Tom Clancy
KOKAINHÁBORÚ

(Tartalom)

 

 

Prológus

A szoba még üres volt. Az elnöki iroda a Fehér Ház nyugati szárnyának délkeleti szegletében található. Az irodába három ajtó szolgál bejáratul: az egyik az elnök személyi titkárának irodájából nyílik, a másik egy kis konyhából, mely az elnök dolgozószobájába vezet, a harmadik pedig a folyosóról, közvetlenül a Roosevelt-terem bejáratával szemben. A szoba csak közepes méretű, és a látogatók mindig megjegyzik, a vártnál sokkal kisebb. Az elnök íróasztala – amit a golyóálló, vastag ablakok közelébe helyeztek, amelyek eltorzítják a Fehér Ház pázsitjának látványát – a Resolute hajó fájából készült. Angol hajó volt, amely az 1850-es években amerikai vizeken süllyedt el. Amerikaiak hozták a felszínre, és juttatták vissza Nagy-Britanniának; a hálás Viktória királynő pedig köszönete jeleként a hajó tölgyfájából készített íróasztalt rendelte meg. Mivel abban a korban készült, amikor az emberek a mainál alacsonyabbak voltak, az íróasztalt Reagan elnöksége idején valamelyest megemelték. Az elnöki íróasztalon dossziék és helyzetjelentések tornyosultak, tetejükbe csapva az elnök találkozóit tartalmazó menetrend. A szobák közti kapcsolatot biztosító készülék, a hagyományos, nyomógombos, többvonalas telefon és egy közönséges kinézetű, de lehallgatásbiztos telefon a titkos beszélgetésekhez – mind-mind az íróasztalon zsúfolódott.
Az elnöki szék méretre készült, hogy jól szolgálja használóját. Magas támlája kevlarból való – könnyebb és keményebb fém, mint az acél – lemezeket tartalmaz, további védekezésül ama golyók ellen, amelyeket egy őrült esetleg kilőhetne az elnökre a vastag ablakok mögül. Természetesen vagy egy tucatnyi titkosszolgálati ügynök volt szolgálatban az elnöki rezidencia eme részében a mindennapi sürgés-forgás óráiban. Hogy ide bejuthasson, a legtöbb embernek át kell haladnia egy fémérzékelőn, és mindenkinek át kell esnie a titkosszolgálatosok meglehetősen komoly szűrésén. E furcsa lények hovatartozása egyértelmű a fülhallgatók zsinórjaiból, amelyek zakóik alól tekeregnek elő a fül felé, és udvariasságuk csak másodlagos: alá van rendelve kizárólagos feladatuknak, hogy az elnököt mindenáron életben tartsák. Zakójuk alatt nagy-teljesítményű kézifegyver rejtőzik. Arra képezték ki őket, hogy mindenkit és mindent úgy tekintsenek, mint ami potenciális fenyegetés Wranglerre nézve, ami az elnök jelenlegi fedőneve. Ennek persze nincs semmiféle jelentősége, hacsak az nem, hogy könnyen kimondható és felismerhető.
James Cutter altengernagy az Egyesült Államok haditengerészetétől már reggel 6 óra 15 óta a nyugati szárny szemközti, északnyugati sarkán berendezett irodában tartózkodott. Az elnök mellé rendelt, nemzetbiztonsági ügyekkel megbízott különleges szárnysegéd feladata korán kelő embert igényel. Háromnegyed nyolckor végzett második reggeli kávéjával – itt nagyon jó a kávé –, és a reggeli tájékoztatáshoz szükséges papírokat berakta egy bőr iratgyűjtőbe. Átsétált szabadságon lévő helyettesének üres irodáján, jobbra fordult, végigment a folyosón, elhaladt az éppen Szöulban tartózkodó alelnök hasonlóképpen üres szobája előtt, és balra fordult, hogy elsiessen az elnök vezérkari főnökének irodája előtt is. Cutter egyike volt azon kevés, igazi washingtoni bennfentesnek – az alelnök nem számított közéjük –, akiknek nincs szükségük a vezérkari főnök engedélyére ahhoz, hogy akkor sétálhassanak be az ovális irodába, ahogy az elnök irodáját nevezik, amikor csak szükségét érzik, bár többnyire azért bejelentkeznek, hogy jövetelük figyelmeztesse a titkárnőket. A vezérkari főnök senkit sem kedvel azok közül, akiknek megvan ez a privilégiuma, de a korlátozatlan bejutási lehetőség tetszett Cutternak. Útközben a négy biztonsági ember harsányan köszönt az altengernagynak, aki úgy viszonozta a köszönéseket, mintha holmi ügyes cselédeket üdvözölne. Cutter hivatali fedőneve Lumberjack volt, bár tudta, hogy a titkosszolgálatosok maguk között másként hívják, de túl volt már azon hogy törődjön vele, mit is gondolnak róla a kisemberek. A titkárnők előszobájában már dolgoztak, a három titkárnő és egy titkosszolgálatos a nekik kijelölt helyen üldögéltek.
– A főnök itt van?
– Wrangler már útban van, uram – mondta Connor titkosszolgálatos. A férfi jó negyvenes volt, az elnök mellé kijelöltek főnöke. Fikarcnyit sem törődött vele ki is Cutter, és még kevésbé azzal, mit gondol őróla. Elnökök és szárnysegédek jönnek-mennek, némelyikük kedvelhető, némelyikük utálatos, de a titkosszolgálat profijai mindannyiukat szolgálják és védik. Szakképzett szeme végigfutott a bőrdosszién és Cutter öltönyén. Ma nincs pisztolya. A testőr nem volt mániákus, de az egyik szaúd-arábiai királyt valamelyik családtagja ölte meg, az egyik régebbi olasz miniszterelnököt pedig a saját lánya szolgáltatta ki a terrorista emberrablóknak, akik végül meg is gyilkolták. Nemcsak a fura figurák miatt kell aggódnia. Bárki veszélyt jelenthet az elnökre. Connor annyiban szerencsés volt, hogy csak az elnök testi biztonságával kellett törődnie. Van másfajta biztonság is, de az már a nála kevésbé profik gondja-baja.
Mindenki felállt, amikor az elnök megérkezett személyi testőrének, egy harmincas éveiben járó, karcsú nőnek a kíséretében, akinek sötét színű hajfürtjei tetszetősen álcázták a tényt, hogy egyike a titkosszolgálatosok legjobb lövészeinek. „Daga” – ez volt a nő beceneve – mosolyogva mondott jó reggelt Petének. Könnyű nap lesz a mai, az elnök nem készül sehová. Alaposan ellenőrizték már megbeszéléseinek listáját – az FBI bűnügyi nyilvántartásának számítógépein már végigfuttatták a nem rendszeres látogatók adatait. A látogatókat természetesen alávetik a lehető legalaposabb motozásnak, amit még tapizás nélkül meg lehet csinálni. Az elnök intett Cutter tengernagynak, hogy kövesse. A két ügynök ismét átfutotta a megbeszélések listáját. Rutinszerűnek látszott, és az idősebbik nem is nagyon bánta, hogy a férfimunkát egy nő vállalta át. Daga az utcán kereste a kenyerét. Ha férfi volna – ebben mindenki egyetértett –, nagy sárgaréz csillag ékesítené, és ha valami önjelölt gyilkos összetévesztené őt egy titkárnővel, akkor igencsak rossz napja lenne. Amíg Cutter nem távozott, egyik vagy másik testőr időről időre bekukucskált a fehérre festett ajtón vágott kémlelőnyíláson, hogy megbizonyosodjék róla, bent semmi szokatlan nem történik. Az elnök több mint három éve van hivatalában, már hozzászokhatott az állandó megfigyeléshez. Csak néhanapján jutott az ügynökök eszébe, hogy egy hétköznapi ember az egészet nyomasztónak érezné. Az volt a dolguk, hogy tudjanak mindent, amit az elnökkel kapcsolatban csak tudni lehet, onnan kezdve, hogy milyen gyakran keresi fel az illemhelyet egészen odáig, hogy kivel hált. Nem véletlenül hívják az ügynökséget titkosszolgálatnak. Az elnök felesége feltehetően nem tudja mit csinál férje a nap minden egyes percében, de a biztonságiaknak tudniuk kell.
Az elnök helyet foglalt. Az oldalajtón át egy Fülöp-szigeteki felszolgáló tálcán kávét meg kiflit hozott be, és – mielőtt távozott – vigyázzállásba vágta magát. Ezzel megkezdődött a reggeli foglalatosság, és Cutter hozzáfogott hírszerzési tájékoztatójához. Az anyagot a CIA még hajnal előtt továbbította a Virginia állambeli Fort Myerben található otthonába, ami lehetővé tette a tengernagy számára, hogy a témát kimerítően előadhassa. A tájékoztató nem tartott sokáig: a tavasz vége felé jártak, és a világ viszonylag csendes volt mostanában. Az Afrikában és másutt kialakuló helyi háborúk nem voltak különösebben jelentősek az amerikai érdekek szempontjából, és a Közép-Kelet sem volt nyugtalanabb, mint máskor. Mindez időt hagyott további kérdésekre is.
– Mi van a Showboat-tal? – kérdezte az elnök, miközben kiflijét vajazta.
– Már úton van, uram. Ritter emberei dolgoznak – válaszolta Cutter.
– Még mindig vannak fenntartásaim, már ami a biztonságot illeti.
– Elnök úr, pontosan annyira leszünk szigorúak, amennyire elvárható. Van némi kockázat – ezt nem lehet elkerülni –, de a lehető legalacsonyabbra szorítjuk le a bevontak számát, és gondosan megválogatjuk őket.
A nemzetbiztonsági tanácsadó kiérdemelt egy elnöki morgást. Az elnök csapdában volt, mégpedig – mint majdnem minden elnök – a saját ígéretei csapdájában, ígéretek és kijelentések... az emberek bosszantó módon emlékeznek rájuk. Ha nem emlékeznek, akkor még ott vannak az újságírók meg a politikai ellenfelek, akik sohasem mulasztják el a kedvező lehetőséget. Oly sok minden fordult már jóra elnöksége idején, de mindebből oly sok titokban is maradt. A politikai küzdőtéren valójában egyetlen titok sem szent, legkevésbé a választás évében. Cutter feltehetően nem törődik ezekkel a dolgokkal. Hivatásos tengerésztiszt, s így feltételezhetően apolitikus, csak a nemzet biztonsága érdekli. A magasabb beosztású tisztviselői gárda tagjai azonban nem tettek szegénységi és szüzességi fogadalmat, s a feltétlen engedelmesség sem mindig tartozott erényeik közé.
– Azt ígértem az amerikaiaknak, hogy csinálunk valamit ezzel a problémával – jegyezte meg szúrósan az elnök. – És még szart se csináltunk.
– Uram, a nemzetbiztonsággal kapcsolatos ügyeket nem lehet a rendőrségen keresztül intézni. Vagy fenyegetik a nemzetbiztonságunkat, vagy nem. – Cutter már évek óta ezt a vonalat erőltette. Most végre fogékony hallgatóságra talált.
Újabb morgás: Igen-igen, ezt is megmondtam, nem?
– Igen, elnök úr. Ideje hogy leckét kapjanak, hogyan is játszanak a nagyfiúk. – Cutternek már akkor ez volt a véleménye, amikor még Jeff Pelt helyetteseként dolgozott. Most, hogy Pelt elment, már az ő álláspontja a meghatározó.
– Oké, James. Magánál a labda. Fusson vele. Csak ne feledkezzen el róla, eredményekre van szükségünk.
– Nem fognak elmaradni, uram!
– Ideje, hogy ezek a fattyúk leckét kapjanak – mondta hangosan az elnök. – Biztos volt benne, hogy a lecke kemény lesz, s ezt így is látta jónak. Abban a szobában ültek, ahol egy pontban egyesült, és ahonnan egyben ki is sugárzott az emberi civilizáció történelmében eddig legerősebb ország ereje. Azok az emberek, akik azt a férfit, aki most ebben a szobában ült, megválasztották, mindenekelőtt saját védelmükre tették ezt: az idegen hatalmak, a belföldi hatalmasságok kiszámíthatatlansága s mindenféle ellenség elleni védelem érdekében.

 

A nap egy órával később kelt fel a Karib-tenger térségében, és – eltérően a Fehér Ház klímaberendezésekkel szabályozott légterétől – a levegő itt sűrű volt a nehéz párától. A nyugatra eső, erdővel borított kisebb hegyek a szeleket pusztán susogóssá mérsékelték, és az Empire Builder tulajdonosa már nagyon készült, hogy kimegy a tengerre, ahol a levegő hűvösebb, és a szellő akadálytalanul lengedez.
Legénysége késve érkezett. Kinézetük nem nyerte meg tetszését, de ez nem is különösképpen lényeges, ha rendesen viselik magukat. Végtére is a családja tartózkodik a fedélzeten.
– Jó reggelt, uram. Én vagyok Ramón, ez pedig Jesús – szólalt meg a magasabbik. A tulajdonost zavarta, hogy olyannyira nyilvánvalóan kicsinosított változatát képviselték... minek is? Vagy csupán szalonképesnek kívántak látszani?
– Úgy gondolod, hogy tudsz ezzel bánni? – kérdezte a tulajdonos.
– Si. Van már tapasztalatunk nagy motoros hajókkal. – Elmosolyodott. Fogai szabályosak és ápoltak voltak. Olyasfajta férfi, aki gondot fordít a megjelenésére – gondolta a tulaj. Valószínűleg túlontúl is körültekintő. – Jesús, mint láthatja, jó szakács.
Bájos kis fattyú. – Oké, a legénységi szállás elöl van. A hajót feltankoltuk, a motorok már melegek. Menjünk kijjebb, ahol hűvös van.
– Muy bien, Capitán. – Ramón és Jesús átrakta a dzsipről a cuccát. Néhányszor fordulniuk kellett, amíg mindent elhelyeztek, de reggel kilencre az Empire Builder kicsúszott a kikötői kötelek öleléséből, és kifutott a tengerre, miközben tucatnyi hajót hagyott el, amelyek jenki turistákkal és pecabotjaikkal megrakodva ugyancsak kifelé tartottak a nyílt tengerre. Amikor végre nyílt vizeken voltak, a jacht északnak fordult. Három napig tart majd az út.
Ramón már ott ült a kormánynál, azaz egy széles, emelt széken üldögélt, miközben „George”, a robotkormányos irányította a hajót. Könnyű útnak ígérkezett. Ramón egyetlen csalódása az volt, hogy a tulajdonos elfeledkezett valamiről. Olyan jellemző – gondolta Ramón. Radarral és minden lehetséges kényelemmel felszerelt, többmillió dolláros jacht, de a legénységnek, aki üzemelteti, még tévéje és videója sincs, amivel elüthetné az idejét, amikor nincs szolgálatban...
Ülésén előre mozdult, nyakát nyújtogatta, hogy rálásson az előfedélzetre. A tulajdonos ott feküdt, aludt és hortyogott, mintha a jacht nyílt tengerre kormányzása őt merítette volna ki. Vagy talán a felesége szívta el az erejét? A nő a férje mellett hevert, hason feküdt a törülközőjén. Bikini felsőjének kötője ki volt oldva, hogy háta egyenletesen bámuljon. Ramón elmosolyodott. Oly sok módja van, hogy egy férfi elszórakozhasson. De most még jobb kivárni. A várakozás még meg is édesíti az egészet. A híd mögötti szalonból egy film szövege szűrődött ki, melyet a házaspár gyerekei néztek. Sohasem jutott eszébe, hogy e négy ember bármelyike iránt is szánalmat érezzen. De azért nem volt szívtelen sem. Jesús jó szakács. Mindketten egyetértettek abban, hogy a halálraítéltek bőséges lakomában részesüljenek.

 

Éppen elég világos volt már, hogy az éjszakai látást biztosító szemüvegek nélkül is látni lehessen a hajnali pírt, amelyet olyannyira utálnak a helikopterpilóták, mert a szemnek alkalmazkodnia kell a világosodó égbolthoz, de a földhöz is, amely még mindig árnyékba veszik. Chavez őrmester csapata még ült négypontos biztonsági övek szorításában, mindegyikük térde között fegyver lapult. Az UH-60A Blackhawk helikopter magasan suhant el az egyik domb fölött, majd hirtelen zuhanásba fogott amikor elhagyta a dombtetőt.
– Harminc másodperc – tájékoztatta a pilóta Chavezt a fedélzeti rádiórendszeren keresztül.
Titkos műveletnek szánták az egészet, ezért a helikoptereknek fel-le kellett röpködniük a völgyekben, hogy mozgásuk megzavarjon minden szemlélőt. A Blackhawk a földhöz tapadt, és kicsit följebb húzott, amint a pilóta visszaengedte a botkormányt. Csak egy pillanatra szállhat le.
– Gyerünk!
Chavez robbant ki elsőnek, talán három métert is repülve, mielőtt földet ért volna. A csapat ugyanezt tette hogy a gép azonnal felemelkedhessen, és volt utasainak mindegyikét egy pofára való röpködő kaviccsal jutalmazza, amint elrugaszkodik, felfelé az égbe. Úgy jelenik majd meg újból a domb déli végénél, mintha soha meg sem állt volna. A különítmény csendben gyülekezett, és elindult a fasor felé. Küldetésük csak most kezdődött.

 

A haditengerészek a Kalifornia állambeli, China Lake-ben található fegyvervizsgáló és – fejlesztő intézetében egy csapat technikus és néhány, a haditengerészet kötelékébe tartozó szakértő egy új bomba fölé görnyedt. Durván ugyanolyan méretű volt mint a régi, kétezer font súlyú, de csaknem hétszáz fonttal kevesebbet nyomott. Acélburok helyett a bomba köpenye kevlarral erősített cellulózból készült; az ötletet a franciáktól kölcsönözték. Nem sokan tudják, hogy az „okos” bomba is csak vasból készült, amelyre irányítóberendezést csavaroztak fel.
– Így csak jelentéktelen szilánkok képződnek – jegyezte meg bíráló hangon egy polgári alkalmazott.
– Minek a „Lopakodó” bombázó – kérdezte egy másik technikus –, ha a rosszfiúk radarvisszajelzést kapnak a bombateherről?
– Hm! – mordult fel az első. – Mire jó ez a bomba, amitől a másik fél csak begurul?
– Küldd be a cél bejárati ajtaján, és még annyival sem él tovább, hogy begurulhasson. Igaz?
– Hm! – De legalább megtudta, mihez készül a bomba. Egy napon majd ott függ ezen az anyahajóra telepített vadászbombázón, amelybe beépítették a rejtőzködés technológiáját is. Végül a haditengerészet ezt a bombát is felviszi a fedélzetre. Már ideje is. A most folyó munkának az a célja, hogy eldöntsék: vajon ez az új, eltérő súlyú és más súlypontú bomba el tud-e jutni a célponthoz a szabványos LGB irányítókészülékkel. A targonca már átjött, felemelte rakodólapjáról az áramvonalas testet, és a gépkezelő az A-6E Intruder vadászbombázó alá manőverezte.
A technikusok és a tisztek átmentek a helikopterhez, amely a lőtérre viszi őket, ahol a bombát kipróbálják. A sietségnek nyoma sem volt. Egy órával később biztonságosan elhelyezkedtek egy bunkerban. A polgári alkalmazottak egyike egy furcsa kinézetű eszközt irányított a négy mérföldnyire található célpontra. A célpont egy régi, öttonnás teherautó volt amelyet a tengerészgyalogosok már nem használtak, és most – ha minden a tervek szerint alakul – látványos pusztulásra ítéltetett.
– Repülőgép érkezik a lőtér fölé. Induljon a zene.
– Értettem! – válaszolt a civil, megnyomva a GLD-n a kioldót. – Rajta a célon.
A repülő jelenti az észlelést. – Maradjon vételben... – közölte egy hang.
A bunker másik végében álló tiszt a berepülő Intruderre irányított tévékamerát figyelte. – Elszakadás. Szép, tiszta a leválás a kivetőállványról. – Ezt a látványt később majd ellenőrizni fogja az A-4 Skyhawk vadászbombázóról nézve, amely az A-6-ost üldözve repült. Vajmi kevesen fogják fel, hogy egy bombának már a repülőgépről való ledobása is összetett és veszélyes művelet.
– A bordák szépen mozognak. Itt is vagyunk...
A tehergépkocsira szerelt kamera nagy sebességű volt. Annak is kellett lennie, mert a bomba túlságosan gyorsan zuhant ahhoz, hogy bárki is láthassa. Amikorra a robbanás basszushangja elért a bunkerhoz, a kezelő már nekifogott a szalag visszacsévélésének. A visszajátszás kockánként történt.
– Oké, ott a bomba. – Tizenöt méterrel a teherautó fölött jelent meg. – Hogyan volt kibiztosítva?
– VT-vel – válaszolta az egyik tiszt. (A VT a változtatható időzítés angol megfelelőjének rövidítése. – A ford.) A bomba orrában radar adóvevő volt, melyet úgy programoztak, hogy a földtől meghatározott távolságra robbanjon; ez esetben két méterre, vagyis szinte abban a pillanatban, amikor beleütközik a gépkocsiba. – Úgy néz ki, a szög megfelelő.
– Azt hiszem, működni fog – jegyezte meg csendesen egy mérnök. Robbanás.
Mint mindig, hasonló események nagy sebességű felvételeinél a képernyő először fehéren, majd sárgán, azután pirosan, végül feketén villogott, amint a szabad levegőn lehűltek a nagy erejű robbanást biztosító töltőanyag táguló gázai. Közvetlenül a gáz előtt lépett fel a lökéshullám: a levegő olyannyira összesűrűsödött, hogy az acélnál is sűrűbb volt, és gyorsabban mozgott, mint bármely lövedék. Nincs a világon olyan sajtolóberendezés, amely utánozni tudná ezt a hatást.
– Megint elpusztítottunk egy teherautót. – A teherautó tömegének durván egynegyede egyenesen beledöngölődött egy talán méter mélységű és húsz méter átmérőjű, sekély kráterbe. A többi pedig oldalirányban szóródott szét, mint a srapnel. Mindent összevetve, a hatás lényegében véve nem volt erősebb, mint a terroristák által előszeretettel használt nagyobb pokolgépé, de sokkalta biztonságosabb a szállítók számára – gondolta az egyik civil.
– A francba is, sose gondoltam, hogy ez ilyen könnyű. Igazad volt Ernie, még csak nem is kell átprogramoznunk a keresőt – tette hozzá egy, a haditengerészettől átruccant parancsnok. Megspóroltak a haditengerészetnek vagy egymillió dollárt – gondolta. Hát tévedett.

 

Így indult el valami, ami igazából el sem kezdődött, bár egyhamar nem is ér véget, miközben oly sok helyen, oly sokan, olyan irányban és olyan küldetéssel indultak el, amelyről tévesen, mindannyian azt gondolták: értik. Nem is baj. A jövő túl rémséges a szemlélődéshez, és az elvárások szerinti, illuzórikus határvonalakon túl sok olyan dolog bújik meg, melynek sorsát az ezen a reggelen hozott döntések formálják.

 

 

1

Nem lehet úgy ránézni, hogy az ember ne legyen büszke mondta magában Red Wegener. A Panache, a parti őrség motorosa egyfajta tervezési hiba volt, de mindenestül az övé. Törzse olyan csillogó fehérre volt festve, mint amilyen a jéghegyek színe – kivéve a narancssárga csíkot az orrán, ami azt jelezte, hogy a hajó az Egyesült Államok parti őrségéé. Nyolcvannégy méternyi hosszával a Panache nem nagy hajó, de mindenestül az övé, a legnagyobb, ami valaha a parancsnoksága alatt volt, és bizonyosan az utolsó is egyben. Wegener a parti őrség legidősebb korvettkapitánya – ő volt a Férfi, a keresési és mentési feladatok koronázatlan királya.
Karrierje pontosan ugyanúgy indult, mint a parti őrségnél sokaknak. A kansasi farmról származó fiatalember, aki azelőtt sohasem látta a tengert, egy nappal azután hogy elvégezte a középiskolát, fogta magát és besétált a parti őrség toborzóirodájába. Nem akart egész életében traktorokat és kombájnokat vezetni: valami olyasmit keresett, ami a lehető leginkább eltér a Kansasban megszokottól. A parti őrség tengerész altisztje nem csinált vele túl nagy fogást. Egy héttel később a fiú azzal kezdte karrierjét, hogy felült a buszra, amely elvitte a New Jersey állambeli Cape Maybe. Még ma is emlékszik a főtisztre azon az első reggelen, amikor közölte velük a parti őrség hitvallását: „Kimenniük ki kell. Visszajönniük nem muszáj.”
Amit Wegener Cape Mayn talált, az semmi egyéb nem volt, csupán a nyugati világban az utolsó és legjobbnak mondott igazi tengerésziskola. Elsajátította hogyan kell kezelni a köteleket, hogyan kell tengerészcsomókat kötni, hogyan kell tüzet oltani, megtanulta hogyan vesse bele magát a vízbe egy mozgássérült vagy pánikba esett hajókázó után, hogyan tegye rendbe az egészet már az első próbálkozásra minden egyes alkalommal, és megszokta a kockázatot: többé nem jön vissza. Amikor végzett, a csendes-óceáni partra nevezték ki. Egy éven belül megvolt a szakképzettsége: a másod-vitorlamesteri cím.
Nagyon hamar elismerték, hogy Wegenernek megvan a lehető legritkább természetes adottsága: a tengerész-szem. Ez a mindent átfogó kifejezés azt jelenti, hogy keze, szeme és agya együttesen képes dolgozni, hogy hajóját a lehető legnagyobb teljesítményre serkentse. A szívós, öreg kormányosmester irányítása alatt nemsokára tényleg irányítani tudta „saját”, kilenc méter hosszú kikötői őrhajóját. Az igazán trükkös feladatoknál a főnök vele tartott, hogy szorosan rajta tartsa a szemét a tizenkilenc éves tengerész altiszten. Wegener a kezdet kezdetétől olyasvalakinek ígérkezett, akinek csak egyszer kell valamit megmutatni. Az egyenruhában töltött első öt év visszatekintve csak egy röpke pillanat volt, s közben elsajátította a szakmát. Nem volt semmi drámai fordulat, csupán a feladatok egymásutánja, amit gyorsan és simán, a nagykönyvben előírtak szerint hajtott végre. Amikor végül úgy döntött, hogy tovább szolgál, nyilvánvalóvá vált, hogy amikor fogós feladatot kell végrehajtani, az ő neve kerül elsőnek szóba. Második szolgálati idejének lejárta előtt a tisztek minduntalan kikérték véleményét a dolgokról. Már harmincéves volt, egyike a legfiatalabb fővitorlamestereknek, és addigra már sok mindent megtanult. Az Invincible-t, ezt a tizenöt méter hosszú hajót irányította, mely szívóssága és megbízhatósága miatt már komoly hírnévre tett szert addig is. A hajó otthona a viharos kaliforniai partvidék volt, és Wegener neve először itt vált ismertté a tengerészeién kívül is. Ha egy halász vagy jachtos került bajba, az Invicible mindig időben ott termett, gyakran hullámvasutazva a kilenc-tíz méternyi vizek fölött, miközben legénysége kötelekbe és biztonsági övekbe kapaszkodott – de ott volt hogy ellássa feladatát vörös hajú főnökükkel a kormánykeréknél, aki meg sem gyújtott hangafa pipáját egy pillanatra sem vette ki a szájából. Ebben az első évben legalább tizenöt ember életét mentette meg.
A szám ötvenre rúgott, mielőtt befejezte ügyeletes szolgálatát ezen a magányos állomáson. Pár év múlva ő volt a parancsnoka saját állomásának és tulajdonosa az összes tengerész által sóvárgott címnek – kapitány –, bár képesítése szerint csak rangelső volt. A világ legnagyobb óceánjába futó folyócska partján irányította állomását, annyira ügybuzgó, mint bármely hajó, és az ellenőrző tisztek nem is annyira azért keresték fel, hogy lássák miképpen is irányítja Wegener a dolgokat, hanem inkább azért, hogy miképpen is kell a dolgokat irányítani.
Akár így, akár úgy, Wegener karrierje felívelt, amikor az oregoni partokon egy hőskölteménybe illő téli vihar tombolt. Most már a Columbia folyó torkolatának és a hozzá tartozó, hírhedt homokpadnak a közelében irányított egy nagyobb mentőállomást. Őrjöngő rádióadást vettek a Mary-Kat nevű mélytengeri halászhajótól: a motorok és az evező nem működnek, és a hajó egy veszélyes partszakasz felé sodródik. Személyi zászlóshajója, a huszonöt méter hosszú Point Gabriel kilencven másodperc alatt eltávolodott a dokktól, veteránokból és matrózinasokból verbuválódó, vegyes legénysége azalatt kapcsolta be biztonsági övét, amíg Wegener saját rádiócsatornáin koordinálta a mentési műveleteket.
Hőskölteménybe illő küzdelem volt. Hatórás megpróbáltatás után Wegener a csodával határos módon kimentette a Mary-Kat hat halászát, saját hajóját is megtépázta a szél, és kíméletlenül támadta az őrjöngő tenger. Amikor az utolsó embert is felvették, a Mary-Kat zátonyra futott egy víz alatti sziklán, és kettészakadt.
Amilyen disznó szerencséje volt, a fedélzeten egy riporter is tartózkodott, a Portland Oregonian fiatal szemleírója, tapasztalt jachtozó, aki már azt hitte mindent tud, amit a tengerről tudnia kell. Amikor a motoros az alagútban, a homokpadnál a föléjük tornyosuló bukóhullámok között evickélt, a riporter leokádta jegyzetfüzetét, majd beletörölte Mustang öltönyébe, és folyamatosan írt. A cikksorozat címe a következő volt: „A homokpad angyala” – és az újságíró Pulitzer-díjat kapott ezért az írásáért.
A rákövetkező hónapban Washingtonban Oregon állam szenátora, akinek unokaöccse a Mary-Katen teljesített szolgálatot, hangosan kíváncsiskodott afelől, hogy miképpen is lehetséges az, hogy valaki olyan jó, mint Red Wegener, és mégsem tiszt. S mivel a költségvetés megtárgyalása céljából történetesen éppen abban a helyiségben tartózkodott a parti őrség parancsnoka is, ez olyan megfigyelésnek bizonyult, melyre egy négycsillagos tengernagy is odafigyelt. A hét végére Red Wegenert előléptették hadnaggyá – a szenátor még azt is megjegyezte, hogy a férfi már öregecske ahhoz, hogy tengerészzászlós legyen. Három évvel később őt ajánlották egy hajó kapitányának.
Azért volt egy kisebb probléma – a parancsnok eszmefuttatása szerint. Valóban volt egy kapitány nélküli hajó, a Panache. A motoros már csaknem teljesen elkészült. Úgy tervezték, hogy a Panache lesz az új hajóosztály vezérhajója, de egyik napról a másikra csökkentették a rendelkezésre álló pénzalapokat, a hajót építő gyár csődbe ment, és az üzembe helyező kapitányt felmentették azzal, hogy mindent elfuserált, így egy befejezetlen hajót hagyott hátra a parti őrségnek, működésképtelen motorokkal, ráadásul mindezt egy csődbe ment hajógyárban. Ám Wegenerről az a szóbeszéd járta, hogy csodákra képes, legalábbis így döntött íróasztalánál a parancsnok, aki azért nem volt méltánytalan, gondoskodott róla, hogy Wegener kapjon néhány jó vitorlamestert, ellensúlyozandó a frissen kinevezett, tapasztalatlan tiszteket.
A hajógyár kapujához érkezését késleltette a zúgolódó munkások előőrse, és amikor rajtuk átjutott, biztos volt benne, hogy a dolgok ennél rosszabbra már nem fordulhatnak. Azután megpillantotta azt, ami nem lehetett más, mint a hajó. Acélból készült, az egyik végén hegyes, a másikon tompa, félig lefestve, kábelekkel borítva, hegyekben álltak rajta a ládák és úgy nézett ki, mint egy beteg, aki ott halt meg a műtőasztalon és magára hagyták, hogy megrohadjon. S ha mindez még nem lett volna elég, a Panache-t még csak el sem lehetne vontatni horgonyzó helyéről – az egyik munkás búcsú gyanánt leégette a vontatódaru motorját.
Az előző kapitány kegyvesztve távozott. Az üzembe helyező személyzet a helikopter fedélzeten gyűlt össze fogadására. Úgy festettek, mint azok a gyerekek, akiket arra kényszerítenek, hogy részt vegyenek egy mindig is utált nagybácsi temetésén. Amikor pedig Wegenernek végül sikerült szólni hozzájuk, nem működött a mikrofon. Ez az egész valamiképpen megtörte a pokoli rontást. Feléjük intett, majd mosolyogva és kuncogva magára mutatott.
– Emberek – mondta –, Red Wegener vagyok. Hat hónap múlva ez lesz az Egyesült Államok parti őrségénél a legjobb hajó. Hat hónap múlva ti lesztek a legjobb legénység az Egyesült Államok parti őrségénél. És nem én leszek az, aki ezt az egészet valóra váltja, hanem ti – én csak segítek egy kicsit. Most pedig mindenki annyi eltávozást kap, amennyit csak kibírunk. Én pedig körülnézek, hogy mit is tegyünk. Érezzétek jól magatokat! Amikor visszajöttetek, munkához látunk. Lelépni!
Az összegyűlt sokaságból együttes „ó” szakadt fel – üvöltözést és hasonlókat vártak. Az újonnan érkezett vitorlamesterek szemöldöküket ráncolva pillantgattak egymásra, a fiatal tisztek pedig, akik már karrierjük derékba törését fontolgatták, a kábult sokk állapotában vonultak vissza a tiszti étkezdébe. Mielőtt találkozott volna velük, Wegener félrevonta három vitorlamesterét.
– Először a motorokat – mondta.
– Egész napra biztosítani tudok ötvenszázalékos teljesítményt, de ha a turbófeltöltők használatával próbálkozunk, akkor tizenöt perc alatt minden elmegy a francba – közölte Owens vitorlamester. – És nem tudom, miért. – Mark Owens már tizenhat éve dolgozik hajók dízelmotorjaival.
– El tudsz vinni bennünket Curtis Baybe?
– Akkor igen, ha nem érdekes, hogy egy nappal többet vesz igénybe, kapitány.
Wegener ekkor ejtette el az első bombát. – Rendben. Csak két hét múlva indulunk, és ott fönn fejezzük majd be a berendezést.
– De hiszen egy hónapba telik csupán az, amíg az új motor elkészül ahhoz a daruhoz, uram – jegyezte meg Bob Riley fedélzetmester.
– Forog a daru?
– A motor leégett, kapitány.
– Amikor eljön az ideje, kötelet fektetünk az orr-résztől a daru hátsó végéig. Előttünk huszonnégy méter víz van. Beállítjuk a darun a tengelykapcsolót, és nagyon-nagyon finoman előrehúzzuk, mi magunk elforgatjuk a darut, és utána kihátrálunk – közölte a kapitány. A szemek összeszűkültek.
– Eltörhetjük – jegyezte meg egy pillanatra Riley.
– Nem az én darum, de hála istennek, ez az én hajóm.
Riley megengedett magának egy jóízű nevetést. – Az isten verje meg, jó újra itt látni téged, Red – bocsánat, Wegener kapitány!
– Az egyes számú feladat, hogy a hajót eljuttassuk Baltimore-ba. Ott fogjuk felszerelni. Először is döntsük el, mit kell tennünk, és hajtsuk végre egyesével a feladatokat. Találkozzunk holnap, pontban két órakor. Még mindig te csinálod magadnak a kávét, Portagee?
– Naná, uram – válaszolta Oreza főkormányos. – Hozok egy bögrével.
És Wegenernek igaza lett. Tizenkét nappal később a Panache tényleg készen állt a tengeri útra, bár ennél többet nemigen lehetett volna elmondani. A ládákat és a szerelvényeket mindenütt lekötözték rajta. A darut még hajnal előtt félreállították az útból, attól tartva, hogy valaki észreveszi. Amikor azon a napon is megjelent a tiltakozó munkások előőrse, jó néhány percbe bele telt, amíg észrevették, hogy a hajó eltűnt. Lehetetlen – gondolták mindannyian. Hiszen még nem is lett teljesen lefestve.
A festést a Floridai-szorosban fejezték be, mert volt valami, ami ennél is fontosabb volt. Wegener már a hídon tartózkodott, bőrszékében szunyókálva a délelőtti őrség idején, amikor csengett a zsémbes telefon, és Owens fővitorlamester kérte, hogy menjen a gépterembe. A tervekkel borított egyetlen munkaasztal fölé egy gépésztanuló görnyedt, mögötte pedig a tisztje állt.
– Nem fogod elhinni – közölte Owens. – Mondd meg neki, fiam!
– Obrecki tengerész, uram. A motort nem a megfelelő módon szerelték fel – közölte a fiatalember.
– Miből gondolod? – kérdezte Wegener.
Az óriási dízel hajómotorok új fajtájúak, perverz módon tervezettek, hogy könnyen lehessen üzemeltetni és karbantartani őket. További könnyítésként kisméretű kezelési utasításokat osztottak szét a géptermi tengerészek között, és minden egyes kézikönyvben volt egy műanyag borítású diagram, amelyet sokkal könnyebben lehetett használni, mint az építői terveket. A kézikönyv rajzának ugyancsak műanyaggal bevont felnagyításáról is gondoskodott a kiadó vállalat, és ez ott hevert a munkaasztal furnérlapján.
– Uram, ez a motor nagyon hasonlít ahhoz, ami apám traktorján van, nagyobb annál, de...
– Elhiszem neked, Obrecki.
– A turbófeltöltő nincs megfelelően felszerelve. Ugyan egybeesik ezekkel a tervekkel, de az olajszivattyú az olajat visszafelé nyomja át a turbófeltöltőn. A tervek rosszak, uram. Valamelyik rajzoló-szerkesztő elcseszte. Látja itt, uram? Az olajvezetéknek valahol itt kellene kijönnie, de a szerkesztő ennek a szerelvénynek a rossz oldalára tette, és senki sem vette észre...
Wegener csak nevetett. Owens fővitorlamesterre pillantott:
– Mennyi időbe telik a kijavítása?
– Obrecki azt mondja, holnap ilyenkorra meglehetünk vele, kapitány.
– Uram. – Most Michelson hadnagy szólalt meg, a gépésztiszt. – Mindez az én hibám. Meg kellett volna... – a hadnagy azt várta, hogy rászakad az ég.
– Michelson úr, ebből az a tanulság, hogy még a kézikönyvekben sem szabad megbízni. Megtanulta a leckét, uram?
– Igen, uram!
– Hát jó. Obrecki, te egyszerű tengerész vagy, igaz?
– Igen, uram.
– Helytelen. Most már másodgépész.
– Uram, még meg kell felelnem az írásbelin...
– Michelson úr, Obrecki megfelelt a vizsgán?
– Naná, uram!
– Helyes, emberek. Holnap ilyenkor huszonhárom csomóval akarok haladni!
És attól kezdve minden ment, mint a karikacsapás. A motorok jelentik minden hajó gép-szívét, és nincs a világon olyan tengerész, aki a lomha hajót előnyben részesítené a gyorssal szemben. Amikor a Panache huszonöt csomóval haladt, és ezt a sebességet már három órája tartotta, a festők jobban festettek, a szakácsok több időt fordítottak az étkekre, a technikusok is jobban húzták meg a csavarokat. Hajójuk többé már nem volt béna kacsa, és büszkeség öntötte el a legénységet annál is inkább, mert egyikük jött rá erre az egészre. Egy kora reggel, a Panache befutott a parti őrségnek a Curtis-öbölben lévő kikötőjébe, méghozzá jó széllel, nagy sebességgel. Wegener irányította a hajót, a végletekig kihasználva saját szakértelmét, hogy a dokkot gyors, „egy-csengetéses” közelítéssel érje el. – Az öreg – jegyezte meg az egyik kötélkezelő az előfedélzeten – tényleg tudja, hogyan kell meghajtani ezt a kibaszott csónakot!
A következő napon egy felirat hirdette a hajó hirdetőtábláján: PANACHE – A VISELKEDÉS ÉS STÍLUS RAGYOGÓ ELEGANCIÁJA. Hét héttel később a motorost üzembe állították. Délnek tartott, az Alabama állambeli Mobile felé, hogy munkába álljon. Nevét már szárnyára kapta a hír, és ez pontosan megfelelt annak, amit a kereszteléskor kapott.

 

Ködösnek bizonyult ez a reggel, ami valamiért kedvére is volt a kapitánynak, bár maga a küldetés nemigen. A keresés és mentés koronázatlan királya ma a főnök. A parti őrség feladata a férfi karrierje során már több mint felében megváltozott, de mindezt nemigen lehetett észrevenni a Columbia folyó homokpadján, ahol továbbra is a szél és a hullámok az ellenség. Ugyanez volt az ellenség a Mexikói-öbölben is, csak társult hozzájuk egy újabb is: a kábítószerek. A kábítószerekkel Wegener sohasem törődött különösebben. A drogok valami olyasmit jelentettek számára, amit az orvos felír, s amit az ember az üvegcsén található útmutatások szerint szed be, amíg csak el nem fogy, és azután eldobja az üveget. Amikor Wegener változtatni kívánt elmebeli állapotán, ezt a hagyományos tengerészszokás szerint tette: sörrel vagy valamilyen nehezebb szeszes itallal, bár ma már az ötvenhez közeledvén, egyre ritkábban fordult elő vele, hogy felöntött a garatra. Mindig is félt a tűktől – mindenkinek megvannak a maga félelmei –, és az, hogy az emberek tűket szurkainak a saját karjukba, mindig ámulatba ejtette. Azt pedig, hogy valaki fehér port szív fel az orrába-nos, hát ezt egyszerűen képtelen volt elhinni. Hozzáállása nem naivitásából fakadt, hanem annak a kornak a tükröződése volt, melyben felnőtt. Tudta, hogy a probléma nagyon is valós. Mint mindenki más, aki egyenruhát visel, néhány hónaponként ő is vizeletmintát adott azt igazolandó, hogy nem alkalmaz „kontrollált anyagokat”. A fiatalabb legénység ezt a hercehurcát természetesnek vette, de az ő korcsoportjához tartozók számára bosszankodás és sértés forrása volt. A kábítószerekkel kereskedők közvetlenebb problémát jelentettek számára, de a leginkább kézzelfoghatónak a radarképernyőn most megjelenő visszavert jel bizonyult.
Száz mérföldnyire voltak a mexikói partoktól, messze otthonuktól. És az a jacht már nagyon esedékes. A tulajdonos több nappal korábban bejelentkezett, közölve, hogy kinnmarad még néhány napig..., de üzleti partnere ezt furcsának találta, és felhívta a parti őrség helyi irodáját. A további vizsgálat úgy találta, hogy a tulajdonos, egy gazdag üzletember, ritkán ment három óránál tovább tengerre. A jacht tizenöt csomóval haladt.
A jacht közel tizenkilenc méter hosszú volt, tehet elég nagy ahhoz, hogy szükség legyen néhány emberre, akik segítenek a hajókázásban, de elég kicsi ahhoz, hogy a törvény ne követeljen papírokat, ne firtassa az igazi tulajdonos kilétét. A nagy motoros jachton tizenöt utas fért el, meg a kétfőnyi személyzet, az értéke néhány millió dollár. A tulajdonos ingatlanok adásvételével foglalkozott, saját kis birodalma volt Mobile-on kívül, a tengeren kezdő volt, és egyben óvatos hajós. Túl okos ahhoz, hogy ilyen messze kalandozzon a partoktól – vélte Wegener. Ismeri a saját korlátait, ami ritkaság a jachtosok közösségében, különös tekintettel a gazdagabbakra. Már két héttel korábban délre ment a partvonalat követve, néhányszor meg-megállva, de a tervbe vett visszajöveteléhez képest késett, és le is maradt egy üzleti megbeszélésről. Üzletfele közölte, hogy ha nem szükséges, semmiképpen sem mulasztotta volna el a megbeszélést. A szokványos őrjáraton lévő légi járőr az előző nap megpillantotta a jachtot, de nem próbált kapcsolatba lépni vele. A körzeti parancsnok úgy érezte, hogy valami bűzlik. A Panache volt a legközelebbi motoroshajó, és Wegener most vette a hívást.
– Tizenhatezer méter. Irány nulla-hét-egy – közölte Oreza a radarernyő mellől. – Sebesség tizenkét csomó. Kapitány, nem tart Mobile felé.
– A köd egy jó órán, talán másfél órán belül felszáll – vélekedett Wegener. – Menjünk most a közelébe. O'Neil, teljes gőzzel előre! Befogási irány?
– Egy-hat-öt, uram.
– Ez az irányunk. Ha a köd nem száll fel, kiigazítjuk amikor két-három mérföldnyire vagyunk, és a háta mögött jelenünk meg.
O'Neil zászlós kiadta a megfelelő kormányzási utasításokat. Wegener odament a térképasztalhoz.
– Mit gondolsz, hová tart, Portagee?
A fokormányos kivetítette az irányt, nem tart semmilyen nagyobb kikötő felé. – A számára leginkább gazdaságos sebességgel halad..., nem pedig az öböl mentén található valamelyik kikötő felé, fogadok rá. – A kapitány felvett egy mérőkörzőt, és méricskélni kezdett a térképen.
– Annak a jachtnak az üzemanyag-tartálya elég... – ráncolta a homlokát Wegener. – Mondjuk, az utolsó kikötőben színültig feltöltötték. Elég könnyen eljuthat a Bahamákra. Ott újra tölt, és azután eljuthat bárhová, ahová csak akar, a keleti partokon.
– Cowboyok – fejtette ki véleményét O'Neil. – Hosszú ideje ezek az elsők.
– Mit gondolsz róla?
– Uram, ha nekem lenne ekkora hajóm, biztos nem vezetném át a ködön radar nélkül. Az övé pedig nem működik.
– Remélem tévedsz, fiam – mondta a kapitány. – Mennyi idő telt már el az utolsó óta, kormányos?
– Öt éve? Lehet, hogy több. Azt hittem, hogy ilyesmivel már nem kell foglalkoznunk.
– Egy órán belül megtudjuk. – Wegener ismét a ködre pillantott. Kétszáz méterre sem lehetett ellátni. Azután, az ellenzővel leárnyékolt radarkijelzőre nézett. A jacht a legközelebbi célpont. Egy percig gondolkozott, majd a készüléket egy gombnyomással készenléti állapotba helyezte. A felderítők jelentései szerint a drogosoknak ma már ESM-berendezésük van, hogy észlelni tudják a radarokat.
– Majd visszakapcsoljuk újra, amikor mondjuk négy mérföldön belül vagyunk.
– Értettem, kapitány – bólintott a fiatalember.
Wegener elhelyezkedett bőrszékén, és ingéből előhúzta pipáját. Azon kapta magát, hogy mind kevésbé tölti meg, mégsem tudott lemondani róla: része volt az általa felépített képmásnak. Néhány perccel később a hídon minden visszazökkent a rendes kerékvágásba. Betartva a hagyományokat, a kapitány feljött, hogy átvegye a kétórányi reggeli őrséget – azt, ahol a legfiatalabb altiszt van őrségben –, de O'Neil eszes kölyöknek bizonyult: nincs szüksége álladó felügyeletre, legalábbis akkor nem, ha Oreza a környéken van. „Portagee” Oreza egy gloucesteri halász fia, és a hírneve már-már megközelíti a kapitányt. Miután már három időszakot húzott le a parti őrség akadémiáján, segített kiképezni egy egész nemzedéknyi tisztet, ugyanúgy, ahogyan Wegener egykor arra szakosodott, hogy közlegényeket hozzon be magával.
Ugyanakkor Oreza meg tudta érteni egy jó csésze kávé fontosságát, és biztosra lehetett venni, hogy ha Portagee a híd környékén található, akkor szert lehet tenni egy csészényire saját készítésű főzetéből. Most is időben érkezett. Abban az ormótlan bögrében amelyet a parti őrség használ, és amelynek formája csaknem vázaszerű, széles a gumibevonatú aljánál és leszűkül a teteje közelében hogy megakadályozza a felborulást és kilöttyenést, kávé várta. A kisméretű járőrhajókra gondoltak a tervezők, amikor megalkották ezt az idomtalan tárgyat, de ugyanilyen hasznosnak bizonyult a Panache-n is, amelynek ugyancsak gyors a mozgása. Wegener alig figyelt oda.
– Kösz – mondta a kapitány, amikor elvette a csészét.
– Úgy gondolom, még egy óra.
– Igen – válaszolt Wegener. – Nulla-hét-negyvennél megyünk harcállásba. Ki van szolgálatban?
– Wilcox úr. Kramer, Abel, Dowd és Obrecki.
– Obrecki csinált már ilyet?
– Vidéki fiú. Tudja, hogyan kell fegyvert használni, uram. Riley ellenőrizte.
– Váltassa fel Rileyvel Kramert.
– Valami nincs rendben, uram?
– Furcsa érzésem van ezzel kapcsolatban – mondta Wegener.
– Valószínűleg csak egy tönkrement rádió. Már úgysem volt ilyen, mióta is? Jézus, nem is emlékszem, mikor volt. Hívj ám föl ide Riley-t?
A kapitány bólintott. Riley két perccel később meg is jelent. A két elsőtiszt és a kapitány kinn, a hídszárnyon tanácskozott. O'Neil zászlós megfigyelése szerint a tanácskozás csak egy percig tartott. A fiatal tiszt igen szokatlannak tartotta, hogy kapitánya jobban megbízik vitorlamestereiben, mint a tiszti állományban, és bizalmasabb is velük, de hát a musztáng-tiszteknek is megvannak a saját útjaik.
A Panache teljes sebességgel vágtatott a hullámok hátán. Huszonhárom csomóra hitelesítették, bár néhányszor ment már huszonötnél is gyorsabban, kedvezőbb viszonyok között, újonnan festett aljrésszel, nyugodt vízen. Még úgy is, hogy a turbófeltöltők levegőt löktek a dízelekbe, a csúcssebesség jóval huszonkét csomó fölött volt. Kemény útnak ígérkezett. A hídon lévő személyzet úgy védekezett ez ellen, hogy széles terpeszben állt, O'Neil pedig lankadatlanul fel s alá járkált. A köd miatti páralecsapódás átláthatatlanná tette a híd ablakait. A fiatal tiszt bekapcsolta a törlőket. Amikor újra kinn volt a hajóhíd szárnyán, kibámult, bele a ködbe. Nem szeretett radar nélkül haladni. O'Neil figyelt, de nem hallott semmi egyebet, csupán a Panache saját motorjainak tompított robaját. A köd tette. Nedves lepelhez hasonlóan elvette az ember látását, és elnyelte a hangot. Még egy percig figyelt, de a dízeleken túlmenően csak a motoros hajó vízen haladó törzsének sustorgása hallatszott. Közvetlen azelőtt hogy visszament volna a kormányházba hátratekintett, a tat felé. A motoros fehér festése segítségükre volna, ha gyorsan el kellene tűnni.
– Nincs odakinn ködkürt. A nap átsüt – közölte. A kapitány beleegyezően bólintott.
– Egy óra sincs hátra, és az egészet elfelejtjük. Meleg lesz. Az időjárás-előrejelzés megérkezett már?
– Viharokkal számolhatunk ma este, uram. Az a ciklon, amely éjfél körül haladt át Daliáson, némi kárt is okozott. Pár tornádó kicsipkézett egy pótkocsiparkolót.
Wegener megrázta a fejét. – Tudod, kell hogy legyen valami azokban a pótkocsikban, ami vonzza ezeket az átkozottakat... – Felállt és a radarhoz ment. – Kész van, Oreza?
– Igen, uram.
Wegener készenlétiről aktívra kapcsolta át a készüléket, majd szemét a gumiernyő tetejére meresztette. – Jó közel kaptad el, vitorlamester. Kapcsolat marad egy-hat-nulla, távolság hatezer. O'Neil úr, gyere rögtön egy-nyolc-ötre. Oreza, adj időt, hogy mögötte bal oldalon feljöhessek.
– Igenis, kapitány. Egy perc.
Wegener kikapcsolta a radart, és újra felállt. – Harcállás.
A tervnek megfelelően a riasztás mindenkit mozgásba hozott. Már mindenki megreggelizett, s az egész a levegőben lógott már. Lehetséges, hogy narkósok vannak odakinn a ködben. Az ügyeletes csoport a Zodiac típusú gumicsónaknál gyülekezett. Mindenkinek volt valamilyen fegyvere: egy M-16-os automata karabély, egy régi puska, de többnyire Beretta 9 mm-es automata. Elöl a legénység már az orr-részre telepített, 40 mm-es ágyút kezelte. Svéd tervezésű Boforc volt, amely egykor egy haditengerészeti rombolón volt rendszeresítve, és a kapitány kivételével már mindenkinél öregebb volt. Közvetlenül a híd mögött egy tengerész most húzta le a műanyag védőborítást egy M-2-es, 0,50-es kaliberű gépfegyverről, amely majdnem ugyanolyan öreg volt.
– Javaslom, hogy most már menjünk balra, uram – mondta Oreza.
A kapitány ismét bekapcsolta a radart. – Gyerünk balra, nulla-hét-nullára. Célpontig a távolság mindvégig három-ötnulla-nulla. A célpont bal oldala felől akarunk közelíteni.
A köd lassan felszállt. A látótávolság körülbelül ötszáz méter volt, kicsit több vagy kicsit kevesebb. A pára láthatóan foltszerűvé vált. Oreza a radar mellett maradt, mert a híd megtelt a megfigyelőkkel. Odakinn, húsz mérföldnyire új célpont tűnt fel, feltehetőleg egy Galveston felé tartó tankhajó. Helyzetét már kiszámították.
– Barátunk távolsága kétezer méter. Irány állandó, nullahét-nulla. A cél iránya és sebessége változatlan.
– Nagyon helyes. Körülbelül öt percen belül meg kell pillantanunk. – Wegener körbenézett a kormányházban. Tisztjei saját messzelátóikat használták. Hiába is erőlködtek, de ők még ezt nem tudták. Kiment a jobb oldali hajóhídszárnyra és hátranézett a tat, a csónakállás felé. Wilcox hadnagy hüvelykujjának feltartásával jelezte, hogy minden rendben. Mögötte Riley beleegyezően bólintott. Tapasztalt tengerész altiszt volt a csörlő irányításánál. A Zodiac leeresztése nem nagy dolog, de a tenger mindig tartogat meglepetéseket. A 0,50-es kaliberű géppuskát, biztos ami biztos az ég felé irányozták, bal oldalán egy doboz muníció függeszkedett. Elöl hallani lehetett a fémes zajt, amint egy lövedéket löktek a 40 mm-es ágyúba.
Régebben mindig odaálltunk melléjük, hogy segítséget nyújtsunk. Ma már megrakodunk – gondolta Wegener. Átkozott drogok...
– Látom! – mondta az egyik őr.
Wegener előretekintett. A ködben nehéz volt kivenni a fehérre festett jachtot, egy pillanattal később mégis tisztán láthatóvá vált a szögletesen kialakított fartükör. Most már feltette a szemüvegét, hogy leolvashassa a nevet. Empire Builder. Ez az. Nincs zászló a rúdon, de ez nem szokatlan. Nem látott egyetlen embert sem, és a jacht ugyanúgy haladt előre, mint eddig. Ezért közelítették meg hátulról. Mert amióta csak az emberek tengerre szállnak – gondolta –, egyetlen őrszem sem törődött még azzal, hogy a tat felé kémleljen.
– Szép kis meglepetés lesz – gondolta O'Neil, miután kijött, hogy csatlakozzon a kapitányhoz. – A tenger törvénye.
Wegener egy pillanatig bosszankodott, de aztán csak legyintett egyet.
– A radar nem forog. Természetesen lehetséges, hogy eltörték.
– Itt a tulaj képe, uram.
A kapitány eddig még nem nézte meg. A tulajdonos negyvenes éveinek közepén járt. Nyilvánvalóan későn nősült, mert állítólag két gyereke is vele van a fedélzeten, koruk nyolc és tizenhárom év, meg a felesége. Nagydarab, megtermett ember, 180 centiméter magas lehet, kopaszodó és túlsúlyos, a fényképen valamilyen dokkon áll, egy jókora kardhal szomszédságában. Hát ezért bizonyára keményen meg kellett dolgoznia gondolta Wegener, a szeme körüli és a sortja alatti leégésből ítélve... A kapitány visszatolta szemüvegét az orrára.
– Túl közel mész – jegyezte meg. – Távolodj balra!
– Igenis, uram! – O'Neil visszament a kormányházba.
Idióták – gondolta Wegener. Már meg kellett volna hallaniuk bennünket. Nos, van rá lehetőség, hogy erről megbizonyosodjunk. Bedugta fejét a kormányházba: – Ébreszd fel őket!
A Panache árbocának felénél olyasféle sziréna volt felszerelve, mint amilyet a rendőrségi kocsikon és mentőautókon használnak, csak jóval nagyobb. Egy pillanattal később üvöltő hangja csaknem arra késztette a kapitányt, hogy elugorjon. A várt hatás nem maradt el. Mielőtt Wegener háromig számolhatott volna, valaki kidugta a fejét a jacht kormányházából. Nem a tulajdonos volt. A jacht éles jobbfordulóba kezdett.
– Hé, te félkegyelmű! – zsörtölődött a kapitány. – Zárkózz fel szorosan! – rendelkezett.
A parti őrség motorosa is jobbra fordult. A jacht egy kicsit leült a faránál, amint nagyobb teljesítményre kapcsoltak, de halvány esélye sem volt rá, hogy otthagyja a Panache-t. Két perc múlva a motoros a jacht mellé került, amely még mindig fordulóval próbálkozott. Túl közel voltak hozzá, hogy a Boforcot elsüthessék. Wegener utasítást adott, hogy a géppuska nyisson tüzet az Empire Builder orra elé.
A fegyver felkattogott, és egy hosszú sorozatot adott le. Még ha nem látták is hogyan csipkézik a lövedékek a hullámokat, a zaj félreérthetetlen volt. Wegener bement, hogy kihozza a mikrofont a hajó hangosbeszélőjéhez.
– Ez az Egyesült Államok parti őrsége. Maradjon veszteg, és készüljön föl rá, hogy felszállunk a fedélzetre!
Szinte azonnal látni lehetett, hogy tétováznak. A jacht visszajött balra, de a sebessége egy-két percig nem változott. Azután egy férfi jelent meg a tatnál, és felhúzott egy zászlót, – a panamait. Wegener nézte, és jól szórakozott. Legközelebb majd azt mondja a rádió, hogy nincs is joga felmenni a fedélzetre.
– Empire Builder, ez az Egyesült Államok parti őrsége. Maguk amerikai zászló alatt hajóznak, és mi most felmegyünk a fedélzetre. Maradjanak veszteg – most rögtön!
Engedelmeskedtek. A jacht fara felemelkedett, ahogy csökkent a motor teljesítménye. A parti őrség motorosának keményen vissza kellett fognia a sebességet, hogy ne menjen jóval túl a jachton. Wegener újra kiment, és intett a csónak legénységének. Amikor ráfigyeltek, olyan mozdulatot tett, mellyel az automata pisztoly szánjának visszahúzását utánozta, így jelezte a legénységnek, hogy legyenek körültekintőek. Riley kétszer is rápaskolt pisztolytartójára, hogy tudassa a kapitánnyal: a csónak legénysége nem ostoba. A Zodiacot elindították. Wegener a hangosbeszélőn felszólította a jacht legénységét, hogy jöjjenek a fedélzetre. Két férfi jelent meg. Egyikük sem hasonlított a tulajdonosra. Az őrség motorosának gépfegyverét rájuk irányították, amennyire persze a hullámzás megengedte. Ez volt a dologban a cikis rész. Az egyetlen megoldás, ahogyan a Panache a csónak legénységét megóvhatná, az volna ha elsőnek lőnének, de ezt nem tehetik meg. A parti őrség így még senkit sem veszített el, de mindez csupán idő kérdése, s ha örökké csak várják, attól az egész még rosszabb.
Wegener folyamatosan szemmel tartotta a két férfit, miközben a Zodiac feléjük közeledett. Az egyik hadnagy ugyanezt tette a gépfegyver mellett. Bár nem láttak semmiféle fegyvert; de olyan könnyű eldugni egy pisztolyt a bő ing alá. Bolondnak kell lennie valakinek ahhoz, hogy ilyen körülmények között megpróbáljon harcba szállni, de a kapitány azt is tudta, hogy a világ tele van bolondokkal – már harminc éve ráment, hogy mentse őket. Most pedig ezeknek a fickóknak a letartóztatása a feladata, s az ő őrültségük inkább rosszindulatú, mintsem egyszerű ostobaság.
O'Neil ismét a kapitány mellé lépett. A Panache úgy állt a vízben mint a cövek, motorjai üresben jártak, s most hogy a tenger oldalba kapta, erősebb, de lassúbb ringásba kezdett. Wegener ismét hátratekintett, a gépfegyver irányába. A tengerész a megfelelő irányba célzott vele, de hüvelykujja jóval arrébb volt a kioldógombtól, pontosan úgy, ahogyan lennie kellett. A kapitány hallhatta, ahogyan az öt üres hüvely végiggurul a fedélzeten. Egy pillanatra a homlokát ráncolta. Az üres hüvelyek biztonsági szempontból veszélyt jelentenek. Valakivel hozatni kellene egy zsákot az összegyűjtésükre. A gépfegyverhez állított fickó megcsúszhat az egyiken, és véletlenül lőhet...
Visszafordult. A Zodiac a jacht farához simult. Helyes. Már mentek is fel odaát a fedélzetre. Figyelte, amint Wilcox hadnagy ugrik fel elsőnek, majd vár a többiekre. Amikor az utolsó is feljutott, a parancsnok visszahúzódott, majd előrerohant, hogy fedezze előnyomulásukat. Wilcox bal oldalon haladt előre az őt támogató Obreckivel együtt, és közben a karabély biztonságosan az ég felé nézett. Riley az ő támogatásával hatolt be. A hadnagy egy percnél rövidebb idő alatt jutott el a két férfihoz. Furcsa volt látni, ahogy társalognak, de nem hallani, mit is mondanak...
Valaki szólt valamit. Wilcox feje gyorsan az egyik, majd a másik irányba fordult. Obrecki oldalt lépett, és lefelé fordította a fegyver csövét. Mindkét férfi hasra bukott.
– Uram, nagyon úgy néz ki, mintha rászedtek volna bennünket – jegyezte meg O'Neil zászlós. Wegener egy lépést tett, befelé a kormányházba.
– Rádiót! – A legénységből valaki odadobott neki egy hordozható Motorolát. Wegener figyelt, de a készülékbe nem szólt semmit. Bármit találtak is az emberei, nem akarta elvonni a figyelmüket. Obrecki a két férfival maradt, még Wilcox behatolt a jacht belsejébe. Holtbiztos, hogy Riley talált valamit. A karabély határozottan rájuk irányult, és a fiú feszültsége még a vízen át is átsugárzott. A kapitány a géppuskáshoz fordult, akinek fegyvere továbbra is a jachtra irányult.
– Biztosítsa be azt a fegyvert!
– Igenis! – válaszolta rögtön a tengerész, és leejtette a kezét, hogy a géppuska az ég felé fordulhasson. A közvetlenül mellette álló tiszt zavartan hunyorgott. Újabb tanulság. Egy-két órán belül néhány megjegyzés is kíséri majd. Ez az egész hiba volt a gépfegyverrel.
Wilcox nemsokára újra megjelent, a nyomában Riley. A fedélzetmester átadott két bilincset a tisztnek, aki lehajolt, hogy feltehesse őket. Úgy látszik, hogy csak azok ketten voltak a fedélzeten; Riley egy pillanattal később tartójába dugta pisztolyát, és Obrecki karabélya is újból az ég felé meredt. Wegener úgy gondolta látja is, amint a fiatalember bebiztosítja a karabélyt. A vidéki fiú ismeri a fegyvert, nagyon is jól, ugyanúgy elsajátította már a lövés tudományát, mint kapitánya. De miért biztosította ki ismét a fegyvert...? A rádió éppen megreccsent, amikor Wegener agya megválaszolta a kérdést.
– Kapitány, itt Wilcox. – A hadnagy megállt, hogy beszéljen. Szembenéztek, mintegy száz méterre egymástól.
– Itt vagyok.
– Komoly, uram... Uram, körös-körül mindenütt vér. Egyikük odalenn a szalont súrolta, de – jó nagy felfordulás van ideát, uram.
– Csak ők ketten vannak?
– Igen. A fedélzeten csak ketten voltak. Mind a kettőt megbilincseltük.
– Ellenőrizd újból – rendelkezett Wegener. Wilcox szinte olvasott a kapitány agyában: a foglyokkal maradt, és Riley végezte a kutatást. Három perccel később megjelent a fejét rázva. Wegener látta, hogy a férfi arca még a messzelátón keresztül is sápadtnak látszik. Mi a fenétől tud még elsápadni Bob Riley?
– Csak ez a kettő, uram. Nincsenek náluk személyi iratok. Nem hiszem, hogy még további kutatást akarnánk végezni, azt hiszem...
– Helyes. Átküldök még valakit, és otthagyom neked Obreckit. El tudod vinni a jachtot a kikötőig?
– Hogyne, kapitány. Rengeteg üzemanyagunk van.
– Este lesz egy kis szél – figyelmeztetett Wegener.
– Reggel ellenőriztem az időjárás-jelentést. Nem probléma, uram.
– Oké, hadd szervezzem meg a dolgokat. Maradj vételben!
– Értettem! Javaslom, küldd át a videokamerát, hogy megörökíthessük az egészet az állóképek alátámasztására.
– Oké, odaát lesz pár percen belül.
Fél órába telt, amíg a parti őrség bázisa értesítette az egészről az FBI-t meg a DEA-t, és azok végül egyetértésre jutottak. Miközben az adásra vártak, a Zodiac még valakit átvitt a legénységből, hordozható kamerával és magnetofonnal. Vagy hatvan polaroid felvételt készítettek, és a kamerával rögzítettek mindent. A parti őrség embere újraindította az Empire Builder motorjait, és Mobile irányába, északnyugatra tartott. Az őrség motorosa megtartotta helyzetét a jacht bal oldalán. Végül úgy döntöttek, hogy Wilcox és Obrecki viszi vissza Mobile-ba a jachtot, és hogy egy helikopter még a délután folyamán felveszi a két „jachtost” – az időjárástól függően. Hosszú volt még az út a helikopterbázisig. Eredetileg úgy volt, hogy a Panache-nak is lesz saját helikoptere, de a parti őrségnek nem volt elegendő pénze, hogy megvásárolja. Még egy harmadik tengerész is felszállt a jachtra, és eljött az ideje, hogy a foglyokat átszállítsák a Panache-ra.
Riley hátravitte a foglyokat. Wegener figyelte, amint behajigálja őket a Zodiacba. Ót perccel később velük együtt a fedélzetre emelték a kis hajót. A jacht északnyugatra tartott, a motoros pedig elfordult, hogy folytassa őrjáratát. A hajóhídra az a tengerész ment először, aki a polaroiddal dolgozott. Több mint egy tucatnyi színes felvételt nyújtott át.
– Riley összeszedett valamit, amit meg kellene nézned, kapitány. Rosszabb, mint ahogy a képen kinéz. És várd csak ki, amíg megnézheted a videofelvételt is. Már kész a másolásra.
– Wegener visszaadta a felvételeket. – Oké – az egész bekerül a bizonyítékok fiókjába. Te csatlakozz a többiekhez! Myersszel tetess be új szalagot a videóba. Azt akarom, hogy mindannyian mondjátok el a kamerának, mit láttatok. Tudod, hogy megy ez az egész. Gondoskodjunk róla, hogy megfelelően járjunk el.
– Igenis, uram!
Riley egy perccel később már meg is jelent. Robert Timothy Riley a fővitorlamester hagyományos alakját testesítette meg. Magas volt, több mint száz kiló súlyú, egy gorilla szőrös karját mondhatta a magáénak meg egy olyan férfi merészségét, aki kiismeri magát a söröskorsók között, és olyan reszelős a hangja, hogy túl tudna üvölteni egy téli szélrohamot is. Túlméretes jobb keze pár műanyag zacskót szorongatott. Arca mutatta, hogy lelkében a megrázkódtatást már kiszorította a düh.
– Az egész egy kibaszott mészárszék, uram. Mintha valaki felrobbantott volna néhány barna festékesdobozt – csakhogy nem festék. Jézusom. – Megjött az első zacskó, – A kisebbik fickó éppen takarított, amikor átmentünk. Van a hajó szalonjában egy szeméttartó, talán féltucatnyi töltényhüvellyel. Ezt a kettőt a szőnyegről vettem fel – úgy, ahogy tanítottak bennünket, kapitány. A golyóstollammal vettem fel őket, és úgy tettem zacskóba. Két fegyvert hagytam a fedélzeten. Azokat is bezacskóztam. De nem ez a legrosszabb.
A következő zacskó kicsiny, bekeretezett képet tartalmazott. Feltehetően a jacht tulajdonosa és a családja. A következő zacskó nem tartalmazott mást, mint...
– Egy asztal alatt találtam. Nemi erőszak is. A nő éppen menstruálhatott, de ez sem akadályozta meg őket benne. A feleség, de lehet, hogy a kislány is. A hajókonyhán van néhány mészároskés, mindegyik tökig véres. Azt hiszem, feldarabolták a holttesteket, és belökték a vízbe. Ez a négy ember ma már cápaszar.
– Drog?
– A legénység szálláshelyén tároltak vagy húsz kiló heroint. Van egy kis marihuána is, de az inkább csak személyes tartalék. – Riley vállat vont. – Nem is nagyon veszkődtem vele, hogy használjam a bevizsgáló készletet, uram. Lényegtelen. Tiszta ügy, kalózkodás és emberölés. A fedélzeten golyó ütötte lyukak körös-körül. Red, egész életemben nem láttam még ehhez hasonlót. Olyasmi, mint a moziban, csak rosszabb. – Nagyot sóhajtott. – Át kellett volna hogy gyere.
– Mit tudunk a foglyokról?
– Semmit. Nem csinálnak semmi egyebet, csak dörmögnek, legalábbis, amikor ott voltam. Nincs náluk semmi irat, és nem akartam odaát mindent feltúrni, hogy útleveleket és hasonlókat keressek. Úgy gondoltam, meghagyom ezt az igazi zsaruknak. A kormányház tiszta. És ugyanilyen tiszta az egyikük feje is. Wilcox úr könnyedén visszaviszi azt a hajót, és hallottam, amint Obreckivel és Brownnal közölte, hogy ne érjenek hozzá semmihez. Bőségesen van üzemanyag odaát, teljes sebességgel is mehetnek. Még éjfél előtt beviszi Mobile-ba, ha az időjárás nem változik. Szép hajó. – Újabb vállvonogatás.
– Hozd fel őket ide! – mondta egy pillanattal később Wegener.
– Igenis, uram! – Riley hátrament.
Wegener megtöltötte a pipáját, majd azon elmélkedett, hol is hagyhatta a gyufáját. A világ jócskán megváltozott, mialatt ő más dolgokkal töltötte az idejét, és ez sehogyan sem tetszett neki. Elég veszélyes ma már idekinn a tengeren. A szél és a hullámok halálos fenyegetést jelentenek. A tenger mindig is csak a lehetőségre várt. Nem számít, milyen jónak gondolja magát az ember: csak egyszer, egyetlen egyszer kell elfelejteni, hogy nem lehet benne megbízni. Ő sohasem felejt, és egész életét arra szánta, hogy megvédje azokat, akik viszont minduntalan elfelejtik ezt. Az, hogy sohasem feledkezett el erről a veszélyről, s hogy megvédi azokat, akik elfeledkeznek róla, teljes és kielégítő életet biztosított számára. Tetszett neki, hogy őrangyal lehet a hófehér hajón. Senki sem veszhet el, ha Red Wegener a közelben van. Mindig megvan a lehetőség rá, nagyon is jó lehetőség, hogy ez a férfi be tud jutni a viharos hullámsírba, és kihúz onnan a puszta kezével..., de a cápák ma négy emberen osztozhattak. Wegener minden szeszélye ellenére kedvelte a tengert, de a cápák, az valami más, azokat gyűlölte, és már a gondolat is elborzasztotta, hogy most is embereket esznek, embereket, akiket ő megmenthetett volna..., négy olyan embert akik elfelejtették, hogy nem minden cápa él a tengerben – mondta magának. És ez az, ami annyira megváltozott. A kalózkodás. Megrázta a fejét. Annak nevezik, itt kinn a vízen. Kalózkodás, amiről Erről Flynn-nel készítettek filmet, még Wegener gyermekkorában. Valami olyasmit, ami már jó kétszáz évvel korábban véget ért. Kalózkodás és gyilkolás, amit a filmek persze rendszerint kihagynak. Kalózkodás, gyilkolás és nemi erőszak – mindegyik főbenjáró véteknek számított a régi szép időkben...
– Állj egyenesen! – mennydörgött Riley. Mindkét fickót a karjánál fogva vezette. Még bilincsben voltak, és Riley erős karja megakadályozta benne őket, hogy bármivel is próbálkozzanak. Oreza is vele jött, rajtuk tartva a szemét.
A két férfi húszas éveinek közepén járt. Mindkettő sovány volt. Az egyik magas volt és pimasz, ami ugyancsak a szemébe ötlött a kapitánynak. A fickónak tudnia kell, hogy bajban van, nemde? Sötét szemei csak úgy parázslottak Wegenerre, aki a fiatalembert közömbösen szemlélte pipája füstje mögül. Volt valami furcsa azokban a szemekben, de Wegener nem tudta, mi az.
– Mi a neved? – kérdezte a kapitány. A fickó rá se hederített. – Meg kell mondanod a neved – mondta csendesen Wegener.
Ekkor valami nagyon szokatlan történt. A magasabbik Wegener ingére köpött. Hosszú csend szakadt fel. A kapitány képtelen volt hinni a szemének hogy mi is történt, az arca azonban még csak meglepetést sem mutatott. Riley volt az első, aki reagált a szentségtörésre.
– Te szarházi! – A fedélzetmester úgy kapta fel a foglyot, mint egy rongybabát, megforgatta a levegőben, és odakente a hídkorláthoz. A fiatal férfi az ágyékára esett, és egy pillanatra úgy tetszett, hogy kettőbe törik. A levegő csak úgy szakadt ki a száján, lábai rúgkapáltak, miközben azzal próbálkozott, hogy megkapaszkodjon a fedélzeten, mielőtt a vízbe pottyan.
– Krisztusom, Bob! – nyögte Wegener, amint Riley elkapta a fickót. Megpenderítette, bal keze rászorult a férfi torkára, miközben egyik karjával felemelte a fedélzetről. – Tedd le, Riley!
Ha más nem is, Riley megtörte a fickó pimaszságát. Egy pillanatra igazi félelem villant fel azokban a szemekben, amikor a fogoly levegőért kapkodott. Oreza már felhozta a fedélzetre a másikat is. Riley a saját emberét melléje tette. A kalóz – Wegener már csak így nevezte magában – addig kushadt előre, amíg homloka el nem érte a padlót. Fuldoklott és levegőért kapkodott. Időközben Riley vitorlamester, aki ugyanolyan sápadt volt, visszanyerte önuralmát.
– Sajnálom, kapitány. Azt hiszem, elvesztettem az önuralmam. Riley ezzel tette nyilvánvalóvá, hogy csupán azért mentegetőzik, mert zavarba hozta saját parancsnokát.
– Zárd be őket! – mondta Wegener. Riley mindkettőt elvezette.
– A francba – jegyezte meg csendben Oreza. A fedélzetmester kihalászta zsebkendőjét, és letörölte a kapitány ingét. – Jézusom, Red, mivé fajul a világ?
– Nem tudom, Portagee. Azt hiszem, mindketten túl öregek vagyunk már a válaszhoz. – Wegener végül megtalálta a gyufáját, és rágyújtott a pipájára. Hosszú ideig csak kifelé bámult a tengerre, mielőtt rátalált volna a megfelelő szavakra. – Amikor beléptem a tengerészeihez, egy öreg vitorlamester avatott fel, aki történeteket mesélt az alkoholtilalom időszakáról. De ez ennek a közelébe sem jön – az ő szájából minden úgy hangzott, mint egy nagy-nagy játék.
– Lehet, hogy akkoriban az emberek civilizáltabbak voltak – vélte Oreza.
– Valószínűbb, hogy nem tudnál egy motoroson egymillió dollár értékű piát szállítani. Nem láttad az „érinthetetleneket”? A bandák háborúja akkoriban ugyanolyan goromba volt, mint amilyenekről mostanában olvasunk. Talán még rosszabb. A pokolba is, nem tudom. Nem azért léptem be a tengerészeihez, hogy zsaru legyek, főkormányos.
– Én sem, kapitány – mormogta Oreza. – Mi megtettük a magunkét: megöregedtünk, a világ is megtette a magáét: megváltozott. Van valami azonban, ami nem akarom, hogy megváltozzon.
– Mi az, Portagee?
Riley megfordult, hogy parancsnokára nézzen: valami, amit pár évvel ezelőtt szedtem fel New Londonban. Ha nem volt jobb dolgom, beültem néhány előadást meghallgatni. A régi szép időkben, amikor elkaptak pár kalózt, megvolt a joguk hozzá, hogy a helyszínen rögtönítélő bíráskodást folytassanak le, és azon nyomban ott és akkor lerendezzék a dolgokat – és tudod mit? Bevált – zsémbelődött tovább Oreza. – Azt hiszem, éppen ezért nem csinálják ma így.
– Biztosítsuk nekik az igazságos tárgyalást, azután akasszuk fel őket?
– A pokolba is, miért ne, uram?
– Mi már nem így csináljuk a dolgokat. Civilizáltak lettünk.
– Ja, civilizáltak. – Oreza kinyitotta a kormányházba vezető ajtót. – Mondhatom, láttam a képeket.
Wegener elmosolyodott, majd azon tűnődött, miért is teszi. Pipája már kialudt. Azon töprengett, miért is nem hagy fel teljesen a dohányzással, miközben ismét a gyufa után kotorászott. A pipa azonban hozzátartozott önképéhez. Az öreg halász és a tenger. Jó, hát megöregedtem – gondolta. Egy fuvallat felkapta a gyufát, amikor megpróbálta elpöccinteni, és a fedélzetre esett. Hogyan felejthetted el ellenőrizni a szelet? – kérdezte önmagától. Lehajolt, hogy megkeresse a leesett szálat.
A fedélzeti lefolyónyílásból félig kiállt egy üres cigarettadoboz. Wegener szinte megszállottja volt a hajó tisztaságának, és akárkire is keményen rádörrent volna aki elhajította az üres dobozt, amikor rájött, hogy ez nem származhat a legénység egyik tagjától sem. A dobozon egy dél-amerikai márkanév pompázott: „Calvert”. Kemény doboz volt, billenthető felsőrésszel. Kíváncsiságból kinyitotta.
Nem cigaretták voltak. Legalábbis nem dohányból készült cigaretták. Kihalászott egyet. Nem kézzel voltak sodorva, mégsem voltak olyan formásak, mintha egy hamisítatlan amerikai rák-gyárból származtak volna. A kapitány, önmagát megcáfolandó, elmosolyodott. Egy okos vállalkozó agyából pattanhatott ki az ötlet, hogy az egészet igazi cigaretták formájában lehet álcázni – hogy is hívják ezeket? Vagy talán sokkal kényelmesebb így hordozni. Kirepülhetett a fickó ingéből, amikor Riley odapenderítette – jött rá elkésve Wegener. Becsukta a dobozt, és zsebre tette. Alkalomadtán csatolja majd a bizonyítékokat rejtő fiók tartalmához. Oreza visszatért.
– A friss időjárás-jelentés. Front jön, legkésőbb huszonegy órakor ideér. Negyven csomóig terjedő széllökések várhatók. Jó kis balhé lesz, uram.
– Okozhat ez valamilyen nehézséget Wilcoxnak és a jachtnak? – Még mindig volt rá idő, hogy visszahívják őket.
– Nem, uram. Délnek fordultak. Nagy nyomású időjárási rendszer tart lefelé, Tennesseeből. Wilcox úrnak egész végig, amíg csak be nem fut a kikötőbe, sima útja lesz, kapitány, de a helikopternek egy kicsit döcögős lenne. Tizennyolc óránál hamarabb nem jutnak el hozzánk, és ez szorosabbá teszi az egészet. A visszafelé úton majd ugrálni fognak.
– És mi lesz holnap?
– Feltételezik, hogy hajnal felé kitisztul az idő, majd a nagynyomású időjárási rendszer lesz uralkodó. Ma estére felkészültünk egy kis billegésre, de azután négy napig igazán jó időnk lesz. – Oreza tulajdonképpen nem is öntötte szavakba javaslatát. Nem is nagyon kellett. A két öreg róka már szemhunyorításokkal is tudott értekezni.
Wegener beleegyezően bólintott: értesítsd Mobile-t, hogy halasszák el holnap délig a begyűjtést.
– Igenis, kapitány. Nincs értelme kockáztatni egy helikoptert azért, hogy szemetet vigyen.
– Ebben igazad van, Portagee. Gondoskodj róla, hogy Wilcox megkapja az időjárás-jelentést. – Wegener megnézte az óráját. – Itt az ideje, hogy elvégezzem a papírmunkát.
– Jó sűrű kis nap volt, Red.
– Szentigaz.

 

Természetesen Wegener szállása volt a legnagyobb a fedélzeten, és egyben az egyetlen külön szállás is, mert a magány és az egyedüllét az a hagyományos fényűzés, ami kijár egy kapitánynak. De a Panache nem cirkáló, és Wegener szobája alig volt nagyobb tíz négyzetméternél, mindazonáltal külön előrésszel, amelyért bármely hajón érdemes harcolni. A parti őrséggel összekapcsolódó pályafutása során a papírmunkát mindig is igyekezett elkerülni. Volt erre a kellemetlen feladatra egy tisztje, egy értelmes fiatal hadnagy, akihez a kapitány annyira ragaszkodott, amennyire csak lelkiismerete megengedte. Így naponta megtakarított két-három órát. A kapitány ezt az egészet egy olyan ember lelkesedésével célozta meg, aki a saját akasztására indul. Félórával később rájött, hogy bizony nehezebbnek ígérkezik, mint a szokásos rutinfeladatok. Ezek a gyilkosok a tudatalattiját piszkálják. Gyilkosság a tengeren – gondolta –, amint kitekintett a jobb oldali válaszfalon vágott kabinablakon. Természetesen ez az egész nem ismeretlen dolog. Hallott már a harminc év során néhány esetről, bár eddig még nem keveredett bele semmi ilyesmibe. Beszélték, hogy az oregoni partoknál egy tengerész begolyózott, és majdnem megölte egy társát – kiderült, hogy a szegény fickó agytumorban szenvedett. Később meg is halt – emlékezett Red. A Point Gabriel futott ki, és gyűjtötte be a férfit, már gúzsba kötve és legyógyszerezve. Ez volt minden, több erőszakkal nem találkozott eddig a tengeren. Legalábbis az emberek részéről. A tenger elég veszélyes önmagában is. A gondolat úgy tört újra rá, mint egy dal ismétlődő refrénje. Megpróbált ismét munkához látni, de kudarcot vallott.
A homlokát ráncolta saját határozatlanságának láttán. Akár tetszik neki a papírmunka, akár nem, ez is része a feladatainak. Újból rágyújtott a pipájára, reménykedvén, hogy segíti az összpontosításban. Nem segített. A kapitány elfojtott egy káromkodást, részben kedélyesen, részben bosszankodva, miközben egy pohár vízért fordult be a mosdójába. Megnézte magát a tükörben. Borotválkoznia kell. És még hozzá sem kezdett a firkáláshoz.
– Öregszel, Red – mondta ott annak az arcnak a tükörben. – Öreg vagy és szenilis.
Úgy döntött, hogy megborotválkozik. Divatjamúlt módon végezte kis pohárkával és ecsettel, az eldobható penge volt az egyetlen engedmény. Arcát már beszappanozta, félig le is borotválta, amikor valaki kopogott az ajtón.
– Gyere be! – Az ajtó kinyílt, Riley jött be.
– Sajnálom, kapitány, nem tudtam, hogy...
– Semmi probléma, Bob. Mi van?
– Uram, megvan a jelentés első vázlata. Úgy találtam, esetleg át akarod futni. Mindenkinek a nyilatkozata rajta van szalagon, a magnón és a videón is. Myersnak másolata is van arról a szalagról, amely az átszállásról készült. Az eredeti ott van a bizonyítékokkal együtt a vaskazettában, a titkos anyagok széfjében, az utasítások szerint. Van egy másolatom, ha látni akarod.
– Oké, csak hagyd itt. Valami hír a vendégeinkről?
– Semmi, uram. Odakinn közben szépre fordult az idő.
– Én meg itt kuksolok ezzel az átkozott papírral.
– A fedélzetmester látástól vakulásig dolgozik, de a kapitány munkája sohasem ér véget – jegyezte meg Riley.
– Fővitorlamester, neked nem az a dolgod, hogy piszkáld a parancsnokodat. – Wegener visszafojtotta nevetését, de csak azért, mert a borotva még mindig ott motozott a torkánál.
– Alázatosan elnézést kérek a kapitánytól. És – engedelmeddel – nekem is van még tennivalóm.
– A kölyök, aki reggel a géppuska mellett volt, a fedélzeti osztag tagja. Megérdemel egy lelkifröccsöt a biztonságról. Túl lassú volt, amikor le kellett vennie a gépfegyver irányzékát a jachtról. De azért ne szedd le a fejét! – mondta Wegener, végezvén a borotválkozással. – Majd én magam beszélek Peterson úrral.
– Az egyszer biztos, hogy nincs szükségünk olyanokra, akik ilyesmiben hülyéskednek. Beszélek majd a legénnyel, uram, rögtön azután, hogy befejeztem ellenőrző körutam.
– Én is teszek majd egyet ebéd után – komolyabb időjárási hatás jelentkezik estefelé.
– Portagee mondta már. Szorosan lekötöztetünk mindent.
– Később találkozunk, Bob.
– Igenis. – Riley visszavonult.
Wegener eltette borotvakészülékét, és visszament az íróasztalához. A másik hajóra történt átszállásról és a letartóztatásról szóló jelentés előzetes vázlata ott feküdt a halom tetején. A teljes változatot éppen most gépelik, de mindig is szerette megtekinteni az elsőt. Általában ez a legpontosabb. Wegener végigfutott rajta, miközben kevéske hideg kávéját szürcsölgette. A polaroid felvételek műanyag tasakokba voltak téve. Fikarcnyival sem lettek jobbak. És a papírmunka sem. Úgy döntött, hogy a videoszalagot becsúsztatja saját lejátszójába, és még ebéd előtt megnézi.
A szalag minősége sok kívánnivalót hagyott maga után, a legjobb akarattal sem lehetett profi felvételnek minősíteni. A kamera álló helyzetben tartása az imbolygó jachton majdhogynem lehetetlen feladat, és elegendő fény sem volt a megfelelő képminőséghez. Ezért aztán zavarólag hatott. A hangfelvétel el-elkapta a beszélgetések egyes foszlányait, és a képernyő időnként villódzva lobbant fel, amikor a vaku felvillant.
Nyilvánvaló, hogy mind a négyen meghaltak az Empire Builder fedélzetén, és belőlük semmi más nem maradt, csak a vérfoltok. A képzelet majd gondoskodik a többiről. Ez a hálóhely valószínűleg a fiú kabinja lehetett, csak úgy tocsogott a vértől – sok volt belőle. Fejlövés. Három további vérfolt éktelenkedett a szalonban. Ez a jachtnak az a része, ahol a legtöbb a hely. Itt rendezik a partikat. Szórakozás – gondolta Wegener. Vérfoltok három helyen is. Kettő közel egymáshoz, egy pedig arrébb. A férfinak csinos lehetett a neje, és volt egy tizenhárom éves lánya... A férfival végignézették az egészet?
– Jézusom – sóhajtott fel Wegener. Végignézették vele, aztán mindannyiukat legyilkolták..., a holttesteket feldarabolták, és bedobták a vízbe.
– Perverz disznók.

 

 

2

Útlevelén ez állt: J. T. Williams, de volt egynéhány útlevele. Jelenlegi fedőfoglalkozása szerint egy amerikai gyógyszergyár képviselője, és képes rá, hogy meglehetősen hosszas fejtegetésekbe fogjon, ha különböző szintetikus antibiotikumokról van szó. De kimerítően meg tudja vitatni – mint a Caterpillar Tractor különleges, telepített képviselője – a nehézgépipari berendezések minden csínját-bínját is. Sőt közszájon forog róla az a „legenda” is, mely szerint ugyanolyan könnyen váltogatja az egyes szerepeket, ahogyan más a ruháit. Neve nem Williams. A CIA Operációs Igazgatóságán Clark néven ismerik, de az igazi neve még csak nem is Clark, bár ezen a néven élt és alapított családot. Kiképzőtiszt a CIA telepített tiszteket képző iskoláján, ahol „The Farm” néven ismerik. Azért lett kiképző, mert meglehetősen jól csinálja amit csinál, és ezért tért vissza gyakran a területre is.
Clark több mint száznyolcvan centiméter magas, erős testalkatú férfi, sűrű, tömött, fekete hajjal, hosszú, vékony állcsonttal, mely őseire emlékeztetett ugyanúgy, mint kék szeme, csillogott, ha úgy akarta, és izzott, ha ezt kívánta. Bár jóval túl volt a negyvenen, nem jelentkezett nála a szokásos, derékvonali mentőöv, ami együtt jár az irodai munkával, és vállai kötetnyit tudtak volna mesélni testedző programjáról. Ennek ellenére eléggé jelentéktelen megjelenésű volt, kivéve egyetlen megkülönböztető vonást. Egyik alkarján van egy tetoválás, egy vigyorgó, vörös fóka. Már régen el kellett volna távolíttatnia, de érzelgőssége nem engedte. A fóka része volt az örökségnek, amit egyszer magának választott. Ha egy küldetés alkalmával megkérdeznék tőle mi is az, őszintén azt válaszolná, hogy egykor a haditengerészetnél szolgált, majd arról kezdene hazudozni, hogyan finanszírozta a haditengerészet egyetemi tanulmányait a gyógyszerészet vagy a gépgyártás terén, esetleg valamilyen más területen. Clarknak tulajdonképpen nincs semmiféle egyetemi vagy főiskolai végzettsége, bár elegendő különleges ismeretet szerzett már ahhoz, hogy vagy egy féltucatnyi záróvizsgán megfelelt volna. A diploma hiányának alkalmatlanná kellett volna tennie – tulajdonképpen azzá is tette – arra az állásra, amelyet az ügynökségen belül betöltött, de megvolt az a képessége, amely furcsa módon csak ritkán van meg a legtöbb nyugati hírszerző ügynökség tagjaiban. Ugyanilyen ritka az ez iránti igény is, ám ez az igény alkalmanként nagyon is valós, és egy magasabb beosztású CIA-tisztviselő egyszer felismerte, hogy hasznos dolog, ha olyasvalaki is van a bérlistán, mint Clark. Azt, hogy nagyon is hatékony törzstisztté fejlődött – főként a különleges, rövid időtartamú, veszélyes feladatok vonzották –, az ügynökség igen kedvezően ítélte meg. Clark legendává lett, bár Langleyben csak pár ember tudta, hogy miért. Clark úrból csak egy van.
– Mi hozta önt országunkba, Senor Williams? – kérdezte a bevándorlási tisztviselő.
– Üzleti lehetőség. De remélem, hogy jut időm a horgászásra is, mielőtt hazamegyek – válaszolta spanyolul Clark. Folyékonyan beszélt hat nyelven, és legalább három esetében anyanyelvi szinten.
– Az ön spanyol tudása kiváló.
– Köszönöm. Costa Ricában nőttem fel – hazudta Clark. Ebben aztán különösen jó volt. – Apám ott dolgozott évekig.
– Igen. Fel lehet ismerni. Isten hozta Kolumbiában.
Clark továbbment, hogy összeszedje bőröndjeit. A levegő igencsak ritka itt – jegyezte meg magában. Mindennap le szokta futni a maga adagját, de úgy döntött, hogy most vár néhány napot, mielőtt igazán fárasztó testedzésbe fogna. Életében először volt ebben az országban, de valami azt súgta neki, hogy nem ez az utolsó alkalom. A nagyok mind felderítéssel kezdik. Ez az ő jelenlegi küldetése is. Pontosan az súgta meg neki, amit fel kell derítenie, hogy mi is lesz küldetése valódi célja. Csináltam már ilyesmit azelőtt is – mondta magában. Tulajdonképpen az egyik ilyen küldetés sikere volt az oka, hogy a CIA őt választotta, megváltoztatva nevét és olyan életet biztosítva számára, amelyet már csaknem húsz éve folytat.
Kolumbia megengedi, hogy a beutazók fegyvert hozzanak magukkal, méghozzá vajmi kevés kellemetlenkedés árán. Clark ezúttal nem veszkődött vele. Kíváncsi volt rá, hogy a következő alkalommal más lesz-e az egész. Tudta, hogy ez ügyben nem mehet el az itteni, telepített főnökig. Végtére is a telepített főnök még azt sem tudja, hogy ő itt van. Clark egy pillanatig elmélázott rajta hogy miért is nem, de aztán elhessegette a gondolatot. Ez nem nagyon izgatta. Annál inkább a küldetés.

 

Az Egyesült Államok hadserege csak néhány évvel ezelőtt állította vissza a könnyűgyalogos hadosztályokat. Az egységek felállítása mindent összevetve nem volt különösebben nehéz feladat. Kiválasztottak egy gépkocsizó lövész hadosztályt, és eltávolították onnan az összes gépi technikát. Ami ezután megmaradt, az egy durván 10500 főből álló szervezet, melynek TOE-je (Szervezeti és Felszerelési Táblázata) még a repülősökénél is rövidebb lett-pedig hagyományosan az összes közül az övéké a legrövidebb –, és ezért légi úton, a légierő hadászati utánpótlási parancsnoksága csupán ötszáz repülőrajának lekötésével bármikor átdobhatok. S a könnyűgyalogos hadosztályok, vagy más néven „LID”-ek, ahogyan ismertté váltak, távolról sem olyan haszontalanok, mint ahogy a felületes szemlélő esetleg látja.
A „könnyűgyalogosok” megteremtésével a hadsereg visszatért a történelem ma már időtlen alapelemeihez. Akármelyik gondolkodó harcos igazolhatja, hogy kétféle katona van: a gyalogos, és az, aki ilyen vagy olyan módon támogatja a gyalogost. Az LID-ek az egyetemi évek utáni továbbképzés intézményeivé váltak a középfokú gyalogsági kiképzés területén. Ez a hely, ahol a hadsereg saját őrmestereit a rég bevált módon képezi ki. Ennek felismerésekor a hadsereg nagy körültekintéssel jelölt ki néhányat legjobb tisztjei közül. Ezredesek állnak a dandárok élén, és a hadosztályokat tábornokok irányítják, akik mind veteránjai Vietnamnak, és akiknek e keserű konfliktussal kapcsolatos emlékei kiterjednek az ellenség csodálatára is – különösen azt értékelik, ahogyan a Vietkong és az NVA a felszerelés és tűzerő hiányát erénnyé kovácsolta. A hadsereg gondolkodói úgy döntöttek, nem szól semmi amellett, hogy az amerikai katonáknak ne legyen ugyanolyan fokú ismerete a gyalogsági hadviselésben, mint amilyet Vő Nguyen Giap katonái fejlesztettek ki, és az említett szakértelmet párosítani kell Amerikának a felszerelésekkel és a tűzerővel kapcsolatos, már hagyományos, elkápráztató túlsúlyával. Ami ebből létrejött, az nem egyéb, mint négy elit hadosztály: a 7. a Kalifornia állambeli Fort Ord zöld lankáin, a 10., a hegyivadászok a New York állambeli Fort Drumban, a 25., a Hawaiin lévő Schofield Barracksben és a 6., az Alaszka állambeli Fort Wainwrightban. Perverz módon minden egyes csapattest ragaszkodott a saját őrmestereihez és század szintű tisztjeihez, de végül is ez része volt az átfogó tervnek. A könnyűgyalogosok mozgalmas, fáradságos életet élnek, és amikor elérik a harmincat, még a legjobbak is vágyakozva gondolnak arra, hogy helikopterrel vagy páncélozott személyszállító járművel menjenek harcba, és talán arra is, hogy végre némi időt fordíthassanak, a dombok megmászása helyett feleségükre és gyermekeikre, így csak a legjobbak azok akik maradtak, és elvégezték a nehéz NCO-iskolákat, amelyeket az egyes hadosztályok tartottak. Megtanulták, hogy az őrmestereknek alkalmanként hadnagyaik útmutatása nélkül kell cselekedniük, majd csatlakoztak a nehézalakulatokhoz, amelyek a hadsereg többi részét alkotják, magukkal hozva szakképzettségüket, amelyet teljesen sohasem felejthetnek el. Röviden szólva: az LID-ek tulajdonképpen gyárszerű intézmények, amelyekben a hadsereg kivételes vezetői képességű őrmestereket képez, akik már elsajátították a hadviselés örökké változatlan igazságait. – Végül is mindig néhány, sáros csizmájú és büdös egyenruhájú emberen múlik – akik képesek rá, hogy a talajt és az éjszakát mint szövetségeseket használják fel –, hogy embertársaiknak elvigyék a halált.
Domingo Chavez törzsőrmester közéjük tartozott. Raja „Ding”-ként ismerte; huszonhat éves volt. Már kilencéves korában veterán volt, Los Angelesben bandatagként kezdte. De józan esze legyűrte hatástalan nevelését: amikor egy közeli barátja meghalt egy autós lövöldözés során, melynek tényleges célját sohasem sikerült kitalálnia, úgy döntött, hogy nincs számára jövő a Bandidos-ban. A rákövetkező hétfő reggelen felszállt a buszra, amely a legközelebbi katonai toborzóirodához vitte, miután a tengerészgyalogság már elutasította. Bár csaknem írástudatlan volt, a toborzó őrmester azon nyomban felvette. A kontingense ugyanis nem volt teljes, és a kölyök kifejezésre juttatta abbéli szándékát, hogy a gyalogsághoz megy így az őrmester a havi jelentésben két üres helyet is ki tudott tölteni. És mindenekelőtt: a fiatalember hajlott rá, hogy azonnal felcsapjon. A toborzó tisztnek soha nem jött volna jobbkor.
Chaveznek nem volt semmiféle különösebb elgondolása, milyen is lehet a katonai szolgálat, de még ezek java részéről is kiderült, hogy helytelen. Miután búcsút mondott hajának és szakállának, megtanulta, hogy a szívósság fegyelem nélkül értéktelen, és hogy a hadsereg nem tűri a pimaszkodást. Ezt a tanulságot az egyik, fehérre festett barakk mögött vonta le, egy kiképző őrmester keze adta a felejthetetlen leckét, akinek arca olyan fekete volt, mint a dzsungeléjszaka. De hát Chavez élete sosem bővelkedett könnyen elsajátítható leckékben, s ezért a keményebbek miatt sem neheztelt. Felfedezte, hogy a hadsereg szigorú hierarchia, ahol szigorú szabályok uralkodnak, melyeket nem szabad áthágni. Fokozatosan formálódott átlagfölötti bakává. Az egykori kölyök bandatag már addig is tudott valamit a csapatmunkáról meg a bajtársiasságról, és e tulajdonságok kedvező irányba terelése már nem volt nehéz. Amikorra véget ért az alapkiképzés, kicsiny testalkata olyan feszes és szikár volt, mint az acélkábel, testi megjelenésére mértéktelenül büszke volt, és elég sokat tett meg azon az úton, hogy elsajátítsa minden olyan fegyvernek a használatát, amelyét egy gyalogos katona csak cipelhet. Hol másutt adnak az embernek gépfegyvert, és még fizetnek érte, hogy lőjön vele? – kérdezte napjában többször is magától.
De senki sem születik katonának, hanem kiképzik erre. Chavez első állomáshelye Koreában volt, ahol sokat megtanult a hegyekről és arról, milyen halálos veszélyt jelenthetnek az ellenséges bandák, mert a szolgálat a demarkációs zónában minden volt, csak biztonságos nem. A fegyelem, melyet egyszer s mindenkorra elsajátított, nagyon is valós célt hordoz. Életben tartja az embert. A beszivárgó észak-koreaiak egyik kicsiny csapata egy esős éjszakán az ő egységének határszakaszán próbált áthatolni. Útközben belebotlottak egy megfigyelőállásba. Az állásban szolgálatot teljesítő két amerikai katona úgy döntött, hogy átalussza az éjszakát, ezért aztán soha nem is ébredt fel. Az ROK-egységek később elfogták és megölték a behatolókat, de Chavez volt az, aki felfedezte a saját szakaszából származókat, akiknek torka pontosan úgy volt átvágva, ahogyan gyerekkorában a környéken láthatta. A katonáskodás, döntött ott és akkor, komoly dolog – olyasmi, amit el is akart sajátítani. A szakaszvezető őrmester figyelt fel rá először, majd a hadnagy is. Chavez nagyon figyelt az órákon, még azzal is megpróbálkozott, hogy jegyzeteljen. Miután felismerte, hogy csak azt képes elolvasni és leírni, amit már alaposan bevésett, a szakaszvezető segítségül hívta a fiatal őrvezetőt. Keményen dolgozva. Chavez még az év vége előtt letette a középiskolának megfelelő vizsgát – mégpedig első próbálkozásra! –, és megkapta a különleges negyedik osztály szerinti besorolást, ami havonta plusz 58 és fél dollár zsoldra jogosította fel. Hadnagya nem egészen látta át, bár a szakaszvezető őrmester igen, hogy Domingo Chavezt örökre megváltoztatta az események ilyetén alakulása. Bár mindig is megvolt benne a latinos, mélyről jövő büszkeség, a tizennyolc éves katona mostanra megértette, hogy tényleg csinált valamit, amire büszke lehet. Ezért úgy ítélte meg, hogy mélyen lekötelezettje a seregnek, és a személyes megtiszteltetés komoly érzésével – amely szintén része volt kulturális örökségének – a szívében ettől fogva lankadatlanul az adósság visszafizetésén munkálkodott.
Bizonyos dolgokban sohasem adta alább. Folyamatosan fokozta testének szívósságát, ami részben alacsony alkatából fakadt, de arra is rájött, hogy a valós világ nem futballpálya: a szívósak, akik hosszú távon beválnak, leggyakrabban sovány, tömött alkatúak. Chavez megszerette a futást, szerette, hajói megizzaszthatja magát, így aztán szinte elkerülhetetlenné vált, hogy a 7. könnyűgyalogos hadosztályhoz helyezzék át. Bár bázisa a kaliforniai partokon fekvő Monterey közelében, Fort Ordban van, a 7 hadosztály kiképzése még délebbre történik, a Hunter-Liggett katonai területen, amely egykor a Hearst család hosszan elnyúló farmja volt. Hunter-Liggett, ez a nedves telken csodálatos zöld domboktól övezett helység, a kaliforniai nyárban hervasztó holdbéli tájjá változott, olyan hellyé, ahol a meredek, teteje nincs dombok, formátlan, göcsörtös fák az uralkodók, és a fű szétporlad az ember csizmája alatt. E-5-ös újdonatúj szakaszvezetőként érkezett. Azonnal a hadosztály kéthetes, bevetés vezetői tanfolyamára küldték, egyfajta előkészítő iskolába osztagvezető őrmesterek részére, ami egyengette számára az utat, hogy bejuthasson a Georgia állambeli Fort Benningben található Ranger-iskolába. A hadsereg legszigorúbb kiképzési tanfolyamáról visszatérve soványabb és bizakodóbb volt, mint valaha. Visszatérése Fort Ordba egybeesett az újoncok érkezésével. Ding Chavezt arra jelölték ki, hogy a középfokú gyalogsági kiképzésről frissen érkező, elegáns kinézetű közlegények egy raját irányítsa. Ez volt az első alkalom, hogy a fiatal őrmester törleszthette tartozását. A hadsereg tetemes időt, képzést és pénzt ölt bele, és most már itt az ideje, hogy mindezt továbbadja a kilenc újdonsült bakának – és ugyancsak itt az ideje, hogy a hadsereg eldöntse, vajon Chaveznek birtokában van-e az a valami, ami a vezetőket teszi. Úgy vette át rajának parancsnokságát, mint az a mostohaapa, aki nagy és engedetlen családját újonnan beszerzett gyerekekkel egészíti ki. Azt akarta, hogy megfelelőképpen kerüljenek ki a keze alól, mert őhozzá tartoztak, és mert őhozzá tartoztak, holtbiztos lehetett benne az ember, hogy ő addig erőlteti a dolgokat, amíg csak azt nem teszik, amit tenniük kell.
Fort Ordban elsajátította még a katonáskodás valódi szakmáját is, mert a gyalogsági taktikák pontosan ugyanolyanok, mint a könnyűgyalogságiak – s mindez egyfajta művészetnek is felfogható. A 17. gyalogezred 3. zászlóaljának Bravo századához nevezték ki, melynek némiképpen nagyravágyó jelmondata úgy hangzik. „Nindzsa! Miénk az éjszaka!” Chavez úgy ment ki a terepre, hogy az arcát álcázó festés borította. A 7. könnyűgyalogos hadosztálynál még a helikopterpilótáknak is ilyen festése van – és szakmáját még tökéletesebben elsajátította, miközben embereit betanította. Mindenekelőtt megszerette az éjszakát. Megtanulta, hogyan mozogjon és mozgassa raját fedezékben, annyira csendesen, mint a susogó szellő. Az ilyen küldetések célja többnyire mindig ugyanaz volt. Miután képtelen voltak szemtől szemben felvenni a harcot egy erősebb alakulattal, Chavez arra képezte magát, hogy a közelharc fogósabb munkáját végezhesse el, ami mindig is jellemezte a könnyűgyalogosokat: rajtaütések és csapdák, beszivárgás és adatgyűjtés. A rejtőzködés volt az eszközük, meg a meglepetés, hogy ott jelennek meg, ahol a legkevésbé várják őket, hogy nem mindennapi kegyetlenséggel lecsapjanak, majd elmeneküljenek a sötétségbe, mielőtt még a másik fél válaszolhatna. Ezt a harcmodort egykor amerikaiakon próbálták ki, és méltányosnak látszott, hogy viszonzásul az amerikaiak is elsajátítsák. Mindezt összevetve Domingo Chavez törzsőrmester olyasvalaki volt, akit az apacsok vagy a Vietkong közülük valónak ismert volna el – vagy az egyik legveszélyesebb ellenségnek.
– Hé, Ding! – szólt a szakaszparancsnok-helyettes. – A hadnagy keres.
Hosszú volt már ez az egész itt, Hunter-Liggettben, s végre, két órával hajnal után befejeződött. A gyakorlat közel kilenc napja tartott, és még Chavez is megérezte. Nem volt már tizenhét éves, és ezt, némi kárörömmel, lábai is jelezték. Ez volt az utolsó ilyen feladata a nindzsákkal. A közeljövőben átvezénylik: a Georgia állambeli Fort Benningben lesz kiképző őrmester, a hadsereg alapkiképző iskolájában. Minderre határtalanul büszke volt: most már példaképül szolgálhat frissen toborzottaknak. Az őrmester ezt velejéig átérezte, de mielőtt átment volna oda, ahol a hadnagy állt, a zsebéből kivett egy dobócsillagot. Amióta csak az ezredes úgy döntött, hogy embereit nindzsának nevezi el, az acélból készült, fura kis röppentyűk divatosak voltak a katonák körében a fölöttesek nem kis aggodalmára. De hát mindig volt egy kis meghagyott hézag a jobbaknak, és ő ezek közé tartozott. A csillagot csuklójának egyetlen, megtévesztően nagy erejű mozdulatával hajította el. A veszélyes játékszer mélyen belevágódott egy tizenöt méterre álló fába. Miközben a főnök felé tartott, ki is ráncigálta onnan.
– Igen, uram! – mondta Chavez vigyázzállásban.
– Pihenj, őrmester! – válaszolta Jackson hadnagy. Egy fának dőlve ült, hogy felhólyagosodott lábának fájdalmát enyhítse. Ez a West Point-i végzős, aki még csak huszonhárom éves, most tanulja meg, milyen keménynek is bizonyulhat, ha lépést kell tartania a katonákkal. – Hívást kaptam. Szükségük van magára a parancsnokságon. Valami papírmunka az áthelyezésével kapcsolatosan. Bemehet az egyik menetoszloppal. A helikopter egy órán belül ott lesz. Mellesleg szép munka volt a múlt éjszaka. Sajnálom, hogy elveszítem magát, Ding.
– Köszönöm, uram. – Jackson nem is olyan rossz, noha fiatal tiszt – gondolta Chavez. Természetesen zöldfülű, de nagyon akar, és gyorsan tanul. Pattogósan tisztelgett a fiatalembernek.
– Vigyázzon magára, őrmester! – Jackson hadnagy felemelkedett, hogy viszonozza a tiszteletadást.
– Miénk az éjszaka, uram! – válaszolt Chavez úgy, ahogyan a 17. gyaloghadosztály 3. zászlóaljához tartozó nindzsák szoktak. Huszonöt perccel később felkapaszkodott a Sikorsky UH-60A Blackhawk helikopter fedélzetére, hogy ötvenpercnyi repülés után visszajusson Ordba. Amint feljutott, a tiszthelyettes üzenetet nyújtott át neki. Chaveznek még egy órája volt hogy megtisztálkodjon, mielőtt meg kell jelennie a hadosztály G-1 vagy más néven: személyzeti irodáján. Hosszasan zuhanyozott, hogy lemossa magáról a sót és a „harci festést”, de még így is korábban ért oda. Legjobb terepruhája volt rajta.
– Hé, Ding – mondta egy másik törzsőrmester, aki a G-1-nél dolgozott, amíg eltört lába begyógyul. Valaki vár rád a nagyterem végében, a másodikon.
– Miről van szó, Charlie?
– Süllyedjek el, ha tudom. Valami ezredes akar látni, ez minden, amit tudok.
– A fene egye meg – hajat is kéne vágatnom – motyogta Chavez, miközben felfelé cammogott a falépcsőkön. A csizmáira is ráfért volna még egy kis pucolás. Pokoli szar dolog egy baszakodó ezredes előtt megjelenni, de végtére is jogában állt volna többet tudni, mint amennyit tudott. Egyike ez a kellemes dolgoknak a hadseregnél – gondolta az őrmester. A szabályok mindenkire érvényesek. Kopogott a megfelelő ajtón, túlságosan is fáradtan, hogy aggodalmaskodjék. Sokáig úgysem szarakodik itt, a Fort Benningre vonatkozó parancsok egyértelműek. Azon tűnődött, milyenek is lehetnek Georgiában a lazább erkölcsű nők. Éppen most szakított állandó barátnőjével. Talán a rendezettebb életvitel, ami velejárója egy kiképző őrmesternek, lehetővé tenné, hogy...
– Tessék! – mennydörgött egy hang, válaszul kopogására.
Az ezredes olcsó fa íróasztal mögött ült. Citromzöld inge fölött fekete pulóvert viselt, rajta feltüntetve a neve: SMITH. Ding vigyázzállásba merevedett.
– Domingo Chavez törzsőrmester jelentkezik az utasításának megfelelően, uram.
– Oké, pihenj, foglaljon helyet, őrmester. Tudom, hogy egy ideje kiképzésen vesz részt. Ott a sarokban a kávé, ha akarna.
– Nem, köszönöm uram. – Chavez helyet foglalt, és már-már el is engedte magát, amikor megpillantotta az asztalon heverő személyi dossziéját. Smith ezredes felkapta és kinyitotta. Ha valaki más szalad végig az ember személyi dossziéján, rendszerint eléggé aggasztó, de az ezredes nyugodt mosollyal pillantott fel. Chavez megfigyelte, hogy Smith ezredesnek nincs semmilyen egységet jelölő jelzés a neve fölött, még a 7. könnyűgyalogos hadosztály homokóra-bajonett szimbóluma sem. Honnan jöhetett ez a fickó? És kicsoda?
– Tényleg átkozottul jól néz ki az egész, őrmester. Azt mondanám, fogadni lehet rá, hogy maga két-három éven belül E-7-es lesz. Látom, hogy maga is volt már odalenn délen. Háromszor, igaz?
– Igen, uram. Kétszer voltunk Hondurasban, egyszer Panamában.
– És mind a háromszor jó munkát végzett. Ez itt azt mondja, hogy kitűnően beszél spanyolul.
– Ebben nőttem fel, uram. – Ugyanezt elárulta akcentusa is. – Tudni akarta végre, mi ez az egész, de az őrmesterek nem tesznek fel ilyen kérdéseket ezredeseknek.
– Őrmester, különleges csoportot állítunk össze, és azt akarjuk, hogy maga is a tagja legyen.
– Uram, új parancsot kaptam, és...
– Tudom. Olyan embereket keresünk, akiknél együtt van a jó nyelvérzék – és a pokolba is, a legjobb könnyűgyalogosokat keressük. Minden, amit itt látok, azt bizonyítja, hogy maga egyike a legjobbaknak a hadosztálynál. – Voltak további kívánalmak is, amelyekben azonban „Smith ezredes” nem kívánt elmerülni. Chavez nőtlen. Szülei halottak. Nem voltak közeli családtagjai, legalábbis egyetlen olyan sem volt, akit annyira kedvelt volna, hogy írjon neki vagy néha felhívja. – Különleges feladat. Lehet hogy egy kicsit veszélyes, de valószínűleg nem az. Nem vagyunk még biztosak benne. Eltarthat pár hónapig, legfeljebb hatig. Végül E-7-es lesz, és választhat a kinevezések közül.
– És mi az a különleges feladat, uram? – kérdezte okosan Chavez. – Az a lehetőség, hogy egy-két éven belül megkaphatja az E-7-es besorolást, roppantmód felkeltette a figyelmét.
– Azt nem mondhatom meg, őrmester. Nem szeretek embereket vakon toborozni – hazudta „Smith ezredes” –, de nekem is megvannak a parancsaim. Annyit mondhatok, hogy intenzív képzésre küldjük valahová, innen keletre. Lehet, hogy ott megáll az egész, lehet hogy nem. Ha nem áll meg, akkor az egész ügy magával hozza az előléptetést és a kinevezést. Ha továbbmegy, akkor valószínűleg elküldjük valahová, ahol gyakorolhatja különleges képességeit. Oké, annyit mondhatok, hogy valamilyen titkos felderítésről van szó. Nem fogjuk Nicaraguába vagy hasonló helyre küldeni. Nem az lesz a feladata, hogy titkos háborút vívjon – Ez a kijelentés technikai értelemben nem volt hazugság. „Smith” nem ismerte pontosan a feladatot, és nem is bátorították, hogy spekulálgasson. Egyszerűen megadták neki a követelményeket, és most már csaknem befejezettnek tekinthető megbízatása abban állt, hogy rátaláljon azokra, akik megfelelnek e követelményeknek, tehát képesek elvégezni a feladatot – a pokolba is, bármi legyen az.
– Mindenesetre ez minden, amit mondhatok. Az is, amit eddig beszéltünk, ezen a szobán kívül nem hangozhat el. Nem beszélheti meg senkivel az engedélyem nélkül, értette?
– Értettem, uram!
– Őrmester, rengeteg időt és pénzt öltünk magába. Itt az ideje, hogy visszafizesse. Az országnak szüksége van magára. Arra van szükségünk, amit tud. Arra van szükségünk, amit arról tud, hogy miképpen is csinálja azt, amit tud.
Chavez már tudta, hogy nem sok választása van. „Smith” is tudta. A fiatalember körülbelül öt másodpercig várt, mielőtt válaszolt volna:
– Mikor indulhatok, uram?
Smith azonnal beindult. Az íróasztal középső fiókjából előhúzott egy nagyméretű, erős csomagolópapírra emlékeztető, barna borítékot. CHAVEZ volt rákörmölve. – Őrmester, vettem magamnak a bátorságot, hogy néhány dolgot elvégezzek maga helyett. Itt van a maga orvosi és pénzügyi nyilvántartása. Intézkedtem, hogy mindenütt töröljék a postahivatali nyilvántartásokból. Lekörmöltem egy ügyvédi meghatalmazást is, így valakivel elküldetheti a személyes tárgyait oda, amit a nyomtatványon feltüntet.
Chavez bólintott, bár kicsit szédült. Bárki is ez a Smith ezredes, nem kevés lóerő lappanghat benne, hogy olyan gyorsan végig tudta kergetni a papírmunkát a hadsereg legendás bürokráciáján. A postai törlés rendszerint ötnapi várakozást és üldögélést jelent. De azért kivette a borítékot az ezredes kezéből.
– Csomagolja össze a holmiját, és legyen újra itt tizennyolc órakor. Ne törődjön olyasmikkel, mint hajvágás és hasonlók. Most egy ideig úgyis növeszteni fogja. Én majd elrendezem a dolgokat odalenn az emberekkel. És ne felejtse el: ezt semmilyen körülmények között senkivel sem beszélheti meg. Ha valaki kérdezi, akkor maga parancsot kapott, hogy korábban jelentkezzen Fort Benningben. Ez a történet magára vonatkozó része, és elvárom hogy ragaszkodjon is hozzá. – „Smith ezredes” felállt, és kezet nyújtott, miközben újabb hazugság hagyta el a száját, igaz némi igazsággal keveredve: Jól választott. Tudtam, hogy számíthatunk magára, Chavez.
– Miénk az éjszaka, uram!
– Leléphet.
„Smith ezredes” visszatette aktatáskájába a személyi dossziét. Ennyi az egész. A többiek javarészt már úton vannak Coloradóba. Chavez egyike az utolsóknak. „Smith” kíváncsi volt rá, hogyan alakulnak a dolgok. Igazi neve Edgar Jeffries, egykor a hadsereg tisztje volt, de már régóta a Central Intelligence Agency rendelkezési állományába helyezték. Azon kapta magát, hogy reménykedik benne: a dolgok terv szerint alakulnak majd, de elég régen volt már az ügynökségnél ahhoz, hogy ennyi mindent ne zsúfoljon egy gondolatmenetbe. Nem ez az első toborzási feladata. Nem mondhatni, hogy mindegyik sikerrel járt, és még kevesebbről lehet mondani, hogy terv szerint alakult. Másrészt viszont Chavez és az összes többi önként vállalkozott rá, hogy belépjen az ország hadseregébe, önként jelentkezett továbbszolgálatra, és végül önként döntött úgy, hogy elfogadja a felkérést: valami újat és mást hajt végre. A világ veszélyes hely, és ez a negyven férfi mégsem tájékozódás nélkül döntötte el, hogy csatlakozik a legveszélyesebb szakmák egyikéhez. Ebben némi vigaszra lelt, s mert Edgar Jeffriesnek volt még lelkiismerete, szüksége is volt a vigaszra.
– Jó szerencsét, őrmester! – mondta inkább önmagának, csendesen.
Chaveznek mozgalmas napja volt. Először átöltözött civilbe, azután lemosta a kiképző egyenruháját és felszerelését, majd összeállította az egész cókmókot, amit hátrahagy. Meg is kellett tisztítania, mert az emberről feltételezik, legalábbis Mitchell technikai tiszthelyettes, hogy jobb állapotban adja vissza, mint ahogyan kapta. Amikor a szakasz többi tagja tizenhárom órakor visszaérkezett Hunter-Liggettből, már csaknem mindennel elkészült. Nyüzsgésére felfigyeltek a visszatérő altisztek, és nemsokára megjelent a szakaszparancsnok-helyettes.
– Miért csomagoltál be, Ding? – kérdezte Mitchell.
– Hamarabb van szükségük rám Benningben – ezért, ö..., ezért hoztak vissza hamarabb ma reggel.
– A hadnagy tud róla?
– Biztos megmondták neki – nos, meg kellett mondaniuk a századügyeletesnek, igaz? – mondta Chavez zavartan. Bántotta, hogy hazudnia kell a szakaszparancsnok-helyettesnek. Bob Mitchell a barátja volt, és tanítómestere is Fort Ordban, közel négy éve már. De hát a parancsok egy ezredestől származnak.
– Ding, van valami, amit még mindig el kell sajátítanod, a papírmunka. Gyere csak, fiam. A hadnagy az irodájában van.
Timothy Washington Jackson, a gyalogság hadnagya még nem végzett teljesen, de már majdnem készen állt, hogy távozzon a nőtlen tisztek szálláshelyére, másnéven a BOQ-ba, amit néha csupán Q-nak neveztek. Felnézett, és megpillantotta két altisztjét.
– Hadnagy, Chavez parancsot kapott, hogy eltűzzön Fort Benningbe. Ma este felszedik.
– Hát ez a nagy hír. Most kaptam a hívást a zászlóalj törzsőrmesterétől. Mi az istennyila van? Nem szoktuk a dolgokat így rendezni – morgott Jackson. – Mennyi idő van még?
– Tizennyolc órakor, uram.
– Szuper. Most mennem kell, és még tisztálkodnom is kell, mielőtt megnézem az S-3-at. Mitchell őrmester, tudja kezelni a felszerelési nyilvántartást?
– Igen, uram.
– Oké, tizenhét órakor visszajövök, hogy befejezzem az egészet. Chavez, ne menjen el míg vissza nem jöttem!

 

A délután fennmaradó része gyorsan eltelt. Mitchell hajlott rá, hogy lerendezze a szállítást – nem volt különösebben sok szállítanivaló –, és eligazítást tartott a fiatalabb férfinak, néhány tanulságot be-beszúrva arról, hogyan lehet jobban végezni a papírmunkát. Jackson hadnagy időben visszaért, és magával hozott az irodájába két férfit is. Csend volt. A szakasz többi része már elment, hogy kipihenje a városban a kiképzés fáradalmait. Egy jól megérdemelt éjszakai kiruccanást tervezgettek.
– Ding, még nem készültem fel rá, hogy máris elveszítjük. Még nem döntöttünk, ki veszi át a rajt. Mitchell őrmester, maga Ozkanianról beszélt?
– Így van, uram. Mit gondol, Chavez?
– Nagyjából készen áll rá – ítélte meg Ding.
– Oké, Ozkanian káplárnak adunk egy lökést. Szerencséje van, Chavez – jegyezte meg utána Jackson hadnagy. – Éppen akkor jött ez az egész, mielőtt rendberaktam volna a papírmunkám. Akarja, hogy átszaladjak magával a kiértékelésén?
– Uram, megteszi az is, ha csak a főbb pontokon szaladunk át – vigyorgott Chavez. A hadnagy kedvelte őt, és Chavez tudta ezt.
– Oké, én azt mondom, maga átkozottul jó, és az is. Sajnálom, hogy ilyen gyorsan elveszítjük. Szüksége lesz rá, hogy autóval odavigyük? – kérdezte Jackson.
– Nem, uram. Úgy terveztem, hogy gyalog megyek.
– Szart. Éppen eleget sétáltunk már ma este mindannyian. Rakja he a cuccát a kocsimba. – A hadnagy odadobta a kulcsokat. – Van még valami, Mitchell őrmester?
– Semmi, ami ne várhatna hétfőig, uram. Azt hiszem, megdolgoztunk érte, megérdemlünk végre egy nyugis hétvégét.
– Mint mindig, az ön ítélőképessége kiváló. A bátyám a városban van. Én is eltűnök hétfő reggel hatig.
– Értettem! Érezze jól magát, uram.
Chaveznek nem volt sok személyi holmija, és rendszerint még kocsija sem. A pénzét arra kuporgatta, hogy vásároljon egy Chevy Corvette-t, egy olyan kocsit, mely kölyökkora óta elbűvölte, és még belül volt azon az ötezer dolláros összegen, melyet képes lesz kifizetni készpénzben egy kocsiért. Cuccát már berakta Jackson Hondájának végébe, amikor a hadnagy előbukkant a barakkok közül. Chavez visszadobta neki a kulcsokat.
– Hol veszik föl magát?
– A G-1-es zászlóaljnál, uram.
– Miért ott? Miért nem Martinez Hallban? – kérdezte Jackson, amint indított. Martinez volt a kötelező feldolgozólétesítmény.
– Hadnagy, én egyszerűen oda megyek, ahová mondják.
– Mint mindannyian, nem? – nevetett Jackson.
Néhány percbe telt az egész. Jackson kézfogással búcsúzott Chaveztől. Van még ott öt további katona is – jegyezte meg röviden a hadnagy. Mindannyian őrmesterek, ami némiképpen meglepte. És mindannyian hispániainak néztek ki. Kettőt ismert is közülük: León a 17-esek 4. századában szolgált, Ben Tucker szakaszában, Mufioz pedig a zászlóalj felderítői között teljesített szolgálatot. Mindkettő jó katona. Jackson hadnagy egy vállrándítással napirendre tért a dolog fölött, majd elhajtott.

 

 

3

Wegener a hajón az ellenőrzést inkább ebéd előtt végezte, mintsem utána. Nem lehetett különösebb panasza semmire sem. Riley már elsőnek ott volt. Néhány festékeskanna és ecset kivételével, amelyet éppen használtak – egy hajó festése olyasvalami, aminek se eleje, se vége: egyszerűen csak van nem volt szem előtt semmilyen más felszerelés. A hajóágyút már megfelelően rögzítették, csakúgy, mint a horgonyláncokat. A hajó peremén kifeszített biztosítókötelek merevek voltak, és a búvónyílásokat szorosan lekötötték. Estére vihart vártak. Itt-ott néhány szolgálaton kívüli matróz lézengett, olvasgatva vagy napozva. Mind talpra ugrottak, amikor Riley elüvöltötte magát: „Vigyázz!” Az egyik altiszt Playboy-t olvasott. Wegener jóindulatúan figyelmeztette, hogy erre ügyeljen következő útjukon, mert három nő is csatlakozik majd a legénységhez, a tervek szerint két héten belül, és nem volna helyénvaló megsérteni az érzelmeiket. Az, hogy a Panache fedélzetén jelenleg egyetlen nő sem tartózkodott, csupán véletlen volt, és a változatosság nem zavarta különösebben a kapitányt, bár idősebb tisztjei, finoman szólva, szkeptikusak voltak. Ugyanakkor felmerült az a probléma, hogy ki és mikor használhatja a mellékhelyiségeket, mert a hajó tervezői nem számoltak női legénységgel. Ma ez volt az első alkalom, hogy Red Wegener végre elmosolyodott. Hogy az ember nőket vigyen ki a tengerre... De a mosoly lehervadt az arcáról, amikor az eszébe ötlöttek a videón látott felvételek. Az a két nő nem: egy nő és egy kislány – is kiment a tengerre, ugye...?
És a képek látványa kitörölhetetlenül beléivódott.
Wegener körültekintett, és látta a körülötte álló férfiak arcán a kétkedést és a tanácstalanságot. A kapitány dühös volt. Nem tudták, hogy miért, de azt tudták, hogy ilyenkor jobb nem a közelében lenni. Látták, hogyan változik meg a kapitány arckifejezése. Éppen most tett fel magának egy kérdést gondolták magukban.
– Úgy látom, minden rendben van. Gondoskodjunk róla, hogy így is maradjon. – Biccentett és előrement a szálláshelyére. Kisvártatva behívta Orezát.
A kormányos egy percen belül megérkezett. A Panache nem elég nagy ahhoz, hogy ennél hosszabb sétát engedélyezzen magának. – Hivattál, kapitány?
– Csukd be az ajtót, Portagee, és foglalj helyet!
A főkormányos portugál származású volt, de kiejtése szerint New England-i. Bob Rileyhez hasonlóan tökéletes tengerész volt, és éppúgy mint a kapitánya, tehetséges oktató is. A parti őrség tisztjeinek egész nemzedéke sajátította el a szextáns alkalmazását ettől a sötét bőrű, elhízott profitól. A Nauel Orezához hasonlók tartják életben a parti őrséget, és Wegener alkalmanként bánta, hogy otthagyta őket a tiszti beosztásért. Valójában sohasem hagyta el őket teljesen, és négyszemközt keresztnevükön szólították egymást.
– Red, láttam a felvételeket – mondta Oreza, olvasva a kapitány gondolatai között. – Hagynod kellett volna, hogy Riley kettőbe törje azt a kis faszt.
– Mi nem így rendezzük le a dolgokat – hebegte ügyetlenül Wegener.
– Kalózkodás, gyilkosság és nemi erőszak – viccből bedobni egy kis kábítószert. – A kormányos megvonta a vállát. – Tudom, mit kellene tennünk a hozzájuk hasonlókkal. A gond csak az, hogy soha senki nem teszi meg.
Wegener tudta, hogy a másik mire gondol. Bár megvan már a halálbüntetést is kiszabó új szövetségi törvény, amely kábítószerrel kapcsolatos gyilkosságokra alkalmazható, de meglehetősen ritkán veszik elő. Minden letartóztatott kábítószer-kereskedő ismer valakit aki nála nagyobb, s ezért még vonzóbb zsákmány, de az igazi nagyhalak távolról elkerülik azokat a helyeket, ahol a törvény feltételezett hosszú karja elérhetné őket. Lehetséges, hogy a szövetségi törvény végrehajtási intézmények az Amerikai Egyesült Államok határain belül mindenhatók, és lehetséges hogy a parti őrség a tengeren teljes hatalommal bír – sőt még az is lehetséges, hogy tetszés szerint tartóztathatnak fel és kutathatnak végig számos, külföldi lobogó alatt hajózó lélekvesztőt –, de határok, korlátok mindig vannak. És ez így is van rendjén. Az ellenség tudta, hol húzódnak ezek a határok, és igazán egyszerű dolognak bizonyult alkalmazkodnia hozzájuk. Olyan játék ez, amelyben a rögzített szabályok csak az egyik félre érvényesek, míg a másik szabadon, tetszés szerint alakíthatja ki saját szabályait. A kábítószer-kereskedelemben a nagyfiúk mindig is távol maradtak a piszkos munkától, és mindig akadtak kisemberek, akik vállalták a kockázatot a veszélyesebb napokon, mert javadalmazásuk messze meghaladja bármelyik hadseregét a történelemben. Ezek a közkatonák elég veszélyesek és ügyesek, úgyhogy igencsak megnehezítik a játszmát – de még akkor is, ha elkapod őket, mindig meg tudják oldani, hogy az általuk tudottakat részleges törvény alóli mentesítésre használják fel.
Ezért aztán soha senki nem fizet meg maradéktalanul. Kivéve persze az áldozatokat. Wegener gondolatmenetét valami még rosszabb szakította félbe.
– Tudod Red, ez a kettő bekaphatott.
– Hagyd el, Portagee, képtelen vagyok...
– A legidősebb lányom jogot tanul, kapitány. Akarod tudni a tényleg rossz újságot? – kérdezte sötéten a kormányos.
– Folytasd.
– Elvisszük ezeket a fazonokat a legközelebbi kikötőbe, holnap ugyanis beviszik őket. Rögtön ügyvédet kérnek, igaz? Bárki, aki nézi az amerikai tévét, ismeri ennyire a körülményeket. Mondjuk, addig hallgatnak. Azután az ügyvédjük közli, hogy az ügyfelei tegnap reggel láttak egy sodródó hajót, majd felszálltak rá. A hajó ugyanarra tartott, ahonnan eredetileg jöttek. Úgy döntöttek, hogy beviszik a kikötőbe, és bejelentik a megmentésével kapcsolatos jogokat. Nem használták a rádiót, mert nem tudták, hogyan működik. Láttad a szalagon? Egyike azoknak a félelmetes, számítógép vezérelte berendezéseknek, amelynek úgy százoldalas a leírása – és barátaink nem olvasnak olyan jól angolul. Valaki a halászhajón megerősíti majd a történetnek ezt a részét. Az egész nem egyéb, mint egy borzalmas félreértés, érted? Ezért aztán Mobile-bán az ügyész úgy dönt, hogy nem egészen világos az ügy, és barátaink kisebb vád alá esnek. Hát így működik ez. – Szünetet tartott.
– Nehéz elhinni.
– Nincsenek holttestek. Nincsenek szemtanúk. A fedélzeten voltak ugyan fegyverek, de ki a megmondhatója, hogy használta őket? Csupa áttételes bizonyíték. – Oreza elmosolyodott. – A lányom a múlt hónapban elmesélte nekem hogyan is működik mindez. Szereznek valakit, aki alátámasztja az általuk előadott verziót, hantázik valamit arról, hogyan jutottak fel a fedélzetre – valakit aki tiszta, nincs benne a bűnügyi nyilvántartásban – Egyszerre csak a használható tanúk a másik oldalon vannak, nekünk pedig szar sem jutott, Red. Azután rájuk húznak valami csip-csup ügyet, ennyi.
– De ha ártatlanok, miért nem...
– Beszélnek? A pokolba is. ez a könnyebbik része az egésznek. Egy külföldi hadihajó húz oda melléjük, és fegyveres csapatot tesz a fedélzetre. A katonák fegyvert szegeznek rájuk, egy kicsit megverik őket, mire annyira megijednek, hogy nem mondanak semmit sem – és éppen ez az, amit az ügyvédjük közöl. Fogadok rá. Naná, feltehetően nem beszélnek, de az ügyész beijed hogy elveszítheti az ügyet, és rögvest kiutakat keres. Barátaink ellesznek egy-két évig a sitten, azután pedig ingyenjeggyel hazarepülnek.
– De hát gyilkosok.
– Biztos, mint a halál – bólintott egyetértően Portagee. Hogy megússzák, semmi mást nem kell csinálniuk, mint okosan gyilkolniuk. És még mást is mondhatnék. Amire a lányom tanított Red, nem egyéb, csupán az, hogy sohasem olyan egyszerű az egész, mint amilyennek látszik. Mint mondtam, hagynod kellett volna hogy Bob lerendezze. A többiek téged támogattak volna a vallomásukkal, kapitány. Hallanod kellene, mi a véleményük a dologról.
Wegener kapitány magába mélyedt. Végül is ennek van értelme, igaz? A tengerészek az évek során nem változnak különösebben, igaz? A parton fáradhatatlanul dolgoznak, hogy a láthatáron feltűnő minden nőnek bejussanak a bugyijába, de a gyilkosság és a nemi erőszak kérdésében a fiatalabbak ugyanúgy éreznek, mint az idősebbek. Végül is annyira nem változnak az idők. A férfiak továbbra is férfiak. Tudják, mi az igazságszolgáltatás, ellentétben a bíróságokkal és az ügyvédekkel.
A kapitány elgondolkozott, majd felemelkedett, és a könyvespolchoz lépett. Az Uniform Code of Military Justice és a The Manual of Courts Martial legújabb példánya mellett ott porosodott egy sokkal régebbi kiadvány is, amelyet a legtöbben jobban ismernek nem hivatalos címéről: „Rocks and Shoals”, vagyis „Sziklák és Homokzátonyok”. Ezt a réges-régi szabályzatot, melynek eredete még a XVIII. századra nyúlik vissza, a második világháború után nem sokkal az UCMJ váltotta fel. Wegener példánya csaknem antik volt. Vagy tizenöt évvel ezelőtt lelt rá egy poros kartondobozban a kaliforniai parton, egy régi hajóállomáson. Ezt a példányt 1879-ben adták ki, amikor a szabályok még nagyon eltértek a maiaktól. Akkor bizony biztonságosabb volt még a világ – mondta magában a kapitány. És nem is különösebben nehéz megérteni, hogy miért. Semmi mást nem kell tenned, csupán elolvasnod, milyenek is voltak egykor a szabályok...
– Kösz, Portagee. Van még egy kis munkám. Azt akarom, hogy te és Riley itt legyetek délután háromkor.
Oreza felállt. – Értettem, uram. – A kormányos egy pillanatig tűnődött, miért is mondott köszönetet a kapitány. Ügyesen tudott olvasni a gondolataiban, de ez nem mindig vált be. Tudta, hogy ott benn a kapitány fejében valami készül. Nem tudta pontosan hogy mi az, de azt is tudta, hogy délután háromkor majd megtudja. Alig várta már.
Wegener néhány perccel később a tisztjeivel ebédelt. Csendesen üldögélt az asztal végében, egy bejött üzenetet olvasgatva. Az étkezdében az asztal melletti beszélgetés ugyanolyan élénk volt, mint általában. A téma a mai napra adva volt, és Wegener hagyta, hogy kötetlenül beszélgethessenek, amíg a nyomtató gyártotta sárga íveket lapozgatta. A gondolat, mely még szálláshelyén jutott eszébe, most kezdett formát ölteni. Csendben mérlegelte a mellette és ellene szóló érveket. Végül is mit árthatnának neki? Nem sokat, úgy ítélte meg. Vajon az emberei mellé állnának?
– Azt hallottam Orezától, hogy a régi szép időkben tudták, mit is kell tenni az ilyen fattyúkkal – jegyezte meg egy hadnagy az asztal túlsó végéről. Az asztal körül mindenünnen helyeslő dörmögés hallatszott.
– Ne adjunk egy kis lökést az eseményeknek? – kérdezte valaki más. A huszonnégy éves tiszt nem is tudta, hogy ő hozta meg a döntést parancsnoka helyett.
Valószínűleg beválik – döntött Wegener. Felpillantott a beérkezett üzenetekből, hogy tisztjeinek arcába nézzen. Mindannyiukat jól képezte ki – gondolta. Már tíz hónapja itt vannak, és teljesítményük majdnem olyan tökéletes, amit egy parancsnok csak megkívánhat. Amikor a hajógyárba megérkeztek, az egész egy sajnálatra méltó bagázs volt. most viszont csak úgy szikrázik körülöttük a lelkesedés. Ketten bajuszt növesztettek, hogy még jobban hasonlítsanak arra a tengerészre, amivé lettek. Mindannyian ott lustálkodtak keménytámlás székeikben. Büszkék voltak hajójukra, büszkék a kapitányukra is. Biztosan támogatnák. Red is csatlakozott a beszélgetéshez csakhogy csináljon valamit, hogy ellenőrizze a hangulatot, hogy eldöntse, ki venne részt és ki nem.
Végzett az ebéddel, és visszament a kabinjába. A papírmunka még mindig ott várta. Olyan gyorsan csapta össze, ahogyan csak tudta. Kinyitotta a múlt századi szabályzatot. Oreza és Riley pontban három órakor meg is érkezett. Felvázolta nekik tervét. A két tiszt először igencsak meglepődött, de ez nem tartott sokáig.
– Riley, azt akarom, hogy vidd le ezt vendégeinknek. Az egyikük ejthette le a hídon. – Wegener kihalászott a zsebéből egy doboz cigarettát. – Van szellőzőnyílás a zárkában, ugye?
– Hogyne, kapitány – jegyezte meg némi meglepetéssel a fedélzetmester. Nem tudott a „Calverts”-ről.
– Huszonegy órakor kezdjük – mondta a kapitány.
– Körülbelül akkor, amikor ideér a rossz idő – jegyezte meg Oreza. – Eléggé méltányos, Red. Tudod, az ember tényleg körültekintő kíván lenni, ha...
– Tudom, Portagee. Mit ér az élet kockázat nélkül? – kérdezte mosolyogva.
Riley távozott elsőnek. Előrement, egészen a létráig, majd lefelé két szintet, végül hátra, amíg csak el nem jutott a zárkához. Odabenn voltak a szűk cellában. Mindketten a priccsükön feküdtek. Beszélgettek, de abbahagyták, amikor kinyílt az ajtó. Becsempészhettek volna egy mikrofont is a zárkába, de a körzeti jogász egyszer elmagyarázta, hogy ez sértené az alkotmányos jogokat vagy a foglalással kapcsolatos előírásokat, vagy valamilyen egyéb jogi szar – gondolta.
– Hé, fickók! – mondta. Az alsó priccsen fekvő – az, aki csaknem kettőbe szakadt a hídkorláton – feltekintett, hogy lássa, ki az. Még tágra is nyitotta a szemét. – Hé, fickók, ebédeltetek? – kérdezte a fedélzetmester.
– Igen. – Érződött némi akcentus, de viccesen – gondolta magában.
– Még ott fönn, a hídon elejtetted a füstölőd – lökte be a dobozt Riley a rácsok között. A cigi leesett a földre, és Pablo – a fedélzetmester úgy vélekedett, nem hívhatják másként meglepetten kapta fel.
– Köszönöm – mondta a férfi.
– Aha. Fiúk, ne menjetek sehová anélkül, hogy előbb velem ne tudatnátok, értettem? – viccelt Riley, majd elment. Igazi zárka, a tervezők a dolognak ezt a részét jól csinálták gondolta magában a fedélzetmester. Mégis megütközött: börtöncella a parti őrség hajóján. Hm! De legalább nem kell őrizni őket. Még nem. Na fiúk. készüljetek a meglepetésre!

 

A tengeren mindig lenyűgöző az időjárás. Ma este csaknem telihold van, ami lehetővé teszi, hogy Wegener megfigyelhesse a több mint húsz csomóval közeledő széllökéseket. Huszonöt csomós a makacs szél, és csaknem kétszer ekkorák a szélrohamok. A tapasztalat azt súgta neki, hogy a négyméteres ár amelyben a Panache halad, nemsokára eszelős, mindent széttörő hullámokká és röpködő permetté korbácsolódik. Persze odáig azért nem fajul a dolog, de a hajónak alapos lökést adhat. Néhány, a fiatalabb tengerészek közül már alighanem bánja az ebédet. Nos, ez olyasvalami, amit meg kell tanulni a tengeren. A tenger nem szereti, ha valaki más teleeszi magát.
Wegener már várta a vihart. Ilyen légkörre volt szüksége, s jó ürügy volt arra is, hogy az őrség beosztásával szöszmötölhessen. O'Neil zászlós még nem kormányozta a hajót ilyen kemény időben. Ma este itt a lehetőség.
– Valami probléma van, uram? – kérdezte a kapitány a fiatal tiszttől.
– Semmi, uram.
– Oké, csak ne feledkezzen el róla, hogy ha bármi történne, megtalál az étkezőben. – Wegener gyakran pirított rá a fiatal tisztekre ilyképpen: „Még egyetlen őrszolgálatot teljesítő tisztet sem ért bántódás azért, mert a kapitányt a hídra hívta. Még akkor is szólj, ha csak a pontos időt akarod ellenőrizni.” Néha ilyesmiket is mondani kell, mert különben a fiatalabb tisztek annyira félnek zaklatni a kapitányt hogy álmát őrizendő, belerohannak egy tankhajóba – és vége a karrierednek. A jó tiszt ismertetője – ismételgette Wegener a fiatalabbaknak –, hogy beismeri: van még mit tanulnia.
O'Neil bólintott. Mindketten tudták, hogy nincs miért aggódniuk. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a kölyök még sohasem tapasztalhatta meg, hogy egy hajó bizony másként kezelendő, ha oldalában ott van a tenger és a szél. Egyébként Owens ott állt mellette. Wegener hátrament, és a fedélzetmester fásultan közölte: „Kapitány távozik a hídról.”
A legénységi szálláson a közlegények megegyeztek benne, hogy filmet néznek. Valami új videó volt, „kemény pornó” felirattal a műanyag dobozon. Riley már belekukkantott. Jó szaftos, elvonja a figyelmüket. A film nézhető a társalgó tévéjén is; a fiatal tiszteknek ugyanaz a hormonális késztetése, és ők ma este nem fognak gyakorlatozni.
A tomboló vihar jó szolgálatot tesz majd hogy az embereket távol tartsa a fedélzettől, és a zaj sem zavar majd senkit. Wegener elmosolyodott magában, amikor kinyitotta a társalgóba vezető ajtót. Ha megtervezte volna, akkor sem lehetne jobb.
– Készen állunk? – kérdezte a kapitány.
A kezdeti lelkesedés már elszállt. A dolgok valósága telepedett rájuk. De ez várható is volt – gondolta Wegener. A fiatalok józanok, de nem is hátrálnak meg. Szükségük van valakire, aki kimond valamit, és most megkapták.
– Mi készen vagyunk, uram – közölte Oreza az asztal túlsó végéről. A tisztek mind beleegyezően bólintottak. Red az asztal közepénél álló székéhez ment. Rileyra pillantott.
– Hozzátok fel őket.
– Igenis, uram.
A fedélzetmester elhagyta a szobát, és lement a zárkához. Amikor kinyitotta az ajtót, megcsapta a savanyú bűz. Először azt hitte, hogy tűz van a kábelszekrényben, de aztán ráébredt az igazságra.
– A francba-morgott undorodva. Az én hajómon! – Felállni! – visszhangzott a hangja, hozzátéve: mindketten!
Az alsó priccsen fekvő bepöccintette a csikket a klotyóba, és csendben felállt, pimasz vigyorral az arcán. Riley viszonozta a vigyort, és elővett egy kulcsot. Pablo vigyora megváltozott ugyan, de nem tűnt el egészen.
– Teszünk egy kis sétát, gyerekek. – A fedélzetmester elővett egy bilincset. Úgy találta, könnyen tudja mindkettőjüket irányítani, kivált ha kábítószer hatása alatt vannak, de a kapitány utasításai teljesen egyértelműek voltak. Riley átnyúlt a rácson, hogy az egyiket maga felé rántsa. A kemény felszólításra, hogy forduljon meg, a férfi végre engedte hogy megbilincseljék, így tett a másik is. Az ellenállás teljes hiánya meglepte a fedélzetmestert. Riley kinyitotta a zárka ajtaját, és intett, hogy jöjjenek. Amint „Pablo” elhaladt mellette, Riley kihalászta a zsebéből a cigerattadobozt, és – hogy az egész még jobb legyen – visszadobta az alsó priccsre.
– Gyerünk! – Mindkettőt karonfogta és vezette előre. Bizonytalanul mentek. A hajó fokozódó himbálódzása csak rontott a helyzeten, de többről volt szó. Három-négy percbe telt, amíg elérték az étkezőt.
– A foglyok leülnek – közölte Wegener, amikor megérkeztek. – Bíróságot hívtunk össze.
Elszörnyedve álltak meg. Riley odataszigálta őket székeikhez, a védelem asztala mellé. Nehéz csend telepedett a szobára. A nagyobbik törte meg a csendet egy perccel később.
– Mi történik itt?
– Uram – válaszolta egykedvűen Wegener –, gyorsított haditörvényszéket hívtunk össze. – Állati félelemmel néztek rá, de ő folytatta: Felolvassák a vádakat.
– Elnök úr, a vádlottakat kalózkodással, nemi erőszakkal és gyilkossággal vádoljuk. Ezek mindegyike főbenjáró bűn. Részletezés: e hónap körülbelül tizennegyedikén a vádlottak felszálltak az Empire Builder motoros jachtra. Meggyilkolták a hajón utazó négy személyt, azaz a tulajdonost és feleségét, valamint két kiskorú gyermeküket. Továbbá az említett események során a vádlottak megerőszakolták a tulajdonos feleségét és lányát. Továbbá tizenötödikének reggelén a vádlottak feldarabolták, és a fedélzetről a vízbe dobták az áldozatok testét. A vád bemutatja majd, hogy az említett cselekedetekre kábítószer hatása alatt került sor. A kábítószerrel összefüggő cselekmények során elkövetett gyilkosság főbenjáró bűn az Egyesült Államok büntető törvénykönyve szerint. Továbbá a kalózkodás során elkövetett gyilkosság, valamint a kalózkodás során elkövetett nemi erőszak főbenjáró büntetendő cselekmény. Mint ahogyan arról a bíróságnak is tudomása van, a kalózkodás bűnténye ide is, és bármely érdekelt hadihajó hatáskörébe tartozik. Továbbá a kalózkodás keretében elkövetett gyilkosság, mint már közöltem, szintén főbenjáró bűn. Bár, mint az Egyesült Államok parti őrségének hajója, nekünk itt jogunk van felszállni és lefoglalni bármilyen, amerikai zászló alatt futó hajót, ez a jogkör ilyen esetekben szigorúan véve nem szükséges. Ennélfogva ennek a bíróságnak teljes jogköre van, hogy lefolytassa a tárgyalást, és – ha szükséges kivégeztesse a foglyokat. A vád ezennel bejelenti szándékát, hogy ez esetben halálbüntetést kér.
– Köszönöm – mondta Wegener a védelem felé fordulva. – Megértették a vádat?
– Hogyan?
– A büntetőbíróság ügyvédje csupán azt közölte, hogy önöket kalózkodásért, nemi erőszakért és gyilkosságért állítjuk bíróság elé. Ha önök bűnösnek találtatnak, a bíróság azt követően határoz majd, hogy vajon kivégzés vár-e önökre. Joguk van törvényes képviselőre. Alison hadnagy, aki ott ül önökkel az asztalnál, a védelmüket irányító tiszt. Megértették? – Eltelt még néhány másodperc, amíg a dolgok elrendeződtek, de hát ezt úgyis tudta előre. – Lemond a védelem arról, hogy maradéktalanul végigolvassa a vádakat és a részletezést?
– Igen, elnök úr. Uram, a védelem indítványozza, hogy az ügyeket külön-külön tárgyalják, és kéri a bíróság elnézését, hogy tárgyalhasson ügyfeleivel.
– Uram, a vád ellenzi az ügyek megosztását.
– Indokolás? – kérdezte a kapitány. – Először a védelem.
– Uram, mivel ez – ahogyan a büntetőbíróság ügyvédje is közölte velünk – főbenjáró bűnnel kapcsolatos ügy, kérem a bíróság beleegyezését, hogy a körülményekhez képest körültekinthetően védhessem ügyfeleimet, és...
Wegener egy kézmozdulattal félbeszakította: A védelem pontosan mutat rá, hogy – mivel főbenjáró bűnről van szó – kötelező a védelem számára biztosítani a legmesszebbmenő méltányosságot. A bíróság ezt meggyőző érvnek tekinti, és helyt ad az indítványnak. A bíróság öt percet ad a védelemnek, hogy ügyfeleivel tárgyalhasson. A bíróság javasolja, hogy a védelem utasítsa ügyfeleit: fedjék fel kilétüket a bíróság előtt.
A hadnagy a szoba sarkába vezette őket. A két fogoly még mindig bilincsben volt.
– Nézzék, én Alison hadnagy vagyok, és az a feladatom, hogy magukat életben tartsam. Indulásnak fenemód jó lenne ha közölnék velem, kik is tulajdonképpen!
– Mi ez az egész szarság? – kérdezte a magasabbik.
– Ez a szarság hadbíróság. Uram, maguk a tengeren vannak, és ha még senki nem közölte volna: egy amerikai hadihajó kapitánya tulajdonképpen mindenféle istenverte dolgot megtehet, amit csak akar. Nem kellene felmérgesíteniük.
– És?
– És, ez bírósági tárgyalás, maga barom! Bíróság, esküdtszék, tudják. Halálra is ítélhetik magukat, és rögtön itt a hajón végre is hajthatják.
– Egy francot!
– Mi a neve, az isten szerelmére?
– Az anyád – közölte közönyösen a magasabbik. A másik kevésbé látszott magabiztosnak. A hadnagy megvakarta a fejét. Öt méterrel arrébb Wegener kapitány feszülten figyelte a jelenetet.
– Mi a fenét csináltak a jachton?
– Szerezzenek nekem igazi ügyvédet!
– Uram, én vagyok az egyetlen ügyvéd, akit kaphatnak – mondta a hadnagy. – Nem jöttek még rá?
A férfi nem hitt neki. A védelmet ellátó tiszt visszavezette ügyfeleit az asztalhoz.
– A bíróság újra összeül – közölte Wegener. – Van valamilyen nyilatkozat a védelem részéről?
– A bíróság elnézését kérem, de egyik vádlott sem akarja felfedni személyazonosságát.
– Ez egyáltalán nem tetszik a bíróságnak, de szembe kell néznünk a ténnyel. A tárgyalás idejére az ön ügyfeleit mint John Doe-t és James Doe-t azonosítjuk. – Wegener ujjával is rámutatott, melyikük melyik. – A bíróság úgy dönt, hogy először John Doe ügyét tárgyalja. Van kifogás? Nagyon helyes, a büntetőbírósági ügyvéd terjessze elő az ügyet.
Az ügyvéd tette a dolgot. A rákövetkező húsz percben csupán egyetlen tanút szólított, Rileyt, aki felidézte felszállásukat a másik hajóra, és élénk szavakkal kísérte az arról készített videofelvételt.
– Van valami hozzáfűznivalója a vádlottnak?
– Nincs, uram.
– Leírná ennek a bizonyítékokat tartalmazó zacskónak a tartalmát? – kérdezte ezután az ügyész.
– Uram, azt hiszem, tamponnak hívják. Úgy látom, már használták uram – mondta Riley, némi zavarral. – A jacht szalonjában, a kávézóasztal alatt találtam, közel egy vérfolthoz – tulajdonképpen ez a kettő az a fényképen, uram. Én magam természetesen nem használok ilyet uram, de tapasztalatom szerint a nők nem hagynak ilyesmit szanaszét heverni a padlón. Másrészt pedig ha valaki arra készül, hogy megerőszakoljon egy nőt, ez a holmi igencsak zavarná, el kell távolítania, félre kell dobnia, hogy bejuthasson oda, ahová akar. Ha megtekinti a helyet, ahol felszedtem, és azt, hol vannak a vérfoltok, teljesen nyilvánvaló, mi történhetett ott, uram.
– Nincs több kérdés. A vád befejezte.
– Helyes. Mielőtt a védelem hozzáfogna, a bíróság fel kívánja tenni a kérdést, hogy vajon a védelemnek szándékában áll-e esetleg más tanút szólítani magán a vádlotton kívül.
– Nem, elnök úr.
– Helyes. Ezen a ponton a bíróság közvetlenül a vádlotthoz intézi kérdéseit. – Wegener kicsit előrehajolt székében. – Uram, a saját védelmében joga van három dologra. Először is: dönthet úgy, hogy egyáltalán nem tesz vallomást, ez esetben a bíróság nem von le semmiféle következtetést az ön viselkedéséből. Másodsorban: lehetősége van rá, hogy vallomást tegyen, nem eskü alatt, és nem vetik alá keresztkérdéseknek. Harmadsorban: vallomást tehet eskü alatt, és a büntetőbírósági ügyvéd keresztkérdéseknek veti alá. Megértette a jogait, uram?
„John Doe”, aki a megelőző körülbelül egy órában bizonyos fokig szórakozottan és csendben figyelte az eseményeket, most ügyetlenül talpra állt. A háta mögött még mindig összebilincselt kézzel, előregörnyedve állt, mert a hajó most már úgy imbolygott, mint fatuskó a vízben. Igencsak nehezére esett, hogy egyensúlyát megőrizze.
– Mi ez az egész szar? – fortyant fel, ismét csodálkozásra késztetve az embereket akcentusa miatt. – Vissza akarok menni a szobámba és azt akarom, hogy hagyjanak békén, amíg meg nem kapom a saját kibaszott ügyvédemet.
– Doe úr – válaszolta Wegener –, az esetben, ha még nem jött volna rá, ön most bíróság előtt áll kalózkodás, nemi erőszak és gyilkosság vádjával. Ez a könyv – a kapitány felemelte a múlt századi szabályzatot – azt mondja, hogy én önt itt és most bírósági eljárás alá vonhatom, és ez a könyv azt is közli, hogy ha önt bűnösnek találjuk, dönthetünk úgy is, hogy felakasztjuk a vitorlarúdra. Nos, a parti őrség ilyesmit már jó ötven éve nem tett, de jobban jár ha elhiszi, hogy nagyon is megtehetem, ha akarom! Nem nagyon törődtek még vele, hogy megváltoztassák ezt a törvényt, így aztán, azt hiszem a dolgok kicsit másként alakultak mint ahogyan várták, igaz? Ügyvédet akarnak – hát ott van maguknak Alison úr. Védeni akarják magukat? Itt a lehetőség. De, Doe úr, ennél a bíróságnál nincs fellebbezés, és jobban teszik, ha az egészről kutyagyorsan elgondolkoznak.
– Azt hiszem, ez az egész egy nagy szar. Baszd meg az anyád!
– A bíróság nem veszi figyelembe a vádlott kijelentését – közölte Wegener azzal küszködve, hogy arca rezzenéstelen maradjon, miközben ebben a komoly ügyben elnöki szerepét próbálta betölteni.
A védelem jogi képviselője tizenöt percig beszélt, derék, ám eredménytelen kísérletet téve arra, hogy ellensúlyozza a büntetőbíróság ügyvédje által előterjesztett bizonyítékok súlyát. Az ügyek összefoglalása egyenként öt percet vett igénybe. Azután Wegener kapitányon volt a sor, hogy ismét megszólaljon.
– Miután meghallgattuk a bizonyítékokat, a bíróság tagjai ítéletet hoznak, titkos szavazással, írásban. A büntetőbírósági ügyvéd osztja ki és szedi össze a szavazócédulákat.
Az egész egy percet sem vett igénybe. Az ügyész az öt bírósági tag mindegyikének átadott egy darab papírt. A bíróság minden tagja a vádlottra pillantott, mielőtt lejegyezte volna szavazatát. Az ügyész összeszedte a szavazatokat, és olyan ügyesen keverte össze őket, mint egy ötéves gyerek aki játékkártyákkal matat, majd átadta a paklit a kapitánynak. Wegener széthajtogatta a lapokat, és maga elé tette őket az asztalra. Mielőtt megszólalt volna, valamit felírt a jegyzettömbjére.
– A vádlott feláll, szemben a bírósággal. Doe úr, van-e valami mondanivalója, mielőtt közlöm az ítéletet?
A férfi nem szólt semmit, arcán derűs, hitetlen kifejezés ült.
– Helyes. A bíróság szavazott, tagjainak kétharmada bűnösnek találta, és kötél általi halálra ítéli. Az ítéletet egy órán belül végrehajtják. Isten irgalmazzon az ön lelkének. A bíróság berekesztve.
– Sajnálom, uram – közölte ügyfelével a védő. – Maguk nem közöltek velem valami sokat, amivel dolgozhattam volna.
– Azonnal szerezzenek nekem ügyvédet! – vicsorgott Doe úr.
– Uram, magának most nem ügyvédre van szüksége, hanem papra. – A mondottakat hangsúlyozandó, Riley még karon is fogta.
– Gyerünk édes, randid van a kötéllel. – A férfit kivezették a szobából.
A másik fogoly, James Doe mindvégig lenyűgözve és hitetlenkedve figyelte az egész eljárást. A hitetlenség még kiült vonásaira, mindenki láthatta, de ez már olyasféle hitetlenség volt, amit annak az arcán láthatnak, aki oda van kötözve egy robogó vonat elejére.
– Megértette mi folyik itt? – kérdezte a hadnagy.
– Ez az egész lehetetlen – mondta a fogoly, hangja nem volt meggyőző, különösen előző megnyilvánulásaihoz képest.
– Hé, ember, nem figyel? Nem közölték magukkal, hogy maguk közül néhányan csak úgy, valahogy eltűnnek itt kinn a tengeren? Ezt mi már majdnem hat hónapja csináljuk. A börtönök teljesen megteltek, és a bírók nem nagyon akarnak foglalkozni vele. Ha elkapunk valakit, és megvan a szükséges bizonyítékunk is, hagyják, hogy a tengeren magunk rendezhessük el a dolgokat. Nem mondta meg maguknak senki, hogy a szabályok egy kicsit megváltoztak?
– Nem tehetik meg! – üvöltötte.
– Úgy gondolja? Most mondok valamit. Körülbelül tíz perc múlva felviszem a fedélzetre, és ott láthat valamit. Azt mondom, ha nem működik együtt velünk, nem baszakodunk magával sokáig. Unjuk már. Miért nem ül le szépen és gondolja át az egészet, és amikor eljön az ideje majd látni fogja, mennyire gondoljuk komolyan. – A hadnagy töltött magának egy csésze kávét hogy azzal is múljon az idő, és egy szót sem szólt ügyfeléhez. Amikor végzett a kávéval, ismét kinyílt az ajtó.
– Mindenki a fedélzetre, megtekinteni a ki végzést – közölte Oreza.
– Gyerünk, Doe úr. Ezt meg kell néznie. – A hadnagy karon fogta és kivezette. Rögtön az étkező ajtaja mellett volt egy létra, amely felfelé vezetett. A létra egy szűk átjáróhoz vezetett, és mindkét férfi a tat felé tartott, a hajó kihalt helikopterfedélzetére.
A hadnagyot Rick Alisonnak hívták. A New York állambeli Albanyból származott, fekete fickó volt, és a hajó navigátora. Minden este hálát adott Istennek, hogy Red Wegener alatt szolgálhat, aki messze földön a legjobb parancsnok. Gondolt már rá egyszer-kétszer hogy kilép a szolgálatból, de most úgy tervezte, hogy amíg csak lehet, marad. Hátravezette Doe urat, körülbelül tíz méterre a látványosságtól.
A tenger már valóban viharos volt. Több mint harminc csomósra saccolta a szelet, és a tenger hullámait három-négy méteresre. A Panache huszonöt fokos szögben imbolygott jobbra és balra, ide-oda, mint a mérleghinta. Alison emlékezett rá, hogy O'Neilé a figyelés, és remélte, hogy Owens rajta tartja a szemét a fiún. Az új zászlós elég hasznos kölyök, de még mindig sokat kell tanulnia a hajó irányításáról – gondolta a navigátor, aki csupán hat évvel volt idősebb nála. A villámlás alkalmanként megvilágította a fedélzetet és a tengert. Az eső összefüggő szőnyegként zuhogott, a cseppek éles szögben érték a fedélzetet, és a szél elég kemény volt ahhoz, hogy az esőcseppek szúrják az arcukat. Mindent összevetve olyan éjszaka volt ez, amire Edgar Allan Poe megnyalná mind a tíz ujját. Körös-körül semmi fény, bár a hajó fehér festéke kísérteties körvonalakat vetített elébük. Kíváncsi volt rá, hogy Wegener az időjárás miatt döntött-e úgy, hogy az egészet végigviszi, vagy csupán szerencsés egybeesésről van szó?
Ott volt a kötél. Valaki már rácsúsztatta a hajó rádióárbocának végére. Bizonyára jó szórakozás lehetett – gondolta. Feltehetően Riley volt. Ki más lehet annyira őrült, hogy megpróbálja?
Ezután megjelent a fogoly is. Keze továbbra is össze volt bilincselve. A kapitány és még egy tiszt lépett előre. Wegener mondott valami hivatalosat, de nem lehetett hallani, hogy mit. A szél csak úgy fütyült a fedélzeten, és az árbocszerkezeten néhány kötél imbolygott. Ó, hát ez az, amit Riley csinált kapcsolt Alison. A felhúzókötelet használta segédkötélnek, hogy az egycollos kenderkötelet átvigye a blokkon. Még Riley sem elég bolond ahhoz, hogy ebben az időben felmásszon az árboc tetejére.
Azután fények gyulladtak. A fedélzeti reflektorok voltak, amelyeket arra használnak, hogy segítsék a helikoptert rárepülésekor. Elsősorban az esőt világították meg, de némiképpen kitisztult az egész jelenet. Wegener mondott még valamit a fogolynak, akinek az arca továbbra is pimasz és hetyke volt. Még mindig nem hiszi el – gondolta Alison, és kíváncsi volt, hogy megváltozik-e. A kapitány megrázta a fejét, és hátralépett. Riley a férfi nyaka köré helyezte a hurkot.
John Doe arckifejezése ekkor megváltozott. Még mindig nem tudta elhinni, de a dolgok hirtelen komolyra fordultak. Öt ember gyűlt össze a kötél szabad végénél. Alison majdnem elnevette magát. Tudta, hogy így fogják csinálni, de nem várta, hogy a kapitány addig elmenjen...
A végső lökést a fekete csuklya adta meg. Riley elfordította a foglyot, hogy a tat felé nézzen, Alison és a barátja felé. És most végül az egész eljutott Doe úr tudatáig.
– „Neeeee!”
Az üvöltés iszonytató volt, kísérteties kiáltás, megfelelt az időjárásnak és a szélnek, talán jobban is, mint ahogyan bárki remélhette. Térde a várakozásnak megfelelően összecsuklott. A kötél szabad végénél elhelyezkedők megragadták, és hátrafelé szaladtak. A fogoly lábai felemelkedtek a fekete fedélzetről, amint a teste az ég felé ugrott. A lábak néhányszor kirúgtak, majd megálltak, mielőtt a kötelet egy oszlopon rögzítették volna.
– Nos, ennyi – mondta Alison. Karon fogta a másik Doe urat, és előrevezette. – Most magán a sor, cimbora.
A villámlás közelről világította meg a fedélzetet, amikor elérték a lefelé vezető ajtót. A fogoly lába a földbe gyökerezett, még egyszer feltekintett. Ott lógott a cimborája. A teste elernyedve úgy himbálódzott, mint az inga a rúd alatt, és olyan halott volt ott, az esőben, amennyire csak valaki halott lehet.
– Most már hisz nekem? – kérdezte a navigátor, amint befelé húzta. Doe úr nadrágja már amúgy is átnedvesedett a zuhogó esőben, de most már másvalamitől is ázott.
Először is megszárítkoztak. Mire a bíróság újra összeült, mindenki átöltözött. James Doe a parti őrség kék színű overalljában virított. Bilincsét levették. Egy csésze forró kávé is őrá várt a védelem asztalán. Azt is észrevette, hogy Oreza már nem az asztal végénél ül, Riley pedig nincs az étkezőben. A légkör kevésbé volt feszült, de ezt a fogoly alig vette észre. James Doe minden volt, csak nyugodt nem.
– Alison úr – szólalt meg a kapitány –, javasolnám, hogy tárgyaljon az ügyfelével.
– Ez az egész olyan egyszerű, cimbora – mondta Alison. – Vagy beszél, vagy lóg. A kapitánynak teljesen mindegy, hogy az egyik vagy a másik. Indulásnak: Mi a neve?
Jesús beszélni kezdett. A bíróság tagjai közül az egyik tiszt felkapott egy hordozható kamerát – ugyanazt, amit a másik hajón használtak – és felkérte, hogy kezdje újból.
– Oké, van tudomása róla, hogy nem köteles bármit is mondani? – kérdezte valaki. A fogoly alig figyelt rá, és a kérdést meg kellett ismételni.
– Ja, rendben, értettem, oké? – válaszolta anélkül, hogy fejét elfordította volna. – Nézzék, mit akarnak tudni?
A kérdéseket természetesen már leírták. Alison, aki egyben a hajó jogásza is volt, módszeresen haladt végig a listán. A válaszokat lassan olvasta, hogy minden érthető legyen, s mindvégig a kamerára meredt. A kihallgatás mintegy negyven percig tartott. A fogoly gyorsan beszélt, de tényszerűen, és nem is figyelt az őt fürkésző tekintetekre.
– Köszönjük a közreműködését – közölte Wegener, amikor összefoglalta a történteket. – Megpróbáljuk a maga esetében a dolgokat egy kicsit kedvezőbben nézni. Természetesen a kollégájáért már nem tehetünk túl sokat. Megértette ezt, ugye?
– Neki már mindegy, azt hiszem – válaszolta a férfi, és a helyiségben mindenki fellélegzett.
– Majd beszélünk az ügyésszel – ígérte a kapitány. – Hadnagy, visszaviheti a foglyot a zárkába.
– Igenis, uram. – Alison kivezette a foglyot a helyiségből, a kamera követte őket. Amikor azonban elértek a lefelé vezető létrához, a fogoly megbotlott. Nem látta a kezet, ami ezt előidézte, és nem is lett volna rá ideje, mert egy másik, láthatatlan kéz lesújtott a nyakára. Ezután Riley szép módszeresen eltörte az eszméletlen férfi alkarját, Oreza pedig éterbe mártott rongyot szorított a szájára. A fedélzetmester és a vitorlamester hátravitték a gyengélkedőbe, ahol a hajó orvosa sínbe tette a kart. Egyszerű törés volt, nem igényelt különösebb ellátást. Sértetlen karját kikötötték a vaságyhoz, és hagyták elaludni. A fogoly sokáig aludt. Reggelit hoztak be neki az étkezőből, és megengedték hogy tisztálkodhasson, mielőtt megérkezik a helikopter. Oreza jött érte, felvezette a fedélzetre, majd hátra, a helikopter leszállóhelyhez, ahol ott találta már Rileyt, aki a másik foglyot adta át a helikopternek. James Doe – kiderült, hogy a valódi neve Jesús Castillo – igencsak figyelemreméltónak találta, hogy John Doe – Ramón José Capati – életben van. A DEA-ügynökök a lehető legmesszebb ültették őket egymástól, és utasításuk volt rá, hogy tartsák távol egymástól a foglyokat. Az egyik már vallott – magyarázta a kapitány, és meglehet, hogy a másik nem nagyon örül ennek. Castillo le sem vette a szemét Capatiról. Csodálkozását rettegés váltotta fel, attól félt, hogy az ügynökök – akik örültek, hogy valaki vallomást tett egy főbenjáró bűnügyben – úgy döntenek, hogy nem is tartják őket annyira távol egymástól, amennyire a körülmények megengedik. Velük volt az összes tárgyi bizonyíték és több videofelvétel is. Wegener figyelte, ahogy a parti őrség Dolphin helikoptere felemelkedik, és azon tűnődött, hogyan vélekednek majd a parton az emberek. Suta csend köszöntött be, ami egy ilyen őrült tett után érthető is. Tulajdonképpen most jött rá, hogy mindenre számított. A legénységnek csak nyolc tagja tudta, hogy mi is történt valójában, és azt is tudták, hogy mit kell mondaniuk. Most Wegener oldalán feltűnt az első tiszt.
– Semmi sem olyan pontosan, mint amilyennek látszik, ugye?
– Azt hiszem nem, de meghalt három ártatlan ember. Egy helyett – válaszolt a kapitány. Holtbiztos, hogy a tulajdonos nem volt angyal – folytatta. De hát meg kellett ölni a feleségét és a gyerekeket is? Wegener kifelé bámult a sima tengerre, és nem volt tudatában annak, hogy mit indított el, s hogy ennek következtében hányan fognak meghalni.

 

 

4

Chavez valójában akkor érzet! rá először, milyen szokatlan is ez a munka, amikor a San José-i repülőtérre érkezett. Egy bérelt furgonban hajtottak oda a létesítmény általános kiszolgáló részéhez, ahol már várt rájuk egy sugárhajtású magánrepülő. Ez aztán döfi. „Smith ezredes” nem szállt fel. Mindenkivel kezet rázott, közölte velük hogy majd találkoznak, és visszaszállt a furgonjába. Az összes őrmester felment a gépre, ami inkább látszott vezérigazgatók luxusgépének, mintsem valamelyik repülőgép-társaság tulajdonának. Még stewardess is volt, aki italt szolgált fel. Mindenki lerakta a cuccát és kért egy italt, kivéve Chavezt, aki még ahhoz is túl fáradt volt, hogy a nőt bámulja. Alig vette észre, hogy a levegőbe emelkedtek, és békésen elaludt, még mielőtt a magasba repültek volna. Valami azt súgta neki, hogy addig kell kialudnia magát, amíg megteheti. S ez az elővigyázatosság rendszerint be is válik.

 

Jackson hadnagy sohasem volt még a montereyi létesítményen, de bátyja elmondta merre menjen, s így nehézség nélkül rátalált az O Klubra. Hirtelen magányosnak érezte magát. Bezárta a kocsiját és rájött, hogy ő az egyetlen a környéken, akin egyenruha van. Legalább nem kell sokat vacakolni vele, kinek is tisztelegjen. Hadnagyként szinte mindenkinek tisztelegnie kellett.
– Hello, Timmy! – szólalt meg bátyja, már az ajtón belül.
– Szia, Rob. – A két férfi összeölelkezett. A család nagyon összetart, de Timmy már csaknem egy éve nem látta a bátyját, Robert Jefferson Jackson parancsnokot. Az anyjuk évekkel ezelőtt meghalt. Harminckilenc éves volt, makacs fejfájásra panaszkodott, ledőlt néhány percre, és nem is kelt fel többé. Szélütés vitte el. Csak később jöttek rá, hogy magas vérnyomása volt, melyet nem diagnosztizáltak, pedig oly sok amerikai feketét sújt ez a tünet nélküli betegség. Férje, Hosiah Jackson tiszteletes együtt gyászolt a közösséggel, amelyben együtt nevelték gyermekeiket. De bármily jámbor férfiú volt is Jackson tiszteletes, apa is volt, és a gyermekeknek anyára volt szüksége. Négy évvel később újra megházasodott, elvett egy huszonhárom éves nőt, aki az egyházközségéhez tartozott. Timothy, az első gyermek ebből a második házasságból. Negyedik fiuk az elsőéhez hasonló pályát választott. Robby Jackson, aki Annapolisban végzett, a haditengerészet vadászpilótája lett. Timmyt West Pointba nevezték ki, és jó karriernek nézett elébe a gyalogságnál. Másik bátyja orvos lett, a negyedik pedig politikai ambíciókat dédelgető ügyvéd. Hiába, változnak az idők a Mississippinél.
A megfigyelő csak nehezen állapította volna meg, melyik fiútestvér büszkébb a másikra. Robby. akinek a vállát három aranycsík díszítette, aranycsillagot viselt a mellén, ami azt jelezte, hogy egykor parancsnokként tevékenykedett a tengeren – az ő esetében ez VF-41-et jelentett, vagyis F-14-es Tomcat vadászokból álló századot. Jelenleg a Pentagonnál dolgozik, és jó úton halad afelé, hogy parancsnoka legyen a Carrier Air Wingnek. Timothy viszont már jó néhány éve a család kedvence, de West Point mindezt alaposan megváltoztatta. Tíz centivel volt magasabb a bátyjánál, és legalább tíz kilóval volt nehezebb. Hadosztályának homokóra jelvénye fölött a vállán Ranger megkülönböztető jel díszelgett. Megint ember lett egy kölyökből, a réges-régi módon.
– Jól nézel ki. fiú – jegyezte meg Robby. – Mit szólsz egy italhoz?
– Csak ne túl sokat, jó ideje talpon vagyok már.
– Hosszú volt a nap?
– Hosszú volt a hét, ami azt illeti – válaszolta Tim –, de azért tegnap hunytam egyet.
– Szép tőlük – jegyezte meg az idősebb Jackson, némi apai aggódás érződött a hangjában.
– Hé, ha könnyebb életet kívántam volna magamnak, beléptem volna a tengerészekhez. – A testvérek jókedvűen mentek át a bárba. Robby John Jamesont rendelt, amellyel egy barátja ismertette meg. Tim sör mellett döntött. Az ebéd melletti társalgás családi ügyekkel indult, majd üzleti jelleget öltött.
– Majdnem ugyanaz, mint amit te csinálsz – magyarázta Timmy. – Megpróbálsz a közelébe férkőzni a fickónak, és kifüstölni egy rakétával mielőtt még rájönne, hogy ott vagy. Megpróbálok a közelébe férkőzni és fejbe lőni, még mielőtt észrevenné, hol is vagyok. Tudsz róla, igaz, testvérke? – kérdezte Timmy mosolyogva, melybe némi irigység is vegyült. Robby volt már ott egyszer.
– Egyszer elég is volt – válaszolta komoran Robby. – Azt az egész diliházat az olyan hülyéknek hagyom, amilyen te is vagy.
– Ja, helyes, előző este mi voltunk a zászlóalj előretolt állása. A felvezető csapatom gyönyörűen bejött. Az OPFOR – bocs, az ellenség – a kaliforniai őrség soraiból került ki, főként tankokkal. Nem voltak elég körültekintőek az előkészületek során, és Chavez őrmester még azelőtt bejutott a táborba, mielőtt még az egészre rájöttek volna. Kellene látnod azt a fickót, ahogyan dolgozik. Esküszöm neked Rob, majdnem láthatatlan, amikor az akar lenni. Nehéz dolog lesz helyettesítenünk.
– Mi?
– Ma délután helyezték át. Néhány héten belül úgyis elvesztettem volna, de így még korábban átvitték Fort Benningbe. Ma egyébként egész sereg jó őrmester távozott. – Tim egy pillanatnyi szünetet tartott. – Mindegyik spanyol. Véletlen egybeesés. – További szünet. – Vicces, Leónnak nem kellett volna úgyszintén Fort Benningbe mennie?
– Ki az a León?
– E-6-os őrmester. Benne volt a Ben Tucker-féle szakaszban. Ben és én együtt kergettük a labdát. Ja, és néhány héten belül oktatóként a Rangerek kiképzőhelyére került volna. Kíváncsi vagyok rá, miért távozott ő és Chavez egyszerre? Na de végül is, ez a hadsereg. Hogy tetszik a Pentagon?
– Lehetne rosszabb is – ismerte el Robby. – Még huszonöt hónap, és hála a magasságosnak, végre szabad leszek – magyarázta az idősebbik testvér. Karrierjének abban a szakaszában volt, amikor a dolgok átkozottul lelassulnak. Sokkal több a kiváló ember, mint a betöltendő munkahely. Ugyanúgy, mint a bevetéseknél: az egyik meghatározó tényező a vakszerencse. Látta, hogy Timmynek erről még fogalma sincs.

 

A gép nem egészen háromórányi repülés után landolt, és odagurult a kis repülőtér teherrészlegéhez. Chavez nem tudta, hogy melyik repülőtéren vannak. Csak az verte ki a szeméből az álmot, amikor a gép ajtaját szélesre tárták. Első benyomása az volt, hogy igencsak híján vannak levegőnek. Furcsa megfigyelésnek látszott, úgyhogy megtartotta magának, és az egészet a szunyókálást követő szokásos zavarodottságnak tulajdonította.
– Hol a pokolban vagyunk? – kérdezte egy másik őrmester.
– Majd odakinn megtudjuk – válaszolta a kísérő. – Jól fogjátok magatokat itt érezni. – Mosolya túlontúl elbűvölő volt ahhoz, hogy a mondottakat kétségbe vonják.
Az őrmesterek összeszedték a zsákjaikat, és elhagyták a gépet. Egy furgon várt rájuk. Jó ritka itt a levegő – gondolta Chavez. Ez eddig oké. Nyugat felé nézett, és már rá is jött hogy miért. A napnyugta utolsó ragyogása hegyek csipkézett körvonalát világította meg. Keleti irány, háromórányi repülés, hegyek – azonnal tudta, hogy valahol a Sziklás-hegységben vannak, bár még sohasem járt itt. A furgon kilőtt, de még látta, hogy a repülőgép felé egy tartálykocsi tart. Chavez nem tudta az egészet mire vélni. A repülőgép harminc percen belül újra felszáll. Nagyon kevesen szereztek tudomást róla, hogy valaha is itt járt, és még kevesebben foglalkoznak azzal, hogy miért is járt itt.

 

Clark hotelszobája tetszetős volt, megfelelt a rejtőzködésnek. Tarkójában nyomást érzett, ami arra emlékeztette, hogy még mindig nem alkalmazkodott a magassághoz, de egy Tylenol kapszula elrendezte a dolgot, és tudta, hogy munkája testileg nem lesz megerőltető. Felküldette a reggelit, és csinált néhány bemelegítő gyakorlatot, hogy izmaiból elűzze a görcsöt. A reggeli kocogásra azonban nem szánta rá magát. Végzett, lezuhanyozott és megborotválkozott. Jó volt a kiszolgálás. Amint magára kapta ruháját, megérkezett a reggeli. Kilencre mindennel elkészült. Liften ment le a társalgóba. A kocsi már várta a hotel előtt. A vezető melletti ülésre ült.
– Buenos dias – mondta a sofőr. – Lehet, hogy esni fog délután.
– Van kabátom.
– Lehet, hogy hideg lesz az eső.
– A kabátnak van bélése – jegyezte meg Clark, ezzel zárva le a jelszóváltást.
– Bárki gondolta is ki, elég okos volt – jegyezte meg a másik férfi. – Az előrejelzések szerint esni fog. Nevem Larson.
– Clark. – Nem ráztak kezet. Felesleges lett volna. Larson – amúgy sem igazi név, gondolta Clark – harminc lehetett, sötét hajjal, ami megcáfolni látszott északiasan hangzó vezetéknevét. A helybeliek úgy tudták, hogy Carlos Larson dán apától és venezuelai anyától származik, és repülőiskolát vezet, amire nagy szükség van. Képzett pilóta, aki át is adja amit tud, és nem tesz fel kellemetlen kérdéseket, amit ügyfelei igen helyénvalónak tartottak. Nem is nagyon kellett kérdéseket feltennie, mert a pilóták, különösen a pilótatanulók sokat beszélnek. A memóriája jó volt, kiterjedt minden apró részletre, és szakmai felkészültsége, hozzáértése miatt nagyon sokszor kértek tőle tanácsot. Azt is széles körben hitték róla, hogy saját üzletét néhány keményen illegális repülőút megtételével alapozta meg, majd félig-meddig visszavonult, hogy luxuskörülmények között tengesse életét. Ez a legenda aztán megteremtette a szükséges bizalmat iránta. Az a fajta férfi volt, aki bármit megtesz azért, hogy megszerezze amit akar, és most olyasfajta életet élt, amilyet akart. Ez megmagyarázta a kocsit, a valaha gyártott legnagyobb teljesítményű BNW-t, a drága lakást, a szeretőt, aki az Avianca légikísérője, és tulajdonképpeni feladata: futárkodás a CIA számára. Larson úgy gondolt az egészre, mint valamiféle álom-megbízatásra, mert a stewardess ténylegesen is a szeretője lett – ez pedig olyasfajta mellékes juttatás, ami nem feltétlenül nyerte volna el az ügynökség személyzeti vezetőjének tetszését. Az egyetlen dolog, ami zavarta, hogy állomásfőnöke a kolumbiai telepítést sem ismeri. Larson, aki viszonylag tapasztalatlan ügynök volt-Clarkot meglepte volna, ha megtudja: ez az igazi neve –, eleget tudott arról, hogyan is dolgozik az ügynökség, hogy felfedezze: a külön parancshurkok többnyire különleges műveletet jelölnek. Már tizennyolc hónapja rejtőzködött, és még szinte nem követeltek tőle semmit. Feltehetően Clark érkezése jelzi, hogy az egész nemsokára megváltozik. Elérkezett az ideje, hogy megdolgozzon a fizetéséért.
– Mi a terved mára? – kérdezte Clark.
– Egy kis repülés. Még azelőtt visszajövünk, hogy az idő rosszra fordulna – tette hozzá Larson.
– Tudom, hogy van műszeres előrejelzésed.
– Úgy fogom fel ezt, mint a bizalom megnyilvánulását – mondta a pilóta mosolyogva, miközben a repülőtér felé tartottak. – Természetesen megnézted már a felvételeket.
– Naná, körülbelül három napig. Meglehetősen konzervatív vagyok, úgyhogy szeretem magam megnézni a dolgokat. A térképek és a felvételek nem mondanak el mindent.
– Velem azt közölték, hogy a feladat nem egyéb, csupán egyenesen és szintben kell repülni, keringés vagy zajongás nélkül, nehogy megőrjítsük az embereket. – A repülőiskolában az a szép, hogy gépe mindenütt ott lehet, de ha valaki különösebb érdeklődést mutatna közelebbről meghatározott emberek iránt, fel is jegyezhetnék a nyilvántartási számát, és bejöhetnének a repülőtérre megkérdezni, hogy miért is mindez. A Medellínben lakók azonban nem olyan emberek, akik ilyesfajta kérdéseket tesznek fel. Larson nem félt tőlük. Amióta csak itt tartózkodott tudta, kevés dolog miatt kell aggódnia. De profi volt, és a profik gondosan járnak el, különösen akkor, ha sokáig akarnak élni.
– Úgy látom, minden rendben.
– Clark hasonlóképpen vélekedett. Elég öreg róka volt már ahhoz, hogy csak a szükséges kockázatot vállalja. Éppen elég kemény az is. Csaknem ugyanaz, mint amikor az ember lottózik. Bár az esélyek az ellen szólnak, hogy valaki eltalálja a megfelelő számokat, ha elég régóta játszik, a jó – vagy rossz – számok végül beüthetnek, függetlenül attól, mennyire is volt körültekintő. Ennél a lottónál a nyeremény persze nem a pénz, hanem a jeltelen sír, és azt is csak akkor kapod meg, ha az ellenfelek még emlékeznek a vallásodra.
Nem tudta eldönteni, hogy tetszik-e neki a küldetése, vagy sem. Egyrészt érdekesnek látszott a célkitűzés. Másrészt... De hát nem azért fizetik, hogy ilyesfajta kiértékeléseket végezzen, hanem azért, hogy valamit megtegyen, ha kell. Ez az elsődleges probléma az álcázott tevékenységnél. Az életedet kell kockára tenned mások ítélőképességére hagyatkozva. Persze jó tudni hogy miért is, de a döntéshozók úgy vélik, hogy ha a felderítő tudja miről van szó, attól csak veszélyesebbé válik a feladata. A területen dolgozók persze ezt nem mindig hiszik el. Clarknak is ez volt a problémája.
A Twin-Beech az El Dorado nemzetközi repülőtér általános részlegénél parkolt. A felderítésnek nem volt szüksége különösebben sok információra ahhoz, hogy pontosan felmérhesse, mire is használják a repülőgépet. Túlságosan sok itt a drága kocsi, túlontúl sok a drága repülő, amit persze részben megmagyaráz a kolumbiai dzsentrik jelenléte. Mindez csupán az újgazdagok játéka. Clark hűvösen szemlélődött, arca közömbös érdeklődést mutatott.
– A bűnt jól megfizetik, igaz? – kuncogott Larson.
– És mi van azokkal a szerencsétlenekkel, akik a piszkos munkát végzik?
– Hát én azt is tudom. De csak azt mondom, szép gépek ezek. Ezek a Gulfstreamek – már ellenőriztem őket –, ezek a szép kis repülő madárkák.
– Mibe kerülnek? – kérdezte Clark.
– Egyszer egy bölcs azt mondta, hogy ha meg kell kérdezned az árat, akkor nem engedheted meg magadnak, hogy meg is vedd.
– Ja, igen. – Clark szája mosolyra rándult. De hát bizonyos dolgoknak olyan az ára, amit dollárban nem is lehet mérni. Lassan csak belezökken a küldetéséhez szükséges, megfelelő kerékvágásba.
Larson körülbelül tizenöt percig ellenőrizte felszállás előtt a gépet. Csupán tizenkilenc perccel előbb szállt le vele. Kevés pilóta futott volna végig még egyszer az ellenőrzendők egész listáján, de Larson jó pilóta volt, tehát mindenekelőtt gondos. Clarké lett a jobb oldali pilótaülés, ugyanúgy volt beszíjazva, mint az első alkalommal felszálló tanulók. A napnak ebben az órájában gyenge volt a forgalom, ezért hamar kigurultak a felszálláshoz. Az egyetlen meglepetés a hosszú nekifutás volt.
– A magasság miatt szükséges – magyarázta Larson a fedélzeti rádión keresztül, amint elváltak a betontól. – És ez, egészen kis sebességnél sokkal puhábbá teszi a kormányzást. De nincs semmi probléma. Olyan ez, mintha az ember hóban vezetne autót – csak oda kell figyelni. – Elmozdította a kart, hogy behúzza a futóművet, teljes teljesítményen hagyva a gépet, így érhetik el a leggyorsabban a kellő magasságot. Clark végigpásztázott a műszereken, de nem észlelt semmi rendkívülit, bár furcsállotta, hogy a magasságmérő kétezer méter magasságot jelez, és még mindig ki lehet venni az embereket a földön.
– A repülő balra fordult, északnyugati irányba. Larson megjegyezte, hogy fokozottabban kell figyelni a motor hőmérsékletére is, bár a Continental gyártmányú ikermotoroknál a hűtőrendszereket úgy állították be, hogy erre is gondoltak. Az ország hegygerince felé tartottak. Az ég tiszta volt, és ragyogott a nap.
– Gyönyörű, nem?
– Igen – vetette oda Clark. A hegyeket smaragdzöld fák borították. A lombok még csillogtak az éjszakai esőtől. Clark szakképzett szeme azonban valami mást is kifürkészett. Ezek között a hegyek között nem lenne kellemes dolog a séta. Az egyetlen, amit a terepről el lehet mondani, hogy jó takarást biztosít, tehát könnyű elrejtőzni. A meredek hegyek és a ritka levegő ezt a helyet még keményebbé teszik. Nem tájékoztatták arról, hogy pontosan mi fog történni, de már eleget tudott ahhoz, hogy örüljön: a feladat keményebbik része nem az övé.
Kolumbiában a hegyláncok délnyugat-északkeleti irányban futnak. Larson kiválasztott egy kényelmes hágót az átrepülésre, de a közeli Csendes-óceánról érkező szelek az átkelést mégis kellemetlenné tették.
– Szokj hozzá a zötykölődéshez. A szél ma felerősödik az időjárási front miatt. Itt aztán tényleg forrong minden ezek között a hegyek között. Látnod kellene milyen is, amikor tényleg rosszra fordul az idő.
– Kösz, de inkább nem! Nem igazán jó hely a leszállásra, ha a dolgok...
– Rosszra fordulnak? – kérdezte Larson. – Ezért fordítok akkora figyelmet felszállás előtt az ellenőrizendők listájára. Emellett sokkal több kisebb kifutópálya van odalenn, mintsem képzelnéd. Természetesen nem mindig részesülsz szíves fogadtatásban ha úgy döntesz, hogy valamelyiket igénybe veszed. Ne izgulj! Éppen most raktam új motorokat erre a madárkára, egy hónappal ezelőtt. A régieket pedig eladtam az egyik tanulómnak az ő régi King Airjéért. Most pedig a vámhivatalé magyarázta Larson.
– Nem! Nézd, elvárják tőlem hogy tudjam, miért vesznek leckéket ezek a kölykök. Nem feltételezik rólam, hogy ostoba vagyok, igaz? Így aztán megtanítom őket a szokásos kikerülési taktikákra is. Olvashatsz ezekről bármelyik tisztességes könyvben, persze azt is elvárják tőlem, hogy végre is tudjam hajtani. Pablo nem volt valami nagy az olvasásban, de pokolian jó pilóta. Tényleg nagy kár érte, kedves fickó volt. Ötven kilóval kapták el. Nem beszélt sokat. Itt ez nem meglepő. Tökös kis fickó.
– Mennyire motiváltak errefelé a népek? – Clark már sok bevetést látott és tudta, hogy az ellenséget nem úgy kell számba venni, hogy megszámláljuk a fegyvereit.
Larson, miközben az égre pillantott, elfintorodott. – Attól függ, mit értesz ezen. Ha a „motivált” szót behelyettesítem a „férfias” szóval, akkor körülbelül fedi a lényeget. Tudod, a férfiasság kultusza ilyesmi. Bár megjegyzem, ennek egy része csodálatra méltó. Vicces képzeteik vannak a becsületről. Azok például, akiket ismerek, társadalmilag megfelelően kezelnek engem. Vendégszeretetük lenyűgöző, különösen, ha egy kis tiszteletet mutatsz, amit mindenki meg is tesz. Emellett pedig én nem vagyok üzleti versenytársuk. Arra gondolok, hogy ismerem őket. Én tanítottam meg közülük sokat repülni. Ha anyagi gondjaim vannak, minden bizonnyal odamehetek bármelyikükhöz, hogy segítséget kérjek, és meg is kapom. Olyasmire gondolok, hogy félmillióig jó vagyok készpénzben egy kézfogással – és úgy sétálhatok ki a haciendáról, hogy a pénz ott lapul a táskámban. Természetesen várna rám néhány futárszolgálati repülés, hogy bizonyos dolgokat rendbe tegyek. És sohasem kellene visszafizetnem a pénzt. Ha pedig megszorongatnám őket – nos, átkozottul biztos –, akkor megfizetnének azért is. Megvannak a maguk szabályai. Ha azok szerint élsz, szinte tökéletes biztonságban vagy. Ha nem, jobb ha máris csomagolsz.
– Hallottam már a könyörtelenségükről. És mi van az agyukkal?
– Éppen annyira okosak, amennyire lenniük kell. Amihez meg nincs elég eszük, azt megvásárolják. Meg tudnak venni bármit, bárkit. Ne becsüld alá őket. Biztonsági rendszerük a lehető legmodernebb, olyasmi, amit mi a ICBM-rakétákon helyezünk el – a francba is, talán még annál is jobb! Olyan szorosan őrzik őket, mint mi az elnökünket, de a mesterlövészeiket nem kötik gúzsba az előírások. Azt hiszem a legjobb példa arra hogy mennyire okosak az a tény, hogy kartellt hoztak létre. Felismerték, hogy a bandák közti háborúzás senkinek sem jó, költséges is, ezért laza szövetséget alkotnak. Nem tökéletes, de működik. Azok akik megpróbálnak betörni az üzletbe, többnyire az életükkel fizetnek érte. Medellín az a hely, ahol könnyű meghalni.
– Zsaruk? Bíróság?
– A helyiek már megpróbálkoztak vele. Rengeteg elpatkolt zsaru, rengeteg elpatkolt bíró bizonyítja mindezt – mondta. Larson megrázva fejét. – Ki képes makacsul kitartani, ha nincs semmiféle látható eredmény. Azután vegyük csak a pénzt. Milyen gyakran mondhatja el magáról valaki, hogy elsétálhat egy aktatáskával, amely tömve van százdollárosokkal? Különösen akkor, ha a másik eshetőség – neki magának és a családjának is – a biztos halál. A kartell okos, barátom és türelmes, megvan minden forrása amire szüksége van, és elég könyörtelen ahhoz, hogy még egy veterán nácit-is elijesszen. Mindent összevéve: nem lebecsülendő ellenfél. – Larson a távolban egy szürke foltra mutatott. – Az ott Medellín. Mi vagyunk a Drog – ez az egész, semmi egyéb nincs ebben a völgyben fekvő városkában. Egy atombomba mondjuk le tudná rendezni a dolgokat, olyan két megatonnásra gondolok, a levegőben robbantva, ezer-ezerötszáz méter magasan. De kíváncsi vagyok rá, hogy az ország többi része vajon mit szólna hozzá...?
Clark Larsonra pillantott. Itt él, sokakat ismer a helybeliek közül, néhányat még kedvel is, ahogyan mondta. Irántuk érzett gyűlölete azonban alkalmanként átszüremlik profi tárgyilagosságán. A legjobb fajtája a kettősségnek. Clark úgy gondolta, hogy ennek a fickónak van még jövője az ügynökségnél: ész és szenvedély. Ha tudná, hogyan kell a kettőt megfelelő egyensúlyban tartani, elmehetne bárhová. Clark a táskájába nyúlt a fényképezőgépért és a látcsőért. Érdeklődése nem a városra irányult.
– Szép hegyek, igaz?
A kábítószeres maffiák főnökei egyre inkább a biztonságban érdekeltek. A város körüli hegytetőkről mindenütt eltávolították a fákat. Clark tucatnyi új házat fedezett fel. Házak – gondolta prüszkölve. Sokkal inkább kastélyok. Fallal körülvett erődítmények. Óriási lakóépületek, körülkerítve, s a kerítést több száz méteres körzetben lecsupaszított, meredek emelkedők övezik. Ami az olasz falvak és a bajorországi kastélyok festőiségét adja, az mindig az elegáns elhelyezés. Mindig egy dombnak vagy hegynek a tetején. Még belegondolni is izzasztó abba a temérdek munkába, amit egy ilyen gyönyörű helybe belefeccölnek: a fák letárolása, az óriási kőtömbök felvonszolása a lejtőkön és végül a mérföldekre elnyúló környék áttekinthetősége. A kastélyok és a falvak azonban nem kedvtelésből épültek ezekre a helyekre, ahogy ezek a házak sem. A magasság azért fontos, hogy senki se tudja őket észrevétlenül megközelíteni. A házak körüli megtisztított talaj az – katonai meghatározás szerint: a hatásos kiküszöbölési zóna –, amin belül tisztán dolgozhatnak az automata fegyverek. Minden házhoz egyetlen út vezet fel, egyetlen kapuhoz. A gyors távozás érdekében minden háznak van helikopter-leszállópályája. A házakat körülvevő kerítés fala mindenütt kőből készült, ami bármilyen golyót megállít, ötvenes kaliberig. A kőfalak mentén belül kavics- vagy betonösvény vezet; az őrök útvonala. Egy századnyi képzett gyalogosnak sem volna könnyű ostrommal bevennie e haciendák valamelyikét. Esetleg helikoptertámadás, amelyet aknavetők és ágyúnaszádok... Krisztusom gondolta magában Clark: Mi a fenéről beszélsz?
– Mi van a házak tervrajzaival?
– Nem probléma. Három építővállalat tervezte mindet. Azért a biztonság nem annyira jó odalenn. Voltam már egy partin az egyikben, éppen két héttel ezelőtt. Azt hiszem ebben nem különösebben okosak. A rongyrázást azt szeretik ebben is. Meg tudom szerezni neked a tervrajzokat. A műholdak pedig föntről be tudj ák mérni az őrség erősségét, a járművek garazsírozását, minden ilyesmit.
– Az biztos – mosolyodott el Clark.
– Meg tudod mondani pontosan, miért vagy itt?
– Nos, azt akarják, hogy kiértékeljem a terep fizikai jellemzőit.
– Azt látom. A pokolba is, ezt emlékezetből meg tudnám csinálni. – Larson kicsit sértve érezte magát, amiért nem őt kérték fel erre a feladatra.
– Tudod hogy van ez Langleyben – jegyezte meg Clark, aki hozzászokott már ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja a megjegyzéseket.
Pilóta vagy – de ezt Clark csak magában tette hozzá. Sohasem cipeltél még hátizsákot a dzsungelben. Én viszont igen. Ha Larson ismerte volna a másik férfi múltját, több mindent kitalálhatott volna, de hát Clark tevékenysége nem volt széles körben ismeretes. Tulajdonképpen alig tudtak róla bármit is.
– Muszáj tudnunk, Larson úr – mondta egy pillanattal később Clark.
– Értettem – jegyezte meg megadóan a pilóta.
– Tegyünk még egy kört, hogy fényképezhessek.
– Előbb visszamegyünk a reptérre. Azt akarom, hogy az egész dolog jól nézzen ki.
– Jó, hát legyen – egyezett bele Clark.

 

– Mi van a finomítókkal? – kérdezte Clark, miután visszafordultak El Dorado felé.
– Innen többnyire délnyugatra helyezkednek el – válaszolta Larson, a Beecht kikormányozva a völgyből. – Én még sohasem láttam egyet sem. Az üzletnek ebben a részében nem vagyok benne, és ezt tudják is rólam. Ha ezt is ki akarod kémlelni, éjszaka kell mászkálnod, infraberendezéssel, de nagyon nehéz a nyomukra akadni. A pokolba is, hordozhatók, könnyen felállíthatók és mozgathatók. Az egész felszerelést felpakolhatod egy közepes teherautóra, és másnap felállíthatod tíz mérfölddel arrébb.
– Azért annyi út nincs...
– Mi a fenét fogsz csinálni, átkutatsz minden teherautót, ami csak feltűnik? – kérdezte Larson. – Amellett emberekkel is cipeltethetik, ha úgy akarják. Itt olcsó a munkaerő. Az ellenfél okos és jól alkalmazkodik.
– Mennyire van bevonva a helyi hadsereg? – Clarkot természetesen kimerítően tájékoztatták, de azt is tudta, hogy a helyi értékelés nem feltétlenül egyezik Washingtonéval. Lehet, hogy pontosabb.
– Megpróbálták már. A legnagyobb probléma fenntartaniuk a haderőt. Helikoptereik idejük húsz százalékát sem töltik a levegőben, ami azt jelenti, hogy nem végeznek különösebben sok tevékenységet, s ha valakit eltalálnak, nagyon gyorsan kap orvosi ellátást – ez pedig árt a teljesítménynek. És gondolhatod, mit fizet a kormányzat egy századosnak. Ezek után képzeld el, hogy valaki összetalálkozik egy helyi bárban azzal a századossal, fizet neki egy italt, és elbeszélget vele. Közli vele, hogy holnap este ott kellene lennie a rá eső szektor délnyugati sarkában – nos bárhol, csak nem az északkeleti szektorban, oké? Ha úgy dönt, hogy a ráeső terület egyik részét végigjárőrözi, míg a másikat nem, százezer dollár üti a markát. Oké, a másik oldalnak van elég pénze, megfizethetik előre csupán azért, hogy lássák: együttműködik-e. Egyfajta beruházás. Aztán ha úgy vélik, hogy megvásárolható, akkor megegyeznek egy kisebb, de rendszeres fizetésben. Ugyanakkor a másik oldalnak elegendő terméke van hozzá, hogy hébe-hóba megengedjenek neki egy-egy igazi beszívást, és ahhoz is, hogy ha egyszer már tudják hogy a pacák az övék, akkor az övék is maradjon. Egy szép napon ez a százados előrelép a ranglétrán és ezredes lesz, aki sokkal nagyobb térséget ellenőriz... Nem azért, mert rossz emberek, hanem csak azért, mert a dolgok olyan kibaszottul reménytelenek. A jogi intézmények idelenn nagyon törékenyek, és – a pokolba is – nézd csak meg hogyan állnak a dolgok odahaza, az Isten szerelmére. Én...
– Nem kritizálok senkit sem, Larson – mondta Clark. – Nem mindenki vállalkozhat reménytelen küldetésre, és nem mindenki csinálja végig. – Elfordult, hogy kitekintsen az ablakon, majd elmosolyodott. – Egy kicsit bolondnak kell lennie ehhez az egészhez.

 

 

5

Chavez fejfájással ébredt, ami eleinte velejárója az itteni ritka levegőnek. A fájdalom a szemek mögül indul, és szétsugárzik a fejben. A hadseregben eltöltött évek során mindig az ébresztő előtt néhány perccel ébredt. Az álomból az ébrenlétbe való lassú átmenet elviselhetőbbé tette számára a felébredést is. Fejét balra, majd jobbra forgatta, saját környezetét szemlélve a narancsszínű fényben, amely a függöny nélküli ablakokon szűrődött át.
Az épületet bárki, aki nem élt még ilyen helyen, kaszárnyának nézné. Chavez szerint inkább vadásztáborra hasonlított, és sejtése közel járt az igazsághoz. Megítélése szerint mintegy kétszáz négyzetméternyi terület volt a barakkban, és összesen negyven különálló fémvázas hálóhelyet számlált össze, mindegyiken vékony, közlegénynek kijáró matraccal és barna takaróval. A lepedőket azonban a sarkukon gumírozták, s ezért úgy vélte, hogy itt feltehetően nem lesz semmiféle pattogós körlet, ami részéről rendben is volt. A padló csupasz viaszolt fenyő volt, és a boltíves mennyezetet – a kikészített főtartók helyett – legyalult fenyőfa törzsek támasztották alá. Tudta, a vadászati idényben gazdag emberek sokat fizetnek érte, hogy ilyen helyen lakhassanak. Hatásos bizonyítékaként, hogy a pénz senkinél sem jár együtt az ésszel. Chavez végtére is nem szerette a kaszárnyaéletet, és az egyetlen oka, amiért nem kért magánszállást Ford Ordban vagy annak környékén, az volt, hogy a Corvette-re spórolt. Minden ágy lábánál eredeti katonaláda állt.
Arra gondolt, hogy felkönyököl és kitekint az ablakon, de tudta, hogy ehhez még túl korán van. Autóval két óráig tartott az út a repülőtértől, és érkezés után mindenkinek kijelölték a hálóhelyét. A helyiség tele volt alvó, horkoló emberekkel. Természetesen katonákkal, így csak a katonák tudnak horkolni. Mindig is rossz előjelnek tartotta: fiatalemberek csak akkor tudnak este tíz után ilyen jól aludni és horkolni, ha ki vannak merülve. Ez nem üdülőhely. Végtére is nem meglepetés.
Az ébresztőt elektromos csengő szolgáltatta, az a fajta volt, ami olcsó ébresztőórákhoz társul. Mindenesetre ez jó hír. Nincs semmiféle kürt, utálta reggelente a kürtöket. Ugyanúgy, mint a legtöbb profi katona, Chavez is ismerte az alvás értékét, és az ébredés sohasem volt számára különösebben élvezetes. A testek azonnal megmoccantak az ébredéskori szokásos zsörtölődés és káromkodás kísérőjeként. Lelökte magáról a takaróját, és meglepetéssel tapasztalta, hogy mennyire hideg a padló.
– Ki vagy? – kérdezte a mellette fekvő, miközben a padlót bámulta.
– Chavez, törzsőrmester. Bravo, a 17. hadosztály 3. zászlóaljától.
– Vega. Én is ugyanonnan. Parancsnoki század, a 22-esektől. Most éjszaka jöttél?
– Ja. Mi van itt?
– Nos, valójában én sem tudom, de tegnap merevre futtattak bennünket – jegyezte meg Vega törzsőrmester. Kinyújtotta a kezét. – Julio.
– Domingo, Hívj Dingnek.
– Hová valósi vagy?
– Los Angelesbe.
– Én Chicagóba. Gyere. – Vega fölemelkedett. – Itt az egyik jó dolog az, hogy akkor van meleg vized amikor csak akarod, és nem leselkedik rád házmesterként Miki egér. S még ha azt a kibaszott fűtést is bekapcsolnák éjszakára...
– Hol a pokolban vagyunk?
– Colorádóban. Ennyit már tudok. Bár ez nem sok. – A két őrmester csatlakozott a zuhanyozó felé tartók összeverődő csoportjához.
Chavez kíváncsian körültekintett. Senki sem viselt szemüveget. Mindenki elég jól nézett ki, még azt a tényt is számba véve, hogy katonákról van szó. Páran közülük nyilvánvalóan body buildingeztek, de a legtöbbjük, akárcsak Chavez, az a fajta hosszútávfutó, aki sovány, de szívós és izmos. A másik dolog amit csakhamar észrevett, az az volt, hogy mindannyian dél-amerikaiak.
A zuhany segített. Tetszetős, magas, ropogós törülközőhalom várta őket és elegendő mosdó, hogy mindenkinek legyen helye a borotválkozáshoz. És a budiknak még ajtaja is van. A ritka levegőt leszámítva vannak itt rejtett lehetőségek – vidult fel Chavez. Bárki is a parancsnok, huszonöt percet adott arra, hogy összekapják magukat. EZ pedig már-már civilizált dolog.
6 óra 30-kor azonban rögvest vége szakadt a civilizációnak. Az emberek bebújtak egyenruhájukba, beleértve a nehéz csizmákat is, és kimentek a szabadba. Chavez négy, sorban álló férfit pillantott meg. Ők lesznek a tisztek, elárulja őket a testtartásuk és az arckifejezésük. E mögött a négy mögött állt még egy idősebb férfi, aki szintén úgy nézett ki, és úgy is viselkedett, mintha tiszt volna, de... nem egészen – jegyezte meg magában.
– Hová menjek? – kérdezte Vegától.
– Maradj mellettem. Harmadik raj, Ramirez kapitány. Kemény mama, de jó apa. Remélem, szereted a futást.
– Próbálok nem rád szarni – válaszolta Chavez.
– Én is ezt mondtam – vigyorgott a másik.
– Jó reggelt, emberek! – mennydörgött alá az idősebbik tiszt hangja. – Azoknak, akik nem ismernének, Brown ezredes vagyok. Újonnan jöttek, Isten hozta magukat ezen a mi kis hegyi búvóhelyünkön. Mindenki eljutott már a megfelelő rajához, és mindenki tájékoztatására közölném, hogy ezzel a bevezető szakasznak vége. Ez az egész csapat.
Nem lepte meg Chavezt, hogy Brown az egyetlen, aki nyilvánvalóan nem dél-amerikai származású. De nem tudta miért nincs meglepődve. Négy másik a gyülekezet felé tartott. Oktatók. Mindig meg lehet mondani a tiszta, fehér trikóikról és az önbizalomról, hogy bárkit bele tudnának dolgozni a földbe.
– Remélem, mindenki jól kialudta magát – folytatta Brown. – A napot egy kis testgyakorlással kezdjük...
– Naná – motyogta Vega –, nem marad más hátra, mint hogy reggeli előtt feldobom a talpam.
– Mióta vagy itt? – kérdezte suttogva Ding.
– Második napja. Jézusom, remélem később könnyebb lesz. A tisztek már legalább egy hete itt vannak, a futás után ugyanis nem okádnak.
– ...és egy szép kis hárommérföldes kocogás a hegyek között – fejezte be Brown.
– Nagy dolog – jegyezte meg Chavez.
– Én is ezt mondtam tegnap – válaszolta Vega. – Hála Istennek, leszoktam a dohányzásról.
Ding nem tudta, mit mondjon erre. Vega is a 10. hadosztálytól jött, a könnyűgyalogosoktól, és ugyanúgy mint ő, képes arra, hogy egész nap rohangáljon egy huszonöt kilós borjúval a hátán. A levegő viszont meglehetősen ritka, eléggé ritka ahhoz, hogy Chavez feltegye magának a kérdést: milyen magasan is lehetnek.
A szokásos napi tucattal kezdték, és az ismétlések száma nem is volt olyan rossz, bár Chavez azon kapta magát, hogy egy kicsit megizzadt. A futás végül megsejtette vele, hogy kemény dolgok következnek. Amikorra a nap a hegyek mögé emelkedett, nagyjából már érezte miféle országba keveredett. A tábor egy völgy alján bújt meg, és talán húszhektárnyi, majdnem lapos földterületből állt. Minden más függőlegesnek látszott, satnya kinézetű, kicsiny fenyőfákkal megszórtan. amelyek sohasem nőnek elég magasra ahhoz, hogy előléptessék őket karácsonyfának. A négy raj, melyek mindegyikét oktató és százados irányított, különböző irányban mozgott felfelé, a hegyoldalba vágott ösvényeken. Az első mérföldön Chavez becslése szerint – több mint kétszáz métert kaptattak fölfelé, miközben kanyargós útjuk számos forduló után egy sziklás domb felé vezetett. A kiképző nem vette magának a fáradságot, hogy gondoskodjék a szokásos énekről, amely az alakzatban futást általában kíséri. Amúgy sem volt szó igazi alakzatról, egyszerűen csak egyes sorokban futottak, és megpróbáltak lépést tartani azzal az arc nélküli robottal, akinek fehér inge a megsemmisülés felé irányította őket Chavez, aki az utolsó két évben mindennap legalább három mérföldet futott, most már az első után levegőért kapkodott. Azt akarta mondani, hogy „alig van itt valami kibaszott levegő!” de nem akarta pazarolni a drága oxigént; minden egyes molekulájára szüksége volt. Az oktató a dombnál megállt, hogy megbizonyosodjék róla, mindenki odaért, és Chaveznek egy helyben kocogva végre lehetősége nyílt arra, hogy megbámulja a fényképre kívánkozó hasadékot, amely igazán szép volt így a reggeli nap fényében. Csak egyetlen gondolata volt azzal kapcsolatban, hogy innen több mint negyven mérföldnyire el lehet látni, az, hogy az egészet nyomban le is kell futnia.
Istenem, azt hittem, formában vagyok!
A pokolba, igenis formában vagyok!
A következő mérföld keleti irányban követte nyomon a gerincvonalat. A napfény annyira bántotta a szemüket, hogy alig láttak. Vigyázniuk kellett. Keskeny az ösvény, és ha félrelépnek, fájdalmas lesz a bukás. Az oktató fokozatosan gyorsította az iramot, vagy legalábbis úgy érezték, amíg végül egy újabb dombnál ismét meg nem állt.
– Dolgozzanak a lábak! – reccsent rá azokra, akik lépést tartottak. Van ott két lemaradó, mindkettő újonc – gondolta Chavez –, csak húsz méterre vannak. Már látta arcukon a szégyent és az eltökéltséget, hogy akkor is behozzák őket. Oké emberek, innentől már lefelé visz az út.
Így is volt többnyire, de ettől csak veszélyesebb lett az egész. Az oxigénhiány okozta kimerültségtől gumiszerűek voltak a lábaik, és igencsak össze kellett szedniük magukat lefelé haladtukban, amikor a lejtő hirtelen veszélyesen meredekre váltott, jó sok mozgó kődarabbal. Itt aztán az oktató lassított az iramon biztonsági okokból, ahogyan sejtették is. A kapitány hagyta elhaladni az embereket és hátrafelé ment, hogy szemét rajta tartsa a dolgokon. Már látták a tábort. Öt épület. Füst szállt föl egy kéményből, ami reggelit ígért. Chavez megpillantotta a helikopterleszállót, féltucatnyi járművet – mindegyik négykerék-meghajtású – és egy olyan térséget, amely leginkább lőtérre emlékeztetett. Nyoma sem volt a környéken egyéb emberi lakóhelynek, és az őrmester felfedezte hogy még az előbbi, sokkal szélesebb szemhatáron sem mutatkozott semmiféle épület öt vagy hat mérföldnél közelebb. Nem volt nehéz kitalálni miért olyan ritkán lakott ez a terület. De nem volt különösebben sok ideje vagy ereje arra, hogy mélyenszántó gondolatokra jusson. Szemét az ösvényre szegezte, és arra összpontosított, hová teszi a lábát, s hogy milyen az üteme. Kiválasztott magának egy helyet az egyik eltökélt lemaradó mellett, és rajta tartotta a szemét. Chavez már úgy gondolt a többiekre, mintha a saját raja volna, és a katonák többnyire amúgy is megkeresik egymást. De ez a férfi rákeményített. Fejét magasra tartotta, kezét szorosan, eltökélten ökölbe szorította, és lélegzéskor erőteljesen kifújta a levegőt. Céltudatosnak látszott. – Végül egyenesre váltott az ösvény, a tábor közelébe értek. A túlvégről másik csoport közeledett.
– Emberek, sorakozó! – Ramirez kapitány első alkalommal kiáltotta el magát. Elengedte embereit, és átvette az oktatótól az irányítást, aki félreállt, hogy utat engedjen nekik. Chavez megjegyezte, ez a szarházi még csak nem is izzad. A harmadik raj kettős sorba verődött a tiszt mögött.
– Rajt! Lépés indul! – Mindenki felvette a szokásos menetütemet, ami valamelyest enyhítette a tüdők és a lábak igénybevételét, közölte velük, már kapitányuk irányítása alatt állnak, és emlékeztette őket arra, hogy még mindig részei a hadseregnek. Ramirez a barakkok előtt parancsolt oszoljt. A kapitány azonban nem utasította őket hogy énekeljenek. Ez azt bizonyítja, okos – gondolta magában Chavez – elég okos ahhoz, hogy tudja: senkiben sincs már elég szufla. Juliónak valószínűleg igaza van Ramirez feltehetően jó főnök.
– Raj állj! – fordult meg Ramirez. – Pihenj, emberek! Ugye nem is volt olyan rossz?
– Madre de Dios! – szólalt meg valaki hátul csendesen. A hátsó sorok egyikében egy őrmester hányni próbált, de nem jött föl neki semmi.
– Rendben. – Ramirez az embereire vigyorgott. – A magasság egy kicsit kemény. Én már két hete itt vagyok. Maguk is gyorsan hozzászoknak majd. Két hét múlva napi öt mérföldet fogunk futni hátizsákkal, és még jól is fogják érezni magukat tőle.
– Francokat.
– Chavez egy véleményen volt Julio Vegával, tudván persze, a kapitánynak igaza van. Odaát, a kiképzőtáborban az első nap keményebb volt ennél..., vagy nem?
– Most kicsit lazítunk. Egy órájuk van rá, hogy összeszedjék magukat és megreggelizzenek. Bánjanak csínján a kajával: délután lesz még egy futás. Nyolckor itt gyülekezünk a kiképzésre. Lelépni.

 

– Nos? – kérdezte Ritter.
St. Kitts szigetén, egy régi ültetvényes házának árnyékos verandáján ültek. Clark azon mélázott, mit is ültethettek itt egykor. Talán cukornádat, bár ebből már semmi sem maradt. Ami egykor az ültetvényhez tartozó kúria volt, az ma már úgy fest, mint egy első osztályú kapitalistának és seregnyi szeretőjének a tanyája. Tulajdonképpen a CIA-hoz tartozott. Nem hivatalos konferenciaközpontként, tetszetős búvóhelyként használták: nagyfejű disszidensek eligazítására, valamint egyéb, világibb örömök céljára – magasabb beosztású tisztviselők itt töltötték a szabadságukat. – A háttér-információ meglehetősen pontos volt, de alábecsülte a nehézségeket. Nem kritizálom azokat, akik összeállították a csomagot. Az embernek látnia kell ahhoz, hogy el is higgye. Nagyon kemény ország. Clark nyújtózkodott a fonott székben, és italáért nyúlt. Az ügynökségnél rangban sok szinttel alatta maradt Ritternek, de Clark egyike volt annak a maroknyi CIA-alkalmazottnak, aki egyedi megítélés alá esik. Egyébként is gyakran dolgozott személyesen az igazgatóhelyettesnek, s ez biztosította számára a jogot, hogy jelenlétében kiengedhessen. Ritter nem tisztelte különösebben Clarkot, de tartott tőle.
– Hogy van Greer tengernagy? – kérdezte Clark. James Greer volt az, aki behozta őt a céghez, még sok évvel ezelőtt.
– Nem néz ki valami jól. Legfeljebb pár hónapja van hátra – válaszolta Ritter.
– A fene egye meg. – Clark az italába bámult, majd feltekintett. – Sokkal tartozom neki. Talán az egész életemmel. Nem tehetnek semmit sem?
– Nem, már áttételes. Biztosítják a kényelmét, többet nem tehetnek. Sajnálom. Nekem is barátom.
– Igen uram, tudom. – Clark kiitta az italát, és visszament dolgozni. – Még mindig nem tudom pontosan, mi jár a fejedben, de azt elfelejtheted, hogy a saját házukban kémkedsz utánuk.
– Ennyire kemény a dolog?
– Ennyire-bólintott Clark. Komoly támogatásban részesülő, igazi gyalogságnak való feladat, és még akkor is számolnunk kell veszteségekkel. Abból amit Larson közölt velem egyértelművé vált, hogy a biztonsági csapataik meglehetősen jók. Feltételezem, hogy megpróbálsz néhány embert megvásárolni, de már így is nagyon jól meg vannak fizetve, ezért az egész visszafelé sülhet el. – A tiszt nem kérdezte meg, mi is a valódi feladat. Úgy vélte, arról van szó, hogy becsempésznek néhány alakot az Államokba, akik ajándékcsomagolásban érkeznek meg egy FBI-iroda elé, esetleg egy amerikai bíróságra. Mint mindenki más, ő is pontatlanul becsült. – Ugyanaz a nóta: valakit rajta kell kapni. Megteszik a szokásos óvintézkedéseket: rendszertelen napi menetrend, rendszertelen útvonalak és fegyveres kísérők mindenütt, ahová csak mennek, így aztán ha valakit menet közben akarunk rajtakapni, ahhoz jó felderítés kell, tehát valakinek súgnia kell közülük. Larson éppoly közel van hozzá hogy belterjes legyen mint bárki, akivel eddig dolgoztunk, és mégsem túl közeli. Ha megpróbáljuk még közelebb vinni a tűzhöz, akkor megöljük. Szerzett már nekünk fontos adatokat – Larson nagyon jó gyerek –, és őrült nagy a kockázata, ha most vele próbálkoznánk meg. Feltételezem, hogy a helyiek már megpróbálkoztak vele...
– Megpróbálni megpróbálták. Hatan közülük meg is haltak, vagy eltűntek. Ugyanez a helyzet az informátorokkal is. Sokszor eltűnnek. A helybeliek között mindenütt ott vannak. Nem is tudnak komolyabb tevékenységet folytatni sokáig anélkül, hogy a sajátjaikat ne kockáztatnák. Ami pedig téged illet, már elég régóta csinálod, és ma már bizony nem vállalkoznak annyian önként.
Clark megvonta a vállát, és a tenger felé nézett. A látóhatáron éppen egy fehér törzsű jacht tűnt fel.
– Azt hiszem, nem kellett volna meglepődnöm rajta, mennyire kemények ezek a szarháziak. Larsonnak igaza volt, a gógyit, amivel nem rendelkeznek, egyszerűen megvásárolják. Honnan veszik a konzultánsaikat?
– Nyitott a piac, főként Európából, és...
– Úgy értem, a felderítő profikat. Bizonyára van néhány igazi ügynökük.
– Nos, ott van Félix Cortez. Csak beszélik, de ez a név az elmúlt néhány hónapban már vagy féltucatszor felmerült.
– A DGI ezredese, aki eltűnt – jegyezte meg Clark. A DGI Kuba titkosszolgálata, a szovjet KGB mintájára. Cortez a jelentések szerint a Macheterosszal dolgozott együtt, egy Puerto Rico-i terrorista csoporttal, amelyet az FBI az elmúlt néhány év során a föld alá kényszerített. A Szövetségi Nyomozóiroda letartóztatott egy másik DGI-ezredest, név szerint Filiberto Ojedát is, miután Cortez eltűnt, így aztán úgy döntött, hogy nem tér vissza hazájába. A következő kérdés pedig az, hogy vajon Cortez úgy döntött-e, hogy leteszi a voksot a szabadpiaci rendszer e virágzó ágazata mellett, vagy pedig még mindig kubaiaknak dolgozik. Akárhogyan is van, a DGI orosz kiképzés alatt áll. Főnökei a KGB akadémiáján végeztek. Tiszteletet parancsoló ellenfelek. Bizonyára Cortez is. Ügynökségi aktája olyasfajta zseniről számol be, aki – annak érdekében, hogy információhoz jusson – kompromittálja az embereket.
– Larson tud erről?
– Igen. Egy partin kapta fel a nevet. Természetesen segítene ha tudnánk, hogy a pokolba néz ki Cortez, de semmi egyebünk nincs, csupán egy leírás, amely a Rio Grandétől délre élők felére ráillik. Ne aggódj, Larson tudja hogyan legyen óvatos, és ha bármi rosszra fordulna, van saját repülője, amellyel kijuthat Dodge-ból. Utasításai vannak erre nézve. Nem akarok elveszíteni egy jól képzett, terepen dolgozó tisztet, aki rendőri munkát végez. – Ritter hozzátette: téged pedig azért küldtelek ki, hogy felmérést végezz. Tudod, mik az általános célkitűzések. Közöld velem, hogy véleményed szerint milyen a helyzet.
– Oké. Valószínűleg igazad van abban, hogy a leszállópályákra akarsz rámenni és az egészet információgyűjtési műveletként akarod beállítani. Mivel jó felderítőink vannak, meglehetősen könnyen kitapogathatnánk a feldolgozók helyét, de sok van belőlük és mozgékonyak. Gyorsan kell kapcsolnunk, hogy időben odajuthassunk. Úgy gondolom, talán féltucatszor is beválna, mire a másik oldal felocsúdik. Azután pedig elfogadjuk a veszteségeket, és ha a rosszfiúknak szerencséje van, elveszíthetünk egy támadó csoportot. A késztermék útjának nyomon követése csak úgy lehetséges, ha jó sokan vannak a terepen; túlságosan is sokan ahhoz, hogy hosszú ideig álcázott maradhasson a tevékenység, ami amúgy sem hozna nagy eredményeket. Az ország északi felében rengeteg kis leszállópálya van, szemmel tarthatjuk őket. Ám Larson úgy véli, ezek a pofák áldozatává válhatnak saját sikerüknek is. Abban a körzetben a katonaság és a rendőrség megvásárlásával odáig jutottak, hogy már-már rendszeresen használják a leszállópályákat. Ha a csoportok takarásban maradnak, akkor elképzelhető, hogy két hónapig is dolgozhatnak – lehet, hogy derűlátó vagyok –, mielőtt ki kell őket ugratnunk a bokorból. Meg kell tekintenem a csoportokat, hogy lássam: mennyire jók.
– El tudom rendezni – mondta Ritter. Már úgy döntött, hogy Clarkot Coloradóba küldi. Clark a legjobb embere az értékelések elvégzésére. – Folytasd!
– Amiben most mesterkedünk, az egy-két hónapig rendben lesz. Figyelni tudjuk repülőgépeik felszállását, és megelőzhetjük őket, bárki legyen is benne a dologban. – Ez volt a művelet egyetlen része, amelyről Clark tudott. – Kényelmetlenkedhetünk nekik, de sokkal többet nem remélhetünk.
– Elég sötét képet festesz az egészről, Clark.
– Uram, ha titkos tevékenységet akarunk folytatni, hogy használható taktikai anyagot gyűjthessünk össze egy ellenfélről, aki ezt a saját működési keretein belül decentralizálta – igen, ez lehetséges, de csak ideig-óráig, és csak korlátozott megtérüléssel. Ilyesfajta tevékenységet lehet ugyan folytatni, de nem sokáig. Nem tudom miért is foglalkozunk még vele. – Ez azért nem volt egészen igaz. Clark nagyon jól tudta, az ok nem egyéb, mint a közelgő választások, de ez nem olyasfajta megfigyelés, amelynek egy hozzá hasonló tiszt hangot adhat, különösen akkor nem, ha megjegyzése ülne.
– Az, hogy miért izgatjuk magunkat, szigorúan véve nem a te gondod – mutatott rá Ritter. Nem emelte fel a hangját. Nem is kellett, és Clark amúgy sem az az ember, akit meg lehet félemlíteni.
– Helyes, mindenesetre komolytalan a vállalkozás. Régi sztori ez már uram. Adjanak nekünk olyan feladatot, amit el tudunk végezni, nem pedig olyat, amit nem. Komoly most ez az egész, avagy sem?
– Mire gondolsz? – kérdezte Ritter.
Clark közölte vele. Az arcán nem látszottak érzelmek. Clarkban többek között az a jó – gondolta magában Ritter –, hogy ő az egyetlen az ügynökségnél, akivel az ilyen és hasonló témákat hideg fővel és érzelmeskedés nélkül lehet megbeszélni. Egy csomó pofának az efféle beszélgetés érdekes intellektuális gyakorlat, nem profi spekuláció. Valójában túl sok kémregényt olvasnak. Jé, hát nem lenne jó, ha mi... Az állampolgárok persze úgy gondolják, a központi hírszerző ügynökség nagy számban alkalmaz szakértőket. De ez nem így van. Az ilyesmitől már a KGB is ódzkodik, és a hasonló feladatokat a bolgárokra bízza – akiket még saját társaik is faragatlan barbároknak tekintenek –, vagy pedig az Európában vagy Közép-Keleten ténykedő terrorista csoportokra, tehát kívülálló, harmadik félre. Az efféle műveletek politikai költsége túlságosan is magas, és – hiába a hírszerző szervezetek titkossága – az ilyesmi végül mindig kitudódik. A világ sok mindenben civilizálódott, amióta Ritter végzett az egyetemen, s bár ezt ő eredendően jó dolognak tartotta, voltak olyan alkalmak amikor arra vágyott, bárcsak térnének vissza a régi szép napok.
– Mennyire lenne komoly? – kérdezte érdeklődve Ritter.
– Megfelelő támogatással és némi további ráfordítással egy pillanat az egész. – Clark elmagyarázta, milyen különleges ráfordításra is volna szükség. – Minden, amit csak csinálnak, mellettünk szól. Ez az egyetlen hibájuk. Hagyományos a védekezési szemléletük. Tényleg, a szép régi séma. Az a döntő kérdés, hogy ki határozza meg a játékszabályokat. A dolgok mai állása szerint mindkét fél ugyanolyan szabályok szerint játszik, és ezek a szabályok jelenleg az ellenfelet szolgálják. Sohasem tanulunk a leckéből, mindig hagyjuk hogy a másik fél határozza meg a szabályokat. Bosszanthatjuk őket, kényelmetlenkedhetünk nekik, elvehetünk valamit a nyereségükből, de a pokolba is, azzal amit tényleg megtehetünk, csak jelentéktelen üzleti veszteséget okozhatunk nekik. Úgy látom, ha valóban hatékonyak akarunk lenni, csak egyetlen dolgot tehetünk.
– És mi az?
– Nem szeretnél egy ehhez hasonló házban élni? – kérdezte Clark, átnyújtva egy fényképet a sok közül.
– Frank Lloyd Wright találkozik Őrült Lajossal – jegyezte meg kuncogva Ritter.
– Az a férfi, aki ezt a házat uralja, igazán kinőtte már magát. Egész kormányokat manipuláltak eddig is. Mindenki úgy véli, hogy ezek a pofák tulajdonképpen – már ami a gyakorlati szempontokat illeti – önmagukban is valamiféle kormányzatot alkotnak. Ugyanezt mondták Chicagóban az alkoholtilalom idején, hogy valójában Capone irányítja a várost – csupán egy várost, igaz? Nos, ezek a pofák jó úton vannak, hogy idővel egész országukat irányítsák, más országokat pedig kibéreljenek, így aztán bízvást kijelenthetjük, övék a tényleges kormányzati hatalom. Vegyük még hozzá megnövekedett önbizalmukat is. Előbb-utóbb pöffeszkedővé válnak. Én megtudom, mi nem fogjuk megszegni a szabályokat, de nem lepne meg, ha ők egyszer-kétszer kilépnének önmagukból, csak hogy megnézzék: mit vihetnek el még szárazon. Érted, mire gondolok? Állandóan próbálják bővíteni, tágítani határaikat, és mind ez ideig még nem találtak kemény téglafalra, olyanra, ami közli velük: itt meg kell állni.
– John, belőled pszichológus lesz – jegyezte meg enyhe mosollyal Ritter.
– Lehet. Ezek a fickók kötődést előidéző drogokkal manipulálnak, igaz? Ők maguk többnyire nem használják az anyagot, de én úgy hiszem, a létező legerősebb narkóra vannak ráakadva.
– Nagy erő.
Clark bólintott, majd így folytatta: Előbb-utóbb túladagolnak. Ezen a ponton uram, valaki komolyan el fog majd gondolkodni azon, amit most javasoltam. Amikor az ember belekerül a sűrűjébe, a szabályok megváltoznak egy kicsit. Ez az egész persze politikai döntés.

 

Ura volt mindannak, amit látott. A völgy, amelyre lenézett az övé; a terület értéke amelyen állott, valamivel kevesebb, mint ezer hektár, ameddig csak ellátni – milliókra rúg. De a látóhatáron belül senki sem élhetne itt tovább, ha ő másként dönt. Ez az egyetlen hatalom, amely valóban számít, és ezt a hatalmat túlságosan is sokszor gyakorolta már ahhoz, hogy számba lehetne venni. Egy csuklómozdulat, egy fogdmegnek elejtett lezser megjegyzés – és kész. Nem is az, hogy e tekintetben mindig lezser volt – a halál komoly dolog –, de tudta, hogy ennek így kell lennie. Olyasfajta erő ez, ami megőrjítheti az embert. Látta már bekövetkezni saját üzlettársai körében több alkalommal is. a legnagyobb bánatukra. De végtére is tanulója a világnak és tanulója a történelemnek. Persze szokatlan ez olyasvalakinél, aki olyan üzletben utazik, mint ő. Jó nevelést kapott: valamit rákényszerített néhai atyja, aki egyike volt az úttörőknek. Élete talán legnagyobb bánata, hogy sohasem fejezte ki ezért háláját. Apjának köszönheti például, hogy ért annyit a közgazdaságtanhoz, mint bármely egyetemi professzor. Jól látja a piaci erőket és trendeket, illetve az azokat mozgató történelmi erőket. Marxizmust is tanult, bár több okból is elutasította ezt a szemléletet. Holott jól tudta, hogy abban nem csupán egy szemernyi, ámbár politikai zagyvalékkal vegyített igazság van. Szakmai képzettsége is kitűnő – ezt az amerikaiak „munkahelyi képzésnek” mondják. Miközben apja az üzletmenet folytatásának merőben új módozatát próbálta kigondolni, ő figyelt és tanácsokat adott, másrészt pedig intézkedett. Új piacokat tárt fel apja irányítása alatt, és hamarosan a gondos, alapos tervező hírnevét mondhatta magáénak. Csupán egyszer tartóztatták le, de miután a tanúk közül ketten meghaltak, a többiek igencsak feledékenyek lettek, és ezzel le is zárult a rendőrséggel és a bíróságokkal kapcsolatos közvetlen tapasztalata.
Magát egy másik kor emberének tartotta – klasszikus, rablólovag-kapitalistának. Száz évvel ezelőtt vasútvonalak kezdték át meg átszelni az Egyesült Államokat – és mindent leromboltak, szétzúztak, ami az építkezések útjába került. Az indián törzseket úgy kezelték, mint a legelő bölények két lábon járó változatát, és félresöpörték őket. A szakszervezeteket felbérelt banditákkal semlegesítették. A kormányokat lepénzelték és megdöntötték. Hagyták, a sajtó hadd kiabáljon... persze csak addig, amíg túl sok ember nem figyelt oda. Abból a bizonyos példából is tanult. A helyi sajtó nem volt már olyan borzasztóan őszinte, különösen azután nem, hogy megtudták, tagjaik igencsak halandók. A vasúti bárók egész palotákat építettek maguknak – télieket New Yorkban, nyáriakat Newportban. Természetesen ők is szembekerültek néhány problémával, de végtére is minden történelmi modell összeomlik, ha túl messzire megyünk. Úgy döntött, azzal sem törődik, hogy a Gouldok és Harrimanek felépítettek valamit, ami nemhogy káros, hanem kimondottan hasznos a társadalomra nézve. Azt a leckét is kiválóan megtanulta, hogy a késhegyig menő konkurenciaharc nem egyéb pazarlásnál. Rávette végül apját, hogy keresse meg versenytársait. Rábeszélőkészsége mindig is csodálatos volt. Ráadásul az egészre akkor került sor, amikor a külső erők támasztotta veszély vonzóvá tette az együttműködést. Az érvelés így szólt: jobb ha együttműködnek, mintsem hogy időt, pénzt, energiát és vért pazaroljanak – s egyúttal kiszolgáltatottá tegyék saját magukat is. Az ötlet nagyszerűen bevált.
Neve Ernesto Escobedo. Egyike azoknak, akik a kartellen belül tudhatják magukat. A vele egyívásúak zöme beismeri hogy ő az, akit mindenki számon tart. Lehet, hogy nem mindenki ért vele egyet, nem mindenki cselekszik akarata szerint, de elgondolásaira mindig odafigyelnek, mert megérdemlik, hiszen már bebizonyosodott róluk, hogy követésre érdemesek. A kartellnek nincsen vezetője, a kartell ugyanis nem egyetlen vállalkozás. Vezetők csoportja irányítja. Vezetői szoros szövetségben, egyféle bizottság formájában tevékenykednek, majdnem hogy barátok – ámbár ez nem egészen felel meg a valóságnak. Hasonlítható az amerikai maffiához, a kartell azonban egyrészt sokkal civilizáltabb, másrészt sokkal kegyetlenebb annál. Escobedo, ha megkérdeznék, úgy mondaná, a kartell sokkal hatékonyabban szerveződő, életképesebb szervezet, míg a másik merev, feudális jellegű.
Tudta, a rablólovagok fiai az elődök által felhalmozott vagyont használták fel a hatalmi elit formálásához, s így kezükbe kaparintották országuk irányítását. Ő azonban nem volt hajlandó ilyesfajta örökséget hagyni fiaira. Mostanában a dolgok gyorsabban haladnak. A nagy vagyon megszerzése már nem igényel egy egész emberöltőt, ennélfogva azt mondta magában, ezt sem kell a fiaira hagynia. Övé lehet az egész. Mindenféle cél megvalósításakor az első lépés annak eldöntése, vajon lehetséges-e. És ő már régen határozott.
Escobedo jó negyvenes, rendkívüli önbizalommal megáldott, életerős férfi. Sohasem élt azzal a termékkel, amelyet másoknak kínált, helyette borral tompította tudatát, ha erre volt szüksége – de ezt is csak ritkán. Ebédnél egy vagy két pohárka, talán egy kis égetett szeszesital az üzleti megbeszéléseken, avagy amikor a többiekkel, de leggyakrabban Parrierrel iszik. Ez a szokás még nagyobb hírnevet szerzett neki üzlettársai körében. Mindannyian tudták, hogy Escobedo komoly, józan férfi. Rendszeresen tornázott, és adott a megjelenésére. Fiatal korában dohányzott ugyan, de fiatalon le is szokott róla. Odafigyelt étrendjére. Anyja még mindig élt, sőt hetvenhárom éve ellenére kicsattanó egészségnek örvendett. Nagyanyja ugyanilyen volt kilencvenegy éves korában. Apja a múlt héten lett volna hetvenöt éves – gondolta –, csak hát... no de azok, akik véget vetettek apja életének, drágán megfizettek bűnükért – családjukkal egyetemben. Többnyire Escobedo kezétől pusztultak el. Olyasvalami ez, amire gyermeki büszkeséggel emlékezett vissza. Az utolsó leszámolásnál a feleség életét úgy oltotta ki, hogy haldokló férje végignézte az egészet. Nemcsak az asszonyt, a két kicsit is megölte, mielőtt a férfi szeme lecsukódott volna. Természetesen nem lelt különösebb örömet a nők és gyermekek legyilkolásában –, de az ilyesmire sajnos szükség van. Megmutatta hát. ki a keményebb férfi. Figyelembe véve, hogyan terjed az ilyesmi, valószínűtlennek látszik, hogy családját valaha is újra zaklatnák. Tényleg nem szívesen tette meg, amit tennie kellett, a történelem azonban megtanította arra, a kemény leckék javítják az emlékezetet Azt is megtanulta, azok elvesztik tekintélyüket, akik az ilyen leckékből elfelejtenek tanulni. Escobedo mindenekfölött tiszteletet követelt. S hogy ezt az ügyet maga intézte el, ahelyett, hogy kis bérgyilkosokra bízta volna, komoly presztízst szerzett neki a szervezeten belül. Üzlettársai véleménye szerint Ernesto igazi gondolkodó, de azt is tudja, hogyan kell a dolgokat helyretenni.
Vagyona akkora, hogy nincs értelme számba venni. Élet és halál ura, mint az istenek. Gyönyörű felesége és három szép fia van. Amikor a hitvesi ágy unalmassá vált, seregnyi szerető közül válogathatott. Mindent elért, amit csak pénzzel el lehet érni. Voltak házai odalenn a városban, itt fenn ez az erődítmény a hegytetőn, és farmok a tenger közelében – tulajdonképpen mindkét tenger közelében, hiszen Kolumbiát két nagy óceán vize mossa. A farmokon istállónyi arabs telivér. Üzlettársai saját bikaviadalokat rendeztek, őt azonban sohasem érdekelte ez a sport igazán. Mindenre vadászott viszont, amit csak ez az ország kínál – beleértve természetesen az embereket is. Magában azt mondta, hogy elégedettnek kellene lennie. De nem volt az.
Az amerikai rablólovagok bejárták a világot, európai bíróságok elé idézték őket, ivadékaik ott voltak a nemesi családokban – cinikus kísérlet, de egyben figyelemre méltó is. Neki nem sikerült minden előjogot megszereznie, s igen sértette, hogy egy férfitól, akinek hatalma és vagyona van, bármit is meg lehet tagadni.
Nem volt mindig így. – Törvény? – kérdezte egykor az egyik nagy vasútépítő tulajdonos. – Mit törődöm én a törvénnyel?! – És elvihette szárazon, kényére-kedvére utazgathatott, elismert lett, mint nagy férfiú.
És én miért nem? kérdezte magától. Tulajdonképpen megszegett minden szabályt, amit csak akart, és hasznot is húzott belőle. Kellene már néhány újabb szabály, majd megtanulják, hogyan kezeljék az általa megszabott feltételek szerint. Unta már, hogy alkalmazkodnia kell másokhoz. És amint döntésre jutott, nekifogott hogy megválassza a rendelkezésére álló eszközöket és módszereket.
Mi az, ami másoknál bevált?
A legnyilvánvalóbb válasz ez volt – a siker. Amit nem lehet legyőzni, amit tudomásul kell venni. A nemzetközi politikának ugyanolyan kevés szabálya van, mint bármely nagyobb vállalkozásnak. S az egyetlen, ami számít – a siker. Végül is nem volt a világon egyetlen olyan ország sem, amely elmulasztotta volna, hogy gyilkosokkal kössön üzletet. A lényeg csupán az, a kérdéses gyilkosok hatásosak legyenek. Ölj meg néhány millió embert, és államelnök leszel. Vajon a világ nem hódolt-e be a kínaiaknak – és ők vajon nem gyilkoltak-e le milliókat a sajátjaik közül? Vajon az amerikaiak nem voltak-e azon, hogy alkalmazkodhassanak az oroszokhoz – és vajon azok nem gyilkoltak-e le milliókat sajátjaik közül? Carter elnöksége alatt az amerikaiak támogatták a véres kambodzsai rezsimet, holott több millió embert elpusztított a sajátjaiból. Reagan elnöksége alatt az amerikaiak szorgalmazták, valamilyen úton-módon együtt élhessenek az irániakkal, azokkal, akik oly sokat megöltek saját fajtájukból. Amerika összebarátkozott már véres kezű diktátorokkal – néhányuk jobboldali volt, mások baloldaliak – a reálpolitika nevében, miközben visszautasította, hogy támogassa a megfontoltabbakat, akár bal-, akár jobboldaliak voltak is. Ez a nagy igazság Ernesto nézete szerint Amerikával kapcsolatban.
Az amerikai korrupció Ernesto igazát tanúsítja. Végtére is ő táplálja. A férfi legnagyobb és legfontosabb piacán az erők most már évek óta azért fognak össze, hogy odaát legalizálják üzleti tevékenységét. Szerencsére minden próbálkozásuk megbukott. Hiszen ez katasztrófa lett volna a kartell számára. Mindazonáltal további példája annak, mennyire híján van egy kormányzat a józanságnak, hogy mennyire képtelen a saját érdekében cselekedni. Az amerikai kormányzatnak milliárdjai lehettek volna az üzletből – ahogyan neki és üzlettársainak is –, de híján voltak a képzelőerőnek és a józan észnek. És még ők hívják magukat nagyhatalomnak. Bár erősnek tartják magukat, a jenkiknek igazából nincs akaraterejük, sem férfiasságuk. S lám, ő irányítani tudja a történéseket ott ahol él, de amazok nem. Át tudnak hidalni óceánokat, be tudják tölteni az eget repülőgépekkel, de arra használni azokat, hogy saját érdekeiket megvédjék... – magában mulatva rázta meg a fejét. Nem, az amerikaikat nem kell respektálni.

 

 

6

Félix Cortez Costa Rica-i útlevéllel utazott. Ha valaki észrevenné is kubai akcentusát, elmagyarázná neki, családja már akkor hagyta el Kubát, amikor ő még kisfiú volt. Miután azonban gondosan megválogatta a belépéskori légikikötőket, remélte, ezzel sem lesz probléma. Emellett pedig folyamatosan tanult, és javított a kiejtésén. Cortez három nyelven beszélt folyékonyán: anyanyelvén, spanyolul, angolul és oroszul. Feltűnően csinos férfi: napbarnított arcszíne alig üt el egy nyaraló cserzettségétől. A csinos kis bajusz és az alakjára szabott öltöny sikeres üzletembert sejtet. Ragyogó, fehér fogsora pedig még kellemesebbé teszi megjelenését. A Dulles nemzetközi repülőtéren a Bevándorlási Hivatal tisztviselője előtti sorban várakozott a mögötte álló hölggyel csevegve. Türelmesen, izgatottság nélkül álldogált.
– Jó napot, uram! – mondta a tisztviselő, alig nézve fel az útlevélből, amelyet vizsgálgatott. – Mi hozta Amerikába?
– Üzlet – válaszolta Cortez.
– Ühüm – dörmögte a tisztviselő. Végigpörgette az útlevél lapjait. A számtalan pecsét arról árulkodott, hogy a férfi meglehetősen sokat utazik, és az előző... négy év során útjainak körülbelül fele az Egyesült Államokba vezetett. A bélyegzők egyenlő mértékben oszlottak meg Miami, Washington és Los Angeles között. – Mennyi ideig marad?
– Öt napig.
– Valami elvámolni való?
– Csak a ruháim és az üzleti feljegyzéseim. – Cortez felmutatta aktatáskáját.
– Isten hozta Amerikában, Diaz úr! – A tisztviselő belebélyegzett az útlevélbe és átnyújtotta.
– Köszönöm. – Arrébb ment, hogy magához vegye csomagját, egy nagyméretű, viseltes, kétdarabos öltönytartót. Mindig azon volt, akkor jusson át az amerikai reptereken, amikor nincs nagy forgalom. Mindezt nem annyira a kényelem miatt, inkább azért tette így, hogy ezzel is megmutassa: nincsen semmi rejtegetni valója. A kis forgalmú órák alatt a tisztviselőknek rengeteg idejük marad az emberek bosszantására, a kábítószert szimatoló kutyák pedig nem rohangálnak fel s alá a csomagok között. A megfigyelőket is könnyebb kiszúrni ilyenkor, amikor nem annyira zsúfoltak a reptéri csarnokok, és Cortez-Diaz szakértője már a megfigyelések lefigyelésének.
Következő célpontja a Hertz cég pultja volt, ahol kibérelt egy óriási Chevrolet-et. Cortez nem szerette az amerikaiakat, nagyon kedvelte viszont óriási kocsijaikat. Az egész gyerekjátéknak ígérkezett. Visa hitelkártyát használt. A pultnál dolgozó fiatal nő feltette a szokásos kérdést, be kíván-e lépni a Hertz Number One Clubjába, ő pedig színlelt érdeklődéssel vette át a felajánlott brosúrát. Az ok, amiért egynél többször használta ugyanazt a gépkocsikölcsönzőt, nem más, minthogy ezekből nincs elég. De sohasem használta kétszer ugyanazt az útlevelet, sem pedig ugyanazokat a hitelkártyákat. Mindkettőből bőséges készlet állt a rendelkezésére. Többek közt azért is jött Washingtonba, hogy felkeresse azok egyikét, akik mindezt lehetővé teszik számára.
Lábai még mindig merevek voltak, amikor kisétált, hogy átvegye a kocsit. Igénybe vehette volna az ilyenkor kijáró kis buszt, de már eleget ült a gépen. A késő tavaszi napsütés melege otthonára emlékeztette. Nem mintha annyira szeretett volna Kubára emlékezni. Ámbár igaz, ami igaz, előző gazdái biztosították számára azt a kiképzést, amelyre szüksége van jelenlegi feladatához. A marxizmus-leninizmussal foglalkozó előadásoknak, ahol közölték az emberekkel, akiknek alig volt mit enniük, hogy tulajdonképpen a Paradicsomban élnek Cortez esetében, csupán az lett a hatásuk, hogy rájött: mit is akar az élettől. Kiképzésével a DGI-nél először kapott lehetőséget egy emberibb életre. A véget nem érő politikai oktatásnak azonban semmi haszna nem volt, hacsak az nem, hogy még groteszkebbé tette szemében a kormányzatot. Ő azonban végigvitte a játékot: mindent elsajátított, amit el kellett sajátítania. Minden idejét a tanulásra és a terepmunkára szánva megtanulta, hogyan is működnek a kapitalista társadalmak, s azt is, hogyan kell behatolni oda és aknamunkát végezni, kitapogatva gyenge és erős pontjaikat egyaránt. Neki a Puerto Ricó-i viszonylagos szegénység tényleg olyasminek rémlett, mint a Paradicsom. Még akkor is, amikor társával, Ojeda ezredessel és a Machetero-féle vademberekkel együtt dolgozott a rendszer megdöntéséért, hogy kubai típusú szocializmussal boldogítsák az emberiséget. Cortez magában mulatva rázta meg a fejét, miközben a parkoló felé sétált.

 

Hat méterrel a kubai feje fölött Liz Murray egy buszra való turista mögött rakta ki férjét. Alig volt rá idő, hogy egy csókkal elbúcsúzzanak. A nőnek megbízatásokat kellett lebonyolítania, és tíz percen belül szólítani fogják az utasokat Dan járatára.
– Holnap délutánra visszajövök – mondta a férfi, miközben kikászálódott.
– Jó – válaszolta Liz. – Ne feledkezz el a speditőrökről!
– Nem fogok. – Dan becsukta az ajtót, és három lépést tett. – Úgy értem, nem fogom elfelejteni, drágám... – Még időben fordult meg, hogy megpillanthassa nevető feleségét, amint lassan elhajt. A felesége már megint megtette vele. – Ez egyszerűen nem fair – morogta magában. – Visszahozzák az embert Londonból, nagy előléptetés meg egyebek, a rákövetkező napon pedig beleejtik az embert a levesbe. – Átsétált az önműködő ajtókon, be a terminálba, és keresett egy monitort amelyen feltüntetik a repüléssel kapcsolatos információkat. Csak egy csomagja van, és az is elég kicsi ahhoz, hogy magával vihesse. Az okmányokat már áttekintette – a Mobile Field Office mindent elküldött faxon Washingtonnak, ez egyben a témája is a Hoover Buildingben megrendezett komoly megbeszélésnek.
A fémdetektoron való átjutás volt a következő lépés. Tulajdonképpen megkerülte. Az ott dolgozó a szokásos módon szólalt meg: „Bocsánat, uram!” – és Murray felmutatott egy igazolványt, mely szerint ő Daniel E. Murray, a Szövetségi Nyomozóiroda igazgatóhelyettese. Nem volt rá más mód, hogy megkerülje a magnetométert, legalábbis nem az övére erősített Smith & Wesson automata fegyverrel S ilyenkor a repülőtéren az emberek gyakran idegeskedtek, ha felmutatta, mit is visz. Nem mintha annyira jól lőtt volna vele. Még csak nem is hitelesíttette újra. Ez a következő hétre volt ütemezve. A magas beosztású FBI-vezetőkkel nem annyira szigorúak ezekben az ügyekben sem. Igazából kevés dologra volt hiú, a lőni tudás mindenesetre ezek közé tartozott. Murray minden különösebb ok nélkül aggódott emiatt. A követség jogtanácsosaként Londonban eltöltött négy év után tudta, hogy bizony komoly gyakorlásra volna szüksége, mielőtt bármelyik kezével újra profi módon tudna lőni, különösen új pisztollyal. Kedvence, a rozsdamentes acél a 0,357-es Colt Python már nyugdíjba ment. Az Iroda átállt az automata fegyverekre, és a férfi az új irodába érkezésekor íróasztalán ott találta díszcsomagolásban a gravírozott S & W-t, melyet barátja, Bill Shaw igazgatóhelyettes ajándékozott neki. Bill mindig is nagy pózoló volt. Murray áttette a csomagot bal kezébe, és lopva ellenőrizte, a pisztoly a helyén van-e – valahogy úgy, ahogyan a közönséges állampolgár ellenőrizheti tárcáját. Londoni küldetése során az egyetlen rossz dolog a fegyvertelenség volt. A legtöbb amerikai zsaruhoz hasonlóan majdnem meztelennek érezte magát fegyver nélkül, bár még soha sem volt rá oka, hogy dühében használja. Ha másról nem is, arról azért gondoskodhat, hogy ez a járat most ne menjen Kubába. Mára már részesévé vált az irányításnak, más szóval túlságosan megöregedett ahhoz, hogy hasznos legyen – mondta magában, miközben kiválasztott egy helyet a kijárat közelében. Eltöprengett feladatain. Hamarosan egy igazi ügy rendezéséhez kell hozzáfognia. Mindez azért lehetséges, mert az igazgató rátette a kezét erre az aktára, és behívatta Bill Shaw-t, aki viszont úgy döntött, olyasvalakivel akar együtt dolgozni, akit ismer is. Csiklandósnak ígérkezett. Ezek tényleg csinos kis darabbal indítják.
A repülés alig tartott tovább két óránál; rutinszerű volt az unalom, és száraz az étel. Murray-t már ott várta a kijáratnál Mark Bright különleges ügynök, a Mobile Field Office megbízott tisztviselője.
– Van másik csomagja is, Murray úr?
– Csak ez az egy – és a nevem Dan – válaszolta Murray. – Beszélt már velük valaki?
– Még nem, azaz, nem hiszem – Bright az órájára pillantott. – Körülbelül tízkor esedékesek, de előző éjszaka mentésre hívták ki őket. Valami halászhajó robbant fel, és a legénységet kellett kimenteni. Be is került a reggeli hírekbe. Jó kis munka, ez nyilvánvaló.
– Szuper – jegyezte meg a másik. – Idejövünk, hogy kikérdezzünk egy baszakodó kis hőst, az meg eltűnik, és megcsinálja még egyszer.
– Tudja, milyen ennek a fickónak a múltja? – kérdezte Bright. – Nekem nem volt túl sok lehetőségem rá, hogy...
– Röviden tájékoztattak. A hős a megfelelő kifejezés. Wegener két lábon járó legenda. Red Wegenert hívják a keresés és mentés koronázatlan királyának. A tengerre szállók legalább felét egyszer vagy kétszer kimentette már. Legalábbis ezt mondják a fickóról. Van néhány nagyfejű haverja is odafenn.
– Mint például?
– Az oregoni Billings szenátor – magyarázta rövidre fogva Murray.
– A bíróság elnöke. Miért nem maradt egyszerűen a szállításnál? – kérdezte a mennyezettől Bright. A Szenátus Bírósági Bizottságának ellenőrzési jogköre van az FBI fölött.
– Mennyire új neked ez az eset?
– Azért vagyok itt, mert én vagyok a DEA-összekötő. Az aktát egészen ma ebédig nem is láttam. Néhány napig nem voltam benn az irodában – válaszolta a másik, és áthaladt a kijárati ajtón. – Éppen most született gyerekünk.
– Ó! – jegyezte meg Murray. Ezért tényleg nem lehet egy férfit hibáztatni. Gratulálok! Mindenki jól van?
– Ma reggel hoztam haza Marienne-t, és Sandra a legédesebb kis vacak, akit valaha is láttam. Bár eléggé zajos.
Murray elnevette magát. Elég régen volt már, amikor neki is ilyen csöppséggel kellett bajlódnia. Bright kicsijéről kiderült, hogy Ford, amelynek motorja úgy dorombolt, mint egy jóllakott tigris. Az első ülésen ott hevert egy anyag Wegener kapitányról. Murray átfutotta, mialatt Bright kihajtott a repülőtéri parkolóból. Az volt benne, amit Washingtonban már hallott.
– Ez aztán a történet!
– Na és mit szólsz hozzá? – kérdezte bólogatva Bright. – Nem feltételezem, hogy az egész igaz is, te igen?
– Hallottam már néhány bolond sztorit, de ez volna mindegyik között a bajnok – tartott szünetet a másik. – A vicces benne, az hogy...
– Ja – tette hozzá egyetértően a fiatalabb ügynök. – Nekem is. A kollégák a DEA-nál elhiszik, de aztán mi sül ki ebből... úgy értem, még ha az összes bizonyítékot elvetik is, amit mi kihoztunk belőle, annyira...
– Így van! – Ez volt a másik ok, amiért Murray-t bevonták az ügybe. – Mennyire fontos személyiség az áldozat?
– Politikai kapcsolatok nagykutyákkal, bankigazgatók, az Alabamai Egyetem, polgárjogi csoportok szokásos gyülekezete – amit csak akarsz. Ez a fickó nemcsak szilárd tagja volt a közösségnek, hanem valami istenverte kőhegy is. – Mindketten tudták, az említett hegy Georgiában van, de végül is a célzás elhangzott. – Régi család, a szálak egy polgárháborús tábornokig vezetnek. Nagyapja kormányzó volt.
– Pénz?
– Több mint amennyire valaha is szükségem volna – zsémbelt Bright. – Nagy ház a várostól északra, még mindig működő farm – ültetvény, azt hiszem, ti így hívnátok. De az egész nem innen indul ki. A család minden pénzét ingatlanokba fektette. Nagyon sikeres volt, amennyire meg lehet ítélni. Kisebb vállalkozásokban is részt vettek – a szokásos történet. Már dolgozik rajta egy csapat, de eltart egy ideig, amíg átszűrik az egész anyagot. Néhány fedővállalat azonban tengerentúli, és talán sohasem hozunk össze minden adatot. Tudod, hogy megy ez. Még csak elkezdtünk utánanézni a dolgoknak.
– „Prominens helyi üzletember, aki kábítószerkirályokkal áll kapcsolatban.” Krisztusom, nagyon jól leplezte a dolgait! Sohasem kábítószerezett?
– Egyetlen egyszer sem – ismerte el Bright. – Semmit, sem a DEA, sem pedig a helyi zsaruk nem tudnak róla. Egyáltalán semmi, ami erre utalna.
Murray becsukta az aktát. Eltöprengett: lehet, hogy ez az ügy több évre való vizsgálati munkával látja majd el őket? A pokolba, még azt sem tudjuk pontosan, mit keresünk, mondta magában. Csupán azt tudjuk, hogy az Empire Builder fedélzetén milliónyi nem lopott dollár volt, használt húszasokban és ötvenesekben. Ennyi készpénz csak egyetlenegy dolgot jelenthetne – az viszont nem igaz. Jelenthet tehát sok egyebet – vélte Murray.
– Itt vagyunk.
A támaszpontra meglehetősen könnyű volt bejutni, és Bright ismerte is a mólóhoz vezető utat. A Panache a kocsiból tényleg jól nézett ki: magasba tornyosuló fehér szirtnek látszott. Néhány sötétebb piszokfolt éktelenkedett a hajó közepén. Murray tudta, hogy a Panache kicsi hajó, de szüksége volt körülötte a hatalmas óceánra, hogy valóban annak is lássa. Amikorra ő és Bright kikászálódott a kocsiból, valaki a feljáró végénél a telefonhoz jött, és még valaki megjelent három másodperc múlva. Murray felismerte az aktából: Wegener.
A férfinak már csak nyomokban volt meg egykor vörös haja. Mostanra már eléggé meg is őszült. Meglehetősen keménykötésűnek látszik – gondolta magában az FBI-ügynök. Egy kis „mentőöv” talán a dereka körül, de semmi más. Az alkarján látható tetoválás arról árulkodott, tengerészről van szó, a kifejezéstelen szemek pedig olyan férfira utaltak, aki nincs hozzászokva ahhoz, hogy kérdéseket tegyenek föl neki.
– Isten hozta a fedélzeten! Red Wegener vagyok – mondta a férfi kis mosollyal, hogy udvariasnak látsszék.
– Köszöntöm, kapitány. Én Dan Murray vagyok, ez pedig itt Mark Bright.
– Azt mondták nekem, hogy maguk az FBI-tól vannak – jegyezte meg a kapitány.
– Igazgatóhelyettes vagyok, Washingtonból. Mark pedig a Mobile Field Office megbízott különleges ügynöke. – Wegener arca kicsit megváltozott, ezt látni lehetett.
– Nos, tudom miért vannak itt. Menjünk a kabinomba, hogy a dolgokat megbeszélhessük.
– Mi van ezzel az egész tűzzel? – kérdezte Dan, miközben a kapitány levezette őket. Volt valami abban, ahogyan ezt mondta. Valami...furcsa.
– A halászhajón tűz ütött ki. Előző éjszaka tőlünk öt mérföldnyire történt, miközben éppen feléjük tartottunk. Az üzemanyagtartályok éppen akkor robbantak fel, amikor melléjük álltunk. Szerencsénk volt. Senki sem halt meg, de az első tiszt egy kicsit megégett.
– Mi van a hajóval? – kérdezte Bright.
– Nem tudtuk már megmenteni. Éppen elég kacifántos volt leszedni róla a legénységet. – Wegener szélesre tárta az ajtót látogatói előtt. – Néha az a legtöbb, amit tehetünk. Uraim, kérnek kávét?
Murray visszautasította. Szeme szinte belefúródott a kapitányba. Mind zavartabbnak látszik – gondolta Dan. Rossz érzés. Wegener leültette vendégeit, majd az íróasztal mögül ő is előhúzta a székét.
– Tudom, miért vannak itt – jegyezte meg Red. – Az egész az én hibám.
– Apropó, kapitány, mielőtt folytatná – próbált közbeszólni Bright.
– Csináltam már néhány ostobaságot életemben, de ezúttal tényleg elfuseráltam – folytatta Wegener, és közben pipára gyújtott. – Nem bánja, ugye, ha dohányzom?
– Nem, egyáltalán nem – hazudta Murray. Nem tudta, mi következik, de tudta nem az, amire Bright gondol. Ezen kívül tudott még számtalan mást is, amiről Brightnak fogalma sem volt. – Miért nem mesél nekünk róla?
Wegener benyúlt a fiókjába, és kihúzott valamit. Odahajította Murraynak. Egy doboz cigaretta volt.
– Egyik barátunk ejtette el a fedélzeten, én pedig az egyik emberünkkel visszaadattam nekik. Rájöttem... – nos, nézzék csak meg! Úgy értem, úgy néz ki mint egy csomag cigaretta, így van? És ha valaki az őrizetünkben van, lehetőleg illő módon bánunk velük, igaz? Így aztán hagytam, hogy füstöljenek. Természetesen marihuána. Aztán meg amikor kikérdeztük őket – különösen azt amelyik beszélt –, nos annyira fel voltak dobva, mint amilyen magasan a sárkány repül. Ez jól megpörgeti az egészet, igaz?
– Ez nem minden, igaz. kapitány? – kérdezte ártatlanul Murray.
– Riley főnök egy kicsit helybenhagyta őket. Az én felelősségem. Beszéltem is már vele erről. A fickó, elfelejtettem a nevét – az az utálatos –, rám köpött. Riley ott volt, begurult, és beborította. Nem kellett volna megtennie, de hát végtére is ez katonai szervezet, és ha leköpik a főnököt, nos a többieknek ez nem nagyon tetszik, így aztán. Rileyvel elszaladt a szekér, de az egész az én hajómon történt – az én felelősségem.
Murray és Bright egymásra pillantott. A gyanúsítottak erről egyáltalán nem beszéltek.
– Kapitány, nem egészen ezért vagyunk itt – közölte Murray egy pillanattal később.
– Ó?! – mondta Wegener. – Akkor miért?
– Azt mondják, hogy maga az egyiküket kivégeztette – válaszolta Bright. Csend telepedett a kabinra. Murray még azt is hallotta, hogy odakinn valaki kalapál, de a legerősebb zaj a légkondicionálóból jött.
– De hát mindketten élnek, nem?! Csak ketten voltak, és mindketten életben vannak! A szalagot amin rögzítettük amikor végigkutattuk a jachtot, elküldtem a helikopterrel. Úgy értem, ha mindketten életben vannak, melyiket lőttük volna le?
– Felakasztották – közölte Murray. – Azt mondják, egyet felakasztottak.
– Várjunk csak egy percig! – Felemelte a telefont, és lenyomott egy gombot – Hajóhíd? Itt a kapitány! Küldje a kabinomba a parancsnokhelyettest! Köszönöm! – A telefon visszakerült a helyére, és Wegener felpillantott. – Ha maguk sem bánják, azt akarom, hogy ő is hallja az egészet.
Murraynak sikerült megakadályoznia, hogy arcán bármiféle érzelem tükröződjék. Tudhattad volna, Danny – mondta magának. Rengeteg idejük volt rá, hogy a legapróbb részleteket is kidolgozzák, és Wegener úr egyáltalában nem bolond. Van egy szenátora, aki mögé elbújhat, és átadott nekünk két hidegvérű gyilkost. Még vallomás nélkül is van elegendő bizonyíték a főbenjáró gyilkossági ügyre, és ha keményen nekimész Wegenernek, azt kockáztatod, hogy elveszíted. Az áldozat fontossága... – nos az Egyesült Államok ügyésze nem fogja rávetni magát. Nem létezik... Az Egyesült Államokban nincs olyan ügyész, aki híján lenne a politikai ambícióknak, és az, hogy ezt a kettőt villamosszékbe ültessék, megér félmillió szavazatot. Murray nem kockáztathatta meg, hogy ezt az ügyet most elrontsa. Jacobs FBI-igazgató szövetségi ügyész lett, és megértené. Murray úgy döntött, hogy ez azért nagyban megkönnyítené a dolgokat.
Kisvártatva megjelent Alison hadnagy, a parancsnokhelyettes. S miután bemutatták őket egymásnak, Bright folytatta azzal a változattal, amelyet a gyanúsítottak a helyi FBI-irodával közöltek. Körülbelül öt percbe telt mindez. Közben Wegener közömbösen pöfékelt.
– Uram – mondta a parancsnokhelyettes Brightnak, amikor az végzett – hallottam már néhány jó tengeri történetet, de ez a legjobb az összes közül.
– Az én hibám – mormogta Wegener a fejét rázva. – Hagytam, hogy visszaadják nekik a narkót.
– Hogy lehet az, hogy senki sem vette észre, amikor dohányoztak? – kérdezte Murray, nem annyira a válasz iránti kíváncsiságtól vezérelve, inkább csak ügyeskedett a jól elhelyezett kérdéssel. Meglepődött, amikor a hadnagy válaszolt.
– Nem figyeljük állandóan a foglyokat – mellesleg ők voltak az elsők. Egyébként a szabályzatban is benne van, hogy nem tehetjük. Továbbá nincs olyan sok ember a fedélzeten, hogy lenne ilyesmire szabad kapacitásunk. Ami pedig a cigarettázást illeti, senki sem figyelt fel a szagra, csak az éjszaka tűnt föl. Akkor pedig már túl késő volt. Amikor felhoztuk őket kihallgatásra az étkezőbe – egyesével, ezt is előírja a szabályzat –, mindkettejüknek megüvegesedett már a szeme. Az első nem beszélt. A második viszont igen. Megvan a szalagon, nemde?
– Igen, láttam – válaszolta Bright.
– Akkor láthatta, hogy felolvastuk nekik a jogaikat arról a papírról, amelyet itt tartunk magunknál. De felakasztani őket? Fenéket! Őrülten hangzik! Úgy értem, ez tényleg őrültség volna. Mi aztán nem – úgy értem, meg sem tehetnénk. Nem is igen tudom, mikor volt az ilyesmi megengedett.
– Tudomásom szerint utolsó alkalommal 1843-ban – mondta a kapitány. – Annapolisban van tengerészeti főiskola, és ott néhányat felakasztottak a Somers iskolahajón. Egyikük a hadügyminiszter fia volt. Feltételezhetően lázadási próbálkozás volt, de valami bűzlött a dologban. Mi nem akasztunk már embereket – zárta le szárazon Wegener. – Régóta vagyok a szakmában, de eddig még sohasem mentem el.
– Hiszen még csak hadbíróságunk sincs – tette hozzá a hadnagy. – Már úgy értem, mi magunk nem vagyunk azok. Úristen! Először is szükség van egy bíróra, igazi ügyvédekre stb. Már csaknem kilenc éve dolgozom hajón, de még sohasem láttam igazi hadbíróságot – csak a gyakorlati dolgokra emlékszem, amit az Akadémián jogból előadtak.
– Mindazonáltal nem rossz ötlet! Én sem bántam volna, ha felakasztják azokat a disznókat – jegyezte meg Wegener. Meg is ütötte Murray fülét, mert nagyon furcsa és nagyon okos mondat volt. Kis sajnálatot érzett Bright iránt, akinek valószínűleg sohasem volt még olyan ügye, amely ilyen fordulatot vett volna. És most Murray hálás volt a Londonban attaséként eltöltött időért. Jobban ismerte a politikát, mint a legtöbb ügynök.
– Ó?
– Amikor kis kölyök voltam, akkor akasztottunk gyilkosokat. Kansasban nőttem fel. És tudják, akkoriban ott nem volt még sok gyilkos. Természetesen már túl civilizáltak lettünk, így aztán minden átkozott napra jut is jó néhány gyilkos. Civilizáltak dörmögte Wegener. – Hadnagy, akasztottak fel valaha is így kalózokat?
– Nem hiszem. Feketeszakáll legénységét Williamsburgben tárgyalta a bíróság. Volt ott valaha? A régi bírósági épületben? Hallottam, ott akasztották fel őket, ahol most a Holiday Inn szálloda található. És Kidd kapitányt akasztásra hazavitték Angliába, igaz? Igen, azoknak van valami helyük erre, amit kivégző-dokknak, vagy valami ilyesminek neveznek. Nos... nem, nem hiszem, hogy valaha is végrehajtottak ilyesmit hajó fedélzetén, még a régi szép időkben sem. És az egyszer biztos, nem mi tettük. Krisztusom, micsoda sztori!
– Így hát soha meg sem esett – mondotta Murray, nem is kérdés formájában.
– Nem, uram, bizony nem! – válaszolta Wegener. A hadnagy mély meggyőződéssel bólogatott.
– És ezt eskü alatt is hajlandók megerősíteni?
– Hogyne! Miért ne?
– Ha nem bánják, beszélnem kellene a maguk egyik emberével. Arról van szó, aki „megtámadta” a...
– Riley fenn van a fedélzeten? – kérdezte Wegener a parancsnokhelyettestől.
– Igen. Portagee-vel dolgoznak valamin, vagy odalenn vannak a hajófenékben.
– Oké, menjünk, nézzük meg őket! – Wegener felemelkedett, és intett a látogatóinak, hogy kövessék.
– Szüksége van még rám, uram? Lenne valami dolgom.
– Persze, elmehet, hadnagy! Köszönöm.
– Értettem. Önökkel később még úgy is találkozom mondta a hadnagy, és eltűnt egy kiszögellés mögött.
A séta tovább tartott, mint Murray várta. Ki kellett kerülniük két munkacsapatot: éppen a válaszfalakat festették újra. A tisztek szálláshelye hátul volt. Riley és Oreza, a hajó két magasabb beosztású tisztje ugyanabban a kabinban lakott. Wegener a nyitott ajtóhoz lépett. Odabenn vágni lehetett a füstöt. A fedélzetmester szájában szivar lógott, s közben túlméretezett kezével egy nevetségesen kis csavarhúzóval próbált dolgozni. Mindkét férfi felállt, amikor a kapitány megjelent.
– Pihenj! Mi a pokol történik itt?
– Portagee találta – nyújtotta át Riley. – Igazán régi, és megpróbáltuk megjavítani.
– Érdekli önöket uraim az 1778-i évjárat? – kérdezte Oreza. – Egy Henry Edgworth által készített szextáns. Egy régi kacatokat árusító boltban leltem rá. Megérhet jó néhány dolcsit, ha sikerül kitisztítanunk.
Wegener közelebbről is megvizsgálta. – 1778, azt mondta?
– Igen, uram. Egyike a legrégebbi szextánsoknak. Az üveg eltörött, de azt könnyű megjavítani. Ismerek egy múzeumot, amelyik az ilyenekért kitűnően fizet – de az is lehet, hogy megtartom magamnak.
– Látogatókat kaptunk – mondta Wegener, visszatérve az előbbi témára. – El akarnak beszélgetni veletek arról a két gazemberről.
Murray és Bright felmutatta az igazolványát. Dan észrevett egy telefont a fülkében. Elgondolkodott – tulajdonképpen a hadnagy telefonálhatott is, hogy figyelmeztesse őket, mi vár rájuk. Riley szivarjáról még egyszer sem kellett leverni a hamut.
– Nem probléma – mondta Oreza. – Maguk mit csinálnak majd azokkal a fattyúkkal?
– Ez az Egyesült Államok ügyészén múlik – mondta Bright. – Mi majd feltehetően összerakjuk az ügyet, vagy legalábbis segítünk ebben, ami azt jelenti, tisztáznunk kell, maguk mit is csináltak, amikor azokat az embereket letartóztatták.
– Nos, akkor ön Wilcox úrral akar beszélni, uram. Ő volt a parancsnoka a másik hajóra felszálló csapatnak – mondta Riley. – Mi csak azt tettük, amit mondott.
– Wilcox hadnagy szabadságon van – mondta a kapitány.
– És mi volt azután, hogy a fedélzetre hozták őket? – kérdezte Bright.
– Ó, akkor – bólintott rá Riley. – Oké, tévedtem, de hát az a kis faszszopó ráköpött a kapitányra uram, és ilyen szart nem csinál az ember, már megbocsásson, tudja?! Így aztán egy kicsit helyreigazítottam a fickót. Lehet, hogy nem kellett volna, de lehetett volna jobb modora is a kis fasznak.
– Nem azért vagyunk most itt – mondta Murray. – Az az ember azt állítja, maguk felakasztották.
– Felakasztottuk? Mire? – kérdezte Oreza.
– Azt hiszem, maguk vitorlarúdnak hívják.
– Úgy érti... felakasztani, úgy mint az akasztáskor? A nyaka körül, így értsem? – kérdezte Riley.
– Pontosan.
A fedélzetmester nevetése úgy mennydörgött, mint a földrengés. – Uram, ha én felakasztanék valakit, másnap nemigen panaszkodna a fickó.
Murray is elismételte a történetet, már ahogyan hallotta, szinte szóról szóra. Riley csak a fejét rázta.
– Nem ez a módja a dolgok elrendezésének, uram.
– Hogy érti?
– Ön azt mondja, ez a törpe azt közölte, az utolsó dolog, amit még látott, az volt, hogy a barátja ide-oda leng az árbocrúdon, igaz? De hát nem is ez lenne a módja.
– Még mindig nem értem.
– Ha valakit felakasztanak egy hajó fedélzetén, akkor a lábait összekötik, és lehúzókötelet alkalmaznak – ezt aztán kikötik a korlátra vagy valamilyen oszlopra, így aztán a fickó nem fog lengeni. Ezt meg kell tenni, uram. Olyasvalamiről van ugyanis szó, ami jóval többet nyom ötven kilónál is, és ha ide-oda lengene, eltörhetne valamit, így hát kétfelől kell rögzíteni –, ami azt jelenti, hogy egyszer fönn a csigánál, oké? És ott van még a lehúzókötél, ami a helyén tartja a fickót, mégpedig eléggé szorosan. Máskülönben az egész nem éppen hajószerű. A pokolba is, mindenki tudja ezt!
– De honnan tudja maga? – kérdezte Bright, megpróbálva elrejteni csalódottságát.
– Uram, az ember csónakokat ereszt le a vízbe, és mindenfélét kiköt a fedélzeten – ez a munkám. Tengerésztudás. Mondjuk, valamilyen felszerelésről van szó, amely annyit nyom, mint egy ember, oké? Na már most azt akarjuk, hogy össze-vissza imbolyogjon hosszú láncán mint valami kibaszott kandeláber? Krisztusom, végül még leverné a radart, le is téphetné az árbocról! Azon az éjszakán nagy vihar is volt. Nem, ahogyan a régi szép időkben csinálták, ahogy a jelzőzászlókat kell felhúzni – kötél kell felül, kötél kell alul, szépen kikötve mégpedig szorosan, így aztán nem mehet sehová. Ha valaki a fedélzeten így hagyna valamit szerteszét csapkodva, azon nyomban új segglyukat nyitnék rajta. A felszerelés költséges valami ám! Semmi szarért nem fogjuk összetörni, uram. Mit gondolsz, Portagee?
– Igaza van. Komoly szél volt aznap éjjel. A kapitány nem beszélt maguknak róla? Azokat a rohadt alakokat azért tartottuk még mindig a fedélzeten, mert az időjárás miatt le kellett fújnunk a helikopteres begyűjtést. Akkor éjjel nem is volt kinn a fedélzeten senki, vagy igen?
– Nem létezik! – mondta Riley. – Azon az éjszakán szorosan begombolkoztunk. Úgy értem uram, ki tudunk menni, és dolgozni is tudunk, még a legnagyobb hurrikánban is, ha kell, de ha nem muszáj, nem ám hogy óriási szélrohamok közepette, abban az időben császkálni menjünk a fedélzetre! Veszélyes, így még emberek is eltűnhetnek a fedélzetről.
– Mennyire volt komoly a vihar akkor éjjel? – kérdezte Murray.
– Néhányan az újoncok közül az egész éjszakát a WC-csésze fölött töltötték. Ezenkívül a szakács is úgy határozott, akkor éjjel bordát szolgál fel – nevetett Oreza. – Innen tudjuk, igaz. Bob?
– Biztosan – értett nyomban egyet Riley.
– Így aztán nem is volt azon az éjszakán hadbíróság?
– Micsoda? – Riley egy pillanatig igazán tépelődni látszott, majd felragyogott az arca. – Aha! Úgy értik, méltányos tárgyalást biztosítottunk nekik, azután felakasztottuk őket?
– Csak az egyiküket – mondta szolgálatkészen Murray.
– Miért nem mind a kettőt? Hiszen végül is mindkettő kibaszott gyilkos, vagy nem? Hé, uram, fönn voltam azon a jachton, igaz? Láttam, mit csináltak – maguk nem? Jó kis felfordulás volt odaát! Lehet, hogy maguk sokszor látnak ilyesmit. Én azonban még sohasem! És... nos, nem is nagyon fogom vissza magam, hogy megmondjam uram, engem megrázott. Fel akarja akasztani őket? Helyes! Én meg is tenném, és bizony egyik sem panaszkodna másnap! Oké, talán nem kellett volna az egyiküket rácsapnom a korlátra – elvesztettem a hidegvérem, tényleg nem kellett volna – oké, oké, sajnálom is. De az a két kis fasz kicsinált egy egész családot, valószínűleg nemi erőszak is volt. Nekem is van családom, tudja? Vannak lányaim. Ugyanígy Portagee-nak. Ha azt szeretnék, hogy ejtsünk krokodilkönnyeket amiatt a két kis fasz miatt, akkor nagyon rossz helyre jöttek uraim. Ültessék őket villamosszékbe, és én leszek az, aki lenyomja a kapcsolót.
– Szóval, nem akasztotta fel? – kérdezte Murray.
– Uram, bárcsak eszembe jutott volna! – közölte Riley. Végtére is Oreza volt, aki kigondolta az egészet.
Murray Brightra pillantott. Simábban ment, mint várta. Hiszen megmondták neki, hogy a kapitány kemény falat lesz. Végtére is egy hajó irányítását nem bízzák holmi kezdőre – legalábbis az ember így képzeli.
– Oké, uraim, azt hiszem, ez választ ad mindarra, amit egyelőre tudni akartunk. Köszönjük az együttműködést! – Egy pillanattal később Wegener már le is vezette őket.
A három férfi egy percre megállt még a hajópallónál. Murray intett Brightnak, hogy induljon a kocsi felé, majd a kapitányhoz fordult.
– Tulajdonképpen a helikoptereket onnan röptetik fel?
– Igen. Bár lenne egy sajátunk.
– Láthatnám, mielőtt elmegyek? Sohasem voltam még egyárbocos fedélzetén.
– Kövessen! – Egy perc sem telt el, és Murray máris ott állt a fedélzet közepén, a keresztirányban felfestett sárga vonalakon. Wegener éppen azt magyarázta, hogyan működnek a jelzőlámpák az irányítóállásnál, de Murray az árbocra figyelt, képzeletbeli vonalat húzva az árbocrúdtól a fedélzetig. Hát igen, nagyon könnyen megcsinálhatták.
– Kapitány, a saját érdekében, remélem ilyen marhaságot nem csinál még egyszer...!
Wegener meglepetten fordult oda. – Mire gondol?
– Mindketten tudjuk, mire gondolok.
– Elhiszi, hogy azok ketten...
– Igen, el! Az esküdtszék azonban nem – legalábbis nem hiszem, bár az ember sohasem lehet biztos abban, mit hisz el egy esküdtszék, s mit nem... Maga viszont megtette. Tudom – ne is mondjon semmit...
– Miből gondolja?
– Kapitány, már huszonhat éve vagyok az Irodánál. Jó sok hülye történetet hallottam, néhány igazat, néhány fabrikáltat. Fokozatosan ráérez az ember, mi igaz és mi nem. Ahogyan szerintem történtek a dolgok: maguk onnan föntről, a csigáról ledobtak egy darab kötelet, idáig elég könnyű az egész, és ha az ember jól veszi az irányt a tengeren, egy himbálódzó emberi test annyira sokat azért nem számít. Holtbiztos, hogy nem tenne kárt a radarantennában sem, amiért Riley annyira aggódott. Mint már mondtam, még egyszer ne tegyék meg! Ez most ajándék maguknak, ugyanis a maguk bizonyítékai nélkül is vádat emelhetünk az ügyben. De ne nagyon próbálgassák! Nos, biztos vagyok abban, nem is teszik többet. Rájöttek már hogy többről van szó, mint gondolták volna, igaz?
– Meg is lepett, hogy áldozat...
– Helyes. Maga kinyitott egy nagy, férgekkel teli dobozt, anélkül persze, hogy a keze túl piszkos lett volna. Szerencséje volt! De ne nagyon próbálgassa! – mondta újból Murray.
– Köszönöm, uram!
Egy perccel később Murray újra a kocsiban ült. Bright továbbra is boldogtalannak látszott.
– Egyszer volt, hol nem volt, amikor újsütetű ügynököcske voltam, frissen kikerülve az Akadémiáról, és Mississippibe neveztek ki – kezdte Murray. – Három polgárjogi alkalmazott eltűnt, és én voltam az esetet tisztázni hivatott csapat legfiatalabb tagja. Tulajdonképpen nem is nagyon csináltam egyebet, mint tartottam Fitzgerald felügyelő kabarját. Hallottál valaha Big Joe-ról?
– Az apám dolgozott vele – jegyezte meg Bright.
– Akkor tudod, hogy Joe egyéniség volt, igazi békebeli zsaru. Mindenesetre eljutott hozzánk a hír, hogy a helyi ku-klux-klanosok igencsak tépik a szájukat, hogyan fognak megölni pár ügynököt – ismered azokat a történeteket, hogyan molesztáltak pár családot, meg ilyesmi. Joe egy kicsit begurult. Mindegy, szóval én vittem oda kocsin, hogy körülnézhessen – elfelejtettem a tökfej nevét, de ő volt a helyi klanosok nagyfőnöke, és a pofája is neki volt a legnagyobb. Egy árnyas fa alatt üldögélt a háza kertjében, amikor odaértünk. Széke mellett állt kitámasztva a puska, és már kissé kapatos volt. Joe odament hozzá. A marha odakapott hogy felvegye a fegyvert, de Joe csak bámult le rá. Fitzgerald ehhez nagyon értett; három fickót küldött már addig a föld alá, és látni lehetett az arcán, hogy meg is tette. Egy kicsit aggodalmaskodtam, a kezem ott volt a revolveremen, de Joe csak bámult lefelé a fickóra, és közölte vele, ha még egyszer meghallja a dumát, hogy egy ügynököt kicsinálnak, vagy ha még egy szaros telefonhívásra kerül sor a feleségeknél vagy a gyerekeknél, visszajön és megöli, ott nyomban, a saját udvarán. Nem kiabált vagy ilyesmi, csak egyszerűen elmondta az egészet, mintha reggelit rendelne. A főfasz pedig hitt neki. Én is. Azután pedig alábbhagyott a sutyorgás is.
– Amit Joe csinált, az illegális, az egyszer biztos – folytatta Murray. – Néha kicsit eltérünk a szabályoktól... Én is megtettem, te is.
– Én sohasem...
– Ne ijedj be. Mark! Azt mondtam: „eltértünk” – nem pedig azt: „megszegtük”. A szabályok nem gondolnak minden eshetőségre. Ezért várjuk el az ügynököktől, hogy ítélőképességüket is használják, így működik a társadalom. Ebben az esetben ezek a pofák a parti őrségtől kiszedtek valakiből valami értékes információt, és az egyetlen módja, hogy használhassuk, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogyan jutottak hozzá. Végtére is nem okoztak kárt senkinek. A gyanúsítottakat ugyanis gyilkosokként kezelik – és csupán bizonyítékra van szükségük, amit mi próbálunk beszerezni. Vagy megsülnek a villamosszékben, vagy beismerik a gyilkosságokat, azaz hajlandók újból elmondani nekünk mindazt, amit a jó Wegener kapitány kiszedett belőlük. Mindenesetre így döntöttek erről a fővárosban. Mindenkinek túlságosan kényelmetlen ügyet csinálni abból, amiről a hajón beszélgettünk. Tényleg azt hiszed, hogy egy helybeli esküdtszék...?
– Nem! – ismerte be azonnal a másik. – Nem kellene hozzá nagyon jó ügyvéd, hogy ízekre szedje szét a vádat, és még ha nem is...
– Pontosan! Mi meg csak dolgoztunk volna a nagy semmire. Tökéletlen világban élünk, de azt hiszem, Wegenerék ezt a hibát újból nem követik el.
– Oké! – Brightnak nem tetszett a dolog, de ez most nem volt szempont.
– Szóval most azt csináljuk, hogy kiderítjük, miért is gyilkolta meg ezt a szerencsétlen szarházit és egész családját egy sicario és fegyverhordozója. Tudod, amikor odafenn New Yorkban pökhendi, fennhéjázó okosfiúkat üldöztem, senki sem szarakodott a családokkal. Még csak nem is öltük meg a fickót a családja előtt, kivéve, ha az egésznek megvolt a miértje.
– A drogosokra nem ez a jellemző – horkant fel Bright.
– Ja... – és én régen még azt hittem, hogy a terroristák gonoszak.

 

Mennyivel könnyebb volt, amikor a Macheterókkal dolgozott – gondolta Cortez. Most viszont itt ül a finom, drága étterem sarokboxában, tízoldalas itallappal a kezében... – Cortez büszke volt arra, hogy ért a borokhoz – ahelyett, hogy valami patkányoktól nyüzsgő kocsmában kucorogna, babot zabáivá és forradalmi jelszavakat üvöltözve olyan alakokkal együtt, akiknek a marxizmusról alkotott fogalma a bankrablásban és hősies szózatok kántálásában merül ki. Amerika lehetne a világon az egyetlen hely – gondolta –, ahol a szegények saját kocsijukkal mennek el a tüntetésre, és ahol a leghosszabb sor a szupermarket pénztára előtt van.
Az ebédhez kiválasztott egy Loire menti, érthetetlen nevű bort. A borral foglalatoskodó pincér elismerően kattintott golyóstollával, amikor visszakapta az itallapot.
Cortez olyan helyen nőtt fel, ahol a szegények – s ez a kategória itt szinte mindenkit magában foglalt – cipőt és kenyeret guberáltak. Amerikában az számít szegény vidéknek, ahol az emberek rákapnak a kábítószerre, s ez bizony hetente párszáz dollárba kerül... Az egykori ezredes számára ez az egész több volt, mint bizarr. Amerikában a drogok a nyomornegyedekből terjedtek át a külvárosba, virágzó üzletet biztosítva azoknak, akiknek megvolt, ami a többieknek kell.
Persze ugyanez játszódik le nemzetközi méretekben is. A jenkik mindig is zsugoriak voltak, ha kevésbé gazdag szomszédaiknak kellett hivatalos segítséget nyújtaniuk, most viszont elárasztották őket pénzzel, de olyan alapon, amit az amerikaiak szeretnek úgy hívni: nép a népnek. Kész röhej. Nem tudta, de nem is nagyon törődött vele, mennyit adott saját barátainak a jenki kormányzat, abban viszont biztos volt, a közönséges állampolgárok – akik annyira unják már saját kényelmes életüket, hogy kémiai ingerlésre van szükségük – sokkal többet adtak, és mindezt anélkül, hogy az „emberi jogokra” hivatkoztak volna. Sok évet töltött már el mint profi felderítőtiszt azzal, hogy megpróbált valamit kimódolni Amerika megalázására, a róla alkotott kép tönkretételére, befolyásának csökkentésére. De Félixnek végül rá kellett jönnie, az egészet rosszul közelíti meg. Megpróbálta a marxizmust használni arra, hogy a kapitalizmus ellen harcba szálljon, holott a tények pontosan jelezték, melyik rendszer működik, melyik nem. A kapitalizmus azonban felhasználható önmaga ellen... így Cortez eredeti küldetését is teljesíthetné, miközben élvezi annak a rendszernek minden előnyét, amelynek kárt okoz. És az egészben a legfurcsább: egykori munkaadói árulónak hiszik, mert rátalált a helyes megoldásra...
A vele szemben ülő férfi jellegzetes amerikai – gondolta Cortez. Dagadt a rengeteg jó kajától, és nem is törődik azzal, hogy tisztítóba adja drága ruháját. Valószínűleg a cipőit sem tisztítja. Cortez emlékezett még rá, fiatalságának java részét mezítláb töltötte, és szerencsésnek mondhatta magát, hogy volt három inge. Ez a férfi itt drága kocsival jár, kényelmes lakásban lakik, olyan munkája van, amellyel meg lehetne fizetni tíz DGI-ezredest is – és ez még nem elég. Ez itt maga Amerika – bármennyije van is valakinek, sohasem elég.
– Szóval mit hozott számomra?
– Négy lehetőséget. Az összes információ itt van az aktatáskámban.
– Valóban jók? – kérdezte Cortez.
– Megfelelnek a maga összes irányvonalának – válaszolta a férfi. – Vajon nem voltam mindig is...
– Igen, maga a legmegbízhatóbb. Ezért fizetjük önnek a legtöbbet.
– Szép hogy beismerik, Sam – mondta a férfi, és hangjában érződött egy csipetnyi önelégültség is.
Félix – másik nevén Sam, legalábbis annak a férfinak, akivel most együtt ebédelt – mindig méltányolta a munkatársait. Méltányolta, amit megtehetnek. Méltányolta az általuk szerzett információt. De megvetette őket minden gyengeségükért. Mindazonáltal a felderítő tiszt – és önmaga számára az maradt! – nem lehet túl válogatós. Cortez nem foglalkozott azzal, hiszen Amerikában bőven akadnak ilyen emberek – hogy őt is megvásárolták. Szakképzett profinak tartotta magát, talán egy kicsit zsoldosnak is, de hát csak így lehet lépést tartani a megbecsült tradícióval, nemde? Emellett pedig elvégzi, amit egykori gazdái mindig is megkívántak tőle, még hatékonyabban, mint amennyire a DGI-nél lehetséges volt – és valaki más fizet. Végső soron az amerikaiak.
A vacsora váratlan fordulatok nélkül zajlott le. A bor minden cseppje kitűnőnek bizonyult, a húst viszont túlsütötték, és a zöldség elkeserítő volt. Arra gondolt, Washingtont egy kicsit túlértékelik, amikor az éttermek városának tartják. Kifelé menet felkapta társának aktatáskáját, és a kocsijához ment. Húsz perc alatt, nem túl gyorsan hajtva, visszatért szállodájába. Azután több órát töltött azzal, hogy áttekintse az okmányokat. Ez az ember megbízható – jegyezte meg magában Cortez –, és be is váltja a hozzá fűzött reményeket. A négy alternatíva mindegyike önmagában is helytálló megoldás.
Holnap pedig beindul a toborzás.

 

 

7

Mint Julio ígérte is, egy hétbe tellett, amíg hozzászokott a magassághoz. Chavez kicsusszant a hátizsák hámjából. Nem volt még teljesen megrakva, csupán tíz-tizenkét kilót nyomott, de hát ráértek még, nem kellett sietni. A fokozatosság megfelelt az őrmesternek, aki még mindig nehezen lélegzett a nyolcmérföldes futást követően. Válla sajgott, lába a szokásos módon fájt, de körülötte már nyoma sem volt öklendezésnek, és ezúttal senki sem maradt le. Csak a szokásos nyögések és átkozódások hallatszottak.
– Nem is volt annyira rossz – mondta Julio zihálás nélkül. – De még mindig azt mondom, a legjobban az mozgat meg, ha egy bombázó az ágyába hív.
– Ebben igazad van – bólogatott röhögve Chavez. – A sok-sok nem használt izomcsoport, ahogyan a hozzáértők mondják.
A kiképzőtáborban a legjobb az élelem volt. Ebédre a terepen készételcsomagokat fogyasztottak, ami három hazugságot jelentett egynek az áráért – de a reggeli és a vacsora valóban kiváló volt a tábor óriási konyhájában. Chavez mindig akkora friss gyümölcsökből összeállított tálat választott amekkorát csak lehetett, cukorral vastagon megszórva, meg persze a katonaság szokásos kávéját, melynek koffeintartalma napról napra emelkedett. Beletemetkezett a kockára vágott grapefruitot, narancsot tartalmazó tálba, és minden egyébről elfeledkezett, miközben asztaltársai nekiestek zsíros szalonnás rántottájuknak. Azután újra sorba állt egy-két vagdaltért. Hallotta valahol, hogy a szénhidrátokban is sok energia van, és most, hogy már csaknem hozzászokott a magassághoz is, nem zavarta annyira a reggelinél sem a zsír gondolata.
A dolgok jól alakulnak. A munka ugyan kemény itt, de senki sem tökölődik. Itt mindenki tapasztalt profi, és úgy is kezelik őket. Nem pazarolnak felesleges erőfeszítést az ágyazásra – mindannyian tudják, hogyan kell, és ha egy takaró sarka nincs pontosan, elvágólag hajtogatva, a közösségi hatás azonnal elrendezi a dolgot anélkül, hogy valamelyik feljebbvalójuknak ordítoznia kellene. Mindannyian fiatal emberek, akik pontosan olyan komolyan látják el a feladatukat, amilyennek gondolják. A viccelés és kalandvágy légköre sem idegen tőlük. Még mindig nem tudták, mi célt szolgál a kiképzésük. Ilyenkor elkerülhetetlen a találgatás, a pusmogás, ami fokozatosan alakult át esténként-miután megegyeztek valami képtelen ötletben – a horkolás szimfóniájává.
Chavez tanulatlan ember volt, de nem ostoba. Érezte, tudta, egyetlen elmélet sem helytálló. Afganisztánnak már vége volt, oda nem mehetnek. Ezen rágódott újból, amíg kétpofára zabálta a kiwit, ezt a csemegét, melynek még a létezéséről sem tudott egy héttel ezelőtt. Nagy magasság – biztos nem a tréfa kedvéért, ami viszont eleve kizárta Kubát és Panamát. Talán Nicaragua. Milyen magasak is ott a hegyek? Mexikóban és a többi közép-amerikai országban is vannak hegyek. Ezenkívül itt mindenki őrmester. Mindenki vezetett már valamilyen osztagot, és mindenki könnyűgyalogos. Feltehetően különleges kiképzési feladatra küldik ki őket, ezért tér el a kiképzés a könnyűgyalogosokétól. Lehet, hogy a beszivárgók ellen kellenek. A Rio Grandétól délre minden országnak megvan a maga gerilla-problémája. Mindez az egyes kormányzatok és gazdaságok egyenlőtlenségéből fakadt, de Chavez a magyarázatot egyszerűbbnek látta: ezeket az országokat már mind elkúrták. A zászlóaljával Hondurasban és Panamában tett kiruccanásai alkalmával éppen eleget látott. A helyi kisvárosok mind piszkosak, amitől az otthoni környezet egyenesen földi paradicsomnak tetszett. A rendőrség – nos, sohase gondolta volna, hogy odáig jut: tiszteletet ébreszt benne az LAPD. A helyi hadseregek azonban kivívták különleges megvetését. Egy csomó lusta, hozzá nem értő, nála gyengébbekkel hősködő nagypofájú. Nem sokban térnek el az utcai bandáktól, csak mindannyian ugyanazt a fajta fegyvert viselik (a Los Angeles-i bandák hajlanak az egyénieskedésre). Ugyanolyan ügyesen kezelik körülbelül a fegyvereket is. Nem követel túlságosan nagy merészséget a katonától, hogy karabélyának tusával leüssön egy szegény ördögöt. És a tisztek – nos, még egyet sem látott, aki Jackson hadnagyhoz fogható volna, aki szeretett a fiúkkal együtt futni, és nem törődött vele, hogy összepiszkolja magát, és ugyanolyan szaga van, mint az igazi katonáknak. Vagy az ír származású McDevitt őrmester; ő volt az Koreában, aki Ding Chaveznak megmutatta a fényt: az ügyesség és a profizmus egyenlő a büszkeséggel. És amikor idáig eljutottál, a joggal megszerzett büszkeség férfivá tesz. A büszkeség az, ami mozgásban tart, ami megakadályozza, hogy beadd a derekad, amikor azokra az istenverte hegyekre kell felfutni. Nem hagyhatod cserben a barátaidat. Nem hagyhatod, hogy azt lássák, kevesebb vagy annál, amilyen lenni akarsz. Ez a rövidített változata mindennek, amit a seregben elsajátított, és tudta, hogy ugyanez elmondható mindegyikükről ebben a szobában. Ennélfogva amire felkészítik őket, az semmi egyéb, mint hogy ugyanerre készítsenek fel másokat. Küldetésük meglehetősen hagyományos katonai küldetés. Valószínűleg politikai okai vannak, de Chavez nem törődött különösebben a politikai maszlaggal mindenesetre titkos küldetés. Elég okos volt ahhoz, hogy tudja: az efféle, fű alatti előkészület azt jelenti, hogy benne van a CIA. Ebben igaza is volt, csak a feladatot ítélte meg rosszul.
A reggeli a szokásos időben ért véget. Felálltak, a tálcát és az edényeket visszavitték a gyűjtő asztalhoz, mielőtt kimentek volna a szabadba. Sokan közülük leheveredtek, mások – Chavez is – átöltöztek tiszta, száraz trikóba. Az őrmester nem volt nagyon finnyás, de kimondottan szerette az újonnan mosott ing ropogós tapintását, tiszta szagát. Hamisítatlan mosoda is volt ott. Chavez úgy döntött, kiveri a fejéből a tábort, a magasságot és minden egyebet. A levegő, ha ritka is, tiszta és száraz. Napjában többször is hallani lehetett a Moffat-alagútba beszáguldó vonatok kürtjeinek magányos sikoltását. Az alagút bejáratát minden alkalommal látták, amikor napjában kétszer felfutottak a gerincre. Esténként gyakran elkapták egy pillanatra a Denver-féle, keletre tartó Amtrak-expressz emeletes kocsijainak távoli sóhaját. Azon tűnődött, milyen lehet itt vadászni. És egyáltalán mire vadásznak? Szarvasra talán. Lehet, hogy jó sok van belőlük, nagy fülesszarvasok, de fehér hegyi kecskék is vannak itt, amelyek a katonák közeledtére a csupasz sziklafalakra is képesek felfutni. Mostanra már ezek a faszik tényleg jó formában vannak – jegyezte meg Julio az előző napon. De Chavez egy pillanattal később elhessegette a gondolatot. Az állatoknak, amelyekre ő vadászik, csak két lába van, és visszalőnek, ha nem elég körültekintő.
A négy raj időben felállt. Ramirez kapitány vigyázzt parancsolt, és különálló területre masíroztatta őket, mintegy fél mérföldnyire keletre a főtábortól, a mély völgy lapos aljának túlsó végében. Ott már várt rájuk egy trikót és sötétszínű sortot viselő, fekete férfi. Az említett ruhadarabok egyaránt azzal küszködtek, hogy befogadják dagadó izmait.
– Jó reggelt, emberek! – mondta a férfi. – Én Johnson úr vagyok. Ma belefogunk egy kis igazi, feladatorientált képzésbe. Mindannyiotoknak van már kiképzése a kézitusában. Az én dolgom annak eldöntése, mennyire vagytok jók és az, hogy megtanítsak nektek néhány újabb fogást, ami esetleg korábban kimaradt. Valakit csendben megölni végül is nem olyan nehéz. A trükkösebb rész az, hogy a közelébe kell jutni. Mindannyian tudjuk ezt. – Johnson a háta mögé csúsztatta mindkét kezét. – Van más módja is, hogy csendben lehessen ölni.
Keze újra láthatóvá vált, egy pisztolyt tartott, amelynek nagy, ágyúcsőszerű valami volt az elejére erősítve. Még mielőtt Chavez megállapította volna magában, hogy hangtompító, Johnson két kézre fogta, és háromszor elsütötte. Rendkívül jó hangtompító – jegyezte meg Ding. Alig lehetett hallani az automata zavarjanak fémes kattanását, tulajdonképpen csendesebb volt, mint a tizenöt méterre darabokra törő három palack keltette zaj. A lövést pedig egyáltalán nem lehetett hallani. Lenyűgöző.
Johnson huncut mosollyal fordult feléjük:
– És az ember nem is zúzza össze a kezét. Mint mondottam, ti mind ismeritek a kéziharcot, és ezt még fejleszteni is fogjuk. De hát én is az utcán nőttem fel, csakúgy, mint ti. Ne is szarakodjunk tovább ezzel a kérdéssel! A fegyveres harc a hét bármely napján felülmúlja a fegyvertelent. Ezért a mai napon azt sajátítjuk el, hogyan kell egészen újfajta módon harcolni: a csendes fegyveres küzdelmet. – Lehajolt, és lerántotta a takarót egy gépfegyverről. Azon is hangtompító volt. Chavez ráébredt, hogy bármi legyen is a küldetés, nem kiképzés.

 

James Cutter altengernagy voltaképpen patrícius, legalábbis úgy néz ki – gondolta Ryan. Magas és szikár, haja fejedelmien ezüstös, és önbizalomról árulkodó mosoly játszik rózsaszínre dörgölt arcán. Bizonyos, hogy úgy is viselkedik, vagy legalábbis azt hiszi magáról – helyesbített. Véleménye szerint az igazán fontos emberek nem fordítanak nagy figyelmet viselkedésükre. Nem azért persze, mintha az elnök nemzetbiztonsági ügyekkel megbízott különleges hadsegédjének lenni ugyanaz volna, mint egy vele egyívásúnak. Ryan jó pár embert ismer, akiben végtére is mindez megvan. Cutter régi, mocsári-jenki családból származik, amely nemzedékek óta növényekkel vacakol New England mezőségein. Idővel átváltottak kereskedelemre, és – Cutter esetében – fölösleges fiaikat a tengerre küldték. Cutter azonban olyasfajta tengerésznek bizonyult, akinek a tenger csupán a célhoz elvezető eszköz volt. Pályafutásának több mint a felét a Pentagonban töltötte, és ott – gondolta Ryan – nincs hely egy igazi tengerész számára. Megvolt már az összes szükséges parancsnoki beosztása – vélte Jack. Először egy rombolón, azután egy cirkálón. Minden egyes alkalommal jól végezte feladatát – elég jól ahhoz, hogy észrevegyék, ami bizonyára fontos része volt az egésznek. Seregnyi kiemelkedő tiszti karrier futott zátonyra a kapitányi rangnál, mert azért Cutter, hogy kiemelkedjen a tömegből...?
Megbízhatóan kifényesítette az ajtón a kopogtatót? – mélázott magában Jack, amint befejezte az eligazítást.
Nem mintha most már számított volna. Az elnök Jeff Pelt állományában figyelt fel rá, amikor Pelt visszatért az Akadémiára-a nemzetközi kapcsolatok tanszékére, a Virginia Egyetemen –, és Cutter ekkor olyan simán huppant bele munkakörébe, ahogyan egy romboló siklik a kikötőág mellé. Jól szabott öltönyében beült íróasztala mögé, USS BELKNAP feliratú, gravírozott bögréjéből szürcsölve kávéját, ami a legjobb emlékeztető rá, hogy egykoron parancsnokként irányította a cirkálót. S ha a betévedő látogató erre mégsem figyelne fel – elég kevés eseti látogatója volt a nemzetbiztonsági tanácsadó irodájának –, a falat szinte beborították a cirkálóra utaló tárgyak, és annyi aláírt fénykép, hogy még egy hollywoodi ügynök is megirigyelhette. A tengerésztisztek ezt a jelenséget SZERETEM MAGAM! falnak hívják, és – bár mindannyiuknak van ilyen – rendszerint a családjukat bőszítik fel vele.
Ryan a legkevésbé sem kedvelte Cuttert, igaz Peltet sem kedvelte, de Pelt csaknem olyan okos, mint amilyennek hiszi magát; Cutter még a közelébe sem jön. A háromcsillagos tengernagy kiállásban a feje fölé magasodott, de nem volt semmi érzéke hozzá, hogy ezt észrevétesse. Az egészben az a rossz, hogy Ryan ugyan különleges hadsegéd, de nem az elnöké. Tehát Cutternak kell jelentenie, akár tetszik neki, akár nem. És amíg a főnöke a kórházban van, addig ez így is marad.
– Hogy van Greer? – kérdezte Cutter. Az orrán át beszélt, New England-i kiejtéssel. Hangjából ítélve már réges-rég természetes halállal távoznia kellett volna az élők sorából, bár ezzel Ryan nem nagyon törődött. Az egész hülyeség a bostoni főiskolán eltöltött évekre emlékeztette.
– Nem végeztek még a tesztekkel. – Ryan hangja elárulta aggodalmát. Hasnyálmirigyráknak látszott, a túlélési arány csaknem zérus. Ellenőriztette már Cathyvel, és megpróbálkozott vele, hogy főnökét a Johns Hopkinsba vigyék, de Greer a haditengerészethez tartozott, ami azt jelentette, a Bethesda Kórházba megy. Bár jó kórház ez is, mindenesetre nem a Johns Hopkins.
– És átveszed majd helyette? – kérdezte Cutter.
– Ez elég rossz ízlésre vall, tengernagy – válaszolta Bob Ritter a kísérőjének. – Greer tengernagy távollétében időről időre dr. Ryan képviseli őt.
– Ha ezt is olyan jól csinálod, mint az eligazítást, akkor simán megy majd. Greer szégyellje magát. Remélem, hogy a dolgok jóra fordulnak. – Körülbelül annyi érzelem volt a hangjában mintha azt kérdezné, merre van az illemhely.
Melegszívű vagy, ugye – gondolta magában Ryan, becsukva aktatáskáját. Fogadok, hogy a Belknap legénysége egyszerűen rajongott érted. Cuttert azonban nem azért fizették, hogy melegszívű legyen, hanem azért, hogy az elnököt tanácsokkal lássa el, Ryant pedig azért, hogy őt tájékoztassa, s nem azért, hogy szeresse is.
Cutter nem bolond. Ryannak ezt is be kellett látnia. Nem szakértő ugyan Ryan területén, de hamiskártyás ösztönei sincsenek mint Féltnek, és szeret úgy dolgozni, hogy előzőleg nem konzultál a külügyminisztériummal. Az egyszer biztos hogy nem érti, miképpen is működik a Szovjetunió. Nem egyébért ül sötét tölgyfa íróasztala mögött, magas székében, mert olyan területek hírneves szakértője, amelyek iránt az elnök mostanában fokozottan érdeklődik. Itt viszont Ryan intellektusa csődöt mondott. Visszatért az eligazításra, amely arról szólt, mire is készül a KGB Közép-Európában, és az ötletet nem követte nyomon a logikai következtetésig. Jack második hibája még alapvetőbb volt. – Cutter tudta, ő maga nem olyan, mint Jeff Pelt volt, és az egészet meg akarta változtatni.
– Örülök, hogy újra látom, dr. Ryan. Jó eligazítás volt. Fel is hívom rá az elnök figyelmét. Most pedig ha megbocsát, a DDO-nak és nekem valamit még meg kell beszélnünk.
– Viszlát Langleyben, Jack – mondta Ritter. Ryan bólintott és elment. A másik kettő megvárta, amíg az ajtó becsukódik mögötte. Majd a DDO átnyújtotta saját tájékoztatását a Showboat-műveletről. Húsz percig tartott.
– Szóval, hogyan koordináljuk? – kérdezte Rittert a tengernagy.
– A szokásos módon. Nagyjából az egyetlen jó dolog, ami a Desert One-kudarcból származik, hogy bebizonyította, mennyire biztonságos a műholdas hírközlés. Láttál már valaha is hordozhatót? – kérdezte. – Része a szabványos felszerelésnek a könnyűgyalogságnál.
– Nem, csak olyanokat láttam, amilyenek hajón vannak. Azok nem hordozhatók.
– Nos, jó néhány darabból áll. Van egy X alakú antennája, egy kis drótszerű állványa amely úgy néz ki mintha használt kabátakasztókból készült volna. Aztán van még az új, csupán nyolc kilót nyomó hátizsák, beleértve a kézibeszélőt is, és egy morzekulcs arra az esetre, ha a küldő nem akar túl hangosan beszélni. Egyszerű, egysávos, szupertitkosított UHF. Annyira biztonságos, amennyire a távközlés csak biztonságos lehet.
– És hogyan álcázzák magukat? – aggodalmaskodott Cutter továbbra is.
– Ha a körzet sűrűn lakott – magyarázta fáradtan Ritter –, az ellenfél nem használja. Mi több, nyilvánvaló okokból, főként éjszaka tevékenykednek, így aztán embereink nappal henyélnek, és csak éjszaka mozognak. Erre vannak kiképezve és felszerelve. Nézd, jó ideje már, hogy ezzel foglalkozunk. Ezek az emberek így is kellőképpen kiképzettek, mi pedig...
– Utánpótlás?
– Helikopter – mondta Ritter. – Odalenn Floridában, a különlegesek.
– Még mindig azt hiszem, tengerészgyalogosokat kellene bevetnünk.
– A tengerészgyalogosoknak más a feladata. Átfutottunk már ezen, tengernagy. Ezek a kölykök jobban képzettek, jobban fel is vannak szerelve, a legtöbben közülük voltak már ehhez hasonló területeken, és a fenébe is, sokkal, de sokkal könnyebb őket anélkül bekapcsolni a programba, hogy bárki más észrevenné – magyarázta Ritter már vagy huszadszor. Cutter nem az a fajta, aki odafigyel mások szavára. Saját véleményét nyilvánvalóan harsányan hangoztatja. Azon tűnődött, hogyan bír vele az elnök, de ez a kérdés nem igényelt választ. Az elnöki suttogás nagyobb súllyal esik latba, mint bárki másnak az üvöltözése. A gondot az okozza, hogy az elnök oly gyakran hagyatkozik idiótákra, amikor kívánalmait valóra akarja váltani. Ritter nem lett volna meglepve ha megtudja, hogy a nemzetbiztonsági tanácsadóról alkotott véleménye egyezik Jack Ryanéval; de Ryan nem tudná hogy miért.
– Nos, térjünk át a tevékenységedre – mondta kisvártatva Cutter. – Mikor indul?
– Három hét múlva. A dolgok elég jól alakulnak. Már megvan a teljes alapkiképzésük, amire szükségük lehet. Az egész csupán annak a kérdése, hogy néhányukat különlegesen finomra csiszoljuk, és még néhány apróságot ki kell igazítanunk. Eddig szerencsénk volt. Odaát még senki sem sebesült meg.
– Végtére is mennyi ideje van már meg ez a hely?
– Harminc éve. Eredetileg légvédelmi radarállomásnak szánták, de a költségvetés valamilyen okból kihúzta. A légierő adta át nekünk, és azóta ügynökök kiképzésére használjuk. Nincs rajta egyetlen helyszínlistán sem. Ősszel haszonbérletbe adjuk ki, mint vadásztábort, gondolnád? Még hasznot is hajt nekünk. További ok amiért nem jelenik meg az OMB-listán. Eléggé fedezve van. Bár Afganisztán során vált igazán hasznossá, akkor is ugyanazt csináltuk mint most, és senki sem jött rá...
– Három hét.
– Talán valamivel több. Még mindig koordináljuk a műholdas felderítést a földi erőkkel.
– Működni fog? – kérdezte választ sem várva Cutter.
– Nézd, tengernagy, meséltem már róla. Ha az elnöknek valami csodálatos megoldással szeretnél kirukkolni, hát az nekünk nincs, de egy kicsit meg tudjuk szurkálni őket. Szépen mutat majd az újságokban és – a pokolba is –, lehet hogy egy-két életet megmentünk. Úgy vélem, még akkor is megéri, ha cserében nem nyerünk semmit.
Az a jó Ritterben – gondolta Cutter –, hogy nem mondja ki a nyilvánvalót. Lesz viszonzás. Mindenki tudja, mire megy ki ez az egész. A küldetés nem cinikus gyakorlat, bár lehet, néhányan annak vélnék.
– Mi van a radarfedezéssel?
– Csak két repülő jár a vonalon. Új rendszert próbálnak ki, melyet PI – kis befogási valószínűségű – radarnak neveznek. Nem ismerem az összes részletét, de a frekvenciagyorsaság, a csökkentett mellékhurkok és a viszonylag kicsi leadott teljesítmény miatt átkozottul nehéz érzékelni a készülék kibocsátását. Kiiktatja majd az ESM-berendezést, amelyet az ellenfél most kezdett használni, így aztán igénybe vehetjük földi erőinket: jelöljék ki a titkos repülőtereket és tudassák velünk, mikor van úton küldemény. A módosított E-2-esek kapcsolatot teremtenek majd velük Kubától délre, és egészen addig irányítják őket, amíg az F-15-ös vezetője be nem fogja őket. Egy fekete fickó, azt mondják róla pokoli harcos. New York-i. Az anyját ott fenn egy narkós megtámadta. Kemény volt. A nő darabokra szakadt, és végül meghalt. Egyike azoknak a néger gettóbeli sikertsztoriknak, amelyekről sohasem hallasz. Három kölyök. Mindegyikük vitte valamire. A vadászpilóta nagyon morcos fickó. Nekünk dolgozik, és nem beszél.
– Helyes – jegyezte meg szkeptikusan Cutter. – Mi van, ha később felébred a lelkiismerete, és...
– A fiú azt állítja, mind egy szálig lelőné azokat a szarháziakat, ha ezt kívánnánk tőle. Egy narkós ölte meg az anyját. Elégtételt akar, és most itt a megfelelő alkalom. Eglinben seregnyi tevékenység folyik. Vadászgépe elszakadhat a többitől, az LPI-radarprojekt részeként. Két haditengerészeti repülőgép viszi a radart, már a legénységet is kiválasztottuk. Nagyjából ugyanaz a sztori. És ne feledkezz el róla, miután az F-15-ről ráhangolódtunk, a radart vivő gép távozik, így aztán, ha Bronco – ez a fickó neve – tényleg lelőné a bejövő narkósokat, senki sem szerez róla tudomást. Ha egyszer a földön vannak, a repülőszemélyzet a szart is kiijesztené belőlük. Ezt a részt én magam dolgoztam ki. Ha valaki feltűnne – ami nem várható –, azt is elintézzük. Odaát a tengerészgyalogosok különleges műveletekhez szoktak. Egyik emberem azt a látszatot kelti majd, szövetségi, és a bíró, akihez visszük őket, történetesen az, akit az elnök...
– Ezt a részt már ismerem. – Furcsa – gondolta Cutter –, hogyan támadnak az ötletek. Először is, az elnök türelmetlen megjegyzést tett miután megtudta, egy közeli barátjának az unokatestvére kábítószer-túladagolás miatt meghalt. Ritternek támadt valami ötlete, és ő megemlítette az elnöknek. Egy hónappal később kezdett formát ölteni a terv. Még két hónap, és végleges lett. Elkészült a titkos elnöki felmérés, ott van már az irattárban, csak négy példánya van: mindegyiket elzárták. Most pedig beindulnak a dolgok. Nem lehet még egyszer végiggondolni – jegyezte meg magában elgyengülve Cutter. Részt vett az összes tervmegbeszélésen, a művelet mégis hirtelen gyorsult fel.
– Mi fordulhat rosszra? – kérdezte Ritter.
– Nézd, a külső tevékenységeknél bármi rosszra fordulhat. Nem is olyan régen, pár hónappal ezelőtt, egy lezuhanással kapcsolatos művelet ment gallyra, mert az ügy illegális fordulatot vett...
– Az a KGB volt – jegyezte meg Cutter. – Jeff Pelt beszélt nekem róla.
– Mi sem vagyunk mentesek tőle. A szar mindig közbejöhet, ahogy mondani szokták. Amit megtehettünk azt megtettük. A műveletet részletekre bontottuk. Például a vadászpilóta nem ismeri a radart vivő gépet illetve személyzetét, csak hívójelek és hangok egymás számára, semmi egyéb. A földiek nem tudják, melyik repülőgépek vesznek részt a dologban. Azok pedig, akiket az országon belülre telepítünk, műholdrádiókról kapják az utasításokat, és még azt sem fogják tudni, honnan. Senki sem tudja miért dolgozik, és azt sem hogy honnan jönnek a parancsok. Csak néhány ember tud mindenről, nincsenek százan sem, és talán csak tizen ismerik az egész sztorit. Ennél jobban titkosítani már nem lehetett. Most pedig vagy indulhat a küldetés, vagy nem. Ez már az ön dolga, Cutter tengernagy. Feltételezem – tette hozzá a hatás kedvéért –, kimerítően tájékoztatta az elnököt.
Cutter elmosolyodott. Még Washingtonban sem gyakori, hogy valaki egyszerre mondja ki az igazságot és a hazugságot:
– Természetesen, Ritter úr.
– Írásban? – kérdezte Ritter.
– Nem.
– Akkor lefújom a műveletet – mondta csendesen. – Nem akarom, hogy majd rám tolják az egészet.
– Miért, talán én fogom? – jegyezte meg Cutter. Nem engedhette meg magának, hogy ordítson, de az arca hű tükre volt érzelmeinek. Ritter manőverezni próbált.
– Moore bíró megköveteli. Jobban szeretnéd, ha magam kérdezném meg az elnököt?
Cutter rövidre zárta a kérdést. Végtére is az a dolga, hogy az elnököt elszigetelje. Próbálkozott már vele, hogy a felelősséget Ritterre vagy Moore bíróra hárítsa, de most a saját irodájában keresztülhúzták a számításait. Mindenért felelős valaki – bürokrácia ide vagy oda, a végén mindig egy személyre hegyeződik ki az egész. Nagyon hasonlít ahhoz, amikor a zenészeknek a zenekaron belül széket kell cserélniük. Egy székkel mindig kevesebb van. Így aztán valaki mindig állva marad: a vesztes. Cutter altengernagy tengerész volt, megtanulta vállalni a felelősséget, de ezt már évek óta nem kellett tennie sem a Pentagonban, sem a Fehér Házban – s most ismét az övé a felelősség. Azóta nem volt ilyen slamasztikában, amióta cirkálója csaknem belerohant egy feltöltési művelet során egy tartályhajóba. Első tisztje mentette meg. Időben parancsot adott a kormányosnak – emlékezett rá Cutter. Kár, hogy Ed karrierje a kapitányi rangnál véget ért, de nem lett volna meg a kellő szuflája ahhoz, hogy tengernagy legyen...
Cutter kihúzta íróasztalfiókját és elővett egy papírt, amelynek fejlécén ez állt: „A Fehér Ház”. Nekifogott, hogy arany Cross tollával egyértelmű meghatalmazást írjon Ritter számára Palmer módszeresen iskolázott kézírásával. „Az elnök meghatalmazza önt...” – A tengernagy összehajtotta a papírt, borítékba tette és átnyújtotta.
– Köszönöm, tengernagy. – Ritter a borítékot kabátzsebébe süllyesztette. – Rendszeresen tájékoztatlak majd.
– Legyél nagyon óvatos, hogy ki látja – jegyezte meg hidegen Cutter.
– Nagyon is jól tudom, hogyan kell titkot tartani, uram. Ez a munkám. – Ritter felemelkedett és elhagyta a helyiséget, jóleső melegséget érezve a hátsó fele körül A segge már fedezve van. Olyan érzés ez, amelyet Washingtonban nagyon sokan kedvelnek. Nem az ő hibája, hogy Cutter ezt az egészet nem gondolta végig.

 

Öt mérföldnyire onnan a DDI-irodát Ryan hideg és magányos helynek érezte. Ott áll a tálalóasztal, rajta a kávéfőző gép, amelyen James Greer a kávéját készíti, ott áll a magas támlájú bírói szék, amelyben az idős férfi hátradől mielőtt a tényekről és az elméletről szakszerű kinyilatkoztatásokat tenne. Meg az elmaradhatatlan tréfák – emlékezett rá Jack. Főnökének pokoli humorérzéke van. Micsoda isteni tanár lehetett volna belőle, de végül is Jack tanárt látott benne. Mennyi ideje is már? Csak hat év telt el azóta, hogy belépett az Ügynökséghez. Nincs hét éve, hogy ismeri Greert, és a tengernagy az apját pótolta, aki egy chicagói repülőgép-szerencsétlenség áldozatául esett. Idejött tanácsért, útmutatásért. Hányszor is?
A hatodik emeleti ablakokon kívül a fák zöldelltek, dús lombozatuk eltakarta a Potomac-völgy panorámáját. Az igazán őrületes dolgok mind akkor történtek, amikor nem voltak lombok, télen – gondolta Ryan. Visszagondolt rá, ahogyan körbe-körbe járt a puha szőnyegen, néha lepillantva a hóekék által hátrahagyott buckákra, és megpróbált nehéz kérdésekre választ keresni, néha sikerrel, néha nem.
Nem valószínű, hogy James Greer altengernagy még egy telet megér. Látta már életében az utolsó havat, az utolsó karácsonyt. Ryan főnöke a Haditengerészet Gyógyászati Központjának különszobájában feküdt: még mindig magánál, volt, még mindig gondolkodott, és még mindig viccelődött. De súlya az utóbbi három hétben nyolc kilóval csökkent, és a kemoterápia miatt semmi mást nem vehetett magához, csak azt, ami átszüremlett a karjaiba döfött tűk csövén. És a fájdalom. Semmi sem rosszabb – gondolta Ryan –, mint figyelni mások fájdalmát. Látta már szenvedni a feleségét és a lányát, és ez sokkal rosszabb volt, mint saját kórházi tartózkodása. Nehéz volt rászánnia magát, hogy meglátogassa a tengernagyot, hogy megpillantsa feszes arcát, a végtagok alkalmankénti merevedését amint beáll, majd elmúlik egy-egy roham – némelyik a rák miatt, némelyik a gyógyszerektől. De Greer valamiképpen a családjához tartozott. Istenem – gondolta Ryan –, úgy gondolok rá, mint az apámra. És így is fogok, mindhalálig.
– Szar ez az egész – mondta csendesen Jack anélkül, hogy észrevette volna.
– Tudom, mire gondol, dr. Ryan.
– Hm! – fordult meg Jack. A tengernagy sofőrje (és biztonsági őre) ott állt az ajtó mellett.
– Tudom, mire gondol, uram. Én tizenegy éve vagyok vele. Már éppen annyira a barátom, mint a főnököm. Minden karácsonykor vesz valamit a gyerekeknek. Még egy születésnapot sem felejt el. Gondolja, van még remény?
– Cathy lehozatta ide az egyik barátját, Goldman professzort. Russ olyan jó, amilyen csak lehet: a Hopkins Kórház onkolőgusprofesszora, az NIH konzultánsa és egy sereg egyéb dolog. Azt mondja: egy a harminchoz az esély. Túlságosan áttételes már, Mickey. Két hónap, legfeljebb. Bármi más csoda lenne. – Ryan majdnem mosolygott. – Van egy pap, aki már dolgozik az ügyön.
Murdock bólintott: tudom, hogy szoros kapcsolatban van Tim atyával, odaátról Georgetownból. Múlt éjszaka itt volt a kórházban, hogy egy kicsit sakkozzanak. A tengernagy negyvennyolc lépésben megverte. Sakkozott vele valaha?
– Nem tartozom az ő súlycsoportjába. Soha nem is fogok.
– Ugyan, uram dehogynem – mondta Murdock. – Legalábbis ő ezt mondja.
– Mondaná. – Ryan megrázta fejét. A francba is, Greernek nem tetszene, hogy bármelyikük is így beszél. Várja az elvégzendő munka. Jack fogta a kulcsot, és kinyitotta az íróasztal fiókját. Lerakta a láncos kulcsot Mickeynek a mappára, hogy onnan felszedhesse, és lenyúlt, hogy kihúzza a fiókot. A fiók helyett azonban a becsúsztatható asztallapot húzta ki, amelyet írófelületként használt az öreg, és amelyet a kávéscsészétől származó barna gyűrűk már meg-megjelöltek. Belső vége közelében Ryan kézírásával két széfkombináció volt fölírva. Greernek speciális irodai széfje van, ugyanígy Bob Ritternek is. Jack emlékezett rá, főnöke mindig ügyetlenkedett a kombinációs zárakkal, és feltehetően azért jegyezte fel a kombinációkat, mert egyébként elfelejtené. Furcsállotta, hogy a tengernagynak mind saját maga, mind pedig Ritter számára kombinációi legyenek, de aztán belátta, ennek is van értelme. Ha valakinek sietve kellene bejutnia a DDO széfjébe – például ha Rittert elrabolnák, és valakinek meg kellene néznie, van-e titkos anyag az adott aktában –, akkor annak a személynek nagyon magas beosztásúnak kell lennie. Ritternek valószínűleg megvan a kombinációja a DDI személyi széfjéhez is. Jack azon tűnődött, ki másnak lehet még meg. Elhessegetve magától a gondolatot, visszacsúsztatta helyére a lapot, és kihúzta a fiókot. Hat akta volt benne. Mindegyik hosszú távú felderítés-kiértékelésekkel kapcsolódott össze. Ezeket akarta látni a tengernagy. Egyik sem volt különösebben kritikus, de legalább lekötheti valamivel a gondolatait. A CIA biztonsági személyzetének egymást felváltó csapata őrizte a szobáját, mindig ketten voltak szolgálatban. Szóval még mindig dolgozhat valamin addig...
A francba! – reccsent rá önmagára Jack. Szállj már le róla. A pokolba is. a kis eshetőség is jobb mint a semmilyen.

 

Chavez sohasem kezelt még gépfegyvert. Személyi fegyvere mindig M-16-os karabély volt, gyakran M-203-as gránátvetővel kiegészítve, amely a cső alatt függött. Azt is tudta hogyan kell a SAW-t alkalmazni, ezt a belga gyártmányú automata fegyvert, amelyet az utóbbi időben állítottak rendszerbe, és egyszer lőtt már pisztollyal mesterlövészek között is. De a gépfegyverek már régóta kimentek a divatból a seregnél. Nem olyasfajta komoly fegyverek, amilyenekre a katonának szüksége volna.
Ami nem jelenti azt, hogy nem kedvelte. Német gyártmányú MP-5 SD2, a Heckler & Koch cég gyártja. Kimondottan ronda. A matt fekete kikészítés érintésre kicsit durva, és hiányzott belőle az izraeli Uzi szexis tömöttsége. De nem is azért készítették így, hogy tetszetős legyen – gondolta –, hanem azért, hogy jól lehessen lőni vele. Azért, hogy megbízható legyen, pontos. Bárki tervezte is a kis aranyost – Chavez így nevezte el amikor első alkalommal kapta föl –, tudta mi az: lőni. Szokatlan volt, hogy bár német gyártmányú a fegyver, nincs sok kicsiny alkatrésze. Könnyen szét lehetett szedni, gyorsan lehetett tisztítani, az összeszerelés pedig egy percnél is kevesebbet vett igénybe. A fegyver jól illeszkedett, ült a vállánál, és a feje szinte önkéntelenül hajlott oda a megfelelő helyre, hogy átkukucskálhasson a gyűrűs nyílású célgömbön.
– Kezdjetek tüzelni! – parancsolta Johnson úr.
Chavez a fegyvert egyesével leadott lövésekre állította be. Az elsőt csak úgy ellőtte, hogy megérezze a ravaszt. Szép tisztán sült el, a visszarúgás egyenesen hátra, puhán történt, nem is ugrott le a célról, ahogyan bizonyos fegyverek teszik. A lövedék egyenesen átfúródott a célalak fejének közepén. Elsütötte még egyszer. Ugyanaz következett be. Majd öt golyót lőtt ki gyorstüzelésben. Az ismételt lövések négy-öt centimétert lökték vissza, de a helyretoló rugó fölvette a visszarúgás java részét. Feltekintett hogy megnézze a csinos, szoros csoportban elhelyezkedő hét lyukat. Olyanok voltak, mint a kivájt tökből készített, emberfejet utánzó lámpába vájt orr. Oké. Azután átbillentette a választókapcsolót sorozatra. – Itt az ideje, hogy egy kicsit felgyorsuljunk. Hármat engedett rá a célalak mellkasára. A szórás nagyobb volt, de a három lövés bármelyike halálos lett volna. Egy újabb próbálkozás után Chavez úgy vélte, hogy háromlövéses sorozattal le tudja teríteni a célpontot. Nincs szüksége teljesen automatikus tüzelésre. Ami három lövésnél több, az pusztán muníciópocsékolás. Mint könnyűgyalogos jól tudta, a muníciót cipelni kell. Hogy kiürítse harminctöltényes tárját, sorozatokat adott le a céltábla jelöletlen részeire, és olyan találatokat ért el, amilyeneket csak akart.
– Kicsim, hol időztél eddig? – Ami a legjobb, nem volt sokkal zajosabb, mint a száraz levelek susogása. Nem azért, mert hangtompítója lett volna; maga a cső volt a hangtompító. Hallani lehetett a fegyver tompított kattanását, és a golyó süvítését. Hangsebesség alatti golyót használunk – közölte velük a kiképző. Chavez ki is vett egyet a dobozból. A golyó üreges végű volt. Úgy nézett ki, mintha italt lehetne keverni benne, és az emberbe ütközve valószínűleg kiszélesedik egy tízcentes átmérőjűre. Fejlövésnél azonnali halál, majdnem ugyanilyen gyors a mellkas esetén is, de ha kiképeznék a hangtompító alkalmazására, elvárhatnák, hogy a fejre menjen rá. Rájött, hogy pontos, célzott lövéseket adhat le tizenöt vagy húsz méterről is, ideális körülmények között talán még messzebbről is, de a katonák általában nem várnak ideális körülményeket. Tehát tizenöt-húsz méterre meg kell közelíteni a célt kúszva, és azután jön, egyetlen hang nélkül a leszedés.
Bármire készülnek is – gondolta újból – olyan biztos mint a halál, hogy nem kiképzés.
– Jó kis csoport, Chavez – jegyezte meg a kiképző. Már csak hárman voltak a tüzelőállásnál. Rajonként két géppisztoly lesz. Két SAW – Julióé az egyik –, a többieknek M-16-os van, kettő gránátvetővel megerősítve. Mindenkinek van pisztolya is. Furcsállotta, de – súlya ellenére – Chavez nem bánta.
– Ez a kis aranyos tényleg tud lőni, uram.
– A tied. Mennyire bánsz jól a pisztollyal?
– Elég jól. Bár rendszerint...
– Ja, tudom. Na, itt mindnyájan gyakorlatot szereztek. A pisztoly valójában nem sokra jó, de néha jó, ha kéznél van. – Johnson elfordult, hogy az egész rajhoz szóljon. – Oké, ti négyen gyertek föl. Azt akarjuk, hogy mindenki tudja, hogyan működnek ezek a fegyverek. Mindenkinek szakembernek kell lennie.
Chavez átengedte fegyverét a raj egy másik tagjának, és elhátrált a fegyvertől. Még mindig azzal foglalatoskodott, hogy bizonyos dolgokra rájöjjön. A gyalogsági küzdelem többnyire halálos. Az ember rendszerint láthatja mit csinál, és hogy kivel csinálja. Nem nagyon számított az sem, hogy tulajdonképpen még nem csinált ilyet, akkor is az ő dolga. Különleges tevékenység készül. Különleges tevékenységnek kell lennie. Ismert egy fickót, aki a Delta Force-nál volt Braggben. A különleges tevékenységek csupán finomításai a becsületes gyalogsági ügynek. Tényleg nagyon közel kell jutni, rendszerint le kell csapni az őrszemeket, azután pedig keményen és gyorsan ütni, mint a villám. Ha az egész tovább tart tíz másodpercnél – no, akkor a dolgok egy kicsit izgalmasabbra fordulnak. Chavez viccesnek tartotta az utcai bandák taktikájával való hasonlóságot. A katonáskodásnál nincs fair play. Az ember odakúszik, és az ellenfelet figyelmeztetés nélkül kicsinálja hátulról. Nem adsz rá lehetőséget, hogy megvédje magát. Ami a bandában gyávaságnak számított, az jó taktika a katonaságnál. Chavez mosolygott önmagában. Aligha méltányos, ha a dolgot így nézzük. A hadsereg egyszerűen jobban szervezett, mint egy banda, és a célpontokat is mások választják ki. A hadsereg tevékenységét a fontos személyek átlátják, ők tudják, hogy mi miért van. S még akkor is, ha ő nem tudja mit miért csinál, mások tudják.
Chavez túl fiatal volt ahhoz, hogy emlékezhetett volna Vietnamra.

 

A feladat legszomorúbb része az elcsábítás.
Cortezt úgy képezték ki, hogy ebben is hidegen objektív és üzletszerű legyen, de hogyan lehet hidegen bensőséges, ha valamit meg is akar valósítani. Ezt még a KGB-akadémia is felismerte. Órákig tartó előadások foglalkoztak a buktatókkal – emlékezett rá ironikus mosollyal: az oroszok próbálnak egy latin származásúnak előadást tartani a romantikus nőügyekről. Valószínű, hogy a klíma dolgozik ellenük. Az ember hozzáigazítja udvarlását azokhoz az egyéni különlegességekhez, amelyek a megcélzott személyt jellemzik, ebben az esetben egy özvegyről van szó, aki negyvenhat éves kora ellenére meglepően jól néz ki, társaságra vágyik esténként, ha a gyerekek már lepihentek vagy elmentek randizni, s az ágya rég megfagyott emlékek magányos búvóhelye. Nem ez volt az első hasonló esete, és ezekben mindig volt valami merész, valami fennkölt. Már-már azt hiszi – ahogyan a kiképzésen is megtanították rá –, hogy problémái saját üzleti tevékenységével és lehetőségeivel kapcsolatosak. De hát hogyan kerülhet bensőséges viszonyba egy ilyen nővel anélkül, hogy átérezné fájdalmát? A KGB-kiképzőknek erre sohasem volt válasza, bár kidolgozták számára a megfelelő technikát: nemrégiben őt is súlyos veszteség érte.
„Felesége” szintén rákban halt meg – közölte a nővel. Későn nősült – így hangzott a történet –, miután rendbe tette a család üzletmenetét – mással sem töltve az időt, mint munkával, röpködéssel, hogy fenntartsa az üzletet, melynek apja az egész életét szentelte –, és csak utána vette el Máriát, három évvel ezelőtt. A nő terhes lett, de amikor felkereste az orvost, hogy erősítse meg az örömteli eseményt, a rutinvizsgálatok..., már csak hat hónap volt hátra. A bébinek nem volt semmi lehetősége, és Corteznek csak Mária emléke maradt. Talán – mondta a férfi saját borospoharának – Isten büntetése ez, amivel azért sújtotta, hogy olyan fiatal lányt vett feleségül, vagy mert aranyifjúként sok kalandja volt.
Moira keze átkalandozott az asztal túlsó feléről, és megérintette az övét. Természetesen nem az ő hibája – közölte vele. Cortez felpillantott, érezni akarta a rokonszenvet olyasvalakinek a szemében, aki valójában nagyon is más kérdéseket tett fel önmagának, mint amilyeneket látszólag ő maga. Az emberek annyira kiismerhetők. Semmi mást nem kell csinálni, csak nyomkodni a megfelelő gombokat, és máris feltámadnak a megfelelő érzelmek. A csábítás már lejátszott dolog. Az érintéstől melegség önti el: egyszerű, emberiességi érzés. De, ha a nőre mint egyszerű célpontra gondol, hogyan képes viszonozni az érzelmeket, hogyan tudja befejezni küldetését? Érezte a nő fájdalmát, magányát. Ő jó lenne hozzá.
És úgy is tett most, két nappal később. Az egész komikus is lehetett volna, ha nem lett volna megindító, mennyire készül a másik, mint valami tizenéves lány a randevúra, olyasvalamire, amit jó húsz éve nem tett már. Bizonyára a gyerekei is szórakoztatónak találták, és már elég sok idő telt el apjuk halála óta, hogy ne nehezteljenek anyjukra. Bátorítólag mosolyogtak rá, amikor kiment a kocsijához. Gyors, idegesen elköltött vacsora következett, majd az út a szállodáig. Ittak még egy kis bort, így küzdvén le idegességüket, mely valós volt, nem megjátszott. Megérte a várakozást. A nő ugyan már kijött a gyakorlatból, de reakciói roppant eredetiek voltak. Szexben Cortez nagyon jó volt. Képességeire büszke volt, és ennek a nőnek átlagon felüli teljesítményt nyújtott: egy órán át dolgozott, lassan építve fel a művet. Utána hagyta elnyúlni, gyengéden, mint aki tudja hogyan is kell.
Egymás mellett feküdtek, a nő feje a férfi vállán, könnyei lassan patakzottak a szeméből. Finom kis nő ez. A férje szerencsés fickónak mondhatta magát, hogy ilyen asszonya lehetett, aki tudja, a csend a legnagyobb szenvedély. A férfi az asztalon lévő órára pillantott. Tíz percig hallgatott, mielőtt megszólalt:
– Köszönöm, Moira.... nem tudtam... hogy így van. – Megköszörülte a torkát. – Ez az első alkalom amióta..., mióta... Egy hét sem telt el utolsó szeretkezése óta. Harmincezer pezójába került. Fiatal volt, szakképzett. De hát...
A nő ereje meglepte. Alig kapott levegőt, annyira erős volt az ölelése. Lelkiismerete azt súgta neki, hogy szégyellje magát, de a benne lévő kan azt súgta: többet adtál, mint amennyit kaptál. Mindenesetre a pénzen vett szexnél jobb. Végtére is nem lehet mindent megvásárolni. Ez a gondolat önbizalmat adott, de ugyanakkor bosszantotta is, és szégyenérzetét is felerősítette. Érveket keresett, mondván magának, hogy a nő erős ölelése miatt nem kell szégyenkeznie, és az ölelés sem volna, ha nem elégítette volna ki.
Maga mögé nyúlt, át a másik asztalra, és cigarettát vett elő.
– Nem szabad dohányoznod! – mondta Moira Wolfe.
A férfi mosolygott: Tudom, le kellene szoknom. De azután amit velem tettél – mondta hunyorítva –, össze kell szednem magam. – Csend.
– Madre de Dios – mondta egy perc elteltével.
– Mi a baj?
Újabb huncut mosoly. – Íme, odaadtam magam neked, és alig tudom, ki is vagy!
– Mit akarsz tudni rólam?
Kuncogás. Vállvonogatás. – Semmi fontosat. Úgy értem, mi lehet fontosabb annál, amit már megtettél? – Egy csók. Egy simogatás. További csend. Eloltotta félig szívott cigarettáját. jelezvén, hogy a nő véleménye fontos számára. – Ebben nem vagyok valami jó.
– Tényleg? – Most a nőn volt a kuncogás sora, és a férfin hogy elpiruljon.
– Ez valahogy más, Moira. Amikor fiatalember voltam, mi úgy tudtuk, nincs jelentősége, de hát... most már felnőttem, és nem lehetek ugyanolyan... – Zavartság. – Ha megengeded, szeretnék többet tudni rólad, Moira. Gyakran jövök Washingtonba, és bárcsak... unom már a magányt. Unom a... meg akarlak ismerni – mondta meggyőződéssel. Aztán pedig vonakodva, tétovázva, reménykedve, de félve folytatta: Ha megengeded.
A nő puhán megcsókolta arcát: Megengedem.
– Meg kell ismerned. Gazdag vagyok. Szerszámgépekben és autóalkatrészekben utazom. Két gyáram van. Az egyik Costa Ricában, a másik Venezuelában. Az üzlet bonyolult, és nem veszélyes, de... bonyolult dolog az üzletkötés a nagyobb gyárakkal. Két öcsém is benne van az üzletben, így aztán..., és te mit csinálsz?
– Nos, én egy vezető tisztviselő titkárnője vagyok. Már húsz éve ezt csinálom.
– Ó? Nekem magamnak is van egy.
– És biztosan ott kergeted az irodában...
– Consuela az anyám lehetne. Már az apámnak is dolgozott. Amerikában is így van? A főnököd kerget téged? – Kis célzás a féltékeny megbotránkozásra.
Újabb kuncogás. – Nem egészen. Emil Jacobsnak dolgozom. Ő az FBI igazgatója.
– Nem ismerem a nevét. – Hazugság. – Az FBI, azaz a federates, a szövetségiek, ezt tudom. És te vagy mindannyiuk főnökének a titkárnője?
– Nem egészen. Munkám főleg abban áll, hogy Jacobs úr napját megszervezzem. Ha látnád sem hinnéd el a menetrendjét, az a sok megbeszélés és konferencia, amit egyenesben kell tartani. Az egész olyan, mint egy zsonglőrmutatvány.
– Igen, ugyanígy van Consuelánál is. Őnélküle, ha nem őrködne felettem... – nevetett Cortez. Ha közte és valamelyik öcsém között kellene választanom, őt választanám. Gyárigazgatót bármikor fel tudok venni. Miféle ember ez a Jacobs, azt mondtad... Amikor kisfiú voltam, rendőr akartam lenni, hogy pisztolyom legyen és kocsit vezethessek. Hogy az ember ilyen magas beosztású rendőr lehessen, hát az bizony nagy dolog.
– Munkája nem egyéb papírtologatásnál, az iktatásból és a diktálásból én csinálok meg nagyon sokat. Ha te vagy a főnök, a munkád nagyrészt abban áll, hogy költségvetéseket készítesz, és megbeszélésekre jársz.
– De az biztos, hogy ismeri a dolgok jobbik oldalát, igaz? A legjobb dolog abban, ha valaki rendőr – biztos vagyok benne, ez a legjobb dolog: ismerni azokat a dolgokat, amelyeket mások nem ismernek. Tudja kik a bűnözők, és vadászik rájuk.
– És egyebek. Nemcsak rendőri munkáról van szó. Kémelhárítást is végeznek. Kémek üldözését – tette hozzá.
– Ez a CIA, nem?
– Nem. Erről nem beszélhetek, de nem, ez az Iroda feladata. Valójában az egész ugyanaz, és egyáltalán nem olyan, mint a tévében. Főként unalmas. Majdnem mindig csak a jelentéseket olvasom.
– Elképesztő – jegyezte meg nyugodtan Cortez. – Ennyifajta női adottság, és még meg is tanít valamire. – Bátorítóan mosolygott rá, hogy belemerülhet a részletekbe is. Az az idióta, aki ráküldte erre a nőre – emlékezett rá –, azt javasolta, hogy vegyen igénybe pénzt. Úgy gondolta, a KGB kiképzőtisztjei büszkék lennének most rá. A KGB mindig is fukarkodott a pénzzel.
– Annyira megnehezíti a munkád? – kérdezte egy perccel később Cortez.
– Bizonyos napokon nagyon lassan telik az idő, de valójában nem rossz főnök.
– Ha tényleg olyan keményen dolgoztat, majd beszélgetni fogunk, Jacobs úr és én. Mi van, ha Washingtonba megyek, és nem láthatlak, mert éppen dolgozol?
– Tényleg oda akarsz...?
– Moira. – A férfi hangja árnyalatot váltott. Cortez tudta, hogy túlságosan messze merészkedett. Talán azért, mert olyan könnyen ment. Túl sok kérdést tett fel. Végtére is magányos özvegy ide, magányos özvegy oda, mégiscsak egy vagyonos és felelősségteljes nőről van szó; ennélfogva intelligens nőről. Ugyanakkor viszont érzelmektől és szenvedélytől fűtött nőről is. Ott látta a kérdést a nő arcán: Ismét? Szinte elmosolyogta a választ: Ismét!
Ezúttal kevésbé volt türelmes. Már nem a nagy ismeretlent tárja fel, már ismerős a terület. Tíz percen belül a nő elfelejtette az összes feltett kérdést. De emlékezni fog a férfi illatára és tapintására. A fiatalság visszatéréséért liheg majd. Felteszi magának a kérdést, hová vezethetnek a dolgok, de azt már nem, hogyan is kezdődtek.
A légyottok természetüknél fogva összeesküvésszerűek. Közvetlenül éjfél után vitte vissza oda, ahol a kocsija állt. A nő még egyszer meglepte csendességével. Úgy tartotta a férfi kezét, mint egy iskoláslány, de érintése semmiképpen sem volt egyszerű. Még egy búcsúcsók, mielőtt kilibbent volna a kocsiból, nem hagyta, hogy ő is kiszálljon.
– Köszönöm, Juan – mondta csendesen.
– Moira, ismét férfivá tettél. Ha újra Washingtonba jövök, muszáj, hogy...
– Fogunk is.
Követte a nőt egészen az otthonáig, hogy tudassa vele: óvni kívánja. Csak akkor szakadt le, amikor már közel voltak a házhoz, nehogy a gyerekek – akik fenn voltak még – észrevegyék. Cortez mosolyogva hajtott vissza a lakásához – nemcsak küldetése sikerén mosolygott...

 

Munkatársai azonnal tudták. Bár hat óránál is kevesebbet aludt, Moira abban a kosztümben táncolt be az irodába, amelyet már jó egy éve fel sem vett. Ragyogott a szeme. Még Jacobs igazgató is észrevette, bár senki sem szólt semmit. Jacobs megértő volt: néhány hónappal Moira férjének elhunyta után vesztette és temette el feleségét, és tudta, hogy az életben az ilyen űrök nem tölthetők ki munkával. Jót tesz neki – gondolta magában. Majd egy kicsit kevésbé veszi igénybe, megérdemel még egy lehetőséget az élettől.

 

 

8

Az a csodálatos az egészben, hogy milyen simán mennek a dolgok – gondolta magában Chavez. Végtére is mindannyian őrmesterek, de bárki készítette is elő, okos embernek kellett lennie, mert nyoma sincs a kavarodásnak, egyértelmű, ki melyik feladatot kapja. Rajában az egyik őrmester Ramirez kapitánynak segít a tervezésben. Van szanitéc, aki a különleges egységektől jött, hozzáértő, és már fegyveres kiképzése is van. Julio Vega és Juan Piscador régebben kezeltek már gépfegyvert; ők kapják az SAW-ket. Ugyanez mondható el a rádiósukról is. A csapat minden egyes tagja pontosan beleillik a képbe, mindannyian elég képzettek ahhoz, hogy respektálják egymás szakértelmét, és az oda-vissza képzés csak tovább növelte mindezt. A gyakorlatok szigorú rendszeressége büszkeségüket is fokozta, és két héten belül az egész csapat úgy működött együtt, mint valami finom óramű. Chavez a Ranger-iskolában végzett, ő lett az őrszem és a felderítő. Munkája a tapogatódzás, hogy csendben menjen át egyik rejtekhelyről a másikra, figyeljen és hallgatózzon, majd megfigyeléseit jelentse Ramirez kapitánynak.
– Oké, hol vannak? – kérdezte a kapitány.
– Kétszáz méternyire, rögtön a sarkon túl – suttogta Chavez. – Öten vannak, három alszik, kettő ébren van. Egyikük a tűznél ül. A másiknak SMG-je van, járkál.
Éjszaka még nyáron is hűvös van a hegyek között. A távolban egy préfifarkas ugatja a holdat. Időnként a fák között egy-egy szarvas zaja hallatszik. Az egyetlen hang, amely embertől eredhet, a repülőgépek távoli zaja. A tiszta éjszakában meglepően jól lehet látni a gyenge fényre tervezett szemüvegek nélkül is, amelyekkel általában felszerelik őket. A ritka hegyi levegőn a csillagok nem pislákolnak, hanem folyamatosan világítanak. Chavez más alkalommal értékelte volna maga körül ezt a sok szépséget, de ez most nem a pihenés éjszakája.
Ramirez és a többiek belga gyártmányú, négyszínű terepruhát viseltek. Arcukat a ruhával egyező tónusú smink takarta (érthető módon, a seregben nem így hívják). Csaknem teljesen belevegyültek az árnyékokba, majdnem olyan tökéletesen, mint Wells láthatatlan embere. Ami még fontosabb, teljesen otthon vannak a legnagyobb sötétben is. Az éjszaka a legjobb és a legerősebb barátjuk. Az ember nappali vadász, összes érzékszerve, minden ösztöne és minden találmánya fényben működik a legjobban. Ősi ritmusok teszik éjszaka kevésbé hatékonnyá, hacsak nem fordít rá nagy figyelmet hogy legyűrje őket, mint ezek a katonák is. Még az amerikai indiánok is – akik pedig szoros kapcsolatban éltek a természettel rettegték az éjszakát, szinte sohasem harcoltak éjjel, éjszaka még a táboraikat sem nagyon őrizték, így késztetve az amerikai hadsereget sikeres éjjeli tevékenységre. Éjszaka az ember egyrészt a látási viszonyok, másrészt a meleg miatt gyújt tüzet, de ezzel csökkenti is – néhány méternyire – a látótávolságot, pedig az emberi szem, ha megfelelően edzik, elég jól lát a sötétben.
– Csak öten?
– Ennyit számoltam meg, uram.
Ramirez bólintott, és intett két másik embernek, hogy jöjjön előre. Néhány csendes parancs hallatszott. A másik kettővel ment tovább, jobbra haladva, hogy feljuthasson a táborhely fölé. Chavez pedig ismét előrement. Feladata az volt, hogy beszedje az őrt, a tűz mellett szundító másikkal együtt. A sötétben csendesen mozogni nehezebb, mint látni. Az emberi szem jobb, ha sötétben mozgó testek észleléséről van szó, mintha álló tárgyakat kellene azonosítania. Mindkét lábát gondosan tette le, mindig érzékelve, ha valami csúszós vagy törékeny kerül alájuk, és ezzel zajt okozhat – az emberi fület nagyon alábecsüli. Nappal mozgása még komikusnak is tűnhetett volna, de a lopakodásnak megvan a maga ára. És ami az egészből a legrosszabb, lassan mozgott, pedig Ding semmivel sem volt türelmesebb, mint bárki más a húszas éveiben. Gyengeség ez, amit próbált leküzdeni. Szorosan lekuporodva járt. Fegyverét fenn tartotta készen a meglepetésekre, és – amint eljött a pillanat – érzékszervei teljes gőzzel dolgoztak, éberen, mintha elektromos áram futott volna át a bőrén. Feje lassan forgott balra és jobbra, szemét sohasem tartotta rajta semmin egészen, mert ha valaki a sötétben egy bizonyos tárgyra bámul, néhány másodperc elteltével a tárgy többnyire eltűnik.
Valami azért zavarta, de nem tudta, mi az. Egy pillanatra megállt, körbetekintett, minden érzékszervével balra tapogatva, körülbelül harminc másodpercig. Semmi. Ma este először gondolt arra, bárcsak nála volna az éjszakai szemüvege. De elhessegette magától a gondolatot. Talán egy mókus vagy valami más, éjszaka táplálkozó állat lehet. Bizonyára nem ember. Senki sem képes a sötétben olyan jól mozogni, mint a nindzsa – mosolygott magában –, és gondolatai újra a feladaton jártak. Néhány perccel később elérte a figyelőállást egy vékony fenyőfa mögött. Letérdelt. Lecsúsztatta a fedelet digitális órájának zöld számlapjáról és figyelte a számokat, amint lassan közelednek a megjelölt időpont felé. Az őrszem a tűz körül mozgott, sohasem ment távolabb tőle kilenc-tíz méternél és azon igyekezett, hogy az éjszakai látást biztosítandó, sohase nézzen a tűz felé. A fény azonban visszatükröződött a sziklákról, és a fenyők is rontották a látási viszonyokat. Az őr kétszer is egyenesen Chavezra nézett, de nem látott semmit.
Itt az ideje.
Chavez felhúzta MP-5-ösét, és egyetlen lövést engedett bele a cél mellkasába. A férfi megugrott, odakapott, ahol eltalálták, és meglepett horkanással a földre bukott. Az MP-5-ös csak kis, fémes zajt kelt, mint amikor apró kavicsok ütődnek össze, de a csendes hegyi éjszakában ez is meglepő. A tűz mellett szunyókáló megfordult, de csak félig, amikor őt is eltalálta. Azon kapta magát, hogy hengergőzik egyet, és máris az egyik alvót vette célba, amikor Julio rajánál az automata fegyver jellegzetes, repesztő hangja felugrasztotta őket szendergésükből. Mind a három talpraugrott, és már halott volt, mielőtt odaértek volna.
– Honnan a pokolból kerültetek elő? – jegyezte meg a halott őrszem. Melle nagyon sajgott, ahol a viaszgolyó megcsapta, annál is inkább, mert meglepték. Amikor ismét felállt, Ramirez és a többiek már a táborban voltak.
– Kölyök, nagyon jó vagy – mondta egy hang Chavez mögött, és egy kéz paskolta meg a vállát. Az őrmester csaknem kiugrott a bőréből, amikor a férfi mellett besétált a táborhelyre. – Gyerünk!
Meghökkenten követte a férfit a tűzig. Útközben rendbe rakta fegyverét, a viaszgolyók komoly kárt is okozhatnak az ember arcában.
– Ezt bizony sikernek könyveljük el – mondta a férfi. – Ötöt kicsináltatok, a rosszfiúk szóhoz sem tudtak jutni. Kapitány, a gépfegyveres egy kicsit elragadtatta magát. Én visszafognám a hangosabb részét; az automata fegyver hangja nagyon messzire hallatszik. Megpróbálnék valamivel közelebb kerülni, de hát ott van a szikla, ennél jobbat nem lehetett tenni. Oké, felejtsük el! Az én hibám. Nem lehet mindig jól megválasztani a terepet. De tetszett a fegyelmezettség a közelítéskor, és kitűnő volt, ahogy rámentetek a célra. Az előőrsötök óriási. Majdnem kiszúrt engem is. – Az utolsó megjegyzés igazából csak halvány dicséret volt Chavez számára.
– Ki a fasz vagy? – kérdezte csendesen.
– Kölyök, én már ilyesmit csináltam akkor is, amikor te még játékfegyverekkel piszmogtál. Mellesleg, csaltam. – Clark feltette az éjszakai szemüveget. – Gondosan választottam meg az útvonalat, és minden alkalommal amikor elfordítottad a fejed, megdermedtem. Amit hallottál, az a lélegzetem volt. Majdnem elkaptál. Azt hittem, elcsesztem a gyakorlatot. Sajnálom. Nevem Clark. – Megjelent egy kéz.
– Chavez. – Az őrmester megragadta.
– Nagyon jó vagy Chavez. A legjobb, akit mostanában csak láttam. Különösen tetszik a lábmunkád. Nem sok embernek van annyi türelme, mint neked. Használhattunk volna a 3. SOG-nál. – Clarknál ez volt a legnagyobb dicséret, és igencsak fukarkodott vele.
– Mi az?
Egy fintor, kis kuncogás: valami, ami soha nem is létezett. Ne törődj vele!
Clark odament és megvizsgálta a két férfit, akit Chavez meglőtt. Mindketten ugyanazt a helyet dörzsölgették, közvetlenül a szívük fölött.
– Azt is tudod, hogyan kell lőni.
– Ezzel bárki célba talál.
Clark megfordult, és a fiatal férfira pillantott. – Ne feledkezz el róla, hogy ha a dolog élesben megy, nem egészen ugyanaz.
Ebben a kijelentésben Chavez felfedezett valami eredeti jelentést. – Mit kell máshogy csinálnom, uram?
– Ez a nehezebbik része – ismerte be Clark, amikor a raj többi része is a tűzhöz közelített. Úgy beszélt, mint tanár a tehetséges tanulóhoz. – Tested egyik részének azt kell képzelnie, az éles helyzet ugyanolyan, mint a kiképzés. Egy másik részének pedig emlékeznie kell rá, hogy már egyáltalán nem vétesz hibákat. Tudnod kell, melyik részre figyelj, mert a helyzet percről percre változik. Jók viszont az ösztöneid. Bízz bennük! Megóvhatják az életed. Ha úgy érzed, hogy a dolgok nem állnak jól, akkor valószínűleg úgy is van. Ne keverd össze ezt a félelemmel.
– Hogyan?
– Ott kinn félni fogsz majd, Chavez. Én is mindig félek. Szokj hozzá, és neked fog dolgozni, nem pedig ellened. Az Isten szerelmére, ne szégyelld! A gondok fele abból származik, hogy az emberek félnek félni.
– Uram, mi az istennyilára szól a kiképzés?
– Még nem tudom. Nem az én dolgom. – Clarknak sikerült álcáznia érzelmeit. A kiképzés nem volt pontosan összhangban azzal, amit a küldetés céljának hitt. Lehet, hogy Ritternek van valami újabb ügye. Clarkot semmi sem aggasztotta jobban, mint egy okos feljebbvaló.
– Ámbár te is velünk leszel majd.
Rendkívül eszes megjegyzés – gondolta Clark. Természetesen ő kérte ide magát, de rájött, Ritter manőverezése kényszerítette rá. Clark az Ügynökség legjobb embere ilyesfajta dolgokra. A kormány szolgálatában, mindent összevéve, sincs sok hasonló tapasztalattal rendelkező ember, és Clark szerint ezek java része is öregecske már az igazi feladatokra. Ez volna az egész? Nem tudta. Tudta viszont, hogy Ritter szereti a dolgokat rejtve tartani különösen olyankor ha úgy vélte: nagyon okos. Az okosak saját magukat ügyeskedik túl – gondolta Clark –, és ettől Ritter sem mentes.
– Talán – ismerte be vonakodva. Nem mintha különösebben bánta volna, hogy ezekkel az emberekkel azonosítják, de azért aggódott a körülmények miatt. Meg tudod még csinálni, Johnny fiú?

 

– Igazán? – kérdezte Jacobs igazgató. Bill Shaw is jelen van.
– Szóval megcsinálta, az egyszer biztos – válaszolta Murray, és a kávéjáért nyúlt. – De azért furcsa lenne bíróság elé vinni. Okos fickó, és a többiek mögötte állnak. Ha elolvasod az aktáját, megérted miért. Tiszt a javából. Azon a napon, amikor leutaztam, egy égő halászhajó teljes legénységét mentette ki. Lehetne persze elmélkedni a tökéletes időzítésen. A hajótörzsön égési nyomok voltak, annyira közel ment. Bizonyára megkérdezhetjük őket külön-külön is, de fogós dolog volna csupán azt boncolgatni, ki vett részt benne. Utálom kimondani, de feltehetően nem éri meg a hercehurcát, különösen akkor nem, ha a szenátor leskelődik a vállad fölött, és a helyi ügyész sem örült túlságosan, de én lehűtöttem. Mellesleg jó fiú.
– És mi van a két személy bírósági védelmével? – kérdezte Jacobs.
– Soványka. Első pillantásra a vád átkozottul jól megalapozott. A ballisztikusuk egyeztették már a fedélzetből kibányászott golyót a hajón megtalált fegyverrel, mindkét férfi ujjlenyomatai ott vannak rajta. Igazán nagy szerencse! A golyó körüli vércsoport AB pozitív, ami egyezik a feleségével. Az onnan három lábnyira, a szőnyegen talált folt megerősíti, hogy a nő éppen menstruált, ami – néhány ondócseppel együtt elég nyomatékosan a nemi erőszak mellett szól. Éppen most egyeztetik odalenn a szőnyegről gyűjtött ondómintákat – akar itt valaki a pozitív eredmény ellen fogadni? Van egy féltucatnyi véres ujjlenyomatunk, amely egyezik az alanyokéval pipec módon. Seregnyi jó, kézzel fogható bizonyíték. Máris több mint elég az ítélethez – jegyezte meg magabiztosan Murray –, és a laboratóriumiak még a felét sem dolgozták fel az anyagnak. Az ügyész a halálbüntetést fogja szorgalmazni. Azt hiszem, megkapja. Az egyetlen megválaszolandó kérdés csupán az, hogy hagyjuk-e vagy sem, hogy az enyhébb büntetésért cserébe információval szolgáljanak. Ez azonban nem egészen az én ügyem. – Murray kiérdemelt egy mosolyt az igazgatótól.
– Áltasd magad vele, hogy az – utasította Jacobs.
– Egy héten belül megtudjuk, szükségünk van-e valamire, amit közölhetnének. Ösztöneim azt súgják hogy nem. Ki kellene találnunk, kinek dolgozott az áldozat, és az a pofa lesz az, aki a rajtaütést is elrendelte – csupán azt nem tudjuk még, hogy miért. De az sem valószínű, hogy a vádlottak tudnák. Úgy gondolom, van egynéhány sicaríos, aki azt reméli, hogy a rajtaütésből belépőjegyet vált az üzletbe. Azt hiszem, kis halak ezek. Ha így van, nem tudnak semmit, amit magunktól ne tudnánk kitalálni. Feltételezem, lehetőséget kell biztosítanunk nekik, de nem javasolnám a büntetésük enyhítését. Négy gyilkosság, és nem is akármilyenek. Halálbüntetésre is kiterjedő törvényünk van rá, és ennek a téglafejűnek azt hiszem, jól állna a villamosszék.
– Gonosz leszel, a te korodban? – kérdezte Shaw. Egyike volt ez a belső viccelődéseknek. Bill Shaw az Iroda vezetői közé tartozott. Azzal vívta ki magának az elismerést, hogy belföldi terrorista csoportokra csapott le, és küldetését úgy teljesítette, hogy gondosan dolgozta ki az FBI információgyűjtési és elemzési eljárásait. Letisztult sakkjátékos, csendes, higgadt modorral. Ez a magas, szikár férfi régebben telepített ügynök is volt, s most csendesen, rendezetten és logikuson érvelve javasolja a halálbüntetést. Ez az a pont, ahol a rendőrség véleménye szinte egyetemleges. Ha meg akarod érteni a halálbüntetést, semmi egyebet nem kell tenned, csupán egész hitvány látványosságában megszemlélni egy bűncselekményt.
– Az ügyész beleegyezik, Dan – mondta Jacobs igazgató. – Ez a két narkós örökre ki van vonva a forgalomból.
Mintha számítana – gondolta magában Murray. Számára semmi egyéb nem volt fontos, csak az, hogy a két gyilkos megfizessen. Mivel a jacht fedélzetén elég nagy rakás drogot találtak, a kormány bevonhatná az eljárásba azt a törvényt, amely megengedi a halálbüntetést droggal összefüggő gyilkosságoknál. Ez esetben persze laza kapcsolódásról van szó, de ez a szobában ülő három férfit egyáltalán nem érdekelte. A brutális és előre eltervelt gyilkosság ténye elegendő. De azt mondani – mind ők, mind pedig a dél-alabamai körzeti ügyész ezt mondaná a kamerák előtt –, hogy ez az egész a kábítószer-kereskedelem elleni harc, cinikus hazugság volna.
Murray, úgy harminc évvel ezelőtt klasszikus műveltségre tett szert a bostoni főiskolán. Még mindig hibátlanul tud idézni latinul Vergiliustól vagy Cicerótól. A görögökről szóló tananyag csak fordításban létezett, de jól emlékezett még Hidrára, a mítoszok szörnyetegére, akinek hét vagy még több feje van. Minden egyes alkalommal amikor egyet levágtak, kettő nőtt a helyébe. Ugyanígy van a kábítószer-kereskedelemmel is. Túl sok benne a pénz. Pénz – megvásárolni mindent, amit a halandó – márpedig legtöbbjük az – csak szeretne. Egyetlen üzlet egész életére gazdaggá tehet bárkit és sokan vannak olyanok, akik hajlandóak tudatosan is kockára tenni az életüket azért az egy ügyletért. S miután úgy döntött, az életét kockáztatja, milyen különösebb értéket tulajdoníthatna mások életének? A válasz nyilvánvaló. Ezért aztán olyan hányavetin és brutálisan gyilkolnak, ahogyan a gyerek tapos szét a lábával egy hangyabolyt. Megölik az ellenfeleket, mert nem akarják, hogy versenytársaik legyenek. Teljesen kiirtják családjukat, mert nem akarják, hogy egy vállalkozó kedvű fiú jelentkezzen öt, tíz, húsz év múlva, akinek eszébe jut a vendetta; és már csak azért is, mert – hasonlóan az atomfegyverrel felszerelkezett nemzetállamokhoz – az elrettentés elve is színtérre lép. Még a saját életét kockáztatni hajlandó ember is rimánkodik. ha közlik vele, hogy már régen gyermekei életéről van szó.
Ez esetben két fejét levágták a Hidrának. Három hónap múlva a kormányzat előterjeszti majd az ügyet a szövetségi kerületi bíróságon. A tárgyalás valószínűleg egy hétig tart. A védelem persze mindent megtesz, de amíg a szövetségiek óvatosan kezelik a bizonyítékaikat, nyerhetnek. A védelem igyekszik majd hiteltelenné tenni a parti őrséget, de nem nehéz belátni az ügyészség hogyan döntött már: az esküdtszék Wegener kapitányra nézne és hőst látna benne, majd a vádlottakra, és mocsok alakokat látna bennük. A védelem egyetlen, valószínű taktikája szinte bizonyosan az, hogy ellenbizonyítékokkal hozakodjék elő. Azután a bírónak megfelelő döntéseket kellene hoznia, de hát itt vagyunk délen, ahol még a szövetségi bíróktól is elvárják hogy egyszerű, áttekinthető elgondolásaik legyenek az igazságról. Ha egyszer a vádlottakat bűnösnek találták, a tárgyalás büntetőszakasza folytatódhat, és mivel megint csak délről van szó, ahol az emberek Bibliát olvasnak, a bíróság ügyelne a súlyosbító körülményekre: családon elkövetett tömeggyilkosság, nemi erőszak valószínűsége, gyermekek megölése és kábítószer. Viszont egymillió dollár volt a fedélzeten – kontrázna a védelem. A legfontosabb áldozat kábítószer-kereskedelemben vett részt. Miféle bizonyíték van erre nézve? – kérdezné az ügyészség jámborán. – És mi a bizonyíték a gyermekek, valamint a feleség lemészárlására nézve? – hangoznék a védelem kérdése. – Az esküdtszék csendben, ünnepélyesen figyelne, utasításaikat ugyanattól a bírótól kapnák, aki már közölte velük, hogyan találják elsőre bűnösnek a vádlottakat. Méltányos időt fordítanának arra, hogy végigmenjenek a napokkal korábban meghozott döntés alapos megfontolásának mozzanatain és közölnék: halál. A bűnösöket, akik többé már nem vádlottak, szövetségi őrizetbe utalnák át. Az ügyet automatikusan megfellebbeznék, de a hatályon kívül helyezés nem valószínű, hacsak a bíró nem követett el valamilyen komoly eljárási hibát, amit egészen valószerűtlenné tesz a kézzelfogható bizonyíték. Évekbe telnének a fellebbezések. Az emberek filozofikus megfontolásból kifogásolnák a büntetést. – Murray nem ért egyet velük, de tiszteli őket nézetükért. A legfelsőbb bíróságnak előbb vagy utóbb döntést kellene hoznia, mert a bírák jól tudják, hogy – az ellentétes, korábbi döntések dacára – az alkotmány egyértelműen intézkedik a halálbüntetésről, és a kongresszuson keresztül kifejeződő népakarat közvetlenül köti ki a halálbüntetést bizonyos kábítószerrel összefüggő esetekben, amint ezt a többségi véleményt kifejező törvény precíz, száraz nyelvhasználattal egyértelműen ki is mondja. Mintegy öt év múlva, azután, hogy a fellebbezéseket mind meghallgatták és visszautasították, mindkét férfit becsatolnák egy fából készült székbe, és megnyomnák a gombot.
Mindez elég is volna Murraynak. Figyelembe véve összes tapasztalatát és kifinomultságát, mindenekelőtt zsaru. Felnőtt volt már, elvégezvén az FBI-akadémiát amikor úgy vélte, hogy ő és osztálytársai – ma már a legtöbbjük visszavonult – tényleg meg fogják változtatni a világot. A statisztika szerint tulajdonképpen sok szempontból meg is változtatták, de a statisztika mindig túl száraz, túl elérhetetlen, túl embertelen. Murray számára a bűnözéssel vívott háború kis ütközetek végtelen sorozata volt. Az áldozatokat egyedül rabolták ki, rabolták el vagy gyilkolták meg, és őket az FBI katona-papjainak kell megmentenie vagy megbosszulnia. Ez esetben is katolikus neveltetésének értékrendje formálta véleményét, és az Iroda az ír-katolikus Amerika bástyája maradt. Lehet hogy nem változtatta meg az egész világot, de megmentette néhány ember életét, és megbosszult sok halált. Új bűnözők úgyis teremnek mint mindig is, de az ő ütközetei mindig győzelemmel értek véget, és mindent összevetve el kellett hinnie: a végeredmény a társadalom javát szolgálja, ami mindenképpen üdvözítő. Olyan biztosan hitte ahogyan Istenben hitt, hogy mindért egyes elkapott bűnöző egy megmentett életet jelent.
Ebben az ügyben is csak azért segített, hogy eggyel több legyen.
A kábítószer-kereskedelemnek persze ez az egész fikarcnyit sem árt. Új beosztása arra késztette, a korábbinál kimerítőbb véleményt alkosson, amit a közönséges ügynökök csak néhány ital elfogyasztása után vállalnak. Hogy most ezt a kettőt kivonták a forgalomból, a Hidrának máris két újabb feje nőtt, még az is lehet, hogy több. Abban viszont hibát követett el, hogy nem szorgalmazta a mítosz lezárását: Héraklész a Hidrát taktikájának megváltoztatásával kaszabolta le. És egyike azoknak akik még emlékeznek erre, itt van, ebben a szobában. Amit viszont Murray még nem sajátított el, az az, hogy a politikacsinálásban az ember perspektívája fokozatosan megváltoztatja véleményét.

 

Corteznek tetszett a kilátás is, a sasfészek némiképpen ritkább levegője ellenére. Új főnöke ismer egy-két felületes módszert hatalmának éreztetésére, íróasztala nem a széles ablak felé néz, megnehezítve a tárgyalófelek számára, hogy megfigyeljék a férfi arcán netán tükröződő érzelmeket. A nagy hatalmat maguk mögött tudhatok hűvös, csendes hangján beszélt. Gesztusai takarékosak voltak, mondandója visszafogott. Tulajdonképpen brutális ember – gondolta Cortez –, és jó neveltetése ellenére kevésbé kifinomult, mint amilyennek önmagát véli. Az egykor Moszkvában kiképzett ezredes az ablakon át elébe táruló látványban gyönyörködött.
– Szóval?
– Szereztem két embert – válaszolta Cortez. – Az egyik pénzügyi, a másik egyéb ügyekben informál majd bennünket. Megvizsgáltam a két másik lehetőséget is, de azokat, mint alkalmatlanokat elvetettem.
– Kik azok?
– Nem – rázta meg Cortez a fejét. – Megmondtam már, hogy az ügynökeim személyazonosságának titokban kell maradnia. Ez a felderítési tevékenység elsődleges elve. A saját szervezeteden belül is vannak informátorok, és ha eljárna a szám, rontanánk azon képességünket, hogy a szükséges információt megszerezhessük. Jefe – mondta hízelegve. Ez itt imádja az ilyesmit. – Jefe, engem a szakértelmemért és a tapasztalatomért vettél fel. Meg kell engedned, hogy megfelelően végezhessem a munkám. Forrásaim színvonalát megítélheted majd az információból, amelyet átadok. Tudom, hogy érzel. Ez a normális. Castro is feltette nekem ezt a kérdést, és ugyanazt válaszoltam neki, mint neked, így kell lennie.
Cortez kiérdemelt egy morgást. – Escobedo szerette, ha államférfiakhoz hasonlítgatják, kivált ha olyasvalakihez, aki egy egész emberöltő óta oly sikeresen tör borsot a jenkik orra alá. Most önelégült mosoly jelenik meg a csinos arcon – Félix ezt anélkül is tudta, hogy oda kellett volna pillantania. Válasza két okból is hazugság volt: Castro sohasem tette fel neki ezt a kérdést, és sem Félixnek, sem bárki másnak ott a szigeten nem lett volna mersze hozzá, hogy megtagadja a kért információt.
– Szóval, mit tudtál meg?
– Valami készül – mondta magától értetődő hangon, szinte gúnyosan. Végtére is meg kell dolgoznia a saját fizetéséért. – Az amerikai kormány új programot állít össze, hogy növelhesse a tilalmakkal kapcsolatos erőfeszítéseket. Forrásaimnak nincs még erről részletes információja, bár többféle forrásból származik, amit hallottak s ezért valószínűleg igaz. – Escobedónál kárba veszett az egész. Egyetlen megbízatás, de két kiegészítő forrás felkutatása és megszerzése – ez bármelyik igazi kémszervezetnél előléptetést és szóvirágos köszönőlevelet jelentett volna számára.
– Mennyibe fog kerülni ez az információ?
Pénz, ennél mindig a pénz a fő téma – gondolta Cortez – elnyomva egy sóhajt. Nem csoda, hogy profira van szüksége a biztonsági feladatoknál. Csak egy bolond hiheti, hogy mindent megvehet. Persze vannak olyan esetek, amikor a pénz segíthet. Cortez nem tudta, Escobedo több pénzt fizetett amerikai bérenceinek és árulóinak, mint az egész kommunista hírszerző hálózat.
– Szerencsésebb, ha nagyon sok pénzt fordítunk magas szinten egy személyre, mint kisebb funkcionáriusok seregeire pazarolni el ugyanazt. Negyedmillió dollár megteszi azért az információért, amelyre szükségünk van. – Cortez természetesen a java részét megtartja: a felmerülő költségekre.
– Ez minden? – kérdezte hitetlenkedve Escobedo. – Többet fizetek ennél a...
– Mert az embereid sohasem veszik igénybe a szükséges eszközöket, Jefe. Mert az embereidet aszerint fizeted, hol vannak, és nem aszerint, amit tudnak. Sohasem közelítesz rendszeresen, amikor az ellenségeidről van szó. A megfelelő információ birtokában sokkal, de sokkal hatékonyabban hasznosíthatod a vagyonod. Taktikus helyett felléphetnél végre stratégaként – zárta le Cortez, megnyomva az utolsó szavakat.
– Igen! Meg kell tudniuk, olyan erő vagyunk, amellyel számolniuk kell!
Félix már nem első alkalommal gondolta, hogy talán az volna az üdvözítő, ha lelépne... talán egy spanyolországi ház... vagy talán kitúrni ezt a jól fésült pojácát. Olyan gondolat ez... De most még nem. Escobedo egocentrikus ugyan, de óvatos, és képes a gyors fellépésre. Régebbi gazdáitól abban tér el, hogy nem fél a döntéshozataltól, és gyorsan is intézkedik. Itt nincs bürokrácia, nincs íróasztalok sokasága, amelyeken az üzeneteknek át kell jutniuk. Emiatt tisztelte is El Jefét. Legalább azt tudja, hogy kell döntést hozni. Valószínű, egykor a KGB-nél is tudták, talán még az amerikai hírszerző szerveknél is. De ma már nem.

 

– Még egy hét – mondta Ritter a nemzetbiztonsági tanácsadónak.
– Jó hallani, hogy a dolgok mozgásban vannak – jegyezte meg a tengernagy. – És aztán?
– Miért nem közlöd velem? Csak hogy tisztázzuk a dolgokat – jegyezte meg a DDO-s. Kiegészítette egy emlékezetővel is. – Végül is a művelet először a te fejedből pattant ki.
– Nos, elfogadtattam az ötletet Jacobs igazgatóval – válaszolta saját ravaszságán vigyorogva Cutter. – Ha készen állunk rá, hogy továbblépjünk – úgy értem, készen arra, hogy megnyomjuk a gombot –, Jacobs majd oda lerepül és találkozik a főügyésszel. A nagykövet azt mondja, a kolumbiaiak szinte bármivel egyetértenek. Még nálunk is elkeseredettebbek, és...
– Te nem...
– Nem, Bob, a nagykövet nem tud róla. Oké? – Nem vagyok az az idióta, akinek tartasz – villant a szeme a CIA-tisztviselőre. – Ha Jacobs be tudja adni nekik az ötletet, elindítjuk a csoportokat. Csak egyetlen dolgot akarok megváltoztatni.
– Mi az?
– A légi oldala. Jelentésed szerint a gyakorló, követő jellegű bevetések máris megmozgatták a célt.
– Egy kicsit – ismerte be Ritter. – Hetente kétszer vagy háromszor.
– A szükséges eszközök már a helyükön vannak. Miért nem aktivizálod őket? Könnyebben azonosíthatnánk azokat a területeket, ahová be akarjuk küldeni a csoportokat, fokozhatnánk a felderítést, ilyesmi.
– Jobban szeretek kivárni – jegyezte meg óvatosan Ritter.
– Miért? Ha azonosítjuk a leggyakrabban használt területeket, kevesebbet kell mozogniuk. Ez a legnagyobb műveleti kockázat, nemde? Információt így is lehet gyűjteni.
Cutterral az a baj – gondolta Ritter –, hogy ez a fattyú elég sokat tud a műveletekről, a tevékenységekről ahhoz, hogy veszélyes legyen. S ami még rosszabb, megvan hozzá a hatalma, hogy akaratát érvényre is juttassa, és ott kísért még a műveleti igazgatóság nem is olyan régmúlt történelmének emléke. Mit is mondott pár hónappal ezelőtt? Az elmúlt néhány évben a legjobb tevékenységed tulajdonképpen a Greer-részlegtől származott..., amin Jack Ryant értette: James fénylő, emelkedőben lévő csillag – feltehetőleg az új DDI, ahogyan a dolgok kinéznek. Nagy kár. Ritter eredendően kedvelte ellenfelét a felderítési igazgatóságon, de már nem annyira kedvelte mint Greer behízelgő protezsáltját. Bár igaz, hogy az Ügynökségnél az utóbbi idők két legjobb puccsa a „hibázó” osztálynál indult el, és itt az ideje, hogy a műveleti igazgatóság újra kifejezésre juttassa elsőbbségét. Ritter azon tűnődött, vajon Cutter tudatosan használja-e ki mindezt, hogy arra ösztökélje, mozgásba lendüljön. Végül úgy döntött, valószínűleg nem. Nem tud még eleget a házon belüli harcokról. Idővel majd belejön ebbe is.
– A túl korai indulás klasszikus hibája a külső műveleteknek – jegyezte meg sután a DDO-s.
– De hát mi nem ezt csináljuk. Lényegében véve két külön műveletről van szó, nemde? – kérdezte Cutter. – A légi része függetlenül dolgozhat a földitől. Beismerem, kevésbé lesz hatékony, de még mindig működőképes.
Túlságosan korán van még – mondta sürgetően egy hang Ritter agyában, de az arca tanácstalanságot tükrözött.
– Nézd, azt akarod. az elnök elé vigyem? – kérdezte Cutter.
– Hol van ma, Kaliforniában?
– Politikai úton. Szerencsésebb volna, ha nem zaklatnánk ilyesfajta dolgokkal, de hát...
Furcsa egy helyzet – gondolta a DDO-s. Alábecsülte Cuttert, miközben a nemzetbiztonsági tanácsadó hajlamos arra, hogy túlbecsülje önmagát. – Oké, te nyertél. A SASSZEM-művelet holnapután indul. Annyi időbe telik, amíg mindenkit beindítok.
– És a Showboat?
– Még egy hét, amíg a csapatokat előkészítjük. Négy nap kell hozzá, hogy eljuttassuk őket Panamába, ott találkoznak a légiekkel, ellenőrzik a kommunikációs rendszereket stb.
Cutter vigyorgott, amikor a kávéjáért nyúlt. Itt az ideje, hogy egy kicsit lesimítsuk az ágaskodó szőröket – gondolta. – Istenem, de jó dolog is igazi profival dolgozni! Nézzük a vidámabbik oldalát, Bob! Két teljes hetünk van a kihallgatásokra, bármi derül is ki, a repülősöknek és a bedobott csapatoknak sokkal pontosabb elgondolása lesz arról, hogy mire is kellenek.
Már nyertél, te szarházi. Még mit akarsz – akarta kérdezni Ritter. Azon tűnődött, mi történt volna ha arra kéri Cuttert, terítse ki a lapjait. Mit mondott volna az elnök? Ritter igencsak sebezhető. Hosszan és hangosan zsémbelt volna a hírszerzői közösség berkeiben, hogy a CIA nem hajtott végre komoly külső tevékenységet már... jó tizenöt éve. Most pedig megvan rá a lehetőség, hogy az egész visszaszáll a fejére. Az ehhez hasonló külső műveletek mindig is veszélyesek. Veszélyesek a résztvevőknek. Veszélyes azoknak, akik az utasításokat kiadják. Veszélyes a kormányoknak, amelyek finanszírozzák. Elég gyakran közölte is ezt Cutterral, de ugyanúgy, mint sokakat, a nemzetbiztonsági tanácsadót is megbűvölte a külső tevékenységek dicsfénye. Ismeretes a szakmában az a kifejezés: lehetetlen küldetés. Még a profik is képesek összezavarni a tévéjátékot és a valóságot, és a kormányzatban szinte mindenki csak azt hallja meg, amit hallani akar, és figyelmen kívül hagyja a kellemetlen dolgokat. De ahhoz már késő volt, hogy most figyelmeztessen mindenkit. Végtére is évek óta panaszkodik, hogy ehhez hasonló megbízatás igenis lehetséges, és alkalmanként kívánatos velejárója is a nemzetközi politikának. Elég gyakran fűzte hozzá: saját igazgatósága még mindig tudja, hogyan kell ezt csinálni. Az a tény pedig, hogy a hadsereg és a légierő embereit fogják bevetni, elkerülte a figyelmet. Nem is olyan régen az Ügynökség még saját légierejét és magánhadseregét mozgósította..., ha ez beválik, talán eljönnek újra azok a szép idők. Ütőképesség, ez az amire az Ügynökségnek és az országnak szüksége van – gondolta Ritter. Talán ez a nagy lehetőség. Ha a Cutterhoz hasonló amatőr hatalomárusok eltűrése az ára hogy ez a lehetőség valóra váljon, akkor ezt az árat meg kell fizetni.
– Oké, beindítom a dolgokat.
– Közlöm a főnökkel. Mit gondolsz, milyen hamar várhatók eredmények...?
– Lehetetlen megmondani.
– De még november előtt – sugallta Cutter.
– Igen, valószínűleg akkorra. – Persze, a politika. Nos. ez az, ami mindent működtet, állandó keringésben tart.

 

Az 1. Különleges Hadműveleti Szárny Hurlburt Fieldben van, a floridai Eglin légierő-támaszpont nyugati végében. Egyedülálló egység, de természeténél fogva egyedi minden olyan katonai egység, amelyet a „különleges” szóval jelölnek. Ezt a jelzőt nagyon sok jelentésben használják. A „különleges fegyverek” leggyakrabban atomfegyvert jelentenek, és ez esetben a szó arra szolgál, hogy ne sértsék meg egyes országok, társadalmi csoportok, intézmények és egyének érzelmeit, mintha a szövegezés befolyásolhatná a lényeget. A „különleges műveletek” azonban jelöl: azt amikor olyan helyre juttatnak el embereket, ahol nem kellene ott lenniük, támogatva őket amíg ott vannak, és kihozva őket, miután befejezték küldetésüket, amelyet nem is lett volna szabad végrehajtaniuk. Többek között ez a Szárny tevékenysége.
Paul Johns – „PJ” – ezredesnek nem volt pontos tudomása mindarról, amiről a Szárnynak. Az egyesek elég fura csoport, ahol az intézkedési jogkör nem mindig esik egybe a ranggal, ahol a csapatok támogatást nyújtanak a légieknek, és nem is mindig tudják miért teszik, ahol a légierő rendszertelen időközönként jelenik meg és megy tovább, és ahol az embereket nem nagyon ösztönzik a találgatásra vagy kérdések feltevésére. A Szárny felosztható olyan területekre, csoportokra, amelyek ad hoc alapon kölcsönhatásban vannak egymással vagy másokkal. PJ hatóköre úgy féltucatnyi MH-53J Pave Low III. helikopterre terjedt ki. Johns már jó ideje időzött itt, és csaknem egész szolgálati idejét a levegőben töltötte el, ami azért ritkaság. Nem is fenyegette az a veszély, hogy valaha is tábornoki csillagokat kelljen viselnie. De hát a rangkórság sohasem fertőzte meg. Azért lépett be a légierőhöz hogy repülhessen; ez pedig olyasmi, amit a tábornokok nem gyakran űznek. Korábban fixszárnyas repülője volt egyike azoknak a gyorsan mozgóknak, amelyek bombákat szórnak, vagy más repülőket lődöznek le. Johns, aki egész életében a nyüzsgést szerette, a Jolly Green Giantsnél indult, a vietnami hírnévre szert tett HH-3-as mentőhelikoptereknél, majd átment a Super Jolly HH-53-asokhoz, a légierő mentőbrigádjához. Újsütetű századosként a Song Tay Raiden repült. Másodpilótája volt annak a gépnek, amely szándékosan zuhant rá a Hanoitól húsz mérföldnyire nyugatra lévő börtöntáborra. Olyanokat próbáltak kimenteni, akiket – mint kiderült – röviddel azelőtt máshová szállítottak. Egyike volt ez az élete során elkövetett kevés hibának. Johns ezredes nem szokott hozzá a kudarcokhoz. Ha lezuhantál, PJ majd odamegy, és kihoz. A légierőnél ő a harmadik legmagasabb rangú mentésspecialista. PJ-nek csak ritkán kell kifizetnie a saját italát, és a tábornokok előre szalutálnak neki. Olyasfajta hagyomány ez, ami együtt jár a Becsületrenddel.
A legtöbb hőshöz hasonlóan Jokus megjelenése is meglehetősen mindennapos: százhatvanöt centiméter magas, hatvanöt kilót nyom, pontosan úgy néz ki, mint akármelyik másik középkorú férfi, akit kenyérért meg tejért zavartak le a boltba. Az olvasószemüveg – amelyet már állandóan hordania kell és csendes, nyugodt hangja miatt többnyire barátságos, külvárosi bankárnak nézték. Ő maga vágta a füvet, amikor ideje volt rá, üzemanyag-takarékos Plymouth Horizonja van. Fia egy műszaki főiskolán tanul Georgiában, lánya pedig ösztöndíjat nyert el a Princeton Egyetemre, így aztán egyedül marad feleségével a csendes házban, ahol majd meghúzza magát a nyugdíjaztatás után, ami már nincs is olyan messze.
De most még nem. Ott ült a Pave Low helikopter bal oldali ülésén, ellenőrizve az eszes, fiatal századost, aki felkészültsége, tudása alapján nemsokára maga is parancsnok lesz. A több millió dolláros helikopter kétszáz csomóval száguldott, csaknem súrolva a fák tetejét. Sötét, felhős éjszaka volt a floridai földnyelv fölött. Mind ő, mind a százados különleges sisakot viselt, beépített éjjeli szemüveggel, nem is olyan nagyon eltérőt attól, amit a Csillagok háborújában Darth Vader viselt. A szemüvegek az előttük elterülő sötétséget zöld és szürkés jelzésekké alakították át. PJ állandóan körbetekintgetett, és megbizonyosodott róla, a százados is így tesz. Az éjszakai látást biztosító felszerelés egyik veszélye, hogy a mélység érzékelését – ami alacsony repüléskor élet-halál kérdése – rontja a maszkok keltette mesterséges kép. A repülőszázad hadműveleti veszteségeinek talán egyharmada – gondolta Johns – vezethető vissza erre, és a műszaki varázslók mégsem jelentkeztek még a megfelelőképpen kijavított változattal. A Pave Low helikoptereknek nagy problémája, hogy viszonylag magasak a hadműveleti és kiképzési veszteségek. Ez az ára annak a feladatnak, amelyre kiképzik őket, és ezen csak a még több gyakorlás segít, ha segít.
A hatlapátos forgórész a magasban surrogott. A Pave Low hozzávetőleg ugyanolyan magas, mint általában a helikopterek, teljes harci legénysége hat fő, és több mint negyven, harci felszereléssel ellátott utast képes fedélzetére venni. Az orra különböző helyeken kidudorodik – itt helyezték el a radart, az infravörös-berendezést és más műszereket. A váz két oldalába vágott ajtóknál lévő tartószerelvényekre forgó gépfegyvereket erősítettek, egy továbbit pedig a farok teherrakodójának ajtajához, mert az elsődleges megbízatás, a rejtőzködő bevetés és a különleges hadműveletekben érintett erők támogatása egyaránt veszélyes dolog, s ugyanígy a másodlagos szerep is, melyet éjszaka gyakorolnak: a harc közbeni keresés és mentés. Délkelet-Ázsiában Johns A-1-es Skyraider vadászbombázókkal működött együtt, amelyeket SPAD-nek vagy Sandynek neveztek. Az, hogy ma ki támogatná őket, még mindig nyitott kérdés.
Johns elmosolyodott. Ez most igazi repülés, ami már ritkaság. Megvolt rá a lehetőségük, hogy robotpilóta segítségével repüljenek, de ma este rendszer-meghibásodást szimuláltak. Automata pilóta ide vagy oda, a pilóta felelős a repülőgép vezetéséért, és Willis igazán megtett minden tőle telhetőt, hogy a helikoptert közvetlenül a fák teteje fölött tartsa. Hébe-hóba Johnsnak ügyelnie kellett arra, hogy ne kapja félre a fejét, amikor egy-egy eltévedt faág nekicsapódni látszott a helikopter aljának. Willis százados azonban hozzáértő fiatalember, aki lenn tartja a gépet, de nem túl alacsonyan. Mellesleg – ahogyan PJ tapasztalatból már régóta tudta – a fákon a felső ágak vékonyak, törékenyek, csak a festést karistolják össze. Jó néhányszor hozott már haza helikoptert, amelynek alján a gyerekek farmerjén találhatókhoz hasonló zöld foltok éktelenkedtek. – Távolság? – kérdezte Willis.
– Két mérföld, zérus-négy-nyolc.
– Értettem. – Willis gázt adott.
Ennél a kiképzési feladatnál az igazi pilóta „önként” rárepül a dzsungelra, ahol egy másik helikopterből ejtőernyőt dobtak egy fára, hogy így jelképezzék a lelőtt repülőst, aki viszont valódi, a mentőknek jelző rádiót működtetett. Az új trükkök egyike az volt, hogy az ejtőernyőt olyan vegyi anyaggal vonták be, amely ibolyántúli fényben fluoreszkál. Johnsé volt a másodpilóta feladata: működtette a kis teljesítményű UV-lézert, amely előrefelé tapogat, keresve a visszaküldött jelet. Bárki gondolta is ki, megérdemel egy kitüntetést – vélte PJ. A legrosszabb, legijesztőbb és látszatra mindig a legtovább tartó része minden mentési feladatnak az, amikor felfedezik az „áldozatot”. Az ellenséges fickók ugyanis a földön vannak, szintén vadásznak, és meghallhatják a rotor hangját, aminek fele se tréfa. Becsületrendje egy Kelet-Laosz feletti bevetésre emlékeztette, amikor egy F-105-ös Wild Weasel személyzete ódavonzott egy egész szakasznyi NVA-t. A Sandy-csapattól kapott erőteljes támogatás ellenére a lelőtt repülős nem merte felfedni pozícióját. Johns azonban úgy döntött, hogy nem megy haza üres kézzel. Gépe vagy kétszáz találatot kapott az öldöklő harcban, mielőtt mind a két embert ki tudta volna hozni. Gyakran eltűnődött azon, lenne-e benne elég bátorság – jobban mondva: elég őrültség –, hogy újra megpróbálja.
– Ejtőernyő, kettő óránál.
– Röntgen kettő-hat. Itt a Papa Lima. Megvan az ejtőernyőtök? Meg tudjátok jelölni a pozíciótokat?
– Hogyne, kövesd a füstöt, a zöld füstöt!
A megmentendő az előírás szerint járt el, amikor közölte a helikopterrel, hogy milyen színű füstgránátot használ, de a sötétben nem lehetett kivenni a színeket. A pirotechnikai eszköz fejlesztette hő azonban csak úgy lángolt az infravörös kijelzőn, s így könnyű volt megtalálni emberüket.
– Megvan?
– Persze – válaszolta Willis, és a főnökhöz fordult. – Készüljetek, megvan az áldozatunk!
– Készen állunk, uram! – Hátul, Buck Zimmer főtörzsőrmester, repülőmérnök bekapcsolta a csörlő vezérlését. Az acélkábel végén penetrátornak nevezett, nehéz acéleszköz függött. Elég súlyos ahhoz, hogy átüsse bármely erdő lombját, alja a virágszirmokhoz hasonlóan széthajtható, alkalmi ülőalkalmatosság gyanánt az „áldozat” számára. – Johns maga is meglepődött azon, hogy a penetrátor eddig még senkit sem tett el láb alól. Ha a megmentendő megsérült, akkor Zimmer őrmester vagy a mentésben részt vevő medikus feladata a lehatolás, az áldozat penetrátorra erősítése, végül pedig vele együtt a felliftezés. S e feladatot gyakran úgy kellett végrehajtani, hogy közben tüzeltek rájuk. Ezért aztán a pilóták különösen megbecsülik a legénységet. Semmi sem olyan ijesztő számukra, mint hogy a földön vannak, miközben mások lőnek rájuk.
Ezúttal nem így volt. Békeidő van, biztonsági szabályok érvényesülnek, és kiképzés ide vagy oda, a begyűjtést egy kis tisztásról hajtják végre. Zimmer kezelte a csörlőt. Az „áldozat” széthajtotta az ülőkét, és becsatolta magát. A repülőmérnök hozzáfogott a kábel behúzásához, gondoskodva róla, hogy az „áldozat” szorosan be legyen csatolva, majd erről tájékoztatta a repülésirányító személyzetet is.
Willis százados azonnal teljes gázig csavarta a gázkart, és felfelé vitte a gépet. A „megmentett” vadászpilóta tizenöt másodpercen belül száz méternyire volt a föld fölött vékony acélkábelen függeszkedve és azon tűnődött, miképpen is lehetett olyan kibaszottul ostoba, hogy erre önként vállalkozzon. Öt másodperccel később Zimmer őrmester izmos karja húzta be a gépbe.
– Mentés befejezve – jelentette Zimmer.
Willis százados a föld felé buktatta helikopterét. Tudta, a felhúzáskor túlságosan magasra emelkedett, és a lehető leggyorsabban próbált visszatérni a fák tetejének biztonságába. Halántékán érezte parancsnokának szemét. Hibázott. Johns nem tűri el a hibákat. Sok ember halt már meg ilyesmik miatt – közölte velük az ezredes minden istenverte nap, és unja már, hogy mindig embereknek kell meghalnia.
– Vissza tudod tartani egy percre? – kérdezte Willis.
– Másodpilótás viselkedés – ismerte el Johns átvéve a botkormányt, és még egy kicsit lejjebb vitte a Sikorskyt. – Nem kell olyan sokat emelkedni, hogy felcsörlőzhessük a fickót, különösen akkor nem, ha odakinn esetleg SAM-ek vannak.
– Éjszaka inkább várható gépfegyvertűz, mint SAM-ek. – Willisnek igaza volt, de tudta, milyen válasz következik.
– A kis kaliberű ágyúk ellen védve vagyunk. A nagyok ugyanolyan veszélyesek, mint az SAM-ek. Legközelebb, százados, tartsd közelebb a földhöz!
– Igen, uram.
– Ettől eltekintve nem rossz. Nem merev egy kicsit a karod?
– De igen, uram.
– A kesztyűk miatt lehet. Ha az ujjak nem illeszkednek pontosan, akkor idővel túl keményen markolja az ember, ami aztán visszasugárzik a csuklóba és a felkarba. A vége az, hogy megmerevedik a karod, merevebbek a mozdulatok a botkormányon, felületesebb a vezetés. Szerezz magadnak egy jó kesztyűt! Az enyémet a feleségem csinálta. Nem lehet mindig másodpilóta is a gépen, és az ilyesfajta dolgok elég kellemetlenek, elterelik a figyelmedet.
– Igen, uram.
– Mellesleg átmentél.
Willis százados tudta, hogy nem lenne elég csupán megköszönnie az ezredesnek, így aztán egy darabig csak az ujjperceit hajlítgatta, majd a lehető legjobbat tette.
– Átveszem a gépet.
PJ levette a kezét a botkormányról. – A pilótáé a gép – nyugtázta. – Egyébként...
– Igen, uram?
– Egy héten belül lesz valami különleges feladat. Érdekel?
– Pontosabban?
– Még megkérdezned sem lett volna szabad – mondta szemrehányón az ezredes. – Egy kis muri. Nem túl messze. Levisszük oda ezt a kis madarat. Különleges tevékenység.
– Oké – jegyezte meg Willis. – Számíthatsz rám. Kinek van engedélye rá, hogy...
– Voltaképpen senkinek sincs. Visszük Zimmert, Childst és Beant, meg a támogató csapatot. Amennyire eddig tudjuk, egy gyakorlási feladattal bíznak meg bennünket a kaliforniai parton. Egyelőre ennyi elég.
Willis szemöldöke igencsak felszaladt. Zimmer végig együtt volt PJ-vel már Thaiföldön is, és egyike volt azon keveseknek, akik valódi harctéri tapasztalatokra tettek szert. Beán őrmester a repülőszázad legjobb lövésze. Rögtön utána következik Childs. Bármi legyen is a feladat: igazi bevetés. Tehát valamivel tovább marad még másodpilóta, de nem bánja. Mindig nagy kihívás a bajnokokkal röpködni. – Ekkor vette az ezredes a hívójelet: „Cézár”.

 

Chavez és Julio Vega egymásra pillantott: Jesucristo!
– Kérdés van? – kérdezte az eligazító.
– Igen, uram – mondta az egyik rádiós. – Mi történik, miután behúzunk?
– A repülőgépet elfogják.
– Igaziból, uram?
– Ez a személyzeten múlik. Ha nem azt teszik, amit mondtak nekik, úszkálni fognak. Csak ennyit mondhatok. Uraim, amit hallottak, az a lehető legtitkosabb. Soha senki, tényleg senki sem hallott tőlem semmit. Ha a rosszfiúk bármit is megtudnak róla, a mieinket érheti baj. A küldetés célja: kicsit beakasztani azoknak, akik kábítószert juttatnak az Egyesült Államokba. Kicsit rákeményíthetnek.
– Már kurvára itt is az ideje – jegyezte meg valaki csendesen.
– Oké, most már tudjátok. Ismétlem, a küldetés veszélyesnek ígérkezik. Mindannyian kaptok időt a gondolkodásra. Ha ki akartok szállni, mi megértjük. Néhány igazán vad fickóval lesz dolgunk. Természetesen – a férfi elmosolyodott – rosszak itt is vannak.
– Baszd meg! – mondta egy másik hang.
– Mindenesetre az éjszaka hátralévő részében elgondolkozhattok rajta. Holnap tizennyolc órakor húzunk ki. Akkor már nincs visszaút. Mindenki megértette? Helyes. Ennyi.
– Vííí-gyázzz! – csattant fel Ramirez százados. A szobában mindenki vigyázzállásba vágta magát az eligazító távozásakor. Aztán a századoson volt a sor:
– Oké, hallottátok. Gondolkozzatok el rajta emberek! Azt akarom, hogy mind elgyertek, a pokolba is. mindenkire szükségem van, de ha nem tetszik a gondolat, akkor nem kelletek. Kérdés van? – Nem volt. – Oké. Bizonyára ismertek olyanokat, akik narkó miatt készültek ki. Esetleg barátok, esetleg a család, nem tudom. Itt a nagy lehetőség, hogy visszavágjunk. Azok a szarháziak felforgatják az egész országot, úgyhogy itt az ideje, hogy egy kis leckét kapjanak tőlünk. Gondoljátok csak végig. Ha bárkinek bármi problémája lenne, azonnal tudassa velem. Ha ki akar szállni, felőlünk rendben. – Arca és hangja azonban egészen mást sugallt. Bárkit, aki kiszállna, a tisztje nem is tekintene férfinak, és ez kétszer olyan fájdalmas volna, mert Ramirez személyesen irányította embereit, mindenben osztozott velük, és a kiképzés minden egyes lépését végigizzadta. Elfordult és kiment.
– A fene egye meg! – jegyezte meg végül Chavez. – Rájöttem már, hogy furcsa dolog készül, de hát... a francba is.
– Nekem egy barátom halt meg kábítószer-túladagolástól – jegyezte meg Vega. – Csak úgy próbálkozott, tudod, nem volt rendszeres kábítós, de azt hittem, rossz összetételű anyagot kapott. A szart is kiijesztette belőlem. Soha hozzá sem nyúlnék. Nagyon begurultam, amikor történt. Tomas igazi jóbarát volt. Azt a szarházit, aki azt a port eladta neki, igencsak be szeretném mutatni a fegyveremnek.
Chavez fásultan bólogatott. Emlékezett még gyermekkora könyörtelen bandáira, de azt most. visszatekintve szinte gyermekjátéknak látta. Ma már a harc nem csupán szimbolikus, nem azért folyik, hogy kié a grund. Ma már a piaci pozíció a tét. Komoly pénzekről van szó, sokkal többről, mint amennyiért ölni is érdemes. Ettől alakult át gyermekkorának régi környezete szegénységi övezetből nyílt csatatérré. Néhányan azok közül, akiket ismert, még attól is félnek, hogy gyalog járkáljanak az utcán. Fegyveres manusok sorozatokat lőttek be ablakokon, és öltek meg már embereket a tévéjük előtt. A zsaruk pedig gyakran még felkeresni is féltek ezeket a helyeket..., és mindez a kábítószer miatt. Azok pedig, akik az egészet előidézik, luxusban és biztonságban élnek, ezerötszáz mérföldnyire innen...
Chavez még csak nem is kapiskálta, milyen ügyesen manipulálták őt és társait, még Ramirez századost is. Mindannyian katonák, akiket állandóan arra okítanak, hogy országukat megvédjék az ellenségtől, termékei egy rendszernek, amely elveszi az ifjúságot és a lelkesedést, de megadja az irányt, a kemény munkát teljesítménnyel és büszkeséggel jutalmazza, és mindenekelőtt célt ad végre határtalan energiájuknak – viszonzásul pedig csak szövetséget kér. Mivel a közlegények leggyakrabban a társadalom szegényebb rétegeiből jönnek, mindannyian megtanulták már, hogy a kisebbségi státus nem számít: a sereg a teljesítményt bőrszínre vagy akcentusra való tekintet nélkül méltányolja. Mindegyikük a csontja velejéig ismeri a drogok előidézte társadalmi problémákat, és részesei egy kisebb kulturális egységnek, ahol a drogokat nem tűrik el. A seregben fájdalmasnak bizonyult, de sikerrel járt a próbálkozás, hogy soraikból száműzzék a kábítószer-élvezőket. Akik megmaradtak, mind olyanok, hogy körükben a kábítószer-élvezet szóba sem jöhet. Mindannyian teljesítményre törnek, a sikert testesítik meg. Az aljas utcák kalandvágyó, bátor, fegyelmezett végzős diákjai ők, akiknek az akadály nem egyéb legyőzendő dolognál, és minden ösztönükkel másokat segítenek, hogy ugyanezt tegyék.
Itt van tehát a feladat, amelyet mindannyian vállaltak. Itt van egy lehetőség, hogy ne csak országukat védjék meg, hanem a barroist is, amelyből mindannyian elmenekültek. A sereg legigényesebb egységeiben már bebizonyították rátermettségüket, most kiképezték őket, hogy még büszkébbek lehessenek. Ha megtagadnák a részvételt, az olyan volna, mintha saját férfiasságukat tagadnák meg. Nem volt köztük olyan, aki legalább egyszer az életében ne fogadta volna meg, hogy végez egy kábítószer-kereskedővel. De most a hadsereg még nagyobb lehetőséget kínál. Természetes, hogy megteszik.
– Robbantsd le a geciket az égről! – kiáltotta a század rádiósa. – Dugj fel a seggébe egy Sidewinder rakétát! Jogod van hozzá, hogy halott maradj, faszikám!
– Ja – bólogatott Vega. – Nem is bánnám, ha már látnánk. A pokolba is, nem bánnám, ha a főnökeikre vadásznánk, és odamennénk, ahol ezek a szarok éldegélnek! Gondolod, el tudnánk kapni őket, Ding?
Chavez vigyorgott: szarakodsz velem, Julio? Mit gondolsz, ki a fene dolgozik nekik, katonák? Francokat! Gépfegyveres söpredék, valószínűleg még a fegyvert sem tartják tisztán. Ellenünk? A francba! Talán van valami lehetőségük a saját katonaságukkal szemben, meglehet, de ellenünk? Semmi esetre sem. Nekem már hullák. Egyszerűen odakúszok, lekapom az őröket szépen és csendesen, ti pedig, tehetetlenkéim, elvégzitek a dolog könnyebbik oldalát.
– Már megint valami nindzsa szar – mondta csendesen egy lövész.
Ding előkapott egy dobócsillagot ingének zsebéből, és belevágta a vagy hat méterre lévő ajtófélfába.
– Mosolyogj, ha ilyet szólsz, fiú! – nevetett Chavez.
– Hé, Ding, meg tudnál tanítani rá? – kérdezte egy másik. Nem is beszéltek tovább a küldetés veszélyeiről, csak a lehetőségekről.

 

Broncónak hívták. Igazi neve Jeff Winters, az Egyesült Államok légierejének újonnan kinevezett századosa, de – mert vadászgépet vezetett – hívójelnek nevezett, különleges nevet kellett kapnia. A nevet egy réges-régi coloradói partin kapta, ahol is olyan puhán esett le egy lóról, hogy az állat csaknem halálra rémült. A hat doboz sör is hozzájárult a bukáshoz, meg persze a rajta röhögő évfolyamtársai. Az egyik fiú, az a seggfej, aki ma már jobb gépeken röpköd – gondolta Winters, feszült mosollyal arcán – aggatta rá akkor ezt a nevet. Az a fickó aztán tudta, hogyan kell lovagolni – kiáltotta bele az éjszakába Bronco, de ahhoz még kisfiú volt, hogy F-15C-t vezessen. A világot nem nagyon nyűgözte le ezzel az igazsággal, de hát még sok van hátra.
Mi a célja ennek a különleges küldetésnek?
Winters alacsony ember volt, most töltötte be a huszonhetet, és már hétszáz órányit repült a McDonnell-Douglas vadászgépen. Ahogyan bizonyos emberek arra születnek, hogy baseball-játékosok, színészek, vagy autóversenyzők legyenek, Bronco Winters úgy jött a világra, hogy nincs más célja, csak vadászgépek vezetése. Szeme öngyilkosságba kergetne egy jobb érzésű szemészt, koordinációs készsége egyesíti a koncertzongoristáét és a trapézon röpködő akrobatáét, és ami még ritkább tulajdonság: igen jó a helyzetfelismerése. Mindig tudja, mi történik körülötte. Gépe természetszerűleg ugyanannyira része a fiatalembernek, mint az izmok a karján. Akaratát könnyedén viszi át a repülőre, és az F-15C azonnal engedelmeskedik, pontosan megvalósítva elképzeléseit. Ahol az esze jár, oda követi a gép is.
A floridai Gulf Coasttól kétszáz mérföldnyire keringett. Negyven perccel korábban szállt fel az Eglin légitámaszpontról, egy KC-125-ös utántankoló gépről feltöltött, és most már elegendő JP-5-öse van a fedélzeten ötórányi repülésre, ha jól mennek a dolgok. A tömör üzemanyagrekeszeket a gép oldalára telepítették. Rendszerint a rakétákkal együtt függöttek – az F-15-ös akár nyolcat is magával vihet –, de a ma esti küldetest kizárólag a húszmilliméteres, forgatható ágyú lövedékei szolgálták, ezeket viszont mindig a fedélzeten tartják, mert kényelmesen lehet velük kiegyensúlyozni a gépet.
Hurokban repült, kis sebességgel. Sötét, éles szemével állandóan balra és jobbra pásztázott a másik gép jelzőfényeit kutatva, de a csillagok között nem lelt rá semmire. A legkevésbé sem unatkozott. Elégedett férfi benyomását keltette, aki csendesen kuncog azon, hogy országának adófizetői vannak olyan bolondok, hogy több mint harmincezer dollárt fizetnek neki évente olyasvalaminek a megtételéért, amiért bármikor kész lenne ő fizetni. Nos – gondolta –, azt hiszem, ma este is ezt csinálom.
– Kettő-hat alfa, itt a nyolc-három Québec, hallasz? Vége! – reccsent meg a rádió. Bronco lenyomta a botkormányon a megfelelő gombot.
– Nyolc-három Québec, itt a kettő-hat alfa. Ötször ötön hallak, vége. – A rádiócsatorna titkosított volt. Csak ez a két gép használja ma este, bárki, aki belehallgatna, csupán kivehetetlen sztatikus zörgést hallana.
– Cél megvan, irány: egy-kilenc-hat; távolság: kettő-egy-zérus-a pozíciódhoz képest. Szög: kettő. Irány: nulla-egy-nyolc. Sebesség: kettő-hat-öt. Vége. – Nem volt parancs arra nézve, mi kísérje ezt a tájékoztatást. A titkosított rádiók ellenére csak a legszükségesebbre szorítkoztak.
– Értettem, vége.
– Winters kapitány balra mozdította a botkormányt. A befogáshoz megfelelő irány és sebesség engedetlenül pattant az agyába. Az Eagle déli irányra állt. Egy csöppet leejtette az orrát, amikor a gépet száznyolcvan fokos irányszögre vitte, és valamivel növelte a teljesítményt, hogy felgyorsuljon. Úgy tetszett, hogy visszaél a helyzetével, amikor ilyen lassan repül, de valójában nem ez volt a helyzet.
Ikermotoros Beech – pillantotta meg a gépet Winters százados –, a kábítószeresek által használt leggyakoribb géptípus. Ez pedig inkább kokaint jelent, s nem a térigényesebb marihuánát. Még jobb is, mert feltehetően egy főkokósról van szó, aki az ő anyját is tönkretette. Az F-15-öst szinte húzta, mintegy fél mérföldnyire lemaradva a másik mögött.
Ez már a nyolcadik alkalom, hogy röpködő kábítószereseket fog be, de csak az első, hogy végre tehet is valamit. Eddig még azt sem engedték meg neki, hogy tájékoztassa a fiúkat a vámőrségtől. Bronco megerősítette a célpont irányát-vadászpilótának minden volt, csak barátságos nem –, és ellenőrizte saját gépének rendszereit. A vadászgép középvonala alatt függő áramvonalas konténerben lévő irányított rádióadó szinte szolgaian alárendelte magát a Beechet követő radarnak. Végrehajtotta első rádióhívását, és bekapcsolta leszálló fényeit, szinte áthatolva az előtte haladó kis gépen. A Beech azonnal alábukott, egészen a hullámok tetejéig. Az Eagle szorosan követte. Ismét hívta, kiadva utasításait. Választ azonban nem kapott. Lenyomta a botkormány tetején lévő gombot, amely a fedélzeti fegyvereket irányítja. Következő hívását már egy sorozat követte. A Beech egy sor éles fordulót hajtott végre. Winters úgy döntött: a cél nem hajtja végre parancsait.
Oké.
A Beech egyre csak a hullámok tetejét kereste, csökkentette teljesítményét, a gépet egészen a rárepülési sebességig lassítva le, ami jóval alatta volt az F-15-ösének. Ez a manőver gyakran késztette a DEA és a parti őrség gépeit a kapcsolat megszakítására. Bronco feladata azonban most nem az volt, hogy a fickót kövesse. Amint a Beech nyugatra fordult, és a mexikói part felé vette útját, Winters kapitány eloltotta lámpáit, fokozta a teljesítményt, és felhúzott ezerötszáz méterre. Ott aztán ügyes kalapácsfordulót vett, és zuhanórepülésbe fogott, miközben az Eagle radarja egyre csak tapogatta a tenger felszínét. Látható volt: nyugatra tart, 85 csomós sebességgel, csupán néhány méterrel a víz fölött. Tökös pilóta – gondolta Bronco –, hogy olyan közel mer maradni a vízhez. Nem mintha számított volna.
Winters kitolta saját féklapátjait, lefelé kényszerítve a gépét. Újra ellenőrizte, a választógomb még mindig a megfelelő helyzetben van-e, figyelte a kijelzőt, miközben szemét rajta tartotta a célon. Nehezebb lett volna, ha a Beech felgyorsul, és megpróbál manőverezni, de valójában az sem számított volna sokat. Bronco túl jó, és gépében csaknem láthatatlan. Amikor kétszáz méteren belülre került, ujja egy másodperc töredékéig lenyomta a gombot.
Egy sor zöld színű nyomvonal szántott át az égen.
Úgy látta, több lövedék is célt téveszt, de a többi eltalálta a pilótaülés térségét. Még egy nyikkanás sem hallatszott. Rövid időre fellobbant valami fény, amelyet a fehéres hab foszforeszkáló loccsanása követett.
Winters gépiesen nyugtázta, hogy megölt egy, talán két embert. Rendben van. Senkinek sem fognak hiányozni.

 

 

9

– Igen? – Escobedo hidegen meredt Larsonra, olyan hidegen, mintha egy biológiaprofesszor egy ketrecbe zárt fehér egeret szemlélne. Nem volt különlegesebb oka, hogy gyanakodjék rá, de dühös lett, és Larson volt dühének legközelebbi céltáblája.
De a másik már hozzászokhatott ehhez. – Szóval nem tudom, Jefe. Ernesto jó pilóta volt, jó tanuló. Ugyanígy a másik is, Cruz. A gép motorjai gyakorlatilag újak voltak, kétszáz órát sem repültek velük. A törzs sem több mint hatéves, de ebben nincs semmi rendkívüli; a gépet kellőképpen karbantartották. Észak felé egész végig jó volt az idő, szórványos felhőkkel a magasban, a Yucatan-csatorna fölött ennél semmi esetre sem volt rosszabb. – A pilóta megvonta a vállát. – Gépek néha eltűnnek, Jefe. Néha nem tudni, hogy miért.
– De hát az unokatestvéremről van szó! Mit mondjak az anyjának?
– Ellenőrizted már a mexikói repülőtereket?
– Igen! És Kubában, Hondurasban és Nicaraguában is!
– Semmi segélykérő hívás? Egyetlen jelentés sem érkezett a közelben tartózkodó hajókról vagy gépekről?
– Nem, semmi. – Escobedo visszafogta magát, amint Larson ugyanolyan profi módon, mint mindig, sorra vette a lehetőségeket.
– Ha elektromos hiba következett be, lehet, hogy valahol lezuhant, de hát... Én nem táplálnék túlzott reményeket, Jefe. Ha biztonsággal földet értek, mostanra már biztosan tudatták volna velünk. Sajnálom, Jefe. Azt hiszem, lemondhatunk róluk. Történt már ilyen eddig is, ezután is fog.
Az is meglehet, hogy Ernesto és Cruz valamilyen saját ügyben járt el, másutt szállt le mint a kijelölt cél, eladva a rakományt és úgy döntött, eltűnik, de ezt senki sem gondolhatja komolyan. A drogokat eddig még sohasem említették, mert Larson valójában nem részese az egésznek, csupán műszaki konzultáns, aki kérte is, hagyják ki az üzleti dolgokból. Escobedo bízott benne, a másik becsületes és objektív, hiszen a múltban mindig is az volt, eltette a neki juttatott pénzt, és jól látta el a feladatát, de azért is, mert Larson nem bolond: ismeri a hazudozás és a kétszínűség következményeit.
Mindketten Escobedo medellíni lakásán tartózkodtak. A lakás az épület egész felső szintjét elfoglalta. Az alatta lévő szintet Escobedo alattvalói és kísérői birtokolták. A liftet is olyanok kezelik, akik tudják, ki mehet, ki nem. Figyelik az utcát is. Larson meg is jegyezte: legalább nem kell aggódnia, hogy valaki ellopja a kocsijáról a dísztárcsákat. Azon is eltűnődött, mi történhetett Ernestóval. Lehet, hogy baleset volt? Némelykor előadódik. Repülőoktató többek között azért lett, mert a csempészek eddig is meglehetősen sok gépet vesztettek, sokszor a legprózaibb okokból. De Larson nem bolond. A nemrég itt járt látogatókon és a Langleytől kapott utasításokon jár az esze; a farmon kapott kiképzés nem nagyon bátorítja fel az embert, hogy higgyen a véletlen egybeesésekben. Valamilyen tevékenység van készülőben. Talán ez volt a nyitó lépés?
Larson úgy vélte, nem. A CIA már évekkel ezelőtt túl volt az ilyesmin, ami eléggé sajnálatos – gondolta –, de hát ami tény az tény.
– Jó pilóta volt? – kérdezte ismét Escobedo.
– Én magam tanítottam, Jefe. Négyszáz órát repült, elég ügyes volt műszaki szempontból is, és pontosan annyira volt jó, amennyire egy fiatal pilóta lehet. Az egyetlen dolog, amiért aggódtam, hogy szeretett alacsonyan repülni.
– Igen?
– Víz fölött alacsonyan repülni veszélyes, különösen éjszaka. Nagyon könnyű elveszíteni a tájékozódási képességet. Az ember végül nem tudja, hol is a horizont, és állandóan ki kell tekingetnie az ablakon ahelyett, hogy a műszereket ellenőrizné... Már tapasztalt pilóták is jártak így pórul. Sajnálatos, de alacsonyan repülni jó szórakozás, és sok pilóta, különösen a fiatalabbak, meg van győződve róla, az egész csupán a férfiasság próbája. Persze ez az egész ostobaság, amit aztán idővel minden pilóta meg is tanul.
– A jó pilóta óvatos pilóta? – kérdezte Escobedo.
– Pontosan ezt mondogatom minden tanítványomnak – válaszolta nagy komolyan Larson. – De nem mindegyikük hiszi el. Márpedig mindenütt igaz. Megkérdezheted a világon bármelyik kiképzőt a légierőnél. A fiatalabbak ostoba hibákat vétenek, mert fiatalok és tapasztalatlanok. Az ítélőképesség tapasztalattal jár együtt, még gyakrabban: ijesztő tapasztalatokkal. Azok akik túlélik, megtanulnak valamit, de néhányan nem élik túl.
Escobedo néhány másodpercig a mondottakon tűnődött.
– Büszke ember volt Ernesto. – Larsonnak az egész úgy hangzott, mint valami gyászbeszéd.
– Újra ellenőrizni fogom a repülőgép karbantartási naplóját – ajánlotta fel a pilóta. – És megnézem még egyszer az időjárási adatokat is.
– Nagyon köszönöm, hogy olyan gyorsan idejöttél.
– Szolgálatodra, Jefe. Ha megtudok valamit, azonnal közlöm veled.
Escobedo az ajtóhoz kísérte Larsont, majd visszament az íróasztalához. Cortez egy oldalajtón lépett be.
– Nos?
– Kedvelem Larsont – mondta Cortez. – Igazat mond. Büszke, de nem különösebben.
Escobedo bólintott. – Bérenc, de a jobbik fajtából – mondta. ...akárcsak te – Cortez nem reagált a burkolt üzenetre.
– Az évek során hány gép tűnt el?
– Csak tizennyolc hónapja készítünk feljegyzéseket. Azóta kilenc. Többek között ezért alkalmaztuk Larsont. Úgy éreztem, hogy a gyakori katasztrófákat a pilóták képzetlensége és a gyenge színvonalú karbantartás okozza. Carlosról pedig bebizonyosodott, jó oktató.
– De sohasem akarta, hogy őt is bevonjuk?
– Nem. Egyszerű ember. Kényelmes élete van, azt csinálja, amit szeret. Ennél még el lehetne időzni – jegyezte meg könnyedén Escobedo. – Ellenőrizted a múltját?
– Si. Mindent ellenőriztem, de...
– De?
– De, ha valaki más volna, mint akinek látszik, az csakhamar kiderülne. – Egy hétköznapi ember ilyenkor feltehetően azt mondaná, hogy azért mégsem lehet mindenkire gyanakodni. Escobedo viszont nem mondott semmit, ami kifinomultságra vall – jegyezte meg magában Cortez. Munkáltatójának bőséges tapasztalatai vannak a bűnszövetkezetek terén, és jól tudja, igenis mindenkire gyanakodni kell. Nem ízig-vérig profi, de nem is bolond.
– Úgy gondolod...
– Nem. Még csak nem is volt a közelében a gépnek az indulás előtt, fogalma sem volt róla, hogy aznap éjjel indulnak. Én magam ellenőriztem: Bogotában volt a barátnőjével. Kettesben vacsoráztak, és korán visszavonultak. Meglehet, tényleg repülőgép-balesetről van szó. Mégsem tetszik nekem, a jenkik forralnak valamit. Azt hiszem, vissza kell térnem Washingtonba.
– És mit fogsz kideríteni?
– Megpróbálom megtudni, mit csinálnak.
– Megpróbálod?
– Uram, az érzékeny felderítési információk gyűjtése egyfajta művészet...
– Hiszen meg tudsz vásárolni bármit, amire csak szükséged van!
– Ebben nincs igazad – mondta Cortez elmélázva. – A legjobb információs forrásokat a pénz sohasem nyitja meg. Veszélyes, sőt ostoba dolog volna feltételezni, hogy a hűség megvásárolható.
– És mi van veled?
– Ez olyan kérdés, amit még fontolóra kell venned, bár biztos vagyok benne, már megtetted. – Escobedo bizalmát leginkább még úgy lehetett megnyerni, ha minduntalan hangsúlyozták neki: bizalom nem létezik. Escobedo úgy vélte, mindenféle hűséget, amelyet pénzzel nem lehet megvásárolni, fenn lehet tartani félelemmel. Ebben az értelemben munkáltatója ostoba. Feltételezi, hogy a véres erőszakkal szerzett hírneve mindenkit meghunyászkodásra késztet, és csak elég ritkán gondolt arra, hogy vannak olyanok is, akik neki is feladhatnák a leckét. Sok mindenért lehet csodálni ezt az embert, de néhány tulajdonsága csak megvetést érdemel. Alapjában véve amatőr-bár nagyon tehetséges amatőr –, aki sokat tanult saját hibáiból, de híján van a képzésnek, ami lehetővé tette volna számára, hogy tanulhasson mások hibáiból. Felderítési és biztonsági tanácsadóra nincs olyan égető szüksége, mint álcázott tevékenység esetén volna, de hát végtére is ez olyan terület, ahol az ilyesfajta emberek közül senki sem fogadna el, főleg nem kérne tanácsot. Vérbeli csempészek leszármazottai, és a korrupció meg a lepénzelés terén a szakértelmükhöz nem férhet kétség. Csupán arról van szó, hogy sohasem tanulták meg, miként is kell igazán szervezett és komoly ellenféllel szemben játszani – a kolumbiaiak nem számítanak. Az, hogy a jenkik nem éreznek magukban elég bátorságot, hogy hatalmukkal összhangban lépjenek fel, nem egyéb jószerencsénél. S ha egyáltalán van valami, amit a KGB belevert Cortezbe, az az, hogy jószerencse nem létezik.
Winters százados washingtoni embereivel együtt megnézte a bevetésről készített videofelvételt. Az Eglinben található különleges épületek egyikében tartózkodtak. A másik két férfi a légierő egyenruháját viselte, mindkettő alezredesi rangban volt a ranglétra közepén; az ilyenek közül sokan a teljes névtelenségbe burkolódzva jönnek-mennek.
– Szép lövés volt, fiam – jegyezte meg egyikük.
– Lehetett volna nehezebb is – válaszolta Bronco szemtelenül. – De nem így alakult.
– Milyen a forgalom a földön?
– Harminc mérföldön belül nincs semmi.
– Tedd föl a Hawkeye-féle szalagot – mondta az idősebbik férfi. A szalagot már montírozták. A berepülő Beechcraftot mutatta. A gép jelzése az alfanumerikus kijelzőn XXI volt, egyike a sok-sok kapcsolatnak, melyek java része menetrend szerinti repülőjáratokat jelölt, és a felvétel nagy magasságban készült. Volt persze számos földi kapcsolat is, de ezek mindegyike jókora távolságra esett a támadás helyétől, és ez a szalag a támadás előtt lejárt. A Hawkeye személyzetének a tervek szerint nem volt tudomása arról, hogy mi is történik. A küldetés irányelvei egyértelműek voltak, és a befogási területet úgy számították ki, hogy elkerülhessék a gyakran használt légifolyosókat. Természetesen segített a kábítószercsempészek alacsony repülési magassága, mert igen szűkre szabta azt a körzetet, ahonnan valaki megpillanthatná a robbanást vagy a tüzet. Jelen esetben, szerencsére, egyik sem következett be.
– Oké – mondta az idősebbik. – Jóval belül van a feladati paramétereken. – Ismét szalagot cseréltek.
– Hány lövés dördült el? – kérdezte a fiatalabbik Winterstől.
– Száznyolc – válaszolta a százados. – A Vulcannél nehéz lejjebb szorítani, tudod? A fickó elé gyorsan lőtt.
– Kicsinálta a gépet, mint valami láncfűrész.
– Ez volt az elgondolás, uram. Lehettem volna kevésbé gyors is, de azt kívánták tőlem, próbáljam elkerülni az üzemanyagtartályokat, igaz?
– Így van. – Abban az esetben, ha valaki mégis látta volna a jelenetet, a fedősztori az, hogy Eglinből kiinduló lőgyakorlatra került sor, errefelé ugyanis nem ritkák a pilóta nélküli gépek lelövését is felölelő gyakorlatok, de persze annál jobb, ha senki sem vett észre semmit.
Broncónak sehogyan sem tetszett ez az egész titkolódzás. Ami őt illeti, a szarháziak lelövését teljesen rendben lévőnek találta. Már a toborzáskor közölték vele, a kábítószer-kereskedelem fenyegeti az Egyesült Államok nemzetbiztonságát. Ez a szóhasználat azután mindent jogossá tesz. Mint légvédelmi vadászrepülőt kiképezték rá, hogy leszedje azokat akik fenyegetést jelentenek, hozzávetőleg annyi érzelgősséggel, mint egy agyaggalambokat lődöző sportember. Emellett – gondolta Bronco –, ha valós fenyegetést jelent a nemzetbiztonságra, miért ne szerezhetnének az emberek tudomást róla? Végül is nem az ő dolga, ő csak százados, és a századosok pilóták, nem pedig gondolkodók. Valaki odafönn eldöntötte, hogy mindez rendben van, és semmi egyebet nem kell tudnia. A Twin-Beech kicsinálása majdnem felér egy gyilkossággal, de hát ez sok bevetési feladatnál hasonlóképpen van. Végtére is méltányos lehetőséget az olimpián kell biztosítani, nem pedig ott, ahol az ember élete a tét. Ha valaki elég ostoba ahhoz, hogy szétlövesse a seggét, az már nem az ő asztala, különösen akkor nem, ha az a másik történetesen háborús cselekményeket követ el Bronco szülőhazája ellen. És éppen ez az, amin „nemzetbiztonsági szempontból vett fenyegetést” értenek, nemde?
Mellesleg Juant – vagy bármi legyen is annak a fattyúnak a valódi neve – figyelmeztette is. Ha az a seggfej úgy gondolta, hogy repülésben le tudja pipálni az egész világ talán legjobb vadászgépét, nos, hát akkor most tanult valami újat. Méghozzá keményen.
– Van ezzel kapcsolatban valami problémája, százados? – kérdezte az idősebbik.
– Problémám, mivel, uram? – Micsoda hülye kérdés!

 

A leszállópálya, ahová megérkeztek, nem volt elég nagy a katonai szállításokhoz. A SHOWBOAT-művelethez tartozó negyvennégy fő buszon utazott a petersoni légitámaszpontra, a Colorado Springs-i akadémiától néhány mérföldnyire keletre. Már sötét volt. A buszt az egyik „tábori bizalmas” vezette, ahogyan egymás között hívták őket. Az utazás csendesnek bizonyult. A katonák közül sokan el is aludtak, a többiek pedig gondolataikba temetkeztek. Chavez a meredek hegyoldalakat figyelte, amint a busz az utolsó lejtőn lefelé ereszkedett.
– Szép kis hegyek – jegyezte meg álmosan Julio Vega.
– Különösen, ha a busz lefelé tart.
– Baszd meg! – kiáltott fel Vega. – Tudod, egyszer visszajövök ide síelni. – A géppuskás egy darabig mocorgott az ülésen, majd újra elaludt.
Harmincöt perccel később, miután átmentek az ellenőrzőkapun, úgy rázták fel őket. A busz odaállt a légierő C-141-es szállítógépének hátsó rámpájához. A katonák felálltak, és mindenki összeszedte a felszerelését, a rajparancsnokok pedig ellenőrizték, mindenkinek megvan-e mindene, amit kiosztottak neki. Néhányan körbepillantgattak. Az indulásban nem volt semmi rendkívüli, nem voltak különleges biztonsági őrök, csak a repülőgépet feltöltő és bemelegítő földi személyzet serénykedett. Egy KC-135-ös légi üzemanyagtöltő emelkedett fel velük együtt a távolban, és bár senki sem gondolt rá, meglehet, később még találkozni fognak. A rakodást irányító őrmester a fedélzetre vitte őket, és mindenkinek kiosztott egy fülvédőt.
A repülő személyzete még egyszer ellenőrizte a gépet, és azután a Starlifter nekilendült. A zaj fülsiketítő volt a fülvédők ellenére is, de csakhamar a levegőbe emelkedtek. Amint elérték a repülési magasságot, máris randevúztak a KC-135-tel, amely pótolta a felemelkedéskor felhasznált üzemanyagot. Fél órával a felemelkedés után a C-141-es déli irányt vett, a katonák pedig a fáradtságtól és a dögletes unalomtól lassan elszenderedtek.

 

Az MH-53J körülbelül ugyanakkor hagyta el az eglini légitámaszpontot. A gép üzemanyagtartályait a motor bemelegítése után újra színültig feltöltötték. Johns ezredes háromszáz méterre vitte fel, és kettő-egy-ötös irányt tűzött ki, a Yucatan-csatorna felé. Johns úgy határozott, hagyja: a százados végezze a levegőben az utántöltést. Nem lehetnek eléggé hálásak érte, hogy a tartálygép véges-végig elkíséri őket, magával hozva a karbantartó és támogató személyzetet, valamint a pótalkatrészeket is.
– Csatlakoztathatunk – közölte PJ a tartálygép parancsnokával.
– Értettem – válaszolta Montaigne százados az MC-130E-n, egyenesen és vízszintesen tartva gépét.
Johns figyelte, amint Willis a helyére ereszti az orrszondát. – Oké, megvagyunk.
Az MC-130E pilótafülkéjében Montaigne százados egy pillantást vetett a jelzőlámpára, és a mikrofonba lihegett:
– Ohhh! – nyögte a nő, a lehető legfuvolázóbb hangján. – Senki nem tudja úgy csinálni, mint te, ezredes!
Johns hangosan felnevetett, és kétszer lenyomta a kapcsolót, ami azt jelentette: minden rendben. Átkapcsolt a fedélzeti rádióra. – Mit szarakodunk itt vele? – kérdezte Willis, aki sajnálatosan szigorú erkölcsű ember hírében állott. A tankolás csak hat percet vett igénybe.
– Mit gondolsz, mennyi idő alatt érünk oda? – kíváncsiskodott Willis százados.
– Velem nem közölték, de ha túl soká tart – azt mondják –, akkor felváltanak bennünket.
– Szép tőlük – jegyezte meg a százados. Szeme folyamatosan pásztázta a repülésirányító műszereket és a külvilágot, kívül a páncélozott pilótafülkén. A gép rogyásig meg volt rakva lőszerrel és felszereléssel – Johns megrögzött híve a tűzerőnek –, és már az elektronikus ellenintézkedésekre is sor került. Bármi lesz is a dolguk, nem nagyon kell törődniük az ellenséges radarokkal, ami azt jelenti, a munka, bármi is az, nem Nicaraguában vagy Kubában lesz. Így még több is az utastér a gépen, törölték is a személyzetből a második fedélzeti mérnököt. – Igazad volt, ami a kesztyűket illeti. A feleségem nekem is csinált egyet, és zongorázni lehet a különbséget.
– Vannak, akik nélküle repülnek, de én nem szeretem ha nedves a kezem a botkormányon.
– Van ilyen meleg, és van amolyan – mutatott rá Johns. – Az embernek nemcsak a külső hőmérséklettől lesz nedves a keze.
– Ó! Igen, uram. – Hűha, ő is beijedt, csakúgy, mint mi?
– Ahogy mondani szoktam, minél többet gondolkodsz, mielőtt a dolgok izgalmasra fordulnának, annál kevésbé lesznek izgalmasak. És már így is eléggé izgalmasak.
Újabb hang jött be a fedélzeti áramkörön: – Még egy darabig így beszél, uram, és összeszarjuk magunkat.
– Zimmer őrmester, hogy állnak a dolgok hátul? – kérdezte Johns. Az őrmester szokványos tartózkodási helye a két pilóta mögött van: a műszerek lenyűgöző sokasága fölé görnyed.
– Kávét, teát vagy tejet, uram? – Most, ennél a repülésnél a kaja a következő volt: kijevi csirke rizzsel, marhasült főtt burgonyával, azoknak pedig, akik vigyáznak a súlyukra, narancs és párolt zöldség.
– Mi az istennyiláért nem tudunk magunkkal hozni egy légikisasszonyt?
– Mert te meg én már túl öregek vagyunk az ilyesmihez, Zimmer! – nevetett PJ.
– De hát nem is olyan rossz helikopterben, uram. Figyelembe véve azt a sokféle rezgést, valamint...
– Már időtlen ideje próbálom megváltoztatni – magyarázta Johns Willis századosnak. – Mennyi idősek is már a gyerekek. Buck?
– Tizenhét, tizenöt, tizenkettő, kilenc, hat, öt és három, uram.
– Jézusom! – horkant fel Willis. – A maga felesége aztán nem semmi, őrmester.
– Nagyon fél, hogy eljárkálok, ezért aztán megfoszt minden fölös energiámtól – magyarázta Zimmer. – Én meg repülök, hogy elszabadul jak tőle. Az egyetlen dolog, ami életben tart.
– Az egyenruhájából ítélve, a főztjével sincs különösebb gondja.
– Az ezredes már megint piszkálja az őrmesterét? – kérdezte Zimmer.
– Nem egészen. Csak azt akarom, hogy olyan jól nézz ki, mint Carol.
– Képtelenség, uram.
– Értettem. Azért egy kis kávé jót tenne.
– Útban van már, uram. – Egy perc sem telt bele, és újra ott volt. A helikopter műszerfal nagy és bonyolult, de Zimmer már régen felszerelte a csészetartókat a csöpögésbiztos edényekhez, amelyeket Johns ezredes olyannyira kedvel. PJ belekortyolt a forró italba.
– Jó kávét csinál a feleséged, Buck.
– Furcsa, ahogy a dolgok alakulnak, igaz? – Carol Zimmer mindig is tudta, a férje osztozni fog a kávén az ezredesével. „Carol” nem az eredeti neve. Harminchat évvel ezelőtt Laoszban látta meg a napvilágot egy hmongi bandavezér lányaként, aki sokáig és keményen harcolt az országért, amely már nem is volt az övé. A tíztagú családból egyedül maradt életben. PJ és Buck őt és néhány társát 1972-ben egy észak-vietnami támadás utolsó szakaszában emelte föl egy dombtetőről. Amerika úgyis levette már az egész családot, legalább nem veszett oda a lány is. Zimmer azon nyomban beleszeretett, és abban nem volt vita köztük, hogy övék Floridában a hét leghelyesebb kölyök.
– Hogyne.
Mobile-ban, valahol a délre tartó két gép között későre járt már, és a börtönök – különösen a déliek – olyan helyek, ahol szó szerint veszik a szabályokat. Az ügyvédek azonban gyakran meglehetősen fesztelenül kezelik a szabályokat, és e két fickó esetében tényleg sok mindent elnéztek nekik. Ennek a kettőnek eddig még meghatározatlan időpontban ugyan, de találkája van az Admore börtön villamosszékével. Ezért a börtönőrök nem akartak semmi olyasmit tenni, ami belekavarna a foglyok alkotmányos jogaiba, a jogi tanácsadás biztosításába vagy zavarná kényelmüket. Az ügyvédet, Edward Stuartot, folyamatosan és maradéktalanul tájékoztatták. Stuart kitűnően és folyékonyan beszélt spanyolul.
– Hogyan csinálták?
– Nem tudom.
– Te üvöltöztél és rugdalództál, Ramón – mondta Jesús.
– Tudom. Te pedig mindent elköptél.
– Nem számít – mondta az ügyvéd. – Nem vádolnak benneteket egyébbel, mint kábítószerrel összefüggésben elkövetett gyilkossággal, valamint kalózkodással. Az információt, amit Jesús adott nekik, ez esetben egyáltalán nem használják fel.
– Hagyjuk ezt az ügyvédi szarakodást, mentess fel bennünket!
A Stuart arcán megjelenő kifejezés minden volt, csak barátságos nem.
– Mondd meg a barátainknak, ha nem mentetnek fel bennünket, akkor köpni fogunk.
A börtönőrök már mindkettőjüknek kellő részletességgel előadták, hogy milyen sors is vár rájuk. Az egyik még mutatott is Ramónnak egy posztert a villamosszékről, a következő felirattal: „Szokásosan vagy extra ropogósan kéri?” Bár kemény és brutális férfi volt, nem tudta elviselni azt a gondolatot, hogy beleszíjazzák egy keménytámlájú faszékbe, majd vörösréz pántot erősítenek a bal lábára, kis fémsapkát helyeznek a börtön borbélya által előzőleg leborotvált kopasz részre a fején, meg sóoldatba áztatott kis szivacsot, hogy így segítsék elő az elektromos vezetést, végül pedig a bőrmaszk, amely megakadályozza, hogy az ember szeme kirepüljön a gödréből... Ramón mindig bátor ember volt, amikor ő állt nyerésre, és kést vagy pisztolyt szegezhetett egy fegyvertelen vagy megkötözött személyre. De még sohasem jutott az eszébe, hogy egy napon ő is lehet tehetetlen. Az előző héten három kilót fogyott. Gyakorlatilag étvágya nincs, és mértéktelen érdeklődést mutat a villanykörték és falicsatlakozók iránt. Fél, de ami még ennél is rosszabb, dühös magára amiért fél, meg persze az őrökre és a rendőrségre, mert ők váltják ki félelmét, végül dühös megbízóira is, hogy nem szabadítják ki innen.
– Sok mindent tudok, nagyon hasznos dolgokat.
– Nem számít. Beszéltem már a szövetségiekkel, és nem érdekli őket, mit tudtok. Az ügyész szerint teljesen érdektelen, amit közölhetnétek vele.
– Nevetséges. Mindig is kellett nekik az információ, mindig is...
– De nem itt. A szabályok megváltoztak.
– Miről beszélsz?
– Minden tőlem telhetőt megteszek. – Azt kellene mondanom, hogy haljatok meg férfihoz méltón, de hát ezt Stuart mégsem közölhette. – Sok minden van, ami megtörténhet még a következő néhány hétben.
Az ügyvéd viszonzásul lemondó arckifejezéseket láthatott, amelyek azért nem voltak teljesen híján a reménynek. Ő már nem táplált semmilyen reményt. Maga az Egyesült Államok ügyésze fogja vinni ezt az ügyet, így komoly lehetősége van rá, hogy az arca 5.30 és 11.00 között jelenhessen meg az adásokban. Nagyon gyors tárgyalásnak ígérkezik, és a Szenátus ezzel foglalkozó ülése csak jó két év múlva esedékes. A közvádló nyomatékosan rámutathat a törvényre és a rendre. Néhány kábítós-kalóz-erőszaktevő-gyilkos megsütése bizonyára jó pár szavazatot jelentene Alabama állam polgáraitól – gondolta Stuart. A védőügyvéd elvben kifogásolta a halálbüntetést, és rengeteg időt meg pénzt pocsékolt arra, hogy fellépjen ellene. Sikerrel vitt el egy ügyet a legfelsőbb bíróságig, és végül öt a négyhez arányú döntést sikerült kieszközölnie. Új tárgyalást írtak ki, és a halálbüntetést életfogytiglanra változtatták. Stuart ezt fényes győzelemnek tartotta, bár ügyfele pontosan négy hónapot élt még a börtönben, amíg valaki, aki nem kedvelte a gyermekgyilkosokat, csavarhúzót nem döfött a gerincébe. Végül is nem kell szeretnie az ügy feleit-többnyire nem is szerette őket. Alkalmanként félt is tőlük, különösen a drogosoktól. Egész egyszerűen elvárják, viszonzásul a nem kis summáért, amelyet rendszerint készpénz formájában adtak át neki szolgáltatásaiért, hogy azonnal visszakapják szabadságukat. Képtelenek megérteni, a törvény nem ismer kivételeket, különösen akkor nem, ha gyilkosokról van szó. Ez a két fickó pedig gyilkos, ez hétszentség. De azért a halált nem érdemelték ki. Stuart meg volt győződve róla, a társadalom nem engedhetné meg magának, hogy lesüllyedjen az ő ügyfeleinek szintjére. Népszerű vélemény ez itt délen, de nincs semmiféle késztetése, hogy valamilyen közhivatalért folyamodjon.
Mindenesetre ő az ügyvédjük, és a lehető legjobb védelmet kell biztosítania számukra. Már feltárta előttük az üzletkötés lehetőségeit: életfogytiglani kapnak, cserében az információért. Már a kormányzat álláspontja felől is tudakozódott. Csupán közvetett bizonyítékokról van szó – mert ügyfeleit leszámítva az esetnek nem volt más szemtanúja –, de a tárgyi bizonyíték elsőrangú, és a parti őrség személyzete érintetlenül hagyta a bűneset helyszínét – kivéve néhány bizonyíték összegyűjtését, amelyeket mind gondosan elzártak – a megfelelő bizonyítéklánc biztosítására. Bárki tájékoztatta és képezte is ki ezeket, jól csinálhatta. Nincs sok remény. Egyetlen reménye, hogy amazok szavahihetőségét kérdőjelezi meg. Halvány remény, de mást nemigen tehet.

 

Mark Bright különleges ügynök késő estig dolgozott. A csapat már ott nyüzsgött. Kedvcsinálónak ott volt az átkutatandó iroda és a ház. Hosszadalmas eljárásnak ígérkezett, ez csupán a nyitó lépés, valószínűleg hónapokig eltarthat, mert meg kell majd vizsgálni minden egyes okmányt, a tizenegy készülék mellett lefirkantott összes telefonszámot, az íróasztalon és a falakon fellelhető összes fényképet és minden egyebet, amit csak találnak. Az elhunyt minden üzletfelét kikérdezik majd, csakúgy mint a szomszédokat, azokat is akiknek irodája van a közelben, klubjának tagjait, még az egyházközségéhez tartozó híveket is. Ráadásul hosszabb szünet állt be a negyedik házkutatás második órájában, teljes egy hónappal az ügy beindulása után. Mindannyiuknak az volt az érzése, hogy kell ott még lennie valami másnak is. Az elhunyt dolgozószobájában padlószéf rejtőzködik – a vásárlására vagy szerelésére utaló bármiféle feljegyzés nélkül –, tetszetősen eldugva a faltól falig szőnyeg egyik leszegezetlen része alá. Felfedezése harminckét napot vett igénybe. Kinyitása csak kilencven percig tartott. Az egyik tapasztalt ügynök először az elhunyt családtagjainak születésnapjával kísérletezett, majd következtek a variációk egy témára. Kiderült, hogy a háromelemes kombináció a férfi születési hónapja plusz egyből, születésnapja plusz kettőből, majd születési éve plusz háromból adódik. A drága Mosler-széf ajtaja susogva nyílt meg, amint finoman nekidörzsölődött a szőnyeg felhajtott sarkának.
Semmi készpénz, semmi ékszer, még egy levél sem az ügyvédnek. A széfben csupán öt számítógépes mágneslemez volt, mindegyik kompatibilis, az üzletember IBM típusú személyi számítógépével. Ez aztán mindenről beszámolt az ügynököknek, amiről csak tudni akartak. Bright azonnal lecsapott rájuk, és a mágneslemezeket meg az elhunyt számítógépét saját irodájába vitette, amely szintúgy nem szűkölködött IBM-kompatibilis berendezésekben. Mark Bright jó vizsgáló tiszt, ami azt jelenti, hogy türelmes is. Odarendelt egy helybeli számítógépes szakembert, aki időről időre segédkezik az FBI-nak. A pofa szabadúszó software-konzultáns volt. Először arra hivatkozott, nagyon elfoglalt, később viszont csak annyit kellett neki elejteni, hogy egy nagyobb szabású bűnügy kivizsgálásáról van szó. Rendkívül izgalmasnak találta a rendőrségi munkát, bár annyira azért nem, hogy nyolcórás munkát vállaljon az FBI laboratóriumában. Az állami szolgálat fizetés szempontjából meg sem közelíti azt, amit odakinn kereshet. Bright már várta is a férfi első utasítását: hozza be a saját számítógépét és keménylemezét.
Mindenekelőtt pontos másolatokat készített a chastity beltnek nevezett program alkalmazásával az öt mágneslemezről, majd Brighttal eltároltatta az eredetiket, miközben tovább dolgozott a másolatokkal. A lemezek természetesen titkosítottak voltak, amire nagyon sok mód kínálkozik, de a konzultáns mindegyiket ismerte. Ahogyan ő és Bright várták is: a titkosító algoritmust az elhunyt keménylemezén tárolták. Az egész most már csupán annak kérdése volt, hogy milyen opciót és személyi titkosító kulcsot használtak az adatok biztosítására. Ez kilencórányi szakadatlan munkát követelt. Bright közben kávéval és szendvicsekkel traktálta a szakértőt, és azon tűnődött, miért is csinálhatja a másik ezt a munkát ingyen.
– Megvagy! – Egy piszkos kéz már be is ütötte a PRINT parancsot, és az irodai lézernyomtató zümmögésbe fogott, és ontani kezdte a papírt. Mind az öt lemez zsúfolva volt adatokkal, ami összesen hétszáz oldalnyi szövegnél is többet tett ki. Amikorra a printer kinyomtatta a harmadik lapot, a konzultáns már el is ment. Bright az egészet végigolvasta, három napjába került. Azután hat másolatot készített az üggyel foglalkozó többi ügynök számára. Most pedig együtt lapozgatták az egészet a konferenciaasztal körül.
– Krisztusom, Mark, ez az anyag fantasztikus!
– Ugyanezt mondtam.
– Háromszázmillió dollár! – kiáltott fel egy másik. – Krisztusom, én magam is ott vásárolok...
– Mennyi az egész összeg? – kérdezte higgadtabban egy harmadik.
– Éppen most futottam át az egész anyagon – válaszolta Bright, –, de már közel járok a hétszázmillióhoz. Fort Worthtől Atlantáig terjedően nyolc bevásárlóközpont. A beruházások tizenegy különböző vállalaton és huszonhárom bankon mentek keresztül, és...
– A saját életbiztosításom is ennél a vállalatnál van! Ők csinálják az adóbevallásom, és...
– Abból ítélve, ahogyan ezt felépítette, ő az egyetlen, aki erről minden részletében tudott. Ha művészeti példával akarnánk élni, azt mondhatnánk, ez a fickó leginkább Leonardo...
– De azért a faszi mohó is volt. Ha jól olvasom, itt lefölözött egy harmincmilliónyit... Magasságos ég...
A terv – mint minden nagyra törő terv – elegáns és egyszerű volt. Adva van nyolc ingatlanfejlesztési vállalkozás. Az elhunyt minden esetben magát állította be mint a külföldi pénzt képviselő általános partnert. Ezeket a pénzeket – nem túl választékosan – rendre úgy ítélte, hogy a Perzsa-öböl olajából vagy a japán iparból származnak, és az egyes összegeket külföldi bankok szövevényes labirintusán keresztül mosták tisztára. A partner az „olajpénzt” – ez a kifejezés szinte általánosnak mondható a vállalkozói tőke világában – használta telekvásárlásra és a vállalkozás beindítására, majd további fejlesztési alapokat kért korlátozott felelősségű partnereitől, akik sohasem mondtak nemet, mert busás hasznukat szinte mindig garantálta a szindikátus előző teljesítménye. Még a Fort Worth-i vállalkozás is hozott némi pénzt, a helyi olajiparban mutatkozó pangás ellenére. És amikor az egyes vállalkozásokat már beindították, a tényleges tulajdonjogot még tovább álcázták bankoktól, biztosítótársaságoktól és tehetős magánberuházóktól származó komolyabb befektetésekkel, ahol az eredeti, tengerentúli befektetés java részét teljes egészében visszakapták, és az ugyanazon az úton vissza is áramlott a Bank of Dubaihoz, valamint számos egyéb bankhoz, de mindeközben az ellenőrzéshez szükséges érdekeltség megmaradt magánál a vállalkozásnál. Ily módon a tengerentúli beruházók rendkívül gyorsan és tetemes haszonnal pótolták eredeti befektetéseiket, nyereségük java részét továbbra is a vállalkozás tényleges tevékenységéből kapták, a továbbiakban pedig az volt a cél, hogy a vállalkozást még több haszonért helyi érdekeltségeknek adják tovább. Minden befektetett százmillió dollárra – becsülte Bright – tisztára mosott százötvenmillió dollárt vontak ki. És ez a lényeg. A bevitt százmillió és a kivett ötvenmilliós profit olyan tiszta rendőri szempontból, mint a márvány a Washington-emlékművön.
Kivéve ezeket a mágneslemezeket.
– Az említett vállalkozások mindegyike, de a beruházások és a nyereség minden egyes centje is átment az adóhivatalon, illetve a kötvényeket és értékpapírokat ellenőrző bizottságon, meg persze néhány tucat ügyvéden ahhoz, hogy színültig megtöltse a Pentagont, és senki, az égvilágon senki nem kapott szagot. A feljegyzéseket arra az esetre őrizgette, ha egyszer valaki közel kerülne a tűzhöz, de az is bizonyos, hogy a fickó számolt vele: az információt becserélheti egy kis résért a tanúvédelmi programban...
– És valószínűleg ő lenne a leggazdagabb faszi a Wyomingbeli Codyban – jegyezte meg Mike Schratz. – De aztán valaki, akire nem is gondolnánk, szagot kapott. Kíváncsi vagyok, mi vezette őket rá? A barátaink mit mondtak?
– Nem tudják. Megkapták a munkát, hogy tegyék el őket láb alól, és az egész úgy nézzen ki, mintha egyszerű eltűnés volna. Nyilvánvaló, hogy a górék úgy gondolták: az információt tanácsosabb fölszeletelni, mintsem mindenkivel megosztani. Mennyire nehéz az egyik fafejet szerződés megkötésére bírni? Olyan ez, mint amikor kitöltik francianégyesnél egy kislány táncrendjét.
– Értettem. A központ tud már erről?
– Nem, Mike, azt akartam, először ti lássátok – mondta Bright. – Vélemény, uraim?
– Ha gyorsak vagyunk..., kurva sok pénzt foglalhatnánk le..., ha csak ránk nem tolják a pénzt – gondolkozott hangosan Schratz. – Azon tűnődöm, vajon megtették-e már? Amennyire ügyesen van az egész összeállítva..., van rá egy dollárom, hogy még nem. Fogad velem valaki?
– Én nem – jegyezte meg egy másik ügynök. CPA-s volt és egyben ügyvéd. – Minek törődnének vele? Ez a legjobb ötlet, amit valaha megvalósulni láttam – a pokolba is, tökéletes terv. Azt hiszem, némiképpen méltányolnunk is kellene, tekintettel arra a tátongó résre, amelyet fizetési mérlegünkben betömhetünk vele. Mindenesetre emberek, ez a pénz védtelen. Az egészet besöpörhetjük.
– Az Iroda költségvetése a következő két évre...
– És egy egész vadászkötelék a légierő számára. Elég nagy summa ahhoz, hogy jó nagyot bökjön rajtuk. Mark, azt hiszem, fel kellene hívnod az igazgatót – fejezte be Schratz. A többiek is így vélekedtek. – Hol van ma Pete? – Pete Mariano a Mozgó Telepített Iroda különleges megbízott ügynöke volt.
– Valószínűleg Velencében – mondta az egyik ügynök. – Kurva dühös lesz, hogy erről lemaradt.
Bright becsukta a dossziét. Már foglaltatott helyet az egyik kora reggeli gépre a Dulles nemzetközi repülőtér felé.

 

A C-141-es tíz perccel korábban landolt Howard Fieldben. A Sziklás-hegység tiszta, száraz levegője után a panamai földnyelv nedves kemencéje olyan volt, mint amikor valaki nekimegy az ajtónak. A katonák már összegyűjtötték felszerelésüket és hagyták, hogy a rakományfelelős terelgesse őket. Csendesek voltak és komolyak. Vége a játszadozásnak. Kezdődik a küldetés. Azonnal felszálltak egy zöld buszra, amely Fór*** Köbbe düledező barakkjaihoz vitte őket.
Az MH-53J helikopter pár órával később szállt le ugyanazon a pályán, és feltűnés nélkül gurult be az egyik hangárba, amelyet fegyveres őrök vettek körül. Johns ezredest, valamint a gép személyzetét az egyik közeli parancsnoki épületbe vitték, és közölték velük, maradjanak a helyükön.
Másik helikopter, ezúttal egy a haditengerészethez tartozó CH-53E Super Stallion szállt fel a Guadalcanal fedélzetéről, közvetlenül hajnal előtt. Nyugati irányban repült a Panamai-öböl fölött, Corezal, egy kicsit a Gaillard-szoros közelében fekvő katonai bázis felé. A helikopterszállító anyahajó repüléskiszolgáló személyzete egy nagyméretű, otromba valamit erősített a helikopter aljáról függeszkedő hevederre, és a CH-53E ügyetlenül manőverezett a part irányában. Húszperces repülést követően a helikopter meghatározott célpontja fölött lebegett. A pilóta nem engedte tovább előre a gépet, finoman közelített a föld felé, amíg csak a kommunikációs gépkocsi földet nem ért egy betonlemezen. Leválasztották a hevedert, és a helikopter gyorsan eltűnt, hogy helyet adjon egy másik gépnek, egy kisebb CH-46-os személyszállítónak, amely négy embert rakott ki, mielőtt visszatért volna hajójára. Az emberek azonnal nekifogtak, hogy üzemképes állapotba hozzák a gépkocsit.
Egészen közönséges holmi volt, nagyjából egy kerekekkel ellátott teherszállító konténerre hasonlított, bár ugyanúgy, mint a legtöbb katonai járművet, az álcázást elősegítendő foltos-zöldre festették. A technikusok különféle rádióantennákat emeltek a magasba, beleértve egy másfél méter átmérőjű műholdantennát is. Hálózati kábelek futottak egy, már korábban odaszállított generátoros járműtől, és a gépkocsi légkondicionáló rendszerét is bekapcsolták, hogy megóvják a műszereket. Katonai ruhát viseltek, bár egyikük sem volt katona. Lassan a helyére került minden.

 

Legalábbis csaknem minden. Cape Canaveralben egy Titan-IIID rakéta most fogott bele a végső visszaszámlálásba. Három magasabb beosztású tiszt a légierőtől és vagy féltucatnyi civil figyelte a száznál is többre tehető technikust. Boldogtalanok voltak. Rakományukat az utolsó pillanatban cserélték fel erre a kevésbé fontosra (gondolták ők). A magyarázat nem nyerte el osztatlan tetszésüket, és nem is volt elegendő kilövőrakéta egy ilyesfajta játékhoz. De senki sem izgatta magát, hogy közölje velük, tulajdonképpen miről is van szó.

 

– Halihó, halihó! Rajta vagyok a célon – jelentette Bronco. Az Eagle vagy félmérföldnyit lemaradt, valamivel alatta volt a célnak. Alighanem négymotoros Douglas, DC-4-es, 6-os vagy 7-es nagy gép, a legnagyobb, amit eddig befogtak. A négydugattyús motorok és az egyetlen oldalkormány jelezte, hogy Douglas-termékről van szó, ami bizonyára öregebb, mint a férfi, aki most űzi. Winters megpillantotta a kék lángot, amely a nagyméretű radiálmotorok kipufogónyílásaiból tört elő, és látta a propellerekről visszaverődő holdfényt is. A többit már ki kellett találni.
A repülés egyre nehezebbé vált. Rajta volt a célon és hacsak nem akarja beérni, vissza kellett vennie a sebességet. Bronco lefojtotta a Pratt & Whitney turbinákat, és rá is tartott a fékszárnyakkal, miközben figyelte, hogyan csökken a sebesség.
A másik géppel egyezőre állította be a sebességét, amikor száz méterre közelítette meg a célpont farát. A nehéz vadászgép kicsit megbillent a nagy gép sodrának kavargásától. Itt az idő. Mély lélegzetet vett, és ujjait ismét a botkormány köré hajlította. Bekapcsolta nagy teljesítményű leszálló lámpáit. Látta már, azok ott nagyon résen vannak. A szárnyvégek még egyszer megremegtek, lámpái szinte áthatoltak az égen haladó utasszállítón.
– Repülőgép a képben, kérem azonosítsa magát, vége – hallotta máris az őrség frekvenciáján.
Fordulóba ment át. DC-7 – bizonyosodott meg róla –, a legutolsó a nagyméretű, dugattyúmotoros személyszállítók közül, amelyeket olyan gyorsan söpörtek félre az ötvenes évek vége felé a lökhajtásosok. – Gázt adott.
– Repülőgép a képben, zárt légtérben vagy. Azonnal azonosítsd magad, vége – hívta ezután Bronco. Az „azonnal” szónak különleges jelentése van a repülősök körében.
A DC-7B most merülésbe fogott, a hullámok tetejét keresve. Az Eagle szinte árnyékként követte.
– Repülőgép a képben, ismétlem, légtérben vagy. Azonnal azonosítsd magad!
Elfordult, keletnek tartva, a Floridai-félsziget felé. Winters kapitány kicsit visszaengedte a botkormányt, és kiélesítette fedélzeti fegyverrendszerét, megbizonyosodva róla, nincs a közelben hajó vagy csónak.
– Repülőgép a képben, ha nem azonosítja magát, tüzet nyitok, vége. – Semmi válasz.
Az Eagle fegyverrendszere, ha egyszer ki van biztosítva, minden lehető módon megkönnyíti a pilóta feladatát. Azt a parancsot kapta, legalább az egyiküket élve hozza le, és Broncónak összpontosítania kellett, nehogy túl jól lőjön. A másodperc töredékéig lenyomta a kioldót.
A tárban levő lövedékek fele nyomkövető volt, és a hatcsövű ágyú másodpercenként csaknem százasával köpködte ki őket. Sárgászöld fénycsík támadt az égen, a tudományos-fantasztikus filmek lézersugaraihoz hasonlított, és a végtelenbe tűnve függeszkedett ott a levegőben, csupán tíz méterre a DC-7B pilótafülkéjének ablakától.
– Repülőgép a képben: hozd szintre és azonosítsd magad, különben a következő sorozatot a gyomrodba kapod! Vége.
– Ki ez? Mi a fenét csinálsz? – A DC-7B szintre állt.
– Azonosítsd magad! – parancsolta nyersen Winters.
– Különjárat, Hondurasból.
– Zárt légtérben vagytok. Gyere balra, új pályára, háromnégy-hétre!
– Nézd, nem tudtunk a korlátozásról. Közöld velünk, és már el is tűntünk innen, oké? Vége.
– Gyere balra, három-négy-hétre! Majd követlek. Nagyon szerettek magyarázni, Carib. Viszont átkozottul rossz helyet választottatok a fény nélküli röpködésre. Remélem, jó a történetetek, mert az ezredesnek nem vagytok ínyére. Hozd balra ezt a kövér seggű madarat – most!
Semmi sem történt. Bronco bosszankodott is, hogy nem veszik elég komolyan. Kicsit jobbra húzta gépét, és újabb sorozatot eresztett meg a cél ösztönzésére.
Az utasszállító azonnal balra ment a három-négy-hétre, és csodák csodája, kigyulladtak az ütközés megakadályozását szolgáló jelzőfények.
– Oké, Carib, tartsd az irányt és a magasságot! Maradj távol a rádiótól! Ismétlem, amíg más utasítást nem kapsz, a rádió kussol. Ne rontsd el még jobban az egészet, mint amilyen. Rögtön itt leszek, és rajtatok tartom a szemem. Kész.
Közel egy órába tellett, melynek minden egyes másodperce olyan volt, mint amikor valaki Ferrarit vezet Manhattanben, csúcsforgalomban. Felhők jöttek északról, látni lehetett, amint megközelítették a partvonalat. Villámlott is. Ők szállnak le majd elsőnek – gondolta Winters. Egy sor jelzőlámpa már ki is gyulladt a leszállópályán.
– Carib, azt akarom, hogy rögtön leszálljatok. Pontosan azt fogjátok tenni, amit mondok. Kész. – Bronco ellenőrizte saját üzemanyagát. Még pár órára elég. Majd kilőtt, fel, háromezer méterre, miközben figyelte, hogy a DC-7-es fényei hogyan mosódnak bele a régi kifutó kék négyszögébe.
– Oké, a mienk! – közölte a rádió a vadászgép pilótájával.
Bronco nem nyugtázta. Körbevitte az Eagle-t, és rájött, hogy ráver az időjárásra. Még egy éjszakai munka.
A DC-7B a kifutópálya végéig gördült. Amikor megállt, rengeteg fény gyulladt ki. Egy dzsip száguldott oda a gép orrához, a végében egy 0,50 kaliberű gépfegyver látszott, amelynek bal oldalán jókora ládányi muníciót helyeztek el. A fegyver egyenesen a pilótafülkére irányult.
– Ki abból a kibaszott gépből, amigo! – parancsolta egy dühös hang hangszórón.
Az elülső ajtó nyílt ki. A férfi, aki kinézett fehér volt, a negyvenes éveiben járt. Elvakították a reflektorok, s ezért fogalma sem volt róla, mi hol van. Mindez természetesen része volt a tervnek.
– Le az úttestre, amigo! – ordította valaki a reflektor mögül.
– Mi van? Én...
– Le arra a kibaszott betonra, de rögtön, basszátok meg!
Nem volt lépcső. A pilótához egy másik férfi csatlakozott, és függeszkedve leereszkedtek a megrepedezett betonra. Erős, felgyűrt ujjú, terepruhába bújtatott karok ragadták meg őket.
– Arccal a betonra, te kibaszott komcsi kém! – üvöltött rájuk egy fiatalabb hang.
– Végre elkaptunk egyet! – kiáltotta valaki más. – Egy kibaszott kubai kémrepülőt!
– Mi a pokol... – kezdte a mondókáját a betonon álló egyik férfi. De nem tudta folytatni: egy M-16-os karabély háromágú része hátul, a nyakán kötött ki, majd pedig forró lehelet csapott az arcába.
– Az összes szart kiverem belőled, amigo, úgy éljek, kirobbantom belőled! – mondta a másik hang. Öregebbnek hatott, mint az első. – Van még valaki a gépen, amigo?
– Nincs. Nézzék, mi csak...
– Ellenőrizd! És vigyázz a seggedre! – tette hozzá a tüzérőrmester.
– Értettem, Gunny – válaszolta a tengerészgyalogos káplár. – Fedezz az ajtónál!
– Hogy hívnak? – kérdezte a tüzér őrmester. Kérdésének azzal adott nyomatékot, hogy a pilóta nyakába nyomta a csőtorkolatot.
– Bert Russo. Én...
– Rossz időt választottál ki hogy kémkedj a gyakorlatnál, Roberto. Mindvégig föl voltunk készülve erre, öcsi! Kíváncsi vagyok, vajon Fidel akarja-e még látni a seggeteket...?
– Nem néz ki kubainak, Gunny – jegyezte meg egy fiatal hang. – Gondolod, orosz?
– Hé, nem tudom, miről beszélnek – vetette ellen Russo.
– Naná, Roberto. Itt vagyok, százados! – Lépések közeledtek. És egy újabb hang szólalt meg.
– Sajnálom, hogy késtem, Gunny Black.
– Már ellenőrzésünk alatt van minden, uram. Most tesszük fel a gépre az embereket. Végre megcsináltuk, elkaptuk ezt a kubai spiclit. Ez itt Roberto. A másikkal még nem beszéltem.
– Fordítsd meg!
Durva kéz fordította arccal felfelé a pilótát, mint valami rongybabát, és már láthatta, honnan is jön a forró lehelet. Az életében látott legnagyobb németjuhász körülbelül tíz centiről bámult rá. Amikor odanézett, a kutya morogni kezdett.
– Ne ijesztgesse a kutyámat, Roberto! – figyelmeztette teljesen szükségtelenül Black tüzér őrmester.
Bert Russo képtelen volt bármelyik arcot is kivenni. Mindenkit hátulról világítottak meg a lámpák. A fegyvereket és a kutyákat viszont látta, az egyik véreb közvetlenül a másodpilótája mellett állt. Amikor beszélni kezdett, a kutya az arca fölött megmozdult, ami a torkára fagyasztotta a szót.
– Nektek, kubaiaknak, lehetne több eszetek is. Figyelmeztettünk már benneteket, ne gyertek át ide kémkedni, mégis idejöttetek újból zaklatni bennünket, igaz? – jegyezte meg a százados.
– Én nem vagyok kubai, amerikai vagyok. És nem tudom, miről beszél – nyögte.
– Vannak papírjaid? – kérdezte a százados.
Bert Russo tétova mozdulatot tett a tárcája felé, de a kutya félelmetesen vicsorgott.
– Ne ijesztgesd a kutyákat! – figyelmeztette a százados. – Egy kicsit föl vannak pörgetve, tudod?
– Kibaszott kubai kémek – jegyezte meg Gunny Black. – Eltüntethetnénk őket, uram. Úgy értem, ki a fene törődik vele?
– Hé, Gunny! – jegyezte meg egy hang a gép belsejéből. – Ez nem kémrepülő. Tele van droggal! Egy drog-járatot kaptunk el!
– A francba is! – A tüzér egy pillanatig csalódottnak hatott. – Kurva narkósok, ez az egész? A francba is!
A százados csak nevetett. – Na, ti aztán igazán a legrosszabb helyet választottátok ki arra, hogy éjszaka röpködjetek. Mennyi, őrmester?
– Uram, egy egész istenverte rakomány. Fű és kokó egyaránt. Úgy néz ki, az egész gép tele van vele, uram.
– Kibaszott narkós – jegyezte meg a tüzér. Egy pillanatra elhallgatott. – Százados?
– Igen?
– Uram, mindig ugyanaz, ezek a gépek le-leszállnak, és a legénység gyorsan elszelel, senki sem találja meg őket.
Mintha csak jelzés volna, mindannyian hallották a régi kifutópályát környező mocsárból hallatszó mély torokhangot. Albert Russo Floridából származott, és nagyon jól tudta, mi is ez a hang.
– Úgy értem, uram, ki a fene venné észre a különbséget? A gép leszállt, a személyzet elfutott, nem tudtuk őket elkapni. Messze befutottak a mocsárba, még hallottuk is a kiabálást, tudja...? – Szünet. – Úgy értem, ezek csak narkósok. Ki a fene törődik velük, uram? Tegyük a világot egy kicsit jobbá, tudja? A pokolba, még etetni is lehet velük az aligátorokat. Úgy hallom, hogy éhesek, uram.
– Nincs bizonyíték... – merengett a százados.
– Senki sem fog törődni velük, uram – makacskodott az őrmester. – Csak mi vagyunk itt kinn, uram.
– Ne! – üvöltött fel a másodpilóta, első ízben szólalt meg, és a nyakszirtjénél strázsáló kutyára bámult.
– Fogjátok be a szátokat, mi most komoly dolgokról tárgyalunk – jegyezte meg a tüzér.
– Uraim, úgy gondolom, az őrmester egész jó ötlettel állt elő – jegyezte meg a százados röpke tétovázás után. – És az aligátorok tényleg éhesek. Ölje meg őket először, őrmester. Nincs értelme kegyetlenkedni velük, az aligátoroknak meg úgyis mindegy. Vegye el azonban az okmányaikat.
– Értettem! – válaszolta az őrmester. Ő és a kötelék többi tagja – csak nyolcan voltak – a MacDill-i különleges műveleti központból jöttek. Felderítő tengerészgyalogosok, akiknél a szokatlan tevékenység a megszokott. Helikopterük a közelben várakozott.
– Oké, cimbora – mondta Black, és előrehajolt. Talpra állította Russót, egyetlen durva rántással. – Manuszkám, te aztán tényleg rossz időpontot választottál a narkószállításra.
– Várjanak egy percig! – üvöltötte a másik. – Mi nem..., úgy értem, elmondhatjuk, ha akarják...
– Beszélhetsz, amit akarsz. Parancsot kaptam. Szóval, gyerünk. Ha imádkozni akarsz vagy valamit, most van itt az ideje.
– Kolumbiából jöttünk...
– Ez aztán a meglepetés, igaz? – jegyezte meg Black, miközben a férfit a fák felé lökdöste. – A legjobb, ha az Úrral beszélgetsz. Lehet, hogy ő meghallgat. Bár ha jobban belegondolok, lehet, hogy nem...
– Mindent elmondok! – kiáltotta Russo.
– Engem nem érdekel!
– De hát nem lehet...
– Dehogynem. Mit gondolsz, én miből élek, fiú? – mondta, magában jól szórakozva, Black. – Ne aggódj! Gyors és tiszta munka lesz. Énnálam aztán nem szenvednek az emberek, mint ahogyan a te fajtádnál a drogokkal. Gyorsan megcsinálom.
– Családom van... – Russo most már nyüszített.
– A legtöbbünknek van – bólogatott Black. – Majd meglesznek valahogy. Van biztosításod, gondolom. Nézz csak oda!
Egy másik tengerészgyalogos a bozótba irányította elemlámpáját. Jó nagy aligátor volt, egyike a legnagyobbaknak, amelyet valaha is látott, hosszabb négy méternél is. A nagy szemek sárgán világítottak a sötétben, a hüllő testének többi része pedig úgy hatott, mint egy zöld tuskó, melynek száj a van.
– Az elég messze van – ítélte meg Black. – Fogjátok vissza a kutyákat, az isten verje meg!
Az aligátor – ők Nicodemusnak hívták – kinyitotta a száját és sziszegett. Pokoli hang volt.
– Kérem... – mondta elhaló hangon Russo.
– Én mindent elmondhatok! – fogadkozott a másodpilóta.
– Mint például? – kérdezte undorodva a százados. Miért nem tudsz férfihoz méltón meghalni? – ez volt a feltett kérdés tulajdonképpeni értelme.
– Hogy honnan jöttünk. Ki adta a rakományt. Hová tartunk. A rádiókódokat. Kivel kellett volna találkoznunk. Mindent!
– Hogyne – jegyezte meg a százados. – Vegyétek el a papírjaikat! Az aprópénzt, kocsikulcsot, mindent! Ami azt illeti, vetkőztessétek őket meztelenre, mielőtt lőnétek. Próbáljunk meg tiszta munkát végezni!
– Én mindent tudok! – üvöltött Russo.
– Mindent tud – jegyezte meg Gunny Black. – Hát nem szép ez? Vedd le a ruhád, fiú.
– Várj csak egy percig, Gunny. – A százados előrejött, és lámpájával Russo arcába világított.
– Mit tudsz olyat, ami érdekelhet bennünket? – Ez új hang volt, eddig még nem hallotta. Bár ez a férfi szintén terepruhában volt, nem tengerészgyalogos.
Tíz perccel később már minden rajta volt a magnószalagon. A neveket persze jobbára ismerték már. A felszállópálya helye azonban új információ volt, ahogyan a rádiókódok is.
– Lemond a jogi képviselőről? – kérdezte a civil.
– Igen!
– Hajlandó együttműködni?
– Igen!
– Jó. – Russonak és a másodpilótának, akit Bennettnek hívnak, bekötötték a szemét, és egy helikopterhez vezették őket. Másnap délre már amerikai rendőrbíró előtt lesznek, majd a szövetségi kerületi bíróság bírálja el ügyüket az Eglin légitámaszpont egy távoli sarkában, egy újonnan felhúzott épületben, melyet magas kerítés vesz körül. A kerítés mellett pedig marcona kinézetű, egyenruhás emberek jártak fel s alá.
Nem tudták, hogy nagy szerencséjük van. Öt leszedett gép igencsak jó minősítés. És Bronco már jó úton volt afelé, hogy első osztályú pilóta legyen.

 

 

10

Mark Bright csupán az udvariasság kedvéért jelentkezett be Murray igazgatóhelyettesnél, mielőtt felkereste volna magát az igazgatót.
– Bizonyára elkaptátok az első kirepülő madárkát. Hogy áll az ügy?
– A kalózok ügye – így nevezik az újságok – egész jól áll. Azért vagyok idefenn, hogy mi sül ki belőle. Az áldozat jobban benne volt a slamasztikában, mint gondoltuk. – Bright néhány percig magyarázott még, majd előhúzta aktatáskájából az egyik dossziét.
– Mennyire?
– Nem vagyunk egészen biztosak benne. Mindent gondosan elemezniük kell még olyan szakértőknek, akik ismerik a nagy pénzek világát... nos, valószínűleg a hétszázmillió dolláros kategóriában.
Murraynak sikerült letennie a kávéját anélkül, hogy kilötyögtette volna.
– Mondd ezt még egyszer.
– Jól hallottad! Én sem tudtam egészen tegnapelőttig, és ezt az egész paksamétát csak körülbelül huszonnégy órával ezelőtt sikerült átolvasnom. Krisztusom, Dan, alighogy belekaptam! Ha tévedek, kész vagyok egy életre. Mindenesetre úgy gondolom, az igazgatónak látnia kellene.
– Nem beszélve az AG-ről és az elnökről. Mikor keresed fel Emilt?
– Fél óra múlva. Jó volna, ha te is jönnél...? Jobban ismered nálam ezt a nemzetközi csűrés-csavarást.
Az Irodának rengeteg igazgatóhelyettese van; Murray beosztásának meghatározásában volt valami olyasmi, amiért viccelődve csak úgy nevezte magamagát: „közszolgálati külsős”. Murray az Iroda terrorizmussal foglalkozó szaktekintélye, egyben az Ügynökség háziszakértője, aki megmondja, hogyan kell különböző nemzetközi csoportoknak mozgatniuk az embereket, a fegyvereket és a pénzt. Ez tette lehetővé – no meg az az utcai ügynökként szerzett hatalmas tapasztalata, hogy bizonyos, fontos ügyekben tájékoztassa az igazgatót vagy Bill Shaw-t.
Bright nem véletlenül jött be az Irodába.
– Mennyire megbízható az információd?
– Mint mondtam, még nincs minden egyeztetve, de van egy sereg számlaszám, tranzakciós időpontom, összegem és megbízható nyomom – végig, egészen a kiindulási pontig.
– És mindez, mert a parti őrség...
– Nem, uram... – Bright tétovázott. – Nos, talán... Annak tudatában, hogy az áldozat egyáltalán nem volt tiszta, egy kicsit alaposabban utánanéztünk a hátterének. Végül is bizonyára mindenképpen eljutottunk volna ehhez az anyaghoz. Tudod állandóan visszajártam a házhoz... Tudod, hogy van ez...
– Ja! – Murray bólogatott. A jó ügynök egyik ismertetőjele: a szívósság. A másik: az ösztön. Bright mindaddig visszajárt az áldozatok otthonába, amíg agya azt súgta neki, hogy kell ott még valami másnak is lennie. – És hogy találtad meg a széfet?
– A fickónak volt egy olyan Rubbermaid gumilapja, hogy mozogni tudjon a görgős székével. Tudod, hogyan szoktak azok elmozdulni, amikor ide-oda mozgatod a székedet? Biztos, vagy egy órát ott dekkoltam az íróasztalnál, mindent tüzetesen megvizsgáltam, és akkor jöttem rá, hogy mozog. Odébb gurítottam a széket, így vissza lehetett csúsztatni az alátétet, és már ott is volt. Micsoda tökéletes rejtekhely! Igazam volt. – Bright vigyorgott. Minden oka megvolt rá.
– Meg kellene írnod a The Investigator számára – az igazságügy-minisztérium házi értesítőjéről van szó –, hogy mindenki tudja ezután, hogyan kell az ilyesmit keresni.
– Jó széfesünk van itt az Irodában. Azután már csak a mágneslemezeken levő kód megfejtése maradt hátra. Van egy fickó a Mobile-nál, aki ebben is segített. De fogalma nincs róla, igazából mi van a lemezeken. Gondolom, az ügyet titokban akarjuk tartani, amíg a pénzek lefoglalása meg nem történik.
– Tudod, nem hiszem, hogy valaha is volt nekünk bevásárlóközpontunk. Emlékszem azonban, amikor lefoglaltuk azt a topless bárt. – Murray nevetve kapta fel a kagylót, és beütötte az igazgató irodájának a számát. – Jó reggelt, Moire, itt Dan Murray. Közölje a főnökkel, hogy van a számára valami igazán forró ügy. Bill Shaw is meg akar jelenni nála. Ott leszünk két perc múlva. – Murray letette a telefont. – Gyere, Bright! Az ember nem túl gyakran mondhatja el magáról, hogy megütötte a főnyereményt. Találkoztál már valaha a dirivel?
– Egyszer-kétszer különböző fogadásokon, de csak a köszönésig vittem.
– Jó ember – biztosította róla Murray kifelé haladtukban. Szobája csupán pár lépésnyire volt a szőnyeges folyosón. Útközben Bill Shaw-val is összefutottak.
– Szia, Mark! Hogy van az apád?
– Sok halat fog.
– Most is lenn él Keysben, igaz?
– Igen, uram.
– Ez neked is tetszeni fog, Bill – jegyezte meg Murray, mikor kinyitotta az ajtót. Bevezette őket, és elhűlve állt megpillantván az igazgató titkárnőjét. – Istenemre, Moira, maga gyönyörű!
– Vigyázz, Murray, megmondalak a feleségednek? – De, ami azt illeti, igaza volt. A nő kosztümje csinos, sminkje pedig tökéletes volt, és arca határozottan valami olyasmitől sugárzott, amit csakis egy új szerelem okozhatott.
– A legnagyobb alázattal kell elnézést kérnem, asszonyom – szólalt meg gálánsan Murray. – Ez a csinos fiatalember itt Mark Bright.
– Öt perccel hamarabb jött, Bright ügynök – jegyezte meg Mrs. Wolfe anélkül, hogy megnézte volna előjegyzési naptárát. – Kávét?
– Nem, köszönöm, asszonyom.
– Rendben – benézett, az igazgató nem telefonál-e – máris bemehetnek.
Az igazgatói iroda akkora volt, mint egy konferenciaterem. Emil Jacobs chicagói ügyvédként kezdte pályafutását, sikereit követően került az Irodához. S hogy megkaphassa ezt a megbízatást, visszautasított egy széket az Egyesült Államok Fellebbviteli Bíróságán. Attól a naptól kezdve, hogy letette az ügyvédi szakvizsgát, egész életét a bűnözők lakat alá juttatásának szentelte. Mértéktelenül gyűlölte őket, mert apja annak idején szenvedő alanya volt az alkoholtörvény alatti sörháborúknak. Sohasem felejtette el azokat a hegeket, amelyeket apja viselt, mert egyszer visszabeszélt valami bandavezémek. Ez a kis ember – apjához hasonlóan – küldetésének tekintette, hogy megvédje a gyengéket a gonosztól. Igyekezete, melyet briliáns elemző ész mögé rejtett, szinte vallásos volt. Kevés zsidó ember dolgozott ennél a jobbára ír katolikusokat foglalkoztató ügynökségnél. Jacobs mégis tiszteletbeli tagja lett tizenhét írországi szabadkőműves-páholynak. Miközben J. Edgar Hoovert mindenki így emlegette: „Hoover igazgató”, a jelenlegi ügynöki állománynak Jacobs igazgató egyszerűen csak „Emil” volt.
– Apád dolgozott nekem egyszer – mondta Jacobs, s közben kezet nyújtott Brightnak. – Odalenn van Marathon Keyben, igaz? Még mindig tarponra horgászik?
– Igen, uram. Honnan tudja?
– Minden évben küld nekem chanuka-kártyát. – Jacobs nevetett. – Hosszú történet. Meg vagyok lepve, hogy nem beszélt neked róla. Szóval, mi a sztori?
Bright leült, és kinyitotta aktatáskáját, átnyújtva az egész kötegnyi okmánymásolatot. Beszélni kezdett, először kicsit ügyetlenül, de tíz perc múlva belemelegedett a témába. Jacobs gyorsan átpörgette a dosszié tartalmát, de nem maradt le egyetlen szóról sem.
– Félmilliárd dollárról van szó – mondta végül Bright.
– Sokkal többről, ahogy így látom, fiam.
– Nem volt elég időm a részletes elemzésre, uram. Úgy véltem, azonnal látni akarja az anyagot.
– Nagyon jól gondoltad – válaszolta Jacobs anélkül, hogy felnézett volna. – Bill, ki a legjobb az igazságügynél, akit ráállíthatunk?
– Emlékszik arra a fickóra, aki azt a megtakarításokkal és kölcsönökkel kapcsolatos ügyet vitte? Az a gyerek egyszerűen varázslatos, ha pénzügyekkel kell foglalkoznia, mondjuk, egyik helyről a másikra nyomon követnie. Úgy emlékszem, valami Marty. Fiatal gyerek. Nagyon jó orra van az afféle dolgokhoz! Azt hiszem, Dant is be kellene vonnunk.
Jacobs feltekintett.
– Nos?
– Felőlem rendben. Szégyen és gyalázat, hogy nem kapunk jutalékot azután, amit lefoglalunk. Nagyon gyorsan kell majd lépnünk. A gyanú legkisebb árnyéka azok ott...
– Lehet, hogy ez nem is számít – jegyezte meg szórakozottan Jacobs. – De hát nincs is rá okunk, hogy lassan dolgozzunk. Ekkora veszteség nagyon kellemetlenül fogja érinteni őket... Helyes, Dan, állítsuk össze a tervet, hogy gyorsan intézkedhessünk. Volt valami bonyodalom a kalózkodási ügyben?
– Nem, uram. A tárgyi bizonyíték elegendő az elítéléshez. Az ügyész sem törődött azzal – a védelem ügyvédjének tiltakozása ellenére – hogyan is szerezték meg a vallomást. Azt mondják, még mosolygott is közben. Közölte a másik fickóval, nincs remény, elég bizonyíték van a kezében ahhoz, hogy megsüssék őket; és pontosan ez az, amit el akar érni. Erőlteti a tárgyalás korai időpontját, saját maga fogja tárgyalni az esetet. Az egészet.
– Hohó! Mindez úgy hangzik, mint valami bimbózó politikai karrier – jegyezte meg Jacobs. – Mennyi a show és mennyi a lényeg?
– Odalenn, Mobile-bán, elég kedves volt velünk, uram – mondta Bright.
– Az embernek sohasem lehet annyi barátja ott fenn, hogy túl sok legyen – tette hozzá beleegyezően Jacobs. – Teljesen meg vagy elégedve az üggyel?
– Igen, uram. A bizonyíték megingathatatlan. Ami kipattan belőle, saját magában is szépen megállhat.
– Miért volt olyan sok pénz a hajón, ha úgy tervezték, megölik? – kérdezte Murray.
– Csalétek – válaszolta Bright. – A vallomás szerint, amelyet végül elvetettünk, át kellett volna adniuk valakinek a Bahamákon. Ebből az okmányból is látható, az áldozat alkalmanként saját maga is komoly összegű tranzakciókat hajtott végre. Valószínűleg ezért vásárolta a jachtot.
Jacobs bólogatott.
– Elég jó. Dan, azt mondtad, hogy a kapitány...
– Igen, uram. Megtanulta a leckét.
– Nagyszerű! Visszatérve a pénzre. Dan, te tartasz kapcsolatot az igazságüggyel, és informálsz engem Billen keresztül. Pontos időpontot akarok tudni, mikor indulnak a foglalások; kapsz erre három napot. Bright szabad kezet kap, de az egész szigorúan titkos, amíg teljesen készen nem állunk. – Ami azt jelentette hogy az ügyet rögtön titkosítják, összhangban a CIA-műveletekkel. Mindez nem szokatlan az Iroda esetében. – Mark, válassz egy jeligét!
– Tarpon. Apa mindig bukott rájuk, és ezek a halak végtére is jó harcosok.
– Le kell majd mennem oda, és körül kell néznem. Sohasem kaptam nagyobbat, mint egy csuka. – Jacobs egy pillanatra elhallgatott. Valami jár a fejében – gondolta Murray tűnődve, mi lehet az. Bármi legyen is, Emilnek nagyon furfangos kinézetet kölcsönzött. – Az időzítés nem is lehetne jobb. Szégyen, hogy nem mondhatom meg, miért. Mark, üdvözöld apádat a nevemben! – Az igazgató felállt, lezárva ezzel a megbeszélést.
Mrs. Wolfe-ot meglepte, hogy mindenki mosolyog, amikor kijött a szobából. Shaw még rá is kacsintott. Tíz perccel később új aktát nyitott meg. Tarpon – gépelte a címkére. Bekerült a drogügyek közé, és Jacobs közölte vele: pár napon belül további dokumentáció várható.
Murray és Shaw lekísérte kocsijához Brightot, és búcsút vettek tőle.
– Mi van Moirával? – kérdezte Dan, amint elhúzott a kocsi.
– Azt mondják, van már barátja.
– Már éppen ideje volt.

 

Moira Wolfe 4 óra 45 perckor rátette számító- és írógépének billentyűzetére a műanyag védőtetőt. Mielőtt elhagyta volna az irodát, még egyszer ellenőrizte sminkjét, majd kisétált. Egész lénye örömtől sugárzott. A legfurább az egészben, hogy észre sem vette, az irodában mindenki neki szurkol: a titkárnők, az igazgatóhelyettes, még az igazgató is kerülni próbált mindenféle megjegyzést, nehogy feszélyezze. Ma lesz a nagy nap. Minden jel arra utalt, bár Moira úgy vélte, elég jól leplez mindent.
Mint magasabb beosztású titkárnőnek, fenntartott parkolóhelye volt, s ez valóban megkönnyítette az életét. Pár perccel később kihajtott az északnyugatra tartó 10. utcára, utána jobbra fordult, rá a Constitution Avenue-ra. Nem délre vette az irányt, az Alexandria és otthona felé – nyugatra tartott, át az Arlingtonba vezető Theodore Roosevelt hídon. Húsz perc elteltével odahúzott egy kis olasz étterem elé. Mielőtt bement volna, még egyszer ellenőrizte sminkjét a visszapillantóban. A gyerekek ma este McDonald's vacsorát esznek – de hát megértőek. Közölte velük, ma sokáig dolgozik, és biztos volt benne, hogy elhiszik, bár tudta, hogy átlátnak a hazugságain, ahogy egykor ő az övékén.
– Bocsánat! – mondta belépéskor a felszolgálónőnek.
– Ön bizonyára Mrs. Wolfe – válaszolt azon nyomban a fiatal hölgy. – Kérem, jöjjön velem. Diaz úr már várja.
Félix Cortez – azaz Juan Diaz – egy sarokboxban ült, az étterem végében. Moira biztos volt abban, a férfi valami sötét szögletet választ majd ki a hangulat kedvéért, és háttal ül majd a falnak, hogy láthassa, amikor bejön. Mindkét dologban igaza volt. Cortez ugyanis nagyon figyelt mindenre, hiszen a CIA-központ csupán öt mérföldnyire volt, s az ezernyi FBI-s kémelhárítós közül bármelyik könnyen betoppanhat ebbe az étterembe. Tisztában volt azzal, az FBI-sok közül senki nem ismerné föl, mégis ideges volt, mert fegyvertelen volt. Most olyan helyzetben volt, ahol a tűzfegyverek sokkalta több problémát okozhatnak, mint amennyit megoldanak. Félix felemelkedett, amikor látta, Moira közeledik. A felszolgálónő lemaradt, felismervén, hogy miféle „üzleti vacsora” is ez, s magára hagyta a két szerelmest – még kedvesnek is találta őket –, hogy egymás kezét szorongathassák és csókokat válthassanak. Ami ahhoz képest, hogy nyilvános helyen voltak, mi tagadás, meglehetősen érzékire sikerült. Cortez leültette a hölgyet, öntött neki egy pohár fehérbort, majd leült vele szemben. Az első szavak meglehetősen félénkre sikeredtek.
– Már féltem, hogy nem jössz.
– Mióta vársz rám? – kérdezte Moira. Jó féltucatnyi elnyomott cigaretta árválkodott a hamutartóban.
– Majdnem egy órája – válaszolta vicces vigyorral.
– De hát korábban is jöttem...!
– Tudom – mosolyodott el Cortez. – Bolondot csinálsz belőlem, Moira. Otthon nem viselkednék így.
A nő félreértette, amit a másik mondani próbált. – Sajnálom, Juan, nem úgy gondoltam...
Tökéletes reakció – jelentette Cortez agya. Sebészeti pontosságú. Átnyúlt az asztalon, megfogta a nő kezét, és szemei szinte sugároztak. – Ne izgasd magad! Néha jót tesz a férfinak, ha egy kicsit bolond. Bocsáss meg, hogy olyan hirtelen hívtalak. Kisebb üzleti probléma akadt. Nagyon gyorsan Detroitba kellett repülnöm, és mivel a szomszédban voltam, látni akartalak, mielőtt hazautazom.
– Probléma...?
– Valami változtatás a karburátornál, aminek az üzemanyag-takarékossághoz van köze, és a gyáraimban ki kell cseréltetnem néhány szerszámot, mondta, majd legyintett. – Megoldottuk. Nem ritka az ilyesmi – és legalább valamiféle ürügy, hogy eljöhessek hozzád. Mi több, köszönetet kellene mondanom néhány kormányhivatalnak, amiért a levegőszennyezés miatt panaszkodik.
– Ha akarod, én magam írom meg a levelet.
A férfi hangja megváltozott.
– Annyira jó újra látni téged, Moira.
– Már attól féltem, hogy...
A bizonyíték a férfi arcán tükröződő érzelem volt – Nem, tudod Moira, én voltam az, aki féltem. Külföldi vagyok. Ritkán jövök ide, és biztos sok férfi van, aki...
– Juan, hol szálltál meg? – kérdezte Mrs. Wolfe.
– A Sheratonban.
– Van szobapincér?
– Igen, de miért?
– Most egy darabig nem leszek éhes – mondta a nő, és megitta a maradék borát. – Máris indulhatunk...
Félix néhány húszdollárost ejtett az asztalra, majd kimentek. Pár perc múlva már a Sheraton társalgójában voltak. Mindketten sietősen mentek a liftekhez. Aggódva néztek körbe – de nem ugyanazon okból. A férfi tizedik emeleti szobája tulajdonképpen drága lakosztály volt. De Moira a férfin kívül semmi másra nem tudott figyelni.
– Annyira gyönyörű az egész – szólalt meg végül Cortez.
– Micsoda?
– Örülök, hogy probléma van az új karburátorral.
– Juan!
– Majd kitalálok valamilyen minőségellenőrzési problémát is, hogy minden héten idehívjanak Detroitba – jegyezte meg könnyedén, megsimogatva a nő karját.
– Miért nem építesz itt egy gyárat?
– Túl magasak a munkabérek. A drogokkal viszont nem volna probléma.
– Ott is?
– Igen. Ők basucónak hívják, nem egészen tiszta anyagnak, és a munkásaink közül máris sokan élnek vele. – Egy pillanatra megállt a beszédben. – Moira, egyfolytában arra kényszerítesz, hogy üzletről beszéljek. Már nem érdekellek?
– Ne butáskodj!
– Azt hiszem, addig kell visszamennem Venezuelába, amíg járni tudok.
A nő ujjai kis felfedezőútra indultak.
– Úgy vélem, nemsokára helyrejössz.
– Jó tudni ezt – mondta, majd csókolgatni kezdte, s kedvtelve bámulta a lenyugvó nap sugarainál. A nő észrevette, hogy nézik, és a takaróért nyúlt. A férfi megállította.
– Már nem vagyok fiatal.
– Minden gyerek úgy néz az anyjára, mintha a világon a legszebb nőt látná, bár nagyon sok anya egyáltalán nem szép. És tudod, miért van ez így? A gyerek szeretettel telve nézi az anyját, és látja, hogy cserébe is szeretetet kap. A szeretet az, ami megszépít. Nos, te aztán igazán gyönyörű vagy, Moira.
Megtörtént. Végre kimondta... Figyelte, amint a nő szemei kicsit kitágulnak, szája megmozdul, és lélegzete egy pillanatra lelassul. Cortez most szégyellte el magát másodízben. De érzéseit elhessegette magától, vagy legalábbis megpróbálta. Persze azelőtt is sokszor csinált ilyesmit. De mindig fiatal nőkkel, akiket a kalandvágy és az izgalom hajtott. Ez azonban most más volt. Más vagy nem más, emlékeztette önmagát, a munkát el kell végezni.
– Bocsáss meg nekem! Zavarba hoztalak?
– Nem – válaszolta lágyan a nő. – Most nem.
A férfi rámosolygott.
– És most tudnál vacsorázni?
– Igen!
– Nagyon jó!
Cortez felkelt, magára kapta a fürdőköpenyt. Jó volt a kiszolgálás. Moira még az ágyban volt, mikor betolták az étkekkel megrakott kocsit. Cortez csak a nappaliig engedte be a pincért.
– Becstelen embert csinálsz belőlem! Láttad volna, hogy nézett rám a pincér!
A nő nevetett.
– Tudod, mikor kellett utoljára elbújnom?
– És nem is rendeltél eleget. Hogy tudsz meglenni azzal az ici-pici salátával?
– Ha meghízom, nem jössz vissza hozzám.
– Ahonnan én jövök, ott nemigen törődnek a soványsággal – mondta Cortez. – Hiszen mindenki sovány.
– Annyira rossz ott?
– Tudod, mi az a basuco?
– Kokain, legalábbis tudomásom szerint.
– Mégpedig igen rossz minőségű, olyan vegyi anyagokkal kevert, amelyek mérgezik az agyat. Ez lesz szülőhazám átka. – Moira jól látta, olyasvalamiről van szó, ami tényleg aggasztja szerelmét.
– Hogyan képesek a munkásaim a dolgukat tenni, ha az agyukat ilyesmivel mérgezik? És mit tesz a rendőrség? Vállat von, és kifogásokat mormol – az emberek meg elpatkolnak. Meghalnak a basucótól. És a kábítószer-kereskedők fegyvereitől. Senki sem tesz semmit. – Cortez lemondóan legyintett. – Tudod, Moira, én nem csak kapitalista vagyok. A gyáraim munkalehetőséget is kínálnak, pénzt hoznak az országomba, pénzt az embereknek, amiből házat építhetnek, és iskolába küldhetik a gyerekeket. Gazdag vagyok, igen, de segítek építeni az országomat – ezzel a két kezemmel. A munkásaim pedig eljönnek és közlik velem, hogy a gyerekek... – ah! nem tehetek semmit...! Én meg elmegyek a rendőrségre, a rendőrség pedig nem tesz semmit. Elmegyek a hadsereghez, és a hadsereg sem tesz semmit. Te a szövetségieknek dolgozol, igaz? Nem tudnátok ti segíteni? – Cortez lélegzet – visszafojtva várta a választ.
– Látnod kellene a jelentéseket, amelyeket az igazgatónak gépelek...
– Jelentések! – fortyant fel a férfi. – Jelentéseket bárki írhat. A rendőrség rengeteg jelentést tákol össze, és a bírók el is végzik a vizsgálatot, mégsem történik semmi – legalábbis nálunk. Ha én így vezetném a gyáram, nemsokára egy nyomortanyán találnám magam! Egyáltalán tesznek valamit a szövetségiek?
– Többet, mint gondolnád. Most is folyamatban van egy-két dolog – ezekről azonban nem beszélhetek. Amiről viszont mindenki beszél az irodában: állítólag a szabályokat meg fogják változtatni. De nem tudom, mit értenek ezen. Az igazgató nemsokára Kolumbiába repül, hogy találkozzon a főügyésszel..., de nem szabadna erről senkinek sem beszélnem. Ez valóban titok.
– Nem fogom elmondani senkinek – biztosította Cortez.
– Igazából nem is tudom, miről van szó – jegyezte meg visszafogottabban. – Valami új van készülőben. De nem tudom, micsoda. Az igazgatónak azonban nincs különösebben ínyére...
– Ha ártanak vele a bűnözőknek, miért nem tetszik neki? – kérdezte töprengő hangon Cortez. – Halomra lehetne lőni őket az utcán. Utána pedig meghívnám a te szövetségijeidet vacsorára!
Moira halványan elmosolyodott.
– Továbbítani fogom! Sok levél szól egyébként erről – jönnek ugyanis mindenhonnan.
– Az igazgatódnak jobban oda kellene figyelnie rájuk.
– És az elnöknek is.
– Talán oda is fog – jegyezte meg Cortez. – Végtére is az idén választás lesz!
– Talán már meg is tette. Valami megváltozott, s az biztos, hogy onnan indult ki...
– Az igazgatódnak viszont nem tetszik. Persze a saját országom kormányát sem értem, miért is érteném hát a tiédet.
– Mindenesetre vicces. Ez az első alkalom, hogy nem ismerem egy efféle ügy részleteit. Persze úgysem mondanám el neked. – Közben végzett a salátájával. Rápillantott üres borospoharára. Félix töltött neki.
– Megtennél nekem valamit?
– Mit?
– Hívj fel, ha az igazgatótok Kolumbiába indul!
– Miért? – A nő túlságosan meg volt döbbenve ahhoz, hogy nemet mondhasson.
– Ilyenkor mindig eltöltenek néhány napot az adott országban, igaz?
– Igen, azt hiszem. Valójában nem tudom.
– És ha az igazgatód távol lesz, neked, a titkárnőjének, kevés dolga akad, nemde?
– Nem tudom, elképzelhető...
– Akkor természetesen Washingtonba repülök. – Cortez felemelkedett székéről, és megkerülte az asztalt. Moira fürdőköpenye kissé szétnyílt, s a férfi ezt ki is használta. – Veled egy nap nem elég hosszú, szerelmem. Ugye készen állsz a következőre?!
– És te?
– Majd meglátjuk. Van valami, amit sohasem fogok tudni megérteni – mondta, amint felsegítette a nőt a székből.
– És mi az?
– Miért használnak egyes bolondok porokat az örömszerzésre, amikor nőjük is lehetne? – Ez tényleg olyasvalami volt, amelyet Cortez sohasem tudott megérteni. De nem is az ő feladata.
– Bármilyen nő? – kérdezte Moira az ajtó felé indulva. Cortez lekapta a köpenyt a nőről.
– Nem bármilyen.
– Istenem! – mondta Moira fél órával később. Melle csillogott az izzadságtól, a sajátjától és a férfiétól.
– Tévedtem – zihálta Cortez hason fekve.
– Amikor a szövetségiek igazgatója lerepül Kolumbiába, ne hívj fel! – Elnevette magát, jelezvén, csak viccel. – Moira, nem is tudtam hogy havonta egynél többször is tudok...
Kuncogás.
– Nem kellene olyan sokat dolgoznod, Juan!
– Hogyan tehetném? – fordult felé a férfi. – Nem éreztem ilyesmit, amióta felserdültem. Hogyan maradhatnak az asszonyok fiatalok, amikor a férfiak erre képtelenek?
A nő vidáman mosolygott a nyilvánvaló hazugságon. A férfi minden tekintetben kielégítette.
– Nem is tudnálak felhívni.
– Miért nem?
– Mert nincs meg a számod – felelte mosolyogva. Cortez felugrott az ágyról, előkapta zsebéből a tárcáját, majd motyogott valamit, ami káromkodásnak hallatszott.
– Nincs nálam névkártya! – Felkapta az írótömböt az éjjeliszekrényről, és felírt egy számot. – Ez az irodai számom. Bár rendszerint nem vagyok benn, mert a munkanapjaimat általában a műhelyben töltöm. – Egy nyögés. – Éjszakáimat meg a gyárban. A hétvégéket nemkülönben. Néha a gyárban is alszom. De Consuela el tud érni, bárhol legyek is.
– Most mennem kell – mondta Moira.
– Közöld az igazgatóddal, lehetőleg a hét végén utazzon, így két napot tölthetnénk együtt, mégpedig vidéken. Tudok egy csendes kis helyet a hegyek között, pár órányira innen.
– Gondolod, túlélnéd? – kérdezte a nő megölelve a férfit.
– Majd ügyelek arra mit eszem, és mozogni is fogok – ígérte a nőnek. Még egy csókot váltottak, és Moira elment.
Cortez bezárta mögötte az ajtót, és a fürdőszobába tartott. Nem tudott meg nagyon sokat, kiderült viszont valami, ami létfontosságú lehet. „A szabályok változóban vannak.” Bármivé változnak is, Jacobs igazgatónak nem tetszik a dolog. Kolumbiába készül, hogy a főügyésszel megvitassa. Jacobs jutott hirtelen az eszébe – jól ismeri a főügyészt. Együtt jártak egyetemre úgy harminc évvel ezelőtt. A főügyész Jacobs feleségének a temetésére Amerikába utazott. Vitt magával valamit, amin még az elnöki pecsét is rajta volt. Helyes. Cortez két embere New Orleansben tartózkodik, hogy találkozzon az ügyésszel amiatt a két bolond miatt, aki a jachton elkontárkodta azt a bizonyos munkát. Az FBI bizonyára szerepet játszott benne.
Cortez kézmosás közben a tükörbe bámult. Nem tetszett neki, amit látott. Rossz hangulat fogta el, de elhessegette magától az érzést.

 

23 óra 41 perckor a Titan-IIID Savannahtól Miamiig látható fényhatást kifejtve emelkedett fel a kilövőről. A szilárd hajtóanyagos indítórakéták 120 másodpercig égtek, mielőtt leváltak volna. Majd begyulladtak a folyékony üzemanyagos motorok, terhüket még magasabbra és még gyorsabban tolva. A fedélzeti műszerek minden adatot továbbítottak a földi állomásnak. Az adatokat azonban egy Kuba északi részén elhelyezett szovjet lehallgatóállomás is vette, valamint egy „halászhajó”, amely Cape Canaveral mellett állomásozott, s az árbocán ugyancsak vörös zászló lengett. A Titan-IIID-t kizárólagosan katonai célokra használták. Meg nem erősített GRU-jelentések szerint a szovjetek is rendkívül érdeklődtek iránta.
Gyorsabban és magasabbra. A rakéták lassan leváltak, elfogyott a második fokozat üzemanyaga, és körülbelül ezer mérföldnyire a kilövés helyétől a harmadik fokozat is begyújtott. A Cape Canaveralben kiépített ellenőrző bunkerokban a mérnökök és technikusok megjegyezték, hogy minden a terv szerint alakul. A harmadik fokozat időben vált le. Most már csak a negyedik fokozat volt hátra, ez volt hivatva arra, hogy a hasznos terhet a megfelelő magasságba juttassa, és a kívánt pályára állítsa. A földi irányítóközpontban most viszonylagos nyugalom honolt, így a vezérlőterem személyzete magába tudta dönteni a kávéját, mielőtt hozzáfogott volna, hogy átvizsgálja a kilövésről kapott adatokat, melyek – s ebben mindnyájan egyetértettek – szinte tökéletesek voltak.
A probléma körülbelül fél órával később jelentkezett. Az átmeneti fokozat korán gyújtott, s bár a szükséges magasságba juttatta a hasznos terhet, de nem az elvárások szerinti helyre. Annak ellenére hogy minden rendben ment, sok ezer alkatrész tökéletesen a tervek szerint működött, a kilövés mégis kudarcnak bizonyult. Az állomás személyzete egyre csüggedtebben vizsgálgatta a kilövés adatait. Kudarcot vallottak.
A hasznos teher azonban nem tudta ezt. A megjelölt időpontban levált az utolsó fokozatról, majd kinyújtotta tíz méter hosszú, súllyal ellátott „karjait”. Ezután a napelemek terültek szét, melyek a Nap fényét elektromos árammá alakítják majd, így töltve föl a fedélzeti akkumulátorokat. Végül kezdett formát ölteni az óriási parabolaantenna, melynek különleges anyagból készült tányérja harminc méter átmérőjű volt.
A műhold oldalán ott díszelgett a tervezőket, kivitelezőket felsoroló tábla. Mindennek a világon semmi értelme nem volt, hiszen soha ember fia nem lesz olyan közel hozzá, hogy elolvashatná – de hát ez a szokás. Az aranyfóliából készült tábla a TRW-t jelölte meg mint fővállalkozót, a műhold neve pedig Rhyolite-J-t volt. Ezek a műholdak már elavultak. Ezt, az utolsót, 1981-ben építették – több mint 100000 dolláros költséggel –, majd raktárba tették. Tulajdonképpen már senki sem hitt abban, hogy valaha is kilövik, hiszen a CIA és a NASA olyan újabb, kevésbé nehézkes elektronikus felderítő madárkákat fejlesztett ki. melyeknél modernebb jelgyűjtő berendezést alkalmaztak. A Rhyolite-ot eredetileg a szovjet elektronikus adások lehallgatására tervezték.
Mindezzel mit sem törődtek a Cape Canaveralben tartózkodók. A légierő propagandatisztje nyilatkozatot adott ki, melyben közölte, hogy a „titkos” kilövés nem sikerült, a műtárgy nem érte el a megfelelő keringési pályát. Ezt a szovjetek is megerősítették, akik arra számítottak, hogy a műhold majd az Indiai-óceán fölött foglal helyet. Most viszont a brazil-perui határ fölé került, ahonnan még csak ellenőrizni sem tudja a Szovjetuniót. Furcsa, gondolták magukban, az amerikaiak hagyták, hogy bekapcsolódjon. A kaliforniai partoknál horgonyzó „halászhajóról” nyomon tudták követni a műhold titkosított, szakaszos adásait. Mindez azonban már vajmi kevéssé érdekelte a Szovjetuniót.
Azokat a jeleket az Arizona állambeli Fort Houchucában vették, ahol egy furgonban helyet foglalók hozzáfogtak műszereik hitelesítéséhez. Nem tudták, hogy a kilövés kudarccal végződött. Csak azt tudták, azzal kapcsolatban minden titoknak számít.

 

A dzsungel – gondolta Chavez. Van valami szaga, ez a szag azonban nem érdekelte, inkább csak a kígyók. Chavez sohasem vallotta még be senkinek, de utálta a kígyókat, és félt is tőlük. Nem tudta mi az alapja félelmének, de a tekergődző, nyálkás izéknek még a gondolatától is libabőrös lett. Még a gyíkoktól is félt, amelyek ott függeszkednek a faágakon, vagy a kidőlt fák alá bújnak, mindenesetre csak arra várnak, hogy lecsaphassanak rá. Biztos volt abban, egy ilyen „találkozóba” menten belehalna, így aztán résen volt. Szerencsére kiváló a hangtompítós fegyvere! Azzal aztán gond nélkül ki lehet készíteni őket. Kibaszott kígyók!
Végre elérte az utat. Valójában az iszapos területen kellett volna maradnia, de végre le akart feküdni valami száraz, tiszta helyre, amit először végigtapogatott éjszakai AN/PVS-7 műszerével. Nincsenek kígyók. Mély lélegzetet vett, majd előhúzta műanyag kulacsát. Már hat órája úton voltak, majdnem öt mérföldet téve meg – ami igencsak szép teljesítmény – de hát hajnal előtt el kellett érniük ezt az utat, éspedig anélkül, hogy az ellenség felfedezné őket. Chavez kétszer is rájuk talált már. Arra gondolt, ezek csupán katonai rendőrök, nem igazi katonák, legalábbis az ő felfogása szerint nem azok. Chavez és a raja olyan csendben mozgott a mocsárban, mint..., mint a kígyók – állapította meg magában fanyarul. Könnyen elkaphatta volna mind a négyüket, de nem ez volt a feladat.
– Szép munka, Ding. – Ramirez százados most ért mögé. Suttogva beszéltek.
– A pokolba is, aludtak.
A százados vigyorgott. – Utálom ezt a kibaszott dzsungelt! Ez a sok bogár!
– A bogarak nem is olyan rosszak, uram. A kígyók, már inkább...
A két férfi végigpásztázta az utat. Semmi. Ramirez hátbaveregette az őrmestert, majd továbbment, hogy ellenőrizze a raj többi tagját is. Alighogy eltűnt, egy alak körvonalai bontakoztak ki úgy háromszáz méterre Chaveztől. Egyenesen az őrmester felé tartott.
Ding bekúszott egy bokor alá, és letette a géppisztolyát. Úgysem volt megtöltve, még csak gyakorlólövedékkel sem. Egy újabb alak bukkant elő, de másfelé ment. Rossz taktika – gondolta Chavez. Párban könnyebb a feladatot végrehajtani. Nos, hát nagy kár... A hold éppen most bukott egy felhő mögé, Chavez azonban kitűnően látott sötétben is. Az alak egyenesen feléje tartott. A férfi csendben járt – legalábbis tudta hogyan kell azt csinálni – és egyben lassan is, szemét az úton tartotta, és erősen hallgatózott. Chavez várt. A férfi most már csupán ötven méterre lehetett az őrmestertől. Ding összekuporodott, lábait egészen a mellkasa alá húzta. Amikor a férfi úgy harminc méternyire volt tőle, már levegőt sem vett. Ha meg tudta volna állítani szívverését, azt is megteszi, csakhogy csökkentse a zajt. Persze ez az egész csupán játék. Ha nem az volna, a 9 mm-es lövedék már ott lapulna a másik férfi fejében. A férfi egyenesen Ding mellett haladt el, nem vette észre a bokor alatt rejtőzködő alakot. Tett még egy lépést, majd suhogó hangot hallott – de akkor már túl késő volt. Arcra bukva feküdt a kavicson, s nyakszirtjén egy kés pengéjét érezte.
– Nindzsáé az éjszaka, fiú! Te már meghaltál!
– Mi tagadás, elkaptál – suttogta válaszul a férfi.
Chavez átfordította. Rangjelzése szerint őrnagy volt.
– Ki vagy? – kérdezte az áldozat.
– Domingo Chavez törzsőrmester, uram.
– Na, éppen most öltél meg egy dzsungelhadviselést oktató kiképzőt, Chavez. Jó munka volt! Nem bánod, ha iszom egyet? Hosszú éjszaka volt. – Chavez hagyta, hogy a másik férfi beguruljon a bozótba, ahol ő is húzott egyet a saját kulacsából.
– Mi is a jelzésed? – várj egy percig, a 17-esektől a 3. század, igaz?
– Miénk az éjszaka, uram! – tette hozzá Chavez.
Az őrnagy letörölt egy kis vért az arcáról. Kissé keményen ért talajt.
– Sajnálom, uram.
– Az én hibám, őrmester, nem a tied. Húsz fickónk van a terepen. Nem hittem volna, hogy észrevétlenül el tudsz jutni idáig.
Egy jármű közeledett az úton. Egy Hummer – a tiszteletre méltó dzsip új és nagyobb megtestesülése – kancsi lámpái tűntek fel. Ez annyit jelentett, a gyakorlatnak vége. A „holt” őrnagy elment hogy összeszedje embereit, közben Ramirez százados is ugyanezt cselekedte.
– Ez volt a záróvizsga, emberek – mondta a csapatnak. – Aludjatok egész nap! Ma este bemegyünk.

 

– Nem hiszem el – mondta Cortez. Elkapta Dullesből Atlantába az első járatot. Ott aztán egy bérelt kocsiban találkozott az egyik összekötővel, most pedig egy sebességkorlátozó táblánál megállva tárgyalták meg az információikat.
– Nevezd pszichológiai hadviselésnek – mondta a férfi. – Szó sincs a törvényhozással kötött üzletről vagy bármi ilyesmiről. Úgy kezelik, mint egy egyszerű gyilkosságot. Nem hajlandók Ramónnak és Jesúsnak ellenszolgáltatást adni.
Cortez a forgalmat szemlélte. Fikarcnyit sem törődött a két fickóval, ők semmit sem jelentettek. Ugyanolyan „fogyóeszközök” voltak, mint a többi terrorista, akik azt sem tudják, miért kellett ölniük. Nagyon sok repülőgép tűnt el. Az amerikaiak ezt a jogi esetet is szokatlanul kezelik. Az FBI igazgatója olyasmit kénytelen csinálni, ami egyáltalán nincs ínyére, és erről még a saját személyi titkára sem tud semmit. „A szabályok megváltozóban vannak.” Ez több mindent is jelenthet. Talán valami alapvetőt. Annak kell lennie. De micsodát?
Számos jól fizetett és megbízható informátoruk van az amerikai igazgatásban – a vámosoknál, a DEA-nál, a parti őrségnél –, és senki sem jelentett semmit. A törvények végrehajtói a sötétben tapogatóztak, leszámítva az FBI igazgatóját, akinek viszont nem tetszik ez az egész, de nemsokára Kolumbiába utazik...
Valamilyen felderítési tevékenységről lenne szó? – Nem. „Aktív intézkedések”? Ez a kifejezés a KGB gyakorlatából származik, és számos dologra utalhat: a félretájékoztatástól a „nedves” munkáig. Képesek lennének az amerikaiak ilyesmit csinálni? Sohase tették. Tapasztalt hírszerző tiszt volt, akinek az a feladata, hogy kiderítse: mit csinálnak egyes emberek, esetleges adatok diribdarabjaiból. Az pedig, hogy olyasvalakinek dolgozik akit megvet, lényegtelen szempont. Az egész csak büszkeség kérdése, és most még jobban megvetette az amerikaiakat.
De mi a fenét csinálnak?
Corteznek be kellett ismernie, fogalma sincs róla, de egy órán belül felszáll a gépre, és hat óra múlva közölnie kell az alkalmazójával, hogy nem tudja. Ez nem volt ínyére.
Valami alapvetőről van szó. A szabályok változóban vannak. Az FBI igazgatójának nem tetszik. A titkárnője nem tudja. A kolumbiai utazás titkos.
De bármi legyen is, nem jelent azonnali fenyegetést. A kartell túlságosan is biztonságos. Lesz még idő az elemzésre és a válaszra. Sok-sok ember van a csempészláncon belül, akiket fel lehet áldozni, akik szíves örömest harcba szállnának. És a kartell idővel a változó viszonyokhoz igazítja majd saját tevékenységét, ugyanúgy, ahogy eddig is. Neki pedig semmi egyebet nem kell tennie, csak meg kell győznie a munkaadóját erről az egyszerű tényről. Mi a fenét törődik valójában el Jefe Ramónnal és Jesússzal vagy azoknak a bérenceknek bármelyikével, akik a drogot futtatják, és elvégzik a gyilkolást, ami szükséges? Egyedül a fogyasztók folyamatos ellátása számít, más nem.
Majd újra az eltűnt repülőgépeken járt az agya. Az amerikaiaknak eddig is sikerült havonta egyet-kettőt elkapniuk, ez azonban nem nagy szám, ha figyelembe vesszük a töméntelen radart meg repülőt. De az utóbbi időben, az utolsó két hétben már – hány is? – négy tűnt el. Mit jelentsen ez? Az amerikaiak ugyan nem tudnak róla, de mindig is voltak „műveleti veszteségeik”, s amit ez a csúnya katonai kifejezés jelöl, az semmivel sem titokzatosabb, mint a repülőgép-balesetek. Escobedo éppen azért vette fel Carlos Larsont, mert csökkenteni akarta ezt a veszteségforrást; s valóban, jól alakultak a dolgok, egészen a legutóbbi időkig. Ha az amerikaiak elkapták volna őket, már régen tudnának róla: bírósági tárgyalások, őrizetbe vétel stb. Cortez elhessentette ezt a gondolatot.
Talán szabotázs? Valaki robbanóanyagot csempészett volna a repülőkre, ahogyan az arab terroristák tették...? Nem valószínű..., vagy mégis? Ellenőrizte valaki? Nem kerülne sokba. Az alacsonyan szálló gépeknél még a legkisebb károsodás is olyan problémák elé állítaná a pilótát, amelyeket ilyen magasságban lehetetlen megoldani. Megtenné egyetlen gyutacs is, kisebb egy köbcentiméteresnél... Ezt okvetlenül ellenőrizni kell! De ki a fene csinálná? Az amerikaiak? Vállalnák a politikai kockázatot? Valószínűleg nem. Akkor viszont, ki? A kolumbiaiak megtehetnék. Néhány magasabb beosztású kolumbiai katonatiszt, aki a saját szakállára dolgozik..., vagy a jenkik fizetik? Ez is lehetséges. Cortez abban az egyben biztos volt, hogy a kormány keze nem lehet benne; hemzsegnek az informátoroktól.
Egyáltalán, bombának kell lennie? Miért nem, mondjuk, szennyezett benzin? Egy-két állítás a motoron, egy zárlatos irányítókábel... vagy egy „meghibásodott” repülésirányító műszer? Larson a múltkor azt mondta, hogy alacsonyan repülve állandóan figyelni kell a műszereket. Éppen elég, ha egy szerelő megváltoztatta a beállítást a műhorizonton...? Vagy úgy intézte, hogy egy bizonyos értéken túl mondja fel a szolgálatot az elektromos rendszer? Kit kérdezzek meg? Larsont?
Cortez magában zsörtölődött. Merő spekuláció volt az egész, nem vallott profira. Számtalan lehetőség kínálkozott. Tudta, valószínűleg történik valami, de fogalma sem volt róla, micsoda. És csak valószínűleg – ismerte be. Az eltűnő gépek szokatlanul magas száma statisztikai anomália is lehet. Persze nem hitt ebben, de azért mérlegelte ezt a lehetőséget is. A véletlenek furcsa kölcsönhatása – a világon nincs olyan kémakadémia, amely arra bátorítaná hallgatóit, hogy higgyenek az efféle véletlenekben, és mégis: mennyi furcsa véletlen egybeeséssel találkozott már eddigi pályafutása során?
– A szabályok megváltozóban vannak – morogta magában.
– Micsoda? – kérdezte a sofőr.
– Vissza a reptérre. A caracasi járat egy óra múlva indul.
– Si.
Cortez időben felszállt. Nyilvánvaló okokból először Venezuelába kellett repülnie. Moira még kíváncsiskodhat, talán meg akarja nézni a jegyét, megkérdezheti a férfi járatszámát, és különben is, az amerikai ügynököket sokkal kevésbé érdeklik azok akik Caracasba repülnek, mint azok, akik egyenesen Bogotába tartanak. Négy órával később az El Dorado repülőtéren elkapta az Avianca csatlakozását.

 

A felszerelést ugyanúgy osztották ki mint mindig, egyetlen kivétellel. Chaveznek feltűnt, senki sem ír alá semmit. Ez aztán tényleg furcsa. A hadsereg mindig mindent aláírat az emberekkel, ha valamit kiosztanak nekik. Ha eltöröd vagy elveszíted, nos, meglehet hogy nem kell érte fizetned, de ilyen vagy olyan módon azért számot kell adnod róla.
De most nem.
A személyenkénti teher is eltért katonáról katonára. Chavez, a raj felderítője kapta a legkisebb terhet, és Julio Vegának, az egyik géppuskásnak jutott a legnehezebb. Ding tizenegy tárat kapott MP-5-ös géppisztolyához, összesen 330 lövedékkel. Az M-203-as gránátvető – amelyet a raj két tagja saját karabélyára erősített fel – volt az egyetlen nehéznek minősíthető tűzfegyver, amelyet cipelni fognak.
Egyenruhájuk sem a szokásos csíkos-foltos katonai terepruha volt, helyette khakiszerelést kaptak, mert nem akarták, hogy amerikainak nézze őket az esetleges megfigyelő, ha ilyen egyáltalán mutatkozik. A khakiszínű ruházat egyáltalán nem szokatlan Kolumbiában, a dzsungelben viselt terepruha viszont annál inkább. A sisak helyett lecsüngő zöld kalap volt rajtuk, melyet egy sállal rögzítettek. Kis doboz zöld szórófesték és két rúd az arcálcázó „sminkhez” is része volt a felszerelésnek. Oldalukon egy térképekkel megtömött, vízálló térképtartó táska lógott; Ramirez százados is kapott egyet. Hat méter kötél és karabiner, egy-egy kis hatótávolságú URH-rádió a költséges típusból, hetes erősségű, japán gyártmányú messzelátó, amerikai rendszerű, valójában Spanyolországban gyártott hálózsák meg két egyliteres, az övre erősíthető kulacs, illetve egy kétliteres vizespalack mindenkinél volt. Nagy mennyiségű víztisztító tablettát is kiosztottak nekik – ők maguk biztosítják majd a saját vizüket, ami nem számított meglepetésnek.
Ding kapott még egy stroboszkóp-lámpát, infravörös fedőlencsével, mert egyik feladata az lesz, hogy kiválassza és megjelölje a helikopter leszállási zónáit, még egy VS-17-es lapot is kapott ugyanerre a célra. A következő dolgok voltak még náluk: jelzőtükör olyan esetekre, amikor rádiózni nem tanácsos; kis elemlámpa; butános öngyújtó; nagy palacknyi extraerős tilenol, amelyet a „könnyűgyalogosok cukorkájának” is neveznek; egy palack receptre kapható köptető, jól felöntve kodeinnel; kis palack vazelin; összenyomható kis üvegben koncentrált CS-könnygáz; fegyvertisztító készlet, mely fogkefét is tartalmaz; tartalék elem mindenhez; gázmaszk.
Chavez könnyen mozog az egésszel, leszámítva a négy kézigránátot – holland gyártmányú, NR-20 C1 típus – és a két füstvetőt, amelyek szintén holland termékek. A többiek kapták a holland srapnelszórókat és néhány ugyancsak holland gyártmányú CS könnygázgránátot. A raj által cipelt összes fegyvert és lőszert a panamai Colónban szerezték be, amely a közelmúltban vált az északi félteke talán legkényelmesebb fegyverpiacává. Mindenki, aki készpénzzel rendelkezik, már viheti is a fegyvereket.
Az élelmiszeradagok a szokásosak voltak. A víznél az elsődleges a higiéniai szempont, de hát már részletesen tájékoztatták őket a víztisztító tabletták alkalmazásáról. Arra az esetre, ha mégis megfeledkeznének róla, kaptak egy adag hasmenés elleni tablettát is meg persze egy lebaszást Ramirez kapitánytól. Még Coloradóban mindenki kapott egy csomó emlékeztető oltást a trópusi betegségek egész skálájára, és mindannyian vittek magukkal szagtalan rovarűzőt, melyet az Off márkanevű termékeket előállító vállalat gyártott. A raj szanitéce teljes orvosi felszerelést vitt magával, és minden lövésznek megvolt a maga morfiumfecskendője és műanyag palackja, mely értágító folyadékot tartalmazott.
Chaveznek borotvaéles volt a machetéje, ami hosszú, kihajtható pengéjű kés, és – természetesen – volt nála három dobócsillag is, amiről Ramirez százados mit sem tudott. Mindent együttvéve pontosan huszonkilenc kiló terhet cipel majd, a legkevesebbet a rajon belül. Vegának és a többi géppuskásnak a legnehezebb a cucca: harmincöt kiló. Ding a válla köré kanyarította a hátizsákot hogy kitapasztalja, majd úgy igazította a szíjakat, hogy a lehető legkényelmesebb legyen. Hiábavaló próbálkozás volt. Testsúlyának egyharmadát cipelte, annyit, amennyit a lerobbanás kockázata nélkül még bárki cipelhet. Csizmáit már kellőképpen kitaposta, és volt még egy pár tartalék száraz zoknija is.
– Ding, segítenél nekem? – kérdezte Vega.
– Hogyne, Julio. – Chavez kicsit lazított a géppuskás egyik vállpántján. – Most milyen?
– Éppen jó, 'mano. Jézusom, a legnagyobb fegyver cipelésének megvan ám az ára.
– Értettem, Oso. – Julio, aki sokszor bemutatta már, hogy a rajból mindenkinél jobban tud csomagolni, új becenevet kapott: Oso – vagyis medve.
Ramirez százados embertől emberig lépett, hogy ellenőrizze a terheket. Állított néhány pánton, megrázott pár hátizsákot, ügyelvén arra, mindenki megfelelően legyen felpakolva, s minden fegyver tiszta legyen. Amikor végzett, Ding ellenőrizte a kapitány terhét, és Ramirez végül elfoglalta helyét a csapat előtt.
– Oké, van-e valakinek valami fájdalma?
– Nem, uram! – válaszolták egyként.
– Készen állunk rá, hogy végrehajtsuk? – kérdezte Ramirez, széles vigyorral, pedig ugyanolyan ideges volt, mint mindenki a körletben.
– Igen, uram!
Már csak egyetlen dolog maradt hátra. Ramirez végigjárta a sort, és mindenkitől elszedte a dögcédulákat. Mindegyiket egy átlátszó műanyag zacskóba hajította, a tárcákkal és a többi azonosító tárggyal együtt. Végzett ezzel is, majd levette a sajátját, még egyszer megszámolta a zacskókat, és hátrahagyta őket a körletben. Odakinn minden egyes raj egy öttonnás teherautóra szállt fel. Néhányan integettek egymásnak. Bár a barátkozás megindult köztük a kiképzés során, azért főként a rajokon belülre korlátozódott. Minden raj, minden tizenegy emberből álló egység önálló közösséget alkotott. Megismerték egymást, mindent tudtak egymásról amit csak tudniuk kellett, a szexuális teljesítményeket résztelesen kifejtő sztoriktól kezdve egészen a mesterlövészi képességekig. Néhány tartós barátság is szövődött, és megindult köztük a rivalizálás. Valójában már közeli barátok voltak. Mindenki tudta, az élete társainak ügyességétől függ, és egyikük sem akarta, hogy bajtársai gyengének vagy tehetetlennek lássák. Most már egy csapatot alkottak, egyetlen, összetett organizmust. Készen álltak küldetésükre.
A teherautók megérkeztek a helikopter mögé; az emberek rajonként szálltak be. Az első dolog, amire Chavez felfigyelt a gép jobb oldalán elhelyezett, 7,62 mm-es miniágyú volt. Mellette a légierő őrnagya állt, zöld kezeslábasa fölött terepszínűre festett repülős sisakot viselt. Ding nem kedvelte különösebben a légierőt – egy halom buzi teherautósofőr, így gondolt rájuk ez idáig –, de ez a faszi ott az ágyúnál nagyon komolynak és pokolian hozzáértőnek látszott. A gép másik oldalán hasonló ágyú helyezkedett el, egyelőre személyzete nélkül, és hátul megvolt a helye egy továbbinak is. A repülésirányító mérnök – a nevét jelölő felirat szerint: ZIMMER – mindannyiukat a helyükre vezette és gondoskodott róla, minden egyes katona megfelelően oda legyen szíj ázva a padlófelülethez. Chavez nem váltott vele szót, de érezte, ez a férfi néhányszor körberepülte már a háztömböt. Késve ismerte fel, hogy ez a legnagyobb istenverte helikopter, amit valaha is látott.
A repülésirányító mérnök még egy utolsó ellenőrzést hajtott végre mielőtt előrement volna, hogy becsatolja sisakját a fedélzeti hangosítórendszerbe. Egy pillanattal később felbőgtek a helikopter turbinamotorjai.
– Rendben – jegyezte meg PJ a mikrofonon keresztül. A motorokat már előmelegítették, és feltöltötték az üzemanyagtartályokat is. Zimmer kijavított egy kisebb, a hidraulikánál jelentkező problémát. A Pave Low III. készen állt az indulásra. Johns ezredes bekapcsolta rádióját.
– Torony, itt a Night Hawk kettő-öt, engedélyt kérek a kigurulásra! Vége.
– Kettő-öt, itt a torony, az engedélyt megadom. A szél hat csomónál, egy-nulla-kilences.
– Értettem! Kettő-ötös gurul. Vége.
Johns elcsavarta a fojtáskapcsolót a szabályozón, és előreengedte a ciklikus botkormányt. A nagyméretű Sikorsky – nagysága és motorjának teljesítménye miatt – csak a felszállópálya kifutójáról indulhat. Willis kapitány erre-arra csavargatta a nyakát, ellenőrizte az esetleges földi forgalmat. A földi személyzetből valaki hátrafelé sétált, ott kinn előttük, integetve nekik, hogy kövessék a világító irányítópálcákat. Öt perccel később már kinn is voltak a felszállópályán. Az irányítópálcák találkoztak, és jobbra mutattak. Johns még egyszer utoljára a férfira pillantott, viszonozva üdvözlését.
– Oké, indítsuk el a műsort! – PJ teljes teljesítményre kapcsolt, és utoljára ellenőrizte a motor műszereit. Minden jónak ígérkezett. A helikopter az orránál felemelkedett, majd előrehajolt, amikor ugyanarra kezdett mozogni, kisebb tornádóra valló pormennyiséget keverve fel, ami csak a kifutó kékszínű peremjelző fényeinél látszott.
Willis százados bekapcsolta a navigációs rendszereket, és állított az elektronikus terepkijelzőn. Mozgó térképkijelző volt, fölöttébb hasonló ahhoz, amelyet James Bond használt a Goldfinger című filmben. A Pave Low navigálhat Doppler-radarrendszerről, amely lekérdezi a földet, mégpedig lézer-giroszkópok alkalmazásával, tehetetlenségi rendszerről vagy navigációs műholdakról. A helikopter először egyenesen repült végig a csatorna hosszában, mintha a szokásos biztonsági járőr volna. A Corezálnál található Showboat kommunikációs központtól alig egy mérföldnyire repültek el, bár nem tudtak róla.
– Odalenn jó sokat kellett annak idején ásni – jegyezte meg Willis.
– Voltál már itt?
– Nem, uram, most vagyok először. Klassz munkát végeztek nyolcvan-kilencven évvel ezelőtt – mondta, amikor átrepültek egy otromba konténerhajó fölött. Kicsit kaptak is a hajó forró füstjéből. PJ jobbra húzta a gépet. Kétórás repülőút lesz, és nincs semmi értelme, hogy a szükségesnél jobban piszkálják az utasokat. Egy óra múlva az MC-130E tartálygép úgyis felszáll, hogy feltankolja őket az utolsó szakaszra.
– Jó sok földet kellett megmozgatni – egyezett bele egy pillanattal később Johns ezredes. Húsz perccel később átmentek „nedveslábúba”, a Karib-tenger fölött haladtak, kelet felé tartva, a nulla-kilenc-nulla irányban.
– Nézd csak ezt! – mondta vagy egy fél órával később Willis. Az éjszakai látást biztosító készüléken talán hat mérföldnyire felfedeztek egy északra tartó kétmotoros repülőt. A kétmotoros gépet infravörös-kibocsátása árulta el.
– Nincsenek jelzőfényei – bólogatott PJ.
– Kíváncsi vagyok, mit visz.
– Hát nem kéjutasoknak szánt expresszvonat. – Ami még lényegesebb, azok ott nem láthatnak bennünket, hacsak nem viselnek ugyanilyen szemüveget.
– Odahúzhatnánk melléjük, és odapörkölhetnénk nekik.
– Ma este nem. – Nagy kár. Nem bánnám különösebben...
– Mit gondolsz, az utasaink...
– Ha azt akarták volna hogy tudjuk, közölték volna velünk – válaszolta Johns. Természetesen ő is kíváncsi volt. Krisztusom, de hát úgy meg vannak rakva, mint a medve – gondolta. Nem is viselnek szabványos egyenruhát..., nyilvánvalóan álcázási célból. A pokolba is, már hetek óta tudomásom van a küldetésnek erről a részéről. Feltehetően maradnak egy ideig. Még nem hallott róla, hogy a kormány valaha is csinált volna ilyesmit. Azon tűnődött, a kolumbiaiak is benne vannak-e a játékban... Valószínűleg nem. És mi legalább egy hónapig itt maradunk, azt tervezik, mi támogatjuk őket, talán ki is húzzuk őket a csávából, ha a dolgok egy kicsit forróra sikerednek... Krisztusom, ez már megint olyan, mint Laoszban – zárta le gondolatmenetét. Még jó, hogy nem hoztam magammal Buckót. Mi vagyunk már csak igazi veteránok. Johns ezredes megrázta a fejét. Hová lett a fiatalság?
Elszaladt faszikám, miközben egy helikopter volt rácsatolva a seggedre, és mindig ilyesfajta csavaros dolgokat sóztak rád.
– Elkaptam egy hajó-célpontot a horizonton – mondta a százados, és néhány foknyival jobbra húzta a gépet. Az eligazításon egyértelműen kimondták: nem szabad, hogy bárki is meglássa vagy meghallja őket. El kell kerülniük a hajókat, a halászcsónakokat és a tolakodó delfineket, jócskán távol maradva a parttól, nem emelkedve magasabbra háromszáz méternél és mindvégig kikapcsolva tartva az összeütközést gátló jelzőfényeket. Éppúgy, mint a háborúban – gondolta Johns.
Amint feltűnt a kolumbiai partvonal, Johns értesítette a legénységet. Zimmer és Beán őrmester bekapcsolta az elektromos vezérlésű miniágyúkat, és kitárta a mellettük lévő ajtókat.
– Nos, éppen most sértettük meg egy baráti ország légterét – jegyezte meg Willis, miközben Tolutól északra „százlábúra” vették a figurát. Gyenge fényű műszereiket használták a járműforgalom keresésére, amelyet szintén el kellett kerülniük. Útvonaluk elkerülte a lakott térségeket. A hatlapátos forgórész nem adott surrogó hangokat, mint a kisebb helikopterek. Hangja a távolból nem tért el különösebben a turbómeghajtású repülőétől; ez pedig az irány szempontjából is csalóka még ha hallja is az ember a zajt, nehéz kitalálni honnan jön. Amikor aztán elhaladtak a pánamerikai autósztráda fölött, északra kanyarodtak, Platótól keletre haladva el.
– Zimmer, egyes, öt perc múlva.
– Helyes PJ –, válaszolta a fedélzeti mérnök. Úgy döntöttek, hogy Beant meg Childst hagyják az ágyúknál, és Zimmer teszi ki az embereket.
Bevetésnek kell lennie – somolygott Johns. – Buck csak akkor hív így, amikor elképzelhető, hogy meglövik.
Hátul Zimmer őrmester közölte az első két rajjal, hogy csatolják ki biztonsági öveiket, és feltartotta a kezét: jelezve, hány perc van még hátra. Mindkét százados rábólintott.
– Egyes a képben – mondta nem sokkal ezután Willis.
– Az enyém.
Johns ezredes megkerülte a területet, spirál alakban közelítve rá a műholdfelvételek alapján kiválasztott tisztásra. Willis végigpásztázta a földet, hogy észrevegye az élet legkisebb jelét is, de ilyen nem mutatkozott.
– Nekem tisztának tűnik, ezredes.
– Most rámegyünk! – kiáltotta Zimmer, amint a helikopter orra felemelkedett.
Chavez rajának többi tagjával együtt felállt, arccal a farok felé. Térde megroggyant, amint a Sikorsky földet ért.
– Gyerünk! – Zimmer kifelé terelgette őket, mindenkinek a vállára paskolva, hogy megszámolhassa őket.
Chavez a százados után következett sorra, balra fordult, hogy elkerülje a farok forgórészét. Tíz lépést tett meg, utána arcra bukott. Feje fölött a forgórész még mindig teljes sebességgel pörgött, jó néhány méternyire tartva a földtől a halálos lapátokat.
– Tiszta, tiszta, tiszta! – mondta Zimmer, amikor látta hogy mindannyian lekeveredtek.
– Értettem! – válaszolta Johns, és elcsavarta a fojtást, hogy felemelkedhessenek.
Chavez elfordította a fejét, amint a motorok nyávogása felerősödött. Az elsötétített helikopter alig volt látható, de látta felemelkedni a kísértetszerű körvonalat és érezte, a felkavart por ezernyi tűként szúrja az arcát.
Bár felkészülhetett rá, az érzés mégis a meglepetés erejével érte: ellenséges területen van. Valódi az egész, nem gyakorlat. A helikopter, amivel kijuthatnának innen, már el is repült, láthatatlan. Annak ellenére, hogy körülötte tíz ember szóródott szét, magányosnak érezte magát. De képzett ember is volt, profi katona. Megragadta megtöltött fegyverét, és erőt merített belőle. Azért nincs teljesen egyedül.
– Gyerünk innen! – mondta csendesen Ramirez százados. Chavez abban a tudatban indult a fasor felé, hogy a raj követi.

 

 

11

Ding Chavez törzsőrmestertől háromszáz mérföldnyire Félix Cortez ezredes, korábban a kubai DGI tagja, szundikálva üldögélt el Jefe irodájában. El Jefe, közölték vele több órával ezelőtt amikor megérkezett, jelenleg elfoglalt, valószínűleg valamelyik szeretőjével szórakozik. Talán a feleségével – gondolta Cortez; nem valószínű, de meglehet. Megivott már két csészényit is a finom helyi kávéból – régebben Kolumbia legértékesebb exportterméke volt –, de ez sem segített. Az előző éjszakai testgyakorlástól fáradt el, nem pedig az utazástól, most pedig attól, hogy újra hozzá kellett volna aludnia, de a főnökét tájékoztatnia kell. Tapintatlan bunkó. A DGI-nél legalább benyújthatott volna valami sebtében összeütött jelentést, és aludhatott volna pár órácskát, hogy felfrissüljön, mielőtt beindul a szokásos reggeli verkli. A DGI viszont profikból állt, és ő maga döntött úgy, hogy amatőr számára dolgozik.
Hajnali 1 óra 30 után végre hallotta, lépések zaja veri fel a folyosót. Cortez felállt, és megdörzsölte a szemét. Kinyílt az ajtó, és ott állt el Jefe, kielégült és boldog ábrázattal. Biztosan az egyik szeretője volt nála.
– Mit tudtál meg? – kérdezte Escobedo bármiféle bevezető nélkül.
– Eddig még semmi közelebbit – válaszolta ásítva Cortez. Majd körülbelül öt percig részletesen taglalta, mit fedezett fel eddig.
– Az eredményekért fizetlek, ezredes – mutatott rá Escobedo.
– Ez igaz, de ilyen magas szinten sok időre van szükség, hogy eredményeket érjünk el. Ha még mindig úgy szereznéd az információidat, mint megérkezésem előtt, most sem tudnál semmit, kivéve persze, hogy pár gép hiányzik, s hogy két futárodat a jenkik elkapták.
– Mit tudsz a hajón történt kihallgatásról?
– A lehető legszokatlanabb, talán csak mese az egész. – Cortez a székébe süllyedt újabb csésze kávéra vágyakozva. – Bár igaz is lehet, de kétlem. Nem ismerem egyik embert sem, és képtelen vagyok bármit is mondani kijelentéseik megbízhatóságáról.
– Ketten Medellínből. Ramón bátyja hű szolgám volt. M-19-essel ölték meg az egyik összecsapás során. Bátran halt meg. Ramón is hűségesen szolgált engem. Lehetőséget kellett adnom neki – mondta Escobedo. – Becsület kérdése volt. Nem különösebben intelligens, de hűséges.
– És a halála nem túlságosan kényelmetlen?
Escobedo gondolkodás nélkül rázta meg a fejét:
– Nem. Tudta, mik a lehetőségei. Nem tudta viszont, hogy miért kell az amerikait megölnie. Erre vonatkozólag semmit sem mondhat el nekik. Ami pedig az amerikait illeti, tolvaj volt, méghozzá az ostobább fajta. Úgy vélte, nem fedezzük fel, hogy lop. Tévedett, így hát végeztünk vele.
És a családjával – jegyezte meg magában Cortez. Az emberek megölése egy dolog. Gyermekek megerőszakolása... az valami más. De hát ez nem az ő gondja.
– Biztos vagy benne, hogy nem mondhatnak az amerikaiaknak...
– Velük azt közölték, hogy szálljanak fel a jachtra, kezeljék a pénzt jóhiszeműen, és rejtsék el a kábítószert. Ha végeztek az öldökléssel, az utasítás szerint a Bahamákra kellett volna menniük, átadni a pénzt az egyik bankáromnak, észrevétlenül megsemmisíteni a jachtot, majd a szokásos úton Philadelphiába csempészni a drogot. Tudták, az amerikai nem nagyon tetszett nekem, de nem tudták miért.
– Bizonyára tudják, hogy pénzek tisztára mosásával foglalkozott, és ezt el is mondják az amerikaiaknak – mutatott rá türelmesen Cortez.
– Si. Szerencsére azonban az amerikai nagyon ravasz volt, mi pedig gondosan jártunk el, ezredes. Előzőleg gondoskodtunk róla, hogy senki se tudhassa meg pontosan, mit csinált a tolvaj. – Escobedo elmosolyodott, még mindig a nő nyújtotta szolgáltatások utózöngéjeként.
– Mi van, ha hátrahagyott valami feljegyzést?
– Nem tett ilyet. Egy amerikai rendőrtiszt tüzetesen átkutatta az irodáját és az otthonát is – olyan gondosan, hogy az amerikai szövetségiek soha nem is vették észre, hogy ott járt –, mielőtt engedélyt adtam volna a gyilkosságokra.
Cortez mély lélegzetet vett, mielőtt beszélni kezdett:
– Jefe, nem érted, hogy az ehhez hasonló dolgokról előzőleg említést kell tenned nekem! Miért alkalmazol, ha nem kívánod felhasználni a tudásom?
– Évek óta csinálunk már ilyesmit. Elboldogulunk az ügyeinkben anélkül is, hogy...
– Az oroszok ilyen ostobaságért Szibériába küldenének!
– Elfelejted, hol állsz, Senor Cortez! – röffent vissza Escobedo.
Félix elharapta válaszának végét, és másként folytatta:
– Azt hiszed, hogy az észak-amerikaiak ostobák, mert képtelenek megakadályozni a csempészést. Gyengeségük azonban politikai hiba, s nem a szakértelem hiányából fakad. Te ezt nem érted, ezért elmagyarázom. Az ő határaikat könnyű megsérteni, mert az amerikaiaknál megvan a nyílt határok hagyománya. Te pedig ezt összekevered a hatékonyság hiányával. Pedig nem az. Nagyon is hatékony rendőrségük van, a világon a lehető legjobb tudományos módszerekkel. Az orosz KGB állandóan olvassa az amerikai rendőrségi kézikönyveket, és lemásolja amit csak lehet. Az amerikai rendőrség meg van bénítva, mert politikai vezetésük nem engedi meg, hogy úgy viselkedjenek, ahogy pedig viselkednének, ha a korlátozásokat feloldanák. Az amerikai FBI – a szövetségiek – erőforrásai messze meghaladják a felfogóképességedet. Én csak tudom vadásztak már rám, és hajszál híján elkaptak, Ojedával együtt, pedig én képzett hírszerző tiszt vagyok.
– Igen, igen – mondta türelmesen Escobedo. – Szóval, mit mondasz?
– Mi az, amit a meghalt amerikai számodra végzett?
– Töméntelen pénzt mosott tisztára, ami még ma is tiszta bevételt hoz nekünk. Olyan rendszert állított fel, amelyet továbbra is használhatunk, és...
– Azonnal vedd ki a pénzed! Ha ez a jenki annyira hatékony volt amennyire mondod, nagyon is valószínű, hogy hagyott hátra bizonyítékot. Ha pedig így van, akkor az is valószínű, a feljegyzéseket megtalálták.
– De hát ha így van, akkor miért nem léptek akcióba eddig a szövetségiek? Most már több mint egy hónapjuk volt rá. Escobedo elfordult, és felkapott egy konyakosüveget. Ritkán vette igénybe, de ez most olyan alkalom. Ma este Pinta különösen jó volt, és azt is élvezte, hogy közölheti Cortezzal: hasznos ember ugyan, de nem nélkülözhetetlen.
– Jefe, talán ezúttal nem következik be, de egy napon majd megtanulod, hogy ostobaság olyan kockázatot vállalni, amit ebben az esetben is vállaltál.
Escobedo beleszippantott az italba:
– Mint mondottad, ezredes. Most pedig, mik azok az új szabályok, amelyeket említettél?
Chavezt természetesen már maradéktalanul eligazították. Egy homokpadon azonban ismét átbeszélték a dolgokat, a terep és az azon átvezető út már mindenkinek belevésődött az agyába. A cél a RENO-nak nevezett repülőtér. Chavez előzőleg hosszasan tanulmányozta a helyszínről készített műholdas felvételeket. Körülbelül ezerötszáz méter hosszú, kavicsos sáv az egész, elég jó az ikermotoros gépek számára, és éppenhogy biztonságos a nagyobbakhoz, ha nincsenek nagyon megrakva, például fűvel, ami nagyon terjedelmes, de nem különösebben nehéz. Az őrmester a csuklójára csatolt iránytűvel tájékozódott. Ötvenméterenként ellenőrizte az iránytűt, szemével megkereste a tájékozódási pontként szolgáló tereptárgyakat, és a kellő irányba indult, majd az egész kezdődött elölről. Lassan és csendben mozgott, minden zajra figyelve, körbe-körbe nézve az éjszakai látást biztosító szemüveggel. Fegyverét csőre töltötte, de nem biztosította ki. Vega a sorban a második volt az ütköző ember Chavez és az egység között; a többiek ötven méterrel Vega után jöttek. Gépfegyvere nagy erőt képviselt. Lehetőleg elkerülnek mindenkit, de ha mégis beléjük botlik valaki, akkor olyan gyorsan végeznek vele, amennyire csak lehetséges.
Két órával és két kilométerrel később Ding kiválasztott egy pihenőhelyet az előre kiszemelt gyülekezési pont közelében. Felemelte a kezét, és a lasszódobást utánzó mozdulattal jelezte, mit is csinál. Haladhattak volna gyorsabban is, de a repülés – mint minden hosszadalmas helikopteres bevetés – fárasztónak bizonyult, és a százados sem akarta túlságosan erőltetni az egészet. A célt amúgy is csak holnap este kell elérniük. Az eligazítás során minden második szó az volt: „Vigyázat!” Emlékezett még rá, hogyan somolygott magában minden egyes alkalommal, amikor hallotta. Most már másként vélekedett, Clarknak igaza volt. Indiánországban minden más volt, itt a tévesztés végzetes: a hibát nem lehet kijavítani.
Chavez megrázta a fejét, és elhessegette ezt a gondolatot. Most feladata van: olyan feladat, amelyre teljes egészében kiképezték és fel is szerelték, olyan feladatra, amelyet végre is akart hajtani.
A pihenőhely kicsiny, száraz dombocska volt. Gondosan átfésülte a terepet a kígyók miatt. Majd – hogy takarékoskodjon az elemmel – kikapcsolta a szemüvegét, és egy jó nagyot húzott a kulacsából. Az idő meleg volt, de nem borzasztóan: huszonöt-harminc fok lehet – gondolta –, és a páratartalom is elég magas. Ha ennyire meleg van éjszaka, akkor milyen lehet nappal. Legalább heverészhetnek napközben. Chavez egyébként hozzá volt szokva a hőséghez. Hunter-Liggettben negyven fok fölött volt, amikor a dombok között gyakorlatoztak. Nem különösebben tetszett neki, de azért meg tudta csinálni.
– Hogy vagyunk, Chavez?
– Muy bien, Capitán – válaszolta. – Azt hiszem, megtettünk vagy két mérföldet, talán valamivel többet is. Az ott már a Csavarkulcs ellenőrzőpont, uram.
– Láttál valamit?
– Semmit. Csak madarakat és bogarakat. Még vaddisznót vagy ilyesmit sem... Gondolod, hogy vadásznak itt az emberek?
– Naná – mondta Ramirez. – Éppen ez az, amit az eszetekbe akarunk vésni, Ding.
Chavez körbetekintett. Egy embert ki tudott venni, de a többiek belesimultak a környezetbe. Eleinte aggodalmaskodott a khakiszínű ruházat miatt – nem biztosít annyira hatékony rejtőzést, mint amilyenhez hozzá volt szokva –, de a terepen azért elég jól eltűnhetnek benne. Még egyet ivott, azután megrázta a kulacsát, milyen zajt ad. A műanyag kulacsokban lötykölődő víz nem olyan zajos, mint a régi alumíniumokban volt. Még így is olyasvalami, amiért aggódni lehet. Bekapott egy köhögés elleni pasztillát, és máris készen állt az indulásra.
– A következő állomás a Láncfűrész ellenőrzőpont. Százados, ki a fene találta ki ezeket a hülye neveket?
Egy úton keltek át, vagyis valami olyasmin, amit útnak is lehetne nevezni. Egyenes, földes-kavicsos ösvény volt, mindkét irányban a végtelenbe nyúlt. Chavez lassan közelítette meg; a többiek ötven méternyire tőle megálltak. Megbizonyosodott róla, hogy tiszta a levegő, majd rövid rádióüzenetet küldött spanyol nyelven Ramirez századosnak:
– Az átkelés akadálytalan.
Kettős kattanás volt a válasz – Ramirez kétszer lenyomta az adásra szolgáló gombot, de nem szólt bele semmit. Chavez hasonlóképpen válaszolt, és várta, hogy a raj átkeljen.
Itt a terep kellemesen lapos, s ezért eltűnődött azon, hogy miért az égbe magasodó, levegő nélküli hegyek között képezték ki őket. Valószínűleg azért, mert jó takarásban volt a hely – gondolta. Az erdő – vagy inkább dzsungel – sűrű, de nem annyira, mint Panamában volt. Sok minden utal arra, hogy az emberek itt alkalmanként gazdálkodnak, irtásos és égetéses gazdálkodást folytatnak, amire a számtalan kis tisztásból lehet következtetni. Vagy féltucatnyi düledező viskót is látott, ahol néhány szegény ördög próbálkozhatott azzal, hogy megtermelje a mindennapi betevőt, babot vagy hasonlót termesztve, ami aztán nem vált be. A szegénység, amiről mindez vallott, nagyon lehangolta Chavezt. Az emberek, akik itt élnek, a rokonai is lehetnének, nyelvük is csak akcentusában tér el attól, amit ő beszélt gyermekkorában. Ha a dédnagyapja nem döntött volna úgy, hogy Kaliforniába megy salátát szedni, akkor ő nem ugyanilyen helyen nőtt volna fel? Mi a fene lett volna belőle? Vajon Ding Chavez is kábítószerrel kereskedne, vagy felcsapna lövésznek, hogy a kartell nagykutyáit oltalmazza? Nagyon zavarta ez a gondolat. Túl büszke volt ahhoz, hogy komolyan fontolóra vegye ezt a lehetőséget, de azért állandóan ott motoszkált a fejében. Itt bizony mindenütt látható a szegénység, és a szegény ember minden alkalmat kénytelen megragadni. Hogyan is tudnál a gyermekeid szemébe nézni, és azt mondani nekik, csak akkor lesz ennivaló, ha valami törvénytelent teszel? Mit érthet meg egy gyerek, az üres has kivételével? A szegényeknek szegényesek a lehetőségeik is. Chavez csaknem véletlenül talált rá a seregre, ahol biztonságot és lehetőségeket kínáló, igazi otthonra lelt, valamint bajtársakra és tekintélyre tehetett szert. De idelenn...?
Szegény ördögök. De mi van a saját barriójából származókkal? Az életük mérgezett, szomszédságuk telve korrupcióval. És kit lehet ezért hibáztatni?
Kevesebbet gondolkodni és többet dolgozni – mondta magának, és újra bekapcsolta éjszakai szemüvegét.
Felegyenesedve mozgott, nem pedig összekucorodva, amint az ember elvárná. Lábai gondosan tapogatták a talajt, megbizonyosodva róla, nincs-e ott roppanó ág, és elkerülte a bozótokat, mert a levelek és a tüskék beleakaszkodhatnak ruházatába és sajátos, reszelős hangot adnak. Ahol csak lehetett, tisztásokon vágott át, elkerülve a fák vonalát, hogy alakja ne rajzolódjon ki a felhős ég előtt. Éjszaka bizony a zaj a fő ellenség, nem pedig a látás. Fantasztikus, mennyire pontos az ember hallása a bokrok között. Úgy gondolta szinte minden bogarat, minden madárfüttyöt a levelek közt, magasan a feje fölött, minden szellősusogást képes meghallani. De sehol egy emberi hang. Sem köhögés, sem pusmogás, semmi azokból a kivehető, fémes zajokból, amit csak ember tud adni. Magabiztosan mozgott, pontosan úgy, ahogyan a terepgyakorlatokon. Ötvenméterenként megállt, és figyelte a mögötte jövőket. Semmi suttogás, semmi zaj, még a gépfegyvert cipelő Oso is nesztelenül lépked, pedig nehéz terhet cipel.
Vajon mennyire felkészült az ellenfél? – tűnődött magában. Valószínűleg jól felszerelt. Annyi pénzzel amennyi nekik van, bármilyen fegyvert megvásárolhatsz akár Amerikában, akár bárhol másutt. De képzett katonákat? Olyan nincs.
Szóval, mennyire jók? – kérdezte önmagától Ding. Talán annyira, mint régi bandájának tagjai. Edzik magukat, de nem elég átgondoltan. Nagy erejű, szívós fickók, és veszélyesek is ha túlerőben vannak. Nem különösebben ügyesek a fegyverforgatásban, ami pedig a terep kihasználását illeti, arról jobb nem beszélni. A megfélemlítésre hagyatkoznak, és meglepődnek, amikor néha nem félnek tőlük. Néhány közülük lehet jó vadász, de fogalmuk sincs róla, hogyan kell csapatban mozogni. Fogalmuk sincs a kifigyelésről, a kölcsönös támogatásról és a pásztázó tűzről. Lehet, hogy ismerik a rajtaütést, de a felderítés finomabb árnyalatait már nem. Nincs meg bennük a kellő fegyelem. Chavez biztos volt benne, hogy amikor eljutnak céljukhoz, az őrség dohányozni fog. Időre van szükség, hogy az ember elsajátítsa a katonáskodás művészetét – időre és fegyelemre, és akarni is kell a dolgot. Nem, kifejezetten utálja a nagypofájú szájhősöket. Gyávák – zsoldosok, akik csak a pénzért dolgoznak. Chavez büszke volt rá, hogy hazája és bajtársai iránt érzett szeretetből teljesíti feladatát. A helikopter távozásakor rátört kényelmetlen érzés már nem gyötörte. Bár a feladat a felderítés – információgyűjtés –, azon kapta magát, reméli, lehetősége lesz használni az MP-5 SD2-t is.
Pontosan az ütemterv szerint pillantotta meg a Láncfűrész ellenőrzőpontot. Ott aztán a raj ismét megpihent, Chavez pedig elindult, hogy felderítse az éjszakai menetelés utolsó célpontját, a Reszelő ellenőrzőpontot. Kis, fás dombocska volt, öt kilométernyire a végső céltól. Ding nem sietett. Olyan állatok nyomait kereste, melyre vadászhatnak, és emberek nyomait, akik vadászhatnak. Nem talált azonban semmit. A raj húsz perccel azután érkezett, miután rádión beszélt velük, de előbb elterelő mozgással bizonyosodtak meg arról, hogy nem követik őket. Ramirez százados ugyanolyan gondosan vizsgálta meg a helyszínt mint Chavez, és ugyanarra a következtetésre jutott. Párosával szétszéledtek, és helyet kerestek az evéshez meg az alváshoz. Ding Vega őrmesterrel alkotott párt, a legvalószínűbb – északkeleti – fenyegetettség! tengelyt biztosították az egyik SAW gépfegyverrel. A raj szanitéce – Olivero őrmester – magával vitt valakit egy közeli patakhoz, hogy feltöltsék a kulacsokat, és ügyeltek arra, hogy mindenki használja a víztisztító tablettákat. Kijelölték a latrina helyét, egyben a napi élelmiszeradagjaikból származó szemetet is ide rakják majd le. Először azonban a fegyverek tisztogatása következett, bár még nem is használták őket. Minden egyes katonapár külön-külön, egyesével tisztította fegyvereit. Utána pedig ettek.
– Nem is olyan rossz – mondta Vega, amint a nap a fák fölé kapaszkodott.
– Szép sima – egyezett bele ásítva Chavez. – Kibaszottul meleg lesz itt.
– Vegyél egyet! – Vega odadobott egy tasak Gatorade-koncentrátumot.
– Rendben! – Chavez kedvelte. Feltépte a tasakot, és kulacsába ürítette tartalmát, kicsit lötykölve, hogy a por megfelelően felkeveredjen. – A százados tud erről?
– Nem. Miért aggasszuk?
– Helyes. – Chavez zsebre vágta az üres tasakot. – Szégyen, hogy nem készítenek porított sört, igaz? – Kuncogtak. Egyikük sem volt annyira ostoba, hogy ilyesmit csináljon, de hát mindketten egyetértettek abban, a hideg sör nem volna olyan rossz elgondolás kivonatos formában.
– Dobjunk föl egy pénzt, ki alszik elsőnek – mondta utána Vega. Kiderült, egyetlen huszonöt centese van erre a célra. Helyi pénznemben ötszáz dollárnak megfelelő összeget utaltak ki nekik, de az egészet papírban, mert az érmék megcsörrenhetnek. A feldobáskor fej lett. Chaveznak kell őrt állnia a gépfegyvernél, Vega már alváshoz fészkelődött.
Ding is felvette a megfelelő testhelyzetet. Julio jól telepítette a fegyvert. Egy szétterülő bokor mögött volt, előtte kis földpadkával amely felfogja a golyókat de nem veszi el a kilátást, és a SAW számára majdnem háromszáz méterig, jó tűztér mutatkozott. Ding ellenőrizte, hogy a fegyver csőre van-e töltve, de azt is, még mindig be van-e biztosítva. Majd a környéket fürkészte látcsövével.
– Hogy állnak a dolgok, őrmester? – kérdezte halkan Ramirez.
– Nem mozdul semmi, uram. Miért nem szundit egyet? Majd mi őrködünk. – Ding tudta, a tisztekre oda kell figyelni, törődni kell velük. És ha nem az őrmesterek csinálják, akkor ki? A százados megveregette Chavez vállát, majd visszatért saját állásához.
– Minden kész, uram – jelentette a híradós őrmester –, Ingeles. Már felállította a rádióantennát. Csupán két acéldarabból állt, melyek az általános iskolai vonalzókra emlékeztettek, és egy dróttal voltak egybeerősítve. Ramirez az órájára pillantott. Itt az ideje az adásnak.
– Variable, itt a Knife, vége. – A jel huszonkétezer mérföldnyire ment, a földön mindig ugyanezt a pontot követő hírközlési műholdig, mely visszaküldte Panamába. Körülbelül egyharmad másodpercig tartott az egész, és két további másodperc telt el, amíg megjött a válasz. Az egész körkapcsolat elfogadhatóan zavarmentes.
– Knife, itt a Variable. Jeletek ötször ötös. Vége.
– A helyünkön vagyunk, Reszelő ellenőrzőpont. Minden csendes, nincs jelentenivaló, vége.
– Értettem, visszaigazolom. Vége.

 

A dombtetőn álló kommunikációs furgonban Clark az ajtónál ült. Nem ő irányította a műveletet, de Ritter azt akarta, hogy – szükség esetén – kéznél legyen. A szemközti falon, a hírközlő készülékek állványára nagyméretű taktikai térképet helyeztek el, mely a rajok és a különböző ellenőrzőpontok elhelyezkedését mutatta. Eddig minden terv szerint történt. Bárki készítette elő a feladatot, nagyon jól tudta-vagy hallgatott azokra, akik tudták – mi az, amit az ember a bozótban meg tud csinálni, és mi az amit nem.
Változatosságnak megteszi – gondolta Clark. Körülnézett a furgonban. A két híradóson kívül két magasabb beosztású pofa volt ott a műveleti igazgatóságtól. Egyikük sem rendelkezett – legalábbis Clark véleménye szerint – olyasmivel, amit e művelet során szakértelemnek nevezhetnénk, bár nem voltak messze Rittertől, és persze megbízhatóak. Nos, mélázott, azok közül a legtöbben, akiknek szakértelme az enyémhez fogható, már nyugdíjba vonultak.
Clark gondolatban ott volt kinn, valahol a terepen. Sohasem dolgozott még Dél-Amerikában, legalábbis a dzsungelban nem, de ami azt illeti, lélekben mindig „ott volt”, kinn a vadonban, egyedül, amennyire egyedül csak ember lehet. Az egyetlen, amiben bízni lehet, a helikopter. Ami aztán vagy feltűnik, vagy nem. Rádióhullámok kapcsolják össze őket. Ma már a rádiók sokkal megbízhatóbbak, ami kedvező változás. Ha viszont valami rosszra fordul, a rádiók oda is csalogathatják a „gyorsanmozgókat”, melyek végigdörömbölnek az égen, és bombaterhüket már tizenöt perccel azután leszórják, hogy az ember segítséget kért. Nem, ezúttal nem.
Krisztusom, vajon ők tudják ezt? Tényleg, tudják, mi vár rájuk?
Nem, nem tudják. Nem is tudhatják. Mind túl fiatalok. Kölykök még. Clark dolgozott már Kambodzsában és Vietnamban, északon és délen egyaránt. Mindig gépfegyverekkel és rádióval felszerelt kis csapatokban, szinte mindig a rejtőzködéssel próbálkozva, információt kutatva és azon igyekezve, hogy észrevétlenül kijussanak onnan a francba. A legtöbbször sikerült is, de néhányan közülük nagyon, nagyon közel kerültek a lebukáshoz.
– Eddig jó – jegyezte meg a magas beosztású hadműveletis, és a kávésbögréjéért nyúlt. Társa helyeslően bólogatott.
Clark felhúzta a szemöldökét: És mi a szart tudtok ti ketten erről?

 

Moira látta, az igazgató feldúlt a Tarpon miatt. Joggal, gondolta, miközben jegyzetelt. Az egész hozzávetőleg egy hetet vehet igénybe, de a foglalási értesítéseket már lekörmölték. Az igazságügytől négy szakértő több mint egy napot töltött azzal, hogy végigfussa a Mark Bright-féle jelentést. Az elektronikus banknyilvántartás – jegyezte meg magában – sokban megkönnyítette a munkát. Valahol az igazságügy minisztériumban van valaki, aki hozzá tud férni a világ bármely bankjának számítógépes nyilvántartásához. De az is lehet, nem az igazságügynél, hanem az egyik hírszerző ügynökségnél van, vagy talán magánvállalkozó; mindenesetre a dolog törvényessége meglehetősen ködös. Az értékpapírokkal és tőzsdével foglalkozó bizottság feljegyzéseit számos banktranzakcióval összehasonlítva már azonosították a kábítószerből származó pénzeket. E hatalmas summából olyan vállalkozásokat finanszíroztak, amelyekkel az „áldozat” – a családja tényleg áldozat, mondta magában Moira – a pénzt tisztára mosta. Sohasem hitte volna, hogy az igazságszolgáltatás kerekei ilyen gyorsan is foroghatnak.
Milyen elbizakodott emberek lehetnek, ha azt gondolják, rögtön be tudják fektetni és tisztára is tudják mosni a mocskos pénzüket! Juannak igaza volt velük kapcsolatban – vélte Moira. Nos, ez majd lehervasztja a mosolyt az arcukról. Legalább hatszázmillió dollárnyi törzstőkéről van szó, amelyet a kormány lefoglalhat, és akkor még nem is vettük számba a várható nyereséget, amelyet besöpörhettek volna, ha a tulajdonjog gazdát cserél. Hatszázmillió dollár! Az összeg megdöbbentő. Sokszor hallotta, hány milliárd kerül ki az országból ilyen pénz formájában, de a tényleges becslések körülbelül annyira voltak megbízhatóak, mint az időjárás-jelentés.
– Nyilvánvaló – jegyezte meg diktálás közben az igazgató –, a kartell nincs nagyon megelégedve az eddigi pénzmosási intézkedésekkel, és úgy találja, a készpénz visszajuttatása saját országukba legalább annyi problémát okoz, mint amennyit megold. Ezért az elsődleges pénzalapok tisztára mosása – no meg persze a busás haszon bezsebelése – után nyitnak saját számlákat, hogy óriási beruházások megvalósítására trösztalapot hozhassanak létre, amely aztán szép lassan jogszerűen átvehetne az összes kereskedelmi tevékenységet az anyaországban vagy bármely más országban, ahol politikailag vagy gazdaságilag gyökeret akarnak ereszteni. Amitől az egész érdekessé válik – folytatta Emil – az az, hogy olyan mértékig próbálják tisztára mosni önmagukat is – a régi jó amerikai bűnözőzsargonban: „jogszerűbe mennek át” –, hogy az teljes egészében elfogadható legyen a helyi, dél-amerikai politikai kontextusban.
– Milyen gyorsan van rá szüksége, uram? – kérdezte Mrs. Wolfe.
– Holnap reggel fogad az elnök.
– Másolatok?
– Öt, mindegyik számozandó. Moira, ez kódszavas anyag – emlékeztette rá.
– Amint végeztem, megnézem a mágneslemezt – ígérte. – Ebédre érkezik Grady aligazgató, és az ÁG törölte a holnap estére megbeszélt vacsorát. El kell repülnie San Franciscóba.
– Mit akar San Franciscóban a főügyész?
– A fia úgy döntött, hogy hirtelen megnősül.
– Ez aztán tényleg gyors, az egyszer biztos – mormogott Jacobs. – És maguknál mennyi van még hátra?
– Nem sok. Az ön kolumbiai útja mikor lesz, hogy áttehessem a megbeszéléseit?
– Sajnálom, még mindig nem tudom. De nem fogja különösebben zavarni a menetrendet. Hétvégi kiruccanás lesz. Pénteken korán elrepülök, és a rákövetkező hétfőn ebédre már itt kell lennem. Nem hiszem, hogy bármi fontosat befolyásolna.
– Oké. – Moira mosolyogva hagyta el a szobát.

 

– Jó reggelt. – Az Egyesült Államok ügyésze egy Edwin Davidoff névre hallgató, harminchét éves férfi volt. Úgy tervezte, hogy ő lesz az első Alabamából származó amerikai zsidó szenátor, aki megmarad az emberek emlékezetében. Magas, jó kiállású, csaknem száz kilót nyomó egykori birkózó, aki hírnévvé bűvészkedett egy elnöki kinevezést mint az emberek szívós, hatékony és lelkiismeretes „becsületbajnoka”. Amikor polgárjogi ügyeket vitt, nyilvános nyilatkozatában mindig a föld törvényére és olyasmikre utalt, melyekért Amerika kiáll. Ha pedig nagyobb bűnügyről volt szó, a törvényről és a rendről beszélt, valamint a védelem szerepének fontosságáról. Sokat beszélt, ami azt illeti. Alig volt Alabamában olyan Rotary Club vagy emberbaráti csoportosulás, ahol az elmúlt három évben ne szónokolt volna, és nem hagyott volna ki egyetlen rendőrséget sem. Beosztása szerint Alabama egyik főkormányzói ügyvédje volt, főként adminisztratív feladatokat kellett ellátnia, de mindig átvette a furcsa eseteket. Különösen érdekelte a politikai korrupció, három állami törvényhozó nagy sajnálatára: ma már ők csinosítják az Eglin légitámaszponton a tiszti klub golfpályáját.
Edward Stuart az asztallal szemben foglalt helyet. Davidoff udvarias ember, állva fogadta. Az udvarias ügyészek mindig is aggasztották Stuartot.
– Végre megerősítették ügyfeleink azonosságát – mondta Davidoff meglepetést színlelő, mégis teljesen üzletszerűnek ható hangon. – Kiderült, hogy mindketten kolumbiai állampolgárok, már vagy tucatnyiszor voltak letartóztatásban. Úgy hiszem ön azt mondta, Costa Ricából jöttek.
Stuart időt akart nyerni:
– Miért tartott ilyen sokáig az azonosítás?
– Nem tudom. Valójában semmit sem számít, korai tárgyalási napot kértem.
– A parti őrségi ügyfelemnek méltányosságot ígért, nemde?
– Azt a kijelentést a vallomása után tették, s ami azt illeti, nem vesszük igénybe a vallomását, mert nincs szükségünk rá.
– Mivel botrányos körülmények között történt...
– Ebből semmi sem igaz, és ezt maga is nagyon jól tudja. De ebben az ügyben amúgy sem játszik szerepet. Én úgy tekintem, hogy a vallomás nem létezik, oké? Ed, a maga ügyfelei tömeggyilkosságot követtek el, és fizetni fognak érte. Teljesen és maradéktalanul fizetni fognak érte.
Stuart előrehajolt:
– Biztosíthatok önnek olyan információt...
– Nem érdekel, milyen információi vannak – mondta Davidoff. – Gyilkossági ügyről van szó.
– A dolgoknak nem ez a lerendezési módja – kötötte az ebet a karóhoz Stuart.
– Talán ez csak egy része a problémának. Ezzel az üggyel üzenetet akarunk küldeni.
– Meg fogják próbálni kivégeztetni az ügyfeleimet, csak hogy üzenetet küldjenek. – Nem kérdés volt.
– Tudom, nem értünk egyet a halálbüntetés elrettentő értékében.
– Hajlandó vagyok az életfogytiglanért cserében felajánlani a gyilkosságot beismerő vallomást és a rendelkezésemre álló információkat.
– Nem lesz üzlet.
– Annyira biztos benne, hogy megnyeri az ügyet?
– Nagyon jól tudja, milyen bizonyítékaink vannak – válaszolta Davidoff. A közlésre vonatkozó törvények megkövetelték a vádtól, engedje meg a védelemnek minden felmerülő körülmény tüzetes átvizsgálását. Strukturális eszköz volt, hogy biztosítani lehessen a vádlottaknak a méltányos tárgyalást; bár a rendőrség és az ügyészek egyetemlegesen még nem hagyták jóvá. Így vagy úgy, de szabály volt – és Davidoff mindig szabályok szerint játszott. Stuart tudta, hogy többek között ezért olyan veszélyes a második. Eljárási alapon még sohasem vesztett el egyetlen ügyet, illetve fellebbezést sem; kiváló jogi szakember.
– Ha mi ezt a két embert megöljük, ugyanarra a szintre süllyedünk, amelyen szerintünk ők vannak.
– Ed, demokráciában élünk. Végtére is az emberek döntik el, milyenek legyenek a törvények, és ugyancsak az emberek hagyják jóvá a halálbüntetést is.
– Mindent meg fogok tenni, amit csak tudok, hogy megakadályozhassam.
– Csalódtam volna önben, ha nem tenné meg.
Isten a tanúm, jó szenátor lesz belőle. Ennyire pártatlan, ennyire toleráns azokkal szemben, akikkel elvben nem ért egyet. Nem is csoda, hogy az újságok annyira szeretik.
– Szóval ez erre a hétre a kelet-európai sztori – jegyezte meg Moore bíró. – Úgy hangzik, mintha lecsillapodnának a dolgok.
– Igen, uram – válaszolta Ryan. – Egyelőre nagyon úgy néz ki.
A CIA igazgatója bólintott, és témát váltott: – Bementél megnézni tegnap este Jamest?
– Igen, uram. Még tartja magát, de tudja már. – Ryan utálta ezeket a jelentéseket.
– Ma este benézek hozzá – mondta Ritter. – Mire van szüksége?
– Csak a munka. Még mindig dolgozni akar.
– Amit csak akar, mindent megkap – mondta Moore. Ryan látta, Rittert felkavarta a dolog. – Dr. Ryan, nagyon jól csinálja! Ha javaslatot kellene tennem az elnöknek, azt mondanám ön máris készen áll arra, hogy a következő DDI legyen. Nézze, tudom hogyan érez James iránt; ne feledkezzen el róla, én többet dolgoztam vele mint maga, rendben?
– Uram, Greer tengernagy nem halt meg – vetette ellene Jack. Majdnem azt mondta még, és átkozta is magát érte.
– Nem fogja sokáig húzni, Jack – mondta Moore. – Nagyon sajnálom. Nekem is barátom. De nekünk az a feladatunk, hogy az országunkat szolgáljuk. Ez pedig fontosabb az egyes személyeknél, még Jamesnél is. Mi több, James profi, és őt bizony elkeserítené a maga viselkedése.
Ryannak az arcizma sem rándult a dorgálásra. De megsebezte: a bírónak igaza volt. Jack mély lélegzetet vett, és beleegyezően bólintott.
– James a múlt héten közölte: azt akarja, hogy maga kövesse. Azt hiszem, ön már képes ellátni a feladatot. Mit gondol?
– Bíró úr, azt hiszem, technikai szempontból megfelelek, de híján vagyok a szükséges politikai kifinomultságnak.
– Ezt csak a gyakorlatban lehet elsajátítani és a pokolba is, a politikának feltehetően nincs akkora súlya a felderítési igazgatóságon. – Moore elmosolyodott, ezzel is hangsúlyozva a kijelentésében rejlő iróniát. Az elnök kedveli önt, és a többiek is. Jelenleg ön az igazgatóhelyettes, egészen a választások utánig nem töltik be ezt a munkakört, de a munka már most is az öné, ideiglenesen. Ha James felgyógyul, minden rendben; nem kell tennünk semmit. De még akkor is, ha felgyógyulna, nemsokára eljön az ideje, hogy nyugdíjba vonuljon. Egyikünk sem pótolhatatlan, James pedig úgy véli: ön kiválóan végezné ezt a feladatot. És én is így gondolom.
Ryan nem tudta, hogy mit is szóljon. Még mindig innen van a negyvenen, és övé a világon az egyik első felderítői poszt. Gyakorlatilag már több hónapja az övé – sokak szerint már évek óta –, most viszont az egész hivatalossá válik. Emberek jönnek majd hozzá véleményt és döntést kérni, ami ugyan eddig sem volt másként, de mindig számíthatott valakire. Most másként lesz. Információit átadja majd Moore bírónak, és vár a döntésére, de ettől a pillanattól a felelősség egyedül az övé.
– A „tudnom kell” még mindig érvényes – mutatott rá Ritter.
– Természetesen – mondta Ryan.
– Közlöm majd Nancyvel és az osztályvezetőkkel – mondta Moore. – James összeállított egy anyagot, majd elolvasom. Itt van a példányod.
Ryan felállt, hogy átvegye.
– Azt hiszem, sok tennivalód van, Ryan – mondta Moore.
– Igen, uram. – Jack megfordult, és elhagyta a szobát. Tudta, örülnie kellene, mégis csapdában érezte magát. Úgy vélte, azt is tudja, miért.
– Túl hamar, Arthur – mondta Ritter, miután Jack elment.
– Tudom mire gondolsz, Bob, de nem hagyhatjuk mellékvágányra sodródni a hírszerzést csak azért, mert te nem akarod őt a Showboat-nál. Ebben az esetben elszigeteljük attól, amit csinálnak. Az Isten szerelmére, a pénzügyi ismereteire szükségünk van. Nem kell tudnia, honnan jut hozzánk az információ. S ha az elnök áldását adja rá, és megkapja a jóváhagyást is, akkor révben vagyunk.
– Szóval, mikor mész oda?
– Négyen idejönnek holnap délután. A különleges és veszélyes tevékenységekre vonatkozó szabályt alkalmazzuk.
A SAHO nem hivatalos záradéka a felügyeleti előírásoknak. A kongresszusnak régebben joga volt a törvény értelmében áttekinteni az összes felderítési tevékenységet, de két évvel ezelőtt a válogató bizottságok egyikéből kiszivárogtatott információ az egyik CIA állomásfőnöknek és egy magas rangú átállónak a halálát okozta. A dolgot persze nem verték nagydobra. Moore bíró megkereste mindkét bizottság tagjait, és írásos beleegyezésüket kérte és kapta, hogy különleges ügyekben csak az egyes bizottságok elnöke és társelnöke juthat hozzá a szükséges információhoz. Azután már az ő felelősségük annak eldöntése, meg kell-e ezt osztaniuk a bizottsági tagokkal. Mivel mindkét politikai párt tagjai jelen voltak, remélni lehetett, hogy a politikai pózolás elkerülhető. Moore bíró valójában ravasz csapdát állított fel. Bárki próbálkozott is eldönteni, vajon szétkürtölje-e az információt, megkockáztatta, hogy a politikai elfogultság címkéjét aggatják rá. Mindaddig, amíg a tevékenység politikailag nem különösebben érzékeny, gyakorlatilag kezeskedik arról, hogy a kongresszus nem avatkozik közbe. Ami viszont mégis érdekes: Moorenak sikerült rávenni a bizottságokat: egyezzenek bele. A politika színtere nem kizárólag a választott tisztségviselők birodalma.
– És az elnöki határozat? – kérdezte Ritter.
– Már megvan: „Úgy határoztak, hogy a kábítószer-csempészek tevékenysége az Egyesült Államok nemzetbiztonsága szempontjából egyértelmű és folyamatos veszély. Az elnök, összhangban a már kialakított műveleti irányvonalakkal, felhatalmazást ad állampolgáraink védelme érdekében katonai erő józan alkalmazására” stb.
– A politikai nézőpont az, ami nekem nem tetszik.
Moore kuncogott:
– A kongresszusnak sem fog. Így hát az egészet titokban kell tartanunk, igaz? Ha az elnök kimegy a nyilvánosság elé és megmutatja, hogy „tényleg tesz is valamit”, az ellenzék üvöltözni fog, hogy a politikára játszik rá. Ha az ellenzék odapörköl a műveletnek, akkor az elnök teheti meg ugyanezt, így hát mindkét félnek politikai érdeke, hogy ezt most suba alatt tartsa. A választások évében a politika a mi kezünkre játszik. Ravasz haver ez a Cutter tengernagy.
– Annyira azért nem ravasz, mint amilyennek hiszi magátfortyant föl Ritter. – De ki az?
– Hát igen. Ki is? Tudod, azért szégyen, hogy James sohasem érezte igazán jól magát.
– Hiányozni fog nekem – egyezett bele Ritter. – Istenem, bárcsak lenne valami, amit vihetnék neki, amitől egy kicsit megkönnyebbülhetne.
– Tudom, mire gondolsz – bólogatott Moore bíró. – Előbb vagy utóbb Ryannak bele kell jönnie.
– Nekem nem tetszik.
– Ami neked nem tetszik, Bob az az, hogy Ryan részt vett már két igen sikeres külső műveletben. Talán átmerészkedett a te területedre, de sohasem a tudtod nélkül. Jobban kedvelnéd őt, ha kudarcot vallott volna? Robert, nekem nincsenek igazgatósági főnökeim, hogy pisilőversenyt rendezhessenek, mint Cutter és azok a pofák a kongresszusban.
Ritter nagyot pislogott a feddésre: – Már jó ideje mondogatom, hogy túl gyorsan hozzuk fel a fickót, és tényleg így is gondolom. Nagyon hatékony lesz, de még nincs meg a szükséges politikai hozzáértése, áttekintőképessége. Át kell még repülnie Európába, hogy képviseljen bennünket a NATO felderítési konferenciáján. Nincs értelme azelőtt megterhelni őt a Showboat-tal, mielőtt indulna, nemde?
A műveleti biztosítás és a műveleti hatékonyság közti határ megvonása történetileg a legbonyolultabb feladata a hírszerzési igazgatónak. Nincsenek szabályok – gondolta Moore bíró – az egyedüli követelmény: a siker. A kémregények leggyakrabban visszatérő, makacs feltételezése, hogy a kémfőnököknek csalhatatlan, hátborzongató hatodik érzéke van: nem vétenek hibát. De ha a világ legjobb sebészei is hibázhatnak, ha a világ legjobb berepülő pilótái gyakran lelik halálukat lezuhanó gépekben, miért lenne tévedhetetlen a kémfőnök? A bölcs és az ostoba között az egyetlen, igazi különbség az, hogy az ostoba hajlamosabb komolyabb hibákat véteni, de csak a bölcsnek van rá lehetősége, hogy csatákat vagy nemzeteket veszejtsen el.
– Igazad van, már ami a NATO-konferenciát illeti. Te nyertél, Bob. Egyelőre. – Moore bíró elfintorodott: – hogyan mennek a dolgok?
– Mind a négy csapat néhány órányi járásra van a felderítésre váró pontoktól. Ha minden a terv szerint alakul, holnap hajnalra a helyükön lesznek, és a rákövetkező nap kezdik nyomni nekünk az információt. A napokban elkapott repülők személyzete mindent elköpött, amit csak tudott. Legalább két repülőtér „meleg”.
– Az elnök holnap látni akar engem. Úgy látszik, az Iroda valami fontosba botlott. Emil tényleg fel van ajzva. Állítólag óriási pénzmosási tevékenységre bukkantak, melyet azonosítottak is.
– Olyasmi, amit ki tudnánk aknázni?
– Annak látszik. Emil kódszavas anyagként kezeli.
– Ami az egyiknek jó, az jó a másiknak is – jegyezte meg mosolyogva Ritter. – Talán egy kicsit beakaszthatunk nekik.
Chavez napszállta előtt egy órával ébredt fel. Az álom hirtelen lepte meg. A nappali hőmérséklet jóval fölötte volt a harmincöt foknak, és a magas páratartalom miatt a dzsungel még az árnyékban is olyan volt, mintha egy kályhában ülnének. Ding a kulacsáért nyúlt. Sokat ivott, hogy pótolja, amit alvás közben kiizzadt. Azután bevett néhány Tylenolt. A katonák nagyon rákaptak, hogy csökkentsék a szokásos testi kimerültséggel együtt járó fájdalmat. A hőség kiváltotta fejfájás úgy hatott, mint egy enyhébb macskajaj.
– Miért nem hagyjuk, hogy megtartsák ezt a kibaszott helyet? – suttogta Juliónak.
– Nyugtázva – kuncogott vissza Vega.
Chavez őrmester ülő helyzetbe tornászta magát, és lerázta magáról a pókhálókat. Megdörzsölte az arcát; ma nem borotválkozhat. Felnyögött. Már úgy bűzlött, mint egy egész kosárlabdacsapat kétszeres hosszabbítás után, de hát mosakodni sem lehet. Még csak tiszta egyenruhát sem ölthet. De természetesen ismét meg fogja tisztítani a fegyverét. Azt követően hogy megbizonyosodott róla, Julio már megtisztította SAW-jét, Chavez hat darabra szedte szét MP-5-ösét, és megvizsgált minden egyes alkatrészt. Mindent bedörzsölt fegyverolajjal, és ellenőrizte, hogy az összes rugó feszes-e, a tárakat nem szennyezte-e por vagy kavics. Elégedetten szerelte össze a fegyvert. Végezetül behelyezte a tárat, csőre töltött, és bebiztosította a fegyvert. Majd ellenőrizte, a kések tiszták és élesek-e; figyelme kiterjedt a dobócsillagokra is.
– A százados begurul, ha meglátja őket – jegyezte meg csendesen Vega.
– Ez a kabalám – válaszolta Chavez, visszarakva őket a zsebébe. – Mellesleg sohasem tudhatod... – Ellenőrizte felszerelésének többi részét is. Minden úgy volt, ahogyan lennie kellett. Most jönnek a térképek.
– Ez az, ahova megyünk?
– Reno. – Chavez rámutatott egy pontra a taktikai térképen. – Öt kilométer sincs. – Gondosan vizsgálgatta a térképet, fejben több észrevételt tett, és a részleteket ismét elraktározta memóriájában. Természetesen a térképen nem volt semmiféle jelölés. Ha elveszne vagy elkapnák, ezek a jelek sok mindent közölhetnének a rosszemberekkel.
– Itt van. – Csatlakozott hozzájuk Ramirez, átnyújtva a műholdas felvételt.
– Ezek új térképek, uram.
– Igen. A DMA-nak – a katonai térképeket készítő ügynökség rövidítése – egészen mostanáig nem voltak jó térképei erről a területről. A műholdas felvételek segítségével rajzolták meg őket. Valami probléma?
– Nincs, uram. – Chavez mosolyogva pillantott fel. – Szép és sima, könnyebbnek látszik, mint múlt éjjel.
– Ha közelebb megyünk, ebből a szögből közelítsétek meg a célnál a gyülekezési pontot. – Ramirez keze végigfutott a fényképen. – Az utolsó szakaszon veled együtt megyek.
– Te vagy a főnök – egyezett bele Ding.
– Ide, a Tüske ellenőrzőponthoz tervezzétek az első áttörési helyet.
– Helyes.
– Ne feledkezzetek el az eligazításról. Lehet, hogy ezeknek a fickóknak rendkívül jó a biztosítása, és talán álcázott akadályok is vannak. Ha bármi furcsát láttok, azonnal tudassátok velem, legalábbis addig, amíg biztonságosan megtehetitek. Ha kétely merül fel, ne felejtsétek, a küldetés titkos.
– Odaviszem mindannyiunkat, uram.
– Sajnálom, Ding – mentegetőzött Ramirez. – Bizonyára úgy viselkedem, mint egy ideges nő.
– Nem elég jó a lábad – vigyorgott Chavez.
– Cipelnéd még egy éjszaka a SAW-t, Oso? – kérdezte Vegát Ramirez.
– Cipeltem már nehezebbeket is.
Ramirez nevetett és eltűnt, hogy ellenőrizze a következő párt.
– Ismertem már rosszabb századosokat is – jegyezte meg kisvártatva Vega.
– Jól látja el a feladatát – tette hozzá Chavez. Olivero őrmester tűnt fel.
– Mi van a vizetekkel? – kérdezte a szanitéc.
– Mind a kettőnknek egy literrel kevesebb van – válaszolta Vega.
– Azonnal igyatok még egy litert.
– Ugyan már doki! – tiltakozott Chavez.
– Nincs lacafacázás, emberek. Valaki itt hőgutát kap nekem, és engem rúgnak picsán. Ha nem kell hugyoznotok, nem ittatok eleget. Képzeljétek azt, hogy sör – jegyezte meg, amikor mindkét férfi elővette kulacsát. – És ne feledkezzetek el róla: ha nem kell hugyoznotok, akkor innotok kell. A fene egye meg, Ding, tudnod kellene, te voltál már Hunter-Liggettben. Ez a kibaszott klíma egy villanás alatt leszárítja az ember tökét, és ha leszáradt, ha nem, én nem foglak benneteket cipelni.
Oliverónak természetesen igaza volt. Chavez három hosszú korttyal kiürítette a kulacsát. Vega pedig követte a szanitécet a közeli patakhoz, hogy az üres edényeket megtöltse. Néhány perccel később már vissza is jött, barátját egy tasak Gatorade-koncentrátummal lepve meg. Elmondta, hogy a szanitécnek is van saját készlete. Az egyetlen rossz hír, hogy a víztisztító tabletták nem keverednek elég jól a Gatorade-del, de hát ez az elektrolitokkal, nem pedig az ízzel kapcsolatos.
Ramirez rögtön napnyugtakor összeszedte embereit, elismételve nekik minden utasítást. „Ismétlés a tudás anyja” – ez állt egy kézikönyvben, s Chavez egy életre megjegyezte. A raj tagjai mind mocskosak voltak. A sűrű szakáll és a bozontos haj csak fokozta álcázásukat, szinte feleslegessé téve a festést. Mindannyian kipihenték magukat. – Gyűlt a szemét, amit betemettek. Olivero CS-könnygázport spriccelt rá, mielőtt a lyuk fölött elsimították a földet. Ez majd távol tartja az állatokat néhány hétig. Ramirez százados még egyszer ellenőrizte a területet. Amikor Chavez kiment a helyére, nyoma sem látszott, hogy valaha itt jártak.
Ding, amilyen gyorsan csak lehetett, átszaladt a tisztáson, sötétben látó szemüvegével körbe-körbe pásztázva. Ismét használta iránytűjét. Semmilyen emberi hang nem hallatszott, és ami még jobb, az erdő sem volt már annyira sűrű. Óránként több mint egy kilométert tett meg. És még mindig nem találkozott kígyóval.
Kevesebb mint két óra alatt érte el a Tüske ellenőrzőpontot, még mindig laza volt és bizakodó. Kétszer is megállt útközben vizelni és még gyakrabban hogy figyeljen, de nem hallott semmi szokatlant. Minden harminc percben bejelentkezett rádión Ramirez századosnál.
Chavez kiválasztott egy megfelelő helyet, ahol bevárhatja a rajt; tíz perc múlva megérkeztek. Még tíz perc pörgött le, majd újra elindult, ezúttal az utolsó ellenőrzőpont, a Bunkó irányában. Chavez abban reménykedett, hogy egyszer csak kifogynak ezekből a hülye nevekből.
Most még gondosabb volt. Minél közelebb jutott a célhoz, annál valószínűbb, hogy valakivel találkozik. Szinte anélkül lassult le, hogy gondolt volna rá. Körülbelül fél kilométernyire a Tüské-től hallott valamit, talán egy csendes földi állatot. Megálljt intett a rajnak, miközben ellenőrizte. Vega is így tett SAW-jét a zaj felé fordítva, de bármi volt is az, délnyugati irányban eltávozott. Bizonyára valamilyen állat volt – gondolta –, de azért várt néhány percet. Ellenőrizte a szelet, mely a hátuk mögül, balról fújt, és azon tudódott, vajon átható szaguk észlelhető-e az ember számára. Talán nem. A dzsungel rangos illatai eléggé elnyomnak mindent. Mindenesetre nem származna belőle káruk, ha időnként megmosakodnának.
Megérkeztek a Bunkóhoz. Már talán egy kilométernyire sem voltak a céltól. Ismét összegyűlt a raj. Az ellenőrzőpont közelében egy patak csordogált, így hát újra megtöltötték a kulacsokat. A következő pihenő már a célpont gyülekezési helyén volt; a könnyű azonosíthatóság miatt választották ki. Ding kevesebb mint egy óra alatt odavitte őket. A raj körkörös védelemre rendezkedett be, miközben a parancsnok és a felderítő összedugta a fejét.
Ramirez ismét elővette a térképét. Mindketten bekapcsolták az infrafvörös lámpákat, amelyek részét alkotják az ugyanerre a célra szolgáló szemüvegeknek, és elgondolásaikat nyomon követték a térképen és a fényképen. Jelen volt még a Guarrának nevezett őrmester. A repülőtérre vezető út az ellenkező irányból jött, hurkot képezve egy patak körül, amelyet a raj a gyülekezési pontig követett. A fényképen az egyetlen kivehető épület a cél távolabbi oldalán volt.
– Tetszik nekem, ahogyan ide jutottunk, uram – jegyezte meg Chavez.
– Azt hiszem, igazad van – válaszolta Ramirez. – Guarra őrmester?
– Nekem is nagyon faszán néz ki az egész, uram.
– Oké, emberek, itt a posztolás ideje. Chavez, én veled megyek. Guarra, hozd a raj többi tagját mögöttünk, ha valami probléma lenne.
– Igen, uram – válaszolt mindkét őrmester.
Ding előhúzta álcázást biztosító festékrúdját, és némi zöldet meg feketét vitt fel az arcára. Utána feltette a szemüvegét és elindult, a nyomában Ramirez századossal. Mindketten szemüveget viseltek, és csak rendkívül lassan haladtak előre.
A patak, amelyet az utolsó fél kilométeren követtek, elvezette innen a vizet, így száraz, szilárd talajon haladtak; azért alkalmas ez a terület repülőtérnek is. Chavez minden lépésnél ellenőrizte, nincsenek-e drótok a földön, illetve csípő- vagy szemmagasságban. Majd a térségben vadon élő állatokra gondolt. Ha vannak ilyenek, akkor azok is ki tudják oldani a csapdákat, igaz? Így hát, hogyan viselkednének a rosszfiúk, ha bekövetkezne? Valószínűleg kiküldenének valakit, hogy nézzen körül... ez pedig rossz hír lenne – tekintet nélkül arra, mit találnak odakinn.
Csak nyugodtan – mondta magában Chavez.
Mégiscsak valami zaj. Beszélgető férfiak visszafogott, távolról jövő hangja. Bár annyira távoli, hogy még a használt nyelvet sem lehet érteni, de mindenképpen emberi beszéd.
Itt a kapcsolat.
Chavez a százados felé fordult, és abba az irányba mutatott, ahol a hang forrását vélte fölfedezni, majd ujjával megkopogtatta fülét. Ramirez bólintott, és intett az őrmesternek, nyomuljon tovább.
Nem igazán okos emberek – gondolta Chavez –, s némi jókedv bujkált benne. Buta dolog ilyenkor beszélgetni, mert több száz méterről meghallhatják az embert. Mi tagadás, megkönnyítitek a munkámat – s ezt az őrmester nem túlságosan bánta. Éppen elég kemény dolog volt idáig eljutni.
Végre megtalálta az ösvényt.
Letérdelt és emberi lábnyomokat keresett. Azok is megvoltak, rendben. Nagyot lépett hogy ne hagyjon nyomot a földúton, majd megállt. Ramirez és Chavez most már szorosan egymás mögött haladt, annyi távolságot tartva csupán, hogy egyetlen sorozat ne teríthesse le egyszerre mindkettejüket, baj esetén azonban segíteni tudjanak egymáson. Ramirez tapasztalt tiszt volt, éppen tizennyolcadik hónapja szolgált egy könnyűgyalogos század parancsnokaként, mégis ámulatba ejtette Chavez terepismerete.
Ismét itt volt a posztolás ideje – mint azt pár perccel ezelőtt közölte rajával – és persze övé az egység tagjai közül a legnagyobb felelősség. Hiszen ő a parancsnok. Mindez azt jelenti, hogy a küldetés sikeréért kizárólag ő felelős. Nemkülönben emberei életéért. Tíz embert hozott magával, és feltételezték róla, hogy mind a tizet haza is viszi. Abból indultak ki, hogy ő legalább ugyanolyan jó, mint bármelyik embere – minden szakterületen. Bár ez csaknem lehetetlen, mégis mindenki ezt várta tőle. Chavezt figyelte, aki tíz méterrel előtte haladt, olyan puhán, mint a szellőfuvallat – s Ramireznek el kellett hessegetnie magától a meg nem felelés érzését. Egy pillanattal később azonban a keserűség helyébe az ujjongás tolakodott. Ez jobb volt, mint magának a századnak az irányítása! Tíz, elitnek számító specialista, mindegyikük a legjobbak közül való, s most mindannyian az ő parancsnoksága alatt... Ramirez rájött, hogy a bevezetések közben mindennaposnak számító érzelmi hullámzás áldozata. Éles eszű fiatalember volt, tudta, hogy újabb leckét kap, azt, amiről a történelemkönyvek oly sokat beszélnek, de egészen más beszélni és olvasni efféle dolgokról, és megint más részt venni abban. A kiképzés csillapíthatja bevetési stresszét, de kiküszöbölni sohasem tudja azt. Szinte elbűvölte a fiatal századost, hogy látszatra minden olyannyira nyilvánvalóvá vált. Érzékei olyan éberek voltak, amennyire csak lehetséges, agya pedig gyorsan, mégis tisztán dolgozott. Érezte a veszélyt, de felkészült rá.
Chavez felemelte a kezét, majd egy fa mögé kuporodott. A százados kikerült egy sűrű, bozótos részt és megpillantotta, miért is állt meg az őrmester.
Ott volt a repülőtér.
És ami még jobb: egy repülő is több száz méterre, motorjai kikapcsolva.
– Úgy látszik, valamilyen mozgás közepébe csöppentünk, százados – jegyezte meg suttogva Ding.
Ramirez és Chavez balra, illetve jobbra mozdult, jóval belül a fák vonalán, hogy keresse a biztonsági őröket. De nem volt egy sem. Miután erről megbizonyosodtak, Ramirez visszament a gyülekezési ponthoz, Chavezre bízva, hogy szemét rajta tartsa a dolgokon. Húsz perccel később a raj a repülőtértől éppen északnyugatra eső kisebb dombon foglalt állást, amely jó kétszáz méternyi arcvonalat fedezett. Egykor bizonyára parasztgazdaság lehetett, a felégetett területek belenyúltak a leszállópályába. Most már mindannyiuknak tiszta képe volt az egészről. Chavez a jobb szélen helyezkedett el Vegával, Guarra a bal oldalon a másik géppuskással, Ramirez pedig középen maradt rádiósával, Ingeles őrmesterrel.

 

 

12

– Variable, itt a Knife. Maradj készenlétben a visszaigazoláshoz, vége!
A műholdcsatornáról visszaverődő jel olyan tiszta volt, mintha valamelyik kereskedelmi adót hallgatná az ember. A hírközlési technikus eloltotta cigarettáját, és lenyomott egy gombot a fejhallgatóján.
– Knife, itt Variable, jelentem, ötször ötös. Készen állunk a visszaigazolásra, vége! – Clark székestül megfordult, és a térképre nézett.
– Reno célpontnál vagyunk, és találjátok ki mi történik!? Egy ikermotoros gép van a képben, néhányan kartondobozokat raknak fel rá. Vége!
Clark megfordult és meglepetten bámult. Ennyire jó volna a műveleti felderítésük?
– Le tudod olvasni a farokszámot? Vége!
– Nem, rossz a szög. De valószínűleg itt, mellettünk fog felszállni. Mi a tervezett pozícióban vagyunk.
– A francba! – jegyezte meg egyikük. Felemelte a kézibeszélőt. – Itt Variable. Reno madárkát jelez a fészekben, idő nulla-három-egy-hat... Értettem! Értesítést küldök. Vége! – Társához fordult. – Plusz egy órán vannak.
– Így jó is lesz – vélte a másik.

 

Ramirez és Chavez látcsövén keresztül figyelte, ahogy a két férfi végez a dobozok gépbe rakodásával. Piper Cheyenne volt. Közepes méretű repülő, ésszerűen nagy hatótávolsággal – a teher súlyától és a repülés profiljától függően. A helyi üzletekből való felszerelhető üzemanyagtartályokkal – s ez használhatóságát és hatótávolságát lényegesen megnöveli. A kábítószercsempészek által az Államokba röptetett teherárunak vajmi kevés köze van a súlyhoz és – kivéve a marihuánát – a tömeghez. A szállítmány nagyságának csupán a pénz szab határt. Egyetlen repülőben elfér annyi finomított kokain, hogy képes kitakarítani a legtöbb szövetségi jegybank készpénztartalékát.
Miután kezet ráztak a földi személyzettel, a pilóták beszálltak – a rejtekhelyről szemlélő számára a dolognak ez a része rutinszerűnek tetszett, olyan volt, mint akármelyik gép indulása esetén. A motorok feldübörögtek.
– Jézusom – jegyezte meg Vega őrmester. – Itt és most ki tudnám füstölni a madarat! A fene egye meg! – Fegyvere természetesen be volt biztosítva.
– Kicsit izgalmassá tennéd az életünket – jegyezte meg Chavez. – De azért nem butaság, Oso. A biztonságiak mind a gép körül sürögtek. Most szétrebbentek. – Megragadta a rádióját. – Százados...!
– Én is látom. Fel a fejjel – már arra az esetre, ha elő kellene jönnünk!
A Piper a kifutó végéhez gurult, lesántult madárhoz hasonlóan mozgott, imbolygott és billegett a futómű lengéscsillapítóin. A leszállópályát csupán néhány kisebb jelzőfény világította meg, sokkal kevesebb, mint amennyit általában az igazi kifutók kijelölésére használnak. Lélegzetállítóan veszélyes felszállás volt, és Chavez hirtelen rájött, ha a gép lezuhanna, a raj tagjai közül néhányan bizonyosan itt végeznék...
A gép orra leesett, amikor a pilóta – a felszállás előkészületében – teljes teljesítményre kapcsolta a motorokat, majd egy percre visszavette őket, hogy megbizonyosodjék, nem fogják cserbenhagyni, amikor szükség lesz rájuk. Miután mindegyiket kipróbálta, ismét felpörgette őket, és a gépmadár mozgásba lendült. Chavez letette messzelátóját és úgy figyelt. A gép csupán húsz méternyire száguldott el mellettük, majd eltűnt a fák fölött. Bárki legyen is a pilóta, fenegyerek kell legyen.
– Éppen most szállt fel. Egy Piper Cheyenne. – Majd Ramirez beolvasta a gép farokszámát. – Amerikai regisztráció. Irány körülbelül három-három-nulla. – Vagyis Kuba és Mexikó között a Yucatan-csatorna felé tartott. A híradós lejegyezte az adatokat.
– Van közlendőd a Reno-ról? – kérdezte végül.
– Hatot számoltam össze. Négyen közülük karabélyt visznek, a többit nem tudom megmondani. Van még egy kis teherautóféle is és valami viskó. A teherautó lassan halad, és azt hiszem – igen! –, kioltják a leszállópálya fényeit. Jelzőfáklyákat használnak, éppen most teszik rájuk a földet. Maradj vonalban, erre jön egy teherautó!
Ramirez balján Vega már felállította gépfegyverét az állványra, a célkereszt követte a furgont, amint a kifutó keleti oldalán végighaladt. Párszáz méterenként megállt, az utasa kiugrott, hogy földet lapátoljon a köpködő fáklyák egyikére.
– Kinyúlni, kinyúlni és megfogni valamelyiket... – mormolta magában Julio.
– Higgadj le, Oso! – mondta Ding.
– Nincs probléma! – Vega hüvelykujja a választókapcsolón volt – ami még mindig be volt biztosítva – mutatóujj a pedig az elsütőbillentyű védőkengyelén, és nem a ravaszon.
A fáklyák szép sorjában kialudtak. A teherautó kis ideig a közelükben volt, de közvetlenül sohasem közelítette meg őket. Olyan helyen álltak, hogy a teherautónak mindenképpen el kellett haladnia mellettük. Vega fegyvere addig követte a kis furgont, amíg el nem távolodott. Lassan visszaültette a földre a puskatust, és bajtársához fordult.
– Hű, de szar volt! – suttogta színlelt csalódottsággal.
Chavez elnyomott egy vigyort. De hát végül is mi ebben a furcsa – gondolta magában. Itt vagyunk az ellenség területén, és majdnem ugyanazt játsszuk, amit a gyerekek karácsony este, amikor a sarokból leselkednek. Csakhogy ez az egész most pokolian komoly – és ezt mindannyian tudták. Azt is tudták, hogy minden egy pillanat alatt még komolyabbra fordulhat. Valójában nem könnyű két teherautón utazó férfira irányítani a gépfegyvert. Vagy mégis?
Chavez újra működésbe hozta éjszakai szemüvegét. A kifutó másik végén az emberek épp most gyújtottak cigarettára. Halvány képük a kijelzőn fehéren izzott. Abból, ahogyan az emberek mozogtak, Ding rögtön tudta, most egy kis tökölődés következik. Napi-jobban mondva éjszakai-munkájuk véget ért. A teherautó elhajtott két embert hagyva hátra. Úgy látszik, ezek fogják biztosítani a felszállópályát. Ketten... és ők is dohányoznak éjszaka. Valószínűleg fegyvertelenek – bár úgy tetszett, mintha AK-47-eseket vagy valami ahhoz hasonlót cipeltek volna – mindenesetre nem látszottak komoly ellenfélnek.
– Mit gondolsz, mit szívnak? – kérdezte Vega.
– Ezen még nem gondolkoztam – ismerte be Chavez. – Csak nem feltételezed, hogy ennyire ostobák...?!
– Ember, nem katonákkal állunk szemben! Meglephettük és kicsinálhattuk volna őket a legkisebb nehézség nélkül. Talán tíz másodpercnyi tűzharc lett volna.
– Még mindig óvatosnak kell lennünk – suttogta válaszul Chavez.
– Értettem! – szólt Vega. – Eddig, és nem tovább.
– Knife, itt a hatos – jelentkezett be a rádióhálózaton Ramirez. – Vonuljatok vissza a gyülekezési pontra!
– Mozgás! Majd én fedezlek – mondta Vegának Chavez.
Julio felállt, és a vállára vette a fegyverét. Gyenge, mégis bosszantó, fémes zaj t hallatott közben. A töltényöv – gondolta magában Ding. Miért nem tartod észben? Néhány percig mozdulatlanná meredt, majd útnak indult.
A gyülekezési pont a vízmosás közelében volt, egy különösen magas fánál. Az emberek ismét feltöltötték a kulacsaikat – persze csak Olivero kitartó nyaggatására. Egyikük arcát felsértette egy faág – a szanitécnek le kellett ápolnia –, máskülönben azonban az egész raj sértetlen volt. Ötszáz méternyire táboroznak majd a repülőtértől. Ketten viszont állandóan őrségben lesznek. Az első kör Dingé és Vegáé volt, őket váltja majd hajnalban Guerra, valamint egy másik katona, akinek hangtompítós MP-5-öse van. Ha az ellenség megvadulna, használni fogják a SAW-t vagy a gránátvetőt. Ha tűzharcra kerülne sor, az elgondolás szerint a lehető leggyorsabban be kell fejezni. A könnyűgyalogosok nem különösebben jók tankokkal és nehézfegyverekkel szemben, de képesek harc közben gondolkodni.
Chavezt meglepte, milyen könnyen megszokja az ember a rutinfeladatokat. Egy órával hajnal előtt az állandó biztonsági őrséget adó két férfi közül az egyik föl s alá járkált, a másik hátát a viskónak vetve ült, még mindig szívott valamit.
– Mi történik, Ding? – kérdezte a százados.
– Hallottam, hogy jössz – mondta Chavez.
– Megbotlottam, sajnálom.
Chavez röviden összegezte a helyzetet. Ramirez az ellenségre szegezte látcsövét, hogy maga is kontrollálja a dolgokat.
– Úgy nézem, nem nagyon zavargatja őket a helyi rendőrség és katonaság – jegyezte meg a százados.
– Lefizetik őket? – kérdezte Vega.
– Nem, csak elbátortalanodtak. Így aztán a kokósok egyszerűen betették a seggüket vagy féltucatnyi repülőtérre. Például erre is. Egy ideig most itt leszünk. Bármi történjen is...
– Azonnal hívunk – jegyezte meg Vega.
– Láttál kígyót? – kérdezte Ramirez.
– Nem, hál' istennek. – A százados vállon veregette Chavezt, és újra eltűnt a bozótban.
– Mi baj van a kígyókkal? – kérdezte Vega.
Winters százados a Piper földet érését figyelte. Az előző éjszakai gép már elment, igaz nem tudni pontosan, hogy hová. Talán a sivatagba vagy a roncstelepre. Egy régi típusú, dugattyús madárka senkinek sem fog feltűnni, ráadásul elég könnyen túl lehet adni rajta...

 

A 0,50-es kaliberű gépfegyver közelről még tiszteletet parancsolóbb volt. Már hajnalodott.
Ezúttal nem használták a kémrepülő-trükköt, de a tengerészgyalogosok ugyanolyan keményen bántak a csempészekkel, mint eddig. Ténykedésüknek hamar meg is lett az eredménye. A műveletet irányító CIA-tiszt előzőleg a DEA-nál dolgozott, és élvezte a kihallgatásokat. Mindkét pilóta kolumbiai volt, bár a repülőgép jelzése nem erről árulkodott. Elég volt egy pillantást vetniük Nicodemusra, hogy férfias keménységükből semmi ne maradjon. Ettől a kutyának nevezett ragadozó szörnytől mindenkinek inába szállt a bátorsága. Egy órába sem tellett az ügy felgöngyölítése, és már át is adták a két férfit a jámbor szövetségi bírónak.
– Hány gép nem jut el ide? – kérdezte Black őrmester, miközben elvezették a kolumbiaiakat.
– Mit gondolsz, Gunny?
– Láttam a vadászgépet, uram. Gondolom, közölte az ürgével: „Erre repülj, vagy különben!”... Szerintem bizonyos emberek nem értették meg a célzást, és a vadászgépet vezető fiú megmutatta nekik, mit is ért „vagy különben” alatt.
– Erről nem muszáj tudnod, Gunny Black – közölte a CIA-tiszt.
– Jó. Mindenesetre felőlem biztosak lehetnek. Első túrám Vietnamba vezetett, láttam, hogyan söpörnek le egy egész rajt, mert néhányan be voltak szíva. Elkaptam egy balfácánt, aki drogot árult az én rajomban, még úgy “74-75 körül, és addig vertem, amíg kis híja volt, hogy a kibaszott fickó meghaljon. Majdnem bajba is kerültem miatta.
A CIA-tiszt bólogatott, mintha amit hallott, meglepte volna. Pedig nem csodálkozott.
– Nem kell róla tudni, Gunny – ismételte meg.
– Értettem, uram – Black őrmester összeszedte az embereit, és a várakozó helikopter felé indult.
Ez itt a probléma a „fekete” műveletekkel – gondolta a CIA-tiszt, miközben a tengerészgyalogosok távozását figyelte. Jó embereket akarunk, megbízhatókat, okosakat, ilyenekkel akarjuk végrehajtatni a műveleteket. De a jó, megbízható és okos embereknek van eszük és képzelőerejük. És végtére is nem olyan nehéz rájönni bizonyos dolgokra...

 

Cutter tengernagy Moore-ral és Jacobsszal az irodai szárny társalgójában találkozott. Egyenesen az elnöki irodába vitte őket. Connor és D'Agostino teljesített szolgálatot a titkárnői irodában, és mindhármukat csupán futólag tapogatták végig. A Fehér Házban nem mindennapi dolog, hogy valaki egyenesen besétáljon az elnöki irodába, és fogadja őt Wrangler.
– Jó napot, elnök úr! – mondták egymás után.
Az elnök felemelkedett íróasztalától és a kandalló melletti antik széken foglalt helyet. „Bensőségesebb” beszélgetéseknél rendszerint itt szokott ülni. Ami azt illeti, nem szerette túlzottan ezt a széket, mert sokkal kényelmetlenebb volt, mint az íróasztala mögötti. De néha még az elnököknek is mások elvárásai szerint kell viselkednie.
– Gondolom jelentést akarnak tenni. Akarja kezdeni, bíró úr?
– A Showboat-művelet beindult. Tulajdonképpen óriási szerencsénk van. Amint odatelepítettük a megfigyelőcsoportot, rögtön észlelték egy gép felszállását – mondta Moore bíró, és mindenkit megajándékozott egy mosollyal. – Minden pontosan a terv szerint halad. A két csempész máris szövetségi őrizetben van. Lefoglaltunk kilencven kilónyi kokaint, ami egyetlen éjszakára igazán szép teljesítmény. Mind a négy álcázott csoportunk a helyén van. Egyiket sem vették még észre.
– Hogyan dolgozik a műhold?
– Néhány műszert még ellenőriznek. Természetesen számítástechnikai problémáról van szó. Annak a tervnek a kidolgozásához, amelyhez a Rhyolite-ot használni szeretnénk, még vagy egy hétre van szükségünk. Mint tudják, a tervnek ezt az elemét meglehetősen későn iktattuk be. A probléma – ha nevezhetem így – a software-rel kapcsolatos, de már csak néhány napra van szükségük.
– Mi van a kongresszussal?
– Ma délután – válaszolta Moore bíró. – Remélhetőleg nem lesz probléma.
– Ezt már régebben is mondta – jegyezte meg Cutter. Moore felé fordult, és fáradtan, tűnődve pillantott a férfira. – Meglehetősen körültekintően dolgozunk. Ritkán fordul elő, hogy behívom a SANO-t is, és eddig még sohasem származott belőle baj.
– Jim, előreláthatólag nem lesz aktív ellenállás odaát – szólalt meg az elnök. – Emil, nagyon csendes ma reggel.
– Elnök úr! A műveletnek nincs semmiféle különleges jogi akadálya, hiszen erre a kérdésre nézve valójában törvény sincs. Az alkotmány teljhatalmat biztosít önnek abban, hogy katonai erőt vegyen igénybe nemzetbiztonságunk megvédésére, ha biztonságunkat tényleg fenyegetik. A politikai kérdések területe valami egészen más, de ez már nem az én asztalom. Mindenesetre az Iroda, úgy tetszik, megakasztott egy komolyabb pénzmosási ügyletet, mi pedig nagyjából készen állunk, hogy rámozduljunk.
– Mennyire komoly? – kérdezte Cutter tengernagy, bosszantva ezzel az elnököt, aki ugyanezt a kérdést akarta feltenni.
– Összesen ötszáznyolcvannyolcmillió dollárnyi narkós pénzt tudtunk azonosítani, amit Liechtensteintől Kaliforniáig huszonkét különböző bankban terítettek szét, számos ingatlanvállakozásba ruházva be, melyek mind az Egyesült Államokban találhatók. Egy csapatunk egész héten, huszonnégy órában ezen dolgozik.
– Mennyiről van szó? – kérdezte az elnök, ezúttal elsőnek szólalva meg. Nem ő volt az egyetlen a szobában, aki még egyszer hallani akarta a számot.
– Majdnem hatszázmillióról – ismételte meg az FBI igazgatója. – Éppen két nappal ezelőtt léptük túl ezt az értéket, de tegnap ismét tekintélyes összegeket utaltak át; rajta tartjuk a szemünket a kérdéses számlákon.
– És mi a teendő ezután?
– Ma estére meglesz a teljes dokumentáció – minden számláról. Holnaptól tengerentúli követségeink jogi attaséi, valamint az ottani bankok megpróbálják elérni, hogy befagyasszák a számlákat, és...
– A svájciak és az európaiak együttműködnek? – szólt közbe Cutter.
– Igen. Ha be tudjuk bizonyítani, hogy bűnözésből származnak a betétek, a kérdéses kormányok befagyasztják az összegeket. Svájcban például a pénzt a kormány hivatott felhasználni. Bizonyára nem sérti a svájci gazdaságot, hogy ezt a pénzt Svájcban kell tartani, igaz? Ha sikerül – és a várakozások szerint erre minden esély megvan – a kartell teljes nettó vesztesége körülbelül egymilliárd dollár lesz. Ez természetesen csupán becslés. A törvény teljesen a mi oldalunkon áll. Rendkívül nehéz valaha is felszabadítani az efféle pénzeket. A tengerentúlon a jogi kérdések zavarosabbak, de úgy vélem, nem lesz gond az együttműködéssel. Az európai kormányoknak is egyre több gondot okoznak a drogügyek. Gondolom rajta lesznek, hogy... hogy pragmatikusan, igen, azt hiszem ez a helyes kifejezés, kezeljék a jogi kérdéseket – Jacobs egy mosollyal zárta mondandóját. – Feltételezem azt akarják, a főügyész tegye meg a bejelentést.
Az elnök szeme felcsillant. A sajtótájékoztatót a Fehér Ház sajtótermében tartanák. Természetesen hagyná, hogy az igazságügy kezelje az egészet, a sajtót azonban mindenesetre a Fehér Házban fogadnák... Hölgyeim és uraim, jó reggelt! Éppen most tájékoztattam róla az elnököt, hogy komoly áttörésre került sor a szakadatlan háborúban, melyet...
– Mennyire fogja komolyan érinteni őket? – kérdezte az elnök.
– Uram! Azt, hogy pontosan mennyi pénzük is van, csak találgatni lehet. Ami viszont tényleg érdekes ebben az egészben, a mosási művelet célja, hogy a pénzt legalizálhassák, ha végre eljut Kolumbiába. Nehéz olvasni a gondolataikban, mégis úgy tetszik, a kartell próbál kevésbé bűnös utakat találni, hogy beszivároghasson országa nemzetgazdaságába. Erre pedig gazdaságilag nem feltétlenül volna szükség, ezért úgy vélem, a művelet célja kifejezetten politikai. Az ön kérdését megválaszolva: a pénzügyi veszteség komolyan fogja érinteni őket, de semmiképpen sem bénítja meg őket.
– Egymilliárd dollár... – mondta az elnök. – Ettől aztán megered majd a kolumbiaiak nyelve, nemde?
– Nem hiszem, hogy elégedetlenek lesznek. Hiszen nem szeretnék, ha a kartell beleavatkozna a politikába.
– Annyira azért nem tartanak tőle, hogy végre tegyenek is valamit – jegyezte meg Cutter.
Jacobsnak egyáltalán nem tetszett Cutter kijelentése.
– Tengernagy! Azoknak a főügyésze a barátom. Állandó fenyegetettségben él, amitől a legtöbb embert a frász törné ki, és fejét vesztve menedéket keresne, amikor az utcán egy kocsi visszagyújt. Kolumbiában igazi demokráciát szeretnének megvalósítani. Mégpedig a világnak azon a fertályán, ahol az ilyesmi meglehetősen ritka – ami történetesen a mi hibánk, ha elfelejtette volna... És mégis elvárják tőlük, tegyenek valamit, na de mit? Dobják a szemétdombra az összes intézményüket, vagy tegyék azt, amit Argentína tett? Az isten szerelmére, az Iroda és a DEA együttesen sem rendelkezik akkora erővel, amellyel az általunk már ismert drog-csoportok után vethetnék magukat! Nekünk sokkal komolyabb erőforrásaink vannak, s mégis...
– Ez a bohóc valószínűleg Dél-Amerika-szakértő – gondolta Jacobs. Fogadok, hogy még egy csónakot sem tudna kormányozni...
A lényeg – jegyezte meg magában Moore bíró –, hogy Emil egyáltalán nem rajong ezért a műveletért. Ebben a kis emberben, Jacobsban még rengeteg méltóság és erkölcsi tartás van.
– Úgy vélem, valamit közölni akar velünk, Emil – mondta könnyedén az elnök. – Ki vele!
– Fújják le az egész műveletet! – mondta az FBI-igazgató. – Állítsák le, mielőtt túl messzire mennek! Biztosítsák nekem az igényelt ütőerőt és ígérem, a törvény adta lehetőségeken belül maradva hamarosan mindent el fogok intézni, de legalábbis többet, mint valaha is ezzel az egész álcázott tevékenységi izével. Bizonyíték erre a Tapron. Célratörő rendőri munka és máris ölünkbe hullott a siker.
– Amit azonban annak köszönhetünk, hogy a parti őrség valamelyik kapitánya kicsit elrugaszkodott a szabályoktól – jegyezte meg Moore bíró. – Ha az a pali nem szegte volna meg a szabályokat, a maguk ügye mindennapos kis kalózkodásnak és emberölésnek nézett volna ki. Erről megfeledkezett, Emil...
– Azért nem első alkalommal történt ilyesmi.
– Annak a kapitánynak nem esik baja, igaz? – kérdezte az elnök.
– Nem, uram. Erre nagyon odafigyelünk – biztosította róla Jacobs.
– Jó. Maradjon is így! Emil, méltányolom a véleményét – közölte az elnök –, mégis meg kell próbálkoznunk most valami mással. Nem adhatom el a Fehér Házat, hogy több pénzt tudjak juttatni az FBI-nak vagy a DEA-nak.
Meg sem próbálta – akarta közbevetni Jacobs. Helyette azonban megadóan bólintott.
– És én még azt hittem, a legapróbb részletekig mindenben egyetértünk ezzel a művelettel kapcsolatban.
– Így is van, elnök úr. – Hogy a fenébe keveredtem ebbe az egészbe? – kérdezte magától Jacobs. Ez az út is – oly sok másikhoz hasonlóan – jóindulattal volt kikövezve. Amit csinálnak, nem egészen illegális – persze csak addig, amíg minden a terv szerint történik.
– És mikor indul Bogotába?
– A jövő héten, uram. Futárral küldtem már egy levelet a jogi attasénak, ő pedig személyesen adja át az AG-nek.
– Helyes. Szeretném, ha igen óvatos lenne, Emil. Szükségem van magára és a tanácsaira – mondta jóindulatúan az elnök. – Még akkor is, ha nem mindig fogadom meg őket.
Bizonyára az elnök lenne a világbajnok, ha lenne olyan műsorszám, hogyan alázzunk meg könnyen, gyorsan másokat – futott végig Moore agyán.
– Egyéb?
– Jack Ryant tettem meg ügyvezető DDI-vé – közölte Moore.
James javasolta, és azt hiszem, készen áll már a feladatra.
– A Showboat-ba bevonható? – kérdezte nyomban Cutter.
– Nem, annyira azért még nem felkészült, igaz, Arthur? fejtette ki véleményét az elnök.
– Nem, uram. Ezt az ügyet – utasításának megfelelően a legnagyobb titoktartással kezeljük.
– Valami változás Greernél?
– Nem néz ki valami jól, elnök úr – válaszolta Moore.
– Micsoda szégyen! Be kell ugranom a Bethesdába a következő héten, ellenőriztetnem a vérnyomásom. Majd benézek hozzá.
– Nagyon kedves lenne öntől, uram.

 

Mindenki pokolian segítőkész volt – jegyezte meg Ryan. Úgy érezte magát ebben az irodában, mintha tilosban járna. Pedig Nancy Cummings – a DDI réges-régi titkárnője – nem kezelte betolakodóként. A biztonságiak-akiket mostanra már kiérdemelt – „uram”-nak szólítottak, bár közülük ketten is idősebbek voltak Jacknél. Sofőrre is jogosult lett, amiről mindaddig nem tudott, amíg valaki föl nem világosította. A „sofőr” persze egy biztonsági tiszt volt, a bal hónalja alatt egy Beretta 92-F modellű automata pisztollyal. (A műszerfal mögött is volt valami, ami még ennél is izgalmasabbnak látszott.) Ryan azonban elsősorban annak örült, hogy többé nem neki kell végigvezetnie az ötvennyolc perces utat. Mostantól fogva egyike a fontos embereknek, akik biztonságos mobil telefonkészülékeken beszélgetnek a száguldó kocsik hátsó üléséről, vagy ugyanott fontos okmányokat olvasnak át, vagy ami még valószínűbb, újságot olvasnak útban munkahelyük felé. A hivatali kocsi a CIA föld alatti garázsában parkol majd, erre a célra fenntartott helyen, a főtisztviselői lift közelében, ami egyenesen a hetedik emeletre röpíti majd anélkül, hogy végig kellene mennie a kötelező, biztonsági kapus úton, ami átkozottul zavarta. Diszkréten elegáns ezüst evőeszközzel étkezik majd a berendezett főtisztviselői étkezőben.
A fizetése is derekasan megemelkedett, bár még így is kevesebbet keresett mint a felesége, Cathy, a Johns Hopkins kórház sebésze, aki mellesleg magánpraxist is folytatott. De hát végtére is nincs olyan állami fizetés – még az elnöké sem –, amely megfelelne egy jó sebész keresetének. Ryan rangja egy háromcsillagos tábornokénak vagy tengernagyénak felelt meg, bár ebben a munkakörben a titulusa csupán „ügyvezető” volt.
Minden munkanapja azzal kezdődött, hogy kinyitotta a DDI széfjét. Nem volt benne semmi. Ryan ismét megjegyezte magában, hogy a DDO kombinációját ugyanarra a papírlapra írták föl... Irodájában volt egy nagy felbontóképességű tévémonitor, melyen kényelmesen követhette a műhold adásait, nem kellett átmennie az épület új, északi szárnyában található vetítőterembe. Szobája tartozéka volt egy biztonságos számítógép-terminál is, melynek segítségével kapcsolatba tudott lépni más irodákkal. Por borított minden billentyűt – Greer szinte sohasem használta. A helyiség egyébként meglehetősen tágas volt. Nyugodtan járkálhatott benne, ha kívánta. Az igazgatóhoz bármikor bemehetett, s mikor az igazgató házon kívül volt, felhívhatta a Fehér Házat, hogy azonnali találkozót kérjen az elnöktől. A vezérkari főnököt nem kerülhette meg, Cuttert azonban igen.
Jack magas támlájú széken ült az ablaknak háttal és csak most jött rá: bejutott hát ide. Fényes és gyors karriert futott be az Ügynökségen, és még negyven sincs. Előzőleg ügynökösködéssel kereste a kenyerét. Majd megkapta doktori diplomáját, könyveket írt, történelmet tanított. Ismét pályát változtatott, s lám – eljutott a csúcsra. Finom, elégedett mosollyal jutalmazta volna önmagát, ha nem jutott volna eszébe az az atyai jóbarát, aki jelenleg a Bethesda Tengerészeti Klinikán fekszik, s hosszú szenvedés, fájdalmas halál vár rá. Tulajdonképpen neki köszönheti ezt a széket, itt ebben az irodában, ebben a pozícióban.
Nem éri meg. Holtbiztos, hogy nem éri meg – mondogatta magában Jack. Szüleit egy chicagói repülőgép-baleset során vesztette el, és még jól emlékezett arra a mérhetetlen fájdalomra, melyet akkor érzett. Ryan vette magának a fáradságot, és hetente háromszor meglátogatta Greer tengernagyot. Látta, hogy zsugorodik össze a teste, akár egy száradó növény. Látta, hogyan mélyülnek el a férfi méltóságteljes arcán a fájdalomtól a barázdák. Szülei gyors halála annak idején megkímélte a efféle megpróbáltatásoktól. Greert valahogy második apjának érezte, s mindent megtett érte, ami egy „fiú” kötelessége. Most értette meg, miért választotta felesége a szemsebészetet. Kemény, technikai értelemben igényes munka, ahol egy fél mozdulat is vakságot okozhat. De Cathynek legalább nem kell végignéznie, hogyan halnak meg mások. Mi lehet fájdalmasabb ennél? Ryan tudta kérdésére a választ. Hiszen végignézte, hogyan lebeg élet és halál között a leánya, aki a véletlennek és néhány, különösen jó sebésznek köszönhette az életét.
Honnan veszik a bátorságot? – tűnődött Jack. Emberekkel harcolni – igen azt lehet. De magával a halállal venni fel a küzdelmet, annak tudatában, hogy végül úgyis vesztenünk kell... – de hát ilyen az orvosi foglalkozás természete.
Jézusom, micsoda morbid szarházi vagyok ma!
Mit mondana a tengernagy?
Azt mondaná, folytassuk azt az átkozott munkát.
Az élet értelme, hogy az ember tovább erőlteti, megtesz minden tőle telhetőt, és ezzel a világot kissé megjavítja. Természetesen – ismerte be Jack – a CIA kissé furcsa helynek látszik ehhez.
Egy illat térítette vissza töprengéséből. A tálalóasztalon már be volt kapcsolva a kávéfőző. Bizonyára Nancy tette föl gondolta. Greer tengernagy csészéi és ezüsttálcája helyett azonban csak néhány „eredeti” CIA-monogramos csésze árválkodott az asztalon. Kopogtak az ajtón. Nancy dugta be a fejét.
– Dr. Ryan! Két perc múlva kezdődik az osztályvezetői értekezlet.
– Köszönöm. Mrs. Cummings. Ki csinálta a kávét? – kérdezte.
– A tengernagy telefonált reggel, hogy ne feledkezzünk meg róla, hiszen önnek bizonyára szüksége lesz rá az első napon.
– Ó! Este majd megköszönöm neki.
– Ma reggel mintha jobban lett volna – jegyezte meg reménykedően Nancy.
– Remélem, jobban is van.
Az osztályvezetők időben megjelentek. Kiöntött látogatóinak és magának egy-egy csésze kávét, majd rögtön munkához is láttak. Mint mindig, a reggeli első jelentés ma is a Szovjetunióval foglalkozott, ezután tértek rá azokra az államokra, melyek valamilyen okból érdekelték a CIA-t. Jack évek hosszú során át mindig részt vett ezeken a megbeszéléseken, most azonban ő ült az íróasztal mögött, a főnöki székben. Tudta, hogyan kell levezényelni ezeket a megbeszéléseket, és nem szegte meg a játékszabályokat. A tengernagy sem csinálta volna jobban.

 

Az elnöki jóváhagyás után a dolgok jól alakultak. A tengerentúli kommunikációt, mint mindig, a nemzetbiztonsági Ügynökség irányította – csak az időzónák jelentettek némi kellemetlenséget. Már értesítették az európai nagykövetségek jogi attaséit is. A titkosított műholdcsatornákról üzemelő telexgépek először Bernben kezdték ontani a papírt. A követségek technikusai hamar észrevették, hogy a most használt rendszerek a rendelkezésre álló legbiztonságosabb vonalak. Az első, vagyis a regiszteroldal felkészítette őket a megfelelő, egyszeri sorrendre, amit azután vissza kellett keresniük a dekódoló kulcsokat tartalmazó széfekből.
Különösen fontos információk esetében – mondjuk például afféléknél, hogy háború van készülőben – nem eléggé biztonságosak a hagyományos kódolóberendezések. A Walker-Whitworth kémbanda gondoskodott róla. Ezért gyorsan és radikálisan meg kellett változtatni az amerikai kódolási elvet. Minden nagykövetség kapott egy különleges széfet, amelyben számos, egészen hétköznapinak tetsző magnókazetta volt. Mindegyik kazettát átlátszó, de színkódolt műanyag zsugorcsomagolásba rejtették. Mindegyiken két szám van. Az egyik szám – ebben az esetben a 342 – a kazettára vonatkozó fő nyilvántartási szám. A másik – ez esetben a 68 – jelölte a 342-es sorozaton belül azt a bizonyos kazettát. Ha valamelyik kazettáról kiderülne hogy csomagolása szakadt, összekarcolt vagy bármi módon sérült, az ilyen sorozatszám alatti összes kazettát azonnal megsemmisítik, feltételezve hogy a kazetta illetéktelen kezekbe került.
A hírközlési technikus kiszedte dobozából a kazettát, megvizsgálta a számát, és fölöttesével ellenőriztette, hogy a megfelelő számú-e.
– A számot három-négy-kettőnek olvasom.
– Egyezik – erősítette meg a fölöttes. – Három-négy-kettő.
– Kinyitom a kazettát – közölte a technikus.
A csomagolást az íróasztala melletti műanyag szemétkosarába dobta, majd behelyezte a kazettát egy közönséges kinézetű, de drága lejátszóba, amely össze volt kapcsolva az úgy három méternyire lévő telexgéppel.
A technikus a berendezése fölötti, csiptetős táblára tette az eredeti kinyomtatást, és gépelni kezdett.
A Maryland állambeli Fort Meade NSA központjában rávették a 342-es mesterkazettára a titkosított üzenetet, amelyen a műholdas továbbítást lehetővé teszik – még tovább titkosítottak a STRIPE-nak nevezett jelenleg maximális biztonságot nyújtó rendszerrel. Még ha valakinek birtokában lenne is a megfelelő kulcs a STRIPE elolvasásához, semmire sem menne vele, hiszen csupán egy efféle üzenetet kapna: DEERAMO WERAC KEWJRT és így tovább. Ez legalábbis bosszantó. A technikus mindenesetre így érezte, mert nagyon kellett koncentrálnia, hogy hibátlanul le tudjon gépelni olyan szavakat, mint DEERAMO WERAC KEWJRT, azaz értelmetlen betűk egymásutánját.
Minden egyes betű átment a kazettásmagnón, amely feljegyezte a bejövő betűt és úgy kezelte, mint 1 (A)-tól 26 (Z)-ig terjedő valamilyen számot, utána pedig összeadta a számokat. Ily módon, ha az eredeti szövegen megjelenő 1 (A) a kazettán egy másik 1 (A)-nak felel meg, 1-et adott hozzá 1-hez, és ezzel 2 (B) lett az eredmény a desifrírozott üzenetben. A kazettán megjelenő transzponálások teljesen véletlenszerűek – egy Fort Meade-i számítógép állította elő légköri rádiózajokból. A kódrendszer valóban megfejthetetlen. A hozzáértők One-Time Padnek nevezik – ezzel is utalva arra, hogy a véletlen viselkedésmódot lehetetlen elrendezni vagy bejósolni. Kazetták nélkül senki sem fejtheti meg ezt a rendszert. Egyetlen oka van, hogy a Tapdance-nek nevezett rendszert nem használták szélesebb körben: rendkívül kényelmetlen és nehézkes a sok ezernyi kazettát elkészíteni, szállítani, biztosítani és sorsát nyomon követni. Nemsokára azonban ez a probléma is megoldódik, hiszen a lézerlemezek hamarosan kiszorítják a magnókazettákat.
A technikus dühös volt magára, hogy még mindig nem tudta befejezni a gépelést. Hatkor le kellett volna lépnie, hiszen együtt akart vacsorázni valami jó kis helyen pár fickóval a követségről. Természetesen nem láthatta a már olvasható üzenetet, ámbár az igazság az, hogy fikarcnyit sem érdekelte. Már jó kilenc éve végzi ezt a munkát, és csak azért maradt meg itt, mert sokat lehet utazni. Bern volt a harmadik tengerentúli beosztása. Nem olyan kellemes, mint Bangkok volt, de sokkalta érdekesebb, mint a szülői ház New York államban, Ithacában.
Az üzenet tizenhétezer karaktert tartalmazott, ami valószínűleg körülbelül kétezerötszáz szónak felel meg, gondolta magában a technikus. Olyan gyorsan futott át az üzeneten, amennyire csak tudott.
– Oké? – kérdezte, amikor végzett. Az utolsó „szó” Erytpesm volt.
– Igen – válaszolta a jogi attasé.
– Óriási. – A technikus fogta a telexpéldányt amelyről gépelt, és beadta a kódolószoba megsemmisítőjébe. Sima pép jött ki csupán. Majd eltávolította a magnóból a kazettát. Miután a főnöke rábólintott, a helyiség sarkába ment, ahol a falhoz rögzített kábelre – tulajdonképpen spirál telefonzsinór volt – egy nagyméretű patkómágnes csatlakozott. Ezt oda-vissza mozgatta a kazetta fölött, s ily módon megsemmisítette a kazettára kódolt mágneses információt. Ezután a kazettát az elégetésre váró kazetták zsákjába dobta. Éjfélkor az egyik tengerészgyalogos őr – egy másik kíséretében – elviszi majd a zsákot a követségi hamvasztóba. Itt mindketten végignézhetik, hogyan lesz hamuvá a rengeteg papír és egyéb fontos szemét. Bernardi úr végzett az üzenet elolvasásával, és felpillantott.
– Bár csak a titkárnőm tudna ilyen kiválóan gépelni, Charlie! Csak két hibát találtam benne. Sajnálom, hogy ilyen sokáig fenn kellett maradnod. – A jogi attasé átnyújtott egy ötfrankos bankjegyet. – Igyál meg pár sört az egészségemre!
– Köszönöm, Bernardi úr.
Chuck Bernardi FBI-ügynök volt, akinek közszolgálati beosztása egyenértékű az Egyesült Államok hadseregében a dandártábornokéval. A hadseregben egyébként gyalogsági tisztként szolgált, persze már jó régen. Két hónapot kell még eltöltenie itt, azután hazakerül az FBI-központba, és talán kap valamilyen feladatot mint megbízott különleges ügynök. Munkahelye: az Iroda DC – szervezett bűnözéssel foglalkozó igazgatósága, ez magyarázza svájci kihelyezését. Chuck Bernardi a piszkos pénzek nyomon követésének szakértője, és ilyesmiből igencsak sok talált utat a svájci bankokba. Munkája révén – rendőrtiszt és diplomata is volt egyben – szinte minden magasabb beosztású svájci rendőrtisztviselővel kapcsolatba került, akikkel aztán nagyszerű munkakapcsolatot tudott kialakítani. A helyi zsaruk intelligensek, profik és átkozottul hatékonyak – gondolta magában. A kis öregasszonyok nyugodtan járhatják Bern utcáit bankjegyekkel teli bevásárlótáskával – tökéletes biztonságban érezhetik magukat.
Beérve az irodába Bernardi felkapcsolta olvasólámpáját és szivarért nyúlt. Még le sem verte az első hamut, amikor kényelmesen hátradőlve karosszékében a mennyezetre bámulva kijelentette:
– Micsoda kalamajka! – A telefonért nyúlt, és feltárcsázta az általa ismert legmagasabb beosztású hekust.
– Itt Chuch Bernardi. Beszélhetnék dr. Langgal? Köszönöm... Szia, Kari, itt Chuck. Találkoznunk kellene..., ha lehet, rögtön... Nagyon fontos. Kari, becsületemre... Az irodádban jobb volna... Ne telefonon, Kari, ha nem baj... Oké, kösz, pajtás! Megéri, hidd el! Negyedórán belül ott vagyok.
Letette a kagylót. Majd odament az irodai xeroxhoz, és készített egy másolatot az okmányról – kijelentkezve, nehogy rájöjjenek, ő volt az, aki használta a berendezést, illetve hogy hány másolat készült. Mielőtt távozott volna, az eredetit betette személyi széfjébe, a másolatot pedig kabátja zsebébe csúsztatta. Kari nyilván roppant dühös, hogy lemaradt a vacsoráról – gondolta magában –, de hát mégsem mindennap esik meg, hogy valaki kétszázmillió dollár körüli összeggel gazdagíthatja nemzetét... A svájciak be fogják fagyasztani a számlákat. Mindez azt jelenti, hat bankjuk – a törvény értelmében visszatartja a felgyülemlett kamatot és talán a tőkét is. Megeshet ugyanis, hogy sohasem derül ki, melyik kormányt illeti meg a pénz. Ezzel arra „kényszerítik” a svájciakat, hogy visszatartsák a pénzt, melyet végül átadnak majd az egyes kanton-kormányzatoknak. És az emberek még csodálkoznak, miért olyan gazdag, békés, elbűvölő kis ország Svájc... No nem csak a síelés és a csokoládé az oka...
Egy órán belül hat nagykövetség kapta meg az üzenetet. Néhány óra múlva az FBI különleges ügynökei is elindultak, hogy felkeressék az amerikai – „teljes szolgáltatást nyújtó” – kereskedelmi bankok igazgatóinak fogadószobáit. Közölték azoknak a számláknak az azonosítószámát, melyek azonnali befagyasztását kérik. Minden esetben rendkívül diszkréten jártak el. Komoly, magas beosztású állami alkalmazottak kértek szigorú titoktartást a bankelnököktől, akik ennek maradéktalanul eleget is tettek. (Végtére is nem az ő pénzük, igaz?)
A rendőrtisztviselők úgy tudták, ezek a számlák nem voltak különösebben aktívak, átlagban havi két vagy három tranzakciót bonyolítottak le velük, természetesen mindig nagy összegekkel. Betéteket továbbra is elfogadtak ezekre a számlákra, sőt az egyik belga tisztviselő azt javasolta, hogy ha az FBI egyéb efféle számláknak is a nyomára jut, az egyik figyelt számláról a másikra való átutalást is lebonyolítják. Természetesen csak egyazon országon belül – hangsúlyozta a belga –, ezzel ugyanis elejét vehetnék a betétet elhelyezők riasztásának. Végtére is – mondta – a drogok minden civilizált ember közös ellenségei.
A tervet Jacobs igazgató – az ÁG egyetértésével – haladéktalanul jóváhagyta. Még a hollandok is hajlandóak voltak együttműködni, pedig a holland kormány külön e célra kijelölt üzletekben engedélyezte a kábítószer-forgalmazást. Mindent összevetve ez az akció az államközi együttműködésre való készséget bizonyította.
Pénteken, az üzleti órák befejeztével minden elvégeztetett. A törvényvégrehajtásban érintetteknek két teljes napja maradt, hogy további vizsgálatnak vethessék alá a pénzügyi kimutatásokat. Amennyiben találnak még olyan pénzeket, melyek a már lefoglalt számlákkal kapcsolatban vannak, azokat is befagyasztják, illetve európai bankok esetében lefoglalják. Az első „fogásra” Luxemburgban került sor. Vasárnap estére hat újabb „piszkos” számlát tudtak azonosítani, és további százharmincötmillió dollárt helyeztek számítógépes zárolás alá.

 

Ugyanakkor Washingtonban Jacobs és Murray, a szervezett bűnözéssel foglalkozó iroda specialistái, továbbá az igazságügy emberei elhagyták irodájukat, hogy részt vegyenek a megérdemelt vacsorán a Jockey Club éttermében. Miközben a biztonsági kíséret vigyázott rájuk, a tíz férfi azon volt, sok és szuper kaját fogyasszon a kormány költségén. Ezt a vacsorát valóban megérdemelték. A Tarpon-művelet az eddigi legnagyobb siker a drogok ellen folytatott háborúban. Eredményeit a hét végén fogják nyilvánosságra hozni – ebben mindnyájan egyetértettek.
– Uraim! – mondta Dan Murray, felemelve ki tudja már hányadik pohárnyi pezsgőjét. – Önöknek adom az Egyesült Államok parti őrségét!
Mindannyian nevetésben törtek ki, ami igencsak bosszantotta az étterem többi vendégét.
– Az Egyesült Államok parti őrsége! Kár – jegyezte meg az igazságügy egyik ügyésze –, hogy nem tudják, mit is jelent: „Semper Paratus.”
Az összejövetel tíz óra körül ért véget. Az igazgató biztonsági emberei összenéztek: a főnök igencsak felöntött a garatra. Holnap reggelre macskajajjal küszködő, goromba medve lesz belőle – aztán ebéd közben majd mindannyiuktól bocsánatot fog kérni.
– Péntek délután repülünk Bogotába – közölte velük hivatali kocsijának, egy Oldsmobile-nak a szentélyében. – Készítsétek el a terveket, de szerdáig ne közöljétek a légierővel. Nem akarom, hogy kiszivárogjon.
– Igen, uram – válaszolta a kíséret főnöke. A hallottaknak nem örült különösebben. A drogosok nagyon be fognak gurulni. De ez a látogatás készületlenül fogja érni őket. Az újságok majd megírják, hogy Jacobs Washingtonban marad hogy az ügyön dolgozzon, és nem is várják el tőle, hogy Kolumbiába utazzon. Az ügy biztosítása így is osztályon belüli lesz. Ő és ügynöktársai nagy gondot fordítottak a Hoover Building fegyverválasztékára, lövésztudományukat pedig sokat csiszolták az elmúlt hetekben. Nem engedhetik meg, hogy bármi történhessen Emillel.

 

Moira kedd reggel jött rá. Akkorra természetesen már mindent tudott a Tarpon-ról. Tudta, hogy az utazás feltételezhetően titok, és az iránt sem volt semmi kétsége, hogy veszélyes is lesz. Csütörtök estig nem közli Juannal. Végül is körültekintőnek kell lennie. A hét hátralevő részét azon tűnődve töltötte, milyen eldugott hely lehet a Blue Ridge hegy...

 

Már egyáltalán nem számított, hogy az egyenruha khaki volt, s nem a fás terepen viselt uniformis. Az izzadság és piszokfoltoktól a raj tagjai most már pontosan ugyanolyan színűek voltak mint a föld, melyen hasaltak. Egyszer már mindannyian megmosakodtak a patakban, amelyből a vizüket is vették, de senki nem mert szappant használni, mert félt, hogy a hab vagy az illat, vagy valami más felkeltheti valakinek a gyanúját a patak mentén lejjebb. Az adott körülmények között a szappan nélküli mosdás még annyira sem volt jó, mint amikor valaki a saját nővérével smárol. Lehűtötte azonban őket, így Chavez legkellemesebb emlékei között tartotta számon. Tíz percig kielégítően érezte magát, utána azonban ismét izzadni kezdett. Az éghajlat ördöginek bizonyult. Az egyik felhőtlen délután a hőmérséklet csaknem elérte az ötven fokot. De ha ez egy átkozott dzsungel – morogta magában Chavez – akkor mi a fenéért nem esik? Az egyetlen jó hír az volt, hogy nem kellett nagyon sokat mozogniuk. A két faszi aki a leszállópályát vigyázta, ideje legjavát alvással, dohányzással – valószínűleg füvet szívnak, vélte Chavez – és általában gecizéssel töltötte. Egyszer még azzal is meglepték, hogy a kifutópályán felállított konzervdobozokra lődöztek. Akár veszélyes is lehetett volna, de nem az ő megfigyelő posztjuk felé tüzeltek. Chavez kihasználta a lehetőséget, és alaposan megfigyelte az ellenfél fegyverkezelési technikáját. Egy szar – mondta neki egyszer Vega. Most újra bebizonyosodott, hogy igaza volt. Három, elég nagy konzervdobozt állítottak fel talán száz méternyire a viskótól és vaktában lődöztek, csípőből tüzelve, mint a moziszínészek.
– Krisztusom, micsoda kontárok! – jegyezte meg, s közben látcsövét egy percre sem vette le az orráról.
– Hadd lássam! – Vega pont akkor nézett oda, amikor egyikük – úgy harmadik próbálkozásra – végre levert egy dobozt. – A pokolba is, innen le tudnám szedni azokat a vackokat...
– Figyelőpont, itt a hatos, mi a lószar történik ott!? – szólalt meg egy pillanat múlva a rádió. Ding válaszolt a hívásra.
– Hatos, itt a figyelőpont. Barátaink kis durrogtatást rendeznek. A tüzelés tengelye azonban távol esik tőlünk, uram. Konzervdobozokba lődöznek lyukakat. Lőni nem tudnak, az egyszer holtbiztos, százados.
– Átjövök hozzátok!
– Értettem! – Ding letette a rádiót. – Jön a százados. Azt hiszem, a zajtól ideges lett.
– Tényleg sokat aggódik – jegyezte meg Vega.
– De hát ezért fizetik a tiszteket, vagy nem?
Ramirez három perccel később meg is jelent. Chavez átnyújtotta neki a látcsövét, de a százados ezúttal magával hozta a sajátját. Figyelőállásba helyezkedett, és éppen időben nézett bele, hogy láthassa, hogyan repül el az egyik doboz.
– Ó!
– Két doboz, két tele tárral – magyarázta Chavez. – Szeretnek rokizni. Azt hiszem, idelenn olcsó a muníció.
Az őrök továbbra is dohányoztak. A százados és az őrmester jól látta, hogy lődözés közben viccelődnek. Valószínűleg ugyanúgy unatkoznak mint mi, vélte Ramirez. Az első gép felszállása óta itt, Reno-ban nem volt semmi mozgás, és a katonák még kevésbé tűrik az unalmat, mint a civilek. Egyikük – nehéz volna megmondani, melyikük volt is az, mert durván ugyanolyan magasak voltak, és ugyanazt a fajta ruhát viselték – újabb tárat lökött be AK-47-esébe, és eleresztett egy tizes sorozatot. A felverődő porfelhő ugyan elérte a megmaradt dobozt, a lövedékek azonban nem találták el.
– Nem is tudtam, uraim, hogy ennyire könnyű lesz – jegyezte meg Vega gépfegyverének nézőkéje mögül. – Micsoda faszkalapok!
– Te így gondolod, Oso, de azért ne bízd el magad! – jegyezte meg komolyan Ramirez.
– Értettem, százados, de nem tehetek róla, hiszen látom, amit látok.
Ramirez egy mosollyal enyhítette a dorgálást:
– Azt hiszem, igazad van.
Végül eltalálták a harmadik dobozt is. Célpontonként átlagban a harmincadik lövésre sikerült betalálniuk.
– Tudom – mondta Vega egy pillanat múlva. – Még nem is láttam, hogy valamelyikük a fegyverét pucolta volna.
A raj tagjainak fegyverei tisztogatása ugyanolyan szokványos rutinfeladat volt, mint a papoknak a reggeli és esti imádság.
– Ezek a fickók nem értenek a fegyverekhez. De annál jobb – fűzte hozzá Ramirez.
– Egyetértek, uram.
Végül az őrök is elunták a lövöldözést. Egyikük a dobozokért ment. Közben egy teherautó közeledett. Egyéb mozgás nemigen volt, így Chavez meredten figyelte a járművet. Három férfi ült benne, az egyikük hátul. A vezető kiszállt a kocsiból, és odament a két őrhöz. Majd a földre mutatott, és üvöltözni kezdett. Minden szavát jól hallották, holott a teherautó berregését nem észlelték, ami elég furának tűnt.
– Mi a probléma? – kérdezte Vega.
Ramirez csendben felnevetett. – FOD. A pali begurult a FOD miatt.
– Az mi a fene? – kérdezte Vega.
– Idegen Tárgyak Okozta Kár. Egy töltényhüvely beszívódik a repülőgép motorjába, és szétverheti az egész francot. Nézd csak! Most szedeti velük fel.
Chavez ismét a teherautó felé irányította a látcsövét.
– Apropó, százados! Miért nincsenek itt üzemanyagkannák? A múltkori gépet nem tankolták fel, ugye?
– A gép egy körülbelül húsz mérföldnyire levő, szokványos kifutópályáról indul – magyarázta Ramirez. – Talán nem kell teljesen feltölteniük... Mindazonáltal furának látszik...
– Talán a viskóban vannak az üzemanyagtároló edényeik...? – tűnődött Vega.
Ramirez százados magában zsémbelődött. Pár emberét el szerette volna küldeni a terület ellenőrzésére, de a felsőbb utasítások nem engedték. Csupán a reptér környékét ellenőrizték. Ahhoz sem mehettek közelebb négyszáz méternél, s egyik szemükkel közben állandóan a két őrt figyelték. Az utasítások szerint az ellenféllel semmiképpen sem szabadott konfrontálódniuk, így aztán nem kellett végigjárőrözniük az egész területet, holott abból sok mindent megtudhattak volna az ellenfélről – olyasmiket, amit jó lett volna tudniuk. De hát a parancsok továbbra is parancsok. Akárki adta is ki őket, nem sokat tudhat a katonásdiról. Ramirez most tapasztalta ezt először, hiszen nem volt elég öreg hozzá, hogy emlékezhessék Vietnamra.
– Odakinn lesznek egész nap – mondta Chavez.
Úgy nézték, a gépkocsivezető megszámoltatja velük a hüvelyeket. És persze sohasem lehet mindegyiket megtalálni, ha kell. Vega az órájára tekintett.
– Napnyugta két óra múlva. Ki fogad velem abban, hogy ma este mozgás lesz? Száz pezóm van rá, látogatónk lesz huszonkét óra előtt.
– Nem fogadunk – mondta Ramirez.
A teherautónál álló magasabbik őr most nyitott ki egy doboz jelzőfáklyát. A százados elment. Jelentkeznie kellett rádión.

 

Csendesen folytak a napok Corezálban. Clark éppen most tért vissza késői ebédjéről a Fort Amador tiszti klubból. A panamai hadsereg fejének egyébként ugyanabban az épületben volt az irodája. Mostanában nem volt különösebben népszerű az amerikai katonák körében, úgyhogy ebéd után megengedhetett magának egy rövid sziesztát. A helyi szokásoknak végtére is van értelmük – gondolta. Nem butaság, hogy átalusszák a nap legforróbb részét. A furgon hideg levegője – a légkondicionálásnak védenie kellett az elektronikus felszerelést, főként az itteni rémes páratartalomtól – segített utóbb, hogy magához térjen.
A Knife-csoport – egyetlen repülővel – már az első éjszaka nyert. A többi rajból kettőnek volt találata. Az egyik F-15-ös gép pedig egészen rendeltetési helyéig jutott, amikor felszállás után tíz perccel elvesztette a radarját. De ez olyasfajta probléma, amelyre mindig számítani lehet. A három a kettőhöz arány pedig végül is nem annyira rossz, különösen ha számításba vesszük, hogy a vámosok milyen boldogok voltak, ha egy hónap alatt egyetlen repülőt elkaptak. Mi több, az egyik raj egy elhagyott repülőtérre tévedt, holott a felderítési adatok rendkívül sokat ígérőnek mutatták az adott helyet.
– Variable! Itt Knife! Vége! – szólalt meg a beszélő, bevezető nélkül.
– Knife! Itt Variable! Jól és tisztán hallunk. Készen vagyunk, vége!
– Itt, Reno-ban mozgás van. Lehet, hogy este áruért jönnek. Majd tájékoztatunk. Vége!
– Értettem, visszaigazolom! Vége!
A műveletiek egyike felemelte a kézibeszélőt, hogy kapcsolatot teremtsen egy másik rádiócsatornán.
– Sasfészek, itt Variable... tartsatok ki! ... Vége! Kinn maradtok. Vége! – Letette a műszert és elfordult. – Mindenkit felvernek... A vadász újra vonalban van... Lehet, hogy a radar valami alkatrészcsere vagy egyéb miatt késik. De már fenn van, a légierő pedig mentegetődzik.
– Helyesen teszik! – zsörtölődött a másik műveletis.
– Ti tényleg azt hiszitek, előfordulhat, hogy egy művelet túl jól sikerül? – kérdezte Clark a sarokból.
– Tudniuk kell, valami különös történik. Nem akarjátok, ugye, hogy túl nyilvánvalóra sikeredjen – magyarázta Clark. Azután hátradőlt és becsukta szemét. Akkor még egyet sziesztázhatna is – gondolta magában. Hosszú lesz az éjszaka.

 

Chavez óhaja csak napnyugta után teljesedett be. Kicsit esni kezdett, és a nyugatról jövő felhők komoly záport ígértek. A reptéri személyzet kihelyezte a fáklyákat – sokkal többet, mint legutóbb – és a gép nemsokára meg is érkezett.
Az eső miatt rosszak voltak a látási viszonyok. Chavez úgy látta, hogy valaki a viskóból üzemanyagtömlőt fektet le. Talán tényleg voltak ott hordók és lehet hogy kéziszivattyú is, de az eső miatt igen rosszul lehetett látni. Valami más is történt. A teherautó végighajtott a kifutópálya közepén, és a sofőr legalább tíz fáklyát kidöntött, ezzel jelezvén a középvonalat. A gép húsz perccel érkezése után fel is szállt, és Ramirez nyomban jelentett a műholdrádión.
– Megvan a farokszám? – kérdezte Variable:
– Nincs – válaszolt a százados. – Elég szépen esik már. A látási viszonyok kutyaszart sem érnek. De észak-északkeletre fordulva, húsz-ötven-egynél, Lima irányába tűzött el.
– Értettem, visszaigazolom. Vége!
Ramirez újabb két katonát küldött előre az OP-hez, de nem kellett volna ennyire aggódnia. Az őrök most nem törődtek a fáklyák eloltásával, hagyták hogy az eső végezze el ezt helyettük. Nemsokkal a gép felszállása után elment a teherautó is, és a kifutó két őre visszavonult szárítkozni a viskóba. Mindent összevetve – gondolta Ramirez – nem lett sokkal könnyebb.

 

Bronco unatkozott. Nem mintha unta volna amit csinál, csupán a feladat nem volt elég nehéz számára. Ráadásul leragadt négy lelövésnél, pedig csak egyre lett volna már szüksége, hogy ász legyen. Biztos volt abban, hogy a küldetés sikeresebb lesz, ha a foglyok életben maradnak – de a fene egye meg, ezeknek a szarháziaknak a kikészítése valahogy... kielégítette volna, bár ez sem jelentett igazi kihívást. Gépét úgy tervezték, hogy elkeveredhessék az oroszok által készített legjobb vadászgépek között. Egy Twin-Beech kiemelése körülbelül annyira bonyolult feladat volt számára, mint autón elmenni az O-Klubba pár sörért. Talán ma este tehet valami mást is... de mit?
Ezen aztán elkezdte törni a fejét, amint a Yucatan-csatornától északra keringett, közvetlenül az E-2C mögött és természetesen kívül a szokványos légijáratok pályáján. A kapcsolatteremtő hívás körülbelül a megfelelő időben érkezett. Délre fordult, rá a célra, ami újabb tíz percet vett igénybe.
– Itt vagyok – közölte a Hawkeye-jal. – Szemem a célponton.
Újabb kétmotoros, következésképp újabb kokócsempész. Winters még mindig dühöngött: egyikük elfelejtette ellenőrizni az Eagle-en a karbantartási ütemtervet, és az az átkozott szerkentyű pontosan akkor mondta be az unalmast, amikorra a szállítási vállalkozó közölte: ötszázhárom órakor. Fantasztikus, hogy ki tudják számítani... Pedig dühítő, hogy egy sok millió dolláros vadászgép egy ötdolláros bigyó vagy dióda vagy nyomtatott áramkör, vagy a franc tudja micsoda miatt kiesik. Öt dolcsiba kerül. Tudta, mert az őrmester közölte vele.
Nos, itt jön. Ikermotoros, úgy néz ki, mint a Beech King Air. Semmi jelzőfény, egy kicsit alacsonyabban repül, mint ami a megfelelő magasság lassú repülésnél.
Oké, gondolta Bronco, lelassítjuk a vadászgépet, majd megvilágítjuk a fickót, és aztán jön az első rádióhívás.
Persze hogy drogos volt! Ugyanazt a marhaságot csinálta, mint amit eddig mindegyik: csökkentve a teljesítményt leeresztette a szárnylapátokat, és fedezék gyanánt alábukott. Winters sohase jutott még túl a Donkey Kong negyedik szintjenje ilyen körülmények között egy igazi repülőgép ugráltatása nem nehéz feladat... így hát tulajdonképpen unatkozott.
Oké, most próbáljunk ki valami mást!
Hagyta lejönni a gépet, megtartva saját magasságát és teljesítményét, ezzel pedig jóval megelőzte a másikat. Ellenőrizte, minden jelzőfénye kialudt-e, majd az Eagle-t szoros balcsavarba hozta. Ez a célpontra vitte a tüzelésirányító radart, és lehetővé tette, hogy a King Airt megkereshesse saját infravörös letapogatóján.
Azt hiszed, hogy elvesztettél, pedig nem...
Most jön a viccesebb része. Ma este tényleg sötét van. Se csillag, se hold, tömör, összefüggő felhőtakaró. Az Eagle-t kékesszürke színre festették, hogy egybekeveredjék az égbolttal, és éjszaka ez jobb, mint a matt fekete. Egyszerűen láthatatlan. Biztos, hogy a Beech személyzete minden elképzelhető helyen keresi – gondolta. Mindenhol, kivéve saját magukkal szemben.
Nem túl magasan repültek, és Winters látta a képernyőn, hogy vagy jó egy mérföldnyire tőle hogyan veri fel amazok légcsavarja a hullámokról a permetet. Egyenesen jött, kilencven méteren és ötszáz csomóval. Pontosan egy mérföldnyire a célponttól ismét bekapcsolta jelzőfényeit.
Előre meg lehetett jósolni mi fog történni. A Beech pilótája megpillantotta a látszatra pont vele szemben lévő, vakítóan éles lámpákat, és ösztönösen azt tette, amit bármelyik pilóta tenne ilyen helyzetben. Keményen bedöntötte a gépet és alábukott: látványosan bukfencezett bele a tengerbe. Valószínűleg még arra sem volt ideje hogy rájöjjön, mit csinált rosszul – gondolta Bronco, majd hangosan elnevette magát. Ez aztán klassz megoldás volt! – dicsérte magát, majd hazafelé vette az irányt. Az ügynökség emberei biztosan meg lesznek elégedve vele. És ami a legjobb, most már tényleg ásznak számít. Nem is kellett hozzá lelőnie a gépet. Csak el kellett érni, hogy minden így történjen.

 

 

13

Tényleg nem szép dolog várakoztatnia a férfit – gondolta magában Moira, amikor szerda délután hazafelé hajtott. Persze mi van, ha mégsem tudott eljönni? Mi van, ha a hétvégére közbejött neki valami fontos dolog? Mi van, ha nem ér ide?
Mindenképpen fel kell hívnia.
Mrs. Wolfe benyúlt a táskájába, és a szállodai levélpapír letépett darabkáját keresgélte. A ráírt számok szinte égették a bőrét. Mindenképpen fel kell hívnia.
A forgalom ma még a szokásosnál is lassúbb és idegesítőbb volt. Valaki defektet kapott a 14. utcánál, és a nő keze ott izzadt a műanyag kormánykeréken. Mi lesz, ha a férfi mégsem ér ide?
Mi lehet a gyerekekkel? Persze elég nagyok már ahhoz, hogy ellássák magukat... Ez a könnyebbik része a dolognak. De hogyan magyarázza meg nekik, hogy az anyjuk eltűnik egy hétvégére – mi is volt a kifejezés, amit használtak? – hogy „lefektessék”. Az ő anyjukat. Hogyan emésztik majd meg? Eszébe sem jutott, szörnyű titka egyáltalán nem titok, legalábbis gyermekeinek, munkatársainak és főnökének nem az. Igencsak megrökönyödött volna ha tudja, mindannyian neki szurkolnak..., hogy mindnyájan szeretnék, hogy „lefektessék”. Moira Wolfe csak egy-két évvel maradt le a szexuális forradalomról. Rettegéssel teli, reményteljes, érzéki-ijedt szüzességét vitte a hitvesi ágyba, és mindig úgy vélte, férje is ugyanilyen helyzetben van. Úgy kell legyen – mondta magában később is –, mert mindketten annyira elrontották első alkalommal a dolgokat. Három napon belül azonban mindenre rájöttek – a fiatalos lendület és a szerelem szinte bármit legyűr –, s a következő huszonkét év során tényleg eggyé váltak.
Férjének elveszését soha nem tudta kiheverni. Olyan volt, mint egy nyitott seb, amely nem akar begyógyulni. A férfi képe ott volt az ágya mellett. Egy évvel a halála előtt készült, éppen vitorláshajóján dolgozott. Nem volt már fiatal, kicsit pocakosodon is, hajának java része odalett már, a mosolya viszont... Hogyan is mondta Juan? Az ember szerelemmel néz, és látja hogy viszonozzák. Hogyan lehet ilyen szépen megfogalmazni valamit – gondolta Moira.
Istenem, mit gondolna rólam Rich? Ezt a kérdést már jó néhányszor feltette magának. Szinte mindig, amikor elalvás előtt a fényképre pillantott. Minden alkalommal, amikor a gyerekekre nézett, remélve, hogy nem gyanakodnak. Özvegyi fátylat kellett volna viselnie. Ez a szokás azonban kiveszett hál' istennek.
Végtére is sokáig gyászolt. Egyedül sírdogált az ágyában.
Mit várnak tőlem? – kérdezte magától hirtelen dühvel. Hiszen nekem is van életem... Nekem is vannak igényeim.
Mit szólna Rich?
A férfi munkába menet halt meg. Éppen két hónappal egy rutinvizsgálat után, amikor is közölték vele, hogy le kellene fogynia pár kilót, hogy a vérnyomása egy kicsit magas, de tulajdonképpen nem kell nagyon aggódnia, illetve hogy a koleszterinje nagyon jó ahhoz képest, hogy a negyvenes éveit tapossa. Ezek után reggel hét óra harminckilenckor kocsija leszaladt az útról, bele egy védőkorlátba, és megállt. A rendőr odajött, és meglepődve látta, hogy a vezető még mindig a kocsiban van. Azt hitte, hogy a sofőr már kora reggel részeg. Odamenve látta, hogy a férfi eszméletlen, mitöbb nincs pulzusa. Kihívták a mentőt. Amikor az orvosok megérkeztek, a rendőr éppen mesterséges légzést adott Richnek, mert szívrohamra gondolt, csakúgy mint a mentősök, akik mindent megtettek a férfi életéért, de már hiába. Aneurizma – azaz az agyban egy ér fala megpattant – magyarázta a boncolás után az orvos. Semmit sem lehetett volna tenni. Miért is történt...? Talán örökletes, talán nem. Nem, a vérnyomásnak nem volt semmi köze hozzá. Szinte lehetetlen diagnosztizálni... Fejfájásra panaszkodott? Még csak arra sem...?! Az orvos csendben odébbállt, kissé dühödten és elkeseredetten, hogy ennél többet igazán nem tud mondani. Különösebb fájdalma nem lehetett – közölték Moirával, aki nem tudta eldönteni, hogy becsapják-e vagy sem – mindennek azonban már nem volt jelentősége. Azután jött a temetés. Emil Jacobs is ott volt meg a halálos beteg felesége is, aki a kórházi ágyról kelt föl, hogy részt vegyen a temetésen Az a sok-sok könny, ami ott hullott...
Nem volt szép dolog. Nem, mert a férfi búcsú nélkül volt kénytelen távozni. Egy csókkal, ami kávéízű volt, és Moira már nem is láthatta, amikor utoljára beszállt a kocsijába. – Csupán ezért hónapokig büntette önmagát.
Mit szólna Rich?
De hát Rich halott, és két év éppen elég volt.
A gyerekek már javában vacsoráztak, amikor hazaért. Felment hogy ruhát váltson és azon kapta magát, hogy az éjjeliszekrényen, Rich képe mellett álló telefont lesi. Leült az ágyra, megpróbálva szembenézni vele. Majd kivette a papírt a táskájából, és mély sóhajjal tárcsázni kezdte a számot.
– Diaz y Diaz – válaszolta egy női hang.
– Beszélhetnék, kérem, Juan Díazzal? – kérdezte Moira.
– Ki keresi, kérem? – kérdezte a nő, angolra váltva át.
– Moira Wolfe vagyok.
– Ah, Senora Wolfe! Én Consuela vagyok. Kérem, várjon egy pillanatig! – Egy percnyi elektromos zaj következett, majd ismét a női hang: – Senora Wolf, itt van valahol a gyárban de képtelen vagyok megtalálni. Átadhatom azt az üzenetet, hogy hívja vissza önt?
– Igen. Itthon vagyok.
– Si, megmondom neki – Senora.
– Köszönöm!
– Kérem, bocsássa meg, de valamit mondanom kell önnek. Amióta Mariája meghalt, Senor Juan most először boldog, hogy találkozott önnel Senora. Nagyon féltem tőle, talán már sohasem lesz az. – Kérem, ne mondja meg neki, hogy közöltem ezt önnel – de azért nagyon köszönöm, amit tett. Ön nagyon jót tett Senor Juannak.
Moirának pontosan e szavakra volt szüksége.
– Consuela, Juan oly sok csodálatos dolgot mondott önről! Kérem, hívjon Moirának!
– Már így is sokat beszéltem! Megkeresem Senor Juant, bárhol legyen is.
– Köszönöm, Consuela! Viszlát!
Consuela valódi neve Maira volt – tőle kölcsönözte Félix (Juan) feleségének a nevét –, huszonöt éves volt, és egy helyi titkárnőképző végzős hallgatója. S mivel a titkárnősködésnél több pénzt akart keresni, Miamin és Atlantán keresztül vagy féltucatszor drogot csempészett az Államokba. Furcsa feladatokkal bízták meg alkalmazói, s közben Caracason kívül saját kis üzletét irányította. E munkáért – telefonokra kellett várnia – heti ötezer dollárt kapott. Természetesen ez csak a feladat egyik fele volt. A másik, hogy különböző számokat kellett felhívnia. Ahogyan gyanította, a hívás átugrott az általa tárcsázott számról egy másikra, amit nem ismert.
– Igen?!
– Senor Díaz? Itt Consuela!
– Igen?!
– Moira telefonált. Szeretné, ha otthon visszahívná.
– Köszönöm! – A beszélgetés máris véget ért.

 

Cortez asztali órájára pillantott. Még váratja egy kicsit... idestova huszonhárom perce. Egy luxus öröklakásban lakott, két épületnyire a főnökétől. Ez volt hát a hívás? – tűnődött. Visszaemlékezett rá, amikor még türelmetlen, tejfölösszájú kis felderítőtisztecske volt, majd újra papírjaiba mélyedt.
Húsz perccel később újból ellenőrizte az időt, és cigarettára gyújtott. Azt figyelte, hogyan mozognak a mutatók a számlapon. Elmosolyodott. Azon mélázott, milyen lehet most a nő, aki innen kétezer mérföldre várja. Mire gondolhat? Felemelte a kagylót, és tárcsázta a számot.
Először Dave jelentkezett be.
– Halló? Rossz számot hívott. Megismételné? Ó, oké, tartsa! – Dave felpillantott, és magán érezte anyjának szemét. – Téged hívnak, mama.
– Majd fölveszem a fentit – mondta azonnal Moira, és a lépcső felé indult, olyan lassan, amennyire csak bírta.
Dave a beszélőre tette a kezét.
– Találjátok ki, ki az? – Kíváncsi szemek meredtek rá.
– Igen – hallotta Dave anyja hangját a másik telefonból. Óvatosan letette. Sok szerencsét, mama!
– Moira, itt Juan.
– Szabad vagy a hétvégén? – kérdezte.
– Ezen a hétvégén? Biztos vagy benne?
– Péntek déltől hétfő reggelig szabad vagyok.
– Nos..., lássuk csak... – Cortez kibámult az ablakon, a szemközti házra. Lehet, hogy mindez csak csapda? Az FBI felderítési részlege..., lehet, hogy az egész dolog...? Természetesen, nem.
– Moira, a másik vonalon is keresnek. Kérlek, tartsd egy pillanatra! Rendben?!
– Igen!
A nő hangjában nem lehetett nem észrevenni a lelkesedést. Két percig váratta, mielőtt újra bejelentkezett volna.
– Péntek délután Washingtonban leszek.
– Körülbelül időben érkezel – körülbelül éppen a kellő időpontban...
– Hol találkozhatnánk? A repülőtéren? Ki tudsz jönni elém a reptérre?
– Igen.
– Nem tudom, melyik járaton jövök. Találkozzunk a... Hertz pultnál, háromkor. Ott leszel?
– Ott!
– Én is, Moira. Viszlát, szerelmem!
Moira Wolfe ismét a fényképre pillantott. A mosoly még mindig ott játszott az arcon, de úgy látta, hogy most már egy cseppet sem vádló.

 

Cortez felállt íróasztalától, és kiment a helyiségből. Az őr az előtérben felállt, amikor kijött az ajtón.
– Találkozóm van el Jefével – mondta egyszerűen. Az őr felemelte a készüléket és telefonált.

 

A technikai problémák rendkívül bonyolultak. A legalapvetőbb az energiaellátás. Az alapállomások körülbelül ötszáz wattot adnak le, a mozgóállomások legfeljebb hetet, az elemmel működő kézikészülékek pedig-amelyeket mindenki használ – háromszáz milliwattosak. A Rhyolite-J igen kifinomult műszer. Szuperhűtésű elektronikával, és számítógéppel működik. A bejövő jeleket digitális kóddá bontják – egyesekre és nullákra –, és összekapcsolják Fort Huachucával, ahol újabb, sokkal nagyobb teljesítményű számítógép vizsgálja meg a nyers információs biteket, és megpróbálja értelmezni őket. A véletlenszerű elektromos zajt matematikailag egyszerű eljárással – algoritmussal – küszöbölik ki, amely a szomszédos biteket összehasonlítja egymással, és a numerikus értékek átlagolásával a zaj több mint 90 százalékát kiszűri. Ez lehetővé teszi, hogy a számítógép tagolható kódot közöljön a műholdadásból. De ez még csak a kezdet!
A kartell a biztonság érdekében alkalmaz ilyen telefonkészülékeket. Durván hatszáz külön frekvencia van, mindegyik 825 és 845, illetve 870 és 890 közötti megahertzig terjedő URH sávon. Az alapállomáson a hívást egy kis számítógép a véletlenszerűen megválasztott frekvenciával egészíti ki. Akkor pedig, ha a hívás mozgó készülékről jön, a frekvenciát egy jobbra cseréli fel, hogy a teljesítményingadozást kiegyenlítse. Nincs a világon olyan rendőrség, amely le tudná hallgatni a celluláris telefonhívásokat. A hívások még kód alkalmazása nélkül is tiszták, vagy legalábbis mindenki így véli.
Az Egyesült Államok kormánya a Yardley-féle híres Black Chamber óta foglalkozik külföldi rádióadások lehallgatásával. Technikailag kommunikációs vagy jelfelderítésnek nevezik. A legjobb információ az, amit az ellenségeinktől kapunk: azaz azok a parancsok, amelyeket embereinek küld. Ezen a területen az amerikaiak már nemzedékek óta kimagasló eredményeket érnek el. Egész műholdas rendszereket telepítettek más államok adásainak lehallgatására. A kódolt jeleket többnyire a nemzetbiztonsági Ügynökség központjában dolgozzák fel, a marylandi Fort Meade-ben, Washington és Baltimore között.
Ez esetben a feladat az, hogy állandóan le tudják hallgatni a medellíni celluláris telefonhálózat által használt 600 frekvenciát. Ez a feladat, amelyet megoldani még a világ egyetlen rendőrségének sem sikerült, nem okozott számukra különösebb problémát. A nemzetbiztonsági Ügynökség sokkal nagyobb, sokkal titkosabb és sokkal, de sokkal több pénzt kap, mint a CIA. Egyik állomása az Arizona állambeli Fort Huachucába telepített. Saját szuperszámítógépe is van, egy vadonatúj Cray, amely száloptikás kábellel csatlakozik a számtalan kommunikációs furgon egyikéhez. Ezek olyan feladatot látnak el, amelyről a résztvevők mindig tudják: nem jó utána kérdezősködni.
A kartell sok-sok tagjának nevét és személyét természetesen jól ismerték az Egyesült Államokban. Hangjukat rögzítették. Ennek felhasználásával algoritmust dolgoztak ki az említett hangok felismerésére, bármilyen celluláris frekvenciát alkalmazzanak is. Majd hangjuk alapján azokat is azonosították, akik a figyelt vonalakat hívták. Nemsokára több mint harminc hangot ismertek, s ez a szám napról napra nőtt. A főtechnikus szerint ez a teljesítmény körülbelül 60 százalékosnak tekinthető, amely 85 százalékra fog emelkedni, ha sikerül az azonosítási adatbázisukat bővíteni.
Azokhoz a hangokhoz, amelyekhez nem kapcsolódtak nevek, számokat rendeltek hozzá. A 23-as hang éppen most hívta a 17-est. A 23-as hang valószínűleg egy biztonsági őré, a 17-est hívta; erről pedig már tudták hogy egy biztonsági őré. A hívásból mindössze annyi derült ki, hogy az egyik őr meg fogja látogatni a másikat, hogy valamit megbeszéljenek. Nem tudták még pontosan ki is az, aki látogatóba indul. Hang volt csupán, amelyet eddig még nem hallottak. A felderítési szakemberek azonban türelmesek. Ez az ügy is a szokásosnál gyorsabban haladt. A célpontok álmukban sem gondolták, hogy valaki lehallgathatja őket, ezért semmiféle óvintézkedést nem tettek. A kommunikációs felderítők így gyors sikereket érhettek el, s egyfolytában azon tűnődtek, hogy a tényleges műveletek vajon mikor indulnak meg. Végtére is a jelfelderítés csak bevezetője az igazi akcióknak.

 

– Mi az? – kérdezte Escobedo, amint Cortez belépett a szobába.
– Az amerikai FBI-igazgató holnap Bogotába repül. Valamikor délután hagyja el Washingtont. Látogatása teljesen titkos. Gondolom, a hivatali gépét használja majd. Holnap délután 4 és este 8 óra között indul. A főügyésszel lesz találkozója. Kétségkívül valamilyen nagyon fontos ügyet kell megbeszélniük. Én azonnal Washintonba repülök, hogy kiderítsek mindent, amit csak lehet. Három óra múlva van egy járat Mexico Citybe. Rajta leszek.
– A forrásaid nagyon jók – jegyezte meg Escobedo elégedetten.
Cortez elmosolyodott.
– Si, Jefe. Nem ígérek semmit, de minden tőlem telhetőt megteszek.
– Egy nő – jegyezte meg Escobedo. – Biztos vagyok benne, hogy fiatal és szép.
– Ahogy mondod. És most mennem kell.
Cortez már egy órája elment, amikor telex jött. Kiderült, hogy az előző éjszakai futárgép nem érkezett meg délnyugat Georgiába, a rendeltetési helyére. El Jefe nyomban hívni akarta telefonján Cortezt, de eszébe jutott, bérence nem hajlandó lényeges kérdéseket telefonon keresztül megtárgyalni. Escobedo megrázta a fejét. Ez a DGI-ezredes olyan, mint egy bogaras öreg hölgy!

 

– Nagyszerű! – mondta egy férfi a furgonban, úgy kétezer mérföldnyire onnan.
A számítógép képernyőjén a következő szöveg jelent meg:
BRAVO ALANY HÍVÁST KEZDEMÉNYEZ ECHO ALANYHOZ, A 840.970 MHZ-ES FREKVENCIÁN, HÍVÁS KEZDEMÉNYEZÉS 2349Z, ELFOGÁS AZONOSÍTÓJA 345.
– Lehet, hogy itt az első nagy fogásunk, Tony!
A főtechnikus, akit negyvenhét évvel ezelőtt Antoniónak kereszteltek, feltette fülhallgatóját. A beszélgetést nagy sebességű szalagra vitték – tulajdonképpen háromnegyed colos videoszalagra. Négy külön gép rögzítette a jeleket. Sony gyártmányú ipari regisztrálókészülékek voltak, melyeket csupán kismértékben módosított az NSA technikai személyzete.
– Senor Bravo mérges! – jegyezte meg Tony, amint belehallgatott a beszélgetésbe. – Közöld Meade-del, hogy végre kemény vonalas hívást fogtunk el. – „Kemény vonalas” – ezt a becenevet adták a rendkívül fontos jeleknek. Végtére is baseball szezon van, és a Baltimore Orioles újra feljövőben.
– Milyen a jel?
– Tiszta, mint a templomi harang. Krisztusom! Miért nem veszek sohasem TRW-részvényt? – tartott szünetet Antonio, küszködve, nehogy elnevesse magát. – Istenemre, nagyon dühös!
A hívás egy perc múlva véget ért. Tony átkapcsolta fülhallgatóját az egyik magnóra, gurutószékén átsiklott egy távnyomtatóhoz, és gépelni kezdett:
FLASH
SZUPERTITKOS * * * * *CAPER
2358Z
JELFELDERÍTÉSI JELENTÉS
ELFOGTUK 345-ös ÁLTAL A 2349Z FELÉ KEZDEMÉNYEZETT HÍVÁST
A 840.970 MHZ-ES FREKVENCIÁN
KEZDEMÉNYEZŐ: BRAVO ALANY
FOGADÓ: ECHO ALANY
B: ÚJABB SZÁLLÍTMÁNY TŰNT EL. (IZGATOTTSÁG)
E: MI TÖRTÉNT?
B: AZ AZ ÁTKOZOTT SZAR NEM JELENT MEG! (IZGATOTTSÁG)
E: VALAMI KÉSZÜLŐBEN VAN. MEGMONDTAM NEKED! MEGPRÓBÁLJUK KITALÁLNI, MI AZ.
B. MIKOR FOGJÁTOK TUDNI?
E: DOLGOZUNK RAJTA: AZ EMBEREM WASHINGTONBA REPÜLT, HOGY HÍREKET SZEREZZEN. VAN EZENKÍVÜL NÉHÁNY MÁS DOLOG IS.
B: MINT PÉLDÁUL! (IZGATOTTSÁG)
E: JAVASLOM; TALÁLKOZZUNK HOLNAP, ÉS MINDENT MEGBESZÉLÜNK.
B: SZOKÁSOS TALÁLKOZÓNKNAK KEDD A NAPJA.
E: DE EZ MOST RENDKÍVÜL FONTOS, PABLO...
B: VALAMIT ÁRULJ MÁR EL BELŐLE!
E: AZ ÉSZAK-AMERIKAIAK MEGVÁLTOZTATJÁK A SZABÁLYOKAT. DE HOGY PONTOSAN MIKÉNT IS, ARRÓL MÉG SEMMIT SEM TUDUNK.
B: NOS, MI A FENÉÉRT FIZETJÜK AKKOR AZT A KUBAI HITEHAGYOTTAT? (IZGATOTTSÁG)
E: NAGYON JÓL CSINÁLJA A DOLGÁT. TALÁN MOST WASHINGTONBAN MINDENT KIDERÍT. DE BŐVEBBET MAJD HA TALÁLKOZUNK.
B: NAGYON HELYES! ELŐKÉSZÍTEM A TALÁLKOZÓT.
E: KÖSZÖNÖM; PABLO.
HÍVÁSNAK VÉGE. JEL KIKAPCS. LEHALLGATÁSNAK VÉGE.
– Mi a fene ez az „izgatottság” kifejezés?
– Egy hivatalos jelentésben mégsem írhatom, hogy „begurult” – felelte Antonio. – Ez itt tényleg komoly dolog! – Lenyomta terminálján az adó gombot. A jel rendeltetési helyének kódszava a Caper volt.

 

Bob Ritter már elindult hazafelé, amikor megszólalt biztonsági autótelefonja.
– Tessék!
– Caper-forgalom – közölte egy hang.
– Helyes – mondta az igazgatóhelyettes, s elnyomott egy sóhajt. Sofőrjéhez fordult:
– Vigyen vissza!
– Igen uram.
A csúcsforgalomban 20 mérföldes sebességgel cammogtak. A kapuőr átvizsgálta a kocsit. Néhány perc múlva újra hetedik emeleti irodájában volt. Moore bíró viszont elment. Ehhez a művelethez ugyanis csak négy beosztottat engedélyeztek. Ez volt a minimális létszám ehhez a feladathoz, a jelek fogadásához, értékeléséhez. A jelenlegi beosztott éppen most váltotta le társát. Ő adta át az üzenetet.
– Itt valami keményről van szó – mondta.
– Nem vicc. Cortez – jegyezte meg tűnődve Ritter, miután végigfutotta az üzenetet.
– Jó fogás, uram.
– Idejön..., de azt sem tudjuk, hogyan néz ki. Ha legalább egy képünk volna róla... De legalább van egy személyleírásunk erről az emberről, igaz? – pillantott fel Ritter.
– Fekete hajú, barna bőrű, középmagas, közepes testalkatú, néha bajuszt visel. Nincs különösebb ismertetőjele – hadarta fejből a beosztott.
– Ki a kapcsolatunk az Irodánál?
– Tom Burke, a felderítésről. Elég jó pasi. Részben ő kezelte a Henderson-ügyet.
– Oké, küldjük el ezt neki. Az iroda talán megtalálja a módját, hogyan lehet a szarházit elkapni. Van még valami?
– Nincs, uram.
Ritter bólintott, és újra hazaindult. Az ügyeletes beosztott visszatért saját irodájába az ötödikre és telefonált. Ma este szerencséje volt: Burke még mindig a hivatalában tartózkodott. Az ügyet természetesen nem lehetett telefonon megtárgyalni. A CIA ügyeletes tisztje, Paul Hooker átment az FBI-épületbe, a 10. utca és Pennsylvania sarkára.
Bár a CIA és az FBI néha rivalizál egymással ha felderítési ügyekről van szó, és kivétel nélkül mindig, ha a szövetségi költségvetésről, de alkalmazottaik elég jól kijönnek egymással.
– Néhány nap múlva új turista érkezik D.C.-be – közölte Hooker, amint becsukódott mögötte az ajtó.
– Kicsoda? – érdeklődött Burke kávéfőző gépére mutatva.
Hooker nemet intett.
– Félix Cortez. – A CIA-tiszt átnyújtotta a telex fénymásolatát. Egyes részeit persze kitörölték. Burke nem sértődött meg ezen. Mint felderítési alkalmazott hozzászokott már az ilyesmihez.
Az FBI-ügynök elmosolyodott. Ha volna képünk erről a bohócról, könnyen elkaphatnánk, így azonban... – sóhajtott. – Azért kiküldők néhány embert a Dulles, National és BWI reptérre. Megpróbáljuk, de sejtheted, milyenek az esélyeink. Ha az ügynökség kapott volna fotót erről a marháról – mondjuk abból a korszakból, amikor a KGB Akadémián volt százszor könnyebb lenne a dolgunk... Mindenesetre néhány napig ellenőrzünk majd minden járatot és csatlakozójáratot.
Nincs közvetlen járat Kolumbiából, Venezuelából, Panamából és a többi szomszédos országból. Ezek ellenőrzése nem jelentene nehézséget. Ha azonban Cortez Puerto Ricóban, a Bahamákon, Mexikóban vagy bárhol másutt átszáll egy csatlakozójáratra, a lehetséges járatok száma megsokszorozódik. S ha az Egyesült Államokon belül újabb közbülső megállót iktat be, a járatok száma hirtelen több százra ugrik. Cortez a KGB által kiképzett profi, és ugyanolyan jól tudja ezt. A feladat azonban nem reménytelen. Még a legügyesebb ellenség is gondatlanná válik néha-néha, vagy egyszerűen nincs szerencséje...

 

A szerencse nem pártolt melléjük. Cortez elkapott egy Mexico Citybe tartó Avianca járatot, majd az American Airlines egyik gépével a dallasi Fort Worthbe repült, ahol átesett a vámvizsgálaton, és egy újabb belföldi járattal Nem Yorkba ment. Bejelentkezett a Central Park Southon levő St. Moritz hotelbe. Hajnali három óra volt, egy kicsit lefeküdt pihenni. Tízre kért ébresztőt. A recepcióval első osztályú jegyet vetetett a 11 órás Metrolinerre a washingtoni D. C. Union állomásig. Tudta, hogy a Metrolinereken van telefon – s ez most nagyon fontos szempont volt. Vagy talán... nem, úgy döntött, nem hívja fel a nőt a munkahelyén. Az FBI bizonyára lehallgatja saját telefonjait. És mielőtt az ágyba zuhant volna, darabokra tépte repülőjegyeit és a poggyászcímkéket.
A telefon 9 óra 56 perckor csöngött. Majdnem hét órát aludtam – gondolta. Mégis fáradtnak érezte magát. De nem volt idő a tökölődésre. Félórával később megjelent a recepció pultjánál, kijelentkezett, és felvette a vonatjegyét. A forgalom miatt majdnem lekéste a vonatot. Egy háromüléses dohányzószakaszban foglalt helyet. Egy mosolygó, vörös mellényes felszolgáló koffeinmentes kávéval és az USA Today egy példányával lepte meg, majd a reggeli következett, amely pontosan ugyanolyan volt – bár egy kicsit melegebb –, mint amit a repülőn kaphatott volna. Mire a vonat megállt Philadelphiában, újra aludt. A felszolgáló felfigyelt az alvó férfi arcán játszadozó mosolyra, amikor összeszedte a reggelizőtálcákat, és azon tűnődött, vajon milyen álmok kergethetik egymást az utas fejében.

 

Miközben a Metroliner 111 Baltimore-hoz közelített, a tévések már kapcsolták a Fehér Ház sajtótermének lámpáit. A terem zsúfolásig tömve volt, mert a riporterek megszimatolták, hogy a főügyész komolyabb bejelentést fog tenni, és ennek valami köze lesz a drogokhoz. A nagyobb tévécsatornák nem szakították meg délutáni tévéjátékaikat – végtére is nem kis dolog elszakadni a „Young and the Restless”-től – a CNN azonban közvetítette az eseményt.
A főügyész lassan a mikrofon elé lépett. Nem volt jó szónok, holott ügyvédként rengeteg beszédet kellett tartania, így komoly tapasztalatai voltak e téren. Mindazonáltal fotogén volt, divatosan öltözködött és hírínséges napokon mindig jó partnere volt az újságíróknak, ezért sajtóberkekben nagy népszerűségnek örvendett.
– Hölgyeim és uraim! – fogott bele, feljegyzéseivel matatva. – Nemsokára önök is megkapják a Tarpon-művelettel kapcsolatos írásbeli nyilatkozatot. A Tarpon-művelet a legsikeresebb akció, amelyet a nemzetközi drog-kartell ellen valaha is indítottak. – Feltekintett, próbálta a riporterek arcáról leolvasni bejelentésének hatását.
– Az FBI vezette vizsgálat során számos olyan bankszámlát találtak, melyet példátlan méretű pénzmosásra használtak. Ezek a számlák Liechtensteintől Kaliforniáig több mint 25 bankot érintenek, és betétjeik jelenlegi becsléseink szerint meghaladják a 650 millió dollárt. – Ismét feltekintett, amikor meghallotta az első „A francba is!” közbeszólást. Egy mosollyal nyugtázta. Nem könnyű ámulatba ejteni a Fehér Ház sajtósait.
– Hat kormánnyal működtünk együtt a műveletben. Megtettük az említett pénzek lefoglalásához szükséges lépéseket, és eljártunk, hogy az Egyesült Államokban lefoglalhassunk nyolc olyan beruházást, amelynek elsődleges célja, igazi szerepe a pénz tisztítása, mosása volt. Minderre pedig a RICO a panamaüzletekkel befolyásolt és korrupt szervezetekkel foglalkozó – törvény értelmében volt lehetőségünk. Szeretném azonnal leszögezni, bár ezen ingatlanvállalkozásokban sok ártatlan beruházó is részt vett, vagyonukat semmilyen, ismétlem: semmilyen módon nem fogja érinteni a kormány eljárása.
– Bocsásson meg – szakította félbe az Associated Press képviselője. – Hatszázötvenmillió dollárt mondott?
– Így van, több mint félmilliárd dollárról van szó. – A főügyész nagyjából elmondta honnan származott az információ, azt azonban nem árulta el, hogyan kapták az első fülest, és arról sem beszélt, milyen módszerekkel követték nyomon a pénz vándorútját. – Mint tudják, szerződésünk van több külföldi kormánnyal. A droggal összefüggésbe hozható, az azonosított és külföldi bankoknál letétbe helyezett pénzösszegeket az érintett kormányok elkobozzák. Svájci számlákon például hozzávetőlegesen... – ismét belenézett feljegyzéseibe. – Úgy néz ki, hogy 237 millió dollárról van szó, mely hiánytalanul a svájci kormányt illeti meg.
– És mekkora a mi fogásunk? – kérdezte valaki a Washington Post-tól.
– Még nem tudjuk. Még rengeteget kell dolgoznunk az adatokkal.
– Hogy sikerült a külföldi kormányokkal való együttműködés? – kíváncsiskodott egy másik újságíró.
Bizonyára viccelsz – gondolta a mellette ülő.
– Példaadóan – jelentette ki sugárzó arccal a főügyész.
Tengerentúli barátaink profi módon és a küldetés komolyságának megfelelően dolgoztak.
Nem mindennap lehet ekkora pénzt ellopni és ugyanakkor elmondani, hogy az egész a közjóért történik – mondta magában a csendesebbik.
A CNN adását Kolumbiában két olyan férfi is nézte, akinek az a dolga, hogy folyamatosan figyelje az amerikai hírmédiákat. Tulajdonképpen maguk is újságírók, akik az Inravisionnak, a kolumbiai tévéhálózatnak dolgoznak. Egyikük elhagyta a vezérlőtermet, és telefonált valahová.

 

Tony és társa éppen most vette fel a munkát a furgonban. A falra egy telex volt csíptetve, amely közölte velük, hogy számítsanak némi tevékenységre 1800 Zulu idő körül a celluláris telefonokon. Nem csalódtak...

 

– Beszélhetnénk erről Jacobs igazgatóval? – kérdezte az egyik riporter.
– Jacobs igazgató személyesen is érdekelt az ügyben, de jelenleg nem állhat a rendelkezésükre – válaszolta a főügyész.
– A következő héten beszélhetnek majd vele, jelenleg azonban ő és csapata meglehetősen elfoglaltak. – Ezzel nem szegte meg a szabályokat. Azt a benyomást keltette, hogy Emil a városban van. A riporterek nem firtatták tovább a kérdést. Valójában Emil ekkor már jó 25 perce felszállt az Andrews Légitámaszpontról.
– Madre de Dios! – jegyezte meg Escobedo. A találkozó éppen csak túljutott a szokásos társasági vidámkodáson. A kartell minden tagja itt volt, ami elég ritkán fordul elő. Bár az épületet a szó szoros értelmében biztonsági emberek fala vette körül, mégis mindegyikük nagyon aggódott az életéért. Az épület tetején lévő műholdas parabolaantennát azonnal a CNN-re hangolták. Eredetileg a drogcsempészés során felmerült váratlan problémákat akarták megvitatni, a beszélgetés azonban hirtelen irányt változtatott, hiszen valami sokkal fontosabbat, sokkal kényelmetlenebbet kellett megtárgyalniuk. Escobedo különösen kínos helyzetbe került, mert egyike volt azon három kartelltagnak, akik ráerőltették a többiekre ezt a pénzmosási tervet. Bár az elmúlt két év során mindenki körbeudvarolta, most szúrós pillantásokat lövelltek felé.
– Nem tehetünk semmit sem? – kérdezte egyikük.
– Erre még nem lehet válaszolni – mondta a kartell egyik pénzembere. – Emlékeztetnélek benneteket arra, hogy a pénz, amit átvittünk, csaknem egyenlő szokásos nyereségünkkel.
– Azt hiszem, éppen elég beavatkozást tűrtünk el már eddig is – mondta határozott hangon Escobedo. – Az amerikai federates igazgatója még ma idejön Bogotába.
– Ó! És erre hogy jöttél rá?
– Cortez. Mondtam nektek, hogy ez az ember igen hasznos lesz a számunkra. Azért hívtam össze ezt a megbeszélést, hogy tájékoztassalak benneteket arról, amit eddig megtudott.
– Ez túl sok ahhoz, hogy szó nélkül beletörődjünk – bólogatott egyetértően egy másik tag. – Valamit tennünk kell. Mégpedig kemény lépésre kell elszánnunk magunkat.
Ezzel mindenki egyetértett. A kartell még nem tanulta meg, hogy fontos döntéseket nem szabad dühtől vezéreltetve hozni.

 

A New Yorkból érkező 111-es Metroliner egy perccel korábban futott be, délután 1 óra 48-kor. Cortez leszállt, s két bőröndjét cipelve a pályaudvar előtti taxiállomáshoz ment. A taxis azonnal lázba jött a várható tarifától: utasát a dullesi repülőtérre kellett vinnie. Az út valamivel több mint 30 percig tartott. Cortez felment a felső szintre, balra sétált, lement a mozgólépcsőn, és megkereste a Hertz-pultot. Itt kibérelt egy nagyméretű Chevyt, és berakta bőröndjeit.
Már majdnem három óra volt. Moira időben érkezett. Összeölelkeztek, holott a nő nem szokott nyilvános helyen csókolózni.
– Hol parkoltál?
– A másik oldalon. Bent hagytam a kocsiban a bőröndöket.
– Akkor menjünk, és hozzuk el őket.
– Hová megyünk?
– Van egy hely a Skyline Drive-on, ahol a General Motors alkalmanként fontos konferenciákat rendez. Nincsenek telefonok a szobában, nincs televízió, nincsenek újságok.
– Ismerem! Hogyan tudtál ilyen hirtelen szobát foglaltatni?
– Az az igazság, minden hétvégére foglaltattam egy lakosztályt, amióta utoljára együtt voltunk – magyarázta meggyőzően Cortez. Aztán hirtelen megállt. – Úgy hangzik..., rosszat tettem volna? – Ekkorra már sikerült zavarát palástolnia.
Moira megragadta a férfi karját.
– Nem.
– Közölhetem veled, hosszú hétvége lesz. – Néhány perc múlva az Interstate 66-os sztrádán jártak, nyugat felé, a Blue Ridge Mountains irányába.

 

A követség négy, repülőtéri kezeslábasokba bújtatott biztonsági tisztje még egyszer átvizsgálta a terepet, majd egyikük előhúzott egy nagyon modern műhold-rádiós telefont, és megadta a végső engedélyt.
A VC-20A, a G-III. lökhajtásos katonai változata délután 5 óra 39 perckor szállt le a Bogotától körülbelül nyolc mérföldre levő El Dorado nemzetközi repülőtéren. Ez a gép nem volt azonos a marylandi Andrews Légitámaszponton, a 89. Katonai Repülőosztályhoz tartozó VC-20A-sokkal. Úgy alakították át, hogy veszélyesebb térségekbe is repülhessen, és ellátták egy, eredetileg az izraeliek által kidolgozott zavaró-berendezéssel is. A gép hajtóművei leálltak. A leszállás tökéletes volt. Odagurult az áruterminál egy távoli sarkához, ahová kocsik és dzsipek tartottak. Alighogy megállt, az első dzsipek felsorakoztak a bal oldalán. Fegyveres katonák ugrottak ki belőlük, és másodpercek alatt körbevették a gépet. A repülőgép ajtaja végre lenyílt. A gépről leszálló első férfi nem használta a lépcsőket. Sebesen leugrott, egyik kezét felöltőjének jobb oldalába rejtette. Nemsokára követte őt még egy biztonsági őr. Mindketten az FBI különleges ügynökei voltak, és feladatuk főnökük, Emil Jacobs igazgató testi épségének biztosítása volt. Kolumbiai katonák gyűrűjében álltak, akik egyébként az elit támadáselhárító egység voltak. Mindenki ideges volt. Ebben az országban a fontos emberek biztonságára nagyon nehéz vigyázni...
Jacobs csak most szállt ki. Különleges helyettese, valamint Harry Jefferson, a droggal kapcsolatos törvényvégrehajtási igazgatóság vezetője kísérte. Éppen lefelé lépkedtek, amikor a nagykövet limuzinja odahúzott. A nagykövet kiszállt, üdvözölte vendégeit, egy perccel később azonban már mindannyian ismét a kocsiban voltak. A katonák visszaszálltak a dzsipjeikbe, és követték a nagykövet kocsiját. A gép ajtaja becsukódott, és a VC-20A azonnal kigurult, hogy újból felszállhasson. A grenadai repülőtérre tartott, melyet pár évvel ezelőtt a kubaiak építettek az amerikaiaknak – bölcs előrelátással. Itt könnyebb lesz őrizni a gépet.
– Milyen volt a repülés, Emil? – kérdezte a nagykövet.
– Valamivel több mint öt óra. Nem volt rossz – ismerte el az igazgató. Hátradőlt a bársonyülésen. A kocsi teljesen tele volt. Elöl a nagykövet sofőrje és testőre ült. Így aztán a kocsiban összesen négy géppisztoly volt, és biztos, hogy Harry Jefferson is magával hozta szolgálati automatáját. Jacobs soha életében nem viselt fegyvert, nem kívánt ilyesfajta dolgokkal vacakolni. Ha a két testőre és helyettese – aki szintén mesterlövész – nem tudja megvédeni, akkor úgy is mindegy... Nem mintha Jacobs különösebben bátor ember volna. Csak hát közel negyven évnyi, mindenféle bűnözővel kapcsolatos munka után – a chicagói gengszterek egyszer nagyon komolyan megfenyegették – nagyon unta már az egészet.
Észrevette viszont a magasságot. Bogota városa 2600 méter magasan fekszik, a fölé tornyosuló hegyek közti síkságon. Nincs elég levegő, nehéz lélegezni. Azon tűnődött, a nagykövet vajon hogyan képes elviselni ezt. Jacobs sokkal jobban érezte magát a Michigan-tó csípős, téli szelében. Még a washingtoni párásság is jobb ennél – gondolta magában.
– Holnap kilenckor, igaz? – kérdezte Jacobs.
– Igen, bólintott rá a nagykövet. – Azt hiszem, beleegyeznek szinte mindenbe, amit akarunk. – A nagykövet természetesen nem tudta, miről is lesz szó a megbeszélésen – ami nem nagyon tetszett neki. Korábban moszkvai ügyvivő volt, és odaát nem adtak annyit a biztonságra, mint itt.
– Ez nem probléma – jegyezte meg Jefferson. – Tudom, jót akarnak – éppen elég zsarut és bírót elvesztettek már.
– Hasonló körülmények között mi visszarúgnánk? – töprengett Jacobs, majd a társalgást biztonságosabb irányba terelte.
– Tudod, sohasem voltunk nagyon jó szomszédok, igaz?
– Hogy érted ezt? – kérdezte a nagykövet.
– Úgy értem, hogy amikor az felelt meg nekünk, hagytuk, hogy ezeket az országokat rablók irányítsák. Amikor végre a demokrácia kezdett itt is gyökeret verni, meglehetősen gyakran szitkozódtunk, ha elgondolásaik nem egyeztek maradéktalanul a miénkkel. Most meg a drogosokért hibáztatjuk őket.
– A demokrácia itt nehezen jön össze – jegyezte meg a nagykövet.
– Ha elvégeztük volna ezt a munkát száz évvel ezelőtt vagy csak ötvennel korábban –, fele annyi problémánk sem volna, mint amennyi most van. Nos, akkor nem tettük meg. Ezúttal meg kell tennünk, az egyszer holtbiztos.
– Ha bármiféle javaslatod van, Emil...
Jacobs nevetett:
– A pokolba is, Andy, zsaru vagyok; jó, legyen ügyvéd, nem pedig diplomata. Ez a te asztalod. Hogy van Kay?
– Köszönöm, jól. – Andy Westerfield nagykövet nem tehette fel ugyanezt a kérdést, hiszen Emil kilenc hónappal ezelőtt temette el feleségét. A férfit nagyon megviselte felesége halála, de hát oly sok szép és jó dolog van, amiről emlékezni lehet Ruthra. Hál' istennek a munkája is nagyon leköti.
A terminálban állt egy férfi, aki 35 mm-es Nikonnal és hosszú teleobjektívval felvételeket készített az emuit két óra eseményeiről. Amikor a limuzin és kísérete elhagyta a repteret, a férfi levette a lencsét a gépről, mindkettőt a táskájába tette, és a telefonhoz ment.
A limuzin gyorsan haladt, előtte és mögötte egy-egy dzsip vigyázta. Kolumbiában nem különösebben szokatlan a fegyveres kíséretű, drága gépkocsi. Csak akkor lehetett volna észrevenni hogy nem amerikai, ha valaki tüzetesebben megvizsgálta volna a rendszámtáblát. A dzsipekben ülők az indulásig sem a feladatukat, sem az útvonalat nem ismerték. Nem lett volna tehát senkinek sem elég ideje, hogy rajtaütést szervezhessen – ha egyáltalán van olyan őrült, aki ilyesmit fontolgatna.
Végül is egy amerikai nagykövet megölése őrült gondolat. Csak Szudánban, Afganisztánban és Pakisztánban volt rá példa az utóbbi időben... Az FBI igazgatójával pedig még soha semmi hasonló nem történt.
A kocsijuk Cadillac Fleetwood karosszériás volt: különlegesen vastag Lexan ablakai voltak – melyen nem tud áthatolni a gépfegyvergolyó – az utasteret pedig kevlarpáncélozás vette körül. Az abroncsokat durrdefekt elleni habbal töltötték meg, a benzintartály pedig olyan volt, mint ami a katonai repülőgépeken használatos, azaz robbanásbiztos.
A vezető természetesen profi sofőr volt. A 100 mérfölddel száguldó, háromtonnás járművet úgy tudná megfordítani és úgy tudna irányt változtatni, mint a filmek kaszkadőrjei. Szeme állandóan az út és a visszapillantó tükör között cikázott. Követte őket egy kocsi vagy két-három mérföldig, de aztán lefordult. Feltehetően semmi – így ítélte meg. Valaki, aki a repülőtérről hazafelé tartott... A kocsinak rádiója is van, így segítséget lehet kérni. A nagykövetség felé tartottak. Bár a nagykövetnek külön rezidenciája van. Csinos kis kétemeletes ház, szobrokkal díszített, hathektáros parkkal és erdővel, ami igen szép, de nem túl biztonságos.

 

VOX IDENT, a számítógép képernyője kétezer mérfölddel arrébb a következőket mutatta: A 34-ES HANG HÍVÁST KEZDEMÉNYEZ A 889.980 MHZ-ES FREKVENCIÁN ISMERETLEN FÉL FELÉ, A 2258Z HÍVÁSKEZDEMÉNYEZÉST 381 AZONOSÍTÓSZÁM ALATT FOGTUK:
Tony feltette a fülhallgatót, és belehallgatott a szalagkésleltető rendszerbe.
– Semmi – mondta – valaki utazik.

 

A jogi attasé idegesen mászkált fel-alá a nagykövetség előterében. Pete Morales különleges FBI-ügynöknek a repülőtéren kellett volna lennie. Hiszen az igazgatója érkezik. De a biztonsági faszik csak egy kocsiról beszéltek, mert hirtelen látogatásról volt szó – és a meglepetés hasznosabb, mint a masszív erőfitogtatás. Morales viszont hitt az erőfitogtatásban. Éppen elég baj, hogy idelent kell élnie. Morales kaliforniai volt. Bár keresztneve spanyolos, családja San Francisco környékén élt. Amikor Fremont őrnagy odaérkezett, fel kellett frissítenie nyelvtudását, hogy jelenlegi feladatát el tudja látni. Feleségét és a gyermekeket az Államokban kellett hagynia. Itt ugyanis – ahogyan ezt legutóbbi jelentésében is közölte a központtal – igen veszélyes élni. Veszélyes a helyi polgároknak, veszélyes az amerikaiaknak és rendkívül veszélyes az amerikai zsaruknak.
Morales az órájára pillantott. Hozzávetőleg még két perc. Az ajtó felé indult.
– Időben – közölte egy férfi három háztömbnyire a követségtől. Kézi rádióba beszélt.
Egészen mostanáig az PRG-7D volt a szabványos, szovjet gyártmányú, könnyű tankelhárító fegyver. Régi fegyver, eredetét egészen a német Panzerfaustig nyomon lehet követni. Csak nemrégiben szorította ki az RPG-18, az amerikai M-72 LAW rakéta közeli másolata. Az új fegyver bevezetése sok milliónyi régi kiselejtezésével járt együtt, jócskán gazdagítva a fegyverárusító bazárok amúgy is bőséges készletét. Mivel arra tervezték, hogy harckocsikon üssön lyukat, nem a legkönnyebben használható fegyver. Pontosan ezért irányult belőle egyszerre négy is a nagykövet limuzinjára.
A kocsi déli irányban haladt, végig a Carrera 13-on, a Palermónak hívott kerületben. Ha az igazgató testőrei tudták volna hogy hívják a kerületet, illetve a nevét az utcának, már csak babonából sem jöttek volna erre. A városnak ezen a részén a forgalom igen lassú volt, ami mindenkit idegessé tett, különösen a kísérő dzsipben ülő katonákat, akik nyakukat nyújtogatták, fel-felpillantva az épületek ablakaira. Persze a csukott ablaktáblákon nem láthattak át.
Ami az amerikaiak halálát elkerülhetetlenné tette az nem más volt, mint egy közönséges közlekedési lámpa. Éppen javították valamelyik csökönyös részegységét – az emberek már egy hete panaszkodtak miatta –, és közben véletlenül pirosra állították. Leállt a forgalom. Már a nagykövetség közelében voltak. Az utca két oldalán lévő harmadik emeleti lakásokból négy RPG-7D lövedéket lőttek ki. Három eltalálta a kocsit.

 

Már a fény fellobbanása elegendő volt, hogy Morales mozgásba lendüljön, és a kocsi felé kezdjen futni, ámbár a dolog hiábavalóságával tökéletesen tisztában volt. Jobb keze kimarkolta a pisztolytáskából a Smith & Wesson automatát, és ahogyan tanították – egyenesen felfelé irányítva vitte. Alig tartott az egész két percig.
A sofőr még életben volt. Kirepült a kocsiból. De rengeteg vért vesztett; sebeit a világon egyetlen orvos sem tudta volna időben befoltozni. A felvezető dzsipben ülő katonák a szó szoros értelmében eltűntek... A következő dzsip vezetője a kormánynál ült, keze üvegdaraboktól összeszabdalt arcát markolta, a mellette ülő férfi már halott volt, a másik kettő eltűnt...
Azután Morales rájött, miért. Automatafegyver torkolattüze látszott egy tőle balra eső épületben. Nekiiramodott, megállt, majd újra nekikezdett. Üvöltés hangzott egy ablakból, majd az is megszűnt. Morales először be akart rontani az épületbe, de ehhez nem volt felhatalmazása, s túl profi volt ahhoz, hogy ilyen ostobán kockáztassa az életét. Odament hát a szétzúzott limuzinhoz, bár tudta, ez is teljesen hiábavaló.
Mindenki azonnal meghalt, vagy legalábbis olyan gyorsan, ahogyan valaki csak meghalhat. Az igazgató két testőre kevlarpáncélt viselt. Ez ugyan megállítja a golyókat, de semmit nem ér egy nagy erejű robbanófej darabjaival szemben. Morales tudta mi találta el a kocsit: tankok megsemmisítésére tervezett fegyverek. Igaziak. Ami a kocsiban ülőket illeti, alig emlékez tettek arra, hogy valaha emberek voltak. Tenni senki sem tudott volna semmit, kivéve egy papot... vagy egy rabbit. Mórales néhány másodperc múlva el is fordult.
Egymagában állott az utcán. A környéken csupán egyetlen élő katonát látott, de ő is súlyosan sérült volt – valószínűleg fogalma sincs róla, kicsoda, vagy hogy mi is történt vele. A járókelők közül senki nem jött oda segíteni... Néhányan megsérültek, s a többiek ápolásával voltak elfoglalva. Morales rájött, hogy a kocsi megsemmisítése világossá tette az emberek számára hogy ki az, akin nem szabad segíteniük. Morales körbefordult, végigpásztázta az utcát. De nem látta a kapcsolószekrény szerelőit sem. Azok is elmentek már.
Két katona jött ki az egyik épületből. Olyasvalamit cipeltek, ami egy RPG-7 kilövőegységre emlékeztetett. Morales egyiküket felismerte, Edmundo Garza kapitány volt. Khakiszínű inge és nadrágja véres volt, pillantása vészjósló. Ilyet Morales utoljára akkor látott, amikor a tengerészgyalogságnál szolgált. Mögötte két férfi húzott egy harmadikat, akit a karján és a lágyékán találtak el. Visszalökte tokjába fegyverét, lassan feléjük indult, kezét magasba emelve, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy felismerték.
– Capitán... – mondta Morales.
– Odafenn van még egy halott és egy az enyéim közül. Négy csapat. Távozó gépkocsik a mellékutcákban. – Garza a felkarján folyó vérre pillantott, kicsit bosszankodva; hitetlenkedve bámulta sebeit. A fájdalmat azonban nemcsak a sokk késleltette. Az eltelt néhány percben most először pillantott a kocsira abban a reményben, hogy valami talán megtéveszthette, de rögtön látta, hogy nem így van. Csinos, véres arcát az amerikai felé fordította, válaszul egy kézszorítást kapott. Garza büszke férfi volt, profi katona, aki hűséget esküdött hazájának, és erre a feladatra is ügyessége és rátermettsége miatt választották ki. A férfi, aki nem félt a haláltól, éppen most esett át valamin, amitől a legtöbb katona retteg: kudarcot vallott, s még azt sem tudta, miért.
Garza továbbra sem törődött sebeivel, egyik foglyához fordult:
– Majd elbeszélgetünk – ígérte neki a százados, és Morales karjaiba zuhant.

 

– Szia, Jack! – Dan és Liz Murray éppen most érkezett Ryan házába. Dan félénk arckifejezéssel tette le egy polcra az automatáját és a pisztolytáskáját.
– Gondoltam, hogy van revolvered – mondta vigyorogva Jack. Az első alkalom volt, hogy átjöttek hozzájuk Murrayék.
– Nekem hiányzik a Pythonom, de az Iroda átállt az automatákra. Mellesleg úgysem üldözöm már a rosszfiúkat. Emlékeket üldözök és mindenféle papírokat, költségbecsléseket. – Szomorkásan megrázta a fejét. – Micsoda szórakozás!
– Tudom, mit érzel – mondta Ryan, Murrayt a konyhába vezetve. – Sör?
– Jól hangzik.
Először Londonban találkoztak, a St. Thomas-kórházban, néhány évvel korábban. Murray az amerikai nagykövetség nemrégiben kinevezett jogi attaséja volt, Ryan pedig lőtt sebbel feküdt a kórházban. Még mindig magas és szikár, haja már ritkább, de még nem ősz. Murray az a fajta kellemes, szárnyaló szellemű férfi, akiről senki sem gondolná hogy zsaru, kivált azt nem, hogy az egyik legjobb. Tehetséges vizsgálótiszt, aki minden elképzelhető rendű-rangú bűnözőt begyűjtött már, bár most éppen azon bosszankodott, hogy nincs benne a mindennapi rendőri munkákban, de ugyanolyan ügyesen látta el igazgatási feladatait, mint az összes többit.
– Mi ez a szurkálás, amiről hallottam? – kérdezte Jack.
– Tarpon? A kartell meggyilkolt egy fickót, aki nagy pénzeket mosott tisztára nekik – és végzett egy kis lefölözést is. Feljegyzéseket hagyott hátra. Mi pedig megtaláltuk. Mozgalmas pár hetünk volt, mire végigkövettük az összes fonalat.
– Hatszázmillió dollárról hallottam.
– Még több is lesz. A svájciak éppen ma délután szabadítottak fel egy újabb bankszámlát.
– Hoppá! – Ryan kinyitott néhány sört. – Ez aztán a mestervágás, nemde?
– Úgy vélem, meg fogják érezni – egyezett bele Murray. Hallottam rebesgetni az új munkádról.
– Valószínűleg jól hallottad. Arról van szó, hogy nem akarom mindenáron az előléptetést.
– Ja. Sohase találkoztam ugyan Greer tengernaggyal, de az igazgató sokat gondol rá.
– Ők ketten ugyanolyanok. Ódivatú, becsületes úriemberek – jegyezte meg Jack. – Veszélyeztetett fajta.
– Üdv, Murray úr – szólt az ajtóból Sally Ryan.
– Murray úr!
– Dan papa! – rohant oda Sally, és bensőségesen összeölelkeztek. – Liz mama azt mondja, hogy te és apa jobb ha tágultok innen – mondta kuncogva.
– Miért hagyjuk hogy velünk, nagy harcosokkal packázzanak, Jack?
– Lehet, hogy azért, mert keményebbek nálunk? – tűnődött Ryan.
Dan csak nevetett:
– Ja, ez mindent megmagyaráz. Én... – s ekkor megszólalt a csipogó. Murray lecsatolta az övéről a kis műanyag dobozkát; az LCD-panel kijelezte a számot, amit hívnia kell. – Tudod, szeretném elpusztítani azt az alakot, aki ezt kitalálta.
– Már meghalt – vágott vissza fapofával Jack. – Bement a kórházi intenzívre mellkasi fájdalmakkal, és miután a doki rájött, hogy kiről van szó, mindent elhúztak egy kicsit. A doki később elmagyarázta, hogy éppen fontos telefonhívást kapott, és... – Ryan viselkedése megváltozott. – Biztonsági vonalra van szükséged? Van egy a könyvtárban.
– Fontosnak látszik – jegyezte meg Murray. – Nem. Használhatom ezt?
– Hogyne, az alsó gomb a washingtoni vonal.
Murray beütötte a számot. Shaw irodája volt. – Itt Murray. Te hívtál, Alice? Oké... Szia Bill, mi van?
A szobára hirtelen nagy hűvösség telepedett. Ryan már azelőtt megérezte, hogy látta volna a szembeszökő változást Murray arcán.
– Semmi esetre sem, persze, ismerem Pete-t. – Murray az óráj ára pillantott. – Ott leszek negyven perc múlva. – Letette.
– Mi történt?
– Valaki megölte az igazgatót – válaszolta Dan.
– Micsoda? Hol?
– Bogotában. Valamilyen csendes találkozóra ment oda a DEA vezetőjével. Ma délután repültek. Szigorúan titokban tartották.
– Nem létezik, hogy...
Murray csak rázta fejét:
– Odalenn az attasé Pete Morales. Jó ügynök, egyszer dolgoztam vele. Azt közölte, hogy mindenkit lemészároltak. Emilt, Harry Jeffersont, a nagykövetet, az összes biztonságit. – Megpróbált olvasni Jack arckifejezéséből. – Hát igen, valaki csinos kis felderítést végzett.
Ryan bólintott:
– Ez az a pont, ahol én is belépek...
– Nem hiszem, hogy van olyan utcai ügynök az Irodánál, aki ne szerette volna Emilt. – Murray végül letette a sörét a pultra.
– Sajnálom, pajtás!
– Mit is mondtál? Veszélyeztetett fajta? – Murray megrázta a fejét és elment, hogy megkeresse nejét. Ryan még be sem csukta mögötte az ajtót, amikor biztonsági készüléke felberregett.

 

A Hideaway – csupán pár mérföldnyire a Luray Cavernstől – modern épület, bár szándékosan híján van sokfajta modern kényelemnek. Nincs kábeltelevízió a szobákban, nincs külön költség fejében nézhető műholdas szolgáltatás, sem ingyenes újság minden reggel az ajtó előtt, de van légkondicionálás, folyóvíz, és a szobába kérhető ételek választéka hat oldalt tesz ki, amelyet tíz teljes oldalnyi itallap egészít ki. A szállodát nászutasok látogatják, meg a házasságukat megmenteni akaró párok. A kiszolgálás olyan mint Európában. A vendégtől semmit sem várnak el, csak hogy egyen, igyon és gyűrje össze az ágyneműt, bár lehetett lovagolni, voltak teniszpályák és egy uszoda is azon keveseknek, akiknek lakosztályában nem volt elég nagy a fürdőkád erre a célra. Moira figyelte, amint szeretője tíz dollárral jutalmazza a portást – sokkal többel, mint amit ő valaha is bárkinek adott –, mielőtt arra gondolt, hogy felteszi a legnyilvánvalóbb kérdést.
– Hogyan jelentkeztél be?
– Mr. és Mrs. Juan Diaz. Bocsáss meg, de nem tudtam, mi mást találhatnák ki. Nem gondoltam – hazudta akadozva. – És nem is akartam... ugyan mit mondhattam volna, hogy ne kelljen feszélyezve érezni magunkat? – kérdezte végül zavart mozdulattal.
– Nos, zuhanyoznom kell. Miután férj és feleség vagyunk, csatlakozhatsz hozzám. Elég nagy kettőnknek. – Kisétált a szobából, elhaladtában az ágyra dobva selyemblúzát.
Öt perccel később Cortez úgy vélte, a zuhany még négy főnek is elég. De ahogy a dolgok alakultak, szükség is volt a helyre.

 

Az elnök hétvégére Camp Davidbe repült. Zuhanyozott, amikor hadsegéde, az éppen szolgálatot teljesítő tengerészgyalogos hadnagy behozta zsinór nélküli telefonját.
– Igen, mi az?
A hadnagy első reagálása az volt, amikor megpillantotta az elnök arckifejezését, hogy hová is tette a pisztolyát.
– Azt akarom, a főügyész, Cutter tengernagy, Moore bíró p s Bob Ritter azonnal repüljenek ide. Közölje a sajtótitkárral: tizenöt perc múlva hívjon fel engem, hogy megfogalmazzunk egy közleményt. Egyelőre itt maradok. Mi van akkor, ha hazahozzuk őket? Oké, van még időnk erről gondolkozni. Minden a szokásos előírások szerint, így van. Nem, a külügyminisztériumból még semmi. Innen irányítom majd, azután a miniszter is elmondhatja a magáét. Köszönöm. – Az elnök lenyomta a készüléken a megfelelő gombot, és visszaadta a tengerészgyalogosnak.
– Uram, van-e valami olyasmi, hogy a védőőrizetnek...
– Nincs. – Az elnök röviden elmagyarázta, mi történt. – Folytassa csak, hadnagy.
– Értettem, uram. – A tengerészgyalogos lelépett.
Az elnök felvette fürdőköpenyét, átment a tükörhöz, és megfésülködött. A köpeny ujjával törölte le az üvegről a párát.
– Oké – mondta a tükörnek az Amerikai Egyesült Államok elnöke. – Szóval szarháziak, játszani akartok...

 

Az Andrews Légitámaszpontról Camp Davidbe az egyik új VH-60 Blackhawk helikopteren repültek, a 89. repülőosztály új szerzeményén. Úgy döntöttek, a gép fejeseket szállítgat majd egyik helyről a másikra. A négy utas a tolóajtók ablakain bámult kifelé, Maryland nyugati dombvidékét figyelték, hogyan suhan el a táj a gép alatt, magában külön-külön gyászolt és dühöngött mindegyik. Az út húsz percig tartott. A pilótával közölték, sietnie kell.
Leszállás után mind a négyen kocsiba ültek, és elhajtottak az elnök víkendházához. Az elnök éppen akkor tette le a kagylót, amikor megérkeztek. Fél órába tellett, mire megtalálták a sajtótitkárát, ami még tovább rontotta az elnök amúgy is rossz hangulatát.
Cutter tengernagy motyogott valamit, hogy mennyire sajnálja mindenki, de az elnök pillantása beléfagyasztotta a szót.
Az elnök a kandallóval szemben ült az egyik pamlagon. Volt előtte valami, amit a legtöbb közönséges szemlélő kávézóasztalnak gondolt volna, de most hogy a tetejét már levették, egy sereg számítógép-képernyő és csendes hőnyomtató tűnt elő, melyek a nagyobb hírszolgálati ügynökségekhez és egyéb kormányzati tájékoztatócsatornákhoz kapcsolódtak. Négy tv-készülék látszott a másik helyiségben, a CNN-re és a nagyobb hálózatokra kapcsolva. A négy látogató némán bámult rá, figyelve, hogyan fortyog az elnökben a düh.
– Ezt nem úszhatják meg szárazon, nem üldögélhetünk ölbe tett kézzel – közölte vészjóslóan az elnök, amikor felpillantott. – Megölték a barátomat, megölték a nagykövetemet. Közvetlenül kihívást intéztek az Amerikai Egyesült Államok méltósága ellen. Együtt akarnak játszani a nagyfiúkkal – folytatta az elnök. – Nos, akkor a nagyfiúk szabályai szerint kell majd játszaniuk. Peter – mondta a főügyésznek – már el is készült a nem hivatalos elnöki összesítés, mely szerint a drogkartell hadüzenet nélkül hadat indított az Egyesült Államok és kormányzata ellen. Úgy döntöttek, hogy ellenséges nemzetállamként viselkednek. Mi is úgy kezeljük majd őket, ahogyan egy ellenséges nemzetállamot kezelnének. Nekem mint elnöknek, feltett szándékom megküzdeni az ellenséggel, ahogyan megküzdenénk az államilag támogatott terrorizmus bármely más kezdeményezőjével is.
A főügyésznek ez nem tetszett, mindenesetre rábólintott. Az elnök Moore-hoz és Ritterhez fordult.
– Éppen most állítottam össze a szokásos nyilatkozatot, a sajtótitkárom majd kiadja. Dolgozzatok ki valamilyen tervet! Azt akarom, ezeknek a fickóknak nagyon csapjunk oda. Elég volt ebből az „üzenetet küldözgetünk” című műsorból. Azt akarom, értsék meg a lényeget, akár cseng a telefon, akár nem. Ritter úr, megvan a vadászengedélye, és nincsenek korlátozások. Elég világos?
– Igen, uram – válaszolta a DDO. Tulajdonképpen nem volt az. Az elnök egyszer sem mondta ki azt a szót, hogy „ölni”, ahogyan arról a magnók, amelyek minden bizonnyal ott voltak valahol a szobában, tanúskodhatnának. De hát vannak dolgok, amelyeket nem lehet megtenni, és ezeknek egyike, hogy az ember nem kényszerítheti az elnököt egyértelmű beszédre, amikor pontosan az egyértelműség az, amit el kíván kerülni.
– Keressetek magatoknak egy-egy viskót itt a környéken, és álljatok elő a tervvel! Peter, azt akarom, egy ideig itt maradj velem. – A következő üzenet: A főügyésznek, ha már egyszer csatlakozott az elnök abbéli kívánságához hogy tegyenek valamit, nem szükséges pontosan tudnia, mi történt eddig. Cutter tengernagy – aki a másik kettőnél jobban ismerte Camp Dávidét – mutatta az utat az egyik vendégházhoz. Mivel ő ment elöl, Moore és Ritter nem láthatta, hogy szélesen mosolyog.

 

Ryan megérkezett a hivatalába, saját maga vezetett, bár ezzel a szokásával kezdett felhagyni. A felderítési ügyeletes már a folyosón várta. Az eligazítás négy percig tartott. Ryan utána ott ült az irodájában és azon tűnődött, hogy semmi dolga. Furcsa érzés volt. Most már hozzájuthat mindenhez, amit az Egyesült Államok kormánya tud az amerikaiak gyilkosságairól. Ez ugyan nem sokkal több, mint amit a kocsi rádióján hallott, bár már nevek is vannak, amelyeket fel lehet aggatni a „névtelen” forrásokra. Néha ez fontos volt, de ezúttal nem. A DCI és a DDO – lepte meg hirtelen – odafent van az elnökkel Camp Davidben.
És miért nem? – kérdezte magától meglepődve Jack.
A választ persze kapásból vágnia kellett volna, de még szokatlan volt számára magas beosztása. Mivel semmi dolga nem akadt, több percig ennél a kérdésnél időzött. A következtetés nyilvánvaló volt: nem szükséges tudnia, hogy miről esik szó, ami persze azt jelenti, hogy valami már bekövetkezett, igaz...? Ha igen, mi lehet az? És mennyi ideje már?

 

A Légierő C-141B Starlifter szállítógépe másnap délben landolt az El Dorado nemzetközi repülőtéren. A biztosítás olyan volt mint még soha, Anvar Szádat temetése óta. Fegyveres helikopterek cirkáltak mindenütt a magasban. Páncélos járművek álltak lépten-nyomon. Egész zászlóaljnyi ejtőernyős vette körül a repteret, amelyet három teljes órára lezártak. S akkor még nem is vettük számba a tisztelgő őrséget, akik egytől egyig úgy érezték, mintha nem is volna tisztelgés, hogy ettől... azok fosztották meg a hadsereget és országukat.
Esteban Valdéz bíboros imádkozott a koporsók felett, Bogota kis zsidóközössége főrabbijának társaságában. Az alelnök képviselte az amerikai kormányt, és a kolumbiai hadsereg tisztjei egyesével adogatták tovább a koporsókat az összes amerikai fegyvernem közlegényeiből összeállított koporsóvivőknek. Sor került a szokásos beszédekre. A legékesebb a kolumbiai főügyész rövid felszólalása volt, aki szégyen nélkül sírta el magát barátja és egyetemi osztálytársa koporsója fölött. Az alelnök felszállt a gépre és hazarepült, nyomában a nagy Lockheed szállítógéppel.
Az addigra már kiadott elnöki nyilatkozat a törvényi előírások megerősítéséről beszélt, melynek Emil Jacobs egész életét szentelte. De a nyilatkozat éppoly híg volt, mint a levegő az El Dorado repülőtéren, még azok számára is, akik ennél többet nem tudtak.

 

Az alabamai Eight Mile városkában, Mobile külvárosban egy Ernie Braden névre hallgató rendőrőrmester kistraktort mintázó fűnyírójával vágta a pázsitját. Betörőkkel foglalkozó zsaruként ismerte mindazon trükköket, amelyekkel a bűnözők próbálkoznak. Tudta, hogyan kell megkerülni az összetett riasztórendszereket, még a tehetős bankárok által használt, továbbfejlesztett modelleket is ismerte. Ez a szakértelem, no meg az irodai csevegésből kihüvelyezett információ – a narkósok fogdája közvetlenül az ő részlege mellett volt – lehetővé tette számára, hogy szolgáltatásait felkínálhassa olyanoknak, akiknek pénzük van. Ebből aztán ki tudta fizetni gyermekei továbbtanulását és fogszabályozását. Braden mégsem volt korrupt zsaru, de már jó húsz éve töltötte be állását, és sok minden hidegen hagyta. Ha az emberek drogokat akarnak használni, hát a pokolba velük. Ha a drogosok egymást akarják kinyírni, akkor az kész szerencse az egész társadalom számára. És ha egy nagyképű faszfej bankárról kiderül, hogy ő maga is bűnöző a bűnözők között, hát akkor ott egye meg a fene. Bradentől semmi egyebet nem kértek, csupán azt, hogy forgassa fel a férfi házát, és bizonyosodjon meg róla, hogy nem hagyott hátra semmiféle kimutatást. Természetesen disznóság, amit a férfi feleségével és gyerekeivel csináltak, de hát ezt hívják úgy: játék a tűzzel.
Braden továbbra is kivizsgálgatta a neki kiosztott betöréseket, és időről időre még el is kapott egy-egy igazi huligánt, bár elég ritkán. A betörés meglehetősen biztonságos bűncselekmény. Sohasem fordítanak rá kellő figyelmet, még azok sem, akiknek pedig dolga lenne – valószínűleg ez a törvényvégrehajtás legkevésbé méltányolt területe. Már kilenc éve próbálja letenni a hadnagyi vizsgát, de mégsem sikerült neki. Bradennek szüksége volt arra a pénzre, ami az előléptetéssel járna, de előléptetni mindig a narkósokkal és a gyilkosokkal foglalkozókat léptetik elő, és ő lemarad... Miért is ne fogadná el azt az istenverte pénzt? Amúgy is rémesen unta az egészet. Unta a hosszú órákat. Unta az áldozatokat, akik rajta töltötték ki mérgüket, pedig ő csak a dolgát próbálta végezni. Unta, hogy ebben a rendőrtiszti közösségben egyáltalán nem méltányolják. Unta, hogy a helyi iskolákba küldözgetik ki agyalágyult bűnmegelőző előadásokat tartani, amelyekre soha senki nem figyelt oda. Még a baseball-csapatban való edzősködést is unta, bár egykor ez volt életének egyetlen öröme. Jóformán mindent unt. Mindazonáltal mégsem vonulhat vissza, nem tudnának megélni.
A Sears fűnyíró zaja szétterült a csendes utca forró, párás levegőjén, ahol ő és családja élt. Zsebkendőjével megtörölte izzadó homlokát és arra gondolt, hogy lenyomat egy pofa sört, amint végzett. Rosszabb is lehetne. Három évvel ezelőtt még egy istenverte Lawn-Boyt tologatott a füvön. Most már legalább ülve végezheti szokásos heti feladatát: ennek a szar fűnek a nyírását. Felesége valósággal odavan a pázsitért és a kertért. Mintha bármit is számítana – zsörtölődött.
Szép alaposan dolgozott, megbizonyosodva róla, hogy a pörgő lapátok legalább kétszer végigsöpörnek a fű minden egyes négyzetcentiméterén, ami – meglehetősen korán ebben az évszakban – majdnem olyan gyorsan nőtt, mint ahogyan vágták. Nem vette észre az utcán végighajtó Plymouth minifurgont. Azt sem tudhatta, hogy azok, akik kiegészítő juttatást fizettek neki, egyáltalán nem elégedettek legutóbbi titkos munkájával.
Braden többszörösen is excentrikus volt, mint sokan mások, és mint a legtöbb rendőrtiszt. Sohasem ment sehová fegyvertelenül. Még füvet nyírni sem. Mocskos inge alatt ott lapult a Smith & Wesson Chiefs Special, egy ötlövetű, rozsdamentes acélrevolver. Amikor végre észrevette az ő Chevy Citationje mögött elhúzó minifurgont, alig figyelt oda rá.
Zsaruösztöne azonban nem hagyta teljesen cserben. Túl sokáig bámulták. Ezért aztán ő is odanézett, főként kíváncsiságból. Ki a fenét érdekelhetne ő szombat délután? Amikor aztán a furgon ajtaja kinyílt, ő pedig megpillantotta a fegyvert, a kérdés azon nyomban eldőlt.
Braden levetette magát a fűnyíróról, s a gép egy méterrel odébb megállt, nyírólapátjai továbbra is ott pörögtek az udvar füvén. A füvet kiszóró nyílásnál ért földet és érezte, hogyan záporozik a sok apró kavics és homok a térdére, de ennek most nem volt különösebb jelentősége. Revolvere már a kezében volt, amikor a furgonból a férfi leadta az első lövést.
Ingram Mac-10-est használt, valószínűleg 9 mm-est, és használója azt sem tudta, hogyan bánjon vele megfelelőképpen. Első lövése alig tévesztett célt, de a következő nyolc csupán a nagy semmit találta el, mert a makacs fegyver nemigen akart engedelmeskedni, így aztán még a fűnyírót sem találta el. Braden őrmester két lövéssel viszonozta a tüzet, de a távolság köztük több volt, mint tíz méter, és a Chiefs Specialnak nagyon vékony csöve van, ami sajnálatos módon megkurtítja a hatótávolságot, így aztán csak egyszer sikerült eltalálnia a furgont.
A géppisztoly viszont jellegzetesen ugat, hangja nemigen téveszthető össze semmi mással – erre a szomszédok is felfigyeltek: valami rendkívüli szokatlan dolog történhet. A szemközti házban egy tizenöt éves fiú éppen a karabélyát tisztogatta. Régi Marlin 0,22-es volt, egykor a nagyapjáé, és mostani, büszke tulajdonosa elsajátította már Braden őrmestertől, hogyan is kell lőni vele. Erik Sanderson – így hívták a fiatalembert – letette a tisztítófelszerelését és az ablakhoz ment, éppen időben hogy megpillantsa: egykori oktatója valakire lövöldöz a fűnyírója mögül. Erik azon nyomban ráébredt, hogy nem rendes dolog, ha egy rendőrtisztet akarnak kinyírni, s hogy voltaképpen neki is van fegyvere és tölténye alig két méterre tőle, s hogy igencsak helyénvaló volna, ha használná is. Az pedig, hogy reggelente konzervdobozokra célozgatott, semmi egyebet nem jelentett: kész a feladatra. Eriket az a vágy fűtötte, hogy tengerészgyalogos lehessen, és most itt az alkalom, hogy megtapasztalhassa, mi is az.
Miközben a géppisztoly továbbra is ropogott, felkapta fegyverét és néhány töltényt, majd kiszaladt az előtérbe. Lecsavarta a rugós pálcát, amely a töltényeket a cső alatt függő tárba tolja. Túlságosan kihúzta azonban, le is ejtette, de ezúttal oda sem figyelt erre. Belökte a 0,22-eseket a helyükre, és meglepődve tapasztalta, hogy a keze máris izzad. Amikor benne volt mind a tizennégy, lehajolt hogy felkapja a pálcát; két töltény közben kiesett. Újra betette őket, visszahelyezte a pálcát, elcsavarta, hogy zárjon, majd felhúzta a fegyvert, és kibiztosította az elsütőszerkezetet.
Kifutott a járdán az utcára, leállást keresett apja kocsijának motorháztetője mögött. Innen kivehette a két férfit, mindkettő csípőből lőtt, géppisztollyal. Éppen időben mérte fel a helyzetet, hogy láthassa: Braden őrmester az utolsó töltényét lövi ki, amely éppúgy célt tévesztett, mint az első négy. A rendőrtiszt elfordult hogy házának menedékébe fusson, de elbotlott, és csak nehezen tudott felállni. Mindkét fegyveres Braden felé közeledett, új tárat lökve fegyverébe. Erik Sanderson keze remegett, amikor vállához emelte a karabélyt. Ódivatú, vasból készült célzókája volt, és hirtelen nem is tudta, hogyan is kell céloznia vele.
Megrettenve fedezte fel, hogy már túl késő. Mindketten közvetlen közelről, hosszú sorozatokkal lőtték cafatokká egykori oktatóját. És ebben a pillanatban Erik fejében valami elpattant. Megcélozta a közelebb eső fegyveres fejét és lőtt.
Mint a legtöbb fiatal és tapasztalatlan lövész azonnal felnézett, hogy ellenőrizze: mi történt. Célt tévesztett – egy karabéllyal, huszonöt méterről. Csalódottan újból célzott, és megnyomta a ravaszt, de semmi sem történt. Az elsütőszerkezetet nem húzta fel. Csúnyán káromkodott, amiért anyja fülön csapta volna, ha meghallja, majd újra csőre töltötte a Marlin 0,22-est, és rendkívül gondosan célzott.
A gyilkosok az első lövést nem hallották meg, fülük amúgy is csengett saját lövéseiktől, nem hallották a másodikat sem, de az egyik férfi feje oldalt biccent, amikor a lövedék eltalálta. A férfi balra fordult, és hosszú sorozatot lőtt ki vaktában, mintegy őrjítő fájdalmát ellensúlyozandó. A másik viszont megpillantotta Eriket, és azonnal tüzet is nyitott.
Erik azonban most már gyorsan tüzelt. Kétségbeesve fedezte fel hogy állandóan célt téveszt, ösztönösen lebukva, ahogyan érkeztek a golyók, megpróbálkozva vele, hogy mindkét férfit megölje, mielőtt vissza tudnak szállni kocsijukba. Megelégedve nyugtázta, hogy azok mindketten fedezéket keresnek, és az utolsó három lövedéket arra pazarolta, hogy megpróbálja átlőni a kocsi karosszériáját. De a 0,22-es erre képtelen, s így aztán a furgon elhúzott.
Csalódottan nézte az elsuhanó autót és azt kívánta, bárcsak több lövedéket lökött volna fegyverébe. Nem volt hozzá bátorsága, hogy átmenjen és megnézze, mi is történt Braden őrmesterrel. Ottmaradt a gépkocsinak támaszkodva, átkozva magát, amiért hagyta őket lelépni. Nem tudta, és nem is hitte volna el, hogy végső soron jobb teljesítményt nyújtott, mint sok képzett rendőr.
A minifurgonban a fegyveresek egyike a mellére szorította kezét, pedig a fejlövés volt súlyosabb: halálos. Amikor előrehajolt, a megnyílt artéria teljesen felszakadt, és vérrel öntötte el a kocsi belsejét, a haldokló legnagyobb meglepetésére, akinek már csak pár másodperce volt arra, hogy felmérje: mi is történt...

 

Clarkot egy C-141B vitte ki Panamából, úticéljuk az Andrews légitámaszpont volt, ahol már a koporsókat szállító repülőgép fogadására készültek. Mire a gép megérkezett, Clark már Langleyben volt és főnökével, Bob Ritterrel beszélgetett arról, hogy a műveleti igazgatóságnak megadták az elnöki vadászengedélyt. John Clark, aki a személyzeti listán tisztoktatóként szerepelt, volt a CIA fővadásza. Hosszú ideje nem kérték már fel hivatalának gyakorlására, de még mindig tudta, hogy s mint kell eljárnia.
– Még egyszer áttekintjük az elgondolást, amit St. Kittsban adtál át nekem – közölte az igazgatóhelyettes.
– Mi a célkitűzés? – kérdezte homlokát ráncolva Clark.
– A rövid változattal állunk bosszút – válaszolta Ritter.
– Elfogadhatóbb szó a megtorlás – mutatott rá Clark. Ahhoz képest, hogy nem végzett egyetemet, egész jól tudott gondolatot olvasni.
– A célpontok nyilvánvalóan és folyamatosan veszélyeztetik az Egyesült Államok biztonságát.
– Ezt az elnök mondta?
– Az ő szavai – erősítette meg Ritter.
– Helyes. Ettől minden legálissá válik. Nem mintha kevésbé lenne veszélyes, de legalább legális.
– Meg tudod csinálni?
Clark elmosolyodott:
– A művelet rám eső részét a nekem tetsző módon irányítom. Máskülönben felejtsd el. Nem akarok tévedés miatt elhalálozni. Erről az oldalról nem lesz beavatkozás. Megadod nekem a célpontok listáját és az általam igényelt eszközöket. A többi az én dolgom, de úgy, ahogyan én akarom, az én tervem szerint.
– Úgy legyen! – bólintott rá Ritter.
Clark nagyon meglepődött: – Akkor meg tudom csinálni. Mi van a kölykökkel, akiket a dzsungelban szaladgáltatunk?
– Ma este kivonjuk őket.
– Hogy újra bevessük őket. De hol? – kérdezte Clark.
Ritter megmondta neki.
– Ez tényleg veszélyes – jegyezte meg a tiszt, bár nem lepte meg a válasz. De ha mégis...
– Tudunk róla.
– Nekem nem tetszik – mondta rövid gondolkodás után Clark. – Bonyolítja a dolgokat.
– Nem azért fizetünk, hogy tetsszen neked.
Clarknak ezt el kellett ismernie, s volt olyan becsületes, hogy azt is beismerje: nincs ellenére a dolgok ilyetén állása. Végtére is ehhez hasonló munka juttatta be sok évvel ezelőtt az Ügynökség védelmi köreibe. Amit akkor tett, az nem volt törvényes. Ez most itt legális, viszont vitatható. Egykor Clarknak mindez nem számított volna, de most, hogy felesége és gyermekei vannak, bizony már számított.
– Elmehetek a családomhoz pár napra?
– Hogyne. Eltart egy ideig, amíg a dolgokat a helyére rakjuk. Ha rendelkezésemre áll az összes információ, amire szükséged van, majd leküldöm a Farmra.
– Ezt most minek hívjuk?
– Reciprocity.
– Azt hiszem, hogy többé-kevésbé fedi a valóságot. – Clark elvigyorodott. Kisétált a szobából a liftek felé. Az új DDI volt ott, dr. Ryan, Moore bíró irodájába tartott. Sohasem találkoztak még Clark és Ryan, és nem is ez volt rá a megfelelő alkalom, bár életük fonala már kétszer is összekapcsolódott.

 

 

14

– Köszönetet kell mondanom Jacobs igazgatónak – mondta Juan. – Még az is lehet, hogy egy napon találkozunk. – Látszólag ezen mélázott, mert úgy ítélte meg, hogy még többet is ki tud húzni a nőből ugyanazzal a bensőséges stílussal, ami férjekre oly jellemző. – Végtére is az igaz szerelem nem tűr titkokat, igaz?
– Talán – válaszolta ábrándozva Moira. Már azon járt az esze, hogy az igazgató igazán eljöhetne az esküvőjükre is. Nem is olyan lehetetlen.
– Tulajdonképpen miért utazott Kolumbiába? – kérdezte Juan, miközben ujjai már jól ismert terepen kalandoztak.
– Nos, ezúttal nyilvános információról van szó. Tarpon-műveletnek hívják. – Moira pár percig magyarázott, miközben Juan teljes odaadással simogatta.
Tapasztalt felderítőtiszt volt, nem holmi ügyetlen kezdő. Egyszer csak azon kapta magát, hogy bárgyún mosolyog a mennyezetre. Az ostoba – gondolta. Figyelmeztettem. Többször is figyelmeztettem a saját irodájában, de nem, ő túl okos, túlságosan is bízik a saját ravaszságában, hogy megfogadja a tanácsomat. Nos lehet, hogy az ostoba barom ezután majd tartja magát ahhoz, amit mondok neki... Azon töprengett, hogyan reagál majd a munkaadója. Mosolya az arcára fagyott, simogató keze ökölbe szorult.
– Valami baj van, Juan?
– A te igazgatód veszélyes időpontot választott ki Bogota felkeresésére. Nagyon dühösek lesznek. Nagyon dühösek lesznek, ha felfedezik, hogy ő ott van...
– Az odautazás titkos. Azoknak a főügyésze régi barátja, azt hiszem, együtt jártak iskolába, és jó negyven éve ismerik egymást.
Az út titkos. Cortez azt gondolta: ennyire nem lehetnek hülyék, vagy mégis? Csodálkozott rajta, hogy Moira nem vette észre, hogy megborzong. De hát mit tehetne?

 

Amennyire ez elmondható a katonák és a magasabb beosztású tisztviselők családjáról, Clark családja is hozzászokott, hogy hirtelen kell távoznia, és többnyire nem tudják, mikor tér haza. Azt is megszokták már, hogy bármikor feltűnhet. Egyfajta játék volt ez, amiért, elég furcsa módon, a felesége nem zsörtölődött. A CIA gépkocsiparkjából kölcsönzött kocsit, és két és fél óra alatt ért a Virginia állambeli Yorktownba. Útközben végiggondolta a műveletet, melyre vállalkozni készül. Amikor letért az autópályáról, az eljárási kérdések java részét már megválaszolta, a pontos részletek pedig várhatnak, amíg lehetősége nem nyílik rá, hogy átfussa a felderítési csomagtervet, amelyet Ritter, ígéretéhez híven, leküld majd neki.
Clark háza olyan, mint a középszintű tisztviselőké: négy hálószobás, osztott társalgós, téglafalas lakóépület egy fenyves közepén. Tíz perc kocsival a Farmtól, a CIA kiképző-létesítményétől, melynek postacíme Williamsburg, Virginia, de voltaképpen közelebb van Yorktownhoz, szomszédságában egy olyan bázisnak, ahol a Haditengerészet tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakétáit meg azok nukleáris robbanófejeit őrzik. A környéken főként más CIA-kiképzők laknak. A családja természetesen nagyon jól tudta miből élnek. Két lánya, a tizenhét éves Maggie és a tizennégy éves Patrícia alkalmanként „Titkosügynök Ember”-nek nevezték, az elnevezést az egyik kábelcsatornán futó Patrick McGoohan-sorozatból kölcsönözték, de azt is tudták, hogy ezt a témát nem kell megbeszélniük iskolatársaikkal, bár néha figyelmeztették rá a fiúikat, hogy apjukkal tisztelettudóan viselkedjenek. Szükségtelen volt. A legtöbben ösztönösen tartottak Clark úrtól. Clarknak nem volt patája és szarva, mégis ritkán kellett hozzá egynél több pillantása, hogy valaki felismerje: nem nagyon lehet vele tréfálni. Felesége, Sandy, még ennél is többet tudott, beleértve azt is, mit csinált a férfi az Ügynökségbe való belépése előtt. Sandy ápolónő volt, a helyi oktatókórházban tanított betanulókat. Hozzászokott az élet és halál kérdéseihez, és vigaszra lelt abban, hogy férje egyike azon kevés „laikusnak”, akik megértik, miről is van szó, még akkor is, ha más nézőpontból. John Terence Clark odaadó férj és apa volt, ha időnként kicsit szigorú is. Maggie egyszer panaszkodott is rá, hogy már egy pillantásával is el tudja ijeszteni a háznál lebzselő srácokat. Az, hogy azt a rokonszenves fiút később ittas vezetésért letartóztatták, apja igazát bizonyította a lány legnagyobb bánatára. De a legkényesebb kérdéseket is meg lehetett beszélni vele, és jókat lehetett zokogni a vállán. Ha otthon volt, a dolgokat mindig csendesen és higgadtan értékelte, szóhasználata visszafogott volt, viselkedése fesztelen, bár családja tudta, ha nincs otthon, teljesen máshogyan viselkedik. Ezzel azonban nem nagyon foglalkoztak.
Éppen vacsora előtt állt be a kocsival a felhajtóra a konyhán át érkezve, mert így mélyet szippanthatott a finom vacsora illatából. Sandyt nagyon meglepte.
– Hol voltál? – kérdezte Sandy választ nemigen várva, majd szokásos találgatós játékába fogott. – Úgy látom, a napsütéses részeken nem sok a munka. Hideg vagy felhős hely volt?
– Időm nagy részét odabent töltöttem – válaszolta becsületesen Clark. Pár bohóccal összezárva egy átkozott furgonban, egy dzsungellal körülzárt hegytetőn. Csaknem úgy, mint a régi szép napokban. Csaknem – gondolta. – Hiába volt értelmes asszony, Sandy szinte sohasem találta ki, hol volt az ura.
– Mennyi ideig...?
– Csak pár nap. Újra oda kell mennem. Fontos.
– Van valami köze...? – Sandy a konyhai tv felé tett egy mozdulatot.
Clark csak mosolygott, és megrázta a fejét.
– Mit gondolsz, mi történt?
– Abból, amit látok, a drogosoknak tényleg nagy szerencséjük van. – mondta könnyedén a férfi.
Sandy tudta, hogyan vélekedik férje a drogosokról, és azt is, hogy miért. Mindenki gyűlöl valamit. Sandy túl sokáig dolgozott ápolónőként, túl gyakran látta az ilyesfajta szerekkel való visszaélés eredményeit ahhoz, hogy ő is másként gondolkodhasson. Nap mint nap erről tartott előadást a lányoknak, és bár ugyanannyira lázadozók voltak, mint bármelyik egészséges kamasz, volt egy határ, amelyhez sohasem közelítettek, nem is beszélve arról, hogy átlépjék.
– Az elnök dühösnek hat.
– Te hogyan éreznél? Az FBI-igazgatója a barátja volt, már amennyire egy politikusnak lehetnek barátai. – Clark szükségét érezte a kijelentés minősítésének. Nemigen hitt a politikusoknak, még azoknak sem, akikre szavazott.
– És mit fog ez ügyben csinálni?
– Nem tudom, Sandy. – Még én sem tudtam rájönni – gondolta. – Hol vannak a gyerekek?
– Elmentek a barátaikkal Busch Gardensbe, van ott egy új hullámvasút.
– Van időm zuhanyozni? Egész nap utaztam.
– Harminc perc múlva kész a vacsora.
– Finom. – A férfi megcsókolta Sandyt, és a hálóba tartott. Belépett a fürdőszobába, és szennyesét a kosárba ürítette. Nagyon szeretett volna engedélyezni magának egy teljes pihenőnapot a családdal, mielőtt hozzáfogna a küldetés megtervezéséhez. Annyira azért nem sietős a dolog. Az ilyen komoly feladatoknál a sietség gyakran okoz halált. Remélte, hogy a politikusok is megértik ezt.
Természetesen, nem fogják megérteni – mondta magában útban a zuhanyozó felé. Sohasem tették.
– Emiatt ne érezd magad kellemetlenül! – súgta neki Moira. – Fáradt vagy. Sajnálom, hogy annyira igénybe vettelek. – Keblére vonta a másik arcát. Egy férfi végtére is nem gép, és egy nap ötször... Ezek után mi egyebet várhatna tőle? Aludnia kell, ki kell pihennie magát. És nekem is-jött rá Moira, lassan elbóbiskolva.
Cortez néhány perc múlva óvatosan arrébb húzódott, figyelve a nő egyenletes lélegzését. Moira békés arcán álomszerű mosoly ült, ő pedig azon tűnődött, mi az ördögöt csinálhatna, ha egyáltalán tehet valamit. Telefonálni, mindent kockára tenni egy rövid beszélgetésért ezen a vonalon? A kolumbiai rendőrség, az amerikaiak vagy más bizonyára lehallgatja az összes telefont. Nem, ez még annál is veszélyesebb, mintha nem tesz semmit.
Profi megérzése azt súgta neki, a legbiztonságosabb, ha nem csinál semmit. Semmi sem alakult pontosan úgy, ahogyan eltervezte, ami már hosszú ideje nem fordult elő vele.

 

A Knife-csapatnak természetesen fogalma sem volt róla, mi történt az előző napon. A dzsungelban nincs híradás, és rádiójuk csak hivatalos használatra szolgál, így aztán az új üzenet igencsak meglepte őket. Chavez és Vega volt szolgálatban a megfigyelőponton, derekasan tűrve a zivatar utáni fülledt hőséget. Az előző órában két és fél centi eső esett, és a megfigyelési pont már sekély pocsolyává lett; délután még több esőre lehet számítani.
Ramirez százados jelent meg, csak az utolsó pillanatban vették észre. – Vigyorgott. Új keletű erdei ismeretei komoly büszkeséggel töltötték el – Chavez önmagának is beismerte, hogy a százados már sokat ellesett tőle.
– Történt valami? – kérdezte Ramirez.
– Nos, két barátunk ejtőzik egyet a reggeli után – mondta Chavez a távcsőbe nézve. Természetesen délután is hunynak majd egy hangyányit. A százados következő mondata azonban elvonta figyelmét a lencséktől.
– Remélem élvezik, többet nem lesz rá alkalmuk.
– Mondd csak újra, százados! – kérlelte Vega.
– A helikopter ma este berepül, és felszed bennünket. – Ramirez a leszállópályára mutatott. Mielőtt azonban elmennénk, ezt a helyet megsemmisítjük.
Chavez gyorsan kiértékelte a helyzetet. Sohasem kedvelte a drogosokat. Az pedig, hogy itt kellett üldögélnie és figyelnie, amint a lusta fattyak olyan természetesen csinálják ezt az egész üzletet mintha valaki a golfpályán lenne, csöppet sem csökkentette érzelmeit. Ding bólogatott:
– Oké. Hogyan csináljuk uram?
– Ha besötétedett, mi ketten az északi oldalról kerülünk. A többiek zárótűzzel fedeznek és támogatnak bennünket, ha szükség lesz rá! Vega, te itt maradsz a SAW-val. Miután a két őrt kikészítettük, ajándékképpen aláaknázzuk a viskóban elhelyezett üzemanyagos hordókat. A helikopter aztán felszed minket a túlsó végén 23 órakor. Magunkkal visszük majd a holttesteket is, és feltehetőleg a tengerbe dobjuk őket.
Na, ehhez mit szólsz! – gondolta Chavez. – Úgy harmincnegyven percre van szükségünk, hogy kerülővel a közelükbe férkőzhessünk csak a biztonság kedvéért, de ahogy az a két faszi viselkedik uram, nem lesz semmi probléma.
Az őrmester tudta, ő fog ölni. Övé a hangtompítós fegyver.
– Gondolom, meg akarod kérdezni tőlem, a bevetés igazi-e – mondta Ramirez százados, befejezvén a műholdas rádióval való szöszmötölést.
– Közlik velünk, hogy mit csináljunk, nekem máris olyan, mint az igazi. Csöppet sem zavar – biztosította parancsnokát Domingo Chavez törzsőrmester.
– Oké, kimozdulunk, amint besötétedett.
– Igen, uram.
A százados mindkettőjüket vállon veregette, és visszahúzódott a gyülekezési pontra. Chavez figyelte, hogyan távozik. Utána előhúzta kulacsát. Lecsavarta a műanyag tetőt, és jó nagyot kortyolt, majd Vegára pillantott.
– Baszd meg! – jegyezte meg csendben a géppuskás.
– Akárki irányítja is a bulit, tökös gyerek lehet – bólintott rá Ding.
– Jó lesz már visszamenni valami zuhanyozós és légkondicionált helyre – mondta Vega.
Az pedig, hogy ezért előbb két embernek meg kell halnia, ha már egyszer valahol így döntöttek, magától értetődő volt. Némiképpen még szórakoztató is volt, hogy az egyenruhás szolgálatban eltöltött oly sok év után végre pontosan arra utasítják őket, amire a végkimerülésig kiképzést kaptak. Morális kérdések sohasem jutottak eszükbe. Országuk katonái. Országuk pedig úgy döntött, hogy ez a pár száz méternyire bóbiskoló két fickó olyan ellenség, aki megérett már a halálra. Ennyi – bár mindketten tűnődtek rajta, milyen is lesz az egész, ha sor kerül rá.
– Tervezzük meg részletesen! – mondta Chavez, újra messzelátójával vacakolva. – Azt akarom, hogy legyél nagyon óvatos az SAW-val, Oso.
Vega méltányolta a helyzetet. – Nem fogok a viskótól balra tüzelni, hacsak le nem rendeled.
– Oké, annak a nagy seggű fának az irányából jövök majd. Nem lehet annyira nagy ügy – gondolkozott hangosan.
– Nem, nem lehet.
Csak most élesbe megy. Chavez a messzelátónál maradt vizsgálgatva a férfiakat, akiket néhány óra múlva meg fog ölni.

 

Johns ezredes csaknem ugyanakkor rendelte el a harckészültséget, mint a többi telepített csapat. Willis századossal még egyszer átfutották a következő éjszakai akciótervet. Ma este rajtaütés következik. Az előretolt csapatok a tervezettnél sokkal korábban jönnek vissza. PJ gyanította is, hogy miért.
– Rögtön ott, a repülőtereken? – csodálkozott a százados.
– Igen, vagy mind a négy üres már, vagy pedig barátainknak még azelőtt kell biztosítaniuk mindet, mielőtt rajtaütéssel leszállnánk.
– Ó! – Willis százados röpke gondolkodás után megértette.
– Keresd meg Buckót, és ellenőriztesd vele az ágyúkat! Ebből majd megérti az üzenetet. Azt akarom, hogy ma este figyeljetek oda az időjárásra.
– A felszedési sorrend ellentétes a kitelepítésivel?
– Igen. A parttól 50 mérföldnyire tankolunk, a felszedés előtt is, utána is.
– Helyes. – Willis kisétált, hogy megkeresse Zimmer őrmestert. PJ az ellenkező irányba ment, a bázis meteorológiai részlege felé. Ma estére az időjárás elkeserítőnek ígérkezett: könnyű szél, tiszta égbolt, növekvő hold. Tökéletes repülőidő, azaz számukra a lehető legszarabb. De hát mit lehet tenni?

 

Délben kijelentkeztek a Hideawayből. Cortez hálát adott az istennek, hogy Moira akarja lerövidíteni a hétvégét: kijelentette, vissza kell mennie a gyerekeihez. Bár a férfi gyanakodott, csak arról van szó, hogy kimerült szerelmesének helyzetét akarja megkönnyíteni. Eddig még soha, egyetlen nő sem érezte szükségét, hogy sajnálkozzon rajta; valamelyest el is bizonytalanodott, különösen hogy azt sem tudta, mi a fene történik.
Az autópályán hajtottak. A szokásos gépkocsit bérelték, a nő középen ült a férfinak dőlve, aki óvón ölelte át. Cortez ismét azon kapta magát, mennyire méltányolja mindezt. Holott agya a kocsinál is gyorsabban járt, amit persze pontosan a sebességhatár alatt tartott. Bekapcsolhatta volna a rádiót, de szokatlan és veszélyes is lett volna. Nem is kockáztatta meg. Ha munkaadója is használta volna az eszét – márpedig van neki, Corteznek kénytelen-kelletlen be kellett ismernie –, akkor most még mindig ezzel a rendkívül értékes információforrással szerelmeskedhetne. Escobedo kellőképpen nagy távlatokban gondolkodott üzleti dolgokban. De Cortez jól tudta, főnöke milyen önhitt és önérzetes. Milyen könnyen sértődik meg. Nem elégszik meg azzal ha nyer, annak is szükségét érzi hogy megalázza, összezúzza, végül megsemmisítse azokat, akik a lehető legkisebb mértékben is megsértették. Megvan hozzá a hatalma és a pénze is, olyan mérvű, ami csak kormányoknak adatik meg, de az előrelátásnak híján van. Hiába értelmes, gyermekes érzelmek vezérlik – ezen rágódott Cortez, miközben ráfordult a 66-os útra, most már keleti iránynak tartva, Washington felé. Milyen furcsa is – merengett halvány, keserű mosollyal –, hogy információban igazán bővelkedő világunkban találgatásokra kényszerül, pedig mindent azonnal megtudhatna amit csak akar, ha bekapcsolná a rádiót. Ráparancsolt magára, hogy ne tegye.
Időben elérték a repülőtéri parkolót. Odahúztak Moira kocsijához, és kiszálltak, hogy kipakolják a nő cuccait.
– Juan...
– Igen?
– Ne legyenek kellemetlen érzéseid a múlt éjszaka miatt! Az én hibám volt – mondta csendesen.
Összeerőlködött egy vigyort.
– Már mondtam neked, nem vagyok annyira fiatal. Be is bizonyítottam. Legközelebb pihenni fogok, hogy jobb teljesítményt nyújtsak.
– Mikor...
– Nem tudom. Majd hívlak. – Puhán megcsókolta a nőt, aki egy perccel később elhajtott, ő pedig ott állt a parkolóban, figyelve hogyan távozik, ahogyan elvárták tőle. Majd beszállt a kocsijába. Majdnem négy óra volt, végre bekapcsolhatta a rádiót, hogy meghallgassa a híreket. Két perccel azután, hogy a kocsit leadta, kivette bőröndjeit és a terminálba sétált, a bárhová tartó, elsőnek induló gépet keresve. Az Atlantába tartó United járatra sikerült az utolsó pillanatban felnyomakodnia.

 

Moira Wolfe némi önmarcangolással elegyes mosollyal hajtott hazafelé. Ami előző éjszaka Juannal történt, az egyike a legmegalázóbb dolgoknak, amit egy férfi csak átélhet, s mindez az ő hibája. Túl sokat követelt tőle, pedig – ahogyan ő maga is kijelentette – már nem annyira fiatal. A nő lelkesedése legyőzte józan ítélőképességét, és megsértette a férfit, akit szeret. Most már biztos volt benne. Moira azt hitte, hogy nem ismerheti meg újból ezt az érzést, mégis itt van – egykori fiatalságának minden gondtalan nagyszerűségével együtt –, és ha Juan híján van is az ifjonti évek teljesítőképességének, türelme és rendkívüli tapasztalata mindent feledtet. Bekapcsolta a rádiót, megkereste a régi slágerek csatornáját: ifjonti boldogságáról őrizgetett emlékei röpítették célja felé a régi, kedves számok szárnyán.
Nagyon meglepődött amikor meglátta, hogy az Iroda kocsija parkol a házával szemben, bár könnyen meglehet, tévedett, és valami bérkocsiról van szó, de nem: ott van a rádióantenna. Az Iroda kocsija. Fura – gondolta. Odaállt a járdához, kivette bőröndjeit, a ház felé indult, és amikor kinyitotta az ajtót, megpillantotta Frank Webert, az igazgató egyik biztonsági emberét.
– Szia, Frank. – Weber különleges ügynök segített cipelni a bőröndöket, de arckifejezése nagyon komoly volt. – Valami baj van?
Nem könnyű feladat ilyesmit közölni, és Weber még bűntudatot is érzett, hogy elrontja Moira minden bizonnyal rendkívüli hétvégéjét.
– Emilt péntek este megölték. Azóta próbáljuk elérni magát.
– Micsoda?
– A követségre menet kapták el. Az egész kíséretet, mindenkit. Emil temetése holnap lesz. A többieké kedden.
– Ó, Istenem! – Moira a legközelebbi székre zuhant. – Eddie-t, Leót? – Úgy gondolt a fiatal ügynökökre Emil kíséretében, mint a saját gyermekeire.
– Mindannyiukat – ismételte Weber.
– Nem tudtam – mondta. – Péntek éjjel óta nem láttam újságot, és a tv-t sem kapcsoltam be. Hol?
– A gyerekek moziba mentek. Szükségünk van magára, hogy néhány dologban a segítségünkre legyen. Majd itthagyunk valakit, aki a gondjukat viseli.
Jó pár percbe beletelt, mire egyáltalán el tudott indulni. Azonnal sírni kezdett, amint Weber szavainak kemény valósága eljutott a tudatáig.

 

Ramirez századosnak nem tetszett az ötlet, hogy Chavezt kísérje. Természetesen nem gyávaságból. Azt nehezményezte, hogy némiképpen összekeveredtek a parancskiadási területek. Mint volt századparancsnok nagyon is jól tudta, a „parancsolás” és a „vezetés” nem ugyanaz. A századparancsnokról feltételezik, hogy valamelyest hátramarad a frontvonaltól, és irányítja – a hadsereg nem különösképpen kedveli ezt a kifejezést – a harci cselekményeket, az egységekkel manőverezik, és folyamatosan áttekinti az ütközetet, miközben a tényleges harcot szakaszvezetői irányítják. Ebben az esetben csak egy rajnak parancsol, és bár a feladat körültekintést, gondos mérlegelést igényel, egységének nagysága megköveteli a személyes vezetést. S amúgy sem volna helyénvaló, hogy az első feladatot – ahol emberéleteket is ki kell oltaniuk – emberei úgy hajtanák végre, hogy ő maga nincs jelen. Az irányítási és vezetési készségei között feszülő ellentmondás aggasztotta a fiatal tisztet, de aztán – mivel nem tehetett mást – a vezetés mellett kötött ki. Jobban meggondolva: úgysem tudna parancsolni, ha az emberei megkérdőjeleznék vezetői képességeit. Tudta, hogyha ez az akció jól sikerül, akkor a probléma többé nem vetődik fel.
Miután mindenki elfoglalta a helyét, elindultak. A leszállópálya északi oldala mentén kerültek, az őrmester haladt elöl. Simán ment minden. A két fickó még mindig heverészett marihuánás cigarettáját szívogatva – vagy valami egyebet –, és elég hangosan beszélgettek; több száz méterről is meg lehetett őket hallani. Chavez gondosan megtervezte a becserkészést, nem is érte őket meglepetés. A keskeny ösvény, amelyet ide jövet a tehergépkocsik követnek, kényelmes útvonalnak bizonyult. Az úttól északra haladtak, hogy kívül maradjanak a raj géppuskáinak esetleges zárótüzén. Éppen időben pillantották meg a viskót. Chavez megvárta amíg tisztje felzárkózik hozzá. Kézjelekkel beszéltek. A százados a jobb oldalán volt. Az őrmester fog tüzelni, de ha bármi balul ütne ki, Ramirez azonnal támogatást nyújthat neki. A százados a rádió gombján négy hosszút ütött le; viszonzásul két jelet kapott. A raj a leszállópálya távolabbi végében várakozik, mindannyian tudják mi történik, és készek arra hogy ellássák feladatukat, ha szükséges lenne.
Ramirez intett Dingnek, induljon.
Chavez mély lélegzetet vett, csodálkozva hogy milyen gyorsan ver a szíve. Végül is százszor végigcsinálta már. Megmozgatta a karját hogy kilazuljon, majd megigazította fegyverén a szíjat. Hüvelykujja magától odatalált a választókapcsolóra: az MP-5-öst a háromlövéses sorozatra állította be. Kevés tríciummal kenték be az irányzékot, hogy az egyenlítői erdő csaknem teljes sötétségben látható legyen. Zsebében ott lapult az éjszakai látást biztosító szemüveg. Kéznél lesz, ha szükség van rá.
Nagyon lassan mozgott előre. Fák és bokrok körül mindig szilárd, tiszta helyeket keresve lábának, vagy félretolva a leveleket, mielőtt csizmáját újra letette volna. Mindez megszokás dolga. Feszültsége már feloldódott, bár visszamaradt még egy kis csengés a fülben, ami bizony azt közölte vele, hogy ez egyáltalán nem gyakorlat.
Ott.
Nyílt terepen álltak, talán két méterre egymástól, húszra a fától, melynek Chavez támaszkodott. Továbbra is beszélgettek, s bár elég könnyen ki lehetett venni a szavaikat, valamiért ez mégis olyan idegen volt számára, mint a kutyák ugatása. Még közelebb is mehetett volna, de nem akart szükségtelen kockázatot vállalni, és 20 méter éppen eléggé közel van. Egy másik fa mellől tisztán rá lehet lőni mind a kettőre.
Oké.
Lassan emelte fel a fegyvert, középpontba állítva a gyűrűs irányzékot a célkeresztben, s egyúttal megbizonyosodva róla, hogy körös-körül mindenütt látja a fehér kört, végül pedig a középpontot egyenesen ráállítva arra a fekete, körszerű tömegre, ami egy emberi fej tarkóját képviselte ugyan, de számára többé nem volt már emberi lény része – csupán célpont, egyféle tárgy. Ujja puhán húzta meg a ravaszt.
A fegyver csak kicsit ugrott meg, de a kétszeresen hurkolt szíj a helyén tartotta. A fickó felbukott. Amint elesett, ő maga a fegyvert szintben mozgatta. A másik meglepetve fordult meg, könnyű célzást kínálva a visszaverődő holdvilág miatt. Újabb sorozat. Alig hallatszott zaj. Chavez várt egy kicsit fegyverét oda-vissza mozgatva a két test között, de egyikük sem moccant.
Chavez kiugrott a fák közül. Az egyik pofa egy AK-47-est markolt. A fegyvert arrébb rúgta, és egy elemlámpát húzott elő a felső zsebéből. Bekattintotta: az egyik mind a három lövést a tarkójába kapta, a másikat csak kettő találta el, de mindkettő átment a homlokán. A második arca meglepetést tükrözött, az elsőnek egyáltalán nem volt arca. Az őrmester a testek mellé térdelt, és további mozgást vagy tevékenységet keresve körülkémlelt. Egyetlen, azonnali érzelme a diadalmámor volt. Minden amit elsajátított és gyakorolt, mind-mind bevált! Nem egészen könnyű, de hát nem is nagy dolog.
Tényleg a nindzsáé az éjszaka.
Ramirez is odajött, csak egy valamit mondhatott:
– Szép munka volt, őrmester. Ellenőrizd a viskót! – Bekapcsolta rádióját. – Itt a Hatos. Célpontok kiküszöbölve, jöhettek.
A raj pár perc múltán már ott is volt. Az elpatkolt őrök teste köré gyűltek, hogy először ízleljék meg, milyen is valójában az igazi háború. A felderítési specialista átkutatta a zsebeket, miközben a százados a rajt szórta szét.
– Nincs semmi különösebb – jelentette a zsebeket átkutató őrmester.
– Menjünk, nézzük meg a kunyhót! – Chavez már megbizonyosodott róla, hogy nincs újabb őr, akit esetleg nem vettek észre. Ramirez négy benzineshordót és egy kéziszivattyút talált. Egy karton cigaretta árválkodott az egyik benzineshordón, lesújtó megjegyzésre ragadtatva a századost. Volt ott még néhány konzerv az összetákolt polcokon és két tekercs WC-papír. Semmi pénz, okmány vagy térkép. Egy zsíros, elhasznált kártyapaklin kívül semmi egyebet nem találtak.
– Hogyan akarjátok felrobbantani? – kérdezte a felderítő őrmester. Előzőleg zöldsapkás is volt, szakértője az álcázott aláaknázásnak.
– Háromféleképpen.
– Oké. – Könnyen végezték el. Kis lyukat ástak kézzel a földpadlóba, fahulladékot használva fel az oldalak megerősítéséhez. Egy fél kiló C-4 plasztik robbanóanyag – az egész világ ezt használja – szép csinosan belefért a lyukba. Majd két elektromos detonátort vezettek be és egy olyan nyomáskapcsolót, amilyet telepített aknáknál használnak. A vezérlődrótok a padló mentén futottak az ajtónál és az ablaknál elhelyezett kapcsolókhoz; telepítésük a külső szemlélő számára láthatatlan volt. Az őrmester a föld alá temette a huzalokat. Miután mindent ellenőrzött, a hordót odagurította, puhán helyezve el a nyomáskapcsolón. Ha valaki kinyitná az ajtót vagy az ablakot, a C-4 közvetlenül a repülőgép-hajtóanyagként használt 50 gallonos hordó alatt robbanna, előre megjósolható eredménnyel. És ha valaki tényleg nagyon okos, és kiküszöböli az ajtóban és az ablaknál elhelyezett elektromos detonátorokat, akkor nyomon követheti az olajos hordókig a huzalokat, hogy a robbanóanyagot későbbi felhasználásra begyűjtse..., ezt a nagyon okos valakit a másik detonátor öli meg. Megölni bárki képes az ostoba ellenséget. Az okosabbakat azonban csak művészien lehet elpusztítani.
– Minden előkészítve, uram. Bizonyosodjunk meg róla, hogy senki sem juthat mostantól fogva a viskóhoz – közölte századosával a felderítő őrmester.
– Értettem. – A parancslánc még egyszer beindult. Ketten közülük a holttesteket húzták a mező közepére, utána pedig mindannyian letelepedtek, és vártak a helikopterre. Ramirez két emberét odavezényelte őrizni a területet, de most már elsősorban azon aggódott, hogy mindenki gondosan számba vegye felszerelését, és ne maradjon hátra semmi.

 

PJ irányította az újratankolást. Az MC-130E Combat Talon szárnytartályából megerősített gumitömlő végén jött ki a szerkentyű, és a Pave Low utántöltő szondája teleszkopikusan nyúlt ki, egyenesen telibe találva azt. Bár gyakran megjegyezték, a helikopterek ilyetén utántöltése őrült lépésnek látszik – a szonda és a szerkentyű nem egészen hat méterrel a rotor íve alatt, a perem körül találkozott, és a lapátvégek valamint a tömlők érintkezése biztos halált jelentett volna a helikopter személyzetének –, a Pave Low legénysége mit sem tartott természetesebbnek. EZ azonban nem változtatott rajta, hogy Johns ezredes és Willis százados az egész eljárás során rendkívüli mértékben összpontosított, s addig, amíg vége nem volt, egyetlen felesleges szót sem ejtettek ki.
– Elszakadás, elszakadás – mondta PJ, amint visszahúzta szondáját. Bevonta a beszedőszerkezetet és visszaengedte a kormányt, hogy felfelé, egyben a tömlőtől elfelé húzza a rotorokat. Az MC-130E a megfelelő cirkálómagasságba emelkedett hogy ott keringjen, amíg csak a helikopter újabb tankolásra vissza nem tér. A Pave Low III. a part felé fordult, hogy lakatlan tájak felett közelítse meg célját.

 

– Ó! – suttogta Chavez, amikor meghallotta a zajt. A V-8-as motor szenvedő hangja volt, szervizt igényelt és új hangtompítót is. Minden másodpercben egyre hangosabb lett.
– Hatos, itt a Pont, vége – szólalt meg sürgetőleg.
– Itt a Hatos. Gyertek! – válaszolt Ramirez százados.
– Társaságot kaptunk. Teherautónak hallatszik, uram.
– Knife, itt a Hatos – reagált azonnal Ramirez. – Húzódjatok vissza a nyugati oldalra. Vegyetek fel tüzelőállást. Pont, most rögtön visszavonulni!
– Már megyünk is.
Chavez elhagyta a földúton elfoglalt figyelőállását, és a viskó – melyet nagy ívben elkerült – mentén a leszállópálya végébe sietett. Ott találta Ramirezt és Guerrát, amint a halott őröket a távolabbi fasor irányába vonszolták. Segített a századosnak, hogy fedezékbe vigye terhét, majd visszajött, hogy segítsen az őrmesternek is. A kocsi vakító reflektorokkal közeledett. A fény balra és jobbra kígyózott az ösvény mentén, átvilágítva az aljnövényzetet, mielőtt közvetlenül a viskó mellett előbukkant volna. Majd megálltak, és szinte érezni lehetett amazok megrökönyödését. A motort kikapcsolták, és az emberek leszálltak. Amint kialudtak a reflektorok, Chavez bekapcsolta éjszakai szemüvegét. Ugyanúgy mint tegnap, négyen voltak: kettő a vezetőfülkében, kettő hátul. Nyilvánvaló, a sofőr a főnök. Dühösen tekintgetett körbe. Kiáltott valamit, majd a kocsi végéből leugró emberére mutatott. Egyikük egyenesen a viskóhoz ment...
– Ó, a francba! – nyomta le a rádió kapcsolóját Ramirez.
– Mindenki szálljon le! – rendelkezett a pofa – és kitárta az ajtót.
A benzineshordó űrrakétaként emelkedett a magasba, fehér lángkúpot hagyva hátra, amint átrobbant a kis ház tetején. A többi hordóból oldalirányban törtek elő a lángok. Az a pofa, amelyik az ajtót nyitotta ki, fekete sziluetté vált, mintha éppen a pokolba nyerne bebocsáttatást, mielőtt teljesen eltűnt volna a terjedő lángokban. Társai közül ketten ugyanabban a fehérsárgás masszában tűntek el, a harmadik pedig futni kezdett egyenesen a katonák felé, míg a repülő hordóból fröcskölő benzin rá nem ömlött, és merő tűzből álló alakká nem vált, akinek csupán tíz lépés az élet. A lángok köre jó negyven méter széles volt, középpontja négy emberből állt, akiknek irdatlan üvöltése túlharsogta a pusztító tűztenger mélyebb moraját. Utána pedig a teherautó üzemanyagtartálya is felrobbant. Egy perc múlva a viskóban található lövedékek is kilőtték magukat, a ropogó lángok között úgy hatva, mint valami tűzijáték. Csak a hosszan tartó délutáni eső akadályozta meg, hogy a tűz gyorsan átterjedjen az erdőre.
Chavez csak ekkor fedezte fel, hogy a felderítő specialista mellette fekszik:
– Szép munka volt az álcázással.
– Bárcsak vártak volna még a faszik. – Mostanra már elhalt az üvöltözésük.
– Ja.
– Mindenki jelentkezzen be! – rendelkezett a rádión Ramirez. Meg is tették, kivétel nélkül. Senki sem volt sérült.
A tűz gyorsan elhalt. A könnyűbenzin vékony rétegben terült el nagy térségben, és gyorsan égett. Három perc múlva semmi más nem maradt, csak egy nagy, felperzselt terület, amelyet égő fű és bokrok öveztek. A teherautóból elszenesedett váz lett, platója még mindig világított a felgyulladt fáklyák ládájától. Elég sokáig folyamatosan égett.

 

– Mi a fene volt ez? – csodálkozott Willis százados a helikopter bal oldali ülésén. Éppen most hajtották végre első felszedésüket, és amikor cirkálómagasságra emelkedtek vissza, a szemhatáron olyan fény támadt, mint a napfelkelte az infravörös szemlélőrendszereken.
– Lehet, hogy gép zuhant le, az utolsó felszedés irányába is esik – vélekedett Johns ezredes.
– Szuper.
– Buck, számolj vele, hogy esetleg ellenséges tevékenység várható a négyes begyűjtőhelyen.
– Rendben, ezredes – válaszolta Zimmer őrmester.
Johns ezredes rájött mi az, amit elég korán kellett megtudnia: egyszerre mindig csak egy dolgot...

 

Harminc perccel a robbanás után a tűz már lecsillapodott annyira, hogy a felderítő őrmester feltegye kesztyűjét, és megpróbálja kihozni a kioldószerkezeteket. Csak az egyiket találta meg, azt is darabokban. A testeket a helyükön hagyták, már ami maradt belőlük. A személyi iratokat begyűjthették volna – a bőrtárcák elég jól ellenállnak a tűznek –, hiányuk azonban feltűnő lett volna. A reptéri őrök tetemét ismét odavonszolták a kifutópálya északi részének közepére, a felszedési pontra. Ramirez megint kiparancsolta embereit: számolt a lehetőséggel, hogy valaki felfigyelhetett a tűzre, és jelentette másoknak. A másik probléma a futárjárat volt, amely valószínűleg ma este jön. Tapasztalata azt súgta, hogy még vagy két órányira van, de eddig csak egy ciklust figyelhettek végig, és ez nem elég szilárd alap bármiféle következtetés levonására.
Mi van, ha a gép előbb jön? – kérdezte magától Ramirez. A személyzet nem jelentheti senkinek sem, hogy nagyobb helikoptert láttak, de ha golyónyomok maradnak a gépen, az éppoly egyértelműen jelzi, mi is történt.
Ami azt illeti – kérdezte magától Ramirez –, mi a fenének kaptunk parancsot annak a két szerencsétlennek a megölésére és az innen való távozásra ahelyett, hogy a tervezett kiszivárgási pontot vettük volna igénybe?
De ha megérkezik is a gép, a fáklyák nélkül, amelyek kijelölnék a leszállópályát, képtelen landolni. Mi több, az újonnan érkezők egyike kisebb rádiót is hozott magával. A drogosok elég okosak ahhoz, hogy rádiókódjaik legyenek, s így a személyzet meggyőződhet róla, a reptér biztonságos-e. Szóval, mi van akkor, ha a gép csak köröz? Amit valószínűleg meg is tesz majd. A helikopternek kellene lelőnie? Mi van, ha megpróbálkozik vele, és célt téveszt? Mi van, ha...? Mi van, ha...?
Bevetés előtt Ramirez arra gondolt, hogy mindent rendkívül aprólékosan kiterveltek, az összes eshetőségre felkészülve így is történt, de most, tervezett tartózkodásuk félidejében gyorsan elparancsolják őket innen, és a terv kútba esett. Melyik faszfej dönthetett így?
Mi a fene történik? – gondolkodott tovább. Emberei tájékoztatásra és ismertetésre, valamint irányításra és nyugtatásra vágyván rá-rápillantgattak. Úgy tett, mintha minden rendben volna, mintha az ő kezében futnának össze a szálak. Az pedig, hogy átfogóbb ismerete volt az egész műveletről, csak fokozta tanácstalanságát. Hozzászokott, őt sakkfiguraként mozgatják. Ez az alacsonyabb rangú tiszt munkája, feladata, de itt most minden igazi: hat hulla a bizonyíték.
– Knife, itt a Night hawk, vége – reccsent meg magas frekvenciájú rádiója.
– Hawk, itt a Knife. LZ a Reno északi peremén. Maradj készenlétben, vége.
– Bravo X-Ray, vége.
Johns ezredes az esetleges nehézségek miatt kérdezősködött: Juliet Zulu a kódolt válasz, ha az ellenség kezében vannak, és lehetetlen a felszedés; Charlie Foxtrot, ha harckapcsolatban állnak, de talán még ki tudnak jutni; Lima Whiskey, ha minden rendben.
– Lima Whiskey, vége.
– Mondd újra, Knife, vége.
– Lima Whiskey, vége.
– Értettem, visszaigazolom. Három perc múlva ott vagyunk.

 

– Ágyút előkészíteni – utasította PJ a legénységet. Zimmer őrmester otthagyta a műszereket, és bekapcsolta a hatcsövű fegyver energiaellátását. Az egykori Gatling ágyú legújabb változata pörögni kezdett. Zimmer a balján elhelyezkedő rekeszből lövedékeket húzott elő.
– Jobb oldal készen – közölte a fedélzeti rádión át.
– Bal oldal készen – mondta Bean a másik oldalról.
Mindketten végigpásztázták a fákat éjszakai szemüvegükben, bizalmatlanul kémlelve mindent ami ellenséges lehet.
– Tíz órán sztroboszkóp-fény van – közölte PJ-vel Willis.
– Látom. Krisztusom, mi történt itt?
Amikor a Sikorsky lelassult, a négy holttest tisztán látszott valami körül, ami egykor talán kis fakunyhó lehetett..., és volt ott egy teherautó is. A Knife-csapat azonban pontosan ott volt, ahol lennie kellett. És volt velük két holttest is.
– Minden tiszta, Buck.
– Értettem, PJ. – Zimmer otthagyta az ágyút és hátrament. Beán őrmester át tud ugrani a másik fegyverálláshoz, ha szükséges, de Zimmernek most az a feladata, hogy számba vegye a fiúkat az utolsó felszedéskor. Mindent megtett, hogy ne lépjen rá az emberekre, de a katonák szótlanul tudomásul vették, ha rájuk taposott; általában eléggé megbocsátók azokkal, akik ellenséges területről hozzák ki őket.

 

Chavez bekapcsolva hagyta sztroboszkópját, amíg csak a helikopter földet nem ért, majd odafutott, hogy csatlakozzon csapatához. Ramirez százados már készenlétben állt a rámpánál egyesével számlálva őket, amint a fedélzetre nyomultak. Ding várt a sorára, a százados keze az ő vállán is ott csattant.
– Tíz! – hallotta, amint több testen is átugrott a rámpán.
– Tíz – ordította a légierő nagydarab őrmestere is, majd: Tizenegy! – amikor a százados is felpattant.
A helikopter azonnal emelkedni kezdett. Chavez az acélpadlóra bukott, Vega ragadta meg. Ramirez is melléjük hanyatlott, majd felemelkedett és előrement Zimmer után.
– Mi történt itt? – kérdezte PJ egy perccel később Ramireztől.
Ramirez röviden, de pontosan vázolta a történteket. Johns ezredes növelte a teljesítményt, de alacsonyan maradt. Utasította Zimmert, maradjon két percig a rámpánál, esetleges repülőre figyelve. Buck előrejött, kikapcsolta ágyújának energiaellátását, és az irányítóműszereket figyelte. Tíz perc múlva már a víz fölött, „nedves lábbal” jártak, a tankológépet keresve, hogy újra teletöltsék a tartályokat. Panama felé tartva a katonák a helyükre kucorodtak, és azonnal mély álomba zuhantak.
Nem így Chavez és Vega, nekik hat holttest jutott volna hálótársnak, ráadásul ők oltották ki az életüket. A látvány nem volt túlságosan szívderítő, kivált a halálra égett manusoké; ez a halálnem – ebben egyetértettek – igencsak kellemetlen módja az elmúlásnak.
A helikopteres út kemény, férfias dolog volt, különösen akkor, amikor belekerültek a tankológép keltette örvénylésbe. Jóval a tankolás után Beán őrmester – a kisebbik, legalábbis Chavez így gondolt rá – hátrajött, gondosan átlépkedve a szuszogó katonákon. Biztonsági övét rácsatolta a fedélzeti szerelvényre, majd sisakjának mikrofonjába beszélt. Bólogatva haladt hátra, a rámpa irányába. Intett Chaveznek, hogy segítsen neki. Ding a derekánál ragadta meg a férfi övét és figyelte, hogyan rúgja le egyenként a holttesteket a rámpáról. Eljárása nem volt éppen kegyeletteljes, de a drogosoknak már úgysem számít. Nem is nézte, hogyan érik el a vizet, hanem ő is lekuporodott, hogy szundítson egyet.

 

Száz mérfölddel mögöttük egy ikermotoros magángép körözött a leszállópálya fölött, amelyet még mindig lángok halványan körkörös elrendezése írt körül. Látni lehetett, hol a tisztás, de magát a leszállópályát nem jelölték fáklyák, és így őrültség lett volna landolni. Értetlenül, de megkönnyebbülten is – mert nagyon jól tudták, mi történt az elmúlt két hétben számos géppel – a szokásos repülőtér felé vették az irányt. Leszálláskor pedig azonnal telefonáltak.
Cortez megkockáztatta a Panamából Medellínbe való közvetlen utat, bár fizetni egy eddig még sohasem használt hitelkártyával fizetett, így aztán képtelenek kinyomozni a nevet. Saját autójával ment haza, és azonnal megpróbált érintkezésbe lépni Escobedóval, de csupán annyit sikerült megtudnia, hogy a haciendáján van, a dombtetőn. Félix már túl fáradt volt ahhoz, hogy egy ilyen reménytelen nap után hosszú gépkocsiútra induljon, de telefonon sem akart közölni ilyen fontos információt. Fáradtan és dühösen jó nagy adag italt töltött magának, majd lefeküdt aludni. Most minden eddigi erőfeszítés kárba vész – káromkodott a sötétben. Sohasem fogj a tudni újra használni Moirát. Többé nem hívhatja, nem beszélhet vele, nem is láthatja. Az pedig, hogy legutóbb az ágyban kudarcot vallott, mérgét csak növelte.

 

Hajnalban egy-egy teherautó kereste fel a hat repülőteret. Két csoport tűzhalált halt. Egy harmadik elérte a reptéri viskó maradványait, és pontosan azt találta, amit vártak is: semmit. A másik három a szokásos állapotban lelt rá a leszállópályákra: az őrök a helyükön voltak, elégedetten és unatkozva feladatuk egyhangúsága miatt. Amikor két teherautó nem tért vissza, továbbiakat küldtek ki utánuk, és a hír gyorsan ért vissza Medellínbe. Cortezt telefon ébresztette, és máris utaznia kellett.

 

Panamában a könnyűgyalogosok még mindig aludtak. Egy teljes napig hagyták hogy pihenjenek, s forró zuhany és étkek után légkondicionált szobákban aludjanak; habár a kaja nem volt különösebben ízletes, de legalább más volt, mint amiben az előző hét során részük lehetett. A négy tisztet azonban korán ébresztették, és újabb eligazítást tartottak nekik. A Showboat-művelet, mint megtudták, rendkívül komoly fordulatot vett. Azt is megtudták miért, és új utasításaik forrása legalább annyira felvillanyozónak bizonyult, mint amennyire aggasztónak.

 

Az új S-3-as műveleti tiszt a 17. gyalogságiak 3. zászlóaljánál ellenőrizte saját irodáját, miközben felesége a költöztetőkkel küszködött, íróasztalán ott tespedt a Mark-2 kevlarsisak, amelyet Fritznek becéztek, mert olyannyira hasonlított a régi német Wehrmacht-fejfedőhöz. A terepszínű szövetburkolatot, még ugyanolyan anyagból készült, csomózott foszlányokkal díszítették. A legtöbb feleség csak Cabbage Patch Hatnek nevezte, és mert káposztára hasonlított, megtörte a sisak szokásos körvonalát, s ezért csak nehezen lehetett felfedezni. A zászlóaljparancsnok már elment eligazításra az XO-val együtt, és az új S-3-as úgy döntött, találkozik az S-1-essel, vagyis a személyzeti tiszttel. Kiderült, hogy együtt szolgáltak vagy öt évvel ezelőtt Németországban, és kávé mellett elevenítették fel közös élményeiket.
– Szóval, milyen volt Panama?
– Meleg, nyomorúságos és nincs is szükség rá, hogy a politikai oldalát megvilágítsam. Vicces dolog, éppen mielőtt eljöttem volna, belefutottam az egyik nindzsátokba.
– Ó, igen? Melyikbe?
– Chavezbe. Azt hiszem, törzsőrmester. A disznó az egyik gyakorlat során kicsinált.
– Ismerem. Mindig jó volt, őőő... Bascomb őrmester?
– Igen, őrnagy úr? – Egy fej jelent meg az iroda ajtajában.
– Chavez törzsőrmester kivel is volt együtt?
– Bravo százados uram. Jackson hadnagy szakasza..., második raj, azt hiszem. Igen, Ozkanian káplár vette át. Chavezt áthelyezték Fort Benningbe, most alapkiképzési oktató-idézte fel Bascomb őrmester.
– Biztos benne? – kérdezte az új S-3-as.
– Igen, uram. A papírmunka egy kicsit összekócolódott. Egyike azoknak a fickóknak, akiknek nagyon hirtelen kellett kijelentkezniük. Emlékszik rá, őrnagy úr?
– Igen. Az volt az a nagy felhajtás, igaz?
– Értettem, őrnagy úr – egyezett bele az NCO.
– Mi a fenét csinált a panamai csatornazónában? – kíváncsiskodott a műveleti tiszt.
– Jackson hadnagy talán tudná, uram – mondta Bascomb.
– Holnap úgyis találkozik vele – mondta az S-1-es az új S-3-asnak.
– Valami jó hír?
– Ami az új hudsoni kölyköt illeti, ja, hát elég jól megvan. Jó család. Prédikátor gyerek, van egy bátyja, aki vadászgépeket vezet a Haditengerészetnél – azt hiszem, repülőszázad parancsnok. Nemrégiben összefutottam vele Montereyben. Bárhogy is van, Timnek jó kis szakaszvezető őrmestere van hozzá, hogy móresre tanítsa.
– Nos, ez a Chavez gyerek ez igazán jó, nagyon jó őrmester volt. Nem vagyok hozzászokva, hogy elkapjanak! – Az S-3-as ujjával az arcán levő hegre mutatott.
– Átkozott legyek viszont, ha nem tette meg.
– Ed, nálunk egész csomó ilyen pofa van. Magának tetszeni fog nálunk. Mit szólna egy ebédhez?
– Nagyon jól hangzik. Mikor kezdjük reggel a kiképzést?
– Hat tizenötkör. A főnök szeret futni.
Az új S-3-as kifelé mentében nyögött egyet. Isten hozta ismét az igazi hadseregnél.

 

– Úgy látszik, barátaink odalenn egy kicsit begurultak – jegyezte meg Cutter tengernagy. Telexet tartott a kezében, amely a hadművelet Caper oldaláról származott. – Ki volt az, aki azzal állt elő, hogy hallgassunk bele a kommunikációjukba?
– Clark úr – válaszolta a DDO.
– Ugyanaz, aki... – Ugyanaz.
– Mit tudsz róla mondani?
– A Haditengerészetnél volt SEAL-es, tizenkilenc hónapot töltött Délkelet-Ázsiában az egyik különleges hadműveleti csoportnál, amely hivatalosan sosem létezett. Párszor meg is lőtték – magyarázta Ritter. – Huszonnyolc éves korában első vitorlamesterként hagyta ott a szolgálatot. Egyike volt a legjobbaknak, akijük csak valaha volt. Ő az a fickó, aki bement, és kimentette a hollandus Maxwell fiát.
Cutter szemhéja megrándult.
– Istenem Maxwellt. Dolgoztam nála egy ideig, amikor kezdő voltam. Szóval az a fickó, aki megmentette Sonny seggét? Az egész sztorit sohasem hallottam.
– Maxwell tengernagy csinált belőle ott a helyszínen vitorlamestert. Akkor lett belőle Comairpac. Mindenesetre, otthagyta a szolgálatot. Megnősült, átment valamiféle kereskedelmi búvárkodással kapcsolatos területre, bontás vagy ilyesmi; szakértője a robbanóanyagoknak is. A felesége lenn, Mississippiben autóbaleset során életét vesztette. Akkoriban kezdtek számára a dolgok rosszra fordulni. Új nővel találkozott össze, de azt meg elrabolta és megölte egy helyi drogos banda – talán szállítófutár volt, mielőtt találkoztak volna. A mi egykori SEAL-osunk pedig úgy döntött, hogy a saját szakállára nagyvadra megy. Elég jó munkát végzett, a rendőrség mégis felfigyelt rá. Maxwell tengernagy addigra OP-03-as lett. Ő is megkapta a fülest. James Greert még a régi szép időkből ismerte, és az egyik dolog vezetett a másikhoz. Mi úgy döntöttünk, Clark úrnak kiváló adottságai vannak, így aztán az Ügynökség segített megrendezni a „halálát”, csónakbaleset volt. Megváltoztattuk a nevét – új személyazonosság stb., és ma már nekünk dolgozik.
– Hogyan...?
– Nem különösebben nehéz. Szolgálati nyilvántartása elveszett. Ugyanezt csináltuk a Showboat-ban résztvevőkkel is. Az FBI-aktában található ujjlenyomatait elcseréltük. Ekkor még Hoover irányította a dolgokat, és megvoltak rá a lehetőségek. Meghalt és újraszületett, mint John Clark.
– És mit csinál azóta? – kérdezte Cutter, igencsak élvezve a konspirációs históriát.
– Oktató odalenn a Farmon. Hébe-hóba van valami különleges feladat, amely az ő különleges képességeit igényli – magyarázta Ritter. – Ő az a fickó, aki kiment a partra, hogy elhozza Geraszimov feleségét és lányát.
– És ez az egész a drog miatt kezdődött?
– Pontosan. Van egy különleges, sötét hely a szívében, kifejezetten a drogosoknak. Utálja a fattyúkat. Körülbelül ez az egyetlen dolog, amiben nem profi.
– Nem pro...
– Nem úgy értem. Élvezni fogja a feladatát. Ez nem befolyásolja amikor dolgozik, de azért élvezni fogja. Nem akarom, hogy félreértsd, Clark rendkívül jó képességű tiszt. Kiváló ösztönei vannak, és jó az agya. Tudja, hogyan kell tervezni, és azt is tudja, hogyan kell irányítani.
– Szóval, mi a terve?
– Tetszeni fog. – Ritter kinyitotta mappáját és nekifogott, hogy kivegye belőle a papírjait. Cutter már látta, hogy a legtöbb úgynevezett „magasröptű képanyag”, vagyis műholdas felvételek.

 

– Jackson hadnagy?
– Jó reggelt, uram – mondta Tim a zászlóalj új hadműveleti tisztjének, miután előírás szerint tökéletes tisztelgést vágott le. Az S-3-as bejárta a zászlóalj körletét, miközben bemutatkozott.
– Néhány nagyon jó dolgot hallottam magáról. – Az ilyesmit mindig szívesen hallgatja egy újdonsült alhadnagy. – És találkoztam rajának egyik vezetőjével is.
– Kivel, uram?
– Chavez, azt hiszem.
– Ön Fort Benningből jött, őrnagy úr?
– Nem, oktató voltam odalenn Panamában, a Dzsungelhadviselés Iskoláján.
– Mit csinált odalenn Chavez? – kérdezte csodálkozva Jackson hadnagy.
– Engem készített ki – válaszolta vigyorogva az őrmester. Maguk mindannyian ennyire jók?
– Ő volt a legjobb rajvezetőm. Vicces, úgy volt, hogy elküldik kiképző őrmesternek.
– Látja, ez a hadsereg. Én holnap éjszaka a Bravo-századdal kimegyek gyakorlatra Hunter-Ligettbe. Gondoltam, megemlítem magának.
– Örülök, hogy itt láthatjuk, uram – mondta az őrnagynak Tim Jackson. Természetesen nem mondott igazat. Még mindig csak tanulja, hogyan kell embereket vezetni, bár tudta, olyasvalami ez, amivel meg kell tanulnia együtt élni. Megdöbbentették a Chavezről hallott hírek is, és arra gondolt, ezt ellenőriztetnie kell Mitchell őrmesterrel. Végül is Ding még az „ő” embere.
– Clark. – így vette fel a telefont. És ez most az „üzleti vonalon” jött be.
– Itt a Go. Legyél itt holnap reggel tízkor!
– Rendben! – Clark letette a hallgatót.
– Mikor? – kérdezte Sandy.
– Holnap.
– Mennyi időre?
– Pár hét. Nem hosszabb egy hónapnál.
– Veszélyes?! – Drágám, ha jól csinálom a dolgom, nem veszélyes.
– Miért van az – tűnődött Sandra Burns Clark –, hogy őszül a hajam?
– Azért, mert én nem mehetek be helyetted a fodrászhoz megcsináltatni.
– A drogosokról van szó, ugye?
– Tudod, erről nem beszélhetek. Úgyis csak aggódnál, pedig valós okod nincs rá – hazudott a feleségének. Clark ebben nagyon jó volt. A nő persze tudta, és többnyire akarta is, hogy hazudjanak neki. De ezúttal nem.
Clark újra a tv-t figyelte. Belül mosolygott. Már régóta, nagyon régóta nem ment drogosok után, és ennyire magasra még sohasem bátorkodott a létrán. Akkoriban még nem is tudta volna hogyan kell, nem volt meg hozzá a szükséges információja. Most, hogy mindent tud amit csak akart, szinte igényli a feladatot, beleértve az elnöki felhatalmazást. Vannak előnyei is annak, ha valaki az Ügynökség számára dolgozik.

 

Cortez az elégedettség és düh vegyes érzelmével nézett végig a repülőtéren, már ami megmaradt belőle. Sem a rendőrség, sem a katonaság nem kereste még fel, bár végül biztosan megteszik. Bárki is volt itt, alapos profi munkát végzett.
Szóval, mit gondoljak ezek után? – kérdezte önmagától. Vajon az amerikaiak küldtek ide néhány zöldsapkást? Ez volt az öt reptér közül az utolsó, amit ma ellenőrzött; helikopter vitte körbe. Bár kiképzése során nem részesült törvényszéki szakértői oktatásban, annál alaposabb iskolára tett szert robbantások terén és tudta mit kell keresnie, mert tudta hogy mit tett volna fordított esetben.
A két őr, ugyanúgy mint a többi helyen, egyszerűen eltűnt. Ami természetesen azt jelenti, hogy meghaltak, de az egyetlen ismeret, amely valóban a rendelkezésére állt csupán az, hogy eltűntek. Talán ők helyezték el a robbanószereket, de hát egyszerű parasztokról van szó, akiket a kartell fizet, képzetlen banditákról, akik valószínűleg még körbe sem járták a térséget, hogy megbizonyosodjanak róla, vajon...
– Kövessetek! – Elhagyta a helikoptert. Egy pofa tartott vele, aki régebben rendőrtiszt volt, némi elemi intelligenciával; legalább tudta, hogyan kell egyszerű utasításokat végrehajtani.
Ha ezt a helyet szeretném állandóan szemmel tartani..., nagyon odafigyelnék a megbújásra, ügyelnék a szélre, ezenkívül pedig gondolnék a gyors menekülés lehetőségére is...
A katonákra jellemző, hogy kiszámíthatók.
Olyan helyet választanak, ahonnan szemmel tarthatják a leszállópályát, és megfigyelhetik az újratankolásra szolgáló viskót is. Ez pedig – Cortez úgy ítélte meg – az egyik sarkot jelenti, és máris az északnyugati kiszögellés felé sétált. Körülbelül fél órát töltött el a bokrok között kószálva, mögötte a lófráló fickóval.
– Itt voltak – mondta magában Félix. A földhányás mögötti földet simára egyengették. Itt emberek feküdtek. Ott volt még a lenyomat is, mely egy géppuska állványától származott.
Nem tudta megmondani, mennyi ideig figyelhették a leszállópályát, de gyanította, ez a magyarázata az eltűnt gépeknek. Amerikaiak? Ha igen, milyen ügynökségnek dolgozhatnak? CIA? DEA? Valamilyen különleges műveleti csoport a katonaságtól?
És miért álltak odébb?
És miért tették ennyire nyilvánvalóvá távozásukat?
Mi van, ha az őrök nem haltak meg? Mi van, ha az amerikaiak megvásárolták őket?
Cortez felállt, lesöpörte nadrágjáról a port. Üzenetet küldtek. Természetes. – Az FBI-igazgató meggyilkolása után még nem is volt alkalma el Jefével beszélgetni erről az őrültségről. – Üzenetet akartak hagyni: márpedig ilyesmi nem ismétlődhet meg.
Természetesen szokatlan volt hogy az amerikaiak egyáltalán csináltak valamit. Végül is amerikai állampolgárok elrablása és legyilkolása a legbiztosabb dolog, amit bármely nemzetközi terrorista végrehajthat. A CIA Libanonban hagyta, hogy halálra kínozzák egyik állomásfőnökét, és semmit sem csinált. Felrobbantották azt a rengeteg tengerészgyalogost, és az amerikaiak nem tettek semmit. Kivéve az alkalmankénti próbálkozást, hogy üzenetet juttassanak el nekik. Az amerikaiak ostobák. Közel tíz évig próbálkoztak vele, hogy üzeneteket küldözgessenek az észak-vietnamiaknak, és kudarcot vallottak, mégsem tanultak belőle semmit, így hát ezúttal olyasmit csináltak, ami a semminél is rosszabb, haszontalanabb. Hogy ennyi hatalmuk legyen, és mégis oly kevéssé méltányolják – gondolta Cortez. Nem úgy, mint az oroszok. Amikor egyik emberüket elrabolták Libanonban, a KGB első igazgatóságának emberei saját túszaikat az utcáról rabolták el. Visszaadták ugyan őket – az egyik változat szerint fej nélkül, a másik arról szólt, hogy belső részeiket távolították el. Az elrabolt oroszt csaknem mentegetődzések közepette azonnal sértetlenül visszakapták. Minden durvaságuk ellenére az oroszok legalább megértették, hogyan megy ez a játék. Kiszámíthatók voltak, és úgy játszottak álcázott viselkedésük mindenféle klasszikus szabályai szerint, hogy ellenfeleik tudták mi az, amit nem tűrnek el. Komolyan gondolták, és komolyan is vették őket.
Eltérően az amerikaiaktól. Amennyire komolyan figyelmeztette munkaadóját, hogy vigyázzon velük, Cortez biztos volt benne, még egy olyan szégyenletes lépést sem válaszolnának meg, mint a magas beosztású kormánytisztviselők legyilkolása.
Nagy kár – gondolta Cortez. Hiszen ez az ő malmára hajtotta volna a vizet.
– Jó estét, főnök! – mondta Ryan, amint helyet foglalt.
– Szia, Jack! – Greer tengernagy elmosolyodott, már amennyire tudott. – Hogyan tetszik az új munka?
– Nos, melegen tartom a széked.
– Most már a te széked, fiam – mutatott rá a DDI. – Még ha kikerülök is innen, azt hiszem, ideje nyugdíjba vonulnom.
Jacknek nem tetszett az, ahogyan a ha szót kiejtette.
– Nem állok készen rá, uram.
– Soha senki nincs felkészülve rá. A pokolba is, amikor még tengerésztiszt voltam, körülbelül akkoriban tanultam meg, hogyan is végezzem a munkám, ideje hát lelépnem. Ez az élet rendje, Jack.
Ryan szeme végigfutott a szobán. Greer tengernagy átlátszó műanyag csöveken keresztül jut táplálékához. Rögzítőkötésnek kinéző, kékeszöld szerkezet tartja a tűket karjában, de látni lehetett, hol „szűrődtek be” és hagytak csúnya véraláfutásokat az előző vezetékek. Ezek bizony rossz jelek. A mostani palack mellett ott volt egy kisebb, a D5W-vel megpakoltan. Szép márkanév egy méregnek, amely valamivel gyorsabban öli meg a rákot, mint magát a beteget. Greer úgy nézett ki, mintha egy rémséges, gonosz kísérlet áldozata lenne.
Ez persze nem volt igaz. A szakterület legjobbjai mindent megtettek amit csak tudtak hogy életben tartsák. És kudarcot vallanak. Ryan még sohasem látta ennyire soványnak főnökét; megint fogyott. Szeme megszégyenítően ragyogott, de e ragyogásban nem volt reménykedés. Mindent tudott, akárcsak Jack. Egyetlen módja volt csupán, hogy enyhíthesse a fájdalmát: a munka. Jack kinyitotta aktatáskáját, és kivett néhány okmányt.
– Ezeket át akartad nézni.
Majdnem beleakadtak a vezetékekbe, és Greer kicsit zsörtölődött is a műanyag spagetti miatt.
– Holnap éjszaka Belgiumba repülsz, igaz?
– Igen, uram.
– Add át üdvözletem a BND-től Rudinak és Franznak. És szentelj figyelmet, fiam az ottani sörnek!
Ryan nevetett.
– Igen, uram.
Greer tengernagy átfutotta az első dossziét. – Látom, a magyarok még mindig benne vannak.
– Megkapták már az üzenetet, hogy fogják vissza magukat, és meg is tették. Azt hiszem, ez minden érintettnek érdeke. Barátunk, Geraszimov adott néhány jó ötletet, hogyan küldjünk üzenetet magunk is pár embernek.
Greer csaknem elnevette magát:
– Látszik, hogyan alkalmazkodik az egykori KGB-igazgató az amerikai életformához.
– Nem olyan jól, mint a lánya. Kiderült, mindig is plasztikai műtétre vágyakozott az orra miatt. Nos, kívánsága teljesült. – Jack vigyorgott. – Amikor utoljára láttam, éppen barnult. A következő ősszel kezdi újra az egyetemet. A feleség még mindig zavarodott. Geraszimov továbbra is együttműködik, de még nem döntöttük el, mit csináljunk vele, ha végeztünk.
– Mondd meg Arthurnak, mutassa meg neki Maisé-ben az én régi helyemet. Tetszeni fog neki az éghajlat, és könnyen lehetne őrizni is.
– Majd továbbítom.
– Miképpen vélekedsz erről, hogy rád engedték az egész műveletis bagázst? – kérdezte James Greer.
– Nos, amit eddig láttam az elég érdekes, de még mindig van miért aggódnom.
– Úgymint? – kérdezte meglepetve a DDI.
– Mondjuk a bíró – válaszolta Jack. – Van néhány dolog, amibe engem nem akarnak bevonni.
– Valóban? – Greer egy pillanatra elhallgatott. – Jack, abban az esetben, ha senki sem mondta volna még neked, az igazgató, az igazgatóhelyettes – még mindig nem töltötték be ezt a posztot, igaz? – és az igazgatósági főnökök mindenre jogosultak. Most pedig már igazgatósági főnök vagy. Nincs semmi de semmi, amit ne tudhatnál. Tudnod kell mindent, te tájékoztatod a kongresszust.
Ryan csak legyintett. Valójában nem is olyan fontos.
– Nos, talán a bíró nem így látja a dolgokat, és...
A DDI megpróbált felülni az ágyban:
– Figyelj fiam! Amit most mondtál, az egy nagy marhaság! Tudnod kell mindent és mondd meg Arthurnak, én ezt így akarom. Ez az izé arról, hogy ki tudhatja, ki nem, az én irodámban nem terjedhet el.
– Igen, uram. Majd gondom lesz rá. – Ryan nem akarta felzaklatni főnökét. Végül is csak egy igazgatósági főnök, ügyvezető és hozzászokott már, hogy kizárják azokból a műveleti ügyekből, amelyeket az elmúlt hat évben az ő beleegyezésével bíztak másokra. Jack még nem készült fel rá, hogy kikezdje a DCI-t. Természetesen a felderítési igazgatóságnak a kongresszus elé vitt dolgaival kapcsolatos felelőssége olyasmi, ami miatt azért zajt kell csapnia.
– Nem viccelek. Jack.
– Igen, uram. – Ryan egy újabb dossziéra mutatott. Ezt a harcot majd azután vívja meg, miután visszatért Európából.
– Ez a dél-afrikai fejlesztés különösen érdekes, és szeretném kikérni a véleményed...

 

 

15

Clark leszállt a United San Diego-i járatáról, majd kocsit bérelt, hogy a közeli tengerészeti támaszpontra hajthasson. Az egész nem tartott sokáig. A nosztalgia már megszokott gyötrelmét érezte, amikor megpillantotta a magasba nyúló kékesszürke hajókat. Egykor ő is tagja volt ennek a csapatnak, és bár akkoriban fiatalnak, bolondnak lehetett mondani, kellemes volt visszagondolni azokra az időkre, amikor minden egyszerűbb volt.
A USS Ranger forgalmas, nyüzsgő hely. Clark a legénység számára fenntartott terület távolabbi végében parkolta le kocsiját és a teherautók, daruk és egyéb járművek között lavírozva haladt a rakpart felé. Az anyahajó nyolc óra múlva elhajózik, és a több ezernyi tengerész mindenféle készletet halmozott fel a hajó gyomrában. A repülőfedélzet üres volt, egyetlen, régi F-4-es Phantom vadászgép árválkodott rajta, még motorja sem volt: a kiszolgáló személyzet új tagjainak kiképzésére használták. A hordozó repülőosztályát három tengerészeti támaszpont között osztották fel; a repülők csak a kihajózás után repülnek rá a gépre. A pilóták így megúszták az indulással összekapcsolódó tolongást. Egyikük kivételével.
Clark megkereste a tiszti folyosót, melyet egy tengerészgyalogos őrzött; neve szerepelt a hivatalos látogatók listáján. A katona kipipált egy sort a papíron, és felkapta a telefont, hogy az utasításai szerint jelentse az érkezést. Clark folytatta útját felfelé a lépcsőn, a hangárfedélzet szintjén jutva be a hordozóra. A gyakorlatlannak nem könnyű eligazodnia egy ekkora hajón, de ha folyamatosan felfelé halad, nemsokára megleli a repülőfedélzetet. Clark is így tett, az elülső jobb oldali lift felé tartva. Ott állt már egy tiszt, akinek khakiszínű gallérján ezüstszínű parancsnoki levél virított. Ingzsebén aranycsillag is volt. Clark a Grumman A-6E Intruder közepes vadászbombázók századának parancsnokát kereste.
– Az Ön neve Jensen? – kérdezte.
– Így van, uram. Roy Jensen. Ön pedig Carlson úr?
Clark elmosolyodott. Valahogy úgy. – Intett a tisztnek, hogy kövesse. A repülőfedélzetnek ez a része jóformán üres volt. Rakodni a tatnál rakodtak. A fekete csúszásgátló burkolaton haladtak az orr felé. Hangosan kellett beszélniük, hogy megértsék egymás szavát. Iszonyatos zaj áradt feléjük a dokkról, és tizenöt csomós szél fújt. Többen látták, hogy beszélgetnek, de amilyen nagy sürgés-forgás van ilyenkor a hordozó repülő fedélzetén, csekély a valószínűsége, hogy bárkinek is szemet szúrnának. És lehallgatni lehetetlen őket. Clark átadott egy borítékot, s amikor Jensen elolvasta a feljegyzést, visszavette tőle. Ekkor már az orr közelében voltak, a két katapultáló pálya között állva.
– Ez igaz?
– Bizony. Tudnád irányítani?
Jensen egy pillanatig gondolkodott, a támaszpont irányába bámulva.
– Hogyne. Ki lesz a földön?
– Nem mondhatnám meg, de feltehetően én.
– Nem valószínű, hogy a harcoló osztag lemegy oda, tudod...
– Mára ez már megváltozott.
– Mi van a fegyverekkel?
– Holnap rakják fel őket a Shastára. Mindet kékre fogják festeni, és könnyűek ahhoz, hogy...
– Tudom. Néhány hete én dobtam le egy részüket China Lake-nél.
– Három nap múlva kapja meg a főnököd az utasításokat. De nem tudja majd, mi történik. És más sem. A fegyverekkel együtt odarepítünk egy „műszaki képviselőt” is. A te BDA-kazettáid majd eljutnak hozzá. Senki más nem láthatja őket. Ő majd hozza a saját készülékét, narancs-bíbor szalaggal lesznek átkötve, hogy ne keveredhessenek össze semmi mással. Van egy megbízható műszaki embered, aki befogja a száját?
– Ilyen utasítások mellett? – kérdezte Jensen parancsnok. – Kétségkívül.
– Nagyon helyes. A „műszaki képviselő” akkor ismerheti meg a részleteket, amikor feljön a fedélzetre. Először a főnöknek jelent, de kérni fogja, hogy találkozhasson veled is. Attól kezdve mindent csak a szemnek. A főnök tudni fogja, hogy csendes vállalkozásról van szó. Ha kérdez róla, csak annyit közölj vele, hogy Drop-Ex-ről van szó, újfajta fegyver kiértékeléséhez. Clark felvonta a szemöldökét. – Végül is tényleg Drop-Ex, igaz?
– Az emberek, akiket mi...
– Milyen emberek? Nem szükséges tudnod róla. Nem is akar tudni – mondta Clark. – Ha ezzel bármi problémád volna, akkor most rögtön közöld velem.
– Hohó, mondtam már, hogy meg tudjuk csinálni. Csak kíváncsi voltam.
– Elég öreg vagy már ahhoz, hogy több eszed legyen. – Clark megpróbált finoman célozni. Nem akarta megsérteni a másikat, bár valamiképpen értésére kellett adnia a lényeget.
– Oké.
A USS Ranger valamilyen gyakorlatra készült kivonulni. A gyakorlat célja az volt, hogy felkészítsék a fiúkat az Indiai-óceánra, ahol állomásozni és járőrözni fognak. Háromhetes intenzív tevékenységre számíthattak, ami felölel mindent, a hordozó dokkolásától egészen a feltöltésig, miközben egy, a Csendes-óceán nyugati részéről visszatérő egység, melynek kötelékében szintén van anyahajó, támadja őket. A műveletekre Jensen parancsok éppen most tudta meg – Panamától háromszáz mérföldnyire kerül majd sor, nem pedig jóval nyugatabbra, ahogyan eredetileg tervezték. A századparancsnok tűnődött is rajta, kinek volt arra mersze, hogy átirányítson összesen harmincegy hajót, amikor némelyikük csupán szégyellnivaló üzemanyagnyelő. Ez is megerősítette azonban az általa éppen kézhez kapott utasítások forrását. Jensen körültekintő ember volt. Bár a felkérés hivatalos volt, és a Carlson által átadott utasítások mindent közöltek amit csak tudnia kell, örült, hogy kapnak külső megerősítést is.
– Ennyi. A kellő időben értesíteni fogunk, nyolc órával előbb. Ennyi elég?
– Kétségkívül. Gondoskodóim róla, hogy megfelelő helyre tegyék majd le a fegyvereket. A földön legyél nagyon óvatos, Carlson úr.
– Majd megpróbálok. – Clark kezet rázott a pilótával, és hátrament, hogy lebotorkáljon a hajóról. Két óra múlva újra gépre szállt.

 

A mobile-i zsaruk különösen morcosak voltak. Nem elég, hogy egyiküket brutálisan meggyilkolták, Mrs. Braden elkövette azt a hibát, hogy az ajtóhoz jött megnézni mi a baj, és ő is kapott két golyót. A sebészek majdnem megmentették, de harminchat óra elteltével ő is meghalt. A rendőrök pedig semmi egyebet nem tudtak felmutatni, csupán egy kölyköt, aki még annyi idős sincs, hogy autót vezethessen. A kölyök kijelentette, nagyapjának Marlin 39-esével eltalálta az egyik gyilkost; pár vérfolt valóban volt az úttesten, ami vagy alátámasztja ezt a sztorit, vagy nem. A tapasztalt gyilkossági vizsgálótisztek tudták, a kétcolos puska csaknem hasznavehetetlen, hacsak a lövöldözésre nem egy zsúfolt felvonóban kerül sor. Mississippiben, Alabamában, Floridában és Lousianában minden zsaru egy kék Plymouth Voyager minifurgont keresett, amelyben két fekete hajú, közepes magasságú kreol férfi ült, mindkettő fegyveres és veszélyes, s rendőrgyilkossággal gyanúsítják őket.
A furgont hétfőn délután találta meg egy aggodalmaskodó állampolgár – Alabamában van még néhány ilyen – és felhívta a megyei seriffet, aki viszont a Mobile-bán levő egységnek telefonált.
– A kölyöknek igaza volt – jegyezte meg az esettel megbízott hadnagy. A furgon végében fekvő holttest ugyanolyan undorító volt, mint bármely másik, amelyet júniusban Alabamában két napra egy kocsiba zárnak. A koponyája aljánál, a tarkónál, közvetlenül a hajvonal mellett azonban még jól kivehető volt a 0,22-estől származó lyuk. Az is rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy a gyilkos a jobb oldali elülső ülésen halt meg; a vérfoltok legalábbis erre utaltak.
– Láttam már ezt a fickót. Drogos – jegyezte meg az egyik detektív.
– És miben lehetett sáros Ernie?
– A jó isten tudja. Mi van a kölykökkel? – kérdezte a detektív. – Elvesztették az anyjukat és apjukat, mi meg most kikürtöljük az egész kibaszott világnak, hogy az apjuk egy mocskos zsaru volt? Meg tudnád tenni ezt árvaságra jutott kölykökkel?
Csupán egyetlen pillantásra volt szükség, hogy a két férfi ebben egyetértsen. Nem, ezt nem tehetik meg. Majd megtalálják a módját, hogy Ernie-ből hőst csináljanak, és holtbiztos hogy valaki barackot nyom majd a kölykök fejére.
– Tudod, mit tettetek? – kérdezte Cortez. Azon igyekezett, hogy féken tartsa indulatait. Latinokból álló szervezetről lévén szó, az övé lesz az egyetlen érvelő hang. A többiek pedig ugyanabban az értelemben respektálják, ahogyan a rómaiak értékelték az erkölcsösséget: másokban ritkán fellelhető, csodálatra méltó tulajdonságként.
– A norteamerikanókat móresre tanítottam – válaszolta Escobedo pökhendi arckifejezéssel.
– És válaszul mit csináltak?
Escobedo kezével széles mozdulatot tett, a hatalom és megelégedettség mozdulatát:
– Bolhacsípés.
– Természetesen te is tudod, hogy azután a sok fáradozás után, melyet felbecsülhetetlen értékű információs forrásom behálózására tettem, az egészet elcseszted, mint valami...
– Milyen forrásról beszélsz?
– Az FBI-igazgató titkárnőjéről – válaszolta Cortez önelégült mosollyal.
– És újból nem tudod használni? – döbbent meg Escobedo.
– Ostoba! – csaknem üvöltötte Cortez, de csak morgás lett belőle. – Nem, hacsak nem kívánod, hogy engem is letartóztassanak, Jefe. Ha pedig ez bekövetkezne, az én szolgálataim már nem volnának olyan hasznosak számodra. Éveken át hasznosíthattuk volna az információit, ha gondosan járunk el. Megtudtuk volna, hogy mikor próbálnak beszivárogni a szervezetbe. Idejekorán megismerkedhettünk volna új elgondolásaikkal, és kidolgozhattuk volna a megfelelő válaszlépéseket, persze körültekintően és odafigyelve, minden egyes műveletet kellőképpen biztosítva, miközben hagytuk volna, hogy néminemű sikereket érjenek el, hogy úgy véljék: minden rendben van. – Cortez csaknem kikottyantotta azt is, hogy tudja, miért tűntek el azok a gépek, de nem tette. Ráébredt, hogy az íróasztal mögött ülő férfit ki lehetne túrni a helyéből. Először azonban önnön képességeit kell csillogtatnia, és fokozatosan kelt bebizonyítania ezeknek a haramiáknak, hogy ő bizony hasznosabb, mint ez a pávián. Hadd főjenek csak a saját levükben, annál jobban tudják majd értékelni a különbséget a szakképzett felderítési profi és egy rakás túlságosan is meggazdagodott amatőr csempész között.

 

Ryan lebámult az óceánra. A megkülönböztetett bánásmódhoz nem volt nehéz hozzászoknia. Mint igazgatósági főnök jogosult volt különleges járatra. Az Andrews-ról közvetlenül a belgiumi Monsban található NATO-főparancsnokság melletti katonai repülőtérre tartottak. Az európai szövetségesek felderítési szakértőinek részvételével tartott félévenkénti konferencián képviselte az Ügynökséget. Kiemelkedő előadás lesz, sokáig bíbelődött vele, mert kedvező benyomást akar tenni. Sokat ismert azok közül, akik jelen lesznek, de akkor ő még James Greer kifutófiúja volt. Most azonban bizonyítania kell. Biztos volt a sikerben, ebben nem lehetett megingatni. Vele utazott három osztályvezetője is, és a VC-20A kényelmes, süppedő ülése emlékeztette rá, hogy mennyire fontos ember lett. Nem tudta, hogy annak a gépnek a fedélzetén vannak, amely Kolumbiába röpítette Emil Jacobst. Ami nem is baj, mert elsőrangú képzettsége ellenére Ryan babonás volt.

 

Igazgatóhelyettesként Bill Shaw az Iroda első tisztviselője lett, és mindaddig amíg az új igazgatót az elnök ki nem nevezi, a szenátus pedig meg nem erősíti, ő lesz az ügyvezető igazgató. Az pedig eltart egy darabig. Elnökválasztás évében vagyunk, hamarosan itt a nyár, az emberek inkább foglalkoznak a jelölésekkel, mint a kinevezésekkel. Egy cseppet sem bánta a dolgot, nem bánta, hogy ő irányítja majd az akciót, mert egy ilyen kibaszott ügyhöz az Irodának tapasztalt zsarura van szüksége. A „politikai realitások” nem érdekelték különösebben. Amikor értesült Jacobs igazgató haláláról, első dolga az volt, hogy visszahívja barátját, Dan Murrayt. Dan feladata az lesz, felügyelni az ügyet saját igazgatóhelyettesi hivatalából.
Murray reggel hétkor lépett be Shaw irodájába. Az előző két napban egyikük sem aludt valami sokat, a gépen viszont szunyókáltak egy kicsit. Jacobs igazgatót ma temetik Chicagóban, és a holttesttel egy gépen repülnek majd, hogy részt vegyenek a szertartáson.
– Nos?
Dan kinyitott egy aktát:
– Éppen most beszéltem Bogotában Moralezzel. A lövöldöző, akit elkaptak, M-19-es csapattag, és szart sem tud. Neve Hector Buente, húszéves, az egyetemről kibukott hallgató – rossz jegyek, tudod. Nyilvánvaló, a helyiek részrehajlóak. Moralez azt mondja, hogy mindent kiszedtek belőle, de a kölyök nem tud sokat. A lövészek pár nappal előbb fontos munkára kaptak megbízást, de nem tudták mi az, hol lesz. Csak négy órával az akció előtt tudatták velük. Nem tudták ki volt a kocsiban, a nagykövettől persze eltekintve. Mellesleg volt még egy lövészcsapat is, másik útvonalra telepítve. Van néhány nevük, és a helyi zsaruk szinte szétszedik a várost. Azt hiszem, zsákutca. Szerződéses megbízás volt, és azok akik bármit is tudnának, már régen eltűntek.
– Mi van azokkal a helyekkel, ahonnan lőttek?
– Mindkét lakásba betörtek. Előzőleg kétségkívül felmérték a terepet. Amikor eljött az idő, bejutottak, megkötözték – tulajdonképpen megbilincselték – a tulajdonosokat és vártak. Igazi profi munka, az elejétől a végéig – mondta Murray.
– Négy órával előbb léptek akcióba?
– Pontosan.
– De hát ez azt jelenti, hogy tudták, mikor emelkedik fel a gép az Andrews-ról – jegyezte meg Shaw.
Nyilvánvaló, tőlünk szivárgott ki az információ – morogta Murray. A gép repülési tervét Grenadára adták meg, ahol végül le is szállt, de hogy tényleg ott fog leszállni, az csak a leszállás előtt két órával derült ki. A kolumbiai főügyész az egyetlen, aki tudta hogy Emil lemegy oda, és a leszállás előtt három órával még senki nem tudott semmit a dologról. Más, magasabb beosztású kormánytagok tudták, valami készülőben van; és mindez megmagyarázhatná M-19-es barátaink riasztását, de az időzítés kísérteties. Sajnos, tőlünk szivárgott ki a hír, hacsak a főügyész ezzel nem akarta magáról elterelni a gyanút. Moralez azt mondta, ez rendkívül valószínűtlen. Azt az embert úgy ismerik, mint a helyi Olivér Cromwellt, olyan becsületes, mint maga a jóisten, és egy oroszlán tökével bír. Még szeretője sincs, akinek kotyoghatott volna, semmi ilyesmi. Holtbiztosan nálunk pofázott valaki, Billt.
Shaw megdörzsölte a szemét, és még egy kávéra támadt kedve, de már így is annyi koffein volt a szervezetében, amennyitől egy szobor is életre kelt volna.
– Folytasd!
– Mindenkit megkérdeztünk, aki csak tudott az útról. Szükségtelen is mondanom, senki sem jelentette ki, hogy eljárt a szája. A telefonhívások feljegyzéseinek ellenőrzéséről már intézkedtem, de attól sem várok semmit.
– Mi van...
– A fickókkal az Andrews-ról? – mosolygott Dan. Rajta vannak a listán. Talán negyvenen lehetnek, fejesek, akik tudhatták, hogy az igazgató repülni készül. Azokra is kiterjed, akik a gép felemelkedése után egy órán belül szereztek erről tudomást.
– Kézzel fogható bizonyíték?
– Nos, vagy egy RPG kilövőnk és további kézifegyverek. A kolumbiai hadsereg csapatai átkozottul jól reagáltak! Krisztusom, berohanni egy épületbe, amikor tudod, ott nehézfegyverek vannak, ahhoz igazán tökösnek kell lenni. Az M-19-esek a szovjet blokk által gyártott könnyűfegyvereket is hoztak magukkal, feltehetően Kubából, de lehet, hogy ez csak véletlen. Szeretném megkérni az oroszokat, segítsenek nekünk azonosítani az RPG-tételt és a szállítmányt.
– Azt hiszed, együtt fognak működni?
– Legfeljebb azt mondják, hogy nem, Bill. Majd meglátjuk, vajon ez a glasznoszty-sóder igazi-e, vagy sem.
– Oké, kérdezd meg!
– A tárgyi bizonyítékok igencsak egyértelműek. Azt fogják megerősíteni, amit már amúgy is tudunk, szóval ennyi. Lehet, hogy a kolumbiaiak el tudnak jutni az M-19-ig, de kétlem. Jó ideje dolgoznak már azon hogy felgöngyölítsék őket, kemény dió.
– Oké.
– Bill, csak nem visszakozol? – jegyezte meg Murray. – A fiatal ügynökeink a gyertya mindkét végét égetik, rólunk, öreg faszikról pedig azt feltételezik, kellőképpen óvatosak és tutyimutyik vagyunk.
– Ja, igen. A csapatom felkészült arra, hogy folyamatosan tájékoztassalak. – Shaw az íróasztala felé mutatott.
– Mikor indul a gép?
– Kettő óra harminckor.
– Nos, visszamegyek az irodámba, és egy kicsit ledőlök. Ugyanezt javaslom neked is.
Shaw most jött rá, nem is olyan rossz ötlet. Tíz perccel később ő is lefeküdt, s a számtalan csésze kávé ellenére azonnal álomba merült. Egy órával később Moira Wolfe jelent meg az ajtóban, megelőzve Shaw titkárnőjét is. Kopogott, de nem jött válasz. Nem akarta felzavarni Shaw-t, bár valami fontosat akart közölni vele. Várhat vele még, úgyis együtt lesznek a gépen.
– Szia, Moira – mondta Shaw titkárnője, kifelé haladtában találkozva vele. – Valami baj van?
– Beszélni akartam Shaw-val, de gondolom, alszik. Talpon van már, mióta is...
– Tudom. Te is úgy nézel ki, mint akinek pihenésre van szüksége.
– Talán ma este.
– Akarod, hogy megmondjam neki...
– Nem, úgyis találkozunk a gépen.
Az idézéssel kapcsolatban nem volt minden rendben. Az ügynök, aki intézkedett, egy másik bíró nevét kapta meg az ügyésztől, és ott üldögélt az előtérben, egészen kilenc óra harmincig, mert a bíró ugyancsak későn érkezett ezen a hétfő reggelen. Tíz perccel azután már minden a rendelkezésére állt, amire csak szüksége volt. Jó hír volt, hogy kocsival nagyon közel van a telefontársaság, és az is, hogy a helyi iroda az általuk igényelt összes számlázási nyilvántartáshoz hozzá tud jutni. A teljes lista csaknem száz nevet tartalmazott, több mint kétszáz telefonszámmal és hatvanegy hitelkártyával, melyek némelyike nem AT & T volt. Egy órán belül másolatot kaptak az összes feljegyzésről, és az ügynök újból ellenőrizte a számokat, melyeket lejegyzett, hogy megbizonyosodjék róla: nem kerülte el a figyelmüket semmi sem. Új ügynök volt, néhány hónapja került ki az Akadémiáról. Első küldetése Washingtonhoz kapcsolódott, lényegében véve futárként dolgozott, mert hamar beletanult a dolgokba, de most nem fordított különösebb figyelmet a frissen kapott adatokra. Nem tudta például, hogy bizonyos telefonszámoknál az 58-as előtag Venezuela felől bejövő, tengerentúli hívást jelez. De hát fiatal volt még, és ebédig úgyis megtudja.

 

A gép VC-135-ös volt, a régi 707-es katonai változata. Ablakai nincsenek, de széles ajtaja van a teheráru számára; így aztán – utolsó chicagói útjára – a fedélzetre vihették Jacobs igazgatót. Az elnök a másik gépen tartózkodott, amelynek pár perccel előttük kell megérkeznie az O'Hare nemzetközi repülőtérre. Az elnök mind a templomban, mind pedig a sírnál beszédet fog mondani.
Shaw, Murray és több más magas beosztású FBI-tisztviselő a második gépen utazott, amelyet gyakran használnak hasonló célokra, ezért a fedélzeten van egy arra szolgáló alkalmatosság, amely a koporsót a kabin elülső részében a helyén tartja, így aztán egész úton a tölgyfa koporsót bámulhatták, semmi sem vonta el róla a figyelmüket. Rendkívül csendes repülés volt, csak a turbóventilátoros motorok sivítása gondoskodott némi egyhangú változatosságról élők és holtak számára.
A gép az elnök flottájához tartozik, s ezért minden szóba jöhető hírközlési berendezéssel fel van szerelve. Hátrajött a légierő hadnagya, Murrayt kereste, majd előrevezette a rádiós műszerfalhoz.
Mrs. Wolfe valamivel hátrább ült. Könnyek csorogtak az arcán, és amíg azon elmélkedett, tulajdonképpen közölnie kellene valamit Shaw-val, arra gondolt: nem ez a megfelelő hely vagy idő. Valójában úgysem számít már sokat. Csupán arról van szó, hibázott, amikor az ügynök előző délután őt is megkérdezte. Még sokkolta a szörnyű esemény. Annyira nehéz volt az egész. Túlságosan is sok veszteség érte az elmúlt néhány évben, s most ez a hétvége..., hogyan is? Megzavarta? Ő maga sem tudta, de nem ez a megfelelő alkalom, hogy elmélkedjen rajta. Ma a valaha volt legjobb főnökre kell emlékeznie, arra a férfira, aki éppúgy odafigyelt őrá is, mint ügynökeire, akik istenítették. Látta, amint Murray előremegy, túl a koporsón, miközben keze megrebbent, hogy utolsó istenhozzádot mondjon az igazgatónak.
A hívás egy percig sem tartott. Murray kikecmergett a kis rádiósfülkéből, arcáról mint mindig, most sem lehetett leolvasni semmit. Nem nézett újból a koporsóra, csak hátra, és leült a felesége mellé.
– Ó, a francba! – motyogta magának Dan miután leült. Felesége felkapta a fejét. Végtére is ilyesmiket nemigen mondanak temetésen. Megérintette a karját, de Murray csak a fejét rázta. Amikor feleségére pillantott, tekintetében szomorúság látszott, nem pedig szánalom.
A repülés hozzávetőleg egy óráig tartott. A gép végéből katonákból álló díszőrség jött előre, hogy átvegye az igazgató holttestét. Miután távoztak, az utasok is kiléptek a betonra, hogy helyet keressenek maguknak. Mindent és mindenkit távoli tv-kamerák pásztáztak. A díszőrség két zászló mögött masírozott terhével, a nemzet zászlajával és az FBI lobogójával, melyen az Iroda jelmondata díszelgett: „Hűség – bátorság megvesztegethetetlenség”. Murray mozdulatlanul figyelte, amint a szél játszadozik a zászlóval, látta, hogyan csapkod a felirat a szellő hátán és hirtelen rájött, milyen könnyen megváltozhat e kifejezések tartalma. De Billnek még nem tudná megmondani. Észrevennék.

 

– Nos, most már tudjuk, miért pusztítottuk el a repteret – Chavez a szertartást az egyik barakk társalgójában nézte. Már minden nyilvánvalóvá vált számára.
– De miért vezetnének félre bennünket? – kérdezte Vega.
– Visszamegyünk, Oso. És ott, ahová megyünk, ritka lesz a levegő.
Larsonnak nem kellett a tv-t néznie. Térkép fölé görnyedt, a Medellíntől délnyugatra eső, már ismert és gyanított feldolgozóhelyeket tanulmányozta. A területeket ismerték – ki nem? – de az egyes helyszínek elkülönítése..., ez nehezebbnek ígérkezik. Az Egyesült Államok modern felderítési technológiát fejlesztett ki, és immáron majdnem harminc évet szánt tökéletesítésére. Ő pedig Floridába repült, hogy átvegye az új gépet, amelynek megmagyarázhatatlan módon motorproblémái támadtak.
– Mióta csináljuk már?
– Csupán pár hónapja – válaszolta Ritter.
Még ilyen hézagos adatbázis mellett sem bizonyult nehéznek. A területen található összes várost és falvat felrajzolták, még a különálló házakat is. Mivel majdnem mind bekapcsolódik az elektromos hálózatba, könnyű volt őket megtalálni, s ha már egyszer azonosítottak egyet-egyet, a számítógép törölte őket a listáról, így aztán csak azok az energiaforrások maradtak hátra, amelyek nem városok, falvak vagy különálló gazdaságok. Úgy döntöttek, bármi ami hetente több mint kétszer jelenik meg mint nagyobb elektromosáram-fogyasztó, az érdektelen számukra, ezért ezeket is törölték. Végül közel hatvan olyan hely maradt, amely a térkép és a fényképek melletti grafikonnal összhangban jelent meg és tűnt el. Mindegyik lehetséges helyszínnek látszott, ahol nyers kokalevelekkel kezdődik a finomítási eljárás. Mindenesetre nem a kolumbiai kiscserkészek táborhelyei.
– Vegyileg nem tudod őket nyomon követni – mondta Ritter. – Én ellenőriztem. A levegő kiszabaduló éter és aceton koncentrációja nem sokkal több, mint ha a körömlakklemosó kifolyik, nem is beszélve az ilyesfajta környezetre jellemző biokémiai folyamatokról. Dzsungelról van szó, igaz? Rengeteg különféle anyag rothad a földön, és eközben mindegyik sokféle vegyianyagot ad le. Így aztán semmi másra nem hagyatkozhatunk, csupán a szokásos infravörösre. A pofák még mindig éjszaka végzik a teljes feldolgozást. Kíváncsi vagyok rá, hogy miért.
Larson egyetértően morgott:
– Csak a megszokás, régebben a hadsereg vadászott rájuk. Azt hiszem, már csupán beidegződésből teszik.
– Nos, azért van valamin, igaz?
– És mihez kezdünk vele?

 

Murray sohasem volt még zsidótemetésen. Különösebben nem tér el a katolikustól. Az imádságokat általa amúgy sem értett nyelven kántálják el, de a mondandó csaknem ugyanez: „Uram, visszaküldünk hozzád egy jó embert. Köszönet érte, hogy egy ideig velünk lehetett.” Az elnök beszéde valóban lenyűgöző volt. A Fehér Ház legjobb beszédírója fogalmazta, idézve a Tórából, a Talmudból és az Új testamentumból. Majd az igazságról kezdett beszélni, az evilági Istenről, amit Emil egész életében szolgált. Amikor azonban, már a vége felé arról szólt, hogyan kell az embereknek lemondaniuk a bosszúról, Murray arra gondolt, hogy... Ezek már nem azok a szavak. A beszédet a lehető legköltőibben fogalmazták meg, s talán ezért hatott ezen a ponton nagyon is politikai beszédnek – vélte Dan. Vagy már megint cinikus vagyok? – kérdezte magában. Zsaru volt – az igazság azt jelentette számára, hogy a fattyaknak, akik bűnöztek, meg kell fizetniük érte. Nyilvánvaló, hogy az elnök ugyanígy gondolkodott, a szokványos államfői rizsa ellenére. Ez pedig Murraynak nem volt ellenére.

 

A katonák csendben figyelték a tv-közvetítést, hallgatták az elnököt arról beszélni, hogy ki is ölte meg azt a férfit, akinek nevét haláláig csak kevesen hallották. Chavez volt az első, aki ezt szóvá is tette. Egykedvűen vették tudomásul a még el nem mondott híreket. Csupán újabb bizonyíték arra, hogy az ellenség a nemzet egyik legfontosabb szimbólumára csapott le. Ott feküdt az ország zászlaja is a koporsón. És ott volt a férfi ügynökségének lobogója is, bár a munka nem annyira rendőröknek való, igaz? Így aztán a katonák sokatmondóan pillantottak egymásra, amikor vezérkari főnökük emelkedett szólásra. Amikor ez a beszéd is véget ért, kinyílt az ajtó, és megjelent a parancsnokuk.
– Ma este visszamegyünk. A jó hír pedig az benne, hogy odaát hűvösebb lesz, mint itt – mondta embereinek Ramirez százados. Chavez Vegára hunyorított.

 

A USS Ranger a dagállyal kifutott, egész flottányi vontatóhajó segítségével távolodva el a dokktól. Kísérőhajói már felsorakoztak, kívül a kikötőn. Egy óra múlva már messze járt, jó húsz csomóval haladva. Újabb óra múltán elindulhattak a gépek is. Elsőként a helikopterek érkeztek; egyikük újra tankolt, és ismét felszállt. A helikoptereket a rögzített szárnyú Intruder vadászbombázók követték, köteléküket Jensen parancsnok vezette. Kifelé haladtukban megpillantották a Shastát, ezt a muníciószállító hajót, amint éppen felgyorsult; csatlakozik majd az útközbeni feltöltést végző csapathoz, amelynek kissé lemaradva kell követnie a harci egységet. A Shastán vannak a fegyverek, amelyeket neki kell majd ledobnia. Ismerte már a célpontokat is, természetesen nem a pontos helyszíneket, de volt már róla némi fogalma, s most jött rá-miközben felemelkedett a hordozóról –, hogy tulajdonképpen ez minden, amit tudni akart. Nem az ő gondja, hogy aggódjon a „másodlagos károkozás” miatt, amint ezt valaki közölte is vele valamikor a nap folyamán. Micsoda kifejezés – gondolta magában: „másodlagos károkozás”. Micsoda fölényes módja olyan emberek elítélésének, akiket sorsuk rossz helyre vetett. Sajnálta őket, de hát mit tehetne?

 

Clark azon a délutánon késve érkezett Bogotába. Senki sem várta. Kibérelt egy kocsit. Egy órával azután hogy elhagyta a repteret, megállt, és egy félreeső úton leparkolt. Néhány percig feszülten várakozott, amíg csak egy másik kocsi mellé nem állt. A sofőr, a helyi állomáson szolgálatot teljesítő CIA-tiszt átadott neki egy csomagot, és szó nélkül elhajtott. Nem volt valami nagy csomag, körülbelül tíz kilót nyomhatott. Volt benne – többek közt – egy tömzsi, háromlábú állvány. Clark óvatosan helyezte el a kocsi padlóján, és ő is elhajtott. Felkérték már eddig is üzenetek „továbbítására”, de talán egyik sem volt ennyire fontos. Az egész voltaképpen az ő ötlete, persze csak nagyjából. Ettől valamivel jobb kedvre derült.

 

A VC-135-ös két órával a temetés után emelkedett levegőbe. Nagy kár, hogy Chicagóban nem divat a halott melletti virrasztás. Ír szokás ez, nem a kelet-európai zsidóké, bár Emil belement volna – Dan Murray biztos volt benne. Megértette volna azt is, hogy rengeteg sört vagy whiskyt fogyasztanak el emlékére, és a maga csendes módján még nevetne is. De nem most. Dannek sikerült rávennie a feleségét, hogy Shaw oldalbordáját manőverezze át valahogyan a gép másik oldalára. Végre oda tudott ülni Bill mellé. Shaw természetesen azonnal felfigyelt rá, de várt addig amíg a gép szintre állt, majd feltette a nyilvánvaló kérdést:
– Mi van?
– Murray átnyújtott neki egy lapot, melyet pár órával korábban a gép faxából húzott ki.
– Ó, a francba! – káromkodott csendesen Shaw. – Moira nem. Ő nem.

 

 

16

– Minden javaslatot szívesen veszek – mondta Murray. Nyomban meg is bánta azonban kijelentését.
– Az Isten szerelmére, Dan! Shaw arca egy pillanatra elszürkült, és arckifejezése most már dühösre váltott.
– Sajnálom, de... A fene egye meg, Bill, célratörően kell kezelnünk, vagy pedig kerülgetjük, mint macska a forró kását?
– Célratörően.
– A WFO-tól valaki feltette neki a szokásos kérdéseket, ő pedig azt válaszolta, nem mondott senkinek semmit. Nos, lehet, hogy így van, de ki az istennyilát hívott Venezuelában? Egy évre visszamenően újból ellenőrizték, soha nem volt semmilyen efféle hívása. A fiú, akit hátrahagytam a dolgok intézésére, tovább kutakodott: az általa hívott szám egy lakás – Moira tárcsázott, és néhány perc múlva Kolumbiában annak a lakásnak a telefonja csengett.
– Ó, istenem! – Shaw a fejét rázta. Bárki más iránt csupán dühöt érzett volna, Moira viszont azóta együtt dolgozott vele, mióta New York-i posztjáról visszajött Washingtonba.
– Talán csak valami ártatlan ügy. Lehet, hogy véletlen csupán – vette fontolóra Murray, mindez azonban semmit sem változtatott Bill hozzáállásán.
– Danny, meggondoltad, amit mondtál?
– Nem.
– Nos, miután leszálltunk, mindannyian visszamegyünk az irodába. Azt akarom, egy órán belül legyen ott a szobámban. És te is légy ott!
– Helyes. – Most Murrayn volt a sor, hogy a fejét rázza. A nő ugyanúgy zokogott a sír mellett, mint akárki más. A törvényvégrehajtásban eltöltött évek alatt Murray egy egész életre elegendő pálfordulást látott, de azt elgondolni hogy Moira is ezek közül való, egyszerűen több annál, mint amit meg lehetne emészteni. Véletlen egybeesésnek kell lennie! Lehet, hogy a nő egyik gyerekének van valami levelezőpartnere odaát. Vagy ilyesmi – mondta magában Dan.

 

A detektívek átkutatták Braden őrmester otthonát, és megtalálták, amit kerestek. Nem volt semmi különös, csupán egy fényképezőgép tokja. A tok azonban egy Nikon F-3-as gépet rejtett és annyi lencsét, hogy az egész úgy nyolc-kilencezer dollárt érhetett. Jóval többet, mint amit egy mobile-i őrmester megengedhetne magának. Miközben a többi tiszt folytatta a házkutatást, vezetőjük felhívta a Nikon cég központját, és ellenőriztette a kamerán található számot, megtudja, a tulajdonost a garancia miatt nyilvántartásba vették-e. Igen. És a névről, amit közöltek vele, a tiszt máris tudta, hogy az FBI-irodát kell hívnia. Bizonyos, hogy Braden piszkos, lefizetett zsaru volt. Piszkos vagy nem piszkos, kölyköket hagyott hátra... Talán az FBI megérti ezt.

 

Szövetségi nyomozást érdemlő bűnt követett el. Az ügyész azonban úgy vélte, ügyfelei iránt elkötelezett. Biztos volt abban, hogy bűnügy történt, illetve hogy semmit sem tettek annak kivizsgálására, és abban is biztos volt, hogy nyilvánosságra hozatala ügyfelei védelme szempontjából rendkívül fontos. Nem félt attól hogy elkapják, de még ha elkapnák is, lenne mivel odamennie az ügyvédi kamara etikai bizottsága elé. Edward Stuartban az ügyfelei iránti szakmai elkötelezettség heves halálbüntetés-ellenességgel párosult. Mindez együttesen elkerülhetetlenné tette a döntést.
A bázis NCO klubjában mindenesetre nem verték a feneküket a földhöz, holott valójában nem változott semmi. Stuart a haditengerészetnél szolgálta le az idejét – mint jogi tiszt – az egyik repülőgép-anyahajó fedélzetén, így hát fogta magát és felkeresett egy egyenruhaboltot. A parti őrség főírnokának megfelelő uniformist választott, kiegészítve a szükséges szalagokkal, és egyszerűen besétált a bázisra. Az NCO-klub felé tartott, ahol mindaddig nem fogja zavarni senki, amíg készpénzzel fizet az italáért. Maga is írnok volt a USS Eisenhower fedélzetén, így elég jól ismerte a dörgést, hogy megfeleljen az esetleges zaklatásoknak. Következő trükként megkereste a Panache egyik tengerészét.
A hajó éppen a karbantartási időszak vége felé járt, azaz előkészült az újabb feladatra. Legénysége szabadidejében ott őgyelgett a klubban, hogy addig élvezhesse délutáni sörét, amíg csak lehet. Egyedül azon múlott az egész, hogy megtalálja-e a megfelelő embereket. A neveket ismerte, és a helyi tv-állomások szalagarchívumait is átnézte, így aztán azt is tudta, milyen arcokat keressen. Csupán a jó szerencsének köszönhette, éppen Bob Rileyre talált rá. Többet tudott karrierjéről, mint akárki más.
A fedélzetmester négy óra harminckor jelent meg, miután tíz forró órán át ellenőrizte a különböző fedélzeti berendezéseket. Valamit bekapott, és miután rengeteget izzadt, gondolta pár korsó sörrel pótolja a forró alabamai napon elvesztett folyadékot. A csapos látta jönni, és mire kiválasztott magának egy megfelelő széket, már ott is állt előtte egy jó korsónyi Samuel Adams. Edward Stuart egy perccel és fél korsóval később ért oda.
– Nem te vagy Bob Riley?
– Dehogynem – mondta a fedélzetmester, mielőtt felé fordult volna. – És te ki vagy?
– Nem hiszem, hogy emlékeznél rám. Matt Stevens. Majdnem eltépted a fejem a Mellonon valamikor – azt mondtad, sohasem rakom össze magam újra.
– Úgy látszik, tévedtem – mondta Riley, emlékezetében kutatva az arc után.
– Nem, igazad volt. Akkoriban igazi kis mitugrász voltam. De te... – nos, tartozom neked eggyel, mester. Bár mégiscsak összeraktam magam. Talán éppen azért, amit mondtál. – Stuart kezet nyújtott. – Úgy gondolom, hogy legalább egy sörrel tartozom neked.
Ez olyasmi volt, amit Riley gyakran hallott.
– A pokolba is, mindannyiunkat helyre kell tenni néha. Tudod, amikor kölyök voltam, én is visszapattantam párszor egykét válaszfalról.
– Velem is megesett néha – vigyorgott Stuart. – Végtére is te főnök vagy, és téged tisztelni kell, meg ott a felelősség is, igaz? Máskülönben ki a fene tenné helyre a tiszteket?
Riley egyetértően dörmögött.
– Kinek dolgozol?
– Hally tengernagynak. Ő Buzzard Pointnál van. Le kell repülnöm vele, hogy találkozhasson a bázis parancsnokával. Azt hiszem, most éppen golfozik valahol. Ami engem illet, sohasem tudtam rákapni arra a játékra. Te a Panache-n vagy, igaz?
– Eltaláltad.
– Wegener kapitány?
– Úgy van. – Riley kiitta a sörét, és Stuart intett a csaposnak, hogy töltsön újra.
– Olyan jó, amilyennek mondják?
– Red jobb tengerész, mint én – válaszolt becsülettel Riley.
– Senki nincs olyan jó! Ott voltam, amikor keresztbe kaptad azt a csónakot – mi is volt a neve annak a konténerhajónak, ami kettészakadt...?
– Arctic Star – mosolygott Riley, emlékezve az esetre.
– Jézusom, ha akkor délután nem kerestük volna meg arra a napra a bérünket... Emlékszem az egészre. Azt hittem, megőrültél. Nos, a francba is, ma már semmi egyebet nem csinálok, csupán kezelem a tengernagynak a szövegfeldolgozót, de mielőtt főnök lettem volna, én is elkaptam egy kis negyvenegyest, ami Norfolkból jött ki éppen. Természetesen a közelébe sem jöhet az Arctic Starnak.
– Ne mondd, Matt! Egy-egy ilyen meló elég pár évre a tengeri történetekhez. De én már kicsit öreg vagyok az ilyesmihez.
– Milyen itt a kaja?
– Megjárja.
– Meghívhatlak ebédre?
– Matt, még csak nem is emlékszem, mit mondtam neked.
– Én viszont igen – biztosította róla Stuart. – Isten tudja, mi lett volna belőlem, ha te nem teszel helyre. Nincs szarakodás, öregem. Tartozom neked eggyel. Na gyere!
Riley odavezette egy, a fal melletti boxhoz. Gyorsan jutottak él a harmadik sörig. Oreza éppen akkor érkezett.
– Hé, Portagee! – hívta oda Riley.
– Látom, hideg a sör, Bob. Riley intett cimborájának.
– Ez itt Matt Stevens. A Mellonon voltunk együtt. Meséltem neked már valaha az Arctic Starról!
– Körülbelül harmincszor – jegyezte meg Oreza.
– El akarod mondani a történetet, Matt? – kérdezte Riley.
– Én igazából nem láttam az egészet, tudod...
– Ja, a személyzet fele a belét is kiokádta. Jó kis szél fújt. És a konténerhajó – legalábbis a hátsó fele, tudniillik az elülső már odaveszett – úgy nézett ki, mintha az idők végezetéig ott akarna pörögni...
Egy órán belül két további rundot fogyasztottak el, és becsülettel átverekedték magukat a virsliből és káposztából álló fogáson, ami nagyon jól illett a sörhöz. Stuart csak úgy lökte az új tengernagyról szóló sztorijait, aki a parti őrség fő atyaúristene.
– Hé, hogy is van az a történet, amit rólad és arról a két drogosról hallottam? – kérdezte végül az ügyész.
– Mire gondolsz? – kérdezte Oreza. Portagee-ben volt még némi józanság.
– Hé, az FBI-osok beszálltak, hogy megnézzék Hallyt, igaz? Tudod, nekem kellett gépelnem a Zenithemen a jelentéseit.
– És mit mondtak azok az FBI-osok? Én nem tudhatom, baszd meg! Nézd, ti mind tiszták vagytok. Az Iroda nem csinál belőle ügyet. Közölték a kapitányotokkal, minden oké, csak többet ne tévedjetek meg. Azt hiszem, a szart is kiijesztetted azokból a faszikból – nem hallottad? Tarpon-művelet. Az egész terv tőletek származik. Nem tudtál róla?
– Micsoda? – Riley napok óta nem látott újságot, nem nézett tv-t. Bár tudott az FBI-igazgató haláláról, fogalma sem volt róla, hogy összefüggésbe lehet hozni a két dolgot egymással.
Stuart elmesélte, amit tudott – s az meglehetősen sok volt.
– Félmilliárd dollár? – kérdezte csendben Oreza. – Abból aztán lehetne pár új hajót építeni.
– Isten a tudója, szükségünk lenne rá – egyezett bele Stuart.
– És ti valójában, már úgy értem, tényleg nem... akasztottátok fel az egyik faszit? – Stuart előhúzott a zsebéből egy Radio Shack minimagnót, és hüvelykujjával lenyomta a kapcsológombot.
– Tulajdonképpen Portagee ötlete volt – vallotta meg Riley.
– Nélküled nem tudtuk volna megcsinálni, Bob – mondta nagylelkűen Oreza.
– Nos, a trükk abban volt, hogyan csináljuk az akasztást magyarázta Riley. – Tudod, úgy kellett kinéznie, mint az igazinak, ha azt akartuk, hogy összepisiljék magukat ijedtükben Annyira nem is volt nehéz..., persze miután már kigondoltuk. Aztán, hogy egyedül volt, a gyógyszerészünk adott neki egy adag étert, hogy pár percre kiüthesse magát, én pedig a hátára erősítettem a kötelet. Aztán felvittük a fedélzetre, hátul a siklóhurkon volt egy horog, így amikor a nyaka köré hurkoltam a siklóhurkot, semmi mást nem kellett tennem, csupán felerősítenem a horgot egy fülre, amelyet azon a hevederszerűségen elhelyeztem, így nem a nyakánál, hanem annál fogva emeltük őt a magasba. Tulajdonképpen nem akartuk megölni a fickót.
– Nos, ami engem illet, én megtettem volna – mondta Riley.
– De Red nem találta túl jó megoldásnak. – Összeröhögtek.
– A másik trükk a fickó zsákolása volt – mondta Oreza. Fekete csuklyát húztunk a fejére. Belsejében éterbe áztatott géz volt. A szarházi mocskos gyilkos üvöltött, amikor megszagolta, de aztán elájult, amíg felhúztuk a seggét a rúdra.
– A másik pedig elhitte az egészet. A faszi majdnem telehugyozta a gatyáját, gyönyörű volt! Énekelt, mint egy kanári, amikor visszavittük kihallgatásra. Természetesen amint eltűnt a fedélzetről, leeresztettük a másikat, és fel is ébresztettük. Amúgy is félig be voltak kapva, hiszen egész nap füvet szívtak. Nem hiszem, hogy valaha is rá fognak jönni, mit csináltunk velük.
– Nem, nem jöttek rá. Füvet?
– Red ötlete volt. Megvolt nekik a saját anyaguk – igazi cigarettának néztek ki –, így hát csupán visszaadtuk nekik, és hagytuk, hogy bekapjanak. Bedobtuk az étert is, meg mindent, én pedig fogadok, sohasem jöttek rá mi is történt valójában.
Majdnem így van – gondolta Stuart, remélve, hogy magnetofonja ezt is felveszi.
– Bárcsak tényleg felakaszthattuk volna őket – fűzte hozzá Riley pár másodperc múlva. – Matt! Az életben nem láttál még olyat, még csak hasonlót sem, ahogy az a jacht kinézett... Négy személy, ember – lemészárolva, mint a vágott marha. Érezted valaha a vér szagát? Nem tudom, érezted-e. De ott érezni lehetett – biztosította róla. – Megerőszakolták a feleségét és a kislányát, azután egyszerűen feldarabolták őket – úgy, ahogy voltak... Istenem! Tudod, azóta rémálmaim vannak. Rémálmaid – neked! Jézusom, ez aztán a tengeri történet, bárcsak elfelejthetném! Nekem is van egy hasonló korú lányom. Azok a gecik megerőszakolták, legyilkolták, majd feldarabolták, és odadobták a kurva cápáknak. Egy kislányt, aki még ahhoz sem volt elég idős hogy kocsit vezethessen, vagy elmenjen randira. Nekünk profi zsaruknak kell lennünk, igaz? Nekünk meg kell őriznünk a nyugalmunkat, nem szabad személyesen érintve éreznünk magunkat? És a többi, igaz?
– Így mondja a könyv – egyezett bele Stuart.
– A könyvet nem ilyesmire írták – mondta Portagee. – Azok, akik ilyesmire képesek, valójában nem is emberek. Nem is tudom mi a francok, de semmiképpen nem emberek. Mert az ember nem csinálhat ilyesmit úgy, hogy ember maradjon.
– Most mit akartok tőlem, mit mondjak erre? – kérdezte Stuart, hirtelen védekező stílust véve fel, és ezúttal nem is nagyon kellett szerepet játszania. Van törvény, hogy az ehhez hasonlókkal elbánhassunk.
– A törvény nem sokat ér, nem úgy látod? – kérdezte Riley.
A különbség azok között, akiket kénytelen volt védeni és azok között, akiket vád alá kellett helyeznie, annyi – mondta magában Stuart az alkohol ködén át –, hogy a rosszfiúk a kliensei, a jók pedig nem. Azzal a szereppel, amelyet itt ezeknek az embereknek eljátszott, ő is megszegte a törvényt, ugyanúgy mint ők, és hozzájuk hasonlóan valami magasabb rendű jó, valami magasabb erkölcs nevében tette. Kinek van hát igaza – tette fel magának a kérdést. Természetesen nem mintha számított volna. Bármi legyen is a „helyes”, régen elveszett már valahol, fellelhetetlen a törvénykönyvekben vagy az etikai előírások között. Mégis, ha ott nem találhatók, akkor hol a fenében vannak? De Stuart végtére is ügyvéd, dolga pedig a törvény, nem pedig a jog. A jog a bírók és esküdtszékek területe. Vagy ehhez hasonlóké. Stuart megfeddte magát: nem szabad ennyit innia. Az ivás a zavaros dolgokat letisztítja, a tisztákat pedig zavarossá teszi.

 

A visszafelé út sokkal keményebbnek bizonyult. A Csendes-óceán felől fújó nyugati szelek az Andok lejtőit ostromolták. A levegő örvénylését kilencezer méteren is érezni lehetett, de itt, csupán kilencszáz méterre a talaj fölött igencsak nehéz volt a haladás, pedig a helikopter a terepkövető robotpilótára hagyatkozott. Johns és Willis szorosan bekötözte magát, hogy csökkentsék a zötykölődés hatását, és mindketten tudták, a hátul ülők nem érezhetik különösebben jól magukat, mert a nagy Sikorsky percenként legalább tízszer ugrott meg felfelé majd lefelé, sok-sok métert emelkedve, majd zuhanva. PJ kezét rajta tartotta a botkormányon, követve a robotpilóta mozgását, de készen rá, hogy azonnal átvegye az irányítást, ha a rendszer a meghibásodás legkisebb jelét mutatná. Ez aztán az igazi repülés – ahogy mondani szokta. Ami általában azt jelentette: veszélyes.
Az sem könnyített a helyzeten, hogy alacsonyan próbáltak átrepülni ezen a hágón. Tőlük délre egy körülbelül háromezer méteres, északra pedig egy kétezerötszáz méteres csúcs helyezkedett el, és rengeteg csendes-óceáni levegő szívódott be, amint a Pave Low kétszáz csomóval végigdübörgött. Nehezek voltak, hiszen csak néhány perccel ezelőtt tankoltak Kolumbia csendes-óceáni partjainál.
– Ott van Mistrato – szólalt meg Johns ezredes. A számítógépes navigálórendszer már északra irányította őket, hogy kellő távolságnyira haladjanak a várostól és mindenféle úttól. Az útvonalat természetesen műholdas felvételekről választották ki, mind nappali, mind pedig éjszakai infravörös felvételeket felhasználva. De meglepetés ennek ellenére érheti őket...
– Buck, egyes négy perc múlva – szólt át a fedélzeti rádión PJ.
– Értettem!
Risaralda tartomány fölött repültek, azaz a nagy völgy fölött, amely az ég felé törő két óriási hegygerinc közé ékelődött. PJ hobbija a geológia volt. Tudta, micsoda erőkre van szükség, hogy gépét ilyen magasságra lehessen húzni, így teljesen lenyűgözték azok az erők, amelyek hegyeket képesek ugyanilyen magasra feltolni.
– Egyes látszik – közölte Willis százados.
– Megvan! – Ragadta meg a botkormányt Johns ezredes. Lenyomta mikrofonját. – Egy perc! Ágyúkat élesre!
– Igenis! – Zimmer őrmester otthagyta helyét, hogy hátra mehessen. Beán őrmester beállította miniágyúját arra az esetre, ha valami gond volna. Zimmer megcsúszott, és majdnem elesett egy hányáson. Az ilyesmi nem szokatlan. Most már, hogy a hegyek védelmében haladtak, nem zötykölődtek annyira, de hátul még így is volt néhány igencsak kikészült fickó, aki alig várta már, hogy szilárd talaj legyen a lába alatt. Zimmer ezt bajosan tudta megérteni. Ó ugyanis a földön szokta rosszul érezni magát.
Az első raj már fel is állt, amint a helikopter leszálláshoz készülődött, és ugyanúgy mint annak előtte, abban a pillanatban, ahogy földet ért, hátul azonnal kiugráltak. Zimmer megszámolta őket, hogy biztos legyen abban, mindenki szerencsésen földet ért, majd közölte a pilótával, felemelkedhet.

 

Legközelebb – mondta magában Chavez – legközelebb egyszerűen ki-be fogunk rohangálni! Amióta szolgált, volt már néhány keményebb helikopterútja, de ehhez hasonló még egy sem. Elporzott a fák felé, és várt, hogy a raj többi tagja beérhesse.
– Örülsz, hogy a földön vagy? – kérdezte Vega, mikor odaért.
– Nem tudtam, hogy ennyit ettem – nyögte Ding. Minden, amit az elmúlt pár óra során fogyasztott, hiánytalanul ott maradt a helikopter padlóján. Kinyitotta a kulacsát, és jót húzott belőle, hogy leöblíthesse keserű szájízét.
– Régen szerettem a hullámvasútat – mondta Oso. – De már nem rajongok érte.
– Én sem! – Chavez emlékezett rá, hogyan állt sorba a Knott's Berry Farm és egyéb kaliforniai vidámparkok hullámvasútjainál. Soha még egyszer!
– Jól vagy, Ding? – kérdezte Ramirez százados.
– Sajnálom, uram. Sohasem esett még meg velem – soha! Egy perc múlva rendben leszek – ígérte parancsnokának.
– Csak semmi sietség! Szép, csendes helyet választottunk a leszállásra. – Remélem...
Chavez a fejét rázta, hogy kitisztuljon. Nem tudta, hogy a tengeribetegség a belső fülből ered – mi több, fél órával ezelőttig azt sem tudta, van-e ilyen betegség; de amit csinált az helyes volt, mélyeket lélegzett és rázta a fejét, hogy visszanyerje az egyensúlyát. A föld nem mozog – biztatgatta magát, de agyának egy része nem volt olyan biztos ebben...
– Hová, százados?
– Máris a jó irányba tartasz – lapogatta meg a vállát Ramirez. – Gyerünk!
Chavez feltette éjszakai szemüvegét, és útnak indult a sötét erdő felé. Istenem! Mennyire képtelen volt számára az egész... Soha még egyszer nem tesz ilyen ostobaságot – ígérte magának, miközben arra figyelt, hová is lép, milyen a terep, gyorsan haladt – mintegy utat mutatva – a raj előtt. Az ingoványos, alacsonyan fekvő területekre való behatolás csak gyakorlat volt, valójában nem volt komoly – gondolta most. De ez itt most komoly. Ezzel a gondolattal végre elhessegette magától émelygését, és munkához látott.

 

Azon az éjszakán mindenki sokáig dolgozott. El kellett ugyanis végezni a vizsgálatot, s mellette meg kellett csinálnia még a rutinszerű hivatali munkát is. Amikor Moira belépett Shaw irodájába, már sikerült magában mindent összeszedni, amit a férfinak tudnia kellett, és most volt itt az ideje közölni vele, amit eddig elfelejtett. Egyáltalán nem lepődött meg, hogy ott találta Murrayt is. Azon viszont csodálkozott, hogy ő szólalt meg elsőnek.
– Moira, tudakozódott magánál valaki Emil útjáról? – kérdezte Dan.
A nő rábólintott.
– Igen. Valamit elfelejtettem. Ma reggel akartam közölni önnel Shaw úr, de amikor idejöttem, ön még aludt. Connie látott is – mondta meggyőzésképp.
– Folytassa – sürgette Bill, félve a folytatástól, de egyben reménykedve is.
Moira leült, majd a nyitott ajtóra pillantott. Murray odament hogy becsukja. Visszafelé a kezét a nő vállára tette.
– Minden rendben van, Moira.
– Van egy barátom. Venezuelában él. Találkoztunk... nos, vagy másfél hónappal ezelőtt, és mi... – nehéz ezt elmagyarázni. – Tétovázott, egy pillanatig a szőnyegre bámulva, majd feltekintett. – Beleszerettünk egymásba. Pár hetente felutazik üzleti útra ide az Államokba, és amikor az igazgató távol volt, el akartunk tölteni egy hétvégét a Hideawaynél, a Luray Caverns közelében, a hegyekben.
– Tudom – mondta Shaw. – Jó kis hely, ha az ember el akar bújni.
– Nos, amikor megtudtam, hogy Jacobs úr elutazik, és végre lehetőségünk nyílik egy hosszabb hétvégére, felhívtam. Van egy gyára. Autóalkatrészeket gyárt. Tulajdonképpen két gyár van: az egyik Venezuelában, a másik Costa Ricában. Karburátorok meg ilyesmik.
– Hívta őt otthon? – kérdezte Murray.
– Nem. Olyan sokáig szokott dolgozni, hogy mindig a gyárban hívtam. Itt a száma. – Átnyújtott egy Sheraton-féle levélpapírfecnit, erre jegyezte fel a férfi a számot. – Szóval csak a titkárnőjét értem el – neve Consuela –, mivel ő maga mindig lent volt a műhelyben. Aztán később visszahívott, én meg közöltem vele, együtt tölthetnénk a hétvégét, így aztán felutazott... Péntek délután találkoztunk a reptéren. Nem sokkal azután távoztam, hogy Mr. Jacobs elment.
– Melyik reptérről van szó?
– Dulles.
– Mi a neve? – kérdezte Shaw.
– Diaz. Juan Diaz. Felhívhatják ott a gyárban, és...
– Az a telefonszám egy lakás száma, nem pedig egy gyáré, Moira – közölte Murray.
– De hát, de hát ő... – A nő megállt. – Nem! Nem! Ő nem!
– Moira, teljes leírásra van szükségünk.
– Ó, nem! – Szája egyszerűen tátva maradt, és képtelen volt becsukni. Shaw-ról Murrayra nézett, majd vissza. A rémület lassan elhatalmasodott rajta. Természetesen feketében volt, valószínűleg ugyanabban a ruhában, amelyet akkor viselt, amikor férjét temette el. Pedig pár hétig ismét ragyogó, gyönyörű, boldog asszony volt. Ezután már nem lesz az. Mindkét FBI-os átérezte a nő fájdalmát, és szinte gyűlölte magát, amiért ebben részt kell vennie. A nő maga is áldozat. De a nyomravezetőjük lehet, arra pedig szükségük volt.
Moira Wolfe összeszedte maradék méltóságát, és a lehető legpontosabb leírást adta. amit valaha is adtak, méghozzá kristálytiszta hangon. Majd mielőtt elvesztette volna önkontrollját, Shaw egyik emberével kocsin hazaküldte.
– Cortez – mondta Murray, amikor az ajtó becsukódott a nő mögött.
– Holtbiztos – bólogatott beleegyezően az igazgatóhelyettes. – A közlések szerint ő aztán igazi ász emberek kompromittálásában. Jézusom, most aztán bebizonyította! – Shaw töprengve ingatta a fejét, közben a kávéscsészéért nyúlt. – De nem tudhatta, mit csinálnak amazok. Igaz?
– Nem lett volna sok értelme hogy idejöjjön, ha tudta volna – közölte Murray. – De mióta van logika a bűnözőkben? Nos ellenőrizni fogjuk a bevándorlási központokat, szállodákat, repülőtársaságokat. Talán a nyomára tudunk jutni ennek a faszszopónak... Majd utánanézek. És mit csináljunk Moirával?
– Törvényt nem szegett meg, igaz? – Ez volt a fogósabbik része a dolgoknak. – Keress neki egy helyet, ahol nem kell titkos anyagot látnia, esetleg egy másik ügynökségnél. Dan, nem tehetjük tönkre őt is...
– Nem!

 

Moira Wolfe valamivel tizenegy előtt jutott haza. Gyermekei még fenn voltak, rá vártak. Azt hitték, főnöke halála miatt sír. Mindannyian ismerték Emil Jacobst, és szomorúak voltak hogy meghalt. Moira nem szólt semmit, felment a hálószobájába. A gyerekek továbbra is a tévé előtt ültek. Amikor egyedül maradt a fürdőszobában, a tükörben rábámult arra a nőre, aki hagyta hogy lépre csalják és felhasználják, mint valami..., mint valami bolondot, mint valami bolondnál is rosszabbat, ostoba, hiú, magányos öreg nőt. aki a fiatalságát keresi. Olyan megveszekedetten akarta, hogy újból szeressék..., hogy halálra ítélt – hányat is? Hét embert? Már nem tudott emlékezni, a tükörből rábámuló üres arcot nézte. Az Emil biztonsági kíséretét adó fiatal ügynököknek is van családja. Kötött is egy pulcsit Leó elsőszülött fiának. A férfi is olyan fiatal volt még... – a kicsi pedig sohasem fog emlékezni rá, milyen kedves, csinos fiatalember volt az apja.
Mindez az én hibám.
Segítettem megölni őket.
Kinyitotta a gyógyszeres szekrényke tükrös ajtaját. Mint a legtöbb ember, a Wolfe család sem dobja ki soha a régi gyógyszereket. Volt is egy Placidyllel teli műanyag dobozka. A nő megszámolta – hat maradt még. Biztos, hogy ennyi elég lesz...

 

– Mi szél hozott ide ilyenkor? – kérdezte Timmy Jackson a bátyját.
– Ki kell menni a Rangeren megfigyelésre. Egy újfajta elfogási taktikát próbálunk ki, melyet én is segítettem kidolgozni Egyik barátom éppen most lett az Enterprise parancsnoka, így aztán egy nappal hamarabb érkeztem, hogy itt legyek a szertartáson.
– Milyen az élet a könnyűgyalogságnál?
– Még mindig hegyeket cipelünk. Az utolsó gyakorlatot az új rajparancsnok kurvára elügyetlenkedte, ez így nem igazságos – jegyezte meg Tim.
– Mire gondolsz?
Jackson hadnagy ledöntötte az utolsó kortyot. – Egy zöldfülű hadnagy és egy zöldfülű raj vezető túl nagy teher bármelyik szakasznak – ezt mondta az új S-3-as. Odakint volt velünk. Természetesen a százados nem egészen így látta. Istenem, bárcsak visszakapnám Chavezt!
– Kicsodát?
– Az őrmesteremet, aki elment. Nos, ő aztán fura alak. Úgy volt, oktatóként az alapkiképző központhoz megy, de úgy látszik, elveszett. Az S-3-as azt mondja, pár héttel ezelőtt Panamában volt. A szakaszvezető őrmesteremmel megpróbáltam kinyomoztatni, hogy tudjam, mi a fene történt. Tudod, még mindig az én emberem – Robby bólogatott. Megértette. Mindenesetre az ezzel kapcsolatos papírmunka hiányzik, és az irodai fickók körbe-körbe futkosnak, hogy megpróbálják megtalálni. Fort Benning telefonált és megkérdezte, hol a pokolban van, mert még mindig várnak rá. Senki sem tudja hová a francba lett Ding. A haditengerészetnél történik ilyesmi?
– Ha egy fickó hiányzik, az többnyire azt jelenti, hogy hiányozni is akar.
Tim a fejét rázta.
– Nem, Ding nem. A katonaság és az ő szövetsége egész életre szóló. Parancsnokként, főtörzsőrmesterként fog visszavonulni. Nem, ő nem lógós.
– Akkor talán valaki a rossz fiókba dobta az aktáját – vélte Robby.
– Lehet, de valahogy továbbra is furcsa a dolog, hogy az ember ott találja magát lenn a dzsungelben... Elég belőle. Hogy van Sis?

 

Az egyetlen jó dolog, amiről szólni érdemes, hogy nem volt túl meleg. Mi több, tulajdonképpen hűvösre fordult az idő. Ding magában azt mondta, meglehet, nincs elég levegő hozzá, hogy meleg legyen. Alacsonyabban voltak, mint a kolorádói kiképzéskor, de hol van az már! A katonáknak újra akklimatizálódnia kell, s ez jó pár napba beletelhet. Ez egy kicsit le fogja lassítani őket. Chavez egyébként úgy vélte, a hőség sokkal bénítóbb, mint a ritka levegő, és nehezebb is hozzászokni.
A hegyek olyan zordak voltak, ahogy az ember elképzeli magának, és bár erdő borította őket, mégis nagyon oda kellett figyelnie, hogy hová teszi az ember a lábát. Az öles fák korlátozták a látótávolságot – ami tulajdonképpen nem is volt rossz. Éjszakai szemüvege, ami ott fityegett az orrán, lehetővé tette, hogy vagy száz méternyire ellásson. Az erdő ijesztő volt, magányosnak érezte magát; mégis ez az a hely, ahol Chavez őrmester otthon van.
Nem egyenes vonalban mozgott az éjszakai célpont felé. A hadseregben jóváhagyott eljárást követte: állandóan balra és jobbra lavírozott, végül mégiscsak abba az irányba haladt, amerre valójában haladni akart. Minden fél órában megállt, hétrét görnyedt és várt, amíg a raj újra beérte. Majd rajtuk volt a néhány percnyi pihenő sora. Hátra-hátra pillantgattak, hogy felfedezhessék, ha valaki mégis érdeklődést mutatna a felföldek új látogatói iránt.
MP-5-ösének hevedere kettősen hurkolódott, így aztán a nyaka körül átvetve is tudta vinni, mindig tüzelésre készen. Szigetelőszalag fedte a hangtompítót, védve az eltömődéstől, és további szalagot tekert a zaj csökkentése érdekében a szíj forgói köré. A zaj ellenség. Chavez erre koncentrált és a látásra – no meg persze tucatnyi egyébre. Ez most élesben megy. A megelőző eligazítás során mindent közöltek erről. Munkájuk most már nem a felderítés.
Hat óra elteltével, a RON – éjjeli tartózkodás – helyszínéhez jutottak. Chavez rádión visszajelentkezett – öt gombnyomás, amit hárommal igazolnak vissza –, hogy a raj maradjon a helyén, amíg ő körül nem néz. Igazi sasfészket választottak ki erre a célra, ahonnan nappal mérföldekre végigtekinthették a főutat, amely Manizalestől Medellínig kanyargott, és amelynek mentén a finomítók helyezkedtek el. Közülük hat feltehetően egy éjszakányi járáson belül van a RON-tól. Chavez gondosan megkerülte, lábnyomokat, szemetet, bármi olyasmit keresve, ami emberi tevékenységre utalna. Túlságosan is jó ez a hely ahhoz, hogy valaki ne használta volna már valamire gondolta magában. Lehet, hogy éppen egy fényképész, aki mondjuk képeket kívánt készíteni a völgyről a National Geographic számára. Az idejutás viszont igazán fogós dolog. Jó száz méterrel voltak az út fölött, és ez aztán igazán nem az a vidék, ahol valaki keresztülhajthat egy tankkal vagy kocsival. Spirál alakban közelített, és még mindig nem talált semmi gyanúsat. Lehet, hogy túl távol esik mindentől. Újabb fél óra elteltével ismét jelentkezett rádióján. A rajból a többieknek bőven volt idejük arra, hogy ellenőrizzék, nem követte-e őket valaki, s ha igen, mostanra már biztosan megoldották a problémát. A nap vörös színűre festette a völgy keleti falát. Ekkor érkezett meg Ramirez százados. A hosszú gyaloglástól igencsak elfáradtak, ráadásul ismét hozzá kellett szokniuk a magassághoz. Hál' istennek maradt még egy napjuk erre. Légvonalban öt mérföldnyit jöttek – ami a valóságban több mint hét mérföldet tett ki, közben pedig hatszáz métert emelkedtek.
Ugyanúgy, mint az előző alkalommal, Ramirez most is párosával szórta szét embereit. Volt a közelben egy patak, de ezúttal senki sem szomjazott meg. Chavez és Vega ismét együvé került, búvóhelyük egy csaknem fátlan enyhe emelkedőn volt.
– Hogy érzed magad, Oso?
– Hogy van az, hogy sohasem megyünk olyan helyre, ahol sok a levegő és hűvös van, no meg ami síkvidék? – csúszott ki Vega őrmester álcázó felszereléséből, s olyan helyre tette, ahol párnát formálva belőle kényelmesen fekhet. Chavez ugyanezt csinálta.
– Tudod az emberek ilyen helyeken nem nagyon harcolnak; inkább golfpályát építenek oda.
– Sajnos, igazad van! – Vega Squad automatáját egy sziklás kiszögellés szomszédságában állította fel. A hangtompítóra álcázó ruhát húzott. Kitéphettek volna egy bokrot, hogy mögé rejtsék a fegyvert, de semmit nem akartak megzavarni, amit nem muszáj. Ding volt a szerencsésebb a sorshúzáskor: egy szó nélkül azonnal elaludt.
– Mama?!
Már hét óra is elmúlt. Moira ekkor már mindig fenn szokott lenni, s reggelit készít a családjának. Dave kopogott az ajtón, de nem hallott semmi mozgást. Ekkor kezdett el félni. Elvesztette már apját, és tudta, még a szülők sem halhatatlanok, sohasem változó lények, akikre a gyermekeknek szükségük volna. Mi lesz, ha történt valami a mamával? Még mielőtt keze az ajtógombért nyúlt volna, Dave szeme máris megtelt könnyel. Félt attól, mit talál odabenn.
– Mama?!
Hangja most már remegett, és szégyellte is meg rettegett is attól, hogy testvérei meghallhatják. Elfordította a gombot, és lassan kitárta az ajtót.
Az elsötétítek nem voltak behúzva, a szobát elárasztotta a reggeli napsütés. És a mama ott feküdt az ágyon, még mindig fekete gyászruhájában. Meg sem mozdult.
Dave kővé meredten állt, könnyek peregtek végig az arcán, amint a látomás most nyers valósággá vált.
– ...Mama?!
Dave Wolfe bátor fiú volt, mint akármelyik tizenéves, és ma reggel szüksége is volt a bátorságra. Összeszedte megmaradt erejét, az ágyhoz lépett, felkapta anyja kezét. Még mindig meleg volt. Azután a pulzusáért nyúlt. Megvolt még, gyengén és lassan, de megvolt. Ettől aztán felvillanyozódott. Felemelte a telefont, és beütötte a 911-et.
– Rendőrség – válaszolta egy hang.
– Azonnal küldjenek egy mentőt! A mama nem ébredt fel.
– Mi a címed? – kérdezte a hang. Dave megadta. – Oké, most pedig írd le a mamád állapotát.
– Alszik és nem ébred fel, és...
– Szokott inni a mamád?
– Nem! – válaszolta dühödten. – Az FBI-nál dolgozik. Tegnap este rögtön lefeküdt, rögtön azután, hogy a munkából hazajött. – Pillantása most az éjjeliszekrényre esett. – Ó, Istenem! Látok itt egy tablettafélét...
– Olvasd el nekem a címkéjét! – mondta a hang.
– P-1-a-c-i-d-y-l. Ez a papáé volt, és ő...
Több sem kellett a vonal másik végén beszélőnek.
– Oké! Öt perc múlva ott lesz a mentő.
Valamivel több mint négy perc múlva ott is volt az autó. Még mielőtt a család többi tagja rájött volna hogy valami nincs rendben, a mentősök már a nappaliban voltak. Felszaladtak, és ott találták Dave-t, aki még mindig fogta anyja kezét, és remegett, mint a nyárfalevél. Egyikük félretolta, először a légutat ellenőrizte, aztán a szemeket, utána a pulzust.
– Negyven és gyengén tapintható. Légzés..., nyolc és felszínes. Placidyl – közölte.
– Csak ne ez lenne! – A másik Dave-hoz fordult. – Hány szem volt benne?
– Nem tudom. Apámé volt, és...
– Gyerünk, Charlie! – Az első karjába kapta a nőt. – Gyerünk, kölyök, sietnünk kell! – Nem volt sok idő a tökölődésre. A nagydarab, köpcös férfi úgy vitte ki a szobából Moira Wolfe-t, mint valami csecsemőt. – Utánunk jöhetsz a kórházba.
– Hogy van...?
– Még lélegzik, fiam. Ez a legjobb, amit egyelőre közölhetünk – mondta a másik, útban kifelé.

 

Mi a fene történt? – tűnődött Murray. Azért jött, hogy felszedje Moirát – a nő kocsija még mindig az FBI garázsában volt –, és persze azért, hogy könnyítsen a lelkiismeret-furdaláson, amelyet nyilvánvalóan érez. Megsértette a biztonsági előírásokat, nagy ostobaságot követett el. Ugyanakkor áldozata is egy férfinak, aki felismerve az asszony gyengeségeit, olyan profi módon kiaknázta őket, amennyire csak lehetett. Mindenkinek megvan a maga gyengéje. Újabb tanulság, melyet az Irodánál eltöltött évei során sajátított el.
Sohasem találkozott még Moira gyermekeivel, bár tudott róluk. Nem volt nehéz kitalálni, ki lehet az, aki kifelé jövet követi a mentőst. Murray a mentőautó mellé állt a kocsijával és kipattant.
– Mi történt? – kérdezte az egyik mentőst, és felmutatta igazolványát, így aztán választ is kapott.
– Öngyilkossági kísérlet. Tabletták. Van valamire még szüksége? – kérdezte a mentős, s közben beült.
– Menjenek csak! – Murray odébb állt, hogy ne legyen az útjukban.
Amikor újból a gyermekekre nézett, nyilvánvalóvá vált számára, hogy az „öngyilkosság” szót még nem mondták ki előttük...
Az a kibaszott Cortez! Igyekezz, hogy sohase kerülj a kezem közé!
– Gyerekek, én Dan Murray vagyok. A mamátokkal dolgozom. Akarjátok, hogy elvigyelek benneteket a kórházba?
– Igen – hüppögtek.
Beültek a kocsiba, pár perc múlva már a kórháznál voltak.
Előreküldte őket, majd elindult parkolóhelyet keresni, s közben kocsijából telefonált.
– Kérem Shaw-t – mondta az ügyeletes tisztnek.
– Dan, itt Bill. Mi van?
– Moira megpróbált öngyilkos lenni az éjjel. Tablettával.
– Mit fogsz csinálni?
– Valakinek itt kell maradnia a kölykökkel. Van barátnője, akit idehozhatnánk?
– Utánanézek.
– Addig itt maradok, Bill. Már úgy értem...
– Értem én! Oké. Tudasd velem, mi történik!
– Helyes. – Murray letette a telefont, és bement a kórházba. A gyerekek szorosan egymás mellett ültek a váróban. Dan ismerte már azt az érzést, amely ilyenkor lesz úrrá az emberen. Elővette az FBI-ügynökök aranyjelvényét, mert tudta, ennek hatására minden ajtó feltárul majd előtte.
– Most hoztak be egy nőt – mondta a legelső orvosnak. – Moira Wolfe.
– Ó, ő a túladagolós.
De hát Moira egy személy, nem pedig valami istenverte túladagolós! Ezt azért nem mondta ki. Bólintott.
– Hol van?
– Nem lehet...
Murray rögtön leszerelte.
– Részese egy komoly ügynek. Látni akarom, mi történik.
Az orvos a kezelőbe vezette. Nem volt szép látvány, ami fogadta. Torkán már levezették a lélegeztető csövét, karjából vezetékek lógtak ki. Az egyik csövön elvezették a vérét, át egy berendezésen, majd visszavezették a karjába. Mellkasára EKG-érzékelőket erősítettek. Murray gyűlölte magát, hogy így kell a nőt látnia. A kórházak mindenkit megfosztanak a méltóságától – de hát az élet fontosabb a méltóságnál, igaz?
Miért nem tudta Moira mindezt?
Miért nem vetted észre a jeleket, Dan? Kérdezgette makacsul önmagától. Gondolhattad volna, valakinek rajta kell tartania a szemét. A pokolba is, ha letartóztatod, nem tudta volna megcsinálni!
Talán üvöltöznünk kellett volna vele. Lehet, hogy rosszul fogtam meg a dolgot. Lehet. Lehet. Lehet.
Cortez, te kész vagy. Most már csak az a kérdés, mikor.
Túléli? – kérdezte Murray.
– Ki a fene maga? – kérdezte az orvos, meg sem fordulva.
– FBI, és tudnom kell.
Az orvos még mindig nem fordult meg.
– Nekem is, pajtás. Placidylt vett be. Jó erős altató, nem sok orvos írja már fel, mert nagyon könnyű túladagolni. A halálos dózis valahol öt és tíz kapszula között van. Sajnos, nem tudom, ő mennyit vett be. Az is valami, hogy még él. De az életfunkciói istenverte gyengék – egyelőre. Dializáljuk a vérét. Remélem, nem időpocsékolás... Százszázalékos oxigénre tettük, majd feltöltjük IV-folyadékokkal és várunk. Legalább még egy napig öntudatlan lesz. Lehet hogy kettőig, de az is lehet, háromig. Még nem tudom megmondani... Azt sem tudom, mekkorák az esélyei. – Nos, most már ugyanannyit tud, mint én magam. Menjen innen, dolgom van...
– A váróban három gyerek van, doktor úr... – E szavak hallatán végre körülbelül két másodpercre megfordult.
– Közölje velük, ne féljenek... Bár most egy ideig szoros lesz a verseny... Ne haragudjon, egyelőre egyszerűen nem tudok többet mondani. Jó hír azonban hogyha túléli, nem marad vissza semmi. Ez az anyag általában nem okoz maradandó károsodást. Hacsak meg nem öli – tette hozzá halkan...
– Köszönöm.
Murray kiment, hogy kíméletes formában közölje a gyerekekkel, amit megtudott. Egy órán belül néhány szomszéd pártfogásába vette a Wolfe gyerekeket. Dan csendben távozott. Közben egy ügynök érkezett, hogy átvegye a virrasztást a váróban. Moira az egyetlen láncszem, mely Cortezzal összekötheti őket. Ez egyben azt is jelenti, élete valóban veszélyben forog – és nem az öngyilkosság miatt. Murray körülbelül kilenc körül ért be az irodájába és továbbra is dühödt, feszült hangulatban volt. Három ügynök várt már rá. Intett nekik, kövessék.
– Oké, mit derítettek ki?
– Mr. Diaz American Express kártyát használt a Hideawaynél. Azonosítottuk a számot, két jegykezelő pultnál is; hál' istennek, hogy vannak ezek a hitelkártya-ellenőrző számítógépek. Közvetlenül azután, hogy kitette Mrs. Wolfe-ot, felszállt egy Dullesból Atlantába tartó járatra, onnan pedig Panamába repült. Ott aztán eltűnt. Bizonyára készpénzzel fizethetett a következő jegyért, mert azon az estén egyetlen járaton sem jegyeztek fel Juan Diaz néven utast. A dullesi jegykezelő emlékszik rá: nagyon sietett, hogy elérje az atlantai járatot. A leírás pontosan egyezik azzal, amink már van. Akárhogyan jutott is be múlt héten az országba, biztosan nem Dulleson át. Most már a számítógépes nyilvántartást ellenőrizzük, nemsokára meglesz a válasz – jó esélyünk van rá, hogy kiderítsük, mi volt az útvonala. Ami engem illet, az egyik nagy csomópontra fogadnék: a Dallas-Fort Worthre, Kansas Cityre, Chicagóra, azaz ezek valamelyikére. De nem is ez a legérdekesebb abból, amit kiderítettünk. Az American Express most jött rá, egész halom kártyája volt Juan Díaznak. Párat nem régen nyitottak, s fogalmuk sincs róla, hogy hogyan.
– Ó?! – Murray kis kávét öntött magának. – Miért nem figyeltek fel rá?
– Egyfelől időben és maradéktalanul fizették, így ez a kutya nem harapott. A címek mindig kicsit eltértek, és maga a név különösebben nem szokatlan, szóval a nyilvántartásokat felületesen áttekintve senkiben sem keltett gyanút. Nem úgy néz ki, hogy valaki bele tudott volna nyúlni az AmEx számítógépes rendszerébe. Mindenesetre ez egy olyan szál, amelyet ellenőriznünk kell. Ezen a néven szállt meg arra számítva, Moira megnézi a kártyát. Ebből viszont azt is megtudtuk, ötször utazott az elmúlt négy hónap során Washingtonba. Valaki szórakozik az AmEx számítógéprendszerével, valaki, aki szakmabeli. Valaki – folytatta az ügynök –, aki elég menő ahhoz, hogy belekontárkodhasson sokféle számítógépbe. Ez a fickó Corteznek vagy bárki másnak komplett hitelezési vonalakat tud elővarázsolni bármikor. Kell legyen valami mód az ellenőrzésére, persze nem hiszem, hogy hamar ki tudnánk nyomozni.
Kopogtattak az ajtón. Egy másik fiatal ügynök lépett be.
– Dallas-Fort Worth – mondta, átnyújtva egy faxot. – Az aláírás egyezik. Ott jött be, és felszállt egy késői járatra New York La Guardia repülőtere felé, helyi idő szerint pénteken éjfél után ért oda. Valószínűleg elkapta a washingtoni ingajáratot, hogy találkozhasson Moirával. Ezt még mindig ellenőrzik.
– Gyönyörű – mondta Murray. – Sokat utazik. Honnan jött?
– Még mindig ellenőrizzük, uram. A pultnál New York-i jegyet kapott. A bevándorlási hivatal épp most ellenőrzi, mikor jött át a vámon.
– Oké, és azután?
– Van már tőle ujjlenyomatunk. Van valamink, ami balkéz mutatóujjának néz ki. A Mrs. Wolfe-nál hagyott jegyzetpapíron lévő ujjlenyomatot egyeztettük a dallasi repülőtér jegykezelő pultjánál kiadott nyugta ujjlenyomatával. Kemény diónak ígérkezik, de a laboratóriumiak lézert használnak, ezzel talán elő tudják hívni. Küldtünk egy csapatot a Hideaway-hez – eddig nincs eredmény.
– Most már mindenünk van, kivéve egy fényképet a fickóról. Minden, kivéve egy fénykép... – ismételte meg Murray. – Mi történt Atlanta után?
– Ó, azt hittem, már mondtam. Elkapott egy panamai járatot rövid várakozás után.
– Hová címezték az AmEx-kártyát?
– Caracasba, valószínűleg csupán postafiók. És ugyanúgy a többi is.
– Hogy lehet, hogy a bevándorlási nem... Elképesztő...! – Murray vágott egy grimaszt. – Természetesen az útlevele más névre szólt, vagy egész gyűjteményre való volt nála, hogy passzoljanak a hitelkártyákhoz.
– Igazi profival van dolgunk. A szerencse kegyeltjei vagyunk, hogy ilyen sokat megtudtunk.
– Mi újság Kolumbiában? – fordult a másik ügynökhöz.
– Nem sok. A laboros munka jól halad, de nem derült ki semmi olyan, amit ne tudtunk volna már eddig is. A kolumbiaiak ismerik az érdekeltek körülbelül felének a nevét – a fogoly azt mondja, nem ismerte mindannyiukat, és valószínűleg ez igaz is. Komolyabb hadműveletet indítottak a kolumbiaiak a megtalálásukra, de Morales nem túl optimista. Csupa olyan személy neve került elő, akiket már jó ideje üldöz a kolumbiai kormány. Mind M-19-esek. Megbízásos munka volt – úgy, ahogy gondoltuk.
Murray az órájára pillantott. Ma van az Emil védelmével megbízott két ügynök temetése. A National Cathedrálban tartják, és az elnök is beszélni fog. Csöngött a telefon.
– Murray.
– Itt Mark Bright beszél, Mobile-ból. Van néhány újabb fejlemény.
– Halljuk!
– Szombaton szétlőttek egy zsarut. Megbízásos munka volt. Ingramsszal, közvetlen közelről, de az egyik helyi kölyök elkapta az alanyt, hátul a tarkóján, a kis 0,22-esével. Meg is ölte. Tegnap megtalálták a holttestet és a járművet is. A lövész egyértelműen drogos volt. A helyi zsaruk átkutatták az áldozat, Braden detektívőrmester házát, és találtak egy fényképezőgépet, mégpedig Pirates dobozban. Az áldozat betörésekkel foglalkozó őrmester volt. Valószínűleg a drogosoknak dolgozhatott: mondjuk ellenőrizhette gyilkosságok előtt az áldozat lakását, feljegyzések után kutatott stb.
Murray elgondolkodva bólogatott. Ebből mindjárt többet tudott meg. Szóval azok biztosak akartak lenni abban, az áldozat nem hagy semmiféle feljegyzést maga után, amikor kikészítik őt és családját. De az emberünk nem volt elég jó, és ezért megölték. Ugyanakkor biztos hogy köze van Jacobs igazgató meggyilkolásához is – ami végül is a Tarpon-műveletnek tudható be. Azok a szarháziak odaát tényleg próbálgatják az izmaikat, igaz?
– Más?
– A helyi zsaruk az ügy miatt elég morcos hangulatban vannak. Ez volt az első alkalom, hogy valaki így el tudott bánni egy zsaruval. „Nyilvános” rajtaütés volt, és a feleségét is kikészítették. A helyi kopók tényleg be vannak gurulva. Egy kábítószer-kereskedőt előző éjjel kicsináltak. Jogos fegyverhasználatnak látszik, de nem hiszem hogy véletlen volt. Egyelőre ennyi.
– Kösz, Mark. – Murray letette a kagylót. – Azok a fattyak hadat üzentek nekünk, hát jó – mormolta magában.
– Mit mondott, uram?
– Semmit. Ellenőrizte visszamenőleg Cortez korábbi útjait? Szállodák, autóbérlés... stb.?
– Húsz emberünk van odakinn, akik ezen dolgoznak. Két órán belül kell legyen ilyen vagy olyan előzetes információnk.
– Tájékoztasson folyamatosan!

 

Stuart volt az első bejelentett „vendég” az ügyésznél, és ezen a reggelen szokatlanul élénknek látszott – gondolta magában a titkárnő – mi több, még csak másnapos sem volt.
– Jó reggelt, Ed! – mondta Davidoff anélkül, hogy felkelt volna, íróasztalán óriási halom papír... Mit tehetek önért?
– Ne legyen halálbüntetés – közölte Stuart, s közben leült. – Elismerik bűnösségüket, ha cserébe húsz évet kapnak, és ez a legjobb ajánlat, amit csak tehetek.
– Visz'lát a bíróságon, Ed – válaszolta Davidoff, s újra beletemetkezett a papírjaiba.
– Tudni akarja, mim van?
– Ha jó, biztos vagyok benne, a megfelelő időben úgyis megtudom.
– Esetleg elegendő hozzá, hogy teljesen tisztázhassa védenceimet. Akarja, hogy ezen elinduljunk?
– Hiszem, ha látom – mondta Davidoff, de ezúttal már feltekintett.
Stuart túlbuzgó védőügyvéd, de becsületes – gondolta magában az ügyész. Nem hazudik, legalábbis a hivatalos helyiségekben nem.
Stuartnak ódivatú, félmerev bőrből készült, ék alakú táskája volt, nem kedvelte a legtöbb ügyvédnél manapság látható újabb és karcsúbb diplomatatáskákat. Előhalászott egy magnót. Davidoff csendben figyelte. Mindketten tárgyalóügyvédek is voltak, és egyformán szakértői érzelmeik elrejtésének, akik képesek arra hogy elmondják, amit el akarnak, tekintet nélkül arra, hogyan éreznek. De mivel mindketten birtokában voltak ennek a képességnek – a profi pókerjátékosokhoz hasonlóan –, ismerték azokat a rejtettebb jeleket is, melyet mások esetleg nem vettek volna észre. Stuart tudta, hogy Davidoff aggodalmaskodni kezd, amikor lenyomja a lejátszógombot. A szalag csak pár percnyi felvételre alkalmas. A hangminőség nyomorúságos, de azért kivehető és a hanglabor „kezelése” után pontosan annyira lesz jó, amennyire lennie kell. Davidoff reagálása nyilvánvaló volt: nincs semmi köze az ügyhöz, amit tárgyalnak. A vallomások során elhangzott összes információt kizártuk az eljárásból. Erre nézve egyetértettünk.
Stuart most, hogy előnyre tett szert, megnyugodott. Most rajta volt a sor, hogy nagylelkű legyen. Ön egyetértett. Én viszont nem mondtam semmit. A kormány nagymértékben megsértette ügyfeleim alkotmányos jogait. A szimulált kivégzés legjobb esetben is lelki kínzást jelent. Nem biztos, hogy jogellenes. Ezt a két fickót pedig önnek oda kell állítania az emelvényre ahhoz, hogy az ügyet összehozhassa, én pedig keresztre fogom feszíteni a parti őrség tengerészeit, ha ön ezt megteszi. S ki tudja, hogyan határoz végül az esküdtszék, igaz?
– Az is lehet, egyszerűen felállnak – válaszolta óvatosan Davidoff.
– Van rá lehetősége, nemde? Van rá mód, hogy eldöntsük. Mi tárgyaljuk az ügyet. – Stuart visszatette a lejátszót a táskájába. – Továbbra is mielőbbi tárgyalást akar? Ezzel a háttér-információval meg tudom támadni az ön bizonyítékláncát: végül is, ha ilyen hülyék hogy ezzel előjöjjenek, mi van akkor, ha ügyfeleink kijelentik, maszturbálásra kényszerítették őket, hogy ezzel adjanak ondómintát – amiről ön az újságoknak beszélt –, vagy hogy arra kényszerítették őket, fogják meg a gyilkos fegyvereket, és így hagyjanak hátra ujjlenyomatot... Mellesleg, még nem is beszéltem meg velük ezeket a részleteket – én pedig mindezt összekapcsolom azzal, amit az áldozatról tudok. Azt hiszem, van rá lehetőség, hogy szabadon ereszthessem őket... – Stuart előrehajolt, karját Davidoff íróasztalára téve. – Másrészt, mint ön mondta, nehéz megjósolni, hogyan reagál majd az esküdtszék. Szóval, amit én kínálok önnek nem egyéb, mint hogy ügyfeleim kijelentik bűnösségüket, bármi legyen is az ön által kívánt vád – szóval, így mondjuk nyolc év múlva szabadulnak. Maga közli a sajtóval, probléma van a bizonyítékokkal, és majd megőrül miatta, de hát mást nem nagyon tehet. Ügyfeleim pedig elég hosszú időre ki lesznek vonva a forgalomból. Mindegy, szóval ez az ajánlatom. Adok pár nap gondolkodási időt. – Stuart felemelkedett, felvette táskáját, és szó nélkül elment. Amikor távozott, a férfimosdót kereste. Sürgető szükségét érezte hogy kezet mosson, bár nem tudta, miért. Biztosan érezte viszont, a helyes dolgot cselekedte. A bűnözőket – merthogy tényleg bűnösökről van szó – úgyis vétkesnek találják, de nem fognak villamosszékben meghalni, és ki tudja – gondolta magában – talán még meg is javulnak. Olyasfajta hazugság volt ez, mellyel ügyvédek szokták magukat áltatni. Nem kell tönkretennie pár parti őrségi tengerész karrierjét – akik feltehetően csak egyszer léptek túl a határon, és sohasem tennék meg újra. Így aztán – vélte magában mindenki nyer valamit, és egy ügyvédnek mindez olyan siker, amilyen csak lehet. De azért kezet kellett mosnia.

 

Edwin Davidoff nehéz helyzetben van. Számára ugyanis nem egyszerűen egy bűnügyről van szó. Az a villamosszék, amely a két kalózt a pokolba küldené, őt bejuttathatná a szenátus valamelyik irodaépületébe. Davidoff is olvasta a főiskolán, kezdő korában, az Advise and Consentet. Igen vágyakozott hát egy helyre az Egyesült Államok szenátusában. És keményen dolgozott is azért, hogy álmát megvalósíthassa: osztályelső volt a Duke jogi fakultásán; sok-sok órát végigkínlódott, s ezért egyáltalán nem fizette meg az igazságügy; olyan nyilatkozatokat tett, amelyek majdnem zátonyra futtatták családi életét. Mindent az igazság oltárán áldozott fel... az ambícióit is – ismerte be önmagának. Most pedig, amikor a siker már csak karnyújtásnyira van, amikor végre jogosan vehetné el annak a két bűnözőnek az életét..., most ez az egész tönkretesz mindent. Ha tovább erőlteti a tárgyalást, és a büntetés lecsökken húsz évre, minden munkája, az igazságról tartott összes beszéde elfelejtődik majd. Egyszerűen kihullik majd mindenhonnan.
De mi van akkor, ha figyelmen kívül hagyja, amit Stuart éppen most közölt vele, és tárgyalásra viszi a dolgot...? És megkockáztatja, hogy úgy emlékezzenek rá, mint olyan férfira, aki elég bátor volt ahhoz, hogy elveszítse ezt az ügyet. Rákenhetné a dolgot a parti őrség embereire... – azért, amit tettek... Akkor azonban feláldozza amazok karrierjét... – és feltehetőleg szabadságát is... De minek az oltárán? Az igazságén? Az ambícióén? És mi van a bosszúval? – kérdezte önmagától. Akár elveszíti, akár megnyeri a kalózügyet, amazok szenvednek majd tőle, még akkor is, ha lépésükkel lehetővé tették, hogy a kormány akciót kezdjen a kartell ellen.
Drogok. Minden alkalommal ugyanide jutunk. A drogok korrumpálják az embereket, elködösítik gondolataikat, s végül a halálba taszítják őket. A drogok korrumpálják – minden szinten és minden elképzelhető módon – az intézményeket is. A drogok egész kormányokat képesek korrumpálni. Szóval mi is a válasz? Davidoff nem tudta, azt azonban igen, hogy ha valami is indul azért a szenátusi székért, a tv-kamerák előtt fog szerepelni s ott jelenti be majd büszkén... – Vagy legalábbis részben, ha majd az alabamaiak megbíznak benne annyira, hogy képviselhesse őket...
Krisztusom! – gondolta magában. – Végül is mit tegyek?
Az a két kalóz megérdemli a halált azért, amit tett. De mi van az áldozatokkal szembeni kötelességemmel? Davidoff igenis hitt az igazságosságban, hitte, a törvényt az ember azért hozta létre, hogy megvédje magát a ragadozóktól, igenis hitte, neki az életben az a küldetése, hogy ennek az igazságnak az eszköze legyen. Mi egyébért dolgozott volna olyan kevésért oly sokat? Végül is, nem csupán az ambíció miatt, nemde?
Nem.
Az áldozatok egyike piszkos volt. De mi van a többi hárommal? Minek is nevezte ezt a katonaság? „Másodlagos károkozás.” Ez a kifejezés szolgált arra, amikor az egyes célpontok elleni fellépés során véletlenségből megsemmisítettek másokat is. „Másodlagos károkozás”... Ez esetben azonban egyszerűen gyilkosságról van szó.
Nem, ez nem egyszerű gyilkosság volt. Jól tudta... Azok a szarháziak igencsak kihasználták az idejüket. Élvezték is. Elég nyolc év, hogy megfizessenek érte?
De mi lesz, ha elveszíti az ügyet? Avagy ha nyer, feláldozhatja-e a parti őrségieket? Ez is csak „másodlagos károkozás”...?
Kell hogy legyen kiút. Mindig szokott lenni... És van még pár napja, hogy találjon egyet.

 

Jól aludtak. A ritka hegyi levegő nem zavarta őket annyira, mint várták. Napnyugtára a raj fent volt. Chavez megitta a kávéját, közben átfutotta a térképet, azon tűnődve, a kijelölt célpontok közül ma estére melyiket tűzik ki. A raj tagjai egész nap figyelték az alattuk húzódó utat. Tudták, mire várnak: savas ballonokat szállító tehergépkocsira. Napnyugta körül megállt egy teherautó. Reflektorai sajnos kialudtak, mielőtt megpillanthatták volna, mi történik. Éjszakai szemüvegeiknek pedig nem volt teleszkópja. A teherautó hamar odébbállt. Mindez a Hotel-tői három kilométernyire történt, amely egyébként a céllistán szereplő helyek egyike volt.
Műsoridő. Mindenki ráfujt egy jókora adag rovarűzőszert a kezére, majd rádörzsölte az arcára, nyakára és fülére is. Távol tartja a bogarakat, és meglágyítja az álcázó festést is, amely csaknem olyan volt, mint egyfajta rémes rúzs. Az egyes párok tagjai segítettek egymásnak: a sötétebb árnyalatok kerültek a homlokra, orra és arccsontra, míg a világosabbak a szem alatti és az arcüregnél található, általában árnyékos részekre. Nem harci kifestés volt: a cél a láthatatlanság, nem pedig az elijesztés. Amikorra pedig eltompultak a világos pontok, a sötétek ki világosodtak, arcuk többé egyáltalán nem hasonlított semmiféle archoz.
Ideje volt, hogy munkához lássanak. Előre kiválasztották mar a megközelítő útvonalakat és a gyülekezési pontokat. Kérdéseket tettek fel és megválaszolták őket, megvizsgálták az eshetőségeket, alternatív terveket állítottak össze, végül Ramirez elindította őket. amíg volt még némi fény a völgy keleti falán.

 

 

17

A katonákat már tájékoztatták az átfogó helyzetről, amire egyébként alig volt szükség. Némiképpen helyzetük is, küldetésük is megváltozott, de már ezt is tudták. Ramirez százados eligazította őket, megadva nekik a szükséges információkat. Külső támogatásuk nincs; csak önmagukra hagyatkozhatnak. Ramirez volt a taktikai parancsnok, harcképtelenné válása esetén előre kijelölt helyettesekkel; már a rádiókódokat is kiosztották. Mielőtt embereit kivezette volna búvóhelyükről, utolsó dolga az volt, hogy rádión bejelentkezzen a Variable-nál, melynek helyét nem ismerte, de jóváhagyását már megkapta.
Most is Domingo Chavez törzsőrmester ment legelöl, mintegy száz méterrel Julio Vega előtt, „lazán járva”. Ötven méterrel előzte meg a csapatot; a többiek tízméteres térközökre szóródtak szét. A hegyről való leereszkedés fárasztó volt, de alig vették észre. Túlságosan fel voltak már pörgetve. Chavez kétszázméterenként kiválasztott egy pontot, ahonnan rálátott a célra. Látcsövén keresztül látta a petróleumlámpák halvány fényét. A nap már mögötte volt, nem kellett aggódnia amiatt, hogy sugarai visszatükröződnek a szemüvegéről. A környék pontosan olyan volt, amilyennek a térkép mutatta. Valaki gondolta magában – tényleg becsülettel végezte el a feladatát. A Hotel-nél tíz-tizenöt embert vártak. Remélte, az ismeretlen ebben sem tévedett.
Elég gyorsan haladtak. A növényzet nem volt annyira sűrű amennyire a mélyebb részeken volt, és kevesebb volt a rovar is. Talán – gondolta magában – nekik is túl ritka a levegő. Madarak rikoltoztak, Chavez mégis hallotta, hogyan csúszik meg az egyik fickó és bukik el, vagy száz méterrel mögötte, de erre csak egy nindzsa figyel fel. Egy óra alatt tette meg a távolság felét, az előre kijelölt gyülekezési pontnál megállva, hogy a raj többi tagja beérhesse.
– Eddig jó – mondta Ramireznek. – Nem látok semmit, még egy lámát sem – tette hozzá. – Úgy háromezer méter van még hátra.
– Oké. Vigyázz a következő ellenőrzőpontnál! Ne feledd, arrafelé már lehetnek kószálók!
– Értettem, százados! – Chavez azonnal eltűnt. A többiek két percet vártak, mielőtt követték volna.
Ding még lassabban haladt. A kapcsolatba kerülés valószínűsége minden lépéssel nőtt. A drogosok nem lehetnek annyira hülyék – figyelmeztette magát. Feltehetően helybéliek, akik a hegyek között nőttek fel, és kiismerik magukat a környéken. Sokaknak fegyverük is lesz. Meglepődött, mennyire más minden, mint legutóbb; akkor napokig figyelte és értékelte a célpontokat. Most viszont nem tudta hányan lehetnek, nem tudta hogyan vannak felfegyverezve, és azt sem, mennyire jók.
Krisztusom, ez valódi bevetés. Szart sem tudunk róluk.
De hát éppen erre való a nindzsa – mondta magában, kissé felengedve.
Minden egyes lépés örökkévalóságnak tűnt, de amikor eljutott az utolsó gyülekezési pontra, úgy érezte, egyetlen pillanat volt csak az egész. Most már látni lehetett a célpont fényeit, halványzöld félkörként a szemüveg kijelzőjén, de továbbra sem volt hallható vagy látható semmiféle mozgás. Amikor elért az utolsó ellenőrzőpontra, Chavez kiválasztott egy fát, mögé húzódott, és fejét balra-jobbra forgatta. Úgy gondolta, itt talán már hangokat is hallhat. S valóban, időnként furcsa, természetellenes hang jött abból az irányból. Aggasztotta, hogy még mindig nem lát semmit, csak a fényforrást, semmi egyebet.
– Van valami? – kérdezte suttogva Ramirez százados.
– Figyelj!
– Jó – mondta egy pillanattal később a százados.
A csapat tagjai ledobták hátizsákjaikat, és a tervnek megfelelően széledtek szét. Chavez, Vega és Ingeles egyenesen a Hotel felé nyomul majd előre, míg a többiek balról kerítenek. Ingelesnek, a hírközlési feladatokkal megbízott őrmesternek M-203-as gránátvető függött a karabélya alatt, Vegánál a gépfegyvere volt, Chaveznél pedig a hangtompítós MP-5-ös. Feladatuk a felderítés volt. A lehető legközelebb kell jutniuk, hogy fegyverükkel hatékonyan támogathassák a tényleges támadást. Ha bárki az útjukba kerülne, Chavez feladata, hogy csendben kiiktassa. Ding vezette el először csoportját, majd egy perccel később Ramirez százados távozott. Mindkét csoportban öt méterre csökkentették az emberek közti távolságot, nehogy elveszítsék egymást, s ellenséges járőr se férkőzhessek közéjük.
Az utolsó ötszáz métert több mint fél óra alatt tették meg. Ding figyelőállása a térképen tisztásnak látszott, de éjszaka a fák között mégsem volt az. Éjszaka mindig másként néznek ki a tárgyak, és az éjszakai szemüveg is... Chaveznek – ha mondható – vizsgadrukkja volt. Félni nem félt, csak kevésbé volt biztos magában. Minden két-három percben azt bizonygatta magának, pontosan tudja mit csinál, ami rendre be is vált, de csak pár percre; azután ismét elbizonytalanodott. Az esze azt súgta neki, hogy az tört rá, amit a kézikönyvek szorongási reakciónak hívnak. Chaveznek ez egyáltalán nem tetszett, de úgy találta: meg tud lenni vele. Pontosan úgy, ahogyan a kézikönyvek mondják.
Mozgást észlelt, megdermedt. Bal keze hátralendült, figyelmeztetve az őt követőket, ők is álljanak meg. Ismét felszegte a fejét, bízva képzettségében. Az emberi szem éjszaka csak a mozgást látja – közölték tömören a kézikönyvek, és saját tapasztalata is ezt erősítette meg. Hacsak az ellenfélnek nincs ugyanilyen szemüvege...
Nem volt. Az emberi alak úgy száz méterre haladt a fák között. Ding intett Ingelesnek és Vegának, maradjanak veszteg, ő pedig jobbra indult, ellentétesen ellenfelével, hogy mögé kerülhessen. Ezúttal gyorsan haladt; tizenöt percen belül a helyén kell lennie. Szorongásán úrrá lett büszkesége: pontosan tudta, mit kell tennie. Nesztelenül mozgott, lekushadva, fejét állandóan saját és a másik személy pályája között mozgatva, oda-vissza. Egy perc múlva kitaposott ösvényre ért. Az őröké volt. Az idióta az ösvényen marad – ismerte fel Chavez. Nem akar hosszú életű lenni ezen a földön.
Már jött is visszafelé lassú, csaknem gyerekes léptekkel, lábai térdből pattantak ki, de csendesen halad, mert kitaposott ösvényen jár – ismerte fel késve Ding. Lehet, hogy nem is annyira ostoba. Feje a hegytető felé fordult, ám fegyvere a vállára volt vetve. Chavez egészen közel engedte, és levette a szemüvegét, amikor az őr másfelé nézett. Néhány másodpercre szem elől tévesztette, mert káprázott a szeme: csaknem pánikba esett, de erőt vett magán. Mindjárt megjelenik újra, amint visszafelé tart déli irányban.
Így is történt. Először csak a körvonala rajzolódott ki, majd egy fekete tömeg haladt végig a dzsungelben kijárt folyosón. Ding egy fa tövéhez lapult, fegyvere a férfi fejét vette célba, és még közelebb engedte. Jobb kivárni és biztosra menni. Választókapcsolója az egylövéses álláson volt. Csak tíz méter választotta el őket egymástól. Chavez addigra már nem is lélegzett. A pofa fejét célozta meg, és meghúzta a ravaszt.
A H & K fémes hangja hihetetlenül hangosnak tetszett, de a megcélzott azonnal összeroskadt, csupán karabélyának tompa zaja hallatszott, amint a test mellett földet ért. Chavez előreugrott, géppisztolya a fekvő testre meredt, de a férfi végtére is eddig az volt – nem mozdult. Miután újra feltette szemüvegét, egyetlen bemeneti lyukat látott, közvetlenül az orr közepén.
Nindzsa! – mondta magának határtalan büszkeséggel.
A holttest mellé állt, és felfelé tekintett, fegyverét magasra tartva: minden tiszta. Kisvártatva Vega és Ingeles alakja tűnt elő a zöld kijelzőn, lefelé tartva. Elfordult, hogy olyan helyen várja be őket, ahonnan az objektumot jól megfigyelheti.
Már csak tizenhét méterre voltak tőle. Szemüvegén világítottak a petróleumlámpák fényei, és rájött, most már leveheti. Több hang is hallatszott. Pár szót is ki tudott venni: a munkájukat végzők unott, fásult társalgását. Loccsanás hallatszott, majdnem olyan, mint..., mint micsoda? Ding nem tudta, de nem is érdekelte. Amazok tüzelőállása is látszott. De valamit elcsesztek.
Rossz irányba nézett. A fák, amelyek a jobbszárnyat fedezik, megakadályozzák őket abban, hogy biztosítsanak. Chavez elfintorodott. Majdnem ugyanolyan jó helyet találtak végül, tizenöt méterrel arrébb, és beállították a megfelelő irányt is. Megnézte az óráját. Lassan itt az ideje. Elérkezett a pillanat, hogy végrehajtsa az objektum végső, létfontosságú ellenőrzését.
Húszig számolt. Az építmény közepe olyan volt, mint egy hordozható fürdőkád. Két férfi sétált benne, a fura kinézetű kokalevelekből álló levest taposva vagy felkeverve, vagy valami mást csinálva vele... Mit is mondtak nekünk? – kérdezte magától. Víz és kénsav? Valami hasonló. Krisztusom – gondolta. Abban a kibaszott savban sétálni! Az undorító feladatot végzők egymást váltva dolgoztak. Kivárt egy cserét és látta, hogy azok akik kijöttek, vizet öntenek a lábukra. Úgy látszik, sebeket okoz vagy égéshez hasonló sérülést – gondolta Ding. Az egyik pihenő munkás meglehetősen durva kifejezéseket használva éppen a barátnőjéről beszélt, eldicsekedve vele, mit tesz meg neki a nő, és mit csinál vele ő.
Hat fegyveres férfi volt, mindegyikük AK-val felszerelve. Krisztusom, az egész világon ezekkel a szarokkal lövöldöznek. A fegyveresek a térség szélén álltak, és a hegyoldalt kémlelték. Egyikük dohányzott. A petróleumlámpa mellett egy hátizsák hevert. A járkálok egyike mondott valamit az egyik őrnek, majd a hátizsákból előhúzott két sört, egyet magának, egyet pedig annak, aki erre engedélyt adott.
Idióták! – dönnyögte Ding. A rádió fülhallgatójában három hosszú, éles hangot hallott. Ramirez a helyén volt, és azt kérdezte, Ding készen áll-e. Válaszul kétszer lenyomta a gombot, majd balra és jobbra tekintett. Vega már felállította SAW-ját az állványra. Kétszáz lövedék felkészülve várt, és a keze ügyében volt az újabb tár is.
Chavez egy öles fához lapult, és kiválasztotta a legtávolabbi célpontot. Körülbelül nyolcvan méterre becsülte a köztük lévő távolságot, ami egy kicsit sok a fegyverének, távoli a biztos fejlövéshez – döntött egy idő után. Sorozatra állította a választókapcsolót, és gondosan célzott.
A fegyver oldalából három hüvely repült ki. A harmadik férfi arca meglepetést tükrözött, amikor a másik kettő a melléhez kapott. Reszelős sikoltás szakadt ki belőle; a többiek feléje fordultak. Chavez egy újabb fegyverest vett célba. Két vagy három találatot kapott, de ez sem akadályozta meg abban, hogy fegyverét használni próbálja.
Mihelyt kiderült, hogy a tüzet viszonozhatják, Vega is lőni kezdett. Két másik fegyverest pécézett ki magának. Az első sorozat kicsit magas volt. Néhányan futni kezdtek, de leszedte őket Vega söprögetése. A többiek a földre buktak és kúsztak. Két további fegyveres jelent meg. Az automata fegyverek torkolattüze a térség távolabbi végén, a fák között lobbant fel. Minden a tervek szerint alakult.
A Ramirez százados vezette csoport a jobbszárnyról fejlődött fel. Az M-16-os eltéveszthetetlen kattogása utat vágott a fák között, amint Chavez, Vega és Ingeles továbbra is csak úgy ontotta a tüzet az építmény felé, ügyelve arra, nehogy a golyók a támadókat érjék. A katonák most már mindenre lőttek, ami csak mozgott. A nagy kádban taposok egyike megpróbálta felkapni az egyik eldobott karabélyt, de nem sikerült neki. Az egyik munkás felállt, és suta mozdulattal emelte kezét a feje fölé. A raj másik géppuskása egy egész sorozatot eresztett a mellébe.
Chavez csapata beszüntette a tüzet, hogy lehetővé tegye a támadóknak a biztonságos behatolást a fészerszerű építménybe. Ketten közülük a sebesültekkel végeztek. Aztán egy pillanatra minden megállt. A petróleumlámpa sziszegett, bevilágítva a térséget. A távolból a lövések visszhangja hallatszott, és minden elképzelhető mértéket felülmúlt a felháborodott madarak rikoltozása.
Négy katona ellenőrizte a halottakat. Ramirez csapatának többi tagja védelmi gyűrűt vont az építmény köré. Chavez, Vega és Ingeles bebiztosította fegyverét, összeszedte dolgait, és csatlakozott a többiekhez.
Amit Chavez odabent látott, az elég borzalmas volt. Két pofa még mindig életben volt, de már nem sokáig. Az egyik Vega gépfegyverének esett áldozatul, alteste teljesen szétnyílt. A másiknak mindkét lábát ellőtték, vére sugárban ömlött a döngölt földre. A raj szanitéce szánalom nélkül mérte végig őket. Mindkettő egy perc múlva halott volt. Ami a foglyokat illeti, a raj utasításai meglehetősen bizonytalanok voltak. Törvény szerint senki sem utasíthat amerikai katonát arra, hogy ne ejtsen foglyokat. A köntörfalazást Ramirez százados mindig is utálta, de azért az üzenet mindenkihez eljutott. Igazán sajnálatos, hogy így alakult, de ez van. Ezek a manusok a drogokkal amerikai gyerekeket ölnek meg, és ez sem felel meg a szárazföldi hadviselés előírásainak, igaz? Persze akkor is rohadt dolog!
Chavez meghallott valamit; a többiek úgyszintén. Valaki lefelé rohant a hegyről. Ramirez Dingre mutatott, aki azonnal utánaeredt.
Szemüvegéért nyúlt, megpróbálta kezébe fogni, miközben futott, majd rájött, a futás ilyenkor ostoba dolog. Megállt, a szeméhez illesztette a szemüvegét, és megpillantotta az ösvényt is, a futó férfit is. Van amikor óvatosnak kell lenni, és van amikor merésznek. Ösztöne azt súgta neki, ezúttal az utóbbi eset áll fenn. Chavez gyorsan haladt, bízva ügyességében. Három perc múlva már hallotta is, hogyan csapkod és halad a sűrűben a másik. Ding megállt, ismét szemüvegét használta. Már csak száz méter. Újból futni kezdett, ereiben csak úgy pezsgett a vér. Még ötven méter. A férfi felbukott. Ding lassított. Most már jobban kell ügyelnie – gondolta. Ez a fickó úgysem szabadulhat. Letért az ösvényről balra, mozgása olyan volt, mint egy végletekig kifinomult tánclépés, ahogy a lehető leggyorsabban szedte a lábát. Ötvenméterenként megállt, és újra meg újra használta a szemüvegét. Bárki legyen is a pofa, már kifáradt, egyre lassabban mozog. Chavez elébe vágott, és az ösvényen várt rá.
Ding majdnem elszámította magát. Éppen akkor emelte fel a fegyverét, amikor a másik megjelent; inkább csak ösztönösen tüzelt, mintegy három méterről. A férfi Chavezre bukott, rémisztő nyögéssel. Ding ellökte magától, és újabb sorozatot eresztett a mellébe. Utána már meg sem nyikkant.
– Jézusom! – fohászkodott az őrmester. Letérdelt, hogy levegőhöz juthasson. Kit is ölt meg? Feltette a szemüvegét.
A férfi mezítlábas volt. Egyszerű pamutinget és nadrágot viselt... Chavez ezúttal egy parasztot ölt meg, egyikét azoknak a szegény, ostoba fattyúknak, akik ott táncoltak a koka-levesben. Erre most nem lehet különösebben büszke.
A lelkesültség, ami gyakran követte a sikeres bevetéseket, úgy tűnt el belőle, mint a levegő a léggömbből. Szegény ördög, még cipője sincs. A drogosok bérelték fel őket, hogy legyen kivel felhordatniuk a szarjaikat a hegyre, és a semminél is kevesebbet fizettek nekik, amiért elvégezték a levelek előfinomításának piszkos és nehéz munkáját.
Öve ki volt kapcsolva. Amikor a lövöldözés elkezdődött, a bozótban lehetett, dolgát elvégzendő; utána el akart szaladni, de lebegő gályája ezt meddő igyekezetté tette. Körülbelül Dinggel volt egykorú, alacsonyabb és vékonyabb felépítésű, és puffadt volt az arca a helyi parasztok keményítőben gazdag étrendjétől. Egyszerű arca még mindig magán viselte a félelem, a pánik és a fájdalom jeleit – a halál hirtelen szakadt rá. Még fegyvere sem volt. Meghalt, mert rossz helyen volt s rossz időben.
Lenyomta rádióján a gombot.
– Hatos, itt a Pont. Elkaptam. Egyedül volt.
– Segítségre van szükséged?
– Nincs. Le tudom rendezni. – Chavez a vállára emelte a testet, és visszafordult az ösvényen. Undorodott tőle, de hát ez is része a feladatnak. Ding érezte, hogyan csorog végig a hátán a férfi vére, beszennyezve ingét.
Amikorra visszaért, már az összes holttestet egymás mellé fektették és átkutatták. Sok zsáknyi kokalevelet találtak, több ballon savat és összesen tizennégy halottat, amikor végre Chavez is ledobta terhét, a sor végén.
– Olyan vagy, mint akit kiütöttek – jegyezte meg Vega.
– Nem vagyok annyira jól, mint te Oso – szakadt ki válaszul a lélegzet Dingből.
Két kisrádiót is találtak, meg mindenféle személyi tárgyakat, de semminek sem volt igazi katonai értéke. Oda-odapislantottak ugyan a rekesz sörre, de senki sem gondolt arra, hogy igyon is. Ha voltak is rádiókódok, azok annak a fejében voltak, aki itt a főnök volt. Nem lehetett megmondani, melyikük lehetett az; halálában mindenki ugyanolyan. A holttesteken többé-kevésbé egyforma ruha volt, leszámítva persze a fegyveresek derékszíját. Meglehetősen szomorú látvány volt. Néhány ember, aki fél órával korábban élt még, többé nincsen már. Sokkal többet nem lehetett elmondani a küldetésről.
Ami a legfontosabb, a rajt nem érte veszteség, bár Guerra őrmester szerzett egy karcolást. Ramirez ellenőrizte a helyszínt, majd elrendelte, készüljenek fel a távozásra. Ismét Chavez vezette őket.
Igencsak kemény kapaszkodó volt, s így elegendő időt adott Ramirez századosnak a gondolkodásra. Most jött rá, olyasmiről van szó, amiről már sokkal korábban el kellett volna gondolkodnia:
Mivégre is ez a küldetés? – Mi az ördögöt keres itt, a kolumbiai felföldeken, s mivégre kell kinyírniuk egy csomó parasztot.
Megértette, a reptereket azért figyelik meg, hogy megakadályozzák a drogok bejutását az Államokba. Rejtett felderítést végeztek, és – meg kell vallani – nagy hasznát látták a felderítési információnak. Nem mintha egyszerű lett volna, de legalább volt értelme. De mi az istennyilát csinálnak ezúttal? A raj éppen most hajtott végre egy tökéletes rajtaütést. Talán nem is végezhettek volna jobb munkát, igaz, az ellenség tehetetlen volt.
Ez azonban megváltozik, megváltozhat. Az ellenség átkozottul gyorsan fog tanulni. Biztosításuk jobb lesz, ha tudomást szereznek a történtekről, bár azt nem fogják azonnal tudni, mi is történt. Egy feldúlt feldolgozó mindenesetre arra fogja sarkallni őket, hogy tökéletesítsék védelmüket.
Mit is ért el valójában a támadás? Ma este nem fognak feldolgozni pár száz kiló kokalevelet. Nem utasították, hogy a leveleket szállíttassa el, s amúgy sem volna mivel, megsemmisíteni sem tudja a leveleket, mert annyira még nem bolond, hogy éjszaka egy hegyoldalban tüzet gyújtson, akár van rá utasítása, akár nincs. Amit ma megvalósítottak, az valójában... semmi. Az égvilágon semmi. Sok tonnányi kokalevél van, és több tucatnyi – talán több száz – finomító. Ma este még csak egy pofont sem adtak a kábítószer-kereskedelemnek.
Szóval, miért is kockáztatjuk az életünket? – kérdezte magától. Ezt a kérdést Panamában kellett volna feltennie három tiszttársával együtt, de elsöpörte volna az általános felháborodás, ami az FBI-igazgatónak és a többieknek a meggyilkolását kísérte. Egyébként is, ő csak egy százados, aki még akkor is parancsoknak engedelmeskedik, amikor parancsokat ad. Hozzászokott már, hogy parancsokat kapjon zászlóalj- vagy dandárparancsnokoktól, negyven valahány éves profi katonáktól, akik tudják mi a fene történik, legalábbis többnyire. Mostani utasításai viszont valahonnan máshonnan származnak – honnan is? Már ő maga sem volt biztos benne, és tudatosan becsapta magát, amikor feltételezte, bárki adta is ki az utasításokat, tudta mi a fenét cselekszik.
Miért nem tettél fel több kérdést?
Ramirez ma este igazán sikeres volt. A célt már elérte, és azon túl nem látszik semmi. Erre viszont korábban kellett volna ráébrednie, most már túl késő. Közölnie kell embereivel, hogy minden rendben van. Olyan jó munkát végeztek, amilyet parancsnok kívánhat. De...
Mi az istennyilát csinálunk mi itt? Nem tudta, mert soha senki nem közölte vele, nem ő az első fiatal százados, aki túl későn tesz fel ilyen kérdéseket. Szinte már hagyomány az amerikai hadseregben, hogy a jófejű fiatal tisztek azon tűnődnek, mi a pokolnak küldték oda őket, ahová küldték. De a kérdést szinte kivétel nélkül túl későn teszik fel.
Természetesen nem volt más választása. Fel kellett tételeznie, mert kiképzése és tapasztalata azt sugallta neki, hogy tételezze fel: a küldetés igenis értelmes. Bár ez az érvelés – Ramirez nem volt ostoba ember – mást súgott neki, mégis erőt vett magán. Bíznia kell parancsnokaiban, őbenne is bíznak az emberei. Másként egy hadsereg működésképtelen.
Kétszáz méterrel előttük Chavez – érezve hátán a ragacsos vért – hasonló kérdéseket tett fel önmagának. Sohasem jutott még eszébe, hogy esetleg fel kell cipelnie egy hegyre egy még vérző holttestet. Sohasem gondolt még arra, hogy el kell majd gondolkodnia azon, mit csinált. Megölt egy parasztot, egy fegyvertelen parasztot, aki az irháját mentette, egy szegény ördögöt, akinek egyetlen bűne az, hogy a rossz oldalon akarta megkeresni a kenyerét, hogy táplálhassa családját, ha egyáltalán volt neki. De hát mi egyebet tehetett volna? Futni nem hagyhatta.
Az őrmesternek egyszerűbb volt. Van egy tisztje, aki megmondja neki, mit tegyen. Ramirez százados tudja, mit miért csinál. Végre is tiszt, aki utasításokat ad. Ettől erőre kapott. Továbbra is felfelé kapaszkodott, hogy elérjen a RON helyszínre. Véres inge a hátára tapadt, lelkiismeret-furdalása pedig nem akart szűnni.

 

Tim Jackson a Fort Ordnál végrehajtott rövid kiképzési gyakorlatot követően érkezett vissza irodájába. Amint leült, máris csöngött a telefon. A gyakorlat nem ment jól. Ozkanian kicsit lassúnak bizonyult, amikor át kellett vennie a második raj irányítását. Már a második alkalom hogy elcseszte, ami rossz fényt vet hadnagyára. A dolog sértette Mitchell őrmestert, mert tervei voltak a fiatal tiszttel. Mindketten tudták, legalább négy év kell, mire jó rajparancsnokot faragnak valakiből, de akkor sem olyat, mint amilyen Chavez volt. De hát Ozkanian feladata a raj vezetése, és Mitchell mostanra elmagyarázott neki egy pár dolgot. A szakaszvezető őrmesterek szokásos módján tette, lelkesedéssel, pattogósan és élénken, minduntalan belekeverve persze Ozkanian legközelebbi hozzátartozóit.
– Jackson hadnagy – vette fel a második csengés után Tim.
– Hadnagy, itt O'Mara ezredes, a különleges műveleti parancsnokságról.
– Igen, uram!
– Hallom, morgolódik egy Chavez nevű törzsőrmester miatt, így van?
Jackson felpillantott, és meglátta a belépő Mitchellt, aki terepszínű sisakját izzadt hóna alá csapta. Az őrmester vigyorgott. Úgy látszik, Ozkanian ezúttal elértette a célzást.
– Igen, uram. Nem jelent meg ott, ahol kellett volna neki. Ő még az enyéim közül való, és...
– Nem így van, hadnagy! Ő most már az én állományomba tartozik. Feladata van, amiről önnek nem kell különösebben sokat tudnia, és nem is fog. Ismétlem, ne üsse az orrát olyasmibe, amihez semmi köze. Világos, hadnagy?
– Uram, bocsásson meg, de én...
– Rossz a füle, vagy mi, fiam? – A hang most már lecsendesedett, s valóban ijesztő volt.
– Nem, uram. Csak arról van szó, kaptam egy hívást valahonnan...
– Tudok róla. Elintézem. Chavez őrmesternek dolga van, olyasmi, amiről önnek nem szükséges tudnia. Pont. Vége. Világos?
– Igen, uram.
A vonal kattant egyet.
– A francba! – méltatlankodott Jackson hadnagy.
– Chavez? – kérdezte az őrmester.
– Igen. Egy ezredes a Különlegesektől közölte, hogy övé a gyerek, és ne üssem az orrom más dolgába. Azt is mondta, már lerendezte Fort Benninget, helyettünk.
– Mi a szentszar! – jegyezte meg Mitchell, miközben lehuppant egy székre.
– Mit gondolsz, mi folyik itt?
– Megfogott, uram. De ismerek egy fickót MacDillből. Azt hiszem, holnap felhívom. Nincs ínyemre, hogy valamelyik fickónk csak így eltűnhessen. Nem kellett volna lebasznia magát, uram. Ön csak a dolgát végzi, utánanéz az embereinek, és maga se bassza le az embereket, amiért teszik a dolgukat. A hadnagyokra éppen eléggé pikkelnek saját ezredeseik, ezért szükségtelen, hogy idegenek is piszkálják őket. A dolgokat a szokásos csatornákon kell intézni, így aztán az ember tudja, ki miért bassza le.
– Köszönöm, őrmester – mondta mosolyogva Jackson. – Erre szükségem volt.
– Közöltem Ozkaniannal, jobban kell összpontosítania a raj vezetésére, s ne a kőkemény őrmestert adja elő a fiúknak. Azt hiszem, ezúttal oda fog figyelni. Jó gyerek. Csak szüksége van egy kis edződésre. – Mitchell felállt. – A holnapi kiképzésen találkozunk, uram. Jó éjszakát.
– Helyes. Jó éjszakát, őrmester. – Tim Jackson úgy döntött, az alvásnak több értelme van, mint a papírmunkának, és a kocsija felé tartott. Még vezetés közben is a telefonhíváson elmélkedett. Az új hadnagyokról feltételezik, hogy csendben maradnak. Másrészt egyszer s mindenkorra megtanították neki, embereiért ő a felelős. Az a tény pedig, hogy Chavez nem érkezett meg még Fort Benningbe, hogy Fort Ordból való távozása annyira... szokatlan volt, s hogy természetes és felelősségteljes érdeklődése miatt lebasszák – csak még kíváncsibbá tette. Hadd telefonálgasson Mitchell, de felesleges bekapcsolódnia a dologba, amíg csak meg nem tudja, mi a franc történik. Tim Jackson szerencsés volt. Volt egy bátyja a Pentagonnál, aki tudja, hogyan is működnek a dolgok. Robby adhatna néhány tanácsot, most erre volt a legnagyobb szüksége.

 

Sima és kellemes volt a repülés. Robby Jacksonnek még sem tetszett. Utált háttal a menetiránynak ülni, de repülni is, ha nem az ő kezében van a botkormány. Vadászpilóta, berepülőpilóta, újabban a Haditengerészet egyik Tomcat századának parancsnoka, és nincs ínyére, hogy életét egy másik pilótára bízza. Ezenfelül a Haditengerészet repülőin a felszolgálók szart sem érnek. Ez esetben egy striciforma, New York-i kölyök volt – akcentusából ki lehetett venni –, akinek sikerült is lecsöpögtetnie a kávéval a mellette ülő fickót.
– Utálom az ilyesmiket – mondta a férfi.
– Hát nem a Delta, igaz? – jegyezte meg Jackson, miközben visszalökte táskájába a dossziét. Már memorizálta az új taktikai tervet, mely sok részletében az ő ötlete.
A férfi khakiegyenruhát viselt, U.S. felségjellel a gallérján, ami arról árulkodott, hogy műszakis, aki ilyen vagy olyan feladatot Iát el a Haditengerészetnél. Mindig volt néhány hasonszőrű pofa az anyahajón – elektronikai szakemberek vagy különféle mérnökök –, akik vagy karbantartották az új berendezéseket, vagy a személyzet kiképzésében segédkeztek. Altiszti rangban voltak, de többé-kevésbé úgy kezelték őket, mint a megbízott tiszteket: a tiszti étkezdében ettek, és viszonylag jó körülmények között szállásolták el őket.
– Mi lesz a dolga? – kérdezte Robby.
– Ellenőriznem kell a teljesítményt egy újfajta kincstári kütyünél. Félek tőle, hogy ennél többet nem mondhatok.
– Egyfajta olyan bizonyos, igaz?
– Attól tartok, igen – mondta a férfi, behatóan vizsgálgatva a térdén éktelenkedő kávéfoltot.
– Sokszor csinálta már?
– Most első alkalommal – mondta a férfi. – És ön?
– Én anyahajókról szállok fel, most már a Pentagonban szolgálok. OP-05 iroda, vadásztaktikai előadó.
– Sohasem szálltam még le anyahajóra – tette hozzá idegesen a férfi.
– Annyira nem rossz – biztosította róla Robby. – Kivéve éjszaka.
– Ó! – A férfi nem is ijedt meg annyira amikor észrevette, odakinn sötét van.
– Nappal nem is olyan rossz az anyahajóra leszállni. Mikor az ember közönséges repülőtérre száll le, néz maga elé, és kiválaszt egy pontot, ahol majd földet ér. Ugyanez a helyzet az anyahajón is, csak hát kisebb a leszállópálya. Éjszaka azonban tényleg nem lát az ember semmit abból, ahol földet ér majd. Ettől aztán egy kicsit viszketős lesz az egész. Ne izguljon! A lány, akit vezetőnek kaptunk...
– Lányt?!
– Ja, sok lány van a COD-vezetők között. Ez például ott, elöl rendkívül jó oktatópilóta. Az ember valahogy mindig nagyobb biztonságban érzi magát, ha a pilóta oktató. Ámbár... ma este új zászlóst tör be – tette hozzá piszkálódva Jackson. Szerette megszurkálni azokat, akik nem kedvelik a repülést. S ez nem volt szép dolog, amiért barátja, Jack Ryan mindig meg is szidta.
– Új zászlóst?
– Tudja egy kölyköt. Azt hiszem, nem volt elég jó a vadászgépekhez vagy vadászbombázókhoz, így aztán ő vezeti a szállítógépet. Végül is valahol meg kell tanulniuk, igaz? Minden pilóta túlesik az első éjszakai leszálláson egy anyahajóra. Nem nagy dolog-tette hozzá kényelmesen Jackson. Aztán megnézte, a biztonsági övét jól becsatolta-e. Az eltelt évek során rájött, a félelem leküzdésének legjobb módja, ha az ember átadja valaki másnak...
– Kösz.
– Maga részt vesz a Shoot-Ex-ben?
– Micsodában?
– A gyakorlatban, ami most fut. Ki kell lőnünk pár igazi rakétát robotrepülőkre. „Shoot-Ex”. Rakétakilövési gyakorlat.
– Nem hinném...
– Pedig azt reméltem, maga a Hughestől jön. Ki akarjuk próbálni, vajon a Phoenix rávezetőcsomagon a rögzítés beválik-e vagy sem.
– Igazán sajnálom, de nem. Én valami mással foglalkozom.
– Kár... – Robby előhalászott zsebéből egy könyvet, és olvasni kezdett. Most, hogy már biztos volt abban, van valaki a gépen, akinek kényelmetlenebb az ügy mint neki, oda tudott figyelni a könyvre. Természetesen egyáltalán nem félt. Egyszerűen remélte, hogy a másodpilóta jobb oldali ülésén helyet foglaló fiatal nő – az újonc – nem keni oda a gépet és utasait a rámpára. Persze sokat nem tudott volna tenni ellene.

 

A raj kimerült volt, amikor végre visszajutott az RON helyszínre. Elfoglalták állásaikat. A párok egyik tagja azonnal lecsatolta a fegyverét, és nekilátott a fegyverpucolásnak, még azok is, akik eddig még egyet sem lőttek. Közben a százados rádión bejelentkezett.
– Nos, Oso és a SAW-je ma este felkerült a hirdetőtáblára – jegyezte meg Vega, amint áthúzta a rongyot a huszonegyes csövén. Szép munka volt – tette hozzá.
– Amazok nem voltak túl jók...
– Hé, ha mi nagyon jól tesszük a dolgunkat, azoknak lehetőségük sincs rá, hogy jók legyenek.
– Ember, ez eddig borzasztó könnyű volt. Megváltozhat...!
Vega egy pillanatra feltekintett.
– Ja, ez igaz...

 

Brazília fölött, egy bizonyos magasságban keringett a National Oceanic and Atmospheric Administration időjárás-figyelő műholdja, melynek kis felbontóképességű kamerája örökké lefelé, a Föld felé mutatott, melyet tizenegy hónappal ezelőtt hagyott el, és ahova sohasem fog visszatérni. Úgy tetszett, mintha állandóan ugyanott lebegne, huszonkétezer-hatszáz mérfölddel az Amazonas völgyének smaragdzöld dzsungeléi fölött, valójában azonban körülbelül óránkénti hétszáz mérföldes sebességgel száguldott, keletre tartó keringési pályája pontosan megegyezett a Föld forgási sebességével. A műholdon természetesen egyéb műszerek is voltak. Ennek a színes tv-kamerának pusztán annyi volt a dolga, hogy figyelte a felhőket, melyek olyanok voltak, mint holmi távoli vattagolyók. S hogy ez a prózai feladat fontos, az annyira nyilvánvaló, hogy nehéz megérteni. Ez a műhold – illetve elődei – több ezer életet mentettek már meg, és vitatták ugyan, de az amerikai űrprogram leghasznosabb és leghatékonyabb részét alkotják. Jobbára tengerészek életét mentették meg, olyanokét, akiknek hajója másként észre sem vett vihar útjába került volna. Megfigyelőállásáról a műhold mindent be tudott látni – az Antarktiszt is körülölelő, óriási tengertől a Norvégia északi végén túli területekig –, és műszerei a legkisebb vihart is regisztrálták.
Afrika nyugati partjai mentén a nagy kiterjedésű, meleg atlanti-óceáni vizeken megmagyarázhatatlan okokból hatalmas viharok alakulnak ki. Ezek után Amerika felé, nyugatra tartanak – hurrikánnak nevezik őket. A műholdról származó adatokat betáplálták az NOAA Florida állambeli Coral Gablesben található országos hurrikán központjának számítógépébe. Meteorológusok és számítógépes szakemberek dolgoztak több éven át annak meghatározásán, hogyan kezdődnek a viharok, és miért mozognak úgy, ahogyan. Összesen körülbelül száz ember dolgozott itt – vagy egy tucatnyi egyetemről –, és az évszak első viharáról készített felvételeket elemezték. Néhányan sokat vártak ettől a vizsgálattól, a tapasztaltabb tudósok – bár ismerték ezt az érzést – azonban jól tudták, a rendkívül erős óceáni viharok, a természet legrombolóbb és legpusztítóbb erői óhatatlanul több ezer olyan ember életét fogják majd kioltani, akik túl közel élnek a tengerhez. Azzal is tisztában voltak, hogy nem tudják megmagyarázni, e dühöngő viharok miért is képződnek. Az emberek semmi egyebet nem tehetnek, csak észlelik és nyomon követik őket, lemérik erősségüket és figyelmeztetik azokat, akik útjába kerülnek. A tudósok talán éppen ezért nevet is adnak mindegyiknek. Idén a listán szereplő első név az Adele.
A kamera azt mutatta, hogy a Zöld-foki-szigetektől – ami egyébként hurrikánok bölcsője – ötszáz mérföldnyi magasságban felhők gyülekeznek. Az azonban megjósolhatatlan volt, vajon trópusi ciklon lesz-e belőle, vagy egyszerűen csak egy újabb, óriási felhőszakadás. Még mindig az évszak elején jártak. Bár sok mindennel „kecsegtető” évszaknak néztek elébe. A nyugat-afrikai sivatag a tavaszhoz képest szokatlanul meleg volt, márpedig az ottani hőségnek kimutatható kapcsolata van a hurrikánok kialakulásával.

 

A gépkocsivezető a megfelelő időpontban érkezett, hogy felszedje az embereket és a kokalevelekből feldolgozott pasztát, de senkit és semmit nőm talált. Várt egy órát, de még mindig nem került elő senki. Természetesen volt vele két férfi, ezeket felküldte a feldolgozóhelyre. A sofőr a csoport „első” embere volt, és egy íze sem kívánta, hogy még egyszer ebben a rohadt életben felkapaszkodjon azokra az átkozott hegyekre, így aztán amíg cigerettázgatott, a többiek másztak fel oda. Várt még egy órát. Az autósztrádán jókora forgalom volt, különösen a nagy dízel teherautókból. Sok behemót vontatókamion porzott el mellette nagy robajjal, megremegtetve az útágyat, még az ő teherautóját is megpöccentve kicsit. Ezért nem hallotta meg a zajt. Miután körülbelül kilencven percet várt, nyilvánvaló lett, neki is fel kell mennie. Lezárta a kocsit, újabb cigarettára gyújtott, és káromkodva elkezdett felkapaszkodni az ösvényen.
Igencsak beleizzadt. Bár ezek között a hegyek között nőtt fel, és emlékezett még gyermekkorára, amikor is háromszáz méteres szintkülönbség meg sem kottyant neki, pusztán egy kis futkosás volt a többiekkel. Most már viszont jó ideje kocsit vezetett, és lábizmai a pedálok nyomogatásához szoktak, nem a hegymászáshoz. Ami régebben negyven percet vett volna csak igénybe, most több mint egy óráig tartott. Amikorra látótávolságon belül ért, már nagyon fáradt és dühös volt, úgyhogy a legnyilvánvalóbb dolgok sem keltették fel a figyelmét. Továbbra is hallotta az úton a forgalom zaját, hallotta, hogy csicseregnek a madarak körülötte a fákon, de semmi egyebet. Megpihent, előredőlve hogy lélegzethez jusson, amikor észrevett egy sötét foltot az ösvényen; valami feketére festette az egyébként barna színű földet. Hümmögött, de mivel sietett, nem sokat merengett. Mostanság nemigen volt problémájuk a katonasággal vagy a rendőrséggel, és azon tűnődött, mi a fenének végzik a finomítás munkáját ennyire fenn, a hegyoldalban. Hiszen nincs már szükség ekkora óvatosságra.
Öt perccel később megpillantotta a kis tisztást, és csak most figyelt fel arra, hogy nem szűrődik ki onnan semmiféle hang, bár furcsa, savanyú szag terjengett. Bizonyára az előfinomítás során használt sav – gondolta. Aztán megtette az utolsó fordulót...
Nem az a fajta ember volt, aki nincs hozzászokva az erőszakhoz. Részt vett már jó néhány tűzharcban, és ő maga is megölt néhány M-19-es szimpatizánst a háborúban. Látott már életében vért, és ő maga is kiontott éppen eleget.
De ilyet még nem pipált. Mind a tizennégy férfi, akiket előző este hozott ide, egymás mellett feküdt a földön, szép sorban. A holttestek már felpuffadtak, és már az állatok is lakmároztak belőlük. A két férfi, akit ő küldött fel, nemrég halhatott meg. Bár a sofőr nem nagyon vizsgálgatta, arra azért rájött, hogy valamiféle akna ölte meg őket, amikor a többi holttestet szemlélték. Testük cafatokban volt, kisebb-nagyobb részek hiányoztak belőlük ott, ahol a golyócsapágy nagyságú szilánkok elkapták őket, és még mindig csordogált a vérük. Egyikük arca meglepetést és rémületet tükrözött, a másik arccal lefelé feküdt, és a hátából egy cipő nagyságú hús hiányzott.
A sofőr még egy percig ott álldogált ahhoz is megrettenten, hogy valamerre elinduljon, reszkető keze újabb cigarettáért nyúlt. Kettőt elejtett, de nem vette fel őket a földről. Mikor sikerült egy harmadikat előhalásznia megfordult, és óvatosan haladt lefelé az ösvényen. Száz méterrel odébb már az életéért futott, mert minden madárrikoltást és minden szellőt, ami csak szárnyra kelt a fák között, közeledő katonának vélt. Katonáknak kellett lenniük, ebben az egyben biztos volt; ilyen precizitással csak katonák képesek ölni.

 

– Kiváló volt az előadásod, ilyen átfogóan és mélyen még senki sem taglalta a szovjet „nemzetiségi” kérdést. – Sir Basil Charleston elismerése jeléül felemelte poharát. – Előléptetésedet megszolgáltad, gratulálok.
– Kösz, Bas. Bárcsak máshogyan következett volna be – mondta Ryan.
– Annyira rossz az állapota?
– Attól tartok.
– És most Emil Jacobs is. Átkozottul rossz idők járnak a tieidre.
Ryan elég zordan, de elmosolyodott:
– Így is mondhatnánk.
– Szóval mit teszel ez ügyben?
– Különösebben sokat nem mondhatok – válaszolta óvatosan Jack. – Nem tudom, de ezt csak nem mondhatom igaz? – gondolta.
– Így helyes – bólogatott bölcsen őfelsége titkosszolgálatának feje. – Bármi legyen is a válaszod, megfelelő lesz, biztos vagyok benne.
Belátta, hogy Greernek igaza volt. Tudnia kell mindenről, különben azt kockáztatja meg, hogy ellenfelei itt és mindenütt a világon bolondnak tartják. Pár nap múlva hazamegy, és átbeszéli a dolgokat Moore bíróval. Feltehetően lesz már egy kis hivatalnok-izma is. Még az is lehet, kicsit megnyújtóztatja, hogy megnézze: működik-e?

 

Jackson parancsnok hatórai alvás után ébredt. Rangja és előző állomáshelye, ahol századparancsnok volt, elég magas helyre sorolták be a nagyfejűek listáján, és történetesen ebben a lebegő városban volt még egy egyszemélyes lakosztály, éppen az elülső repülőfedélzet alatt. Miután megmosakodott, megborotválkozott és elfogyasztotta reggeli kávéját, úgy döntött, hogy néhány dolgot elintéz. Lefelé, az anyahajó lőszerraktára felé tartott.
Óriási helyiség volt, viszonylag alacsony mennyezettel; bombákat és rakétákat tároltak itt. Több szoba is volt a közeli műhelyekben, hogy az „okos” fegyvereket a kipróbáló technikusok tesztelhessék és – alkalomadtán – kijavíthassák. Jacksont az AIM-54C Phoenix levegő-levegő rakéták érdekelték. Problémák jelentkeztek az irányítórendszereiknél, és a gyakorlat egyik célja éppen annak eldöntése volt, hogy a vállalkozó módosítása javított-e a helyzeten.
Nyilvánvaló okokból korlátozott az ide való bejutás. Robby igazolta magát az ellenőrzést végző tisztnek. Csakhamar kiderült, hogy mindketten a Kennedyn szolgáltak pár évvel ezelőtt. Együtt léptek be a munkatérbe, ahol néhány „ellenőr” a rakétákkal szorgoskodott.
– Mit gondolsz? – kérdezte az egyik pofa.
– Úgy vélem, oké a dolog, Duke – válaszolta az oszcilloszkópot figyelő manus. – Hadd próbáljak ki most némi szimulált zavarást.
– Ez az, amit a Shoot-Ex-hez éppen előkészítünk, uram – magyarázta az első tiszt. – Eddig, minden rendben, de...
– Ön volt az, aki felfedezte a problémát? – kérdezte Robby.
– Én és öreg főnököm, Frederickson hadnagy. A felfedezés több millió dollár bánatpénzzel tette soványabbá a vállalkozót, és a flotta összes AIM-54C rakétáját több hónapra megfosztották hitelesítésétől, megfosztva a megtisztelő címtől, mely szerint ez a Haditengerészet legütőképesebb levegő-levegő rakétája. – Közben Jacksont a kipróbáló-berendezéshez vezette. – Mennyit fogunk kilőni?
– Eleget ahhoz, hogy megmondjuk, a javítás bevált-e vagy sem – válaszolta Robby.
Amaz morgott:
– Jó kis Shoot-Ex lesz, uram.
– A robotrepülők olcsók! – mondta ki Robby a képtelen tételt. De hát a másik is tudta, mire gondol. Olcsóbb, mint elmenni az Indiai-óceánra, és esetleg összekülönbözni az irániak F-14A Tomcatjeivel (azoknak is ilyenjük van), és csak utána látni be, hogy nem működnek megfelelően ezek az istenverte rakéták. Ez a leghatékonyabb módja pilóták megsemmisítésének, akiknek kiképzése több mint egymillió dolcsiba kerül. Jó hír, hogy a módosítás bevált, legalábbis a vizsgálóberendezés szerint. Megerősítésül Robby közölte az első tiszttel, úgy tíz-húsz Phoenix-C-t lőnek majd ki, meg egy csomó Sparrow-t és Sidewindert. Jackson indulni készült. Látta amit látni akart, és csak feltartja őket, pedig sok a dolguk.
– Úgy vélem, szépen ki fogjuk takarítani ezt a hodályt, uram. Tud az új bombáról, amelyet éppen most ellenőrzünk?
– Nem. Találkoztam a repülőn egy technikussal. Nem volt túlságosan bőbeszédű. Szóval, mi a fene ez? Csak egy bomba?
A főnök nevetett:
– Gyerünk, megmutatom a hallgatag bombát.
– Micsodát?
– Sohase nézte a Rocky and Bullwinkle-t, uram?
– Főnök, maga tényleg bevisz engem az erdőbe!
– Nos, amikor gyerek voltam, én bizony állandóan Rockyt, a repülő mókust és Bullwinkle-t, a jávorszarvast néztem. A történetek egyike arról szólt, hogyan próbálja meg Borisz és Natasa – ők voltak a rosszak – ellopni a hallgatag mennydörgést. Olyasfajta robbanószer volt, ami a legkisebb zaj nélkül robban fel. Úgy néz ki, a fickók China Lake-nél valami hasonlóval rukkoltak ki.
A főnök kitárta a bombatárolóhoz vezető ajtót. Az áramvonalas testeket az acélpadlóra szorosan ráláncolt rakodólapokon tárolták. A szögletes lift közelében, amely ezeket volt hivatva felszállítani, egy újabb rakodólapon egy csomó kékre festett bomba gubbasztott. A kék szín azt a látszatot keltette, hogy csupán gyakorlás céljára szolgálnak; de a rakodólapon elhelyezett címkéről nyilvánvalóvá vált, nem így van. Robby Jackson vadászpilóta volt, és még nem túl sok bombát dobott le, de hát ez csak egy újabb oldala foglalkozásának. A fegyverek, amelyekre most rámeredt, szabványos, ezerkilós, kis elhúzású burkolatban voltak, ami csaknem ötszáz kiló erős robbanóanyagot jelent, valamint több mint négyszáz kiló acélból készült bombaburkolatot. Az egyetlen különbség az „ostoba” vagy „vas” bomba, illetve az irányított, „okos” bomba között a néhány rácsatolt tartozék: az orron lévő keresőfej és a farkon a mozgatható bordák. Mindkét egység a szokásos gyújtószerkezethez csatlakozott. Mindent összevetve azonban a kék színű bombák közönségesnek látszottak.
– Szóval? – kérdezte.
A főnök megkopogtatta a legközelebbit. Furcsa hangot hallottak. Olyan furcsát, hogy Robby megismételte a műveletet.
– Ez nem acél.
– Cellulóz, uram. Papírból csinálják ezeket a kurvaságokat! Hogy tetszik?
– Ó! – Robby végre megértette. – A Lopakodó.
– Igen, csak ezeket a kicsikéket irányítani kell. Egy körömnyi szilánk sem marad utánuk. Az acél bombaház célja, hogy több ezernyi, nagy sebességű borotvapengévé váljon, belehasítva mindenbe, ami a robbanást követően az útjába kerül. Nem a robbanás öli meg az embereket, hanem inkább a szilánkok.
– Ezért nevezzük hallgatag bombának. Ez jó hangos lesz, uram, de miután eloszlik a füst, igencsak csodálkoznak majd, mi a fene volt.
– No lám, új csodák a China Lake-től – jegyezte meg Robby. Mi a fenére lehet jó ez a bomba – bár jobban belegondolva, valószínűleg a Lopakodó taktikai bombázóhoz készítették; a Lopakodóról nem tudott különösebben sokat. Az ő munkaterülete a Pentagonnál a vadászgépek taktikája. – Hozzávetőleg huszonnégy óra múlva megkezdődik a gyakorlat első része.

 

Természetesen elég gyorsan eljutott a hír Medellínbe. Délre közismertté vált, hogy két finomítót megsemmisítettek, és összesen harmincegy embert öltek meg. Az emberek zöme helyi paraszt volt, aki a kulimunkát végzi, és a többiek sem voltak igazán képzettek; fegyverük csak arra volt jó, hogy a kíváncsiskodókat távol tartsa. Kellemetlen viszont, hogyha ezek az események kitudódnak, nehéz lesz embereket toborozni a finomítás elvégzésére.
A legzavaróbb persze az az egyszerű tény volt, hogy senki sem tudta, mi is történt valójában. A kolumbiai hadsereg hatolt be a hegyek közé? Vagy az M-19-es volt, megszegve szavát, illetve a FARC, ugyanígy? Vagy valaki más? Senki sem tudta. Ez volt az egészben a legbosszantóbb, mert komoly pénzeket fizettek, hogy az információhoz hozzájussanak. A kartell tagjai úgy vélték, hogy találkozót kell tartaniuk. Néhányan persze aggodalmaskodtak, hogy az összejövetel veszélyes lehet. Végül is nyilvánvaló: fegyveresekről van szó, akik vajmi kevésre tartják az emberi életet, ami már zavarta a kartell magasabb tisztségviselőit is. Ráadásul ezeknek a pofáknak nehézfegyverzete van, és azt is tudják, hogyan kell használniuk. Ezért úgy döntöttek, hogy a találkozót a lehető legbiztonságosabb helyen rendezik meg.

 

FLASH
SZIGORÚAN TITKOS*****CAPER
1914Z
SIGINT-JELENTÉS
LEHALLGATÁS 1993 INDUL 1904Z FREKVENCIA 887.020 MHZ
KEZDEMÉNYEZŐ FÉL: FOXTROTT ALANY
HÍVOTT FÉL: UNIFORM ALANY
F: MEGEGYEZTÜNK. A TE HÁZADBAN TALÁLKOZUNK HOLNAP ESTE 20.00-KOR:
U: KI JÖN?
F: (ECHO ALANY) NEM VEHET RÉSZT: DE AZ ELŐÁLLÍTÁSSAL EDDIG MÉG SEMMI GOND. (ALPHA ALANY), (GOLF ALANY), ÉS (WHISKEY ALANY) VELEM ÉRKEZIK. MI VAN A BIZTOSÍTÁSODDAL?
U: AZ ÉN (HANGSÚLYOZVA) KASTÉLYOMBAN? (NEVETÉS) BARÁTOM, AKÁR EGY REGIMENTET IS TÁVOL TUDUNK TARTANI, ÉS A HELIKOPTEREM MINDIG KÉSZEN ÁLL. HOGY JÖTTÖK?
F: LÁTTAD MÁR AZ ÚJ TEHERAUTÓM?
U: A NAGYLÁBÚT (JELENTÉS ISMERETLEN)? NEM, MÉG NEM LÁTTAM A CSODÁLATOS JÁTÉKSZEREDET.
F: PEDIG MIATTAD SZEREZTEM BE, PABLO. MIÉRT NEM JAVÍTTATOD MEG VÉGRE AZ ODAVEZETŐ UTAT?
U: AZ ESŐ ÁLLANDÓAN TÖNKRETESZI. IGEN, KI KELLENE KÖVEZTETNEM, DE ÉN HELIKOPTERREL SZOKTAM JÖNNI-MENNI.
F: ÉS MÉG TE PANASZKODSZ AZ ÉN JÁTÉKSZEREIM MIATT! (NEVETÉS). A HOLNAP ESTI VISZONTLÁTÁSRA, BARÁTOM.
U: VISZLÁT.
HÍVÁS VÉGE. HÍVÁS-MEGSZAKÍTÓJEL:
Lehallgatás vége.
Az anyag perceken belül ott volt Bob Ritter asztalán. Szóval itt a ragyogó lehetőség: a gyakorlat egész célja. Azonnal anélkül, hogy Cutterrel vagy az elnökkel egyeztette volna megadta a jelet. Végül is az övé a vadászengedély.

 

Egy órával később a Ranger fedélzetén a „technikus” rejtjeles üzenetet vett. Azonnal felhívta telefonon Jensen parancsnokot, majd odament, hogy személyesen is beszéljen vele. Tapasztalt tiszt volt, jól értett a térképekhez, aminek nagy hasznát vette itt a repülőgép-anyahajón, ahol még a tapasztalt tengerészek is elveszhetnek, és el is vesznek a szürkére festett útvesztőben. Jensen parancsnok meg is lepődött, olyan gyorsan odajutott. A szobájában már ott volt eligazításra bombázónavigátora.

 

Clark körülbelül ugyanekkor kapta meg a jelet. Felvette a kapcsolatot Larsonnal és azonnal intézkedett, hogy lerepülhessenek a Medellíntől délre eső völgybe, és elvégezhessék az objektum végső felderítését.

 

Ding Chavez lelkiismeret-furdalása azon nyomban megszűnt, amikor végre kimoshatta mocskos-véres ingét. Szép kis patak csordogált őrhelyüktől száz méternyire, és a raj tagjai egyesével mosták ki benne dolgaikat, tisztálkodtak is, már amennyire szappan nélkül lehetett. Végül is – érvelt magában – szegény, ostoba paraszt vagy sem, olyasvalamit csinált, amit nem kellett volna neki. Chavez elkomorodott, amikor eszébe jutott: elhasznált már egy tárat, a fele munícióját; a raj pedig rövidebb volt egy aknával, mely – néhány órával előbb maguk is hallották – pontosan a tervek szerint robbant fel. Guerra igazi varázsló volt. Miután végzett a mosakodással, visszatért az egységhez. Ma este korán lefekszenek, de figyelő őrszemet küldenek ki, és járőröznek majd, hogy megbizonyosodjanak róla: senki sem vadászik rájuk. Ramirez százados elmagyarázta már, ezen a területen nem akarnak túlságosan aktívak lenni, mert sokkal hamarabb felpöröghetnek az események, mintsem az kívánatos volna.

 

 

18

Mitchell őrmester számára mi sem volt könnyebb, mint hogy felhívja barátját Fort MacDillben. Ernie Davisszel együtt szolgált a 101-eseknél, együtt laktak egy kétlakásos házban, és ugyancsak együtt gyűrtek össze – a hátsó udvarban elfogyasztott virslik és hamburgerek után – jó pár kiürített sörösdobozt. Mindketten E-7-esek voltak, tudták és tették a dolgukat, s bár a tisztek sokkal többet kerestek, azért csak a továbbszolgálók tartották egyenesben a dolgokat, íróasztalán az egész katonaságra kiterjedő telefonkönyve volt, és máris felhívta a megfelelő Autovon számot.
– Ernie? Itt Mitch.
– Hé, milyen az élet a borvidéken?
– Elhordjuk a hegyet is. Hogy van a család?
– Jól, Mitch. És a tied?
– Annié már kész hölgy. Te, azért hívtalak, mert meg akartam bizonyosodni arról, hogy az egyik emberünk odaért-e hozzátok. Domingo Chavez, törzsőrmester. Kedvelem őt, Ernie, igazán jó fiú. Mindenesetre a papírmunka errefelé megkavarodott, én meg biztos akarok lenni benne, hogy ő jó helyen van.
– Semmi probléma – mondta Ernie. – Azt mondtad, Chavez?
– Pontosan. – Mitchell kibetűzte.
– Nem ugrik be. Várj egy percig. Telefont kell váltanom.
Egy pillanattal később Ernie hangja visszajött, de a számítógép-billentyűzetre jellemző, kattogó hanggal kísérve. Mivé lesz a világ? – tűnődött Mitchell. Még a gyalogsági őrmestereknek is tudniuk kell, hogyan használják ezeket az istenverte vacakokat.
– Mondd még egyszer a nevet.
– Chavez, keresztneve Domingo, E-6-os – majd a szolgálati számát olvasta be Mitchell, amely megegyezett a társadalombiztosításival.
– Itt nincs, Mitch.
– Micsoda? Felhívott bennünket tőletek O'Mara ezredes...
– Kicsoda?
– Mondom: O'Mara ezredes. A hadnagyom vette a hívást, és kicsit összezavarodott. Új fiú, sokat kell még tanulnia magyarázta Mitchell.
– Sose hallottam semmiféle O'Mara ezredesről. Azt hiszem, rosszul értetted az állomáshelyet, Mitch.
– Nem viccelsz? – Mitchell most már tényleg megdöbbent.
– A hadnagyom bizonyára elizélte az egészet. Oké, Ernie, majd én innen a kezembe veszem a dolgot. Add át üdvözletem Hazelnek!
– Értettem, Mitch. Én is üdvözlöm a tieidet. Viszlát.
– Hm! – Mitchell egy pillanatig a telefonra bámult. Mi a fene történik itt? Ding nincs Benningben és még MacDillben sincs. Akkor hol a faszban van? Az őrmester beütötte a Virginia állambeli Alexandriában található katonai személyzeti központ számát. Az őrmesterek klubja nem akármi, és az E-7-esek közössége különösen erős. Peter Stankowski őrmestert hívta, másodszori próbálkozásra sikerült elérnie.
– Hé, Stan! Itt Mitch.
– Új munkahelyet keresel? – Stankowski eligazító volt. Feladata, hogy új munkahelyekre jelölje ki őrmestertársait, ezért nagy hatalma van.
– Nem, én már csak megmaradok könnyűgyalogosnak. Mi az, amit hallottam rólatok, hogy ránk akartok tolni valamit? – Stankowski új munkahelye, Mitchell nem régen tudta meg, Fort Hoodban az 1. hadosztálynál volt, ahol raját M-2-es Brandly harcjárműből irányította.
– Hé, Mitch, a lábam már be is indult. Gondolkodtál-e már valaha is azon, milyen jó lenne hébe-hóba ülve harcolni? Mellesleg az a 25 mm-es ágyú sem utolsó. Mit tehetek érted?
– Megpróbálok valaki után nyomozni. Az egyik E-6-osom pár héttel ezelőtt kijelentkezett, és valami szart utána kell küldenünk, ő pedig nincs ott, ahol lennie kellene.
– Oké. Várj, amíg beütöm a gépembe, és rögtön megtaláljuk a fickót. Mi a neve? – kérdezte Stankowski. Mitchell megadta a szükséges információt.
– Tizenegy-Bravo, igaz? – 11B volt Chavez katonai foglalkoztatási szakterülete, azaz könnyűgyalogos. A gépesített gyalogság pedig Tizenegy-Mike.
– Helyes. – Mitchell újabb pötyögtetést hallott.
– Azt mondtad, C-h-a-v-e-z?
– Igen.
– Oké. Feltehetőleg Benningbe ment, és már Smokey Bearsapkát visel...
– Ő az! – mondta Mitchell kicsit megkönnyebbülve.
– ...de aztán megváltoztatták a parancsot, és leküldték MacDillbe.
De hát nincs MacDillben! – Mitchellnek sikerült nem kimondani.
– Ijesztő társulat van odalenn. De hát te ismered Ernie Davist, igaz? Ő is ott van. Miért nem hívod fel?
– Oké – mondta Mitchell, ezúttal tényleg meglepetten. Éppen most hívtam fel! Mikor mégy Hoodba?
– Szeptemberben.
– Oké, majd, ööö, felhívom Ernie-t. Minden jót, Stan.
– Hívj fel még, Mitch, üdvözlet a családnak. Viszlát.
– A francba! – jegyezte meg Mitchell, miután letette a kagylót. Éppen most bizonyosodott meg róla, hogy Chavez már nem is létezik. Ez aztán igazán különös. A hadsereg nem szokott elveszíteni embereket, legalábbis nem így. Az őrmester nem tudta, mit csináljon. Mindenesetre elbeszélget a dologról hadnagyával.

 

– Előző éjjel ismét rajtuk ütöttünk – közölte Ritter Cutter tengernaggyal. – Továbbra is szerencsénk van. Egyik emberünk könnyen megsebesült, de egyébként semmi komoly. Már három helyet kiiktattunk, negyvennégy főt kiküszöböltünk...
– És?
– És ma este, négy fejes kartell-tag pontosan itt fogja összedugni a fejét. – Ritter átadott egy műholdfelvételt, a lehallgatott beszélgetés szövegével együtt. – Mindenki, aki fejes az előállításban: Fernandez, d'Alejandro, Wagner és Untiveros. Elkapjuk a seggüket!
– Helyes. Csináljátok! – mondta Cutter.

 

Clark ugyanazt a fotót vizsgálgatta ebben a pillanatban. Az asztalán hevert még néhány felvétel, ő készítette őket, és megszerezte a ház tervrajzát is.
– Erre a szobára gondolsz? Közvetlenül itt?
– Ebben még sohasem voltam, de azt gondolom hogy az a konferenciaterem – mondta Larson. – Milyen közel kell lenned?
– Jobb volna négyezer méteren belül.
– Mit szólsz ehhez a dombtetőhöz? Tiszta rálátásunk van a térségre.
– Mennyi időbe telik odajutni?
– Három óra. Kettőt vezetünk, egyet gyalogolunk. Tudod, talán meg lehetne csinálni repülőről is...
– A tiédről? – kérdezte ravasz vigyorral Clark.
– Naná, hogy nem! – Négykerék-meghajtású Subarut használnak az odaútnál. Larsonnak több rendszámtáblája van, és a kocsi amúgy sem az övé. – Megvan a telefonszámom, és van egy celluláris telefonom is.
Clark rábólintott. Erre már tényleg nagyon készült. Azelőtt is végzett hasonló munkát, sohasem hivatalos jóváhagyással és sohasem ilyen magas szinten. – Oké, még egy utolsó jóváhagyást kell megszereznem. Háromkor vegyél fel!

 

Murray azonnal átsietett az irodájából, amint elérkezett hozzá a hír. A kórházaktól soha senki nem lesz ragyogóbb, de Moira az elmúlt hatvan órában legalább tíz évet öregedett. A kórházak különösen értik, hogy betegyenek az ember méltóságának is. A nő keze le volt kötve, állandó megfigyelés alatt állt. Murray tudta, ez szükséges, de Moira már így is éppen elég pofont kapott, mégsem fordult tőle semmi sem jobbra.
A szobát elborították a virágok. Csupán maroknyi FBI-ügynök tudta az igazságot; feltevésük az volt, hogy túlontúl megviselte Emil halála. Ami végül is nem járt messze az igazságtól.
– Hát maga aztán jól ránk ijesztett – jegyezte meg.
– Minden az én hibám. – Annyira gyenge volt, hogy szemét is csak pár másodpercre tudta a férfira emelni.
– Maga áldozat, Moira. Csúful rászedte valaki, aki ebben az egyik legjobb. Megesik ez a legravaszabb fickókkal is. Bízzon bennem, én csak tudom.
– Hagytam, hogy kihasználjon. Úgy viselkedtem, mint egy ócska ribanc...
– Ilyet többé nem akarok hallani. Hibázott. Előfordul. Nem volt szándékában senkinek sem ártani, és nem szegett meg semmilyen törvényt. Ezért nem érdemes meghalnia, és itt vannak a gyerekek is.
– Mit fognak gondolni? Mit fognak gondolni, ha rájönnek...
– Már éppen eléggé megijesztette őket. Szeretik magát, Moira. Képes ezt bármi is kitörölni? – Murray megrázta a fejét. – Nem hiszem.
– Szégyellnek.
– Ijedtek. Magukat szégyellik. Úgy gondolják, részben az ő hibájuk. – Ez telibe talált.
– De hát nem így van! Egészében az én hibám...
– Már mondtam, nem így van. Moira, egyszerűen egy teherautó útjába került, melynek a neve Félix Cortez.
– Ez az igazi neve?
– Régebben ezredes volt a DGI-nél. A KGB akadémiáján képezték ki, és ami azt illeti, nagyon, nagyon jó abban, amit csinál. Azért választotta ki magát, mert maga özvegy, fiatal és csinos. Megkörnyékezte, rájött hogy magányos mint a legtöbb özvegy, és ekkor mindent beleadott, amit csak tudott, hogy magát elbűvölje. Annak az embernek valószínűleg veleszületett adottsága van erre, és a szakértők még ki is képezték. Magának soha nem lett volna semmi esélye. Egyszerűen elütötte egy teherautó, amit nem vett észre. Idehozatunk magának egy pszichiátert, Lodge doktort, a Temple Universityről. És figyelje csak meg, ő ugyanazt fogja mondani mint én, csak sokkal többet kér majd érte. De azért ne aggódjon, az Iroda pénzéből fizetjük.
– Nem maradhatok az Irodánál.
– Ez igaz. Le kell majd adnia az igazolványát – közölte Dan. – De hát ez nem nagy veszteség, igaz? Kap majd valami munkát a mezőgazdasági minisztériumban, néhány házzal arrébb, ugyanabban az utcában, ugyanazzal a fizetési kategóriával és minden – mondta puhán Murray. – Bill majd mindent elintéz.
– Shaw úr? De hát miért?
– Azért Moira, mert maga jó ember, és nem rossz. Oké?

 

– Szóval, mit is fogunk csinálni? – kérdezte Larson.
– Kivárunk – válaszolta Clark az autótérképet bogarászva. Volt ott egy Don Diego nevű hely, nem messze onnan, ahová készültek. Azon tűnődött, vajon nem élt-e itt valaki, aki Zorro névre hallgatott. – Mi a fedősztorid arra az esetre, ha valaki együtt lát bennünket?
– Te geológus vagy, én pedig azért viszlek körbe-körbe, hogy új aranylelőhelyeket találj.
– Helyes. – Egyike volt ez Clark számos fedősztorijának. A geológia az egyik hobbija, és elég sokáig tud mesélni a tárgykörről ahhoz, hogy még a témában jártas professzorokat is megbolondítsa. Valójában ezt párszor meg is tette. Egy képzetlen megfigyelő minden további nélkül elhinné, hogy a dzsip végében elhelyezett, ismeretlen rendeltetésű holmi geológiai műszer. A GLD – magyaráznák – egyfajta felderítő műszer, ami elég közel jár az igazsághoz.
A helyi utak minősége kritikán aluli, terelőkorlát is alig van, de a legnagyobb veszély az, ahogyan a helyiek vezetnek. Túlságosan is szenvedélyesek – gondolta Clark. Tetszett neki ez is. Kedvelte Dél-Amerikát. Minden társadalmi probléma ellenére idelenn az embereknek van érzékük az élethez és nyíltak, amit különösen pezsdítőnek talált. Ilyen lehetett az Egyesült Államok négyszáz évvel ezelőtt, a vadnyugat korában. Nagy kár, hogy a gazdaság nem fejlődött a megfelelő irányban, de hát Clark nem társadalmi elmélkedő, hanem proligyerek, és a fontos dolgokban mindenütt ugyanolyanok a dolgozó emberek. Egy bizonyos: idelenn a köznép semmivel sem kedvelte jobban a drogosokat, mint jómaga. Senki sem szereti a bűnözőket, különösen azt a fajtát, amelyik még hivalkodik is hatalmával, és feltehetően nehezteltek érte, hogy a rendőrség meg a hadsereg az égvilágon semmit nem képes ez ügyben tenni. Dühösek és tehetetlenek. Az egyetlen „népszerű” csoport, amely megpróbálta lerendezni az ügyet, az M-19, egy marxista gerillacsoport, melynek tagjai városi születésű és egyetemet végzett értelmiségiekből kerültek ki. Egy kokainbáró húgának elrablása után az üzletben érdekeltek összefogtak, s hogy a nőt visszaszerezhessék, több mint kétszáz M-19-tagot öltek meg, és eközben formálódott ki a kartell. Clark bizonyos mértékig még csodálta is őket. Rosszfiúk vagy sem, meghátrálásra késztettek egy marxista forradalmi csoportot mégpedig úgy, hogy az M-19 szabályai szerint játszották a játszmát. Abban viszont tévedtek, hogy ugyanilyen játékszabályok mellett packázhatnak egy másik, nagyobb ellenséggel. A dolog így méltányos – vélte Clark. Hátradőlt az ülésen, hogy egy kicsit elszundítson.

 

Háromszáz mérföldnyire a kolumbiai partoktól, a USS Ranger szélirányba fordult, hogy megkezdhessék a repülést. A harci csoport a repülőgép-anyahajóból, a Thomas S. Gates Aegis osztályú cirkálóból, egy rakétakilövő cirkálóból, négy rakétával felszerelt rombolóból és fregattból, végül pedig két tengeralattjáró-elhárító rombolóból tevődött össze. Az útközbeni feltankolást végző csoport – egy „flotta-olajozóval”, a Shasta muníciószállítóval és három kísérőhajóval-ötven mérfölddel tartózkodott közelebb Dél-Amerika partjaihoz. Odakinn a tengeren ötszáz mérföldnyire egy másik, hasonló egység tartózkodott, éppen visszatérőben az Indiai-óceánról. A visszatérő flotta támadó, ellenséges alakzatot képviselt – a feltételezések szerint az oroszokat, bár a glasznoszty korában ezt már senki sem mondja ki. Az első felszálló gép, ahogyan Robby Jackson az anyahajó irányítóállásáról megfigyelhette. F-14 Tomcat elfogóvadász volt; még több követte: sorban gurultak oda a katapultokhoz, miközben motorjaikból tűz csapott hátra. Mint mindig, most is izgalmas volt figyelni őket. A gépeket tizenéves kölykök irányítgatták a repülőfedélzet majd három hektárnyi területén. Piszkos, színkódolt inget viseltek, pantomimszerű mozgással közölték utasításaikat, s közben igyekeztek kitérni a sugárhajtású gépek szívó és fúvó hatása elől. Amit csináltak, veszélyesebb volt, mint a csúcsforgalomban átrohanni a nagyvárosi utcákon. A bíbor színt viselők töltötték fel a gépeket. A többiek, a vörös ingben pompázók, rakták fel a kékre festett gyakorlófegyvereket. A Shoot-Ex igazi, lövöldözős része csak egy nap múlva indul be. Ma este elfogó taktikát gyakorolnak. Holnap este pedig a légierő C130-asai felszállnak Panamában, hogy randevúzzanak a visszatérőkkel, és kilőnek egy csomó, célpontként szolgáló robotrepülőt, amelyeket – legalábbis mindenki így remélte – a Tomcatek majd lerobbantanak az égről újonnan kijavított AIM-54C Phoenix rakétáikkal. A robotrepülőket a légierő NCO-i fogják irányítani, akiknek az a feladata, hogy kitérjenek a tűz elől, mintha a saját életük függne tőle. Minden sikeres kitérés sörben fizetendő, amit persze a tévesztő gép személyzete áll majd.
Robby tizenkét gép indítását figyelte végig, mielőtt újból lement volna a repülőfedélzetre. Már beöltözött olajzöld ruhájába, magával vitte sisakját is. Az egyik E-2C Hawkeye géppel száll fel ma este, és ellenőrizheti, taktikai elképzelése beválik-e. A számítógépes szimuláció során rendre bevált, de a számítógépek nem a valóság – ezt a tényt gyakran felejtik el a Pentagonban.
Az E-2C személyzete a repülőfedélzethez vezető ajtónál várta. A Hawkeye kapitánya, aki barna inget viselt, a géphez vezette őket. A repülőfedélzet veszélyes hely, a pilóták nem sétafikálhatnak felügyelet nélkül. Még a géphez tartottak, Robby észrevett egy A-6E Intrudert, amelyet éppen egyetlen, kék színű bombával terheltek meg; már ráerősítették a rávezető berendezést, átalakítva ezzel GBU-15-ös lézerirányítású fegyverré. Ahogy innen kivehette: a repülőszázad parancsnokának gépe volt. Végtére is nem mindennap dobhat le az ember igazi bombát, és a parancsnokok is szeretik kivenni a részüket a szórakozásból. Robby azon tűnődött, mi lehet a célpont. Valószínűleg egy tutaj – vélekedett. Megérkeztek a géphez. Beszálltak. Robby beszíjazta magát az egyik ülésbe a radarnál. Nem volt ínyére, hogy ismét utasként kell repülnie.
A repülést megelőző szokásos rituálé után begyújtottak a motorok. Majd a Hawkeye lassan az egyik katapult felé haladt. A motorok teljes teljesítménnyel dolgoztak, miután az orrkerék tartozékát ráerősítették a katapultáló berendezésre, és a pilóta a fedélzeti rádión keresztül közölte – mintegy figyelmeztetésként – a legénységgel, hogy itt az ideje a felszállásnak. Három lenyűgöző másodperc múlva a Grumman építésű gép már száznegyven csomóval haladt. Farka lesüllyedt amint elhagyta a hajót, majd szintre állt és ismét felfelé billent hogy kétezer méterre emelkedjék. A hátul ülő radarirányítók szinte azonnal nekiláttak rendszereik ellenőrzéséhez, és a gép húsz perc múltán az E-2C, az anyahajótól nyolcvan mérföldnyire, kijelölt helyén volt, dómja forgott radarjeleket küldve ki mindenüvé, hogy indulhat a gyakorlat. Jackson nyomon kísérheti majd a radarképernyőkön az egész „ütközetet”, s így azt is látni fogja, hogyan hajtotta végre az ő tervét a Ranger repülőosztálya, miközben a Hawkeye fenn az égen ellipszis alakú köröket ró.

 

Fél órával a felszállás után Robby kettős indítást figyelhetett meg az anyahajóról. A radar-számítógépes rendszer magától értetődően nyomon követte mindkét új kapcsolatot. Kilencezer méterre emelkedett és randevúztak. Tankológép gyakorlat, jött rá azonnal. A gépek egyike azonnal visszatért a hordozóra, miközben a másik kelet-délkeleti irányban repült. Az elfogási gyakorlat pontosan indult, és Robby néhány másodpercenként újabb kapcsolatot nyugtázhatott, amíg csak az is el nem tűnt a képernyőről, továbbra is a dél-amerikai szárazföld felé tartva.

 

– Igen, igen, jövök – mondta Cortez. – Még nem vagyok kész, de megyek. – Letette telefonját, átkozódott és a kocsikulcsért nyúlt. Félixnek még arra sem volt lehetősége, hogy felkeresse valamelyik megsemmisített finomítót, mégis azt kívánták tőle, ő üdvözölje a „termelők bizottságát”, ahogyan el Jefe elnevezte. Ezek a bolondok mindenben a kormányt majmolták, még a kvázi-hivatalos terminológiát is használni kezdték. Kifelé haladtában ismét káromkodott. Ahhoz a pompázatos, pöffeszkedő, különc kastélyhoz kell autóznia, ott fönn a dombon. Órájára nézett. Két órába telik majd, persze késni fog. Ráadásul semmit nem tud majd nekik mondani, mert nem volt rá ideje, hogy bármit is megtudjon. Dühösek lesznek, és újból meg kell majd alázkodnia. Cortez kezdte már unni, hogy lealacsonyítja magát. A pénz, amit fizetnek neki, hihetetlenül sok, de nincs az a pénz, ami pótolhatná az önbecsülést. Ezen persze akkor kellett volna gondolkodnia, amikor elvállalta a feladatot. Beindította a kocsiját, majd újból átkozódni kezdett.

 

A legújabb Caper lehallgatás száma 2091 volt, és mobiltelefonról az ECHO Alany otthona felé kezdeményezett hívásról volt szó. A szöveg Ritter személyi számítógépének nyomtatóján jelent meg. Majd jött a 2092, kevesebb, mint harminc másodperc múlva. Mindkettőt átnyújtotta különleges feladatokkal megbízott kisegítőjének.
– Cortez... egyenesen odamegy?
– Hogyan üzenünk Clarknak? – tűnődött Ritter.
A férfi elgondolkodott.
– Nem tudunk.
– Miért nem?
– Nem áll rendelkezésünkre biztonságos hangcsatorna, amelyet használhatnánk. Hacsak nincs biztonságos VOX-körünk az anyahajóval és onnan az A-6-ra, az A-6-ról pedig Clarkhoz. Most Ritteren volt a sor, hogy káromkodjon. Nem, azt igazán nem tehetik meg. A gyenge láncszem az anyahajó. Túlságosan sokat kockáztatnának. Túl sok kérdést tennének fel, és túl sok újabb ember lenne bevonva az információs hurokba. Ismét káromkodott egyet, majd visszanyerte józanságát. Lehet, hogy Cortez időben odaér. Ó Istenem, hát nem volna szép, ha közölhetnék az Irodával, hogy elkapták a gazembert! Vagy talán mégsem. Nem ismerte különösebben Bill Shaw-t, és nem tudhatta, hogyan reagálna rá.

 

Larson a Subarut száz méterre állította le a főúttól, előre kiválasztott, félreeső helyen. Nem bizonyult különösebben nehéznek a felkapaszkodás, és jóval napnyugta előtt oda is értek már. A fényképekről tökéletes helyet választottak ki, közvetlenül a gerinc taraján, jó rálátással a házra, amitől aztán elakadt a lélegzetük. Harminc méter oldalú négyzet volt, kétszintes, alagsor nélküli. Az építmény egy kerítéssel körülvett, négyholdas területen állt, tőlük négy kilométernyire, talán kilencven méterrel alacsonyabban, mint ahol álltak. Clark magával hozott egy hetes erősségű messzelátót is. Húsz embert számolt meg, mindegyiknek automata fegyvere volt. A falon két gépfegyverállást is kiépítettek nehézgépfegyverek számára, külön személyzettel. Bob Ritter jól fogalmazta meg St. Kitts-en: „Frank Lloyd Wright találkozik Őrült Lajossal.” Gyönyörű ház, ha valaki szereti a neoklasszicista spanyol modern stílust, géppuskafészkekkel ékesítve, hogy távol lehessen tartani a mosdatlan parasztokat. És ott volt még – rajta az új Sikorsky S-76-ossal-a helikopter-leszállópálya is.
– Van még valami, amit tudnom kell a házról? – kérdezte Clark.
– Jó masszív építmény, mint láthatod. Tudod, itt sok a földrengés. Ami engem illet, jobban szeretnék valami könnyebb, faoszloposat és gerendásat, ők viszont szeretik a betonépítményeket.
– Egyre jobb – jegyezte meg Clark. Hátizsákjába nyúlt. Először kivette a nehéz, háromlábú állványt, és gyors mozdulatokkal felállította. Azután következett a GLD, amit ráerősített az állványra. Végül eltávolította a Varo Noctron-V éjszakai látást biztosító berendezést. A GLD természetesen ugyanarra képes, s ha már egyszer felállította, nem akart a másikkal vesződni. A Noctronnak csak ötszörös a nagyítása – Clark többre becsülte a látcsöve lencseelrendezését –, de kicsi, könnyű és kézhez álló. Körülbelül ötvenezerszeresére erősíti fel a környezeti megvilágítást is. Ez a technológia hosszú utat járt be, amióta Délkelet-Ázsiában volt, s még mindig úgy tekint rá, mint holmi varázslatra. Emlékezett rá, milyen volt odakinn a dzsungelban, ahol nem állt rendelkezésükre semmi egyéb, csupán saját szemük. Larson fogja kezelni a rádiót; ő is előkészítette már a felszerelést, így hát nem tehettek semmi egyebet, csak vártak. Larson összecsapott valami kaját, és aztán mindketten letelepedtek.
– Nos, most már tudod, mit jelent a „Nagylábú” – kuncogott egy órával később Clark. Odanyújtotta a Noctront.
– Hűha! Az egyetlen különbség egy férfi és egy fiú között...
Háromnegyed tonnás Ford furgon volt, tetszőleges négykerék-meghajtással. Egy megrendelésre dolgozó műhelyben másfél méter átmérőjű abroncsokat szereltek rá. „Nagylábúnak” nevezték el a teherautó-versenyeken olyannyira népszerű szörnyképződmények után. A felfelé vezető utat ez a teherautó észre sem vette.
– El tudom képzelni, mit fogyaszt – jegyezte meg Larson, amikor a szörny áthaladt a kapun. Visszanyújtotta a látcsövet.
– Megengedheti magának. – Clark végignézte, hogyan manővereznek vele a ház körül. Túl szép lett volna, ha reménye beteljesedik, de végül is megtörtént. A faszfej a teherautót rögtön a ház mellett állította le, éppen a konferenciateremre nyíló ablakoknál.
Két férfi kászálódott ki a járműből. A verandán üdvözölték őket – Clarknak nem jutott eszébe a megfelelő spanyol kifejezés –, mégpedig a házigazda: kézfogással és öleléssel, miközben körülöttük a fegyveresek idegesen álldogáltak. Látni lehetett, mennyire megkönnyebültek, amikor a főnökeik már odabenn voltak: rögtön szerteszéledtek, elvegyülve a velük egyívásúakkal. Végül is a kartell egy nagy, boldog család, nem igaz?
Legalábbis ma még az – gondolta Clark. Hitetlenkedve rázta a fejét a teherautó ostoba elhelyezésén.
– És itt jön az utolsó. – Larson a kavicsúton felkapaszkodó kocsi reflektoraira mutatott.
Ez az autó Mercedes volt, kiváló munka, kétségkívül legalább annyira páncélozott, mint egy harckocsi. – Éppen olyan, mint amilyen a nagykövet autója volt – gondolta Clark. Milyen költői. Ezt a nagyfejűt is pompával és szertartásosan üdvözölték. Már legalább ötven őr nyüzsgött odaát. A falat mindenütt emberek vigyázták, és további csoportok járőröztek mindenütt. Furcsállotta, hogy a falon kívül nincsenek őrök. Arra gondolt, talán elrejtőztek, de képtelen volt akár egyet is felfedezni. Na mindegy, nem számít. A teherautó mögött, abban a bizonyos szobában fények gyulladtak ki: ez viszont annál inkább számított.
– Jól sejtetted.
– Ezért fizetnek. – mondta Larson. – Mit gondolsz, milyen közel van a teherautó...?
– Három méterre a faltól. Elég közel.

 

Jensen parancsnok végzett gépének tankolásával, levált a KA-6-osról, amint üzemanyag-mérőműszerei jeleztek. Behúzta az utántöltő szondát, és lefelé manőverezett, hogy lehetővé tegye a tankolásban segítő másik gépnek a terület elhagyását. A feladat nem is lehetett volna egyszerűbb. Jobbra húzta a botkormányt egy-egy-ötös irányt véve fel, és háromezer méteren állt szintre. Az Intruderben a pilótafülke meglehetősen magasan van, hogy bombavetéskor jól lássák az alattuk lévő terepet; ettől viszont az az érzése támadt, hogy teljesen védtelen, ha lőnek rá. Jensennek volt pár bevetése a vietnami háború vége felé, és élénken emlékezett még a százmilliméteres lövegek légvédelmi zárótüzére Haiphong fölött. De ma este nem ez lesz. Az ülés olyan volt, mint egy trónus az égen. A csillagok ragyogtak. A fogyó hold nemsokára felkel. Mindenben megbékélt a világgal, amihez hozzájárult küldetése is. Ennél jobb már nem is lehetett.
Már csak a csillagok fénye látszott, amikor felismerték a partvonalat. Jensen azonnal jobbra húzta a botkormányt, amint túl volt az E-2C radarjainak hatótávolságán, és Ecuador felé haladt. A partvonalat keresztezve balra fordult, hogy az Andok gerincét kövesse. Ekkor kapcsolta be IFF-radaradóját. Sem Ecuadornak, sem Kolumbiának nincs légvédelmi radarhálózata, ezért csak a szokásos légiforgalmi irányítók radarjai tűntek fel az Intruder ESM monitorjain. A radartechnológia paradoxonja, hogy ezek az új, modern radarok tulajdonképpen egyáltalán nem észlelik a gépeket, csak a radarjel-továbbító készülékeket érzékelik. A világon minden kereskedelmi járat visz magával egy kicsiny „fekete dobozt” – ahogyan a gépek elektronikai berendezését nevezik –, mely jelzi a radarjel vételét, és saját jelével válaszol, megadva a jármű azonosítását és más információkat is, ami azután „felfestődött” a radarállomáson, hogy az irányítók használhassák. Olcsóbb és megbízhatóbb volt a régi berendezéseknél, melyek „bőrfestést” alkalmaztak: a gépeket csupán névtelen pittyegő pontokként észlelve, amelyek azonosítását, irányát és sebességét azután a földön a túlhajszolt személyzetnek kellett tisztáznia. Furcsa fintora a technológia történetének, hogy az új szerkezet egyszerre jelent előre- és hátralépést.
Az Intruder belépett a Bogotán kívüli El Dorado nemzetközi repülőtérhez tartozó légtér-ellenőrzési zónába. Az egyik radarirányító azonnal hívta az Intrudert, amint annak alfanumerikus kódja megjelent a képernyőn.
– Értettem, El Dorado – válaszolt azonnal Jensen parancsnok. – Itt négy-három. Quitóból jövünk, Inter-America Cargo hatos járat. Lax-be tartunk. Magasság három-nulla-nulla, irány három-öt-nulla, sebesség négy-kilenc-öt. Vége.
A radarirányító egybevetette saját radaradataival a pályát, és angolul válaszolt:
– Négy-három, értettem, visszaigazolom. Értesítem, nincs forgalom a körzetben. Időjárás kedvező. Tartsa a magasságot és az irányt! Vége.
– Értettem, köszönöm és jó éjszakát, uram. – Jensen kikapcsolta a rádiót, és a fedélzeti rádióban azt mondta a bombázó navigátorának: – Eddig elég könnyű volt, igaz? Lássunk munkához.
A jobb oldali ülésen a Haditengerészet repülőtisztje akkor kapcsolta be saját rádióját, amikor működésbe hozta a Tram-gondolát, amely az Intruder középső meghajtóelemén függeszkedett.

 

T mínusz tizenöt perckor, Larson felemelte celluláris telefonját, és beütötte a megfelelő számot.
– Senor Wagner, por favor.
– Momenta – válaszolta a hang. Larson azon tűnődött, ki lehet.
– Wagner – mondta egy pillanattal később egy másik hang. – Ki az?
Larson levette a celofánt egy cigarettásdobozról, és a beszélőre gyűrte, miközben összefüggéstelen szótöredékeket motyogott, majd végül közölte:
– Nem hallak, Carlos. Pár perc múlva visszahívlak. – Larson lenyomta a gombot. Ez a hely mindenképpen a celluláris rendszer teljesítőképességének határán volt.
– Jó volt – szólalt meg Clark. – Wagner?
– Apja őrmester volt az Allgemeine-SS-nél, negyvenhatban átjött, feleségül vett egy idevalósi lányt, és belevetette magát a csempészésbe; meghalt, mielőtt leleplezték volna. A nevelés sokat jelent – mondta Larson. – Carlos igazi fasz, szereti, ha a nőin sok a zúzódás. Kollégái nem vadulnak meg érte, de jó abban, amit csinál.
– Karácsony – jegyezte meg Clark. A következő hang a rádióból származott, mintegy öt perccel később.
– Bravo Whiskey, itt Zulu X-Ray, vége.
– Zulu X-Ray, itt a Bravo Whiskey. Ötször ötön veszlek. Vége – válaszolta azon nyomban Larson. Rádiója az a fajta volt, amit a repülésirányítók használnak, titkosított UHF-fel.
– Állapotjelentés, vége.
– Helyünkön vagyunk. Küldetés beindult. Közlöm újra: küldetés beindult.
– Értettem, visszaigazolom, mi is benne vagyunk. Még tíz perc. Induljon a zene.
A GLD már be volt kapcsolva. Clark készenlétiről aktívra billentette a kapcsolót. A GLD-t inkább úgy ismerik, mint földi lézeres kijelölőt. Harctéri használatra tervezték, fókuszált infravörös (s ezért láthatatlan) lézernyalábot vet ki egy bonyolult, de rögzített lencsesoron át. A lézerrendszerhez tartozik egy infravörös érzékelő is, mely közli a kezelővel, hová céloz lényegében véve egyfajta teleszkóp volt. A „Nagylábú”-n volt egy üvegrostból készült doboz, és Clark a hajszálkeresztet erre állította rá, ezúttal a finomszabályozó gombokkal pepecselve. A lézerpont megfelelőképpen jelent meg, de meggondolta magát. Kihasználta az előnyt, hogy magasabban vannak mint a célpont, és átállította az egészet a jármű tetejének közepére. Végül bekapcsolta a videofelvevőt, amely GLD-ről dolgozik majd. Washingtonban a fejesek igazán nagyot akartak produkálni.
– Oké – mondta csendben. – A cél megvilágítva.
– A zene szól, és igazán szép – közölte Larson a rádión.

 

Cortez felfelé hajtott a dombra, már elhagyta az egyik ellenőrzőpontot, ahol két sört vedelő fegyveres lófrált. Az út körülbelül olyan volt, mint amilyenek mentén Kubában felnőtt, és ezért lassan haladt. A késésért persze őt fogják okolni.
Túl könnyen ment – gondolta Jensen – amint meghallotta a választ. Háromezer méteren való vezetés, tiszta éjszaka, semmi légvédelmi ágyútűz vagy rakéta, amit ki kellene kerülni.
– Megvan – jegyezte meg a navigátor, lepillantva saját műszerére. Tiszta éjszakán az ember háromezer méter magasból nagyon, nagyon messze láthat, különösen akkor ha több millió dolláros rendszer kíméli a szemét. A célfelismerés és támadás multiszenzora észrevette a lézerpontot, amely még mindig hatvan mérföldnyire volt. Természetesen modulált nyaláb volt, és hordozójele a Tram számára ismert. Tehát most már megvan a cél határozott azonosítása is.
– Zulu X-Ray megerősíti: a zene szépen szól – közölte a rádión Jensen. A fedélzeti rádióban pedig: – Következő lépés.
A fedélzeti fegyverállásban bekapcsolták a bombakereső fejét. Azonnal észlelte a lézerpontot. A gép belsejében számítógép kezdte nyomon követni a repülő helyzetét, magasságát, irányát és sebességét. A bombavető-navigátor beprogramozta kétszáz méteres pontosságig – a célpont helyét. Nem volt szükséges, hogy ennél pontosabbra állítsa be. A bomba kioldása teljesen automatikusan történik majd, és ebben a magasságban a lézer-„kosár”, ahová a bombának esnie kell, több mérföld széles. A számítógép feljegyezte az összes tényt, és döntött.

 

Clark szeme most már a GLD-re meredt. Könyökére támaszkodott, de testének egyetlen része sem ért hozzá a műszerhez, csak a szemöldöke, amely a lencséket védő gumiperemhez tapadt.

 

– Bármelyik pillanatban – mondta az irányzó.
Jensen egyenesen és szintben tartotta az Intrudert, az elektronikus pályát több fedélzeti számítógéprendszer határozta meg. Az egész végrehajtást gépek végezték. A kivetőállványon megjelent egy, a számítógépről jövő jel. A bomba finoman vált el a repülőtől.
A gép kicsit megugrott: több mint ötezerötszáz kilónyi súlytól szabadult meg.
– Elszakadás, elszakadás! – közölte Jensen.

 

Ott van, végre. Cortez megpillantotta a falat. Kocsija – kellene már vennie egy dzsipet, nagyon gyakran kell feljönnie ide – még mindig a kavicson kaptatott, de rögtön belül lesz a kapun, és – ha emlékezete nem csal – odabenn az út már szépen kövezett.

 

– Útban van – közölte Larson Clarkkal.
A bomba még mindig ötszáz csomóval haladt. Amint elvált a repülőtől, a gravitáció vette át az irányítását, ívben irányítva a föld felé. Tulajdonképpen fel is gyorsult a ritka levegőben, és a farok mozdult, hogy korrigálhassa a szél okozta sodródást. A fej üvegrostból készült és olyan volt, mint egy kerek orrú golyó, kiegészítve néhány kis méretű bordával. Amikor a lézerpont, amelyet követett, kimozdult látómezejének közepéről, a kereső is elmozdult s vele a műanyag farokbordák is. Háromezerhatszáz métert kellett zuhannia, és a rávezető csomagban elhelyezett mikrochipes „agy” megpróbálkozott a célpont telibe találásával. A hibák korrigálására bőven nyílt ideje.

 

Clark nem tudta pontosan, mit is várjon. Túl sok idő telt már el azóta, amióta légitámadásokban vett részt, és a részletek egy részét elfelejtette – amikor valaki légitámogatást kér, többnyire nem figyel a kevésbé fontos dolgokra. Azon tűnődött, lesz-e valamilyen fütty, amire nem emlékezett a háborúból. Szemét folyamatosan a célon tartotta, továbbra is gondosan ügyelve arra, nehogy hozzáérjen a GLD-hez, hacsak nem akarja elcseszni az egészet. A „Nagylábú” közelében több ember is álldogált. Egyikük cigarettára gyújtott, valamiről beszélgettek. Úgy érezte, hogy átkozottul hosszú idő telik el. Amikor viszont bekövetkezett, semmi előjele nem volt. Semmi fütty, egyáltalán semmi.

 

Cortez érezte, hogy az első kerekek felfelé ugranak, amikor rátért a szilárd útburkolatra.

 

A GBU-15 lézerirányítású bombának három méteren belül van a találati pontossága, de ennek megállapításakor harctéri viszonyokat vettek figyelembe. A bomba húsz centiméteren belül ért földet kitűzési pontjától, egyenesen a kocsi tetejét találta el; az első kipróbálásától eltérően most ütközéskori robbanásra biztosították ki. Két detonátort – az egyik az orrában, a másik a farkánál volt – oldott ki egy mikroszekundumon belül egy chip, amikor a keresőfej elérte a gépkocsi üvegrost tetejét. Az elektronikus kioldókat mechanikusan is segítették. Egyik sem bizonyult szükségesnek, de még a robbanóanyagoknak is szükségük van időre, és a bomba tovább zuhant, miközben beindult a detonáció folyamata. A bomba burkolata alig ütötte még át a kocsi rakterének fedelét, amikor mindkét detonátor begyújtotta töltetét. A robbanóanyag Octol volt, rendkívül költséges, vegyszeres robbanóanyag, melyet atomfegyverek kioldásakor is használnak, másodpercenkénti detonációs sebessége több mint nyolcezer méter. Pár mikroszekundum alatt gőzzé vált az éghető bombaburkolat. Majd a robbanásból származó, egyre táguló gáz minden elképzelhető irányban kivéve felfelé – lökte a gépkocsi vázának darabkáit, s ezt iszonyatos erejű lökéshullám követte. Mind a szilánkok, mind pedig a lökéshullám kevesebb mint ezredmásodperc alatt elérték a ház vasbeton falait. A hatás szörnyű volt. A fal széttöredezett milliónyi, a lövedékek sebességével haladó darabkává alakulva át. A lökések második hulláma pedig csak ezután következett, hogy szétrombolja a ház többi részét is. Az emberi idegrendszer túlságosan lassú ilyen gyors események követéséhez, és a konferenciateremben tartózkodóknak halvány fogalmuk sem volt arról, hogy ez életük utolsó pillanata.
A GLD-n elhelyezett érzékelő fehérre váltott (zöld árnyalattal). Clark ösztönösen összegörnyedt, és elfordult a műszertől, de csak azért, hogy egy még fehérebb fellobbanást pillanthasson meg a megcélzott területen. Túl távol voltak ahhoz, hogy azonnal meghallják a robbanást. Nem nagyon gyakran fordul elő, hogy az ember láthatja a hangot, de a nagyméretű bombák még ezt is lehetővé teszik. A lökéshullám sűrített levegője kísérteties fehér falat alkotott, mely sugárszerűen távolodott onnan, ahol nem is olyan régen még egy teherautó volt. Körülbelül tizenkét másodpercet vett igénybe, mire a zaj elért Clarkhoz és Larsonhoz. Akkorra már természetesen mindenki aki csak a konferenciateremben tartózkodott, halott volt, és a nyomáshullám erős ütése úgy hatott, mint az elkárhozott lelkek kiáltása.
– Jézusom – mondta Larson, akit egészen rabul ejtett az esemény.
– Gondolod, elég dinamitot használtál odaát, Butch? – kérdezte Clark. Ez volt minden, amit tenni tudott, csak hogy el ne nevesse magát. Számos ellenséget kinyírt már, de még sohasem élvezte. Most pedig úgy örült ennek az egésznek, mint egy sikerült csínytevésnek. Ebadta! Majd a józanság szünete következett. Ez a „csíny” éppen most vetett véget több mint húsz ember életének, akik közül csak négy szerepelt a célpontok listáján, ami nem semmi. Elkomorodott, mert profi volt, nem pszichopata.
Cortez kevesebb, mint kétszáz méterre volt a robbanás helyétől. Az mentette meg az életét, hogy lentebb tartózkodott, kocsijával csak most kapaszkodott volna fel a házhoz, s a szilánkok így elsüvítettek a feje fölött. A robbanás hulláma is éppen elég rossz volt, a szélvédőt belevágta az arcába; az üveg széttört, de nem szilánkosan: összetartotta a biztonsági üveg polimer töltőanyaga. Kocsija így is felfordult, de ő még azelőtt kikászálódott belőle, mielőtt tudta volna, minek is volt az előbb szemtanúja. Hat másodperc telt el, mire a „robbanás” szó eszébe jutott. Akkor viszont határozottabban cselekedett, mint a biztonsági őrök. Első megfontolt lépése az volt, hogy pisztolyt rántott, és a ház felé tartott.
Azaz arra tartott, ahol egykor a ház volt. Rosszul halion még, nem hallotta a sebesültek jajgatását. Több őr céltalanul kóválygott fegyverét markolva, de nem tudták, mire célozzanak. A környező fal távolabbi sarkában tartózkodók érthető módon könnyebben úsztak meg.

 

– Bravo Whiskey, itt Zulu X-Ray, BDA-t kérünk, vége. – A BDA jelentése: bombakárfelmérés. Larson még egyszer lenyomta mikrofonjának gombját.
– CEP-t nullának értékelem, ismétlem, nullának, komoly nagyságrendű detonációval. Ezt pedig egy-négy-pont-nullának becsülöm. Vége.

 

– Értettem. Vége. – Jensen ismét kikapcsolta rádióját. – Tudod – szólt bele a fedélzeti mikrofonba – emlékszem rá, amikor hadnagy voltam, és a Kennedyn cirkáltunk a Földközi-tengeren, mi, tisztek féltünk bizonyos helyekre menni a hajón, mert a legénység drogokkal baszkolódott.
– Ja – válaszolta a bombavető-navigátor. – Kibaszott drogok. Ne aggódj, kapitány! Ami engem illet, nem valószínű, hogy lelkiismeret-furdalásom lesz. Ha a Fehér Ház azt mondja, oké, akkor ez azt jelenti, hogy tényleg oké.
– Hát igen. – Jensen ismét magába mélyedt. Egészen addig ezen az irányon marad, amíg ki nem ér az El Dorado radarjának hatótávolságából, majd délnyugatra fordul, a Ranger felé. Tényleg gyönyörű éjszaka volt. Azon tűnődött, hogyan mehet a légvédelmi gyakorlat...

 

Corteznek kevés tapasztalata volt a robbanások terén, és az efféle események kiszámíthatatlansága igencsak meglepte. A ház előtti szökőkút például továbbra is üzemelt. A kastélyhoz vezető elektromos kábelek sértetlenek maradtak, mert kábelcsatornában futottak, és a belső megszakítószekrény sem semmisült meg teljesen. Arcát a vízbe nyomta, hogy kitisztuljon a feje. Amikor felegyenesedett, majdnem jól érezte magát, csak a feje hasogatott.
A falon belül vagy egy tucatnyi jármű volt, amikor a robbanás bekövetkezett. Többségük felrobbant, és szétnyíltak a benzintartályok is, külön-külön kis tüzekkel világítva be a térséget. Untiveros új helikoptere odakenődött a széttört falra. Újabb emberek jöttek és rohangáltak össze-vissza. Cortez csendben állt és gondolkodott.
Emlékezett rá, látott egy teherautót, óriási kerekekkel, közvetlenül a fal mellett parkolva... Arrafelé ment. Bár a ház körüli négyholdas terület egészét hulladék borította, errefelé minden tisztábbnak látszott – állapította meg, miközben a ház hűlt helye felé közeledett. Utána pillantotta meg a krátert, amely két méter mély volt és hat méter széles.
Kocsibomba.
Óriási. Lehetett vagy ezer kilós – gondolta – elfordulva a lyuktól, miközben agya lázasan dolgozott.

 

– Azt hiszem ez minden, amit tényleg látnunk kellett-jegyezte meg Clark. Még egy utolsó pillantást vetett a célpontra GLD-n keresztül, majd kikapcsolta a készüléket. Nem telt bele három perc, és visszacsomagolt mindent.
– Mit gondolsz ki lehet az? – kérdezte Larson, aki már szintén összeszedte a cókmókját. Átnyújtotta a Noctront Clarknak.
– Annak kell lennie, aki a BMW-ben érkezett késve. Gondolod, hogy fontos lehet?
– Nem tudom. Talán majd legközelebb.
– Helyes. – Clark elindult lefelé a dombon.

 

Természetesen amerikaiak voltak, kétségkívül a CIA. Valakit lefizettek, és valamilyen módon sikerült egy tonnányi robbanóanyagot elhelyezniük annak az óriási teherautónak a tetején. Cortezt meglepte a pusztítás mértéke. Fernandez teherautója volt, hallott már róla, de még sohasem látta. Most már nem is fogom – gondolta. Fernandez nagyon kedvelte új kocsiját, és éppen az épület előtt állította le. Ez volt tehát a szerencse, mármint az amerikaiaké. Oké – gondolta –, de hogyan csinálhatták? Természetesen ők nem vehettek részt benne. Valaki mással kellett végeztetniük... de kivel? Valakivel – nem, valakikkel: egynél több ember kell ehhez, legalább négy-öt M-19-es, vagy esetleg a FARC volt...? Ennek is megvan a maga értelme. Lehet, hogy az egész nem is közvetett? A kubaiak vagy a KGB is rendezhette így. A Kelet és Nyugat közötti mindenféle változás figyelembevételével esetleg még a CIA-nak is sikerülhetett együttműködésre késztetni őket? Valószínűtlen – gondolta Félix –, de azért lehetséges. A kartell által kivégzett kormánytisztviselők elleni támadás olyasfajta dolog volt, ami sokak nemtetszését váltotta ki.
Vajon a bomba elhelyezése véletlen csupán? Az amerikaiaknak tudomása volt a találkozóról?
Hangok hallatszottak a romhalmaz belsejéből, ami egykor kastély volt. Biztonsági emberek szaglásztak körbe, és Cortez csatlakozott hozzájuk. Untiveros családja is a kastélyban volt. Felesége, két gyermeke és nyolcfőnyi személyzete. Valószínűleg úgy kezelték őket, mint szolgákat – gondolta Cortez. A kartell főnökei mind így csinálják. Az ostobák – mondta magában Cortez. Nincs emögött valami perverzitás?
A biztonsági őrök addigra már átküzdötték magukat a romhalmazon. Hihetetlennek látszott, hogy bárki is túlélte. Hallása kezdett visszatérni. Pár szerencsétlen fülsüketítő üvöltését hallotta. Tűnődött, mennyi halott lehet. Megfordult és visszament felborult BMW-jéhez. A töltősapkából szivárgott a benzin, de Cortez benyúlt a kocsiba, és kivette celluláris telefonját. Húsz métert eltávolodott a kocsitól, mielőtt bekapcsolta volna.
– Jefe, itt Cortez. Robbanás történt.

 

Ironikus – gondolta Ritter –, hogy a bevetés sikeréről szóló első értesítés egy újabb telefonlehallgatásból származik. Az NSA-tól a fickók már jelentették, már van hanglenyomatuk Corteztől, ami nagymértékben javította esélyeiket, hogy elkapják. Jobb mint a semmi – gondolta a DDO –, miközben látogatója ma már másodszor kereste fel.
– Szem elől tévesztettük Cortezt – mondta Cutter tengernagynak. – De elkaptuk d Alejandrót, Fernándezt, Wagnert és Untiverost, meg a szokásos másodlagos károkozás.
– Mit értesz ezen?
Ritter ismét a házról készített műholdfelvételre pillantott. Újat kell majd beszereznie, a kárt felmérendő. – Azt, hogy volt körülöttük egy seregnyi biztonsági őr, és valószínűleg egy csomót kinyírtunk azok közül is. Sajnálatos módon ott tartózkodott az Untiveros család is: feleség, pár gyerek és a szolgák.
Cutter megmeredt:
– Erről nem mondtál semmit sem! Arról volt szó, hogy sebészeti beavatkozás lesz.
Ritter bosszankodva pillantott fel:
– Nos, az Isten szerelmére, Jimmy! Mi a francot vártál? Te is tengerésztiszt vagy még, nemde? Még soha senki nem mondta neked, hogy mindig vannak a közelben álldogáló emberek? Bombát használtunk, nem emlékszel rá? Az ember bombákkal nem operál, bármit mondjanak is a „szakértők”.
– De én azt mondtam az elnöknek...
– Velem viszont azt közölte az elnök, hogy enyém a vadászengedély, és nincs semmiféle korlátozás. Ezt a műveletet én irányítom.
– De ilyesmiről nem volt szó! Mi van, ha az újságok megszimatolják? Hiszen ez hidegvérrel elkövetett gyilkosság!
– És a drogosok meg a lövészeik kikészítése micsoda? Az is gyilkosság, nem? Te mondtad hogy háború van. Az elnök pedig közölte velünk, hogy eszerint járjunk el. Oké, így is tettünk. Sajnálom, hogy külsők is áldozatul estek, de a franc essen bele, ez mindig így van. Ha mód kínálkozott volna arra, hogy ártatlan emberek kinyírása nélkül elkapjuk ezeket a hapsikat, akkor úgy cselekedtünk volna, de nem volt ilyen. – Ha azt mondanánk, Ritter csodálkozott, meg sem közelítenénk a valóságot. Ez a fickó végtére is profi katonatiszt: az emberi élet kioltása része munkaköri leírásának. Cutter szolgálati ideje java részét a Pentagonban töltötte, íróasztal mellett. Talán még sohasem látott vért, mert azt azért megtanulta, hogyan kell borotválkozni. Papírtigris. Nem – Ritter most kijavította magát –, csak kismacska. Harminc évet töltött el egyenruhában, és még azt is elfelejtette, hogy az igazi fegyverek nem mindig úgy ölik meg az embereket, mint a moziban. Méghogy hivatásos tiszt. Mégis ő ad tanácsokat az elnöknek nemzetbiztonsági kérdésekben. Óriási!
– Mondok neked valamit, tengernagy. Ha te nem közlöd a firkászokkal, én sem fogom. Itt van viszont a lehallgatásról szóló jelentés. Cortez azt mondja: gépkocsibomba volt. Clark úgy rendezte az egészet, ahogyan reméltük.
– De mi van akkor, ha a helyi rendőrség vizsgálódni kezd?
– Először is: nem tudjuk, a helyi zsarukat egyáltalán odaengedik-e. Másodsorban: miből gondolod, hogy a technikai felszereltségük elegendő ennek kitalálásához? Elég keményen dolgoztam rajta, ezért aztán úgy néz ki, mintha gépkocsibomba lett volna, és úgy látszik, Cortez bevette. Harmadsorban: miből gondolod, hogy a helyi zsaruk egyáltalán törődnek vele?
– De ott van a sajtó!
– Neked állandóan a sajtó jár az eszedben. Te vagy az, aki mindvégig amellett érvelt, hogy szabad kezet kapjunk. Most meg meggondolod magad? Kicsit késő már – mondta undorodva Ritter. Hiszen a legjobb hadműveletről volt szó, amit az évek során igazgatósága irányított, és ez a fickó, akié az ötlet volt, hirtelen telecsinálja a gályáját.
Cutter tengernagy nem fordított kellő figyelmet Ritter kirohanására. Azon tűnődött, ő az elnöknek sebészeti beavatkozást ígért, azt, hogy csak azokat nyírják ki, akik Jacobst és a többieket megölték. És nem kötött üzletet „ártatlan” emberek megölésére. És ami még fontosabb: ugyanígy nem kötött Wrangler sem.

 

Chavez már túl messze járt ahhoz, hogy hallhassa a robbanást. A rajt újabb feldolgozóhely közelébe küldték ki. A helyszíneket nyilvánvalóan váltogatják. Figyelte, hogyan állítja fel két férfi több fegyveres felügyelete alatt a hordozható fürdőkádat, és még azok nyögését és káromkodását is hallotta, akik még a hegyoldalon kapaszkodtak felfelé. Négy paraszt jelent meg, hátizsákjaikban savas edények voltak Két újabb puskás kísérte őket.
A hír még nem ért ide – gondolta Ding. Biztos volt benne, amit a raj valamelyik éjszaka csinált, az el fogja tántorítani az embereket attól, hogy ily módon egészítsék ki szűkös jövedelmüket. Az őrmester nem vette figyelembe, hogy ezeknek a szerencsétleneknek ekkora kockázatot kell vállalniuk, hogy családjukat táplálni tudják.
Tíz perccel később a hat emberből álló harmadik váltás már a kokaleveleket hozta, és velük öt további fegyveres érkezett. A munkásoknak összecsukható vászonvödrük volt. Rögtön elindultak vízért egy közeli patakhoz. A fegyveresek főnöke emberei közül kettőt a fák közé parancsolt hogy őrt álljanak, és ekkor vettek rossz fordulatot a dolgok. Egyikük egyenesen a támadók felé tartott, talán ötven méternyire lehetett.
– Ó! – mondta Vega.
Chavez a veszély jelét, vagyis négy hosszút ütött le rádiójának gombján.
Látom, válaszolt két hosszúval a százados. Aztán három hosszú következett: Készüljetek fel!
Oso felkapta gépfegyverét, és biztonságos takarásba húzódott.
Hátha elmennek mellette – remélte Chavez.
A vödrös fickók már visszafelé tartottak, amikor Chavez tőle balra üvöltést hallott. Az alatta tartózkodó fegyveres azonnal reagált. Vega is lőni kezdett.
A másik irányból jövő hirtelen tüzelés megzavarta az őröket, de ugyanúgy reagáltak, mint bárki, akinek automata fegyvere van, és meglepetés éri: minden irányban lőni kezdtek.
– A francba! – dühöngött Ingeles, és gránátját belelőtte az építménybe. A lövedék az edények között ért földet, és azonnal robbant, mindenkit kénsavval öntözve le. Lövedékek fütyültek és emberek buktak fel, s az egész túlságosan is kaotikussá vált ahhoz, hogy a katonák nyomon tudják követni, mi történik. A lövöldözés néhány másodperc múlva megszűnt. Aki csak ott volt, mindenki hasalt. Nem sokkal ezután jelentek meg a támadók, és Chavez is lefutott, hogy csatlakozzon hozzájuk. Számbavették a holttesteket-hárommal kevesebb volt.
– Guerra, Chavez, megkeresni őket! – rendelkezett Ramirez százados. Nem kellett azt mondania: „Öljétek meg őket!”
Guerra azonnal észrevette és megölte az egyik parasztot. Chavez szárazon jött vissza: nem látott, nem hallott semmit. Megtalálta a patakot és egy vödröt, háromszáz méternyire a fészertől. Ha ott voltak, amikor a lövöldözés megindult, akkor négy-öt percnyi előnyük van egy olyan vidéken, ahol felnőttek. Mindkét katona fél órát töltött rohangálással, meg-megálltak, figyeltek és nézelődtek, de a két fickó eltűnt.
Amikor visszaértek az építményhez, megtudták, hogy egyikük meghalt. Rocha, az egyik lövész, egész sorozatot kapott az egyik őrtől a mellébe, és azonnal meghalt. A raj nagyon csendes volt.

 

Jackson is morgott. A támadó haderő megverte. A Ranger vadászai sem dolgoztak a legjobban. Taktikai tervük szétesett, amikor az egyik repülőszázad rossz irányba fordult, és ami mesteri csapda lehetett volna, így folyosót nyitott az „oroszoknak”, akik azonnal betörtek, és elég közel jutottak a hordozóhoz, hogy rakétáikat kilőhessek. Igazán zavaró volt, ha nem is egészen váratlan. Az új elgondolások kimunkálásához idő kell, és talán jobban át kellett volna gondolnia néhány intézkedését. Az, hogy a számítógépes szimulációnál minden bevált, még nem jelenti azt, hogy a terv tökéletes – emlékeztette magát Jackson. Továbbra is a radarképernyőre meredt, megpróbálva felidézni az eseményeket. Amíg várakozott, a képernyőn egyetlen kis pontocska jelent meg délnyugat felé tartva, a hordozó irányába. Azon tűnődött, ki lehet az, mert a Hawkeye leszállni készült.
Az E-2C tökéletes leszállást végzett, elkapva a hármas számú huzalt, és előregördült, hogy szabaddá tegye a fedélzetet a következő gép számára. Robby éppen időben szállt ki, hogy megpillanthassa a következő leszállót. Intruder volt, ugyanaz, amit azelőtt figyelhetett meg, mielőtt felszállt volna a Hawkeye-ra, pár órával korábban. A repülőszázad parancsnokának saját gépe – jegyezte meg. A part irányába repült. De hát ez nem fontos. Jackson parancsnok azonnal a CAG irodája felé tartott, hogy megkezdje az eligazítást.

 

Jensen parancsnok is kigurult a leszálló területről. Az Intruder szárnyait felhajtották, hogy minimálisra lehessen csökkenteni a tárolóteret. Amikorra kiszálltak, a kapitány már várt rájuk. Jensen már kivette a videoszalagot az orron található műszerek rekeszéből, és átadta a kapitánynak. A repülőszázad parancsnokát ez a cím illeti meg. A „technikus” is ott volt velük, a kapitány átadta neki a szalagot.
– Négy-nulla, közölte a férfi – jelentette a pilóta. Jensen folytatta útját.
A „technikus” a kazettát saját kabinjába vitte, ahol lakattal ellátott fémdobozba tette, majd színes szalaggal lezárta, és mindkét oldalon „szigorúan titkos” címkével látta el. Majd újabb ugyanilyen szállítódobozba tette, és a 0-3-as szinten található rekeszhez vitte. Harminc perc múlva volt esedékes a következő COD-járat. A doboz benne lesz a futárpostában, Panamába repül, ahol az Ügynökség kihelyezett tisztje veszi gondjaiba, és az Andrews légitámaszpontra repül vele, hogy onnan végül Langleybe szállítsák.

 

 

19

A kémszolgálatok azzal dicsekednek, hogy villámsebesen eljuttatják az információkat A pontról B, C, D pontra és így tovább. Igazán érzékeny információk esetében, avagy olyan adatoknál, amelyeket csak álcázott eszközökkel lehet összeszedni – valóban hatékonyak. Az ország-világ előtt nyilvános adatok megszerzésekor azonban általában jóval lemaradnak a kereskedelmi hírközlő ügynökségek mögött. Ezért vannak annyira oda az amerikai hírszerzők – és valószínűleg mások is – Ted Turner Cable News Networkjéért.
Így Ryan nem is lepődött meg túlságosan, amikor látta, hogy a Medellíntől délre végrehajtott robbantásról készített első közleményét úgy feliratozták, mint amit a CNN-től és egyéb hírügynökségektől vettek át. Monsban ilyenkor éppen reggeliznek. Központja a NATO-komplexum amerikai VIP részében van, ott pedig hozzáférhetnek a CNN műholdas szolgáltatásához. Félig kiitta első csésze kávéját, majd átkapcsolta a készüléket, hogy megnézhessen egy tv-felvételt, melyet nyilvánvalóan helikopterről és gyenge világítás mellett készítettek. Az alatta díszelgő felirat közölte: Medellín. Kolumbia.
– Atyaúristen! – sóhajtott fel Jack letéve csészéjét. A helikopter nem ment különösebben közel a felvétel tárgyához, valószínűleg aggódott, hogy rálőhetnek a földről – pedig nem kellett volna annyira óvatoskodnia. Ami korábban egy jól megépített ház lehetett, most romhalmaz volt egy óriási lyuk szomszédságában. Félreismerhetetlenek voltak a jelek. Ryan rögtön tudta, hogy gépkocsibombáról van szó. Ez pedig azt jelenti, az ügynökség nem vett részt ebben az akcióban. Jack biztos volt ebben. A gépkocsibombák nem az amerikaiakra jellemzők. Az amerikaiak a célzott lövésekben bíznak. – A precíz tűzerő amerikai találmány.
Érzelmei azonban – jobban meggondolva a dolgot – megváltoztak. Először is: biztos, hogy az Ügynökség figyeli már a kartell vezetőségét; a megfigyelés pedig olyasvalami, amiben a CIA rendkívül jó. Ugyanakkor azonban: ha ez a művelet már folyamatban van, ügynökségi csatornákon, nem pedig a tévé híradásából kellett volna értesülnie a robbanásról. Itt valami nem klappol...
Mit is mondott Sir Basil? Reagálásunk mindenképpen megfelelő legyen. De mit is jelent ez? Az utóbbi években a kémkedés meglehetősen civilizált formákat öltött. Az ötvenes években mindennapos gyakorlattá vált, hogyha az amerikai politika érdeke úgy kívánta, kormányokat buktattak meg. A gyilkosságok ritka, de valós alternatívájává váltak az összetettebb, diplomáciai jellegű erőfitogtatásnak. A CIA azonban nemigen élhetett ezzel az eszközzel – egyrészt a kubai disznó-öbölbeli fiaskó, másrészt a Vietnammal kapcsolatos rossz sajtó miatt. Furcsa mindez, de igaz. Még a KGB is ritkán vett részt újabban „nedves munkában” – ez a harmincas évekből származó orosz kifejezés azt jelölte, hogy a vértől nedves lesz az ember keze... Helyette olyan alárendeltekre hagyta az ilyesmit, mint például a bolgárok. Vagy – s ez volt a gyakoribb – terrorista csoportokat alkalmazott, akik fegyverekért és kiképzésért cserében hajtottak végre rendszertelen időközökben ilyen feladatokat. A vicces az egészben az, hogy Ryan hitt abban, alkalmanként szükség van ilyen erőszakos cselekedetekre – annál is inkább, mert manapság a világ elfordult a nyílt hadviseléstől. A „különleges műveleteket” végrehajtó erők félcivilizált, de valós alternatíváját kínálják – párosulva a hagyományos fegyveres erőkkel – az erőszak most már szervezettebb és még rombolóbb formáinak. Ha a háború nem több és nem kevesebb, mint ipari méretekben szentesített gyilkolás, akkor vajon nem humánusabb-e az erőszakot összpontosítva és diszkréten alkalmazni?
Mindez azonban etikai kérdés volt – melyre nem feltétlenül reggeli közben kell megtalálni a választ...
De mégis mi az, ami ezekre a kérdésekre a helyes és mi az, ami a helytelen válasz – töprengett magában Ryan. A törvények, az etika és a vallás elfogadja hogy a katona, aki háborúban öl, nem bűnöző... No de mi is a háború? Egy generációval korábban könnyű lett volna ezt a kérdést megválaszolni. Az államok összegyűjtik haderejüket, majd ilyen vagy olyan, átkozottul ostoba probléma miatt csatába küldik katonáikat. Utána persze mindig kiderül, lett volna békés alternatívája is a dolognak... És mindez morálisan elfogadható... De maga a háború is változik, igaz? Ki tudná megmondani mi is a háború? No persze, az egyes államok. Szóval egy állam határozza meg melyek saját, létfontosságú érdekei, és ennek megfelelően cselekszik? De hogyan kerül a képbe a terrorizmus? Évekkel ezelőtt Ryan úgy döntött, hogy a terrorizmus a kalózkodás modern megnyilvánulása.
No jó, de mit kezdjen a nemzetközi kábítószer-kereskedelemmel...? Vajon egyszerűen polgári büntetőjogi kérdés csupán? És ha a kábítószer-kereskedők egy egész országot alárendelnek az akaratuknak?
– A francba is! – jegyezte meg Ryan. Nem tudta, mit mond minderről a törvény. Hiába volt képzettsége történész is, diplomái most nem segítettek.
Neveltetése viszont arra kényszerítette, hogy minderre megoldást keressen. Olyan férfi volt, aki hitt abban, hogy a helyes és helytelen valóban létező és megkülönböztethető értékek, mivel azonban a törvénykönyvekben nincs mindig benne a válasz, néha másutt kell keresnie azokat. Szülőként megvetéssel elegy félelemmel gondolt a kábítószer-kereskedőkre. Ki tudná garantálni, egy nap gyermekeit nem húzzák-e be a csőbe, hogy próbálják ki ezt az istenverte anyagot? És vajon nem kötelessége-e megvédeni a gyermekeit? S mi van, ha ezt a védelmi kötelezettséget kiterjeszti országa minden gyermekére? Ez vajon megváltoztatná a szabályokat?
A terrorizmus esetében már megadta magának a választ. – Ha az Egyesült Államokat közvetlenül fenyegetné a kábítószer-kereskedelem, megvolna az ereje ahhoz, hogy visszaverje ezt a támadást. Rengeteg emberük van egyenruhában, akik semmi egyebet nem tesznek, csupán annak finom művészetét gyakorolják, hogyan öljék meg embertársaikat. Megvan rá a képességük, hogy e művészet rettegett eszközeit használni is tudják. Onnan kezdve hogy több méter távolságból golyót röpítenek egy bizonyos ember mellébe egészen odáig, hogy „okos” bombát dobnak be egyenesen valakinek a hálószobaablakán...
– Krisztusom...
Kopogtak az ajtón. Sir Basil egyik embere volt az. Átnyújtott egy borítékot, majd távozott.
Ha hazaérsz, közöld Bobbal, a munkát szépen elvégezték. Bas – olvasta.
Jack összehajtotta a levelet, visszatette a borítékba, majd becsúsztatta a kabátzsebébe. Bob hiánytalanul tud mindenről – Ryan ebben biztos volt.

 

Természetesen mozogniuk kellett. Ramirez mindannyiukkal végeztetett valamit. Minél többet dolgoznak, annál kevesebbet gondolkodnak. Jelenlétük minden nyomát el kellett tüntetniük. Eltemették Rochát is. Amikor eljön az ideje – ha egyáltalán eljön – családja, ha ugyan van – kap majd egy lezárt fémkoporsót vagy százötven fontnyi ballasztanyaggal a holttest helyett... Chavez és Vega vállalta a sír kiásásának feladatát. Egyáltalán nem volt kedvükre, hogy így kell egyiküket hátrahagyniuk. Reménykedtek ugyan abban, valamelyikük egyszer talán visszajön elhunyt bajtársukért, igazából azonban valahogy egyikük sem hitte, hogy erre valaha is sor kerül. A halál nem volt ismeretlen dolog számukra. Chavez emlékezett a két koreai kölyökre meg másokra is, akik kiképzési balesetek során, helikopterek lezuhanásakor és hasonlók folytán vesztették életüket. A katonaélet akkor is veszélyes, ha nem háborúznak. Megpróbálták az egészet balesetként megélni. De Rocha nem balesetben halt meg... Feladatteljesítés közben vesztette életét, katona volt, önkéntes, és büszkén hordta az egyenruhát. Tudta, milyen veszélyekkel jár az, amit csinál, férfihoz méltón vállalta a kockázatot-most pedig idegen földön kerül sírjába.
Chavez nem azért volt meglepve, mert azt hitte, nem következhet be ami történt, hanem azért mert tudta, hogy Rocha – a raj többi tagjához hasonlóan – igazi profi, eszes, szívós, jól bánt a fegyverekkel, csendesen mozgott a sűrűben, és nagyon komoly, mindent beleadó katona volt, akinek tényleg tetszett az elgondolás, hogy a drogosokra menjenek olyan indokok alapján, amit soha nem magyarázott el senkinek. Rocha szolgálatteljesítés közben halt meg. Ding úgy találta, ez bárkinek éppen elég jó sírfelirat. Amikor elkészültek az ásással, olyan finoman engedték le a holttestet, amennyire csak tudták. Ramirez százados mondott néhány szót, és a gödröt feltöltötték. Mint mindig, Olivero CS-könnygázport szórt rá – ezzel lehet ugyanis távol tartani az állatokat –, utána helyreállították a füvet, hogy beavatkozásuk minden nyomát eltöröljék. Ramirez azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a térképen jelöljék be a helyet, arra az esetre, ha valaki egyszer mégiscsak visszajönne érte. Azután már indulniuk kellett.
Hajnalig folyamatosan mentek. Az elérendő járőrbázis öt mérföldnyire volt. Ramirez úgy tervezte, megpihenteti embereit, majd – amint lehet – újabb bevetésre vezeti őket. Jobb, ha folyamatosan munkára fogja őket – nem szabad túl sokat gondolkodniuk. Ezt mondják a kézikönyvek.

 

Egy repülőgép-anyahajó külön világ. Otthona több mint hatezer embernek, saját kórháza és bevásárlóközpontja, temploma és zsinagógája, rendőrsége és videoklubja van, még saját újsággal és tv-hálózattal is rendelkezik.
Robby Jackson felkelt és lezuhanyozott, majd kávéért ment a tiszti étkezdébe. Ma a kapitánnyal fog reggelizni, mindenképpen magához akart térni tehát, mielőtt sor kerülne a reggelire. A sarokban tv-készülék állt, azt figyelte. A legtöbb amerikai a tv-hírekkel kezdi a napot.
– Múlt éjjel, körülbelül kilenckor – a Rangeren ekkor huszonegy óra volt – robbanás tépte darabokra az otthonát egy bizonyos Esteban Untiverosnak. Senor Untiveros közismert figurája a medellíni kartellnek. Úgy tetszik, valamelyik barátja közel sem volt olyan jó hozzá, mint gondolta volna. A jelentések szerint egy gépkocsibomba teljes egészében megsemmisítette drága hegyi rezidenciáját, s természetesen mindenkit, aki ott tartózkodott.
– Az első nyári elnökjelölő gyűlést a következő héten rendezik Chicagóban. J Robert Fowler kormányzó, aki pártja legesélyesebb jelöltje, még mindig pár száz szavazattal kevesebbet mondhat magáénak, mint ami elég volna a győzelemhez – és ma különböző képviselőkkel találkozik...
Jackson megfordult és körbenézett. Jensen parancsnok néhány méternyire állt tőle, a tv felé tartott, és valakivel kuncorászott.
Robby agyában hirtelen kattant valami.
Egy Drop-Ex.
Egy műszakis, aki nem akar bőbeszédű lenni.
Egy A-6E, mely egy-egy-ötös irányban, Ecuador felé tart a parton, és kettő-nulla-ötös irányban tér vissza a Rangerre. Ennek a háromszögnek a másik oldala mentén kellett a gépnek átrepülnie... Kolumbiába.
Gépkocsibombáról szóló jelentés...
Éghető házú bomba. Éghető házú okos bomba, korrigálta magát Jackson parancsnok.
Nos, ebadták...
A helyzet végül is mulatságos volt. Egy kábítószer-kereskedő kiiktatása nemigen zavarja meg az ember lelkiismeretét. A pokolba is – tűnődött rajta –, miért nem lőtték le egyszerűen azokat a drogokat szállító futárjáratokat? Az összes elszabadult politikus duma a nemzetbiztonságot ért fenyegetésekről és azokról, akik vegyi hadviselést folytatnak az Egyesült Államok ellen – nos, a francba is – gondolta –, miért ne legyen igazi Shoot-Ex! Még csak pénzt sem kell költeni a robotrepülőkre. Nem valószínű, hogy található olyan ember a seregben, aki nagyon bánná, ha néhány drogárust kikészít. Az ellenség ott van, ahol találjuk őket – ahol az országos parancsnokság közölte, hogy vannak –, és végtére is az országa ellenségeivel való elbánás az, amit Robert Jefferson Jackson, USN-parancsnok hivatásszerűen űzött. Okos bombával kiütni őket, és az egésznek olyan látszatot adni, mintha valami más volna... – nos ez aztán tényleg művészet.
Nagyon örült annak, hogy végre tudja, mi történt. Ez a baj a titkokkal. Lehetetlen megtartani őket. Így vagy úgy, de mindig kitudódnak. Ő maga természetesen senkinek sem mondja el majd. De azért nagy kár...
Bár miért is érdekli annyira, hogy megtartsa ezt a titkot, tűnődött Robby. A drogosok az FBI igazgatóját is megölték s ez felér egy hadüzenettel. Miért nem állnak a nyilvánosság elé és közlik: megyünk, hogy elkapjunk benneteket! Végtére is idén elnököt kell választani. Mikor mulasztotta el valaha is az amerikai nép, hogy támogassa elnökét, amikor amaz kinyilvánította, bizonyos csoportok az Államok ellen dolgoznak...?
Az idő közben elszaladt. Töprengés helyett ideje volt felkeresni a kapitányt. – Az őrt álló tengerészgyalogos kinyitotta az ajtót, és Robby látta, hogy a kapitány táviratokat tanulmányoz.
– Kinn vagy az egyenruhádból! – mondta szárazon a férfi.
– Hogyan...? – már megbocsáss, kapitány... – Robby ledöbbent, végignézett magán és akkor vette észre, hogy a sliccét elfelejtette visszahúzni.
– Tessék. – A Ranger parancsnoka felemelkedett, és átnyújtotta az üzenetet. – Robby! Fel vagy avatva! Bocsánat, Jackson százados... Gratulálok, Rob! Biztos jólesik egy kis kávé napi indulásnak, igaz?
– Köszönöm, uram.
– Most pedig nézzük a vadászgépekre vonatkozó taktikádat...
– Igen, uram.
– Ritchie.
– Oké, Ritchie.
– A hajóhídon és nyilvánosan továbbra is nevezz „uram”-nak – mondta a kapitány. – Az újonnan kinevezett tisztekkel pedig – mint tudod – mindig gúnyolódnak. Még fizetniük is kell a „felavató partikért”.

 

A tv stábja kora reggel érkezett. Bár nehezen jutottak el az Untiveros-házig. A „rendőrség” már ott tartózkodott. Egyenruhát viseltek és pisztolyövet, olyannak látszottak, mint az igazi zsaruk – legalábbis viselkedésre. A túlélők utáni, igazi kutatást Cortez felügyelete alatt már megejtették, a két kimentett embert elvitték, nemkülönben a biztonsági őröket és a többi fegyverest. Ami azt illeti, a biztonsági őrök nem különösebben szokatlanok Kolumbiában. Az automata fegyverek, illetve a gépfegyverrel ellátott személyzet azonban még itt is különösnek számít. Cortez természetesen elpárolgott, mire a híradósok odaértek. Amikor nekifogtak a felvételnek, teljes gőzzel folyt már a rendőri kutatás, amit hordozható kameráikkal nagyon szeretnek rögzíteni a tv-sek az utókor számára. Ahol valaha egy ház állt, most kőhalom tornyosult. Az első, egyben felfedezett testrész egy meglepően érintetlen alsó lábszár volt. Még a cipő is rajta volt. Később kiderítették, hogy a „maradvány” Carlos Wegnerhez tartozik. Untiveros felesége és két gyermeke a ház másik végében tartózkodott – éppen valami filmet néztek. A videót – még mindig működött – a holttestek előtt találták meg. A kamera rögzítette, amint az egyik rendőr egy gyermek élettelen, véres testét viszi a mentőautóhoz.

 

– Istenem! – mondta az elnök az irodájában lévő egyik tévét nézve. – Ha valaki rájön...
– Elnök úr, régebben is volt már dolgunk ilyesmivel – jegyezte meg Cutter. – A Reagan elnöksége alatti líbiai bombázás, a libanoni rajtaütések, és...
– És minden egyes alkalommal jól beletrafáltunk a közepébe! Senkit sem érdekel, miért csináltuk! Csupán az izgatja őket, hogy nem a megfelelő személyeket öltük meg. Jézusom, Jim, hát ez egy gyerek! Mit fogunk mondani? „Ó, nagy kár, de hát nem jó helyen tartózkodott”?
– Feltételezik – mondta a tv-riporter –, hogy ennek a háznak a tulajdonosa tagja volt a Medellín kartelnek. A helyi rendőrségi források közlése szerint azonban hivatalosan sohasem vádolták meg semmilyen bűncselekménnyel, és nos... – A riporter elhallgatott, a kamera a helyszínt pásztázta. – Láthatják, mit tett ez a gépkocsibomba a feleségével és gyermekeivel.
– Óriási – nyögte az elnök. Felemelte a távirányítót, és kikapcsolta a tévét. – Azok a fattyúk bármit megcsinálhatnak a gyerekeinkkel, de ha egyszer mi vetjük utánuk magunkat az ő térfelükön, nagy hirtelenjében áldozatokká lesznek! Beszámolt már erről Moore a kongresszusnak?
– Nem, elnök úr. A CIA-nak nem kell beszámolnia nekik az ilyen jellegű művelet kezdetétől számított negyvennyolc óráig. És adminisztrációs szempontból ez a művelet tulajdonképpen nem is kezdődött el egészen tegnap délutánig.
– Nem tudják meg – mondta az elnök. – Ha mi közöljük velük, akkor holtbiztos, hogy kiszivárog. Közölje ezt Mooreral és Ritterrel.
– Elnök úr, nem tudom...
– A francokat nem tudja! Uram, pont most adtam önnek utasítást! – Az elnök az ablakhoz ment. – Nem szabadott volna így történnie – motyogta.
Cutter természetesen tudta, mi is az igazi probléma. Nemsokára indul az ellenzék politikai jelölőgyűlése. A felmérések szerint jelöltjük, a Missouri állambeli Bob Fowler kormányzó vezet az elnök előtt. Fowler ugyan foggal-körömmel küzdött a pártja általi jelöléséért, de még mindig hiányzott néhány szavazat biztos jelöltségéhez. A szavazók mindig az élénkebb jelöltekre adják le voksukat. Fowler azonban körülbelül annyira volt élénk, mint egy mosogatórongy. Küzdelme mégis érdekes volt. És mint minden jelölt Nixon és az első drog-háború óta ő is azt mondta, hogy az elnök nem tartotta be ígéretét, mely szerint korlátozná a kábítószer-kereskedelmet. Ez pedig ismerősen csengett az elnöki iroda jelenlegi lakójának. Négy évvel korábban ő mondta ugyanezt, ő lovagolta meg ezt a kérdést, hogy bejuthasson a Pennsylvania Avenue-n levő házba. Most tehát a lehető legradikálisabb Megoldással próbálkozott meg, hogy beválthassa ígéretét. Az Egyesült Államok kormánya a legkorszerűbb fegyvereit dobta be, hogy meggyilkolhasson pár gyereket és az anyjukat. Ezt fogja mondani Fowler. Végtére is választási év van...
– Elnök úr! Nem volna helyes gondolat leállítani a műveleteket most, ennél a pontnál. Ha komolyan gondolja, hogy meg akarja bosszulni Jacobs igazgató és a többiek halálát, és azt is komolyan gondolja, hogy csapást akar mérni a kábítószer-kereskedelemre, akkor nem állíthatja le a dolgokat most. Éppen ott tartunk, hogy lassan kezdünk eredményeket elérni. Az országba bejutó, repülőgépes drogszállítmányok húsz százalékkal csökkentek – fej tegette Cutter. – Tegye hozzá a pénzmosás kudarcát, és máris elmondhatjuk, igazi győzelmet könyvelhetünk el.
– Hogyan magyarázzuk meg a bombázást?
– Végiggondoltam már, uram. Mi volna ha azt mondanánk, nem tudtunk róla. Szerintünk két dolog történhetett: vagy az M-19-es aktivizálta magát – e csoport az utóbbi időben igencsak keményen kritizálta a kokainbárókat –, vagy a kartellen belüli belső vitáról van szó, s ennek következménye a leszámolás.
– És miért így? – kérdezte, de nem fordult meg. Rossz jel, ha Wrangler nem néz az ember szemébe – Cutter tudta ezt. Aggódott is miatta.
– Jacobsnak és a többieknek a meggyilkolása felelőtlen lépés volt. Ez nyilvánvaló. Kiszivárogtathatnánk, a kartell bizonyos tagjai megbüntették azokat, akik erre a radikális cselekedetekre szánták magukat, mely egész tevékenységüket veszélyezteti már. – Cutter büszke volt erre az érvére. Rittertől származott, de az elnök erről nem tudott. – Tudjuk, a drogosok nem félnek olyan fenemód a családtagok megölésétől – azt is mondhatnánk, ez a védjegyük. Ezzel a magyarázattal a kecske is jóllakna, és a káposzta is megmaradna – zárta le mondandóját az elnök hátára mosolyogva.
Az elnök elfordult az ablaktól. Arckifejezése kétkedő volt...
– Tényleg úgy véli, hogy véghez tudná ezt vinni?
– Igen, uram. Sőt ez azt is lehetővé tenné számunkra, hogy legalább még egy Reciptocity támadást indíthassunk.
– Meg kell mutatnom, hogy valamit csinálunk – mondta csendesen az elnök. – Mi van a katonákkal, akik a dzsungelban vannak?
– Már öt feldolgozóhelyet megsemmisítettek. Összesen két embert vesztettünk, kettő pedig megsérült, de nem komolyan. Ez pedig a munka velejárója, uram. Ezek az emberek profi katonák. Tudják, milyen kockázatot vállalnak. Büszkék arra, amit csinálnak. Itt nem lesz semmi probléma, uram. Sőt itt legalább dicsekedhet valami eredménnyel. A kokain utcai ára nemsokára felszökik. Erre is rámutathat.
– Igaz – jegyezte meg az elnök, és a nap folyamán először elmosolyodott. – Oké – csak legyünk nagyon óvatosak.
– Természetesen, elnök úr.

 

A 7. hadosztálynál a reggeli torna 6 óra 15-kor kezdődött. Az egyik magyarázata az egység puritán erényeinek. A katonák, különösen a fiatalok, ugyanannyit szeretnek inni, mint bármelyik amerikai. A macskajaj közben végzett testgyakorlást pedig csupán egy lépés választja el a lassú haláltól. Fort Ordban már meleg volt, és hét órára, a napi hárommérföldes futás végén a szakasz minden tagja jól megizzadt. Itt volt hát az ideje a reggelinek.
A tisztek ezen a reggelen együtt étkeztek. Az asztal körül az volt a téma, amit szerte az országban mindenütt taglaltak.
– Már kibaszottul ideje volt – jegyezte meg az egyik százados.
– Azt mondják, gépkocsibomba volt – jegyezte meg egy másik.
– Biztos vagyok benne, az Ügynökség tudja, hogyan rendezze meg úgy, hogy annak nézzen ki. Gondoljatok csak arra a sok libanoni meg mindenféle tapasztalatra – nyilvánított véleményt egy századparancsnok-helyettes.
– Annyira azért nem könnyű, mint ahogy hiszed – szólt közbe a zászlóalj S-2-es felderítőtisztje. Ez a férfi korábban a Rangers századparancsnoka volt, és tudott egyet s mást a bombákról meg az álcázott aknákról. – De bárki csinálta is, csinos kis munka volt.
– Szégyen, hogy mi nem mehetünk oda – mondta egy hadnagy. A fiatal tisztek egyetértően mormogtak. Az idősebbek csendben maradtak. Az egységek háborús bevetése – és itt pontosan erről van szó – nem olyasmi, amit nyíltan meg szoktak volna vitatni, bár sokak szerint meg lehetne csinálni..., ha a helyi kormányok jóváhagyásukat adnák. Amit természetesen nem tesznek meg. Ez viszont – gondolták a tisztek – érthető, de nem a legszerencsétlenebb megoldás. A seregben mindenki megveti a drogokat. A magasabb beosztásúak élénken emlékeznek még a hetvenes évek drogproblémáira a seregben, amikor nem volt ritka, hogy bizonyos helyekre tisztek csak fegyveres őrök kíséretében mertek utazni. Énnek az ellenségnek a legyőzése több éves erőfeszítést igényelt. Még manapság is köteles az amerikai hadsereg minden tagja-véletlenszerűen – alávetni magát a drogtesztnek. Magasabb rangú NCO-k, illetve tisztek esetében nincs pardon. Egyetlen pozitív eredmény – s az ember máris ki van rúgva. E-5-ösöknél, illetve ennél lejjebb volt még kibúvó: az első pozitív teszteredmény csupán egy nagyon kemény elbeszélgetést jelentett. A második azonban egyenlő volt a kirúgással. De ez csak a kérdés egyik fele. Az asztal körül ülő férfiak zöme házas ember volt, gyerekeik vannak, akik előbb vagy utóbb a kábítószer-kereskedők potenciális vevői lehetnek. Egy hivatásos katona gyermekének kábítószert eladni azonban egyenlő a halálos ítélettel. Ámbár a katonák rendkívül fegyelmezett emberek...
Az alkalmi eladók időről időre szépen eltűntek. Halálukat pedig a bandák háborúinak számlájára írták. A gyilkosságok közül sok örökre megoldatlan maradt.
És mit ad Isten... éppen ott van Chavez – fedezte fel Tim Jackson. Túlságosan sok itt már a véletlen egybeesés... ő és Munoz és León. Mind spanyolul beszélnek. Mind ugyanazon a napon jelentkeztek ki. Biztos, hogy álcázott műveletet hajtanak végre, mégpedig valószínűleg a CIA jóváhagyásával. Bizonyára veszélyes munka lehet – de hát katonákról van szó – ez a foglalkozásuk. Jackson hadnagy ezek után fellélegezhetett, hiszen „tudta”, amit nem kellett tudnia. Bármit tesz is Chavez, oké. Tim Jackson remélte, a fiú megússza. Chavez átkozottul jó – gondolta magában. Ha valaki meg tudja csinálni, hát ő az.

 

A tévések nemsokára elunták magukat, elmentek, hogy összeállítsák az anyagot. Cortez azonnal visszatért a helyszínre, amint utolsó járművük is felhajtott a medellíni útra. Ezúttal dzsipen ment fel a dombra. Fáradt volt és ingerlékeny, de főként kíváncsi. Valami nagyon fura dolog történhetett, és nem tudta biztosan, mi. Nem is nyugszik addig, amíg rá nem jön. A ház két túlélőjét Medellínbe szállították, ahol megbízható orvosok kezelik majd őket. Cortez beszélni fog velük, de volt még itt egy dolog, melyet mindenképpen el kellett végeznie. A háznál dolgozó rendőrosztagot egy százados irányította, aki régóta megállapodott már a kartellel. Félix biztos volt abban, amaz nem fog könnyeket ontani Untiveros és a többiek halála miatt – de végtére is nem ez a lényeg... A kubai leállította dzsipjét, és elindult a rendőrparancsnok felé, aki két emberével beszélgetett.
– Jó reggelt, Capitán! Kiderítették már, milyen bombáról van szó?
– Határozottan gépkocsibomba – válaszolt komolyan a férfi.
– Igen, magam is ezt gyanítottam – jegyezte meg türelmesen Cortez. – A robbanóanyag?
A férfi vállat vont. – Fogalmam sincs.
– Talán én rájöhetnék – ajánlkozott Félix. – Az önök vizsgálódásának részeként...
– Rendben, ezt megtehetem.
– Köszönöm. – Visszament a dzsipjéhez, és észak felé indult. Házilag fabrikált bombához dinamitot használnának ebből pedig bőséges készlet állt rendelkezésre a helyi bányákban –, avagy kereskedelmi forgalomban kapható plasztik robbanóanyagot, vagy valami olyasvalamit, amit nitrátozott műtrágyából állíthattak elő. Ha azonban az M-19-es csinálta, csakis a Semtexről, erről a csehszlovák gyártmányú RDX-valtozatról lehet szó – gondolta Cortez –, melyet az utóbbi időben annyira kedvelnek a terroristák mindenütt a világon, mert hatékony, könnyen elérhető és viszonylag olcsó. Ha kiderülne, hogy tulajdonképpen mit is használtak, sok mindent elárulna. Cortezt izgatta a gondolat, hogy információit esetleg a rendőrség segítségével szerezheti majd meg. Nem meglepő hát, hogy elmosolyodott, amikor lefelé hajtott a hegyoldalon.
A négy nagyfej, a négy kartellfőnök eltávolítása csöppet sem szomorította el. Elvégre csupán üzletemberek voltak, nem ahhoz az osztályhoz tartoztak, mely iránt Cortez megbecsülést érzett. Elfogadta tőlük a pénzt, ez minden. Bárki hajtotta is végre a robbantást, csodálatra méltó, profi munkát végzett. Ebből aztán arra a következtetésre jutott, hogy a CIA nem lehetett. Azok nem tudják hogyan kell embereket eltenni láb alól. Igazából nem is idegeskedett annyira, hogy majdnem eltették láb alól. Végül is a kockázatvállalás az életforma]a volt. Mindenesetre Untiveros, Fernandez, Wagner és d'Alejandro eltávolítása azt jelenti, hogy a kartell csúcsán négy hely megüresedett, azaz négy olyan emberrel kevesebb áll az útjában, akinek hatalma és presztízse van, ha... ha – mondta magában. Nos, miért is ne? Ott ülni az asztalnál – nem is olyan rossz. És talán még ennél is többről van szó. Most viszont várt rá a munka, a megoldandó „bűncselekmény”.
Amikor Medellínbe ért, az Untiveros-házbeli robbanás két túlélőjét már ellátták. A szolgákkal egyetemben készen álltak a kikérdezésre. Egy masszív, tűzbiztos, magas épület legfelső szintjének egyik szobájában tartózkodtak. Amikor Cortez belépett a helyiségbe, mindannyian egyenes hátú székekhez bilincselve ültek.
– Melyiktek tudott az esti megbeszélésről? – kérdezte kellemes hangon.
Mindannyian bólogattak. Természetesen mindegyikük tudott róla. Untiveros beszédes fajta volt...
– Nagyon helyes. Melyiktek köpött, és kinek – kérdezte most már hivatalos hangnemben.
– Senki sem fogja elhagyni addig ezt a szobát, amíg ki nem derítem erre a választ – mondta.
Azonnal reagáltak, s természetesen mindegyikük tagadott. Cortez ezt is várta. S tudta, nem mindegyikük hazudik.
Félix az őrök irányítójára pillantott, és a bal oldali széken helyet foglalóra mutatott.
– Ezzel a nővel kezdjük.

 

Fowler kormányzó elégedetten jött ki szállodai lakosztályából. Tudta, hogy célja – életének utolsó három évét ennek áldozta – már csak karnyújtásnyira van. Szinte... mondta magában, s közben arra gondolt, hogy a politikában nem létezik olyan fogalom, hogy: bizonyosság. Ámbár a Kentuckyból származó kongresszusi képviselő – aki meglepően sikeres kampányt folytatott – éppen most cserélte fel megbízatását egy kabinet-állásra, ez pedig Fowlert még jobb helyzetbe hozta. Természetesen ő maga nem tehette ezt közhírré. Hagynia kellett, hogy a kentuckyi férfi maga tegye meg bejelentését, melyet egyébként az elnökjelölő gyűlés második napjára terveztek, hogy legyen még egy napja az élve piríttatásra – azaz más szóval: kapjon még egy napot a jupiterlámpák alatt. Úgy is kibeszélik majd mindkét tábor tagjai... Ő pedig bizonyára szégyenlősen mosolyogni fog, és közli mindenkivel, ő az egyetlen, aki igazából tudja mit akar. A politika – gondolta Fowler átkozottul hamis dolog. Őszinte ember volt, így nehezen értette meg a játékszabályokat.
Nos, most e szabályok szerint próbált játszani: vakító tévélámpák elé állt, és nem mondott semmit, holott körülbelül hat percig folyamatosan beszélt. „Érdekes megbeszélésekre” került sor az „országunkat érintő fontos kérdésekben”. A kormányzó és a kongresszusi képviselők „egyetértettek azon kívánságban, hogy új vezetést lehessen üdvözölni” olyan országban, amely – ebben mindketten biztosak voltak, bár ki nem mondhatták – prosperálni fog. Szinte mindegy volt, hogy ki is nyer novemberben, hiszen az elnökök és a pártok között csupán pitinek mondható különbség volt, s az is elveszett a kongresszusi épület zajában, így aztán az elnökválasztás egyre inkább a szépségversenyekhez kezdett hasonlítani. Talán az is – gondolta Fowler, bár elkeserítő volt látnia hogy a hatalom, amely után annyira vágyott, valójában nem egyéb illúziónál.
Az első kérdés meglepte. Fowler nem láthatta, ki teszi fel. Teljesen elvakították a lámpák és a villogó vakuk. Annyit azért felfogott, hogy a kérdező egy férfi, s valószínűleg valamelyik nagyobb napilapnál dolgozik.
– Kormányzó úr! Kolumbiából jelentették, egy gépkocsibomba robbant egy fontosabb figura házában, aki a medellíni kartellhez tartozott. Nem kívánná kommentálni az ügyet? – tekintettel arra, hogy nem sokkal az FBI-igazgató és kolumbiai nagykövetünk meggyilkolása után történt az eset.
– Ma reggel sajnos nem állt módomban híreket hallgatni, mert a képviselő úrral reggeliztem. Mire gondol? – kérdezte ártatlanul Fowler.
– Különféle spekulációk ismeretesek uram... Ezek szerint Amerika is részt vett volna ebben az akcióban? – kapcsolt rá a riporter.
– Ó, tudja az elnök és jómagam sok mindenben nem értünk egyet, de képtelen vagyok olyan esetre emlékezni, amikor valamelyik elnökünk hajlandónak mutatkozott volna hidegvérrel elkövetett gyilkossághoz asszisztálni, és bizonyos, hogy én ilyesmivel nem fogom vádolni az elnökünket – közölte Fowler kimérten, egy államférfihoz illő hangon. Többet nem kívánt mondani, elvégre a sajtónak nem kell mindent tudnia... Az elnökjelöltségért folytatott kampánya nem sikerült rosszul. Még legádázabb ellenségei – s volt belőlük jó néhány saját pártján belül is, nem beszélve a másikról – elismerték hogy tiszteletre méltó, megfontolt férfiú. Legutóbbi nyilatkozata is ezt tükrözte. Nem kívánta megváltoztatni az Egyesült Államok kormányának politikáját, nem kívánta csapdába csalni ellenfelét. Ám anélkül, hogy tudta volna, mindkettőt megtette.

 

Az elnök jó előre megtervezte útját. Betartotta, hogy az ellenfél elnökjelölő gyűlésein nem mutatkozik. Ez nem esett nehezére, mi több könnyebb volt, mint Camp Davidben dolgozni, amelyet a riporterek hada miatt szinte meg sem tudott közelíteni. A haditengerészet VH-3-as helikoptere a Fehér Ház gyepén várakozott, az elnök a First Ladyvel és két közhivatalnokkal a nyomában kilépett a földszinti ajtón – és máris a riporterek és kamerák tömegébe ütközött. Azon tűnődött, hogy vajon az oroszok ezzel a glasznosztyukkal tudják-e, mire vállalkoznak.
– Elnök úr! – szólalt meg egy ismertebb tv-riporter. – Fowler kormányzó reméli, nem vettünk részt a kolumbiai akcióban. Van ehhez valami hozzáfűznivalója?
Már akkor tudta, nagy hiba volt hagyni, hogy az újságírók a közelébe férkőzhessenek. Mégis hajtotta valami – valami öngyilkos erő –, hogy ezt tudja. Egyszerűen nem tudta nem megtenni. Sajnos azonban a hallgatás is egyfajta válasz. Az elnök kitért annak megválaszolása elől... És nem fogja tudni elhagyni Washingtont akár csak egy hétre is, hogy kicsit visszavonulhasson – legalábbis nem ilyen kérdéssel a háta mögött, melyet megválaszolatlanul hagy a Fehér Ház gyepén...
– Az Egyesült Államok – mondta az elnök – nem gyilkol le ártatlan nőket és gyermekeket. Az Egyesült Államok olyan emberek ellen harcol, akik ilyesmit tesznek. Mi magunk nem süllyedünk amazok állati szintjére. Ez elég egyértelmű válasz...? – Csendes, megfontolt hangon beszélt, de a pillantás, ahogyan a riporterre nézett, mindent elárult...
Ez volt a mai nap a második komolyabb politikai hazugság. Fowler kormányzó még jól emlékezett rá, hogy John és Robert Kennedy hogyan terveitek ki Castro és mások meggyilkolását csupán azért, hogy megtanulhassák a leckét, mely szerint a gyilkosság mocskos üzlet. Nagyon is mocskos, mert rendszerint olyan emberekkel kapcsolatos, akiket tulajdonképpen nem is akarnak megölni. Az elnök mindent tudott a „másodlagos károkozásról”, arról a kifejezésről, melyet ő maga visszataszítónak talált, és amelyet lehetetlen elmagyarázni olyanoknak, akik nem értik meg, hogyan is működik valójában a világ: terroristák, bűnözők és mindenféle gyávák gyülekezete... A brutalitás végül is a gyávák „sportja”, akik rendszerint az ártatlanok mögé vagy közé rejtőznek, s a hatalommal bírót tüzelik fel cselekvésre. Én érinthetetlen vagyok. Mi vagyunk a „gonoszak”. Ti vagytok a „jók”. Nem támadhattok ránk anélkül, hogy el nem kellene vetnetek az önmagatokról alkotott képet. Ez pedig a legutálatosabb emberek legutálatosabb tulajdonsága, és néha – ritkán, de néha – meg kell mutatni nekik, hogy a dolog nem válik be.
De hogy a francba magyarázzam meg ezt az amerikai népnek? Ráadásul választás is van... Szavazzatok, hogy újból megválaszthassátok az elnököt, aki egy nőt, két gyereket és több szolgát megöletett, hogy megóvja gyermekeiteket a drogoktól...? Az elnök azon tűnődött, vajon Fowler kormányzó megértette-e mindezt... Olyasmi ez, ami miatt még akkor is rázta a fejét, amikor helikopterére szállt. A tengerészgyalogos őrmester a lépcső aljánál szalutált. Az elnök viszonozta. Beszíjazta magát, és visszapillantott az összegyűlt tömegre. A kamerák még mindig őt követték, filmezték a felszállást. Ezt a részt a tévétársaságok nem fogják levetíteni, csak azért veszik föl, ha a helikopter felrobbanna vagy lezuhanna, legyen anyaguk, biztos, ami biztos. Jó, ha rajta van az egész a filmen.

 

A mobile-i rendőrséghez egy kicsit későn jutott el a hír. Egy bírósági tisztviselő dolgozta fel az anyagot, akit megdöbbentett az eset. Látta, hogyan jönnek-mennek az ügyek. Ötvenes éveinek közepén járó férfi volt, aki felnevelte és kitaníttatta már gyermekeit, és mégis sikerült elkerülni a drog-járványt. Mindezt azonban nem mondhatta el a szomszédság összes gyerekéről. Közvetlenül a szomszédságában a család legfiatalabb tagja vásárolt némi kemény kokaint, majd több mint száz mérföldes óránkénti sebességgel bele is hajtott egy hídkorlátba. Kicsi korától fogva ismerte a gyereket, egyszer-kétszer ő maga vitte iskolába... A koporsót a Cypress Hill baptista templomban ravatalozták fel, és tudta, hogy a gyerek anyját még mindig gyógyszerezik, mert azonosítania kellett a hullát – már ami megmaradt belőle. A tiszteletes úgy beszélt a drogok átkáról, mint Krisztus kínszenvedéséről.
A tisztviselő képtelen volt felfogni: hiszen Davidoff kiváló ügyész. Zsidó vagy nem zsidó, ez a férfi Isten egyik választottja, igazi hős a sarlatánok szakmájában. Hogy lehet ez? Az a két szemétláda pedig büntetlenül megússza! – gondolta. Ez nem rendjén való így...!
Nem volt hozzászokva a korlátokhoz. Baptista volt, mégpedig olyan, aki komolyan veszi saját vallásos meggyőződését. Soha nem ivott, illetve kisfiúként egyszer sört, virtusból, de örök lelkiismeret-furdalása volt érte. És ez csak a dolgok egyik fele. A másik, hogy úgy hitt az igazságban mint Istenben, s ez valahogy megmaradt a szövetségi bíróságokon tisztviselőként eltöltött harminc év ellenére is. Az igazság – gondolta – Istentől származik, nem az embertől. A törvényeket Isten alkotja, nem az ember. Országa alkotmányát, mint isteni indíttatású okmányt, mélyen tisztelte. Ez az, ahogyan a dolgoknak lenniük kellene. A probléma csak az, hogy a Jó nem tartós. Az évek során hozzászokott már ehhez a gondolathoz. Ráadásul vannak olyan idők, amikor Isten igazságának is segítségre van szüksége... És közismert, Isten a Hiten keresztül választja ki eszközeit. Itt volt hát ez a forró, tikkasztó alabamai délután. És a tisztviselő hitt Istenben...
Egy olyan bárban üldögélt, melyet a zsaruk igen kedvelnek. A bár fél háztömbnyire volt a rendőrkapitányságtól. Szódat iszogatott, hogy senkinek se tűnjön fel. A rendőrök természetesen tudták, kicsoda-micsoda. Hiszen minden rendőrtemetésen ott volt.
– Szia, Bill! – mondta az egyik zsarunak a gyilkosságiaktól.
– Hogy megy az élet a szövetségiekkel? – kérdezte a nyomozóhadnagy.
– Hallottam valamit, amiről tudnod kellene.
– Nos? – nézett kérdően a hadnagy. Ő is baptista volt, de nem volt megszállott.
– A „kalózok” megússzák az ügyet, mert bűnösnek vallják magukat – közölte vele a bírósági alkalmazott.
– Micsoda? – kérdezte megütődve.
A tisztviselő elmondta, amit tudott. Ami nem volt különösebben sok. Valami nem stimmel az ügy körül. A formaságok, vagy valami egyéb. A bíró sem fejtette ki részletesen. Davidoffot rémesen dühítette az egész, de semmit sem tehetett. Nagy kár-értettek egyet mind a ketten. Davidoff jó ember-ebben azonban nem volt igaza a tisztviselőnek. Aki nem szeretett hazudni, de néha az igazság megkövetelte ezt. Minden csupán gyakorlati alkalmazása volt annak, amit a tiszteletes mondott: „Isten titokzatos utakat jár, hogy csodákat hajthasson végre.”
A dologban az a vicces, hogy egyáltalában nem volt hazugság: a fickók, akik megölték Braden őrmestert, a kalózok voltak. A szövetségiek úgy vélik, a kalózok rendelhették el meggyilkolását – és a feleségéét is.
– Biztos vagy ebben? – kérdezte a nyomozó.
– Tökéletesen... – A tisztviselő kiürítette poharát, majd letette.
– Oké – mondta a zsaru. – Kösz! Tőled semmit sem hallottunk. Köszönjük, amit a Braden gyerekekért tettetek.
Ezzel a kijelentéssel zavarba hozta a tisztviselőt. Amit a rendőrök és tűzoltók családjaiért tett, nem a köszönetért tette. Csupán kötelességből – ilyen tisztán és egyszerűen. Jutalma majd őtőle jön, aki erre a kötelességre kijelölte.
A tisztviselő távozott, a hadnagy pedig átment egy sarokboxba, hogy csatlakozzon pár kollégájához. Mindnyájan egyetértettek abban, hogy nem engedik a kalózoknak – nem lehet megengedni –, hogy kifogást jelenthessenek be. Szövetségi ügy vagy sem, többszörös nemi erőszakban és gyilkosságban vétkesek – és úgy tetszik, bűnösek egy másik kettős gyilkosságban is, melyben Mobile rendőrsége közvetlenül érdekelt.
– Ki fogja átadni az üzenetet? – kérdezte egy másik nyomozó.
– Mit szólnál a Patterson fiúkhoz? – kérdezte a hadnagy.
– Aha! – mondta a százados. Egy pillanatig fontolgatta, majd megszólalt: – Oké! – S ezzel minden eldőlt – tulajdonképpen gyorsabban és határozattabban, mint ahogyan a kormányok hozzák meg nagy jelentőségű és súlyos döntéseiket. És sokkal könnyebben végre is hajtják azt...

 

A helybeliek körülbelül napnyugtakor érkeztek Medellínbe. Cortez már igen csüggedt volt. Nyolc holttesttől kellett megszabadulnia – Medellínben persze ez azért nem különösebben bonyolult feladat... Három nő és öt férfi halt meg azt bizonygatva, nincs köze az ügyhöz. Az utolsó kettőt egyszerűen fejbe lőtte, mert használhatatlanná váltak társaik halála után. A szoba merő vér volt, és Cortez úgy érezte, ő is beszennyeződik. Minden igyekezete hiábavaló volt. Embereket ölni nyilvánvaló ok nélkül... Még ahhoz is dühös volt, hogy szégyellje magát.
A parasztokkal egy másik szobában, egy másik emeleten találkozott. Közben kezet mosott és ruhát váltott. Ijedték voltak, de nem tőle féltek, ami nagyon meglepte Félixet. Gyorsan és összefüggéstelenül mesélték el történetüket, ő azonban nem szólt közbe, csupán memorizálta a részleteket.
– A fegyverek nem AK-47-esek voltak – mondta határozottan az egyik. – Ismerem a hangját. Nem olyan volt. – A másik vállat vont. Nem tudta megkülönböztetni egyik fegyvert a másiktól.
– Láttál valakit?
– Nem, senor. Zajt hallottunk és kiabálást, azután már futottunk is.
Nagyon is elképzelhető rólatok – jegyezte meg Cortez magában.
– Kiabálás, azt mondod? Milyen nyelven?
– Nos, a mi nyelvünkön. Hallottuk őket, amint utánunk eredtek, de mi futottunk. Nem tudtak elkapni. Ismerjük a hegyeket – magyarázta a „fegyverszakértő”.
– Semmi mást nem hallottál vagy láttál?
– Lövöldözést, robbanásokat, fényeket – a fegyverek torkolattüzét – ez minden.
– A helyen ahol történt, hányszor jártál eddig?
– Sokszor, senor, az az a hely, ahol a pasztát készítjük.
– Sokszor – erősítette meg a másik is. – Több mint egy éve oda járunk már.
– Senkinek se mondjátok meg, hogy ott jártatok! Senkinek ne mondjátok el, amit tudtok! – mondta nekik Félix.
– De hát a családjuk...!?
– Senkinek se mondjátok el! – ismételte meg csendes, komoly hangon Cortez. Mindketten megkapjátok a jutalmatokat azért, amit tettetek meg a többiek is és a családjuk is.
Cortez igazságosnak tartotta magát. Ez a két hegyi ember jól szolgálta a céljait, és ezért megfelelő díjazásban részesülnek. Még mindig nem tudta, honnan származott a kiszivárogtatás, de ha elkapja akár az egyiküket is – de kit is? Az M-19-es bandát? Valahogy nem tudta elképzelni.
Akkor viszont kik állhatnak az ügy mögött?
Az amerikaiak?

 

Ha valami, akkor Rocha halála csak növelte Chavez eltökéltségét. Ramirez százados is nagyon a szívére vette halálát – de ez el is várható egy jó tiszttől.
Új járőrbázisuk csupán két mérföldnyire volt a térség egyik ültetvényétől, és ugyancsak két mérföldnyire az egyik feldolgozóhelytől. Az emberek szokásos napi rutinfeladatukat végezték. Fél napig aludtak, fél napig őrt álltak.
Ramirez egymagában üldögélt. Chaveznak igaza van – gondolta. Túlságosan mellre szívja az ügyet. Végül is nem történt más, mint egyik embere feladata végzése közben meghalt. De hát az érzelmek és a logika két külön dolog. Az is igaz, bár Ramirez nem gondolta végig, hogy nincs mód megjósolni, melyik tiszt felel meg a bevetéseken, és melyik nem. Ramirez jellemző hibát vétett: túl közel került embereihez. Képtelen volt úgy gondolni rájuk, mint fogyóeszközre. Nem értette meg, hogy emberei bőrének vásárra vitele elkerülhetetlenül azzal jár, hogy néhányan meghalnak. Erről elfeledkezett. Századparancsnokként számtalan terepgyakorlatra vitte már embereit, kiképezte őket, megmutatta nekik hogyan végezzék feladatukat, leszidta őket, amikor lézer érzékelésű Miles-szerkentyűjük kialudt a halálukat jelezve. Rocha viszont valóban meghalt, igaz? Pedig nem volt zöldfülű kezdő, szakképzett profi volt. A fiatal százados megpróbálta elhessegetni magától az egészet, de képtelen volt rá.

 

A kazetták ebéd után érkeztek meg. A Tangerről induló COD-járatot koordinálták egy bogotai futár járattal. Az ügyet részben Larson intézte: a szalagot a GLD-től El Doradóba vitte, ahol személyesen adta át egy másik CIA-tisztnek. Mindkét kazettát az ügynökségi futár zsákjába lökték, aki a légierő C-5A szállítógépével utazott. A járat közvetlenül az Andrewsra ment. A repülőtérről a futárt egy ügynökségi kocsi röpítette Langleybe.
Ritter irodájában volt néhány televízió, mindegyik külön videóval. A repülőgépről készített felvételek nem mutattak különösebben sokat. Nem lehetett mást látni, csak a ház durva körvonalát, majd a robbanást. Clark szalagja sokkal jobb volt. Látszott rajta a ház – kivilágított ablakai szinte szikráztak a fénykiemelő képen –, az őröket, akik össze-vissza mászkáltak – akik cigarettáztak úgy néztek ki, mint a világítóbogarak. Majd jött a bomba. Mindez egy Hitchcock-filmhez hasonlít – gondolta Ritter. Tudta mi történik, de azok, akik a képernyőn látszottak, nem.
– Ez furcsa... – mondta magában Ritter. Távirányítóját használva visszacsévélte a szalagot. Másodpercekkel a bomba robbanása előtt egy újabb gépkocsi jelent meg a kapunál. – Ki lehetett az? – kérdezte a képernyőtől. Majd gyors előrecsévéléssel a szalagot túlvitte a robbanás pillanatán. A kocsi – egy BMW – felfordult, a sofőr azonban másodpercekkel később kikászálódott belőle, és pisztolyt rántott.
– Cortez...! – Kimerevítette a kockát. A kép nem árult el túl sokat róla. Miközben a romba dőlt ház körül mindenki teljesen céltalanul, össze-vissza rohangált, ő csak állt ott, majd felfrissítette magát a szökőkútnál – furcsa, de még mindig működött! – majd odament, ahol a bomba felrobbant. Azt próbálta kideríteni, mi is történt tulajdonképpen. Igazi profi – gondolta magában Ritter.
– A francba, egy hajszál híja volt – sóhajtott fel. – Még egy perc, és odaparkoltál volna a kocsiddal a többiek mellé. Egyetlen átkozott perc! – Ritter kivette mindkét szalagot, és a széfbe dobta őket, az Eagle eye, Showboat és Reciprocity anyaggal együtt. Legközelebb – ígérte a kazettának. Majd gondolkodni kezdett. Vajon Cortez tényleg részt vett a gyilkosságban?
– Istenem! – sóhajtott Ritter. Előbb előkészítette a bűnügyet és utána jött Amerikába...? Minek csinált volna ilyesmit? A titkárnő szerint még csak nem is nagyon próbált belőle információkat kiszedni. Helyette egy hétvégén egyszerűen elbújt csak a szeretőjével. A technika klasszikus. Először el kell csábítani a megcélzott személyt, azután meg kell tudni, vajon lehet-e információt kiszedni belőle. Majd meg kell erősíteni a viszonyt – és utána kihasználni. Ha Ritter megfelelőképpen értelmezi a bizonyítékot, Cortez eddig a pontig még nem jutott el...
Egyáltalán, nem is Cortez volt, igaz? Ő valószínűleg továbbította a szerzett információt, és nem is tudott az FBI-nak a kartell pénzügyi üzelmei elleni műveletéről. Nem is volt ott, amikor az igazgató kikészítéséről döntöttek. És valószínűleg nem is javasolta volna. Minek vagdalkozni, amikor épphogy beindított egy ilyen jó információforrást? Nem, ezt egy profi nem teszi...
Szóval, Félix, hogy érzed most magad ez ügyben? – Ritter sokért nem adta volna, ha meg tudja válaszolni ezt a kérdést, bár a válasz eléggé egyszerű volt.
Ritter azon kapta magát, hogy tűnődik, vajon Cortez valójában mit is csinálhat most. Valószínűleg egyszerűen disszidált Kubából, és felcsapott zsoldosnak. A kartell bérelte fel képzettsége és szakértelme miatt. Hiszen egy Moszkvában kiképzett profi kém. Cortez látta el őket tanáccsal, és most arra gondolhat, hogy amazok elárulták – nos, nagyon ostobán cselekedtek, mert Emil Jacobs megölése érzelmi, nem pedig logikus cselekedet volt.
Miért nem jöttem rá erre eddig! – morgott magában Ritter. Mert azzal hogy nem jött rá, ürügyet szolgáltatott önmagának ahhoz, hogy olyasmit tegyen, amit mindig is tenni kívánt...
Cortez nem terrorista, hanem felderítőtiszt. A Macheterosszal dolgozott együtt, mert arra a munkára jelölték ki. Azelőtt pedig egyszerűen kémkedett, mégpedig azért, mert együtt dolgozott azzal a hóbortos Puerto Ricó-i csoporttal..., valószínűleg ez volt az egyetlen ok, amiért disszidálhatott.
Most már világosabb minden. A kartell tapasztalatáért és szakértelméért bérelte fel Cortezt. De ölebként farkast vettek magukhoz. És a farkasok nem nagyon jók erre a szerepre...
Ritter pillanatnyilag csak egy dolgot tehetett: odahívatta egyik beosztottját és utasította, hogy csináljon egy jó nagyított képet Cortezről, és azt küldje át az FBI-hoz.
Cutter tengernagy a Fehér Házban, irodájában maradt. Az elnök távol volt, Maryland nyugati részén. Cutter volt a „felelős közigazgatási tisztviselő”, az ASAD – ahogy címét magában nevezte. Neki kellett a felvételre nem kerülő sajtótájékoztatókat tartania. Ez a fajta informálás létfontosságú része volt az elnöki működésnek, ez volt a hivatalos kiszivárogtatás.

 

Bob Holtzman, az egyik washingtoni újság rangidős tudósítója a háttér tisztázására vállalkozott. A Cutterrel szemközti székbe telepedett. A szabályokat mindketten hiánytalanul ismerték. Cutter nyugodtan mondhat bármit, hiszen sem a neve, sem a hivatala, sem a beosztása nem kerül a publikum elé. Holtzman szabad kezet kap a sztori megírásához-természetesen az ésszerűség határain belül, és nem kompromittálva forrását. Különösebben nem kedvelték egymást. Cutter utálta az újságírókat, bár remélte, mindezt jól leplezi. Mindegyiket gyűlölte, de kiváltképp a most vele szemben helyet foglalót. Lustának vélte, ostobának, aki nem is tud írni, és nem is gondolkodik. Holtzman úgy érezte, Cutter alkalmatlan a feladatára, nem tetszett neki, hogy egy katonatiszt ad tanácsokat az elnöknek. S ami még fontosabb: úgy vélte, Cutter a nagyzás illúzióitól vakká vált, sekélyes, önmaga érdekeit szolgáló törleszkedő, aki ráadásul arrogáns a riporterekkel.
– Megnézed jövő héten az elnökjelölő gyűlést? – kérdezte Holtzman.
– Megpróbálom nem beleártani magam a politikába – válaszolta Cutter. – Kávét?
Helyes! – gondolta a riporter.
– Nem, köszönöm. Mi a fene történik ott lenn, a kokainföldön?
– Sejtéseid nem rosszak, de azért nem egészen igazak. Egy ideje megfigyelés alatt tartjuk a disznókat. Szerintem Emilt a kartell egyik klikkje ölte meg, ebben eddig semmi meglepő nincs, de anélkül, hogy közös döntés született volna erről. A múlt éjszakai robbanás a szervezeten belüli klikkek harcának a jele.
– Nos, valaki tényleg begurult – állapította meg Holtzman jegyzettömbjébe firkálgatva. – A hír szerint a kartell szerződött az M-19-esekkel a gyilkosság elkövetésére, és a kolumbiaiak megdolgozták azt, amelyiket elkaptak.
– Lehet, hogy így van.
– Honnan tudhatták meg, hogy Jacobs igazgató oda készül?
– Nem tudom – válaszolta Cutter.
– Tényleg? Tudod, hogy a titkárnője öngyilkosságot kísérelt meg. Az Iroda nem hajlandó nyilatkozni róla, én viszont fontos egybeesésnek találom.
– Ki vezeti odaát az ügyet? Hiszed vagy nem, nem tudom.
– Dan Murray igazgatóhelyettes. Igazából terepmunkát nem végez, de ő az, aki Shaw-nak jelent.
– Nos, ez nem az én területem. Az ügy tengerentúli vonatkozásait felügyelem, a hazai oldala azonban már egy másik hivatalhoz tartozik – közölte Cutter, lehetetlenné téve ezzel, hogy Holtzman tovább faggassa.
– Szóval a kartellnak pontos információi voltak a Tarpon-műveletről, és néhány fejes a brancs jóváhagyása nélkül kikészítette Jacobsot. Azok meg akik nem tudtak az ügyről úgy döntöttek, kicsinálják azokat, akik a szerződést kötötték, igaz?
– Valahogy így fest a dolog. Meg kell értened, ebben a tekintetben a felderítésünk meglehetősen hézagos.
– A mi felderítésünk szinte mindig eléggé hézagos – jegyezte meg kissé gúnyosan Holtzman.
– De faggasd ki Bob Rittert! – Cutter letette kávéscsészéjét.
– Helyes. – Holtzman elmosolyodott. Ha van két ember Washingtonban, aki holtbiztos, hogy semmit nem fog kikotyogni, az Bob Ritter és Arthur Moore. – Mi van Jack Ryannel?
– Egész héten Belgiumban volt, a NATO felderítési konferenciáján.
– Olyasmit suttognak a kongresszusban, tennie kellene már valamit a kartell ellen, hogy a Jacobsot ért támadás tényleg támadás volt...
– Bob, én is nézem a C-SPAN-t. Fecsegni semmibe sem kerül.
– És ma reggel Fowler kormányzó azt közölte...
– A politikát a politikusokra hagyom.
– Tudod, hogy felment a kokain ára?
– Tényleg? Nem kísérem figyelemmel a piac mozgását. – Cutter még valóban nem hallott erről. Márpedig...
– Nem nagyon, csak egy kicsit. Olyan hírek is terjednek az utcán, hogy akadoznak a szállítmányok...
– Örömmel hallom.
– És semmi hozzáfűzni valód nincs? – kérdezte Holtzman. – Hiszen kijelentetted, ez már igazi háború...
A mosoly egy pillanatra Cutter arcára fagyott.
– Olyan dolgokban mint a háború, az elnök dönt.
– Mi van a kongresszussal?
– Nos, az is, de amióta a kormánynak dolgozom, ezeken a vonalakon nem történt még kongresszusi nyilatkozat.
– Személy szerint te hogy éreznéd magad, ha részt vettél volna a bombázásban?
– Nem tudom. Nem vettünk részt benne. – Az interjú nem az elképzelése szerint alakult. Mit tudhat Holtzman? – töprengett.
– Ez csupán feltételezés – közölte a riporter.
– Oké... Ezen a ponton áttérünk a nem hivatalosra... Elméletileg az összes szarházit megölhetnénk, és nem ejtenénk értük túl sok könnyet. És nálad mi van?
Holtzman felhorkant.
– Jó, egyetértek veled, innentől nem hivatalos. Végtére is itt nőttem fel. Emlékszem rá, amikor még félelem nélkül lehetett sétálni ezeken az utcákon. Most pedig...! Minden reggel végighallgatom a híreket, melyből kiderül, éppen hány embert öltek meg és azon tűnődöm, vajon Washingtonban vagy Bejrútban vagyok-e. Szóval akkor nem mi voltunk?
– Dehogy. Úgy tetszik, inkább a kartell bel háború járói van szó. Ez ugyan csak spekuláció, de ennél jobbal jelenleg nem szolgálhatok.
– Elég jó. Azt hiszem, ki tudok hozni belőle egy sztorit.

 

 

20

Lenyűgöző volt, de igaz. Cortez már több mint egy órája tartózkodott ott. Hat fegyveres volt vele és egy kutya, mely a feldolgozót megtámadók nyomait volt hivatva kiszimatolni. Az üres töltényhüvelyek többnyire a legtöbb NATO-országban manapság használatos, 5,56 mm-es lövedékhez tartoztak, de volt még ott számos 9 mm-es is, és egyetlen üres hüvely egy 40 mm-es gránátvetőből. A támadók egyike megsérült, valószínűleg, súlyosan. A támadás módja klasszikus volt. A helyszínt sietve hagyták el, még a holttestekre sem kötöztek robbanóanyagot, mint a két másik esetben. Feltehetően a sebesült miatt – vélte Cortez. Vagy azért is, mert tudták – gyanították –, hogy két ember meglógott, és segítséget hozhat.
Egynél több csapat járja a hegyeket. Talán három vagy négy is, az eddig megtámadott helyszínek számából és elhelyezkedéséből ítélve. Az M-19 nem lehetett, mert nincs elegendő képzett emberük ilyesminek a végrehajtásához, legalábbis úgy nincs, hogy ne hallott volna már róla. A kartell nemcsak megvesztegette a helyi gerillacsoportokat, hanem minden egyes egységen belül informátorokat is fizetett, ezt pedig a kolumbiai kormány a jelek szerint elmulasztotta.
Szóval – gondolta – a hegyekben álcázva tevékenykedő csapatok vannak. Kik ezek és mifélék? Valószínűleg katonák vagy rendkívül jól kiképzett zsoldosok. Feltehetően az előbbi. A nemzetközi zsoldosközösség nem olyan mint egykor volt, és az az igazság, hogy sohasem volt különösképpen hatékony. Cortez járt Angolában és láthatta, milyenek az afrikai csapatok. A zsoldosoknak nem is kellett nagyon megerőltetniük magukat hogy legyőzzék őket, bár ma már ez is változik, ugyanúgy mint a világon bármi más.
Bárkik legyenek is, már távol vannak – elég távol ahhoz, hogy e pillanatban ne érezze kényelmetlenül magát, bár a vadászatot persze másokra fogj a bízni. Bizonyítékait szinte rendőrre jellemző gondossággal gyűjtötte össze. Láthatta, hogy a puska- és géppisztolylövedékek egyetlen gyártótól származnak, és azt is megjegyezte, hogy a 9 mm-es töltényeknek ugyanaz volt a tételkódja, mint azoknak, amelyeket Kolumbia északi partjainál, az egyik repülőtérről gyűjtött be. Nem lehet véletlen egybeesés – gondolta. Szóval, átjöttek ide. Hogyan tudták ezt megcsinálni? Gépkocsival vagy busszal? Nem, nem, az M-19-esek csinálták volna így. Az amerikaiak számára azonban ez túl nagy kockázat lett volna. A jenkik helikoptereket használnának. Igen ám, de hol állomásoztatnák? Talán egy hajón, vagy ami még valószínűbb: egyik panamai bázisukon. Nem tudott azonban egyetlen amerikai tengeri hadgyakorlatról sem a közelben. Nagy repülőgépnek kellett lennie, amely képes a levegőben újratankolni. Csak az amerikaiak csinálhatták, panamai bázisról. Ott pedig vannak kapcsolataik. Cortez zsebrevágta a hüvelyeket, és leereszkedett a hegyről. Már van kiindulópontja, és egyelőre másra nincs is szüksége.

 

Ryan gépe kora délután szállt fel a Mons melletti reptérről. Jól sikerült első hivatalos látogatása. A szovjetekkel és kelet-európai tevékenységükkel foglalkozó tanulmányával zajos sikert aratott, és megelégedéssel vette tudomásul, hogy az összes NATO-ügynökség elemzési főnöke pontosan ugyanolyan véleményen van az ellenfél politikájában megfigyelhető változások megítélésében, mint ő: senki sem tudja, mi a fene történik. Az elméletek nagyon széles skálán mozogtak. Néhányan azt állították, hogy „most kitört a béke, és mi a fenét csináljunk?”, mások pedig azt, hogy az egész nem egyéb trükknél. De amikor arra került sor, hogy hivatalos felderítési becslésre vállalkozzanak, akkor azok akik már Jack megszületése előtt is ezen a területen dolgoztak, csak rázták a fejüket és a sörükbe motyogtak. Pontosan úgy, ahogyan Ryan csinálja néha. Az igazán jó hír az előrejelzés sikere volt, amelyet a kémelhárító csoportok mondhattak magukénak, szerte Európában visszájára fordítva a KGB-tevékenységet, és miközben a CIA senkinek sem mondott semmit (kivéve Sir Basilt, aki ott volt, amikor a tervet kiötlöttek) arról, hogy pontosan hogyan is történt. A végkövetkeztetés, melyet Jack gyakran idézett, meglehetősen egyértelmű: katonailag a NATO mindenkori legjobb állapotában van, biztonsági szolgálatai magasabb szinten vannak, mint bárki gondolná – csupán arról van szó, a szövetség átfogó küldetése ma már politikailag kétséges.
Szóval, sok mindenen mosolyoghatott, miközben a belgiumi vidék egyre jobban zsugorodott alatta, mígnem akkora lett csupán, mint egy tetszetős kis takaró Pennsylvaniából.
Feltehetőleg azonban a NATO jelenlegi, derűsebb helyzetének legigazabb tanúbizonysága az, hogy a bankettasztalok körül és a plenáris ülések szüneteiben kávé mellett zajló beszélgetések többnyire nem a „tevékenységről” folytak. A Németországból, Olaszországból, Angliából, Norvégiából, Dániából és Portugáliából érkezett hírszerzési elemzők egyként azon aggódtak, hogy egyre elviselhetetlenebbé válik országukban a drogok problémája. A kartell kelet felé terjeszkedik, és többé már nem elégszik meg azzal, hogy áruit Amerikában dobja piacra. Elítélték Emil Jacobs és a többiek meggyilkolását, és azon elmélkedtek, a nemzetközi narkoterrorizmus teljesen új és veszélyes fordulatot vett-e, s ha igen, mit tehetnek ellene. A franciák egyértelműen helyeselték a Medellín melletti bombarobbantást, és tanácstalanná tette őket Ryan tépelődő, némiképpen bosszantó válasza: Nincs mit hozzáfűznöm. Nem tudok semmit sem. Természetesen előre megjósolható volt a reakciójuk. Ha ugyanilyen rangú francia tisztviselőt öltek volna meg, a DGSE azonnal működésbe lépett volna. A franciák ebben különösen jók. Sőt az ilyesmit a francia sajtó, mi több a franciák is megértik és helyeslik, így aztán a DGSE képviselői elvárták Ryantól, kommentár híján sokat sejtetően mosolyogjon, ne pedig nyavalyás zavarodottsággal. Megint csak újabb furcsasággal bővültek az amerikaiakról alkotott elképzeléseik, amin aztán eltűnődhetnek. Muszáj nekik annyira kiszámíthatatlannak lenniük? Mi a fene történik? – töprengett Ryan.
Háromezer mérföldre az otthonától az ügyet sokkal tárgyilagosabban szemlélte. Mivel nincs életképes jogi mechanizmus az efféle bűnügyek kezelésére, talán valóban a közvetlen beavatkozás az egyetlen helyes lépés. Ha egy idegen országot bombázhatunk, amiért egy berlini diszkóban amerikai katonák elleni akciót finanszírozott, akkor miért ne... öljünk meg embereket egy amerikai társdemokrácia területén?
És mi van a politikai dimenzióval? – tűnődött.
Ez a bökkenő, igaz? Kolumbiának megvannak a maga törvényei. Nem Líbia, melyet egy kétes helyzetű, vígoperába illő figura irányít. Nem Irán, ahol gonosz papok vannak hatalmon, keserű tanúbizonyságaként a gerontológiának. Kolumbia olyan ország, melynek valós demokratikus hagyományai vannak.
Mi a fenét csinálunk?
A rossz és a jó sem választható el élesen az államigazgatásban, nemde? Vagy mégis? Melyek a szabályok? Mi a törvény? Van-e belőlük akár csak egy is? Mielőtt választ tudott volna adni ezekre a kérdésekre, Ryan már tudta, mindenekelőtt szembe kell néznie a tényekkel. Éppen elég nehéz lesz az is. Lenézett a La Manche-csatornára, amely tölcsérhez hasonlóan szélesedett ki. Ezen a magányos helyen túl ott már az Atlanti-óceán, azon is túl pedig az ő otthona. Hét órája van eldönteni mit csináljon, ha hazaért. Hét teljes óra – gondolta Jack elmélázva.

 

A törvény csapda – mormogta magában Murray. Istennő, akit imádni kell, csodálatos, bronzból készült hölgy, aki a sötétben magasra tartja lámpását, hogy mutassa nekünk az utat. De mi van, ha az az út nem vezet sehová? Az egyik „gyanúsított” ellen már összehoztak egy ügyet. A kolumbiaiak kicsikarták a vallomást, a harmincoldalas szöveg ott feküdt az asztalán. Van egy csomó kézzelfogható bizonyíték, amit kellőképpen fel is dolgoztak már az Iroda legendás törvényszéki laboratóriumaiban. Egyetlen nehézség támadt csupán. A kiadatási egyezmény, amelyet az Egyesült Államok kötött Kolumbiával, jelenleg nem működik. Kolumbia legfelsőbb bírósága – pontosabban szólva, azok a bírák, akik még életben maradtak, miután kollégáik közül tizenkettőt nem is olyan régen meggyilkoltak az M-19-es terroristák, mert erőszakos halálukig támogatói voltak a kiadatási egyezménynek – úgy döntött, hogy az egyezmény bizonyos szempontból ellentétes az ország alkotmányával. Nincs szerződés. Nincs kiadatás. A gyilkost helyben fogják bíróság elé állítani, és megússza hosszabb börtönbüntetéssel. Murray és az Iroda viszont még a legrosszabb esetben is az Illinois állambeli Marionban szerette volna rács mögé dugni őket, és az igazságügy-minisztérium úgy vélte, hogy össze tud hozni egy ügyet, amely bőven elegendő lesz a droggal összekapcsolódó gyilkosságokra érvényes halálbüntetés visszaállításához. A vallomás viszont, amelyet a kolumbiaiak megszereztek, nem követte pontosan az amerikai bizonyítási szabályokat, és az ügyvédek be is ismerték, amerikai bíró el sem fogadhatná – ami persze eleve kizárja a halálbüntetést. És a fickó, aki az FBI igazgatóját kicsinálta, az Illinois állambeli Marionban még ünnepelt személyiség is lehetne, mert a legtöbb fogoly másfajta érzelmeket táplál az FBI iránt, mint a legtöbb amerikai állampolgár. Ahogyan tegnap megtudta, ugyanez mondható el a kalózok ügyéről is. Egy védőügyvédnek nevezett trükkös szarházi rájött, hogy mit is művelt a parti őrség – ezzel pedig eleve lőttek a halálos ítéletnek. Az egyetlen jó hír hogy a kormány visszaütött, nem is kicsit, ezzel viszont a hidegvérű gyilkos általános jogi kategóriába soroltatott.
Aggasztotta, hogy a dolgok ilyetén alakulását jó hírnek tekinti. Mi van akkor, ha kormányok szegik meg a törvényt? A tankönyv válasza erre: anarchia – legalábbis, ha ismeretessé válik, hogy a kormány megszegte saját törvényeit. Végtére is ez a bűnöző meghatározása, nemde? A bűnözőé, akit rajtakaptak amint megszegi a törvényt.
– Nem – mondta csendesen Murray. Egész életét arra áldozta, hogy ezt a fényt kövesse, mert sötét éjszakákon a társadalomnak semmi egyebe nincs, csupán a józanság eme egyetlen világítótornya. Az ő és az Iroda küldetése becsületesen és híven érvényre juttatni országának törvényeit. Van egy kis ráhagyás – kell is lennie, mert az írott szótól sem várhatunk el mindent –, de amikor a törvény betűje nem elégséges, nem elegendő, az embert az az elv irányítja, melyen a törvény alapul. De mi a teendő akkor, amikor a törvény nem működik? Ez is része a játéknak? S mindent összevetve, játék ez egyáltalán?

 

Clark az egészet másként látta. A törvény sohasem jelentett neki problémát, legalábbis közvetlen problémát. A „törvényes” kifejezésen azt értette, hogy valami „oké”, s nem azt, hogy egyes törvényhozók határozatai megteltének egy törvénykönyvet, amelyet aztán egyik vagy másik elnök az aláírásával hitelesít. Azt értette rajta, a hatalmon lévő elnök úgy döntött, valakinek vagy valaminek a léte összeegyeztethetetlen országa érdekeivel. Az Egyesült Államok Haditengerészetében szolgált, a SEAL, vagyis a titkos kommandó tagja volt. Ebben a szoros, csendes közösségben vívta ki magának azt a nevet, amelyet még mindig tisztelettel ejtenek ki: „Kígyó” – így hívták, mert még a lépteit sem lehetett meghallani. Legjobb tudomása szerint ellenség soha meg nem látta, odajöttél nem élte túl, hogy elmondja: miként esett a dolog. Neve akkoriban még más volt. A haditengerészettől való távozása után hibázott – ő maga tényleg úgy gondolt rá, mint tévedésre –, mert szakértelmét szabadúszó ügynökként akarta kamatoztatni. És fölöttébb hatékonyan működött mindaddig, amíg a rendőrség fel nem fedezte személyazonosságát. Megtanulta a leckét: a harctéri eseményeket nem vizsgálják, de a polgári életben körültekintőbben kell eljárni. Tevékenysége a CIA tudomására jutott; alkalmanként szükségük volt különleges adottságú egyénekre. Bizonyos mértékig még tréfaként is felfogható: „Ha gyilkosságról van szó, olyan gyilkost kell szerezni, aki a megélhetésért öl.” Akkoriban ez, majdnem húsz évvel ezelőtt, legalább mulatságos volt.
Mások döntötték el, kinek kell meghalnia. Ezek a mások az amerikai nép előírás szerint megválasztott képviselői voltak, akiket ilyen vagy olyan módon egész felnőtt életében szolgált. A törvény, amint azt egyszer, amikor vette rá a fáradtságot kitalálta, csupán annyiban áll, hogy nincs törvény. Ha az elnök azt közli: „gyilkolni kell” – akkor Clark csupán eszköze a kellőképpen körülírt kormánypolitikának. Természetesen Clark kevés ilyen munkát végzett. Az Ügynökségnek végzett munkái többnyire másfajta szakértelmet igényeltek: be kellett jutnia valahová, majd kijönni onnan, anélkül persze, hogy észrevennék – ebben valóban ő volt a legjobb. De végtére is a gyilkolásért bérelték fel, és Clark esetében, akit az Indiana állambeli Indianapolisban a St. Ignatius parókián John Terrence Kelly névre kereszteltek, mindez csupán országa és vallása által is jóváhagyott háborús lépés volt. Elvégre Vietnam sohasem kapta meg a hadüzenettel indított háború jogi szentesítését, és ha akkoriban országa ellenségeinek leölése rendjén való volt, akkor most miért nem az? Az átkeresztelt John T. Clark a gyilkosságot emberek igazságos, ok nélküli megölésének tartotta. A törvényt pedig az ügyvédekre hagyta.
Nehéz feladat előtt állt. Két nap állt még rendelkezésére az anyahajó harci csoportjánál. Újabb lopakodó-bombázást akart végrehajtani, ha lehetséges.
Bogota külvárosában, egy favázas épületben lakott. A CIA körülbelül tíz évvel ezelőtt talált rá erre a búvóhelyre; hivatalosan valamelyik vállalat feje birtokolta, és többnyire odalátogató amerikai üzletembereknek szokták kiadni. Nincsenek különleges adottságai. A telefonkészülék is közönséges volt, amíg csak nem csatlakoztatta hozzá hordozható rejtjelező berendezését. Volt ott még egy parabolaantenna is, amely kiválóan működött, és ugyancsak egy rejtjelező rendszeren keresztül üzemelt, mely nagyjából úgy nézett ki, mint egy hordozható kazettásmagnó.
Szóval, mi legyen ezután? – kérdezte magától. Az Untiveros család bombázását körültekintően hajtották végre, úgy, hogy gépkocsibombának hasson. Miért ne legyen még egy, most már igazi? A trükk abban állt, hogy elhelyezésével a szart is kiijesszék a kijelölt személyekből, s így jobban megcélozható területre tereljék őket. De ártatlan embereknek nem okozhatnak sérülést. Ez a probléma a gépkocsibombákkal.
Kis teljesítményű detonáció? – gondolta. Jó ötlet. Készítsük a bombát olyanra, mintha a próbálkozás kudarcba fulladt volna. Túl nehéz – gondolta.
A legjobb a puskával végrehajtott egyszerű kis gyilkosság volna, de azt túl nehéz előkészíteni. A megfelelő rejtekhely előkészítése önmagában is bonyolult és veszélyes volna. A kartell teljhatalmú urai ellenőriznek minden egyes ablakot, ahonnan látni lehet a lakásukat. Ha egy amerikai bérelne ki egy lakást, és nem sokkal azután onnan lövés dördülne – nos, ezt nem nevezhetnénk álcázott tevékenységnek, igaz? A legfontosabb az, ne tudják, mi is történt pontosan.
Clark hadműveleti elgondolása elegánsan egyszerű volt. Annyira elegáns és annyira egyszerű, hogy Langleyben nem is jutott eszébe a „fekete” műveletekkel foglalkozó állítólagos szakértőknek. Clark semmi egyebet nem akart, csak a listán szereplők közül minél többet eltenni láb alól, hogy ezáltal felkeltse az üldözési mániát a megcélzott közösségen belül. Bármennyire kívánatos volt is azonban mindannyiuk megölése, gyakorlatilag nem volt kivihető. Ezért beérte azzal, hogy elég sokat készítsen ki közülük, és azt is úgy, hogy újfajta reakciókat váltson ki vele.
A kartell számos rendkívül kegyetlen emberből állt, akiknek intelligenciája olyasfajta ravaszságban nyilvánult meg, amelyet leggyakrabban az ügyes ellenséggel társítanak a harcmezőn. Ugyanúgy, mint a jó katonák, ők is nagyon odafigyeltek a veszélyre, de – eltérően a katonáktól – a külső veszély mellett belső veszélyeket is láttak. Együttes vállalkozásuk sikere ellenére ezek az emberek vetélytársak maradtak. Elárasztotta őket a pénz és a hatalom, mégsem volt nekik semmiből sem elég, és soha nem is lesz. Clark úgy vélte, végső céljuk országuk politikai ellenőrzésének megszerzése. Clarknak semmi egyebet nem kellett tennie, csupán azt a képzetet kelteni a kartell főnökeiben, miszerint saját szervezetükön belül hatalmi harc folyik, s akkor majd szorgalmasan gyilkolni kezdik egymást – az 1930-as évek maffiaháborúinak új változata szerint.
Talán – ismerte be magának. Harminc százalék – ennyi esélyt adott a terv teljes sikerének. De még ha kudarcot vall is, kikapcsolható néhány fontosabb figura, és ez is számít: taktikai siker, ha nem is stratégiai. A kartell gyengítése növelhetné Kolumbia esélyeit: végre érdemben foglalkozhatnak az üggyel, ami ismét csak stratégiai eredmény, s nem is az egyetlen. Még az a lehetőség is fennállt, hogy a háborúnak, melyet kirobbantani remélt, ugyanaz lesz az eredménye, mint a Castellammare-háborúk utolsó felvonásának, az „olasz vecsernye éjszakájának”: amikor több tucatnyi maffiózót öltek meg társaik. Igaz, abból a véres éjszakából nőtte ki magát egy erősebb, jobban szervezett és veszélyesebb bűnözőhálózat, Carlo Luchiano és Vito Genovese sokkal kifinomultabb irányítása alatt. Ez az igazi veszély – gondolta Clark. De hát a dolgok rosszabbra már úgysem fordulhatnának. A kockázatot érdemes vállalni.
Larson a házhoz érkezett. Ide eddig csak egyszer jött.
– Hallottad a híreket?
– Mindenki gépkocsibombát lát benne – válaszolt ravasz mosollyal Larson. – Következő alkalommal nem lesz ekkora szerencsénk.
– Feltehetőleg nem. A következőnek tényleg látványosnak kell lennie.
– Ne nézz rám! Nem várhatod el tőlem, hogy én fogom kitalálni, mikor lesz a következő találkozó, vagy igen?
De szép is lenne – gondolta Clark, de el nem várhatta, és nem is hagyott volna jóvá semmiféle parancsot, amely ezt megköveteli. – Nem, imádkoznunk kell újabb lehallgatásért. Ezeknek találkozniuk kell. Össze kell gyűlniük, és meg kell beszélniük, mi történt.
– Egyetértek. De lehet, hogy nem odafenn lesz a hegyekben.
– Hanem?
– Mindanyiuknak van lakása az alföldön is.
Clark erről elfeledkezett. Nagyon megnehezítené a dolgot.
– Lehet repülőről is dolgozni a lézerrel?
– Nem látom be, miért ne lehetne. De aztán leszállók, föltankolok, és örökre elrepülök a francba ebből az országból.

 

Henry és Harvey Patterson ikertestvérek, huszonhét évesek, és minden kriminológiai iskola a saját elméletének igazolását látta volna bennük. Apjuk profi, ha nem is különösebben ügyes bűnöző volt. Életét – ami harminckét éves korában ért véget – egy italmérés tulajdonosa oltotta ki, amikor úgy öt méterről telibe találta a tizenkettesével – mindezt fontosnak tartotta volna a viselkedéstudományi iskola, melynek követői többnyire a politikai konzervatívok közül kerülnek ki. Az egyszülős háztartást, a gyenge iskolázottságot, a hátrányos korcsoport általi nyomást és a gazdaságilag-társadalmilag elmaradott környezetet a viselkedésmód környezeti iskolája hangsúlyozta volna, melynek támogatói általában politikai liberálisok.
Bármi lett légyen is az oka viselkedésüknek, karrierista bűnözők voltak, akik nagyon is élvezték életstílusukat, és fikarcnyit sem törődtek vele, hogy vajon agyukat előre programozták-e erre, vagy az egészet gyermekkorukban sajátították el. Nem voltak ostobák. Ha az intelligenciavizsgálatok nem az írástudóknak kedveznének, intelligenciahányadosuk valamivel az átlag fölötti volna. Szinte már állatinak mondható ravaszsággal rendelkeztek, ami éppen elég ahhoz, hogy elfogásukat a rendőrség igényes vállalkozásává, tegye. A törvény utcán szerzett ismerete pedig lehetővé tette számukra a joghézagokat szembetűnő sikerrel való kiaknázását. Még elveik is voltak. A Patterson testvérek keményen ittak ugyan – mindkettő már-már az alkoholizmus határát súrolta –, de nem éltek kábítószerrel.
Együtt rabolták végig, törték fel és támadták meg tizenéves koruk óta egész Dél-Alabamát. A velük egyívásúak körében komoly tekintélyt szereztek. Többen keresztezték útjukat. Mivel ikrekről volt szó, ha valaki az egyikkel összekülönbözött, az óhatatlanul azt jelentette, hogy a másikkal is. A rendőrség öt gyilkossággal gyanúsította őket. A probléma csupán az volt, hogy melyikük melyiket követhette el. Ikrek voltak, s úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás, és ez egy sor technikai bonyodalmat okozott minden esetben, amit ügyvédjük – jó ügyvéd volt, akit karrierjük során elég korán megismertek rendkívül eredményesen használt ki. Valahányszor megöltek valakit, a rendőrök egész fizetésükbe fogadni mertek volna, hogy a testvérek egyike – általában az, amelyiknek komoly indítéka volt az áldozat megölésére – valahol, mérföldekkel arrébb volt a gyilkosság időpontjában. Áldozataik sohasem becsületes állampolgárok voltak, hanem bűnözők – s ez minden alkalommal lelohasztotta a rendőrség tennivágyását.
Ez alkalommal azonban nem.
Tizennégy év telt már el azóta, amikor először kerültek összeütközésbe a törvénnyel, de Henry és Harvey eddig még mindig megúszta. A rendőrség végül elkapta őket, és megelégedéssel nyugtázták, az egész buli ugyancsak egy ikerpár miatt volt. Két tizennyolc éves, kedves kis kurva lágyítgatta a Patterson testvérek szívét. Az elmúlt öt hétben Henry és Harvey képtelen volt megunni Noreen és Doreen Graysont, s miközben a környéken járőröző rendőrök kedvtelve figyelték a románcot, az őrszobán általános spekuláció tárgya volt, miképpen is tudnak egymáson eligazodni. A rendőrök remekül szórakoztak, és a képzeletüket is megmozgatta a dolog. Mindenesetre az igaz szerelem lett a Patterson testvérek bukásának oka.
Henry és Harvey úgy döntött, a Grayson nővéreket megszabadítják kábítószerrel kereskedő stricijüktől, ettől a rendkívül rosszhírű, félelmetes embertől, akinek sok évre visszanyúló múltja volt, és több nőjének „eltűnésével” is gyanúsították. Azon gurultak be, hogy komolyan beborította a nővéreket, mert nem adtak át neki valami ajándékot – ékszert –, melyet a fivérektől kaptak az egy hónapos ismeretség megünneplésekor. Noreennek eltört az állkapcsa, Doreennek hat foga bánta, s egyéb méltánytalanságok is érték őket, ami nagyon felhergelte a Pattersonokat. A két lány a dél-alabamai egyetem gyógyászati központjába került. Az ikertestvérek nem tartoznak ahhoz a fajtához, akik könnyedén viselik el a sértést. Egy héttel később egy sötét mellékutcában – mindketten azonos Smit & Wesson revolvert használva – véget vetettek Elrod McIlvane életének. Sajnálatos balszerencse volt, a rendőrségi járőrkocsi történetesen fél háztömbnyire tartózkodott onnan. Még a zsaruk is úgy vélték, ebben az esetben a Pattersonok Mobile városának tettek jószolgálatot.
A rendőrhadnagy mindkettőjüket előállította. Szinte kötelezőnek számító ellenkezésükkel most nem mentek semmire. A fegyvereket kevesebb mint ötven méterre találták meg a bűneset színhelyétől. Bár egyiken sem volt használható ujjlenyomat – a tűzfegyverek nem mindig alkalmasak erre a célra –, a McIlvane testéből kioperált négy lövedékről egyértelműen kiderült, ezekből a fegyverekből lőtték ki őket; Pattersonékat négy háztömbnyivel arrébb tartóztatták fel; mindkettőjük kezén puskapornyomok voltak, ami arra utalt, fegyvert sütöttek el; közismert volt az is, hogy a strici vérig sértette őket. Ennél többet egyetlen bűnügyben sem kívánhatnának. Egyetlen probléma volt csak: a rendőrség nem rendelkezett vallomással. Végül azonban az ikrek szerencséje is véget ért. Ezt még az ügyvédjük is közölte velük. Remény sem mutatkozott rá, hogy nyernek vele valamit, ha bűnösnek vallják magukat – a helyi közvádló még jobban utálta őket, mint a rendőrség –, és miközben a gyilkosság miatt kemény ítéletnek nézhettek elébe, mégiscsak jó hír volt, hogy feltehetően nem kell villamosszékbe ülniük, mert az esküdtek aligha akarnak kivégeztetni valakit azért, mert megölt egy kábítószerrel kereskedő strigót, aki két kurváját kórházba juttatta, és néhány másikat minden bizonnyal meg is ölt. Kétségkívül felindulásból követték el a bűncselekményt, és az amerikai törvények értelmében az efféle indítékokat általában enyhítő körülménynek tekintik.
A Pattersonok az asztal túloldalán ültek, fegyencruhában, szemközt a rangidős rendőrtiszttel. A hadnagy még csak meg sem tudta őket különböztetni egymástól, de nem is nagyon törődött vele, melyik melyik, mert puszta rosszindulatból amúgy is hazudnának.
– Hol az ügyvédünk? – kérdezte Henry vagy Harvey.
– Ja – bólintott rá Harvey vagy Henry.
– Ehhez nincs szükségetek rá. Mi volna fiúk, ha tennétek nekünk egy kis szívességet? – kérdezte a hadnagy. – Akkor talán mi is teszünk nektek egy szívességet. – Ezzel aztán le is rendeződött a jogi tanácsadó problémája.
– Marhaság! – jegyezte meg az ikrek egyike. A sitt már nagyon hívogatta őket, és bár egyikük sem ült még huzamosabb ideig, leseggeltek már elegendő időt ahhoz, hogy tudják: nem lesz diadalmenet.
– Hogyan tetszik nektek az életfogytiglan? – kérdezte a hadnagy, akit egyáltalán nem indított meg az előbbi erőfitogtatás, tudjátok, hogy van az, hét vagy nyolc év, aztán rehabilitációra kerültök és kiengednek benneteket. Ha szerencsétek van, ennyi. Nyolc év szörnyen hosszú idő. Na, tetszik az ötlet, fiúk?
– Nem vagyunk bolondok. Mi a faszért vagy itt? – kérdezte a másik Patterson, jelezve, kész a feltételek megvitatására.
– Elvégeztek egy munkát nekünk, és akkor akármi is történhet.
– Mi lenne a munka? – A két testvér máris barátságosabban viszonyult a kérdéshez.
– Láttátok már Ramónt és Jesúst?
– A kalózokat? – kérdezte az egyikük. – A francba! – A bűnözői közösségben, mint bárhol másutt, hierarchia uralkodik. Legalul vannak a gyermekek és nők meggyalázói. A Pattersonok erőszakos bűncselekményt követtek el eleget, de még sohasem gyaláztak meg nőket. Csak férfiakat támadtak meg.
– Ja, láttuk a faszikat – mondta a másik, nyomatékot adva testvére tömör megfigyelésének. – Kibaszott déliek. Hé, ember, mi rosszfiúk vagyunk, de sohasem erőszakoltunk meg kislányokat, sohase csináltunk ki kislányokat, és ezek a szarfaszúak mégis megússzák. Igazság ez? Francot! Mi kicsináltunk egy kibaszott stricit, mert verte a hölgyeit, mi pedig életfogytiglant kapnánk? Miféle igazságnak hívja ezt, rendőr úr? Szarnak, igaz?
– Ha történne valami Ramónnal és Jesússzal, valami nagyon komoly – mondta csendesen a hadnagy –, talán úgy alakulnának a dolgok, ami nektek is előnyös, fiúk.
– Mint például?
– Rendszeresen láthatnátok Noreent és Doreent. Talán még meg is állapodhatnátok.
– A francba! – mondta Henry vagy Harvey.
– Gyerekek, ez a legjobb ajánlatom – közölte velük a hadnagy.
– Azt akarja, öljük meg azokat a szarháziakat? – Harvey volt az aki feltette a kérdést, csalódást okozva ezzel bátyjának, mert ő tartotta magát okosabbnak.
A hadnagy csak bámult rájuk.
– Figyelünk – mondta Henry. – Honnan tudjuk, hogy megtartjátok a szavatokat?
– Micsoda szöveg ez? – A hadnagy szünetet tartott. – Ramón és Jesús egy négytagú családot nyírt ki, természetesen először megerőszakolta a feleséget és a kislányt, és bizonyára benne van a kezük a mobile-i rendőrnek és feleségének a meggyilkolásában is. De valami kibaszottul holtvágányra futott az ellenük folyó ügyben, és jó ha húsz évet kapnak, ami legfeljebb hét vagy nyolc. Hat ember megöléséért. Nem látszik méltányosnak, vagy igen?
Ekkorra már mindkét testvér felfogta a lényeget; azonos kifejezés ült mindkettő szemében. A szemük összevillant: döntöttek. Egy darabig még feszültek voltak, mert mérlegelték, hogyan is csinálják. Azután derűsen bólintottak, és ennyi.
– Fiúk, legyetek óvatosak! A börtön veszélyes hely is lehet.
A hadnagy felkelt, hogy odahívja a börtönőrt. Ha megkérdezik, azt fogja mondani, arról a rablásról akarta kikérdezni őket, amelyben a Pattersonok nem is vettek részt, de esetleg tudhattak róla valamit, és a segítségnyújtásért cserébe némi segítséget ígért nekik. Sajnos, semmit sem tudtak a kérdéses rablásról, és pár percnyi beszélgetés után visszaküldte őket a cellájukba. Ha valaha is utalnának a beszélgetés valós tartalmára, akkor két gyilkossággal vádolt bűnöző szava állna szemben egy rendőrhadnagy szavával. Esetleges ugatásuk is csak egy ötödik oldalon megjelenő cikket eredményez a Mobile Registerben, de még ez sem biztos. Hülyének pedig nem hülyék, sohasem vallanak be a kettős gyilkosságot, akár a rendőrség unszolására tették, akár nem, igaz?
A hadnagy becsületes ember volt, és azonnal munkálkodni kezdett azon, hogy ígéretét teljesíthesse, de elvárta, a Pattersonok is ugyanezt tegyék. Az Elrod McIlvane testéből eltávolított négy golyóból az egyik úgy eltorzult, hogy ballisztikai egyeztetésre nem volt alkalmas – a köpeny nélküli ólomgolyók rendkívül könnyen sérülnek –, a többi pedig – bár lehet róluk szakszerűen hadovázni – határeset. A hadnagy elrendelte, hogy újbóli megvizsgálás céljára a golyókat távolítsák el a bizonyítékok raktárából, mégpedig a vizsgálótiszt feljegyzéseivel, valamint a fényképekkel együtt. Természetesen helyettük kellett aláírnia az okmányt, hogy fenntartható legyen a „bizonyítékláncolat”. Ezt a törvényi követelményt azt biztosítandó léptették életbe, hogy a tárgyalás során felhasznált bizonyíték – ha egyszer eltávolították a bűntett színhelyéről vagy máshonnan, és már beazonosították – mindig ismert helyen és megfelelő ellenőrzés alatt legyen, így akartak védekezni a terhelő bizonyítékok meg nem engedett fabrikálása ellen. Ha egy bizonyíték elveszik, még ha később megkerül is, sohasem használható fel újra bűnügyben, mert már manipulálhatták. Lement a laboratóriumba. A technikusok már hazamentek. Megkérdezte a ballisztikai szakértőtől, hétfő reggel ellenőrizné-e ismét a Patterson-ügyben szereplő golyókat. A férfi bólintott, az egyik egyezés kissé bizonytalan, de – gondolta – bírósági tárgyalás céljára azért jó. Mindazonáltal nem bánta, hogy újból ellenőriznie kell.
A rendőr a lövedékekkel együtt visszament az irodájába. Az erős, barna csomagolópapírból készült borítékot, amelyben tárolták őket, ügyszámmal is ellátták; eddig még nem sértették meg a bizonyítékláncolatot. Felírta az asztali jegyzettömbjére, hogy nem akarja a bizonyítékot az íróasztalfiókjában hagyni a hétvégére, inkább hazaviszi az egész csomagot kombinált zárás táskájában. A hadnagy ötvenhárom éves volt, négy hónapja hiányzott még az összes juttatással együtt járó nyugdíjaztatásig. Harminc év szolgálat elegendő gondolta, nagyon várta már, hogy kizárólag a horgászásnak élhessen. Nem vonulhat vissza nyugodt lelkiismerettel, ha hagyja, hogy két rendőrgyilkos nyolc évvel megússza.

 

A kábítószer-kereskedelemből származó pénzek Kolumbiába áramlása mindenféle mellékhatást eredményezett, és eléggé ironikus módon ezek egyike az volt, hogy a kolumbiai rendőrség új és rendkívül jól felszerelt laboratóriumra tett szert. Ami az Untiveros házból megmaradt, azt alávetették a vegyi vizsgálatok szokásos sorozatának. Néhány óra múlva úgy találták, a robbanóanyag ciklotetrametilén tetranitramin, valamint trinitrotoluol keveréke volt. Közismertebb nevén HMX és TNT. Ha hetven a harminchoz arányban keverednek – írta a vegyész – oktolnak nevezett robbanó vegyületet képeznek, ami – folytatta – elég drága, nagyon stabil és rendkívüli erejű és teljesítményű robbanóanyag, amelyet főként az Egyesült Államokban állítanak elő, de a kereskedelmi forgalomban beszerezhető több amerikai, egy európai és egy ázsiai gyártótól. Ezzel a munkanapja véget is ért. Jelentését átadta a titkárnőjének, aki faxon továbbította Medellínbe, ahol egy másik titkárnő másolatot készített róla. A jelentés húsz perccel később Félix Cortez asztalán volt.
Az iromány sok fejtörést okozott az egykori felderítőtisztnek. Egyetlen helyi bánya sem alkalmaz oktolt. Túlságosan drága, és amúgy sincs másra szükségük munkálataik során, mint egyszerű, nitrát alapú robbanóanyagokra. Ha a kőzet fellazításához elkerülhetetlen a nagyobb robbantás, akkor szélesebb lyukat fúrnak, és több robbanóanyagot gyömöszölnek bele. A katonaság azonban nem mindig járhatja ezt az utat: egy tüzérségi lövedék méretét korlátozza az ágyúcső átmérője, a bombák méretét pedig a repülőn jelentkező aerodinamikai ellenállás befolyásolja. A katonai szervezetek ezért mindig erőteljesebb anyagokat keresnek, hogy minél jobb teljesítményt csikarhassanak ki méret szempontjából behatárolt fegyvereikből. Cortez leemelt könyvtára egyik polcáról egy kézikönyvet... az októl szinte kizárólagosan katonai robbanószer... nukleáris eszközöknél veszik még igénybe, kioldóanyagként. – Felnevetett.
Megértett néhány dolgot. A robbanásról először azt gondolta, legalább egy tonna dinamitot alkalmaztak. Ugyanezt az eredményt persze megmagyarázza a kevesebb mint ötszáz kilónyi októl. Újabb kézikönyvet húzott elő és megtudta belőle, egy ezer kiló súlyú bombánál a tényleges robbanóanyagsúly alatta marad az ötszáz kilónak.
De miért nem voltak szilánkok? A bomba súlyának több mint a fele acélburkolatban helyezkedik el. – Cortez egy pillanatra félretette a könyvet.
A repülőgépről ledobott bomba sok mindent megmagyaráz. Emlékezett még kubai kiképzésére, amikor észak-vietnami tisztek tartottak oktatást osztályának „okos bombákról”, melyek 1972-ben a rövid tartamú, de nagyon erős Linebacker-II bombázások alkalmával országuk hídjaira és áramfejlesztő erőműveire borzalmas csapást mértek. Néhány évnyi költséges kudarcot követően az amerikai vadászbombázók napok alatt tucatnyi, erősen védett célpontot tudtak megsemmisíteni újfajta, precíziós vezérlésű bombáik alkalmazásával.
S ha ezt teherautónál alkalmazzák, az ilyen bomba gépkocsibombára vallhat, igaz?
De miért nem voltak szilánkok? Újból elolvasta a laboratóriumi jelentést. Cellulóz is visszamaradt, amit a laboratóriumi technikus úgy magyarázott meg, hogy a robbanóanyagokat kartondobozokba csomagolhatták.
Cellulóz? Ez papír- vagy farostokat jelent, nemde? Lehet papírból bombát készíteni? Cortez felemelte egyik kézikönyvét, mely a Jane's Weapons Systems címet viselte. Nehéz könyv volt, merev, kemény borítóval... kartonból, vászonnal borítva. Szóval ennyire egyszerű az egész! Ha ilyen prózai célra, mint a könyvkötés, ilyen erős papírt lehet készíteni...
Cortez hátradőlt, és cigarettára gyújtott. Elégedett volt magával – és az amerikaiakkal. Ragyogó ötlet volt. Beküldenek egy ilyen különleges, okos bombával felszerelt bombázót, ráirányítják arra a nevetséges teherautóra, és nem marad utána semmi, amit bizonyítéknak lehetne nevezni. Tűnődött, kié lehet a terv, szinte le volt nyűgözve, hogy az amerikaiak ennyire intelligens lépésre szánták el magukat. A KGB legalább egy századnyi kommandóst gyűjtött volna össze, hogy hagyományos gyalogsági ütközetet vívjanak, jellegzetes orosz módon minden lehetséges bizonyítékfajtát hátrahagyva, és „ily módon üzenve”, ami ugyan hatékony, de híján van az eredetiségnek. Az amerikaiak ez egyszer egy spanyolnak is dicséretére szolgáló éleselméjűségről tettek tanúbizonyságot – gondoljunk csak Cortezra, kuncogott magában Félix. Lenyűgöző volt.
Most tehát megkapta a választ a „hogyan”-ra. Még rá kellett jönnie a „miért”-re. De hát magától értetődő. Megjelent az az amerikai újságcikk a bandák közti esetleges háborúról. Tizennégy rangidős kokainbárója volt a kartellnak. Most már csak tíz. Az amerikaiak megpróbálják még tovább csökkenteni ezt a számot, de... mivel? Feltételeznék, egyetlen bombarobbantás kiválthatja a berkeken belül az elkeseredett háborúskodást? Nem, egyetlen ilyen incidens még nem elegendő. Kettő már lehet, de egy nem.
Így hát az amerikaiak Medellínből délre kommandósokkal járatják a hegyeket, ledobnak egy bombát, és még mást is csinálnak, hogy csökkentsék a drogot szállító járatok számát. Ez is nyilvánvalóvá vált már. Természetesen lelőtték a gépeket. Embereikkel figyeltették a reptereket, és a felderítési információt továbbították. Teljes egészében integrált tevékenység. Az egészből az a leginkább hihetetlen, hogy bevált. Az amerikaiak olyasmi mellett döntöttek, ami működőképes. Bámulatos! Amikor felderítőtiszt volt, a CIA hatásosnak bizonyult az információgyűjtés terén, de a legnagyobb marhaságokat csinálta, ha valamit végre kellett hajtani.
Félix felkelt az íróasztala mellől, és átment dolgozószobája bárjához. Komoly vívódás után végül egy jó brandy mellett döntött. Tripla adagot öntött egy hasas pohárba, körbe-körbe lötykölte, mígnem a kezétől felmelegedett a folyadék, s így az aromás illatok már azelőtt hatottak érzékszerveire, mielőtt az első kortyot felhajtotta volna.
A kínai írás képírás – Cortez kivette részét a kínai típusú felderítésből is – és a „válság”-ot képviselő jele kombinációja a „veszély”-t és a „lehetőség”-et jelölő szimbólumoknak. E kettősség már akkor meglepte, amikor először hallott róla, és sohasem felejtette el. Az ehhez hasonló lehetőségek rendkívül ritkák és veszélyesek. Az elsődleges veszély, nagyon is jól tudta, abból az egyszerű tényből fakad, hogy nem tudja, honnan szerzik az amerikaiak a felderítési információikat. Minden, amit csak tudott, a szervezetbe behatolt ügynökre mutatott. Valaki, elég magasan, de azért nem annyira, amennyire szeretné. Az amerikaiak pontosan úgy kompromittáltak valakit, ahogy nagyon gyakran ő maga is. Szokványos felderítési eljárás, és ebben a CIA kitűnő volt. Valaki. De kicsoda? Bárki, akit mélyen megsérthettek, és törleszteni akar, ugyanakkor pedig a főnökök asztala körül egy székre is pályázik. Elég kevés ember jöhet szóba ebben a kategóriában, beleértve Félix Cortezt is. S ahelyett, hogy a beépített ember leleplezésére saját hadműveletet kezdeményezne, most már az amerikaiakra hagyatkozhat, akik ezt megteszik helyette. Valójában nagyon furcsán érintette, hogy az amerikaiakra bízhatja a dolog hátralévő részét, de szórakoztatta is. Tulajdonképpen ez a tökéletesen álcázott hadművelet meghatározója. Semmi egyebet nem kell tennie, csupán hagynia, hogy az amerikaiak végrehajtsák saját tervüket, ő pedig ott állhat a partvonalon, figyelve, hogyan válik be. Csak türelmet és az ellenségbe vetett bizalmat igényel – nem beszélve a veszélyről –, de Cortez érezte, megéri az erőfeszítést.
Mivel nem tudta, hogyan juttassa el az információt az amerikaiakhoz, egy percig úgy vélte, a szerencsére kellene bíznia. Nem, a szerencsére nem. Úgy látszik, valamilyen módon megkapják az üzeneteket, és valószínűleg most is meg fogják kapni. Felemelte a telefonját és tárcsázott, amit csak nagyon ritkán tett meg. Majd, jobban meggondolta a dolgot, s még egy további intézkedést is tett. Elvégre nem várhatja el, hogy az amerikaiak pontosan azt és akkor, tegyék, amit és amikor ő akarja. Néhány dolgot neki magának kell végrehajtania.

 

Ryan gépe este hét után landolt az Andrews támaszponton. Egyik embere – nagyon kellemes dolog, ha mindig segítőtársak veszik körül – átvette a titkos okmányokat, és visszahajtott Langleybe, Jack pedig XJS-ének hátsó ülésére hajította a cuccát és hazahajtott. Jó nagyot alszik majd, hogy kipihenhesse az időzónák különbsége miatti megpróbáltatást. Holnap újra ott kell ülnie az asztalánál. Elsősorban – gondolta, miközben kocsijával ráfordult az 50-es főútra – arra kell rájönni, mire készül Dél-Amerikában az Ügynökség.

 

Ritter csodálkozva és hálálkodva rázta a fejét. A Caper megint bevált. Ezúttal maga Cortez volt. Amazok egyszerűen képtelenek rájönni, hogy beszélgetéseiket lehallgatják. Persze ez nem új jelenség. Ugyanez történt a másik világháborúban a németekkel és a japánokkal, és azóta is újra meg újra megismétlődik. Olyasmiről van szó, amiben az amerikaiak nagyon jók. És az időzítés aligha lehetett volna jobb. Az anyahajó már csak harminc órára áll rendelkezésükre, ami alig elegendő arra, hogy az üzenet eljuthasson emberéhez a Rangeren. Ritter személyi számítógépén beütötte az utasításokat és a küldetésre vonatkozó követelményeket. Ezeket kinyomtatta, borítékba zárta, és átadta egyik rangidős alárendeltjének, aki még idejében elkapta a légierő Panamába tartó kiszolgáló járatát.

 

Robby Jackson valamivel jobban érezte magát. Szolgálati egyenruhájának váll-lapján a negyedik csík kellemes súlygyarapodást okozott, és az ezüst sas, mely khakiszínű gallérján a tölgyfalevelet helyettesítette, sokkal tetszetősebb egy pilóta számára. Az előléptetés azt jelentette, komolyan nekifuthat a CAG-nek, az anyahajó repülőosztálya parancsnokságának. Ez lesz az utolsó, igazi repülős bevetése, de mind közül a legnagyobb. Különböző típusú gépeket kell majd ellenőriznie, több mint nyolcvan gépmadárért lesz felelős, meg persze a repülő- és karbantartó személyzetért is.
Az egészben az a rossz hír, hogy taktikai elgondolásai nem váltak be olyan jól, mint ahogyan tervezte. Azzal vigasztalta magát, minden új elgondolásnak időre van szüksége. Belátta, néhány ötlete hibásnak bizonyult, míg a Ranger egyik repülőszázad parancsnoka által javasolt módosítások szinte mindig jók voltak, szembetűnően javítottak az eredeti elképzelésen. Végtére is ez így van rendjén. Ugyanezt el lehetne mondani a Phoenix rakétákról is. A rávezető csomag kijavítása elég jónak bizonyult, persze nem annyira jónak, mint ahogyan a vállalkozó ígérte, de hát ez sem szokatlan.
Robby a repülőgép-anyahajó bevetési információs központjában tartózkodott. Jelenleg nem folyt semmiféle repülési tevékenység. A harci csoport rossz időjárási viszonyok közé keveredett, s amíg a karbantartók a gépeikkel piszmogtak, Robby és a rangidős légvédelmisek visszanézték, immár hatodszor, a vadászgépek csatájáról készített felvételeket. Az „ellenséges” haderő szembetűnően jó teljesítményt nyújtott, gyorsan diagnosztizálta a Ranger védekezési terveit, gyorsan és eredményesen reagált rájuk, hogy hatótávolságon belülre hozhassa saját rakétakilövőit. Annak pedig, hogy a Ranger vadászgépei közben ripityára verték őket, nincs jelentősége. Az elgondolás lényege ugyanis az volt, hogy befelé jövetelkor csapjanak szét a Backfire-ok között.
Újra itt van az Intruder, rákapcsolódva a tankológépre, majd elrepül Ecuador irányába és eltűnik a képernyőről, közvetlenül mielőtt elérné a partvonalat. Jackson kapitány hátradőlt székében, miközben körülötte folyt a társalgás. Gyorsan előrecsévélték a szalagot, hogy a ráközelítés fázisát újból megtekintsék. Jó egy órát fordítottak a tényleges ütközet visszajátszására. Mi lehet abban olyan érdekes – fintorodott el Jackson. Azután ismét előrecsévélték a szalagot. A Ranger CAG-je különösen bosszankodott, a vadászok gyenge szervezettsége néhány korholó megjegyzést is előcsalt belőle, a kapitányból, akinek címére Robbynak most annyira fáj a foga. A férfi megjegyzéseire odafigyelni jó lecke volt, bár kicsit szentségtörő. A rákövetkező vita miatt szinte állandóan csévélték a szalagot. Újból megjelent hát az A-6-os, a hordozó felé tartva, miután elvégezte bármiféle francos feladatát, amivel megbízták. Robby tudta, csupán feltételezés az egész, és hivatásos tiszteknél a feltételezgetés veszélyes dolog. De nem tehet róla, ez van.
– Jackson kapitány?
Robby megfordult és egy felírótáblával közeledő altisztet pillantott meg. Valamilyen üzenetről volt szó, melyet neki kell aláírnia, meg is tette, mielőtt átvette volna a nyomtatványt. Átfutotta.
– Mi az, Rob? – kérdezte a hordozó műveleti tisztje.
– Painter tengernagy odarepül a PG-iskolába. Azt akarja, ott találkozzam vele, és ne repüljek vissza Washingtonba. Azt hiszem hallani akarja, hogyan váltak be csodálatos taktikai elképzeléseim – válaszolt Jackson.
– Ne izgulj! Nem fogják visszavenni a váll-lapjaidat.
– Nem is gondoltam – válaszolta Robby a képernyő felé bökve.
– Soha senki nem is teszi.
A Ranger egy órával később elhagyta a rossz időjárási zónát. Az első felszálló gép a COD volt. Panama felé repült, hogy lerakhassa a postát, és különböző dolgokat vehessen fel. Négy órán belül visszatért. A „műszakis” már várta. Amikor végzett az üzenet elolvasásával, felkereste Jensen parancsnok lakosztályát.

 

A fényképmásolatokat eljuttatták a Hideawayhez, de a legközelebbi tanú Alexandriában volt; oda ő maga vitte.
Murraynek több esze volt annál, mintsem megkérdezze, honnan való a felvétel. Tudta, a CIA-től jött, és felderítési felvétel, de a pontos körülményekről nem szükséges tudnia. Persze mindent elmondtak volna neki, ha éppen megkérdezi, de nem tette meg.
Moira javulóban volt. Levették már róla a szíjakat, de még mindig kezelni kellett az altatók mellékhatásai miatt. A májműködését zavarták meg, hallotta a férfi. Amikor belépett hozzá, éppen ült, a motorizált ágy egy gomb lenyomására emelkedett. A látogatási időnek már vége volt. Ma este felkeresték a gyerekei, és Murraynek nem volt nehéz kitalálnia, ez a legjobb gyógymód amit csak kaphat. A hivatalos sztori az volt: baleset. A kórháziak máshogy tudták, és mindez ki is szivárgott, de az Iroda a nyilvánosság előtt azt az álláspontot vallotta hogy baleset volt, mert Moira nem vett be halálos adagot. Az Iroda saját pszichiátere keresi fel naponta kétszer; derűlátó. Bár az öngyilkossági kísérlet igazi volt, hirtelen, nem pedig kitolódott érzelmi behatáson alapult. Körültekintéssel és kellő tanácsadással teljesen felgyógyulhat, és minden bizonnyal fel is fog. A pszichiáter azt is tudta, amire Murray most készül, az szintén segíteni fog.
– Már sokkal jobban néz ki – közölte vele. – Hogy vannak a kölykök?
– Sohase tenném meg még egyszer velük – válaszolta Moira Wolfe. – Micsoda ostoba, önző dolog volt tőlem.
– Én pedig állandóan azt mondom: magát a teherautó ütötte el. – Murray odahúzott egy széket az ágy mellé, és kinyitotta a magával hozott borítékot. – Ez volt az a teherautó?
A nő kivette a képet a férfi kezéből, és hosszasan bámulta. Nem volt különösebben jó felvétel. Több mint két mérföldnyi távolságból készítették. Még a nagy teljesítményű lencse és a számítógépes kiemelés segítségével sem közelítette meg egy amatőr fényképész saját gyermekéről készített felvételét. Mégis... a fejforma, a frizura, a testtartás, ahogyan a kezét tartotta, fejének dőlése...
– Ő az – mondta a nő. – Ez Juan Diaz. Honnan szedték?
– Egy másik ügynökségtől kaptuk – válaszolta Murray, elég semmitmondóan; ez a semmi azonban a CIA-t jelentette. – Diszkrét felderítést végeznek egyik-másik helyen, nem tudom hol, és így jutottak hozzá. Úgy gondolták, ő lehet a mi fiunk. A maga tájékoztatására pedig: ez az első megerősített felvétel, amely Félix Cortez ezredesről, a DGI egykori tisztjéről a birtokunkban van. Most már legalább tudjuk, hogy néz ki a szarházi.
– Kapják el! – mondta Moira.
– Elfogjuk! – ígérte Murray.
– Tudom, mit kell tennem – tanúskodni fogok meg minden! Tudom, mit csinálnak majd velem az ügyvédek. Le tudom rendezni. Képes vagyok rá, Murray úr.
Nem viccelt – ébredt rá Dan. Nem ez az első alkalom, hogy bosszú részévé vált egy élet megmentésének. Murray örömmel látta, újabb cél bontakozott ki; eggyel több, amiért Moirának élnie kell. Az ő feladata pedig az, hogy Moira és az Iroda bosszút állhasson. Az FBI-nál jóváhagyott kifejezés erre nézve a „megtorlás”, de ez esetben az üggyel foglalkozó több száz ügynök nem használta ezt a kifejezést.

 

Jack a következő reggel korán érkezett az irodába, egész halom felgyülemlett munka várta. A rakás legtetején ott virított Moore bíró üzenete.
– Ma este zárul az elnökjelölő gyűlés – olvasta. – Az utolsó chicagói járatra foglaltam neked helyet. Holnap reggel tájékoztatni fogod Fowler kormányzót. Ez a szokásos eljárás az elnökjelöltek esetén. A te eligazításoddal kapcsolatos irányelveket csatolom. A „Korlátozott terjeszthetőségű” és „Bizalmas” információ terjeszthető, de ami „Titkos” vagy több annál, semmiképpen sem. Még öt óra előtt látnom kell írásos előterjesztésedet.
Ezzel aztán teljesen elment a nap. Ryan haza is telefonált, hogy tudassa családjával, újabb éjszakára marad távol. Azután munkához látott. Tehát a következő hétfőig nem fogja tudni kifaggatni Kittért és Moore-t. Ritter pedig, mint most tudta meg, a nap java részét úgyis odaát, a Fehér Házban fogja tölteni. Jack következő hívása a Bethesdának szólt, hogy bejelentkezzen Greer tengernagyhoz. Meglepődve hallotta, Greer személyesen végezte el az utolsó eligazítást. Az öregember hangja érezhetően gyengült, mióta utoljára beszéltek. A jókedv még ott bujkált benne, de bármennyire szívélyes volt is a hang, Jack agyában minduntalan egy olimpia korcsolyázó képe villant fel, aki vékony, törékeny jégen futja sorsdöntő kűrjét.

 

 

21

A COD-t nem tartotta a hordozó repülőszázad legelfoglaltabb gépének. Pedig az volt. A csúnya, lassú, propelleres repülőgéptákolmányt nem szerette, hiszen F-4N Phantom-II-esen „született”, s nem sokkal később felkerült az F-14A Tomcat osztályba. Már hetek óta nem vezetett vadászgépet, A COD felé haladtában – hivatalosan C-2A Greyhound (Agár) a neve, ami végül is találó elnevezés, mert tényleg úgy repül, mint ez a kutyafajta – úgy döntött, hogy amint lehetősége nyílik rá, egy megfelelő gépen lesettenkedik Pax Riverhez pár órára. Szükségét érzem – mondta mosolyogva, csendesen magának. – Hiányzik a sebesség. Amikor Robby a COD felé tartott, ismét megpillantott egy A-6E Intrudert, a repülőszázad parancsnoki gépét.
Nem messze tőlük volt egy keskeny terület, amelyet Bomba Farmnak neveztek. Hadianyag tárolására és előkészítésére használták. Kényelmes hely volt, bár túl kicsi ahhoz, hogy gépeket le lehessen ott tenni. A bombákat kicsi, alacsony kocsikon mozgatták. Az egyik éppen az Intruder felé tartott, egy kék színű „gyakorló” bombát szállított. Ott voltak rajta a lézerirányításhoz szükséges furcsa tartozékok.
Szóval újabb Drop-Ex lesz ma este? Ez megint olyasmi volt, amin mosolyogni kellett. Aztán ezt is egyenesen a pácoló hordóba dobd le, Jensen! – gondolta Robby, Tíz perc múlva felszállt, Panama felé tartott, ahol átszáll majd a légierő egyik Kaliforniába tartó gépére.

 

Ryan menetrendszerű járaton, az American Airlines egyik DC-9-esén utazott West Virginia fölött. Ez távolról sem volt olyan elegáns, mint a légierő VIP-csoportja, de hát ezúttal nem volt szükség efféle bánásmódra. Biztonsági kísérte – Jack lassan kezdte megszokni ezt. Kísérője egy „kötelességteljesítés közben” megsérült tiszt volt – leesett valamiről, és csúnyán elbánt a csípőjével. Felgyógyulása után minden bizonnyal visszakerül majd a műveletisekhez. Neve Roger Harris. Harmincas lehet, és elég gyors felfogású – gondolta Jack.
– Mit csináltál, mielőtt hozzánk jöttél volna? – kérdezte Harrist.
– Nos, uram, én...
– Jacknek hívnak.
– Newarki utcai zsaru voltam. Úgy döntöttem, hogy kipróbálok valami biztonságosabbat – így aztán ide jöttem. És tessék, mi történt – vigyorgott.
A járat félig sem volt tele. Ryan körbenézett, konstatálta, hogy senki sincs a közelükben, a lehallgatóeszközöknek pedig nem tesz jót a motorok zaja...
– Hol történt?
– Lengyelországban. Elvadult odaát egy találkozó – már úgy értem, rossz volt az előérzetem, és megpiszkáltam az egészet. A fickó egérutat nyert, én pedig a másik irányba startoltam. A nagykövetségtől két háztömbnyire átugrottam egy falon. Legalábbis megpróbáltam. A lábam alá került egy macska, egy öreg, utcai dög. Ráléptem, az meg felnyávogott, én felbuktam, és eltörtem a kurva csípőmet éppen úgy, ahogyan az öregasszonyok szokták, amikor elcsúsznak a fürdőkádban. – Bánatos mosoly. – Ez a kémtörténet nem nagyon hasonlít a mozikhoz, igaz?
Jack bólogatott.
– Egyszer majd mesélek neked róla, mert hasonló esett meg már velem is.
– Kinn a terepen? – kérdezte Harris. Tudta, Jack a felderítésnél van, nem pedig a műveletiseknél.
– Átkozottul jó sztori. Szégyen, hogy nem mondhatom el senkinek.
– Szóval mit fogsz mondani J. Robert Fowlernak?
– Ez a viccesebbik oldala. Minden benne lehet az újságokban, de nem hivatalos, hacsak nem tőlük származik.
Jött a stewardess. A repülőút túl rövid volt az étkezéshez, de azért Ryan rendelt néhány sört.
– Uram, nem szabadna szolgálatban innom...!
– Megkaptad a feloldozást! – közölte vele Ryan. – Nem szeretek egymagamban inni, márpedig mindig iszom, ha repülök.
– Azt mondták, nem nagyon szeretsz idefönn... – jegyezte meg Harris.
– Már túl vagyok rajta – válaszolta Jack, majdnem őszintén.

 

– Szóval mi történik? – kérdezte Escobedo.
– Több dolog is – válaszolt lassan, körültekintően, több mindent számításba véve Cortez, hogy megmutassa el Jefének briliáns elemzőkészségét. – Azt hiszem, van két vagy talán három amerikai zsoldoscsapat a hegyekben. Mint tudod, pár feldolgozóhelyet megtámadtak. Úgy látszik, lélektani hadviselést folytatnak. A helybeliek máris vonakodnak bennünket segíteni. Ezekre az emberekre nem nehéz ráijeszteni. Ha elég sokáig csinálják, problémáink lesznek a termékelőállítással.
– Zsoldosok?
– El Jefe, ez egy technikai kifejezés. Zsoldos – mint tudod – bárki lehet, aki pénzért katonáskodik, de a kifejezés leggyakrabban félkatonai szolgálatokat takar. Hogy pontosan kik is ezek? Tudjuk hogy spanyolul beszélnek. Lehetnének kolumbiai állampolgárok, megbántott argentinok – tudod ugye, az észak-amerikaiak a kontrák képzésére az argentin hadseregből használtak fel embereket...? Ez azonban csak egy a sok lehetőség közül. El Jefe, meg kell értened, az ehhez hasonló műveletek teljesen titkosak. Bárhonnan jöttek is a katonák, még azt sem szabad tudniuk, hogy az amerikaiaknak dolgoznak.
– Akárkik legyenek is, mit csináljunk velük?
– Természetesen vadászunk rájuk, és megöljük őket – közölte Cortez. – Körülbelül kétszáz fegyveresre lesz szükségünk – bizonyára össze tudunk gyűjteni ekkora erőt. Néhány emberünk máris kinn szaglászik a területen. Az engedélyedre van szükségem, aztán összeszedem a szükséges embereket, hogy át tudjuk fésülni a hegyeket.
– Megkapod. És mi van az Untiveros-birtok bombázásával?
– Valaki négyszáz kilónyi, rendkívül nagy teljesítményű robbanóanyagot rakott a teherautó platójára. Nagyon ügyes munka volt, el Jefe.
– Si... Ki csinálta?
– Nem az amerikaiak, és nem is a bérenceik – válaszolta határozottan Cortez.
– De hát...
– El Jefe, gondolkozz egy kicsit! – sugallta Félix. – Ki férhet hozzá a teherautóhoz?
Escobedo ezen egy ideig elrágódott. Mercedesének hátsó ülésén foglaltak helyet. Régi 600-as volt, szépen karbantartva. A Mercedes-Benzt azok kedvelik, akiknek erőszakos ellenségektől kell tartaniuk. Nehéz konstrukció, nagy teljesítményű motorral ellátva, így könnyedén képes cipelni akár ötszáz kilónyi kevlarpáncélozást is, amit a létfontosságú részeken ágyaznak be, valamint a vastag polikarbonát ablakokat, amelyeken 0,30-as kaliberű gépfegyverlövedék sem hatolhat át. Gumiabroncsait habbal, nem pedig levegővel töltötték fel, így átlyukadásakor sem lapulna le, legalábbis nem nagyon gyorsan. Az üzemanyagtartályt méhsejtszerű fémráccsal vették körbe, mely a tüzet nem tudja ugyan megakadályozni, de képes kivédeni egy veszélyesebb robbanást. Ötven méterrel előtte és mögötte haladtak a BMW M3-asok. Gyors, nagy teljesítményű kocsik, fegyveresekkel megrakva. Valahogy úgy, ahogyan az államfők felvezető és hátsó biztosító gépkocsijai haladnak.
– Gondolod, közülünk valaki? – kérdezte Escobedo egy percnyi elmélkedés után.
– Lehetséges, el Jefe. – Cortez hangszíne azt súgta, ez több mint csupán lehetséges... Gondosan adagolta megnyilatkozásait, s úgy tett, mintha az út menti jelzéseket figyelné.
– De kicsoda?
– Erre a kérdésre neked kell a választ megtalálni... Felderítő tiszt vagyok, nem nyomozó. – Az, hogy Cortez ezzel a szemenszedett hazugsággal megkerülte a választ, csak növelte Escobedo paranoiáját.
– És az eltűnt repülők?
– Megint csak nem tudni – jelentette ki Cortez. – Valaki figyeli a reptereket, talán amerikai csapatok, de valószínűbb, hogy ugyanazok a zsoldosok, akik most a hegyekben vannak. Valószínűleg szabotázs volt, feltehetően a reptéri őrök tudtával. Véleményem szerint amikor távoztak, leöldösték az őröket, így senki sem tudja bizonyítani, mit műveltek. Majd aláaknázták az üzemanyag-lerakóhelyeket, hogy minden másnak tűnjön fel, mint ami valójában történt. Rendkívül ügyes hadművelet, de olyasmi, amihez alkalmazkodhattunk volna-kivéve a bogotai gyilkosságokat. – Cortez mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta volna. – Az amerikaiak elleni bogotai támadás hiba volt, el Jefe. Arra késztette az amerikaiakat, hogy komolyan fellépjenek ellenünk, s ez már közvetlenül fenyegeti működésünket. Megvásároltak valakit a szervezeten belül, s céljukat most egyik kollégád ambíciója vagy bosszúvágya segítségével érik el. – Cortez mindvégig ugyanabban a csendes, érvelő hangnemben beszélt, melyet Havannában alkalmazott feljebbvalóinak tájékoztatásakor. Az, ahogyan ilyenkor beszélt, a legtöbb embert az orvosok beszédmódjára emlékeztette, s ezzel igen könnyen meg lehetett győzni bárkit, különösen a latin emberfajtához tartozókat, akik szeretnek ugyan vitatkozni, de respektálják azokat, akik féken tudják tartani érzelmeiket. Azzal, hogy szemrehányást tett Escobedónak az amerikaiak halála miatt – Escobedo nem szívelte, ha szemrehányást tesznek neki, s Cortez tudta ezt; persze Escobedo is tudta, hogy Cortez tisztában van ezzel – Félix még szavahihetőbbnek tetszett Escobedo szemében. Az amerikaiak voltak olyan ostobák, hogy bevallják ezt. Nyilván minket próbáltak meg félrevezetni, amikor a szervezeten belüli „bandák háborújáról” beszéltek. Ezt a trükköt mellesleg az amerikaiak találták ki: az igazságot használják fel az igazság tagadására. Ügyes húzás, csak túl sűrűn alkalmazták. Meglehet, azt hiszik, a szervezet nem ismeri ezt a fogást... Cortez természetesen improvizálta mindazt, amit most mondott, de úgy érezte, nem hangzik rosszul. És főként megvan a kellő hatása. Escobedo kipillantott a kocsi vastag ablakain, agya az új elgondolást ízlelgette.
– Kicsoda, kíváncsi vagyok rá...
– Ez olyasmi, amit én nem tudok megválaszolni, Talán te magad és Senor Fuentes ma este e tekintetben előbbre juthattok. – Cortez számára az volt a legnehezebb, hogy megőrizze komolyságát. Minden okossága, kegyetlensége ellenére el Jefe manipulálható gyerek, ha valaki tudja, melyik gombokat kell nyomogatni.
Az út magas, sziklás hegyek között vezetett. Szigorúan taktikai megfontolásból véve nem lehet róla azt állítani, hogy biztonságos volna – Cortez jól tudta ezt. Bár soha nem volt katona – eltekintve a kubai iskolarendszer keretében szokásos félkatonai kiképzéstől –, felismerte a mélyen fekvő terep hátrányait. Ha valaki a hegyoldalon épít ki magának állást, jó messzire beláthatja az utat. Félix mindent tudott, amit tudnia kellett a kocsiról. A világ legjobb páncélozott jármű forgalmazója alakította át, állapotát a cég technikusai rendszeresen ellenőrizték. Az ablakokat évente kétszer cserélték, a napsugárzás ugyanis megváltoztatja a polikarbonát kristályszerkezetét – kivált az Egyenlítő közelében és nagy magasságban. Az ablakok akár a 7,62-es gépfegyvergolyót is megállítanák, az ajtókban, valamint a motorok körül elhelyezett kevlarlemezek pedig kedvező viszonyok közepette még ennél nagyobb lövedékeket is. Mégis ideges volt, de megvolt benne a kellő akaraterő, hogy ne mutassa ki.
– Ki lehet az...? – töprengett Escobedo... A kocsi sodró iramú kanyart vett.
Öt csapat utazott velük, két-két emberrel: fegyveresek és adogatok. Nyugatnémet gyártmányú MG3-as géppisztolyokkal voltak felszerelve. A kolumbiai hadsereg éppen most rendszeresítette ezt a fegyvertípust, mert ugyanazzal a 7,62 mm-es lövedékkel működött, mint a G6-os gyalogsági fegyver, mely egyébként szintén német gyártmányú. Ezt az öt fegyvert nem régen „lopták” – illetve egy pénzsóvár raktári őrmestertől vásárolták – az egyik katonai raktárból. Az MG3-as a második világháborúban híressé vált német MG-42-es továbbfejlesztése volt. Megőrizte az egykori fegyver tűzgyorsaságát: percenként 1200, azaz másodpercenként húsz lövedék kilövésére volt képes. Egymástól harminc méternyire jelölték ki a fegyveresek helyét. Két gépfegyver feladata az volt, hogy feltartóztassa a követő autót. Ketten voltak a felvezető kocsin, de csak egy a Mercedesen. Cortez nem bízott különösebben a gépkocsi páncélozásában. Órájára pillantott. Éppen időben voltak. Escobedónak nagyon jók a sofőrjei. De hát Untiverosnak is jók voltak a szolgái...
Minden fegyver hangtompítóján volt egy kúp alakú szerkezet, ami annak megakadályozására szolgált, hogy a fegyvert használó szemét elvakíthassa a lövés felvillanása.
A fegyveresek egyszerre kezdtek tüzelni: az út jobb oldalán öt fehér, méteres lángcsóva gyűlt ki. A fegyverek torkolatából nyomjelző fény villant, ami lehetővé teszi, hogy anélkül találhassák el célpontjukat, hogy használniuk kellene a fegyvereken elhelyezett irányzékot.
A kocsiban ülők egyike sem hallotta a fegyverek hangját, mindannyian hallották viszont a becsapódásokét – legalábbis azok, akik még életben voltak akkor.
Escobedo teste mint valami acélrúd, megfeszült, amikor megpillantotta, hogy a nyomjelzők sárga vonala rátapad a felvezető M-3-asra. Azt a kocsit nem fedte annyi páncél, mint az övét. A hátsó lámpák balra, majd jobbra indexeltek, és azután a kocsi furcsa szögben letért az útról, felborult, mint egy játékautó. Escobedo kocsijára húsz lövedék csapódott. Úgy hangzott, mint a jégeső a bádogtetőn... A sofőr – aki igen jól képzett volt, és mindig idegesen éber-először jobbra-balra billegtette a hosszú Mercedest, hogy kikerülhesse az előtte lévő BMW-t, majd szinte a padlóba taposta a gázpedált. A hatliteres Mercedes-motor azonnal reagált – természetesen azt is páncél védte –, s egy másodperc alatt megduplázta forgatónyomatékát, és szinte az ülésbe préselte utasait. Escobedo látta, a nyomjelzők szinte egyenesen az arca felé tartanak. Kész csoda lesz, ha a vastag ablakok meg tudják állítani – de nem tudták, a becsapódás ereje szétzúzta őket.
Cortez rávetette magát Escobedóra, és ledöntötte a padlóra. A kocsi óránként hetven mérfölddel száguldott, amikor az első lövedéket kilőtték. Most már kilencven mérfölddel robogott, így villámgyorsan el tudta hagyni a biztos pusztulást jelentő zónát. A fegyverek tüze már nem érhette utol őket. Két perc múlva Cortez feltekintett.
Meglepődve látta, két golyó belefúródott a bal oldali ablakba. A fegyverek túl jók voltak... A felvezető autó és az utánuk jövő gépkocsi nyomtalanul eltűnt. Félix nagyot sóhajtott. Talán most nyerte meg életének legmerészebb játszmáját.
– A következő sarkon fordulj le akármerre! – üvöltött a sofőrre.
– Nem! – mondta ellentmondást nem tűrően Escobedo. Egyenesen a...
– Ostoba! – fordult el Jeféhez Cortez. – Újabb rajtaütésbe akarsz belefutni? A következő sarkon fordulj le! – üvöltött rá megint a vezetőre.
A sofőr a fékre lépett, és a következő sarkon befordult. Az út a kávéültetvényekhez vezető mellékutak kis hálózata felé tartott.
– Keress egy csendes helyet, és állj meg! – utasította Cortez.
– De hát...
– Az ellenség arra számít, fejvesztetten menekülünk, arra azonban nem, hogy gondolkozunk. Azt hiszik, azt fogjuk tenni, amivel minden antiterrorista kézikönyv tele van... Csak az ostoba ember kiszámítható – mondta Cortez, s közben kisöpörte hajából a polikarbonát szilánkokat. Pisztolya már elöl volt, de feltűnő mozdulattal visszalökte tartójába. – José, kitűnően vezettél!
– Mind a két gépkocsi eltűnt – közölte a sofőr.
– Nem vagyok meglepve – válaszolta Cortez, csaknem szívből jövően. – Jézus Mária! Ez most nagyon közel volt...
Escobedót nem lehetett gyávának mondani. Ő is látta az ablak sérülését, mely csupán centiméterekre volt a fejétől. Két golyó félig belefúródott az üvegbe. El Jefe kifeszítette az egyiket, és a tenyerébe vette. Még meleg volt.
– El kell beszélgetnünk azokkal, akik az ablakokat készítik – jegyezte meg hűvösen Escobedo. Csak most jött rá, Cortez megmentette az életét.
Cortez meg volt elégedve magával. Bár előre látta a veszélyt, azért dicséretes gyorsasággal reagált. Rég volt már, amikor a DGI-nél megkövetelt erőnléti vizsgán meg kellett felelnie. Az ehhez hasonló pillanatok azok, amelyek még a legszerényebb embert is a legyőzhetetlenség érzésével töltik el.
– Ki tudhatta, hogy Fuenteshez megyünk? – kérdezte.
– Most muszáj... – emelte fel Escobedo a kagylót, és beütött egy számot. Cortez finoman elvette tőle a kagylót, és a helyére tette.
– Ez komoly hiba volna, el Jefe – mondta csendben. – Senor! Minden tiszteletem a tiéd, de engedd, hogy én kezeljem ezt az ügyet. Ez profi téma.
Escobedo még soha nem volt annyira megelégedve Cortezzel, mint ebben a pillanatban.
– Meglesz a jutalmad – közölte Escobedo hű alkalmazottjával. Szemrehányást tett magának, amiért néha rosszul bánt vele; és ami még rosszabb, sokszor nem hallgatott bölcs tanácsaira. – Mit csináljunk?
– José – mondta Cortez a sofőrnek – keress egy magasabban fekvő helyet, ahonnan ráláthatunk a Fuentes-házra!
A sofőr egy perc alatt talált is egy olyan kiszögellést, ahonnan be lehetett látni a völgyet. Félreállította a kocsit, és mind a hárman kiszálltak. José szemügyre vette az autót ért károkat. Szerencsére sem a gumiabroncsok, sem pedig a motor nem sérült meg. A karosszériát ugyan alaposan helybenhagyták, ettől azonban még mozgásképes maradt a kocsi. José tényleg szerette ezt az autót, s bár sajnálta hogy így elrondították, csak úgy dagadt a büszkeségtől, hogy a kocsi és az ő szakértelme megmentette mindannyiuk életét.
A csomagtartóban több karabély lapult – német G3-asok, olyanok, mint amilyeneket a hadseregben rendszeresítettek, s ezeket kivételesen törvényes úton szerezték be – valamint egy messzelátó. Cortez a többiekre bízta a fegyvereket. A messzelátó segítségével elmélyülten vizsgálgatni kezdte a Fuentes-villa körülbelül hat mérföldnyire levő, kivilágított ablakait.
– Mit keresel? – kérdezte Escobedo.
– Jefe, ha neki is része volt a rajtaütésben, mostanra már tudni fogja, kudarcot vallott, és nyilván nagy lesz odaát a mozgás. Ha nem tudott róla, nem lesz semmiféle mozgás.
– Mi van azokkal, akik ránk lőttek?
– Gondolod tudják hogy megmenekültünk? – nézett rá kérdően Cortez. – Nem, nem lehetnek biztosak efelől, éppen ezért legelőször megpróbálnak megbizonyosodni erről, így azután mindenekelőtt minket akarnak majd megkeresni. José, hány kanyar volt idáig?
– Hat, Senor, és jó sok útelágazás – válaszolta a sofőr. Egész jól mutatott a fegyverrel.
– Érted a problémát, el Jefe! Kevesen vagyunk, nem tudjuk az utakat ellenőrizni. Valószínűleg nem rendőri vagy katonai erővel állunk szemben. Az ehhez hasonló rajtaütések... – nem, el Jefe, ha ezek egyszer kudarcot vallottak, akkor a kudarc maradéktalan. Itt van – nyújtotta át a távcsövét, majd kinyitotta a kocsi ajtaját, és kihúzott pár üveg Perriert. Escobedo szerette ezt. Úgy nyitotta fel őket, hogy az üvegzáró kupakot a csomagtartó tetején a golyók által ütött lyukakba helyezte, és lepattintotta. Erre még José is elismerően dörmögött valamit, Escobedo pedig mindig is csodálta az ehhez hasonló hencegést.
– A veszélytől mindig megszomjazom – magyarázta Cortez, mindenkinek a kezébe nyomva egy-egy üveget.
– Izgalmas éjszaka volt – bólogatott egyetértően Escobedo, s nagyot húzott az italból.

 

Jensen parancsnoknak és bombázónavigátorának azonban nem volt ennyire izgalmas éjszakájuk. Az első – mint mindenben – különleges alkalom volt, de mára már rutinná vált. A probléma egyszerűen az, hogy a dolgok túlontúl könnyűek. Jensen alig volt húszéves, amikor föld-levegő rakétákkal és radar irányítású légelhárító tüzérséggel találta magát szemben Észak-Vietnamban, igencsak próbára téve bátorságát és ügyességét. Ez a küldetés körülbelül annyira volt izgalmas, mint amikor az ember levelet ad fel a postán. A feladatot pontosan a terv szerint hajtották végre. A számítógép szigorúan a terv szerint engedte ki a bombát, a bombázónavigátor saját Tram-irányzékát használta, szemét rajta tartva a célponton, Jensen pedig a tv képernyőjére meredt.

 

– Kíváncsi vagyok, mi tarthatta fel Escobedót – morfondírozott Larson.
– Talán korábban ért ide? – gondolkodott hangosan Clark, szeme a GLD-n.
– Talán – egyezett bele a másik. – Észrevetted, ezúttal egyetlen kocsi sem parkol a ház közelében?
– Ja, igen, ezt most egy századmásodpercnyi késleltetésre biztosítottuk ki – közölte vele Clark. – Körülbelül akkor kell robbannia, amikor odaér a konferenciaasztalhoz.
Ebből a távolságból még izgalmasabb – gondolta Cortez. Nem látta a bomba zuhanását, nem hallotta a gépet sem, mely ledobta – ami, jegyezte meg magában, elég fura dolog –, de már megpillantotta a fellobbanást. Az amerikaiak és a kis játékaik – tűnődött. Veszélyesek lehetnek.
– Úgy látszik, Fuentes sem vett részt benne – jegyezte meg Cortez még azelőtt, hogy a robbanás hangja odaért volna.
– De hát mi magunk is odabenn lehettünk volna!
– Igen, de nem voltunk. Azt hiszem, ideje mennünk, el Jefe.

 

– Mi az? – kérdezte Larson. Két gépkocsireflektor jelent meg három mérföldnyire a domboldalon. Egyikük sem vette észre, amikor a Mercedes kihajtott a magaslatra, hogy utasai szemügyre vehessék a völgyet. Akkor éppen a célra összpontosítottak. Clark dühös volt magára, hogy elfelejtett jobban körbenézni. Az ilyesfajta tévedések sokszor halálos kimenetelűek lehetnek. Átkozta magát, amiért egyszerűen megengedte magának, hogy elfeledkezzék arról, mennyire komoly is ez az ügy.
Clark feltette a szemére Noctronját. Az autó nem volt más, mintegy óriási...
– Milyen kocsijai vannak Escobedónak?
– Válogathatsz-válaszolta Larson. – Olyan, mint a lóistálló Churchill Downsban. Porschék, Rollsok, Mercedesek...
– No ez limuzinnak látszik, talán egy nagy Mercedes. Mindenesetre meglehetősen szokatlan hely az ilyesminek. Menjünk innen a francba! Azt hiszem, két kirándulás ide éppen elég. És ezzel ki is szállunk a bombázásokból.
Nyolcvan perccel később Subarujuknak lassítania kellett. Csomó mentőkocsi és rendőrautó parkolt a padkán. Egyenruhások jelentek meg és tűntek el a veszélyjelző lámpák rózsaszínű fényében. Két fekete BMW feküdt az oldalán, közvetlenül az út mentén. Bárkiké voltak is, valaki nagyon nem kedvelte őket – ezt Clark is láthatta. Nem volt különösebb forgalom, de a vezetők lelassítottak, hogy kicsit kíváncsiskodjanak, megnézzék, mi történt.
– Valaki a szart is kirobbantotta ezekből – jegyezte meg Larson.
Clark értékelése profibb volt.
– Harmincas kaliberű össztűz. Nehézgépfegyverek, közvetlen közelből. Csinos kis rajtaütés. Mind a kettő M3-as BMW volt.
– Az a gyors, nagy kocsi? Akkor nagyon pénzes emberek voltak benne. Csak nem hiszed...?
– Ebben a szakmában nem „hiszel” túl gyakran. Mennyi időre van szükséged, hogy megtudj valamit arról, ami itt történt?!
– Két órára.
– Oké.
A rendőrség megnézte az elhaladó kocsikat, de nem kutatta át őket. Egyikük elemlámpáját bevillantotta a Subaru végébe. Volt ott pár fura dolog, de nem elég nagy és nem is olyan formájú, hogy gépfegyver lehessen. Tovább is intették őket. Clark eltöprengett: máris megkezdődött volna a bandák háborúja?

 

Robby Jacksonnak kétórányi ideje volt, mielőtt fölszállt volna a légierő C-141B-jére, mely úgy nézett ki, mint valami csapott szárnyú, zöld szörny. Személyzetén kívül vagy hatvan katona is volt a gépen. A vadászpilóta alig titkolt örömmel nézte őket. Ez az, amit öccse is csinál... Egy őrmester telepedett mellé, miután engedélyt kért rá – Robby magasabb rangú volt.
– Melyik alakulatnál vagy?
– Hetedik könnyűgyalogságiak. – Az őrmester hátradőlt, hogy minél kényelmesebben üljön. Sisakját az ölébe tette. Robby felemelte. Nagyon hasonlított a második világháborús német sisakokhoz. Kevlarból csinálták, álcázó szövettel vonták be, arra pedig – amit zöld színű, rugalmas ruhapánt tartott a helyén – összecsomózott szövetcsíkok medúzafejszerű gyűjteményét „szerelték”.
– Tudod, a testvérem visel ilyesmiket. Elég nehéz. Mi a jó fene ez?
– A Cabbage Patch kalap? – Az őrmester elmosolyodott, szeme azonban továbbra is csukva volt. – Nos a kevlar remélhetőleg megakadályozza, hogy valami szétrobbanthassa az ember koponyáját, a köré csavart ringy-rongy pedig elmosódottabbá teszi az ember körvonalait – így nehezebb bennünket észrevenni a bozótban. Azt mondod, nálunk van a testvéred?
– Új fiú – azt hiszem, ti alhadnagynak hívjátok – a, hogy is... valami nindzsafélénél...
– Három-tizenhetesek, az első dandár. Én a második dandár felderítője vagyok. És te mit csinálsz?
– Pillanatnyilag a Pentagonban dolgozom. Vadászgépeket vezetek, ha éppen nem a karrieremet alakítgatom.
– Jó lehet, hogy minden munkát ülve tud csinálni az ember – jegyezte meg az őrmester.
– Nem – kuncogott Robby. – A legjobb benne az, hogy gyorsan ki lehet belőle szabadulni, ha úgy adódik.
– Aha, értem... Mi hozott Panamába?
– A part menti vizeken tevékenykedik egy anyahajónk. Azt kellett figyelni. És te?
– Kiképzés az egyik zászlóaljunknak. A dzsungelban tevékenykedünk. A rejtőzködést gyakoroljuk – magyarázta az őrmester.
– Gerilla izé?
– Durván hasonló taktika. Ez most elsősorban felderítési gyakorlat volt, meg végrehajtottunk néhány rajtaütést is, szóval ilyesmiket.
– Hogy ment?
Az őrmester felnyögött.
– Annyira nem jól, mint reméltük. Egy-két jó emberünket otthagytuk – ugyanez a helyzet nálatok is, igaz? Emberek jönnek, emberek mennek, és eltart egy ideig, amíg az újak felgyorsulnak. Sajnos éppen a felderítőegységek vesztettek el néhány tehetséges embert – és ennek bizony ára van. Ezért a kiképzés – zárta el az őrmester. – Sosincs vége...
– Nálunk más. Kitelepítünk egy egységet, s így rendszerint nincs is veszteségünk.
– Mindig tudtam, hogy a Haditengerészet okosabb.
– Annyira rossz nálatok? Az öcsém például elvesztett egy kiváló... rajparancsnokot. Bárhogy is van, annyira nagydolog?
– Meglehet. Nekem is volt egy Munoz nevű fickóm. Tényleg. Nagyszerű felderítő volt. Egy nap egyszerűen eltűnt legalábbis azt közölték velem –, valamilyen különleges műveleti szarban vesz részt. A fickó, aki most a helyén van, messze nem olyan jó. Előfordul az ilyesmi. Az ember együtt él vele.
Jacksonnak ismerősnek tetszett valahonnan a Munoz név, de képtelen volt rájönni, honnan.
– Hogyan jutok el Montereybe?
– A pokolba is, csak egy ugrás az egész. Van kedved velünk utazni? Nálunk persze nincs meg mindaz a kényelem, mint a Haditengerészetnél.
– Alkalmanként mi is keményebbre fogjuk, őrmester. A francba is, egyszer teljes három napig nem tudtam kicseréltetni az ágyneműt. Ugyanazon a héten pedig vacsorára hot dogot kaptunk – sohasem felejtem el azt a fordulót. Jó kibaszós volt. Feltételezem, a dzsipjeitek légkondicionáltak? – A két férfi egymásra nézett és nevetni kezdett.

 

Ryan a kormányzó kísérete feletti emeleten kapott lakosztályt. Fowlernek most már teljes titkosszolgálati kísérete volt, és novemberig meg is marad. Ha pedig győz a választásokon, még négy éven át jár neki ez a „szolgáltatás”. Nagyon tetszetős, modern szálló volt, vastag betonfödémekkel, de a lenti partik zaja azért áthallatszott.
Valaki kopogott Jack ajtaján. Kikászálódott a zuhany alól. Magára kapta a szálló monogramos köpenyét, és ajtót nyitott. Negyvenes nő állt ott talpig vörösben, a manapság menő, „erőteljes” színekben pompázva. Miután azonban Ryan nem volt a női divat szakértője, azon tűnődött, hogyan ronthat el mindent a ruha színe.
– Ön dr. Ryan? – kérdezte a nő. Jacknek már ez nem tetszett, ahogyan ezt a kérdést föltette. Valahogy úgy hangzott, mintha bacilusgazda lenne.
– Igen. És ön kicsoda?
– Elizabeth Elliot vagyok – válaszolta.
– Miss Elliot – mondta Jack. – Sajnos lépéshátrányban vagyok. Fogalmam sincs arról, hogy ön kicsoda.
– Külpolitikai segédtanácsadó vagyok.
– Oké, akkor jöjjön beljebb! – Ryan szélesre tárta az ajtót, és intett, hogy jöjjön be. Emlékeznie kellett volna. Ő volt „E.E.” a benningtoni egyetemről, a politikai tudományok professzora, akinek geopolitikai nézetei – gondolta Ryan – Lenint Theodore Roosevelthez tették hasonlóvá. A férfi már a szoba közepén járt, amikor észrevette, a nő nem követi.
– No, most bejön, vagy nem?
– Csak így? – Még vagy tíz másodpercig ott állt, és csak azután szólalt meg.
Jack egy törülközővel szárítgatta a haját, egy szót sem szólt, bár kíváncsi volt.
– Tudom, kicsoda maga – mondta bizalmatlanul.
Mi a fenéért bizalmatlan, Jacknek fogalma sem volt róla. Mindenesetre meglehetősen fáradt volt: hosszú volt a nap, s az európai út után még mindig nem sikerült megszoknia az időkülönbséget. Ez magyarázta részben válaszát.
– Nézze, doki! Maga volt az, aki kirángatott a zuhany alól. Két gyerekem van és feleségem, aki mellesleg szintén Benningtonban végzett. Nem vagyok James Bond, és nem hülyéskedem. Ha akar valamit közölni velem, legyen olyan kedves, és közölje! A múlt héten egyfolytában rohangáltam, és fáradt vagyok, szóval alvásra van szükségem.
– Mindig ilyen udvariatlan?
– Jézusom! Dr. Elliot, ha a nagyfiúkkal akar játszani Washingtonban, Egyes Számú Lecke: az Üzlet az Üzlet. Akar velem közölni valamit, hát közölje! Akar tőlem kérdezni valamit, hát kérdezzen!
– Mi az istennyilát csinálnak Kolumbiában? – vágott a közepébe a nő.
– Miről beszél? – kérdezte Jack szelídebb hangnemben.
– Nagyon is jól tudja, miről beszélek. Tudom, hogy tudja.
– Ez esetben megtenné, hogy felfrissíti az emlékezetemet?
– Már megint felrobbantottak egy kokainbárót – közölte, nyugtalanul körbepillantva.
– Nincs tudomásom efféle hadműveletről, melyet az amerikai kormányzat vagy bármely másik irányítana. Ennyi, nulla információm van ebben a kérdésben. Nem vagyok mindentudó. Hiszi vagy nem, még ha sok mindent szentesít is a Központi Hírszerző Ügynökségnél való alkalmaztatás, nem tudunk mindent automatikusan, ami a világban minden egyes kővel, pocsolyával és dombtetővel történik. Mit mondanak az újságok?
– De hát nem igaz, hogy nem tud róla – tiltakozott Elizabeth Elliot. Meg volt döbbenve.
– Dr. Elliot, ön két évvel ezelőtt írt egy könyvet arról, hogy mi mindenütt jelen vagyunk a világban. Engem egy régi zsidó történetre emlékeztetett. A cári Oroszországban egy kis falu egyik öregje, akinek két csirkéje volt és egy lerobbant lova, éppen az antiszemiták szennyiratát olvasta, tudja: a zsidók ezt csinálják, a zsidók azt csinálják és a többi. Egyik szomszédja megkérdezte tőle, miért vette meg az újságot. Az öreg pedig így válaszolt: jó dolog olvasni, óriási hatalma van. A maga könyve is erről szól, ha megbocsát: körülbelül egy százaléknyi tény és kilencvenkilenc százaléknyi szitok. Ha tényleg tudni kívánja, mi az amit megtehetünk, és mi az amit nem, mondhatok egy-két dolgot, persze csak ha megígéri, hogy senkinek nem árulja el. Biztos vagyok benne, pontosan annyira csalódott lesz, mint általában én magam. Bár csak feleannyira lennénk erősek, mint gondolja...!
– De hát embereket ölnek meg.
– Úgy érti, én, személy szerint?
– Igen!
Aha! Szóval ezért viselkedik így ez a nő – gondolta Jack.
– Igen, embereket öltem meg. Egy nap majd mesélek magának a rémálmaimról is – Ryan itt szünetet tartott. – Büszke vagyok-e rá? Nem! Örülök-e, hogy megtettem? Igen, örülök! Miért? – kérdezi ön. Az életem, feleségem és lányom élete vagy más, ártatlan emberek élete volt a tét a kérdéses időben, és azt tettem amit tennem kellett, hogy megvédjem saját életemet és másokét. Nagyon is jól emlékszik a körülményekre, igaz?
A nőt mindez nem nagyon érdekelte.
– A kormányzó nyolctizenötkor látni kívánja!
Ez hat óra alvást jelentett Ryannak.
– Ott leszek!
– Kolumbiáról fogja magát kérdezni.
– Akkor előre tájékoztathatja a főnökét, hogy semmiről nem tudok.
– Ha ő nyer, dr. Ryan, maga...
– Taccsra tesznek? – mosolygott Jack jóindulatúan a nőre. – Tudja, olyan ez az egész mint valami rossz film, dr. Elliot. Ha a maga embere győz, talán meglesz hozzá a hatalma, hogy engem kirúgasson. Hadd magyarázzam el önnek, mit jelent nekem ez az egész! Ha így alakul, nem lesz „módom” majd arra, hogy minden munkanap után két és fél órát a kocsiban töltsék; kirúgathatnak egy nehéz, stresszel járó munkahelyről, mely lehetetlenné teszi hogy annyi időt töltsék a családommal, amennyit szeretnék; és arra kényszerítenek, hogy visszamenjek megírni történelmi értekezéseimet, avagy hogy ismét tanítsak, amiért eredetileg végül is ledoktoráltam. Dr. Elliot, én már átéltem, hogy géppisztolyt szegeznek a lányomra és a feleségemre, és ezzel a borzalommal is sikerült megbirkóznom. Ha komolyan meg akar fenyegetni engem, valami jobbat kell kitalálnia ennél... Reggel látjuk egymást – azt hiszem –, bár tudnia kell, hogy mondandóm szigorúan csak Fowler kormányzónak szól. A parancs szerint senki más nem tartózkodhat a helyiségben. – Jack bezárta, beriglizte és be is láncolta az ajtót...
Dr. Elliot lift helyett gyalog ment le. Fowler kormányzó főszárnysegéde – a kíséret többi tagjával ellentétben – színjózan volt. – Szinte soha nem szokott inni. Máris a kampány megtervezésén dolgozott, mely egyébként egy hét múlva indulna, azaz nem várnának szeptember elejéig.
– Nos? – kérdezte E. E.-t.
– Azt mondja, nem tud semmit. Szerintem hazudik.
– És még? – kérdezte Arnold van Damm.
– Arrogáns, goromba és sértegetett.
– Maga is, Beth. – Mindketten nevettek. Nem kedvelték különösebben egymást, a politikai kampányok azonban a legfurcsább kapcsolatokat képesek kialakítani. A kampányfőnök éppen egy Ryanről szóló és Alan Trent kongresszusi képviselő által összeállított tájékoztatást olvasott. Ez utóbbi volt egyébként a Kémkedés Ellenőrzésével Megbízott Bizottság új elnöke. E. E. még nem találkozott vele. Mindketten tudták, hogy egy washingtoni összejövetelen Ryan szembekerült Trenttel, és a nyilvánosság előtt buzinak nevezte. Trent soha életében nem bocsátott meg, illetve felejtett el egyetlen sértést sem. Nem az a fajta volt, aki ingyen osztogatja a dicséreteket. Ryanról szóló jelentésében mégis ilyen szavakat használt, mint: ragyogó szellemű, bátor és becsületes... Van Dammnak így hát fogalma sem volt arról, hogy mindez mi a francot jelent...

 

Lehet, hogy ez lesz a harmadik rajtaütés nélkül eltöltött éjszaka? – Chavez mindesetre biztos volt ebben. Napnyugta óta odakinn voltak, és már a második feldolgozóhelyre találtak rá. Minden nyom erről árulkodott: a talaj a kicsöpögő savtól elszíneződött, a ledöngölt föld, a rengeteg szemét mind-mind azt mutatta, hogy emberek jártak ott, és valószínűleg rendszeresen fel is keresik ezeket a helyeket. De ma és az előző két éjszaka nem jöttek ide. Ding tudta, hogy számolnia kellett volna ezzel. Minden kézikönyv, minden erről szóló oktatóanyag hangsúlyozza, hogy a bevetési műveletek valamiféle őrült keverékei az unalomnak és rettegésnek. Az unalomnak azért, mert többnyire nem történik semmi, a rettegésnek pedig azért, mert bármelyik másodpercben történhet valami. Most már értette, mitől lesznek kinn a terepen rendetlenek az emberek. Amikor gyakorlatoztak, mindig tudni lehetett mi van – vagy legalábbis azt, valami történni fog. A sereg ritkán pocsékol időt arra, hogy „ütközet” nélküli gyakorlatokat tartson. A kiképzés ehhez túl sokba kerül, így aztán rá kellett jönnie arra a bosszantó tényre, hogy az igazi bevetések kevésbé izgalmasak, mint a kiképzés – ámbár összehasonlíthatatlanul veszélyesebbek. Ez már önmagában elegendő ahhoz, hogy megfájduljon az ember feje.
A fájdalom pedig olyasvalami, amiből igencsak elege volt. Már négyóránként szedte a Tylenol kapszulát: izomfájásai és kisebb-nagyobb húzódásai, no meg a feszültség és stressz miatt. Valójában semmivel sem volt fáradtabb, mint egy irodai alkalmazott, aki egy kicsit hosszabb munkanapot töltött el íróasztala mellett, a helyzet és a környezet azonban mindent felerősített, amit csak érzett: örömet vagy szomorúságot, lelkesültséget vagy depressziót, félelmet vagy legyőzhetetlenséget. Egyszóval a bevetés nem vicc. De hát akkor miért csinálja? Nem mintha tetszene neki vagy ilyesmi, de... mégis miért? Chavez elhessegette magától ezeket a gondolatokat, mert zavarták abban, hogy a feladatra összpontosítson.
És – bár nem tudta – ezzel meg is adta a választ. Ding Chavez született katona volt. Természetesen jobban szeretett volna egy csinos lány társaságában egy bárban üldögélni, vagy a barátaival futballmeccset nézni. Azzal is tisztában volt azonban, hogy pillanatnyilag sok minden az ő szakértelmén múlik, hogy döntő szerepe van a küldetés sikerében. Ez az ő helye... Bevetéskor valahogy minden olyan csodálatosan tiszta lesz... Érzékszervei radarként söpörtek végig a fákon, kiszűrve a madarak füttyét és az állatok zaját. Tökéletesen nyugodt volt, bár aggódott a bajtársaiért. Egy pillanatban csupán egy lélegző, gondolkodó gép volt, melynek egyetlen célja országa ellenségeinek megsemmisítése. A feladat nehéz, de ő az, aki megcsinálja. Ma este azonban – legalábbis eddig – nem történt semmi említésre méltó. A nyomok már kihűltek. A feldolgozóhelyek lakatlanok. Chavez egy előre megtervezett gyülekezési ponton megállt, és bevárta a raj többi tagját. Kikapcsolta éjszakai szemüvegét, és ivott egy kis vizet. Itt legalább jó a víz, tiszta hegyi patakokból származik.
– Egy nagy rakás semmi, százados – mondta Ramireznek, amikor a tiszt utolérte. – Nem látok semmit, nem hallok semmit.
– Nyomok, ösvények?
– Semmi, ami két, sőt inkább három napnál fiatalabb volna.
Ramirez ugyan tudta, hogyan kell egy nyom korát meghatározni, de annyira, mint Chavez őrmester, távolról sem.
– Oké, indulunk vissza! Pihenj pár percig, hogy kiengedj, aztán gyerünk!
– Igen, uram!
– Nos, Ding?
– Ez a térség már ránk szárad.
– Igazad lehet, de várunk még pár napot, hogy megbizonyosodhassunk erről – mondta Ramirez. Tulajdonképpen örült, hogy nem került sor kapcsolatfelvételre. Érzelmei azt súgták, minden rendben van, holott az eszére kellett volna hallgatnia, hiszen jól tudta, semmi sincsen rendben.
Chavezben nem egészen így játszódott le mindez. Tudatának peremén meglapult valami, ami – furcsa módon – leginkább a földrengések előtti tompa csendre, avagy a tiszta égbolton feltűnő első, észrevehetetlen viharfelhőkre emlékeztetett. Ding túl fiatal volt még, és tapasztalatlan is. Bár remek adottságai voltak, a megfelelő ember volt a megfelelő helyen, de nem volt még elég dörzsölt. Ezt azonban végül is nem tudhatta.
Dolga viszont tengernyi akadt. Öt perc múlva már felfelé kapaszkodott a hegyoldalon, elkerült minden ösvényt, másik utat választott, mint amin errefelé jött, éberen figyelt minden közelben leselkedő veszélyre, de elfeledkezett a nem oly közeli, mégis ugyanannyira nyilvánvaló veszélyről...

 

A C-141B kemény leszállást hajtott végre, gondolta Robby, bár a katonák, legalábbis látszólag, észre sem vették. Valójában a legtöbbjük még aludt. Később úgy kellett felrázni őket. Jackson nem tud aludni repülés közben. Véleménye szerint ez a pilóták rossz szokása. A szállítógép lelassult, ügyetlenül körbegurult, aztán végre kinyíltak a farkon elhelyezett ajtók.
– Gyere velem, százados! – mondta az őrmester. Felállt és megemelte hátizsákját. Nehéznek látszott. – Idehozattam a feleségemmel a kocsimat.
– Hogyan kerül haza?
– Többen összedobják, és bérelnek egy kocsit – magyarázta az őrmester. – Így aztán a zászlóalj parancsnok és jómagam kicsit jobban meg tudjuk vitatni a gyakorlatot útban Ord felé. Majd kiteszünk téged Montereynél.
– Egyenesen Portba tudtok vinni? Örömömben szétrúgom az öcsém ajtaját.
– Lehet, hogy a terepen van.
– Péntek éjjel? Vállalom a kockázatot. – Robby valós indoka azonban más volt: évek óta az őrmesterrel folytatott beszélgetés volt az egyetlen alkalom, amikor a hadsereg egyik tisztjével szót válthatott. Igaz hogy már százados, a következő lépés azonban: felhúzni a zászlót. Ha pedig ezt meg akarja csinálni – nem árthat egy kicsivel szélesebb körű ismeretség. Jobb tiszt lesz belőle, és a CAG-megbízatása után – ha megkapja – visszakerül újra személyzeti állományba.
– Oké!
A Travis légitámaszponttól Fort Ord csupán kétórányi autóút. Ord egy kicsi, a szállítógépek fogadására alkalmatlan repülőtér. Robbynak igazán szerencséje volt... Miután két órán keresztül tengerésztörténetekkel és háborús sztorikkal szórakoztatták egymást, olyasmiket tudott meg, amiről soha életében nem hallott. Azt is megtudta, hogy Tim éppen akkor érkezett haza a városból egy éjszakai kiruccanás után. Bátyja úgy találta, semmi egyébre nincs szüksége, csupán az ágyra. Természetesen nem ehhez volt szokva, de – gondolta – ennyit még kibír.

 

Ryan és a testőre pontosan érkezett a kormányzó lakosztályába. Jacknek fogalma sem volt arról, hogy a titkosszolgálat őröket rendelt mellé. Még mindig birtokában volt CIA-belépője. Képpel és számmal ellátott, név nélküli, körülbelül játékkártya méretű, rétegelt, műanyagból készült személyazonosító lógott a nyaka körül, láncon, olyan volt mint egy talizmán. Ezúttal felmutatta az ügynököknek, majd visszalökte a helyére.
Kiderült, a kormányzó munkareggelin fogadja. Társadalmilag ez nem annyira jelentős mint az ebéd, nem is beszélve a vacsoráról, a reggeliknek azonban – valamilyen ok folytán – nagy fontosságot tulajdonítanak. A reggelik komolyak.
A tiszteletreméltó J. (a Jonathan rövidítése, melyet nem kedvelt) Robert (hívjon csak Bobnak!) Fowler, Ohio állam kormányzója ötvenes éveinek közepén járó férfi. A jelenlegi elnökhöz hasonlóan előzőleg ő is államügyész volt. Azt híresztelték róla, az Egyesült Államok képviselőházában Clevelandét hat választási ciklus alatt rendbe rakta. Abból a házból azonban az ember nem kerül át egykönnyen a Fehér Házba. Hat évvel ezelőtt azután kormányzó lett belőle, és minden jel szerint értette a dolgát. Végső politikai célkitűzését több mint húsz évvel ezelőtt fogalmazta meg, de csak most jutott el a döntő ütközetig.
Jól megtermett férfi volt, barna szemmel és hajjal, mely csupán a halántékánál őszült egy kicsit. Most igen kimerült volt. Amerika sokat követel elnökjelöltjeitől... Ryan szemügyre vette a férfit: majdnem tíz évvel idősebb volt nála, s az elmúlt hat hónapja láthatóan rengeteg kávén és a politikai vacsorákon már hagyományosan rossz étkeken élt. Olyan embernek tetszett, aki képes megadóan mosolyogni az általa nem kedveltek rossz viccein. És Jack azt is tudta róla, naponta legalább négy beszédet mond, melyek mindig újszerűek és frissek, mi több: izgalmasak voltak. A külpolitikát egyébként – Jackhez hasonlóan – nem tartotta túl sokra.
– Gondolom, ön dr. John Ryan – pillantott föl Fowler reggeli újságjából.
– Igen, uram.
– Bocsásson meg, amiért nem állok föl. Múlt héten kificamítottam a bokám, és istentelenül fáj. – Fowler a mellette heverő sétapálcára mutatott.
Jacknek a reggeli adásban fel sem tűnt... Szóval így tartotta meg programbeszédét, így táncolta körbe a színpadot... kimarjult bokával. Ebben aztán van tartás...! Jack odament, hogy kezet rázhasson vele.
– Úgy tudom, hogy ön a hírszerzési igazgatóhelyettes.
– Bocsásson meg, kormányzó úr, de a címem felderítési igazgatóhelyettes. Ez azt jelenti, hogy jelenleg én vagyok az Ügynökség egyik fontos igazgatóságának a feje. De van még néhány: a Műveleti, a Tudományos és Technológiai, valamint az Adminisztrációs. Az adminisztráció az, aminek hallatszik. A műveletisek adatokat gyűjtenek – a régi megszokott módon. Igazi, terepen dolgozó kémek. A tudományos és technológiai területen dolgozók irányítják a műholdprogramokat és egyéb tudományos maszlagokat. A felderítősök próbálják megfejteni, amit a műveletisek és a többiek számunkra megszereznek. Én is ezt teszem. Az igazi DDI James Greer tengernagy, és ő...
– Már hallottam. Nagy kár. Azt mondják, jó ember. Még az ellenfelei is elismerik, hogy becsületes. Valószínűleg ez a legnagyobb bók, amit valaki is kaphat. Mit szólna egy kis reggelihez? – Fowler ezzel eleget tett a politikai élet első követelményének: kellemes volt, elbűvölő.
– Jól hangzik, uram. Segítsek?
– Nem, magam is boldogulok. – A sétapálca segítségével felemelkedett. – Maga volt tengerészgyalogos, volt ügynök, volt történelemtanár. Tudok egyet s mást a pár évvel ezelőtti terrorista dolgairól is. Az embereim az informátoraim, inkább így kell mondjam – tette hozzá vigyorogva, amint újra helyet foglalt – közölték velem, hogy nagyon gyorsan mozgott felfelé a CIA ranglétráján, azt viszont nem tudták megmondani, mi volt ennek az oka. És a sajtó sem tud erről semmit. Elég megdöbbentőnek találom.
– Bizonyos titkokat igenis megőrzünk, uram. Nincs felhatalmazásom arra, hogy minden olyasmit megvitathassak önnel, amit esetleg ismerni kívánna.
A kormányzó kellemes hangulatban bólintott.
– Ön és Al Trent mintha nem szeretnék egymást... mégis olyan szépeket mond magáról, hogy még ön is belepirulna. Hogy van ez?
– Erről Mr. Trentet kell megkérdeznie, uram.
– Meg is tettem. Nem mond semmit. De végtére is nem nagyon kedveli önt.
– Ennek megvitatására sincs felhatalmazásom. Sajnálom, uram. Ha novemberben győz, úgyis mindent megtud. – Hogyan magyarázza el, hogy Al Trent segített a CIA-nak elrendezni a KGB-főnök disszidálását – hogy megfizethessen azoknak, akik egy nagyon közeli orosz barátját munkatáborba juttatták. Még ha elmondhatná is a sztorit, ki hinne neki valaha is?
– Tegnap tényleg fölmérgesítette Beth Elliotot.
– Uram, mit szeretne: politikushoz méltón beszéljek, ami nem vagyok, vagy úgy, amilyen vagyok?
– Beszéljen őszintén, fiam. Ez egyike a legritkább örömöknek, melyben valakinek, aki olyan poszton van, mint én, része lehet. – Ryant a legcsekélyebb mértékben sem hatotta meg ez a megjegyzés.
– Úgy találtam, dr. Elliot arrogáns, és szeret sértegetni. Nem vagyok hozzászokva, hogy hülyére vegyenek. Talán bocsánatkéréssel tartozom neki, de az is lehet, hogy ő tartozik nekem.
– A maga seggét akarja, és a kampány még csak el sem kezdődött... – jegyezte meg mosolyogva.
– Valaki másé a dolog, kormányzó. Meglehet, a nő bele tud rúgni, de megszerezni, azt nem.
– Tudja, dr. Ryan, soha ne induljon közhivatalért...
– Ne értsen félre, uram, de a pokolba is, én soha nem lennék képes alávetni magam olyasmiknek, amiket az önhöz hasonlóknak le kell nyelniük.
– Hogy tetszik az ötlet, hogy kormányalkalmazott legyen? Ez persze csak kérdés, nem fenyegetés – magyarázta Fowler.
– Uram, teszek, amit teszek, mert úgy vélem, fontos, és mert azt hiszem, jól csinálom.
– Az országnak szüksége van magára? – kérdezte könnyed hangon az elnökjelölt.
A kérdés tagadhatatlanul meglepte az ügyvezető DDI-t.
– Ez aztán megfontolt választ kíván, igaz? Ha nemet mond, akkor nem kellene megkapnia az állást, mert valaki jobban is csinálhatná. Ha igent mond, akkor arrogáns szarházi, aki úgy hiszi, jobb mindenki másnál. Tanuljon ebből valamit, dr. Ryan! Erre a napra ez az én leckém. Most halljuk a magáét. Meséljen nekem a világról! – természetesen a saját verziója szerint.
Jack elővette jegyzeteit, és majdnem egy órát beszélt, közben pedig két csésze kávét fogyasztott el. Fowler remek hallgatóságnak bizonyult. Kérdései célzottak, okosak voltak.
– Ha jól értem önt, azt mondja, nem tudja, mire készülnek a szovjetek. Találkozott már a főtitkárral, igaz?
– Nos... – Ryan kővé dermedt. – Uram, nem lehet...-azaz, kétszer kezet ráztam már vele diplomáciai fogadásokon.
– Ugyan már, több volt ez a találkozó egy puszta kézfogásnál...! Csak nem beszélhet róla nemde? Maga nem politikus, dr. Ryan. Mondja el az igazságot, s ne próbáljon hazudni nekem! Véleményem szerint úgy érzi, a világ e pillanatban elég jó formában van.
– Emlékeim szerint volt amikor sokkal rosszabb formában volt, kormányzó – mondta Jack, és hálás volt, amiért kiengedték az egérfogóból.
– Szóval miért is nem enyhítünk a dolgokon, miért is nem lesz fegyverzetcsökkentés, ahogy javaslom?
– Azt hiszem, ez még túl korai lenne.
– Én másként gondolom!
– Akkor nem értünk egyet, kormányzó úr!
– Mi történik Dél-Amerikában?
– Nem tudom.
– Ez mit jelent: maga nem tudja, mit csinálunk, vagy nem tudja, vajon csinálunk-e egyáltalán valamit, avagy igenis tudja, csak utasították rá, ne beszéljen róla?
Ez tényleg úgy beszél, mint egy ügyvéd.
– Mint már közöltem tegnap este Miss Elliottal, nincs tudomásom az említett témáról. Ez az igazság! És megjelöltem már azokat a területeket, ahol van ugyan tudomásom erről-arról, ezzel szemben az utasítások értelmében nem beszélhetek róluk.
– Úgy gondolom, ez felettébb furcsa, figyelembe véve az ön helyzetét...
– Európában voltam, NATO felderítési megbeszélésen, amikor az egész elkezdődött. Ráadásul jómagam európai, illetve szovjet specialista vagyok.
– Mit gondol, mit kellene tennünk Jacobs igazgató megölése után...?
– Elvileg határozottan meg kellene torolnunk bármelyik állampolgárunk meggyilkolását. Még igazabb ez ebben az esetben. Én azonban felderítési területen dolgozom, nem pedig műveletin...
– Beleértve a hidegvérrel elkövetett gyilkosságot? – erőltette Fowler.
– Ha a kormány úgy dönt, az a megfelelő lépés, hogy embereket öljünk, természetesen nemzetbiztonsági érdekeink szem előtt tartásával, akkor az említett emberölés kívül esik a gyilkosság jogi definícióján, igaz?
– Érdekes álláspont... Folytassa!
– Annak következtében, ahogyan kormányunk működik, az efféle döntéseket úgy kell meghozni..., hogy tükrözzék, mit akar az amerikai nép a kérdéses dologgal kapcsolatban. Ezért ellenőrzi a kongresszus az álcázott műveleteket is: ezzel egyrészt biztosítja, hogy a megfelelő műveleteket hajtsák végre, másrészt azt, hogy azok politikamentesek legyenek.
– Szóval azt mondja, egy ilyesfajta döntés értelmes férfiaktól függ, akik átgondoltan határoznak – például gyilkosságok elkövetésére utasítanak?
– Ez így túl leegyszerűsített, de végül is: igen.
– Nem értek egyet önnel. Az amerikai nép támogatja a halálbüntetést; ez is helytelen. Lealacsonyítjuk magunkat, és eláruljuk országunk eszméit, amikor ilyesmit cselekszünk. Erről mi a véleménye?
– Azt hiszem, ön téved, kormányzó úr, de nem az én dolgom a kormánypolitikát megszabni. Információt szolgáltatok azoknak, akik ezt teszik.
Bob Fowler hangja megváltozott. Jack nem hallotta még így beszélni...
– Így legalább tudjuk, hányadán állunk. Dr. Ryan, maga kiállta a próbát. Maga tényleg becsületes ember, de fiatalsága ellenére nézetei azt hiszem meglehetősen konzervatívak. Az önhöz hasonlók igenis meghatározók a kormánypolitika szempontjából, hiszen az információkat saját elképzelésük szerint értelmezik és tálalják. – Várjon! – Fowler felemelte kezét. – Nem kérdőjelezem meg a becsületességét. Nem kétlem, a lehető legjobb munkát végzi, de azt állítani, hogy önöknek semmi közük a kormánypolitika irányvonalához, szemenszedett hazugság.
Ryan elvörösödött. Érezte, és megpróbált uralkodni magán, de csak nyomorúságosan sikerült. Fowler nem kérdőjelezte meg tisztességességét, csupán intelligenciáját. S ráadásul semmit nem tudott visszavágni.
– Most pedig azt fogja mondani, ha tudnám, amit maga tud, másként gondolkoznék, igaz? – kérdezte Fowler.
– Nem, uram. Ezt az érvet nem fogom használni. Marhaság. Vagy hisz nekem, vagy nem. Semmi egyebet nem tehetek, csupán megpróbálom érvekkel megvilágítani a dolgokat, de nem próbálom meggyőzni. Meglehet, néha tévedek – engedte meg Jack, s közben lecsillapodott. – Semmi egyebet nem tehetek, csupán a legjobbat nyújtom, amit csak tudok. Folytathatnám a témát, uram?
– Folytassa!
– A világ nem mindig olyan, mint amilyennek látni szeretnénk, pusztán a kívánságok azonban nem tudják megváltoztatni.
Fowlernak tetszett, amit hallott.
– Szóval még akkor is végig kell hallgatnom magát, amikor téved? Mi van akkor, ha tudom hogy téved?
Csodálatos filozófiai eszmefuttatást tarthatott volna, de Ryan tudta: vesztett. Egyszerűen elpazarolt kilencven percet. No, talán még egy utolsó próbálkozás.
– Kormányzó úr, a világon mindenütt vannak tigrisek. Egyszer a kislányomat is majdnem megölte egy, mert valaki aki gyűlölt engem, ezzel akart bosszút állni rajtam. Mondhatom, nem nagyon tetszett, amit láttam; meg is próbáltam kívánságokkal meg nem történtté tenni, de nem nagyon sikerült. Az is lehet, egyszerűen kemény leckét kaptam. Remélem, önnek sohasem kell effélét átélnie.
– Köszönöm. Viszontlátásra, dr. Ryan!
Ryan összeszedte a papírjait és távozott. Megmérettetett és olyannak találtatott, akire szüksége lehet az ország esetleges következő elnökének. Magát is meglepte a reakciója: baszd meg!

 

– Ki az ágyból, kedves testvér! – kiáltotta Tim Jackson.
Robby kinyitotta fél szemét, és Timmyt pillantotta meg, többszínű terepruhában, csizmában.
– Itt az ideje a reggeli futásnak!
– Még emlékszem rá, hogyan cseréltem rajtad a pelenkát.
– Először el kell kapnod! Gyerünk, öt perced van, hogy elkészülj!
– Rávigyorgott öccsére. Nagyon jó kondiban volt a kendómester.
– Futás közben rádverek! A nyelveden fogsz taposni, meglásd!
A nagyképűsködésnek mindig bukás a vége – gondolta tizenöt perccel később Jackson kapitány. De most azt sem bánta volna, ha tényleg orra bukik. Akkor legalább pihenhetne pár másodpercet. Amikor végül már levegőt sem kapott, Tim lassított.
– Te nyertél! – lihegte Robby. – Többé nem cserélek rajtad pelenkát.
– Hé, alig tettünk meg két mérföldet...!
– A repülőgép-anyahajó csak ezer láb hosszú!
– Ja, és fogadok, az acélfedélzet sem tesz jót a térdeknek. Gyerünk, forduljon vissza, és készítsen reggelit, uram! Nekem még van két mérföldem.
– Értettem, uram! – Hol vannak a kendórúdjaim? – töprengett Robby. – Abban még mindig meg tudnám verni.
Robbynak öt percébe telt, míg visszaért az épületbe. Jó pár tiszttel találkozott útközben. Ők is vagy futni indultak, vagy éppen onnan tartottak visszafelé. Életében először érezte magát öregnek. Márpedig ez aligha méltányos. Egyike a Haditengerészet legfiatalabb kapitányainak, és még mindig nagyon jó vadászpilóta. Ezenkívül azt is tudja, hogyan kell reggelit csinálni. Mire Timmy visszajött, minden készen állt az asztalon.
– Ne vedd a szívedre, Rob! Én ezt megélhetésből csinálom. Nem tudok gépet vezetni.
– Fogd be a szád, és idd meg a kávéd.
– Mit mondtál, hol a francban vagy?
– A Ranger fedélzetén – ez egy repülőgép-anyahajó, fiam. A Panama környékén folyó műveleteket tartjuk szemmel. A főnököm ma délután megy Montereybe, ott kell vele találkoznom.
– Ott, ahol a bombák robbangatnak – jegyezte meg Tim, miközben a pirítósát vajazta.
– Múlt éjszaka is történt valami? – kérdezte Robby. Nos, ebben már van ráció, igaz?!
– Úgy látszik, megint elkaptunk egy kábítószerest. Szeretném tudni, hogyan fogadták a fickók odaát a bombákat.
– Mit gondolsz? – kérdezte Robby. Valami nem volt rendjen.
– Rob, én tudom, mi történik. Pár emberünk volt az, aki odalenn megcsinálta.
– Tim, nem tudlak követni.
Timothy Jackson alhadnagy áthajolt a reggelizőasztalon:
– Nézd, tudom, hogy titok meg minden, de a pokolba is, ennyire azért nem kell az embernek titkolóznia. Az egyik emberem jelenleg is odalenn van. Ezt kapd ki, haver! Az egyik legjobb emberem eltűnt, nem jelent meg ott ahol kellett volna, ahol a hadsereg azt hiszi, hogy ott van, az Isten szerelmére. Spanyolul beszél. És a többiek is..., ami elég viccesen hangzik. Például Munoz, León, két másik, akiről csak én hallottam. Mindegyikük beszél spanyolul, érted? Aztán nagy hirtelen, valami komoly seggberugdosás történik odalenn banánországban.
– Beszéltél már erről valakinek?
– Miért beszéltem volna? Egy kicsit aggódom Chavez miatt, egyik legjobb emberem, bár kibaszottul jó katona. Ami engem illet, annyi drogost ölhet meg, amennyit csak akar. Csupán azt akarom tudni, mi történt ezekkel a bombákkal. Egy napon még nagyon jól jöhet. Már úgy értem, a különleges tevékenységeknél.
Timmy, a haditengerészet dobta le a bombákat – gondolta Robby.
– Mennyit dumálnak erről?
– Az első bombázáskor mindenki úgy vélte, kurva jó volt. De arról nem szólt a fáma, hogy saját embereink is részt vettek volna benne. Nem! Meglehet, sokan gondolkodnak úgy, mint én, de az ember nem beszél mindenféle szart össze-vissza. Biztosítás, igaz?
– Így van, Tim.
– Te ismersz egy magasabb beosztású ügynökségi fickót, ugye?
– Valahogy úgy. Ifjabb Jack keresztapja.
– Mondd meg neki a nevünkben, öljenek meg annyi efféle embert amennyit csak akarnak.
– Megmondom – mondta csendben Robby. Ügynökségi hadműveletnek kellett lennie. Nagyon „fekete” hadműveletnek, de azért nem sikerült annyira feketére, amennyire akarták. Ha egy zöldfülű, aki csak egy éve jött ki az akadémiáról, ilyen gyorsan rá tudott jönni... A Rangeren dolgozó hadtáposok, a személyzeti tisztek és a hadsereg NCO-sai – rengeteg ember – mostanra már biztosan össze tudták rakni az egészet. És egyáltalán nem olyan biztos, hogy mindegyikük, aki hallotta a dumát, a jó oldalon foglal majd állást.
– Hadd adjak neked egy tippet! Ha hallod, hogy erről dumálnak, mondd meg az embereknek, kussoljanak! Ha az efféle dolgokról pusmogni kezdenek, emberek szoktak eltűnni...
– Hé, Rob bárki akarna is kikezdeni Chavezzel és Munozzal...
– Figyelj ide, fiú! Én voltam ott. Rám is lőttek géppuskával, a Tomcatemet pedig egyszer eltalálta egy rakéta, átkozottul közel voltam hozzá, hogy lelőjem a legjobb RIO-t, amim csak valaha volt. Veszélyes odakinn, és beszédtől emberek dobhatják fel a talpukat. Ne feledkezz el erről! Tim, ez már nem az iskola.
Tim egy pillanatig eltöprengett. Bátyjának igaza van. Rob meg azon tűnődött, mit is tegyen, ha még egyáltalán tehet valamit. Úgy gondolta, elüldögél majd a témán, de végtére is Tomcat-pilóta, a cselekvés embere, nem az a fajta, aki sohase csinál semmit. Úgy döntött, figyelmeztetnie kellene Jacket, hogy ennél a műveletnél a titokvédelem nem volt annyira jó, mint amilyennek lennie kellene.

 

 

22

A Haditengerészet legtöbb tengernagyának nincs saját repülője, többnyire menetrendszerű járatokon repülnek. Természetesen, dolgukat könnyítendő, a reptéri kijáratoknál egy sereg hadsegéd és sofőr sürgölődik. Ezért aztán abban sem volt semmi különös, hogy Robby Jackson kiment a főnökéért a San José-i repülőtérre. A 727-es lassan odahúzott a harmonikás bejárathoz. Meg kellett várnia, amíg az első osztály utasai kiszállnak, mert még az ilyen magas rangú főtisztek is úgy utaznak, mint a többi utas.
Joshua Painter altengernagy jelenleg a légi hadviselés tengerészeti hadműveleteinek helyettes főnöke, a bennfentesek csak OP-05-ösként ismerik, vagy egyszerűen „nullaötös”-ként. Háromcsillagos rangja maga a csoda. Painter mindenekelőtt becsületes ember, másodsorban őszinte, harmadsorban olyasvalaki, aki úgy véli, a Haditengerészet igazi helye a tenger, nem pedig a Potomac folyó, s végül – ez a leghátrányosabb – az a fajta, nagyon ritkának mondható tengerésztiszt, aki könyvet is ír. A tengerészet nem nagyon bátorítja tisztjeit arra, hogy gondolataikat papírra vessék, kivéve persze a termodinamikával vagy a reaktortartályon belüli neutronviselkedéssel foglalkozó fickókat. Önálló gondolkodású értelmiségi egy olyan fegyvernemnél, amely egyre inkább antiintellektuális, konformista és bürokratizált. A vermonti születésű ember, Painter mogorva, savanyú, alacsony és törékeny testalkatú, fakó, majdnem színtelen szemekkel és olyan éles nyelvvel, ami még a kőfaragáshoz is megtenné. Ugyanakkor élő istene a repülők közösségének. Az F-4-es Phantom különböző változataival több mint négyszázszor vetették be Észak-Vietnam fölött. Két MIG-et lőtt le – gépének oldalára két piros csillagot festett, ez a lemez most pentagoni irodájában függött a falon, a következő felirattal együtt: HA RAKÉTÁD VAN, NEM KELL ELNÉZÉST KÉRNED. Tökéletességre törekvő, igényes főnök, pilótái vagy közlegényei tetteiben, viselkedésében mindig talált kivetnivalót.
– Látom, megkaptad az üzenetet – jegyezte meg Josh Painter, egyik ujjával megkopogtatva Robby vadonatúj váll-lapjait.
– Igen, uram.
– Azt is hallottam, az új taktikád katasztrofális volt.
– Valamivel jobban is működhetett volna – ismerte be Jackson kapitány.
– Nem hátrányos, ha a hordozó túléli. Talán egy CAG majd megerősíti mindezt az agyadban. Éppen most hagytam jóvá egyet számodra – közölte az OP-05-ös. – A tiéd lesz a 6. repülőosztály. Az Abe Lincolnra kerül át, ha az Indyt nagyjavításra viszik. Gratulálok, Robby! Próbáld meg nem nagyon elkúrni a következő tizennyolc hónapban. Mi volt a baj a FleetEx-szel? – kérdezte, miközben a várakozó kocsi felé sétált.
– Az „oroszok” csaltak – válaszolta Robby. – Okosak voltak. – Kiérdemelt egy mosolyt a főnökétől. Beszélgetés közben a kaliforniai partokon elhelyezkedő Monterey Haditengerészeti Továbbképző Iskola felé hajtottak.
– Van valami újabb hír azokról a szarházi kábítószeresekről? – kérdezte Painter.
– Az egyszer biztos, hogy jól odapörköltünk nekik, igaz? – jegyezte meg Jackson.
A tengernagy kővé dermedt:
– Mi a pokolról beszélsz?
– Tudom, hogy nem kellene tudnom, uram, de ott voltam, és igenis láttam, mi történik.
Painter intett Jacksonnak, fejezze be; majd ha megérkeztek, megbeszélik. – Pár perc múlva megérkeztek, és a tengernagy szobájában megittak egy italt. A szárnysegéd eltávozott.
– Ismételd meg, amit idefelé mondtál, kapitány.
– Tengernagy úr, tudom, hogy erre nincs engedélyem, de nem vagyok vak. Figyeltem, az A-6-os hogyan tart a radaron a part felé, és szerintem ez nem volt véletlen. Bárkinek volt is a feladata a művelet biztosítása, jobban is dolgozhatott volna, uram.
– Jackson, meg fog bocsátani nekem, de öt és fél órát töltöttem nagyon is közel egy régi 727-es motorjaihoz. Azt állítod, a két bombát, mely kinyírta a drogosokat, az egyik A-6-osomról dobták le?
– Igen, uram. Nem tudta?
– Nem, Robby, nem tudtam. – Painter bedöntötte maradék italát, és letette a poharat. – Jézus Krisztus! Miféle mániákus készíthette elő ezt a fusimunkát?
– De hát új bombáról volt szó, annak kellett lennie, már úgy értem, az utasítások meg minden egyéb. A francba is, ilyesfajta dolognál a parancsoknak a 05-ösön keresztül kell jönniük!
– Miféle új bomba? – Painter most már majdnem üvöltött.
– Egyfajta műanyag, üvegszál, vagy mit tudom én micsoda, valamiféle új bombaburkolat. Úgy néz ki, mint egy hagyományos, kicsiny légellenállású, ezer kiló súlyú bomba, a szokásos csatlakoztatási pontokkal, de nem acélból vagy más hasonló fémből készítik és kékre festik, mint a gyakorlóbombákat.
– Aha, most már értem! Úgy látszik, megint dolgoztak egy kicsit az ATA számára ezen a nehezen észlelhető bombán Painter a lopakodóra utalt, amelyen a Haditengerészet éppen dolgozik. De a pokolba is, egész kevés előzetes tesztelést végeztünk eddig, talán ha egy tucatnyi ledobást hajtottunk végre. Az egész program kísérleti jellegű. Feltehetően lefújom a programot, mert nem hiszem, hogy megérné a pénzt, amit ráfordítanak. Még nem is hozták el őket China Lake-ről.
– Uram, több darab is volt a Ranger bombatárolójában. Láttam őket, meg is érintettem. Láttam egyet felerősítve az egyik A-6-osra, melyet nyomon követtem a radaron is, miközben a Fleet-Ex miatt fenn voltam az E-2-esen. Elrepült a part felé, és másfelől jött vissza. Az időzítés persze lehet véletlen, de azért fogadni mernék rá. Amikor visszarepültem, megint csak láttam egyet ugyanarra a gépre erősítve. Másnap hallottam, egy újabb kokainbáró házát döngölték laposra. Magától értetődik, hogy féltonnányi HE éppen megteszi, és az éghető bombaburkolat szart sem hagy hátra bizonyítékul.
– Ötszáz kiló oktol. – Painter felfortyant: – Kicsinál egy házat is, az igaz. Tudod, ki vezette a gépet?
– Roy Jensen kapitány...
– Ismerem. Együtt hajóztunk a nem is tudom már micsodán Robby, mi történik itt? Újra meséld el az egészet, és mondj el mindent, amit láttál.
Jackson kapitány így is tett; az egész tíz percig sem tartott.
– Honnan jött a „technikus”? – kérdezte Painter.
– Nem kérdeztem, uram.
– Mennyibe akarsz fogadni velem, hogy már nincs a fedélzeten? Fiam, felhasználtak bennünket. Engem! Az istenit neki! Azoknak a parancsoknak az én irodámon keresztül kellett érkezniük. Valaki csak úgy használta a kibaszott gépeimet, és még csak nem is közölte velem.
Nem is a bombázás a legnagyobb probléma – jegyezte meg magában Robby, hanem a szakszerűtlenség. És itt lép be a titkosítás. Ha a Haditengerészet tervezte volna meg a feladatot, jobban csinálták volna. Painter és rangidős A-6 szakértője úgy készítette volna elő, hogy ne hagyjanak hátra semmiféle bizonyítékot. Painter joggal félt attól, hogy rajtuk marad a felülről rájuk kényszerített hadművelet, miközben megkerülték a szokásos parancsláncot.
– Jensen már idefenn van? – tűnődött Robby.
– Gondoltam már erre is. Túl nyilvánvaló. Jensen komoly bajba keveredhetne. De rá kell még jönnöm, kitől kaphatta a parancsait. A Ranger megint kifut vagy tíz napra, igaz?
– Úgy hiszem, uram.
– Ügynökségi munkának kell lennie – jegyezte meg csendesen Josh Painter. – A felhatalmazásnak pedig még magasabbról kell jönnie, de attól a munka még ügynökségi munka marad.
– Annyit azért megérne, uram, hogy utánanézzünk. Van egy jóbarátom, aki elég magasan ül. Én vagyok a keresztapja az egyik kölykének.
– Ki az?
– Jack Ryan.
– Találkoztam már vele. Egy-két napig velem volt a Kennedyn, amikor... biztosan emlékszel arra a fordulóra, Rob. – Painter elmosolyodott. – Közvetlenül azelőtt, mielőtt téged eltalált volna az a rakéta. Akkor már nem volt az Invincible-n.
– Micsoda? Jack akkor a fedélzeten volt? De hiszen... miért nem jött le üdvözölni engem?
– Sohasem jöttél rá, mire is ment ki a művelet, igaz? – Painter a fejét rázta, a Vörös Október ügyre utalva. – Talán ő mesélhet róla, én nem tehetem.
Robby visszakanyarodott az előző témájukhoz:
– Tengernagy úr, van szárazföldi oldala is a dolognak – mondta, és még néhány percig magyarázott.
– Charlie-Fox – mondta Painter, amikor végzett. Ezt a lerövidített és letisztult kifejezést a tengerészgyalogosok kezdték használni a zavaros és önpusztító hadműveletek jelölésére. Robert, feltolod a segged az első washingtoni gépre, visszarepülsz és közlöd a barátoddal, állítsa le a hadműveletét. Jézusom, azok az ügynökségi bohócok sohasem tanulnak?! Ha ez kitudódik, tönkretesz bennünket. Tönkreteszi az egész országot. Nincs szükségünk ilyesfajta szarra, főleg nem választási évben, amikor az a seggfej Fowler indul. Azt is közöld vele, hogy legközelebb, amikor az Ügynökség úgy dönt, hogy katonásdit játszik, sokat segítene, ha előbb megkérdeznének valakit, aki ért is a dologhoz.

 

A kartellnek bőséges utánpótlása van olyan fickóktól, akik megszokták már a fegyverek cipelését. Összeterelésük csupán néhány órába tellett. Cortezt részletesen tájékoztatták arról, hogyan vezesse a hadműveletet. Anserma faluból fogja az egészet koordinálni. Természetesen nem mondott el mindent a főnökének arról, amit tudott, és nem is fedte fel teljesen saját céljait. Közel háromszáz férfit hoztak be személyautókon, tehergépkocsikon és buszokon, az összes nagyfőnök személyi csatlósait, akik hozzászoktak már az erőszakhoz, így hát alaposan megcsappant a megmaradt kokainbárók biztonsági kísérete. Ez viszont Escobedónak tekintélyes előnyt jelent, ha megpróbálja kideríteni, melyik kollégája határozott az „erőfitogtatás” mellett, miközben Cortez a „zsoldosokkal” foglalkozik. Természetesen mindenképpen el akarja pusztítani az amerikai katonákat, de ezzel nem kell annyira sietni. Félixnek minden oka megvolt arra, hogy azt gyanítsa: elit csapatokkal áll szemben, talán még amerikai zöldsapkásokkal is. Csodálatos ellenfelek, akiknek meg kell adni a kellő tiszteletet. Feltehetően mindkét félnek komoly veszteségei lesznek. Azon tűnődött, mikor változik meg a kartellen belül az erőegyensúly annyira, hogy a mérleg az ő javára billenjen.
Nem volt különösebb értelme, hogy az összegyűlt fegyveresekhez beszédet intézzen. Ezek a kemény, brutális fickók éppúgy hozzászoktak a fegyverforgatáshoz, mint az általa olyannyira kedvelt, de egyébként csapnivaló filmek japán szamuráj harcosai; és ugyanúgy, mint a gyilkosokat játszó színészek, ezek az emberek is megszokták már, hogy mindenki meghunyászkodik előttük, a mindenható, rettenthetetlen kartell-harcosok előtt, akik AK-47-eseikkel a falusi utcácskákat járják. Nevetséges söpredék – gondolta Cortez.
S valóban, minden meglehetősen komikus volt. Cortez egy csöppet sem bánta. Szórakoztató és mulattató heccnek ígérkezett, olyan középkoriasnak, amikor otromba férfiak kipányváznak egy verembe esett medvét, és kutyákat uszítanak rá. Végül a medve elpusztul, s bár a kutyák is gyakran pórul járnak, mindig lehet újakat beszerezni. Az új kutyákat aztán már máshogyan képzik ki, úgy, hogy ragaszkodjanak új gazdájukhoz... Csodálatos-jött rá egy pillanat múlva Cortez. Medvék és kutyák helyett ezúttal emberekkel folyik a játszma. Most már azt is tudta, miért lett olyan némelyik kokainbáró, amilyen. Ez a félistenekéhez hasonló hatalom tönkreteszi az ember lelkét. Erről nem szabad elfeledkeznie. De most már munkához kell látnia.
Létrehozták a parancsláncot. Öt csoportot állítottak fel, hozzávetőleg ötven-ötven fővel. Mindegyiknek kijelölték a működési területét. A kapcsolatot rádión tartják. Cortez lesz a koordinátor, aki a falun kívül egy házban biztonságos helyen lesz. Egyedül attól kell tartaniuk, hogy beleütköznek a hadsereg katonáiba. Escobedo majd elintézi. Az M-19 és az FARC másutt fog bajt keverni, s így leköti a hadsereget.
A „katonák” – azon nyomban így nevezték magukat – teherautókon jutottak el a hegyek közé. Buena suerte – mondta vezetőiknek Cortez. Természetesen semmi ilyesmit nem kívánt nekik.

 

Csendes nap ígérkezett a hegyek között. Chavez hallotta, hogyan visszhangzik a völgyben a templom harangja, mely vasárnapi istentiszteletre hívta a hívőket. Vasárnap van? – csodálkozott Chavez. Úgy látszik, már a napokat sem tudja. Akármi legyen is, a szokottnál gyérebb volt a forgalom. Rocha elvesztésétől eltekintve a dolgok elég jól mentek. Muníciójuk zömét még nem használták fel, bár néhány nap múlva esedékes lesz, hogy utánpótlást dobjanak le nekik helikopterről. Az embernek sohasem lehet elég lőszere. Ez is olyasfajta igazság, amelyet Chavez már korán elsajátított. A boldogság nem egyéb, mint a teli tölténytáska. Meg a teli kulacs. Meg a meleg étel.
A völgyben mindent tisztán és élesen hallónak. A hangok alig valamit csillapodva szálltak fel az emelkedőkön, és úgy tetszett, a levegő, akármilyen ritka is, minden egyes zajnak különleges, harangjátékszerű tisztaságot kölcsönöz. Chavez azonnal meghallotta a teherautókat. Messzelátóját az út egyik kanyarulatára szegezte, amely több mérföldnyire volt tőle. Nem aggódott. A teherautók elvégre is célpontok. Beállította a látcsövet, hogy a lehető legélesebb képet kapja. Egy perc elteltével három teherautót pillantott meg, olyanokat, amilyeneket a farmerek használnak, levehető, fából készült oldatfallal. De most emberekkel voltak megrakva, és úgy látta, fegyvert is viselnek. A teherautók megálltak, az emberek leugráltak. Chavez meglökte alvó társát.
– Oso, azonnal hívd ide a századost!
Ramirez egy percen belül ott termett, saját messzelátójával.
– Ne állj fel! – morgott rá Chavez. – Az isten bassza meg, feküdj le!
– Sajnálom, Ding.
– Láttad őket?
– Igen.
Egyelőre csak nyüzsögtek. Géppisztolyukat a vállukra vetették. Miközben figyelték őket, négy csoportra oszlottak, és letértek az útról. Csakhamar eltűntek a fák között.
– Három órába telik, mire ideérnek, százados – becsülte Ding.
– Addigra mi már hat mérfölddel északabbra leszünk. Készüljetek fel az indulásra!
Ramirez elővette műholdas rádióját.

 

– Variable, itt a Knife, vége. – Gyorsan megjött az első válasz.
– Knife, itt a Variable. Tisztán és jól hallunk. Vége.
– Knife jelenti, fegyveresek jöttek be az erdőbe, öt mérföldnyire keletre-északkeletre állásainktól. Becslésem szerint megerősített egység. Felénk tartanak.
– Katonák? Vége.
– Nem, ismét mondom, nem. Fegyveresek, de nincsenek egyenruhában. Odébbállunk.
– Értettem, Knife. Azonnal tűnjetek el onnan, jelentkezzetek be, amikor csak tudtok! Megpróbáljuk kitalálni, mi történik.
– Értettem. Knife kiszáll.
– Mi ez az egész? – kérdezte az egyik tiszt.
– Nem tudom. Bárcsak itt volna Clark – mondta a másik. – Jelentkezzünk be Langleynél.

 

Jacksonnak sikerült elkapnia a United légitársaság késő éjszakai gépét San Franciscóból egyenesen a Dulles nemzetközi repülőtérre. Painter tengernagy odatelefonált, és a Haditengerészet egyik gépkocsija elvitte a washingtoni nemzetközi reptérre, ahol Corvette-je parkolt. A repülés során többször is végigpörgetett mindent. A CIA-hadműveletekről vicces dolog elgondolkodni: settenkedő kémek, akik megcsinálnak bármit, akármi legyen is az. Különösebben nem is bánta, amit ezúttal csináltak, de a fenébe is, a Haditengerészetet használták fel. Első útja lakásába vezetett. Lezuhanyozott, tiszta ruhát vett fel – csak utána telefonált.

 

Ryan kivételesen otthon tartózkodott. Remekül érezte magát. Péntek este sikerült pár perccel megelőznie feleségét, aki a Hopkinsból tért vissza. Ma sokáig aludt, hogy kipihenje az utazás fáradalmait. A nap hátralévő részét annak szentelte, hogy a gyerekekkel játsszon, majd elvigye őket a szombat esti misére, hogy aztán újabb, hosszú éjszakai alvást érdemelhessen ki, a lehető legközelebb kerülve a feleségéhez. Jelenleg John Deere fűnyíró traktorján ült. Meglehet, egyike a CIA fejeseinek, de még mindig maga nyírja a füvet. Mások vetik a magot, mások trágyáznak, de a nyár Jack számára a fűnyírás pásztori tevékenysége egyben terápia is volt. Kéthetenként végzett, háromórányi rítus. Élvezte a vágott fű illatát. Ami azt illeti, a traktor zsíros szagát is élvezte, na meg a motor rezgését. Természetesen nem tudott teljesen elszakadni a zord valóságtól. Övére csíptette hordozható telefonját, melynek elektronikus jelzése még a traktor robaján is áthatolt. Jack kikapcsolta a zörgő masinát, és lenyomott telefonján egy gombot.
– Hello!
– Jack? Itt Rob.
– Hogy vagy Robby?
– Éppen most öltözöm zubbonyba.
– Gratulálok, Jackson kapitány! Nem vagy még kicsit túl fiatal ehhez?
– Tőlem nevezheted akár megerősítésnek is, tudniillik csak így tudnak a repülősök lépést tartani az üresfejűekkel. Hé, Sissy és én átmegyünk Annapolisba. Baj volna, ha megállnánk útközben?
– A pokolba is, nem! Mit szólnátok egy ebédhez?
– Biztos, hogy nem baj? – kérdezte Jackson.
– Robby, ugyan hagyd már el! – válaszolt Ryan. – Mióta szerénykedsz ennyire?
– Amióta olyan fontos ember lettél meg minden.
– Egy óra múlva ott vagyunk, oké?
– Helyes, addigra végzek a fűvel. Viszlát, haver! – Ryan ezzel lezárta a beszélgetést és hazaszólt. Furcsa dolog, de távolsági hívás volt. Munkájához washingtoni külön vonalat igényelt. Cathynek kellett egy másik vonal a saját munkájához, egy baltimore-i közvetlen kapcsolat, meg egy helyi vonal a többi ügyekhez.
– Hello?! – vette fel a telefont Cathy.
– Rob és Sis átjönnek ebédre – közölte a feleségével Jack. – Mit szólnál egy kis grillezett virslihez?
– A hajam sincs rendben! – válaszolta Caroline Ryan.
– Oké, majd azt is kisütjük. Előkészítenéd nekem a faszenet? Húsz perc múlva végzek a nyírással.
Valójában több mint harminc percig tartott. Ryan a fűnyírót a Jaguárja mellett állította le a garázsban, és bement a házba, hogy megmosakodjék. Borotválkoznia is kellett. Még félig sem végzett, amikor Robby rákanyarodott a behajtóra.
– Hogy a pokolba tudtál ilyen gyorsan ideérni? – kérdezte Jack. Még mindig kopott, megkurtított farmerjét viselte.
– Jobban szeretted volna ha kések, Ryan? – kérdezte Robby kikászálódva a kocsiból. Cathy jelent meg az ajtóban. Kezet ráztak és összecsókolództak, miközben arról beszéltek, mit is csináltak, azóta amióta utoljára összejöttek. Cathy és Sissy bement a nappaliba, Jack és Robby pedig felkapta a virsliket, és kimentek a kertbe. A faszén sem volt még előkészítve.
– Szóval hogy tetszik a kapitánykodás?
– Még jobb lenne, ha annyit fizetnének, amennyit valójában érek. – Robby viselheti a négy kapitányi csíkot, de továbbra is csak parancsnoki fizetést kap. – CAG-besorolást is kapok. Painter tengernagy közölte velem tegnap este.
– Szent szar! – csapott Robby vállára Jack. – Ez a következő nagy lépés, igaz?
– Addig, amíg rá nem lépek a saját fütyimre. A Haditengerészet ad, és a Haditengerészet elvesz. Úgyhogy fel kell áldoznom csodálatos karrierem a Pentagonban, sajna. – Robby elkomolyodott. – De nem ezért jöttem.
– Hanem?
– Jack, mi a fenét műveltek Kolumbiában?
– Rob, nem tudom.
– Nézd, Jack, eddig jó, oké? Határozottan tudom! Nem zár a művelettel kapcsolatos biztosításotok. Tudom, vonatkoznak rád az előírások, de a tengernagyom nagyon begurult, hogy a tudta nélkül használjátok a neki alárendelt harci eszközöket.
– Ki az?
– Josh Painter – válaszolta Jackson. – Találkoztál vele a Kennedyn, emlékszel rá?
– Ki mondta ezt neked?
– Megbízható forrás. El is gondolkoztam rajta. Akkoriban a mese az volt, hogy Iván elvesztett egy tengeralattjárót, mi pedig kimentünk a vízre, hogy segítsünk neki megtalálni. De aztán a dolgok rosszabbra fordultak, ami persze megmagyarázza, miért volt az én RIO-mnak „agyműtétje”, és miért volt szüksége a Tomcatomnak három hétre, hogy újra repülhessen. Azt hiszem, sokkal több is rejlik még emögött, ami persze nem került bele az újságokba. Szégyen, hogy nem ismerem az egész történetet. Bárhogyan legyen is azonban, egy időre ezt félretesszük. Ezért vagyok most itt.
– Annak a két kokainbárónak a házát felrobbantották. A bombákat egy A-6E Intruder közepes hatótávolságú vadászbombázó dobta le, amely az Egyesült Államok Haditengerészetének kötelékébe tartozik. Nem én vagyok az egyetlen, aki tud róla. Bárki készítette is elő a műveletet..., a biztosítás szart sem ér, Jack. Azonkívül egy rakás könnyűgyalogos is futkos a kolumbiai hegyekben. Hogy mit csinálnak, arról fogalmam sincs, az emberek mégis tudják, hogy odalenn vannak. Valószínűleg nem beszélhetsz arról, ami történik. Oké, titkos dologról van szó, meg minden ilyesmi. Te nem mondhatsz semmit, én viszont közlöm veled, Jack: a lényeg kiszivárog, és néhányan a Pentagonban nagyon idegesek lesznek, ha ez a hír most eléri a sajtót. Akármelyik nagyfejű készítette is elő a dolgot, rászakad a pokol, és a fentről jövő üzenet úgy szól majd, hogy mi kékbe és zöldbe öltözöttek ne kerülhessünk újra olyan helyzetbe, hogy rajtakapjanak bennünket.
– Higgadj le, Rob! – Ryan kinyitott egy dobozos sört Robbynak, egyel pedig magának.
– Jack, barátok vagyunk, és ezen semmi sem fog változtatni. Tudom, sohasem csinálnál ilyen ostobaságot, de...
– Nem tudom, miről beszélsz. Holtbiztos, hogy nem tudom, oké? A múlt héten Belgiumban voltam, és már ott is elmondtam, nem tudok semmit. Péntek reggel Chicagóban találkoztam azzal a Fowler gyerekkel, és közöltem vele is meg a segédjével is, hogy fogalmam sincs az egészről. És neked is csak azt tudom mondani, hogy nem tudom.
– Tudod, bárki mást hazugnak neveznék. Tudom, mi az új munkaköröd, Jack. És most az próbálod beadni nekem, komolyan beszélsz? Az Isten szerelmére Jack, ez most nagyon fontos.
– Becsületszavamra szart sem tudok!
Robby lehajtotta a sörét, és laposra nyomta a dobozt.
– Nem úgy áll a dolog, ahogy mindig is szokott? – kérdezte. – Odakinn valahol embereket öldösünk le, talán a mieinket is ölik, és mégsem tud senki semmit. Istenem, imádok kibaszott kis sakkfigura lenni! Tudod, engem nem nagyon érdekel, milyen lehetőségeim vannak, és felhasználom-e őket. de azt tudni akarom, miért igen vagy miért nem.
– Mindent megteszek, hogy megtudjam.
– Jó ötlet...! Tényleg nem mondtak neked semmit arról. mi folyik ott?
– Szart sem közöltek velem, de biztos lehetsz benne, ki fogom deríteni. Gondolom, te meg egy ötlettel szeretnél előhozakodni a főnöködnél – tette hozzá Jack.
– Mire gondolsz?
– Közöld vele, maradjon csendben addig, amíg újból nem jelentkezem nálad.

 

Ha voltak is kételyeik a Patterson fivéreknek arra vonatkozólag, hogy mit is kell csinálniuk, vasárnap délutánra elfeledték őket. A Grayson nővérek meglátogatták a fivéreket, velük szemben foglaltak helyet – egyiküknek sem ütközött különösebb nehézségbe, hogy megkülönböztessék egymást –, és azonnal kinyilvánították múlhatatlan szerelmüket a hős férfiak iránt, akik megszabadították őket stricijüktől. Most már nem csak a börtönből való kijutás volt a kérdés. A végső döntést akkor hozták meg, amikor visszamentek a cellájukba.
Henry és Harvey ugyanabban a cellában ült, főként biztonsági okokból. Ha elkülönítették volna őket, akkor azáltal hogy inget cserélnek, cellát is cserélhettek volna, és valamilyen módon – a börtönőrök tudták, a Pattersonok ravasz gazfickók mindenkinek megnehezíthették volna a dolgát. Továbbá azért is előnyös volt ez, mert a fivérek egymással nem verekednek össze, ami elég ritkán mondható el a börtöntöltelékek zöméről, az pedig hogy nem volt velük semmi probléma, lehetővé tette számukra, hogy zavartalan békében dolgozhassanak.
A börtönök szilárd, de rideg épületek, úgy tervezték őket, hogy mindent kibírjanak. A födém csupasz vasbeton; a szőnyeget vagy a csempét úgyis feltépnék, hogy tüzet gyújtsanak vagy valami más disznóságot csináljanak. A kemény, sima betonpadló jó csiszolófelület. Mindkét testvérnek volt egy szép hosszú fémrúdja, amelyet az ágykeretből ügyeskedtek ki. Senki sem tudott még olyan börtönágyat konstruálni, melyhez ne kellene fém – abból pedig jó fegyvert lehet készíteni. A börtönökben ezeket a fegyvereket „lábszár”-nak nevezik. Törvény írja elő, hogy a börtönök és fogházak nem lehetnek csupán a fogvatartottak befogadására szolgáló kalickák, ahogyan az állatokat tartják az állatkertben. Ennek a börtönnek pedig – ugyanúgy, mint a többinek – műhelye is volt. Több évtizede annak, hogy a bírák arra a mély felismerésre jutottak, hogy a dologtalan agy az ördög műhelye. Az pedig, hogy az ördög máris ott munkálkodik minden bűnöző agyában, semmi egyebet nem jelent, minthogy a műhely szolgáltatja a megfelelő eszközöket és anyagokat ezeknek a “lábszárakénak a még hatékonyabbá tételére. Ez esetben mindkét testvér szert tett egy barázdált, csapolt fadarabra meg némi szigetelőszalagra. Henry és Harvey felváltva dörzsölgette saját „lábszárát” a betonhoz, hogy tűhöz hasonló hegye legyen: a másik közben őrt állt, figyelve a közeledő egyenruhát. Kiváló minőségű anyag volt, így jó néhány órába beletelt az élesítés, a raboknak azonban bőven van szabadideje. Amikor végeztek, mindkét „lábszárat” behelyezték a hasítékba; a műhely esztergályosa által készített horony éppen kellő méretű és hosszúságú volt. A szigetelőszalag pedig rögzítette az egészet, és most már mindkét testvérnek birtokában volt egy csaknem húsz centiméter hosszú valami, amellyel az emberi testen mély, áthatoló sérülést lehet okozni.
Fegyverüket elrejtették – a rabok ebben fölöttébb találékonyak –, és megbeszélték a taktikát. Egy gerilla- vagy terroristaképző iskola bármely végzőse elcsodálkozott volna. Bár durva szavakat használtak, és a beszélgetésből hiányzott a műszaki zsargon, melyet a nagyvárosi hadviselésben szakképzett profik előnyben részesítenek, a Patterson fivérek mégis tökéletesen megértették az ötletet. Megértették a becserkészést, a manőverezés és elterelés fontosságát, és volt fogalmuk a terület megtisztításáról is, miután sikeresen végrehajtották feladatukat. Ebben számíthattak cellatársaik hallgatólagos segítségére is. A börtönök és fogházak – bármennyire erőszakos és gonosz helyek – végül is emberi közösségek, és ebben a közösségben a kalózok határozottan népszerűtlennek bizonyultak, míg a Pattersonok igen magasan helyezkedtek el a hierarchián belül mint kemény, „becsületes” rendbontók. Mellesleg mindenki tudta, nem jó velük ujjat húzni, ami aztán tovább bátorította az együttműködést és elcsüggesztette az informátorokat.
A börtönökben higiéniai előírások is vannak. Mivel a bűnözők gyakran szeretik elodázni a fürdést, a fogukat sem sűrűn kefélik, s mivel ez a viselkedés elősegítheti a járvány terjedését, a zuhanyozók részei egy merev rutinnak. A Patterson fivérek pontosan erre számítottak.

 

– Mire gondolsz? – kérdezte Stuart úrtól a spanyol akcentussal beszélő férfi.
– Arra, hogy nyolc év múlva szabadulnak. Tekintettel arra, hogy egy négytagú családot öltek meg, és úgy kapták el őket, hogy nagy mennyiségű kokain volt náluk, ez pokolian jó üzletnek látszik – válaszolt az ügyvéd. Nem nagyon volt ínyére, hogy vasárnap foglalkozzon ilyesmivel. Különösen az nem tetszett neki, hogy minderre saját házának dolgozószobájában kerül sor, miközben családja hátul, a kertben tartózkodik. De hát ő döntött úgy, hogy üzletet köt a drogosokkal. Számtalanszor korholta magát minden újabb ügynél, hogy nagy ostobaság volt elvállalnia az elsőt. A siker, mely négynapos munka ellenértékeként ötvenezer dollárt jövedelmezett neki, ismertté tette a nevét kábítószeres berkekben, s ezeknek a pofáknak bőven volt elkölteni való pénze. Nem könnyű nekik nemet mondani, roppant félelmetesek. Öltek már meg ügyvédeket, akik nem tetszettek nekik. Ugyanakkor jól fizetnek, elég jól ahhoz, hogy ügyes időbeosztással szegény ügyfelekkel is foglalkozhasson. Legalábbis álmatlan éjszakáin ezzel szokta megindokolni, miért is dolgozik ezeknek az állatoknak.
– Azt hiszem, jobban is meg tudná csinálni – válaszolta az üres pillantású, tompa hangú férfi. Teljesen gépiesnek hatott, ami igencsak ijesztő volt egy olyan ügyvédnek, akinek még sohasem volt pisztolya.
Ez az egyenlet másik oldala. Nem csak őt foglalkoztatják. Van egy másik ügyvédjük is, aki tanácsokat ad nekik, de nem bonyolódik bele az eseményekbe. Egyszerű biztonsági intézkedés. Szakképzett profik – mindig meghallgatnak még egy véleményt. Ami persze annak eshetőségét is csökkenti, hogy saját ügyvédjük a hátuk mögött megállapodik az állammal. Ez elég gyakran megesik azokban az országokban, ahonnan ők jöttek, és azért itt sem teljesen ismeretlen. Stuart kijátszhatta volna a parti őrségtől szerzett információját, megkísérelvén az egész ügyet kisiklatni; ennek ötven-ötven százalék esélyt adott. Stuart jó, nagyon jó, a tárgyalóteremben még jobb, de Davidoff nemkülönben, és nincs a világon olyan ügyvéd, aki előre meg tudná jósolni egy ilyen ügyben a dél-alabamai esküdtszék reagálását. Bárki szolgáljon is tanáccsal ezeknek a pofáknak, akik most itt ülnek a dolgozószobájában, azért nincs annyira jó, mint Stuart a tárgyalóteremben. Feltehetőleg nem gyakorló jogászról van szó – gondolta az ügyvéd – talán egy professzorról, aki így egészíti ki oktatói jövedelmét. Bárki legyen is, Stuart már ösztönösen gyűlölte.
– Ha megteszem, amit kívánnak tőlem, megkockáztatom, hogy elbasszuk az egész ügyet. És akkor tényleg villamosszékben végezhetik. – Ugyanakkor zátonyra fut a parti őrség tengerészeinek karrierje, akik helytelen dolgokat cselekedtek, de hol van ez attól, amit Stuart ügyfelei elkövettek. Mint ügyvédnek etikai kötelessége, hogy az ügyfeleknek a törvény szabta kereten belül a lehető leghatékonyabb védelmet biztosítsa, figyelembe véve persze a szakmai viselkedés normáit, és belül kell maradnia saját ismeretei és tapasztalatai határán – az ösztönén, ami ugyanannyira valós és fontos, mint amennyire lehetetlen pontosan meghatározni. Az pedig, hogy egy ügyvéd miként egyensúlyozza ki ezen a háromserpenyős mérlegen saját kötelezettségeit, csupán a jogi fakultáson végigseggelt elméleti órák számától függ; az azonban bizonyos, a színpadszerű előadótermekben feltett kérdések mindig áttekinthetőbbek, mint amelyekkel az egyetemek zöld füvén túl, az igazi, bírói világban kerül szembe.
– Fel is menthetnék őket.
Ez a faszi azt akarja, az ítéletet fellebbezéssel változtassák meg – ébredt rá Stuart. Holtbiztos, egy akadémikus ügyvéd a tanácsadójuk.
– Ügyfeleimnek azt tanácsolom, fogadják el az ajánlatot, amit elértem.
– Az ön ügyfelei elutasítják ezt a tanácsot. Az ön ügyfelei holnap reggel közlik majd önnel, hogy – mi is erre a megfelelő kifejezés? – tegyen meg mindent. – A férfi vészjóslóan elmosolyodott. – Ezek az ön utasításai. Jó napot, Stuart úr! Magam is kitalálok.
Stuart pár percig a könyvespolcát bámulta, mielőtt telefonált volna. A legjobb, ha azonnal megteszi. Nincs semmi értelme Davidoffot várakoztatnia. Még úgysem tettek nyilvános bejelentést, bár a hírek már kijutottak az utcára. Azon tűnődött, hogyan fogadja majd az ügyész. A megbotránkozott „azt hittem, megkötöttük az üzletet!” kifejezést követi majd egy határozott kijelentés: „Oké, majd meglátjuk, mit mond az esküdtszék!” Davidoff megcsillogtatja majd rendkívüli képességeit: hősies párbaj lesz. De hát végül is erre valók a bíróságok, igaz? A jogi elmélet szerint lenyűgöző és izgalmas mérkőzésnek ígérkezik, de ugyanúgy, mint a legtöbb mérkőzésnek vajmi kevés köze lesz ahhoz, mi a jó és mi a rossz, legkevésbé pedig ahhoz, mi is történt valójában az Empire Builder hajón, végül pedig semmi köze se lesz az igazsághoz.

 

Murray a hivatalában volt. Csupán formaság volt, hogy beköltöztek a városban lévő házukba. Ott aludt – legalábbis többnyire –, de napközben szinte sohasem volt otthon.
Vasárnap volt. A titkára nem volt benn, úgyhogy Murraynek magának kellett felvennie a telefonját.
– Igen, itt Murray.
– Mark Bright vagyok. A kalózok ügyében van egy újabb fordulat, amiről tudnod kell. Az ügyvédjük éppen most hívta fel az ügyészt. Mégsem fogadják el a már megkötött üzletet. Harcolni fognak. A parti őrség embereit pedig ott akarják látni a tanúk padján. Davidoff aggódik.
– Mit gondolsz? – kérdezte Murray.
– Nos, az ügyet újra rendbe kell tennie: droggal kapcsolatban elkövetett gyilkosság. Ha ez a parti őrség szétverése, akkor ez az igazság ára. Az ő szavai, nem az enyémek – mutatott rá Bright. Sok FBI-ügynökhöz hasonlatosan, ő is tagja volt az ügyvédi kamarának. – Az egész ügy jó vastagon szürke, Dan. Davidoff nem rossz, már úgy értem: igazán jó az esküdtszék előtt, de a védő, Stuart is kiváló. A helyi DEA gyűlöli a tökösségét, de mit tehetnek, ha egyszer ilyen hatékony a szarházi. A törvény eléggé zavaros. Mit mond a bíró? Az a bírótól függ. Hogy mit mond az esküdtszék? Az attól függ, mit mond és tesz a bíró. Olyan ez, mintha valaki most azonnal fogadna a következő évi kosárlabdadöntőre, még mielőtt a szezon beindul, azaz nemigen veszi fegyelembe, mi történik az Egyesült Államok fellebbviteli bíróságán, miután a tárgyalás a kerületi bíróságon már véget ért. Bármi történjen is, a parti őrség embereit megbasszák. Nagy kár érte. Függetlenül attól, hogy mi lesz, Davidoff mindegyikükön új segglyukat nyit, amiért belemásztak ebbe a kalamajkába.
– Figyelmeztesd őket! – mondta Murray. Őt magát is meglepte kijelentése hirtelensége és hevessége. – Murray hitt a törvényben, de még jobban hitt az igazságban.
– Megismételné, uram!
– Nekik köszönhetjük a Tarpon-t.
– Murray úr – most már nem volt „Dan” –, le kellett volna tartóztatnom őket. Davidoff még...
– Figyelmeztesd őket! Ez a rend, Bright úr. Feltételezem, hogy a helyi zsaruknak jó ügyvédje van, aki képviselheti őket. Javasold Wegener kapitánynak és az embereinek azt az ügyvédet.
Bright tétovázott, mielőtt válaszolt volna:
– Uram, amit most közölt velem, az mintha...
– Már, régóta vagyok már az Irodánál. Talán már túl régóta is – közölte Murray fáradtan. – De nem fogom tétlenül szemlélni, hogy ezeket az embereket kicsinálják, amiért segítettek nekünk. Biztosítanunk kell nekik a törvény adta lehetőségeket. Az Isten szerelmére, legalább ugyanaz illesse meg őket, mint azokat a kurva kalózokat! Ennyivel tartozunk nekik. Ez az utasításom, azonnal továbbítsd!
– Igen, uram! – Murray még hallotta, amint Bright hangosan kimondja a válasz végét is: A francba vele!
– Az üggyel kapcsolatban miben lehetek még segítségedre?
– Azt hiszem semmiben, uram. Az anyag már összeállt; az ügy pokolian szoros. A DNS mindkét alanynál egyezik, már ami a spermamintákat illeti. Az áldozatok vérmintái is egyeznek. A feleség véradó volt, és találtunk a véréből egy jó liternyit egy vöröskeresztes fridzsiderben; a másik a lányáé, Davidoff ezen az egyetlen szálon is sikerre vihetne az ügyet. – Az új DNS-egyeztető technológiát gyorsan fejlesztették ki az Iroda leghatásosabb törvényszéki fegyverévé. Két kaliforniai férfi, akik úgy hitték, tökéletes nemi erőszakot és gyilkosságot követtek el, már a gázkamrával barátkoznak – hála az Iroda két biokémikusának és a viszonylag olcsó laboratóriumi tesztnek.
– Bármire szükséged van, azonnal hívj fel!
– Igen, uram. Sajnálom, hogy vasárnap kellett zavarnom.
– Semmi probléma. – Murray forgószékével elfordult, és kibámult az ablakokon a Pennsylvania Avenue-ra. Kellemes vasárnap délután volt. Az emberek fagylaltot meg trikókat vásároltak az utcai árusoktól. Valamivel arrébb, túl a Capitoliumon, azokban az utcákban, amelyeket a turisták gondosan elkerülnek, másféle árusok voltak, és az arra kószálok is megálltak, hogy különböző dolgokat vegyenek.
– Kibaszott drogok! – jegyezte meg csendesen. Mennyi kárt fognak még okozni?

 

A műveleti igazgatóhelyettes is az irodájában tartózkodott. A Variable-ről jött három jelzés két órán belül érkezett be. Nos, nem volt egészen váratlan, hogy az ellenfél válaszolni fog. Gyorsabban és szervezettebben léptek működésbe, mint ahogyan várta, de ez sem meglepő. Páran persze odavesznek. Azt is tudta, már az oda- és visszautazás eleve kicsinálja a katonákat. Végtére is fogyóeszközt jelentenek, és fogyóeszközt néha ki kell selejtezni. Kemény dolog, de ez az igazság. Ha a könnyűgyalogosok biztonságos életre vágytak volna, akkor nem akartak volna könnyűgyalogosok lenni, nem maradtak volna – legalább még egy fordulóra – benn a seregben, és nem vállalkoztak volna önként egy olyan feladatra, amelyről tudták, hogy nem tréfadolog. Nem kormánytisztviselőkről van szó, akiket ledobnak a dzsungelba és közlik velük, hogy gondoskodjanak magukról ahogy tudnak, hanem profi katonákról, akik tudják mi a dörgés.
De ha még én sem tudom, hogy mi a dörgés, akkor honnan tudják ők? – komorodott el Ritter.
Az egészből az a legőrületesebb, hogy a művelet pontosan úgy vált be, ahogyan megtervezték. Clark legragyogóbb ötlete – néhány erőszakos cselekménnyel egymásnak ugrasztja a kartellen belüli bandákat – úgy látszik bevált. Máskülönben hogyan lehetne megmagyarázni az Escobedo ellen megkísérelt rajtaütést? Azon kapta magát, örül amiért Cortez és főnöke megmenekült. Most már dúlni fog a bosszú, úrrá lesz a zavarodottság és a felfordulás, az Ügynökség pedig szépen visszaléphet, és eltüntetheti saját nyomait.
Kicsoda, mi? – kérdezné az Ügynökség ahelyett, hogy válaszolna a riporterek kérdéseire, ami a következő nap megindul; ebben Ritter biztos volt. Voltaképpen meglepő, hogy eddig még nem kezdődött el. De a rejtvény darabjai már kezdenek szétesni: a Ranger visszahajózik északra, folytatja a Fleet-Exet, miközben lassan halad San Diego felé. A CIA-képviselő már lejött a hajóról, és útban van hazafelé a második, utolsó kazettával. A „gyakorló” bombák fennmaradó részét a tengeren dobják le a szokásos Drop-Ex részeként, kiselejtezett életmentő tutajokra célozva. Azt viszont, hogy hivatalosan nem adták ki őket a kaliforniai fegyvertesztelő bázisról, soha nem fogják észrevenni. S ha mégis? Elfuserált papírmunka; mindig történik ilyesmi. Az egyetlen fogós része a dolognak, hogy a könnyűgyalogosok még kinn vannak a terepen. Haladéktalanul intézkedhetett volna, hozzák vissza őket. Szerencsésebb azonban még néhány napra otthagyni őket. Esetleg lesz még tennivalójuk, és amíg körültekintőek, nem eshet bántódásuk. Az ellenfél végül is nem lehet annyira jó, mint ők.

 

– Szóval? – kérdezte Johns ezredes Zimmertől.
– Motort kell cserélnünk. Ez kész. Az üzemanyagtartályok rendben vannak, de a kompresszor ki-kihagy. Talán otthon a fiúk rendbe tudják hozni. Itt semmiképpen se tudjuk megjavítani, uram.
– Mennyi még?
– Hat óra, ha most indulunk, ezredes.
– Oké, Buck.
Természetesen hoztak magukkal két tartalék motort. A hangár, amely a Pave Low III-as helikoptert befogadta, nem volt elég nagy ahhoz, hogy az MC-130-as is beállhasson. Zimmer intett az egyik szerelőnek, nyomja be a gombot, mellyel nyitni tudja az ajtót. Különleges kocsira és emelőre volt szükségük, hogy a T-64-es turbómotorokat mozgatni tudják.
A hangárajtók végiggördültek fémsíneiken. Azonnal emberek ugrottak fel a gépkocsira. Meleg nap volt a Panama-csatorna övezetében; olyan hely ez, ahol havat csak a tv-ben látni – és mindannyian egy hideg italra vágytak. Mindenki ismerte a teherautó vezetőjét, egy panamait, aki már régóta ezt csinálja, és egész jól megél belőle.
A pofa rajongott a repterekért. Saját megfigyelései és a közkatonákkal folytatott beszélgetései alapján nagyjából mindennel megismerkedett, ami csak az Egyesült Államok légierejének készletében megtalálható, és igencsak hasznos segítője lehetett volna egy felderítőnek, ha valaki vette volna a fáradságot arra, hogy megpróbálja beszervezni. Mindenesetre sohasem tudott volna semmi olyasmit tenni, amivel árthatna az amerikaiaknak. Gyakran volt fárasztó a munkája, és sokszor akadt problémája a teherautóval is, amelyet a helyszínen ingyen megjavított egy zöldruhás szerelő. Karácsony körül – mindenki tudta, hogy gyermekei vannak: mindig várták őt és fiait az ajándékok. Néhányszor még helikopter-repülésre is elvihette őket, megmutatva nekik, hogyan is néz ki a családi ház odafentről. Ezt nem minden apa mondhatja el magáról! Tudta, az amerikaiak nem tökéletesek, de rendesek és bőkezűek, ha becsületesen bánik velük az ember; mert a becsület nem olyasmi, amit eleve elvártak a „bennszülöttektől”, különösképpen azóta, amióta problémájuk támadt azzal az ananászarcú pojácával, aki országa kormányát irányítja.
Miközben végzett kólájával és hamburgerével, észrevette, egy Pave Low III-as van a hangárban, óriási, tekintélyes darab. Nos, ez mindjárt megmagyarázza a szállítógépet és a levegőben utántankolásra alkalmas repülőt is, meg a fegyveres őröket, akik megakadályozták abban, hogy a szokásos útvonalon közlekedhessen. Sokat tudott mindkét gépről, de ha csak azt közli valakivel, hogy ezek itt vannak, az még nem bűn, igaz?
De legközelebb, amikor átadták a pénzt, arra is megkérték, írja fel az időpontokat: mikor jöttek és mentek a gépek.

 

Az első órában nagyon gyorsan mozogtak, majd lelassultak a szokásos, óvatos tempójukra. Meglehet, a nindzsáé az éjszaka, de a nappal mindenkié. Arcukon festés volt, és a nagy meleg ellenére kesztyűt viseltek. Tudták, a legközelebbi SHOWBOAT-csapat jó tizenöt kilométernyire van délre. El kellett kerülniük mindenkit, s azt is tudták, mi a dolguk, ha ez mégsem sikerülne. Most nem libasorban mozogtak: ha túl sok ember egyetlen ösvényt követ, akkor árulkodó nyomokat hagynak. Chavez ment elöl, mintegy húsz méterrel mögötte Oso. A raj többi tagja egyvonalban haladt előre, gyakori irányváltásokkal, időnként helyet cserélve – valahogy úgy, mint a futballpályán a hátvédek, csak sokkal nagyobb területen. Nemsokára, amikor bezárták a hurkot, körülnéztek, hogy lássák: követi-e őket valaki. Ha igen, akkor most meglepnék. Feladatuk az volt, hogy átmenjenek egy előre kiválasztott helyre és figyeljék az ellenséget, s vártak az utasításokra.

 

A rendőrhadnagy nem valami gyakran járt esti misére a Grace baptista templomba, de ezúttal elment. Elkésett, de egy rendőrhadnagynak ezt elnézik. Leparkolt a kellőképpen zsúfolt parkoló peremén, besétált és hátul leült, majd megbizonyosodott róla, nyomorúságos éneke jól hallható.
Tizenöt perccel később egy másik, meglehetősen kopott kocsi állt meg az övé mellett. Kiszállt belőle egy férfi, akinél vasdorong volt, bezúzta vele az ablakot a jobb oldali elülső ajtón. Kivette a rendőrségi rádiót, a műszerfal alá rögzített, rövidcsövű puskát, valamint a padlóra lakatolt, bizonyítékokkal teli diplomatatáskát. Egy perc sem telt bele, és újra a kocsijában ült, majd elrobogott. Az ügyet csak akkor lehet újra összeszedni, ha a Patterson fivérek nem tartják be a szavukat. A zsaruk ugyanis becsületes népség.

 

 

23

A reggeli munkamenet a szokásos volt, annak ellenére, hogy Ryan egy hétre elutazott. Sofőrje korán ébredt, és kocsiját Langleybe vitte, ahol kicserélte a hivatali Buickra, továbbá felvett néhány iratot is utasa számára, mely egy kódzáras, önmegsemmisítővel ellátott fémtáskában volt. Soha senki nem próbált még hozzányúlni a kocsihoz vagy a benne ülőkhöz, mégsem lehetett biztos abban, hogy nem is történik majd ilyesmi. A sofőr – a hivatalból kirendelt CIA biztonsági kísérők egyike – 9 mm-es Beretta 92-F revolverét mindig magánál tartotta, de volt még egy Uzi géppisztoly is a műszerfal alatt. A biztonsági szolgálatnál nyert kiképzést, és szakértője volt „főnöke” védelmének. Örült volna annak, ha az ügyvezető DDI közelebb lakna Washingtonhoz, de azzal is kiegyezett volna, ha legalább kapna kilométerpénzt. A Capital Beltway belső íve mentén vezetett, majd a marylandi 50-es főútvonalon hajtott keleti irányba.
Jack Ryan 6 óra 15-kor kelt, olyan órában, melyet egyre koraibbnak érzett, ahogy közeledett a negyven felé, és reggel ugyanazt tette mint a legtöbb dolgozó ember, leszámítva, mivel orvossal kötött házasságot, biztos lehetett abban, hogy reggelije csupa egészséges étkekből áll – bár ezeket nem kedvelte túlságosan. Végtére is mi baj van a zsírral, a cukorral meg a tartósítószerekkel?
– 6 óra 55-re megreggelizett, felöltözött, és félig átolvasta az újságokat. Mindig Cathy dolga volt a gyerekeket iskolába vinni. Jack kifelé mentében megcsókolta kislányát, az ifjabb Jack azonban úgy vélte, ő már túl nagy fiú az ilyesmihez. Az ügynökségi Buick megérkezett – olyan menetrendszerűen és megbízhatóan, mint a vonatok és repülőjáratok.
– Jó reggelt, dr. Ryan!
– Jó reggelt, Phil! – Jack jobban szerette maga nyitni a kocsiajtókat, és rögtön bevágódott a jobb oldali hátsó ülésre. Először kiolvassa Washington Postját – ától cettig, beleértve a képregényeket és Gary Larsont is. Ha van valami, amire az ügynökségieknek szükségük van, az bizonyosan a The Far Side napi adagja, lévén messze ez a legnépszerűbb képregény Langleyben. Nem nehéz megérteni, miért. Mire az újság végére ért, a kocsi újra az 50-es főúton haladt sűrű, Washingtonba tartó forgalomban. Ryan beállította a zárat a táskán. Kinyitotta az ügynökségi azonosító kártyát használta az önmegsemmisítő kiiktatására. A benne levő papírok igen fontosak. Ha azonban valaki megtámadná a kocsit, bizonyosan nem az iratok, hanem Ryan személye iránt „érdeklődne” elsősorban. Az ügynökség száz százalékig megbízott Ryanban. Tudták, bármi történjék is, nem köp... Maradt még negyven perce hogy tájékozódhasson az éjszaka történtekről, és intelligens kérdéseket tudjon feltenni a szekciófőnököknek meg éjszakai ügyeleteseknek, akik azonnal tájékoztatják, amint beér.
Újságot olvasni muszáj – gondolta Ryan. Bár fenntartásai voltak az újságírókkal szemben – elemzésük gyakran hibás de elismerte, ugyanolyan alapvető területen dolgoznak, mint maga az ügynökség: információkat gyűjtenek és terjesztenek, s néhány körülhatárolt, kimondottan szakmai terület kivételével teljesítményük gyakran ugyanolyan jó – sőt néha még jobb is, mint a Langleyben jelentéstételre jelentkező, képzett kormányzati alkalmazottaké. Természetesen a jó külföldi tudósítókat általában jobban megfizetik, mint a GS-12-nek megfelelő, egy-egy üggyel megbízott tiszteket, és a tehetség gyakran oda megy, ahol a pénz van. Mellesleg a riporterek könyveket írhatnak, s ezzel aztán tényleg lehet pénzt keresni, ahogyan sok moszkvai tudósító tette éveken át. Ryan megtanulta már, az ügynökségen belül még az ő szintjén is gyakran csupán olyan információkhoz férhet hozzá, melyek lényegüket tekintve nagyon kevéssé térnek el egy mértékadó újságban megjelent hírektől. A különbség csupán annyi, hogy Jack ismeri a szóban forgó információ forrásait. S ez gyakran életbevágó különbség...
A tájékoztató akták a Szovjetunióval indultak. Odaát mindenféle érdekes dolog történik, de senki sem tudja, az események mit jelentenek vagy hová vezetnek. Nagyon jó...! Ryan és a CIA már régóta folyamatosan jelentgeti az efféle eseményeket. Elliothoz hasonlóan az emberek azonban többet várnak – gondolta Jack –, aki egyébként pontosan azért gyűlöli az Ügynökséget, amit csinál – lényegében olyasmikért, amit már nem is tesz –, mégis elvárja tőle, hogy mindent tudjon. Mikor ébrednek már fel és jönnek rá, hogy a jövő megjóslása semmivel sem könnyebb feladat egy hírszerzési elemzőnek, mint egy jó sportújságírónak, aki megpróbálja megmondani, ki hogyan játszik majd a következő szezonban? Ilyesfajta kérdések a bukmékerekre tartoznak. Kár – morogta magában Ryan –, hogy Vegasban nem nyitottak olyan fogadóirodát, ahol tenni lehetne a szovjet Politbüróban elfoglalt pozícióra vagy a glasznosztyra, vagy arra, hogyan alakul majd a „nemzetiségek kérdése”. Mire eljutottak a Beltwayhez, átolvasta a Dél- és Latin-Amerikából írott jelentéseket. Az egyszer biztos, hogy ezt a Fuentes nevű kokainbárót jól helybenhagyták...
Nos, olyan nagy baj ez? – ez volt Jack első gondolata. Nem, annyira nem nagy kár... Aggasztó viszont, hogy amerikai repülőgépbomba ölte meg. Olyasfajta dolog ez, amiért Beth Elliot gyűlöli a CIA-t, emlékeztette magát Jack. Meg ez az egész bírósdi, esküdtszékesdi és ítéletvégrehajtósdi maszlag. Semmi köze nincs ahhoz, mi helyes és mi nem. A nő számára a kérdés a politikai célszerűség, és talán az etika. A politikusokat jobban érdeklik a „kérdések”, mint az „elvek”, mégis úgy beszélnek, mintha e kettő azonos volna egymással.
Jézusom, már megint rajtam van a szokásos hétfő reggeli cinizmus...!
Hogy a pokolba botlott bele ebbe Robby Jackson! Ki készítette elő a műveletet? Mi történik, ha a lényeg valóban nyilvánosságra kerül?
És ami a legfontosabb: aggódnom kellene miatta? Ha igen, miért? Ha nem, miért nem?
Politikai kérdés ez – Jack. De hogy kerül a politika a munkádba? Egyáltalán, be kell kerülnie oda?
Ez is egy filozófiai értekezés témája lehetett volna, valamié, amire Ryant jezsuita neveltetése elő is készítette. A szóban forgó ügyre azonban nem elvont választ várnak tőle, hanem konkrétumokat. Mi lesz, ha olyan kérdéseket tesznek fel néki, amelyre muszáj válaszolnia? Márpedig erre van esély.
És ha hazudik – börtönbe kerül. Ez pedig nem tesz jót előléptetésének.
Ami azt illeti: ha őszintén megmondaná, hogy nem tud semmit, bizonyára nem hinnének neki, legalábbis a bizottsági tagok nem, és az is lehet, az esküdtszék sem. Még a becsületesség sem jelenthet valós védelmet. Hát nem vicces?
Jack kitekintett az ablakon, éppen egy mormon templom mellett haladtak el. Különös kinézetű épület – gondolta –, mégis van benne valami nagyság. Ryan számára, aki egész életében hithű katolikus volt, furcsának tetszett az a hit, mely ezt a lenyűgöző építményt emelte. De hát az emberek, akik ezt a vallást vallják, becsületesek és szorgalmasak, lojálisak országukkal, mert hisznek abban, amit Amerika képvisel. Vagy kiállsz valamiért, vagy sem – mondta magában Ryan. Akármelyik félkegyelmű fellázadhat a dolgok ellen, mint afféle nyűgös gyermek, aki kijelenti, hogy utálja a zöldségeket. A mormonok ezzel szemben jövedelmük egytizedét egyházuknak adják, hogy ilyen emlékművet állíthassanak hitüknek. Olyanok mint a középkori parasztok, akik elvonták szájuktól a falatot, hogy felépíthessék katedrálisaikat. A parasztokat már mindenki elfelejtette, a katedrálisok azonban – hitük tanúbizonyságaként – ma is állnak..., hitük erejét és dicsőségét hirdetve... És ki emlékszik már annak a kornak a politikai kérdéseire? A nemesek és kastélyaik elporladtak, csaknem minden királyi ág kihalt, az egyetlen amit az említett korok hátrahagytak: a hit emlékművei, mit emberi kezek öntöttek kőformába s a meggyőződés, hogy van valami, ami fontosabb, mint az ember testi léte. Ennél jobb bizonyíték már nem is kell arra, mi is számít tulajdonképpen. Jack tudta, nem ő az első, aki rácsodálkozik erre a tényre... Ebből a limuzinból azonban – gondolta – a célszerűség sekélyes, röpke és végül is haszontalan árucikknek látszik. Még mindig nem tudta, mit fog majd tenni – csupán abban volt bizonyos, cselekedeteit feltehetőleg mások fogják meghatározni. Ennyi egyelőre elég – mondta magában.
A kocsi tizenöt perccel később átsuhant a kapun, majd elhaladt az épület homlokzata előtt, és begurult a garázsba. Ryan visszalökte az összes anyagot a táskába, és liften ment fel a hetedik szintre. Nancy már készítette a kávéját, mikor besétált. Emberei tizenöt perc múlva várhatók. Akkor kezdődik a szokásos reggeli tájékoztatás. Ryan pár pillanatra még gondolataiba mélyedhet.
Amiről meggyőzte magát idefelé jövet, erejét vesztette kissé a hivatal falai között. Mindenképpen tennie kell valamit... Ereje azonban csak egy taktikai lépésre volt elég, stratégiát nem bírt kialakítani...
Osztályvezetői időben érkeztek és hozzáláttak, hogy tájékoztassák. Az ügyvezető DDI-t visszahúzódónak és csendesnek találták ezen a reggelen. Általában kérdezgetni, faggatni szokta őket, és mindig volt egy-két humoros megjegyzése is. Ezúttal csak bólogatott és mormogott, alig szólt valamit. Talán nem sikerült a hétvégéje – gondolták.

 

Másoknak a hétfő reggel azt jelentette, bíróságra kell menniük, beszélniük kell az ügyvéddel, és szembe kell nézniük az esküdtszékkel. Mivel egy bűnügy tárgyalásakor a vádlottaknak joga van hozzá, hogy az esküdtszék előtt a lehető legjobb arcát mutassa, a mobile-i börtön lakói zuhanyozni indultak.
A börtönben a biztonság a legelső szempont. A cellaajtókat kinyitották és a foglyokat, akik törülközőjüket és szandáljukat magukkal hozták, három tapasztalt őr figyelő szeme előtt terelgették a folyosó vége felé. A foglyok körében mindennapos volt a reggeli kötözködés, a morgás, zsémbelődés, tréfálkozás és az örökös káromkodás. A foglyok hajlanak rá, hogy fajilag polarizált csoportokat alkossanak, de a börtön-elv tiltotta az efféle elkülönülést; az őrök jól tudták, ez minden erőszak forrása. Mellesleg ha valakit megölnek, nem az őr hibája, igaz? Az összes törvényvégrehajtó közül az őrök a legcinikusabbak. Az utcai zsaruk kitérnek előlük, utálják őket a rabok, és a társadalom sem tartja túl sokra őket. Pedig nehéz dolguk van, és állandó életveszélyben élnek. S ez a rájuk leselkedő veszélyek közül csak az egyik: egy rab halála ugyanis nem kis dolog – komoly vizsgálatot folytat ilyenkor mind az őrség, mind pedig a rendőrség, vagy bizonyos esetekben a szövetségi tisztek.
Mindent összevetve az őrök a tőlük telhetőt megtették, amit csak lehetett. Többnyire tapasztalt emberek voltak és tudták, mit kell tenniük. Ugyanez igaz természetesen a rabokra is, ami itt folyt, elvben nem nagyon tért el attól, ami a harctéren vagy a kémszervezetek közötti árnyékháborúk során történik. A taktika úgy fejlődött, ahogyan változtak az intézkedések és ellenintézkedések. Bizonyos foglyok ravaszabbnak bizonyultak másoknál. Néhány fogoly pedig egyenesen istenverte zseninek. Mások, különösen a fiatalabbak, ijedtek, jámbor emberek voltak, akiknek egyetlen célja ugyanaz volt, mint az őröké: életben maradni ebben a veszélyes, rémisztő környezetben. A foglyok egyes kasztjai más-más felügyeletet igényeltek, így az őrökre is más-más – de egyként nehéz – feladat hárult. Elkerülhetetlen, hogy ne csússzon be hiba.
A törülközők számozott fogasokon lógtak. Mindegyik fogolynak megvolt a saját szappana; és őr figyelte amint meztelenül bemasíroznak az egyszerre húsz ember tisztálkodására alkalmas zuhanyozóba. Az őr gondoskodott róla, hogy ne kerülhessen be oda fegyver. Ez esetben az őr még fiatal volt, és nem tanulta meg, hogy az igazán eltökélt ember mindig el tudja rejteni azt, amit akar.
Henry és Harvey Patterson két szomszédos zuhanyrózsát választott ki magának, éppen szemben a kalózokkal, akik ostoba módon olyan helyet szemeltek ki maguknak, amit az ajtóban álló őr nem láthatott. A fivérek vigyorogva pillantgattak egymásra. Lehet, hogy ezek a fattyúk „királyi szarok”, de az biztos, hogy nincs túl sok a fejükben. A forró víz egyszerre indult meg, és a fülkét lassan elárasztotta a gőz. A Patterson fivérek a legnyilvánvalóbb helyen kezdték beszappanozni magukat, hogy könnyebben juthassanak szerszámaikhoz, melyeket egy tapasztaltabb és gondosabb őr bizonyára észrevett volna, ez az őr azonban új fiú volt... Harvey odaintett a helyiség végében álló pár embernek. Az akciót egy rögtönzött és meglehetősen köznapi párbeszéd indította el.
– Add vissza azt a kibaszott szappant, baszd meg az anyád!
– A te anyád – válaszolta lezserül a másik. Nem sokat vart a válasszal.
Ütés csattant, amit aztán viszonoztak.
– Hagyjátok abba, a kurva életbe! Menj ki a picsába innen! – kiabálta az őr. Ekkor avatkozott az „összezördülésbe” két további fogoly, az egyik tudta is miért, a másik azonban még fiatal volt, első alkalommal volt itt, s csak annyit tudott, hogy meg van ijedve és meg kell védenie önmagát. A láncreakció szinte azonnal elindult, másodpercek alatt csatatérré vált az egész zuhanyzó. Az őr segítségért kiabálva elrohant.
Henry és Harvey megfordult, a rudakat a karjuk alá rejtették. Ramón és Jesús a verekedésre figyelt, háttal álltak támadóiknak, s nem sejtették, hogy az egész verekedést miattuk rendezték meg.
Harvey Jesúst kapta el, Henry pedig Ramónt.
Jesús fel sem fogta mi történik, csak azt látta, hogy egy barna alak közeledik hozzá mint az árnyék, majd egy ütést érzett a mellkasán, majd még egyet... Lepillantott és látta, hogyan spriccel a vér a lyukból, mely a testén, a szíve táján tátongott. A barna kéz ismét lecsapott és egy újabb, harmadik lyukat vájt a testén. Pánikba esett, megpróbálta kezét rászorítani a sebekre, hogy elállítsa a vérzést: nem tudta, hogy a vérzés bent erősebb, s ha a vér a szívburokba jut, azonnali halált okoz. A falnak esett, majd a padlóra csúszott... Meghalt, s nem tudta miért.
Henry a gyorsabb megoldást választotta. Ramón csak megkönnyítette a dolgát, mert látván a veszélyt, elfordult. Henry nekilökte a csempének, és tőrét belevágta a férfi halántékába. Majd balra-jobbra, felfelé és lefelé csavarta kétszer is. Ramón pár másodpercig tekergett, mint a horogra akadt hal, aztán kinyúlt, mint a rongybaba.
A Patterson fivérek másikuk áldozatának kezébe nyomták a maguk fegyverét – a zuhany alatt nem kellett törődniük az ujjlenyomatokkal –, egymás mellé tolták a két testet, és visszaléptek saját zuhanyuk alá, s mindketten jól lemosakodtak, hogy eltávolítsanak magukról minden vérnyomot. Ekkorra már minden lecsillapodott. A két férfi, aki összeszólalkozott a darab szappan tulajdonjoga felett, már kezet rázott, és elnézést kért az őrtől. A gőz átláthatatlanná tette a helyiséget, a Pattersonok pedig békés jámborsággal tisztálkodtak. Öt perc múlva a vízszolgáltatás leállt, és az emberek kicsődültek.
Az őr számbavette őket. Kettő hiányzott. Bedugta hát a fejét a zuhanyozóba készen rá, hogy Valami magasröptűt kiáltson oda spanyolul, de ekkor egy emberi testhez hasonló valamit pillantott meg a gőzön át a földön.
– Ó, baszd meg! – Megfordult és üvöltött a többi őrnek, hogy jöjjenek vissza. – Senki sem mozdul egy kibaszott tapodtat sem! – üvöltött a foglyokra.
– Mi a baj? – kérdezte valaki.
– Hé, ember, egy óra múlva a bíróságon kell lennem! – közölte egy másik.
A Patterson fivérek leszárítkoztak, felvették szandáljukat, és csendben álldogáltak. Mások elégedett pillantásokat váltottak volna – hiszen éppen most követtek el egy tökéletes kettős gyilkosságot, miközben egy zsaru néhány méternyire volt tőlük –, az ikreknek azonban nem volt szükségük erre. Mindketten nagyon is jól tudták, mire gondol a másik: megúsztak egy gyilkosságot két másiknak az elkövetésével. Tudták, a hekusok ismerik a játékszabályokat. Az a hadnagy becsületes zsaru, és a becsületes zsaruk betartják a szavukat.

 

A kalózok halálának híre gyorsan terjedt. A hadnagy éppen íróasztalánál ült és egy jelentést írogatott, amikor megtudta. Bólogatott hozzá, és újra nekilátott a kellemetlen feladatnak, hogy elmagyarázza, miként törték fel rádióval ellátott rendőrautóját, és hogyan szabadították meg drága rádiójától, táskájától és – ami a legrosszabb – fegyverétől.
– Talán az Isten így közli veled, hogy maradj otthon, és nézz tévét? – jegyezte meg egy másik hadnagy.
– Te marha barom, tudod, végül úgy döntöttem, hogy... – ó, a francba!
– Probléma?
– A Patterson-ügy. Az összes golyó ott volt a táskámban, elfelejtettem kivenni. És most mind odalett. A golyók is! A vizsgálótiszt feljegyzései, a felvételek, minden!
– Ő szeretni fog ezért, fiú. Ezután pedig a Patterson fiúk szabadok lesznek...
Megérte – de ezt a rendőrhadnagy már csak magában mondta.

 

Négy háztömbnyivel arrébb Stuartot éppen hívták az irodájába, és megkönnyebbülten sóhajthatott fel. Természetesen szégyellnie kellett volna magát – tudta is –, de ezúttal egyszerűen képtelen volt gyászolni ügyfeleit. A rendszert, amely cserbenhagyta őket, azt igen, de nem az életüket, melyből semmi haszna nem volt senkinek. Mellesleg tiszteletdíját előre kifizettette, ahogyan bármelyik okos ügyvéd teszi drogosok esetén.
Tizenöt perccel később nyilatkozott az ügyész. Közölte, végtelenül fel van háborodva azon, hogy szövetségi őrizetben lévő foglyok így pusztulhassanak el, illetve hogy halálukat a megfelelő szövetségi hatóságok fogják majd kivizsgálni és a többi, és a többi... Mindent összevetve kitűnő nyilatkozat volt, ami mindenképpen belekerül a déli és esti hírekbe – ettől aztán Edward Davidoff még jobban felvillanyozódott, mint magától a halálhírtől. Az ügy elvesztése miatt búcsút mondhatott volna a szenátort széknek. Most pedig majd azt fogják mondani, tulajdonképpen az igazság győzött. Az ő arcát pedig az igazsággal fogják társítani...

 

Természetesen a Pattersonok ügyvédje is ott volt a teremben.
– Hé! – mondta Harvey. – Senki se baszogasson engem, én se baszogatok senkit! Hallottam valami dulakodást. Ennyi. Nem ritka errefelé az ilyesmi, akkor vagy okos, ha még csak oda se nézel, tudod? A legjobb, ha semmit sem tudsz.
– Úgy látom, ügyfeleim semmit sem tudnak hozzátenni a vizsgálathoz – közölte a nyomozókkal az ügyvéd. – Lehetséges, hogy a két férfi ölte meg egymást?
– Nem tudjuk. Egyelőre csak kikérdezzük azokat, akik jelen voltak, amikor az eset történt.
– Ezek szerint nem is fontolgatják, hogy ügyfeleimet olyasmivel vádolják, aminek köze lehetne ehhez a sajnálatos eseményhez?
– Még nem, ügyvéd úr – mondta a másik nyomozó.
– Helyes, szeretném ha ezt rögzítenék is. Ugyanakkor – ugyancsak a jegyzőkönyv végett – megjegyezném, ügyfeleimnek nincs tudomása arról, hogy mindez összefüggene a maguk vizsgálatával. Végül pedig, és ezt is csak a tények rögzítése végett mondom, ügyfeleimet csak akkor kérdezzék ki, ha én is ott vagyok.
– Igen, uram.
– Köszönöm. Most pedig, ha megbocsátanak, szeretnék négyszemközt beszélgetni ügyfeleimmel.
Ez a társalgás körülbelül tizenöt percet vett igénybe. Ekkor az ügyvéd tudta már, mi történt, így hát mindent megtett, amit csak tudott. Ügyfeleinek gyilkossági ügyében új feltárási indítványt tett. Mire lenyugodott a nap, bizonyítéka volt arra nézve, amit nem tudott.

 

– Jó reggelt, bíró úr! – mondta Ryan.
– Jó reggelt, Jack! A mai nap tempósnak ígérkezik. Pár perc múlva elhagyom a várost.
– Uram, ha valaki azt firtatja, mi a fene történik Kolumbiában, mit mondjak neki?
– Ebből kimaradtál, igaz? – kérdezte Moore.
– Igen, uram.
– Nos erre vonatkozóan utasításaim vannak. Kitalálhatod, honnan származnak... Azt viszont közölhetem veled, hogy az Ügynökség nem robbantott fel senkit, oké? Jelen vagyunk ugyan odalenn, de nem helyeztünk el semmiféle gépkocsibombát sehol.
– Jó tudni, bíró úr. Valójában én sem gondoltam, hogy benne vagyunk a dologban – mondta Ryan olyan lezserül, ahogyan csak tudta. Ó, a francba is! A bíró szintén? – Nos tehát, ha hív a kongresszus, azt mondom nekik, helyes?
Moore mosolygott.
– Hozzá kell még szoknod, hogyan kezeld őket, Jack. Nem könnyű, és gyakran nem is tréfadolog, de azt hiszem, rájössz majd magadtól is, hogy azok ott komoly dolgokat csinálnak komolyabbakat, mint Fowler és emberei; legalábbis abból ítélve, amit ma reggel hallottam...
– Mehetett volna jobban is, uram – ismerte be Ryan. – Úgy vélem, többet kellett volna vele beszélgetnem, mielőtt elrepülök.
– Nem várhatjuk el tőled, hogy tökéletes legyél. Jack.
– Köszönöm, uram.
– Nekem pedig el kell kapnom egy kaliforniai járatot.
– Kellemes utat, bíró úr – mondta Ryan, és elhagyta a szobát. Jack visszament az irodájába és bezárta az ajtót.
– Ó, Istenem – suttogta magában. Ha egyszerűen hazudott volna Moore bíró, könnyebb lett volna elfogadnia. De nem ezt tette. A hazugságot gondosan kimunkálták, előre megtervezték, még az is lehet, hogy főpróba is volt. Mi sehol nem helyeztünk el semmiféle gépkocsibombát.
Nem, hagytátok hogy a Haditengerészet dobja el helyettetek.
Oké, Jack. Szóval, most mi a fenéhez fogsz?
Tudta, az egész napot végig fogja szorongani...

 

Az emberek, akik feljöttek a hegyekbe, nem mentek el. Mindannyian a táborukban töltötték az éjszakát, és Chavez most már hallotta, hogyan köröznek körülöttük. Még egy lövést is hallani vélt. Talán egy szarvasra lőttek rá, vagy valaki megcsúszott, és tévedésből elsült a fegyvere. Mindenesetre mindez önmagában is elég sokatmondó volt...
A raj védelmi állásba húzódott vissza. Fedezékük kiváló volt, a tüzeléshez is kitűnő helyet találtak, s ami a legfontosabb, az ellenségnek fogalma sem volt tartózkodási helyükről. Útközben feltöltötték kulacsaikat, hiszen távol voltak mindenféle vízforrástól. Kereshetnének magasabban fekvő helyet is, de egyelőre ez is megteszi. A hegyoldalt sűrű erdő borítja, így képtelenség csendben megközelíteni őket. A szemközti lejtő csakúgy, mint a raj tartózkodási helyéhez vezető ösvények jól átláthatóak voltak, így nyugodtan várhattak a kínálkozó alkalomra, illetve ha a szükség úgy hozza, biztonsággal ki tudnak majd térni az ellenség elől. Jelenlegi küldetésük: elkerülni a találkozást – ha lehet. Ha nem sikerül, odaütni, és arrébb állni. Ez azt is jelentette, hogy Chavez és bajtársai többé már nem magányos vadászok a vadonban. Egyikük sem ismerné be, hogy fél, csupán kétszer olyan óvatosak, mint eddig voltak.
Chavez a körzeten kívül figyelő poszton volt. Kitűnően belátta innen azt az útszakaszt, ahonnan az ellenség érkezése a legvalószínűbb. Guerra őrmester is vele volt. Ramirez azt akarta, mindkét SAW-os a közelében legyen.
– Majd csak elmennek – gondolkodott hangosan, de természetesen suttogva Ding.
Guerra felfortyant.
– Azt hiszem, ember, már túl sokszor rángatták meg a farkukat. Most aztán semmi más nem vár ránk, csak egy jó mély odú.
– Úgy hallom, megálltak ebédelni. Kíváncsi vagyok, meddig tart majd?
– Igen, de mintha erre-arra járkálnának is... Ha jól sejtem, arról a pontról rájuk láthatnánk. Aztán bizonyára éppen előttünk fognak visszafordulni.
– Talán igazad van, Paco.
– Mennünk kellene...
– Jobb, ha éjjel megyünk – válaszolta Ding. – Most már tudjuk mit csinálnak, ki tudunk térni az útjukból.
– Meglehet. Úgy látszik, esni fog, Ding. Gondolom inkább hazamennek... Miért is áztatnák el magukat, mint mi...
– Egy-két óra múlva megtudjuk.
– Az viszont szarrá veri a látási viszonyokat is.
– Értettem.
– Ott! – mutatott valahova Guerra.
– Megvannak. – Chavez látcsövét egy távoli fás részre irányította. Egyszerre kettőt pillantott meg közülük, egy perc múltán hat további csatlakozott hozzájuk. Még néhány mérföldnyi távolságból is nyilvánvaló volt, hogy lihegnek és fújtatnak. Egyikük megállt, és nagyot húzott egy üvegből. Talán sör... – mélázott el Ding. Vajon honnan szalasztottak ezt a söpredéket? Mindennapi ruházatot viseltek, nem is gondoltak a rejtőzködésre, ámbár Chavezhoz hasonlóan álcázott felszerelésük volt. A fegyverek látszatra AK-47-esek, az összecsukható fajtából.
– Hatos, itt a Point, vége.
– Itt a Hatos.
– Nyolcat számláltam... – nem, tíznek van AK-ja, fél kilométernyire keletre és lejjebb, a domboldalon, a kettő-nulla-egyes dombtető alatt. Pillanatnyilag nem csinálnak semmi különöset, csak egyszerűen ott álldogálnak, vége.
– Merre tekingetnek? Vége.
– Csak szarakodnak ott, uram. Vége.
– Tájékoztass folyamatosan! – rendelkezett Ramirez százados.
– Értettem! Vége. – Chavez újra a messzelátójáért nyúlt. A fickók egyike a csúcs felé mutatott. Három másik elindult arrafelé, szemmel láthatóan nem túl lelkesen.
– Mi van, a kisfiúknak nem tetszik az ötlet, hogy fel kell mászni arra a kibaszott kis hegyecskére? – kérdezte Ding. Azt hiszem, elfáradtak egy kicsit, Paco.
– Helyes! Akkor talán hazamennek.
Tényleg elfáradtak. Hárman szép lassan felfelé kaptattak. Amikor felértek, lekiáltottak, nem látnak senkit. A többiek a tisztáson álldogáltak. Micsoda ostoba fajankók! – jegyezte meg némi meglepetéssel Ding. Az önbizalom nagyon jó dolog egy katonánál... Ez azonban már több mint önbizalom, azok pedig nem katonák. Amikor a három hegymászó körülbelül félúton volt lefelé, felhők takarták el a napot. Szinte azon nyomban zuhogni kezdett az eső. Afféle trópusi égiháború készülődött. Hatalmas villámok cikáztak az égen. Óriási csattanás jelezte hogy villám csapott a csúcsba, pont oda, ahol a hegymászók voltak. Egy másodperc meglepően hosszú töredékéig ott függött fölöttük mint egy dühös isten ujja. Úgy esett, mintha dézsából öntenek. Az esőfüggöny miatt a látási viszonyok igencsak megromlottak. Chavez és Guerra aggodalmaskodó pillantásokat vetett egymásra. Küldetésük a hallgatózás és megfigyelés volt. Most azonban már semmit sem lehetett látni, illetve hallani. S ami még rosszabb: a vihar után nedves lett körülöttük minden. Azaz a levelek és gallyak nem pattognak annyira, ha valaki rájuk lép... A páradús levegő pedig elnyeli a hangot, így ezek a tehetetlen bohócok közel tudnak hozzájuk férkőzni anélkül, hogy észrevennék őket. Persze ezek a körülmények rajtuk is segítenének, ha a rajnak vagy nekik gyorsan tovább kellene állniuk.
A vihar egész délután dühöngött, ömlött az eső. Tőlük száz méternyire is becsapott a villám, ami meglehetősen új élmény volt mindkettőjüknek, s legalább annyira ijesztő volt, mint az ágyútűz. Ráadásul minden nedves, hideg és nyomorúságos lett, a hőmérséklet tíz-tizenöt fokra süllyedt.
– Ding, nézz csak balra, előre! – suttogta sürgetően Guerra.
– Ó, baszd meg! – Chavez ilyen körülmények között nem csodálkozott, hogy ennyire közel jutottak. Két férfi jelent meg kétszáz méternyire tőlük.
– Hatos, itt a Point! Délkeletre tőlünk, mintegy kétszáz méternyire van pár látogatónk – jelentette századosának Guerra. – Készenlétben állunk. Vége.
– Értettem, maradjatok is! – válaszolta Ramirez. – Csak nyugi, Paco!
Guerra válaszul lenyomta a megfelelő gombot.
Chavez rendkívül lassan mozgott, fegyverét tüzelésre alkalmas magasságba emelte, ellenőrizte hogy be van-e biztosítva, hüvelykujját azonban a kioldón tartotta. Tudta, csaknem láthatatlanok, kellőképpen takarják őket a facsemeték. Ráadásul rajtuk volt még a harci festék is, így tökéletesen beleolvadtak környezetükbe. Nyugton kellett maradniuk, hiszen ha megmozdulnak, azonnal elárulják magukat. Mindketten azt kívánták, bárcsak terepszínű ruházatuk lenne, de hát ez most már kései vágyálom csupán... A khakiszínű ruha pedig amúgy is barna lett az esőtől és iszaptól. Nem kellett szót vesztegetni rá, de mindegyikük automatikusan egy-egy külön szektort figyelt, így aztán még a fejüket sem kellett megmozdítaniuk. Tudták, ha beszélniük kell, akkor suttogniuk kell. Beszélni persze csak akkor beszéltek, ha valami rendkívül fontos információt kellett a másikkal közölni.
– Hallok valamit a hátunk mögött – közölte tíz perccel később Chavez.
– Jobb volna megnézni – válaszolta Guerra.
Dingnek lassan kellett mozognia, több mint harminc másodpercet vett igénybe, mire elfordította a testét és a fejét.
– Ó, ó... – Több férfit látott, akik hálózsákot dobtak a földre. – Itt maradnak éjszakára.
– Vicces egy éjszaka lesz – suttogta Guerra.
– Ja, és hugyoznom is kell – próbált humorizálni Ding. Feltekintett az égre. A felhőszakadás csendes esővé szelídült, az eget azonban vastag felhőtakaró borította. Hamarosan besötétedik.
Az ellenség három csoportba szóródott szét, s ez nem volt ostoba megoldás. Az azonban már marhaság volt, hogy mindegyik csoport tüzet is rakott a főzéshez. Zajongtak is; nyugodtan beszélgettek, mintha egy falusi cantinában ülnének. Chavez és Guerra természetesen nagyon örült ennek, hiszen ismét használni tudták a rádiójukat.
– Hatos, itt a Point! Vége.
– Itt a hatos!
– Hatos, hm... – tétovázott Chavez, – körülöttünk mindenütt rosszfiúk vertek tanyát. Nem tudják, hogy itt vagyunk.
– Mit akartok csinálni?
– Egyelőre semmit. Azt hiszem ha besötétedik, egyszerűen meglépünk. Majd tudatjuk, mikor.
– Értettem. Vége.
– Meglépünk? – suttogta Guerra.
– Nem kell aggodalmaskodnod, Paco!
– Én mégis kurvára aggódom...!
– Az pedig nem segít.

 

Ryan befejezte napi munkáját, és távozott irodájából.
Sofőrjével közölte, menjen a Bethesdához. A VIP-osztály biztonsági őre komoly volt, mint mindig. Egy szomorú fejbólintást is megkockáztatott, amikor Ryan az ajtókilincs után nyúlt. Ryan azonnal megértette a jelzést. Megállt összeszedni magát, mielőtt belép. Nem szabad hogy Greer észrevegye a megdöbbenést látogatói arcán. És Jack igencsak megdöbbent.
A férfi alig volt már ötven kiló... Egy madárijesztő, aki egykor embernek számított, profi tengerésztiszt volt, aki hajókat irányított és embereket vezetett országa szolgálatában, ötvenévnyi állami szolgálat feküdt most tehetetlenül a kórházi ágyon. Több volt ez, mint egy ember halála: egy kor, egy viselkedésmód, egy felfogásmód halála volt. Ötvenévnyi tapasztalat, bölcsesség és ítélőképesség múlik el vele. Jack leült az ágy mellé, és intett a biztonsági tisztnek, hogy hagyja el a helyiséget.
– Hello, főnök!
Szemei kinyíltak.
Most mit mondjak? Kérdezzem meg, hogy érzi magát? Valamit egy haldoklónak is kell mondani...!
– Milyen volt az utazás, Jack? – hangja gyenge volt.
– Belgiumban minden rendben uram. Mindenki üdvözli. Pénteken tájékoztatnom kell Fowlert, ugyanúgy, mint legutóbb ön tette.
– Mi a véleménye róla?
– Azt hiszem, külpolitikai téren elkel nála egy kis segítség.
– Én is így vélekedem. Mindazonáltal szép beszédet tartott.
– Nem jövök ki az egyik kollégájával, Elliottal, azzal a benningtoni csajjal. Pokolian ellenszenves. Azt mondta, ha Fowler nyer, visszavonulhatok. – Ezt igazán nem kellett volna mondania.
Greer megpróbált megmozdulni, de képtelen volt rá.
– Akkor udvaroljon neki, csókolja meg és a többi. Ha fényes nappal a benningtoni iskolaudvaron kell megcsókolnia a seggét, akkor tegye meg. Mikor tanulja már meg végre, hogyan kell meghajtania ezt a merev ír nyakát? Kérdezze meg hébe-hóba Basilt, kedveli-e azokat, akiknek dolgoznia kell! Az ön kötelessége országa szolgálata, Jack, nem pedig azoké, akiket történetesen kedvel.
Egy profi boxolótól kapott ütés sem fájt volna jobban Ryannak ennél...
– Igen, uram. Igaza van! Még mindig sokat kell tanulnom.
– Tanuljon gyorsan, fiam! Sok órát már nem tudok adni.
– Ne mondjon ilyet, tengernagy úr! – Ez most úgy hangzott, mint egy gyerek könyörgése.
– Eljött az én időm, Jack. Akikkel ötven évvel ezelőtt Savo Islandnél vagy Leyte-nél együtt szolgáltam, az óceánon lelték halálukat. Én egy kicsivel szerencsésebb voltam náluk, de eljött az én időm is. És most magán a sor, hogy átvegye a stafétabotot tőlem. Azt akarom, maga lépjen a helyembe, Jack.
– Szükségem van néhány tanácsra, tengernagy úr!
– Kolumbia?
– Megkérdezhetném honnan tudja, de nem teszem.
– Ha egy olyan ember, mint Arthur Moore, nem néz a szemedbe, akkor tudnod kell, valami nincs rendben. Itt volt szombaton, és nem akart a szemembe nézni.
– Ma nekem hazudott. – Ryan vagy őt percig magyarázott, körvonalazva mit tudott meg, mire gyanakszik és mitől fél.
– És azt akarja tudni, most mit tegyen? – kérdezte Greer.
– Elkelne most egy kis útbaigazítás, tengernagy úr...
– Nincs szüksége útbaigazításra, Jack. Ön elég okos. Megvannak a szükséges kapcsolatai is. És ami a legfontosabb: tudja, mi a helyes.
– De hát mi van a...
– Politikával? Azzal a nagy kalap szarral? – Greer erőtlenül bár, de felnevetett. – Jack, tudja az ember mire gondol, amikor itt fekszik? Olyan esetekre, melyeknél szeretne még egy lehetőséget kapni, a tévedéseire, azokra, akikkel jobban kellett volna bánnia, és köszönetet mond Istennek, hogy az egész nem rosszabbra sikerült. Jack, a becsületességét soha nem fogja megbánni... Még akkor sem, ha embereket sért meg vele. Amikor tengerészgyalogos hadnagyot csináltam magából, Istenre esküdött föl. Most értem csak meg, miért is kell ezt csinálni. Segítség, nem pedig fenyegetés. Olyasvalami, ami emlékezteti rá az embert, mennyire fontosak ezek a szavak. A gondolatok a fontosak. Az elvek a fontosak. A szavak a fontosak. S mind közül az ön szavai a legfontosabbak. A szó egyenértékű velünk. Ez az utolsó lecke, Jack. Most már magának kell folytatnia. – Szünetet tartott, és Jack szinte látni vélte a fájdalmat, mely kínozza. – Családja van, Jack. Menjen haza hozzájuk! Adja át nekik jókívánságaimat, és mondja meg nekik, úgy vélem, az apjuk átkozottul nagyszerű fickó, és büszkék lehetnek rá...! Jó éjszakát, Jack! – Greer álomba merült.
Jack néhány kínosan hosszú percig nem kelt föl. Szüksége volt némi időre, hogy visszanyerje önuralmát. Felitatta könnyeit, és kiment a helyiségből. Éppen jött az orvos. Jack megállította, és bemutatkozott.
– Már nem tart sokáig. Körülbelül egy hét, vagy annyi sem... Sajnálom, de sohasem volt igazán sok remény.
– Mindent tegyenek meg, hogy megkönnyítsék... – mondta csendben Ryan. Újabb könyörgés...
– Mindent megteszünk – válaszolta az onkológus. – Többnyire ezért nincs magánál. Még mindig világos az elméje, ha ébren van. Párszor én is elbeszélgettem vele, igen kellemesen. Kedvelem ezt az embert... – Az orvos megszokta már, hogy páciensei meghalnak, odáig azonban sohasem tudott eljutni, hogy teljesen közömbösen vegye tudomásul ezt. Néhány év múlva talán meg tudtuk volna menteni...
– Köszönöm, amiért megpróbálták, doki. És köszönöm a gondoskodást. – Ryan liften ment le a földszintre, és közölte a sofőrrel, vigye haza. Útközben ismét elhaladtak a mormon templom mellett, a márványt most reflektorok világították meg. Jack még mindig nem tudta pontosan, mit fog tenni, azt azonban már tudta, mit kellene tennie... Csendben ígéretet tett egy haldoklónak, és ennél fontosabb ígéret nem létezik a földön.

 

A felhők felszakadoztak, nemsokára kisütött a hold. Itt volt az ideje... Az ellenség őrszemeket állított. Ugyanúgy mászkáltak, mint a feldolgozóhelyeket őrzők. A tábortüzek még égtek, de a beszélgetés zaja már elhalt. Az elcsigázott emberek lassan álomba merültek.
– Egyszerűen álljunk odébb – mondta Chavez. – Ha kúszni vagy lekuporodni látnak bennünket, tudják, hogy rosszfiúk vagyunk. Ha viszont egyszerűen csak megyünk, azt hiszik hozzájuk tartozunk.
– Logikusnak látszik – mondta Guerra.
Mindketten felemelték fegyverüket. Ding az MP5 SD2-est tartotta maga elé, ezzel gyorsan lehet lőni, ha muszáj. Guerra bozótvágó kését vette elő. A fémpengét természetesen feketére eloxálták, egyetlen fényes része a borotvaéles vágóéi volt. Guerra fantasztikusan értett a késekhez, ráadásul bal és jobb kézzel egyaránt tudta használni őket. Most a bal kezébe fogta a kést, jobbja M-16-osának markolatán volt.
– Oké, Ding, te mész elöl! – Guerra tulajdonképpen Chavez fölött volt rangban, ez azonban olyan helyzet volt, ahol a szakértelem többet nyom a latban, mint a beosztás.
Chavez lefelé tartott a dombról, amennyire tudón takarásban maradt, s a biztonság kedvéért balra és északi irányba ment. Éjszakai szemüvegét a hátizsákjába tette, az meg a rajnál maradt, mert úgy volt, az est leszállta előtt felváltják. Most nagyon hiányzott Dingnek. Leírhatatlanul hiányzón.
A két férfi amennyire csak lehetett, csendben mozgott. A felázott föld is segített nekik. Az aljnövényzet azonban szinte áthatolhatatlanná vált. Három-négyszáz métert kellett volna megtenniük a biztonságos helyig, úgy érezték azonban, az szinte elérhetetlen messzeségben van.
Természetesen nem az ösvényen mentek, bár nem tudták mindenütt kikerülni. Össze is akadtak két férfival...
– Mit csináltok ti idekinn? – kérdezte az egyik. Chavez először barátságosan intett, hátha ez a gesztus megállítja a másikat. Az azonban egyre csak közeledett... Mire azonban észrevette, hogy Ding fegyvere más, mint az övé, már túl késő volt.
Chaveznak mindkét keze a géppisztolyára tapadt. Egyetlen lövést adott le a férfi állára. A golyó a feje tetején robbant ki. Guerra Chavezzal egy időben lépett akcióba: kése nyomán a másik férfi feje gyakorlatilag levált a törzséről, mint a mozikban. Mindketten azonnal odaugrottak hogy elkapják az áldozatot, mielőtt túl nagy zajt ütne.
A francba is! – gondolta Ding. Most tudni fogják, valaki itt járt. Nincs idejük arra, hogy elrejtsék a holttesteket – még beleütközhetnének valaki másba is. Ha viszont így áll a helyzet, jobb ha kihasználják a helyzet előnyeit, töprengett Ding. Megkereste a levált fejét, és odatette Guerra áldozatának mellkasára, két élettelen keze közé. Az üzenet egyértelmű volt: ne baszakodjatok sokat velünk!
Guerra egyértően bólintott, és Ding mögött útnak eredt. Tíz perc múlva közvetlenül jobbra tőlük mintha köpéshez hasonló hangot hallottak volna.
– Egy örökkévalóság óta várlak benneteket – mondta Oso.
– Rendben vagy? – suttogta Ramirez.
– Kettővel összefutottunk. Halottak – mondta Guerra.
– Álljunk odébb, mielőtt rájuk találnak.
Erre azonban már nem volt idő. Egy pillanattal később egy zuhanó test tompa puffanását hallották, majd egy kiáltást... ezután üvöltés harsant, azt pedig az AK-47-es vad sorozata követte. A raj tagjai működésbe hozták éjszakai szemüvegüket, és nem tehettek mást, mint hogy a lehető leggyorsabban felszívódnak. A tábort kiabálás és káromkodás verte fel. Két órán át meg sem álltak: most ők lettek az üldözött vadak.

 

A vihar szokatlan gyorsasággal alakult ki, száz mérföldnyire a Zöldfoki-szigetektől. A műhold kamerái néhány napja figyelték már mozgását. A felvételeket mindenkinek továbbították, aki fogni tudta jeleiket. Számos hajó irányt is változtatott, hogy elkerülhesse a vészt. Rendkívül meleg, száraz levegő csapódott föl a nyugat-afrikai sivatagból, s találkozott a nedves óceáni levegővel: óriási, több kilométer vastagságú viharfelhők tornyosultak a magasban. Az országos hurrikánfigyelő központ emberei még mindig nem értették, mi történik – vagy miért történik éppen most, figyelembe véve az adott körülményeket –, de mindegy is volt, mert már bekövetkezett. A főnök kezelte a számítógépet; most már világosan látta: a felhők az óramutató járásával ellenkező irányú pályát kezdenek felvenni, egyetlen pont körül sűrűsödve. Nem ez volt az első ilyen vihar, a feltételek azonban most annyira jók voltak, hogy a vihar kialakulásának szinte minden pillanatát nyomon követhették. Milyen szépnek is látszottak a felhők a műholdfelvételeken... Az egész olyan volt mint egy modern festmény. Vagy – gondolta a főnök – éppen az is lehetne, ha nem pusztítana el olyan sok embert. Talán éppen ezért adnak a viharoknak nevet... nem helyénvaló ugyanis, hogy valamit, ami emberi életek százait vagy ezreit elpusztítja, csupán számmal jelöljük. Sajnos ez is ilyen vihar lesz most – vélte a meteorológus. Folyamatosan erősödik majd, és trópusi viharrá növi ki magát. Feltehetően az Adele nevet kapja...

 

Az egyetlen dolog ahol a mozi és a való világ találkozik egymással – gondolta Clark –, hogy a kémek valóban gyakran adnak „randevút” bárokban. Civilizált országokban a bárok igen hasznos valamik. A férfiak bármikor bemehetnek oda, ihatnak egy-kettőt, találkozhatnak másokkal, és félsötét helyiségekben, rendszerint vad zene mellett folytathatnak fontos beszélgetéseket. Larson egy percet késett, odacsusszant Clark mellé. Ebben a centinában nincsenek bárszékek, csak a szokásos sárgaréz rúd, melyre az ember a lábát felteheti. Larson sört rendelt, helyit, mert a kolumbiai sörök nem rosszak. Ami azt illeti, sok mindenben kiválóak, gondolta Clark, kivéve a kábítószert. Ha ez a probléma nem volna, ez az ország olyasfajta hely lenne, ahová szívesen megy az ember. A kolumbiai kormánynak szembe kell néznie a ténnyel, hogy igenis háborút visel a drogosok ellen, és lehet, hogy elveszíti... Ellentétben Amerikával... tűnődött a CIA-tiszt. A kolumbiai kormány ugyanis reménytelen, fenyegetett helyzetben van. Igen, biztosan – mondta magában – ...ebből a szempontból sokkal jobban állunk.
– Nos? – kérdezte, amikor a tulajdonos a bárpult másik végébe ment.
Larson csendben, spanyolul beszélt.
– Határozottan. A csapatok száma, akikkel a nagyfejűek rendelkezhetnek, pokolian lecsökkent.
– És hová lettek?
– Az egyik fickó szerint elmentek délnyugatra. Egy kis vadászexpedícióról mesélnek, fenn a hegyekben.
– Ó, Krisztusom! – morogta magában angolul Clark.
– Tessék...?!
– Nos, körülbelül negyven könnyűgyalogos tartózkodik... – kezdte magyarázni hosszasan.
– Mi támadtunk? – nézett végig tanácstalanul a báron Larson. – Jézus Krisztus! Ki az a marha, aki ezzel az ötlettel előállt?
– Mindketten neki dolgozunk, jobban mondva nekik, azt hiszem.
– A fenébe is, egy dolgot azért nem tehetünk meg ezekkel az emberekkel, mégpedig azt, hogy kibaszunk velük!
– Helyes! Te visszarepülsz Washingtonba, és beszélsz a DDO-val. Ha Ritternek van egy csöpp esze, akkor gyorsan kivonja őket onnan, mielőtt bárki is megsérülne. – Clark megfordult. Nem volt elragadtatva a gondolataitól. Élénken emlékezett még egy küldetésre az „Eye” Corpnál, amikor... – Mit szólnál hozzá, ha holnap elnéznénk arrafelé?
– Te tényleg azt akarod, hogy fújjanak a rejtőzködésemnek? – kérdezte mogorván Larson.
– Van búvóhelyed, nem?
Larson felhorkant.
– Micsoda hülye kérdés!
– Mi van a barátnőddel?
– Most éppen nincs időm vele foglalkozni...
– Megpróbáljuk úgy feltüntetni, mintha kutatóút volna, de aztán hivatalosan is vége az itteni munkádnak, előbújsz a rejtekhelyedről, és visszamész Washingtonba, új feladat vár rád, És a nőd is megy. Ezt vedd hivatalos utasításnak!
– Nem tudtam, hogy te...
Clark elmosolyodott.
– Hivatalosan nem is, de nemsokára majd rájössz, Mr. Ritter és én bizonyos kérdésekben megállapodtunk. Én végzem a külső munkát, ő pedig utólag nem okoskodik.
– Annyi mersze senkinek sincs.
Clark egyáltalán nem díjazta Larson megjegyzését, mi több. szúrósan a szemébe nézett.

 

Cortez a ház egyik helyiségében üldögélt, a konyhában, amely meglehetősen nagy volt. Az asztalra tette rádióját és a térképeit, valamint egy papírlapot, amelyen valami könyvelésfélét vezetett. Eddig összesen tizenegy embert veszített, és nem sokat nyert cserébe. A terepen lévő „katonák” még mindig túl dühösek ahhoz, hogy féljenek; ámbár ez így tökéletesen megfelel céljainak.
Átlátszó acetát burkolat védte a taktikai térképet, és piros színű, zsírkrétához hasonló ceruzával rajzolta be a tevékenységi területeket. Kettő – de az is lehet, három különítménye már kapcsolatot teremtett amerikai csapattal. A kapcsolatteremtés tényét természetesen csak a veszteséggel tudta meghatározni: eddig tizenegy embert veszített. Tizenegy ostobát fogalmazta meg magában, holott elismerte, a szerencse fontos tényező a harctereken, de tudta azonban, a történelem nagyjából azt tanítja, hogy az ostobák halnak meg először, mert bevetések közben is érvényesül a darwini kiválasztódás törvénye. Úgy számította, még legalább ötven embert veszíthet, mielőtt említésre méltó dolog történne. Majd erősítést kér gondolta – s ezzel még jobban megfosztja a kokainbárókat fegyvereseiktől. Majd felhívja a főnökét és közli vele, azonosítani tudott két-három olyan főnököt, akiknek az emberei meglehetősen furcsán viselkednek kinn a terepen – természetesen azt is tudta, kit fog vádolni –, s a rákövetkező napon a „katonákat” is figyelmeztetni fogja, hogy főnökük meglehetősen furán viselkedik. Majd mindenütt hangsúlyozza, hogy az ő lojalitása a szervezet egészének szól, nem pedig egyes személyeknek. Terve az volt, hogy Escobedót valahogy megölesse. Ez szükségesnek tetszett, és nem is bánta különösebben. Az amerikaiak két tényleg okos kartell-tagot már elpusztítottak, itt az ideje tehát, hogy maga is segítsen irtani az értelmesebbjét. Akik megmaradnak, azoknak úgy is szükségük lesz Cortezre, és tudni is fogják, hogy szükségük van rá. Biztonsági és felderítési főnöki pozícióját annyira megerősítik majd, hogy ő is helyet foglalhat a kartell asztala körül. A kartell természetesen az ő elgondolásait követve szerveződik majd újjá, áramvonalasabb és biztonságosabb szervezet lesz majd... Egy éven belül első lesz az egyenlők között, s egy újabb év, és ő lesz a legelső. S ehhez még csak el sem kell pusztítania a többieket. Escobedo talán a legokosabb közöttük, mégis olyan könnyen manipulálható... A többi olyan mint a gyerekek: jobban érdekli őket a pénz és költséges játékaik, mint az, hogy a szervezet valójában mivel viszi véghez, amit elér.
Újra megvizsgálta a térképeket. Az amerikaiak nemsokára ráébrednek arra, hogy működésük veszélyes, és reagálni fognak. Kinyitotta aktatáskáját, s összehasonlította a légifelvételeket a térképekkel. Most már tudta, az amerikaiakat egyetlen helikopter hozta ide, és valószínűleg csupán az ad nekik támogatást. Ez ugyan merész megoldás, de meglehetősen ostoba. Lehet, hogy az amerikaiak nem tanultak az iráni síkságon ottmaradt helikoptereikből? Azonosítania kellene a valószínű leszállási zónákat... vagy meg is tették már?
Cortez tudta, nagyon komoly veszély rejtőzik az efféle műveletekben. Az ember annyira belemelegedhet, látván mi folyik, hogy szeme elől téveszti azt, ami igazából történik. Talán van más mód is... Az amerikaiak segítettek neki már máskor is. Talán ismét a kezére fognak játszani. Hogyan tehetné ezt lehetővé? Nos ez elég volt ahhoz, hogy legyen min törnie a fejét az éjszaka hátralevő részében.

 

Előző este a rossz idő akadályozta meg őket az új motor kipróbálásában. Ma este ugyanezen okból éjjel háromig kellett várniuk.
Kocsi húzta ki a helikoptert a hangárból, a rotort széthajtották és rögzítették, még mielőtt a motorokat indították volna. PJ és Willis százados gázt adott. Zimmer őrmester ült a repülőmérnöki konzolnál. Kigurultak a kifutópályáig, és úgy kezdtek hozzá a felszálláshoz, ahogyan mindig is szoktak. Kissé imbolyogtak, közben azonban sok-sok tonnányi fém és üzemanyag emelkedett a levegőbe.
Nehéz volna megmondani, mi következett be előbb. A pilóta sisakjának védőhabján keresztül rettenetes csikorgást hallott. Zimmer pedig talán egy pillanattal előbb bekiabált néhány figyelmeztető szót a fedélzeti kommunikációs körön keresztül. Johns ezredes szeme a műszerfalra ugrott, s döbbenten látta, hogy a Number One motorjának skálái egytől egyig hibás értéket mutatnak. Mind Willis, mind pedig Zimmer kikapcsolta a motort, miközben PJ a helikoptert körbevitte, hálát adva a jóistennek, hogy csak tizenöt méternyire vannak az útburkolattól. Három másodperc sem telt bele, újra a földön voltak, és a pilóta az egyetlen működő motort is üresjáratba tette.
– Nos?
– Az új motor, uram, éppen velünk akar szétesni? Kompresszorhibának látszik. Mindenesetre elég rosszul hangzik. Meg kell majd néznem, nem tett-e tönkre mást is – közölte Zimmer.
– Volt valami probléma, amikor behelyezted?
– Nem. Minden előírás szerint ment, uram. De ez most már másodszor fordul elő ezekkel a motorokkal. Gondolom, a gyártó elcseszhetett valamit a turbinalapátoknál. A motor futását részletekbe menőkig ellenőriznünk kell, amíg rá nem jövünk arra, mi a probléma. Az új motorkonstrukció acél helyett kerámiából készült turbina-kompresszorlapátokat alkalmazott. Könnyebb a gép, így aztán egy kicsivel több üzemanyagot tud vinni. És persze így azután ettől olcsóbb is; pár motorral többet lehet vásárolni. A gyártók azt is kimutatták az új változatról, hogy ugyanolyan megbízható, mint a másik. Az első meghibásodást egy véletlenül beszívott madárra fogták... – Zimmer, igaza van. Minden ilyen motorral felszerelt légi járművet le kell parancsolni, amíg a problémát meg nem értik, és ki nem javítják.
– Ó, hát ez óriási, Buck! – mondta Jons. – Magunkkal hoztuk a másik tartalékot?
– Találgathat, uram – javasolta Zimmer. – Leküldethetek velük ide egy újjáépített régit...
– Mire gondolsz, mondd meg!
– Azt hiszem, inkább építtessük újjá, vagy esetleg Hurlburtből egy másik járműről szerezzünk egyet.
– Szállj rá a kürtre, amint lehűlt – rendelkezett az ezredes. – Aztán gyorsan itt legyen két jó motor!
– Igenis, uram!

 

Neve Esteves főtörzsőrmester volt az Egyesült Államok hadseregének Tizenegyes Bravojánál. Mielőtt az egész beindult volna, ő is tagja volt a hawaii Schofield Barracksben található, 25. „trópusi könnyűgyalogos” hadosztály 1. dandár 14. ezred 5. zászlóaljához tartozó felderítő egységnek. Fiatal, szívós és büszke, mint minden SHOWBOAT-katona; ugyanakkor fáradt és zavarodott is. És e pillanatban beteg. Ehetett valamit, de az is lehet, csupán csak berúgott. Amikor eljön az ideje, jelentkezni fog a raj dokijánál és kap egy-két tablettát, ami helyreteszi majd; egyelőre azonban zuborogtak a belei, és a végtagjait gyengének érezte... Pontosan huszonhét perccel voltak kevesebbet a terepen, mint a Knife-osztag, de ők még nem kerültek kapcsolatba az ellenséggel amióta azt a kis repteret megbolygatták. Hat feldolgozóhelyet találtak, abból négy tulajdonképpen még működött, de sehol sem találtak embereket. Esteves fel akart kerülni az eredményjelző táblára... Chavezhez hasonlóan ő is az utcán nőtt fel, de vele ellentétben súlyosan belekeveredett valamibe; így aztán kénytelen volt csatlakozni a hadsereghez. Esteves kábítószerezett is, míg aztán egyszer a nővére túl nem adagolta magát dúsított heroinnal, ő is ott volt, látta, végignézte, hogyan száll el belőle az élet... Rákövetkező éjszaka megkereste az eladót, utána pedig a hadsereget, hogy megmenekülhessen a gyilkossági balhé elől... Korábban soha nem gondolta, hogy profi katona lesz belőle. Azonnal megragadta a lehetőséget, és kiegyenlítette tartozását a mocsokkal, aki megölte nővérét, és szinte rabszolgasorban tartotta embereit. De eddig még senkit sem ölt meg. A kimerültség és a zavar azonban néha halálos veszélyt jelent az ellenségnek...
Végre – gondolta. Vagy fél kilométernyiről tűz fényét pillantotta meg. Azt tette, amit tennie kellett: közölte kapitányával a látottakat, és várta mikor kell akcióba lépnie.
Fürdőkád nem volt, sem levelekkel megtöltött hátizsákok, csupán tizenöt fegyveres férfi. Rádióján lekopogta a veszély jelét, de válasz nem jött. Nem tudta, hogy egy ág letörte az antennát rádiójáról. Ott állt, próbálta eldönteni, mit is tegyen, valamilyen jelet keresett, vezérfonalat, miközben a mellette álló két katona azon tűnődött, mi lehet a baj. Aztán a gyomra rándult görcsbe. Hétrét görnyedt, megbotlott egy gyökérben, és elejtette fegyverét. Nem sült el... Estében azonban észrevette, hogy húsz lábnyival arrébb van még valaki...
A férfi sajgó lábikráit masszírozta, hogy egy kicsit aludni tudjon. Nagyon elcsodálkozott a zajon. Első reakciója a kétkedés volt. Hogyan lehetne odakinn bárki is? Csapatát már figyelmeztették kisebb csetepatékra; a francba, akárki volt is, megölte azokat, akiket nekik kellett volna megölniük; ez aztán meglepte és aggasztotta is egyben. A hirtelen zaj először megdöbbentette, majd megrettent. Fegyverét bal oldalához húzta, és kilőtte az egész tárat. Négy lövedék találta el Estevest. Két társa végigsöpörte a területet, ahonnan a lövedékek jöttek, és cafatokká lőtték a férfit, de sajnos túl hangosan... A tűz körül üldögélők felugráltak és futni kezdtek. Reagálásuk teljesen logikus volt. Az őrszemeken rajtaütöttek, ezért bele kell vetniük magukat a sűrűbe, hogy elterelhessék róluk a figyelmet.
Ha megfelelő akció utáni jelentés született volna, az első megjegyzés bizonyára úgy hangzana, hogy mindkét oldalon kicsúszott a kézből az ellenőrzés. A rajvezetőt azonnal meg is ölték. A raj vezető nélkül maradt, így a visszavonulás mellett döntöttek, de mindezt megzavarta a zaj és a sötétség. Nem a kolumbiaiak képzetlensége és irányítatlansága volt a döntő: mivel az összecsapást egyik oldalról egyének, a másik oldalról összeszokott párok harcolták végig, az egész öt zavarodott és véres percbe tellett. A párok „nyertek”. „Nagy hatásfokkal” gyilkoltak, majd visszakúsztak gyülekezési pontjukra, s hagyták, hogy az ellenség lövöldözzön, többnyire egymásra. Csak öten jutottak el a gyülekezési pontra. A raj fele életét vesztette, beleértve a századost, az orvost és rádióst is. A katonák még mindig nem tudták, mibe szaladtak bele; nem működött a kommunikáció, így nem tudták figyelmeztetni őket a kartell ellenük indított tevékenységéről. De amit tudtak, az is elég volt. Visszaindultak bázisukra, összeszedték cókmókjukat, és odébbálltak.
A kolumbiaiak kevesebbet tudtak, meg többet is. Tudták, hogy megöltek öt amerikait – Estevest még nem találták meg – és azt is, hogy huszonhat embert vesztettek, némelyiket valószínűleg ők maguk lőhettek le. Nem tudták, megmenekült-e valaki, nem ismerték az őket megtámadó egység erejét, arról sem volt fogalmuk, amerikaiak támadták-e meg őket, bár a fegyverek, melyeket zsákmányoltak, főként amerikaiak voltak; de hát az M-16-os eléggé népszerű szerte Dél-Amerikában.
A Banner-csoportnak – már ami megmaradt belőle – sem volt fenékig tejfel az élete. Idejük sem maradt arra, hogy végiggondolják, ki nyert és ki veszített. Mindannyian megrázó leckét kaptak a bevetésről. Valaki győzködhette volna őket arról, hogy a világ nem kiszámítható, de a Bannerből megmaradt öt férfi azonban már csak azzal tudta vigasztalni magát, hogy szar helyzet is van a világon.

 

 

24

Clark és Larson jóval hajnal előtt indult, ismét délnek tartva, kölcsönzött négykerék meghajtású Subaru kisteherautójukon. Elöl aktatáska lapult, hátul pedig már doboznyi kőzet. A két Beretta automatát nagyhirtelen a kövek alá rejtették, mert egyikük sem számolt azzal, hogy a fegyvereket a munka végeztével haza kellene vinni, és mindketten remélték, semmiképpen sem lesz szükségük rájuk.
– Pontosan mit is keresünk? – kérdezte Larson vagy egy órányi hallgatás után.
– Azt reméltem, tudod. Olyasmit, ami szokatlan.
– Fegyveresen mászkáló embereket látni errefelé nem különösebben szokatlan.
– Szervezett tevékenység?
– Az, de különösebb katonai tevékenységet nem várhatunk – mondta Larson.
– Miért?
– Előző éjszaka a gerillák ismét megtámadtak egy kisebb katonai helyőrséget. Ma reggel hallottam a rádióban. Vagy a M-19 vagy az FARC fickándozik.
– Cortez – mondta azonnal Clark.
– Igen, ennek lenne értelme. Különböző irányban szétszórni a katonákat, elterelni a figyelmet.
– Találkoznom kell azzal a fickóval – közölte Clark az elvonuló tájjal.
– És? – kérdezte Larson.
– Na mit gondolsz? A disznó részese volt az összeesküvésnek. Megölték az egyik nagykövetünket, az FBI-igazgatót, a DEA igazgatóját, meg egy sofőrt és a testőröket. Terrorista.
– Visszavisszük?
– Úgy nézek ki, mint egy zsaru? – méltatlankodott Clark.
– Nézd, mi nem...
– Én viszont igen. Már elfelejtetted azokat a bombákat? Azt hiszem, ott voltál.
– Az akkor...
– Más volt? – kuncogott Clark. – Mindig azt mondják: „De hát az más volt.” Larson, én nem mentem Dartmouth-ba úgy mint te, és meglehet hogy ez a különbség nem látszik meg rajtam.
– De hát ez nem egy kibaszott mozi! – hörögte Larson.
– Carlos, ha ez mozi volna, akkor te nagycicis, kigombolt blúzos szőke volnál. Tudod, én már akkor a terepen dolgoztam, amikor te még a játékautóidat tologattad ide-oda, és munka közben engem még sohasem kurták meg. Soha. Egyszer sem! – Hozzátehette volna, hogy nős, és azt nagyon is komolyan veszi, de hát miért zavarja meg a fickót! Így is elérte már, amit el akart érni. Larson elmosolyodott. A feszültség feloldódott.
– Azt hiszem, talán mégis odaviszlek.
– Hol van a nő?
– Hét végéig elment, európai forduló. Három helyen hagytam üzenetet neki, hogy tűnjön el. Amint visszaér, felpattan a Miamiba tartó első járatra.
– Helyes. Ez most meglehetősen bonyolult feladat. Ha vége lesz, vedd feleségül a lányt, állapodj már meg, öreg!
– Már gondolkodtam róla. Mi a véleményed, tisztességes dolog-e...
– A munkád statisztikailag kevésbé veszélyes, mint egy nagyvárosban borszaküzletet vezetni. Mindenkinek van családja. S ez erőt ad, ha egy távoli helyen komoly munkát végzel; tudod, van valahol valaki, akihez vissza lehet térni. Ez ügyben rám bízhatod magad, fiam!
– De egyelőre éppen ott vagyunk, amit meg akarsz nézni. Szóval, mit csináljunk?
– Kezdjünk poroszkálni a mellékutakon. Ne menj túl gyorsan! – Clark letekerte az ablakot, és beleszippantott a levegőbe, majd kinyitotta az aktatáskáját, és előhúzott egy térképet. Elgondolkodott. Odafenn katonák vannak, Indiánországban kiképzett emberek, akikre vadásznak, és akik megpróbálnak elkerülni minden kapcsolatteremtést. – Istenem, most azonnal ölni tudnék a megfelelő típusú rádióért. – A te hibád, Jonny – gondolta Clark. Követelned kellett volna! Meg kellett volna mondanod Ritternek, hogy valakinek kell lennie a földön is, aki kapcsolatot tart a katonákkal.
– Miként akarsz velük kapcsolatot teremteni?
– Nézd, kölyök, eddig mekkora biztonságot láttál?
– Nos, nem sokat.
– Helyes. Rádióval le tudnám hívni őket a hegyekből. Felvehetnénk, tisztába tehetnénk őket, és elvihetnénk mindannyiukat arra a kibaszott reptérre, hogy hazarepüljenek – mondta Clark. – Reménytelenség csendült ki a hangjából.
– Ez őrület, de azt hiszem igazad van. – A felismerés belehasított Larsonba, és rájött, hogy teljesen félreértelmezte a helyzetet.
– Jegyezd meg magadnak: mindig ez történik, amikor egy műveletet Washingtonból irányítanak, s nem a helyszínről. Ezt ne felejtsd el! Talán egy napon főnök leszel. Ritter úgy gondolkodik, mint egy kémfőnök a szar regényekben, és már nagyon régóta nem volt terepen. Ez Langley legnagyobb átka: a fickók, akik irányítanak, réges-régen elfelejtették, milyen is idekinn, és a szabályok is sokat változtak, amióta Budapesten megtörtént az, ami megtörtént. Mi több, most nagyon eltérő a helyzet attól, aminek hiszik. Nem információgyűjtés; visszafogott hadviselés. De azért neked is tudnod kell, mikor nem vagy fedezve. Ez így ahogy van, egy egészen új labdajáték.
– Odaát a farmon nem ilyesmit akartak.
– Nem is csoda. Az ottani oktatók java része... Clark hirtelen hagyta abba. – Lassíts!
– Mi az?
– Állítsd le a kocsit!
Larson legurult a kavicsos útfelületről. Clark aktatáskájával együtt kipattant a kocsiból, s közben kikapta a slusszkulcsot is. Majd felnyitotta a csomagtartót, és visszadobta a kulcsokat Larsonnak. Mélyen beleásta magát az egyik dobozba az aranyat rejtő kőzetminták alá, és Berettájával meg a hangtompítóval keveredett elő. A terepen viselt kabátját is felvette. A fegyver pedig szépen eltűnt a hangtompítóval és minden egyébbel együtt a vesetájékon. Majd intett Larsonnak, maradjon veszteg, és lassan kövesse őt a kocsival. Clark a térképpel és egy fényképpel a kezében szép komótosan elindult. A kanyar mögött egy teherautó állt, a közelében néhány fegyveres. Clark a térképet tanulmányozta, amikor ráordítottak. Az egyik fegyveres az AK-ját lengette. Nem kellett semmit sem hozzáfűznie: „Gyere ide azonnal, vagy lelőlek” – ezt jelentette a mozdulat.
Larson nagyon szeretett volna a nadrágjába vizelni, de Clark intett neki, kövesse; és magabiztosan a teherautó felé indult. A teherautó platóját vitorlavászon fedte, de Clark tudta, hogy mi van alatta. Már a szag is árulkodó volt. Ezért állt meg a kanyar mögött.
– Jó napot! – mondta a legközelebbi fegyveresnek.
– Nagyon rossz napot választottál a kirándulásra, barátom.
– Ő megmondta, hogy idekinn lesztek. Engedélyem van válaszolta Clark.
– Micsoda? Engedély? Kinek az engedélye?
– Természetesen Senor Escobedóé – hallotta Larson.
– Ki vagy? – kérdezte a férfi, egyszerre dühösen és óvatosan.
– Talajkutató vagyok. Aranyat keresek. Itt – mondta Clark, körbeadva a fényképet. – Ezen a területen, amelyet megjelöltem, azt hiszem, arany van. Természetesen Senor Escobedo engedélye nélkül nem jönnék ide. Közölte velem, mondjam meg mindenkinek akivel csak találkozom, hogy az ő védelmét élvezem.
– Arany, aranyat keresel? – hitetlenkedett egy másik, amint közelebb jött. Az első odébbállt – ebből Clark kitalálhatta, most a főnökkel beszél.
– Si. Gyere, megmutatom. – Clark a Subaru végéhez vezette őket, és a kartondobozból két kőzetmintát húzott elő. – Itt a vezetőm, Senor Larson. Ő mutatta be Senor Escobedónak. Ha ismeritek Senor Escobedót... bizonyára ismeritek, igaz?
A férfi szemmel láthatóan nem tudta, mit tegyen vagy gondoljon. Clark jól beszélt spanyolul, elhanyagolható akcentussal és annyira természetesen, mintha éppen útmutatást kérne egy rendőrtől.
– Itt, látod ezt? – mondta Clark, a kőzetre mutatva. – Ez arany. Ez Pizarro óta a legnagyobb felfedezés. Azt hiszem, Senor Escobedo és a barátai az egész területet meg fogják vásárolni.
– Erről nekem semmit sem mondott – toporgott a férfi.
– Természetesen – nevetett Clark. Titok! Figyelmeztetnem kell, ne beszélj róla senkinek, különben Senor Escobedóval gyűlik meg a bajod!
Larson számára megint problematikussá vált hólyagműködésének megfékezése.
– Mikor indulunk? – kérdezte valaki a gépkocsiról.
Clark körültekintett, míg a két fegyveres megpróbált dűlőre jutni: mit tegyen? A sofőr és talán még valaki lehet a teherautón. Nem hallott vagy látott senki mást. Arrafelé kezdett menni. Még két lépést tett, és észre is vette amit észre kellett vennie: a vitorlavászon széle alól egy M-16A2-es karabély célkeresztje kandikált ki. Másodpercnél is gyorsabban döntött. Még őt magát is meglepte, mennyire működnek még a régi reflexek.
– Állj! – szólt meg a vezető.
– A kőzetmintáimat feltehetném a kocsitokra? – kérdezte Clark anélkül, hogy megfordult volna. – El kellene vinnem őket Senor Escobedóhoz. Nagyon fog tetszeni neki amit találtam, ígérem nektek – fűzte hozzá Clark.
A két férfi futva próbált lépést tartani vele, fegyverüket a kezükben lóbálták. Öt métert sem tehettek meg, amikor amaz megfordult. S miközben fordult, jobb keze biztos pontot keresett; Berettáját előhúzta az öve mögül, bal keze pedig a térképpel és fényképpel matatott. Egyikük sem vette észre – fedezte fel Larson. Annyira ügyesen csinálta...
– Na erre a kocsira, Senor, én...
Már csak egyetlen egy dolog lephette meg, de az volt egyben az utolsó is. Clark keze felemelkedett, és másfél méterről pontosan homlokon találta a férfit. Még mielőtt zuhanni kezdett volna, a másik is halott volt. Clark a teherautó jobb oldalához ugrott. Felpattant a hágcsóra, és látta, csak a sofőr van odabenn; ő is kapott a fejébe egy hangtompított lövést. Akkorra már Larson is kipattant a kocsiból. Mivel hátulról közeledett Clarkhoz, csaknem ő is kapott egy lövést.
– Ne csináld ezt! – mondta Clark bebiztosítva fegyverét.
– Krisztusom, én csak...
– Ilyenkor szólnod kellene, hol vagy. Majdnem meghaltál, mert nem tetted. Ne feledkezz el erről! Gyerünk! – Clark a teherautó platójára pattant, és visszahajtotta a vásznat.
A legtöbb halott helybéli volt, de volt két ismerős arc is... Egy pillanat múlva beugrott...
– Rojas százados. Sajnálom, fiú! – mondta halkan a holttestnek.
– Kicsoda?
– Ő volt a parancsnoka a Banner-csapatnak. Egyike a mieinknek. Ezek a gecik megölték pár emberünket. – Hangja fásult volt és fáradt.
– Úgy látszik, a mieink is jó munkát végeztek...
– Hadd magyarázzak el neked valamit a bevetésekről, kölyök! Kinn a terepen kétféle ember van: a mieink és a többiek. A második kategória tartalmazhat olyanokat is, akik a bevetésben nem vesznek részt, és persze megpróbálod elkerülni, hogy kárt okozz bennük ha van rá időd, de akik tényleg számítanak, azok a tieid. Van zsebkendőd?
– Kettő is.
– Add ide őket, aztán rakd azt a két pofát a teherautóra!
Clark lecsavarta a vezetőfülke alatti üzemanyagtartály sapkáját. Összekötötte a zsebkendőket, és belelógatta a tartályba. Tele volt, a szövet azonnal telítődött benzinnel.
– Menj vissza a kocsinkhoz! – Clark szétszedte a fegyverét, és visszarakta a kőzetes dobozba, majd becsukta a csomagtartót, és visszakászálódott az első ülésre. Elővette az öngyújtóját. – Húzz oda közelebb!
Larson így tett. Pontosan akkor ért oda, amikor az öngyújtó lángja fellobbant. Clark hozzáérintette az átázott zsebkendőkhöz. Azonnal gyulladtak. Larsonnak mondani sem kellett, hogy indítson. A következő kanyarnál lehettek, amikor a tűz fellángolt.
– Vissza a városba, amilyen gyorsan csak tudsz! – rendelkezett Clark. – Mi a leggyorsabb út Panamába?
– Néhány óra alatt oda tudlak vinni, de ez azt jelenti...
– Megvan a kódod, amivel be tudsz jutni a légitámaszpontra?
– Igen, de...
– Már kinn is vagy az országból. A rejtőzködésednek vége – mondta Clark. – Üzenj a barátnődnek, nehogy visszajöjjön! Mindegy, hová megy, csak ide ne jöjjön! Őt is feldobták már. Mindkettőtök élete veszélyben forog. Valaki figyelhetett bennünket, és észrevehette hogy idejöttél velem. Esetleg nem, de ebben a szakmában nem szoktak megöregedni, ha szükségtelen kockázatot vállalnak. Ehhez a hadművelethez már úgysem igen tudsz mivel hozzájárulni, szóval vidd innen a segged!
– Igen, uram! – Mielőtt Larson újra megszólalhatott volna, már el is érték a sztrádát. – Amit csináltál...
– Mi van veled?
– Igazad volt. Nem hagyhatjuk, hogy ezek a faszok ilyesmit csináljanak, és...
– Tévedsz. Nem tudod miért tettem, igaz? – kérdezte Clark. Úgy beszélt mint tanár a diákjához, de csak egy okot jelölt meg. – Úgy gondolkodsz, mint a kémek, pedig ez már nem felderítési tevékenység. Nekünk embereink, katonáink futkosnak és rejtőznek azokban a hegyekben. Amit tettem, azért tettem, hogy eltereljem a figyelmet. Ha azt hiszik, a mieink lejöttek megbosszulni a halottakat, ez lecsalogathat párat a hegyekből a rosszfiúk közül, és akkor nem a megfelelő helyen fognak keresgélni. Kicsit levesszük a terhet a mieinkről. Nem sokat, de ennél többet most nem tehetünk. – Egy pillanat szünetet tartott. – Nem mondanám, hogy nem esett jól. Nincs különösebben az ínyemre nézni, hogyan ölik le a mieinket, és kurvára nem tetszene, ha nem tehetnék ez ügyben semmit. Már nagyon régen mindenütt ugyanaz van: mindenütt embereket vesztünk, és az égadta világon semmit nem teszünk. Ezúttal végre jó ürügy kínálkozott számomra. És tudod, jó érzéssel töltött el – ismerte be szárazon Clark. – Most pedig kuss, és vezess! Gondolkodnom kell.

 

Ryan az irodájában tartózkodott, még mindig egyedül volt és gondolkodott. Moore bíró különféle ürügyeket keresett rá, hogy távol maradhasson. Ritter idejének javát irodáján kívül töltötte. Jack képtelen volt kérdéseket feltenni nekik, és választ követelni tőlük, ha nincsenek a helyükön. Egy dologban biztos volt. Ki kell derítenie, mi az isten haragja történik. Az is nyilvánvaló, Moore és Ritter már két dologban is hibázott. Először is: azt hitték, Ryan nem tud semmit. Okosabbnak kellett volna lenniük. Csak azért tudott idáig jutni az ügynökségen belül, mert kurva jó, amikor ki kell deríteni valamit. Másodjára: feltételezték, tapasztalatlansága megakadályozhatja abban, hogy túlságosan erőltesse a dolgot – még akkor is, ha már dereng neki valami. Alapjában véve mindketten jó hivatalnokként gondolkodtak. Akik egész életüket a hivatalban élik le, félnek a szabályok megszegésétől. Ez ugyanis a legbiztosabb módja annak, hogy az embert elbocsássák, s ez aztán gyávává tesz mindenkit, mert arra gondol, esetleg elbaszhatja a karrierjét. De Jack ezt a kérdést már nagyon régen eldöntötte magában. Nem tudta, mi is a foglalkozása. Volt már tengerészgyalogos, tőzsdeügynök, történelemprofesszor, majd csatlakozott a CIA-hez. Visszamehet tanítani. A virginiai egyetem már meg is kereste Cathyt, nem akar-e az orvosi fakultáson teljes jogkörű professzor lenni. Még Jeff Pelt is azt akarja, hogy Ryan odamenjen mint meghívott előadó. Szép dolog volna újból tanítani – gondolta Jack. Bizonyára könnyebb, mint amit itt csinál. Ami pedig a jövőt illeti, úgy érezte, a munkája nem ejti rabul. És James Greer már az útmutatást is megadta neki: Tedd azt, amit helyesnek tartasz!
– Nancy – szólt bele Jack a diszpécserkészülékbe. – Mikor jön vissza Ritter úr?
– Holnap reggel. Találkozója van valakivel odafenn a Farmon.
– Oké, kösz. Felhívná a feleségemet, és hagyna neki üzenetet, hogy elég későn megyek haza ma este?
– Hogyne, doktor úr.
– Kösz. Kellene nekem egy akta az INF-megerősítésről, az előzetes jelentés.
– Dr. Molina a bíróval kinn van Sunnyvale-ben – válaszolta Nancy. – Tom Molina a vezetője a Stratégiai Fegyverkutatási Hivatalnak.
– Tudom. Csak át akarok szaladni a jelentésen, hogy meg tudjam beszélni vele, amikor visszajön.
– Tizenöt percbe sem telik, és megszerzem.
– Nem kell sietnie – válaszolta Jack, és kikapcsolta a készüléket. Ez az okmány három napra lekötné magát Salamon királyt is, s így az sem lesz feltűnő, miért marad olyan sokáig odabenn. A kongresszus már nagyon nyüzsgős lett bizonyos technikai kérdésekben. Ryannek és Molinának a következő héten kell odaát tanúskodnia. Jack íróasztalának oldalából kihúzta az írófelületet, és már tudta, mit fog csinálni, ha Nancy és a többiek eltávoztak.

 

Cortez rendkívül kifinomult politikai megfigyelőnek bizonyult. Többek között ezért lett olyan szemtelenül fiatalon ezredes egy annyira bürokratizált szervezetben, mint a DGI, amely a szovjet KGB-modellen alapult. Az amerikaiak... – dörmögte – mindeddig híján voltak a politikai eltökéltségnek, pedig szinte minden egyes esetben olyan dolgok mellett szálltak síkra, amelyeknek teljesen egyértelműeknek kellene lennie. A KGB akadémiáján az egyik oktató a régi lengyel parlamenthez hasonlította őket, a több mint ötszáz báró gyülekezetéhez, akiknek mind egyet kellett érteniük, mielőtt bármi történhetett volna; és mivel ez sohasem történt meg, Lengyelországgal mindenki azt tehette, amit csak akart.
Az amerikaiak azonban most léptek, mégpedig döntően és helyesen. Mi az, ami megváltozott?
Ami megváltozott az az, hogy az amerikaiak megszegték saját törvényeiket. Érzelmileg reagáltak... nem, ez így nem tisztességes, mondta magában Félix. Erőszakkal reagáltak a közvetlen és erőszakos kihívásra, úgy, ahogyan az oroszok reagáltak volna, bár jellegzetes taktikai különbségekkel. És Amerikában idén választási év van...
– Ah – mondta hangosan Cortez. Ennyire egyszerű volna az egész? Az amerikaiak, akik már eddig is segítették, ismét segíteni fogják: csak azonosítania kell a megfelelő célpontot. Az egész tíz percbe sem tellett. – Elvigyorodott.
Mit is mondana Fidel? – Cortezből csaknem kibuggyant a nevetés erre a gondolatra. Mert amíg a szakállas ideológus csak lélegzik, gyűlöli az észak-amerikaiakat, élvez minden kis szurkálást, amit csak okozni tud nekik. Az összes kubai bűnözőt és őrültet rászabadította arra a gyanútlan Carterra. Abból a marhából mindenki hasznot húzott volna, gondolta jókedvűen Cortez. Majd elkomolyodott: még módot kell találnia rá, hogy üzenetét eljuttathassa. Nagy kockázatot vállalt, de hát eddig minden dobása sikerült...

 

Talán hiba volt – merült fel Chavezben. A levágott fejet nem kellett volna otthagynia a pofa mellkasán, ezzel csak megvadította őket. A kolumbiaiak most már élvezettel járják az erdőt. Nem akadtak még rá a Knife-csapat nyomára, de Chavez biztos volt benne, hogy a tűzharc már nincs is olyan messze.
Ramirez százados azonban egyelőre még másként gondolkodott: egérutat kell nyerni, ki kell kerülni az érintkezést. Chavez engedelmeskedett a parancsoknak, bár alapvetően hibásnak tartotta őket. Ha összetűzés lesz, és a francba is, nagyon úgy néz ki, akkor miért ne készítsük elő kedvező feltételek mellett? Tíz jó ember automata fegyverekkel, gránátokkal meg két SAW-vel felszerelve pokoli jó rajtaütést készíthet elő. Hátrahagyunk némi követhető nyomot, majd becsalogatjuk őket a kelepcébe. Még mindig volt néhány robbanótöltetük. Kis szerencsével tíz vagy akár tizenöt embert is kicsinálhatnak az első három másodpercben. Azután pedig azok, akik még megmaradtak, szépen belepisilnek a nadrágjukba. Senki sem lenne olyan őrült, hogy azon nyomban üldözze őket. Miért nem látja be ezt Ramirez? Ehelyett állandóan mozgat mindenkit, kikészíti őket, nem is keres megfelelő helyet a pihenéshez, komolyabb rajtaütés előkészítéséhez, amazok elpáholásához, ami után újra eltűnhetnének a sűrűben. Itt az ideje, hogy körültekintőek legyünk. Itt az ideje a harcnak is. A „kezdeményezés” semmi egyebet nem jelent, csupán azt, kié a döntés joga, hogy mikor mi történjen. Chavez ezt ösztönösen tudta. Ramirez túlságosan is sokat gondolkodik, ami már aggasztotta az őrmestert.

 

Larson leadta a kocsit, és Clarkot a saját BMW-jén vitte a reptérre. Hiányozni fog neki ez a csodaautó, jött rá, miközben a gép felé mentek. Clark összes titkos vagy érzékenynek minősíthető berendezését magával vitte, mást azonban semmit, még a borotváját sem, bár hangtompítós pisztolyát ismét belökte hátul az öve mellé. Nyugodtan és fesztelenül ment, de Larson már tudta hogyan is fest Clark, ha feszült. Még a szokásosnál is elengedettebbnek és szétszórtabbnak tetszik. Ez itt gondolta Larson – nagyon veszélyes macska. Visszapörgette magában a teherautónál lejátszódott lövöldözést... Nem hitte volna, hogy az ügynökségnek hozzá hasonló emberei is vannak.
Clark beszállt a gépbe és türelmetlenül szemlélte, hogyan csinálja végig Larson a felszállás előtti procedúrát. Nem is nyugodott meg, amíg csak a kerekeket be nem húzták.
– Mennyi ideig tart az út Panamáig?
– Két óra.
– Vigyél ki bennünket a víz fölé, amint lehet.
– Ideges vagy?
– Nem, csak a repülés miatt – szólt bele Clark a fejhallgatóba. Átnézett rá és mosolygott. – Ami miatt viszont tényleg aggódom, az a harminc kölyök, akiket benne hagytunk a szarban.
Negyven perccel később elhagyták Kolumbia légterét. Amikor már a Panamai-öböl fölött jártak, Clark hátranyúlt a cuccáért, majd kitárta az ajtót, és az egészet beledobta a tengerbe.
– Probléma, ha megkérdezem...?
– Tételezzük fel, ez az egész hadművelet szétesőben van. Mennyi bizonyítékot akarsz becipelni magaddal a szenátusi kihallgatóterembe? – tartott szünetet Clark. – Ez persze nem lenne nagyon veszélyes, de mi van ha meglátják amint cipekedünk, és eltűnődnek, mi lehet az, és miért cipeljük?
– Értem.
– Larson, mindig gondolkodni kell! Henry Kissinger azt mondta, még a paranoiásoknak is van ellensége. Ha hajlandók rá, hogy otthagyják azokat a katonákat, akkor mi van velünk?
– De hát... Ritter úr?
– Már régóta ismerem Bob Rittert. Fel fogok tenni neki néhány kellemetlen kérdést. Kíváncsi vagyok rá, a válaszai kellemetlenek-e. Az egy szer biztos, hogy nem nagyon tájékoztatott bennünket arról amit tudnunk kellett volna. Talán mindez csak újabb példája a washingtoni perspektívának. De meglehet, tévednek.
– Csak nem gondolod komolyan...
– Nem tudom, mit gondoljak. Jelentkezz be! – utasította Clark.
A pilóta rábólintott, és azt csinálta, amit mondtak neki. Rádióját átkapcsolta egy ritkán használt frekvenciára, és nekifogott az adásnak.
– Howard Approach, ez az X-Ray Golf Whiskey Delta különleges járat, engedélyt kérek a leszállásra, vége.
– Whiskey Delta, itt a Howard Approach, figyelünk – válaszolta egy ismeretlen irányító, aki utána ellenőrizte saját rádiókódjait. Nem tudta, mi a fene az az XGWD, de hát ezek a betűk szerepeltek a listáján. A CIA – gondolta –, vagy egy másik ügynökség, aki az embereit oda tette ahová nem kellett volna; s ennél többet nem is kell tudnia róla. – Whiskey Delta, egy-három-egy-hét. Engedélyezem a közvetlen, irányítás nélküli rárepülést. A szél egy-kilenc-ötös. tíz csomón.
– Értettem, kösz. Vége. – Legalább egyvalami jóra fordult ma – gondolta Larson. Tíz perccel később földre tette a Beechet, és egy dzsipet követett a rámpa melletti parkolóhelyig. A légierő biztonsági tisztje már várt rájuk, és átvezette őket a parancsnokságra. A bázison éppen biztonsági kiképzés folyt: mindenkin zöld terepruha volt, a legtöbbjükön oldalfegyver fityegett. Beleértve a műveleti állományt is, csaknem mindenki egyenruhában volt, hogy katonásabban nézzen ki.
– Mi a következő járat az Államokba? – kérdezte Clark az egyik fiatal századosnőt. A nő egyenruháján ezüst pilótajelvény villogott, és Clark kíváncsi volt rá, mivel repül.
– Van egy Charlestonba tartó 141-esünk – válaszolta a nő. – De ha fel akarnak szállni rá...
– Fiatal hölgyem, kérem, ellenőrizze saját műveleti utasításait. – Clark átnyújtotta „J. T. Williams” névre szóló útlevelét. – Az SI szekciótól – tette hozzá segítőkészen.
A hölgy felemelkedett a székéről, és kihúzta irattartó szekrényének felső fiókját, azt, amelyen kettős kombinált zár volt. Előhúzott egy piros keretes, gyűrűs irattartót, és az utolsó fülhöz lapozott. Ez volt a „különleges felderítési” (SI) rész, amely olyan embereket azonosított, akiket még fokozottabban kell kiszolgálni, mint a csupán „szuper”-titkosakat. Pár másodperc múltán visszajött.
– Köszönöm, Williams ezredes! A járat húsz perc múlva indul. Van-e valamire szükségük, uram?
– Intézkedjen, hogy Charlestonban álljon készenlétben egy gép, amely átvisz bennünket Washingtonba. Megtenné, kérem? Sajnálom, hogy ilyen váratlanul kellett önre rontanunk. És köszönjük a segítségét!
– Bármikor, uram – válaszolta a csinos százados az udvarias ezredesre mosolyogva.
– Ezredes? – kérdezte Larson kifelé menet.
– Különleges műveletek, nem kevesebb. Nem is rossz egy ilyen öreg, viharvert fedélzetmesterhez képest, igaz? – Öt perc múlva egy dzsip vitte őket a Lockheed Starlifterhez. Az alagútszerű rakománytér üres volt. A légierő szállítójárata – magyarázta a rakodásvezető. Idehoztak valamit, de máris fordulnak vissza. Clark nem bánta. Azonnal kinyújtózkodott, amint felszállt a gép. Lenyűgöző, gondolta miközben lassan elbóbiskolt, mennyi mindent csinálnak jól a honfitársai. Az ember a halálos veszélyhelyzetből órák alatt teljes biztonságba kerülhet. Ugyanaz az ország, amelyik kiviszi éles helyzetbe az embereket és aztán nem tud nekik megfelelő támogatást nyújtani, most úgy bánik velük, mint a fejesekkel; persze csak addig, amíg a megfelelő könyvben ott van a megfelelő személyazonosító, mintha ettől minden jobbra fordulna. Hülye dolog volt... Egy pillanattal később már ott horkolt a lenyűgözött Carlos Larson mellett. Nem is ébredt fel egészen a leszállásig, úgy öt óra múltán.

 

Mint bármely kormányügynökségnek, a CIA-nak is megvannak a szokásos munkaórái. 3 óra 30-kor azok sereglettek ki megelőzendő a csúcsforgalmat, akik a rugalmas időbeosztás következtében korábban jöttek dolgozni, 5 óra 30-kor viszont még a hatodik emelet is elcsendesedett. Nancy Cummings most húzta rá a borítót IBM-írógépére – már ő is szövegfeldolgozót használt, de még mindig szerette az írógépeket –, majd beszólt a főnökéhez:
– Van még valami, amiben szüksége lenne rám, uram?
– Nem, köszönöm. Viszlát, Nancy.
– Oké, jó éjszakát, dr. Ryan.
Jack kibámult a fákra, melyek az épületegyüttest falként zárták el a külvilágtól. Gondolkodni próbált, de kevés sikerrel. Nem tudta, mit találhat. Legbelül azt remélte, nem talál semmit. Tudta, amit csinál, az a karrierjébe kerülhet, de nem nagyon törődött vele. Ha ez az, amit a munkája megkövetel, akkor nem is éri meg hogy megtartsa, igaz?
De mit szólna ehhez a tengernagy?
Jack adós maradt a válasszal, íróasztalfiókjából olvasnivalót húzott elő. Amikorra néhány száz oldalt átfutott, már hét óra volt.
Itt az idő. Ryan felemelte a kagylót, és felhívta a szint biztonsági őrét. A titkárnők távollétében a biztonságiak végzik az elintéznivalókat.
– Itt dr. Ryan. Kellene pár okmány a központi irattárból. – Beolvasott három számot. – Nagyméretűek – figyelmeztette az őrt. – Okosan teszi, ha visz magával valakit, aki segít.
– Igen, uram. Egy perc múlva visszük.
– Annyira azért nem kell sietni – mondta. Amint visszahelyezte a kagylót, azonnal felugrott, és bekapcsolta a saját Xeroxát. Aztán kiment Nancy külső irodaterébe és figyelte, hogyan hal el a két biztonsági őr zaja, ahogy a főfolyosó felé tartanak.
Idefenn nem zárják az irodaajtókat. Nincs értelme. Az embernek tíz biztonsági zónán kell átvergődnie, mire ide felér, mindegyiket fegyveresek őrzik. Ezenkívül voltak még járőrök is. A CIA-nál a biztonság szorosabb, mint egy szövetségi börtönben, és persze ugyanolyan terhes. De mindez alig valamiben vonatkozik a vezető tisztviselőkre; úgyhogy Jacknek semmi egyebet nem kellett tennie, csupán átsétálnia a folyosón és kinyitnia a Bob Ritter irodájába nyíló ajtót.
A DDO irodájának széfjét – bár találóbb kifejezés a boltozat – ugyanolyan módon készítették el, mint Ryanét: a falban volt, egy kép mögött. Jack kinyitotta a lemezt, és beállította a széfhez tartozó kombinációt. Kíváncsi volt, vajon Ritter tudja-e, hogy Greernek birtokában volt a kombináció. Talán tudja, de azt már bizonyára nem, hogy a tengernagy le is írta. Annyira furcsa az ilyesmi az ügynökségnél, hogy ezzel a lehetőséggel nem számolt senki; még a legokosabb emberek is tévedhetnek.
A széfajtók természetesen riasztóval vannak ellátva. A riasztórendszerek üzembiztosak, ugyanúgy működnek mint a biztonsági zárak az atomfegyvereken. Az ember vagy beállítja a számtárcsán a megfelelő kombinációt, vagy megszólal a riasztás. Ha első alkalommal elcseszi a dolgot, a számlap fölött kigyullad egy fény, jelezve: tíz másodperce van még a helyesbítésre, akkor újabb jelzőlámpa gyullad ki két biztonsági pulton. Ha újabb helytelen próbálkozás történik, akkor bekapcsol az összes riasztás. Egy harmadik pedig két órán át lereteszelné a széfet. Több CIA-tisztviselő megtanulta már átkozni ezt a rendszert, mert mindent elcseszett, és hetekig rajta röhögtek. Ryant azonban nem ijesztették el a kombinációs zárak. A számítógép amely mindent nyomon követ, úgy döntött, bizonyára Ritter úrral van dolga.
Jack szíve gyorsabban vert. Odabenn több mint húsz anyag feküdt, az ő idejét pedig csak percekben lehetett mérni. Ismét az Ügynökség szigorú rendje volt segítségére. Minden egyes anyag belső borítóján belül volt egy összegező lap, amely közölte: mi a fenéről is szól az iratcsomó. Nem fordított rá különösebb figyelmet hogy mi micsoda, hanem csak az összegező oldalakat futotta végig, hogy kiválaszthassa az érdekesebb ügyeket. Két perc sem telt bele, és Jack máris megszerezte az Eagle eye, a Showboat-I. és Showboat-II., a Caper és a Reciptocity feliratú aktákat. Az egész köteg nem volt magasabb fél méternél. Jack gondosan megjegyezte hová kerülnek majd vissza, és nem zárta be, csak behajtotta a széf ajtaját. Visszasietett az irodájába, és íróasztala mögött a padlóra helyezte a papírokat. Először az EAGLE EYE olvasásába fogott.
Az ördögbe is! – Az ország légterébe érkező kábítószeres gépek észlelése és elfogása – olvasta, ami azt jelenti...: lelövése. Valaki kopogott az ajtón.
– Szabad. – A biztonsági őrök voltak, az aktákkal. Ryan letetette velük egy székre, majd elbocsátotta őket.
Jack úgy számolta, egy, legfeljebb két órája van hogy végrehajtsa, amit tenni szándékozott. Tehát csak végigfutni tudja az anyagokat, elolvasni nem. Minden egyes műveletnek részletesebb összefoglalója is volt a célkitűzésekről és a módszerekről, meg egy eseménynapló és a naponkénti fejleményekről szóló jelentés. Jack fénymásolója nagy kapacitású modern gép volt, amely összegyűjtötte a lapokat, és ami még fontosabb: rendkívül gyorsan végzett velük. Belefogott hát a másolásba. Az automatika lehetővé tette, hogy egyszerre olvasson és másoljon. Kilencven perccel később hatszáz lap állt előtte lemásolva, talán az egynegyede annak, amit kihozott. Nem elegendő, de megteszi. Újra odahívta a biztonságiakat, hogy visszaküldesse velük az elhozott iratokat; még ahhoz is vette a fáradságot, hogy egy kicsit kekeckedjen velük. Amikor elmentek, összeállította azokat az aktákat, amelyeket...
...ellopott? – kérdezte magától Jack. Hirtelen világosodott meg előtte, éppen most sértette meg a törvényt. Erre még nem is gondolt. Tényleg nem. Miközben az aktákat rakosgatta vissza a széfbe, Ryan már úgy vélekedett, valószínűleg nem sértett meg semmit az égvilágon. Mint rangidős tisztviselőnek joga volt tudni ezekről a dolgokról, és a szabályok valójában nem vonatkoznak rá..., ám ez – hasított belé – veszélyes gondolkodásmód. Magasabb célt szolgál. Azt tette, ami helyes. Azt, amit...
– A francba is! – kiáltott fel hangosan Ryan, amikor gondosan bezárta a széf ajtaját. – Nem is tudod, mi a francot csinálsz. – Egy perc múlva újra az irodájában volt.
Ideje volt távoznia. Ebben az épületben sehol sem lehet másolatokat készíteni anélkül, hogy alá ne írnák, de erre már jó előre gondolt. Durván egyező számú lapot szedett össze egy halomba, és belerakta saját széfjébe egy olyan jelentés másolatát, amelyet Nancy keresett neki vissza. Az efféle másolatok készítése meglehetősen gyakori az igazgatósági főnökök körében. Az általa készített másolatok bekerültek aktatáskájába.
Távozása előtt még megváltoztatta saját széfkombinációját is olyasmire, amit soha senki nem találna ki. Kifelé haladtában odabiccentett a lift mellett üldögélő biztonsági őrnek. Az ügynökségi Buick már várta, amikorra lejutott az alagsori garázsba.
– Sajnálom, hogy ilyen sokáig várakoztattalak, Fred! – mondta Jack, miközben beszállt. Fred volt az esti sofőr.
– Semmi probléma, uram. Hazamegyünk?
– Igen. – Minden önfegyelmére szükség volt, hogy ne kezdjen útközben olvasni. Hátradőlt szunyókálni egy keveset. Biztos volt benne, ma úgysem fog többet aludni.

 

Clark nyolc után ért az Andrewsra. Először Ritter irodáját hívta, de csak azt tudhatta meg, hogy a DDO reggelig nem elérhető, így aztán Clark és Larson bejelentkezett egy motelbe a Pentagon szomszédságában. Miután egy boltban borotvakészüléket és fogkrémet vásárolt, Clark lefeküdt aludni, megint csak meglepve ezzel a fiatal tisztet, aki túlságosan fel volt pörögve ahhoz, hogy ugyanezt tegye.

 

– Mennyire komoly? – kérdezte az elnök.
– Kilenc embert vesztettünk – válaszolta Cutter. – Elkerülhetetlen volt, uram. Már akkor tudtuk amikor belefogtunk, hogy veszélyes dologról van szó. Így is lett. Egyebet nem tehetünk, mint...
– Egyebet nem tehetünk, mint azonnal leállítjuk a műveletet, most rögtön. És örökre bezárjuk a szellemet a palackba. Meg sem történt. Nem vállalok belőle semmit, főként nem a polgári áldozatokból, és a kilenc elesett emberünkért sem vállalom a felelősséget. A francba is, tengernagy, maga azt mondta nekem, ezek a kölykök annyira jók...
– Elnök úr, én sohasem...
– Már hogy a francba ne! – ordította az elnök az irodája előtt tartózkodó titkosszolgálatosok megdöbbenésére. – Hogy a fenébe lehetett engem belevinni ebbe a szarba?
Cutter arca olyan sápadt lett, mint egy halotté. Minden, amiért dolgozott, az akció amit már három éve javasol... Ritter biztos sikert jósolt. Ez volt az egészben a legőrjítőbb.
– Uram, a célkitűzésünk az volt, hogy kárt okozzunk a kartellnek. Ezt megvalósítottuk. Az a CIA-tiszt, aki jelenleg Kolumbiában a Reciprocity-t irányítja, közölte velem, a kartellen belül háborút tud indítani; és ezt is megvalósítottuk! Éppen most próbálták meggyilkolni az egyik legfontosabb emberüket, Escobedót. Az országba érkező drogszállítmányok akadoznak, az újságok máris arról beszélnek, mennyire felszöktek az árak az utcán. Mi állunk nyerésre.
– Helyes. Közölje ezt Fowlerral! – Az elnök nagy erővel csapta le íróasztalára a dossziét. Kimutatásai azt jelezték, Fowler tizennégy ponttal vezet.
– Uram, az elnökjelölő gyűlés után az ellenfél jelöltje mindig...
– Most akar nekem politikai tanáccsal szolgálni? Uram, a saját szakértői területén sem mutatott egy fikarcnyi hozzáértést sem.
– Elnök úr, én...
– Az egész ügyet azon nyomban le akarom zárni. Nem akarom, hogy bármi is kiszivárogjon. Azt akarom, maga fejezze be, mégpedig gyorsan. A maga szara, és maga fogja összetakarítani is!
– Uram, mit tegyek az ügyben?
– Nem akarok tudni róla. Csak azt akarom tudni, hogy elvégezte.
– Uram, akkor egy időre el kellene tűnnöm.
– Akkor tűnjön el!
– Az embereknek feltűnhetne.
– Akkor menjen az elnök megbízásából valamilyen különleges, titkos küldetésre. Tengernagy, parancsolom, hogy ezt az ügyet zárják le. Nem érdekel mit kell ezért tennie, csak tegye meg!
Cutter tisztelgett:
– Igen, elnök úr.

 

– Fordítsátok meg a kormánylapátot! – mondta Wegener. A Panache a csatornán manőverezett.
– Középre.
– Értettem, kormánylapátot középre. Uram, kormánylapát középen – közölte a fiatal kormányos, Oreza főkormányos vizslató szemét érezve magán.
– Nagyon jó. Előre egyharmaddal, vegye fel az egy-kilencötös irányt. – Wegener a fiatal fedélzeti tisztre pillantott. Magáé az irányítás. Vigye ki!
– Értettem, uram, enyém az irányítás – nyugtázta meglepődve a tengerész zászlós. A „vigye ki” kifejezés általában azt jelenti, az ember a dokkból startol, de ma a kapitány szokatlanul óvatosnak bizonyult. A kormánykeréknél szolgálatot teljesítő kölyök most már irányíthat. Wegener pipára gyújtott, és a hídszárny felé tartott. Portagee követte.
– Éppen olyan vidám, mint jómagam is, amikor a tenger felé tartok – mondta Wegener.
– Tudom, mire gondolsz, kapitány.
Félelmetes nap volt ez a mai. Az FBI-ügynök figyelmeztetése villámcsapásként érte őket. Wegener lassú tűzön, egyesével pirította meg az embereit; olyasvalami volt ez, amit ugyanannyira visszataszítónak talált, mint amennyire eredménytelennek rájönni, melyikük kotyoghatott. Oreza azt gondolta, a kapitány tudja, de nem volt biztos benne. Hálás volt a sorsnak, hogy soha nem is fogja megtudni. A kalózokat kinyírták a mobile-i börtönben. De azért ők mindketten kemény leckét kaptak. Nincs mese: be kell tartaniuk a szabályokat!
– Kapitány, mit gondolsz, miért figyelmeztetett bennünket az FBI-os?
– Jó kérdés, Portagee. Úgy látszik, amit kipréseltünk a szarházikból, elősegíthette a pénzfoglalást. Azt hiszem, rájöttek, tartoznak nekünk valamivel. Mellesleg a helyi fickó közölte, washingtoni főnöke volt az, aki utasította rá, hogy figyelmeztessen minket.
– Azt hiszem, mi is tartozunk neki valamivel – mondta Oreza.
– Gondolom, igazad van. – Mindketten odakinn maradtak, gyönyörködni a naplementében. A Panache egy-nyolc-egyes irányt vett, és megkezdte járőrözését.

 

Chavez már nagyon fáradt volt. Helyzetük egyre rosszabbodott; Volt valahol mögöttük egy csoport, ami szükségessé tette a hátvédet. Ő nem aggódott különösebben emiatt, de azért tartani kell tőlük. Izmai elviselhetetlenül sajogtak, már két-három óránként bevett egy-egy Tylenolt. Talán követik őket, talán csak véletlen, de az is lehet, amazok kiismerték kikerülési taktikájukat, bár az lehetetlen – vélekedett. Túl fáradt volt ahhoz hogy következetesen gondolkodjon, és ezt tudta is. A századosnak is ugyanez a problémája, jött rá. Ez különösen aggasztó. Az őrmestereket azért fizetik, hogy harcoljanak, a századosokat viszont azért, hogy gondolkodjanak. De ha Ramirez túl fáradt...
Zaj. Suttogás vagy egy a levegőt hasító faág? De szellő sem rebben... Talán egy állat, vagy nem...?
Chavez megállt. Feltartotta a kezét. Vega, aki mintegy ötven méternyivel maradhatott le, továbbadta a jelet. Ding egy fához simult, és állva maradt, hogy a lehető legjobban lásson. Ahogy nekidőlt a fának, csaknem elbóbiskolt. Megrázta a fejét; halálosan kimerült volt.
Ott. Valami mozgás. Egy ember, egy zöld alak, alig több, mint kósza árny a szemüveg kijelzőjén, mintegy kétszáz méternyire Dingtől jobbra. Felfelé mozgott a hegyoldalon, és... még egy, körülbelül húsz méterrel mögötte. Úgy mozogtak, mint a... katonák, kidolgozott lábmunkával, ami olyan átkozottul hülyén néz ki, ha valaki más csinálja...
Csak egyféleképpen lehetett ellenőrizni. A PVS-7 szemüveg alján kicsiny infravörös lámpa van a térképolvasáshoz. Az emberi szemnek láthatatlan, mégis jelzőfényként szolgálhat bárkinek, aki szintén PVS-7-et visel, így aztán nem kell zajt csapnia. Közben állandóan figyelni fognak.
Természetesen így is nagy a kockázat.
Chavez ellépett a fától. Túl távol volt ahhoz, hogy láthassa: vajon viselnek-e sisakot...
Igen. A vezető alak balra fordította a fejét, majd jobbra. Kővé dermedt, amikor megpillantotta Chavezt. Ding felkattintotta a szemüvegét hogy szabaddá váljon az IR-lámpa, és háromszor villantott vele. Gyorsan le is ejtette az éjszakai nézőkét; éppen időben, hogy még megpillanthassa, amint a másik ugyanezt csinálja.
– Azt hiszem, a mieink – suttogta a mikrofonjába Chavez.
– Akkor eléggé elvesztek – válaszolta Ramirez. – Légy óvatos, őrmester!
Két villanás. Oké.
Chavez bevárta Osót, hogy a megfelelő helyen állíthassa fel SAW-ját, majd olyan irányban indult el, hogy Vega fedezni tudja. Rémesen hosszú útnak érezte, ráadásul fegyverét nem tudta a célpontra szegezni. Észrevett még egy alakot, és voltak ott még többen is, őt figyelve fegyvereik irányzékán át. Ha az ellenséghez tartoznak, akkor aligha látja meg a napfelkeltét.
– Ding, te vagy az? – szólalt meg egy suttogó hang. – León vagyok.
Chavez bólintott. Mindketten nagyot sóhajtottak, majd egymás felé indultak és összeölelkeztek. A kézfogást egyikük sem érezte elegendőnek.
– Elvesztél, 'Berto.
– Kétségkívül. Tüdőm, hol a faszban vagyunk, mégis kurvára eltévedtünk.
– Hol van Rojas kapitány?
– Meghalt. Esteves is, Delgado is, a csapat fele.
– Baszd meg! Várj csak! – Ding lenyomta a rádióján a gombot. – Hatos, itt a Point. Éppen most találkoztunk a Bannercsapattal. Van egy kis problémájuk, uram. Jó volna, ha feljönne ide.
Két kattanás.
León intett az embereinek, jöjjenek közelebb. Chavez még csak nem is gondolt arra, hogy számba vegye őket. Amúgy is látta, a fele sincs ott. Mindketten egy kidőlt fára ültek.
– Mi történt?
– Beléjük botlottunk. Azt hittük, feldolgozóhely. Nem az volt. Lehetett ott vagy harminc-negyven fickó. Azt hiszem Esteves kurta el, és az egész akció szarrá lett. Olyan volt, mint amikor az ember egy ivóban pisztolypárbajt vív. Aztán Rojas századost leszedték, és... nagyon szar volt. Azóta is egyfolytában rohanunk.
– Minket is üldöznek.
– Mi a jó hír? – kérdezte León.
– Mostanában nemigen hallottam ilyet, 'Berto – mondta Ding. – Azt hiszem, ideje odébbtenni innen a seggünket.
– Értettem – mondta León őrmester éppen akkor, amikor Ramirez megjelent. Jelentett a századosnak.
– Százados úr – mondta Chavez, amikor León végzett –, teljesen kimerültünk. Pihennünk kell.
– Igaza van! – bólogatott Guerra.
– És azok, akik mögöttünk vannak?
– Két órája nem hallottunk semmit sem, uram – mondta Guerra. – Odaát az a halom, azt hiszem, jó hely lenne.
– Szedd össze az embereket! Jelöld ki a körzetet és két őrszemet! Megpróbálunk napnyugtáig itt pihenni, esetleg bejön valami a rádión, és talán segítséget is kaphatunk – mondta a százados.
– Elég jól hangzik, uram. – Guerra sietve eltűnt, hogy megszervezze a dolgokat. Chavez is elindult átfésülni a területet, míg a raj többi tagja az új éjszakai táborhelyére ment. Persze – gondolta Chavez – ez most nappali táborhely. Elég fakó humor, de ilyen körülmények között még ezzel is elégedett volt.
– Istenem! – sóhajtott Ryan. Reggel négy óra volt, és csak a kávé meg a balsejtelem tartotta életben. Jó ideje tudta már, miben is osztozik az Ügynökséggel. De ilyesmit még sosem látott. Az első dolog, amit tennie kell, az... Mi is?
Aludni kell, legalább pár órát – mondta magának. Felemelte a kagylót, és betelefonált az irodába. Mindig van ügyeletes.
– Itt dr. Ryan. Később fogok bemenni. Valamit ehettem, egész éjjel hánytam... Nem, azt hiszem, már vége, de pár órát aludnom kell. Bemegyek majd holnap, illetve ma – helyesbített. – Igen, rendben. Kösz. Viszlát.
Üzenetet hagyott a feleségének a hűtőszekrény ajtaján, és a kanapéra zuhant, nehogy felébressze.

 

Az üzenet továbbítása bizonyult Cortez számára a legkönnyebbnek. Mindenki másnak nehéz lett volna, de miután csatlakozott a kartellhez, az első dolga volt megszerezni egy listát bizonyos telefonszámokról a washingtoni körzetben. Nem volt nehéz. Mint minden feladatnál, itt is az a kérdés, sikerül olyan személyt találni, aki ismeri, amit meg kell tudnunk. Ebben pedig Cortez kitűnő volt. És ha már egyszer nála volt a számok listája – tízezer dollárjába került, a legjobb befektetése, azaz valaki másnak a legjobb befektetése –, a többi csupán a napi munkabeosztás ismerete... Ez a fogós oldala a dolognak. Meglehet, az érintett személy nincs ott, ami sok mindent kockára tenne, de a „csak olvasható” felirat feltehetően jó szolgálatot tesz, hogy elijessze az eseti szemlélőt. A magas rangú pofák titkárai meglehetősen fegyelmezett emberek, akik kockára teszik munkakörüket, ha túl kíváncsiak.
De hogy minden olyan simán ment, az egy újfajta technológiának, a telefaxnak köszönhető. Vadonatúj státusszimbólum volt. Mindenkinek ilyen kellett ugyanúgy, ahogyan közvetlen telefonvonal is, amivel meg lehet kerülni a titkárnőt; ez meg a fax szinte összetartoznak. Cortez Medellínbe ment saját irodájába, és maga gépelte le az üzenetet. Természetesen tudta, hogyan néznek ki a hivatalos amerikai kormányüzenetek, és mindent megtett, hogy pontosan reprodukálni tudja. EYESONLY NIMBUS volt a fejléc, a FROM (honnan) rubrikában szereplő név kitalált volt, de a TO (hová) helyen szereplő viszont valódi, ami fel fogja kelteni a címzett figyelmét. Az üzenet szövege rövid volt és céltudatos, kódolt válaszcímet jelzett. Hogyan fog reagálni a címzett? Nos, ezt nem lehetett megmondani. Vagy mégis? Cortez mindenesetre jó játéknak tartotta. Behelyezte az egyetlen lapot a faxba, tárcsázta a megfelelő számot és várt. A gép ugyanezt tette. Amint meghallotta a másik faxberendezés ciripelő elektronikus szerelmi hívójelét, máris továbbította az üzenetet. Cortez kivette az eredetit, és összehajtva betette tárcájába.

 

A címzett meglepődve fordult meg, amikor meghallotta, hogy saját faxa surrogva üzenetet nyomtat ki. Hivatalos üzenetnek kell lennie, mert alig több, mint féltucat ember tudja ennek a privát vonalnak a számát. (Sohasem jutott eszébe, hogy a telefontársaság számítógépe is tud róla). Befejezte még amit éppen csinált, és csak utána nyúlt az üzenetért.
Mi a fene lehet az a NIMBUSZ? – tűnődött. Bármi legyen is, csak a szemnek szóló üzenet, ezért nyomban hozzáfogott, hogy végigolvassa. Reggeli kávéjának úgy kétharmadát ihatta meg eddig, ezért csak a maradékot köpködte az asztalára és a nadrágjára.

 

Cathy Ryan nagyon pontos volt. A telefon pontban nyolc óra harminckor csöngött a vendégszobában. Jack feje úgy pattant fel a párnáról, mintha áramütés érte volna, és keze máris kinyúlt, hogy megragadja a fülsértő tárgyat.
– Hello?
– Jó reggelt, Jack – fuvolázta a felesége. – Mi a baj veled?
– Egy kis munkám volt, sokáig fenn kellett maradnom. A másik dolgot magaddal vitted?
– Igen, mi az...
Jack félbeszakította.
– Tudod, miről van szó. Légy szíves, telefonálj! Fontos. – Caroline Ryan elég okos volt ahhoz, hogy megértse a szavak jelentőségét.
– Oké, Jack. Hogy érzed magad?
– Borzalmasan. De mennem kell dolgozni.
– Nekem is, drágám. Viszlát.
– Hát igen. – Jack letette a kagylót, és kivánszorgott az ágyból. Először egy zuhany – mondta magában.

 

Cathy megérkezett a sebészetre. Felemelte hivatali telefonját, és a kórház washingtoni vonalán a megfelelő számot hívta. Csak egyszer csörgött.
– Dan Murray.
– Dan, itt Cathy Ryan.
– Jó reggelt! Mit tehetek önért ezen a szép reggelen, doktornő?
– Jack arra kért, közöljem veled, tíz után felkeresne téged. Az átjáróban szeretne parkolni, és azt mondta, azoknak akik a hallban tartózkodnak, nem kell tudniuk róla. Nem tudom mit ért ezen, de szó szerint ezt mondta. – Cathy nem tudta, nevessen-e. Jack szeretett játszadozni FBI-os barátjával.
– Oké, majd elintézem a dolgot.
– Mennem kell, hogy rendbe tegyem valakinek a szemét. Üdvözlöm Lizt!
– Átadom. Szerencsés műtétet!

 

Murray megdöbbent arckifejezéssel tette le a kagylót. Azoknak, akik a hallban tartózkodnak, nem kell tudniuk róla. – „Azoknak, akik a hallban tartózkodnak” – ezt a kifejezést Murray akkor használta, amikor először találkoztak a londoni St. Thomas-kórházban. Ekkor lett Dan a jogi attasé a Grosvenor Square-en, az amerikai követségen. „Azoknak, akik a hallban tartózkodnak”: ezt a CIA-t jelentette.
Dr. Ryan Langleyben egyike volt a hat első embernek, esetleg az első háromnak.
De mi a fenét jelenthet ez?
– Hm. – Szólította a titkárnőjét, és értesítette a biztonsági őröket, engedjék be Ryant a kocsibehajtóba, amely a főbejárat alatt van, s egészen a Hoover Buildingig húzódik. Bármit jelentsen is, még várni kell.

 

Clark azon a reggelen kilenckor ért Langleybe. Nem volt engedélye – ilyesmit az ember nem visz magával a terepre –, ezért a kódszót kellett bemondania, hogy átjuthasson a főkapun. Kocsiját a látogatói parkolóban állította le – a CIA-nek ilyenje is van – és besétált a főbejáraton. Balra tartott egy fülkéhez, ahol gyorsan megkapta a látogatói jelvényét, amely tökéletesen bevált az elektronikusan működtetett kapuknál. Azután jobbra fordult azok mentén a falfreskók mentén, amelyek úgy néznek ki mintha egy gonosz óriás maszatolt volna szét számtalan doboz festéket. Clark biztos volt benne, a dekoratőr KGB-ügynök volt; de az is lehet, hogy a legolcsóbb ajánlatot fogadták el. Lift röpítette a hetedikre. Körbement a folyosón a magasabb beosztásúak irodájáig, akiknek saját, külön folyosórésze van. A DDO titkárnője előtt állt. Végre.
– Clark vagyok, szeretnék bejelentkezni Ritter úrhoz – közölte.
– Meg van beszélve? – kérdezte a titkárnő.
– Nincs, de azt hiszem, látni akar engem – mondta udvariasan Clark. Nem volt semmi értelme piszkálni szegényt, és Clarkot különben is úgy nevelték, hogy mutasson tiszteletet a nők iránt. A hölgy felemelte a kagylót, és továbbította az üzenetet. – Már be is mehet, Clark úr.
– Köszönöm. – Becsukta maga mögött az ajtót, vastag volt és hangszigetelt.
– Mi a fenét csinálsz itt? – kérdezte a DDO.
– Most szépen le fogod állíttatni a Showboat-ot – közölte minden bevezető nélkül Clark. – Szétesőben van ugyanis. A rosszfiúk már vadásznak a kölykökre, és...
– Tudom. Késő este hallottam. Nézd, sohasem gondoltam úgy, hogy nem lesznek veszteségeink. Az egyik csapatot harminchat órával ezelőtt alaposan helybenhagyták, de a lehallgatásokból ítélve úgy látszik hogy többet adtak, mint amennyit kaptak. Még törlesztettek is...
– Az én voltam – mondta Clark.
– Micsoda? – kérdezte meglepetten Ritter.
– Larson és én tegnap ez idő tájt furikáztunk egy kicsit, és én elkaptam három fickót. Éppen akkor végeztek a holttestek teherautóra pakolásával. Nem láttam különösebb értelmét, hogy életben hagyjam őket – mondta fásultan Clark.
– Krisztusom, John! – Ritter annyira meglepődött, hogy nem is teremtette le Clarkot, amiért megsértette saját biztonsági előírásait, és külön műveletbe fogott.
– Felismertem az egyik holttestet – folytatta Clark. – Emilio Rojas százados volt, mellesleg pokolian rendes srác.
– Nagyon sajnálom. Soha senki nem mondta, hogy biztonságos lesz.
– Biztos vagyok benne, a családja, ha egyáltalán van neki, ezt méltányolni fogja. Ennek a műveletnek fújtak. Itt az ideje, hogy csökkentsük a veszteségeinket. Ki kell hoznunk őket! mondta Clark.
– Éppen azon vagyok. Koordinálnom kell valakivel. Nem vagyok benne biztos, hogy egyet fog velem érteni.
– Akkor – közölte főnökével Clark – nyomatékosan javasolnám, te tegyél meg mindent.
– Fenyegetsz? – kérdezte sziszegve Ritter.
– Nem, nem szeretném, ha így értelmeznéd. A tapasztalat mondatja velem, hogy ezt a hadműveletet azonnal be kell fejezni. A te dolgod hogy ezt nyilvánvalóvá tedd azok előtt, akik jóváhagyták az egészet. Ha nem szerzed meg az engedélyt, akkor is azt tanácsolnám, mindenképpen zárd le a műveletet.
– Ezért elveszíthetem az állásom – hördült fel Ritter.
– Miután azonosítottam Rojas százados holttestét, felgyújtottam a teherautót. Több okból is. El akartam terelni az ellenség figyelmét, és felismerhetetlenné akartam tenni a holttesteket. Még sohasem égettem el közülünk való holttestet. Megvallom, nem volt ínyemre. Larson még mindig nem tudja, miért tettem. Túl fiatal ahhoz, hogy megérthesse. Te azonban öreg róka vagy. Odaküldted azokat az embereket, te vagy értük felelős. Ha most azt mondod nekem, ennél fontosabb a munkád, a karriered, akkor közlöm veled: nagyon tévedsz! Clark még nem is emelte fel a hangját, de Bob Ritter hosszú ideje először rettent meg.
– Mellesleg az elterelési próbálkozásod sikeres volt. Az ellenségnek most negyven embere rossz helyen kereskedik.
– Helyes. Ettől valamelyest könnyebb lesz a kivonási művelet.
– John, nem adhatsz nekem ilyen parancsot.
– Én nem adok neked parancsokat, csak azt közlöm, mit kell tenned. Azt mondtad, a művelet irányítása az enyém.
– Az a Reciptocity volt, nem pedig a Showboat.
– Most nincs itt a nyelvészkedés ideje. Ha nem hozod ki onnan a fiúkat, még többet meg fognak közülük ölni, esetleg mindet. Ez pedig a te felelősséged, nem vihetsz ki a terepre embereket, ha nem adsz nekik támogatást. Ezt te is nagyon jól tudod.
– Igazad van – felelte röpke habozás után Ritter. – Én azonban semmit sem tehetek. Tájékoztatnom kell... nos, tudod, hogy van ez. Gondom lesz rá. Amilyen gyorsan csak lehet, kihozzuk őket.
– Jó. – Clark végre felengedett. Ritter kemény ember volt, gyakran túl kemény, de mindig megtartotta a szavát, és van annyi esze, hogy ehhez hasonló ügyben ne keresztezze az ő útját. Clark ebben biztos volt. Meglehetősen egyértelművé tette saját álláspontját, és Ritter elértette.
– Mi van Larsonnal és a futárával?
– Mind a kettőt kihoztam. A gépe Panamában van, ő pedig itt, a Marriottban. Elég jó az állapota, de ami Kolumbiát illeti, annak azt hiszem, fújtak. Úgy vélem, mind a ketten hasznát látnák néhány hétnek, amit innen távol töltenek.
– Méltányosnak látszik. De mi van veled?
– Ha akarod, már holnap visszafordulhatok. Ha azt akarod, segítek a kivonásuknál.
– Van hírünk Cortezről is.
– Tényleg?
– És te láttad először a fickót.
– Hol? Csak nem az a fickó az Untiveros háznál, akit hajszálnyival tévesztettünk el?
– De. Az a hölgy azonosította, akit elcsábított. Cortez irányítja egy Anserma melletti kis házból azokat, akik kinn mászkálnak a terepen.
– Akkor mégis vissza kell vinnem Larsont.
– Gondolod megéri a kockázatot?
– Elkapni Cortezt? – gondolkodott egy pillanatig Clark. – Attól függ. Megér egy próbálkozást. Mit tudunk a biztonságáról?
– Semmit – ismerte be Ritter –, csak halvány fogalmunk van róla, hol az a ház. Azt is telefonlehallgatásból tudjuk. Legyél körültekintő, hogy élve elkaphassuk. Sok mindent tud, amire szükségünk lehet. Vissza akarjuk hozni ide, és majd gyilkosságot varrunk a nyakába. Halálbüntetés vár rá.
Clark elgondolkodva bólogatott. A kémregények előszeretettel hangoztatják azt a marhaságot, hogy lebukott felderítők annak rendje és módja szerint lenyelik a ciánkapszulákat, vagy – ha úgy alakul – dalolva állnak a kivégzőosztag elé. A tények merőben mást mutatnak. A kémek csak akkor néznek szembe bátran a halállal, ha nincs más lehetőségük. Ha elkapják Cortezt, akkor szépen végigviszik a tárgyalás folyamatán, és halálra ítélik; ez csak a megfelelő bíró kiválasztásának kérdése, és nemzetbiztonsági ügyekben mindig sokféle kitérő kínálkozik –, majd elviszik onnan. Cortez a kellő időben megtörne, valószínűleg még azelőtt, mielőtt elindulna a tárgyalás. Végtére is nem bolond, és tudni fogja mikor és hogyan kössön üzletet. Már eladta a saját országát is. A kartell elárulása emellett már mit sem tesz.
Clark bólintott.
– Adj pár órát, hogy átgondolhassam.

 

Ryan a 10. utcáról hajtott le az átjáróra. Egyenruhás őrök és civilek egyaránt álldogáltak ott; egyikük papírokat szorongatott. A kocsival előtte állt meg.
– Jack Ryan kér bebocsátást Dan Murrayhez.
– Láthatnám az azonosítóját, uram?
Jack előhúzta CIA-kártyáját. Az őr azonosította, és továbbküldte egy másik őrhöz. Amaz lenyomott egy gombot hogy felvonja az acélsorompót, amely arra szolgált, hogy megakadályozza a gépkocsibombával felszerelkezett járművek behajtását az FBI-központ alá. Jack keresett egy helyet, ahol leteheti a kocsiját. Fiatal FBI-os várta a társalgóban. Átnyújtott neki egy igazolványt, mellyel átmehet az Iroda elektronikus kapuján. Ha valaki feltalálná a megfelelő számítógépes vírust – gondolta Jack –, a kormány felét meg lehetne akadályozni abban, hogy dolgozni mehessen. Akkor talán az ország is nagyobb biztonságban lenne, persze csak addig, amíg a problémát ki nem küszöbölik.
A Hoover Building szokatlan elrendezésű épület, voltaképpen átlós folyosók labirintusa, még a Pentagonnál is rosszabb. Ryan már teljesen elvesztette a tájékozódását, amikor végre megtalálta Murray irodáját. Dan már várta, és bevezette a szobájába. Jack becsukta maga mögött az ajtót.
– Mi az? – kérdezte.
Ryan letette az aktatáskáját Murray asztalára, és komótosan kinyitotta.
– Szükségem van egy kis útmutatásra.
– Mivel kapcsolatban?
– Azzal kapcsolatban, ami valószínűleg illegális művelet... több is van belőle, ami azt illeti.
– Mennyire illegális?
– Gyilkosság – mondta Jack.
– A kolumbiai gépkocsibombák? – kérdezte Murray forgószékében fészkelődve.
– Nem rossz, Dan. Kivéve hogy nem gépkocsibombák voltak.
Dan néhány másodpercig gondolkodott, mielőtt beszélni kezdett. Tudta, bármit tesznek is, Emil és a többiek meggyilkolásáért fizetnek meg.
– Bárkik voltak is, ezzel kapcsolatban a törvény meglehetősen kusza, te is tudod. A felderítési műveletek során elkövetett emberölésről szóló tilalom végrehajtói utasítás, melyet az elnök léptetett életbe. Ha az utasítás aljára odaírja, hogy „kivéve ezt meg ezt az esetet”, akkor persze legális – legalábbis úgy-ahogy. Ebben a kérdésben a törvény tényleg furcsa, egyéb esetekben pedig alkotmányos kérdés, az alkotmány pedig szép, pontatlan ott, ahol annak kell lennie.
– Persze-persze, tudok róla. Amitől ez az egész dolog illegális lesz az az, hogy közölték velem, adjak pontatlan információt a kongresszusnak. Ha az áttekintéssel rendelkező személyek is benne lennének, akkor nem volna gyilkosság: kinyilvánított kormánypolitika lenne. Valójában, ahogyan én értelmezem a törvényt, még akkor sem lenne gyilkosság, ha először megcsináltuk volna, és csak aztán közölnénk a kongresszussal; mert se szó, se beszéd indíthatnak álcázott műveletet, ha az ellenőrzést végzők nincsenek a városban. De ha a DCI azt mondja nekem, informáljam félre a kongresszust, akkor gyilkosságot követünk el, mert nem tartjuk be a törvényt. Ez a jó hír, Dan.
– Folytasd!
– A rossz hír pedig az, hogy túl sok ember tudja már mi folyik itt, és ha a dolog kitudódik, néhányan azok közül akik odakinn vannak még, pokoli nagy bajba kerülnek. Most többről van szó, mint politikáról. Dan, nem tudom mi a francot kellene csinálnom! – Ryan elemzése, mint mindig, rendkívül pontos volt. Csak egyetlen egyben hibázott: nem tudta, mi az igazán rossz hír.
Murray elmosolyodott, részben kínjában, részben segítőkészségből.
– Miből gondolod, hogy én tudom?
Ryan feszültsége kicsit felengedett.
– Nos, útmutatásért elmehetnék paphoz is, de azoknak erre nincs engedélyük. Neked viszont van, és az FBI majdnem olyan jó, mint az egyház, igaz?
– Ezen a tréfán sokat röhögtek még Bostonban, egyetemista korukban.
– Honnan indul ki a művelet?
– Találd ki. Nem Langleyből, tényleg nem. Az a hely pontosan hat háztömbnyivel van feljebb az utcán.
– Ez azt jelenti, még csak nem is mehetek el...
– Persze, akár közölhetné a főnökével is, igaz?
– Szóval így kerülök bajba a közigazgatási gépezettel – jegyezte meg könnyedén Murray.
– Az állami szolgálat valóban megéri a zűrzavart? – kérdezte zordan Jack. – A pokolba is, talán együtt vonulhatunk nyugdíjba. Kiben bízhatsz?
Erre könnyű volt válaszolni. – Bill Shaw-ban. – Murray felkelt. – Menjünk át hozzá együtt!
A „hurok” egyike azoknak a számítástechnikai kifejezéseknek, amelyek már polgárjogot nyertek a társadalomban. Olyan dolgokat azonosít, amelyek bekövetkeznek, és olyan embereket, akik ezek bekövetkezését kiváltják; tevékenységi vagy döntési ciklusokat, amelyek az őket körülvevő dolgoktól függetlenül léteznek. A következő pár órában új hurok alakult ki. Magába foglalta az FBI kiválasztott tagjait, de nem volt benne az amerikai főügyész, akinek fennhatósága van az Iroda fölött. Kiterjedt a titkosszolgálat tagjaira, de főnökükre, aki a miniszter, már nem. Az ilyesfajta vizsgálatok főként papírdarabok után indított hajtóvadászatból és elemzésből álló elmés gyakorlatok, Murray pedig – akit azzal is megbíztak, hogy ezt a mostanit vezesse – meglepődve fedezte fel, „alanyainak” egyike a kijelölt idő előtt úton van. Nem lett okosabb, amikor megtudta, hogy az Andrews légitámaszpont felé hajtat.

 

Akkorra már Ryan újra az íróasztalánál ült. Kicsit sápadtnak látszott, és azt rebesgették, előző este elrontotta a gyomrát. Most már azt is tudta, mit kell tennie: semmit. Ritter távol volt, és a bíró sem jött még vissza. Nem volt könnyű a tétlenség, ám még nehezebbnek bizonyult olyasmit cselekednie, ami most már fikarcnyit sem számít. De határozottan jobban érezte magát. Most már nemcsak az övé a probléma. Arról azonban fogalma sem volt, hogy emiatt nincs oka felvidulni.

 

 

25

Murraynak természetesen azonnal rendelkezésére állt egy rangidős ügynök, aki az Andrewsra hajtott, és éppen időben ért oda hogy megpillantsa, amint a kis sugárhajtású gép kigurul a kifutó végére. Az ügynök azonosítókártyáját használta hogy bejuthasson az ezredes irodájába, aki a 89-es katonai repülőosztályt irányította. Ő aztán megszerezte az ügynöknek az éppen felszálló gép repülési tervét. Az ezredes telefonján hívta fel Murrayt, majd figyelmeztette az ezredest, hogy ő, mármint az ügynök, sohasem járt ott, soha semmit nem is kérdezett hivatalosan, s ez is része egy komolyabb bűnügy vizsgálatának, s az ügy természetesen kódszavas. A kódszó Odyssey volt.
Murray és Shaw a megbeszélés után egy percen belül találkozott. Shaw úgy találta, el tudja rendezni az ügyvezető igazgató dolgait. Valami azt súgta neki, hogy nagy kár. Mi rossz van abban, ha egy karrierista zsaru irányítja az Irodát? Természetesen politikáról van szó nem pedig rendőrmunkáról; a több mint harmincévnyi rendőrmunka során azonban arra is rájött, a politika nem az ő asztala.
– Valakit oda kell vinnünk! – jegyezte meg Shaw. – De hogyan, az Isten szerelmére?
– A panamai jogi attasé nem volna megfelelő? – kérdezte Murray. – Ismerem. Szolid fickó.
– Odakinn van, a DEA-nak csinál valamit. Pár napig nem lesz a hivatalában. A helyettese pedig nemigen állna rá. Túl tapasztalatlan ahhoz, hogy maga irányítson.
– Morales Bogotában elérhető, de valaki észrevehetné... Bill, már megint fogócskát játszunk, az a fickó pedig óránként ötszáz mérföldes sebességgel repül odafelé... Mi a véleményed Mark Brightról? Talán tudna lopni egy gépet a légvédelmiektől.
– Legyen!

 

– Itt Bright különleges ügynök – közölte, amint felkapta a telefont.
– Mar, itt Dan Murray. Szükségem van rád. Kezdd jegyezni, Mark! – Murray folyamatosan beszélt. Két perccel később Bright kisebb káromkodást eresztett meg, és előhúzta a telefonkönyvét. Először az Egline légitámaszpontra telefonált, majd a helyi parti őrségre, azután pedig haza. Az egyszer holtbiztos, vacsorára nem lesz otthon. Bright felkapott pár dolgot kifelé rohantában, és a parti őrséghez vitette magát, ahol már helikopter várta. Keletnek tartottak, az eglini légitámaszpont felé.
A légierőnek mindössze három F-15E Strike-Eagle-je van, melyek mindegyike az óriási, ikermotoros vadászgép földi célpontokat támadó változatának prototípusa. Ebből is kettő Eglinben állomásozott műszaki tesztelés miatt; a kongresszus ennek alapján fogja majd eldönteni ugyanis, hogy megindulhat-e a sorozatgyártás. A máshová telepített, kiképzési célokat szolgáló gépektől eltekintve ez volt a légierő légifölényt biztosító vadászgépének egyetlen kétüléses változata. Az őrnagy, aki majd elröpíti innen, a jármű mellett álldogált amikor Bright kilépett a helikopterből. Néhány kisegítő bújtatta bele gyors, határozott mozdulatokkal az ügynököt repülőoveralljába, ejtőernyőjének hámjába és életmentő mellényébe. A sisak a hátsó ülés tetején volt. Tíz perc múlva a gép készen állt.
– Mi a feladat? – kérdezte a pilóta.
– Panamában kell lennem, amilyen gyorsan csak lehet!
– Hűha! Úgy érted, még a szokásosnál is gyorsabban kell repülnöm? – kérdezte a pilóta, majd elnevette magát. – Akkor hiábavaló a nagy sietség?
– Mondd csak még egyszer?!
– A tankológép három perccel ezelőtt szállt fel. Hagyjuk, hogy kilencezer méterre felemelkedhessek, mielőtt mi magunk is felszállunk. Majd odafenn féltőkének bennünket. Aztán gyerünk, mindent bele! Egy másik tankológép száll fel Panamából, hogy találkozhasson velünk, így aztán lesz elegendő üzemanyagunk a leszálláshoz is, uram. Egész végig a hangsebességnél gyorsabban repülhetünk. Azt mondtad, sietünk, nem?!
– Aha! – Bright a sisakjával küszködött. Elég meleg is volt a pilótafülkében, a légkondicionáló még nem működött.
– Mi van, ha a másik gép nem érkezik időben?
– Az Eagle rendkívül jól vitorlázó gép – biztosította a pilóta. – Nem kell majd túl messzire úszni...
Bright fülében rádióüzenet reccsent. A pilóta válaszolt rá, majd utasához fordult.
– Kapd össze magad! Indulunk!
Az Eagle a kifutópálya végéig gurult, itt egy pillanatra megállt, a pilóta teljes teljesítményre pörgette a motorokat, majd kiengedte a féket. Az F-15E negyvenfokos emelkedési szöget vett fel, és folyamatosan gyorsult, hamarosan maga mögött hagyva a Floridai-öblöt. A parttól száz mérföldnyire tankoltak; Brightot annyira lenyűgözte a látvány, hogy elfelejtett megijedni, bár az ütközés érezhető volt. Különválásuk után az Eagle felkapaszkodott, és a pilóta rákapcsolt. A műszerek azt mutatták, hogy elérték az óránkénti ezer mérföldes sebességet.
– Hová sietünk? – kérdezte a pilóta.
– Valaki előtt kell odaérnem Panamába.
– Ha valami részletet is hallhatnék? Tudok segíteni?
– Egy olyan üzleti utakra használatos sugárhajtásúról van szó. Nyolcvanöt perccel ezelőtt hagyta el az Andrewst.
A pilóta felnevetett.
– Ez minden? A pokolba is, bejelentkezhetsz egy szállodába is, mire az leszáll. Már így is megelőztük. Csak üzemanyagot pocsékolunk, ha ilyen gyorsan megyünk.
– Hát akkor pazaroljuk! – mondta Bright.
– Tőlem. Kétszeres hangsebesség vagy egy helyben ülés, nekem ugyanaz a fizetésem. Oké, úgy gondolom, kilencven perccel előtte érünk oda. Hogy tetszik az utazás?
– Merre találom az étkezőkocsit?
– A jobb lábadnál kell lennie egy üvegnek. Finom hazai szüretelés, finom a zamata, de nem hivalkodó.
Bright puszta kíváncsiságból húzott egyet az üvegből.
– Só és elektrolitok, csakhogy ébren tartsa az embert – magyarázta a pilóta. – FBI-os vagy, igaz?
– Így van.
– És mi ez az egész?
– Nem mondhatom meg. Ez micsoda? – sípoló hangot hallott a fülhallgatójában.
– SAM-radar – közölte a másik.
– Micsoda?
– Az ott Kuba. SAM-telepítés van odaát, ami nem kedveli különösebben az amerikai katonai gépeket. El nem tudom képzelni, miért... De úgy is kívül esünk a hatótávolságukon. Ne izgulj! Ez a normális. Arra is használjuk őket, hogy a saját rendszerünket hitelesítsük. Része a játéknak.

 

Murray és Shaw a Jack által beadott anyagot olvasták. Először is azt szerették volna megtudni, valójában mi is történik, majd azt, legális-e az egész vagy sem. Ha pedig nem az, akkor meg kell tenniük a szükséges intézkedést, persze ha rá tudnak jönni, mi is lenne az. Nem egyszerűen Pandora szelencéjéről van szó, hanem egy egész láda mérgeskígyóról, melyet Ryan borított ki Murray asztalára.
– Tudod, hogyan végződhet mindez?
Shaw elfordult az asztaltól.
– Az országnak nincs szüksége még egy ilyesmire. – Legalábbis nem az én segítségemmel, de ezt már nem mondta ki.
– Itt van viszont, akár szükségünk van rá akár nincs – mondta Murray. – Beismerem, az egyik énem azt súgja: helyes amit csinálnak, de abból amit Jack mond kiderül: a legjobb esetben is az ellenőrzési törvények technikai megsértéséről van szó, továbbá a végrehajtási utasítás megsértéséről.
– Hacsak nincs egy titkos módosító záradék, melyről nem tudunk. Mi van, ha az elnök viszont tud róla?
– És mi van, ha ő is benne van? Amikor Emilt elkapták, Camp Davidbe repült a többiekkel együtt. Emlékszel rá?
– Tudnom kell, vajon mi a fészkes fenéért megy a barátunk Panamába?
– Talán majd rájövünk. Egyedül megy oda. Nincsenek biztonságiak, mindenki titoktartást fogadott. Kit küldenél át az Andrewsra, hogy kiszedje belőlük?
– Pat O'Day-t – válaszolta Murray. – Azt akarom, ő tartsa a kapcsolatot a Titkosszolgálattal is. Sokat dolgozott már velük. Amikor eljön az ideje, annyi. Már csak egy köpésnyire vagyunk mindettől.
– Egyetértek. Tizennyolc emberünk dolgozik az ODYSSEY-en. Ez pedig nem elég.
– Bill, egyelőre mindent titokban kell tartanunk. Azt hiszem, a következő lépésben szerzünk majd valakit odaátról az Igazságügyről, hogy fedezzen minket. Ki legyen az?
– Krisztusom, nem tudom! – válaszolta elkeseredetten Shaw.
– Akkor szépen osszuk be az időnket! E pillanatban a fő dolog, hogy rájöjjünk, mi a terv. Murray megjegyzése igen logikus volt, mégis tévedett... Hiába, ez a tévedések napja...

 

Az F-15E éppen időben szállt le Howard Fieldben, nyolcvan perccel az Andrewsről jövő gép várható érkezése előtt. Bright köszönetet mondott a pilótának, aki újra tankolt, és azonnal felszállt hogy visszatérjen Eglinbe. A bázis felderítőtisztje várta Brightot, egy, a Panama City-beli jogi attasé irodájából küldött rangidős ügynökkel együtt, aki fiatal volt, éles eszű, de egy ilyen érzékeny ügyhöz még túl tapasztalatlan. Bright röviden tájékoztatta két kollégáját arról, ami keveset tudott, és mindkettőt titoktartásra szólította fel. Első útja a kantinba vezetett, ahol vásárolt néhány nehezen meghatározható ruhadarabot. A felderítőtiszt egy helyi rendszámtáblás, egyszerű autót biztosított számukra, mely a kapu előtt várta őket. A Plymouth a kifutópálya végénél állt, amikor a VC-20A landolt. Bright előhúzta Nikonját a táskájából, és 1000 mm-es, távfotózásra alkalmas lencsét tett fel. A gép az egyik hangárba gurult, ott megállt, és leengedték a lépcsőt. Bright beállította a kameráját, és több száz méterről közeli felvételeket kezdett készíteni a gép egyetlen utasáról aki kiszállt, majd beült egy ott várakozó kocsiba.
– Jézusom, ez tényleg ő! – Bright visszacsévélt, és kivette a kazettát. Átadta a másik FBI-ügynöknek, és egy újabb, harminchat felvételeset töltött be.
A kocsi, melyet követtek, ugyanolyan volt mint az övék. Egyenesen hajtott el onnan. Brightnak és a többieknek alig volt ideje rá, hogy kocsit cseréljenek. A légierő ezredese azonban kitűnően vezetett, hamarosan utolérték az autót, és mögötte száz méterrel foglalták el megfigyelőállásukat.
– Miért nincs biztosítása? – kérdezte.
– Általában nem törődik vele, azt mondják róla – közölte vele Bright. – Furcsán hangzik?
– A pokolba is, igen, ha figyelembe vesszük hogy kicsoda, mit tud, és hogy pillanatnyilag hol a pokolban van.
A légierő négyülésese egy luxushotelnél tette ki Cuttert, Panama City külvárosában. Bright kipattant és figyelte, amaz hogyan jelentkezik be. Üzletembernek adta ki magát. A másik ügynök pár perccel később érkezett, az ezredes a kocsinál maradt.
– És most?
– Van valaki, akiben megbízhatsz a helyi PD-nél? – kérdezte Bright.
– Senki. Ismerek pár embert itt, néhányan közülük elég jó fickók. De hogy megbízni? Itt senkiben.
– Nos, akkor marad a rég bevált módszer – jegyezte meg Bright.
– Oké! – A jogi attasé helyettese a tárcájáért nyúlt, és a recepció felé indult. Két perccel később vissza is jött. – Az Iroda húsz dolcsival tartozik nekem. Robert Fisherként jelentkezett be. Itt van az American Express kártyájának száma. – Átadott egy összegyűrt másolatot, rajta volt odakapart aláírása is.
– Hívd fel az Irodát, és indítsd el! Egyik szemünket rajta kell tartanunk a szobáján. Szükségünk van... – Krisztusom! De hiszen semmivel sem rendelkezhetünk...! – Bright intett neki, induljon kifelé.
– Ehhez nem elegendő.
Bright arca egy pillanatra csúf grimaszba rándult. Nem volt könnyű hívás. Az Odyssey kódszavas ügy, viszont – mindig van egy „viszont”, igaz? – ez olyasvalami, amit el kell végezni. Szóval ő volt a rangidős, ezért neki kellett jelentkeznie. Tudta, ilyesfajta dolgokból már karrierek születtek, de ki is siklottak... Gyilkos meleg volt, és elviselhetetlen volt a páratartalom, de Mark Bright nem csak ezért izzadt.
– Oké, közöld vele, öt-hat jó emberre van szükségünk, akik segítenek nekünk a megfigyelésben.
– Biztos vagy benne, hogy...
– Pillanatnyilag semmiben sem vagyok biztos! A férfi, akit árnyékként kellene követnünk, ha őt gyanúsítjuk – jóságos atyaúristen, ha őt gyanúsítjuk...! – Bright megállt a beszédben. Mi egyebet mondhatott volna még...?
– Jó.
– Majd errefelé leszek. Mondd meg az ezredesnek, szervezze meg a dolgokat!
Kiderült, nem is kell annyira sietniük. Az alany – mert mostanra már az lett, mondta magában Bright – három órával később tűnt csak fel a hallban, felfrissültén és kimosdva, a trópusi éghajlatnak megfelelő ruházatban. Odakinn négy kocsi várt rá, de Cutter csak a fehér Mercedesről vett tudomást, melybe be is szállt. Észak felé tartottak. A másik három autó csak távolról követte.
Sötétedni kezdett. Bright mindössze három kockát lőtt el a második tekercs filmből. Ezt is kivette, és helyette egy másik, szuperérzékeny, fekete-fehér filmet tett be. Készített néhány felvételt a kocsiról, hogy biztosan meglegyen a rendszám. Ekkor már nem az ezredes vezetett, hanem egy őrmester a bűnügyi különítménytől, aki ismerte a területet, és kurvára meg volt illetődve, amiért egy kódszavas ügyön dolgozhat együtt az Irodával. Azonosítani is tudta a házat, ahová a Mercedes behúzott.
Az őrmester tudott egy helyet, ahonnan rá lehetett látni a házra. Ezer méterre sem volt onnan, de túl későn értek oda, az autót pedig nem lehetett odakinn hagyni a sztrádán. Bright és a helyi FBI-képviselők kiugrottak az autóból és kerestek egy helyet, ahová lefekhettek várakozni. Az őrmester náluk hagyott egy rádiót, mellyel oda tudják hívni, majd sok szerencsét kívánt nekik.

 

A ház tulajdonosa természetesen távol volt. Állami ügyben járt el, de készségesen rendelkezésükre bocsátotta egész házát. Ebbe beleértendő viszont a csendes, diszkrét személyzet is. Rágcsálnivalókat és könnyű italokat szolgáltak fel, majd visszavonultak, néhány magnót hagyva hátra; ebben mindketten biztosak voltak. Nos, végtére is nem számít...
Már hogy a pokolba ne! Mindketten biztosak voltak abban, beszélgetésük fölöttébb érzékeny témákat fog érinteni. Cortez volt az, aki azzal lepte meg vendégét, hogy nagylelkűen felajánlotta, beszélgessenek odakinn. Mindketten levették zakójukat, és kimentek a kertbe. Az egyetlen jó hír körülbelül az volt, hogy körülöttük sok-sok kék színű rovarölő lámpa helyezkedett el, amelyek sercegtek és villództak, s ezzel ezernyi bogarat vonzottak magukhoz, és pusztítottak el. A zaj lehetetlenné tette hogy magnófelvételt készíthessenek beszélgetésükről, s persze arra sem számított senki, hogy le fognak mondani a ház légkondicionálásáról.
– Köszönöm, hogy válaszolt az üzenetemre – mondta kellemes hangon Cortez. Most nincs idő pózolásra meg handabandázásra. Ez itt most az üzletkötés ideje, és kellőképpen alázatosnak kell látszania ez előtt az ember előtt. Mindez egyébként nem nagyon zavarta. Már megszokta...
– Miről akar beszélni velem? – kérdezte Cutter tengernagy.
– Természetesen a kartell elleni tevékenységükről – Cortez egy nádfonatú szék felé intett. Egy pillanatra eltűnt, majd itallal és poharakkal megrakott tálcával tért vissza. Ma este, úgy gondolta, a konyak a megfelelő ital. Mindketten érintetlenül hagyták poharukat. Félix számára ez volt az első jó előjel.
– Miféle műveletekről beszél?
– Tudnia kell, nekem személy szerint semmi közöm sincs Jacobs úr halálához. Őrült cselekedet volt.
– Miért kellene nekem ezt elhinnem?
– Abban az időpontban Amerikában voltam. Nem közölték önnel? – Cortez bedobott pár részletet. – Az olyan információforrás, mint Mrs. Wolfe, sokkalta többet ér mint az ostoba, érzelem vezérelte bosszú. Még butább dolog ennyire nyilvánvaló módon kihívást intézni egy erős nemzet ellen. Az önök válasza kellőképpen megalapozott volt. Valójában az ön által irányított műveletek igen átgondoltak. Magam sem gyanakodtam a reptéri felderítésükre mindaddig, amíg csak be nem fejeződött. Az pedig, ahogyan a gépkocsibombát utánozni tudták...! Művészi munka, ha mondhatom így. Közölhetné velem, mi az említett művelet stratégiai célja?
– Ugyan már, ezredes!
– Tengernagy úr, hatalmamban áll feltárni egész tevékenységüket a sajtónak – mondta szinte szomorúan Félix. – Vagy megmondja nekem, vagy én mondom el kongresszusuk tagjainak. Azt hiszem, engem sokkal elfogadhatóbb megoldásnak talál. Végül is ugyanazt a foglalkozást űzzük...
Cutter egy pillanatig gondolkodott, majd elmondta neki. Nagyon érzékenyen érintette, hogy nevetni látja beszélgetőpartnerét.
– Briliáns! – mondta Cortez, amikor végre levegőhöz jutott. – Egy napon nagyon szeretnék ezzel az emberrel találkozni, mármint azzal, aki az egészet javasolta. Tényleg profi lehet!
Cutter bólintott, mintha neki szólna a bók. Félix egy pillanatig azon tűnődött, vajon igaz lehetne-e..., elég könnyű volt kitalálnia.
– Bocsásson meg. Cutter tengernagy úr! Ön azt hiszi, viccet csinálok a hadműveletükből. Becsületszavamra mondom, erről szó sincs. Valójában tényleg elérték a céljukat.
– Tudjuk. Tudjuk, hogy valaki megpróbálta eltenni láb alól magát és Escobedót.
– Igen – válaszolta Félix. – Természetesen. Azt is szeretném tudni, hogyan fejleszthettek ki ennyire kifinomult felderítést nálunk. Persze tudom, úgysem fogja közölni velem.
Cutter csak azokat a kártyákat játszotta ki, melyekről úgy gondolta, érdemes kijátszania őket. – Ezredes, sokkal több eszközünk van, mint gondolná.
– Biztos vagyok benne – egyezett bele Cortez. – Úgy vélem, van egy terület, ahol megegyezésre juthatunk.
– És mi lenne az?
– Háborút kíván szítani a kartellen belül. Én is.
Cutter azzal árulta el magát, hogy szinte visszafojtotta lélegzetét. – Ó! Hogyan?
Cortez ebből már tudta, ő nyert. És ez az ostoba alak az amerikai elnök tanácsadója...?
– Nos, én de facto részévé válok az önök hadműveletének, és szerkezetileg átalakítom majd a kartellt, ami természetesen azt jelenti, hogy a zavaró tagok némelyikét félreállítom.
Cutter nem volt teljesen hülye, de újabb hibát vétett azzal, hogy olyannyira nyilvánvaló kérdést tett fel:
– Ahol maga lenne az új főnök?
– Tudja maga, miféle emberek ezek a „kokainbárók”? Elvetemült parasztok. Neveletlen barbárok, akik megittasultak a hatalomtól, mégis panaszkodnak, mint az elkényeztetett kölykök, ha nem respektálják őket. – Cortez felmosolygott a csillagokra. – Nem olyanok, akiket komolyan kellene vennie a hozzánk hasonlóknak. Egyetérthetünk abban, a világ jobb lesz, ha eltávoznak belőle?
– Ez már nekem is eszembe jutott, ahogy volt szíves rámutatni.
– Akkor megegyeztünk.
– Mármint miben?
– A maguk „gépkocsibombái” már kiiktattak ötöt a főnökök közül. Én tovább fogom csökkenteni a számukat. Azok közé akiket kiiktatunk, természetesen beleértendő mindenki, aki jóváhagyta az önök nagykövetének és másoknak a meggyilkolását. Az ilyen akciók nem maradhatnak megtorlás nélkül, különben a világ káoszba süllyed. Ugyanakkor, hogy meggyőzzem jóhiszeműségemről, egyoldalúan mintegy a felére fogom csökkenteni az önök országába irányuló kokainszállítmányokat. A kábítószer-kereskedelem rendezetlen és rendkívül erőszakos valami – mondta körültekintően az egykori DGI-ezredes. – Szerkezeti átalakítást igényel.
– Mi teljesen le akarjuk állítani! – már amikor kimondta, tudta, ostobaságot szólt.
Cortez belekortyolt konyakjába, és higgadtan folytatta:
– Soha nem fogják megállítani. Mindaddig, amíg az önök állampolgárai meg akarják semmisíteni a saját agyukat, mindig lesz valaki, aki ebben segédkezet nyújt nekik. Ezek után a kérdés csupán az, hogyan tegyük rendezettebbé a folyamatot. Az önök erőfeszítéseinek következtében végül tűrhető szintre fog csökkenni a drogok iránti kereslet. Én pedig meg tudom regulázni a kereskedelmet, hogy minél kevesebb kábítószer kerüljön az önök országába.
Cutter lélegzete újból elakadt. Nagyon nagy tétben kezdtek pókerezni, és Cortez éppen most közölte vele, hogy a paklit cinkelték.
– Folytassa! – csak ennyit tudott kinyögni.
– Hát nem ez volt a kolumbiai hadműveletük célja? Jól odatenni a kartellnek és egyben csökkenteni a kábítószer-forgalmat? Sikert ajánlok önnek, olyan sikert, mellyel az elnöke dicsekedhet. Csökkenést az exportban, pár szállítmány lefoglalást, néhány letartóztatást, a kartellen belüli háborút... Biztosíthatom önnek a győzelmet – mondta Cortez.
– Cserében...?
– Egy apró győzelemre nekem is szükségem van, hogy megerősíthessem helyzetemet a főnökök között, érthető? Maguk ne vonják vissza a zöldsapkásokat. Tudja azokra gondolok, akiket egy, a Howard légitámaszponton, a hármas hangárban álló, óriási, fekete színű helikopter szokott segíteni. Láthatja, a főnököknek akiket ki kívánok szorítani a hatalomból, számtalan támogatója, kiszolgálója van.
Istenem! Cutter elfordult Corteztől, és a távolba bámult.

 

– Mit gondolsz, miről beszélnek?
– Kifogtak rajtam – válaszolt Bright. Már az utolsó tekercsnél tartottak. Hogy jó felvételt készíthessen, egészen le kellett vinnie a zár sebességét, ez pedig azzal jár együtt, hogy olyan mozdulatlanul kell tartania a kamerát, mintha vadászpuska volna.

 

Mit is mondott az elnök? Befejezni a hadműveletet, de azonnal... De hát ezt nem tehetem.
– Sajnálom – mondta Cutter. – De mindez lehetetlen...
Cortez kétségbeesetten megvonta a vállát. – Ez esetben tájékoztatni fogjuk a világot, hogy az önök kormánya megtámadta Kolumbiát, és gyilkosságokat követett el. Természetesen ön is tisztában van azzal, mi történik majd ezután... főként az elnökükkel és kormányuk sok magas beosztású tagjával... Nagyon fáradságos lehet olyan kormányt szolgálni, amelynek ilyen sok a problémája saját törvényeivel...
– Nem zsarolhatja az Egyesült Államok kormányát.
– És miért nem, tengernagy úr? Közös foglalkozásunk kockázatokat is magában rejt, nemde? Majdnem megöltek az első „gépkocsibombájukkal”. de nem veszem személyes sértésnek. Az önök kockázata a dolgok feltárása. Ön is jól tudja, mi történt Untiveros családjával: feleségével és két kis gyermekével és, úgy hiszem, tizenegy háziszolgájával. Mindannyian meghaltak az önök bombájától. Természetesen nem veszem számba a fegyvereseket. A katonának a kockázatot is vállalnia kell. Én is így tettem. Önnek is így kell tennie, tengernagy úr! Persze önnek más kockázatot kell vállalni, mint egy katonának. Ön bíróságok, tévériporterek, kongresszusi bizottságok előtt felel tetteiért. Hogy is szólt a-régi katonai jelmondat? – kérdezte magától Cortez. Inkább a halál, mint a becstelenség. Tudta, vendégének egyikhez sincs hajlandósága.
– Szükségem van némi időre, hogy...
– Gondolkodjon! Már megbocsásson tengernagy úr, de négy óra múlva otthon kell lennem, ami azt jelenti, hogy tizenöt percen belül indulok. Főnökeim nem tudják, hogy eltávoztam. Nincs időm. És önnek sincs. Olyan győzelmet kívánok önnek, amit ön és az elnöke csak remélhetett. És csupán egy csekélységet kérek viszonzásul. Ha nem tudunk megállapodni, a következmények mindkettőnkre nézve kellemetlenek lesznek. Ennyire egyszerű. Igen vagy nem, tengernagy úr?

 

– Mit gondolsz, miért ráztak kezet?
– Cutter nem látszik túl boldognak, az biztos. Hívd a kocsit! Úgy látszik, elhúzzák a csíkot.
– Végül is ki az ördöggel találkozott? Nem ismertem fel. Ha ő is játékos, nem helybeli.
– Nem tudom. – A kocsi késve érkezett, de azért sikerült a szállodáig visszakísérniük Cuttert. Bright ismét a reptérre ment. Úgy tervezték, hogy a VC-20A pontban délben indul vissza az Andrewsra. Bright számításai szerint akkor tud előbb odaérni, ha elkap egy korábbi, Miamiba tartó menetrendszerű járatot, majd a csatlakozást is elcsípi a Washington Nationalra is. Holtfáradtan fog megérkezni, de legalább odaér.

 

Ryan válaszolt a hívásra – Moore bíró végre úton volt már visszafelé, de még jó három órányira Dullestől. Jack sofőrje már készen állt, amikor a lift ajtaja kinyílt. Azonnal elhajtottak a Bethesdába. Mégis elkéstek... Amikor Jack kinyitotta az ajtót, már csupán a lepedővel fedett ágyat pillanthatta meg. Az orvosok már elmentek.
– Itt voltam, amikor meghalt... Könnyen ment el – közölte az egyik CIA-s. – Ön dr. Ryan, igaz?
– Igen – mondta csendesen Jack.
– Körülbelül egy órával ezelőtt szenvedett ki, mondott valamit arról, hogy ne feledkezzen el róla, amiről maguk ketten beszéltek. Nem tudom, mire gondolt, uram.
– Nem ismerem magát.
– John Clark. – A férfi közelebb lépett, hogy kezet rázhasson Ryannel. – A műveletisektől vagyok, de engem is Greer tengernagy szervezett be, még réges-régen. – Clark sóhajtott egyet. – Olyan, mintha az apját vesztené el az ember...
– Igen – mondta fátyolos hangon Ryan. Túl fáradt volt, túlságosan kifacsart ahhoz, hogy elrejthesse érzelmeit.
– Jöjjön, meghívom egy kávéra, és elmondok néhány történetet is az öregről. – Clark szomorú volt, de az a fajta, aki megszokta már a halált. Nyilvánvaló volt, hogy Ryan viszont nem, szerencséjére.
A kávézót zárva találták, ezért a váró egyik automatájából szereztek maguknak kávét. Ryan még nem akart hazamenni. Ráadásul túl fáradt is volt a vezetéshez. Úgy döntött hazatelefonál, és közli Cathyvel, benn marad éjszakára a városban. A CIA-nak megállapodása van az egyik helyi Marriott szállodával. Clark felajánlotta hogy odaviszi, és Jack elengedte sofőrjét. Mindketten úgy vélték, egy ital nem is olyan rossz ötlet. Larson nem volt a szobában. Üzenetet hagyott. Közölte, éjszaka megjön Mária, és neki kell érte mennie. Clarknál volt egy kis üveg whisky. Kevert két italt, és egyiket átnyújtotta Jacknek.
– James Greer, az utolsó jófiúk egyike volt – mondta Clark, felemelve poharát.
Jack belekortyolt. Clark egy kicsit erősre keverte. Majdnem köhögni kezdett.
– Ha ő szervezte be magát, akkor...
– Műveletis vagyok – mosolyodott el Clark. – Nos, uram, soha nem jártam egyetemre, Greer fedezett fel egyik haditengerészeti kapcsolata révén. Régi történet ez, s tulajdonképpen nem is szabadna elmondanom, de hát útjaink már háromszor keresztezték egymást.
– Igen?
– Amikor a franciák odamentek, hogy elkapják azokat az Action Directe-eseket akiket maga fedezett fel a műholdas felvételeken, akkor én voltam Csádban az összekötő tiszt. Amikor másodszor mentek oda az ULA-sok után akik megnehezteltek magára, rajta voltam a helikopteren. És én vagyok az a bolond, aki odamentem a partra, hogy kihozzam Geraszimov feleségét és lányát. És mindez uram az önök hibája volt. Az én feladatom a hülyeségek helyrehozatala – magyarázta Clark.
– Nem tudtam.
– Nem is kellett tudnia. Sajnálom, hogy nem tudtuk begyűjteni azokat az ULA-sokat. Mindig elnézést akartam kérni magától emiatt. A franciák tényleg jók voltak akkor. Annyira velünk örültek, amiért rátehették a kezüket az Action Directere, hogy tálcán akarták feltálalni nekünk az ULA-fejeket. Ott volt viszont ez az istenverte líbiai egység, és a helikopter egyszerűen beléjük botlott; ez pedig probléma, ha alacsonyan akar berepülni az ember. Mindenki tényleg nagyon sajnálta, hogy nem sikerült a feladatot végrehajtani. Megspórolhattak volna magának egy kis bajt. Mi megpróbáltuk, dr. Ryan. Tényleg megpróbáltuk.
– Jack. – Ryan a poharát nyújtotta. Még egy italt kért.
– Helyes. Szólítson Johnnak. – Clark lehajtotta az italát. – A tengernagy azt mondta, mindezt elmondhatom neked. Azt is mondta, egész véletlenül bukkantál rá arra, ami odalenn történik. Én is voltam ott – mondta Clark. – Mit akarsz tudni?
– Biztos vagy benne, hogy elmondhatod nekem?
– A tengernagy azt mondta, igen. Márpedig ő az igazgatóhelyettes, bocsánat, már csak volt... Ez a bürokratikus izémizé kissé zavaró lehet egy alázatos embernek, de úgy hiszem, az igazság elmondásával soha nem tévelyedhetsz el nagyon. Mellesleg Ritter azt mondta, mindent amit csinálunk legális, megvan az összes szükséges engedély ehhez a vadászexpedícióhoz. Az az engedély pedig csak egyetlen helyről származhat. Valaki úgy döntött, a drog szar az Egyesült Államok biztonsága szempontjából. „Nyilvánvaló és folyamatosan jelen lévő veszély”. Meglehet, sohasem jártam egyetemre, mégis sokat olvasok. Hol akarod, hogy kezdjem?
– Az elején – válaszolt Jack. Több, mint egy órán át hallgatta a beszámolót.
– Visszamész? – kérdezte Ryan, amikor Clark befejezte.
– Azt hiszem, az a lehetőség hogy elkaphatjuk Cortezt megéri, és még segítségére lehetnék azoknak, akik kivonják azokat a kölyköket a helyekből. Nem nagyon tetszik nekem sem az ötlet, de hát végtére is ez az, amiből megélek.
– Szeretnék kérdezni valamit. Mit éreztél, amikor azokat a bombákat a célra vezetted? Mit éreztél, amikor emberekre lőttél?
Jack bólintott.
– Mint a Haditengerészet katonája csatlakoztam. Sok időt töltöttem Délkelet-Ázsiában. Parancsot kaptam rá, öljek meg embereket, én pedig mentem és megöltem őket. Az sem volt hadüzenettel kinyilvánított háború, vagy igen? Amióta csatlakoztam az Ügynökséghez, voltak időszakok, amikor azt kívántam, bárcsak több ilyesfélét csinálhattam volna, mert hosszú távon megmenthetett volna jó néhány életet. Abu Nidal feje is benne volt már a fegyverem célkeresztjében, de sohasem kaptam rá engedélyt, hogy kicsináljam azt a gecit. Le lehetett volna tagadni, tiszta ügy lett volna, minden amit csak akarsz; de Langleyben a csipkebugyis részleg képtelen volt eldönteni, mit akar. Velem azt közölték, nézzek körül, vajon lehetséges-e ami ugyanolyan veszélyes, mint meghúzni a ravaszt. Mégsem kaptam sohasem zöld lámpát. Onnan nézve ahol vagyok, jó küldetésről van szó. Azok a szarháziak országunk ellenségei, a mi állampolgárainkat öldösik. Kikészítettek egy tucatnyi ügynökségi embert is, és nem a leggusztusosabban csinálták, mi pedig semmit sem teszünk. Mondd, mi értelme van ennek? Dehát végrehajtom a parancsokat. Sohasem sértettem meg egyet sem, amióta csak beléptem.
– Mennyire van kedved beszélni az FBI-val?
– Viccelsz? Még ha kedvet éreznék is hozzá, amiről szó sincs, az egyetlen gondom az volna, mi van azokkal a kölykökkel odafenn a hegyekben. Jack, te csak feltartasz engem, és néhányan közülük eleshetnek. Ritter hívott már ma este, és megkérdezte, hajlandó vagyok-e visszamenni. Holnap reggel indulok Panamába, onnan pedig vissza Kolumbiába.
– Tudod, hogyan veheted föl velem a kapcsolatot?
– Az első okos ötleted! – mondta Clark.

 

A pihenés mindenkinek jót tett. Ramirez százados összeszedte embereit, és elmagyarázta nekik az új helyzetet. Műholdas kapcsolatán keresztül bejelentkezett, és kérte kivonásukat. A bejelentés általános jóváhagyásra talált. Sajnálatos módon – folytatta – a kérésüket továbbítani kellett felfelé, mindenesetre kedvező megjegyzéssel, de várni kell a helikopter motorcseréje miatt is. Legalább még egy éjszakára, esetleg kettőre is itt maradnak az országban. Addig is kell kerülniük a kapcsolatteremtést, és oda kell érniük a kivonási pontra. Tizenöt kilométernyire volt délre. Tehát ma este el kell osonniuk a rájuk vadászó csoport mellett. Fogós dolog lesz, de ha egyszer túljutottak rajtuk, gyermekjáték az egész a már átfésült térségben. Ma este megpróbálnak megtenni nyolc-kilenc kilométert, a többit pedig a rákövetkező éjjel. Mindenesetre a küldetésnek vége: visszavonulnak. A Banner-csapatból megmaradtak érkezésével egy harmadik csoporttal szaporodtak, növelve ezzel a Knife már amúgy is csodás tűzerejét. Az eredeti muníció legalább kétharmada megvolt még. Élelmiszerkészleteik viszont megcsappantak, talán két napra elegendő még az ennivaló, ha nem törődnek vele, hogy korog a gyomruk. Ramirez százados bizakodó megjegyzéssel fejezte be az eligazítást. Nem volt könnyű, mégis hibátlanul látták el feladatukat, és jól odatettek a drogosoknak. A fiúk egymásra nézve bólogattak, és felkészültek a távozásra.
Chavez húsz perc múlva már el is indult. Az elgondolás az volt, hogy amennyire csak tudnak, nagyobb magasságban maradnak. Az ellenfél többnyire alacsonyabb pontokon vert tábort, így nagyobb az esélyük, hogy elkerülhetik őket. Ding most is igyekezett elkerülni mindent, ami emberi lakóhelyre emlékeztetett: széles ívben kikerülte a kávéültetvényeket és a mellettük fekvő falvakat. Gyorsan kellett mozogniuk, már amennyire az óvatosság megengedte. Örömmel töltötte el, hogy Ramirez százados ismét kezdett tiszthez méltón viselkedni; valószínűleg ő is csak túl fáradt volt.
A kávéültetvények közelsége miatt a növénytakaró ritkább volt. Az emberek rendszeresen kijártak az erdőbe, hogy tüzelőanyagot szerezzenek. Hogy ennek milyen hatása van az erózióra, az Chavezt egyáltalán nem izgatta. Egyedül az volt a fontos, hogy gyorsabban haladhatott: óránként csaknem két kilométert tett meg, ami jóval több volt a vártnál. Éjfélre mégis nagyon elfáradt, a lábai minden egyes métert jeleztek. A kifáradás – most újból megtanulhatta – halmozódó tényező. Azon tűnődött, a magasság mennyiben járul hozzá. Továbbra is azzal küszködött, tartsa az iramot, hogy éber maradjon, és el ne veszítse az ösvényt, amit követnie kellett. A gyalogsági tevékenység sokkal többet követel meg intellektuálisan, mint azt a legtöbben gondolnák...
Emlékezett a térképről egy kis falura, körülbelül fél kilométernyire onnan, ahol jelenleg állt. Egy jellegzetes tereptárgynál jobbra fordult, újból ellenőrizte a gyülekezési pontot, ahol negyven perccel korábban pihentek. Zajt vélt hallani ugyanabból az irányból. Furcsa volt. A helybéli parasztok szorgosan dolgoznak a kávéültetvényeken, és most már aludniuk kellene. Ding egy sikolyt hallott, vagy inkább lihegést, olyasfajta hangot, mint amikor...
Bekapcsolta éjszakai szemüvegét, és egy alakot látott feléje rohanni. Egy lány volt, rendkívül ügyesen mozgott az aljnövényzetben. Mögötte egy otromba alak csörtetett. Chavez azonnal leütötte a vészjelzést a rádióján. Mögötte mindenki megállt, és várta, mikor indulhat tovább.
Arra azonban várhattak. A lány megbotlott, és éppen Chavez lábánál kötött ki.
Az őrmester a bal kezét azonnal rászorította a nő szájára. Másik keze mutatóujját a szájához emelte, ami mindenütt azt jelenti: maradj csendben. A nő szeme szélesre tágult a rémülettől, amint meglátta, vagy inkább nem látta meg Chavezt, ezt a harci festéket viselő valakit, aki úgy festett, mintha egyenesen egy horrorfilmből lépett volna elő.
– Senorita, nem kell félnie tőlem. Katona vagyok. Nem bántom a nőket. Ki üldözi önt? – Levette a kezét a szájáról, és remélte, a nő nem fog sikítani.
Nem is tudott volna, még ha akart volna sem, csak lihegte a választ. Túl sokat és túl gyorsan futhatott.
– Egyike a „katonáiknak”, a fegyvereseknek. Én...
Kezét újra a nő szájára tapasztotta, amikor az üldöző a közelükbe ért.
– Hol vagy? – fuvolázta a hang.
A francba is!
– Fusson arra! – mutatta a nőnek Chavez. – Ne álljon meg, és ne nézzen vissza! Gyerünk!
A lány elindult, a férfi pedig utána vetette magát. Chavez mellett futott volna el, de nem jutott tovább. Az őrmester lerántotta a földre. Ding kése egyetlen egyet vágott, oldalirányban. Őt magát is meglepte a hang. A gégecsőből kiszökő levegő összevegyülve a gurgulázó vérrel olyan, öblögetéshez hasonló hangot adott, amitől a hideg rázta. Néhány végtelennek tetsző másodpercig vergődött, majd elcsendesedett. Az áldozatnak is volt saját kése, Chavez ezt helyezte a sebbe. Remélte, a lányt nem fogják érte vállalóra fogni, de hát ő megtett mindent, amit csak tudott, hogy ezt elkerülhesse. Ramirez százados is megjelent egy perc múlva, és nem nagyon tetszett neki, amit látott.
– Nem volt más választásom, uram – mondta Chavez, mintegy védekezve. Tulajdonképpen büszke volt magára. Végtére is a gyengébb nem védelme a katona feladata, nem igaz?
– Gyerünk, tűnjünk el innen!
A csapat különösen gyorsan mozgott, hogy a területet elhagyja, de ha valaki errefelé kereste volna a szerelmes álomkórost, semmit sem hallott volna. Hajnal előtt értek oda az előre kijelölt állomáshelyre. Ramirez felállította a rádióját és bejelentkezett.

 

– Értettem, Knife, visszaigazoljuk a helyzeteteket és a célpontotokat. Eddig még nem erősítették meg a kivonásotokat. Kérjük, hívjatok vissza tizennyolc óra körül. Akkorra már csak lesz valami. Vége.
– Értettem, tizennyolc órakor újra hívlak. Knife kijelentkezik.
– Szégyen, ami a Bannerrel történt – mondta az egyik híradós a másiknak.
– Előfordul az ilyesmi.
– Az ön neve Johns?
– Így van – mondta az ezredes anélkül, hogy megfordult volna. Éppen most tért vissza egy próbarepülésről. Az új, tényleg újjáépített ötéves motor jól bevált. A Pave Low III-as ismét munkába állhat. Johns ezredes megfordult, hogy láthassa kihez is beszél.
– Felismer engem? – kérdezte kurtán Cutter tengernagy. A változatosság kedvéért teljes díszben volt. A reggeli napon csak úgy csillogott a három csillag mindkét váll-lapján, no meg a szalagok és tiszti jelvények meg azok a fehér színű cipők.
– Igen, uram, felismerem. Kérem, bocsásson meg, uram!
– Ezredes, az ön parancsai megváltoztak. Amint lehet, visszatér bázisára az Államokba. Még ma – mondta nyomatékosan Cutter.
– És mi lesz a...
– Másként fogjuk lerendezni. Közölnöm kell-e, hogy kinek a meghatalmazásából beszélek?
– Nem uram, nem kell.
– Az ügyet senkivel sem beszélheti meg, ami azt jelenti: senkivel, sehol, semmikor. Van-e szüksége valamilyen további utasításra, ezredes?
– Nincs, uram, az ön parancsai meglehetősen egyértelműek.
– Nagyon helyes. – Cutter megfordult és visszasétált a kocsijához. Következő állomása Gaillard Cut közelében egy dombtető volt, a kommunikációs furgon. Cutter elsétált a fegyveres őr mellett, aki ugyan tengerészgyalogos egyenruhát viselt, de civil volt. A furgonban az iméntihez hasonló beszélgetésre került sor. Cutter meglepődve hallotta, hogy a furgon mozgatása nehéz lesz, helikoptert igényel, mert túlságosan nagy ahhoz, hogy levihessék a keskeny úton. Mindenesetre rájuk parancsolt, hogy azonnal állítsák le az adást, és megígérte, szerez egy helikoptert, amivel ki tudják vinni innen a kocsit. Addig is maradjanak veszteg, és ne tegyenek semmit! A biztonságuknak fújtak – magyarázta –, és a további adások csak még nagyobb veszélybe sodornák az embereket, akikkel kapcsolatban vannak. Kocsijába vágta magát és lehajtatott. Délelőtt tizenegykor szállt fel repülőgépére. Vacsorára otthon lesz Washingtonban.

 

Mark Bright éppen ebéd után ért oda. Átadta egy laboratóriumi szakértőnek a filmkazettákat, és átment Dan Murray zsúfolt irodájába, ahol jelentette, mit látott.
– Nem tudom, kivel találkozhatott, de te talán majd felismered a pofát. Mi van az Amex-számmal?
– CIA-számla, amelyhez az elmúlt két évben hozzáférhetett. Ez az első alkalom azonban, hogy használta, A helyi fickó faxon küldött nekünk egy másolatot, így hát van egy aláírásunk. A törvényszéki szakértők már egyeztették is a kézírást – mondta Murray. – Egy kicsit kimerültnek látszol.
– Nem tudom, miért... a pokolba is, az elmúlt másfél napban legalább három órát aludtam. Ráálltam a washingtoni időre. Mobile olyan jó kis nyaralásnak ígérkezett.
Murray elvigyorodott:
– Isten hozott újra Washington valótlan világában.
– Segítségre van szükségem, hogy a végére járhassak ennek – mondta Bright.
– Mármint micsodának? – kérdezte Murray, de már nem mosolygott.
– Légierő-személyzet, felderítés és CID-típus. Közöltem velük, ez kódszavas anyag, de még nekem sincs fogalmam róla, hogy mi a sztori. Természetesen vállalom a felelősséget, de ha nem tettem volna azt amit tettem, akkor nem lennének meg a felvételek.
– Úgy vélem, a megfelelő dolgot cselekedted – mondta Murray. – Feltételezem, nem volt túl sok választásod ebben az ügyben. Néha előfordul az ilyesmi.
– Kösz, haver! – mondta Bright.
Még öt percet kellett várniuk a fényképekre. A technikus – tulajdonképpen a szekciófőnök – nedves kópiákkal érkezett.
– Gondoltam, nagyon várjátok már a kicsikéket.
– Nagyon jól gondoltad, Marv. – Szent Isten! – kiáltott fel Murray. – Marc, ez kódszavas.
– Már mondtad nekem, Dan. A számon lakat. Ki tudjuk nagyítani őket, de beletelik egy jó órába. Akarod, hogy hozzáfogjak?
– Amilyen gyorsan csak lehet! – Murray bólogatott, és a technikus máris elsietett. – Krisztusom! – nyögte Murray amikor megint megvizsgálta a felvételeket. – Mark, elég silány képet csináltál róla.
– Szóval, ki a fene ez?
– Félix Cortez.
– Ki az?
– Régebben DGI-ezredes volt. Egy hajszálnyival maradtunk el róla, amikor elkaptuk Filiberto Ojedát.
– A Macheteros-ügy? – Ennek az egésznek nincs semmi értelme.
– Nem, nem egészen. – Murray a fejét rázta. Szinte tisztelettudóan beszélt, egy percig gondolkodott, majd Bill Shawnak telefonált, hogy jöjjön le hozzájuk. Az ügyvezető igazgató egy perc múlva már ott volt. Bright még mindig a háttérben maradt, amikor Murray megmutatta főnökének a fényképeket.
– Bill, nem fogod elhinni.
– Szóval, ki a fene ez a Félix Cortez? – kérdezte Bright.
Shaw válaszolta meg a kérdést:
– Miután megpattant Puerto Ricóról, a kartell szolgálatába állt. Része volt Emil meggyilkolásában, hogy mennyi azt nem tudjuk, de holtbiztos, hogy benne volt. És most itt üldögél az elnök nemzetbiztonsági tanácsadójával. Ugyan mit gondolsz, miről beszélhettek?
– Azt nem tudom, de van egy felvételem, ahol kezet ráznak – közölte Bright.
Shaw és Murray csak bámultak rá, amikor ezt kimondta. Aztán egymásra. Az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója kezet ráz valakivel, aki a kábítószer kartellnak dolgozik...?
– Dan – mondta Shaw –, mi a kurva élet folyik itt? Megőrült az egész világ?
– Nagyon úgy néz ki, igaz?
– Hívd fel a barátodat, Ryant. Közöld vele..., közöld a titkárnőjével, hogy terrorizmusról van szó. Nem, azt nem kockáztathatjuk meg. Vegyük fel hazafelé menet?
– Van sofőrje.
– Nagy segítség.
– Értettem. – Murray felemelte a kagylót, és egy baltimore-i számot tárcsázott. – Cathy? Itt Dan Murray. Igen, jól vagyunk, kösz. Mikor szokta Jacket a sofőrje hazavinni? Nem szokta? Szükségünk lenne rád, hogy megtegyél valamit, ami nagyon fontos, Cathy. Mondd meg Jacknek, amikor hazafelé hajt, álljon meg Dannynél, ...hogy felvegye a könyveket. Ennyi az egész, Cathy. Nem vicc. Meg tudod csinálni? Kösz, doktornő! – Visszahelyezte a kagylót. – Ez így nem összeesküvés?
– Ki az a Ryan, nem CIA-s?
– Dehogynem – válaszolta Shaw. – ó az a fickó, aki az ölünkbe borította az ügyet. Sajnálatos módon Mark, erre nincs engedélyed.
– Értettem, uram.
– Miért nem látod be, hogy milyen gyorsan hazarepülhetnél és megnézhetnéd, mennyit nőtt az újszülött. Itt úgy is átkozottul jó munkát végeztél. Nem fogom elfelejteni – ígérte neki az ügyvezető igazgató.

 

Pat O'Day a parkolóból figyelte, amint egy alárendelt a légierő műszakis őrmesterének összemocskolt egyenruhájában odaáll a felszálló sávra. Tiszta, meleg napnak ígérkezett az Andrews légitámaszponton. Az átalakított sugárhajtású odagurult a 89-esek termináljához. Leengedték a lépcsőt. Cutter polgári ruhában lépett ki. Ekkorra már – a légierő felderítésen keresztül – az Iroda tudta, hogy reggel felkereste egy helikopter személyzetét és egy kommunikációs furgont is. Mind ez idáig senki sem kérdezte meg egyiküket sem hogy miért, mert a központ továbbra is megpróbálta kitalálni, mi folyik, de ez úgysem sikerülhet, gondolta O'Day. Vissza akart menni, ki a terepre, ahol igazi zsaruk vannak. Ennek az ügynek nincs meg a maga különleges bája. Cutter odasétált ahol az autója parkolt, bedobta táskáját a hátsó ülésre, és elhajtott. O'Day és sofőrje óvatosan követték. A nemzetbiztonsági tanácsadó ráfordult a Suitland Parkwayre. Úgy gondolták, lehajt majd a Maine Avenue kijáratnál, feltehetőleg a Fehér Ház felé tartva; de nem, Cutter a Virginia állambeli Fort Myerban található hivatalos rezidenciájára hajtott. A diszkrét megfigyelés ennél rutinszerűbb már nem is lehetett volna.

 

– Cortez? Ismerem ezt a nevet. És Cutter találkozott ezzel az egykori DGI-szel? – kérdezte Ryan.
– Itt a fénykép. – Murray átnyújtotta. A laborosok többször is átfuttatták számítógépes nagyítási eljárásukon. A szemcsés kockát egészen a tökéletességig formálták. Moira Wolfe ismét igazolta Cortez személyazonosságát, mindenki megnyugvására. – Itt van még egy fénykép. – A második azt mutatta, amint kezet ráznak.
– Jól jön majd a bíróságon – jegyezte meg Ryan visszanyújtva a felvételeket.
– Ez nem bizonyíték – válaszolta Murray.
– Micsoda?
Shaw elmagyarázta:
– Magas kormánytisztviselők találkoznak, mindig is találkoztak... furcsa emberekkel. Emlékszel még, amikor Kissinger titokban Kínába repült?
– De hát az... – Ryan abbahagyta, amikor rájött milyen ostoba volt a megjegyzése. Élénken emlékezett még a szovjet pártfőtitkárral megszervezett titkos megbeszélésére, amiről nem beszélhetett az FBI-nak. Hogyan tetszene ez némelyeknek?
– Ez nem bizonyíték még bűncselekményre vagy éppen összeesküvésre, hacsak nem tudjuk, hogy amiről beszéltek, az bűncselekmény – mondta Murray Jacknek. – Ügyvédje úgy fog majd érvelni, feltehetőleg sikerrel, hogy a Cortezszal való találkozó bármennyire szokatlan is, de a megfelelő kormánypolitika végrehajtására irányult.
– Marhaság! – jegyezte meg Jack.
– Az ügyvéd kifogásolni fogja, hogy nem válogatod meg a szavaidat, a bíró is töröltetni fogja a jegyzőkönyvből, majd pedig utasítja az esküdtszéket, hogy hagyja figyelmen kívül; téged pedig elmarasztalnak a bíróság előtt használt kifejezéseidért, dr. Ryan – mutatott rá Shaw. – Amit a kezünkben tartunk, az nem egyéb érdekes információnál, de mindaddig nem bizonyíték még semmiféle bűncselekményre, amíg nem tudjuk, hogy bűncselekményt követtek el. Természetesen ez marhaság.
– Nos, én találkoztam a fickóval aki a „gépkocsibombákat” irányította a célpontokra.
– Hol van? – kérdezte Murray.
– Valószínűleg most már újra Kolumbiában. – Ryan pár percig folyamatosan magyarázott.
– Krisztusom, ki ez a fickó? – kérdezte Murray.
– Egy időre még hagyjuk ki a nevét a játékból, oké?
– Azt hiszem, beszélniük kellene vele – mondta Shaw.
– Nem áll érdekében, hogy beszéljen veled. Nem akar börtönbe kerülni.
– Nem is fog. – Shaw körbejárta a szobát. – Ha nem mondtam volna még, én is ügyvéd vagyok, jogi doktorátusom van. Ha meg kellene próbálnunk őt bíróság elé vinni, az ügyvédje majd odalöki elénk példaképpen a Martinez-Barker ügyet. Tudod, mi az? Kevéssé ismert eredménye a Watergate-ügynek. Martinez és Barker volt a Watergate két végrehajtója. Védekezésük, ami feltehetőleg becsületes volt, abban állt, hogy úgy gondolták: a betörést mint a nemzetbiztonsági vizsgálat részét szentesítheti a kellőképpen felállított jogkör. Terjengős többségi véleményt előadva a fellebbezési bíróság úgy határozott, a szándék nem valósít meg bűncselekményt, a vádlottak mindvégig jóhiszeműen jártak el, ezért nem is követhettek el semmiféle tényleges bűncselekményt. A barátotok majd azt mondja a vádlottak padján, hogy amint meghallotta főnökeitől a „ nyilvánvaló és folyamatosan jelen lévő veszély” kifejezést, és miután közölték vele, a felhatalmazás a parancslánc csúcsáról származik, ő csak olyanok által kiadott parancsokat hajtott végre, akiknek ehhez megvan a kellő alkotmányos jogköre. Feltételezem, Dan már közölté veled, hogy az efféle ügyekre tulajdonképpen nem vonatkozik semmiféle törvény. A pokolba is, az ügynökeim többsége valószínűleg igencsak szeretné a te fickódat meghívni egy sörre, amiért megbosszulja Emil halálát.
– Annyit azért elmondhatok neked a fickóról, hogy nem kezdő, és amennyire én meg tudom ítélni, nagyon becsületes.
– Ez iránt nincs is kétségem. Ami pedig a gyilkolást illeti, az ügyvédekkel már kimondattuk, hogy a rendőrségi mesterlövészek akciója nem esik messze a hidegvérrel elkövetett gyilkosságtól. A rendőri munka és a bevetés megkülönböztetése nem mindig olyan könnyű, mint szeretnénk. Ez esetben hogyan vonod meg a határt a gyilkosság és egy jogszerű, terroristaellenes hadművelet között? Politika... Tudod – mondta Shaw – sokkal, de sokkal könnyebb volt bankrablókat üldözni. Ott legalább tudtad, milyen pontszámot értél el.
– Ebben rejlik a dolog kulcsa is – mondta Ryan. – Mennyibe akarsz velem fogadni, hogy ez az egész azért indulhatott be, mert választási év van?
Megcsörrent Murray telefonja.
– Igen? Oké, kösz! – Letette. – Cutter éppen most szállt be a kocsijába. Felfelé megy a George Washington Parkwayn. Ki akarja találni valaki, hová tart?

 

 

26

O'Day felügyelő hálát adott szerencsés csillagzatának – ír volt, és hitt az ilyesmiben –, hogy Cutter ennyire ostoba. Az előző nemzetbiztonsági tanácsadóhoz hasonlóan elutasította a titkosszolgálati kíséretet, és nyilvánvalóan fogalma sem volt a megfigyelés-elhárítási technikákról. Egyenesen ráhajtott a George Washington Parkwayre, és északra tartott abban a szilárd meggyőződésben, senki sem figyeli. Nem kanyarodott vissza, nem tűnt el egyirányú mellékutcákban, semmi olyasmit nem tett amit látni lehet, ha a tv-ben krimit nézünk, vagy ami még jobb, ha Philip Marlowe-detektívregényt olvasunk. Patrick O'Daynek több problémája volt Chandler ügyeinek kiderítésével mint a valódiakkal, de ez csupán annak bizonyítéka, hogy Marlowe-ból pokoli jó detektív lett volna. Az ilyesfajta dolgok nem igényelnek túlzott talentumot. Cutter a Haditengerészet háromcsillagosa volt, mégis bevitték az erdőbe, ami az összeesküvést illeti. Autója még sávot sem váltott, és a CIA kijáratát vette igénybe, hacsak – gondolta O'Day – hirtelen nagy érdeklődést nem mutat a Szövetségi Autósztráda Felügyelet fairbanksi kutatóállomása iránt, ami valószínűleg amúgy is zárva van. Az egyetlen rossz hír, hogy Cutter felszedése amikor itt elmegy, kemény diónak ígérkezik. Nem nagyon lehet itt elrejteni egy kocsit, mert a CIA biztosítása kutya jó O'Day kitette társát, hogy az utat szegélyező fák közül figyeljen, és segítségül odahívott még egy kocsit. Teljes joggal várta, hogy Cutter rövidesen újra megjelenik és minden teketória nélkül hazahajt.

 

A nemzetbiztonsági tanácsadó egyáltalán nem vette észre, hogy követik. Amikor leparkolt, valaki kinyitotta neki az ajtót, és Ritter hatodik emeleti irodájába kísérte. A tengernagy egyetlen baráti szó nélkül foglalt helyet.
– A ti hadműveletetek tényleg szétesőben van – közölte durván.
– Mit értesz ezen?
– Azt, hogy tegnap este találkoztam Félix Cortezzel. Tud a csapatokról. Tud a reptéri felderítésről. Tud a bombákról, és még arról a helikopterről is tudomása van, amelyet a SHOWBOAT támogatására használunk. Mindent leállítok. Már vissza is vitettem Eglinbe a helikoptert, és elrendeltem a Variable-nél, hogy a kommunikációsok szüntessenek meg mindenfajta tevékenységet.
– Hogyan csinálhattál ilyet?! – kiáltotta Ritter.
– A francba is, miért ne csinálhattam volna. Tőlem kapod a parancsaimat, Ritter. Világos?
– Mi van az embereinkkel? – makacskodott a DDO.
– Már elrendeztem. Nem szükséges tudnod, hogyan. Az egész le fog csendesedni – mondta Cutter. – Teljesült a kívánságod. Bandák közti háború indult. A kábítószerexport a felére fog csökkenni. Mi pedig nagylelkűen hagyhatjuk, hogy a sajtó közölje: a kábítószer-háborút megnyertük.
– És Cortez veszi át, igaz? Gondoltál már arra, ha az ő kezében futnak össze a szálak csak minden rosszabb lesz?
– Eszedbe jutott már, hogy feldobhatja az egész műveletet? Mit gondolsz, mi történik veled és a bíróval, ha megteszi?
– Ugyanaz, ami veled – röffent rá Ritter.
– Velem nem. Ott voltam, ugyanígy a főügyész is. Az elnök sohasem hatalmazott fel téged arra, hogy bárkit is eltégy láb alól. Sohasem mondott semmit idegen ország megtámadásáról.
– Az egész buli a te ötleted volt, Cutter.
– Ki állíthatja ezt? Rajta van-e az aláírásom akár egyetlen emlékeztetőn is? – kérdezte a tengernagy. – Ha napvilágra kerülnek a dolgok, akkor legfeljebb abban reménykedhetsz, hogy ugyanabban a börtönszárnyban leszünk mind a ketten. Ha ez a Fowler fickó nyer. mindkettőnket megbasznak, igaz? Ez azt jelenti, semmi sem kerülhet nyilvánosságra.
– Egyébként rajta van a neved az egyik emlékeztetőn.
– A műveletet már leállítottuk, és amúgy sincs semmiféle bizonyíték, így aztán, mit tehetnél a leleplezésemre anélkül, hogy magadat és az Ügynökséget ne tennéd ki sokkalta rosszabb vádaskodásnak? – Cutter meglehetősen büszke volt magára. Panamából visszarepülve fundálta ki az egészet. – Mindenesetre én vagyok az, aki parancsokat ad; a CIA részvételének vége. Te vagy az egyetlen, akinek feljegyzései vannak. Javaslom, azonnal tüntesd el őket. A Showboat, a Variable, a Reciprocity és Eagle eye teljes anyagát semmisítsd meg! A Caper-hez ragaszkodhatunk: az egyetlen, aminek a másik fél még nem került a közelébe. Alakítsd át közvetlenül álcázott hadműveletté, és akkor még mindig használható lesz. Megkaptad a parancsaimat. Hajtsd végre őket!
– Maradnak elkötetlen szálak.
– Hol? Azt hiszed, az emberek önként fognak jelentkezni egy kis bennlakásra a szövetségi börtönben? A te Clark urad bejelenti majd a tényt, hogy megölt több mint harminc embert? A haditengerészeti repülőszemélyzet könyvet ír majd róla, hogyan dobtak le baráti ország területén magánházakra két „ okos bombát”? A te rádiósaid a Variable műveletben tulajdonképpen sohasem láttak semmit. A vadászpilóta lelőtt ugyan néhány repülőt, de kinek fogja elmondani? A radar pedig, amely őt irányította, sohasem „ látott” semmit, mert először is mindig kikapcsolták. Azok a fickók pedig, akik Pensacolában a dolog szárazföldi oldalát vitték, nem fognak beszélni. És csak maroknyi ember a gépek személyzete, akiket elkaptunk. Biztos vagyok benne, dűlőre tudunk jutni velük is.
– Elfeledkezel a srácokról, akik kinn vannak a hegyek között – mondta csendesen Ritter.
– Tudnom kell, hol vannak jelenleg, majd intézkedem a begyűjtésükről. Közöld velem az információkat!
– Nem.
– Ez nem válasz. Tudod, éppenséggel én is leleplezhetlek téged. S akkor minden próbálkozásod hogy ebbe az egészbe engem is belekeverj egyedül arra utalna, menteni akarod a bőrödet.
– Még mindig elcseszhetné a választásokat.
– De te hűvösre kerülnél. A pokolba is, Fowler még a tömeggyilkosokat sem akarja villamosszékbe ültetni. Mit gondolsz, tapsikolni fog örömében, ha megtudja, bombát dobtak olyanokra, akiket még csak el sem ítéltek; no és mi van a te híres „ másodlagos károkozásoddal”, amire annyira büszke voltál? Nem, ez az egyetlen megoldás, Ritter.
– Clark megint Kolumbiában van. Cortez után küldtem. Ez megint megkavarja a dolgokat. – Ez volt Ritter utolsó aduja, de nem bizonyult elég erősnek.
Cutter összerezdült a széken.
– És mi van, ha elcseszi? Nem éri meg a kockázatot. Hívd vissza a kopódat! Ez is utasítás. Most pedig közöld az információkat, és semmisítsd meg az aktáidat!
Ritter vonakodott ugyan, de nem látott más alternatívát. A széfhez lépett – már előzőleg kinyitotta –, és ki vette az aktákat. A Showboat-II-eshez tartozott egy taktikai térkép, amely feltüntette a kiszivárgási helyeket. Átadta Cutternak.
– Azt akarom, még ma este minden el legyen rendezve.
– Meglesz. – Cutter összehajtotta a térképet, és betette a kabátzsebébe. Egyetlen szó nélkül hagyta el az irodát.
Hát ide fajult – gondolta Ritter. Harminc év kormány szolgálat, most pedig egy ilyen szégyenteljes parancsot kell teljesítenie, különben a kongresszussal és a bírósággal gyűlik meg a baja, még börtönbe is kerülhet. Az egyetlen lehetősége az, hogy másokat is magával ránt. Nem éri meg. Aggódott a hegyek között rekedtekért, de Cutter azt mondta: lerendezi a dolgot. Az ügynökség műveleti igazgatóhelyettese azzal áltatta magát, megbízhat Cutterban; de a lelke mélyén tudta, ebben nem hihet.
Leemelte az aktákat az acélpolcokról, és az íróasztalához vitte őket. Mellette egy iratmegsemmisítő állt, egyike a mai kormányok legfontosabb eszközeinek. Ezek csupán másolatai a kérdéses okmányoknak. A panamai dombtetőn táborozó híradósok mindent megsemmisítettek, amikor továbbították saját példányaikat Ritter irodájába. A Caper az NSA-n ment át, de odaát nincs műveleti forgalom, azok az akták elvesznek a Fort Meade-i épületegyüttes alagsorában az óriási mennyiségű irat között.
A gép nagy teljesítményű volt, önadagolóval. Magas beosztású kormánytisztviselők esetében mindennapos az ilyesfajta tevékenység. Az érzékeny iratok másolatai passzívumot jelentenek, nem pedig aktívumot. Fel sem fog tűnni, hogy az átlátszó műanyag zsákot, amelyet már kiürítettek, ezután ismét papírpéppel töltik meg. A CIA mindennap több tonnányi papírt éget el, s az így felszabaduló hővel melegítik fel a mosdók vizét. Ritter csinos adagokat helyezett a gépbe, és komoran figyelte, hogyan válik szemétté az akció teljes története.

 

– Ott van – mondta hordozható rádiójába a fiatalabb ügynök. – Délre tart.
O'Day három perccel később szedte fel emberét. A követő kocsi már ráragadt Cutterra, és amikor O'Day beérte őket nyilvánvalóvá vált, hogy csupán Fort Myerbe tér vissza. Cutter egy piros téglaépületben lakott, melynek fedett verandája az arlingtoni nemzeti temetőre nézett, a hősök kertjére. O'Day detektívnek, aki Vietnamban szolgált, eszébe jutott, milyen keveset is tud erről a férfiról; istenkáromlásnak tűnt fel számára, hogy amaz itt él. Az FBI-ügynök arra gondolt, talán tévedhet; de az ösztöne mást súgott neki, miközben figyelte, hogyan megy be Cutter a házba.

 

Az elnök munkatársának kitűnő a személyes biztonsága, és – természetesen – a lehető legjobb a műszaki biztosítása is. A titkosszolgálat és a többi kormányügynökség mindent megtesz azért, hogy telefonvonalaik biztonságosak legyenek. Az FBI-nak fel kellene fedeznie bármilyen lehallgatásukat, és mindenekelőtt bírósági végzést kellene beszerezniük ehhez, de egyikre sem került sor. Cutter egy WATS-vonal számát hívta ingyenes 800-as előtaggal –, és csak néhány szót szólt a kagylóba. Ha valaki lehallgatná a beszélgetést, akkor sem tudná, hogyan magyarázza. Minden általa kiejtett szó az első volt egy szótároldalon. A régi, puhafedelű szótárt akkor adták neki, amikor távozott a panamai házból; és nemsokára úgyis eldobja. A kód egyszerű volt és könnyen használható. Minden kiejtett szó azokra az oldalakra utalt, amelyek számai megadják néhány kolumbiai helyszín térképkoordinátáit. A vonal másik végén beszélő visszaolvasta a szavakat, majd letette a kagylót. A WATS-vonalon történő hívás nem jelentkezik Cutter telefonszámláján mint távolsági beszélgetés. A WATS-számlát a következő nap lezárják. Végül elővette zsebéből a kis számítógépes lemezt. Mint sokaknak, neki is voltak olyan mágneskorongjai, amelyekkel üzeneteket lehet felerősíteni a hűtőgép ajtajára. Néhányszor elhúzogatta az egyiket a lemez fölött, hogy megsemmisítse az azon tárolt adatokat. A lemez a Showboat hadműveletben részt vevő katonákkal kapcsolatos adatokat tartalmazta; ha a lemez megsemmisül, akkor a műholdon keresztül többé nem lehet rádiós kapcsolatot létesíteni a harcolókkal. A lemez végül a szemétkosárba került A Showboat soha meg sem történt.
Legalábbis ezt motyogta magában James A. Cutter amerikai tengernagy. Kevert magának egy italt, és kisétált a verandára. Végignézett a zöld szőnyegen elterülő, számtalan sírkövön. Nagyon sokszor átsétált már az Ismeretlen Katona sírjához. Most az jutott eszébe, hamarosan újabb ismeretlen katonák lesznek... Az „ eredeti” ismeretlen katona Franciaországban esett el az első világháborúban, és még tudta miért harcol, vagy legalábbis azt hitte – helyesbített Cutter. A katonák többnyire sohasem tudják, miről is van szó egyáltalán. de hát országuk szólította őket, hogy teljesítsék kötelességüket. Emlékezett még saját szolgálati idejére Vietnamban. Fiatal tisztként szolgált egy rombolón. Nem tudták miért, mégis mentek, hogy szolgálják országukat, nem is tudva róla, talán magának az országnak sincs fogalma arról, miféle szolgálatra is van szüksége. Az a hadsereg fiatal kölykökből tevődött össze, akik a dolgok megértése nélkül végezték feladatukat, és életüket áldozták hazájukért.
– Szegény ördögök – suttogta magában. Tényleg nagy kár értük, de segíteni már nem lehet rajtuk.

 

Mindenkit meglepett, amikor megszakadt a rádiós kapcsolat. A híradós őrmester közölte, adókészüléke jól működik, mégsem kap választ helyi idő szerint hatkor a Variable-től. Ramirez századosnak nem tetszett a dolog, mégis úgy döntött, továbbra is a kivonási pont felé tartanak. Szerencsére semmi következménye nem lett annak, hogy Chavez összeakadt azzal az önjelölt erőszakoskodóval az erdőben. Azt a területet ahol jártak, az ellenség már átfésülte, persze ostobán és hülyén, de legalább egyhamar nem jönnek vissza ide. Az éjszaka esemény nélkül telt el. Egyórás szakaszokban dél felé mozogtak, megálltak a gyülekezési pontokon, előrehaladás közben vissza-visszahurkolódtak ellenőrzendő, nem követik-e őket; de nem fedeztek fel semmit. Hajnali négykor a kivonási helyükön voltak, egy kis tisztáson, az egyik magas csúcs alatt. A helikopter persze szinte bárhol fel tudta volna szedni őket, de a lopakodás továbbra is elsődleges szempont volt. Felveszik majd őket, és soha senki nem lesz tőle okosabb. Szégyen volt az elesettekre nézve, mégsem fogja soha senki megtudni, miért is jöttek ide valójában, és a küldetésük, bár drágán megfizettek érte, sikeresnek mondható-e. Igaz. Ramirez százados elismerte tevékenységüket.
Embereit széles körben szórta szét, hogy mindenkit észrevegyenek, bárhonnan is közelítsenek, tartalékot is képezett arra az esetre, ha mégis valami váratlan és nemkívánatos történne. Amikor ezzel a feladattal végeztek, újból felállította műholdvevő rádióját, és adni próbált. Válasz azonban most sem jött a Variable-től. Nem tudta mi lehet a probléma, hiszen eddig minden simán ment, de a hírközlési zavarok nem szokatlanok egy gyalogsági tiszt számára. Ezért aztán nem is aggódott különösebben, egyelőre még nem.

 

Clarkot eléggé meglepte az üzenet, ő és Larson éppen azt tervezték, hogy visszarepülnek Kolumbiába. Az üzenet nem volt több pár kódszónál, mégis felhergelte Clarkot; alig tudott uralkodni magán. Először fel akarta hívni Langleyt, de aztán úgy döntött, hogy mégsem teszi, mert attól tartott, hogy a parancsot esetleg úgy fogalmazzák meg, hogy nehéz lesz figyelmen kívül hagynia. Amint lecsillapodott, agya ismét lázasan dolgozni kezdett. Ez a temperamentum veszélye – emlékeztette magát –, ez akadályozza meg a gondolkodásban. Most viszont gondolkodnia kell, az egyszer biztos. Egy perc múltán úgy döntött, hogy itt az ideje egy kis kezdeményezésnek.
– Gyere, Larson, egy kicsit kocsikázunk! – Könnyen végrehajtották. A légierőnek még mindig „ Williams ezredes” volt, ezen a néven szerzett magának kocsit. Azután előkerült egy térkép, és Clark munkára fogta az agyát hogy emlékezetébe idézze, melyik ösvény is vezet a dombtetőre... Egy óra múlva odaértek, a rossz út a lelkűket is kirázta. A furgon még mindig ott állt, és egy fegyveres őr is, aki eléjük jött, hogy barátságosnak éppen nem mondható üdvözlésben részesítse őket.
– Nyugi, már voltam itt azelőtt.
– Ó, maga az... de uram, parancsom van rá, hogy...
Clark félbeszakította.
– Ne vitatkozzon velem! Tudok a maga parancsairól. Mit gondol, mi a fenének vagyok itt? Legyen most jófiú, és tegye el biztos helyre ezt a fegyvert, mielőtt kárt tesz magában. Clark egyenesen az őr mellett haladt tovább, megint lenyűgözve Larsont, akit nemigen töltött el lelkesedéssel, ha fegyvert szegeztek rá.
– Mi van? – kérdezte Clark, amint bejutott. Körülnézett. Az összes berendezés ki volt kapcsolva. Az egyetlen zaj a légkondicionálóból jött.
– Leállítottak bennünket – válaszolta a magasabb rangú.
– Ki?
– Nézze, nem mondhatom meg... na jó, parancsot kaptam, hogy kapcsoljunk ki mindent. Ennyi. Választ akart, menjen, keresse fel Ritter urat.
Clark egyenesen a férfihoz lépett.
– Túl messze van – mondta.
– Parancsot kaptam.
– Miféle parancsot?
– Hogy kapcsoljunk ki mindent, a fene egye meg! Tegnap ebédidő óta nem adtunk le, és nem is vettünk semmit – mondta a férfi.
– Ki adta ki a parancsokat?
– Nem mondhatom meg!
– Ki gondoskodik a terepen lévő csapatokról?
– Nem tudom. Valaki más. Azt mondta, a biztosításunknak fújtak, és az egész átkerül máshová.
– Kicsoda? Ezúttal megmondhatja nekem – mondta Clark vészjóslóan nyugodt hangon.
– Nem, nem tehetem.
– Fel tudja hívni a csapatokat?
– Nem.
– Miért nem?
– A műholdas rádióik kódoltak. Az algoritmus egy számítógépes lemezen van. Visszatöltöttük a sifrírozó kulcsok mindhárom másolatát, és kettőt közülük töröltünk. Végignézte, hogyan hajtjuk végre, ő maga pedig elvitte a harmadikat.
– Hogyan lehet újra kialakítani a kapcsolatot?
– Nem lehet. Egyedi algoritmus, ami a NAVSTAR műholdak adásain alapul. Pokolian biztonságos, és körülbelül ugyanolyan lehetetlen a lemásolása is.
– Vagyis azok a kölykök odaát teljesen el vannak vágva?
– Nos, nem, elvitte a harmadik lemezt, és van még másvalaki is, aki...
– Tényleg beveszi ezt? – kérdezte Clark. A tiszt tétovázása adta meg rá a választ. Amikor újra beszélni kezdett, azt már olyan hangon tette, ami nem tűr ellentmondást.
– Éppen most mondta, hogy a kommunikációs kapcsolat megfejthetetlen, mégis elfogadott egy utasítást valakitől, akit addig sohasem látott. Harminc fiú van odalenn, és azt hiszem, cserbenhagyják őket. Tehát: ki adta ki a parancsokat?
– Cutter.
– Itt volt?
– Tegnap.
– Jézusom! – Clark körülnézett. A másik tiszt nem mert feltekinteni. Mindketten azon tűnődtek, mi is folyik itt valójában, és ugyanarra a következtetésre jutottak. – Ki állította össze a kommunikációs tervet ehhez a feladathoz?
– Én.
– Mi van a taktikai rádiókkal?
– Kereskedelmi forgalomban kapható készülékek, egy kicsit átalakítva. Tíz SSB frekvenciából lehet választani.
– Megvannak a frekvenciák?
– Nos, igen, de...
– Adja ide azonnal!
A férfi egy pillanatig azon gondolkodott, hogy ezt tulajdonképpen nem teheti meg, mégis ellenkezőleg döntött. Majd azt mondja, hogy Clark megfenyegette, végül is nem ez a megfelelő idő rá, hogy a furgonban összeverekedjenek. Ez így fedte is a valóságot. Ebben a pillanatban nagyon félt Clarktól. Egy fiókból előhúzta a frekvenciákat tartalmazó lapot. Cutternak nem jutott eszébe, hogy azt is megsemmisítse, hiszen a rádiós csatornákat amúgy is memorizáltatta.
– Ha valaki megkérdezné...
– Ön sohasem volt itt, uram.
– Helyes. – Clark kisétált a sötétbe. – Vissza a légitámaszpontra! – mondta Larsonnak. – Keresünk egy helikoptert.

 

Corteznek anélkül sikerült visszajutnia Ansermába, hogy felfigyeltek volna hétórás távollétére. Kipihenten és megfürödve várta, hogy a telefon megszólaljon. Először is gratulált magának, amiért Amerikában kommunikációs hálózatot hozott létre, amikor pedig a Cutterral folytatott, sikeres megbeszélésére gondolt – elvigyorodott. Az az ostoba amerikai mindent megkönnyített. Egyelőre csak várakoznia kell. A kódra is büszke volt; fordítottja a szokásosnak. Többnyire számok szolgálnak szavak azonosítására, de ezúttal szavak jelöltek számokat. Corteznek már a birtokában voltak az amerikai taktikai térképek, melyeket a zöldsapkások elleni hadművelet irányításakor használt is. A könyv-kódrendszer mindig biztos módja az információ továbbításának – gondolta.
A várakozás Cortezt is megviselte, de közben terveket szövögetett. Tudta, mi a következő két lépése, de mi lesz azután? A kartell – gondolta – igencsak elhanyagolja az európai és japán piacokat, bár Japán kemény diónak bizonyulhat. Európa azonban nemsokára jóval könnyebb terep lesz, hamarosan megszűnnek a kereskedelmi sorompók is. Meg kell találni a „ leglazább” kikötőket, és meg kell szervezni az elosztás hálózatát – ennyi az egész. Az Amerikába irányuló export csökkentése nem apaszthatja a kartell bevételét...
Megcsörrent a telefon. Felvette. Lejegyezte a közölt szavakat, és miután letette a kagylót, lapozgatni kezdte a szótárat. Egy perc múlva már a taktikai térképen karikázott be pontokat. Az amerikai zöldsapkások nem ostobák – azt látta. Táborhelyeik nagyon nehezen megközelíthető helyeken vannak. Megtámadásuk és megsemmisítésük igen költséges lesz. Mindennek megvan a maga ára. Összehívta embereit, és rádióüzeneteket küldött szét. Egy óra múlva az embervadászok lejönnek a hegyekből, hogy kisvártatva újra visszamenjenek. Amellett döntött, hogy a zöldsapkások csoportjait egyesével morzsolja szét. Így biztosíthatja a kellő erőt, és vesztesége is eléri majd azt a mértéket, hogy azután már a bárók saját embereire kelljen támaszkodnia. Természetesen nem fogja felkísérni a hegyek közé a csapatokat, ami különben nagy kár: nagy mulatság lett volna végignézni.

 

Ryan rémesen aludt. Szép dolog az összeesküvés, ha külső ellenség ellen irányul. Amióta csak a CIA-nál volt, jószerivel mást sem csinált. Most viszont hirtelen olyan összeesküvésben találta magát, amely – meglehet – a saját kormánya ellen irányul. Nem csoda, hogy rosszul aludt.
A könyvtárában üldögélt, íróasztalát egyetlen olvasólámpa világította meg. Mellette két telefon állt, az egyik biztonságos, a másik nem. Az utóbbi csörrent meg.
– Igen?
– Itt John – mondta a hang.
– Mi a baj?
– Valaki megszüntette a terepen a fiúk támogatását.
– De hát miért?
– Talán azt kívánja, hogy tűnjenek el.
Ryan hűvösséget érzett a tarkója táján.
– Hol vagy?
– Panamában. A híradósokat kiiktatták, és a helikopter is elment. Harminc kölyök kuksol fönn a dombok között, segítségre várva, amit soha nem kapnak meg.
– Hogyan tudlak elérni? – Clark megadott neki egy számot. – Oké, pár óra múlva újra jelentkezem.
– Ne tökölődjünk! – A vonal máris kattant.
– Jézusom! – Jack könyvtárának árnyékaira meredt. Irodájába telefonált, hogy közölje: a saját kocsijával megy munkába. Azután felhívta Dan Murrayt.

 

Ryan hatvan perccel később újra az FBI-épület aluljárójánál volt. Murray már várta. Együtt mentek fel a lépcsőn. Shaw is megjelent, és kávéért rimánkodott.
– A terepen lévő fickónk felhívott otthon. A Variable-t kikapcsolták, és a helikopter személyzetét visszavonták. Azt hiszi, hogy meg fogják őket..., a pokolba is, azt hiszi...
– Igen – jegyezte meg Shaw. – Ha így áll a dolog, akkor most már a törvény valószínű megsértésével állunk szemben. Gyilkosság elkövetésére létrehozott bűnszövetkezet. A bizonyítás azonban kicsit fogós...
– Cseszd meg a törvényedet! Mi van a katonákkal?
– Hogyan hozzuk ki őket? – kérdezte Murray. – Szerezzünk segítséget a... Nem, a kolumbiaiakat nem lehet belevonni, igaz?
– Mit gondolsz, hogyan reagálnának egy külföldi hadsereg inváziójára? – kérdezte Shaw. – Körülbelül úgy, ahogyan mi?
– Mi van, ha szembefordulunk Cutterral? – kérdezte Jack.
– Szembefordulunk vele, de mivel? Nincs semmink. Persze ott vannak a híradósok meg a helikopter személyzete, de azok egy ideig majd a fal mellett játszanak, na és aztán? Amikorra ügy lesz belőle, addigra a katonák már régen halottak – mondta fakó hangon Shaw.
– De ha kihozzuk őket onnan, akkor is ügy lesz belőle? – kérdezte Murray. – Mindenki fedezékbe rohan, a papírokat megsemmisítik...
– Ha javasolhatnék valamit, uraim, miért nem felejtjük el egy pillanatra a bíróságokat, és próbálunk meg azon gondolkodni, hogyan hozhatjuk ki azokat a szerencsétleneket Indián-országból?
– Addig jó, hogy kihozzuk őket, de aztán...
– Gondolod, hogy jobban áll majd az ügyed harminc-negyven új áldozattal? – csattant fel Ryan. – Mi most a célkitűzésünk?
– Ez öv alatti ütés volt, Jack – közölte Murray.
– Hol itt az ügy? Mi van akkor, ha az elnök adott meghatalmazást a műveletre, Cutter volt a közvetítője, és egyáltalán nincsenek írásos utasítások? A CIA szóbeli utasítások szerint járt el, az utasítások pedig vitathatóan legálisak, kivéve persze azt, hogy velem közölték: vezessem félre a kongresszust, ha megkérdeznének, amit azonban még nem tettek meg! Egyetlen apró kis hiányosság van a törvényben...
– Ha a Showboat-nak nyújtott támogatás visszavonásával Cutter elősegítette, hogy Cortez megölje őket, az már igenis a törvény megsértése, amely egyébként gyilkosság elkövetésére létrehozott bűnszövetkezetre érvényes. Szövetségi törvény híján a szövetségi területen elkövetett bűnügy kezelhető azon helyhatósági törvény szerint, amely az említett jogsértésre érvényes. Amit ő művelt, annak egy része szövetségi területen nyert megvalósítást, és ebből fakad az illetékesség. Így vizsgáltuk a hetvenes években is az ügyeket – mondta Shaw.
– Ugyanez van itt is, nem igaz? Kivéve, hogy amíg mi malmozunk...
– Rátapintottál a lényegre – mondta az ügyvezető igazgató. – Az a legfontosabb, hogy a fiúkat kihozzuk, bármi áron. Van rá mód, hogy álcázva megcsinálhassuk?
– Még nem tudom.
– Nézd, étvágycsinálónak lépjünk kapcsolatba a kitelepített tiszttel – javasolta Murray.
– Ő nem...
– Mentesítése van, minden, amit akar – mondta azonnal Shaw. – Szavamat adom rá. A francba is, amennyire meg tudom mondani, tulajdonképpen amúgy sem szegett még meg semmilyen törvényt, de tényleg a szavamat adom rá, Ryan, semmi bántódása nem esik.
– Oké. – Jack egy papírt húzott elő ingzsebéből. Tárcsázott.
– Itt Ryan. Az FBI-központból telefonálok. Tartsd a kagylót és figyelj! – Jack átnyújtotta a kagylót.
– Itt Bill Shaw, ügyvezető igazgató. Először is, most közöltem Ryannel, hogy tisztázva vagy. Szavamat adom rá: semmiféle jogi következménye nem lesz rád nézve. Megbízol bennem? Jó. – Shaw nem titkolt meglepődéssel mosolyodott el. Oké, ez biztonságos vonal. Tudnom kell, hogy miképpen vélekedsz a történtekről. Mit gondolsz, mit tehetünk? Tudunk a kölykökről, és megoldást keresünk rá, hogy kihozzuk őket. Abból, amit Jack mondott, úgy vélem, van egy-két ötleted. Halljuk hát őket! – Shaw lenyomta a kihangosító gombot a telefonkészüléken. Mindenki jegyzetelni kezdett.
– Mit gondolsz, mennyi időbe telik, amire össze tudjuk ütni a rádiókat? – tűnődött Ryan, amikor Clark végzett.
– A technikusok hét harminc körül jönnek, de gondolom, úgy ebéd körül. Mi van a szállítással?
– Azt hiszem, el tudom intézni – mondta Jack. – Ha álcázást akartok, azt is el tudom intézni. Ez azt jelenti, hogy beengedünk valaki mást is a körbe, de olyasvalakit, akiben megbízhatunk.
– Nincs mód rá, hogy beszélhessünk velük? – kérdezte Shaw Clarktól, akinek még nem tudta a nevét.
– Nincs – mondta a másik. – Biztos vagy benne, hogy odaát, nálatok sikerülni fog?
– Nem, de elég jók az esélyeink – válaszolta Shaw.
– Viszlát ma este. – A vonal kattant.
– Most már semmi egyebet nem kell tennünk, csak ellopni egy-két repülőt – gondolkodott hangosan Murray. – Talán egy hajót is? Annál jobb, ha álcázva akarjuk megcsinálni, igaz?
– Micsoda? – Ez aztán tényleg sok volt Ryannek. Murray szép lassan elmagyarázta neki.

 

Cutter tengernagy reggel negyed hétkor kocogni indult. Lefelé tartott a folyó felé, és a George Washington Parkwayjel párhuzamos ösvény mentén szerencsétlenkedett. O'Day felügyelő követte. A detektív könnyűszerrel lépést tartott vele, és odafigyelt volna minden szokatlanra, de nem történt semmi. Nem adtak át üzeneteket, nem tettek le semmit. Amikor Cutter hazafelé indult, egy másik ügynök vette át tőle. O'Day majd felváltja, ő lesz az, aki munkába kíséri Cuttert.

 

Jack a szokásos időben érkezett meg a munkahelyére, és olyan fáradtnak látszott, amilyen volt. Moore bíró irodájában a reggeli konferencia nyolc óra harminckor kezdődik; egyszerre előkeveredett a teljes legénység. A DCI és a DDO, látta már csendesek voltak, bólogattak, de különösebben sokat nem jegyzeteltek.
Ezek, nos ezek, nem barátok – gondolta Ryan. Greer tengernagy barát volt és tanító. Moore bíró azonban jó főnök volt, s bár Ritterrel többnyire nem jöttek ki egymással, a DDO sohasem bánt vele méltánytalanul. Még egy esélyt kell adnia nekik – mondta magában ösztönösen Jack. Amikor a konferencia véget ért, lassan szedte össze dolgait, amíg a többiek távoztak. Moore észrevette, csakúgy mint Ritter.
– Jack, mondani akarsz valamit?
– Nem vagyok biztos benne, hogy alkalmas vagyok munkaköröm ellátására – kezdte Ryan.
– Miért mondod ezt? – kérdezte Moore bíró.
– Folyamatban van valami, amit nem közöl velem. Ha nem bízik bennem, nem kellene ezt a munkakört betöltenem.
– Utasítások – mondta Ritter. Képtelen volt leplezni, milyen kényelmetlen helyzetben van.
– Akkor nézz egyenesen a szemembe és mondd, hogy minden jogszerű! Tudnom kell. Jogom van tudni. – Ritter Moore bíróra nézett.
– Bár csak beavathatnálak benneteket a dologba, Ryan mondta a DCI. Megpróbált Jack szemébe nézni, de nemigen sikerült. – Nekem is be kell tartanom az utasításokat.
– Oké. Amúgy is szabadságolás előtt állok. Néhány dolgot át akarok gondolni. A munkám is legyűr. Pár napra elutazom innen, egy órán belül.
– Holnap van a temetés, Jack.
– Tudom. Ott leszek, bíró úr – hazudta Ryan. Majd kiment.
– Tudja – mondta Moore, miután Jack mögött bezárult az ajtó.
– Lehetetlen.
– Tudja és nem akar bent lenni.
– Mit tegyünk?
A központi hírszerzési igazgató ezúttal feltekintett. – Semmit. Ennél jobbat jelenleg nem tehetünk.
Ez egyértelmű volt. Cutter okosabban cselekedett, mint gondolta. A csapatokkal való kapcsolattartáshoz szükséges rádiókódok megsemmisítésével egyben annak is elejét vette, hogy az Ügynökség befolyásolhassa az eseményeket. Sem Ritter, sem Moore nem várta, nem várhatta a nemzetbiztonsági tanácsadótól, hogy kihozza onnan az embereket. Ha Ryan félre akar állni, mert a dolgok szétesnek – nos, gondolta Moore, talán megszagolt valamit. A DCI nem hibáztathatja érte, hogy ki akar maradni belőle.

 

Ryan valamivel tizenegy után hagyta el az épületet. Jaguárjában autótelefon is volt, egy pentagoni számot hívott.
– Kérem Jackson századost – mondta, amikor felvették. – Itt Jack Ryan. – Robby egy pár másodperccel később vette fel.
– Szia, Jack.
– Mit szólnál egy ebédhez?
– Nálam vagy nálatok?
– Ismered az Artie's Delit?
– Igen.
– Legyél ott fél óra múlva.
– Helyes.

 

Robby egy sarokasztalnál pillantotta meg barátját, nem volt egyedül.
– Remélem, szereted a marhahúst – mondta Jack. Bemutatta őket egymásnak. – Ez itt Dan Murray.
– A fickó az Irodától? – kérdezte Robby, miközben kezet ráztak.
– Így van, százados. Igazgatóhelyettes vagyok.
– És mit csinálsz valójában?
– Nos, állítólag a bűnügyi részlegnél vagyok, de amióta visszajöttem, leragadtam két nagyobb ügy felügyeleténél. Ki fogod találni, melyek azok.
– Ó! – Robby a szendvicsével kezdett foglalatoskodni.
– Szükségünk van a segítségedre, Rob – mondta Jack.
– Azaz?
– Szép csendben el kéne juttatnod bennünket valahová.
– Hová?
– Hurlburt Fieldre. Ami része...
– Eglinnek, tudom. Hurlburt rögtön Pensacola szomszédságában van. Az utóbbi időben jó sokan veszik kölcsön a Haditengerészet gépeit. A főnöknek nem nagyon tetszik.
– Erről mesélhetsz neki – mondta Murray. – Persze csak akkor, ha nem kerül ki az irodájából. Megpróbálunk valamit rendbe rakni.
– Mit?
– Nem mondhatom meg, Rob – válaszolt Jack. – De része annak, amiről beszéltél nekem. Nagyobb szar, mint gondoltad. Tényleg gyorsan kell lépnünk, és senki sem tudhat róla. Pillanatnyilag csupán egy diszkrét taxi-szolgáltatásra volna szükségünk.
– Meg tudom csinálni, de engedélyeztetni akarom Painter tengernaggyal.
– Akkor?
– Találkozzunk kettőkor a Pax Kivernél, odalenn a dombnál. A fenébe, amúgy is akartam már egy kicsit profi módon röpködni.
– Azért jobb lenne, ha befejeznéd az ebédet.
Jackson öt perccel később magukra hagyta őket. Ryan és Murray is felkerekedett. Dan házához hajtottak. Jack felhívta telefonon a feleségét és közölte vele, hogy pár napra el kell utaznia a városból, de ne aggódjon. Majd Ryan kocsiján elhajtottak.
A Patuxent River bázis körülbelül egyórányi autóútra van Washingtontól, a Chesapeake-öböl nyugati partján. Murray FBI-azonosítója megnyitotta a kapukat. Miután bejelentkeztek a biztonságis kuckójánál, kerestek egy várakozásra alkalmas helyet. Robby húsz perc múlva ért oda. Egyből a hangárhoz vezette őket.
– Szerencsétek van – mondta. – Éppen most viszünk le pár Tomcatet Pensacolába. A tengernagy ide telefonált, és már készítik is elő a gépeket. Én, ühüm...
Egy tiszt lépett hozzájuk.
– Jackson százados? Joo Bramer vagyok – mondta a hadnagy. – Hallom, délnek tartunk, uram.
– Így van, Bramer hadnagy. Ezek az urak velünk jönnek. Jack Murphy és Dan Tomlinson. Kormánytisztviselők, akiknek valamelyest meg kell ismerkedniük a Haditengerészet röptetési eljárásaival. Össze tud szedni néhány overallt meg sisakot?
– Semmi probléma, uram. Egy perc múlva itt vagyok.
– Álcázást akartál. Megkaptad. – Jackson kuncogott. Előhúzta repülős ruháját és sisakját, amit eddig egy zsákban rejtegetett. – És ti milyen ruhát hoztatok magatokkal?
– Borotvakészletet – válaszolta Murray. – És egy táskát.
– Majd én kézbe veszem az ügyeket.
Tizenöt perccel később felkapaszkodtak a létrán, hogy beszállhassanak a gépekbe. Jacknek barátjával együtt kellett repülnie. Öt perccel azután a Tomcatek már ki is gurultak a kifutó végére.
– Csak nyugi, Rob! – mondta Ryan, miközben a felszállási engedélyre vártak.
– Mint egy menetrendszerű járaton – ígérte Jackson. Hát azért nem volt egészen olyan. A vadászgépek feltéptek a földről, és eltűztek cirkálási magasságra, de körülbelül kétszer olyan gyorsan, mint egy 727-es.
– Mi van, Jack? – kérdezte a mikrofonon át.
– Robby, nem tudok...
– Meséltem már neked valaha is arról, mi mindenre tudom ezt a kis gyönyörűséget rávenni?
– Robby, semmi egyebet nem akarunk, csupán megmenteni pár embert, akiket elvágtak a külvilágtól. És ha ezt elmondod bárkinek, akár a tengernagyodnak is, azzal igencsak elcseszed a dolgot.
– Oké. Mi van a kocsitokkal?
– Csak hagyd ott, ahol van!
– Majd szerzek valakit, aki ráragasztja a megfelelő matricát.
– Jó ötlet.
– Jack, látom, egyre jobban bírod a repülést. Egyszer sem pityeregtél.
– Nos, ma már volt egy utam, mégpedig egy kurva helikopteren. Azóta nem repültem helikopterrel, amióta eltörött a gerincem Krétán. – Jólesett, hogy elmondhatta. A legfontosabb kérdés az volt, hogy megkapják-e a helikoptert vagy sem. De hát ez Murray feladata. Jack meglepődve fedezte fel, hogy a másik Tomcat csupán néhány méterre van jobb oldali szárnyuk végétől. Murray átintegetett. – Krisztusom. Robby!
– Micsoda?
– A másik gép!
– A fenébe, mondtam neki, hogy egy kicsit maradjon távolabb, meg kell lennie a hét méternek. Mindig alakzatban repülünk.
– Gratulálok.
A Mexikói-öböl először két szalagnak látszott a szemhatáron, majd roppant víztömeggé nőtt, miközben a két vadászgép a szárazföld felé tartott. Pensacola kifutópályái keletre látszottak. Eléggé meglepte Ryant, hogy kevésbé fél a repüléstől, amikor katonai gépen van. Jobban látni, és ettől valamiképpen más az egész. A vadászok még a leszállást is alakzatban hajtották végre, ami őrülten veszélyesnek tetszett, bár nem történt semmi. Először a szélső gép ért földet, majd egy-két másodperccel később Robbyéké. Mindkét Tomcat kigurult és megfordult a kifutó végében. Néhány pofa jelent meg létrával.
– Sok szerencsét, Jack! – mondta Robby.
– Kösz az utat, haver! – Jacknek sikerült segítség nélkül kikászálódnia a gépből. Lemászott. Egy perccel később Murray is mellette állt. Bevágták magukat a várakozó kocsiba, mögöttük pedig a Tomcatek gurultak kifelé, hogy befejezzék útjukat a közeli Pensacola légitámaszpontra.
Murray előretelefonált. A tiszt, aki várta őket, felderítési főnök volt az 1. számú különleges műveleti repülőosztálynál.
– Johns ezredessel kell találkoznunk – mondta Murray, miután bemutatkozott. Többet egyelőre nem akart közölni. A kocsi a Ryan által eddig látott legnagyobb helikopterek mellett haladt el, majd egy alacsony és ronda betonépítmény előtt megállt. A repülőosztály felderítő tisztje vezette őket az ezredeshez. Jelentett és magára hagyta a három férfit.
– Mit tehetek magukért? – kérdezte óvatosan PJ.
– Az önök panamai és kolumbiai útjairól szeretnénk elbeszélgetni – válaszolta Murray.
– Sajnálom, de erről nemigen beszélhetek. Különleges műveletek...
– Két nappal ezelőtt Cutter altengernagy adott önnek néhány utasítási Ön akkor Panamában tartózkodott – mondta Murray. – Azelőtt fegyveres csapatokat vitt Kolumbiába. Először a part menti síkságra vitték őket, azután kivonták és újra bevetették a csapatokat a hegyek között, igaz?
– Uram, nem kommentálhatom a megjegyzéseit, és bármilyen következtetést is von le belőlük az az öné, s nem az enyém.
– Zsaru vagyok, nem riporter, ezredes. Önnek törvényellenes parancsokat adtak. Ha végrehajtja őket, részesévé válhat egy nagy bűnszövetkezetnek. – Az a legjobb, ha az ember azonnal kipakol az asztalra – gondolta Murray. Meg is volt a kívánt hatása. Amint meghallotta egy magasabb beosztású FBI-tiszttől, hogy utasításai törvényellenesek lehetnek, Johns máris válaszolni kényszerült.
– Uram, olyasmit kérdez tőlem, amire nem tudom, hogy hogyan válaszoljak.
Murray a táskájába nyúlt, és elővett egy barna borítékot. Kivett belőle egy fényképet, és átadta Johns ezredesnek. – A férfi, aki önnek ezeket a parancsokat adta, természetesen az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója. Mielőtt ön találkozott volna vele, tengernagy, ezzel a fickóval is találkozott. Félix Cortez ezredes. Régebben a DGI-nél volt, most már biztonsági főnökként a kartellnak dolgozik. Részt vett a bogotai gyilkosságokban. Nem tudjuk pontosan hogy miben egyeztek meg, de elmondhatom mi az, amit tudunk. Van Panamában egy híradós furgon, ami eddig a négy odatelepített csapattal tartotta a rádiókapcsolatot. Cutter fölkereste őket, és kikapcsoltatta az adót. Majd átjött ide önhöz és utasította rá, hogy repüljön haza, és soha ne beszéljen küldetéséről. Most már ön is képes arra, hogy a felsorolt három dolgot összekapcsolja és közölje velem, hogy ennek a szarnak részese akar-e lenni.
– Nem tudom, uram. – Johns válasza gépies volt, de az arca vörösre vált.
– Ezredes, azoknak a csapatoknak már így is veszteségeik vannak. Úgy vélem, hogy az önnek adott utasítások célja az volt, hogy mindannyiukat legyilkolják. Most is vadásznak rájuk – mondta Ryan. – Szükségünk van a segítségére, hogy kihozzuk őket.
– Végül is kicsoda maga?
– CIA.
– De hát ez a maguk istenverte hadművelete!
– Nem, nem az, de nem fogom untatni a részletekkel – mondta Jack. – Szükségünk van a segítségére. Egyébként azok a katonák soha nem keverednek haza. Ennyire egyszerű.
– Szóval visszaküld bennünket oda, hogy mi tisztítsuk fel a maguk szarát. Mindig ez a vége az olyanokkal, mint maguk, minket küldenek ki oda...
– Valójában – mondta Murray – úgy terveztük, hogy mi is megyünk. Legalábbis részben. Mennyi idő múlva tud felszállni?
– Mondja meg pontosan, mit akar. – Murray megtette. Johns ezredes bólintott, és az órájára pillantott.
– Kilencven perc.
Az MH-53J sokkalta nagyobb, mint a CH-46, ami majdnem véget vetett huszonhárom éves korában Ryan életének. Ránézett az egyetlen forgó szárnyra és arra gondolt, hogy hosszan tartó, víz fölötti repülésre készülnek. A személyzet értette a dolgát. Mindkét civilt rákapcsolták a fedélzeti rendszerre, és közölték velük hová üljenek, mit csináljanak. Ryan különösen a tengeren végzett kényszerleszállással kapcsolatos utasításokra figyelt oda. Murray mindegyre a miniágyúkat vizsgálgatta, ezeket a lenyűgöző, hatcsövű fegyvereket, amelyek tőszomszédságában óriási mennyiségű lőszert halmoztak fel. A helikopter valamivel négy után emelkedett fel. Délnyugatra tartott. Amint fenn voltak a levegőben, Murray a személyzet egyik tagjával egy hat méter hosszú biztonsági kötéllel odaerősíttette magát a padlóhoz, hogy szabadon mászkálhasson fel s alá. A gép végében lévő ajtó félig nyitva volt, így aztán odasétált, hogy lepillanthasson az alattuk hullámzó óceánra. Ryan veszteg maradt. Az út jobbnak ígérkezett, mint a Haditengerészet helikopterein, erre emlékezett, de még mindig úgy érezte, mintha földrengéskor egy csilláron üldögélne, így hát előrenézett, az egyik pilótát vette szemügyre, aki olyan kényelmesen üldögélt, mintha csak kocsit vezetne. Csakhogy – gondolta Ryan – ez nem autó.
Amit viszont vejképp nem várt, az a levegőben történő újratankolás volt. Érezte, hogyan növekszik a repülő teljesítménye, és hogyan emeli fel az orrát. Majd az első ablakon át megpillantotta a gép szárnyát is. Murray előresietett, hogy végignézze a műveletet. Zimmer őrmester mögé állt.
– Mi történik, ha belegabalyodik a tömlőbe? – kérdezte Murray, miközben a repülőgéphez közelítettek.
– Nem tudom – válaszolta hűvösen Johns ezredes. – Velem még sohasem fordult elő. Befogná most egy kicsit a száját, uram!
Ryan körülnézett, hol könnyíthetne magán. Megpillantott valamit, ami tábori WC-re emlékeztette, de ha el akar jutni odáig, akkor ki kell oldania a biztonsági övét. Úgy döntött, hogy nem. Az újratankolás szép rendben véget ért. Jack biztos volt benne, hogy az ő imádságai miatt.

 

A Panache Kuba és a mexikói part között cirkált, egy lóversenypálya alakját követve. Nem volt különösebben sok a tennivaló, és a legénység azzal vigasztalódott, hogy legalább újra tengeren vannak. Pillanatnyilag a nagy kaland az új női legénység. Mindenekelőtt egy, a parti őrség connecticuti akadémiájáról frissen kikerült, újdonatúj női zászlós meg féltucat további nőszemély, főként besorolatlan tengerész avagy matróz és két altiszt, mindkettő elektronikai területen dolgozik, és – társaik mormogva, de beismerték – értik a dolgukat. Wegener százados figyelte, amint az új zászlós őrt áll. Ideges is volt, lelkes is meg kicsit ijedt is. Olyan volt, mint egy ki nem feslett rózsabimbó – Wegener kapitány még sohasem gondolt ilyesmire zászlósok vonatkozásában.
– Parancsnok, parancsnok – szólalt meg a hangszóró. Wegener felvette a telefont.
– Itt a kapitány. Mi van?
– Várják a rádiós szobában, uram.
– Már megyek is. – Red Wegener felemelkedett székéből. – Folytassa! – szólt mentében.
– Uram – közölte vele az altiszt a rádióshelyiségben – éppen most kaptunk üzenetet a légierő egyik helikopterétől. Le akarnak tenni valakit ide. Azt mondja, hogy az egész titkos, uram. Nekem nincs erre vonatkozóan semmilyen utasításom, és... nos, uram, nem tudtam, mit csináljak, így hát önt hívtam.
– Ó!? – A nő átadta neki a mikrofont. Wegener lenyomta az adó gombját. – Itt a Panache. A parancsnok beszél. Kihez van szerencsém?
– Panache, itt a Caesar. Helikopter rárepül az önök pozíciójára, Sierra-Oscar. Le kell tennem valakit önöknél, vége.
A Sierra-Oscar egyfajta különleges műveletet jelentett. Wegener egy pillanatig gondolkodott, majd úgy döntött, hogy végül is nincs olyan sok gondolkodnivalója.
– Értettem, Caesar, közölje a helyzetét.
– Egy-nulla perc.
– Értettem, egy-nulla perc. Várjuk. Vége. – Wegener visszaadta a mikrofont, és újra a hídra ment.
– Repülősök – mondta. – Miss Walters, vigyen bennünket a Hotel Corpinghoz.
– Értettem, uram.
A dolgok felgyorsultak. Az ügyeletes vitorlamester bemondta a mikrofonba:
– Repülős részleg, repülős részleg, mindenki a repülős részleghez. Odafönn a dohányzást befejezni. – Cigaretták repültek a vízbe, és a kezek lekapkodták a sapkákat, még beszívhatja valamelyiket az egyik motor. Walters zászlós a szemek megfelelően változtatta az irányt, egyben növelve is a hajó sebességét tizenöt csomóig, így aztán a Hotel Corpinghoz vitte, mert ez volt a megfelelő irány a repülési műveletek számára. Wegener elfordult és vigyorgott. Egy új tiszt karrierje során ez a legelső a sok első lépés közül. A nő tényleg tudta, mit kell csinálnia, és segítség nélkül meg is csinálta.
– Krisztusom, ez óriási! – mondta Riley a hídszárnyon. Wegener is kiment, hogy megnézhesse.
A hatalmas helikoptert a pilóta hátulról hozta be, majd úgy forgatta el, hogy oldalvást repüljön. Valaki fel volt erősítve a mentőkábelra, így eresztették le négy fedélzeti matróz kitárt karjába. Abban a pillanatban, hogy leválasztották a hámról, a helikopter lesüllyesztette az orrát, és elrepült délnek. Gyorsan és simán ment – jegyezte meg magában Red.
– Nem is tudom hogy társaságunk érkezik, uram – jegyezte meg Riley, miközben előhúzott egy szivart.
– Még mindig a repülősöknél vagyunk, főnök! – pattant elő a kerékházból Walters zászlós.
– Igen, asszonyom, elnézést kérek, elfeledkeztem róla! – válaszolt a vitorlamester, miközben furfangos pillantást vetett Wegenerre. Újabb próba volt. A nő nem félt rákiáltani a fedélzetmesterre, még akkor sem, ha az idősebb az apjánál.
– Én sem tudtam – mondta Rileynek Wegener. – Hátramegyek megnézni, ki az. – Hallotta még, hogy Walters zászlós hogyan adja ki parancsait.
A látogató éppen akkor bújt ki zöld, repülős overalljából, de nem volt nála semmi, amit furcsállott. Majd megfordult és még furcsábbnak hatott.
– Hogy van kapitány? – kérdezte Murray.
– Mi van?
– Van valami jó kis hely, ahol beszélhetünk?
– Jöjjön velem. – Wegener kabinjába mentek.
– Azt hiszem, az adósa vagyok – mondta Wegener. – Odatehetett volna nekünk azért a marháskodásért, amit azzal a két fickóval csináltunk. És köszönet az ügyvédért is. Ez volt az utolsó alkalom, hogy ekkora ostobaságot kövessek el – ígérte Wegener. – Azért van itt, hogy összeszedjen valakit, igaz?
– Nagyon jó a sejtése.
– Szóval, mi történik? Csak nem fogja személyes problémák lerendezésére kölcsönvenni egyikét azoknak a dög nagy helikoptereknek.
– Holnap éjszaka valahol másutt kellene lennie.
– Hol?
Murray egy borítékot húzott elő a zsebéből.
– Ezek a koordináták. Megvan a rádiótervem is. – Murray átadott még egy borítékot.
– Ezt a saját szakállára csinálja, igaz? – mondta a kapitány.
– Igen, miért?
– Mert egyébként ellenőrizte volna az időjárást.

 

 

27

A hadseregeknek megvannak a maguk szokásai, amelyeket a külső szemlélő gyakran tart furcsának vagy egyenesen őrültnek. A leckék többnyire lesújtóak, és nem babra megy a játék. A hadseregek feladata tanulni a hibákból, és gondoskodni arról, hogy ugyanaz a baklövés még egyszer ne következhessen be. Természetesen az ilyen tévedések éppen olyan gyakran ismétlődnek meg a hadseregben, mint bárhol másutt, de a jó katonák azok, akik sohasem felejtik el a hibákat, és mindig tanulnak belőlük. Ramirez százados megtanulta már, hogy túlságosan szentimentális, s hogy bajtársai elvesztését – ami hivatásának szerves része – túl nehezen viseli, mégsem felejtette el a többi leckét. Még mindig abban reménykedett, hogy a légierő helikoptere ma este felveszi őket, és csaknem bizonyos volt abban, hogy el tudta kerülni a Knife-csoport becserkészésére kiküldött csapatokat, de élénken emlékezett a múlt minden kemény tanulságára, amikor katonáknak azért kellett meghalniuk, mert biztosra vették a dolgokat, mert elfeledkeztek az alapelvekről.
Ez esetben az az alapelv, hogy az egy adott helyen állomásozó egység mindig sebezhető, és – ezt ellensúlyozandó – a jó parancsnok védelmi tervet dolgoz ki. Ramirez erről sem feledkezett meg. Nem gondolta, hogy bárki is zaklatná őket ezen az éjszakán, de azért felkészült erre az eshetőségre is. Ha megtámadnák őket, egy sor kellemetlen meglepetésben lesz részük.
Embereit kétfős csoportokba osztotta – semmi sincs olyan félelmetes, mint egymagunkban lenni bevetéskor, és minden katona hatékonysága megsokszorozódik, ha maga mellett tudhatja bajtársát. Három külön védelmi hálózat részeként minden pár három gödröt ásott, elnevezésük szerint – elsődleges, alternatív és kiegészítő lövészteknő. Mindegyiket álcázták, és helyüket úgy választották ki, hogy egymásnak valóban kölcsönös támogatást nyújthassanak. Ahol lehetséges volt, a tüzelési pasztákat megtisztították, de mindig ferdén, hogy a tüzelés oldalról, s ne szemből érje a támadót. A tervnek az is része volt, hogy a támadókat olyan irányú mozgásra késztessék, amely számukra előnyös. Végül, ha minden kudarcba fullad, három menekülési útvonalat és gyülekezési pontot jelölt ki. Egész nap dolgoztatta embereit: gödröt ástak, előkészítették saját állásaikat, letelepítették a megmaradt aknákat. A százados azonban nem tudta elfoglalni magát, és nyomasztó gondolataitól sem tudott szabadulni.
A dolgok egész nap csak rosszabbodtak. Rádiókapcsolatot nem sikerült létesítenie, és minden alkalommal, amikor Ramirez a megadott időpontban bejelentkezett, és mégsem hallott semmit, fásultabb lett, de már a katonáknak sem igen tudott mit mondani. Nem is fecsegett hát össze-vissza marhaságokat a berendezés meghibásodásáról vagy az energiaellátás kimaradásáról. Egész délután azt mondogatta magának: „ Lehetetlen, hogy elvágtak minket!” – még csak nem is vette figyelembe azt a lehetőséget, hogy már régen elvágták őket, de egyre erősödött a szorongása, hogy ő és emberei otthonuktól távol csak maguk vannak, miközben csupán az áll a rendelkezésükre, amit a saját hátukon hoztak ide.

 

A helikopter ugyanazon a létesítményen szállt le, ahonnan két nappal azelőtt felszállt. Begurult a hangárba, amelynek ajtaját azonnal bezárták. Az őket kísérő MC-130-ast hasonlóképpen rejtették el. Ryant kimerítette a repülés, és remegő lábakkal sétált el, hogy megkeresse a rá váró Clarkot. Az egyetlen jó hír, hogy Cutter nem beszélt a bázisparancsnokkal, soha nem is gondolva rá, hogy parancsait figyelmen kívül fogják hagyni, így a különleges műveletekre alkalmas gép újbóli megjelenése nem volt különösebben szokatlan esemény.
Jack azt követően tért vissza a géphez, hogy felkereste a mosdót, és megivott legalább egy liter hideg ásványvizet. A tájékoztatáson már túlestek, és úgy látta, hogy Johns ezredes jól kijön majd Clarkkal.
– Harmadik SOG, mi?
– Pontosan, ezredes – mondta Clark. – Én magam sohase jutottam el Laoszig, de ti megmentettetek jó néhány fickót a mieink közül. Azóta is az Ügynökségnél vagyok, vagy majdnem – helyesbített Clark.
– Még azt sem tudom, hová kell menni. Az a haditengerészeti faszfej megsemmisítette minden térképünket. Zimmer emlékszik még pár rádiófrekvenciára, de hát...
– Megszereztem a frekvenciákat – közölte Clark.
– Helyes, de előbb meg kell találnunk őket. Még az üzemanyag-szállító gép segítségével sem végezhetünk igazi kutatást. Odalenn óriási ország vár ránk, és a nagy magasság iszonyatosan megnöveli az üzemanyag-fogyasztásunkat. Hogyan fest az ellenség?
– Sok ember, AK-val. Ismerős, igaz?
– Igen. Nekem három miniágyúm van. Légitámogatás nélkül... – PJ elfintorodott.
– Jól sejtetted: te magad vagy a légitámogatás. Én pedig a miniágyúkra hagyatkozom. Oké, a kiszivárgási helyekben előre megegyeztetek? – kérdezte Clark.
– Igen, egy elsődleges és két pótlólagos minden egyes csapat számára. Összesen tizenkettő.
– Fel kell tételeznünk, hogy ezeket az ellenség már ismeri. Ma este az a dolgunk, hogy megtaláljuk őket, és átvigyük valahová máshová a fiúkat, amiről csak mi tudunk. Aztán holnap éjszaka berepülhetünk, hogy begyújtsuk őket.
– Onnan pedig kifelé... Az FBI-os pofa azt akarja, hogy azon a kis csónakon szálljunk le. Aggódom az Adele miatt. Az utolsó időjárás-jelentés amit délben láttam azt közölte, hogy Kuba irányába, észak felé tart. Még ellenőrizni fogom.
– Én már megtettem – mondta Larson, aki most csatlakozott a csoporthoz. – Az Adele újból nyugatra tart, és egy órával ezelőtt hurrikán lett belőle. A magszelek most már hetvenötösek.
– Ó, a francba! – jegyezte meg Johns ezredes. – Milyen gyorsan mozog?
– Holnap éjszakára már közel lesz, de ma este a mi repülésünket még nem fogja zavarni.
– Végül is mi ez a repülés?
– Larson és én leugrunk oda, hogy megkeressük a csoportokat. – Clark egy rádiót húzott elő Murray táskájából. – Fel s alá repülünk majd a völgyben, és megpróbálunk kapcsolatot teremteni a fiúkkal. Csak szerencse dolga.
– Neked tényleg hinned kell a jó szerencsében, fiam! – mondta Johns.

 

O'Day esete azt tükrözte, hogy egy FBI-ügynök élete nem mindig olyan csodás, mint azt az emberek gondolnák. Gondot okozott neki az is, hogy nem bízhatta ezt a visszataszító feladatot fiatalabbra. Házkutatási engedélyt sem szereztek be, és jogszerű felhatalmazás nélkül besurranni Cutter lakásába, hát... Cutter felesége már hazaérkezett, és egész nap a személyzetet ugráltatta. A felügyelőnek kapóra jött, hogy a legfelső bíróság néhány évvel ezelőtt úgy határozott, hogy a szemét átnézése nem követel bírósági jóváhagyást. Ez a körülmény tette lehetővé, hogy alaposan a kukák fenekére nézhessen. Már alig bírta emelni a karját, mert jó pár tonnányi bűzlő szemeteszacskót rakodott fel egy fehérre festett szemeteskocsira. Megjelölte a zacskókat, mielőtt felrakta volna őket a kocsi végébe; már tizenöt zacskó el is jutott az Iroda egyik laboratóriumába, ahol az egyetlen jó hír az volt, hogy a szellőzőrendszer kifogástalanul működött, és több doboz légfrissítőt helyeztek el mindenütt, hogy el lehessen fojtani a bűzt, ami még a technikusok sebészmaszkján is áthatolt. O'Day úgy érezte, hogy élete hátralévő részében döglegyek csapatai fogják követni. Talán egy órát vett igénybe, amíg a szemetet át tudták vizsgálni a fehér műmárvány asztallapon. Volt ott minden: tömérdek kávéőrlemény és félig elfogyasztott franciakifli. már bomlófélben lévő anyagok, néhány pelenka...
– Bingó – ordította az egyik technikus. Kesztyűs keze egy diszket emelt a magasba. Még kesztyűvel is csak óvatosan fogta, majd beledobta egy műanyag zsákba. O'Day elvitte, hogy az esetleges lenyomatokat elkészíttethesse róla.
Két idősebb technikus túlórázott ma este. Természetesen csaltak egy kicsit. Már megszerezték a központi nyilvántartóból Cutter tengernagy ujjlenyomatainak másolatát – minden katonai személytől vesznek ujjlenyomatot, amikor berukkol a seregbe –, és volt egy csomó trükkjük, beleértve egy lézert is.
– Miben volt? – kérdezte az egyik technikus.
– Újságpapírban – válaszolta O'Day.
– Aha! Nincs rajta zsír, és a papír szigetelni is szigetel. Van rá esélyünk. – A technikus kiemelte a diszket az átlátszó zacskóból és elvitte. A felügyelőnek tíz percet kellett várnia.
– Az elülső oldalon nyolc ponton van hüvelykujj-lenyomatom. Ez pedig valószínűleg a gyűrűs ujj elkenődött lenyomata a hátoldalon – egy elég jó ponttal és egy határesetnek minősíthetővel. Van még néhány alig kivehető lenyomat, de egész másfajta mintázat, másik személytől származhat.
O'Day úgy találta, hogy ez is több annál, mint amennyit az adott körülmények között remélni lehetett. Az ujjlenyomat-azonosítás rendes körülmények között tíz különálló pontot igényel, de ez a szám mindig is tetszőleges volt. A detektív megbizonyosodott róla, hogy Cutter kézbe fogta a szóban forgó diszket, még akkor is, ha egy esküdtszék nem lehetne teljesen biztos benne, mikor netán eljön az ideje. Most viszont annak van itt az ideje, hogy lássuk, mi van rajta. Gyorsan eltűzött egy másik laborba.
A pofa, aki már várta, egyike volt a bajnokoknak. Huszonöt éves, de még mindig egyetemi hallgató, a kétezer tanulmányi óra ellenére; a legrosszabb jegye: B+. Hosszú vörös haja és szakálla leírhatatlanul mocskos volt. O'Day átadta neki az anyagot.
– Kódszavas ügyről van szó – mondta.
– Gyönyörű! – közölte a konzultáns. – Ez egy Sony MGD2DD micro-floppy, dupla oldalú, kétszeres sűrűségű, 135TPI, valószínűleg 800K-ra formázva. Mi van rajta?
– Nem vagyunk biztosak benne, de valószínűleg titkosító algoritmus.
– Ah! Orosz kommunikációs rendszerek? A szovjetek ránkhúznak kifinomultságban?
– Nem muszáj tudnia róla – mutatott rá O'Day.
– Maguknak nincs humorérzéke – közölte a férfi, miközben a diszket a meghajtóba csúsztatta. A számítógép, amellyel dolgozott, új Apple Macintosh Hx volt. A gép minden bővítő nyílásában volt egy különleges áramköri kártya; kettőt közülük ez a mosdatlan pofa tervezett. O'Day hallotta, hogy csak akkor dolgozik IBM-en, ha valaki pisztolyt szegez a fejének.
– Letörölték – mondta kisvártatva a srác.
– Micsoda?
– Letörölték, nem számítógéppel, hanem valószínűleg kis gyerekmágnessel.
– A francba! – jegyezte meg O'Day.
– Ne izguljon!
– Hogyan?
– Ha a fickó számítógéppel törölte volna le a diszket, meg lennénk baszva, de ő csak végighúzott rajta egy mágnest. Az adatok egy része eltűnt, de nem mind. Adjon nekem pár órát, és még az is meglehet, hogy visszahozok magának valamit... Uram, semmit sem tudok ezekről a titkosítási marhaságokról. Elég bonyolultnak látszik. – Körültekintett. – Eltart egy ideig.
– Milyen sokáig?
– Milyen sokáig tartott megfesteni a Mona Lisát? Mennyi ideig tartott felépíteni egy katedrálist, mennyi időbe tellett, amíg... – O'Day már azelőtt kiment, mielőtt a harmadik is elhangzott volna. Beugrott a tornaterembe hogy lezuhanyozzon. A zuhany lemosta róla a bűzt, és miközben testének sajgása is mérséklődött valamelyest, úgy összegezte az eddig történteket, hogy az ellen a szarházi ellen egész jól kezd alakulni az ügy.

 

– Uram, csak nem jönnek!
Ramirez visszaadta a fejhallgatót és rábólintott. Nem volt értelme már tagadnia. Guerrára pillantott.
– Azt hiszem, valaki elfeledkezett rólunk.
– Nos, ez a jó hír, százados. És mit teszünk mi?
– Következő bejelentkezési időnk nulla-egy-száz. Adunk nekik még egy lehetőséget. Ha akkor sem történik semmi, azt hiszem, elmegyünk innen.
– Hová, uram?
– Lemegyünk a hegyek közül, megnézzük, hogy kölcsönvehetünk-e valamilyen járművet... Krisztusom, nem tudom. Feltehetőleg van elég készpénzünk, hogy elrepülhessünk innen.
– Se útlevél, se semmi.
– Na ja. Eljuthatnánk a bogotai nagykövetségünkre?
– Ezzel legalább egy tucatnyi utasítást szegnénk meg, uram – mutatott rá Guerra.
– Mindenben van első alkalom – jegyezte meg Ramirez százados. – Etesd meg mindenkivel az utolsó adagját, és pihenjétek ki magatokat, amennyire csak tudjátok. Két óra múlva harckészültséget rendelek el, egész éjjelre. Azt akarom, hogy Chavez és León járőrözzön a hegyen. – Ramireznek közölnie sem kellett, mi miatt aggódik.

 

Az eligazítás tizenöt percig tartott. Az emberek dühösek és nyugtalanok voltak az elszenvedett veszteségek miatt. Tomboltak és egyre-másra fogadkoztak. Micsoda virtuskodás – gondolta Cortez –, micsoda ostoba férfiaskodás.
Az első célpont csupán harminc kilométernyire volt – nyilvánvaló megfontolásból a legközelebbivel akarta kezdeni –, abból pedig huszonkettőt teherautóval meg lehet tenni. Sötétedésig várniuk kellett. Aztán végre kigördült a tizenhat gépkocsi, mindegyikükön tizenöt férfival. Cortez figyelte távozásukat, ahogyan egymás között morgolódnak, majd lassan elhúznak. Saját emberei természetesen hátramaradtak. Eddig tizet szedett össze; hűségük csakis neki szólt. Jól választotta ki őket – kizárólag ügyességük alapján. A legtöbben az M-19-től és a FARC-től jöttek át, olyan férfiak, akiknek éppen elég volt öt év gerilláskodás. Páran közülük Kubában vagy Nicaraguában kaptak kiképzést, persze terrorista kiképzést, de pontosan ez volt az, ami a kartell „ katonái” elé helyezte őket, akiknek java része egyáltalán nem részesült semmiféle hivatalos kiképzésben. Egyszerű zsoldosok voltak csupán. Cortez persze nem bízott meg „ kiválasztottjaiban”, de megfizette őket, és még mást is ígért nekik. Máshová nem is nagyon mehettek volna. A kolumbiai kormányzat semmi hasznukat nem látná. A kartell sem bízott volna bennük. Ők pedig annak a két marxista csoportnak esküdtek örök hűséget, melyek politikailag olyannyira csődbe kerültek, hogy a kartell könnyűszerrel saját szolgálatába tudta állítani őket. Így hát maradt Cortez, akár ölnének is érte. Tudta, hogy minden nagyobb mozgalom maroknyi emberrel indul, akiknek módszerei ugyanolyan homályosak, mint a céljaik, és csak egyetlen ember iránti hűséget ismernek, legalábbis erre tanították Cortezt. Ő maga sem hitte el teljesen, de nem voltak illúziói egy forradalom irányítását illetően. Ő csupán végrehajtója – minek is, hogyan nevezik? Ellenséges hatalomátvétel. Igen, ez a helyes kifejezés. Cortez kuncogott magában, miközben besétált a házba, és a térképeit kezdte tanulmányozni.

 

– Jó, hogy egyikünk sem dohányzik – mondta Larson, amikor behúzták a kerekeket. A mögöttük lévő kabinban kiegészítő üzemanyagtartály volt. Két órát kell repülniük a járőrözési területig, két óra vissza, háromórányi őgyelgéssel az állomáson. – Gondolod, hogy beválik?
– Ha nem, valaki fizetni fog érte – válaszolta Clark. – Mi van az időjárással?
– Még a rossz idő beköszönte előtt visszajövünk. De holnapra ne fogadj senkivel sem!

 

Chavez és León két kilométerre volt a csapat legtávolabbi megfigyelőpontjától. Mindketten hangtompítós fegyvert vittek magukkal. León ügyesnek mutatkozott az erdőben, amit Chavez igencsak értékelt. Nem láttak semmi szokatlant. Ramirez százados röviden tájékoztatta őket arról, hogy mi miatt aggódik. Először észak felé mentek, majd fokozatosan délnek, miközben több kilométeres ívet írtak le, jelzéseket keresve, zajra fülelve. Chavez éppen akkor fordult meg, amikor nekifogtak, hogy visszakapaszkodjanak a táborba.
Fémes hang volt. Intett Leónnak, hogy maradjon veszteg, ő pedig körbeforgatta a fejét. Micsoda? – kérdezte magától. Abban reménykedett, hogy valójában nem hallott semmit, vagy csak képzelődik? Bekapcsolta éjszakai szemüvegét, és letekintett a hegyről. Odalenn egy út kanyargott.
Először nehéz volt megmondani. Idefönn sűrű a fák lombja, ami arra késztette, hogy maximumra forgassa el a fényerő-szabályozót. A kép, melyet látott, ettől kicsit ködös lett, de így sem látott semmit. A feszültség még éberebbé tette, képzelőereje is elszabadult, arra kellett ügyelnie, hogy ne lásson olyasmit, ami nincs is ott.
De volt ott valami. Még azelőtt megérezte, mielőtt a zajt újra hallotta volna. Most nem fémes hang volt, hanem... hanem a levelek túl hangos susogása, majd ismét a nyugodt éjszaka csendje a hegy szélárnyékos oldalán. Chavez Leónra pillantott, aki szintén bekapcsolta szemüvegét. A szemüveges arc most Chavez felé fordult és bólintott. Érzelem nem volt ebben a mozdulatban, csak a kellemetlen gondolat szakszerű közlése. Chavez letérdelt, hogy működtethesse rádióját.
– Hatos, itt a Point – jelentkezett.
– Itt a Hatos.
– A fordulási ponton vagyunk. Odalenn mozgást észleltünk, körülbelül fél kilométerrel alattunk. Kivárjuk, hogy lássuk, mi az.
– Értettem. Legyetek óvatosak, őrmester! – mondta Ramirez.
– Értettem! Vége. – León átjött, hogy csatlakozzon hozzá.
– Hogy akarod ezt végigjátszani? – kérdezte 'Berto.
– Maradjunk közel egymáshoz, és ne nagyon mozogjunk, amíg meg nem látjuk, mire készülnek.
– Rendben. De hogy fedezve legyünk, menjünk ötven méterrel feljebb.
– Menj előre, rögtön megyek utánad. – Chavez még egy pillantást vetett lefelé, mielőtt követte volna bajtársát fel, a sűrűbb fák közé. A pettyes képernyőn még mindig nem tudott semmit sem azonosítani. Két perccel később már az új helyükön voltak. 'Berto látta meg először őket, és lemutatott egy ösvényre. Fejek. Négy vagy ötszáz méternyire onnan. Felfelé jöttek a hegyre.
Oké – mondta magában Chavez. Számoljunk csak. Nem érezte magát feszültnek. Ez most egyszerű ügylet. Csinált már ilyet eddig is. A nagy ismeretlen már mögötte van. Ez most harc lesz. Tudta, hogyan kell csinálni.
– Hatos, itt a Point, úgy becsülöm egy századnyi katona lehet, egyenesen felénk tartanak.
– Egyéb?
– Lassan mozognak. Olyan óvatoskodón.
– Mennyi ideig tudtok ottmaradni?
– Talán még pár percig.
– Maradjatok ott, ameddig biztonságos, aztán gyertek! Még vagy egy kilométert próbáljátok meg követni őket. Amennyit csak lehet, be akarunk húzni a csőbe.
– Értettem.
– A számuk szaporodik, ember – suttogta León.
– Az egyszer biztos, hogy kicsit le akarjuk faragni őket, mielőtt megfutamodnánk, igaz? – Chavez újra az előrenyomuló ellenség felé fordult. Nem látott semmilyen szervezettséget. Ráérősen mozogtak, lassan haladtak felfelé a hegyoldalon, bár most már jól hallotta őket. Hármas-négyes csapatokba verődve haladtak, valószínűleg a barátok verődtek egy csoportba, ahogyan az utcai bandákban szokták. Mindenki jobban szereti, ha mögötte barát van.
Utcai bandák – gondolta. Itt lenn nem nagyon törődnek a bőrszínnel, de a fene egye meg azokat az istenverte AK-47-eseket. Látszólag nincs is tervük, nincsenek tüzelésre felkészülő és manőverező csapatok. Azon tűnődött, hogy van-e rádiójuk, amivel koordinálhatnának. Valószínűleg nincs. Kicsit későn fedezte fel, hogy amazok pontosan tudják, hová tartanak. Nem értette, honnan is tudhatnák, de ez csupán azt jelenti, hogy pokoli rajtaütés vár rájuk..., de nagyon sok van belőlük. Rémesen sok.
– Ideje eltűnnünk – mondta Ding.
Felfelé kaptattak, egyik jó megfigyelőpontot a másik után választva ki, és parancsnokukat folyamatosan tájékoztatták saját helyzetükről, illetve az ellenségéről. Előttük, fenn a hegyen, a csapatnak közel két órája volt rá, hogy sorait átrendezze, és felkészüljön a rajtaütésre. Ramirez százados úgy határozott, hogy jóval az első védelmi vonal előtt találkozik a támadókkal, két különösen meredek útszakasz között, a kellő pontokon SAW-kal megtűzdelve, hogy így a nem egészen háromszáz méter széles közelítési útvonalat teljesen be tudják teríteni tüzeléskor. Ha az ellenség elég ostoba ahhoz, hogy ott átjöjjön... nos, az már az ő bajuk, nem igaz? Mindeddig egyenesen a felszedési hely felé tartottak. Talán közölte velük valaki, hogy a Knife feltehetőleg ott van, bár ez nem biztos – vélte Chavez –, miközben ő és León kiválasztott egy helyet, közvetlenül az egyik SAW alatt.
– Hatos, itt a Point, a helyünkön vagyunk. Az ellenség háromszáz méterrel alattunk.
Két kattanás.
– Látom őket – szólalt meg egy újabb hang a rádióhálózaton. – Gránát egyes látja őket.
– Doki látja őket.
– SAW egyes látja őket.
– Gránát kettes. Megvannak.
– Knife, itt a Hatos. Mindenki őrizze meg a nyugalmát – szólalt meg nyugodt hangon Ramirez. – Úgy tűnik, egyenesen felénk közelítenek. Ne feledkezzetek el a jelről, emberek...
Még tíz percig tartott. Chavez kikapcsolta a szemüvegét, hogy takarékoskodjék az elemmel, s hogy szeme visszaszokjon a normálishoz. Agya újra meg újra lejátszotta a raj tüzelési tervét. Neki és Leónnak különleges felelőssége van. Minden katonának egy bizonyos ívre kell korlátoznia lövéseit. Végül az összes ív összekapcsolódik, és átfedésben is van, de feltételezhetően mindenki a maga megszabott területén vadászik, nem pedig az egész térségben. Még a két SAW tüzelési sávja is korlátozott. A harmadik pedig jóval a tűzvonal mögött van, kisebb tartalék erővel, hogy támogatást nyújtson a rajnak, amikor visszahúzódik.
Most már belül voltak a százméteres vonalon is. Az előrenyomuló ellenség első sora talán tizennyolc vagy húsz emberből állhatott, a többiek megpróbáltak lépést tartani velük. Lassan mozogtak, ügyelve rá hová teszik a lábukat, a fegyvert mellükön keresztbe téve vitték. Chavez hármat számolt meg saját területén. León lefelé figyelt, miközben lassan emelte fel fegyverét.
A régi szép időkben az ilyesmit sortűzzel intézték el. Napóleon gyalogsága egymáshoz igen közel haladó, kettes vagy négyes sorokat alkotott, muskétáikat parancsra emelve fel; egyetlen félelmetes, robbanásszerű zaj és felvillanás volt a tüzelés. Célja az elrettentés volt, az hogy felfordulást idézzenek elő az ellenség soraiban azok között, akik elég szerencsések voltak ahhoz, hogy elkerüljék az azonnali halált, annak közlése, hogy tulajdonképpen nem is ott kellene lenniük, olyasmi; ami megzavarja, megállítja és összezavarja őket. Ma azonban már nem muskétás-oszlopok feladata ez. Manapság úgy csinálják, hogy hagyják az ellenséget nagyon közel jönni, s a hatás legalább annyira pszichológiai, mint fizikai.
Három kattanás. Készüljetek fel! – rendelkezett Ramirez. Végig a soron a lövészek a vállukhoz emelték a fegyvert. A géppuskák csöve is feljebb emelkedett az állványokon. Kibiztosították a fegyvereket. A sor közepén a kapitány egy darab híradóshuzal köré fonta kezét. Ötven méter hosszú volt, és a másik végére néhány kavicsot tartalmazó konzervdobozt erősítettek. Lassan, nagyon óvatosan feszesre húzta a huzalt. Aztán keményen megrántotta.
A hirtelen előtörő hang egy pillanatra mindent megdermesztett. Olyan volt, mintha minden megállt volna egy másodpercre, ami úgy tetszett, órákig tart. A támadók ösztönösen fordultak a hang irányába, másfelé figyelve, mint ahonnan az ismeretlen fenyegetés várta őket, közvetlenül az orruk előtt, és elvonta a figyelmet ujjaikról is, melyek éppen lenyomni készültek a ravaszt.
A hosszú pillanatnak fehér torkolattűz vetett véget. Az első tizenöt támadó elbukott. Mögöttük öt további halt vagy sebesült meg, mielőtt a tüzet viszonozni tudták volna. Majd a felülről jövő tüzelés megszűnt. A támadók későn reagáltak. Sokan közülük egész tárukat a fölöttük magasodó hegyoldal felé tüzelve ürítették ki, de a katonák addigra már az általuk készített gödrökben voltak, semmilyen célpontot nem nyújtva a támadóknak.
– Ki lőtt? Mi folyik itt? Ez Olivero őrmester hangja volt, akinek akcentusa tökéletesnek bizonyult.
A zavar a felkészültek szövetségese. További emberek rohantak előre, bele a gyilkolási zónába hogy megnézzék, mi történt, kíváncsian rá, ki kire lőtt. Chavez és a többiek tízig számoltak, mielőtt előjöttek volna. Ding előtt két férfi tartózkodott, harminc méteren belül. „ Tíz!”-re három egyes lövéssel leterítette az egyiket, és megsebesítette a másikat. Megint lekaszáltak egy tucat ellenséget.
Öt kattanás. – Mindenki el innen! – közölte a rádión keresztül Ramirez.
Ugyanaz volt a módszer. Mindegyik párból azonnal elindult az egyik, futott ötven métert felfelé, mielőtt egy előre kiválasztott ponton megállt volna. Az SAW-k, amelyek eddig csak rövid sorozatokat lőttek, mintha csak karabélyok volnának, most jó hosszúkat tüzeltek, hogy fedezni tudják a leszakadást. Egy perc múlva a Knife már el is távozott arról a területről, amelyet mostanra túlságosan is elkésett és pontatlan tüzelés lőtt ripityára. Egyiküket súrolta egy eltévedt golyó, de oda se figyelt rá. Chavez szokás szerint utolsónak távozott, ő mozgott a leglassabban, egyik öles fától a másikig gondosan választva meg haladásának útvonalát, miközben a viszonzott lövöldözés egyre sűrűbbé vált. Újra bekapcsolta szemüvegét, hogy lássa, mi történik. Talán harminc ember volt odalenn az ölési zónában, csak a fele mozgott. Az ellenség, bár túl későn, körülfogta a déli oldalt, azzal próbálkozva, hogy bekerítsen egy már elhagyott térséget. Csendben figyelte őket, hogyan jutnak el arra a pontra, ahol ő és León pár perccel ezelőtt tartózkodott, látta, hogyan állnak ott zavarodottan, még mindig azon tűnődve, mi történhetett. Addigra már a sebesültek üvöltöztek, és megkezdődött az általános káromkodás, a megdühödött emberek obszcén, durva káromkodása: megszokták, hogy halált osztogatnak, de nemigen volt benne maguknak is részük. Új hangok váltak kivehetővé a szórványos puskalövések, káromkodások meg üvöltések kavargása fölött. Ezek lesznek a vezetőik. Chavez csak most kezdte elhinni, amikor még egyszer jól körülnézett, hogy ezt a csatát könnyen meg lehet nyerni.
– Ó, a francba! – Lenyomta a megfelelő gombot a rádión. – Hatos, itt a Point. Uram, nagyobb erőről van szó, mint egy század. Mondom, nagyobb erőről van szó, mint egy század. Úgy becsülöm, hogy harminc főre tehető az ellenség vesztesége. Éppen most kezdtek újra felfejlődni. Körülbelül harminc mozoghat délnek. Valaki azt mondja nekik, hogy próbáljanak meg körülvenni bennünket.
– Értettem, Ding. Gyere fölfelé.
– Már megyek. – Chavez gyors ügetésbe fogott, békaugrásokkal haladva el León állása mellett.

 

– Clark, ismét hiszek a csodákban – mondta Larson. Harmadszori próbálkozásra sikerült felvenniük a kapcsolatot az Omen-csoporttal. Arra utasították őket, hogy menjenek öt kilométert egy tisztásig, amely alkalmas arra, hogy a Pave Low leszálljon. A következő próbálkozás már tovább tartott, majdnem negyven percig. Ezúttal a Banner-t keresték. Már ami megmaradt belőle – emlékeztette magát Clark. Nem tudta, hogy a csapat túlélői már összetalálkoztak a Knife-fal, amely listáján az utolsó volt.

 

A második védelmi állás szükségképpen szétszórtabb volt az elsőnél. Ramirez aggódni kezdett. Emberei olyan tökéletesen hajtották végre az első rajtaütést, hogy a gyalogsági kiképzőnél valaki egy nap még dolgozatot is írhatna róla, de – sajnos – a katonai műveletek egyik megváltoztathatatlan törvényszerűsége, hogy a sikeres trükkök csak ritkán ismételhetek meg. Az ellenfél most manőverezni fog, szétszóródik, azzal próbálkozva, hogy koordináljon, s a lehető legjobban kiaknázza a számbeli fölényét. Ezenkívül az ellenség egy okos dolgot is cselekedett. Gyorsabban mozgott. Tapasztalhatták, igazi ellenféllel állnak szemben és ösztönösen tudták, hogy a legszerencsésebb dolog, amit tehetnek, ha előrenyomulnak, erőltetik az egészet, átveszik a kezdeményezést, és ők kényszerítik ki az összecsapást. Ez volt az egyetlen, amit Ramirez nem volt képes megakadályozni, de neki is voltak még adui.
Felderítői folyamatosan tájékoztatták az ellenség mozdulatairól. Most már három támadó csoport volt, mindegyikben negyven-negyven emberrel. Ramirez nem tudott mind a hárommal egyszerre foglalkozni, csak külön-külön tudott ártani nekik. Neki is három csapata volt, öt-öt emberrel. Az egyiket – a Banner maradékát – középen hagyta, bal oldalon egy felderítővel, aki nyomon tudta követni az ellenség harmadik csapatát, miközben a kapitány erőinek zömét délre tolta át, és egy ferde, hegyoldali vonalra helyezte őket, csaknem L alakú rajtaütési vonalat formálva, bevonva mindkét SAW-t.
Nem kellett túl sokáig várniuk. Az ellenség gyorsabban haladt, mint Ramirez remélte, ezért alig maradt idejük, hogy alkalmas tüzelőállást válasszanak maguknak, de a támadók még mindig kiszámíthatóan mozogtak a terepen. Chavez tartózkodott az alsó végponton, és jelezte, amikor megközelítették. Megint csak ötven méteren belülre engedték őket. Chavez és León néhány méterre volt egymástól, a vezetőt keresték. Munkájuk abban állt, hogy elsőnek lőjenek, csendben, és ezzel kiküszöböljenek mindenkit, aki megpróbálkozhatna a támadók koordinálásával és irányításával. Van egy – gondolta Ding –, aki a többieknek mutogat. Felemelte MP-5-ösét, és eleresztett egy sorozatot. Célt tévesztett. A hangtompítós fegyver ellenére odacsalogatott egy lövést. Erre aztán az egész csapat tüzet nyitott. Öt további támadó bukott fel. A többi ezúttal pontosan viszonozta a tüzet és felfejlődtek, hogy megtámadhassák a védekezők állásait, de amikor torkolattüzük felfedte tartózkodási helyüket, mindkét SAW fel s alá kaszált, megtizedelve soraikat.
A harcteret figyelni egyszerre borzasztó és lenyűgöző dolog. Amint az emberek tüzelni kezdtek, az éjszakai látást feledhették. Chavez megpróbált úgy védekezni ez ellen, hogy egyik szemét csukva tartotta, ahogyan kiképezték rá, de úgy találta, hogy nem válik be. Az erdő hirtelen megtelt fényes lángnyelvekkel, melyek némelyike kisebb tűzgolyóvá vált. A géppuskáktól származó nyomjelző lövedékek hányták a tüzet. A lövészek nyomjelzői másra szolgáltak. Minden tárnál az utolsó három lövedék világít, jelezvén, hogy tárat kell cserélni. A zaj más volt, mint amit Chavez eddig valaha is hallott: az M-16-osok csattogása és az AK-47-esek mélyebb hangú, lassúbb kerepelése. Parancsokat kiabáltak, a düh, fájdalom és rettegés üvöltései szakadtak fel a torkokból.
– Fussatok! – Ez Ramirez százados hangja volt, spanyolul kiáltott. Megint párosával szakadtak el, vagy legalábbis próbáltak. Ennél a tűzváltásnál a raj két tagját találták el. Chavez belebotlott az egyikbe, amikor megpróbált arrébb kúszni. Vállára emelte a sebesültet, és felfelé futott vele a hegyen. A gyülekezési ponton halt meg a társa, Ingelesnek hívták. De nem volt idő a szánakozásra; új tárakat osztottak szét. Miközben Ramirez százados megpróbálta ismét megszervezni a dolgokat, mindannyian hallhatták odalenn a tüzelés, az újabb kiáltások és káromkodások vegyes hangzavarát. A Knife-csapatnak most már két további halottja volt és egy komoly sebesültje, akit Olivero vett gondozásába. Tizenöt percbe tellett, hogy további húszfőnyi veszteséget okozzanak az ellenségnek, saját erejük harmincszázalékos feláldozása mellett. Ha Ramirez századosnak lett volna ideje átgondolni, akkor rájöhetett volna, hogy minden ravaszsága ellenére veszélyes játékot űz. De nem volt idő a gondolkodásra.
A Banner tagjai néhány sorozattal visszaverték az ellenség másik csoportját, de ők is egyfőnyi veszteséget szenvedtek el, amikor felfelé húzódtak vissza a hegyoldalon. A következő védelmi állás négyszáz méterrel hátrább volt, bosszantóan közel végső védelmi pozíciójukhoz. Itt volt az ideje, hogy kijátsszák az utolsó kártyákat.
Az ellenség ismét üres terepszakaszt zárt körül, és még mindig nem tudta, mennyi veszteséget okozhatott a gonosz szellemeknek, akik csak úgy megjelennek, ölnek, majd megint eltűnnek. Egyik vezetőjük meghalt, a másik súlyosan megsebesült; megálltak, hogy átcsoportosítsák erőiket.
A Knife-csapat hasonló cipőben járt. Amint sikerült számba venni a veszteségeket, Ramirez újból átrendezte embereit. Hálát adott az Istennek azért, hogy nem volt ideje gyászolni halottait, s hogy kiképzése tulajdonképpen arra készteti, hogy a megoldandó problémára összpontosítson. A helikopter úgysem fog időben berepülni. Vagy igen? Számít egyáltalán? Mi számít?
Semmi egyebet nem kell tennie, csak kinyírni belőlük minél többet, hogy elfogadható esélyt adjon a menekülésnek. Meg kell futamodniuk, de előbb még újabb öldöklés következik. Ramirez eddig még nem vetette be a robbanóanyagokat. Még egyik embere sem lőtt ki, illetve dobott el gránátot. Mostani állásaikat megmaradt aknáik védték; egy-egy lövész gödre előtt telepítették őket.
– Mire vártok? – kiáltott le Ramirez. – Gyertek, még nem végeztünk veletek! Először megölünk benneteket, aztán megbasszuk az asszonyaitokat!
– Nincsenek is asszonyaik – kiáltotta Vega. Egymással csinálják. Gyertek tündérkéim, ideje meghalnotok!
És azok jöttek is, még mindig dühtől hajtva, de most már körültekintőbben, mert tanultak az eddigiekből. Fától fáig hatoltak, fedezve egymást, fejüket leszegve.

 

– Valami történik ott lenn, délen. Látod a felvillanásokat? – kérdezte Larson.
– Látom. – Még egy órát fordítottak arra, hogy megpróbáljanak kapcsolatot teremteni a Banner-csapattal, de nem jutottak semmire. Clarknak nem nagyon tetszett az ötlet, hogy otthagyják a térséget, de nem volt más választása. Ha arról van szó, amiről szó lehet, akkor közelebb kell menniük. Ezek a kicsiny rádiók csak tíz mérföldnél kisebb távolságra jók.
– Haver – mondta a pilótának. Menj oda, amilyen gyorsan csak tudsz!
Larson behúzta a féklapátokat, és lefelé vitte a gépet.

 

Tűzzsáknak nevezik – a szovjet hadseregtől kölcsönvett kifejezéssel – azt, amivel Ramirez kedveskedett a támadóknak. A csapat széles ívben szóródott szét, mindenki a saját gödrében, bár négyet közülük mostanra már sajnos, kettő helyet csak egy harcos foglalt el, egy továbbit pedig senki sem. Mindegyik gödör előtt egy vagy két akna volt, domború oldalával az ellenség felé. Az egyes állások a fák során belül voltak, sziklagörgeteg vagy kisebb földcsuszamlás előtt. Az ellenség zaja és torkolattüze közeledett hozzájuk, majd megállt, bár a tüzelés egyáltalán nem hagyott alább.
– Oké, emberek – szólalt meg Ramirez. – Parancsra elmegyünk végre innen a francba, vissza a felszedési helyre, onnan pedig végig a kettes kivonási útvonalon. De előbb még meg kell ritkítanunk a soraikat.
A másik fél is beszélt, végre intelligens módon. Helyek helyett neveket mondtak, s ezzel el tudták fedni, amit el akartak, bár a terephez most sem alkalmazkodtak. Az biztos, hogy bátrak – gondolta Ramirez; bármilyen emberekről van is szó, nem riadnak vissza a veszélytől. Ha képzettebbek lennének, és volna egy-két hozzáértő vezérük, a harc már régen véget ért volna.
Chavez agyában más gondolatok jártak. Azon kívül, hogy fegyvere zajtalan, torkolattüze sincs, és a nindzsa most a szemüvegét használta az egyes célpontok kiválasztására, majd úgy kapta le őket, hogy fikarcnyi lelkiismeret-furdalása sem volt. Kinyírta egyik vezérüket. Szinte túl könnyű volt. Az ellenség lövéseinek zaja tökéletesen elfedte saját fegyverének hangját. De amikor ellenőrizte munícióját, ráébredt, hogy csupán két tára van már azon a hatvan golyón felül, ami a fegyverben található. Ramirez százados okos játékos volt, de nagyon szoros rátartással.
Az egyik fa mögül megint előbukkant egy fej, majd egy kar; valamit mutogatott. Ding nyomon követte, és egyetlen lövést engedett el. A torkán lőtte meg, gurgulázó üvöltést hallott. Chavez nem tudta, hogy az ellenség vezérét terítette le. Üvöltése mindannyiukat lépésre ösztönözte: csak úgy ugattak a fegyverek, és az ellenfél kiabálva támadott.
Ramirez kivárta, hogy a fele távolságot megtegyék, majd gránátvetőjével odapörkölt egyet. Foszforos lövedék volt, erőteljes, pókhálószerű, fehér fényzuhatagot eredményezett. Mindenki kioldotta saját aknáit.
– A francba, megvan a Knife! – Clark kidugta az antennát a repülőgép ablakán.
– Knife, itt a Variable; Knife, itt a Variable. Jelentkezz, vége. – Hívása nem is jöhetett volna rosszabbkor.

 

Harminc ember esett el és tíz sebesült meg az aknaszilánkoktól. Aztán gránátokat lőttek be a fák közé. A támadók túlságosan távol voltak ahhoz, hogy az azonnali halált elkerüljék, de ahhoz túl közel, hogy elérje őket az égő foszfor zuhataga, néhányan meg is gyulladtak. Előkerültek a kézigránátok is, megint jó pár támadót téve el láb alól. Majd Ramirez ismét közölt valamit a rádióján:
– Kifelé, gyerünk el innen! – És most végre megfelelően cselekedett.
Amikor a Knife-csapat eltávozott állásaiból, végigsöpörtek rajtuk a reflexre tüzelők automata fegyverei. Azok a katonák, akiknek volt, füstvető és könnygázgránátokat dobáltak távozásuk fedezése érdekében, de ezzel csak célpontot szolgáltattak a másik oldalnak, és mindegyikük vagy egy tucatnyi fegyver tüzébe került. Ketten meghaltak, ketten pedig megsebesültek annak eredményeként, hogy azt tették, amire tanították őket. Ramirez rádiójának fülhallgatója megreccsent.

 

– Itt a Knife – mondta a százados felállva. – Variable, hol a pokolban vagytok?
– Fenn a magasban, idefenn vagyunk. Milyen a helyzet? Vége.
– Jó mély szarban vagyunk, most vonulunk vissza a felszedési helyre, gyertek le ide, gyertek azonnal le ide! – Ramirez az embereinek kiabált. – Gyerünk a felszedés! helyre, itt vannak, hogy felkapjanak!

 

– Nem lehet, ismétlem nem lehet. Knife, most nem jöhetünk. Arrébb kell mennetek onnan, arrébb kell mennetek onnan. Igazoljátok vissza! – mondta a rádióba Clark. Semmi válasz. Megismételte az utasításokat, és most sem volt válasz.

 

Most már csak nyolcan maradtak a huszonkét emberből. Ramirez egy sebesültet cipelt, fülhallgatója kiesett, miközben a felszedési hely felé rohant, kétszáz méterrel tovább, fel a hegyre, még egy utolsó fás részen át, arra a tisztásra, ahová a helikopter érkezni fog.
De nem érkezett. Ramirez letette terhét, az égboltra meredt, először csupasz szemmel, majd szemüvegét is igénybe véve, de a helikopter csak nem látszott, sem pedig a ráutaló fények, a turbómotorok keltette hő nem világította meg az éjszakai eget. A százados kikapta a fülhallgatót a rádióból, és beleüvöltött.
– Variable, hol a fészkes fenében vagytok?
– Knife, itt a Variable. Fölöttetek keringünk, de repülőgéppel. Holnap estig nem tudunk felszedni benneteket. Menjetek arrébb onnan, menjetek arrébb onnan! Visszajelzést kérünk!
– Csak nyolcan maradtunk már, csak nyolcan... – hagyta abba Ramirez. – Ó, Istenem! – Tétovázott, miután felfedezte, hogy legtöbb embere már elesett, s hogy ő volt a parancsnokuk... Azt pedig, hogy a történtekről nem tehet, már sohasem fogja megtudni.
Az ellenség három oldalról is közeledett. Csak egyetlen menekülési útvonal maradt, de Ramirez most lepillantott a férfira, akit ő cipelt fel ide, és végignézte, hogyan száll el belőle az élet. Ismét feltekintett, végignézett emberein, és nem tudta mit csináljon. Nem volt már idő semmire. Tőlük száz méternyire már jött is az ellenséges erők első sora. Emberei viszonozták a tüzet, de amazok túl sokan voltak, a gyalogosok pedig már utolsó táraikat lőtték ki.
Chavez látta, hogy bekövetkezik. Összeakaszkodott Vegával és Leónnal, hogy segítsenek egy bajtársuknak, akinek a lába nagyon komolyan megsérült. Miközben figyelt, egy egész csapat söpört át a felszedési helyen. Látta, hogyan bukik el Ramirez, fegyverével mindvégig a rátörő ellenségre lőve, de Ding és barátai már semmit sem tehettek érte, ezért nyugatra fordultak, és a menekülési útvonalon haladtak. Nem is néztek vissza. Szükségtelen volt. A hangok mindent közöltek velük: az M-16-osok kattogására az AK-k egyre erősödő tüze válaszolt. Felrobbant még néhány gránát. Emberek üvöltöttek és káromkodtak, mindvégig spanyolul. Aztán már csak az AK-k tüzelése hallatszott. A csata ezen a hegyen véget ért.

 

– Ez azt jelenti, aminek hiszem? – kérdezte Larson.
– Azt jelenti, hogy egy állami REMF-nek meg kell halnia mondta csendesen Clark. Könnyek ültek a szemében. Látott már ilyesmit, Larson viszont még nem. – Az istenverte francba! – Fejét rázta, és megpróbálta összeszedni magát.
– Knife, itt a Variable. Hallasz engem, vége? Válaszolj név szerint! Közöld újra, válaszolj név szerint!
– Egy pillanat – mondta Chavez. – Itt Chavez. Ki az ott!
– Figyelj gyorsan kölyök, mert a hálózatban mások is benne vannak. Itt Clark. Valamikor már találkoztunk. Ugyanabba az irányba indulj, amerre a gyakorlás éjszakáján voltál. Emlékszel még rá?
– Értettem. Emlékszem, merre indultunk akkor. Meg tudjuk csinálni.
– Holnap visszajövök értetek. Tartsatok ki, kölyök! Még nincs vége. Visszajövök értetek! Most pedig gyorsan vigyétek onnan a seggeteket! Vége.
– Mi ez az egész? – kérdezte Vega.
– Kelet felé hurkolunk, lemegyünk a hegyről északnak, majd újra kelet felé.
– És aztán? – kérdezte Oso.
– Honnan a faszból tudnám?

 

– Indulj vissza északra! – mondta Clark.
– Mi az a REMF? – kérdezte Larson, miközben fordulni kezdett.
Clark válasza annyira halk volt, hogy alig lehetett hallani:
– A REMF „ faszszopó” katonai műszó rövidítése, azokra a haszontalan, rendelkező szarháziakra alkalmazzák, akiknek egyike ölette most meg az embereinket. És egyikük fizetni fog ezért, Larson. Most pedig fogd be a szád!
Még vagy egy órán át keresték a Banner csoportot, majd elindultak Panamába. Ez a repülés két óra tizenöt percet vett igénybe, Clark ez idő alatt egy szót sem szolt. Larson pedig félt megszólalni. A pilóta rögtön a hangárba vitte a repülőt, az ajtó bezárult mögötte. Ryan és Johns már várta őket.
– Nos? – kérdezte Jack.
– Kapcsolatot teremtettünk az Omennel és a Feature-rel – mondta Clark. – Gyertek! – Az egyik irodába vezette őket. Aztán széthajtogatta a térképet.
– Mi van a többiekkel? – kérdezte Jack. Johns ezredesnek nem kellett kérdeznie. Tudta már a választ Clark arckifejezéséből is.
– Az Omen holnap éjszaka itt lesz, a Feature pedig itt – közölte Clark, két helyre bökve a térképen.
– Oké, elintézzük – mondta Johns.
– Az Isten verje meg az egészet! – morgott Ryan. – Mi van a többiekkel?
– A Bannerrel egyáltalán nem tudtunk kontaktust teremteni. Végignéztük, hogyan győzi le a túlerő a Knife-ot. Egy kölyök kivételével – helyesbített Clark. – Legalább egyikük megmenekült. Holnap odarepülök érte, leszállók a földre. – Clark a pilótához fordult. – Larson, jobb ha pihensz néhány órát. Hat óra múlva szükségem lesz rád, mégpedig tiszta, kipihent szemmel és ragyogva.
– Mi van az időjárással? – kérdezte PJ-től.
– Az a kibaszott vihar úgy mászkál körbe-körbe errefelé, mint amikor macska keresi az egeret. Senki sem tudja, hová a pokolba tart, de még nincs itt, és azért repültem én már rossz időben is – válaszolta Johns ezredes.
– Oké. – A pilóta elment. A másik szobában fel volt állítva néhány tábori ágy. Az egyikre levetette magát, és egy perc múlva aludt.
– Odamész, hogy leszállj a földre? – kérdezte Ryan.
– Mégis mit vársz, mit csinálnék – hagyjam ott őket? Nem csináltunk már éppen elég ehhez hasonlót? – Clark elfordult. Szeme vörös volt, és csak PJ tudta, hogy nem a fáradságtól meg a kialvatlanságtól. – Sajnálom, Jack. Van ott pár emberünk. Meg kell próbálnom. Ők is megpróbálnák, ha rólam lenne szó. Nyugi. Tudom, hogyan kell csinálni.
– Hogyan? – kérdezte PJ.
– Larson és én dél körül repülünk oda, szerzünk egy kocsit és lemegyünk. Közöltem Chavezszal – az az a fickó, akivel beszélni tudtam –, hogy kerülje ki őket és tartson keletre, lefelé a hegyről. Megpróbáljuk felszedni őket, elvinni a reptérig és onnan gépen kihozni őket.
– Csak így? – kérdezte hitetlenkedve Ryan.
– Persze. Miért ne?
– Azért van némi különbség a bátorság és a hülyeség között – jegyezte meg Ryan.
– Ki nem szarja le a bátorságot? Ez a munkám. – Clark elment, hogy ő is aludjon egy keveset.
– Tudod, mitől félsz? – mondta Johns, amikor amaz már elment. – Félsz felidézni azokat az időket, amikor te is megcsinálhattad volna, de nem tetted. Lépésről lépésre meg tudom nevezni neked minden egyes mulasztásomat, amit csak elkövettem az elmúlt huszonvalahány évben. – Az ezredes kék ingén parancsnoki rangjelzést meg mindenféle szalagokat viselt. Volt neki vagy egy tucat.
Jack szeme rátapadt az egyikre, halványkék színű volt, öt fehér csillaggal. – De hát te...
– Jó dolog viselni és jó dolog, hogy a négycsillagosok előre tisztelegnek nekem, és úgy bánnak velem, mintha valami különlegesség volnék. De tudod-e mi az ami egyedül számít? Az a két fickó számít, akiket kihoztam. Egyikük ma már tábornok. A másik a Deltánál repül. Mindketten életben vannak. Mindkettőnek családja van. Ez az, ami számít, Ryan úr. És persze azok is, akiket nem tudtam kihozni. Néhányuk ma is ott van, mert nem voltam elég jó vagy elég gyors, vagy elég szerencsés. Vagy ők nem voltak azok. Vagy valami ilyesmi. Ki kellett volna hoznom őket onnan. Ez a munkám. – mondta csendben Johns. – Ezt végzem.
Mi küldtük oda őket – mondta magában Jack. Az ügynökség küldte őket oda. És néhányan már meg is haltak, mi pedig hagytuk, hogy valaki közölje velük: ez ügyben nem lehet semmit sem tenni. Közben feltehetően én leszek a...
– Veszélyes lenne ma este berepülni.
– Meglehet. Nagyon úgy néz ki.
– Három miniágyúd van a helikoptereden – mondta Ryan egy pillanattal később. – Csak két embered van a kezelésükhöz.
– Ilyen gyorsan képtelen voltam még egyet előteremteni, és...
– Elég jól célzok – mondta Jack.

 

 

28

Cortez az asztalnál ült és számolgatott. Az amerikaiak mind ez idáig kiválóan dolgoztak. A kartell közel kétszáz embert küldött fel a hegyekbe. Kilencvenhat jött vissza élve, közülük is tizenhat sebesült. Az egyik amerikait sikerült élve elfogniuk. Komolyan megsebesült ugyan – négy sebből is vérzett – ráadásul nem lehet azt állítani, hogy a kolumbiaiak kesztyűs kézzel bántak volna vele. Fiatal és bátor fiú volt, összeharapta a fogait, hogy ne üvöltsön, szinte remegett az erőfeszítéstől, hogy kontrollálni tudja magát. Milyen hősies fiatalember ez a zöldsapkás... Cortez úgy döntött, hogy nem fogja kifaggatni. Mellesleg összefüggéstelenül is beszélt, Corteznek pedig más dolga is akadt.
Volt velük egy szanitéc csapat is. Cortez kért tőlük egy eldobható fecskendőt, morfiumot szívott bele, majd visszatért a katonához, a tűt sértetlen karjába döfte, s a fecskendő tartalmát a vénájába nyomta. A katona azonnal elernyedt, aztán légzése egyszerűen leállt – pillanatok alatt meghalt. Nagyon szerencsétlen eset – gondolta Cortez. Valójában hasznát tudta volna venni az efféle fiatalembereknek, ezek azonban ritkán szokták elárulni zászlójukat... Odament a telefonjához, és tárcsázta a megfelelő számot.
– El Jefe, múlt éjszaka elkaptunk egy ellenséges katonát... Igen, el Jefe, ahogy gyanítottam... Ma este újabb csapat után eredünk... Van viszont egy probléma. Az ellenség nagyon jól küzd, és sok a veszteségünk. Még több emberre volna szükségem a ma esti bevetéshez. Si, köszönöm neked, el Jefe. Ez éppen elég lesz. Küldd az embereket a Riosucióba, vezetőik pedig ma délután jelentkezzenek nálam! Itt fogom őket eligazítani. Ó? Igen, az kitűnő lesz! Várunk téged!
Ha szerencséje van – gondolta Cortez –, a következő amerikai csapat ugyanilyen jól fog harcolni, s akkor akár egy hét alatt sikerül majd kivonni a forgalomból a kartell fegyvereseinek kétharmadát. A vezetőikkel együtt – akár már ma este. Most már sínen van az ügy – vélte Cortez. Veszélyes hazardírozás amit csinál, de a fogósabbja már mögötte van.

 

Gyors temetés volt. Greer özvegy volt, de feleségétől egyébként is már régen elhidegült. Az elhidegülés oka Arlingtonban található: egyetlen fia, Robert White Greer főhadnagy egyszerű, fehér sírköve. A fiú a Haditengerészeti Akadémián végzett, és Vietnamba ment meghalni. Sem Moore, sem Ritter nem találkozott soha a fiatalemberrel, James pedig nem őrzött róla fotót az irodájában. Az egykori DDI érzelmes ember volt, de sohasem érzelgős. Mindazonáltal ragaszkodott ahhoz, hogy a fia mellé temessék. Rangja és beosztása miatt természetesen teljesítették is ezt az óhaját. Tényleg érzelmes volt, de csak akkor, ha ez számított. A tengernagy számtalan éles eszű fiatalembert hozott be az Ügynökségre, érdeklődött előmenetelük iránt, sohasem tagadta meg a figyelmet tőlük.
Visszafogott, halk ceremónia volt. Csak a James pár közeli barátja jött el, a kormányt sokkal népesebb tábor képviselte. Utóbbiak között volt az elnök és – Bob Ritter nagy bánatára – ifjabb James Cutter altengernagy. Az elnök a kápolnában tartotta meg beszédét. Elmondta, hogy a tengernagy több mint ötven évig hűségesen szolgálta a hazát. Tizenhét éves korában jelentkezett az Egyesült Államok Haditengerészeténél, majd bekerült az akadémiára. Hamarosan két csillagot szerzett, a harmadikat pedig azután kapta meg, hogy a CIA-hoz került. A szakértelem, a tisztesség és a hazája iránti elkötelezettség példája volt... – így összegezte az elnök James Greer tengernagy karrierjét.
És ez a szarházi Cutter pont itt ül az első sorban – mondta magában Ritter. Különösen gusztustalannak találta mindezt. Nézte, amint a 3. gyalogos hadosztály díszőrsége összehajtja a zászlót, amivel a koporsó le volt terítve. De senkinek sem tudták továbbadni.
Hol van Ryan? – jutott erről Ritter eszébe. Óvatosan körbetekintett. Nem is figyelt fel rá, hogy Jack nem jött át Langleyből a CIA-küldöttség többi tagjával, A zászló ezért Moore bíróhoz került. A kézfogások következtek, majd egy-egy semmitmondó mondatot váltottak egymással: – Igen, a halál tényleg megváltás volt már számára... – Igen, nem terem hozzá hasonló mindennap. – Igen, ez a Greer-vonal vége, és nagy kár érte, igaz? – Sohasem találkoztam a fiával, de hallottam...
Ritter és Moore tíz perc múlva már az ügynökségi Cadillacben ült, visszafelé hajtva a George Washington Parkwayn.
– Hol a pokolban volt Ryan? – kérdezte a DCI.
– Nem tudom.
Moore-t az illetlenség nem is annyira dühítette, mint inkább felizgatta. Ölében még mindig ott feküdt a zászló. Úgy tartotta, mint egy újszülöttet – amíg rá nem jött, hogy ha tényleg van Isten, amiről ifjúkora baptista prédikátorai folyvást biztosították, és ha Jamesnek tényleg volt lelke, akkor annak legjobb örökségét tartja a keze között. Hirtelen úgy érezte, hogy elárult valamit. Itt csupán egy temetés volt, de kétezer mérfölddel arrébb, a hegyekben... És azok az emberek még attól is meg vannak fosztva, hogy tisztességgel temessék el őket...
– Bob, mi a fenét csináltunk? – kérdezte Moore. – Hogyan keveredtünk ebbe bele?
– Nem tudom, Arthur. Egyszerűen nem tudom...
– Jamesnek tényleg szerencséje volt – mormogta a Központi Hírszerző Ügynökség igazgatója. – Ő legalább elment...
– Tiszta lelkiismerettel? – Ritter kitekintett az ablakon, egyszerűen képtelen volt arra, hogy szembenézzen a főnökével. – Nézd, Arthur... – megállt, nem tudta, mit is mondjon.
Ritter az ötvenes évek óta van az Ügynökségnél, ügyvizsgáló tisztként, felügyelőként, állomásfőnökként, majd Langleyben szekciófőnökként dolgozott. Elvesztett már ugyanilyen beosztású tiszteket, ügynököket, de még soha nem árulta el őket. Persze mindig van egy első alkalom – mondta magában. Pedig mindenki csak egyetlenegyszer halhat meg..., s az igazi gyávaság, az egész életvitel tökéletes kudarca, ha nem tudunk megfelelőképpen elszámolni a végső számvetéskor. De mi egyebet tehetnénk?
Rövid volt az út Langleyig. Még meg sem válaszolhatta kérdését, a kocsi máris megállt. Liften mentek fel. Moore bement az irodájába. Ritter a sajátjába. A titkárnők még nem jöttek vissza. Kisbusszal jönnek. Ritter fel s alá járkált az irodában, majd amikor a többiek is megérkeztek, Mrs. Cummings keresésére indult.
– Ryan nem nézett be, vagy valami ilyesmi?
– Nem, és egyáltalán nem is láttam. Tudja hol van? – kérdezte Nancy.
– Sajnálom, nem. – Ritter visszament az irodájába, és egy hirtelen ötlettől vezéreltetve felhívta Ryan lakását. De csak az üzenetrögzítő válaszolt neki. Megnézte noteszében Cathy munkahelyi számát, és a titkárnőn keresztül felhívatta.
– Itt Bob Ritter. Tudnom kellene, hol van Jack.
– Nem tudom – válaszolta tartózkodóan dr. Carolina Ryan. – Tegnap azt mondta, hogy el kell mennie a városból. De nem mondta, hová...
Ritter arcából kifutott a vér.
– Cathy, muszáj megtudnom! Rendkívül fontos! El sem mondhatom, mennyire! Kérlek, bízzál bennem! Tudnom kell, hol van!
– Nem tudom. Úgy érted, hogy te sem? – Riadtság érződött a nő hangján.
Ryan tudja! – jött rá Ritter.
– Nézd, Cathy, meg kell találnom. Ne aggódj, vagy semmi ilyesmi, oké? – Persze teljesen hiábavaló volt az igyekezet, hogy megnyugtassa, így hát Ritter, amilyen gyorsan csak tudta, letette a kagylót.
A DDO átment Moore bíró irodájába. A zászlót a DCI íróasztalának közepére tették, még mindig össze volt hajtva. Arthur Moore bíró, a Központi Hírszerző Ügynökség igazgatója csendben üldögélt, és a zászlóra meredt.
– Jack elment! A felesége azt mondja, fogalma sincs róla, hová. Ő tudja, Arthur! Tudja, és odament, hogy csináljon valamit.
– Hogyan jöhetett rá?
– Magam sem tudom. – Ritter egy pillanatig gondolkodott, majd intett főnökének. – Gyere csak!
Ryan irodájába tartottak. Ritter kinyitotta Jack faliszéfjét, és beütötte a megfelelő kombinációt, nem történt semmi, leszámítva, hogy kigyulladt a tárcsa fölött a jelzőfény.
– A francba! – mondta Ritter. – Azt hittem, ez az.
– James kombinációja?
– Igen. Tudod, milyen volt, sohasem kedvelte ezeket az átkozott dolgokat, és valószínűleg... – Ritter körülnézett. Harmadik nekifutásra rátalált.
– Azt hittem, a megfelelőt tárcsáztam. – Megfordult, és újra próbálkozott. Ezúttal még az az átkozott csipogó is megszólalt. Ritter ismét megnézte a számot. Az érdekelt lapon volt még valami írás.
– Ó, Istenem!
Moore bólintott és az ajtóhoz ment.
– Nancy, közölje a biztonságiakkal, hogy mi vacakolunk csak a széffel. Úgy tűnik föl, hogy Jack megváltoztatta a kombinációt anélkül, hogy közölte volna velünk. – A DCI becsukta az ajtót és megfordult.
– Tudja, Arthur.
– Meglehet. Hogyan tudnánk ellenőrizni?
Egy perc múlva Ritter irodájában voltak. Amaz összes okmányát megsemmisítette már, a memóriája azonban kiváló volt. Az ember nem felejti el valakinek a nevét, ha annak becsületrendje van. Aztán már csak idő kérdése volt, hogy felüssék az AUTOVON telefonkönyvét, és felhívják az Eglin légitámaszponton az 1. különleges műveleti repülőosztályt.
– Paul Johns ezredessel kell beszélnem – mondta Ritter az őrmesternek, aki felvette a telefont.
– Johns ezredes házon kívül van, uram. Nem tudom hol.
– Ki tudja?
– Talán a repülőosztály műveleti tisztje, uram. Ez azonban nem biztonságos vonal, uram... – emlékeztette rá az őrmester.
– Adja meg nekem a számát! – Az őrmester megadta.
Ritter feltárcsázta a számot.
– Meg kell találnom Johns ezredest – mondta Ritter, miután bemutatkozott.
– Uram – parancsom van rá – nem adhatom ki az információt senkinek sem. Ismétlem, senkinek sem, uram.
– Őrnagy, ha az ezredes ismét Panamában van, tudnom kell! Az élete függhet tőle! Történik valami, amiről tudnia kell.
– Uram, parancsom van rá...
– Csessze meg a parancsait! Ha nem mondja meg, és a repülő személyzete meghal, az a maga hibája lesz! Szóval, őrnagy, igen vagy nem?
– Uram, újra ott vannak, ahol voltak már. Ugyanazon a helyen, ugyanazzal a legénységgel. Ennyit mondhatok, uram.
– Köszönöm, őrnagy! A megfelelő dolgot cselekedte! Tényleg! Javaslom viszont, hogy készítsen írásos feljegyzést erről a beszélgetésről.
Ritter letette a kagylót. A telefon ki volt hangosítva.
– Ryannak kell lennie – mondta DCI. – Most mit tegyünk?
– Szerinted, Arthur?!
– Még néhány embert fogunk megölni, Bob? – kérdezte Moore. Egyre jobban kezdett tartani a tükröktől... nem volt kedvére való az arc, melyet azokban látott...
– Van fogalmad a következményekről?
– Baszd meg a következményeket!
Ritter bólintott, és lenyomott egy gombot a telefonon. A tőle megszokott határozott, parancsokat osztogató hangon beszélt.
– Mindenre szükségem van, amit Caper az utóbbi két napon dolgozott ki. – Újabb gomb következett. – Harminc perc múlva hívjon fel a panamai állomásfőnök. Közöld vele, hogy a mai napra mindent tegyen félre – mozgalmas napja lesz. – Ritter visszahelyezte a beszélőt. Pár percet várniuk kell még.
– Hála Istennek! – mondta egy pillanat múltán Ritter.
Moore ezen a napon most mosolyodott el először.
– Én is azt mondom, Robert. Jó ismét embernek érezni magunkat, igaz?

 

A biztonsági rendőrség úgy hozta be a rozsdabarna öltönyös férfit, hogy fegyvert fogtak rá. Közölte, hogy a neve Luna, és a diplomatatáskáját már átkutatták. Clark felismerte.
– Mi az istenharagját csinálsz itt, Tony?
– Ki ez? – kérdezte Ryan.
– A panamai állomásfőnök – válaszolta Clark. – Tony, remélem, jó okod van rá...
– Kaptam egy telexet dr. Ryan számára, Moore bírótól.
– Micsoda?
Clark megfogta Luna karját, és az irodába vezette. Nem volt sok ideje. Neki és Larsonnak perceken belül fel kell szállnia.
– Remélem, ez nem valami kurva tréfa – közölte Clark.
– Csak postát kézbesítek, oké? – mondta Luna. – Állj le most ezzel a keménykedéssel! – Átadta az első lapot Jacknek.
SZIGORÚAN BIZALMAS – CSAK A DDI KEZEIBE! LEHETETLEN ÚJBÓL KAPCSOLATOT TALÁLNI A SHOWBOAT-CSOPORTOKKAL. TEGYÉL MEG MINDENT, AMIT MEGFELELŐNEK ÍTÉLSZ, HOGY KIHOZD AZ ORSZÁGBÓL AZ OTT BEVETETTEKET. KÖZÖLD CLARKKAL, HOGY LEGYEN KÖRÜLTEKINTŐ. A KÖRÜLZÁRTAK A SEGÍTSÉGETEKRE LEHETNEK. C NEM TUD RÓLA. SOK SZERENCSÉT. M/R.
– Soha senki nem mondta, hogy ostobák...! – Jack nagyot sóhajtott, és átadta a lapot Clarknak. – De mindez vajon azt jelenti-e, aminek gondolom?
– Eggyel kevesebb REMF miatt kell aggódnunk, így már csak kettő van – jegyezte meg Clark. Nekifogott, hogy átpörgesse a faxokat. – Szent szar! – Letette a halmot az asztalra és járkált kicsit, kibámulva az ablakon. – Oké – mondta magában. Clark sohasem volt olyan fiú, aki tétovázik, ha terveket kell szőni. Pár percig Ryanhoz beszélt. Majd Larsonhoz. – Kapkodjuk a seggünket, kölyök! Feladatunk van!
– Tartalékrádiók? – kérdezte tőle Johns ezredes, amikor kiment.
– Két darab, mindegyikben új elemek, és tartalékelemek is vannak – válaszolta Clark.
– Jó olyan emberrel együtt dolgozni, aki kiismeri magát – mondta Johns.
– Bármikor, ezredes – jegyezte meg Clark, amint az ajtó felé tartott. – Pár óra múlva találkozunk.
A hangárajtók kinyíltak. Egy kiskocsi kihúzta a Beechcraftot, és az ajtók máris becsukódtak. Ryan figyelte, hogyan indulnak be a motorok, majd a gép lassan elgurult.
– És mi? – kérdezte Johns ezredest.
Frances Montaigne százados jött be. Tipikus francia volt, alacsony, hollófekete hajjal. Nem volt különösebben csinos, Ryannak mégis az jutott az eszébe, hogy rakoncátlan lehet az ágyban – ettől a gondolattól teljesen megdermedt, s egyfolytában azon tűnődött, hogyan is juthatott mindez az eszébe. Az is meglepte, hogy a nő pilótaparancsnok.
– Ezredes, az időjárás jól odatesz majd nekünk – közölte rögtön. – Az Adele ismét nyugatnak tart, huszonöt csomóval.
– Az időjárásról nem tehetek. A lejutásnak és a begyűjtés végrehajtásának nem kell szükségképpen rossznak lennie.
– Az, hogy visszamegyünk, bizonyos szempontból még izgalmas is, PJ – jegyezte meg sötéten Montaigne.
– Mindent a maga idejében, Francie... És ott van még a leszálláshoz az a másik helyünk.
– Ezredes, még maga sem lehet olyan őrült...
PJ felcsóválva Ryanhoz fordult.
– A fiatal tisztek sem olyanok már, mint régen.

 

Útjuk java részén kinn maradtak a víz fölött. Larson a kormánynál ugyanolyan magabiztos volt mint mindig, bár állandóan északkelet felé kémlelt. Nem vitás, a magas, vékony felhők a közelgő hurrikán előfutárai. Mögöttük pedig az Adele... A Zöld-foki-szigeteknél született, átlag tizenhét csomós sebességgel átrobogott az Atlanti-óceánon, majd vesztett erejéből, amikor a Karib-szigetek keleti térségébe ért, később ismét visszanyerte, és északnak, nyugatnak, majd megint keletnek fordult. Ilyen őrületes vihar már régen nem tombolt. Bár közelében sem járt a Camille brutális erejének, mégis igen veszélyesnek látszott. A trópusi ciklonokat minden épeszű ember messze elkerüli. Nem volt jó hely egy ikermotoros Beechcraft számára sem... még akkor sem, ha Chuck Yeager ült a kormánynál. Larson már terveket szőtt. Reptereket keresett, ahová le lehet tenni egy gépet, ha a küldetés nem járna sikerrel, vagy a vihar ismét irányt váltana. Reptereket, ahol tankolni lehet, majd délkeletnek lehet fordulni a szürke örvény körül, ami egyenesen feléjük tartott. A levegő csalókán csendes volt. A pilóta azon tűnődött, hány órájuk lehet még hátra. Pedig ez csak az egyik veszély, amivel szembe kell nézniük.
Clark csendben üldögélt a jobb oldali ülésen, előre bámult, arca nyugodt volt, sőt derűsnek látszott, közben azonban agya gyorsabban pörgött, mint a Beech propellerei. Eszébe jutottak a múltbeli bevetések, a régi veszélyhelyzetek, a régi félelmek, a régi menekülések s persze egy-egy arc... Mindannyiukhoz egy-egy tanulság fűződik. Johns Terence Clark nem az a férfi, aki elfelejt dolgokat. Ma azonban még a szokásosnál is jobban működött a memóriája. Minden egyes alkalom az eszébe ötlött, amikor egyedül maradt egy-egy ellenséges területen. Aztán az új arcokat kezdte figyelni, azokét, akik ma játszanak el majd fontos szerepet az életében. Végül a napi terven kezdett töprengeni. Azt fontolgatta, mit is akar tenni, illetve hogy az ellenség vajon mit fog lépni. Alternatív terveket dolgozott ki. Amikor mindezzel végzett, gyorsan leállította magát. Hamar el lehet jutni arra a pontra, ahol a képzelőerő már ellenségünkké válik. S a művelet minden egyes szegmense készen állt már. Saját tapasztalatára és ösztönére hagyatkozik majd. Vajon nem hagyják-e cserben ezek a tulajdonságok, és ha igen, mikor...?
Előbb vagy utóbb – ismerte be önmagának Clark. De nem ma.

 

PJ eligazítása két órát vett igénybe, ő, Willis százados és Montaigne százados minden részletet kidolgozott – hol fognak újra tankolni, hol kering majd a gép, ha valami nem sikerülne. Milyen útvonalat válasszanak, ha a dolgok balul ütnének ki. A legénység minden egyes tagja teljes tájékoztatást kapott. Ma este az életüket teszik kockára. Tudniuk kell miért. Mint mindig, Zimmer őrmesternek most is volt néhány kérdése és egy fontos javaslata, melyet azonnal beépítettek a tervbe. Aztán eljött az ideje a repülőgép előkészítésének. Minden gépen minden rendszert maradéktalanul ellenőriztek.
– Mit tudsz az ágyúkról? – kérdezte Zimmer Ryant.
– Sohasem lőttem még ilyennel.
Ryan megsimogatta a miniágyú fogantyúját, mely a 20 mm-es Vulcan ágyú kicsinyített változata volt. Hat darab 0,30-as kaliberű csöve van, ezek az óramutató járásával megegyező irányban forognak, s egy elektromotor hajtja meg őket. A tőlük balra elhelyezkedő, óriási adagolóból szedik a lövedékeket. Két sebességbeállítás van: percenkénti négyezer, illetve hatezer lövés – azaz másodpercenként hatvanhat vagy száz golyót lehet kilőni. A lövedékek félig nyomkövetők. A fegyver tüze úgy néz ki, mint valami tudományos-fantasztikus moziból kölcsönzött lézernyaláb, magának a halálnak a megtestesülése. Nagy segítséget jelent a fegyver célra tartásakor, mert a torkolattűz – ahogy Zimmer mindig mondani szokta: talán a déli napot leszámítva, a világon a legvakítóbb dolog. Zimmer mindent elmondott és megmutatott Ryannak, amit tudnia kellett a fegyver használatáról: hol vannak a kapcsolók, hová kell állnia, hogyan kell célozni.
– Mit tudsz a bevetésről?
– Attól függ, mit értesz ezen – válaszolta Ryan.
– A bevetés az, amikor fegyveresek megpróbálnak téged megölni – válaszolta türelmesen Zimmer. – Veszélyes.
– Tudom. Voltam már párszor veszélyben. De ne beszéljünk erről túl sokat... Már úgyis épp eléggé félek. – Ryan a távolba révedt, azon tűnődött, vajon miért is volt olyan átkozottul bolond, hogy önként vállalkozott erre. De mi mást tehetett volna? Egyszerűen a halálba kiküldeni az embereket...? Ha megtenné, mennyiben különbözne akkor Cuttertől? Jack körülnézett a gép belsejében. Nagynak, erősnek és biztonságosnak látszott. De mégiscsak helikopter volt, és Ryan teljes szívéből gyűlölte a helikoptereket.
– A vicces az, hogy valószínűleg nem lesz probléma közben – mondta Zimmer. – Uram, ha jól végezzük a munkánkat, egyszerűen csak berepülünk, majd ki.
– Ez az, amitől félek – mondta Ryan, főként önmagán nevetve.

 

Santaguedában szálltak le. Larson ismerte a férfit, aki a helyi repülőszolgálatot vezette, és kibeszélt belőle egy Volkswagen Microvánt. A két CIA-tiszt észak felé tartott, s egy óra múlva már áthaladtak Anserma falun. Itt vagy egy fél óráig tétováztak körbe-körbe járva, amíg rá nem jöttek hol van az, amit keresnek: pár teherautó járt ki-be egy magánföldúton, valamint egy drága kinézetű személyautó. Capernek igaza volt – látta be Clark. Ez az a hely, amelyre már odarepüléskor is felfigyelt. Miután megbizonyosodott erről, odébbálltak. Ismét észak felé tartottak – vagy még egy órán át. Mellékutakon haladtak, be a hegyek közé. Clark egy térképbe temetkezett. Larson végre talált egy alkalmas helyet, és megállt. Elővették a rádiót.
– Knife, itt a Variable. Vége. – Semmi, pedig jó öt percig próbálkoztak. Larson tovább hajtott nyugatra. Ismét csak tehenek által taposott ösvényeken kanyargott azt figyelve, hol van egy magasabban fekvő pont, ahol újra megpróbálkozhatnának a rádióval. Ötödik próbálkozásuk végre sikerrel járt.
– Itt a Knife. Vége.
– Chavez, itt Clark. Hol a pokolban vagytok? – kérdezte Clark, természetesen spanyolul.
– Először egy kicsit beszélgessünk.
– Nagyon jó vagy kölyök. Tényleg hasznodat tudtuk venni.
– Miért bízzam benned? Valaki elvágott bennünket, ember. Valaki úgy döntött, itt hagy bennünket a szarban.
– Nem én voltam.
– Örömmel hallom – jött a szkeptikus, keserű válasz.
– Chavez, olyan rádióhálózaton keresztül beszélünk, melyet lehet hogy lehallgatnak. Ha van térképed, a következő koordinátáknál vagyunk – Clark megmondta neki. – Ketten ülünk egy kék színű Volkswagen kisbuszban. Ellenőrizzetek bennünket, amilyen részletességgel csak akartok.
– Már megtettem! – közölte vele a rádió.
Clark azonnal megfordult, és egy AK-47-essel felfegyverzett férfit pillantott meg tőlük néhány méterre.
– Csak nyugi-nyugi, emberek! – mondta Vega őrmester. Még három férfi keveredett elő a fák közül. Egyiküknek a combján véres kötés volt. Chaveznek is AK lógott a vállán, de még mindig megtartotta hangtompítós MP-5-ösét. Egyenesen a kisbuszhoz ment.
– Nem is olyan rossz, kölyök! – mondta neki Clark. – Honnan tudtad?
– UHF rádió. Magas pontról kellett adnod, igaz? A térkép azt mondja, hat ilyen van. Egyszer már hallottalak is, és vagy fél órával ezelőtt meg is pillantottalak, amint erre jöttetek. Szóval, mi a fasz van?
– Először is, lássuk el ezt a sebesültet. – Clark kilépett a kocsiból, és átadta pisztolyát Chaveznek. – Van hátul egy mentőládám.
A sebesült férfi Juardo őrmester volt, a Fort Drum-i 10. hegyivadászok egyik lövésze. Clark kinyitotta hátul a kisbuszt, és segített berakni a férfit.
– Tudod, mit csinálsz? – kérdezte Vega.
– Régebben SEAL voltam – válaszolta Clark, feltartva a karját, hogy megpillanthassák a tetoválást. – Harmadik Különleges Műveleti Csoport. Rengeteg időt töltöttem Vietnamban, olyasmivel is, ami sohasem jutott tv-képernyőre.
– Mi voltál?
– Fővitorlamester, ami neked annyit jelent, E-7-es.
Clark megvizsgálta a sebet. Még nézni is rossz volt. Az életét azért nem fenyegette veszély, bár elég sok vért vesztett. Clark feltépett egy zacskót, és beszórta a sebet valami porral.
– Van vérpótlótok?
– Itt van – León őrmester átadott egy IV-es zacskót. – Egyikünk sem tudja, hogyan kell beindítani.
– Nem nehéz. Figyeld, hogyan csinálom! – Clark megragadta Juardo felkarját és közölte vele, szorítsa ökölbe a kezét. Majd beledöfte a IV-es tűt a nagyvénába. – Látod?! Oké, csaltam – ismerte be Clark. – A feleségem ápolónő, és néha egy keveset gyakorolhatok a kórházban. Na hogy vagy, kölyök? – kérdezte a beteget.
– Jó már végre ülni – ismerte be Juardo.
– Nem akarok fájdalomcsillapítót adni. Jobb, ha ébren vagy. Gondolod, elboldogulsz?
– Ha te mondod, biztos. Hé, Ding, van egy kis cukrod?
Chavez odadobta neki saját Tylenolját.
– Az utolsók, Pablo. Oszd be őket!
– Kösz, Ding!
– Van elöl pár szendvicsünk – mondta Larson.
– Kaja! – Vega azonnal előrerohant.
Egy perccel később a négy katona mohón zabált, bele-belekortyolva a hat kólába, melyet Larson útközben vásárolt.
– Honnan szereztétek a fegyvereket?
– A rosszfiúktól. Már éppen kifogytunk a 16-osok muníciójából, én meg úgy gondoltam, a legjobb ha megpróbáljuk, hátha beleillik.
– Gyorsan forog az eszed, kölyök! – jegyezte meg Clark.
– Oké, mi a terv? – kérdezte Chavez.
– Kérdezted, megmondom – válaszolta Clark. – Először is. Visszavihetünk benneteket a reptérre. Körülbelül három órába telik, mire odajutunk, újabb három óra a gépen, és aztán vége – újra amerikai területen vagytok.
– Mi van még?
– Chavez, szeretnéd elkapni azt a faszszopót, aki ezt csinálta veletek? – Clark már azelőtt tudta a választ, hogy feltette volna a kérdést.

 

Cutter tengernagy éppen elnyújtózott a székében, amikor csengett a telefonja. Tudta ki az már abból is, melyik vonalon keresték. – Igen, elnök úr?!
– Jöjjön be!
– Máris, uram!
A nyár eseménytelen szezon a Fehér Házban – csakúgy mint a többi kormányügynökségnél. Az elnöki naptár most azonban zsúfoltabb volt a szokásosnál. Különböző rendezvényeken kellett részt vennie, amit mint politikus kedvelt, de mint tisztviselő utált. Kezet rázni „ Miss Fölözetlen Tejjel” – ahogyan a látogatók véget érni nem akaró folyamára utalni szokott. Bár alkalmanként maga is eltűnődött azon, nem találkozott-e már valaha „ Miss Kotonnal”. Mindez fáradságosabb, mint sokan gondolnák. Minden látogatóról összegyűjtenek neki némi információt, hogy aztán az érintett személy tényleg úgy érezze: hű, az elnök igazán tudja, mivégett vagyok is én itt. Tényleg érdekli! A kezek szorongatása, az utca emberével való beszélgetés fontos és rendszerint kellemes része a munkának. De nem most, egy rövidke héttel az elnökjelölő gyűlés előtt, amikor is még mindig le van maradva – legalábbis az istenverte közvélemény-kutatók szerint... amit persze hetente legalább kétszer közöl minden egyes sajtóorgánum.
– Mi van Kolumbiában? – kérdezte az elnök, amint becsukódott a másik mögött az ajtó.
– Uram, azt mondta, állítsam le. Leállítottam.
– Van valami probléma az Ügynökségnél?
– Nincs, elnök úr.
– És pontosan hogyan állította le?
– Uram, azt mondta, nem is akarja tudni.
– Azt akarja beadni nekem, hogy olyasmiről van szó, amit nem tudhatok?
– Azt közlöm csupán uram, hogy az ön utasításait hajtom végre. A parancsokat kiadták, és a parancsokat betartják. Nem hiszem, hogy kifogásolni fogja a következményeket.
– Tényleg?
Cutter egy kicsit megnyugodott.
– Uram, a szó igazi értelmében a hadművelet sikeresnek mondható. A kábítószer-szállítmányok csökkenőben, és a következő pár hónapban még tovább fognak csökkenni. Azt javasolnám hogy hagyja, hadd beszéljen róla a sajtó. Később mindig utalhatna rá. Már így is betettünk nekik. A Tarpon-művelet olyasvalami, amire mindig hivatkozhatunk, amivel bárkinek eldicsekedhetünk. A Caper-rel pedig módunk nyílik rá, hogy folytassuk a hírszerzési munkát. Lesz pár drámai letartóztatás is az elkövetkező hónapokban.
– És ezt honnan tudja?
– Intézkedéseket tettem, uram.
– És azt hogyan csinálta? – kérdezte az elnök, majd megállt. – Olyasmi, amit nem akarok tudni?
Cutter rábólintott.
– Feltételezem, hogy minden amit csinált, a törvényes kereteken belül van – közölte az elnök a magnó kedvéért, melyet egyébként maga kapcsolt be.
– Még ezt a feltételezést is megengedheti magának, uram.
Diplomatikus válasz volt, hiszen jelenthet bármit, illetve semmit – attól függően, hogy ki mire akarja fölhasználni. Cutter is tudta, hogy forog a magnó.
– És biztos abban, hogy az utasításait végre is hajtják?
– Természetesen, elnök úr.
– Bizonyosodjon meg róla újra.

 

Tovább tartott, mint a szakállas konzultáns várta. O'Day detektív tanácstalanul meredt a papírra, tőle akár kurd nyelvű szöveg is lehetett volna rajta. A papírlapot félig olyan bekezdések töltötték meg, melyek csupa egyesből meg nullából álltak.
– Gépi nyelv – magyarázta a konzultáns. – Bárki programozta is be a kicsikét, igazi profi lehetett. Körülbelül negyven százalékát helyre tudtam állítani. Ahogy gondoltam, transzponálási algoritmus.
– Ezt már tegnap este is mondta.
– Nem oroszul van. Egy üzenetet foglal magában, és az sifrírozza. Nem nagy dolog, bárki meg tudja csinálni. Ami viszont nagyon ügyes benne, hogy a rendszer egy független bemenő jelen alapul, mely minden egyes adásnál más és más – ez persze ráadás a sifrírozó algoritmushoz, amely be van építve már a rendszerbe.
– Nem magyarázná el, hogy mindez mit jelent?
– Azt jelenti, hogy egy rendkívül jó számítógép irányítja valahonnan, hogyan működjön a kicsike. Nem lehet oroszul. Nincs még meg hozzá a hardware-jük, hacsak nem loptak tőlünk egy igazán szexis darabot. Ugyanakkor a bemenet, ami a rendszert a változóval kiegészíti, valószínűleg a Navstar-műholdakról jön. Most csak találgathatok, de azt hiszem, rendkívül precíz időjelet használ a sifrírozó kulcs beállítására, olyat, mely minden egyes felmenő és lejövő adásnál más. Ügyes kis szar. Ami azt jelenti: NSA. A Navstar-műholdak atomórákat használnak az idő igen precíz méréséhez, és a rendszer igazán lényeges eleme természetesen szintén titkosított. Mindenesetre amit a kezünkben tartunk nem egyéb, mint egy jelnek oly módon történő ügyes összezavarása, hogy ne tudják megfejteni vagy lemásolni még akkor sem, ha tudják, hogyan készült. Bárki állította is össze a kicsit, mindenhez hozzá tudott férni, ami csak van. Régebben az NSA konzultánsa voltam, és ilyesmiről ott még csak nem is hallottak.
– Oké, és ha a diszket megsemmisítik...?
– Akkor a kapcsolatnak fújtak. Már úgy értem, vége. Ha az, aminek látszik, felfelé kapcsolási lehetősége van – ez vezérli az algoritmust, és vannak még földi telepített állomások is, melyek le tudják másolni. Az algoritmust le lehet törölni ahogyan valaki meg is tette. És a fickók, akikkel eddig beszélgettek, képtelenek a továbbiakban egymással kommunikálni. Pedig egy rendszer ennél biztonságosabb már nem is lehet.
– Ez minden? Vagy van még valami?
– Amit elmondtam, annak a fele pusztán spekuláció. Képtelen vagyok újra felépíteni az algoritmust. Csak azt tudom elmondani, hogy véleményem szerint hogyan működhetett. A Navstar-ra vonatkozó részfeltételezés, de jó feltételezés. A transzponálási algoritmust részben helyreállítottam, és azon mindenütt NSA felírás található. Bárki csinálta is, tényleg tudja, hogyan kell számítógépkódot írni. Biztos, hogy a mi emberünk. És valószínűleg a legkifinomultabb gépi kód, amink csak van. Akárkinek volt is rá szüksége, nyilvánvaló hogy valami nagyon komoly szarról van szó. És valaki mindent lesúrolt róla. Többé nem lehet igénybe venni. Akármihez használták is, annak annyi.
– Igen – mondta O'Day, teljesen megdöbbenve azon, amit hallott. – Szép munka.
– Most már semmi egyebet nem kell tennie, csak írjon egy igazolást a profomnak és közölje vele, miért mulasztottam el ma reggel a vizsgát.
– Majd valakivel elintéztetem – ígérte meg O'Day, és már ment is kifelé. Dan Murray irodájába indult. Meglepődött hogy még nincs benn. Utána Bill Shaw-hoz sietett.
Fél órával később nyilvánvalóvá vált, hogy valószínűleg bűncselekményt követtek el. A következő kérdés az volt, mit tegyenek ez ügyben.

 

A helikopter könnyedén felszállt. A bevetési követelmények meglehetősen összetettek – és még szigorúbbak, mint eddig voltak. Ezúttal a sebesség is fontos volt. Amint a Pave Low cirkáló magasságába értek, azonnal feltankoltak az MC130E-ről. Most nem viccelődtek.
Ryan hátul ült, a helyére szíjazva. Az MH-53J a tankológép sodrában ugrált, küszködött. Zöld repülősruhát és zöld sisakot viselt. Védőmellény is volt rajta. Zimmer azt mondta, hogy még a pisztolygolyót is megállítja – legalábbis valószínűleg –, a másodlagos szilánkokat pedig szinte bizonyosan, de nem szabad rábíznia magát, ha puskagolyóról van szó. Tehát ismét valami, ami miatt aggódhat. Amikor végre eltávolodtak a tankológéptől – újra tankolniuk kell ugyanis majd, mielőtt leszállnának –, Jack megfordult, hogy kinézzen. A felhők, Adele első hírnökei már majdnem a fejük fölé értek.

 

Juardo sebe bonyolította a dolgokat, és némiképpen megváltoztatta a tervet is. Berakták a Beech-be, Clark ülésére, és otthagytak neki egy rádiót meg pótelemeket. Aztán Clark meg a többiek visszaindultak Anserma felé. Larson még mindig az időjárást figyelte, ami egyébként óránként változott. Kilencven perc múlva esedékes a felszállás – legalábbis reméli...
– Hogy álltok lövedékkel? – kérdezte a kocsiban Clark.
– Megszereztünk mindent, ami az AK-khoz kell – válaszolta Chavez. – Körülbelül hatvan darab van minden egyes géppisztolyhoz. Sohasem tudta, hogy ennyire hasznos lehet egy hangtompítós.
– Jó. Gránátok?
– Öt srapnel és két könnygáz – válaszolta Vega.
– Hová megyünk? – kérdezte Ding.
– Egy Ansermán kívüli gazdaságba.
– Milyen ott a biztosítás?
– Fogalmam sincs róla.
– Hé, egy pillanat, mibe viszel te bele bennünket? – makacskodott Vega.
– Nyugi, őrmester! Ha túl nehéznek látszik, visszavonulunk, és lelépünk innen. Semmi egyebet nem tudok, csupán azt, hogy oda kell menjünk, hogy megnézhessük közelebbről. Chavez és én ezt majd elintézzük. Mellesleg vannak még tartalék elemek abban a táskában. Kellenek?
– Naná! – Chavez előhúzta éjszakai szemüvegét, és kicserélte az elemeket. – Ki van a házban?
– Két olyan ember, akire nagyon fáj a fogunk. Az egyik Félix Cortez – mondta Clark, hogy némi részlettel is szolgáljon. – Ő az a fickó, aki a Showboat-csapatok elleni hadműveletet irányítja. Ez ugyanis a hadművelet kódneve – ha eddig nem közölte volna veled még senki. Benne van egyébként a keze a nagykövet meggyilkolásában is. El akarom kapni, méghozzá élve. A másik pedig egy bizonyos Senor Escobedo. A kartell egyik fejese. Nagyon sokan fenik rá a fogukat.
– Ja – mondta León. – Mi sajnos még nem vagyunk fejesek.
– Eddig ötöt vagy hatot kaptunk el a szarháziak közül. – Clark Chavezhez fordult. Ezt közölnie kellett, hogy szavahihetőségét alátámaszthassa.
– De hát hogyan, amikor...
– Nem kellene ilyen sokat fecsegnünk, gyerekek! – mondta Clark.
– Tényleg olyan jó vagy?
Clark csak a fejét rázta.
– Néha. Néha meg nem. Ha ti nem volnátok olyan átkozottul jók, nem lennétek itt. És vannak bizony olyan esetek is, amikor pusztán jószerencse az egész.
– Egyszerűen besétáltunk a csapdájukba – közölte León. – Fogalmam sincs arról, hogyan történhetett... Egyszer csak Rojas százados egyszerűen...
– Tudom. Láttam, hogyan rakja fel pár fasz a holttestét egy teherautó platójára...
– És mit...
– Csináltam? – kérdezte Clark. – Hárman voltak. Őket is a teherautóra raktam. Aztán felgyújtottam. Nem vagyok különösebben büszke rá, de azt hiszem, ezzel levettem egy kicsit a terhet a vállatokról Banner csapatbeliek...
– És ki parancsolta vissza innen a helikoptert?
– Ugyanaz, aki kikapcsolta a rádiót is. Tudom, ki az. Ha az egésznek vége lesz, neki is el akarom kapni a grabancát. Az ember ne küldjön ki másokat úgy a terepre, hogy aztán rájuk húzza az egész szart.
– Szóval mit fogsz csinálni? – kérdezte meg ismét Vega.
– Hát kap majd tőlem egy-két körmöst. Most pedig, emberek, figyeljetek ide! A ma estével vigyázzatok! Egyszerre csak egy dolog. Katonák vagytok, nem pedig egy rakás tizenéves csaj. Kevesebb dumát kérek, és többet gondolkodni!
Chavez, Vega és León elértette a célzást. Hozzáfogtak, hogy ellenőrizzék felszerelésüket. Elég hely volt a kisbuszban, hogy szétszedjék és megtisztogassák fegyvereiket. Clark napnyugtakor húzott be Ansermába. Keresett egy csendesebb helyet, körülbelül egy mérföldnyire a háztól, és otthagyta a kocsit. Clark kölcsönvette Vega éjszakai szemüvegét, majd Chavezszel együtt elindultak, hogy tegyenek egy „ sétát”.
Az utóbbi időben itt gazdálkodni kezdtek. De ez, illetve az a tény, hogy közel van falu, egyben azt is jelentette, hogy a fákat jócskán kiritkították. Gyorsan tudtak tehát mozogni. Fél óra múlva meg is pillantották a házat. Az erdőtől kétszáz méternyi nyílt terület választotta el.
– Nem jó – jegyezte meg Clark.
– Hatot látok, mindegyikük AK-val.
– Társaság érkezik – közölte a CIA-tiszt és megfordult hogy megnézze, honnan jön a zaj. Egy Mercedes volt – következésképpen bárkié lehetett a kartellen belül. Még két kocsi jött vele: az egyik előtte, a másik mögötte. Összesen hat őr pattant ki az autókból, hogy ellenőrizze a környéket.
– Escobedo és LaTorre – mondta Clark a messzelátó mögül. – Két nagyágyú keresi fel Cortez ezredest. Kíváncsi vagyok, miért...
– Túl sokan vannak – mondta Chavez.
– Észrevetted, hogy nincs jelszó meg ilyesmi?
– Na és?
– Lehetséges, ha jól csináljuk.
– De hogyan...
– Gondolkodj tevőlegesen! – válaszolta Clark. – Vissza a kocsihoz! – Újabb húsz percet vett igénybe. Amikor odaértek, Clark beállította egyik rádióját.
– Caesar, itt Kígyó. Vége.

 

A második újratankolást már úgy hajtották végre, hogy látni lehetett a partot. Legalább még egyszer tankolniuk kell, mielőtt visszafordulnak Panamába. A másik alternatíva pillanatnyilag nem látszott túl vonzónak... Jó hír viszont, hogy Francie Montaigne igen magabiztosan vezette Combat Talonját. Rádiósai állandó kapcsolatban álltak a túlélő földi csapatokkal, s ily módon levették a terhet a helikopter személyzetéről. A bevetés során most adatott meg először a repülőgép személyzetének, hogy azt tegyék, amire kiképezték őket. Az MC-130E fogja koordinálni a különböző elemeket: a megfelelő területekre irányítja a Pave Low-t – lehetőleg távol tartja a fenyegető helyzetektől –, üzemanyaggal töltik fel PJ helikopterét stb.
Ryan már hozzászokott az utazáshoz. Járt-kelt. Egy idő után a félelem unalmassá válik. A gép személyzete befogadta – de legrosszabb esetben is engedélyezett befurakodónak tartotta, s az valamiért sokat jelentett neki.
– Ryan, hallasz engem? – kérdezte Johns.
Jack lenyúlt a mikrofon gombjához.
– Igen, ezredes.
– A haverod a földön azt akarja, hogy valami mást csináljunk.
– Úgymint?
PJ közölte vele.
– Ez újabb tankolást jelent, de egyébként meg tudjuk csinálni. Jelentkezz!
– Biztos vagy benne?
– A különleges műveletekért fizetnek bennünket...
– Akkor oké! El akarjuk kapni azt a szarházit.
– Értettem. Zimmer őrmester, egy perc múlva szárazföld fölött vagyunk. Rendszerellenőrzés.
A repülőmérnök végignézett a műszerfalon.
– Értettem, PJ. Uram, minden rendben! Minden zöld.
– Oké. Az első megálló az Omen-csoport. ETA értéke kettő-nulla perc. Ryan, jobb, ha megkapaszkodsz valamiben. Hozzálátunk.
Jack nem tudta, ez mit jelent. Rögtön rájött azonban, amint keresztezték az első parti hegyvonulatot. A Pave Low ugrált, mint egy megvadult lift, csak úgy járt a fara, amint elhagyta a csúcsot. A helikopter számítógéppel segített repülési üzemmódban volt, és csupán néhány méterrel haladt a föld fölött. A jármű tervezői elsősorban a biztonságra, nem pedig a kényelemre törekedtek. Bár Ryan egyikből sem érzett valami sokat...
– Három perc múlva az első felszedési hely – közölte Johns ezredes egy örökkévalósággal később. – Gyerünk, mindent bele, Buck!
– Értettem. – Zimmer átbillentett a konzolon egy kapcsolót. – Kapcsolók benn! Ágyuk élesben!
– Ágyúkezelők, készenlét! Ez rád is vonatkozik, Ryan – közölte PJ.
– Kösz. – Jack alig bírta kipréselni magából ezt a nyúlfarknyi szót. A mikrofonját be sem kapcsolta. A gép bal oldalán foglalta el helyét, és lenyomta a miniágyú működtető kapcsolóját, ami azonnal forogni kezdett.
– Eta egy perc – közölte a másodpilóta. Oké. Omen, itt Caesar, igazold vissza!
Jack a beszélgetésnek csak az egyik felét hallotta, de gondolatban hálát adott a repülőszemélyzetnek, hogy a hátul ülőket is tájékoztatják.
– Értettem, Omen! Közöljétek új rá a helyzeteteket... Értettem, jövünk. Jó a stroboszkóp fény. Harminc másodperc. Hátul készüljetek fel! – mondta Ryannek és a többieknek Willis százados. – Ágyúk kibiztosítva.
Jack a kapcsolón tartotta a hüvelykujját, és az égre irányította a miniágyút. A pilóta leszállás közben megemelte kissé a helikopter orrát. Megálltak, és a földtől harminc centire lebegtek, nem szálltak le egészen.
– Buck, mond meg a kapitánynak, hogy azonnal jöjjön előre!
– Értettem, PJ.
Ryan hallotta Zimmer és a katonák futó lépteinek zaját. Meredten bámult kifelé, amíg a helikopter fel nem emelkedett, de még azután is a földre irányította fegyverét.
– No, ez nem is volt olyan rossz, igaz? – jegyezte meg Johns ezredes, miközben a gépet visszahozta déli irányba. – A pokolba, magam sem tudom, miért fizetnek nekünk ezért. Hol van az a föld-döngölő?
– Most kapcsolom oda, uram – válaszolta Zimmer. – Mindenki a fedélzeten van. Minden tiszta, veszteség nincs.
– Kapitány...?
– Igen, ezredes?!
– Van munkánk a csapatotok számára, ha úgy gondoljátok, készen álltok rá.
– Halljuk, uram.

 

Az MC-130E Combat Talon kolumbiai terület fölött körözött, ami egy kicsit idegessé tette a személyzetet, mert nem volt rá engedélyük. A fő feladata a hírközlés fenntartása volt, melyet a kiváló fedélzeti felszerelés ellenére sem tudott az óceán fölött maradéktalanul biztosítani.
Amire valójában szükségük lett volna, az egy jó radar. A Pave Low/Combat Talon csapatnak egy AWACS felügyelete alatt kellett volna működnie, melyet azonban éppen nem hoztak magukkal. Helyette egy hadnagy és pár NCO írogatott a térképekre, és beszélt rádión.
– Caesar, közöld az üzemanyagállást! – jelentkezett Montaigne százados.
– Egész jól néz ki, Claw. Lent maradunk a völgyben. Úgy becsülöm, nyolc-nulla perckor kell újból tankolnunk majd.
– Értettem, nyolc-nulla perc. Egyébként jelenleg nincs ellenséges rádióforgalom.
– Nyugtázva!
Ez is egy lehetséges probléma volt. Mi van. ha a kartellnek embere van a kolumbiai légierőnél?

 

Clark már várt rájuk. Két járművel. Vega ellopott egy elég nagy teherautót az egyik gazdaságból – kiválóan megfelelt az igényeiknek. Kiderült, hogy Vega egészen jól ért a gyújtásrendszerek újrahuzalozásához. A helikopter leszállt, és az emberek kiugráltak belőle, és a Chaveznél levő strotoszkóp jelzőfény irányába kezdtek rohanni. Clark gyorsan tájékoztatta a tisztjüket. A helikopter felszállt, északra tartott, majd nyugatra fordult, az MC-130 irányába, hiszen ismét tankolnia kellett.

 

A Microvan és a teherautó lassan közeledett a gazdasági épület felé. Clark agya vadul dolgozott. Egy igazán okos fickó a faluból irányította volna a tevékenységet. Ezt ugyanis sokkal nehezebb lett volna megközelíteni. Cortez azonban távol akart lenni mindenkitől, távol a kíváncsi szemektől. Ezzel aztári legalábbis katonai értelemben véve – feláldozta a biztonságát. Cortez kém volt, úgy is gondolkodott. Számára a biztosítás egyben a titoktartást is jelentette, szemben a katonákkal, akiknek jó sok fegyvert és áttekinthető tüzelési területet. De hát mindenkinek megvannak a maga korlátai – gondolta. Clark az Omen-csapattal együtt a teherautó végében ült. Kezében a maga rajzolta vázlat az objektumról. Olyan ez, mint a régi szép időkben – gondolta. Remélte, hogy ezek a fiatal könnyűgyalogosok ugyanolyan jók, mint a 3. SOG-nél levők. Persze még Clarknak is megvannak a maga korlátai... A 3. SOG emberei akkoriban szintén fiatalok voltak.
– Még tíz perc – közölte.
– Rendben – egyezett bele a százados. Minden fegyverünk és muníciónk megvan, ami szükséges.

 

– Szóval? – kérdezte Escobedo.
– Szóval tegnap este megöltünk tíz észak-amerikait, és ma este ismét megölünk tizet.
– De hát a veszteségek! – akadékoskodott LaTorre.
– Igen..., de képzett, profi katonákkal állunk szemben. A mieink lesöpörték őket, de az ellenség bátran és jól harcolt. Csak egy élte túl a „ találkozást” – mondta Cortez. – De már az is meghalt. Ott a holtteste a másik szobában. Itt halt meg. nem sokkal azután, hogy behoztuk.
– Honnan tudod, hogy nincsenek a közelben? – makacskodott Escobedo. A fizikai veszélytől már igencsak elszokott.
– Minden egyes ellenséges csoportról tudom, hogy hol tartózkodik. Arra várnak, hogy a helikopterük kivigye őket innen. Nem tudják, hogy a helikopter mégsem jön értük...
– Hogy sikerült ezt elérned? – kérdezte LaTorre.
– Megvannak hozzá a módszereim. Engem azért alkalmaztok, mert értek az efféle dolgokhoz. Nem kell meglepődnötök, ha sikerül valamit elérnem.
– És most?
– Támadó csoportunk – ezúttal majdnem kétszáz fő – most fogja megközelíteni a másik amerikai csoportot. Ennek a kódneve Feature – tette hozzá Félix. – Természetesen a következő kérdés az, hogy a kartell vezetőségéből kik használják ki ennek az előnyeit... Vagy talán inkább úgy kellene fogalmaznom, mely tagok működnek együtt az amerikaiakkal, saját céljaikra használva fel őket.
– Igen? – ezúttal Escobedo szólalt meg.
– Si, el Jefe. És nem kell hogy meglepje bármelyikőtöket is, hogy meg tudom nevezni azokat, akik elárulták a bajtársaikat. – És jelentőségteljes pillantással bámult rá két emberre... halvány mosoly játszott az ajkain.

 

Csak két őr volt az úton. Clark hátul ült a VW Microvánban, közben az Omen-csapat átrohant az erdőn, hogy elérje az objektumot. Vega és León kivette az oldalsó ablakot, Vega most szintén hátul ült, és a hátával megtámasztva a helyén tartotta az ablakokat.
– Mindenki kész? – kérdezte Clark.
– Gyerünk! – válaszolta Chavez.
– Már megyünk is. – Clark most vette az utolsó kanyart, majd lelassított, s egyenesen a két őr mellé kormányozta a kocsit. Azok azonnal felemelték a fegyverüket, amint lelassította a járművet. – Elnézést, eltévedtem!
Ez volt a jelzés Vegának, hogy engedje el az üveget. El is ejtette, Chavez és León feltérdelt, és az MP-5-ösöket az őrökre irányította. Mind a kettő figyelmeztetés nélkül kapott egy sorozatot a fejébe... Hang nélkül fel is buktak.
– Szép munka – mondta Clark. Mielőtt tovább mentek volna, elővette a rádióját.
– Itt Kígyó. Omen, jelentkezz!
– Kígyó, itt az Omen Hatos. A helyünkön vagyunk. Mondom újra, a helyünkön vagyunk.
– Értettem, maradj készenlétben! Caesar, itt Kígyó.
– Kígyó, itt Caesar, készen visszajelzésre.
– Pozícióellenőrzés.
– Öt mérföldnyire kinn vagyunk.
– Értettem, Caesar, továbbra is öt mérföldön maradunk. Jelezzük, ha befelé megyünk.
Clark kikapcsolta a világítást, és a kocsit jó száz méterrel beljebb vitte a kocsibehajtón. Kiválasztott egy helyet, ahol az út kanyart vett. Itt állította le a kocsit, és úgy manőverezett vele, hogy eltorlaszolja az utat.
– Add ide az egyik srapnelgránátot – mondta, és kiszállt a kocsiból, a slusszkulcsot a helyén hagyta. Először meglazította a sasszeget a gránáton. Azután a gránát testét a kocsifogantyúhoz huzalozta, egy újabb huzalt pedig a szegtől a gázpedálhoz vezetett. Egy percet sem vett igénybe az egész. Aki legközelebb kinyitja a kocsi ajtaját, igencsak el fog csodálkozni majd. – Oké, gyertek!
– A trükkös Clark úr! – jegyezte meg Chavez.
– Kölyöknindzsa voltam, de még akkor, amikor ez nem volt divat. De most fogd be a szád, és csináld a dolgod!
Már nem mosolygott. Nincs idő a szórakozásra. Olyan volt, mintha ifjúsága tért volna vissza. Örült ennek az érzésnek, melybe most mintha valami más is keveredett volna... Harcoló emberek irányításakor a puszta lelkesültség, valami olyasmi, amire igen nagy szükség van-erre jól emlékezett. Rémes volt. Veszélyes. Ugyanakkor olyasmi, amihez igencsak értett, és ezt tudta is. Pillanatnyilag nem Clark úr volt. Megint Kígyó volt, az a férfi, akinek lépéseit soha senki nem hallotta meg. – öt percbe tellett, amíg eljutott a kiugrási pontra.
Az NVA okosabb ellenfélnek bizonyult ezeknél. Az összes biztonsági őr a ház közelében tartózkodott. Fogta Vega éjszakai szemüvegét és számba vette őket, végigtapogatva a környéket is, de nem látott senkit.
– Omen Hatos, itt Kígyó. Közöld a pozíciódat!
– Az objektumtól északra, a fák között vagyunk.
– Kapcsold be a stroboszkópot, hogy jelezd a helyzetedet!
– Oké, megcsináltam!
Clark körbebámult, s már látta is az infravörös stroboszkóp villogását – körülbelül kilenc méterre a fáktól. Chavez, aki ugyanazt a rádiófrekvenciát hallgatta, ugyanezt tette.
– Oké, maradj készenlétben! Caesar, itt Kígyó. Az objektum keleti oldalán, a helyünkön vagyunk – ahol a kocsibejáró átmegy a fák között. Az Omen az északi oldalon van. Két jó stroboszkópunk van a mieink pozíciójának jelölésére. Nyugtázd!
– Értettem! Az útnál, a fák között vagytok, az objektum keleti oldalán. Mondom újra, az objektum keleti oldalán, tőletek északra az Omen. Öt mérföldön készenlétben állunk válaszolta PJ a legjobb számítógép hangján.
– Értettem, gyerünk! Itt az ideje a bemutatkozásnak. Ismétlem, gyerünk!
– Értettem! Caesar kiélesített fegyverekkel ráfordult.
– Omen, itt Kígyó. Lőni kezdünk, lőni kezdünk!

 

Cortez kihasználta a másik két ember helyzetét. Ezt persze egyikük sem tudta. Végül is LaTorre az előző napon beszélt Félixszel, és amaz azt mondta neki, hogy Escobedo az áruló Ennek következtében ő rántott először pisztolyt.
– Ez micsoda? – érdeklődött Escobedo.
– A rajtaütés nagyon ügyes volt, el Jefe, de én átlátok a szitán – mondta Cortez.
– Miről beszélsz?
Mielőtt Cortez előadhatta volna amit kitalált, a háztól északra több fegyver is eldördült. Félix nem volt teljesen ostoba. Első reakciója az volt, hogy eloltotta a lámpákat a házban. LaTorre még mindig Escobedóra fogta pisztolyát. Cortez az ablakhoz rohant, szintén pisztollyal a kezében, hogy megnézze, mi történik. Amint odaért, azonnal rájött hogy ostobán cselekszik. Rögtön térdre is bukott, a keret mellől kandikálva ki. Maga a ház blokk építésű... ez meg kell hogy állítsa a golyót – mondta magában.
A tüzelés elég szórványosnak hallatszik – gondolta –, csupán pár emberről lehet szó..., nincs különösebb jelentősége..., az embereim majd elintézik. Cortez emberei, illetve Escobedo és LaTorre testőrei azonnal viszonozták a tüzet. Félix figyelte, hogyan mozognak emberei. A katonák rögtön két csapatba szóródtak szét. Bármi legyen is ez a bosszantó intermezzo, emberei hamarosan véget vetnek neki. A kartell testőrei bátrak voltak, de nem ostobák. Kettőt közülük már le is terítettek.
Igen, a fák közül jövő lövöldözés máris csillapodik. Néhány banditáról lehet szó csupán, akik túl későn jöttek rá, hogy kicsivel nagyobbat haraptak, mint...
Ez a hang azonban semmihez sem hasonlított, amit életében eddig hallott.

 

– Célpont a képben – hallotta Jack a fedélzeti kommunikáción keresztül. Ryan természetesen rossz irányba nézett. Bár az egyik ágyúnál állt, Johns ezredes nem tévesztette össze egy igazi ágyúkezelővel... Zimmer őrmester tartózkodott a jobb oldalinál. Annyira alacsonyan szálltak, hogy Ryan érezte, tudta, hogy ha kidugná a kezét az ablakon, meg tudná érinteni némelyik fa tetejét. Aztán a gép megfordult. Dübörgő hangot hallott, elviselhetetlen rezgést érzett, majd hatalmas lobbanást látott ami a hangot kísérte, s a gép árnyékát terítette Jack szeme elé.

 

Úgy néz ki, mint valami óriási, ívelt sárga neoncső – gondolta magában Cortez. Ahol csak földet ért, óriási porfelhő emelkedett fel. Néhányszor végigsöpört a ház és a fák közti területen. Majd, talán csak pár másodperc elteltével, megállt. Cortez semmit sem látott a porban..., egy jó másodpercbe telt, mire rájött, hogy valamit azért csak kellett volna látnia... legalább embereinek a torkolattüzét. Aztán ugyan látott ilyeneket, de sokkal távolabbról, a fák közül..., és addigra sokkal több is volt belőlük.

 

– Caesar! Tüzet szüntess, tüzet szüntess!
– Értettem – válaszolta a rádió. Fenn a magasban a rémes zaj elült. Clark már jó ideje nem hallott ilyet. De most is pont olyan rémisztőnek érezte, mint annak idején, fiatal korában.
– Fel a fejjel, Omen! Jövünk már, a Kígyó jön. Nyugtázd!
– Omen, itt a Hatos, tüzet szüntess, tüzet szüntess! Kígyó, gyerünk!
– Gyerünk! – Clark tudta, ostoba dolog, hogy csupán egyetlen hangtompítós pisztollyal a kezében a csapat élére áll, de hát ő volt a parancsnok, és a jó parancsnokok mindig elöl mennek. Harminc másodperc alatt tette meg a házig a kétszáz métert.
– Ajtó! – mondta Vegának Clark, aki AK-jával szétlőtte a pántokat, majd berúgta azt. Clark bevetődött, rögtön hengeredett is, amikor földet ért. Körülnézett, egyetlen férfit pillantott meg a szobában AK-ja volt, el is sütötte, de túl magasra célzott. Clark rögtön le is terítette. Fejbelőtte egy tompított golyóval, majd egy újabbal, de addigra a másik már felbukott. Bejárat volt, de ajtó nem vezetett a következő szobába. Intett Chaveznek, aki bedobott egy könnygázgránátot. Vártak, amíg hatni kezd, majd mindketten berontottak a helyiségbe.
Három férfi volt odabenn. Egyikük pisztolyt markolászva egy lépést tett feléjük. Clark és Chavez a mellkasán és a fején találta el. A másik fegyveres, aki az ablaknál térdelt, megpróbált megfordulni, de a térdein nem tudott, ezért az oldalára bukott. Chavez egy pillanat alatt ott termett, fegyverének tusával lesújtott a homlokára. Clark a harmadikhoz rohant, és a falhoz nyomta. León és Vega rontott be, és az utolsó ajtóhoz rohant. Az a helyiség üres volt.
– Az épület tiszta! – kiáltotta Vega. – Hé, én...
– Gyerünk! – Clark a maga emberét kilökdöste a ház elé, Chavez ugyanezt tette, León fedezte őket. Vega lassabban mozgott. Nem tudták miért..., csak az udvaron derült ki...
Clark már a rádiót piszkálta.
– Caesar, itt Kígyó. Elkaptuk őket. Menjünk innen a picsába!
– León – mondta Vega. – Nézz ide!
– Tony! – kiáltotta az őrmester, aki Banner-csapatbeli volt. León odament Escobedóhoz, aki még mindig magánál volt. – Az anyád kurva istenit! Most megdöglesz, az kurva hétszentség! – üvöltötte León, fegyverét ráirányítva.
– Állj! – ordított rá Clark. De León nem hallgatott rá. Clark fellökte, ez már megtette a maga hatását. – Katona vagy, az isten verje meg, viselkedj is ahhoz méltón! Te és Vega vigyétek a barátotokat a helikopterre!
Az Omen-csapat gyorsan haladt a terepen. De ellenfeleik közül még nem mindenki lehelte ki a lelkét. Ezt a hiányosságot próbálták éppen korrigálni. A százados azonban összeszedte az embereit és megszámolta őket.
– Szép munka! – mondta neki Clark. – Megvan mindenki?
– Igen!
– Oké, akkor indulunk.
A Pave Low ezúttal nyugatról száguldott be, és most sem ért hozzá a talajhoz. – Mint a régi szép időkben Clark. A helikopter, ha hozzáér a földhöz, felrobbanthat egy aknát. Itt ugyan nem valószínű, hogy van, de PJ minden eshetőségre gondolt. Megragadta Escobedót – jól megnézte már magának, így gond nélkül azonosítani tudta –, méghozzá a karjánál fogva, és a rámpára hajította. A helikopter személyzetéből valaki már várta őket. És még mielőtt Clark saját terhével leülhetett volna, az MH-53J már el is tűzött északra, felfelé. Meghagyta egy katonának, hogy figyeljen Senor Escobedóra, majd előre ment.
Édes Jézusom! – gondolta Ryan. Nyolc holttestet számlált meg, és ezek csak a helikopter közelében lévők. Jack kikapcsolta az ágyú motorját és kiengedett. Ezúttal tényleg. A relaxálás viszonylagos fogalom, tanulta most meg. Ha az emberre valóban lőnek, az rosszabb, mint amikor egy istenverte helikopter végében repül... Egy kéz ragadta meg a vállát.
– Élve kaptuk el Cortezt és Escobedót! – kiáltotta neki Clark.
– Escobedót? Mi a francot csinálhatott...
– Panaszkodsz?
– Mi a fenét fogunk vele csinálni? – kérdezte Jack.
– Hétszentség, hogy nem hagyhattam ott, vagy igen?
– De hát mit...
– Ha akarod, adhatok neki repülőleckét... – Clark a jobb oldali rámpa felé mutatott. Ha megtanul repülni, mielőtt földet érne, tőlem rendben...
– Nem, az istenit, ez kurva gyilkosság volna!
Clark rávigyorgott.
– Ott, melletted az az ágyú nem tárgyalóeszköz, doki...
– Oké, emberek! – mondta PJ a fedélzeti rádión keresztül, még mielőtt Clark és Ryan befejezhették volna a beszélgetést –, még egy megálló, és azzal vége a napnak.

 

 

29

Cutter tengernagy nem volt hozzászokva, hogy ellenőrizni kell, vajon parancsait végrehajtják-e. A parancsok valami olyasmik – emlékezett vissza a Haditengerészetnél töltött évekre –, amit az ember kiad, mások pedig végrehajtják, avagy maga teszi azt, amire mások utasítják, így hát felhívta az Ügynökséget, megkapta Rittert, és feltette neki a kelleténél is sértőbb kérdést. Cutter tudta, hogy már amúgy is megalázta a férfit, és hogy erre kár rátenni még egy lapáttal – hiszen ez nem túl bölcs dolog –, de mi van, ha az elnöknek tényleg igaza volt...? Muszáj további lépéseket tennie. Ritter reakciója meglepte. A férfi egyáltalán nem lett ingerült. Úgy beszélt, mint bármelyik kormánytisztviselő, aki közli, hogy igen, természetesen a parancsokat végrehajtották. Rittert hideg, mindenre elszánt csirkefogónak ismerték. De vannak pillanatok, amikor még az ilyen fickók is elvesztik a fejüket. Cutter tudta, hogy a DDO-nál már régen elérte ezt a pillanatot. A dühnek azonban még a szikráját sem sikerült felfedeznie Ritter hangjában.
Valami nincs rendben. A nemzetbiztonsági tanácsadó biztatgatta magát: nyugi! Valami meglehet, hogy nincs rendben. Talán Ritter játékot űz vele..., de az is lehet, hogy az ő megoldása volt az egyetlen megfelelő megoldás – töprengett Cutter. Végtére is, Ritter szeretett igazgatóhelyettes lenni. Ez az ő rizsesköcsöge, ahogyan a bennfentesek mondani szokták. Még a legfontosabb kormánytisztviselőknél is van ilyen. Még azok is gyakran kényelmetlennek találják a gondolatot, hogy ott kell hagyniuk hivatalukat, a titkárnőt meg a sofőrt, illetve mindenekelőtt a beosztással járó címet, amitől – soványka fizetésük ellenére – Fontos Embereknek látszanak. Néhány film is erről szól: a kormányzatból való távozás egyben azt is jelenti, hogy ki kell lépni a valós világba, s a valós világban az emberek elvárják, hogy valaki eredményeket mutasson fel. Vajon hányan maradtak a kormány szolgálatában a biztonság, az előnyök és a „ valós” világtól való félelem miatt? Sokkal többen vannak – ebben Cutter biztosabb volt – mint azok, akik egyszerűen a nép becsületes szolgájának tartják magukat.
De még ha minden rendben volna is – töprengett Cutter – akkor sem árt némi további ellenőrzés, így aztán személyesen odatelefonált a Hurlburt Fieldre, és a repülőosztály-hadműveletiseket kérte.
– Johns ezredessel kell beszélnem.
– Johns ezredes nincs a helyén, uram, és nem is érhető el.
– Tudnom kell hol van.
– Nincs a birtokomban ilyen jellegű információ, uram.
– Mit ért azon, hogy nincs a birtokában ilyen jellegű információ, százados?
A repülőosztály-hadműveletek igazi elöljárója már nem volt szolgálatban, és azon az estén az egyik helikopter-pilóta látta el az ügyeletet.
– Úgy értem, nem tudom, uram – felelte a százados. Válaszában egy kicsit pimaszabb akart lenni ilyen hülye kérdésre, a hívás azonban biztonságos vonalon jött be, és nem közölték vele, ki a franc van a vonal másik végén.
– És ki tudja?
– Nem tudom azt sem, uram, de megpróbálom kideríteni.
Lehet, hogy az egész csak holmi ostoba parancsmegtagadás? – kérdezte magától Cutter. Mi van, ha nem?
– Három gép kinn van valahol, uram. Az, hogy hol vannak, titok – már úgy értem, uram, hogy ahol a mi gépeink történetesen tartózkodnak, szinte mindig titok. Mellesleg arra is fel kell készülnünk, hogy a hurrikán esetleg erre veszi az útját – pár madárkát át kell telepítenünk.
Cutter ott és akkor azonnal tájékoztatást követelhetett volna. De akkor be kellett volna mutatkoznia – még akkor is, ha sejtette, hogy egy huszonvalahány éves fiatal tiszttel beszél, aki egyszerűen azért válaszol nemmel, mert valóban fogalma sincs arról, hogy mi történik. Azt azonban ezek a fiatal tisztek is jól tudták, hogy komolyan úgy sem lehet megbüntetni őket azért, amiért nem tettek meg valamit, amit nem mondtak meg nekik. Főként telefonvonalon nem, akár biztonságos, akár nem.
– Nagyon helyes – mondta végül Cutter, és letette a kagylót. Aztán felhívta az Andrewst.

 

A problémát először Larson jelezte, akinek Beeche a Feature felszedési pontnál körözött. Juardo, akinek még mindig igen fájt a lábsérülése, éjszakai szemüvegével tekintgetett kifelé a gépből.
– Hé, ember, ott három óra álláson van pár teherautó. Vagy tizenöt.
– Ó, ez óriási! – jegyezte meg a pilóta, és bekapcsolta mikrofonját.
– Claw, itt a Little eyes. Vége.
– Little eyes, itt Claw – válaszolt a Combat Talon.
– Közlöm, lehet, hogy dolgunk akad a Feature-től délkeletre hat kilométernyire a földön. Közlöm újra: teherautó a földön! Egyelőre embereket nem látni. Javaslom, hogy figyelmeztesd a Feature-t meg a Caesart a lehetséges behatolókra.
– Értettem, visszaigazolom!
– Krisztusom! Remélem, ma este lassabbak lesznek – mondta Larson a mikrofonba. – Lejjebb megyünk, hogy megnézhessük őket közelebbről is.
– Te mondtad...
Larson kitolta a lapátokat, és csökkentette a teljesítményt, amennyire csak merte. Reflektoraikat nemigen használták – és éjszaka a hegyek fölött alacsonyan repülni nem igazán jó ötlet. Juardo továbbra is szemüveggel nézelődött kifelé, de túl vastag volt a fák koronája.
– Nem látok semmit!
– Kíváncsi vagyok, mióta vannak ott azok a teherautók...
Fellobbanást észleltek odalenn, talán ötszáz méterrel a csúcs alatt. Az elsőt még néhány kisebb követte, olyan volt, mint valami szikraeső. Larson ismét jelentkezett:
– Claw, itt Little eyes. A Feature felszedési hely alatt lehetséges, hogy tűzharc folyik.
– Értettem!

 

– Értettem, visszaigazolom! – közölte PJ az MC-130-assal. – A repülőgép parancsnoka a legénységnek: valószínűleg tűzharc folyik a következő felszedési pontnál. Jó forró lesz a művelet. – Abban a pillanatban valami megváltozott. A gép egy kicsit lelassult. – Buck, mi történt?
– Ó, ó! – mondta a fedélzeti mérnök. – Azt hiszem, P3-as szivárgásunk van. Lehet, hogy egy nyomásmentesítő szivárog, talán egy rossz szelep, a kettes motornál. Kicsit csökken az Nf sebesség és kicsit az Ng is, uram. A T5 némileg feljavult. Tíz lábnyival a mérnök feje fölött eltört egy rugó, így szélesebbre nyílt egy szelep, mint amennyire kellett volna. Kiengedte a pótlevegőt, melynek vissza kellett volna cirkulálnia a hajtómű motorjába. Ez pedig csökkentette az égést a motoron belül, aminek a következménye: csökkenő Nf vagyis szabad teljesítmény mellett megváltozik a turbina fordulatszáma, továbbá a gázt előállító turbina Ng teljesítménye. Végül a levegőtérfogat-veszteség a hátrafutó cső hőmérsékletének emelkedését eredményezte, ezt nevezik T5-nek. Johns és Willis mindezt a műszereken látta, de valójában – legalábbis a motorok ügyében – Zimmer őrmesterre hagyatkoztak, aki közölte velük, mi a probléma.
– Mondd már, Buck! – utasította Johns.
– A kettes motornál huszonhat százalékos a teljesítményveszteségünk, uram. Nem tudom megjavítani. Rossz a szelep, de sokkal rosszabb már nem lesz. De azért még nincs szó szükséghelyzetről, PJ. Rajta tartom majd a szemem.
– Helyes – morogta a pilóta. Mármint a szelepnek, nem Zimmermannak. Mindez egyáltalán nem volt jó újság. A dolgok mindeddig jól mentek ma este, talán túlságosan is jól. Mint a legtöbb bevetési veterán, Paul Johns is gyanakvó ember volt. Most az villant át az agyán, hogy mi lesz a teljesítménnyel és a súllyal... Ahhoz, hogy meg tudjanak tankolni és vissza tudjanak repülni Panamába, át kell vergődniük azok fölött az istenverte hegyek fölött...
De először még fel kell szednie amazokat...
– Add meg nekem az időt!
– Négy perc – válaszolta Willis százados. – A következő hegygerinc mögött meg fogjuk pillantani. Most kezd felénk jönni, uram.
– Ja, már én is látom. – Johns a műszereire pillantott. Az egyes számú motor a névleges teljesítmény 104 százalékán volt. A kettes számú éppen hogy túl a 73 százalékon. Úgy ítélte meg, hogy a problémák ellenére teljesíteni tudják küldetésüket, ezért egyelőre visszament tartalékégőre. Kicsivel nagyobb magasságot „ kért” az automata pilótától. A hegygerincek fölötti átkelés most nehezebb lesz, hiszen kisebb lesz a teljesítmény.
– Valódi tűzharc – mondta egy perccel később Johns. Műszerei komoly földi tűzharcot jeleztek. Johns bekapcsolta rádióját. – Feature, itt Caesar. Vége. – Semmi válasz.
– Feature, itt Caesar. Vége. – Még kétszer próbálkozott.
– Caesar, itt Feature! Támadnak bennünket.
– Értettem, Feature, én is látom, fiam. Körülbelül háromszáz méterrel a felszedési pont alattira teszem a helyzeteteket. Szaladjatok föl a hegyoldalon! Tudunk fedezni! Mondom újra: a műveletet fedezni tudjuk.
– Nagyon erős a támadás, Caesar...!
– Fussatok! Ismétlem, fussatok! Tudjuk fedezni a visszavonulásotokat – közölte nyugodtan PJ. Gyerünk, kölyök! Voltam már itt azelőtt is. Ismerem a kiképzést... – Azonnal szüntessétek be a harcot!
– Értettem! Feature, itt a Hatos, a felszedési pont felé indulunk. Ismétlem, most indulunk a felszedési pont felé!
– Buck, azonnal megyünk! Ágyúkezelők az állásokhoz! Itt mindjárt forró lesz a levegő. A földön a mieink is ott vannak. Újból közlöm: a földön a mieink is ott vannak, emberek! Szóval átkozottul legyetek óvatosak azokkal a kurva ágyúkkal!
A Pave Low-t legalább fél tonnányi titán páncél védte, ami természetesen a motorok, üzemanyagrekeszek és az áttétel fölé került. A személyzetnek meg kellett elégednie a kevésbé hatékony kevlarral... A gép fennmaradó részét szinte semmi sem védte – egy gyerek át tudja ütni csavarhúzóval az alumínium burkolatot –, de hát ezek a rések. A felszedési pont fölött keringett, harminc méter magasan, az óramutató járásával megegyező irányú köröket róva, hogy ráérezhessen a dolgokra. A dolgok egyáltalán nem álltak jól.
– Nekem nem tetszik, PJ – mondta neki Zimmer. A rámpa ágyújánál elhelyezkedő Beán őrmester ugyanígy érezte, de nem mondott semmit. Ryan pedig, aki előzőleg nem látott semmit egyik leszálló zónánál sem, szintén befogta a száját.
– Mozognak, Buck...
– Nagyon úgy látszik.
– Oké, spirálban rárepülök. Odamegyünk, hogy közelebbről megnézzük. A ránk irányuló tüzet viszonozhatjátok, de semmi egyéb, egészen addig, amíg más parancsot nem adok. Hallani akarom, hogy külön-külön tudomásul veszitek!
– Zimmer: rendben!
– Bean: rendben!
– Ryan, oké! – Amúgy sem látok semmit, amire lőhetnék.
Rosszabb volt, mint ahogy kinézett. A kartell által fizetett támadók azt az irányt választották, amely egyenesen a Feature alternatív felszedési pontja felé vitte őket. A csapatnak pedig nem volt elég ideje ahhoz, hogy komolyabb védelmi vonalat építsen ki. És ami a legrosszabb, a támadók egy része azok közül került ki, akik túlélték a Knife elleni támadást és már megtanultak pár dolgot... Például azt, hogy a körültekintést néha segíti a gyors előrenyomulás, nem pedig hátráltatja. Tudtak a helikopterről is, bár nem eleget. Ha ismerték volna fegyverzetét, a csata ott és akkor véget ért volna. De úgy gondolták, hogy a mentésre odarendelt helikopter fegyvertelen – előzőleg ugyanis soha nem találkoztak semmiféle hasonlóval. Mint csaták esetén rendszerint lenni szokott, a versenyt a cél és a tévesztés, a tudás és a tudatlanság határozza meg. A Feature gyors iramban vonult vissza, sietve, kisebb aknákat hagyott hátra. De mint addig is, a támadókat a vesztesége inkább ösztökélte, mintsem hogy elijesztette volna. Ráadásul a kartellnek az előző összecsapásokban megedződött veteránjai sokat tanultak. Most már három külön csoportra bomlottak, és megpróbálták bekeríteni a dombtetőn található felderítési pontot.
– Stroboszkóp jelet kaptam – közölte Willis.
– Feature, itt Caesar, tudomásul vette a felszedési pontot?
– Caesar, Feature, vettétek a Stroboszkóp jelünket?
– Igen. Most jövünk be. Mindenki menjen nyílt területre. Ismétlem! Mindenkit vigyetek olyan helyre, ahol láthatjuk őket!
– Hárman vannak itt velünk, akiket hozunk. Minden tőlünk telhetőt megteszünk...
– Harminc másodperc még – közölte PJ.
– Készen állunk!
Az ágyúkezelők, mind mindig, a beszélgetésnek csak a felét hallották, amit aztán utasítások követtek: – Közlemény a személyzetnek, nyílt területre parancsoltam mindenkit a mieink közül. Azt akarom, hogy amint kellően körülnéztünk, taroljátok le a területet, mindent keményen szorítsatok vissza! Ryan, ez azt jelenti, hogy a szart is verjétek ki belőlük.
– Értettem – válaszolta Jack.
– Tizenöt másodperc. Nagyon figyelni, emberek!
Senki sem vette észre, honnan jött. A Pave Low meredeken, spirálban érkezett, de így sem tudta egészen elkerülni, hogy ellenséges csapatok fölött repüljön. Az ellenség észre is vette, mi több, célba is vette őket, és elszabadult a pokol. A 7,62 mm-es lövedékek rögtön átütötték a helikopter padlóját. Valakit azonnal el is találtak.
– PJ, lőnek ránk! – közölte Zimmer. Miközben kimondta, ágyúját lefelé irányította, és eleresztett egy rövid sorozatot. A gép törzse megint megremegett. S a lövés az egész világgal tudatta, mi is a Pave Low, és hol van, tehát további támadásra kellett számítani.
– Jézusom! – Golyók találták el a páncélozott szélvédőt. Nem tudtak áthatolni, de nyomot hagytak rajta. Johns ösztönösen kitért, elfelé a tűztől. Ez viszont a gép bal oldalát hagyta fedetlenül.
Ryan ugyanolyan ijedt volt, mint mindig. Úgy látta, hogy odalenn száz, kétszáz, ezer fegyver okádja a tüzet, és az mind egyenesen rá irányul. Le akart kuporodni, de tudta, a legbiztosabb hely számára a több száz kilót nyomó ágyútalp. Az ágyúnak tulajdonképpen nincs sok irányzéka. Megfigyelte, hogy hol látható a legtöbb torkolattűz, és lenyomta a kioldó kapcsolót.
Úgy érezte mintha légkalapács volna a kezében, és amit tett olyan volt, mintha egy óriás tépne darabokra egy vászonvitorlát. Iszonyú hosszú és széles lángnyelv villant fel a szeme előtt. Szerencsére a nyomjelzők szoros hengerét lehetetlen volt eltévesztenie, az pedig egyenesen a tokolattüzek felé tartott. Amikor levette a gombról a hüvelykujját, a torkolattüzek is megszűntek.
– A kurva anyját! – mondta magában Ryan, meglepődve, hogy egy pillanatra elfeledkezett a veszélyről. Újabb területet választott ki, és folytatta a lövöldözést. Ezúttal rövid sorozatokra szorítkozott. Majd a helikopter teljesen elfordult; nem volt mire lőnie.
A fedélzeten Willis és Johns gyorsan átvizsgálták a műszerfalat. Nagy meglepetésben volt részük. A gépet nem érte súlyosabb károsodás. A páncéllal is védett repülésirányító műszerek, a motorok, valamint a közlőmű és az üzemanyagrekeszek mind sértetlenek voltak, vagy legalábbis úgy látszott, hogy azok.
– Hátul páran megsebesültek – jelentette Zimmer. – PJ, essünk túl rajta!
– Oké, Buck, hallak! – PJ körbevitte a helikoptert, ezúttal balra hurkolva. – Feature, itt Caesar, újra próbálkozunk. Még az ő hangja is veszített jeges nyugalmából.
– Odamegyünk! Igyekezzetek! Mind itt vagyunk, mind itt vagyunk!
– Húsz másodperc, fiam. Újra rámegyünk! Húsz másodperc!
A helikopter megállt és elfordult, Johns pedig remélte hogy azok akik figyelik, nincsenek erre felkészülve. Maximális teljesítményre csavarta a gázkart és a gép orrát leengedte, hogy hirtelen bukjanak rá a felderítési pontra. Kétszáz méterrel arrébb felemelte az orr-részt és lelassított. Szokásos és tökéletesen tudott manővere volt ez. A Pave Low pontosan a megfelelő helyen vesztett sebességéből, és keményen földet ért. Johns attól tartott, hogy aknára fognak leszállni, de hál' istennek nem történt semmi... Mindez egy örökkévalóságnak tetszett. Ryan hátra akart nézni, hogy megbizonyosodjék róla, vajon a csapat feljutott-e már a fedélzetre, de ez a terület kívül esett a látóterén. Amint megbizonyosodott róla, hogy előtte nincsenek már az övéiből, lenyomta az ágyú kioldókapcsolóját, és végigtarolt a fák vonalán. A másik oldalon Zimmer csinálta ugyanezt.
Clark hátul tartózkodott, és a hátsó ajtón át figyelte a terepet. Bean a miniágyújánál állt, de nem tudott lőni. Az öveik ugyanis éppen a helikopter felé futottak – de valahogyan rémesen lassan. És ekkor tüzet nyitottak a fák közül.
Ryan igencsak csodálkozott, hogy bárki is életben maradhatott azon a területen amit éppen most lőtt, de mégis így volt. Az ajtókeretnek ütközött egy lövedék – nem volt nehéz kitalálni, hogy a célpont ő volt. Jack nem bukott le – egy pillanatig figyelt, hogy felmérje a helyzetet, honnan is jönnek a lövések, majd célzott és ismét tüzelt. De a fák közül jövő lövések torkolattüze csak nem akart megszűnni.
Clark a miniágyú mély ugatása fölött is hallotta az üvöltéseket. Szinte érezte, hogyan találják el a lövedékek a gép oldalát, majd látta, miként bukik fel két ember a helikopter farokmotorjánál.
– A francba! – Talpra ugrott, és kiszaladt az ajtón, Chavez és Vega csatlakozott hozzá. Clark felemelte az egyik elesett katonát és a rámpa felé húzta. Chavez és Vega a többieket kapta fel. Természetesen golyózápor fogadta őket. Vega öt lábnyit zuhant a rámpáról – magával rántva terhét is. Clark a maga sebesültjét a csoport tagjaira „bízta”, és megfordult, hogy a többiek segítségére legyen. Először átvett egy katonát, akit valaki más cipelt. Amikor megfordult, Chavez éppen Vegával küszködött. Clark megragadta a férfi vállát és hátranyomta, így Vega a rámpa oldalán landolt. Ding megmarkolta Oso lábát, és körbefordította, miközben a helikopter máris emelkedni kezdett. Keményen lőtték őket, de Beannek sikerült eljutnia a fegyveréhez, és vitézül söprögetett a terepen.
A felszállás igen lassú volt. A helikopternek több tonnányi újabb súllyal kellett megküzdenie, ráadásul legalább ezerötszáz méter magasságban – és kisebb teljesítménnyel. PJ elátkozta a makacskodó berendezést. A Pave Low pár lábnyit emelkedett, de még mindig tűz alatt volt.
Az ellenség számtalan eszeveszett próbálkozást tett, hogy megakadályozza a menekülést. A helikoptert valamiféle trófeának tekintették, valami rettenetes látomásnak, ami megfosztotta őket a sikertől, bajtársaikat pedig az életüktől, és mindegyikük úgy érezte, ez így elviselhetetlen. Több mint száz fegyver vette célba a helikoptert...
Ryan érezte, milyen közel csapódnak be hozzá a lövedékek. Tudta, hogy célpontjuk ő, illetve az ágyúja. Már túl volt a félelmen. A kézifegyverek torkolattüzeire kellett céloznia. Meg is tette. Egyesével választotta ki a célpontokat és úgy húzta meg a ravaszt. Balról jobbra mozgatta az ágyút, majd újra vissza, pár másodperces ciklusokban, melyeket óráknak érzett. Fejét önkéntelenül behúzta, amikor valami eltalálta a sisakját, majd ismét meghúzta a ravaszt, az egész térséget folyamatos tűz alá véve. Rájött, hogy feljebb kell vinnie kezét, és lejjebb a csövet, mert a célpontok egyre mélyebben vannak. Egy röpke pillanatig úgy érezte, mintha ők távolodnának, nem pedig ő maga. Aztán vége volt. Keze még egy másodpercig nem vált el az ágyútól. Megpróbált egy lépést hátrálni, de végtagjai nem engedelmeskedtek. Ryan megrázta fejét, hogy kitisztuljon. Szinte megsüketült az ágyú zajától, és jó pár pillanatba telt, míg újból ki tudta venni a sebesültek üvöltését. Körülnézett és látta, hogy a gép teljesen megtelt az ágyúk savanyú füstjével. A felszállás okozta gyorsan erősödő légáramlás azonban lassan kitisztította onnan. Még mindig hunyorgott a torkolattűztől, lába pedig igencsak bizonytalan volt a hirtelen rátörő kimerültségtől. Le akart ülni, aludni akart, hogy valahol másutt ébredjen fel.
Közvetlenül mellette is üvöltött valaki. Zimmer volt. A hátán feküdt és dobálta magát. Ryan odament hogy megnézze, mi a baj.
Zimmer három golyót kapott a mellkasába. Szájából és orrából vékony patakokban folyt a vér. Az egyik golyó a jobb vállát zúzta szét, de az igazán komolyak a tüdőt átfúró lövedékek voltak. Ryan azonnal tudta, hogy ha nem tesz semmit, a férfi a szeme előtt vérzik el. Van itt egyáltalán szanitéc? És ha van is, tud-e valamit csinálni?
– Itt Ryan – jelentkezett be a kommunikációs rendszeren. – Zimmer őrmestert eltalálták. Elég rosszul néz ki.
– Buck! – válaszolta azonnal PJ. – Buck, jól vagy?
Zimmer megpróbált válaszolni, de képtelen volt. Szétlőtték a mikrofonját is. Valamit mondott, de Ryan nem tudta kivenni, mit. Megfordult és olyan hangosan, ahogy csak a torkán kifért, üvölteni kezdett a többieknek, akik – úgy tetszett – vagy nem törődnek a egésszel, vagy nem tudják, mi is ott a probléma.
– Szanitéc! Egészségügyis!
Clark meghallotta, és odasietett.
– Kitartás, Zimmer, minden rendben lesz – mondta neki Jack. – Ezt majd szépen helyrehozzuk, te pedig rendbe jössz. Kapaszkodj belém, őrmester – fáj, de minden oké lesz!
Közben Clark is odaért. Letépte róla a védőmellényt, nem törődve az üvöltéssel, melyet a másik azért hallatott, mert szétzúzott vállát megmozdította. Clark számára is túl sok volt mindez... Valahogyan elfelejtette mennyire ijesztők, mennyire szörnyűségesek az ilyesfajta dolgok. A tehetetlenség rémülete majdnem elhatalmasodott rajta. De most már valóban tehetetlen volt, legalábbis ezt látta a sebek elhelyezkedéséből. Clark Ryanra nézett, és megrázta a fejét.
– A kölykeim! – üvöltötte Zimmer.
– Mesélj nekem a gyerekeidről! – mondta Ryan. – Beszélj nekem róluk!
– Hét van, nem halhatok meg! A kölykeimnek – a gyerekeknek szükségük van rám.
– Kapaszkodj belém őrmester, ki fogunk vinni innen! Meg tudod csinálni! – mondta Ryan, s közben könnyek homályosították el a szemét – szégyenében, hogy egy haldoklónak kell hazudnia.
– Szükségük van rám! – Hangja egyre gyengült, ahogy a vér megtöltötte torkát és a tüdejét.
Ryan Clarkra pillantott. Remélte, hogy még lehet mit mondaniuk. Hogy van még némi remény. Valami kapaszkodó. Clark Jackre meredt. Aztán újra Zimmerre pillantott, és megfogta a kezét – a sértetlent.
– Hét gyerek? – kérdezte Jack.
– Szükségük van rám... – nyögte Zimmer. Most már tudta, hogy nem jut többet haza, nem fogja látni, hogyan nőnek fel és házasodnak meg, hogyan születnek meg az unokái. Nem lesz ott velük, hogy irányítsa és védje őket. Nem tudja megtenni azt, amit egy apának meg kell tennie.
– Mondok neked valamit a gyerekekről, amit te nem tudsz, Zimmer – mondta a haldoklónak Ryan.
– Mi? Micsoda? – Zavartan Ryanra pillantott. Azt hitte, hogy az élet nagy kérdésére kap majd választ. Jack azonban nem tudott ezzel szolgálni, mégis mondott neki valamit, amit tudott.
– Mindannyian egyetemre fognak menni. – Ryan olyan erősen szorította meg a kezét, amennyire csak tudta. – Szavamat adom rá, Zimmer, minden gyereked egyetemre megy majd. Én viselem majd helyetted a gondjukat. Istenre esküszöm, hogy megteszem!
Az őrmester arckifejezése megváltozott, de még mielőtt Ryan el tudta volna dönteni, milyen érzelem is hatalmasodott el rajta, az arc újból színt váltott – és többé már nem volt rajta semmiféle érzelem. Ryan lenyomta a mikrofon gombját. – Ezredes, Zimmer halott.
– Értettem. – Ryant szinte sértette a nyugtázás hidegsége. Nem tudhatta, mit gondol magában Johns: Istenem, ó Istenem, mit fogok Carolnak és a kölyköknek mondani...!
Ryan az ölébe vette Zimmer fejét. Clark pedig robusztus karját a fiatalember köré fonta.
– Véghez fogom vinni – mondta neki elcsukló hangon Jack! – És ez nem valami kibaszott hazugság. Meg fogom csinálni!
– Tudom! Ő is tudta! Tényleg!
– Biztos vagy benne? – Patakzottak a könnyei, és Jacknek igencsak nehezére esett, hogy életének legfontosabb kérdését megismételje. – Tényleg biztos vagy benne?
– Tudta, mit mondasz neki, Jack, és hitt neked. Doki, amit csináltál, nagyon jó volt...! – Clark úgy ölelte meg Ryant, ahogyan a férfiak csak feleségüket, gyereküket szokták megölelni, avagy olyanokat, akikkel együtt már a halállal is farkasszemet néztek. Johns ezredes a gyászát magába fojtotta. Majd nyugodtabb körülmények között átgondolja mindazt, ami itt történt. Most azonban még bőven akadt tennivalója. Buck bizonyára megértené...

 

Cutter gépe jóval sötétedés után ért Hurlburt Fieldre. Egy kocsi várta. Teljesen váratlanul érkezett, és úgy viharzott be az irodába, mint valami gonosz szellem.
– Ki a franc itt a főnök?
Az íróasztalnál ülő őrmester azonnal felismerte – hiszen a tv-ben sokszor látta már – az elnök nemzetbiztonsági tanácsadóját.
– Rögtön amögött az ajtó mögött, uram.
Cutter odabenn egy fiatal századost talált, aki forgószékén szunyókált. Szeme az ajtónyikorgásra pattant fel, s a huszonkilenc éves tiszt eléggé bizonytalanul ugrott talpra.
– Tudni akarom, hol van Johns ezredes – mondta neki csendesen Cutter altengernagy.
– Uram, ez olyan jellegű információ, amit képtelen vagyok...
– Tudja, kivel beszél?
– Igen, uram.
– Próbál nekem nemet mondani, százados?
– Uram, parancsom van rá.
– Százados, hatályon kívül helyezek minden eddigi parancsot. Most pedig válaszol a kérdésemre, mégpedig azonnal. – Cutter hangja mostanra pár decibellel erősebb lett.
– Uram, nem tudom hol...
– Akkor keressen valakit, aki tudja, és hozza ide nekem!
A százados éppen elég rémült volt ahhoz, hogy a legkisebb ellenállást nyújtó utat válassza. Felhívott egy őrmestert, aki benn lakott. És az, nyolc perc sem telt bele, az irodában volt.
– Mi a franc van? – kérdezte az őrmester, miközben benyomult az ajtón.
– Őrmester, én vagyok az a franc....! – mondta neki Cutter. – Tudni akarom, hol tartózkodik Johns ezredes, ő az istenverte parancsnoka ennek az alakulatnak, vagy nem?
– Igenis, uram! – Mi a franc történik...?
– Azt akarja nekem beadni, hogy ennek az egységnek az emberei nem tudják, hol a parancsnokuk? – Cutter mélységesen meg volt döbbenve azon, hogy tekintélye nem váltotta ki parancsainak azonnali betartását... olyannyira, hogy még azt is megengedte magának, hogy bizonyos fokig eltérjen a tárgytól.
– Uram, különleges műveleteknél mi...
– Mi ez, valami kibaszott cserkésztábor vagy katonai szervezet?! – üvöltötte a tengernagy.
– Uram, ez katonai szervezet – válaszolta az őrmester. – Johns ezredes távol van. Parancsom van rá, hogy nem beszélhetem meg küldetését vagy tartózkodási helyét senkivel sem, aki nem jogosult erre kellőképpen, ön pedig nem szerepel a listán, uram. Ezek a parancsaim, tengernagy úr.
Cutter nagyon elcsodálkozott és egyre dühösebb lett.
– Tudja, hogy én ki vagyok...? – Már több mint egy évtizede nem fordult elő, hogy egy fiatal tiszt így beszélt volna vele. És annak is úgy törte ketté a karrierjét, mint a gyufaszálat.
– Uram, ez ügyben írásos parancsaim vannak. Az elnök sem szerepel a listán, uram – mondta az őrnagy vigyázzállásban. Kibaszott fasz, aki az Egyesült Államok légierejét cserkésztáborhoz hasonlítja! Nos, baszd meg az anyád meg a lovat, amin idejöttél, tengernagy úr, ezt sikerült arcvonásainak elég egyértelműen közölnie.
Cutter kicsit lejjebb adta, vissza kellett nyernie önuralmát. Ezt a kis okvetetlenkedőt könnyedén el tudja majd intézni. De egyelőre információra van szüksége. Ennélfogva mentegetődzéssel folytatta. Úgy beszélt, mint férfi a férfihoz.
– Őrnagy, meg kell bocsátania nekem. Rendkívül fontos ügyről van szó, és el sem magyarázhatom önnek miért fontos, sem pedig azt, hogy melyek az érintett kérdések. Annyit mondhatok, hogy igazi élet-halálkérdésről van szó. Lehet, hogy Johns ezredes olyan helyen tartózkodik, ahol segítségre van szüksége. Körülötte az egész hadművelet részeire eshet szét és nekem tényleg tudnom kell... Önnek a parancsnoka iránt tanúsított hűsége dicséretes és a kötelességteljesítés iránti elszántsága példamutató, de a tisztekről azt is feltételezzük, hogy használják józan ítélőképességüket. Most pedig ezt kell tennie, őrmester úr. Én mondom önnek, hogy erre az információra szükségem van – mégpedig azonnal.
Az érvelés sikerrel járt ott, ahol a basztatás kudarcot vallott.
– Tengernagy úr, az ezredes visszament Panamába, mégpedig az egyik MC-130-asukkal együtt. Nem tudom miért, és azt sem tudom, mit csinálnak ott. Viszont ez normális a különleges hadműveleti repülőosztálynál, uram. Gyakorlatilag minden, amit csinálunk, szakaszokra van bontva, és ez itt most a szokásosnál is titkosabb. Amit közöltem önnel, az minden amit tudok, uram.
– Hogy hívják önt?
– Howard, uram.
– Nagyon helyes. Hogyan tudok kapcsolatba lépni velük?
– Uram, a hálózaton kívül vannak. Ilyen információ nincs a birtokomban. Ők kapcsolatba léphetnek velünk, de mi nem tudunk ővelük.
– Ez hülyeség! – közölte Cutter.
– Nem annyira, tengernagy úr. Ilyesmire mindig sor kerülhet. Amikor az MC-130-as is velük van, önálló egységet képeznek. A Hercules a művelet folyamatosságának biztosítására karbantartó és támogató személyzetet visz magával, és csak ők tudnak hívni minket. Sürgős családi ügy vagy valami hasonló esetén megpróbálhatunk kapcsolatba lépni velük a Howard bázis műveleti irodáján keresztül, de ezt ez idáig nem kellett megtennünk. Most az ön kedvéért megpróbálhatom megnyitni az említett csatornát ha úgy kívánja, uram, de beletelhet pár órába.
– Köszönöm, de pár óra alatt ott is lehetek.
– Abban a körzetben az időjárás nagyon romlik, uram – figyelmeztette az őrnagy.
– Semmi baj! – Cutter kiment, és visszasétált kocsijához. Tíz perc múlva fel is szállt, Panama felé.

 

Johns most könnyebb helyzetben volt. A repülőút sima volt, mégis három dolog aggasztotta. Először is a gép nem bírta azt a teljesítményt hozni, hogy átkapaszkodhasson a hegyek fölött ezzel a súllyal. Másodszor szűk egy óra múlva újra tankolnia kell majd. Harmadszor az időjárás percről percre rosszabbodott.
– Caesar, itt Claw, vége.
– Értettem, Claw.
– Mikor fogunk tankolni, uram? – kérdezte Montaigne százados.
– Közelebb akarok kerülni a parthoz, és talán, ha elégetünk még egy kis üzemanyagot, könnyebben fog menni.
– Értettem, de közlöm, hogy radarjeleket észleltünk. Valaki észrevehetett bennünket. Légiforgalmi radarokról van szó, de ez a Hercules éppen elég nagy, hogy felfigyeljenek rá, uram.
A fene egye meg! – Johns elfeledkezett erről.
– Kis probléma – közölte Willisszel PJ.
– Igen. Körülbelül húsz percnyire előttünk van egy hágó, melyen talán át tudnánk kapaszkodni.
– Mennyi?
– A térképek azt mondják, kétezerötszáz. Arra tovább alacsonyabb hágók is vannak, de miután észlelhetnek bennünket... meg az időjárás is. Nem tudom, ezredes...!
– Próbáljuk kitalálni, milyen magasra tudunk menni? – kérdezte Johns. Az utóbbi fél órában megpróbált egy kicsit könnyíteni a motorok terhelésén. Most azonban erről nem lehet szó. Igyekezett kitalálni, mit tehetne. PJ teljes teljesítményre állította a gázszabályozást, közben figyelte a kettes számú motor mérőműszerét. Ezúttal a mutató még a 70 százalékot sem érte el.
– A P3-as szivárgás egyre rosszabbodik, főnök – közölte vele Willis.
– Látom.
Igyekeztek a rotor révén a maximális emelőerőt biztosítani, de bár nem tudtak róla, az is sérült volt. A Pave Low felfelé erőlködött, körülbelül kétezer métert el is ért, ott aztán megállt, majd süllyedni kezdett.
– Mivel egyre több hajtóanyagot használunk el... – mondta reménykedve Willis.
– Azért ne fogadj rá! – közölte a rádión PJ. – Claw, Caesar, nem tudunk átmenni a hegyeken.
– Akkor mi jövünk hozzátok.
– Ne, túl korai még. A parthoz közelebb kell tankolnunk.
– Caesar, itt Little eyes. Értem, mi a probléma. Milyen típusú üzemanyagra van szükségetek ahhoz a szörnyeteghez? – kérdezte Larson. A csapatok felszedése óta követte a helikoptert – a tervnek megfelelően.
– Fiam, egyelőre a hugyot is felhasználnánk, ha elég volna.
– El tudjátok érni a partot?
– Igen. Elég szoros, de megpróbáljuk megcsinálni.
– A partvonal közelében, mondjuk egy mérföldnyire attól, kereshetek nektek egy repteret, ott biztosan van a szükséges üzemanyagból. Sebesültet is viszek aki vérzik, és orvosi segítségre van szüksége.
Johns és Willis egymásra nézett.
– Hol van az a hely?
– Ezzel a sebességgel körülbelül negyven perc. El Pindo. Kis hely magángépek számára. Éjszaka feltehetően nincs ott senki. A föld alatti raktárban tízezer gallonjuk van. Shell-koncesszió, jó párszor jártam már ott.
– Magasság?
– Ötszáz alatt. Jó, finom sűrű levegő a rotorhoz, ezredes.
– Csináljuk meg! – mondta Willis.
– Claw, vissza tudod igazolni? – kérdezte Johns.
– Igen.
– Akkor megpróbáljuk! Nyugatra fordulunk! Maradjatok közel, hogy rádiókapcsolatot tarthassunk, de egyébként azt csináltok, amit akartok, hogy elkerüljétek a radart.
– Értettem, nyugatra fordulunk! – válaszolta Montaigne.
Ryan az ágyú mellett üldögélt. A helikopteren nyolc sebesült volt, de két szanitéc foglalkozott velük és Ryan képtelen volt igazából segíteni. Clark is csatlakozott hozzá.
– Oké, mit csinálunk majd Cortezzel és Escobedóval?
– Cortez nekünk kell, hogy a másikkal mi lesz, azt a franc se tudja. Hogyan magyarázzuk meg az elrablását?
– Mégis mit gondolsz, mit fogunk csinálni, bíróság elé visszük? – kérdezte Clark a motorok és a szél dübörgésén át.
– Bármi egyéb hidegvérrel elkövetett gyilkosság. Most már fogoly, és a foglyok megölése gyilkosság – emlékszel még?
Kezd kibújni belőled a jogász – gondolta Clark, de tudta, hogy Ryannak igaza van. A foglyok megölése ellentétes az előírásokkal.
– Szóval visszavisszük?
– Akkor annyi a műveletnek – közölte Ryan. Tudta, hogy a témához képest túl hangosan beszél. Nyugodtnak és megfontoltnak kellett volna most lennie, de a környezet és az esti események fölébe kerekedtek. – Krisztusom, nem tudom mit csináljunk!
– Hová tartunk – már úgy értem, hová megy ez a helikopter?
– Nem tudom. – Ryan a fedélzeti kommunikáción keresztül megkérdezte. A válasz igencsak meglepte, és közölte is Clarkkal.
– Nézd, hadd foglalkozzam vele én. Van egy ötletem. Amikor majd leszálltunk, én viszem ki innen. Larson és én a dolognak ezt a részét megoldjuk. Azt hiszem, tudom mit tegyek.
– De...
– Igazából nem nagyon akarod tudni, igaz?
– Nem ölheted meg csak úgy! – makacskodott Jack.
– Nem is fogom – mondta Clark. Ryan nem tudta, hogyan értse a választ. Mindenesetre kiutat kínált, ő pedig elfogadta.

 

Larson ért oda elsőnek. A repülőtér alig volt megvilágítva, csak pár lámpa fénye látszott. Mégis sikerült letennie gépét, és miközben villogtak az összeütközést megakadályozó jelzőfények, az üzemanyag-szolgáltatási területre lavírozott. Alighogy megállt, a helikopter is leszállt néhány méternyire tőle.
Larson elámult. A halványkék megvilágításban jó sok lyukat fedezett fel a repülőn. Repülőoverallos férfi szaladt felé. Larson elébe ment, és az üzemanyagtömlőhöz vezette. Ki volt kapcsolva a szivattyúk energiaellátása, de Larson tudta, hol a kapcsoló, ezért aztán szétlőtte az ajtózárat. Még sohasem csinált ilyet, de éppen úgy mint a filmeken, öt lövése után feltárult az ajtó. Egy perccel később Beán őrmester már be is helyezte a fúvókát a külső tartályok egyikébe. Ekkor jelent meg Clark és Escobedo. Az egyik katona fegyverét az utóbbi halántékához nyomta, miközben a CIA-tisztek tárgyaltak.
– Visszamegyünk – közölte a pilótával Clark.
– Micsoda? – fordult meg Larson.
– Ezt a barátunkat visszavisszük otthonába, Medellínbe. Először azonban pár dolgot el kell intéznünk...
– Hát ez nagyszerű! – Larson a gépérvez ment, felkapaszkodott a szárnyra, hogy kinyithassa az üzemanyagsapkákat. Tizenöt percet kellett várnia.
A helikopter jobbára sokkal nagyobb tömlőn keresztül nyeli a benzint. Amikor visszahozták neki a tömlőt, a helikopter rotorja ismét forogni kezdett. Nem sokkal azután felszállt, és el is tűnt az éjszakában. Észak felé villámlott, és Larson igencsak örült neki, hogy nem kellett arra repülnie. Hagyta, hogy Clark elvégezze a töltést, miközben bement, hogy telefonáljon egyet. Az egészben az a legviccesebb, hogy még pénzt is csinál az üzletből. Leszámítva, hogy igazából semmi vicces nem történt az elmúlt hónapban.

 

– Oké – mondta PJ a kommunikációs rendszeren. – Ez az utolsó megálló, aztán megyünk haza.
– A motorok hőmérséklete nem valami ragyogó – közölte Willis. A T-64-GE-7-es motorokat arra tervezték, hogy repülőgép benzint égessenek el, nem pedig a magángépek által használt, illékonyabb és veszélyesebb, magasabb oktánszámú anyagot. A gyártó garanciája szerint ezt a fajta üzemanyagot harminc órán át lehet igénybe venni, utána besül a motor.
– Úgy nézem, nem lesz akadálya, hogy lehűtsük őket – mondta az ezredes, a rájuk váró időjárásra gondolva.
– Újból minden rózsaszín, igaz ezredes? – szólalt meg Willis olyan nyugodtan, amennyire csak tudta. Ez a vihar ugyanis nem egyszerű vihar volt, hanem hurrikán, mely éppen köztük és Panama között dühöngött. Valamivel riasztóbb volt, mint amikor lőttek rájuk. A viharra nem lehet visszalőni.
– Claw, itt Caesar, vége – jelentkezett a rádióján Johns.
– Hallak, Caesar.
– Milyen arra az idő?
– Szar, uram. Javaslom, hogy forduljatok nyugatnak, és keressetek egy pontot, melyen át tudtok kapaszkodni, majd próbáljatok meg a csendes-óceáni part felől közelíteni.
Willis végigpásztázott a navigációs műszereken.
– Ühüm. – Claw, éppen most lettünk nehezebbek öt tonnával. Nagyon úgy néz ki, hogy más utat kell választanunk.
– A vihar tizenöt csomóval nyugatra tart, és Panama felé az irányotok az alsó, jobb oldali térnegyedbe visz benneteket.
Szóval végig ellenszél – mondta magában PJ.
– Add meg a számot.
– Útvonalatok során a becsült szél csúcsérték hét-nulla csomó.
– Óriási! – jegyezte meg Willis. – Ez éppen a határesetet jelenti. Átkozottul is a határesetet.
Johns bólintott. A szél nagyon komolyra fordult. Az eső pedig csökkenteni fogja a motor hatékonyságát. A megtehető távolság lehet hogy kevesebb lesz, mint a fele annak, aminek lennie kellene... És viharban nem lehet tankolni... az volna okos, ha találnának egy helyet, ahol leszállnak és ott maradnak, de ezt sem lehet megcsinálni... Johns ismét bekapcsolta mikrofonját.
– Claw, itt Caesar. Az egyes számú alternatíva lép életbe.
– Teljesen elment a józan eszed? – kérdezte Francie Montaigne.
– Nekem sem nagyon tetszik – jegyezte meg Willis.
– Helyes. Annak idején majd tanúskodhattok. Csak száz mérföldnyire van a parttól, és ha nem válik be, ki tudjuk használni majd a szelet, hogy odacsúzlizzon minket. Claw, pozícióellenőrzésre van szükségem az egyes számú alternatíva végrehajtása érdekében.

 

– Te őrült barom! – sóhajtott fel Montaigne. Saját híradósainak pedig azt mondta: – Egyes számú alternatíva. Pozícióellenőrzést kérek, mégpedig azonnal.

 

Murraynak sem volt különösebb örömben része. Bár az Adele igazából nem nagy hurrikán – Wegener legalábbis ezt mondta neki – mégiscsak nagyobb, mint amit eddig valaha is látott. A hullámok magasra szöktek, és bár a Panache egykor úgy festett, mint fehér acélból készült sziklaszirt a dokk mentén, most olyannak hatott, mint játékszer a fürdőkádban. Az FBI-ügynök egy flastromot tett a fejére a füle mögé, hogy legyőzze a tengeribetegséget, de pillanatnyilag az sem volt elegendő. Wegener viszont a hídon a székén üldögélt, és úgy pipázott, mint a tengerek mesebeli kapitánya, miközben Murray a feje fölötti kapaszkodórudat fogta, és az embernek olyan érzése támadt ha nézte, hogy röpködő trapézon himbálódzik.
Nem érték még el terv szerinti helyzetüket. Wegener elmagyarázta látogatójának, hogy csak egyetlen egy helyen lehetnek. És ott kell lenniük... Murray kimérten hálás volt azért, hogy a tenger nem is bizonyult annyira rossznak, amennyire látszott. Az ajtó felé igyekezett, átpréselte magát, majd kitekintett a fölöttük tornyosuló felhőhengerre.
– Panache, itt a Claw. Vége! – közölte a hangszóró. Wegener a mikrofonért nyúlt.
– Claw, itt a Panache. A jeletek gyenge, de hallható. Vége!
– Pozícióellenőrzés. Vége!
Wegener megadta a pilótának amit kért, úgy hangzott, mintha nő volna – gondolta magában. Krisztusom, már mindenütt ott vannak...!
– Caesar felétek tart.
– Értettem. Kérlek, közöld Caesarral, hogy a körülmények határesetieknél is rosszabbak. Újra mondom, pillanatnyilag idelenn nem jó.
– Értettem, visszaigazolom! Maradjatok készenlétben! – A hang két perc múlva visszajött. – Panache, itt Claw. Caesar azt közli, meg akarja próbálni. Ha képtelen rá, HIFR-t tervez. Meg tudjátok csinálni? Vége!
– Igen, mindenesetre megpróbáljuk. Add meg az ETA-t! Vega!
– Hat-nulla percre becsülöm.
– Értettem, készen állunk! Tájékoztassatok bennünket! Vége! – Wegener végigtekintett a hídon. – Miss Walters, megvan a kapcsolat. Azt akarom, hogy Oreza és Riley azonnal jöjjön a hídra.
– Megvan a kapcsolat – közölte Walters zászlós. Csalódott volt. Itt állt egy istenverte trópusi vihar kellős közepén, és még csak rosszul sincs tőle. És vajon miért nem hagyja a kapitány, hogy ő tartsa fenn azt az átkozott kapcsolatot?
– Bal oldali kormánylapot normálisan! – rendelkezett Wegener. – Gyere új irányban, három-három-öt szerint! Kétharmad gőzzel előre!
– Értettem, új irány három-három-öt. – A kormányos elforgatta a kereket, majd a gázszabályozó kar felé nyúlt. – Kétharmad, uram.
– Helyes. Mi van Obrecki? – kérdezte a kapitány.
– Jó kis hullámvasút, de azon tűnődöm, mikor ér véget a furikázás, uram. – A fiatalember vigyorgott, de szemét le nem vette volna az iránytűről.
– Jól csinálod! Azonnal tudasd velem, ha elfáradtál.
– Értettem, uram!
Oreza és Riley egy perc múlva megjelent. – Tessék? – kérdezte az előbbi.
– Harminc perc múlva látogatónk érkezik – közölte velük a kapitány.
– Baszd meg! – jegyezte meg Riley. – Már bocsánat, Red, de hát... a francba!
– Oké, most, hogy azt már magunk mögött tudhatjuk, rátok bízom magam, és remélem jól csináljátok majd – mondta zordan Wegener. Riley megadóan fogadta a dorgálást.
– Már megbocsáss, kapitány, mindent megteszek, amit csak tudok. A másodtiszt a toronyban van?
Wegener bólintott. A másodtiszt a legjobb, ha irányítani kell a leszállásokat. – Menj érte! – Riley lement, Wegener pedig Orezához fordult:
– Portagee, azt akarom, hogy te legyél a kormánynál, amikor a Hotel Corpinhoz érünk. Enyém lesz a kapcsolat.
– Uram, nincs Hotel Corpin.
– Ezért leszel te a kormánynál. Fél óra múltán váltsd fel Obreckit, és érezz rá, milyen a hajó. A lehető legjobb célpontot kell nyújtanunk nekik, amit csak tudunk.
– Jézusom! – Oreza kitekintett az ablakon. – Eltaláltad, Red.

 

Johns alacsonyan tartotta a gépet. Kikapcsolta az automata repülésirányítást, jobban bízva saját ügyességében és ösztöneiben. A gázszabályozást Willisre bízta, és amennyire lehetett a műszereire összpontosított. Egy pillanat alatt kezdődött. Az egyik percben még tiszta égen repültek, a következőben pedig az eső vert mindent.
– Nem is olyan rossz – hazudta Johns gyalázatos módon a mikrofonba.
– Még fizetnek is érte nekünk – hagyta jóvá Willis, nem kis iróniával.
Az emberek hátul a padlóra voltak szíjazva. Ryan a miniágyúba kapaszkodott, mintha az jelentene valamit. Kilátott a nyitott ajtón, a nagy semmibe. A helikopter fel s alá ugrált, ide-oda vetődve, mint a gyermeksárkány, azzal az aprócska különbséggel, hogy negyvenezer kilót nyomott. De nem tehetett semmit. Sorsa mások kezében volt, és nem számított semmit, hogy mit tud vagy mit csinál. Már a hányástól sem könnyebbült meg, bár ő és mások is szorgalmasan művelték. Egyszerűen csak túl akart lenni rajta...
Tovább folytatódott a hánykolódás, de a helikopter lassan áthatolt a viharon. Északkelet felől jöttek, de mérhető sebességgel tolódtak el az óramutató járásával megegyező irányban. Ez pedig fokozta a földhöz viszonyított sebességüket. Egy-ötvenes légsebességnél most már egy-kilencvenes volt a földhöz viszonyított sebességük – és egyre nőtt.
– Ez szinte csodát tesz az üzemanyag-megtakarításunkkal – jegyezte meg Johns.
– Ötven mérföld – válaszolta Willis.
– Caesar, itt Claw, vége.
– Értettem, Claw, öt-nulla mérföldnyire vagyunk az egyes számú alternatíva helyétől, és egy kicsit hepehupás. – Kicsit hepehupás a valagam – gondolta Montaigne százados, úgy száz mérföldnyivel arrébb sokkal kedvezőbb időjárási viszonyok közepette hullámvasutazva. – Egyébként oké – jelentette.
– Ha nem tudunk leszállni, azt hiszem, megpróbálkozhatunk vele, hogy kilőjük magunkat a másik oldalra, és elérjük a panamai partokat. – Johns a homlokát ráncolta, mert egyre több víz csapódott a szélvédőnek.
– A láng csapott ki! A kettes számú motor kimarad.
– Indítsd újra! – mondta Johns, még mindig megpróbált nyugodt maradni. Lebuktatta az orr-részt, és lejjebb ereszkedett, hogy fokozza a sebességet. A sűrű eső – reménykedett – csak helyi jelenség.
– Azon vagyok – válaszolta kiszáradt torokkal Willis.
– Az egyes számú motor teljesítménye csökken – mondta Johns. Teljesen elcsavarta a gázszabályozót, a kétmotoros gép egyik motorja most már 80 százalékos teljesítménnyel dolgozott. – Hozzuk vissza a kettest, kapitány. Jelenleg percenkénti harminc méter a magasságveszteség.
– Azon vagyok – ismételte Willis. Az eső kicsit alábbhagyott, és a kettes számú motor forogni kezdett, de csak 40 százalékot nyújtott. – Azt hiszem, a P3-as vesztesége csak rosszabbodott. Egy szar szendvics közepébe szorultunk be, ezredes. Negyven mérföld. Most már elköteleztük magunkat az egyes számú alternatívának.
– Legalább van egy lehetőségünk. Úgysem úszom soha. – PJ keze sikamlós volt az izzadtságtól. Érezte a házilag készített kesztyűkben. Beleszólt a rádióba: Körülbelül tizenöt perc még – mondta. – Egy-öt perc.

 

Riley tíz főt szedett össze, tapasztalt tagjait a legénységnek. Mindegyiknek a dereka köré biztonsági kötelet kötöttek, és Riley személyesen ellenőrzött minden egyes csomót és csatot. Bár mindenkinek volt életmentő felszerelése, ilyen időjárási viszonyok közepette ez nem sokat számít. Lerögzítő láncokat és további köteleket helyeztek el, ahol csak lehetett. Előrevitte a legénységet, a felépítmény hátsó falához állítva őket. – Készen állunk! – kiabálta a telefonba. Saját embereinek pedig ezt mondta: Ha bármelyikőtök elbassza és átbukik, bizony isten utánaugrom, hogy magam fojtsam meg!

 

Szélörvényben voltak. A navigációs kijelző szerint most már északra célpontjuktól, közel kétszázötven csomóval haladva. A hánykolódás pedig egyre rosszabb lett. Az egyik lefelé irányuló lökés levetette őket egészen a fekete hullámokig, amíg aztán Johnsnak nagy nehezen sikerült megállítania a gépet. Mindenáron feljebb akart emelkedni. Ilyen viszonyok közepette sohasem repült még, és rosszabbnak bizonyult, mint amit a kézikönyvek mondtak róla. – Mennyi még?
– Rögtön ott kell már lennünk, uram! – mondta Willis. – Egyenesen délnek.
– Oké. – Johns balra nyomta a botkormányt. A szélhez képesti hirtelen irányváltás azzal fenyegetett, hogy a helikoptert átbillenti, de azért megtartotta, és szinte rátapadt az új irányra. Két perc múlva tiszta időben repültek.
– Panache, itt a Caesar, hol a pokolban vagytok?

 

– Fényeket bekapcsolni, mindent, most! – Wegener szinte kiabált, amikor meghallotta a jelentkezést. A Panache egy pillanat alatt úgy kivilágosodott, mint egy karácsonyfa.
– A mindenit, de jól mutattok odalenn! – mondta egy hang.
Az Adele gyengécske hurrikánnak bizonyult, trópusi viharrá csendesedett, körülbelül tizenöt csomóval haladt. Tizenöt percük volt tehát a helikopter fogadására. A levegő tiszta volt. Nem esett, így a pilótafülkében lévő személyzet jól láthatta a hullámokat, számolhatott velük.
Hátul, a repülésirányításnál a másodtiszt feltette a fejhallgatóját, és beszélni kezdett.
– Caesar, itt a Panache. A repülésirányító tiszt vagyok, én fogom irányítani a rárepülést. Tizenöt csomós a szél, és változó az iránya. A hajó inog meg bukdácsol, négy-öt méter magasak a hullámok. Körülbelül tíz vagy tizenöt percünk van a végrehajtásra. Nem kell kapkodni. – Az utolsó mondatot megnyugtatásnak szánta, mert nyugtalankodni lett volna éppen miért.
– Kapitány, még pár csomó, és valamivel stabilabban tudom tartani – közölte a kormány keréknél Portagee.
– Megpróbálom. – Wegener kitekintett, hogy körülnézhessen. A helikopter már láthatóvá vált, stroboszkóp lámpái villogtak a sötétben, miközben a hajó körül keringett, ezzel is lehetővé téve a pilótának a helyzet felmérését. Ez az átkozott imbolygás mindent elcseszhet – ébredt rá Wegener. Portageenak igaza volt. – Kétharmad – szólt bele a telefonba.
– Krisztusom, micsoda kis csónak – hallotta felnyögni Willist Johns.
PJ lejjebb vitte a helikoptert, még egyszer utoljára körözve egyet, és egyenes irányban repült rá a hajó farára. Körülbelül harminc méteren szintre hozta, de hiányzott a teljesítmény, a hajó pedig jobbra-balra imbolygott, amikor próbálkozott.
– Tartsd már stabilan azt az istenverte csónakot! – mondta a rádióba.
– Próbáljuk, uram – mondta a másodtiszt. – Pillanatnyilag bal oldalon, az orr felől fúj a szél. Javasolnám, hogy gyertek be bal oldalról, és maradjatok végig a fedélzethez képest abban a szögben.
– Értettem, már látom, mi az oka. – Johns még egyszer állított a teljesítményen és rárepült.

 

– Oké, gyerünk! – mondta Riley az embereknek. Három csoportra oszlottak, a helikopter kerékszerelvényeihez tartották.

 

Johns látta, hogy a fedélzet nem különösebben nagy, nem elegendő a hosszanti landoláshoz. Lassan jött, tizenöt csomóval gyorsabban, mint a hajó, és ez is csökkent, amint közelebb jött, de a szél elfordította, és el is tolta a helikoptert. Johns káromkodott, és ismét felemelkedett, hogy újból próbálkozhasson.
– Sajnálom – mondta. – Van egy kis teljesítményproblémánk idefenn.
– Értettem, csak semmi sietség, uram! – válaszolta a másodtiszt.
PJ ismét nekiindult. Ezúttal jól ment a ráközelítés. A gépet a tattól száz méternyire vitte, hogy csökkenthesse a túlzott sebességet, majd szintre hozta és rásegített. A főfutómű pontosan ott ért földet ahol akarta, de a hajó egy keményet ugrott, és jobbra lökte a helikoptert. PJ ösztönszerűleg gázt adott, hogy felemelkedhessenek a fedélzetről. Nem kellett volna, amit már akkor is tudott, amikor végrehajtotta.
– Kemény, nagyon kemény – mondta a rádión keresztül, igyekezve, hogy ne káromkodjon, miközben a helikoptert újra körbevitte.
– Nagy kár, hogy nincs több időnk gyakorlatozni – hagyta jóvá a parti őrség tisztje. – Szép kis rárepülés volt. Csak hát a hajó éppen rosszul biccent. Ha még egyszer megcsinálod, minden oké lesz.
– Oké, még egyszer. – PJ megint rárepült.
A hajó húsz fokban imbolygott balra és jobbra, de Johns a megcélzott terület közepére függesztette szemét, ami egyáltalán nem imbolygott: fix pont volt a térben. Ez lesz a trükkje – mondta magában – kiválasztani a pontot, ami nem mozog. Ismét visszafogta a sebességet és előrearaszolt. Amikor a fedélzethez közelített, lecsapta a légcsavaremelkedés-szabályozót. Majdnem olyan szörnyű volt, mint egy lezuhanás, de a szabályzó a helyén tartotta a gépet.
Riley ugrott föl elsőnek és gurult a helikopter alá, az orrkerekeknél. Egy matróz a lekötőláncokkal követte őt. Riley megfelelő helyet keresett, és beakasztotta a láncokat, majd kilökte a karját és a kezét ökölbe szorította. A megadott jelre két ember feszesre húzta a láncokat, Riley pedig kigurult onnan. A Pave Low kétszer is arrébb mozdult, mielőtt rögzíteni tudták volna, de nemsokára már vastag kötelek is segítették a láncokat. Amikorra Riley végzett, már robbanóanyag kellett volna hozzá, hogy a helikoptert elmozdíthassák a fedélzetről. A jobb oldali rámpáról közelítették meg a helikoptert, és kisegítették utasait. Riley tizenöt embert számolt össze. Azt mondták neki, hogy ennél többet várjon. Aztán számba vette a holttesteket, és azokat is, akik velük foglalatoskodtak.
Johns és Willis leállította a motorokat.
– Claw, a Caesar leszállt. Visszatérünk a bázisra. – Johns túl hamar vette le a sisakját ahhoz, hogy elkaphassa a választ, de Willis hallotta.
– Értettem. Vége.
Johns körülnézett. Egyáltalán nem érezte most pilótának magát. Gépe lenn volt. Ő maga biztonságban. Itt az ideje hát hogy kikászálódjon, és valami egyebet is tegyen. Képtelen volt anélkül kijutni az ajtón, hogy a fedélzetről való kiesést meg ne kockáztatná, és... még azt is megengedte magának, hogy elfeledkezzen Buck Zimmerről. Agyában ez az ajtó most kezdett kinyílni. Nos – mondta magában –, Buck megértő lenne. Ryan még mindig az őrmesterrel foglalatoskodott, repülősoverallja szörnyű émelygésének nyomait viselte. Johns az őrmester mellé térdelt. Jóban és rosszban együtt szolgáltak... Mióta is?
– Azt mondta, hét gyereke van – szolalt meg Ryan.
Johns úgy beszélt, mint egy ezeréves ember, aki megunta az életet, a repülést, mindent. – Igen, nagyon helyesek. A felesége laoszi. Carol... Ó, Istenem, Buck, miért most?
– Hadd segítsek! – mondta Jack. Johns a karját fogta, Ryan pedig a lábát. Ki kellett azonban várni a sorukat. Jack látta, hogy a katonák a sajátjaikat cipelik, ebben segédkezik nekik Ding őrmester. A parti őrség emberei segíteni akartak, de ők visszautasították. A tengerészek rögtön megértették, hogy miért. Riley és emberei kis ideig hátramaradtak, hogy összeszedhessék a cuccukat és a fegyvereiket. Majd ők is lementek.
A holttesteket egyelőre egy átjáróban helyezték el. A sebesültek a legénységi szállásra kerültek. Ryant és a légierő tisztjeit a tiszti étkezdébe vezették. Ott találták azt a férfit, aki az egészet elindította, még hónapokkal ezelőtt, bár soha egyikük sem fogja megérteni, hogyan is történt az egész. De volt ott valaki más is.
– Szia, Dan.
– Szar volt? – kérdezte az FBI-ügynök.
Jack erre nem válaszolt.
– Elkaptuk Cortezt, azt hiszem, megsebesült. Valószínűleg a gyengélkedőben van.
– Mi történt veled? – kérdezte Murray, és Jack sisakjára mutatott.
Ryan levette, és egy mély barázdát fedezett fel rajta: egy 7,62-es lövedék jókora darabot lekapott az üvegrost anyagból. Jack tudta, hogy válaszolnia kellett volna a kérdésre, de életének az a része már négyszáz mérföldnyivel arrébb volt. Letelepedett és a fedélzetet bámulta. Jó ideig nem szólt semmit. Két perccel később Murray egy tábori ágyhoz terelte, lefektette és betakarta.

 

Montaigne kapitánynak az utolsó két mérföldet erős szélben kellett végigküszködnie, de kiváló pilóta volt, a Lockheed Hercules pedig rendkívül jó gép. Kicsit keményen szállt le, majd a hangárig követte az irányító dzsipet. Egy polgári ruhás férfi várta, néhány tiszttel együtt. Amint kikapcsolta a motort, kiszállt, hogy odamenjen hozzájuk. Alaposan megvárakoztatta őket, mert kiment a mosdóba, fáradtan is megejtően mosolyogva, és talán egyetlen férfi sem akadt Amerikában, aki meg tudna tagadni egy hölgytől ilyen kérést. Repülőoveralljának rémes szaga volt, haja merő lobonc, szeme vörös – ezt látta a tükörben, mielőtt visszajött volna. Már vártak rá, rögtön az ajtó mellett.
– Százados, tudni akarom, mit csinált ma este! – förmedt rá a civil –, de nem is volt igazából civil, Francis egy pillanat múlva rájött.
– Uram, nagyon hosszú bevetésem volt. A legénységem és jómagam is holtfáradtak vagyunk.
– Mindannyiukkal el akarok beszélgetni arról, hogy mit csináltak.
– Uram, az én legénységemről van szó. Ha van valami mondanivalója, akkor azt velem közölje – vágott vissza.
– Mit csináltak? – kötötte az ebet a karóhoz Cutter. Megpróbálta elfeledtetni magával, hogy egy nővel beszél. Nem tudta viszont, hogy a nő őt nem tartja férfinak.
– Johns ezredes kirepült, hogy kimentsen néhány, különleges hadműveletben részt vevő katonát. – Mindkét kezével a nyakszirtjét dörzsölgette. – Behoztuk őket – sikerült behoznia, legalábbis legtöbbjüket, azt hiszem.
– Akkor hol van ő?
Montaigne egyenesen a szemébe nézett.
– Uram, motorproblémája van. Nem tudott fölkapaszkodni hozzánk, képtelen volt átjutni a hegyeken. Egyenesen belerepült a viharba. És nem tudott kirepülni belőle, uram. Akar még valami mást is tudni? Zuhanyozni akarok, egy kis kávét is, és a keresésről meg a mentésükről is el kell gondolkodnom.
– A reptér le van zárva – közölte a bázisparancsnok. – Senki sem megy ki innen még tíz órán át. Azt hiszem, kis pihenésre van szüksége, kapitány.
– Azt hiszem, igaza van uram. Bocsánat, utána kell néznem a legénységemnek. Pár perc múlva megkapja a mentéshez a koordinátákat. Valakinek meg kell próbálnia – tette hozzá.
– Nézze, tábornok, azt akarom... – fogott bele Cutter.
– Uram, hagyja már békén a legénységet – mondta a légierő egycsillagosa, aki nemsokára amúgy is nyugdíjba vonul.

 

Larson körülbelül akkor landolt Medellín város repterén, amikor az MC-130-as Panamához közeledett. A pokolt is kihívó repülőút volt. Clark hátul üldögélt Escobedóval, akinek kezét a háta mögött összekötötték, bordái közé pedig pisztolyt nyomtak. Repülés közben jó sok halálos fenyegetés hangzott el: Clark felé, Larson felé és barátnője felé is, aki az Aviancának dolgozott. Clark mindvégig csak mosolygott.
– Na most mit csináltok velem? Azon nyomban megöltök? – kérdezte, amint a kerekek megálltak. Végül Clark válaszolt.
– Azt javasoltam, hogy adhatnánk neked egy kis repülőleckét a helikopter végéből, de hát nem engedték meg. Nagyon úgy néz ki, hogy visszaviszünk és szabadon engedünk.
Escobedo nem tudta, hogyan válaszoljon erre. Tombolása miatt képtelen volt számot vetni azzal a ténnyel, hogy esetleg nem is akarják megölni, nincs meg hozzá a bátorságuk.
– Larson, te anyátlan áruló, azt gondolod, hogy túléled ezt?
Clark Escobedo bordái közé nyomta a pisztolyt.
– Nem zaklatjuk a fickót, aki ezt az istenverte gépet vezeti. Ha neked volnék, Senor, nagyon-nagyon örülnék, hogy idehaza vagyok. Még úgy is találkozónk van a reptéren.
– Találkozónk, kivel?
– Néhány barátoddal – mondta Clark, miközben a kerekek már a betonon csikorogtak. Larson megfordította a propellerek forgási irányát, hogy lefékezze a gépet. – Páran a tagtársaid közül.
Ez volt az a pillanat, amikor megérezte az igazi veszélyt.
– Mit mondtatok nekik?
– Az igazságot – válaszolta Larson. – Hogy rendkívül furcsa körülmények között repültél ki az országból, a viharban meg minden. És beszéltünk egy keveset az elmúlt néhány hét összes furcsa történéséről is, nem gondolom, hogy ez csak a véletlen műve volt...
– De hát én majd megmondom nekik...
– Mit? – kérdezte Clark. – Hogy a saj át életünket kockáztattuk, amikor visszahoztunk? Ez lenne a trükk? Hogyne, mondd csak meg nekik.
A repülő megállt, de a motorok nem. Clark felpeckelte a főnök száját. Majd kicsatolta Escobedo biztonsági övét, és az ajtó felé vonszolta a férfit. Egy kocsi várt odalenn. Clark lelépett, hangtompítós automatája Escobedo hátának nyomódott.
– Te nem Larson vagy – mondta a géppisztolyos.
– A barátja vagyok. Ő most repül. Itt van az emberetek. Azt hiszem, van nálatok valami cserében a számunkra.
– Nem kell elmennetek – mondta a diplomatatáskás.
– Ennek itt túl sok a barátja. Azt hiszem, az a legjobb, ha elmegyünk.
– Ahogy akarjátok – mondta a másik. – De tőlünk egyáltalán nem kell félnetek. – Átadta a táskát.
– Gracia, el Jefe – mondta Clark. Ezek a hülyék szeretik, ha így hívják őket. Escobedót feléjük tuszkolta.
– Több eszed is lehetett volna, mint hogy eláruld a barátaidat – mondta a másik pofa. A megjegyzés már a megkötözött és felpeckelt főnöknek szólt, akinek szeme nagyon tágra nyílt, és Clarkra bámult vissza, aki becsapta a repülőgép ajtaját.
– Menjünk innen a büdös francba!
– A következő megálló Venezuela – mondta Larson, miközben gázt adott.
– Aztán akárhová. Gondolod, meg tudod csinálni?
– Némi kávéra szükségem lenne, de odalenn amúgy is jól csinálják. – A gép felemelkedett, és Larson arra gondolt: Jézusom, milyen jó, hogy az egész már mögöttünk van – de még nem volt mindenki túl rajta.

 

 

30

Amikorra Ryan tábori ágyán felébredt, a legrosszabbon már túl voltak. A hajónak sikerült keleti irányban tíz csomóval haladnia, és a vihar eközben tizenöttel tartott északnyugatnak. Hat óra múlva mérsékelten hullámzó vizeken találták magukat. A Panache ekkor északkelet felé tartott, csaknem húsz csomóval.
A katonákat a hajó legénységével együtt helyezték el, és úgy bántak velük, mint odalátogató királyi fenségekkel. Valamilyen csoda folytán előkerült néhány üveg szesz is. Egyenruhájukat eldobták, és a hajó raktárából adtak nekik újat. A halottakat a hűtőkamrába helyezték – ez volt az egyetlen lehetséges megoldás, ebben mindenki egyetértett. Öten voltak; közülük ketten, beleértve Zimmert is, a mentés során haltak meg. Nyolc sérült volt, egyikük súlyosan megsérült, de a két szanitéc meg a hajó egészségügyise a lehető leggondosabban ellátták. A katonák főként aludtak és ettek, majd megint csak aludtak és ettek.
Cortez, aki a karján sebesült meg, a zárkában kuksolt. Murray vigyázott rá. Miután Ryan felébredt, mind a két férfi lement hozzá egy kamerával, melyet háromlábú állványra helyeztek, és az idősebbik FBI-os néhány kérdést tett fel neki. Csakhamar nyilvánvalóvá vált, hogy Corteznak semmi része nincs Emil Jacobs meggyilkolásában, ami ugyanolyan meglepő volt Murray számára, mint amennyire ésszerű az információ megvizsgálásakor. Cortez mindvégig együttműködött velük. Egyik munkaadóját elárulta már, az pedig, hogy egy újabbal ugyanezt tegye, egyáltalán nem esett nehezére, különösen Jack azon ígéretét is figyelembe véve, hogy nem fogják büntetőeljárás alá vetni, ha a segítségükre van. Ezt az ígéretet pedig szó szerint be fogják tartani.

 

Cutter még egy napig Panamában maradt. Az időjárás késleltette a lezuhant helikopter felkutatását és a mentési tevékenységet. Nem lepődött meg azon, hogy semmit sem találtak. A vihar folyamatosan vonult északnyugati irányban, és a Yucatan-félszigeten tombolta ki magát. Amint az időjárás megengedte, Cutter egyenesen visszarepült Washingtonba, csupán pár órával azután, hogy Montaigne kapitány visszatért az eglini légitámaszpontra. A legénység titoktartást esküdött, amelynek betartására, betartatására parancsnokuknak minden oka megvolt.

 

A Panache harminchat órával azután érkezett a Guantánamo haditengerészeti támaszpontra, hogy fedélzetére vette a helikoptert. Wegener kapitány rádión kért kikötési engedélyt, motormeghibásodásra hivatkozott, és azt kívánta, hogy kikerülhessen az Adele hurrikán haladásának útvonalából. Több mérfölddel arrébb Johns ezredes előkészítette helikopterét, és a bázisra repült; azonnal egy hangárba gurult. A hajó egy órával később futott be.
Clark és Larson a dokknál várta a hajót. Repülőgépüket elrejtették. Ryan meg Murray csatlakozott hozzájuk, és egy egész raj tengerészgyalogos szállt fel a hajóra, hogy levigye Félix Cortezt. Sor került néhány telefonhívásra, majd eljött az ideje, hogy eldöntsék, mi legyen. Egyik megoldás sem ígérkezett könnyűnek, semmi olyan nem kínálkozott, ami teljesen legális volna. A katonákat a bázis kórházában kezelték, a rákövetkező napon pedig a floridai Ford MacDillbe repítették őket. Clark és Larson ugyanazon a napon vitte vissza Washingtonba a gépet, és átadták egy kisebb vállalkozásnak, amely a CIA-hoz tartozik. Larson szabadságra ment azon tűnődve, feleségül akarja-e venni valaha is a lányt, és akar-e családot alapítani. Egy dologban azonban biztos volt: el fogja hagyni az ügynökséget.

 

Cutter tengernagy már két nappal korábban visszatért Washingtonba, és visszaállt szokásos munkamenetére. Az elnök politikai úton volt, ami valamelyest megkönnyítette nemzetbiztonsági tanácsadója számára az elmúlt néhány hetet. Cutternak elege van már az egészből. Úgy vélte, a flottaparancsnokság megfelelő volna számára, lehetőleg az atlanti-óceáni flottáé. Painter altengernaggyal, a (légi hadviselés alá tartozó) tengerészeti hadműveletek jelenlegi helyettes főnökével már közölték is, hogy számoljon vele, de végtére is minden az elnöktől függ. Cutter pedig úgy találta, hogy nagyjából bármit elérhet, amit csak akar. Ilyesmiken jól el lehet gondolkodni reggelizés közben... Az ajtócsengő 7 óra 15-kor szólalt meg. Cutter maga nyitott ajtót.
– Ön kicsoda?
– Uram, a szokásos eligazítótisztje megbetegedett, én vettem át a szolgálatot – közölte a férfi. Negyvenes lehetett, szívós, öreg tisztnek nézett ki.
– Oké, gyerünk! – Cutter a társalgóba intette. A férfi leült, és örömmel nyugtázta, hogy a tengernagynak van odabenn tv-je és videója.
– Oké, ma hol kezdjük? – kérdezte Cutter, miután becsukta az ajtót.
– Gitmónál, uram – mondta a férfi.
– Mi történik Kubában?
– Tulajdonképpen megvan videón is, uram. – A tiszt betette a berendezésbe a szalagot, és lenyomta a „ play” gombot.
– Mi ez...? – Jézus Krisztus! A szalag pár percig ment, mielőtt a CIA-tiszt leállította volna.
– Ja, és itt van még ez is. – Felmutatott egy fényképet, ami kettőjükről készült. – Én nagyon szeretném magát szövetségi börtönben látni. Ezt akarja az FBI. Ma le fogják tartóztatni. Azt hiszem, el tudja képzelni a vádat. Murray igazgatóhelyettes vezeti az ügyet, valószínűleg éppen most találkozik a rendőrbíróval. Engem nem nagyon érdekel.
– Akkor miért...?
– Mozirajongó vagyok. Én is szolgáltam annak idején a Haditengerészetnél. Amikor a filmeken ehhez hasonló helyzet adódik elő, a fickónak mindig adnak még egy lehetőséget, hogy maga rendezze le a dolgokat. Azt szokták ilyenkor mondani: „ A katonai szolgálat javára”. Én nem próbálnék meg elfutni. Egész csapat FBI-ügynök figyeli magát, ezt csak azért mondom, ha netán nem vette volna észre. Figyelembe véve, hogyan működnek a dolgok ebben a városban – milyen sok időbe telik, amíg valamit elintéznek –, nem nagyon hiszem, hogy tízig vagy tizenegyig találkozni fog velük. Ha mégis tengernagy úr, akkor Isten legyen irgalmas magához. Életfogytiglant kap. Bárcsak kiszabhatnának magára keményebb büntetést, de hát éppen elég lesz az életfogytiglan is egy szövetségi büntetés-végrehajtó intézményben, ahol ezt-azt feldugnak a maga szaros kis valagába, amikor az őrök nincsenek ott. Bár én azt sem bánnám, ha végig kellene néznem. Mindegy. – Kivette a videoszalagot, betette az aktatáskájába a fényképpel együtt, amelyet az Iroda valójában soha nem adhatott volna ki neki. Ryannak ugyanis azt mondták, hogy csak Cortez azonosítására használhatja fel. – Jó napot, uram!
– De hát maga...
– Mit csináltam? Soha senki nem esketett fel ebben a tekintetben titoktartásra. Miféle titkot fedtem volna fel, tengernagy úr? Maga volt ott mindannyiunk helyett.
– Maga Clark, igaz?
– Már bocsánat? Kicsoda? – mondta kifelé haladtában. Majd elment.

 

Félórával később, Pat O'Day láthatta, amint Cutter lekocog a dombról, a George Washington Parkway tele. Csak negyven perce tartózkodott itt, ideje java részét nyújtógyakorlatokra fordította, és most megjelent a másik. O'Day hagyta hogy elhaladjon mellette, majd ő is nekiindult könnyedén lépést tartva vele, mert a férfi jóval idősebb volt nála. De ez még nem minden...
O'Day két mérföldön át követte, a Pentagon felé közelítve. Cutter nem tért le az út és a folyó között húzódó kocogópalyáról. Nem érezte jól magát. Felváltva kocogott és sétált. Talán megpróbált rájönni, nem követik-e – gondolta O'Day –, bár... Aztán újra mozgásba lendült.
Cutter az északi parkolónál tért le a pályáról az út felé tartva, mintha csak át akarna kelni. A nyomozó most már ötven méterre közelítette meg. Valami nem volt rendjén. Nem tudta, micsoda. Az, ahogy...
...ahogyan a másik a forgalmat szemlélte. O'Day túl későn jött rá, hogy nem a kocsik közti hézagokat szemléli. Egy busz tartott északnak, washingtoni járat volt, éppen most tért le a 14. utcahídjáról, és...
– Vigyázzon! – Cutter oda se bagózott a figyelmeztetésre.
Fékek csikorogtak. A busz megpróbálta elkerülni, belerohant egy másik kocsiba, majd még öt autó szaladt egymásba. O'Day csak azért ment közelebb, mert zsaru volt, és a zsaruktól elvárják az ilyesmit. James A. Cutter altengernagy még mindig az úton volt, bár az ütközés tizenöt méterrel dobta arrébb.
Azt akarta, hogy balesetnek nézzen ki – gondolta O'Day – pedig nem az. Az ügynöknek fel sem tűnt egy arra haladó fickó, aki olcsó állami gépkocsiban ült, és a főútvonal túloldalán közlekedett, nyakát nyújtogatva – ugyanúgy, mint mások – a baleset helyszíne felé, csak az ő arcára elégedettség ült ki.

 

Ryan a Fehér Háznál várakozott. Az elnök tanácsadójának halála miatt utazott haza. Még mindig ő volt az elnök, továbbra is várta az elvégzendő munka, és ha a DDI azt közölte, hogy találkoznia kell vele, akkor valószínűleg fontos dologról van szó. Az elnököt meglepte, hogy Ryannal együtt ott van Al Trent és Sam Fellows képviselő is.
– Jöjjenek be! – mondta. – Mi az a fontos dolog?
– Elnök úr, néhány álcázott művelettel kapcsolatos, különösen a Showboat-tal.
– Mi az? – kérdezte óvatosan az elnök. Ryan egy-két percig magyarázott.
– Aha. Nagyon helyes. A Showboat-tal Moore bíró személyesen bízta meg ezt a két embert, a veszélyes műveletekre vonatkozó előírások szerint.
– Dr. Ryan közölte velünk, hogy más dolgok is vannak, amelyekről szintén tudnunk kellene. A Showboat-tal összefüggő műveletekre gondolunk – mondta Fellows kongresszusi képviselő.
– Nem tudok semmi egyébről.
– De igen tud, elnök úr – mondta halkan Ryan. – Ön hagyta őket jóvá. A törvény értelmében kötelességem ezekben a kérdésekben a kongresszust tájékoztatnom. Mielőtt azonban erre sor kerülne, szükségesnek éreztem értesíteni önt. Ezt a két kongresszusi képviselő urat kértem fel, hogy tanúskodjék.
– Trent és Fellows úr, megbocsátanának egy pillanatra? Olyasmi történik itt, amiről nincs tudomásom. Megengednék, hogy néhány percig négyszemközt tehessek fel kérdéseket dr. Ryannek?
Mondjatok nemet! – Ryan nagyon kívánta, hogy így válaszoljanak, de ki tagadna meg egy ilyen kérést az elnökétől.
– Mit rejteget előlem, Ryan? – kérdezte az elnök a két képviselő távozása után. – Tudom, hogy rejteget valamit.
– Igen, uram, rejtegetek, és fogok is. Néhány emberünk személyazonosságát a CIA-tól és a katonaságtól, akik úgy gondolták, hogy kellő meghatalmazás alapján járnak el. – Ryan részletezte, azon tűnődve, miről is tudhat ebből az elnök és miről nem. Olyasvalamiről esett szó, amit soha nem fog tudni teljes egészében kideríteni, ebben biztos volt. Az igazán fontos titkok java részét Cutter magával vitte a sírba. Ryan gyanította, mi történhetett, de... de úgy döntött, hazudni is hagyja az alvó kutyát.
– Amit Cutter tett – amit maga mondott, hogy tett –, arról nem tudtam. Sajnálom. Különösen a katonákat.
– Körülbelül a felét kihoztuk, uram. Én magam is ott voltam. Ezt soha nem tudom elfeledni. Cutter szándékosan vágta el őket azzal az elképzeléssel, hogy biztosítja önnek a politikai...
– Erre soha nem adtam felhatalmazást! – az elnök szinte üvöltött.
– De megengedte, hogy bekövetkezzen, uram. – Ryan megpróbált egyenesen a szemébe nézni; az elnök volt az, aki félrenézett. – Istenem, uram, hogyan tehetett ilyet?
– A nép azt akarja, hogy megállítsuk a drogok terjedését.
– Akkor tegye meg, és tegye pontosan azt, amit tenni próbált, de a törvénnyel összhangban.
– Úgy nem működne a dolog.
– Miért nem? – kérdezte Ryan. – Kifogásolták-e valaha is az amerikaiak, amikor erőt használtunk érdekeink védelmére?
– De amit itt, ebben az esetben tennünk kellett, az soha nem kerülhetett volna nyilvánosságra.
– Abban az esetben uram semmi egyebet nem kellett volna tennie, csupán értesítenie a kongresszust, és a háttérben maradni. Részleges jóváhagyást kapott volna a hadművelethez, a politika nem keveredett volna bele a dologba, de uram, a játékszabályok felrúgásával nemzetbiztonsági kérdést vetett fel, ami elkerülhetetlenül politikai jellegű is.
– Ryan, maga okos, ravasz és jó abban, amit csinál, de naiv.
Jack annyira nem volt naiv:
– Mit kér tőlem, mit tegyek, uram?
– A kongresszusnak valójában mennyit kell tudnia?
– Azt kéri tőlem, hogy ön helyett hazudjak, uram? Naivnak nevezett engem, elnök úr. Két nappal ezelőtt a karomban halt meg egy ember, a légierő egyik őrmestere, aki hét gyereket hagyott hátra. Mondja meg, uram, naiv vagyok-e, hogy hagyom ennek a súlyát ránehezedni a gondolataimra?
– Így még maga sem beszélhet velem.
– Nincs is benne sok örömöm, uram. De nem fogok ön helyett sem hazudni.
– De azért hajlandó titokban tartani azoknak a személyazonosságát, akik...
– Akik jóhiszeműen követték az ön parancsait. Igen, elnök úr, erre hajlandó vagyok.
– Mi lesz az országgal, Jack?
– Egyetértek önnel abban, hogy nincs szükségünk újabb botrányra, de hát ez politikai kérdés. Ebben a tekintetben, uram, külsőkkel kell beszélnie. Az én feladatom a kormány számára az információ biztosítása, valamint bizonyos feladatok végrehajtása. A politika eszköze vagyok. És ügy an így azok is, akik az országukért haltak meg, uram, és joggal várhatták el hogy életüket a kormány, amelyet szolgáltak többre értékeli. Emberek voltak, elnök úr, többnyire fiatal gyerekek, akik odamentek, hogy a dolgukat tegyék, mert az országuk-ön, uram – fontosnak vélte, amit csinálnak. Amit viszont nem tudtak, hogy ellenségeik is vannak Washingtonban. Erre sohasem gyanakodtak, és a legtöbbjük ezért halt meg. Uram, az eskü, amit embereink az egyenruha felvételekor tettek, megköveteli tőlük, hogy országukhoz hűségesek maradjanak. Nincs-e leírva valahol, hogy az ország ugyanezzel tartozik nekik? Nem ez az első alkalom, hogy ilyesmi bekövetkezik, de eddig nem voltam részese hasonlónak, és nem is fogok ebben a tekintetben senkinek sem hazudni, uram, főleg nem azért, hogy önt vagy bárki mást megvédjek vele.
– Erről nem tudtam, Jack. Becsületszavamra, nem tudtam.
– Elnök úr, én elhiszem magának, hogy becsületes ember. De amit éppen most mondott, uram, az tulajdonképpen mentegetődzés – tartott szünetet Jack, és a csend megválaszolta kérdését.
– Kíván találkozni a kongresszusi képviselőkkel, mielőtt tájékoztatom őket, uram?
– Igen. Legyen szíves, várjon ránk odakinn!
– Köszönöm, elnök úr.
Jack vagy egy órát várakozott eléggé kényelmetlenül, míg Trent és Fellows újra megjelent. Csendben hajtattak együtt Langleybe, és mind a hárman felkeresték a CIA igazgatójának irodáját.
– Bíró úr – mondta Trent –, lehet, hogy ez volt a legnagyobb szolgálat, amit valaha az országért tett.
– Figyelembe véve a körülményeket – tartott szünetet Moore – mi mást is tehettem volna?
– Hagyhatta volna őket meghalni, figyelmeztethette volna az ellenséget, hogy jövünk – mondta Jack. – Abban az esetben én nem lennék itt. Bíró úr, adósa vagyok önnek. Meg aztán makacsul ragaszkodhatott volna a hazugsághoz.
– De hogyan tudtam volna vele együtt élni? – mosolyodon el Moore a fejét rázva.
– És a hadműveletek? – kérdezte Ryan. Nem tudta, hogy pontosan miről esett szó az elnök irodájában, és nem is nagyon bocsátkozott találgatásokba.
– Soha meg nem történtek – mondta Fellows. – A veszélyes hadműveletekre vonatkozó előírás értelmében ön azt tette, amit tennie kellett – egy kicsit későn került rá sor, de hát minket értesítettek. Nincs szükségünk újabb, ehhez hasonló botrányra, és ahogyan a dolgok mostanában alakulnak, a helyzet majd magától elül. Politikailag nagy megrázkódtatást jelentene, de jogilag vitatkozni lehetne rajta, hogy minden a Hoyle-törvény szerint történt-e.
– Az egészből az a legnagyobb őrület, hogy majdnem összejött – jegyezte meg Trent. – A Caper hadművelet briliáns volt és feltételezem, nem akasztották meg.
– Nem. Az egész tevékenység bevált – szólalt meg első alkalommal Ritter. – Tényleg. Háborút tudtunk indítani a kartellen belül, és Escobedo kinyírása volt az utolsó lépés, de az is meglehet hogy nem, ha tovább folytatódik. Most azonban, hogy sok főnök kiesik közülük, meglehet, hogy Kolumbiában kedvező fordulatot vesznek az események. Nekünk is szükségünk van erre. Nem hagyhatjuk, hogy teljesen elszakadjanak tőlünk.
– Egyetértek – mondta Ryan. – Szükségünk van rá, de így nem lehet a köz érdekében eljárni, a fenébe is!
– Jack, meg tudod mondani nekem, mi helyes és mi nem? – kérdezte Moore. – úgy látom, ma te vagy a szakértő – tette hozzá, különösebb irónia nélkül.
– Ennek itt demokráciának illenék lennie. Valamit tudatnunk kell az emberekkel, vagy legalábbis valahogy tudatnunk kell velük. – A képviselők felé tett mozdulatot. – ha a kormány úgy dönt, hogy az ő vagy állampolgárai érdekét fenyegetőket tesz el láb alól, annak nem kell szükségképpen gyilkosságnak lennie, legalábbis nem mindig. Bár nem vagyok éppen biztos benne, hol a határ, de nem is nekem kell biztosnak lennem benne. Másoknak a feladata, hogy ezt megszabják nekünk.
– Nos, gyere el januárban is, már nem mi leszünk itt – jegyezte meg Moore. – Akkor megegyeztünk? Az ügy idebenn marad. Nincs politikai futball?
Trent és Fellows, a buzi Nes England-i és a makacsfejű arizonai mormon, politikailag már nem is lehetett volna távolabb egymástól. Mégis gépiesen bólogattak.
– Ebben a tekintetben nem lesz – mondta Trent.
– Csak az országnak ártanánk vele – zárta le Fellows.
– És amit mi csináltunk... – mormogta Ryan. Akármi a franc volt is...
– Nem te csináltad – mondta Trent. – Mi többiek.
– Helyes! – horkant fel Jack. – Nos, nemsokára én is eltűnök.
– Úgy gondolod? – kérdezte Fellows.
– Nem úgy van az, dr. Ryan. Nem tudjuk, kit fog Fowter kinevezni, valószínűleg egy politikai területen dolgozó ügyvédet. Ismerem a neveket a listájáról – mondta Trent.
– Az egyszer holtbiztos, hogy nem én leszek. Nem nagyon kedvel engem – mondta Ryan.
– Nem is kell, hogy kedveljen, és nem is te leszel az igazgató. De azért itt maradsz – közölte vele Trent. Igazgatóhelyettesként – gondolta magában a képviselő úr.
– Majd meglátjuk – szólalt meg Fellows. – Mi van, ha novemberben máshogyan alakulnak a dolgok? Fowler még elcseszheti.
– A szavamat adtam, Sam – válaszolta Trent. – Ha ez bekövetkezik, bekövetkezik.
– Mindazonáltal van még egy adunk – mutatott rá Ritter.
– Ezt már megbeszéltem Bill Shaw-val – közölte Moore. – Vicces dolog. Az egyetlen törvény, amelyet végül is megszegett, az illegális behatolás volt. A nőből kicsikart adatok egyike sem volt technikai értelemben véve titkos. Lenyűgöző, nem igaz?
Ryan megrázta a fejét és aznap korán elment a munkahelyéről. Megbeszélése volt ügyvédjével, aki nemsokára hét Floridában élő kölyöknek hoz létre oktatási alapítványt.

 

A fiúkat Fort MacDill különleges hadműveleti központjába vitték. Közölték velük, hogy bevetésük sikeresnek bizonyult, feleskették őket titoktartásra, előléptették és új állomáshelyre vezényelték őket. Egyetlen kivétellel.
– Chavez? – szólalt meg egy hang.
– Igen, Clark úr.
– Meghívhatom vacsorára?
– Van a közelben egy jó mexikói étterem?
– Majdcsak találunk egyet.
– És mi az alkalom?
– Elbeszélgetünk a munkánkról – mondta Clark. – Van egy megüresedés ott, ahol dolgozom. Jobban fizet annál, mint amit most keresel. Bár pár évre vissza kell menned tanulni.
– Már ezen is gondolkoztam – válaszolta Chavez. Eszébe jutott már neki is, hogy bizony tisztnek való. Ha Ramirez helyett övé lett volna a parancsnoklás – talán, vagy talán mégsem. De nem is nagyon akarta kitalálni.
– Jó vagy, kölyök. Azt akarom, hogy velem dolgozz!
Chavez úgy vélte, hogy egy vacsorát mindenképpen megér az ötlet.

 

Bronco Winters kapitányt egy németországi F-15-ös repülőszázadhoz vezényelték, ahol kitűnt a többiek közül, és nemsokára repülő rajparancsnok lett. Addigra már megállapodott, és sikerült elűzni az anyja halála miatt rátelepedett démonokat. Winters sohasem fog visszatekinteni. Dolga van, ő pedig csinálja.

 

Washingtonban hideg, gyászos ősz követte a forró, fülledt nyarat. A politikai vezetés városa kiürült az elnökválasztás idejére, ami most egybeesett a kongresszusi képviselők és a szenátus egyharmadának a megválasztásával is. Kora ősszel az FBI lecsapott több kubaiak irányította kémcsoportra, de furcsa módon mindennek politikailag nemigen volt hatása. Bár egy kábítószermaffia letartóztatása rendőrségi sikernek bizonyult, a kémbanda felderítését kudarcnak ítélték, mégpedig először is azért, hogy ilyen egyáltalán létezhetett. Nem volt semmiféle politikai előnye, leszámítva a kubai menekültek közösségét, melynek szavazatait amúgy is eldöntötték már, mert Fowler arról beszélt, hogy „ dialógust kellene kezdeményezni” Kubával. Az elnök megint magához ragadta a vezetést saját elnökjelölő gyűlését követően, de túlságosan is fakó választási kampányt folytatott, és elbocsátotta két, kulcsfontosságú politikai tanácsadóját. De eljött az ideje a változásnak, és – bár elég szoros volt a verseny – J. Robert Fowler 2 százalékos előnnyel megnyerte a választásokat. Néhányan csak mandátumnak nevezték ezt, mások pedig a mindkét oldalon tanúsított pongyola kampánynak tulajdonították. Az utóbbi közelebb is járt az igazsághoz – gondolta Ryan –, miután vége lett az egésznek.
A kongresszus nem is nagyon változott meg, de hát a kongresszus csak ritkán változik. Ryan hivatalában maradt, azon tűnődve, vajon megerősítik-e majd mint következő DDI-t. Még korai volna megmondani. Egy dologban azonban biztos volt, abban, hogy az elnök még mindig elnök, és még mindig becsületes ember, bármekkorát hibázott is. Mielőtt elmegy, amnesztiában részesíti azokat, akiknek szüksége van rá.
A választást követő szombaton Dan Murray Moira Wolfe-ot az Andrews légitámaszpontra vitte, ahol már egy kis lökhajtásos várakozott rájuk. Alig valamivel több, mint három óra múlva leszálltak Guantánamóban. A spanyol-amerikai háborúból ittmaradt Gitmo, ahogyan egymás között nevezik, az egyetlen, amerikai kézen lévő katonai létesítmény kommunista területen, szinte tüske, beleágyazódva Castro oldalába.
Moira megtalálta a helyét a mezőgazdasági minisztériumban, egy magas beosztású tisztviselő titkárnője lett. Kicsit lefogyott, de Murray nem aggódott emiatt. A nő nagyon szépen javult, pszichológusa szerint is. Ő volt az áldozatok közül az utolsó, a férfi pedig azt remélte, hogy ez a kis kirándulás segíteni fog.

 

Szóval, eljött ez a nap is – gondolta Cortez. Sorsának alakulása egyrészt meglepte, másrészt elkeserítette. Nagyban hazardírozott, nagy tételben is veszített. Ami azt illeti, sorsától rettegett, de azért nem hagyta, hogy ez meg is látszódjék rajta, legalábbis nem az amerikaiak előtt. Egy kocsi hátsó ülésére ültették, és a kapu felé hajtottak vele. Látta, hogy egy másik kocsi halad előttük, de különösebb figyelmet nem fordított rá.
Nos, hát itt volt a magas szögesdrót kerítés, amelyet az egyik oldalon amerikai tengerészgyalogosok őriznek, sokszínű gyakorlóruhájukban – mint Cortez megtudta, egymás között kelléknek nevezik –, a másik oldalon pedig a kubaiak, ugyancsak gyakorló öltözékben. Talán, csak talán – gondolta Cortez –, kellő körültekintéssel ebből is ki tudja magyarázni magát. A kocsi a kaputól ötven méternyire fékezett. A balján ülő káplár kihúzta a kocsiból, és levette róla a bilincseket, nehogy magával vigye, és azzal is gazdagítsa egy kommunista ország kincstárát. Micsoda banális marhaság – gondolta Félix.
– Gyerünk, Pancho! – szólalt meg a fekete bőrű káplár. – Ideje hazamenned.
Bár bilincsek nélkül volt, mégis két tengerészgyalogos markolta meg a hóna alatt, hogy szülőföldjére segítse át. Ott, a kapunál két rá várakozó tisztet pillantott meg. Valószínűleg átölelik majd amikor odaér hozzájuk, ami persze nem jelent az égvilágon semmit. Cortez mindenesetre amellett döntött, hogy férfihoz méltón néz szembe sorsával. Kihúzta magát, és a rá várakozókra mosolygott, mintha csak a repülőtéren várakozó családtagok volnának.
– Cortez – szólalt meg egy férfihang.
Azok ott kiléptek az őrbódéból, közvetlenül a kapu mellett. A férfit nem ismerte, de a nőt...
Félix megállt, a két tengerészgyalogos mozgása majdnem felborította. Az a nő csak állt ott, egyenesen rá bámult. A mosoly lefagyott az arcáról. A nő pillantása szinte összezsugorította, pedig ő soha nem akarta bántani. Kihasználni, azt természetesen igen, de igazából sohasem...
– Gyere, Pancho! – mondta a káplár, előre taszigálva. Már a kapunál voltak.
– Ó, mellesleg ez itt a tiéd, Pancho – közölte a káplár, egy videokazettát tolva Cortez öve alá. – Isten hozott hazai földön, seggfej! – Még egy lökés.
– Isten hozott itthon, ezredes! – mondta a magasabb rangú a két kubai közül. Magához ölelte egykori elvtársát, és azt suttogta:
– Nagyon sok mindenre kell majd válaszolnod!
De még mielőtt elvonszolták volna, Félix megfordult, és látta, hogyan áll odaát Moira az ismeretlen férfival; miközben elfordult tőlük utolsó gondolata pedig az volt, hogy a nő ismét megértette: mind közül a legnagyobb erény a hallgatás.

 

VÉGE