövész, történik valami? – kérdezte épp Clark, amikor beléptek.
– Semmi, Hatos, mindössze árnyékokat látok az ablakokban. Még senkit nem küldtek a tetőre. Elég különös.
– Nagyon bízhatnak a kameráikban és monitorjaikban – gondolta Noonan. Ki volt előtte terítve a kastély tervrajza. – Oké, tételezzük fel, hogy a barátaink mind itt vannak... de egy tucatnyi szoba van a három szinten.
– Itt Medve – szólalt meg egy hang a hangszóróban, amelyet Noonan állított föl. – Megkezdtem a körpályát. Mit kell tudnom? Vége. – Medve, itt Hatos – felelte Clark. – Az összes célpontunk a kastélyban van: A második szinten van egy irányítóközpont. Legjobb tudomásunk szerint mindenki ott van. Azonkívül, jó, ha tudod, hogy az embereik megöltek egy túszt. Egy kislányt – tette hozzá.
A helikopterben Malloynak a szeme sem rebbent a hírre.
– Vettem, Hatos. Megkezdtem a körpályát és a megfigyelést. A gépen van a lesiklófelszerelés.
– Vettem. Vége. – Clark elvette ujját a gombról.
Az osztag katonái hallgattak, de Chávez látta, hogy feszült a pillantásuk. Túlságosan is profik ahhoz, hogy nyíltan kimutassák az érzelmeiket. Egyikük sem babrálta fegyverét, vagy csinált bármilyen hollywoodias mozdulatot, de az arcuk olyan volt, mint a kő. Csak a szemük mozdult a tévémonitorok vagy a térképek, tervrajzok felé. Homer Johnstonnak lehetett a legnehezebb, gondolta Ding. Viszkethetett az ujja a ravaszon, amikor az az alak lelőtte a gyereket. Homernak vannak gyerekei, és annyiból állt volna a célszemélyt a másvilágra küldeni, mintha csak pislogna egyet... De elég nagy ostobaság lett volna tőlük, és nem azért fizetik őket, hogy butaságokat csináljanak. Még egy improvizált támadásra sem állnak készen, és egy ilyen támadással mindössze annyit érnének el, hogy még több gyereket megöljenek, és nem ezért jöttek ide. Megszólalt a telefon, Bellow lenyomta a gombot.
– Igen? – szólt bele.
– Nagyon sajnáljuk ezt a gyereket, de hamarosan amúgy is meghalt volna. Mikor engedik el a barátainkat?
– Párizs még nem értesített minket – felelte Bellow.
– Akkor sajnálattal kell közölnöm, hogy hamarosan újabb incidens történik.
_ – Nézze, Mr. Egyes. Semmire nem kényszeríthetem Párizst. Kormányhivatalnokokkal tárgyalunk, alkudozunk, és azoknak minden döntéshez időre van szükségük. A kormányok sehol nem dolgoznak gyorsan.
– Akkor egy kicsit segítek nekik. Közölje Párizzsal, hogy amennyiben a barátainkat hozó repülőgép nem áll készen a felszállásra egy árán belül, megölünk egy túszt, és attól fogva, minden órában megölünk egyet, amíg nem teljesítik a követeléseinket – hallatszott a hangszóróból a teljesen érzelemmentes hang.
– Ez teljesen értelmetlen. Hallgasson ide: még ha ebben a pillanatban kihoznák őket a börtönből, akkor is legalább két órába telik, hogy ide érjenek. Bármennyire is akarja, a repülőgép nem tud gyorsabban repülni.
A másik eltűnődve hallgatott néhány másodpercet.
– Igen, ez igaz – hallatszott végül. – Hát, jó. Három óra múlva kezdjük el lelőni a túszokat... nem, pontosan órakor kezdem meg a visszaszámlálást. Ezzel is nyernek tizenkét percet. Láthatja, hogy nagyvonalú vagyok. Megértette?
– Igen, azt mondja, hogy huszonkét órakor megöl még egy gyermeket, és attól fogva óránként egyet.
– Pontosan. Értesse meg Párizzsal is. – Ezzel elhalt a vonal.
– Nos? – kérdezte Clark.
– John, ehhez rám semmi szükséged. Átkozottul világos, hogy megteszik. Megölték az elsőt, csak azért, hogy megmutassák nekünk, ki az úr a házban. Ezek győzni akarnak, és nem érdekli őket, milyen áron. Ez a kis engedmény, amit most adott, valószínűleg ez volt az utolsó.
– Mi ez? – kérdezte Esteban. Az ablakhoz lépett és kinézett. Helikopter!
– Igen? – René is odament. Olyan kicsi volt az ablak, hogy arrébb kellett tolnia a baszkot, hogy kilásson. – Igen, látom, rendőrségi helikopter. Elég nagy – tette hozzá, aztán vállat vont. – Nem meglepő.
– De... – José, menj föl a tetőre egy rádióval és figyelj.
Az egyik baszk bólintott, és a tűzlépcső felé indult. A lift ugyan remekül működött, de nem akart bent ragadni, ha megint elvágnák az áramot.
– Parancsnok, itt Kettő-Egyes lövész – jelentkezett be Johnston alig egy perc múlva.
– Kettő-Egyes, itt a Hatos.
– Van egy alak a kastélytetőn, férfi, fegyver van nála, Uzinak látszik, és rádiója is van. Egy ember, senki nem jött utána.
– Vettem, Kettő-Egyes.
– Nem az a pofa, aki megölte a gyereket – tette hozzá az őrmester.
– Oké, helyes. Köszönöm.
– Hármas lövész, szintén látom... most jött át az én oldalamra. Köröz a tetőn... igen, átnéz a korláton, lenéz.
– John? – Covington őrnagy szólalt meg.
– Igen, Peter?
– Nem mutatunk nekik eleget.
– Hogy érted?
– Mutassunk nekik valamit, amit nézhetnek, rendőröket, egy rendőrgyűrűt. Ha nem látnak semmit, hamarosan elkezdenek tűnődni, miben mesterkedünk, amit nem láthatnak.
– Jó ötlet – bólintott Noonan.
Clarknak is tetszett.
– Ezredes?
– Igen – felelte Nuncio, aztán az asztal fölé hajolt. – Azt javaslom, hogy állítsunk ide két embert, ide két másikat... meg ide... és ide.
– Igen, kérem uram, intézkedjen mielőbb.
– René – André szólalt meg a monitor előtt. – Nézd csak – mutatta.
Két spanyol rendőr közeledett lassan, lehetőleg fedezékben maradva a Strada Espaňán. Úgy ötven méterre a kastélytól megálltak. René bólintott, és fogta rádióját. – Hármas.
– Igen, Egyes.
– Rendőrök közelítették meg a kastélyt. Tartsátok szemmel őket.
– Meglesz, Egyes – ígérte Esteban.
– Oké, rádiót használnak – jelentette Noonan szkennerét figyelve. – Polgári walkie-talkie-k, kereskedelmi forgalomban lévő rádiók a tizenhatos csatornán. Sima ügy.
– Semmi név, csak számok? – kérdezte Chávez.
– Eddig. A kapcsolatunk Egyesnek nevezi magát. Ez a fickó a hármas. Nos milyen következtetést vonhatunk le mindebből?
– Rádiójátékok – mondta dr. Bellow. – Ahogy a nagykönyvben meg van írva. Megpróbálják titokban tartani előlünk a kilétüket, de ez is a nagykönyvben van. – A két fényképet már rég elküldték Franciaországba, de sem a rendőrség, sem a hírszerzők nem találtak róluk semmit.
– Oké, a franciák engednek?
Fejrázás.
– Nem hiszem. Amikor beszámoltam a miniszternek a holland kislányról, csak horkantott, és azt mondta, akárhogy is, Carlos a dutyiban marad. Elvárja tőlünk, hogy sikeresen megoldjuk a helyzetet, és ha úgy érezzük, hogy nem vagyunk rá képesek, Franciaország szívesen küld ide egy csapatot.
– Vagyis huszonkét órára meg kell hogy legyen a tervünk, és készen kell állnunk, hogy megvalósítsuk.
– Hacsak nem akarjuk, hogy még egy túszt megöljenek – bólintott Bellow. – Nem engedik, hogy befolyásoljam őket, tudják, hogyan kell játszani ezt a játszmát.
– Profik?
Bellow vállat vont.
– Az is lehet. Tisztában vannak vele, mivel próbálkozom, és így azt is tudják, hogyan védjék ki.
– Semmivel nem lehet befolyásolni őket? – kérdezte Clark, feketén fehéren akarta hallani.
– Megpróbálhatom, de feltehetőleg nem. Az ilyen ideológiai megszállottakkal, akik kristálytisztán tudják, mit akarnak; nem lehet érvelni. Nincs olyan etikai alapjuk, amit felhasználhatnék, sem erkölcsük a szó bevett értelmében. Semmi, amit felhasználhatnék ellenük. Lelkiismeretük sincs.
– Igen, azt láttuk. – John felállt, és két osztagparancsnokához fordult. – Két órátok van, hogy elkészítsétek a tervet, és még egy, hogy felkészüljetek rá. Huszonkét órakor indulunk.
– Többet kell tudnunk arról, mi történik odabenn – mondta Covington.
– Noonan, tehetsz valamit?
Az FBI-ügynök a tervrajzra, majd a tévémonitorokra pillantott.
– Át kell hogy öltözzek – közölte, majd kivette a zöldön zöld éjszakai ruháját a táskájából. Az eddigi egyetlen jó hír az volt, hogy van két olyan pont, ahová nem lehet rálátni a kastély ablakaiból. Még jobb, hogy ki tudják kapcsolni a lámpákat, amelyek megvilágítják őket. A park főmérnökéhez lépett. – Ki tudja kapcsolni azokat a lámpákat?
– Persze. Mikor?
– Amikor az a pofa a tetőn a másik irányba néz. És kell valaki, hogy fedezzen – tette hozzá még Noonan.
– Majd én – lépett előre Vega törzsőrmester.
A gyerekek nyafogtak. Két órája kezdődött, és egyre rosszabb lett. Enni akartak... ilyen gond felnőttekkel feltehetőleg nem lett volna, mert a felnőttek túlságosan féltek volna ahhoz, hogy enni kívánjanak. De a gyerekek valahogy mások. Elég sokszor kellett kimenniük a mosdóba. Szerencsére két mosdó is nyílt az irányítóközpontból. René és az emberei nem állították meg a gyerekeket. A mosdókban nem volt telefon, és ablakuk sem volt. Nem lehetett megszökni onnan, vagy beszélni a külvilággal. Semmi értelme nem volt, hogy a gyerekek összecsinálják magukat. A gyerekek egyikükhöz sem szóltak, de egyre hangosabban sírtak és nyüszítettek. Jól nevelt gyerekek, különben rosszabb lenne a helyzet, mondta magában René, és gúnyosan elmosolyodott. A faliórára pillantott.
– Hármas, itt az Egyes.
– Igen, Egyes ~ hallatszott a válasz.
– Mit látsz?
– Nyolc rendőrt, négy párban. Figyelnek, de semmi mást nem tesznek, csak figyelnek.
– Helyes. – És ezzel René letette a rádiót.
– Vettem – jelentette Noonan. Ő is a faliórára nézett. Nagyjából tizenöt perc telt el a legutóbbi rádióbeszélgetés óta. Azóta fölvette esti terepruháját, ugyanazt a két árnyalatú zöldet, mint amit Bécsben használtak. Hangtompítóval ellátott.45-ös Beretta automatája, különleges nagy tokban a golyóállómellényre erősítve. Egyik vállán átvetette hátizsákját. – Vega, van kedved egy kicsit sétálni velem?
– Naná – felelte Oso. Örült, hogy végre csinálhat valamit egy küldetésnél. Bármennyire is jó volt, hogy őrá bízták az osztag súlyos géppuskáját, eddig nem volt módja használni, és feltehetőleg nem is lesz, gondolta. De ő volt a legnagyobb az egész osztagban, a súlyemelés volt a hobbija, és olyan volt a mellkasa, mint egy fél söröshordó. Követte Noonant, ki az ajtón.
– Létra? – kérdezte a törzsőrmester.
– Ötven méterre onnan, ahova megyünk, van egy szerszámos és festékműhely. Megkérdeztem. Van minden, amire szükségünk van.
– Nem rossz – bólintott Oso.
Gyorsan haladtak, lehajolva futottak keresztül azon a néhány területen, amelyet a rögzített állású kamerák befogtak. Megtalálták a műhelyt, amit kerestek. Nem volt rajta tábla. Noonan kinyitotta az ajtót és belépett. Szerencsére egyik ajtó sem volt bezárva. Vega leemelt a fali tartóról egy tízméteres, kinyitható létrát. – Ez megteszi.
– Aha. – Mindketten kimentek. Most már nehezebb lesz a mozgás. – Noonan a parancsnoknak.
– Itt a Hatos.
– Lehet játszani a kamerákkal, John:
Az irányítóközpontban Clark intett a park mérnökének. Itt már volt némi veszély, de remélték, hogy nem sok. A kastélyban lévő irányítóközpontban, akárcsak itt, mindössze nyolc tévémonitor volt, ezzel szemben több mint negyven kamera. Vagy a komputer válogatott a kamerák között automatikus üzemmódban, vagy kézi erővel kapcsoltak bizonyos kamerákat. Az egér egy kattintásával az egyik kamera kiesett. Ha a terroristák automata üzemmódban vannak, ami valószínű, feltehetőleg nem veszik észre, hogy az egyik kamera kiesett a munkából. Noonanék útvonala két kamera látómezejébe is beleesett, és a park főmérnöke készen állt arra, hogy mindkettőt kikapcsolja abban a pillanatban, amikor szükség van rá. Ahogy megjelent egy kéz a huszonhármas kamera látómezejében, rögtön kikapcsolta.
– Oké, huszonhármas kilőve, Noonan.
– Megyünk – jelentette az FBI-os. Az első szakasz húsz méter volt, egy koncessziós standnál álltak meg. – Oké, a pattogatott kukoricás épületnél vagyunk.
A főmérnök visszakapcsolta a huszonhármast, és kikapcsolta a huszonegyest.
– Huszonegyes kilőve – jelentette Clark. – Kettő-Egyes lövész, hol van a fickó a tetőn?
– A nyugati oldalon, épp rágyújtott, már nem néz le. Egyelőre mozdulatlan – jelentette Johnston őrmester.
– Noonan, mehettek.
– Indulok – jelentette az FBI-ügynök. Vegával együtt továbbindult. Gumitalpú csizmájuk nem vert zajt a köveken. A kastély oldalánál úgy két méter széles földcsík volt és néhány nagyobb bukszus. Noonan és Vega óvatosan felállították a létrát az egyik bokor mögött. Vega meghúzta a zsinórt, hogy kitolja a felső részt úgy, hogy pont az ablak alá érjen. Aztán az épület és a létra közé lépett, megragadta a létrát, és erősen tartotta.
– Aztán csak óvatosan, Tim – suttogta Oso.
– Mint mindig. – Noonan az első métereket gyorsan tette meg, aztán kúszott fölfelé. Türelem, mondta magában, rengeteg időm van rá. Ilyesfajta hazugságokat mondanak maguknak a férfiak.
– Oké, fölfelé mászik a létrán – hallotta Clark a rádiójában. – A tetőn levő fickó még mindig a másik oldalon van. Boldog és hülye.
– Medve, itt Hatos. Vége – szólt bele John a rádióba. Támadt egy újabb ötlete.
– Itt Medve, hallgatom, Hatos.
– Játssz egy kicsit a nyugati oldalon, csak hogy odafigyeljenek, vége.
– Vettem.
Malloy abbahagyta a vég nélküli körözést, egyenesbe hozta a gépet, majd a kastély felé fordította. A Night Hawk viszonylag halk helikopter volt, de azért a tetőn levő fickó felé fordult, és figyelte. Az ezredes jól látta az éjjellátó távcsövén keresztül. Úgy kétszáz méternyire a kastélytól megállt. Csak azt akarta, hogy rá figyeljenek, és nem azt, hogy megrémüljenek. A tetőn levő őr cigarettája felragyogott a távcsőben. Az őr ajkához emelkedett, majd el, aztán vissza, és ott is maradt.
– Köszönj szépen, fiacskám – mondta Malloy az intercomban. Uram isten, hogy ha egy Night Stalkerrel repülnénk, átrepíthetnélek innen a másvilágba.
– Repültél Stalkerrel? Milyen?
– Ha főzni is tudna, elvenném feleségül. A legklasszabb gép, amit ismerek. – Malloy nem közeledett, továbbra is ugyanott lebegett gépével. – Hatos, itt a Medve. Ránk figyel a rohadék.
– Noonan, itt a Hatos. Elvontuk a tetőn levő őr figyelmét. A másik oldalon van.
Helyes, gondolta Noonan szótlanul. Levette Kevlar sisakját, és az ablakhoz dugta arcát. Szabálytalan üvegdarabkákból készült, melyet ólomcsíkok fogtak össze, akárcsak a valódi, régi várkastélyokban. Nem volt olyan jó, mint egy rendes ablaktábla, de azért átlátszott. Oké. Noonan hátizsákjába nyúlt, elővett egy ugyanolyan kobrafejű száloptikakábelt, mint amilyet Bernben használt.
– Noonan a parancsnoknak. Veszitek?
– Vesszük. – David Peled hangja válaszolt. Homályos volt a kép, de ehhez hamar hozzá lehet szokni. Négy felnőttet mutatott, de ami még fontosabb, rengeteg gyereket is, akik a sarokban ültek a padlón. Két ajtó volt a közelükben feliratokkal. A WC-k lehetnek, jött rá Peled. Működik a dolog, nagyon is jól működik. – Remek, Timothy – közölte társával. – Jól látunk.
– Oké. – Noonan a helyére ragasztotta a pici kamerát, majd elindult lefelé a létrán. A reggeli öt kilométer futásnál soha nem dobog úgy a szíve, mint ahogy most dobogott. Amikor leért a földre, ő is, Vega is, a falnak támaszkodtak néhány pillanatig.
A cigaretta lerepült a tetőről, az őr megunta a helikoptert bámulni. – A barátunk keletre tart a tetőn – jelentette Johnston. – Noonan, pont feléd halad.
Malloy fejében megfordult, hogy csinál valami kunsztot, amivel ismét magára vonja a figyelmet, de túl veszélyes játék lett volna. Oldalt fordult a helikopterrel, és folytatta a körözést, de immár közelebb, szemét a kastélytetőre szegezve. Mást nemigen tehetett, legfeljebb elővehette volna szolgálati pisztolyát, hogy azzal lőjön, de ebből a távolságból, még magát a várat is nehéz lenne eltalálni, és sajnos nem az a dolga, hogy embereket öljön, mondta magában. Előfordult vele, hogy elég vonzónak találta a gondolatot.
– Kezd zavarni az a helikopter – közölte a hang a telefonban.
– Sajnálom – felelte dr. Bellow. Kíváncsi volt, hogyan reagál erre a másik. – De a rendőrök végzik a dolgukat.
– Van valami hír Párizsból?
– Sajnos még nincs, de reméljük, hamarosan jelentkeznek, van még idő. – Bellow egy adag visszafojtott feszültséget csempészett hangjába, remélte, hogy a másik reménytelenségnek értelmezi.
– Az idő és a dagály nem vár az emberre – felelte az Egyes, és letette a kagylót.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte John.
– Azt jelenti, hogy a szabályok szerint játszik. A rendőrgyűrű miatt sem tiltakozik. Tudja, mi az, amit el kell fogadnia. – Bellow ivott egy kortyot a kávéjából. – Nagyon magabiztos. Úgy gondolja, megközelíthetetlen helyen van, a kezében vannak a kártyák, és ha meg kell ölnie még néhány gyereket, mert csak így kapja meg amit akar, az sem baj.
– Gyerekeket ölni – csóválta Clark a fejét. – Nem hittem volna... a fenébe is, több eszem is lehetett volna.
– Nagyon erős tabu, talán a legerősebb – helyeselt dr. Bellow. Ahogy megölték azt a kislányt... minden habozás nélkül, mintha csak papír céltáblára lőttek volna. Az igazi hívő ilyen – folytatta a pszichológus. – Mindent alárendel a hitének. Teljesen ésszerű, de csakis ezen a rendszeren belül. A barátunk, Mr. Egyes, elkötelezte magát, és ragaszkodik hozzá.
Nem akármi ez a rendszer, gondolta magában a park főmérnöke. A kastély ablakához erősített lencse a legszélesebb pontján is mindössze 2 mm-es volt, és még ha észreveszik is, legfeljebb egy festékpöttynek vagy üveghibának vélhetik. Az igaz, hogy nem valami jó minőségű képet ad, de azért látszott, hol vannak az emberek odabent, és minél tovább nézték, annál inkább kiismerték magukat a képen, amely eleinte egy fekete-fehér elmosódott fényképnek tűnhetett. Hat felnőttet számolt meg, egy hetedik a kastély tetején van, vagyis mindössze három helyét nem tudják. És kérdés, hogy az összes gyereket látják-e? Ezt már nehezebb volt megállapítani, mindegyik gyerek ugyanolyan színű inget viselt, és a fekete-fehér képen a vörös semleges szürkének tűnt. Egyikük tolószékben ült, de a többi összeolvadt a fokuszálatlan képen. Látta, hogy a kommandósok is aggódnak emiatt.
– Ismét nyugatnak tart – jelentette Johnston. – Oké, már a nyugati oldalon van.
– Menjünk – szólt oda Noonan Vegának.
– A létra? – Levették és oldalára fektették a bokor mögé.
– Itt hagyjuk. – Noonan lehajolva futásnak eredt, és néhány másodpercen belül elérte a popcornos bódét. – Noonan a parancsnoknak, ideje újra kezelésbe venni a kamerákat.
– Kikapcsoltam – jelentette a mérnök Clarknak.
– Huszonegyes kamera kilőve, indulj, Tim!
Noonan meglökte Vega vállát, és újabb harminc métert futott. Oké, jöhet a huszonhármas.
– Megvan – mondta a főmérnök.
– Rajta – adta ki Clark a parancsot.
Tizenöt másodperc múlva mindketten biztonságban voltak. Noonan az épület falának dőlve mély lélegzetet vett.
– Kösz, Julio.
– Bármikor, haver – felelte Vega. – Csak működjön a kamerád.
– Működni fog – ígérte az FBI-ügynök, aztán elindultak a föld alatti irányítóközpont felé.
– Berobbantjuk az ablakokat? Meg tudjuk csinálni, Paddy? – kérdezte épp Chávez, amikor visszaértek.
Connolly nagyon vágyott egy cigarettára. Évekkel ezelőtt leszokott róla. Nem lehetett összeegyeztetni a napi futással, de ilyen alkalmakkor segítette volna a koncentrációt. – Hat ablak... mindegyikre három vagy négy perc... nem, azt hiszem, nem megy, uram. Kettőt adhatok, ha van rá időnk.
– Milyen erősek az ablakok? – kérdezte Clark. – Dennis?
– Körbe erősített fémkeret – vont vállat a parkigazgató.
– Várjanak csak. – A főmérnök lapozni kezdett a kastély tervrajzában, aztán ujját a jobb oldalra nyomva olvasni kezdett. – Itt vannak a műszaki leírások... csak habarcs tartja őket. Be tudják rúgni, gondolom.
Ez a „gondolom” nem volt olyan megnyugtató, mint Ding szerette volna. De csakugyan mennyire állhat ellen egy ablakkeret, ha egy kilencvenkilós férfi meglendíti csizmába bújtatott két lábát?
– Mi a helyzet a hang-fény gránátokkal, Paddy?
– Megcsinálhatjuk – felelte Connolly. – De nem tesz majd jót az ablakkereteknek, uram.
– Oké. – Chávez a tervrajzok fölé hajolt. – Lesz elég időtök, hogy berobbantsatok két ablakot, ezt meg ezt – mutatott a tervrajzra. A másik négynél hang-fény gránátot használunk, és egy másodperc múlva belendülünk. Eddie itt, én itt, Louis itt. George, hogy van a lábad?
– Nem az igazi – felelte Tomlinson őrmester kínzó őszinteséggel. Be kell rúgnia egy ablakot, belendülni, a betonpadlóra érkezni, aztán rögtön felpattanni és lőni... és gyerekek élete forog kockán. Nem, nem vállalhatja. – Jobb, ha valaki más megy, Ding.
– Oso, mit gondolsz, képes vagy rá? – kérdezte Chávez.
– Naná – felelte Vega, és igyekezett visszafojtani mosolyát. – Lefogadhatod, Ding.
– Oké, Scottyé és Mike-é a másik kettő. Mi a pontos távolság a tetőtől?
Ezt is leolvashatták a tervrajzról.
– Pontosan tizenhat méter a tető szintjétől. Adjatok hozzá még hetven centimétert az oromzat miatt.
– A kötél bőven elég – vélekedett Eddie Price. Kezdett összeállni a terv. Az ő és Ding alapvető célja, hogy a gyerekek és a terroristák közé kerüljenek, persze keményen tüzelve. Vega, Loiselle, McTyler és Pierce alapvető feladata viszont az, hogy végezzen a kastély irányítóközpontjában lévő terroristákkal. De a végső döntés akkorra marad, amikor behatolnak a szobába. Covington 1-es osztaga ezalatt a föld alól nyomul föl a lépcsőkön. Meggátolja, hogy bárki kimeneküljön, és támogatja a 2-es osztagot, ha bármi balul ütne ki.
Price törzsőrmester és Chávez ismét végignézték a tervrajzot, méricskélték a megteendő távolságot, számítgatták, mennyi idő kell rá. Lehetségesnek, sőt kivitelezhetőnek tűnt az egész. Ding a társaira nézett.
– Vélemény?
Noonan elfordult a száloptika által továbbított képtől.
– A többségük a kontrollpanelek környékén van. Ketten szemmel tartják a gyerekeket, de nem nagyon aggódnak miattuk. Teljesen érthetően, elvégre csak gyerekek, nem felnőttek, akik szembeszállhatnának velük... de... de elég, ha csak a rohadékok egyike feléjük fordul, és megereszt egy sorozatot.
– Igen – bólintott Ding. Nem lehetett kikerülni vagy letagadni a tényt. – Hát, gyorsan kell lőnünk, emberek. Ki lehet csalni őket valahogy?
Bellow már gondolkodott ezen a kérdésen.
– Ha azt mondom nekik, hogy úton van a gép... de kockázatos. Ha úgy gondolják, hogy hazudunk nekik, elkezdhetik lelőni a túszokat. De ha úgy gondolják, hogy itt az ideje, hogy a repülőtérre induljanak, Mr. Egyes feltehetőleg leküldi néhány emberét a föld alá. A legvalószínűbb, hogy itt akarnak távozni. Ha tudunk egy kicsit játszani a megfigyelő kamerákkal,. és közel juttathatunk valakit...
– Szépen lepuffantjuk őket – mondta Clark. – Peter?
– Ha húszméteres távolságon belül jutunk, sima ügy. Ráadásul támadás előtt kikapcsoljuk a lámpákat, megzavarjuk a rohadékokat – tette hozzá Covington.
– A lépcsőházban van vészvilágítás – szólt közbe Mike Dennis. – Mihelyt kikapcsolják az áramot, automatikusan meggyulladnak. A fenébe is, az irányítóközpontban is van kettő.
– Hol? – kérdezte Chávez.
– Balra.., úgy értem, hogy az északkeleti sarokban és a délnyugatiban. Semmi különös; két lámpa, elemről mennek.
– Oké, akkor nem kell éjjellátó szemüveg, amikor bemegyünk. De ettől még eloltjuk támadás előtt közvetlenül a lámpákat, csak hogy megzavarjuk őket. Még valami? Peter? – kérdezte Ding.
– Működni fog – bólintott Covington őrnagy.
Clark szótlanul figyelt, kényszerítette magát, hogy a beosztottjaira hagyja a tervezést és az irányítást. Ó maga csak akkor szól közbe, ha hibát követnek el, de nem tették. Legszívesebben felkapott volna egy MP-10-est, és velük tartott volna, de tudta, hogy lehetetlen, bármennyire szitkozódott is magában emiatt. Az irányítás egyszerűen nem nyújtja ugyanazt az élményt, mint a közvetlen parancsnoklás.
– Szükségünk van orvosokra, ápolókra, készenlétben, hátha szerencséjük van a rossz fiúknak – fordult Nuncio ezredeshez.
– Vannak velünk szanitécek odakint...
– Dr. Weiler nagyon jó orvos – jegyezte meg Mike Dennis. – És van baleseti gyakorlata. Ragaszkodtunk hozzá, hogy ilyen orvosunk legyen szükség esetére.
– Oké, álljon készenlétben, ha eljön az idő. Dr. Bellow, közölje Mr. Egyessel, hogy a franciák beleegyeztek a követelésekbe, és a barátaik úton vannak... Mi a véleménye?
– Tíz óra húsz körül érhetnének ide. Ha beleegyeznek, az engedmény, de az a fajta, ami egy kicsit megnyugtatja őket, legalábbis remélem.
– Hívd őket, doki – adta ki John Clark az utasítást.
– Igen? – szólt René a kagylóba.
– Sánchezt körülbelül húsz perc múlva elengedik a Le Sante börtönből, hat másikat is, de az utolsó hárommal valami probléma van, nem tudom pontosan, mi. A De Gaulle nemzetközi repülőtérre viszik őket, és egy Air France Airbus 340-essel szállítják ide. Úgy számoljuk, huszonkettő negyvenre érnek ide. Elfogadható ez? Hogyan fogjuk magukat és a túszokat a géphez szállítani? – kérdezte Bellow.
– Gondolom, busszal. Álljanak a busszal egyenesen a kastély mellé. Tíz gyereket magunkkal viszünk, a többit jóindulatunk jeléül itt hagyjuk. Közölje a rendőrökkel, tudjuk, hogyan mozgassuk a gyerekeket anélkül, hogy esélyük lenne valami ostobaságot csinálni, és az árulásnak igen komoly következményei lesznek.
– Nem akarjuk, hogy még egy gyereknek baja essen – biztosította Bellow.
– Ha azt teszik, amit mondunk, nem is esik bajuk, de ne feledjék, ha bármi ostobaságot tesznek, vér fog folyni az udvaron – folytatta René határozottan. – Megértették?
– Igen, Egyes. Megértettem – felelte a pszichológus. René letette a telefont és felállt.
– Iljics úton van, barátaim. A franciák meghajoltak a követeléseink előtt.
– Olyan, mint aki megnyerte a főnyereményt – jelentette Noonan, aki nem vette le szemét a fekete-fehér képről. Az, amelyik az Egyes lehetett, immár állt, és egy másik célszemély felé tartott. A homályos képen úgy tűnt, kezet ráznak.
– Nem fognak ledőlni és szundítani egyet, mint akik jól végezték a dolgukat – figyelmeztette őket Bellow. – Sőt talán most még inkább készenlétben állnak.
– Igen, tudom – nyugtatta meg Chávez. De ha jól végezzük a munkánkat, teljesen mindegy, mennyire állnak készenlétben.
Malloy visszafordult a repülőtérre, hogy feltankoljon, ez egy fél órát vett igénybe. Közben tudta meg, mi lesz egy óra múlva. Nance őrmester előkészítette a Night Hawk végébe a köteleket. Pontosan tizenöt méteres köteleket erősített a helikopter padlóján levő peckekhez. Akárcsak a pilóták, Nance is pisztolyt hordott. Nem gondolta, hogy valaha is használni fogja, és mindössze közepes lövő volt, de ettől úgy érezte, ő is az osztaghoz tartozik, és az fontos volt a számára. Ellenőrizte a tankolást, majd lezárta a tankot, és jelentette Malloy ezredesnek, hogy a madár készen áll.
Malloy felemelkedett a Night Hawkkal a levegőbe, majd ismét a Világpark felé fordult. Most nem kezdett körözni fölötte, egyenesen átrepült a kastély fölött, majd villogó, ütközés elleni fényeivel messze elhúzott tőle, és mint aki unja a korábbi körpályát, összevissza cikázott, majd néhány perc múlva ismét elzúgott a kastély fölött.
– Oké, emberek, induljunk – szólt Chávez osztagának. Azok, akiknek közvetlen szerepük volt a mentőakcióban, kimentek a föld alatti folyosóra, majd a szabadba, ahol a spanyol hadsereg teherautója állt. Fölszálltak és elindultak a hatalmas parkolóba.
Dieter Weber Johnston őrmester őrhelyével szemben talált magának mesterlövészfészket. A színházépület lapos tetején, ahol rendes napokon a gyerekek rajzfilmeket néznek. Mindössze százhúsz méterre volt a kastély keleti oldalától. Ő is kiterítette habszivacs matracát, felállította az állványt, beléhelyezte a puskát, majd tízszeres nagyítású messzelátójával vizslatta a kastély ablakait.
– Kettő-Kettes lövész készen áll – jelentette Clarknak.
– Rendben, szükség esetén jelentsen. – Clark felnézett. – Al?
– Átkozottul sok fegyver és nagyon sok gyerek. – Stanley arca komor volt.
– Igen, tudom. Van valami jobb ötleted?
Stanley a fejét rázta.
– Jó terv. Ha kint próbálkozunk, túl sok helyük van, hogy manőverezzenek, és az épületen belül nagyobb biztonságban érzik magukat. Nem, Peternek és Dingnek jó a terve, de olyan, hogy tökéletes terv, nem létezik, a fenébe is.
– Igen – bólintott John. – Bárcsak velük mehetnék. Ez a beosztás most olyan, mint egy seggberúgás.
– Egy jó nagy seggberúgás – horkantott Alistair Stanley.
A parkoló fényei egyszerre aludtak ki. A szintén lámpák nélkül haladó teherautó egy lámpaoszlop mellett megállt. Chávez és az emberei kiugráltak. Alig két másodperc múlva a Night Hawk is leszállt. Földet ért ugyan, de a rotor gyorsan pörgött. Kinyíltak az oldalajtók, a katonák bepattantak, és leültek a padlóra. Nance őrmester egymás után becsukta mindkét ajtót.
– Mindenki a fedélzeten, ezredes.
Malloy minden szó nélkül meghúzta a kart, és a gép újra felemelkedett az égbolt felé. Vigyázott a lámpaoszlopokra, amelyek az egész küldetést tönkretették volna, mindössze négy másodpercig tartott föléjük emelkedni, aztán a helikopter már a park hátsó része felé tartott.
– Lámpákat kikapcsolni – szólt oda Malloy Harrison hadnagynak.
– Lámpák kikapcsolva – igazolta vissza a segédpilóta.
– Készen állunk? – kérdezte hátul Ding az embereitől.
– A fenébe is, de mennyire – felelte Mike Pierce hátul. Rohadt gyilkosok, gondolta. De ezzel nem volt egyedül, a gépen ez járt valamennyiük eszében. A fegyvereket szorosan keresztbe vetették mellükön, és felvették lecsúszókesztyűiket. Három közülük egyre szorosabbra húzta a kezén. Komor arcuk mellett mindössze ez árulta el feszültségüket.
– Hol a repülő? – kérdezte Egyes.
– Úgy egy óra tíz perce indult – felelte dr. Bellow. – Mikor akarja, hogy odaálljon a busz?
– Pontosan negyven perccel azelőtt, hogy a gép leszáll. Azt akarom, hogy azalatt tankolják, amíg felszállunk.
– Hova mennek? – szólt dr. Bellow kérdése.
– Majd ha felszálltunk, közöljük a pilótával az úti célt.
– Oké, intézkedem, hogy odaálljon a busz. Körülbelül negyed óra múlva ott lesz. Mit akar, hová álljon?
– Egyenesen a kastélyhoz, a zuhanó bombázó mögé. – Oké, megmondom nekik – ígérte Bellow.
– Merci. – Aztán ismét süket lett a telefon.
– Ravasz – jegyezte meg Noonan. – Egész végig két megfigyelő kamera mutatja a buszt úgy, hogy nem takarhatnánk vele egy osztagot, és feltehetőleg a hegymászó technikával akarják felvinni a túszokat. – Kemény dió, gondolta közben.
– Medve, itt Hatos – szólt bele Clark a rádióba.
– Medve veszem, vége.
– Öt perc múlva végrehajtjuk.
– Vettem, akció öt perc múlva.
***
Malloy megfordult székében. Chávez hallotta a beszélgetést, és bólintott. Felemelte egyik kezét, széttárta ujjait.
– Szivárvány, itt a Hatos. Készenlét, ismétlem, készenlét. Öt percen belül kezdődik az akció.
A föld alatt Peter Covington három emberét keletre a kastély lépcsőháza felé vezette. A park főmérnöke közben egymás után ki és bekapcsolta a megfigyelő kamerákat. A robbantásszakértőjük egy kis töltetet helyezett el az alsó vészkijárat ajtajánál, aztán biccentett főnöke felé.
– 1-es osztag készen áll.
– Kettő-Egyes lövész készen áll, célponton – jelentette Johnston.
– Kettő-Kettes lövész készen áll, de nincs célpontom – közölte Weber.
– Hármas, itt az Egyes – recsegett a szkenner az irányítóteremben.
– Igen, Egyes – felelte az őr a tetőn.
– Történik valami?
– Nem, Egyes, a rendőrök ugyanott maradtak. A helikopter itt repdes valahol, de semmit nem csinál.
– Negyed órán belül itt kell hogy legyen a busz, jól figyelj.
– Figyelek – ígérte a Hármas.
– Oké – bólintott Noonan. – Ez az időrés. Mr. Egyes negyedóránként hívja Mr. Hármast. Soha nem több tizennyolc percnél; soha nem kevesebb tizenkettőnél. Vagyis...
– Aha – bólintott Clark. – Indulás?
– Miért is ne – helyeselt Stanley.
– Szivárvány, itt a Hatos. Indulás és végrehajtás. Ismétlem, végrehajtás most!
A Night Hawk fedélzetén Nance őrmester kinyitotta mindkét oldalon az ajtókat. Hüvelykujját felemelve intett a katonáknak, azok pedig viszonozták, és sorra bekapcsolták a leereszkedőzsinórt az öveiken levő karabinerekbe. Valamennyien befelé fordultak, talppárnájukat a gép oldalának támasztották, hátsójuk a levegőben lógott.
– Nance őrmester, villantok, amikor célon vagyunk.
– Vettem, uram – felelte a fedélzeti főnök. Lekuporodott az immáron üres utastérben, kinyújtotta karját, hogy mindkét oldalon elérje a katonákat.
***
– André, menj le, nézz körül az udvaron – adta ki René a parancsot. Embere pedig két kézbe fogva Uziját, azonnal indult.
– Valaki kiment a szobából – közölte Noonan.
– Szivárvány, itt a Hatos, egy célszemély elhagyta az irányítóközpontot.
Nyolc, gondolta Chávez. Nyolc célszemélyt kell harcképtelenné tenni. A másik kettő a mesterlövészek dolga.
Az utolsó kétszáz méter a kemény, gondolta Malloy. Bizsergett a keze a ciklikus botkormányon. Akárhányszor is csinálta, ez nem gyakorlás volt. Oké... Lebiccentette a gép orrát, a kastély felé fordult. A jelzőfények nélkül a helikopter mindössze egy árnyék lesz, alig valamivel sötétebb, mint az éjszaka körülötte, és ami még jobb, a négypengés rotor szinte elenyésző zajt adott. Meghallhatják ugyan, de azt már nehezen határozzák meg, mi a zaj forrása, és csak még néhány másodpercre volt szüksége.
– Kettő-Egyes lövész, készenlét.
– Kettő-Egyes lövész célon, uram – jelentette Johnston. Szabályosan lélegzett, könyökét enyhén megmozdította, hogy csak a csont ért az alatta levő matrachoz, az izom nem. A puszta véráram az artériájában befolyásolhatja a célzást. A célkereszt pontosan az őrszem füle előtt volt. – Célon – ismételte.
– Tűz – hallotta fülhallgatójában.
Viszlát a pokolban, súgta agyában egy halk hang. Ujja finoman hátrahúzta a ravaszt, az pedig simán kattant, és fehér láng csapott ki a fegyver csövén. A villanás egy rövidke pillanatra elhomályosította a látást a nézőkében, és mire kitisztult, a golyó már becsapódott. Szürkés pára jelent meg az őrszem fejének túloldalán, teste pedig egyenesen elvágódott, mint egy baba, amelynek elvágják a zsinórját. Odabent az épületben, a kőfalak és vastag ablakok mögött, senki nem hallhatta a vagy háromszáz méterre leadott lövést.
– Kettő-Egyes lövész. Célpont lent. Célpont lent. Fej közepe jelentette Johnston.
***
– Ennek vége – zihálta Harrison hadnagy az intercomba. A helikopter látószögéból az ellenséges őrszem fejének szétlövése különösen látványos volt. Harrison életében most először látott halált, és szinte nem is tűnt számára valóságosnak, mintha egy filmet látott volna. Számára a célpont nem élőlény volt, és soha nem is lesz az.
– Bizony – értett vele egyet Malloy, és visszavett a gázból. Nance őrmester... most!
Hátul Nance taszított rajtuk egy nagyot. A helikopter még lassult, de most már fölfelé nézett az orra. Malloy tökéletesen hajtotta végre a hintaszékmanővert.
Chávez ellökte magát a lábával, és lesiklott a kötélen. Nem egész két másodpercnyi, nem teljesen szabadesés után kezdett fékezni, hogy lassabban ereszkedjen, és fekete gumitalpú csizmája puhán talajt ért a lapos tetőn. Azonnal lekapcsolta a kötelet, és embereit kereste tekintetével. Eddie Price odarohant az őrszem holttestéhez, csizmájával belerúgott a fejébe, aztán megfordult, és hüvelykujjával intett főnökének.
– Hatos, itt 2-es osztag parancsnoka. A tetőn vagyunk. Az őrszem halott – mondta mikrofonjába Chávez. – Megyünk tovább. Chávez embereihez fordult, és a tető széle felé intett. A Night Hawk közben eltűnt a sötétben, úgy tűnt, mintha meg sem állt volna.
A kastély tetejét jellegzetes régies oromzatok vették körül. Szögletes kőkiemelkedések, amelyek mögött az íjászok menedéket találhattak. Mindannyiuknak ki volt jelölve egy ilyen oromzat, és ujjaikkal számolták őket, hogy mindannyian a megfelelő helyre menjenek. Aztán maguk köré tekerték a köteleket, és beléptek az oromzatok közötti résekbe. Amikor mindannyian elfoglalták a helyüket, felemelt kézzel jeleztek. Chávez ugyanezt tette, aztán leengedte kezét, elrúgta magát a tetőről, és lecsúszott a kötélen, hogy mindössze egy méterrel volt már az ablak fölött, és lábát nekitámasztotta a falnak. Paddy Connolly jött le a másik oldalon, lenyúlt, hogy a szélen elhelyezhesse a Primacordot. és a másik oldalon a detonátort. Aztán Paddy fellendítette a kötelet, mintha egy dzsungelban hintázna az indán, hogy ugyanezt tegye a másik ablakon. A csapat egy másik tagjánál hang-fény gránátok voltak.
– Kettes parancsnok Hatosnak, fények!
Az irányítóközpontban a főmérnök ismét rákattintott a kastély áramellátására.
Odakintről a 2-es osztag katonái látták, hogy bent kialszanak a lámpák, aztán egy-két másodperc múlva kigyulladtak a falra szerelt biztonsági fények. Olyanok voltak, mintha miniatűr autólámpák lennének, nem volt elég erős fényük ahhoz, hogy rendesen megvilágítsák a szobát. Elsötétedtek a tévémonitorok is.
– Merde – szitkozódott René, és a telefon után nyúlt. Ha tovább akarnak játszadozni, ő benne van, gondolta. Aztán mintha valami mozgást látott volna az ablak mögött, odanézett...
– 2-es osztag, itt parancsnok. Öt másodperc... öt... négy... három... – Háromra a hang-fény gránátokból kihúzták a tűket, és letették az ablakok mellé a gránátokat, aztán elfordultak. – kettő... egy... tűz!
Connolly őrmester megnyomta a gombot, és a robbanás két ablakot beszakított. Alig egy másodperc múlva három további ablakot tört ki a falból a zaj és a vakító fény. Üveg- és ólomdarabok repültek át a szobán, három méterrel a sarokban lévő gyerekek mögött csapódtak a falnak.
Chávez mellett Price törzsőrmester bedobott egy másik hang-fény gránátot. Abban a pillanatban robbant, amikor földet ért, aztán Chávez ellökte magát a faltól, belendült a szobába az ablakon keresztül. Két kezében készenlétben tartotta MP-10-esét. Rosszul érkezett a talajra és hátraesett, nem tudta megtartani egyensúlyát, aztán megérezte bal kezén Price lábát. Odébb gördült, és a gyerekek felé mozdult. Sikoltoztak a rémülettől, kezükkel takarták el arcukat és fülüket a hangfény gránátok elől, de emiatt most nem ért rá aggódni:
Price jobban ért talajt, ő is jobbra mozdult, de rögtön megfordult, és végignézett a szobán. Ott van egy, szakállas volt, kezében egy Uzival. Price eltolta magától MP-10-esét, amennyire csak a szíj engedte, és három lövésből álló sorozatot adott le a három méterre levő arcra. A becsapódások ereje meghazudtolta a hangtompítóval szinte nesztelen lövést.
Oso Vega pusztán lábának erejével rúgta be a maga ablakát, egyenesen az egyik célszemélyen landolt. Mindketten meglepődtek, csak Vega készen állt a meglepetésekre, míg a terrorista nem. Oso bal keze szinte magától lecsapott, olyan erővel, hogy a terrorista arca szétnyílt, aztán a három tíz milliméteres golyó befejezte a munkát.
René az íróasztal mögött ült. Egyik kezében a telefon volt, pisztolya előtte az asztalon. Felé nyúlt, amikor Pierce hat láb távolságból a fejébe lőtt.
A távoli sarokban Chávez és Price csúszva fékezett, most már a terroristák és a túszok között voltak. Ding fél térdre ereszkedett, felemelte fegyverét, célpontokat keresett. Hallotta emberei hangtompított fegyvereinek tompa puffanását. Immár mozgó árnyékok töltötték meg a szoba félhomályát. Loiselle az egyik célszemély mögött találta magát, olyan közel volt hozzá, hogy megérinthette volna géppisztolya csövével. Meg is tette. Nem volt gondja a célzással, de vér és agydarabkák szálltak szanaszét a szobában.
A sarokban az egyik terrorista felemelte Uziját, és meghúzta a ravaszt, a gyerekek irányába lőtt. Chávez és Price is eltalálták, aztán McTyler is. A terrorista véres masszaként esett össze.
Egy másik kinyitotta az ajtót, és kirontott a folyosóra. Az egyik katona célba vette, de nem találta el, a terrorista pedig futott, menekült el a lövöldözés elől. Befordult az egyik sarkon, majd egy másikon, aztán megpróbált megállni, amikor feltűntek a fekete árnyékok a lépcsőn.
Peter Covington volt, aki az osztagát vezette. Covington hallotta a zajt a lépcsőn, és célzott, aztán tüzelt, amikor a döbbent arc megjelent előtte. Aztán négy emberével a nyomában továbbhaladt fölfelé.
Mindössze hárman maradtak a szobában. Kettő az íróasztalok mögé rejtőzött, egyikük felemelte Uziját, és vakon tüzelt. Mike Pierce átugrott az íróasztal fölött, közben megperdült a levegőben, és háromszor is belelőtt a terrorista oldalába és hátába. Aztán Pierce talajt ért, megfordult és beleeresztett még egy sorozatot a tarkójába is. A másikat, aki az íróasztal mögött volt, Paddy Connolly lőtte hátba. Az utolsót, aki állva maradt, és vakon tüzelt fegyverével, nem kevesebb, mint négy katona találta el.
Ebben a pillanatban tárult fel az ajtó, és ugrott be Covington. Vega körbe járt, odébb rúgta a holttestektől a fegyvereket, és öt másodperc múlva felkiáltott. – Tiszta!
– Tiszta! – bólintott Pierce.
André odakint volt, egyedül a szabadban. Megfordult és felnézett a kastélyra.
– Dieter! – szólalt meg Homer Johnston.
– Igen!
– El tudod venni a fegyverét?
A német olvasott amerikai bajtársa agyában. A válasz egy tökéletesen irányzott lövés volt, amely pontosan a ravaszkengyel fölött találta el André géppisztolyát. A.300-as Winchester Magnum golyó keresztülhatolt a durva préselt fémen, és csaknem kettétörte a fegyvert. Négyszáz méterrel odébb, leshelyén Johnston gondosan célzott, és leadta a második lövést a célszemélyre. Mindörökre igen rossz lövésnek fogják tartani. A 7 mm-es golyó hat hüvelykkel a szegycsont alatt hatolt be a célszemélybe.
Andrénak olyan volt, mintha iszonyú erővel megütötték volna. A golyó darabokra ment, felhasította a máját és a lépét, aztán a bal vese fölött hagyta el a testet. Aztán a becsapódást követő sokk után jött a fájdalom hulláma. Alig egy másodperc múlva sikolya végigvisszhangzott a Világpark 100 hektáros területén.
– Ellenőrizzétek – mondta Chávez az irányítóközpontnak. A felsőtestén két lyuk is volt a golyóálló mellényén. Nem lettek volna végzetesek, csak fájdalmasak. – Az ég áldja DuPont-t.
– Mind a két kezével! – vágta rá Vega széles vigyorral.
– Parancsnok, itt Chávez. Küldetés elvégezve. A gyerekek... egyikük megsérült, úgy tűnik, egy karcolás van a karján, a többiek sértetlenek. A célszemélyek mind kiterítve, Mr. C., visszakapcsolhatják a lámpát.
Oso Vega közben lehajolt, és fölvette az egyik kislányt.. – Szia, querida. Megkeressük a mamacitát, jó?
– Szivárvány! Mondják meg, hogy új seriff van a városban – lelkendezett Mike Pierce.
– De mennyire, Mike! – Eddie Price a zsebébe nyúlt, előhúzta pipáját és egy zacskó jó Cavendish dohányt.
Azért volt még dolguk. Vega, Pierce és Loiselle összeszedték a fegyvereket, biztosították, majd az asztalra tették őket. McTyler és Connolly ellenőrizte a mosdókat és az összes környező szobát, találnak-e terroristát. Scotty az ajtó felé intett.
– Oké, kiengedhetitek a gyerekeket – mondta Ding az embereinek. – Peter, vezess minket!
Covington emberei kinyitották a vészkijárat ajtaját, és biztosították a lépcsőházat, minden fordulóban egy ember. Vega haladt elöl, bal karján az ötéves kislánnyal, jobbjában még mindig MP-10-esét tartotta. Egy perc múlva már odakint voltak.
Chávez még ott maradt, Eddie Price-szal együtt a falat tanulmányozta. Hét lyuk is volt a sarokban, ott, ahol a gyerekek voltak, csak magasabban, majdnem a plafonnál.
– Mázli – jegyezte meg Chávez.
– Eléggé – helyeselt Price törzsőrmester. – Ez volt az, akit egyszerre kaptunk el, Ding. Csak tüzelt, nem is célzott, talán nem is rájuk, hanem miránk. Azt hiszem.
– Jó munka volt, Eddie.
– Jó munka volt – értett vele egyet Price. Ezzel ők is elindultak kifelé, a rendőrök majd összeszedik a holttesteket.
– Parancsnok, itt Medve, mi a helyzet, vége.
– Küldetés befejezve, senki nem sérült. Jó munka volt, Medve dicsérte meg Clark.
– Vettem, és köszönöm, uram. Medve vissza a bázisra. Vége. Pisilnem kell – közölte a tengerészgyalogos alezredes segédpilótájával. Aztán a Night Hawkkal nyugatnak, a repülőtér felé száguldott.
Homer Johnston lerohant a zuhanó bombázó hullámvasút lépesőjén puskájával a kezében, csaknem háromszor is elesett útközben, annyira sietett, aztán futva tette meg a kastélyhoz vezető néhány száz métert is. Az orvos fehér köpenyében állt a mellett a férfi mellett, akit Johnston meglőtt.
– Hogy van? – kérdezte az őrmester, amikor odaért. De egyértelmű volt, a férfi a gyomrát szorongatta, és csupa vér volt. Vére furamád feketének tűnt az udvar fényében.
– Nem marad életben – felelte Weiler doktor. – Talán ha egy kórház műtőjében lennének, lenne valami halvány esélye, de az átlyukasztott lépen át vérzik, és feltehetőleg a máját is szétzúzta a golyó...
És mivel nincs átültethető máj, semmi esélye. Weiler mindössze annyit tehetett, hogy morfiummal enyhíti a fájdalmat. Táskájába nyúlt a tűért.
– Ez lőtte le a kislányt – közölte Johnston az orvossal. – Azt hiszem, egy kicsit rosszul céloztam – folytatta, lenézett a nyitott szempárba és az eltorzult arcba, amelyből egy újabb nyöszörgő sikoly tört ki. Ha egy szarvas vagy rénszarvas lett volna, Johnston egy lövéssel véget vetett volna szenvedésének. De emberi célponttal nem lehet ilyet tenni. Halj csak meg lassan, te rohadék, gondolta magában. Némi csalódást érzett, amiért az orvos fájdalomcsillapítót adott a haldoklónak, de az orvosok ugyanúgy felesküdtek hivatásukra, ahogyan ő is.
– Elég le ment – jegyezte meg Chávez, amikor odaért az utolsó életben maradt terroristához.
– Azt hiszem, egy kicsit keményebben húztam meg a ravaszt a kelleténél – vont vállat a mesterlövész.
Chávez a szemébe nézett.
– Igen, az lehet. Hozd a holmidat.
– Egy perc. – A célszemély szeme ködösebb lett, miután a kábítószer a véráramába került, de még mindig a sebét szorította. Egyre nagyobb vértócsa terjengett a háta alatt. Végül felnézett Johnston arcába.
– Jó éjszakát, haver – mondta a mesterlövész halkan. Tíz másodperc múlva már képes volt, hogy elforduljon és visszainduljon a zuhanó bombázóhoz maradék holmijáért.
Sok bepiszkított alsónemű volt az orvosi rendelőben. A gyerekek többsége még mindig kába volt a sokktól. Olyan lidércnyomást éltek át, amely még éveken keresztül elkíséri őket. A Szivárvány katonái ott tébláboltak köröttük. Egyikük bekötötte az egyetlen sebet. Igazából csak karcolás volt az egyik kisfiún.
De la Cruz centurio is ott volt még, nem volt hajlandó elmenni. A feketébe öltözött katonák levették páncéljaikat, és a fal mellé tették. De la Cruz látta egyenruháikon az ejtőernyősök szárnyait. Amerikaiak, angolok és németek, és hozzá arcukon annak a katonának az elégedett kifejezése, aki jól végezte munkáját.
– Kik maguk? – kérdezte spanyolul.
– Sajnos nem mondhatom el – felelte Chávez. – De láttam videón, mit csinált. Szép munka volt, őrmester.
– Maga?...
– Chávez vagyok. Domingo Chávez.
– Amerikai?
– Sí.
– A gyerekek jól vannak?
– Mindössze az a karcolás.
– És a bűnözők?
– Többet nem szegik meg a törvényt, amigo. Egyet sem – mondta a 2-es osztag parancsnoka csendesen.
– Bueno. – De la Cruz megszorította Chávez kezét. – Nehéz volt?
– Mindig nehéz, de az embereimmel erre készülünk.
– Látszik is – helyeselt De la Cruz.
– Magán is. – Chávez elfordult. – Hé, srácok, itt van az a katona, aki karddal támadt rájuk.
– Tényleg? – Mike Pierce jött oda. – Én fejeztem be a munkát maga helyett. Tökös dolog volt. – Pierce megrázta a spanyol kezét. Aztán az osztag többi tagja is követte példáját.
– Várjanak... várjanak... – De la Cruz felállt, és kibicegett az ajtón. Öt perc múlva tért vissza, kezében pedig...
– Ez meg mi a fene? – kérdezte Chávez.
– A légió, a VI Legio Victrix sasa – felelte a centurio. – A diadalmas légióé. Senor Dennis, con permiso?
– Igen, Francisco – bólintott komolyan a park igazgatója.
– A légiónk tisztelete jeléül, Senor Chávez. Őrizzék díszhelyen.
Ding átvette a légió sasát. A vacak legalább húsz fontot nyomott, ráadásul aranyozva. Remek trófea lesz a herefordi klubban.
– Megígérem, barátom – bólintott a korábbi őrmesternek, aztán John Clark felé pillantott.
Kezdett elmúlni a feszültség, és a szokásos fáradtság járt a nyomában. A katonák végignéztek a gyerekeken, akiket megmentettek, még mindig csöndben voltak és még ijedtek is, de hamarosan újra együtt lehetnek a szüleikkel. Kintről egy busz motorja hallatszott. Steve Lincoln kinyitotta az ajtót, felnőttek ugráltak le róla. Intett, hogy csak jöjjenek, és hamarosan örömteli kiáltások hallatszottak mindenfelől.
– Ideje indulni – mondta John. Ő is odament De la Cruzhoz, kezet rázott vele, aztán szép lassan eltünedeztek.
Odakint a szabadban Eddie Price-nak még megvolt az a kis szertartása. Immár meg volt töltve a pipája. Zsebéből elővett egy gyufát, az orvosi rendelő falán meggyújtotta, aztán rágyújtott az ívelt gyökérpipára. Hosszan, diadalmasan megszívta. Körbe, mindenfelé, szülők ölelték magukhoz gyermekeiket. Jó néhányan sírtak is.
Gamelin ezredes a busz mellett állt.
– Maguk a Légió? – kérdezte.
Louis Loiselle adta meg a választ.
– Bizonyos szempontból, monsieur – mondta franciául. Felnézett, látta, hogy egy kamera szegeződik az ajtóra. Feltehetőleg azért, hogy megörökítse az eseményt. A szülők egymás után jöttek ki gyerekeikkel, jó néhányan megálltak, hogy kezet rázzanak a Szivárvány katonáival, aztán Clark elvezette őket, vissza a kastélyba és onnét le a föld alá. Útközben a Guardia Civil rendőrei tisztelegtek nekik, és a különleges hadműveletek osztag katonái viszonozták a gesztust.
LELEPLEZÉS
A VILÁGPARKBELI válsághelyzet sikeres megoldása egyesek számára problémát jelentett, ezek közé tartozott Tomas Nuncio ezredes is, aki a helyszínen a Guardia Civil rangidős tisztje volt. A helyi média feltételezte, hogy ő volt az a tiszt, aki az egész akciót vezényelte, és valóságos ostromgyűrűbe vették. Az akció részleteiről kérdezték, sőt videofelvételekért könyörögtek. Olyan jól sikerült a sajtó elől elszigetelnie a parkot, hogy még madridi felettesei sem igen sejtették, mi is történt valójában, és ez is befolyásolta döntését. Ezért aztán az ezredes úgy határozott, hogy kiadja a Világpark saját videofelvételét, mert úgy vélte, ez a lehető legártatlanabb felvétel, nemigen mutat bármit is. A legizgalmasabb része az volt, amikor a katonák leereszkedtek a helikopterről a vár tetejére, aztán a tetőről le, majd be az irányítóterem ablakain. Nuncio úgy vélte, mindez remek anyag, és mindössze négy perc az egész. Ennyi idő kellett Paddy Connollynak ahhoz, hogy elhelyezze a robbanóanyagot az ablakkereteken, majd odébb húzódva felrobbantsa őket. A teremben történő lövöldözésből semmi nem lesz felvéve, hiszen maguk a terroristák tették tönkre a helyszínen levő kamerát. A háztetőn álló őr kivégzését ugyan felvették, de ezt nem adták ki. A fejlövés elég gusztustalan látvány volt, és ugyanez volt igaz az utolsó terrorista megölésére is, aki azt a holland kislányt megölte korábban, ezt is videóra vették ugyan, de ugyanaz okból visszatartották a felvételt. A többi viszont mehet, gondolta Nuncio. A kamerák elég messze voltak a helyszíntől ahhoz, hogy fel lehessen ismerni bárkit is, még az osztag tagjainak arcát sem lehetett kivenni, mindössze annyit, ahogyan sokan a megmentett gyerekekkel a karjukon ruganyosan lépkednek. Nuncio úgy döntött, ezzel nem árt senkinek, és nem bánt meg vele senkit, legkevésbé az Angliából érkezett különleges egységet, amely a sikeres küldetés emlékeként a világpark VI Légiója sasa mellett egy Guardia Civil tricornio kalapot is hazavihetett emlékbe.
Így aztán a fekete-fehér videoanyagot átadták a CNN-nek, a Sky Newsnak és a többi érdeklődő ügynökségnek is, hogy valami képanyag is kísérhesse a Világpark főkapujánál összegyűlt riporterek kommentárjait, akik aztán hosszan dicsérhették a Madridból érkezett Guardia Civil különleges alakulat ügyességét és képességeit, és azt a profizmust, amellyel lezárták ezt az undorító epizódot a világ egyik legnagyobb vidámparkjában.
Este nyolc óra volt, amikor Dmitrij Arkagyijevics Popov is megnézte a felvételt New York-i lakásában. Szivarra gyújtott, vodkát kortyolgatott, és közben az egészet videóra vette, hogy később alaposabban is megvizsgálhassa. Az egyértelmű volt, hogy a támadás minden egyes mozdulatát jól kiszámították és begyakorolták. A robbanások és a fénygránátok kellőképp drámaiak voltak a képernyőn, ám az égvilágon semmit nem látott tőlük. Aztán a megmentők diadalmas kivonulása ugyanolyan megjósolható volt, mint éjszaka után a hajnal. Az, ahogy ruganyos léptekkel, vállukra vetett fegyverrel, kisgyerekekkel karjukban kivonultak. Persze érthető, hogy az ilyen emberek kellő lelkesedést éreznek egy ilyen akció sikeres befejezése után. A felvételen látszott, hogy egy épület felé mennek a gyerekekkel, ott nyilván egy orvos várta őket, aki ellátta azt az egyetlen gyereket, aki egy kis sérülést szenvedett, legalábbis a riporter szerint. Aztán később a katonák kijöttek, egyikük végighúzta kezét az épület kőfalán, meggyújtott így egy gyufát, amivel...
...rágyújtott egy pipára...
Popovot is meglepte saját reakciója. Pislogott, előrehajolt, hogy jobban lásson. A kamera nem zoomolt rá az alakra, de a szóban forgó katona/rendőr egyértelműen egy ívelt pipát szívott. Néhány másodpercenként füstöt pöfékelve beszélgetett egyik bajtársával... nem volt az egészben semmi drámai, mindössze néhány halk fel nem jegyzett szó, ami egy ilyen sikeres küldetés után teljesen természetes. Talán arról, ki mit tett, mi ment a terv szerint, és mi nem. Akárcsak klubban vagy kocsmában lennének, hiszen kiképzett emberek ilyen körülmények között mindig egyformán beszélnek. Mindegy, hogy katonák vagy orvosok, vagy futballisták. A munkával járó stressz után mindig a tagolás fázisa jön. Popov jól tudta, hogy ez a hivatásosok védjegye. Aztán változott a kép, ismét az egyik amerikai riportert mutatták, aki egészen a következő hirdetésig halandzsázott. A hirdetés után pedig valami washingtoni politikai zűrzavarról volt szó. Popov visszatekerte a kazettát, kivette a gépből, és elővett egy másik szalagot, berakta videójába, gyorstekerővel a berni incidens végére tekercselt, kihagyva a rajtaütés fázist, egyenesen a végére ahol... igen, valaki pipára gyújtott. Akkor ő az utca túloldaláról figyelte, és még most is emlékezett rá.
Aztán elővette a bécsi incidensről megőrzött anyagát, és... igen, a végén ott is pipára gyújtott valaki. Az illető minden esetben 180 cm körül lehetett, és ugyanazzal a mozdulattal gyújtott rá, ugyanúgy tartotta a pipát, és ugyanazzal a mozdulattal is gesztikulált vele, már ahogy a pipások szokták...
– ...ahh, nyicsevo – mondta magának a volt hírszerzőtiszt, drága luxuslakásában. Még vagy fél óráig a szalagokat tanulmányozta. Az öltözék minden esetben ugyanolyan volt, a férfi ugyanakkora, ugyanazokkal a gesztusokkal és testbeszéddel. Ugyanolyan módon vállára vetett, ugyanolyan fegyverrel. A volt KGB-tiszt biztos volt benne, hogy minden egyezik, ez pedig azt jelenti, hogy ugyanazt az embert látta... három különböző országban.
És ez az ember nem svájci, nem osztrák, és nem is spanyol. Popov ezután megpróbált további bizonyítékot keresni következtetéséhez, próbált további arcokat megkülönböztetni a rendelkezésére álló anyagból. A pipázóhoz többször is odament egy másik férfi, ez alacsonyabb volt nála, és a pipás láthatóan afféle baráti tisztelettel beszélt vele, mintha az illető a feljebbvalója lenne. Aztán volt egy másik is, nagydarab, izmos alak, aki két szalagon is egy nehéz géppuskát cipelt. De a harmadikon egy gyerek volt a kezében, vagyis kettő, de talán három emberről is van anyaga a szalagokon, akik jelen voltak Bernben, Bécsben és Spanyolországban is. Az újságírók minden esetben a helyi rendőrségnek tulajdonították az érdemet, de úgy tűnik, nem ez az igazság. Tehát, kik ezek az emberek, akik egy villámcsapás sebességével és pusztítóerejével érkeztek három különböző országba... kétszer azért, hogy olyan akció végre tegyenek pontot, amit ő indított el, egyszer pedig olyanra, amelyet mások. Hogy kik, azt Popov nem tudta, és nem is igazán érdekelte, a riporterek szerint régi barátja, a Sakál szabadon bocsátását követelték. Micsoda ostobaság. A franciák hamarabb dobnák ki Napóleon sírját az Invalidusokból, mint hogy szabadon engedjék ezt a gyilkost, Iljics Ramírez Sánchezt, akinek kommunista apja Lenin apai nevét adta. Popov kiverte a fejéből ezt a gondolatot. Épp most jött rá valamire, ami igazán fontos. Valahol Európában létezik egy különleges egység, amely olyan könnyedén járkál határok között, akár egy üzletember, amely szabadon működhet különböző országokban is, és végzi el a helyi rendőrség munkáját... ráadásul remekül, és ez az akció egyáltalán nem tett rosszat nekik. Azzal, hogy megmentették a világparkbeli gyerekeket, tovább nő a presztízsük, még inkább elfogadják őket mindenütt.
– Nyicsevo – suttogta ismét. Valami nagyon fontosra jött rá ma este, és hogy megünnepelje, töltött magának még egy vodkát. Most már csak utána kell járnia. De hogyan? Ezt még végig kell gondolnia, aludni rá egyet. Popov bízott benne, hogy ilyen dolgokra kiképzett agya majdcsak előáll valamivel.
Már csaknem otthon voltak. Az MC-130-as fölvette és Herefordba repítette az immár nyugodt csapatot. A fegyverek visszakerültek a műanyag zsákokba, és a fegyverek tulajdonosai egyáltalán nem voltak feszültek. Egyesek hencegtek, mások szerényebben magyarázták, mi is történt, olyan csapattagoknak, akiknek nem volt lehetőségük közvetlenül részt venni az akcióban. Clark látta, hogy Mike Pierce különösen lelkesen beszélget szomszédjával, immár Pierce volt a Szivárvány legeredményesebb harcosa. Homer Johnston Weberrel beszélgetett, ketten megegyeztek valamiben, valamiféle szövetség alakult ki kettejük között. Weber egy gyönyörű, ám teljesen szabálytalan lövéssel lefegyverezte a terroristát, lehetővé téve Johnstonnak, amit tett... persze Johnston nem egyszerűen megölni akarta a csirkefogót, aki megölte azt a kislányt, tűnődött magában John. Fájdalmat akart okozni a gazfickónak, a maga külön személyes üzenetével akarta a pokolra küldeni. Erről még beszélni kell Johnston őrmesterrel. Ez nem egyeztethető össze a Szivárvány szellemével. Nem hivatásos, elég, ha megölik a gazfickókat. Jobb Istenre bízni az ilyen külön üzeneteket, de végül is megértem, gondolta magában John. Egyszer, régen volt egy Billy nevű kis gazember, akit igen különleges módon hallgatott ki a rekompressziós kamrában, és bár most fájdalommal és szégyennel emlékezett vissza rá, akkor mindezt helyesnek érezte... és végül is időben megkapta az információt, amire szüksége volt, de még így is beszélnie kell Homerrel, meg kell értetnie vele, hogy ilyet nem csinálhat még egyszer. És John tudta, hogy Homer hallgat majd rá. Egyszer kiűzte magából az ördögöt, és ez általában elég, de nem lehetett könnyű ott ülni, kezében puskájával, és tehetetlenül nézni, hogyan ölnek meg egy gyermeket. Úgy, hogy a kezében van az eszköz, amely megállíthatná a gyilkost, és mégsem teheti. Képes lettél volna erre, John? – kérdezte magától Clark, és ebben a mostani, kimerült állapotában nem volt biztos a válaszban. Érezte, hogy a gép egy zökkenővel a kifutópályához ér, aztán felmorajlott a motor, hogy lefékezze a repülőgépet.
Akárhogy is, a Szivárvány beváltotta a hozzá fűzött reményeket, gondolta John. Három kemény helyzet, három tiszta küldetés. Két túsz halt meg, egy még mielőtt az osztaga Bernbe érkezett volna, a másik nem sokkal azután, hogy megérkeztek a parkba, és egyik sem azért, mert az emberei hibáztak vagy hanyagok voltak. Nemigen látott még ilyen tökéletesen kivitelezett akciókat, mint ezek. Még vadállat bajtársai Vietnamban sem voltak ennyire jók, és ez aztán jelent valamit. Soha nem hitte volna, hogy ilyent mondjon vagy gondoljon. Hirtelen hatolt belé a gondolat, és ugyanolyan hirtelen tört rá a meghatódás, amitől csaknem elöntötték a könnyek a szemét. Ilyen harcosoknak parancsolhat, mint ezek. Küldheti őket akcióba, és hozhatja vissza őket, mint most. Mosolyogva állnak, vetik vállukra felszerelésüket, és lépnek ki a nyitott teherajtón a Herky madárból a várakozó teherautók felé. Az ő emberei.
– A bár nyitva van! – szólt utánuk Clark.
– Egy kicsit későn van már, John – jegyezte meg Alistair.
– Ha már bezárták az ajtót, Paddy majd berobbantja – makacskodott Clark vigyorogva.
Stanley eltűnődött, majd bólintott.
– Valóban, a srácok megérdemelnek egy-két korsóval. – Különben is, Stanley remekül értett a zárakhoz.
Úgy, ahogy voltak, nindzsaöltözékükben mentek be a klubba. A csapos várta már őket. Voltak még néhányan a klubban, javarészt SAS-katonák kortyolgatták utolsó korsó sörüket. Néhányan tapsolni kezdtek, amikor a Szivárvány csapat bejött. Rögtön melegebb lett a hangulat. John a pulthoz lépett emberei élén, és sört rendelt mindenkinek.
– De jól esik – sóhajtott Mike Pierce egy perc múlva, a vékony habon keresztül kortyolgatta Guinnessét.
– Kettő, Mike? – kérdezte Clark.
– Aha – bólintott a katona. – Egy az íróasztalnál éppen telefonált. Kopp-kopp – kocogtatta meg Pierce két ujjával a feje oldalát. – Aztán egy másik az íróasztal mögül lövöldözött. Átugrottam az asztalon, és repülés közben belényomtam hármat. Földet értem, gurultam, és három másikat a hátába. Viszlát, Charlie. Aztán még egyet kapott tőlem, de Dingtől és Eddie-től is. Nem volna szabad élvezni a munkának ezt a részét, tudom, de az Úr bocsássa meg, nagyon jó érzés volt végezni ezekkel a szarháziakkal. Gyerekeket ölni?! Micsoda alakok! Hát többet nem próbálkoznak ilyesmivel, uram. Nem, most, hogy új seriff van a városban.
– Hát, szép munka volt, seriff – felelte John, és felemelte korsóját. E miatt az akció miatt nem lesznek lidércnyomásos álmai senkinek, gondolta. Maga is kortyolt barna söréből, aztán körülnézett. Weber és Johnston a sarokban beszélgetett. Az amerikai társa vállára tette kezét, nyilván most köszöni meg neki azt a remek lövést, amivel lefegyverezte a terroristát. Clark odalépett, megállt a két őrmester mellett.
– Tudom, főnök – szólalt meg Homer, mielőtt bármit is mondhatott volna. – Soha többé, de a fenébe is, nagyon jólesett.
– Ahogy mondtad, soha többé, Homer.
– Igen, uram. Egy kicsit erősebben húztam meg a ravaszt a kelleténél. – Johnston próbálta hivatalosan is fedezni a bőrét.
– Lószart – jegyezte meg a Szivárvány Hatos. – Elfogadom most az egyszer. Ami pedig téged illet, Dieter, szép lövés volt, de...
– Nie Wieder. Herr General. Tudom; uram. – A német beleegyezően bólintott. – Homer, Junge, nem akármilyen látvány volt, milyen képet vágott, barátom. Az is jó lövés volt, ami a kastélytetőre ment.
– Az könnyű volt – legyintett Johnston. – Mozdulatlanul állt. Ennyi. Könnyebb volt, mint dartsot dobálni.
Clark megpaskolta vállukat, aztán átment Chávezhez és Price-hoz.
– Muszáj volt a karomra érkezned? – panaszkodott tréfásan Ding.
– Legközelebb egyenesen ugorj be az ablakon és ne oldalvást.
– Rendben. – Chávez nagyot kortyolt Guinnesséből.
– Hogy ment? – kérdezte John.
– Attól eltekintve, hogy kétszer eltaláltak, nem rossz – felelte Chávez. – Kell hogy kérjek egy új mellényt. – Ha egyszer egy mellényt eltaláltak, többé nem tekintették biztosnak. Ezt a példányt visszaküldik a gyártóhoz, hogy tanulmányozhassák. – Szerinted melyik volt az, Eddie?
– Azt hiszem; az utolsó, az, amelyik állva lődözte a gyerekeket.
– Végül is, ez volt a terv, hogy beállunk a golyók útjába, és ezt nem volt könnyű leszedni. Te, Mike, Oso és én együttesen szétszedtük. – Annak a zsarunak, akinek föl kellett szednie a holttestet, szüksége lehetett egy szitára és egy hűtőtáskára is, hogy összeszedje a szanaszét repült agydarabokat.
– Hát igen, elkaptuk – helyeselt Price, ekkor ért oda Julio.
– Hát, ez oké volt, srácok! – lelkendezett Vega törzsőrmester. Örült, hogy végre ő is részt vehetett az akcióban.
– Mióta ütjük kézzel a célszemélyeket? – kérdezte Chávez.
Vega mintha zavarba jött volna.
– Ösztönösen csináltam, túl közel volt. Tudod, valószínűleg élve elkaphattam volna, de... soha senki nem mondta nekem.
– Csak nyugi, Oso. Ez nem volt része a küldetésünknek. A szoba tele volt gyerekekkel.
Vega bólintott.
– Én is így gondoltam, különben is, automatikusan jött a lövés, pont ahogy gyakoroltuk. Különben is, ez könnyen megadta magát, jefe.
– Volt valami gondod az ablakkal? – kíváncsiskodott Price.
Vega a fejét rázta.
– Ugyan, rendesen belerúgtam, és már engedett is. Egy kicsit bevertem a vállamat az ablakkeretbe, de semmi gond. Tudod, jobb lett volna, ha én fedezem a srácokat, nagyobb vagyok, több golyót megállítottam volna.
Chávez nem mondta meg, hogy korábban aggódott Vega képességei miatt. Mint kiderült, tévedett. Fontos leckét tanult most meg. Oso bármilyen nagydarab is, könnyedén mozog, sokkal fürgébb, mint Ding várta volna. A medve elég ügyesen táncol, bár a száztíz kilójával nemigen állna jól neki egy tütü.
– Jó akció volt – csatlakozott Bill Tawney is a csoporthoz.
– Van valami újság?
– Sikerült egyiküket azonosítani, azt, amelyik megölte a gyereket. A franciák megmutatták a képet néhány besúgójuknak, és szerintük egy bizonyos André Herr; párizsi születésű, és úgy vélik, egy időben kapcsolatban állt az Action Directe-tel, de nem biztosak benne. Azt mondják, további információkra számíthatunk. Az összes fotó és ujjlenyomat útban van Spanyolországból Párizsba az utólagos kivizsgáláshoz; de azt mondják, nem mindegyik fotónak vehetik majd hasznát.
– Hát, igen, egynéhány robbanógolyó kicsit átrendezi valaki arcát – kuncogott fel Chávez. – Hát, ezen nem segíthetünk.
– És ki kezdeményezte ezt az egészet? – kérdezte Clark.
Tawney vállat vont.
– Jelenleg nem biztos. Pontosan ezt akarja kideríteni a francia rendőrség.
– Jó lenne tudni. Három bevetésünk is volt. Nem sok ez ennyi idő alatt? – kérdezte Chávez, és hirtelen elkomolyodott.
– De igen – értett vele egyet a hírszerzőtiszt. – Nem lett volna az tíz, tizenöt évvel ezelőtt, de az utóbbi időben már elült ez a hullám. – Vállat vont. – Lehet, hogy puszta egybeesés, lehet, hogy másolják egymást, de...
– Hogy másolják? Nem hinném, uram – vágott közbe Eddie Price. – Elég keményen elvettük a kedvét minden olyan terroristának, akinek ilyen elképzelései lennének, és a mai akció még jobban elbátortalaníthatja ezeket az embereket.
– Nekem ésszerűnek tűnik – helyeselt Ding. – Ahogy Mike Pierce mondta, új seriff van a városban, és az utcán hamar elterjed a hír, hogy nem érdemes szórakozni vele. Még ha azt hiszik is az emberek, hogy helyi zsaruk vagyunk, egy lépéssel tovább kéne lépni, Mr. C.
– Nyilvánosság elé állni? – Clark a fejét rázta. – Ez soha nem szerepelt a terveinkben, Domingo.
– Nos, ha az a küldetésünk, hogy kiirtsuk ezeket a gazfickókat, az egy dolog, de ha az egésznek az a célja, hogy az ilyen emberek kétszer is meggondolják, hogy belekezdjenek valamibe, hogy egyáltalán ne legyenek ilyen terrorista incidensek, az egész más dolog. A puszta hírtől, hogy új seriff van a városban, az inukba kell hogy szálljon a bátorság, és folytatják a kocsimosást, vagy bármit csinálnak, amikor épp nem embereket gyilkolnak. Elrettentésnek nevezik az ilyet, ha államok csinálják. Működik ez a terrorista személyiségen? Érdemes lenne megbeszélni Bellow dokival, John – vonta le Chávez a következtetést.
Clark pedig rájött, hogy Chávez ismét meglepetést szerzett neki. Három teljes siker, amelyet bőséggel reklámoztak a tévében, hatással kell hogy legyen a maradék európai terroristákra is. El kell hogy vegye a kedvüket. Csakugyan érdemes megbeszélni az egészet Bellow-val. De még túl korai, hogy a csapatból bárki is ennyire optimista legyen... legalábbis valószínű. John elgondolkodva kortyolta sörét. Lassan kezdtek szedelőzködni, igen hosszú nap volt ez a számukra, és a Szivárvány harcosai sorra letették korsóikat a bárpultra, aztán az ivóból, amelynek már rég be kellett volna zárnia amúgy is, elindultak hazafelé. Megint véget ért egy nap és egy küldetés. Máris megkezdődött a következő nap, alig néhány óra múlva ébresztő, futás, és gyakorlatoznak. Egy újabb rutinkiképzéssel eltöltött nap.
– Csak nem akart elhagyni minket? – kérdezte a börtönőr, Sánchez elítélttől. Csöpögött a gúny a hangjából.
– Hogy érti ezt? – kérdezte Carlos.
– Néhány kollégája tegnap rosszalkodott – felelte a börtönőr, és bedobta az ajtón a Le Figaro egy példányát. – De többé nem teszik.
A címoldalon levő fotót a Világpark videójából vették, siralmas volt a minősége, de azért elég tiszta ahhoz, hogy fel lehessen ismerni rajta egy feketébe öltözött katonát, aki egy gyermeket tart a kezében. A mellette levő szöveg pedig elmondta az egész történetet. Carlos átfutotta, majd leült priccsére, és részletesen is elolvasta a cikket. Mély kétségbeesés fogta el. Valaki meghallgatta segélykiáltását, és semmire nem ment vele, döbbent rá. Az vár rá, hogy ebben a kőketrecben élje le életét, ahová egyetlen ablakon át süt csak be a nap. Élet. Feltehetőleg hosszú lesz, egészséges és sivár. Elolvasta a cikket, és összegyűrte az újságot. A fenébe a spanyol rendőrséggel, a fenébe a világgal.
– Igen, láttam tegnap este a tévén – mondta borotválkozás közben a telefonba.
– Találkoznunk kell. Szeretnék mutatni magának valamit, uram – hallatszott Popov hangja reggel hét órakor.
A férfi elgondolkodott. Popov ravasz gazfickó, aki elvégezte a munkáját, és nem sokat kérdezősködött... papíron sem igen maradt nyoma. Olyan bizonyos, hogy nem, amit az ügyvédei nem tudnának elrendezni, ha kell. Ha már ott tartunk, Popovot is el lehet intézni, ha szükség van rá.
– Oké, legyen itt nyolc tizenötkor.
– Igen, uram – mondta az orosz, és letette a kagylót.
Killgore látta, hogy Pete-nek komoly fájdalmai vannak. Ideje volt átköltöztetni, amit azonnal el is rendelt. Két tökéletesített védőruhába öltözött ápoló jelent meg, hogy hordágyra tegye az iszákost, és átszállítsa a klinikai részlegre. Killgore követte őket és betegét. A klinikai részleg gyakorlatilag ugyanolyan volt, mint az a szoba, amelyben a korábbi hajléktalanok tanyáztak, itták piájukat, és tudtukon kívül várták a szimptómák megjelenését. Most már odáig jutottak, hogy a pia és a kis adag morfium nem fojtotta el a fájdalmat. Az ápolók áttették Pete-et az ágyra, amely mellett ott állt a „karácsonyfa” az infúziós állvány. Killgore beledöfte a tűt Pete főerébe, aztán lenyomott néhány gombot az elektromos karácsonyfa klaviatúráján, és a páciense néhány másodperc múlva már meg is nyugodott. Jó adag gyógyszert kapott. Kába lett a szeme, a teste elernyedt, de Síva közben tovább rágta át magát testén, belülről kifelé. Felállítanak egy másik infúziós állványt, amely majd tápanyagokkal látja el testét, azonkívül mindenféle gyógyszerrel, hogy megtudják, nincs-e valamelyiknek valami váratlan hatása a Síva ellen. Egy egész szobányi ilyen gyógyszerük volt, antibiotikumok, amelyek feltehetőleg haszontalanok a vírusfertőzés ellen, Interleukin-2 és a nemrégiben kifejlesztett -3, amely talán segíthet, azonkívül átalakított Síva antitestek, amelyeket kísérleti állatokból vontak ki. Feltehetőleg egyik sem lesz hatékony, de mindegyiket ki kell próbálni, hogy meggyőződhessenek róla, különben kínos meglepetés érheti őket, amikor a járvány kitör. A B vakcinának használnia kell, viszont azt most tesztelik egy új kontrollcsoporton, akiket Manhattan bárjaiból raboltak el. Ezzel együtt tesztelik az A vakcinát, melynek célja meglehetősen különbözik a B-től. Az épület másik részében kifejlesztett nanokapszulák igen jól jönnek majd.
***
Mint az ki is derült, épp mialatt Killgore tűnődve nézte Pete haldokló testét. Az F4-es alanynak, Mary Bannisternek, kicsit rossz volt a gyomra. Mintha csak enyhe gyomorrontás lenne, nem nagyon törődött vele. Ilyesmi előfordult, és nem érezte rosszul magát, valami savlekötő feltehetőleg segít, azt pedig talál az orvosságosszekrényben, amely tele van recept nélkül kapható gyógyszerekkel. Ettől eltekintve elég kellemesen érezte magát. Magára mosolygott a tükörben, és tetszett neki a látvány. Rózsaszín selyempizsamát viselő, vonzó, fiatal nő. Ezzel a gondolattal lépett ki szobájából. Haja csillogott, léptei ruganyosak voltak. Chip a társalgóban volt, a kanapén ült, és egy képeslapot nézegetett. Mary egyenesen felé indult és leült mellé.
– Szia, Chip – mosolygott rá.
– Szia, Mary – mosolygott vissza a férfi, és megérintette a kezét. – Megnöveltem a váliumadagot a reggelijében – jegyezte meg Barbara Archer a kontrollszobában, és közelített a kamerával. – A másikkal együtt. – Az a bizonyos másik egy gátláscsökkentő szer volt.
– Jól nézel ma ki – bókolt Chip, a rejtett puskacső mikrofon tökéletlenül adta vissza szavait.
– Kösz. – Egy újabb mosoly.
– Meglehetősen álmodozónak látszik.
– Látszhat is – jegyezte meg Barbara hűvösen. – Elég szer van benne ahhoz, hogy egy apáca új életet kezdjen.
– És mi a helyzet a férfival?
– Hát, neki nem adtam szteroidokat. – És dr. Archer kuncogott egy kicsit.
Mint egy bizonyítékként Chip odahajolt, és szájon csókolta Maryt. Kettesben voltak a társalgóban.
– Hogy néz ki a vére, Barb?
– Tele van antitestekkel, és kezdenek összeállni. Még néhány nap, és jelentkeznek a tünetek.
– Egyetek, igyatok, és élvezzétek az életet, jó emberek, mert a következő héten meghaltok – szónokolta a másik orvos a tévéképernyő felé.
– Sajnos – helyeselt Archer doktor. Nagyjából annyi érzelem látszott rajta, mintha az út szélén elpusztult, elütött kutyát látna.
– Jó teste van – jegyezte meg a férfi, mikor lekerült a pizsamafölső. – Nagyon rég láttam utoljára pornófilmet, Barb. – Természetesen ment a videó. A kísérlet protokollját kőbe vésték. Mindent fel kell venni, hogy az egész tesztprogramot ellenőrizhessék. Szép cicije van, gondolta nagyjából ugyanabban a pillanatban, mint Chip, aki cirógatni kezdte a képernyőn.
– Meglehetősen gátlásos volt, amikor ide került. A nyugtatóknak elég erős a hatásuk rá. – Egy újabb klinikai észrevétel. Ettől fogva gyorsan fejlődtek tovább az események. A két orvos, kávéját kortyolgatva figyelte. Nyugtató ide vagy oda, az ősi emberi ösztönök átvették az irányítást. Alig öt percen belül Chip és Mary már a padlón henteregtek a szokásos hangok kíséretében. Igaz, a kép nem volt valami tiszta, hála istennek. Néhány perc múlva egymás mellett feküdtek a vastag szőnyegen. Fáradtan, elégedetten megcsókolták egymást. A férfi még egyszer végigsimított Mary mellén, lehunyta szemét, a hátára gördült. Most már egyenletes volt a légzése.
– Látod, Barb, ha mást nem is, jó kis szerelmi fészket nyújtunk ezeknek a pároknak – jegyezte meg a férfi egy kéjes vigyorral. Mit gondolsz, milyen a pasi vére?
– Valószínűleg három-négy nap múlva kezdenek mutatkozni az antitestek. – Maryvel ellentétben Chip nem kapott a zuhanyból.
– És mi a helyzet a vakcinakísérleti alanyokkal?
– Öt, az A-val. Hármat pedig meghagytunk fertőzetlen kontrollnak a B kísérleteihez.
– Ó? És kit hagyunk életben?
– Az M2-t, az M3-t, és az F9-est – felelte Archer doktor. – Láthatóan megfelelő a hozzáállásuk. Egyikük a Sierra Klub tagja. Gondoltad volna? A másik kettő szereti a szabad levegőt, és tudomásul veszi majd, amit csinálunk.
– Politikai kritérium tudományos kísérleteknél? – kérdezte a férfi kuncogva.
– Hát, ha életben maradnak, nem árt, ha olyan emberekről van szó, akikkel kijöhetünk – jegyezte meg Archer.
– Ez igaz – bólintott a másik. – Mennyire bízol a B-ben?
– Nagyon. Úgy gondolom, hogy 97 százalékban hatékony lesz. Sőt talán egy kicsivel jobb is – tette hozzá óvatosan.
– De nem száz százalék?.
– Nem, a Síva ahhoz túl randa jószág – magyarázta Archer. – Az állatkísérletek kicsit durvák, ezt be kell vallanom, de az eredmény szinte pontosan megegyezik a komputermodellel. Természetesen a megfelelő hibahatárokon belül. Steve ebben nagyon ügyes.
– Berg okos fiú – értett vele egyet a másik orvos, aztán mocorogni kezdett székében. – Tudod, Barb, az, amit itt csinálunk, nem pontosan...
– Tudom – nyugtatta meg a nő. – De mindannyian tudtuk, hogy ez lesz belőle.
– Ez igaz. – A férfi megadóan bólintott, hogy is gondolhatott ilyenekre, korholta magát. A családja túléli az egészet, és valamennyien ugyanúgy szeretik a világot, és rengetegfajta élőlényét, mint ő. De akkor is, ez a két ember, akit az előbb látott a tévén, emberek, akárcsak ő. Ő pedig úgy kukucskált, mint valami perverz alak. Persze az is igaz, hogy csak azért csinálták, mert mindketten tele voltak nyomva gyógyszerekkel, amelyeket pirulákban vagy az ételükben kaptak. De mindketten halálraítéltek és...
– Nyugodj már meg! – Archer a szemébe nézett, és olvasott a gondolataiban. – Legalább egy kicsit szerelmeskedhettek, és ez jóval több; mint ami a világ nagy részének jut.
– De azokat nem kell néznem közben. – A férfi nem tartotta szórakoztatónak a gondolatot, hogy kukkoló legyen. Gyakran győzködte magát azzal, hogy nem kell majd végignéznie mindazt, amit maga is segített elindítani.
– Nem, de akkor is tudni fogunk róla. Mutatja majd a tévé a hírekben. De akkor már késő lesz, és ha rájönnek, az utolsó tudatos cselekedetük az lesz, hogy ránk támadnak. Engem inkább ez a része aggaszt.
– A projekt kansasi telepe átkozottul biztonságos, Barb – nyugtatta meg a férfi. – És a brazíliai még inkább. – Úgy döntött, végül ide megy. Mindig is izgatták az esőerdők.
– Remélem is – mondta Barbara Archer.
– Ne feledd, hogy a világ nem laboratórium. – Végül is, nem erről szól az egész Síva projekt, az ég szerelmére? Még hogy az ég, gondolta magában. Egy újabb eszme, amit jobb félretenni. Nem volt olyan cinikus, hogy Isten nevét is belekeverje abba, amit tesznek. Talán a természet, az mégsem teljesen ugyanaz, gondolta.
– Jó reggelt, Dmitrij – köszönt a férfi, és belépett irodájába.
– Jó reggelt, uram – felelte a hírszerzőtiszt, felállt, amikor munkaadója bejött. Európai szokás volt, még a királyok és nemesek idejéből, de valahogy átvette az a marxista állam is, amely tanította és kiképezte ezt az oroszt, aki immár New Yorkban él.
– Mit talált a számomra? – kérdezte a főnök. Kinyitotta a belső irodája ajtaját és belépett.
– Valami nagyon érdekeset – felelte Popov. – Még nem vagyok biztos benne, mennyire fontos. Ezt ön jobban meg tudja ítélni, mint én.
– Oké, lássuk. – A férfi leült, és az íróasztal székét megperdítve bekapcsolta a kávéfőzőt.
Popov a túloldali falhoz ment, félrecsúsztatott egy panelt, amely alól előbukkant a beépített elektronikus felszerelés. Fölvette a távirányítót, bekapcsolta a nagy képernyőjű tévét és videót, aztán betett egy videokazettát.
– Ez a berni akció anyaga – magyarázta munkaadójának. A szalag mindössze harminc másodpercig forgott, aztán megállította, kivette a kazettát, és betett egy másikat. – Bécs – mondta, és lenyomta a lejátszás gombot. Még egy rövid, alig egyperces bejátszás, majd ez a kazetta is kikerült. – Előző este a spanyol Világparkban – mondta, és ezt is lejátszotta. Ez a bejátszás valamivel tovább tartott egy percnél.
– Igen? – mondta a férfi, amikor megvolt vele.
– Mit látott, uram?
– Valaki pipázik. Azt akarja mondani, hogy ugyanaz az alak?
– Pontosan. Mind a három helyszínen ugyanaz az ember.
– Folytassa – biztatta munkaadója Popovot.
– Mindhárom alkalommal ugyanaz a különleges egység vonult fel, és végezte el a munkát. És ez nagyon érdekes.
– Miért?
Popov mély lélegzetet vett, igyekezett türelmes lenni. Lehet, hogy ez az alak bizonyos területeken zseni, de más területeken olyan, mint egy eltévedt kisgyerek.
– Uram, ugyanaz az egység jelent meg három különböző országban. Három különböző helyi rendőrség mellett, és mind a három esetben ez az egység vette át a különböző helyi rendőrségek feladatát, és végezte el a munkát. Más szavakkal, létezik valami új, különleges nemzetközi, különleges hadműveleti egység – feltételezem, nem rendőrök, hanem katonák – amely jelenleg Európában tevékenykedik. A sajtóban nem vallották be a létezését, vagyis szigorúan titkos, „fekete” csoport. Feltételezem, hogy valamiféle NATO-egység, de ez csak spekuláció. Most pedig van néhány kérdésem folytatta Popov.
– Oké – bólintott a főnök.
– Tudott erről az egységről? Tudott a létezéséről?
– Nem – rázta a fejét a másik, aztán megfordult, és öntött magának egy csésze kávét.
– Elképzelhető, hogy valamit megtudjon róluk?
– Talán – vont vállat a férfi. – De miért fontos?
– Az a következő kérdésemtől függ. Miért bérelt föl, hogy terroristákat akciókra késztessek – kérdezte Popov.
– Ezt nem kell tudnia, Dmitrij.
– De, uram, tudnom kell. Az ember nem tervezhet akciókat egy ilyen jó ellenfél ellen anélkül, hogy legalább nagyjából sejtené a célt. Egyszerűen nem megy, uram. Ráadásul ön komoly összegeket költött ezekre az akciókra. Nyilván nem értelmetlenül. Tudnom kell, mi az oka. – Nem mondta ki, de szavain keresztül éreztette, hogy tudni akarja, és ha nem mondják meg némi időn belül, akkor is utánajár.
Munkaadója agyában az is megfordult, hogy léte bizonyos fokig ettől a volt orosz kémtől függ. Persze mindent letagadhat, amit Popov állít a nyilvánosság előtt, és el is tüntetheti őt, bár ez a megoldás csak a filmeken olyan vonzó, hiszen Popov megoszthatta tudását másokkal is, sőt írásos vallomást is letétbe helyezhetett valahol.
Természetesen alaposan tisztára mosták a bankszámlákat, amelyekről Popov fölvette a később szétosztott pénzt, de mindig marad valamiféle nyom, amelyet egy okos és alapos nyomozó talán követhet. És ezzel kellemetlenségeket okozhat neki. Az elektronikus bankrendszerrel épp az a probléma, hogy mindig van valami elektronikus nyom, és ezek pontosan megőrzik az időpontot és az összeget is. És ezekből már le lehet vonni következtetéseket, és ez kisebb vagy nagyobb zűrzavart okozhat. Ráadásul ezt most nem engedheti meg magának. Hátráltatná azt a munkát, amely most olyan egymástól távol levő helyeken folyik; mint New York, Kansas és Brazília. És persze Ausztrália. És az egésznek, amit tesz, ez a lényege.
– Dmitrij, adna egy kis gondolkodási időt?
– Igen, uram. Természetesen. Mindössze annyit kívántam mondani, hogy ha azt akarja, hogy hatékonyabban végezzem a munkámat, többet kell tudnom. Biztos vagyok benne, hogy más embereket is a bizalmába avatott. Mutassa meg nekik ezeket a szalagokat. Meglátjuk, szerintük lényeges-e ez az információ. – Popov felállt. – Hívjon, ha szükség lesz rám, uram.
– Köszönöm, hogy értesített. – Megvárta, míg az ajtó becsukódik az orosz mögött, aztán emlékezetből tárcsázott egy számot. Negyedik csöngetésre vették föl a kagylót.
– Hello – hallatszott a kagylóba. – Bill Henriksen számát tárcsázta, sajnos most nem tudok a telefonhoz jönni, próbáljon meg az irodában hívni.
– A fenébe – morogta a férfi. Aztán eszébe jutott valami, és fölvette tévéje távirányítóját. CBS, nem, NBC, nem...
– De hogy megölni egy beteg gyereket – mondta épp az ABC Jó reggelt, Amerika műsorának műsorvezetője.
– Charlie, egy Lenin nevű fickó már réges-rég megmondta, hogy a terrorizmus célja a terrorizálás. Márpedig ezek terroristák, és éppen ezt teszik. Ez még mindig egy igen veszélyes világ, talán még veszélyesebb most, mint azelőtt, amikor egyes nemzetállamok támogatták ugyan a terrorizmust valamelyest, mégis visszafogták őket, befolyásolták viselkedésüket. Ezek a fékek most eltűntek – magyarázta Henriksen. – A hírek szerint ez a csoport azt akarta, hogy engedjék ki a börtönből Carlost, a Sakált, régi barátjukat. Hát, nem vált be a dolog, de érdemes felfigyelni arra, elég fontosnak találták az ügyet ahhoz, hogy egy klasszikus terrorista akcióba kezdjenek. Az egésznek az volt a célja, hogy egyik társukat szabadon engedjék. A spanyol rendőrségnek hála, a küldetés kudarcot vallott.
– Milyennek értékeli a rendőrség teljesítményét?
– Igen jónak. Természetesen mindenütt ugyanabból a kézikönyvből tanulnak, és a legjobbak kölcsönösen gyakorolnak egymásnál Fort Braggben vagy az angliai Herefordban, vagy más helyeken, például Németországban és Izraelben.
– De egy túszt meggyilkoltak.
– Charlie, az ilyesmit nem lehet megakadályozni – mondta a szakértő szomorúan. – Lehet, hogy az ember alig néhány méterre áll tőlük, a kezében töltött fegyverrel, és mégsem tehet semmit, mert ha igen, akkor még több túsz hal meg. Ugyanúgy elborzaszt ez a gyilkosság, mint téged, barátom, de az biztos, hogy ezek az emberek többet nem követnek el ilyesmit.
– Hát, köszönöm, hogy bejöttél. Bill Henriksen, a Global Security elnöke, és az ABC terrorizmus-szakértője. Óra múlt negyvenöt perccel, reklám következik.
A férfi íróasztalán ott volt Bill csipogójának a száma. Felhívta és a saját külön vonalának a számát adta meg. Alig négy perc múlva megszólalt a telefon.
– Mi van, John, mi újság? – A mobiltelefonon keresztül utcazaj hallatszott be. Henriksen nyilván odakint áll az ABC stúdiója előtt a Central Park West mentén, vagy talán épp a kocsija felé tart.
– Bill, azonnal beszélnem kell veled. Ide tudsz jönni az irodába?
– Persze. Húsz perc múlva ott vagyok.
Henriksennek volt engedélye, hogy behajtson az épület garázsába, és beálljon a fenntartott parkolóhelyek egyikére. A beszélgetés után tizennyolc perccel már ott is volt az irodában.
– Mi történt?
– Láttalak reggel a tévében.
– Mindig engem hívnak, ha ilyesmi történik – vont vállat Henriksen. – Jó munka-volt, hogy elintézték a szarháziakat, legalábbis annak alapján, ami a tévében látszott. Majd megnézem a többit is.
– Tényleg?
– Aha. Megvannak a megfelelő kapcsolataim. Az a felvétel, amit kiadtak, egy kicsit meg lett szerkesztve. Az embereim megszerzik az egész anyagot a spanyoloktól, természetesen értékelés céljára. Nem titkosították.
– Ezt nézd meg – mondta most John. Bekapcsolta az irodájában levő tévét és videót, és lefuttatta a Világparkról kiadott anyagot. Aztán felállt, kazettát cserélt, a bécsi kazettát tette be. Harminc másodperc ebből, majd Bern következett. – Nos, mi a véleményed?
– Mindhárom esetben ugyanaz az egység – tűnődött Henriksen hangosan. – Hát eléggé úgy néz ki, de akkor kik ezek?
– Tudod ki Popov, ugye?
Bill bólintott.
– Persze, az a KGB-s pofa, akit találtál. Ő jött rá?
– Aha – egy bólintás. – Alig egy órával ezelőtt itt járt, és megmutatta ezeket a felvételeket. Aggasztják. Téged nem?
A volt FBI-ügynök elfintorodott.
– Nem vagyok biztos benne. Először többet szeretnék tudni róla.
– Utána tudsz járni?
Ez alkalommal Henriksen vállat vont.
– Beszélhetek néhány kapcsolatommal, egy kicsit megzörgethetem a harasztot. Csak az a helyzet, ha valóban létezik egy, titkos különleges egység, már tudnom kellene róla. Úgy értem, mindenütt vannak a szakmában kapcsolataim. Mi a helyzet veled?
– Megpróbálkozhatok egy-két dologgal suba alatt. Álcázhatom egyszerű kíváncsiságnak.
– Oké, én is körülnézek. Mit mondott még Popov?
– Tudni akarja, miért csináltatom vele mindezt.
– Ez a baj a kémekkel. Mindent tudni akarnak. Persze arra gondol, mi van, ha beindít egy akciót, és az egyik emberét élve elfogják. Ha egyszer rács mögött vannak, gyakran úgy dalolnak, mint a pacsirták, John. És ha rákenik a dolgot, komoly szarban van. Be kell vallanom, nem valószínű, de ezeket az embereket arra képezték ki, hogy óvatosak legyenek.
– Mi van, ha kivonjuk a forgalomból?
Egy újabb fintor.
– Jobb csínján bánni az ilyesmivel, hátha egy kis csomagot hagyott valami barátjánál. Nem lehet megmondani, hogy így van-e, de jobb feltételezni, hogy igen. Mint az előbb mondtam, arra képezték ki őket, hogy óvatosak legyenek. Ennek az egésznek megvannak a maga veszélyei, John. Előre tudtuk, hogy milyen közel vagyunk ahhoz, hogy technikailag...
– Nagyon közel. A kísérletek szépen haladnak. Még egy-két hónap, és mindent tudunk, amit akartunk.
– Nos, mindössze annyi dolgom van, hogy aláírjam a szerződést Sydneyvel. Holnap repülök oda. Ezek az incidensek egyáltalán nem ártanak.
– Kivel fogsz együtt dolgozni?
– Az Aussziknak is megvan a maguk SAS-e. Feltételezem, hogy kicsi, igen jól kiképzett, de szűkében a legújabb felszereléseknek. Ezt a csalit akarom használni. Nekem megvan, amire szükségük lehet – magyarázta Henriksen. – Játszd le még egyszer azt a szalagot, amin a spanyol buli van.
John feláll íróasztala mögül, berakta a szalagot, hátratekert az elejére, és újra lejátszotta a tévéből felvett felvételt. Az látszott rajta, amikor az egység leereszkedik a helikopterről.
– A fenébe, ezt nem vettem eddig észre! – vallotta be a szakértő.
– Mit?
– Lehet, hogy fel kéne egy kicsit javítanunk a felvételt, de úgy látom, ez nem rendőrségi helikopter. Ez egy Sikorsky H-60-as.
– És akkor?
– A 60-ast soha nem bocsátották ki polgári használatra. Látod a POLICE feliratot az oldalán? Az polgári használat lenne. Ez nem rendőrségi helikopter, John. Katonai... hisz ez az üzemanyagtöltő szondája, vagyis ez egy különleges hadműveleti madár. És ez az amerikai légierőt jelenti. Egyben azt is elárulja, hol az állomáshelyük ezeknek az embereknek.
– Hol?
– Angliában. A légierőnek van egy különleges hadműveleti szárnya Európában. Egy része Németországban, egy része Angliában. Ha jól tudom, az MH-60K-t arra tervezték, hogy harci kutató és mentő munkát végezzen. Embereket különleges helyekre vigyen, hogy különleges dolgokat műveljenek. Popov barátodnak igaza volt, a fenébe is. Van egy különleges társaság erre a célra, és amerikai támogatást kapnak, vagy talán még többről van szó. Csak az a kérdés, ki a francok ezek az emberek?!
– Fontos ez?
– Elképzelhető, hogy igen. Mi van, ha az Ausszik őket hívják, hogy segítsék ki őket annál a feladatnál, amit én akarok megszerezni, John. Ez mindent elszúrhat nekünk.
– Te csak zörgesd a magad harasztját, én zörgetem az enyéimet.
– Rendben.
ZÖRGŐ HARASZT
PETE-NEK immár hat barátja is a kórházi szárnyban volt. Mindössze két kísérleti alany érezte olyan jól magát, hogy a vendégszárnyban maradt a tévésorozatokkal és whiskyvel, de Killgore úgy gondolta, hogy a hétvégére már ők is itt lesznek, annyira tele volt a vérük Síva antitestekkel. Fura volt, ahogy a betegség mindenkit másképp támadott meg, de végül is mindenkinek más az immunrendszere. Ezért van az, hogy egyesek rákot kapnak, mások pedig nem, pedig dohányoznak és más módon is rongálják a szervezetüket.
Ettől eltekintve a dolog könnyebb volt, mint várta. Feltehetőleg a jó adag morfium eredménye ez, amely szinte teljesen elkábította őket. Viszonylag új felfedezés az orvostudományban, hogy nincs felső határ a fájdalomcsillapítóknál. Ha a beteg még mindig fájdalmat érez, lehet még többet adni, egészen addig, amíg a fájdalom elmúlik. Olyan dózis, amely légzéselégtelenséget okozhat egészséges embereknél, tökéletesen biztonságos olyanoknál, akiknek nagy fájdalmuk van, és ez megkönnyítette Killgore munkáját. Minden gyógyszeradagoló gépen volt egy gomb, amelyet a kísérleti alanyok megnyomhattak, ha szükségük volt rá, így maguk gyógyszerezték önmagukat békés feledésbe. Mindez megkönnyítette a személyzet munkáját is. Felakasztották az állványokra a tápanyagokat, ellenőrizték, hogy az intravénás csövek a helyükön vannak-e, és lehetőleg minél kevesebbet értek a páciensekhez. Még ma, valamennyiüket beoltják a B vakcinával, amely feltehetőleg megvédi őket a Síva ellen. Steve Berg szerint 98, 99 százalékos biztonsággal. Valamennyien tisztában voltak vele, hogy ez mégsem ugyanaz, mint a 100 százalék, de nem is hagytak föl az elővigyázatossággal.
Egyikük sem táplált sok együttérzést a kísérleti alanyok iránt. Jó ötlet volt, hogy piásokat szedjenek föl az utcáról. A következő kísérleti alanyok már szimpatikusabbak lesznek, de az épületnek ezen az oldalán mindenkit kellőképp kioktattak. Sok minden tűnhet visszataszítónak abból, amit tesznek, de attól még meg kell tenni.
***
– Tudod, néha már kezdem azt hinni, hogy A Föld az Első társaságnak van igaza – mondta Kevin Mayflower a Palm étteremben.
– Amennyiben? – kérdezte Carol Brightling.
A Sierra Klub elnöke a borára meredt.
– Mindent tönkreteszünk, amihez csak érünk. A tengerpartokat, a hegyeket, az erdőket. Nézd csak meg, mit tett mindennel a civilizáció. Persze, bizonyos területeket megőrzünk. Na és? Három százalékot, talán? Nagy ügy. Mindent megmérgezünk, magunkat is beleértve. Az ózonprobléma is egyre rosszabb. Legalábbis az új NASA-tanulmány szerint.
– És hallottad, milyen megoldást javasolnak? – kérdezte az elnök tudományos tanácsadója.
– Megoldást? Milyet?
Az asszony elfintorodott.
– Néhány Jumbo jetet meg kell tölteni ózonnal, fel kell küldeni Ausztráliából, és nagy magasságban ózont kibocsátani, hogy befoltozza a lyukat. Ott van a javaslat az asztalomon.
– És?
– Olyan, mintha egy futballmeccs félidejében végeznének abortuszokat, azonnali visszajátszással és kommentárral. Nem létezik, hogy beváljon. Hagynunk kell, hogy a bolygó maga gyógyítsa meg magát, de persze nem fogjuk.
– Még valami jó hír?
– Hát, igen a CO2 téma. Van egy pofa Harvardban, aki szerint ha vasreszeléket dobunk az Indiai-óceánba, elősegítjük vele a phytoplankton növekedését, és szinte egyik pillanatról a másikra megoldjuk vele a CO2 problémát. A matematikai számítások igazolják. A sok zseni mind azt hiszi, hogy meg lehet gyógyítani a bolygót. Mintha gyógyításra lenne szüksége ahelyett, hogy békén hagynánk.
– És mit mond az elnök? – kérdezte Mayflower.
– Azt mondja, közöljem vele, beválik-e a dolog vagy nem, és ha beválhat, akkor meg kell győződni róla egy-két kísérlettel, és alkalmazni kell. Fogalma sincs az egészről, és nem is figyel rám. – Azt már nem tette hozzá, hogy neki pedig engedelmeskednie kell az elnök utasításainak, ha tetszik neki, ha nem.
– Hát, ezért mondtam, hogy talán igazuk van A Föld az Első barátainknak, Carol. Talán csakugyan élősködők vagyunk a föld felszínén, és tönkre fogjuk tenni az egész nyavalyás bolygót, mielőtt elpusztulnánk.
– Életre kelt Rachel Carson? – kérdezte az asszony.
– Nézd, ugyanúgy értesz a tudományos kérdésekhez, mint én, talán jobban. Olyan dolgokat művelünk, mint az Alvarez-incidens volt, amely kipusztította a dinoszauruszokat, csak mi szándékosan tesszük. Mennyi időbe tellett, míg abból kigyógyult a bolygó?
– Az Alvarezból? Soha nem gyógyult ki a bolygó, Kevin – mutatott rá Carol Brightling. – Előhúzta a fiókból az emlősöket, minket. Soha nem tért vissza a korábban létező ökológiai rend. Valami új történt, és néhány millió évbe került, hogy stabilizálódjon a helyzet. – Nem lehetett akármilyen látvány, gondolta magában. Egy ilyen eseményt végignézni micsoda tudományos élmény lehet, vagyis lehetett volna. Feltehetőleg akkor senki nem volt, aki ezt értékelte volna, nem úgy, mint most.
– Hát, még néhány év, és kénytelenek leszünk észrevenni a dolgot. De hány fajt pusztítunk ki még addig, és mi lesz, ha tovább romlik az ózonhelyzet? Uram isten, Carol, miért nem fogják föl az emberek? Hát nem látják, mi történik? Nem érdekli őket?
– Nem látják, Kevin, és nem is törődnek vele. Nézz csak körül. – Az étterem tele volt drága ruhákat viselő fontos emberekkel, akik láthatóan igen fontos dolgokról beszéltek a fontos ebédjük mellett, és láthatóan senkit nem érdekelt az egész bolygót érintő válság, amely a szó szoros értelmében a fejük fölött lógott. Ha az ózonréteg teljesen elpárolog, ami elképzelhető, csak napernyők alatt lehet sétálni az utcán is, és még az sem biztos, hogy eléggé megvédi az embereket... és akkor még mi lesz az egyéb élőlényekkel? A madarakkal, a gyíkokkal, és mindazzal az állattal, amelynek nem áll rendelkezésére ez a lehetőség. A tanulmányok szerint a szemüket kiégeti a megszűretlen ultraibolya-sugárzás. Belepusztulnak, és az egész globális ökoszisztéma darabokra hullik. – Mit gondolsz, ezek közül az emberek közül, bárki is tud erről? Vagy törődik vele egy fikarcnyit is?
– Szerintem nem. – A férfi ivott még egy korty fehérbort. – De azért mi kitartunk, nem?
– Furcsa – folytatta Carol. – Nem olyan rég az emberiség még háborúzott, és ez kellő szinten tartotta a népességet annyira, hogy ne tegye túlságosan tönkre a bolygót. De most, hogy végre béke van, ipari termelésünk egyre növekszik, és így a béke hatékonyabban tesz minket tönkre, mint bármelyik háború. Különös, nem?
– Na és a modern gyógyászat. Az anopheles szúnyog remekül kordában tartotta a népességet. Tudod, hogy Washington valamikor maláriás telep volt, a diplomaták kockázatos állomáshelynek tekintették! Aztán feltaláltuk a DDT t. Remek a szúnyogok ellen, de mi lesz a sólyommal? Soha nem találjuk el. Soha – vonta le Mayflower a végkövetkeztetést.
– És mi van akkor?... – szólalt meg az asszony vágyakozva.
– Akkor ha, Carol?
– Ha a természet előáll valamivel, ami kellőképp visszaszorítja a népességet?
– A Gaia hipotézis? – A férfi elmosolyodott. E szerint az elmélet szerint, a föld gondolkodó, önmagát kijavító organizmus, amely megtalálja a módját, hogy kordában tartsa a bolygót benépesítő számos élőlényt. – Még ha az elméletnek igaza van is, és hidd el, őszintén bízom benne, sajnos mi, emberek túl gyorsan haladunk ahhoz, hogy Gaia lépést tartson a munkánkkal. Öngyilkosságra készülünk, és magunkkal ragadunk minden más élőlényt is, aztán száz év múlva, amikor az egész világon legfeljebb egymillió ember él, tudni fogják, mit rontottunk el. Elolvassák a könyveket, megnézik a videókon azt az egykori paradicsomot, ahol mi éltünk, és átkozni fogják a nevünket. De talán a szerencsések tanulnak belőle valamit. Talán, de én kétlem. Még ha meg is próbálnak tanulni, sokkal inkább fogja izgatni őket az, hogy atomreaktorokat építsenek, hogy használhassák az elektromos fogkeféket. Rachelnek igaza van, eljön egy nap a Csöndes Tavasz, de addigra késő lesz. Mayflower a salátájába túrt, az járt a fejében, vajon milyen vegyi anyagok szennyezik salátáját és paradicsomát, hogy valami szennyezi, abban biztos volt. Az évnek ebben a szakaszában a salátát Mexikóból hozzák, ahol a gazdák mindenféle dolgokat művelnek a terményeikkel. Talán a szakács kellőképp megmosta, talán nem. Tessék, itt van, drága ebédet eszik, és közben ugyanolyan biztosan mérgezi magát, ahogyan a bolygót mérgezik körülötte. Kétségbeesett pillantása mindent elárult.
Készen áll, hogy felvegyük magunk közé, gondolta Carol Brightling. Itt az idő. És hogy ha magával hoz néhány derék embert, találnak nekik helyet Kansasban és Brazíliában. Fél ára múlva távozott, indult vissza a Fehér Házba a heti kormányülésre.
***
– Szia, Bill, mi újság? – mondta Gus a Hoover épületbeli irodájában.
– Nézted a tévét ma reggel? – kérdezte Henriksen.
– Úgy érted, a spanyolországi balhét? – kérdezett vissza Werner.
– Aha.
– Hát persze. Téged is láttalak.
– Zseniális szereplésemet – kuncogott Henriksen. – Tudod, jót tesz az üzletnek.
– Aha, gondolom. Egyébként mi van vele?
– Nem a spanyol zsaruk voltak, Gus. Tudom hogy képezik ki őket, ez nem az ő stílusuk. Nos, mi volt, Delta, SAS, terroristaellenesek?
Gus Werner összehúzta a szemét. Az FBI igazgatóhelyettesi székében ült. Valamikor az FBI elit túszmentő osztagáért felelős különleges ügynök volt, majd előléptették, és az atlantai iroda vezetői posztját kapta. Most pedig az új terroristaellenes részleg igazgatóhelyettese volt. Bill Henriksen valamikor a beosztottja volt, aztán kilépett az irodából, megalapította saját tanácsadó cégét. De aki egyszer kebelbeli volt az, az is marad, így érthető volt, hogy megpróbál információt szerezni.
– Erről nem igazán beszélhetek, haver.
– Tényleg?
– Tényleg. Nem beszélhetek róla – mondta Werner komolyan.
– Szigorúan bizalmas?
– Valami ilyesmi – vallotta be Werner.
– Hát, ez rögtön elárul nekem egy-két dolgot – kuncogott Henriksen.
– Nem, Bill, nem árul el semmit. Ugyan, haver, te is tudod, hogy nem szeghetem meg a szabályt.
– Mindig is becsületes játékos voltál – helyeselt Henriksen. – Hát, akárkik voltak is, örülök, hogy a mi oldalunkon állnak. Az akció elég jól mutatott a tévében.
– Jól bizony. – Wernernek rendelkezésére állt az egész anyag. Kódolt, műholdas csatornán keresztül juttatták el a madridi amerikai nagykövetségről a nemzetbiztonsági ügynökséghez, majd onnét az FBI főhadiszállására. Megnézte az egészet, és délutánra újabb adatokat várt.
– De egy dolgot elmondhatnál nekik, ha módodban áll.
– Mi volna az, Bill? – hangzott a semmire nem kötelező válasz.
– Ha helyi zsaruknak akarják álcázni magukat, akkor ne az amerikai légierő helikopterét használják. Nem vagyok hülye, Gus. Lehet, hogy a riportereknek nem tűnt föl, de bárkinek, aki egy kicsit is ért hozzá, teljesen nyilvánvaló.
Na, puff, gondolta Werner. Neki se tűnt föl ez az apróság, de Bill mindig is jó megfigyelő volt, és lehet, hogy csak idő kérdése, mikor veszi észre egy újságíró is.
– Nocsak!
– Ne játszd meg nekem magad, Gus. Egy Sikorsky 60-as helikopter volt. Magunk is eleget játszottunk ilyennel, amikor lementünk Fort Braggbe gyakorolni, emlékszel? Jobban szerettük a Hueynál, amit kiadtak nekünk, de nincs polgári használatban. Úgyhogy nem is vásárolható meg – emlékeztette korábbi főnökét.
– Továbbítom – ígérte Werner. – Valaki más tud még róla?
– Tudomásom szerint nem, és én sem szóltam róla egy szót sem az ABC-ben reggel.
– Jól tetted, kösz.
– Szóval nem mondhatod el, kik ezek az emberek?
– Sajnálom nem. Szigorúan bizalmas, és magam sem tudok többet róluk – hazudta Werner, de közben érezte, hogy gyenge hazugság, szinte hallani vélte a választ a telefonon keresztül, lószart. Ha létezik egy különleges terroristaellenes egység, és ha Amerikának része van benne, akkor az FBI vezető szakértőjének tudnia kell róla, ez biztos. Henriksennek mondania sem kell ezt, annyira egyértelmű, de a fenébe is, a szabály az szabály, és egy magánvállalkozót nem avathatnak be a Szivárvány nevű titokba. És Billnek is tudnia kell, mit jelent a szabály.
– Na igen, Gus, persze – hangzott a gunyoros válasz. – Egyébként tényleg nagyon jók, de nem a spanyol az anyanyelvük, és hozzájutnak amerikai repülőgéphez. Mondd csak meg nekik, lehetnének egy kicsit elővigyázatosabbak.
– Megteszem – ígérte Werner, és fel is jegyezte.
– Titkos projekt – morogta magában Henriksen, miután letette a kagylót. Kíváncsi volnék, honnan kapják a pénzt? De akárkik is, FBI-kapcsolataik is vannak a hadügyi kapcsolatok mellett. Vajon mit tudhat még meg róluk? Hol állomásozhatnak? Hogy ezt megtudja... igen, lehetséges. Mindössze a három incidens kezdetének időpontját kell megtudnia, aztán kiszámolni, mikor bukkantak fel a cowboyok, és onnan elég biztosan megsaccolhatja honnan is indultak. A repülőgépek ötszáz csomós sebességgel utaznak, ebből pedig az következik, hogy a távolság...
...Angliának kell lennie, döntötte el magában Henriksen. Ez az egyetlen ésszerű helyszín. Az angoloknak megvan a megfelelő infrastruktúrájuk, és Herefordban eléggé ügyelnek a biztonságra, ő is járt ott és az SAS-szel együtt gyakorlatozott, mikor az FBI túszmentő osztagának egy tagjaként Gusszal dolgozott. Oké, még igazolnia kell a berni és bécsi incidensekről való feljegyzések alapján... az emberei minden terroristaellenes akció anyagát gyűjtik és félreteszik. Ez a szakmához tartozik. Azonkívül előáshatja néhány kapcsolatát Svájcban és Ausztriában is, hogy kiderítsen néhány dolgot, ez nem lesz nehéz. Órájára pillantott. Jobb lesz rögtön telefonálni, mert ott hat órával előbbre járnak. Lapozgatni kezdett rolodexében, és aztán tárcsázott a magánvonalán.
Titkos project? – mondta még egyszer. Na majd meglátjuk.
A kormányülés hamar véget ért. Az elnök kongresszusi ütemterve jól haladt, ami megkönnyítette mindannyiuk dolgát. Mindössze két dologban szavaztak – pontosabban, nyilvánítottak véleményt, hiszen az egyetlen valódi szavazat az elnöké volt, ahogy azt néhányszor egyértelműen ki is nyilvánította. Aztán az értekezlet véget ért, és kifelé tartottak az épületből.
– Szia, George – üdvözölte dr. Brightling a pénzügyminisztert.
– Szia, Carol, visszaölelnek a fák? – kérdezte a férfi mosolyogva.
– Mindig – nevetett Carol a tudatlan plutokrata tréfáján. – Nézted reggel a tévét?
– Mire gondolsz?
– Spanyolországra.
– Ja, igen, a Világpark. Mi van vele?
– Kik voltak ezek az álarcosok?
– Carol, ha kérdezned kell, akkor nem is vagy felhatalmazva, hogy tudd.
– Nem a telefonszámukat kérem, George – felelte Carol, és hagyta, hogy a férfi kinyissa előtte az ajtót. – És nagyjából mindenre fel vagyok hatalmazva.
A pénzügyminiszternek be kellett látnia, hogy ez igaz. Az elnök tudományos tanácsadójának joga van mindenféle szigorúan titkos anyagba betekinteni, beleértve a fegyvereket, a nukleárisakat és nem nukleárisakat egyaránt. Carol rutinfeladatként felügyeli a kommunikációs biztonság legszigorúbb titkait is. Joga van ezt is tudni, ha már rákérdezett. Bárcsak ne tette volna fel ezt a kérdést, gondolta a férfi. Már így is túl sokan tudnak a Szivárványról. Sóhajtott.
– Néhány hónappal ezelőtt állítottuk föl. Suba alatt, oké? Egy különleges hadműveleti egység, nemzetközi, valahol Angliában állomásozik, főleg amerikaiakból és britekből áll, de másokból is. Egy ügynökségbeli fickótól jött az ötlet, a főnöknek tetszett, és eddig úgy tűnik, nem volt kidobott pénz, amit rájuk költöttünk.
– Hát, az tényleg különleges volt, ahogy megmentették ezeket a gyerekeket. Remélem, kapnak egy kis dicséretet érte.
– Attól függ – kuncogott a férfi. – Az elnök ma reggel személyes üzenetet küldött nekik.
– Mi a nevük?
– Biztos, hogy tudni akarod? – kérdezte George.
– Mire jó egy név?
– Igaz – bólintott a pénzügyminiszter. – Szivárványnak hívják. Épp azért, mert többnemzetiségű.
– Hát, akárkik is, tegnap este szereztek néhány jó pontot. De tudod, az ilyen dolgokról engem is értesíteni kéne. Segíthetek mutatott rá.
– Közöld a főnökkel.
– Ne felejtsd el, hogy most éppen utál.
– Akkor egy kicsit fogjál vissza környezetvédelmi lelkesedésedből. A fenébe is, mindannyian szeretjük a zöld füvet és a madárcsicsergést, de mégsem hagyhatjuk, hogy a kismadarak csipogják el nekünk, hogyan irányítsuk az országot.
– George, ezek komoly tudományos kérdések – mutatott rá Carol Brightling sértődötten.
– Ha te mondod, doki. De ha egy kicsit visszaveszel a retorikából, lehet, hogy jobban odafigyelnek rád. Csak egy jó tanács. – A pénzügyminiszter vállat vont, aztán kinyitotta kocsija ajtaját, hogy kétsaroknyira levő minisztériumához szállítsák.
– Kösz, George. Majd gondolkodom rajta – ígérte Carol. A kocsi elhúzott, ő pedig utána intett.
– Szivárvány – morogta magában, elindult a West Executive Drive felé. Vajon megéri-e tovább ásni? Az ilyen szigorúan titkos anyagokkal az a helyzet, ha az ember egyszer bent van, akkor bent van... de amikor visszaért irodájába, mégis beillesztette műanyag kártyáját STU-4-es védett telefonjába, aztán a CIA igazgatója magánvonalát tárcsázta.
– Igen? – vette föl a telefont egy férfi.
– Ed; Carol Brightling vagyok.
– Szia. Hogy ment a kormányülés?
– Simán, mint mindig. De szeretnék kérdezni valamit.
– Mi volna az, Carol? – kérdezte az igazgató.
– A Szivárványról van szó. Nem volt akármi, amit tegnap este Spanyolországban csináltak.
– Te tudsz erről? – kérdezte Ed.
– Különben honnan szedném a nevet, Ed? Az is tudom, hogy az egyik embered szervezte. Az elnök is szereti a fickót, de nem jut eszembe a neve.
– Aha, John Clark. Valamikor, sok évvel ezelőtt, a kiképzőtisztem volt. Érti a dolgát. Régebbi motoros, mint Mary Pat és én. Sokfelé megfordult. Na és miért érdekel?
– Van az az új taktikai rádiókódoló rendszer, amivel az NSA játszadozik. Megvan már nekik?
– Nem tudom – vallotta be CIA igazgatója. – Úgy tudod, készen vannak vele?
– Úgy tűnik, egy hónapon belül, igen. Az E-Systems fogja gyártani, és arra gondoltam, a Szivárványnak elsők között kellene kapnia belőle. Elvégre ők vannak a tűzvonalban. Nekik kéne elsőként kapniuk.
A központi hírszerző szolgálat igazgatója a vonal másik végén emlékeztette magát, hogy jobban figyelemmel kéne kísérnie a nemzetbiztonsági ügynökség munkáját. Ráadásul arról is megfeledkezett, hogy Brightlingnak „fekete kártya” átvilágítása van, és így minden titkok tudója.
– Nem rossz ötlet. Kivel beszéljek róla?
– Gondolom, McConnell tengernaggyal. Az ő ügynöksége. Különben csak egy baráti ötlet, de ha ez a Szivárvány ennyire jó, meg kell kapnia a legjobb játékszereket is.
– Oké, majd utánanézek. Kösz, Carol.
– Bármikor, Ed, és talán egyszer, ha van időd, kellőképp beavathatnál a programba.
– Igen, megtehetem. Majd küldök valakit, aki minden információt megad, amire szükséged lehet.
– Oké, amikor csak megfelelő. Viszlát.
– Viszlát, Carol. – Ezzel megszakadt a szigorúan védett vonal. Carol elmosolyodott. Ednek eszébe sem jutott megkérdőjelezni, hogy joga van-e az információhoz. Elvégre tudta a nevüket, szépeket mondott az egységről, felajánlotta segítségét, ahogy az egy lojális tisztviselőhöz illik is. És most már az egység parancsnokának a nevét is tudja. John Clark. Aki valamikor Ed kiképzőtisztje volt. Milyen könnyű megszerezni az információt, amire szüksége van az embernek, ha beszéli a megfelelő nyelvet. És frusztráció ide, frusztráció oda, ezért akarta megszerezni ezt a munkát.
Egyik embere elvégezte a számításokat, megbecsülte az utazási időket, és a válasz az volt, amit gyanított, Anglia. Mind a berni, mind a bécsi esetnél az időszámítás Londonra mutatott, vagy valahová Londonhoz közel. Ésszerű, mondta Henriksen magában. A British Airways mindenhova eljuttatja az embert, és mindig is jó kapcsolatban volt az angol kormánnyal. Tehát bárkikből áll is ez a csoport, az állomáshelye... szinte bizonyos, hogy Hereford. Feltehetőleg több nemzetiségű... politikailag jobban elfogadható a többi ország számára. Nyilván vannak benne amerikaiak és angolok, és talán más nemzetiségűek is. Hozzájutnak amerikai felszereléshez, mint az a Sikorsky helikopter. Gus Werner tudott róla. Lehet, hogy néhány FBI-os is van az osztagban? Elképzelhető, gondolta Henriksen. A túszmentő osztag alapvetően rendőri egység volt, de mivel a terroristaellenes harc volt a küldetése, együtt gyakorolt és gyakorlatozott más hasonló szervezetekkel világszerte. Bár azok javarészt katonai egységek. A küldetésük viszont nagyjából ugyanaz, és ezáltal a küldetésekben részt vevő személyek szinte felcserélhetők, és az FBI túszmentő osztagának tagjai vannak olyan jók, mint bárki más a világon. Így aztán elképzelhető, hogy valaki, tán éppen olyan, akit ő is ismer az FBI-osoktól, benne van abban az egységben. Hasznos lenne megtudni, ki az. De egyelőre túl nagy falat lenne.
Jelen pillanatban az a fontos, hogy ez a terrorellenes egység potenciális veszélyforrás. Mi van, ha bevetik Sydneyben? Mi kárt okozhatnak? Az biztos, hogy nem segít, különösen, hogy egy FBI-ügynök is van az egységben. Henriksen tizenöt évet töltött az Irodában, és nem voltak illúziói az ott dolgozó férfiakkal és nőkkel kapcsolatban. Szemüket arra használják, hogy lássanak vele, az agyukat pedig gondolkodásra, és mindent alaposan megvizsgálnak. Vagyis az a stratégiája, hogy a világ tudatába ismét belopja a terrorista fenyegetést és így hozzájut a sydneyi megbízáshoz, váratlan fordulatot vett. A fenébe. De a nem szándékos következmények törvénye bárkire vonatkozhat végül is. Pontosan ebből él, az a munkája, hogy a nem szándékolt eseményekkel foglalkozzon. Jobb, ha megmarad egy ideig adatgyűjtő üzemmódban. Meg kell tudnia amit csak lehet. Csak az a baj, hogy egy napon belül el kell utazni Ausztráliába, és így nem lesz képes maga folytatni az adatgyűjtést. Nem baj, este együtt vacsorázik a főnökével, továbbítja neki mindazt, amit megtudott, és talán az a volt KGB-s, akit fölvettek, majd tovább kutat. Az biztos, hogy mostanáig bizonyított a pofa. Még hogy egy pipázó. Henriksent mindig megdöbbentette, hogy milyen apróságok képesek egy eset megoldását elősegíteni. Az embernek mindössze nyitva kell tartania a szemét.
– Az Interleukin semmit nem tesz – John Killgore elfordult a monitortól. A elektronmikroszkóp képernyője egyértelmű képet mutatott. A Síva-szálak boldogan sokszorozódtak, és közben vadul falták az egészséges szövetet.
– És? – kérdezte Archer doktor.
– Ez volt az egyetlen kezelési variáció, amely aggasztott. A 3a izgalmas új fejlemény, de a Síva csak nevet rajta. Rémisztő egy pokolfajzat ez, Barb.
– És az alanyok?
– Épp most voltam ott. Pete-nek nem sok van hátra, akárcsak a többieknek. A Síva megeszi őket. Komoly belső vérzése van mindnek, és semmi nem állítja meg a szövetek szétesését. Mindent megpróbáltam, ami csak a nagykönyvben meg van írva. A szegény nyavalyások sehol nem kapnának jobb kezelést, sem a Hopkinsban, a Harvardon, vagy a Mayo klinikán, mégis mind meghalnak. Persze lesznek egyesek, akiknek az immunrendszere megbirkózik vele, de átkozottul kevesen lesznek.
– Mennyire kevesen? – kérdezte a járványügyi szakembert a nő.
– Ezerből talán egy se, inkább talán tízezerből egy. Még a pestis pneumoniális változata sem öl meg mindenkit – juttatta az emlékezetébe. – Ez volt a bolygó leghalálosabb betegsége, és tízezer emberből mindössze egy élte túl. – Archer doktor is tisztában volt vele, hogy egyeseknek olyan immunrendszerük van, amely mindennel végez, ami nem tartozik oda. Ezek azok az emberek, akik száz évig is elélnek. A dolognak semmi köze a dohányzáshoz vagy nem dohányzáshoz, ahhoz, hogy felhajt-e az ember egy kupicával vagy sem, meg a többi ilyen halandzsához, amelyet a hosszú élet titkaként adnak közzé az újságok. Mindez a génekben van. Egyeseké jobb, mint másoké, ilyen egyszerű.
– Vagyis, amiatt nem kell aggódnunk.
– A világ össznépessége néhány billió. Ez tíz a kilencediken, vonj le négyet, és marad tíz az ötödiken számú túlélő. Néhány százezer ember marad, aki majd nem túlzottan kedvel minket.
– Szerteszét az egész világon – tette hozzá Barbara. – Nincsenek megszervezve, és kellő vezetésre, tudományos ismeretekre lesz szükségük, hogy egyáltalán életben maradjanak. Még kapcsolatba sem tudnak lépni egymással. A New York-i nyolcvan túlélővel. Na és mi van a sok halált követő járványokkal? A világ legjobb immunrendszere sem védhet meg mindegyik ellen.
– Igaz – adta meg magát Killgore, aztán elmosolyodott. – Még hozzá is járulunk a faj fejlődéséhez.
Dr. Archer is látta a dolog humoros oldalát.
– Igen, John. Na és a B vakcina készen áll?
A férfi bólintott.
– Igen, néhány órája megkaptam az injekciómat. Te készen állsz?
– És az A?
– A hűtőben van, készen áll a tömegtermelésre, mihelyt az embereknek szükségük lesz rá. Heti ezerliteres egységekben fogjuk gyártani, ha kell. Elég ahhoz, hogy az egész bolygónak jusson mondta. – Steve Berg meg én, tegnap dolgoztuk ki.
– Lehet, hogy valaki más...
– Lehetetlen. Még a Merek sem képes ilyen gyorsan mozdulni. De még ha megtennék is, a mi formulánkat kéne használniuk.
Ez volt a legnagyobb trükk az egészben. Ha a Sívát nem tudják úgy elterjeszteni a földgolyón, ahogy tervezték, akkor az egész világot ellátják A vakcinával, amelyet véletlenül épp most fejlesztett ki a Antigen Laboratories, a Horizon Corp. leányvállalata a harmadik világ számára, ahonnan a pusztító vérzéses járványok többsége származik. Szerencsés véletlen, bár ha valaki ismeri az orvosi szakirodalmat, nem váratlan. John Killgore és Steve Berg is publikált jó néhány cikket ezekről a betegségekről, amiket a néhány évvel ezelőtti nagy ijedelem ismertté tett Amerikában és az egész világon. Az egész orvosi szakma tudta, hogy a Horizon/Antigen ebben a témában kutat, és senki sem fog meglepődni azon, hogy már egy vakcinájuk is van. Kísérleteket is végezhetnek a vakcinával a laboratóriumukban, és láthatják, hogy mindenfajta antitest megtalálható a folyadékban. De nem megfelelő antitestek lesznek, és az élő vírusvakcina maga lesz a halálos ítélet mindazok számára, akiknek a szervezetébe bejuttatják. Az injekció beadásától a valódi szimptómák megjelenéséig eltelő időt négytől hat hétig programozták. És így az egyedüli túlélők megint csak azok a szerencsés lelkek lesznek, akik a génbank legmélyebb bugyrából meríthettek. Egymillió emberből száz ilyen marad életben, talán kevesebb. Az Ebola-Síva kegyetlen ördögfajzat. Három évbe tellett az elkészítése. Hát nem különös, hogy ilyen könnyű volt, gondolta Killgore. De hát ilyen a tudomány. A génmanipuláció szűz terep még, és az ilyesmit nehéz megjósolni. A dolog szomorú része talán az, hogy ugyanabban a laboratóriumban, ugyanazok az emberek egy új és váratlan úton is előretörtek. A hosszabb élet irányába, és a jelek szerint haladást is értek el. De hát annál jobb. Tovább élvezhetik az új világot, amelyet a Síva hoz el a számukra.
És az áttörés nem áll meg. A kiválasztottak listáján, akik kapnak a B vakcinából, sok tudós van. Egyesek közülük nem fogják értékelni a történteket, ha tudomást szereznek róla, de nem sok választásuk lesz, és mivel tudósok, hamarosan ismét folytatják a munkájukat.
A projektben sem mindenki értett ezzel egyet. A radikálisok némelyike azt is ellenezte, hogy orvosokat hozzanak magukkal, mondván, hogy ez küldetésük természetével ellentétes, hiszen az orvostudomány nem ad szabad folyást a természetnek. Na persze, horkantott Killgore. Majd hagyják, hogy ezek az idióták a mezőn a reggeli szántás vagy vadászat után szüljék meg a gyerekeiket. Ezek az ideológusok hamar kihalnak majd. Killgore úgy tervezte, hogy békében tanulmányozza és élvezi majd a természetet, de azért cipőben és kabátban, hogy ne fagyjon meg. És továbbra is művelt ember akart maradni, nem ősember. Gondolatai továbbszaladtak... Természetesen szükség lesz valamiféle munkamegosztásra. Földművesekre, akik előteremtik az élelmiszert, gondozzák a jószágot. Vadászokra, akik bölényt lőnek, amelynek húsa egészségesebb, kevesebb benne a koleszterin. A bölény valószínűleg hamar elszaporodik ismét, gondolta. A búza majd vadon nő a nagy fennsíkokon, dús lesz és egészséges, főleg hogy pusztítóit könyörtelenül kiirtották, és ezek csak lassabban térnek magukhoz. A házi szarvasmarha is jól ellesz, de végül kiszorítja majd a bölény, a szabad élethez sokkal inkább alkalmazkodó, keményebb faj. Killgore mindezt látni akarta. Látni akarta az egykor a nyugatot ellepő hatalmas csordákat. És látni akarta Afrikát is.
Ez azt jelenti, hogy a projektnek szüksége van repülőgépekre és pilótákra is. A Horizonnak máris van jó néhány G V business jete, amelyekkel csaknem az egész világot el lehet érni. De szükség lesz egy kis csoportra, amely karbantartja és irányítja a repülőtereket, például Zambiában. Killgore vadon és szabadon akarta látni Afrikát. Úgy becsülte, ehhez talán tíz év is kell, de nem nagy ügy. Az AIDS amúgy is jó tempóban pusztítja ezt a kontinenst, Síva csak meggyorsítja a dolgot. Így a sötét kontinens ismét szabad lesz, nem teszik tönkre az emberek. Milyen élmény lesz odamenni, és megcsodálni a természetet a maga tökéletességében… esetleg lő egy oroszlánt, és a szőrét hazahozza Kansasba. Biztos, hogy a projektben egyesek a plafonon lesznek miatta, de mit számít eggyel több vagy kevesebb oroszlán? A projekt százezreket ment meg, talán milliókat is, szabadon vadászhatnak, élhetik az életüket. Milyen csodálatos új világ lesz, mihelyt kiirtották azt a parazita fajt, amely oly keményen dolgozott a világ elpusztításán.
Az egyik csipogó hangja hallatszott. Killgore a kontroll panel felé fordult.
– Ernie az, M5-ös, szívelégtelenségnek tűnik – mondta.
– És most mit csinálsz? – kérdezte Barbara Archer.
Killgore felállt.
– Megbizonyosodom arról, hogy meghalt. – Lehajolt, és az íróasztalán álló nagy monitor számára kamerát választott. – Tessék, te is megnézheted.
Két perc múlva már meg is jelent a képernyőn. Egy ápoló már ott volt, de nem tett semmit, csak figyelt. A nő látta, hogy Killgore megnézi a beteg pulzusát, majd a szemét. Bár kapott már a B vakcinából, Killgore kesztyűt és maszkot is fölvett. Teljesen ésszerű. Aztán felegyenesedett, és kikapcsolta az ellenőrző rendszert, az ápoló kihúzta az infúziókat, és letakarta a holttestet. Killgore az ajtó felé mutatott, és az ápoló kisvártatva kitolta a hordágyat a hamvasztó felé. Killgore nem sietett, megnézte a többi beteget is, sőt egyikükkel még beszélgetett is, mielőtt távozott volna.
– Jól sejtettem – közölte, amikor immár védőfelszerelése nélkül visszatért az irányítószobába. – Ernie szíve nem volt teljesen egészséges, és Síva ezt vette célba. Wendell lesz a következő, az M2-es. Talán holnap reggel. A májfunkciója rémes, és nagyon vérzik a gyomra.
– És mi van a kontrollcsoporttal?
– Mary, az F4-es, még két nap, és valódi szimptómákat mutat.
– Vagyis, az eljuttatási rendszer működik? – kérdezte Archer.
– Szépen, olajozottan – bólintott Killgore, öntött magának egy kis kávét, és visszaült a helyére. – Minden működik, Barb, és a komputer-előrejelzések még jobbak, mint az előzetesen kitűzött paraméterek. Hat hónappal a kezdés után a világ nagyon más hely lesz, mint most – ígérte.
– Engem még mindig aggaszt az a hat hónap, John. Ha bárki rájön, hogy mi történt, az utolsó tudatos cselekedetük az lesz, hogy megpróbálnak megölni mindannyiunkat.
– Ezért vannak fegyvereink, Barb.
– Szivárványnak hívják – osztotta meg velük a nap legjobb információját. – Angliában állomásoznak, egy John Clark nevű CIA-s fickó szervezte meg őket, és feltehetőleg ő a főnökük is.
– Ésszerű – bólintott Henriksen. – Gondolom, nemzetközi?
– Én is azt hiszem – bólintott John Brightling.
– Igen – helyeselt Dmitrij Popov is, Ceasar salátáját majszolva. – Teljesen ésszerű, afféle NATO-egység. Gondolom, Herefordban állomásozik?
– Pontosan – mondta Henriksen. – Mellesleg szép munka volt, hogy rájött.
Popov vállat vont. – Nem volt nagy ügy. Már korábban ki kellett volna találnom. Most csak az a kérdésem, mit várnak tőlem, mit tegyek?
– Azt hiszem, többet kell tudnunk róluk – mondta Henriksen, és oldalvást főnökére pillantott. – Jóval többet.
– Hogyan csinálják? -kérdezte Brightling.
– Nem nehéz – nyugtatta meg Popov. – Mindössze annyi, hogy tudni kell, merre nézzen az ember. Ha ezt tudjuk, mindössze oda kell menni és megnézni. És már van egy kis gyakorlatom is.
– Elvállalja? – kérdezte John az oroszt.
– Természetesen. – Ha jól megfizeted. – Jár vele némi veszély, de...
– Miféle veszély?
– Valamikor dolgoztam Angliában. Fennáll a lehetőség, hogy van rólam fényképük, természetesen más név alatt, de nem tartom valószínűnek.
– Tudja utánozni a kiejtést? – kérdezte Henriksen.
– Hát természetesen, öregfiú – felelte Popov vigyorogva. – Maga az FBI-nál dolgozott?
– Aha. – Egy bólintás.
– Akkor tudja, hogy megy az ilyesmi. Gondolom, egy hét kell. – Oké. Holnap induljon – mondta Brightling.
– Úti okmányok? – kérdezte Henriksen.
– Van néhány. Mind érvényes, és mind jó – nyugtatta meg a hírszerzőtiszt.
Azért jó, hogy ha az embernek egy profi áll az alkalmazásában, gondolta magában Henriksen.
– Nos, én holnap korán indulok és még nem pakoltam össze. Jövő héten, ha visszajöttem, találkozunk.
– Aztán csak meg ne kavarjon nagyon az időeltolódás, Bill – tanácsolta John.
A volt FBI-ügynök felnevetett.
– Erre még nem találták fel a csodaszert.
NÉZELŐDÉS
POPOV a reggeli Concorde járatra váltott jegyet. Korábban soha nem repült a Concorde-dal, és kissé zsúfoltnak találta a repülőgép belsejét, bár a lábát azért ki tudta nyújtani. Elhelyezkedett a 4-C ülésen. Nagyjából, vele egy időben Bill Henriksen egy amerikai DC-10-es első osztályú ülésén helyezkedett el, hogy Los Angelesbe repüljön.
William Henriksen, tűnődött magában Dmitrij Arkagyijevics Popov. Azelőtt az FBI túszmentő alakulatának tagja, a terroristaellenes harc szakértője, egy nemzetközi biztonsági tanácsadó társaság elnöke, aki éppen Ausztráliába tart, hogy megszerezzen magának egy megbízást a következő olimpiai játékokra... hogyan jön mindez össze azzal, amit ő tesz John Brightling Horizon Corporationje számára? Nemcsak az, hogy mit tesz, sokkal inkább az a kérdés, milyen eszme szolgálatában? Mi a célja mindennek? Az biztos, hogy remekül megfizetik. Vacsora közben fel sem vetette a pénz kérdését, de biztos volt benne, bármennyit kér is, megkapja. Azon gondolkodott, hogy kétszázötvenezer dollárt kér egyedül ezért a munkáért. Elvégre van benne némi veszély, attól eltekintve is, hogy az angol forgalomban kell vezetnie. Kétszázötvenezer dollár? Vagy talán még többet, mondta magában Popov. Elvégre ez a dolog elég fontosnak tűnt nekik.
Hogyan került egy oldalra a terrorizmus és a terrorizmus elleni harc szakértője? Miért olyan fontos nekik a felfedezése, hogy létezik egy új, nemzetközi terroristaellenes szervezet? Márpedig fontos nekik. De miért? Mi a fenében mesterkednek? Popov a fejét csóválta, hiába töri a fejét, sejtelme sincs, márpedig tudni akarta, most még inkább, mint eddig.
Ismét csak a nem tudás aggasztotta. Aggodalom? Igen, határozottan aggódott már. A KGB soha nem bátorította túlzott kíváncsiságra az alkalmazottait, de ők is tudták, hogy intelligens embereknek kell valamit mondani, ezért az akcióparancsokkal mindig járt valamiféle magyarázat. És legalább annyit mindig tudott, hogy országa érdekét szolgálja. Bármilyen információt sikerült begyűjteni, bármilyen külföldi állampolgárt sikerült zsoldjukba fogadni, mind azt a célt szolgálta, hogy hazája nagyobb biztonságban legyen, erősebb legyen, többet tudjon. Nem ő tehet róla, hogy nem jártak sikerrel. A KGB nem hagyta cserben az államot, az állam hagyta cserben a KGB-t. Popov úgy érezte, hogy a világ legjobb hírszerző szolgálatánál dolgozott, és ugyanolyan büszke volt erre, mint saját képességeire.
De most nem tudta, mit miért tesz. Információt kellett gyűjtenie, amely könnyűnek tűnt, csak éppen nem tudta miért, mi célból. Mindaz, amit előző este vacsora közben megtudott, mindössze egy újabb rejtélyre nyitott ajtót. Az egész valami hollywoodi filmbéli konspirációra vagy detektívregényre emlékeztette, amelynek a végét nem tudja előre kitalálni. Elfogadja a pénzt, elvégzi a munkát, de most először bizonytalan volt, és ez egyáltalán nem volt kellemes érzés. A repülőgép végigszáguldott a kifutópályán, majd felemelkedett a felkelő nap felé, és útnak indult a londoni Heathrow repülőtérre.
– Sikerült valamit előrelépni, Bill?
Tawney előrehajolt székében.
– Nemigen – felelte. – A spanyoloknak sikerült két terroristát azonosítaniuk. Baszk terroristák, a franciák pedig úgy gondolják, hogy legalább még egy francia állampolgár volt, de ez minden. Gondolom, Carlos barátunktól kérhetnénk információkat, de nem hiszem, hogy együttműködne velünk. Meg aztán az is lehet, hogy még csak nem is ismerte személyesen a csirkefogókat.
– Így igaz. – Clark leült mellé. – Tudod, Dingnek igaza van. Egy ilyen incidens többé-kevésbé várható volt, de három ilyen rövid időn belül már túl soknak tűnik. Nem lehetséges, hogy valaki valamiért beindította ezt az egészet?
– Természetesen lehetséges. De ki tenne ilyet? Na és miért? – kérdezte Tawney.
– Maradjunk egyelőre a kinél. Kinek állhatott módjában?
– Olyasvalakinek, aki kapcsolatban állt velük a hetvenes, nyolcvanas években. Ez azt jelenti, hogy valaki, aki a mozgalomban volt, vagy kívülről irányította, „befolyásolta” őket. Ez pedig a KGB-t jelenti. Ennek az embernek természetesen ismernie kell őket, tudnia kell, hogyan veheti fel velük a kapcsolatot, és azt is, miként aktiválhatja őket.
– Mind a három csoport erősen ideologikus volt...
– Ez is arra mutat, hogy a kapcsolat korábbi – vagy talán még aktív – KGB-s. Olyasvalakinek kell lennie, akiben megbíznak. Ami még ennél is több, aki olyan tekintélyt sugároz, amit ezek az emberek elfogadnak és tisztelnek. – Tawney elgondolkodva kortyolgatta teáját. – Mindez azt jelenti, hogy hírszerzőtisztnek kell lennie, talán magas rangú hírszerzőnek, akivel sűrűn találkoztak az egykori keleti blokkban kiképzésen, pihenőjükkor.
– Német, cseh, orosz?
– Orosz – bólintott rá Tawney. – Ne feledd, hogy a KGB csak a saját, szigorú irányítása alatt engedte a korábbi keleti blokk országait működni. Nem kölcsönös együttműködés volt, sokkal inkább a saját kényelmüket szolgálta. „Progresszív elemek” és mindez a szarság. Általában Moszkva közelében képezték ki őket, aztán Kelet-Európában szállásolták el őket, védett házakban, főleg Kelet-Németországban. Jókora anyag hullott az ölünkbe, a volt keletnémet Stasi archívumából, amikor az NDK megszűnt. Néhány kollégám a Century House-ban most is ezt az információhalmazt rágja át. Időbe telik. Sajnos soha nem vitték komputerre, és nem is igazán katalogizálták. Pénzhiány – magyarázta Tawney.
– Akkor miért nem megyünk egyenesen a KGB-hez? A fenébe is, én már találkoztam Golovkóval.
Tawney ezt nem tudta.
– Viccelsz?
– Mit gondolsz, Ding és én hogy jutottunk be olyan gyorsan Iránba orosz álcával? Gondolod, hogy a CIA ilyen gyorsan elő tud varázsolni egy operációt? Bárcsak így lenne, Bill. Nem, Golovko rendezte el, és Ding meg én az irodájában jártunk, mielőtt elrepültünk.
– Nos, ez esetben, ha teheted, miért nem próbálod meg?
– Előbb meg kell szereznem az engedélyt Langleyből.
– És Szergej együtt fog működni veled?
– Nem biztos – vallotta be John. – A legjobb esetben is ötven százalék esély. De mielőtt ilyet teszek, legalább valami elképzelésemnek kell lennie, mit akarok. Konkrét kívánságomnak kell lennie, nem halászhatok.
– Úgy gondolom, megkaphatjuk a nevét annak a hírszerzőtisztnek, aki velük dolgozott... csak épp az a gond, hogy most nyilvánvalóan más néven fut.
Clark bólintott.
– Valószínűleg. Azt hiszem, jobban kéne igyekeznünk, hogy élve kapjuk el ezeket az embereket. Elég nehéz egy holttestet kihallgatni.
– Eddig nemigen adódott lehetőség – mutatott rá Tawney.
– Talán – tűnődött Clark. És ha egyet élve fogunk el, ki a megmondhatója, hogy ő az, aki tudja, amire szükségünk van. De valahol el kell kezdeni.
– Bernben bankrablás volt. Bécsben emberrablás kísérlete, és annak alapján, amit Herr Ostermann elmondott, a terroristák valami olyasmit akartak, ami nem létezik. A nemzetközi kereskedelmi rendszer belső, különleges komputerkódjait. Ez a legutóbbi incidens mintha a hetvenes évekből bukkant volna elő.
– Oké, a háromból kettő a pénzre irányult – helyeselt Clark. De mindkét esetben erősen ideologikus beállítottságú terroristák voltak.
– Pontosan.
– Mi ez a hirtelen érdeklődés a pénz iránt? Az első esetben, oké. Lehet, hogy valódi bankrablás volt. De a második már bonyolultabb ügy. Egyszerre bonyolultabb és ostobább, hiszen valami olyasmit akartak, ami nem létezik, de mint hívő ideológusok ezt nem tudhatták. Bill, valaki azt mondta nekik, hogy erre menjenek. Ez nem juthatott maguktól az eszükbe.
– Egyetértek, hogy elég valószínűnek tűnik, feltehetőleg igazad van – bólintott a hírszerző.
– Vagyis, ebben az esetben két ideológiai alapon működő terroristánk van, akik meglehetősen értik a dolgukat, de valami olyasmit akarnak, ami nem létezik. Nem lehet nem észrevenni az eltérést az akcióbeli hozzáértés és az általános hülyeség között.
– Na és mi van a Világparkkal?
– Talán Carlos tud valamit, amire szükségük van, talán eldugott valahova egy csomó pénzt, vagy van valami információja, kapcsolatok telefonszámai. Nem lehet megmondani.
– Én pedig továbbra is valószínűtlennek tartom, hogy együtt akarna működni velünk.
– Én se fogadnék rá – vigyorgott Clark.
– Mindössze annyit tehetek, hogy beszélek a srácokkal az Ötösnél. Lehet, hogy az az állítólagos orosz együttműködött a PIRA-val. Egy kicsit körülszaglászom, John.
– Oké; Bill. Én pedig megbeszélem a gyanúmat Langleyvel. Clark felállt, kiment a szobából, és a saját irodája felé tartott, még mindig keresgélve a gondolatot, amire szüksége van, ha valami hasznosat akar csinálni.
Nem jól indult a dolog, Popov csaknem felnevetett. Bérelt kocsijánál a bal oldali ajtót nyitotta ki a jobb oldali helyett, aztán néhány másodpercen belül kapcsolt. Berakta bőröndjét a csomagtartóba poggyásztérbe ahogy itt mondják –, aztán beszállt a kormány mögé. Áttanulmányozta a repülőtéren vett térképet, majd elindult a heathrow-i négyes termináltól a Herefordba vezető autópálya felé.
– Szóval, hogy működik ez a bigyó, Tim?
Noonan elvette kezét, de a fegyver attól még Chávezre mutatott. – A fenébe is, ez már ijesztő. Az emberi szív által keltett elektromágneses mezőt észleli. Különlegesen alacsony frekvencián adott jel... még egy gorilla vagy más állat sem zavarja meg.
A szerkentyű úgy nézett ki, mint a harmincas évek tudományos-fantasztikus filmjeinek lézerpisztolyai. Elöl keskeny antenna nyúlt ki belőle, alatta pisztolymarkolat volt. Súrlódásmentes csapágyon mozgott a kapott jel után. Noonan otthagyta Chávezt és Covingtont, és a fal felé tartott. Egy titkárnő ül a fal másik oldalán... ott. A szerkezet rá irányult. Noonan föl-alá járkált, de a fegyver egyenesen a nőre irányult a falon keresztül.
– Olyan, mint valami nyavalyás varázsvessző – jegyezte meg Peter, nem kis adag elismeréssel a hangjában. – Mintha vizet keresnénk..:
– Hát úgy tűnik, nem? A fenébe is, nem csoda, ha a hadsereg meg akarja szerezni a kis aranyost. Nem kell többé aggódni, hogy rajtaütnek az emberen. Ez a vacak megtalálja az ellenséget a föld alatt, fák mögött, esőben, bárhol legyenek is, észreveszi.
Cháveznek is ez járt az eszében. Pontosan az a hadművelet Columbiában, évekkel ezelőtt, a sűrű dzsungelben ment előre tíz emberével, figyelve, hallgatózva. Ez a játékszer pedig helyettesíti mindazt a tudást, amit megtanult a hetedik könnyűgyalogságiaknál. Mint védekezés eszköze, feleslegessé teszi a nindzsákat. A támadás eszközeként elárulja, hol vannak a rossz fiúk, mielőtt láthatnák vagy hallhatnák őket. Elég közel lehet jutni hozzájuk, hogy...
– Mire szolgál? Úgy értem, mit mond a gyártója?
– Mentés és kutatás. Tűzoltóknak égő épületben, földrengések áldozatai felkutatására, sok ilyesmire, Ding. Behatolási elleni védelemben pedig sokáig nem fogják legyőzni a kicsikét. Hetek óta játszadoznak vele Fort Braggben. A deltás fiúk egyenesen beleszerettek. Egy kicsit még nehéz használni, és a távolságot nem állapítja meg, de csak annyit kell tenni, hogy változtatnak az antennán, aztán két detektort GPS-ekre kapcsolják, és háromszögeznek... Még azt sem határozták meg pontosan, mi a legnagyobb távolság, ahonnan működik. Az mondják, ez ötszáz méterről is kiszúr egy embert.
– Ördög és pokol – jegyezte meg Covington. De ez az izé még így is csak egy drágább gyerekjátékra emlékeztetett.
– De mi mire megyünk vele? Nem különbözteti meg a túszt a terroristától – mutatott rá Chávez.
– Soha nem tudni, Ding. Azt átkozottul biztosan megmondja neked, hol nincsenek – mutatott rá Noonan. Egész nap ezzel a szerkezettel játszadozott, és már kezdett ráérezni, hogyan használja hatékonyan. Ha nem is úgy érezte magát, mint a kisgyerek, aki új játékszert kapott, ez a szerkezet olyan új és olyan váratlan volt, hogy csakugyan feldíszített karácsonyfa alatt kellett volna átadni.
A motellal szomszédos kocsmát Barna Csődörnek hívták. Mindössze fél kilométernyire volt a herefordi bázis főkapujától, és úgy tűnt, a legmegfelelőbb hely arra, hogy elkezdje a kutatást, vagy legalábbis felhajtson egy sört. Popov rendelt egy korsó Guinnesst, és míg kortyolgatta, szemügyre vette a szobát. A tévé be volt kapcsolva, épp futballmeccs ment – hogy élőben vagy felvételről, nem tudta megállapítani – a Manchester United játszott a skóciai Rangersszel, és a törzsvendégek meg a csapos egyaránt ezt nézték. Popov is úgy tett, mint akit érdekel. Kortyolgatta a sört, és nyitva tartotta a fülét. Megtanulta, hogy türelmes legyen. Tapasztalatból tudta, hogy a hírszerzés mesterségében a türelem általában kifizetődő erény. Annál inkább ebben a kultúrkörben, ahol a férfiak minden este felkeresik megszokott kocsmájukat, hogy váltsanak néhány szót a haverokkal. Popovnak pedig szokatlanul jó hallása volt.
A meccs 1-1-gyel ért véget, nagyjából akkor, amikor Popov megrendelte második sörét.
– Döntetlen, egy szaros döntetlen – jegyezte meg valaki Popov közelében a pultnál.
– Ez a sport, Tommy. De legalább azok a srácok lejjebb, soha nem csinálnak döntetlent, és nem is vesztenek.
– Hogy illeszkednek be a jenkik, Frank?
– Rendes népség, nagyon udvariasak, ma épp ott jártam egyiküknél, meg kellett csinálnom a mosogatót. Helyes kis asszony volt otthon. Borravalót akart adni. Fura népség ezek az amerikaiak, azt hiszik, mindenért pénzt kell adniuk. – A vízvezeték-szerelő felhörpintette maradék sörét, és újabb korsóval rendelt.
– A bázison dolgozik? – kérdezte Popov.
– Úgy bizony. Tizenkét éve. Vízvezetékek meg ilyesmi.
– Derék fiúk, az SAS. Teccik nekem, ahogy elbánnak ezekkel az IRA-szarháziakkal – jelentette ki az orosz legjobb angol külvárosi kiejtésével.
– Úgy bizony – helyeselt a vízvezeték-szerelő. – Hallom, már amerikaiak is állomásoznak itt?
– Igen, vagy tízen a családjukkal együtt. – A férfi felnevetett. Az egyik nő csaknem kinyírt engem a múlt héten. Pont szemben jött velem az úton a rossz oldalon. Vigyázni kell velük, főleg amikor kocsiba ülnek.
– Ismerem az egyiküket, egy Clark nevű pofát. – Popov most valamivel veszélyesebb játékba kezdett.
– Tényleg? Ő a főnök. Az asszony ápolónő a helyi kórházban. Még nem találkoztam a férfival, de azt mondják, nem akármi a fickó. Nem is lehet, ha ezt a társaságot vezeti. Életemben nem találkoztam még ilyen ijesztő alakokkal. Nem szívesen futnék össze velük egy sötét sikátorban. Persze nagyon udvariasak, de elég egy pillantást vetni rájuk. Állandóan futnak meg ilyesmi, hogy tartsák a kondijukat. Fegyverrel gyakorlatoznak, látszik rajtuk, hogy veszélyesek.
– Csak nem voltak benne abban a buliban Spanyolországban a múlt héten?
– Hát, nekünk nem mondanak ilyesmiket, de – a férfi elmosolyodott – ugyanaznap, amikor történt, láttam egy Herculest felszállni a repülőtérről, és igen későn bukkantak fel a klubban aznap este. Andy azt mondja, elégedetteknek tűntek. Jó srácok ezek, hogy elbántak azokkal a csirkefogókkal.
– Úgy bizony. Miféle ember képes megölni egy beteg gyereket? – folytatta Popov.
– Úgy bizony. Bárcsak láttam volna őket. George Wilton, az ács, akivel együtt dolgozok, időnként látja őket célba lövést gyakorolni. Aszongya, olyan, amilyet csak filmen lát az ember. Varázslatos.
– Maga szolgált a seregben?
– Valamikor rég a királynő háziezredében tizedesig vittem. Így kaptam ezt a munkát. – A férfi belekortyolt a sörébe, a tévé pedig krikettre váltott. Egy olyan játékra, amelyet Popov képtelen volt megérteni. – És maga?
– Nem, soha – rázta Popov a fejét. – Gondoltam rá, aztán mégis inkább úgy döntöttem, hogy nem.
– Pedig nem rossz élet. Legalábbis néhány évig – nyilatkoztatta ki a vízvezeték-szerelő, és a kirakott mogyoró után nyúlt.
Popov kiitta sörét és elköszönt. Sikeres este volt, de jobb nem kockáztatni tovább. Tehát John Clark felesége ápolónő a helyi kórházban. Ennek még utánanézünk.
– Igen, Patsy, én voltam – vallotta be Ding a feleségének, mikor néhány óra késéssel olvasni kezdte a reggeli újságot. A világparkbeli események még mindig az első oldalon voltak, bár most már az aljára kerültek. Szerencsére a médiából senki nem fogott szagot, sejtelmük sincs a Szivárványról. A riporterek valamennyien bevették, hogy a spanyol rendőrség különleges egysége hajtotta végre az akciót.
– Ding, én... szóval tudod...
– Igen, kicsim, tudom. Orvos vagy, és az a munkád, hogy életeket mentsél. Ahogyan az enyém is. Harminc-egynéhány kisgyerek volt bezárva ezekkel a terroristákkal, és egyet már megöltek... Eddig nem mondtam el neked. Nem egészen százméternyire voltam tőlük, amikor megtették. Láttam azt a kislányt meghalni, Pats. Soha nem láttam még ilyen iszonyatot, és semmit nem tehettem – mondta komoran. Chávez tudta, hogy még hetekig erről fog álmodni.
– Ó! És miért? – fordult felé az asszony.
– Mert tehetetlenek voltunk, mert egy csomó másik gyerek volt. odabent, akikre fegyvereket szegeztek, és csak akkor értünk oda, még nem készültünk fel, hogy lecsapjunk a csirkefogókra, ők pedig meg akarták mutatni nekünk, milyen komolyan veszik a dolgot, mennyire eltökéltek. Azt hiszem, az ilyesfajta emberek így szeretik megmutatni az eltökéltségüket. Megölnek egy túszt, hogy tudjuk, kemény fiúk. – Ding letette újságját, elgondolkodott. Egy bizonyos becsületkód ismeretében nevelkedett még azelőtt is, hogy az Egyesült Államok hadseregében megtanulta a fegyverek etikáját: soha, de soha ne keverj bele ártatlant. Ha ezt teszed, örökké kívülálló leszel. Mindörökre gyilkosként kezelnek, és megvetnek, méltatlan leszel az egyenruha viselésére vagy hogy tisztelegjenek neked. De ezek a terroristák mintha kéjelegnének benne. Mi a fene lehet az agyukkal? Paul Bellow összes könyvét elolvasta, de mégsem tudta kihámozni belőlük, bármennyire értelmes volt is. Ezt az intellektuális szakadékot nem volt képes átugrani az agya. Talán csakugyan elég, ha ennyit tud ezekről az emberekről, hogyan eresszen golyót beléjük. Ez mindig beválik, vagy nem?
– Milyen emberek ezek?
– A fenébe is, bébi, magam sem értem. Dr. Bellow azt mondja, olyan mértékben hisznek az eszmékben, hogy képesek eltávolodni az emberségüktől, de egyszerűen nem vagyok képes felfogni. Nem tudom elképzelni, hogy ilyet tegyek. Oké, magam is húztam már meg a ravaszt, de soha nem szórakozásból, és soha nem elvont eszmék nevében. Valami nagyon jó okom kell hogy legyen rá. Olyasmi, amire a társadalom azt mondja, fontos. Vagy mert valaki megszegte a törvényt, amelyet mindannyiunknak követni kell. Nem szép dolog, és nem is szórakoztató, de fontos, és ezért csináljuk. Apád ugyanígy érez.
– Időnként teljesen olyan vagy, mint apa – jegyezte meg Patsy Chávez doktor.
– Apád jó ember. Sokat tett értem, és volt egy-két érdekes közös élményünk a terepen. Okos, a CIA-nál nem is sejtik, mennyire, de talán Mary Pat tudja.
– Kicsoda? Mary kicsoda?
– Mary Patrícia Foley. Ő a DO, az ügynökségnél a terepen dolgozó hírszerzők vezetője. Remek csaj, a negyvenes évei közepén jár, és érti a dolgát. Azonkívül jó főnök, aki törődik velünk, kulikkal.
– Még mindig a CIA-nál vagy, Ding? – kérdezte Patsy Clark Chávez.
– Technikailag igen – bólintott a férje. – Magam sem értem az adminisztratív útvesztőket, de amíg rendszeresen kapom a fizetésem, nem aggódom miatta. – Elmosolyodott. – Na és milyen az élet a kórházban?
– Hát, anya remekül beilleszkedett. Most már ő a műszakvezető főnővér a traumatológián, és a jövő héten már én is ott dolgozom.
– Elég szülésen vettél részt? – kérdezte Ding.
– Már csak egyen akarok idén, Domingo – felelte Patsy, megpaskolva hasát. – Hamarosan el kell kezdened a tanfolyamot, ha ugyan ott akarsz lenni te is.
– De mennyire, drágám. Nem szülheted meg a gyerekemet a segítségem nélkül.
– Apa soha nem volt ott. Azt hiszem, akkoriban még nem engedték az ilyesmit. Nem volt divatban az apás szülés.
– Ki akar ilyenkor újságot olvasni, vagy a folyosón fel-alá járkálni? – rázta Chávez a fejét. – Változnak az idők. Én ott leszek, bébi, hacsak valami terrorista halfácán miatt el nem kell utaznom, de akkor jobban teszi a nyavalyás, ha nagyon vigyáz magára, mert átkozottul pipa leszek rá.
– Tudom, hogy számíthatok rád. – Az asszony leült mellé, Ding pedig mint mindig, megfogta és megcsókolta a kezét. – Fiú vagy lány?
– Jól tudod, hogy még nem volt meg a szonogram. Ha fiú...
– Kém lesz, mint az apja és a nagyapja – kacsintott rá Ding. Amint lehet, elkezdjük nyelvekre tanítani.
– Na és ha valami más akar lenni?
– Nem akar – nyugtatta meg Domingo Chávez. – Látja majd, hogy milyen remek férfiak voltak a felmenői, és túl akar tenni rajtuk. Nálunk, latinoknál megtiszteltetés, ha az ember az apja nyomdokaiba léphet. – Elmosolyodott és megcsókolta feleségét. Nem kellett hozzátennie, hogy ő maga nem így tett. Az ő apja túl korán meghalt ahhoz, hogy komolyabb nyomot hagyhatott volna a fiában. Ilyen szempontból nem is baj. Domingo apja, Esteban Chávez, teherautósofőr volt. Elég unalmas munka, gondolta Domingo.
– Na és mi a helyzet az írekkel? Azt hittem, ez náluk szokás.
– De mennyire -- vigyorgott Chávez. – Ezért van olyan sok ír muksó az FBI-nál.
***
– Ugye emlékszel Bill Henriksenre? – kérdezte Augustus Werner Dan Murraytől.
– Valamikor nálad dolgozott a túszmentőknél, egy kicsit flúgos, nem?
– Komolyan belezúgott a környezetvédelembe, fákat ölelgetett meg ilyesmi, de értette a dolgát Quanticóban. És mondott valami fontosat a Szivárvánnyal kapcsolatban.
– Nocsak! – Az FBI igazgatója felnézett, a szó hallatára azonnal összeszedte figyelmét.
– Spanyolországban a légierőnk helikopterét használták. A médiának nem tűnt fel a dolog, de ha bárkit is érdekel, megnézheti videón. Bill azt mondta, nem volt valami nagy ötlet, és van benne valami.
– Lehet – egyezett bele az FBI igazgatója. – De gyakorlatilag...
– Tudom, Dan, hogy vannak gyakorlati megfontolások, de akkor is valódi probléma.
– Nos, Clark amúgy is azon tűnődik, hogy egy kicsit nyilvánosság elé kéne állni a Szivárvánnyal. Azt mondja, egyik embere állt elő az ötlettel. Ha el akarjuk venni a terroristák bátorságát, nem árt terjeszteni a hírt, hogy új seriff van a városban. Legalábbis ők így fogalmaztak. Még nem döntötte el, hogy hivatalosan is javasolja-e az ügynökségnek, de játszadozik az ötlettel.
– Érdekes – vélte Gus Werner. – Látom az értelmét, különösképp három sikeres akció után. A fenébe is, ha én ezeknek a hülyéknek egyike lennék, magam is kétszer meggondolnám, hogy magamra vonjam-e az Úr haragját. De ezek nem normális emberként gondolkodnak.
– Hát, nem éppen. De az elrettentés az elrettentés, és John elültette bennem is a gondolatot. Különböző szinteken kiszivárogtathatjuk a dolgot, hadd terjedjen a hír, hogy egy titkos nemzetközi terrorellenes különítmény dolgozik. – Murray kis szünetet tartott. – Ha nem is fehéren feketén, de mondjuk szürkén és feketén.
– Mit mond majd erre az ügynökség? – kérdezte Werner.
– Valószínűleg nemet – vallotta meg az igazgató. – De mint mondtam, John bogarat ültetett a fülembe.
– Szerintem is van benne valami, Dan. Ha a világ tud róla, az emberek talán kétszer is meggondolják. Ezzel szemben kérdezősködni kezdenek, újságírók bukkannak föl, és kisvártatva felbukkan az arcuk a USA Today címoldalán, cikkek jelennek meg arról, hogy szúrtak el egy megbízást, és mindezt olyasvalaki írja, aki még egy puskát sem tud megtölteni.
– Angliában féken tudják tartani a sajtót – figyelmeztette Murray. – A helyi újságokban biztos nem jelenik meg.
– Az remek, akkor a Washington Post rukkol elő vele, és azt senki nem olvassa, ugye? – horkantott Werner. Nagyon jól tudta, milyen problémákat okozott az FBI túszmentő alakulatának a Waco- és Ruby Ridge-ügy. A média mindkét esetben tökéletesen elszúrta a dolgokat, szokás szerint. De elvégre ilyen a sajtó. – Hányan tudnak a Szivárványról? – kérdezte.
– Úgy százan. Elég sokan ahhoz képest, hogy titkos szervezet. Úgy értem, tudomásunk szerint még nem szivárgott ki semmi, de...
– De ahogy Bill Henriksen mondta, bárki, aki felismeri a különbséget egy Huey és egy Black Hawk között, tudja, hogy valami furcsa van a Világpark-akció körül. Elég nehéz titkot tartani, ugye?
– De mennyire, Gus. Szóval kicsit tűnődj el a dolgon, jó?
– Meglesz. Még valami?
– Ja, igen, szintén Clarktól. Ki gondolja úgy, hogy három terrorista incidens a Szivárvány megalakulása óta, elég sok? Nem lehet, hogy valaki aktivizálja ezeket a sejteket, és a világra uszítja őket? És ha igen, akkor ki és miért?
– Csudába, Dan, tőlük kapjuk az európai híreket. Ki dolgozik velük ezen a területen?
– Bill Tawney a főanalizálójuk. Az MI-6-tól jött, elég jó, ami azt illeti. Találkoztam vele, amikor Londonban voltam attasé néhány évvel ezelőtt. Ő sem tudja. Azon tűnődnek, hátha valami régi KGB-s vagy ilyesmi utazgat körbe és ébreszti föl az alvó vámpírokat, hogy ideje fölkelni és vért szívni.
Werner néhány másodpercig tűnődött, mielőtt válaszolt volna.
– Ha így is van, eddig nem sok sikerrel. Az akciók magukon viselték némi professzionalizmus nyomát, de ami azt illeti, nem sokat. Csudába, Dan, te is tudod, hogy van ez. Ha a rossz fiúk több mint egy órát töltenek egy helyen, máris ott termünk, és mihelyt elrontanak valamit, elkapjuk őket. Hivatásos terroristák, vagy nem? Nem jól képzett emberek, és messze nincsenek olyan lehetőségeik, mint nekünk. És előbb vagy utóbb megtörjük őket, mindössze annyit kell tudnunk, hogy hol vannak.
– Pontosan ezért van szükségünk minél jobb hírszerzésre, Gus. Hogy elkapjuk őket, mielőtt saját jó szándékukból jelennek meg a radarképernyőn.
– Hát, ezt az egyet nem tehetem meg nekik. Nem tudok információkat szerezni helyettük, sokkal közelebb vannak a tűzhöz, mint mi. És amúgy is lefogadom, nem küldenek el nekünk mindent, amihez hozzájutnak.
– Nem tehetik, túl sok lenne oda-vissza faxolni.
– Hát, valóban, három incidens elég soknak tűnik, de amíg nincs kit megkérdeznünk, nem tudjuk megállapítani, hogy puszta egybeesés-e, vagy valami nagyobb terv része. Mondjuk, ha lenne egy élő terrorista a kezünkben. Clark fiai eddig senkit nem fogtak el élve, ugye?
– Nem – bólintott Murray. – Ez nem is volt a feladatuk.
– Hát, akkor mondd meg nekik, hogy ha pontos információkat akarnak, szükségük lesz valakire, akinek az agya működik, és beszélni is tud azok után, hogy a lövöldözésnek vége. – Persze Werner is tudta, hogy ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Ahogyan tigriseket is jóval nehezebb élve elfogni, mint leteríteni őket. Nem könnyű elfogni valakit, akinek töltött géppisztoly van a kezében, és hajlandó használni is. Még az FBI-osztag tagjai, akiket pedig arra képeznek ki, hogy élve fogják el a terroristákat és aztán átadják a szövetségi bíróságnak, ahol majd elítélik őket, és aztán az Illinois állambeli Marionba be is kasznizzák, szóval ők sem remekeltek e téren. És a Szivárvány katonákból áll, akiktől idegenek a jog finomságai. A hágai konvenció szabályai még az Egyesült Államok alkotmányánál is lazábban vannak megfogalmazva. Tilos hadifoglyokat megölni, de ahhoz, hogy hadifoglyok legyenek, előbb élve el kell fogni őket, és az ilyesmit a hadseregek többnyire nem nagyon hangsúlyozzák.
– Vár még Clark barátunk egyéb segítséget is tőlünk? – kérdezte Werner gunyorosan.
– Hé, ne felejtsd, hogy a mi oldalunkon van!?
– Igen, rendes srác. A csudába is, Dan, találkoztam vele, amikor felállították a Szivárványt, és átengedtem neki Tim Noonant, az egyik legjobb emberemet, és lefogadom, hogy jó munkát végzett, eddig háromszor is. De akkor sem tartozik közénk, Dan, nem úgy gondolkodik, mint egy zsaru, és ha több információt akar, neki kell megszereznie. Mondd csak meg neki.
– Meglesz, Gus – ígérte Murray. Aztán más témával folytatták.
– Mégis, mit kéne tennünk? – kérdezte Stanley. – Kilőni a nyavalyás géppisztolyaikat a kezükből? Az ilyesmi csak filmeken működik, John.
– Márpedig Weber pontosan ezt tette.
– Igen, és ez is ellentétes volt a szabályainkkal, és meg is feddtük érte – felelte Alistair.
– Ugyan már, Al. Ha több információt akarunk, el kell fogni egyiküket élve, vagy nem?
– Persze, ha lehetséges. Márpedig ritkán van rá alkalom, nagyon ritkán.
– Tudom – vallotta be a Szivárvány Hatos. – De legalább beszéljünk a fiúkkal erről, hogy gondolkodjanak rajta.
– Ezt megtehetjük, de nagyon nehéz az akció hevében ilyen döntést hozni.
– Szükségünk van az információra, Al – makacskodott Clark.
– Igen, de nem azon az áron, hogy egyik emberünk meghal vagy megsebesül.
– Az életben minden kompromisszumon alapul – jegyezte meg a Szivárvány Hatos: – Te nem szeretnél valami kézzelfogható információval rendelkezni ezekről az emberekről?
– Dehogynem, de...
– Semmi de, a fenébe is. Ha szükségünk van rá, találjuk ki, hogyan szerezzük meg – bosszankodott Clark.
– Mi nem rendőrök vagyunk, John, ez nem része a küldetésünknek.
– Ebben az esetben megváltoztatjuk a küldetést. Amennyiben lehetséges élve elfogni a célszemélyt, akkor meg kell próbálni. Ha nem megy, még mindig fejbe lőhetjük őket. Ott van az a pofa, akit Homer gyomron lőtt. Azt elfoghattuk volna élve, Al, senkire nem jelentett közvetlen fenyegetést. Oké, rászolgált a halálra, azonkívül kinn állt a szabadban fegyverrel a kezében, és a kiképzésünk azt harsogta, ölj. Johnston pedig lőtt is, és úgy döntött, kicsit a maga kezébe veszi az igazságszolgáltatást, de ugyanolyan egyszerű lett volna a térdébe lőni. És ebben az esetben lenne valaki, aki dalolna nekünk, ahogyan legtöbben teszik. És talán akkor megtudnánk valamit, amit igenis szeretnénk tudni, vagy nem?
– De igen, John – adta meg magát Stanley. Nem volt könnyű Clarkkal vitatkozni. Amolyan CIA-tahó hírnevével jött a Szivárványhoz, pedig jóval több ennél, emlékeztette magát az angol.
– Egyszerűen nem tudunk eleget, és nekem nem tetszik, hogy nem ismerjük a környezetet, amiben mozgunk. Azt hiszem, Dingnek igaza van, valaki szándékosan indította el ezeket a csirkefogókat. Ha egy kicsit többet tudunk róla, talán sikerül megtalálnunk a fickót, és a helyi zsaruk rács mögé tehetik, akkor pedig barátságosan elbeszélgethetünk vele. És ennek az lesz az eredménye, hogy kevesebb incidens lesz, és kevesebb kockázat. – A Szivárvány végső célja elég különös volt, végül is. Azért gyakorlatoztak, hogy minél kevesebbszer, lehetőleg soha ne kerüljön sor a bevetésükre. Ők legyenek a tűzoltók abban a városban, ahol nincsen tűz.
– Hát jó, John. Azt hiszem, először Peterrel és Domingóval kéne beszélnünk.
– Holnap reggel. – Clark felállt íróasztala mögül. – Mit szólnál egy sörhöz a klubban?
– Dmitrij Arkagyijevics, milyen rég találkoztunk – mondta a férfi.
– Négy éve – bólintott Popov. Londonban voltak egy kocsmában, háromsaroknyira az orosz nagykövetségtől. Popov bevonatozott, abban a reményben, hogy hátha valamelyik volt kollégája felbukkan itt, és így is történt, Iván Petrovics Kirilenko. Iván Petrovics emelkedő csillag volt, néhány évvel fiatalabb Popovnál, gyakorlott tereptiszt, aki harmincnyolc éves korára ezredes lett. Most feltehetőleg...
– Te vagy a londoni rezidens?
– Ilyesmiről nem szabad beszélnem, Dmitrij. – Kirilenko elmosolyodott, de előbb bólintott. Nagyon gyorsan, nagyon magasra jutott a megnyirbált kormányügynökségben, de nem kétséges, hogy még mindig buzgón gyűjti a politikai és egyéb információkat, vagy egy jó stáb teszi ugyanezt helyette. Oroszországot aggasztotta a NATO-terjeszkedés. A szövetség, amely valaha a Szovjetuniót fenyegette, jelenleg kelet felé, az ország határainak irányába terjeszkedett. Moszkvában többeket is aggasztott a dolog. Elvégre azért kapták a fizetésüket, hogy aggódjanak. És attól tartottak, hogy mindez a szülőhazájuk ellen irányuló támadás előjátéka. Kirilenko, akárcsak Popov, tudta, hogy ez marhaság. Ő viszont azért kapta a fizetését, hogy megbizonyosodjon róla, tehát az új rezidens végezte a munkáját. – Na és te mit keresel itt?
– Nem szabad megmondanom. – Végül is nyilvánvaló válasz volt. Bármit jelenthet, de korábbi munkaadójukra való tekintettel azt is jelenthette, hogy Popov valamilyen szinten még mindig a játszmában van. Kirilenko nem tudhatta, hogy milyen minőségben, igaz, annyit hallott, hogy Dmitrij Arkagyijevics megszökött a szervezettől. Meglepetésként érte a dolog. Popovnak még mindig remek híre volt. – Most két világ között élek, Ványa. Kereskedelmi területen működöm, de más kötelezettségeim is vannak – vallotta be. Az igazság gyakran hatékony eszköz a hazugságok szolgálatában.
– Nem úgy tűnik, hogy véletlenül vagy itt – mutatott rá Kirilenko.
– Igaz. Reméltem, hogy találkozom egy kollégával itt. – A kocsma túl közel volt a kensingtoni, Palace Green-beli követséghez, hogy komoly beszélgetésnek megfelelő háttér legyen, de kényelmes hely, ahol lehet találkozni valakivel, azonkívül Kirilenko úgy vélte, hogy rezidensi státusa tökéletes titok. Ezt az álcát erősítette azzal is, hogy megjelenik egy ilyen helyen. Mindenki tudta, hogy egy kém nem vállalná ezt a kockázatot. – Segítségre lenne szükségem.
– Miről van szó? – kérdezte a hírszerzőtiszt, és belekortyolt sörébe.
– Anyag kéne egy CIA-tisztről, aki feltehetőleg nem ismeretlen előttünk.
– Neve?
– John Clark.
– Miért?
– Tudomásom szerint, egy itt, Angliában állomásozó titkos egységet vezet. Bármilyen információval szolgálhatsz, cserébe felajánlom mindazt, amivel én rendelkezem róla. Talán kiegészíthetem egy-két dologgal a dossziéját. És azt hiszem, érdekesek lesznek számodra az információim. – Popov barátságosan elmosolyodott. Nem keveset ígért.
– John Clark – ismételte Kirilenko. – Majd meglátom, mit tehetek. Megvan a telefonszámom?
Popov észrevétlenül elé csúsztatott egy papírdarabot.
– Itt a számom. Van névjegyed?
– Persze. – Az orosz zsebre vágta a papírdarabot, előhúzta a tárcáját, és kivette a névjegyet. I. P. Kirilenko állt rajta, Orosz Nagykövetség harmadtitkár, London. 0181-567-9008, illetve -9009 a faxszám. Popov zsebre vágta a névjegyet. – Hát, mennem kell. Örülök, hogy találkoztunk, Dmitrij. – A rezidens letette poharát és távozott.
– Megvan a kép? – kérdezte az Ötös egyik embere a másiktól az ajtó felé menet, úgy negyven másodperccel a megfigyelt személy után.
– Hát, nem elég jó ahhoz, hogy kiállítsák a Nemzeti Arckép Galériában, de... – A rejtett kamerákkal az volt a baj, hogy túl kicsi a lencséjük ahhoz, hogy igazán jó fotót készítsenek, de ahhoz általában elég jók a képek, hogy azonosítsanak valakit. Tizenegy felvételt csináltak, amely a komputeres feljavítás után feltehetőleg megfelel. Tudták, hogy Kirilenko úgy gondolja, kellőképp álcázta magát, sejtelme sem lehetett volna, hogy az „Ötösnek”, az egykori MI-5-nek, amit most hivatalosan biztonsági szolgálatnak neveznek, megvannak a saját forrásai az orosz nagykövetségen. Új világ ide vagy oda, a Nagy Játszma még tartott Londonban. Semmin nem kapták rajta Kirilenkót, de végül is rezidens, aki maga nem piszkítja be a kezét általában, de az ilyen embereket mégis érdemes követni, mert előbb vagy utóbb biztos, hogy leesik valami. Ott van például az a pofa, akivel megivott most egy sört. Nem törzsvendég – ismerték a törzsvendégeket –, nem tudni a nevét, de készült róla néhány fotó, amelyet majd összehasonlítanak a fotótár képeivel az Ötös új főhadiszállásán, a Thames House-ban, a folyóparton a Lambeth Bridge mellett.
Popov is távozott, balra fordult, elhaladt a Kensington Palace mellett, majd taxival az állomásra vitette magát. Remélhetőleg Kirilenko talál valami hasznosat. Feltehetőleg megteszi, elvégre elég zaftos fizetséget ígért érte.
KUTATÁS
AZNAP három piás is meghalt, mindegyikük gyomorvérzéstől. Killgore lement megnézni őket. Ketten egy órában haltak meg, a harmadik öt órával később. És a morfium segített, hogy ne legyenek tudatuknál, áldott, fájdalommentes kábulatban haljanak meg. Így már csak öten maradtak az eredeti tízből; akik közül egyik sem fogja megélni a hétvégét. Síva legalább olyan halálos volt, mint amilyennek szánták, és úgy tűnt, legalább olyan jól terjedt, mint Maggie ígérte. Az átadó rendszer bevált. Ez bizonyította Mary Bannister, az F4-es alany is, akit épp most költöztettek át a kórházszárnyba, mivel megjelentek rajta is a tünetek. tehát mostanáig a Síva projekt teljes siker. A kísérletek eredményei mindenben megfeleltek az elvárásoknak.
– Hogy érzi magát? – kérdezte Killgore betegétől.
– Nyavalyásan – felelte a nő. – Mintha influenzám lenne, és még valami.
– Hát, van egy kis láza. Semmi elképzelése, hol kaphatta el? Úgy értem, csakugyan van egy új influenzajárvány Hongkongból, és úgy tűnik, maga is elkapta.
– Talán a munkában... mielőtt idejöttem. Nem emlékszem rá. De jól leszek, ugye? – Az aggodalom a naponta szedett válium ködén is áthatolt.
– Azt hiszem – mosolygott rá Killgore sebészmaszkja mögül. Ez ugyan veszélyes, de inkább csak az idősekre és a gyerekekre, maga pedig egyik sem az, ugye?
– Hát, nem. – A nő is elmosolyodott, mindig megnyugtató, ha az embert biztatja egy kicsit az orvosa.
– Oké, egyelőre kap egy infúziót, hogy ki ne száradjon, aztán teszünk valamit a kellemetlen érzés ellen is. Kap egy kis morfiumot is a többivel, oké?
– Maga az orvos – felelte az F4-es alany.
– Oké, tartsa mereven a karját. Megszúrom, az talán fáj egy kicsit... – már csinálta is. – Milyen volt?
– Nem túl rossz.
– Oké. – Killgore beütötte a megfelelő számot a karácsonyfa klaviatúráján, és azonnal csöpögni kezdett a morfium. Úgy tíz másodpercre rá bejutott a beteg vérkeringésébe.
– Óóó, igen – Mary lehunyta a szemét, amikor a szer hatni kezdett a szervezetére. Killgore maga soha nem próbálta ki, de úgy képzelte, szinte szexuális érzés lehet, ahogy a narkotikum lecsillapítja az egész testet. Mary izmaiból egyik pillanatról a másikra eltűnt a feszültség. Elernyedt a teste. Leginkább a szája változott meg. Feszült vonalból álmosan elernyedt. Igazán kár érte. Az F4-es, ha nem is volt gyönyörű, de csinos a maga módján, és annak alapján, amit Killgore a kontrollszoba monitorján látott, igazi élmény a partnereinek, még ha erről részben a gyógyszer tehetett is. De jó az ágyban, vagy nem, öt-hét napon belül halott lesz, hiába tesznek érte bármit ő és az emberei. Az állványon volt egy kis palack Interleukin 3a is, amelyet nemrég fejlesztettek ki a SmithKline kutatói a rák kezelésére, de vírusok leküzdésében is ígéretesnek mutatkozott, ami egyedülálló az orvostudomány világában. Valamilyen módon serkentette a test immunrendszerét, valamely még nem tisztázott mechanizmuson keresztül. Ha egyszer a betegség járványszerűen terjedni kezd, ez lesz a legvalószínűbb kezelés a Síva ellen, és Killgore-nak meg kellett bizonyosodnia arról, hogy nem működik. A piásoknál nem is működött, de ki kellett próbálni alapvetően egészséges emberen is. Férfinál, nőnél egyaránt, hogy biztosra mehessen. Kár érte, gondolta Killgore. Marynek arca és neve is volt, nemcsak száma. Azonkívül kár a milliókért is, pontosabban billiókért, akik még őt követni fogják, de velük könnyebb lesz. Legfeljebb a tévén látja az arcukat, de a tévé nem valóság, mindössze pontok egy foszforképernyőn.
Elméletben nagyon egyszerű. A kísérleti alany lehetett patkány, disznó, kutya, fiú, vagy ez esetben nő. Mindnek egyforma joga volt az élethez. Sokat kísérleteztek a Sívával majmokon, amelyek számára végzetesnek bizonyult a betegség. Killgore átérezte a szerencsétlen állatok fájdalmát. A majmok esetében nem adhattak morfiumot, szemben az F4-essel, nem enyhítették fájdalmukat. Killgore gyűlölte ezt a fázist, szenvedett attól, hogy fájdalmat okozzon ártatlan állatoknak, amelyek nem tudnak beszélni, és amelyeknek nem tudja elmagyarázni a dolgokat. Bármennyire igazolta is minden cselekedetüket a szemük előtt lebegő cél, az, hogy állatok millióit, billióit mentsék meg az emberek kezétől, de Killgore és kollégái számára is szinte elviselhetetlen volt az állatok szenvedésének látványa. Mindannyian együtt éreztek az állatokkal, akár kicsik, akár nagyok. De leginkább a kicsikkel, az ártatlanokkal, a tehetetlenekkel. Sokkal inkább, mint azokkal a nagyobb két lábon járó lényekkel, amelyek mit sem törődtek velük: Feltehetőleg az F4-es sem, igaz, soha nem kérdezték tőle. Jobb nem kavarni a dolgokat. Killgore ismét lenézett. Az F4-es már kába volt a narkotikumtól. Legalább a kísérleti majmokkal ellentétben ő nem érez fájdalmat. Senki nem mondhatja rájuk, hogy kegyetlenek volnának.
– Milyen titkos akció ez? – kérdezte az ügyeletes tiszt a lehallgatásbiztos vonalon.
– Sejtelmem sincs, de komoly ember, emlékszik rá? Ezredes volt az Inosztrannoje Upravlenyijé-nél, négyes főosztály, S igazgatóság.
– Igen, ismerem. Eltöltött némi időt Fensterwaldéban és Karlovy Varyban. Mint oly sokakat, őt is kirúgták. Most mit csinál?
– Azt nem tudom, de információt ajánlott föl erről a Clarkról, cserébe a mi adatainkért. Azt javaslom, egyezzünk bele, Vaszilij Borisszovics.
– Clark nem ismeretlen előttünk. Személyesen is találkozott Szergej Nyikolajiccsal – magyarázta az ügyeletes a rezidensnek. Vezető tereptiszt volt, alapvetően az a félkatonai fajta, de tanít is a Virginiai CIA-akadémián. Úgy tudjuk, közel áll Mary Patricia Foleyevához és a férjéhez. És azt mondják, bejáratos az amerikai elnökhöz is. Igen, azt hiszem, érdekel a jelenlegi tevékenysége minket.
A telefon, amelyen beszélgettek, az amerikai STU-3 orosz verziója volt. A technológiát úgy három évvel ezelőtt lopta el az Első Főigazgatóság T igazgatósága számára dolgozó csapat. Szolgai módon lemásolták a belső mikrochipeket. Ez egy 128 bites kódolórendszer, melynek kulcsa minden órában változott, és még tovább változott az egyéni felhasználó szerint, akinek személyes kódja, része volt a készülékbe dugható műanyag kártyának. Kellőképpen megkavarta a bejövő és kimenő jeleket. Az oroszok mindent megpróbáltak, hogy feltörjék a STU rendszert, de még úgysem sikerült, hogy tökéletesen ismerték a gépezet működését. Feltételezték, hogy ugyanezzel a problémával küszködnek az amerikaiak is. Elvégre évszázadok óta Oroszország adja a világ legjobb matematikusait, és még a legjobbaknak sem sikerült, akár egy elméleti modellel előállni, miként lehetne feltörni a rendszert.
Pedig az amerikaiaknak mégis sikerült. A kvantumelméletet forradalmian alkalmazták a kommunikációbiztonságra. Ezen alapult egy olyan bonyolult dekódoló rendszer, amelyet a nemzeti biztonsági ügynökség Z-igazgatóságán is mindössze néhány ember értett. De nem. is kellett érteniük. Rendelkezésükre álltak a világ legerősebb szuperkomputerei, hogy elvégezzék a munkát. A jókora NSA-főhadiszállás börtönszerű pincéjében álltak a komputerek, a tetőt itt csupasz acélgerendák tartották, hiszen ezt az óriás pincét e célból vájták. A csúcsgépet, a Super-Connectort egy időközben csődbe ment vállalat, a Gondolkodó Gép Inc. gyártotta, a massachusettsi Cambridge-hól. A gépet külön az NSA számára készítették. Hat éve alig használták, mert senki nem állt elő egy kellőképpen hatékony programmal ehhez a géphez, de a kvantumelmélet fejlődése mindezt megváltoztatta, és a gépszörny most boldogan duruzsolt. Kezelői pedig azon tűnődhettek, ugyan ki fogja elkészíteni ennek a bonyolult gépezetnek a következő generációját.
A világ minden tájáról érkeztek mindenféle jelek Fort Meade-be. Az ilyen források közé tartozott a GCHQ, a brit General Communications Headquarters Cheltenhamben. Az NSA angliai testvérintézménye. Az angolok tudták, milyen telefonokat használ az orosz nagykövetség. A számokat még a Szovjetunió bukásával sem változtatták meg. Ez a készülék pedig a rezidens íróasztalán állt. A hangminőség nem volt elég jó ahhoz, hogy hanglenyomatot készítsenek, mert a STU rendszer orosz verziója kevésbé hatékonyan digitalizálta a jeleket az amerikai változatnál. De mihelyt a kódot feltörte a gép, érthetőek voltak a szavak. A dekódolt jel egyenesen egy másik komputerbe futott be, amely viszonylag pontosan fordította angolra az orosz beszélgetést. Mivel a jel a londoni rezidenstől ment Moszkvába, az elektronikus halom tetejére került. Feltörték, lefordították és kinyomtatták alig egy óra alatt. Mihelyt megvoltak vele, visszaküldték Cheltenhambe, illetve Fort Meade-ben átadták egy tisztnek, akinek az volt a feladata, hogy az elfogott anyagokat olyan embereknek továbbítsa, akiket érdekelhet a tartalmuk. Ebben az esetben egyenesen DCI-hez, a CIA igazgatójához került, és mivel egyértelműen egy terepen dolgozó kém személyéről volt szó, a műveleti igazgató is kapott egy példányt, hiszen az összes terepen dolgozó kém alatta működött. Az előbbi valamivel elfoglaltabb volt, mint a második, de ez nem számított, hiszen a második az előbbi felesége volt.
– Ed? – hallotta Foley felesége hangját.
– Igen, drágám? – felelte.
– Valaki megpróbálja beazonosítani John Clarkot Angliában. Ed Foley szeme elkerekedett a hír hallatán.
– Csakugyan? És ki?
– A londoni főrezidens beszélt telefonon a moszkvai felettesével. Valahol a bejövő dossziédban kell lennie az anyagnak, Eddie.
– Oké. – Foley felemelte az anyagot és belelapozott. – Megvan – mondta, majd hümmögött a telefonba. – És a fickó, aki az információt akarja, Dmitrij Arkagyijevics Popov, egy volt ezredes a... terroristákkal foglalkozott? Azt hittem, ezeket mind kirúgták... és így is van, legalábbis őt kirúgták.
– Igen, Eddie, egy terroristákkal foglalkozó alak érdeklődik a Szivárvány Hatos után. Hát nem érdekes?
– Énszerintem is. Elmeséljük Johnnak?
– De még mennyire – felelte rögtön a DO.
– Van valamink Popovról?
– Végigfuttattam a nevet a komputerben. Semmi – felelte a felesége. – Kezdek egy új dossziét a néven. Talán az angoloknak van róla valamijük.
– Akarod, hogy felhívjam Basilt? – kérdezte a CIA igazgatója.
– Előbb nézzük meg, mire megyünk, de minél hamarabb küldj egy faxot Johnnak.
– Mihelyt megcsináltam a fedőlapját, elmegy – ígérte Mary Pat Foley.
– Ma este hokimeccs lesz. – A Washington Capitals kezdte behozni hátrányát, és ma várhatóan kemény meccset fog vívni a Flyersszel.
– Nem felejtettem el. Később találkozunk, cicamica.
– Bill, nem jönnél át az irodámba? – mondta John negyven perc múlva a telefonba.
– Már megyek is, John. – A másik két perc múlva lépett be az ajtón. – Mi újság?
– Ezt nézd meg, öreg! – Clark átnyújtotta a négyoldalnyi anyagot.
– Ördög és pokol – tört ki a hírszerzőtiszt a második oldalhoz érve. – Popov, Dmitrij Arkagyijevics. Nem esik le a tantusz, de látom, Langleyben sem volt ismerős a neve. Végül is nem ismerhetjük mindet. Hívjam a Century House-t miatta?
– Azt hiszem, egyeztetjük az aktáinkat a tieitekkel, de azért nem árthat. Kezd úgy tűnni, hogy Ding fején találta a szöget. Mibe fogadod, hogy ezt a fickót keressük? Ki a legjobb barátod a biztonsági szolgálatnál?
– Cyril Holt – felelte Tawney azonnal. – Igazgatóhelyettes. Még Rugbyból ismerem Cyrilt, egy évvel mögöttem végzett. Remek srác. – Nem kellett elmagyaráznia Clarknak, hogy a hajdani iskolatársak összetartása még mindig az angol kultúra szerves része.
– Nem akarnád bevonni a dologba?
– De mennyire, John.
– Oké, akkor telefonáljunk. Ha úgy döntünk, hogy a nyilvánosság elé állunk, akkor az a mi döntésünk legyen, és ne a nyavalyás oroszoké.
– Ismerik a neved, nem?
– Nemcsak azt. Személyesen találkoztam Golovko főtitkárral. Ő juttatott el tavaly, Dinget és engem Teheránba. Több közös akciót nyomtam le velük. Még a farkam méretét is tudják.
Tawney nem reagált. Kezdte már megszokni, hogyan beszélnek az amerikaiak, de még mindig igen szórakoztatónak találta időnként.
– Tudod, John, nem kéne túlságosan izgatni magunkat ezen az információn.
– Bill, te legalább annyit dolgoztál terepen, mint én, talán még többet is. És ha ettől az anyagtól neked nem viszket az orrod, akkor szedjél valamit, ami elmulasztja a náthádat. – Clark másodpercnyi szünetet tartott. – Van valaki, aki ismeri a nevemet, és arra céloz, hogy elmondhatja az oroszoknak, mivel foglalkozom most. Egyértelmű, hogy tudja. És a londoni rezidenst választotta, nem a caracasit. Egy terrorista-szakértő, feltehetőleg olyan, aki ismeri a neveket és telefonszámokat. Nekünk pedig három incidenssel volt dolgunk, amióta itt vagyunk, és valamennyien egyetértettünk abban, hogy ez elég sok ilyen rövid idő alatt. És egyszeriben felbukkan ez a pofa, és rólam kérdezősködik. Bill, szerintem itt az ideje, hogy egy kicsit izgassuk magunkat, oké?
– Rendben, John. Máris megyek, és hívom Cyrilt. – Tawney kiment a szobából.
– A francba – morogta John, amikor az ajtó becsukódott. Ez a probléma a fedett, feketének becézett akciókkal. Előbb vagy utóbb valami barom lámpát gyújt, és általában olyasvalaki, akinek nem is örülnek a szobában. Hogy a fenébe szivároghatott ez ki? Elkomorodott arccal nézett végig íróasztalán. Mindazok, akik ismerték, igen veszélyesnek tartották ezt az arckifejezést.
– A fenébe – tört ki Murray főigazgató az FBI főhadiszállásán.
– Igen, Dan, helyesen fogalmaztál – helyeselt Ed Foley Langleyből, a hetedik emeleten levő irodájából. – Hogy a fenébe szivároghatott ez ki?
– Fogalmam sincs. Van valamid erről a Popovról, amit nem tudok?
– Még egyeztetjük a hírszerzés terroristarészlegével, és mindent átadunk nektek is, amit találunk. Mi a helyzet az angolokkal?
– Ha jól ismerem Johnt, máris a telefonon ül és beszél az „Ötössel” meg a „Hatossal”. A hírszerzési embere Bill Tawney, ő pedig ásznak számít mindenütt. Ismered?
– Halványan ismerős a neve, de nem tudom arcról azonosítani. Basilnak mi a véleménye róla?
– Azt mondja, az egyik legjobb analizálójuk, és néhány évvel ezelőtt még elsőrangú terepügynök volt. Jó orra van – mondta a DCI Murraynek.
– Mennyire veszélyes ez a dolog?
– Még nem tudnám megmondani. Az oroszok elég jól ismerik Johnt Tokióból és Teheránból. Golovko személyesen is ismeri. A teheráni akció után felhívott és megdicsérte. Azt mondta, remek munkát végzett Chávezzel. Szerintem jól kijöttek egymással, de ez nem személyes dolog.
– Megértem, Don Corleone. Na és mit akarsz, mit csináljak?
– Valahol valami kiszivárog. Egyelőre fogalmam sincs, hogy hol. Magam csak olyan embereket hallottam a Szivárványról beszélni, akik átestek a megfelelő átvilágításon, és megkapták a kód szót. Ezek pedig feltehetőleg tudják tartani a szájukat.
– Remélem – horkantott Murray. Csak olyanok képesek ilyen anyagot kikotyogni, akikben megbízik az ember. Olyanok, akik átestek az FBI különleges ügynökei által végrehajtott, szigorú háttérellenőrzésen. Csak egy olyan ember, aki kellőképp ellenőriztek, és akiben megbíznak, képes igazán elárulni hazáját. És sajnos még az FBI sem tud belenézni senkinek az agyába és a szívébe. Na és mi a helyzet, ha nem szándékosan szivárogtatták ki. Hiába hallgatják ki az illetőt, aki tette, lehet, hogy észre se vette, és nem is emlékszik rá. A világegyetem két legnehezebb feladata közé tartozik a biztonság és kémelhárítás. Még szerencse, hogy a NSA rejtjelezői és megfejtői az ország hírszerző szolgálatai közül a legmegbízhatóbbak és leghatékonyabbak.
– Bill, két emberünk szinte folyamatosan figyeli Kirilenkót. Lefényképezték tegnap este, amikor megivott egy korsóval valakivel – mondta Cyril Holt „Hatos” kollégájának.
– Lehet, hogy az lesz az emberünk – tűnődött Tawney.
– Lehetséges. Látnom kell az anyagotokat. Akarod, hogy kimenjek hozzátok?
– Igen, amilyen gyorsan csak lehet.
– Remek. Adjál két órát, öregfiú. Van még egy-két dolog az íróasztalomon, amit el kell hogy intézzek.
– Kitűnő.
Szerencsére mindketten tudták, hogy ez a telefon két szempontból is biztonságos. Az STU-4 kódolórendszert fel lehet törni, de csak az amerikaiak rendelkezésére álló technológiával. Legalábbis így vélték. Még jobb, hogy komputer által generált telefonvonalat használtak. Ez is az egyik előnye volt annak, hogy az angol telefonrendszer alapvetően a kormány tulajdonában volt. Így a kapcsolórendszert ellenőrző komputerek véletlenszerűen választottak útvonalat, és nem tetté lehetővé, hogy bárki is rátapadjon egy hívásra, hacsak nem drótozták be magát a fogadási helyet. Hogy ebből a szempontból is biztonságban legyenek, technikusokkal havonta ellenőriztették a vonalakat. Így aztán biztonságban vannak, hacsak valamelyik technikus nem dolgozik másvalakinek is, emlékeztette magát Tawney. Nem lehet mindent megelőzni. Igaz ugyan, ha semmiről nem beszél telefonba, megtagadják a potenciális ellenségtől is. Ezzel szemben megszűnik az információáramlás a kormányzaton belül, és így csikorogni kezdenek a kerekek, majd a kormányzás intézménye megtorpan.
– Rajta, mondd csak ki – morgott Clark Cháveznek.
– Nyugi, Mr. C., ez nem olyan, mintha a következő World Series eredményét jósoltam volna meg. Elég nyilvánvaló volt.
– Lehet, hogy az volt, Domingo, de akkor is te mondtad ki elsőként.
Chávez bólintott. – Csak éppen az a probléma, hogy mi a fenét kezdjünk a dologgal, John? Ha tudja a neved, lehet, hogy máris tudja, hol tartózkodsz, vagy legalábbis meg tud találni, vagyis minket is. A fenébe is, mindössze annyi kell, hogy legyen egy haverja a telefontársaságnál, és lehallgat minket. Feltehetőleg van fényképe is rólad. Megvan a személyleírásod. Lehet, hogy elkezd követni?
– Bárcsak olyan szerencsénk lenne. Egy kicsit értek az ilyesmihez, észreveszem, ha követnek, és bárhova megyek, nálam van a cipőtelefon. De szép lenne, ha valaki megpróbálná ezt velem. Rögtön riasztanálak téged és a fiúkat, hogy gyertek oda, csomagoljátok össze a nyavalyást, aztán szép barátságosan elbeszélgetnénk vele. – Mindketten elmosolyodtak. John Clark jól tudta, hogyan szedjen ki információt másokból, bár a technikája nem mindig egyezett a rendőrségi kézikönyvekben leírtakkal.
– Valószínűleg így van, John. De egyelőre az égvilágon semmit nem tehetünk azonkívül, hogy nyitva tartjuk a szemünket, és várjuk, hogy valaki leejtsen egy kis információt a számunkra.
– Még soha nem voltam célpont, és egyáltalán nem tetszik a dolog.
– Megértem, de végül is senki nem mondta, hogy tökéletes világban élünk. Mit mond Bill Tawney?
– Azt mondja, hogy egy haverja kijön később az Ötöstől.
– Hát, errefelé ők a profik ebben a szakmában. Hadd végezzék a dolgukat – tanácsolta Ding. Tudta, hogy jó tanács – sőt a lehető legjobb tanács – de azt is tudta, hogy John is tisztában van vele, és gyűlöli a dolgot. Főnöke jobb szerette maga intézni a dolgokat, és nem arra várni, hogy mások megtegyék. Ha Mr. C.-nek van valami gyengéje, akkor ez az. Munka közben nagyon türelmes tud lenni, de nem akkor, amikor olyasvalamire kell várni, amibe nem tud beavatkozni. De hát senki nem tökéletes.
– Hát igen, magam is tudom – szólt a válasz. – Hogy vannak a fiúk?
– Pont a csúcson, a hullám legtetején. Onnan kandikálnak lefelé. Még soha nem láttam ennyire egyben levő társaságot. A világparkbeli munka mindenkit feltöltött. Azt hiszem, az egész világot megesszük, ha a rossz fiúk kellőképp felsorakoznak.
– Az a sas, elég jól mutat a klubban, nem?
– Ami a legszebb, Mr. C., ez után a meló után nincsenek lidércnyomásos álmok... persze kivéve azt a kislányt. Tudom, hogy amúgy is meghalt volna, de iszonyú látvány volt. De elkaptuk a rohadékokat, és Carlos barátunk még mindig a dutyiban van. És nem hiszem, hogy ezek után bárki is megpróbálkozzon azzal, hogy kimentse onnan a szaros seggét.
– És ő is tudja, legalábbis a franciák azt mondják.
Chávez felállt.
– Helyes. Vissza kell mennem. Tájékoztass, hogy ez ügyben mi újság, oké?
– Hát persze, Domingo – ígérte a Szivárvány Hatos.
– Na és te mivel foglalkozol? – kérdezte a vízvezeték-szerelő.
– Víz-, gázszerelési anyagokat árulok – felelte Popov. – Franciakulcsokat meg ilyeneket, nagykereskedőknek és kiskereskedőknek is.
– Tényleg? Van valami érdekes holmid?
– Merevcsőkulcs, az amerikai fajta. Ez a legjobb a világon, örök garanciával. Ha eltörik, ingyen kicseréljük még húsz év múlva is. Van mindenféle más árum is, de a merevcsőkulcs a legjobb termékünk.
– Tényleg? Hallottam már róla, de még soha nem próbáltam.
– A beállító rece egy kicsit megbízhatóbb, mint az angol Stilsoné, ettől eltekintve az egyetlen igazi előnye a garancia. Mondjak valamit? Mióta is árulom ezeket... tizennégy éve, azt hiszem? Több ezret adtam el, és csak egy tört el.
– Hmm. Én tavaly eltörtem egy franciakulcsot – mondta a vízvezeték-szerelő.
– A bázison nincs semmi különleges munka, amihez különleges szerszám kell?
– Nem igazán. A vízvezeték-szerelés az vízvezeték-szerelés mindenütt, és a berendezések némelyike elég öreg. A vízhűtők például. Elég nehéz tartalék alkatrészeket szerezni ezekhez a vacakokhoz, de csak nem képesek rászánni magukat, hogy újat vegyenek. Nyavalyás bürokraták a kormányban, hetente ezreket költenek golyókra, hogy lődözzenek a géppisztolyaikkal, de hogy vegyenek néhány új vízhűtőt, amit az emberek naponta használnak? Azt már nem. Az angol felnyerített, majd belekóstolt a sörébe.
– Miféle emberek ezek?
– Az SAS-osztag? Jó srácok, nagyon udvariasak, soha nem kekeckednek velem vagy a társaimmal.
– És mi a helyzet az amerikaiakkal? – kérdezte Popov. – Nem nagyon ismerem őket, de az ember mindenféléket hall arról, hogy mindent a maguk feje után csinálnak, és...
– Hát, nekem nem ez a tapasztalatom. Igaz, csak újabban vannak néhányan a bázison, de az a két-három, akinél dolgoztam, ugyanolyan, mint a mi srácaink. És mondom, képzeld el, megpróbáltak borravalót adni nekünk. Nyavalyás jenkik. De nagyon barátságosak, a legtöbbnek van gyereke. Nagyon aranyosak. Most már kezdenek rendes focit játszani. Na és te mit csinálsz errefelé?
– Felkeresem a helyi vaskereskedőket, próbálom rábeszélni őket, hogy vegyenek a szerszámaimból, és ha van valami helyi nagykereskedő, azt is.
– A Lee and Dopkint? – A vízvezeték-szerelő a fejét csóválta. Két vénember, ezek már nem fognak semmit sem változtatni. Jobban jársz, ha inkább a kis boltoknál próbálkozol.
– Na és mi a helyzet a te műhelyeddel? Neked nem kéne egy-kettő az én szerszámaim közül?
– Nincs olyan nagy keretem... de azért megnézném azokat a csőkulcsokat.
– Mikor mehetek el?
– Hát, ott nem lehet csak úgy ki-be mászkálni, és nem hiszem, hogy megengednék, hogy behajtsál a bázisra... de én bevihetlek magammal. Mondjuk holnap délután.
– Az jó lenne. Mikor?
– Holnap délután, itt találkozhatunk.
– Rendben. Ez jó lesz – bólintott Popov.
– Kitűnő. Bekapunk itt valamit, aztán magam viszlek be.
– Délben itt leszek a szerszámaimmal – ígérte Popov.
***
Cyril Holt ötven fölött járt, és a magas beosztású angol közhivatalnokhoz illően fáradtnak tűnt. Jól öltözködött, jól szabott öltönyt, drága nyakkendőt viselt. Clark tudta, hogy remekül lehet ideát öltözködni, ha nem is éppen olcsón. Holt kezet rázott velük, majd helyet foglalt John irodájában.
– Nos, azt hiszem, van itt egy kis probléma – jelentette ki.
– Elolvasta az elfogott anyagot?
– Igen – bólintott Holt: – Jó munkát végeztek azok a fickók az NSA-nál. – Nem kellett hozzátennie, hogy az ő srácai is jó munkát végeztek, amikor azonosították a rezidens által használt vonalat.
– :Meséljen nekem Kirilenkóról – kérte Clark.
– Érti a dolgát. Tizenegy tereptisztből álló stábja van, és talán néhány kisegítő időnként, aki fölvesz neki dolgokat. Valamennyien „legálisan” vannak itt, diplomáciai védelemmel. Természetesen vannak illegális emberei, akik jelentenek neki. Kettejüket ismerjük, mindkettő üzletembernek van álcázva, és amellett, hogy kémkednek, valóban csinálnak üzleteket. Egy jó ideje építgetjük a dossziéját, de akárhogy nézzük is, Ványa érti a dolgát. A követség harmadtitkárának van álcázva, és valódi diplomataként látja el az ilyen kötelességeit. És azok, akikkel kapcsolatban áll, mind kedvelik. Értelmes, szellemes, olyan ember, akivel jólesik felhajtani egy korsóval. Különös, de inkább sört iszik, nem vodkát. Úgy tűnik, jól érzi magát Londonban. Nős, két gyereke van, semmilyen rossz szokásáról nem tudunk, A felesége nem dolgozik, de nem vettük észre, hogy bármi sötétben mesterkedne. Egyszerűen háziasszony, amennyire meg tudjuk állapítani. Őt is kedveli a diplomáciai közösség. – Holt elhallgatott egy kis időre, fényképeket tolt feléjük az asztalon. – Tegnap a barátunk felhajtott egy korsóval kedvenc kocsmájában – folytatta. – Mindössze néhány saroknyira van a Kensingtonon levő nagykövetségtől. Közel a palotához. Még a cári időkben nyitották meg ezt a követséget, akárcsak a washingtonit. Úgyhogy ez egy elég divatos kocsma. Itt van a feljavított fotó arról az alakról, akivel sörözött. – Újabb fényképeket nyújtott át.
Clark és Tawney, átlagos, jellegtelen arcot láthatott. A férfinak barna haja és szeme volt, szabályos vonásai. Körülbelül annyi figyelemre méltó volt rajta, mint egy acél szemeteskukán egy utcácskában. A fényképen zakót, nyakkendőt viselt. Az arckifejezéséről sem lehetett leolvasni semmit. Lehet, hogy futballról beszélgettek, vagy az időjárásról, vagy akár arról, miként öljenek meg valakit, akit nem kedvelnek. Nem lehetett megmondani.
– Nem hiszem, hogy van törzshelye.
– Nem, általában a bárpult mellé ül, néha valamelyik bokszba, de ritkán ül ugyanarra a helyre kétszer egymás után. Megfordult a fejünkben, hogy mindenhova teszünk poloskát, de technikailag igen nehéz, és a kocsmárosnak is tudnia kéne, hogy valamiben mesterkedünk. Ráadásul nem hiszem, hogy bármi hasznosat megtudnánk – mondta Holt. – Mellesleg kitűnően beszél angolul. A kocsmáros azt hiszi róla, hogy angol, északról való.
– Tudja, hogy követitek? – kérdezte Tawney, Clarkot megelőzve.
Holt a fejét rázta.
– Nehéz megmondani, de nem hinném. A megfigyelőcsapatok váltják egymást, és a legjobb embereim közé tartoznak. Rendszeresen járnak ebbe a kocsmába, még akkor is, amikor Kirilenko nincs ott. Hátha a barátunk is elhelyezi egy-két emberét, biztonság esetére. És azon a környéken olyanok az épületek, hogy viszonylag könnyen lehet kamerával nyomon követni. Egyszer-kétszer láttuk, hogy úgy ment el valaki mellett, hogy súrolta. De hát tudjátok, hogy van ez? Valamennyien összeütközünk véletlenül emberekkel a járdán. Pontosan azért tanítjuk ezt a technikát a terepen dolgozó tiszteknek, főleg ha zsúfolt a járda. Egy tucat kameránk is az alanyra szegeződhet, mégsem látunk semmit.
Clark és Tawney bólintott. A súrlódótechnika feltehetőleg egyidős a kémkedés mesterségével. Az ember végigmegy az utcán, és úgy tesz, mintha véletlenül hozzáérne valakihez, menet közben az illető a kezedbe nyom valamit, zsebre vágod, és ha egy kicsit is ügyes vagy, szinte lehetetlen, hogy bárki is észrevegye. Elég hozzá, hogy az egyik fél valami megkülönböztető jelet viseljen. Lehet egy virág a gomblyukban, bizonyos színű nyakkendő, vagy az, ahogy az ember egy újságot tart a kezében, esetleg napszemüveg, vagy akármilyen más jel, amelyet csak a miniatűr akció résztvevői ismernek. A terepen való munka egyik legegyszerűbb feladata, és éppen ezért a kémelhárító ügynökségek átka.
De ezt a Popovot ez alkalommal legalább sikerült lefényképezni, legalábbis ha ő az, emlékeztette magát Clark. Egyáltalán nem lehetnek biztosak abban, hogy az illető, akivel Kirilenko tegnap együtt ivott, Popov lenne. Talán Kirilenko annyira ravasz, hogy direkt elment a kocsmába, és beszélgetést kezdeményezett valamelyik másik vendéggel, csak hogy átverje az „Ötös” embereit, és egy vétlen kívülállóra pazarolják az energiáikat. Márpedig egy ilyen ellenőrzéshez emberekre és időre van szükség, és az angol biztonsági szolgálatnak egyikből sincs túl sok. A kémkedés és kémelhárítás még mindig az egyik legbonyolultabb mesterség, bár újabban sokszor maguk a játékosok sem tudják pontosan, mi a tét.
– Vagyis mostantól még jobban figyeltetted Kirilenkót – kérdezte Bill Tawney.
– Igen – bólintott Holt. – De ne feledjétek, hogy nagyon ügyes játékossal van dolgunk. Nem vállalhatok garanciát.
– Tudom, Mr. Holt. Magam is dolgoztam terepen, és a második főigazgatóság egyszer sem kapott el – közölte Clark a biztonsági szolgálattól jött látogatóval. – Nos, mit tudunk erről a Popovról?
Holt a fejét rázta.
– Nem szerepel a név a dossziéinkban. Persze elképzelhető, hogy egyszerűen más néven szerepel nálunk. Lehet, hogy kapcsolatban állt PIRA-s barátainkkal, sőt igen valószínű, ha terrorizmus-szakértő. Bőven volt kapcsolatuk az oroszokkal. Vannak informátoraink a PIRA-ban, és azt hiszem, megmutatom néhányuknak a fényképet. De nagyon meg kell gondolnom, ezeknek az informátoroknak egy része kétfelé dolgozik. És ír barátainknak is megvan a maguk kémelhárító szervezete.
– Soha nem dolgoztam közvetlenül ellenük. Mennyire jók? – kérdezte John.
– Átkozottul jók – biztosította Holt, és Bill Tawney helyeslően bólintott. – Igen eltökéltek, és remekül szervezettek, bár most egy kicsit repedezik a szervezetük. Egyértelmű, hogy egyesek közülük nem akarják, hogy béke legyen. Gerry Adams barátunk eredetileg kocsmáros, és ha a zűrzavar a végéhez ér, és nem sikerül magát valami magas közhivatalra megválasztatni, ahogyan reméli, akkor alaposan visszaesik, de a többségük úgy tűnik, hajlandó abbahagyni a harcot. Kinyilvánítani, hogy győztek, és adni a békének egy esélyt. Ez egy kicsit segítette az informátorgyűjtést, de a PIRA egyes elemei még militánsabbak ma, mint tíz évvel ezelőtt voltak. Van miért aggódnunk – vonta le Holt a végkövetkeztetést.
– Akárcsak a Bekaa-völgyben – bólintott Clark. Mihez kezd az ember, amikor a Sátán eljön Jézushoz? Egyesek nem képesek abbahagyni a küzdelmet a bűn ellen, és ez azt jelenti, hogy nekik maguknak kell némi bűnről gondoskodni. Hát, ez az ára, hogy az üzlet menjen tovább. – Egyszerűen nem akarják abbahagyni.
– Ez a probléma. És ugye mondanom sem kell, hogy az itteni fiúk az egyik fő célpontjuk. A PIRA nem éppen lelkesedik az SAS-ért. Ez sem volt újság. Az angol Special Air Service kommandói nemegyszer mentek bevetésre, hogy elkapjanak olyan IRA-tagokat, akik két komoly hibát is elkövettek. Megszegték a törvényt, és nem maradtak ismeretlenek. John alapvetően hibának tartotta, hogy katonákat használnak rendőri feladatokra, de meg kellett magának vallania, hogy bizonyos szempontból ugyanezt teszi a Szivárvány is. De az SAS akkor is művelt olyasmiket, amelyeket bizonyos szempontból, előre megfontolt gyilkosságnak lehetne nevezni. Anglia bármennyire is emlékeztet Amerikára, sok szempontból nagyon is különböző ország, különböző törvényekkel és szokásokkal. Így aztán Herefordban ügyelnek a biztonságra, mert mi van akkor, ha egy nap felbukkan tízegynéhány rossz fiú AK-47-esekkel a kezében, gyűlölettel a szívében, és az ő emberei, akárcsak a helyi SAS-katonák többsége, családos emberek. A terroristák pedig nem mindig tartják tiszteletben a nem harcolók jogait.
Szokatlan sebességgel érkezett a döntés a Dzerzsinszkij tér 2. szám alól, úton volt már vele a futár. Kirilenko meglepődött, hogy így kapja a kódolt választ. A futár Aeroflot-gépen repült Heathrowba, diplomáciai táskájával együtt, amely egészen addig amíg a futárnál van, sérthetetlen. A táska tartalma nemegyszer nincs is kódolva, és nemegyszer előfordult már, hogy el is lopták. Persze a futárok is tisztában vannak ezzel, és igyekeznek betartani a szabályokat. Ha ki kell menniük a mosdóra, megy velük a táska is. A diplomata-útlevelükkel a kezükben, az értékes titkokkal teli vászonzsákkal átsétálnak az ellenőrző pontokon, el azok előtt az emberek előtt, akik lányuk erényét is odaadnák, ha egy pillantást vethetnének ebbe a zsákba, és odakint mindig várja őket a kocsi.
Így történt most is. A futár a moszkvai Seremetyjevói nemzetközi repülőtérről este induló géppel érkezett. Egy intéssel átengedték a vámon, majd bepattant a követség kocsijába. Innen negyven percbe telt, mire a csúcsforgalomban Kensingtonba értek, majd eljutott Kirilenko irodájáig. A manilaboríték viasszal volt lepecsételve, hogy biztos lehessen benne, senki nem nyitotta föl. A rezidens megköszönte a futárnak ezt és a másik két csomagot, és munkához látott. Elég későre járt már, úgyhogy ma este le kell mondania szokásos korsó söréről. Kicsit bosszantotta a dolog. Őszintén élvezte kedvenc kocsmájának a hangulatát. Moszkvában nyoma sincs ennek, sem a többi országban, ahol szolgált. Ezzel szemben a kezében van John T Clark vezető CIA-tereptiszt teljes dossziéja. Húsz, egyes sorközzel teleírt oldal volt, plusz három fénykép. Nem kapkodta el, gondosan végigolvasta az egészet. Lenyűgöző volt. Az anyag alapján, Golovko főtitkárral való első és egyetlen találkozóján Clark bevallotta, hogy kicsempészte Geraszimov volt KGB-titkár feleségét és lányát az országból... méghozzá egy tengeralattjáróval Tehát a sztori, amit a nyugati sajtóban olvasott, igaz. Olyan, mintha egy hollywoodi film sztorija lenne. Majd később Romániában tevékenykedett, Nicolae Ceaucescu bukása idején. Aztán a tokiói állomáshellyel együttműködve megmentette a japán miniszterelnököt, és ismét csak orosz segédlettel részt vett Mahmud Haji Daryaei eltüntetésében. Úgy vélik, hallgat rá az amerikai elnök, írták az elemzésben. Miért is ne? – gondolta Kirilenko. Szergej Nyikolajics Golovko maga is ellátta gondolataival a dossziét. Igen hozzáértő tereptiszt, független gondolkodó, aki a maga kezébe veszi a kezdeményezést akció közben, és legjobb tudomásuk szerint egyszer sem tévedett... kiképzőtiszt a Virginia állambeli Yorktownban levő CIA akadémián. Úgy tudják, ő képezte ki mind Edward, mind Mary Patricia Foleyt, a CIA jelenlegi igazgatóját és műveleti helyettesét. Csodálatra méltó ember, gondolta Kirilenko. Magára Golovkóra is mély benyomást tett, amit pedig kevés orosz mondhat el magáról.
És ez az ember itt van Angliában valahol, valami titkos tevékenységet folytat. Nem csoda, hogy az ügynökség tudni akar róla, hisz az ember mindent elkövet, hogy nyomon kövesse az ilyen ügynököket. A rezidens kivette tárcájából a papírdarabkát. Mobiltelefonszámnak tűnt. Több mobiltelefonja is volt a fiókjában, mindegyik valódi számok klónjai. Nem került pénzbe a nagykövetségnek, biztonságos volt, és munkát adott a híradósainak. Egy ismert mobiltelefonra is elég nehéz ráállni, de az elektronikus kód hiányában mindössze egy újabb jel volt a rengetegben.
Ugyanilyen volt Dmitrij Arkagyijevicsnek is. A világ minden városában vannak emberek, akik telefonokat klónoznak, és illegálisan árulják őket az utcán. London sem kivétel.
– Igen? – mondta egy távoli hang.
– Dmitrij, itt Ványa.
– Igen?
– Megvan a csomag, amit kértél. Te pedig azzal fizetsz, amiben megegyeztünk.
– Meglesz – ígérte Popov.
– Hol legyen a csere?
Ez nem volt nehéz. Kirilenko megmondta az időt, a helyet, és a módszert.
– Rendben van. – Alig hetven másodpercen belül megszűnt a kapcsolat. Lehet, hogy Popovot kirúgták a szervezetből, de azért nem felejtette el a kommunikációs fegyelmet.
KAPCSOLATOK
MARY Bannister tudta, hogy beteg, csak abban nem volt biztos, hogy mennyire. Abban viszont igen, hogy nem érzi jól magát. És a kábítószerek ellenére is agyának egy része aggódott, hátha komoly a dolog. Még soha nem volt kórházban, kivéve egyszer, amikor a helyi sebészeten ellátták a meghúzódott bokáját. Akkor is csak azért ment be, mert az apja aggódott, hogy talán eltört. Most viszont kórházi ágyban fekszik, mellette áll az infúziósállvány, és átlátszó műanyag cső vezet belőle a jobb karjába. A puszta látvány megrémisztette, pedig a szervezetében áramló gyógyszereknek meg kellett volna nyugtatniuk. Vajon mit adnak neki? Killgore doktor azt mondta neki, hogy folyadékokat, hogy ki ne száradjon, meg más efféléket is. Mary megrázta a fejét, próbálta megszabadítani a rátelepedő pókhálótól annyira, hogy emlékezzen. Miért ne járjon utána. Oldalra lendítette a lábát és felállt. Alig tudott megállni, egész testében remegett, de azért lehajolt és megnézte az állványon lógó műanyag palackokat. Alig tudta fókuszálni a pillantását, még közelebb hajolt, de hiába, mert nem értette a palackok matricáira írt kódokat. Az F4-es alany felegyenesedett, tehetetlen dühében megpróbálta homlokát ráncolni, de még ez sem sikerült igazán. Körülnézett a kórteremben. Egy másik ágy volt a túloldalán, úgy öt láb magas tégla válaszfal választotta el, de látta, hogy nincs benne senki. Tévé is volt a túloldali falon, jelenleg nem volt bekapcsolva. A padló csempézve volt, hűvösnek tűnt csupasz lába alatt. Az ajtó fából készült, és a szokásos forgatható ajtógomb helyett kilincs volt rajta. Szabályos kórházi ajtó volt, de Mary ezt nem tudhatta. Telefont sem látott. A kórházakban nincs telefon a szobákban? Egyáltalán kórházban van? Úgy tűnt, de Mary akkor is biztos volt benne, hogy az agya a szokásosnál lassabban működik, még ha nem is jött rá, hogy miből tudja. Mintha túl sokat ivott volna. Amellett attól, hogy ő beteg volt, védtelennek érezte magát, zavarta, hogy tehetetlen. Ideje csinálni valamit, még ha nem is volt biztos benne, hogy mi legyen az. Kis ideig elgondolkozva állt, aztán megfogta az állványt, és elindult vele az ajtó felé. Szerencsére az állvány elektromos kapcsolótáblája elemmel működött, nem volt a falba dugva. Puhán gurult gumikerekein.
Mint kiderült, az ajtó nem volt bezárva. Mary kinyitotta, kidugta fejét és körülnézett. A folyosó üres volt. A lány maga után húzva az infúziósállványt, kinézett. A folyosó egyik végén sem látott nővérállomást, de ezt sem találta figyelemre méltónak. A 4-es kísérleti alany jobb felé fordult. Most már maga előtt tolta az infúziósállványt. Keresett valamit, de hogy mit, maga sem tudta. Most sikerült homlokát ráncolnia végre, benyitott egy-két ajtón. Nem voltak zárva, de csak sötét szobákat látott, többségük fertőtlenítőtől bűzlött, aztán a folyosó végére ért. Ennek az ajtónak T 9 volt a száma, és e mögött végre valami mást talált. Itt nem ágyak voltak, hanem íróasztal, bekapcsolt komputerrel, legalábbis a képernyő világított. Mary odament, és az íróasztal fölé hajolt. IBM-kompatíbilis gép volt, amit tudott kezelni, még modem is volt hozzá. De mit csináljon vele?
Néhány percig tartott, mire körvonalazódott a fejében. Küldhet egy üzenetet az apjának, vagy nem?
Tizenöt méterrel és egy emelettel odébb Ben Farmer töltött magának egy kávét és visszaült forgószékébe, miután meglátogatta a férfimosdót. Fölvette a Bio-Watch újság egy példányát. Hajnali három volt, és teljes a nyugalom az épületnek ezen a részén.
APA, NEM VAGYOK BIZTOS BENNE HOL VAGYOK. AZT MONDJÁK, HOGY ALÁÍRTAM EGY NYOMTATVÁNYT, ÉS MEGENGEDTEM NEKIK, HOGY VALAMI ORVOSI KÍSÉRLETET VÉGEZZENEK VELEM. VALAMI ÚJ GYÓGYSZERREL VAGY MIVEL, DE ELÉG ROHADTUL ÉRZEM MAGAM, ÉS NEM IS TUDOMIÉRT BEKÖTÖTEK VALAMI GYÓSZERT A JOBB KEZEMBE ÉS OLYAN FURÁN ÉRZEMAGAM, ÉS...
Farmer befejezte a cikket a globális felmelegedésről, aztán a tévémonitor felé pillantott. A komputer sorra mutatta a működő kamerákat. A betegek mind ágyukban voltak...
...egyet kivéve. Mi a fene?, gondolta Farmer, várta, hogy a kamerák visszaváltsanak. Elfelejtette megnézni az üres ágyikó számát. Vagy egy percbe tellett. A fenébe, a T 4 hiányzik. Ez az a lány, ugye? Az F4-es alany, valamilyen Mary. A fenébe is, hová tűnhetett. Bekapcsolta a közvetlen irányítást, és megnézte a folyosót. Ott sincs senki. Senki nem próbált behatolni az épület másik felébe vezető ajtón sem. Az összes ajtó zárva, és riasztóval ellátva. Hol a fenébe vannak a dokik? Ma egy nő van ügyeletben, valamilyen Lani. Senki nem szereti, mert pökhendi, arrogáns ribanc. Feltehetőleg Killgore sem kedveli, mert mindig ő az éjszakás. Palacheknek hívják. Vajon milyen nemzetiségű lehet, futott át Farmer agyán, miközben a hangosbeszélő mikrofonja után nyúlt.
– Dr. Palachek, dr. Palachek, kérem, hívja a biztonságiakat mondta a hangosbeszélőbe. Nagyjából három perc múlva megszólalt a telefonja.
– Itt dr. Palachek. Mi történt?
– Az F4-es alany sétálni ment, nem látom a megfigyelő kamerákon.
– Megyek. Hívja Killgore doktort.
– Igen, doktor. – Farmer emlékezetből hívta a számot.
– Igen? – hallatszott egy ismerős hang.
– Uram, Ben Farmer vagyok. Az F4-es eltűnt a szobájából. Már keressük.
– Oké, hívjanak vissza, amikor megtalálták. – Ezzel elhallgatott a telefon. Killgore nem nagyon izgatta magát. Mary egy kicsit sétálgathat, de úgysem hagyhatja el az épületet anélkül, hogy valaki észre ne venné.
Londonban még mindig csúcsforgalom volt. Iván Petrovics Kirilenko közel lakott a nagykövetséghez, általában gyalog járt dolgozni. A járda zsúfolásig tele volt sietős emberekkel – az angolok ugyan udvarias népség, de a londoniak mindig rohannak valahová. Kirilenko pontosan 8.20-kor érkezett a megbeszélt sarokra. Bal kezében tartotta a Daily Telegraph, a konzervatív reggeli napilap egy példányát, aztán megállt a sarkon, várta, hogy a lámpa zöldre váltson.
Mesterien hajtották végre a cserét, egyetlen szó nem hangzott el, mindössze egy érintés a könyökén, meglazította a fogást, hagyta, hogy a Telegraph kicsússzon a kezéből, és egy másik csusszanjon bele. Mindez derékmagasságon alul történt, hogy a körötte levők nem láthatták, és olyan alacsonyan, hogy az esetlegesen figyelő kamerák elől eltakarta a tömeg. A rezidens épp hogy csak el nem mosolyodott. Mindig élvezte a terepmunkát. Mostani magas rangja ellenére élvezetesnek találta a kémkedés napi gyakorlatát is. Ez legalább bebizonyítja, hogy még mindig képes rá. A lámpa néhány másodperc múlva váltott, és a sárgás kabátot viselő férfi odébb húzódott. Fürgén elindult, kezében újságjával. Mindössze kétsaroknyira volt a nagykövetség. Kirilenko a vaskapun keresztül belépett az épületbe, elhaladt a biztonságiak mellett, föl a második szinten levő irodájába. Felakasztotta kabátját az ajtón levő kampóra, majd leült és kinyitotta az újságot.
Dmitrij Arkagyijevics betartotta a szavát. Két vonalazatlan, kézírással teleírt, fehér papírlapot talált. John Clark a CIA tereptisztje jelenleg Angliában, Herefordban szolgál, és egy új, többnemzetiségű terroristaellenes egységet irányít. Az egység neve Szivárvány, és tíz-húsz emberből áll, főleg angolokból és amerikaiakból, de talán másokból is. Fedett akció, amelyről mindössze néhány igen magas beosztású ember tud. Clark felesége a helyi közkórházban dolgozik nővérként. Az osztagról jó véleménnyel vannak az SAS-bázison dolgozó helyi civilek. A Szivárványnak három bevetése volt eddig, Bern, Bécs és a Világpark. Mindhárom esetben hatékonyan, gyorsan, és a helyi rendőrségnek álcázva bánt el a terroristákkal. Kirilenkónak feltűnt, hogy Popov kerüli az azelőtt használatos „progresszív elemek” kifejezést. A Szivárvány egység hozzájut amerikai hadifelszereléshez, ilyet használtak Spanyolországban is, mint az az eseményről készült tévéfelvételeken is látható. Popov javasolta, hogy a követség tekintse meg a felvételeket, a katonai attasén keresztül kéne megszerezni, javasolta még.
Egészében pontos és informatív jelentés, gondolta a rezindens. Azon az utcasarkon kapott valamit cserébe az általa szállított áruért.
– Láttak valamit ma reggel? – kérdezte Cyril Holt a megfigyelőcsoport vezetőjétől.
– Nem, az Ötös embere a szokásos kezében tartotta a szokásos újságot, de nagy volt a tömeg a járdán, lehet, hogy kicserélte egy másikra. De ha igen, nem láttuk. Elvégre hivatásosokkal van dolgunk, uram – emlékeztette a megfigyelőrészleg vezetője a biztonsági szolgálat igazgatóhelyettesét.
Popov ölébe tette barna, széles karimájú kalapját a vonaton, útban Hereford felé, és úgy tett, mint aki az újságot olvassa, valójában a Moszkvából küldött egyes sortávval teleírt papírlapok fénymásolatait tanulmányozta. Kirilenko állta a szavát, gondolta Dmitrij Arkagyijevics elégedetten. Ahogy egy jó rezidensnek illik is. Így hát, itt ül egyedül a Paddington állomásról induló intercity vonat első osztályú fülkéjében, egyre többet tud meg erről a John Clarkról, és mély benyomást tesznek rá mindazok, amiket megtud. Korábbi ügynöksége Moszkvában elég szép figyelmet szentelt Clarknak. Három fényképet is talált. Az egyikük elég jó minőségű volt, és láthatóan Moszkvában készült, magának a szervezet elnökének a szobájában. Még arra is gondot fordítottak, hogy a családja után is érdeklődjenek. Két lánya van, egyikük még Amerikában jár egyetemre, a másik orvos, bizonyos Domingo Chávez felesége, aki szintén CIA-tereptiszt. Domingo Estebanovics a harmincas évei közepén lehet, szintén találkozott Golovkóval, és úgy tűnik, hogy az idősebb tiszt partnere. Mindketten félkatonai tisztek... Lehet, hogy az a Chávez is Angliában van? A lány orvos, könnyű lesz ellenőrizni. Mind Clarkot, mind fiatalabb partnerét tapasztalt és kitűnő terep-hírszerzőtiszteknek írta le a jelentés. Mindketten jól beszélnek oroszul, az ügynökség összefoglalója szerint, kulturáltan és olvasott ember módjára. Nyilván a kaliforniai Montereyben levő amerikai katonai nyelviskolán végeztek. Chávez a Washington melletti George Mason Egyetemen szerzett master's fokozatot, nemzetközi kapcsolatokból. Feltehetőleg a CIA fizette a tanulmányokat, vagyis mind ő, mind Clark, több egyszerű erős embernél. Mindketten műveltek is, és a fiatalabbik felesége orvos.
Ismert és azonosított terepakcióik... nyicsevo! – gondolta Popov. Két igazán látványos akció orosz segítséggel, plusz Geraszimov feleségének és lányának megszöktetése tíz évvel ezelőtt, valamint még néhány olyan akció, amellyel szintén őket gyanúsítják, de nincs visszaigazolva... „Lenyűgöző”, ez a szó jutott eszébe róluk. Maga is több mint húsz éven keresztül volt terepen dolgozó hírszerzőtiszt, de ez rá is komoly benyomást tett. Clark nyilvánvalóan a sztárok közé tartozik Langleyben, Chávez pedig egyértelműen a tanítványa, aki apósa mély, széles nyomán halad... hát nem érdekes?
Három óra negyvenkor találták meg a lányt, még mindig a komputeren írt, lassan és ügyetlenül. Mikor Ben Farmer kinyitotta az ajtót, először az infúziósállványt pillantotta meg, majd utána a kórházi hálóinget.
– Hello – köszönt rá a biztonsági őr kedvesen. – Kis séta?
– El akartam mondani apának, hol vagyok – felelte Mary Bannister.
– Csakugyan? E-mailen?
– Hát persze – felelte a lány.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha visszamenne a szobájába, oké?
– Jó – egyezett bele Mary fáradtan. Farmer felsegítette, kikísérte a folyosóra, gyengéden átkarolta, hogy segítsen. Nem mentek messzire, Farmer kisvártatva kinyitotta a 4-es szoba ajtaját, lefektette a lányt, betakarta. Mielőtt kiment, még lekapcsolta a lámpát. Palachek doktort a folyosón találta.
– Van egy kis probléma, doki.
Lani Palachek egyáltalán nem szerette, ha „dokinak” nevezik, de most nem óhajtott ezen vitatkozni.
– Mi a probléma?
– A T 9-ben találtam, a komputer előtt. Az mondja, küldött egy e-mailt az apjának.
– Micsoda? – Ettől aztán kinyílt a doki szeme.
– Ezt mondta.
Ó, a fenébe! – gondolta a doktor.
– Mit tudhat?
– Nem hiszem, hogy sokat, egyikük sem tudja, hogy hol vannak. És még az sem segít, ha kinéznek az ablakon. – Mindössze erdős dombságot látnak, még egy parkolót sem, hogy az autók rendszámtáblája segítsen. A dolognak ezt a részét alaposan végiggondolták.
– Nincs rá semmi mód, hogy visszaszerezzük a levelet?
– Ha tudjuk a jelszavát és a szervert, amelyre rákapcsolódott, akkor talán – felelte Farmer. Kellőképp értett a komputerekhez, ahogy szinte mindenki a telepen. – Megpróbálhatom, miután felébresztettük, mondjuk négy óra múlva.
– És nem lehetne visszatartani a levelet?
Farmer a fejét rázta.
– Kétlem. Többségük nem így működik. Nincs AOL szoftver a rendszeren, csak Eudora, és ha kiadjuk az AZONNAL ELKÜLDENI parancsot, már el is ment, doki. Egyenesen a Netre megy, és ha egyszer ott van... hát akkor annyi.
– Killgore a plafonon lesz.
– Igen, asszonyom – mondta a volt tengerészgyalogos. – Talán nem ártana, ha jelszóhoz kötnék a komputerhasználatot. – Azt már nem tette hozzá, hogy rövid ideig nem volt a monitorok előtt, így az egész az ő hibája. De hát ilyen esetekre nem képezték ki, különben is, miért nem tesznek zárakat az ajtókra, ha kívül akarják tartani az embereket. Vagy még egyszerűbb, miért nem zárják be az alanyokat`? Az első kísérleti csoport kliensei teljesen elkényeztették őket. Ezek a részeges hajléktalanok nem értettek a komputerhez, de nem is akartak semmit se kezdeni. Így aztán most meg sem fordult senkinek a fejében, hogy a jelenlegi kísérleti állatokkal nem így van. Hát, ez van. Láttunk már ennél nagyobb tévedéseket is. Még szerencse, hogy semmi esélye, hogy megtudják, hol vannak, sem a cég nevét, amelyé a telep. Márpedig ezek nélkül az adatok nélkül ugyan mit mondhatott az F4-es? Semmi hasznosat, Farmer ebben biztos volt. De a dokinak egy dologban igaza van, dr. John Killgore nagyon pipa lesz.
Az angol földművesebéd nemzeti intézmény számba megy. Kenyér, sajt, saláta, bébiparadicsom, chutney, és valami hús, ez esetben pulyka. Na és természetesen a sör. Popov már az első angliai útján megkedvelte. Most levette nyakkendőjét, és kevésbé elegáns ruhát öltött, hogy inkább a munkásosztály tagjának tűnjön.
– Hát, hello – köszönt a vízvezeték-szerelő, amikor leült. Edward Milesnak hívták, magas, erőteljes ember volt, tetoválásokkal a karján. Az angolok szeretik az ilyesmit, főleg az egyenruhások. – Látom, maga már nekilátott.
– Hogy ment a délelőtt?
– A szokásos. Megcsináltam egy vízmelegítőt az egyik háznál, egy francia pofának, az új csapatban van. A felesége bombázó jelentette Miles. – A férfiról csak képet láttam, úgy tűnik, őrmester a francia hadseregben.
– Tényleg? – harapott bele Popov a szendvicsébe.
– Délután még vissza kell hogy menjek, hogy befejezzem. Aztán még meg kell javítanom egy vízhűtőt a főhadiszállás épületében. Ezek a nyavalyás jószágok legalább ötvenévesek. Valószínűleg még alkatrészt is nekem kell csinálnom, hogy meg tudjam javítani az átkozottat. Lehetetlen hozzájutni, a gyártó vagy ezer éve megszűnt. – Miles nekilátott a maga ebédjének. Szakértő módon szortírozta a különböző alkotóelemeket, majd egy szelet kenyérre halmozta.
– A kormányzati intézmények mind egyformák – közölte Popov a bölcsességet.
– De mennyire! – helyeselt Miles. – És a segédem beteget jelentett. Tudja, mikor beteg az? – bosszankodott a vízvezeték-szerelő. – Büdös neki a munka.
– Hát, talán a szerszámaim segítenek – biztatta Popov. Az ebéd hátralévő részében sportról beszélgettek, aztán mindketten felálltak, és kimentek Miles kocsijához. Hivatalos rendszámmal ellátott kis kék furgon volt. Az orosz berakta hátulra a szerszámait, a szerelő indított. Kihúzott az útra, majd a herefordi bázis főkapuja felé tartott. A biztonsági őr szinte meg sem nézte őket, csak intett, hogy mehetnek.
– Látja, csak a megfelelő embert kell ismerni, hogy az ember bejusson ide – nevetett Miles. Élvezte, hogy diadalmaskodott a bázis biztonsági rendszerén. A bázis a tábla szerint fekete státusban, a legalacsonyabb készenléti fokozatban van. – Gondolom, az IRA-sok egy kicsit lenyugodtak. Különben se lenne igazán jó ötlet tőlük ide jönni, ezek közé a fickók közé. Mintha az oroszlán bajuszát akarnák megcibálni – folytatta.
– Gondolom. Csak annyit tudok az SAS-ről, amit a tévében láttam, de az biztos, hogy elég veszélyeseknek látszanak.
– A fenébe is, azok is – helyeselt Miles. – Elég, ha megnézi őket, azt, ahogyan járnak meg ilyesmi. Tudják, hogy oroszlánok. És ez az új társaság pontosan olyan, sőt egyesek szerint még jobbak is. Eddig három munkájuk volt, ha jól tudom, és mindet láttam a tévében. Azt a bandát is elintézték végleg a Világparkban.
A bázis karbantartó épülete annyira jellegzetes, tipikus karbantartó épület volt, hogy szinte semmiben nem különbözött a korábbi Szovjetunióban levő, hasonló épületektől. Mállott a festék, kopott, elhanyagolt volt a parkoló. A hátsó dupla ajtókon lakat volt, az a fajta, amelyet egy gyerek is fel tud nyitni egy hajtűvel. Igaz, valószínűleg egy csavarhúzó az itt található legveszélyesebb fegyver, gondolta Popov. Miles leparkolt teherautójával, és intett Popovnak, hogy kövesse. Odabent minden olyan volt, amire Popov számított. Olcsó íróasztal, ahol a szerelő elvégezheti a papírmunkát, kopott forgószék, amelynek repedezett műanyagján keresztül kilátszik a tömés. A falon levő akasztós táblán szerszámok. A megkopott festék alapján kevés lehetett közülük ötévesnél fiatalabb.
– Adnak pénzt, ha új szerszámokat akar venni? – kérdezte Popov szerepe szerint.
– Kell írnom egy kérelmet, és meg kell indokolnom, de a főnököm elég rendes, és tudja, hogy nem kérek olyat, amire nincs szükségem. – Miles felvett egy jegyzetlapot íróasztaláról. – Még ma meg kell csinálnom azt a vízhűtőt. Mi a csudának nem isznak inkább Coca-Colát – tűnődött. – Nincs kedve velem jönni?
– Miért is ne? – Popov felállt, és elindultak kifelé. Öt perc múlva már meg is bánta. Fegyveres katona állt a főhadiszállás bejárata előtt, és Popov hirtelen rádöbbent, hogy ez a Szivárvány főhadiszállása, odabent pedig maga Clark, Iván Tyimofejevics várja.
Miles leállította a furgonját, kiszállt, hátrament, kinyitotta az ajtót, és elővette szerszámosdobozát.
– Egy kis franciakulcsra lesz szükségem – közölte Popovval, az pedig kinyitotta a magával hozott vászonzsákot, és kivett egy vadonatúj tizenkét hüvelykes merevcsőkulcsot.
– Ez megfelel?
– Tökéletes. – Miles intett, hogy kövesse. – Jó napot, tizedes köszönt a katonának, aki udvariasan bólintott, de egy szót sem szólt.
Popov ellenben alaposan meglepődött. Oroszországban jóval szigorúbb lett volna az ellenőrzés, ez viszont Anglia, és a szerelő nyilvánvalóan ismeri az őrt. Aztán már bent is voltak. Popov igyekezett nem túl feltűnően nézelődni, és minden akaraterejére szüksége volt, hogy uralkodjon idegességén. Miles azonnal munkához látott. Kicsavarta a csavarokat, félretette a borítólemezt, aztán bekukucskált a vízhűtő belsejébe. Kinyújtotta a kezét a kis franciakulcsért, Popov pedig belerakta.
– Jó fogása van, igaz, vadonatúj, úgyhogy ez várható is... – Rászorította az egyik csőre, aztán csavart egyet. – Gyerünk már... Ez az. Kihúzta a csövet, aztán a fény felé tartva szemügyre vette. – Hát, ezt meg tudom csinálni. A fenébe is, csoda történt – tette hozzá. Letérdelt, és kotorászni kezdett a szerszámosládában. – Mindössze eltömődött a cső. Nézze csak, legalább harmincévnyi üledék van benne – és ezzel átnyújtotta Popovnak.
Popov úgy csinált, mint aki lelkesen nézegetni a csövet. Nem mintha bármit is látott volna, hiszen az tele volt... üledékkel, annak alapján, amit Miles mondott. Aztán a szerelő újra átvette tőle, beledugott egy kis csavarhúzót, és valahogy úgy dolgozott vele, mint a tisztítópálcával szoktak a fegyver csövén. Aztán megfordította, és ugyanezt tette a másik oldal felől is.
– Na lám csak, csak nem lesz tiszta vizünk a kávénkhoz? – szólalt meg egy hang.
– Remélem, lesz, uram – felelte Miles.
Popov felnézett, és kalimpálni kezdett a szíve. Clark volt az, Iván Tyimofejevics, a KGB-dosszié szerint. Magas, az ötvenes évei elején. Mosolyogva nézett a két munkásra. Mintha nem igazán érezte volna jól magát öltönyben, nyakkendőben. Popov udvariasan bólintott felé, aztán a szerszámaira meredt. Tűnj el innét, harsogta benne egy hang. – Lehet, már jó is lesz – dünnyögte Miles. Hátranyúlt, a helyére tette a csövet, aztán átvette Popovtól a franciakulcsot, és a helyére csavarozta. Alig egy perc múlva felállt, és elfordította a műanyag Fogantyút. Piszkos víz bukkant elő. – Jó öt percig folyatni kell, uram, hogy kitisztuljon a cső.
– Rendben van, köszönöm – mondta az amerikai, és otthagyta őket.
– Szívesen uram – szólt Miles az eltűnő hát után. – Ez volt a főnök, Mr. Clark.
– Tényleg? Milyen udvarias.
– Igen, rendes fickó. – Miles fölállt, és megpöckölte a műanyag kart. A víz eleinte zavaros volt, aztán lassan kezdett kitisztulni, és néhány perc múlva teljesen tisztának látszott. – Hát, ezt megcsináltuk. Jó kis fogó – mondta Miles, és visszaadta Popovnak. – Mibe kerül?
– Ez a magáé.
– Hát, köszönöm, barátom. – Miles mosolyogva indult kifelé, és haladt el az angol hadsereg katonai rendőrségének tizedese mellett.
Körbehajtottak a bázison. Popov megkérdezte, hol lakik Clark.
Miles pedig balra fordult a magas rangú tisztek szálláshelye felé.
– Nem rossz kis ház, mi?
– Hát, elég kényelmesnek tűnik. – Barna téglaház volt, palatetővel, hátul kis kerttel.
– Én magam szereltem a vezetékeket, amikor felújították – magyarázta Miles büszkén. – Az pedig az asszonyka.
Ápolónői egyenruhába öltözött asszony jelent meg a ház előtt, a kocsihoz ment és beszállt. Popov agyában rögzítette a külsejét.
– A lányuk ugyanabban a kórházban orvos – mesélte Miles. Az is bekapta már a legyet, azt hiszem, az egyik katona a férje. Különben ugyanúgy néz ki, mint az anyja, magas, szőke, és csinos. Igazi bombázó.
– Ők is itt laknak?
– Azt hiszem, arrafelé – mutatott Miles nyugat felé. – Ott vannak a tiszti szállások, olyanok, mint ez, csak kisebbek.
– Nos, mit tud ajánlani a számunkra? – kérdezte a rendőr-főfelügyelő.
Bill Henriksen kedvelte az ausztrálokat. Rögtön a tárgyra tértek. Canberrában voltak, Ausztrália fővárosában. Az ország legmagasabb rangú rendőrével és néhány katonai egyenruhás férfival.
– Először is, tisztában van a hátteremmel. – Erről már korábban gondoskodott, tudták, milyen FBI-os gyakorlata van, és azt is, milyen hírnévnek örvend a cége. -Tudják, hogy együttműködöm az FBI-jal, és néha még a Fort Braggben állomásozó Deltával is. Ennélfogva vannak kapcsolataim, méghozzá jók. Talán sok szempontból még a magukénál is jobbak – kockáztatott meg egy kis nagyképűsködést.
– A saját SAS-ünk is elég jó – közölte a rendőrfőnök.
– Tudom – felelte Bill mosolyogva. – Dolgoztam velük néhányszor, amikor a túszmentő osztagnál szolgáltam, Perthben kétszer, aztán egyszer Quanticóban és Fort Braggben, még amikor Philip Stocker dandártábornok volt a főnök. Mit csinál most, mellesleg?
– Három éve nyugdíjba vonult – felelte a rendőrfőnök.
– Hát, Phil ismer engem. Derék ember, nagyon kedvelem – lelkendezett Henriksen. – Szóval azt kérdezik, mit tudok felajánlani maguknak? Együttműködöm az összes szállítóval. Össze tudom hozni magukat a H&K-val, hogy megvehessék az új MP-10-est, amit a mi srácaink annyira szeretnek. Az FBI számára fejlesztették ki, mert úgy véltük, hogy a kilencmilliméteres nem elég erőteljes. Az új Smith & Wesson tíz milliméteres hüvelye igen, egy egész új világ a H&K fegyver számára. Igaz, fegyvereket bárki szerezhet, én viszont kapcsolatban vagyok az E-Systemsszel, a Collinsszal, a Fredericks-Andersszel, a Micro-Systemsszel, a Halliday Inc.-vel, és az összes többi elektronikai céggel is. Tudom, mi történik a kommunikáció és a megfigyeléstechnika világában. A maguk SAS-csapata e téren gyenge, legalábbis a kapcsolataim szerint. Segíthetek pótolni a hiányosságokat, és jó áron tudom beszerezni a szükséges felszereléseket. Azonkívül az embereim segítik magukat, kiképzik az embereket az új eszközökre. Van egy korábbi deltásokból és túszmentőkből álló csapatom. Köztük van Dick Voss, aki Braggban a különleges hadműveletek kiképzőközpontjában volt törzsőrmester. A legjobb a világon, és most nálam dolgozik..
– Találkoztam vele – bólintott az ausztrál SAS-őrnagy. – Tényleg nagyon jó.
– Szóval, mit tehetek önökért? – kérdezte Henriksen. – Maguk is tudják, mennyire megnövekedett a terroristaaktivitás Európában, és maguk sem vehetik félvállról ezt a fenyegetést az olimpiai játékokon. Az SAS-osztaguknak se tőlem, se másoktól nincs szüksége tanácsra taktikai kérdésekben. De a cégem elláthatja őket a legmodernebb elektronikai megfigyelő és kommunikációs eszközökkel. Ismerem azokat az embereket, akik személyre szólóan készítik a srácaink által használt felszerelést. És ezek azok a cuccok, amiket a maguk emberei is akarnak, biztos vagyok benne. Én pedig segíthetek, hogy pontosan azt kapják, amire szükségük van, és ki is képezhetem rá az embereiket. Nincs a világon még egy olyan cég, amelynek ilyen tapasztalata lenne.
Mély csönd fogadta a hallottakat. De Henriksen szinte olvasott az agyukban. Mint mindenki más, ők is nézték a terrorista incidenseket a tévében, és idegesek lettek tőle. Így kellett hogy legyen. Az e téren dolgozó emberek hivatásszerűen aggódnak, mindig valódi vagy vélt fenyegetés után kutatnak. Az olimpiai játékok rendezése komolyan megnövelheti az ország presztízsét, ezzel szemben a földgolyó legkomolyabb terrorista célpontja, ahogy azt a német rendőrség a maga kárán tanulta meg Münchenben, 1972-ben. Az a palesztin támadás sok szempontból a kezdete volt a világterrorizmusnak. Eredményeképp az izraeli csapatot egy picit mindig jobban őrizték, mint a más országbeli sportolókat, és általában a vendéglátó ország biztonsági embereinek tudtával mindig bedugták az izraeliek néhány kommandósukat is a birkózók közé. Senki sem akarta, hogy München ismét megtörténjen.
A legújabb európai terroristatámadások világszerte aggasztották a szakértőket, de sehol nem annyira, mint Ausztráliában. Ez az ország amúgy is érzékeny a bűnnel szemben. Nem is olyan rég egy őrült több ártatlan embert lőtt agyon, köztük gyerekeket is. Ennek eredményeképp a parlament épp ebben a városban mondta ki, hogy tilos fegyvert tartani.
– Mit tud az európai incidensekről? – kérdezte az ausztrál SAS tiszt.
Henriksen óvatosan válaszolt.
– Az, amit tudok, javarészt nem hivatalos, ha tudják, hogy értem.
– Valamennyien fel vagyunk jogosítva titkos anyagok ismeretére felelte a zsaru.
– Oké, csak éppen az a probléma, hogy én nem vagyok feljogosítva. A fenébe is, a rajtaütéseket végrehajtó egységet Szivárványnak hívják. Egy főleg amerikaiakból és britekből, de más NATO-országok tagjaiból álló fedett egység. Angliában, Herefordban állomásoznak, a parancsnokuk egy amerikai CIA-s, John Clark. Mondhatom, komoly az ipse, akárcsak a fiai. Mind a három ismert akciójuk olyan sima volt, mint a baba popsija. Hozzájutnak amerikai felszereléshez – helikopterhez meg ilyenekhez –, és nyilvánvaló, hogy diplomáciai egyezmények születtek, miszerint szabadon működhetnek egész Európában, ha a gondban lévő országok meghívják őket. A maguk kormánya beszélt már valakivel erről?
– Tudunk a dologról – felelte a főzsaru. – Amit elmondott, minden részletben pontos, hogy őszinte legyek, magam nem is tudtam a parancsnokuk nevét. Tud még valamit mondani róla?
– Soha nem találkoztam vele személyesen, csak hírből ismerem. Igen magas rangú tereptiszt, közel áll az igazgatóhelyetteshez, és úgy tudom, hogy elnökünk is személyesen ismeri. Úgyhogy feltételezhetjük, hogy elég jó hírszerző részlege van. Az akcióban közvetlenül részt vevő emberei pedig megmutatták, mit tudnak, vagy nem?
– De mennyire – jegyezte meg az őrnagy. – Nemigen láttam még egy ilyen jó munkát, mint amit a Világparkban végeztek. Talán még az iráni nagykövetségi munkánál is jobb volt, még annak idején Londonban.
– Maguk is ugyanígy csinálták volna – bókolt Henriksen, de komolyan is gondolta. Az ausztrál Special Air Service-t az angol modell alapján állították föl. És bár nemigen volt éles bevetésük, Henriksen FBI-os pályája során néhányszor találkozott velük, és nem maradtak benne kétségek a képességeik felől. – Melyik század, őrnagy?
– Első Szablya – felelte a fiatal tiszt.
– Emlékszem Bob Fremont őrnagyra, és...
– Immár ezredes – közölte vele az őrnagy.
– Csakugyan? Jobban kéne figyelemmel kísérnem az ilyesmit. Elsőrangú tiszt. Nagyon jól kijött Gus Wernerrel. – Henriksen kis szünetet tartott. – Szóval ez az, amit én hozhatok, emberek. Én és az embereim beszéljük a nyelvet. Megvan az összes szükséges kapcsolatunk a hadműveleti és az ipari oldalon is. Hozzájutunk a legújabb felszerelésekhez. És ha azt mondják, jöjjünk, három vagy négy napon belül itt vagyunk, hogy segítsünk az embereiknek.
Nem voltak további kérdések. A főzsarura láthatóan mély benyomást tett, az SAS őrnagyra pedig még mélyebbet..
– Hát, nagyon köszönjük, hogy eljött – állt föl a rendőr. Nehéz volt nem szeretni az ausztrálokat, és országuk nagy része még mindig érintetlen volt. Többsége ugyan rémisztő sivatag, amelybe újabban tevéket is hoztak. Ez az egyetlen hely Arábián kívül, ahol jól megvannak ezek az állatok. Henriksen olvasta valahol, hogy Jefferson Davis megpróbálta őket tenyészteni Amerikában, a délnyugaton, de nem vált be a dolog. Talán mert túl kevés állattal kezdte ahhoz, hogy elszaporodjanak. Henriksen nem tudta eldönteni, örüljön-e vagy sem. Ezek az állatok egyik országban sem őshonosak, és általában ostobaság beleavatkozni a természet terveibe. Másfelől a lovak és öszvérek sem őshonosak, márpedig Henriksen egyáltalán nem bánta a kószáló vadlócsordákat, ameddig a ragadozók korlátok közt tartják őket.
De nem, Ausztrália sem igazán érintetlen, emlékeztette magát. Behozták ide a dingókat, a sivatag vad kutyáit, és ezek kiirtották vagy visszaszorították az őshonos erszényes állatokat. Elszomorította a gondolat. Viszonylag kevés ember él ezen a földrészen, de még ilyen kevésnek is sikerült felborítani az ökoszisztémát. Talán ez a jel, amely mutatja, hogy sehol nem lehet bízni az emberben. Még akkor is, ha ilyen kevesen vannak egy egész földrésznyi területen. Vagyis itt ugyanúgy szükség van a projektre.
Milyen kár, hogy nincs több ideje. Szerette volna megnézni a Nagy-korallzátonyt. Lelkes búvár, mégsem volt soha módja uszonyokkal, búvárruhában lemerülni és megnézni a természetes szépségnek ezt a lenyűgöző példáját. Talán egyszer, néhány éven belül könnyebb lesz, gondolta Bill. Az asztal másik oldalán levő házigazdáira pillantott. Nem szabad embertársakként gondolni rájuk. Vetélytársak, akik harcolnak vele a bolygó birtoklásáért, csak vele ellentétben nem szeretik. Talán nem mindegyikük. Talán némelyikük ugyanúgy szereti a természetet, mint ő, de sajnos nincs idő felkutatni, azonosítani őket, úgyhogy együttesen ellenségnek kell tekinteni mindet, és ezért megfizetik majd az árat. Milyen kár.
Skip Bannister már jó ideje aggódott. Eleve nem akarta, hogy lánya New Yorkba menjen. Nagyon messze van az indianabeli Garytől. Igaz, az újságok azt írták, visszaesett a bűnözés abban a Hudson-parti rémes városban, de még akkor is túl nagy és túl személytelen ahhoz, hogy igazi emberek éljenek ott, főleg magányos lányok. Bannister számára Mary mindig is az ő kislánya maradt. Emlékezett rá, milyen volt rózsaszín nedves kis csomagként a karjában. Aztán anyja hat évvel később meghalt. Neki kellett babaházat építenie a kislánynak, bicikliket összerakni, ruhákat vásárolni, gondoskodni a tanításáról. Aztán legnagyobb bánatára a kismadár szárnyra kapott, és kirepült a fészekből. El New York Citybe, abba a gyűlöletes, zsúfolt helyre, teli gyűlölni való, ellenszenves emberekkel. De ő nem vitatkozott, ahogy akkor sem, amikor Mary olyan fiúkkal randevúzott, akikért egyáltalán nem lelkesedett. Mert lánya legalább olyan önfejű és akaratos volt, mint az összes hasonló korú lány. Aztán elment, hogy vagyont szerezzen. Megismerje a Mr. Igazit, vagy valami ilyesmi.
Aztán eltűnt, és Skip Bannisternek sejtelme sem volt, mit tegyen. Úgy kezdődött, hogy Mary egymás után öt nap nem telefonált, úgyhogy felhívta lánya New York-i számát, és jó ideig hagyta kicsengeni a telefont. Talán randevúzik, esetleg sokáig dolgozik. A munkahelyén kéne felhívni, de valahogy Marynek nem volt még módja megadni a számot. Skip mindig mindent megbocsátott neki egyedülálló apák módjára. Talán hiba volt, gondolta most, talán nem.
Skip biztos volt benne, hogy valami baj van. Álló nap és éjjel hívta Mary számát, de a telefon csak csengett és csengett. Egy hét múlva már nagyon aggódott. Néhány nap múlva már annyira aggódott, hogy hívta a rendőrséget, és bejelentette az eltűnését. Nem volt valami biztató. A rendőr, aki végül foglalkozott vele, feltett jó néhány kérdést a lánya viselkedéséről, aztán húsz perc után türelmesen magyarázni kezdte, hogy a fiatal nők időnként csinálnak ilyesmit, de szinte mindig épen kerülnek elő valahonnan. Tudja, ez együtt jár azzal, amikor egy lány felnő, így bizonyítják be maguknak, hogy a maguk urai. Így aztán valahol New Yorkban van egy dosszié, vagy egy komputerfile, Mary Eileen Bannisterről, aki eltűnt, és akit a New York-i rendőrség még annyira sem tart fontosnak, hogy egy rendőrt küldjön a felső West Side-i lakására, hogy körülnézzen. Skip Bannister ezt maga tette meg. De mindössze a gondnokkal találkozott, aki megkérdezte, elviszi-e a lánya holmiját, mert már hetek óta nem látta, és hamarosan lejár a bérlet...
Ez volt az a pont, amikor Skip – James Thomas – Bannister pánikba esett. A legközelebbi rendőrőrszobára ment, személyesen tett bejelentést. Követelte, hogy tegyenek valamit, de csak annyit ért el, hogy megtudta, rossz helyre jött. De igen, azért itt is megteheti a bejelentést eltűnt személyről. Aztán egy ötvenes éveiben járó nyomozótól végig kellett hallgatnia mindazt, amit korábban a telefonon is. Ugyan már, néhány hete tűnt csak el. Nem került elő olyan női holttest, akire illene a lánya leírása, úgyhogy feltehetőleg életben van, kutya baja. És az ilyen esetek kilencvenkilenc százalékában az derül ki, hogy a leányzó csak a szárnyait próbálgatta.
De nem az ő Maryje, felelte James T. „Skip” Bannister az unott, oda sem figyelő rendőrnek. Uram, mindegyik apa ezt mondja, és mégis százból kilencvenkilenc esetben – nem inkább még többen ez derül ki. És nagyon sajnálom, de nincs elég emberünk ahhoz, hogy az összes ilyen esetet kivizsgáljuk. Sajnálom, de az ilyesmi nem így működik. Menjen inkább haza és várja, hogy a lánya telefonáljon.
Bannister ezt is tette. Útközben, hazafelé Garybe, füstölgött a dühtől. Mikor megérkezett, hat üzenet várta az üzenetrögzítőjén. Gyorsan meghallgatta őket, de csalódnia kellett, egyiket sem eltűnt lánya küldte.
Mint az amerikaiak többségének, James Thomas Bannisternek is volt számítógépe. Egy hirtelen ötlettől hajtva vette, és nemigen használta, de ezen a napon is, mint minden más nap, bekapcsolta. Felment a Netre, hogy megnézze e-mailjét, és végre ma reggel egy levél várta az IN bokszban a lányától. Az egérrel rákattintott, és az kinyílt a monitoron, és...
...Bannister most esett csak igazából pánikba.
Mary nem tudja, hol van? Orvosi kísérletek? Ami még rémisztőbb volt, a levél zavaros volt, és teli hibákkal, pedig Mary mindig is jó tanuló volt, kézírása olvasható, tiszta. Levelei olyanok voltak, mintha újságcikkek lennének, persze teli szeretettel, de tiszták, érthetőek, jól olvashatók, ezt pedig mintha egy hároméves gyerek írta volna, gondolta Skip Bannister. Még rosszul is van gépelve, pedig a lánya jól gépelt. Ötös volt gépelésből.
Mit tegyen? A gyerek eltűnt... és minden ösztöne azt harsogta, hogy a lánya veszélyben van. Gyomra görcsbe rándult, a szíve összevissza kalapált, izzadságcseppek ütöttek ki arcán. Lehunyta szemét, és kétségbeesetten gondolkodott, aztán fogta a telefonkönyvet és kinyitotta. Az első oldalon voltak a sürgős esetben hívható számok, kiválasztott közülük egyet, és tárcsázott.
– FBI, miben segíthetek? – mondta egy női hang.
LÉPCSŐFOKOK
AZ UTOLSÓ piás jóval tovább élt, mint bárki gondolta volna, de ezzel csak az elkerülhetetlent sikerült odébb tolnia. Henrynek hívták, negyvenhat éves fekete volt, aki húsz évvel idősebbnek tűnt. Aki csak hajlandó volt meghallgatni, annak elmondta, hogy háborús veterán, ráadásul igen jó huzata volt, ami meglepő módon nem tette tönkre a máját. Az immunrendszere vitézül küzdött a Síva ellen. Feltehetőleg a génbank legjavából jutott neki, nem mintha sokra menne vele, gondolta Killgore doktor. Hasznos lett volna megtudni az előtörténetét, azt, mennyi ideig éltek a szülei, de mire eszükbe jutott, már késő volt. A kinyomtatott vérképe szerint már a végét járta. A mája végül megadta magát a Síva-szálaknak, és a vérképe minden egyes fontos jellemzője pocsék volt. Bizonyos szempontból kár. A Killgore-ban még élő orvos doktor valahogy azért drukkolt, hogy a páciensek életben maradjanak. Vagy talán a benne levő sportember, gondolta a páciens szobájába lépve.
– Nos, hogy érzi magát Henry? – kérdezte.
– Szarul doki, nagyon szarul. Úgy érzem, mintha a gyomrom szét akarna szakadni.
– Érzi? – kérdezte Killgore meglepődve. Henry immár naponta csaknem tizenkét milligramm morfiumot kapott, egészséges ember számára végzetes dózis, de a nagybetegek valahogy jóval több kábítószert elviseltek.
– Egy részét – felelte Henry elfintorodva.
– Ezen azért segíthetünk. – Az orvos 50 köbcentis injekciós tűt vett elő zsebéből, és egy ampulla Dilaudidot. Kettőtől négy milligrammig erős adagnak számít normál ember esetén. Killgore negyven mellett döntött, hogy biztos lehessen. Henry már eleget szenvedett. Megtöltötte a injekciós tűt, körme hegyével megpöckölte a műanyag csövet, hogy kijöjjön a kis légbuborék, aztán beszúrta a tű hegyét az infúziós csőbe, és gyorsan benyomta a szert.
– Ahh – Henry csak ennyit mondhatott, amint a kábítószer gyönyöre elöntötte. Ugyanolyan gyorsan arca megmerevedett, szeme kinyílt, pupillája kitágult élete utolsó gyönyörteli pillanatától. Killgore tíz másodperc múlva megérintette a jobb nyaki ütőeret. Semmit nem érzett, és Henry légzése is megállt. Killgore, csakhogy teljesen biztos lehessen a dolgában, elővette zsebéből a sztetoszkópját, és Henry mellkasához érintette. Immár biztos volt benne, hogy megállt a szíve.
– Jól küzdöttél, haver – mondta az orvos a holttestnek. Aztán kihúzta az infúzió csövét, lekapcsolta az elektronikus adagolórendszert, és letakarta a holttestet. Hát, eddig tartottak a piások. Többségük nem bírta soká, Henryt kivéve. Ez a nyavalyás igazi harcos volt, minden jóslat ellenére is küzdött az életéért. Vajon mi lett volna, ha kipróbálják rajta valamelyik vakcinát? A 'B' szinte minden bizonnyal megmentette volna. Igaz, akkor a nyakukon ragadt volna egy egészséges piás, és nem az ilyesféle emberek megmentése a projekt célja. Senkinek semmi haszna nem volt belőle, kivéve az italbolt tulajdonosát. Killgore kiment a szobából, és intett az egyik ápolónak. Henry hamvai tizenöt perc múlva már a levegőben szállingóznak. Összetevői jót tesznek a fáknak és a fűnek. Trágyaként szállnak le a földre, és egy ilyen alak ennél többet nem is igen tehetne a természetért.
Ideje volt felkeresni Maryt, az F4-est.
– Hogy van? – kérdezte a szobába lépve.
– Jól – felelte a lány álmosan. Bármi kellemetlenséget érzett volna, mélyen elnyomta a morfium.
– Hallom, sétált egy kicsit tegnap éjjel – kérdezte Killgore, és megnézte a lány pulzusát, 92 volt, erős és egyenletes. Igaz, még nem mutatkoznak rajta a komoly tünetek. Bár az is biztos, hogy messze nem fogja addig húzni, mint Henry.
– Meg akartam mondani apának, hogy jól vagyok – magyarázkodott a lány.
– Gondolja, hogy aggódott?
– Nem beszéltem vele azóta, hogy itt vagyok, és gondoltam... – Elnyomta az álom.
– Szóval így gondoltad. Na majd mi gondoskodunk, hogy még egyszer ilyen ne forduljon elő – közölte Killgore doktor az alvó nővel. Állított az infúzió kapcsolótábláján; ötven százalékkal növelte a morfiumcsöpögtetést. Ettől majd nem fog ugrálni.
Tíz perc múlva már kint volt, észak felé sétált, ahol... ez az, megpillantotta Ben Farmer kisteherautóját a szokásos helyén. Az épület leginkább pajtához hasonlított, de odabent madárszoba volt. Az ajtókon olyan sűrű volt a rács, hogy nem lehetett benyúlni, és egy madár sem fért ki. Killgore addig gyalogolt az ajtók sora mellett, míg egyik kedvencénél meg nem találta Farmert.
– Túlórázik? – kérdezte Killgore.
– Egy kicsit – bólintott a biztonsági ember. – Gyere, Festus mondta, és egy barna bagoly haragosan csapdosni kezdett szárnyaival. Aztán a levegőbe emelkedett, és Farmer kesztyűbe bújtatott kezére röppent.
– Nem valami barátságos – jegyezte meg az orvos.
– A baglyokkal időnként elég nehéz dolgozni, és Festusnak rossz természete van – magyarázta a volt tengerészgyalogos. Visszavitte a baglyot ülőkéjére és letette, aztán gyorsan kicsusszant az ajtón. A baglyok nem a legokosabb ragadozók. Átkozottul nehéz tanítani őket. Vele nem is próbálkozom.
– Csak elengedi?
– Aha. Azt hiszem, a hét végén – bólintott Farmer. – Már két hónapja van itt, és begyógyult a szárnya. Gondolom, alig várja, hogy elmehessen és találjon magának egy egerekkel teli pajtát.
– Őt ütötte el egy autó?
– Nem. Niccolót, a nagy fülesbaglyot. Azt hiszem, Festus nekiszállhatott egy távvezetéknek. Biztosan nem figyelt, mert mindkét szeme jól működik. De a madarak ugyanúgy ügyetlenkednek néha, mint az emberek. De szépen rendbe tettem a törött szárnyát. Nyugodtan mondhatom, hogy jó munkát végeztem. – Farmer elégedetten elmosolyodott. – De az öreg Festus nem valami hálás érte.
– Ben, magának orvosnak kéne lennie, olyan jól csinálja. Nem szanitéc volt a tengerészgyalogosoknál?
– Egyszerű baka. A tengerészgyalogsághoz a flottától jönnek a szanitécek, doki. – Farmer levette vastag bőrkesztyűjét, és kicsit megmozgatta az ujjait, mielőtt újra visszavette volna. – Mary miatt jött, ugye?
– Mi történt?
– Az igazat akarja hallani? Kimentem a vécére, visszaültem, olvasgattam az újságot, és amikor felnéztem, már nem volt ott. Úgy gondolom, úgy tíz perce kószálhatott, amikor észrevettem. Elszúrtam doki, ez a helyzet – vallotta be.
– Azt hiszem, nem történt semmi komoly baj.
– Mi a véleménye, nem kéne átvinni a komputert egy olyan szobába, amely zárható? – Farmer odébb ment, és kinyitott egy másik ajtót. – Hé, Baron – szólalt meg, és a következő pillanatban egy harrissólyom landolt kinyújtott, bőrbe bújtatott karján. – Ő a haverom. De te is alig várod már, hogy szabad legyél, ugye? Találj magadnak valami zaftos nyuszit?
Van valami született nemesség ezekben a madarakban, gondolta Killgore. A szemük éles és tiszta, a mozgásuk erőteljes és céltudatos. Igaz ugyan, hogy zsákmányuk ezt a célt kegyetlennek találhatja, de ez a természet működése. Ezek a ragadozók gondoskodnak a természet egyensúlyáról. Kipusztítva a lassú, a sérült és buta egyedeket. De ezen túlmenően is, a ragadozó madarak egyszerűen gyönyörűek. Van valami nemesség abban, ahogy felrepülnek a magasba, és onnét letekintve a világra döntenek, ki hal meg és ki marad életben. Nagyjából úgy, ahogy én és a társaim, gondolta Killgore. Bár az emberi szemből hiányzik ez a keménység. Baronra mosolygott, akit kisvártatva elengednek, hogy aztán a szelek szárnyán röppenjen Kansas fölött...
– Ugye akkor is csinálhatom ezt, amikor már beindult a projekt? – kérdezte Farmer, és visszatette Baront a faág ülőkéjére.
– Hogy érti, Ben?
– Tudja, doki, egyesek azt mondják, hogy amikor már odakint vagyunk, nem tarthatok madarakat, mert beleavatkozom vele a természetbe. A fenébe is, én ellátom a madaraimat. Tudja, hogy a befogadott ragadozók két-háromszor annyi ideig is élnek, mint a szabadon levők. És hát igen, tudom, hogy egy kicsit megzavarom vele a dolgokat, de a fenébe is...
– Ben, ez apróság, emiatt nem kell aggódnia. Megértem, hogy szereti a sólymokat, nekem is tetszenek.
– A természet okos kis bombái ezek a madarak, doki. Szeretem nézni, ahogy vadásznak. És ha megsérülnek, tudom, hogyan gyógyítsam meg őket.
– Nagyon jól csinálja. Mindegyik madara egészségesnek látszik.
– Remélem is. Jól etetem őket. Van egy egércsapdám. Tudja, melegen szeretik az ételüket. – Visszament munkaasztalához, levette kesztyűjét, és a horogra akasztotta. – Hát, végeztem a reggeli munkámmal.
– Nyugodtan menjen haza, Ben. Gondoskodom róla, hogy a komputerszobát bezárják, és több alanyunk ne sétafikáljon és fecsegjen.
– Igen, uram. Hogy van Henry? – kérdezte Farmer, és kihalászta zsebéből autókulcsát.
– Henry kijelentkezett.
– Sejtettem, hogy már nincs neki sok hátra. Hát akkor, elfogytak a piások. – Várta, hogy Killgore bólint. – Szegény ördög. Szívós egy nyavalyás volt.
– Az bizony. De mit lehet tenni?
– Semmit, doki. Kár, hogy nem tehetjük ki a testét a keselyűknek. Nekik is kell enni, igaz, kicsit gusztustalan látvány. – Kinyitotta az ajtót: – Viszlát este, doki.
Killgore követte, kifelé menet eloltotta a lámpákat. Nem, nem tagadhatják meg Ben Farmertől, hogy megtartsa a madarait. A solymászat a sportok királya, amelyen keresztül nagyon sok mindent meg lehet tudni a madarakról. Hogyan vadásznak, miként élnek. Beleillik a Természet Nagy Tervébe. Csak az a baj, hogy van néhány igazi radikális is a Tervben. Mint azok is, akik azt akarják, hogy ne legyenek majd orvosok, hisz ez is beavatkozás a természet művébe. Azzal is beavatkoznak, ha embereket gyógyítanak. Ezzel lehetővé teszik, hogy az emberiség túl gyorsan szaporodjon, és az egyensúly ismét felboruljon. Még szép. Száz év, de inkább kétszáz év múlva lehet, hogy Kansas ismét benépesülne. De miért maradna mindenki Kansasban? Ugyan már?! Szétszóródnak, tanulmányozzák a hegyeket, a mocsarakat, az esőerdőket, az afrikai szavannát, hogy aztán visszatérjenek Kansasba, és elmondják, amit láttak. Megmutassák videofelvételeiket a természet működéséről. Killgore alig várta. Akárcsak a projekt tagjainak többsége, ő is imádta a Discovery Channelt a kábeltévén. Annyi mindent lehetett tanulni, megérteni. Mert Killgore sokakkal egyetemben szerette volna az egész képet átlátni. Megérteni a természetet a maga teljességében. Nagyra törő vágy volt természetesen, talán nem is realista, de ha neki nem sikerül, majd a gyermekének igen, vagy az unokáinak, akiket majd úgy nevelnek, úgy tanítanak, hogy felfogják a természetet a maga tökéletességében. Utazni fognak, terepen dolgozó tudósok lesznek. Megfordult a fejében, mit fognak gondolni azok, akik eljutnak a halott városokba... Talán nem is rossz ötlet odaküldeni őket, hogy megértsék, hány hibát követett el az ember, és megtanulják, hogy ne kövessék el még egyszer. Talán néhány ilyen utat neki magának kéne vezetnie. New York lenne az igazi nagy hatásos, ezt ne tegyétek lecke. Legalább ezer évnek vagy talán többnek is el kell telnie, mire az épületek ledőlnek a karbantartás hiánya és a rozsdásodás miatt. A kő persze nem tűnik el, de viszonylag hamar, tán tíz éven belül visszatérnek a szarvasok a Central Parkba.
A dögevőknek jó dolguk lesz egy ideig. Rengeteg holttestet ehetnek... vagy talán nem is. A holttesteket egy ideig normális, civilizált módon eltemetik majd, aztán néhány hét múlva ezek a rendszerek nem bírják majd a terhelést, aztán az emberek feltehetőleg a saját ágyaikban fognak meghalni, és akkor... természetesen a patkányok jönnek. Az elkövetkezendő év a patkányok éve lesz, csak éppen a patkányok léte az emberektől függ. Szeméten és a civilizáció hulladékán élnek. Meglehetősen szakosodott élősködők. A jövő évben világszerte degeszre ehetik magukat, és aztán mi lesz? Mi történik a patkánynépességgel? Kutyákat és macskákat fognak táplálni, aztán feltehetőleg fokozatosan helyreáll valamiféle egyensúly, de ha nincs sokmilliónyi ember szemete, amelyen a patkányok élhetnének, a számuk hanyatlani fog a következő öt-tíz évben. Ez például érdekes téma lehet az egyik terepen dolgozó csapat számára. Milyen gyorsan fog hanyatlani a patkánynépesség, és milyen alacsonyan fog beállni a számuk?
A projektben túl sok embert csak a nagy állatok érdekelnek. Mindenki szereti a farkasokat, a jaguárokat, a gyönyörű nemes állatokat, amelyeket az ember olyan kegyetlenül irtott háziállatai védelmében. Ezekkel semmi gond nem lesz, mihelyt abbamarad a mérgezés, meg eltűnnek a csapdák. De mi lesz a kisebb ragadozókkal? Mondjuk a patkányokkal. Láthatóan senki nem törődött velük, pedig ők is a rendszer részei. A természetet nem lehet esztétikai szempontok szerint tanulmányozni. Végül is ha ezt teszi az ember, hogyan igazolja az F4-es alany, Mary Bannister megölését. Csinos, kedves, értelmes nő, egyáltalán nem olyan, mint Chester, vagy Pete, vagy Henry. Nem kellemetlen a társasága, mint azoké... de akárcsak ők, Mary sem érti meg a természetet, nem méltányolja a szépségét. Nem látja a maga helyét az élet nagy rendszerében, ennélfogva nem méltó arra, hogy részt vegyen a tervben. Kár érte. Ahogyan kár az összes kísérleti alanyukért is. Viszont a bolygó haldoklik, és meg kell menteni. És mindössze egyetlen módon lehet megtenni, mert túl sokan még annyit sem értenek a rendszerből, mint azok az alacsonyabb rendű állatok, amelyek a rendszer öntudatlan résztvevői. Csak az ember remélheti, hogy megérti ezt a nagy egyensúlyt. Csakis az emberé lehet a felelősség, hogy fenntartsa az egyensúlyt, és ha azt jelenti, hogy saját fajának létszámát kell csökkenteni, nos, mindennek ára van. A dolog hihetetlen iróniája az, hogy hatalmas áldozatot követel, és ezt az áldozatot épp a tudományos előretörés tette lehetővé. Nem lehetne megmenteni a bolygót azok nélkül az eszközök nélkül, amelyek elpusztításával fenyegetnek. Ilyen iróniából épül a valóság, mondta magában a járványügyi szakember.
A projekt megmenti a természetet magát, de a projekt viszonylag kevés emberből áll. Tán ezren sincsenek, plusz azok, akiket kiválasztottak. Ezek életben maradnak, nem pusztulnak el a nevükben elkövetett bűnök miatt. Többségük soha nem fog rájönni, miért is maradhatott életben, hogy a projekt valamelyik tagjának felesége, gyermeke, vagy közeli hozzátartozója, vagy olyasvalamihez ért, amire a projektnek szüksége van. Pilóta, szerelő, gazda, kommunikációs szakember és ilyesmi. Előbb-utóbb persze rájönnek, ez elkerülhetetlen. Egyesek szeretnek beszélni, mások figyelnek. Amikor ezek a szótlan hallgatók rájönnek, mi történt, valószínűleg megdöbbennek, szörnyülködni fognak, de már késő lesz ahhoz, hogy bármit is tegyenek. A dolgok elkerülhetetlenek, és ez a csodálatos. Persze néhány dolog hiányozni fog neki. is: A színház, a New York-i jó éttermek például, de biztos lesz néhány jó szakács a projektben is. És az is biztos, hogy lesznek csodálatos nyersanyagok. A projekt kansasi telepe megtermeli az összes szükséges gabonát. És bőven lesz szarvasmarha is, amíg a bölény el nem terjed és ki nem szorítja.
A projekt a hús nagy részét vadászattal szerzi majd meg. Tán mondani se kell, egyesek ezt is ellenezték. Tiltakoznak az ellen, hogy egy élőlényt is megöljenek. De a bölcsebb és hűvösebb koponyák diadalmaskodtak ebben a kérdésben. Az ember ragadozó, és szerszámkészítő ragadozó, úgyhogy a puskák rendben vannak. Sokkal kíméletesebb egyébként puskával leteríteni a vadat, és az embernek is kell enni. Így aztán néhány éven belül nyeregbe szállhatnak, kilovagolhatnak, hogy bölényt lőjenek: Felvágják, aztán hazahozzák, és egészséges alacsony zsírtartalmú húst ehetnek. Meg szarvast, hosszú szarvú antilopot és jávorszarvast.
A gazdák pedig gabonát és zöldségeket termelnek. Jól fognak étkezni valamennyien, és hozzá harmóniában élnek a természettel. Elvégre a puska nem olyan nagy előrelépés az íjhoz és nyílhoz képest. Viszonylag békében tanulmányozhatják majd a természet világát.
Csodálatos új világ vár rájuk, bár az első négy-nyolc hónap elég rémes lesz. A tévé; a rádió, meg az újságok – már amíg lesznek egyáltalán – tele lesznek a dologgal, és ez szörnyű lesz. De hát ugye mindenért fizetni kell. Az emberiségnek, mint a bolygó uralkodó fajának, ki kell halnia. A természetnek kell átvennie a helyét, és csak a megfelelő emberek maradhatnak meg, hogy mindezt megfigyeljék, és gyönyörködjenek a természet művében.
– Chávez doktort kérem – mondta Popov a kórház telefonközpontosának.
– Várjon, kérem – felelte egy női hang. Hetven másodperc telt el. – Chávez doktor – jelentkezett be egy női hang.
– Elnézést, azt hiszem, rosszul tárcsáztam – mentegetőzött Popov; majd letette a telefont. Kitűnő, Clark felesége és lánya is a kórházban dolgozik, ahogy mondták. Ebből az következik, hogy Domingo Chávez is itt van Herefordban. Vagyis már tudja a Szivárvány osztag parancsnokának és egyik vezetőjének nevét is, mert nem kétséges, hogy Chávez a vezetők közé tartozik. Lehet, hogy a hírszerző részleg vezetője? Nem, ahhoz túl fiatal, gondolta Popov. A hírszerzők vezetője nyilván angol. Az MI-6-os valamelyik magas beosztású munkatársa, akit jól ismernek az európai hírszerző szolgálatoknál. Chávez félkatonai tiszt, akárcsak a mentora. Ez pedig azt jelenti, hogy Chávez katonás fajta. Lehet, hogy csapattiszt? Ez feltevés mindössze, de elég valószínű. A jelentések szerint fizikailag fitt, fiatal tiszt, bármi máshoz túl alacsony rangú még. Igen, ez ésszerűnek tűnik.
Popov Milestől elcsente a bázis térképét, és bejelölte rajta Clark otthonát. Könnyen ki lehet találni, milyen útvonalon jár az asszony munkába a helyi kórházba, és azt sem nagyon nehéz megtudni, mikor van szolgálatban. A volt orosz hírszerzőtiszt már egy jó hete időzött itt, és ideje volt távozni. Összecsomagolta ruháit, bérelt kocsijához ment, és a szállodához hajtott, hogy kijelentkezzen. London Heathrow repülőterén már várta a jegy, a New York-i JFK nemzetközi reptérre induló 747-es járatra. Volt még egy kis ideje, úgyhogy pihent egy kicsit a British Airways első osztályú várótermében. Mindig is kényelmes hely volt a kirakott boros-, sőt pezsgősüvegekkel. Popov kicsit kényeztette magát, majd leült az egyik kényelmes karosszékbe, fölvett egy friss újságot, de ahelyett hogy olvasott volna, gondolatban átfutott mindazokon, amiket megtudott, és azon tűnődött, vajon mi hasznát veszi mindennek munkaadója. Erről még fogalma sem volt, de az ösztönei működtek. Az írországi telefonszámai jutottak eszébe.
– Igen, itt Henriksen beszél – szólt Bill a telefonba.
– Bob Aukland vagyok – hallotta. Ő volt a találkozón jelen levő magas rangú rendőr. – Jó híreim vannak.
– Ó! Mi volna az, uram?
– Csak Bob, öregfiú. Beszéltünk a miniszterrel, és egyetért azzal, hogy tanácsadói szerződést kössünk a Global Securityvel a olimpia idejére.
– Köszönöm, uram.
– El tudna jönni holnap délelőtt, hogy kidolgozzuk a részleteket?
– Természetesen. Mikor nézhetem meg a területet?
– Együtt repülünk oda holnap délután.
– Kitűnő, Bob. Köszönöm, hogy meghallgattak. Mi van az SAS-es embereikkel?
– Ők is a stadionban lesznek.
– Remek. Alig várom, hogy velük dolgozhassak – mondta Henriksen.
– Ők pedig alig várják, hogy lássák azt az új kommunikációs berendezést, amiről beszélt.
– Az E-Systems csak most kezdte meg a gyártását a Delta osztagunk számára. Hat uncia egységenként, valós idejű 128 bites kódolás, X-sávfrekvencia, oldalsáv, szakaszos jeltovábbítás. Átkozottul nehéz, talán lehetetlen befogni, és nagyon megbízható.
– Na és minek köszönhetjük ezt a megtiszteltetést, Ed? – kérdezte Clark.
– Egy jó tündér gondolt rátok a Fehér Házban. Az első harminc készletet ti kapjátok. Két napon belül ott lesz – magyarázta az igazgatóhelyettes a Szivárvány Hatosnak.
– Ki az a jó tündér a Fehér Házban?
– Carol Brightling, az elnök tudományos tanácsadója. Valamilyen módon köze van a berendezéshez, és a világparki meló után felhívott, és javasolta, hogy kapjatok ezekből az új rádiókból.
– De nem tudhatna rólunk, Ed – figyelmeztette Clark. – Legalábbis nem emlékszem, hogy láttam volna a nevét a listán.
– Hát, pedig valaki nyilván mondott neki valamit, John. Amikor felhívott, tudta a kódszót, azonkívül ennek a nőnek szinte mindent joga van tudni, ne felejtsd el. Atomfegyverekről, kommunikációs rádiókról...
– Úgy tudom, az elnök nem kedveli.
– Hát, radikális természetvédő, ez igaz, de elég értelmes, és jó ötlet volt a részéről, hogy megkapjátok ezt a felszerelést. Beszéltem Sam Wilsonnal a kígyók főhadiszállásán, és az emberei áradoztak róla. Zavarásbiztos, kódolt, digitális minőség, és pillekönnyű. – Persze lehet is, készletenként hétezer dolláros áron. Igaz, ebben benne voltak a kutatás-fejlesztési költségek is, gondolta Foley. Egy pillanatra eltűnődött, nem használhatnák-e a terepen dolgozó emberei is rejtett akcióknál.
– Oké, azt mondtad, két nap?
– Aha. A rendszeres postagéppel viszik Doverből a RAF mildenhalli repülőterére, onnan pedig teherautóval. Ja, még valami.
– Mi az?
– Mondd meg Noonannek, hogy az embermegtaláló berendezéssel kapcsolatos leveleinek van eredménye. A cég küld neki egy új példányt, amivel játszadozhat. Ami azt illeti, négyet is, javított antennával és GPS-lokátorral. Tényleg, mi ez a jószág?
– Én is csak egyszer láttam. A szívverésük alapján keresi meg az embereket.
– Hogy csinálja? – kérdezte Foley.
– A fenébe is, nem tudom, de az biztos, hogy magam láttam, amint a falon keresztül is megtalálta az embereket. Noonan teljesen odavan érte. De azt mondta, egy-két dolgot nem ártana kijavítani rajta.
– Hát, a DKL – a gyártó cég – hallgatott rá. Egyszerre négy darabot is küldenek azzal a kéréssel, hogy értékeljétek ki a javításokat.
– Oké, átadom őket Timnek.
– Van valami újság a spanyolországi terroristákról?
– Még ma elküldjük faxon az egészet. Mostanra hatukat sikerült azonosítani. Többségük feltehetőleg baszk a spanyolok szerint. A franciák egy, esetleg kettő kilétére jöttek rá, de egyben biztosak. De még mindig semmi nyom, ki ébreszthette föl ezeket az embereket álmukból, és küldte a nyakunkba.
– Az oroszok – mondta Foley. – Lefogadnám, hogy egy kirúgott KGB-s.
– Nem vitatkozom, főleg azok után, hogy az a fickó felbukkant Londonban, de az MI-5-ös fiúk még semmit nem találtak.
– Ki dolgozik az ügyön az Ötösnél?
– Holt, Cyril Holt – felelte Clark.
– Oké, ismerem. Jó srác, ha mond valamit, elhiheted.
– Ennek nagyon örülök, de egyelőre csak annyit mond, hogy fogalma sincs. Játszadozom az ötlettel, hogy magam hívom föl Szergej Nyikolajicset, és kérek egy kis segítséget.
– Nem javaslom, John. És csak rajtam keresztül tehetnéd. Én ugyan kedvelem Szergejt, de ebbe nem akarom bevonni.
– Akkor egy lépést sem teszünk előre, Ed. Márpedig nekem nem tetszik, hogy mászkál valami rossz fiú, aki tudja a nevem és azt, hogy mivel foglalkozom jelenleg.
Foley megértően bólintott. Egy terepen dolgozó tiszt sem lelkesedik érte, hogy bárki is tisztában legyen a kilétével, és Clarknak volt miért aggódnia, hogy a családja megosztotta vele jelenlegi állomáshelyét. Soha nem vitte magával Sandyt a terepre, hogy valamelyik munkánál álcának használja az asszonyt, mint néhány tereptiszt teszi pályája során. Egyikük sem vesztette el ily módon élete társát, de némelyikük elég kemény időket élt át, és immár a CIA hivatalosan is ellenezte ezt a gyakorlatot. Ráadásul John egész szakmai pályáját szinte nem létező emberként élte le, kísértetként, akit kevesen láttak, senki nem ismert fel, és csak azok tudták, kicsoda, akik vele egy oldalon álltak. És ezen ugyanúgy nem akart változtatni, ahogy nemet sem változtatott volna. Névtelensége mégis megszűnt, és ez jó okkal zaklatta föl. De hát az oroszok ismerik, tudnak róla, és azt is tudják, mit csinált Japánban és Iránban. Tudnia kellett, hogy tetteinek meglesz a következménye.
– John, ismernek téged. A csudába is, Golovko személyesen ismer, nyilvánvaló, hogy érdeklődnek utánad, nem?
– Tudom, Ed, de... a fenébe!
– Megértem, John. De már nem vagy névtelen, és ez ellen nem lehet mit tenni. Ülj csak a fenekeden, végezd a munkád, mi azalatt megzörgetünk néhány bokrot. Meglátjuk, mi történik, oké?
– Azt hiszem, Ed – szólt a beletörődő válasz.
– Ha felbukkan valami, azonnal hívlak.
– Igenis, uram – felelte Clark tengerészmódra, ahogyan annak idején élete egy korábbi szakaszában tanulta. Most olyan dolgokra tartogatta ezt a választ, amelyeket nem igazán szeretett.
Az indianabeli Gary FBI-irodájának parancsnokhelyettes különleges ügynöke egy Chuck Ussery nevű komoly fekete volt. Negyvennégy éves volt, és csak nemrég érkezett a városba, de már tizenhét éve dolgozott az Irodának, azt megelőzően Chicagóban volt rendőr. Skip Bannister hívását hozzá irányították, és öt perc múlva megkérte, jöjjön be az irodába. Bannister pedig huszonöt perc múlva már meg is jelent. Százhetvennyolc centi, köpcös, ötvenöt év körül, és az ügynök látta, hogy elég rémült is. Először is leültette, kávéval kínálta, de Bannister nem kért. Ezután jöttek a kérdések, rutinkérdésekkel kezdte. Majd rátért a lényegre törőbbekre.
– Mr. Bannister, önnél van az az e-mail, amiről beszélt?
James Bannister papírlapot húzott elő zsebéből, és átnyújtotta. Három bekezdés, teli nyelvtani hibákkal, gyermeteg fogalmazás, az egész zavart. Első gondolata az volt, hogy...
– Mr. Bannister, soha nem gyanakodott arra, hogy a lánya valamiféle kábítószert szed?
– Még hogy Mary! – szólt a válasz kapásból. – Ugyan már. Oké, néha szeret meginni egy kis sört vagy bort, de kábítószert, ugyan már, az én kislányom soha!
Ussery felemelte kezét.
– Higgye el, megértem, mit érez. Dolgoztam már emberrabláson, és...
– Úgy gondolja, hogy elrabolták? – tört ki Skip Bannisterből, legnagyobb félelmei igazolódtak most be. Ez még annál is rosszabb volt, mint hogy a lányát kábszeresnek tartják.
– Ennek a levélnek az alapján, azt hiszem, igenis elképzelhető, és egyelőre emberrablási ügyként kezeljük a dolgot. – Ussery felemelte a telefont. – Küldd be Pat O'Connort, kérlek – mondta titkárnőjének.
Patrick D. O'Connor felügyelő különleges ügynök a garyi iroda egyik osztagfelügyelője volt. Harmincnyolc éves, vörös hajú, fehér bőrű, és láthatóan igen jó kondícióban. O'Connor vezette az iroda emberrablási részlegét.
– Mi van, Chuck? – jött be.
– Bemutatom Mr. James Bannistert. Eltűnt a huszonegy éves lánya New Yorkban úgy egy hónappal ezelőtt. Tegnap ezt az e-mailt kapta. – Ezzel Ussery átadta a papírlapot.
O'Connor átfutotta, majd bólintott.
– Értem, Chuck.
– Pat, ez a te ügyed. Mindent bele.
– Ahogy mondod, Chuck. Mr. Bannister, velem jönne, kérem?
– Pat vezeti az ilyen ügyeket – magyarázta Ussery. – Ő irányítja majd a nyomozást, és naponta jelenti, hogy áll. Mr. Bannister, az FBI igen komolyan veszi az emberrablási ügyeket. Ez kiemelt fontosságú ügy, amíg le nem zárjuk. Tíz ember elég, Pat?
– Egyelőre igen, és továbbiak New Yorkban. Uram, valamennyiünknek van gyereke, tudjuk, hogy érez – mondta vendégüknek. Ha van rá mód, hogy megtaláljuk a lányát, akkor mi megleljük. De egyelőre föl kell hogy tegyek egy csomó kérdést, úgyhogy jobb, ha nekilátunk, oké?
– Persze. – Bannister felállt, és követte O'Connort a külső irodába. A rákövetkező három órában pedig elmondott mindent, amit csak tudott a lányáról és New York-i életéről O'Connornak és más ügynököknek. Először is átadott egy nemrégiben készült fényképet, méghozzá, mint kiderült, elég jó képet. O'Connor magánál tartotta. Ő és osztaga több éve dolgoztak emberrablási ügyeken. Az FBI ezt a fajta bűncselekményt alapvetően kiirtotta az Egyesült Államokban, legalábbis a pénzért történő emberrablást. Egyszerűen nem volt kifizetődő. Az FBI mindig megoldotta ezeket az ügyeket. Aztán az Úr haragjaként csapott le az elkövetőkre. Manapság szinte csak gyermekeket rabolnak, és a szülők gyerekrablásait félretéve szinte mindig szexuális aberráltak, akik többnyire saját vágyaik kielégítésére használták a gyermekeket, aztán legtöbbször meg is ölték őket. Ez pedig tovább növelte az FBI embereiben fortyogó haragot és eltökéltséget. A Bannister-ügy, már kezdték így hívni, minden helyi irodánál, amivel csak felveszik a kapcsolatot, megkapja a kellő számú embert és segítséget. Még a szervezett bűnözés ellen függőben levő ügyeket is félreteszik a kedvéért. Ez az FBI etikai kódexének része.
Négy órával azután, hogy Skip Bannister belépett az FBI garyi irodájába, a belvárosi Jacob Javits Buildingben levő New York-i iroda két ügynöke kopogtatott Mary Bannister háza gondnokának ajtaján. A gondnok átadta a kulcsot, és megmutatta, melyik lakás az. A két ügynök belépett, és nekilátott a kutatásnak. Először is jegyzeteket, fényképeket, leveleket kerestek, bármit, ami segíthet. Vagy egy órája voltak ott, amikor az FBI-iroda által odahívott New York-i nyomozó megjelent. Harmincezer rendőr szolgál ebben a nagyvárosban, és egy emberrablási ügyben valamennyit segítségül lehet hívni.
– Van róla kép? – kérdezte a nyomozó.
– Tessék. – Az egyik ügynök átnyújtotta a képet, amelyet Gary faxon átküldött a New York-i irodába.
– Tudja, néhány héttel ezelőtt felhívott valaki Des Moines-ből, a lányt úgy hívták, hogy... azt hiszem, Pretloe. Igen, Anne Pretloe, a húszas évei közepén, jogi titkárnő. Alig néhány saroknyira lakott innen, egyszer csak eltűnt. Munkába sem állt, egyszerűen elpárolgott. Nagyjából ugyanolyan idős lány – mutatott rá a nyomozó. – Esetleg összefügg?
– Ellenőrizték az ismeretlen női holttesteket? – kérdezte a parancsnokhelyettes. Nem kellett folytatnia, mindannyian ugyanarra gondoltak. Lehet, hogy egy sorozatgyilkos tevékenykedik New York Cityben? Az efféle bűnözők csaknem mindig tizennyolc és harminc közötti nőkre csapnak le. A természetnek kevés ilyen válogatós ragadozója van.
– Igen, de egyikükre sem illett a Pretloe lány leírása vagy az övé – adta vissza a fényképet. – Félek, hogy ebbe az ügybe még belefájdul a fejünk. Találtak valamit?
– Még nem – felelte a vezető ügynök. – A naptárát. Semmi hasznos nem volt benne. Nincsenek férfiak fényképei, csak ruhák, kozmetikumok, csupa olyan dolog, ami egy ilyen korú lánynál normális.
– Ujjlenyomatok?
Az ügynök bólintott.
– Ez következik. Az emberünk már úton is van. – De valamennyien tisztában voltak vele, hogy nem sok esélyük van, tekintve hogy a lakás már egy hónapja üresen állt. Az ujjlenyomatot alkotó olajak elpárolognak idővel. Bár talán a zárt légkondicionált lakásban marad valami.
– Hát nem lesz könnyű – jegyezte meg a New York-i nyomozó.
– Az ilyesmi soha nem az – felelte a vezető FBI-ügynök.
– És mi van akkor, ha nemcsak ez a kettő van? – kérdezte a másik FBI-ügynök.
– Sok ember eltűnik ebben a városban, de azért ellenőriztetem a komputerrel – mondta a nyomozó.
Az F5 alany, dögös kis jószág, szintén kedveli Chipet, gondolta Killgore. Márpedig ez elég nagy baj Chip Smitton számára, akibe nem fecskendezték be a Sívát. Nem próbálták ki rajta sem a vakcinát, sem a belélegeztetőt. Nem, ő csakis a szexuális úton való fertőzésnek lett kitéve, de már az ő vérében is megjelentek az antitestek, ami azt jelenti, hogy a betegség így is terjed, és ami még jobb, nőkről férfiakra is, nemcsak férfiakról nőkre. A Síva csakugyan minden reményüket beváltotta.
Undorító volt, hogy néznie kell, amint emberek szeretkeznek, egyáltalán nem találta izgalmasnak, hogy kukucskálhat. Az F5-ös alanyon, Anne Pretloe-n a vérképe alapján két napon belül jelentkeznek majd a tünetek. Egyelőre eszik-iszik, és láthatóan igen jól érzi magát. A nyugtatók feloldották az alanyok erkölcsi gátlásait, és bár nem lehetett megmondani, hogy viselkedett ez a lány a való életben, az biztos, hogy elég jól ismerte a technikákat.
Furcsa, de Killgore az állatkísérleteknél soha nem figyelt fel az ilyesmire. Nyilván a patkányoknak is megvan a maguk időszaka, és olyankor a fiú meg a lány patkányok összejönnek valahogy, de ügyet sem vetett rá, észre sem vette. Mint létformát tisztelte a patkányokat, de soha nem találta a legkisebb mértékben sem érdekesnek szexuális együttlétüket. Most viszont be kellett magának vallania, másodpercenként visszatéved a szeme a fekete-fehér monitorra. Hát, Pretloe, az F5-ös alany, valóban a legcsinosabb mind közül, és hogyha egy bárban találkoznának, esetleg meg is hívná egy italra... aztán ki tudja, mi lenne belőle. De ő is halálra van ítélve, akárcsak az e célra tenyésztett fehér kísérleti patkányok. Szerte a világon ezeket az aranyos rózsaszín szemű teremtményeket használják, mert genetikailag azonosak. Így az egyik országban elért kísérleti eredmények összevethetőek a világ más tájain elért eredményekkel. Talán nincs is meg bennük a képesség, hogy vadon megéljenek, és ez elég nagy baj. De fehér színük is hátrányukra válik. Jóval könnyebben észreveszik őket a macskák és a kutyák, és ez nem valami szerencsés a vadonban. Különben is egy mesterségesen létrehozott faj nem része a természet tervének, hanem az ember műve, ezért nem méltó arra, hogy fennmaradjon. Kár, hiszen aranyosak, de ez nem objektív, hanem szubjektív megfigyelés, Killgore pedig rég megtanulta, hogy különbséget tegyen a kettő között. Ahogyan Pretloe, az F5-ös alany is csinos, és a sajnálat, amit iránta érez, afféle megmaradt atavisztikus vonás a természetében, ami nem méltó a projekt egyik tagjához, de azért nem tudott megszabadulni tőle, miközben nézte, mint szeretkezik Chip Smitton Anne Pretloe-val. Hitlernek kellett volna ilyesmit csinálni a zsidókkal, megtartani néhányat emberi kísérleti patkánynak, esetleg ütközési kísérleti bábunak az autóbiztonsági kísérletekhez... És ez vajon őt is nácivá teszi, tűnődött el Killgore. Hiszen az F5-öst és az M7-est úgy tekintik, mint a... de nem, elvégre ők nem diszkriminálnak faj, vagy vallás, vagy nem szerint, az egészben nincs semmi politika... legalábbis attól függően, miként határozzák meg a fogalmát. De annak alapján, ahogy ő határozza meg, nincs benne politika. Az egész tiszta tudomány. Az egész projekt a tudományról és a természet szeretetéről szól. Mindenféle fajú és fajtájú emberek dolgoznak együtt a projektben, még ha azt nem is tehet mondani, hogy sok különböző vallású. Hiszen nem hívők, hacsak a természet szeretetét nem tekintjük vallásnak... és bizonyos szempontból az is, mondta magában az orvos. Igen, határozottan az.
Amit azok ketten csinálnak a tévé képernyőjén, természetes vagy legalábbis majdnem az, mert nagymértékben közrejátszanak benne a gátlásoldó szerek, de a dolog mechanikája természetes, akárcsak az ösztöneik. A férfi ösztöne, hogy elültesse magvát, és a nő szerepe, hogy befogadja. Na és az én saját ösztönöm, folytatta Killgore gondolatban, az ösztönöm, hogy ragadozó legyek, és eldönthessem, a faj mely egyedei élhessenek, és melyek nem.
Ez a kettő pedig bármilyen vonzó külsejű is, nem marad életben... akárcsak a laboratóriumi patkányok aranyos fehér szőrükkel, rózsaszín szemükkel és rángatózó fehér bajuszkájukkal. Egyikük sem szívja már sokáig a levegőt. Esztétikailag ugyan zavaró a dolog, de az előttük álló jövőt tekintve józan választás.
ELLENINTÉZKEDÉSEK
– NOS mi hír orosz barátunkról? – kérdezte Bill Tawney.
– Semmi – vallotta be Cyril Holt. – Kirilenko mindennap ugyanabban az időpontban gyalogol a munkahelyére, ugyanazon az útvonalon, a legnagyobb csúcsforgalomban. Ötből négy este megáll egy sörre a szokott kocsmájában, és mindeközben mindenféle embereknek ütközik neki véletlenül. Mindössze egy kicsit kell odafigyelniük és ismerni a szakma fortélyait, hogy túljárjanak az eszünkön, hacsak nem vonjuk igazán szorosra a megfigyelő gyűrűt, de akkor jó esély van rá, hogy Iván Petrovics észreveszi, és attól fogva még elővigyázatosabb lesz. Ezt pedig szeretnénk elkerülni.
– Igazad van -Tawneynak egyet kellett érteni vele, bármennyire csalódott is volt. – Más forrásokból sincs semmi?
A más források a biztonsági szolgálatnak az orosz nagykövetségen dolgozó kapcsolatát jelentette. Kellett, hogy legyen valaki, de ezt Holt nem óhajtotta telefonon megbeszélni, akár kódolt telefon, akár nem, mert ha van valami, amit ebben a szakmában védeni kell, akkor az az ember forrásai. Az életükkel fizetnek érte, ha nem védik őket.
– Nem, Bill, semmi. Ványa nem beszélt Moszkvával erről telefonon, és a védett faxvonalukat sem használta. Nem tudjuk, miként kezelik ezt az egészet, és még abban sem lehetünk biztosak, hogy az arc, akit lefényképeztünk, az, akinek gondoljuk. Lehet, hogy csak egy idegen, aki ivott egyet a kocsmában, és az egész semmit nem jelent. Három hónappal ezelőtt az egyik emberem beszélgetésbe elegyedett vele a kocsmában, futballról beszélgettek. Igazi szurkoló, ért is hozzá, és nem fedte föl a nemzetiségét. Átkozottul jó a kiejtése. Mi van akkor, ha az a fickó, akit lefényképeztünk, ugyanilyen véletlen egybeesés. Kirilenko hivatásos, Bill, nem követ el hibákat, legalábbis nem sűrűn. Ha kapott is már valami információt, nem kétséges, hogy leírta és elküldte futárral.
– Vagyis, van egy kirúgott KGB-ügynökünk valahol Londonban, aki feltehetőleg minden információt megkapott Mr. Clarkról, és fogalmunk sincs, mit akar kezdeni vele.
– Pontosan, Bill – helyeselt Holt. – Nekem sem tetszik a dolog, de ez a helyzet.
– És mire mentél a KGB-PIRA kapcsolatokkal?
– Van egy-két apróság. Van egy fényképünk valakiről, egy Dublinban nyolc éve megtartott találkozóról, és szóbeli jelentések más kapcsolatokról. A leírások alapján némelyikük lehet a fényképen levő pofa is. Igaz, hogy ezek a leírások minden harmadik férfira illenek, és egyelőre még óvakodunk körbemutatni a fényképet. Tawneynak nem kellett elmagyarázni, miért. Határozottan a lehetőségek birodalmába tartozott, hogy Holt informátorainak egy része kettős ügynök, és ha megmutatják neki a kocsmában látott férfi fényképét, mindössze annyit érnek el, hogy nyomozásuk célpontját figyelmeztetik. Még óvatosabb lesz, esetleg megváltoztatja külsejét, és összességében ahelyett, hogy lendítenének a dolgon, hátráltatják. Ez egy igen bonyolult játszma, ezt nem volt szabad figyelmen kívül hagyniuk. Na és mi van akkor, ha az egész nem más, mint puszta kíváncsiság az oroszok részéről? Egyszerűen nyomon akarnak követni egy ismert hírszerzőtisztet a másik oldalon. Ez is a szakmához tartozik.
A lényeg, hogy tudták, mit nem tudnak. De nem, még ez sem igaz, gondolta Tawney, még ennyit sem tudunk. Annyit tudunk, hogy valamit nem tudunk, de hogy mi az, azt már nem, tehát meg kell tudni. Majd akkor eldönthetjük, mi a jelentősége ennek a képernyőn feltűnő aprócska információnak.
– Ez mire való? – kérdezte Henriksen ártatlanul.
– Köd-hűtőrendszer. Épp maguktól szereztük – magyarázta Aukland.
– Micsoda? Nem értem – felelte az amerikai.
– Az egyik mérnökünk azt hiszem, épp Arizonában látta. Igen finom vízpermetet bocsát ki, ezek az apró esőcseppek elnyelik a hőenergiát, és kisugározzák az atmoszférába. Ugyanaz a hatása, mint a légkondicionálónak, de elhanyagolható energiafelhasználással működik.
– Aha – mondta Bill Henriksen, és igyekezett a lehető legmeglepettebb képet vágni. – Mennyire elterjedt ez a rendszer?
– Csak az alagutakban és az átjárókban van. Az építész el akarta látni vele az egész stadiont, de sokan ellenkeztek, azt mondták, zavarnák a kamerákat meg ilyesmi, akárcsak a valódi köd – mondta Aukland.
– Oké, az hiszem, nekem is meg kell néznem.
– Miért?
– Mert igen jó mód arra, hogy valami vegyi anyagot szétszórjanak, uram. – A rendőrtiszt komolyan meghökkent a kérdéstől.
– Hát... igen, azt hiszem, ez elképzelhető.
– Helyes. Van egy ember a cégnél, azelőtt az amerikai hadsereg vegyi védelmi alakulatánál dolgozott, ő szakember az ilyesmiben, a MIT-en szerezte a diplomáját. Azonnal idehívom.
– Hát, ez jó ötlet, Bill, köszönöm. – Aukland legszívesebben fenékbe rúgta volna magát, amiért ő nem gondolt rá. Persze épp ezért fogad fel szakértőt, vagy nem? Márpedig ez a jenki határozottan szakértőnek látszik.
– Annyira meleg van itt?
– Hát eléggé. Kilencven fokokra számíthatunk – mármint Fahrenheitre. Manapság Celsiusban illene gondolkodnunk, de soha nem voltam képes megtanulni.
– Én sem – jegyezte meg Henriksen.
– Akárhogy is, az építész azt mondta, ez a legolcsóbb módja, hogy lehűtsük a nézőket, és ráadásul ésszerű is. Ez látja el a tűzoltórendszert is, és még sok vizet sem igényel. Nagyjából egy éve szereltük fel, és időről időre kipróbáljuk. Egy amerikai cég csinálta, de nem emlékszem a nevére.
A Cool-Spray, az arizonai Phoenixben, gondolta Henriksen. Irodája iratszekrényében megvoltak a rendszer tervei. Központi szerepe volt a projekt terveiben, és az első pillanattól fogva úgy tekintettek rá, mint az ég külön kegyére. Itt a hely, és hamarosan eljön az idő is.
– Megtudott még valamit az angoloktól?
– Érdeklődtünk, de még nem kaptunk választ – felelte Aukland. – Ezt a dolgot tényleg nem verik nagydobra.
– A politika mindenbe beleszól – bólintott Henriksen. És némi szerencsével így is marad, tette hozzá gondolatban.
– Így van – helyeselt Aukland is.
***
Mario d'Allessandro nyomozó hadnagy a komputere előtt ült, rákapcsolódott a New York-i rendőrség központi adatnyilvántartójára. Csakugyan megtalálta Mary Bannistert, akárcsak Anne Pretloe-t. Azután keresgélni kezdett, meghatározta a nemet, majd a kort. Kezdetnek a tizennyolc és harminc közötti nők érdekelték. Az egérrel rákattintott a keres gombra. A rendszer negyvenhat nevet talált, D'Allessandro kimentette őket egy e célból létrehozott fájlba. A rendszer nem rendelkezett fényképekkel, ehhez elő kell keresni a papírdossziékat. Egyelőre kiszedte a Queens és Richmond kerületben lakók neveit, egyelőre csak a Manhattanben eltűnt lányokra koncentrált. Huszonegy név maradt. Ezek után kiszedte az afrikai amerikai nőket is, mert – amennyiben sorozatgyilkossal van dolguk – az ilyen emberek egymáshoz lehetőleg hasonlító nőket választanak áldozatul. A leghíresebbjük Theodore Bundy, kizárólag olyan nőket választott, akik középen választották el hajukat. Bannister és Pretloe fehér, magányos, elég vonzó, huszonegy és huszonnégy év körüli, sötét hajú nők. Tehát a tizennyolctól harminc évig, egyelőre jó kiindulópont, tűnődött Mario d'Allessandro, és újabb neveket húzott ki a listáról, amelyek nem illettek ebbe a képbe.
Utána elővette a rendőrség azonosítatlan holttest dossziéját, és megnézte az azonosítatlan áldozatok holttestének képeit. Munkájából már ismerte ezeket az eseteket. Kettőre ugyan illettek ezek a paraméterek, de egyikük sem volt sem Bannister sem Pretloe. Vagyis ez jelenleg mellékvágány. Ez egyszerre volt jó és rossz hír. A két eltűnt nő nem biztos, hogy halott, és ez jó, de az is lehet, hogy ügyesen eltüntették a holttesteket. Közel van a Jersey lápvidék, amelyet a századforduló óta igen sűrűn használnak holttestek eltüntetésére.
D'Allessandro hadnagy ezek után kiprintelte az eltűnt nők listáját. Át akarta nézni a papírdossziékat is a fotókkal együtt a két FBI-ügynök társaságában. Pretloe-nek és Bannisternek nagyjából ugyanolyan hosszú, barna haja van. Talán ez már elég hasonlóság egy sorozatgyilkos számára. De nem, Bannister még él, legalábbis az e-mail alapján... hacsak a sorozatgyilkos nem afféle beteges elme, aki tovább akarja kínozni az áldozatok családjait is. D'Allessandro még egyszer sem találkozott ilyennel, de a sorozatgyilkosoknak valóban valami komoly baj van a fejével. És nem lehet megjósolni, mit találnak ki, hogy elszórakoztassák magukat. Ha egy ilyen szarházi mászkál szabadon New Yorkban, az biztos, hogy nemcsak az FBI akarja elkapni. Még jó, hogy New York államban van halálbüntetés...
– Igen, láttam – közölte Popov a főnökével.
– Csakugyan? Milyen közelről? – kérdezte John Brightling.
– Nagyjából olyan közel volt, mint most ön, uram – felelte az orosz. – Nem terveztem el előre, de így alakult. Nagydarab, erőteljes ember, a felesége ápolónő a helyi kórházban. Lánya pedig orvos, a csapat egyik tagjához ment feleségül. Ő is ugyanabban a kórházban dolgozik. Dr. Patricia Chávez, a férje, Domingo Chávez szintén a CIA-nál tereptiszt, akit a Szivárvány osztaghoz irányítottak, feltehetőleg egységparancsnokként. Clark és Chávez, mindketten CIA-tereptisztek. Clarknak benne volt a keze abban az ügyben is, amikor a volt KGB-titkár feleségét és lányát megszöktették a Szovjetunióból néhány évvel ezelőtt. Emlékszik, nemrégiben tele voltak a lapok a dologgal. Nos, Clark volt az az ügynök, aki kijuttatta őket. Szerepelt a japán konfliktusban is, és köze volt Iránban Mahmud Haji Daryaei halálához. Ő és Chávez igen gyakorlott és szakmájukat értő hírszerzőtisztek. Nagyon nagy hiba lenne alábecsülni őket – vonta le Popov a következtetést.
– Oké. És mindez mit árul el nekünk?
– Azt árulja el, hogy a Szivárvány pontosan az, aminek látszik. Többnemzetiségű terroristaellenes egység, amely egész Európában tevékenykedik. Spanyolország NATO-tag, de Ausztria és Svájc nem. Kérdés, hogy más országokra is kiterjeszthetik-e a működésüket? Feltehetőleg igen. Igen komoly fenyegetést jelentenek minden terrorista akció számára. Nem olyan szervezet ez, amellyel szívesen szembekerülnék a terepen – folytatta Popov. – A harcban való képzettségüket láthattuk a televízión, de e mögött hatalmas technikai és hírszerzési háttér is áll. Az egyik nem létezhet a másik nélkül.
– Oké. Tehát tudunk róluk. Lehetséges-e, hogy ők is tudnak mirólunk? – kérdezte dr. Brightling.
– Lehetséges, de nem valószínű – gondolkodott Popov. – Ha így lenne, már FBI-ügynökök nyüzsögnének itt, hogy letartóztassák magát – és engem – összeesküvés vádjával. Nem követtek nyomon, legalábbis azt hiszem. Tudom, mire figyeljek, és semmi gyanúsat nem észleltem. De be kell hogy valljam, igenis, lehetséges, hogy egy nagyon gondos, és szakmáját értő kíséret úgy kövessen, hogy nem veszem észre. Nehéz lenne – kiképeztek követésre és követéslerázásra is –, de elméletileg elképzelhető. – Popov látta, hogy ez némileg megrázta munkaadóját. Épp most vallotta be magáról, hogy nem tökéletes. Korábbi KGB-s feljebbvalói kérdés nélkül is tudták mindezt, és elfogadták mint a hírszerző szakmával járó kikerülhetetlen kockázatot... igaz, nekik soha nem kellett amiatt aggódniuk, hogy letartóztatják őket, és elvesztik több billió dollárnyi személyes vagyonukat.
– Mi a kockázat?
– Ha úgy érti, milyen módszereket használhatnak ön ellen...? A másik bólintott, mire Popov folytatta. – Azt jelenti, hogy először is lehallgatják a telefonját, aztán...
– Kódolt telefont használok. Feltörhetetlen a rendszer. A szakértőm azt mondja, hogy...
Popov kezét felemelve elhallgattatta.
– Csakugyan azt hiszi, hogy a kormánya megengedi, hogy egy cég olyan kódolórendszert gyártson, amelyet ő nem tud feltörni? kérdezte, mintha csak egy gyereknek magyarázna. – A világ legkitűnőbb matematikusai közül Fort Meade-ben, a Nemzetbiztonsági Ügynökségnél dolgozik néhány. Itt vannak a világ legerőteljesebb komputerei is, és ha valaha is kíváncsi, milyen keményen dolgoznak, elég, ha vet egy pillantást a parkolóra.
– Tessék? Hogy érti ezt?
– Ha a parkoló még este hétkor is tele van, az azt jelenti, hogy nagyon komolyan dolgoznak valamin. A maguk országában mindenkinek van kocsija, és általában túl nagyok a parkolók ahhoz, hogy bekerítsék őket, és eldugják szem elől. A hírszerző ennél könnyebben nem állapíthatja meg, éppen mennyire aktív valamelyik kormányhivataluk. – És ha az ember igazán érdeklődik, a kocsimárkák és rendszámtáblák alapján megtudhat néhány nevet és címet is. A KGB így derítette ki és követte már több mint egy évtizede az ügynökség „Z” csoportjának vezetőjét – az ő dolguk a kódolórendszerek feltörése és megteremtése is –, és feltehetőleg ugyanezt teszi az újjáalakult szervezet, az RVS is. – Popov a fejét csóválta. – Nem, egy cseppet sem bízom a kereskedelmi forgalomban kapható dekódoló és kódoló rendszerekben. Még az orosz kormány által használt rendszerben sem igazán. Maguk túlságosan jók a kódfeltörésben. Már hatvan évvel ezelőtt, jóval a második világháború előtt is jók voltak, aztán szövetségre léptek az angolokkal, akiknek szintén nagy hagyományaik vannak ezen a téren. Senki nem mondta magának? – kérdezte Popov csodálkozva.
– Hát... nem. Nekem azt mondták, hogy ez a rendszer feltörhetetlen, mert 128 bites...
– Igen, az STU-3 standard. A kormányuk nagyjából húsz éve használja ezt a rendszert, azóta átálltak az STU-4-re. Gondolja, hogy csak azért változtattak, mert mindenáron pénzt akartak költeni, dr. Brightling? Vagy talán volt egy másik okuk is rá? Amikor még a terepen dolgoztam, kizárólag egyszeri kódtáblát használtam. Ez egy olyan kódszisztéma, amely véletlen transzpozíciókból áll, és csak egyszer használható. Ezt csakugyan nem lehet feltörni, de igen fáradságos. Órákba telik egyetlen üzenet elküldése, és sajnos szóbeli kommunikációhoz szinte teljesen használhatatlan. Maguknak is van egy hasonló rendszerük, a Tap-Dance. Hasonló elveken alapszik, de soha nem tudtuk lemásolni.
– Vagyis úgy véli, hogy minden egyes telefonom lehallgatható? – Természetesen – bólintott Popov. – Mit gondol, miért akarok mindig szemtől szembe találkozni önnel? – Dmitrij Arkagyijevics látta, hogy a másik alól, komolyan kicsúszott a talaj. Az erdőben kóválygó zseniális kisgyerek. – Nem gondolja, hogy esetleg eljött az idő, hogy elmondja nekem, miért bízta rám ezeket küldetéseket?
– Igen, miniszter... kitűnő... köszönöm – mondta Bob Aukland mobiltelefonjába, aztán lenyomta a kikapcsolót, visszadugta a zsebébe, majd Bill Henriksenhez fordult. – Jó hírek. Szakértőként a Szivárvány csoport is segíti a munkánkat.
– Valóban? Gondolom, nem árthat – jegyezte meg Bill.
– A tyúkszemére lépnek? – kérdezte a zsaru.
– Nem igazán – hazudta Henriksen. – Valószínűleg ismerem néhányukat, és ők is engem.
– A bére sem változik, Bill – nyugtatta az ausztrál. A kocsijához tartottak, először egy kocsmába mennek, ahol felhajtanak néhány korsóval, aztán kiviszi az amerikait a repülőtérre.
A rohadt életbe, gondolta magában az amerikai. A Nem Szándékos Következmények törvénye ismét a seggébe harapott. Agyában egy ideig teljes sebességgel pörögtek a kerekek, aztán sikerült meggyőznie magát, hogy valójában nem számít igazán, amennyiben rendesen végzi a munkáját. Talán még segíthet is, győzködte magát, és végül már kezdte maga is elhinni.
Brightling tudta, hogy nem mondhatja el Popovnak. Sok szempontból bízott benne – a csudába is, már attól börtönbe kerülhetne, sőt a villamosszékbe, amit Popov most tud róla –, de hogy elmondja neki, mit szolgál ez az egész? Nem, ezt nem kockáztathatja. Nem ismeri Popov álláspontját a természetről és a környezetvédelemről, így aztán az orosz reakcióját sem jósolhatja meg. Popov több szempontból is veszélyt jelent a számára. Olyan, akár az ökölre szoktatott sólyom, de akkor is szabad. Hajlandó megölni egy fürjet vagy egy nyulat, de soha nem lesz teljesen az övé. Bármikor elrepülhet, visszatérhet korábbi, szabad életéhez... és ha ezt megteheti, információt is adhat másoknak. Brightling nem először gondolt arra, hogy Bill Henriksenre bízza a veszély kiiktatását. Bill majd tudja, mit tegyen. Mint volt FBI-ügynök, tudja, hogyan kell egy gyilkossági ügyben nyomozni, és így azt is, miként vezesse tévútra és zavarja meg a nyomozókat. És ezzel a kis probléma is megoldódik.
Pozitívumok, tűnődött Brightling. Mit tehet még saját és a projekt biztonságáért? Ha ez a Szivárvány problémát jelent, van-e rá mód, hogy lecsapjanak rá? Legjobb esetben lerombolják, rosszabb esetben elvonják a figyelmét, és másfelé irányítják.
– Azt hiszem, ezt még meg kell gondolnom, Dmitrij – mondta végül.
Popov komolyan bólintott, azon tűnődött magában, milyen gondolatok futhattak át munkaadója agyán az alatt a tizenöt másodperc alatt, amíg a kérdésen tűnődött. Itt volt az idő, hogy most ő aggódjon egy kicsit. Épp most informálta John Brightlingot, milyen operációs veszélyekkel jár az együttműködésük, és főleg, hogy rések lehetnek kommunikációja biztonságában. A másik különösen ettől rémült meg. Talán már korábban figyelmeztetnie kellett volna rá, de valahogy soha nem került szóba a dolog, és Dmitrij Arkagyijevics most döbbent rá, hogy ezzel komoly hibát követett el. Vagy talán nem is olyan nagy hibát. A biztonsági helyzetük azért nem annyira rossz, mindössze két ember tudja, mi történt... és feltehetőleg ez a Henriksen is. De Henriksen valamikor az FBI-nál volt, és ha besúgó lenne, mostanra mindannyian a dutyiban lennének. Az FBI kezében bőven lenne elég bizonyíték ahhoz, hogy bíróság elé állítsák őket, és nem engednék továbbfejlődni a dolgokat, kivéve ha valami még nagyobb összeesküvést akarnának leleplezni...
...de mennyivel nagyobb annál, mint a gyilkosságra való felbujtás? Ráadásul tudniuk kéne, milyen összeesküvésről van szó, különben nem lenne okuk késleltetni a letartóztatásokat. Nem, biztos, hogy nem szivárgott ki semmi. És bár az amerikai kormány technikailag képes arra, hogy feltörje a Brightling által biztosnak hitt telefon kódját, a puszta lehallgatáshoz is bírósági engedély kell, ahhoz pedig valami bizonyíték. És már az a bizonyíték önmaga elég kéne hogy legyen ahhoz, hogy néhány ember halálos ítéletét jelentse. Az enyémet is, emlékeztette magát Popov.
Mi a csuda folyik itt? – tűnődött egyre idegesebben az orosz. De most, hogy így végiggondolta a dolgokat, rájött valamire. Bármiben mesterkedik is munkaadója, még a tömeggyilkosságnál is komolyabb dolog. Mi a fene lehet az? Legaggasztóbbnak azt találta, hogy abban a reményben vállalta el a küldetéseket – meg kell adni, be is váltották a reményt –, hogy igen szép pénzt keres velük. Immár több mint egymillió dollárja volt berni bankszámláján. Elég pénz ahhoz, hogy ha visszatér Oroszország anyácskába, igen jól éljen... de mégsem elég ahhoz, amit el szeretne érni. Különös felfedezés: a „millió” varázslatos szó, varázsszám, mindannak jelképe, amit el akarunk érni, aztán amikor megszereztük... rájövünk, hogy egyáltalán nem különleges, egyszerűen egy szám, amelyből ki kell vonnunk, ha meg akarjuk venni azokat a dolgokat, amiket szeretnénk. Egymillió amerikai dollár nem elég arra, hogy megvegye azt az otthont, amelyet szeretne, a kocsit, amit kíván, az ételeket, aztán elég maradjon belőle ahhoz, hogy élete végéig fenntartsa azt az életstílust. Kivéve persze, talán Oroszországban, de sajnos nem szándékozott ott élni. Odalátogatni igen, maradni nem. Így aztán Dmitrij is csapdában volt.
Csak éppen nem tudta, miféle csapdában. Itt ül hát, és az íróasztal másik oldalán valaki, aki, akárcsak ő, vadul gondolkodik, de egyikük sem jut vele semmire. Egyikük tudja, mire megy ki a játék, a másik nem. Csak éppen a másik tudja, hogyan kell ezt a játszmát játszani. Munkaadójának meg fogalma sincs róla. Érdekes és elég elegáns döntetlen.
Jó egy percig ültek így, nézték a másikat, és nem tudták, mit mondhatnának. Nem vállalták a kockázatot, hogy kimondják, amit mondani kellett volna. Végül Brightling törte meg a csendet.
– Át kell gondolnom ezt a helyzetet. Adjon egy vagy két napot, ha lehet.
– Természetesen. – Popov felállt, kezet ráztak, és kiment az irodából. Egész felnőttéletében ezt a hihetetlenül érdekes és lenyűgöző játékot játszotta. Most rádöbbent, hogy új játszma kezdődött, új paraméterekkel. Jókora összeg birtokosa, de ugyanezt az összeget munkaadója triviálisnak tekinti. Egy olyan hadművelet részese, amely a tömeggyilkosságnál is komolyabb. Persze ez sem teljesen újdonság a számára, emlékeztette magát Popov. Valaha egy olyan országot szolgált, melyet a későbbi győztes az ördög birodalmának nevezett. És végül is a hidegháború is nagyobb mértékű volt még a tömeggyilkosságnál is, de Brightling nem nemzetállam. És bármilyen hatalmasak is az erőforrásai, eltörpülnek az egyes országokéhoz képest. A nagy kérdés ugyanaz maradt, mi a fenét akar ez az ember elérni, és miért van szüksége hozzá Dmitrij Arkagyijevics Popov szolgálataira?
Henriksen a Qantas járatával repült Los Angelesbe. A nap jó részét az első osztályú ülésben tölthette, bőségesen volt ideje tűnődni a dolgokon.
Az olimpiával kapcsolatos terve megvalósulóban van. A párásító rendszer a helyén, egyszerűen tökéletes a projekt céljához. Saját embere fogja ellenőrizni a rendszert, vagyis ott lehet mellette, amikor az utolsó nap „szállítanak”. Ilyen egyszerű a dolog. Csak kellett hozzá az a tanácsadói szerződés. De most ez a Szivárvány társaság is ott lesz. Kérdés, mennyire avatkoznak bele a dolgokba? A fenébe is, semmilyen kifogást nem mondhatott. Legrosszabb esetben az is előfordulhat, hogy valami apró hiba történik a nagy gépezetben. Gyakran előfordult az ilyesmi. Még FBI-os korában megtapasztalta, egy véletlenül arra haladó rendőrjárőr, egy arra sétáló rendőr vagy rádiós kocsi meghiúsíthatja a legjobban kitervelt rablást is. Vagy a nyomozás időszakában kiderül, hogy egy véletlenül arra járó járókelőnek az átlagosnál élesebb a memóriája. Vagy a megfelelő nyomozó fülébe jut egy véletlenül elejtett megjegyzés, és máris kideríthetik az ügyet. Puff, ennyi az egész, milliószor megtörtént már.
Henriksen tisztában volt vele, hogy ki kell küszöbölnie az ilyen véletlenek esélyét. És olyan közel volt hozzá. Az elképzelés zseniális volt, már a kezdetektől fogva is ő talált ki mindent, John Brightling pusztán finanszírozta. Azáltal, hogy terroristák bukkannak fel Európában ismét, a világ minden táján érzékenyebbek a fenyegetéssel szemben, és ez lehetővé teszi a számára, hogy a cége megszerezze a megbízást, és tanácsadóként közreműködjön az olimpia biztonsági munkálataiban. Aztán felbukkant ez az átkozott Szivárvány osztag, és jól szerepelt mind a három nagyobb incidensben – vajon miféle seggfej szervezte a harmadikat, tűnődött el magában. Így most az ausztrálok idehívják őket is, hogy körülnézzenek. És ha ezek itt vannak, lehet; hogy itt is maradnak és nézelődnek. És ha ez történik, lehet, hogy itt maradnak a játékok idejére is, és ha valakinek közülük eszébe jut a vegyi fegyver lehetősége, az is lehet, hogy megtalálják a tökéletes közvetítőeszközt, és akkor...
Sok a lehet, nyugtatta meg magát Henriksen. Csupa feltevés. Nagyon sok mindennek kell balul kiütni, hogy a projekt ne sikerüljön. Megnyugtató volt a gondolat. Esetleg találkoznia kéne a Szivárvány embereivel, és elterelni őket a veszélytől. Elvégre saját maga alkalmaz vegyifegyver-szakértőt, azoknak viszont feltehetőleg nincs, és így előnyben van. Némi ügyességgel az embere a Szivárvány orra előtt végezheti el a munkát, és még észre sem veszik. Erre jó az okos tervezés, vagy nem?
Csak nyugi, mondta magának. A stewardess vonult el újabb italokkal, és kért még egy pohár bort. Csak nyugalom. De nem, nem teheti. Annál sokkal tapasztaltabb nyomozó maga is, hogy elfogadja. Komoly esélye van annak, hogy véletlenül balul sikerül valami, és nem számolnak a lehetséges következményekkel. Ha az emberét akárcsak véletlenül megállítják, fennáll a lehetőség, hogy az egész projektet leleplezik. Az pedig több mint bukás lenne. Legjobb esetben is életfogytiglani börtönt jelentene, és nem ilyen jövőt szánt magának. Henriksen nemcsak egy okból kötelezte el magát a projekt mellett. Először is az a küldetése, hogy megmentse a világot, de másodszor ott akart lenni, és kiélvezni azt, amit megmentett.
Így aztán elfogadhatatlan bármiféle fajtájú és méretű kockázat. Valamilyen módon ki kell küszöbölni őket. És mindehhez Popov, az orosz a kulcs. Jó lenne tudni, mire jött rá a kémük Angliában.
A megfelelő információ birtokában kiötölhet valamit, hogy elbánjon a Szivárvánnyal. Hát nem lenne érdekes? Hátradőlt székében, és kiválasztott egy filmet. Úgy tett, mintha nézné, hogy ezzel álcázza tevékenységét. Igen, döntött tíz perc aktív tűnődés után. A megfelelő emberekkel és a megfelelő információk birtokában működhet a dolog.
Popov magányosan vacsorázott egy elég ócskának tűnő étteremben, Manhattan déli részén. A konyha állítólag jó volt, de a hely úgy nézett ki, mintha éjszakánként patkányok pucolnák fel a padlót, viszont a vodka kitűnő volt, és mint mindig, néhány pohár segített, hogy elvontan gondolkodjon.
Mit sikerült megtudnia John Brightlingról? Munkaadója zseniális tudós, azonkívül az üzleti képességei is lenyűgözőek. Néhány évvel ezelőtt nős volt, felesége sem lehet buta, most az elnök tudományos tanácsadója. A házasság mégis balul ütött ki, így aztán munkaadója most ágyról ágyra száll. Egyike Amerika legvonzóbb agglegényeinek. Fényképe gyakran szerepel a lapok társasági oldalán, és ez okozhat kellemetlen perceket korábbi feleségének.
Jó kapcsolatai lehetnek a szigorúan bizalmas anyagok birtokába jutó emberek között. Ez a Szivárvány egyértelműen szigorúan titkos, mégis egy napon belül megszerezte a nevét, akárcsak a parancsnok nevét. Mindössze egyetlenegy nap alatt, hangsúlyozta magában Popov. Ez több mint lenyűgöző, ez ijesztő. Hogy a fenébe juthatott hozzá?
Azonkívül valami olyasvalamiben mesterkedik, amelynek következményei a tömeggyilkosságénál is komolyabbak. Innen nem tudta tovább folytatni, agya ismét tehetetlenül leállt, mintha zsúfolt utcán haladna, aztán hirtelen kőfalhoz érkezne. Mi olyasmit tehet egy üzletember, ami még annál is komolyabb? Komolyabb, mint a kockázat, hogy megfosztják szabadságától, vagy akár halálra ítélik. Ha a dolog a tömeggyilkosságnál is nagyobb lehet, hogy egy még tömegesebb gyilkosság tervét fontolgatja? De mi célból? Háborút akar indítani? De hiszen nem államfő. Vagy kém lenne, aki létfontosságú nemzetbiztonsági információkkal lát el külföldi kormányokat? De miért cserébe? Hogyan vesztegethet meg bárki is, akár kormány, akár magánszemély egy milliárdost? Nem, pénz kizárva. Mi marad?
Van egy klasszikus betűszó, mi minden indokolhatja azt, hogy valaki elárulja szülőhazáját: PILE. Pénz, Ideológia, Lelkiismeret, és Ego. A pénz ez esetben kizárva, Brightlingnak túl sok van belőle. Az ideológia általában a legerősebb momentum, az árulók vagy kémek sokkal inkább kockára teszik életüket a hitük, mint a piszkos anyagiak miatt? De milyen ideológiában hisz ez az ember? Popovnak sejtelme sem volt. A következő a lelkiismeret. De mivel kapcsolatban? Milyen rosszat akarhat kijavítani? Aligha ez az ok. Marad az ego. Az biztos, hogy Brightlingnak hatalmas egója van, de ez esetben azt feltételezte volna, hogy bosszúról van szó valamely hatalmas személy vagy intézmény ellen, amely ártott neki: De ki árthatott annyit a milliárdos John Brightlingnak, hogy az anyagi siker ne jelentsen elégséges gyógyírt a sebre. Popov intett a pincérnek, hogy hozzon még egy vodkát. Ma taxival megy haza.
Nem, a pénz kizárva, akárcsak az ego. Marad hát az ideológia és a lelkiismeret. Milyen hiedelmek vagy rossz cselekedetek motiválhatnak bárkit is, hogy tömegeket akarjon meggyilkolni. Ha a hiedelmeket nézzük, Brightling nem vallásos fanatikus. Ha a cselekedeteket, láthatóan nem elégedetlen nyíltan szülőhazájával. Így aztán míg a pénzt és az egót biztosan ki lehet zárni, az ideológia és a lelkiismeret ugyanolyan valószínűtlennek tűnik. Popov csak azért nem zárta ki őket is, mert... miért is nem? – kérdezte magától. Mert amennyiben Brightling nem teljesen őrült, és nem tűnik annak, mindössze ez a négy számításba vehető motívum van.
Nem, ismételte magában Popov. Munkaadója szellemileg nem beteg. Gondosan átgondolja minden cselekedetét, és bár a nézőpontja különösen a pénz kérdésében különbözik az övétől – olyan sok pénze van, hogy érthető ez a különbség, hiszen mindössze nézőpont kérdése ez az egész. Brightling számára millió dollár csak annyit jelent, mint neki a zsebpénz. Lehet, hogy afféle őrült, aki... egy új Szaddam Husszein, vagy Adolf Hitler, vagy Joszif Visszarionovics Sztálin... de nem, ez az ember nem államfő, és úgy tűnik, nem is akar az lenni. Márpedig csak államfők engedhetik meg maguknak az őrületnek ezt a formáját.
KGB-s pályája során Popov mindenféle furcsasággal találkozott már. Világklasszis ellenfelek ellen játszotta a nagy játszmát, és egyszer sem kapták el, egy küldetése sem vallott kudarcot. Ennek eredményeképp elég okosnak tartotta magát. Ez annál dühítőbbé tette a jelenlegi döntetlent. Több mint egymillió dollárja van egy berni bankban, azonkívül további nagy pénzek eshetnek le. Megszervezett két terroristaküldetést, amelyek teljesítették a céljukat. Legalábbis úgy tűnik. Munkaadója nyilvánvalóan így gondolta, bár mind a kettő totális kudarc volt. Én viszont még kevesebbet tudok, mondta magában Dmitrij Arkagyijevics. Minél jobban belemerülök, annál kevésbé értem, és minél kevésbé értem, annál idegesebb leszek. Nemegyszer kérte munkaadóját, hogy adjon valami magyarázatot erre az egészre, Brightling nem beszélt. Valami nagyon komoly dolognak kell lenni... de mi a fene lehet az?
Együtt végezték a légzőgyakorlatokat. Ding szórakoztatónak találta, de meg volt győződve róla, hogy szükséges. Patsy magas volt és erőteljes, mégsem olyan kisportolt, mint a 2-es egységet vezető férje, így aztán gyakorolnia kellett a légzést, hogy a baba majd könnyebben megszülessen. A gyakorlástól egyre jobban is ment a dolog. Odahaza ültek a padlón, kinyújtott lábbal, beszíva majd kifújva a levegőt, mintha a mesebeli kismalacok otthonát akarnák lerombolni lélegzetükkel, és Ding alig tudta visszatartani a nevetést.
– Mély, tisztító belégzés – szólalt meg Domingo, miután mérte a képzelt összehúzás idejét. Lehajolt, megfogta az asszony kezét, és megcsókolta. – Ugye jól fog menni, Pats?
– Én készen állok rá, Ding. Alig várom, hogy megtörténjen és túl legyek rajta.
– Nem aggódsz?
– Hát, tudom, hogy egy kicsit fog fájni, és azt is szeretném már magam mögött tudni – felelte Patsy Clark Chávez doktor.
– Na igen – bólintott Ding. A várakozás, amikor tudjuk, hogy valami kellemetlen dolog fog történni velünk, általában rosszabb, mint maga az, ami történik, legalábbis fizikailag. Tapasztalatból tudta, de Patsy még nem. Talán ez magyarázza, hogy a második szülés általában könnyebb az elsőnél. Az ember tudja, mit várjon, tudja, hogy bár nem kellemes, el lehet viselni, és végül egy baba a jutalma. Domingo számára ez volt az egésznek a kulcsa, hogy apa legyen, hogy gyereke legyen, hogy belevághasson a létező legnagyobb kalandba, új életet neveljen, megtegye mindazt, ami tőle telik, elkövessen hibákat, de tanuljon belőlük, és végül felelősségteljes új állampolgárral gazdagítsa a társadalmat. Ding biztos volt benne, ez jelenti azt, hogy férfi az ember. Na persze, az sem akármi, hogy fegyverrel jár, végzi a munkáját. Méghozzá fontos munkát, hiszen a társadalom egyik őre, az, aki rossz dolgokat kijavít, védi az ártatlanokat, és így azon erők egyike, amelyeken a civilizáció alapszik. Ez, ami most történik, lehetőséget ad arra, hogy személyesen irányítsa, merre fejlődik a civilizáció, még ha kicsiben is. Mindezt azzal, hogy a megfelelő módon neveli föl a gyerekét. Tanítja, és a jó dolgok felé irányítja, még ha hajnali háromkor félálomban is. Lehet, hogy a gyerek kém/katona lesz, akárcsak ő, vagy talán orvos, akárcsak Pats. Mindegy, a társadalom fontos és hasznos része lesz, aki másokat szolgál. De mindez csak akkor történhet, ha Pats és ő jó munkát végeznek, és ennél nagyobb felelősséget ember nem vehet a vállára. Domingo mindenesetre alig várta. Vágyott rá, hogy már a kezében fogja gyerekét, magához ölelje, megcsókolja, tisztába tegye és átöltöztesse. Már összerakta a bölcsőt, rózsaszín és kék nyuszikkal kidekorálta a gyerekszoba falát, játékokat vett, hogy lekösse valamivel a kis fenevadat, és bár mindezek látszólag nem passzoltak össze hivatásával, ő és szivárványbeli emberei nem így gondolták. Hisz majd mindegyiküknek volt gyereke, és ilyen szellemben nevelték őket. Eddie Price fia tizennégy éves volt, kicsit lázadó szellemű, és határozottan makacs gyerek, amilyen az apja is lehetett ilyen idős korában. Viszont jó eszű, olyan gyerek, aki nem fogadja el a kész válaszokat, hanem maga próbál választ találni mindenre, és idővel meg is találja majd, akárcsak az apja. A kölyökre rá van írva, hogy katona lesz belőle, gondolta Ding, de némi szerencsével előbb iskolába megy, és tiszt lesz belőle, ahogy Price-nak is kéne lenni, és ahogy Amerikában lenne is már. De itt más a rendszer, így aztán Price-ból elsőrangú törzsőrmester lett, Ding legmegbízhatóbb beosztottja, akinek a tanácsaira mindig számíthat, és aki tökéletesen hajtja végre a parancsokat. Igen, biztos, hogy sok szép vár rám, gondolta Ding Patsy kezét szorítva.
– Félsz?
Nem félek, csak egy kicsit ideges vagyok – vallotta be Patsy.
– Drágám, ha olyan kemény lenne a dolog, biztos, hogy nem lenne ennyi ember a világon.
– Úgy beszélsz, mint egy férfi – jegyezte meg Patricia Chávez dr. – Könnyű neked, nem neked kell csinálni.
– De ott leszek, hogy segítsek – ígérte a férje.
– Ajánlom is.
FIGYELEM
MIRE Henriksen megérkezett a JFK nemzetközi repülőtérre, az egész teste elzsibbadt, elgémberedett. Úgy érezte, mintha átment volna rajta egy úthenger, de ez várható is volt. Gyakorlatilag egy nap alatt félig megkerülte a földgolyót, és szervezetének belső órája dühödten tiltakozott. Jó egy hétig időnként váratlanul elálmosodik, vagy felébred, amikor nem kéne, de ez érthető. Semmi baj, a megfelelő tabletták és néhány ital majd segít, hogy pihenjen, amikor pihenésre van szüksége. Az egyik alkalmazottja várta az előcsarnokban, minden szó nélkül elvette kézitáskáját, majd kimentek a bőröndkiadó térbe, ahol szerencsére a bőröndje ötödikként gördült elő a gumiszalagon. Hamarosan már New York City felé haladtak az autópályán.
– Milyen volt az út?
– Megvan a szerződés – Henriksen mindössze ennyit mondott emberének, aki nem volt benne a projektben.
– Remek – mondta a másik, pedig nem is tudta, mennyire jó a hír, és hogy mennyire rossz az ő számára.
Henriksen bekapcsolta a biztonsági övét, és hátradőlt, hogy hunyjon egy kicsit útközben, és ezzel véget is vetett a további társalgásnak.
– Nos, van valami? – kérdezte az FBI-ügynök.
– Eddig nem sok – felelte D'Allessandro. – Találtam egy másik eltűnt lányt, ugyanarról a környékről, hasonlít a koruk, a kinézetük, és nagyjából ugyanakkor tűnt is el, mint Miss Bannister. Anne Pretloe-nak hívják, jogi titkárnő, egyszerűen elpárolgott a föld színéről.
– Ismeretlen holttestek? – kérdezte a másik szövetségi ügynök.
– Egyik sem passzol. Sajnos szembe kell néznünk a lehetőséggel, hogy egy sorozatgyilkos tevékenykedik a körzetünkben...
– Akkor mivel magyarázza ezt az e-mailt?
– Mennyire hasonlít a többi e-mailre, amit Miss Bannister küldött az édesapjának? – kérdezte a nyomozó.
– Hát, nemigen – vallotta be a vezető FBI-ügynök. – Az, amelyikkel bejött a garyi irodánkba, olyan, mintha... hát nekem bűzlik a kábítószertől.
– Egyetértek – bólintott D'Allessandro. – Magánál van a többi?
– Igen. – Az ügynök átadta a New York-i irodának átfaxolt hat másik kinyomtatott szövegét. A nyomozó átfutotta őket. Mindegyik helyes volt nyelvtanilag, nem voltak benne helyesírási hibák, érthető szöveg volt.
– Mi van, ha ezt nem ő küldte, hanem valaki más?
– A sorozatgyilkos? – kérdezte az alacsonyabb rangú FBI-ügynök. Eltűnődött a dolgon, és arca jól tükrözte a gondolatait. – Akkor annak nemcsak egy kereke hiányzik, Mario.
– Na igen, de a sorozatgyilkosok agya általában nem is csattan el. – Kínozni akarja a családot? Te már hallottál ilyenről? – tűnődött a másik.
– Én nem tudom, de abban is van valami, amit az előbb mondott...
– A fenébe – jegyezte meg a másik ügynök, Tom Sullivan.
– Felhívjuk a viselkedéstudományiakat? – kérdezte az alacsonyabb rangú ügynök, Frank Chatham.
Sullivan bólintott.
– Igen, ezt tesszük. Felhívom Pat O'Connort miatta. Itt azt hiszem, nem ártana kinyomtatni néhány plakátot Mary Bannister fényképével, és körbemutogatni a West Side-on. Mario, számíthatunk némi segítségre tőletek?
– Nem gond – felelte D'Allessandro. – Mert ha ez a dolog az, aminek látszik, el akarom kapni a szarházit, mielőtt minden rekordot megpróbálna megdönteni. Nem az én városomban, fiúk – morogta a nyomozó fenyegetően.
– Ismét kipróbáljuk az Interleukint? – kérdezte Barbara Archer.
– Aha – bólintott Killgore. – A feltételezések szerint a 3a erősíti az immunrendszert, de nem biztosak benne, hogyan. Én sem, de ha van valami hatása, jó, ha tudjuk.
– És mi a helyzet a tüdőszövődményekkel? – Az Interleukinnal az volt az egyik probléma, hogy megtámadta a tüdőszövetet, és valami ismeretlen okból veszélyes volt a dohányzókra és mindazokra, akiknek valami légzési elégtelenségük volt.
A másik ismét bólintott.
– Igen, tudom, ugyanúgy, mint a 2-esnél, de az F4-es nem dohányzik, és meg akarok bizonyosodni arról, hogy a 3a semmiképp sem győzheti le a Sívát. Nem vállalhatjuk ezt a kockázatot, Barb.
– Egyetértek – jegyezte meg Archer doktor. Akárcsak Killgore, ő sem gondolta, hogy az Interleukinnak ez az új változata a legkisebb mértékben is hasznos lenne, de meg kell bizonyosodniuk róla. – És mi a helyzet a Interferonnal?
– A franciák öt éve próbálják vérzéses láz ellen, semmi eredménnyel. Ezt is kipróbálhatjuk persze, de teljesen fölöslegesen, Barb.
– Azért csak nézzük meg az F4-en – javasolta a nő.
– Van benne valami – Killgore írt valamit a kórlapra, és kiment a szobából. Egy perc múlva ismét megjelent a tévéképernyőn.
– Jó napot, Mary, hogy érzi magát ma reggel? Jobban van?
– Nem – rázta a fejét a lány. – Nagyon fáj a gyomrom.
– Csakugyan? Hát nézzük, mit tehetünk. – Nagyon gyorsan romlik az állapota, gondolta Killgore. Lehet, hogy valami genetikus rendellenesség van a gyomrával, esetleg hajlamos a fekélyre? Ha így van, akkor a Síva ripsz-ropsz darabokra tépi. Növelte a morfiumadagot az ágy mellett lévő gépen. – Oké, most pedig néhány új gyógyszert kap. Ezek remélhetőleg két-három napon belül rendbe hozzák.
– Ezek azok, amelyeknek a kipróbálására jelentkeztem? – kérdezte az F4-es bágyadtan.
– Igen, így van – felelte Killgore, és ráakasztotta az Interferon és Interleukin-3a tasakokat az állványra. – Ezektől sokkal jobban érzi majd magát – ígérte mosolyogva. Fura volt, hogy beszélhet a kísérleti patkányaival. De hát, mint annyiszor mondta már magának, egy patkány, egy malac, egy kutya... egy lány, ebben az esetben végül is nem nagy különbség. Mary teste elernyedt a többletmorfiumtól, szeme nem fókuszált. Hát, ez aztán különbség. Patkányoknak nem adnak fájdalomcsillapítókat vagy narkotikumokat, hogy enyhítsék a kínt. Nem mintha nem szerették volna, egyszerűen nem volt gyakorlatilag megoldható, hogy segítsenek nekik. Killgore mindig is rossz érzéssel látta, ahogy azok az aranyos rózsaszín szemek elvesztik fényüket a fájdalomtól. Legalább ebben az esetben a tompaság a fájdalom enyhülését mutatta.
Igen érdekes információ, és ez az orosz nagyon ügyes, hogy megszerezte, gondolta Henriksen. Remek ügynök lehetett volna a kémelhárításnál... de hisz az is volt, igaz, a másik oldalon dolgozott. Az információ birtokában még ésszerűbbnek tűnt a Qantas járaton eszébe jutó ötlet.
– Dmitrij, vannak kapcsolatai Írországban? – kérdezte Bill.
Popov bólintott.
– Igen, több is.
Henriksen dr. Brightling felé pillantott, az pedig helyeslően bólintott.
– Mit gondol, nem akarnának egy kicsit egyenlíteni az SAS-szel?
– Már többször is megvitattuk ezt a dolgot, de nem tűnik ésszerűnek. Olyan, mintha egy jól őrzött bankba küldenénk egy bankrablót, sőt nem is. Olyan, mintha a rablót abba a nyomdába küldenénk, ahol a pénzt nyomtatják. Túlságosan jól védik ahhoz, hogy haszonnal kecsegtessen a vállalkozás.
– De mi van akkor, ha nem Herefordba mennének? Mi van akkor, ha kicsalnánk őket a szabadba, és megszerveznénk egy kis meglepetést a számukra... – magyarázta Henriksen.
Elég érdekes ötlet, tűnődött magában Popov. De:
– Még így is igen veszélyes.
– Nem baj. Milyen állapotban van jelenleg az IRA?
Popov hátradőlt székében.
– Erősen megosztottak. Már több frakció van a szervezeten belül. Egyesek békét akarnak. Egyesek azt, hogy folytatódjon a káosz. Ideológiai és személyes okok egyaránt késztetik őket. Ideológiaiak annyiban, amennyiben őszintén hisznek politikai céljukban, abban, hogy megdöntik a britek hatalmát Észak-Írországban és a republikánus kormányzást Dublinban, és helyette haladó szocialista kormány kerül hatalomra. Gyakorlatilag túlságosan ambiciózus cél ahhoz, hogy komolyan vehessük, de ők mégis hisznek benne, és ragaszkodnak hozzá. Eltökélt marxisták – pontosabban inkább maoisták, mint marxisták, de jelenleg ez nem fontos a számunkra.
– És a személyes oldal? – kérdezte Brightling.
– Ha valaki forradalmár lesz, az már nem pusztán azt jelenti, hogy hisz valamiben, hanem azt is, hogy minek tekintik mások. A forradalmár sokak szemében afféle romantikus hős, olyan ember, aki hisz valamilyen jövőképben, és hajlandó az életét kockára tenni érte. Ebből ered a forradalmár társadalmi státusa. Az ilyen embert gyakran tisztelik, így aztán ha elveszti ezt a státust, a korábbi forradalmár sértve érzi magát. Immár dolgoznia kell a megélhetéséért, teherautót vezetni, vagy más efféle munkát végezni.
– Ez egy kicsit olyasmi, mint ami magával történt, amikor a KGB-nek már nem volt szüksége a munkájára – mondta Henriksen.
Popov kénytelen volt bólintani.
– Bizonyos fokig, igen. Mint az állambiztonság tereptisztje, olyan státussal és fontossággal bírtam, amivel kevesen rendelkeztek a Szovjetunióban. Ennek elvesztése sokkal jobban érintett, mint a szerény fizetésemé. Hasonló a helyzet az ír marxistákkal. Így hát két okuk is van rá, hogy azt akarják, hogy folytatódjon a káosz. Az egyik a politikai ideológia, amiben hisznek, a másik, szükségük van rá, hogy az emberek többnek tekintsék őket átlagos dolgozó állampolgároknál.
– Ismer ilyen embereket? – kérdezett rá Henriksen nyíltan.
– Igen, feltehetőleg sikerül némelyüket azonosítani, akikkel találkoztam a Bekaa-völgyben, Libanonban, ahol a többi „haladó elemmel” együtt vettek részt kiképzésen. És jártam is néhányszor Írországban. Üzeneteket vagy pénzt vittem, amivel a tevékenységüket támogattuk. Ezek az emberek a brit hadsereg elég jelentős részét kötötték le, ennélfogva kiérdemelték a szovjet támogatást, hiszen a hatalmas NATO ellenséget gyengítették. – Popov abbahagyta a kiselőadást, a szobában lévő másik két emberre pillantott. – Mit akarnak tőlük?
– Nem is annyira az a kérdés, hogy mit? Inkább az, hogy hogyan? – felelte Bill az orosznak. – Tudja, amikor az Irodánál dolgoztam, az a mondás járta, hogy az IRA-ban vannak a világ legjobb terroristái. Eltökéltek, ravaszak, és hihetetlenül kegyetlenek.
– Egyet kell hogy értsek vele. Remekül szervezették, ideológiailag megalapozottak, és szinte bármit elvállalnak, ha úgy látják, hogy komoly politikai hatása van.
– És mi lenne a véleményük erről a küldetésről?
– Milyen küldetésről? – kérdezett vissza Dmitrij. Bill pedig elmagyarázta elképzelése alapjait. Az orosz udvariasan hallgatott, és hosszan gondolkodott, mielőtt válaszolt volna. – Tetszene nekik a dolog, de túlságosan veszélyesnek tartanák.
– Mivel tudnánk rávenni őket az együttműködésre?
– Pénzzel és egyéb támogatással. Fegyverekkel, robbanóanyagokkal, mindazokkal, amelyekre szükségük van a működésükhöz. A jelenlegi frakcióharcok feltehetőleg gyengítették a logisztikai alapjukat. A békepártiak feltehetőleg így akarják a kezükben tartani azokat, akik folytatni akarják az erőszakot. Egyszerűen elzárják tőlük a fegyvereket. Ezek nélkül pedig nem léphetnek akcióba, vagyis nem növelhetik saját presztízsüket. Tehát ha azt ajánlja nekik, hogy ellátja őket a szükséges eszközökkel további működésükhöz, komolyan fogják venni a tervét.
– Pénz?
– Pénzzel mindent meg lehet venni. Azok a frakciók, amelyekkel tárgyalnom kell, feltehetőleg el lettek vágva eddigi forrásaiktól.
– Mik ezek? – kérdezte Brightling.
– Kocsmák, meg ilyenek, és az, amit máshol „védelmi pénznek” neveznek.
– Így van – helyeselt Henriksen bólintva. – Innen szereznek pénzt, és a békepártiak feltehetőleg a kezükben tartják ezt a forrást.
– Mégis, milyen összegre gondol Dmitrij? – kérdezte John Brightling.
– Néhány millió dollárra, vagy talán többre is.
– De nagyon alaposan tisztára kell mosni – figyelmeztette Bill a Főnökét. – Segíthetek.
– Legyen ötmillió?:..
– Ez elég kell hogy legyen, tekintve mennyire kell hogy vonzza őket, hogy megcibálhatják az oroszlán bajuszát a barlangja közvetlen közelében – felelte Popov néhány pillanatnyi tűnődés után. De semmit nem ígérhetek. Ezeknek az embereknek megvannak a maguk indokai, és maguk döntenek.
– Milyen gyorsan szervezheti meg a találkozót?
– Két-három nap azután, hogy Írországba érkeztem – felelte Popov.
Brightling döntött.
– Vegye meg a repülőjegyet.
***
– Egyikük beszélt egy keveset a támadás előtt – mondta Tawney. – Renének hívták. Mielőtt elindultak volna Spanyolországba, néhány dolgot elmondott egy barátnőjének. A lány pedig valami lelkiismeret-furdalási rohamában magától jelentkezett. A franciák tegnap hallgatták ki.
– És? – kérdezte Clark.
– Az akció célja az volt, hogy Carlost kiszabadítsák, de René semmi olyasmit nem mondott, hogy valaki megbízta volna őket vele. Igazából nem sokat árult el, bár az interjú során felbukkant az akció egy másik résztvevőjének a neve is. Legalábbis a francia kollégák így gondolják. Most ellenőrzik a nevet. Ez a nő... szóval René meg ő, barátok, szeretők voltak egy ideje, és a férfi láthatóan megbízott benne. A holland kisgyerek meggyilkolása miatt ment a rendőrségre. A párizsi újságok elég nagy feneket kerítettek a dolognak, és feltehetőleg nem hagyta nyugodni a lelkiismeretét. Azt mondta a rendőrségen, próbálta lebeszélni Renét az akcióról – nem vagyok biztos benne, hogy elhiszem –, René pedig azt felelte, hogy majd meggondolja. Úgy tűnik, mégsem gondolta meg, de a franciáknak eszébe jutott, hátha valaki mégis kiszállt a buliból. Átfésülik a szokásos gyanúsítottakat, elbeszélgetnek velük, hátha felbukkan valami – fejezte be Tawney elmélkedve.
– Ez minden? – kérdezte Clark.
– Ez nem is olyan kevés – jegyezte meg Peter Covington. – Jóval több, mint amit tegnap tudtunk, és lehetővé teszi, hogy francia barátaink tovább nyomozzanak.
– Lehet, de mi indította el őket? – morgott Chávez. – Ki az, aki felpiszkálja ezeket a csirkefogókat?
– Van valami újság a másik két incidensről? – kérdezte Clark.
– Az égvilágon semmi – felelte Tawney. – Pedig a németek minden kő alá benéztek. Fürchtnerék háza előtt gyakran láttak autót megállni, de a nő művész volt, és sűrűn jöttek hozzá vevők. Akárhogy is, nincs leírás a járművekről, még kevésbé rendszám. Ez zsákutca, hacsak valaki be nem kopog a rendőrségre, hogy vallomást akar tenni.
– Ismert bűntársak? – kérdezte Covington.
– A BKA mindet kihallgatta, és semmi eredmény. Hans és Petra soha nem volt valami beszédes, és ugyanezt mondják Modelről és Guttenachról is. -Tawney tehetetlenül tárta szét kezét.
– Pedig van valaki, John. Érzem – mondta Chávez.
– Egyetértek – helyeselt Covington –, csak az a kérdés, hogyan tegyük rá a kezünket.
Clark a homlokát ráncolta, de eleget dolgozott a terepen ahhoz, hogy ismerje ezt az érzést. Az embernek szüksége van információra, de attól, hogy kívánja, nem pottyan az ölébe. Az ilyesmi mindig akkor jön, amikor olyan kedve van. Ilyen egyszerű ez az egész. És iszonyúan őrjítő a dolog, főleg ha az ember tudja, hogy ott van tőle az információ esetleg karnyújtásnyira, ráadásul szüksége is van rá. Elég lenne egy aprócska kis információmorzsa, és máris értesíthetnék valamelyik helyi rendőrséget, azok pedig begyűjtenék a szükséges embert vagy embereket, és lassú tűzön addig pirítanák őket, míg meg nem tudnák mindazt, amire szükségük van. A franciák vagy a németek lennének a legjobbak, az angolok és az amerikaiak túl sok jogi megkötéssel korlátozzák a rendőrségeiket. Igaz, nem helyénvaló ilyeneket gondolni, és általában az FBI is megtud mindent, amit akar, annak ellenére is, hogy fehér kesztyűs kézzel kell hogy bánjon a bűnözőkkel. Még az elkapott terroristák is általában mindent elmesélnek, amit csak tudnak, igaz, az írek nem, jutott John eszébe. A rohadékok némelyike annyit nem mond, hogy „buú”, nemhogy a nevét. Persze megvan a módja, hogy megtörjék ezeket is: Mindössze annyi kell, hogy az ember ne a rendőrök szeme előtt beszélgessen el velük, megfenyegesse őket a fájdalommal és a félelemmel. Ez általában beválik... John Clark tapasztalatai szerint mindig. De ehhez az kell, hogy legyen kivel elbeszélgetni. Ez a nehéz a dologban.
Amikor még a CIA tereptisztjeként dolgozott, gyakran került olyan helyzetbe, hogy a missziót el kellett halasztani vagy félbe kellett `hagyni, csakis azért, mert valami létfontosságú információ elveszett vagy hiányzott. Három férfit és egy nőt látott már ez okból meghalni, négy különböző helyen a vasfüggöny mögött. Négy embert gyilkolt meg jogi eszközökkel szülőhazájuk, olyan embereket, akiknek az arcát jól ismerte. A zsarnokság elleni harcuk végül sikerrel járt, de ők nem élték meg, hogy láthassák, learassák bátorságuk gyümölcsét. Clark lelkiismeretéhez pedig hozzátartozott, hogy mindegyikükre jól emlékezzen, ezért aztán megtanulta gyűlölni azokat az embereket, akik rendelkeztek a szükséges információval, de nem voltak képesek időben kinyögni. Valami ilyesmi van most is, Dingnek igaza van. Valaki kiszólítja ezeket az állatokat a vackukból, és nekik meg kell találniuk ezt a valakit. Ha megtalálják ezt az embert, nevek, telefonszámok és címek sorát kapják vele, amelyeket az európai rendőrségek egy hatalmas zsákba gyűjtenek, és véget vethetnek az Európa fölött fekete felhőként függő terrorizmusnak, és ez sokkal jobb, mint rendszeresen kiküldeni embereit a harcmezőre.
Popov csomagolt. Kezdek belejönni, gondolta magában. Megtanulta úgy összehajtogatni az ingeit, hogy ne gyűrötten kerüljenek elő a bőröndből, KGB-s tisztként ezt nem sikerült elsajátítania. Igaz, ezek drágább ingek voltak, és jobban is vigyázott rájuk. Maguk a bőröndök azonban korábbi mesterségét tükrözték, volt bennük néhány különleges zseb és tartó „alternatív” úti okmányai számára. Immár mindig magánál tartotta őket. Ha az egész terv összerogyna a saját súlya alatt, jobb, ha nyom nélkül eltűnhet, és ilyenkor igencsak jól jöhet három még fel nem használt dokumentumkészlet. Ha nagyon nagy baj van, fölveszi berni bankjában a pénzét, és eltűnik Oroszországban, bár más tervei voltak a jövőre...
...de azért aggódott, hogy a kapzsiság esetleg elhomályosítja az ítélőképességét. Ötmillió dollár. Ha ezt sikerül lenyelnie, bőven lesz annyi tartaléka, hogy élete végéig kényelmesen éljen, és maga választja meg a helyet, hogy hol. Főleg ha sikerül bölcsen befektetnie. De hogyan tudná átverni az IRA-t, és megtartani a nekik küldött pénzt. Majdcsak megtalálja a megoldást. Aztán lehunyta a szemét, és ismét a kapzsiságon tűnődött. Lehet, hogy csakugyan elhomályosítja a látását, és gyengíti a szakmai ítélőképességét? Lehet, hogy fölöslegesen nagy kockázatot vállal, mert szeretné ezt a hatalmas összeget megszerezni? Nagyon nehéz volt objektíven nézni az ember saját motívumait. És nagyon nehéz volt önállónak lenni. Nem egynek a több ezernyi tereptiszt közül, akik az állambiztonsági bizottságnál dolgoztak, és akiknek igazolniuk kellett minden egyes dollárt, fontot, vagy rubelt, a Dzerzsinszkij tér 2. alatt működő könyvelőknek, egy különösen komor ügynökség legkomorabb embereinek.
Kapzsiság, gondolta Popov aggódva. Ezt az egészet félre kell tennie. Profiként kell folytatni, hivatásosként, aki mindig is volt. Gondosan és elővigyázatosan, különben elkapja az ellenség kémelhárítása, vagy talán éppen azok, akikkel találkozni akar. Az ír köztársasági hadsereg ideiglenes szárnya a világ egyik legkegyetlenebb terrorszervezete. Bár az ital mellett kedélyes fickók, és ivászatban felvették a versenyt az oroszokkal is, annyi lelkiismeret-furdalást nem éreztek, amikor megölték szervezeten belüli vagy kívüli ellenségeiket, mint a kísérletező orvos a laboratóriumi patkányok iránt. Viszont a végsőkig hűségesek tudnak lenni. Ebből a szempontból megjósolható a viselkedésük, és ez az én szerencsém, gondolta Popov. Tudta, miként tárgyaljon velük. Épp elégszer megtette már Írországban és a Bekaa-völgyben. Mindössze arra kell ügyelnie, ki ne derítsék, hogy szeretné zsebre tenni a nekik szánt pénzt.
Popov végzett a csomagolással, kivitte táskáit a lifthez, majd lement a földszintre, ahol a portás leintett egy taxit. Kivitette magát a La Guardia repülőtérre, és fölszállt a bostoni Logan nemzetközi repülőtérre menő gépre. Innen az Aer Lingusszal utazik tovább Dublinba. Ha más nem is, de ez a munka szerezhet neki egy-két törzsutaspontot, igaz, hogy túl sok különböző légitársaságnál ahhoz, hogy sokra menjen vele. De most legalább mindig első osztályon utazik, szemben, KGB-s éveivel, gondolta Dmitrij Arkagyijevics, és elnyomott egy mosolyt. Kényelmesen elhelyezkedett a taxi hátsó ülésén. Végül is nem kell mást tennie, mint tisztességesen megalkudnia a PIRA-val, aztán ha adódik rá lehetőség, hogy ellopja a pénzüket, nem fog habozni. De egy dologban biztos volt, lelkesen fogadják a javasolt együttműködést. Túl jó lehetőség, hogy kihagyják, és ha más nem is, de a PIRA-ban volt kalandorszellem.
Patrick O'Connor különleges ügynök elolvasta a New Yorkból faxon érkezett információkat. Az emberrablások nyomozásának kritikus pontja az idő. Soha egy nyomozás nem folyt elég gyorsan, de az emberrablásoknál dühítőbb volt a dolog, mert az ember tudta, hogy valakinek az élete most attól függ, sikerül-e időben megszerezni az információt, és cselekedni, mielőtt az emberrabló úgy dönt, hogy véget vet undorító kis játszmájának, megöli a túszt és egy másikat ejt. Másikat ejt? Igen, feltehetőleg, hiszen nem követeltek váltságdíjat, és ez azt jelenti, hogy akárki ragadta is el, és tartja fogva Mary Bannistert, nem óhajtja visszaküldeni. Nem, mindössze játékszerként használja, szinte minden bizonnyal szexuális vágyait elégíti ki vele, míg rá nem un, és aztán feltehetőleg megöli. Így aztán O'Connor úgy érezte, mintha versenypályán lenne, még ha nem látja is az utat, és a stopperóra is másnak a kezében van, ő nem láthatja.
Megszerezte Miss Bannister helyi barátainak, ismerőseinek listáját. Az emberei most beszéltek mindannyiukkal. Abban bíztak, felbukkan egy név vagy egy telefonszám, amely elvezeti őket a nyomozás következő lépcsőjéhez... vagy mégsem, gondolta. Hiszen ez az egész New Yorkban történt. Egy fiatal lány elment, hogy szerencsét próbáljon a nagyvárosban, mint előtte annyian mások, és közülük sokan meg is találják, amit kerestek, de ez a lány az indianai Gary külvárosából úgy utazott oda, hogy nem tudta, milyen a nagyváros. Hiányzott belőle az a tudás, amivel megvédhette volna magát egy nyolcmilliós városban...
...és talán már nincs is életben, vallotta be magának O'Connor. Megölte az a szörnyeteg, aki az utcáról elrabolta, és akkor nem tehet semmit érte, csak annyit, hogy megtalálja, letartóztatja, bíróság elé állítja a rohadékot, és ezzel megment másokat. De sokra megy vele az az áldozat, akinek a dossziéja itt fekszik előtte az íróasztalon. Ez a zsaruélet egyik rákfenéje, nem lehet mindenkit megmenteni. De az ember legalább megpróbál mindenkit megbosszulni, és ez is valami, mondta magában az ügynök. Felállt, és a kabátjáért nyúlt. Ideje hazamenni.
Chávez Guinnessét kortyolgatva nézett körül a klubban. A légió sasa a bárpulttal szemközti falon lógott. Az emberek sűrűn mentek oda és érintették meg tisztelettel a farudat. A 2-es osztagból hárman is az egyik asztalnál iszogattak, és nagyban beszélgettek valamiről Peter Covington osztagának két tagjával. Be volt kapcsolva a tévé, valami biliárdversenyt adtak. Ez itt nemzeti ügy, tűnődött Chávez. Aztán kisvártatva hírek és időjárás következett.
Újabb El Niňo-anyag, horkantott Ding bosszankodva. Valamikor egyszerűen időjárás-jelentésnek hívták, aztán valami átkozott óceánkutató felfedezte, hogy Dél-Amerika partjainál a hideg-meleg víz keveréke néhány évenként változik, és ezt követi a világ klímájának változása is. A média, pedig rávetette magát, szinte csámcsogta. Újra sikerült megcímkézni valamit, amiből igazából egy mukkot sem értettek, mert hiányzott hozzá a tájékozottságuk. Most éppen azt mondták, hogy az El Niňo-hatás szokatlanul meleg időt eredményez Ausztráliában.
– Mr. C, te elég idős vagy, hogy emlékezzél. Mit mondtak ez előtt a baromság előtt?
– Azt mondták, hogy szokatlanul meleg vagy hideg lesz, vagy az évszaknak megfelelő idő. Megpróbálták megjósolni, hogy másnap meleg lesz, hideg lesz, napos idő lesz, vagy esik az eső, aztán rögtön a baseballtippek jöttek. – Clark már nem tette hozzá, hogy némileg pontosabban, mint az időjárás-előrejelzés. – Hogy van Patsy?
– Már csak néhány hét, John. Nagyon jól tartja magát, de állandóan azon siránkozik, mennyire meghízott. – Chávez az órájára pillantott. Fél órán belül otthon kell lennie. Ugyanabban a műszakban van, mint Sandy.
– Jól alszik? – folytatta John.
– Igen, csak akkor nyugtalan egy kicsit, amikor a kis hombre forgolódik. De mindent megkap, amire szüksége van, ne izgulj, John, vigyázok rá. Nagyon várod már, hogy nagypapa legyél?
Clark esti harmadik korsó sörét kortyolgatta.
– Megint egy mérföldkő a halálhoz vezető úton – felelte, aztán kuncogni kezdett. – Persze, Domingo. Alig várom már. -Iszonyúan el fogom kényeztetni a kis szarost, aztán egyszerűen visszaadom nektek, amikor sír. – És te készen állsz, hogy apa legyél?
– Azt hiszem, megbirkózom vele, John. Te már csináltad, nem lehet nagyon nehéz.
Clark elengedte a füle mellett.
– Néhány héten belül leküldünk egy csapatot Ausztráliába – közölte.
– Miért? – kérdezte Chávez.
– Az ausztrálok egy kicsit aggódnak az olimpia miatt, mi pedig vonzónak tűnünk a számukra a sikeres küldetéseink után. Az akarják, hogy néhányan odamenjünk, és az ő SAS-eseikkel együtt átnézzük a dolgokat.
– Jók a srácaik?
Clark bólintott.
– Legalábbis azt mondják. De soha nem árt egy külső vélemény is.
– Na és ki megy?
– Még nem döntöttem el. Már felfogadtak egy tanácsadó céget, a Global Security Ltd.-et. Egy volt FBI-os vezeti, Noonan ismeri is, valamiféle Henriksen.
– Volt már arrafelé terroristaincidens egyáltalán? – szólt Domingo következő kérdése.
– Semmi különösebbre nem emlékszem, de ne felejtsük el 1972-t, Münchent. Persze te már nem is emlékszel rá.
Chávez a fejét rázta.
– Csak annyit tudok, amennyit olvastam. A német zsaruk jól elcseszték az egészet.
– Hát igen. Soha senki nem közölte velük, miféle emberekkel lehet dolguk, de most már valamennyien tudjuk. Így született meg a GSG-9, és elég jók is.
– Mint a Titanic? Azóta kell, hogy elég mentőcsónak legyen a hajókon?
John helyeslően bólintott.
– Így működik a dolog. Az emberek csak a kemény leckékből tanulnak, fiam. – John letette üres korsóját.
– Na igen, de miből tanulnak a rossz fiúk? – kérdezte Chávez, és kiitta aznap esti második sörét. – Volt részük egy-két kemény leckében már. De gondolod, hogy emiatt összecsomagolhatunk? Nem hinném, Mr. C. Még itt vannak köröttünk, és eszükben sincs visszavonulni. Semmit sem tanultak.
– Hát az biztos, hogy én tanulnék az ilyesmiből. Lehet, hogy ők egyszerűen csak ostobábbak nálunk. Kérdezd meg Bellow-t – javasolta Clark.
– Az hiszem, meg is teszem.
Popov kezdett elszunyókálni. Az Aer Lingus 747-es alatt immár sötét volt az óceán, gondolatai amúgy is előreszálltak, megelőzték a repülőgépet. Arcokat és hangokat próbált felidézni a múltból. Azon tűnődött, kapcsolata nem lett-e azóta az Angol Biztonsági Szolgálat besúgója, mert ha igen, akkor őt azonosítják, talán le is tartóztatják. Feltehetőleg nem, gondolta. Akkoriban nagyon elkötelezettnek tűntek ügyük mellett, persze az ember soha nem lehet biztos a dolgában. Az emberek mindenféle okokból válhatnak árulóvá, Popov nagyon is jól tudta. Maga is bőven kivette a részét abból, hogy embereket hozzásegítsen ehhez. Ahhoz, hogy hitet cseréljen, elárulja országát, és gyakran mindössze némi kis pénzért. Mennyivel könnyebb akkor egy ateista külföldi ellen fordulni, aki alig nyújtott valami támogatást nekik. Mi van akkor, ha kapcsolatainak kinyílt a szeme, és látják, milyen reménytelen az ügyük? Bármennyire is akarják, Írországból soha nem lesz marxista ország. Igencsak megfogyatkozott az ilyen országok listája, bár szerte a világon tudósok még mindig csüngtek Marx, Engels és Lenin szavain meg eszméin. Az ostobák. Egyesek azzal magyarázzák a dolgokat, hogy egyszerűen nem megfelelő országokban próbálták ki a kommunizmust. Oroszország túlságosan is elmaradott volt ahhoz, hogy ezek a csodálatos eszmék működhessenek.
A gondolat elég volt ahhoz, hogy gunyoros mosoly jelenjen meg Popov arcán, és enyhén megcsóválja a fejét. Valaha olyan szervezetnél dolgozott, amelyet a párt kardjának és pajzsának neveztek. Elvégezte az akadémiát, végigülte a politikai előadásokat, megtanulta a válaszokat az elkerülhetetlen kérdésekre, és elég okos volt ahhoz, hogy pontosan azt írja le, amit az oktatói hallani akartak. Így persze gondoskodott arról, hogy jó jegyeket kapjon, és kedveljék az elöljárói – akik többsége ugyanúgy nem hitt mindebben, ahogyan ő sem, de egyikükben sem volt elég bátorság, hogy kimondja valódi gondolatait. Meghökkentő, milyen sokáig éltek ezek a hazugságok, és Popov máig visszaemlékezett, milyen meglepetést érzett, amikor a Kreml Szpasszkaja kapujánál lehúzták a vörös zászlót. Úgy tűnik, semmi nem él olyan sokáig, mint egy eszme.
SZOKÁSOK
EURÓPA és Amerika között az egyik különbség az, hogy az európai országok szívesen fogadták a külföldieket, míg Amerika hiába szívélyes hely, igencsak nehézkessé tette a belépést. Hát az írek aztán nem állítottak akadályokat. Popov útlevelét lepecsételték, aztán begyűjtötte bőröndjét, a „vizsgálat” olyan felszínes volt, hogy a vámtiszt feltehetőleg azt sem tudta volna megmondani, hogy a bőrönd tulajdonosa férfi vagy nő. Aztán Dmitrij Arkagyijevics távozott a repülőtérről, leintett egy taxit, és a hoteljába vitette magát. Egy hálószobás lakosztályt foglalt, ablakai egy nagyobb kereszteződésre néztek. Popov rögtön levetkőzött, és lefeküdt, hogy aludhasson még néhány órát, mielőtt telefonálgatni kezd. Utolsó gondolata, mielőtt lehunyta volna a szemét ezen a napos reggelen, az volt, hogy a kapcsolatfelvevő telefonszám remélhetőleg nem változott meg, és nem is kompromittálódott. Ha így lenne, magyarázkodhatna egy keveset a helyi rendőröknek, igaz, szükség esetére volt egy fedősztorija. Ha nem is volt tökéletes, remélhetőleg elég jó ahhoz, hogy megvédjen valakit, aki nem követett el bűncselekményeket az Ír Köztársaság területén.
– Kiugrálunk mindjárt a nagy seggű madárból – dalolta Vega az utolsó mérföld kezdetén.
Chávezt mindig is meglepte, hogy a nagydarab Julio Vega törzsörmester milyen jól bírta a futást. Legalább tizenkét kilóval volt nehezebb a 2-es egység többi tagjánál. Ha még szélesebb lett volna a mellkasa, külön méretre kellett volna egyenruhát csináltatni a számára, de ezt a nagy testet mindig elbírta a lába, és mindig kapott elég levegőt. Ma pedig ő vezette a reggeli futást... négy perc múlva már látták a célpontot. Nem vallották volna be, de valamennyien felsóhajtottak gondolatban a megkönnyebbüléstől.
– Oké, menetütem – vezényelt Vega, amikor átfutott a sárga vonalon, és az egység lelassított a szokásos percenkénti százhúsz lépésre. – Bal, bal, bal, jobb, bal! – Még fél perc, aztán: – Osztag, állj! – Mindenki megállt. Néhány köhécselés hallatszott azok felől, akik előző este egy-két korsóval többet ittak a kelleténél, de ez volt minden.
Chávez a kettes sorban álló katonák elé lépett.
– Oszolj! – adta ki a parancsot, a 2-es osztag katonái pedig végre mehettek zuhanyozni a napi kemény torna és nyújtógyakorlatok után. Később, ma még egyszer futnak a lőpályához, ahol az éles lőgyakorlatokat végzik. Kicsit unalmas lesz, hiszen a túszok és rossz fiúk szinte minden elképzelhető variációját kipróbálták. Szinte tökéletesen lőnek, fizikai állapotuk tökéletes, és a harci kedvük olyan jó, hogy szinte már unatkoznak. Bíztak a képességeikben, amelyeket olyan meggyőzően bizonyítottak éles körülmények között. Valódi golyókat lőttek valódi célpontokba. Chávez még a 7. könnyűgyalogsági hadosztálynál sem bízott ennyire az embereiben. Eljutottak arra a szintre, hogy az angol SAS-katonák, ennek a hosszú és büszke történelemmel rendelkező egységnek a tagjai, akik eleinte némi kétkedéssel nézték a Szivárvány működését, immár szívesen látták őket a klubban, sőt bevallották, hogy egy-két dolgot még tanulhatnak is tőlük. És ez nem akármi, hiszen világszerte az SAS-t tekintik a különleges hadműveletek mestereinek.
Chávez néhány perc múlva lezuhanyozva, felöltözve lépett be az osztag irodájába. Emberei már íróasztaluknál ültek, és a Bill Tawney csapata által rendelkezésükre bocsátott hírszerzési információkat tanulmányozták. A fényképek egy részét a komputer megváltoztatta, próbálta rávarázsolni az arcokra az eltelt éveket. A szoftver fejlődésével a rendszer szinte napról napra jobb lett. Egy féloldalról felvett képet a komputer képes volt portrévá alakítani. Ók pedig úgy tanulmányozták ezeket a képeket, mintha gyermekeik képe lenne, és hozzá elolvastak minden elképzelhető információt arról, ki feltehetőleg hol bujkál, és kik a feltételezhető bűntársaik, és így tovább. Chávez úgy érezte, csak az időt vesztegetik, de hát az ember nem futhat és lövöldözhet egész nap, és talán van valami értelme, ha ismerik az arcokat. Útban Bécs felé is azonosították Fürchtnert és Dortmundot.
Price törzsőrmester a költségvetésen dolgozott, amikor megvolt vele, odadobta Ding asztalára, hogy a főnöke igazolhassa a költségeket. Sőt kicsikarjon még némi pénzt, hogy kipróbálhassanak egy-két új ötletet.
Tim Noonan új elektronikus játékaival játszadozott. Clark pedig, mint mindig újabban, a CIA-val és más amerikai kormányügynökségekkel vívta véget nem érő pénzügyi csatáit. Chávez úgy érezte, időpocsékolás az egész. A Szivárvány rögtön a kezdetektől elég sebezhetetlen volt – az elnöki támogatás soha nem árt – a sikeres missziók csak tovább növelték a hitelüket, és nem zárhatták el a pénztárcákat. Újabb két órán belül a lőtéren lesznek, ahol lelövik a napi száz körüket pisztollyal és géppisztolylőszerrel, ezt az éles tűzgyakorlat követi... egy újabb rutinnap. Ding számára a rutin többé-kevésbé az unalmas szinonimája volt, de nem volt mit tenni, és ez még mindig jóval kevésbé volt unalmas, mint amikor a CIA-nál dolgozott. Akkoriban munkája javarészt abból állt, hogy ült és várt valami találkozóra, vagy nyomtatványokat töltött ki a langleyi bürokraták számára, akiknek mindenről teljes dokumentáció kellett, bármi történt is a terepen – csak azért, mert ez volt a szabály. A szabály, melyet a legjobb esetben olyanok próbáltak betartatni velük, akik maguk is voltak kinn a terepen egy generációval korábban, és azt hiszik, még nem felejtették el dolgot, a legrosszabbak azok, akiknek fogalmuk sincs az egészről, és éppen ezért még követelőzőbbek. De a kormány, amely naponta billió dollárokat képes kidobni az ablakon, gyakran képes volt ezer dollárok miatt problémázni, Chávez semmit sem tehetett ellene.
Malloy ezredesnek immár saját irodája volt a főhadiszállás épületében, mivel úgy döntöttek, hogy a Szivárvány részlegparancsnokának számít. Malloy az Egyesült Államok tengerészgyalogságának törzstisztje volt, és így hozzászokott az ilyen agyrémekhez. Úgy gondolta, kirak egy dartstáblát a falra, hogy ne unatkozzon, amikor épp nem dolgozik. A munka számára azt jelentette, hogy a helikoptert vezeti, ami most nemigen áll módjában, hiszen jelenleg épp karbantartják a gépét. Valamilyen mütyürt új és továbbfejlesztett mütyürre cserélnek ki, aminek az eredményeképp a gép teljesítménye bizonyos szempontból sokkal jobb lesz, de hogy milyen szempontból, még nem közölték vele. De az biztos, hogy nagyon fontos dolog, főleg annak a polgári beszállítónak, amelyik kitalálta, megtervezte, és legyártotta ezt az új és továbbfejlesztett mütyürt.
Rosszabb is lehetett volna a dolog. A felesége és a gyerekei jól érezték itt magukat, és Malloy sem panaszkodhatott. Nem volt veszélyes a munkája, inkább az ügyességére volt szükség. Egy különleges hadműveleti egységnél nem olyan kockázatos a helikopterpilóta élete. Igazán amiatt kell csak aggódnia, nehogy nekiütközzön valami távvezetéknek, mivel a Szivárvány többnyire beépített területeken tevékenykedik, és az elmúlt húsz év során több helikopter zuhant le az elektromos távvezetékek miatt, mint légelhárító fegyverek következtében. Malloy MH-60K gépén nem volt kábelvágó. Írt egy beadványt a 24. Különleges Hadműveleti Század parancsnokának, aki válaszul elküldte annak a hat beadványnak a fénymásolatát, amellyel ő bombázta ugyanebben a témában az ő parancsnokát. Mint később elmagyarázta, a Pentagonban egy szakértő már dolgozik a témán, lehet-e egy már létező helikopteren módosítani. Malloy ezt úgy fordította le magának, hogy valaki kapott egy 300 000 dolláros tanácsadói szerződést, hogy aztán majd levonja a végkövetkeztetést, nahát, nem is rossz ötlet, hogy aztán ezt az egyszerű gondolatot négyszáz oldalnyi olvashatatlan bürokratikus bikkfanyelven fejtse ki. Amit persze senki nem fog elolvasni, hanem biztos helyre zárják valami archívumba az idők végezetéig. Maga a módosítás pedig legfeljebb háromezer dollárba fog kerülni, beleértve az alkatrészt és a munkadíjat is. A munkát majd elvégzi egy őrmester, aki főállásban a légierő alkalmazottja, és megkapja a fizetését attól függetlenül, hogy dolgozik, vagy a fenekén ül, és a Playboyt olvassa. De hát a szabály sajnos csak szabály marad. És ki tudja, talán egy éven belül a Night Hawkok megkapják a kábelvágókat.
Malloy elfintorodott. Kár, hogy még nem szerelte föl a dartstáblát. Neki nem kellett megnézni a hírszerzés jelentéseit. Semmire nem megy az ismert vagy gyanúsított terroristák képével. Soha nem kerül elég közel hozzájuk. Ez a lövészek dolga, és részlegparancsnok ide vagy oda, ő mégiscsak a sofőrjük. Igaz, rosszabb is lehetne a dolog. Itt legalább pilótaruhában ülhet az íróasztal mögött, szinte mintha rendes repülős szervezetnél működne. Egy héten négyszer is repülhet, és ez nem rossz. És miután ez a megbízatása lejárt, lehet, hogy magát a VMH-1-et vezetheti, és az elnököt szállítja majd. Unalmas munka lesz, de jót tesz a karrierjének, és az biztos, hogy jól jött régi barátjának, Hank Goodman ezredesnek is, akinek most van emelkedőben a csillaga. Elég ritkaság egy rotoros srácnak, hiszen a flotta légiereje ugyan főleg helikopterekből áll, de a száguldozós lökhajtásos merev szárnyú gépeken ülő fiúk irányítják, méghozzá könyörtelenül. Még a nyakbavalójuk is csinosabb. Hogy valamivel lekösse magát ebéd előtt, Malloy elővette az MH-60K kézikönyvét, és megpróbált némi újdonságot kiolvasni a motorteljesítményről. Igaz, az ilyesmi általában egy mérnök tiszt, vagy talán a fedélzeti főnök, Jack Nance őrmester dolga lenne.
Az első megbeszélésre egy közparkban került sor. Popov előzőleg megnézte a telefonkönyvet, és valamivel dél előtt felhívott egy bizonyos Patrick X. Murphyt.
– Jó napot, Joseph Andrews vagyok, Mr. Yatest keresem – mondta.
A vonal másik végén csend támadt, az illetőnek feltehetőleg törnie kellett a fejét a válaszkód után. Elég régi kód volt, de azért tíz másodperc múlva az eszébe jutott.
– Ja, igen, Mr. Andrews. Már egy jó ideje nem hallottunk önről.
– Ma reggel érkeztem Dublinba, és alig várom, hogy találkozzunk. Milyen hamar találkozhatnánk?
– Déli egy óra megfelel? – Aztán következtek az útbaigazítások.
Így aztán Popov esőkabátban, széles karimájú kalapban, jobb kezében az Irish Times egy példányával ült egy bizonyos padon, egy tölgyfa közelében. Arra használta a hátralévő időt, hogy elolvassa az újságot, mi történik a világban. Nem volt nagy különbség ahhoz képest, amelyet előző nap New Yorkban látott a CNN-en... a Szovjetunió bukása óta meglehetősen unalmasak a nemzetközi hírek. Popov nem is értette, miként dolgozták föl a dolgot a vezető újságok szerkesztői. Na persze, Ruandában és Burundiban még mindig valami obszcén lelkesedéssel mészárolják egymást az emberek, és az írek azon tanakodtak, szabad-e odaküldeni az ő katonáikat békefenntartóként. Hát nem különös? – elmélkedett magában Popov. Közismert róluk, hogy odahaza egymást közt sem tudják fenntartani a békét, ugyan miért küldenének akkor katonákat e célból bárhová is?!
– Joe! – harsogta egy boldog hang a közelében. Popov felnézett. Negyvenes éveiben járó férfi közeledett felé ragyogó mosollyal.
– Patrick! – felelte Popov, felállt, és kezet ráztak. – Rég találkoztunk. – Hát meglehetősen rég, mivelhogy még soha életében nem látta a fickót annak ellenére, hogy régi barátokként üdvözölték egymást. Miután ezzel megvoltak, elindultak az O'Connell Street felé, ahol egy kocsi várta őket. Popov és újdonsült barátja hátulra ültek, a sofőr pedig azonnal indított. Nem száguldozott, de sűrűn pillantott a visszapillantó tükörbe, és többször fordult be mellékutcákba váratlanul. „Patrick” a hátsó ülésről felnézett, nem lát-e helikoptert. Hát igen, ezek a PIRA-katonák nem véletlenül vannak még életben, ha figyelmetlenek, nemigen élik meg ezt az életkort, gondolta magában Dmitrij. Popov a maga részéről hátradőlt és ellazított. Le is hunyhatta volna a szemét, de ez talán egy kicsit lenézőnek tűnhetett volna vendéglátói szemében. Ehelyett inkább maga elé meredt. Nem először jött Dublinba, de néhány nyilvánvaló tájékozódási pontot leszámítva nemigen emlékezett a városra. Jelenlegi útitársai persze, nemigen hitték volna el, ha mondja, hiszen hírszerzőtisztekről úgy tartják, hogy fényképezőgép memóriájuk van, így is képezik ki őket. És ez igaz is, de csak egy pontig. Vagy negyven percen keresztül cikáztak át a városon, míg végül egy jókora épülethez értek, és begördültek egy sikátorba. A kocsi itt megállt, kiszálltak, és beléptek a téglafalban lévő kis ajtón.
– Joszif Andrejevics –, köszöntötte egy nyugodt hang a sötétből, aztán feltűnt a hanghoz tartozó arc is.
– Rég nem találkoztunk, Sean. – Popov előrelépett, kinyújtotta kezét.
– Tizenegy éve és hat hónapja – bólintott Sean Grady. Megfogta Popov kezét, és lazán megszorította.
– Látom, még mindig értitek a dolgotokat – mosolygott Popov. – Sejtelmem sincs, hol vagyunk.
– Nem árt vigyázni, Joszif – legyintett Grady. – Gyere utánam.
Grady egy kis szobába vezette, egy asztal és néhány szék volt a berendezés. Főtt már a tea. Dmitrij Arkagyijevics látta, hogy él még az ír vendégszeretet. Levette kabátját, és az egyik székre dobta, aztán maga is leült.
– Mit tehetünk érted? – kérdezte Grady. Ötvenhez közeledett, de Popov látta, hogy a tekintete fiatalos maradt, és ugyanúgy megvolt benne az eltökéltség. Nem szenvedélyes, de átható.
– Mielőtt rátérek, hogy mennek a dolgok nálatok, Sean?
– Lehetne jobb is – vallotta be Grady. – Néhány korábbi társunk Ulsterben behódolt a brit koronának. Sajnos sokan vannak, akik hajlamosak követni őket, de mindent megteszünk, hogy a lehető legtöbb ember szemét kinyissuk.
– Köszönöm – bólintott Popov a felé az ír felé, aki egy csésze teát tett elé. Ivott egy kortyot, mielőtt megszólalt volna. – Sean, tudod, mennyire tisztelem az eszményeiteket, azóta, hogy először találkoztam veletek Libanonban. Csodálkozom, hogy ilyen sokan megingottak.
– Régóta tart ez a háború, Joszif, és ez magyarázza, hogy nem mindenki képes megőrizni magában az eltökéltséget. Annál sajnálatosabb, barátom. – Hangjából megint csak nem érződött semmiféle érzelem. Arca sem volt kegyetlen, inkább kifejezéstelen. Remek terepen dolgozó hírszerző lehetett volna belőle, gondolta az orosz. Semmit nem árult el, még az elégedettséget sem, amit akkor érezhetett, amikor egy küldetést sikerrel befejezett. Feltehetőleg akkor sem látszott rajta szenvedély, amikor megkínzott és meggyilkolt két angol SAS-katonát, akik elkövették azt a hibát, hogy egyszer figyelmetlenek voltak. Nem sűrűn történik meg ilyesmi, de Sean Grady kétszer is elérte ezt az igencsak nehezen elérhető célt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy véres vendetta következett az angol hadsereg legelitebb egysége és Grady PIRA-sejtje között. Az SAS nem kevesebb, mint nyolc közeli munkatársát ölte meg, egy másik alkalommal Grady csak azért menekült meg, mert az autója lerobbant a találkozóra menet. Hét évvel ezelőtt az SAS rajtaütött ezen a találkozón, és három magas rangú PIRA-tisztet ölt meg. Sean Gradyn rajta volt a bélyeg. Popov biztos volt benne, hogy az angol biztonsági szolgálat több százezer fontot költött rá, hogy kinyomozza és újabb rajtaütés célpontja lehessen. Akárcsak a hírszerzés, ez is igen veszélyes játszma volt, mindegyik játékos, de leginkább maguk, a forradalmárok számára. És most a saját vezetői hagyják cserben, legalábbis Grady így érezheti. Ez az ember pedig soha nem fog békét kötni az angolokkal. Túlságosan is megingathatatlanul hisz vízióiban, bármennyire tévesek legyenek is. Joszif Visszarionovics Sztálin állt valaha így a dolgokhoz ugyanezzel a következményekkel nem törődő céltudatossággal, amely képtelenné tette, hogy kompromisszumokat kössön stratégiai kérdésekben.
– Egy új terroristaellenes osztag működik Angliában – közölte vele Dmitrij.
– Nocsak! – Gradynek sejtelme sem volt róla, és megdöbbentette a dolog.
– Igen, Szivárványnak hívják. Az angolok és az amerikaiak közös gyermeke, és ők intézték el a dolgokat a Világparkban, Bécsben és Bernben. Írországban még nem vetették be őket, de azt hiszem, ez csak idő kérdése.
– Mit tudsz erről a társaságról?
– Elég sokat. – Popov átnyújtotta az írásos ismertetőt.
– Hereford – tűnődött Grady. – Jártunk már ott körülnézni, de nem olyan hely, amelyet könnyen megtámadhatnánk.
– Igen, tudom, Sean, de azért ők is sebezhetők, és megfelelő tervezéssel szerintünk igenis le lehet csapni a Szivárványra. Amint látod, a csoport parancsnoka egy amerikai, John Clark, és a felesége meg a lánya is a közeli közkórházban dolgozik. Ez lehetne a csalétek...
– Csalétek? – kérdezett rá Grady.
– Igen, Sean. – Popov nekilátott felvázolni az akció menetét. Grady szokás szerint most se mutatott reakciót, de két embere annál inkább. Mocorogni kezdtek székeiken, összenéztek, úgy várták, hogy parancsnokuk mondjon valamit. És amikor az megtette, elég hivatalos volt a hangja.
– Szerov ezredes, azt javasolod, hogy igen komoly kockázatot vállaljunk.
Dmitrij bólintott.
– Ez igaz, és ti döntitek el, hogy a kockázat arányban van-e a nyereséggel. – Popov szükségtelennek látta emlékeztetni az IRA-törzsfőnököt, hogy a múltban többször is segítette őket. Igaz, csak kisebb dolgokban, de ezek az emberek az ilyesmit nem felejtik el, ahogyan arra sem kellett rámutatnia, hogy amennyiben ez a küldetés sikerrel jár, nemcsak hogy a legbefolyásosabb IRA-parancsnokok közé repíti Gradyt, hanem megmérgezheti a békefolyamatot az angol kormány és a PIRA „hivatalos” frakciója között. Ír forradalmár 1920 óta nem élvezett olyan presztízst, mint amilyet az az ember élvezhetne, aki megalázná az SAS-t és egy másik különleges hadműveleti osztagot a saját pályáján. Popov tisztában volt vele, hogy az ilyesfajta embereknek ez a gyengéjük. Az ideológia iránti eltökéltségük saját egójuk túszává tette őket. Nemcsak politikai céljaikról volt határozott képük, hanem saját magukról is.
– Joszif Andrejevics, sajnos jelenlegi erőforrásaink nem tesznek lehetővé ilyen küldetést.
– Tisztában vagyok vele. Mire lenne szükséged, Sean?
– Többre, mint amennyit ajánlhatsz. – Grady saját tapasztalatából és a világ terroristaközösségének más tagjaival való beszélgetésből jól tudta, milyen szigorú a KGB költségvetése. De ez csak előkészítette a következő meglepetést.
– Ötmillió amerikai dollár, számozott és jelszóval ellenőrzött svájci számlán – közölte Popov nyugodtan, és ez alkalommal már látott némi érzelmet tükröződni Grady arcán. Az ír pislogott egyet, szája enyhén kinyílt, mintha valami ellenvetésnek kívánna hangot adni, de aztán visszanyerte az önuralmát.
– Hat – mondta Grady, csak hogy az övé legyen az utolsó szó.
Popovnak megfelelt a dolog.
– Rendben, azt hiszem, ajánlhatok hatmilliót is. Milyen gyorsan lesz rá szükség?
– Milyen gyorsan tudod szállítani?
– Azt hiszem, egy hét alatt. Mennyi időbe telik, míg eltervezitek, az akciót?
Grady néhány másodpercig tűnődött.
– Két hét. – Már elég jól ismerte a Hereford körüli vidéket. Az, hogy mostanáig nem sikerült megtámadnia a bázist, nem akadályozta meg, hogy tűnődjön, álmodozzon a dologról, és gyűjtse a szükséges információkat. Ahogyan megpróbált az SAS-hadműveletekről is információt gyűjteni, de mint kiderült, az SAS-katonák nemigen beszédesek, még akció után és még saját köreiken belül sem. Sikerült néhány fényképet készíteni lopva, de ez sem bizonyult hasznosnak a terepen. Az, amire szükség volt, és ami egész mostanáig nem állt rendelkezésére, a hatalmas kockázatot vállaló emberek és az akcióhoz szükséges dolgok beszerzését lehetővé tevő anyagiak kombinációja volt.
– Még valami – mondta Grady.
– Igen?
– Milyen kapcsolataid vannak kábítószer-kereskedőkkel? – kérdezte az ír.
Popov komolyan megdöbbent, még ha igyekezett is nem mutatni. Grady kábítószert akar árulni? Az azt jelenti, hogy komoly változás történt a PIRA erkölcseiben. A korábbi években a provók többször is megöltek vagy térden lőttek kábítószer-kereskedőket, hogy ezzel is bizonyítsák, mennyire méltók a közösség támogatására. Hát ez is megváltozott?
– Azt hiszem, van néhány közvetett kapcsolatom. Mire volna szükség?
– Kokainra, nagy mennyiségben, lehetőleg tiszta anyagra.
– Eladni?
– Igen. A pénznek nincs szaga, Joszif – mutatott rá Grady. – Folyamatos jövedelemre van szükségünk, hogy működni tudjunk.
– Semmit nem ígérhetek, de meglátom, mit tehetek.
– Rendben van, majd értesíts a pénz miatt. Mihelyt a rendelkezésünkre áll, értesítelek, hogy végre tudjuk-e hajtani a küldetést, és ha igen, akkor mikor.
– Fegyverek?
– Nem probléma – nyugtatta meg Grady.
– Szükségem van egy telefonszámra.
Grady bólintott, jegyzettömböt vett fel az asztalról, és leírta a számot. Mobiltelefonszám volt. Az orosz zsebre vágta a papírlapot. – Még néhány hétig él a telefon. Megfelel?
– Igen. – Popov felállt. Már nem volt mit mondaniuk. Popovot kivezették az épületből, vissza a kocsihoz. Sikeres volt a megbeszélés, gondolta magában Dmitrij útközben vissza a hotel felé.
– Sean, ez öngyilkos akció – figyelmeztette főnökét Roddy Sands a raktárépületben.
– Nem, amennyiben mi ellenőrizzük a helyzetet, Roddy – felelte Grady. – És képesek vagyunk rá, amennyiben elég pénz áll a rendelkezésünkre. Nagyon óvatosnak kell lennünk, és nagyon gyorsnak, de képesek vagyunk rá. – És ha megtesszük, az egész mozgalom láthatja, ki képviseli valójában az ír népet, tette hozzá Grady gondolatban. – Legalább tizenöt emberre lesz szükség, és megtaláljuk a tizenöt megfelelő embert, Roddy. – Ezzel Grady felállt és kiment a szoba másik végén levő ajtón. Beszállt a kocsijába, és a konspirációs lakáshoz hajtott, ahol megszállt. Kemény munka várt rá, az a fajta munka, amit mindig egyedül végzett.
Henriksen összeszedte csapatát. Összesen tíz emberből állt, csupa gyakorlott ember, aki tudott a projektről és céljairól. Az egyik legfontosabb közülük Wilson Gearing alezredes volt, aki korábban az Egyesült Államok hadseregének vegyi védelmi alakulatánál szolgált. A vegyi fegyverek komoly szakértőjeként az ő dolga lesz a terjesztés. A többiek a helyi biztonsági erőknél lesznek tanácsadóként. Mondanak nekik néhány olyan bölcsességet, amit amúgy is tudtak, imigyen megerősítve azt a nemzetközi szabályt, hogy senki nem próféta saját hazájában, és a szakértő mindig olyasvalaki, aki messziről jön. Az ausztrál SAS-katonák majd udvariasan figyelnek, talán tanulnak is egy-két hasznos dolgot, főleg amikor az emberei elhozzák az E-system új rádió felszerelését, és Dick Voss kiképzi rá az ausztrálokat. Ez a különleges hadműveleti egységeknek és rohamrendőröknek kifejlesztett új rádió igazi szépség. Azután nincs más dolguk, mint különleges igazolványaik birtokában parádézni fel-alá, át az ellenőrző pontokon, még a hatalmas stadion alsó részére is. Egész közelről nézhetik az olimpiát, ami külön kis ajándék lesz az emberei számára. Henriksen biztos volt benne, hogy közülük néhány igazi sportkedvelő, aki örül majd, hogy láthatja az utolsó olimpiai játékokat.
A legjobb embereit választotta ki, aztán intézkedett, hogy a céggel együtt dolgozó utazási iroda megvegye a szükséges repülőjegyeket, és lefoglalja a szállodai szobákat, utóbbit az ausztrál rendőrségen keresztül, amely lefoglalt egy sor hotelszobát a maga számára a stadion közelében az olimpiai játékok idejére. Henriksennek eszébe jutott, talán nem ártott volna felhívnia a média figyelmét cégére. Általában ragaszkodott volna hozzá, mert a reklám soha nem árt, de ez alkalommal lemondott róla. Elvégre már nem sok értelme van bármit is hirdetni.
Hát, ezzel az építkezéssel is megvolnánk. Hollister pillantása végigfutott az épületeken, utakon, parkolókon, és a kifutópályán, melynek építését személyesen felügyelte itt a kansasi síkságon. Az utolsó napok természetesen a szokásos zűrzavarral teltek. Apró kis részleteken kellett rágódniuk, de az összes alvállalkozó jól reagált a korbács csattogtatására. Főként hogy az ő szerződéseikben is pluszpénz ígérete szerepelt, ha korábban elkészülnek.
A vállalat kocsija húzott terepjárója mellé, és megállt. Hollister meghökkent. Személyesen a nagyfőnök, John Brightling szállt ki a kocsiból. Még soha nem találkozott személyesen a vállalat elnökével, bár névről ismerte, és a tévében látta is egyszer-kétszer. Nyilván ma érkezett a vállalat valamelyik repülőgépével, és a fő-építésvezető némi csalódást is érzett, amiért nem a frissiben elkészült új utat használta a Gulfstream gép leszállópályájául.
– Mr. Hollister, ha nem tévedek?
– Igen, uram. – Hollister megragadta és megrázta a felé nyújtott kezet. – Mindennel elkészültünk, uram.
– Két és fél héttel hamarabb elkészült, mint ígérte – jegyezte meg Brightling.
– Hát, az idő is segített valamelyest, ezért nem tulajdonítom magamnak az érdemet.
– De én igen – nevetett Brightling.
– A klímarendszer volt a legnehezebb. Soha életemben nem láttam még ilyen igényes rendszert. Mi szükség volt rá, dr. Brightling?
– Nos, azoknak a dolgoknak egy része, amelyeken dolgozunk, tökéletes izolációt igényelnek. Négyes szintnek nevezzük a szakmában. Veszélyes laboratóriumi anyagok, és gondolhatja, hogy igen óvatosnak kell lennünk velük. Aztán persze a szövetségi előírásoknak is eleget kell tennünk.
– Na de hát az egész épület? – kérdezte Hollister. Olyan volt, mintha egy hajót vagy egy repülőgépet építettek volna. Nemigen fordult elő, hogy egy egész hatalmas épületet tökéletesen légmentesen zártra terveztek, de ezt igen. Így aztán kénytelenek voltak minden egyes egység elkészültével légnyomáspróbákat végrehajtani. Csaknem sírba kergetve vele az ablakokat szállító alvállalkozókat.
– Egyszerűen ily módon akartuk.
– Az ön épülete, doki – vont vállat Hollister. Ez az egyetlen megkötés ötmillió dollárral növelte a munkaköltséget, és ebből minden egyes cent az ablakalvállalkozóknak ment. A munkások gyűlölték ezt a pepecselő munkát, igaz, a vele járó különpénzt már nem. A régi Boeing gyár, lejjebb az úton Wichitában, ritkán kényszerült ilyen alapos, szép munkát végezni. – Igen szép környéket választott, uram.
– Ugye? – Körbe ringó zöld búzamezők látszottak, növekedési ciklusuk negyedénél tartottak. Néhány mezőgazdasági gép éppen trágyázott, és irtotta a gyomot. Hát lehet, hogy nem olyan szép, mint egy golfpálya, de sokkal praktikusabb. A telepnek még saját péksége is volt, hogy megsüthessék a saját kenyerüket. Talán épp az itt növő gabonából? – tűnődött magában Hollister. Miért is nem gondolt erre korábban? A földdel együtt megvásárolt tanyákhoz még egy szarvasmarhatelep is tartozott, és egy másik földterületen zöldségeket termesztettek. Az egész telep önálló lehet, ha ezt akarják. Vagy talán csak be akartak illeszkedni a környékbe. Kansasnak ez a része tanyavidék, és bár ezeket a fém és üveg épületeket nemigen lehet pajtának és fészernek nézni, környezetük némileg tompította a hatást. Különben is, az északon futó államok közötti autópályáról alig látszik, mindössze a néhány közelebb haladó közútról. Na és az őrházak is igen masszív épületek, valóságos kis erődök, a kívánalmak szerint azért, hogy bármilyen tornádót kibírjanak. Az biztos is, hogy ezekben aztán nem tesz kárt semmilyen tornádó. A csudába, még az sem ártana nekik, ha valamelyik beflúgolt farmer lövöldözne rájuk egy.50-es kaliberű géppuskával.
– Látom, megérdemli a bonuszt. A pénz holnap üzletzárásig a számláján lesz – ígérte dr. John Brightling.
– Nekem megfelel, uram. – Hollister a zsebébe nyúlt, és előhúzta a központi kulcsot. Azt, amely az egész telep minden ajtaját nyitja. Ezt a kis szertartást mindig elvégezte, ha befejezett egy építkezést. – Nos, uram, mostantól az ön épülete – nyújtotta át a kulcsot.
Brightling lenézett az elektromos kulcsra, és elmosolyodott. Ez volt az utolsó hatalmas lépés a projektben. Ez a lelep lesz csaknem valamennyiük otthona. Két hónappal ezelőtt fejeztek be egy hasonló, de kisebb épületet Brazíliában. De ott mindössze száz ember fér el, itt viszont háromezer. Talán egy kicsit zsúfoltan lesznek, de azért kényelmesen. Legalábbis néhány hónapig, és annyi elég. Az első néhány hónap után pedig folytathatja az orvosi kísérleteit a legjobb embereivel. Igaz, a többségük nem tud a projektről, de azért megérdemlik, hogy éljenek. Hiszen a munka, amelyen dolgoznak, váratlan és igen ígéretes fordulatot vett. Olyannyira ígéreteset, hogy Brightling már azon tűnődött, vajon mennyi ideig él majd itt. Ötven évét? Százat? Vagy talán ezret? Ki mondaná meg?
Olympusnak fogom nevezni, döntötte el Brightling. Az istenek otthona, és ennek a helynek pontosan annak kell lennie. Innen figyelheti a világot, tanulmányozhatja, élvezheti, értékelheti. Hordozható rádióján az Olympus-1 hívójelet használja majd. Innét elrepülhet a világ bármely részére az általa kiválasztott útitársakkal, hogy aztán megfigyeljék, miként működik a természet. Vagy húsz évig még használhatják a távközlési műholdakat. Ki tudja, meddig fognak működni még, azután pedig marad a hullámsávú rádió. Némi kényelmetlenséget jelent majd a jövőben, de meglehetősen költséges és sok embert igénylő mulatság lenne saját műholdakat pályára állítani, azonkívül a műholdak kilövése minden másnál jobban szennyezi a környezetet.
Brightling kíváncsi volt, vajon mennyi ideig akarnak itt élni az emberei. Egyesek hamar útnak indulnak, feltehetőleg bejárják egész Amerikát, aztán megalapítják saját kis telepeiket. Eleinte majd műholdon tartják velük a kapcsolatot. Mások Afrikába mennek, úgy tűnt, ez az egyik legnépszerűbb úti cél. Mások viszont Brazíliába és az esőerdők vidékére. Lehet, hogy egyes primitív törzseket azon a tájékon megkímél a Síva járvány, és az emberei rajtuk jól tanulmányozhatják, miként élt a primitív ember a szűzies környezetben, tökéletes harmóniában a természettel. Nyugodtan tanulmányozhatják ezt a védelemre méltó, egyedülálló népességet, amely túlságosan elmaradott ahhoz, hogy veszélyt jelentsen a környezetre. Lehet, hogy egyes afrikai törzsek is túlélik a járványt? Az emberei nem tartották valószínűnek. Az afrikai országok megengedték, hogy primitív törzseik keveredjenek a városi lakossággal, márpedig a föld minden országában a városok lesznek a halál központjai. Főleg akkor, amikor szétosztják az A vakcinát. Több ezer litert állítanak majd elő belőle, szállítják a világ minden részébe és osztják szét. Látszólag azért, hogy életeket mentsenek, valójában hogy elvegyék... természetesen szép lassan.
Jól haladtak az előkészületek. A cég központjában már tökéletesen megfogalmazták az A vakcina fiktív dokumentációját. Ezek szerint több ezer a Sívával megfertőzött majmon végeztek kísérletet, és ezek közül mindössze kettőn jelentkeztek tünetek, és csak egyikük vesztette életét, a mindössze papíron és komputermemóriában létező tizenkilenc hónapos kísérletek során. Még nem keresték meg az FDA-t, a szövetségi gyógyszertani intézetet, hogy megkezdhessék az emberkísérleteket, mert nem volt szükségük rá. De amikor a Síva már az egész világon szedi az áldozatait, a Horizon Corporation bejelenti, hogy már jó ideje – azóta, hogy az irániak megtámadták Amerikát – dolgozik egy vérzésesláz-vakcinán, és amikor már az egész világot veszély fenyegeti, és a rendelkezésére áll egy teljes dokumentáció, az FDA-nak nem lesz más választása, mint jóváhagyni a gyógyszer emberi használatát. Vagyis a projekt hivatalos jóváhagyással folytathatja tervét, az emberiség kiirtását. Vagyis nem a kiirtását, hanem a bolygó legveszélyesebb fajának visszaszorítását, amely lehetővé teszi, hogy a természet meggyógyítsa magát, miután mindössze néhány ember marad meg, hogy figyelje, tanulmányozza és méltányolja ezt a folyamatot, gondolta magában John Brightling. Úgy ezer év múlva legalább egymillió ember él ismét a földön, de a dolgok nagy rendszerében ez igen kis szám, és ezek az emberek is kellő nevelést kapnak ahhoz, hogy ne tegyék tönkre a természetet, hanem megértsék és tiszteljék. A projekt célja nem az, hogy véget vessen a világnak, inkább az, hogy új világot építsen. Egy olyan új világot, amely beleilleszkedik a természetbe. És ezzel mindörökre beírta nevét a történelembe. John Brightling, aki megmentette a földet.
Brightling néhány másodpercig a kezében lévő kulcsot nézte, aztán visszaült kocsijába. A sofőr a főbejárathoz vitte. Használni akarta a kulcsot, és kicsit csodálkozva és sértődötten vette tudomásul, hogy az ajtó nincs zárva. Igaz, még mindig jönnek ki-be az emberek. Lifttel fölment a főépület tetején lévő irodalakosztályába. Ez az ajtó már zárva volt, ahogy lennie is kellett. Afféle kis egyszemélyes ceremóniaként kinyitotta, belépett, és helyet foglalt az Olympus főistenének karosszékében. Persze ez így nem helyes, gondolta. Amennyiben létezik isten, a természet az. Irodája ablakából kilátott a kansasi mezőkre, a ringó gabonára... gyönyörű volt. Szinte olyan gyönyörű volt, hogy könnyeket csalt a szemébe. Természet. Kegyetlen tud lenni az egyénnel szemben, de az egyén nem számít. Az emberiség minden figyelmeztetés ellenére sem tanult.
Hát, most megtanulják, a természet a fejükbe veri a leckét, és nem szép szóval.
Pat O'Connor este tette meg szokásos, napi jelentését. Zakóját levéve ült dossziéjával a kezében, az Ussery íróasztalával szemközti székben. A dosszié már egész terebélyes volt.
– A Bannister-ügy. Van már valami eredmény, Pat? – kérdezte Chuck Ussery.
– Semmi – volt kénytelen bevallani a felügyelő különleges ügynök. – Tizennégy barátját hallgattuk ki Gary körzetében. Egyiknek sem volt sejtelme sem róla, mit csinál Mary New Yorkban. Mindössze hatan tudták egyáltalán, hogy ott van, és a lány soha nem mesélt sem a munkájáról, sem az ottani barátairól. Az biztos, hogy itt semmi nem történt.
– És New York? – szólt Ussery következő kérdése.
– Két ügynök dolgozik az ügyön, Tom Sullivan és Frank Chatham. Fölvették a kapcsolatot a New York-i rendőrség egyik nyomozó hadnagyával, D'Allessandróval. A helyszínelők átfésülték a lány lakását, hiába. Az összes ujjlenyomat az övé, cselédje sincs. A szomszédai látásból ismerték, de egyikkel sem barátkozott össze. Nem tudjuk, kik voltak az ismerősei, a New York-iak arra gondoltak, hogy kinyomtatnak néhány plakátot, és az ottani rendőrségen keresztül osztogatják. A helyi nyomozó attól fél, hogy esetleg egy sorozatgyilkos tevékenykedik a városban. Van egy másik eltűnt nő is, nagyjából egyidős Maryvel. Hasonló a megjelenése, és körülbelül ugyanakkor tűnt el, ugyanarról a környékről.
– A viselkedéstudományiak? – kérdezte Ussery rögtön.
O'Connor bólintott.
– Megnézték az eddig rendelkezésünkre álló tényeket. Azon tűnődnek, hogy az e-mailt az áldozat küldte-e, vagy esetleg a sorozatgyilkos akarja ily módon kínozni a családot. A Mr. Bannister által behozott üzenetek stílusa eltérő. Valamennyien láthattuk, mintha egész más ember írta volna, vagy olyasvalaki, aki kábítószerezik, de Mary Bannister tudomásunk szerint nem kábszeres. És nem tudjuk visszanyomozni, honnan küldték az e-mailt. Egy anonim továbbküldő rendszeren keresztül érkezett. Azért tervezték az ilyesmit, hogy ne lehessen kideríteni az elektronikus posták küldőjét. Azt hiszem, azért, hogy az emberek nyugodtan cserélhessenek pornót a neten. Beszéltem Eddie Moralesszel Baltimore-ban. Ő az a technikai zseni, aki az Ártatlan Képeken dolgozik. – Így nevezték azt az FBI-projektet, melynek célja az volt, hogy kinyomozzák, letartóztassák, és bebörtönözzék mindazokat, akik gyerekpornót csereberélnek komputerükben. – Bert azt mondja, próbálkoznak néhány technikai lehetőséggel. Felfogadtak egy hackert, aki úgy gondolja, hogy előbb-utóbb sikerül majd feltörnie az anonim védelmet, de még nem tart ott, és a helyi államügyész nem is biztos benne, hogy törvényes a dolog.
– A fenébe – vélekedett Ussery erről a jogi szakvéleményről. A gyerekpornó az iroda egyik főellensége volt, és az Ártatlan Képek egy különleges prioritást élvező, egész országra kiterjedő nyomozás volt, amelyet a baltimore-i irodából irányítottak.
– Bert is pontosan ezt mondta, Chuck – bólintott O'Connor.
– Vagyis még semmi nem történt?
– Semmi érdemleges. Holnap még kihallgatjuk Mary néhány barátját, de lefogadom, ha bármilyen áttörés történik is, az New Yorkban lesz. Valakinek kellett ismernie, valaki csak randevúzott vele. De nem itt, Chuck, az a lány távozott Garyből, és nem nézett vissza.
Ussery a homlokát ráncolta, de semmi hibát nem talált O'Connor nyomozó munkájában. Tizenkét ügynök minden eredmény nélkül dolgozik a Bannister-ügyön. Az ilyen esetek a maguk tempójában fejlődnek és oldódnak meg. Ha James Bannister holnap is telefonál, mint eddig mindennap, nem tud mást mondani neki, mint azt, hogy az iroda dolgozik az ügyön, és megkérdezi, nem jutott-e az eszébe még egy-két ember, akit korábban elfelejtett felírni a listára, és akit a helybéli ügynökök megkereshetnek.
NAPKELTE
– NEM sok időt töltött nálunk, uram – jegyezte meg a bevándorlási hivatal tisztviselője Popov útlevelére pillantva.
– Gyors üzleti találkozó – felelte az orosz, legjobb amerikai kiejtésével. – Hamarosan visszatérek – és ezzel rámosolygott a hivatalnokra.
– Hát, igyekezzen, uram. – Azzal új bélyegző került a sokat használt útlevélre, és Popov továbbment az első osztályú váró felé.
Biztos volt benne, hogy Grady benne lesz. Túl nagy kihívás ez ahhoz, hogy elutasítsa. Nem viselné el az egója, és ugyanez igaz a jutalomra is. Az IRA még életében nem látott együtt hatmillió dollárt, még akkor sem, amikor Líbia és Muammar Kadafi finanszírozta őket az 1980-as évek elején. Egy terroristaszervezet támogatása mindig bizonyos praktikus problémákkal jár. Az oroszok ellátták őket fegyverrel, és ami még fontosabb volt az IRA számára, helyet biztosítottak a kiképzéshez. Ellátták őket információkkal a brit biztonsági szolgálat ellen, de nem bántak bőkezűen a pénzzel. A Szovjetunió soha nem állt túl jól külföldi valutával, és ami volt, azt inkább katonailag felhasználható technológiák megvásárlására fordította. Aztán, mint kiderült, az az idős pár, aki futárként működött a számukra, és készpénzzel látta el az Amerikában és Kanadában dolgozó szovjet ügynököket, szinte mindvégig az FBI irányítása alatt dolgozott. Popov a fejét csóválta. Bármilyen kitűnő volt is a KGB, az, FBI legalább olyan jó volt. A cég régóta remekel a megtévesztő műveletekben. A futárok esetében jó néhány olyan érzékeny akcióba sikerült behatolniuk, amelyet a KGB A szolgálatának „aktív intézkedések” emberei irányítottak. Az amerikaiaknak volt annyi józan eszük, hogy ne leplezzék le ezeket az akciókat, hanem inkább felhasználják őket, és így próbáljanak képet kialakítani arról, mivel is foglalkozik a KGB. A célok és célkitűzések alapján pedig megtudhatták, hova nem hatoltak be az oroszok.
Popov a fejét csóválva lépett be a kapun. Úgy érezte, még mindig a sötétben van. Ugyanazok a kérdések kavarogtak az agyában. Pontosan mit is csinál, mit akar Brightling elérni? Miért kell megtámadni a Szivárvány osztagot?
Chávez úgy döntött, ma félreteszi MP-10-es géppisztolyát, és helyette.45-ös Berettájára koncentrál. Hetek óta egyetlen lövést sem hibázott a Heckler & Koch fegyverrel. A „hiba” az ő esetükben azt jelentette, hogy több mint két centiméterrel eltévesztik az ideális helyet, a sziluett célpont két szeme között egy picit fölfelé. A H&K diopteres célzóját olyan tökéletesre tervezték, hogyha az ember látta a célpontot a nézőkén keresztül, el is találta. Ilyen egyszerű volt.
De a pisztoly nem ilyen egyszerű, és Chávez úgy érezte, szüksége van a gyakorlásra. Előhúzta a fegyvert a zöld Gore-Tex tokból, gyorsan felemelte, bal kezét a jobb mellé emelte a markolaton, jobb lábával fél lépést hátralépett, és kifordult testével. Felvette a Weaver-állást, amelyet évekkel ezelőtt tanult a Tanyán, a virginiai kiképzőtáborban. Lenézett a célpont alá, majd együtt emelte pillantását a fegyver nézőkéjével, és amikor a célpont magasságába ért, mutatóujja egyenletesen meghúzta a ravaszt...
...de mégsem eléggé egyenletesen. A lövés szétzúzta volta a célpont állát, és talán eltépte volta a főeret is, de nem lett volna azonnal végzetes a hatás. A második lövés úgy egy másodperccel később már az lett volna. Ding mérgesen horkantott. Visszaeresztette a kakast, és visszatette a pisztolyt a tokba. Még egyszer lenézett, el a célponttól, majd föl. Ott is volt a terrorista, fegyverét egy gyermek fejéhez szorítva. A Beretta villámként előröppent, a célpont megjelent a nézőkében, és Chávez meghúzta a ravaszt. Ez már jobb. Ez a lövés a gazfickó bal szemén hatolt volna keresztül, és a második lövés fél másodpercre rá a két szem közé csapódott, és az első lyukkal együtt csinos kis nyolcast alkotott..
– Kitűnő kettes találat, Mr. Chávez.
Ding megfordult. Dave Woods lőmester állt mögötte.
– De az első túl mélyre ment – vallotta be Ding. Az, hogy az a lövés is elvitté volna a csirkefogó fél fejét, nem elég.
– Kevesebb csukló, több ujj – tanácsolta Woods. – Hadd nézzem a fogását. – Ding megmutatta. – Igen, látom már. – Valamicskét állított Chávez bal kezén. – Inkább így kéne, uram.
A fenébe, gondolta Ding. Hát ilyen egyszerű? Azáltal, hogy két ujját néhány milliméterrel arrébb csúsztatta, a pisztoly úgy csusszant a helyére, mintha külön a kezére gyártották volna a markolatot. Chávez néhányszor kipróbálta, aztán visszatette a fegyvert a tokjába, és újra megpróbálkozott a gyors előrántással. Ez alkalommal az első lövés pontosan a hét méterre levő célpont két szeme közé ment, a második pedig közvetlen mellé.
– Kitűnő – bólintott Woods.
– Mióta tanít lőni, törzsőrmester?
– Hát, már jó ideje, uram. Kilenc éve vagyok itt, Herefordban.
– Hogy lehet, hogy soha nem lépett be az SAS-be?
– A rossz térd. Még 1986-ban sérült meg, amikor leugrottam egy Warriorról. Ha csak két mérföldet futok, begörcsöl, tudja? – A vörös bajusz hegyesen kunkorodott a viasz hatására. A szürke szempár csillogott. Ez a nyavalyás magát Doc Hollidayt is megtaníthatná egy-két dologra, gondolta Chávez elismerőn. – Csak így tovább – mondta a lőmester és odébbállt.
– Hát a fenébe – dünnyögte magában Chávez. Még négy gyors pisztolyrántással próbálkozott. Több ujj, kevesebb csukló, egy leheletnyivel lejjebb a bal kezet a markolaton... bingo... Három perc múlva ötcentis lyuk volt a célpont azonnali harcképtelenséget jelző részének közepén. Nem felejtem el ezt a kis leckét, mondta magában Ding.
Tim Noonan a szomszédos pályán gyakorolt saját Berettájával. Valamivel lassabban lőtt, mint Chávez, és a lövések nem alkottak olyan szoros csoportozatot, de mindegyik golyó az agy alsó részén hatolt volna keresztül. Egyenesen az agytörzsbe, amely azonnali halált okoz, mert ez az a pont, ahol a gerincoszlop az agyba nyúlik. Végül mindketten kifogytak a lőszerből. Chávez levette fülvédőjét, és vállon veregette Noonant.
– Kicsit lassú vagyok ma – ráncolta homlokát technikai szakértőjük.
– Hát igen, de mindegyik lövéseddel kinyírtad volna a rohadékot. A túszmentőknél voltál, ugye?
– Igen, de nem lövészként. Náluk is a technikai részét csináltam. Hát igen, rendszeresen együtt lőttem velük, de soha nem voltam olyan jó, soha nem tudtam olyan gyorsan lőni, mint akartam. Talán lassabbak az idegpályáim. – Noonan elvigyorodott, aztán szétkapta a pisztolyt, hogy kipucolja.
– Na és hogy válik be az emberkereső játékszered?
– Az a vacak egyszerűen csodálatos, Ding. Még egy hét, és teljesen kitapasztalom az új változatot. Az antennát kiegészítették parabolával, most olyan, mintha a Star-Trek-ből szedték volna, de a csudába is, tényleg megtalálja az embereket. – Közben letörölte a pisztoly alkatrészeit, befújta Break-Free-vel, hogy tisztábbak legyenek, és kenést kapjanak. – Ez a Woods átkozottul jó oktató, nem?
– De bizony, épp most oldotta meg egy kis problémámat – mesélte Ding, aztán átvette a sprayt Noonantől, és maga is nekilátott megtisztítani szolgálati automatáját.
– Amikor az FBI-akadémián voltam, egyenesen csodákat művelt velem a vezető oktató. Azt hiszem, azon múlik, hogyan fogjuk az agyat. Na és határozott ujj kell. – Noonan egy pálcával kipucolta a csövet, átnézett rajta, majd újra összerakta pisztolyát. – Tudod, talán az egyik legjobb dolog abban, hogy itt vagyunk, hogy rajtunk kívül szinte senkinek nincs fegyvere.
– Ha jól tudom, itt a civilek nem hordhatnak pisztolyt.
– Aha, néhány éve megváltoztatták a törvényt. Gondolom, segített visszaszorítani a bűnözést a dolog – jegyezte meg Noonan. – A 20-as években hozták meg az első fegyverkorlátozási törvényt, hogy nehezítsék az IRA dolgát. Na és bevált nekik? – nevetett az FBI ügynök. – Persze ők soha nem írtak olyan alkotmányt, mint mi.
– Te mindig hordod?
– Persze! – nézett rá Noonan csodálkozva. – A csudába, Ding, zsaru vagyok, hát nem érted? Egyszerűen meztelennek érzem magam, ha nincs a barátom az övembe dugva. Még amikor a központi laborban dolgoztam, külön parkolóm volt meg minden, akkor sem tettem egy lépést sem a fővárosban fegyver nélkül.
– Kellett már használnod?
Tim a fejét rázta.
– Nem, kevés ügynöknek van szüksége rá, de hozzátartozik a cég image-éhez; tudod? – Visszanézett a célpont felé. – Az embernek szüksége van bizonyos képességekre.
– Mindegyikünknek. – Az angol törvények a Szivárvány tagjainak engedélyezték, hogy fegyvert hordjanak. Azon az alapon, hogy a terroristaellenes harc katonái mindig szolgálatban vannak. Chávez ritkán élt ezzel a jogával, de abban is volt valami, amit Noonan mondott. Noonan egy teli tárat csúsztatott az újra összerakott és gondosan megtisztított kézifegyverbe, felhúzta, hogy az első töltény felugorjon a töltényűrbe, majd kivette a tárat, és még egy töltényt nyomott a tetejébe. Aztán a fegyver visszakerült a csípőtokba, két teli tár pedig a külső zsebekbe. Hát igen, ezzel jár, ha az ember zsaru.
– Viszlát, Tim.
– Majd később találkozunk, Ding.
Nem sokan képesek rá, de egyes emberek egyszerűen nem felejtenek el arcokat. Különösen hasznos képesség ez a csaposok számára, hiszen mindenki szívesebben visszamegy olyan kocsmába, ahol a fickó a bár mögött emlékszik rá, mi volt a kedvenc italunk. Igaz volt ez a New York-i Turtle Inn bárra is, a Columbus Avenue-n. A rendőrjárőr délután nem sokkal azután, hogy a bár kinyitott, lépett be az ajtón. – Szia, Bob – köszönt.
– Szia Jeff, kávét?
– Aha – bólintott a fiatal zsaru, a csapos pedig Starbuckot öntött a kancsóból. A bárokban általában nem valami jó a kávé, itt viszont az volt, hiszen a yuppie-k között, a városnak ezen a részén ez volt a menő. Cukrot tett mellé és egy kevés tejszínt, aztán odatette a csészét a rendőr elé.
Jeff csaknem két éve járőrözött már ezen a környéken. Ennyi idő alatt megismerte az üzlettulajdonosok java részét, és azok is őt, ismerték a szokásait is. Tisztességes rendőr volt, bár egy potya ételt vagy italt azért ő sem utasított vissza, főleg a finom fánkot, az amerikai zsaruk kedvenc eledelét.
– Na és mi járatban? – kérdezte Bob.
– Egy eltűnt lányt keresek – felelte Jeff. – Nem ismerős? – nyújtotta a csapos felé a kinyomtatott képet.
– De igen. Valamilyen Annie, a Kendall Jackson Reserve Chardonnay a kedvence. Rendszeresen járt ide, igaz, egy jó ideje nem láttam.
– Na és vele mi a helyzet? – A zsaru átnyújtotta a második képet is. Bob néhány másodpercig nézte csak.
– Mary... Mary Bannister. Őt sem láttam jó ideje.
A járőr szinte el sem akarta hinni, hogy ilyen szerencséje van.
– Na és mit tudsz róluk?
– Na várj csak egy percet, azt mondtad, eltűntek, mintha elrabolták volna őket, vagy ilyesmi?
– Pontosan. – Jeff ivott egy kortyot a kávéjából. – Az FBI is rajta van az ügyön. – És ezzel megkocogtatta a Bannister-fényképet. – A másikat mi derítettük ki.
– Nahát, megáll az eszem. De nem sokat tudok róluk. Mind a kettőt hetente többször is láttam itt. Táncoltak meg ilyesmi, hát tudod, már ahogy magányos lányok szokták, kicsit hülyítették a srácokat.
– Oké, megmondom, mi lesz. Eljönnek majd néhányan, hogy beszéljenek veled. Gondold addig végig, oké? – A zsaru agyában közben megfordult az a lehetőség is, hogy Bob tüntette el a lányokat, de igencsak valószínűtlennek tűnt, és némi kockázatot kell vállalni az embernek nyomozáskor. A New York-i pincérek és csaposok nagy részéhez hasonlóan Bob is reménybeli színművész volt, talán épp ez magyarázza kitűnő memóriáját.
– Persze, Jeff. Még hogy elrabolták őket, a fenébe is? Újabban nem sok ilyet hallok. Hogy mik vannak? – dünnyögött.
– Pedig van épp elég, nekem elhiheted. Viszlát – köszönt el a járőr, és az ajtó felé tartott. Úgy érezte, ma igencsak megdolgozott a pénzéért, aztán mihelyt kiért, váll-lapjára csíptetett rádiómikrofonján tudatta a hírt az őrszobával is.
Grady arcát jól ismerték az Egyesült Királyságban, de nem azt a vörös szakállt és szemüveget, amit most viselt, és Grady okkal remélte, hogy ezek eléggé elváltoztatják az ábrázatát ahhoz, hogy ne ismerjen rá véletlenül valami éber rendőr. Akárhogy is, itt messze nem volt annyi rendőr, mint Londonban. A herefordi bázis kapuja ugyanolyan volt, amilyenre emlékezett, és nem kellett sokat autóznia a közkórházhoz sem. Grady, itt megvizsgálta az utakat, parkolókat, és határozottan tetszett neki amit látott. Hat tekercs képet is ellőtt Nikon fényképezőgépével. A fejében körvonalazódó terv, mint minden jó terv, egyszerű volt. Kedvezett hozzá a nyílt terep és az úthálózat is. És mint mindig, most is a meglepetés lesz a fő fegyvere. Szükség is lesz rá, hisz az akció oly közel lesz Anglia legjobb és legveszélyesebb katonai szervezetének központjához, de a távolságok megadták az időfaktort is. Feltehetőleg maximum negyven, minimum harminc perc elég ahhoz, hogy a terv működjön. Tizenöt ember kell hozzá, de csak talált tizenöt jó embert. Minden mást megvehet abból a pénzből, amit kap, gondolta Grady a kórház parkolójában üldögélve. Igen, a dolog kivitelezhető, már csak az a kérdés, hogy nappal vagy éjszaka. Általában az utóbbi a praktikusabb, de Grady tapasztalatból tudta, hogy a terrorelhárító osztagok is szeretik a sötétet, mert éjjellátó készülékeik miatt hihetetlen taktikai fölénybe kerülnek, azonkívül a Gradyhez hasonló embereket nem képezték ki annyira a sötétben való tevékenységre. Hatalmas előnyt jelentett a rendőrök számára Bécsben, Bernben és a Világparkban is. Miért is ne próbálnánk ki fényes nappal, tűnődött Grady. Érdemes lesz megvitatni a kérdést a barátaival, döntött végül, azzal indított, és elindult vissza Gatwick felé..
– Igen, azóta ezen tűnődöm, hogy Jeff megmutatta a képeket – mondta a csapos. Bob Johnsonnak hívták, immár az esti munkaruhája volt rajta, fehér szmoking, ing, fekete selyemöv és csokornyakkendő.
– Tehát ismeri ezt a nőt?
– Igen – Bob határozottan bólintott. – Mary Bannister. A másik pedig Anne Pretloe. Mindketten törzsvendégek voltak. Kedves lányok, táncoltak, flörtöltek a férfiakkal. Ez a hely elég tele van esténként, főleg hétvégén. Általában nyolc óra körül érkeztek, és tizenegy, fél tizenkettő körül távoztak.
– Egyedül?
– Mármint hogy egyedül mentek-e el? Többnyire igen, de nem mindig. Annie jóban volt az egyik sráccal, Hanknek hívják, a másik nevét nem tudom. Fehér, barna hajú, barna szemű, nagyjából akkora lehet, mint én, van egy kis pocakja, de nem igazán túlsúlyos, azt hiszem, ügyvéd. Valószínűleg itt lesz ma este. Törzsvendég, rendszeresen jár ide. Aztán volt egy másik fickó... talán épp akkor, amikor utoljára láttam itt Annie-t... hogy a fenébe is hívják...? – Johnson lenézett a bárpultra. – Kurt, Kirk, valami ilyesmi. Most, hogy belegondolok, Maryt is láttam vele táncolni egyszer-kétszer. Fehér, magas, jóképű fickó, jó ideje nem láttam. Whiskyt ivott, Jim Beamet, rendes jattot adott. – Egy csapos soha nem felejt el valakit, aki rendes jattokat ad. – Vadász volt.
– Tessék? – kérdezte Sullivan ügynök.
– Mármint pipikre vadászott. Ezért járnak a hapsik egy ilyen helyre.
Ezt az embert az ég küldte az útjukba, gondolta Sullivan és Chatham. – De azt mondja, nem látta egy ideje?
– Ezt a Kurtot? Nem, hetek óta vagy talán még régebben.
– Mit gondol, tudna nekünk segíteni egy képet készíteni róla?
– Úgy érti, olyan rajzot, mint az újságokban? – kérdezett vissza Johnson.
– Pontosan – helyeselt Chatham.
– Hát, megpróbálhatjuk, de némelyik csaj is ismeri azok közül, akik ide járnak. Az hiszem, Marissa. Igen, ó is törzsvendég, csaknem minden este itt van; hét, fél nyolc körül érkezik.
– Hát, azt hiszem, itt maradunk egy kis ideig – gondolkodott hangosan Sullivan az órájára pillantva.
Éjfél volt, Malloy a Night Hawkkal felemelkedett a RAF mildenhalli helikopterpályájáról, és nyugatnak repült Hereford felé. A kormány ugyanolyan szoros és érzékeny volt, mint valaha, és az új mütyür működött. Mint kiderült, üzemanyagjelző widget, méghozzá digitalizált, és nem tűvel, hanem számokkal mutatta, mennyi üzemanyag áll a rendelkezésére. Azonkívül egy kapcsolóval állítani lehetett, hogyan mutassa gallonban (amerikai és nem angol) vagy fontban. Nem is rossz ötlet, gondolta Malloy. Viszonylag tiszta éjszaka volt, ami elég szokatlan a világnak ezen a részén, de nem sütött a hold, és Malloy úgy döntött, fölveszi éjszaka látó szemüvegét. A szemüveg zöldes félhomállyá változtatta a sötétet, és bár a látásélességet 20/20-ról 20/40-re csökkentette, mégis sokkal jobb volt, mint teljesen vakon repülni a sötétben. Malloy száz méter magasban tartotta a gépet, hogy kikerülje a távvezetékeket, amelyektől ugyanúgy rettegett, mint minden tapasztalt helikopterpilóta. Most nem ültek katonák a gépen, mindössze Nance őrmester, aki most is pisztolyt hordott, hogy igazi harcosnak érezhesse magát. A különleges hadműveleti egységek tagjai hordhattak oldalfegyvert, még azok is, akiknek feltehetőleg soha nem kell majd elsütniük. Malloy repülőstáskájában tartotta Beretta M9-ét, a hónaljtok helyett, amit elég színpadiasnak érzett volna.
– Helikopter odalent a kórház leszállóján – szólalt meg Harrison hadnagy. – Forog és világít.
– Látom – igazolta vissza Malloy. Nem ütközhetnek össze vele, még akkor sem, ha az a fickó ebben a pillanatban felemelkedik. Semmi más a mi szintünkön – tette hozzá, de tovább kutatott pislogó repülőgép-jelzőfények után. Heathrow és Luton felé is nagy a forgalom, és ha az ember élni akar, egy pillanatig sem lankadhat a figyelme. Ha valaha rábízzák a VHM-1-et a washingtoni Anacostia Flotta-légitámaszponton, a Reagan repülőtér forgalma azt jelenti majd, hogy rendszeresen igen zsúfolt légtérben kell repülnie. És bár Malloy tisztelte a kereskedelmi légi járatok pilótáit is, mégsem bízott bennük annyira, mint amennyire saját képességeiben. Igaz, tudta, azok is így tekintenek őrá és mindenkire, aki zöld repülősuniformist hord. Ha az ember abból él, hogy pilóta, úgy kell gondolnia magára, mint a legjobbra. Csak épp Malloy tudta, hogy az ő esetében ez az igazság. És ez a Harrison gyerek is elég ígéretes, lehet belőle valami, ha egyenruhában marad, és nem lesz a végén közlekedésirányító Bivalybürgözdön. Végül feltűnt a herefordi helikopterkikötő, és Malloy megcélozta. Még öt perc és a talajon lesz, lehűti a szabadturbinás motorokat, húsz percre rá már az ágyikójában van.
– Igen, megcsinálja – mondta Popov: A sarokbokszban ültek, és a háttérben olyan hangos zene szólt, hogy nyugodtan beszélgethettek. – Még nem igazolta vissza, de megteszi.
– Kicsoda? – kérdezte Henriksen.
– Sean Grady. Ismerős a név?
– PIRA... főleg Londonderryben működött, ugye?
– Javarészt. Három SAS-katonát is elfogott, és... megszabadult tőlük. Két külön akció volt. Az SAS három külön alkalommal is célba vette. Egyszer nagyon közel álltak már hozzá, hogy elfogják, és vagy tíz közeli munkatársát vonták ki a forgalomból végleg. Grady utána megtisztította az egységét néhány embertől, akiket azzal gyanúsított, hogy esetleg besúgók. Elég könyörtelen – biztosította Popov beszélgetőtársait.
– Ez igaz – helyeselt Henriksen. – Emlékszem, mit olvastam, mit csinált azokkal az SAS-katonákkal, akiket elkapott. Kegyetlen egy szarházi. De van-e elég embere ahhoz, végrehajtson egy ilyen akciót?
– Azt hiszem, igen – felelte Dmitrij Arkagyijevics. – És steigerolt. Ötöt kínáltam, de hatot követelt, plusz kábítószert.
– Kábítószert? – lepődött meg Henriksen.
– Na várjon csak, én úgy tudom, hogy az IRA ellenzi a kábítószer-kereskedelmet – vitatkozott Brightling.
– Ők is a földön élnek. Az IRA éveken át igyekezett megszüntetni a kábítószer-kereskedelmet Írországban, főleg térdkalácson lőtte a dílereket, méghozzá nyilvánosan. Egyszerre volt pszichológiai és politikai indíttatás, de úgy tűnik, most fontosabb Grady számára, hogy folyamatos jövedelemre tegyen szert az akcióihoz – magyarázta Dmitrij. A dolog erkölcsisége láthatóan nemigen számított senkinek az asztalnál.
– Nos, azt hiszem, megfontolhatjuk ezt a kérdést – vont vállat Brightling enyhe utálattal az arcán. – Térden lőni, hogy értsem ezt? – Fogsz egy pisztolyt, a térde mögé helyezed, aztán meghúzod a ravaszt – magyarázta Bill. – Darabokra töri a térdkalácsot, fájdalmas, és örökre nyomorék marad utána. Annak idején így bántak el a besúgókkal és másokkal is, akiket nem nagyon kedveltek. A protestáns terroristák inkább Black and Decker fúrót használtak e célból. Hamar elterjed az utcán, hogy jobb nem kekeckedni az illetővel – vonta le a következtetést Henriksen.
– Pfuj – tört ki Brightlingből az orvos.
– Ezért is hívják őket terroristáknak – mutatott rá Henriksen. Manapság inkább ölnek már. Gradynek az a híre, hogy eléggé kegyetlen, ha jól tudom.
– Úgy bizony – helyeselt Popov. – Szerintem nem kétséges, hogy elvállalja az akciót, tetszik neki a dolog, és az ötlet is, hogyan csinálják, Bill. Aztán ott a túlfejlett egója. – Popov ivott egy kortyot borából. – Át akarja venni az IRA politikai vezetését, és ehhez az kell, hogy valami nagyon látványos akciót csináljon.
– Íme az írek, a szomorú szerelmek és boldog háborúk földje.
– És sikerrel járhat? – kérdezte Brightling.
– Az ötlet remek. De ne feledje, számára a siker azt jelenti, hogy elintézi az elsődleges célpontokat, a két nőt, aztán néhányat a helyszínre érkező kommandósok közül is. Azután nyilván megpróbál elmenekülni, visszatérni Írországba. Ha egy ilyen akciót túlél, már az éppen elég sikernek számít politikailag. Egy teljes katonai akciót megkísérelni őrültség lenne tőle, de Grady nem őrült – magyarázta Dmitrij, bár maga sem volt biztos benne, hogy elhiszi, amit mond. Hisz nem őrült az összes forradalmár? Elég nehéz megérteni olyan embereket, akik hagyják, hogy víziók vezessék az életüket. Voltak közülük, akik sikerrel jártak, Lenin, Mao és Gandhi például ebben a században, ők hatékonyan használták föl víziójukat, de még ők is, csakugyan sikerrel jártak? A Szovjetunió szétesett, a Kínai Népköztársaság előbb-utóbb meg kelt hogy adja magát ugyanazoknak a politikai, gazdasági realitásoknak, amelyek a Szovjetunió végét okozták. India pedig gazdaságilag reménytelen helyzetben van, és egy helyben topog. E szerint a modell szerint Írországra határozottan szomorúbb sors várna, ha az IRA sikerrel jár, mint amit az Angliával való gazdasági házasság jelent. Kubát legalább melegen tartja a trópusi napfény. Írországnak természetes erőforrások nélkül, szoros gazdasági szálakkal kell kötődni egy másik országhoz a fennmaradás érdekében, és Anglia esett a legközelebb, de most nem ez volt a vacsoratémájuk.
– Szóval úgy gondolja, lecsap és eltűnik? – kérdezte Bill.
Dmitrij bólintott.
– Taktikai értelemben minden más hiba volna. Grady szeretne elég hosszú ideig élni, hogy elkölthesse a tőlünk kapott pénzt, feltéve ha jóváhagyják az általa kért magasabb összeget.
– Mit számít egymillió ide vagy oda? – kérdezte Henriksen, elfojtva vigyorgását.
Vagyis mindketten triviálisnak tekintenek egy ekkora összeget, tűnődött magában Popov, és ez ismét a képébe vágta a kérdést, hogy ezek valami iszonyatosan komoly dolgot tervezhetnek, de mit?
– És hogy akarják, készpénzben? – kérdezte Brightling.
– Nem, azt mondtam nekik, hogy egy számozott svájci bankszámlán kapják. Ezt elintézhetem.
– Már eleget átmostam – közölte Bill munkaadójával. – Holnap elrendezhetjük, ha úgy gondolod.
– És ez azt jelenti, hogy ismét Svájcba repülhetek – jegyezte meg Dmitrij savanyúan.
– Csak nem unja már a repülést?
– Elég sokat utaztam már, dr. Brightling – sóhajtott Popov. Kezdte érezni már az időeltolódást.
– John.
– John – bólintott Popov némileg meglepődve, most először látott valami szeretetfélét főnöke arcán.
– Megértem, Dmitrij – bólintott Henriksen. – Nekem is úgy kellett ez az ausztrál út, mint púp a hátamra.
– Milyen volt Oroszországban felnőni? – kérdezte Brightling.
– Azt hiszem, nehezebb, mint Amerikában. Több erőszak volt az iskolában, persze nem komoly bűntények – magyarázta Popov. – De sok verekedés volt a fiúk között. Ki az erősebb, ki az úr a házban. Ez természetes, de nálunk általában a tanárok igyekeztek nem odafigyelni.
– Hol éltek?
– Moszkvában. Apám is az állambiztonság tisztje volt. A Moszkvai Állami Egyetemre jártam.
– Milyen szakra?
– Nyelv és közgazdaság. – Az előző meglehetősen hasznosnak bizonyult. A második tejesen haszontalannak, mivel a marxista elképzelés a közgazdaságról nem bizonyult igazán hatékonynak.
– De soha nem jutott ki a városból? Tudja, mint itt a cserkészek, kirándulás meg ilyesmi.
Popov elmosolyodott, kíváncsi volt, mire megy ki ez az egész, és miért kérdeznek ilyeneket, de azért belement a játékba.
– Ez gyerekkorom egyik legboldogabb emléke. Úttörő voltam. Kivittek minket egy állami gazdaságba, és egy hónapig dolgoztunk ott, segítettünk az aratásban, a természetben éltünk, ahogy maguk, amerikaiak mondják. – Na igen, és itt találkozott első szerelmével, Jelena Ivanóvnával is, tizennégy éves korában. Vajon hol lehet most, fordult meg Popov agyában. Egy pillanatra elöntötte a nosztalgia, szinte érezte maga körül a sötét pajtát, első győzelmét...
Brightling figyelmét nem kerülte el az a távoli mosoly, és annak értelmezte, amit hallani kívánt. – Szóval szerette a dolgot?
Egyértelmű volt, hogy nem a szerelmi történetre kíváncsiak.
– Persze – bólintott Popov. – Gyakran megfordult a fejemben, milyen is lenne egy ilyen helyen élni, érezni a napsütést, művelni a földet. Apámmal sokat sétáltunk az erdőben, gombásztunk. – Az erdei séta a 60-as években a szovjet állampolgárok gyakori időtöltése volt, csak épp a többséggel ellentétben Popovék apja szolgálati kocsijával mentek az erdőig. De az tény, hogy gyerekként romantikus, kalandos helynek tartotta az erdőt, és ezért szerette is, és annak is örült, hogy az apjával lehet.
– És voltak állatok ott az erdőben? – kérdezte Bill Henriksen.
– Hát láttunk madarakat, természetesen, rengeteg fajtát, és időnként jávorszarvast, de ritkán. Az állami vadászok pusztították őket, de a fő célpontjuk a farkasok voltak. Helikopterről lövik őket. Mi, oroszok nem szeretjük annyira a farkasokat, mint maguk itt Amerikában. Túl sok népmese szól embereket gyilkoló veszett farkasokról. Gondolom, a többségük hazugság.
– Ugyanez van itt is – bólintott Brightling. – A farkasok egyszerűen nagy vadkutyák. Ha az ember foglalkozik velük és betanítja őket, tökéletes házi jószágok. Sokan meg is teszik.
– Remek állatok – tette hozzá Bill. Már többször gondolt rá, hogy kutyaként tart majd, egy farkast, de ehhez sok földre van szükség, talán majd ha a projekt életre kel.
Mi a fenére mehet ki ez az egész? – tűnődött magában Dmitrij, folytatva a játékot.
– Mindig is szerettem volna medvét látni, de már egy sem maradt Moszkva környékén. Csak az állatkertben láttam. Szeretem a medvét – hazudta, valójában mindig is megrémisztették. Gyerekkorában, Oroszországban épp elég történetet hallott medvékről, többségük nem valami szívmelengető volt, még ha nem is annyira állatellenes, mint a farkastörténetek. Még hogy nagy kutyák? A farkasok embereket ölnek a sztyeppeken. A parasztok és a gazdák gyűlölik őket, és örömmel fogadták a helikopteres állami vadászokat, akik géppuskával irtották őket.
– Nos, John és én mindketten természetszeretők vagyunk – magyarázta Bill, intett a pincérnek még egy palack borért. – Mindig is azok voltunk, már kiscserkész korunkban. Gondolom, ilyesmi lehet a maguk úttörőmozgalma is.
– A Szovjetunióban az állam nem bánt valami jól a természettel. Ugyanazok a problémák jelentkeztek ott is, mint itt, Amerikában, csak erősebben. Aztán amerikaiak jöttek Oroszországba, hogy segítsenek felmérni a kárt, és megoldást találni az olyan problémákra, mint a pollúció. – Főleg a Kaszpi-tengerben, ahol a pollúció szinte teljesen kiirtotta a tokhalat és vele együtt a kaviárnak nevezett halikrát is, amely pedig hosszú időn keresztül a Szovjetunió keményvaluta-forrása volt.
– Igen, ez bűntény volt – bólintott Brightling komoran. – De ez akkor is globális probléma. Az emberek nem tisztelik úgy a természetet, ahogyan kéne. – Brightling perceken át folytatta, afféle rövid vázlatát adta elő elképzeléseinek, Dmitrij pedig türelmesen figyelt.
– Ez már erős politikai mozgalom Amerikában, vagy nem? – kérdezte utána.
– Nem olyan erőteljes, mint kellene – felelte Bill. – De vagyunk néhányan, akiknek a számára nagyon fontos.
– Oroszországban is elkélne egy ilyen mozgalom. Nagy kár, hogy oly sok mindent tönkretettek valódi cél nélkül – felelte Popov, és részben komolyan is gondolta. Az államnak természetvédelmi területeket kellene létrehoznia megfelelő felhasználásra, és nem egyszerűen tönkretenni a dolgokat, egyszerűen azért, mert a helyi politikai csirkefogók nem tudják, hogyan használják fel. Igaz, a Szovjetunió semmiben nem volt kellőképp hatékony... kivéve a kémkedést, helyesbített magában Popov. Amerikában jobban csinálják, gondolta, a városok sokkal tisztábbak, mint az orosz városok, még New York is, és bármelyik városból elég egy órát vezetni, hogy az ember zöld füvet és termékeny kis tanyákat lásson. De az igazi kérdés számára nem ez volt, hanem az, hogy miként váltott erre a témára a tervezett terrorista akcióról való beszélgetés? Talán ő mondott valami olyasmit, amivel kiváltotta? Nem, munkaadója kanyarította hirtelen ebbe az irányba a beszélgetést, és nem véletlenül. Az egész olyan volt, mintha próbára akarnák tenni. De mivel kapcsolatban? A természetvédelmi marhasággal? Borát kortyolgatva vacsoratársai szemébe nézett. – Tudják, még igazából nem is állt módomban látni Amerikát. Szeretném egyszer megnézni a nemzeti parkjaikat. Melyik is az, ahol gejzírek vannak? Gold Stone? Valami ilyesmi?
– A Yellowstone, Wyomingban. Amerika egyik legszebb helye felelte Henriksen.
– Ugyan már, az a Yosemite – vitatkozott Brightling. – Kaliforniában. A legszebb völgy az egész világon. Persze moccanni se lehet az átkozott turistáktól, de ez nem marad így.
– Akárcsak Yellowstone-ban, John, és ezen is változtatunk. Eljön a nap – mondta Bill Henriksen.
Elég határozottnak tűntek, mint akik biztosan tudják, hogy a dolgok megváltoznak. De az amerikai nemzeti parkok a szövetségi kormány alá tartoznak, és így az összes állampolgáréi, vagy nem? Így kell hogy legyen, hiszen az adóból támogatják. Itt nincs olyasmi, hogy egy elzárt területre csak az elit képviselői léphessenek be. Egyenlőség mindenkinek, pontosan ahogy a szovjet iskolákban tanították, csak éppen itt e szerint élnek is. Az egyik oka, hogy az egyik ország a kettő közül bukott, a másik pedig virágzik, gondolta magában Dmitrij.
– Hogy értik azt, hogy a helyzet megváltozik? – kérdezte Popov.
– Az az elképzelés, hogy jóval kevesebb ember látogassa ezeket a helyeket. Remek ötlet, csak előtte még néhány más dolognak kell történnie – felelte Brightling.
– Igen,. John, egy-két dolognak – kuncogott Henriksen. Aztán úgy döntött, kezd messzire menni ez a puhatolózás. – Egyébként Dmitrij, honnan fogjuk megtudni, mikor akar lépni Grady barátunk?
– Felhívom. Megadott egy mobilszámot, amelyet a nap bizonyos időpontjaiban használhatok.
– Bizakodó lélek.
– Ha rólam van szó, igen. Többé-kevésbé barátok vagyunk, az 1980-as években ismertük meg egymást a Bekaa-völgyben. Különben is, mobiltelefon, feltehetőleg hamis hitelkártyával valaki másnak a nevére vették. Ezek a jószágok remekül beválnak a hírszerzőknek, igen fejlett berendezés nélkül nagyon nehéz lenyomozni őket. Amerikában van ilyen berendezés, és Angliában is, de rajtuk kívül nem sok más országban.
– Nos, hívja csak föl, mihelyt úgy gondolja, elég idő telt el. Azt akarjuk, hogy induljon el a dolog, ugye, John?
– Igen – bólintott dr. Brightling határozottan. – Bill, holnap intézkedj a pénzzel kapcsolatban. Dmitrij, nyissa meg a bankszámlát. – Igen, John – felelte Popov. A pincér épp most gurította az asztalukhoz a desszertes asztalkát.
Látták, hogy Gradyt izgatja az akció. Hajnali két óra volt Dublinban. A fényképeket a mozgalom egyik barátja hívta elő, és hatot kinagyított. A nagy képeket a falra rajzszögezték, a kicsik a munkaasztalon levő térképen hevertek a megfelelő helyen.
– Innen fognak közeledni, ezen az úton. Mindössze egyetlen helyre állíthatják le a kocsijukat, ugye?
– Egyetértek – mondta Rodney Sands a szögeket ellenőrizve.
– Oké, Roddy, megmondom, hogy csináljuk... – és ezzel Grady körvonalazta tervét.
– Hogyan kommunikálunk?
– Mobiltelefonon. Minden csoportnál lesz egy. Beállítjuk a gyorstárcsázást, és így gyorsan, hatékonyan cserélhetünk információt.
– Fegyverek? – kérdezte Danny McCorley.
– Bőven van belőle, haver. Öt emberrel vagy talán tízzel fognak reagálni, többel nem. Tíznél vagy tizenegynél több egyszer sem vonult föl, még Spanyolországban sem. Megszámoltuk a videofelvételeken. Mi tizenöten vagyunk, ők tízen, és mindkét esetben mellettünk lesz a meglepetés ereje.
A Barry ikrek, Peter és Sam, először kétkedve pislogtak, de ha az akció gyorsan halad... ha minden menetrend szerint megy... igen, kivitelezhető.
– Mi lesz a nőkkel? – kérdezte Timothy O'Neil.
– Hogyhogy mi lesz velük? – kérdezett vissza Grady meghökkenten. – Ők a fő célpontjaink.
– Egy terhes nő, Sean... rosszul venné ki magát politikailag.
– Amerikaiak, a férjeik az ellenségeink, és ők a csalétek, amivel el akarjuk kapni a férjeket. Nem öljük meg őket rögtön, és ha a körülmények engedik, életben is maradhatnak, hogy gyászoljanak, fiacskám – tette hozzá Grady, hogy megnyugtassa fiatalabb társa lelkiismeretét. Timmy nem volt gyáva, de még nem szabadult meg teljesen a kispolgári érzelgősségtől.
O'Neil megadóan bólintott. Grady nem olyan ember, akivel tanácsos szembeszegülni, és akárhogy is, ő a parancsnok.
– Tehát én vezetem az osztagot a kórházban? Grady bólintott.
– Igen. Roddy és én kint maradunk a fedező csoporttal.
– Rendben van, Sean – egyezett bele Timmy, most és mindörökre elkötelezve magát az akció mellett.
KÖVETKEZTETÉSEK
AZ ILYEN nyomozásokkal az az egyik probléma, hogy az ember kockáztatja, hogy riasztja vele a bűnözőt, de ezen általában nem lehet segíteni. Sullivan és Chatham ügynök csaknem éjfélig maradt a bárban, két nőt is talált, akik ismerték Mary Bannistert, és egyet, aki Anne Pretloe-t. Az előző esetében még annak a férfinak a nevét is megtudták, akivel Bannistert táncolni látták. Szintén a bár egyik törzsvendége volt, aki ezen az estén nem jelent meg, de akinek a címét elég gyorsan meg tudták szerezni a telefonszám alapján, és a számot, mint kiderült; jó néhány ide járó nő ismerte. Éjfélre úgy döntöttek, nem érdemes tovább maradni. Egy kicsit bosszantotta őket, hogy ilyen sok időt töltöttek egy ilyen jó kedélyű helyen, és mindössze Coca-Colát ittak, de azért találtak néhány új nyomot. Eddig tipikus ügynek tűnt. Olyan ez, mint amikor az ember a szupermarketben nézelődik, vacsoránakvalót keres, gondolta magában Sullivan különleges ügynök. Ötletszerűen szed le dolgokat a polcokról, de soha nem tudhatja, hogy amit kiválasztott, valójában hogy válik be a konyhában.
– Jó reggelt, bébi – szólalt meg Ding, mielőtt legördült volna az ágyról, hogy mint mindig, egy csókkal kezdje a napot.
– Szia, Ding – Patsy megpróbált hasra fordulni, de nehezére esett, csaknem annyira, mint a hátán aludni. Alig tudott mozogni a gyerekkel a hasában. Bár már csak túl lennék rajt, gondolta Patricia Clark Chávez, bár tartott a szüléssel járó fájdalomtól. Érezte, hogy férje keze végigcsúszik megnyúlt bőrén, amely egykor lapos, izmos hasát fedte.
– Hogy van a kissrác?
– Úgy érzem, felébredt – felelte az asszony mosolyogva. Vajon hogy néz ki, és fiú lesz vagy lány, tűnődött magában. Ding meg volt róla győződve, hogy fiú. Úgy tűnt, el sem tud képzelni más lehetőséget. Ez amolyan spanyolos dolog lehet, gondolta a felesége. Ő mint orvos, másként gondolkodott. De akármi legyen is, szinte biztos, hogy egészséges. Ez a kis élőlény, aki benne növekszik, azóta aktív, hogy először megérezte a rúgkapálását. – Tessék, már megint – jelentette, amikor a kisfiú/kislány megfordult odabent a magzatvízben.
Domingo Chávez érezte a tenyerével, elmosolyodott és ismét lehajolt, hogy megcsókolja feleségét, mielőtt elindult volna a fürdőszobába. – Szeretlek, Pats – mondta útközben. Mint mindig, most is minden a helyén volt a világban. A fürdőszobába menet bekukucskált a gyerekszobába, a színes figurákra a falon, és a lakóját váró bölcsőre. Hamarosan, mondta magában. Most már bármikor megjöhet; mondta az orvos, és hozzátette, hogy az első gyerekek általában nemigen sietnek. Tizenöt perc múlva már tréningruhában volt, és kinn is volt az ajtón. Mindössze egy kis kávét ivott, nem evett, mert nem volt szerencsés reggelizni a torna és a futás előtt. Kocsival tette meg a rövid utat a 2-es osztag épületéig, ahova sorra érkeztek a többiek is.
– Szia, Eddie – köszönt oda Chávez Price-nak.
– Jó reggelt, őrnagy – felelte törzsőrmestere. Öt percre rá az egység már a füvön volt reggeli edzőfelszerelésébe öltözve. Ma reggel Mike Pierce őrmester, az egység eddigi legeredményesebb katonája vezette az edzést. Tizenöt percig tartottak a nyújtó és erősítő gyakorlatok, ezután következett a reggeli futás.
– Ejtőernyős kommandós – szavalta Pierce futás közben, az egység többi tagja pedig kórusban válaszolt.
– Agyuk helyén lópokróc!
A régi mondóka tökéletesen ésszerűnek tűnt Cháveznek, aki Fort Benningben elvégezte a Ranger iskolát, de az ejtőernyőst nem. Különben is sokkal ésszerűbb helikopterrel érkezni a csatába, mint tökéletes célpontként úgy, hogy az ember még csak nem is tud visszalőni. Már a puszta ötlettől borsózott a háta. Viszont az egész 2-es osztagból ő volt az egyetlen, aki még soha nem ugrott ejtőernyővel, és ez „földigilisztává” tette, karikalábú gyalogossá. Nem tartozott azok közé a különleges emberek közé, akik viselhették az ezüst fagylalttölcsér jelvényt. Fura, hogy még egyszer sem cukkolták emiatt, jutott eszébe másfél kilométer után. Pierce tehetséges futó volt, és erőteljes tempót diktált, talán arra játszott, hogy valaki nem bírja, persze mindenki végig fogja bírni, és ezt mindenki tudta. Odahaza Patsy most készülődik munkába. Patsy most a traumatológián dolgozik, és erre is szeretne szakosodni, ami azt jelenti, hogy általános sebészi vizsgát kell tennie. Fura, hogy még nem döntötte el, mire szakosodjon végül. Az biztos, hogy jó agya van, szinte bármi mellett dönthet, kis kezével pedig remek sebész lehet. Patsy gyakran gyakorolt bűvésztrükköket egy pakli kártyával, és az elmúlt néhány hónap során valódi szakértő lett. Megmutatta neki, hogy mit csinál, és még azt is, hogy hogyan, de Ding bármennyire is figyelte, egyszerűen nem látta, mi történik. Szórakoztatta és egyszerre bosszantotta is a dolog. Patsy mozgatóidegei hihetetlenek lehetnek, járt Domingo agyában büszkén, a futás negyedik kilométerébe fordulva. Az ember ilyenkor kezdi igazán érezni a futást, mert a negyedik kilométernél az ember lába valahogy úgy gondolja, hogy már éppen elég utat tett meg, és talán nem lenne butaság lassítani. Legalábbis Dingnél ez volt a helyzet. Az egység két tagja maratonit is futott, és már amennyire Ding meg tudta állapítani, ez a kettő, Loiselle és Weber; ráadásul az egység legnagyobb és legkisebb tagja, egyszerűen soha nem fáradt el. Különösen a németre volt ez igaz, aki a Bundeswehr hegyi harci iskoláján végzett, és a Bergermeister jelvény büszke tulajdonosa volt. Chávez úgy vélte, a legkeményebb szarházi, akit valaha is látott, márpedig magát is elég kemény szarházinak tartotta. Loiselle viszont olyan, mint valami nyavalyás nyúl, aki kecsesen és láthatatlan erővel mozog.
Még tíz perc, gondolta magában Chávez. Lába egyre erőteljesebben panaszkodott, de nem engedte, hogy ez látszódjon rajta, nyugodt, eltökélt arcot vágott, szinte mintha unatkozna. Lábai egyenletes tempóban koppantak a pálya salakján, Az 1-es osztag most velük szemben futott, szerencsére nem versenyeztek egymással. Feljegyezték a legjobb időeredményeiket, de a direkt versengés olyan önpusztító folyamatot indított volna meg, aminek csakis sérülés lehetett volna az eredménye, márpedig a sima rutinkiképzés során is épp elég baleset történhet. Igaz, a 2-es osztag most teljesen akcióképes volt. Az összes sérülés meggyógyult.
– Osztag... futás, indulj! – vezényelte végül Pierce a célban. Még ötven méter és megálltak.
– Nos, emberek, jó reggelt. Remélem, valamennyien élveztétek, hogy egy új gyönyörű napra ébredtünk, amikor tovább őrizhetjük a világot a rossz fiúktól – mondta Pierce, izzadságcseppek ragyogtak mosolygó arcán. – Chávez őrnagy – bólintott, és visszaállt szokott helyére a sorba.
– Oké, uraim, jó kis reggeli torna volt. Köszönöm, Pierce őrmester, hogy vezette a reggeli futást. Zuhany és reggeli, emberek. Oszolj. – A parancsszóra a két ötös sor felbomlott, az emberek megindultak épületeik felé, hogy lemossák magukról az izzadságot. Néhányan még megmozgatták egy kicsit a lábukat vagy a karjukat, ami tiltakozott a testgyakorlás ellen. Az endorphin beindult a szervezetben, a test saját jutalmaként az erőfeszítésre, előállítva az egyesek által „futó feldobódásnak” nevezett jó érzést. Néhány percen belül kellemes, elégedett fáradság lesz belőle, amely majd egész délelőtt kitart. Máris vidáman csevegtek mindenféle dolgokról, szakmaiakról és másról egyaránt.
Az angol reggeli meglehetősen hasonlított az amerikaihoz: sonka, tojás, pirítós, kávé, egyesek számára angol tea, elég üzemanyagot nyújtott az elkövetkezendő naphoz. Voltak köztük, akik csak csipegettek, és voltak, akik rendesen megtömték a gyomrukat, már ahogy szervezetük anyagcseréje kívánta. Mostanra már valamennyien egyenruhában voltak, készen arra, hogy elfoglalják helyüket az íróasztaluknál. Ma Tim Noonan tart előadást a kommunikáció biztonsági kérdéseiről. Az E-systems új rádióit nemigen kellett bemutatni, de Noonan azt akarta, hogy mindent tudjanak róla, még azt is, miként működik a kódolórendszer. Az osztag tagjai már nyugodtan beszélgethetnek, és bárki próbálná lehallgatni őket, mindössze zúgást hall. Igaz, ez korábban is így volt, de ezek az új hordozható rádiók, fülhallgatójukkal és a szájuk elé kanyarodó hajszálvékony mikrofonnal, hatalmas technikai előrelépés, magyarázta Noonan Cháveznek. Ezután majd Bill Tawney tájékoztatja őket, milyen új fejlemények vannak a három eddigi bevetéssel kapcsolatos nyomozásban. Ezután következik majd az ebéd előtti látogatás a lőtéren. Igaz, ma nem éleslövészet/eleven célpont gyakorlat lesz, hanem a hosszú kötélen való leereszkedést gyakorolják Malloy helikopterével.
Teljes, még ha rutinnapnak is ígérkezett a Szivárvány számára, Chávez csaknem hozzátette gondolatban, hogy unalmas napnak. De nagyon jól tudta, milyen keményen dolgozik John, hogy a lehető legtöbb változatosságot vigye a rutinba. Amellett az ember nem véletlenül gyakorolja állandóan az alapokat, pontosan azért, mert alapvető fontosságúak ahhoz, hogy a munkájukat elvégezhessék. Ezek azok a dolgok, amelyekbe az ember kapaszkodhat, amikor a taktikai helyzet szar, és egyszerűen nincs idő gondolkodni, hogy az ember mit tegyen. Mostanra a 2-es osztag minden egyes tagja tudta, hogy a másik miként gondolkodik, így aztán azoknál a gyakorlatoknál, ahol az eléjük táruló kép nem egyezett az előre megkapott hírszerzési jelentéssel, amelynek alapján elindultak, az osztag tagjai valahogy mindig alkalmazkodtak, sokszor szavak nélkül is valamennyien tudták, hogy társuk és a többiek mit tesznek, mintha telepatikus úton kornmunikáltak volna. Végül is ez az eredménye az intenzív és szellemileg unalmasnak tűnő kiképzésnek. A 2-es osztag, akárcsak Peter Covington 1-es osztaga, élő, gondolkodó organizmussá fejlődött, amelynek részei egyszerűen a megfelelő módon cselekedtek – ráadásul úgy tűnt, automatikusan. Chávez, ha belegondolt, elég figyelemreméltónak találta, de gyakorlatozás közben olyan természetesnek tűnt, mint a lélegzetvétel. Mint amikor Mike Pierce átvetette magát az íróasztalon a Világparkban. Ez nem volt a kiképzési tervben, de megtette, méghozzá tökéletesen, és az egyetlen hiba az volt, hogy az első sorozata nem a fején találta el az alanyt, hanem a hátán – olyan sebeket ejtve, amelyek hamarosan végzetesek lettek volna – és csak ezt követte a második lövéssorozat, amely végül szétvitte a rohadék fejét. Bumm, kész, ennyi. A csapat többi tagja pedig bízott benne, hogy Pierce fedezi ezt a szektort, és miután megtisztítja az ellenségtől, segít is a többieknek. Akárcsak a kezem ujjai, gondolta Chávez, ütésre kész öklöt formálhatok belőlük, de külön is végezhetik a feladataikat, mert mindegyik ujjnak külön agya van. És az ő emberei. Ez volt a legjobb az egészben.
A fegyverek beszerzése nem volt gond. Kívülállónak akár komikusnak is tűnhet, az írek valahogy úgy vannak a fegyverekkel, mint a mókus a mogyoróval, mindig eldugnak néhányat valahová, még az is előfordul, elfelejtik, hogy hova a csudába. Egy generáción át az IRA-nak csempészték a fegyvereket, az IRA pedig raktározta őket, elásta őket, készülve arra az időre, amikor az egész ír nép felkel Provo-vezetés alatt az angol betolakodók ellen, és örökké kiűzi őket Írország megszentelt földjéről... vagy legalábbis valami ilyesmi, gondolta magában Grady. Ő maga vagy háromezer fegyvert ásott el, javarészt orosz gyártmányú AKMS géppisztolyokat, mint például ennél a lerakatnál is egy Tipperary megyei tanyán. Egy jókora tölgyfától negyvenméternyire ásta el a fegyvereket úgy, hogy a tanyaháztól egy domb választotta el. Jó két méter mélyre ásta őket, elég mélyre ahhoz, hogy a gazda traktora ne forgassa ki őket véletlenül, vagy okozzon kárt bennük, de mégse olyan mélyre, hogy ne tudja egy óra ásással elővenni őket, ha kell. Ezen a helyen vagy száz fegyver volt, 1984-ben szállította egy segítőkész lélek, akivel Libanonban ismerkedett meg, és a fegyverekkel együtt előre tölthető műanyag tölténytárak is voltak, fegyverenként húsz. Szépen be volt dobozolva minden, a fegyverek és a lőszer zsírpapírba csomagolva orosz szokás szerint, hogy a nedvesség ellen védjék őket. Grady látta, hogy a csomagolás javarészt érintetlen. Gondosan válogatta a fegyvereket, húszat választott ki, mindegyiknek felnyitotta a csomagolását, megnézte, lát-e rajta rozsdát vagy valami hibát, előre-hátra mozdította a závárt, és minden egyes esetben úgy találta, hogy a csomagolással való zsírzás érintetlen, ugyanolyan, mint amikor a fegyverek elhagyták a kazanyi gyárat. Az AKMS az AK-47-es korszerűsített változata volt, ezek pedig a behajtható válltámaszú változat, amelyet jóval könnyebb elrejteni. Ami még fontosabb, emberei ilyen fegyverrel gyakorlatoztak Libanonban. Könnyű használni, megbízható, jól elrejthető, ezek a jellemzői tökéletes fegyverré tették számukra. Végül tizenöt fegyvert tett kocsija hátuljába háromszázharminc golyóstárral, majd ideje volt újra betemetni a gödröt. Három óra múlva teherautója már úton volt egy másik tanya felé Cork megye tengerpartjára, ahol a gazdával Sean Grady már előre megegyezett.
Sullivan és Chatham már reggel hét előtt az irodában voltak, így megelőzték a csúcsforgalmat és kivételesen jó parkolóhelyet is találtak. Első dolguk az volt, hogy a komputerizált telefonkönyvvel megkeressék a telefonszámokhoz tartozó neveket és címeket. Ez gyorsan ment. Utána találkozniuk kellett azzal a három férfival, aki a jelek szerint ismerte Mary Bannistert és Anne Pretloe-t és kihallgatni őket. Az is elképzelhető, hogy az egyikük sorozatgyilkos vagy emberrabló. Az első esetben arra kell felkészülni, hogy igen okos és körmönfont bűnözővel lesz dolguk. A sorozatgyilkos emberekre vadászik, az okosabbak úgy viselkedtek, mint a katonák. Először becserkészik áldozataikat, felderítik szokásaikat, gyengéiket, aztán ütnek csak rajtuk. Egy darabig játékszerként használják áldozataikat, majd amikor rájuk unnak, végeznek velük. A sorozatgyilkos emberölési tevékenysége szigorúan véve nem az FBI fennhatósága alá tartozott, de az emberrablás igen, amennyiben a gyilkos átszállítja áldozatát az államhatáron, és mivel Manhattantől mindössze néhány száz méternyire húzódik egy államhatár, ez már elég ürügy volt ahhoz, hogy az ügynökök utánajárhassanak. De tudták, hogy óvatosan kell megfogalmazniuk kérdéseiket, és nem megfeledkezni arról, hogy a sorozatgyilkos többnyire igen jól álcázza magát és úgy, hogy elnyerje áldozatai bizalmát. Kedves lesz, feltehetőleg jóképű, barátságos, és egyáltalán nem fenyegető, egész addig, amíg nem késő, de akkor az áldozat már tehetetlen. Mindkét ügynök tisztában volt vele, hogy a legveszélyesebb fajta bűnözővel van dolguk.
Az F4-es alanyban gyorsan fejlődött ki a betegség. Sem az Interferon, sem az Interleukin-3a nem hatott a Síva-szálakra, és azok lelkesen szaporodtak, és a lány esetében a májat támadták hihetetlen sebességgel. De nem kímélték a hasnyálmirigyet sem, és az végül annyira károsodott, hogy komoly belső vérzést eredményezett. Különös, gondolta magában Killgore doktor, kell egy kis idő, mire a Síva igazán nekilát, de ha egyszer beindul és hatni kezd az alany testére, szinte pillanatok alatt felfalja, mint valami mesebeli szörny. Mary Bannisternek legfeljebb öt napja lehet hátra.
Az M7, Chip Smitton sem volt jobban. Immunrendszere még állta a sarat, de a Síva az ó számára is túl nagy falat lesz. Valamivel lassabban, de ugyanolyan kikerülhetetlenül eléri a vég, mint az F4-est.
Az F5, Anne Pretloe igen szerencsés géneket örökölt. Killgore vette a fáradságot, hogy megszerezze jelenlegi kísérleti alanyai teljes orvosi történetét. Bannister családjában előfordult rák, mellrák vitte el az anyját és a nagyanyját is, és a Síva most gyorsan emésztette el a lányt. Lehet, hogy valami összefüggés található a rák és a fertőző betegség iránti érzékenység között? Azt jelentené ez, hogy a rák alapvetően az immunrendszer betegsége, amint azt sok kutató gyanítja? Érdemes lenne cikket írnia a dologról a New England Journal of Medicine-be, némi további hírnevet szerezhetne magának kollégái között. De ideje sincs rá, és különben is, mire a cikk megjelenne, már nemigen lenne, aki elolvassa. De Kansasban majd beszélgethetnek róla, hisz tovább gyógyítanak majd, és tovább dolgoznak a halhatatlanság projekttel. A Horizon legjobb kutatóorvosai valójában nem a projekt részei, de őket csak nem ölhetik meg. Sok mással egyetemben ők is haszonélvezői lesznek a projekt nagyságának. Jóval több embert hagynak élve a szükségesnél, na persze szükség van a genetikai változatosságra, és ha már így van, miért ne válasszanak okos embereket, akik előbb-utóbb meg fogják érteni, miért is tette a projekt, amit tett. De ha nem így lesz, mi választásuk lesz? Valamennyien megkapják majd a B vakcinát, amit Steve Berg a halálos A variációval együtt fejlesztett ki. Akárhogy is, ennek a spekulációnak van tudományos értéke, még ha a kórházrészleget most benépesítő kísérleti alanyok számára az égvilágon nincs semmi haszna. Killgore magához vette jegyzeteit, és megkezdte a vizitet, az F4-es Mary Bannisterrel kezdett.
Csak a jókora adag morfium tette az életet elviselhetővé a lány számára. Ekkora adag egészséges embert megölt volna. Vagy elég lett volna a szerhez hozzászokott kábszeresnek is.
– Hogy érzi magát ma reggel? – kérdezte az orvos vidáman.
– Fáradt vagyok... gyenge... összetört – felelte Mary Bannister.
– És mi a helyzet a fájdalommal, Mary?
– Érzem, ha nem is nagyon... főleg a gyomromban. – A lány falfehér volt a belső vérzéstől, és az arcán annyi kis kerek véraláfutás volt, hogy nem engedték tükör közelébe, különben a látványtól pánikba esne. Azt akarták, hogy valamennyi alanyuk nyugodtan haljon meg, így mindenkinek jóval kevesebb gondot okoznak. Más kísérleti alanyokkal szemben nem vagyunk ilyen kegyesek, gondolta Killgore. Nem tisztességes így, de gyakorlatias. Az alacsonyabb rendű állatok, amelyekkel kísérletezünk, nem tudnak bajt okozni, és nincs is használható adat arról, hogyan kell őket gyógyszerezni a fájdalom ellen. Tálán majd Kansasban kifejlesztünk valamit, gondolta. Legalább értelmes célra használom ki a képességeimet, tűnődött magában, közben ismét állított az F4-es morfiumadagján... csak annyit, hogy... igen, még kábább legyen. Olyan könyörületes lesz a lánnyal, amilyen a rhesusmajmokkal szeretett volna lenni. Vajon végeznek-e majd állatkísérleteket Kansasban? Elég nehéz lesz állatokat szerezni a laboratóriumba a nemzetközi légi szállítás nélkül. Aztán ott van a dolog esztétikai oldala. A projekt tagjainak java része ellenezné a dolgot, és részben igazuk is van, de a fenébe is, hogy a csudába fejlesszenek ki gyógyszereket legalább egy kevés állatkísérlet nélkül? Igen, gondolta magában Killgore, bántja az ember lelkiismeretét, de a tudományos haladásnak ára van, és végül is néhány kísérleti állat élete árán több millió más állat életét fogják megmenteni. Ahhoz is több ezer állatra volt szükségük, hogy kifejlesszék a Sívát, és senki nem tiltakozott ellene. Erről is érdemes lesz majd beszélgetniük az értekezleten, döntötte el magában, aztán belépett az M7-es szobájába.
– Hogy érzi magát, Chip? – kérdezte.
***
Valamennyien hálát adtak a gondviselésnek, amiért a Garda nem volt jelen Cork megyének ezen a részén. Alig volt erre bűnözés, így nem volt oka az erős rendőri jelenlétnek. Az ír rendőrség van olyan hatékony, mint angol kollégái, és hírszerzési részlegük sajnálatos módon együttműködik az „Ötösökkel” Londonban, mégsem sikerült egyiküknek sem megtalálnia Sean Gradyt. Közelébe sem kerültek azután, hogy megtalálta és kivégezte a sejtjében levő besúgókat. Mindketten eltűntek a föld színéről, és lazaceledel lettek, vagy ki tudja, melyik hal szereti a besúgóhúst. Grady jól emlékezett rá, milyen arcot vágtak, hogy tiltakoztak, hogy ártatlanok egész addig, amíg be nem dobták őket a tengerbe tizenöt kilométerre a parttól, vassúlyokkal a lábaikon. Még hogy ártatlanok? Akkor miért nem zaklatta az SAS többet a sejtjét, pedig korábban háromszor is megpróbálták felszámolni őket? Még hogy ártatlanok.
Csapatuk félig megtöltötte a The Foggy Dew nevű kedélyes vidéki kocsmát. A hely egy ismert lázadódalról kapta a nevét. Előzőleg néhány órán keresztül gyakorlatoztak a fegyverekkel egy mindentől távol eső part menti tanyán. Olyan kieső volt ez a hely, hogy nem kellett aggódniuk, hogy bárki is meghallja az automata fegyverek ropogását. Valamennyien felhasználtak néhány tár töltényt, hogy újra belejöjjenek az AKMS használatába, de a vállfegyverekkel bánni nem nagy művészet, és ezzel még könnyebb, mint a többivel. Most mindenféléről beszélgettek, mindössze néhány sört felhajtó baráti társaság, a legtöbben a futballmeccset nézték a falra erősített tévében. Grady is ezt tette, de az agya nem ott járt, a következő akció körülményeit mérlegelte. Újra meg újra megvizsgálta agyában a helyszínt. Számítgatta, milyen gyorsan érkezhet a helyszínre az angol osztag vagy az új Szivárvány csoport. Az, hogy milyen irányból jönnek, az egyértelmű. Mindezt jól eltervezte, és minél többször gondolta végig az egészet, annál jobban tetszett neki. Lehet, hogy el kell veszítenie néhány embert, de ez a forradalmi harchoz hozzátartozik, és tudta, hogy ezek az emberek, akik itt vannak vele a kocsmában, ugyanolyan készségesen elfogadják a kockázatot, mint ő maga.
Megnézte óráját, abból, amit látott, kivont öt órát. Zsebébe nyúlt és bekapcsolta mobiltelefonját. Naponta háromszor tette ezt, és soha nem hagyta tíz percnél tovább bekapcsolva a telefont biztonsági okokból. Elővigyázatosnak kell lennie. Csakis ennek köszönhetően – na meg némi szerencsének – vallotta be magának, élte meg ezt a kort. Két perc múlva a telefon megszólalt. Grady felállt, és kiment a kocsma elé.
– Hello.
– Sean, itt Joe.
– Hello, Joe, mi újság Svájcban? – kérdezte kedélyesen.
– Ami azt illeti, éppen New Yorkban vagyok, mindössze annyit akartam mondani, hogy az üzlet, amiről beszéltünk, a pénzügyi része el van intézve – közölte Popov.
– Kitűnő. És mi a helyzet a másik dologgal, Joe?
– Magam viszem el. Két nap múlva ott leszek. A saját repülőmön utazom Shannonra. Reggel fél hét körül érkezem.
– Ott leszek, várni foglak – ígérte Grady.
– Oké, barátom. Akkor viszlát.
– Viszlát, Joe.
Ezzel megszakadt a vonal. Grady kikapcsolta a telefont, és visszadugta a zsebébe. Ha bárki is kihallgatta volna a beszélgetést, ami nem valószínű, hiszen amerre nézett, senkit nem látott, és parkoló kocsik sem voltak a közelben... és különben is, ha bárki tudná, ki ő valójában, katonák és rendőrök nyüzsögnének már itt – szóval ha bárki hallotta volna, mindössze egy rövid, lényegre törő üzleti beszélgetésnek lehetett volna fültanúja. Grady visszament.
– Ki volt az, Sean? – kérdezte Roddy Sands.
– Joe – felelte Grady. – Megtette, amire kértük. Úgyhogy azt mondom, mi is léphetünk.
– Egyetértek – emelte föl tisztelgésre Roddy a korsóját.
A Biztonsági Szolgálatnak, amelyet azelőtt MI-5-nek hívtak jó egy generáción keresztül, két kiemelt fontosságú feladata volt. Az egyik, hogy megpróbálja kiszűrni az angol kormányból a szovjet ügynököket, igen kemény munka volt, és nem is mindig jártak sikerrel, a KGB és elődjei nemegyszer hatoltak át az angol kémelhárítás védelmén. Egyszer odáig jutottak, hogy csaknem az ő beépített emberük lett az „Ötös” vezetője, amivel a szovjetek irányították volna az angol kémelhárítást. A gondolattól még ma is a hideg futkos az „Ötös” tagjainak a hátán. A második nagy feladatuk az volt, hogy beépüljenek az Ír Köztársasági Hadseregbe és más ír terroristacsoportokba azzal a céllal, hogy azonosítsák és eltüntessék vezetőiket. Ezt a háborút a régi szabályok szerint vívták, néha rendőrökre bízták a letartóztatásokat, máskor SAS-kommandósok is intézték jóval közvetlenebbül az ügyeket. A technikai különbség abból eredt, hogy Őfelsége kormánya képtelen volt eldönteni, hogy az „ír probléma” bűnüldözési vagy nemzetbiztonsági kérdés, az FBI véleménye szerint ez a döntésképtelenség legalább egy évtizeddel megnyújtotta a zavargásokat.
De az „Ötös” alkalmazottainak nem állt módjukban befolyásolni a politikát, ez a választott tisztségviselők dolga volt, akik elég sokszor nem hallgattak azokra a jól képzett szakértőkre, akik ilyen dolgok intézésével töltötték az életüket. És mivel ezek az emberek nem befolyásolhatták, nem alakíthatták a politikát, folytatták háborújukat, hatalmas anyagot gyűjtöttek össze minden ismert vagy gyanúsított IRA-tagról, hogy aztán valamelyik másik kormányügynökség esetleg tegyen valamit.
Munkájukat javarészt besúgók toborzásával végezték. Az egymás beárulása is régi ír hagyomány, amelyet a britek régóta kihasználtak saját céljaik érdekében. Néha eltűnődtek ugyan az eredetén, és úgy gondolták, részben a vallás lehet az oka. Az IRA a katolikus írek védelmezőjének tekintette magát, és ennek az önazonosításnak ára volt. A katolicizmus szabálya és etikája gyakran túlcsordult azoknak az embereknek a szívében és agyában, akik vallási meggyőződésük nevében öltek. Az egyik ilyen dolog a bűntudat volt. Egyfelől a bűntudat forradalmi tevékenységük elkerülhetetlen velejárója volt, másfelől ez volt az az egy dolog, amit semmiképp sem engedhettek meg maguknak.
Az „Ötösnek” vastag dossziéja volt Sean Gradyről, ahogyan sokakról másokról is. Grady annyiban volt különös, hogy valamikor egy igen jól leplezett besúgó volt az egységében, aki később sajnálatos módon eltűnt, nem kétséges, hogy Grady végzett vele. Tudták, hogy Grady viszonylag hamar leszokott a térden lövésről, és inkább a gyilkosság mellett döntött, mert ezzel még véglegesebben el lehet zárni a biztonsági réseket. Ezzel szemben soha nem hagyott hátra holttestet maga után. Az „Ötösnek” jelenleg huszonhárom informátora dolgozott különböző PIRA-egységekben. Négyen közülük az Írországban szokásosnál lazább erkölcsű nők voltak, a többi tizenkilenc, férfiak, akiket így vagy úgy verbuváltak, bár közülük háromnak sejtelme sem volt, hogy angol ügynökökkel osztja meg titkait. A Biztonsági Szolgálat minden tőle telhetőt elkövetett, hogy megvédje őket, és ezek közül az emberek közül nem egyet szállítottak Angliába, ha már nem volt szükség rájuk, majd Kanadába repültek általában azért, hogy új és biztonságos életet kezdjenek. De az „Ötös” alapvetően mégis fejősteheneknek tekintette őket, amelyeket addig kell fejni, ameddig csak lehet. És alapvetően maguk is olyan emberek voltak, akik öltek, vagy segítettek másokat, hogy embereket öljenek, és ezáltal bűnözők és árulók voltak maguk is, akiknek a lelkiismerete egy kicsit későn ébredt fel ahhoz, hogy a velük dolgozó angol ügynökök igazából együtt tudjanak velük érezni.
Grady a jelenlegi dossziéja szerint egyszerűen eltűnt a föld színéről. Egyesek feltételezték, hogy netán végzett vele valamelyik vetélytársa, bár egy ilyen hír valószínűleg eljutott volna a PIRA-vezetésig. Gradyt még a mozgalmon belüli ellenzékében is tisztelték, olyan embernek tartották, aki igazán hisz az eszmében, azonkívül hatékony harcos, aki jó néhány katonát és rendőrt megölt már Londonderryben. A Biztonsági Szolgálat pedig továbbra is el akarta kapni a miatt a három SAS-kommandós miatt, akit valahogy sikerült elfogni, megkínozni és megölnie. Ezeket a holttesteket megtalálták, és az SAS-ben azóta is sistereg a bosszúvágy, a 22. Különleges Légi Szolgálat Ezred soha nem felejt, és soha nem bocsát meg ilyesmit. A gyilkosságot talán igen, de a kínzást már nem.
Cyril Holt, a Biztonsági Szolgálat igazgatóhelyettese, negyedévenként átnézte a komolyabb dossziékat. Gradynél megtorpant. Az ír teljesen eltűnt a képből, pedig Holt bizonyos volt benne, hogy hallott volna róla, ha Grady meghal. Az is elképzelhető persze, hogy feladta a harcot, látván, hogy szervezete végül is hajlandó belemenni a béketárgyalásokba, úgy döntött, hogy felfüggeszti a hadműveleteket ő is. De a londoni Guy's kórház pszichiátriájának vezetője által készített pszichológiai elemzés szerint ő lesz az utolsó, aki leteszi a fegyvert, és békés elfoglaltságot keres.
A harmadik lehetőség az volt, hogy egyszerűen csak rejtőzködik, talán Ulsterben vagy még inkább a köztársaságban... ez utóbbi a valószínűbb, mert az „Ötös” informátorainak többsége északon tevékenykedik. Holt elővette Grady fényképét és hozzá vagy húsz PIRA-katonáét, akikről szintén volt dossziéjuk. A képek a komputeres feljavítás ellenére sem voltak valami jók. Holt feltételezte, hogy Grady igenis aktív még, valamilyen módon vezeti harcias PIRA frakcióját. Akciókat tervez, amelyek végbemennek vagy sem, de addig is vigyáz, hogy ne legyen szem előtt, és személyiségét jól leplezve álnéven él. Semmi mást nem tehetnek, mint azt, hogy nyitva tartják a szemüket. Holt rövid jegyzetet írt erről, becsukta a dossziét, kimenő tálcájára tette, és újabb dossziét vett elő. Másnap a jegyzeteket beírják az „Ötös” komputerébe, amely lassacskán kiszorítja a papírdossziékat, még ha Holt nem is szereti használni. Jobb szerette az olyan dossziékat, amelyeket a kezébe foghat.
– Ilyen gyorsan? – kérdezte Popov.
– Miért is ne? – felelte Brightling.
– Ahogy gondolja, uram. És a kokain? – tette hozzá utálkozva. – Már becsomagoltuk a bőröndöt. Ötkilónyi orvosilag tiszta anyag a saját raktárunkból, a táska a gépen lesz.
Popovnak egyáltalán nem tetszett a dolog, hogy kábítószert szállítson. Nem elvi kifogásai merültek fel hirtelen, hanem egyszerűen aggódott a vámhivatalnokok és a bőröndöket szaglászó kutyák miatt. Brightling elmosolyodott az orosz arcán látható aggodalomra.
– Nyugalom, Dmitrij, ha bármi probléma van, a dublini leányvállalatunkhoz szállítja az anyagot. Ellátjuk kellő dokumentumokkal. Csak azért igyekezzen nem felhasználni őket. Esetleg kínos lehet.
– Ahogy mondja. – Popov kezdett megkönnyebbülni. Bérelt Gulfstream V business jeten repült, mert túl veszélyesnek tűnt, hogy rendes nemzetközi járaton, rendes nemzetközi repülőtéren keresztül szállítsák be a kábítószert. Az európai országok nemigen nyaggatták a beutazó amerikaiakat, akik fő célja az volt, hogy náluk költsék el a dollárjaikat, és nem az, hogy bajt okozzanak, de manapság már mindenütt tartanak kutyákat, mert a kábítószer miatt minden ország aggódik.
– Ma este?
Brightling bólintott, órájára pillantott.
– A gép a Teeterboro repülőtéren lesz. Legyen ott hatkor. Popov távozott, és taxival ment vissza a lakásába. Összecsomagolni nem volt nagy dolog, de a gondolkodás már komolyabb feladatot igényelt. Brightling a legalapvetőbb biztonsági előírásokat is megszegi most. Azzal, hogy magángépet bérelt, most először hozza kapcsolatba Popovot a vállalatával, hát még azzal az irattal, amit a kokainhoz mellékel. Brightling meg se kísérelte, hogy úgy állítsa be a dolgot, mint akinek semmi köze Popovhoz. Talán azért, mert amúgy sem bízik a hűségében, nem hisz abban, hogy amennyiben letartóztatják, tartja a száját... nem, nem így van, fordultak Dmitrij Arkagyijevics gondolatai. Ha nem bíznának benne, magát a küldetést sem bíznák rá, és mindig is ő volt a kapcsolat Brightling és a terroristák között.
Vagyis bízik bennem, Mégis tojik a biztonságra... és ez csak azt jelentheti, hogy Brightling számára ez nem kérdés. De hogy lehet ez? Talán azt tervezi, hogy végez vele? Ez is elképzelhető, de nemigen hitt benne. Brightling könyörtelen ugyan, de nem elég okos... pontosabban túl okos. Nyilván számításba veszi a lehetőséget, hogy Popovnak vannak írásos feljegyzései valahol, és ha meghal, azzal automatikusan leleplezi, milyen szerepet játszott a tömeggyilkosságban. Úgyhogy ezt elvethetem, gondolta az orosz.
Akkor mi lehet?
Az egykori hírszerzőtiszt a tükörbe nézett, és egy olyan ember arcát látta, aki még mindig nem tudja, amit tudnia kellene. A kezdetektől fogva a pénz csábította, afféle bérügynököt csinált belőle, akit a személyes haszna motivált, a PILE „P”-je, ezzel szemben olyasvalakinek dolgozik, akinek a számára a pénznek nincs jelentősége. A CIA bármilyen gazdag volt is, mindig is meggondolta, mennyi pénzt adjon az ügynökeinek. Az amerikai hírszerző szolgálat százszor jobban fizetett orosz ellenfelénél, de ezeket az összegeket ugyanúgy igazolni kellett, hiszen a CIA-nak is voltak könyvelői, akik úgy uralkodtak a terepen dolgozó tisztek fölött, mint valaha a cár udvaroncai és bürokratái a legkisebb orosz faluban. Popov utánajárt annyira a dolognak, hogy tudja, a Horizon Corporationnak rengeteg pénze van, de biztos nem abból, hogy szórták a pénzt. Egy kapitalista társadalomban az ember meggazdagodhat azáltal, hogy okos, esetleg azáltal, hogy könyörtelen, de nem azáltal, hogy ostoba, és hatalmas összegeket költeni fölösleges dolgokra ostobaság.
Miről lehet szó? – tűnődött Dmitrij kétségbeesetten, odább lépett a tükör elől, és folytatta a csomagolást.
Bármit tervezzen is, bármilyen okból szervezi ezeket a terrorista akciókat, közel van a céljához.
Ez már egy kicsit ésszerűbbnek tűnt. Az ember rejtőzködik ameddig csak kell, de amikor már nem, akkor már nem veszi a fáradságot. Amatőr lépés. Egy amatőr, még egy olyan tehetséges amatőr, mint Brightling sem tudhatja, mert nem tanulta meg a szervezete sok-sok keserű tapasztalatából, hogy az ember soha nem szegi meg a szakma szabályait, még egy akció sikeres befejezése után sem, mert az ellenség még akkor is rájöhet olyan dolgokra, amelyeket a legközelebbi esetben felhasznál ellened...
...hacsak nem lesz legközelebb? – gondolkodott Dmitrij alsóneműit válogatva. Ez lesz az utolsó akció? Nem, helyesbített magában, ez lesz az utolsó akció, amelyhez szükségük van rám?
Ismét végigfutott a gondolatmeneten. A rábízott akciók egyre nagyobb szabásúak lettek, míg végül már ott tart, hogy kokaint csempészik terroristáknak, miután hatmillió dollárt helyezett el nekik. Ahhoz, hogy megkönnyítsék a kábítószer-csempészést, iratokat is kap, melyek szerint egy óriásvállalat egyik részlegéből szállítja a másikba a kábítószert. Ezáltal a személyét és a kábítószert is összekapcsolják Brightling cégével. Előfordulhat, hogy hamis iratai nem tartanak ki, ha a rendőrség komolyabban érdeklődik iránta. – Ugyan már, miért ne tartanának ki, csak akkor van bajban, ha a Garda érdeklődik, amelynek közvetlen kapcsolata van az MI-5-tel, és ez nem valószínű. Ahogyan az sem, hogy az angol Biztonsági Szolgálat ismeri a fedőnevét, vagy akár rendelkezik róla egy rossz fényképpel is, különben is évekkel ezelőtt megváltoztatta a frizuráját.
Nem, az egyetlen ésszerű magyarázat, hogy ez lesz az utolsó akció, vonta le a következtetést Popov, mire befejezte a csomagolást. Brightling lezárja a dolgokat. Popov számára ez azt jelentette, hogy ez az utolsó esélye, hogy kaszáljon. Másban nem reménykedhetett, mint abban, hogy Grady és gyilkos bandája ugyanúgy jár, mint a többiek Bernben és Bécsben, na és Spanyolországban is, bár neki abban nem volt része. Tudja az új svájci bankszámlaszámát és jelszavát, ezen pedig elég pénz van ahhoz, hogy jól éljen élete hátralevő részében. Mindössze annyi kell, hogy a Szivárvány-egység végezzen velük, és ő mindörökre eltűnhet. Popov ezzel a reményteli gondolattal agyában hagyta el lakását, és intett le egy taxit, hogy kiautózzon a Teeterboro repülőtérre. Lesz ideje gondolkodni a dolgon az Atlanti-óceán fölött.
MÓDSZEREK
– CSAK az időnket vesztegetjük – közölte Barbara Archer a konferenciateremben. – Az F4-es halott, pusztán a szíve ver még. Mindent megpróbáltunk, de semmi nem állítja meg a Sívát, az égvilágon semmi.
– Kivéve a B vakcina antitesteit – jegyezte meg Killgore.
– Kivéve ezeket – bólintott Archer. – De semmi más nem használ.
Az asztal körül ülők egyetértettek vele. Az égvilágon minden, az orvostudomány által ismert kezelést kipróbáltak, még olyanokat is, amelyekről a CDC-ben, az USAMRIID-ben, és a párizsi Pasteur Intézetben csak spekuláltak. Még az összes létező antibiotikumot is kipróbálták, a penicillintől a Keflexig, és két új szintetikus anyagot, amelyekkel most kísérletezik a Merck és a Horizon. Az antibiotikumok kipróbálása mindössze a pontot tette fel az i betűre, hiszen esélye sem volt, hogy segítsenek egy vírusfertőzés ellen, de kétségbeesett helyzetben az emberek mindennel megpróbálkoznak, és ki tudja, hátha valami új és váratlan fordulat történhetett volna.
De nem a Sívával. Az Ebola vérzéses láznak ezt az új tökéletesített változatát genetikailag olyanra tervezték, hogy erőteljesebb legyen a természetes változatánál, amely még mindig szedi az áldozatait a Kongó völgyében. Csaknem száz százalékig halálos volt, és száz százalékig ellenállt minden, az orvostudomány által ismert kezelésnek, és hacsak nem történik valami hatalmas áttörés a fertőző betegségek kezelésében, semmi nem állíthatja meg a terjedését. Sokan akkor fertőződnek meg, amikor útjára bocsátják a Sívát, a többiek pedig a Steve Berg által kifejlesztett A vakcinától. Mindkét esetben a Síva lassan kialakuló viharként fog végigsöpörni a világon. Hat hónapon belül az életben maradt emberek három csoportba tartoznak majd. Az első csoportban azok lesznek, akiket valamilyen módon nem érintett a járvány. Nem sokan lesznek ebben a csoportban, hiszen a földön minden nemzet föltölti majd a raktárait az A vakcinából, és beoltja az állampolgárokat, mert a Síva első áldozatainak a látványa kellőképp elborzaszt majd minden televízióval rendelkező polgárt. A második csoportban azok az igen ritka emberek lesznek, akiknek az immunrendszere elég védelmet biztosít még a Síva ellen is. A laboratóriumnak ugyan még egyetlen ilyen embert sem sikerült találnia, de elképzelhetetlen, hogy ne legyenek ilyenek. Szerencsére többségük áldozatául fog esni a világ városai összeomlásának. Talán éhen halnak, vagy a járványt követő zavargásokban halnak meg, esetleg valami teljesen átlagos bakteriális fertőzésben, amely a nagyszámú temetetlenül maradt halottal jár.
A harmadik csoport a Kansasban levő néhány ezer ember lesz. A mentőcsónakban, ahogyan nevezték. Ez a csoport aktív projekttagokból fog állni – mindössze néhány százan vannak – azonkívül a családjukból és más, a B vakcina által megvédett kiválasztott tudósokból. A kansasi telep elég nagy, elszigetelt, és bőven el van látva fegyverekkel arra az esetre, ha nemkívánatos látogatók érkeznének.
Hat hónap, gondolták. Huszonhét hét. Legalábbis ezt jósolja a komputeres számítás. Egyes területeken gyorsabban megy a dolog, mint máshol. A modellek szerint Afrika lesz az utolsó, mert ott fogják utoljára szétosztani az A vakcinát, ráadásul lassan a gyenge infrastruktúra miatt. Európa bukik elsőként a maga tömeges egészségügyi ellátásával és engedelmes állampolgáraival, akik szépen beballagnak az oltásért, amikor megkapják a levelet. Európát Amerika követi majd, aztán természetesen a világ többi része.
– Az egész világ – jegyezte meg Killgore. Kinézett az ablakon a New York/New Jersey határvidékre a maga zöldellő dombjaival, gyönyörű fáival. A Kanadától Texasig terjedő hatalmas gabonaföldeknek is vége lesz, bár egy részük tovább terem majd vadon az eljövendő századokban. A bölény gyorsan elszaporodik majd a Yellowstone parkban, és egyes magántenyészeteken levő telepekről, velük együtt a farkasok és a grizzly medve is, meg a madarak, a coyote-ok, és a prérikutyák. A természet igen hamar helyre fogja állítani egyensúlyát. A komputermodell szerint öt éven belül az egész föld megváltozik.
– Igen, John, de még nem tartunk ott – közölte Barb Archer. – Mit tegyünk a kísérleti alanyokkal?
Killgore értette; mit javasol kolléganője. Archer nem szerette a klinikai gyógyászatot.
– Az F4-es legyen az első?
– Mindannyian tudjuk, hogy csak az időt vesztegetjük azzal, hogy továbbra is lélegeztetjük. Valamennyiüknek fájdalmaik vannak, és semmi újat nem tudunk meg belőle, mindössze annyit, hogy a Síva végzetes, amit amúgy is tudunk már. Amúgy is, néhány héten belül átköltözünk nyugatra, semmi értelme addig életben tartani őket, úgysem költöznek velünk.
– Még jó – jegyezte meg egy másik orvos.
– Hát, nekem pedig elegem van abból, hogy az időmet vesztegessem velük, halott embereknek játsszak orvost. Azt javaslom, hogy tegyük meg, amit tennünk kell, és legyünk túl rajta.
– Egyetértek – jelezte egy másik tudós az asztal mellett.
– Ki ért még egyet? – számolta Killgore a felemelkedő kezeket. – Ellene? – Mindössze két kéz emelkedett föl. – Az igen győzött. Oké. Barbara és én elintézzük a dolgot még ma. Barb?
– Miért várjunk, John? – kérdezett vissza Archer unottan.
– Kirk Maclean? – kérdezte Sullivan ügynök.
– Én vagyok – felelte az ajtóban álló férfi.
– FBI – mutatta föl Sullivan igazolványát. – Beszélhetnénk?
– Miről? – Az ügynökök a szokásos riadalmat láttak a másik arcán.
– Muszáj ezt a folyosón megbeszélnünk? – kérdezte Sullivan barátságosan.
– Oké, persze, jöjjenek be. – Maclean hátralépett, kitárta az ajtót előttük, majd bevezette őket a nappaliba. Be volt kapcsolva a tévé, valami kábelcsatorna éppen egy kung-fus, lövöldözős kalandfilmet adott.
– Tom Sullivan vagyok, ő pedig Frank Chatham. Két nő eltűnésének az ügyében nyomozunk – közölte a vezető ügynök, miután leültek. – Reméljük, segíthet nekünk.
– Persze. Úgy érti, elrabolták őket, vagy ilyesmi? – kérdezte a férfi.
– Ez is elképzelhető. A nevük Anne Pretloe és Mary Bannister. Úgy tudjuk, esetleg ismerte egyiküket vagy mindkettőjüket – mondta Chatham.
Látták, hogy Maclean lehunyja a szemét, majd néhány másodpercig kinéz az ablakon.
– A Turtle Innből, ugye?
– Itt találkozott velük?
– Ugyan már, emberek, rengeteg lányt ismerek. Ez egy remek hely, zene meg minden, ezért járok oda. Van képük?
– Tessék – nyújtotta át Chatham.
– Oké, persze, már emlékszem, Annie... nem is tudtam a másik nevét – magyarázta. – Jogi titkárnő, ugye?
– Így van – helyeselt Sullivan. – Milyen jól ismerte?
– Egy kicsit táncoltunk, beszélgettünk, megittunk együtt néhány italt, de nem randevúztam vele.
– Előfordult, hogy együtt távoztak a bárból, esetleg sétáltak, vagy valami ilyesmi?
– Az hiszem, egyszer hazakísértem. Mindössze néhány saroknyira lakik a bártól... igen – néhány másodperc múlva már eszébe is jutott. – Félsaroknyira a Columbus Avenue-tól. Hazakísértem, de nem hívott föl.., úgy értem, soha... úgy értem, nem volt semmi... értik, nem feküdtem le vele. – Úgy tűnt, zavarban van.
– Nem tudja, voltak barátai? – kérdezte Chatham elővéve jegyzetfüzetét.
– Igen, volt egy fickó, akivel jóban volt, valamilyen Jim. Ha jól tudom, könyvelő. Nem tudom pontosan, mi volt köztük, de ha mindketten ott voltak a bárban, általában együtt iszogattak. A másiknak az arcára emlékszem, de a nevére nem. Lehet, hogy beszéltem vele, de nem emlékszem rá. Tudják, ez egy magányosok bárja, ismerkedőhely, ahol az ember nagyon sok emberrel találkozik, és néha összejön a dolog, de legtöbbször nem.
– Telefonszámok?
– Az övékét nem tudom, de megvan két másik csajé, akit onnan ismerek. Akarják? – kérdezte Maclean.
– Ismerik Mary Bannistert és Anne Pretloe-t? – tudakolta Sullivan.
– Lehet. A nők jobban összetartanak, mint mi, férfiak, kis klikkekbe tömörülnek, ellenőriznek minket, ahogy mi is őket, csak sokkal szervezettebben. Értik, ugye?
Volt néhány kérdésük, vagy egy fél órán keresztül faggatták Macleant, időről időre egy kérdést meg is ismételtek, és Maclean nem bánta, mint oly sokan. Végül megkérdezték, körülnézhetnek-e a lakásban. Nem volt hozzá joguk, de furcsamód általában még a bűnözők is megengedik, pedig nemegyszer lebuknak a nyíltan elöl hagyott bizonyítékok miatt. Ebben az esetben az ügynökök deviáns szexuális viselkedésre utaló újságokra vagy fényképekre voltak kíváncsiak, vagy akár erre utaló személyes fényképekre. De amikor Maclean körbevezette őket, mindössze állatokról készült képeket láttak, természetről, a természetvédelemről szóló lapokat – köztük olyan csoportok kiadványait, amelyet az FBI szélsőségesnek tartott – na és mindenféle turista- meg hegymászó-felszerelést.
– Látom, szeret kirándulni? – kérdezte Chatham.
– Imádom a természetet – bólintott Maclean. – Olyan csajt keresek, aki ugyanúgy szereti, mint én, de nemigen találok ebben a városban.
– Elhiszem – bólintott Sullivan, és átnyújtotta a névjegyét. – Ha bármi az eszébe jutna, kérem; rögtön hívjon föl. A hátoldalán van az otthoni számom. Köszönöm a segítséget.
– Hát nem tudom, mennyit segítettem – jegyezte meg a másik.
– Ahogy mondják, minden apróság számít. Viszlát – köszönt el Sullivan kezet rázva vele.
Maclean becsukta az ajtót mögöttük, majd nagyot sóhajtott. Hogy a fenébe találták meg a nevét és a címét? Csupa olyan kérdést tettek föl, amire felkészült, és ki is gondolta a válaszokat, de nagyon rég. Miért most bukkantak föl? Buták volnának a zsaruk, vagy lassúak, vagy mi ez az egész?
– Nagy rakás semmi – jegyezte meg Chatham kocsijukhoz érve.
– Talán a nők, akiknek a számát megadta, mondanak valami hasznosat.
– Kétlem. Tegnap a bárban beszéltem az egyikükkel.
– Menjünk vissza hozzá. Kérdezzük meg, mi a véleménye Macleanről.
– Oké, Tom. Jobb ötletünk úgysincs. Mi a véleményed a fickóról? Van valami érzésed? – kérdezte Chatham.
Sullivan a fejét rázta.
– Nem, de sajnos én nem vagyok gondolatolvasó.
– Kár – bólintott Chatham.
***
Itt volt az idő, és nem volt értelme halogatni a dolgot. Barbara Archer kulcsával kinyitotta az orvosságosszekrény ajtaját, és kivett tíz ampulla káliumoldatot. Zsebre rakta őket, aztán az F4-es kezelőszoba előtt megtöltött egy 50 köbcentis injekciós fecskendőt, majd kinyitotta az ajtót.
– Hello. – A betegköszönése inkább nyögésnek hallatszott. Mary az ágyban feküdt, és mozdulatlanul nézte a falra szerelt tévét.
– Hello, Mary. Hogy vagyunk? – Archerben hirtelen fölötlött a kérdés, miért azt kérdezik az orvosok, hogy hogy vagyunk? Így többes számban. Fura nyelvi szokás. Valószínűleg az orvosi egyetemen ragad az emberre, talán azért, hogy az orvos kimutassa együttérzését a betegével, ami ez esetben nemigen állt fenn. Az egyetemen az egyik első nyári munkáján egy kutyatelepen dolgozott. Az állatok hét napot kaptak, és ha azalatt senki nem vitte el őket, elaltatták őket – vagyis meggyilkolták, nagy adag altatóval, az injekciót mindig a bal első lábba adták, és a kutyák öt másodperc múlva már aludtak is. Barbara pedig mindig megsiratta őket. Jól emlékezett, mindig keddenként csinálták, rögtön ebéd előtt. Ő pedig ezeken a napokon soha nem ebédelt, sokszor nem is vacsorázott, amikor egy különlegesen kedves kutyát kellett kivégeznie. Felsorakoztatták őket a rozsdamentes acél kezelőasztalokon, aztán egy másik alkalmazott lefogta őket, hogy könnyebb legyen a gyilkosság. Barbara mindig kedvesen beszélt a kutyákhoz, csitítgatta őket, hogy kevésbé féljenek, és könnyebb haláluk legyen. Az asszony az ajkába harapott. Adolf Eichmann érezhette így magát, vagy legalábbis illett volna így éreznie magát.
– Elég rohadtul – felelte Mary Bannister végül.
– Ez majd használ – ígérte Archer. Elővette az injekciós tűt, és levette róla a műanyag biztonsági fedőt. Három lépéssel az ágy mellett termett, megfogta az F4-es karját és mozdulatlanul tartotta, aztán a könyök belső részénél futó vénába döfte a tűt, az F4-es szemébe nézett, és befecskendezte a szert.
Mary szeme elkerekedett. A káliumoldat égette az ereit. Jobb karja a bal felső karjához vágódott, aztán a következő pillanatban a mellkasához kapta, ahogy az égő érzés gyorsan szétáradt a szívénél. A kálium azonnal megállította a szívverést. Az ágy melletti EKG-gép nagyjából normális szinuszgörbét mutatott, de hirtelen a vonal ugrott egyet, majd tökéletesen egyenes lett, és felhangzott a veszélyt jelző hang. Mary szeme valahogy nyitva maradt, mert az agyban elég oxigén volt ahhoz, hogy egy percig még működjön azután is, hogy a szív már nem küldött vért. Döbbenet látszott a szemében. Az F4-es nem tudott megszólalni, nem tudott ellenkezni, mert szívverésével együtt a légzése is abbamaradt, de egyenesen Archer szemébe nézett... akár valamikor a kutyák, gondolta az orvos, bár a kutyák egyszer sem néztek ilyen vádlón rá. Archer érzelemmentes arccal viszonozta a pillantást. Nem úgy, mint akkoriban a kutyatelepen. Aztán nem egész egy perc múlva az F4-es szeme lecsukódott, és a lány halott volt. Eggyel kevesebb. Még kilenc maradt, utána végre hazamehet. Archer remélte, jól működik a videofelvevője. Fel akarta venni a Discovery Channel adását a yellowstone-i farkasokról, de egyszerűen képtelen volt kiigazodni azon az átkozott gépen.
Harminc perc múlva a testeket már műanyag zsákba csomagolták, és elgurították az égetőhöz. Különleges, orvosi felhasználásra gyártott modell volt. Azzal a céllal gyártották, hogy a segítségével megszabaduljanak olyan felesleges biológiai anyagoktól, mint az embriók vagy amputált végtagok. Természetes gáz hajtotta és igen magas hőmérsékletet biztosított, még a fogtöméseket is elpusztította, és olyan finom hamuvá alakított át mindent, hogy a szél egész a sztratoszféráig emelte, majd kivitte a tengerre. A kezelőszobákat felsikálják, hogy nyoma se maradjon a Síva jelenlétének, és hónapok óta most először nem lesznek zsákmányra vadászó vírusszálak a telepen. A projekt tagjai megkönnyebbülhetnek, gondolta Archer hazafelé menet. A Síva igen hasznos eszköz, hogy elérjék céljukat, de az embernek a háta borsózik tőle. Valamennyien örülni fognak, amikor megszabadulnak tőle.
Popovnak sikerült öt órát aludni a repülőn, és arra ébredt, hogy a légikísérő húsz perccel leszállás előtt megrázza a vállát. Shannon, ez az egykori hidroplán-leszállóhely, ahol a Pan American Boeing clipperei szálltak le, mielőtt tovább repültek volna Sauthamptonba, és ahol az utasok ír kávét kaptak a légitársaságtól, hogy felébredjenek, Írország nyugati partján volt, a hajnali fényben zöldellő tanyák látszottak mindenfelé. Popov megmosakodott a mosdóban, majd visszaült ülésébe a leszálláshoz. Puhán értek talajt, és csak keveset gurultak, aztán gépük a központi terminál felé gurult, ahol még néhány business jet várakozott, hasonlóak ahhoz a G-V-hez, amelyet a Horizon Corporation bérelt a számára. Alig álltak meg, máris megjelent egy elég lerobbantnak tűnő hivatali kocsi a gép mellett, és egy egyenruhás alak sietett föl a lépcsőn. A pilóta hátrafelé intett.
– Üdvözlöm Shannonban, uram – köszönt a bevándorlási hivatal tisztviselője. – Láthatnám az útlevelét?
– Tessék – nyújtotta át Popov.
A tisztviselő átlapozta.
– Látom, nemrég járt nálunk. Az utazás célja, uram?
– Üzleti út. Gyógyszerekkel foglalkozunk – tette hozzá az orosz, hátha a tisztviselő ki akarná nyittatni a táskáját.
– Hmm – felelte a férfi minden érdeklődés nélkül. Lepecsételte az útlevelet, majd visszaadta. – Van valami elvámolnivalója?
– Nem igazán.
– Nagyon helyes. Érezze jól magát, uram. – Ugyanolyan gépies volt a mosolya, mint a mozgása is, aztán már ott sem volt, lefelé sietett a lépcsőn a kocsijához.
Popov még csak nem is sóhajtott a megkönnyebbüléstől. Kár volt ilyen feszültnek lennie, elvégre ki bérelne egy ilyen repülőgépet százezer dollárért csak azért, hogy kábítószert csempésszen. Megint valami, amit megtanulhatok a kapitalizmusról, gondolta Dmitrij Arkagyijevics. Ha az embernek elég pénze van ahhoz, hogy hercegként utazzon, nem is igazán vonatkoznak rá a törvények. Döbbenetes, gondolta. Fölvette kabátját, lement a repülőgépről a várakozó fekete Jaguárhoz. Táskáját időközben már betették a csomagtartóba.
– Mr. Szerov? – tárta ki előtte a sofőr az ajtót. Olyan zaj volt itt, hogy nem kellett aggódni amiatt, hogy valaki meghallja.
– Én vagyok. Seanhoz megyünk?
– Igen, uram.
Popov bólintott, és beült a hátsó ülésre. Egy perc múlva elhagyták a repülőtér területét. A vidéki utak olyanok voltak, mint Angliában, keskenyebbek az amerikaiaknál, és itt is az út rossz oldalán mentek. Milyen különös, gondolta Popov, ha az írek annyira nem szeretik az angolokat, miért utánozzák vezetési szokásaikat?
Az út vagy egy fél óra hosszat tartott, egy a főúttól elég távol eső tanyán álltak meg. Két személykocsi volt ott, meg egy furgon, és egy férfi, láthatóan őrségben. Popov felismerte, Roddy Sands volt, az egység óvatos tagja.
Dmitrij kiszállt, végigmérte anélkül, hogy kezet fogtak volna. Kivette csomagtartójából a kábítószerrel teli fekete aktatáskát, és bement a házba.
– Jó napot, Joszif – köszöntötte Grady. – Milyen volt az út?
– Kényelmes. – Popov átadta a táskát. – Elhoztam, amit kértél, Sean.
Elég egyértelmű volt a hangszíne. Grady végigmérte, némi zavar látszódott az arcán.
– Én sem szeretem, de pénzt kell szerezni ahhoz, hogy folytathassuk a harcot, és ez az egyetlen módja. – Az ötkilónyi kokain ára a körülményektől függött. A Horizon Corporationnak mindössze 25000 dollárjába került, mivel a gyógyszergyárak számára törvényes piacon vette. Hígítva az utcán ötszázszor ennyit fog érni. Íme a kapitalizmus egy másik oldala, gondolta Popov, aztán kiverte a fejéből a gondolatot. Egy papírlapot nyújtott át az írnek.
– Ez pedig a titkos svájci bankszámla száma és jelszava. További óvintézkedésként csak hétfőnként és szerdánként vonhatsz ki pénzt belőle. Hatmillió amerikai dollár van a számlán, az összeget bármikor ellenőrizheted – közölte Popov.
– Mint mindig, most is öröm veled üzletet kötni, Joe – jegyezte meg Sean, és ritka mosoly jelent meg arcán. Soha, tizedennyi pénzzel nem rendelkezett még, pedig már több mint húsz éve volt hivatásos forradalmár. Igaz, immár üzletemberek vagyunk, vagy mi a szösz, gondolta Dmitrij Arkagyijevics.
– És mikor léptek?
– Hamarosan. Ellenőriztük a területet, és a tervünk kész gyönyörűség, barátom. Most megcsípjük őket, Joszif Andrejevics – ígérte Grady. – Nagyot fogunk ütni.
– Pontosan tudnom kell, hogy mikor. Bizonyos dolgokat nekem is meg kell tennem – közölte Popov.
Dmitrij látta, hogy ettől meghökkennek. Ezeknél az embereknél a biztonság alapvető követelmény, most pedig egy kívülálló akar tudni olyan dolgokat, amelyekről csak keveseknek lehet tudomásuk. Néhány másodpercig farkasszemet néztek, aztán az ír visszakozott. Azzal, hogy leellenőrzi, hogy a pénz a helyén van, magát az oroszt is leellenőrzi. Különben is, éppen elég bizonyíték az az ötkilónyi fehér por, amit hozott, persze feltételezve, hogy még a nap folyamán nem tartóztatja le a Garda. De Popov nem az a fajta.
– Holnapután. Az akció pontosan déli egy órakor kezdődik.
– Ilyen hamar?
Gradynek tetszett, hogy az orosz így alábecsülte.
– Miért húzzuk az időt? Most, hogy a pénz a helyén van, mindenünk megvan.
– Ahogy mondod; Sean. Tehetek még valamit értetek?
– Nem.
– Akkor, ha megengeded, indulok.
Ez alkalommal kezet ráztak.
– Daniel elvisz, ahova akarod... Dublinba?
– Pontosan, a repülőtérre.
– Mondd csak meg neki, és elvisz.
– Köszönöm, Sean, és sok szerencsét. Talán utána találkozunk tette hozzá Dmitrij.
– Örülnék neki.
Popov még egyszer utoljára végignézte. Biztos volt benne, hogy most látja utoljára, annak ellenére, amit épp az előbb mondott. Grady pillantásából sütött a lelkesedés. Arra a hatalmas fegyvertényre gondolt, amelyik fordulópontot hoz a karrierjében. Volt benne valami kegyetlenség, amit Popov eddig nem vett észre. Akárcsak Fürchtner és Dortmund, ez az alak is inkább vadállat, mint emberi lény, és Popovot zavarta a dolog, bármennyi tapasztalatot is szerzett ilyen emberekkel. Képesnek kellett volna lennie belelátni mások agyába, de ez alkalommal mindössze ürességet látott, bárminemű emberi érzés hiányát és helyettük egy ideológiát, amely... hová vezette? Grady tudja egyáltalán? Valószínűleg nem. Feltehetőleg úgy látja magát, hogy valami ragyogó jövő felé tart. Ezt a kifejezést különösképp szerette az egykori Szovjetunió kommunista pártja. Csak éppen a hívogató fények jóval távolabb vannak, mint gondolta, és fényes ragyogásuk elrejti az úton közvetlen előtte levő gödrökét, és ha valaha is elérné a célját, valóságos katasztrófa lenne, akárcsak azok, akikre úgy emlékeztet, Sztálin, Mao és a többiek. Annyira másképp gondolkodik, mint az átlagember, mintha csak egy földönkívüli lenne. Az élet és halál puszta eszköz a kezében. Semmi köze az emberséghez. Mindazon dolgok közül, amelyeket Karl Marx adott a világnak, ez a szemléletmód a legrosszabb, gondolta Popov. Sean Grady embersége és érzelmei helyére egy geometriailag pontos modellt állított be, milyennek kéne lennie a világnak, és annyira hitt ebben a vízióban, hogy képtelen volt észrevenni azt az alapvető tényt, hogy bárhol is próbálkoztak vele, kudarcot vallott. Egy kimérát hajszolt, nem valódi teremtményt, akit soha nem érhet el, de aki után futva tönkreteszi saját magát, és ki tudja, hány embert még, akiket pusztulása előtt megöl. Most pedig csak úgy csillog a szeme a lelkesedéstől. Ideológiai szemellenzője nem engedte, hogy a maga valóságában lássa a világot, pedig azután, hogy hetven évig követték ugyanazt a kimérát, már az oroszok is tisztán látnak. Szemei csillognak, de ő maga vak. Hát nem különös, gondolta az orosz, miközben távozott.
– Oké, Peter, mostantól ti vagytok az ügyeletesek – mondta Chávez az 1-es osztag vezetőjének. Most az 1-es egység volt az ügyeletes, a 2-es a készenléti, és folytatta az intenzív kiképzési programot.
– Ahogy mondod, Ding – felelte Covington. – De úgy tűnik, sehol nem történik semmi.
A különböző országok hírszerző szervei által kapott jelentések elég biztatóak voltak. A különböző ismert vagy gyanított terroristákkal beszélő informátorok – főleg az utóbbiakról lehetett szó, mivel az aktív terroristák javát már letartóztatták – azt jelentették, hogy a világparkbeli események eléggé lehűtötték a légkört, főleg hogy a franciák végül közzétették azoknak az ismert terroristáknak a nevét és fényképét, akik életüket vesztették Spanyolországban, és mint kiderült, az egyikük az Action Directe egyik nagy becsben álló tagja volt, akinek a lelkét hat gyilkosság is terhelte, és aki igazi szakértő hírében állt. Ezeknek az embereknek a nyilvános veszte megrázta a terroristaközösséget, ráadásul most igen nagy becsben állt előttük a spanyol rendőrség, amely a Szivárvány tollaival büszkélkedett a baszk terroristák bánatára. A baszkok, a spanyol források szerint szintén visszahúzódtak néhány megbecsült tagjuk elvesztése miatt.
Bill Tawney összefoglalója szerint ha mindez igaz, a Szivárvány elérte azt a hatást, amelyet reméltek létrehozásakor. És talán ez azt is jelenti, hogy nem kell olyan gyakran felvonulniuk, és embereket ölniük, hogy bizonyítsanak. De még mindig nem került elő semmi, amely megmagyarázta volna, miért történt ez a három incidens ilyen közel egymáshoz időben, és netán nem szándékosan intézte-e így valaki. A brit hírszerző szolgálat analitikai részlege szerint véletlen egybeesés. Szerintük Svájc, Németország és Spanyolország különböző országok, és elég valószínűtlen, hogy bárkinek is mindhárom országban lennének kapcsolatai a földalatti csoportokhoz. Kettőben esetleg, de nem mindháromban. Azt is javasolták, hogy föl kéne venni a kapcsolatot az egykori keleti blokk hírszerző szolgálataival, ellenőrizni, mit csinálnak bizonyos visszavonult tagjaik. Esetleg megérné megvásárolni az információt a jelenlegi árfolyamon, ami elég magas, hiszen a korábbi hírszerzőtiszteknek a való világban kellett valós megélhetést keresni, de akkor sem lehetnek olyan magasak a költségek, mint egy olyan incidensé, ahol embereknek bajuk esik. Tawney mindezt kifejtette John Clarknak, ő pedig ismét megtárgyalta a dolgot Langleyvel, de ismét elutasították, minek eredményeként a Szivárvány Hatos morgását lehetett hallani egész héten a CIA-főhadiszálláson dolgozó aktakukacokról. Tawney agyában megfordult, hogy maga javasolja a Hatos londoni főhadiszállásán a dolgot, de a CIA pozitív hozzáállása nélkül feltehetőleg csak az idejét vesztegetné.
Másfelől a Szivárvány láthatóan eredményes volt, még Clarknak is be kellett látnia, bármennyire is rosszul érezte magát íróasztal mögött dolgozó öltönyösként, aki fiatalembereket küld maga helyett elvégezni az érdekes munkát. John hírszerzői pályája nagy részén azért morgott, hogy miért nem ismerheti meg az általános összképet. Most, hogy így alakult, úgy gondolta, tán egy kicsivel jobban érti. A parancsnokságnak megvannak a jó oldalai, de nem nagy mulatság olyan ember számára, aki megszokta, hogy maga van kint a terepen, nem kerüli el a veszélyeket, és egyáltalán ott van, ahol zajlik az élet. A puszta gondolat is, hogy ő tudja, hogy megy az ilyesmi, és épp ezért megmondhatja másoknak, mit tegyenek, ugyanolyan népszerűtlen álláspont volt a számára, mint... amikor azt kellett elfogadnia, csak öt évvel ezelőtt is, hogy őt irányítják. Az egész élet egy csapda. És az egyetlen kiút ebből a csapdából sem valami szórakoztató, mondta magának Clark. Úgyhogy minden reggel fölvette az öltönyét, és közben azon morgott, hogy az öregedés teljesen tönkreteszi az életét, akárcsak minden más korabeli férfi szerte a világon. Hová tűnt az ifjúsága, hol vesztette el?
Popov ebéd előtt érkezett a dublini repülőtérre. Vett magának egy jegyet Gatwickbe a következő angliai járatra. Azon kapta magát, hogy hiányzik neki a G-V business jet. Igen kellemes módja az utazásnak, amely megszabadítja az embert a repülőterek nyüzsgésétől. Legalább olyan kényelmes, mint a Jumbo jet, de annyi pénze úgysem lesz soha, hogy megengedje magának, úgyhogy ki is húzta a listájáról. Meg fog elégedni az egyszerű első osztállyal, morogta magában az orosz. Egy kis bort kortyolgatott, miközben a 737-es elérte az utazómagasságot. Ismét akadt némi gondolkodnivalója, és az első osztályú kabin magánya ez alkalommal is segített.
Akarja-e egyáltalán, hogy Grady sikerrel járjon? Ami még érdekesebb kérdés, akarja-e munkaadója Grady sikerét? Bernben és Bécsben nem úgy tűnt, de ez alkalommal talán más a helyzet? Talán Henriksen akarja. Legalábbis amikor beszélgettek, ez volt a benyomása. Van valami különbség kettejük között, és ha igen, akkor mi az?
Henriksen azelőtt az FBI-nál dolgozott. Talán ez magyarázza a dolgokat. Akárcsak Popov, ő sem tűri a kudarcot semmiben. Vagy csakugyan olyan károkat akarnak okozni ennek a Szivárvány egységnek, hogy ne tudjon... mit ne tudjon? Beavatkozni valami akcióba?
Ismét előtte magasodott a kőfal, és ismét beverte a fejét. Két terroristatámadást kezdeményezett, és amennyire meg tudta ítélni, mindössze az volt a céljuk, hogy növeljék a terrorizmus miatti nemzetközi aggodalmat. Henriksennek nemzetközi tanácsadó cége van a témában, és számára jól jöhet a dolog, hogy szerződéseket kapjon, de elég költséges és nem túlzottan hatékony módja a megbízások szerzésének. Az új szerződésekkel kereshető pénz szinte biztos, hogy kevesebb, mint az, amit Popov csak mostanáig elköltött... vagy zsebre vágott. És azt se felejtsük el, hogy a pénz John Brightlingtől és a Horizon Corporationtól, vagy talán Brightlingtől magától származik, nem pedig Henriksen Global Securityjétől. Vagyis a két cégnek közösek a céljai, de nem közösek az anyagi lehetőségei.
Vagyis az akció kizárólag Brightling ügye, Henriksen mindössze tapasztalatával és tanácsaival támogatja, tűnődött Popov francia chablis-t kortyolgatva...
...de az egyik céljuk láthatóan az, hogy Henriksen kapja a sydneyi olimpia tanácsadói szerződését. A dolog láthatóan nagyon fontos mind Brightling, mind Henriksen számára. Ez azt jelenti, hogy Henriksen valami olyasmit tesz, ami nagyon fontos Brightlingnak, nem kétséges, hogy az ő céljait támogatja, bármi legyen is az.
De hát mit csinál Brightling és a vállalata? A Horizon Corporation és összes nemzetközi leányvállalata mind orvosi kutatásokkal foglalkozik. Gyógyszereket gyártanak, és minden évben hatalmas összegeket költenek új gyógyszerek kifejlesztésére. A világelsők közé tartoznak az orvosi kutatásban, Nobel-díjasok dolgoznak a laboratóriumaiban, és Popov internetes kutatásai szerint éppen valami hatalmas lehetőségekkel bíró, új távlatokat nyitó dologban kutatnak. Popov ismét a fejét csóválta. Mi köze a génsebészetnek és gyógyszergyártásnak a terrorizmushoz?
A tantusz az Ír-tenger fölött esett le, itt jutott eszébe, hogy Amerikát mindössze néhány hónappal ezelőtt támadták biológiai hadviseléssel. Körülbelül ötezer áldozata volt a dolognak, és az Egyesült Államok, elnökével együtt, sistergett a haragtól. A dossziéból, amit nemrégiben kapott tudta, hogy a Szivárvány egység parancsnoka Clark, és a veje Chávez, titokban igen komoly szerepet játszott ennek a véres kis háborúnak a befejezésében.
Bioháború, tűnődött Popov. Az egész világnak joggal borsózik a háta a gondolattól. A valóságban nem bizonyult túl hatékony fegyvernek az államok közötti összecsapásban, főként, hogy Amerika a várható sebességgel és dühödt hatékonysággal reagált a szaúd-arábiai harcmezőkön. Ennek eredményeképp nem akadt többé államfő, aki meg merészelne kísérelni egy ilyen támadást Amerika ellen. Az amerikai hadsereg egyre inkább a westernfilmek határ menti seriffjére emlékeztet, akit tisztelnek, de még inkább félnek halálosztó coltjától.
Popov kiitta borát, és az üres poharat forgatva kezében nézett le a közeledő zöldellő angol partokra. Biológiai hadviselés. Az egész világ undorodik és fél tőle, a Horizon Corporation pedig orvosi kutatásokkal foglalkozik, szinte bizonyosra vehető, hogy köze van a biológiai hadviseléssel kapcsolatos kutatásokhoz is, de ugyan milyen célból? Azonkívül egy egyszerű vállalat, nem pedig nemzetállam, nincs külpolitikája. Az égvilágon semmit nem nyerhet egy háborúval. A vállalatok nem háborúznak, legfeljebb más vállalatok ellen. Megpróbálnak ellopni ipari titkokat, de hogy valójában vért ontsanak? Ugyan? Ismét itt a kőfal, és ismét beleütköztem, morogta magában Popov.
***
– Oké – kezdte az ismertetést Dick Voss törzsőrmester. – Először is, ezeknek a digitális rádióknak olyan jó a hangminőségük, hogy ugyanúgy felismerhetitek egymás hangját, mint amikor a szobában beszélgettek. Másodszor is, a rádiók kódoltak, úgyhogy ha két külön osztag tevékenykedik a terepen, az egyik osztag hangja jön a bal fülbe és a másiké a jobb fülbe. Csak azért, hogy a parancsnok nehogy túlzottan összezavarodjon – tette hozzá, és az ausztrál tiszthelyettesek jót mulattak. – De az biztos, hogy az ember jobban kézben tarthatja így az akciókat, és mindenki tudhatja, mi történik. Az ember minél többet tud, annál hatékonyabban tevékenykedik a terepen. Itt lehet a hangerőt állítani – mutatta a kis csavart a mikrofon alján.
– Mi a hatósugara? – kérdezte egy magasabb rangú ausztrál tiszthelyettes.
– Úgy tíz mérföld, vagyis tizenötezer méter, ha nincsenek közben akadályok, kicsit hosszabb is lehet. Azután némileg romlik. Az elemek újra tölthetők és minden készlethez két tartalék jár. A tartóban levő elemek hat hónapig nem merülnek le, de azt javasoljuk, hogy hetente töltsék föl. Nem nagy ügy. Minden készlethez adunk töltőt is és univerzális csatlakoztatójuk van. Ugyanúgy be lehet dugni itt a fali csatlakozóba, mint bárhol máshol a világon. Addig kell babrálni ezt a kis vacakot, amíg bele nem passzol a konnektorba. – Dick Voss ezt is megmutatta. A szobában tartózkodók többsége a kezében levő berendezést nézte. – Oké, emberek, vegyék föl, próbáljuk ki. Itt található a ki/be kapcsoló...
– Még hogy tizenöt kilométer? – kérdezte Malloy.
– Úgy bizony – felelte Noonan. – Így magad hallgathatod, mi történik a terepen, és nem kell várnod, hogy megmondják. Belepasszol a repülőssisakodba és nem zavarja meg azt, amit az intercomba mondasz. Hozzá lehet kötni ezt a kis kapcsolót, a gombját pedig ide lehet vezetni a kezedhez úgy, hogy ki/be kapcsolhatod. A harmadik állása a csak hallgató állás.
– Nem rossz – jegyezte meg Nance őrmester. – Jó tudni, mi történik a földön.
– De mennyire. Ha hirtelen ki kell menteni titeket, talajtúrókat, már félúton lehetnék, mire szólnátok. Nekem tetszik – jegyezte meg Malloy ezredes. – Gondolom, megtartjuk, Tim.
– Még kísérleti állapotban van. Az E-Systems azt mondja, lehet, hogy még jönnek ki hibák rajta, igaz, még senki nem talált. A kódolórendszer a lehető legmodernebb, 128 bites folyamatos, a központi készlettel szinkronizált, de hierarchizált, hogy amennyiben az egyik készlet elromlik, egy másik automatikusan átveszi ezt a funkcióját. A Fort Meadé-i fiúk és lányok feltehetőleg ezt is képesek feltörni, de csak tizenkét órával azután, hogy használtad.
– Nem jelenthet problémát repülőgépen? Nem zavarhatja meg a berendezéseket? – kérdezte Harrison hadnagy.
– Tudomásom szerint nem. Fort Braggben kipróbálták Night Hawkokon és Stalkereken, de nem volt semmi probléma.
– Próbáljuk csak ki – mondta Malloy rögtön. Rég megtanulta, hogy ne bízzon túlzottan az elektronikában, különben is ez remek ürügynek tűnt ahhoz, hogy felemelkedjen a talajról Night Hawkjával. – Nance őrmester, készítse elő a madarat.
– Naná, ezredes – sietett őrmestere az ajtó felé.
– Tim, te maradj itt. Kipróbáljuk belülről és kívülről is, azonkívül bemérjük a hatósugarát is.
Harminc percre rá a Night Hawk már Hereford felett körözött. – Hogy hallasz, Noonan?
– Hangosan és tisztán, Medve.
– Oké, nem rossz, úgy tizenegy kilométerre lehetünk tőled, de olyan tisztán hallak, mintha itt ülnél mellettem. Ezek a digitális rádiók nem akármik, ugye?
– Nem bizony. – Noonan beült a kocsijába, és meggyőződött arról, hogy a körötte levő fémdoboz sem rontja a teljesítményt. Mint kiderült, a rádiók jó tizennyolc kilométert, vagyis tizenegy mérföldet tudtak, ami nem rossz, tekintve hogy az elemük akkora, mint két negyeddolláros, az antennájuk pedig mint egy fél fogpiszkáló. – Ettől majd jobban mennek a hosszú köteles felfejlődések, Medve. – Ugyan miért, Noonan?
– Mert a kötél végén levő srácok megmondják neked, ha túl magasan vagy túl mélyen vagy.
– Mégis mit gondolsz, Noonan, mire való a mélységérzékelő – hallatszott a bosszús válasz.
– Vettem, Medve – nevetett az FBI-ügynök.
FÉNYES NAPPAL
PÉNZZEL minden jóval könnyebb. Teherautót sem lopniuk kellett, egyszerűen vettek egy olyan számláról levont pénzből, amelyet hamis papírokkal egy mindvégig elmaszkírozott személy nyitott. Jókora svéd gyártmányú Volvo teherautókat vettek, a plató fölött a vászon valami nem létező üzleti vállalkozás nevét hirdette.
A teherautókat komppal szállították át az Ír-tengeren Liverpoolba, belsejét hűtőszekrényeknek való papírdobozokkal rakták teli. Gond nélkül haladtak át a brit vámon, onnantól kezdve csak arra kellett vigyázniuk, hogy ne lépjék túl a sebességkorlátozást. Konvojban haladtak végig Nyugat-Anglián, és valamivel napnyugta előtt érkeztek Herefordba. Itt álltak le az előre megbeszélt helyen. A sofőrök a kamionmegálló helyi változatánál szálltak le, és rögtön a kocsmába tartottak.
Sean Grady és Roddy Sands ugyanaznap repülővel érkeztek. Olyan hamis papírokkal küzdötték le a gatwicki vám- és útlevél-ellenőrzést, amelyek már korábban több alkalommal is jó szolgálatot tettek és bizonyítottak. Ahogyan ismét bebizonyították a legnagyobb örömükre, hogy az angol bevándorlási hivatal tisztviselői vakak, süketek és hülyék. Mindketten autók béreltek hamis hitelkártyával, aztán nyugatnak indultak Hereford felé az előre eltervezett útvonalon, és nem sokkal a teherautók előtt érkeztek ugyanabba a kocsmába.
– Semmi probléma? – kérdezte Grady a Barry ikreket.
– Ugyan már – felelte Sam, Peter pedig bólintott. Mint mindig, egységének tagjai most is hidegvérűnek látszottak, bár biztos ők is érezték az akció előtti feszültséget. Nemsokára mindannyian együtt voltak, és egy hét-, illetve nyolcfős asztalnál kortyolgatták Guinnessüket, és beszélgettek szép halkan, jelenlétük egyáltalán nem érdekelte a kocsma törzsvendégeit.
– Nagyon jól működnek – dicsérte Malloy Noonannek a kis rádiókat a klubban egy sör mellett. – E-Systems, mi?
– Elég jó cég. A túszmentőknél sok berendezésüket használtuk.
A helikopterpilóta bólintott.
– Igen, ez a helyzet a különleges hadműveleti parancsnokságnál is. De én akkor is jobb szeretem az olyan dolgokat, ahol kábelek és zsinórok vannak.
– Hát, igen, alezredes, de azért elég nehéz lenne két papírpohárral kiugrani egy helikopterből.
– Ennyire nem vagyok maradi, Tim – de azért Malloy is elvigyorodott. – És még soha nem volt szükségem segítségre egy hosszúköteles művelethez.
– Hát, elég jó benne. – Noonan belekortyolt sörébe. – Mióta vezet helikoptert?
– Húsz éve, jövő októberben lesz huszonegy. Tudja, most már egyedül ez az, amit igazi repülésnek nevezhetek. A fenébe is, ezekben az új lökősökben a komputerek szavaznak, hogy hajlandóak-e megcsinálni neked, amit kérsz tőlük. Én is játszom komputerekkel, játékokat, meg e-mailezek, meg ilyesmi, de a fenébe is, soha nem fogom megengedni, hogy helyettem repüljenek. – Üres hencegés, vagy legalábbis majdnem az, gondolta magában Noonan. Előbb vagy utóbb a rotoros repülőgépeket is utoléri ugyanez a fejlődés, és a pilóták persze morogni fognak, de végül is kénytelenek lesznek beletörődni és folytatni a munkájukat, és a fejlődés eredményeképp feltehetőleg biztonságosabban és hatékonyabban. – Különben is, lehet, hogy nem sokáig maradok itt – tette hozzá az alezredes.
– Hogyhogy?
– Pályáztam a VMH-1 parancsnokságára.
– Maga fogja reptetni az elnököt?
Malloy bólintott. – Most Hank Goodmané a munka, de tábornok lett belőle, úgyhogy valahová máshová irányítják, és gondolom, valaki a megfelelő helyen hallotta, hogy elég jól bánok a botkormánnyal.
– Hát nem ügyetlen – jegyezte meg Noonan.
– Hát, elég unalmas munka, sima repülés, semmi mulatság – panaszkodott a tengerészgyalogos pilóta. A VMH-1-essel repülni nagy megtiszteltetésnek számított, és a testület így mutatta meg, hogy bízik az ember képességeiben. – Két héten belül megkapom a választ, jó lesz újra élőben látni a Redskins meccseket.
– Mi a holnapi program?
– Közvetlenül ebéd előtt, alacsony magasságú ledobás gyakorlása, délután papírmunka. Egy tonnányi papírt kell hogy kitöltsek a légierőnek. Hát, végül is övéké ez a nyavalyás helikopter, és vannak olyan kedvesek, hogy karban is tartják és jó legénységet biztosítanak hozzá. De lefogadom, a légitársaságok pilótáinak nincs ekkora adminisztrációjuk. A szerencsés csirkefogóknak csak repülniük kell. – Bár az, amit ők csinálnak, körülbelül annyira izgalmas, mint egy festékszárító verseny vagy egy fűnövesztő maraton lehet.
Cháveznek még mindig nem sikerült megszoknia a brit humort, és ennek eredményeképp általában untatták a helyi tévéműsorok sorozatai. Előfizetett kábeltévére, és ebben volt History Channel is, hamarosan ez lett a kedvence, ha Patsyé nem is.
– Csak egyet, Ding – szólt az asszony férjére. Most, hogy a szülés ideje közeledett, azt akarta, hogy férje éjjel-nappal józan legyen, ami azt jelentette, hogy esténként mindössze egy sört ihat.
– Igen, drágám. – Milyen könnyen irányítják a nők a férfiakat, gondolta magában Domingo. Vetett egy bánatos pillantást a csaknem üres üvegre, és úgy érezte, jólesne még egy. Bármennyire szeretett a klubban sörözgetni, szakmai dolgokról beszélgetni ebben a kényelmes barátságos informális hangulatban, most lehetőleg nem távolodott el tíz méternél távolabb feleségétől, kivéve ha el kellett mennie, de az asszonynak olyankor is megvolt a csipogójának a száma. A baba beállt, bármit jelentsen is ez... vagyis, Domingo tudta, bármelyik pillanatban bekövetkezhet a szülés, de ennél pontosabban nem értette a dolgot. Számára pedig jelen pillanatban azt jelentette, hogy mindössze egy sört ihat esténként, pedig három vagy akár négy után is józan maradna...
Egymás mellett ültek karosszékeikben. Ding megpróbált egyszerre tévét nézni és hírszerzési jelentéseket olvasni. Úgy tűnt, képes is rá, jegyezte meg magában csodálkozva felesége, aki egy orvosi hetilapot olvasott és közben jegyzeteket készített.
Nem volt igazán más a kép a Clark-házban sem, bár itt bekapcsolták a videót, és valami filmet néztek fél szemmel.
– Mi újság az irodában? – kérdezte Sandy.
Az irodában, gondolta John. Bezzeg akkor nem mondott ilyeneket az asszony, amikor a terepről jött haza. Akkor így hangzott a kérdés: – Jól vagy? – Mindig némi aggodalommal a hangjában, mert Clark soha vagy legalábbis szinte soha nem mondta el neki, miket művelt a terepen, de Sandy azért nagyon is tisztában volt vele, hogy nem éppen.íróasztalnál ül. Még egy bizonyíték arra, ha eddig nem vette volna észre, hogy megöregedett és aktakukac lett. Kösz, drágám, gondolta. – Semmi újság – felelte. – Na és mi a helyzet a kórházban?
– Egy autóbaleset ebéd után. Semmi komoly.
– Hogy van Patsy?
– Egész jó orvos lesz belőle, ha megtanul egy kicsit lazítani. Az is igaz, hogy én már több mint húsz éve dolgozom a traumatológián. Elméletileg Patsy máris többet tud nálam, de a gyakorlati részéről még van mit tanulnia. De tudod, egyre ügyesebb lesz.
– Soha nem gondoltál arra, hogy orvos legyél? – kérdezte a férje.
– Azt hiszem, lehettem volna, de akkoriban nem olyanok voltak a körülmények, emlékszel?
– Mi a helyzet a kicsivel?
Sandy elmosolyodott.
– Olyan, mint én voltam, türelmetlen. Mire ideér az ember, már csak túl szeretne esni rajta minél gyorsabban.
– Semmi probléma?
– Nem, Reynolds doktor nagyon jó, és Patsy is jól viseli magát. Csak abban nem vagyok biztos, hogy máris nagymama akarok lenni – tette hozzá Sandy nevetve.
– Tudom, hogy érzel, drágám. És mikor lesz a szülés szerinted?
– Tegnap beállt a baba. Ez azt jelenti, hogy a kissrác készen áll.
– Kissrác? – kérdezett rá John.
– Hát, mindenki úgy gondolja, de akkor derül csak ki, ha kibukkant.
Hát, remélem, gondolta magában John. Domingo egyre csak azt hajtogatja, hogy fiúnak kell lennie, méghozzá jóképűnek, akárcsak az apja, és kétnyelvűnek, jefe, tette mindig hozzá azzal a ravaszkás latino vigyorral. Hát, rosszabb vejem is lehetne, gondolta magában. Domingo jó eszű srác, nemigen találkozott valakivel, aki gyorsabban tanulna, fiatal könnyűgyalogos őrmesterből a CIA megbecsült tereptisztje lett, aki master fokozattal rendelkezik a George Mason Egyetemről. Most pedig már azon tűnődik, hogy még két évet kéne tanulnia, hogy megszerezze a Ph. D-t. Talán éppen Oxfordban, morfondírozott Ding épp ezen a héten. Legalábbis, ha meg tudja szervezni, hogy elégszer elszabaduljon. Hát, nem lenne akármi teljesítmény a Kelet-Los Angeles-i chicano kölyöktől oxfordi diplomát szerezni. Egy nap talán CIA-igazgató lesz belőle, akkor pedig tényleg nem lehet majd elviselni. John kuncogva ivott Guinness söréből, majd figyelme ismét a televízió felé fordult.
Ezt látnom kell, mondta magában Popov. Ismét Londonban volt, összenyitott sorházakból kialakított közepes árú hotelben szállt meg. Ezt egyszerűen látnia kell. Ez lesz az első ilyen terrorista akció, még valódi tervvel is rendelkeznek, igaz, Bill Henriksen találta ki, de Grady ugrott az ötletre, és taktikailag határozottan megalapozottnak tűnik, amennyiben el tudják dönteni, mikor hagyják abba és tűnjenek el. De akárhogy is, Dmitrij úgy gondolta, látnia kell, mi történik. Pontosabban tudnia, hívhatja-e a bankot, és átutalhatja-e a pénzt a saját számlájára, hogy aztán... eltűnjön a föld színéről, amikor csak óhajtja. Grady fejében meg sem fordult, hogy legalább két ember fér hozzá a pénzhez. Talán bizakodó lélek, bármennyire furán hangzik is ez az ő esetében, gondolta Popov. Készségesen elfogadta a megbízást korábbi KGB-s barátjától, és bár két komoly próbatétel elé is állította, a pénz és a kokain képében, mihelyt ezeket leszállították, rögtön megszervezte a megígért akciót. Most, hogy Popov belegondolt, meglehetősen figyelemre méltónak tartotta a dolgot. De mindenesetre elmegy és megnézi a történteket bérelt Jaguár kocsijával. Ha jól csinálja, nem lesz túl nehéz, nem is lesz túlzottan veszélyes. Ezzel a gondolattal döntötte le aznapi utolsó Sztolicsnajáját, mielőtt álomba merült volna.
Reggel ugyanabban az időpontban ébredtek. Domingo és Patricia az egyik házban, John és Sandy a másikban. Pontosan 5.30-kor nyitották ki a szemüket, amikor megszólalt az ébresztőóra, és a két házaspár megkezdte aznapi programját. A nőknek 6.45-re kell a kórházba érni, hogy megkezdjék 7.00-től délután 3.00-ig tartó délelőttös műszakjukat a traumatológián. Így aztán mindkét házban először a nőké volt a fürdőszoba. A férfiak ezalatt kibóklásztak a konyhába, kávét főztek, aztán a lépcsőről bevették a reggeli újságot, bekapcsolták a rádiót, hogy meghallgassák a BBC reggeli híreit. Húsz perc múlva fürdőszobát és újságot cseréltek, tizenöt perccel ezután pedig a két pár már a konyhában reggelizett, igaz, Domingo mindössze egy második kávét ivott meg, mivel általában az embereivel reggelizett a reggeli erőnléti edzés után. A Clark-házban Sandy sült paradicsommal kísérletezett, egy helyi finomsággal, amelynek az elkészítését most tanulta, ám férjé mint amerikai állampolgár elvből elutasította. Hat óra húszkor ideje volt, hogy a nők felöltözzenek a maguk kórházi egyenruhájába, és persze ugyanezt tegyék a férfiak is. És nem sokkal ezután valamennyien távoztak hazulról, hogy megkezdjék napi munkájukat.
Clark nem edzett együtt az egységekkel. Végül is be kellett vallania magának, hogy túl öreg hozzá, de rendszeresen megjelent nagyjából ugyanazon a helyen, és nagyjából ugyanazt a napi gyakorlatsort végezte. Nem nagyon különbözött attól, amit a SEAL osztagnál csinált annak idején, igaz, a hosszú úszás nélkül. Ugyan volt itt medence, de nem akkora, hogy jól érezze magát benne, inkább három mérföldet futott. Az egységek ötöt és... gyorsabb tempóban, vallotta be magának szégyenkezve. John Clark tisztában volt vele, hogy a korához képest remek fizikai állapotban van, de minden egyes nap keményebben kellett megküzdenie érte, hogy így legyen. És közeledett a következő nagy mérföldkő a halálhoz vezető útján, rajta a hatvanas számmal. Pedig még mindig különösnek érezte, hogy nem az a fiatal vékony srác, mint aki akkor volt, amikor elvette Sandyt. Mintha valaki meglopta volna anélkül, hogy észrevette volna. Mintha egy nap körülnézett volna, és akkor vette volna csak észre, hogy más, mint amilyennek gondolta magát. Egyáltalán nem kellemes meglepetés. Befejezte a három mérföldet, sajgott a lába, egész testében izzadt, és aznap reggel másodszor is zuhanyozhatott.
A főhadiszállás felé sétálva látta Alistair Stanleyt, aki épp befejezte saját reggeli tornáját. Al vagy öt évvel fiatalabb nála, és talán még táplálja a fiatalság illúzióit. Jó barátok lettek a közös munka során. Stanleynek remek ösztönei voltak, főleg a hírszerzési jelentésekhez és a maga, fura, visszafogott angol módján hatékony tereptiszt volt. Mint a pókháló, gondolta John. Stanley egyáltalán nem tűnik veszélyesnek, amíg az ember a szemébe nem néz, de még akkor is tudni kell, mit keressen benne. Jóképű a maga hetyke módján, a haja még mindig szőke, ha mosolyog, saját fogai látszanak, de akárcsak John, ölt is már a terepen, és akárcsak Johnnak, neki sem voltak miatta álmatlan éjszakái. Igazából jobb parancsnoki ösztönei vannak, mint nekem, vallotta be Clark, igaz, csak magának. Ugyanúgy bennük volt a versenyszellem, mint a húszas éveikben, és egyikük sem adta könnyen a dicséretet.
Clark lezuhanyozott, átsétált az irodájába, leült az íróasztalához, és nekilátott a reggeli papírmunkának. Magában csendben szitkozódott, mennyi idejét rabolja el, és hogy ilyen ostobaságokra kell vesztegetni az időt, mint a költségvetés. A jobb oldali fiókjában volt.45-öse, bizonyítékaként annak, hogy nem egyszerű köztisztviselő, de ma nem lesz ideje átmenni a lőtérre gyakorolni azt a harcászati tudást, amely a Szivárvány parancsnokává tette. A pozícióba, amely a sors fintoraként megtagadta tőle a lehetőséget, hogy bizonyítsa, ide tartozik. Mrs. Foorgate nem sokkal nyolc után érkezett. Bepillantott főnöke irodájába, és szokás szerint most is azt látta, hogy főnöke homlokát ráncolva végzi az adminisztratív munkát. Bezzeg akkor nem ilyen, amikor a hírszerzési jelentéseken vagy hadműveleti kérdéséken kell végigmenni, amelyeket végre érdekesnek talál. Az asszony bement, bekapcsolta a kávéfőző gépet, fogadta a szokásos morgós reggeli köszönést, majd visszament asztalához, megnézte, nem érkezett-e valami sürgős üzenet főnökének a védett vonalú faxon. Nem volt semmi. Újabb rutinnap kezdődött Herefordban.
Grady és emberei is ébren voltak már. Elfogyasztották szokásos teából, tojásból, sonkából és pirítósból álló reggelijüket, mivel a tipikus ír reggeli nemigen különbözik az angoltól. Valójában alapvető szokásaiban nem sok különbség található a két ország között, bár Grady és emberei nem valószínű, hogy eltűnődtek ezen a tényen. Mindkettő udvarias társadalom és hihetetlenül vendégszerető. Mindkét ország polgárai mosolyognak a másikra, keményen dolgoznak, nagyjából ugyanazokat a tévéműsorokat nézik, ugyanazokat a sporteseményeket és nagyjából ugyanazokat a sportokat is űzik, amelyek mindkét országban igazi nemzeti szenvedélyeknek számítanak. Hasonló mennyiségű sört fogyasztanak el hasonló kocsmákban, amelyek ugyanolyan könnyen lehetnének a másik országban is, egészen a nevükig és a nevüket jelző festett táblákig.
De más egyházhoz tartoztak, és más volt a kiejtésük – még ha ezt kívülálló nem vette is észre – az ő számukra tökéletesen másnak tűnt. A mindennapos életben fontos lehet az ilyen apró különbségeket is érzékelő fül, de a globális televízió lassan kezdte megváltoztatni. Egy ötven évvel korábbról idetévedt időutazónak feltűnt volna, hány amerikanizmus lopakodott be a mindennapi nyelvbe, de olyan fokozatosan, hogy azok, akik átélték a dolgot, szinte alig vették észre. Minden forradalmi mozgalommal rendelkező országban ilyen a helyzet, a kívülállók számára túl aprók a különbségek, hogy észrevegyék, de azok számára, akik változást akarnak elérni, jóval nagyobbnak tűnnek egész addig a szintig, hogy Grady és emberei az angolokkal való hasonlóságukat puszta álcának látták, amely megkönnyíti a munkájukat, és nem olyan egyezéseknek, amelyeknek közelebb kéne hoznia nemzeteiket. Azok az emberek, akikkel megihattak volna egy korsó sört, megvitathattak volna egy bizonyos jó futballmeccset, olyan idegenek voltak a számukra, mintha marslakók lennének. Ennélfogva nem jelentett problémát a megölésük. Tárgyak voltak, nem „haverok”. És bármennyire is őrültségnek tűnhet ez egy harmadik félnek, számukra elég volt ahhoz, hogy ugyanúgy ne gondoljanak rá, mint ahogy a levegőre sem gondolnak ezen a szép tiszta kék reggelen, mikor teherautóikkal és kocsijukkal megindulnak az akció színhelye felé.
Chávez és egysége 10.30-kor jelent meg lőgyakorlaton. Dave Woods már ott volt és kikészítette a lőszeresdobozokat a megfelelő helyre a 2-es egység számára. Chávez, mint korábban is, most is a pisztoly mellett döntött a könnyebb MP-10-es helyett, amellyel bárki jól tud lőni, akinek két szeme van és egy ujja, hogy meghúzza a ravaszt. Emiatt a 10 mm-es lőszer helyett két doboz.45ACP amerikai gyártmányú szövetségi „Hydra-Shok” lőszert választott, melynek csúcsán akkora bemélyedés volt, amelyben egy italt meg lehetne keverni, legalábbis olybá tűnt, ha valaki közelről megnézte.
Malloy alezredes és legénysége, Harrison hadnagy és Nance őrmester akkor érkeztek, amikor a 2-es egység megkezdte a gyakorlást. Standard katonai Beretta M9-essel voltak felfegyverkezve, és teljes fémköpenyű 9 mm-es golyókat használtak, ahogy azt a hágai konvenció megkövetelte. Amerika ugyan soha nem írta alá a nemzetközi egyezményt, amely megszabta, mit illik és mit nem a csatamezőn, de azért betartotta a szabályokat. A Szivárvány Különleges Hadműveleti Egysége más, hatékonyabb lőszert használt abból az elvből kiindulva, hogy nem harcmezőn vannak, hanem olyan veszélyes bűnözők ellen harcolnak, akik nem érdemlik meg a jobban szervezett egyenruhás ellenségnek kijáró bánásmódot. Bárki, aki jobban belegondolt; őrjítőnek találhatta a gondolatot, de a Szivárvány tagjai tudták, hogy nincs szabály, amely megkövetelné, hogy a világ logikus legyen, és így azt a muníciót használták, amit kaptak. A Szivárvány egység esetében nem kevesebb, mint napi száz töltényt. Malloy és legénysége körülbelül heti ötven töltényt lőtt ki, igaz, nekik nem is kellett mesterlövészeknek lenni, és puszta udvariasság volt a részükről, hogy ők is itt voltak. Igaz, Malloy remekül lőtt, még ha egy kézzel fogta is a pisztolyt, ahogy azt annak idején az amerikai hadseregben tanulta. Harrison és Nance a modernebb Weaver-állást használta, két kézzel fogva a fegyvert. Malloynak hiányzott ifjúkora.45-öse, de az amerikai fegyveres erők kisebb átmérőjű golyókra váltottak, hogy boldogabbá tegyék vele a NATO-országokat, még ha ez azt jelentette is, hogy kisebb lyukakat ütnek azokban az emberekben, akiket le akarnak lőni.
A kislányt Fionának hívták, ötéves lehetett, és az óvodában leesett a hintáról. A fa megkarcolta a bőrét, de attól is tartottak, hogy esetleg eltört az alkarcsont a bal karjában. Sandy Clark tartotta a gyerek karját, a kicsi pedig bőgött. Nagyon lassan és óvatosan mozgatta, de a gyerek könnyei ugyanúgy folytak, mint azelőtt. Ez nem tört el... talán egy nagyon pici repedés lehet, de még ez sem biztos.
– Megröntgenezzük – mondta Patsy, és egy cukorkát adott a gyereknek. Angliában ugyanúgy bevált a dolog, mint Amerikában. Abbamaradtak a könnyek, és a kislány sértetlen jobb kezével kicsomagolta a cukrot, majd helyes kis szájába tette. Sandy eközben nedves gézzel megpucolta a karját. Nem kell összevarrni, mindössze néhány csúnya horzsolás, amit bekennek fertőtlenítővel és lefednek két nagy sebtapasszal.
Itt messze nem volt annyi munka a traumatológián, mint Amerikában. Egyrészt vidéken voltak, ahol kevesebb veszély fenyegeti az embert. Előző héten hoztak be egy gazdát, akinek valami mezőgazdasági gép csaknem letépte az egyik karját, de Sandy és Patsy akkor épp nem voltak ügyeletben, és jóval kevesebb autóbaleset volt, mint egy hasonló amerikai vidéken, mert ezeken a keskenyebb utakon, a kevésbé szigorú sebességkorlátozás ellenére is, az angolok láthatóan biztonságosabban vezettek az amerikaiaknál. Fejüket vakargatva el kellett ismerniük a tényt. Mindent egybevetve elég civilizált volt itt a munka. Amerikai standard szerint túl nagy volt a személyzet a kórházban, így aztán senkinek nem kellett megszakadnia a munkában a két amerikai meglepetésére. Tíz perc múlva Patsy már meg is nézhette a röntgent, és látta, hogy Fiona karjában sértetlenek a csontok. Fél óra múlva a kislány már úton volt vissza az óvodába, épp időben, hogy megebédelhessen. Patsy visszaült íróasztalához, és tovább olvasta a The Lancet legutolsó számát, anyja pedig visszament a nővérálláshoz, és tovább beszélgetett a kollégákkal. Perverz módon mindketten azt szerették volna, ha több munka lenne, még ha ez azt is jelenti, hogy valaki, akit nem ismernek, balesetet szenved. Sandy Clark meg is jegyezte egyik angol barátjának, hogy még egyetlen lőtt sebet nem látott, amióta Angliában van. A virginiai williamsburgi kórházban szinte naponta hoztak egyet. Némileg rémisztő volt a dolog, de hozzátartozott az amerikai traumatológiai nővér életéhez.
Hereford nem álmos kisváros ugyan, de a járműforgalma sem tette nyüzsgő metropolissá. Grady bérelt kocsijában a teherautók után haladt célpontjuk felé. A szokásosnál lassabban hajtott a bal oldali sávban, mert korábban azt hitte, hogy sűrűbb lesz a forgalom, és hosszabb időt számolt az útra. Megtehette volna, hogy átsorol az előző sávba, és egyszerűen előbb kezdi az akciót, de módszeres ember volt, és miután elkészült a terve, hajlamos volt szinte szolgai módon ragaszkodni hozzá. Így mindenki tudja, mikor mi történik, ami egy akciónál teljesen ésszerű. Ha valami váratlan esemény történne, a csapat minden tagjánál van mobiltelefon, gyorstárcsázójába betáplálva az összes többi tag száma. Csaknem olyan jó megoldás, mint a katonák taktikai rádiói, gondolta Sean.
Feltűnt előtte a kórház, egy kis lejtő alján állt. A parkoló nem tűnt túl zsúfoltnak. Talán nincs sok betegük, vagy a látogatók mentek el ebédelni, mielőtt eljönnének meglátogatni szeretteiket.
Dmitrij bérelt kocsijával lehúzódott az útkereszteződés szélére és megállt. Úgy fél kilométerre lehetett a kórháztól, és a dombtetőről a kórház sürgősségi részlegének mind a fő-, mind az oldalbejáratát jól látta. Leállította a motort, leeresztette az elektromos ablakot, és várta, mi történik. A hátsó ülésen volt a repülőtéri boltban vett olcsó 7x35-ös messzelátó, úgy döntött, ideje elővenni. Szükség esetére a mellette levő ülésen volt a mobiltelefonja. Látta, hogy három jókora teherautó érkezik és áll meg a kórháznál jóval közelebb, mint ő, de elég távol ahhoz, hogy mind az első, mind az oldalsó bejáratot fedezzék.
És Popovnak ekkor jutott eszébe egy lehetőség. Mi lenne, ha felhívná Clarkot Herefordban, és figyelmeztetné, mi fog történni? Elvégre ő, Popov, nem akarja, hogy ezek az emberek túléljék ezt a délutánt. Mert, ha nem élik túl, akkor ő ötmillió amerikai dollárral gazdagabb, és csakugyan eltűnhet a föld színéről. Igencsak vonzották a Karibi-szigetek, megnézett már néhány prospektust. Rendelkeznek néhány remek brit vonással, tisztességes rendőrség, kocsmák, szívélyes emberek, hozzá a nyugodt, nem zaklatott élet, és elég közel van Amerikához ahhoz, hogy bármilyen befektetés mellett döntsön is, intézhesse a pénzügyeit...
De... inkább mégse. Bármilyen kicsi is az esélye, hogy Grady valahogy túlélje a dolgot, Popov nem akarta megkockáztatni, hogy a vad és kegyetlen ír élete végéig üldözze. Jobb, ha nem avatkozik bele a dologba. Így aztán messzelátójával az övében, a BBC adóján sugárzott klasszikus zenét hallgatva ült kocsijában és várt.
Grady kiszállt Jaguárjából, kinyitotta a csomagtartót, kivette a csomagját, és zsebre vágta a kulcsot. Timothy O'Neil is kiszállt járművéből – ő egy kis furgont választott – és mozdulatlanul várta, hogy öt társa csatlakozzon hozzá. Mindössze néhány percet kellett várnia. Timmy elővette mobiltelefonját, és tárcsázta az előre programozott egyes számot. Száz méterrel odébb Grady telefonja megszólalt.
– Igen?
– Valamennyien itt vagyunk, Sean.
– Akkor rajta. Mi is készen állunk. Sok szerencsét, haver.
– Rendben, akkor indulunk.
O'Neil a csomagkézbesítők barna egyenruháját viselte, jókora papírdobozzal a kezében tartott a kórház oldalbejárata felé. Négy civil ruhás férfi követte, kezükben hasonló méretű, de nem hasonló színű dobozokkal.
***
Popov bosszankodva nézett a tükörbe. Rendőrautó húzódott le mögötte az útról, és néhány másodpercen belül a biztos már ki is szállt, és elindult felé.
– Valami baj van, uram? – kérdezte.
– Nem, nem igazán. Már fel is hívtam az autókölcsönzőt és kiküldenek valakit.
– Mi romlott el? – kérdezte a rendőr.
– Nem tudom, a motor elkezdett köhögni, és úgy gondoltam, nem volna butaság leállni és leállítani. Különben is már szóltam a cégnek, és kiküldenek valakit, hogy elintézze – ismételte az orosz.
– Hát, akkor minden rendben. – A rendőr nyújtózkodott, úgy tűnt, nem annyira azért állt meg, hogy segítséget kínáljon fel egy bajban levő autósnak, hanem azért, mert kedve volt egy kis friss levegőt szívni. Jobban is időzíthette volna, mérgelődött magában Popov.
– Segíthetek? – kérdezte a portás.
– Dr. Cháveznek és... – O'Neil lenézett a dobozon levő papírlapra, és ettől úgy érezte, remek színészi teljesítményt nyújt – Clark nővérnek hoztam csomagot.
– Máris hívom őket – felelte a recepciós segítőkészen, és már el is tűnt hátul.
Az IRA-katona keze végigsiklott a doboz peremén, készen állt arra, hogy felpattintsa. Megfordult, biccentett négy társa felé, akik udvariasan sorakoztak mögötte. O'Neil hüvelykujjával megérintette orrát és egyikük – Jimmy Carrnak hívták – kiment hátra. Egy rendőrautó állt odakinn, fehér oldalán narancssárga csíkos Range Rover, a rendőr épp szendvicset evett a kocsiban. Nyilván úgy gondolta, hogy a lehető legkényelmesebb helyre húzódott, az amerikai zsaruk úgy mondják „megbújnak”, amikor semmi nem történik, csak el kell ütni valahogy az időt. A rendőr felnézett, és megpillantotta a betegbejáratnál álló férfit, kezében a virágosdobozzal. Többen is mentek be épp az előbb hasonló dobozokkal a kezükben, de elvégre is ez kórház, és szokás virágot vinni a betegeknek... de akkor is, ez az alak azzal a nagy fehér dobozzal a kezében úgy mered a rendőrkocsira... ahogy gyakran szoktak az emberek. A rendőr visszanézett rá inkább kíváncsiságból, mint gyanakodva, de rendőrösztönei kezdtek működésbe lépni.
***
– Dr. Chávez vagyok – mutatkozott be Patsy. O'Neil látta, hogy az asszony csaknem olyan magas, mint ő, és a fehér köpeny nem rejtette el, hogy mindenórás terhes. – Nekem hozott valamit?
– Igen, doktor. – Ekkor jelent meg a másik nő is. Feltűnő volt, mennyire hasonlítanak egymásra. Nyilvánvaló, hogy anya és lánya, ami azt jelenti, hogy itt az idő. O'Neil felpattintotta a doboz tetejét, és előkapta az AKMS-t. Lenézett, így nem látta a két nő arcán a tágra nyílt szemű döbbenetet. Jobb kezével kihúzta az egyik tárat, és belökte a fegyverbe, aztán kezet cserélt, és jobb kezével fogta a pisztolyszerű elülső markolatot, bal kezével pedig hátrarántotta a závárt. Az egész nem tartott két másodpercig.
Patsy és Sandy megmerevedtek, ahogy az emberek általában teszik, amikor hirtelen fegyverrel kerülnek szembe. Szemük elkerekedett a döbbenettől. Balra valaki sikoltott. A csomagszállító mögött három másik férfi ugyanolyan fegyvert tartott már a kezében, kifelé fordulva vették célba a recepcióban ülőket, és az, ami rutinnapnak indult a traumatológián, valami egész mássá változott.
Odakinn Carr is kinyitotta dobozát, és mosolyogva vette célba a mindössze hat méterre lévő rendőrautót.
A motor járt, és a rendőr ösztöne azt súgta, tűnjön el, és jelentse a történteket. Bal kezével hátramenetbe kapcsolt, jobb lába a gázpedálra nehezedett, és a kocsi megugrott hátrafelé.
Carr automatikusan reagált. Felemelte a fegyvert, hátrahúzta a reteszt, célzott, és meghúzta a ravaszt. Tizenöt golyót lőtt ki az autó szélvédőjére, nem maradt el az azonnali hatás. A Rover viszonylag egyenes vonalban haladt hátrafelé, de amikor kezdtek becsapódni a golyók, jobbra kanyarodott, és a kórház kőfalának csapódott, itt megállt, és nem volt senki, aki előremenetbe kapcsoljon. Carr odarohant és benézett a kocsiba. Látta, hogy eggyel kevesebb rendőr van a világon, és egyáltalán nem érezte túl nagy veszteségnek.
– Mi volt ez? – Nem Popov, hanem a segítőkész országúti rendőr tette fel a költői kérdést. Költői kérdés volt, mert az automata fegyver lövéseit nemigen lehet összetéveszteni semmivel. Odakapta a fejét, és látta, hogy a rendőrautó – ugyanolyan, mint az övé – hátrafelé száguld, aztán megáll, majd egy férfi odarohan hozzá, benéz és otthagyja. – A rohadt életbe!
Dmitrij Arkagyijevics mozdulatlanul ült, a rendőrt figyelte, aki kéretlenül is a segítségére jött. A zsaru visszafutott a kocsijához, benyúlt és előhúzta rádiómikrofonját. Popov nem hallotta, mit mond, de el tudta képzelni.
– Elkaptuk őket, Sean – hallotta O'Neil hangját. Grady nyugtázta az információt, lenyomta a vége gombot, és Peter Barry számát gyorstárcsázta.
– Igen?
– Timothy elkapta őket. Úgy tűnik, a kezünkben a helyzet.
– Oké. – Ez után a hívás után Sean egy másik előre programozott számot hívott. – Hello, itt Patrick Casey. Elfoglaltuk a herefordi közkórházat. Túszokat ejtettünk, többek között Chávez doktort és Clark nővért. Elengedjük túszainkat, amennyiben teljesítik a követeléseinket, ha nem, kénytelenek leszünk megölni a túszokat, hogy belássák, mennyire tévednek. Azt követeljük, hogy eresszék szabadon a Wight szigeten levő Albany és Parkhurst börtönből az összes politikai foglyot. Amikor ez megtörtént, és a saját szemünkkel láthatjuk a televízióban, távozunk innét. Megértette?
– Igen, megértettem – felelte az ügyeletes őrmester. Nem értette, de felvette magnóra a hívást, és továbbítja az információt valakinek, aki majd tud mit kezdeni vele.
Carr bement a betegbejáraton, a Barry ikrek, Peter és Sam pedig a főbejáraton mentek be az épületbe. Itt elég kaotikusak voltak az állapotok. Idebent nem hallatszott tisztán Carr sorozata, és az emberek többsége a fejét forgatta a hang irányába, de semmit nem látott, így aztán továbbra is a maga dolgával törődött. A kórház biztonsági őre, egy ötvenkét éves rendőregyenruha-szerű uniformist viselő férfi, a kórházbejárat felé tartott, amikor megpillantotta a fegyverrel a kezükben felé tartó ikreket. A volt rendőr mindössze annyit mondott – Mi ez az egész? – az angol rendőrbiztosok szokásos szövege –, aztán egy döfés a puskacsővel meggyőzte, hogy felemelje kezét és befogja a száját. Sam megmarkolta a gallérját, és visszalökte az előcsarnokba. Most már az emberek is látták a fegyvereket, néhányan sikoltottak, páran az ajtó felé tartottak és épségben ki is jutottak, mert a Barry ikreknek épp elég dolguk volt ahhoz, hogy ne rájuk lődözzenek.
***
A rendőr rádión leadott jelentése nagyobb riadalmat keltett, mint Grady telefonhívása, főleg hogy azt is jelentette, hogy lelőttek és feltehetőleg megöltek egy rendőrt. A helyi főfelügyelő első reakciója az volt, hogy összes mozgó egységét a kórház környékére irányítsa, de mindössze emberei felének volt lőfegyvere, azok is javarészt Smith & Wesson revolverek voltak, ami nem sokat ér a jelentett géppisztolyok ellen. Megerősítette a hírt a rendőr haláláról, hogy a kórház közelében parkoló rendőr nem jelentkezett be, és hiába hívták rádióján, nem tudták elérni.
A világ minden rendőrőrszobáján vannak bizonyos előre meghatározott reakciók különböző helyzetekre. Erre a helyzetre a „terrorizmus” feliratú dosszié vonatkozott, és a főfelügyelő elő is vette annak ellenére, hogy fejből tudta tartalmát, de biztos akart lenni benne, hogy semmit nem felejt el. A vészhelyzetben hívandó első szám a belügyminisztérium egyik irodájában csörgött, a főfelügyelő pedig jelentette azt a keveset, amit tudott, egy igen magas rangú hivatalnoknak, hozzátéve, mindent elkövet, hogy további információt szerezzen és jelenthesse.
A belügyminisztériumi iroda a Buckingham-palota közelében ad otthont azoknak a hivatalnokoknak, akik a brit szigetek életének szinte minden szeletét figyelemmel kísérik. Beletartozott a törvények betartatása is, és ebben az épületben is volt egy vészhelyzet dosszié, amelyet ugyancsak előhúztak. És ebben a dossziéban volt egy új oldal egy új telefonszámmal.
– Négy-kettő-dupla-három – vette fel Alice Foorgate a telefont. Ezen a vonalon kizárólag fontos hívások érkeztek.
– Mr. Clarkot kérem.
– Igen. Várjon, kérem.
– Mr. Clark, a dupla hármason hívják – szólt bele a titkárnő az intercomba.
– John Clark vagyok – vette fel a Szivárvány Hatos a kagylót.
– Itt Frederick Callaway a belügyminisztériumból. Egy esetleges vészhelyzetünk van – közölte a hivatalnok.
– Oké, és hol?
– Egészen a maguk közelében, sajnos. A herefordi kórházban. A hang, aki bejelentkezett, Patrick Caseyként azonosította magát. A PIRA ezen a kódnéven jegyzi az akcióit.
– A herefordi kórház? – kérdezte vissza John, és a keze mintha megfagyott volna a telefonon.
– Pontosan.
– Várjon egy pillanatig. Be akarom kapcsoltatni az egyik emberem a vonalba. – John tenyerével letakarta a kagylót. – Alice, azonnal hívja ide Alistairt!
– Igen, John?
– Mr. Callaway, itt van a vonalban a helyettesem is, Alistair Stanley, kérem, ismételje meg, amit az előbb mondott.
A hivatalnok megtette, aztán hozzátett még valamit.
– A hang két túszt név szerint is azonosított, bizonyos Clark nővért és Chávez doktort.
– Oh, a fenébe – tört ki Johnból.
– Azonnal riasztom Peter csapatát – mondta Stanley.
– Helyes. Még valami, Mr. Callaway?
– Egyelőre mindössze ennyit tudunk. A helyi rendőr főfelügyelő most próbál több információt gyűjteni.
– Oké, köszönöm. Ezen a számon megtalál, ha szüksége van rám. – Clark letette a helyére a kagylót. – A kurva életbe – mondta halkan.
Villámgyorsan gondolkodott. Akárki is derítette föl a Szivárványt, oka volt rá. Ez a két név, amit említettek, nem véletlen, ez direkt kihívás számára és emberei számára, és hozzá fegyverként használják a feleségét és a lányát. A következő gondolata az volt, hogy egyszerűen átadja a parancsnokságot Al Stanleynek. A következő pedig... hogy a felesége és a lánya halálos veszélyben van, és ő nem tehet semmit.
– Uram Isten – morogta Peter Covington őrnagy a telefonba. Igen, uram. Azonnal indulunk. – Felállt és átment az egység szobájába. – Figyelem, munkánk van. Mindenki azonnal álljon készenlétben.
Az 1-es osztag tagjai felálltak és öltözőszekrényeik felé siettek. Nem úgy tűnt, mintha váratlan gyakorlat lenne, de mindenesetre úgy viselkedtek. Mike Chin bújt elsőként ruhájába. Miután megvolt, odament főnökéhez, aki épp most bújt bele golyóálló mellényébe.
– Miről van szó, parancsnok?
– PIRA, helyi kórház, túszul ejtették Clark és Ding feleségét.
– Hogy micsoda? – kérdezte Chin nagyokat pislogva.
– Jól hallottad, Mike.
– Ó, a fenébe. Oké. – Chin visszament a többiekhez. – Nyeregbe, emberek. A kurva életbe, ez nem gyakorlat.
Malloy futólépésben igyekezett Night Hawkjához. Nance őrmester már ott volt, vörös zászlós biztonsági tűket húzogatott ki a helyükről és mutatott fel a pilótának, hogy igazolja vissza a számlálást.
– Úgy látom, minden rendben, indíthat, hadnagy.
– Egyes, forog – igazolta vissza Harrison, Nance őrmester pedig újra visszaszállt a gépre, bekapcsolta a mobil biztonsági övét, aztán a bal oldali ajtóhoz fordult, hogy ellenőrizze a Night Hawk farkát. – Hátsó rotor tiszta, ezredes.
Malloy nyugtázta az információt, és nézte, mint kelnek életre a műszerek, aztán lenyomta rádiója gombját.
– Parancsnok, itt Medve. Forgunk, indulásra készen. Mit csináljunk? Vége:
– Medve, itt Ötös – hallotta Malloy csodálkozva Stanley hangját. – Emelkedj föl és körözz a helyi kórház fölött. Ez a helyszín.
– Mondja még egyszer, Ötös! Vége.
– Medve, az alanyaink elfoglalták a helyi kórházat, túszul ejtették Mrs. Clarkot és Mrs. Chávezt. Név szerint azonosították mindkettejüket. Az az utasítás, hogy emelkedjen fel és körözzön a helyi kórház fölött.
– Rendben, vettem. Medve emelkedik. – Malloy bal kezével meghúzta a kart, és a Sikorsky felemelkedett a levegőbe.
– Jól hallottam, alezredes? – kérdezte Harrison.
– Gondolom, a fenébe – tört ki a pilóta. Valaki a tökénél kapta el a tigrist. Lenézett és látta, hogy két teherautó száguld ki a bázisról ugyanabba az irányba, amerre ő tartott. Nyilván Covington és az 1-es osztag, gondolta. De ezen nem sokat tűnődött, ezer méter magasságba emelkedett a Night Hawkkal, bejelentkezett a helyi légi irányításnál, hogy közölje, mit csinál, és kérjen egy transzponderkódot, hogy rendesen követhessék.
Immár négy rendőrautó volt ott és állta el a kórházhoz vezető utat, de semmi más nem történt. Popov legalábbis nem látott mást messzelátóján keresztül. A rendőrök mindössze ácsorogtak kocsijaik mellett. Kettőjük kezében revolver volt, de csupáncsak a földre mutattak velük.
Az egyik teherautóban Covington továbbadta a többieknek az információt, a másikban Chin tette ugyanezt. A katonák mindkét teherautóban megdöbbentek, magukat és családjukat immúnisnak tartották az ilyesmire, úgy gondolták, velük ilyesmi nem történhet meg, mert senki nem olyan ostoba, hogy ezzel próbálkozzon. Az ember odamehet az oroszlánketrechez, és bökdösheti az állatot egy bottal, de nem amikor nincsenek rácsok közöttük. És még inkább, az ember nem bántja az oroszlánkölyköt, legalábbis ha életben akar maradni. Ezt jelentette a család a számukra. A Szivárvány-parancsnok feleségének a megtámadása olyan volt, mintha az arcukba csaptak volna. Hihetetlenül arrogáns kihívás. Ráadásul Chávez felesége terhes, két ártatlan életet is képvisel. És mindkettő olyasvalakihez tartozik, akivel minden reggel együtt gyakorlatoznak, akivel esténként megisznak egy-egy sört, egy katonatársukhoz, aki közéjük tartozik. Valamennyien bekapcsolták rádióikat, hátradőltek, hagyták, hogy gondolataik elkalandozzanak, de nem túl messzire.
– Al, rád bízom az akció vezetését – mondta John. Az asztal mellett állt indulásra készen. Doktor Bellow Bill Tawneyval együtt a szobában volt.
– Megértem, John. Tudod, mennyire jó Peter és az egysége.
Clark nagyot sóhajtott.
– Aha. – Egyszerűen nem tudta, mi mást mondhatna.
Stanley a többiekhez fordult.
– Bill?
– A megfelelő kódnevet használták. A Patrick Casey nevet nem ismeri a sajtó. Ezzel a névvel szokták jelezni a számunkra, hogy valódi akcióról van szó, általában bombariadóknál meg ilyeneknél. Paul?
– Az, hogy név szerint említették a feleséged és a lányod, direkt kihívás a számunkra. Azt akarják mondani, hogy tudnak a Szivárványról, tudják, kik vagyunk, és természetesen, hogy te ki vagy, John. Azt is közlik vele, hogy van gyakorlatuk, és hajlandóak bármeddig elmenni. – A pszichiáter a fejét csóválta. – De ha csakugyan a PIRA-hoz tartoznak, az azt jelenti, hogy katolikusok. Ezzel tudok kezdeni valamit. Odamegyek és megpróbálom felvenni velük a kapcsolatot.
Tim Noonan már a kocsijában ült a csomagtartóban a felszerelésével. Most legalább nem volt nehéz dolga. A herefordi körzetben két mobiltelefon-állomás van, és mindkettőnél járt, amikor a elzáró szoftverrel kísérletezett. Először a távolabbiba hajtott. A szokásos kép fogadta. A kerítésen belül álló torony, a teherautó-utánfutóval, persze itt lakókocsinak hívják, jutott eszébe. Odakint egy autó parkolt, Noonan beállt mellé, kipattant kocsijából, le se zárta. Tíz másodperc múlva már kinyitotta a lakókocsi ajtaját.
– Mit akar? – kérdezte odabenn a technikus.
– Herefordból jövök, azonnal kikapcsoljuk ezt az állomást. – Ki mondja?
– Én mondom. – Noonan úgy fordult, hogy a fickó láthassa a csípőjén a pisztolyt. – Hívja fel a főnökét. Tudja, ki vagyok, és mivel foglalkozom. – Noonan nem vesztegetett több időt a beszélgetésre. A központi panelhez ment, és kikapcsolta az áramkört, hogy a torony nem sugárzott, aztán leült a komputeres ellenőrző rendszer elé, és berakta az ingzsebében magával hozott floppylemezt. Két kattintás az egérrel, és negyven másodperc múlva a rendszer már át is volt alakítva. Immár csak a 777 előhívó számmal rendelkező számot fogadta el.
A technikusnak fogalma sem volt, mi történik, de volt annyi józan esze, hogy ne akarjon egy fegyveres emberrel szembeszállni.
– Van valaki a másikban a város másik oldalán?
– Nem, én lennék ott, ha valami probléma lenne, de nincs. – Kulcsokat – nyújtotta Noonan a kezét.
– Nem tehetem. Nem vagyok felhatalmazva, hogy...
– Azonnal hívja a főnökét – javasolta az FBI-ügynök, és felé nyújtotta a vonalas telefon kagylóját.
Covingtonék teherautója megállt a parkolóban néhány kereskedelmi teherautó közelében. A rendőrség már lezárta a környéket a kíváncsiskodók elől. Covington kipattant, és a rangidősnek tűnő zsaruhoz sietett.
***
– Itt vannak- jelentette Sean Grady telefonján Timmy O'Neilnek. – Nem vesztegették az időt, és elég meggyőzőnek tűnnek – tette hozzá. – Hogy áll a helyzet odabenn?
– Túl sokan vannak itt ahhoz, hogy rendesen kézben tartsuk a dolgokat, Sean. Az ikrek az előcsarnokban vannak, Jimmy itt velem, Daniel fent őrjáratozik.
– És mi a helyzet a túszainkkal?
– A két nőre gondolsz? A padlón ülnek. A fiatalabb nagyon terhes, Sean. Bármelyik percben szülhet.
– Próbáld elkerülni, haver – tanácsolta Grady mosolyogva. Minden a terv szerint megy és az óra ketyeg. A nyavalyás katonák alig húsz méterre az ő teherautójuktól állították le a sajátjukat. Nem is lehetne jobb.
Houston keresztneve valójában nem Sam volt, az anyja Mortimernek nevezte el egy kedvenc bácsikája után. Becenevét tizenegy évvel ezelőtt kapta a dél-carolinai Fort Jacksonban kiképzéskor, és nem vitatkozott. Mesterlövészpuskája még mindig a szállítódobozban volt, ami a rázkódástól óvta. Sam pedig jó leshelyet keresett magának. Ahol most állok, nem is olyan rossz, gondolta az őrmester. Bármi történjen is, ő készen áll rá. Puskája gyakorlatilag ugyanolyan. volt, mint amilyet Homer Johnston barátja használt, és legalább ugyanolyan jól lőtt vele, sőt egy picit jobban, tette hozzá sietve, ha bárki efelől érdeklődött. Ugyanez volt igaz az Egy-Kettes mesterlövészre, Fred Franklin őrmesterre, aki azelőtt Fort Benningben a hadsereg mesterlövész-kiképzési egységénél volt instruktor. Egy mérföldről halálos volt jókora MacMillan.50-es puskájával.
– Mit gondolsz, Sam?
– Nekem megfelel, Freddy. Te meg átmehetnél arra a kis dombra a helikopterleszálló mögött.
– Nekem jónak tűnik. Viszlát. – Franklin a vállára vetette a fegyvert tartó dobozt és elsietett.
– Megrémisztenek ezek az emberek – vallotta be Roddy Sands a telefonba.
– Tudom, de egyikük elég közel van hozzád ahhoz, hogy rögtön elintézd, Roddy. Ez a te munkád, haver.
– Megteszem, Sean – ígérte Sands a nagy Volvo teherautó rakterében.
Noonan ezalatt a másik átjátszótorony kulcsával a zsebében száguldott. Vagy húsz percbe telik az út, számolgatta. Sőt többe is. Egyre nagyobb volt a forgalom ezen a főúton, és bár fegyvert viselt, sőt rendőrigazolványa is volt, szirénája és villogója nem. Meg sem fordult a fejében, hogy szüksége lehetne rá, gondolta hirtelen haraggal. Hogy a csudába feledkezhetett meg ilyesmiről, elvégre zsaru. Kihúzódott a padkára, bekapcsolta a vészvillogót, és a dudát nyomva száguldott el a lassító kocsik mellett.
Chávez nem tört ki látványos dührohamban. Nem látszott se haragosnak, se ijedtnek, egyszerűen magába fordult. Kis termetű ember volt, de most mintha még jobban összement volna Clark szeme előtt.
– Oké – szólalt meg végül kiszáradt szájjal. – És mit teszünk?
– Az 1-es egység már ott van, legalábbis azt hiszem. Al irányítja az akciót, mi nézők vagyunk.
– Odamegyünk?
Clark rá nem jellemző módon habozott. Agyának egyik része tökéletesen tisztában volt vele, hogy a legokosabb, ha nyugton marad az irodájában, és vár ahelyett, hogy odamenne és csak kínozná magát a tudattal, hogy semmit nem tehet. Döntése, hogy Stanley irányítsa az akciót, helyes döntés volt. Nem engedheti, hogy személyes érzelmei befolyásolják a tetteit. Nemcsak a felesége és a lánya élete forog kockán, Stanley pedig profi, akinek nem kell megmondani, mit tegyen, jól végzi a dolgát. Másfelől pedig talán még rosszabb, ha itt ül, és a rádiót meg a telefont figyeli. Íróasztalához lépett, kihúzta a fiókját, és kivette Beretta.45-ös automatáját. Jobb csípőjénél az övére akasztotta. Látta, hogy Cháveznél is van oldalfegyver. – Menjünk.
– Várj! – Chávez felvette a Clark íróasztalán levő telefont, és a 2-es egység épületét hívta.
– Price törzsőrmester – jelentkezett be egy hang.
– Eddie, itt Ding. John és én odamegyünk. Vedd át a 2-es egység irányítását.
– Igen, uram, értettem. Covington őrnagy és a srácai vannak olyan jók, mint mi vagyunk, uram. És a 2-es egység készenlétben áll.
– Oké, nálam van a rádióm. – Sok szerencsét, uram.
– Kösz, Eddie. – Chávez letette a kagylót. – Most már mehetünk, John.
Clarknak volt ugyan sofőrje, de az is ugyanazzal a problémával nézett szembe, mint Noonan, és végül ugyanarra a következtetésre is jutott. Bekapcsolta a vészvillogót, a fényszórót, rátenyerelt a dudára, és lehúzódott a kemény útpadkára. A tízperces út jó kétszerannyi ideig tartott.
– Ki maga?
– Fergus Macleash főfelügyelő – felelte a zsaru a telefon másik végén. – És maga?
– Egyelőre megteszi a Patrick Casey is – felelte Grady önhitten. – Beszélt már a belügyminisztériummal?
– Igen, Mr. Casey, beszéltem. – Macleash Stanleyre és Bellow-ra pillantott. A parancsnoki poszton voltak, egy kilométerre a kórháztól.
– Elengedik hát a foglyokat a követeléseink szerint?
– Mr. Casey, jelen pillanatban szinte mindegyik magas rangú hivatalnok ebédelni van. A fickók, akikkel Londonban beszéltem, megpróbálják felkutatni őket és behívni az irodába. Még senkivel nem tudtam beszélni, aki olyan helyzetben van, hogy döntéseket hozhasson.
– Akkor azt tanácsolom, közölje Londonnal, hogy jó lesz sietniük, nem vagyok türelmes ember.
– Szükségem van valami bizonyítékra, hogy senkinek nem esett bántódása – próbálkozott most Macleash.
– Azt a rendőrt leszámítva senkinek nem esett baja – egyelőre. Persze ez nem marad így, ha valamivel próbálkoznak ellenünk, és akkor is változik a helyzet, ha maga meg a londoni barátai túl sokáig akarnak váratni, megértette?
– Igen, uram, megértettem. Mit akart mondani vele?
– Két órája van, azután elkezdjük kivégezni a túszokat. Bőven van választékunk.
– Ugye tisztában van vele, hogy igencsak megváltozik a helyzet, ha baja esik valamelyik túsznak, Mr. Casey? Ha átlépi ezt a határvonalat, jóval nehezebb helyzetben leszek, amikor az ön nevében tárgyalok.
– Ez a maga problémája, nem az enyém – hallatszott a hideg válasz. – Több mint száz ember van itt, akikből választhatok, köztük a terroristaellenes egységük vezetőjének a felesége és a lánya. Ők isszák meg a levét elsőként, ha maguk húzzák az időt. Most már csak egy óra ötvennyolc percük van, hogy megkezdjék elengedni az Albany és Parkhurst börtönökben levő politikai foglyokat. Az javaslom, azonnal intézkedjen. Viszlát. – És ezzel elnémult a vonal.
– Keményen tárgyal – jegyezte meg dr. Bellow. – Érett hangnak tűnik, a negyvenes éveiben lehet, és nincsenek kétségei afelől, kicsoda Mrs. Clark és dr. Chávez. Hivatásossal van dolgunk, méghozzá olyannal, akinek az átlagosnál jobb a hírszerzése. Honnan szedhette ezeket az információkat?
Bill Tawney lesütötte a szemét.
– Fogalmam sincs, doktor. Voltak bizonyos jelzések, hogy egyesek tudomást szereztek a létezésünkről és nyomoznak utánunk, de ez akkor is aggasztó.
– Oké, a következő alkalommal én beszélek vele – mondta dr. Bellow. – Hátha egy kicsit meg tudom nyugtatni.
– Peter, itt Stanley – hallatszott a Szivárvány Ötös hangja a taktikai rádióban.
– Itt Covington. – Hogy álltok?
– Mindkét mesterlövész elfoglalta az őrhelyét, és próbálunk információkat gyűjteni. A többiek még velem vannak. Most várom az épület tervrajzát. Egyelőre a bent levő túszok és célszemélyek számát sem tudjuk. – Covington néhány pillanatig habozott, mielőtt folytatta. – Azt javaslom, vonjuk be a 2-es egységet is. Túl nagy ez az épület ahhoz, hogy mindössze nyolc ember fedezze, ha behatolunk.
Stanley bólintott. – Rendben van, Peter, máris hívom őket.
– Hogy állunk üzemanyaggal? – kérdezte Malloy a kórház fölött cirkálva.
– Még jó három és fél óra, alezredes – felelte Harrison hadnagy. Malloy hátrafordult a Night Hawk raktere felé. Nance őrmester kikészítette a lesiklóköteleket, és a gép padlóján levő kampókhoz erősítette. Miután ezzel megvolt, a lehajtható ülésre ült a pilóta és segédpilóta széke mögött, a hónaljtokban látszott a pisztolya, és akárcsak a többiek, a taktikai rádiót figyelte.
– Még egy ideig itt leszünk – mondta az ezredes.
– Uram, mit gondol erről az egészről?
– Azt, hogy egyáltalán nem tetszik a dolog, hadnagy. Ettől eltekintve, jobb, ha nem nagyon gondolkodunk. – Persze ostoba válasz volt, ahogy azt mindannyian tudták a Night Hawkon. Ilyen helyzetben azt mondani az embereknek, hogy ne gondolkodjanak, olyan, mintha a világot akarnák megállítani. Malloy lenézett a kórházra, próbálta a legjobb pályákat megtalálni egy köteles vagy hosszú köteles leereszkedéshez. Nem lesz valami nehéz feladat, ha úgy hozza a szükség.
Innen felülről viszont remekül látta az egész összképet. Mindenütt kocsik parkoltak, néhány teherautó is közel a kórházhoz. A rendőrautók jól láthatóak voltak innen felülről is villogó kék fényeikkel, és elég jól leállították a forgalmat. Távolabb zsúfoltak voltak az utak, legalábbis azok, amelyek a kórház felé vezettek. A másik irányba tartó utak, mint általában most is, üresek voltak. Mint egy varázsütésre egy tévéskocsi bukkant fel vagy egy kilométerre a kórháztól a dombtetőn. Már egy másik kocsi is parkolt itt, talán leskelődni jött föl, gondolta a tengerészgyalogos. Mindig így alakult, mintha keselyűk köröznének a haldokló fölött. Nagyon undorító és nagyon emberi.
Popov hátrafordult, amikor meghallotta, hogy alig tízméternyire a hátsó lökhárítójától lefékez a fehér tévés közvetítőkocsi. Műholdas tányér volt a tetején és szinte még meg sem állt, amikor az emberek kezdtek kiugrálni belőle. Egyikük felmászott a kocsi oldalán levő létrán, és feljebb emelte a tányért. Egy másik minikamerát vett elő, egy harmadik, feltehetőleg a riporter, zakóban, nyakkendőben bukkant elő. Váltott néhány szót a többiekkel, aztán megfordult, lenézett a dombról. Popov ügyet sem vetett rájuk.
Na végre, mondta magában Noonan, megérkezve a másik átjátszóállomáshoz. Leállt kocsijával, kiszállt, és elővette a technikustól szerzett kulcsokat. Három perc múlva már be is töltötte szoftverjét, aztán a taktikai rádió gombját nyomta le.
– Noonan Stanleynek, vége.
– Itt Stanley.
– Oké, Al. Most állítottam le a mobiltelefonokat. Az egész körzetben nem működnek.
– Remek, Tim. Most már gyere ide.
– Vettem, már megyek is. – Az FBI-ügynök megigazította a rádióját, hogy a mikrofon pontosan a szája előtt legyen, és a fülhallgatót belenyomta a fülébe. Aztán beült a kocsijába, és elindult vissza a kórház felé. Na, csirkefogók, most próbáljátok meg használni a kibaszott rádiótelefonjaitokat.
Popov jól tudta, hogy az ilyen helyzetekben egyszerűen nem lehet megmondani, mi történik. Most már legalább tizenöt rendőrautót látott a herefordi bázisról érkezett két katonai teherautón kívül. Messzelátóján keresztül nem tudta azonosítani az arcokat. Az is igaz, hogy mindössze egyiküket látta közelről, az is a parancsnok, aki feltehetőleg a parancsnoki poszton van, feltéve hogy egyáltalán idejött, emlékeztette magát az egykori hírszerzőtiszt.
Két hosszú táskát vivő ember, valószínűleg mesterlövész távolodott el a terepszínűre festett teherautóktól, őket nem is látta azóta, bár... igen, messzelátójával megtalálta az egyiket. Mindössze egy kis zöld halom volt ott, ahol korábban nem volt. Ügyes. Nyilván mesterlövész, aki most a fegyver távcsövén keresztül nézi az ablakokat és gyűjti az információkat, amelyeket továbbít a parancsnoknak. Valahol kell lennie egy másiknak is, de Popov már nem látta.
– Egy-Kettes lövész a parancsnoknak – szólt be Fred Franklin.
– Egy-Kettes, itt a parancsnok – felelte Covington.
– Elfoglaltam a pozíciót, uram. Figyelek, de semmit nem látok a földszinti ablakokban. Kicsit mozognak a függönyök a második emeleti ablakokban, mintha emberek kukucskálnának, de semmi más.
– Köszönöm, vettem. Folytasd a megfigyelést.
– Vettem. Egy-Kettes mesterlövész, vége. – Néhány másodpercre rá Houston jelentkezett be hasonló hírekkel. Mindketten elfoglalták leshelyeiket, és terepszínű ruháikkal kellőképp álcázták magukat.
– Na végre – tört ki Covington. Most érkezett csak meg a rendőrautó, amelyik a kárház tervrajzát hozta. Peter megkönnyebbülése azonnal elmúlt, amint egy pillantást vetett az első két oldalra. Szobák tömege volt, többnyire a felsőbb szinteken. Bármelyikben elrejtőzhet egy fegyveres, akit csak alig lehet kifüstölni. Ami még rosszabb, ezek a szobák többnyire beteg emberekkel vannak teli, akiket talán. megöl az általuk használt hang-fény gránát. Egyetlen jó hatása volt ennek a felismerésnek, még egyértelműbbé tette előtte, mennyire nehéz lesz ez az akció.
– Sean?
– Igen, Roddy? – fordult meg Grady.
– Itt vannak – mutatta Sands. A feketébe öltözött katonák katonai teherautójuk mellett ácsorogtak alig néhány méterre az írek teherautóitól.
– Mindössze hatot látok, haver. Legalább tízre számítottunk – mondta Grady.
– Nem kell olyan mohónak lenni, Sean.
Grady néhány másodpercig eltűnődött a dolgon, aztán az órájára pillantott. Negyvenöt percet, egy órát engedett az akciónak erre a szakaszára. Ha tovább vár, túl sok időt ad a másik oldalnak ahhoz, hogy megszervezze a dolgokat. Még tíz percük volt a megadott legrövidebb időpontig, és eddig minden a terv szerint megy. A kórház felé vezető utat lezárták, de nem az onnan elvezetőt. Három nagy teherautója van, a két személykocsi és a furgon, mindegyik alig ötvenméternyire attól, ahol most áll. A munka neheze csak most következik, de az összes embere tudta a dolgát. Roddynak igaza van. Itt az idő, hogy szépen összecsomagoljanak és eltűnjenek. Grady bólintott beosztottja felé,. elővette mobiltelefonját, és beütötte Timothy O'Neil számát.
De hiába. Füléhez emelte a telefont, de mindössze a foglalt jelzést hallotta, ami azt jelentette, hogy sikertelen a hívása. Bosszankodva lenyomta az END gombot, és újra tárcsázott... ugyanazzal az eredménnyel.
– Mi a fene?... – harmadszor is próbálkozott. – Roddy, add ide a telefonod.
Sands felé nyújtotta, és Grady átvette. Egyforma gyártmány volt, mindkettő egyformán programozva. Benyomta ugyanazt az előre programozott számot, és ismét foglalt jelzést kapott. Inkább zavart érzett, mint haragot, mégis valami üresség jelent meg gyomrában. Mindent előre eltervezett, de erre nem számított. Ahhoz, hogy az akció sikerrel járjon, koordinálnia kell három csoportját. Mindannyian tudták, mit tegyenek, de nem azt, hogy mikor. Legalábbis, ha ő nem adja ki a parancsot, hogy itt az idő.
– A fenébe... – mondta Grady halkan Roddy Sands meglepetésére. Grady most a mobilszolgáltató központjával próbálkozott, de ugyanazzal az eredménnyel. – Ezek a rohadt telefonok nem működnek.
– Már jó ideje nem jelentkezett – jegyezte. meg Bellow. – Nekünk pedig nem adta meg a számát.
– Próbáljátok meg ezt. – Tawney átadta a kórház telefonszámainak a listáját. Bellow kiválasztotta a központi elsősegélyszámot, és már tárcsázta is mobiltelefonján. Előzőleg persze beütötte a 777-es előhívó számot. Jó fél percig csengett, mire felvették.
– Igen? – Ír kiejtés volt, de egy másik hang.
– Mr. Caseyvel szeretnék beszélni – mondta a pszichiáter, és kihangosította a telefont.
– Jelenleg nincs itt – szólt a válasz.
– Idehívná, kérem? Mondanom kéne neki valamit.
– Várjon – felelte a hang.
Bellow lekapcsolta a hordozható telefon mikrofonját. – Másik hang, nem ugyanaz a fickó. Hol van Casey?
– Gondolom, valahol máshol a kórházon belül – vélte Stanley, de amikor már percek óta hiába várták, hogy valaki beleszóljon a telefonba, nem találta olyan kielégítőnek ezt a választ.
Noonannek két külön rendőrségi ellenőrző pontnál is tisztázni kellett kilétét, de most már feltűnt szeme előtt a kórház. Rádión előre szólt, közölte Covingtonnal, hogy alig öt percre van tőlük, cserébe megtudta, hogy semmi nem történt.
Clark és Chávez kocsija ötvenméternyire az 1-es osztagot a helyszínre szállító zöld teherautóktól parkolt le. Azóta úton volt a 2-es osztag is egy másik zöldre festett brit katonai teherautón, de az ő útjukat rendőri kíséret biztosította. Chávez induláskor még felkapta a hírszerzési íróasztalról az ismert IRA-terroristák fényképét, de rájött, hogy alig tud uralkodni a keze remegésén. Nem tudta volna megmondani, hogy a félelemtől vagy a haragtól remeg a keze, de minden lelkierejére szüksége volt ahhoz, hogy tisztán gondolkodjon, és ne felesége, anyósa... és születendő gyermeke miatt aggódjon. Csak az segített, ha a fényképekre meredt a környezet helyett, mert így olyan arcok voltak a kezében, amelyeket felkutathat és megölhet, míg a kórházat körülvevő zöld fű pusztán veszélyt jelentő táj. Ilyen esetben persze az lenne a férfias, ha fapofát vágna, és úgy csinálna, mint aki tökéletesen uralkodik magán, de Cháveznek rá kellett jönnie, hogy a maga nevében könnyű bátornak lenni, de ha olyasvalaki néz szembe a veszéllyel, akit szeret, egész más a helyzet. Ebben az esetben a bátorság mit sem számít, és az ember... nem tehet semmit. Az ember puszta néző, semmi más, mintha valami sporteseményt figyelne, amelyen nem vehet részt, de amelyben komoly veszély fenyeget valakit, aki fontos neki. Nem tehet többet, mint azt, hogy figyel és bízik Covington 1-es egységének tudásában. Agyának egyik szeletével persze tudta, hogy Peter és a fiai legalább olyan jók, mint ő az embereivel, és ha bármit is lehet tenni, akkor ők biztosan megteszik, de ez mégsem olyan volt, mintha ott lenne, a kezében lenne a döntés, és végre cselekedne valamit. Még ma ismét a karomba szorítom a feleségem, vagy örökre elveszítem őt és a gyermekemet, gondolta. Keze összeszorult a komputer által feljavított fényképeken, összegyűrve a szélüket. Az egyetlen megnyugtató érzés pisztolyának súlya volt a csípőjén. Ismerős érzés volt, de az agya azt súgta, hogy pillanatnyilag semmire nem megy vele, és talán ez így is marad.
– Nos, minek szólíthatom – kérdezte Bellow, amikor a másik ismét bejelentkezett.
– Szólítson Timothynak.
– Oké, én Paul vagyok – mondta az orvos kedvesen.
– Amerikai – jegyezte meg O'Neil.
– Így van. Akárcsak a túszaik, Chávez doktor és Mrs. Clark.
– Na és?
– Azt hittem, az angolok az ellenségeik, nem mi, amerikaiak. Ugye tudja, hogy a két hölgy anya és lánya. – Bellow tisztában volt vele, hogy tudnia kell, épp ezért mutatott rá, mintha ő adna ki információt.
– Igen – felelte a hang.
– És azt is tudja, hogy mindketten katolikusok, akárcsak maga?
– Nem.
– Márpedig, igen – erősködött Bellow. – Megkérdezheti. Mrs. Clark leánykori neve O'Toole, ami azt illeti, ír katolikus amerikai állampolgár. Mitől érzi az ellenségének, Timothy?
– Nem ő... hanem a férje, úgy értem...
– A férje is ír katolikus amerikai, és legjobb tudomásom szerint soha semmiféle akcióban nem vett részt maguk vagy a maguk szervezete ellen. Épp ezért nehezemre esik megérteni, miért fenyegetik az életüket.
– A férje most annak a Szivárvány bandának a vezetője, és ők az angol kormány megbízásából ölik a mieinket.
– Nem, ez is tévedés. A Szivárvány egy NATO-szervezet. Legutolsó alkalommal, amikor bevetettek minket, harminc gyereket kellett megmentenünk. Én is ott voltam. Azok, akik elfogták a gyerekeket, az egyiküket meg is ölték. Egy Anna nevű holland kislányt. Már haldoklott, Timothy, rákja volt. De ezeknek az embereknek nem volt türelmük kivárni, míg a természet végez vele. Egyikük hátba lőtte és megölte. Talán látta is a tévén. Nem éppen olyan dolog ez, amit egy hívő megtesz, főként nem egy katolikus. Így megölni egy kisgyereket. Chávez doktor pedig terhes, gondolom, feltűnt maguknak is. Ha baja esik, mi lesz a gyerekével? Akkor ez nem egyszerű gyilkosság, Timothy. A megszületendő gyermekét veszi el. Tudom, mit mond erről a katolikus egyház, maga is tudja. Akárcsak az Ír Köztársaság kormánya. Timothy, kérem gondolkodjon el azon, mivel fenyegetőznek. Ezek itt élő emberek, nem absztrakciók, és a baba Chávez doktor méhében szintén valóságos személy. Egyébként közölnöm kell valamit Mr. Caseyvel. Megtalálta már? – kérdezte a pszichiáter.
– Én... nem... most nem tud a telefonhoz jönni.
– Oké, akkor most búcsúzom. Ha ismét ezt a számot hívom, maga veszi fel?
– Igen.
– Helyes. Újra hívom, ha lesz valami hírem a maga számára – és ezzel Bellow lenyomta a kikapcsológombot. – Jó hír. Másik ember, fiatalabb, nem olyan magabiztos. Van valami, amivel meg lehet dolgozni. Ez az ember valóban katolikus, legalábbis úgy vélekedik magáról, márpedig ez lelkiismeretet és szabályokat jelent. Őt megdolgozhatom – vonta le a következtetést józanul, de azért magabiztosan.
– De hol a másik? – kérdezte Stanley. – Hacsak...
– Hacsak? – kérdezett rá Tawney.
– Hacsak egyáltalán nincs ott:
– Hogy érted? – kérdezte a doktor.
– A fenébe is, úgy, hogy nincs ott. Előtte hívott minket, de jó ideje nem beszélt velünk. Nem kellett volna már?
– De már vártam a hívását – bólintott dr. Bellow.
– Viszont Noonan leállította a mobiltelefonokat – mutatott rá Stanley. Bekapcsolta a taktikai rádióját. – Itt a parancsnok. Keressetek valakit, aki mobiltelefont próbál használni. Lehet, hogy kétcsoportnyi célszemély van itt. Nyugtázzátok.
– Parancsnok, itt Covington. Vettem.
– A rohadt életbe! – acsargott Malloy a köröző helikopterben. – Ereszkedjünk lejjebb? – kérdezte Harrison.
Főnöke a fejét rázta.
– Nem, ha itt fent vagyunk, talán észre sem vesznek minket. Jobb, ha egy ideig nem tudnak rólunk.
– Mi a fene? – jegyezte meg Chávez apósára pillantva.
– Odabenn-odakinn? – tűnődött John.
Grady kezdte elveszteni a türelmét. Legalább hétszer próbált telefonálni mobiltelefonjáról, és minden alkalommal ugyanaz a dühítő foglalt jelzés volt az eredmény. Itt a gyakorlatilag tökéletes harci szituáció, és nem képes koordinálni a csapatait. Ott állnak a Szivárvány-katonák egy csoportban, alig százméternyire a két Volvo teherautótól, de ez nem tarthat örökké. A helyi rendőrség nyilván hamarosan kezdi átfésülni a környéket. Most már legalább százötven, talán kétszáz ember ácsorgott kis csoportokban a kórháztól úgy háromszáz méternyire. Itt volt az idő. Itt voltak a célpontok.
Noonan elérte a dombtetőt, és innen már lefelé haladt az egység felé. Nemigen tudta, mit tehet majd, ha odaért. Lehallgatókat szerelni az épületre, ami a szokásos munkája, azt jelenti, hogy közel kell kerülnie, de fényes nappal volt, vagyis nem akármilyen feladatot jelent, hogy közel menjen. Talán nem is lehetséges, amíg be nem sötétedik. De legalább az első dolgát elvégezte, elvette az ellenségtől, hogy mobiltelefont használjon, már ha egyáltalán próbálkoznak vele, amiről fogalma sem lehetett. Lassított, mert meglátta a távolban Peter Covingtont feketébe öltözött embereivel együtt.
Chávez és Clark is tanácskoztak néhány méternyire Clark hivatali kocsijától.
– Biztosítani kell a kerületet – mondta Ding. Honnan került ide ez a sok kocsi? Feltehetőleg olyan embereké, akik épp itt voltak, amikor a lövöldözés elkezdődött, aztán a szokásos átkozott tévés közvetítőkocsi is feltűnt műholdas tányérjával, és egy kézben tartott minikamerával szemben egy riporter magyarázott valamit. A családomat fenyegető veszély immár átkozott látványossággá vált, gondolta Chávez.
Gradynek döntenie kellett, méghozzá most. Ha el akarja érni célját, és utána elmenekülni, cselekednie kell. A csomag, benne a fegyverrel, bérelt kocsija mellett volt a földön. Gradyt otthagyta, aztán kiszállt, és a legtávolabbi Volvo teherautóhoz gyalogolt.
– Sean – szólt ki egy hang a raktérből. – Ezek a rohadt telefonok nem működnek.
– Tudom, öt perc múlva kezdünk. Figyeld a többieket, aztán csináld, ahogy megbeszéltük.
– Oké, Sean – felelte a hang, és mintegy nyomatékul Grady még hallotta távozóban a závárok kattanását. Odament a következő teherautóhoz, és átadta ugyanazt az üzenetet, majd a harmadikhoz is. Mindegyik teherautóban három ember volt. A platót borító vászonba lyukakat vágtak, akárcsak a várak lőrései, olyanok voltak, és most enyhén felnyíltak, és az emberek az alig száz méterre levő katonákat figyelték. Grady visszament Jaguárjához. Mikor odaért, az órájára pillantott. Aztán Roddy Sandsre nézett és bólintott.
A 2-es osztag teherautója most hagyta el a dombtetőt. Noonan kocsija közvetlenül előtte volt.
Popov messzelátón figyelte az egészet. Megpillantott egy harmadik katona, teherautót is. Alaposabban szemügyre vette, és látta, hogy hátul katonák ülnek. Feltehetőleg erősítést hoznak. Aztán figyelme ismét arra a területre fordult, ahol már voltak katonák. Alaposabb vizsgálódására kiderült, hogy... az ott nem John Clark? – tűnődött Popov. Valamivel odébb áll, mint a többiek. Persze, ha a felesége túsz, elég ésszerű, hogy másra bízza a parancsnokságot. Nyilván a helyettesére. Úgyhogy most kívülállóként várakozik, és elég feszültnek látszik öltönyében.
– Elnézést. – Popov megfordult, a riportert és az operatőrt pillantotta meg maga mellett. Egy pillanatra lehunyta szemét, és magában káromkodott.
– Igen?
– Elmondaná, mik a benyomásai? Mi történik itt? Először is a nevét legyen kedves, és azt, hogy mit keres itt.
– Hát... a nevem Jack Smith – felelte Popov lehető legjobb londoni kiejtésével. – És kijöttem ide vidékre madarakat lesni. Épp élveztem a természetet, ezt a gyönyörű napot, tudja, amikor...
– Van valami fogalma, Mr. Smith, mi történik odalent?
– Nem, nem igazán. – Popov nem vette el a szeme elől a messzelátót, azzal is eltakarhatja az arcát. Nyicsevo! Az ott Sean Grady, Roddy Sands mellett áll. Ha hitt volna Istenben, talán most hozzá fordul. Tökéletesen tudta, mit tesz ebben a pillanatban ez a két ember, és azt is, mire gondol közben.
Grady lehajolt, kinyitotta csomagját, és kivette a AKMS géppisztolyt. Helyére tette a tölténytárat, kihajtotta a válltámaszt, és egyetlen puha mozdulattal a vállához emelte a fegyvert. A következő pillanatban már célzott és lőtt a feketébe öltözött katonák csoportja felé. A következő másodpercben a teherautóban levő emberei követték példáját.
Nem volt semmi figyelmeztetés. Golyók csapódtak a teherautó oldalába, amely mellett álltak, de mielőtt az 1-es osztag bármit is tehetett volna, már őket érték a golyók. Négy ember esett össze az első két másodpercben, addigra a többiek fedezékbe vetették magukat, és szemük az ellenséges tűz forrását kereste.
Noonan látta, hogy összeesnek, de alig egy-két másodpercig bénította meg a döbbenet. Aztán rögtön beleszólt taktikai rádiójába. – Figyelem, figyelem. Az 1-es osztag tűz alatt van hátulról. – Pillantása ugyanakkor már a veszélyforrást kereste. Ott kell hogy legyen azon a nagy teherautón. Az FBI-ügynök padlóig nyomta a gázpedált, és a teherautó felé száguldott. Jobb kezével közben pisztolya után nyúlt.
Mike Chin mindkét lábába golyót kapott. A dolog hirtelensége még rosszabbá tette a fájdalmat. Teljesen készületlenül érte a dolog, és a fájdalom néhány másodpercig megbénította, aztán a sok kiképzés úrrá lett rajta, és megpróbált fedezékbe kúszni. – Chin eltalálva, Chin eltalálva – nyögte a rádiójába, aztán megfordult és látta osztaga egy másik tagját elzuhanni, vér csapott ki a fejéből.
Houston őrmester elkapta fejét a messzelátótól, és jobbra fordult, amikor meghallotta a hirtelen és váratlan automata fegyverropogást. Mi a fene? Mintha egy fegyver csöve bukkant volna elő az egyik teherautó oldalán. Arra fordította puskáját, felemelte a talajról, és megpróbált célt keresni.
Roddy Sands szemét megütötte a mozgás. Emlékezett, hogy ott van a mesterlövész valahol, de az álcatakaró alatt nehéz volt észrevenni, de a mozgás elárulta, és mindössze százötven méternyire volt a célpont. Meghúzta a ravaszt, és balról jobbra végigsöpörte a domboldalnak azt a részét, aztán visszafelé is, hogy biztos legyen a dolgában.
Houston lövése messze célt tévesztett, mert egy golyó fúródott jobb vállába áthatolva golyóálló mellényén, amely pisztolygolyó ellen védett ugyan, de puskagolyó ellen nem. Sem bátorság, sem izomerő nem teszi képessé a törött csontokat, hogy dolgozzanak. A találattól egy pillanatig egész teste lebénult, és a következő pillanatban Houston tudta, hogy a jobb keze teljesen használhatatlan. Ösztönösen balra gördült, bal kezével próbált átnyúlni szolgálati pisztolyáért, és közben jelentette a rádión, hogy őt is eltalálták.
Fred Franklinnek könnyebb dolga volt, ő túl távol volt ahhoz, hogy a terroristák fegyvereinek könnyű célpontja legyen, és őt is álcázta a takaró. Néhány másodpercbe beletellett, mire felfogta, mi történik, de hallotta rádiója fülhallgatóján a sikolyokat és nyögéseket, és tudta, hogy több társát is súlyos találat érte. Abba az irányba fordította a célkeresztet, és egy fegyvercsövet látott kikandikálni egy teherautó oldalán. Felpattintotta a biztonsági zárat, célzott és megeresztette első.50-es lövését. Fegyverének dörrenése szétzúzta az itt uralkodó csendet. A nagy MacMillan mesterlövészpuska ugyanolyan lövedéket lőtt ki, mint az.50 kaliberes nehéz géppuska. Ötdekás golyót repített ki, másodpercenkénti 2700 lábnyi sebességgel, nem egész a másodperc egyharmad része alatt tette meg a távolságot, és egycentis lyukat vágott a teherautó oldalába, de azt Franklin nem tudta megállapítani, hogy talált-e vagy nem. Balra lendítette a puskát, újabb célpontot keresett. Megpillantott egy másik nagy teherautót lyukakkal a vászonborítón, de nem látott be. Aztán tovább balra, egy fickó puskával a kezében, aki éppen tüzel... arra, amerre Sam rejtőzik. Fred Franklin őrmester hátrahúzta a závárt, betöltötte a következő golyót, és gondosan célzott.
Roddy Sands biztos volt benne, hogy eltalálta célpontját, és most végezni akart vele. Tőle balra Sean már a kocsijában volt, felkészült a lelépés fázisára, amely nem egész két perc múlva következik.
Grady hallotta, ahogy felmordul a motor, és hátrafordult legmegbízhatóbb beosztottja felé. Épp idejében, hogy lássa, amikor a golyó Sands koponyájának az alsó részébe csapódik. A vaskos.50-es golyó hatására a feje leveskonzervként robbant szét, és Gradynek bármennyi terroristatapasztalata volt is, még soha nem látott ilyesmit, mintha csak az áll maradt volna meg, aztán a test elzuhant; és az 1-es osztag aznap elérte első találatát.
Noonan a harmadik teherautótól alig néhány centire állította meg kocsiját. Kipattant a vezetőülésről a jobb oldalon, és jól hallotta a Kalasnyikov típusú fegyverek ropogását. Ellenség, méghozzá közel. Két kézre fogta Beretta pisztolyát, egy pillanatig a teherautó hátsó felét nézte, és azon gondolkodott, mit is tegyen... aztán döntött. Igen. A hátsó ajtónál volt egy kapaszkodó létratartó, berakta egyik lábát, felmászott, és megkereste a vászontetőt tartó kötelet, aztán visszatette pisztolyát a tokjába, elővette katonai kését, elvágta a csomókat, és meglazította a sarkon a vászontetőt. Bal kezével megemelte és benézett. Három embert látott, balra néztek és céloztak. Oké. Meg sem fordult a fejében, hogy bármit mondjon vagy kiáltson. Behajolt, bal kézzel továbbra is a vásznat fogta, jobb kézzel célzott, lassan húzta meg a ravaszt, és a hozzá legközelebb álló fej jobbra billent, és a test elesett. A többiek figyelmét annyira lekötötte a saját fegyverük zaja, hogy nem is hallották a pisztolylövést. Noonan azonnal igazított pisztolya fogásán, és kilőtte a második golyót a következő fejbe. A harmadik ember megérezte, hogy társa teste nekiesik és megfordult. Barna szeme elkerekedett. Odébb vetődött a teherautó oldalától, és bal felé rántotta a puskáját, de nem elég gyorsan. Noonan két golyót lőtt a mellkasába, aztán visszahúzta a felcsapódó pisztoly csövét, és a harmadik golyót a férfi orrába lőtte, mire az agyon keresztül a golyó távozott, a férfi már a halott volt. Noonan végignézte mindhárom célpontját, és megbizonyosodott arról, hogy halottak, aztán leugrott a teherautóról és a következőhöz futott. Megállt, hogy friss tölténytárat tegyen a pisztolyába, közben agyának távoli szeglete azért észlelte, hogy Timothy Noonant mintha robotpilóta irányítaná, szinte tudatos gondolat nélkül mozog.
Grady a gázra lépett, és közben a dudára tenyerelt. Ez volt a jel a többieknek, hogy ideje lelépni. Ez a kórházban levőkre is vonatkozott, akiket most nem tudott riasztani a mobiltelefonokon keresztül.
– Uram Isten! – jegyezte meg O'Neil az első lövések alapján. Mi a fenéért nem...
– Ezen már késő aggódni, Timmy – szólt oda Sam Barry, intett testvérének, és az ajtó felé rohantak. Jimmy Carr ott volt már, tíz másodperc múlva a belső csapat a tűzlépcsőnél járt.
– Indulunk, srácok – mondta O'Neil. A két fő túszra nézett, és arra gondolt, hogy őket is hozza, de a terhes csak lelassítaná őket, és harminc métert kell megtenni a furgonig. A terv szétesett, bár nem tudta, hogy miért, de abban biztos volt, hogy ideje elpucolni innen.
A harmadik katonai teherautó néhány méterrel Noonan kocsija mögött fékezett le. Eddie Price ugrott ki elsőként kezében MP-10-esével. Lekuporodva kereste a zaj forrását. Bármi legyen is, túl gyorsan történik, és nincs semmiféle terv. Még egyszerű gyalogos korában kiképezték erre is, de az húsz évvel ezelőtt volt. Most már régóta különleges hadműveletek osztagban szolgáló katona, aki minden lépést előre kiszámol. Mike Pierce érkezett mellé.
– Mi a fene történik, Eddie?
Ebben a pillanatban látták meg Noonant leugrani a Volvo teherautóról, és tölténytárat cserélni. Az FBI-ügynök megpillantotta őket és intett, hogy siessenek.
– Azt hiszem, jobb lesz követni – mondta Price. Louis Loiselle jelent meg Pierce mellett, és mindketten futni kezdtek. Paddy Connolly is odaért, futás közben nyúlt táskájába a fény-hang gránátokért.
O'Neil társaival együtt kifutott a traumatológia-bejáraton, és anélkül, hogy bárki megállította volna őket, elért a furgonig. Benne hagyta a kulcsot, és mielőtt a többiek becsukták volna az ajtókat, a motor már járt is.
– Figyelem, figyelem – jelentette Franklin a rádióban. – Rossz fiúk próbálják elhagyni a kórházat barna furgonban. Úgy látom, négyen vannak. – Aztán odébb lendítve puskáját, célba vette a kocsit a bal első kerék előtt, és tüzelt.
A súlyos golyó úgy hatolt át a lökhárítón, mintha az csak egy papírlap lett volna, majd becsapódott a hathengeres motor vasblokkjába. Áthatolt az egyik hengeren, és azonnal megállította a dugattyút és vele a motort is. A hirtelen hajtóerejét vesztett furgon balra kanyarodott, csaknem feldőlt, de aztán kiegyenesedett.
O'Neil dühödten káromkodva próbálta újra indítani a motort minden eredmény nélkül. Az indítómotor nem volt képes beindítani a tönkrement dugattyút. O'Neil nem tudta, mi az oka, csak azt, hogy járműve ledöglött, és kint van fedezék nélkül a szabadban.
Franklin elégedetten látta, hogy lövése eredményes volt. Újabb golyót töltött be, most a vezető fejét vette célba. Meghúzta a ravaszt, de ugyanabban a pillanatban a fej mozdult, és a lövés nem talált. Fred Franklinnel még soha nem fordult elő ilyesmi, egy pillanatig döbbenten nézett, aztán újra töltött.
O'Neil arcát megvágták az üvegdarabok. A golyó alig öt centire ment el a feje mellett, de O'Neilt a lökéshullám kivetette a vezetőülésből, hátra a raktérbe. Teljesen megbénult, fogalma sem volt, mit tegyen.
***
Homer Johnston és Dieter Weber puskái még a szállítótáskában voltak, és nem is tűnt úgy, hogy hasznát vehetnék most, így aztán ők is pisztolyt rántottak. Ők voltak leghátul, látták, hogy Eddie Price lyukat hasít a második Volvo teherautó ponyvájába. Paddy Connolly kihúzta a hang-fény gránát tűjét és behajította. Két másodpercre rá a pirotechnikai töltet teljesen lerepítette a vásznat a teherautóról. Pierce és Loiselle lövésre kész fegyverekkel ugrottak föl, de a három ember, aki odabent volt, eszméletlen volt már. Pierce odaugrott, hogy lefegyverezze őket. Lerúgta a fegyvereket a teherautóról, és a három alak fölé térdelt.
Mindhárom Volvo teherautóban a fegyveresek egyike a sofőr volt. A legelső teherautó vezetőjét Paul Murphynek hívták, és az első pillanattól fogva megosztotta figyelmét a tüzelés és Sean Grady Jaguárjának szemmel tartása között. Mihelyt látta, hogy a Jaguár elindult, ledobta fegyverét, beült a vezetőülésre és beindította a dízelmotort. Fölnézve megpillantotta Roddy Sands testét, de a feje eltűnt. Mi történt vele? Sean jobb karja bukkant elő a kocsiablakban, körkörös mozdulattal intett, hogy a teherautó kövesse. Murphy sebességbe tette a váltót és indult. Balra fordulva megpillantotta Tim O'Neil barna furgonját, amely egyszer csak megállt a kórház parkolójában. Az ösztöne azt kiáltotta, hajtson oda és vegye fel a társait, de nehéz lett volna megfordulni, és Sean még mindig intett. Ó pedig követte parancsnokát. Hátul egyik lövésze felemelte a ponyvát, hogy megnézze a többi teherautót, de egyik sem mozdult, és fekete ruhás emberek voltak mellettük...
...Egyikük Scotty McTyler őrmester volt, felemelte MP-10-esét, célzott, és megeresztett egy három golyóból álló sorozatot a távolodó arcra, és elégedetten tátott valami rózsaszínt, mielőtt az arc eltűnt volna.
– Parancsnok, itt McTyler, egy teherautó távozik a körzetből célszemélyekkel. – McTyler minden látható eredmény nélkül megeresztett még néhány sorozatot, aztán körülnézett, mi mást tehetne még.
Popov soha nem látott még csatát, márpedig most egy csata bontakozott ki a szeme előtt. Kaotikusnak tűnt, emberek rohangáltak ide-oda minden látható cél nélkül. A feketeruhások közül három még mindig feküdt a teherautó mellett az első sortűz eredményeképp, a többiek mozogtak, láthatóan a Jaguárt követték, amely szinte ugyanolyan volt, mint az övé, és a parkolóból mögötte kiforduló teherautót. Nem egész háromméternyire tőle a riporter lelkesen hadart a mikrofonba, operatőre a lent zajló eseményeket filmezte. Popov biztos volt benne, hogy izgalmas látványosság lesz mindenkinek, aki egy fotelból nézi, ugyanúgy biztos volt abban is, hogy ideje lelépni.
Az orosz visszaült kocsijába, indított, és hátsó kerekével kavicsot zúdítva a riporterre, kilőtt.
– Megvannak, látom őket – jelentette Malloy. Lejjebb ereszkedett, háromszáz méter magasságra, szemét nem vette le a két mozgó járműről. – Van parancsnok ebben a káoszban? – kérdezte idegesen.
– Mr. C? – kérdezte Ding.
– Medve, itt Hatos. Átveszem a parancsnokságot. – Clark és Chávez odarohantak Clark hivatali kocsijához, mindketten beugrottak, a sofőrnek pedig mondani sem kellett, már indított is. Az angol hadsereg katonai rendőrségének tizedese volt, nem a Szivárvány osztag tagja. Valamelyest mindig bántotta is a dolog, most nem.
A dolog nem jelentett nagy kihívást a számára. A Volvo teherautó erős volt ugyan, de nem versenyezhetett a mögötte száguldó V 8-as Jaguárral.
Paul Murphy belenézett a visszapillantó tükörbe, és nem értette a dolgot. Egy ugyanolyan Jaguár jött mögötte, mint... előrenézett. Igen, Sean ott halad előtte még mindig. Akkor ki ez? Hátrafordult, hogy szóljon két társának, de látta, hogy az egyikük holtan fekszik a földön, vértócsa csillog a teherautó acélpadlóján. A másik rettegve kapaszkodott.
– Itt, Price, hol vagytok? Mi a helyzet?
– Price, itt Egy-Kettes lövész. Azt hiszem, hogy egy vagy több célszemély van a barna furgonban a kórház előtt. Kilőttem a motort, az biztos, hogy nem indulnak el sehová, Eddie.
– Oké. – Price körülnézett. A helyzeten úrrá lettek, vagy legalábbis a helyszínen kezdenek úrrá lenni. Mégis olyan érzés volt, mintha tornádó után ébredve nézne körül tönkrement tanyáján, és próbálná felfogni, mi történt. Aztán egy mély lélegzetvétellel fölvette magára a parancsnokság felelősségének terhét. – Connolly és Lincoln, menjetek jobbra. Tomlinson és Vega, balra le a dombról. Patterson, te velem jössz. McTyler és Pierce őrizzétek a foglyokat. Weber és Johnston ti menjetek az 1-es egységhez, nézzétek meg, hogy vannak. Indulás! – tette hozzá.
– Price, itt Chávez – hallotta rögtön ezután rádiójában.
– Igen, Ding?
– Mi a helyzet?
– Két vagy három foglyunk van, egy furgon benne ismeretlen számú célszeméllyel és a jó ég tudja mi még. Most próbálom kitalálni. Vége. – És ezzel véget vetett a beszélgetésnek.
– Hát, akkor rajta, Domingo – szólalt meg Clark a Jaguár bal első ülésén.
– Rajtam nem múlik, John – vicsorogta Chávez.
– Tizedes, Mole, ha jól tudom?
– Igen, uram – felelte a sofőr anélkül, hogy szemét egy milliméterrel is oldalt mozdította volna.
– Oké, tizedes, húzódjon a teherautó mellé, ki fogjuk lőni a jobb első kerekét. És vigyázzon, hogy utána ne taroljon le minket.
– Nagyon helyes, uram – hallatszott a hűvös válasz. – Már csinálom is.
A Jaguár kilőtt, és húsz másodperc múlva már a Volvo dízel teherautó mellett volt. Clark és Chávez leeresztették az ablakokat. Jó száz kilométeres sebességgel mentek, amikor kihajoltak az egyre gyorsuló kocsiból.
Sean Grady száz méterrel a Volvo előtt dühödten értetlenkedett. Mi a fene ütött ki balul? Az biztos, hogy embereinek első sorozata jó néhány feketébe öltözött ellenséget megölt. De azután... mi történt? Jó tervet készített, és az emberei jól hajtották végre egy ideig... azok az átkozott telefonok miért romoltak el? Ez mindent tönkretett. De most legalább úgy tűnik, kezd úrrá lenni a helyzeten. Már csak tíz percre van a bevásárlóközponttól, ahol leállítja kocsiját, és eltűnik a tömegben. Aztán egy másik parkolóban megtalálja a másik bérelt autóját, és Liverpoolba hajt, onnan pedig a komppal haza.
Ki fog jutni innen, akárcsak a srácok a teherautóban mögötte. A tükörbe nézett. Mi a fene ez?
Mole tizedes jól csinálta a dolgot. Először a teherautó bal oldalához húzódott, aztán lassított és jobbra cikázott. Teljesen meglepte vele a sofőrt.
Chávez a hátsó ülésről jól látta a férfi arcát. Egészen világos bőrű, vörös hajú, igazi Paddy, gondolta Domingo. Kinyújtotta a kezét, és a jobb első kerékre célzott.
– Most – hallotta John hangját a hátsó ülésről. Ebben a pillanatban sofőrjük balra húzta a kormányt.
Paul Murphy látta, hogy az autó felé száguld, és ösztönösen elrántotta a kormányt, hogy kikerülje. Ekkor hallotta meg a lövéseket.
Clark és Chávez mindketten többször is lőttek, és a fekete gumikerék mindössze néhány méterre volt tőlük. A golyók pont a kerékperem alatt csapódtak be, és a csaknem egycentis lyukak hamar leeresztették a kereket. Alig húzott a Jaguár előre, a teherautó máris visszalendült jobbra. A sofőr próbált lassítani, de ösztönös reakciójával tovább rontott a helyzeten. A Volvo teherautó jobbra billent, aztán az egyenetlen fékezés még rosszabbá tette a helyzetet, és a jobb első kerék pereme a betonhoz ért. Ezzel hirtelen megállította a teherautót, a hatalmas jármű megbillent, jobb oldalára dőlt, és hatvanmérföldes óránkénti sebességgel csúszott előre. Bármilyen erős volt is a teherautó karosszériája, nem erre tervezték, és csúszás közben szépen kezdett darabokra hullani.
Mole tizedes némileg ijedten látta visszapillantójában a hatalmas, oldalvást csúszó teherautót, de balra kormányozva sikerült elkerülnie, hogy letarolja őket. Fokozatosan lassított, és a tükörben nézte a gyerekjátékként guruló teherautót, amint közben darabokra esik.
– Jesuchristo! – nyögte Ding, hátrafordulva nézte a történteket. Mintha egy emberi test repült volna ki a kocsiból.
– Állítsa meg a kocsit! – utasította Clark a sofőrt.
Mole megtette, sőt utána egészen néhány méter közelségig hátrált az összetört teherautóhoz. Chávez ugrott ki elsőként két kézbe fogva pisztolyát, így közeledett a járműhöz.
– Medve, itt Chávez, itt vagy?
– Medve jelentkezik – hallotta a választ.
– Nézd meg, mi a helyzet azzal a kocsival, ez a teherautó már történelem.
– Vettem, Medve üldözőbe veszi.
– Ezredes? – szólt bele Nance őrmester a telefonba.
– ; Aha?
– Látta, hogyan csinálták?
– Igen, gondolja, hogy képes ugyanerre? – kérdezte Malloy.
– Itt a pisztolyom, uram.
– Hát, akkor itt az idő egy kis levegő-föld játékra, emberek. – A tengerészgyalogos ezredes meghúzta a kart, és a Night Hawk harminc méterre ereszkedett az út fölé. Kicsivel a követett kocsi mögött haladt, nappal szemben. Hacsak a gazfickó odabent nem néz ki a napfénytetőn, nem is sejtheti, hogy egy helikopter van a nyomában.
– Útjelző tábla – szólalt meg Harrison, és meghúzta a kormányt, átemelkedett a hatalmas tábla fölött, amely az autópálya következő lehajtóját hirdette.
– Oké, Harrison, tied az út, enyém a kocsi. Jól rántsd meg, ha szükség van rá, fiam.
– Rendben, ezredes.
– Oké, Nance őrmester, rajta. – Malloy a sebességjelzőre pillantott. Nyolcvanöttel haladt a jobb külső sáv fölött. A Jaguárban levő fickó keményen a gázpedálra lépett, de a Night Hawkban bőven volt még erő. Kicsit olyan volt, mint amikor egy másik repülővel repült formációban, bár kocsival Malloy még soha nem csinálta. Harminc méterre csökkentette a távolságot. – Jobb oldal, őrmester.
– Igen, uram. – Nance hátrahúzta az ajtót, letérdelt az alumíniumpadlóra, két kézre fogta Beretta 9 mm-esét. – Készen állok ezredes, csináljuk!
– Tankolunk – nyugtázta Malloy, vetett még egy pillantást az útra. A fenébe is, olyan volt, mint a Herkules madár üzemanyagtöltőjét elkapni, csak lassabban, és sokkal, de sokkal alacsonyabban...
Grady ajkába harapott, látva, hogy immár nincs mögötte a teherautó, de mögötte tiszta volt az út, és jelenleg előtte is, és már csak öt perc választotta el a biztonságtól. Sóhajtott és kezdett megnyugodni. Ujjai ellazultak a kormánykeréken, áldotta magában a munkásokat, akik ilyen gyors kocsit gyártottak a számára, aztán a szeme sarkából mintha valami feketeséget pillantott volna meg bal felől. Néhány centivel odébb fordította a fejét, hogy lássa... mi a fene...
– Megvan! – mondta Nance. Most már látta a sofőrt a bal hátsó ablakon keresztül. Felemelte a pisztolyát. Várt még egy kicsit, hogy Malloy ezredes még néhány méterrel közelebb húzódjon, aztán...
...térdén nyugtatva bal kezét, hüvelykujjával hátrahúzta a kakast és tüzelt. A pisztoly ugrott a kezében. Újra meghúzta a ravaszt. Egyáltalán nem olyan volt, mint a lőtéren. Bármennyire igyekezett is rendesen kézben tartani a pisztolyt, nagyon ugrált a kezében, de a negyedik lövés után látta, hogy célpontja jobbra rándul.
Körben mindenütt törtek az üvegek körötte, Grady pedig nem jól reagált. A fékbe kellett volna taposnia, és így a helikopter túlrepült volna rajta, de még soha nem volt még csak hasonló helyzetben sem, ezért aztán gyorsítani próbált, de a Jaguárban már nem volt olyan sok tartalék. Aztán hirtelen égő fájdalom hasított a bal vállába, és az idegi reakció összerántotta a mellkasát. Jobb keze lefelé mozdult, és ezáltal a kocsi hirtelen jobbra fordult, neki az acélkorlátnak.
Malloy látta, hogy legalább egy jó találatuk volt, meghúzta a kart. A Night Hawk másodperceken belül már száz méter magasságban volt. A tengerészgyalogos jobbra fordult, és lenézett az összetört, füstölgő kocsira az út közepén.
– Lemegyünk begyűjteni? – kérdezte segédpilótája.
– Arra mérget vehetsz, fiacskám – mondta Malloy Harrisonnak, aztán belekukkantott repülőstáskájába. Ott volt a Berettája. Harrison szállt le, a kocsitól alig tizenöt méterre tette le a Sikorskyt. Malloy kikapcsolta biztonsági övét, és megfordult, hogy kiszálljon a helikopterből, de Nance ugrott ki elsőként. Lehajolt a forgó rotor alatt, úgy futott a kocsi jobb oldala felé. Malloy két másodperccel követte.
– Óvatosan, őrmester! – kiabálta beosztottja után. Most már lassabban közeledett. Az ablak eltűnt, mindössze néhány üvegszilánk látszott a keretben. Látszott a benn ülő férfi is. Az is, hogy még lélegzik. Mást nemigen tesz a felfúvódott légzsák mögött. A túloldali ablak is eltűnt. Nance benyúlt a kocsiba, kinyitotta az ajtót. Mint kiderült, a sofőr nem kapcsolta be a biztonsági övét, könnyen ki tudták szedni. A hátsó ülésen pedig egy orosz gyártmányú géppisztoly hevert. Malloy kivette, biztosította, mielőtt átment volna a kocsi másik oldalához.
– A fenébe – hüledezett Nance. – Még életben van! – Hogy a fenébe tudta nem megölni a gazfickót mindössze négy méterről, ezt nem értette.
A kórháznál Timothy O'Neil még mindig azon tanakodott a furgonban, mit tehetne. Úgy gondolta, rájött arra, mi történt a motorral. Kétcentis lyuk volt a bal oldali ajtó ablakán, de hogy hogy nem találta el a fejét, azt nem értette. Az egyik Volvo teherautó és Sean Grady bérelt Jaguárja eltűnt. Sean magára hagyta volna őt és az embereit? Minden túl gyorsan és figyelmeztetés nélkül történt. Miért nem hívta Sean fel, hogy figyelmeztesse? Hogy esett darabokra az egész tervük? De ezek a kérdések most messze nem voltak olyan fontosak, mint az, hogy egy furgonban kuporog a parkolóban, ellenséggel körülvéve:
– Lieber Gott – morogta magában Weber a sebesültek láttán. Az 1-es egység egyik tagja biztos, hogy halott volt. Pontosan a fejébe kapott egy lövést. Még négy katonát találtak el, hármat a mellkasán. Weber értett az elsősegélyhez, de nem kellett nagy szakértőnek lenni ahhoz, hogy tudja, legalább kettőnek közülük azonnal orvosra van szüksége. Egyikük Alistair Stanley volt.
– Itt Weber. Azonnali orvosi segítségre van szükségünk – mondta taktikai rádiójába. – Szivárvány Ötöst eltalálták!
– Ó, a fenébe – tört ki mellette Homer Johnston is. – Ez nem hülyéskedik. Parancsnok, itt Kettő-Egyes lövész, orvosokra van szükségünk, mégpedig most rögtön.
Price mindezt hallotta. Harmincméternyire volt a furgontól Hank Patterson őrmesterrel. Próbálta úgy megközelíteni, hogy ne vegyék bentről észre. Balra Julio Vega izmos testét látta Tomlinson mellett. Ha jobb felé nézett, Steve Lincolnt láthatta. Paddy Connolly nyilván ott van mögötte.
– 2-es egység, itt Price. Célszemélyek vannak a furgonban. Nem tudjuk, maradtak-e az épületben. Vega és Tomlinson, menjetek be, és nézzetek körül, de átkozottul óvatosak legyetek!
– Itt Vega. Vettem, Eddie, indulok.
Oso irányt változtatva a főbejárat felé tartott Tomlinsonnal együtt, míg a többi négy szemmel tartotta azt az átkozott kis barna teherautót. A két őrmester lassan közeledett a bejárat felé. Óvatosan benéztek az ablakokon, de mindössze zavart emberek kis csoportjait látták. Vega törzsőrmester saját mellére mutatott, majd lefelé. Tomlinson bólintott. Vega most már gyorsan mozgott, belépett az előcsarnokba, és körbefutott a pillantása. Ketten felsikítottak az újabb fegyveres láttán, bármennyire is másképp nézett ki, mint az előzők. Vega felemelte bal kezét.
– Nyugalom, emberek, én a jó fiúk közé tartozom. Nem tudja valaki, merre vannak a rossz fiúk? – Javarészt zűrzavar volt a válasz, de ketten az épület hátsó része, az elsősegélyszobák felé mutattak, és ez logikusnak tűnt. Vega az ide vezető dupla ajtó felé tartott, és közbe beszólt rádiójába. – Az előcsarnok tiszta, jöhetsz, George. – Aztán: – Parancsnok, itt Vega.
– Vega, itt Price.
– A kórház előcsarnoka tiszta, Eddie. Úgy húsz civil van itt, akire figyelni kéne, oké?
– Senkit nem küldhetek, Oso. Valamennyien el vagyunk foglalva itt. Weber súlyos sebesülteket jelentett.
– Itt Franklin. Hallottalak. Bemehetek, ha szükséged van rám. – Franklin, itt Price, menjél nyugat felé. Ismétlem, nyugat felől menj be.
– Franklin, indulok nyugatnak – felelte a mesterlövész. – Máris indulok.
– Hát ez se fog többet adogatni – jegyezte meg Nance, mikor berakták a testet a Night Hawkba.
– Nem bizony, ha balkezes volt. Gondolom, vissza a kórházba. – Malloy bekapcsolta biztonsági övét, és megmarkolta a kormányt. Egy percen belül már ismét a levegőben voltak, és keletnek tartottak a kórház felé. Nance hátul szorosan lekötözte foglyukat.
***
Minden összetört. Chávez látta, hogy halott a sofőr is. Teljesen összezúzta a nagy kormánykerék és az ülése, amikor a teherautó a korlátnak csapódott. Szeme és szája nyitva volt, a szájából még mindig szivárgott a vér. A hátulról kirepült test is halott volt már, két golyó volt az arcában. Mindössze egy fickó maradt életben, ennek két helyen eltört a lába, és randa vágások voltak az arcán, fájdalmait legfeljebb az enyhítette most, hogy nem volt eszméleténél.
– Medve, itt Hatos – szólalt meg Clark.
– Medve, vétel.
– Fel tudsz szedni itt minket? Van egy sérült célszemélyünk, én pedig szeretnék minél hamarabb visszajutni, hogy lássam, mi fene történik.
– Egy pillanat és már ott is vagyok. De közlöm, hogy nekünk is van egy sebesült célszemélyünk.
– Vettem, Medve. – Clark nyugat felé pillantott. Most már feltűnt szeme előtt a Night Hawk, és Clark látta, hogy a helikopter irányt változtatva egyenesen felé tart.
Chávez és Mole kihúzták a testet az útra. Rémes látvány volt, hogy lábai ennyire szokatlan szögben álltak, de akkor is csak egy terrorista, akit nemigen kell sajnálniuk.
– Vissza a kórházba? – kérdezte egyik embere O'Neilt.
– De csapdában vagyunk! – vitatkozott Sam Barry.
– Ez az egész egy átkozott csapda itt – érvelt Jimmy Carr. – Mozdulnunk kell. Most rögtön!
O'Neil úgy gondolta, hogy ebben van valami.
– Oké, oké. Kinyitom az ajtót, ti pedig visszarohantok a bejárathoz. Készen álltok? – Azok bólintottak, és megmarkolták fegyvereiket. – Most! – recsegte O'Neil, és megrántotta a csúszó ajtót.
– A fenébe! – tört ki Price. – Célszemélyek futnak vissza a kórházba. Ötöt számoltam.
– Igaza van, öten voltak – helyeselt egy másik hang a rádióban.
Vega és Tomlinson már majdnem a traumatológiánál voltak, elég közel ahhoz, hogy lássák az embereket, de a szabadba vezető dupla üvegajtót nem. Újabb sikolyokat hallottak. Vega levette Kevlar sisakját, és kikukucskált a sarkon. Egy fickót látott AKMS-sel a kezében. Az alak az épület belseje felé nézett, mögötte pedig egy másik test fele látszott, aki kifelé figyelt. Oso csaknem kiugrott a bőréből, amikor valaki megérintette a vállát. Megpördült. Franklin volt az, hatalmas puskája helyett mindössze Beretta pisztollyal.
– Épp most hallottam, öt rossz fiú?
– Én is ezt hallottam – bólintott Vega. Intett Tomlinson őrmesternek a folyosó másik oldalán. – Velem maradsz, Fred?
– Naná, Oso. Nem hiányzik most az M-60-od?
– De mennyire, haver. – Bármennyire is jó volt a német MP-10-es fegyver, gyerekjátéknak érezte a kezében.
Vega ismét kikukucskált. Meglátta Ding feleségét. Az asszony állt, és arra nézett, amerre a rossz fiúk voltak. Fehér köpenyében látszott, milyen közel a szülés ideje. Vega és Chávez csaknem tíz éve ismerték egymást. Nem engedheti, hogy bármi is történjen az asszonnyal. Elhátrált a saroktól, és próbált integetni az asszony felé.
Dr. Patsy Clark Chávez a szeme sarkából látta a mozdulatot, és odanézett. Feketébe öltözött katonát pillantott meg, aki integetett, hogy felhívja a figyelmét, és amikor Patsy a szemével jelzett, a katona intett, hogy menjen oda hozzá. Elég jó ötletnek tűnt. Patsy lassan jobb felé araszolt.
– Álljon csak meg! – szólt rá Jimmy Carr dühödten, aztán megindult felé. Nem látta, hogy tőle balra George Tomlinson őrmester óvatosan kidugta fejét és fegyverének csövét a sarok mögül. Vega egyre határozottabban integetett, Patsy pedig nem állt meg. Carr tett még egy lépést felé, felemelte puskáját...
...Tomlinson pedig célzott, és amikor látta, hogy Carr fegyvere Ding feleségére irányul, finoman megnyomta a ravaszt, kieresztve egy háromgolyós sorozatot.
Az, hogy az egész csendben történt, valahogy rémesebb volt a legnagyobb zajnál is. Patsy épp a fegyveres felé fordult, amikor annak szétrobbant a feje, mégsem hallatszott semmi zaj, legföljebb a kellőképp hangtompított fegyver seprűszerű hangja, és az összetört koponya cuppanása. Az arc darabokra hullott, és a fej hátsó részét vörös felhő borította, a test pedig egyenesen előrezuhant, mindeközben a legnagyobb zaj a halott kezéből kieső fegyver csattanása volt a padlón.
– Jöjjön ide! – kiáltotta Vega, Patsy pedig szót fogadott, lehajolva futott felé.
Oso megmarkolta az asszony karját, megperdítette, mintha valami baba volna, a földre lökte, és taszított rajta, hogy odébb csúszott a padlón. Franklin őrmester pedig felkapta, és végigrohant vele a folyosón, mintha csakugyan valami baba volna. Az előcsarnokban megtalálta a kórház biztonsági őrét, a gondjaira bízta, és futott visszafelé.
– Franklin a parancsnoknak, dr. Chávez biztonságban van. Az előcsarnokban hagytuk, küldjetek ide néhány embert. Villámgyorsan evakuálni kell a civileket innen.
– Price az egységnek. Merre vagytok? Merre vannak a célszemélyek?
– Price, itt Vega, már csak négy célszemély van. George elkapott egyet. A traumatológián vannak. Mrs. Clark valószínűleg ott van még. Hangokat hallunk, civilek is vannak odabent. Lezártuk a menekülési útvonalakat. Tomlinson és Franklin van velem, Frednek csak pisztolya van. Ismeretlen számú túsz, amennyire meg tudom ítélni; már csak négy rossz fiú, vége.
– Oda kell hogy menjek – szólalt meg dr. Bellow. Komolyan megrázták a történtek. Tőle alig néhány lábnyira lőttek le embereket. Alistair Stanleyt mellbe lőtték, és legalább egy Szivárvány-kommandós halott volt. Három másik pedig megsebesült, egyikük láthatóan komolyan.
– Erre – mutatott Price a kórház főbejárata felé. Felbukkant az 1-es osztag egyik tagja is, ő is arra tartott. Geoff Bates volt, Covington egyik SAS-től kapott embere, talpig fegyverben, bár ma még egyetlen lövést sem adhatott le. Ő és Bellow is futásnak eredtek.
Carr valahogy minden figyelmeztetés nélkül meghalt. O'Neil megfordult és látta, hogy társának teste a földön fekszik, és hatalmas vörös vértócsa terjeng a padlócsempén. Egyre rosszabb a helyzet. Hiába vannak négyen is felfegyverezve, nem tud kinézni a húszlábnyira levő sarkon, pedig biztos, hogy felfegyverzett SAS-katonák vannak ott, és nincs kiút. Nyolc ember van a közelben, akiket esetleg túszként használhat, de nagyon jól tudta, hogy ez milyen veszélyes játék. Nincs menekvés, mondta az agya, de az érzelmei mást súgtak. Fegyver van a kezében, az ellenségek a közelben vannak, neki pedig az a dolga, hogy megölje őket, és ha kell, meghaljon az ügyért. Az eszméért, amelynek az életét szentelte, amelyért bármikor hajlandó meghalni, ahogy azt ezerszer is elmondta magának. Hát most itt van, és a halál is a közelében van, és egész más a helyzet, mint amikor lefekvés után, elalvás előtt tűnődik rajta az ember, vagy a kocsmában sör mellett sajnálkozik valami derék bajtárs elvesztésén, és mindenki olyan nagyhangú és bátor, amikor épp nincs rá semmi szükség. Végül ide jutott. Most itt volt a veszély, és eljött az idő, hogy kiderüljön: csak szavakban bátor, vagy pedig valójában az. És meg akarta mutatni az egész rohadt világnak, hogy olyan ember, aki állja a szavát, és aki kész meghalni a hitéért... de énjének egy része mégiscsak jobb szeretett volna megmenekülni, visszajutni Írországba, és nem meghalni ma, ebben az angol kórházban.
Sandy Clark öt méter távolságról figyelte. Jóképű férfi, valószínűleg bátor is, már ahhoz képest, hogy bűnöző, tette hozzá gondolatban. Eszébe jutott, amit John többször is mondott neki, hogy a bátorság jóval általánosabb dolog a gyávaságánál, és ennek a szégyen az oka. Az emberek nem egyedül, hanem a barátaikkal mennek a veszélybe, és nem akarnak gyengének mutatkozni előttük, így aztán a gyávaságtól való félelem a legőrültebb cselekedetekre készteti őket, és azokat, akik sikerrel járnak, később hősként ünneplik. Akkor elég cinikus hozzáállásnak tartotta John részéről... pedig a férje nem cinikus ember. Lehet, hogy ez volna az igazság?
Ebben az esetben, egy harmincas évei elején járó férfit látott, aki fegyvert tart a kezében, és úgy néz ki, mint akinek egy szem barátja nincs az egész világon...
...de anyaként inkább arra gondolt, hogy a lánya feltehetőleg biztonságban van az unokájával együtt. Az ment utána, aki most olyan rémesen halottan fekszik a kórház padlóján. Úgyhogy Patsy feltehetőleg megmenekült. Sandy lehunyta a szemét és hálaimát rebegett.
– Hello, doki – üdvözölte Vega a pszichiátert.
– Hol vannak?
– A sarok mögött – mutatta Vega. – Azt hisszük, négyen vannak. George kilőtt egyet.
– Már beszéltetek velük?
– Nem – rázta Oso a fejét.
– Oké. -Bellow mély lélegzetet vett. – Itt Paul – szólalt meg hangosan. – Timothy ott van?
– Igen – hallotta a választ.
– Jól van, nem sebesült meg vagy ilyesmi? – kérdezte a pszichiáter.
O'Neil letörölt egy kis vért az arcáról, a furgonban az üvegszilánkok egy kicsit megvágták az arcát.
– Mindannyian jól vagyunk. Ki maga?
– Orvos vagyok. Paul Bellow-nak hívnak. És maga?
– A Timothy megfelel.
– Hát akkor, Timothy, azt hiszem, át kéne gondolnia a helyzetét, oké?
– Nagyon jól tudom a helyzetet – felelte O'Neil, és feszültség érződött a hangjából.
Odakint egyre szervezettebben mentek a dolgok. Mentőautók érkeztek a helyszínre, és az angol hadsereg szanitécei is megjelentek. Elszállították a sebesülteket a herefordi katonai kárházba, ahol a sebészek már várták őket. Azonkívül harminc SAS-katona érkezett a Szivárvány-kommandósok segítségére. Malloy ezredes leszállt a bázis helikopterleszállóján, és két foglyát szintén a katonai kórházba szállították.
– Tim, innen nem tud elmenekülni. Azt hiszem, maga is tisztában van vele – jegyezte meg Bellow olyan barátságos és gyengéd hangon, ahogy csak tudta.
– Ha nem engednek el, megölöm a túszokat – vitatkozott O'Neil.
– Igen, megteheti, de akkor berontunk és megpróbáljuk megállítani, de akárhogy is történik, nem jut ki élve. Mit nyerhet azzal, ha embereket öl, Tim?
– Országom szabadságát!
– De hát amúgy is elnyeri, vagy nem? – kérdezte Bellow. – Folynak a béketárgyalások, Tim. Mit fognak gondolni magáról a honfitársai, ha ártatlan túszokat öl?
– Szabadságharcosok vagyunk!
– Vagyis a forradalom katonái – helyeselt a doktor. – De a katonák, az igazi katonák, nem gyilkolnak ártatlan embereket. Oké, korábban maga és a katonái rálőttek a mi katonáinkra, de az nem gyilkosság, de fegyvertelen emberekre lőni már az, Tim. Szerintem maga is tudja. Azok az emberek, akik ott vannak bent magával, egyenruhát viselnek, van a kezükben fegyver?
– Na és ha nincs? Az országom ellenségei.
– És mitől ellenségek, Tim? Attól, hogy hol születtek? Próbálta valamelyikük is bántani magukat? Ártott valamelyikük is a maga országának? Kérdezze csak meg tőlük – javasolta.
O'Neil a fejét rázta. Nagyon jól tudta, mire megy ki az egész. Arra, hogy megadja magát. Végignézett a társain. Nem tudtak egymás szemébe nézni. Csapdába estek, jól tudták mindannyian. Inkább az agyuk állt már csak ellent, és nem a karjuk, és az agyuk is tele volt kétségekkel, amelyeknek eddig nem adtak ugyan hangot, de azért a kételyek ott voltak, valamennyien tudták.
– Egy buszt akarunk, amivel eltávozhatunk!
– Mégis hová? – kérdezte a doktor.
– Csak adjanak egy rohadt buszt! – üvöltötte O'Neil.
– Oké, megbeszélhetem, de akkor is tudniuk kell, merre indulnak, hogy a rendőrség megtisztítsa az utat maguk előtt – érvelt Bellow teljesen ésszerűen. Most már csak idő kérdése. Tim – jó lett volna tudni, csakugyan így hívják-e, de Bellow nemigen kételkedett benne, hogy így van – nem beszélt gyilkosságról, igazából nem fenyegetőzött vele, nem adott határidőt, és holttestet sem lökött ki eléjük. Nem gyilkos, legalábbis nem hidegvérű gyilkos. Katonának tartja magát, és ez egész más, mintha bűnöző lenne. A terrorista számára hatalmas különbség. Nem fél a haláltól, de kudarctól már igen, és legalább annyira retteg attól, hogy ártatlanok gyilkosaként emlékeznek majd rá. Katonákat ölni egy dolog, civil asszonyokat és gyermekeket egész más. A terroristák régi problémája ez. Mindenkiben az önmagáról kialakított kép a legsebezhetőbb rész. Azokat, akik törődnek azzal, mások mit gondolnak róluk, azokat, akik csakugyan belenéznek a tükörbe borotválkozás közben, azokat meg lehet győzni, mindössze idő kérdése. Ezek az emberek különböznek a valódi fanatikusoktól. Az ő ellenállásukat fel lehet morzsolni. – Tim?
– Igen?
– Megtenne valamit a kedvemért?
– Mit?
– Szeretnénk megbizonyosodni, hogy a túszok jól vannak. Meg kell tennem, hogy a főnököm békén hagyjon. Odamehetnék megnézni?
O'Neil habozott.
– Ugyan már, Tim. Maga is végzi a dolgát, és nekem is végeznem kell a dolgomat. Orvos vagyok, nincs nálam fegyver. Nem kell félnie tőlem. – Azt mondani, hogy nincs mitől félni, aztán arra célozni, hogy mégis félnek, általában szintén olyan kártya volt, amit érdemes kijátszani. A szokásos habozás következett, igazolva, hogy csakugyan félnek. Ez pedig azt jelentette, hogy Tim ésszerű, és ezt a Szivárvány pszichiátere jó hírként értékelte.
– Ne, Tim, ne engedd! – vitatkozott Peter Barry. – Semmit nem szabad adni nekik.
– De hogy jutunk ki innen, hogy kapunk buszt, ha nem működünk együtt valamelyest? – O'Neil körülnézett három társán. Sam Barry bólintott, akárcsak Dan McCorley.
– Rendben, bejöhet – szólt ki O'Neil.
– Köszönöm – kiáltott vissza Bellow, aztán Vegára, a jelen levő rangidős katonára pillantott.
– Aztán csak vigyázzon, doki – tanácsolta a törzsőrmester. A maga részéről nem tartotta nagyon bölcs dolognak fegyvertelenül bemenni négy fegyveres rossz fiú közé. Soha nem gondolta volna a dokiról, hogy képes ilyesmire.
– Mint mindig – nyugtatta meg Paul Bellow, aztán mély lélegzetet vett, elindult a sarok felé, majd befordult, és eltűnt a Szivárványkatonák szeme elől.
Bellow mindig is különösnek, majdhogynem komikusnak találta, hogy a biztonság és a veszély közti különbség sokszor mindössze néhány lépés, vagy annyi, hogy az ember befordul a sarkon. Őszinte érdeklődéssel nézett körül. Nemigen volt még módja ilyen körülmények között találkozni bűnözőkkel. Annál jobb, hogy azok fegyveresek, ő pedig nem. Szükségük van arra a megnyugtató érzésre, hogy valamiféle erőegyensúly alakul ki azáltal, hogy tárgyalópartnerük fegyvertelen, ők pedig fegyver ide vagy oda, ketrecben vannak, amelyből nincs menekvés.
– Látom, megsebesült – jegyezte meg Bellow Timothy arcára pillantva.
– Semmiség, néhány karcolás.
– Miért nem hív ide egy orvost vagy egy ápolót, hogy megnézze?
– Nem érdekes – legyintett Tim O'Neil ismét.
– Oké, a maga arca – mondta Bellow. Ismét körülnézett, látta, hogy csakugyan négyen vannak, ugyanazzal a fajta fegyverrel felfegyverkezve, AKMS, ennyit ő is tudott. Csak ezek után számolta meg a túszokat. Megismerte köztük Sandy Clarkot. Hét másik is volt, láthatóan rémültek, de ez várható is volt. – Szóval pontosan, mit óhajtanak?
– Egy buszt, mégpedig gyorsan – felelte O'Neil.
– Oké, ezt megszervezhetem, de némi időbe kerül, és valamit kérek cserébe.
– Mi volna az? – kérdezte Timothy.
– Hogy engedjenek el néhány túszt – felelte a pszichiáter.
– Nem lehet. Mindössze nyolc van.
– Nézze, Tim, amikor tárgyalok azokkal az emberekkel, akikkel kell – akik a rendelkezésére bocsáthatják azt a buszt, amit akar kínálnom kell nekik valamit cserébe, különben ők miért adnának bármit is? – érvelt Bellow. – Ezt a játszmát így játsszák, Tim. Meg vannak a maga szabályai. Ugyan már, maga is tudja! Ad valamit cserébe azért, amit kíván.
– És?
– Vagyis a jóindulata jeléül adjon át nekem néhány túszt. Általában nőket, és gyerekeket, ez jobban veszi ki magát. – Bellow fölnézett. Négy férfi, négy nő. Talán kiviheti Sandy Clarkot is.
– És aztán?
– Aztán közlöm a feletteseimmel, hogy egy buszt akarnak, és kimutatták a jóindulatukat. Nekem kell képviselnem magukat, vagy nem?
– Szóval a mi oldalunkon áll? – kérdezte egy másik. Bellow odanézett, és látta, hogy egy ikerpár egyike, a testvére néhány lépésre tőle áll. Terrorista ikrek, hát nem érdekes?
– Nem. Erről szó sincs. Nézze, nem akarom hülyének nézni magukat. Maguk is tudják, milyen bajban vannak. Ha bármit is el akarnak érni, alkudozniuk kell. Ez a szabály, és nem én hoztam a szabályt. Én vagyok a közvetítő, ez azt jelenti, hogy én képviselem magukat a főnökeim felé, és én képviselem a főnökeimet maguk felé. Ha időre van szükségük, hogy végiggondolják, semmi baj, arrébb megyek, beszélgessenek. De minél gyorsabban lépnek maguk, annál gyorsabban léphetek én is. Gondolják csak át a dolgot, oké?
– Hozza a buszt – mondta Timothy.
– Miért cserébe? – kérdezte Paul.
– Két nőért. – O'Neil megfordult. – Az meg az.
– Velem jöhetnek? – Bellow látta, hogy Timothy Sandy Clarkra is rámutatott. A srácot nagyon nyomaszthatják a körülmények. Valószínűleg ez is jó jel.
– Igen, de hozza azt a nyavalyás buszt!
– Mindent megteszek – ígérte Bellow, aztán intett a két nőnek, hogy kövessék a sarok felé.
– Örülök, hogy visszajött, doki – mondta Vega halkan. – Hát ez nagyszerű – tette hozzá a két nőt megpillantva. – Hogy van, Mrs. Clark? Julio Vega vagyok.
– Anya! – futott előre Patsy Chávez, és magához ölelte anyját, aztán két nemrégiben érkezett SAS-katona elvezette őket.
– Vega a parancsnoknak – szólt Oso a rádiójába.
– Price Vegának.
– Mondd meg a Hatosnak, hogy a felesége és a lánya is biztonságban van.
John a teherautóban volt Domingo Chávez mellett, mindketten a kórház felé tartottak, hogy átvegyék az akció irányítását. Mindketten hallották a jelentést a rádióban, és mindketten lehajtották fejüket megkönnyebbülésükben, de még mindig hat túsz volt.
– Oké, itt Clark, mi történik most?
A kórházban Vega átadta a rádióját dr. Bellow-nak.
– John? Itt Paul.
– Igen, doki, mi történik?
– Adjál néhány órát, és átadom őket neked, John. Tudják, hogy csapdában vannak, most már csak idő kérdése, hogy megértessem velük, meg kell adniuk magukat. Négyen vannak, mindannyian a harmincas éveikben, mindannyiuknál van fegyver, és hat túszuk van, de beszéltem a parancsnokukkal, és meg tudom dolgozni a srácot, John.
– Oké, doki, tíz percen belül ott vagyunk. Mit kértek?
– A szokásost. Egy buszt, hogy elmenjenek innen – felelte Bellow.
John elgondolkodott. Ki lehet csalni őket, a mesterlövészek pedig elvégzik a dolgot. Négy lövés. Gyerekjáték.
– Megadjuk?
– Még né. Hadd főjenek egy kis ideig.
– Oké, doki, ez a te pályád. Amikor odaérek, jobban beavatsz a helyzetbe. Nemsokára ott leszek, vége.
– Oké. – Bellow visszaadta a rádiót Vega törzsőrmesternek. Időközben a falra rajzszögezték a szint alaprajzát.
– A túszok itt vannak – mondta Bellow. – A célszemélyek itt és itt. Ketten közülük ikrek mellesleg, valamennyien fehérek, a harmincas éveikben, az AK-47-es behajtható válltámaszú változatával.
– Oké – bólintott Vega. – Ha be kell mennünk...
– Nem kell, legalábbis úgy hiszem. A parancsnokuk nem gyilkos, és nem is akar az lenni.
– Ha maga mondja, doki – jegyezte meg Vega kétkedve. Azt viszont jó hírnek tartotta, hogy behajíthat néhány hang-fény gránátot a sarok mögé, és rögtön utána ők is jöhetnek, és elintézhetik mind a négy nyavalyást... igaz, azon az áron, hogy esetleg elveszítenek egy túszt, amit lehetőleg el kell kerülni. Oso nem is sejtette, hogy ennyire tökös a doktor. Képes volt odamenni négy felfegyverzett rossz fiúhoz, hogy beszélgessen velük, és csak úgy kiszabadította Mrs. Clarkot. A csudába. Vega hátrafordult a nemrégiben érkezett hat SAS-es srác felé. Ugyanúgy feketébe voltak öltözve, mint az ő emberei, és készen arra, hogy induljanak. Paddy Connolly odakint van trükkös táskájával. Elszigetelt helyzet, és a kezükben tartják. Vega törzsőrmester úgy egy órája most először engedte meg magának, hogy egy kicsit enyhüljön benne a feszültség.
– Jó napot, Sean – köszönt Bill Tawney, fölismerve az arcot a herefordi tábori kórházban. – Nehéz napja volt, ugye?
Grady válla merevítve volt, mert meg kellett műteni. Mint kiderült, két 9 mm-es golyó is volt benne, egyik széttörte a bal humerus, a felkarcsont felső részét. A tíz perccel ezelőtt kapott fájdalomcsillapító ellenére is fájdalmai lehettek. A nyakkendős angol felé fordult, és logikus módon rendőrnek vélte. Egy szót sem szólt.
– Nem a legjobb helyet választotta a játszadozásra, fiacskám mondta most Tawney. – Csak hogy tudja, jelenleg a herefordi katonai kórházban van. Majd később beszélünk Sean. – Az írt jelenleg az ortopéd sebésznek kellett kezelésbe vennie, hogy rendbe rakja sérült karját. Tawney ott maradt, és nézte, hogy a katonai ápolónő beadja a szükséges gyógyszereket, aztán átment a másik szobába, hogy beszéljen azzal a terroristával, akit az összetört teherautóból mentettek ki.
Zűrös nap lesz ez mindenki számára, gondolta a „Hatos” embere. Az autópályát a két összetört kocsi miatt lezárták, és annyi rendőr nyüzsgött mindenfelé, hogy egyenruháikkal szinte feketévé varázsolták a tájat. Ráadásul ott voltak az SAS- és Szivárvány-katonák, nemsokára pedig csomóan érkeznek az „Ötöstől” és a „Hatostól” Londonból, és mindannyian azt állítják, hogy ők az illetékesek. Jó kis zűr lesz, mivel írásos egyezség van az amerikai és angol kormány között a Szivárvány státusáról. Ugyan amikor írták, senki nem gondolt ilyen szituációra, de ennek alapján már úton van a CIA-rezidens is Londonból, hogy átvegye az irányítást. Tawney úgy gondolta, ő lesz a porondmester ebben a nagy cirkuszban, és talán szüksége lesz hozzá ostorra, székre és pisztolyra is.
Tawney jókedvét mindössze az vette el, hogy két Szivárvány-katona is meghalt, négy másik pedig megsebesült, és ugyanebben a kórházban ápolják őket. Olyan emberek, akiket ismer, akikkel találkozni szokott, és akiket soha többé nem lát. Cserébe viszont megkapták Sean Gradyt, az egyik legszélsőségesebb PIRA-tagot. Feltehetőleg élete végéig Őfelsége kormányának a vendége lesz. Márpedig jó információk egész tárháza. Neki pedig az lesz a dolga, hogy a lehető legjobban kiaknázza.
– Hol van az a rohadt busz?
– Tim, beszéltem a feletteseimmel, és gondolkodniuk kell a dolgon.
– Mit kell ezen gondolkodni – dühöngött O'Neil.
– Maga is tudja a választ, Tim. Kormányzati bürokratákkal van dolgunk, hivatalnokokkal, akik soha semmit nem tesznek anélkül, hogy előbb ne fedeznék a hátsó felüket.
– Paul, hat túszom van, és ha kell...
– Igen, megteheti, de valójában mégsem. Timothy, ha azt teszi, a katonák berontanak ide, és ezzel véget ér az egész. Magukra pedig örökké úgy fognak emlékezni, mint gyilkosokra, akik ártatlan embereket öltek meg. Ez akarja, Tim? Csakugyan ezt akarja? – Bellow kis szünetet tartott. – Mi a helyzet a családjával? És mi lenne a véleménye magáról a politikai mozgalmának? Nemigen tudná bármivel is igazolni ezeknek az embereknek a meggyilkolását. Maguk nem muzulmán szélsőségesek. Keresztények, ha jól tudom, igazi keresztény pedig nem csinálhat ilyeneket. Akárhogy is, a fenyegetése fenyegetésnek hasznos, eszköznek viszont nem. Ezt nem teheti meg, Tim. Mindössze annyit érne el vele, hogy rögtön megölnék, politikailag pedig átkozott lenne mindörökre. Ja, mellesleg letartóztattuk Sean Gradyt – tette hozzá Bellow gondos időzítéssel.
– Micsoda? – Látta, hogy a közlés alaposan megrázta Timothyt.
– Elfogták menekülés közben. Meglőtték, de életben marad. Épp most operálják.
Olyan volt ez, mint amikor az ember egy óriási léggömböt lyukaszt ki. Épp most eresztett ki némi levegőt ellenfeléből. Így kell ezt csinálni, szépen apránként. Ha túl gyors, a másik erőszakkal reagálhat, de így, hogy szépen apránként morzsolja föl az ellenállását, végül megadja magát. Bellow könyvet is írt a tárgykörben. Először létre kell hozni a fizikai kontrollt, ami azt jelenti, hogy körülzárják őket, ezután következik az információ ellenőrzése. Az ember így morzsánként juttatja az információkat, és olyan gondosan időzíti őket, ahogyan a karmester int be egy profi musicalben, és akkor megfogja őket.
– Ki kell adniuk Seant nekünk. Velünk jön a busszal!
– Timothy, a barátjuk jelenleg is a műtőasztalon van, és még órákig ott lesz. Ha most megmozdítanák, végzetes lenne az eredmény, megölnék vele, Tim. Szóval, bármennyire is kívánja, ez egyszerűen lehetetlen. Sajnálom, de ezen nem változtathatok.
A parancsnokukat elfogták volna? – járt O'Neil agyában. Sean mint fogoly? Furcsamód ez még rosszabbnak tűnt, mint a saját helyzete. Mert ha ő börtönben van is, Sean valahogy kiszabadíthatja, de ha Sean Wight szigetére kerül... minden elveszett. De...
– Honnan tudhatom, hogy igazat mond?
– Tim, ilyen helyzetben én nem hazudhatok. Mindent elrontana. Nem könnyű ügyesen hazudni, és ha bármi hazugságon ér engem, soha többé nem hisz nekem, és attól fogva semmi hasznomat nem veszik a főnökeim, sem maga. – Ismét a józan érvelés hangja.
– Ön azt mondta, hogy orvos?
– Így van – bólintott Bellow.
– Na és hol dolgozik?
– Most főleg itt, de a Harvardon voltam cselédkönyves. Négy különböző helyen dolgoztam és tanítottam is.
– Vagyis az a munkája, hogy megadásra bírja a magamfajtákat, ugye? – Düh, amikor tudomásul kell vennie a nyilvánvalót.
Bellow a fejét rázta.
– Én nem így tátom. Szerintem az a dolgom, hogy emberek életben maradjanak. Orvos vagyok, Tim. Nem ölhetek embereket, és másokat sem segíthetek benne. Valamikor rég erre esküdtem fel. Magánál fegyver van. És fegyver van másoknál is a sarok mögött, de én nem akarom, hogy bárki is meghaljon. Épp elég ember halt már meg ma. Tim, maga élvezi, ha embereket ölhet?
– Ugyan, természetesen nem, ki élvezi az ilyet?
– Hát, egyesek igen – mondta Bellow. Úgy döntött, ideje egy kicsit növelni az ír egóját. – Szociopata személyiségnek nevezzük őket, de maga nem tartozik közéjük. Maguk katonák, maguk harcolnak valamiért, amiben hisznek, akárcsak azok az emberek ott – intett a sarok felé Bellow, amely mögött a Szivárvány kommandósai lapultak. – Azok a katonák tisztelik magukat, és remélem, hogy maguk is tisztelik őket. Katonák nem gyilkolnak embereket. Ilyesmit bűnözők tesznek, a katona pedig nem bűnöző. – Azonkívül, hogy ez igaz, olyan gondolat volt, amelyet fontosnak tartott elültetni beszélgetőtársa agyában. Már csak azért is, mert a terroristák általában romantikusak is, és mély sebet üt a lelkükben, ha közönséges bűnözőknek tekintik őket. Bellow most igyekezett javítani a saját magukról alkotott képen azért, hogy elterelje őket valami olyasmitől, amit igazából nem is akarnak megtenni. Katonák és nem bűnözők, ezért katonaként és nem bűnözőként kell cselekedniük.
– Dr. Bellow? – hallatszott egy hang a sarok mögül. – Telefonon keresik, uram.
– Tim, visszamehetek fölvenni? – Mindig kérj engedélyt, ha tenni akarsz valamit. Add meg nekik az illúziót, hogy a kezükben van a helyzet.
– Aha – intett O'Neil, Bellow pedig visszament a katonákhoz.
Már John Clark is ott volt. Együtt odébb mentek vagy tizenöt méterre a kórház egy másik részébe.
– Köszönöm, hogy kihoztad a feleségem és kislányom, Paul.
– Szerencsém volt – vont vállat Bellow. – A srácot nagyon nyomasztja a helyzet, és nem gondolkodik tisztán. Egy buszt akarnak.
– Mondtad már – figyelmeztette Clark. – Megkapják?
– Nem lesz rá szükség. Olyan, mintha pókereznék, és minden lap a kezemben lenne, John. Hacsak valami közbe nem jön, a kezünkben van a dolog.
– Noonan odakint bemikrofonozta az ablakot, végighallgattam az utolsó részt. Nem volt rossz, doki.
– Kösz. – Bellow megdörzsölte az arcát. Ő is érezte a feszültséget, de ő csak most, itt mutathatta ki. Odabent Timothyval nyugodtnak kell lennie, olyannak, mint egy barátságos és tisztelt tanár. – Mi a helyzet a többi fogollyal?
– Semmi változás. Gradyt most operálják, azt mondják, még néhány órába telik. A másik nincs eszméleténél, a nevét sem tudjuk.
– Grady a parancsnok?
– Úgy gondoljuk. Legalábbis a hírszerzés azt mondja.
– Akkor sok mindent megtudhatunk tőle. Talán nem lenne rossz, ha ott lennék, amikor kihozzák a műtőből – mondta Paul a Szivárvány Hatosnak.
– Előbb itt kell végezned.
– Tudom. Vissza is megyek. – Clark vállon veregette társát, Bellow pedig visszament a terroristákhoz.
– Nos? – kérdezte Timothy.
– Sajnálom, de még nem döntöttek a busszal kapcsolatban. Bellow lehangoltan folytatta. – Azt hittem, meggyőztem őket, de egyszerűen nem képesek megmozdulni.
– Mondja meg nekik, hogyha nem teszik, mi...
– Nem, Timothy, nem fogják megtenni, én is tudom, és ők is tudják.
– Akkor miért küldik a buszt? – kérdezte O'Neil. Közel volt ahhoz, hogy elveszítse a fejét.
– Mert én azt mondtam, hogy maguk komolyan beszélnek, és komolyan kell venni a fenyegetésüket. Ha nem hisznek benne, hogy maga megteszi, akkor sem feledhetik, hogy megteheti. És abban az esetben nagyon rossz színben tűnnek föl az ő főnökeik előtt. Timothy a fejét rázta a zavaros gondolatmenetre, inkább zavarban volt már, mint dühös. – Bízzon bennem – folytatta Paul Bellow. Csináltam már ilyet, és tudom, hogy működik. Könnyebb a magafajta katonákkal tárgyalnom, mint azokkal az átkozott bürokratákkal. A magafajta emberek tudnak dönteni, azok viszont menekülnek a döntés elől. Nehogy azt higgye, hogy az zavarja őket, hogy emberek meghalhatnak, hanem az, hogy milyen rosszul veszi ki magát ez az újságokban.
Aztán valami jó történt. Tim a zsebébe nyúlt, és cigarettát húzott elő. A feszültség és a feszültség elnyomásának biztos jele.
– Árt az egészségednek, fiam – jegyezte meg Clark, aki a Noonan által felállított tévé-összeköttetésen nézte a történteket. Időközben elkészült a támadási terv is. Connolly robbanótölteteket szerelt az ablakokra, amelyek megnyitják az utat, és elvonják a terroristák figyelmét. Vega, Tomlinson és Bates az 1-es egységtől, ugyanabban a pillanatban dobja be a hang-fény gránátokat, ront be szobába és teríti le tüzével a rossz fiúkat. Az egyetlen hátulütő a szokásos volt, hogy fennállt a lehetőség, miszerint egyikük megfordul és utolsó tudatos cselekedetével, vagy akár véletlenül megsorozza a túszokat. De úgy hangzott, Bellow jól végzi a dolgát. Ha ezeknek a célszemélyeknek egy cseppnyi eszük van, tudják, mikor kell abbahagyni a dolgot. Igaz, őt még soha nem fenyegette a veszély, hogy élete végéig börtönben rohad, legalábbis nem ilyen közvetlenül. És egyáltalán nem tartotta vonzó gondolatnak. Mindenesetre most már épp elég katona állt a rendelkezésére. Az ő parancsnoksága alá kerültek ideiglenesen az SAS-es katonák, bár elkísérte őket saját ezredesük is, és most a kórház előcsarnokában kibicelt.
– Kemény nap ez mindannyiunk számára, Tim – jegyezte meg a pszichiáter.
– Jobban is elsülhetett volna – bólintott Timothy O'Neil.
– Tudja, mi lesz a vége, ugye? – lebegtette meg a kérdést Bellow, mint csalit a hal előtt, hátha a másik ráharap.
– Igen, doktor. Tudom. – O'Neil néhány pillanatig hallgatott. Még csak el sem sütöttem a fegyveremet egész nap, senkit nem öltem meg. Jimmy igen – folytatta, és a földön fekvő holttestre intett –, de mi nem.
Bingo! – gondolta Bellow. – Ez jelent valamit, Tim. Ami azt illeti, elég sokat jelent. Tudja, hamarosan véget ér a háború. Előbb-utóbb békét kötnek, és amikor ez megtörténik, a harcosok nagy része amnesztiában részesül, úgyhogy van némi remény. Valamennyiük számára – fordult Paul a másik háromhoz, akik figyelmesen hallgatták a beszélgetést... és ugyanúgy ingadoztak, mint a vezetőjük. Tudniuk kell, hogy minden elveszett. Körülvették őket, elfogták a parancsnokukat, ez az egész mindössze két módon végződhet, a halálukkal vagy azzal, hogy börtönbe kerülnek. Gyakorlatilag nem menekülhetnek, és azt is tudniuk kellett, hogy ha megpróbálnak a túszaikkal együtt buszra szállni, más módon, de ugyanilyen biztosan várja őket a halál.
– Tim?
– Igen? – nézett fel a másik a cigarettafüstből.
– Ha leteszik a padlóra a fegyvereiket, szavamat adom, hogy nem esik bántódásuk.
– És börtönbe kerülünk? – Dacos harag volt a válasz.
– Timothy, előbb-utóbb kijön a börtönből. De a halálból nem. Kérem, gondolja meg. Az ég szerelmére, én orvos vagyok. Nem akarom, hogy meghaljon.
Timothy O'Neil a társaira pillantott. Valamennyien lesütötték a szemüket. Még a Barry ikrekből is elpárolgott a dac.
– Nézzék, ha senkit nem sebesítettek meg ma személyesen, akkor is börtönbe kerülnek, de előbb-utóbb jó esélyük lesz rá, hogy kijussanak, ha kihirdetik az amnesztiát. Különben a semmiért halnak meg. Nem a hazájukért. Abból, aki civileket öl, nem lehet hős – emlékeztette rá őket ismét. Az ismétlés a lényeg, gondolta Bellow. Beléjük kell verni a dolgot. – Ha katonákat ölnek, igen, az a katonák dolga, de nem ártatlan embereket gyilkolni. A semmiért fognak meghálni. Vagy életben maradnak, és előbb-utóbb ismét szabadok lehetnek. Magukon múlik, a maguk kezében van a fegyver. De nem lesz semmiféle busz, nem fognak megszabadulni. Igaz, van itt hat ember, akit megölhetnek, de mit érnek el vele azon kívül, hogy megváltják a belépőjüket a pokolba. Vége a játéknak, Timothy – vonta le a következtetést. Remélte, hogy valami katolikus apáca az általános iskolában így szólította.
Tim O'Neil számára egyáltalán nem volt ilyen könnyű a dolog. A háta borsózott a gondolattól, hogy bebörtönzik, közönséges bűnözők közé kerül, aztán a családja látogathatja, mint valami ketrecbe zárt állatot... ráadásul éveken keresztül. Bármennyire is jobban tetszett a hősi halál képe, hogy úgy haljon meg, hogy közben hazája ellenségeire lő, az amerikai doktor igazat mondott. Semmi dicsőség nincs hat angol civil meggyilkolásában. Erről nem fognak dalokat írni, és kocsmákban énekelni. Nem fognak az ulsteri kocsmákban az ő nevére inni... marad tehát a dicstelen halál... és ennél még a börtönélet is jobb.
Timothy Dennis O'Neil a társaira pillantott, és ugyanazt a kifejezést látta a másik három PIRA-katona arcán, mint azok az övén. Nem kellett megbeszélniük a dolgot szóban is, valamennyien bólintottak. O'Neil biztosította a fegyvert, és a padlóra rakta. A többiek pedig ugyanezt tették.
Bellow pedig odalépett hozzájuk, és kezet rázott velük.
– Hatos Vegának, bemehetsz! – mondta a rádióba Clark, aki a kis fekete-fehér képernyőn követte figyelemmel az eseményeket.
Oso Vega MP-10-ével a kezében gyorsan kilépett a sarok mögül.
A négy terrorista ott állt a doki mellett. Tomlinson és Bates nem is durván a falhoz lökték őket. Bates átkutatta mind a négyet, Tomlinson pedig eközben fedezte. Néhány másodperc múlva két egyenruhás rendőr bukkant fel bilincsekkel, és a katonák döbbenetére ismertették a letartóztatottakkal a jogaikat. És ezzel szép csendesen, minden vérontás nélkül, befejeződött ez a küzdelmes nap.
TALPRAÁLLÁS
DE nem ért még véget dr. Bellow számára. Bár kiszáradt a torka, még egy pohár vizet sem ivott, hanem beugrott a zöldre festett angol katonai teherautóba, és indult vissza Herefordba. Persze az ottmaradtak számára sem ért véget a nap.
– Szia, édes – mondta Ding. A kórház mellett, SAS-katonák gyűrűjében találta meg a feleségét végre.
Patsy odafutott hozzá, és amennyire pocakja megengedte, magához szorította.
– Jól vagy?
Az asszony könnyes szemmel bólintott.
– És te?
– Én remekül. Kicsit izgalmas volt egy ideig, és néhányan elestek, de most már minden rendben.
– Az egyikük... valaki megölte, és...
– Tudom. Fegyvert szegezett rád, és ezért kellett meghalnia. – Cháveznek eszébe jutott, hogy jön Tomlinson őrmesternek egy sörrel ezért a lövésért. Igazából persze, jóval többel tartozik neki ennél, de a harcosok közösségében így róják le az ilyenfajta adósságokat. De most egyelőre az is elég volt, hogy foghatja Patsyt, átölelheti. Könnyek tolultak föl a szemébe, gyorsan pislogni kezdett. A könnyek nem illettek macho önképéhez. És vajon milyen károkat okoznak a nap eseményei a feleségében? Az asszony gyógyító és nem gyilkos, mégis egészen közelről látta a hirtelen halált. Ezek a csirkefogók, dühöngött magában. Betörtek az ő életébe, megtámadtak nem harcoló embereket, és megölték néhány társát. És valaki információkkal segítette őket ehhez. Valahol szivárog az információ, mégpedig nagyon, és az egyik első dolguk az kell hogy legyen, hogy megtalálják, hol.
– Hogy van a kicsi? – kérdezte Chávez a feleségét.
– Jól, úgy érzem. Én is jól vagyok. Ne aggódj – nyugtatta meg Patsy.
– Oké, bébi. Nekem most van egy kis dolgom. Te legjobb, ha hazamész. – Odaintette magához az egyik SAS-katonát. – Vigye vissza a bázisra, kérem.
– Igen, uram – felelte az őrmester. Aztán együtt elindultak a parkoló felé. Sandy Clark ott volt Johnnal, ők is egymást átölelve álltak. És a két férfi azt találta a legbölcsebbnek, ha mindkét asszonyt Clarkék házába viszik. Az SAS egyik tisztje vállalta, hogy fegyveres kísérőként utazik velük, ami ez esetben nem puszta szónoki fordulat volt. Az történt, ami mindig is, miután a ló megszökött a pajtából, már zárják az ajtókat, és őrt is állítanak. De hát ilyen az emberi természet mindenütt. És amikor néhány perc múlva a két asszony útnak indult a katonákkal, még rendőri kíséretet is kaptak.
– Na és most hová, Mr. C? – kérdezte Chávez.
– A barátainkat a katonai kórházba vitték. Paul már ott van. Ki akarja hallgatni Gradyt, a parancsnokukat, mihelyt kihozzák a műtőből. Szerintem minket is érdekel, mit fog mondani.
– De mennyire, John. Induljunk.
Popov már csaknem Londonban járt, útközben az autórádiót hallgatta. Akárki is tájékoztatta a médiát, túl sokat tudott és mondott el. Aztán kiderült az is, hogy az IRA-támadók vezetőjét elfogták, és Dmitrijben megfagyott a vér. Gradyvel olyan ember került a kezükbe, aki tudja, ő kicsoda, ismeri a fedőnevét, tud a pénzátutalásról, úgy általában véve túl sokat tud. Arra nem volt ideje, hogy pánikba essen. Sokkal inkább, hogy tegyen valamit.
Popov az órájára pillantott. A bankok még nyitva vannak. Fogta mobiltelefonját, és Bernt hívta. Egy perc múlva már a megfelelő banktisztviselővel beszélt. Megadta neki a számlaszámot, a tisztviselő pedig előhívta a komputerén. Popov ezután megadta a tranzakció kódját, és egy másik számlára utalta át az összeget. A tisztviselő hangjából nem érződött a csalódás, amiért egy ekkora összeget kivontak. Valószínűleg hozzászokhatott, vagy nem? Az orosz immár ötmillió dollárral gazdagabb volt, annyival viszont szegényebb, hogy az ellenség hamarosan megismeri a fedőnevét és személyleírását. El kell tűnnie az országból. Ráfordult a heathrow-i lehajtóra, és a négyes terminálnál állt le. Tíz perc alatt leadta a bérelt kocsiját, és megvette az utolsó első osztályú jegyet a British Airways chicagói járatára. Sietnie kellett, hogy elérje a gépet, de végül is sikerült. Egy csinos stewardess a székéhez kísérte, és a 747-es kisvártatva elindult.
– Micsoda zűr – jegyezte meg John Brightling, aztán lehalkította az irodájában levő tévét. A herefordi események a világ minden táján vezető híranyag volt.
– Pechjük volt – felelte Henriksen. – Ezek a kommandósok átkozottul jók, és elég egy kis esélyt adni nekik, rögtön kihasználják. De a fenébe is, négyet vagy ötöt elkaptak közülük. Még senkinek nem sikerült ezt elérni egy ilyen erő ellen.
Brightling tudta, hogy Bill szíve kétfelé húz ez alkalommal. Legalább némi együttérzést kell éreznie azok iránt, akiknek a megtámadását személyesen segítette.
– Kockázat?
– Hát, ha a vezetőjüket elfogták élve, alaposan megizzasztják. De ezek az IRA-fickók nem dalolnak. Úgy értem, soha nem dalolnak. Az egyetlen szál, ami hozzánk vezet, Dmitrij, ő pedig profi. Nem ül a fenekén és várja, hogy elkapják. Ahogy ismerem, már rég egy repülőgépen van. Van jó néhány hamis útlevele, hitelkártyája, jogosítványa. Valószínűleg biztonságban van. John, a KGB jól kiképezte az embereit, nekem elhiheted.
– De ő beszél-e, ha elkapják? – kérdezte Brightling.
– Ez elképzelhető. Igen, lehet, hogy mindent kitálal – kellett Henriksennek bevallania. – Ha visszatér, kivallatom a dolog kockázati fokáról.
– Nem volna jobb ötlet... kiiktatni?
Henriksen látta főnökén, hogy a puszta kérdés zavarba ejti. Őszintén akart válaszolni.
– Szigorúan véve, igen – felelte. – De ez is veszélyekkel jár, John. Popov profi. Feltehetőleg rendelkezik egy postafiókkal valahol. Brightling zavart arca láttán tovább magyarázott. – Ha az ember attól tart, hogy megölik, úgy védekezik, hogy mindent szépen leír, és egy biztonságos helyre teszi. Ha az ember nem jelentkezik a postafióknál, mondjuk minden hónapban, az információt az előre megszabott terv szerint szétküldik. Ezt rendszerint egy ügyvéd teszi, ha megbízzák vele. Ez pedig komoly kockázat. Ha él, ha nem, Popov mindenképp lebuktathat minket, és jelen pillanatban sokkal veszélyesebb, ha meghalt. – Henriksen néhány másodpercnyi szünetet tartott, majd folytatta. – Nem, jobb, ha életben van, és mi irányítjuk, John.
– Oké, rád bízom Bill. – Brightling hátradőlt székében, és lehunyta a szemét. Nagyon közel jutottak ahhoz, hogy fölösleges kockázatot vállaljanak. Oké, az oroszt kézben tartják. Akár meg is mentheti a dolog Popov életét... a fenébe is, ez a dolog megmenti az életét. Brightling remélte, hogy az orosz kellőképp méltányolja majd, és tulajdonképpen ők is hálásak lehetnek neki. Megbénították a Szivárványt, vagy legalábbis komolyan megtépázták. Popov jól végezte a küldetését. Felhívta a világ figyelmét a terrorizmus veszélyére, ennek eredményeképp a Global Security megkapta a szerződést a sydneyi olimpiára, aztán ugyancsak Popov segítségével sikerült belemarniuk ebbe az új terroristaellenes alakulatba is. Remélhetőleg annyira, hogy kiiktassák őket a játékból. Lassacskán minden a helyére kerül, és csak a megfelelő időpontot várják.
Már nincs messze, gondolta Brightling. Teljesen normális, ha az embernek ilyen pillanatokban kételyei vannak. A magabiztosság a távolságtól függ. Minél távolabb van az ember, annál könnyebb legyőzhetetlennek gondolni magát, aztán minél közelebb ér, a közelséggel együtt nő a veszély is. De ez semmin sem változtat. Legalábbis nem igazán. A terv tökéletes. Már csak végre kell hajtani.
Sean Gradyt este nyolc óra után hozták ki a műtőből, miután három és fél órát töltött a műtőasztalon. Bellow látta, hogy az ortopéd sebész, aki műtötte, remek munkát végzett. A felkarcsontot kobalt-acél tűvel rögzítették, a tű benne is marad és elég nagy ahhoz, hogy ha Grady valami csoda folytán még egyszer életében egy nemzetközi repülőtér területére lép, akár teljesen meztelenre vetkőzve is megszólaltassa a fémdetektort. Szerencséjére a testébe hatoló két golyó nem sértette meg a felkari idegközpontot, úgyhogy előbb-utóbb fogja tudni használni a karját. A másik sérülés a mellkasán jelentéktelen volt. Az angol katonai sebész biztos volt benne, hogy tökéletesen fel fog épülni, és remek egészségben élvezheti a rá váró életfogytiglani börtönt.
A műtétet, akárcsak az amerikai kórházakban, teljes altatásban végezték, és ehhez járult még az altatás előtt beadott nyugtatószerek hatása. Bellow a kórház intenzív szobájában ült Grady ágya mellett. A monitorokat figyelte, és várta, hogy az ír felébredjen. Persze tudta, hogy nem egyik pillanatról a másikra fog felébredni, hanem szép lassan, folyamatosan.
Rendőrök várakoztak vele együtt, egyenruhások és civil ruhások egyaránt. Azonkívül ott volt Clark és Chávez is, néhány méterrel odébb álltak, és nézték azt az embert, aki volt oly vakmerő, hogy megtámadta a csapatukat... és az asszonyaikat, tette hozzá Bellow gondolatban. Chávez szeme olyan volt, mint a kovakő, kemény és hideg, bár az arca elég nyugodtnak tűnt. Bellow úgy vélte, elég jól ismeri a Szivárvány vezetőit, egyértelmű, hogy hivatásosak, és Clark meg Chávez olyan emberek, akik korábban egy sötét világban éltek, és meglehetősen sötét dolgokat műveltek. Bellow ezekről nem tudott és nem is akart többet tudni, de úgy vélte, hogy mindketten a rend emberei, sok szempontból olyanok, mint a rendőrök. A szabályok őrzői. Lehet, hogy néha megszegik a szabályokat, de akkor is csak azért, hogy a szellemükben járjanak el. Akárcsak a terroristák, ők is romantikusok, csak éppen ők más ügyet választottak. Az ő küldetésük a védelem. Gradyé az, hogy feldúlja a rendet, és a küldetések közti különbség az emberek közti különbséget is adja. Ilyen egyszerű ez az egész. Vagyis bármilyen haragot éreznek a még alvó terrorista iránt, nem fogják fizikailag bántalmazni. A társadalomra bízzák büntetését, arra a társadalomra, amelyet Grady olyan kegyetlenül megtámadott, és amely szabályainak a védelmére ők felesküdtek.
– Most már bármelyik pillanatban magához térhet – szólalt meg Bellow. Az ír teste megmozdult egy kicsit, ahogy az agy kezdett újra tudatra ébredni. Mindössze egy-egy kis rándulás itt-ott. Ezzel kideríti, hogy egyes részek nem úgy reagálnak, ahogyan kellene, rájuk koncentrál, hogy felmérje a korlátokat, keresve a fájdalmat, egyelőre hiába. Aztán megmozdult a fej, lassan balra, majd jobbra fordult, aztán...
Ugyanolyan lassan megremegtek a szemhéjak. Bellow megnézte a listát, amit kapott, és remélte, hogy a brit rendőrség és az „Ötösnél” dolgozó fiúk jó adatokkal látták el.
– Sean? Sean, hallasz engem? – kérdezte.
– Ki...
– Én vagyok az, Jimmy Carr. Hallasz engem, Sean?
– Hol... vagyok? – recsegte a másik.
– Dublinban, a University Hospitalban. Dr. McCaskey rendbe rakta a vállad. Az intenzív szobában vagy. Meggyógyulsz, Sean. De istenemre, nem volt könnyű kihozni téged. Fáj a vállad, Sean?
– Nem, most nem fáj, Jimmy. Hányan...?
– Hogy közülünk? Tízen, tízen menekültünk meg. Valamennyien biztos helyen vannak, haver.
– Helyes. – Kinyílt a szem, látta, hogy valaki sebészmaszkban és -sapkában ül mellette, de nem tudott fókuszálni, homályos volt a kép. A szoba... igen, ez egy kórház... a jellegzetes csempék... a jellegzetes fények, berendezések. Kiszáradt a szája, és a torka kicsit fájt az altatócsőtől, de nem számított. Álomban él, és ez igazából meg sem történik. Valami fehér zavaros felhőn lebegett, de legalább Jimmy Carr itt volt mellette.
– Roddy, hol van Roddy?
– Roddy meghalt, Sean – felelte Bellow. – Sajnálom, de ő nem jött ki.
– Ó, a fenébe... – nyögte Grady. – Pont Roddy...
– Sean, szükségünk van valami információra nagyon gyorsan.
– Milyen... információra?
– Fel kell vennünk a kapcsolatot a pofával, aki az információt hozta, de nem tudjuk, hogyan találjuk.
– Joszifra gondolsz?
Bingo, gondolta Paul Bellow.
– Igen, Sean, Joszifra, kapcsolatba kell lépnünk vele.
– A pénz? A tárcában van, haver.
Ó, gondolta Clark, megfordult. Bill Tawney Grady összes holmiját egy hordozható asztalra tette. A tárcában kétszáztíz angol font volt, százhetven ír font, és néhány papírlap. Egy sárga Post-it cédulán pedig két szám. Mindegyik hat számjegyből állt, és mellettük semmi magyarázat. Svájci számlaszám lenne? – tűnődött magában az egykori kém.
– És hogy jutunk hozzá, Sean? Azonnal meg kell tennünk, barátom, hiszen érted.
– Svájci Kereskedelmi Bank, Bernben... hívjátok föl... a számlaszám és a kontrollszám a tárcámban van.
– Jól van, köszönöm, Sean... és hogy vegyük föl a kapcsolatot ezzel a Josziffal. Hogy is hívják? Kérlek, szedd össze magad, meg kell hogy tegyük, Sean. – Bellow hamis ír kiejtésével még egy részeget sem vert volna át, de Grady jelenlegi állapotában messze túl volt azon, mint amit az alkohol képes előidézni az emberi agyban.
– Nem tudom. Ő keres meg minket. Joszif Andrejevics, Roberten keresztül veszi fel a kapcsolatot velem... a hálózaton keresztül... soha nem mondta meg, hol találjuk.
– A másik nevét, soha nem mondtad el, hogy hívják.
– Szerov, Joszif Andrejevics Szerov... orosz... KGB-s... Bekaa-völgy... évekkel ezelőtt...
– Hát, az biztos, hogy jó információt adott nekünk erről a Szivárvány-bandáról, Sean.
– Hányat... hányat tudtunk...?
– Tízet, Sean. Tízet öltünk meg, aztán megszöktünk, de téged menekülés közben meglőttek a Jaguárodban. De nagyot ütöttünk rajtuk, Sean, nagyon nagyot – nyugtatta Bellow a sebesültet.
– Ez az... ez az... nagyot ütöttünk... megöltük őket... mind megöltük... – suttogta Grady félig eszméletlenül.
– Hát nem egészen, te seggfej – jegyezte meg Chávez halkan. – Elkaptuk a két nőt? Jimmy, elintéztük őket?
– Ó, igen, Sean. Magam lőttem le őket. Szóval ez az orosz fickó, többet kell tudnom róla.
– Joszifról? Derék ember, KGB-s, elhozta nekünk a pénzt és a kábítószert. Rengeteg pénzt... hatmilliót... hatot és a kokaint – tette hozzá Grady, és az ágy mellett állványon álló kis felvevő minden szavát, minden mozdulatát rögzítette. – Elhozott mindent a Shannonra, emlékszel? Egy kis bérelt géppel jött, Amerikából hozta a pénzt és a kábítószereket... azt hiszem, legalábbis Amerikából... így kell hogy legyen... teljesen úgy beszél, mintha amerikai lenne, olyan a kiejtése, mint az amerikai filmeken, elég fura egy orosztól, Jimmy...
– Joszif Andrejevics Szerov?
Az ágyon fekvő alak bólintani próbált.
– Ezeknek ilyen neveik vannak, Jimmy. Joseph, Andrew fia.
– És hogy néz ki, Sean?
– Olyan magas, mint én... barna hajú, szemű.., kerek arcú, sok nyelven beszél... Bekaa-völgy... 1986... jó ember, sokat segített...
– Hogy állunk, Bill? – súgta oda Clark Tawneynak.
– Hát, ebből semmit nem használhatnánk föl egy bíróság előtt, de...
– Le van szarva a bíróság, Bill. Mennyire jó ez az anyag? Mész vele valamire?
– A Szerov név nem ismerős, de megnézem a dossziékat. Ellenőrizzük ezeket a számokat is, és nyilván kell lennie valami nyomának papíron is, de... – Bill Tawney órájára pillantott. – Várnunk kell vele holnapig.
Clark bólintott.
– Micsoda egy kihallgatás.
– Soha nem láttam még ilyet.
Grady szeme ekkor nyílt tágabbra. Most látta meg az ágy körül álló alakokat. Arca szinte kérdőjelbe rándult.
– Ki maga? – kérdezte kábán, egy idegen arcot látva álmában.
– Clark vagyok, John Clarknak hívnak, Sean.
Az ír szeme egy pillanatra elkerekedett.
– De hisz maga...
– Így van haver, pontosan az vagyok. És kösz, hogy így kitárulkozott. Valamennyiüket elkaptuk, Sean. Mind a tizenötük halott vagy fogoly. Remélem, jól érzi magát itt Angliában, fiú, mert igen hosszú időt fog itt eltölteni. Most pedig azt tanácsolom, aludjon tovább, fiacskám – tette hozzá gunyoros, túljátszott udvariassággal. Nálad különb embereket megöltem már, te szarházi, gondolta. Úgy érezte, kellőképp közönyös arcot vág, ám valójában nemigen leplezte érzéseit.
Dr. Bellow zsebre vágta diktafonját és jegyzeteit. Amit csinált, az általában beválik. Az altatás utáni kába állapotban az agy könnyen megtéveszthető, ezért van az, hogy bizonyos emberek soha nem vonulnak úgy kórházba, hogy valaki az ügynökségüktől ne legyen a közelükben. Ebben az esetben tíz perce volt arra, hogy mélyre merüljön és felhozzon valami információt. Persze bíróság előtt mindez nem állná meg a helyét, de a Szivárvány nem is zsarukból áll.
– Malloy kapta el, mi? – kérdezte Clark az ajtó felé haladva.
– Egészen pontosan Nance őrmester – felelte Chávez.
– Tartozunk neki valamivel ezért a munkáért – jegyezte meg a Szivárvány Hatos. – Van egy nevünk, Domingo. Egy orosz név.
– Méghozzá fedőnév.
– Gondolod?
– Ugyan, John, hát neked nem ismerős? Szerov a KGB korábbi vezetője, még a 60-as években. Azt hiszem, rég kirúgták, mert elszúrt valamit.
Clark bólintott. Nyilván nem ez a név szerepel a fickó valódi útlevelében, és ez éppen elég nagy baj, de akkor is egy név, és egy névnek utána lehet járni. Kimentek a kórházból a hűvös angol estébe. John kocsija várta őket, Mole tizedes pedig elégedettnek tűnt. Valószínűleg kap egy szép kis szalagot a mai munkájáért, és talán egy dicsérőlevelet is amerikai tábornokától. John és Ding beültek a kocsiba, Mole pedig a bázis fogdájához hajtott velük, ahol a többi terroristát tartották elzárva, mert a helyi börtön nem volt elég biztonságos. Odabenn egy kihallgatószobába vezették őket. Timothy O'Neil a székhez bilincselve várakozott.
– Jó napot, az én nevem Clark. Ő pedig Domingo Chávez mondta John.
A fogoly némán meredt rájuk.
– Azért jöttek ide, hogy meggyilkolják a feleségeinket – folytatta John. A másiknak még a szeme sem rebbent. – De elszúrták a dolgot. Tizenöten voltak, mostanra csak hatan maradtak. A többi nem nagyon fog ugrálni. Tudja, a magukfajta miatt szégyellem, hogy ír vagyok. Uram Isten, hiszen még csak nem is igazán hatékony bűnözők. Mellesleg a Clark csak a munkanevem, azelőtt John Kellynek hívtak, a feleségem leánykori neve pedig O'Toole. Hát már ott tartunk, hogy maguk az IRA-nál ír katolikus amerikaiakat ölnek? Elég rosszul veszi ki majd magát az újságokban, haver.
– Nem is beszélve arról, hogy kokaint árulnak, amit azzal az orosszal hozattak be.
– Kábítószert? Mi soha...
– Dehogynem. Sean Grady mindent kitálalt. Úgy dalolt, mint egy kibaszott kanárimadár. Megvan a svájci bankszámla száma, és az az orosz fickó...
– Szerov – tette hozzá Chávez segítőkészen. – Joszif Andrejevics Szerov, Sean régi haverja a Bekaa-völgyből.
– Nincs mit mondanom. – Ez is jóval több volt annál, mint amit O'Neil mondani szándékozott. Sean Grady beszélt. Sean? Hiszen ez lehetetlen. Viszont különben honnan szedték volna mindezt az információt? Teljesen megőrült a világ?
– Mano, az én feleségemet akarták megölni, és az én gyerekemet hordja a hasában – folytatta Ding. – Azt hiszi, van bármi esélye is? John, szerinted kijut ez a fickó valaha is a börtönből?
– Hát, nem egy hamar, Domingo.
– Nos, Timmy, elmondok valamit. Ott, ahonnan én jövök, ha valaki egy ember hölgyével szórakozik, meg kell fizetnie az árát. Méghozzá elég nagy árat. És ott, ahonnan én jövök, az ember soha, de soha nem szórakozik mások gyerekével, mert ezért még nagyobb árat kell fizetni, te kis faszjankó. – Erről eszébe jutott valami. – Azt hiszem, hogy ebből csak a jankó marad, John. Elintézem a gyereket, hogy soha többet nem fog szórakozni a farkával. – Az övén levő tokból elővette tengerészgyalogos-kését. A csillogó negyedhüvelykes élt leszámítva fekete volt a penge.
– Nem hiszem, hogy ez olyan jó ötlet, Ding – tiltakozott Clark bágyadtan.
– Miért is ne? Nekem most nagyon jó ötletnek tűnik. – Chávez felállt székéből, és O'Neilhez lépett. Kezét a késsel leengedte a szék mellé. – Nem nehéz megtenni, mindössze nyissz, és máris elkezdtük a nem megváltoztató műtétet. Persze nem vagyok doki, úgyhogy mindössze az első lépést tudom. – Ding lehajolt, hogy az orra csaknem O'Neiléhez ért. – Soha, érti, SOHA ne bántsa egy latino feleségét! Megértette?
Timothy O'Neilnek eddig is elég rossz napja volt. Most belenézett ennek a spanyolnak a szemébe, hallotta az akcentust, és tudta, hogy nem angollal van dolga, nem is olyanfajta amerikaival, akiről úgy gondolta, hogy ismeri.
– Megtettem már, ember. Többnyire pisztollyal ölök, lőfegyverrel, de egyszer-kétszer intéztem már el csirkefogókat késsel is. Vicces, ahogy rángatóznak, de téged nem öllek meg, fiam, csak lánnyá teszlek. – A kés a székhez bilincselt ember ágyékához ért.
– Most már elég, Domingo – adta ki Clark a parancsot.
– Le vagy szarva, John. Az én feleségemet akarták bántani, ember! Most pedig elintézem a kis faszjankót, hogy soha többé ne jusson eszébe lányokkal kezdeni, mano. – Chávez megfordult, és ismét a fogolyra nézett. – És a szemedet fogom nézni, amikor levágom a farkad, Timmy. Látni akarom az arcod, amikor lánnyá változol.
O'Neil pislogva nézett fel abba a sötét spanyol szempárba. Látta benne a forró, szenvedélyes haragot. De legalább ilyen rossz volt az, hogy ő okot adott minderre. Elvégre a társaival együtt azt tervezte, hogy elrabol és talán megöl egy terhes nőt, és ez szégyen. Olyan szégyen, amely indokolja a haragot a vele szemben álló arcán.
– Nem így volt – nyögte O'Neil. – Mi... nem...
– Nem volt módotok megerőszakolni? És még ezért legyek hálás? – jegyezte meg Chávez.
– Nem, nem, erről szó sincs soha, az egységben senki nem tett ilyet. Mi nem...
– Utolsó szarháziak vagytok, Timmy, és nem is fogsz soha senkit megerőszakolni, mert nem lesz mivel. – A kés egy kicsit megmozdult. – Ez jó buli lesz, John. Ahogyan Líbiában csináltuk azzal a pofával két éve, emlékszel?
– Uram Isten, Ding. Nekem még mindig lidércnyomásos álmaim vannak miatta. – Clark elfordult. – Én azt mondom, Domingo, ne csináld!
– Le vagy szarva, John. – Chávez szabad kezével meglazította O'Neil övét, lejjebb húzta a nadrágját, utána benyúlt. – A fenébe is, nem sokat vághatok le. Szinte nincs is farka.
– O'Neil, ha van valami mondandója, jobb, ha kiböki. Én nem tudom visszatartani a srácot. Láttam már ilyennek azelőtt is és...
– Túl sok a szöveg, John. Grady amúgy is szépen kitálalt. Mit tud ez a kis faszjankó, amire nekünk szükségünk lehet? Levágom a farkát, és az őrkutyáknak adom. Szeretik a friss húst.
– Domingo, civilizált emberek vagyunk, és nem tehetünk...
– Civilizált? A fenébe is, John, ezek meg akarták ölni a feleségem és a kisbabám!
O'Neil szeme kidülledt.
– Nem, nem, soha eszünkbe sem jutott, hogy...
– Hát persze, te seggfej – gúnyolódott Chávez. – Mindössze a szívüket akartátok elnyerni azokkal a kibaszott puskákkal, ugye? Nőket öltök, kisbabákat öltök. – Chávez kiköpött.
– Nem öltem meg senkit, még a puskámat sem sütöttem el.
– Remek. Még ahhoz is ügyetlen voltál. Azt hiszed, hogy rászolgálsz a farkadra csak azért, mert ügyetlen voltál?
– Ki az az orosz? – kérdezte Clark.
– Sean barátja. Szerov, Joszif Szerov. Ő hozta a pénzt és a kábítószert...
– Kábítószert? Uram Isten, John, ezek még kábszeresek is.
– Hol a pénz? – makacskodott John.
– Egy svájci bankban, számozott bankszámlán. Joszif intézte, hatmillió dollár, és aztán Sean megkérte, hogy hozzon öt kiló kokaint is, hogy eladhassuk, mert szükségünk volt a pénzre, hogy folytathassuk a harcot.
– Hol a kábítószer, Tim? – szólt Clark következő kérdése.
– A tanyán. – O'Neil megmondta a várost, és leírta a tanya felé vezető utakat. Mindezt szépen jegyezte a Chávez zsebében levő apró diktafon.
– Hogy néz ki az a Szerov? – hangzott a következő kérdés, és hamarosan erre is megvolt a válasz.
Chávez hátralépett, hagyta, hogy látható haragja alábbhagyjon, aztán elmosolyodott.
– Oké, John, menjünk, beszéljünk a többiekkel is. Kösz, Timmy. Megtarthatod a farkad, mano.
***
Késő délutánra járt Kanada Quebec tartományában. A napfény csillogott a több száz tavon, amelyek egy részét még jég borította. Popov az egész úton egy percet sem aludt. Ő volt az egyetlen ébren lévő utas az első osztályon. Az agya nem tudott megszabadulni ugyanattól a gondolattól. Ha az angolok elfogták Gradyt, akkor megtudhatták a fő fedőnevét, amely az úti okmányaiban is szerepel. Még aznap meg kell szabadulnia tőlük. Tudhatják a személyleírását is, de szerencsére egyáltalán nem feltűnő. Gradynek megvan a svájci számla száma, de erről már átirányította a pénzt egy másik számlára, amelyet nem tudnak lenyomozni. Elméletileg elképzelhető, hogy az ellenfél egy darabig felfejtheti az információt, amelyet Gradytől biztosan megszerez – Popovnak efelől nem voltak illúziói –, talán még az ujjlenyomatát is megszerzik... bár ez igencsak valószínűtlennek tűnt, és különben sincs meg egyik nyugati hírszerző szolgálatnál sem, tehát nem tudják mivel összevetni. A nyugati hírszerző szolgálatok semmit sem tudnak róla, különben már rég letartóztatták volna.
Mi maradt hát? Egy név, amely hamarosan eltűnik a semmibe, egy leírás, amely millió más emberre is illik, és egy üres bankszámla száma. Röviden, nem sok. Viszont igen gyorsan utána kell néznie az eljárásnak, amellyel a svájci bankok a pénzt utalják, és annak, hogy ezt a folyamatot is védi-e a névtelenséget biztosító törvény, mint ami magukat a számlákat. Ha védi is, a svájciak nem némák ma már. Lehet, hogy van valami egyezség suba alatt a bankok és a rendőrség között. Így kell hogy legyen, még ha az egyetlen célja az is, hogy a svájci rendőrség hatékonyan hazudjon a más országok rendőrségeinek. De a második számla igazából egy árnyékszámla. Egy ügyvéden keresztül intézte, akinek nem áll módjában elárulni őt, mivel mindössze telefonon érintkeztek. Vagyis a Gradytől beszerzett információ alapján nem lehet eljutni hozzá, és ez jó. Nagyon alaposan meg kell viszont gondolni, ha valaha is hozzá akar jutni az 5,7 millió dollárhoz a második számlán. De kell, hogy legyen valami mód rá. Egy másik ügyvéden keresztül, talán Liechtensteinben, ahol a banktörvények még a svájciakénál is szigorúbbak? Majd utánanéz. Egy amerikai ügyvéd, szintén teljesen névtelenül, beavathatja a szükséges tudnivalókba.
Biztonságban vagy, Dmitrij Arkagyijevics, nyugtatta magát Popov. Biztonságban vagy, és gazdag vagy, de elég a kockázatból. Nem vállalsz több ilyen megbízást John Brightling számára. Mihelyt leszállt O'Hare-en, elkapja a legközelebbi New York-i járatot, hazamegy a lakásába, jelentkezik Brightlingnál, aztán keres egy elegáns lelépési útvonalat. Vajon Brightling elenged-e, tette hozzá gondolatban.
El kell engednie, mondta magában Popov. Henriksenen kívül én vagyok az egyetlen ember az egész világon, aki tömeggyilkosként ismeri. Nyilván megfordul az eszében, hogy megölessen, de Henriksen valószínűleg lebeszéli róla. Henriksen is profi, és ismeri a játszma szabályait. Popov természetesen írt egy beszámolót, amelyet biztos helyen tartott egy New York-i jogi iroda széfjében, gondosan megfogalmazott utasításokkal. Vagyis nincs veszélyben, amennyiben a „barátai” ismerik a szabályokat. És biztos, ami biztos, emlékezteti rá őket.
Egyáltalán minek menjen vissza New Yorkba? Nem lenne jobb egyszerűen eltűnni? Nagy volt a kísértés... de nem. Ha másért nem, azért visszamegy, hogy közölje Brightlinggal és Henriksennel, hogy mostantól hagyják békén, és elmagyarázza, miért áll az ő érdekükben is. Azonkívül Brightlingnak az átlagosnál jóval jobb kapcsolatai vannak az amerikai kormányhoz, és a biztonságához jól jöhetnek az általa beszerzett információk. Túlbiztosítás márpedig nem létezik.
Most, hogy mindent így szépen elhatározott, Popov végre kezdett megnyugodni. Kilencven perc és Chicagóban lesz. Alatta pedig ott az egész nagyvilág, ahol bőven van hely, hogy eltűnjön, és most már pénze is van hozzá. Végül is megérte.
– Oké, tehát mit tudtunk meg? – tette fel John a kérdést.
– A név Joszif Szerov. Nem szerepel a londoni komputerünkben – felelte Cyril Holt az angol Biztonsági Szolgálattól. – Mi a helyzet a CIA-nál?
Clark a fejét rázta.
– A mi adatbázisunkban két Szerov szerepel. Az egyikük halott. A másik a hatvanas évei végén jár, és nyugdíjasként él Moszkvában. Mi a helyzet a személyleírással?
– Illik erre a pofára – nyújtott át egy fotót Holt az asztalon. – Már láttam.
– Ő az a fickó, aki Iván Kirilenkóval találkozott Londonban pár hete. És ezzel kezd összeállni a kép, John. Úgy véljük, köze van ahhoz, hogy információ szivárgott ki a szervezetedről. Az, hogy utána felbukkant Gradynél, szinte túlságosan is összepasszol, ami azt illeti.
– Tudjuk követni ezt a szálat?
– Felkereshetjük az RVS-t, nekünk is és CIA-nak is viszonylag jó kapcsolatunk van Szergej Golovkóval, úgyhogy lehet, hogy segítenek. Én személy szerint mindent elkövetek ennek érdekében ígérte Holt.
– Mi van még?
– Ezek a számok – vette át Bill Tawney. – Az egyik feltehetőleg egy bankszámla azonosító száma, a másik pedig az aktivizáló kódszám. A svájci rendőrség néz utána a számunkra. Ebből megtudunk valamit, természetesen amennyiben nem mosott pénzről van szó, és ha a számla még aktív. Márpedig annak kell lennie.
– A fegyverek a szériaszámuk alapján szovjet eredetűek a kazanyi gyárból – folytatta a jelen levő magas rangú rendőr. – Elég öregek, legalább tízévesek, de mostanáig egyikből sem lőttek még. Ami a kábítószert illeti, továbbítottam az információt Dennis Maguirenak, a Garda parancsnokának. Reggel benne lesz a tévében. Megtaláltak és lefoglaltak ötkilónyi tiszta kokaint. Tiszta alatt azt értem, hogy orvosi minőség, szinte mintha valami gyógyszergyárból hozták volna. Hatalmas a piaci értéke, milliókat ér – közölte a főfelügyelő. – Írország nyugati partvidékén találták meg egy félig elhagyott tanyán.
– A hat fogoly közül hármat sikerült azonosítanunk. Eggyel nem tudtunk beszélni a sérülései miatt. Ja igen, és mobiltelefonokat használtak, hogy kommunikáljanak, mintha walkie-talkie-k lennének. Noonan barátjuk nagyon jól tette, hogy lezárta a továbbító állomásokat. Csak a jó ég tudja megmondani, hány életet mentett meg vele – közölte Holt.
Chávez az asztal túlvégén bólintott, de megborzongott a gondolatra. Ha ezek összehangolhatták volna a cselekedeteiket... uram isten. Nem lett volna valami jó nap a jó fiúk számára. Így is elég rossz volt. Temetések lesznek. Felöltik a díszegyenruhájukat, felsorakoznak, leadják a díszlövéseket... aztán új embereket kell keresni az eltávozottak helyére. Nem messze innét Mike Chin ágyban fekszik, sebesült lába sínben van, mert eltört a csontja. Az 1-es egység legalább egy hónapig harcképtelen, bármilyen jól küzdöttek is. Noonan viszont nagyot alakított, egymaga három ellenséget ölt meg a pisztolyával. Na és Franklin is, aki az egyiket szabályosan lefejezte nagy MacMillan.50-esével, aztán ezzel az iszonytató puskával kilőtte a kis barna teherautót, megakadályozva, hogy az öt terrorista megszökjön vele. Chávez fejét csóválva nézett le a konferenciaasztalra. Most szólalt meg a csipogója. Felemelte és látta, hogy otthonról hívják. Felállt, és a falon levő telefonhoz sietett.
– Igen, drágám?
– Ding, jobb lesz, ha hazajössz. Kezdődik – mondta Patsy nyugodtan. Dingnek viszont csaknem kiugrott a szíve a helyéből.
– Már úton is vagyok, bébi. – Ding gyorsan letette. – John, mennem kell. Patsy azt mondja, kezdődik.
– Oké, Domingo. – Clark elmosolyodott. – Csókold meg helyettem is.
– Igen is, értettem, Mr. C. – Chávez már rohant is.
– Az ilyesmit sosem lehet elég jól időzíteni – jegyezte meg Tawney.
– Hát, legalább valami jó is történik ma. – John megdörzsölte a szemét. Lassan kezdett megbékélni azzal, hogy nagyapa legyen. És átkozottul jobb, mint arra gondolni, hogy elvesztette több emberét. Biztos volt benne, hogy ez még sokáig fog ülni a lelkiismeretén. Az ő emberei, és kettő közülük halott, több pedig megsebesült.
– Oké – folytatta Clark. – Valahol információ szivárgott ki. Emberek, itt szabályos csapdába ejtettek minket. Nem hagyhatjuk annyiban.
– Hello, Ed, itt Carol – mondta telefonba az elnök tudományos tanácsadója.
– Üdvözlöm, dr. Brightling. Mit tehetek magáért?
– Mi a csuda történt ma Angliában? A mi embereink voltak, ugye? Úgy értem, a mi Szivárvány egységünk?
– Igen, Carol, ők.
– De hogy csinálták? A tévéből nem derült ki, és...
– Két halott, legalább négy sebesült – felelte a CIA igazgatója. – Kilenc halott terrorista, hat fogoly, beleértve a vezetőjüket.
– Hogy váltak be a rádiók, amelyeket küldtünk nekik?
– Nem tudom még. Még nem láttam az akció utáni jelentésüket, de azt tudom, hogy ők most mire kíváncsiak.
– És mi az, Ed?
– Hogy ki köpött. A terroristák tudták John nevét, a felesége és lánya nevét, a munkahelyüket. Jó információik voltak, és Johnt nem teszi túlzottan boldoggá a gondolat.
– A családtagjaiknak ugye nem esett bajuk?
– Nem, hála istennek, az összes civil sértetlen. A csudába is, Carol, én is ismerem Sandyt és Patriciát. Ennek még komoly következményei lesznek.
– Segíthetek bármiben is?
– Még nem tudom, de nem felejtem el, hogy kérdezte.
– Hát, szeretném tudni, hogy jól beváltak-e azok a rádiók. Megmondtam az E-Systemsnél, hogy azonnal küldjék őket, mert ezek a fiúk fontosak. Hát, remélem, segítettem valamicskét.
– Utánanézek, Carol – ígérte az igazgató.
– Oké, tudja, hol talál, ha kell.
– Oké, és köszönöm, hogy hívott.
FEJLEMÉNYEK
PONTOSAN az volt, amit Domingo Chávez várt – nem mintha igazából tudta volna, mit várjon – sőt még több is, és a végén Domingo Chávez a kezébe vehette a fiát.
– Nahát – mondta, és elbűvölten nézte azt az új életet, amelyet mostantól neki kell oltalmazni, nevelni, és idővel bemutatni a világnak. Egy heteknek tűnő másodperc után végül visszaadta a kisbabát feleségének.
Patsy arca izzadságban fürdött, és fáradt volt az ötórás vajúdás megpróbáltatása után, de természetesen máris megfeledkezett a fájdalomról. A nagy célt elérte, a kezében tartotta a gyermekét. A kis csomag rózsaszín, kopasz és zajos volt. Ez utóbbin lehetett segíteni, mert Patsy bal melle közel volt, és John Conor Chávez megkapta első étkezését. De Patsy kimerült, és kisvártatva egy nővér elvitte a gyereket a csecsemőosztályra. Aztán Ding megcsókolta feleségét, és elkísérte az asszonyt, amikor visszagurították szobájába. Mire megérkeztek, Patsy már aludt. Ding még egyszer megcsókolta, mielőtt távozott. Autója visszavitte a herefordi bázisra, aztán a Szivárvány Hatos házához.
– Nos? – kérdezte John ajtót nyitva. Chávez nagy kék gyűrűs szivart nyújtott át.
– John Conor Chávez, három és fél kiló. Patsy remekül van, nagypapa – jelentette Ding szégyenlős vigyorral. Elvégre Patsyre hárult a munka neheze.
Vannak pillanatok, amikor még a legerősebb férfiak is sírva fakadnak, és ez ezek közé tartozott. Megölelték-egymást.
– Na és kire hasonlít – szólalt meg John vagy egy perc múlva, és köntöse zsebéből zsebkendőt húzott elő, és megdörzsölte a szemét.
– Winston Churchillre – felelte Domingo nevetve. – A fenébe is, John, ezt soha nem tudom, de a John Conor Chávez eléggé zavaros név, nem? Jó sokféle öröksége van a kis gazfickónak. Amikor ötéves lesz... talán hat, elkezdem karatéra és lőni tanítani – tűnődött Ding.
– Jobb lenne a golf és a baseball, de végül is a te gyereked, Domingo. Gyere be.
– Na? – kérdezte Sandy, Chávez pedig másodszorra is elújságolta a nagy újságot. Főnöke eközben rágyújtott kubai szivarjára.. Nem dohányzott, Sandy pedig nővérként elítélte ezt a szokást, de ez alkalommal mindketten engedtek. Mrs. Clark magához ölelte Dinget. – John Conor?
– Te tudtad? – kérdezte John Terrence Clark.
Sandy bólintott.
– Patsy a múlt héten elmondta.
– Arról volt szó, hogy titokban tartjuk – morgott az újdonsült apa.
– Az anyja vagyok, Ding – méltatlankodott Sandy. – Reggelit?
A két férfi az órájára nézett. Hajnali négy óra múlt, hamarosan csakugyan reggel, mindketten bólintottak.
– Tudod, John, azért ez nem akármi – mondta Chávez. Apósának már többször feltűnt, hogy Domingo mint veszi elő vagy hagyja el akcentusát a beszélgetés természetétől függően. Előző nap a PIRA-foglyok kihallgatásakor, maga volt a Los Angeles-i bandatag. Beszéde tele utcai fordulatokkal, és az a spanyolos akcentus! De amikor eltűnődött, mint most, ismét olyan ember volt, aki egyetemi diplomát szerzett, és egyáltalán nem volt akcentusa. – Apa lettem. Fiam van. Nahát ilyet. – Aztán ámulatteli, elégedett vigyor ömlött szét az arcán.
– A nagy kaland, Domingo – bólintott John. Kávét töltött, a serpenyőben pedig már sistergett a sonka.
– Tessék?
– Felépíteni egy személyiséget. Ez a nagy kaland, fiacskám, és ha ezt nem jól csinálod, mit érsz?
– Hát, ti jól csináltátok, az biztos.
– Köszönöm, Domingo – szólt oda Sandy a sütő mellől. – Keményen megdolgoztunk érte.
– Inkább ő, mint én – ismerte el John. – Én túl sokat voltam távol a terepen kémkedve. A fenébe is, három karácsonyt nem lehettem velük. Az ember soha nem bocsátja meg magának az ilyesmit – magyarázta. – Az, az a csodálatos nap, amikor egy apának ott kell lenni a családjával.
– És mit csináltál helyette?
– Oroszország kétszer, Irán egyszer, mindegyik alkalommal embereket hoztam ki. Kétszer sikerrel, az egyik viszont teljes kudarc volt. Elvesztettem, és nem jutott ki. Az oroszok nemigen bocsátják meg a hazaárulást. Négy hónapra rá vége volt a szerencsétlennek. Nem valami jó karácsony. – Clark jól emlékezett az egészre. Látta maga előtt, amint a KGB elkapja a másikat, nem egész ötven méterre onnét, ahol ő állt. Látta a felé forduló arcot, a róla sütő reménytelenséget, neki pedig el kellett fordulnia tőle és eltűnni, menekülni a két ember számára felállított útvonalon, tudva, hogy semmit nem tehet, és mégis rohadtul érezze magát. Aztán végül mindezt megmagyarázni Ed Foleynak. És mit tudott meg? Azt, hogy ennek az embernek azért kellett meghalnia, mert a CIA-főhadiszállásban volt egy KGB-s beépített ember. Ez a rohadék pedig még életben van egy szövetségi börtönben, ráadásul kábeltévével és központi fűtéssel.
– Mindez elmúlt már, John – mondta Chávez. Megértette azt a pillantást főnöke arcán. Vettek részt közösen hasonló küldetéseken, de a Clark-Chávez páros soha nem vallott kudarcot. Bár néhány küldetésük paraszthajszálon múlott. – Tudod, mi a furcsa az egészben?
– Mi? – kérdezte John. Nem volt biztos benne, hogy mindketten ugyanazt érzik.
– Most már tudom, hogy meg fogok halni. Úgy értem, valamikor, majd. A kissrácnak túl kell élnie engem, mert ha nem, akkor valahol elszúrtam. Ezt nem engedhetem meg. JC az én felelősségem. Mire ő felnő, öreg leszek, és amikor annyi idős lesz, mint én most, én a hatvanas éveimben. Uram Isten, soha nem terveztem, hogy ilyen öreg legyek.
– Hát, én sem – kuncogott Clark. – Nyugi, kölyök. Most pedig nagypapa lettem – csaknem azt mondta, hogy kibaszott nagypapa, de Sandy nem szerette, ha így beszél –, és én sem terveztem.
– Azért nem olyan rossz dolog, John – jegyezte meg Sandy a tojásokat feltörve. – Majd elkényeztetjük a gyereket, úgy adjuk vissza.
Az ő családjukban, legalábbis John családjában nem így történt. Anyja rég meghalt rákban, apja pedig szívrohamot kapott, mialatt éppen gyerekeket mentett ki a tűzből Indianapolisban, a 60-as évek végén. John agyában többször megfordult, vajon tudják-e, hogy fiuk felnőtt, aztán megöregedett, és immár nagyapa. Ki tudja? Ilyen alkalommal teljesen természetes, ha az ember a halandóságra gondol. Az élet nagy folytonossága. Milyen ember lesz John Conor Chávezből? Nagyrészt Domingótól és Patsytól függ, nekik pedig bízniuk kell benne, hogy jó munkát végeznek, és feltehetőleg így is lesz. Jól ismerte a lányát, és Domingót csaknem ugyanannyira. Amint meglátta a srácot a coloradói hegyek között, tudta, hogy van valami különleges benne, és a fiatalember úgy növekedett, virágzott, mint valami különleges virág egy igen ritka kertben. Domingo Chávezben saját fiatalkori énjét, látta, olyan ember, akiben van tisztesség és bátorság. Ennélfogva jó apa lesz, ahogyan jó férj is. Az élet nagy folytonossága, és ha ez azt jelenti, hogy újabb nagy mérföldkő a halálhoz vezető úton, hát legyen, gondolta John kávéját kortyolgatva és szivarját pöfékelve. Végül is érdekes élete volt, olyan élete, amely számított másoknak is. Akárcsak Domingónak, és remélhetőleg John Conornak is lesz. És a fenébe is, még nem ért véget az életem, tette hozzá magában.
Nem is volt olyan könnyű eljutni New Yorkba, mint gondolta. Az összes járat teli volt, végül egy öreg United 727-es hátulján, a turistaosztályra kapott egy jegyet. Egyáltalán nem élvezte, hogy kétoldalt olyan közel ülnek hozzá, de legalább rövid ideig tartott az út. A La Guardián a taxik felé tartva a kabátzsebébe nyúlt, elővette úti okmányait, melyek segítségével átszelte az Atlanti-óceánt. Jó szolgálatot tettek, de most már meg kell szabadulnia tőlük. Kilépett az estébe, aztán feltűnés nélkül bedobta az okmányait egy szemétládába, mielőtt a taximegálló felé folytatta volna útját. Igen fáradt volt, a napja éjfél után kezdődött amerikai keleti parti idő szerint, és nemigen tudott aludni a repülőn. A testéből – hogy is mondják az amerikaiak – kezdett kifogyni az üzemanyag. Tálán ez magyarázza, hogy ilyen hibát követett el.
Harminc perc múlva, mikor Popov alig néhány utcára volt már csak belvárosi lakásától, a szemétbegyűjtő kocsi az United Airlines termináljához ért. Meglehetősen fárasztó és mechanikus fizikai munka volt, amelyet többnyire Puerto Ricó-i munkások végeztek. Egyenként felemelték a kukák fémfedelét, benyúltak, kivették a nehéz műanyag zsákokat, majd kerekes konténerekbe hajították. Később ezeket majd teherautókra rakják, és Staten Islandre szállítják egy szeméttelepre. Jó kis felsőtestgyakorlat volt ez a munka. A Puerto Ricó-iak nagy része pedig hordozható rádióval űzte el az unalmat.
Az egyik kuka, amelyik ötvenméternyire volt a taximegállótól, nem jól állt a tartójában. Amikor a munkás fölemelte a zsákot, az hozzáért a fémszegélyhez, és kiszakadt. Tartalma kiömlött a járdára. A munkásból kitört a káromkodás. Most le kell hajolnia, és kesztyűs kézzel fölszedegetni a dolgokat. Már félig megvolt vele, amikor egy angol útlevél bíborszínű fedele ütötte meg a szemét. Ilyesmit nem szoktak eldobni. Kinyitotta az útlevelet, és két hitelkártyát látott benne. Ugyanaz a név volt benne, mint az útlevélen. Serov. Elég szokatlan név. Overallja combzsebébe tette. Majd beviszi a talált tárgyakhoz. Nem első alkalommal talált értékes dolgot a szemétben. Egyszer még egy töltött 9 mm-es pisztolyt is talált.
***
Popov mire a lakásába ért, túl fáradt volt még ahhoz is, hogy kicsomagoljon. Levetkőzött és belerogyott az ágyba. Még egy vodkát sem kívánt, hogy álomba segítse. Ösztönösen bekapcsolta a tévét. Itt is a herefordi lövöldözés volt a téma. Govno, a fenébe, gondolta. Ott volt a tévéközvetítő kocsi, amelynek a riportere odament hozzá is, és megpróbálta meginterjúvolni. Ezt az anyagot nem használták fel, de azért ő is látszott profilból, hat méter távolságból. Eggyel több ok, hogy lelépjek, gondolta álomba merülve. Annyi energiája sem maradt, hogy kikapcsolja a tévét. Úgy aludt el, hogy közben szólt a tévé, és amit mondtak, valahogy eljutott az agyáig. Egész éjszaka zavaros és kellemetlen álmai voltak.
Az útlevél, a hitelkártyák, és még néhány értékesnek tűnő holmi a munkanap vége után került a szeméttársaság Staten Island-i irodájába – egy lakókocsiba. A szemétbegyűjtő munkás a megfelelő íróasztalra dobta, majd bélyegzett és elindult hazafelé Queensbe, szokásos késői vacsorájához.
Tom Sullivan sokáig dolgozott, és most egy FBI-ügynökök által sűrűn látogatott bárban volt, egy utcányira a Jacob Javits Federal Buildingtől Alsó-Manhattanben. Vele volt társa, Frank Chatham és két másik ügynök, valamennyien Sam Adams sört kortyolgattak.
– Nálad mi újság? – kérdezte Sullivan. Az egész napot a bíróságon töltötte, hogy egy csalási ügyben tanúskodjon, de az eljárás lassúsága miatt nem jutott el a tanúk padjáig.
– Ma két lánnyal beszéltem. Mindketten azt mondják, hogy ismerik Kirk Macleant, de egyikük sem randevúzott vele – felelte Chatham. – Úgy tűnik, ez is zsákutca. Úgy értem, elég készséges volt, vagy nem?
– Semmi más név nem merült föl az eltűnt lányokkal kapcsolatban?
– Egy sem – rázta Chatham a fejét. – Mindketten azt mondják, hogy látták Macleant beszélni az eltűnt lánnyal, és egyszer együtt is távoztak, ahogyan Maclean mondta, de semmi különöset nem láttak benne. A szokásos magányosok bárja jelenet. Semmi, ami ellentmondana annak, amit Maclean mondott. Nem nagyon kedvelik. Azt mondják, leszólítja a lányokat, feltesz néhány kérdést, aztán általában otthagyja őket.
– Milyen kérdéseket?
– A szokásos, név, cím, munkahely, család. Amilyeneket mi is kérdezünk, Tom.
– Az a két lány, akivel ma beszéltél, hová valósi? – kérdezte Sullivan elgondolkodva.
– Az egyik New York-i, a másik Jerseyből való a folyó túloldaláról.
– Bannister és Pretloe viszont nem ide valók – mutatott rá Sullivan.
– Persze, tudom. Na és?
– És ha sorozatgyilkos vagy, inkább olyan áldozatokat választasz, akiknek nincs közel a családjuk.
– Ilyen alapon válogatna? Ez nekem billeg, Tom.
– Lehet, de tudsz jobbat? – A válasz egyértelmű volt, nemigen. A New York-i rendőrség a szórólapok segítségével tizenöt embert talált, aki azt mondta, hogy emlékszik az arcokra, de semmiféle használható információval nem rendelkeztek. – Elismerem, úgy tűnt, hogy Maclean együttműködik velünk, de ha leszólítja a lányokat, otthagyja azokat, akik itt nőttek föl, akiknek itt a családjuk, aztán hazakíséri az áldozatunkat, a fenébe is, ez jóval több, mint ami bárki másról elmondható.
– Visszamegyünk; elbeszélgetünk vele?
Sullivan bólintott. – Persze. – Egyszerű rutineljárás volt. Kirk Maclean egyik ügynök szemében sem tűnt sorozatgyilkosnak, de mindketten megtanulták a quanticói FBI-akadémián, hogy ez a fajta bűnöző álcázza magát a legjobban. Azt is tudták, hogy a lehető legunalmasabb rutinnyomozás jóval több esetet old meg, mint a bűnügyi regényekben oly nagyon szeretett csodák. Az igazi rendőri munka unalmas, agyat eltompító ismétlés; de azok, akik kitartanak mellette, győznek. Legalábbis általában.
Különös reggel virradt Herefordra. A 2-es egység tagjait egyfelől lesújtották az előző nap történtek. Minden alakulattal ez történik, ha elvesztik a bajtársaikat. Másfelől, a parancsnokuk apa lett, és ennél jobb dolog nem is történhet egy férfival. A reggeli tornára menet az osztag minden egyes tagja kezet rázott láthatóan álmos parancsnokával, aki egész éjszaka nem aludt. Mondtak néhány gratuláló szót, és mosoly jelent meg arcukon, hiszen valamennyien apák voltak már, még azok is, akik fiatalabbak voltak főnöküknél. A fizikai állapotára való tekintettel lerövidítették a reggeli edzést. Futás után pedig Eddie Price azt javasolta Cháveznek, hogy menjen haza, és aludjon néhány órát, mivel ebben az állapotában nem sok hasznát veszik. Chávez meg is tette. Dél után ébredt csak föl, kínzó fejfájással.
Akárcsak Dmitrij Popov. Nem tűnt tisztességesnek a dolog, hisz előző nap alig ivott valamit. Feltehetőleg a teste így bünteti a sok utazásért, valamint a fárasztó és izgalmas nap miatt. Arra ébredt, hogy hálószobája tévéjén a CNN szól. Popov álmosan kicsoszogott a fürdőszobába a szokásos reggeli rituáléra. Bekapott néhány aszpirint, aztán kiment a konyhába kávét főzni. Két óra múlva zuhanyozva, felöltözve, már ki is csomagolt, és felakasztotta a szekrénybe azokat a ruhákat, amelyeket magával vitt Európába. Egy-két napon belül kisimulnak a gyűrődések. Itt az idő, hogy taxiba üljön, és bemenjen a belvárosba.
Staten Islanden a talált tárgyakkal a titkárnő foglalkozott, akinek ezen kívül is épp elég dolga volt, épp ezért utálta. Az asztalára hajított dolgok általában bűzlöttek, néha annyira, hogy csaknem elhányta magát tőlük. A mai nap sem volt kivétel, és az asszony ismét eltűnődött, miért tesznek az emberek ilyen értékes holmikat a szemétbe ahelyett, hogy... ezen még igazából nem gondolkodott. Mondjuk, miért nem tartják a zsebükben? A bíborszínű útlevél sem volt kivétel. Joseph A. Serov. A fénykép ötven körüli férfit ábrázolt, körülbelül annyira volt figyelemre méltó látvány, mint egy McDonald's hamburger. De akkor is egy útlevél, két hitelkártyával. Valakinek nyilván hiányzik. Az asszony fogta a telefont, és a manhattani brit konzulátust tárcsázta. Közölte a telefonközpontossal, miről van szó, az pedig kapcsolta az útlevelekkel foglalkozó hivatalnokot. A titkárnő nem sejthette, hogy az útlevél-hivatalnok generációk óta a hírszerzés tereptisztjének féltitkos fedőfoglalkozása volt. Rövid telefonbeszélgetés után a cég Manhattanbe tartó teherautója beadta a borítékot a konzulátusra. Ott az ajtónál álló őr felhívta a megfelelő irodát, és egy titkárnő lement érte, aztán az egész végül a főnöke, Peter Williams íróasztalára került.
Williams csakugyan amolyan kémféle volt, fiatalember, akinek ez volt az első terepmegbízatása hazáján kívül. Igazi biztonságos, kényelmes munka volt egy szövetséges ország nagyvárosában. Williams alig néhány ügynökkel dolgozott, valamennyien az Egyesült Nemzetek Szövetségénél dolgozó diplomaták voltak. Tőlük sikerült néha kicsikarni valami nem túl jelentős diplomáciai hírt, amelyet azonnal továbbított a Whitehallba, ahol hasonlóan alacsony rangú külügyminisztériumi hivatalnokok értékelték.
Ez a bűzlő útlevél szokatlan volt. Williams munkája az volt, hogy az ilyesmit intézze, csakhogy rendszerint ideiglenes papírokat szerzett be azok számára, akik elvesztették New Yorkban az irataikat, és ez nem is olyan ritkán fordult elő, bármilyen kínos volt is azok számára, akik így jártak. Williamsnek most úgy kellett eljárnia, hogy faxon elküldte az irat azonosítási számát Londonba, hogy igazolja a tulajdonos kilétét, aztán felhívja az illetőt odahaza, remélve, hogy talál otthon egy családtagot vagy alkalmazottat, aki tudja, merre járhat az elvesztett útlevél tulajdonosa.
De ez alkalommal alig harminc perccel azután, hogy elküldte az információt, Williamst telefonon keresték a Whitehallból.
– Peter?
– Igen, Burt?
– Ez az útlevél, Joseph Serov, elég különös történet.
– Micsoda?
– A cím, amit találtunk, egy temetkezési vállalat címe, és a telefonszám is ide tartozik. Ott pedig soha nem hallottak Joseph Serovról, se élve, se holtan.
– Ó, vagyis hamis útlevél? – Williams felemelte íróasztaláról. Hát, ha ez hamisítvány, akkor átkozottul jó hamisítvány. Lehet, hogy végre valami érdekes történik?
– Nem, a komputerben szerepel az útlevélszám és a név is, de ez a Serov nem ott él, ahol állítja. Azt hiszem, hamis iratokról van szó. Az iratok szerint honosított állampolgár. Akarod, hogy ennek is utánanézzünk?
Williams eltűnődött. Látott már hamis iratokat, és őt is kiképezték az SIS kiképzési központjában arra, hogyan szerezzen magának ilyeneket. Hát miért is ne? Lehet, hogy sikerül leleplezni egy kémet vagy valami ilyesmi. – Igen, Burt, megtennéd a kedvemért?
– Holnap hívlak – ígérte a külügyminisztériumi tisztviselő.
Peter Williams pedig a maga részéről bekapcsolta a komputerét, és e-mailt küldött Londonba, és ezzel megkezdődött egy újabb rutinnap a fiatal és igen alacsony beosztású hírszerzőtiszt számára első külföldi állomáshelyén. New York sokban hasonlított Londonra, drága, személytelen, teli kultúrával, de sajnálatosan hiányzik belőle ez utóbbi jó modora.
Serov, tűnődött közben magában, orosz név, de az ember mindenütt oroszokba botlik. Jó néhány van Londonban is. Még több New York Cityben, ahol még egy csomó taxisofőr is csak most szállt le a hajóról vagy repülőgépről, Oroszország anyácskából jövet. Sem angolul nem tudnak, sem New Yorkot nem ismerik. Elveszett angol útlevél, orosz névvel.
Ötezer-ötszáz kilométerrel odébb a Serov nevet betáplálták az SIS komputerrendszerébe. Egyszer már végigfuttatták a nevet, és semmi érdekeset nem találtak, de a programban sok név és sok kifejezés volt, és mindegyiket megvizsgálta. A Serov név elég volt – a gép automatikusan ellenőrizte Seroff és Serof átírással is – és mihelyt megérkezett az e-mail New Yorkból, a komputer észlelte és egy tiszthez irányította. Az pedig tisztában volt vele, hogy a Joseph az a Josef angol verziója, és mivel az útlevélben levő leírás és születési idő is egyezett, a tiszt továbbította annak a személynek a komputertermináljára az adatokat, aki bizonyos Szerov, Joszif Andrejevics iránt tudakozódott.
Így aztán idővel az üzenet e-mailként megérkezett Bill Tawney komputerére is. Átkozottul hasznos jószágok ezek a komputerek, gondolta Tawney, és kinyomtatta az üzenetet. New York. Hát ez érdekes. A konzulátus számát tárcsázta, és végül kapcsolták Peter Williamst.
– Ez a Serov-féle útlevél, tud még valamit mondani nekem erről? – kérdezte, miután igazolta magát.
– Nos, volt benne két hitelkártya, egy MasterCard és egy Visa, mindkettő platinakártya. – Hozzá sem kellett tennie, ez azt jelenti, hogy mindkettőn meglehetősen nagy hitelkeret van.
– Nagyon helyes. Szeretném, ha a biztosított vonalon elküldené a fényképet és a hitelkártyaszámokat. -Tawney megadta neki a megfelelő telefonszámot.
– Igen, uram. Azonnal megteszem – felelte Williams lelkesen, de közben azon tűnődött, mi lehet ez az egész. És ki az ördög ez a William Taney? De akárki is, sokáig dolgozik, Angliában öt órával később van, mint New Yorkban, és Peter Williams máris azon tanakodott, mit vacsorázzon.
– John?
– Igen, Bill? – felelte Clark fáradtan, felnézett íróasztala mögül, de közben azon járt az esze, vajon ma láthatja-e az unokáját.
– Szerov barátunk felbukkant – közölte a hírszerzős. Ezzel már elérte a kívánt hatást. Clark szeme összeszűkült.
– Igen? És hol?
– New Yorkban. Angol útlevelet találtak egy kukában a La Guardia repülőtéren, és benne két hitelkártyát. Az útlevél és a hitelkártyák is bizonyos Joseph A. Serov nevére szóltak – közölte.
– Futtassátok le a kártyákat, hogy megtudjuk...
– Felhívtam a jogi attasét a londoni követségeteken, hogy megtudjam a számlaszámot. Egy órán belül kapunk valami információt. Lehet, hogy ez áttörés, John – tette hozzá Tawney reménykedve.
– Ki intézi az ügyet az USA-ban?
– Gus Werner, igazgatóhelyettes, terrorizmusrészleg. Ismered?
Clark a fejét rázta.
– Nem találkoztunk, csak névről ismerem.
– Én viszont igen. Gus rendes srác.
Az FBI mindenféle céggel igyekszik szívélyes kapcsolatokat ápolni. A Visa és a MasterCard sem kivétel. Egy FBI-ügynök mindkét cég központját felhívta a Hoover Building-beli irodájából, és megadta a kártyaszámokat a biztonsági főnököknek. Mindkét biztonsági főnök azelőtt FBI-ügynök volt maga is. Az FBI sok nyugalomba vonult ügynöke vállal hasonló állásokat, és ez szerteágazó és hatalmas öregfiú-hálózatot képez. Mindketten utánanéztek a komputerben, és megtalálták a megfelelő információt, beleértve a nevet, címet, hitelfelvételeket, és ami a legfontosabb, a legutóbbi kivéteket. A British Airways járata a londoni Heathrow-ról a chicagói O'Hare repülőtérre, virított utoljára a képernyőről, és hevert átfaxolt oldalként is az ügynök washingtoni íróasztalán.
– Nos? – kérdezte Gus Werner, amikor a fiatal ügynök belépett az irodájába.
– Tegnap késő este utazott Londonból Chicagóba, aztán onnan az utolsó géppel Chicagóból New Yorkba. Akkor dobhatta el az iratait, amikor megérkezett. Tessék. – Az ügynök átnyújtotta főnökének a kivételi elszámolásokat és a repülési információkat. Werner átfutotta az oldalakat.
– Nem rossz – jegyezte meg a túszmentő egység volt parancsnoka nyugodtan. – Úgy tűnik, találtunk valamit, Johnny.
– Igen, uram – felelte a fiatal ügynök, aki csak nemrég került ide az Oklahoma City-i irodából. – De egy dolog hiányzik belőle, az, hogy ez alkalommal hogyan jutott át Európába? Minden más dokumentálva van. Itt egy járat Dublinból Londonba, de semmi innen Írországba – mondta James Washington különleges ügynök a főnökének.
– Lehet, hogy van American Express kártyája is. Nézzen utána – utasította Werner az alárendeltjét.
– Megteszem – ígérte Washington.
– Kit hívjak mindezzel? – kérdezte Werner.
– Itt van, uram – mutatta Washington a fedőlapon levő számot.
– Ó, hát őt ismerem is. Kösz, Jimmy. – Werner fogta a telefont, és a nemzetközi vonalat tárcsázta. – Mr. Tawneyt, kérem – közölte a központossal. – Gus Werner hívja a washingtoni FBI-főhadiszállásról.
– Hello, Gus. Ti aztán gyorsak vagytok – mondta Tawney, már félig kabátban volt, éppen hazaindult.
– A komputerkor csodái, Bill. Azt hiszem, találtunk valamit erről a Szerovról. Tegnap repült Heathrow-ról Chicagóba. A gép úgy három órával a herefordi lövöldözés után indult. Van egy bérkocsim, egy hotelszámlám és egy repülőjegy Chicagóból New Yorkba, rögtön azután, hogy odaért.
– Cím?
– Ekkora mázlink nincs. Egy postafiók Alsó-Manhattanben – magyarázta az igazgatóhelyettes, kollégájának. – Bill, mennyire forró ez az egész?
– Átkozottul forró, Gus. Sean Grady adta meg a nevet, és az egyik másik fogoly igazolta. Ez a Szerov hatalmas összeget és mellé ötkilónyi kokaint szállított nekik nem sokkal a támadás előtt. Felkértük a svájciakat, hogy segítsenek a pénzt kinyomozni, most pedig úgy tűnik, hogy a fickónak Amerikában van a bázisa. Nagyon érdekes.
– Nem akármi. Mindent megteszünk, hogy előkaparjuk a pofát – tűnődött Werner hangosan. Bőven volt jogi alapja, hogy megkezdjék a nyomozást. A terrorizmussal kapcsolatos amerikai törvények a világ más tájain elkövetett bűnökre is érvényesek voltak, és szigorú büntetéseket hordoztak, akárcsak a kábítószertörvények.
– Szóval megpróbáljátok? – kérdezte Tawney.
– Nyugodtan lefogadhatod, Bill – felelte Werner határozottan. – Magam nyitom meg a dossziét. Megkezdődik a vadászat Mr. Szerov után.
– Kitűnő. Köszönöm, Gus.
Werner kódszót kért a komputerétől. Az ügy fontos, de bizalmas, és a dosszién levő kódszó pedig... nem, ez nem megfelelő. Beütötte a gépbe, hogy válasszon másikat helyette. Igen. PREFEKTUS, Werner a St. Louis i jezsuita gimnáziumból emlékezett a szóra.
– Mr. Werner? Mr. Henriksen keresi a hármas vonalon – szólt be a titkárnője.
– Szia, Bill – vette föl Werner a kagylót.
– Helyes kis srác, mi? – kérdezte Chávez.
John Conor Chávez jelen pillanatban békésen aludt műanyag bölcsőjében. A bölcsőn levő kis névtábla mellett a csecsemőosztályon levő fegyveres rendőr is elárulta kilétét. Még egy rendőr volt a szülészeten, és összesen három SAS-katona a kórházban. Őket nehezebb volt azonosítani, mert nem nyírták katonásan rövidre a hajukat. Megint csak a megszökött a ló, bezárjuk a pajtát jelenség, de Chávez egyáltalán nem bánta, hogy jól vigyáznak a feleségére és a gyermekére.
– A legtöbb az – helyeselt John Clark. Még jól emlékezett rá, milyen volt Patsy és Maggie ilyen idősen. Mintha csak tegnap lett volna. Akár a legtöbb férfi, John is csecsemőként gondolt a gyerekeire. Soha nem volt képes elfelejteni azt, amikor a kórházban először fogta kezébe őket. És most ismét ebben a meleg ragyogásban fürödhetett. Tökéletesen tudta, mit érez Ding, mennyire büszke, de közben egy picit nyomasztja is az apasággal járó felelősség. Ennek így is kell lennie. Az anyjára hasonlít, gondolta John, ami azt jelenti, hogy az ő családjára, és ezt egyáltalán nem bánta. Gunyoros kis mosoly jelent meg az arcán. Persze lehet, hogy a pici is spanyolul álmodik. Egyáltalán nem baj, ha úgy nő föl, hogy spanyolul is megtanul, és kétnyelvű lesz. Aztán megszólalt a csipogója. John morogva emelte fel övéről. Bill Tawney számát pillantotta meg a kijelzőn. Nadrágzsebéből elővette telefonját és tárcsázott. Öt másodpercbe tellett, míg a kódolórendszerek szinkronba hangolódtak.
– Igen, Bill?
– Jó hír. Az FBI a nyomában van ennek a Szerovnak. Fél órával ezelőtt beszéltem Gus Wernerrel. Kiderítették, hogy tegnap Heathrow-ról Chicagóba utazott, onnét pedig New Yorkba. Megvan a hitelkártyákhoz adott címe is. Az FBI most igazán gyorsan lép.
A következő lépés az volt, hogy kiderítsék, van-e ilyen néven jogosítvány, de nem találtak, és ez azt jelentette, hogy fényképhez sem jutottak. Az FBI-ügynökök, akik Albanyban utánajártak, némi csalódást éreztek ugyan, de nemigen lepődtek meg. Az ez után következő lépés még aznap az volt, hogy kihallgassák a postafiók alkalmazottait.
– Nos, Dmitrij, elég hamar visszaérkezett – jegyezte meg Brightling.
– Jó ötletnek tűnt – felelte Popov. – Az egész akció tévedés volt. A Szivárvány-katonák egyszerűen túl jók ahhoz, hogy így megtámadják őket. Sean emberei jól végezték a dolgukat, a tervük kitűnőnek tűnt nekem is, de az ellenség túlságosan hatékony volt. Már korábban is láttuk, hogy igencsak értik a dolgukat.
– Azért ez a támadás kissé megrázhatta őket – jegyezte meg munkaadója.
– Talán – vont vállat Popov. Ekkor lépett be Henriksen.
– Rossz hír – közölte rögtön.
– Mi történt?
– Dmitrij, valamit elszúrtál, fiacskám.
– Igen? És mennyiben? – kérdezte az orosz, nem kevés iróniával a hangjában.
– Nem vagyok biztos benne, hogyan, de tudják, hogy egy orosznak is köze van a Szivárvány elleni támadáshoz, és az FBI is ráállt az ügyre. Talán azt is tudják, hogy Amerikában vagy.
– Ez lehetetlen – vitatkozott Popov. – Vagyis... elfogták Gradyt, és talán ő beszélt... igen, tudja, hogy Amerikából érkeztem, vagy legalábbis kikövetkeztethette, és ismeri a fedőnevet, amit használtam, de ez a személyazonosságom eltűnt, vége.
– Lehet, hogy így van, de most beszéltem telefonon Gus Wernerrel, a herefordi incidensről kérdeztem, van-e valami, amik nem ártana tudnom. Ő pedig elmondta, hogy megkezdtek egy nyomozást egy orosz név után, hogy okuk van azt hinni, egy feltehetőleg Amerikában élő orosz állt kapcsolatban a PIRA-val. Ez azt jelenti, hogy tudják a neved, Dmitrij. És azt is jelenti, hogy minden nevet lenyomoznak a légitársaság utaslistáján. Ne becsüld le az FBI-t, haver – figyelmeztette az oroszt Henriksen.
– Nem becsülöm le – felelte Popov, most már kicsit aggódott, de azért nem nagyon. Egyáltalán nem lesz könnyű az összes járatot ellenőrizni, még a komputerkorszakban sem. Azt is eldöntötte, hogy következő hamis személyazonossága Jones, Smith, Brown vagy Johnson névre fog szólni. Nem egy, az 1950-es években kegyvesztett KGB-vezető nevére. A Szerov név tréfa volt a részéről. Nem is olyan jó, döntötte most el. Joseph Andrew Brown lesz a következő, gondolta Dmitrij Arkagyijevics Popov a főnöke legfelső emeleti irodájában.
– Veszélyt jelent ez a számunkra? – kérdezte Brightling.
– Ha itt találják a barátunkat, az igen – felelte Henriksen. Brightling bólintott, gyorsan gondolkodott.
– Dmitrij, járt már valaha is Kansasban?
– Hello, Mr. Maclean – mondta Tom Sullivan.
– Jó napot. Újabb kérdések?
– Igen, ha nem bánja – mondta Frank Chatham.
– Oké, hát jöjjenek be – nyitott ajtót Maclean, bevezette a két FBI-ügynököt a nappalijába. Csak nyugalom, mondta közben magában. Leült és lehalkította tévéjét. – Na és mire kíváncsiak?
– Emlékszik-e még valakire, aki közel állhatott Mary Bannisterhez? – A két ügynök látta, hogy Maclean a homlokát ráncolja, majd a fejét rázza.
– Egyetlen nevet sem tudnék mondani. Tudják, ez egy olyan magányosok bárja, ismerkedőhely, az emberek összefutnak, beszélgetnek, összebarátkoznak meg ilyesmi. Értik? – Gondolkodott még egy másodpercet. – Talán van még egy pofa, de nem tudom a nevét... magas, nagyjából egyidős velem, szőkés haj, nagydarab, mint aki gyúr meg ilyesmi... de nem tudom a nevét, elnézést. Láttam, hogy Mary táncol vele, és megisznak néhány pohárral is együtt, de mást nem tudok, a csudába is, sötét van és elég zsúfolt is a hely.
– És maga csak egyszer kísérte haza?
– Sajnos igen. Beszélgettünk, tréfálkoztunk, de semmi komoly. Soha nem hajtottam rá igazán, ha tudják, hogy értem. Nem jutottunk el odáig. Igen, hazakísértem, de be sem léptem az épületbe, nem csókolt meg búcsúzóul, csak kezet fogtunk. – Maclean látta, hogy Chatham jegyzetel. Ugyanezt mondta korábban is? Úgy emlékezett, de most, hogy két szövetségi zsaru volt a nappalijában, nem volt biztos benne. Az volt a gondja, hogy tényleg nemigen emlékezett a lányra. Kiválasztotta és berakta a teherautóba, ez minden. Sejtelme sem volt, most hol lehet, bár sejtette, hogy feltehetőleg már halott. Maclean tudta, mire megy ki a projektnek ez a része, és ezért lett ő emberrabló és bűnrészes gyilkosságban, de ezt nem óhajtotta elmesélni ennek a két FBI-osnak. New Yorkban volt halálbüntetés, de lehet, hogy a szövetségi kormány is ilyen törvényt hozott. Öntudatlanul is megnyalta ajkát, nadrágjába dörzsölte kezét, és előrehajolt, aztán felállt, és a konyha felé fordult. – Hozhatok valamit?
– Kösz, nem, de magának nyugodtan – mondta Sullivan. Most látott valamit, ami az első beszélgetéskor nem tűnt fel. Feszültséget. Vajon szokásos kis idegesség-e ez, amit mindenki érezhet, aki FBI-ügynökökkel beszél, vagy a fickó próbál leplezni valamit. Csöndben nézték, hogy Maclean italt kever magának, majd visszajön.
– Milyennek írná le Mary Bannistert? – kérdezte Sullivan.
– Csinos, de nem bombázó. Kedves, szimpatikus lány, van humorérzéke, jó társaság. Kisvárosi lány, aki először van a nagyvárosban. Értik?
– De senki nem állt igazán közel hozzá, azt mondta.
– Tudomásom szerint nem, de nem ismertem olyan jól. Mások mit mondanak?
– Hát, a bárban azt mondják, hogy maga elég jóban volt vele... – Talán igen, de azért nem annyira. Úgy értem, semmi nem lett belőle, még csak meg sem csókoltam. – Most már ismételte magát, ivott egy kortyot vizes bourbon whiskyjéből. – Bárcsak megtettem volna – tette hozzá.
– Kivel van közeli kapcsolatban a bárban? – kérdezte Chatham.
– Hé, azért ez magánügy, nem? – vitatkozott Kirk.
– Ugyan, tudja, hogy van ez. Próbáljuk megismerni a helyet, a hangulatát, meg ilyesmi.
– Hát én nem dicsekszem a hódításaimmal. Nem szokásom.
– Hát ezért nem hibáztatom, de azért elég szokatlan valakitől, aki ilyen bárba jár – jegyezte meg Sullivan mosolyogva.
– Persze, vannak fickók, akik strigulákat húznak a szerszámukra, de ez nem az én stílusom.
– Na és, fel sem tűnt magának, hogy Mary Bannister eltűnt?
– Talán igen, de nemigen gondolkodtam rajta. Tudják, ez nem állandó társaság. Emberek jönnek, mennek, egyeseket soha többé nem látunk. Egyszerűen csak eltűnnek.
– Soha nem hívta föl? Maclean a homlokát ráncolta.
– Nem emlékszem, hogy megadta volna a számát. Gondolom, benne van a telefonkönyvben, de nem, nem hívtam.
– És csak egyetlenegyszer kísérte haza?
– Igen, csak egyszer – helyeselt Maclean, ivott még egy kortyot italából, és közben arra gondolt, bárcsak elmenne már a két inkvizítor. Lehet, hogy tudnak valamit? Miért jöttek vissza? Nos, az biztos, hogy a lakásában semmi olyan nincs, amely azt mutatná, hogy bármely nőszemély a Turtle Innből itt járt. Legfeljebb néhány telefonszám, de még egy harisnya se, amelyet valami nő hagyott volna itt. – Úgy értem, maguk, fiúk körülnéztek, amikor először itt voltak próbálkozott Maclean.
– Semmit nem jelent. Mindig engedélyt kérünk rá, egyszerű rutin – közölte Sullivan a gyanúsítottukkal. – Hát, néhány perc múlva találkoznunk kell valakivel nem messze innen. Köszönöm, hogy szóba állt velünk. Ugye megvan még a névjegykártyám?
– Igen, a konyhában a frizsider oldalán.
– Oké. Nézze, nem sok nyomunk van ebben az ügyben, kérem, gondolkodjon, és ha bármi eszébe jut, bármi, hívjon fel, oké?
– Természetesen. – Maclean felállt, kikísérte őket, aztán visszament italához, és jó nagyot kortyolt belőle.
– Ideges – jegyezte meg Chatham, amikor már az utcán voltak.
– De mennyire. Szerinted elég egy háttérellenőrzéshez?
– Nem probléma – felelte Chatham.
– Holnap reggel – bólintott a vezető ügynök.
***
Popov most másodszor indult a Teeterboro repülőtérről, amely New Jerseyben volt, a folyó másik oldalán nem messze Manhattantől, de ez alkalommal másik repülőgép várt rá. Ennek a farkán a HORIZON CORP. felirat díszelgett. Dmitrij belement a dologba, úgy vélte, hogy az Egyesült Államok bármelyik részéből eltűnhet, és biztos volt benne, hogy Henriksen figyelmeztette Brightlinget, ne próbálkozzanak semmi durva lépéssel. Volt ugyan benne némi aggodalom, de ez nem volt nagyobb, mint a kíváncsisága. Így aztán elhelyezkedett az egyik ülésen a gép bal oldalán, és várta, hogy a repülőgép motorjai felsivítsanak és elinduljanak. Még légi kísérő is volt a gépen, méghozzá elég csinos. Kapott tőle egy pohár Finlandia vodkát, ezt kortyolgatta, amikor a Gulfstream V gurulni kezdett. Kansas, gondolta Popov, a búzamezők és tornádók földje, alig három óra repülésnyire.
– Mr. Henriksen?
– Igen, kivel beszélek?
– Kirk Maclean vagyok.
– Valami baj van? – kérdezte Henriksen, a másik hangja legalábbis erre utalt.
JÖVÉS-MENÉS
SÖTÉTSÉGBE burkolózott a táj. Popov leszállt a repülőről, nagy katonai jellegű jármű várta, aztán az orosznak feltűnt, hogy csíkokat lát a betonon, mintha nem is egy repülőtér kifutópályáján, hanem elhagyatott vidéki úton szálltak volna le. Mégsem, a távolban félig megvilágított, jókora épületet pillantott meg. Még jobban feltámadt a kíváncsisága. Dmitrij beült a járműbe, és elindultak az épület felé. A szeme lassan kezdte megszokni a sötétet. Úgy tűnt, lapos táj veszi körül, mindössze néhány domb emelkedeti a távolban. Mögötte üzemanyag-szállító teherautó húzott a business jet mellé, nyilván hogy visszarepülhessen New Jerseybe. Persze, drága jószágok ezek a gépek, nem kétséges, hogy Brightling meg az emberei azt akarják, hogy otthon legyen mielőbb; ahol használhatják. Popov nem tudhatta, hogy a Horizon Corporationnek jó pár ilyen repülője volt. Épp most készült el újabb három a georgiai Savannah gyárában. Még mindig fáradt volt az úttól. Belépett az épületbe, ahol egy egyenruhás biztonsági őr a lifthez kísérte, majd a harmadik emeleti szobájába. Közepesen kényelmes hotelszobára emlékeztetett, volt hozzá kis konyha és hűtő is, volt tévé videóval, és a hozzá tartozó polcon csupa természetfilm. Oroszlánok, medvék, egerek, ikrát rakó halak, egyetlen játékfilm sem. Az éjjeliszekrényen ugyanilyen jellegű természetvédelmi magazinok. Fura. A bár annál teljesebb volt, volt benne Absolut vodka is, amely csaknem olyan jó, mint az igazi orosz vodka, amit Popov szeretett. Töltött magának egy italt, és a CNN-re kattintotta a tévét.
Henriksen túlságosan is óvatos, gondolta Dmitrij. Ugyan mit tudhat az FBI? Egy nevet? Ugyan mire mennek vele? Ha szerencsések, a kezükben vannak a hitelkártyái is. Ebből kideríthetik, mikor, merre utazott, de nincs az a bíróság, ahol ezt bizonyítéknak elfogadják. Amíg Sean Grady nem azonosítja, hogy ő volt az információ forrása, és ő adta a pénzt, tökéletes biztonságban van, és Popov úgy vélte, bízhat Gradyben, nem fog együttműködni az angolokkal, ahhoz túlságosan is gyűlöli őket. A pénzt, amit a második svájci számlára irányított, talán ki lehet nyomozni, de erre is kell hogy legyen megoldás. Kezdte megtanulni, milyen hasznos jószágok az ügyvédek. Rajtuk keresztül működni sokkal jobb, mint az összes trükk, amelyet a KGB-nél tanult.
Vagyis, ha bármi veszély fenyegeti, az a munkaadója részéről lehet, aki nem ismeri a játék szabályait. De ha ő nem is, Henriksen nyilván igen, ezért aztán Dmitrij nyugodtan kortyolgatta az italát. Holnap felderíti a helyet, és annak alapján, ahogy bánnak vele, tudni fogja, hogy...
...de nem, van könnyebb módja is. Felemelte a telefont, lenyomta a kilencest, hogy külső vonalat kapjon, és tárcsázta New York-i lakása számát. A telefon négyszer csengetett, mire üzenetrögzítője bekapcsolt. Vagyis telefonálhat a külvilágba, ez azt jelenti, hogy biztonságban van, de még mindig ugyanúgy nem érti, mi történik, mint amikor először találkozott az amerikai üzletemberrel Franciaországban, és mesélt neki arról, milyen egy volt KGB-tereptiszt élete. Most pedig itt van Amerikában, Kansasben, vodkát iszik, televíziót néz, és több mint hatmillió amerikai dollárja van két számozott számlán Svájcban. Az egyik célját elérte, most a másik következik. Mi célt szolgált ez a sok kaland? Vajon itt megtudja-e? Nagyon remélte.
A repülőgépek zsúfolásig voltak, valamennyien a Sydney melletti Kingsford Smith nemzetközi repülőtéren szálltak le. Jó néhányan a Botany Bay vizébe ujjként benyúló kifutópályákra érkeztek. Valamikor régen ezen a helyen tették partra a bűnözőket és mindazokat a nemkívánatos elemeket, akiket az angolok elküldtek a világ másik felébe, hogy miután vitorlás hajókkal megkerülték a fél világot, egy új országot hozzanak létre. És amit meg is tettek, bármilyen hihetetlennek tűnt a dolog. A mostani utasok közül sokan, fiatal, erős sportolók voltak. Az őket küldő ország gondosan kiválasztott büszkeségei egyforma formaruhában, szülőhazájuk címerével. Mások turisták voltak, akik utazási irodákban, drága pénzért vették meg a jegyet és fizették ki az ellátást, vagy esetleg hazájukban jelentős politikai személyiségektől ajándékba kapták. Sokan közülük apró zászlót hordoztak. A néhány üzleti úton lévő utazó a legkülönbözőbb fajta lelkes jóslatokat hallhatta, melyik nemzet milyen dicsőségben fürdik majd az olimpiai játékokon néhány nap múlva.
A sportolókat úgy fogadták, mint látogatóba érkező uralkodókat. Buszokon a 64-es úton a városba vitték őket és onnét az olimpiai faluba, amelyet az ausztrál kormány külön a számukra építtetett drága pénzen. Innen láthatták a közeli csodálatos stadiont, és a látványtól ismét beléjük hasított a kérdés, vajon dicsőséggel távoznak-e majd.
– Nos, ezredes, mi a véleménye?
– Hát, nem akármilyen stadion, meg kell hogy mondjam – felelte Wilson Gearing, az amerikai hadsereg vegyi védelmi hadtestének nyugalmazott ezredese. – De az is biztos, hogy átkozottul meleg van itt nyáron, haver.
– Erről is az El Niňo tehet. Dél-Amerika mellett ismét változtak az óceáni áramlatok, és ez szókatlanul meleg időt hoz itt. Harmincöt fok körül lesz – maguknál ez olyan kilencven fok körül van Fahrenheitben – az egész olimpia alatt.
– Hát, remélem, hogy ez a párásító rendszer beválik, mert ha nem, akkor jó pár hőgutával számolhatnak, haver.
– Működik. Gondosan kipróbálták – nyugtatta meg az ausztrál zsaru.
– Megnézhetném én is? Bill Henriksen azt akarja, hogy ellenőrizzem, a rossz fiúk nem használhatják-e föl arra, hogy valami mérget permetezzenek szét.
– Hát persze. Erre jöjjön. – Öt percen belül már ott is voltak. A vízfelvevő rendszer zárt szobában volt. A zsarunak volt hozzá kulcsa, és bevezette az ezredest.
– Ó, maguk itt klórozzák a vizet? – kérdezte Gearing félig meglepve. Végül is a víz a sydneyi vezetékekből jött.
– Persze, semmivel nem akarjuk megfertőzni a vendégeinket.
– Hát, nem is – helyeselt Gearing ezredes. Szemügyre vette a műanyag klórtartályt, amely a pumpák mögött lógott a csövön. A víz ezen átszűrődve jutott el a csővezetékbe és onnét a párásító szórófejekbe. A rendszert át kell mosni klórozatlan vízzel, mielőtt felhasználnák, de ez könnyen megtehető, és a hamis klórtartály a hotelszobájában ennek a tökéletes másolata. Még a tartalma is a klórra emlékeztet. Bár nanokapszuláiban egy Síva nevű rettenet van. Gearing kifejezéstélen barnaszeméből nem lehetett kiolvasni, mire gondol. Gearing, amióta csak dolgozik, vegyifegyver-szakértő volt. Marylandben az Edgewood Arsenalban dolgozott, majd Utah-ban a Dugway kísérleti telepen. Az is igaz, hogy ez nem igazából vegyi háború, ez bioháború, mondhatni a testvértudománya annak, amit több mint húszévnyi egyenruhás szolgálat alatt tanult. – Őrzik az ajtót? – kérdezte.
– Nem, de riasztóval van ellátva, és mint látja, beletelik néhány percbe, ha az ember el akar játszadozni a rendszerrel. A riasztó a parancsnoki szobában jelez, és bármi történjék, elég erővel tudunk reagálni.
– Milyen erővel? – szólt a volt ezredes következő kérdése.
– Húsz SAS-tag, rajtuk kívül húsz rendőr lesz itt állandóan, és még tíz SAS-katona köröz itt párokban a stadionban. A parancsnoki szobában lévők automata fegyverrel lesznek felfegyverezve, a járőrök pisztolyokkal és rádiókkal, azonkívül egy tartalék csapat alig egy kilométernyire lesz könnyű páncélozott járművekkel, nehézfegyverekkel, szakasz erősségben. Ezen túl, alig húsz kilométerre, helikopterekkel és minden egyébbel egy egész zászlóalj.
– Nekem elégnek tűnik – bólintott Gearing ezredes. – Meg tudja adni a riasztó kódját?
Még csak nem is haboztak. Elvégre egy volt vezérkari szintű katonatisztről van szó, az olimpiai játékok biztonságáért felelős tanácsadó csapat egyik vezető tagjáról. – Nyolc-kilenc-öt-hét-kilenc-zéró közölte a magas rangú rendőr. Gearing pedig leírta, aztán benyomva a gombokat aktiválta, majd kikapcsolta a rendszert. Gyorsan kicserélheti a két tartályt. Az egész rendszert úgy tervezték, hogy gyorsan lehessen szervizelni. Semmi gond nem lesz vele, akárcsak azzal a modellel, amit Kansasban állítottak föl, és amelyen embereivel együtt már napok óta gyakorolt. Sikerült tizennégy másodpercre leszorítaniuk a kicserélés idejét. Egész húsz másodpercig senkinek nem fog feltűnni, hogy bármi baja lenne a párásító-hűtő rendszernek, mert a belső nyomás fenntartja az áramlatot, és tovább is jön a pára.
De Gearing most először látta a helyet, ahol mindezt meg is teszi majd, és ettől egész testében megborzongott. Egy dolog tervezni valamit, és egész más látni, hol fog valójában megtörténni. És ez az a hely, itt indítja el azt az egész világra kiterjedő járványt, amely annyi életet követel majd, hogy azt számba sem lehet venni, és amelynek a végén csak a kiválasztottak maradnak életben. És ezzel megmentik a bolygót, igaz, iszonyú áron, de Gearing évekkel ezelőtt elkötelezte magát. A saját két szemével látta, milyen károkat képes tenni az ember. Fiatal hadnagy volt a Dugway kísérleti terepen, amikor az a baleset történt, amiről olyan sokat írtak akkoriban a lapok. A GB, egy erős ideggáz túl messzire jutott, és megölt néhány száz birkát, márpedig az ideggáz nem szép halál még a birkáknak sem. Az újságok pedig ügyet sem vetettek arra, hány vadállat halt meg a közelben hasonló ocsmány halállal, a rovaroktól az antilopig. Gearinget mélyen megrázta, hogy saját szervezete, az Egyesült Államok hadserege ekkorát hibázhat, és ennyi fájdalmat okozhat. És az, amit később megtudott, még rosszabb volt. Éveken keresztül dolgoztak egy bináris reagensen, hogy „biztonságos” mérget állítsanak elő, amelyet a harcmezőn használhatnak... a dologban az volt az őrjítő, hogy mindez Németországban kezdődött az 1920-as és 30-as években, rovarölő szerek kísérleteivel. A rovarok irtására használt vegyi anyagok egyszerű idegre ható reagensek persze, amelyek megtámadják és tönkreteszik a hangyák és bogarak kezdetleges idegrendszerét. De a német vegyészek belebotlottak a valaha is létező leghalálosabb vegyi anyagokba. Gearing pályafutásának nagy részét hírszerzők között töltötte, információkat értékelt olyan országok vegyiháború-terveiről, amelyekre jobb nem bízni ilyesfajta anyagokat.
A vegyi fegyverekkel mindig is az volt a probléma, hogyan lehet megfelelően célba juttatni őket. Hogyan oldják meg, hogy egyenletesen oszoljon szét a harcmezőn és támadja meg az ellenséges katonákat. Hogy ugyanezek a vegyi anyagok továbbterjednek a széllel, és ártatlan polgárokat is ölnek, olyan sötét titok volt, amelyet a dologgal foglalkozó szervezetek és az őket irányító kormányok többnyire nem vettek figyelembe. És még csak meg sem fordult a fejükben a vadvilág, az a rengeteg állat, amelyet elpusztítanának így, na és ami még rosszabb, a vegyi anyagok által okozott genetikai kár. Az ideggáz kisebb adagban, amikor még nem öl, megtámadja az áldozat DNS-ét, és olyan mutációkat hoz létre, amelyek generációkon át tartanak. Gearing ilyen dolgok között töltötte az életét, és talán ez tette olyan érzéketlenné, hogy képes legyen ennyi életet elpusztítani.
És ez mégsem ugyanaz. Nem organofoszfát vegyi mérget fog szétpermetezni, hanem apró vírusokat. És a stadion hűtőpáráján át az emberek belélegzik őket, a testük vegyi anyagai feltörik a nanokapszulákat, lehetővé téve, hogy a Síva-szálak munkához lássanak... természetesen lassan... és ezek az emberek hazamennek, és tovább terjesztik a Sívát. Aztán négy-hat héttel a sydneyi olimpia vége után kitör a járvány az egész világon, és ezt követi a globális pánik. Aztán a Horizon Corporation bejelenti, hogy rendelkezésére áll egy kísérleti A vakcina, amelyet állatokon kipróbáltak már, és emberi használatra biztonságosnak tartják, készen állnak a tömegtermelésre. Beindul a tömegtermelés, és az egész világon szétosztják a vakcinákat, aztán négy-hat héttel azután, hogy az emberek megkapták az injekciókat, rajtuk is megjelennek a Síva-tünetek, és némi szerencsével a világ jelenlegi népességéből alig maradnak néhányan. Zavargások törnek ki, sok olyan embert ölnek majd meg, akiket a természet igen hatékony immunrendszerrel áldott meg, és így aztán nagyjából fél év múlva mindössze néhány jól szervezett, jól felszerelt ember él majd biztonságban Kansasban és Brazíliában. Ók lesznek azok, akik a világot visszafordították természetes állapotába. Ez nem céltalan baleset lesz, mint Dugwayben, ez jól megfontolt cselekedet lesz egy, olyan ember részéről, aki egész szakmai élete során tömeggyilkosságot tervezett, de csak ártatlan állatok legyilkolásában segédkezett... Gearing vendéglátójához fordult.
– És mit mond az időjárás-előrejelzés?
– Forró, száraz idő lesz, öregfiú. Remélem, a sportolók jó erőben vannak. Szükségük lesz rá.
– Hát, ez a párásító rendszer igazi életmentő lesz – jegyezte meg Gearing. – Csak nehogy nem megfelelő emberek szórakozzanak vele. Engedelmével utasítom az embereimet, hogy szemmel tartsák.
– Helyes – bólintott a magas rangú rendőr. Úgy tűnik, ennek az amerikainak mániája a párásító rendszer, de elvégre vegyi szakértő, azért ez megmagyarázza.
Popov előző este nem húzta le a rolót, és hirtelen ébresztette a felkelő nap. Kinyitotta szemét, aztán fájósan hunyorgott a kansasi síkság fölött felemelkedő napba. A fürdőszobaszekrényben talált Tylenolt és aszpirint és a konyhában kávét a kávéfőző mellett, de a hűtőszekrényben semmi használhatót. Lezuhanyozott, ivott egy kávét, aztán kiment a szobájából, hogy valami ennivalót keressen. Talált egy meglehetősen nagy étkezőt, amelyben alig néhány ember lézengett, de a pult mögött azért álltak. Popov odament, kapott is reggelit, aztán leült, enni kezdett, és közben szemügyre vette a hatalmas teremben levő néhány embert. Többnyire a harmincas, negyvenes éveikben járó tudós külsejű emberek voltak, egyesek fehér orvosi köpenyben.
– Mr. Popov? – szólalt meg egy hang. Dmitrij arra fordult.
– Igen?
– David Dawson vagyok, a biztonsági főnök. Hoztam önnek egy kitűzőt – ingre tűzhető fehér műanyag jelvényt nyújtott át –, és ha ráér, körbevezetem. És üdvözlöm Kansasben.
– Köszönöm. – Popov feltűzte ingére a jelvényt, még a képe is rajta volt.
– Jobb lesz, ha állandóan viseli, hogy az emberek lássák, hogy ide tartozik – magyarázta Dawson segítőkészen.
– Igen, értem. – Vagyis nem jöhet be ide bárki, sőt még biztonsági főnök is van. Ez érdekes.
– Hogy utazott?
– Kellemes, eseménytelen út volt – felelte Popov reggeli második kávéját kortyolgatva. – Na és mi ez a hely?
– A Horizon építette kutatólaboratóriumnak. Tudja, mivel foglalkozik a cég, ugye?
– Igen – bólintott Popov. – Világelső gyógyszer- és biológiai kutatásban.
– Ez pedig a legújabb kutatólaboratórium és gyártóhely. Csak nemrég készült el. Most kezdjük ideszállítani az embereket. De nemsokára ez lesz a cég legfontosabb telepe.
– De miért itt a semmi kellős közepén? – nézett körül Popov az üres étkezőben.
– Hát, először is, központi helyen van. Innen három órán belül bárhová el lehet érni az egész országban, azonkívül itt senki nem zaklat minket. Biztonságos is. A Horizon tevékenységének egy része komoly védelmet igényel.
– Ipari kémkedés?
Dawson bólintott.
– Pontosan. Sokat aggódunk miatta.
– Na és én körülnézhetek?
– Magam vezetem körbe. Mr. Henriksen utasított, hogy mindenben legyünk a segítségére. Fejezze csak be a reggelijét. Nekem is van még egy kis dolgom. Úgy negyed óra múlva visszajövök.
– Köszönöm – mondta Popov, és utána nézett. Ez hasznos lesz, gondolta. Elég különös ez a hely, szinte különlegesen biztonságos katonai telepre emlékeztet... orosz katonai telepre, gondolta Popov. És igazából sehol egy lélek, semmi beazonosítható jelleg. Még a KGB-nél is lóg egy Lenin-kép a hatalmas csupasz fehér falakon, ami a maga módján bizonyos fokig emberivé teszi a helyet. Itt az egyik fal színezett üvegből van, és ha kinéz, gabonaföldeket meg egy utat lát, de semmi mást. Mintha egy hajón lenne a tengeren, gondolta, soha életében nem érezte magát ilyen különösen. A volt KGB-tiszt sietve reggelizett, minden ösztöne valami veszélyt jelzett, remélte, minél többet sikerül megtudnia és minél hamarabb.
– Domingo, ezt rád kell bíznom – mondta John.
– Messze van, John, és most lettem apa – vitatkozott Chávez.
– Sajnálom, fiacskám, de Covington kiesett. Akárcsak Chin. Téged küldelek négy emberrel. Könnyű munka, Ding, az ausztrálok értik a dolgukat, de azért felkértek minket, hogy menjünk oda, és nézzünk körül. Méghozzá azért, mert olyan remekül végezted a dolgod mind a négy alkalommal, oké?
– Mikor kell indulnom?
– Ma este, Heathrow-ról egy 747-sel – nyújtotta felé Clark a borítékot a repülőjeggyel.
– Hát ez remek – morogta Chávez.
– A csudába is, mit panaszkodsz, legalább a szülésnél itt lehettél, apuci.
– Még szép. És mi van, ha valami történik, amíg elvagyok? – próbálkozott végső érvként Chávez.
– Összekaparhatunk egy csapatot, de csakugyan úgy gondolod, hogy bárki is ilyen hamar újra meg akarná cibálni a bajuszunkat azok után, hogy így elintéztük ezeket az IRA-csibészeket? Hát, én nem hiszem – vonta le Clark a következtetést.
– És mi a helyzet azzal az orosszal, Szerovval?
– Az FBI rajta van az ügyön. Egész New Yorkot tűvé teszik érte. Egy tucat ügynököt állítottak rá az ügyre.
Egyikük Tom Sullivan volt. Épp a postával próbálkozott. A 1453-as postafiók volt a titokzatos Mr. Szerové. Volt benne egy csomó reklám, egy Visa-számla, de az elmúlt kilenc napban senki nem nyitotta ki a dobozt, legalábbis a borítékokon levő dátumok alapján, és a postatisztviselők egyike sem volt képes személyleírást adni a 1453-as postafiók tulajdonosáról. Egyikük mindössze annyit mondott, hogy nem sűrűn jött a postájáért. Amikor kibérelte a postafiókot, megadta ugyan a címét, de mint kiderült, ez egy néhány utcával odébb levő olasz pékség címe volt. Ugyanilyen hamis volt a telefonszám is.
– Bármiben lefogadom, hogy a pofa kém – tűnődött Sullivan hangosan. Csak azt nem értette, miért nem veszi át az esetet a kémelhárítás.
– Hát, eléggé úgy tűnik – helyeselt Chatham. De ezzel itt véget ért a megbízatásuk. Semmi bizonyítékuk nem volt, miszerint az illető bűnt követett el, és messze nem volt elég emberük ahhoz, hogy valaki éjjel-nappal szemmel tartsa a postafiókot.
Itt komolyan veszik a biztonságot, gondolta Popov, amikor a Dawson által Hummernek nevezett katonai jellegű járművel körbehajtottak. A biztonság szempontjából az egyik első a védelmi mélység. Az itt bőven megvolt, legalább tíz kilométerre volt a legközelebbi birtokhatár.
– Sok nagy tanya volt itt, de a Horizon mind felvásárolta néhány évvel ezelőtt, mielőtt elkezdtük volna az építkezést. Beletellett egy kis időbe, de most már vége.
– De látom, még mindig termesztenek búzát?
– Igen, a telephez nem kellett annyi föld, és igyekeztünk meghagyni olyannak a területet, mint amilyen volt. Annyi búzát termelünk, amennyi az egész telepnek elég, saját silóink és malmaink vannak. Észak felé mutatott.
Popov arra fordult, és látta a távolban emelkedő masszív betonépületeket. Megdöbbentő, milyen nagy Amerika, gondolta Dmitrij Arkagyijevics. Ez a része pedig egészen lapos, az orosz sztyeppekre emlékeztet. A néhány kisebb domb és bukkanó inkább csak az igazi hegyek hiányát hangsúlyozza. A Hummer észak felé haladt, és végül vasúti síneken haladtak át. A sínek a gabonasilók felé vezettek. Még távolabb északra volt az autópálya, de Popov nemigen látott rajta forgalmat.
– Ez az északi határ – magyarázta Dawson, amikor megműveletlen területre értek.
– Mi ez?
– Ó, ez a mi kis villás szarvú antilopcsordánk. – Dawson egy kicsit fordított a kormánykeréken, hogy közelebb húzódjon. A Hummer zötykölődött a füves talajon.
– Helyes állatok.
– Igen azok, és nagyon gyorsak. Gyors kecskéknek hívjuk őket. Nem is igazi antilopok, genetikailag közelebb állnak a kecskékhez. Ezek az állatok óránként negyvenmérföldes sebességgel képesek futni, és legalább egy óráig bírják. Azonkívül remek a látásuk.
– Gondolom, nem könnyű rájuk vadászni. Maga vadászik?
– Csakugyan nehéz rájuk vadászni, és én nem is teszem. Vegán vagyok.
– Micsoda?
– Vegetáriánus. Nem eszem húst, nem használok állati terméket – jelentette ki Dawson meglehetősen büszkén. Még az öve sem bőrből készült, hanem vászonból.
– Na és miért, David? – kérdezte Popov. Még soha nem találkozott ilyen emberrel.
– Egyszerűen így döntöttem. Nem helyeslem, hogy állatokat öljenek, akár azért, hogy megegyék őket, akár bármilyen más célból. Felé fordult. – Nem mindenki ért velem egyet még itt a projektnél sem, de nem én vagyok az egyetlen, aki így gondolkodik. A természetet tisztelni kell, és nem kizsákmányolni.
– Hát, akkor gondolom, nem vásárol a feleségének szőrmebundát – mondta Popov mosolyogva. Hallott már ezekről a fanatikusokról.
– Hát, nem is! – nevetett Dawson.
– Magam soha nem vadásztam – szólalt meg Popov, kíváncsi volt, milyen választ vált ki ezzel a másikból. – Soha nem láttam értelmét, és Oroszországban a vadállatokat már csaknem kiirtották.
– Én is hallottam. Nagyon szomorú, de eljön az idő, hogy újra elszaporodnak – jósolta Dawson.
– Ugyan már, amikor egy csomó állami vadász gyilkolja őket? Ez a rendszer a kommunista uralom bukásával sem szűnt meg. Dawson arcán megjelent az a jellegzetes pillantás, amelyet Popov annyiszor látott korábban a KGB-nél. Ez az ember tud valamit, amit nem mondhat el egyelőre, pedig tudja, hogy fontos.
– Ó, vannak módszerek, haver. Vannak módszerek.
A körút jó másfél órán keresztül tartott, és mire visszaértek, Popovot igazán lenyűgözte a telep mérete. Az épülethez vezető út valóban leszállópálya volt. Látta a repülőgépeket útbaigazító elektromos berendezéseket, és az autósokat leállító közlekedési lámpákat arra az időre, amikor az út leszállópályaként üzemel.
– Dr. Brightling rengeteg pénzt költhetett erre a telepre.
– Így van – helyeselt Dawson. – De higgye el, megéri. – Az autópálya/kifutópályán a laborépülethez hajtott, és ott megállt. – Jöjjön velem.
Popov nem kérdezte, miért, csak követte. Eddig soha nem tudta felmérni, mekkora erőt képvisel egy amerikai nagyvállalat. Egy ekkora területen elterülő, ilyen hatalmas telepnek állami tulajdonban kéne lennie. A hotelrész, amelyben az éjszakát töltötte, ezreket tud elszállásolni. Miért építenek ilyet egy ilyen helyre? Brightling ide akarja költöztetni az egész cégét összes alkalmazottaival? Távol az összes nagyvárostól, repülőtértől és mindattól, amit a civilizáció kínálni tud? Miért ide? A biztonságot leszámítva semmi értelme. A nagy rendőrőrszobáktól, az újságoktól és riporterektől is távol van. Ami a biztonságot illeti, ez a telep akár a holdon is lehetett volna.
A labor épülete is nagyobbnak tűnt a szükségesnél, legalábbis Dmitrij számára, de ellentétben a többiekkel, ez láthatóan működött jelenleg is. Odabent az íróasztalnál recepciós ült, aki ismerte Dave Dawsont. Továbbengedte őket a liftekhez, ahol fölmentek a negyedik emeletre, és ott benyitottak egy irodába.
– Jó reggelt, doki – köszönt Dawson. – Ő Dmitrij. Dr. Brightling küldte el hozzánk tegnap este. Egy ideig velünk lesz – tette hozzá a biztonsági főnök.
– Megkaptam a faxot. – Az orvos felállt, kezet nyújtott Popovnak. – Üdvözlöm, John Killgore vagyok, jöjjön velem. – Az oldalajtón át mindketten átmentek a vizsgálószobába, Dawson pedig odakint várakozott. Killgore levettette Popovval a ruháit, aztán alaposan megvizsgálta. Megmérte a vérnyomását, megnézte a szemét, a fülét, a reflexeit, a hasát is megnyomkodta, hogy megbizonyosodjon, nem tapintható a máj, végül pedig négy kémcsőnyi vért is levett a későbbi vizsgálatokhoz. Popov ellenkezés nélkül tűrte, valamelyest mulattatta az egész, és egy kicsit tartott is az orvostól, ahogyan a legtöbben vannak vele. Végül Killgore egy ampullát vett elő orvosi szekrényéből, és felszívta tartalmát egy eldobható injekciós tűbe.
– Mi ez? – kérdezte Dmitrij Arkagyijevics.
– Csak egy védőoltás – magyarázta Killgore, és letette az ampullát.
Popov fölvette, megnézte a címkéjét. B-2100 11-21-00 állt rajta, semmi más. Aztán a tű a felkarjába szúrt, és Popov arca összerándult. Soha nem szerette az injekciókat.
– Nos, meg is vagyunk – jegyezte meg Killgore. – Holnap beszélünk a vérképéről. – Azzal intett páciensének, hogy fölveheti a ruháit. Ennek az embernek épp most mentette meg az életét, és ő még csak nem is tud róla. Kár, gondolta Killgore.
***
– Mintha nem is létezne – magyarázta Sullivan különleges ügynök a főnökének. – Lehet, hogy valaki időnként idejön megnézni a postáját, de kilenc, tíz napja senki nem járt itt.
– Mit tehetünk?
– Ha akarja, felszerelhetünk egy kamerát és egy mozgásérzékelőt a dobozban. Mint az FCI-s fiúk, amikor a küldemények átadását akarják figyelni. Megtehetjük, de nem olcsó, és egy vagy két ügynöknek mindig a közelben kell lennie, hogyha a riasztó megszólalna. Van olyan fontos ez az eset?
– Igen, van – biztosította beosztottját a New York-i FBI-iroda vezetőhelyettes ügynöke. – Gus Werner indította el a nyomozást, és személyesen követi a fejleményeket, úgyhogy beszéljen csak az FCI-s fiúkkal, hogy segítsenek szemmel tartani a postafiókot.
Sullivan bólintott.
– Oké, megteszem – mondta meglepetését leplezve.
– Na, és mi a helyzet a Bannister-üggyel?
– Jelenleg ez is leült. Mostanáig egyetlen gyanús dolog, hogy az a Kirk Maclean egy kicsit idegesnek tűnt a második beszélgetés alkalmával. Talán csak ilyen a természete, talán valami másról van szó. Nem tudunk semmit rábizonyítani. Mindössze annyi köti az eltűnt áldozathoz, hogy megittak együtt néhány italt, és beszélgettek a bárban. Mindenesetre ellenőriztük, de nem találtunk semmi érdekeset. A Horizon Corporationnál dolgozik, biokémikus, a delaware-i egyetemen végzett, és a Columbián fog doktorálni. Több környezetvédő csoportnak is a tagja, beleértve az Earth First és a Sierra Klubot is, jár neki a lapjuk is. Szeret kirándulni. Huszonkét lepedője van a bankban, és időben fizeti a számláit. A szomszédai szerint csendes és visszahúzódó, nem sok barátja van az épületben. Barátnőit nem ismerik. Azt mondja, mindössze felszínesen ismerte Mary Bannistert, egyszer hazakísérte, de nem történt köztük semmi, legalábbis ezt mondja.
– Még valami? – kérdezte az irodavezető-helyettes.
– Fényképes röplapokkal, amelyeket a New York-i rendőrség szétosztott, semmire nem mentek. Nem mondhatom, hogy nagyon reménykednék.
– Mik a tervei?
Sullivan vállat vont.
– Néhány napon belül visszamegyünk Macleanhez, és ismét kihallgatjuk. Ahogy mondtam, egy kicsit idegesnek tűnt, de azért nem annyira, hogy kövessük.
– Beszéltem erről D'Allessandro hadnaggyal. Szerinte lehet, hogy egy sorozatgyilkos tevékenykedik a városnak ezen a részén.
– Lehet, hogy így van. Eltűnt egy másik lány is, Anne Pretloe, de ez ügyben sem tudunk előrelépni. Nincs semmi kiindulópontunk, de azért tovább próbálkozunk – ígérte Sullivan. Ha tényleg van ilyen sorozatgyilkos, előbb vagy utóbb elkövet valami hibát. Persze addig is újabb fiatal nők fognak eltűnni abban a bizonyos fekete lyukban, és a New York-i rendőrség meg az FBI közös erővel sem tudja megakadályozni. – Még soha nem dolgoztam ilyen ügyön, mint ez.
– Én igen – közölte az irodavezető-helyettes. – A Green River gyilkossági ügyön Seattle-ben. Iszonyatos energiát -fektettünk a dologba, de soha nem kaptuk el a gazfickót, aztán a gyilkosságok egyszerűen abbamaradtak. Lehet, hogy elkapták betörésért, vagy mert ki akart rabolni egy italboltot. Lehet, hogy most épp a washingtoni állami börtönben ül, és várja, hogy a jó magaviseletéért szabadon engedjék, és aztán újabb szajhákat nyírhasson ki. Remek pszichológiai jellemzést kaptunk arról, miképp működik az agya, csak éppen nem ismerjük azt az agyat, amelyikre ráillik a leírás. Az ilyen ügyek igazán megizzasztják az embert.
Kirk Maclean épp ebédelt a több száz New York-i büfé egyikében, tojássalátát evett és üdítőt ivott hozzá.
– Nos? – kérdezte Henriksen.
– Visszajöttek, és újra kihallgattak, ugyanazokat a kibaszott kérdéseket tették fel újra és újra. Biztos azt várták, hogy most mást mondok.
– És mást mondtál? – kérdezte a volt FBI-ügynök.
– Nem, csak egy dolgot mondhatok, azt a sztorit, amit előre elkészítettem. De honnan tudtad előre, hogy újra megkeresnek? kérdezte Maclean.
– Az FBI-nál dolgoztam. Dolgoztam ilyen eseteken, és tudom, hogyan működik az Iroda. Könnyű alábecsülni őket, aztán megjelennek... nem, inkább te kerülsz a látókörükbe, ők pedig keresgélni kezdenek, és lehet, hogy abba sem hagyják, amíg nem találnak valamit. – Henriksen jónak látta figyelmeztetni a srácot.
– Na és hol vannak most? Úgy értem, a lányok? – kérdezte Maclean.
– Ezt nem kell tudnod, Kirk. Ne feledd el. Jobb, ha nem tudod.
– Oké – bólintott Maclean megadóan. – És most mi lesz?
– Valószínűleg ismét megkeresnek, és gondolom, csináltak egy háttérellenőrzést is rólad...
– Az mit jelent?
– Beszéltek a szomszédokkal, munkatársakkal, megnézték a hitelkártyád, kocsid, kaptál-e büntetéseket, ítéltek-e már el, egyáltalán utalhat-e bármi arra, hogy rossz fiú vagy – magyarázta Henriksen.
– Nem találhatnak semmi ilyet – mondta Kirk.
– Tudom. – Henriksen maga is elvégezte ugyanezt az ellenőrzést. Semmi értelme nem volt, hogy olyasvalakivel szegessék meg a törvényt a projekt nevében, akinek bűnözői múltja van. Maclean egyetlen rossz pontja az Earth First szervezetben való tagsága, amelyet az Iroda csaknem terrorista – legalábbis szélsőséges – szervezetnek tekint. De Macleannek mindössze annyi köze van hozzájuk, hogy járatja a havi hírlevelüket. Sok jó eszméjük van, és a projektben felmerült, hogy néhányukat beoltják a B vakcinával. De túl sok olyan tagjuk volt, aki úgy képzelte a bolygó megmentését, hogy szögeket vernek a fákba, hogy beléjük törjön a fűrész. Ezzel csak a fűrészmalmok munkásait lehet megnyomorítani, és arra jó, hogy felkeltse a tudatlan közvélemény haragját anélkül, hogy bármi hasznosra tanítaná őket. Ez a terroristák problémája is. Henriksen évek óta tisztában volt vele. Tetteik soha nem passzoltak össze az elvárásaikkal. Egyszerűen nincs annyi eszük, hogy megteremtsék azokat az erőforrásokat, amelyekkel hatékonyak lehetnének. Ahhoz, hogy ezt elérjék, a gazdasági ekostruktúrában kell élni, és ezen a csatamezőn nem könnyű sikert elérni. Az ideológia ehhez kevés. Agy és alkalmazkodóképesség is kell. Méltónak kell lenni ahhoz, hogy az ember a kiválasztottak közé kerüljön. Kirk Maclean nem igazán méltó, de a csapat tagja. Most pedig felhívta magára az FBI figyelmét. Mindössze annyit kell tennie, hogy ragaszkodjon a sztorijához. De ideges, ami azt jelenti, hogy nem lehet megbízni benne. Valamit tennie kell.
– Csomagolj össze. Még ma este átköltözöl a projektbe. – A csudába is, elvégre bármikor megkezdődhet most már. Már nem kell sokat várniuk.
– Helyes – felelte Maclean, befejezve tojássalátáját.
Popov végre látott néhány műalkotást a csupasz falakon. Vagyis a hely nem teljesen lélektelen. A természetet ábrázoló festmények voltak, hegyek, erdők, állatok. Némelyik kép egész jó volt, de a többségük átlagos, az a fajta, amilyeneket az ember olcsó motelek falán láthat. Elég különös, gondolta az orosz. Mekkora vagyont költhettek arra, hogy ezt a hatalmas telepet fölépítsék a semmi kellős közepén, de a műalkotások másodrangúak. De hát az ízlésen nem lehet vitatkozni, és Brightling technokrata, aki feltehetőleg nem nagyon ért az élet finomabb dolgaihoz. Valamikor az ősidőkben druida lett volna, gondolta Dmitrij. Szakállas alak, hosszú fehér ruhában, aki fákat és állatokat imád, és kőoltárokon szüzeket áldoz pogány hiedelmei nevében. Pedig a szüzekkel jobb dolgokat is lehet tenni. A régi és az új meglehetősen különösen keveredik ebben az emberben és az egész vállalatnál. A biztonsági főnök „vegán”, aki soha nem eszik húst? Micsoda baromság! A Horizon Corporation világelső több létfontosságú új technológia terén is, de őrültek vannak benne, akik ilyen különös primitív dolgokban hisznek. Popov jellegzetes amerikai vonásnak tartotta a dolgot. Hatalmas ország, ahol a zseni együtt él az őrülttel. Brightling zseni, mégis felfogadta őt azért, hogy terrorista akciókat kezdeményezzen...
...aztán ide hozta őt. Dmitrij Arkagyijevics vacsora közben végig ezen gondolkodott. Miért ide? Mi olyan különleges ebben a helyben?
Azt viszont már megértette, miért intézte el Brightling egy legyintéssel a terroristáknak kifizetett összeget. A Horizon Corporation több pénzt költött pusztán az egyik itteni bekötőútra, mint amennyit Popov az akció során a saját számlájára szivattyúzhatott. De ez a hely fontos. Az ember minden kis részleten láthatta ezt. Egészen a forgóajtókig, amelyek bent tartották az épületben a levegőt. Minden egyes ajtó afféle zsilip volt, amitől Popov úgy érezte, mintha űrhajóban lenne. Egyetlen dollárt sem spóroltak meg azon, hogy ez a hely ne a lehető legtökéletesebb legyen. De mire legyen tökéletes?
Popov fejét csóválva kortyolgatta teáját. Kitűnő volt az étel. Mindennek kitűnő volt a minősége, kivéve ezeket az abszurdan gyenge festményeket. De itt egyetlen tévedést sem látott, és Brightling nem az a fajta ember, aki bármiben is kompromisszumot kötne. Ennélfogva minden szándékos, minden beleillik egy nagyobb összképbe, melyből kikövetkeztethető az épület célja és azé az emberé is, aki építtette, gondolkodott Dmitrij Arkagyijevics. Eltűnődött ezen a napon. A körút, na és az orvosi vizsgálat? Ezt mi a fenének csinálták? Az orvos pedig adott neki egy injekciót. Egyszerű védőoltás, mint mondta, de mi ellen? Miért?
És a modern technológia eme szentélye mellett szántóföld, azon túl pedig vadállatok, amelyeket útikalauza láthatóan imádott.
Druidák, gondolta. Annak idején, amikor Angliában dolgozott tereptisztként, vette a fáradságot, hogy elolvasson könyveket és tanuljon az angol kultúráról. Turistát játszott, még Stonehenge-be és egyéb helyekre is elutazott abban a reményben, hogy jobban megérti az ittenieket. Végül le kellett vonnia a következtetést, a történelem az történelem, és bármennyire érdekes is, semmivel sem logikusabb itt, mint a Szovjetunióban, ahol a történelmet főleg hazugságok alkották, melyek egyetlen érdeme az volt, hogy beleillettek a marxizmus-leninizmus ideológiájába.
A druidák pogányok voltak, akik különböző fákban és kövekben levő isteneket imádtak, és isteneik számára embereket áldoztak. Druida papok feltehetőleg ezzel a módszerrel tartották fenn uralmukat a parasztok fölött... és a nemesség fölött is, hisz minden vallás erre törekszik. Cserébe némi reményt kínálnak és bizonyosságot az élet legnagyobb rejtélyében, hogy mi történik a halál után, hogy miért esik az eső, hogy miként keletkezett a világ, és mindennek földi hatalomban kérték meg az árát. Abban, hogy ők mondhassák meg mindenkinek, hogyan éljen. Tehetséges elmével megáldott, de alacsony születésű emberek számára ez lehetett a legjobb mód, hogy a nemesekkel azonos hatalmat szerezzenek. De mindig a hatalom körül forgott minden, a földi hatalom körül. És akárcsak a Szovjetunió kommunista pártjának tagjai, a druida papok is feltehetőleg elhitték mindazt, amit mondtak, és amelyet másokra kényszerítettek, mert egyszerűen hinniük kellett benne. Elvégre ez volt hatalmuk forrása, és ebben csak hisz az ember.
De ezek az emberek itt nem primitívek. Többnyire tudósok, többen közülük szakmájuk vezető tudósai közé tartoznak. A Horizon Corporation zsenik gyülekezete. Különben hogy szedhetett volna össze Brightling ennyi pénzt?
Popov a homlokát ráncolva visszatette tányérjait a tálcára, aztán a szennyesedénygyűjtő helyre vitte. Valami furcsa módon a Dzerzsinszkij tér 2. szám alatti KGB-étteremre emlékeztette. Jó étel és személytelenség. Miután végzett, visszament a szobájába. Még mindig fogalma sem volt, mi a csuda történt vele élete előző három hónapjában. Druidák? Hogy lehetnek tudósok ilyenek? Vegánok? Hogy lehet, hogy valaki, akinek megvan a józan esze, ne akarjon húst enni? Mi olyan különleges azokban a birtok határán élő szürkésbarna antilopokban? És ez az ember állítólag a biztonsági főnök itt, ennélfogva olyasvalaki, akiben nagyon megbíznak. Egy kibaszott vegetáriánus azon a földön, amely olyan mennyiségben állít elő marhát, amit a világ többi részén el sem tudnak képzelni.
És mi a fene volt az az injekció? Popov még akkor is ezen tűnődött, amikor bekapcsolta a tévét. Védőoltás? Mi ellen? És egyáltalán, miért vizsgálták ki? Minél mélyebbre ásott, minél több információt talált, annál zűrzavarosabb volt a rejtvény.
De bármiről legyen is szó, arányban kell lennie azzal a befektetéssel, amelyet Brightling és a vállalata végzett, márpedig az hatalmas. És bármi legyen is, egy cseppet sem zavarta meg, hogy bizonyos emberek, akiket John Brightling nem ismert, és egyértelműen nem is voltak fontosak a számára, meghaltak. De mégis, hogy illik ez a képbe?
Popovnak ismét be kellett vallania, hogy sejtelme sincs. Ha egykori KGB-felettesének jelentené, minden bizonnyal azt hinnék, hogy elment az esze, de feltehetőleg utasítanák, hogy folytassa a nyomozást, amíg valami következtetésre nem jut, és mivel a KGB képezte ki, ugyanúgy nem tudta abbahagyni a tények felderítését, mint ahogy a légzést sem.
Az első osztály legalább elég kényelmes, vigasztalta magát Chávez. Hosszú út volt, ennél hosszabb repülőút nem nagyon létezik, hiszen úti célja 17000 kilométerre volt, és az egész bolygó mindössze 40000 kilométer körbe. A British Airways 9-es járata este 10.15-kor indult, és tizenegy és háromnegyed óra múlva érkezik Bangkokba, ahol másfél órát várakoznak, majd újabb nyolc óra ötven perces repülés következik Sydneybe. Mire odaérek, legszívesebben pisztolyt rántanék és lelőném a személyzetet, gondolta magában Ding. Csak azért kell ennyit utaznia, azért nem lehet a felesége és a kisgyereke mellett, mert a kibaszott ausztrálok azt akarják, hogy fogja a kezüket. Hajnali 5.20-kor fog megérkezni két nappal azután, hogy elindult, azért, mert átmegy az Egyenlítőn és több időzónán. A teste valószínűleg összetörtebb lesz, mint a tojás, amiből reggeli rántottája készült, de semmit nem tehet ellene, és a BA legalább nem engedi a dohányzást a járatain. Persze ezzel a plafonra kergeti azokat, akik dohányoznak, de ez legyen az ő bajuk. Hozott magával négy könyvet és hat képeslapot, hogy valamivel eltöltse az időt, azonkívül külön tévéképernyő is volt, hogy filmeket nézhessen. Ding tehát úgy döntött, hogy a lehető legjobban kihasználja az időt. A légikísérők becsukták az ajtókat, felbőgtek a motorok, aztán a hangszóróban a parancsnok üdvözölte őket a gépen, amely a következő nap – vagy két nap, attól függően, hogy nézzük – az otthonuk lesz.
VÉRKÉP
– JÓ ötlet volt ez? – kérdezte Brightling.
– Azt hiszem. Kirk amúgy is az utazók listáján volt. Ha bárki kérdezősködne, a munkatársai majd azt mondják, hogy vállalati ügyben el kellett utaznia a városból – mondta Henriksen.
– De mi lesz, ha az FBI-ügynökök visszajönnek, hogy beszéljenek vele?
– Akkor elutazott és várniuk kell – felelte Henriksen. – Egy ilyen nyomozás hónapokig tarthat, de nekik nincsenek hónapjaik.
– Hát, nincsenek – bólintott Brightling.
– Hogy viselkedik Dmitrij odakint?
– Dave Dawson azt mondja, jól, kérdezősködik, mint egy turista, de ez minden. Johnny Killgore megvizsgálta és megkapta a B-vakcinát.
– Remélem, nem bánja, hogy életben marad. Annak alapján, amit mondott, lehet, hogy közénk való, nem?
– Ebben nem vagyok olyan biztos, de nem okoz problémát, és mire rájön, mi történik, amúgy is túl késő lesz. Wil Gearing a helyszínen van, és azt mondja, minden a terv szerint halad, John. Még három hét és sínen vagyunk. Itt az idő, hogy elindítsuk az embereinket Kansasba.
– Kár. A hosszú élet terv elég jól halad.
– Valóban?
– Hát, az áttörést soha nem lehet megjósolni, de a kutatásnak elég érdekes fejleményei vannak már, Bill.
– Meglehet, hogy örökké élhetünk... – jegyezte meg Henriksen savanykás mosollyal. Azóta sem tud hinni az ilyen jóslatokban, hogy kapcsolatban áll Brightlinggel és a Horizon Corporationnal. Az tény, hogy a cég néhány csodálatos eredménnyel rukkolt elő, de ezt azért akkor is hihetetlennek tartotta.
– Rosszabbat is el tudok képzelni. Gondoskodom arról, hogy az egész kutatócsoport megkapja a B vakcinát – mondta Brightling.
– Hát akkor az egész csapatot költöztesd át Kansasba, hogy ott dolgozzanak, az ég szerelmére – javasolta Bill. – Na és mi a helyzet a cég többi részével?
Brightling nemigen szerette ezt a kérdést, nem szívesen gondolt arra, hogy a Horizon alkalmazottainak több mint a fele úgy jár, akárcsak az emberiség többi része. Meghalnak maguktól, vagy rosszabb esetben az A vakcina áldozatai lesznek. John Brightlingban volt némi erkölcsi tartás, és az elvei közé tartozott az is, hogy hűséges azokkal, akik neki dolgoznak. Ezért is volt Dmitrij Popov Kansasban, és dolgoztak már a B osztályú antitestek a szervezetében, Tehát még a nagyfőnök sem érzi teljesen megnyugtatónak azt, amit csinál, gondolta magában Henriksen. Hát, ezt teszi az emberrel a lelkiismeret. Shakespeare is elmondta a magáét a jelenségről.
– Ezt már eldöntöttük – felelte Brightling néhány másodpercnyi kínos hallgatás után. Csak azokat mentik meg, akik a projekt részei, vagy akiknek hasznát veszik tudományos szempontból a jövőben. Hivatalnokokat, ügyvédeket, titkárnőket nem mentenek meg. Az, hogy ötezer ember megmenekülhet – ennyit képesek befogadni a kansasi és brazíliai telepek –, komoly erőfeszítést igényelt tőlük. Főleg, ha azt is számításba veszik, hogy ezeknek az embereknek mindössze egy töredéke van tisztában azzal, mi a projekt és mi a célja. Ha Brightling marxista lett volna, feltehetőleg azt gondolja, vagy talán ki is mondja, hogy a világnak élcsapatra van szüksége, amelyik egy új világ felé vezeti, de nem ilyen fogalmakban gondolkodott. Brightling őszintén hitte, hogy megmenti a bolygót, és bár iszonyatos áron, ez a cél minden áldozatot megér. Brightling nagyon remélte, hogy képes lesz túlélni azt az időszakot, amikor minden megváltozik. Nem fogja annyira gyötörni a bűntudat, hogy önkezével vessen véget életének.
Henriksennek könnyebb dolga volt. Elvégre ő úgy látta, hogy amit az emberek a világgal tesznek, bűn. Azok, akik ezt teszik, támogatják, vagy semmit nem tesznek ellene, bűnözők. Neki pedig az a munkája, hogy megállítsa őket, és ez az egyetlen mód. És amikor elvégezték munkájukat, az ártatlanok biztonságban lesznek, akárcsak a természet. Akárhogy is, a projektben immár minden a helyén volt, az emberek és az eszközök is. Wil Gearing bízott benne, hogy el tudja végezni küldetését. Popov és az ő Európában kezdeményezett terrorista akciója segítségével a Global Security befurakodott a sydneyi olimpia biztonsági rendszerébe. Így aztán a projekt tovább haladhat, és egy év múlva a bolygó megváltozik. Henriksen csak amiatt aggódott, vajon hányan élik túl a járványt? A projektben levő tudósok végtelen vitákat folytattak erről. Sokan fognak éhezés vagy más hasonló okok miatt meghalni. Kevesen lesznek, akik képesek majd szervezett erőt alkotni, és eltűnődni azon, miért élték mindezt túl a projekt tagjai, és aztán tenni valamit ellenük. A természetes túlélők többsége a kiválasztottak védelmét fogja élvezni, és akinek egy csepp esze van, elfogadja ezt a védelmet. A többiek – ki törődik velük? Henriksen mindenesetre gondolt arra, hogy a kansasi telep biztonságban legyen. Voltak nehézfegyvereik, bőven elég ahhoz, hogy elintézze a Síva-tünetektől bedühödött zavargó farmereket.
A járvány egyik legvalószínűbb eredménye a társadalom gyors összeomlása lesz. Még a katonaság, a hadsereg is darabokra fog hullani, de a kansasi telep elég messze van a legközelebbi katonai bázistól. A Fort Riley-i laktanyában állomásozó katonákat pedig először a városokba küldik majd, hogy segítsenek fenntartani a rendet, amíg rajtuk is nem mutatkoznak majd a tünetek. Attól fogva katonaorvosok kezelik majd őket – nem mintha sokra mennének velük –, és mire az egységek kohéziós ereje eltűnik, már késő lesz ahhoz, hogy a katonák bármiféle szervezett akcióba kezdjenek. Kockázatos időszak lesz, de nem fog soká tartani, és ha a projekt tagjai szép csendben meghúzzák magukat Kansasban, valószínűleg nem kell szervezett támadással szembenézniük. A csudába is, mindössze annyit kell tenniük, hogy elhitetik a világgal, hogy itt is sorra halnak az emberek. Esetleg ásnak néhány sírt és üres koporsókat, vagy zsákokat raknak beléjük a kamerák előtt, vagy még jobb, nyílt színen elégetik őket. És ezzel mindenkit elijesztenek az állítólagos járványgóctól. Ugyan már, évek óta tervezik a dolgot, a projektnek sikerrel kell járnia, különben ki mentené meg a bolygót?
Ma olasz menü volt az étteremben, és Popov örömmel látta, hogy a szakácsok nem „vegánok”. A lasagnában volt hús. Ezt tett a tálcájára, meg egy pohár chiantit, amikor eljött a pulttól, észrevette dr. Killgore-t. Az orvos egyedül evett, és Popov úgy döntött, csatlakozik hozzá.
– Ah, jó napot, Mr. Popov.
– Jó napot, doktor. Milyen lett a vérképem?
– Remek. A koleszterinszintje egy kicsit magasabb a kelleténél, és a lipoprotein-sűrűség sem a legoptimálisabb, de emiatt nemigen aggódnék. Egy kis testgyakorlás helyrehozza. A PSA-ja is kitűnő.
– Az mi?
– Prosztata-specifikus antitest, a prosztatarák kimutatására használjuk. Minden férfinak el kéne végeztetni ötvenhez közeledve. A magáé jó. Tegnap meg kellett volna hogy mondjam, de rengeteg dolgom volt. Sajnálom, de végül is semmi fontos mondandóm nem volt, és ez az az eset, amikor az a jó hír, ha nincs hír, Mr. Popov.
– Szólítson csak Dmitrijnek – nyújtott kezet az orosz.
– John – fogadta el az orvos a kinyújtott kezet. – Maguknál Iván lennék, gondolom.
– És látom, nem vegán – jegyezte meg Dmitrij Arkagyijevics, Killgore tálcája felé biccentve.
– Hogy? Micsoda? Hogy én? Nem, Dmitrij. Nem tartozom közéjük. A homo sapiens mindenevő. A fogazatunk sem növényevő-fogazat. Nem elég vastag rajta a zománc. Ez inkább amolyan politikai mozgalom, szerintem. Egyesek még bőrcipőt sem hordanak, mert a bőr állati termék. – Killgore megevett egy fél húsgombócot, mutatván, hogy komolyan gondolja. – Még vadászni is szoktam.
– Nocsak! És merre vadászik?
– Nem a projekt területén. Erre nézve szigorú szabályok vannak, de idővel vadászhatok majd szarvasra, rénszarvasra, bölényre, madarakra, amire csak akarok – mondta Killgore, és kinézett a hatalmas ablakon.
– Bölényre? Úgy gondoltam, hogy az már rég kihalt – felelte Popov. Valahol hallotta vagy olvasta ezt.
– Nem igazán. Száz évvel ezelött már közel állt a kihaláshoz, de elég megmaradt, hogy megéljen a Yellowstone nemzeti parkban és magáncsordákban. Egyesek házi szarvasmarhával is keresztezték, és nagyon jó az íze. Errefelé kapni is néhány boltban.
– Bölényt lehet keresztezni marhával? – csodálkozott Popov.
– Persze. Genetikailag ezek az állatok igen közel állnak egymáshoz, és a keresztezés igazából könnyű. Az igazi nehézség az, hogy a házi bikát megrémiszti a bölény tehén, és ezért csak nehezen tudja teljesíteni a kötelességét – magyarázta Killgore vigyorogva. – Ezt úgy oldják meg, hogy kiskoruktól fogva együtt nevelik őket, és így a bika hozzászokik a bölénytehénhez, mire akkora lesz, hogy megtegye, amit tennie kell.
– És mi a helyzet a lovakkal? Azt hittem volna, hogy ilyen helyen lovak is vannak.
– Vannak is, főleg negyedmérföldeseink és néhány appaloosa. A pajta a birtok délnyugati részén van. Maga lovagol, Dmitrij?
– Nem, de sok westernfilmet láttam. Amikor Dawson körbevitt, szinte azt vártam, hogy cowboyok bukkannak fel tehéncsordákat terelve, coltokkal az övükön.
– Gondolom, maga városi gyerek – kuncogott Killgore. – Magam is az voltam, de aztán megszerettem itt, főleg a lovaglást. Van kedve lovagolni?
– Még soha nem ültem lovon – vallotta be Popov, de azért örült a meghívásnak. Ez a doki nyílt ember benyomását keltette, és talán nem gyanakvó. Belőle kiszedhetek némi információt, gondolta Dmitrij Arkagyijevics.
– Hát, van egy szelíd és jóindulatú ötszázas kancánk, képzelje, Aludttejnek hívják – Killgore kis szünetet tartott. – Jó végre itt lenni.
– Maga nemrég érkezett?
– Csak a múlt héten. A binghamtoni laborban dolgoztam, New York Citytől északnyugatra – magyarázta.
– Mivel foglalkozik?
– Orvos vagyok, pontosabban járványügyi szakember. Állítólag szakértő volnék abban, mint terjednek a fertőző betegségek. De sok klinikai munkát is végzek, úgyhogy majd orvosként dolgozom, mint a családi orvosok a régi szép időkben. Egy kicsit mindenhez értek, de igazából egyik téren sem vagyok szakértő, kivéve persze a járványtant, és ez inkább olyan, mintha könyvelő lennék és nem orvos.
– Van egy húgom, aki orvos – próbálkozott Popov.
– Ó? Hol?
– Moszkvában. Gyerekgyógyász. A moszkvai állami egyetemen végzett az 1970-es években. Marija Arkagyijevnának hívják, engem pedig Dmitrij Arkagyijevicsnek. Tudja, apánk neve Arkagyij volt.
– Ő is orvos volt? – kérdezte Killgore.
Popov a fejét rázta.
– Nem, ő kém volt, akárcsak én. Hírszerzőtiszt az állambiztonságnál. – Popov azért ejtette ezt el, mert kíváncsi volt, Killgore hogyan reagál. Úgy gondolta, itt fölösleges ezt titokként kezelnie, viszont hasznos lehet. Az ember ad valamit, és...
– A KGB-nél dolgozott? Ez komoly? – kérdezte az orvos elismerően.
– Igen, de az országomban történt változásokkal a KGB is összement, és engem, hogy is mondják ezt maguknál, leépítettek?
– És mivel foglalkozott a KGB-nél? Elmondhatja?
Popov látta, olyan, mintha azt vallotta volna be magáról, hogy híres sportoló.
– Hírszerzőtiszt voltam. Információkat gyűjtöttem, és olyan emberekkel foglalkoztam, akik iránt a KGB érdeklődött.
– Mit jelent ez?
– Ó, hát találkoztam bizonyos emberekkel és csoportokkal, hogy megvitassunk... kölcsönös érdeklődésre számot tartó dolgokat – felelte kikerülve az igazságot.
– Mint például?
– Ezt nem mondhatom el, de dr. Brightling tudja. Ezért is fogadott fel engem.
– De most már része a projektnek, ugye?
– Nem tudom, mit jelent ez. John ideküldött, de nem mondta el, miért.
– Aha, értem. Hát, egy jó darabig itt lesz, Dmitrij. – Ez egyértelmű volt abból a faxból, ami New Yorkból érkezett az orvosnak. Ez a Popov immár részese a projektnek, akár akarta, akár nem. Megkapta a B vakcinát.
Az orosz ismét megpróbálta kézbe venni a beszélgetés irányítását.
– Hallottam már ezt a szót többször is, hogy projekt, de miféle projekt? Mivel foglalkoznak itt pontosan?
Killgore-on most első alkalommal látszott zavar.
– Nos, azt hiszem, ezt jobb, ha John mondja el, ha megérkezett, Dmitrij. Hogy ízlett az ebéd?
– Üzemi étkezdéhez képest remek a konyha – felelte Popov, de közben azon tűnődött, milyen aknára lépett éppen. Az biztos, hogy közel van valami nagyon fontoshoz. Ezt egyértelműen megsúgták az ösztönei. Feltett egy egyenes kérdést valakinek, aki feltételezte, hogy ő már tudja a választ, és Killgore-t határozottan meglepte, hogy nem így van.
– Hát, van néhány jó emberünk a konyhán. – Killgore megette a maradék kenyeret. – Nos, van kedve kilovagolni?
– Igen, nagyon szeretném.
– Akkor holnap reggel, mondjuk hét órakor találkozunk, és majd én segítek. – Killgore ezzel ott is hagyta Popovot. Még mindig nem értette, mit keres itt az orosz. Nos, nyilván fontos a projekt számára, ha John Brightling személyesen fogadta föl. De ha ez így van, hogy lehet, hogy nem tudja, mi célt szolgál a projekt? Megkérdezzen valakit? De ha igen, akkor kit?
Kopogtattak az ajtón, de nem kaptak választ. Sullivan és Chatham várt néhány percet. Lehet, hogy a fickó épp a vécén van, vagy a zuhanyban. De hiába. Aztán a lifttel lementek, megkeresték a portást, és igazolták magukat.
– Van valami elképzelése, hol lehet Mr. Maclean?
– Ma ment el néhány táskával, mint aki elutazik, de nem mondta, hová.
– Taxival a repülőtérre? – kérdezte Chatham. A portás a fejét rázta.
– Nem, egy kocsi jött érte, és nyugatnak indult. – Mutatta is, ha a két FBI-os netán nem tudná, merre van nyugat.
– Intézkedett a postája miatt?
Újabb fejrázás.
– Nem.
– Oké, köszönöm. – Mindketten elindultak arrafelé, amerre hivatali kocsijuk parkolt. – Üzleti út? Vakáció?
– Holnap felhívjuk a munkahelyét, és megkérdezzük. Végül is nem komoly gyanúsított.
– Azt hiszem, nem – felelte Sullivan. – Menjünk vissza a bárba, és mutassuk meg még néhány embernek a fényképeket.
– Rendben – egyezett bele Chatham vonakodva. Ez az ügy elveszi tőle azokat az órákat, amelyeket otthon tölthetne a tévé előtt, és ez elég nagy baj. Még nagyobb baj, hogy mégsem mennek semmire.
Clark felébredt a zajra, és néhány másodpercig nem tudta, hogy mi lehet az, aztán eszébe jutott, hogy Patsy hozzájuk költözött, hogy ne legyen egyedül, és hogy az anyja segíthessen JC-vel, így becézték a gyereket. Ez alkalommal úgy döntött, hogy bármilyen korán van még, ő is felkel. Sandy már fönn volt. Anyai ösztöne nem tudott ellenállni a síró babának. John éppen időben érkezett, hogy lássa, amint felesége átnyújtja a frissen tisztába tett unokát lányának, aki meglehetősen üveges tekintettel ült a direkt e célból beszerzett hintaszékben. Nyitott hálóingéből kibukott a melle. John enyhe zavarában elfordult. Inkább hasonlóképp hálóinges feleségére pillantott, aki szeretetteli mosollyal nézte az előtte levő képet.
Helyes kis fickó, gondolta Clark. Visszakukucskált. JC szája a felé kínált mellbimbóra tapadt, és a gyerek szopni kezdett. Talán ez az egyetlen ösztön, amely az emberrel vele születik. Ez az anyagyerek kapcsolat, amelyet a férfiak egyszerűen nem tudnak helyettesíteni a gyermek életének ebben a szakaszában. Milyen értékes is az élet. Alig néhány nappal ezelőtt John Conor Chávez még embrió volt, egy élő dolog az anyjában. Hogy mennyire élő és mennyire dolog, az attól függ, kinek mi a véleménye az abortuszról. John Clark ilyen szempontból elég ellentmondásos nézeteket vallott. Többször is ölt élete során, nem gyakran, de jóval többször, mint szerette volna. Ilyen alkalommal mindig elmondta magának, hogy azok az emberek, akiknek elvette az életét, megérdemelték sorsukat vagy tetteik, vagy társaságuk miatt. Azonkívül az ilyen alkalmakkor hazája eszközeként szolgált, és így képes volt bűntudatát a nagyobb identitásra terhelni. De most JC-t látva nem tudott nem arra gondolni, hogy minden egyes élet, amelyet elvett, ugyanígy kezdődött, tehetetlenül, tökéletesen anyja gondjára bízva, és hogy később milyen emberré vált, az saját tettein kívül mások befolyásán is múlott, ez döntötte el, hogy a jó vagy a gonoszság oldalára áll. Hogy történhet ez? Mi változtat gonosszá egy embert? Saját választása? A végzet? Jó vagy rossz szerencse? Mi irányította az ő saját életét a jó felé? Egyáltalán a jó szolgálójaként éli életét? Egyike azoknak az átkozott kérdéseknek, amelyek az ember fejébe jutnak egy sötét hajnalon, de legalább abban biztos volt, hogy soha nem ártott egy kisgyereknek se élete során, és nem is fog. Csak olyanokat bántott, akik előzőleg másoknak ártottak vagy másokat fenyegettek, és akiket meg kellett állítani, hogy meg ne tegyék, amit akarnak, mert azoknak is voltak jogai, akiket ő védett, és ő meg is védte őket a bajtól. És ez a gondolat némileg megnyugtatta.
Clark egy lépéssel közelebb lépett anyához és gyermekéhez, megérintette az aprócska lábat, de semmiféle reakciót nem kapott, mert JC-nek ebben a pillanatban valami egész más volt fontos, az étel, és az anyatejjel testébe áramló antitestek, amelyektől egészséges lesz. Idővel szeme majd felismeri az arcokat, kis arca megtanul mosolyogni, megtanul felülni, mászni, majd menni, végül beszélni is, és elkezd csatlakozni a férfiak világához. Ding pedig jó apa lesz és megfelelő minta, akit unokája majd követhet, Clark ebben biztos volt, főleg hogy Patsy is ott van, és ellensúlyozza az apa bizonyos hajlamait. Clark mosolyogva ment vissza ágyába, próbálta felidézni agyában, hol jár jelen pillanatban az idősebb Chávez, és a ház asszonyaira hagyta a nők dolgát.
Órákkal később ismét a hajnal ébresztette Popovot hotelszerű szobájában. Kezdte kialakítani az itteni rutinját. Először is bekapcsolta kávéfőzőjét, aztán ment be a fürdőszobába, hogy zuhanyozzon, borotválkozzon, majd tíz perc múlva, amikor kijött, bekapcsolta a CNN-t. A vezető hír az olimpiai játékok volt. Milyen unalmas lett a világ. Emlékezett első londoni megbízatására; hotelszobájában akkor is a CNN-t nézte, amely a kelet-nyugati szembenállást elemezte. Hadseregek mozgását, és az egyre erősödő gyanakvást a politikai csoportosulások között, amelyek Popov ifjúkorának világát meghatározták. Különösen emlékezett azokra a stratégiai dolgokra, amelyeket oly gyakran rosszul jelentettek az újságírók, nyomtatásban és elektronikus sajtóban egyaránt. Több robbanófejes rakéták és ellenrakéták, és égésvégi sebesség, amelyek állítólag az erőegyensúly felborulásával fenyegettek. Mindez immár a múlté, mondta magában Popov. Olyan volt ez számára, mint hogyha egy egész hegylánc tűnt volna el, a világ egyik pillanatról a másikra megváltozott. Olyan dolgok, amelyek változhatatlannak tűntek, megváltoztak oly módon, amit Popov soha nem hitt volna lehetségesnek. A globális háború, amelytől országával és ügynökségével együtt annyira félt, immár semmivel sem valószínűbb, mint az, hogy egy meteor vet véget az életének.
Ideje volt, hogy többet megtudjon. Popov felöltözött és lesietett az étkezdébe. Killgore doktor már javában reggelizett, ahogy ígérte is.
– Jó reggelt, John – köszönt az orosz, és leült az asztal másik oldalára a járványügyi szakemberrel szemben.
– Jó reggelt, Dmitrij. Felkészült a lovaglásra?
– Igen, azt hiszem. Biztos benne, hogy szelíd a ló?
– Ezért is hívják Aludttejnek, nyolcéves ötszázas kanca. Nem fogja bántani.
– Ötszázas? Az mit jelent?
– Azt jelenti, hogy ötszáz méteren versenyeznek ezek a lovak, de tudja, a világ egyik legpénzesebb lóversenye ezen a távon fut, lent Texasban. Elfelejtettem, hogy hívják, de nagy tétek vannak. Hát igen, még egy olyan intézmény, amit a jövőben nem láthatunk folytatta Killgore pirítósát vajazgatva.
– Tessék? – kérdezte Popov.
– Hmm? Ja, semmi, nem fontos; Dmitrij. – Nem is volt az. A lovak többnyire túl fogják élni a dolgot, aztán majd meglátjuk, hogyan tudnak alkalmazkodni a szabad élethez, miután évszázadok óta emberi gondoskodáshoz szoktak. De Killgore feltételezte, hogy a DNS-ükben kódolt ösztöneik többségüket megmentik. Aztán eljön a nap, amikor a projekttagok és/vagy örököseik befogják őket, megszelídítik és lovagolnak, hogy így élvezzék a természetet és a természet útjait. A munkalovak, az ötszázasok, és az appaloosák jól fognak alkalmazkodni. A telivérekben már nem volt olyan biztos, ezek túlságosan is alkalmazkodtak, és mindössze egyetlen dologra jók, arra, hogy olyan gyorsan fussanak körbe, amennyire csak a felépítésük megengedi. Hát, ez az ő balszerencséjük. Darwin törvényei kemények, de a maguk módján tisztességesek. Killgore befejezte reggelijét és fölállt. – Mehetünk?
– Igen, John. – Popov követte az ajtó felé. Odakinn Killgore beült saját Hummerjébe, és délnyugatnak indult vele a tiszta, világos reggelben. Tíz perc múlva már a pajtáknál voltak. Killgore elvett egy nyerget a helyéről, és az Aludttej feliratú rekeszhez ment. A név fenyőtáblába volt vésve. Killgore kinyitotta az ajtót, belépett, fürgén felnyergelte a lovat, és átadta Popovnak a gyeplőt.
– Csak vezesse oda ki. Nem fogja sem megharapni, sem megrúgni. Nagyon engedelmes, Dmitrij.
– Ha maga mondja, John – jegyezte meg az orosz kétkedve. Nem csizma volt rajta, hanem edzőcipő, de remélte, ez nem baj. A ló végigmérte nagy barna szemével, de ha gondolt is valamit erről az új emberről, aki most kivezeti, nem árulta el. Dmitrij kiment a pajta nagy ajtaján, a ló pedig nyugodtan követte a tiszta reggeli levegőbe. Killgore néhány perc múlva tűnt elő lóháton, mint kiderült, egy herélten.
– Tudja, hogyan kell felülni, ugye? – kérdezte az orvos.
Popov úgy vélte, épp elég westernfilmet látott. Berakta bal lábát a kengyelbe és felkapaszkodott, átlendítette jobb lábát, és megkereste a szemközti kengyelt.
– Helyes. Így fogja a gyeplőt, mint én, és csettintsen a nyelvével. Killgore megmutatta. Popov ugyanezt tette, és a lova, bármennyire bambának tűnt is, elindult. Biztos ösztönösen is tudom valamelyest, gondolta az orosz. Szinte anélkül csinálok dolgokat, hogy megmutatnák, ráadásul úgy tűnik azt, amit kell. Hát nem figyelemre méltó?
– Na látja, Dmitrij – mondta az orvos elismerően. – Ez az igazi élet. Egy csodálatos reggel, egy ló az ember két lába között és hatalmas tér körbe.
– De nincs nálunk pisztoly – kuncogott Popov.
Killgore is felnevetett.
– De indiánok meg marhatolvajok sincsenek, akiket lelőhetnénk, haver. Na rajta. – Killgore lábával gyorsabb menetre ösztökélte lovát, Aludttej pedig fölvette a tempót. Popov testét egy ritmusban mozgatta a lovával, és lépést tartott Killgore-ral.
Ez csodálatos, gondolta Dmitrij Arkagyijevics, és egyszeriben megértette annak a rengeteg rossz filmnek az ethoszát. Volt a dologban valami alapvető és férfias, még ha hiányolta is a megfelelő kalapot és a hatlövetűt. Zsebébe nyúlt, elővette napszemüvegét, körülnézett a környező dombos vidéken, és valahogy úgy érezte, ő maga is részese.
– Nagyon köszönöm, John. Még soha nem csináltam ilyet. De ez csodálatos – mondta őszintén.
– Ez a természet, ember. Ilyennek kéne lennie a dolgoknak. Rajta, Mystic – szólt oda lovához, és egy kicsit gyorsított, hátranézett, hogy Popov megbirkózik-e a gyorsabb tempóval.
Nem volt könnyű összehangolnia mozgását a ló ritmusával, de végül is sikerült, és Popov kisvártatva mellé húzott.
– Így telepedtek meg az amerikaiak a Nyugaton?
Killgore bólintott.
– Aha. Valamikor errefelé mindenütt bölény volt, három, négy nagy csorda, ameddig a szem ellátott... Aztán a vadászok kiirtották őket alig tíz év alatt, főleg egylövetű Sharps bölényölő puskákkal. Ölték őket a bőrük miatt, hogy takarókat meg ilyesmiket készítsenek, ölték a húsukért, de néha pusztán a nyelvükért is. Úgy mészárolták őket, mint Hitler a zsidókat. – Killgore a fejét csóválta. – Ez az egyik legnagyobb bűn, amelyet Amerika elkövetett, Dmitrij. Elpusztította őket csak azért, mert útban voltak. De visszatérnek – tette hozzá azon tűnődve, vajon mennyi időbe telik. Ötven év... akkor jó esélye van, hogy még lássa. Talán száz év? És visszatérnek a farkasok és a grizzly medvék is, de a ragadozók lassabban szaporodnak. Nem nemzenek annyi utódot, mint a zsákmány állatok. Szerette volna olyannak látni a prérit, amilyen egykor volt. Sokan voltak így a projekt tagjai közül. Egyesek úgy tervezték, hogy majd tipíkben élnek, mint régen az indiánok. Bár Killgore ezt egy kicsit extrémnek tartotta, olyan dolognak, amikor politikai eszmék veszik át a józan ész helyét.
– Hé, John – kiáltott egy hang néhány száz méterrel mögülük. Mindketten hátrafordultak a feléjük vágtató alak felé. Néhány perc múlva már felismerhetővé vált.
– Kirk! Mikor érkeztél?
– Tegnap éjjel repültem ide – felelte Maclean. Megállította lovát, és kezet rázott Killgore-ral. – Na és te?
– A múlt héten a binghamtoni csapattal. Elvégeztük azt a munkát ott, és úgy gondoltuk, ideje átköltözni.
– Mindannyian? – kérdezte Maclean valahogy úgy, hogy Popov felfigyelt rá. Kik mindannyian?
– Aha – bólintott Killgore komoran.
– Az időtényező rendben? – szólt Maclean következő kérdése, bármi zaklatta is föl az előbb, már nem törődött vele.
– Szinte tökéletesen az előzetes számítások szerint. Az utolsóknak... egy kicsit segítettünk.
– Ó. – Maclean lenézett egy pillanatra. Rossz érzés töltötte el az általa begyűjtött nők miatt, de csak egy pillanatra. – Szóval haladunk?
– Igen, Kirk. Holnapután kezdődik az olimpia, aztán...
– Aha. És akkor valójában megkezdődik.
– Hello – szólalt meg Popov egy másodperc múlva. Mintha Killgore meg is feledkezett volna arról, hogy ő is itt van.
– Jaj, Dmitrij, sajnálom. Ő Kirk Maclean, ő pedig Dmitrij Popov. John küldte ide néhány napja.
– Hogy van, Dmitrij? – Kezet ráztak egymással. – Maga orosz? – kérdezte Maclean.
– Igen – Popov bólintott. – Közvetlenül dr. Brightlingnak dolgozom. És maga?
– Én kis kerék vagyok a projektben – vallotta be Maclean.
– Kirk biokémikus és környezetvédelmi mérnök – magyarázta Killgore. – És olyan jóképű, hogy egy kis apróságot vele intéztettünk el – mondta viccelődve. – De most már túl vagyunk rajta. És mi hozott ilyen hamar ide, Kirk?
– Emlékszel Mary Bannisterre?
– Aha, mi van vele?
– Az FBI kérdezősködött utána. Beszéltem Henriksennel, ő pedig úgy döntött, hogy egy kicsivel korábban küld ide. Gondolom, ő is... Killgore tárgyilagosan bólintott.
– Aha, a múlt héten.
– Tehát az A beválik?
– Igen, akárcsak a B.
– Remek, én már megkaptam a B injekciómat.
Popovnak eszébe jutott az az injekció, amelyet Killgore-tól kapott. Egy nagy B betű volt az ampulla címkéjén. És mi ez a dolog az FBI-jal? Ezek ketten szabadon beszéltek előtte, de mintha idegen nyelven beszéltek volna... vagyis ez a beavatottak beszélgetése volt. A szokásos fél szavak, célzások és utalások, amelyeket az egy szakmában dolgozó emberek, mérnökök, orvosok, vagy akár a hírszerzők, a világon mindenütt értenek. Popov mesterségéhez tartozott, hogy emlékezzen rá, bármi hangzott is el előtte, bármennyire nem érti is. Ő pedig zavart kifejezése ellenére szépen megjegyezte a hallottakat.
Killgore ismét elindította a lovát.
– Most lovagolsz ki először, Kirk?
– Hónapok óta nem ültem lovon. Megegyeztem egy fickóval New York Cityben, de soha nem volt elég időm, hogy lovagoljak is. Holnap igencsak sajogni fog a lábam és a fenekem, John. – A biomérnök felnevetett.
– Igen, de ez egészséges fájás – nevetett vele Killgore. Neki volt lova Binghamtonban, és remélte, hogy a család, amelyiknél elhelyezte, szabadon engedi majd, ha eljön az idő, és így Stormy nem hal éhen... igaz, hogy Stormy herélt, ennélfogva biológiailag a világ számára értéktelen, legföljebb arra jó, hogy a füvet fogyassza. Kár, gondolta az orvos, remek ló.
Maclean felállt a kengyelben és körülnézett. Hátranézve a projekt épületét látta, de előtte meg jobbra és balra mindössze a prérit. Nemsokára felégethetik az összes házat és tanyaépületet, csak zavarják a kilátást.
– Oda nézz, John – veszélyt látott maga előtt, aztán a lyukak felé mutatott.
– Mi ez? – kérdezte Popov.
– Prérikutyák – felelte Killgore és hagyta, hogy lova lassan baktasson tovább. – Rágcsálók, nagy lyukakat fúrnak, valóságos föld alatti városokat építenek, prérikutyavárosoknak hívják őket. Ha a ló belelép egy ilyenbe, eléggé pórul jár, de ha lassan mennek, kikerülhetik a lyukakat.
– Rágcsálók? Miért nem bántok el velük? Lövitek le, mérgezitek meg őket? Ha egy ló kitöri a lábát, akkor...
– Dmitrij, ők is részei a természetnek. Ide tartoznak, sokkal inkább, mint mi – magyarázta Maclean.
– De egy ló akkor is... – drága, gondolta Popov, de mielőtt kimondta volna, az orvos közbevágott.
– Nem része a természetnek, legalábbis nem igazán – folytatta Killgore. – Én is szeretem őket, de hogy őszinte legyek, ők sem tartoznak ide.
– Majd visszatérnek a sólymok és egyéb ragadozó madarak, és kordában tartják a prérikutyákat – vette át a szót Maclean. – Mihelyt nem űzik el őket a csirketartó farmerek. Csodálatos látvány, amikor vadásznak.
– De mennyire. A természet okos kis bombái – helyeselt Killgore. – Ez volt az igazi királyok sportja, betanítani a sólymot; hogy az ember ökléről vadásszon. Lehet, hogy néhány év múlva magam is megpróbálkozom vele. Mindig is szerettem a vadászsólymot.
– A tiszta fehéret. Igen nemes madár – jegyezte meg Maclean. Ezek azt hiszik, hogy néhány éven belül teljesen megváltozik a táj, gondolta Popov. De ugyan mitől?
– Mondják el, hogy fog mindez kinézni öt év múlva? – kérdezte az orosz.
– Sokkal jobban – felelte Killgore. – Részben visszatérnek a bölények. Még az is lehet, hogy gondot okoz távol tartani őket a gabonánktól.
– A Hummerekkel tereljük őket? – tűnődött Maclean.
– Vagy inkább helikopterekkel – tippelte az orvos. – Van néhány, amivel megbecsülhetjük majd a népességet. Mark Holtz azt tervezi, hogy elmegy Yellowstone-ba, befog néhányat és idehozza, hogy meggyorsítsa a dolgokat. Ismered Markot, ugye?
– Nem, soha nem találkoztunk – rázta Maclean a fejét.
– Olyan gondolkodó, aki képes átlátni a nagy képet, a dolgok ökológiai részéről, de nem avatkozik a természet dolgába. Csak segíti valamelyest a természetet.
– Na és mit csinálunk a kutyákkal? – kérdezte Kirk. A házi kedvencekre gondolt, amelyek szabadon eresztve a természetben vadászok, gyilkosok lesznek.
– Majd meglátjuk – felelte Killgore. – A többségük nem lesz elég nagy ahhoz, hogy kifejlett állatokat bántani tudjon. Sokat pedig kasztráltak, nem fognak szaporodni, de még az is lehet, hogy néhányat le kell lőnünk. Gondolom, nem lesz nehéz.
– Ez egyeseknek nem fog tetszeni. Ismered az alapállást. Semmit nem tehetünk, csak megfigyelhetjük a dolgokat, de erre nem vagyok vevő. Ha egyszer elszúrtuk az ökorendszert, arra is képesek kell hogy legyünk, hogy összeragasszuk az eltört dolgokat, legalábbis egy részüket.
– Egyetértek. Erről majd szavazunk. Én szeretnék vadászni, és ez ügyben is szavaznunk kell. – Killgore utálkozó grimaszt vágott.
– Ez komoly? És mi a helyzet Jim Bridgerrel? Azon kívül, hogy hódcsapdát állított, mit csinált, ami olyan nagy bűn?
– Ezek a vegánok szélsőségesek, Kirk. Akinek nem tetszik, mehet, így állnak hozzá.
– Le vannak szarva. Mondd meg nekik, hogy nem növényevők vagyunk, az ég szerelmére. Ez egyszerű tudományos kérdés. – Mint kiderült, a prérikutyaváros elég kicsi volt, kisvártatva elhagyták az utolsó lyukat is a homokban.
– És mit fognak mindehhez szólni a szomszédaik? – kérdezte Popov kissé zavart mosollyal az arcán. Mi a fenéről beszélnek ezek az emberek?
– Milyen szomszédok? – kérdezte Killgore.
Milyen szomszédok? És még csak nem is ez zavarta annyira Popovot, hanem az, hogy érezhetően szónoki volt a kérdés. Aztán a doktor témát változtatott.
– Remek ez a reggel, igazán lovagláshoz való.
Milyen szomszédak? – gondolta Popov újra. Jól látta a nem egész tíz kilométerre levő tanyák tetőit, csak úgy ragyogtak a reggeli fényben. Hogy érthették az, hogy milyen szomszédok? Egyre csak valami ragyogó jövőről beszéltek, amely tele van vadállatokkal, de nincsenek benne emberek. Meg akarják venni az összes környező farmot? Ennyi pénze még a Horizon Corporationnak sem lehet. Ez megművelt, civilizált vidék. Ezek a farmok láthatóan hatalmas, virágzó gazdaságok. Jómódú emberek tulajdonai. Hova mennének? Ugyan miért mennének el? És ismét Popov agyába hasított a kérdés.
Mi ez az egész?
AZ OLIMPIA ELKEZDŐDIK
CHÁVEZ alig állt a lábán, amikor lebotorkált a repülőgépről, fel se fogta, a személyzet hogy lehet ilyen friss, igaz, nekik van gyakorlatuk, és talán jobban alkalmazkodtak az időeltolódáshoz, mint Ő. Akárcsak a többi civil, ő is nyelt egyet-kettőt, hogy valahogy lemenjen a savanyú íz a szájában, és hunyorogva tartott az ajtó felé. Úgy érezte magát, mint akit igen szigorú börtönből engednek szabadon. Talán nem is olyan rossz dolog hajóval utazni nagy távolságokat.
– Chávez őrnagy? – kérdezte egy hang ausztrál akcentussal.
– Egen? – nyögte ki Chávez, és egy civil ruhás alakra pillantott.
– 'pot, Frank Wilkerson alezredes vagyok, az ausztrál SAS-től. Kezet nyújtott.
– Jó napot. – Chávez megmarkolta a kezét és megrázta. – Ők az embereim, Johnston, Pierce és Tomlinson őrmesterek, és Tim Noonan különleges ügynök az FBI-tól. Ő a mi technikai támogatónk. – Újabb kezrázások következtek.
– Üdvözlöm önöket Ausztráliában, uraim. Jöjjenek velem. – Az alezredes elindult, és intett, hogy kövessék.
Tizenöt percbe tellett, mire megkapták a holmijukat. Többek között féltucatnyi nagy műanyag tartályt. Tíz percre rá már elhagyták a repülőteret, és a 64-es országúton autóztak Sydney felé.
– Milyen volt az út? – kérdezte Wilkerson alezredes, az első ülésről hátrafordulva feléjük.
– Hosszú – felelte Chávez és körülnézett. A nap most kelt fel, most múlt hat óra, és a Szivárvány-katonák fejében az járt, hogy testük órája szerint lenyugodnia kéne, de bíztak. benne, hogy egy zuhany és némi kávé majd segít.
– Rohadt egy út Londontól idáig – érzett velük együtt az ezredes.
– Az bizony – helyeselt Chávez emberei nevében is.
– Mikor kezdődik az olimpia? – kérdezte Mike Pierce.
– Holnap – felelte Wilkerson. – A legtöbb sportoló már elhelyezkedett a szállásán, a biztonsági egységeket kiképeztük és teljesek. Semmilyen nehézségre nem számítunk. A hírszerzési tábla teljesen üres. A repülőteret figyelő embereink semmit nem jelentenek, és megvan nekik az összes ismert nemzetközi terrorista neve és leírása. Persze ma már nincsenek annyian, mint korábban voltak, hála maguknak – tette hozzá az SAS alezredes barátságos mosollyal.
– Hát, igyekszünk tenni a dolgunkat, alezredes – jegyezte meg George Tomlinson arcát dörzsölgetve.
– Azok a fickók, akik megtámadták magukat, csakugyan IRA-sok voltak, ahogy a sajtóban áll?
– Igen – bólintott Chávez. – Egy szakadár csoport, de jól felkészültek. Valaki elsőrangú információval látta el őket. Név és munkahely szerint tudták a civil célpontokat, köztük a feleségem és az anyósom, és...
– Ezt nem is hallottam – tört ki az ausztrálból, elkerekedett a szeme.
– Hát, nem volt nagy mulatság. Két emberünket megölték, négy megsebesült, köztük Peter Covington. Ő az 1-es egységünk vezetője – magyarázta Ding. – Mint mondtam, nem volt kellemes. Aztán felbukkant Tim, és megmentett minket – folytatta Noonanre mutatva.
– Hogy lehet az? – kérdezte Wilkerson az FBI-ügynöktől, aki láthatóan némileg zavarban volt.
– Van egy rendszerem, amellyel le tudom zárni a mobiltelefonokat. Mint kiderült, a rossz fiúk mobiltelefonokkal akarták koordinálni a mozgásaikat – magyarázta az FBI-ügynök. – Elvettük tőlük ezt a lehetőséget, és ez tönkretette a tervüket. Aztán Ding is megérkezett a fiúkkal, és még jobban belekavart. Nagyon nagy szerencsénk volt, alezredes.
– Tehát az FBI-tól jött. Akkor gondolom, ismeri Gus Wernert?
– Aha. Elég régóta. Ő a terroristarészleg új vezetője. Az iroda nemrégiben állította fel a részleget. Feltételezem, járt Quanticóban.
– Néhány hónappal ezelőtt. Együtt gyakorlatoztunk a maguk túszmentő osztagával és Byron ezredes Delta csoportjával. Jó srácok mindannyian. – A sofőr lefordult az autópályáról, és Sydney belvárosa felé haladtak a kijáraton. Nem volt nagy forgalom, még túl korán volt ahhoz, hogy az újságosok és tejkihordók kivételével sokan dolgozzanak. Aztán a minibusz megállt egy jobb hotel előtt, ahol a londinerek a hajnali óra ellenére is ébren voltak.
– Ezzel a hotellal egyeztünk meg – magyarázta Wilkerson. – A Global Security emberei is itt laknak.
– Kicsodák? – kérdezte Ding.
– Global. Security, tanácsadói szerződésük van velünk. Mr. Noonan, ön feltehetőleg ismeri a főnöküket, Bill Henriksent.
– Bill, a fák barátja? – Kényszeredett nevetés buggyant ki Noonanből. – Persze hogy ismerem.
– Fák barátja?
– Bill a túszmentőknél volt magas beosztásban, alezredes. Érti a dolgát, de amolyan flúgos, túlzóan környezetvédő fajta. Fákat ölelget meg nyuszikat simogat, az ózonréteg miatt aggódik, meg a többi ilyesmi – magyarázta Noonan.
– Ezt nem tudtam róla. Tudják, mi is aggódunk itt az ózonréteg miatt. Az ember naptej nélkül már ki sem mehet a tengerpartra. Azt mondják, néhány éven belül sokkal komolyabb lesz a helyzet.
– Lehet – ásított Tim. – Amúgy sem szörfölök.
A portás kinyitotta a minibusz ajtaját, és az emberek kikászálódtak. Wilkerson alezredes előre szólhatott, mert villámgyorsan a szobájukhoz vezették őket – méghozzá szép szobákba –, ahol lezuhanyozhattak, ezt követte a hatalmas reggeli rengeteg kávéval. Bármilyen rémes dolog is az időeltolódás, a legjobb megoldás, hogy az ember valahogy végigszenvedi az első napot, aztán éjszaka megpróbálja kialudni magát, és így egyetlen nap alatt átállhat. Legalábbis elméletben, gondolta Ding, de a fürdőszobai tükör előtt törülközve azt kellett látnia, hogy nemcsak ramatyul érzi magát, úgy is néz ki. Nem sokkal ezután civil ruhában jelent meg a hotel kávézójában.
– Tudja, ezredes, ha valaki csinál egy gyógyszert, amely az időeltolódást kúrálja, betegre keresi magát.
– De mennyire. Magam is átéltem már, őrnagy.
– Hívjon csak Dingnek. Igazából Domingo a nevem, de Dingnek szólítanak.
– Mi a háttere? – kérdezte Wilkerson.
– Egyszerű gyalogosként kezdtem, aztán a CIA-hoz kerültem, és most ezt csinálom. Nem nagyon tudom, mit kezdjek ezzel a szimulált őrnagy dologgal, de én vagyok a Szivárványnál a második egység parancsnoka, nekem ez elég.
– Elég sok dolguk volt az utóbbi időben.
– Ez így van, alezredes – helyeselt Ding fejét csóválva, aztán megjött a pincér a kávéval. Ding azon tűnődött, hogy juthatna egy jó kis katonai fajta kávéhoz, amelyben a szokásos koffeinadag háromszorosa van. Most jól jönne. Ez, és persze egy jó kis reggeli torna is sokat segítene. A fáradtság mellett egész teste tiltakozott az ellen, hogy egy egész napig a 747-esbe volt zárva. A nyavalyás repülőgép elég nagy ahhoz, hogy lehessen benne mozogni, de a tervezők valahogy kihagyták a futópályát belőle. Aztán némi bűntudat töltötte el a szegény nyavalyások miatt, akik a turistaosztályon tették meg az utat. Ők aztán összetörten érezhetik magukat, de legalább nem tartott soká. Hajóval egy jó hónapig tartott volna az út... keleti kényelemben, rengeteg sportolási lehetőséggel, jó étellel. Az élet csupa megalkuvás.
– Maguk voltak a Világparkban is?
– Aha – bólintott Ding. – Az én csapatom támadta meg a kastélyt. Harminc méterre voltam, amikor az a rohadék megölte a kislányt. Hát, ez se volt kellemes látvány, alezredes.
– Frank.
– Köszönöm. Szóval átkozottul rossz volt, Frank. De elkaptuk a rohadékot, pontosabban Homer Johnston kapta el. Az egyik mesterlövészem.
– Hát, annak alapján, amit a tévében láttam, ez nem volt valami jó lövés.
– Homer példát akart statuálni – magyarázta Chávez felemelt szemöldökkel. – De többet nem tesz ilyet.
Wilkerson rögtön megértette.
– Értem. Vannak gyerekei, Ding?
– Csak most lettem apa néhány nappal ezelőtt. Fiam született.
– Gratulálok. Erre majd iszunk egy sört, talán még ma.
– Frank, egy korsó sör, és magának kell visszacipelni ide. – Ding ásított, némileg zavarban érezte magát, amiért a teste ilyen állapotban van. – Különben miért akarták, hogy idejöjjünk? Mindenki azt mondja, hogy maguk értik a dolgukat.
– Több szem többet lát, Ding. Az embereim igen jó kiképzést kaptak, de nincs túl sok gyakorlati tapasztalatuk. Azonkívül szükségünk van némi új hardware-re is. Ezek az új rádiók, amelyeket az E-systems gyárt és a Global Security hozott nekünk, csodálatosak. De milyen egyéb varázsszerkentyűik vannak még?
– Noonannek van valamije, amitől eláll majd a lélegzetük, Frank. Magam is alig hittem, amikor láttam, de nem hiszem, hogy itt sok hasznát vennénk. Túl sok az ember itt, de megígérem, hogy érdekesnek fogja találni.
– És mi az?
– Tim Tricordernek nevezi, tudja, mint az a berendezés, amit Mr. Spock használ a Star Trekben. Megtalálja az embereket, ahogyan a radar a repülőgépeket.
– Hogy lehet ez?
– Majd Tim elmagyarázza. Valamilyen az emberi szív körül levő elektromos mezőről van szó.
– Még soha nem hallottam róla.
– Mert még újdonság – magyarázta Chávez. – Az Államokban gyártja egy DKL nevű kis cég, ha jól tudom. De csodálatos, ahogy ez a kis vacak dolgozik. A Kis Willie Fort Braggben egyenesen beleszeretett.
– Byron ezredes?
– Róla van szó. Azt mondja, nemrégiben együtt dolgoztak vele?
– Igen, remek fickó.
Cháveznek kuncognia kellett.
– Nem nagyon kedveli a Szivárványt. Tudja, elvettük néhány legjobb emberét.
– És komoly munkát adtak nekik.
– Így van – helyeselt Chávez kávéját kortyolgatva. Szép lassan megjelent a csapat többi tagja is. Akárcsak a parancsnokuk, ők is félig civil, kényelmes ruhát viseltek. Körülnéztek a kávézóban, észrevették főnöküket és odajöttek.
Kansasban délután négy óra volt. Popov testének minden porcikája sajgott a reggeli lovaglástól. Különösen a csípője tiltakozott, amiért így bánt vele korábban, szokatlan szögben tartva combját, de ennek ellenére kellemes emlék volt.
Popovnak semmi dolga nem volt itt. Nem bíztak rá semmilyen munkát, és ebédig mindent felderített, amit felderíthetett. A televízió maradt az egyetlen időtöltés, de a tévénézés nem tartozott Popov kedvenc szórakozásai közé. Értelmes ember volt, aki könnyen unatkozott, és utálta az unalmat. A CNN ugyanazokat a sztorikat ismételte az olimpiai játékokról, és bár a sportversenyeket Popov élvezte, még nem kezdődtek el. Céltalanul kószált a hotel folyosóin, kinézett a környező tájra a hatalmas falnyi ablakon. Holnap megint lovagolok, gondolta. Így legalább kellemes környezetben vagyok. Egy óra kószálás után az étkezde felé indult.
– Hello, Dmitrij – köszönt rá Kirk Maclean, aki valamivel előtte állt a sorban. Az orosz látta, hogy Maclean sem vegán. Jókora sonka volt a tányérján. Meg is jegyezte.
– Mint reggel mondtam, a természet nem vegetáriánusoknak tervezett minket – vigyorgott Maclean.
– Honnan tudhatjuk ezt?
– Főleg a fogakból. A növényevők füvet meg ilyeneket rágnak. Azok általában földesek meg porosak, és ez úgy dörzsöli a növényevők fogát, akár a smirgli, úgyhogy nagyon erős zománcra van szükségük ahhoz, hogy néhány év alatt ne kopjon el. Az emberi fogon levő zománc viszont jóval vékonyabb, mint mondjuk egy tehéné. Vagyis vagy megszoktuk, hogy lemossuk a földet ételünkről, vagy arra születtünk, hogy hússal vegyük magunkhoz a proteinszükségletünket. Én nem hiszem, hogy az emberi faj ilyen gyorsan alkalmazkodott volna ahhoz, hogy folyó víz van a konyhában – vigyorgott Kirk. Ugyanahhoz az asztalhoz tartottak mindketten. – Maga mit dolgozik Johnnak? – kérdezte a másik, miután leültek.
– Dr. Brightlingra gondol?
– Igen, maga mondta, hogy egyenesen neki dolgozik.
– Valamikor a KGB-nél voltam. – Miért ne próbálná ki Kirken is a hatást.
– Ó, tehát kémkedik a számunkra? – kérdezte Maclean a sonkájába vágva.
– Nem éppen – rázta fejét Popov. – Felvettem a kapcsolatot bizonyos emberekkel, akik érdekelték dr. Brightlingot, és megkértem őket, hogy végezzenek el bizonyos dolgokat, amelyre dr. Brightling igényt tartott.
– Értem. Például? – kérdezte Maclean.
– Nem hiszem, hogy ezt elmondhatom.
– Szóval titok, mi? Hát, van itt egypár. Beavatták már a projektbe?
– Nem pontosan. Lehet, hogy része vagyok, de még mindig nem mondta el senki pontosan, mi célt szolgál ez az egész. Maga tudja?
– Természetesen. Szinte a kezdetektől fogva benne vagyok. És ez tényleg nem akármi, barátom. Vannak benne randa részek, de az embernek előbb fel kell ütnie a tojást, ha rántottát akar csinálni – tette hozzá, és hideg volt a szeme.
Ezt Lenin mondta, gondolta magában Popov. Méghozzá a húszas években, amikor a szovjet forradalom nevében kezdődő erőszakhullámról kérdezték. A válasz pedig elég híres lett, főleg a KGB-berkekben, amikor valaki egy különösen kegyetlen terepakció miatt tiltakozott, amilyen az ő munkája is volt. Terroristákat segíteni és kiképezni, olyan embereket, akik általában a lehető legembertelenebb módon viselkedtek... De miféle omlettet akar ez az ember készíteni?
– Megváltoztatjuk a világot, Dmitrij – mondta Maclean.
– Hogyan, Kirk?
– Csak várjon, és meglátja. Emlékszik, milyen érzés volt ma reggel lovagolni?
– Igen, nagyon kellemes.
– Képzelje el, hogy az egész világ ilyen – mondta Maclean, de ennél tovább nem ment.
– De hogy érik ezt el... hová mennek a farmerek? – Popov most már tényleg zavarban volt.
– Csak gondoljon rájuk úgy, mintha tojások lennének – felelte Maclean mosolyogva, és Dmitrijben hirtelen megfagyott a vér, még ha nem is igazán értette, miért. Bármennyire is akarta, agya nem volt képes megtenni a következő lépést. Olyan volt, mintha ismét tereptiszt lenne, aki egy igen fontos megbízatásnál próbálná kideríteni az ellenség szándékát. Rendelkezésére áll némi, talán nem is kevés fontos információ, de mégsem elég ahhoz, hogy összerakja agyában az egész képet. De a dologban az volt a rémisztő, hogy ezek a projektbeli emberek úgy beszéltek az emberi életről, ahogy valamikor a német fasiszták. De hiszen csak zsidók. Felnézett a zajra, és látta, hogy egy újabb repülőgép száll le az úton. Távolabb megállították az autókat az út/kifutópályán. Most már többen is voltak az étkezdében, legalább kétszer annyian, mint ahányan az előző nap. Tehát a Horizon Corporation elkezdte ideköltöztetni az embereit. De miért? Ez is a projekthez tartozik? Vagy csak arról van szó, hogy működtetni akarják ezt a méregdrága kutatóközpontot? Popov tudta, hogy a puzzle összes darabkája ott van előtte, de az, hogy mint illenek össze, ugyanolyan rejtély volt, mint korábban.
– Hello, Dmitrij – csatlakozott hozzájuk Killgore. – Nincs izomláza?
– De van egy kicsi, ám egyáltalán nem bánom – vallotta be Popov. – Mehetek máskor is?
– Persze. Itt ez a reggeli rutinom része. Van kedve csatlakozni hozzám?
– Igen, köszönöm, nagyon kedves.
– Akkor holnap reggel hét órakor ugyanitt, haver – felelte Killgore mosolyogva. – Te is jössz, Kirk?
– Naná. De holnap elmegyek és veszek egy új csizmát. Van a közelben olyan bolt, ahol jó felszerelést árulnak?
– Fél óra autóval, két lehajtót kell menni keletnek az autópályán – tanácsolta Killgore.
– Remek. Meg akarom venni, mielőtt az új érkezők ellepik a boltokat, és semmi jó kirándulóholmi nem marad.
Ebben van valami, gondolta Killgore, aztán az oroszhoz fordult.
– Na és Dmitrij, milyen kémnek lenni?
– Gyakran igen frusztráló munka – felelte Popov az igazságnak megfelelően.
– Hát, ez nem akármi – jegyezte meg Ding. Hatalmas volt a stadion, legalább százezer ember elfért benne. De meleg lesz itt, átkozottul meleg, mintha hatalmas betonsütőben lenne az ember. Viszont rengeteg kis büfét látott a folyosókon, és biztos lesznek mozgóárusok is kólával és más hideg italokkal. És a stadion közelében mindenfajta kocsma volt azok számára, akik jobb szeretik a sört. Lenn, a stadion bujazöld füvén, egyelőre csak néhány pályamunkás manikűrözte a fűszálakat. A legtöbb szabadtéri versenyt itt tartják majd. Az ovális tartánpályán kijelölték a különböző futó- és gátfutótávokat, az atlétikai pálya készen állt. A túloldalon hatalmas kivetítő állt, hogy az emberek rögtön visszanézhessék rajta a fontosabb eseményeket. Ding enyhe izgalmat érzett. Még soha nem volt olimpián, de éppen eleget sportolt ő maga is ahhoz, hogy méltányolja, mennyi munka és eltökéltség kell az ilyen szintű sporthoz. A dologban az volt az őrjítő, hogy bármennyire jók is az ő emberei, nem vehetnék fel a versenyt ezekkel a sportolókkal, akik holnap bevonulnak ide, bár Ding szemében a többségük gyerek volt. Feltehetőleg még a lövészei sem lennének igazán sikeresek pisztollyal vagy puskával. Az ő emberei nem szakbarbárok, sok mindenre megtanították őket, viszont az olimpiai szintű sportolók abszolút specialisták, egyetlenegy dolgot kell hihetetlenül jól csinálniuk. Körülbelül annyi köze van mindennek a való élethez, mint egy profi baseballmeccsnek, de azért csodálatos látvány lesz.
– Hát, igen, nem kis pénzt költöttünk erre a stadionra, hogy ilyen legyen – helyeselt Frank Wilkerson.
– Hol helyezik el a szükség esetén beavatkozó katonákat? – kérdezte Chávez.
Vendéglátója megfordult.
– Erre – mutatta.
– Ó, ez jólesik – jegyezte meg Chávez a finom vízpermetbe lépve.
– De mennyire. Legalább tíz fokkal csökkenti a hőmérsékletet. Az hiszem, sokan le fognak jönni ide a folyosókra a versenyek közben, hogy lehűljenek, és mint látja, televíziókat állítottunk föl, hogy innen is figyelemmel kísérhessék a dolgokat.
– Ez nem rossz ötlet, Frank. Na és mi a helyzet a sportolókkal?
– Hasonló berendezés van az ő alagútjaikban is, valamint a főalagútban, amelyen át kivonulnak. De kinn a pályán bizony izzadniuk kell.
– Nem irigylem a maratoni futókat – bukott ki Chávezből.
– Hát, én sem – helyeselt Wilkerson. – Több elsősegélyhely is lesz útközben. Tiszta és sajnos igen meleg idők jósol az előrejelzés. Az összes helyszínen több elsősegélyhely lesz. A biciklipályán biztos szükség lesz rájuk.
– Gatorade – jegyezte meg Chávez egy másodperc után.
– Tessék?
– Egy sportital, víz és sok elektrolit, hogy az ember ne kapjon hőgutát.
– Ja igen, nálunk is van valami hasonló. Azonkívül sótabletták. Vödörszám.
Néhány percre rá már a biztonsági körzetben voltak. Az ausztrál SAS-katonák kényelmes, légkondicionált helyiségben üldögéltek, ahol volt tévékészülék, hogy ők is figyelemmel kísérhessék a játékokat. Na és persze monitorok, amelyeken át szemmel tarthatták a stadiont. Wilkerson bemutatta őket egymásnak, a katonák pedig odajöttek, kezet ráztak velük az ausztrálokra jellemző nyílt, barátságos módon. Chávez őrmesterei kisvártatva vígan beszélgettekkollégáikkal. Elvégre ugyanazt a munkát végezték, és ugyanannak az elit közösségnek voltak a tagjai.
A telep gyorsan kezdett megtelni. Amikor érkezett, egyedül volt a harmadik emeleten, de immár nem. Most már legalább hat közeli szobának volt lakója, és amikor Popov kinézett, látta, hogy a parkoló is kezd megtelni. Popov úgy számolta, legalább két-három napi vezetés, mire kocsival ideér az ember New Yorkból. Úgyhogy most adhatták csak ki az utasítást a költözésre. De miért nem lát bútorszállító teherautókat? Hát nem végleg költöznek ide az emberek? Ez a hotelépület kényelmes, legalábbis hotelnek, de arra nem alkalmas, hogy emberek végleg itt lakjanak. Azok, akiknek kisgyerekük van, hamarosan meg fognak őrülni, hogy csemetéik állandóan ilyen közel vannak hozzájuk. Látott egy fiatal párt egy másikkal beszélgetni, és amikor elment mellettük, elkapott néhány foszlányt a beszélgetésükből. Teljesen izgatottak voltak valami állat miatt, amit idefelé láttak. Na igen, a szarvas meg a többi vadon élő állat aranyos, ezzel Popov is egyetértett, de hogy ilyen lelkesen beszélgessenek róla, ezt már nem értette. Hiszen ezek az emberek a Horizon Corporationnál dolgozó komoly tudósok. De úgy beszélnek, mint a kis úttörők, akik életükben először jutottak ki Moszkvából vidékre, és láthatják egy állami gazdaság csodáit. Hát, akkor már inkább a bécsi vagy párizsi operaházban gyönyörködöm, gondolta szobájába lépve a volt KGB-tiszt. Aztán eszébe jutott valami. Ezek az emberek mind természetszeretők. Esetleg nem ártana közelebbről megvizsgálni, mi érdekli őket ennyire. Nincs itt egy csomó videokazetta a szobában?... De igen, megtalálta őket, berakott egyet a videolejátszóba, megnyomta a play gombot, és bekapcsolta a tévéjét.
Az ózonrétegről volt szó benne, ami itt nyugaton igencsak izgatta az embereket. Popov úgy gondolta, majd akkor aggódik miatta, amikor az ózonlyuk alatt élő antarktiszi pingvinek kezdenek belehalni a hőgutába. Azért figyelmesen nézte és hallgatta. Mint kiderült, a kazettát egy A Föld az Első nevű csoport gyártotta, és Popov hamar rájött arra, hogy tartalma legalább annyira polemikus, mint amit valaha a Szovjetunió állami kézben lévő filmcégei is produkáltak. Ezeket az embereket nagyon felzaklatta a téma. Különböző ipari vegyszerek betiltását követelték. Na és hogy működne azok nélkül a légkondicionáló? Mondjanak le a légkondicionálóról csak azért, hogy megmentsék a pingvineket a túl sok ultraibolya-sugárzástól? Micsoda agyrém.
Ez a kazetta ötvenkét perces volt. A következő, amelyet berakott videolejátszójába, a vízi erőművekről szólt, és ugyanaz a csoport készítette. Azzal kezdődött, hogy „a környezetet tönkretevő bűnözőknek” nyilvánította a Colorado folyón levő Hoover gát tervezőit és építőit. De hiszen ez egy erőmű, értetlenkedett magában Popov. Az embereknek szükségük van elektromos áramra! És a vízerőmű messze a legtisztább módja, hogy áramot nyerjenek. Ezt a videokazettát talán nem Hollywoodban gyártották olyan áramon, amelyet pontosan ez az erőmű állított elő? Kik ezek az emberek...
...és mit keresnek a kazettáik ebben a hotelszobában? Druidák? – jutott ismét Popov eszébe. Nem tudott szabadulni a szótól. Akik szüzeket áldoznak, fákat imádnak... hát, akkor elég rosszul választottak helyet maguknak. Nem sok fát lehetett látni Kansas gabonával borított síkságain.
Druidák? Természetimádók? Popov hagyta, hogy visszatekerjen a szalag, és megnézte a szobában levő kiadványokat. Ezek között is volt olyan, amelyet A Föld az Első csoport adott ki.
Miféle név ez? A Föld az Első – mihez képest? A cikkekből sütött a gyűlölködés a bolygót ért különböző sérelmek miatt. Hát, Popovnak is be kellett vallania, hogy a felszíni fejtéses bányászás elég randa dolog. Ez egy gyönyörű bolygó, megérdemli, hogy tiszteletben tartsák. Popov ugyanúgy élvezte a zöldellő erdők látványát, mint bárki más, és ugyanez igaz volt egy fátlan hegyoldalban levő bíbor sziklára is. Ha van Isten, akkor remek művész, de... mi ez?
A másik cikk azt fejtegette, hogy az emberi faj parazita, élősködő faj, aki csak tönkreteszi a bolygót ahelyett, hogy ápolná. Az ember túl sok állatfajt és növényt irtott ki, és ezzel eljátszotta azt a jogát, hogy itt legyen, olvasta a röpiratban.
Micsoda baromság, gondolta magában Popov. A gazella talán rendőrt hív, amikor megtámadja az oroszlán? Vagy ügyvédhez szalad, hogy az magyarázza el a ragadozónak, hogy neki is joga van élni? A folyón ívni felúszó lazac talán tiltakozik, amikor a medve kikapja a vízből, és a szájába gyömöszöli? A tehén egyenrangú az emberrel? Kinek a szemében?
A Szovjetunióban szinte vallásos hitként tartották, hogy bármilyen gazdagok is az amerikaiak, kiszámíthatatlan, őrült, kultúra nélküli emberek. Kapzsik, kirabolják egymást, saját önző céljaik érdekében kizsákmányolják a másikat. Popov már az első külföldi terepmegbízásánál rájött, mennyire hamis ez a propaganda. De azt is megtudta, hogy a nyugat-európaiak is kicsi flúgosoknak tartják az amerikaiakat, és ha ez A Föld az Első csoport reprezentálja Amerikát, akkor igazuk is van. Igaz, Angliában is vannak olyanok, akik festékszóró sprayjel támadnak bárkire, aki szőrmebundát visel. A nercnek is joga van az élethez, mondják. A nercnek? Az egy rágcsáló, egy kövér patkány, amelynek szép szőre van. Ennek van joga az élethez? Milyen törvény szerint?
A társai pedig ma reggel tiltakoztak, amikor azt javasolta, hogy pusztítsák ki a... hogy is hívják? Ja igen, prérikutyának, ez is valami randa rágcsáló, amelynek a lyukaiban kitörhetik a lovak a lábukat. Na és erre mit mondtak? Azt, hogy ezek ide tartoznak, míg a lovak és az emberek nem. Miért érdemel egy patkány ilyen bánásmódot? A nemes állatok, a sólymok, a medvék, a szarvas, de még az a fura antilop is szépek, na de patkányok? És egyszer hasonló beszélgetést folytatott Brightlinggal és Henriksennel is, akik szintén abszurd módon szeretnek mindent, ami kúszik és mászik. Popov kíváncsi lett volna, mint éreznek a tűzhangyák és a szúnyogok iránt.
Lehet, hogy az egész kérdés kulcsa ez a druidisztikus baromság? Popov úgy vélte, továbbképzésre van szüksége, ha másért nem, azért, hogy megbizonyosodjon, nem egy őrült szolgálatába lépett... nem is őrült, mindössze tömeggyilkos?... Egyáltalán nem volt megnyugtató gondolat.
– Na és milyen volt az út?
– Mégis mit gondolsz? Egy egész napot töltöttem a 747-esben morgott Ding a telefonba.
– De legalább első osztályon – vigasztalta Clark.
– Remek, legközelebb lemondok róla a javadra, John. Hogy van Patsy és JC? – kérdezte Chávez végül a lényegre térve.
– Remekül. Nem is olyan rossz nagypapának lenni. – Clark azt is elmesélhette volna, hogy még egyszer sem cserélt pelenkát. Sandy ellentmondást nem tűrően ragadta magához a gyerekkel járó feladatokat. Férjének mindössze annyit engedett, hogy fölvegye a kissrácot. Clark úgy gondolta, hogy ilyen erős női ösztönökkel nem érdemes vitatkozni. – Helyes kis srác, Domingo. Jó munkát végeztél, kölök.
– Hát, köszönöm, papus – hallatszott a gunyoros válasz tizenhatezer kilométer távolságból. – Patsy?
– Ő is jól van, de nem sokat alszik. JC legfeljebb három órát alszik egyszerre, de mire hazaérsz, jobb lesz a helyzet. Akarsz beszélni vele?
– Mégis mit gondol, Mr. C?
– Oké, tartsd a vonalat. Patsy! – kiáltott fel Clark. – Domingo az.
– Szia, bébi – mondta Chávez a hotelszobájában. – Hogy vagy, Ding? Milyen volt az út?
– Hosszú, de nem nagy ügy – hazudta a férje. Az ember igyekszik nem mutatni magát gyengének a felesége előtt. – Nagyon jó a vendéglátás is, de átkozott meleg van. Már egész megfeledkeztem arról, milyen a meleg éghajlat.
– Ott leszel a megnyitón?
– De mennyire. Patsy, az ausztrálok olyan rendesek, hogy mindannyian kaptunk belépési engedélyt mindenhova. Mi van JC-vel?
– Csodálatos – szólt a logikus válasz. – Gyönyörű. És alig sír. Csodálatos érzés, hogy ilyen gyerekünk van, tudod?
– És hogy alszol, kicsim?
– Hát, néhány órát időnként. Nem nagy ügy. Az orvosi ügyelet sokkal rosszabb volt.
– Hagyd anyádat segíteni, oké?
– Vissza se tudnám tartani – nyugtatta meg Patsy a férjét.
– Oké, most pedig ismét apáddal kell beszélnem. Üzleti ügy. Szeretlek, bébi.
– Én is téged, Ding.
– Azt hiszem, Domingo, egész használható vő leszel – szólt egy férfihang a kagylóba három másodperc múlva. – Még soha nem láttam Patriciát ennyit mosolyogni, és azt hiszem, ez a te műved.
– Hát, kösz, papa – felelte Chávez, és az angol időt mutató órájára pillantott. Odaát reggel hét óra van, míg itt Sydneyben forró délután, négy óra.
– Na és mi újság odaát? – kérdezte Clark.
– Semmi gond – mondta Chávez a Szivárvány Hatosnak. – A kapcsolatunk egy alezredes, Frank Wilkersonnak hívják. Jó katona. Jók az emberei is, rendes kiképzést kaptak, megvan az önbizalmuk, elég lazák, kedvesek. Remek a kapcsolatuk a rendőrséggel. Nekem jónak tűnik a beavatkozótervük, vagyis röviden, körülbelül annyira van szükségük itt ránk, mint még néhány kengurura a vidéken, amely fölött reggel átrepültünk.
– A csudába is, akkor élvezd, hogy ott vagy. – Bármennyire morog is Chávez, ő és az emberei is kaptak egy jó tíz lepedőt érő fizetett szabadságot, gondolta Clark, mások örülnének a helyükben.
– Csak az időnket vesztegetjük, John – mondta Chávez a főnökének.
– Na igen, de soha nem tudni, Domingo.
– Hát igen – Cháveznek egyet kellett értenie főnökével. Az elmúlt néhány hónap ezt nagyon is bebizonyította.
– Jól vagytok?
– Aha, nagyon rendesen bánnak velünk. Jó hotelszobát kaptunk, közel a stadionhoz, hogy gyalog is mehetnénk, de hivatali kocsit is kaptunk. Szóval végül is, fizetett turisták vagyunk, nem?
– Ahogy mondtam, Ding, élvezd, hogy ott vagy. Érezzétek jól magatok.
– Hogy van Peter?
– Szépen javul, de legalább egy hónapig, de inkább hat hétig kiesik. Jók itt a dokik. Chin lába rohadt ügy, azt mondják, két és fél hónap, mire újra járni tud.
– Gondolom, pipa.
– Jól gondolod.
– És mi a helyzet a foglyokkal?
– Most hallgatja ki őket a rendőrség – felelte Clark. – Sokat hallunk arról az oroszról, de semmi használhatót. Az ír zsaruk próbálják megtalálni a kokain gyártóját. Orvosi minőség, rendes gyógyszergyárból. Ötkilónyi tiszta kokain, egy egész vagyont ér az utcán. A Garda attól tart, hogy ez lesz az új szokás, az IRA szakadár csoportjai beszállnak a kábítószerüzletbe, de ez nem a mi problémánk.
– Ez az orosz – Szerov ugye? – tőle kapták az információkat rólunk?
– Ez már biztos, Domingo, de nem tudjuk, ó honnan szedte, és ír vendégeink semmi olyat nem mondanak, amit eddig ne tudnánk. Feltehetőleg ők sem tudnak többet. Grady egyáltalán nem beszél. Az ügyvédje pedig tüzet okád azért, hogy kihallgattuk az intenzív szobában.
– Tehet egy szívességet.
– Ahogy mondod, Ding – kuncogott Clark. Nem mintha tárgyaláson felhasználhatnák ezt az információt. De a Herefordban felbukkanó BBC-stáb még azt is felvette, hogy Grady elhagyja a helyszínt. Sean Gradyt, ahogy errefelé mondják, „a királynő kívánságára” börtönzik be, ami életfogytiglan plusz akárhány évet jelent, hacsak az Európai Unió egyezményei közbe nem szólnak. Timothy O'Neil és az emberei, akik megadták magukat, talán kiszabadulnak, mire hatvanévesek lesznek, mondta Bill Tawney előző nap. – Még valami?
– Nem, úgy tűnik, itt mindenrendben van, John. Holnap ilyenkor újra jelentkezem.
– Rendben, Domingo.
– Csókold meg Patsyt helyettem.
– Még meg is ölelem, ha akarod.
– Nagyon helyes, nagypapa, köszönöm – mosolygott Ding.
– Viszlát – hallotta, aztán néma lett a telefon.
– Nem a legrosszabb időpont, hogy az ember távol legyen az otthonától, főnök – jegyezte meg Mike Pierce, aki néhány méterrel odébb ácsorgott. – Az első két hét rohadtul fárasztó. Így mire hazaérsz, a kissrác már négy-öt órát fog aludni. Talán többet is, ha szerencsések vagytok – jósolta a háromgyerekes apa.
– Mike, te látsz itt bármilyen problémát?
– Ahogy a Hatosnak mondtad, az ausztrálok kézben tartják a dolgokat. Úgy látom, értik a dolgukat. Csak az időnket vesztegetjük itt, de a csudába is, láthatjuk az olimpiát.
– Na igen. Valami kérdés?
– Mit hordunk magunknál? – kérdezte Pierce.
– Csak pisztolyokat és civilben leszünk. A belépőnk lehetővé teszi. Párokban leszünk, te velem, George pedig Homerrel. Visszük a taktikai rádiókat is, de ez minden.
– Igen, uram. Nekem megfelel így. Na és hogy áll az időeltolódás?
– És neked, Mike?
– Mintha beraktak volna egy táskába, és baseballütővel ütöttek volna – vigyorgott Pierce. – De holnapra jobb lesz. A fenébe is, segítenie kell, hogy ma félholtan is ébren maradjunk. De holnap reggel együtt tornázhatunk az ausztrálokkal, az olimpiai pályán futunk majd. Nem rossz, mi?
– Nekem tetszik a dolog.
– Nem lenne rossz találkozni néhány ilyen elkényeztetett sportolóval. Kíváncsi volnék, milyen gyorsan futnának fegyverekkel és golyóálló mellényben? – Pierce amikor formában volt, teljes menetfelszerelésben, négy perc harminc másodperc alatt futotta az ezerötszázat, de négy perc alá még futócipőben és sortban sem jutott. Louis Loiselle azt állította, hogy ó egyszer igen, és Chávez hitt neki. A kis francia pont középtávfutó-alkat volt. Pierce túl magas és túl széles vállú hozzá. Inkább dán dog, mint agár.
– Csak nyugi, Mike. Nekünk kell megvédeni őket a rossz fiúktól, ez pedig elárulja, kik is a legjobbak – bölcselkedett Chávez összetört állapotában.
– Vettem, uram. – Pierce megjegyezte a dolgot.
Popov maga sem tudta, mi ébresztette föl... de igen, most landolt egy újabb Gulfstream jet. Nyilván azokat hozza, akik igazán fontosak ehhez a projekthez. Az alacsonyabb beosztásúak, vagy azok, akiknek családjuk van, kocsival jöttek, vagy menetrend szerinti járatokkal. A jet fényárban úszott, a repülőgépről leengedték a lépcsőt, emberek siettek le a várakozó kocsikhoz, amelyek elhajtottak velük a hotelépület felé. Popov kíváncsi volt, ki jött, de túl távol volt ahhoz, hogy felismerje az arcokat. Feltehetőleg találkozik velük holnap az étkezdében. Dmitrij Arkagyijevics ivott egy pohár vizet a fürdőszobában, aztán visszafeküdt az ágyba. A telep gyorsan telt meg emberekkel, de még mindig nem tudta, miért.
Wilson Gearing ezredes a hotelszobájában volt, mindössze néhány emelettel a Szivárvány-katonák fölött. Nagy táskái a szekrényben voltak, ruhái felakasztva. A takarítónők és a hotelszemélyzet semmihez sem nyúlt. Mindössze az ágyat rakták rendbe, és a fürdőszobát takarították ki. De Gearing abban biztos volt, hogy nem nyúltak a táskáiba, melyek egyikében volt egy KLÓR feliratú műanyag tartály is. Elhelyezett néhány kis jelet. A tartály kívülről ugyanolyan volt, mint az, amely az olimpiai stadion párásító rendszerében volt. Ugyanattól a cégtől rendelték, mint amelyik a párásító rendszert felállította. Kitisztították és megtöltötték nanokapszulákkal. Gearingnek megvoltak a szükséges szerszámok, hogy kivegye és visszategye, és Kansasban, ahol hasonló berendezést állítottak föl, be is gyakorolta a dolgot. Lehunyt szemmel látta maga előtt, ahogy csinálja, újra meg újra, hogy minél rövidebb ideig kelljen csak kikapcsolnia a párásító rendszert. A tartály tartalmára gondolt. Soha ennyi halál nem volt még ilyen kis helyre zsúfolva. Veszélyesebb egy atomfegyvernél, mert azzal ellentétben a veszély itt megsokszorozza magát, nem korlátozódik egyetlen robbanásra. Körülbelül harminc percbe telik, mire a nanokapszulák a párásító rendszer minden részébe eljutnak. A komputermodellek és a gyakorlati próbák is azt bizonyították, hogy a kapszulák mindenhova eljutnak a csővezetékekben, és láthatatlanul a lágy hűsítő párába keveredve kijutnak a fúvókákon. Az alagutakban levő emberek pedig belélegzik, és négy perc alatt átlagban vagy kétszáz nanokapszula jut a szervezetükbe, amely jóval a halálos dózis fölött van. A kapszulák a tüdőn keresztül hatolnak be, bejutnak a véráramba, ott feloldódnak kibocsátva a Sívát. Ezek a mesterséges vírusszálak a sportolók és nézők véréből megtalálják az utat a májba és a vesébe, abba a két szervbe, amelyre a leginkább hatnak, és lassan szaporodni kezdenek. Mindezt bebizonyították a binghamtoni laborban végzett kísérletek a „normális” kísérleti alanyokon. Attól fogva csak hetek kérdése, hogy a Síva annyira elszaporodjon, hogy elvégezze a munkát. Mindeközben az emberek továbbadják egymásnak a Sívát, csókkal, szexszel, érintkezéssel, köhögéssel, tüsszögéssel. Ez is bebizonyosodott a binghamtoni laborban. Úgy négy hét elteltével az emberek már komolyan betegnek érzik magukat. Egyesek felkeresik az orvosukat, aki majd azt mondja, hogy influenzájuk van, szedjenek aszpirint, igyanak meleg teát, pihenjenek a tévé előtt. Meg is teszik, és jobban érzik magukat egy-két napig, mert általában így hat az emberre az orvos, de igazából nem lesznek jobban. Előbb vagy utóbb, de megkezdődik a belső vérzés, aztán úgy öt héttel a nanokapszulák kibocsátása után egy orvosnak eszébe jut, hogy antitestpróbát végezzen, és döbbenten tapasztalja, hogy valami olyasmi támadt rájuk, mint a híres és rettegett Ebola. Egy jó járványügyi program talán azt is kideríti, hogy a sydneyi olimpia volt a kiindulópont, de több tízezer ember utazott ide és utazott el. Ez a tökéletes helyszín, hogy elindítsák a Sívát. A projekt vezetői évekkel ezelőtt eldöntötték ezt, még mielőtt Irán hiába kísérletezett azzal, hogy járványt indítson el Amerikában. De elkerülhetetlen volt a bukásuk, mert nem megfelelő volt a vírus, és a betegség terjesztésében túl sok múlott a véletlenen. Ez a terv viszont maga a tökély. Az olimpiai játékokra a föld minden országából érkeznek sportolók és bírók, és ezek valamennyien átmennek a forró stadion folyosóit hűtő párán, és idejönnek, hogy lehűtsék testüket, nagyokat lélegezzenek, jól érezzék magukat ezen a hűvös helyen. Aztán hazatérnek otthonaikba Amerikától Argentínáig, Oroszországtól Ruandáig, és mindenütt terjeszteni kezdik a Sívát, és nemsokára kezdődik a pánik.
Akkor jön a második fázis. A Horizon Corporation gyártani és terjeszteni kezdi az A vakcinát. Ezerliteres adagokban küldi repülővel a szenvedő országokba, amelyek közegészségügyi szolgálatának orvosai és ápolónői minden elérhető állampolgárt beoltanak vele. A második fázis befejezi a munkát, amelyet az első fázis kezdett el. Négy-hat héttel azután, hogy megkapták az A vakcinát, kezdenek majd megbetegedni az emberek. Vagyis mához képest három hét, gondolta Gearing, plusz még hat hét, aztán még két hét, majd még hat, végül az utolsó kettő, összesen tizenkilenc hét. Még egy fél év sincs, még egy teljes baseballszezon sincs, és a világ jelenlegi népességének több mint a kilencvenkilenc százaléka halott lesz, és a bolygó megmenekül. Nem mészárolnak le több juhot elszabadult vegyifegyver-gázok, nem irtanak ki több fajt gondatlan emberek. Az ózonlyuk begyógyítja magát, a természet ismét virágozni fog, ő pedig itt lehet, hogy lássa, élvezze, gyönyörködjön benne barátaival és a projektbeli társaival együtt. Megmentik a bolygót, és úgy nevelik fel a gyermekeiket, hogy tiszteljék, szeressék, óvják. A világ ismét zöld és gyönyörű lesz.
Persze nem voltak teljesen egyértelműek az érzései. Fájdalommal töltötte el a gondolat, mi történik ezekkel az emberekkel, amikor kinézett az ablakon, és látta a Sydney utcáin sétáló tömeget. De annyi fájdalmat látott. Dugwayben a bárányokat. A majmokat, disznókat, és más kísérleti állatokat az edgewoodi kísérleti telepen. Azok is hatalmas fájdalmat éreztek, nekik is joguk volt élni, és az emberek mindkét tényt figyelmen kívül hagyták. Az emberek csak olyan sampont használnak, amelyeket laboratóriumban nyulak szemén tesztelnek. Szegény állatkáknak mozdulatlanul kell állniuk a kegyetlen kis ketrecekben, szótlanul, észrevehetetlenül szenvednek a legtöbb ember számára, akik nem értenek az állatokhoz, és annyira sem törődnek a fájdalmukkal, mint azzal, hogyan készítették el a hamburgerjüket a helyi McDonald'sban. Az emberek segítik tönkretenni a földet, mert nem törődnek vele. Nem törődnek vele, nem is próbálják észrevenni, mi fontos, és amiért nem méltányolják azt, ami fontos... meg kell halniuk. Ez a faj veszélybe sodorta magát, és saját tudatlansága okozza a vesztét. Mi egyáltalán nem ilyenek vagyunk, gondolta Gearing. Ezek nem látnak. És Charles Darwin kegyetlen, de tisztességes törvényei miatt hátrányba kerültek. Ahogy egyik állat felváltotta a másikat, váltják fel ő és társai ezeket. Ó mindössze a természetes kiválasztódás eszköze.
Az időeltolódás okozta szenvedés nagyjából elmúlt, gondolta Chávez örömmel. Jólesett a reggeli edzés, a maga izzadságával és endorphin csökkentette fájdalmával, főleg a futás az olimpiai pályán. Mike Pierce és ő is jól belehúztak. Nem mérték az idejüket ugyan, de igyekeztek a legtöbbet kihozni magukból. Futás közben mindketten fölnéztek az üres lelátókra, elképzelték az ünneplő tömeget, mintha sportolók lennének, aztán jött a szokásos zuhany és összevigyorgás. Katonák egymás közt. Végül mindketten civil ruhába bújtak, hogy pisztolyukat eltakarja ingük, taktikai rádiójukat zsebre vágták, belépési engedélyüket a nyakukba akasztották.
Később felharsantak a trombiták, és az első csapatként Görögország csapata vonult ki az alagútból, és a nézők mennydörgő éljenzése, tapsvihara közepette a sydneyi olimpia megkezdődött. Chávez hiába győzködte magát, hogy biztonsági emberként a tömeget kéne figyelnie, egyszerűen nem volt képes rá, hogy semmi veszélyt nem érzékelt. A büszke és fiatal sportolók csaknem katonaként követték zászlóikat és bíróikat az ovális pályán. Életük nagy pillanata lehet ez, hogy hazájukat az összes többi nemzet előtt képviselik, gondolta Ding. Valamennyien hónapokon, éveken át edzettek ezért a megtiszteltetésért, hogy fogadják a tapsokat, és remélhessék, hogy méltók lesznek a pillanatra. Hát, ilyesmiben az embernek nincs része a központi hírszerző szolgálat tereptisztjeként, vagy a Szivárvány 2-es egységének parancsnokaként. Ez tiszta sport, tiszta versengés. És kit érdekel, ha a való életben nem hasznosítható. Mindegyik versenyszám a lényegéig csupaszított tevékenység, és többségük katonai jellegű. A futás a legfontosabb katonai képességek egyike volt, hogy tudjanak rohamozni vagy elfutni. A gerelyhajítás lándzsadobás az ellenségre. A kalapács és a diszkosz szintén dobófegyverek. A rúdugrás, átjutni a falon az ellenség táborába. A távolugrás, átugrani egy gödrön, amelyet az ellenség ásott a harcmezőn. Mind az antik világ katonai kiképzéséhez tartoztak, és a modern olimpiai játékokon vannak lőfegyverek és pisztolyok, és puskák is. A mai öttusa a tizenkilencedik század végének katonai futárjától elvárt képességeket tükrözi. Lovaglás, futás, az, hogy karddal, pisztollyal el tudjon jutni parancsnokához, hogy közölje vele a csapatai irányításához szükséges tudnivalókat.
Ezek a férfiak és nők bizonyos szempontból harcosok, azért jöttek el, hogy dicsőséget szerezzenek maguknak és zászlójuknak. Vérontás nélkül legyőzzék ellenfelüket, és tiszta győzelmet arassanak a becsület legtisztább mezején. Ez aztán méltó cél bárki számára, gondolta Chávez. Kár, hogy ő túl öreg, és rossz a kondíciója is ahhoz, hogy itt versenyezzen. Rossz a kondícióm, tűnődött. Hát, a korához képest nem, és feltehetőleg jobb kondiban van, mint egyesek azok közül, akik ott vonulnak a futópályán. De annyira biztosan nem, hogy bármit is megnyerhessen. Aztán megérezte a Beretta pisztolyt az inge alatt. Ez a fegyver és a képessége, hogy tudja használni, alkalmassá teszi, hogy megvédje ezeket a srácokat bárki ellen, aki ártani akar nekik, és ez sem semmi, nyugtatta meg magát Domingo Chávez.
– Nem akármi, főnök – jegyezte meg Pierce a felvonulást nézve.
– Úgy bizony, Mike, nem akármi.
AZ OLIMPIA FOLYTATÓDIK
AHOGY az élet minden területén történni szokott, kezdett kialakulni a rutin. Chávez és emberei idejük javát Wilkerson embereivel töltötték. Általában a beavatkozóegység pihenőjében üldögéltek, és televízión követték figyelemmel az eseményeket, de sokszor el is mentek a különböző versenyekre. Hivatalosan azért, hogy személyesen ellenőrizzék a biztonsági intézkedéseket, valójában azért, hogy közelebbről láthassanak egyes küzdelmeket. Mindenhova érvényes belépőjükkel néha még a pályára is lementek. Az ausztrálokról kiderült, hogy lelkes sportrajongók és csodálatos házigazdák. Ding talált magának egy kocsmát a közelben. Általában itt lógott, amikor nem volt szolgálatban. Jó volt a sör, és barátságos a hangulat. Amikor megtudták, hogy amerikai, a „haverok” általában meghívták egy sörre. Kérdésekkel nyaggatták, és persze közben mindenki a versenyeket nézte a falon lógó televízión. Egyetlen dolog nem tetszett neki, a cigarettafüst, mert az ausztrál kultúra még nem vetette ki magából ezt a rossz szokást. Különben tökéletes volt a hely.
Ő és emberei minden reggel Wilkerson ezredes embereivel együtt edzettek, és rá kellett jönniük, hogy ebben az olimpiai versenyágban nem sok különbség van az ausztrál és az amerikai különleges egységek tagjai között. Egyik reggel kimentek az olimpiai lőtérre. Kölcsönkértek a versenyeken is használatos pisztolyokat. Ezek a.22-es automaták gyerekjátéknak tűntek a.45-höz képest, amelyet a Szivárvány-katonák általában használtak. Aztán látták, hogy a cél és a találatszámlálás meglehetősen nehéz, bár nem sok köze van egy valóságos lövöldözéshez. Chávez bármennyit is gyakorolt, és bármilyen jól lőtt is, úgy érezte, legfeljebb Mali csapatába kerülhetne be. De az biztos, hogy amerikai vagy az orosz csapatba nem. Az már szinte emberfeletti volt, amit ezek műveltek. Egymás után lőtték a lyukakat a keskeny sziluettcélpontokba, amelyek komputervezényelt állványon fordultak feléjük. De ezek a papírcélpontok nem lőnek vissza, és ez elég nagy különbség, mondta magában Chávez. És a lövészetnek abban a formájában, amit ő gyakorol, az a lényeg, hogy egy valós személy meghaljon, és nem az, hogy egy negyeddolláros méretű célpontot eltaláljon egy fekete papírcéltáblán. Ez is nagy különbség. Ding és Mike Pierce ausztrál társaival is beszélgetett erről. Amit ők csinálnak, soha nem lesz olimpiai sport, hacsak valaki vissza nem hozza a régi rómaiak gladiátori viadalait, márpedig ez nem valószínű. Különben is az ő hivatásuk nem sport, nem is a tömegszórakoztatás egy formája a kevésbé kegyetlen modern világban. Cháveznek be kellett vallania, lényének egy része szívesen ellátogatott volna a római amfiteátrumba, hogy lássa a gladiátorjátékokat, de ez nem olyasmi volt, amit bárkinek bevallhatott volna, hacsak nem akarja, hogy teljesen barbárnak gondolják. Üdv, Caesar! A halálba indulók köszöntenek! Hát, nem éppen a szuperkupa. Így aztán Domingo Chávez „őrnagy” és őrmesterei, Mike Pierce, Homer Johnston és George Tomlinson, valamint Tim Noonan különleges ügynök, ingyen nézhették az olimpiát, néha a „hivatalos” zakóban, amely észrevehetetlenséget biztosított a számukra.
Bizonyos fokig ez volt elmondható Dmitrij Popovról is, aki a szobájában maradva a tévén figyelte az olimpiát. A sportesemény elvonta a figyelmét a kérdésről, amely az agyát tornáztatta. Az orosz csapat, amelynek természetesen drukkolt, elég jól szerepelt, bár a házigazda ausztrálok sem panaszkodhattak, különösen az úszásban, amely úgy tűnt, a nemzeti szenvedélyük. Az egyetlen igazi probléma a időeltolódás volt. Ha Popov élőben akarta nézni az eseményeket, igen sokáig fenn kellett maradnia Kansasban, és ettől meglehetősen álmosan jelent meg reggelenként a közös lovagláson, Macleannel és Killgore-ral, ami az egyik kedvenc időtöltése lett.
Ez a reggel is olyan volt, mint az előző tíz. Hűvös nyugati szél fújt, a felkelő narancsszínű nap furcsa, de gyönyörű fénybe vonta a ringó búzamezőket. Aludttej immár felismerte, és zavarba ejtő szeretetmegnyilvánulással fogadta az oroszt, aki kockacukorral vagy mint ma is, egy a reggelizőasztalról hozott almával viszonozta a kedvességet. A kanca pedig gyorsan be is falta a kezéről. Popov megtanulta maga felnyergelni a lovát, gyorsan meg is tette, majd kivezette és csatlakozott a többiekhez.
– Jó reggelt, Dmitrij – köszöntötte Maclean.
– Jó reggelt, Kirk – felelt Popov kedélyesen. Néhány perc múlva már valamennyien lóháton voltak, ez alkalommal dél felé, az egyik búzamező felé indultak. Valamivel gyorsabb tempóban lovagoltak, mint az első alkalommal.
– Na és milyen hírszerző ügynöknek lenni? – kérdezte Killgore vagy fél mérföld megtétele után.
– Igazából hírszerzőtiszteknek hívnak minket – helyesbítette Popov az első Hollywood által terjesztett tévedést. – És az igazat megvallva elég unalmas munka. Az idő java része azzal megy el, hogy az ember egy találkozóra vár, vagy nyomtatványokat tölt ki a főhadiszállás vagy a rezidentúra számára. Van némi veszély, de inkább attól kell félni, hogy letartóztatják az embert, nem hogy lelövik. Civilizált szakma lett ez is. Az elfogott hírszerzőtiszteket kicserélik, általában rövid időt töltenek a börtönben. Velem természetesen nem fordult elő ilyesmi. Jó kiképzést kaptam. – És szerencsém is volt, tette hozzá gondolatban.
– Szóval semmi James Bond-féle lövöldözés, nem is ölt meg senkit? – kérdezte Maclean.
– Jaj, dehogyis – felelte Popov nevetve. – Ha szükség van rá, mások végzik el az ilyen munkát az ember helyett, alárendeltek. De ez is ritkaság.
– Mennyire ritkaság?
– Manapság? Azt hiszem, szinte soha nem fordul már elő. A KGB-nél az volt a munkánk, hogy információkat szerezzünk és továbbítsunk a kormányunk felé, mintha riporterek lettünk volna, mondjuk, mint a maguk Associated Press-ének munkatársai. És az információk igen nagy részét nyitott forrásokból, újságokból, képeslapokból, televízióból szereztük. A maguk CNN-je a világ talán legjobb, leggyakrabban használt információforrása.
– De mégis, miféle információkat gyűjtött?
– Főleg diplomáciai vagy politikai információkat. Próbáltam a szándékokat felderíteni. Mások technikai információk után mentek. Milyen gyorsan repül egy repülőgép, vagy milyen messze lő egy bizonyos ágyú, de ez soha nem volt a szakterületem, tudja. Ahogy errefelé mondják, én emberekkel foglalkoztam. Különböző emberekkel találkoztam, üzeneteket, ilyesmiket adtam át, aztán visszavittem a válaszokat az állomáshelyemre.
– Miféle emberekkel?
Popov eltűnődött, hogy is válaszoljon, aztán az igazság mellett döntött.
– Terroristákkal. Maguk így nevezik őket.
– Ó! Például milyenekkel?
– Főleg európaiakkal, de közel-keletiekkel is. Elég jó a nyelvérzékem, és nem okoz gondot, ha különböző országokból jött emberekkel kell beszélnem.
– Nehéz volt?
– Nem igazán. Ugyanabban a politikai eszmében hittünk, és országom látta el őket fegyverrel, kiképzéssel és pihenőhelyekkel a keleti blokkban. Leginkább olyan voltam, mint egy utazási ügynök, legfeljebb néha javasoltam nekik célpontot fizetségként, a segítségünkért cserébe.
– Pénzt adott nekik? – Ez alkalommal Maclean kérdezett.
– Igen, de nem sokat. A Szovjetuniónak elég behatároltak voltak a valutaforrásai, és soha nem fizettünk túl sokat az ügynökeinknek. Legalábbis én nem – tette hozzá Popov.
– Vagyis terroristákat küldött akcióba, hogy embereket öljenek? – Ez most Killgore volt.
Popov bólintott.
– Igen, gyakran ez volt a munkám. Erre fogadott föl dr. Brightling is.
– Mi a csuda! – hökkent meg Maclean.
Dmitrij azon tűnődött, vajon meddig menjen el.
– Igen, felkért, hogy hasonló dolgokat szervezzek a Horizon Corporationnak is.
– Szóval maga keverte fel a dolgokat Európában?
– Felvettem a kapcsolatot különböző emberekkel, tettem néhány javaslatot, amelyet elfogadtak, és igen, áttételesen tapad némi vér a kezemhez, de az ilyesmit nem szabad túl komolyan venni. Ez is egy munka, és egy ideje ez a foglalkozásom.
– Hát, ez a szerencséje, Dmitrij. Ezért van most itt – felelte Maclean. – John nagyon lojális az embereihez. Nyilván jól végezte a munkáját.
Popov vállat vont.
– Feltételezem. Soha nem mondta el, mi szüksége volt ezekre a dolgokra, de úgy gondolom, Henriksen barátjának akart segíteni, hogy megkapja a szerződést a sydneyi olimpiára, amit fél éjszaka nézek a tévén.
– Így van – helyeselt Killgore. – Ez nagyon fontos a számunkra. – Jobban is teszed, ha nézed, mert ez lesz az utolsó, tette hozzá gondolatban.
– De miért?
Haboztak az egyenes kérdés hallatán. Az orvos és a mérnök összenézett, végül Killgore szólalt meg.
– Dmitrij. Mi a véleménye a környezetről?
– Hogy érti? Hogy itt? Gyönyörű. Nagyon sok mindenre megtanítottak ezekkel a reggeli lovaglásokkal, barátaim – felelte az orosz, gondosan megválogatva szavait. – Az ég, a levegő, ezek a gyönyörű zöldellő mezők. Azelőtt fel sem fogtam, milyen szép tud lenni a világ. Gondolom, azért, mert Moszkvában nőttem fel. – Amelyik ráadásul iszonyúan koszos város, de a többiek ezt úgysem tudják.
– De nem mindenütt ilyen a világ.
– Tudom, John. Oroszországban az állam nem védi úgy a természetet, mint itt, Amerikában. A Kaszpi-tengerben – ahonnan a kaviárt szállították – szinte minden életet kiirtottak mérgező vegyi anyagokkal. Aztán az Uráltól keletre van egy hely, amelyet az első atombomba-kísérleteink pusztasággá változtattak. Magam nem láttam, de hallottam róla. Az út mellett táblák vannak, hogy igen gyorsan hajtsanak keresztül az autósok a területen a veszélyes sugárzás miatt.
– Hát, igen, ha nem vigyázunk, az egész bolygót megölhetjük jegyezte meg Maclean.
– Iszonyú bűn lenne – bólintott rá Popov. – Nyekulturnij, civilizálatlan barbárok műve. Egyértelművé teszik a szobámban levő kiadványok és videokazetták is.
– Mi a véleménye az emberölésről, Dmitrij? – kérdezte Killgore.
– Az attól függ, kiről van szó. Jó néhányan megérdemlik a halált ezért vagy azért, de a nyugati kultúrának van egy furcsa elképzelése, hogy életet nem szabad elvenni. Maguk, amerikaiak még a bűnözőket, a gyilkosokat sem ölik meg, csak rettenetes hűhó után. Számomra ez elég fura.
– Na és mi a helyzet a természet elleni bűnökkel? – Killgore nem nézett rá, hanem a távolba meredt.
– Nem értem.
– Olyan dolgokra gondolok, amelyek az egész bolygót sértik. Egész fajokat irtanak ki, szennyezik a földet és a tengert. Ezzel mi van?
– Kirk, ez is barbár cselekedet; amit keményen kellene büntetni, de hogyan lehet azonosítani a bűnözőket? A nagyiparos a bűnös, aki parancsot ad és hasznot húz a dologból? Vagy a munkás, aki teszi a dolgát, és pénzt kap érte?
– Mit mondtak erről Nürnbergben? – jegyezte meg Killgore.
– A háborús bűnösök perére gondol? Úgy döntöttek, az, hogy parancsot teljesítettem, nem mentség. – Nem olyan elv volt ez, amelyet túlságosan a fejükbe akartak volna sulykolni a KGB-akadémián. Ott inkább azt tanították, hogy az államnak mindig igaza van.
– Pontosan – értett vele egyet a járványügyi szakember. – Mégis, soha senki nem büntette meg Harry Trumant Hirosima bombázásáért.
Mert győzött, te ostoba, gondolta magában Popov.
– Azt kérdezi tőlem, hogy ez bűn volt-e? Nem, nem volt az, mert egy még nagyobb veszedelemtől szabadult meg vele, és ezeknek az embereknek a feláldozása tette lehetővé, hogy helyreállítsák a békét.
– És mi a véleménye a bolygó megmentéséről?
– Nem értem.
– Mit tehet az ember, mihez van joga, ha a bolygó haldoklik, és meg akarja menteni?
A beszélgetés a moszkvai egyetem marxista dialektika óráin lezajlott vitákat idézte fel Popovban. Ugyanaz az ideológiai és filozófiai tisztaság, és ugyanúgy nincs köze a való élethez. Megölni az egész bolygót? Hiszen ez lehetetlen. Egy teljes nukleáris háború igen, talán annak lehetne ilyen hatása, de immár ettől nem kell tartani, a világ megváltozott, és Amerikának köszönhető ez a változás. Hát ez a két druida nem látja, milyen csodálatos ez? A világ nemegyszer nagyon közel volt ahhoz, hogy szabadjára engedjék az atomfegyvereket, de ma már ez a múlt.
– Még soha nem gondolkodtam ezen a kérdésen, barátaim.
– Mi igen – felelte Maclean. – Dmitrij, ma olyan emberek és olyan erők tevékenykednek a világban, amelyek könnyedén bármit elpusztíthatnak itt. Valakinek meg kell állítania őket, de hogyan?
– Ugye nem egyszerű politikai akcióra gondol? – jegyezte meg a volt KGB-s kém.
– Nem, ahhoz már túl késő, és az emberek különben sem figyelnek oda. – Killgore jobb felé fordította a lovát, és a többiek követték. – Sajnos sokkal drasztikusabb lépésekre van szükség.
– Na és mire? Kiirtani a világ népességét? – kérdezte Dmitrij Arkagyijevics akasztófahumorral. A szónoki kérdésre nem kapott választ. De mindkét beszélgetőtársa szemében ugyanaz a pillantás jelent meg. Nem fagyott meg tőle a vér Popov ereiben, de gondolatai új és nem várt irányban haladtak tovább. Ezek nácik. Még rosszabb, olyan nácik, akik egy eszmében hisznek, de képesek tettekre is a hitük nevében. Képes lehet-e bárki ilyesmire? Még a legrosszabb sztálinistáknak sem jutott ilyen az eszébe, igaz, ők nem őrültek voltak, mindössze politikai romantikusok.
Repülőgépzaj törte meg a reggeli csendet. A Horizon Gulfstream flottájának egyik repülője emelkedett fel a telep kifutójáról. Felkapaszkodott a magasba, majd jobbra fordult és keletre, feltehetőleg New York felé vette az irányt, hogy újabb projektbelieket hozzon. A telep már legalább nyolcvan százalékban megtelt, gondolkodott Popov. Most már kevesebben érkeznek, de még mindig jönnek az emberek, többségük kocsival. Az étkezde csaknem tele van délben és vacsorakor. A laboratóriumokban és a többi munkahelyen sokáig égnek a lámpák. De mit csinálnak ezek az emberek?
A Horizon Corporation biotechnológiai cég, amely főleg gyógyszereket gyárt, emlékeztette magát Popov. Killgore is orvos, Maclean pedig környezetvédelmi kérdésekre szakosodott mérnök. Mindkettő druida természetimádó, afféle új pogány. A New York-i beszélgetésük alapján John Brightling is közéjük tartozik. Tehát ez az ethosz, az az eszme, amelyekben ezek az emberek hisznek, amelynek nevében a cég tevékenykedik. Dmitrij felidézte a szobájában levő kiadványban olvasottakat. Az ember parazita faj, amely többet árt, mint használ a földnek. Ezek ketten pedig épp arról beszéltek, hogy a bűnösöket halálra kell ítélni, sőt azt sem rejtették véka alá, hogy szerintük mindenki bűnös. Mit akarnak ezek tenni, mindenkit megölni? Miféle agyrém? A válaszhoz vezető ajtó után újabb zárt ajtókba ütközött. Popov agya jóval fürgébben járt, mint a lova, de mégsem volt elég gyors.
Néhány percig csendben lovagoltak tovább. Aztán árnyék futott végig a földön, és Popov felnézett.
– Mi ez?
– Kabasólyom – felelte Maclean, miután ő is felnézett. – Épp reggelit keres.
A ragadozó madár jó százötven méter magasra emelkedett, aztán szárnyait kitárva siklott a légáramlatokon, fejét lehajtva nézte hihetetlenül éles szemével a földet; kutatott gondatlan rágcsáló után. Anélkül, hogy megbeszélték volna, mindhárman megállították lovukat és figyelték. Percekig kellett várniuk, aztán amikor megtörtént, egyszerre volt gyönyörű és iszonyatos. A sólyom összehúzta szárnyait, és zuhanni kezdett, mint valami szárnyas ágyúgolyó, aztán szárnyait széttárva fékezett felemelve fejét, hogy immár sárga karmai voltak legalul...
– Igen! – kiáltott fel Maclean.
Mint a hangyabolyba taposó gyerek, használta a sólyom a karmait, úgy ölte meg a zsákmányát. Megcsavarta, összezúzta, aztán karmai közt az ernyedt, mozdulatlan testtel, erőteljes szárnycsapásokkal ismét felemelkedett a levegőbe, észak felé tartott a fészke vagy háza felé, akárminek is hívják, gondolta Popov. A prérikutyának, amelyet megölt, semmi esélye nem volt, de a természet ilyen, akárcsak az emberek, gondolta Dmitrij. A katona sem ad esélyt, ha módjában áll, ellenségének a csatamezőn. Nem volna tőle biztonságos vagy bölcs dolog. Támadjál teljes elszántsággal, lehetőleg figyelmeztetés nélkül. Vedd el ellenséged életét olyan gyorsan, olyan könnyen – és olyan biztonságosan –, ahogy csak lehet, és ha ő nem volt képes megvédeni magát, ez az ő baja, nem a tied. A sólyom most a nappal szemközti irányból támadott, hogy még az árnyéka sem figyelmeztethette az otthona bejárata mellett ücsörgő prérikutyát. És a sólyom sajnálat nélkül ölt. Elvégre ennie kell, talán kicsinyei is vannak, akiket etetnie kell, talán csak ő maga volt éhes. Akárhogy is, a prérikutya üres, barna zacskóként, élettelenül lógott a karmai közt, és gyilkosa nemsokára darabokra marcangolja és elfogyasztja.
– A mindenit, ez csodálatos látvány volt – tört ki Maclean.
– Kegyetlen, de gyönyörű – bólintott Popov.
– Természet anyánk ilyen, haver. Kegyetlen, de gyönyörű. Killgore a távolban eltűnő sólyom után pillantott. – Fantasztikus látvány.
– Be kell fognom egy sólymot, és betanítom – tervezte Maclean. – Solymászni fogok.
– Nem félnek attól, hogy kipusztulnak a prérikutyák?
– Ugyan már – legyintett Killgore. – A ragadozók nem engedik őket elszaporodni, de soha nem irtják ki őket teljesen. A természet fenntartja az egyensúlyt.
– Na és hogyan illik az ember ebbe az egyensúlyba? – kérdezte Popov.
– Sehogy – felelte Kirk Maclean. – Az emberek mindent elszúrnak, mert ahhoz is ostobák, hogy lássák, mi működik és mi nem. És mit sem érdekli őket, milyen károkat okoznak. Ez a probléma.
– És mi a megoldás? – kérdezte Dmitrij. Killgore pedig felé fordult, és a szemébe nézett.
– Hát mi.
***
– Ed, régóta használhatta ezt a fedőnevet – vitatkozott Clark. Az IRA-sok évek óta nem találkoztak vele, de ezen a néven ismerték.
– Van benne valami – vallotta be Foley a telefonba. – Szóval, komolyan beszélni akarsz vele?
– Végül is nem nagy ügy, Ed. Ez az alak gyilkosokat uszított a feleségemre, a lányomra és az unokámra. Megölték két emberem. Megkapom az engedélyt, hogy fölvegyem a kapcsolatot, vagy nem? – kérdezte a Szivárvány Hatos íróasztal mellett ülve.
Edward Foley a központi hírszerző ügynökség igazgatója, rá nem jellemző módon habozott a CIA központjának hetedik emeletén levő irodájában. Ha engedélyt ad Clarknak, hogy megtegye, és Clark megkapja, amit akar, életbe lép a viszonosság szabálya. Egy nap majd Szergej Nyikolajics hívja a CIA-t, és kér valami bizalmas információt, neki pedig a rendelkezésére kell bocsátani, különben a nemzetközi hírszerző közösségben jelenleg uralkodó baráti viszonynak vége. De nem tudhatja előre, mit fognak kérni az oroszok, és jelenleg még mindkét fél kémked a másiknál. Így aztán a kémszakmában a modern élet baráti kapcsolatai alkalmazhatók és nem alkalmazhatók egyszerre. Az ember úgy tesz, mintha alkalmazhatóak lennének, de nem felejti el, hogy valójában mégsem azok, és úgy is cselekszik. Ritkán veszik fel így a kapcsolatot egymással. Golovko már kétszer is igen segítőkész volt, és még soha nem kért viszontszívességet, mert mindkét akció direkt vagy indirekt módon országa érdekét is szolgálta. De Szergej nem az az ember, aki megfeledkezne egy adósságról, és...
– Tudom, mi jár az eszedben, Ed, de elvesztettem két emberemet e miatt az alak miatt. El akarom kapni, és Szergej segíthet, hogy azonosítsuk.
– Na és ha még mindig belsős? – vetette fel Foley.
– Csakugyan ezt hiszed? – horkantott Clark.
– Hát nem, azt hiszem, ezen már túl vagyunk.
– Én is, Ed. Ha barát, tegyünk fel neki egy baráti kérdést, talán kapunk rá egy baráti választ. A quid pro quo ez esetben lehetne az is, hogy az orosz különleges egységek néhány hétig velünk gyakorlatozhatnak. Ezt az árat szívesen megfizetem.
Teljesen reménytelennek tűnt Johnnal vitatkozni, aki valaha a kiképzőtisztje volt neki és a feleségének is, Mary Patnek, aki jelenleg a műveleti igazgatóhelyettes.
– Oké, John, engedélyezem. Ki intézi a kapcsolatfelvételt?
– Megvan a száma – nyugtatta meg Clark az igazgatót.
– Akkor hívd föl, John. Jóváhagyom – mondta némi vonakodással a CIA igazgatója. – Még valami?
– Nem uram, és köszönöm. Hogy van Mary Pat és a srácok?
– Remekül. És a te unokád?
– Nem rossz. Patsy is jól van, Sandy pedig segít neki JC-vel.
– JC?
John Conor Chávez – magyarázta Clark.
Ez aztán az összetett név, gondolta Foley.
– Hát rendben, akkor csak rajta, John. Viszlát.
– Kösz, Ed. Isten veled. – Clark egy másik gombot nyomott le a telefonján. – Bill megkaptuk a jóváhagyást.
Remek – felelte Tawney. – Mikor hívod?
– Mit szólsz a most rögtönhöz?
– Rendesen elő kell készíteni – figyelmeztette Tawney.
– Ugyan már. – Clark letette a telefont, és megnyomott egy másik gombot. Ezzel beindított egy kazettás magnót, csak ezután nyomott le egy újabb gombot és tárcsázta Moszkvát.
– Hat-Hat-Zéró – jelentkezett be egy női hang oroszul.
– Személyesen Szergej Nyikolajiccsal szeretnék beszélni. Kérem, mondja meg neki, hogy Iván Tyimofejevics hívja – mondta Clark a tőle telhető legjobb irodalmi oroszsággal.
– Da – felelte a titkárnő, és magában azon tűnődött, honnan tudhatja ez az alak a főnök különvonalának a számát.
– Clark! – harsogta egy férfihang a vonalba. – Jól érzi magát Angliában? – És ezzel meg is kezdődött. Az újjáalakított orosz hírszerző szolgálat igazgatója azt akarta tudatni vele így, hogy tudja, hol van, tudja, mivel foglalkozik, és semmi értelme megkérdezni, miként tudta meg.
– Kellemesnek találom a klímát.
– Elég elfoglalt volt az utóbbi időben az az új egység, amit vezet. Na és az a támadás a felesége és a lánya ellen... jól vannak?
– Meglehetősen kellemetlen volt, de köszönöm, jól vannak. Oroszul folyt a társalgás. Clark úgy beszélte a nyelvet, mint egy leningrádi bennszülött, vagyis szentpétervári, helyesbített magában. Régi szokások nehezen halnak el. – És immár nagyapa vagyok.
– Csakugyan, Ványa? Gratulálok! Remek újság. Egyáltalán nem örültem, amikor megtudtam, hogy megtámadták – folytatta Golovko őszintén. Az oroszok mindig is szentimentálisak voltak, főleg ha kisgyerekekről volt szó.
– Hát én sem – felelte Clark. – De végül minden rendbe jött. Az egyik csirkefogót személyesen fogtam el.
– Ezt nem is tudtam, Ványa – folytatta az igazgató, hogy igazat mondott vagy nem, John nem tudta megállapítani. – Na és milyen célból hívott?
– A segítségére van szükségem. Egy név érdekel.
– Milyen név?
– Fedőnév: Szerov, Joszif Andrejevics. A szóban forgó tiszt – úgy vélem, volt tiszt – nyugaton, haladó elemekkel dolgozik, és jó okom van azt hinni, hogy több olyan akciót is kezdeményezett, amelyekben emberek haltak meg, köztük az én embereim is itt, Herefordban.
– Nekünk semmi közünk ehhez, Ványa – mondta Golovko hirtelen igen komolyan.
– Semmi okom azt hinni, hogy maguk tették, Szergej, de egy ember, akit ezen a néven ismernek, és oroszként azonosítanak, adott pénzt és kábítószert az ír terroristáknak. Az írek évek óta ismerik, a Bekaa-völgyben találkoztak vele. Ezért feltételezem, hogy valamikor KGB-s volt. Azonkívül megvan a személyleírása is. – Clark elmondta.
– Azt mondja, Szerov, ez elég különös.
– Da, én is tudom.
– És ez fontos magának?
– Szergej, azonkívül, hogy két emberemet megölték, ez az akció a feleségemet és a lányomat is veszélyeztette. Igen, barátom, ez nagyon fontos nekem.
Moszkvában Golovko eltűnődött a dolgon. Ismerte Clarkot, tizennyolc hónappal korábban találkoztak. Szokatlanul tehetséges és hihetetlenül szerencsés tereptisztként John Clark veszélyes ellenség volt, a hivatásos hírszerzőtiszt megtestesülése, fiatal társával, Domingo Esztebanovics Chávezzel együtt. Golovko azt is tudta, hogy Clark lánya ehhez a Chávez fiúhoz ment, pontosabban csak nemrég tudta meg. Kirilenko kapta ezt az információt Londonban valakitől, de arra már nem emlékezett, kitől.
De ha egy orosz, egy volt csekista kavarta fel a terrorista katymaszt, hát az nem jó hír az országának. Működjön együtt Clarkkal? – tette fel magának Golovko a kérdést. Milyen előnnyel járhat ez, és milyen hátrányokkal? Ha most beleegyezik, végig kell csinálnia, különben a CIA és a többi nyugati hírszerző szolgálat a jövőben nem működik együtt vele. Országa érdekét szolgálja ez? És a cége érdekeit?
– Meglátom, mit tehetek, Ványa, de semmit nem ígérhetek – hallotta Clark. Oké, ez annyit jelent, hogy legalábbis gondolkodik a dolgon.
– Személyes szívességként értékelném, Szergej Nyikolajics.
– Megértettem. Adjon egy kis időt, hogy lássam, milyen információval rendelkezünk.
– Szívesen. Jó napot, barátom.
– Doszvidányija.
Clark kivette a kazettát, és íróasztal fiókjába tette. – Oké, haver, majd meglátjuk, mit tudsz nyújtani.
Az orosz hírszerző szolgálat komputerrendszere nem volt olyan fejlett, mint a nyugati szolgálatoké, de a felhasználók nemigen észlelték a különbségeket, hiszen agyuk a legelmaradottabb komputernél is lassabb. Golovko megtanulta a komputer használatát, mert nem mindig szerette, hogy mások végeznek el helyette dolgokat. Egy perc múlva már egy csomó adat volt képernyőjén, miután begépelte a fedőnevet.
Popov, DMITRIJ ARKAGYIJEVICS, olvasta Golovko a képernyőről. Megvolt a szolgálati száma, születési ideje, munkába lépésének időpontja. Ezredesként vonult vissza az első nagy leépítéskor, amely legalább a harmadával csökkentette a korábbi KGB-t. A felettesei ugyan dicsérték, de az ügynökséget többé nemigen érdekelte a szakterülete. Erről az alosztályról szinte mindenkit leépítettek, nyugdíjba küldtek egy olyan országban, ahol nyugdíjból az ember a hónapnak legfeljebb öt napján lakik jól. De erről nem tehetek, gondolta magában Golovko. Annyi pénzt is nehezen sírt ki a Dumától, hogy lecsökkentett ügynöksége működőképes maradjon, annak ellenére, hogy a lecsökkentett méretű országnak nagyobb szüksége volt rá, mint valaha... ez a Clark pedig két olyan szolgálatot is tett, amelyekből országa hasznot húzott, emlékeztette magát Golovko. Előzőleg pedig nem kevés kárt okozott a Szovjetuniónak akcióival... de ne felejtsük el, hogy ő maga ezek segítségével jutott az ügynökség igazgatói székéig.
Igen, segítenie kell. Azonkívül jó kis kártya lesz ez a kezében, ha később neki kell kérni valamit az amerikaiaktól. Azonkívül Clark mindig becsülettel járt el vele szemben, és Szergej elég kellemetlennek érezte, hogy egy volt KGB-tiszt segített megtámadni a családját. A hírszerző szakmában tilos volt az ilyesmi. Olyasmi előfordult a hidegháború keményebb napjaiban, hogy egy CIA-tiszt feleségét kicsit megverték, de hogy komoly baja essen? Soha. Azon kívül, hogy a dolog nyekultumij, komoly vendettát indíthatott volna el a dolog, amely akadályozta volna valódi céljukat, az információ gyűjtését. Az 1950-es évektől a hírszerző szakma civilizált, kiszámítható mesterség lett. A kiszámíthatóság azok közé a dolgok közé tartozott, amelyet az oroszok mindig is elvártak a nyugattól, de ennek kétirányúnak kell lennie. Clark pedig kiszámítható.
Most, hogy döntött, Golovko kinyomtatta a képernyőjén levő információt.
– Nos? – kérdezte Clark Bill Tawneytól.
– A svájciak egy kicsit lassúak. Mint kiderült, a számlaszám, amelyet Grady megadott, ugyan valódi volt...
– Csak volt? – szólt közbe John, nyilván most jön a rossz hírt jelentő „de”.
– Nos, valójában még mindig élő számla. Hatmillió amerikai dollárt helyeztek el rajta, aztán kivontak néhány százezret, majd a kórház elleni támadás napján százezer dollár kivételével kivontak róla minden pénzt, és átirányították egy másik bankban lévő másik számlára.
– Hová?
– Azt mondják, ezt nem mondhatják el.
– A fenébe is, mondd meg a kibaszott igazságügy-miniszterüknek, hogy ha legközelebb szüksége van a segítségünkre, tőlünk halomra gyilkolhatják a terroristák az állampolgáraikat! -. mérgelődött Clark.
– Ezek a törvényeik, John – mutatott rá Tawney. – És mi van akkor, ha a fickó egy ügyvéddel intézteti az átutalást? Vonatkozik az üzletre az ügyvéd-kliens titoktartás, és ezt egy ország sem szegheti meg. A svájciaknak van olyan törvényük, hogy nem vonatkozik a banktitok azokra a számlákra, amelyeken feltételezhető, hogy bűnös eszközökkel szerzett pénz van. De erre nincs bizonyítékunk. Gondolom, előkaparhatunk valamit, de ez időbe kerül, öregfiú.
– A fenébe – jegyezte meg Clark. Néhány másodpercig gondolkodott. – Az orosz?
Tawney bólintott.
– Elég ésszerű nem? Nyitott a számukra egy bankszámlát, és amikor elkaptuk őket, neki még mindig megvolt a számlaszám.
– Beindítja őket, aztán pedig kirabolja.
– Úgy tűnik – jegyezte meg Tawney. – Grady a kórházban hatmillió dollárról beszélt, és a svájciak igazolták a számot. Gradynek néhány százezerre volt szüksége, hogy megvegye a teherautókat meg a többi járművet – a nyomozás ezt igazolja –, a többi pénzt a számlán hagyta. Aztán ez az orosz úgy döntött, hogy nekik már úgysem lesz szükségük erre a pénzre. Miért is ne? – kérdezte a hírszerzőtiszt. – Az oroszok elég kapzsi népség.
– Az orosz adta, az orosz elvette. De ő adta nekik az információkat is.
– Hát, nem fogadnék ez ellen a fellevés ellen, John – helyeselt Tawney.
– Oké, gondoljuk végig – javasolta John, visszaszorítva haragját. – Az orosz feltűnik, ellátja őket információkkal rólunk, valahonnan finanszírozza az akciót, az pedig biztos, hogy nem Oroszországból, mert a, semmi okuk, hogy egy ilyen akciót kezdeményezzenek, b, nem szórják így a pénzt. Első kérdés: honnan szedte a pénzt...
– És a kábítószert, John. Erről ne feledkezz meg.
– Oké, akkor honnan van a pénz és a kábítószer?
– A kábítószert valószínűleg könnyebb lenyomozni. A Garda szerint a kokain orvosi minőségű, ami azt jelenti, hogy gyógyszergyárból való. A kokaint a világ minden országában szigorúan ellenőrzik. Öt kiló nagy mennyiség, egy jókora táskát megtölt. A kokain körülbelül olyan sűrű, mint a dohány. Vagyis ennek a szállítmánynak a mérete megfelel ötkilónyi cigarettáénak. Mondjuk egy nagyobb bőrönd. Ez hatalmas mennyiségű kábítószer, John. És jókora hiány keletkezik a révén, valaki őrzött és kellőképpen ellenőrzött raktárában, bárki legyen is az.
– Úgy gondolod, hogy Amerikából származik? – kérdezte Clark.
– Kiindulópontnak igen. A világ legnagyobb gyógyszergyárai ott vannak, és itt, Angliában. Intézkedem, hogy a fiúk ellenőrizzék a Distillers Limitedet, és a többit, nem hiányzik-e kokain. Gondolom Amerikában a DEA ugyanezt teszi majd.
– Felhívom miatta az FBI-t – vágta rá Clark rögtön. – Végül is, mit tudunk Bill?
– Feltételezhetjük, hogy Grady és O'Neil igazat mondtak nekünk erről a Szerovról. Ezek szerint egy volt – vélhetőleg volt – KGB-tiszt áll a herefordi támadás mögött. Ő bérelte fel Gradyéket, mintha csak zsoldosok lennének, és készpénzzel meg kábítószerrel fizetett. Amikor a támadás kudarcot vallott, egyszerűen átirányította a pénzt a saját számlájára, és feltételezem, magának akarja megtartani. Az biztos, hogy nem a saját zsebéből fizette a dolgot, legfeljebb az orosz maffia lehetett volna. Teli van volt KGB-sekkel, akik most fedezik fel a szabad vállalkozás örömeit, de semmi értelmét nem látom, miért támadnának ránk. Mi itt a Szivárványnál semmiben nem jelentünk számukra fenyegetést.
– Nem – helyeselt Clark.
– Vagyis, van meglehetősen nagy mennyiségű kábítószer és hatmillió amerikai dollár, amelyet egy orosz szállít le. De a kábítószer és a pénz mennyisége miatt jelenleg feltételezhetjük, hogy az akciót Amerikában indították el.
– Miért?
– Nem tudom érvekkel alátámasztani, John. Mondjuk, hogy ezt súgja az ösztönöm.
– De hogyan jutott el Írországba? – kérdezte John, aki úgy döntött, hogy bízik Tawney megérzéseiben.
– Ezt nem tudjuk. Nyilván repülővel Dublinba, igen, tudom, ennyi kábítószer társaságában ez nem valami bölcs dolog. Meg kell kérdezni a barátainkat róla.
– Mondd meg a zsaruknak, hogy fontos a dolog. Ebből megtudhatjuk a járatszámot és a kiindulási helyet.
– Pontosan – jegyzetelt Tawney.
– Mit hagytunk még ki?
– A fiúk a Hatosnál ellenőrzik az összes olyan KGB-tiszt nevét, akiről tudjuk, hogy terrorista csoportokkal foglalkozott. Nagyjából tudjuk a személyleírását, amelynek alapján szűkíthetjük a kört, de azt hiszem, leginkább az öt kiló kábítószerben bízhatunk.
– Oké, azonnal hívom az irodát.
***
– Azt mondod, öt kiló?
– Így van, Dan, és orvosi minőség. Ez iszonyatosan sok kokain, ember, és lehetetlen, hogy ne hiányozzon valakinek a raktárából.
– Hívom a DEA-t és szólok, hogy gyorsan nézzenek körül – ígérte az FBI igazgatója. – Történik valami a ti oldalatokon?
– Rugdossuk a fát, hátha leesik valami, Dan – felelte John. Jelenleg feltételezzük, hogy az egész Amerikából indult ki. – Elmagyarázta Murraynek, miért gondolják így.
– Ez az orosz, Szerov, azt mondod, korábbi KGB-s, aki terroristákkal tartotta a kapcsolatot. Nem sok ilyen közvetítő volt, és van némi információnk erről a szakterületről.
– Bill intézkedett, hogy a Hatos nézzen utána, én pedig noszogatom Ed Foleyt. Még Szergej Golovkóval is beszéltem.
– Csakugyan azt hiszed, hogy segíténi fog? – kérdezte Murray igazgató.
– Legfeljebb nemet mond, és akkor ott vagyunk, ahol voltunk, Dan – mutatott rá a Szivárvány Hatos.
– Igaz – látta be Murray. – Tehetünk még itt valamit az ügy érdekében?
– Ha bármi előkerül, azonnal értesítelek, haver.
– Oké, John. Nézted az olimpiát?
– Igen, van is ott egy csapatom.
– Mi a csuda!
– Igen, Ding Chávez és néhány embere. Az ausztrálok kérték, hogy felügyeljük a biztonsági intézkedéseiket. Ding azt mondja, nagyon jók.
– Ingyenjegy az olimpiára, nem rossz – jegyezte meg az FBI igazgatója.
– Én is így gondolom, Dan. Szóval szólsz, ha bármi felbukkan, ugye?
– De mennyire, John. Viszlát, haver.
– Viszlát, Dan.
Clark letette a lehallgatásvédett telefont, hátradőlt székében, és azon tűnődött, vajon mit hagyott ki. Mindent ellenőrzött, ami csak az eszébe jutott, minden egyes elvarratlan szálat, remélve, hogy valahol valaki felbukkan bármilyen láthatóan ártatlan kis ténnyel, amely egy másik tényhez vezet. Eddig soha nem fogta föl, milyen nehéz egy komoly bűnügyben nyomozó rendőr dolga. Az is fontos lehet, milyen színe volt annak az átkozott kocsinak, amellyel a rossz fiúk elhajtottak, és emlékezned kell rá, hogy feltedd ezt a kérdést is. De ez olyasmi, amire nem képezték ki, ezért jobb, ha a zsarukra bízza.
Azok pedig tették is a dolgukat. Londonban a rendőrök a szokásos kihallgatószobába vezették Timothy O'Neilt. Teával kínálták, az ír pedig elfogadta.
O'Neil elég nehéz helyzetben volt. Az égvilágon semmit nem akart mondani, de olyan megrázkódtatás volt a számára, amikor a rendőrök rázúdítottak egy csomó információt, amely csakis Sean Gradytól származhatott, hogy ez megrendítette hitét és eltökéltségét. Ennek eredményeként ő is elmondott néhány dolgot, és ez olyan folyamat, amely ha egyszer megkezdődött, nem lehet megállítani.
– Ez az orosz, azt mondta, Szerovnak hívják, repülővel érkezett Írországba? – kezdte a rendőrfelügyelő.
– Elég hosszú lenne úszni, haver – tréfálkozott O'Neil.
– Igen, autóval pedig nehézkes lenne – helyeselt a rendőrfelügyelő. – Mivel repült?
Csend volt a válasz. Várható volt, de azért csalódás.
– Elmesélek valamit, amit nem tud, Tim – ajánlotta a felügyelő, hogy lendületet adjon a társalgásnak.
– Mi volna az?
– Ez a Szerov nyitott egy számozott svájci bankszámlát a pénz számára. Most tudtuk meg a svájciaktól, hogy ki is pucolta.
– Tessék?
– Az akciójuk napján valaki felhívta a bankot, és csaknem az összes pénzt átutalta. Vagyis, orosz barátjuk az egyik kezével adott, a másikkal elvett. Tessék- tolt elé a felügyelő egy papírlapot. – Ez a számlaszám, ez pedig a kódszám. Hatmillió dollár, kivéve azt, amit teherautóra meg ilyesmire költöttek. Átutalta, gondolom a saját bankszámlájára. Rossz barátot választottak, Tim.
– A rohadt tolvaj! – dühöngött O'Neil.
– Igen, Tim, tudom. Maga soha nem volt ilyen. De ez a Szerov annál inkább, kár tagadni, fiam.
O'Neil katolikus létére is keményen káromkodott. Felismerte a számlaszámot, tudta, hogy Sean írta le, és meglehetősen biztos volt benne, hogy a zsaru nem hazudik, ez történt a pénzzel.
– Egy magánrepülővel repült Shannonra. Nem tudom, honnan.
– Tényleg?
– Feltehetőleg a kábítószer miatt. Plutokratákat nem kutatnak át. Úgy viselkednek, mintha valami főrendek lennének.
– Nem tudja megmondani, milyen gép volt?
O'Neil a fejét rázta.
– Kétmotoros, és a farka olyan T betűt formált, de nem tudom megkülönböztetni őket.
– És hogy jutott a találkozóra?
– Kocsival vártuk.
– Ki vezette az autót? – kérdezte a felügyelő.
– Megmondtam, nem adok ki neveket.
– Bocsásson meg, Tim, de meg kellett kérdeznem. Maga is tudja – mentegetőzött a zsaru. Keményen dolgozott azért, hogy elnyerje a terrorista bizalmát. – Sean bízott ebben a Szerovban. Ez nyilván hiba volt tőle. Az átutalás két órával azután történt, hogy maguk megkezdték az akciót. Feltételezzük, hogy valahol közel lehetett, figyelte a dolgokat, és amikor látta, hogy alakulnak, egyszerűen kirabolta magukat. Kapzsi csirkefogó – érzett együtt Timmel a zsaru. Még a szemén sem látszott, mennyire örül ennek az új információnak. A szoba természetesen be volt mikrofonozva, és valamelyik kollégája ebben a pillanatban már telefonál is Írországba.
Az ír rendőrség, a Garda, mindig is jól együttműködött angol kollégáival, ez alkalom sem volt kivétel. A helyi Garda egyik magas rangú munkatársa azonnal kiautózott Shannonra, hogy átnézze a bejegyzéseket. Őt annyiból érintette a dolog, hogy tudni akarta, hogyan juthatott ötkilónyi illegális kábítószer az országba. Az IRA taktikai tévedése felbőszítette a helyi zsarukat, akik közül törzsi alapon többen is együtt éreztek az északi forradalmi mozgalommal. De ez az együttérzés nem ment el odáig, hogy elnézzék a kábítószer-kereskedelmet, amelyet a világ minden részén minden rendőr, ők is, a legocsmányabb bűnök közé sorol.
A shannoni repülésirányítók írásos feljegyzéssel rendelkeztek a repülőtérre érkező vagy onnan induló minden gépről, és a dátum ismeretében a repülőtér igazgatóhelyettese három perc alatt megtalálta a megfelelő iratot. Igen, aznap kora reggel érkezett egy Gulfstream business jet, feltankolt, és nem sokkal ezután vissza is indult. Az iratokon megvolt a farokszám és legénység neve is. Még fontosabbnak tűnt, hogy a repülőgép egy nagy amerikai charter cég birtokában van. Miután ezt megtudta, az ír rendőr a vám- és bevándorlási hivatalhoz ment, ahol megtudta, hogy a jelzett reggelen egy bizonyos Joseph Serov belépett az országba. A Garda rendőre az összes fontos irat fénymásolatát visszavitte magával, majd az őrszobáról faxon elküldték a Garda dublini főhadiszállására, onnét Londonba, és végül Washington D.C.-be került.
– A pokolba, ez tényleg itt kezdődött – tört ki Dan Murray íróasztala mellett.
– Hát, úgy tűnik – helyeselt Chuck Baker, a bűnügyi részleg igazgatóhelyettese.
– Futtasd ezt végig, Chuck.
– De mennyire, Dan. Ez a dolog nagyon sötét lehet.
Harminc percre rá két FBI-ügynök lépett Teeterboróban, a New Jersey-i repülőtéren a charter társaság irodájába. Hamarosan kiderítették, hogy a repülőgépet bizonyos Joseph Serov bérelte, aki igazolt csekkel fizetett a saját nevén a Citibanknál levő számláról. Nem, nem rendelkeznek fényképpel a kliensükről. A repülőszemélyzet épp máshol van egy másik járattal, de természetesen mihelyt megérkeztek, együttműködnek az FBI-jal.
Innen az ügynökök néhány fénymásolt irattal felfegyverkezve a bankfiókba mentek, ahol Szerov számlája volt. Itt megtudták, hogy a bankfiókban soha senki nem találkozott vele személyesen, a címéről kiderült, hogy ugyanaz az átkozott postafiók, amely zsákutcának bizonyult már a hitelkártya utáni nyomozásnál is. Mostanra az FBI rendelkezett Szerov útlevélképének másolatával, de ezek gyakran semmire nem jók. Inkább arra valók, hogy egy repülőgépszerencsétlenség áldozatát azonosítsák, mintsem hogy egy élő embert keressenek ez alapján, gondolta Murray igazgató.
De azért a dosszié hízni kezdett, és Murray most először bizakodó volt. Egyre több adat gyűlik erről az emberről, aki előbb vagy utóbb elkövet valami hibát, még ha kiképzett KGB-tiszt is, mert mindenki hibázik. És mihelyt feltűnt az FBI radarján, kilencezer jó nyomozó ered a nyomába, és addig keresik, amíg le nem állítják őket. Fénykép, bankszámla, hitelkártya-elszámolások... a következő lépés az lesz, hogy kiderítik, hogyan jutott a pénz a számlájára. Kell, hogy legyen egy munkaadója vagy szponzora, és ezt az embert vagy szervezetet meg lehet szorongatni további információkért, csak idő kérdése az egész. És Murray úgy vélte, bőven van idejük, hogy előássák ezt a gazembert. Nem sűrűn gyűjtenek be kiképzett kémet. Ők a legnehezebben megfoghatók ebben a játszmában, ennélfogva annál nagyobb öröm, ha az ember egy ilyennek a trófeáját akaszthatja a kandalló fölé. Terrorizmus és kábítószer-csempészet. Zaftos ügy lesz az államügyész számára.
– Hello – köszönt Popov.
– Hogy van – felelte a másik. – Maga nem idevalósi.
– Dmitrij Popov – nyújtott kezet az orosz.
– Foster Hunnicutt – markolta meg az amerikai. – Maga mit csinál itt?
Popov elmosolyodott.
– Itt, az égvilágon semmit; bár kezdek megtanulni lovagolni. Közvetlenül dr. Brightlingnak dolgozom.
– Kinek... ja, ő itt a nagyfőnök?
– Pontosan. És maga?
– Vadász és hegyi vezető vagyok – felelte a montanai.
– Helyes, akkor maga sem vegán?
Hunnicutt ezt jó poénnak tartotta.
– Hát, nem éppen. Szeretem annyira a vörös húst, mint bárki más, de jobb szeretem a rénszarvast, mint ezt a ki tudja, milyen húst – folytatta, és némi undorral nézett le a tányérjára.
– Rénszarvast?
– Wapitit, ez a legnagyobb szarvas, ami csak létezik. Egy szép példányon vagy százötven-kétszáz kiló jó hús van. Szép a fogantyúja is.
– Fogantyúja?
– A szarvára gondoltam. De a legjobban a medvehúst szeretem.
– Jó néhányan nagyon nem szívesen hallanak itt ilyesmit – jegyezte meg Killgore tésztasalátáját eszegetve.
– Nézze, ember, a vadászat a vadvédelem alapvető formája. Aki nem gondozza rendesen az állatokat, hamarosan nem lesz mit vadásznia. Tudja, mint Teddy Roosevelt és a Yellowstone Nemzeti Park. Ha meg akarja érteni a vadat, úgy értem, igazából meg akarja érteni, vadásznak kell lennie.
– Nem vitatkozom – mondta a járványügyi szakember.
– Lehet, hogy nem ölelgetem a nyuszikat. Lehet, hogy állatokat ölök, de a fenébe is, megeszem őket. Semmit nem ölök meg azért, hogy lássam meghalni. De van egy csomó tudatlan seggfej, akit nem sajnálnék – tette hozzá.
– Ezért is van itt? – kérdezte Maclean mosolyogva.
– Naná. Túl sok ember bassza szét a bolygót elektromos fogkefével, kocsikkal, undorító házakkal.
– Én hoztam Fostert a projektbe – magyarázta Mark Waterhouse, aki évek óta ismerte Macleant.
– Teljesen beavatva? – kérdezte Killgore.
– Igen, uram, és semmi kifogásom ellene. Tudja, mindig is érdekelt, milyen lehetett Jim Bridgernek vagy Jedediah Smithnek. Most talán megtudhatom néhány év múlva.
– A komputeres számítások szerint úgy öt év múlva – mondta Maclean.
– Bridger? Smith? – kérdezte Popov.
– Hegyi emberek voltak – magyarázta Hunnicutt az orosznak. Ők voltak az első fehér emberek, akik megpillantották a nyugatot. Legendákká váltak, vadászok, felfedezők, indián harcosok voltak.
– Igen, szégyen, ami az indiánokkal történt.
– Talán igen – fogadta el Hunnicutt.
– Mikor érkeztek? – kérdezte Maclean Waterhouse-t.
– Ma jöttünk, kocsival – felelte Mark. – Kezd megtelni a hely, vagy nem? – Nem szerette a tömeget.
– Hát, eléggé – helyeselt Killgore. Ő sem bírta a zsúfoltságot. De odakint azért kellemes. Maga lovagol, Mr. Hunnicutt?
– Hogyan vadászhatna másképp az ember a nyugaton? Vagy azt hiszi, hogy terepjáróval járok?
– És vadászokat kalauzol?
– Aha – bólintott Hunnicutt. – Azelőtt geológus voltam, és olajtársaságoknál dolgoztam, de rég vettem a kalapom. Nem akartam tovább segíteni őket, hogy gyilkolják a bolygót, tudják?
Még egy faimádó druida, gondolta Popov. Nem volt túlságosan meglepő a dolog, bár ezt egy kicsit nagyhangúnak találta.
– Aztán rájöttem, mi fontos, és mi nem – folytatta a vadász. Néhány percig magyarázott a barna foltról. – Fogtam a pénzem és eljöttem. Mindig is szerettem vadászni, úgyhogy felépítettem azt a kunyhót a hegyekben – megvettem egy régi marhatenyésztő ranchot –, és azóta főállású vadász vagyok.
– Azt is lehet? Állandóan vadászni? – kérdezte Killgore.
– Attól függ. Egyszer elkezdett zaklatni egy rendőr... aztán abbahagyta.
Popov észrevette, hogy Waterhouse Killgore-ra kacsint, amikor ez a primitív alak ezzel dicsekszik, és abban a másodpercben rájött, hogy Hunnicutt megölt egy rendőrt, és megúszta dolgot. Miféle embereket gyűjt ide ez a „projekt”?
– Különben mi mindannyian lovagolunk reggelenként. Van kedve csatlakozni hozzánk?
– De mennyire! Sohasem utasítanék el ilyet.
– Én csak most tanultam, de nagyon élvezem – szólalt meg Popov.
– Kell, hogy legyen magában valami kozák vér, Dmitrij – nevetett Killgore. – Szóval, kicsivel hét előtt találkozunk itt, a reggelinél Foster, aztán indulunk.
– Rendben – bólintott Hunnicutt.
Popov felállt.
– Elnézést, de az olimpiai lovasversenyek tíz perc múlva kezdődnek.
– Dmitrij, aztán nehogy olyasmin törje a fejét, hogy kerítéseken ugorjon át a lóval. Annyira még nem jó! – mondta Maclean.
– De attól még másokat nézhetek – szólt vissza az orosz.
– Hát ez meg mit keres itt? – kérdezte Hunnicutt, mihelyt Popov eltűnt.
– Ahogy mondta, itt semmit nem csinál, de igen fontos dolgokban segített a projektnek.
– Csak nem? Na és miben? – kérdezte a vadász.
– Emlékszik azokra a terrorista akciókra Európában, ugye?
– Igen, ahol a terroristaellenes osztagok le is lődözték a gazfickókat. Meglehetősen jól lőnek. Dmitrij benne volt ebben?
– Ő szervezte az akciókat. Mindegyiket – felelte Maclean.
– A mindenit – tört ki Mark Waterhouse. – Vagyis segített Billnek megszerezni a szerződést az olimpiára.
– Igen, és ha ez nincs, hogy a csudába terjesztenénk el ilyen gyorsan a Sívát?
– Rendes ember – döntötte el Waterhouse kaliforniai chardonnay borát kortyolgatva.. Azért ez hiányozni fog, ha majd beindult a projekt. Persze épp elég italraktár van szerte az országban. Kitart a készletük, amíg ő él, ebben biztos volt.
MARATON
POPOV annyira megszerette a dolgot, hogy egyre korábban kelt, hogy minél jobban kiélvezhesse. Aznap felébredt, mihelyt világosodni kezdett, gyönyörködött a keleti láthatáron a hajnalt jósoló narancsrózsaszín ragyogásban. Mielőtt idejött volna Kansasbe, soha nem ült még lovon, de rájött, hogy van valami alapvetően csodálatos és férfias abban, hogy egy nagy, erőteljes állat van az ember lábai közt, amelyet a bőrkantár egy finom mozdulatával vagy éppen egy kis csettintéssel irányít. Többet lehetett látni, mint gyalog és... az ösztönök szintjén tetszett neki.
Így aztán már kora reggel itt volt az étkezdében, mihelyt a konyhaszemélyzet kirakta az ételt, vett magának reggelit, és egy friss piros almát Aludttejnek. Ma is szép tiszta nap ígérkezett, a gabonatermesztők valószínűleg ugyanolyan elégedettek az idővel, mint én, gondolta magában a hírszerzőtiszt. Elég eső esett ahhoz, hogy öntözze a termést, és elég nap sütött ahhoz, hogy megérlelje. Az amerikai gabonatermesztők a legproduktívabbak az egész világon, tűnődött magában. Nem nagy meglepetés, hiszen jó a föld, és remek a felszerelésük. Fogta a tálcáját; és elindult szokásos asztala felé. Félig végzett a rántottájával, amikor Killgore és az új ember, Hunnicutt közeledett.
– Jó reggelt, Dmitrij – köszöntötte a magas vadász.
Popovnak le kellett nyelnie a falatot, hogy válaszoljon.
– Jó reggelt, Foster.
– Hogy tetszett a tegnap esti lovaglás?
– Az az angol, aki az aranyérmet nyerte, remek volt, de a lova is.
– Jókat választanak – jegyezte meg Hunnicutt, azzal elsietett a reggelijéért, és csak néhány perc múlva tért vissza. – Szóval kém volt, mi?
– Hírszerzőtiszt. Igen, ez volt a munkám a Szovjetunióban.
– John azt mondja, terroristákkal dolgozott.
– Ez is igaz. Megkaptam a megbízatásomat, és természetesen végre kellett hajtanom.
– Részemről semmi gond ezzel, Dmitrij. Ezek a fickók soha nem zaklattak sem engem, sem senkit, akit ismerek. A fenébe is, egyszer dolgoztam Líbiában a Royal Dutch Shellnek. Találtam is nekik egy szép kis olajmezőt, és semmi bajom nem volt a líbiaiakkal, akikkel együtt dolgoztam. – Akárcsak Popov, Hunnicutt is jól megrakta a tányérját sonkás tojással. Sok ételre lehet szüksége ekkora testtel, gondolta Dmitrij. – Na és hogy tetszik Kansas?
– Sok szempontból Oroszországra emlékeztet. A tágas láthatár, nagy gazdaságok, bár ezek itt jóval hatékonyabbak. Nagyon kevés ember termeszt nagyon sok gabonát.
– Igen, mi is számítunk erre, meg tudjuk termelni a kenyerünket – helyeselt Hunnicutt csámcsogva. – Bőven van itt föld ahhoz, hogy megtermeljük és megvan a szükséges berendezésünk is. Lehet, hogy magam is beszállok.
– Hm?
– Persze mindenkinek meglesz a kijelölt projektfeladata. Teljesen ésszerű, össze kell tartanunk mindannyiunknak, legalábbis az elején, de alig várom, hogy elkaphassak néhány bölényt, még egy valódi bölényölő puskát is vettem.
– Hogy érti ezt?
– Van egy cég Montanában, a Shiloh fegyvergyár, amely az igazi bölényölő puskák pontos másolatait készíti. Egy hónappal ezelőtt vettem, Sharps.40-90-es, átkozottul jól lő – mesélte a vadász.
– Egyeseknek itt nagyon nem fog tetszeni a dolog – Popov a vegánokra gondolt, úgy tűnt, ezek között a druidák között ők a legszélsőségesebbek.
– Hát, ha ezek az emberek az hiszik, hogy puskák nélkül harmóniában élhetnek a természettel, jobban teszik, ha olvasnak egy kis Lewist és Clarkot. Egy grizzly medve mit sem tud erről az ő nagy természetszeretetükről, csak azt tudja, hogy mit tud leteríteni és megenni, és mit nem. Néha pedig nem árt emlékeztetni arra, hogy mit nem. Ugyanez a helyzet a farkasokkal is.
– Ugyan már, Foster – csatlakozott Killgore is a társasághoz. Egyetlen olyan eset sem volt, amikor beigazolódott volna, hogy farkasok embereket öltek Amerikában.
Hunnicutt kifejezett ostobaságnak találta a dolgot.
– Csakugyan? Hát elég nehéz panaszkodni, ha az ember a farkas seggén igyekszik kifelé. A halottak nem mesélnek, doki. Na és mi a helyzet Oroszországban, Dmitrij? Mi van ott a farkasokkal?
– A parasztok gyűlölik őket, mindig is így volt, és az állami vadászok helikopterekkel és gépfegyverekkel űzik őket. Nem valami sportszerű, ahogy maguk mondanák.
– Hát nem – értett vele egyet Hunnicutt. – Tisztelettel kell bánni a vaddal. Ez az ő földjük, nem a mienk, és be kell tartani a szabályokat, így ismerhetjük meg őket, tudjuk meg, hogyan élnek, miként gondolkodnak. Ezért vannak a Boone és Crockett-szabályok a nagyvad-vadászatra. Ezért megyek lovon vadászni és teszem lóhátra a zsákmányt. Tisztességesen kell játszani a vaddal szemben, de az emberekkel szemben nem – tette hozzá és kacsintott.
– Vegán barátaink nem értik meg a vadászatot – mondta Killgore szomorúan. – Azt hiszik, hogy majd füvet esznek, és fényképezik az életformákat.
– Baromság – morogta Hunnicutt. – A halál az élet folyamatához tartozik, és mi vagyunk az első számú ragadozó, és ezt az állatok is tudják. Különben is, semmi nem ízlik úgy, mint a nyílt tűzön sütött rénszarvas. Soha nem mondanék le erről az ízről. Ha azok a szélsőségesek nyúleledelt akarnak enni, hát egyék, de nekem senki ne mondja meg, hogy nem ehetek húst. Volt egy zsaru, aki meg akarta nekem mondani, hogy mikor vadászhatok és mikor nem – Hunnicutt kegyetlenül elmosolyodott. – Hát, többé senkit nem nyaggat. A csudába is, én aztán tudom, miként működik a világ.
Megölt egy rendőrt egy ilyen baromság miatt? Nyekulturnij barbár, gondolta Popov. Pedig nyugodtan megvehette volna azt a húst a szupermarketben is. Druida, akinek fegyvere is van, határozottan veszélyes kombináció. Befejezte reggelijét és kiment. Kisvártatva követték a többiek is. Hunnicutt szivart vett elő nyeregtáskájából, meggyújtotta, és úgy indult Killgore Hummerje felé.
– Muszáj a kocsiban cigarettáznia? – bosszankodott az orvos, amikor meglátta.
– Majd kilógatom az ablakon, John. Az istenit, hát maga is a passzív dohányzást ellenző nácik közé tartozik? – bosszankodott a vadász. Aztán mégis meghajolt a pillanat logikája előtt, leeresztette az ablakot, és kitartotta a szivart, amíg az istállókhoz nem értek. Nem tartott soká. Popov felnyergelte a barátságos Aludttejet, kedveskedett neki az étkezdéből hozott almával, aztán kivezette. Nyeregbe szállt, és körülnézett a telepet körülvevő zöldes ámbraszín tengeren. Hunnicutt olyan lovon jött ki, amelyet Dmitrij még soha nem látott, egy appaloosa csődörön, a saját lovának kellett lennie. Közelebbről megnézve...
– Milyen pisztoly ez? – kérdezte Popov.
– M-1873 Colt katonai revolver – felelte Foster, kiemelve a fegyvert a hasonlóképp autentikus Threepersons tokból. – Ez a fegyver hódította meg a nyugatot, Dmitrij. Soha nem lovagolok ki egy barát nélkül – mondta önelégült mosollyal.
– Negyvenötös? – kérdezte az orosz. Filmen látott már ilyet, de a való életben nem.
– Nem,.44-40-es. Negyvennégyes kaliber, negyven szemernyi fekete porral. Száz évvel ezelőtt még ugyanezt a töltényt használták a puskába, mint a pisztolyba, így olcsóbb volt – magyarázta. – És az a golyó szinte mindent megöl, amit csak akar az ember. A bölényt talán nem – ismerte be –, de egy szarvast már biztos.
– Vagy egy embert?
– De mennyire. Kevés ilyen halálos fegyver készült, Dmitrij. Hunnicutt visszatette a revolvert a bőrtokba. – Ez a tok viszont nem igazán autentikus. Threepersonsnak hívják, az hiszem, Billy Threepersons miatt. Rendőrbíró volt a régi szép időkben, indián mellesleg, és a sztori szerint nem akármilyen szolgája a törvénynek. Szóval ő találta föl ezt a fajta tokot a tizenkilencedik század vége felé. Ebből könnyebb előrántani a fegyvert – mutatta be Foster. Popovot lenyűgözte a látvány, hiszen annyi filmen látott ilyet. Az amerikai vadász még széles karimájú westernkalapot is viselt. Popov azon kapta magát, hogy kedveli, bármennyire nagyhangú is.
– Gyere, Jeremiah – mondta Hunnicutt, amikor másik két társuk is megjelent, és előreindult.
– A maga lova? – kérdezte Popov.
– Igen, egy nez percé indián haveromtól vettem. Nyolcéves, pont a megfelelő korban van a számomra. – Foster mosolyogva haladt át a kapun, valaki, aki igazán az elemében van itt, gondolta Popov.
Megint egy ismert útvonalon mentek. Még itt is csak behatárolt tér volt, amelyet bejárhattak, felderíthettek, de ez sem változtatott az élményen. Ma észak felé indult a négyes, lassan haladtak át a prérikutyavároson, majd egész közel az autópályához, ahol elég nagy teherautó-forgalom volt.
– Hol van a legközelebbi város? – kérdezte Popov.
– Arra, úgy ötmérföldnyire – mutatta Killgore. – Nem egy nagyváros.
– Repülőtere van?
– Csak kis magángépeknek – felelte az orvos. – Ha keletnek megy úgy húsz mérföldet, van egy másik város, ott van a körzeti repülőtér, ahol a kávédarálók leszállnak, de innen el lehet jutni Kansas Citybe, onnét pedig már bárhová.
– De nekünk saját kifutópályánk van a Gulfstreamek számára?
– Bizony – helyeselt Killgore. – Az újak egészen Johannesburgig eljutnak innét.
– Ez komoly? – kérdezte Hunnicutt. – Úgy érti, ha akarunk, elmehetünk Afrikába is vadászni?
– Úgy bizony, Foster, de egy kicsit nehéz lenne egy elefántot a lóra tenni, ha leterítette. – A járványügyi szakember felnevetett.
– Hát, talán csak az agyarát – felelte nevetve a vadász. – De én oroszlánra és leopárdra gondoltam, John.
– Az afrikaiak szeretik megenni az oroszlán micsodáját. Tudja, az oroszlán a legférfiasabb az összes állat közül – mesélte Killgore.
– Hogy lehet ez?
– Egyszer egy természetfilmet készítettek, és két hím oroszlánt figyeltek, aki egy tüzelő nőstényt szolgált ki. Átlagban tízpercenként produkáltak, másfél napon keresztül, vagyis egy hím óránként háromszor ment el, harminchat órán keresztül. Nekem ez soha nem sikerült. – Most már valamennyien felnevettek. – Egyébként egyes afrikai törzsek még mindig hisznek abban, hogyha megeszik áldozatuk egy bizonyos testrészét, öröklik annak a testrészének a tulajdonságait. Ezért aztán szeretik megenni az oroszlán golyóit.
– És beválik a dolog? – kérdezte Maclean.
Killgore-nak tetszett a kérdés.
– Ha működne, már nemigen lenne hím oroszlán a földön, Kirk.
– Fején találtad a szöget, John! – És újabb nevetés harsant a hajnalban.
Popovot nem szórakoztatta annyira a társalgás, mint a társait. Az autópálya felé pillantott. Egy Greyhound busz zúgott el száz kilométeres sebességgel, aztán lassított és megállt egy fura kis épületnél. – Mi az? – kérdezte Popov.
– A távolsági buszok megállója – felelte Hunnicutt. – Ilyen kis megállókat tesznek a semmi közepére. Az ember pedig kiül, vár, aztán leinti a buszt mintha stoppolna.
– Aha. – Dmitrij elraktározta az információt, aztán kelet felé fordította lovát. A sólyom, amelyet a múltkor láttak, ismét fent körözött rágcsálókat keresve, hogy ő is reggelizhessen. Popov figyelte egy darabig, de a sólyom úgy tűnt, most nem talál zsákmányt. Még egy órát lovagoltak, aztán visszafelé indultak. Popov Hunnicutt mellett ért az istállóhoz.
– Mióta lovagol?
– Alig több mint egy hete – felelte Dmitrij Arkagyijevics.
– Kezdő létére nagyon jól csinálja – mondta Foster barátságosan.
– Szeretnék többet lovagolni, hogy gyorsabban fejlődjek.
– Mit szólna ma estéhez, napnyugta előtt?
– Köszönöm, Foster, remek lenne. Mondjuk rögtön vacsora után?
– Persze. Találkozunk fél hétkor az istállónál.
– Köszönöm, itt leszek – ígérte Popov. Egy esti lovaglás a csillagfényben, nem lehet akármilyen élmény.
– Van egy ötletem – szólalt meg Chatham, amikor megérkezett munkahelyére, a Javits Buildingbe.
– Mi az?
– Ez az orosz, Szerov. Van róla útlevélképünk, nem?
– De – helyeselt Sullivan.
– Ezt is nyomtassuk plakátra. A bankja feltehetőleg nincs messze a lakásától.
– Ez elképzelhető. Nekem tetszik az ötlet – mondta Tom Sullivan különleges ügynök lelkesen. – Nézzük, milyen hamar tudjuk megcsináltatni.
***
– Szia, Chuck – köszönt a hang a telefonban.
– Jó reggelt, vagy nálatok már délután van, ugye John.
– Épp most ebédeltem – felelte Clark. – Mentetek valamire a Szerov-nyomozással?
– Még semmire – ismerte be a bűnügyi részleg igazgatóhelyettese. – Az ilyesmi nem megy egyik napról a másikra, de azért meglesz. A New York-i iroda keresi a gazfickót. Ha a városban van, meg is találjuk – ígérte Baker. – Eltarthat egy ideig, de megtaláljuk.
– Minél előbb, annál jobb – mutatott rá a Szivárvány Hatos.
– Tudom, mindig így van, de az ilyesmi akkor sem megy egyik napról a másikra. – Baker tudta, hogy most éppen seggbe rúgják, mintha csak félvállról venné a nyomozást. Persze nem így van, de Clark CIA-s, és honnan is tudná, mit jelent zsarunak lenni. – Megtaláljuk az emberedet, John. Legalábbis ha itt van. Gondolom, az angol zsaruk is keresik?
– Persze. Csak éppen fogalmuk sincs, hány személyazonossága van még.
– Neked mennyi lenne az ő helyében?
– Három vagy négy, és mindegyik hasonló, hogy könnyebben emlékezzek rá. Ez a fickó kiképzett kém, úgyhogy feltehetőleg több fedőtörténete is van, amelyeket ugyanolyan könnyen váltogat, mint más az ingét.
– Tudom, John. Azelőtt dolgoztam a kémelhárításnál. Nehezen becserkészhető vad az ilyen, de tudjuk, hogyan vadásszunk rá. Ki tudtatok préselni még valami információt a terroristáitokból?
– Nem valami beszédesek – hallatszott a válasz. – És az itteni zsaruk nem valami hatékonyan hallgatják ki őket.
Gondolom, azt várnád, hogy lassú tűzön pirítsák meg őket? – gondolta Baker. Az FBI az amerikai alkotmányban lefektetett elvek szerint működött. Rá kellett jönnie, hogy a CIA gyakorta nem, és az FBI-osok többségéhez hasonlóan ő is határozottan ízléstelennek találta a dolgot. Soha nem találkozott még Clarkkal, mindössze hírből ismerte. Murray tisztelte ugyan, de neki is voltak fenntartásai vele szemben. Murray egyszer célzott rá, hogy Clark kínzást is használt kihallgatás közben, és ez az FBI-nál túlmegy a határon, bármilyen hatékony is. Az alkotmány nemet mond ebben a kérdésben, és ez a döntő, még az emberrablók esetében is, bár ez az a fajta bűnöző, aki még a szövetségi nyomozóiroda különleges ügynökeinek szemében is megérdemelné.
– Bízzál csak az angol zsarukban. Átkozottul jók, John, és bőven van tapasztalatuk az ilyen IRA-fajtákkal. Tudják, hogyan beszéljenek velük.
– Ha te mondod, Chuck -némi kétely hallatszott Clark válaszából. – Oké, bármihez hozzájutunk, egyenesen az asztalodra kerül.
– Helyes. Mihelyt van valami, jelentkezem, John.
– Köszönöm, viszlát.
Baker úgy érezte a beszélgetés után, ki kéne mennie a fürdőszobába kezet mosni. Beavatták a Szivárvány titkába, tisztában volt a tevékenységével, és bár csodálta katonás hatékonyságát – mint oly sok másik FBI-ügynök, ő is tengerészgyalogos volt korábban, az Iroda a quanticói haditengerészeti támaszpontról verbuválta – néhány igen fontos dologban egész másképp csinálta az Iroda... például abban, hogy nem szegték meg a törvényeket. Ez a John Clark kemény egy szarházi, azelőtt az ügynökségnél volt, és meglehetősen húzós dolgokat csinált, mesélte Dan Murray csodálat és helytelenítés keverékével hangjában. De a csudába is, most egy oldalon állnak, és ez az orosz feltehetőleg egy olyan akciót indított el, amelyik Clark saját családját veszélyeztette. Ezzel a dolog személyes ügy lett, és ezt Bakernek is tiszteletben kellett tartania.
Chávez lefeküdni készült egy újabb hosszú nap után. Hiányzott neki Patsy és JC, akit végül is alig láthatott még, mégsem tagadhatta, hogy jól érzi magát. Érdekes néhány hét volt ez, de hamarosan vége. A sportújságírók már az éremszámlálással vannak elfoglalva – Amerika elég jól szerepelt, de az ausztrálok is taroltak, főleg az úszószámokban – azt latolgatják, melyik ország „nyerte” a játékokat. Három nap múlva lesz a maratoni futás, amely a hagyományok szerint az utolsó olimpiai versenyszám, majd nem sokkal utána a záróünnepség és a láng eloltása. A futók gyalog vagy kocsival már megkezdték bejárni a pályát, memorizálták az emelkedőket és fordulókat, elvégre nem akartak eltévedni, bár feltehetőleg az út mentén végig kiabálók, drukkolók állnak majd. És persze edzettek, az olimpiai falu edzőpályáin futottak, nem annyit, hogy elfáradjanak, hanem csak annyit, hogy izmaik és tüdejük készen álljon a leghosszabb futóverseny gyilkos terhelésére. Chávez úgy vélte, ő maga jó kondícióban van, de soha nem futott még több mint negyven kilométert. A katonáknak tudniuk kell futni, de nem ilyen messzire. És ekkora távolságot lefutni kikövezett utakon, teljesen kikészíti a lábat és a bokát, még a modern futócipők kipárnázott talpa ellenére is. Ezek a nyavalyások igazán jó kondiban lehetnek, gondolta Ding ágyában fekve.
A játékok remekül voltak szervezve, és minden simán ment attól a pillanattól fogva, hogy a nyitónapi ceremónián felgyulladt az olimpiai láng. Mintha csak Ausztrália egész lelke és minden ereje egy célra összpontosult volna, mint amikor Amerika eldöntötte, hogy eljut a Holdra. Mindent csodálatosan csináltak, és ez is csak azt bizonyította számára, hogy az idejét vesztegeti itt. Láthatóan semmi probléma nem volt a biztonsággal, az ausztrál rendőrök barátságosak, értik a dolgukat, és rengetegen vannak. Az őket támogató ausztrál SAS pedig csaknem olyan jó, mint az ő katonái. A Global Security, amely ugyanolyan taktikai rádiókat hozott nekik, mint amilyet a Szivárvány is használt, jó tanácsokkal támogatja őket. A cég meglehetősen jó szállítónak tűnt, és Chávez úgy gondolta, ajánlja is Johnnak, hogy beszélgessenek el velük. Soha nem árt egy külső vélemény.
Egyedül az időjárás nem volt kedvező, az egész olimpia alatt gyötrő kánikula volt. Az elsősegélyhelyeken bőven akadt dolguk az ápolóknak. Még senki nem halt meg, de vagy száz embert kellett kórházba szállítani napszúrás miatt, és vagy harmincszor ennyit láttak el az ausztrál hadsereg ápolói a helyszínen. Azt pedig senki nem számolta, hányan ültek le egyszerűen erőtlenül a járdaszélen és próbálták lehűteni magukat anélkül, hogy megfelelő orvosi ellátást kaptak volna. Chávezt nem zavarta annyira a meleg – soha nem tartott egy kis izzadástól – de mint mindenki más az olimpiai stadionban, ő is hálát adott a párásító rendszerért. A tévések még egy műsort is csináltak róla, ami egyáltalán nem volt rossz reklám a rendszert tervező és felállító amerikai cégnek. Felmerült, hogy egy változatát golfpályákra is telepítik Texasban, és máshol is, ahol ilyen meleg van. Harmincöt fokos hőségből huszonöt fokba menekülni, határozottan kellemes érzés volt. Szinte mint egy zuhany, és a folyosók meg átjárók délután gyakran zsúfolásig teltek a tűző nap elől menekülő emberekkel.
Chávez elalvás előtti utolsó gondolata az volt, hogy nem is olyan rossz üzlet errefelé napolajat gyártani. Mindenfelé táblák figyelmeztették az embereket az ózonrétegben levő lyukra, és Chávez tudta, hogy a nap által okozott bőrrák nem valami kellemes halál. Így aztán embereivel együtt, mint mindenki más, ő is bőségesen bekente magát minden reggel. Már csak néhány nap és visszamennek Angliába, ahol barnaságuk igencsak feltűnő lesz a sápadt angolok közt, az időjárás pedig jó tizenöt fokkal hűvösebb olyan napon is, amelyet az angolok „forrónak” tartanak. Ott, ha huszonnégy fok fölé emelkedik a hőmérő, az emberek már ki sem merészkednek az utcára. Ding nemigen értette azt a régi dalt, amely szerint „csak veszett kutyák és angolok járkálnak a déli verőfényben.” Tálán akkoriban még jóval keményebbek voltak, és ezzel a gondolattal Chávez elaludt.
Popov este hat óra tájt nyergelte fel Aludttejet. Még nem nyugodott le a nap, de már csak egy óra választotta el tőle. Lova pedig, amelyik egész nap csak evett és pihent, egyáltalán nem bánta, hogy foglalkoznak vele. Különben is, most is hozott Aludttejnek egy almát, a kanca pedig úgy vetette rá magát, mint egy ember egy hosszú munkanap utáni első korsó sörére.
Jeremiah, Hunnicutt lova kisebb volt Aludttejnél, de erőteljesebbnek tűnt. Különös külsejű állat volt, világosszürke szőrét nyakától a faráig szinte tökéletesen szögletes sötét színű folt borította. Valószínűleg innen kapta a fajta a „pokróc appaloosa” nevet. Megjelent Foster Hunnicutt is, vállán hozva széles western stílusú nyergét, rátette a pokrócra, majd lehajolva becsatolta a szíjat, felcsatolta colt pisztolyát, legvégül pedig becsúsztatta bal lábát a bal oldali kengyelbe, és felkapaszkodott a lóra. Jeremiah a csődör, szerethette, ha lovagolnak rajta, megérezve a súlyt a hátán, mintha átalakult volna az állat: Büszkén felemelte a fejét, fülét hátrafordítva várta lovasa parancsát. Egy csettintés hallatszott, és a csődör elindult Popov és Aludttej mellett.
– Szép ez a ló, Foster.
– Soha nem volt még ilyen lovam – helyeselt a vadász. – Az appaloosa remek, mindenre használható ló, a nez percé indián törzs tenyésztette ki. Befogták azokat a lovakat, amelyek a spanyol konkvisztádoroktól szöktek meg, és vadon szaporodtak. Hát a nez percék megtanulták, hogyan tenyésszék őket vissza a spanyol fajta arab gyökeréig, és végül ez lett az eredmény. – Hunnicutt durva szeretettel paskolta meg a ló nyakát, és az állatnak láthatóan tetszett a dolog. – Ha engem kérdez, az appaloosa a legjobb ló. Okos, megbízható, egészséges, nem hisztis, mint az arabs, és szerintem átkozottul szép is. Semmiben sem a legjobb, de mindenben átkozottul jó. Remek mindenes lovak. Jeremiah csodálatos vadász és nyomkövető ló. Rengeteg időt töltöttünk a hegyekben rénszarvasra vadászva, még aranyat is talált nekem.
– Tessék? Hogy aranyat?
Hunnicutt felnevetett.
– A montanai birtokomon. A marhatenyésztő ranch része volt, de túl meredek a hegy a tehenek számára. Na szóval, jön egy kis patak ott le a hegyekből. Egy délután hagytam, hogy Jeremiah igyon belőle, és aztán megpillantottam valami fényeset. – Hunnicutt nyújtózkodott. – Arany volt, jókora adag arany és kvarc. Ez a legjobb geológiai formáció az arany számára, Dmitrij. Akárhogy is, úgy gondolom, elég nagy lelőhely van a földemen. Hogy mekkora, nem tudnám megmondani, és most már nem is számít.
– Nem számít? – Popov társa felé fordult a nyeregben. – De Foster, az elmúlt tízezer év során az emberek egymást gyilkolták az aranyért.
– De ennek vége, Dmitrij. Vége, és feltehetőleg örökre.
– De hogyan? Miért? – értetlenkedett Popov.
– Hát nem tud a projektről?
– Egy keveset, de nem annyit, hogy megértsem, amit mondott.
Mi a fene, gondolta a vadász.
– Dmitrij, ezen a bolygón az emberi életnek vége. Befejeződött.
– De...
– Nem mondták el?
– Nem, Foster, ezt a részét nem. Elmondaná?
Mi a fene, gondolta Hunnicutt ismét. Az olimpia csaknem befejeződött. Miért is ne? Ez a ruszki megérti a természetet, a lovaglást, és az biztos, hogy igen fontos és igen húzós dolgot csinált John Brightlingnak.
– Sívának hívják – kezdte, és aztán percekig tartott, míg elmondta. Popov számára eljött az idő, hogy felvegye hivatásos álarcát. Egyszerűen ki kellett kapcsolnia az érzelmeit. Még egy mosolyt is kipréselt magából, hogy iszonyatát palástolja.
– De hogyan terjesztik el?
– Tudja, van egy cég, amelyik szintén Johnnak dolgozik. A Global Security, egy Henriksen nevű fickó a főnöke.
– Igen, ismerem. A maguk FBI-ánál volt.
– Tényleg? Tudtam, hogy zsaru volt, de azt nem, hogy szövetségi. Akárhogy is, az ausztrálok szerződtették őket tanácsadóként az olimpia idejére, és Bill egyik embere terjeszti el a Sívát. Azt mondták, valahogy a stadion légkondicionáló rendszerén keresztül. Az utolsó nap és a záróceremónián fogják a levegőbe juttatni. Másnap mindenki hazarepül, és sok ezer ember viszi magával a világ minden részére a nyavalyást.
– De mi véd meg minket?
– Kapott egy injekciót, miután megérkezett, nem?
– Igen, Killgore azt mondta, hogy valami védőoltás.
– Az is, Dmitrij. Védőoltás. Ez az a vakcina, amely megvédi a Sívától. Én is kaptam. Ez a B vakcina, haver. Van egy másik, az A vakcina, de ennek nem nagyon örülne – folytatta Hunnicutt a magyarázatot.
– Honnan tudja mindezt? – kérdezte Popov.
– Tudja, arra az esetre, ha az emberek rájönnének, mi történt, föl kellett állítani itt egy külső biztonsági rendszert. Én is segítettem felállítani, így aztán el is kellett mondaniuk, miért van szüksége a projektnek külső biztonsági rendszerre. Elég komoly szarról van szó, ember. Ha valaha is rájönnek, mi történt, még az atombombát is ledobhatják ránk. – Foster elvigyorodott. – Nem sokan fogják fel, mit jelent megmenteni a bolygót. Ha ezt mi most nem tesszük meg, nagyjából húsz éven belül minden és mindenki meghal. Nemcsak az emberek. Az állatok is. Nem engedhetjük, hogy ez megtörténjen.
– Értem az álláspontját, teljesen ésszerű – helyeselt Dmitrij Arkagyijevics, és teljesen nyugodt volt a hangja.
Hunnicutt elégedetten bólintott.
– Biztos voltam benne, hogy így látja, haver. És ezért voltak olyan fontosak azok a terrorista akciók, amelyeket szervezett. Ha nincs úgy bedobva a köztudatba a nemzetközi terrorizmus, Bill Henriksen nem biztos, hogy megkapja a munkát, és el tudja juttatni az emberét, aki végrehajtja a feladatot. Úgyhogy kösz, Dmitrij. Maga igen fontos szerepet játszott a projektben. – Hunnicutt szivart húzott elő a zsebéből.
– Köszönöm, Foster – felelte Popov. Lehetséges ez? – tűnődött magában. – Mennyire biztos benne, hogy a dolog működni fog?
– Működnie kell. Én is feltettem ezt a kérdést. Valamelyest beavattak a tervezésbe, mert tudós vagyok. Meglehetősen jó geológus voltam valamikor, elhiheti. Sok mindent tudok. Ez a betegség igazi gyilkos. Az volt a kulcsa, hogy az eredeti Ebolát genetikailag meg tudják változtatni. Emlékszik, mennyire rettegett tőle mindenki másfél évvel ezelőtt, nem?
Popov bólintott.
– De igen. Épp Oroszországban voltam, és emlékszem, mennyire rémisztő volt. – És mennyire rémisztő volt az amerikai elnök válasza, gondolta magában.
– Hát, a projekt tudósai sokat tanultak a dologból. A dolog kulcsa az A vakcina. A járvány megölhet néhány millió embert, de a lényeg a pszichológiai hatás. A vakcina, amit a Horizon a piacra dob, egy élő vírus vakcina, akárcsak a Sabin gyermekbénulás elleni vakcina. De erősítettek rajta. Nem állítja meg a Sívát, hanem terjeszti. Egy hónap, hat hét elteltével jelennek meg a szimptómák. Laborkísérletekkel igazolták.
– Hogyan?
– Hát, ebben Kirknek volt szerepe. Elrabolt néhány embert az utcáról, és rajtuk próbálták ki a Sívát és a vakcinákat. Minden működött. Még sprayjel levegőbe juttatva is, ahogyan Sydneyben használjuk.
– Nagyon nagy dolog megváltoztatni a világot – gondolkodott Popov hangosan. Észak felé nézett az autópálya felé.
– Meg kell tenni, ember. Ha mi nem tesszük meg, akkor mindennek búcsút mondhatunk, Dmitrij. Nem hagyhatjuk.
– Rettenetes ilyet tenni, de látom a dolog logikáját. Brightling zseni; hogy mindezt észrevette, hogy megoldást talált a problémára, aztán volt bátorsága cselekedni. – Popov remélte, nem túlságosan lekezelő a hangja, de Hunnicutt technokrata, nem az a fajta, aki átlátna az emberen.
– Aha – Hunnicutt konyhai gyufával rágyújtott a szivarra. Aztán elfújta a gyufát, addig tartotta, amíg ki nem hűlt, csak azután dobta el a szálat, nehogy préritüzet okozzon. – Zseniális tudós, és tudott cselekedni. Hála istennek, megvoltak hozzá az erőforrásai. Csaknem egybillió dollár volt mindezt megszervezni, és akkor még nem is beszéltem a brazíliai telepről.
– Brazília?
– Van ott egy kisebb változata ennek a telepnek, valahol Manaustól nyugatra, azt hiszem. Még soha nem voltam ott. Az esőerdők nem érdekelnek annyira. Magam a nyílt vidéket szeretem magyarázta Hunnicutt. – Persze az afrikai veld, a síkság, az már más. Azt hiszem, el kell hogy menjek oda vadászni.
– Igen, ezt én is szeretném. Jó lenne látni azt a sok vadállatot boldogan, háborítatlanul a napsütésben – helyeselt Popov, és közben döntésre jutott.
– De mennyire. Az biztos, hogy elkapok egy-két oroszlánt a H&H.375-ösömmel. – Hunnicutt csettintett, és Jeremiah gyorsabb ügetésbe kezdett, Popov pedig megpróbálta követni. Lovagolt már ilyen tempóban korábban is, de most csak nehezen tudott ráhangolódni Aludttej egyenletes mozgására. Ki kellett kapcsolnia minden egyéb gondolatot a fejében, hogy erre figyelhessen, de végül sikerült, és utolérte a vadászt.
– Na és ez a vidék olyan lesz, mint a régi vadnyugat, mi? – Az autópálya úgy jó kétmérföldnyire volt. Teherautók zúgtak el, utánfutóik borostyánszínű fényben ragyogtak. Popov remélte, hogy hasonlóan kivilágított buszok is jönnek majd.
– Ez az egyik dolog, amelyet megteszünk.
– És mindenhová pisztollyal jár majd?
– Revolverrel, Dmitrij – helyesbített Foster. – Egyébként igen. Olyan leszek, mint azok a fickók, akikről olvastam. És összhangban élhetek a természettel. Esetleg találok egy nőt, aki úgy gondolkodik, ahogyan én. Talán építek egy szép kis kunyhót a hegyekben, mint Jererniah Johnson tette, csak éppen nekem nem kell aggódnom a varjú indiánok miatt – tette hozzá kuncogva.
– Foster?
– Mi van? – fordult felé a másik.
– Megnézhetném a pisztolyát? – kérdezte az orosz, és magában azért imádkozott, hogy azt a választ kapja, amit vár.
Azt kapta.
– Hát, persze. – Foster elővette a fegyvert, és a biztonság kedvéért felfelé tartott csővel átnyújtotta.
Popov méricskélte a súlyát és az egyensúlyát.
– Meg van töltve?
– Kevés haszontalanabb dolog van, mint egy töltetlen pisztoly. Ki akarja próbálni? Csak húzza hátra a kakast, és engedje el, de jól teszi, ha szorosan fogja a gyeplőt, Jeremiah hozzászokott a zajhoz, de a magáé nem biztos.
– Értem. – Popov a bal kezébe fogta a gyeplőt, hogy féken tartsa Aludttejet, aztán kinyújtotta jobb kezét, felhúzta a colt kakasát, hallotta az erre a revolverre jellemző összetéveszthetetlen három kattanást, aztán célba vett egy karót, és meghúzta a ravaszt.
Aludttej egy kicsit megrándult az érzékeny füléhez oly közeli zajtól, de egyáltalán nem reagált rosszul, és a golyó súrolta a jó hatméternyire levő, mindössze öt centi vastag karót. Tehát még nem felejtett el lőni.
– Nem rossz, mi? – kérdezte Hunnicutt. – Ha engem kérdez, soha nem csináltak jobban kiegyensúlyozott kézifegyvert ennél.
– Igen, remek fegyver – helyeselt Popov. Aztán megfordult. Foster Hunnicutt tőle alig három méterre ült Jeremiah hátán. Ez megkönnyítette a dolgot. A volt KGB-tiszt ismét felhúzta a kakast, megfordult, célba vette a másik mellkasát, és meghúzta a ravaszt olyan gyorsan, hogy a vadásznak még meglepődni sem volt ideje. Szeme elkerekedett, hogy attól-e, mert felfogta, hogy a lehetetlen megtörténik vele, vagy a nehéz golyó becsapódásától, nem lehetett megmondani, de nem is számított. A golyó egyenesen a szívén ment keresztül. A vadász teste néhány másodpercig mozdulatlan maradt a nyeregben, szeme tágra nyílt a sokktól, aztán élettelenül zuhant a földre.
Dmitrij leszállt a lóról, és három lépéssel a holttest mellett termett, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem maradt benne élet, aztán levette a nyerget Jeremiah-ról, aki közönyösen vette tudomásul gazdája halálát, majd levette a kantárt is. Kicsit meglepte, hogy az állat nem harapott belé azért, amit tett, de elvégre a ló nem kutya. Miután ezzel megvolt, a csődör farára csapott, azt pedig vagy ötven méterrel odébb ügetett, megállt, és legelni kezdett.
Popov pedig visszaült Aludttejre, és csettintve észak felé kormányozta. Hátranézve látta a projekttelep kivilágított ablakait, és eltűnődött azon, vajon fogják-e hiányolni őt vagy Hunnicuttot. Feltehetőleg nem, vélte. Közelebb ért az autópályához. Van ugyan egy falu nyugatra, de úgy döntött, a legjobb esélye a buszmegálló. Esetleg le tud stoppolni egy autót vagy teherautót. Abban nem volt biztos, ezután mit tegyen, de azt tudta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, és amilyen messze csak lehet, el kell tűnnie innen. Popov nem hitt Istenben. Neveltetése nem ilyen irányú volt, és számára az Isten szó legfeljebb „az istenit” káromkodás része volt. De ma megtanult valami fontosat. Azt soha nem tudja meg, hogy Isten létezik-e, de abban már biztos volt, hogy az ördög igen, és ő neki dolgozott, és ez olyan iszonyat volt, amelyet fiatal ezredesként a KGB-nél soha nem élt át.
REPÜLŐK
A FELELEM legalább olyan rossz volt, mint az iszonyat. Popov terepen dolgozó hírszerzőtisztként soha nem élt át igazán rémisztő időszakokat. Mindig volt benne feszültség, különösen a pályája elején, de hamar megtanult bízni a tudásában, és szakértelme mindig is afféle biztonsági takarót jelentett számára, melynek meleg redői alatt lelke megnyugodhatott, de ma nem.
Most idegen terepen tevékenykedett. Nem pusztán idegen országban, hiszen városi ember volt. Tudta, hogy hogyan tűnjön el bármely városban percek alatt, méghozzá oly tökéletesen, hogy a világ egy rendőrsége se bukkanjon a nyomára. De ez nem város. A buszmegállótól százméternyire szállt le Aludttejről, ismét nem sajnálta az időt, hogy levegye a nyerget és a kantárt, mert egy felnyergelt, lovas nélküli ló felhívja magára a figyelmet, míg egy ló különben feltehetőleg nem. Legalábbis nem errefelé, ahol sokan tartanak kedvtelésből ilyen állatot. Aztán átmászott a szögesdrót kerítésen, és a buszmegállóhoz gyalogolt. Üres volt. Az üres, fehérre festett falon nem talált menetrendet. Meglehetősen egyszerű betonépítmény volt, vastag tetővel, hogy állja a kemény téli viharokat és feltehetőleg a tornádókat is, amelyekről Popov csak olvasott, de soha nem tapasztalta meg őket. A pad is betonból készült. Popov kis időre leült, hogy elmúljon a remegése. Soha nem érzett még ilyet életében. Ha ezek az alakok hajlandók milliókat, sőt billiókat megölni, biztos egy másodpercet sem haboznak, hogy elvegyék az ő életét. El kell tűnnie innét.
Tíz perccel azután, hogy megérkezett, az órájára pillantott, és aggódni kezdett. Lehet, hogy ilyenkor már nem is jön erre busz. Ha nem, akkor is jönnek személyautók, teherautók, és talán...
Az út szélére állt, és felemelte a kezét. A kocsik jó százharminc kilométeres sebességgel zúgtak el mellette, nemigen lehetett idejük időben észrevenni a sötétben, nemhogy még fékezni és megállni miatta. De negyed óra múlva egy krémszínű Ford pickup teherautó lehúzódott az út szélére.
– Hová megy, haver? – kérdezte a sofőr. Farmernak tűnt, úgy hatvanéves lehetett, arca és nyaka ráncos a túl sok napsütéstől.
– A repülőtérre a legközelebbi városba. El tudna vinni? – kérdezte Dmitrij és beszállt. A sofőr nem használt biztonsági övet, ami feltehetőleg a törvénybe ütközik, akárcsak a hidegvérrel elkövetett gyilkosság, és ez épp elég ok volt arra, hogy Popov el akarjon tűnni innét.
– Persze, amúgy is azon a lehajtón hajtok le. Hogy híják?
– Joe, Joseph – mondta Popov.
– Engem meg Pete-nek. Ugye nem idevalósi?
– Nem. Eredetileg Angliából jöttem – folytatta Dmitrij, és fölvette az angol akcentust.
– Aha. És mi hozta erre?
– Üzlet.
– És milyenfajta? – kíváncsiskodott Pete.
– Tanácsadó vagyok, afféle közvetítő.
– Na és hogy rekedt itt, Joe? – kérdezte a sofőr.
Mi ütött ebbe az alakba? Lehet, hogy rendőr? Úgy kérdezősködik, mintha a második főigazgatóságról jött volna.
– A... barátomnak valami családi zűrje támadt, és kirakott itt a buszmegállóban, hogy várjam meg a buszt.
– Aha. – Ennyi elég volt neki, nyugodott meg Popov, és áldotta magát, amiért ilyen jó hazugságot talált ki. Tudja, épp most lőttem le és öltem meg valakit, aki meg akarta ölni magát és mindenkit, akit csak ismer... Ez is azok közé az alkalmak közé tartozott, amikor az igazság egyszerűen nem használ se neki, se másnak. Agyában vadul forogtak a kerekek. Jóval gyorsabban, mint ennek a vacak pickupnak a kerekei, mert a gazda láthatóan nem volt hajlandó lejjebb nyomni a gázpedált. Az úton minden jármű elzúgott mellettük. A farmer idősebb ember volt, és nyilvánvalóan türelmes fajta. Ha Popov vezetett volna, hamar végére jár, mi a végsebessége ennek a nyavalyás teherautónak. De így is alig tíz perc múlva felbukkant a lehajtót jelző zöld tábla, rajta egy repülőgép sziluettjével. Popov csak nehezen vett erőt magán, hogy ne csapdossa öklével a könyöklőt, mikor a sofőr szép lassan lehajtott a lehajtón, majd jobbra fordult a kis körzeti repülőtér felé. Még egy perc, és a US Air Express ajtajánál voltak.
– Köszönöm, uram – mondta Popov távozáskor.
– Jó utat, Joe – felelte a sofőr barátságos kansasi mosolyával. Popov sietve belépett a kis terminálba, majd az alig húsz méterre levő pulthoz ment.
– New Yorkba szeretnék menni, első osztályon, ha lehet – mondta a hivatalnoknak.
– Tizenöt perc múlva indul egy gépünk Kansas Citybe, onnét pedig elérheti a US Airways La Guardia-i járatát, Mr...
– Demetrius – felelte Popov az egyetlen megmaradt hitelkártyáján szereplő nevet. – Joseph Demetrius – mondta, aztán elővette tárcáját, és átnyújtotta a kártyát. Volt egy útlevele is ezen a néven, New Yorkban egy bank széfjében. A hitelkártya jó volt, nagy összegre érvényes, és semmit nem terhelt rá az elmúlt három hónap során. A hivatalnok feltehetően úgy gondolta, hogy gyorsan dolgozik, de Popovnak a mosdóba is ki kellett még mennie, és mindent elkövetett, hogy ne látszódjon rajta a szükség. Ebben a pillanatban döbbent rá, hogy egy töltött revolver van a nyeregtáskájában, ettől pedig azonnal meg kell szabadulnia.
– Oké, Mr. Demetrius. Itt a jegye, az egyes kapu. És itt a másik a New York-i járatra, az A-34-es kaputól indul, és az első osztályon a 2C ülés az öné. Van valami kérdése, uram?
– Nem, nem, köszönöm. – Popov átvette a jegyeket, és zsebre vágta őket, aztán a bejárat felé nézett, ahol az induló gépek táblája volt. Arra indult, de megállt egy szemétládánál, és miután körülnézett, óvatosan kivette táskájából a hatalmas revolvert, letörölte és a szemétbe hajította. Ismét körülnézett a terminálban. Nem, senkinek nem tűnt fel, mit csinált. Megnézte a nyeregtáskát, van-e még benne valami, de tökéletesen üres volt. Megnyugodva ment a biztonsági ellenőrző ponthoz, és a fémdetektor szerencsére nem csipogott. A gumiszalagról fölvette bőr nyeregtáskáját, körülnézett, megtalálta a férfimosdót, és mire egy perc múlva előbukkant, sokkal jobban érezte magát.
Ennek a kis repülőtérnek mindössze két kapuja volt, de volt bárja is, és Popov következő útja ide vezetett. Ötven dollár készpénze volt a tárcájában. Nem sajnált belőle ötöt, hogy felhajtson egy dupla vodkát, mielőtt megteszi a következő száz lépést a kapuig. Átadta jegyét ellenőrzésre, majd az ajtóhoz irányították. Propelleres repülőgép volt, évek óta nem ült ilyenen. De ez alkalommal egy nyitott, egycsavaros, dupla fedelű gépbe is beszállt volna, ez pedig mégiscsak egy Saab 340B rövid hatósugarú gép volt. Öt percre rá forogni kezdtek a propellerek, és Popov kezdett megnyugodni. Harmincöt perc Kansas Cityig, ott negyvenöt perc várakozás, majd irány New York, egy 737-es első osztályán, ahol ingyen adják az alkoholt. Szerencséje volt, egyedül ült a repülőgép bal oldalán, senki nem akart beszélgetni vele, márpedig neki gondolkodnia kellett, méghozzá alaposan és gyorsan, ha nem is elkapkodva.
Lehunyta szemét, amikor a repülőgép gurulni kezdett, és a motorok zaja elnyomott minden más zajt. Oké, tehát mit tudtál meg, és mit kezdhetsz ezzel a tudással, gondolta. Két elég egyszerű kérdés, de ahhoz, hogy megválaszolja a másodikat, előbb végig kell gondolnia a választ az elsőre. Már csaknem imádkozott Istenhez, akinek létezésében nem hitt, de inkább csak kinézett az ablakon a sötét tájra, míg agya egy másfajta sötétségben forgolódott.
Clark felriadt. Éjjel három volt Herefordban, nyilván valami rosszat álmodott, de hogy mit, arra nem emlékezett. Megfoghatatlan, alaktalan felhőként lebegett csak tudata körül. Biztos volt benne, hogy kellemetlen álom volt, és hogy mennyire, az abból látszott, hogy fel is ébresztette, márpedig ez veszélyes terepmegbízásokkor is csak ritkán fordult elő vele. Rádöbbent, hogy remeg a keze, és nem tudta miért. Elhessegette a gondolatot, hátára fordult, és ismét lehunyta szemét. Holnap költségvetési megbeszélés lesz. Elvégre a Szivárvány parancsnokaként munkájának lényege az, hogy könyvelőt játszik. Talán erről álmodtam, gondolta a párnán nyugtatva fejét. Maradék életemet könyvelők közt kell töltenem, azon vitatkozva, honnan jön a pénz, mennyi és hogyan kell elkölteni...
Simán landoltak Kansas Cityben, és a Saab repülőgép a terminálhoz gördült, és végül megálltak a propellerek. Egy szerelő odament, kötéllel rögzítette a propeller végét, nehogy forogni kezdjen, mialatt az utasok leszállnak. Popov az órájára pillantott. Néhány perccel korábban érkeztek. Kilépett a tiszta esti levegőbe, majd bement a terminálba. Három kapuval odébb kell beszállnia az A-34-es járatra, mindenesetre ellenőrizte, hogy biztos legyen a dologban, majd ismét megkereste a bárt. Itt a dohányzást sem tiltották, ami elég szokatlan az amerikai repülőtereken. Popov beleszagolt a cigarettafüstbe, eszébe jutott ifjúsága, amikor Trud cigarettákat szívott. Már ott tartott, hogy kér egy cigit valamelyik amerikaitól, aztán lemondott róla, megelégedett azzal, hogy megiszik még egy dupla vodkát az egyik sarokasztalnál a fal felé fordulva, hogy senkinek ne legyen oka emlékezni arra, hogy ő itt járt. Harminc perc múlva bemondták a járatát. Popov tíz dollárt hagyott az asztalon, és az üres nyeregtáskával együtt kiment. Miért is cipelem ezt magammal? – tűnődött el, aztán megválaszolta. Azért, mert esetleg valakinek feltűnne, miért száll fel repülőre valaki csomagok nélkül. Így aztán magánál tartotta, és berakta az ülés fölötti rekeszbe. A legjobb újság az volt, hogy a szomszédos ülés, a 2D üres maradt. Popov átült, és az ablak felé fordult, hogy a stewardess még kevésbé emlékezhessen az arcára. Aztán a Boeing 737-es elhátrált a kaputól, és belefúrta orrát a sötétbe. Popov visszautasította a felkínált italt, eleget ivott már, és bár némi alkohol segít rendbe tenni a gondolatait, túl sok viszont elkábítja. Épp elég dolgozik már a szervezetében ahhoz, hogy ellazuljon, és ennyi elég.
Pontosan mit is tudott meg ezen a napon? És hogy illik mindez ahhoz, amit megtudott a nyugat-kansasi telepen? A második kérdésre könnyebb volt válaszolni, mint az elsőre. Semmi olyat nem tudott meg ma, ami bármiben is ellentmondott volna a projekt természetének, helyszínének, vagy akár dekorációjának. Nem mondott ellent az ágya mellett levő magazinoknak, vagy a tévé mellett levő videokazettáknak, sem az étkezdében vagy a folyosón hallott beszélgetésfoszlányoknak. Ezek a mániákusok ki akarják irtani a világot pogány hitük nevében, de hogy a csudába győzhet meg bárkit is erről, és milyen bizonyítékokat adhat bárkinek is erről, és egyáltalán ki legyen ez a valaki? Olyasvalakinek kell lennie, aki egyrészt hisz neki, másrészt képes tenni valamit. De ki az? Az is problémát okoz, hogy megölte Foster Hunnicuttot, igaz, nem volt választása. Meg kellett szöknie a projekttől, és ez volt az egyetlen módja, hogy ne vegyék észre, így viszont teljes joggal gyilkossággal vádolják, ami az jelenti, hogy rendőrök letartóztathatják. És akkor hogyan juttathatja el a hírt bárkinek is, hogy megállítsa ezeket a kibaszott druidákat? Nincs a világon olyan rendőr, aki elhinné ezt a mesét. Túl abszurd, túl groteszk a normális emberi agy számára, és az is biztos, hogy a projektnek van valami fedősztorija, amelyet igen gondosan építettek föl arra az esetre, ha bármiféle hivatalos vizsgálódás lenne. Ez a legalapvetőbb biztonsági intézkedés, Henriksen maga dolgozhatta ki.
Carol Brightling az irodájában állt. Épp most nyomtatta ki a levelet, amelyet a Fehér Ház személyzeti főnökének írt. Szabadságot szeretne kivenni, hogy egy különleges tudományos projekten dolgozhasson. Korábban már megbeszélte a kérdést Arnie van Dammmal, akinek nem volt semmi komoly kifogása a dolog ellen. A férfi testbeszéde egyértelműen elárulta, hogy nem fogják hiányolni. Hát, ami azt illeti, én sem őt, gondolta az asszony, és hideg pillantást vetett a monitorra.
Dr. Brightling összehajtotta a levelet, borítékba rakta, lezárta, majd az asszisztense íróasztalára tette, hogy az másnap továbbítsa. Megtette a dolgát a projektért és a bolygóért, itt az idő, hogy távozzon. Régóta, nagyon régóta nem érezte John karját maga körül. A válásuk nagy nyilvánosságot kapott, így kellett hogy legyen. Soha nem kapta volna meg az állást a Fehér Házban az ország egyik leggazdagabb emberének feleségeként. Ő pedig lemondott a férfiról, ő pedig nyilvánosan a mozgalomról, mindarról, amelyben közösen hittek, és amely hit nevében megszületett bennük a projekt eszméje. De John ugyanúgy nem szűnt meg hinni, ahogy a nő sem. Így sikerült bejutni a kormányba, elérni azt, hogy gyakorlatilag bármely szigorúan bizalmas anyaghoz hozzáférhetett, amelyeket aztán elküldött Johnnak, amikor a férfinak szüksége lehetett rá. És ami a leglényegesebb, hozzájutott a biológiai hadviselés információihoz is, így megtudhatták, min dolgozik az USAMRIID és a többi, hogy megvédje Amerikát, így tudhatták, milyennek kell lennie a Sívának ahhoz, hogy legyőzzön bármely vakcinát, kivéve természetesen azt, amelyet a Horizon Corporation állít elő.
De nagy árat fizetett érte. John mindenféle fiatal nőkkel mutatkozott a nyilvánosság előtt, és nem kétséges, hogy sokukkal le is feküdt, hiszen mindig is szenvedélyes férfi volt. Ez olyasvalami volt, amelyet nem vitattak meg a nyilvános válás előtt, és ez okból mindig kellemetlen meglepetés volt számára, ha valamely társadalmi eseményen mindketten részt vettek, hogy mindig egy csinos fiatal jószág volt John oldalán, és mindig másik, hiszen rajta kívül senkivel nem alakított ki igazi kapcsolatot. Carol Brightling igyekezett meggyőzni magát, hogy ez jó, hiszen azt jelenti, hogy ő az egyetlen nő, aki igazán számít John életében, és ezek a bosszantó fiatal nők mindössze arra jók, hogy levezessék a férfi hormontermelését... De akkor sem volt olyan kellemes látni, és még rosszabb volt belegondolni, amikor egyedül volt odahaza mindössze Jiggs társaságában, és többnyire sírt magányában.
De ezekkel a kis személyes megfontolásokkal szemben ott volt a projekt. Fehér házbeli munkája csak megerősítette hitében. Itt mindent láthatott, az új atomfegyverek részleteitől a biológiai háborús jelentésekig. Az irániak kísérlete, hogy járványt idézzenek elő, még azelőtt volt, hogy ő a kormányba került. Egyszerre rémisztette el és bátorította fel a dolog. Megrémisztette, mert valódi veszélyt jelentett országára, ráadásul komoly munka kezdődött, hogy elhárítsanak bármely ehhez hasonló támadást a jövőben, viszont felbátorította, mert hamar kiderült, hogy a hatékony védekezés igen nehéz, hiszen a vakcinákat a kórokozókhoz kell szabni. Végeredményként az irániak által indított járvány mindössze jobban felhívta a közvélemény figyelmét a fenyegetésre, és ez azt jelenti, hogy könnyebb lesz az A vakcinát eladni a közvéleménynek... vagyis a kormányhivatalnokok itt és szerte a világon kapva kapnak a felkínált gyógyszeren. A megfelelő időben ő is megjelenik majd az OEOB irodájában, hogy tekintélyével támogassa ezt a alapvető közegészségügyi intézkedést, és ebben a kérdésben adnak a szavára.
Dr. Carol Brightling kilépett irodájából, balra fordult a széles folyosón, majd ismét balra, aztán le a lépcsőn, parkoló kocsijához. Húsz perc múlva bezárta kocsiját, fölsietett lakása lépcsőjén, ahol az ajtóban a hűséges Jiggs várta, és mint mindig, a karjába ugrott, és a mellkasához dörzsölte szőrös fejét. Véget ért a tíz év nyomorúság. És bár nehéz volt elviselni az áldozatot, a jutalom nem marad el, a bolygó ismét zöld lesz, és helyreáll a természet megérdemelt dicsősége.
Jó érzés volt ismét New Yorkban lenni. Bár a lakásába nem mert visszatérni, de legalább városban volt, ahol olyan könnyen eltűnhet, mint a patkány a szeméttelepen. A taxisofőrrel az Essex House-ba, ebbe a Central Park South-i menő hotelbe vitette magát, és Joseph Demetrius néven jelentkezett be. Szerencsére volt minibár a szobájában. Popov töltött magának a kis üveg amerikai vodkából. Túl ideges volt ahhoz, hogy bosszankodjon, milyen rossz az igazihoz képest. Most, hogy döntött, felhívta a légitársaságot a szükséges információért, órájára pillantott, aztán felhívta a portát és szólt, hogy telefonon ébresszék föl hajnali fél négykor. Embertelen dolog. Aztán anélkül, hogy levetkőzött volna, belezuhant az ágyba. Holnap reggel be kell hogy szerezzen néhány dolgot, aztán a bankba is be kell mennie, hogy kivegye a Demetrius névre szóló útlevelet a trezorból. Aztán kivesz ötszáz dollárt egy bankautomatából a Demetrius néven váltott MasterCardja jóvoltából, és biztonságban lesz... ha nem is teljesen, de inkább, mint most, eléggé ahhoz, hogy bízzon magában és a jövőben, bármilyen legyen is az, amennyiben a projektet meg tudják állítani. És ha nem, akkor legalább tudni fogja, mit kerüljön el ahhoz, hogy életben maradjon. Esetleg – mondta magában lehunyt szemmel, félig részegen.
Clark a szokásos időben ébredt. JC már jobban aludt, végül is már két hete a világon volt, és ezen a reggelen összehangolta magát a ház urával. John épp végzett a reggeli borotválkozással, amikor meghallotta unokája reggeli nyöszörgését a hálószoba felől, ahol a gyerek meg Patsy aludt. Sandyt is felébresztette a hang, bár John ébresztőórája sosem: Anyai vagy inkább nagyanyai ösztöne láthatóan kiszűrte, mi fontos neki, és mi nem. Clark kiment a konyhába, bekapcsolta a kávéfőzőt, aztán kinyitotta az ajtót és bevette a Times, a Daily Telegraph és a Manchester Guardian reggeli kiadását. Rá kellett jönnie, hogy az angol újságok cikkei sokkal lényegre törőbbek, mint az amerikai újságok többsége, és jobban is vannak megírva.
Szépen nő a kissrác, mondta magában John, mikor Patsy mellén JC-vel bejött a konyhába Sandyvel a nyomában. A lánya most nem ivott kávét, feltehetőleg attól félt, hogy a koffein bejut az anyatejbe. Inkább maga is tejet ivott, Sandy pedig nekiállt reggelit készíteni. John Conor Chávez pedig a maga részéről vígan reggelizett, és tíz percre rá már a nagyapja is, reggeli közben a BBC-re hangolta a rádiót, és a reggeli híreket hallgatta, kiegészítve az előtte levő újságokat. Mind a nyomtatott, mind az elektronikus média megerősítette; hogy a világ alapvetően békés hely lett. A vezető hír az olimpiai játékok volt, ahonnan Ding minden este jelentkezett – persze számára, annyi időzónával odébb, reggel volt – és a beszélgetés rendszerint azzal végződött, hogy Clark JC kis arcához tartotta a telefont, hogy a büszke apa néha elkaphasson egy-egy nyivákolást.
6.30-ra John már felöltözött, és kilépett az ajtón. Ma reggel, ellentétben néhány másikkal, a sportpályára hajtott reggeli tornára. A 1-es osztag tagjai már ott voltak, még mindig kevesebben voltak a megszokottnál a kórházbeli lövöldözésnél elszenvedett veszteségek miatt, de kemények és büszkék voltak, mint azelőtt. Fred Franklin őrmester vezette ma reggel a gyakorlatokat, Clark pedig engedelmesen követte az utasításokat. Ha nem is volt ugyanolyan ügyes, mint a fiatalok, de azért igyekezett lépést tartani, és ezzel is kivívni a tiszteletüket. Igaz, kapott néhány elkedvetlenítő pillantást, amely azt sugallta, mit képzel magáról ez a vénember. A hasonlóképp csökkentett létszámú 2-es osztag a pálya másik oldalán tornászott, itt Eddie Price irányított. Fél órával ezután Clark ismét lezuhanyozott. Kicsit furának találta, hogy naponta kétszer is zuhanyozzon kilencven perc leforgása alatt, de az ébredés utáni zuhany annyira élete részévé vált, hogy nem tudott leszokni róla, és annyira megizzadt a közös tornától, hogy kénytelen volt másodszor is lezuhanyozni. Miután ezzel megvolt, felvette „főnöki” öltönyét, bement a főhadiszállás épületébe, elsőként megnézte a faxgépet, és talált is egy üzenetet az FBI-főhadiszállásról, mely szerint semmi új fejlemény nincs a Szerov ügyben. A második fax azt tudatta vele, hogy kora reggel egy csomagot kézbesítenek számára a Whitehallból, de azt már nem közölték, mi áll benne. Majd megtudom, legyintett John, és bekapcsolta a kávéfőző gépet.
Al Stanley nem sokkal nyolc előtt érkezett, még nem heverte ki teljesen a sebesüléseit, de a korához képest gyorsan gyógyult. Bill Tawney alig két percre rá érkezett, és a Szivárvány vezetősége a helyén volt, jöhetett az újabb munkanap.
Mély álmából riasztotta a telefon. Popov a kagyló felé tapogatózott a sötétben, nem találta, újra próbálta.
– Igen.
– Fél négy van, Mr. Demetrius – hallotta a központos hangját.
– Igen, köszönöm – felelte Dmitrij Arkagyijevics, azzal felkapcsolta a lámpát, és lelendítette lábát a szőnyegre. A telefon mellett levő cédulán ott állt a szám, amelyet tárcsáznia kellett: kilenc... zéró-egy-egy-négy-négy...
Alice Foorgate néhány perccel korábban érkezett, az íróasztalfiókba tette retiküljét, leült, és nekilátott átnézni jegyzeteit, mi várható a nap folyamán. Ja igen, költségvetési értekezlet. Mr. Clark meglehetősen rosszkedvű lesz délután. Aztán megszólalt a telefon.
– Mr. John Clarkkal kell beszélnem – mondta egy hang. – Szabad kérdeznem, ki hívja?
– Nem, nem szabad – hallotta.
A titkárnő pislogni kezdett zavarában. Már csaknem azt mondta, hogy ebben az esetben nem kapcsolhatja, aztán mégsem tette. Túl korán volt még ahhoz, hogy udvariatlan legyen, Várakoztatóra tette a bejövő hívást, és megnyomott egy másik gombot.
– Önt keresik az egyes vonalon, uram.
– Ki az? – kérdezte Clark.
– Nem hajlandó elárulni, uram.
– Oké – morogta John. Ő is lenyomott egy gombot, aztán megszólalt. – Itt John Clark beszél.
– Jó reggelt, Mr. Clark – üdvözölte egy ismeretlen hang.
– Ki az? – kérdezte John.
– Van egyközös ismerősünk. Sean Gradynek hívják.
– Igen? – Clark keze megfeszült a kagylón, aztán gyorsan lenyomta a telefonra kapcsolt magnetofon gombját.
– Ennélfogva ön Joszif Andrejevics Szerov néven ismer engem. Találkoznunk kell, Mr. Clark.
– Igen, nagyon szívesen – felelte John nyugodtan. – Hogy képzeli?
– Úgy gondolom, hogy ma New Yorkban. Szálljon fel a British Airways Concorde 1-es számú járatára, ami a JFK ra megy, és a Central Park-i állatkert bejáratánál várom. Az a vörös téglaépület, amely úgy néz ki, mint egy kastély. Pontosan tizenegy órakor ott leszek. Van kérdése?
– Azt hiszem, nincs. Oké, tizenegy, New Yorkban.
– Köszönöm, viszlát. – Ezzel elnémult a telefon, és Clark újabb gombokat nyomott le.
– Alice, idehívná Billt és Alistairt, kérem?
Alig három perc múlva ott voltak.
– Ezt hallgassátok meg, fiúk – mondta John, és lenyomta a play gombot a magnetofonon.
– Ördög és pokol – jegyezte meg Bill Tawney alig egy másodperccel megelőzve Al Stanleyt. – Találkozni akar veled. Vajon miért?
– Csak egy módon tudhatom meg. El kell érnem a Concorde New York-i járatát, Al. Felébresztenéd Malloyt, hogy helikopterrel elvigyen Heathrow-ra?
– Elmész? – kérdezte Stanley, pedig nyilvánvaló volt a válasz.
– Miért is ne? A fenébe is, legalább van ürügyem megszabadulni attól a nyavalyás költségvetési értekezlettől – vigyorgott John.
– Ez igaz, viszont veszélyes lehet.
– Értesítem az FBI-t, hogy küldjenek oda néhány embert, és velem lesz egy barátom is. – Clark.45-ös Berettájára célzott. – Hivatásos kémmel van dolgunk, számára sokkal veszélyesebb a dolog, mint az én számomra, hacsak nem valami egészen bonyolult akció készülődik odaát, azt viszont észrevennénk. Beszélni akar velem. Profi, és ez azt jelenti, hogy el akar mondani valamit, esetleg kérni valamit. Én az előbbire szavazok.
– Egyetértek – bólintott Tawney.
– Ellenvetés? – kérdezte Clark két legmagasabb rangú beosztottját. De nem volt. Mindketten ugyanolyan kíváncsiak voltak, mint ő. De azért úgy vélték, meg kell tenni New Yorkban a megfelelő biztonsági óvintézkedéseket. Ez nem lehet probléma.
Clark az órájára nézett.
– Odaát még reggel négy sincs, és ma akar találkozni velem. Nem húzza az időt. Vajon miért e sietség? Van valami elképzelésetek?
– Esetleg meg akar győzni, hogy semmi köze a kórháznál történtekhez. Ettől eltekintve... – Tawney a fejét rázta.
– Az időzítés a probléma. A gép fél tizenegykor indul, John mutatott rá Stanley. – Egyetlen fontos ember sincs ilyenkor még a munkahelyén.
– Akkor fel kell őket ébreszteni. – Clark a telefonjára pillantott, majd lenyomta az FBI-főhadiszállás gyorstárcsázó gombját.
– FBI – közölte egy ismeretlen hang.
– Chuck Baker igazgatóhelyettest kérem.
– Nem hiszem, hogy Mr. Baker jelenleg bent lenne.
– Tudom. Hívja odahaza. Mondja meg neki, hogy John Clark keresi. – Szinte hallotta a kétségbeesett morgást a vonal másik oldalán, de a parancsot elég komolynak tűnő hang adta ki, végre kellett hajtani.
– Hello – hallatszott egy perc múlva egy meglehetősen álmos hang.
– Chuck, itt John Clark beszél. Valami történt a Szerov-ügyben.
– Mi történt? – És mi a fenének nem tudtál négy órát várni vele? Legalábbis ezt gondolhatta Chuck, ha nem is mondta ki.
John elmagyarázta. Érződött, hogy ébredt fel pillanatok alatt Baker a vonal másik oldalán.
– Oké – mondta. – Oké, intézkedem, hogy néhány emberünk a reptéren várjon, John.
– Köszönöm, Chuck. És bocs, hogy ilyen korán felébresztettelek.
– Semmi gond. Viszlát, John.
A többi könnyen ment. Malloy a reggeli tornája után beállított az irodába, és telefonált, hogy a helikopter álljon készenlétben. Nem tartott soká. Az egyetlen nehézség az volt, hogy erős ki- és befelé tartó légi forgalmon keresztül kellett áthaladniuk, de a helikopter végül leszállt a repülésirányítás épületénél, onnan a repülőtér biztonsági szolgálatának kocsija vitte Johnt a megfelelő terminálra, ahol húsz perccel azelőtt lépett a váróterembe és vette fel jegyét, hogy a gép elindult volna. Ily módon nem kellett áthaladnia az ellenőrző kapun se, és így megkímélték a kínos magyarázkodástól, miért van nála pisztoly, amely az Egyesült Királyságban kicsit olyan volt, mintha azt kellett volna közölnie, hogy valami gusztustalan fertőző betegsége van. A kiszolgálás az angolokra jellemző módon remek volt, és már a felszállás előtt pezsgővel kínálták, de visszautasította. Aztán bemondták a járatot, Clark pedig a folyosón keresztül felszállt a világ leggyorsabb személyszállító repülőgépére, a New York-i JFK nemzetközi repülőtérre induló 1-es járatra. A pilóta elmondta a szokásos felszállás előtti tudnivalókat, aztán egy traktor eltolta a kaputól ezt a túlméretezett vadászgépet. Nem egész négy óra és újra az Államokban leszek, gondolta John. Hát nem csodálatos a légi utazás? És még jobb, hogy itt van az ölemben a futárral érkezett csomag. Bizonyos Dmitrij Arkagyijevics Popov személyes dossziéja. Clark biztos volt benne, hogy alaposan megszerkesztették, de még így is érdekes olvasmány lesz. Köszönöm, Szergej Nyikolajics, gondolta John az oldalakat lapozgatva, mikor a Concorde a levegőbe emelkedett, és nyugatnak fordult Amerika felé. Rögtön látta, hogy eredeti KGB-iratok. A fénymásolt oldalak némelyikén kis tűlyukakat látott a bal felső sarokban, ami azt jelentette, hogy abból az időből való, amikor a KGB még gombostűvel tűzte össze a lapokat tűzőgép helyett, amit az angol MI-6-tól vett át, még az 1920-as években. Olyan apróság volt ez, amelyet csak valódi bennfentesek ismertek.
Clark úgy az Atlanti-óceán északi részének közepe táján járhatott, amikor Popov negyed nyolckor ismét felébredt, ez alkalommal saját magától. Felküldette a reggelit és tisztálkodott, felkészült a zsúfolt napra. Negyed kilenckor kilépett a hotelból, és először is egy férfiruhaboltot keresett, amelyik már nyitva van. Egy ideig nem sok sikerélménye volt, míg végül talált egyet, amely pontban kilenckor kinyitott. Harminc percre rá pedig már volt is egy drága, de nem igazán passzoló szürke öltönye, azonkívül ingek, nyakkendők. Visszavitte őket a hotelszobába, és azonnal át is öltözött. Ideje volt elindulni a Central Parkba.
A Central Park állatkertjét őrző épület elég különös. Téglából készült, és tetején mellvédek voltak, mintha fegyveres támadást kéne visszavernie. Ugyanakkor falai tele voltak ablakokkal, és az egész épület nem hegytetőn, hanem mélyedésben épült, ellentétben egy igazi várkastéllyal. Az amerikai építészeknek elég sajátságos elképzeléseik vannak, gondolta Popov. Körbejárta a környéket. FBI-ügynököket keresett, esetleg CIA-tereptiszteket. Biztos, hogy vannak itt néhányan, hogy fedezzék a találkozót. Esetleg le is tartóztassák? Hát, ez ügyben semmit nem tehet. Most kiderül, hogy ez a John Clark igazi hírszerzőtiszt-e. Ennek a szakmának megvannak a szabályai, és szakmai becsületből és udvariasságból Clarknak be kell tartania őket. Nagy kockázatot vállal, és Clarknak ezt tiszteletben kell tartania, mégsem lehet biztos benne. Igaz, az ember nem sok mindenben lehet biztos ezen a világon.
Dr. Killgore a szokott időben megjelent az étkezdében, de meglepő módon sem orosz barátja, sem Foster Hunnicutt nem volt ott. Lehet, hogy mindketten elaludtak? A szokásosnál húsz perccel tovább reggelizett, aztán úgy döntött, hogy le vannak ejtve, és nélkülük indult az istálló felé. Itt újabb meglepetés várta. Mind Aludttej, mind Jeremiah a karámban volt, egyikükön sem volt sem nyereg, sem kantár. Persze Killgore nem tudhatta, hogy mindkét ló maga tért haza az előző este. Killgore nem értette a dolgot, mindenesetre mindkét állatot visszavezette rekeszébe, mielőtt felnyergelte volna saját lovát. Még negyed órát várt odakint a karámban, remélve, hogy barátai felbukkannak, amikor mégse, Kirk Maclean társaságában ellovagolt nyugat felé reggeli kirándulásukra.
Az ilyen álcázott munka a szakma legérdekesebb része, gondolta Sullivan. Most egy Consolidated Edison feliratú furgont vezetett, és az ehhez illő kék overallt viselte. Ruhája elég bő volt ahhoz, hogy egy tucat fegyvert is elrejtsen alatta, de ami még jobb, gyakorlatilag láthatatlan volt. Annyi ilyen egyenruhát látni New York utcáin, hogy az ember észre sem veszi őket. Sietve szervezték meg ezt a rejtett megfigyelést, de így is nem kevesebb, mint nyolc ügynök volt már a találkozó színhelyén. Valamennyien a célalany, Szerov útlevélfényképével ellátva, bármire mennek is vele. Nem tudhatták sem azt, hogy milyen magas, sem azt, hogy milyen súlyos, és ez azt jelentette, hogy egy ÁFF-et keresnek, vagyis egy átlagos fehér fickót, akiből legalább hárommillió van New York Cityben.
Partnere Frank Chatham, nyakkendőben, öltönyben ült, várakozott a British Airways 1-es járatának érkezési termináljában. Az ő overallálcája a Con Ed furgonban volt, amelyet Sullivan a terminál elé állított. Fogalmuk sem volt, ki ez a Clark, akivel találkozniuk kell, csak annyit tudtak, hogy Baker igazgatóhelyettes átkozottul fontosnak tartja.
A repülőgép pontosan érkezett, Clark az 1C ülésen utazott, felállt, és elsőként hagyta el a repülőgépet. Nem volt nehéz megismernie FBI-os kísérőjét.
– Engem vár?
– A nevét, uram?
– John Clark. Gondolom, Chuck Baker...
– Igen, uram. Kérem, kövessen. – Chatham kivezette a terminálból, elhaladva a bevándorlási hivatal és a vámtisztviselők mellett. John ismét úgy lépett be egy ország területére, hogy nem pecsételtek az útlevelébe. A Con Ed furgont nem volt nehéz észrevenni, Clark anélkül, hogy mondták volna, odament hozzá és beszállt.
– Jó napot, John Clark vagyok – köszönt a sofőrnek.
– Tom Sullivan. Frankkel már találkozott.
– Induljunk, Mr. Sullivan – mondta John.
– Igen, uram. – A furgon rögtön indult is. Chatham hátul belebújt kék overalljába.
– Nos, uram, pontosan mi történik itt?
– Találkozom egy fickóval.
– Szerovval? – kérdezte Sullivan az autópályára fordulva.
– Igen, de a valódi neve Popov. Dmitrij Arkagyijevics Popov. Valaha a KGB ezredese volt, megvan a személyes dossziéja, útközben elolvastam. A terroristákkal való kapcsolattartás szakértője, és valószínűleg több kapcsolata van, mint egy telefontársaságnak.
– Ő az a fickó, aki megszervezte azt az akciót, amelyik...
– Igen – bólintott John a jobb oldali első utasülésen. – Azt az akciót, amelynek a célpontja a feleségem és a lányom volt. Legalábbis az elsődleges célpontok.
– A fenébe! – jegyezte meg Chatham, felhúzva cipzárját. Ezt nem tudták. – És maga találkozni akar ezzel a gazfickóval?
– Az üzlet, az üzlet, fiúk – mutatott rá John, de nem volt biztos benne, hogy így is érez.
– És maga kicsoda?
– Ügynökség. Legalábbis ott voltam. – Honnan ismeri Mr. Bakert?
– Jelenleg kicsit más vonalon dolgozom, és együttműködünk az Irodával. Főleg Gus Wernerrel, de újabban Mr. Bakerrel is.
– Csak nem annál az alakulatnál dolgozik, amelyik elintézte a rossz fiúkat a kórháznál, Angliában?
– Én vagyok a főnökük – közölte Clark. – De ezt inkább ne terjesszék, jó?
– Nem probléma – felelte Sullivan.
– Mr. Szerov ügyén dolgoznak?
– Igen, ez az egyik ügy, amely az íróasztalunkon van.
– Mijük van róla? – kérdezte John.
– Az útlevélfényképe. Gondolom, magának is.
– Nekem annál jobb van. A hivatalos KGB-fotója. Jobb, mint az útlevélkép. Olyan, mint egy rendőrségi fénykép, szemből és profilból, de tízéves már. Mijük van még?
– Bankszámlák, hitelkártya-elszámolások, postafiók, de cím még nincs. Most ezen dolgozunk.
– Miért keresik? – szólt John következő kérdése.
– Főként összeesküvés – felelte Sullivan. – Terrorakciók szervezése, kábítószer-csempészet. Ezek elég tág megfogalmazások, és általában olyan esetekben használjuk őket, amikor nem igazán tudhatjuk, mi történik valójában.
– Letartóztathatják?
– De mennyire. Ahogy meglátjuk – felelte Chatham hátul. Akarja, hogy megtegyük?
– Nem vagyok biztos benne. – Clark hátradőlt a kényelmetlen ülésen, és nézte a közeledő New York-i panorámát. Nagyon kíváncsi volt, mi a csuda történik itt, de hamarosan megtudom, gondolta magában. Minden egyes perccel közelebb kerül ahhoz az emberhez, aki fegyvereseket uszított a feleségére és a lányára. Elég mogorva arccal meredt a közeledő városra, de az FBI-ügynököknek nem tűnt fel.
Popov úgy gondolta, hogy két FBI-osnak tűnő alakot is kiszúrt, nem is beszélve a pár egyenruhás rendőrről, akik vagy részesei a nyilván itt gyülekező megfigyelő csoportnak, vagy nem. De nem volt választása. Találkoznia kell Clarkkal, és ez azt jelenti, hogy nyilvános helyen kell mutatkoznia, különben egyenesen be kell mennie az oroszlánketrecbe, amire nem tudta rászánni magát. Itt azért van némi esélye. Ha délnek megy, hamar eléri a metróállomást, és lerohanva elkaphat egy vonatot. Ezzel biztos, hogy lerázza a jó részüket, és kap egy lehetőséget. Ledobja az öltönyt, megváltoztatja a külsejét, fölveszi a nadrágzsebébe gyűrt kalapot, és ha kell, arra is van esélye, hogy ne vegye föl a kapcsolatot. És annak is kicsi a kockázata, hogy valaki lelője, legalábbis nem Amerika legnagyobb városa szívében. De a legjobb esélye mégis az, ha beszél Clarkkal.
Ha olyan igazi profi, mint amilyennek hiszi, akkor köthetnek üzletet. Muszáj, hogy így legyen. Dmitrij Arkagyijevics jól tudta, hogy egyiküknek sincs más választása.
A furgon átment az East Riveren, és a zsúfolt utcákon át nyugatnak tartott. John az órájára nézett.
– Semmi probléma, uram. Tíz perccel előbb ott leszünk – nyugtatta meg Sullivan.
– Helyes – felelte John feszülten. Most, hogy közeledett a találkozó, teljesen úrrá kellett lennie érzelmein. John Terence Clark szenvedélyes ember volt, és munkája közben nemegyszer szabadjára engedte természetét, de most nem engedhette meg. Bárki legyen is az az orosz, ő hívta el a találkozóra, és ez jelent valamit. Hogy mit, azt még nem lehet tudni, de annyi biztos, hogy valami szokatlan történik. Neki pedig félre kell tennie a gondolatot, hogy milyen veszélyben volt a családja. Jéghidegnek kell lennie ezen a találkozón, ezért aztán a Con Ed furgon első ülésén Clark kényszerítette magát, hogy nagyokat lélegezzen, ellazuljon, és végül valamelyest sikerült is elérnie. Aztán úrrá lett rajta a kíváncsiság. Az orosznak tudnia kell, hogy Clark tisztában van vele, mit is tett, mégis kérte ezt a találkozót, és ragaszkodott hozzá, hogy minél előbb ejtsék meg. Ez is jelent valamit, mondta magában John. A furgon átfúrta magát a forgalmon, és balra fordult a Fifth Avenue-ra. Clark ismét az órájára pillantott. Tizennégy perccel korábban értek oda a megbeszélt időnél. A furgon átvágott a jobb oldalra és megállt. Clark kiszállt és délnek tartott a zsúfolt járdán. Elhaladt a használt könyveket és egyéb vacakokat áruló árusok hordozható faszekrényei mellett. Mögötte az FBI-ügynökök továbbindultak a furgonnal, és megálltak a találkozóhely közelében. Papírokkal a kezükben kiszálltak, és túlságosan is feltűnően valódi Con Ed-alkalmazottakként néztek körül, legalábbis John így gondolta. Aztán jobbra fordult, lement a lépcsőn, és felnézett a vörös téglaépületre. Valaki ilyennek képzelhetett száz évvel ezelőtt egy várkastélyt. Nem kellett soká várnia.
– Jó napot, John Clark – hallott egy férfihangot maga mögül.
– Jó napot, Dmitrij Arkagyijevics – felelte anélkül, hogy megfordult volna.
– Nagyon helyes – mondta a hang elismerően. – Gratulálok, hogy megtudta az egyik nevemet.
– Jó hírszerzési támogatásunk van – folytatta John, még mindig nem fordulva meg.
– Jól utazott?
– Gyorsan. Még soha nem ültem Concorde-on. Egyáltalán nem kellemetlen. Nos, Dmitrij, mit tehetek önért?
– Először is, elnézését kell kérnem, amiért kapcsolatban voltam Gradyvel és az embereivel.
– Na és mi a helyzet a többi incidenssel? – kérdezte Clark hirtelen ötlettel, kockázatos húzás volt, de ilyen kedvében volt.
– Ezek nem érintették önt közvetlenül, és mindössze egyetlen ember halt meg.
– De az egy beteg kislány volt – vágta rá John sietve.
– Nem, a Világparkhoz semmi közöm nem volt. A berni bankhoz igen, a tőzsdéshez Bécs mellett igen, ezek az én akcióim voltak, de a Világpark nem.
– Vagyis, bevallja, hogy köze volt három terrorista akcióhoz. Ugye tudja, hogy ez törvényellenes?
– Tisztában vagyok vele – felelte az orosz szárazan.
– Na és mit tehetek önért? – kérdezte John ismét.
– Sokkal inkább az a kérdés, hogy én mit tehetek önért Mr. Clark.
– És mi az? – John még mindig nem fordult meg. De biztos volt benne, hogy vagy fél tucat FBI-ügynök figyeli őket, feltehetőleg egy puskamikrofon is veszi a beszélgetést. Ó maga annyira sietett, hogy nem volt ideje megfelelő hangrögzítőt elrejteni öltönyében.
– Clark, elmondhatom magának, mi volt az oka ezeknek az akcióknak, és hogy ki az az ember, aki mögöttük áll. Iszonyú dolog, magam is csak tegnap tudtam meg, nem egészen huszonnégy órával ezelőtt, mi célt szolgált mindez.
– Na és mi célt szolgált? – kérdezte John.
– Hogy csaknem minden embert kiirtsanak a bolygón – felelte Popov.
Clark ettől már megállt és megfordult. Látta, hogy elég jó a KGB-dossziéban levő kép. – Ez valami filmforgatókönyv? – kérdezte hűvösen.
– Clark, tegnap Kansasban voltam. Ott tudtam meg, milyen tervei vannak ennek a „projektnek”. Lelőttem és megöltem azt az embert, aki elmondta, hogy megszökhessek. Az az ember, akit megöltem, Foster Hunnicutt volt, egy vadászkalauz Montanából. Mellbe lőttem a saját Colt negyvennégyes pisztolyával. Innen az autópályához mentem, stoppal eljutottam a legközelebbi körzeti repülőtérig, onnét Kansas Citybe, és végül New Yorkba. A hotelszobámból hívtam magát, nem egész nyolc órával ezelőtt. Igen, Clark, tudom, módjában áll letartóztatni engem, nyilván elég embere figyel most minket, feltehetően az FBI-tól. – Beszélgetés közben lassan sétáltak a ketrecek között. – Mindössze intenie kell és engem letartóztatnak, én pedig épp az előbb mondtam el magának annak az embernek a nevét, akit lelőttem és a helyszínt is. Azonkívül elkaphatnak terrorakciók szervezéséért, és feltételezem, kábítószer-csempészésért is. Mindezzel tisztában vagyok, mégis én kértem ezt a találkozót. Gondolja, tréfából, John Clark?
– Talán nem – felelte a Szivárvány Hatos, és alaposabban szemügyre vette beszélgetőtársát.
– Nagyon helyes. Ebben az esetben azt javaslom, vigyen el a helyi FBI-irodába vagy valami más biztonságos helyre, ahol a megfelelő körülmények között adhatom át mindazt az információt, amire szüksége van. Mindössze a szavát kérem, hogy nem tartóztatnak le.
– Ha ezt mondom, elhiszi nekem?
– Igen. Maga CIA-s, tisztában van a játékszabályokkal. Clark bólintott.
– Oké, a szavamat adom. Ha igazat mond.
– John Clark, bárcsak ne lenne igaz – mondta Popov. – Higgye el, azt kívánom, bárcsak ne lenne az, tovaris.
John a szemébe nézett, és félelmet látott benne... nem is félelmet, valami még mélyebbet. Ez az alak az előbb bajtársnak nevezte, ez pedig jelent valamit, főleg az adott körülmények között.
– Jöjjön – mondta John, megfordult, és a Fifth Avenue felé tartott.
– Itt az alanyunk, fiúk – jelentette egy női ügynök a rádióba. Maga Szerov barátunk díszcsomagolásban. Várjatok, megfordulnak és az Ötödik felé tartanak.
– Ez komoly? – kérdezte Frank Chatham, aztán ó is megpillantotta a két férfit, amint sietős léptekkel közeledik a furgon felé.
– Van errefelé egy konspirációs lakásuk? – Igen, van, de...
– Azonnal oda megyünk – adta ki Clark az utasítást. – Felfüggeszthetik a rejtett megfigyelést. Szálljon be, Dmitrij – mondta, és kinyitotta a tolóajtót.
A konspirációs lakás mindössze tízsaroknyira volt. Sullivan leparkolt a furgonnal, és mind a négyen bementek.
KIALVÓ LÁNG
A KONSPIRÁCIÓS lakás háromemeletes barna téglaépület volt, évtizedekkel ezelőtt ajándékozta a szövetségi kormányzatnak egy hálás üzletember, akinek elrabolt fiát élve előkerítette a Szövetségi Nyomozó Iroda. Főleg olyan ENSZ-diplomaták kihallgatásához használták, akik ilyen vagy olyan módon, de együttműködtek az amerikai kormánnyal, és egyike volt azon helyeknek is, amelyeket Arkagyij Sevcsenko, a mostanáig legmagasabb rangú szovjet disszidens használt. Kívülről nem volt rajta semmi figyelemre méltó, belül viszont igen bonyolult biztonsági rendszere volt. Három szobájában hangrögzítő rendszer volt, kétirányú tükrök, azonkívül a szokásos asztalok, és a szokásosnál jóval kényelmesebb székek. Éjjel-nappal volt itt személyzet, általában a New York-i iroda valamelyik kezdő ügynöke, aki egyszerű őr volt.
Chatham fölvezette őket a legfelső emeleti interjúszobába, és Clark meg Popov helyet foglalt az egyik ablaktalan fülkében. Beállították a mikrofont és a szalagos magnetofont. Az egyik tükör mögött tévékamera volt hozzácsatlakoztatott videofelvevővel.
– Oké – mondta Clark, közölte a helyet, dátumot és időt. – Társaságomban van Dmitrij Arkagyijevics Popov ezredes, a volt szovjet KGB-től. Jelen interjú témája a nemzetközi terroristatevékenység. Az én nevem John Clark, a központi hírszerző ügynökség tereptisztje vagyok. Azonkívül jelen vannak...
– Tom Sullivan különleges ügynök...
– És...
– Frank Chatham különleges ügynök...
– Az FBI New York-i irodájából. Dmitrij, elkezdené kérem? mondta John.
Popov átkozottul zavarban volt, és az első néhány percben érződött is a hangján. A két FBI-ügynök arcáról sütött a hitetlenkedés az első fél órában, egész addig, amíg Popov a kansasi reggeli lovaglásokhoz nem ért.
– Maclean? Mi volt a keresztneve? – kérdezte Sullivan.
– Kirk, azt hiszem, de lehet, hogy Kurt, de azt hiszem, inkább K-val végződött – felelte Popov. – Hunnicutt azt mondta, hogy embereket rabolt el New Yorkban, hogy kísérleti malacoknak használják őket a Síva vírussal.
– A fenébe – tört ki Chatham. – Hogy nézett ki a fickó?
Popov igen pontosan leírta, még a haja hosszát és a szeme szíriét is.
– Mr. Clark, mi ismerjük ezt az alakot. Kihallgattuk egy fiatal nő, Mary Bannister eltűnése miatt, és egy másik nő, Anne Pretloe is eltűnt igen hasonló körülmények között. A rohadt életbe, azt mondja, megölték őket?
– Nem, azt mondtam, hogy kísérleti alanyokként használták őket ehhez a Síva betegséghez, amelyet Sydneyben akarnak elterjeszteni. Így haltak meg.
– Horizon Corporation. Itt dolgozik ez a Maclean. A munkatársai azt mondták, hogy elutazott a városból.
– Igen, most Kansasban találják meg – bólintott Popov.
– Tudja, milyen nagy a Horizon Corporation? – kérdezte Sullivan. – Elég nagy. Oké, Dmitrij, mit tud arról, hogyan akarják elterjeszteni a vírust? – fordult vissza az orosz felé Clark.
– Foster azt mondta, valahogy a stadion légkondicionáló rendszerén keresztül. Mindössze ennyit tudok.
John elgondolkodott. Ma van a maratoni futás, ami az utolsó versenyszám, ezt követi este a záróünnepség. Nem sok idejük van gondolkodni. Megfordult, felemelte a kagylót, és Angliát tárcsázta.
– Adja nekem Stanleyt – mondta Mrs. Foorgate-nek.
– Alistair Stanley – hallatszott kisvártatva beosztottja hangja.
– Al, itt John. Keresd meg Dinget, és mondd meg neki, hogy azonnal hívjon fel itt. – John beolvasta a telefonon levő számot. Most rögtön, azonnal, Al. És komolyan mondom, hogy ebben a másodpercben.
– Megértettem, John.
Clark órája szerint négy és fél perc telt el, mire a telefon megcsörrent.
– Szerencséd van, hogy elértél, John. Épp öltöztem, hogy menjek megnézni a mara...
– Fogd be a szád, és jól figyelj, Domingo – szólt rá Clark élesen.
– Igen, John, mondjad – felelte Chávez, és közben elővette jegyzetfüzetét. – Ez komoly? – kérdezte néhány másodperc múlva.
– Mi annak véljük, Ding.
– Olyan, mintha valami rossz filmből lenne. – Chávez fel nem fogta, mi haszna lenne ilyenből bárkinek is.
– Ding, bizonyos Joszif Andrejevics Szerovtól tudom mindezt. Jelenleg itt van velem.
– Oké, értem, Mr. C. Mikor kell megtörténnie ennek a dolognak?
– Feltehetőleg valamikor a záróünnepélykor. Van még valami esemény ma a maratonin kívül?
– Nem, ez az utolsó, és nem is lenne semmi dolgunk a verseny végéig. A stadion várhatóan délután öt körül kezd majd megtelni, aztán jön a záróünnepély, és mindenki hazamegy. – Beleértve engem is, tette hozzá gondolatban.
– Nos, pontosan ekkorra tervezik, Ding.
– És azt akarod, hogy állítsuk meg.
– Pontosan. Igyekezzetek. Jegyezd meg ezt a számot. Itt leszek egész nap az STU-4-en. Mostantól minden beszélgetésünk lehallgatásvédett, oké?
– Értettem. Jobb lesz, ha megyek, John.
– Indulj – hallotta apósa hangját. – Bye.
Chávez letette a kagylót, de már azon gondolkodott, hogyan csinálja. Először is össze kellett gyűjtenie a csapatát. Valamennyien ugyanazon az emeleten voltak. Kiment a folyosóra, mindegyikük ajtaján kopogtatott, és beszólt, hogy jöjjenek át az ő szobájába.
– Oké, emberek, lesz némi munkánk. Elmondom, miről van szó – kezdte, aztán jó öt percig csak mesélt.
– Uram Isten – nyögte ki Tomlinson valamennyiük helyett. Ez az egész teljesen hihetetlen volt, de ezek az emberek megszokták, hogy különös információkat halljanak, és azok alapján cselekedjenek.
– Meg kell találnunk a párásító rendszer irányítószobáját. Mihelyt ez megvan, valaki őrizni fogja. Egymást váltjuk. George és Homer, ti kezdtek, aztán Mike és én váltunk fel. Legyen, mondjuk kétórás váltás kívül és belül. Rádiók mindvégig bekapcsolva. Ha kell, habozás nélkül lőhetünk.
Noonan is hallotta az eligazítást.
– Ding, ez az egész nagyon valószínűtlennek hangzik.
– Tudom, Tim, de akkor is cselekednünk kell.
– Ha te mondod, ember.
– Induljunk – állt fel Ding.
– Eljött a nap, Carol – mondta John Brightling volt feleségének. – Nem egész tíz óra, és a projekt megkezdődik.
Az asszony ledobta Jiggset a padlóra, odarohant a férfihoz és megölelte.
– Ö, John.
– Tudom – mondta férje. – Hosszú idő volt. És nem sikerült volna nélküled.
Ott volt Henriksen is.
– Oké, húsz perccel ezelőtt beszéltem Wil Gearinggel. Pontosan a záróünnepség kezdete előtt fogja berakni a sívás tartályt. Az időjárás is nekünk dolgozik. Megint forróság lesz Sydneyben. Az jósolják, harminchat fok fölé megy a hőmérséklet. Az emberek ki sem fognak jönni a pára alól.
– És mélyeket lélegeznek – bólintott dr. John Brightling. A test ezzel a módszerrel is igyekszik leadni a hőt.
Chávez már a stadionban volt, és máris elöntötte az izzadság az egyre nagyobb melegtől. Kíváncsi volt, kibírja-e az összes maratoni futó az aznapi versenyt, vagy valamelyikük holtan esik össze. Tehát a Global Security, amelynek az embereivel köszönőviszonyban vannak, szintén része az akciónak. Remélte, az összes arcra, amelyet a két rövid közös konferencián látott, emlékezni fog, de először is meg kell keresnie Wilkerson alezredest. Öt percre rá meg is találta a biztonságiak pihenőhelyiségében.
– Jó reggelt, Chávez őrnagy.
– Hé, Frank, van egy kérdésem.
– Mi az, Ding?
– A párásító rendszer honnan jön?
– A pumpa az ötös szekciónál van, a rámpától balra.
– Hogy jutok oda?
– Úgy, hogy elkéri tőlem az ajtó kulcsát és a riasztó kódját. Miért, öregfiú?
– Látni szeretném.
– Valami probléma van, Ding? – kérdezte Wilkerson.
– Talán. Gondolkodnom kell – folytatta Chávez. Próbált valami meggyőző hazugságot kitalálni. – Mi van, ha valaki arra akarja felhasználni, hogy valami vegyi anyagot juttasson a levegőbe? Gondoltam, esetleg...
– Ellenőrzi? A globalosok egyike megelőzte, haver. Gearing ezredes ellenőrizte az egész berendezést. Ugyanazért aggódott, mint maga, de egy kicsit korábban.
– Nos, megtehetem én is?
– Miért?
– Mondjuk, hogy paranoia – felelte Chávez.
– Hát, gondolom az. – Wilkerson felállt székéből, levette a falról a megfelelő kulcsot. – A riasztó kódja: Egy-egy-három-három-hathat.
Tizenegy-harminchárom-hatvanhat, memorizálta Ding.
– Remek. Köszönöm alezredes.
– Örömömre szolgált, őrnagy – felelte az SAS alezredese. Chávez kiment a szobából odakint váró embereihez, és visszasiettek a stadionba.
– Elmondtad, mi a probléma? – kérdezte Noonan.
Chávez a fejét rázta.
– Nem kaptam rá felhatalmazást. John elvárja, hogy magunk oldjuk meg a dolgot.
– Na és ha a barátaink fel vannak fegyverkezve?
– Nos, Tim, arra viszont felhatalmaztak minket, hogy a szükséges erőt alkalmazzuk.
– Zűrös lehet – figyelmeztette az FBI-ügynök, aki a katonáknál jobban aggódott a helyi törvények és bíráskodás miatt.
– Igen, feltételezem. Használjuk a fejünket is, oké? Tudjuk, hogyan kell.
Kirk Maclean munkája a projektnél az volt, hogy szemmel tartsa a környezetvédelmi támogatási rendszert, főleg a légkondicionálót és a túlnyomás-biztosító rendszert, nem is értette, miért kellett ezt felszerelni. Elvégre az épületben mindenki megkapta a B vakcina injekcióját, és akkor sem lehetnek veszélyben, ha a Síva bejut az épületbe. De feltételezte, hogy John Brightling egyszerűen csak a tökéletességig akarja vinni a védekezést, és ezt egyáltalán nem bánta. Hamar végzett napi munkájával, javarészt tárcsákat és feljegyző rendszereket kellett ellenőriznie, és mind a normál operatív sáv kellős közepén volt. Utána kedve támadt lovagolni egyet. Bement a közlekedési irodába, levette a projekt egyik Hummerjának a kulcsát, aztán kihajtott a pajtába a lovához. Újabb húsz perc múlva már felnyergelte ötszázas lovát, és észak felé tartott. Lassan baktatott a gabonamezők közötti sávokon, ahol a mezőgazdasági gépek fordultak. Megállt az egyik prérikutyavárosnál, majd az autópálya felé baktatott tovább, amely a projekt birtokának északi határát jelezte. Úgy negyvenpercnyi lovaglás után valami szokatlant látott.
Az amerikai nyugat minden eldugott vidékén él keselyűnépesség, itt, mint a legtöbb ilyen helyen, a helybéliek pulykakeselyűknek hívták őket, tekintet nélkül arra, valójában milyen fajtájúak. Ezek a jókora dögevők messziről megismerhetők voltak méretük és randaságuk miatt. Fekete tollak, csupasz vörös fej, nagy és erőteljes csőr, amely alkalmas arra, hogy a halott állatok testéről letépje a húst. A természet hulladékeltakarítói. Vagy mások szerint a természet temetkezési vállalkozói. Bármilyen gusztustalanok is egyesek szemében, az ökoszisztéma fontos részei. Maclean látta, hogy vagy hat ilyen madár is köröz valami fölött északkeleten a magas fűben. Hat ilyen madár elég sok. Aztán észrevette, hogy továbbiak is vannak, újabb szögletes fekete alakokat pillantott meg három kilométernyire a fűben. Valami nagy állat pusztulhatott el, ezért gyűlt össze ennyi madár, hogy lepucolja – megegye. Ezek a madarak igen óvatosak, sokáig köröznek a dög fölött. Megbizonyosodnak arról, hogy amit látnak és szagolnak, nem él már. Nem képes felugrani, megsebezni őket, amikor lemennek táplálkozni. A madarak igen törékeny teremtmények. A levegőben érzik otthon magukat; és ahhoz, hogy repülni tudjanak, tökéletes kondícióban kell lenniük.
Mit ehetnek? – tűnődött Maclean. Arrafelé irányította a lovát, de lassan lépkedett, nem akarta a szükségesnél jobban elijeszteni a madarakat. Kíváncsi volt, vajon megijeszti-e őket a ló és lovasa. Feltehetőleg nem, de kisvártatva fény derül a természetnek erre a kis rejtélyére.
Akármi is az, a madaraknak ízlik, látta öt perc múlva. Elég undorító látvány, de legalább annyira az, amikor mi hamburgert eszünk, legalábbis a tehenek szempontjából. Ez a természet törvénye. A keselyűk megeszik a tetemet, feldolgozzák a proteint, aztán kiadják magukból, visszajuttatva a talajba a tápanyagot, hogy az élet láncolata tovább folytatódjon, az élet-halál örök körforgásában. Olyan sok madár volt, hogy még száz méterről sem lehetett megállapítani, min lakomáznak. Feltehetőleg szarvas vagy villás szarvú antilop. Legalábbis a madarak számából ítélve, és abból, hogy fejüket lelecsapva fogyasztják el azt az élőlényt, amelyet a természet visszakövetelt magának. Vajon mibe halnak bele a villás szarvúak? Szívinfarktus? Agyvérzés? Rák? Elég érdekes lesz megtudni, és néhány éven belül a projekt valamelyik orvosa talán majd felboncol egyet – mármint ha előbb érnek oda, mint a keselyűk, amelyek megennék a bizonyítékot. Amikor már csak ötvenméternyire volt, megállította lovát. Bármit ettek is a madarak, láthatóan kockás inget viselt. Maclean közelebb nógatta lovát, ekkor már a keselyűknek is feltűnt. Először csak felé fordították rémes vörös fejüket, kegyetlen fekete szemükkel ránéztek, aztán odébb szökelltek, végül felemelkedtek a levegőbe.
– Ó, a fenébe – szólalt meg Maclean halkan, amikor közelebb ért. A nyakat már eltisztították, részben kilátszott a gerinc, és néhány helyen már az inget is széttépték az erős csőrök. Tönkretették az arcot is, eltűnt a szem, valamint a bőr és a hús nagy része, de a haj érintetlen maradt, és...
– Uram Isten... Foster? Mi történt veled, ember? – Csak amikor még közelebb húzódott, látta a kis vörös kört a sötét ing kellős közepén. Maclean nem szállt le lováról. Foster halott, és láthatóan lelőtték. Körülnézett, patanyomokat látott. Egy vagy két ló volt itt... de inkább kettő, döntötte el. Elhátrált és úgy határozott, hogy amilyen gyorsan csak a lova bírja, visszamegy a projekthez. Negyed órába tellett, ötszázas lova alaposan kifáradt, lovasa remegett. Maclean leugrott a lóról, bepattant Hummerjébe, és száguldott vissza a projekt épületébe; hogy megkeresse John Killgore-t.
Chávez jellegtelen szobát látott, mindössze csövek acélból és műanyagból és a pumpa, amely már mozgott, hiszen az automatika néhány perccel ezelőtt beindította a párásító-hűtő rendszert. Chávez első gondolata pedig az volt: Mi van, ha a vírus már a rendszerben van? Az előbb jöttem keresztül rajta, és mi van, ha belélegeztem a rohadékot?
De itt volt, és ha így áll a helyzet, akkor... de nem. John azt mondta, hogy csak jóval később akarják megmérgezni a rendszert, és az orosz feltehetőleg tudja, mi történik. Az embernek bíznia kell a hírszerzési forrásaiban. Egyszerűen muszáj. Ebben a szakmában élet vagy halál múlik a kapott információkon.
Noonan lehajolt, és megnézte a csővezetékről lelógó klórtartályt. – Úgy látom, gyári termék, Ding – mondta az FBI-ügynök. Nem mintha ez sokat jelentett volna. – Látom, hogy lehet kicserélni. Itt le kell kapcsolni a motort – mutatta –, lezárni ezt a szelepet egy olyan kulccsal, mint amilyen ott van a falon, lecsavarni, feltenni az újat, újra kinyitni a szelepet, beindítani a pumpa motorját. Szerintem harminc másodperc alatt meg lehet csinálni, talán annyi sem kell. Piff-puff és már meg is van.
– És ha már megtették? – kérdezte Chávez.
– Akkor baszhatjuk – vont vállat Noonan. – Remélem, jók az információid, haver.
Odakint a párának klórszaga volt, olyan, mint az amerikai városi víznek, győzködte magát Chávez reménykedve, és pontosan azért használnak klórt, mert megöli a kórokozókat. Ha jól emlékszik rá, ez az egyetlen elem az oxigén mellett, amely lehetővé teszi az égést. Legalábbis úgy emlékezett, hogy ezt olvasta valahol.
– Mi a véleményed, Tim?
– Azt hiszem, kivitelezhető a dolog, de átkozottul nagy kaliberű hadművelet bárkinek is. Különben is, Ding, ki a fene csinálna ilyesmit? És miért, az ég szerelmére?
– Gondolom, majd megtudjuk. De egyelőre az a dolgunk, hogy úgy őrizzük ezt a helyet, mint a legértékesebb pontot az egész világon. Oké – fordult Ding az embereihez. – George és Homer, ti kezdtek. Ha vizelnetek kell, engedjétek ki a padlóra. – Valamennyien látták, hogy van bent lefolyó. – Mike meg én intézzük kint a dolgokat. Tim, te is maradj a közelben. Nálunk van a rádió, így kommunikálunk. Két óra őrség, két óra pihenő, de akkor sem távolodhatunk el messzebb ötven méternél innen. Kérdések?
Tomlinson őrmester tette fel a kérdést.
– Ha valaki bejön, és megpróbál szórakozni ezzel?...
– Megállítod, ahogy csak tudod. És segítséget kérsz rádión.
– Értettem, főnök – mondta George, Homer Johnston pedig helyeslően bólintott.
Chávez két társával együtt kiment. A stadion időközben megtelt, az emberek látni akarták a maraton rajtját... aztán mi van? – tűnődött Ding. Csak ülnek itt és várnak három órát? Nem, inkább két és felet. Ez a maratoni átlagos időtartama. Huszonhat mérföld, negyvenkét kilométer körülbelül, rohadt nagy táv futva megtenni. Számára kínzóan nagy, vallotta be magának Chávez. Olyan távolság, amelyet jobb helikopterrel vagy akár teherautón megtenni. Pierceszel és Noonannel együtt kiment az egyik rámpára, és az ott lógó tévét figyelte.
Mostanra a futók összegyülekeztek a rajtvonal mögött. A tévé közelképet mutatott némelyik esélyesről, és a riporter elmondta életrajzukat. A helyi ausztrál kommentátor még a fogadási arányokat is ismertette. Nagy pénzeket tettek a kenyaira, bár volt egy amerikai is, aki előző évben csaknem fél perccel döntötte meg a rekordot a bostoni maratonin – feltehetőleg hatalmas eredmény egy ilyen versenyen –, és volt egy harmincéves holland is, aki amolyan fekete ló volt az esélyesek között. Harmincéves és versenyzőként van itt az olimpián. Nem rossz, gondolta Chávez.
– Parancsnok Tomlinsonnak – szólt bele rádiójába.
– Itt vagyok, parancsnok. Semmi sem történik, csak ez a nyavalyás pumpa zakatol itt. Ha bármi történik, hívom.
– Oké, parancsnok vége.
– Na és akkor mi mit csinálunk? – kérdezte Mike Pierce.
– Várunk. Készenlétben vagyunk, és várunk.
– Ha te mondod, főnök – felelte Pierce. Egyikük sem szerette különösebben, de valamennyien nagyon jól tudtak várni.
***
– Uram Isten, biztos vagy benne? – tört ki Killgore.
– Akarsz kijönni és megnézni? – kérdezett vissza Maclean mérgesen, aztán rájött, hogy amúgy is meg kell tenniük, hogy behozzák a testet, és aztán rendesen eltemessék. Maclean immár megértette a nyugati temetési szokásokat. Az is elég randa látvány, amikor a keselyűk egy szarvas testét tépik darabokra, de természetszeretet ide vagy oda, elviselhetetlen volt a látvány, hogy ugyanez történjen egy emberi lénnyel is, akit ismert.
– Azt mondod, lelőtték?
– Hát, nagyon úgy nézett ki.
– Remek. – Killgore felvette a telefont. – Bill, itt John Killgore. Gyere le az előcsarnokba azonnal. Probléma van. Oké? Rendben. – Ezzel az orvos letette a telefont és felállt. – Gyerünk – szólt oda Macleannek.
Henriksen két perccel utánuk érkezett a főépület előcsarnokába, aztán együtt kihajtottak a Hummerrel oda, ahol Maclean a testet találta. Ismét el kellett hessenteniük a keselyűket, aztán Henriksen, a volt FBI-ügynök odament, hogy közelebbről is megnézze. Volt olyan gusztustalan, mint bármi, amit a törvény szolgálatában látott.
– Csakugyan lelőtték – jelentette először. – Nagy golyó, egyenesen át az X gyűrűn. – A golyó meglepetésként érhette Hunnicuttot, gondolta Henriksen, még ha nem is maradt elég a férfi arcából, hogy biztosra mehessen. Látta, hogy a hangyák is ellepték már a testet. A fenébe, gondolta Henriksen. Szüksége lett volna ennek az alaknak a segítségére a külső védelemhez, mihelyt a projekt teljesen aktív lesz. Valaki meggyilkolta a projekt egy fontos tagját. De ki?
– Kivel járt még össze Foster? – kérdezte Bill.
– Az orosz fickóval, Popovval. Együtt szoktunk lovagolni – felelte Maclean.
– Hé, a lovaik kinn voltak aznap reggel. Jeremiah-t és Aludttejet is a karámban találtam. Egyikükön sem volt nyereg, és... – mondta Killgore.
– Itt a nyereg és a kantár – szólt oda Henriksen öt méterről. – Oké, valaki lelőtte Hunnicuttot, aztán levette a felszerelést a lováról... nyilván, hogy senki se lásson egy felnyergelt lovat lovas nélkül. Gyilkosság történt, emberek. Azonnal keressük meg Popovot, beszélnem kell vele. Látta valaki az utóbbi időben?
– Nem jelent meg reggelinél a szokásos időben – tűnődött Killgore. – Jó egy hete együtt ettünk, aztán reggelenként kilovagoltunk. Nagyon megszerette.
– Igen, valamennyien – helyeselt Maclean. – Gondolod, hogy...
– Még semmit sem gondolok. Oké, tegyük be a testet a Hummerbe, és induljunk vissza. John, fel tudod boncolni?
Elég hűvös búcsúnak tűnt egy halott kollégától, gondolta Killgore, de azért bólintott. – Aha. Úgy tűnik, nem lesz túl nehéz.
– Oké, akkor fogd a lábát – mondta Bill, lehajolt, próbálta kikerülni kezével azokat a részeket, ahonnan a keselyűk már lakmároztak. Húsz percre rá már ismét a főépületnél voltak. Henriksen felment Popov harmadik emeleti szobájába, és mindenhova érvényes kulcsával benyitott. Semmi. Az ágyban nem aludtak. Volt gyanúsítottja. Feltehetőleg Popov ölte meg Hunnicuttot, de miért? És hol a fenében van most az az orosz gazfickó?
Egy fél órába tellett, mire átnézték a projekttelepet. Az oroszt sehol sem találták. Ez ésszerű is volt, hiszen a lovát reggel Killgore a karámban találta. Vagyis Popov megölte Hunnicuttot, aztán megszökött, gondolkodott a volt FBI-ügynök. De hová szökött? Valószínűleg az autópályához lovagolt, és ott lestoppolt egy kocsit, esetleg a buszmegállóhoz ment. Mindössze negyvenöt kilométer a körzeti repülőtér. Onnan akár Ausztráliába is mehet a gazfickó, vallotta be Henriksen magának. De miért tenne ilyesmit?
– John? – kérdezte Killgore. – Mit tudott Popov?
– Hogy érted?
– Mit tudott a projektről?
– Nem sokat. Brightling nem igazán avatta be, ugye?
– Nem. Oké, akkor mit tudott Hunnicutt?
– A fenébe is, Bill, Foster mindent tudott.
– Oké, akkor feltételezzük, hogy Popov és Hunnicutt tegnap este együtt kilovagolt. Hunnicutt holtan kerül elő, Popovot pedig sehol nem találjuk. Elképzelhető, hogy Hunnicutt elmondta Popovnak a projekt lényegét?
– Igen, elképzelhető – bólintott Kilgore.
– Vagyis mindent megtud, elveszi Foster revolverét, lelövi és meglép innen.
– Jóságos ég! Gondolod, hogy...
– Igen. Képes rá. A fenébe is, ember, bárki képes lenne rá.
– De megkapta a B vakcinát. Magam oltottam be vele!
– A francba – jegyezte meg Bill Henriksen. Wil Gearing ma indítja az első fázist, forogtak tovább agyában a kerekek, mintha meg tudott volna feledkezni róla. Azonnal beszélnie kell Brightlinggal.
Mindkét dr. Brightling a főépület tetején felállított luxus tetőtéri lakásban volt. A lakás a kifutóra nézett, amelyen már négy Gulfstream V business jet is állt. A hír, amelyet Henriksen hozott, egyiknek sem nyerte meg tetszését.
– Mennyire rossz ez? – kérdezte John.
– Potenciálisan nagyon rossz – kellett bevallania Billnek. – Milyen közel vagyunk, hogy...
– Négy óra vagy még kevesebb – felelte Henriksen. – És ő tudja?
– Lehetséges, de nem lehetünk biztosak benne.
– Hová mehetett? – kérdezte Carol Brightling.
– Bárcsak tudnám. A CIA-hoz, FBI-hoz, akárhova. Popov kiképzett kém. Az ő helyében én Washingtonba mennék az orosz követségre, és elmondanám a dolgot a rezidensnek. Ott bíznak benne, de az időzónák és a bürokrácia nekünk dolgozik. A KGB semmit sem képes gyorsan csinálni, Carol. Bármit mondanak is nekik, órákig rágódnak rajta.
– Oké, tehát folytatjuk? – kérdezte John Brightling.
Egy bólintás.
– Igen, azt hiszem. Azért felhívom Wil Gearinget, hogy figyeljen.
– Benne bízhatunk? – tudakolódott John.
– Azt hiszem, igen. Úgy értem, a csudába is, hát persze. Évek óta van velünk, a projekt része. Ha benne nem bízhatnánk, már valamennyien a dutyiban lennénk. Tudott a binghamtoni kísérletek állásáról is, és azokat sem akadályozta meg senki.
John Brightling hátradőlt székében.
– Tehát azt mondod, megnyugodhatunk?
– Igen – döntött Henriksen. – Nézd, ha az egész dolog befuccsol, akkor is fedezve vagyunk. Az A helyett a B vakcinát adjuk ki, és az egész világ hósként ünnepel minket. Az eltűnt embereket senki nem kötheti össze velünk, hacsak valaki össze nem törik, és beszélni nem kezd, de ez ellen vannak módszerek. Semmi fizikai bizonyítéka, hogy bármi rosszat tettünk volna, legalábbis semmi olyan, amelyet percek alatt ne tüntethetnénk el.
A dolognak ezt a részét is alaposan végiggondolták. Az összes Síva vírustartály mindössze kétpercnyi gyaloglásnyira volt az égetőktől itt és Binghamtonban is. A kísérleti alanyok holttestei hamuvá váltak. Egyes emberek ugyan tudták, hogy mi történt, de ha bármelyikük is beszélne a hatóságoknak, az azt jelentené, hogy magát vádolja tömeggyilkossággal. És ha kihallgatnák őket, valamennyiüket ügyvédek fogják támogatni. Elég kellemetlen időszak lenne mindenki számára, de nem olyan, amit nem tudnának kibírni.
– Oké. – John Brightling feleségére pillantott. Túl keményen dolgoztak és túl hosszú ideig ahhoz, hogy most visszaforduljanak. Mindkettőjüknek el kellett viselni, hogy távol élnek attól, akit szeretnek, a természet iránti szeretetük miatt. Rengeteg időt és pénzt fektettek ebbe. Nem, nem fordulhatnak vissza. És még ha ez az orosz beszélt is – hogy kinek, el sem tudták képzelni –, még akkor is, az, akinek Popov beszélt, nem tudja időben megállítani a projektet. Alig képzelhető el a dolog. Az orvostudós férj összenézett tudós feleségével, aztán mindketten biztonsági főnökükre pillantottak.
– Mondd meg Gearingnek, hogy folytatjuk, Bill.
– Oké, John. – Henriksen felállt és visszament irodájába.
– Igen, Bill – mondta Gearing ezredes.
– Nem nagy ügy, minden megy a terv szerint, és hívjál fel, mihelyt a csomag a helyén van.
– Oké – felelte Wil Gearing. – Van még valami megbízásod a számomra? Tudod, van egy-két saját tervem.
– Például mi? – kérdezte Henriksen.
– Holnap felrepülök északra. Néhány napot búvárkodni akarok a Nagy-korallzátonynál.
– Csakugyan? Vigyázz, meg ne egyenek a cápák.
– Jól van! – hallatszott a másik nevetése, aztán letették a kagylót.
Oké, gondolta Bill Henriksen, ezt eldöntöttük. Gearingre számíthat, ebben biztos volt. Gearing azért választotta a projektet, mert egy életen át csak mérgezett dolgokat, és ő tisztában van a projekt egész tevékenységével. Ha ő fecsegett volna bárkinek is, nem jutottak volna idáig. De azért sokkal nyugodtabb lenne, ha ez az orosz csirkefogó nem szökött volna meg. Vajon mit tehet ez ügyben? Jelentheti Hunnicutt meggyilkolását a helyi zsaruknak, és Popov/Szerovot vádolhatja, mint a feltételezett gyilkost. Megéri? Melyek a lehetséges bonyodalmak? Popov persze köphet, elmondhat mindent, amit csak tud – bármilyen sok vagy bármilyen kevés legyen is az – amire persze azt mondják, hogy egy korábbi KGB-kém, aki biztonsági tanácsadóként dolgozott egy ideig a Horizon Corporationnek, de olyan furcsán viselkedett. Hogy terrorista incidenseket szervezett Európában? Uram Isten, ne vicceljenek! Ez az alak egyszerű gyilkos, akit elragadott a képzelete, és megpróbál valami sztorit fabrikálni, hogy megússzon egy hidegvérrel elkövetett gyilkosságot itt, Armerika kellős közepén... Beveszik a szöveget? Elképzelhető, döntött Henriksen. Igenis bevehetik, és ezzel kilövi a játszmából a rohadékot. Innentől azt mond, amit akar, úgysincs semmilyen bizonyítéka, az égvilágon semmi.
Popov töltött magának egy pohárnyit a Sztolicsnajából, amelyet az FBI volt oly kedves és vett a számára a sarki italboltban. Már négy előző ital is volt a szervezetében. Ez egy kicsit segített ellazulnia.
– Nos, John Clark, várnunk kell.
– Igen, várnunk – helyeselt a Szivárvány Hatos.
– Ugye kérdezni akar valamit?
– Miért engem hívott?
– Mert már találkoztunk.
– Hol?
– Herefordban, a maguk épületében. Az egyik fedősztorimmal elkísértem a vízvezeték-szerelőjüket.
– Nem értettem, honnan ismert fel – vallotta be Clark sörét kortyolgatva. – A függönynek azon az oldalán, ahol maga dolgozott, nem sokan ismerik az arcom.
– Ugye nem akar most megölni?
– Megfordult a fejemben a gondolat – felelte Clark Popov szemébe nézve. – De úgy tűnik, végül is van magában némi lelkiismeret, és ha hazudik nekem, hamarosan azt kívánja, bárcsak halott lenne.
– Felesége és a lánya jól vannak?
– Igen és az unokám is.
– Igen, örülök neki – bólintott Popov határozottan. – Kellemetlen küldetés volt ez. Maga soha nem csinált kellemetlen küldetést a pályája során, John Clark?
– De, néhányat – bólintott a másik.
– Akkor megérti?
Nem úgy, ahogy te érted, haver, gondolta a Szivárvány Hatos, mielőtt válaszolt volna.
– Igen, azt hiszem, megértem, Dmitrij Arkagyijevics.
– Honnan tudja a nevem? Ki mondta el?
A válasz meglepte Popovot.
– Szergej Nikolajics és én régi barátok vagyunk.
– Ah – nyögte ki Popov, és igyekezett összeszedni magát. A saját ügynöksége árulta el? Lehetséges ez? Clark pedig mintha csak olvasott volna a gondolataiban.
– Tessék – nyújtott felé egy halom fénymásolatot. – Nagyon jó a jellemzése.
– Nem elég jó – felelte Popov. Még mindig nem tudta teljesen összeszedni magát. Hatalmas megrázkódtatás volt számára, hogy belenézhet abba a dossziéba, amelyet korábban soha nem láthatott.
– Hát, megváltozott a világ, nem?
– Nem annyira, mint reméltem.
– Van még egy kérdésem.
– Igen?
– Hol van az a pénz, amit Gradynek adott?
– Biztonságos helyen, John Clark. Az összes általam ismert terrorista kapitalista lett, ami a pénzt illeti, de hála a maga embereinek, akiket felfogadtam, azoknak többé nem lesz szükségük pénzre, ugye? – tette fel az orosz a szónoki kérdést.
– Kapzsi gazfickó – jegyezte meg Clark félmosollyal arcán.
A verseny a megadott időben kezdődött. Az emberek megéljenezték a maratoni futókat, akik az első kört a stadionban tették meg, aztán eltűntek az alagútban, amely kivezeti őket Sydney utcáira, hogy majd két és fél órával később bukkanjanak fel ismét. Addig is útjukat a stadionban ülők a Jumbotronon kísérhetik figyelemmel, illetve a folyosókon és rámpákon elhelyezett számtalan televízió egyikén. Tévés közvetítőkocsik gurultak az első futók előtt, a kenyai Jomo Nyreiry vezetett, őt közelről követte az amerikai, Edward Fulmer és a dán Willem terHoost. A vezető trió tagjait alig két lépés választotta el egymástól, őket viszont jó tíz méter a következő csoporttól a második kilométer után.
Az emberek többségéhez hasonlóan Wil Gearing is a tévén nézte mindezt hotelszobájában, csomagolás közben. Holnap bérlek búvárfelszerelést, mondta magában a volt ezredes, aztán a világ legjobb búvártelepén süllyedhetek le azzal a tudattal, hogy az a pollúció, amely a leggyönyörűbb környezetet is beszennyezi, hamarosan véget ér. Szép rendben berakta összes holmiját két, kerekes Tumi-bőröndbe, és a padlóra tette őket. Ő búvárkodni fog, mialatt a sok mit sem sejtő szerencsétlen hazarepül a világ minden tájára, nem tudva, milyen betegséget kapott el és fog elterjeszteni. Kíváncsi volt, vajon hány áldozata lesz a projekt első fázisának. A komputeres előrejelzések hattól harmincmillióig jósoltak, de Gearing ezeket elég konzervatív becsléseknek tartotta. Minél magasabb ez a szám, annál jobb, hiszen az embereknek világszerte könyörögniük kell az A vakcináért, hogy így meggyorsíthassák saját halálukat. Az egészben az a szép, hogyha a vakcinával beoltottakban a kísérletek Síva antitesteket mutatnak ki, azzal magyarázhatják, hogy a vakcina egy élő vírus vakcina; mint mindenki tudja. Csak egy kicsit élőbb, mint bárki is sejtené, aztán már késő.
New Yorkban tíz órával későbbi időt mutatott az óra, Clark, Popov, Sullivan és Chatham a konspirációs lakásban, amerikaiak millióihoz hasonlóan, szintén a televízión követte figyelemmel az olimpiai játékokat. Semmi dolguk nem volt most. Elég unalmas volt a számukra, hiszen egyikük sem volt maratoni futó, és a vezető versenyzők léptei egyre ugyanolyanok voltak.
– Iszonyú lehet ilyen hőségben futni – jegyezte meg Sullivan.
– Hát, nem kellemes – helyeselt Clark.
– Futott már ilyen versenyen?
– Nem – rázta John a fejét. – De annak idején többször is kellett hogy fussak, főleg Vietnamban, és ott is átkozottul meleg volt.
– Maga ott volt? – kérdezte Popov.
– Másfél évet. Harmadik különleges hadműveleti csoport.
– Mit csinált?
– Főleg figyeltem és jelentettem. Egy-két valódi hadművelet, rajtaütések, gyilkosságok, effélék. Elkaptunk embereket, akiket nagyon nem szerettünk. – Harminc évvel ezelőtt, gondolta John. Harminc év. Az egyik konfliktusnak szentelte az ifjúkorát, felnőttkorát egy másiknak, és most, amikor a boldog öregség közeledik, mit tesz?
Lehetséges, amit Popov mondott neki? Annyira valószínűtlennek tűnt, de az Ebola-pánik átkozottul valódi volt. Még emlékezett rá, mint repülte át miatta az egész világot. Emlékezett a hírekre, amelyek alapjaiban rengették meg országát, és emlékezett arra, milyen iszonyatos bosszút állt Amerika. De leginkább arra emlékezett, ahogy Ding Chávezzel együtt ott feküdt a teheráni épület lapos tetején, és útba irányította a két „gondolkodó rakétát”, amelyek el kellett volna hogy vegyék annak az embernek az életét, aki mindenért felelős volt. Most alkalmazták először az elnök új doktrínáját. De ha ez is valódi, ha ez a „projekt”, amiről Popov mesélt, abban mesterkedik, amiben Popov mondja, mit tehet az országa? Ez a bűnüldözők dolga, vagy bíróság elé lehet állítani ilyen embereket? Ha nem, akkor mit történik? Ilyen léptékű bűnre nem írtak törvényeket, és a tárgyalás rémes cirkusszá fajulna, és a róla készült híradások alapjaiban ráznák meg az egész világot. Hogy egy nagyvállalatnak annyi ereje van, hogy ilyen dolgot tehessen...
Clarknak be kellett vallania magának, hogy az agya nem képes végiggondolni az egészet. Cselekedett, de még nem igazán fogta fel a dolgot. Túlságosan nagy falat volt.
– Dmitrij, mit is mondott, miért csinálják?
– Ezek druidák, John Clark, olyan emberek, akik Istenként imádják a természetet. Azt mondják, hogy az állatok oda tartoznak, de az emberek nem. Azt mondják, hogy helyre akarják állítani a természetet, és ennek érdekében hajlandók kiirtani az egész emberiséget. Tudom, hogy őrültség, de ezt mondták nekem. A kansasi szobámban egy csomó videoszalag és újság volt, amely ugyanezt a hitet terjesztette. Azelőtt nem is tudtam, hogy ilyen emberek léteznek. Azt mondják, hogy a természet gyűlöl minket, hogy a bolygó gyűlöl minket, embereket azért, amit tettünk, de a bolygónak nincs agya, nincs hangja, hogy szóljon hozzánk. De ezek azt hiszik, hogy igen. Döbbenetes – mondta az orosz. – Mintha csak valami új őrült vallásra bukkantam volna, amelynek istene emberáldozatot, valamennyiünk halálát követeli, akárhogy is fogalmazzuk. – Tehetetlenül széttárta a kezét, egyszerűen ő sem volt képes felfogni a dolgot.
– Tudjuk, hogy néz ki ez a Gearing? – kérdezte Noonan.
– Nem – felelte Chávez. – Senki nem mondta. Persze gondolom, Wilkerson alezredes tudja, de nem akartam tőle kérdezni.
– A csudába is, Ding, szerinted ez az egész lehetséges? – kérdezte az FBI-ügynök.
– Gondolom, néhány órán belül kiderül. Azt tudom, hogy valami hasonló már történt egyszer, és azt is, hogy John meg én segítettünk elintézni azt a csirkefogót, aki velünk tette. Ami a dolog technikai oldalát illeti, majd megkérdezem Patsyt. Én nem értek a biológiához, de ő igen.
– Jóságos ég – sóhajtott Noonan, és a szoba bejárata felé pillantott, amelyben a pumpa volt. Mindhárman egy büfénél várakoztak, vettek félliteres pohár Coca-Colákat, majd leültek, és onnét figyelték a kékre festett ajtót. Többen is elmentek mellette, de senki nem akart belépni.
– Tim?
– Igen, Ding?
– Neked jogodban áll letartóztatni valakit emiatt? Az FBI-ügynök bólintott.
– Azt hiszem, végül is gyilkosság elkövetésére való összeesküvés, a bűnt Amerikában tervelték ki, és az alany amerikai állampolgár. Igen, azt hiszem, megállna a dolog. De egy lépéssel továbblépnék. Ha elkapjuk a fickót, és szó nélkül átvisszük Amerikába, a bíróságot nem nagyon fogja érdekelni, hogy jutott oda, mihelyt az Egyesült Államok körzeti bírója előtt áll. Az nem fogja számon kérni rajtunk, hogyan juttattuk oda.
– Hogy a csudába vigyük ki az országból – tűnődött el Chávez, aztán elővette mobiltelefonját.
Clark felvette az STU-4 telefonját. Beletellett öt másodpercbe, mire Ding kódolórendszere ráhangolódott. Egy komputerhang végül közölte, hogy a vonal biztosítva, majd két csipogás hallatszott.
– John, itt Ding. Van egy kérdésem.
– Rajta.
– Ha elkapjuk ezt a Gearinget, akkor mit csináljunk? Hogy a csudába vigyük vissza Amerikába?
– Jó kérdés. Hadd gondolkodjak el rajta.
– Helyes. – Azzal elhalt a vonal. A leglogikusabb első lépés Langley volt, de mint kiderült, az igazgató nem volt az irodájában. A lakásába irányították a hívást.
– Miért, mi a csuda történik ott, John? – kérdezte Ed Foley, aki már lefeküdt.
Clark mindent elmondott az igazgatónak, amit tudott. Jó öt percbe tellett a dolog.
– Riasztottam Dinget, hogy álljon őrséget az egyetlen helyen, ahol ezt megtehetik, és...
– Uram Isten, John, ez szerinted komoly? – kérdezte Ed Foley levegőért kapkodva.
– Megtudjuk, ha ez a Gearing felbukkan a vírust tartalmazó tartállyal. És, ha igen, Ding meg az emberei hogyan hozzák át az Államokba?
– Adj egy kis időt. Mi a számod? – John megmondta, Ed Foley pedig leírta jegyzetfüzetére. – Mióta tudsz erről?
– Nem egész két órája. Az orosz itt van velem. Az FBI egyik konspirációs lakásában vagyunk New York Cityben.
– Carol Brightlingnak köze lehet a dologhoz?
– Nem vagyok biztos benne, de a volt férje nagyon is benne van – felelte Clark.
Foley szemét lehunyva gondolkodott.
– Tudod, nemrégiben felhívott miattatok, és egy csomó kérdést tett fel. Ő verte ki nektek az új rádiókat az E-Systemstől, és úgy beszélt, mintha hivatalosan beavatták volna a Szivárványba.
– Az én listámon nincs rajta, Ed – mutatott rá John. Személyesen hagyott jóvá minden egyes nevet, kik tudhatnak a Szivárvány létezéséről.
– Ennek is utánanézek. Adj egy kis időt és visszahívlak.
– Helyes. – Clark letette a telefont. – Van egy FBI-os srác is Sydneyben a csapattal – mondta a többieknek.
– Ki? – kérdezte Sullivan.
– Tim Noonan. Ismeri?
– Valamikor a túszmentőknél volt a technikai támogató?
– Ő az – bólintott Clark.
– Azt mondják, helyén van az esze.
– Úgy bizony. Herefordban ő húzott ki minket a szarból, és valószínűleg ő mentette meg a feleségem és a lányom is.
– Akkor szépen törvényesen letartóztathatja ezt a Gearinget.
– Hát, úgy tűnik.
***
Gearing, akárcsak sokan mások, hátizsákkal lépett ki hoteljéből, aztán kinn az utcán leintett egy taxit. A maratoni futók nagyjából fél óra múlva érnek célba. Azon kapta magát, hogy az embereket figyeli a zsúfolt járdán maga körül. Az ausztrálok barátságos embereknek tűntek, és amit eddig az országukból látott, kellemes volt. Vajon mi történik az ausztrál bennszülöttekkel, na és persze a Kalahári sivatag busmanjaival, meg a többi ilyen törzzsel, amely a világon szerte a normál élet keringésétől elzárva él, és így nem lesz kitéve a Sívának. Nos, ha a sors megkíméli őket, annál jobb, gondolta Gearing. Ezek a fajta emberek semmilyen módon nem ártanak a természetnek, azonkívül ha akarnának sem állna módjukban, hiszen kevesen vannak. De különben is, ugyanúgy imádják a fákat és a mennydörgést, mint a projekt tagjai. Vannak annyian, hogy problémát jelenthessenek? Valószínűleg nem. A busmanok elterjedhetnek, de szokásaik nem engedik, hogy törzsi jellegük nagyot változzon, és ha valamelyest meg is nő a számuk, feltehetőleg az sem sokkal. Ugyanez vonatkozik az ausztrál „abok”-ra is. Azelőtt sem éltek túl sokan itt, hogy az európaiak megérkeztek, pedig ezer év állt rendelkezésükre, hogy benépesítsék a kontinenst. Vagyis a projekt nagyon sok embert megkímél. A volt ezredes némileg vigasztalónak érezte a gondolatot, hogy a Síva csak azokat öli meg, akiket életstílusuk a természet ellenségévé tesz. Hogy ebbe a kategóriába mindenki beleesik, akit a taxi ablakán kinézve lát, nemigen zavarta.
A taxi megállt a stadion bejáratánál levő szokásos helyen. Gearing fizetett, jókora jattot adott, aztán megindult a masszív betontányér felé. A bejáratnál megmutatta különleges belépőjét, és intettek, hogy mehet. Most fogta el a várt hátborzongató érzés. Most fogja kipróbálni a B vakcinát meglehetősen közvetlen módon. Először bejuttatja a Síva vírust a párásító rendszerbe, aztán keresztül kell mennie a párán, belélegezve ugyanazokat a nanokapszulákat, amelyeket az összes több mint százezer turista, és ha a B injekció nem használ, akkor iszonyú halálra ítélte magát. De ezt a dolgot már rég megbeszélték.
– Ez a holland elég keménynek tűnik – mondta Noonan. Willem terHoost átvette a vezetést, és diktálta a tempót is, az időjárás ellenére is rekordot akart dönteni. A hőség a futók java részét nagyon megviselte, sokan lelassítottak, hogy valami hideg italt igyanak, mások az előre elhelyezett zuhanyon futottak keresztül, hogy lehűljenek, bár a tévékommentátorok szerint ennek az a hatása, hogy a lábizmok megfeszülnek, és ennélfogva nem a legbölcsebb dolog, amit egy maratoni futó tehet. De a futók többsége élt a lehetőséggel, vagy legalább jeges vizet kapott föl menet közben és öntötte az arcára.
– Önkínzók – mondta Chávez, órájára nézett, majd rádiója mikrofonja után nyúlt. – Parancsnok, Tomlinsonnak.
– Itt vagyunk, főnök – hallotta fülhallgatójában.
– Megyünk, felváltunk.
– Vettem, egyáltalán nem bánjuk, főnök – felelte őrmestere a bezárt szobából.
– Gyertek – Ding felállt, intett Pierce-nek és Noonannek, hogy kövessék. A kék ajtó alig harmincméternyire volt. Ding elfordította a kilincset és bement.
Tomlinson és Johnston a szemközti sarokban, az árnyékban rejtőzködtek. Csak akkor jöttek elő, amikor megismerték csapattársaikat.
– Oké, maradjatok közel, és jól figyeljetek – figyelmeztette Chávez két őrmesterét.
– Értettem – mondta Homer Johnston kifelé menet. Szomjas volt, és úgy tervezte, rögtön iszik valamit. Kifelé menet fülére tette kezét, megmozgatta tenyerét, hogy megszabaduljon a pumpa zajától.
Tényleg bosszantó ez a zaj, jött rá Chávez néhány percen belül. Nem túl hangos, de állandó erőteljes mély zümmögés, mintha egy autó motorja járna a közelben. Ott mocorgott a tudatuk szélén, nem lehetett megszabadulni tőle. Inkább mintha egy méhkas volna. Talán ezért olyan bosszantó a dolog, tűnődött.
– Miért hagytuk égve a lámpát? – kérdezte Noonan.
– Jó kérdés. – Chávez odalépett és eloltotta a villanyt. Szinte teljes sötét lett a szobában, mindössze az acél tűzbiztos ajtó alatti hasadékon szűrődött be némi világosság. Chávez a szemközti falig tapogatózott, sikerült odajutnia anélkül, hogy beverte volna bármibe is a fejét, aztán a betonfalnak dőlve hagyta, hogy a szeme hozzászokjon a sötéthez.
***
Gearing sortba öltözött, hozzá rövid szárú túrabakancsot vett rövid zoknival. Úgy vette észre, a helybeliek ezzel az öltözködéssel alkalmazkodnak a meleghez, és elég kényelmes is volt, akárcsak a hátizsák és a kerek kalap. A stadion folyosói megteltek a szurkolókkal, akik idejében akartak érkezni a záró ceremóniára, és Gearing látta, hogy közülük sokan a párában állnak, hogy így keressenek némi enyhet a nap melege elől. A helyi meteorológusok rogyásig magyarázkodtak, hogy az El Niňónak ez a változata miként hatott a globális klímára, és eredményezett az évszakhoz képest túlságosan meleg időt hazájukban. Mintha mindannyian úgy érezték volna, hogy mentegetőzniük kell. Gearing elég szórakoztatónak találta a dolgot. Mentegetőzni egy természetes jelenség miatt, hát nem nevetséges? Ezzel a gondolattal a fejében tartott célja felé. Menet közben pedig elhaladt Homer Johnston mellett, aki kóláját kortyolgatva állt.
– Nem használhat a fickó valami más helyet is? – kérdezte Chávez, hirtelen elöntötte a sötétben az aggodalom.
– Nem – felelte Noonan. – Befelé jövet megnéztem a panelt. Az egész stadion párásító rendszere ebből a szobából működik. Ha a dolog megtörténik, itt kell történnie.
– Akkor itt fog történni – felelte Chávez, de valójában abban bízott, hogy nem így lesz. Ha így alakul, visszamennek Wilkerson alezredeshez, megtudják tőle, hol szállt meg ez a Gearing, aztán meglátogatják, és barátságosan elbeszélgetnek vele.
Gearing megpillantotta a kék ajtót, és körülnézett, nem lát-e biztonsági embereket. Az ausztrál SAS-katonákat nem volt nehéz észrevenni, ha az ember tudta, hogyan öltözködnek, de katonákat nem látott, mindössze két rendőrt pillantott meg a folyosón. Gearing az ajtótól úgy tizenöt méterre megállt. Az akcióval járó szokásos idegesség, nyugtatta magát. Elvégre olyat fog most tenni, amiből nincs visszaút. Vagy ezredszer tette fel magának a kérdést, hogy valóban meg akarja-e tenni ezt. Emberek vannak körötte, akik ugyanúgy, mint ő, teli vannak reménnyel, álmokkal és célokkal... de, nem, azok a dolgok, amelyek az ő agyukat foglalják le, egész mások, mint amelyek az övét. Nem értik meg, nem fogják föl, mi fontos és mi nem. Nem látják a természet igazi arcát, és ezért úgy élik életüket, hogy azzal ártanak neki, sőt tönkreteszik. Autóik szénhidrogént bocsátanak az atmoszférába, vegyi anyagaik bejutnak a vízbe, rovarirtóik megölik a madarakat vagy sterillé teszik őket, hajukat olyan sprayjel fújják, amelyek hajtógázai tönkreteszik az ózonréteget. Minden egyes cselekedetükkel gyilkolják a természetet, és nem törődnek vele. Még csak nem is próbálják megérteni tetteik következményeit, és ezért nincs,joguk ahhoz, hogy életben maradjanak. Az ő dolga pedig az, hogy megvédje a természetet, elhárítsa a veszedelmet a bolygó fölül, helyreállítsa bolygóját, megvédje. Olyan munka ez, amelyet el kell végezni. Most, hogy eldöntötte, Wil Gearing továbbindult a kék ajtó felé. Zsebébe nyúlt a kulcsért, és bedugta a zárba.
– Parancsnok, itt Johnston, társaság érkezik! Fehér fickó, khakisort, piros póló, hátizsák – jelentette Homer hangosan mindenki rádiójában. Tomlinson őrmesterrel együtt elindult abba az irányba.
– Figyelem – mondta Chávez a sötétben. Két árnyék látszott az ajtó alatti fénycsíkban, aztán kulcs csörrent a zárban, majd újabb, most függőleges fénycsík, ahogy az ajtó kinyílt, és megjelent egy sziluett, egy ember alakja. Chávez pedig abban a másodpercben tudta, hogy a dolog mégsem rossz tréfa. Vajon embertelen szörnyeteget, valami más bolygóról érkezett rémet pillantanak meg a fényben, vagy...
...mindössze egy átlagos embert látott, amikor meggyulladt a lámpa. Úgy ötven lehet, rövidre nyírt őszülő hajjal. Egy olyan embert, aki tudta, mit akar itt. A falon levő szerszámos tábláról levette a franciakulcsot, aztán kibújt hátizsákjából, és meglazította a hátizsák tetejét tartó szíjat. Cháveznak olyan érzése volt, mintha egy filmet nézne, aminek semmi köze a valósághoz. A férfi megnyomta a kapcsolót, és a zúgás abbamaradt. Aztán a szelepet is lezárta, és felemelte a franciakulcsot, hogy...
– Hagyja csak abba, haver – bukkant elő Chávez az árnyékból.
– Ki maga? – kérdezte a férfi csodálkozva, de az arcáról mindent le lehetett olvasni. Valami olyasmit tesz, amit nem lenne szabad, tisztában van vele, és azzal is, hogy valaki hirtelen rájött a titkára.
– Ugyanezt kérdezhetném én is, kivéve hogy én tudom, ki maga. Wil Gearingnek hívják. Nos, mit óhajt tenni Mr. Gearing?
– Ki kell cserélnem a párásító rendszer klórtartályát – felelte Gearing. Teljesen megrázta, hogy ez a latino tudja a nevét. Hogy történhetett ez? Része lenne a projektnek, és ha nem, akkor ki ő? Olyan érzés volt, mintha gyomron verték volna, de olyan erővel, hogy egész szervezetét megviseli az ütés.
– Igen? Nézzük csak, Mr. Gearing. Tim? – intett Chávez Noonannek, hogy vegye el a hátizsákot. Pierce őrmester pisztollyal a kezében odébb állt, szemét nem vette le látogatójukról.
– Az biztos, hogy valódinak tűnik – mondta Noonan. – Ha ez hamisítvány, akkor remek munka. – Érzett némi kísértést, hogy lecsavarja a tetőt, de jó oka volt, hogy ne tegye. A pumpa motorja mellett Chávez a franciakulccsal kivette a bent lévő tartályt.
– Úgy látom, félig tele van, haver. Még korai kicserélni, legalábbis olyasvalamire, amit Sívának hívnak. Tim, vigyázz azzal a vacakkal.
– De mennyire. – Noonan visszatette Gearing hátizsákjába, és visszakapcsolta a szíjat. – Ellenőriznünk kell, mi van benne. Mr. Gearing, le van tartóztatva. Joga van hallgatni, joga van ügyvédhez kihallgatás alatt; ha nem engedheti meg magának, hogy ügyvédet fogadjon, biztosítunk a számára. Bármi, amit mond, felhasználható maga ellen a bíróság előtt. Megértette a jogait, uram?
Gearing immár egész testében remegett, az ajtó felé fordult, megfordult a fejében, hogy esetleg...
...de letett róla. Tomlinson és Johnston ezt a pillanatot választották arra, hogy belépjenek. – Elkaptátok? – kérdezte Homer.
– Aha – felelte Ding. Elővette mobiltelefonját és Amerikát hívta. A kódolóberendezés ismét elvégezte a szinkronizálás folyamatát.
– Elkaptuk – mondta Chávez a Szivárvány Hatosnak. – És itt van velünk a tartály is, akármi legyen is benne. Hogy jut mindenki haza?
– Van egy Air Force C-17-es Alice Springsben, csak odáig kell eljutnotok. Várnak benneteket.
– Oké, meglátom, oda tudunk-e repülni. Viszlát, John. – Chávez lenyomta az END gombot, majd foglyához fordult. – Oké, haver, maga velünk jön. Ha bármi ostobasággal próbálkozik, Pierce őrmester keresztüllövi a fejét. Rendben, Mike?
– Igen, uram. De mennyire, hogy megteszem – felelte Pierce, és mintha a sírból szólt volna a hangja.
Noonan újra kinyitotta a szelepet, és visszakapcsolta a motort. Aztán kimentek a stadionból, és a taximegállóhoz léptek. Végül két taxira volt szükségük, és kisvártatva mindkettő elindult a repülőtér felé. Másfél órát kellett várniuk a sivatagi repülőtérre menő 737-es indulására, az út maga csaknem két óra.
Alice Springs az Ausztráliának nevezett kontinens méretű sziget kellős közepén van a Macdonnell hegység közelében. Nem az a hely, ahol az ember a legmodernebb felszereléseket várná, pedig itt hatalmas tányérantennák gyűjtötték be az információt Amerika felderítő, elektronikus felderítő és katonai kommunikációs műholdjairól. Az itteni telepet az NSA, a National Security Agency üzemeltette, amelynek központja a Maryland állambeli Fort Meade-ben található, Baltimore és Washington között félúton.
A Quantas járaton alig volt néhány utas, és mihelyt leszálltak, a repülőtér egy furgonja átvitte őket az Amerikai Légierő termináljához, amely meglepően kényelmes volt, igaz, átkozottul meleg. Alig volt alacsonyabb a hőmérséklet, mint a délutáni ötvenfokos csúcs.
– Maga Chávez? – kérdezte egy őrmester. – Igen. Mikor indul a gép?
– Csak magukat vártuk, uram. Jöjjenek. – Ezzel felszálltak egy másik furgonra, amelyik kivitte őket a repülőgép első bal oldali ajtajához, és egy repülőruhás őrmester intett, hogy szálljanak föl.
– Hová megyünk, őrmester? – kérdezte Chávez, miután felszállt.
– Először Hickamba Hawaiin, uram, onnét repülünk tovább Kaliforniába, Travisbe.
– Nem rossz. Mondja meg a sofőrnek, hogy indulhat.
– Igen, uram. – A fedélzeti főnök nevetve csukta be az ajtót, majd előrement a pilótához.
Ez a hatalmas szállító repülőgép olyan volt, mint valami mozgó barlang. Láthatóan ők voltak az egyedüli utasok. Gearinget nem bilincselték meg, és ez némi csalódást okozott Dingnek. Foglyuk különben elég engedelmesnek tűnt.
– Nos, nem óhajtja elmondani az egészet, Mr. Gearing? – kérdezte tőle az FBI-ügynök.
– Mi hasznom belőle?
Noonan megértette, hogy fel kellett tennie ezt a kérdést, de akkor is a gyengeség jele, pontosan az, amire számított. És elég könnyű volt válaszolni rá.
– Az élete, ha szerencséje van.
ÜDÜLŐHELY
AZ EGÉSZ egyszerűen túl sok volt Gearing számára. Senki nem mondta meg neki, mit tegyen ilyen esetben, és soha meg sem fordult a fejében, hogy valami kiszivároghat a projektből. Most pedig kockán forog az élete. Hogy történhetett? Vagy együttműködik, vagy nem. A tartály tartalmát amúgy is megvizsgálják, feltehetőleg az USAMRIID-ben a Maryland állambeli Fort Detrickben, és az ottani szakértők néhány másodperc alatt megállapítják, mit vitt be magával az olimpiai stadionban, és nem létezik, hogy kimagyarázza magát. Elvették tőle az életét, a jövőre vonatkozó terveit. Az egyetlen választása az volt, hogy együttműködik, és reménykedik a legjobban.
Ezért aztán amikor a C-17 A Globemaster III szállítógép elérte repülési magasságát, elkezdett beszélni. Noonan a kezében tartotta diktafonját, és remélte, hogy a raktérbe behallatszó motorzaj ellenére is hallható lesz a felvétel. Mint kiderült, az volt a legnehezebb a számára, hogy nyugodt maradjon. Hallott már szélsőséges környezetvédelmi csoportokról, olyanokról, akik úgy vélték, hogy az, aki kis fókákat öl Kanadában, egy napon emlegethető a treblinkai és auschwitzi gyilkosokkal. Azt is tudta, hogy az Iroda nyomozott néhány olyan ügyben, amikor laboratóriumi állatokat engedtek szabadon orvosi intézményekből, vagy szögekkel spékeltek meg fákat, hogy egyetlen fatelep se merészeljen ott, azon a környéken fákat kivágatni. De soha nem hallott olyasmit, hogy ezek a csoportok bármi ennél agresszívabbat tettek volna. Ez azonban olyan bűntény volt, amelyre nincs jobb szó, mint hogy iszonyú. És a vele járó vallásos láz teljesen idegen terep volt, nehezen hihető. Noonan azt szerette volna, ha a klórtartály tartalma csakugyan egyszerű klór, de tudta, hogy nem így van. Ez és a hátizsák most egy műanyag konténerbe téve hevert az egyik ülésbe szíjazva Mike Pierce őrmester mellett.
***
– Még nem telefonált – jegyezte meg John Brightling az órájára nézve. Javában tartott a záróünnepség. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság vezetője beszélt, már a következő játékokra hívta a világ ifjúságát. Aztán a zenekar játszik majd, elalszik az olimpiai láng... ahogy nemsokára az emberiségnek is vége lesz. Volt valamiféle szomorúság a dologban; de ugyanakkor elkerülhetetlen is volt. Nem lesz következő olimpia, és a világ ifjúsága nem lesz életben, hogy meghallja a hívó szót.
– John, feltehetőleg ugyanúgy a tévét nézi, mint mi. Adj neki egy kis időt – tanácsolta Bill Henriksen.
– Ha te mondod. – Brightling átkarolta felesége vállát, próbált ellazulni. Ebben a pillanatban is Síva nanokapszulák permeteznek mindenkit, aki a stadionban jön-megy. Billnek igaza van. Semmi nem üthetett ki balul. Szinte látta az egészet lelki szemeivel. Az üres utcákat és autópályákat, elárvult tanyákat, lezárt repülőtereket. A virágzó fákra nem támadnak favágók. Az állatok majd kíváncsian szaglásznak, talán nem értik, hová tűnt a zaj és a sok kétlábú teremtmény. Jó idők járnak majd a patkányokra és a dögevőkre. A kutyák és macskák visszatérnek ősi ösztöneikhez, és túlélik vagy nem a válságot, a körülményektől függően. A növényevőkre és a ragadozókra nem vadásznak majd. A kirakott mérgező csapdák tovább gyilkolnak majd, de előbb-utóbb kifogy belőlük a méreg, és nem gyilkolják tovább azokat az állatokat, amelyeket a parasztok vagy mások nem szerettek. Idén már nem gyilkolják tömegesen a kis fókákat szép fehér bundájukért. Idén a világ újjászületik... és még ha ehhez erőszakra volt is szükség, azok szemében, akik tudnak gondolkodni és van esztétikai érzékük, hogy méltányolják, megérte. Brightling és emberei számára olyan volt ez, mint valami vallás. Csakugyan, a vallás minden vonásával rendelkezett. A Természetnek nevezett nagy közös életrendszert imádták és harcoltak Érte, mert tudták, hogy Ő szereti és táplálja őket cserében. Ilyen egyszerű a dolog. Számukra a természet nem egy személy volt, hanem egy hatalmas mindent magába ölelő eszme, amely megteremtette és eltartotta mindazt, amit szerettek. És nem mondhatni, hogy ők voltak az első emberek, akik egy eszmének szentelték az életüket.
– Mikor érünk Hickambe?
– Még tíz óra, legalábbis a fedélzeti főnök ezt mondta – nézett Pierce az órájára. – Olyan, mintha ismét a Nyolc-Kettesben lennék, csak az ernyőm hiányzik, Tim – szólt oda Noonannek.
– Tessék?
– A 82. Légideszant-hadosztály Fort Braggben, az első alakulatom – magyarázta Pierce ennek az FBI-os amatőrnek. Hiányzott neki az ejtőernyő, de mit lehet tenni, ha ez hiányzik a különleges hadműveletisek repertoárjából. Helikopterrel menni sokkal szervezettebb, és határozottan biztonságosabb, de nincs az az érzés, ami akkor fogja el az embert, amikor társaival együtt kiugrik a szállítógépből. – Mi a véleményed arról, amit ez a fickó akart csinálni? kérdezte Pierce Gearingre mutatva.
– Nehéz elhinni, hogy igaz.
– Igen, tudom – helyeselt Pierce. – Nem tudom elhinni, hogy bárki ilyen őrült legyen, túl nagy gondolat ez az én agyamnak, haver.
– Na igen, az enyémnek is – felelte Noonan. Érezte zsebében a minimagnetofont, és a kazettán levő információn tűnődött. Vajon jogilag megállja a helyét a vallomás? Elmondta a gazfickónak a jogait, és Gearing azt mondta, hogy megértette őket, de még egy kezdő ügyvéd is mindent megpróbál, hogy érvénytelenítse azon az alapon, hogy egy katonai repülőgépen voltak fegyveres emberekkel körülvéve. Vagyis kényszerítők voltak a körülmények, és még az is lehet, hogy a bíró egyetért vele. Azzal is egyetérthet, hogy illegálisan tartóztatták le, de ez jóval kevésbé fontos, mint az eredmény – gondolta Noonan. Ha Gearing igazat mondott, milliók életét mentette meg ezzel a letartóztatással... Előrement a repülőgép rádiórészlegéhez, és a védett rendszeren New Yorkot hívta.
Clark már aludt, amikor megszólalt a telefon, de azért rögtön felkapta a kagylót.
– Igen? – morogta, de még várnia kellett, mert a biztonsági rendszerek csak most fogtak kezet egymással, aztán a gép közölte, hogy a vonal biztonságos. – Mi az, Ding?
– Itt Tim Noonan, John. Van egy kérdésem.
– Mi az?
– Mihez kezdesz, amikor odaérünk? Megvan Gearing beismerő vallomása magnón. Az egész ugyanúgy, ahogy Dingnek mondtad néhány órával ezelőtt. Szinte szóról szóra, John. És most mit teszünk?
– Még nem tudom. Feltehetőleg beszélnünk kell Murrayval és Ed Foleyval is a CIA-tól. Nem vagyok biztos benne, hogy a törvény ilyen nagyszabású dolgot is számításba vett, és abban sem vagyok biztos, hogy, jó, ha ennek az egésznek nyilvános tárgyalása lesz. Érted?
– Hát, igen – helyeselt Noonan a világ másik feléről: – Oké, csak azt akartam, hogy valaki gondolkodjon ezen.
– Rendben, gondolkodunk rajta. Még valami?
– Azt hiszem, nem.
– Helyes, akkor alszom tovább. – Ezzel letette a kagylót, Noonan pedig visszament a rakodótérbe. Chávez és Tomlinson szemmel tartották Gearinget, míg a többiek megpróbáltak egy kicsit aludni a kényelmetlen légierős üléseken, hogy ezzel is múljon az idő ezen az iszonyú unalmas repülőúton. Kivéve persze az álmokat, jött rá Noonan egy órán belül. Azok egyáltalán nem voltak unalmasak.
– Még mindig nem telefonált – szólalt meg Brightling, amikor az olimpiai közvetítés véget ért.
– Tudom – ismerte be Henriksen. – Oké, majd én telefonálok. Felállt, egy kártyát húzott elő a tárcájából, és a kártya hátára írt telefonszámot tárcsázta. A Global Security egyik magas beosztású alkalmazottjának mobiltelefonját.
– Tony? Itt Bill Henriksen. Azt szeretném, ha azonnal megtennél valamit a számomra... Helyes. Keresd meg Wil Gearinget, és mondd meg neki, hogy azonnal hívjon fel. Megmondom a számot... igen, az az. Azonnal, Tony... igen, köszönöm. – Ezzel Henriksen letette. – Nem tarthat soká. Nem túl sok helyen lehet, esetleg útban van a repülőtérre, hogy a tengerpartra utazzon. Nyugalom, John – tanácsolta a biztonsági főnök, még nem éreztek veszélyt az érzékelői. Lehet, hogy Gearing mobiltelefonja lemerült, lehet, hogy mozdulni sem tud a tömegben, nem kap taxit, hogy visszajusson a hotelbe, ezernyi ártatlan magyarázat lehet.
Sydneyben Tony Johnson átment az utcán Wil Gearing hoteljéhez. Ismerte a szobát, hiszen találkozott már ott Gearinggel. Lifttel egyenesen felment a megfelelő emeletre, a zárral gyerekjáték volt elbánni, mindössze egy hitelkártyát kellett bedugni az ajtórésbe, és felpattintani a zárat, és már benn is volt...
...akárcsak Gearing táskái a beépített szekrény eltolható tükrös ajtaja mellett, meg az íróasztalon egy papírtasak, benne a repülőjegyek Ausztrália északkeleti partjára, azonkívül egy térkép és néhány brosúra a Nagy-korallzátonyról. Ez különös. Tony Johnson megnézte a repülőjegyeket, Wil gépe húsz perc múlva indult. Mostanra már be kellett volna jelentkeznie, felszállnia a gépre, de még el sem hagyta a hotelt. Nagyon különös. Hol a csudában vagy, Wil? – tűnődött Johnson. Aztán eszébe jutott, miért is van itt, és fogta a telefont.
– Igen, Tony. Nos, hol van a barátunk? – kérdezte Henriksen magabiztosan. Aztán megváltozott az arca. – Hogy érted ezt? Mit tudsz még? Oké, ha bármit kiderítesz, rögtön hívjál. Bye. Henriksen letette a telefont, és két társa felé fordult. – Wil Gearing eltűnt, nincs a szobájában, de a bőröndjei és a repülőjegye igen. Mintha felszívódott volna a bolygóról.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Carol Brightling.
– Nem vagyok biztos benne. A fenébe is lehet, hogy elütötte egy autó az utcán.:.
– ... Vagy Popov a megfelelő embernek fecsegett, és elkapták javasolta John Brightling idegesen.
– Popov a nevét sem tudja, Hunnicutt sem mondhatta el neki, mert ő sem ismerte Gearinget névről. – Aztán Henriksen tovább gondolkodott, a fenébe is, Foster tudta, hogyan akarjuk elterjeszteni a Sívát. A fenébe.
– Mi a baj, Bill? – John jól látta barátja arcán, hogy valami baj van.
– John, lehet, hogy bajban vagyunk – közölte a volt FBI-ügynök.
– Milyen bajban? – kérdezte Carol. Henriksen elmagyarázta, és a szobában érezhetően megváltozott a légkör. – Úgy érted, lehet, hogy tudják...
– Igen, elképzelhető – bólintott Henriksen.
– Uram Isten – tört ki az elnök tudományos tanácsadója. – Ha ezt tudják, akkor... akkor... akkor...
– Igen, akkor szarban vagyunk – bólintott Bill.
– Na és akkor most mit tegyünk?
– Először is eltüntetünk minden bizonyítékot. Az összes Sívát, az összes vakcinát, minden feljegyzést. Az egész komputeren van, úgyhogy egyszerűen töröljük. Papíron nem sok mindennek lehet nyoma, mert mindenkinek megmondtuk, hogy semmit se printeljenek ki, és semmisítsék meg a papíron levő feljegyzéseket. Innen megtehetjük. Az irodából hozzáférek a cég összes komputerjéhez, és mindent törlök...
– Valamennyi kódolva van – mutatott rá John Brightling.
– Fort Meade legjobb kódfeltörőivel akarsz kezdeni? Mert én nem – mondta Henriksen. – Nem, John, ezeknek a fájloknak el kell tűnniük. Nézd, egy bűnügyi tárgyalást úgy lehet megnyerni, hogy egyszerűen nincs bizonyíték a vád kezében. Bizonyítékok nélkül egyszerűen nem nyúlhatnak hozzád.
– Mi a helyzet a tanúkkal?
– Semmit nem becsülnek úgy túl a világon, mint a szemtanúkat. Bármelyik kezdő ügyvéd bolondot csinálhat belőlük. Amikor én még az Irodánál dolgoztam, mindig azt akartam, hogy olyan bizonyítékom legyen, amit meg tudok fogni, amit át tudok adni az esküdteknek, hogy lássák, tapintsák. A szemtanúk vallomása elég haszontalan a bíróságon, bármit látsz is a tévében. Oké, megyek is az irodába, hogy megszabaduljak a komputeren levő anyagtól. – Henriksen azonnal távozott, magára hagyva a két Brightlingot.
– Uram Isten, John, mi lesz, ha az emberek megtudják. Senki nem fogja megérteni... – mondta Carol halkan, de ijedten.
– Megérteni azt, hogy meg akartuk ölni őket és a családjukat? Hát, tényleg nem hiszem, hogy Átlag Jóska és Bunkó Béla megértené – helyeselt férje szárazon.
– Akkor mit teszünk?
– Eltűnünk az országból. Brazíliába repülünk mindenkivel, aki tudja, mi célt szolgált a projekt. A pénzünkhöz hozzáférünk, vagy egy tucat rejtett számlám van, amelyet elektronikusan mozgathatok, és ha Billnek sikerül a komputerfájlokat törölni, feltehetőleg nem tudnak mit kezdeni velünk. Oké, lehet, hogy Wil Gearinget letartóztatták, de ő csak egy ember, és nem vagyok biztos benne, hogy egy idegen országba van joguk utánunk jönni egyetlen ember szava alapján. Mindössze úgy ötven ember van, aki igazán tudja, mi történik, és elég repülőgépünk van ahhoz, hogy mindannyian eljussunk Manausba.
Henriksen irodájában bekapcsolta a számítógépét, és kinyitott egy kódolt fájlt. Benne volt a Horizon Corporation minden számítógépének telefonszáma és hozzáférési kódja, azonkívül a projekthez kapcsolódó nevek és fájlok. Modemen keresztül rájuk kapcsolódott, megkereste azokat a fájlokat, amelyeknek el kell tűnniük, és az egérrel olyan szemétládákba tette át a fájlokat, amelyek teljesen megsemmisítik őket, nemcsak elektronikusan elmozdítják a címkódokat. Azon kapta magát, hogy izzad közben. Harminckilenc percébe tellett, de miután ezzel megvolt, biztos volt benne, hogy mindegyiket tökéletesen tönkretette. Megnézte a listáját, és belegondolt, hátha eszébe jut még egy fájlnév, és lefuttatott még egy globális keresést is, de ezek a fájlok tökéletesen eltűntek. Remek.
Oké, mi lehet még a kezükben? – kérdezte magától. Náluk lehet Gearing Síva-tartálya. Ezzel nehéz lehet vitatkozni, de valójában mit jelent? Ez azt jelenti a megfelelő emberek szemében, hogy Gearing egy potenciális biológiai fegyver tulajdonában volt. Gearing elmondhatja az államügyésznek, hogy a Horizon Corporationtól származik, de senki, aki a projektnek ezen a szeletén dolgozik, nem fogja bevallani, hogy ő tette. Így aztán semmilyen bizonyíték nem fogja alátámasztani az állítását.
Úgy számolta, hogy a Horizonnak és a Global Securitynek ötvenhárom munkatársa van, aki elejétől a végéig ismerte a projektet. Az A és a B vakcinán végzett munkát könnyen meg lehet magyarázni, mint orvosi kutatásokat. A Síva vírust és a vakcinákat órák alatt elégethetik, és nem marad semmi kézzelfogható bizonyíték.
Ez elég, vagy legalábbis majdnem elég. De még mindig a kezükben van Gearing, és ha Gearing beszél – márpedig beszélni fog, Henriksen ebben biztos volt, mert az Irodának megvannak a módszerei arra, hogy kiszedje az információt az emberekből – elég kényelmetlenné teheti Brightling és még sokan mások életét, köztük az övét is. Feltehetőleg megússzák a dolgot, nem ítélik el őket, de egy kínos tárgyalás és mindaz, ami a napfényre kerül, például amikor szépen összevetik a projekt tagjai által elejtett véletlen megjegyzéseket... aztán ott van Popov is, aki John Brightlingot és őt magát is összekapcsolja a terrorista támadásokkal. De Popovot joggal vádolhatják Foster Hunnicutt meggyilkolásával, és ez bármit is mondjon, elveszi szavai hitelét... mégis az lesz a legjobb, ha minél távolabb vannak. Ez Brazíliát jelentette, a projekt másik telepét a Manaustól nyugatra levő dzsungelben. Egyenesen oda mennek, ahol Brazília csodálatos kiadatási törvényei védik őket, és tanulmányozzák az esőerdőket... Igen, ez ésszerű. Oké, megvan a lista a teljes projekttagokról, azokról, akik mindent tudnak. Azokról, akik felakaszthatják őket, ha az FBI elfogja és kihallgatja valamelyiküket. Kinyomtatta az igazi hívők listáját, majd ingzsebébe tette a papírt. Most, hogy elvégezte, amit kellett és kianalizálta a helyzetet, visszament Brightling tetőtéri irodájába.
– Szóltam a pilótáknak, hogy melegítsék a madarakat – fogadta Brightling, amikor belépett.
– Helyes – bólintott Henriksen. – Azt hiszem, Brazília a legjobb esélyünk most. Ha mást nem, legalább jól betaníthatjuk mindazokat, akiket kell, hogyan kezeljék ezt az egészet, és mit mondjanak, ha bárki kérdéseket tenne föl. Megúszhatjuk, John, de nagyon észnél kell lennünk.
– És mi lesz a bolygóval? – kérdezte Carol Brightling szomorúan.
– Carol, először saját magunkat kell mentenünk – felelte Bill. A Marion szövetségi fegyintézetből nem segíthetsz a természeten, de ha ügyesek vagyunk, semmi bizonyíték nem lesz a nyomozók kezében, és e nélkül biztonságban vagyunk. Tessék, ezek azok az emberek, akiket meg kell védenünk – vette elő a listát a zsebéből. – Ötvenhárman vannak, és négy Gulfstream van odakinn. Valamennyien elrepülhetünk a kettes telepre. Mindenki egyetért?
John Brightling bólintott.
– Mindenben. Gondolod, hogy jogilag rendben leszünk?
– Bízom benne – bólintott Henriksen nyomatékosan. – Popov jelent némi problémát, de végül is gyilkos. Mielőtt elrepülünk, jelentem Hunnicutt meggyilkolását a helyi zsaruknak. Ez elveszi a szavai hitelét, úgy fog tűnni, mintha csak azért mondaná mindezt, hogy a saját nyakát mentse a hurokból vagy bármit is használnak Kansasben a gyilkosok kivégzésére. Maclean és Killgore videóra vett vallomását átadom a helyi rendőrségnek. Ahhoz valószínűleg nem lesz elég, hogy elítéljék, de az biztos, hogy meg fogják izzasztani. Ezt így csinálják. Megtörik a másik bizonyítékainak láncát, és elveszik a tanúk szavahihetőségét. Egy év, talán tizennyolc hónap múlva az ügyvédeink leülnek, elbeszélgetnek a helyi államügyésszel és hazajöhetünk. Addig is elleszünk Brazíliában, te pedig az Interneten keresztül irányíthatod a vállalatot.
– Hát, nem olyan jó, mint ahogy terveztük, de...
– De sokkal jobb, mintha egy börtönben rohadnánk életünk végéig – helyeselt Carol.
– Akkor ne vesztegessük az időt, Bill – adta ki John a parancsot.
– Nos, mihez kezdünk? – kérdezte Clark felébredve.
– Hát; először is felkeressük a New York-i irodáért felelős igazgatóhelyettest, majd az államügyész következik, és vádat emelünk.
– Nem hiszem – Clark a szemét dörzsölte, majd a kávéja után nyúlt.
– Nem ronthatunk rájuk csak úgy. Zsaruk vagyunk. Nem szeghetjük meg a törvényt – mutatott rá Chatham.
– Ez az egész nem kerülhet napvilágra a bíróságon keresztül sem. Különben is, az még mindig nem jelentené azt, hogy nyerünk. Milyen bizonyítékaink vannak?
– Nehéz eldönteni. Van a két eltűnt lány, akit feltehetőleg meggyilkoltak, és ha Popov barátunknak igaza van, akkor több is. Márpedig ez szövetségi bűntény, és Uram Isten, ott van az összeesküvés... erre valók a törvények, Mr. Clark.
– Az lehet, de maga szerint mikor kerülhet sor arra, hogy kihajtson Kansasbe, arra a helyre, aminek még a pontos helyét sem tudja, a zsebében a letartóztatási paranccsal Amerika egyik leggazdagabb embere ellen?
– Hát, beletelik egy kis időbe – vallotta be Sullivan.
– Legkevesebb néhány hét csak az információk begyűjtése – gondolkodott Chatham különleges ügynök. – Beszélnünk kell szakértőkkel, megvizsgáltatni azt a klóros tartályt, és mindez alatt az idő alatt ők minden darabka bizonyítékot szépen megsemmisítenek. Nem lesz könnyű, de végül is ez a munkánk az Irodában, tudja?
– Feltételezem – jegyezte meg Clark kétkedve. – De nem lesz a mi oldalunkon a meglepetés ereje. Nyilván rájöttek már, hogy elkaptuk Gearinget. Attól fogva azt is tudják, mit dalol el nekünk.
– Igaz – látta be Sullivan.
– Valami mással kell próbálkoznunk.
– Mi lenne az?
– Még nem vagyok biztos benne – ismerte el Clark.
A videofelvételeket a projekt médiaközpontjában készítették, eredetileg úgy tervezték, hogy természetfilmeket csinálnak itt azok számára, akik túlélték a járványt. A tagokat nagyon lesújtotta a projekt kudarca. Kirk Maclean különösen összetört, de azért jól végezte a dolgát. Elmesélte a kamera előtt a reggeli lovaglásokat Szerovval, Hunnicuttal és Killgore-ral, aztán John Killgore elmondta, mint találta meg a lovakat, majd ismét Maclean következett, hogyan találta meg a testet. Végül a beszámoló a Killgore által személyesen végrehajtott boncolásról, ami kiderítette, hogy egy.44-es kaliberű golyó vetett véget Foster Hunnicutt életének. Miután ezzel megvoltak, csatlakoztak a többiekhez az előcsarnokban, és egy minibusz kivitte őket a várakozó repülőgéphez.
Manaus 5500 kilométernyire van, tudták meg felszálláskor, úgy nyolc óra út, könnyű ugrás a Gulfstream V számára. Az első gép csaknem üres volt, csak a két Brightling doktor, Bill Henriksen és Steve Berg, a projekt Síva részének vezető tudósa kapott itt helyet. A repülőgép helyi idő szerint kilenckor emelkedett a magasba. A következő megálló az Amazonas-völgyben lesz, Brazília közepén.
Mint kiderült, az FBI tudta, hol van a kansasi telep. Az ügynökség legközelebbi irodájából két ügynök kiautózott épp idejében ahhoz, hogy még lássák a repülőgépeket felemelkedni. Kötelességtudóan jelentették állomáshelyüknek, onnét pedig Washingtonba. Aztán pedig az út mentén McDonald's hamburgert eszegetve, kólát kortyolgatva várták, hogy történjen valami ezeknél a meglepő épületeknél a szántóföldek kellős közepén.
A C-17 legénységet váltott Hawaiiban a Hickam légi támaszponton, feltankolt, és folytatta útját az észak-kaliforniai Travis felé. Chávez és emberei nem hagyták el a repülőgépet, de az új legénység hozott ételdobozokat, italokat. Újabb hatórányi repülőút várt rájuk. Wilson Gearing magyarázkodni próbált fákról, madarakról, halakról meg ilyesmikről beszélt. Ding nemigen figyelt oda. Nem a legmegfelelőbb érvek voltak, hogy meggyőzzék egy újszülött apját és egy orvos férjét, de foglyuk csak motyogott tovább. Noonan udvariasan hallgatott, és biztos, ami biztos, ezt is magnóra vette.
Mindegyik gépen csöndben ültek az emberek. Azok, akik még nem hallották a sydneyi fejleményeket, sejtették, hogy valami balul ütött ki, de a légi személyzet nélkül nem kommunikálhattak a vezérgéppel, márpedig őket nem avatták be a projekt célkitűzéseibe. Ahogyan a Horizon Corporation alkalmazottainak javát sem. Mindössze megfizették őket, hogy elvégezzék a munkát, amelyhez értenek. Déli irányba repültek az Egyenlítő felé. Megtették már ezt az utat, amikor a projekt kettes telepe épült előző évben. Itt is volt business jetek fogadására képes kifutó, de csak nappal és jó időben működött, mert itt nem voltak meg azok a navigációs segédeszközök, mint Kansasben. Ha bármi balul ütne ki, rendelkezésükre áll a manausi repülőtér százhatvan kilométerre keletre céljuktól. Ez teljes szolgáltatást nyújt a javítást is beleértve. A kettes telepen is voltak tartalék alkatrészek, és minden gépen volt egy kiképzett szerelő is, de a nagyobb javításokat jobb szerették másokra bízni. Egy órán belül már a Mexikói-öböl fölött jártak, aztán keletre fordultak a Kuba felett húzódó nemzetközi légifolyosón. Az időjárás-előrejelzés egész Venezueláig jó volt, ott számíthatnak egy kis viharra, de semmi komoly. A vezérgépen ülő vezetők úgy érezték, hogy a lehető leggyorsabban hagyják el az országot, mintha csak eltűnnének arról a bolygóról, amelyet meg akartak menteni.
– Hogy micsoda? – kérdezte vissza Sullivan. A többiek felé fordult. – Négy jet épp most hagyta el a kansasi telepet, és dél felé tartanak.
– Módunkban áll nyomon követni őket?
Sullivan vállat vont.
– Talán a légierőnek.
– Hogy a csudába csináljuk? – tűnődött Clark hangosan. Aztán Langleyt hívta.
– Megpróbálhatom, John, de nem olyan könnyű ilyen gyorsan megmozdítani a légierőt.
– Próbáld meg, Ed. Négy Gulfstream típusú business jet tart dél felé Kansas középső részéről. Üti céljuk ismeretlen.
– Oké, máris hívom a parancsnoki központot.
Ez nem jelentett nehézséget a CIA igazgatójának. Az Országos Katonai Parancsnoki Központ rangidős ügyeletes tisztje egy kétcsillagos repülő tábornok volt, aki csak nemrég került íróasztal mellé, azelőtt pedig a NATO maradék amerikai vadászgépeinek a parancsnoka volt.
– Vagyis mit vár tőlünk, uram? – kérdezte a tábornok.
– Négy Gulfstream típusú business jet szállt fel Kansas középső részéről úgy fél órával ezelőtt. Az akarjuk, hogy kövessék nyomon őket.
– Mivel? Az összes légvédelmi vadászunk a kanadai határnál van. Hiába hívnánk vissza őket, soha nem érnék utol.
– És mi a helyzet az AWACS-okkal? – kérdezte Foley.
– Ők a Légiharc Parancsnoksághoz tartoznak Langleyben – hozzánk, nem magukhoz –, de lehet, hogy valamelyikük kábítószeres megfigyelést hajt végre, esetleg kiképzésen van. Ellenőrizhetem.
– Tegye meg. Tartom – mondta Ed Foley.
A kétcsillagos tábornok ennél többet tett. A Cheyenne hegységben levő Észak-amerikai Légtérvédelmi Parancsnokságot hívta, amely radarernyőt borított az egész ország fölé, és utasította őket, hogy azonosítsák a négy G.-t. Alig egy percig tartott, és máris komputeres parancs ment a Országos Légügyi Igazgatósághoz, hogy ellenőrizzék a repülési terveket, amelyeket az összes nemzetközi repülésnél ki kellett tölteni. A NORAD azt is közölte a tábornokkal, hogy két E-3B AWACS gép van a levegőben jelenleg, az egyik New Orleanstól háromszáz mérföldnyire délre kábítószerellenes akcióban vesz részt, a másik pedig az eglini légi támaszponttól délre rutinkiképzést hajt végre, az ott állomásozó vadászgépekkel együtt a pensacolai Flotta Légitámaszpont gépei ellen vívnak hadgyakorlatot. A tábornok ennek az információnak a birtokában felhívta a langleyi légi támaszpontot a virginiai Tidewaterben, a hadműveletiseket kérte, és közölte velük a CIA igazgatójának a kérését.
– Mi ez az egész, uram? – kérdezte a tábornok Foleytól, miután megvolt a kapcsolat.
– Nem mondhatom el, de átkozottul fontos.
A tábornok továbbította a választ a langleyi műveletiseknek, de azt, amit ők mondtak, már bölcsebbnek látta nem továbbadni a CIA-nak. A labdát különben is továbbdobták a négycsillagosnak, aki a Légiharc Parancsnokság vezetője volt, és szerencsére épp az irodában tartózkodott, és nem a munkával járó F-16-ban ült. A négycsillagos morogva, de beleegyezett, sejtette, hogy a CIA nem kérné, ha nem lenne jó oka rá.
– Megcsinálhatjuk, ha szükségük van rá. Milyen messzire mennek?
– Nem tudom. Milyen messzire mehetnek ezek a Gulfstream jetek?
– Uram, a legújabbak a G-V-ök akár Japánig elrepülhetnek. Lehet, hogy utántöltést kell hogy szervezzek.
– Kérem, tegye meg mindazt, amit kell. Kit hívjak, hogy szemmel tarthassam a megfigyelést?
– A NORAD-ot. – A tábornok megadta az igazgatónak a számot.
– Oké, köszönöm, tábornok. Az ügynökség adósa magának.
– Nem felejtem el, Foley igazgató – ígérte az USAF tábornoka.
– Szerencsénk van – hallotta Clark. – A légierő kölcsönad egy AWACS-ot. Bárhova mennek is, nyomon tudjuk követni őket – hencegett Ed Foley némileg túlozva, hiszen nem értette meg, hogy az AWACS-nak útközben tankolnia is kell.
A szóban forgó repülőgép, egy tízéves E-3B Sentry, tizenöt perc múlva kapta meg a parancsot. A pilóta továbbította az információt a gépen levő rangidős irányítótisztnek, egy őrnagynak, aki azonnal hívta a NORAD-ot további információért, és meg is kapta tíz perccel azután, hogy az első G. elhagyta az amerikai légteret. A Cheyenne hegységből érkezett információ alapján a munka körülbelül annyira lesz nehéz, mint végighajtani a helyi autópályán. A Panamából felszálló tanker a Karib-tenger fölött találkozik velük, és egy érdekes légi védekező hadgyakorlat helyett teljes unalom vár rájuk. Az E-3B Sentry a hajdani Boeing 707-320B továbbfejlesztett változata volt, és ugyanazzal a sebességgel repült, mint a Savannah-ban készített business jetek. Ötven mérföld távolságból követte őket, csak a légi tankolás zavarja majd meg egy kicsit a követést, az sem nagyon. A radarrepülőgép hívójele Sas kettő-kilenc volt, és műholdas rádiójával mindent, beleértve a radarképet is, továbbíthatott a coloradói NORAD-nak. A Sas kettő-kilences legénységének többsége kényelmes ülésekben üldögélt, többen szundikáltak közülük, mindössze a három ellenőr figyelte a négy Gulfstreamet, amelyet követtek. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy teljesen egyenesen tartanak céljuk felé. Öt perccel vagy körülbelül hatvanöt kilométerre követve egymást. Nem próbálkoznak elterelő műveletekkel, magasság- vagy irányváltással, persze jól tudták, hogy ez mindössze a géptestet rongálná, és fölösleges üzemanyagot használna el, viszont egyáltalán nem zavarná meg a megfigyelő repülőgépet, amely egy a vízben úszó szemeteszsákot is észrevenne. Ahogyan gyakran meg is tette kábítószerellenes akcióknál, hiszen a csempészek gyakorta így szállították a kokaint, sőt az Államok közötti autópályán is gyakran betartatták a sebességkorlátozást, hiszen a radar komputerrendszer automatikusan jelezte, ha bármi gyorsabban ment százharminc kilométeres óránkénti sebességnél, amíg az operátor ki nem adta az utasítást a komputernek, hogy ne törődjön vele. De most mindössze a polgári légi forgalmat kellett figyelniük, a normál napi járatokat és a négy Gulfstreamet, amelyek oly egyenesen, mit sem sejtve haladtak, hogy – amint az egyik ellenőr megjegyezte – még egy tengerészgyalogos is képes lenne leszedni őket minden segítség nélkül.
Clark ekkor már a menetrend szerinti járaton utazott a Reagan repülőtér felé. A gép menetrend szerinti időben landolt, és Clarkot egy CIA-alkalmazott várta, akinek „céges” kocsija odakint parkolt. Húsz percig tartott, hogy megtegyék az utat Langleybe, majd föl a régi főhadiszállás épületének hetedik emeletére. Dmitrij Popov soha nem hitte volna, hogy egyszer belülről látja ezt az épületet, akár LÁTOGATÓ – CSAK KÍSÉRŐVEL feliratú jelvényt viselve. John mutatta be őket egymásnak.
– Üdvözlöm – köszönt Foley folyékony oroszsággal. – Gondolom, még soha nem járt itt.
– Ahogyan ön sem a Dzerzsinszkij tér 2. szám alatt.
– De én igen – felelte Clark. – Méghozzá Szergej Nyikolajics irodájában.
– Döbbenetes – felelte Popov, majd leült, amikor hellyel kínálták.
– Oké, Ed, hol a csudában vannak most?
– Észak-Venezuela fölött délnek tartanak, valószínűleg Brazíliába. A Légügyi Igazgatóság szerint kitöltötték a repülési tervet – törvény kötelezi őket –, és Manaus a célpontjuk. Azt hiszem, gumifavidék, több folyó is ott találkozik.
– Nekem azt mondták, hogy ott is van egy hasonló telep, mint Kansasben, csak kisebb – közölte Popov házigazdáival.
– Műholdnak való feladat? – kérdezte Clark az igazgatótól.
– Mihelyt tudjuk, hol van, természetesen az. Az AWACS egy kicsit lemaradt, amikor tankolt, de mindössze kétszázötven kilométerrel van mögöttük, és ez nem probléma. Azt mondják, a négy business jet egyenletes tempóban repül.
– Ha egyszer tudjuk, hová mennek... mit teszünk?.
– Nem vagyok biztos benne – vallotta be Foley. – Még nem gondoltam végig.
– Félek, hogy nem lesz elég bizonyítékunk a vádemeléshez, Ed.
– Gondolod?
– Igen – bólintott Clark. – Ha okosak, és feltételezhetjük, hogy azok, hamar megsemmisítik az összes terhelő bizonyítékot, mindössze a szemtanúk maradnak, de mégis mit gondolsz, ki van azon a négy Brazíliába tartó repülőgépen?
– Mindazok, akik tudják, mi történik. Biztonsági okokból nyilván a lehető legalacsonyabban szabták meg a számot. Arra gondolsz, hogy kóruspróbára mennek?
– Tessék? – kérdezett közbe Popov.
– Ki kell találniuk és betanulniuk egy történetet, hogy mit mondjanak az FBI-nak, ha megkezdődnek a kihallgatások – magyarázta Foley. – Úgyhogy szépen betanulják ugyanazt a zsoltárt, és minden alkalommal azt is éneklik.
– Te mit tennél az ő helyükben, Ed? – tette fel a Szivárvány Hatos a szónoki kérdést.
– Hát, igen – bólintott Foley. – Na, és mit tegyünk a mi helyünkben?
Clark az igazgató szemébe nézett.
– Esetleg meglátogathatnánk őket.
– Ki hatalmaz föl erre? – kérdezte a CIA igazgatója.
– Én még mindig az ügynökségtől kapom a fizetésem, és neked jelentek, Ed.
– Az istenit, John.
– Engedélyezed, hogy egy megfelelő helyen összegyűjtsem az embereimet?
– Hol?
– Gondolom, Fort Braggben – javasolta Clark. Foleynek pedig meg kellett hajolnia a pillanat logikája előtt.
– Az engedélyt megadtam. – Clark pedig már oda is lépett a keskeny irodában lévő egyik biztonságos telefonhoz, hogy hívja Herefordot.
***
Alistair Stanley már fölépült annyira a sebesüléseiből, hogy képes volt egy egész napot az irodájában tölteni anélkül, hogy összeesne a kimerültségtől. Mivel Clark az Államokba utazott, ő volt ideiglenesen a megtépázott Szivárvány-erők parancsnoka, és olyan problémákkal nézett szembe, amelyeket Clarknak nem volt ideje megoldani, mint például az, hogy a két halott katona helyére kell utánpótlás. Elég rossz volt a hangulat. Két ember hiányzott, olyan emberek, akikkel a túlélők együtt dolgoztak, és az ilyesmit mindig nehéz elviselni. De ennek ellenére minden reggel kint voltak a sportpályán a futásra és reggeli tornára, és minden délután lőgyakorlatokat végeztek, hogy ne rozsdásodjanak be, és készen álljanak, ha riasztanák őket. Ez elég valószínűtlennek tűnt, de visszatekintve a Szivárvány eddigi egyik akciója sem tűnt valószínűnek. Biztonságos telefonja ciripelni kezdett, Stanley pedig odanyúlt és felvette a kagylót.
– Igen, itt Alistair Stanley.
– Szia, Al, itt John. Langleyben vagyok.
– Mi a fészkes fene történik, John. Chávez és az emberei eltűntek a föld felszínéről, és...
– Ding és az emberei valahol Hawaii és Kalifornia között vannak jelenleg, Al. Letartóztattak egy összeesküvőt Sydneyben.
– Mégis mi a fene történik?
– Ülsz, Al?
– Igen, John, természetesen ülök, és...
– Akkor figyelj. Röviden elmondom – adta ki Clark az utasítást, majd vagy tíz percig mesélt.
– Ördög és pokol – mondta Stanley, amikor főnöke elhallgatott. – Biztos vagy benne?
– Átkozottul biztos, Al. Jelenleg szemmel tartjuk az összeesküvők négy repülőgépét. Úgy tűnik, Brazília közepébe tartanak. Azt akarom, hogy szedd össze az összes emberünket, repüljenek Fort Braggbe teljes felszereléssel, mindennel együtt, Al. Lehet, hogy teszünk egy kis kirándulást a dzsungelbe, hogy... elbeszélgessünk ezekkel az emberekkel.
– Megértettem. Igyekszem mindent megszervezni itt. Teljes sebességgel?
– Pontosan. Szólj a British Airwaysnek, hogy szükségünk van egy gépre – folytatta Clark.
– Rendben van, John. Mindjárt intézkedem.
Langleyben Clark azon tűnődött, vajon mi lesz a következő lépés, de mielőtt ezt eldöntené, össze kell gyűjtenie az embereit. Oké, Alistair megpróbálja rávenni a British Airwayst, hogy bocsásson a rendelkezésükre egy tartalék repülőgépet, hogy egyenesen a Popera szállítsák az embereket, onnan pedig... majd meglátja, mit tegyen. Először is neki is oda kell utaznia a Különleges Hadműveleti Parancsnokságra Kis Willie Byron ezredeshez.
– Egyes célpont ereszkedik – jelentette az ellenőrző tiszt a repülőgép intercomjába. A rangidős ellenőr felnézett a könyvből, amit olvasott, aktiválta kijelzőjét és megerősítette az információt. Épp nemzetközi törvényeket szegett meg ebben a pillanatban. A Sas Kettő-Kilences nem kapott engedélyt, hogy átrepüljön Brazília fölött, de az ottani légi irányító radarok polgári teherjáratként veszik a jelüket. Ez a szokásos álcázás, és eddig senki nem kérdőjelezte meg. Miután megerősítette az információt, műholdas rádiójához ült, hogy jelentse az információt az Észak-amerikai Légvédelmi Parancsnokságnak, és bár nem tudta, a CIA nak is. Öt percre rá a második célpont ugyanezt tette. Ezenkívül mindkét repülőgép lassított is, lehetővé téve, hogy a Sas Kettő-Kilences kicsit behozzon a lemaradásból. A rangidős ellenőr utasította a személyzetet, hogy tartsák a sebességet és az irányt. Megkérdezte, hogy állnak üzemanyaggal, és megtudta, hogy még nyolc óra repülésre elég. Bőven elégséges ahhoz, hogy visszatérjenek az Oklahoma City melletti Tinker légi támaszpontra.
Angliában kijátszották a British Airways kártyát, és a légitársaság tízpercnyi ellenőrzés után a Szivárvány rendelkezésére bocsátott egy 737-700-as repülőgépet, amely Lutonban, a Londontól északra levő kis kereskedelmi repülőtéren várja majd őket. Oda teherautóval kell menniük, melyeket pedig Herefordban az angol hadsereg szállítási századától kaptak.
Akár egy zöld tenger, gondolta John Brightling lenézve a háromszintű dzsungel legfelső rétegére. A lenyugvó nap fényénél látta a folyók ezüstös sávját, de a talajból szinte semmit. Ez az egész bolygó leggazdagabb ökoszisztémája, ráadásul olyan, amelyet soha nem tanulmányozott részletesen. Hát, most lesz rá időm, legalább egy évem, gondolta Brightling. A kettes telep tágas és kényelmes volt Hat ember tartotta karban. Rendelkezett saját generátorral, műholdas kommunikációval és elégséges élelemmel. Még az is lehet hogy a négy repülőgépen magukkal hozott emberek egyikéről ki derül, hogy jó szakács. Mint minden más projekttevékenységnél; itt is munkamegosztás lesz. És természetesen ő a parancsnok.
A New York állambeli Binghamtonban a karbantartók egymás után rakták be a szemétégetőbe a veszélyes vegyi anyag feliratú tartályokat. Az biztos, hogy hatalmas kemence, gondolta egyikük. Elég ahhoz, hogy egyszerre több testet is elhamvasszanak, és a szigetelés vastagságából ítélve átkozottul meleg is lehet. A karbantartó lehúzta a három inch vastag ajtót, rögzítette és lenyomta az indítógombot. Hallotta, hogy a gáz sziszegve beáramlik, majd begyújtja a szikra, és felhangzik a szokásos zúgás. Nem volt az egészben semmi szokatlan. A Horizon Corporation rendszeresen megszabadul így ilyen vagy olyan biológiai anyagoktól. Még az is lehet, hogy élő AIDS-vírus, gondolta a karbantartó. A cég rengeteg kutatást végez e téren, legalábbis ezt olvasta. De jelen pillanatban a kapcsos irattartóján lévő papírokat olvasta épp. Három papírlap a külön utasítással, amelyet Kansasból faxoltak el, és minden egyes sorát kipipálták. Mindegyik megadott tartály tartalma immár hamu. Ez a szemétégető még a fémfedőket is tönkretette, és-ezzel égbe szállt az egyetlen kézzelfogható bizonyíték a projekt ellen. Persze ezt a karbantartó munkás nem tudhatta. Számára a G7-89-98-00A jelű tartály egyszerű műanyag tartály volt. Még csak nem is hallott soha a Síva létezéséről. Tette a dolgát. Odament komputeréhez – itt mindenki rendelkezett eggyel –, begépelte, hogy a megadott sorrendben megsemmisítette a tárgyakat. Az információ felkerült a Horizon Corporation belső hálózatára, és így, bár a karbantartó nem tudta, megjelent a kansasi képernyőn is. Különleges utasítások is voltak vele, és a technikus fogta a telefonját, hogy továbbadja az információt egy másik munkásnak, aki az elektronikus úton küldött utasítás értelmében hívta a megadott telefonszámot.
– Oké, köszönöm – felelte Bill Henriksen a hír hallatán. Visszatette a kabinban levő telefont, és előrement Brightlinghoz.
– Oké, srácok, Binghamton jelentkezett. Elégettek mindent, az összes Sívát, a vakcinákat. Most már csakugyan nincs semmi bizonyítéka annak, hogy a projekt valaha is létezett.
– És még boldogok is legyünk miatta? – kérdezte Carol haragosan. Nem is nézett Billre, a közelgő talajt figyelte az ablakon keresztül.
– Nem, de remélem, ezt jobban élvezed, mintha vádat emelnének gyilkossági kísérletért.
– Igaza van, Carol – mondta John, és szomorúság érződött ki a hangjából. Olyan közel voltak hozzá, olyan átkozott közel. Aztán megvigasztalta magát, hiszen még mindig vannak erőforrásai, még mindig megvannak a jó emberei, és ez a kitérő nem jelenti azt, hogy fel kelljen adnia az eszméit. Egyáltalán nem, győzködte magát a Horizon elnöke. Alatta pezsgett az élettől az a zöld tenger, amely felé tartottak. Ő maga pontosan ezzel érvelt a kettes telep mellett az igazgatótanácsi ülésen. Új vegyületeket kereshetnek a fákban és növényekben, amelyek csak itt nőnek. Ki tudja, talán a rák ellenszerét is megtalálják. Hallotta, hogy kinyílnak a fékszárnyak, és kisvártatva ezután kiengedték a kerekeket is. Újabb három perc múlva földet értek. A labor és lakóépületek felé vezető út-kifutó pályán a repülőgép motorja ellenmenetbe kapcsolt, lassított és fokozatosan megállt.
– Oké, egyes számú célpont földet ért. – Az ellenőr beolvasta a pontos pozíciót, majd állított a képen. Épületek is vannak ott? Kiadta a komputernek az utasítást, hogy mérje fel pontos helyzetüket, és az információt azonnal továbbították a Cheyenne hegységbe.
– Köszönöm. – Foley leírta az információt egy jegyzettömbre. John, megvan a pontos hosszúsága és szélessége annak a helynek, ahol vannak. Műholdról készíttetek képeket, az időjárástól függően két-három órán belül meglesz.
– Olyan gyorsan? – kérdezte Popov a hatodik emeleti ablakból kinézve a VIP-parkolóra.
– Mindössze egy komputeres parancs – magyarázta Clark. – És a műholdak amúgy is mindig fenn vannak. – Ami azt illeti, neki elég hosszú időnek tűnt a háromórás várakozás. A madarak lehetnének éppen jobb helyen is.
***
A Szivárvány angol idő szerint éjfél után szállt föl Lutonból. A gép jobbra fordult, elhaladt a repülőtér mellett levő autógyár fölött, és nyugatnak repült Amerika felé. A British Airways három légi kísérőt küldött a géppel, akik megetették a katonákat, italokat hoztak nekik, azok pedig valamennyien el is fogadták, mielőtt kényelembe helyezték volna magukat, hogy átaludják az út nagy részét. Fogalmuk sem volt, miért mennek Amerikába. Stanley semmiféle tájékoztatást nem adott, és nemigen értették, miért viszik magukkal az összes taktikai felszerelésüket.
Áldottan tiszta volt az égbolt a közép-brazíliai dzsungel fölött. Az első KH-11D helyi idő szerint fél tízkor este ért oda. Infravörös kamerája összesen háromszázhúsz képet készített, azonkívül még kilencvenhetet a látható spektrumban. A képeket azonnal továbbította egy kommunikációs műholdra, innen pedig a Washington közelében levő Virginia állambeli, Fort Belvoir-i antennafarmra kerültek. Onnét földi vonalon jutottak el a Dulles repülőtér melletti Országos Felderítési Irodába, innét pedig egy másik száloptikás vonalon a CIA-főhadiszállásra.
– Ez gyerekjáték – magyarázta a rangidős ügyeletes fotóelemző Foley irodájában. – Épületek itt, itt, itt, és egy itt. Négy repülőgép a talajon, úgy látom Gulfstream V-ös, ennek hosszabb a szárnya, magánrepülőtér. Lámpái vannak, de ILS-felszerelése nincs. Azt hiszem, itt vannak az üzemanyagtartályok, itt pedig az erőmű. Feltehetőleg dízelgenerátor-rendszer a kipufogó füstje alapján. Ez az épület az ablak-fény elrendezések alapján lakóépület. Valaki üdülőhelyet épített? – kérdezte az elemző.
– Valami ilyesmit – helyeselt Clark. – Mi van még?
– Százötven kilométer sugarú körben nem sok minden. Ez itt azelőtt gumifaültetvény lehetett, de az épületek nincsenek felmelegítve, úgyhogy szerintem nem működik. Civilizációnak nem sok nyoma. Erre tűz látható, tábortüzek, talán valami indián törzs szállt meg itt. Elég elhagyatott hely, uram. Komoly fáradság lehetett egy ilyen elhagyatott helyen építkezni.
– Oké, küldje el nekünk a Lacrosse-képeket is, és mihelyt lesznek jó, normál fényképek, azokat is látni akarom – adta ki az utasítást Foley.
***
– Egy másik madarunk pontosan a fejük fölött halad el körülbelül zéró-hét-húszkor – mondta a másik. – Az időjárás-előrejelzés jónak tűnik. Biztos, hogy jó képeket kapunk.
– Milyen széles ez a kifutópálya? – kérdezte Clark.
– Úgy látom, kétezer méter hosszú, száz méter széles, standard szélesség és még mindkét oldalon úgy száz méter szélességben kivágták a fákat. Úgyhogy ha a beton elég vastag, komolyabb repülőgépek is leszállhatnak. Itt a folyón van egy kikötő, nem az Amazonas, hanem a Rio Negro, de hajót nem látok. Gondolom, az építkezéshez használták.
– Nem látok sem telefonkábeleket, sem elektromos kábeleket tanulmányozta Clark a fényképeket.
– Nem, uram, nincsenek. Gondolom, műholdas összeköttetést használnak, és rádiójeleket erről az antennafarmról. Szükségük van még valamire? – tette hozzá néhány pillanat múlva.
– Nem, és köszönöm – mondta Clark.
– Igen, uram, bármikor. – Az elemző ezzel kiment a lifthez, és onnan pincebeli szobájába.
– Okosabbak lettünk? – kérdezte Foley. Magának nem sok személyes tapasztalata volt a dzsungelban, de tudta, hogy Clarknak igen.
– Hát, tudjuk hol vannak, és tudjuk, hogy hányan.
– Mit tervezel, John?
– Még nem vagyok biztos benne, Ed – szólt az őszinte válasz. Clark még nem tervezte el, mit tegyen, de most már komolyan gondolkodott.
A C-17-es zökkenve érkezett le a kaliforniai Travis légi támaszponton. Chávezt és társait eléggé megviselte a hosszú út, de legalább kellemesen hűvös volt a levegő, amikor kiléptek a repülőgépből. Chávez elővette mobiltelefonját, gyorstárcsázóval Herefordot hívta, ahonnan megtudta, hogy John Langleyben van. Elő kellett kaparnia emlékezetéből a telefonszámot, de húsz másodperc múlva már eszébe jutott és tárcsázott.
– Igazgatói iroda.
– Itt Domingo Chávez, John Clarkot keresem.
– Tartsa kérem – felelte Foley titkárnője.
– Merre vagy, Ding? – kérdezte John kisvártatva.
– A Travis légi támaszponton Friscótól északra. És innen hova a fenébe menjünk?
– Egy Air Force VC-20-as vár titeket a DV terminálon.
– Oké, már megyünk is. De nincs nálunk semmilyen felszerelés, John. Elég sietve jöttünk el Ausztráliából.
– – Majd valaki intézkedik emiatt. Ti csak gyertek minél gyorsabban D.C.-be, oké?
– Igen, uram – egyezett bele Ding.
– Mi a helyzet, a vendégetekkel, hogy is hívják, Gearing?
– Így van. Noonan szinte egész úton mellette ült. Úgy dalol, mint valami kibaszott kanári. Ez az egész, amit terveztek, úgy értem, ha hihetünk neki... Jesuchristo, jefe.
– Tudom, Ding. Mellesleg leléptek.
– Tudjuk, hogy hová?
– Brazíliába. Pontosan tudjuk, hol vannak. Szóltam Alnak, hogy küldje át a csapatot Fort Braggbe. Te csak gyere Andrewsra, és mindent megszervezünk.
– Értettem, John. Megyek, megkeresem a repülőgépemet. Vége. – Chávez letette a telefont, és intett a kék furgonnak, amely átvitte őket a VIP váróba, ahol már várta őket egy másik légi személyzet. Hamarosan már egy VC-20-ason voltak, a Gulfstream business jet katonai változatánál, a gépen pedig az őrmester által felszolgált ételből végre megtudták, milyen napszak van. Reggeli. Ezek szerint kora reggel van. Chávez megkérdezte az őrmestertől a pontos időt, és beállította óráját.
HARMÓNIA
NOONAN számára iszonyúan különösnek tűnt, hogy olyan emberrel utazik együtt egy repülőgépen, aki bevallotta, hogy tömeggyilkosságot akart elkövetni, az illető még sincs megbilincselve, kényszerzubbonyt sem húztak rá. Aztán arra gondolt, mit is tehetne, hova is mehetne? Elvileg elképzelhető volt, hogy kinyissa az ajtót és kiugorjon, de az FBI-ügynök nem tartotta öngyilkos fajtának Gearinget. Abban pedig átkozottul biztos volt, hogy Gearing nem fogja eltéríteni a repülőgépet Kubába. Így aztán szemmel tartotta foglyát, és közben azon tűnődött, hogy egy másik kontinensen, egy másik időzónában és féltekén tartóztatta le a gazfickót. Tíz-tizenegy évvel ezelőtt ő is benne volt a Fuad Yunis rajtaütésben a Földközi-tenger keleti vidékén, de úgy gondolta, ez az FBI távolsági rekordja. Ennél messzebb nem tartóztattak le senkit és vitték haza. Csaknem húszezer kilométer. A csudába, a dolog ára ez a légi út, amely után úgy érzi magát, mintha átment volna rajta az úthenger, és a teste szinte sír egy kis mozgásért. Ismét ellenőrizte óráján az időbeállítást. Abban sem volt biztos, hogy ugyanaz a nap van, aztán úgy gondolta, azt még megkérdezheti a repülő őrmester légi kísérőjétől, hogy hány óra van, de ha a dátumot is megkérdezi, teljesen hülyének tűnik. Esetleg otthon, az Államokban leolvassa a USA Today egy példányáról a dátumot, gondolta. Hátratolta székét, és Wil Gearing tarkójára szegezte pillantását. Aztán rádöbbent, hogy van még egy kérdés: Ha Washingtonba ér, át kell adnia a foglyát, de kinek és milyen váddal?
– Oké, két órán belül Andrewsra érkeznek, aztán egy kávédaráló átviszi őket Pope-ra és kigondoljuk, mit tegyünk – mondta Clark.
– Máris van egy terved, John – jegyezte meg Foley. Elég régóta ismerte Clarkot, hogy ne kerülje el a figyelmét a pillantása.
– Ed, ez az én ügyem vagy már nem? – kérdezte Clark az igazgatótól.
– Ésszerű határokon belül a tied, John. De ne kezdjél atomháborút vagy ilyesmit, ha lehet, jó?
– Ed, gondolod, hogy valaha is a bíróság elé kerül a dolog? Mi van, ha Brightling utasítást adott, hogy semmisítsék meg az összes bizonyítékot? Nem nehéz megtenni. A fenébe is, miről beszélünk? Néhány tartálynyi bioméregről, és egy csomó komputeres feljegyzésről. Kereskedelemben is kaphatók olyan programok, amelyek eléggé tönkreteszik a fájlokat ahhoz, hogy ne lehessen soha helyreállítani őket.
– Igaz, de lehet, hogy valaki kinyomtatott valamit, és egy alapos kutatás...
– És akkor mi van? Globális pánik, mert az emberek rádöbbennek, mi mindent tehet egy biotech cég, ha akarja. Mi értelme ennek? – Adj hozzá egy magas rangú elnöki tanácsadót, aki megsértette a biztonsági előírásokat. Ez aztán nem sokat segítene Jacknek. Foley kis szünetet tartott. – Mégsem gyilkolhatjuk meg ezeket az embereket, John! Amerikai állampolgárok, akiknek jogaik vannak, ne feledd el.
– Tudom, Ed. De nem engedhetjük futni őket, és valószínűleg nem tudjuk elítéltetni őket. Mi marad? – Clark elgondolkodott. Valami kreatív megoldással próbálkozom.
– Mivel?
John Clark elmagyarázta az ötletét.
– Ha küzdenek, nos, azzal csak megkönnyítik a dolgunkat. – Húszan ötven ellen?
– Az én húszam – pontosabban már csak tizenötöm – ezek ellen a zavaros hülyék ellen? Ugyan már, Ed. Erkölcsileg lehet, hogy gyilkosság, de jogilag nem.
Foley homlokán összeszaladtak a redők. Aggasztotta, mi történik, ha a dolog valaha is eljut a sajtóhoz, de nem látta különösebb okát, hogy így legyen. A különleges hadműveletek közössége elég sok titkot őrzött, amelyek közül jó néhánynak elég rossz sajtója lenne.
– John – szólalt meg végül.
– Igen, Ed?
– Csak vigyázz, hogy el ne kapjanak.
– Még soha nem történt ilyen, Ed – emlékeztette a Szivárvány Hatos.
– Jóváhagyva – közölte a CIA igazgatója, és közben az járt az eszében, hogy a csudába fogja ezt elmagyarázni az Egyesült Államok elnökének.
– Oké, használhatom a régi irodámat? – Clarknak el kellett intéznie néhány telefont.
– Persze.
– Mindössze ennyire van szükséged? – kérdezte Sam Wilson tábornok.
– Igen, tábornok, ez elég lesz.
– Megkérdezhetem, mi célból?
– Titkos akció – hallotta Clark válaszát.
– Ennél többet nem vagy hajlandó elárulni?
– Bocs, Sam. Ellenőrizheted a dolgot Ed Foleynál, ha akarod.
– Azt hiszem, meg is teszem – morogta a tábornok.
– Részemről rendben van, uram. – Clark remélte, hogy az „uram” elég gyógyír lesz Sam megbántott hiúságára.
Nem volt az, de Wilson is profi volt, és tudta a szabályokat.
– Oké, hadd intézzek el néhány telefont.
Először is Fort Campbellt hívta Kentuckyban, a 160. Különleges Hadműveleti Repülőezred otthonát, amelynek parancsnoka egy ezredes, várható módon tiltakozott, és Wilson ugyanúgy várható módon nem fogadta el. Ezek után az ezredes is tárcsázott, és utasítást adott, hogy egy MH-60K Night Hawk különleges hadműveleti helikoptert szállítsanak át a Pope légi támaszpontra a hozzá tartozó karbantartó személyzettel, különleges bevetésre, melynek helyét nem tudja megmondani. A következő hívás a légierő egy tisztjének futott be, aki nem vitatkozott, hanem csak annyit mondott, hogy Igen, uram – és jegyzetelt, ahogy egy jó katonához illik. Igazából nem volt nehéz összerakni a darabokat. Mindössze az kellett, hogy kódolt telefonokon titkos parancsokat adjanak ki embereknek, akik szerencsére hozzászoktak az ilyesmihez.
Chávez fejében az járt, hogy szinte megkerülte a földet az elmúlt huszonnégy órában, és végül olyan repülőtéren ért földet, ahol eddig mindössze egyszer járt életében. Itt volt az Air Force Egyes, a 747-es VC-25A változata az egész világon ismert festéssel, az ő társaságában pedig valaki, aki meg akart ölni mindenkit, aki ismeri ezt a gépet. Chávez évekkel ezelőtt megtanulta, hogy ne sokat elmélkedjen azokon a dolgokon, amelyeket országáért tesz. Sem az évi 82450 dolláron, amelyet középszintű CIA-alkalmazottként keres. Diplomát szerzett nemzetközi kapcsolatokból, amely tudományt tréfásan úgy írt le, hogy egyik ország jól megizéli a másikat. De most nem országról volt szó, hanem egy vállalatról. Mióta hiszik ezek, hogy ilyen szinten űzhetik a játékot, tűnődött. Talán ez az az új világrend, amelyről egyszer Bush elnök beszélt? Ha így van, a 2-es egység parancsnoka nem tartotta túl ésszerűnek. A kormányokat választják az állampolgárok, és rendszeresen el is számoltatják őket. A vállalatokat is elszámoltatják a részvénytulajdonosok – már ha vannak –, de ez mégsem ugyanaz. A vállalatokat elvileg felügyelik azoknak az országoknak a kormányai, amelyekben működnek, de most minden megváltozik. Magáncégek fejlesztik ki és javítják egyre azokat az eszközöket, amelyeket az emberek világszerte használnak. A változó technológiai körülmények hatalmas erőt biztosítanak viszonylag kis szervezeteknek. És most el lehet gondolkodni azon, hogy ez jó vagy nem jó. Ha a haladás a kormányokon múlna, még mindig lóháton közlekednénk, és legfeljebb gőzhajók járnának a világ körül. De ebben az új világrendben egy kicsit kicsúsznak a dolgok a kézből, és valakinek érdemes lenne ezen is elgondolkodni. Legalábbis Cháveznek ez volt a véleménye, mikor repülőgépe megállt az Andrews légi támaszpont kifutópályáján. Még le sem eresztették a lépcsőket, máris feltűnt egy felirat nélküli kék USAF-furgon.
– Gyűjtögeted a törzsutaspontokat, Domingo? – kérdezte John a betonról.
– Úgy tűnik. Tollakat még nem látsz rajtam? – kérdezte Chávez fáradtan.
– Már csak egy ugrás.
– Hová?
– Braggbe.
– Akkor essünk túl rajta. Nem akarok hozzászokni a szabadban ácsorgáshoz, hacsak ideiglenes a dolog. – Nagyon vágyott már egy zuhanyra meg egy borotválkozásra, de ez is várhat Fort Braggig. Kisvártatva az Air Force egyik rövidtávú repülőgépén ültek, amely a levegőbe emelkedve délnyugatnak tartott. Áldottan rövid út volt, Hamarosan leszálltak a Pope légi támaszponton, amely otthon ad a 82. Légideszant-hadosztálynak Fort Braggben, de azonkívül a Delta Force-nak és más különleges hadműveleti egységeknek is.
Most először gondolt valaki arra is, hogy valamit tenni kell Wil Gearinggel. Három katonai rendőr elkísérte a bázis fogdájába. Az út többi résztvevője a nőtlen tiszti szálláson kötött ki, amelyet errefelé Q-nak becéztek.
Chávez nem hitte, hogy levetett ruháját valaha is ki lehet annyira tisztítani, hogy újból fölvehesse. De aztán lezuhanyozott, a mosdón pedig talált egy borotvát, amellyel lekaparhatta – legalábbis szerinte – férfias arcáról az egynapos borostát. Mire előkerült a fürdőszobából, kikészítve várta a friss ruha.
– Intézkedtem, hogy gondoskodjanak rólatok.
– Kösz, John. – Chávez belebújt a fehér bokszeralsóba és pólóba, majd a dzsungelmintás harci egyenruhába, amely az ágyra volt fektetve, és volt hozzá való zokni meg csizma is.
– Hosszú nap volt?
– A fenébe is, John, egy hosszú hónap volt visszajönni Ausztráliából. – Chávez leült az ágyra, aztán végigvetette magát rajta. – Na és most hová?
– Brazíliába.
– Hogyhogy?
– Úgy, hogy mindannyian oda mentek. Nyomon követtük őket, és a madarak lefényképezték fölülről a helyet, ahol letáboroztak.
– Szóval megkeressük őket?
– Igen.
– És mit teszünk, John?
– Egyszer és mindenkorra elrendezzük ezt az ügyet, Domingo.
– Részemről oké, de törvényes ez?
– Mióta aggaszt téged az ilyesmi?
– Nős ember vagyok, John. És ha nem felejtetted el, apa is. Most már felelősséggel kell gondolkodnom.
– Elég törvényes, Ding – nyugtatta meg apósa a fiatalembert.
– Oké, ha te mondod. És most mi lesz?
– Aludhatsz egy kicsit, a csapat többi része fél órán belül érkezik.
– Milyen csapat többi része?
– Mindenki, aki csak mozogni és lőni tud, fiam.
– Muy bien, jefe – felelte Chávez lehunyva szemét.
A British Airways 737-700 a lehető legrövidebb időt töltötte a talajon, az Air Force egyik tartálykocsijából feltankolt, majd újra a levegőbe emelkedett, és a Washington melletti Dulles nemzetközi repülőtér felé vette az irányt, ahol jelenléte nem okoz feltűnést. A Szivárvány-katonákat busszal egy szálláshelyre szállították, ahol tovább pihenhettek. Ez egy kicsit aggasztotta őket. Ha az embert pihenni hagyják, azt jelzi, hogy hamarosan szükség is lesz rá, kipihenten.
Clark és Alistair Stanley az összevont különleges hadműveleti parancsnokság, a kis parkolóra néző jellegtelen épület egyik szobájában tanácskoztak.
– Szóval, mi történik itt? – kérdezte William Byron ezredes. Byron ezredes, aki egyenruhás kollégái „Kis Willie”-nek becéztek, azt Egyesült Államok hadseregének egyik legvalószínűtlenebb becenevével bírt. Százkilencven centijével és száztíz kilós izmos, kemény testével Byron volt az egész különleges hadműveleti egység legnagyobb darab katonája. A becenevet még West Pointban kapta, ahol a négyévnyi testgyakorlás és jó étel eredményeképpen tizenöt centit nőtt és tizenöt kilót szedett föl, míg végül ő lett a hátvédje a sereg futballcsapatának, annak a nevezetes csapatnak, amely harmincöt-tízre legázolta a flotta csapatát a philadelphiai veteránstadionban. Kiejtése még mindig megőrizte a dél-georgiai zamatot, bár időközben diplomát szerzett managementből a Harvard Business Schoolon, az amerikai hadsereg egyik kedvenc főiskoláján.
– Teszünk egy kirándulást ide – mutatta Clark a műholdas felvételeket. – Szükségünk lesz egy helikopterre, másra nem is igen.
– Hol a fenében van ez a patkányfészek?
– Brazíliában, Manaustól nyugatra a Río Negrónál.
– Valamilyen telepnek tűnik – jegyezte meg Byron, és felvette gyűlölt olvasószemüvegét. – Ki építette, és ki tartózkodik ott most?
– Olyan emberek, akik ki akarták irtani az egész kibaszott világot – felelte Clark, majd fölvette mobiltelefonját, mert ciripelni kezdett. Ismét meg kellett várnia, míg a kódolórendszer kezet ráz a hívóéval. – Itt Clark – mondta végül.
– Ed Foley vagyok, John. A mintát megvizsgálták a szakembereink Fort Detrickben.
– És?
– Az Ebola vírus egy változata, de megváltoztatták – ők a feljavították szót használták –, mégpedig úgy, hogy rákgéneket adtak hozzá. Azt mondják, ettől még erőteljesebb a kis rohadék, ráadásul a vírusszálak valamiféle minikapszulába vannak bújtatva, hogy ne pusztuljanak el a szabadban. Más szavakkal, John, úgy tűnik, teljesen igazolja mindazt, amit orosz barátod mondott neked.
– Mit csináltál Dmitrijjel? – kérdezte a Szivárvány Hatos.
– Winchesterben van egy konspirációs lakásban – felelte az igazgató. Általában itt szállásoltak el olyan külföldieket, akiket a CIA meg akart védeni. – Ja, és az FBI közölte, hogy Kansas állam rendőrsége gyilkosság miatt keresi. Állítólag megölt egy bizonyos Foster Hunnicuttot, aki Montana államból érkezett. Legalábbis ez a vád.
– Miért nem szólsz az irodádnak, hogy mondja Kansasnak, Popov nem ölt meg senkit. Az egész idő alatt velem volt – javasolta Clark. Végül is megígérte ennek az alaknak. John agya már elfelejtette, hogy Popov állt a felesége és lánya elleni támadás mögött. Az üzlet ez esetben üzlet, és KGB-s ellenségből nem első alkalommal vált értékes jó barát.
– Oké, azt hiszem, megtehetem. – Foley beleegyezett az ártatlan hazugságba a nagy ártalmas igazság ellenében. Langleybeli irodájában csak azon tűnődött, miért is nem remeg a keze. Ezek az elmebetegek nemcsak hogy ki akarták irtani az egész emberiséget, de ráadásul módjukban is állt. A CIA-nak még részletesen tanulmányozni kell ezt az új fejleményt, ezt a vadonatúj fajta fenyegetést. És ennek kivizsgálása nem lesz sem könnyű, sem szórakoztató feladat.
– Oké, Ed, kösz. – Clark letette a telefont, és végignézett a többieken a szobában. – Ellenőrizték a klórtartály tartalmát. Az Ebola egy továbbfejlesztett változatát akarták elterjeszteni.
– Micsoda? – tört ki Byron ezredes, és Clark vagy tíz percig magyarázott neki. – Ez komoly? – kérdezte Kis Willie végül.
– Akár egy szívroham – felelte Clark. – Felfogadták Dmitrij Popovot, hogy szervezzen terrorista incidenseket szerte Európában. Mindezzel az volt a céljuk, hogy belopják a terrorizmustól való félelmet a köztudatba, és a Global Security megkapja a tanácsadói szerződést az ausztrál kormánytól, és...
– Bill Henriksen? A fenébe is, őt ismerem.
– Igen? Hát, az ő embereinek kellett volna bejuttatnia a sydneyi olimpiai stadion párásító-hűtő rendszerébe a vírust, Willie. Chávez ott volt az irányítószobában, amikor ez a Wil Gearing nevű alak felbukkant a tartállyal, amelynek a tartalmát most ellenőrizték a USAMRIID-es fiúk Fort Detrickben. Tudod, az FBI-nak csaknem elég anyaga van a vádemeléshez, de csak csaknem – tette hozzá Clark.
– Úgyhogy inkább lemész oda, és...
– Hogy beszéljek velük, Willie – fejezte be Clark a mondatot helyette. – Kipucolták már azt a gépet?
– Hát, remélem – pillantott Byron az órájára.
– Akkor ideje indulnunk.
– Oké. Minden emberednek adunk terepruhát, John. Biztos, hogy nem kell egy kis segítség?
– Nem, Willie. Méltányolom az ajánlatod, de nem akarjuk nagydobra verni a dolgot.
– Értem, John. – Byron felállt. – Kövessetek, fiúk. Szóval ezekhez az alakokhoz mentek Brazíliába?
– Igen – bólintott Clark.
– Akkor adjátok át nekik külön üdvözletünket. Megteszitek?
– Igen, uram, nagyon szívesen – ígérte John.
A Pope légi támaszponton rájuk váló repülőgép egy Air Force C-5B Galaxy szállítógép volt, amelyen már órák óta dolgozott a földi személyzet. Minden hivatalos jelzést átfestettek, és az USAF-embléma helyére HORIZON CORPORATION felirat került, még a farokszám is eltűnt. A hátsó rakodóajtókat éppen most zárták le. Clark és Stanley ért oda elsőként. A katonák buszon érkeztek felszerelésükkel, és felszálltak a gép utasrészébe a széldoboz mögött. Már csak az hiányzott, hogy felszálljon a civil ruhás légi személyzet is, és megkezdje a szokásos felszállási procedúrát, mintha kereskedelmi gép volna. Jamaicától délre egy KC-10-es tartálygép várja majd őket, hogy feltöltse üzemanyagtartályaikat.
– Tehát feltehetőleg így történt a dolog – mondta John Brightling az előadóban összegyűlt embereknek. Csalódást látott az ötvenkét ember arcán, de némi megkönnyebbülést is. Nos, még az igazhívőknek is van lelkiismeretük. Kár.
– És mit csinálunk itt, John? – kérdezte Steve Berg. A projekt vezető tudósainak egyike volt, ő fejlesztette ki az A és a B vakcinákat, azonkívül a Síva megtervezésében is segített. Berg a Horizon Corporation egyik legjobb embere volt.
– Az esőerdőt tanulmányozzuk. Minden bizonyítékot megsemmisítettünk, a Síva-tartalék eltűnt, akárcsak a vakcinák. És velük együtt az összes komputeres adat, laboratóriumi jegyzetek és ilyenek. A projektről már csak a fejünkben létezik információ. Más szavakkal, ha bárki vádat akar emelni ellenünk, mindössze tartanunk kell a szánkat, és nem járhat sikerrel. Bill? – John Brightling Henriksen felé intett, aki fellépett a pódiumra.
– Valamennyien tudják, hogy azelőtt az FBI-nál dolgoztam. Jól tudom, hogyan épül fel egy ilyen ügy. Márpedig ellenünk igen nehéz lesz ügyet konstruálni. Az FBI-nak a szabályok szerint kell játszania, és ezek szigorú szabályok. Ismertetniük kell velünk a jogainkat, amelyek közé tartozik, hogy kihallgatás során jelen legyen ügyvéd is. Mindössze annyit kell mondaniuk: „Igen, azt akarom, hogy itt legyen az ügyvédem”, és attól fogva még azt sem kérdezhetik meg ügyvéd nélkül, hogy hány óra van. Mi pedig gondoskodunk ügyvédről. Az ügyvéd pedig az ügyön dolgozó ügynökök füle hallatára fogja közölni, hogy ne beszéljenek, majd tájékoztatja az ügynököket, hogy nem beszélnek, és ha szóra akarják bírni magukat, törvényszegést követnek el, és a legfelsőbb bíróság határozataival ellentétes, amit csinálnak. Márpedig ez azt jelenti, hogy ők kerülhetnek bajba, és maguk bármit is mondanak, nem használható fel. Ezek a jogi védelmek.
– Azonkívül, azért jöttünk ide, hogy a köröttünk levő gazdag ökoszisztémát tanulmányozzuk. És ezalatt kitaláljunk és jól begyakoroljunk egy fedőtörténetet – folytatta Bill Henriksen. – Ez beletelik némi időbe, és...
– Várjon csak, ha nem kell válaszolnunk a kérdéseikre, akkor... – Miért bajlódunk egy fedősztorival? Teljesen érthető. Az ügyvédeinknek el kell beszélgetniük az államügyésszel. Ha egy hihető fedősztorink van, elintézhetik, hogy leszálljanak a nyakunkról. Ha a zsaruk tudják, hogy nem győzhetnek, nincs értelme harcolniuk, és ebben segít egy jó fedősztori. Oké, nyilván azt mondjuk, hogy igen, foglalkoztunk az Ebola vírussal, mert egy veszélyes gyilkos, amely ellen a világnak orvosságra van szüksége. Az is lehet, hogy valami flúgos kutató ki akarta irtani a világot, de nekünk semmi közünk ehhez. Hogy miért vagyunk itt? Elsősorban azért, hogy a trópusi esőerdő gazdag flórájában és faunájában keressünk orvosilag használható vegyületeket. Ez törvényes, nem? – Bólogató fejeket látott.
– Oké, azalatt, amíg itt vagyunk, kőkemény fedősztorit kell konstruálnunk. Aztán valamennyiünknek be kell tanulni, hogy könyv nélkül fújjuk. Ily módon, amikor az ügyvédeink engedélyezik, hogy beszéljünk, hogy működjünk együtt az FBI-jal, pusztán olyan információkat adunk át, amelyek nem árthatnak nekünk, sőt segítségükkel kikerüljük az összes felmerülhető vádat. Emberek, ha összefogunk és ragaszkodunk a szövegünkhöz, nem veszthetünk, kérem, higgyék el nekem. Egyszerűen nem veszíthetünk, ha használjuk a fejünket.
– Azonkívül dolgozhatunk a 2-es projekten – vette át ismét a szót Brightling. – Maguk a világ legokosabb emberei közé tartoznak, és eltökéltségünk ügyünk iránt semmit sem változott. Nagyjából egy évet leszünk itt. Remek esély, hogy tanulmányozzuk a természetet, és megtanuljunk olyan dolgokat, amelyeket meg kell tanulnunk. Arra is felhasználjuk ezt az évet, hogy megtaláljuk a módját, mint érjük el azt a célt, amelynek az életünket szenteltük – folytatta, és látta, hogy a többiek bólogatnak. Vannak olyan elképzelései, amelyeket érdemes végiggondolni. Még mindig a világ vezető biotechnológiai cégének elnöke, még mindig neki dolgoznak a legjobb, leghozzáértőbb emberek. Velük együtt még mindig megmentheti a bolygót, mindössze ki kell találni valamit, és rendelkezésükre állnak az erőforrások, hogy végre is hajtsák.
– Oké, elég hosszú nap volt – mondta nekik Brightling ragyogó mosollyal. – Azt javaslom, feküdjünk le, pihenjünk. Holnap reggel kimegyek az erdőbe, hogy lássam azt az ökoszisztémát, amely mindannyiunkat érdekel.
Meghatotta a taps. Igen, ezek az emberek ugyanúgy hisznek, mint ő, osztják eltökéltségét, és ki tudja, talán csakugyan van remény egy Projekt 2-re.
Bill Henriksen lépett John és Carol mellé útban a szobájuk felé.
– Mindössze egy dolog aggaszt.
– Mi az?
– Mi van akkor, ha egy paramilitáris osztagot küldenek ide?
– Úgy érted, olyan katonaféléket? – kérdezte Carol Brightling.
– Így van.
– Akkor harcolunk – felelte John. – Elvégre vannak fegyvereink.
Voltak bizony. A projekt kettes telepén nem kevesebb, mint száz német márkájú G-3 rohamfegyver volt, az igazi fajta, amely teljes automataként is működik, és közülük jó néhányan tudtak bánni is vele.
– Szóval az a probléma, hogy jogilag nem tartóztathatnak le minket, de ha egyszer elkaptak és visszavittek Amerikába, akkor a bíróságot nem érdekli, hogy törvénytelenül tartóztattak le. Ez az amerikai jog egyik alapja. Ha egyszer az ember a bíró elé kerül, a bírót más már nem érdekli. Vagyis ha idegenek bukkannak fel, el kell vennünk a kedvüket. Azt hiszem...
– Azt hiszem, az embereinknek nem kell sok biztatás ahhoz, hogy harcoljanak azok után, amit ezek a gazfickók csináltak a projekttel.
– Egyetértek, de ehhez látnunk kell, mi történik. A fenébe, bár csak felszereltünk volna egy radart itt.
– Tessék? – kérdezte John.
– Ha jönnek, helikopterrel jönnek. Ahhoz túl messze vagyunk, hogy a dzsungelben gyalogoljanak, a hajó túl lassú, és az ilyenek általában helikopterben gondolkodnak. Egyszerűen így szokták az ilyesmit.
– Honnan tudnák egyáltalán, hogy itt vagyunk, Bill? A csudába, elég gyorsan elhagytuk az országot, és...
– És megkérdezhetik a légi személyzetet, amelyik szállított minket. Ki kellett tölteniük a repülési tervet, ebbe Manaust írtak, és ez eléggé leszűkíti a kört.
– Nem fognak beszélni, elég jól megfizetjük őket – vitatkozott John. – Szerinted mennyi időbe telik, mire rájönnek?
– Legrosszabb esetben is néhány nap. Legjobb esetben két hét. Azt hiszem, ki kéne képezni az embereinket a védekezésre. Holnap elkezdhetjük – javasolta Henriksen.
– Akkor csináld – helyeselt John Brightling. – Én pedig hazatelefonálok és megkérdezem, beszélt-e bárki a pilótáinkkal.
A főnöki lakosztályhoz saját kommunikációs szoba is tartozott. A projekt kettes telepe sok szempontból csúcstechnológiát képviselt, az orvosi laboratóriumoktól a kommunikációig. Ami ez utóbbit illeti, az erőmű melletti antennafarmnak saját műholdas telefonrendszere volt, amely lehetővé tette, hogy e-mailt küldjenek, és elektronikus módon hozzáférjenek a Horizon Corporation hatalmas belső komputerhálózatához is. Amint megérkezett lakosztályába, Brightling első dolga volt, hogy bekapcsolja a telefonrendszert, és Kansast hívja. Utasította a most hazafelé úton levő légi személyzetet, hogyha bárki érdeklődik legutolsó tengerentúli útjuk iránt, azonnal értesítsék a kettes telepet. Miután ezzel végzett, nem volt mit tennie. Lezuhanyozott, és mikor belépett a hálószobába, felesége már várta.
– Olyan szomorú – jegyezte meg Carol a sötétben.
– Átkozottul bosszantó – helyeselt John..- Olyan közel voltunk hozzá!
– Miért nem sikerült?
– Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, Popov barátunk rájött, mit teszünk, aztán megölte azt a fickót, aki elmondta neki és megszökött. Valahogy sikerült meggyőzni őket, hogy fogják el Wil Gearinget Sydneyben. A fenébe is, mindössze órák választottak el minket az Egyes fázistól! – nyögött föl.
– Hát, legközelebb óvatosabbak leszünk – csitította Carol. Végigsimított férje karján. Kudarc vagy nem, jó volt ismét mellette feküdni. – Mi lesz Willel?
– Rajta áll. A létező legjobb ügyvédeket fogadom fel a számára – ígérte John. – És megüzenem neki, hogy tartsa a száját.
Gearing már tartotta a száját. Valahogy a puszta ténytől, hogy ismét Amerikában van, rádöbbent, hogy vannak jogai, vannak büntetőeljárások, és attól fogva egy szót sem szólt senkinek. A hátrafelé néző ülésben ült a C-5-ön, a gép farokrészében levő hatalmas raktérben katonák szunyókáltak, kettő közülük ébren volt, és le nem vette róla a szemét, bár közben vígan csevegtek valamiről. Gearing látta, hogy úgy felszerelkeztek, mintha medvére akarnának vadászni, mindenkinek a keze ügyében a személyes fegyvere, és látta, hogy rengeteg fegyvert pakoltak be a lenti raktérbe is. Hová mennek? Vele senki nem közölte.
Clark, Chávez és Stanley a hatalmas repülőgép utasfedélzetén voltak. A légi személyzet a szokásos légierős személyzet volt – az ilyen szállítógépeken általában tartalékosok repülnek, akik a polgári életben valamelyik légitársaságnál dolgoznak pilótaként – és tartották a távolságot. Feljebbvalóik is figyelmeztették őket, és mintha nem lett volna elég, hogy látják a repülőgép átfestését. Tehát most civilek? Valamennyien civil ruhában voltak, hogy hihetőbb legyen a csalás. De ugyan ki hinné el, hogy egy Lockheed Galaxy magántulajdonban legyen?
– Szerintem egyszerű ügy – jegyezte meg Chávez. Érdekes érzés volt, hogy ismét gyalogos, megint nindzsa, az éjszaka harcosa – csak éppen most fényes nappal akarnak támadni. – Csak az a kérdés, ellenállnak-e?
– Ha szerencsések vagyunk, igen – felelte Clark.
– Hányan vannak?
– Négy Gulfstreammel mentek le, ha minden gépen tizenhatan utaztak, akkor hatvannégyen vannak, Domingo.
– Fegyverek?
– Te élnél a dzsungelben fegyver nélkül? – kérdezte Clark. Elég egyértelmű volt a válasz, hogy nem.
– De kaptak kiképzést? – erősködött a 2-es egység parancsnoka.
– Nem valószínű. Ezek az emberek amolyan tudósok, de közülük egyesek otthon vannak az erdőben, többen vadászok lehetnek. Most majd kiderül; hogy Noonan új játékszerei vannak-e olyan jók, mint ahogy mondja.
– Hát, remélem – helyeselt Chávez. Még szerencse, hogy az emberei ilyen jól képzettek és ilyen jó a felszerelésük. Fényes nappal vagy sem, ez akkor is nindzsafeladat. – Gondolom, te leszel a főparancsnok?
– Bármibe lefogadhatod, Domingo – felelte a Szivárvány Hatos. Abbahagyták a beszélgetést, amikor a repülőgép zökkent egyet, és a légi tankolás idejére a KC-10-es légörvényében repültek. Clark látni sem akarta az egészet. Nincs még egy ilyen természetellenes aktus a világon, mint amikor két hatalmas repülőgép párzik a levegőben.
Malloy néhány üléssel hátrébb Harrison hadnagy társaságában a műholdas felvételeket tanulmányozta.
– Könnyűnek tűnik – nyilvánította ki véleményét a fiatalabb tiszt.
– Na igen, sétautazás, hacsak nem lőnek ránk. Az egy kicsit izgalmasabbá teszi – ígérte Malloy segédpilótájának.
– Közel leszünk hozzá, hogy túlsúlyos legyen a gép – figyelmeztette Harrison.
– Ezért kétmotoros, fiacskám – legyintett a tengerészgyalogos.
Sötét volt odakint. A C-5-ös személyzete nézte az elszórt fény pontokat a földön, miután leváltak a KC-10-esről, de számukra ez alapvetően ugyanolyan volt, mint bármely más repülőút. Az automata pilóta tudta, hol vannak és hová mennek, és ezer mérfölddel odébb, Brazília Manaus repülőterén tudják, hogy jönnek. Különleges légi szállítmány Amerikából, amely egy vagy két napig bérel helyet náluk, és tankolni is akar. Az információt már elküldték faxon.
Még nem hajnalodott, amikor megpillantották a kifutó fényeit. A pilóta, egy fiatal őrnagy kihúzta magát ülésében, lassított a repülőgéppel, könnyű vizuális megközelítéshez készülődött, eközben segédpilótája, egy alhadnagy a jobb oldalán a műszereket figyelte, és bemondta a magasságot és sebességet. A pilóta végül megemelte a gép orrát, amitől a C-5B mindössze egy apró zökkenővel megérkezett a kifutópályára. De ez elég volt, hogy a gépen mindenki tudja, immár nem a levegőben vannak. A pilótának megvolt a repülőtér diagramja, elgördült a rámpa túloldali sarkáig, itt megállította a repülőgépet, és közölte a rakodómesterrel, hogy immár ő következik.
Beletellett néhány percbe, mire megszervezték a dolgokat, de végül kinyíltak a hatalmas hátsó ajtók. Az MH-60K Night Hawkot kivontatták a hajnal előtti sötétbe, Nance őrmester felügyeletével a 160. SOAR emberei összehajtott helyzetből kinyitották a rotorpengéket, felmásztak az üzemanyagtartályra, hogy megbizonyosodjanak, biztosan a helyükön vannak-e. A Night Hawk teli volt tankolva, Nance felszerelte helyére az M-60 géppuskát a jobb oldalra, majd jelentette Malloy ezredesnek, hogy a gépe készen áll. Malloy és Harrison előrepülte a helikoptert, és ők is úgy ítélték, hogy készen állnak, majd rádión jelentették a dolgot Clarknak.
A C-5B-ről utoljára a Szivárvány immár többszínű terepruhákba öltözött katonái szálltak le. Arcuk zöld és barna álcázó festékkel volt befestve. Gearing volt az utolsó, az ő fejére egy zsákot húztak, hogy semmit ne lásson.
Mint kiderült, nem fértek be valamennyien. Vegát és négy társát hátrahagyták, ők a földről nézhették csak a nap első sugarai fényében felemelkedő helikoptert. A jelzőfények egyre magasabbra és magasabbra emelkedtek, és északnyugat felé tartottak, végül a katonák megunták, hogy ott ácsorognak a szállítógép mellett a meleg, párás levegőben. Nagyjából ekkor érkezett egy autó a repülőgéphez, hogy a légi személyzet töltsön ki néhány nyomtatványt. És meglepetésükre senki nem tett megjegyzést arra, hogy ilyen gépe van egy magántársaságnak. Elvégre a festés szerint ez egy nagy, magántulajdonban levő szállítógép és a repülőtér személyzete ezt el is fogadta, hiszen az összes irat ezt támasztotta alá, ennélfogva igaznak kell lennie.
Vietnamra emlékeztet, gondolta Clark. Ismét helikopterben repül, tömör zöld dzsungel fölött. De ez alkalommal nem egy Hueyban és csaknem harminc év telt el azóta, hogy először hadműveletben vett részt. Nem emlékezett rá, hogy félt volna – feszült volt, az biztos, de valójában nem félt – és most visszatekintve elég különösnek találta. Ismét csatába indult egy helikopteren, kezében hangtompítós MP-10-esével, és ezzel mintha visszatért volna az ifjúsága. Egész addig így érezte, míg a többiek felé nem fordult, és fel nem tűnt neki, milyen fiatalok mindannyian. Belegondolt, hogy ők is javarészt elmúltak már harmincévesek, vagyis az, hogy fiatalnak tűnnek, a számára azt jelenti, hogy ő már öreg. Félretolta ezt a kellemetlen gondolatot és Nance őrmester meg géppuskája mellett kinézett az ajtón. Odakint kezdett világosodni. Ahhoz már túl világos volt, hogy hasznát vegyék éjjellátó szemüvegüknek, de annyira még nem, hogy jól lássanak. Vajon milyen idő várja őket? Az egyenlítő magasságában voltak és a dzsungel odalent feltehetőleg forró és nyirkos, a fák alatt pedig kígyók, rovarok és egyéb olyan teremtmények találhatók, amelyek számára ez a nem éppen vendégszerető hely az otthont jelenti. Egészségetekre, kívánta nekik John szavak nélkül a Night Hawk ajtajából.
– Hogy állunk, Malloy? – kérdezte az intercomban.
– Perceken belül megpillantjuk, tessék, már látom is a fényt magam előtt!
– Megvan – intett a katonáknak Clark, hogy álljanak készenlétben. – Minden a terv szerint, Malloy ezredes.
– Igenis, Hatos. – Malloy tartotta az irányt és a sebességet, kettőkilenc-hatos irányt tartott, kétszáz méterrel FSZF – a föld szintje fölött – százhúsz csomós sebességgel. Nem illett ide ez a távoli fény, de ott volt, pontosan ott, ahol a navigációs rendszer és a műholdas felvételek mondták. A fénypont nemsokára több kisebb fényforrássá osztódott.
– Oké, Gearing. Engedjük, hogy visszamenjen és beszéljen a főnökével – szólt hátra Clark.
– Tessék? – kérdezte foglyuk a fejét borító fekete szöveten keresztül.
– Igen. Átad egy üzenetet – közölte John. – Ha megadja magát, senkinek nem esik bántódása, ha nem, csúnya dolgok történnek. Nincs más választása, mint a feltétel nélküli megadás. Megértette?
– Igen – bólintott a másik a fekete szövet alatt.
A Night Hawk orra a dzsungelba vágott, a kifutópálya nyugati részéhez közeledve megemelkedett. Malloy gyorsan leereszkedett anélkül, hogy a gép kerekei talajt értek volna. Ez a szokásos eljárás, hátha aknás a terep. Gearinget kilökték az ajtón, és a helikopter rögtön ezután fel is emelkedett, irányt váltva a kifutópálya keleti vége felé.
Gearing lehúzta fejéről a csuklyát. Körülnézett, megpillantotta a projekt 2-es telepének fényeit. Tudott erről a telepről, de még soha nem járt itt, és most anélkül, hogy hátranézett volna, elindult felé.
A kifutópálya keleti végénél a Night Hawk ismét leereszkedett úgy harminc centire a talaj fölé. A Szivárvány-katonák kiugráltak, és a helikopter rögtön fel is emelkedett, és elindult vissza Manaus felé. Mintha csak a kelő napba tűnt volna el. Malloy és Harrison felvették napszemüvegüket, és tartották az irányt, de közben figyelték az üzemanyagjelzőt is. A 160. Különleges hadműveleti légi ezred jól karbantartja a helikoptereit, gondolta Malloy, kesztyűskezének ujjait egy kicsit megmozgatva a kormány fölött, akárcsak a repülős fiúk Angliában.
Noonan azonnal munkához látott. Mindannyian a sűrű erdő fedezéke felé rohantak, alig száz méterrel a kifutópálya vastag betonján túl nyugat felé. Remélték, hogy Gearingnek nem tűnik fel, hogy ők is leszállnak itt. Aztán csaknem fél órába tellett, mire megtették azt a távolságot, amelyet futva alig tíz perc alatt elfogyasztottak volna. Clark ennek. ellenére jó időnek tartotta. Most már előjött benne az a kísérteties érzés, amely annak idején is elfogta a dzsungelben, ahol mintha a levegő tele lenne élőlényekkel, amelyek mind csak azt várják, hogy kiszívják az ember vérét, és átadjanak valami betegséget, amely lassan és fájdalmasan vet véget az életének. Hogy a csudába bírta ki azt a tizenkilenc hónapot Vietnamban? Most tíz perc után alig várta, hogy elhúzhasson innen. Körötte hatalmas keményfák nyúltak a magasba, hogy száz méter magasságban sátortetőt borítsanak e fölé a forró, párás pokol fölé. Kisebb fák nyúltak a kétharmadukig, és volt egy harmadik réteg, amely mindössze tizenöt méter magas lehetett, alattuk bokrokkal és más növényekkel. Clark mozgást hallott maga körül, hogy a saját emberei zaját vagy állatokét, nem lehetett biztos benne, de tudta, hogy ez a környezet mindenfajta életformát tart fenn, és ezek többsége nem szereti az embereket. Katonái észak felé lopakodtak, többségük faágakat dugdosott a Kevlar sisakok körül futó rugalmas szalag alá, hogy megtörje a természetellenes forma körvonalát, és jobban álcázza őket.
Az épület főkapuja nem volt bezárva, Gearinget eléggé meglepte a dolog. Mindenesetre belépett, megtalálta a liftet, itt megnyomta a legfelső gombot, és kisvártatva a harmadikon volt. Benyitott a folyosón levő dupla ajtón, és meggyújtotta a villanyt. Egyértelmű volt, hogy a főnöki lakosztályban jár. A hálószoba ajtaja nyitva volt, és Gearing arra indult.
John Brightling megérezte, hogy fényárba borul a nappali. Kinyitotta a szemét és megpillantotta...
– Hát, te mi a csudát keresel itt, Wil?
– Idehoztak, John.
– Ki hozott ide?
– Azok, akik elfogtak Sydneyben – magyarázta Gearing.
– Tessék? – Ez egy kicsit túl sok volt a számára ilyen korán reggel. Brightling felállt, és felvette az ágy mellett levő köntöst.
– Mi van, John? – kérdezte Carol az ágy másik feléről.
– Semmi, drágám, csak pihenj. – John kiment a nappaliba, és becsukta maga után az ajtót.
– Mi a fene történik itt, Wil?
– Itt vannak, John.
– Ki van itt?
– A terroristaellenes katonák, azok, akik Ausztráliába mentek, azok, akik letartóztattak engem. Itt vannak, John! – Gearing körülnézett a szobában, a hosszú úttól teljesen zavarodott volt, és ebben a pillanatban már semmit nem értett.
– Hol? Itt az épületben?
– Nem – rázta Gearing a fejét. – Kidobtak a helikopterből, a főnökük, egy Clark nevű alak azt mondta, mondjam meg neked, hogy meg kell adnunk magunkat feltétel nélkül, John.
– Különben mi lesz? – kérdezte Brightling.
– Különben bejönnek és elkapnak minket.
– Csakugyan? – Hogy lehet valakit ilyen hírrel ébreszteni?! Brightling kétszázmillió dollárt költött ennek a telepnek a megépítésére – Brazíliában olcsó a munkaerő –, és valóságos erődnek tartotta a projekt 2-es telepét. Ráadásul olyan erődnek, melynek a felkutatása is hónapokba kerül. Fegyveresek itt és most, akik azt akarják, hogy adja meg magát? Mi ez az egész?
Oké, gondolta. Először is Bill Henriksen szobáját hívta, és közölte Billel, hogy azonnal jöjjön föl, utána bekapcsolta komputerét. Nem talált e-mailt, amely arról tájékoztatta volna, hogy bárki is beszélt a légi személyzetével. Vagyis senki nem mondta el senkinek, hol vannak. Akkor hogy a csudában találhatták meg őket? És ki van itt? Mi a fenét akarnak? Mintha egy filmből szedték volna az ötletet, hogy olyasvalakit küldenek ide, hogy adja meg magát, akit ismer.
– Mi törtérit, John? – sietett be Henriksen, aztán észrevette a szobában levő másik embert is. – Wil, hogy kerültél ide?
Brightling kinyújtotta kezét, jelezve, hogy maradjanak csöndben. Gondolkodni próbált, amíg Gearing halkan elmondott mindent Henriksennek. Eloltotta a lámpát a szobában, kinézett a hatalmas ablakon, de semmit nem látott.
– Hányan vannak? – kérdezte Bill.
– Tíz vagy tizenöt katona – felelte Gearing. – Megteszitek, amit... megadjátok magatokat? – kérdezte a volt ezredes.
– Szó sincs róla – vicsorgott John Brightling. – Bill, jogos, amit ezek csinálnak?
– Nem, nem éppen. Legalábbis nem hiszem.
– Oké, akkor ébresztő, és fegyverbe.
– Rendben – felelte biztonsági főnöke kétkedve. Kiment a szobából, és lement az előcsarnokba, lent volt a telep hangosbemondója.
***
– Ó, bébi, mesélj csak – dúdolta magában Noonan. A DKL emberkereső rendszer immár élesben működött. Telepített két fogadóegységet úgy háromszáz méternyire egymástól. Mindegyiken volt egy adó, amely egy olyan fogadóegységnek jelentett, amely Noonan laptop komputerébe volt kötve.
A DKL rendszer az emberi szívverés által keltett elektromágneses mezőt érzékelte. Mint kiderült, ez egy egyedülálló jel. A társaság által először eladott műszerek mindössze a jelek irányát mutatták. De az újakat parabola antennákkal szerelték fel, hogy hatósugarukat ezerötszáz méterre növeljék, és háromszögeléssel viszonylag pontos helyzetmeghatározásra voltak képesek – kettőtől négy méteres pontossággal. Clark is lenézett a komputerképernyőre. Villogó pontok jelezték a főhadiszállás szobáiban levő embereket.
– Öreg, ennek aztán hasznát vettük volna sráckoromban a felderítőknél – nyögte. A Szivárvány minden egyes rádióadójába be volt építve a GPS lokátor, és ezek is jelezték helyüket a komputernek, így Noonan és Clark pontosan tudták, hol vannak a saját embereik, valamint azt is, hol tartózkodnak emberek a tőlük balra levő épületben.
– Ezért is lelkesedtem ezért a játékszerért – bólintott az FBI-ügynök.
– Azt nem tudom megmondani, melyik emeleten vannak, de nézd csak, mozogni kezdtek. Gondolom, valaki felébresztette őket.
– Parancsnok, itt Medve – recsegett Clark rádiója.
– Medve, itt parancsnok. Hol vagy?
– Ötpercnyire. Hol tegyem le a szállítmányt?
– Ugyanott, ahol korábban. Csak maradj ki a tűzvonalból. Mondd meg Vegának és a többieknek, hogy a kifutópálya északi oldalán vagyunk. A parancsnoki posztom a fák vonalától százméternyire északra van. Attól fogva mi beszélünk velük.
– Vettem, parancsnok. Medve, vége.
– Ez feltehetőleg egy lift – mutatott Noonan a képernyőre. Hat villogó pont találkozott egy helyen, vagy egy fél percig ott is maradt, aztán szétváltak. A pontok egy helyen gyülekeztek, feltehetőleg ez az előcsarnok. Majd északnak mentek, és ismét összegyűltek.
– Nem rossz – emelte meg Dave Dawson G3-as puskáját. A fekete német gyártmányú fegyvernek remek egyensúlya volt és kitűnő célzókészüléke. Dawson volt Kansasban a telep biztonsági főnöke, az igazhívők egyike, akiknek nemigen tetszett az ötlet, hogy visszavigyék Amerikába, és élete végéig a Leavenworth szövetségi fegyintézetben rohadjon. Kansasnak ezt a részét nemigen szerette. – Hogyan csináljuk, Bill?
– Szétoszlunk párokra. Mindenki kap egy ilyet. – Henriksen nekilátott szétosztani a kézi rádiókat. – És gondolkodjatok. Addig ne lőjetek, amíg mi nem mondjuk. Használjátok a fejeteket.
– Oké, Bill. Megmutatom ezeknek a szarháziaknak, mit tud egy vadász -jegyezte meg Killgore. Neki is megnyerte a tetszését a puska. Az ő párja Kirk Maclean lett.
– Ezeket vegyétek fel. – Henriksen kinyitott egy másik ajtót, álcaruhákat vett elő.
– Mit tehetünk, hogy megvédjük magunkat, Bill? – kérdezte Steve Berg.
– Megöljük a rohadékokat – felelte helyette Killgore. – Ezek nem zsaruk, nem azért jöttek, hogy letartóztassanak minket, ugye, Bill?
– Hát, nem. Azonkívül nem igazolták magukat, és a törvény – a törvény ez ügyben nem sokat mond, fiúk.
– Különben is, idegen országban vagyunk. Így ezek a fickók feltehetőleg megszegik az itteni törvényeket, és ha bárki megtámad minket fegyverrel, jogunk van védeni magunkat – jegyezte meg Ben Farmer.
– Maga tudja, mit csinál? – kérdezte Berg Farmertől.
– Tengerészgyalogos voltam, fiacskám. Kézifegyverek, közelharc és igen, tudom, mi történik odakint. – Farmer magabiztosnak tűnt, és ugyanolyan dühös volt, mint a többiek, amiért tönkretették terveiket.
– Oké, emberek, én vagyok a parancsnok – közölte Henriksen. – Immár harminc fegyverese volt, ez elég kell hogy legyen. – Azt akarjuk, hogy ők jöjjenek mihozzánk. Ha látják, hogy bárki közeledik fegyverrel a kézben, leszedik a gazfickót. Legyenek türelmesek, engedjék őket közel, ne pazarolják a lőszert. Hátha el tudjuk venni a kedvüket. Nem maradhatnak itt sokáig felszerelés nélkül, és csak egy helikopterük van.
– Oda nézz! – tört ki Maclean. Másfél mérföldre tőlük a fekete helikopter leszállt a kifutópálya végén. Három vagy négy ember futott be a fák közé.
– Oké, emberek, legyenek óvatosak, és gondolkodjanak, mielőtt bármit is tesznek.
– Rajta – mondta Killgore agresszíven, és intett Macleannek, hogy kövesse.
– Elhagyják az épületet – jelentette Noonan. – Úgy harmincan lehetnek. – Felnézett, hogy betájolja magát a terepen. – A fák közé tartanak, rajtaütést terveznek, elképzelhető?
– Majd mi teszünk ellene. 2-es osztag, itt parancsnok – mondta Clark a taktikai rádióba.
– Itt 2-es vezér, parancsnok – felelte Chávez. – Látom, hogy emberek futnak ki az épületből, vállfegyverekkel vannak felfegyverezve.
– Vettem. Oké, Ding, minden a terv szerint.
– Megértettem, parancsnok. Mindjárt megszervezzük a dolgot. – A 2-es egység érintetlen volt, mindössze Julio Vega hiányzott, akit csak most hozott meg a helikopter a második körben. Chávez a rádión keresztül párokba osztotta embereit szokásos partnereikkel. Észak felé nyújtotta meg a vonalat az erdőbe. Maga a vonal legdélibb pontján maradt. Az 1-es egység emberei a tartalék lesznek, őket közvetlenül John Clark irányítja a parancsnoki posztról.
Noonan nyomon követte a 2-es egység lövészeinek mozgását. Minden barátot jelző villogó pontot egy betű azonosított, hogy név szerint tudta, ki hol van.
– John, mikor adsz nekik szabad kezet? – kérdezte.
– Csak türelem, Tim – felelte a Hatos.
Noonan a nyirkos talajon térdelt, laptop komputere egy kidőlt fán volt. Az elemnek még öt óra hosszan ki kell tartania, és két tartalék elem is volt a hátizsákjában.
Pierce és Loiselle haladtak elöl, jó fél kilométernyire behatoltak a dzsungelbe. Nem ez volt az első alkalom egyiküknél sem. Mike Pierce kétszer is dolgozott Peruban, Loiselle pedig három különböző alkalommal is járt Afrikában. De bármilyen ismerős is volt a környezet, azért mégsem volt megnyugtató. Mindketten aggódtak a kígyók miatt, legalább annyira, mint a feléjük tartó fegyveres emberek miatt. Biztosak voltak benne, hogy ez az erdő teli van mérgező vagy őket egészben lenyelni képes kígyókkal. Emelkedett a hőmérséklet, és mindkét katona izzadt az álcázó festék alatt. Úgy tíz perc múlva találtak egy megfelelő helyet, egy álló fa mellett egy kidőlt hevert, megfelelő tűzvonalat nyújtva.
– Rádióik vannak – jelentette Noonan. – Akarjátok, hogy elvegyem őket? – Készenlétben tartotta a zavaróját.
Clark a fejét rázta:
– Még ne. Csak hallgassuk őket egy ideig.
– Benne vagyok. – Az FBI-ügynök beállította a rádió-szkennert. – Ez aztán a hely, nézd azokat a fákat, ember – mondta egy hang. – Hatalmasak, mi?
– Miféle fák ezek? – kérdezte egy harmadik.
– Olyan fák, amelyek mögött elbújhat valaki, és seggbe lőhet minket – jegyezte meg egy komolyabb hang. – Killgore és Maclean, haladjatok tovább északnak még nyolcszáz métert, keressetek egy megfelelő helyet, üljetek le és várjatok!
– Rendben, Bill, oké – engedelmeskedett a harmadik hang.
– Mindenki figyelem – közölte „Bill” hangja. – Ne fecsegjenek ezeken a rádiókon, oké? Jelentsenek, amikor jelentkezem, vagy ha látnak valami fontosat, egyébként-hagyják békén!
– Aha.
– Oké.
– Ha te mondod, Bill.
– Értettem.
– Szart sem látok – közölte egy ötödik hang.
– Akkor keress egy olyan helyet, ahonnan látsz! – javasolta egy másik segítőkész hang.
– Párokban vannak és egymáshoz közel haladnak – legalábbis a többségük – mondta Noonan a képernyőre meredve. – Ez a pár egyenesen Mike és Louis felé tart.
Clark is a képernyőre nézett.
– Pierce és Loiselle, itt a parancsnok. Két célpont közeledik felétek délről, a távolság körülbelül kettő-ötven méter.
– Értettem, parancsnok.
Pierce őrmester őrhelyén dél felé figyelt, pillantása kilencvenfokos ívben söpört végig a terepen oda és vissza. Két méterrel odébb Loiselle ugyanezt tette. A környezet miatt már nem aggódott, de idegei megfeszültek az ellenség közeledtére.
***
Dr. John Killgore kiismerte magát az erdőkben, tudott vadászni. Lassan és óvatosan mozgott, minden egyes lépésnél lepillantott, hogy jó helyre lép-e, aztán föl, és alaposan szemügyre vette a tájat emberi alakot kutatva. Jönnek, hogy elkapjanak minket, gondolta. Találunk valami jó kis helyet az árnyékban, ahol szépen leheveredünk és várjuk a vadat, majd leszedjük őket, mintha csak szarvasra vadásznánk. Még néhány száz méter és megfelel, gondolta.
Háromszáz méterrel odébb Clark a komputer képernyőjét figyelve rádióján a megfelelő helyekre irányította-embereit. Egyszerűen hihetetlen volt ez az új szerkezet. Mintha csak radarja lenne, észrevette az embereket, mielőtt meglátta vagy meghallotta volna őket. Ez az új elektromos játékszer hihetetlen áldás minden katonának, aki használhatja...
– Ez az – mondta Noonan halkan, mint egy golfverseny kommentátora a képernyőre mutatva.
– Pierce és Loiselle, itt a parancsnok, két célpont közeledik keletről délnek úgy kétszáz méternyire tőletek.
– Vettem, parancsnok. Harcérintkezés? – kérdezte Pierce. Loiselle őrhelyéről most felé pillantott.
– Engedélyezve – felelte Clark. Aztán: – Szivárvány, itt a Hatos. Szabad fegyverhasználat. Ismétlem, mostantól szabad fegyverhasználat.
– Értettem, ismétlem, szabad fegyverhasználat – igazolta vissza Pierce.
– Várjunk, amíg mindkettőt elkaphatjuk, Louis – suttogta Pierce. – D'accord – helyeselt Loiselle őrmester. Mindketten dél felé figyeltek, a szemük éles volt, fülük várta az első eltört gally neszét.
Nem is rossz, gondolta Killgore. Rosszabb terepen is vadászott már, sokkal zajosabb vidéken. Itt nem volt fenyőtű, ami olyan bosszantóan zizeg az ember lába alatt, hogy a szarvas egy fél időzónával odébb is meghallja. Bőven van árnyék, kevés helyre süt csak oda a nap. Ha nincsenek a rovarok, tán még kényelmesen is érzi magát, de ezek a rohadékok nem hagyták élni. Legközelebb ha kijön, befújja magát valami rovarirtóval, gondolta, és közben lassan haladt előre. Egy bokor egyik ága benyúlt az útba. Killgore balkezével elhúzta inkább, mint hogy átkeljen rajta, és ezzel zajt okozzon.
Ott, Pierce látta, hogy egy ág megmozdul, pedig nem volt szél, amely indokolná.
– Louis – suttogta. Amikor a francia felé fordult, Pierce felemelte egyik ujját, és arra mutatott. Loiselle bólintott, és ismét előrenézett. – Látom a célpontot – jelentette Pierce rádiójában. – Egy célpont tőlem délre, százötven méterre.
Maclean gyalog jóval kevésbé érezte kényelmesen magát, mintha lóháton lett volna. A tőle telhető legjobban igyekezett utánozni John Killgore mozgását. Ennek ellenére nem tudott egyszerre halkan is osonni és lépést is tartani vele. Megbotlott egy kiálló gyökérben és elesett. Ezzel zajt okozott, aztán halkan káromkodva állt föl.
– Bonjour – suttogta magában Loiselle. A zaj mintha valami lámpát kapcsolt volna be, de akárhogy is, immár látta az ember formájú árnyékot mozogni a fák alatt, úgy százötven méternyire. – Mike? – suttogta, és célpontja felé mutatott.
– Oké, Louis – felelte Pierce. – Engedjük őket közelebb. – Igen.
Mindketten vállukhoz emelték MP-10-esüket, bár a lőtávolság még túl nagy volt.
Ha bármi olyan mozog itt, ami nagyobb egy rovarnál, hát én nem hallom, gondolta Killgore. Pedig kell, hogy legyen jaguár ebben a dzsungelben, leopárdméretű ragadozó macskák, amelyek bőre remek szőnyeg, és a 7.62-es NATO-lövedék, amelyet ez a puska kilő, bőven megfelel a célra. De feltehetőleg éjszaka vadásznak, és nehéz becserkészni őket. De mi a helyzet a kapibarákkal, a világ legnagyobb patkányaival, amelyeknek állítólag finom a húsuk a családfájuk ellenére is. Ezek állítólag nappal táplálkoznak, vagy nem? Túl sokfelé kellett figyelnie, túl sok vizuális élmény érte és a szeme még nem szokott hozzá. Oké, keres egy helyet, ahol leül, hagyja, hogy a szeme megszokja a fény és sötét mintáit, hogy aztán észrevegyen minden változást, mindent, ami nem tartozik oda. Az ott egy jó hely, gondolta, amikor meglátott egy kidőlt fát egy álló mellett.
– Gyere csak, aranyom – suttogta magában Pierce. Száz méternél úgy gondolta, már elég közel van. Egy kicsit magasabbra kell céloznia, a célpont állára, és a golyó természetes ereszkedésétől a mellkas felső részébe fúródik majd. Egy fejlövés szebb lenne, de ehhez egy kicsit nagy a távolság, és Pierce nem akarta elhibázni.
Killgore halkan füttyentett, és intett Macleannek. Kirk helyeslően bólintott. Kezdeti lelkesedése hamar elpárolgott. A dzsungel nem egészen olyan volt, mint amilyet várt, és semmivel sem tette vonzóbbá a körülményeket, hogy valahol itt fegyveresek lopakodnak, akik őket támadják. Különös gondolatai támadtak, eszébe jutott a magányosok bárja New Yorkban, a sötét szoba, a hangos zene... és a nők, akiket ott ismert meg. Igazán kár értük. Elvégre... ők is emberek voltak. De ami a legrosszabb, haláluknak így nincs semmi haszna. Ha a projekt sikerül, áldozatuk számított volna valamit, de így... egyszerű kudarc az egész, ő pedig ebben a kibaszott dzsungelben bóklászik töltött puskával a kezében, keresi az embereket, akik azt akarják tenni vele, amit ő tett másokkal...
– Louis, megvan a célpontod? – Igen!
– Akkor, rajta! – szólt oda Pierce reszelős hangon, azzal jobban megmarkolta MP-10-esét, célzott és finoman meghúzta a ravaszt. Az azonnali eredmény a három lövés halk pufogó hangja volt, a valamivel hangosabb fémes kattanása a géppisztoly reteszének, majd a három golyó becsapódásának a hangja. Pierce látta, hogy a férfi szája kinyílik, majd az alak elesik. Füle hasonló hangokat jelentett bal felől. Pierce elhagyta őrhelyét, és készenlétben tartva fegyverét előrefutott, Loiselle követte és fedezte.
Killgore agyának nem volt ideje kielemezni, mi történt vele, csak érezte az ütéseket a mellkasán, aztán rögtön utána felnézett a fák csúcsára, ahol kis kék és fehér foltok árulkodtak a távoli égboltról. Próbált mondani valamit, de alig kapott levegőt, és amikor néhány centivel odébb fordította fejét, senkit nem látott. Hol van Kirk? Tűnődött, de nem volt képes mozdítani a testét. Meglőtték? A fájdalom valódi volt, de furán távoli. Aztán lenézett, és látta a vért a mellkasán, és...
...ki ez az alak itt álcaruhában és zöldre meg barnára festett arccal?
Hát te ki vagy? – nézett rá Pierce őrmester. A három golyó szanaszét fúródott be a mellkasba, nem találta el a szívet, de szétroncsolta a tüdő felső részét és a fő vérereket. De a szemekben még volt élet, és rá fókuszáltak.
– Rossz játszóteret választottál, haver – mondta Pierce halkan, aztán a szempárból eltűnt az élet, Pierce pedig lehajolt, és fölvette a halott fegyverét. Szép fegyver, gondolta a hátára vetve, majd balra pillantott, látta, hogy Loiselle egyik kezében ugyanilyen puskát tart, másik kezét pedig elhúzza a torka előtt. Halott az ő célpontja is.
– A mindenit, még az is látszik; mikor haltak meg – füttyentett halkan Noonan. Amikor a szívverés megállt, a DKL-berendezés nem fogta tovább a jelet. Nem akármi, gondolta Timothy.
– Pierce és Loiselle, itt a parancsnok. Nyugtázzuk, hogy végeztetek két célponttal.
– Igazolom – felelte Pierce. – Van még valaki a közelünkben?
– Még kettő van kétszáz méterre a jelenlegi helyzetetektől délre – felelte Noonan. – Ez a páros lassan halad kelet felé. Egyenesen McTyler és Patterson felé tartanak.
– Pierce, itt a parancsnok. Maradjatok nyugton – rendelte Clark.
– Értettem, parancsnok. – Pierce fölvette a halott célszemély rádióját. Mivel semmi dolga nem volt, átkutatta az áldozat zsebeit. Néhány másodpercen belül megtudta, hogy John Killgore doktort ölte meg a New York-i Binghamtonból. Ki vagy? akarta kérdezni a holttesttől, de ez a Killgore többé nem válaszol kérdésekre. És ki mondja meg, lett volna-e bármi értelmük a válaszoknak?
– Oké, emberek, mindenki jelentkezzen be – szólalt meg a polgári sávos walkie-talkie-s Noonan szkenneregységében is.
Henriksen az erdő szélén tartózkodott, remélte, hogy embereinek van annyi eszük, hogy mihelyt valami jó helyet találtak, nyugton maradjanak. Aggasztották a közeledő katonák. A projekt emberei egy kicsit túl lelkesek és egy kicsit túl tapasztalatlanok. Rádiója recsegni kezdett, sorra jelentkeztek be az emberek, kettőt kivéve.
– Killgore és Maclean, jelentkezzetek. – Semmi. – John, Kirk, hol a fenében vagytok?
– Ez az a kettő, akit elintéztünk – szólt be Pierce a parancsnoknak. – Nem akarja, hogy tudassam vele?
– Megtiltom, Pierce, ennél több esze is lehetne! – felelte Clark dühösen.
– A főnöknek semmi humorérzéke nincs – jegyezte meg Loiselle társának, jellegzetes gall vállrándítással.
– Ki van hozzájuk a legközelebb? – kérdezte a hang a rádióban.
– Én és Dawson – felelte egy másik hang.
– Oké, Berg és Dawson, húzódjatok észak felé, nézzétek meg, mi a helyzet. Nem kell elkapkodnotok, oké?
– Oké, Bill – nyugtázta egy másik hang.
– Újabb üzlet várható, Louis – jegyezte meg Pierce.
– Oui – helyeselt Loiselle. – Az a fa, Mike – mutatott egy másik fára. Alul legalább három méter széles lehetett. Ha kivágnák, egy egész házat fel lehetne építeni belőle. Méghozzá nagyot.
– Pierce és Loiselle, itt a parancsnok, két célszemély megindult felétek, kicsit dél felé, közel vannak egymáshoz.
Dave Dawsont az Egyesült Államok hadserege képezte ki tizenöt évvel ezelőtt, és tudott annyit, hogy aggódjon. Közölte Berggel, hogy maradjon szorosan mögötte, és elindult, a tudós pedig követte.
– Parancsnok, itt Patterson, mozgást látok közvetlen előttem úgy kétszáz méternyire.
– Jól látod – felelte Noonan. – Egyenesen Mike és Louis felé tartanak.
– Patterson, itt parancsnok, engedd el őket.
– Vettem – nyugtázta Hank Patterson.
– Ez nem fair, amit csinálunk – jegyezte meg Noonan felnézve a képernyőről.
– Timothy, a „fair” a mi esetünkben azt jelenti, hogy az embereinket élve hazavisszük, a többiek meg le vannak szarva – felelte Clark.
– Ha te mondod, főnök – vont vállat az FBI-ügynök. Együtt figyelték a képernyőn, ahogy a villogó pontok az L és P betűvel jelzett villogó pontok felé haladnak. Öt perc múlva a két azonosítatlan villogó pont eltűnt a képernyőről, és nem is jelent meg többé.
– Újabb két találat a mi fiainknak, John.
– Uram Isten, ez a jószág csodákra képes – tört ki Clarkból, miután Pierce és Loiselle bejelentkezett és igazolta azt, amit a műszer már elárult.
– Chávez a parancsnoknak.
– Oké, Ding, mondjad – felelte Clark.
– Felhasználhatjuk a műszert arra is, hogy mi közelítsük meg őket?
– Azt hiszem. Tim, mögéjük tudjuk irányítani a fiúkat?
– Persze. Mindenkit látok, hogy hol van, csak arra kell vigyázni, hogy távol tartsam a fiúkat tőlük, amíg mögéjük nem kerülnek, és aztán közelíthetnek.
– Domingo, Noonan azt mondja, képes rá, de nem lehet elkapkodni, és használnotok kell a fejeteket közben.
– Megteszem, ami tőlem telik, jefe – szólt vissza Chávez.
Húsz perc elteltével Henriksen megpróbálta elérni Dawsont és Berget, de csak annyit tudott meg, hogy ők sem jelentkeznek. Valami baj történhetett, de sejtelme sem volt, hogy mi. Dawson azelőtt katona volt, Killgore pedig tapasztalt és ügyes vadász. Hogy szívódhattak fel nyom nélkül a föld színéről? Mi történik ott? Persze katonák vannak az erdőben, de senki nem lehet ilyen jó. Nem sok választása volt, kint kellett hagynia az embereit.
Patterson indult elsőnek Scotty McTylerrel, nyugat-északnyugati irányban haladtak háromszáz métert, aztán délnek fordultak. Magukban hálát adtak a sorsnak, amiért ilyen meglepően puszta a talaj az erdőnek ezen a részén, de olyan kevés napsütés szűrődött át a fák lombjain, hogy nemigen nőhetett fű. Steve Lincoln és George Tomlinson szintén csapatként haladt, északról kerültek meg két rossz fiút jelző jelet, és egyenesen mögéjük kerültek.
– Megvannak a célpontok – jelentette McTyler jellegzetes skót tájszólásával. Noonan képernyője szerint nem egész száz méterre voltak, egyenesen mögöttük.
– Szedjétek le őket – adta ki Clark az utasítást.
Mindkét ellenség kelet felé nézett, nem a Szivárvány-katonák felé. Egyikük egy fa mögött keresett fedezéket, a másik a földön feküdt.
Az álló Mark Waterhouse volt. Patterson gondosan célzott, és eleresztett egy három golyóból álló sorozatot. A becsapódások a fának lökték Waterhouse-t, kiesett a kezéből a puska, egy csattanással ért a földre. A hangra a fekvő megfordult, felemelte puskáját. Ebben a pillanatban érte a találat, de ujjai ösztönösen megfeszültek a ravaszon, és a teljes automatára állított fegyver egy tíz golyóból álló sorozatot eresztett az erdőbe.
– A fenébe – dühöngött Patterson a rádióba. – Az enyém volt. A fegyvere sorozatra lehetett állítva, parancsnok.
– Mi volt ez, mi volt ez, ki tüzelt? – szólt bele Henriksen a rádióba.
Mindez csak megkönnyítette Tomlinson és Lincoln dolgát. Mindkét célpontjuk felugrott és balra figyelt. Remekül látták mindkettőt, és a következő pillanatban mindkettő el is terült. Néhány perccel ezután az ellenség rádiójában a parancsnok újabb helyzetellenőrzést tartott. Immár nyolc névvel voltak kevesebben.
Mostanra a Szivárvány-katonák többsége már Henriksen emberei mögé került, Noonan komputer-trikorder berendezésének a segítségével.
– Be tudsz kapcsolni a rádiójukba? – kérdezte Clark az FBI-ügynöktől.
– Nem ügy – felelte Noonan, lenyomott egy kapcsolót és bedugott egy mikrofont. – Tessék.
– Hello – szólalt meg Clark a CB-frekvencián. – Nyolc emberrel kevesebb van.
– Ki az?
– Maga Henriksen? – szólt John következő kérdése.
– Ki a fene maga? – erősödött a hang.
– Én vagyok az, aki sorra megölöm az embereit. Nyolcat már elintéztünk. Úgy tűnik, hogy már csak huszonketten maradtak. Akarja, hogy őket is megöljem?
– Ki a fene maga?
– Clarknak hívnak, John Clarknak. És magát? – William Henriksen! – üvöltötte a másik.
– Ó, szóval maga az a fickó, aki azelőtt az Irodánál volt. Reggel találkozott Wil Gearinggel, gondolom. Különben amit most mondok, csak egyszer mondom. Tegyék le a fegyverüket, jöjjenek ki a szabadba, és adják meg magukat, és akkor több embernek nem esik bántódása, különben senki nem marad életben, Bill.
Hosszú csönd lett. Clark kíváncsi volt, mihez kezd most a beszélgetőtársa, aztán egy perc múlva azt tette, amit John várt tőle.
– Figyelem, mindenki, húzódjatok vissza az épületbe, mindenki vissza! Most rögtön!
– Szivárvány, itt a Hatos, mozgás várható az épület felé. Szabad fegyverhasználat – tette hozzá a kódot taktikai rádión.
A Henriksen hangjából sütő pánik ragadós volt. Rögtön utána felhallatszott a fák közt szaladó emberek zaja. Bokrokon át vágtak, a lehető legrövidebb úton igyekeztek vissza az épületbe, mit sem törődve azzal, hogy ez zajosabb.
Nem jelentett nehéz feladatot Homer Johnston számára, amikor kijutottak a szabadba az erdőt az épülettől elválasztó sávba. Egy zöldbe öltözött ember tört ki a fák közül és futott a kifutópálya melletti füves részen. A nála levő fegyver elárulta, hogy ellenség, Johnston pedig egy golyót küldött a két válla közé. A férfi tántorogva lépett még egyet, aztán elesett. – Itt Kettő-Egyes lövész, elkaptam egyet a kifutópályától északra! – jelentkezett be a mesterlövész.
Chávez számára jóval közvetlenebb volt. Ding egy keményfa mögött keresett fedezéket, amikor meghallotta a felé tartó zajokat. Az a két ember volt, akiket egyedül cserkészett be. Amikor úgy becsülte, hogy már csak ötvenméternyire vannak, kilépett a fa mögül. Látta, hogy a másik irányba tartanak. Chávez oldalra lépett, hogy ne legyen takarásban, és vállához emelte MP-10-esét. A futó is megpillantotta őt, és megpróbálta felemelni a puskáját. Még lőni is sikerült neki, de a golyó a talajba fúródott, aztán az arcát érte Chávez sorozata, és zsákként hullott össze. A mögötte jövő hirtelen megtorpant, és oda nézett, ahol Chávez állt.
– Dobja el azt a kibaszott puskát! – üvöltött rá idegesen Ding, de a férfi vagy nem hallotta, vagy nem figyelt. Puskája kezdett felemelkedni. De akárcsak a társa, ő sem tudta befejezni már a mozdulatot.
– Itt Chávez, elintéztem kettőt. – A pillanat izgalma leplezte a szégyent, hogy milyen könnyű is volt. Ez egyszerű gyilkosság volt.
Clark mintha valami iszonyú gladiátorjátékokon jegyezte volna a találatokat. Noonan komputerén az ismeretlen személyeket jelző villogó pontok kezdtek sorra eltűnni, ahogy szívük megállt és nem keltett több elektronikus jelet. Néhány percen belül mindössze négy jelet látott az eredeti harminc helyett, ezek is futottak vissza az épület felé.
– Uram Isten, Bill, mi történik odakint? – kérdezte Brightling a főbejáratnál.
– Egyszerűen lemészárolnak minket, mint a birkákat. Nem értem. Nem értem.
– Itt John Clark hívja William Henriksent – recsegett a rádió.
– Igen?
– Oké, utoljára mondom, adják meg magukat, vagy mi kapjuk el.
– Gyere csak és kapj el, ha tudsz! – rikácsolta Henriksen.
– Vega, kezdheted munkába venni az ablakokat – adta ki Clark nyugodtan az utasítást.
– Vettem, parancsnok – felelte Oso. A vállára emelte M-60-as géppuskáját, és az első emeleten kezdte, jobbról bal felé lendítette a fegyvert, tört az üveg, ahogy a nyomjelző lövedékek megtették az épületig tartó utat.
– Pierce és Loiselle, ti meg Connolly északnyugat felé indultok a többi épületbe. Akit találtok, elintézitek.
– Vettem, parancsnok – felelte Pierce.
Az erdőbe kivonuló csapat túlélői próbáltak visszalőni, főleg az üres levegőt lőtték, de a főhadiszállás épületében komoly csatazaj hallatszott. Carol Brightling már sikoltozott. Az emeleti ablakok szilánkjai vízesésként zuhogtak le rájuk.
– Állítsátok meg őket! – kiabálta Carol.
– Add ide a rádiót – szólalt meg Brightling. Henriksen szót fogadott.
– Tűzszünet. Itt John Brightling. Tűzszünet mindenki. Ez magára is vonatkozik Clark, oké?
Néhány másodpercen belül a tüzelés abbamaradt, a projekt emberei hagyták abba lassabban, hiszen a Szivárványnak mindössze egyetlen fegyvere tüzelt, Oso pedig mihelyt Clark utasította, azonnal leállt.
– Brightling, itt Clark, hall engem? – recsegett a rádió a tudós kezében.
– Igen, Clark, hallom.
– Vezesse ki az összes emberét a szabadba fegyver nélkül – parancsolta az idegen hang. – Senkit nem lövünk le. Azonnal vezesse ki az összes emberét, vagy mostantól keményebben játszunk.
– Ne tedd – könyörgött Bill Henriksen, maga is tisztában volt vele, hogy reménytelen az ellenállás, de még kevésbé akarta megadni magát, inkább választotta, hogy fegyverrel a kézben haljon meg.
– Itt és most megölhetnek minket? – kérdezte Carol. – Milyen választásunk van?
– Az égvilágon semmi – felelte a férje. Az előtérben levő irodához lépett, és az épület intercomrendszerén mindenkit lehívott az előcsarnokba, aztán felemelte a hordozható rádiót. – Oké, néhány másodpercen belül kint vagyunk. Csak adjon egy kis időt, hogy megszervezzem.
– Oké, még egy kicsit várunk – felelte Clark.
– Hibát követsz el, John – mondta Henriksen a munkaadójának. – Azt hiszem, már rég elkövettem, Bill – felelte John. Nem igazán értette, mit rontott el. Aztán újra feltűnt az a fekete helikopter, nagyjából a kifutópálya közepén szállt le, amilyen közel a pilóta csak mert jönni az ellenséges fegyverekhez.
Paddy Connolly az üzemanyagtartálynál volt. Jókora föld fölötti tartály volt 2. dízel felirattal, feltehetőleg a generátor számára. Mi sem könnyebb vagy jobb mulatság egy üzemanyagtartály felrobbantásánál. Míg Pierce és Loiselle őrt állt, a robbantásszakértő öt kiló robbanóanyagot helyezett el a generátorral szemközti oldalon. Legalább kétszázezer liter, gondolta Paddy. Jó ideig elhajtaná ezeket a generátorokat.
– Parancsnok, itt Connolly.
– Connolly, itt parancsnok – felelte Clark.
– Többre lesz szükségem, mindenre, amit lehoztam – jelentette.
– A helikopteren van, Paddy. Maradj készenlétben.
– Vettem.
John előrenyomult az erdőszélig. Alig háromszáz méternyire volt már csak az épülettől. Vega nehéz géppuskájával követte, és a többi katona is a közelében volt, Connolly és a vele levő két lövész kivételével. A harc lelkesedése elmúlt már. Szomorú nap volt. Siker ide vagy oda, nem sok örömet jelent életeket elvenni, és az, amit ma műveltek, mindenkit leginkább gyilkosságra emlékeztetett.
– Jönnek – szólalt meg Chávez szeméhez emelve messzelátóját. Gyorsan számolni kezdett. – Huszonhatot látok.
– Az stimmel – gondolta Clark. – Add csak ide – szólt oda vejének, és átvette tőle a messzelátót, hátha felismer néhány arcot. Meglepő mádon az első arc, akihez nevet is tudott kacsolni, egy nő volt. Az egyetlen nő, akit itt látott, Carol Brightling, az elnök tudományos tanácsadója. A mellette levő férfi pedig nyilván a volt férje, John Brightling. Kijöttek az épületből, és kimentek arra térségre, ahol a repülőgépek szoktak megfordulni. – Jöjjenek egyenesen tovább – utasította őket a rádión, ők pedig John némi meglepetésére engedelmeskedtek.
– Oké, Ding, egy csapattal ellenőrizd az épületet. Indulj fiú, de légy óvatos.
– De mennyire, Mr. C. – Chávez intett az embereinek, hogy kövessék, és futólépésben megindult az épület felé.
Clark a messzelátón látta, hogy senkinél nincs fegyver, és úgy döntött, nyugodtan előjöhet az 1-es osztag katonáinak kíséretében. Elindult, és öt perc múlva szemtől szemben állt John Brightlinggal.
– Gondolom, ez a hely a magáé?
– Amíg le nem rombolta.
– Fort Detrickben ellenőrizték a tartályt, amelyet Mr. Gearing próbált használni Sydneyben, dr. Brightling. Ha együttérzést vár tőlem, rossz helyen kopogtat.
– Na és mihez akar kezdeni? – Brightling szinte még be sem fejezte a kérdést, a helikopter felemelkedett, és az erőmű épülete felé tartott. Nyilván odaviszi Connollynak a szükséges robbanóanyagot, gondolta Clark.
– Gondolkodtam a dolgon.
– Maga megölte az embereinket! – vicsorgott Carol Brightling, mintha ez jelentene bármit is.
– Azokat, akik fegyverrel a kézben a harci zónában voltak. Gondolom, ők is lelőtték volna az én embereimet, ha módjukban áll, csak mi nem adtunk lehetőséget.
– Ezek jó emberek voltak, olyan emberek, akik...
– Akik hajlandók voltak legyilkolni embertársaikat, és miért? kérdezte John.
– Hogy megmentsék a világot – vágott vissza Carol Brightling.
– Ha maga mondja, asszonyom, de iszonyú módot találtak ki rá. Nem gondolja? – kérdezte udvariasan. Az udvariasság soha nem árt, gondolta közben. Talán ettől kinyitják a szájukat, és jobban kiismeri őket.
– Nem is vártam, hogy megértse.
– Gondolom, nem vagyok elég okos hozzá, ugye?
– Nem, nem az – vágta rá a nő.
– Oké, de hadd tegyem föl nyíltan a kérdést. Maguk hajlandók lettek volna kiirtani csaknem az egész emberiséget biológiai hadviseléssel, csak hogy nyugodtan ölelgethessék a fákat?
– Azért, hogy megmenthessük a világot – felelte John Brightling mindannyiuk helyett.
– Oké – Clark vállat vont. – Gondolom, Hitler is teljesen ésszerűnek hitte, hogy megöli a zsidókat. Most üljenek le, és maradjanak csöndben. – Odébb ment, és beleszólt rádiójába. Ezeket az alakokat úgysem lehet megérteni.
Connolly gyors volt ugyan, de csodákat ő sem tudott művelni. A generátorszobát békén hagyta. Mint kiderült, a legkeményebb feladat elé a főépületben levő hűtő állította. Ehhez kölcsönvett egy Hummert, jó néhányat talált itt, és két hordó olajat átvitt az épületbe. Nincs idő a finomkodásra, egyszerűen áthajtott a katonai járművel az üvegfalon. Ezalatt Malloy a helikopterrel a fele csapatot visszavitte Manausba, és újra feltankolt, mielőtt visszatért volna. Összességében csaknem három óra telt el, mialatt a foglyok gyakorlatilag meg sem szólaltak, vizet sem kértek, bármilyen forróság volt is, a kifutópálya pedig sütött, mint valami kemence alja. Clark nem bánta, nehéz volt elfogadnia, hogy ezek is emberek, és ami a legkülönösebb, művelt emberek, olyanok, akiket ezt az egy apróságot leszámítva akár tisztelhetett volna. Végül Connolly egy kis kapcsolódobozzal a kezében megjelent mellette. Clark bólintott, és beleszólt taktikai rádiójába.
– Medve, itt parancsnok.
– Medve, vétel.
– Ideje indulnunk, ezredes.
– Értettem. Medve indul. – A távolban a Night Hawk rotorja forogni kezdett, Clark pedig visszament oda, ahol a foglyok ültek.
– Nem öljük meg magukat, és nem is visszük vissza Amerikába – közölte velük. Nem akármi volt látni a meglepetést az arcukon.
– Akkor mi lesz?
– Maguk úgy gondolják, hogy harmóniában kell élnünk a természettel, ugye?
– Ha meg akarja menteni a bolygót, akkor igen – felelte John Brightling. Felesége szeméből sütött a gyűlölet és a dac, de immár a kíváncsiság is.
– Helyes – bólintott Clark. – Akkor álljanak föl, és vetkőzzenek le mindannyian. Dobják ide a ruháikat – mutatott a kifutópálya sarkára.
– De...
– Csinálják! – kiáltott rájuk Clark. – Különben itt rögtön agyonlövetek mindenkit.
Lassan engedelmeskedtek. Volt, aki sietve vette le ruháit, mások csak lassan és zavarban, de a ruhadarabok végül halomban álltak a kifutópálya közepén. Carol Brightling különös módon egyáltalán nem tűnt szemérmesnek.
– És most mi lesz? – kérdezte.
– Elmondom, mi az ábra. Maguk harmóniában akarnak élni a természettel, hát rajta, csak tegyék. Ha nem bírják, a legközelebbi város Manaus, százhatvan kilométerre. Abban az irányban – mutatta, aztán megfordult. – Paddy, jöhet a tűzijáték.
Connolly szó nélkül lenyomott egy kapcsolót a dobozon. Elsőként az üzemanyagtank pusztult el, az ikertöltet két lyukat robbantott az oldalába, ez begyújtotta a dízelüzemanyagot, amely a rakéták által kilövellt gázként száguldott ki a tartályból, nekivetve a tartályt az erőmű épületének, amely vagy ötvenméternyire volt onnét. Aztán a tartály megállt, szétrobbant, és égő dízelolaj lepte el a környéket.
A hűtőrészleget a főépületben nem látták robbanni, de a dízelolaj itt is berobbant. Kitépte a hűtőház falát, majd az épület egy része az égő romokra esett. Aztán sorra következett a többi épület, beleértve a műholdas antennákat is. A főhadiszállás lakóépülete volt az utolsó. Betonváza egy ideig ellenállt a sorra robbanó tölteteknek, de aztán néhány másodpercnyi bizonytalanság után a földszinten megroppant a váz, és az egész épület összecsuklott. Alig egy perc leforgása alatt elpusztult itt minden, ami az élet szempontjából hasznos lehetett.
– Ki akar küldeni minket a dzsungelbe úgy, hogy még egy késünk sincs? – dühöngött Henriksen.
– Keressenek köveket, és pattintsanak maguknak – javasolta Clark. – Mi, emberek félmillió évvel ezelőtt megtanultuk, hogyan kell. Harmóniában akarnak élni a természettel? Hát, tessék. – Leszállt a Night Hawk, és Clark megfordult, hogy felszálljon rá. Néhány másodperc múlva már a pilóta mögötti ülésen ült beszíjazva, Malloy ezredes pedig felemelkedett a levegőbe. Még csak egy kört sem írt le.
Az ilyesmit mindig meg lehet jósolni, gondolta Clark visszaemlékezve arra az időre, amikor még Vietnamban szolgált. Voltak azok, akik mihelyt kiugrottak a Hueyból, bevetették magukat a bozótba, aztán voltak azok, akik még ott tébláboltak, néztek a helikopter után. Ő mindig az első csoportba tartozott, mert tudta, hol várja a feladata. Másokat viszont csak az érdekelt, hogy visszajussanak, és nem akarták, hogy a helikopter itthagyja őket. Most, hogy még egyszer utoljára lenézett, látta, hogy lentről az összes tekintet a kelet felé tartó Night Hawkot követi.
– Talán egy hét, Mr. C? – kérdezte Ding, aki olvasott az arcából. Nem hitte volna, hogy ő, aki az Egyesült Államok hadseregének rangeriskoláján végzett, sokkal tovább kibírná ilyen körülmények között.
– Ha szerencsések – felelte a Szivárvány Hatos.
HÍREK
CHÁVEZ az íróasztalán találta az International Herald Tribune-t a szokásos reggeli torna után. Kényelmesen hátradőlt, hogy elolvassa. Az élet egyre unalmasabb volt Herefordban. Még mindig sokat edzettek és gyakoroltak, de azóta, hogy hat hónappal ezelőtt visszatértek a bázisra Dél-Amerikából, egyetlen bevetésük sem volt.
Aranybánya a Sziklás hegységben, harsogta az egyik cikk címe a címlapon. Jelentős aranylelőhelyet találtak egy helyen Montanában, egy orosz állampolgár birtokán, írta a cikk. A ranchet bizonyos Dmitrij A. Popov orosz vállalkozó vásárolta meg befektetésként és üdülőhelyként, aztán véletlenül fedezte fel a leletet. Néhány hónapon belül megkezdődik az arany kibányászása. A helyi környezetvédők tiltakoztak, és bíróság elé vitték a dolgot, de a szövetségi bíró úgy döntött, hogy a kérdést még mindig az 1800-as évek ásványianyag-kitermelésére vonatkozó tőrvények szabályozzák, és tovább nem volt hajlandó foglalkozni az üggyel.
– Láttad ezt? – kérdezte Ding Clarktól.
– Kapzsi csirkefogó – felelte John, és megnézte az unokájáról készült legújabb képet Chávez íróasztalán. – Igen, olvastam. Félmillióért vette meg a ranchot Foster Hunnicutt hagyatékából. Gondolom, a gazfickó mást is elmondott neki, nemcsak Brightling terveit.
– Valószínű. – Chávez tovább olvasott, az újság üzleti rovatából megtudta, hogy a Horizon Corporation részvényei ismét kezdenek felkapaszkodni most, hogy a cég előállt egy új szívgyógyszerrel. Előzőleg komolyan esett az értékűk, amikor a cég elnöke, dr. John Brightling néhány hónappal ezelőtt azóta is megmagyarázhatatlan módon eltűnt, tette hozzá a gazdasági újságíró. Az új gyógyszer, a Kardiklear, a Szövetségi Gyógyszerügyi Hivatal szerint is jó 56 százalékkal csökkenti a második szívroham esélyét. A cikkből kiderült, hogy a Horizon az emberélet megnyújtásán és rákgyógyszereken is dolgozik.
– John, elment valaki Brazíliába, és...
– Tudomásom szerint, nem. A műholdas felvételeken látszik, hogy senki nem vágja a füvet a repülőterük mellett.
– Szóval, gondolod, hogy a dzsungel végzett velük?
– A természet nem szentimentális, Domingo. Nem tesz különbséget barát és ellenség között.
– Valószínűleg így van, Mr. C. – Pedig ezt még a terroristák is megteszik, gondolta Chávez, de a dzsungel nem. Végül is ki az emberiség igazi ellensége? Többnyire ő maga, gondolta Ding. Letette az újságot, és ránézett John Conor Chávez fényképére. A gyerek most tanult meg felülni és mosolyogni. Fia egy bátor, új világban fog felnőni, ő pedig azok egyike lehet, akik próbálnak gondoskodni arról, hogy ez a világ biztonságos is legyen a számára és az összes többi kisgyerek számára, akinek most az a feladata az életben, hogy megtanuljon járni és beszélni.
Vége